Dmitry Glukhovsky Szürkület

SZÜRKÜLET DMITRY GLUKHOVSKY LibraNet (Tartalom)

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2012

Fordította Herczeg Ferenc SZÜRKÜLET DMITRY GLUKHOVSKY

Copyright © Dmitry Glukhovsky, 2007 Agreement via www.nibbe-wiedling.de Hungarian translation © Herczeg Ferenc, 2012

CAPÍTULO II

Amint felébredek, az első gondolatom: hol lehet Moszkvában az Itzamna utca? Józan eszem azt súgja, ebben a városban nem lehetnek olyan terek, utcák, utak, melyeket maja istenekről neveztek el. Pedig ez állt a kezemben lévő cetlin: „Itzamna u. 23.”, és ott már vártak. Sok múlott azon, milyen gyorsan találom meg ezt az utcát, sokkal több, mint a saját sorsom. Ostobaság azt hinni, hogy a Moszkváról készült térképeken és autósatlaszokon minden létező ház és utcácska rajta van, vannak itt titkos helyek bőven. Azért nem hagyott el a remény, hogy felfedezem a maja főistenről elnevezett utcát, és tovább bogarásztam a nagyítóval a város óriási topográfiai térképét. ••• Egyszerűen nemet kellett volna mondanom erre a megbízásra. Továbbra is nyugodtan fordítgattam volna a vállalati szabályzatokat, a háztartási gépek használati utasításait, a bútorfa-kiszállítási szerződéseket... Szóval csupa olyasmit, amiből eddig is megéltem. Ráadásul a spanyolban sose voltam valami erős. De aznap semmi más nem maradt: amikor letettem a barna polírozott asztalra a gumival összefogott vékony dossziét a lefordított szerződésekkel, az irodavezető kiszámolta a honoráriumomat, és széttárta a kezét. – Ez minden. Többet nem hoznak. Az ünnepek után majd nézzen be... – És a számítógép felé fordult, ahol már türelmesen várta őt a hivatali naplopók kedvenc időtöltése, a pasziánsz. Nagyjából három éve ismertem, azóta, amióta ebbe a fordítóirodába jött dolgozni. És egyszer sem kezdtem makacskodni, amikor ugyanilyen közömbös arccal kijelentette, hogy legalább egy hétig pénz nélkül maradok. De ezúttal valami felhorgadt bennem, és azt mondtam: – Hát tényleg nincs semmi? Megnézné? Értse meg, épp megjött egy komoly számla, és fogalmam sincs, hogy fizetem ki. Elfordult a monitortól, láthatóan meglepte a makacsságom, megtörölte alacsony homlokát, és vontatottan megkérdezte: – Ugye spanyollal is dolgozik? A számla már tényleg ott feküdt az asztalomon, és mivel négy számjegyű volt, úgy döntöttem, kockáztatok. Három évig voltam spanyolos az egyetemen, melyet tizenöt éve végeztem el... Ködös ablakú hatalmas előadótermek, az összekarcolt tábláról szálló fojtó krétapor, használhatatlan, ősrégi tankönyvek, melyek Cervantes nyelvén írták le Ivanov és Petrov szovjet állampolgárok hivatalos megbeszéléseit señor Sánchezzel és Rodriguezzel. Me gustas tú. Ez minden. Nem baj, szótáram van... – Hát persze – füllentettem félénken. – Nemrég kezdtem... Még egyszer gyanakvóan rám pillantott, de mégiscsak felkelt az asztaltól, átcsoszogott a szomszéd szobába, ahol a dokumentumokat tárolták, és egy súlyos bőrmappával tért

vissza, melynek sarkát aranyiniciálé díszítette. Ilyet itt még nem láttam. – Ez az – mondta, és mély tisztelettel letette elém az asztalra. – A spanyolosunk valamiért rajta ül a fordítás első részén, és már itt van a második. Ha késünk, félek, hogy elveszítjük az ügyfelet. Szóval ne húzza az időt. – És miről szól? – kérdeztem, miközben óvatosan méregettem a kezemben lévő mappát. – Valami régi iromány... Archív. Nem nagyon nézegettem, így is van elég dolgom. – És a monitorra sandított, ahol már várt rá a kiterített kártya, és villogott a kérlelhetetlen másodpercmutató. A fordításért háromszor annyit fizettek, mint általában, és igyekeztem elosonni vele, míg az irodavezető meg nem gondolja magát. A mappa olyan arisztokratikusan, olyan tekintélyesen nézett ki, hogy nem is tettem el kopott aktatáskámba, és valami miatt az örökké éhező Timm Thaler története jutott az eszembe, aki elhányta magát, amikor először kóstolt meg egy drága krémtortát. A kis arbati utcácskák közt megbújó fordítóiroda egy régi gerendaépületben rendezkedett be, ott, ahol azelőtt a gyermekkönyvtár volt. Kiskoromban sokszor jártam ott, a nagymamámmal mindig benéztünk könyvekért, melyek világ körüli utazásokról vagy a fasiszták által megkínzott hős úttörőkről szóltak, ezért aztán nosztalgikus érzések fogtak el, mikor heti egyszer be kellett mennem a fordítóirodába, mintha egy elhagyott, lerobbant vidámparkban kirándulnék, ahol harminc évvel ezelőtt sokszor jártam a szüleimmel. A málladozó tapéta, a deszkafalak és a régi könyvek szaga elvegyült a hivatalos dokumentumokéval és a számítógépek felhevült műanyagának édeskés illatával. Számomra ez az iroda gyermekkönyvtár maradt... Talán éppen ezért eleinte nem is lepődtem meg, amikor fordítani kezdtem a bőrmappa tartalmát. Egy pillantás elég volt, hogy megállapítsam, egy könyvből szedték ki, nem kitépték, hanem éppen hogy akkurátusán eltávolították; a vágások a széleken mérnöki pontosságról árulkodtak, lelki szemeim előtt meg is jelent egy sebészszike, melyet gumikesztyűs kéz tart, és éppen egy ódon könyvet vág szét a műtőasztalon. Semmi meglepőt nem találtam ebben az áhítatos műveletben, az ismeretlen célból felvagdosott könyv igazi kincsnek ígérkezett. Látszott rajta, hogy legalább kétszáz éves. A vastag papírt, melyen egyenetlen gót betűk voltak, helyenként homokszínűvé fakította az idő, de rothadásnak nyoma sem volt rajta. A gót betűk nyomtatottnak tűntek, bár némelyik különbözött a többitől. Oldalszám nem volt, de a felfelé fekvő oldalon az állt: Capítulo II. Az első fejezet nyilván annál a fordítónál volt, aki előttem látott munkához, de késett. Hogy miért késett, az világos volt: csak átfutottam a szöveget, és máris kételkedni kezdtem, le tudom-e adni határidőre. Órákra volt szükség ahhoz, hogy a szokatlan betűket kisilabizáljam, és komolyan nekilássak a szövevényes, idő marta szöveg első bekezdésének. Ekkorra már egészen besötétedett odakint. Többnyire éjszaka dolgoztam, csak hajnaltájt kerültem ágyba, és a nap második felében ébredtem fel. Amikor a lakás

sötétbe borult, csak két lámpát gyújtottam meg, egyet az íróasztalomon, egyet a konyhában, és egész éjjel a két fény között bolyongtam. A negyvenwattos lámpa kellemes fényénél sokkal jobban tudtam gondolkodni, a nappali fény azonban a szemembe vágott, és kizsigerelte a koponyámat, egyetlen gondolat sem maradt a lejemben, mind elrejtőzött valahová, várva, hogy mikor lesz este. Mivel egész éjjel dolgoztam, rendszerint reggel öt óra tájban feküdtem le. Behúztam a vastag sötétítőfüggönyt, kizárva szobámból a nap első sugarait, bebújtam a tollpaplan alá, és egy pillanat alatt elaludtam. Valahogy furcsákat álmodtam az utóbbi időben: gyakran láttam álmomban a tíz éve halott kutyámat, akit annyira szerettem. Álmomban a kutya természetesen nem is gyanította, hogy meghalt, és pont úgy viselkedett, mintha élne. Vagyis meg kellett sétáltatni. A séta alatt időnként elszaladt (életében is ritkán vezettem pórázon, csak akkor, ha átmentünk az úton), és akkor az álom nagy része azzal telt, hogy hajkurásznom kellett, s közben teli torokból kiabáltam a nevét. Remélem, a szomszédok nem hallották. Előfordult, hogy előbb ébredtem fel, mint hogy megtaláltam volna, de ez nem volt fontos: másnap reggelre magától hazatalált, és már türelmetlenül várt rám az álom és ébrenlét határán, játékosan tartva fogai között a pórázt. Már annyira hozzászoktam, hogy ha hirtelen valamelyik álmomból hiányzott, nyugtalankodni kezdtem, nem történt-e vele valami. Nem volt könnyű megfejteni az első tucatnyi sor értelmét. A szavaknak legalább egy ötödét nem találtam meg a szótárban, szótár nélkül pedig végképp csak két-három szót értettem minden mondatból. Ráadásul valamiért minden bekezdés a „hogy” szóval kezdődött. Miközben folyton elterelte figyelmemet a sok bonyolult mintázatú sárga folt, melyekkel az évszázadok borították el a könyv lapjait, szorgalmasan írtam ki az új szavakat egy lapra. Némelyiket át kellett írnom, mivel az első szótári jelentés nem illett a mondatba. Leggyakrabban az a jelentés kellett, amely mögött ott állt a rövidítés: „rég.” Már az első bekezdésből nyilvánvaló volt – és ez a hipotézisem később megerősítést nyert, ahogy elmerültem az ismeretlen szerző meghökkentő történetében –, hogy a szöveg nem más, mint egy expedíció krónikája: egy kisebb spanyol katonai osztagé, amely a Yucatán-félsziget őserdejébe indult. A további oldalakon évszámokat is találtam: a leírt események csaknem öt évszázaddal ezelőtt történtek. A tizenhatodik század közepe... amikor a konkvisztádorok meghódították Dél-Amerikát. A szöveg abban a formában, ahogy itt közreadom, természetesen kemény munka, számtalan javítás és csiszolás gyümölcse. Az első változat nyers és szinte érthetetlen volt, csak kinevettettem volna magam vele. „Hogy Diego de Landa testvér útmutatása szerint, ki az izamali kolostor vezetője és a Yucatáni Ferences Rend feje, elindultunk egy Manítól távoli vidékre, hogy összegyűjtsünk és magunkkal hozzunk minden kéziratot és könyvet, amely azon a területen a szentélyekben fellelhető. Hogy velem jött nemes señor Vasco de Aguilar és Geronimo Nuñez de Balboa

Córdobából, valamint negyven gyalogos és tíz lovas harcos tartozott alánk, és volt két szekerünk, befogott lovakkal, melyeken majd Maníba viszünk minden kéziratot és könyvet, és néhány vezető a megkeresztelt indiánok közül, akik majd megmutatják, hol leljük azokat a szentélyeket, és szintúgy egy szerzetes, Joaquín barát, ki a világban Joaquín Guerreróként volt ismeretes, s de Landa testvér parancsára tartott velünk. Hogy délnyugatra vezetett utunk, nehezen azonosítható vidékre, hogy megbízható térkép híján mentünk, miért is Diego de Landa testvér oly sok harcost rendelt mellénk, hogy azzal kockára tette még Maní védelmét is. És hogy a legmegbízhatóbb vezetőket választotta, saját tolmácsai közül, mindhárom testvért maga Diego de Landa keresztelte meg, és hogy az elsőnek Gaspar Chu volt a neve, a másodiknak Juan Nachi Cocom, a harmadiknak Hernán González, kettő közülük maja volt, a harmadik pedig – Hernán González – félvér, kinek apja spanyol, anyja pedig maja volt. Hogy még mielőtt osztagunk elhagyta volna Manít, de Landa testvér magához hívatott, elmagyarázván a feladat fontosságát, és tudomásomra hozta, hogy osztagunk csupán egyike azoknak, melyeket ő, de Landa testvér szerteküldött az ország minden sarkába azzal a paranccsal, hogy kutassák fel és gyűjtsék be mindazon kéziratokat és könyveket, melyeket az indiánok írtak, és különböző területeken őriznek. És hogy mentek ilyen osztagok keletre Chichén Itza irányába, nyugatra Uxmalba és Ekabba és más helyekre. És hogy de Landa testvér azután megnézte, nem áll-e valaki az ajtó mögött, kihallgatván beszélgetésünket, majd halkan elmondta, hogy a mi osztagunké a legfelelősségteljesebb feladat; hogy a hívek olyan híreket hoztak, miszerint a távoli országrészeken még a megkeresztelt indiánok is újra a régi isteneiket imádják, és a könyveik miatt elfordítják szívüket Krisztustól. Ezért, mondotta de Landa testvér, olyan döntést hozott, hogy el kell venni az indiánoktól a kézirataikat és könyveiket, azután pedig a bálványaikat is, mert rajtuk keresztül paráználkodik lelkük az ördöggel. És hogy ha ezt nem akadályozzuk meg azonnal, akkor a megosztott maja nép hamarosan egyesül, és hátat fordítván Krisztusnak, visszatér sátáni isteneihez; és akkor a spanyolokra új háború vár, amelyhez képest a Yucatán meghódításának minden csatája elhalványul. És hogy óriási raktárakban őriznek kéziratokat északnyugaton és északkeleten az elhagyott maja városokban, de megbízható információk szerint a legfontosabbak közülük Manítól néhány heti járóföldre délnyugatra találhatók, mondta Diego de Landa. Hogy de Landa testvér éppen arra a helyre küldött engem, señor Vasco de Aguilart és Geronimo Nuñez de Balboát, s velünk együtt Joaquín testvért. Hogy mivel a területet még nem derítették fel, kísérőül adta azon derék embereket, kik jelentest tettek neki e délnyugati szentélyekről. Hogy osztagunk a Krisztus születése utáni 1562-ik esztendő áprilisának harmadik napján elhagyta Manít, és északnak fordult, nem sejtvén sorsát, hogy az ötvenfős csapatból mily kevesen térnek vissza élve. ” Elfordultam a lapoktól, és behajtottam a szótárat. A sötét ablakban láttam arcom tükörképét: zilált haj (minduntalan beletúrtam, ahogy kerestem a megfelelő szót), puha, meglehetősen formátlan orr, kerekedő pofa, kezdődő toka... Miután átléptem a harmadik ikszet, többször megfogadtam, hogy nem hagyom el magam, formában maradok. De

ebben az életkorban egyre nehezebb ügyelni a testsúlyunkra, a test a belekódolt program szerint hízni kezd, a célja teljesen különbözik a tiédtől, és minden morzsát eltökélten elraktároznak a zsírsejtek, mintegy készülve az előtted álló sötét időszakra. A válás után pedig végképp elhagytam magam... Bármelyik idegennel cseréltem volna, annyira elegem volt a külsőmből. Ha elmúltál harmincöt, megjelennek rajtad az első jelei annak, hogy nézel majd ki öregkorodban. A homlok felől ritkuló haj a későbbi kopaszság vázlata, a homlokráncok már nem tűnnek el, amikor a dühös grimaszt derűs arckifejezés vagy mosoly váltja fel, s a bőr cserzetté válik, már nem üt át rajta a pír. Harmincöt év fölött az arcunk olyan lesz, mint egy memento mori, emlékeztet a halálra, amely mindig velünk van. Különben folyton látnom kell az arcomat: az asztalom az ablak mellett van, és amikor leülök dolgozni, általában már sötétedik. A tisztára mosott ablak olyan, mint a sötét erdei tó felszíne, a körvonalakat visszaadja, a színek azonban elvesznek. És úgy tűnik, mintha arcvonásaim, a bútorok halványuló körvonalai, a mennyezet stukkói és a nehéz bronzcsillárok szinte a sűrű éjszakai levegőben tükröződnének. De az is lehet, hogy valójában csak odakint léteznek, és annál fényesebbek, annál jobban kivehetőek, minél erősebb fénnyel ég a lámpa a szobámban. Éjszakára azonban minden lámpát eloltok a lakásban, csak kettőt hagyok égve, a konyhait meg az asztali lámpát. A konyhai villany akkor is ég, ha a szobában vagyok, és csak akkor oltom el, ha besüt a sápadt reggeli napfény. Mondjuk, hogy így kényelmesebb, de az az igazság, hogy ebben a lakásban másképp nem is lehetne élni. Tágas, régi lakás magas beltérrel, létra nélkül nem is lehet itt villanykörtét cserélni, karéliai nyírfából készült antik bútorokkal van berendezve, semmi pénz nem elég a javításukra, de nagyon sajnálnám eladni őket, mivel a lakást a nagymamám hagyta rám. Gyakran átvitt magához, amíg kicsi voltam, így amikor rám maradt a lakás, mintha a gyermekkoromba tértem volna vissza. Régebben, amikor még élt és egészséges volt, gyakran meglátogattam őt, és itt is éjszakáztam. Akkoriban nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy a lakás valamilyen módon él. Azelőtt azt hittem, hogy amikor nagymamám kimegy az utcára, a sarkokban tovább pusmognak-visszhangzanak a gondolatai, a folyosón pedig tovább kopog lépteinek visszhangja. Ma inkább úgy látom, hogy a lakás a saját életét éli. Az ablakok két ellentétes oldalra nyílnak, ezért a folyosón huzat bolyong, a rosszul szigetelt ajtók pedig éjszaka hirtelen meg-megroppannak. Néha a száz éve lefektetett parketta is ropog, mintha valaki járkálna rajta. Persze a parkettát be lehetne kenni valami speciális anyaggal, az ablakot meg szigetelni, és akkor minden látomás eltűnne, de nekem tetszik, hogy ez a lakás ilyen... Hogy él. Mielőtt újra belemerültem volna a fordítandó szövegbe, még egyszer kinéztem az ablakon. Valami megakasztott... Egy ideig meghökkenve tanulmányoztam az éjszakai levegőben elmerülő arcvonásaimat, s egyszer csak megértettem, miről van szó. Az ablaküvegen látható ember érthetetlen módon különbözött attól, aki tegnap bámult rám fásultan odakintről.

A szeme változott meg. A tekintet, mely általában bódult volt és üveges, mint a kitömött medvéé vagy vadkané a híres arbati vadászboltban, most mintha fényt sugárzott volna magából. Nem meglepő: hosszú évek óta ez volt az első olyan munkám, amely felkeltette az érdeklődésemet. „Hogy utunk zöldellő és festői tisztáson át vezetett, melyet azután áthatolhatatlan őserdő váltott fel; és hogy csak három jó vezetőnk segítségével sikerült átvágnunk magunkat a bozóton, amely benőtte az utat. És hogy az indiánok közül kelten mindig az osztag előtt mentek és, amikor szükséges volt, hosszú késeikkel vagdosták a liánokat, megtisztítva az utat, őket pedig néhány katona követte, hogy megvédje őket a vadállatoktól és az ellenségtől. És hogy a harmadik vezető többnyire velünk jött: velem, señor Vasco de Aguilarral és Geronimo Nuñez de Balboával. Hogy utunkra a száraz évszak végén került sor, melyet a Yucatánon és ezen a területen az esős hónapok követnek. És hogy még az indián településektől messze is égett szagot éreztünk a levegőben, a napot pedig homályosan láttuk az égő fák és cserjék füstjétől, mert áprilisban és májusban, mielőtt kezdetét venné az esős évszak, nagy területeken égetik el a fákat és cserjéket, hogy előkészítsék a földet a következő évi megművelésre. És hogy ezekben a napokban a maja terület minden sík részét füst bontja, ezután pedig hat egész hónapon át szakad az eső, és decemberre a korommal feljavított és esővel elöntött földeken elültetik a kukoricát, ami olyan jó termést hoz, hogy egyetlen földműves húsz embert is élelmezni tud. Hogy Diego de Landa testvér azt parancsolta, kerüljük az ismert utakat, így egyre lassabban haladtunk. Hogy eleinte ott akartuk hagyni a szekereket, megparancsoltuk az osztag egy részének, hogy vigyék vissza őket, de akkor a vezetőink kivittek minket egy régi útra, melyet a fák koronája eltakart az idegen tekintetek elől; és hogy az út mentén szobrokat láttunk, olyan mesebeli torzszülötteket ábrázoltak, amilyeneket Maníban láttam a maja szentély mellett. Hogy oszlopok mellett mentünk el, melyeken apró jelek voltak, olyanok, amilyenekről de Landa atya egyszer elmondta nekem, hogy a yucatáni nyelv betűi, melyeket ő már megtanult. Hogy akadályok és nehézségek nélkül teltek el utazásunk első napjai, és hogy utunkon egyre ritkábban láttunk indián falvakat, és miután az őserdő mélyébe hatoltunk, nem láttunk már egyetlen embert sem. Hogy vadállatok szintúgy nem riogattak minket, csak egyszer éjszaka hallottam jaguár üvöltését a közelből, és bár lovaink is voltak, az állat mégsem követett bennünket. És hogy indián kísérőink azt mondták, ez jó jel. Hogy az élelem elegendő volt nekünk, a katonáknak és a vezetőinknek: hoztunk magunkkal szárított húst és száraz lepényeket, a vezetőink pedig néha gyűjtöttek nekünk ehető gyümölcsöket, néhányszor vadászni is elmentek, bőgő majmokat hoztak, a negyedik napon pedig lenyilaztak egy szarvast is, melynek húsát igazságosan elosztottuk a katonákkal, a vadászok pedig dupla adagot kaptak. Hogy az ötödik napon, amikor csapatunk pihenőt tartott, leült mellém az egyik vezető, Gaspar Chu, és suttogva megkérdezte, tudom-e, miért küldött minket erre az útra Diego de Landa testvér. És eszembe idézvén, hogy óvatosan kell eljárnunk, azt feleltem, hogy a parancs szerint bizonyos könyveket kell felkutatnunk és Maníba vinnünk, a többit nem

tudom. És hogy Gaspar Chu akkor hosszan nézett rám, majd elment, és úgy éreztem, nem hitt nekem. Hogy másnap, amikor az osztag végén mentem, hogy fedezzem társaimat, és vigyázzak a szekerekre, a félvér Hernán González fordult hozzám, arra kért, maradjunk le, hogy a többiek ne halljanak minket, majd közölte, hogy egyes maja területeken, Mayapánban, fasunában, Tulumában spanyol katonák indián könyveket és bálványokat égetnek. És hogy Hernán González azt kérdezte, miért cselekednek így, és hogy nem kaptam-e én is hasonló parancsot. És hogy habár most már kitaláltam, miért küldött minket de Landa testvér erre az útra, mégis ugyanazt válaszoltam a második vezetőnek, mint az elsőnek, vagyis hogy Diego de Landa testvér nem kérte tőlem, hogy kéziratokat és bálványokat égessek, csak azt, hogy vigyem őket sértetlenül Maníba, de hogy miért, azt magam sem tudom. Hogy a rá következő napon, midőn társaimmal, señor de Aguilarral és Nuñez de Balboával beszélgettem, kiderült, hogy a mi indián vezetőink ugyanazt kérdezték mind a kettőjüktől, de sem egyik, sem másik nem tudott nálam többet az expedíció céljáról; én pedig, figyelmezvén de Landa testvér tiltására és őrangyalom hangjára, nem tártam fel előttük sejtéseimet. És később kiderült, hogy e sejtéseim csak részben bizonyultak igaznak, az igazság pedig sokkal valószínűtlenebb és baljóslatúbb volt, mint valaha is hittem... ” Félretettem a lapokat és a szótárt, és az órára pillantottam: éjjel fél kettő volt. Kiszáradt a torkom; a munkával töltött estéken teát iszom, általában olyan tizenegy körül. Felkeltem az asztaltól, és a sötétségen át a konyhába úsztam. Az esti tea számomra szertartás, mely lehetővé teszi, hogy húsz percre elfeledkezzem a mosógépek titkairól és a csirkecombok kiszállításáról. A vizet gázrezsón melegítem. A teafőzőm illik a lakáshoz, az is régi és hihetetlenül kényelmes – piros, fehér pettyekkel. Zománcozott, széles csőre van, melyre fel kell helyezni a csillogó sípot, mielőtt feltennénk a gázra. Van egy különleges konyhakesztyűm kifejezetten arra a célra, hogy levegyem a tűzről, és felemeljem a tetejét, az is piros. A tea papírdobozban van, csavart nyelű kis ezüstkanállal szórom a sötétkék kézműves porcelán teáskannába, melyet valaki még réges-régen hozott Taskentből. Két kanál teafüvet szórok a tiszta, szárazra törölt porcelánkannába, leöntöm a felforralt vízzel, és türelmesen kivárom a végtelen hosszú öt percet. Finom illat árad a fedő alól, csábító, de nem szabad sietni, a tea még nincs készen. Általában azzal ütöm agyon az időt, hogy átfutom az aznapi újságokat, de ezúttal minden másképp volt. Megszokásból fellapoztam a tegnapi Izvesztyijá-t, gépiesen belekezdtem az egyik cikkbe, de tekintetem lepattant az apró betűkkel szedett szövegről, elsiklott felette, és elveszett a sorok között. Nem sikerült belemerülnöm az olvasásba, a kommentár értelmét befonták az álomszerű folyondárok és liánok, melyeken keresztülvágott az őserdőben Vasco de Aguilar, Geronimo Nuñez de Balboa és maga a névtelen elbeszélő, aki megörökítette az utat. Néhány perc múlva azon kaptam magam, hogy dermedten bámulom a térközt a cím és a fénykép között egy cikkben, amely a délkelet-ázsiai cunamiról szólt. Különösebb érdeklődés nélkül átfutottam a cikket, és

eltettem az újságot. Sokkal jobban érdekelt egy különös rejtély: hogy lehetséges, hogy az a személy, akinek ilyen szöveg van a birtokában, odaadja azt egy mezei fordítóirodának? Évek óta dolgozom nekik, és soha nem kaptam semmi hasonlót; tudomásom szerint az ilyesfajta könyvekkel egészen más fordítók foglalkoznak... Bizonyára mindenféle docensek, akik Cortés valamelyik expedíciójának részletes elemzéséből írják a doktori disszertációjukat. Az ilyesfajta kötetek aligha juthatnak ki az akadémiai könyvtárakból, ahol klímaberendezéssel ellátott vitrin alatt tartják őket. Persze, kallódhatnak efféle becses irományok a különleges antikváriumokban is, nagy örömet szerezve a gyűjtőknek, akik rábukkannak egy-egy ilyen kincsre... De ha egy gyűjtőnek van is annyi pénze, hogy megvegyen egy ilyen kötetet, miért adja egy ismeretlen fordító kezébe, ahol elveszhet vagy megsérülhet a felbecsülhetetlen értékű kiadvány? Miért nem hívta fel valamelyik professzort a lakására, hogy ott, a helyszínen, a megfelelő tisztelettel forgatva a lapokat, lefordítsa és tudós kommentárokkal lássa el a szöveget? Vajon miért bízta az illető ezt az anyagot egy beavatatlan, ismeretlen fordítóra? Azt meg végképp nem értettem, hogy a titokzatos gyűjtő hogy volt képes ilyen kíméletlenül felkoncolni egy ilyen példányt. Vagy talán túlbecsültem az értékét? Vagy a könyv tulajdonosa már ilyen formában talált rá? Vagy talán nem akarta, hogy az egész kötet egy túlságosan kíváncsi olvasó kezébe kerüljön? A tea végre elkészült; miután átnyomkodtam a szűrőn kedvenc kanalammal a vékony nyakú kancsóba (abban lassabban hűl ki), átsiettem a szobámba, ahol az asztali lámpa melengető fényében ott imbolygott nyikorgó bőrnyeregben a nemes señor, aki eddig még nem mutatkozott be, és aki méltósággal megvárta, amíg befejezem a dolgaimat, és újra csatlakozom hozzá, hogy meghallgassam elbeszélését. „Hogy midőn osztagunk továbbhaladt délnyugatra, egyre nagyobb nehézségek vártak ránk; és hogy jóllehet az élelem mindnyájunknak elegendő volt, katonáink zúgolódni kezdtek. Hogy mikor kérdőre vontam egyiküket, azt felelte, hogy a katonák hallottak már utazásunk céljáról, és nem tetszik nekik. És hogy jómagam, señor Vasco de Aguilar, és señor Geronimo Nuñez de Balboa igen meglepődtünk, mert a katonák, akik velünk jöttek, korábban sokkal komolyabb feladatokat is teljesítettek, voltak köztük olyanok is, akikkel együtt én magam több lázadó falut felégettem. Hogy a katona, akit kikérdeztem, azt mondta, az osztagban olyan híresztelések kaptak szárnyra, miszerint mindannyiunkat az indián istenek átka sújt, ha a szent könyveiket érintjük. Hogy bár tudtam, kik terjesztik ezeket a híreszteléseket, úgy döntöttem, nem büntetem meg sem őket, sem a lázadó katonákat. És hogy Joaquín testvér csupán annyit mondott neki, ne féljen a kőből és fából faragott indián bálványoktól, inkább gondoljon az Úr haragjára, mely félelmes mindenki számára, aki elfelejti, ki az igaz Isten; és hogy a Szent Szűz megvéd minket az ördögi praktikáktól, rontásoktól, és hogy a Sátán indián isteneken keresztül kísérti meg a keresztényeket. Hogy amikor a katona megszégyenülten távozott, Joaquín testvér azt mondta, meg kell ölni őt, és meg kell találni és fel kell akasztani azokat, akik az istenkáromló rémhíreket kitalálták. Hogy én, señor Vasco de Aguilar és señor Nuñez de Balboa nem értettünk vele

egyet, lázadástól tartva, és mert nem kívántuk elveszíteni indián vezetőinket, miután ilyen mélyen behatoltunk az őserdőbe. És hogy ehelyett én az egyik este magamhoz hívattam a félvér Hernán Gonzálezt, és megparancsoltam neki, hogy őé s a többi vezető ne terjesszék többet, hogy az indián istenek átka sújt le ránk, és hogy neki, Gaspar Chunak és Juan Nacho Cocomnak nem szabad ilyesmiben hinniük, hiszen keresztények, végül pedig máglyával fenyegettem őket. Ő pedig biztosított róla, hogy ő maga soha nem hitt a maja istenekben, soha nem félt tőlük, hanem mindig hű maradt az Úr Jézus Krisztushoz és a Szűzanyához, de mikor kiment, azt suttogta, hogy nem tudom, mit cselekszek. Hogy a következő napon végük szakadt a rémhíreknek, de helyette újabb balszerencse sújtott bennünket. Hogy a széles út, melyen osztagunk haladt, szűkülni kezdett, majd keskeny erdei ösvény lett belőle, melyen egyetlen ló a lovasával át tudott jutni, de szekér semmiképpen. És hogy mindezeket megvitatván úgy döntöttünk, ki kell vágni az útszéli fákat és bokrokat, hogy a szekér tovább tudjon haladni, de ezzel sok idő ment el, és bár a katonák az indiánokkal együtt vágták a fákat, napszálltáig csak fél mérföldnyi utat tudtunk megtenni. Hogy ezért a reá következő napon úgy határoztunk, ott hagyjuk a szekereket és az egyik vezetőt, hogy vigyázzon rájuk, megtisztítván körülöttük a terepet, amennyire védelmi célokra kellett, ha váratlan támadás érné, és huszonkét emberrel, valamint két indiánnal útra keltünk, hogy felderítsük a vidéket, és megtudjuk, sokáig tart-e még a sűrű vadon. És hogy egy erdei tisztást választottunk táborhelyünkül, melyen kőbálványok álltak, mert ott ritkábban nőttek a fák, és kevesebb gondunk volt a kivágásukkal. És hogy ezen a réten señor Geronimo Nuñez de Balboa parancsnoksága alatt tíz íjász maradt a szekerek őrzésére, és hárman kanócos puskával, és még két lovas, valamint Gaspar Chu, a többiek elindullak velem és señor Vasco de Aguilarral. Hogy megállapodtunk, hogy három nap múlva visszatérünk, de inkább korábban, és hogy legalább egy hétig várjanak reánk, majd induljanak vissza Maníba. Hogy Joaquín testvér megáldotta azokat, akik maradtak, és úgy döntött, velünk tart. Hogy miután kialakítottuk a tábort és elbúcsúztunk társainktól, másnap napkeltekor elindultunk. És hogy soha többé nem láttam a nemes és nagyméltóságú señor Geronimo Nuñez de Balboát sem élve, sem holtan, és senkit sem azok közül a katonák közül, akik vele ott maradtak... ” Újra az órára néztem, már öt óra is elmúlt. Bár rendszerint nagyjából ilyentájt kimegyek a konyhába vacsorát készíteni, ez alkalommal nem éheztem meg; egyetlen vágyam az volt, hogy megtudjam, mi történt ezek után. Sokkal később értettem csak meg, mi volt a szándéka a szöveg írójának: az általa elmesélt történet olyan volt, mint a mocsár. Csak bele kellett lépni – ráadásul nem is kellett a legelejétől olvasni a könyvet –, és úgy tűnt, nem lehet többé kiszakadni belőle, amíg egyetlen oldal is hátravan. A szerző mintha szándékosan csempészett volna csalétkeket a sorok közé, melyek egy eljövendő titok ígéretével csábítják az óvatlan olvasót, hangsúlyozva a vele és társaival történtek rendkívüliségét, ugyanakkor egy pillanatra sem kelt kétséget az általa leírt események valódiságát illetően.

Égtem a vágytól, hogy abbahagyjam a bekezdésenkénti fordítást, és egyből elolvassam az elbeszélést a legvégéig. Általában így is teszek, hogy átlássam az egész szöveget. De ez esetben túlságosan bonyolult volt a nyelvezet, és attól féltem, hogy ha elkezdem átugrálni az ismeretlen szavakat, melyek a szövegnek csaknem a felét tették ki, elkerüli a figyelmemet valamilyen értékes részlet, amely a későbbi rejtély kulcsa lehetne. És minél tovább olvastam, annál biztosabb lettem benne, hogy egy rendkívül különleges dokumentummal hozott össze a sors. Valamiért abban is teljesen biztos voltam, hogy nem egy ismert kalandregényt fordítok a tizennyolcadik vagy tizenkilencedik századból, melyet egy tréfás kedvű cimbora juttatott el hozzám. Ezeken a lapokon, ezekben a betűkben, ezekben a mondatokban minden eredeti volt; az egyenetlenül körbevágott papír, a nyomtatott írásjelek közötti apró különbségek, melyeket nagyítóval jól lehetett látni, és az elbeszélő takarékos, pontos, hivatalnoki nyelvhasználata. Ahogy azon morfondíroztam, kimenjek-e a konyhába, és feltegyem-e a vizet a spagettinek, tekintetem, mintha mágnes vonzaná, visszatért arra a helyre, ahol abbahagytam a fordítást. A kérdés így el is dőlt. „Hogy még az éjszaka beállta előtt elértük azt a részt, ahol véget ér az erdő. Hogy amint kijöttünk a sűrűből, azt láttuk, hogy egy ismeretlen folyó magas partján állunk, a folyó nem túl széles, de erős sodrású, vize átlátszatlan opálos zöld színű; és hogy a lankás part jól belátható, csak alacsony fű borítja, a távolban pedig meredek, sziklás falú hegyvidék látszott. Hogy megvitattuk a dolgot señor Vasco de Aguilarral, és úgy döntöttünk, hogy még aznap délután visszaindulunk, és ott tartunk pihenőt, ahol reánk esteledik. Hogy miközben beszélgettünk, északkeletről, abból az irányból, ahonnan jöttünk, távoli dördülés hallatszott; és hogy mivel úgy gondoltuk, egy kanócos puska hangja volt, arra jutottunk, hogy ez vészjel, melyet azok a bajtársaink adtak le, kik hátramaradtak a szekereknél. Hogy amikor az egyik vezetőnk felmászott egy fára, hogy megnézze, látni-e valamit, azzal a hírrel tért vissza, hogy onnan, ahonnan a hangot hallottuk, viharfelhők közelednek. Hogy mind a két indián, és a katonák is, akik már nem az első évüket töltötték a Yucatánon, erősen megütköztek, mert az esős évszakig még több hét volt hátra, a rossz idő pedig ritka volt ilyenkor. Hogy kis idő elteltével újabb dörejt hallottunk északkeletről, de most már jobban hasonlított mennydörgésre, hiszen a hang forrása is közelebb volt. Hogy nem több mint fél óra múltával fekete felhők lepték el az eget, és azon a helyen, ahol voltunk, először zápor esett, majd kitört a vihar. Hogy a vihar miatt azon a napon nem tudtunk elindulni visszafelé, és ott éjszakáztunk, ahol megálltunk. És hogy egész éjjel tombolt a vihar, és a villámok egyenesen a fejünk mellett csapkodtak; és hogy volt egy katona, aki, dacolva a paranccsal, egy fa alá húzódott, és halálos villámcsapás érte. És hogy ez nem kis rémületet keltett az indiánokban és a velünk maradt katonákban. Hogy a rá következő napon verőfényes idő volt, és melegen sütött a nap. És hogy a katonát, kit villám sújtott, keresztény módra eltemettük, s Joaquín testvér siratódalt

énekelt, és fohászkodott bűnei bocsánatáért. És hogy amíg visszaértünk arra a helyre, ahol a szekereket hagytuk, a katonák megint az indián istenekről pusmogtak, és arról a társukról, kit villám sújtott; és hogy elejét vegyem a rémhírterjesztésnek, egész idő alatt magam mellett tartottam mindkét vezetőt, bár a katonák így is csak hajtogatták a magukét. Hogy a táborba vezető utat gond nélkül megtaláltuk, bár a talaj fellazult az esőtől; hogy amikor kiértünk arra a tisztásra, ahol a szekereket és az őrséget hagytuk, egy lelket sem leltünk ott. És hogy meghagyván katonáinknak, várjanak ránk a helyszínen, én, señor Vasco de Aguilar és a két indián átfésültük a mezőt és az onnan elvezető utat nyomok után kutatva. És hogy nem fedeztük fel sem csata nyomait, sem eldobált tárgyakat, sem egyéb jeleket, sem szekerek keréknyomát, sem palanyomokat; és hogy bejártuk az utat, abban a reményben, hogy legalább valakit találunk az osztagból, vagy legalább egy nyomot, és fél órán át bolyongtunk senkit sem találva, majd visszatértünk. Hogy amíg oda voltunk, a vezetők felfedeztek valamit, amit mi az elején nem láthattunk. Az egyik kőbálványon, mely a fák között állt, és lombok takarták, rászáradt vért találtak. És hogy én az indián Gaspar Chura gondoltam, árulással gyanúsítván őt, és már parancsot adtam volna, hogy a másik két indiánt is fogják le, de mielőtt megtehettem volna, señor Vasco de Aguilar magához hívott, miután átvizsgált egy kisebb mezőt, mely a miénktől kicsit távolabb helyezkedett el. És hogy ezen a mezőn egy nagy négyszögletű kő állott, melynek közepén egy mélyedés volt, mely végigvezetett a széleken, mint egy ereszcsatorna; és ezen a kövön feküdt a vezetőnk, Gaspar Chu ruhátlanul, mellkasa össze volt vagdosva és megnyitva, szívét pedig eltávolították. Hogy magunk közt megbeszélvén, hogy semmit sem szólunk a katonáknak erről, a vezetőket pedig akasztás terhe mellett ugyanerre köteleztük, sietve elhagytuk azt a helyet, és körül sem nézve továbbindultunk délnyugatnak. ” Odakint zuhogott az eső, de a yucatáni száraz évszakkal ellentétben az októberi Moszkvában ez nem volt szokatlan. Reménykedve lapoztam az utolsó oldalra, keresve a következő fejezet elejét. Hasztalan: csak egy ügyetlen rajz volt ott egy különös lényről. Torzszülött, hosszú orrú ember volt, kinyújtott lábbal ült, egyik kezével a combjára támaszkodott. A másikat tenyérrel fölfelé előrenyújtotta; a nyakában talizmán lógott. A kép alatt ez a felirat állt: „Chac”. Ezt a szót egyetlen szótárban sem találtam meg, sem azon az éjszakán, sem másnap, amikor leadás előtt még egyszer átolvastam a szerkesztett szöveget a könyvtárban. Amikor végleg elkészültem a fordítással, egyszerűen csak „1. ábra” aláírással láttam el a rajzot. Akkurátusán eltettem a lapokat a mappába, az utolsóra még egy pillantást vetettem, mielőtt rázártam volna a mappát. A képen a torzszülött ünnepélyesen vigyorgott. Sietve rácsatoltam a sárgaréz csatot a mappára, és öltözködni kezdtem. Az íróasztalomon két egyforma papírhalom tornyosult: a lefordított és letisztázott második fejezet két példánya abból a könyvből, amelynek címét még nem tudtam, de az volt a célom, hogy a közeljövőben megtudjam. Az egyiket egy szatyorba tettem a bőrmappával együtt. A szerződésemben nem volt benne, hogy nincs jogom másolatot

készíteni magamnak.

LA TAREA

Eső dobolt az ablakokon, eső verte a kabátom azon a napon, meg a rá következőn is, amikor visszamentem a fordítóirodába abban a reményben, hogy megkapom a könyv következő fejezetét. A tiszteletdíjat azonnal megkaptam, amint átadtam a mappát. Amikor azonban a kézirat következő fejezetét szóba hoztam, az irodavezető megcsóválta a fejét. – Még nem jött meg. Egyébként jut eszembe, itt van néhány csokoládé- és szivarszállítási szerződés – azzal elő is vett néhány műanyag dossziét, melyekben szabványos méretű fehér papírlapok sorakoztak, és várakozóan tekintett rám. – Szerződések? Á, igen... Hát persze. – Átvettem és egy szatyorba tettem mindet, de nyilván érezhető volt hangomban a csalódottság. – Hát, nem mindenért fizetnek háromszoros árat – jegyezte meg hűvösen. – Persze, persze... Bocsásson meg, csak elgondolkodtam. – Igyekeztem röstelkedő hangon beszélni, de valójában csak az járt a fejemben, hogy ha elviszem ezeket a szerződéseket, akkor lesz ürügyem pár nap múlva újra beugrani és megtudakolni, elhozták-e a harmadik fejezetet. – De mondja csak... mi volt abban a mappában? Lusta voltam átnézni, de most valahogy kíváncsi lettem rá-váltott engedékenyebb, sőt már-már emberi hangra. – A mappában? Jól gondolta, teljesen igaza volt, csak valami olyan archív dokumentum... – Nagy nehezen barátságos mosolyt erőltettem az arcomra. – Hát persze, hát persze – bólogatott az irodavezető. – Képzelje – vetette oda mintegy mellékesen, mikor már indulófélben voltam –, a spanyolosunk azóta se adta le a fordítást . De még a telefont se veszi fel. Dünnyögtem valamit, aztán lecsörtettem a lépcsőn, és mint a vihar, ki az utcára. Pont úgy éreztem magam, mint az a gyerek, akinek karácsonyra beígérték szülei a csúcsszuper tűzoltóautót, működő fecskendővel és szirénával, és csak valami szánalmas műanyag vacakot kapott helyette. Persze, honnan tudhattam volna, hogy a könyv folytatása egyáltalán létezik-e, és hogy a tulajdonosa pont ide fogja leadni, abba a fordítóirodába, ahol az egyik fordító hibájából eltűnt az első fejezet? Az ő helyében a lábamat se tettem volna be többet ebbe az irodába, az egyszer biztos. Úgyhogy meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy bár a könyvvel töltött idő csodálatos volt, az életem nélküle folytatódik. Végül is, ha a maja indiánok és konkvisztádorok világa annyira lebilincselt, nyugodtan vehetek néhány történelmi vagy ismeretterjesztő könyvet Cortésről vagy az első dél-amerikai telepesek krónikáiról, nem igaz? Rá kellett jönnöm, hogy egy átlagos könyvesboltban nem kapni semmilyen valamirevaló könyvet erről a témáról. Csak mindenféle hülyeség volt, például A maja civilizáció titkai Reinhard Kümmerlingtől, amiben magáról a civilizációról szó sem esett. A szerző csak közreadott egy rakás koponyadarabokat, hatalmas piramisokat, dzsungellel félig már benőtt tereket ábrázoló hitvány minőségű fotót, és részletesen felsorolta, hogy

milyen holt városokban készültek a fényképek, illetve hol milyen régészeti leleteket találtak. Azért mégiscsak volt benne valami, amiért érdemes volt megvenni a könyvet. A bevezetőben említették Diego de Landa ferences rendi püspök nevét, akiről kiderült, hogy létező, történelmi személy volt, és hogy valóban ő volt az izamali ferences kolostor elöljárója a Yucatánon. Szóba került a nagy történelmi autodafé, a könyvégetés is, ami miatt de Landát aztán visszahívták Maníból Spanyolországba, és a legmagasabb rangú egyházi személyek vizsgálták ki az ügyét. Végül úgy ítélték meg, hogy tettei indokoltak és hasznosak voltak, és de Landa idős korára visszatérhetett a Yucatán-félszigetre, mely immár a hazája lett, és végül ténylegesen is betölthette a püspöki posztot. Sajnos a ferences rendi kolostorban zajló intrikákról részletesen nem mesélt a könyv, bár Diego de Landa atya neve többször is felvillant még különböző fejezetekben, különösen, amikor a maja írásjelek megfejtéséről volt szó. Ő volt az első európai, aki megtanulta olvasni a maja írást. Igaz, később kiderült, hogy az általa javasolt megfejtési kód hibás volt. A jó öreg de Landa túlságosan kötődött az ábécé szerinti írásmódhoz, és biztos volt benne, hogy az egész világnak, beleértve a Yucatán őslakosait is, így kell gondolkodnia. Kidolgozta a legrészletesebb ábécét, melyben minden indián jelet megfeleltetett egy spanyolok számára érthető hangnak. A könyv két oldalon keresztül taglalta de Landa atya művét, nyilván azért, hogy valamivel kitöltsék a helyet. A következő oldalakon a de Landa-féle rendszert modern nyelvészek cáfolták meg. Mint kiderült, a yucatáni betűk valójában hieroglifák, mindegyiknek önálló jelentése van, és nem feleltethetők meg hangoknak. Eszembe jutottak a fura jelektől tarkálló falak, melyek között az én krónikám konkvisztádorai is jártak. A szerző azt állította, hogy személyesen ismerte de Landát, ráadásul tőle magától tudta, hogy tud yucatáni nyelven olvasni... Összességében Kümmerling könyve szépen becsomagolt parasztvakítás volt, olyanoknak íródott, akik zabálják az ufókról, a Loch Ness-i szörnyről és elveszett világokról szóló híreket. De mégis ez a könyv jelentette számomra azt a szívemnek oly kedves és fontos felfedezést, hogy az általam fordított szöveg nem fikció, hanem valóság. És ha a történet szereplői történelmi személyek voltak, maga a történet elbeszélője és főhőse is létezhetett, és nem egy regényíró vagy egyéb misztifikátor képzeletének műve volt. Azáltal, hogy megtaláltam Diego de Landa nevét a könyvben, hitelesebbnek tűnt a Geronimo Nuñez de Balboa parancsnoksága alatt álló tizenöt spanyol katona eltűnése és az indián vezető szörnyű halála. Azt azért nem hittem el, hogy valamiféle természetfölötti jelenségről van szó, arra számítottam, hogy az elbeszélő a következő fejezetekben végére jár a rejtélynek. Miután végigolvastam a maja civilizációról szóló könyvet, de más érdekes részletet nem találtam benne, letettem a polcra, és azzal az elhatározással ültem le fordítani, hogy a legközelebbi szabad napomon részletesen tanulmányozni fogom a latin-amerikai gyarmatosítás történetét és a Yucatán-félsziget geográfiáját. Három napom ment el a csokoládéra és szivarokra. Hamarabb is elkészülhettem volna vele, de húztam az időt, mert azt reméltem, hogy amikor leadom a kész szöveget, már

ott vár rám a vastag bőrmappa az aranyiniciáléval. A tükörképem az ablaküvegen megint olyan lett, amilyennek megszoktam. Az édesipari szabványok számomra nem egészen átlátható részleteitől, a tartósítószerek megengedett mennyiségétől és határértékeitől majdnem elnyomott az álom, és kétszer olyan erős teát ittam, mint máskor. Az aznapi újság cikke helyett, amely arról tudósított, hogy a cunami áldozatainak száma már meghaladta a százezret, cirádás, ódon betűk jelentek meg lelki szemeim előtt, az antik bútorok száraz roppanásaiban pedig a spanyol vitorlások árbocainak zaját véltem hallani. Bevált a számításom: amikor végül beléptem a fordítóirodába, az orosz-angol kereskedelmi egyezmények fordításától meggyötört tekintetem rögtön találkozott az irodavezetőével... – Munkám van önnek – közölte, amint átléptem a küszöböt. Szokásával ellentétben nem a számítógép előtt ült kártyajátékba merülve, hanem talányos arckifejezéssel fel-alá mászkált az irodában. – Valami használati utasítás? – kérdeztem rezignáltan. – Itt járt a megrendelő, akinek a múltkor dolgozott. Az a spanyol szöveg, emlékszik? Rendkívül hálás volt a fordításért. Ragaszkodott hozzá, hogy a következő részt is feltétlenül önnek adjuk. Ja, és még arra is kért, hogy négyszeres árat fizessünk önnek. Azt mondta, különösen fontos, hogy rendes ember fordítsa a szöveget, a pénz nem számít. – És mi a helyzet az elveszett első fejezettel, abból nem lett gond? – kérdeztem, szinte csak mellékesen. – Képzelje, azt mondta, nincs ok az aggodalomra. Azt mondta, hogy ő... vagy nem is, úgy mondta, hogy „mi”... Vagyis hogy ők majd megkeresik. Szótlanul bólintottam. Ő se szólt egy szót sem, csak átnyújtott nekem egy ugyanolyan barna bőrmappát ugyanolyan kapoccsal. Látva, hogy nincs több elintéznivaló, távoztam. Minden lehetséges módon ünnepélyessé tettem a Yucatán-félszigetre való visszatérésemet. Odakészítettem magamnak a teát és a kekszet, valamilyen spanyol nyelvű adóra állítottam jó öreg rádiómat, a legkényelmesebb papucsomat vettem fel, és csak mindezek után ültem le az íróasztalhoz. A szívmelengető szavak és a még inkább szívmelengető extra honorárium után már azon sem lepődtem volna meg, ha egy külön nekem szóló levelet találok a borítékban, amelyben elmagyarázzák, miért is olyan fontos ez a fordítás. De a mappában megint csak egy megsárgult, kivágott papírkupac volt az ismerős, kissé megfakult latin betűkkel. Az első oldalon pedig nagy, gót betűkkel ez állt: „Capítulo III”. „Hogy az előbbi fejezetben leírt meglepő és különös események után osztagunk folytatta útját a maják országának délnyugati része felé, és hamarosan elértük azt a folyót, melynél előző nap előőrsként megállapodtunk señor Vasco de Aguilar parancsnoksága alatt; és hogy ezúttal az időjárás is kedvező volt, és az előző napihoz hasonló záporok, viharok többé nem ismétlődtek az esős évszak beköszöntéig. Hogy az elégedetlenség és kétség nőttön-nőtt a katonák közt, kik folyvást kérdezték,

hová tűntek el a szekerek és társaik, kiket a szekerek őrzésére hagytunk hátra. Hogy señor Vasco de Aguilarral megállapodtunk, hogy azt feleljük, azok, akik Geronimo Nuñez de Balboával hátramaradtak, visszatértek Maniba, mert trópusi láz ütötte fel a fejét közöttük. És hogy a fertőzés forrása nem messze táborhelyüktől lehetett, miért is sietősen elhagyták a helyszínt, éppúgy, ahogyan mi is tettük. Hogy sokan elhitték, amit mondtunk, mert hihetően hangzott, sokkal hihetőbben, mint az, amit valóban láttunk. Hogy csupán Joaquín testvérnek mondtuk el az igazat, ki közel állott Diego de Landa testvérhez, a többieknek azonban a trópusi lázról beszéltünk. És hogy elbeszélésünkben csupán az indián vezetők kételkedtek, de tartván a büntetéstől, többé nem híresztelték azt, amit tudtak. Hogy újra kiérvén a folyóhoz, melynek nevére nem emlékszem, bár a vezetőink megmondták, nehézségek nélkül eljutottunk egy kis településre; hogy az indián Juan Nachi Cocom figyelmeztetett minket, hogy a folyó az esős évszak idején erősen megárad, és ez nagyon megnehezíti az átkelést; éppúgy nehéz lesz átkelni a mocsáron, mely közvetlenül mögötte terül el, miért is nem szabad vesztegetni az időt, hanem most, hogy a szekerek már nem lassítanak le minket, haladjunk minél gyorsabban. Hogy elveszítvén a szekereket, melyen ellátmányunk is volt, vadászattal kellett szert tennünk élelemre, mely feladat indián vezetőinkre hárult. És hogy leggyakoribb zsákmányaik most már főleg szárnyasok voltak, melyeket hurkos kelepcével fogtak, míg az osztag pihenőt tartott; de hogy alkalmanként nyíllal vagy hajítódárdával sikerült elejteniük egy-egy szarvast is. Hogy két vagy három nap múltán, melyet nyílt terepen haladva tettünk meg, egy hét óta először találkoztunk utunkon emberekkel. Hogy éber gyanakvással fogadtak bennünket, jóllehet ugyanazt a nyelvjárást beszélték, mint a vezetőink, és tudtunk velük beszélni. És hogy megparancsoltam embereimnek, viselkedjenek mértéktartóan, az indiánok asszonyait, leányait tartsák tiszteletben, csakúgy, mint vagyontárgyaikat, ők ennek ellenére mégsem engedték meg, hogy belépjünk falujukba. És hogy a vezetőinknek sikerült megállapodni velük, hogy némely tárgyainkért cserébe adjanak nekünk kukoricalisztet, lepényeket és gyümölcsöket; ám az indiánok azt követelték, hogy utána azonnal menjünk tovább. Hogy azon az estén pihenőidőben megkérdeztem egyik indián vezetőnket, Hernán Gonzálezt, miért viszonyultak hozzánk így ezek az indiánok, jóllehet utunkon egyetlen falura sem támadtunk rá, és az ő törzsükből senkit sem háborgattunk. És hogy gyanúm szerint járt itt egy osztag előttünk, mely érthetetlen kegyetlenkedésével újra a spanyolok ellen fordította az indiánokat, kiket señor Pedro de Alvarado megbékített jó harminc évvel ezelőtt. Hogy Hernán González erre azt felelte, hogy más spanyol osztag itt már hosszú ideje nem járt, és az indiánok azért viselkedtek velünk így, mert főpapjaik kinyilatkoztatták, kik vagyunk és hová megyünk. Hogy féltek isteneik átkától, ha segítenek nekünk, az átoktól, mely reánk száll, ha végrehajtjuk, amit elterveztünk. Hogy először le akartam kaszaboltatni Hernán Gonzálezt, amiért továbbra is hirdeti istenkáromló agyrémeit, de végül meggondoltam magam, és elengedtem, csak megtiltottam, hogy bárkinek is elmondja, amit hallott.”

Ez alkalommal szilárdan elhatároztam, hogy elnyújtom az élvezetet. Miért faljam fel egy szuszra ezt a középkori csemegét? Most, miközben új fejezetre vártam, volt időm ízlelgetni a szavakat, átgondolni, elképzelni, hová fejlődik a történet. Akkurátusan elrendeztem a teleírt lapokat, és kicsoszogtam a konyhába. Amíg konkvisztádoraim a pihenőidejüket töltötték, én is engedélyeztem magamnak egy kis ebédszünetet. Szarvas és bőgőmajom, bármilyen bosszantó, nem akadt a hűtőben, be kellett érnem krumplival. Francia recept szerint készítettem el, grattin dauphinois a neve: először megfőztem, azután hagytam kihűlni, majd felkarikáztam, leöntöttem tejföllel, megszórtam sajttal, és betettem a sütőbe. Közben épp elég időm maradt a gondolkodásra. Elvezettel töprengtem azon, hogy a szerző vajon mit hallgat el krónikájának olvasója elől. A hamuszürke éjszaka, a hold, a csillagok... – mind egészen mások, mint odahaza Spanyolhonban. Valaki egyszer még azt is mondta, hogy Latin-Amerikában (nem tudom, azért-e, mert a nyugati féltekén van, vagy azért, mert a délin) még a hold is másképp néz ki. Arról még csak nem is hallottak, hogy egy emberi arc vonásait lehet felfedezni a holdkorongon, ellenben határozottan állítják, hogy a holdkráterek és tengerek mintázata nyúlra hasonlít. Nagy fülekkel. És onnan nézve a csillagok mintha közelebb volnának. A keskeny, ki tudja, milyen ismeretlenek által kitaposott ösvény, amelyen elhagyták azt a barátságtalan falut, nyilván a csalóka remény útja, melyet időnként belep a bozót, ezért meg kell tisztítani az utat, machetével vágni a vastag liánokat, melyekből ragadós, bűzlő lé folyik a vágások nyomán. Az ösvény egyre mélyebben süllyed a vadonba, két, majd három ágra nyílik szét, elágazásai zsákutcába vesznek, vagy becsalogatják a gyanútlan utazót olyan rétekre, ahol éhes kőbálványok és gonosz lelkek várják. Az imbolygó, körbe-körbe vezető utak visszaviszik a vándorokat oda, ahol már jártak – vagy csak úgy tűnik? Az út néha szinte teljesen elvész a szemük elől – talán nem is ösvény, csak erdei nyiladék –, néha meg kiszélesedik, és látni, hogy nemrég járt itt valaki. De ki? Az őserdőben, a rejtelmes és áthatolhatatlan vadonban összezsúfolódva állnak a fák, a gyökereik közti kis területek is tele vannak cserjékkel, aljnövényzettel, és mindezt sűrű folyondár szövi át. A fák göcsörtös ágai roskadoznak a sok szokatlanul súlyos gyümölcs alatt: ha az egyikbe beleharapsz, férfierőd vénségedig nem fog elapadni, ha a másikba, szörnyű görcsök között leled halálodat. A sűrűben éppen hogy csak látható, de már vagy tíz méterről hallható óriási színes virágok olyan bódító illatot árasztanak, hogy szinte beleszédülsz. Ezt az erdőt sehogy sem lehet élettelenek tartani, nem olyan, mint a ferde fenyőfácskákkal teli erdők, melyek a távoli Spanyolország dombjait-hegyeit borítják, vagy mint az ibériai tűző nap alatt senyvedő olajfaligetek. Az őserdő él, mozog, lélegzik, pezseg, forr benne az élet éjjel és nappal, az utazót ezer szem lesi, pókok, madarak, vadállatok... Az őserdő az élet kvintesszenciája: minden pillanatban új élőlények milliárdjai születnek és pusztulnak el benne, egymásból szívják ki az éltető nedvet, kibomlanak és elenyésznek, feláldozzák magukat az utódaikért, ürítkeznek, a napból, a levegőből, húsból, vérből, vízből és trágyából merítik életenergiájukat, s ha letelt a rájuk kiszabott

idő, megtrágyázzák a gazdag, zsíros, férgektől nyüzsgő talajt, hogy aztán más formában újjászülethessenek. Átsütöttem a kék gázlángon a krumplidarabokat, s közben a spanyolok tábortüzeinek bíborvörös lángjaira gondoltam. Elképzeltem a konkvisztádorokat, ahogy napégette, sűrű fekete szakállal lepett arcukon a lángok visszfénye játszik, láttam, hogy csillog hosszúkás acélsisakjuk. Itt van señor Vasco de Aguilar: vaskos, gubancos vörös hajú és célratörő embernek képzeltem el, aki tétovázás nélkül cselekszik. Nem tudom, honnan szedtem ezt, hiszen Vasco de Aguilar még semmi módon nem hívta fel magára a figyelmet, s a névtelen elbeszélő majdhogynem néma kísérőjének tűnt. Joaquín testvért magas, halovány arcú, hajlott hátú, sasorrú embernek képzeltem el, a kolostori munkától, a sok éjszakázástól és olvasástól beteges árkokkal a szeme alatt, szinte mindig el van merülve a gondolataiban, de olykor szent haragra gerjed. Szürke szerzetesi ruhája a ferences rendiek aszketikus módján zsákvászonból készült, derekán öv helyeit egyszerű kötél. Az indián vezetőket azonban egyáltalán nem tudtam elképzelni. Hogy nézhettek ki, spanyolosan öltözködtek, vagy mint a maják? És egyáltalán hogy öltözködtek a maják? A legkülönösebb azonban maga a szerző volt. Mindig magamat képzeltem a helyébe, csak persze barnább bőrrel, sudárabb testtel, pont, mint egy kisgyerek, aki Bőrharisnyáról vagy Csingacsgukról olvas. Amikor ezt felfedeztem, vegyes érzéseim támadtak, mintha rajtakaptam volna magam, hogy titokban olyan játékot játszom, amely nem illik az életkoromhoz, s mégis ugyanolyan gyermeki örömöt okoz. Egy darabka kenyérrel ki tunkoltam a serpenyőben maradt szürkés sajtos szószt. Most nyilván el kellene mosni a serpenyőt, de nincs idő rá – már sorakozót fújtak, a pihenő lejárt, nem maradhatok el az osztagomtól. „Hogy háromhetes utunk alatt már nem kevesebb mint harminc league-et tettünk meg. Hogy az utolsó indián település az a bizonyos volt, ahol lisztet és lepényt kaptunk, a neve Hochob, s utána megint csak a rengeteg erdő volt mindenütt, az út pedig igen nehézzé vált. Hogy élelmezés dolgában egyre nehezebb lett a helyzet, katonáink pedig ismét zúgolódni kezdtek. Hogy némelyek arról beszéltek, hogy indiánjaink ármánnyal bevezetnek minket a sűrűbe, hol kelepce vár minket, s hol jó lovaink már nem segítenek indián támadás esetén. És hogy emlékezzünk az elveszett társainkra, talán épp ilyen kelepcébe csalták őket, és nem tértek vissza Maníba; és hogy csupán én, señor Vasco de Aguilar és Joaquín Guerrero testvér tudtuk az igazságot, hogy nem indián vezetőink csaltak meg bennünket, valami más történt, olyan dolog, mit szellemünk fel nem foghat, de bizonyosan a Sátán műve. Hogy sokat forgattam elmémben a történteket, magyarázatot kerestem, kérdeztem bajtársaimat, señor Vasco de Aguilart és Joaquín testvért, ők hogy tudnák ezt megmagyarázni. Arról már korábban is hallottam, hogy az indiánok a Yucatán-félszigeten és más helyeken is emberáldozatokat mutatnak be, megnyitják az áldozat mellkasát, és kivágják a szívét, és jómagam is láttam már ilyet egy faluban; és láttam az áldozóköveket a szentélyek tetején Chichén Itzában, hová egyszer megbízatással

mentem. Ámbár ha a hátrahagyott csapat señor Geronimo Nuñez de Balboával kelepcébe került, hová tűntek ők maguk, és miért, hogy csupán Gaspar Chu holttestét találtuk meg, ám sem a katonák tetemét, sem a lovakét, de még elhagyott szekereket sem ? Vagy talán elborult katonáink elméje, s miután, hasonlóan az indiánokhoz, feláldozták Gaspar Chut saját bálványaiknak, eltűntek, nyomaikat pedig elmosta a vihar ? Hogy azon a napon, a rá következőn és a többi napokon is Joaquín testvérrel együtt imádkoztam társaink lelki üdvéért, kik talán már nincsenek az élők sorában, egészen addig, míg olyan események nem történtek, melyek arra késztettek, hogy megfeledkezzem sorsukról. Hogy én és señor Vasco de Aguilar hamarost elveszítettük türelmünket, és faggatni kezdtük Juan Nachi Cocomot és Hernán Gonzálezt, soká kell-e még mennünk, s hogy miért kell a sűrű vadonban utat tömünk, s hogy a város, melyről Diego de Landa testvér beszélt, miért van ilyen mélyen az őserdőben, ilyen távol a többi ősi várostól, melyek, mint az köztudott, Manítól északkeletre és északnyugatra találhatók. Hogy Juan Nachi Cocom eleinte nem akart beszélni, de végül elmondta, hogy délen, néhány league-re attól a helytől, ahol pihenőt tartottunk, kezdődik a maják tiltott földje, ahol sok elhagyott város és szentély van, köztük az is, melyet meg kell keresnünk. Hogy egy indiánnak már pusztán az is szentségtörés, hogy tisztátalan szándékkal lép eme földre, s már az is hősies cselekedet, hogy nem fél az indián bálványok bosszújától. De hogy ő, Juan Nachi Cocom meg van keresztelve, hisz Jézus Krisztusban és a Szűzanyában, és lelkiatyja, Diego de Landa áldásában is részesült, s ezért velünk tart mindvégig, bármi történjék is. Es ahogy ezt kimondta, reszketett, mint aki lázba esett, és sírt, mint egy gyermek. ” Bár nem volt megfelelő szakirodalmam a maja nép történetéről, de az előszobában a földön ott feküdt egy pompás földrajzi atlasz, melyet az Akadémiai Kiadó adott ki még a hatvanas években. Az óriási kötet, melyet alkotói arra ítéltek, hogy a más könyvek számára oly lealacsonyító helyen, a parkettán porosodjon, mivel egyetlen polcra se lehetett betuszkolni. Oldalainak magassága elérte az egy métert, így a puszta lapozás is komoly erőfeszítésbe került. Minden egyes oldalon részletes domborzati térkép mutatott be egy-egy régiót, s köztük volt a Yucatán-félsziget is. Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe? Most végre megnézhetem, milyen útvonalon haladt a spanyol osztag. Bár ez a térkép több száz évvel az expedíció után készült, alapvetően nem változhatott meg a régió azóta. Persze biztosan több ezer hektár esőerdőt kivágtak a kukoricatermesztés és az állattenyésztés miatt, de a folyók és a hegyek nyilván a helyükön maradtak. Kényelembe helyeztem magam az atlasz mellett, biztos, ami biztos, készenlétben tartottam Kümmerling könyvét is, melyben szerepelt néhány helység térképe, az ősi városok és történelmi nevezetességek, és a spanyol osztaggal én is útnak indultam Manítól délnyugatra, az isméi ellenbe. Akkor, amikor elhagytuk az ősi maja fővárost, természetesen már léteztek térképek. Hernán Cortés már évtizedekkel korábban meghódította a mexikói völgyben élő

aztékokat, állati kegyetlenségükre még nagyobb kegyetlenséggel, ravaszsággal és hitszegéssel válaszolva, azután még hosszú ideig kóborolt Közép-Amerikában, zendüléseket fojtott vérbe, rabolt és pusztított, nőket erőszakolt meg, s mindenütt a spanyol birodalom és a katolikus egyház uralmát hirdette ki a pogányok fölött. Kümmerling ráadásul írt egy bizonyos Pedro de Alvaradóról is, akit egyébként az az ismeretlen szerző is megemlített, akit fordítottam. Ő volt az a gyarmatosító, aki a guatemalai és talán a hondurasi indiánok leigázójaként lett híres, s miután az Andok vidékét is meghódította, elverekedte magát a Yucatánra. Mind a kettőjükkel utaztak térképészek, így ezen vidékek némelyikét behatóan tanulmányozhatták. De Manítól délre olyan sűrű vadon kezdődött, hogy még a félsziget őslakosai se szívesen mentek oda. Amikor még egyszer átfutottam a beszámolót, majd összevetettem a könyvvel és a térképpel, rossz előérzetem támadt. Hogy még jobban kiismerjem magam, összevetettem a Kümmerling-könyv rajzait az atlasz hatalmas, sárgásbarna Yucatántérképével. Mindhiába. Azon a területen, ahová Juan Nachi Cocom és Hernán González a spanyol osztagot vezették, nem volt semmiféle ősi város, de még említésre méltó indián település sem. A Hochob nevű települést nagy nehezen sikerült megtalálnom a térképen, de úgy tűnt, hogy az azon túli vidékre egyáltalán nem jutott el a civilizáció. Még a huszadik században is alig tudunk valamit erről a területről, a tizenhatodik században pedig vad, érintetlen őserdő lehetett itt több ezer négyzetkilométeren keresztül, folyókkal és mocsarakkal tarkítva, melyek láthatatlan veszélyeket rejtenek, egy dzsungel, mely képes elnyelni bárkit, aki a mélyére merészkedik. Szinte felkiáltottam: „Csapda, csapda!” Lehetetlen, hogy az indián vezetők erről nem tudtak; jócskán megelőzve Iván Szuszanyin árulását, a bennük bízó külföldieket halálos és ismeretlen földre vezették, hogy velük együtt vesszenek el. Hazudtak Juan Nachi Cocom könnyei. De ezek a keresztény indiánok, akikben a kolostorfőnök úgy bízott, mint saját fiaiban, miért fogadtak el egy ilyen megbízatást, ha utána elárulják társaikat? Szuszanyin azért áldozta fel magát, hogy megmentse a megszálló idegenektől a cári családot; a félvér Hernán González öngyilkos árulása mögött azonban sokkal sötétebb és veszélyesebb titok rejtőzhetett. Mit nem adtam volna érte, hogy figyelmeztethessem az osztagot vezető két konkvisztádort! Persze, ha én is az osztaghoz tartoztam volna, engem is azzal vádoltak volna, mint a többi kételkedőt, hogy veszélyes rémhíreket terjesztek, és fellógattak volna, hogy példát statuáljanak. Bármilyen kétségbeesetten vágták is át magukat az őserdőn a spanyolok, a vészterhes levegő egyre jobban megsűrűsödött körülöttük. A fojtogató előérzet fokozatosan átterjedt az osztag parancsnokaira, de nekik nem volt se Kümmerling-féle térképük, se akadémiai világatlaszuk, hogy leleplezzék az árulást. Csak akkor ingott meg a bizalmuk, amikor már túl messzire mentek, s már nem lehetett visszafordulni, amikor már nem maradt más hátra, mint machetével a kézben vadul vágni az utat, és törni előre a sorsuk felé.

„Hogy a következő napon, mikor lefekvéshez készülődtünk, indiánok támadtak a táborra, veszettül harcoltak, még a sortűz sem riasztotta el őket. És hogy három katonánk, Luis Carvalho, Francisco Samarano és Francisco Curro halálos sebesülést szenvedett, és további négy harcosunk is megsebesült. Majd kiderült, hogy ketten, Juan Garda és Pedro Vélez, eltűntek, őket az indiánok bizonyára elrabolták, hogy feláldozzák őket. Hogy spanyol katonáink kiválóan küzdöttek, megöltek több mint húsz indiánt, néhányat pedig foglyul ejtettek, hogy aztán kikérdezzük őket. És hogy foglyaink nem akartak beszélni, nem is értették a mi indiánjaink kérdéseit, egymás között pedig olyan nyelvjárást használtak, melyet vezetőink nem ismertek. És hogy a kínzások hatására sem beszéltek, minek utána egyet ledöftem én, kettőt pedig a katonák. Hogy Luis Carvalho, Francisco Curro és Francisco Samarano holttestét keresztény rítus szerint eltemettük, sírt ástunk nekik, a sírokra a környezőfákból keresztet faragtunk. Hogy azok, kik csupán megsebesültek, nehezen viselték az utazást, és félrebeszéltek. Hogy Joaquín testvér megvizsgálta sebeiket, és azt mondta, az indiánok méregbe mártották nyilaik és lándzsáik hegyét, és hogy imádkozzunk értük, mert isteni beavatkozás nélkül mind meghalnak. És hogy aznap pihenőt tartottunk, és mind a felgyógyulásukért fohászkodtunk. Hogy imáink nem találtak meghallgatásra, és mind a négyen meghaltak, vagy azon az éjszakán, vagy a rá következőn, és haláluk előtt úgy üvöltöttek, mintha maga a Sátán jött volna el a lelkűkért. Hogy e veszteség után sokan lélekben megtörtek osztagunkból, és újra arról beszéltek, hogy a megbízatás, melyet végrehajtunk, halált hoz ránk. De hogy én, señor Vasco de Aguilar és Joaquín testvér megértettük, hogy a katolikus egyház megerősítése és a spanyol birodalom helyzete szempontjából mennyire fontos, hogy végrehajtsuk a küldetést, ezért úgy döntöttünk, tovább kell haladnunk. Hogy egyik napon, amikor a tábortűznél ültem, odajött hozzám Juan Nachi Cocom, és azt mondta, immár arra a földre léptünk, melyről a minap szót ejtett, és hogy támadóink voltak a bejárat őrzői. És hogy a yucatáni nyelvet ők nem beszélik, mivel több száz évvel ezelőtt északról kerültek ide, idegen földről; és hogy sokan úgy tartják, ők voltak háromszáz évvel ezelőtt a legnagyobb császári udvarnak, Mayapánnak az őrzői, és azután, hogy a császárt kivégezték, a város pedig elbukott, lakói szétszéledtek, az északi harcosok pedig új urakat találtak maguknak, kiket azóta is híven szolgálnak. Hogy gazdájuk a tiltott földön uralkodik még most is, évtizedekkel a spanyol gyarmatosítás után, hogy a pontos nevét senki sem tudja, de az ő őrzőit ugyanúgy hívják, mint régen, északon, »k’anulü«-nek, vagyis válogatott harcosoknak, mert bátorság és kegyetlenség dolgában egész maja földön nincs hozzájuk fogható. ” Kümmerling természetesen semmit sem tudott a tiltott földről, és az azt őrző harcosok titkát még csak nem is gyanította. De ebben az esetben jobban hittem neki, mint Juan Nachi Cocomnak. Teljesen világos volt, hogy az indián vezetők összebeszéltek, hogy elpusztítsák a spanyolokat. Az indiánok támadása, akárhogy hívják is őket, a második csapda volt, melyet az expedíciónak szántak. Egy éjszaka alatt kilenc embert veszítettek;

az osztag egyre olvadt, fogyatkozott, most már talán csak húszan voltak, a cél pedig semmivel sem tűnt közelebbinek, mint mikor elindultak. A legjobban azonban az lepett meg, hogy a súlyos veszteségek ellenére sem a parancsnoknak, sem Vasco de Aguilarnak, sem a ferences rendi szerzetesnek esze ágában sem volt megszakítani az expedíciót, és visszatérni Maníba, üres kézzel bár, de megkímélve embereik életét. Vagy legalább azért, hogy kicsit kipihenjék magukat, és újult erővel új csapatot toborozzanak. Mi az oka annak, hogy egy tapasztalt, kemény csatákban edződött parancsnok vakon kockára teszi katonái életét egy olyan megbízatásért, melynek értelmét, illetve a megvalósítás módját nem látja át? Mivel magyarázható ez a hajlíthatatlan eltökéltség? Tegyük fel, hogy mindhárman fanatikus hívei voltak az egyháznak és személyesen de Landa testvérnek, aki számukra megkérdőjelezhetetlen tekintély volt. Lehet, hogy személyes lekötelezettjei voltak, vagy annyira bíztak benne, hogy fel sem merült, hogy vitába szálljanak vele. Vajon mit tehetett értük (vagy velük) de Landa? Megmentette az életüket? A gyermekeik keresztapja volt? Vagy egyszerűen csak emberfeletti meggyőző erővel rendelkezett? Vagy az éles eszű püspök a zsarolás finom, ám hatásos eszközéhez nyúlt? Vagy tényleg hittek abban, hogy ez rendkívül fontos ügy „a katolikus egyház megerősítése és a spanyol birodalom helyzete szempontjából”, és készek voltak akár az életüket is áldozni a küldetésért? Minél tovább olvastam a feljegyzéseket, annál erősebb lett a gyanúm, hogy valami fontosat elhallgatnak, valami olyasmit, amit ha tudnék, minden világossá válna, és minden részlet a helyére kerülne. Talán de Landa úr az embereitől megtudta valamilyen elfeledett kincs rejtekhelyét? Mondjuk, egy arannyal díszített szentélyét, mely mélyen az őserdőben, fák rejtekében bújik meg? Akkor ez az egész expedíció egészen más megvilágítást kapna, a kéziratok begyűjtése csak a ferences kolostor vezetőjének fedősztorija, valójában máshoz toborzott ő embereket, egy vakmerő kalandhoz, amely elképesztő gazdagsággal kecsegtet. Kiválasztott néhány mindenre elszánt fickót, szerzett egy osztagnyi katonát, és elküldte őket a kincsért. Ha valamelyik maja piramisról csak néhány ilyen aranylemezt lefejtenek, a mi konkvisztádorunk odahaza Spanyolországban egész szép birtokot vehet rajta, és élete végéig jómódban élhet. És akkor már nem kell a hőségben, ragacsos verejtékkel az arcán csatangolnia a folyondárok között: hazatérhet, és végre nemesemberként élhet, feleségül veszi valami gróf fehér bőrű, bögyös leányát, és csak szűk körű baráti beszélgetések alkalmával említi az alacsony, bűzlő indiánokat... Az ismeretlen konkvisztádor a feljegyzéseiben, legalábbis eddig, nem említette ezt, nyilván, hogy titokban tartsa a kincset, melyért több tucat emberélettel fizettek, és mert túl sokan irigyelnék érte. Hát de Landa testvérrel mi a helyzet? Talán ő is megkapta volna a részét a szajréból? Ő vagy a ferences rend, mért is ne? Anyagi eszközök a kolostor fejlesztésére, esetleg egy új építésére. Joaquín testvért azért küldték el a hétpróbás gazemberekkel, hogy valaki

képviselje a ferences rend érdekeit, mert az ilyenekben nem lehet megbízni, amint hátat fordítasz, nekik, egyből beléd vágják a bökőt. A becsületet meg a nemeslelkűséget nyugodtan elfelejthetjük, amint meglátják az alkonyi fényben csillogni a titkos templom tetejének aranyborítását, elfelejtik, mivel tartoznak de Landa testvérnek, elfelejtik ezek még a Szűzanyát is. Nem kell bemutatni őket. Vagy tévednék? Diego de Landa számára a legfontosabbak talán valóban maguk a kéziratok voltak, a mesés kincs ígéretével pedig csak a többieket vette rá az útra. Azt mondhatta, a kincs ott van valamelyik romos templomban az összehajtogatott buta indián könyvecskék között, adjátok csak nekem azokat az indián meséket, az arany lehet a tiétek... És az indián vezetők? Igyekeztek megvédeni szentélyüket a rablástól és meggyalázástól? Valószínűleg... Pontosan azt éreztem, amit az archeológus, amikor a maja piramis mélyéről előbányászott különböző formájú és színű szilánkokat hosszú órák fáradságos munkájával végre sikerül úgy összeraknia, hogy kezd kirajzolódni az ősi maja mozaik felismerhető képe. Mielőtt lefeküdtem volna aludni és lekapcsoltam volna a villanyt, a biztonság kedvéért megfordítottam az utolsó lapot, hátha maradt még valami, amit eddig nem olvastam el. „Hogy az ezt követő napon eljött hozzám Hernán González, hogy beszéljen velem, és hogy ez után a beszélgetés után megértettem, Diego de Landa testvér nem mondott el nekem mindent a küldetésünkről. És hogy megrettentem, hallván, amit hallottam, de erről bővebben beszámolóm negyedik fejezetében szólok. ”

EL CENAGAL

Régen halott kutyám ezen az éjszakán nem várt rám, hogy sétálni vigyem – túlságosan el voltam foglalva mással, azokkal a titkokkal, melyek az őserdő mélyén lapultak, és azokkal, melyeket Diego de Landa rejtegetett az egyszerű, gyanútlan konkvisztádorok elől. Másról álmodtam. Hatalmas piramisok, mindegyik oldaluk közepén lépcső vezet fel a piramis lapos tetejére, ahol az oltár található, a lépcsőfokok az égbe vezetnek, az istenekhez. Denevérek lógnak le a gigantikus, hófehér paloták mennyezetéről, több ezer rabságba vetett ember építette őket kerék és csiga nélkül, majd egyszer csak a lakóik minden érthető ok nélkül elhagyták őket. A falakon színes hieroglifák, szörnyetegek, hősök, istenek és démonok kőbe vésett maszkjai. A gigantikus piramis tetejére vezető lépcső közepén egy kis tér látható, ahonnan ajtó nyílik, melyet a kőművesek és szobrászok az Égi Kígyó kitátott szájává varázsoltak. Alacsony, görnyedt emberek gyülekeznek, különös ruhát viselnek, a fejükön aranypánt. Az áldozóhelyen kikötözött, bódító ital hatása alatt álló fogoly zavaros tekintettel néz körbe, mintha keresne valamit. A tunikaszerű öltözéket viselő papok monoton kántálása percről percre hangosabb, iszonytatóbb... Az éles kő lesújt, utat tör magának a bordák között, feltépi a húst. Még egy ütés, és megnyílik a mellkas, spriccel a vér, a fogoly dülledt szemére a halál fátyla ereszkedik, a torkából hörgések közt feltör az élénkpiros hab, de még él. Az áldozati szertartás szigorú, hosszú évszázadok során kialakított szabályok szerint megy végbe. A rítus ördögi művészete abban teljesedik ki, hogy az áldozat ne haljon meg addig, amíg a mellkas bal oldalán recsegve át nem szakadnak a bordák, és ki nem emelik az áldozat még dobogó szívét. A szerencsétlen pára csak akkor pusztul el, amikor ezt a meg-megránduló, reszkető, vérben fuldokló csomót a főpap kitépi a helyéről, és beledobja az áldozati edénybe. Elernyedt, véres, összetört testét, mely másodpercekkel korábban megfeszült a görcstől, mint az indiánok íja, most lehajítják, mint egy zsákot, lent pedig már várják a szolgák, hogy eltakarítsák. És még valami... A fogoly – amennyire a vértől látni lehet – fehér ember. Vaskos nyakát és állát sűrű szakáll borítja. Felültem az ágyban. Szívem olyan veszettül kalapált, mintha éppen az előbb akarták volna kitépni. A párna nyirkos és hideg volt az izzadságtól. A négyméteres belmagasságú szoba szűknek tűnt, fojtogatónak, legszívesebben kitártam volna az ablakot. Néhány percen át győzködtem magam, hogy milyen abszurd ez az érzés, majd mégiscsak kipattantam az ágyból, felhúztam a redőnyt, és sarkig tártam az ablaktáblákat. Fagyos, nyirkos őszi levegő áramlott be, két korty elég volt belőle, hogy kijózanodjak. Az utcán már fakó nappal volt, az égen szürke vattafelhők úsztak, melyeken alig világított át a halovány őszi nap. Reggel tíz óra. Általában háromig alszom, de most valahogy nem sikerült visszaaludnom. Vagy talán becsapom magam, és félek, hogy visszatér az a rémálom, ha mégiscsak sikerülne elaludnom?

A fejemben még a látomás képei kavarogtak... papucsba bújtam, és kimentem a konyhába, hogy kávéval űzzem el a nyomasztó képeket. A reggeli kávé a nagymamámnak ugyanolyan nagyjelentőségű szertartás volt, mint a maják és aztékok számára az emberáldozat. Rendkívüli ügybuzgalommal fogott hozzá mindig; ha ugyanazt csinálja valaki hatvan éven át minden reggel, különlegesen pontossá és finommá válnak a mozdulatai. Régebben, hála annak, hogy baráti kapcsolatokat ápoltunk Kubával, a kamrában egész sor bézs és barna kávésdoboz sorakozott. Rendkívül kifejező és tökéletesen kubai neve volt ennek a kávénak: !Café Hola! Az egyik ilyen kávésdobozt, amikor beköltöztem a lakásba, bontatlanul találtam, lehet, hogy a harmadik világháború esetére tette félre a nagymamám. Az illata természetesen már elpárolgott, magát a kávét ki kellett dobni, de a dobozát nem akaródzott, inkább megtartottam. Most ebben tartom a kávémat: minden reggel kinyitom, belélegzem a sűrű, fojtó kávéillatot, és eszembe jut a nagymamám. Egy egész kis arzenált hagyott maga után, fából készült kis kézimalmot a kávé őrléséhez, réz kávékiöntőt, egészen kicsi, kínai motívumokkal díszített porceláncsészéket. A legjobban a kávédarálást szeretem, beleszórod a szemes kávét a kis kézi őrlőbe, és elkezded tekerni a nehéz fémkart, mint valami verklit. Eleinte lassan, akadozva indul, de ahogy a kávészemekből lassan illatos őrlemény lesz, egyre könnyebb forgatni – ideje újabb adagot beleszórni. Azután fel kell fordítani ezt a megható, fából készült kis szerkentyűt, és kiszórni belőle a finom, illatos kávéport a kávéfőzőbe. Ha már a gázon van a kávé, szigorúan tilos magára hagyni, különben megeshet, hogy a frissítő reggeli ital kortyolása helyett a gázrezsót kell sikálnod. És ha mindezekkel végeztél, olyan öröm meginni ezt a kávét, amihez nincs fogható, talán egyszerűen csak azért, mert bűn lenne nem kiélvezni, ha már annyit fáradtál érte. A nagymamámnak igaza volt – ugyan kinek kellene azonnal oldódó granulátum ezek után. Én még az elektromos kávédarálót is kidobtam. A kávé készítésének van még egy rendkívül fontos összetevője: közben teljesen átadhatod tudatodat ezeknek az egyszerű, gépies mozdulatoknak és a hozzájuk kapcsolódó egyszerű, gépies gondolatoknak. És most, miközben őröltem a kávészemeket, minden tekerésre egyre jobban szétoszlott a rémálom hideg köde, amikor pedig a kéklő gázlángon rotyogó kávéfőzőből erős, átható illat szállt fel, a valóság végleges győzelmet aratott az álmokon. Ördögi álom volt, az biztos, nyilván foglalkoztatott azoknak a fogságba vetett spanyoloknak a sorsa. A feljegyzések szerzője csak érintőlegesen említette ezt a momentumot, nem tudom, miért maradt meg ennyire az emlékezetemben. A legjobban az lepett meg, milyen részletesen megfigyelhettem a feláldozott foglyot. Nem is tudom, honnan szedtem ezeket a részleteket, talán Kümmerling könyvéből maradtak meg az emlékezetem valamilyen hátsó zugában. De nem, ez aligha lehetséges, az ilyen részeket biztosan nem ugrottam volna át, és tisztán megmaradtak volna az emlékezetemben. Reméltem, hogy mindez csak lázas fantáziám műve volt. Ki kell operálni, gondoltam, amíg nem lesz belőle tályog és fertőzés. Megfogadtam magamban, hogy keresek valami könyvet a maja emberáldozatokról, s ha látom, mennyi pontatlanság volt az álmomban, biztosan megnyugszom.

A kávéhoz szendvicset is készítettem, sajttal és sós-paprikás főtt tojással, igazi agglegényreggelit. A legfontosabb, hogy ne csöppenjen tojás a nadrágodra, különben mások is észreveszik, milyen sivár az életed. Miután elpusztítottam mindkét szendvicset, haladéktalanul visszatértem a munkához. Egy dolog az álom, de a munkát minél hamarabb le kell adni. Szerencsére nem puszta szórakozás volt számomra ennek a könyvnek a fordítása, hanem munka, amelynek köszönhetően a héten ki tudtam fizetni a számláimat. És még maradt is egy kis pénzem, amiből épp meg tudtam venni egy spanyol-orosz nagyszótárat. Szerencsére, mert már maga a „megrendelés” szó eldöntötte a kérdést – mindenképpen folytatnom kellett a fordítást. Bizonyára azon a reggelen jutott először eszembe, hogy ez a könyv talán nem csak ártatlan szórakozást tartogat számomra. De aztán még jó időnek el kellett telnie, hogy a sejtésemből alapos gyanú legyen, később meggyőződés, végül pedig páni rettegés. Elég gyorsan végeztem a még ismeretlen szavak kikeresésével és a szerkesztéssel, nyilván azért, mert a megszokottnál jóval korábban kezdődött a napom. Bár gondolkodásom szokásos frissessége sehogy sem állt helyre, néhány bivalyerős kávé azért megtette a hatását. Este pedig leültem az öreg Olympia márkájú írógépemhez, és legépeltem a fordítást. A fordítóirodában eleinte rossz szemmel néztek rám, amiért nem kívánok számítógéppel dolgozni. Nem tudom, min akadtak ki, hát nem így dolgoztak azelőtt ők is, CD-k és e-mailek nélkül? A többiek fogadják csak e-mailen a megrendelést, én a magam részéről lesétálok négy háztömböt, és személyesen veszem át. A számítógépekben nem bízom, és az elektromos kütyük nem késztetnek csodálatra. Tévét pedig elvből nem vettem soha, elég néha látni vendégségben, hogyan bódítja el a tévénézőket. Inkább a rádió az én világom – képet persze nem mutat, de legalább megmozgatja a képzeletet. Ráadásul egy olyan lakásban, amelynek a berendezése tizennyolcadik századi bútorokból áll, a számítógép vagy a tévé elégne a szégyentől, látva, hogy milyen szánalmas, eldobható teremtmény. Még a hetvenes évekből való tranzisztoros rádióm is, amin néha a híreket hallgatom, gyakorta megzavarodik az előkelő bútorok láttán, hát hogy nézne ki itt egy számítógép, amivel fel lehet kapcsolódni az internetre? Meg aztán soha nem is tanultam meg rendesen használni. Két példányban készítettem el a fordítást, az egyiket a bőrmappába tettem, a másikat hozzácsatoltam a saját példányaimhoz. Ahhoz azonban már késő volt, hogy a fordítóirodába menjek, ezért a nap hátralevő részét édes semmittevéssel töltöttem. Újra elolvastam az egész történetet az elejétől a végéig, átlapoztam megint Kümmerling könyvét, hátha mégis említ elhagyott városokat, ahová a spanyoljaim mentek. Reménytelen, azon területen, vagyis a mai Mexikó Campeche államában, a Yucatán-félsziget északnyugati részén semmi sincs. Több száz kilométerrel odébb, a guatemalai határnál van az első lakott terület. De ahhoz, hogy odáig eljussanak, egészen más úton kellett volna menniük. Azok az indiánok a dzsungel sűrűjébe vezették őket. Megnéztem azt a fejezetet, amely a híres ősi maja városokról szólt. És éppen ott ütköztem egy olyan érdekes adatba, amely a művelt olvasó számára nyilván nem volt

újdonság, és ezért nem is vesztegetett rá túl sok szót a szerző. A maják elhagyták városaikat. Nem a spanyolok pusztították el ezeket a városokat, amikor meghódították a Yucatánt, a gigantikus paloták és a hatalmas tömbökből épített büszke piramisszentélyek már elhagyottan, romosan álltak. Chichén Itza, Uxmal, Petén, Palenque és többtucatnyi kisebb város lakosai mintha egyszerre, egy óra leforgása alatt költöztek volna ki, hogy többé ne térjenek vissza. A hatalmas kőépületek és terek, a rituális játékok arénái gyötrődve őrzik sötét titkukat, folyondár és moha lepi falaikat; az őserdő, melyet az ember átmenetileg elűzött, visszafoglalja birodalmát. A spanyolok meg akarták tudni, ki építette ezeket a városokat, de az indiánok csak széttárták a karjukat. Azokban az időkben, amikor Cortés az embereivel megérkezett, a maja civilizáció már olyan hanyatlást élt át, hogy egykori pompájából csak romvárosok, kőbálványok és könyvek maradtak. Az utolsó papok még végrehajtották a szertartásokat, de rejtett értelmükkel már nem voltak tisztában. Ez volt a legnagyobb titok, mely Kümmerling könyvében felcsigázta az olvasó kíváncsiságát. Mi történhetett ezzel a hatalmas civilizációval? A közép-amerikai népek krónikái egy szót sem szóltak arról, miféle végzet érte utol a majákat, micsoda szörnyű csapás vezetett odáig, hogy eltűnt ez a kultúra, a nép pedig, amely létrehozta, gyorsan hanyatlani kezdett, visszatért az archaikus, falusi életformához, melyből hosszú évszázadok alatt emelkedett ki. Végtelen nagy különbség volt azok között az indiánok között, akikkel a spanyolok találkoztak, és azok között, akik létrehoztak egy hatalmas birodalmat, egy bonyolult írást, egy naptárrendszert, amely pontosabb annál a naptárnál, amit a mai napig használunk, és hatalmas városokat építettek az őserdőben. Az első tudósok, akik eljutottak a Chichén Itza-i romokhoz, meg voltak róla győződve, hogy a tárgyi emlékeket régi héber, kelta, árja vagy mongol-tatár népek hozták létre, mindegy, hogy kik, de nem azok, akik jelenleg lakták a területet. Kümmerling is feltette a kérdést, mitől omlott össze a maja civilizáció, választ azonban nem adott rá, csupán felvetett néhány hipotézist. Ragály? Szörnyű éhínség? Szárazság és vízhiány? A születő férfiak és nők száma közötti egyenlőtlenség? Vagy mindezen kockázati tényezők összessége? „Mars-lakók inváziója? – folytattam a sort. – Óriás termeszekkel vívott háború?” Az én ötleteim sem voltak rosszabbak a többinél. Kümmerling szégyenkezve beismerte, hogy senki sem tud hitelt érdemlő tényekkel szolgálni arról, mi is történhetett. Semmiféle pusztítás, katasztrófa vagy megrázkódtatás leírását nem találták meg a krónikákban. Igaz ugyan, hogy amikor a maja kultúra már kezdett széthullani, megjelentek ezen a földön a harcias toltékok. A széthullás késői fázisában ők uralkodtak a maják fölött, ám az ősi civilizáció addigra már halálosan beteg volt, az utolsókat rúgta, és mindenképpen összeomlott volna. A toltékok csak megadták a kegyelemdöfést. Úgy feküdtem le aludni, hogy semmire sem jutottam. Nem meglepő. Előttem tudósok és régészek seregei próbálták évtizedeken át megoldani a rejtélyt, nem sok esély volt rá, hogy nekem egy éjszaka alatt sikerül. Nem baj, rám más titkok várnak. Ha nem ma, hát holnap, amint kivasalom a fordítóirodából a konkvisztádor feljegyzéseinek negyedik fejezetét, igen érdekes

beszélgetésünk lesz Hernán Gonzálezzel, és várhatóan fény derül az egész különös utazás titkára. Aznap éjjel nem zavartak maja főpapok és fehér foglyok, akiknek kitépték a szívét. Lehunytam a szemem, és amikor újra kinyitottam, már nappal volt. ••• – Ilyen gyorsan? – kérdezte meglepetten az irodavezető – Remélem, azért a minőség nem látta kárát. Finoman elmosolyodtam, és csak megráztam a fejem. A fordítást legalább tízszer átnéztem, és olyan tökéletesre csiszoltam, hogy szinte szikrázott a napon. – A megrendelőt, úgy látszik, szorítja az idő – közölte. – Még tegnap bejött, és elhozta a következő adagot. Tényleg nem tudom, miért nem hozza be inkább egyszerre az egészet... Ez már nekem is eszembe jutott, és már azon voltam, hogy meg is kérdezem. Az irodavezető tekintetéből azonban láttam, hogy azt hiszi, többet tudok az ügyről, mint ő. Úgyhogy csak találgatni tudtam. – Talán ő is fejezetenként kapja. – Hogyhogy fejezetenként? Épp maga mondta, hogy ez amolyan archív dokumentum... – Történelmi dokumentum. Krónika. És ezért érthető módon fejezetek tagolják – magyaráztam, remélve, hogy lusta lesz tovább kérdezősködni. – És érdekes? – A gyűjtőknek biztosan. – Határozatlanul legyintettem, és különös féltékenység vett rajtam erőt. Egyszerűen nem akartam, hogy ezeket az oldalakat más is lássa rajtam és a titokzatos megrendelőn kívül. – Nem értem – mondta az irodavezető hümmögve, majd elcsendesedett, hátha mondok még valamit. Bólintottam. Egyre hosszabbra nyúlt a hallgatás. Hát nem látszik rajtam, hogy semmi kedvem hosszas baráti csevegéshez? Most már csak egyvalamire vágytam. – Na jó. Végül is megfizeti, az ördög vigye el. Fogja! – Kezembe nyomott egy ugyanolyan bőrmappát, amilyet épp leadtam, csak ez nem barna volt, hanem fekete. – Köszönöm – mondtam, és nagyon örültem, hogy nem kell folytatnom ezt a suta beszélgetést. Hónom alá vettem a mappát, zavartan elköszöntem, és megindultam a kijárat felé. – Álljon csak meg! – kiáltott rám, amikor már az ajtóban voltam. – A fizetését itt hagyja? „Hogy amint azt a harmadik fejezetben írtam, odajött hozzám Hernán González, arcán rettegés tükröződött, és arra kért, hadd beszéljen velem négyszemközt, úgy, hogy señor Vasco de Aguilar és Joaquín testvér ne hallhassák meg. És hogy míg beszélt, eltávolodtunk állomáshelyünktől, ahol osztagunk lefekvéshez készülődött, és egy bizonyos réten állapodtunk meg, száz méterrel odébb. Hogy Hernán González elmondása szerint a hely, ahová megyünk, már csak néhány

napnyira van tőlünk, de hogy ez lesz utunk legnehezebb szakasza. És hogy térden állva könyörgött nekem, fordítsam vissza az osztagot Maníba, és mondjuk azt, hogy nem találtuk meg a célt. Hogy megdühödtem, és azt mondtam, hogy merészel ilyet mondani azok után, hogy ebben az átkozott erdőben annyi társunkat elveszítettük, és árulónak neveztem. És hogy Hernán González könnyek között könyörgött, és azt mondta, ő nem áruló, és az egyetlen ok, amiért velünk tartott, hogy hűséges lelkiatyjához, Diego de Landa atyához, és ezért teljesíti a megbízatását. És hogy odaadta nekem a kését, és arra kért, öljem meg most, így kevesebbet kell szenvednie. Hogy viselkedése olyannyira megriasztott, hogy leültettem a földre, és megkérdeztem tőle, mi olyat tud az utunkra vonatkozóan, amiről se nekem nincs tudomásom, se señor Vasco de Aguilamak, s ő eleinte megmakacsolta magát, és csak amikor megfenyegettem, hogy hitszegésért máglyára vettetem, akkor kezdett beszélni, röviden, érthetetlenül, beszéde újra és újra sírásba fulladt. Hogy elbeszélésében sok minden homályos volt; amennyit azonban értettem belőle, azt mind leírom most; azt állította, hogy de Landa testvér nem fedte fel előttünk a teljes igazságot arról, miért és hová megyünk, és hogy azokban a szentélyekben, amelyekhez elindultunk, rejtőzik valami, ami a maja nép számára felbecsülhetetlen értékű, és a világ többi népe számára is igen nagy fontossággal bír. És hogy de Landa testvér már mindenütt kereste, de nem tudja, pontosan hol van elrejtve. Hogy ekkor azt kérdeztem, ez azt jelenti-e, hogy hamarosan teljesítjük megbízatásunkat, s erre ő azt felelte, hogy igen, lehetséges, ám saját érdekem, a maja nép és a Yucatán többi népének érdeke is úgy kívánja, hogy egy ilyen megbízatást ne teljesítsünk. De hogy miért, azt elmagyarázni nem tudta. Hogy elmémben jól megőriztem szavait de Landa testvér őszintétlenségéről, és beszélgetésünk után csatlakoztam señor Vasco de Aguilarhoz és Joaquín testvérhez, megosztván velük gondolataimat, s megkérdezvén őket, tudnak-e valamit megbízatásunkról, amit én nem tudok, és hogy parancsolt-e az elöljárónk olyasmit, amiről nincs tudomásom. És hogy Joaquín testvér és Vasco de Aguilar igen elcsodálkoztak, és kérdezték, hogy ki mondott nekem ilyet. És akkor én elmondtam nekik, mit mondott indián vezetőnk, és azt is, hogy ezt feltétlenül titokban kell tartanunk. Hogy azután láttam, hogy señor Vasco de Aguilar beszél Hernán Gonzálezzel, aki pánikba esik. És hogy összeültünk aznap este, és azt a döntést hoztuk, hogy továbbhaladunk, bár indián vezetőnk figyelmeztetett a veszélyekre, melyek várnak ránk. ” Aranyról megint nem esett szó. De legalább az indián vezetőkkel kapcsolatos feltételezéseim kezdtek bebizonyosodni. A félvér nyilván akart még egy utolsó esélyt adni a spanyoloknak, hátha meggondolják magukat, és visszafordulnak. Még lelkiatyját is kész volt megrágalmazni, csak lebeszélje a spanyolokat arról, hogy továbbmenjenek. Talán az ártatlan életeket akarta megmenteni? Vagy inkább a saját halhatatlan lelkét? Bárhogy volt is, lebeszélni a spanyolokat most már igencsak bajos lett volna. Már csak

néhány napnyi gyaloglásra voltak a céltól, a vezetőknek már csak ennyi idejük maradt, hogy meghiúsítsák a tervet. És éppen ezekben a napokban kellett megtörténniük a döntő eseményeknek... Mindenesetre ez a Diego de Landa sem volt egy egyszerű figura. Az indián, akit kikérdeztek, igyekezett kitérni a válasz elől, de persze nem akart máglyára kerülni, s ezért végül csak elárulta a keresztapját. Sajnáltam, hogy a konkvisztádor nem volt határozottabb, és megelégedett azzal a szánalmas motyogással, amit sikerült kicsikarnia Hernán Gonzálezből. Vagy talán úgy látta, kezd megzavarodni, és nem akarta, hogy a vezető végleg elveszítse józan eszét? Egy bizonyos tárgy, mely nem csupán a majáknak, de minden embernek fontos? Hát akkor aligha lehet szó valami elrejtett kincsről. De hogy mi lehetett, arról fogalmam sem volt. Miféle tárgy, és vajon mire kellett a Yucatán leendő püspökének? Könyvek? Bálványok? De hát minek neki? Talán hitt benne, hogy mágikus, természetfölötti erejük van, és igyekezett begyűjteni a régi műkincseket, hogy az ősi civilizáció titkaival és bűverejével vértezze fel magát? Persze volt még egy lehetséges magyarázat, éspedig az, hogy az indiánok tovább folytatták a hazudozást, így próbálva elijeszteni a csapat vezetőjét, és zavart szítani a katonák között, mert még mindig reménykedtek, hogy meghiúsíthatják a küldetést. Bármi volt is a céljuk, napról napra egyre távolabb vezették az osztagot a céltól, és egyre beljebb az őserdőbe, a vad vidékre, ahová emberi láb még soha nem lépett. Mindenesetre ellenőriztem a dolgot a Kümmerling könyvében lévő térképeken, melyeken feltüntették, hogy melyik időszakban hol voltak maja települések. Mindegy volt, hogy a klasszikus kori vagy a klasszikus kor utáni településeket nézem (ez utóbbi időszakra esett a spanyol gyarmatosítás). Sok minden változott, a települések földrajzi elhelyezkedése, a nevük, ismeretlen okból népvándorlási hullámok indultak el, az indiánok egyik helyről a másikra költöztek, az egyik várost elhagyták, a másikat elözönlötték, s akadt olyan is, melyet feltámasztottak romjaiból, de az a terület, ahová a mi spanyoljainkat vezették az indiánok, évezredek óta lakatlan, elvadult szűzföld volt, fehér folt a térképen. A maják még a hatalmas civilizáció virágkorában sem tették be a lábukat a délnyugati országrészbe, akkor, amikor a birodalom határai jóval túlnyúltak a Yucatán-félszigeten. Kirohantam a konyhába, felöntöttem a sűrű teafőzetet forró vízzel, és bevittem magammal a szobába. Ezúttal nem vártam meg komótosan, hogy elkészüljön a tea, és persze vacsorakészítésre sem pocsékoltam az időt. Éhséget egyáltalán nem éreztem; egy pohár édes tea bőven elég volt a gyomromnak, és visszatérhettem az olvasáshoz. „Hogy veszélyes, elátkozott vidékre értünk, a talaj süppedős volt és bizonytalan, bűzös, rossz szelek fújtak. És hogy most már csak egészen lassan haladhattunk, és vezetőink sokáig tanakodtak, mígnem kiválasztották, merre menjünk. És hogy számszeríj ászt állítottam melléjük, félve, hogy megszökik valamelyik, vagy akár mindkettő. Hogy ingoványos területre értünk, melyet különös és veszélyes lények laknak, és hogy az ingovány bűzös kipárolgásától kóválygott fejünk és elnehezedtek tagjaink. Hogy mindkét vezető rémült volt, de félelmük okát nem sikerült kiderítenem, s hogy még mikor

minden háborítatlan és csöndes volt is, néha egyszer csak utasítottak minket, hogy szedelőzködjünk és máshol üssünk tábort, nem adva semmiféle magyarázatot. Hogy azok az őrjöngő indiánok, akik néhány nappal korábban ránk támadtak, és akikkel harcolván kilenc emberünket veszítettük el, többé nem jelentek meg. És hogy amikor ezt elégedetten említettem Juan Nachi Cocomnak, arca elkomorult, és óvott az oktalan örömtől, mondván, hogy a k’anulü indiánok rettegett harcosok, és ha nem jöttek utánunk, akkor nem tőlünk félnek, hanem attól, ami az ingoványban rejtőzik. Hogy az egyik csapás, amelyen mennünk kellett, olyan keskeny volt, hogy csak libasorban tudtunk rajta haladni. És hogy az ösvény két oldalán mérhetetlen mély ingovány húzódott. És hogy egyik katonánk, Isidro Murga, elveszítvén egyensúlyát, süllyedni kezdett, és segítségért kiáltott, társa pedig, kinek neve Luis Alberto Rivas volt, megállt, hogy kihúzza őt a mocsárból. És hogy az ingovány mindkettőjüket elnyelte, ki pedig ezt saját szemével látta, azt mondta, hogy amikor szegény már majdnem kiszabadult, valami húzni kezdte lefelé, s megmentőjét is magával rántva eltűnt szem elől, és többé egyikük sem került elő. És hogy vezetőink megparancsolták, hogy minél gyorsabban haladjunk át ezen a szörnyű helyen, hogy elkerüljük az újabb áldozatokat. Hogy ez a veszélyes ösvény egészen hosszú ideig folytatódott, és napszállta előtt nem tudtuk elérni a száraz területet. És hogy utasítottam a katonákat, mondják ki hangosan a nevüket sorban, hogy senkit se veszítsünk el, és hogy mindenki tudhassa, hogy a szomszédja a helyén van a sorban. És hogy ez ment folyamatosan, úgy, hogy mindegyik percenként kimondta hangosan a nevét. De hogy dacára mindezeknek az intézkedéseknek, még egy embert elveszítettünk, Ignacio Ferrert, ki utolsónak ment a sorban, és egyszer kiáltotta a nevét, de azután már hallgatott, és mikor az előtte álló hátranézett, azt látta, hogy Ignacio Ferrer nyomtalanul eltűnt. És hogy akkor olajos fáklyát adtunk nem csupán annak, aki a sor elején ment, de annak is, ki a végén, hogy elriasszuk vele a ragadozókat, és hogy azonnal észrevegyük, ha valaki eltűnt. Hogy így mentünk még egy jó darabon, mígnem száraz, szilárd földre értünk, és igen megörültünk neki, mert elgyötörtek voltunk már, és szükségünk volt a pihenésre. Hogy azon a helyen tábort ütöttünk, de vezetőink megtiltották, hogy egyszerre aludjon az egész szakasz, hanem egyik fele mindig őrizte a másikat, hogy, mint mondották, ne legyünk könnyű prédái az itt kószáló démonoknak. És bár Joaquín testvér megfenyegette őket, hogy eretnek szavaikat elmondja Diego de Landa testvérnek, azok megmakacsolták magukat, és csak hajtogatták a magukét. És hogy úgy lett, ahogy ők mondták, az osztag egyik fele aludt, a másik pedig strázsált. És hogy így sem tudtuk kialudni magunkat, mert a tábortűz fénye szárnyas vérszívókat vonzott. És hogy ezeknek csípése áthatolt ruhánk szövetén, és menekvés nem volt tőlük. És hogy mindkét vezető bekente magát valami olyasféle folyadékkal, amely színre is, szagra is macskavizeletre hasonlított, és ezt ajánlották nekünk is, ámbár csak kevesen egyeztünk bele, hogy bekenjük magunkat, én, Joaquín testvér és néhány katona, de a többség nem kért belőle. És hogy azok, akik bekenték magukat, megóvták vele egészségüket és életüket. ” Letöröltem a verejtéket homlokomról, és átmozgattam az ujjaimat, hogy helyreálljon a

vérkeringés. Lám csak, ez már a harmadik fejezet, amelyben azt játszom, hogy én is az expedícióval együtt megyek a Yucatán-félszigeten, de most először érzem annyira valóságosnak, mintha nekem is egy sorban kellene haladnom velük, a helyi kúszónövényből készült görbe bottal tapogatózva, hogy megtaláljuk a vékony ösvényt, mely átvezet a lápon. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy elképzeljem, milyen érzés lehet kimerültén ülni a tűznél, és állandóan körbepillantgatva fürkészni a bozótot. A tűz vöröses fényében az őserdő nyilván sima, sötét fallá változik; ahogy végigvonultak a veszélyes és ismeretlen vidéken, úgy érezhették magukat, mint egy ostromlott erődben. A mocsárvilág éli életét, mélyen morajló hangok kíséretében hatalmas gázbuborékokat bocsát ki, a sás susog, a rothadó fatörzsek csikorgó hangokat adnak ki. És néha egy-egy vadállat üvöltése hallatszik, mely a másik életére tör, vagy éppen a saját életétől válik meg, de lehet, hogy csak a nőstényt hívja. Egy pillanatra sem tévesztheted szem elől a bozótot, szegény Ignacio Ferrer eltűnése csak néhány órája történt, Murga és Rivas halálára pedig az egész osztag döbbent értetlenséggel tekintett. Hogy is bambulhatnál el? Az őrök tréfálkoznak, yucatáni szeretőikre emlékeznek, vagy a feleségükre, gyermekükre, családjukra, mindegy, csak ne kelljen a halálra gondolni. Ha meghalsz egy csatában, úgy, hogy magaddal viszel néhány indiánt, az nem olyan félelmetes – bátran nézhetsz a halál szemébe, és kemény harcosként maradsz meg a cimborák emlékezetében, ez férfihoz méltó halál. De belefulladni ebbe a mocsokba, hogy egy napra rá valami szörnyeteg lakmározzon belőled... Azután undorító rovarszárnyak zümmögnek a levegőben. Mocsári vérszívók és moszkitók özönlenek a tábortűz fényére, és ellepik az ember orrát, száját, szemét, fülét, csípik, ahol érik. Folyamatosan hadonásznod kell, hogy távol tartsd őket, bár a kisebb vérszívókat ez sem riasztja el, s csak arra jó, hogy legalább ne telepedjenek meg hosszabb időre a bőrödön. Zavarnak, idegesítenek, semmire sem tudsz koncentrálni. Bensődben egyre nő a harag és nyugtalanság, legszívesebben nekiugranál bárkinek, mindegy, hogy barát vagy ellenség. Csak az lehet viszonylag nyugodt, aki vállalta a megaláztatást, és bekente magát azzal a macskahúgy szagú indián mocsokkal. Igaz, tűrniük kell szenvedő társaik viccelődését. A szag persze elillan, de hogy el lehet-e felejteni ezt az utat a mocsáron át... „Hogy nyugodalmasan telt az éjszaka, nem számítva a reánk fenekedő moszkitók seregeit, és napvilágnál folytattuk utunkat, immár gyorsabban, hogy mihamarabb átverekedjük magunkat az ingoványon. És végtére száraz, szilárd földet ért lábunk, ahonnan a szokásos őserdő kezdődött, a szokásos vadakkal. És hogy azon a napon háborítatlan volt utunk, és a soron következő pihenőig senki sem veszett el, nem sebesült meg. És hogy megkérdeztem a vezetőinket, soká kell-e még mennünk, és ők azt felelték, hogy a titkos templomokig már nemsokára elérkezünk, ha megtaláljuk a megfelelő utat, melyen két-három napon belül ott lehetünk. És hogy e hír hallatán a katonáink, én, señor Vasco de Aguilar és Joaquín testvér nagyon megörültünk, és sokan ünneplésbe kezdtek

és kukoricapálinkát ittak, melyet magukkal hoztak egész úton, és áldották indián vezetőinket, akik lám, mégiscsak kivezettek minket a szilárd földre. Hogy aznap még a vadászat is sikerrel járt, és hogy Juan Nachi Cocom néhány íjásszal több szárnyast elejtett, és még egy vadkant is, ilyen szerencsénk már több mint egy hete nem volt, ezért napok óta éheztünk. Hogy maguk az indiánok, vagyis Juan Nachi Cocom és Hernán González az ünneplésben nem vettek részt, hanem egészen rémültnek tűntek, és egymás közt sugdolóztak. És hogy éppen ezzel magukra vonták figyelmemet, és hogy közéjük telepedtem, megtudakolni, miről beszélgetnek, de ők az indián nyelvükön beszéltek egymást közt, amiből semmit sem értettem. Hogy mikor kérdőre vontam őket, egészen riadt és zavarodott képet vágtak, de nem titkolták véleményüket, és megismételték figyelmeztetésüket, Hernán González pedig azt mondta, hogy bűn volt minket erre a földre hoznia, és hogy most már bizonyosan utoléri az átok. És hogy többet nem beszélt velünk, hanem elvonulván a tábor távoli csücskébe, átadta magát az imádságnak, és hogy úgy döntöttem, nem háborgatom, hanem az egyik katonának megparancsoltam, hogy egy kis távolságból tartsa szemmel. Hogy a csapat fennmaradó tagjai ünnepeltek, és emelkedett hangulatban voltak, és jóllehet sokuk leittasodott, az ilyenkor szokásos verekedésekre nem került sor. És hogy csupán én egyedül nem tudtam elfeledkezni azokról a veszélyekről, amelyekre az indiánok figyelmeztettek, és hogy egész éjjel jártam, kutattam a tábor környékét, indián támadástól vagy vadállatoktól tartva. És hogy ezt tettem mindaddig, míg az álom el nem nyomott, de semmi félelmeset vagy gyanút keltőt nem találtam. Hogy a katonák reggelig lakomáztak, ittak és mulatoztak, és én nem gátoltam mulatságukat, mivel az út jó részét már megtettük, és megszolgálták a pihenést. És hogy amikor lefeküdtem aludni, még igen nagy jövés-menés volt, és hallottam a mulatozók kiáltásait. És hogy csupán napkeltekor ébredtem fel egy vadállat távoli üvöltését hallva, melyről azt gondoltam, jaguár lehet. De hogy a vadállat messze volt, és mert az üvöltés nem ismétlődött meg, elnyújtóztam fekhelyemen, és tovább aludtam. És hogy reggelre virradván, mikor az őrség ébresztőt fújt, egy katona futott hozzám, és közölte, hogy Hernán González vezetőnk az éjjel végzett magával, felakasztotta magát. És hogy González, a félvér vezető valóban ott lógott egy fán néhány lépésnyire attól a helytől, ahová elvonult aludni, és ahol előző nap imádkozott. Hogy az őr, kit azért hagytam ott, hogy figyeljen rá, nem tudta megmondani, hogyan is történt a dolog, és hogy Hernán González mely órában vált meg életétől. És csak annyit mondott, hogy egész éjjel szemmel tartotta őt, egy pillanatra sem tévesztette szem elől, és hogy imádsága végeztével Hernán González lefeküdt aludni, nyugodt és mély álomba merült, és még horkolt is. És hogy ez a katona azt mondta, hogy nem tudja, mikor nyomta el az álom őt magát is, és esdeklett, hogy bocsássam meg neki, hogy nem figyelt. És hogy én kiadtam a parancsot, hogy kéményén büntessék meg, mert életünk immáron egyetlen indián vezetőn múlott csupán, ki életben maradt. ” Ezzel a mondattal a fejezet véget ért. Na tessék, én megmondtam! Miután átvezették a spanyolokat a veszélyes ingoványon,

az indiánok végre rászántak magukat, hogy elárulják őket. Mivel megértették, hogy ketten nem győzhetnek le egy tizenvalahány fős, állig felfegyverzett katonai osztagot, úgy döntöttek, sorsukra hagyják őket. Indián vezetők nélkül nincs visszaút; az ingovány néhány lépés után elnyeli az idegeneket. És a mulatság éjszakáján vajon miről beszélt egymás között Juan Nachi Cocom és Hernán González? Együtt imádkoztak? Sorsot húztak, hogy ki térjen meg előbb az ősök csarnokába? Eltervezték, mit tegyen az életben maradt vezető, miután a másik végzett magával? Mind a ketten érezték, hogy ez az éjszaka sorsfordító lesz számukra, ezért nem vettek részt a közös lakomán. A nyakába akasztott kereszt, a megkeresztelés, a tisztítótüzet ábrázoló freskók, melyeket az izamali kolostor szerzetesei avatatlan kézzel festettek – mindez kevés volt ahhoz, hogy visszarettentse őt attól, ami atyja hite szerint a legnagyobb bűn, az öngyilkosságtól. Az istenek, akikről titokban indián édesanyja mesélt neki, hatalmasabbak voltak, őket elárulni szörnyűbb volt, mint évszázadokig forró olajban főni. Amíg Szűz Mária szórakozottan mosolygott a hívőkre egy ragyogó felhőről, és senkit sem hagyott ki, mindenkit szeretett, addig a sűrűben rejtőző, ádáz és bosszúszomjas maja demiurgoszok rossz szemmel nézték minden lépését. Csak nem mindenki érezte hátában gonosz tekintetüket. Persze ahelyett, hogy vállalják a halált, az indián vezetők megtehették volna, hogy éjjel átvágják a részeg spanyolok torkát, vagy mérget kevernek az italukba. De talán nem bíztak eléggé az erejükben, vagy csak nem akarták spanyol vérrel bemocskolni a kezüket. Hernán González a menekülés mellett döntött: megvárta, amíg az őr elalszik, egy ághoz erősítette a kötelet, felmászott, fejét beledugta a hurokba, levetette magát, és kész. A nyakamat rá, hogy hasonló sorsra szánta el magát a másik indián vezető is, és hamarosan őt is eltemethetjük, még az ötödik fejezetben. A spanyol osztag, úgy tűnik, tényleg el volt átkozva. Felkeltem az íróasztaltól, és elkezdtem fel-alá járkálni a szobában. Szívem elszorult. Nem, az nem lehet, tértem észre. Ha ezt a feljegyzést publikálták, az azt jelenti, hogy a szerző túlélte a viszontagságos utat, hiszen elmesélte történetét, és kiadatta. Ezért van, hogy az egyes szám első személyben írt kalandregények mindig jól végződnek, a főhősnek muszáj életben maradnia, különben ki írná meg a történetet? Persze vannak olyan esetek is, amikor a nemes célért küzdő hős szörnyű halált hal, de a történeteket mindig a győztesek írják. Már majdnem megnyugodtam, amikor egy kisördög azt súgta, van más megoldás is. Az ismeretlen konkvisztádornak egyáltalán nem kellett életben maradnia ahhoz, hogy írása napvilágra kerüljön. Akár egy tudományos expedíció is megtalálhatta évszázadokkal később indián nyílvesszőkkel átszúrt csontvázát, amint egy bőrmappát szorít melléhez. Lehetetlen volt előre megjósolni, mi történt a spanyol osztaggal, amely Maní városától délnyugatra indult el 1562 áprilisának reggelén. Ezt csak az ötödik fejezetből tudhattam meg. így hát magamhoz húztam egy kupac üres papírt, és leültem az írógép elé. Nem volt vesztegetni való időm.

EL AUTO DE FÉ

Aznap reggel addig fordítottam, míg el nem gémberedtek az ujjaim, míg folyton mellé nem ütöttem, míg el nem kezdtek összefolyni szemem előtt a betűk. A nap már rég felkelt, és le kellett húznom a redőnyt, mert szemem a félhomályhoz szokott, és zavarta az erős fény. Észrevétlenül merültem álomba, és arra ébredtem fel, hogy már dél van, és egész idő alatt az Olympia írógép billentyűzetére hajtott fejjel aludtam. A lapok összevissza hevertek az asztalon. Zúgott a fejem, és minden izmom sajgott attól, hogy órákon át ilyen kényelmetlen pózban feküdtem. Feltápászkodtam, és lefeküdtem az ágyba. Néhány perc múlva a világ megint homályba borult. Amikor másodszor felébredtem, már sötétedett odakint. Felkapcsoltam a villanyt, felvettem a fürdőköpenyem, és mentem, hogy megfürödjek. Testem kényeztetésre vágyott. A tegnapi kalandok után nyugodtan áztathattam magam vagy negyven percen át a forró vízben, hogy közben átgondoljam, amit olvastam. Teleengedtem a kádat, jó nagy kád volt, és valamiért orgonaszínűre volt festve, ledobtam a fürdőköpenyem, és óvatosan leereszkedtem a gőzölgő vízbe. Imádom a forró fürdőt. Hogyan is közelíthetnénk meg másként azt az érzést, amit az anyaméhben átéltünk? Belépőjegy ez az elveszett paradicsomba, és csak addig szól, amíg a víz ki nem hűl. Meg tudom érteni azokat, akik forró vízzel teli kádban vágják fel az ereiket, ezt tartván a legjobb halálnemnek. Ezzel a módszerrel – mintha körbejárna az élet, s visszatérne kezdetéhez – úgy válnak meg a földi világtól, ahogy elkezdték, és egy félórányi áldott nyugalommal készítik fel magukat arra, ami a túlvilágon vár rájuk. Különben meg ez alatt a fél óra alatt még meg is gondolhatják magukat... Néhány perc múlva el is értem a kívánt hatást, múlandó porhüvelyem elvegyült az illatos habokban, és szellemem végre szabad lett. Szememet lehunyva hozzáfogtam, hogy kidolgozzak egy cselekvési tervet. Először is egy lendülettel befejezem és átnézem a negyedik fejezet fordítását. Erre elegendő lesz az éppen csak elkezdődött, ahogy az olaszok mondják, „fiatal” éjszaka. Holnap reggelre kész lesz a fordítás, és mivel ma későn keltem fel, kihasználva kibillent bioritmusomat, ugyanúgy későn fekhetek le, a reggelt pedig a dolgaim elintézésének szentelhetem. Először is, amint nyitnak a boltok, irány egy könyváruház, és veszek egy nagyszótárat, vagy inkább kettőt. Könyvtárban kutatni kimerítő, jobban járok, ha hazaviszek mindent, amire szükségem van. Az új szótárral ellenőrzőm azokat a terminusokat, melyek értelmét a kis szótáram segítségével még nem tudtam megfejteni. S utána sem engedélyezek pihenőt magamnak, hanem irány a fordítóiroda, és leadom a lefordított fejezetet. Ha szerencsém van, a következő fejezet már náluk lesz, a főnök azt mondta, hogy a megbízót szorítja az idő. Meg tudom őt érteni. Nyilván ő is nagyon várja a folytatást. Értjük mi egymást, úgy éreztem, számíthatok az együttműködésére. Tehát tegyük fel, hogy az ötödik fejezet már ott van. Megkapom, gyorsan hazajövök, és

végre békésen lepihenhetek, esetleg egy-két bekezdést még elolvasok félálomban, de az élvezetet és a munka oroszlánrészét mindenképpen másnapra hagyom. De mi van, ha még nem érkezett meg az új fejezet? A rám törő aggodalomtól önkéntelenül kinyitottam a szemem, és a plafont kezdtem bámulni; hirtelen úgy éreztem, hogy kihűlt a víz, és elcsavartam a piros színű csapot, hogy még egy kis forró vizet engedjek a kádba. „Semmi baj – mondtam ki hangosan a szavakat –, majd behozza később. Elégedett a fordításommal, az pedig, hogy az a léhűtő spanyolos elhagyta az első fejezetet, nem zavarta, szóval semmi oka nincs rá, hogy ne hozza be az irodába a napló ötödik fejezetét. Én pedig azon leszek, hogy olyan színvonalon ültessem át oroszra a szöveget, hogy ezek után az ötödik, hatodik, hetedik fejezetet is elhozza, vagy amennyi csak van.” Furcsa, de abban a pillanatban fel sem merült bennem, hogy ki lehet a rejtélyes megrendelő. Bőven elég volt annyi, hogy időben behozza majd a következő adagot a naplóból, mely munka és örömforrás is egyben. Nem mindegy, kinek kell a fordítás? Amíg érdekeink egyeznek, nem kell túlzottan kíváncsiskodnom, azzal csak elriasztanám a könyv jelenlegi tulajdonosát. Kutyafuttában megreggeliztem, azt hiszem, megint valami szendvicset, azután átolvastam és letisztáztam az előző napi fordítást. Reggel hatra mindennel elkészültem, már csak néhány szó maradt egy kis cetlin, amit még meg kellett néznem egy komolyabb szótárban, még mielőtt leadnám az anyagot a fordítóirodában. Teát főztem, és kényelmesen elhelyezkedtem a konyhában, betakaróztam egy piros kockás pléddel. Még három órát kellett várnom, amíg kinyitnak a könyvesboltok és könyvtárak, én pedig alaposan megszolgáltam a pihenést. A rádió kapcsolóját forgatva befogtam valamilyen hírcsatornát, és amíg bámultam a teáról felszálló gőzfelhőt, fél füllel hallgattam a reggeli adást. Az ázsiai cunami, úgy látszik, többé senkit sem érdekelt. Helyette az Egyesült Államokban és a karib-tengeri országokban történt földrengések kerültek be a hírekbe. A szigeteken néhány egészen nagy város romokban hevert. Az elnökök és a katonai junták vezetői, akik ezeket a morzsányi országokat vezették, segítséget kértek a nemzetközi közösségtől. Az ENSZ ígéretet tett, hogy elkülönít egy összeget az újjáépítésre, az Orvosok Határok Nélkül repülői más segélyszervezetekkel együtt már útnak indultak a karibi térség felé, bármelyik percben megérkezhettek. Az Egyesült Államok olcsón megúszta a dolgot, kifogástalanul működött a földrengéselőrejelző rendszerük, és sikerült még idejében evakuálni a lakosságot a veszélyes területekről, de a tudósok figyelmeztették az embereket, hogy valószínűleg újabb kéregmozgások várhatók. Azután szakértők magyarázatai következtek a földkéreg változásairól, melyek eredményeként az utóbbi időben több földrengés is volt a világ különböző területein. Majd a bemondó a közeledő választásokra terelte a szót, de ez a téma végképp hidegen hagyott. Valaki valamivel vádolt valakit, az egyik politikust nagy távolságból levadászták, a másikat golyóval a fejében találták meg egy Moszkva melletti kiserdőben, a harmadik meg kijelentette, hogy lemond egy nagyvállalat vezérigazgatói posztjáról, csak hogy minden idejét a Haza szolgálatának szentelhesse.

A katasztrófák, gyilkosságok és válságok után, úgy látszik, az újságírók megkegyelmeztek nekünk, és utolsó hírnek olyasmit választottak, ami kicsit talán enyhíthette a negatív érzéseket. A híres Miss Universe szépségversenyt egy orosz lány nyerte meg. A bemondó elhadarta a szépségkirálynő méreteit és születési idejét, majd kedvesen elbúcsúzott tőlem. A hangszóróból lágy hangok csendültek fél, John Coltrane zenéje elmosta még a nyomait is annak a sok mocsoknak, amiről az utóbbi tizenöt perc szólt. Jó választás volt, a kezem már elindult a kapcsoló felé, hogy kikapcsoljam a rádiót, aztán megállt a levegőben és elernyedt a pléden. Megittam a maradék teát, és találomra felcsaptam valahol Kümmerling könyvét. ••• Spanyol-orosz nagyszótárat találni egyáltalán nem volt nehéz feladat. Az áruházban tucatszámra voltak zsebszótárak, úti szótárak, nyelvkönyvek és persze rendes szótárak is, az ötezer szavastól a tíz centiméter vastagságú tekintélyes kötetekig. Az viszont ezúttal sem volt egyszerű, hogy a maja civilizációról tálaljak valamilyen könyvet. Egy tudós elszántságával és módszerességével kutattam végig a Novij Arbaton lévő hatalmas könyváruházát, majd néhány utcai könyvárus kínálatát, sőt kimentem a nagy könyvpiacra is, de csak néhány brosúraféleséget találtam, melyek borítóján feltétlenül szerepelt, hogy „titok”, „rejtély” s a többi. Csak akkor vettem észre az utcai mozgóárusokat, amikor befejeztem a kört, és hazafelé indultam. Ők aztán tényleg mindenféle fura dolgokat árultak. Elsősorban súlyos, cifra albumokat olyasféle címekkel, hogy A Káma-szútra kezdőknek vagy Expedíció az érzékek birodalmába, saját kiadású ezoterikus műveket, néhány különösen gyanús alak pedig zsebből árulta Hitler Mein Kampf-jának kalózkiadását. Mivel jól tudták, milyen kétes a helyzetük, nem állapodtak meg egy helyen, hanem ide-oda járkálva árulták a könyveiket. Mindig készen álltak arra, hogy egy szempillantás alatt elvegyüljenek a tömegben, ezért ragadozó pillantásokkal vizslatlak a járókelők arcát, próbálták megállapítani a végtelen tömegben vonuló arcokról, kik lehetnek az ügyfeleik, és kik az állambiztonsági szervek provokátorai. Mert azok a csillagok állásától vagy ki tudja, mitől függően néha keményen küzdeni kezdenek a fasizmus ellen. Azt hittem, ez az ember is olyan, mint a többi. Ő is tolvaj módra jártatta körbe a szemét, és félig a kabátja alá rejtve mutatta az árut. És ahogy az oly sokszor megesik, a szavak értelme nem egyből jutott el a tudatomig. Amikor végre felocsúdtam, megtorpantam, mint akibe villám csapott, megfordultam, hogy megnézzem, nem tűnt-e el az árus, és nem káprázott-e a szemem. A maja népek krónikái, Yucatán és Mexikó meghódítása. Meg se kérdeztem, mennyibe kerül, már vettem is elő a pénztárcámat. Az eladóban nem volt semmi rendkívüli. Őszesbe hajló sötétszőke haj, elmosódó, jellegtelen arcvonások, se nem kövér, se nem sovány, a szeme sápadt, szürkéskék, sötét kabátot viselt. Kezemben a pénzzel közelebb mentem, de ő úgy tett, mintha észre se venne. És csak akkor nézett rám hűvös, vizsgáztató tekintettel, amikor a könyv tartalma felől tudakozódtam, mintha azt próbálná kideríteni, megérdemlem-e, hogy nekem adja el

a könyvet. Már majdnem azt hittem, hogy a könyvben egy titkos rejtekhelyen gyanús fehér porral teli kis celofánzacskókat találok majd, és ha nem mondom meg azonnal a jelszót, az árus elrohan, vagy egyszerűen közli, hogy a könyv nem eladó. De nem drogdíler volt. Gyorsan, hidegen megmondta az árat, ami arcátlanul magasnak tűnt. Amikor látta, hogy tétovázom, megvonta a vállát, és színtelen hangon közölte, hogy a kiadvány valódi könyvészeti ritkaság, mert egészen kis példányszámban adták ki, csaknem fél évszázaddal ezelőtt, és ezt csak a dilettánsok nem értik. Megijedtem, mi lesz, ha azt mondja, hogy egy ilyen kicsinyes, műveletlen alaknak nem adja el a könyvet, és kifizettem azt az összeget, amiből legalább két hétig nyugodtan elélhettem volna. Mikor már megtettem vagy tizenöt métert, eszembe jutott, hogy meg kellene kérdezni tőle, nincs-e más könyve ebben a témában. De addigra már egy fürge öregember pattant a helyére, aki megpróbált túladni a világ-összeesküvésről szóló vaskos könyveken, melyeket Rudolf Hess írt életfogytiglani börtönbüntetése alatt. A hiányzó szavakat is lefordítottam, letisztáztam és legépeltem a szöveget, a szokásos mozdulattal félretettem magamnak a saját példányomat a növekvő kupac tetejére, az eredetit pedig eltettem a bőrmappába. A fáradtság és álmosság egyre nyomasztóbban nehezedett rám, de elhatároztam, hogy elhozom a könyv következő fejezetét, még mielőtt lefekszem aludni. Futni kezdtem, és tíz perc múlva ott is voltam a fordítóirodánál. Már a küszöbön hallottam valakinek a hangját. Először azt hittem, hogy végre-valahára találkozom valamelyik kollégámmal vagy magával a megrendelővel, de néhány másodperc alatt rájöttem, hogy amit hallok, az egy bekapcsolt tévé. A fordítóiroda munkatársa a képernyő elé szögezve ült, és elégedett mosolyától annyira megváltoztak a vonásai, hogy először meg sem ismertem. A szokásos ridegen lekezelő köszönés helyett a tévé felé intett a fejével, szemét egy pillanatra sem vette le a képernyőről, és azt suttogta: – Egy pillanat... mindjárt... Letettem az asztalra a fekete bőrmappát, és körbenéztem, hátha ott vár már valamelyik polcon az ikertestvére. Másik mappa nem volt sehol, talán a szomszéd szobában hagyták. – Hallotta? Egy moszkvai lány nyerte meg a szépségversenyt! – közölte büszkén. – Mert a mi országunknak három oszlopa van: az olaj, a fegyverek és a nők! Hallgattam, és a legkisebb érdeklődést sem mutattam. Hirtelen észbe kapott, hogy kivel beszélget, megköszörülte a torkát, és arca megint megkeményedett. – Hát már el is készült? – emelte meg a bal szemöldökét, a vér hamar kiszaladt az arcából, és ezzel egy időben az élénk arckifejezés helyét a szokásos mesterkélt mosoly vette át. Válasz helyett átnyújtottam neki a mappát. Belenézett, és odaadta a tiszteletdíjamat. – Előre szólok, hogy következő rész nincs – mondta, mintha csak kimondatlan kérdésemre válaszolna. – És mikor hozzák? Valószínűleg olyan buta és csalódott képet vágtam, hogy az irodavezető együtt érző,

atyáskodó mosollyal nézett rám. Nekem édes mindegy volt, mit gondol rólam, csak mondja azt, hogy holnap jöhetek az ötödik fejezetért. – Fogalmam sincs. – Mintha guillotine bárdja kezdett volna lezuhanni. – Nézzen be a hétvégén, vagy még jobb, ha felírja a telefonszámai, majd felhívom. – Köszönöm, nem kell, inkább majd bejövök, úgyis gyakran járok erre... – S közben arra gondoltam, hogy mostantól, ha kell, naponta tízszer is erre fogok járni. – Nos, ahogy gondolja – vont vállat, és már nyúlt is a távkapcsoló után, hogy felhangosítsa a tévét. – Viszontlátásra – mondtam. Hát ez van. Kiléptem az utcára, és beszívtam a novemberi levegőben gomolygó benzingőz és a készülő vihar szagát. Valami furcsa dolog ment végbe bennem... Mintha a tükörképemet bámultam volna az esővízgyűjtő hordóban, amilyen a dácsák mellett vagy falusi házak előtt áll. Elmosódó sziluettem ott úszkált a lusta, sötét vízben, melynek felszínén magányos juharlevél lebegett. Fásultan és közönyösen figyeltem magam a hordó mélyéről. Ez még nem a világvége, csak ülnek az ötödik fejezeten. Ördög vigye őket. Legalább jól kialszom magam. Erőtlenül, kiürültén érkeztem haza, fáradtságom ragadós volt, mint a kakasnyalóka, és pont olyan édes, enyhe kesernyés mellékízzel. A puha pehelypaplan alá magammal vittem a frissen vásárolt könyvet, de nem sikerült belelapoznom. Zavaros gondolatok és bizonytalan képek kavarogtak a fejemben, néhány pillanat múlva pedig fekete varjúként ragadott el az álom. Ezen az éjjelen végre megint a kutyámmal álmodtam, és emlékszem rá, hogy ennek még álmomban is nagyon örültem. Kiderült, hogy a lakásomban, a konyhában van egy kis ajtó, s mögötte egy üreg. Abban élt a kutyám egész idő alatt, amíg halottnak hittem. Álmomban kaparta az ajtót kívülről, hogy engedjem ki, és amikor végre kiengedtem, úgy megörült, hogy összevissza nyalogatott, különösen az orromat és a fülemet. Azután természetesen eljött a sétáltatás ideje. Ezt pedig a szokásos módon jelezte, mélyen a szemembe nézett, aztán szaladgálni kezdett az ajtóig meg vissza, s mikor beleunt a finom jelzésekbe, fogai között odahozta nekem a pórázt. Az álmok közt csak annyi különbség volt, hogy mindig másképp jöttem rá, hogy valójában nem halt meg, sőt remekül érzi magát, etetni kell, sétálni vinni, játszani vele, eldobni egy kis ágat, amit aztán azonnal visszahoz. Néha, mint például ma is, kiderült, hogy egész idő alatt mellettem élt, csak valamiért nem vettem észre. Más látomásaimban a kutya valóban meghalt, de erről maga sem tudott, amíg úgy viselkedtem vele, mintha élne, a halál számára mellékes volt. Szóval a lényeg az volt, hogy tartsam magam a játékszabályokhoz, ne sírjak utána, ne mutassam ki, hogy sajnálom, egyszóval úgy csináljak mindent, hogy ne jöhessen rá, hogy meghalt. Annyira örült, annyira pezsgett benne az élet, hogy ez nem volt nehéz feladat. S végül voltak azok az álmok, amelyekben újra velem volt mindenféle magyarázat nélkül, és én nem tudtam róla, hogy már meghalt. Mind közül ezek voltak a legkönnyebb, legderűsebb álmok, ezeket szerettem a legjobban.

Most egy ismeretlen parkban kellett sétálnunk, és, mint mindig, levettem róla a pórázt, amikor eltávolodtunk a járókelőktől. Rohant, hogy hempereghessen a fűben, én pedig sohasem fosztottam meg ettől az élvezettől. Amikor a kutyus még élt, otthon ülő életmódom miatt télen a díványon, nyáron a padlón hempergett, egész napokat. Most, hogy egy rövid időre kimenőt kapott az árnyak birodalmából, emlékezni akart rá, miért is lett teremtve. Szetter volt, vadászkutya, én pedig tudtam, hogy mi mindentől fosztottam meg szegényt, ezért igyekeztem semmiben sem korlátozni, ha nagy nehezen eljutottunk egy parkba vagy vidékre, mindegy, hogy álmomban-e vagy sem. Egy idő után már olyan messzire előreszaladt, hogy elveszítettem szem elől. Ezért olyan tizenkét óráig, amikor felébredtem, mert ki kellett mennem, semmi mást nem csináltam, csak végigjártam a verőfényes fasorokat, egyiket a másik után, és a nevét ismételgettem. Ez alatt az idő alatt a kutyám végig valahol a közelben volt, ott körözött körülöttem, hol jobbról, hol balról vakkantott fel, vidám ugatása mindig felhangzott valahonnan a bokrok közül. Úgy tűnt, nincs messze, de nem tudtam, melyik irányban keressem. Amikor felkeltem, még mielőtt kimentem volna vécére, első dolgom volt, hogy behatóan és módszeresen megvizsgáljam a falat. Semmiféle rejtekajtót nem találtam... ••• Megfogadtam, hogy nem rohanok azonnal a fordítóirodába, várok másnapig, és elgondolkodtam, mivel töltsem ki ezt a megüresedett napot. Először is: tisztességes reggeli, kávéval és napilappal, olyan, amilyenben az utóbbi napokban nem volt részem a spanyol szöveg lázas fordítása miatt. Azután komótosan és alaposan áttanulmányozom a majákról szóló könyvet. Azt reméltem ugyanis, hogy abból majd választ kapok néhány olyan kérdésre, amelyről Kümmerling hallgatott. Miután néhány napon át csak szendvicset ettem teával, a zabkása unalmas, de legalább egészséges ételnek tűnt. Hogy valami ünnepélyességet kölcsönözzek a hadsereg és a börtönök világát idéző ételnek, főzés közben virágmézet csorgattam bele. Amíg a kása az asztalon hűlt, kivettem postaládámból az aznapi újságot. Az első hasábok az amerikai és karibi földrengéssel voltak tele. És a két fotó, amely az oldal egynegyedét elfoglalta, jól mutatta, mekkora rombolást vitt véghez a katasztrófa Haitin és a Dominikai Köztársaságban. Havanna se volt valami jó bőrben. Az egész második oldalt egy terjengős interjú foglalta el az új Miss Universe-szel, az orosz Ligyija Knorozovával. Az oldal közepén nagyméretű képen láthattuk őt briliánsokkal díszített királynői diadémmel a fején. Ő volt a legkülönösebb szépségkirálynő, akit valaha láttam. Először is, a többiekkel ellentétben már jóval harminc fölött járt. Az arca, el kell ismerni, kedves volt, de azt azért nem mondanám, hogy maga Venus csókolta homlokon, mikor megszületett. Inkább megbűvölhette a zsűrit valamivel, duzzadt ajkával, huncut félmosolyával, megindító szarkalábaival, amiket a fotós nem is próbált kiretusálni, hogy eltitkolja a szépségkirálynő korát. Egyáltalán nem hasonlított azokra a nagy, szürke

szemű nimfákra, akik a hasonló versenyeken Oroszországot képviselik. Minden jóindulatom mellett sem tudtam elképzelni, hogyan győzhetett, mivel bűvölte el a zsűrit, mikor mellette ott magasodtak Venezuela és Argentína fülledt, szédítően hosszú combú, mulatt szépségei. Annyira érdekelt Ligyija titka, hogy még a vele készült interjút is végigolvastam. Semmiféle magyarázatot nem adott arra, hogyan tudott győzni. Ehelyett életútjáról, karrierjéről mesélt, vezető tudományos munkatárs volt valamilyen kulturológiai intézetben, megköszönte a nevelést és a támogatást a szüleinek, mint ahogy hasonló esetekben szokták. Különösen meleg szavakkal emlékezett meg a királynő beteg édesapjáról, akinek a gyógyítására szánta a szépségversenyen megnyert összeget. Vállat vontam, és becsuktam az újságot. A könyv valóban rendkívüli volt. Nagyon hasonlított az egyik véget nem érő orvosi enciklopédiára, melyet a harmincas évek közepén adtak ki, legalább negyven kötetből állt, és régebben a nagymamám könyvespolcán láttam. A címe – A maja népek krónikái, Yucatán és Mexikó meghódítása – fehérrel állt a jó minőségű karton borítólapon. A súlyos és jó minőségű papírt kicsit megfakították a könyv kiadása óta eltelt évtizedek, de nem rongyolódott el, olyan volt, mint a megfelelő pincében tárolt jó bor. Arcomhoz emeltem, átlapoztam olyan tíz-húsz oldalt, és beszívtam a könyvtári por jellegzetes szagát. Ez az illat, melyet semmi mással nem lehet összetéveszteni, egy pillanat alatt a megfelelő hangulatba hozott. Egy ilyen jó illatú könyvvel a kezemben elfogott a vágy, hogy azonnal lefeküdjek a pamlagra, és komótosan olvasni kezdjem a zöld lámpaernyő fényénél, mintha csak szívószállal innám a kedvenc koktélomat. Az első meglepetés az volt, hogy nem tüntették fel a könyvkiadót. A szerző neve, mely kis betűkkel ott volt a borító tetején, valamiért bibliai asszociációkat ébresztett bennem. E. Jagonielnek hívták, és ezen kívül a könyvben semmit sem közöltek a szerzőről, aki egy ilyen vaskos tudományos művet létrehozott. Mi van még? Moszkva, 1961. Készült ofszetnyomással. Megjelent 300 példányban. Elég ellentmondásosnak tűnt a kiadvány. Egyrészt par excellence szovjet tudományos könyv volt, másrészt valami nagyon nem stimmelt benne – mesteri hamisítványnak tűnt. De hát kinek jutna eszébe olyan, hogy hamisítsa a szovjet tudományos könyveket? A fejezetcímek alapján a legnagyobb műgonddal lett összeállítva a könyv anyaga: a félsziget történetét azokkal az időkkel kezdte, amikor még ősi nomád hordák portyáztak azon a területen. A klasszikus kor előtti időszaknak tucatnyi oldalt szentelt a szerző, nagyobb figyelmet fordított arra a korszakra, amikor a maják elérték hatalmuk csúcsát. Nem találtam olyan fejezetet, amely a maja civilizáció összeomlásával foglalkozott volna, de valamiért meggyőződésemmé vált, hogy K. Jagoniel többet tud a dologról, mint Kümmerling, csak türelmesnek kell lennem, és szépen végigolvasni az egészet az elejétől a végéig. Ráadásul a spanyolok érkezéséről és a gyarmatosítás kezdeteiről szóló részben rögtön megakadt a szemem egy fejezeten, amely a ferences rendi püspök, Diego de Landa életéről és munkáiról szólt. Ügy döntöttem, a ferences atyával kezdem a könyv

feltérképezését. Mint egy falat kenyér, úgy kellettek az ismerős arcok, hogy kiigazodjak a középkori Latin-Amerika világában, a hatvanas évek szocialista tudományának szarukeretes szemüvegén keresztül. Ámbár semmi jelét sem találtam a könyvben annak a bonyolult korszaknak, amelyben íródott. A szövegben egyáltalán nem találtam utalást olyan szerzőkre, kutatókra, akik a századforduló után éltek és publikáltak volna, amiből azt a következtetést vontam le, hogy E. Jagoniel könyve fordítás, melynek eredetije még az első világháború előtt keletkezett, de hogy pontosan mikor, arra nem sikerült rájönnöm. Már az első bekezdésből világossá vált, hogy a szerző alaposan ismeri kutatása tárgyát. „Diego de Landa Calderón 1524. november 12-én született Cifuentesben, Guadalajara spanyol megyében. A táj, melyet meglátott, mikor először nyitotta ki a szemét, a szőlőlugassal borított lágy dombok, a nyárfasorok, a számtalan kis forrás és csermely, melyek között felnőtt, nagyban különbözött attól, amit akkor láthatott, mikor utoljára hunyta le a szemét 1579. április 29-én. Abban az évben, amikor Diego de Landa Calderón világra jött, Pedro de Alvarado megalapította Santiago de Los Caballeros városát az általa leigázott Guatemalában. De a Yucatán-félsziget elfoglalása, ahová a leendő püspök majdan, 1547-ben elutazik, hogy azután egészen a sírig ott maradjon, még csupán a kezdeténél tartott, és a spanyol uralkodó még nem is gondolt arra, hogy ezt a területet is az éppen formálódó Nyugatindiai Birodalomhoz csatolja. A nagy gyarmatosításról szóló történetben de Landa püspök szerepe a lehető legellentmondásosabb. Egyrészt elnyomja a leigázott maja népet, másrészt megvédi őket a katonák, földbirtokosok vadállati kegyetlenkedéseitől. Ő volt az, aki a legrészletesebben leírta a maja indiánok életét, hiedelemvilágát, erkölcseit, szokásait, és ő próbálta először megfejteni a maja írást. Az is Diego de Landa volt, aki önhatalmúlag, felsőbb utasítás nélkül vette magának a bátorságot, hogy elítélje a pogányokat és az isteneiket. Ő volt az az önjelölt inkvizítor, aki 1562-ben Maníban az emlékezetes auto de fét rendezte, és egyetlen nap alatt elégette a maják majdnem minden rituális könyvét és krónikáját, ráadásul még a fából készült szobrokat is, melyeket szintén feliratok díszítettek, és amelyek a modern tudomány számára felbecsülhetetlen értékű információt hordoznának. És mindezek mellett az általa írott krónika, A Yucatánban történt dolgok leírása az egyik legfontosabb és legtekintélyesebb forrásmű lett a maja kultúrával foglalkozó kutatók számára. Ha de Landa sosem élt volna, nem lennének ilyen részletes ismereteink a maja indiánokról, akiket oly nagy előszeretettel térített át a keresztény hitre. Az is meglehet persze, hogy akkor nem is lenne olyan égetően szükség a munkáira, hiszen akkor ez a nép mind a mai napig megőrizte volna megindítóan egyedi kultúráját.” Gyorsan átfutottam a ferences szerzetes életrajzát egészen addig a pontig, amíg a Yucatánra érkezett, és megpróbáltam felfedezni valami rendkívülit, valamit, ami hasonlít az általam fordított történetre. Bár elég zavart voltam, amikor ezeket az oldalakat átlapoztam, mintha elsötétült volna előttem a világ, és nehezen kaptam levegőt. Minden egyezett. Helyben vagyunk. „Ő volt az az inkvizítor, aki 1562-ben Maníban az emlékezetes auto de fét rendezte, és

egyetlen nap alatt elégette a maják majdnem minden rituális könyvét és krónikáját...” Ugyanaz az év, ugyanaz a város, ugyanaz a komor kolostori elöljáró. A szöveg, amelyet fordítottam, az előtörténete volt annak, ami Maníban történt júliusban. A három indiánt, aki az én osztagommal utazott, nagyon nyugtalanította az expedíció célja. Csupán néhány nappal azután, hogy a spanyolok elindultak Maníból, az egyik indián azt akarta megtudni a parancsnoktól, igaz-e, hogy a Yucatán más részein a konkvisztádorok és szerzetesek begyűjtik és elégetik az indián könyveket. Felpattantam a díványról, és átrohantam a szobán egyenesen az íróasztalomhoz, ahol nagy kupacban álltak a fordításom lapjai. Egyből megtaláltam a megfelelő részt: „...a félvér Hernán González fordult hozzám, arra kért, maradjunk le, hogy a többiek ne halljanak minket, majd közölte, hogy egyes maja területeken, Mayapánban, Jasunában, Tulumában spanyol katonák indián könyveket és bálványokat égetnek. És hogy Hernán González azt kérdezte, miért cselekednek így, és hogy nem kaptam-e én is hasonló parancsot. És hogy habár most már kitaláltam, miért küldött minket de Landa testvér erre az útra...” Most már nem kellett hipotézisek felállításával bíbelődni. Csak el kellett olvasnom, mit ír Jagoniel arról a nagy könyvégetésről Maníban. Hogyhogy nem állt össze a kép, hogyhogy nem kapcsoltam egyből, amikor arról a borzalmas autodaféról olvastam Kümmerlingnél? „De Landa testvér saját szavai szerint az indián szent könyvek és bálványok elégetéséről júniusban döntött, éppen azon a napon, amikor a maníi Szent Mihálykolostor kulcsárának kutyái elszabadultak. Ahogy ez az indián a kutyák keresésére indult, egy kis üreget talált nem messze a kolostortól. A kutyák hangosan ugattak abban a kis föld alatti átjáróban, amelyet a kulcsár először nem is vett észre. A kíváncsiságtól hajtva beljebb ment, és egy jó darabon behatolt az üreg belsejébe, ahol az indián istenek fából és kőből készült szobrait látta, és mindegyiken friss vér csillogott. Más jelei is voltak annak, hogy itt nemrég még áldozatot mutattak be. Ez a fiatal, keresztény indián pedig minderről becsületesen beszámolt elöljárójának. Diego de Landa végtelen haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy tizenöt évvel a spanyolok érkezése után az indiánok még imádják régi bálványaikat, talán még régi szokás szerint embert is áldoznak, és mindezt csupán néhány lépésre a katolikus templomtól. Megvitatta a helyzetet a ferences rendi testvérekkel és a világi hatóságokkal is, és úgy döntött, hogy egyszer és mindenkorra véget kell vetni a bálványimádásnak. Erre pedig nem talált jobb módszert, mint hogy megsemmisíti az imádat tárgyait, illetve a bálványimádás emlékét őrző műveket, ezért aztán megparancsolta, hogy az egész körzetben szedjék össze a bálványokat és a szarvasbőrre, fakéregre vagy pergamentekercsre írott könyveket. Íme, mindazon tárgyak listája, melyeket 1562. július 12-én Maníban tűzre vetettek (a lista nem teljes, a spanyol dr. Justo Sierra publikálta a tizenkilencedik században): 5 ezer különböző formájú és méretű bálvány, 13 nagy méretű oltárkő, 22 hieroglifákkal telerótt kisebb kő, 27 tekercs, melyen szintén hieroglifák, indián jelek voltak, és 197 rituális edény. Jó okunk van feltételezni, hogy az inkvizíciónak ennél sokkal több ilyen tárgyat sikerült összegyűjtenie, különösen könyveket. De bármennyi volt is, mindet elégették azon az emlékezetes reggelen, 1562. július 12-én. Egyeden jól kiszámított csapással Diego de Landának sikerült porrá és hamuvá változtatnia a

hatalmas maja nép tíz évszázados történelmét. A kár, amelyet de Landa okozott az emberiség történelmében, éppolyan felbecsülhetetlen, mint az űr, amely az emberi civilizáció történetében keletkezett. Elég, ha annyit mondunk, hogy de Landa és követői, a tiszta hit fanatikus védelmezői csaknem minden maja krónikát és évkönyvet megsemmisítettek, vallásos és irodalmi műveket egyaránt. Összesen három maja kézirat élte túl a katasztrófát. Ma kódexeknek hívjuk őket, párizsi, drezdai és madridi maja kódexnek, arról a városról kapták nevüket, melynek könyvtárában őrzik őket. Még egy nagyon fontos nyelvi emlékről kell szólnunk, a Chilam Balam könyvekről, melyeket a tizenhatodik században írtak maja nyelven, de latin betűkkel. Maradtak ugyan feliratok a falakon és az építészeti emlékeken, melyek mind a mai napig érintetlenül állnak a yucatáni dzsungelben, de senki sem vitatja, hogy a könyvégetés után a maják tudásának nagy része visszavonhatatlanul elveszett az emberiség számára. Mi hajtotta de Landát, és elítélhetjük-e azért, amit tett? Meg kell említenünk, hogy amikor a ferences rendiek elfoglalták Közép-Amerikát, amelyet akkoriban NyugatIndiának hívtak, az indián törzsek igen kegyetlen rítusoknak hódoltak. Talán ez nagyobbrészt az aztékokra igaz, és csupán kisebb mértékben a majákra, de azt leszögezhetjük, hogy a közép-amerikai indián népek kultúrájában széles körben elterjedt az emberáldozat, csakúgy, mint a rituális csonkolás vagy akár az öncsonkítás különböző fajtái. És ha ehhez még hozzávesszük a csöppet sem szeretetre méltó, sőt egyenesen rémítő indián isteneket, nem csoda, hogy a keresztény papok számára sátáni kultusznak tűnt a vallásuk, és azok az istenek és isteni erejű héroszok, akiket a nyugat-indiai tartomány népei tiszteltek, démonoknak tűntek a számukra. Ezért, amikor de Landa testvér megpróbálta gyökerestül kiirtani a vallásukat, meg lehetett győződve arról, hogy a gonosz legtisztább megjelenési formája ellen harcol. Azonkívül a keresztény hitre áttért indiánok jóval alkalmazkodóbbak és megbízhatóbbak voltak, mint azok a társaik, akik őseik vallását követték. A kereszténység terjesztésével a spanyolok egyben a gyarmatbirodalom érdekeit is védték. Naiv gondolat lenne feltételezni, hogy a máglyákon csak szobrok és könyvek égtek el. Ismert tény, hogy azokat az indiánokat, akik nem akarták megtagadni ősi hitüket, ütlegelésnek és egyéb kínzásoknak vetették alá, és sokukra szörnyű halál várt. Azonban van itt egy érdekes tény. Cortés hódításai után, egy bizonyos idő elteltével a spanyol társadalom különös módon eljutott az erkölcsi evolúció olyan fokára, hogy kívülállóként szemléljék és megbánják a bűnöket, melyeket elkövettek, még akkor is, ha a cél szentesítette az eszközöket. Ez a Conquistára is vonatkozik. Sok befolyásos gondolkodó és egyházi személy úgy gondolta, hogy a spanyoloknak nincs joguk rabszolgává tenni, üldözni, sanyargatni az általuk felfedezett kontinens népeit, mintha bizony a bennszülöttek ostoba barmok lennének, nem pedig emberi lények. Éppen ezért, amikor a spanyol királyi udvarhoz eljutott a híre mindannak a kegyetlenkedésnek, amit de Landa testvér a hűbérbirtokán művelt, visszahívták őt Madridba, és bíróság elé állították. Az izainali kolostor vezetőjét csupán az mentette meg, hogy a ferences rend vezetője személyesen adott át neki egy írást, amelyben hivatalosan is inkvizítori jogokkal ruházta fel de Landát. Ezekben az években kezdte írni a megvádolt

de Landa híres etnográfiai munkáját, melynek címe A Yucatánban történt dolgok leírása, és amelynek híre évszázadok múltán az. egész világot bejárta. Rossz nyelvek szerint kizárólag azért írta meg ezt a könyvet, hogy tisztára mossa magát, és igazolja a tetteit. Mások úgy tartják, hogy de Landa megbánta bűneit, és igyekezett csökkenteni a veszteséget, amit okozott, összegyűjtve és leírva minden tudását a majákról; bárhogy volt is azonban, ennek az ügynek szentelte egész hátralévő életét.” E. Jagoniel olyan könnyed kézzel igazított el a leginkább nyugtalanító kérdésekben, mint amilyen könnyed kézzel égette el Diego de Landa egy egész, súlyos megrázkódtatásokkal és véres harcokkal teli évezred történelmi emlékeit. Az izamali kolostor vezetőjének az volt a célja, amint el is mondta a napló második fejezetében, hogy meggyengítse a helyi kultúrát, és gondoskodjon a spanyol kolónia tagjainak biztonságáról. Amikor azon a júniusi napon felfedezte, hogy az indiánok még mindig áldoznak régi bálványaiknak, és ezt majdhogynem a templom területén teszik, megértette, milyen törékeny helyzetben van az egész ferences rend és minden Yucatánon élő honfitársa, és meghozta az egyetlen lehetséges és célravezető döntést. Az indiánok, akik az osztagot délnyugatra vezették, valóban népük könyveit és bálványait védelmezték, hiszen egyes helyeken a szerzetesek már égettek könyveket. Szó sincs itt se mesés kincsről, se geopolitikáról, sem pedig vallási fanatizmusról. Az egész történet olyan világossá vált, hogy most már tényleg csak egyetlen apró részlet nyugtalanított. Hogyha azt a pogány rejtekhelyet júniusban leplezték le, és ez az esemény vette rá de Landát arra, hogy elpusztítsa az indián bálványokat és könyveket, hogyan lehetséges, hogy két teljes hónappal korábban indított titkos expedíciót, melynek célja az autodafé előkészítése volt?

LA FIEBRE

Kétség sem férhet hozzá, hogy az osztag megbízatása titkos volt. Figyelmesen elolvastam mindent, amit E. Jagoniel a Maníban végrehajtott autodaféról írt, de egyetlen árva utalást sem találtam arra, hogy Diego de Landa még június előtt megpróbálta volna előkészíteni az akciót. Az a néhány kisebb máglya, amelyen tizen- vagy huszonegynéhány bálványt és könyvet elégettek különböző falvakban, semmilyen kapcsolatban nem állt sem a nagy könyvégetéssel, sem magával de Landával. Persze tudott ezekről az eseményekről, de nem adott rá egyértelmű parancsot. Ha feltételezzük, hogy az izamali kolostor vezetője már jóval azelőtt magára próbálta az inkvizítori palástot, hogy volt az az eset a kulcsárral és a kutyákkal... Talán az egészet csak ürügyként használta, hogy fellépjen a pogányok ellen? Vagy ő maga rendezte meg az egészet? Akkor az sem lehetetlen, hogy egészen más okból indította útnak az osztagomat. Aki egyszer hazudott, annak hogyan is hihetnénk? Diego de Landa testvér alakja egyre ellentmondásosabbnak tűnt. Hogy elkerüljem a minden komoly bizonyítékot nélkülöző paranoid hipotéziseket, annál a feltételezésnél maradtam, hogy de Landa tényleg a haza és a hit miatt aggódott, de a tervet már jóval 1562 előtt kidolgozta, egyszerűen csak kivárta, amíg minden készen áll, és ürügy kínálkozik a katonai fellépésre. Azt sem zártam ki, hogy ez az egész kolostori történet a kulcsárral és a kutyákkal mind az ő tervének része volt, és a titkos föld alatti üreg létéről már jóval korábban tudomást szerzett, de őrizte a titkot, egészen addig, amíg el nem jött az ő ideje. Mivel de Landa hallgatott, Jagoniel pedig a maga részéről elmondott mindent, amit tudott, már csak egy reményem maradt, hogy magyarázatot találok a rejtélyre. Meg kellett kapnom a napló következő fejezetét, és lefordítanom. Se reggel, se nappal nem tudtam aludni egy szemhunyásnyit sem, bár becsülettel próbálkoztam, sokáig feküdtem az ágyban lehunyt szemmel. Nem is tudom, mi zavart jobban, az, hogy szegény, elgyötört testem életritmusa végleg kizökkent a sok virrasztás miatt, vagy lázas gondolataim, amelyek mintha valami mókuskerékben loholtak volna, soha meg nem pihenve, soha el nem érve céljukat. Ennek ellenére úgy döntöttem, csak délután megyek be a fordítóirodába. Mint mikor horgászol, és félsz, hogy elriasztod az áhított nagy halat. Minek bosszantsam azt a beképzelt bájgúnárt, jobb lesz, ha várok még egy kicsit... Bár minden egyes várakozással töltött perc kínszenvedés volt, és valamivel el kellett terelnem a gondolataimat arról a vágyamról, hogy felpattanjak és rohanjak abba az átkozott irodába, de közben legalább egyre nőtt az esélye annak, hogy a következő bőrmappa már ott fog várni rám. Olyan négy óra körül indultam el megnézni, került-e valami a hálóba, bár az eredeti tervem az volt, hogy csak közvetlenül záróra előtt megyek be az irodába. Az utóbbi napokban erősen lehűlt az idő, egyre gyakrabban esett, de ma volt az első olyan nap, amikor az ólomszínű égből aláhulló víz-cseppek kiadós vihart ígértek. Bolond

fejjel mégsem vittem magammal esernyőt. Már csak ötven lépésre voltam az irodától, amikor hirtelen rossz előérzet fogott el. Éles fájdalom hasított a halántékomba, és valamiért arra gondoltam, hogy nem lesz ott az új fejezet. Most a fél karomat odaadnám azért, ha csupáncsak erről lett volna szó. Amikor kinyitottam az ajtót, és besurrantam a fordítóirodába, az irodavezető összerándult, és úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Szeme majd kiugrott, ijedten túrt bele az asztalán lévő papírkupacba, haja szinte égnek meredt. – Mi van magával? – kérdezte tőlem. – Velem? – mondtam döbbenten, mert pontosan ugyanezt akartam kérdezni tőle. – Megnézte magát a tükörben? Komolyan, minden rendben? Olyan őszinte ijedtség volt a hangjában, hogy az ablakhoz léptem, és megnéztem magam benne. Rég nem néztem tükörbe. Az elmúlt álmatlan napok igencsak meglátszottak az arcomon: beesett szemek, többnapos, durva borosta, és persze fésülködni is elfelejtettem... – Rosszul aludtam – ismertem be, amikor újra az asztalához fordultam. – Értem – mondta a főnök. – De egyébként... semmi... semmi baja... – Óvatosan ejtette ki a szavakat, mint a talajt vizsgáló utász, nehogy véletlenül a kelleténél többet mondjon. Gyanakvóan pillantottam rá, mire zavartan elhallgatott, de azután erőt vett magán, és mégis megkérdezte: – Nem történt önnel semmi furcsa az elmúlt időszakban? – Mire gondol? – Igyekeztem naiv csodálkozást erőltetni az arcomra, már amennyire ezt lehetővé tette a többnapos borosta és a szemem, amely olyan volt, mint egy rosszkor felébresztett vámpíré. – No, hála istennek – mondta. Látszott, hogy nem akar magyarázatba bocsátkozni. – Nem fontos, semmiség... – Közben ide-oda járt a tekintete, végül megállapodott valamilyen távoli ponton, és elhallgatott. – Csak azért ugrottam be, hogy megkérdezzem, megjött-e a megrendelés következő része, tudja, az az archív dokumentum... – mondtam, miután kivártam vagy fél percet. Összerándult, mintha rosszul szigetelt elektromos vezetékhez ért volna, és úgy nézett rám, mintha először látna. – A következő része – ismételtem meg, reménykedve, hogy csak ki tudom zökkenteni félig kómás állapotából. Nyilvánvaló volt, hogy nemrég nagyon kellemetlen dolgok történlek vele, de nem kezdtem el erről faggatni, mert kíváncsiságomat eltompította a hatalmas fáradtság, és csak arra tudtam gondolni, hogy megkapjam a következő részt. – Nem! – vágta rá. – És nem is tudja, körülbelül mikorra hozzák be? – kérdeztem, az ajkamat harapdálva. – Soha. Annak az embernek többé nem dolgozunk – mondta, és rángatózott a szemhéja, miközben nagyon lassan ejtette ki a szavakat. Mintha kiszaladt volna a padló a lábam alól, a szemem előtt csillagok ugráltak, meg kellett kapaszkodnom. Mélyet sóhajtottam, megráztam a fejem, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Hogyhogy nem dolgoznak neki? – Egyszerűen nem. És önnek sem tanácsolom. Ma kint volt a rendőrség – mondta elgondolkodva. – Es mi dolga volt itt a rendőrségnek? – Nem is egyszerűen csak a rendőrség, hanem bűnügyi nyomozók. Körözést adtak ki. Kérdezgették, milyen fordításokat csináltunk az utóbbi időben, kerülgették a forró kását, hogy voltak-e érthetetlen megrendelések, esetleg honvédelemmel kapcsolatos dokumentumok meg ilyesmi... – Ki adna le ilyen titkos papírokat egy mezei fordítóirodába? – mosolyogtam, hogy kicsit oldjam a feszültséget, de neki nem volt mosolygós kedve; s az elgyötört arcomra kiülő mosoly talán túlságosan ijesztő volt, és ellentétes hatást értem el vele. – Én is ezt mondtam. Utána meg arról kezdtek faggatni, mennyi ideje dolgozott nálunk a spanyolosunk, milyen ember volt, beszéltünk-e vele a munkán kívül is, milyen gyorsan adta le a kész fordításokat, nem voltak-e vele elégedetlenek a kuncsaftok és a többi. – Szóval történt vele valami? Mármint a spanyolosukkal? – Végre kezdtem érteni, miről van szó. – Nyomtalanul eltűnt. Egy nappal azután, hogy maga bejött a második fejezetért. – És mit mond a rendőrség? – Ezt tényleg csak önnek mondom, bizalmasan, jó? És tényleg csak azért, mert ön is belekeveredett... Egyébként alá kellett írnom egy papírt... – mondta zavartan. – Na jó, maga nyilván nem fogja... Szóval ez a fordító egyedül élt, így nem is vették észre rögtön az eltűnését. Egy idő után a rokonai hívogatni kezdték telefonon, de nem vette fel senki. Kimentek a lakására, az ajtó nyitva, a dolgaihoz senki nem nyúlt, de a fordítónk eltűnt. A rendőrség persze eleinte nem csinált semmit, ilyen esetekben rendszerint várnak egy hetet, a legtöbb eltűnt magától felbukkan néhány nap múlva. Hát ő nem bukkant fel. – Na és nekünk mi közünk ehhez? – Erős a gyanú, hogy a munkája miatt tűnt el. Magánélete nem volt, ellenségei se, senkinek nem tartozott, nem rabolták ki, a holmiját, a pénzét, mindent otthagytak. Majdnem mindent... – Hogyhogy majdnem? – Elmondtam a nyomozónak, hogy mi volt az utolsó munkája... Nos, az a helyzet, hogy a lakásán nyoma sincs annak a szövegnek. Csak ő tűnt el meg az az átkozott mappa. Nyomtalanul. Aztán persze nekem estek, hogy ki volt a megbízó, hogy nézett ki, mért fizetett olyan sokat, mi volt a mappában... – Na és? Sokáig nem válaszolt, kétkedve méregetett, azután egészen halkan csak annyit mondott: – Önről egy szót sem szóltam, ezt ne feledje. Magával minden rendben... Nekem pedig semmi szükségem újabb kellemetlenségekre. Mindenesetre elkezdték megfigyelni az irodát, és az ügyfelek között már mindenféle pletykák terjednek erről a pokoli ügyről... Szóval ne jöjjön többet ide, amíg el nem csitulnak a dolgok... Egyébként még az is lehet, hogy megtalálják. Egyáltalán nem ijesztett meg ez a történet. Annyi minden történhetett azzal az

emberrel. Elment otthonról, elütötte az autóbusz, és most ott fekszik valahol, cetlivel a nagylábujján. Mi köze ennek az én könyvemhez? – És ön semmit sem tud a megbízóról? Nincs itt róla valami: a bankszámlaszáma vagy a névjegykártyája? – kérdeztem. Most már nem érdekelt, hogy gyanúsnak találhatja túlzott érdeklődésemet. – A rendőrök mindent elvittek – mondta elkomorulva. – De remélem, nem akarja... – Azt legalább meg tudná mondani, hogy nézett ki? – Már magam sem tudtam, mire kell nekem ez az egész. – Idősebb férfi, szemüveges, olyan értelmiségi... Semmi különös – mondta, és megtörölte izzadó homlokát. – De hát minek ez magának? Csak nem fog lesben állni maga is? Lehet, hogy soha többet nem jön ide. Tegnap bejött, közvetlenül azután, hogy maga elment, elvitte a mappát, másikat pedig nem hagyott itt. – És nem mondta, hogy adjon át valami üzenetet? Emlékszik, legutóbb azt mondta, milyen jó, hogy én fordítottam a kéziratot. Valami ilyesmit nem mondott? – Kétségbeesve próbáltam kapaszkodót találni, mert sehogy sem akartam elveszíteni a reményt, hogy folytathatom a munkát. Egy ideig hallgatott, néhányszor szólásra nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de végül meggondolta magát, és csak megcsóválta a fejét. – Hát, úgy látszik, akkor a rendőrséghez kell fordulnom, és mindent elmondani nekik erről a munkáról – próbálkoztam egy cseles manőverrel, és közben igyekeztem nagyon aggodalmas képet vágni. – Ha egyszer ennyire komoly az ügy... Kár, hogy nem mondott el nekik mindent az elején, most aztán magyarázkodhat... Álságosan sóhajtottam, aztán egy pillantással megpróbáltam felmerni, látni-e már a közeli kapituláció jeleit elfancsalodott arcán. Természetesen eszem ágában sem volt valóban felkeresni a hatóságokat, de az irodavezető hallgatása annyira idegesített, hogy már kezdtem hajlani arra, hogy megzsaroljam. Persze, megértem önt... a cég reputációja forog kockán... és elveszítheti az állását... – Pokolba az állásommal – mondta végül, mikor már nem bírta tovább. – Az öreg egyszerűen megtiltotta, hogy beszéljek magáról! A megbízó. Mielőtt elment, mintha csak tudta volna, hogy másnap kijön a rendőrség. – És hogyhogy erre a kisöregre hallgatott, és nem a hatóságokra? – kérdeztem csodálkozva. – Ezt maga nem értheti. – Tekintete az asztallapba fúródott, és megint idegesen babrálni kezdett a papírokkal. – Úgy mondta, hogy nem lehetett ellenkezni... Szörnyű volt... Ennél többet nem sikerült kihúznom belőle. Minden kérdésemre csak rázta a fejét, összefüggéstelenül suttogott, talán újra lejátszotta fejében a megbízóval és a nyomozókkal lefolytatott párbeszédet. Hiába próbáltam rájönni, hogy a meglehetősen csöndes, értelmiséginek látszó kisöreg mivel tudta halálra rémíteni ezt a beképzelt alakot. Mivel többet már nem szedhettem ki belőle, dühösen bevágtam magam mögött az ajtót, és kiléptem az utcára.

Semmi kedvem nem volt hazamenni. Bár jó huszonnégy órája talpon voltam, és rég ideje lett volna lefeküdni, elég volt csak elképzelnem, hogy visszatérek abba a sivár, üres lakásba, amelyet ma sem tudtam munkával megtölteni, és úgy nekikeseredtem, hogy jobbnak láttam bolyongani az utcán, amíg a lábam bírja. Nem volt semmilyen előre elhatározott célom vagy útvonalam, inkább a lábam elé bámultam, mint körbe, ezért neki is mentem pár járókelőnek. A legkihaltabb, legfélreesőbb utcácskákat kerestem, amik még megmaradtak Moszkva belvárosában. Csak baktattam és baktattam, nem érdekelt, hogy átfúj a szél, és még az eső is rákezdett; addigra már sötétedett, körülöttem is, bennem is. A házak egyformák lettek, összetorlódtak, összeolvadtak, amíg áthatolhatatlan fal nem lett belőlük, az utca elvarázsolt kanyonná változott, és egyre sötétebb lett az égbolt szürke sávja a fejem fölött. A házakban élő emberek valamiért nem kapcsoltak villanyt, minden ablak vak és sötét maradt; volt ebben valami természetellenes, és egyre rosszabbul éreztem magam. Úgy éreztem, mintha a házak kezdenének összehúzódni, mini abban a régi mítoszban, és bármelyik pillanatban ízzé-porrá zúzhatnak. És az őrült rögeszmének engedve, hogy minél előbb ki kell jutnom innen, először csak egyre gyorsabban lépkedtem, aztán rohanni kezdtem. Kabátom kigombolódott, a kegyetlen novemberi eső egyenesen a mellemet csapdosta, a jeges szél izzadt testemre tapasztotta ingemet. De nem gombolkoztam be, mert féltem akár csak egy pillanatra is megállni, és futottam egészen addig, amíg meg nem láttam a távolban néhány ablakot, néhány lámpafényt. Az eső a szemembe folyt, a távoli fények összemosódtak, szikráztak, csillagokká változtak, melyek mutatták az utat számomra. Amikor végre ahhoz a fényes épülethez értem, rájöttem, hogy épp a gyermekkönyvtár előtt állok, ahol most a fordítóirodám működik. Innen már hazataláltam. Olyan tíz percet álltam a fordítóiroda küszöbén, aztán végül magamhoz tértem, begombolkoztam, és görnyedten hazabotorkáltam. Miután a nagy rézkulccsal bezártam magam mögött az ajtót, azonnal forró fürdőt vettem, ennek ellenére nem sikerült megóvnom magam a betegségtől. Nyomasztó látomások kísértettek egész éjjel, hol a tűző napon mentem a végtelen sivatag süppedős homokjában, egyetlen lépéssel sem jutva előbbre, hol a trópusi őserdő mocsarába süllyedtem. Az egyik különösen szörnyű álmom az volt, hogy ebben a világban hamarosan elfogy a levegő, de azután a lidércálom hirtelen kiengedett szorításából, s a felszínre buktam. Teljesen átizzadtam a lepedőt. Hideg rázott, égett a homlokom, kiszáradt a szám. Minden maradék erőmet összeszedve ledobtam magamról a fojtogató takarót, majd hosszú percekig csak feküdtem az igyon, nem volt erőm lábra állni. Vér dobolt a fülemben, a hangja olyan volt, mintha katonák menetelnének, én pedig tribünről nézném őket. Csak egy kicsit kellett lehunynom a szemem, hogy jobban lássam ezt a kísértethadsereget, s az álom örvénye megint elragadott. Másodszorra arra ébredtem, hogy egész testemet átjárja a szörnyű hideg. Vadul reszkettem, és még az is a nehezemre esett, hogy homlokomhoz emeljem a kezem, és megnézzem, van-e lázam. Nyújtózkodtam, hogy elérjem a padlóra hajított takarót, de

sehogy sem sikerült. Kockáztatnom kellett, kikúsztam egészen az ágy széléig, lendületet vettem... és lecsúsztam. Most már nem volt választásom, ha nem akarom az éjszakát a hideg parkettán tölteni, talpra kellett állnom. Megkeresni a takarót, újból beburkolózni, s ha sikerül – kimenni a konyhába aszpirinért. De minden másképp történt, mint ahogy terveztem. Amikor négykézláb álltam, és próbáltam kitapogatni a rejtélyes módon eltűnt takarót a koromsötétben, meghallottam, hogy a szoba mélyén valaki jól kivehetően lélegzik. A függönyök be voltak húzva, és az ég egészen fekete volt a borús időtől. Hajnali négy vagy fél öt lehetett, az a süket éjszaka, amikor már az utolsó alkoholisták is hazaértek, a becsületes dolgozók pedig már régen alszanak, a pihenés utolsó édes óráit töltik, a lámpák le vannak kapcsolva, a város utcái olyan üresek, mint a vesztegzárban pestis idején. A szobámban tehát koromsötét volt, még a bútorok körvonalait sem lehetett kivenni, vagy a folyosóra nyíló ajtó fekete négyszögét, így hát nem láthattam, hogy ki vagy mi adta ki a hangot talán csak néhány lépésre tőlem. Bármilyen valószínűtlen volt is, amit hallottam, teljesen biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Hátamat az ágynak vetettem, kezemet előrenyújtottam, nyeltem egyet, és rekedt hangon (csak nehogy hisztérikus visítás törjön elő a torkomból!) megkérdeztem: – Ki van ott? Most már tudom, hogy komolyan választ vártam. Annyira valóságos volt a hang, hogy semmilyen kétely nem merült fel bennem, nem gondolkoztam azon, hogyan tudott észrevétlenül bejönni az ismeretlen, egyszerűen elfogadtam a tényt, hogy most itt van. Ültem a padlón, vakon, reszkető kézzel tapogatóztam, visszafojtottam a lélegzetem, és hallgatóztam, de hiába: semmi nesz, tökéletes csend volt. Még jó tíz percig ebben a pózban ültem, míg végül meggyőztem magam, hogy amit hallani véltem, az csak az álmom egy foszlánya volt. Minden bátorságomat összeszedve végül felkeltem a földről, és kitapogattam az asztali lámpa kapcsolóját. A lámpafény még egyszer meggyőzött arról, hogy csak a képzeletem játszott velem. Senki nem volt a szobában. Egy ugrással és egy határozott mozdulattal felkapcsoltam a csillárt, és átvizsgáltam az egész lakást, különös figyelmet szentelve annak a helynek, ahonnan a hang jött. Miután megállapítottam, hogy senki sincs rajtam kívül a lakásban, leültem a konyhában, előhalásztam a gyógyszerek közül az aszpirin pezsgőtablettát, majd hónom alatt a lázmérővel kerestem még valami lázcsillapítót is. Egészen negyven fokig felkúszott a higanyoszlop, így hát megittam az aszpirin pezsgőtablettát és bevettem a lázcsillapítót is. Olyan jólesett a hűvös, vas- és klórízű csapvíz, hogy mohón ittam, még az államon is végigfolyt. Csak amikor végre csillapítottam szomjamat, és köntösöm ujjával megtöröltem a számat, jutott eszembe egy jelenet, amit valamilyen filmben láttam egyszer: egy vándor ugyanilyen mohón ivott a forrásvízből egy oázisban. Én is sivatagi vándor voltam ezen az éjszakán... Jó nagy adag vizet készítettem oda magam mellé, a konyhában és az előszobában égve hagytam a villanyt, és visszafeküdtem az ágyba. Reggelre kicsit lejjebb ment a lázam, de még legalább egy hétig nem mentem ki az utcára, legfeljebb a sarki közértig. Még ez a rövid kis expedíció is akkora erőfeszítésembe került, hogy ha csak eszembe jutott a fordítóiroda, elszállt az erő a lábamból, és

felkavarodott a gyomrom. Hiába bizonygattam magamnak, hogy a betegségem oka csak az az átkozott kóválygás az esőben, egy belső hang makacsul azt súgta, hogy itt valami másról van szó. Nevetséges volt a puszta gondolat, hogy talán azért kerültem ilyen állapotba, mert annyira kiborított, hogy nem láthatom a konkvisztádor naplójának folytatását, de teljesen mégsem tudtam elvetni. Ha ez megfázás volt, akkor annak egy egészen szokatlan fajtája. Nem köhögtem, nem voltam náthás, nem volt semmi hasonlóan tipikus tünetem. Csak minden este tüzelni kezdett a testem, napközben pedig szörnyen gyengének éreztem magam. Bizonyára megijedtem volna, hogy valami komoly bajom van, és orvoshoz fordulok, de a nehéz, sípoló légzés miatt bronchitisre gyanakodtam, az pedig gyerekkoromban is gyakran előfordult velem. Akinek nincs állandó munkahelye, annak nem kell mentegetőznie a főnök előtt, hogy miért nem ment be, következésképp nincs rákényszerítve, hogy orvoshoz forduljon. így hát a saját szakállamra kúráltam magam, és több mint egy héten át módszeresen tömtem magamba az aszpirint, és elhasználtam a mustártapasz-készletemet. Nappal többnyire a konyhában ültem, több plédből kis kuckót alakítottam ki magamnak, a teáskanna pedig karnyújtásnyira volt. Éjszaka, amikor már alig tudtam nyitva tartani a szemem, belopóztam a szobába, az ágyban még olvastam egy kicsit, körbevizslattam a szobában, majd lekapcsoltam a villanyt. Ahogy egyre gyakrabban töprengtem azon, mi is történt velem azon az estén, amikor a fordítóirodában közölték velem, hogy nem fordíthatom tovább azt a krónikát, arra jutottam, hogy éppen azon a napon kezdődtek el azok a különös jelenségek, melyek az utóbbi időben foglalkoztatnak, és amelyek arra késztetnek, hogy különös fontosságot tulajdonítsak olyan, látszólag értelmetlen és jelentéktelen dolgoknak, mint az álmaim vagy az ostoba félelmeim. Józanul átgondolva nem mondhatom, hogy a másik fordító eltűnése teljesen hidegen hagyott. Az első este azonban sem kedvem, sem erőm nem volt ezen gondolkodni. Amikor értesítettek, hogy véget ért kalandom a spanyol naplóval, annyira kétségbeestem, olyan sivár üresség támadt bennem, hogy bár nyugodt, megfontolt, sőt már-már flegmatikus embernek tartom magam, órákon át kószáltam az esőben olyan állapotban, amit nyugodtan nevezhetünk idegösszeomlásnak. Nehéz megmagyarázni, mivel bűvölt így meg a különös spanyol elbeszélés. Ehhez le kellene írnom egész korábbi életemet, amely sivár volt, egyhangú, értelmetlen, hiányzott belőle a kaland. Amikor a konkvisztádor naplója először került a kezembe, úgy éreztem, hogy véletlenül valami jelentős esemény epicentrumába kerültem. Nyilván semmi köze nem volt az én szürke kis életemhez, de annál jobban kötődtem hozzá, hiszen kicsit kiszakított a hétköznapokból. Valószínűleg akkor is ilyen elszántan fordítottam volna fejezetről fejezetre, és ugyanolyan gyorsan rohantam volna a fordítóirodába a következő adagért, ha a napló szerzője nem kecsegtetett volna valami nagy titokkal. De így, ráadásul, ha arra gondoltam, hogy az írást megfejtve egy titok részesévé is válók, és átélem a legkülönösebb kalandot, amelyben sivár életemben részem lehet,

elviselhetetlen érzés volt elszakadni ettől a munkától. Amikor az az átkozott spanyolos eltűnt, és az irodavezető, tökéletesen meg lévén győződve róla, hogy ez az egész történet az én könyvemmel áll kapcsolatban, majdhogynem hisztérikusan kidobott, még sokáig morfondíroztam a történteken. Először úgy éreztem, hogy nem sikerült rám ijesztenie, és eltántorítania attól, hogy folytatni akarjam a fordítást. Ha ezek a furcsa történések valóban a könyvvel álltak kapcsolatban, akkor ez csak újabb bizonyíték volt arra, hogy mennyire különleges mű került a kezembe, és különleges minden más is, ami velem történik. Azért persze nem volt ez ilyen egyszerű. Bár játszhattam a bátor kis kutatót, amíg csak akartam, de még soha nem voltak ilyen hallucinációim, és soha nem kerültem annyira szánalmas állapotba, mint azon az éjjelen, amikor valaminek a jelenlétét éreztem a szobámban. Tudatom egy része már elhitte, amit az irodavezető mondott, és minden veszélyre fel voltam készülve. De annyira azért nem féltem, hogy lemondjak a munka folytatásáról. A kockázat csak megerősítette számomra, hogy mennyire kivételes és fontos mindaz, ami velem történik. Egyre nagyobb lett a tét. A baj csak az volt, hogy mivel a megbízó nyomtalanul eltűnt, nem reménykedhettem, hogy valamikor folytathatom a munkát. Van egy kis trükköm, amit gyakran bevetek: ha valamire nagyon vágyom, jó előre figyelmeztetem magam, hogy semmi sem lesz belőle, és hogy szokás szerint ez is kudarccal végződik. Egyfelől így valóban hozzászoktatom magam a gondolathoz, hogy a vágyam nem válhat valóra, és kisebb lesz a csalódás, ha tényleg kudarcot vallók. Másfelől, ha a kudarcra készülök, azzal szinte magamhoz csalogatom a sikert. Úgy döntöttem, hogy ezúttal is így cselekszem. Meggyőztem magam, hogy soha többé nem látom azt a könyvet, és úgy éreztem, még egy kis haszna is volt a betegségemnek. A testi gyengeség nem engedte, hogy megadjam magam a lelki gyengeségnek, és vég nélkül bemászkáljak az irodába, hátha egyszer mégis ott vár majd a következő fejezet. ••• Csakhogy nem volt olyan könnyű elszakadnom a Yucatántól, az pedig, hogy azonnal, egy csapásra szakítsak vele, lehetetlennek tűnt. Fokozatosan csökkentettem a dózist, miközben a konyhában meggylekvárral ízesített teát iszogattam, és a könyveimet tanulmányoztam, hátha találok valami választ az autodaféval kapcsolatos kérdéseimre. Az egyik ilyen csöndes estén ijesztő felfedezést tettem. Jagoniel művének név- és tárgymutatójában felfedeztem, hogy a könyvben két helyen említik Diego de Landát. Úgy tűnt, hogy korábban már végignéztem az egész könyvet, és csak egy rész volt, amely a yucatáni püspökkel foglalkozott. A második oldalszám a könyv egy teljesen más részére irányított el, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Amikor kinyitottam a könyvet azon a helyen, először nem akartam hinni a szememnek. Vastag hófehér lap volt ott, melyre felülről áttetsző selyempapír védőréteg simult. Pontosan így néztek ki az ötvenes években kiadott szovjet enciklopédiákban is a

legfontosabb illusztrációk. Szép lassan felemeltem a selyempapírt. Egyenesen Diego de Lanciával néztem farkasszemet. Úgy löktem el magamtól a könyvet, mintha izzó vas volna. Abban természetesen semmi meglepő nem volt, hogy egy ilyen könyvben illusztrációk is vannak. De nem először tartottam kezemben a Jagoniel-művet, többször oda-vissza végiglapoztam, és meg mertem volna esküdni rá, hogy ezt a portrét korábban nem láttam benne. Semmiképpen sem tudtam volna átlapozni. A könyvben voltak ugyan rajzok és képek, de sima papíron, vagyis ugyanolyanon, mint amilyenre a szöveget is nyomtatták. Egy csaknem kartonpapír vastagságú betét, ráadásul pauszpapírral takarva, biztosan feltűnt volna, kivált volna a könyv anyagából. Egyszerűen nem értettem, hogyhogy eddig nem vettem észre. Első gondolatom az volt, hogy valami ördögi varázslat történt, és talán jobb lenne kihajítani az ablakon Jagoniel könyvét: „Távozz tőlem, Sátán!” De erősebb volt a kísértés, hogy alaposan szemügyre vegyem a titokzatos ferences rendi püspököt, és valami nevetséges óvatossággal, igyekezve nem érinteni a könyv lapját, közelebbről is megnéztem az izamali kolostor vezetőjét. A kép betöltötte az egész oldalt. Egy olajfestmény reprodukciója volt. Ez a festék a lehető legjobban illett Diego de Landához: hidegen csillogó tekintete olyan élethű volt, hogy alig tudtam elszakítani róla a tekintetem. Vannak arcképek, amelyek magukkal ragadják a szemlélőt, és többé nem engedik el. Mindegy, hogy honnan nézel a vászonra, mindig a szemedbe néznek, és ettől tűnnek annyira elevennek. Ilyen például a Mona Lisa, de Leonardo más művei is titokban szemmel tartják a múzeum látogatóit. Egyébként nem Leonardo da Vinci volt az egyetlen ilyen művész. Valahol olvastam egy kevésbé ismert spanyol festőről, akinek a képei annyira élethűek voltak, hogy kis híján máglyára küldték, miután azzal vádolták, hogy szerződést kötött az ördöggel. Vagy nem is... úgy rémlik, hogy akiket lefestett, hamarosan meghaltak, a képein viszont ugyanolyan elevenek maradtak. Néhányan nyilván örök életet reméltek: hátrahagyják múlandó porhüvelyüket, és átköltöznek egy varázslatos festménybe; úgyhogy soha nem apadt el a megrendelők sora. Szép történet, kár, hogy nem emlékszem, hogyan végződött, de bizonyára ez ihlette Oscar Wilde-ot Dorian Gray portréjának megírására. Bármelyik polinéz bennszülött természetesnek tartaná ezt; ha jól tudom, mind a mai napig elutasítják, hogy lefényképezzék őket, félnek, hogy a kép elveszi tőlük az életerejüket. Akárhogy is, az a néhány kisméretű reprodukció és az őket kísérő szöveg felgyújtotta a képzeletemet, el is határoztam, hogy elmegyek Spanyolországba, hogy megnézzem a képeit közelebbről. Persze, ahogy az lenni szokott, nemcsak hogy nem utaztam el, de még a mester nevét is elfelejtettem; az élmény és az általa kiváltott kíváncsiság fokozatosan halványodott, végül pedig az újabb benyomások szinte teljesen kitörölték az agyamból. Most azonban, amikor megláttam de Landa portréját, amely annyira hasonlított azokra a hajdan látott reprodukciókra, az egész történet újból felelevenedett bennem. Nem állítom, hogy ezt is ugyanaz a festő alkotta, aki szerződést kötött az ördöggel, de éppolyan mértékben volt mágikus kisugárzása. De Landa atya alakja annyira jól sikerült, olyan eleven volt, hogy abban a pillanatban megbántam, hogy nem tanultam meg

rendesen spanyolul. Ha most megszólítana a festmény, semmilyen értelmes választ nem tudnék adni. De ezen kívül is egészen furcsa volt a kép. A klasszikus iskola, amelyhez ez a kép is tartozott, semmi könnyelműséget nem enged meg, elég egy pillantás Velázquez vásznaira, hogy ezt megértsük. Mindig csak a viaszfehér arc és a hófehér gallér lehet fényes, a festmény többi része sötétségbe merül. Nincs arckifejezés, a portrék szenvtelenek, mint a halotti maszkok, ez az iskola csak a gyermekekkel tett kivételt, akiknek néha engedélyezett egy csintalan mosolyt. A testtartások sem tartogattak sok meglepetést. A ferences atya portréja ugyanolyan mesteri hamisítványnak tűnt, mint maga az egész könyv. Ami a stílust illeti, nem volt mibe belekötni, na de maga az ábrázolt alak... Diego de Landa atya szemből volt ábrázolva. Minden vonás, melyet a mester a fény és árnyék beható ismeretével megfestett, az olajbogyóhoz hasonlatos spanyol szemek figyelmes tekintete, egyszóval minden mélységes rémületről árulkodott. És ha mindez még nem lett volna elég, a ferences atya felemelte mutatóujját, mintha fenyegetne minket, vagy figyelmeztetne valamire. Egészen olyan volt, amilyennek a képzeletem megrajzolta őt: magas homlok, amelyet még jobban kiemel kezdődő kopaszsága, kiugró járomcsont, nagy, hajlott orr, duzzadt szemhéj és karikás szemek... A képhez nem fűztek semmilyen kommentárt. A kiadvány összeállítója csupán annyit közölt, hogy ő Diego de Landa. Pontosabban ott volt még a yucatáni püspök születésének és halálának éve. Még jobban meglepett az, hogy abban a fejezetben, amelynek közepén elhelyezték I portréját, a szerző egyszer sem említette de Landát. Érthetetlen volt, milyen logika alapján helyezte el a kötet szerkesztője a püspök portréin épp ebben a fejezetben, amely a maja hiedelmekről szólt, és néhány szertartásukat le is írta. Elfeledvén minden rossz előérzetemet, elejétől a végéig átolvastam a fejezetet. Egy naiv olvasó bizonyára arra a következtetésre jutott volna, hogy valamilyen nyomdahiba miatt szerepel itt a ferences püspök képe. De minél többet töprengtem rajta, annál biztosabb lettem benne, hogy a rejtélyes illusztráció a szerző akaratából került erre a helyre. A reprodukció a jobb oldalon helyezkedett el. A bal oldalt eltakarta a selyempapír, ezért nehéz volt egyszerre szemügyre venni mind a két oldalt, és összevetni tartalmukat. A baloldalt látható szöveget szó szerint idézem. „Az emberáldozat bemutatásának ideje alatt a főpapnak négy idősebb férfi segített, akiket az esőisten tiszteletére Chakoknak hívtak. Az áldozat kezét és lábát tartották, amíg egy másik ember a mellkasát nyitotta fel, őt Naknak hívták (a katonai vezető rangja). A kultusz másik szolgálója volt Chilam, egyfajta sámánpap, aki transzállapotban közvetítette az istenek üzenetét. Az ő jövendöléseit rendszerint a papok gyűlése fejtette meg. Az emberáldozatra általában foglyokat és rabokat használtak fel, de nagyon gyakran gyerekeket is (törvénytelen gyermekeket és árvákat, akiket kifejezetten erre a célra vásároltak). Az, hogy állat helyett embereket áldozzanak fel, a harcias toltékok uralmának idején terjedt el a Yucatán-félszigeten. A fontosabb szertartásokat kultikus

áldozati helyeken végezték, melyek többnyire valamelyik piramis tetején voltak. Az áldozatok bemutatásának idejét szigorúan szabályozta a 260 napos maja naptár. A rítusnak szimbolikus értelme volt. Rendkívül gyakran szerepelt a szertartásokban a négyes, a kilences és a tizenhármas szám, valamint az égtájakkal kapcsolatos színekre való utalások. Kétség sem férhet hozzá, hogy a legfontosabb szertartásokat az új év beköszöntésére időzítették.” A továbbiakban a szerző összehasonlította a maják által használt két naptárrendszert, és felhívta a figyelmet a finom részletekre. Itt elakadtam, mert már nem volt erőm tovább olvasni. Az előző három bekezdésben valami olyasmit találtam, ami egészen megbénított, és lehetetlenné tette, hogy tovább tudjak koncentrálni a szövegre. A Jagoniel által lakonikusan leírt szertartás tökéletesen egybeesett azzal, amit rémálmaimban láttam. Veszettül pörgött az agyam. Olvashattam-e valahol ennek a szörnyű szertartásnak a leírását, még mielőtt hozzám került volna a konkvisztádor naplója? Talán ez az ijesztő s mégis oly magával ragadó kép még gyerekkoromban maradt meg az emlékezetemben, amikor valamilyen Dél-Amerikában játszódó kalandregényt olvastam? Akkor feledésbe merült, ott hevert tudattalanom sötét polcain, és csak tegnap ereszkedett le a kötélhágcsón, melyet az ismeretlen konkvisztádor dobott neki... De el lehet-e felejteni valamit, ami gyermekkorodban ennyire megijesztett? Volt még valami érdekes ebben a három bekezdésben. „Akiket az esőisten tiszteletére Chakoknak hívtak...” – hol is hallottam már ezt a nevet? Nem volt valami ilyesmi a második fejezet végén? Felpattantam a díványról, és rohantam a szobába, ahol ott volt az asztalon a fordításom. A szót, amit kerestem, a legvégén találtam meg: ott volt a torzszülött rajza, amelyet olyan ügyetlenül lemásoltam, és alatta latin betűkkel a felirat: „Chac”. Újra elolvastam az egész fejezetet, és trópusi esőként szakadt rám a balsejtelem, hogy valami érthetetlen és borzalmas dolog történik velem. Igen, trópusi esőként, melynek ura ez az istenség volt. Most már úgy tűnt, a történet minden eleme összefügg egymással. Az idő előtti trópusi eső, mely lecsapott az osztagra, éppen akkor, amikor társaikat utolérte a szörnyű és ismeretlen végzet; és a másik jeges vihar, ami miatt itthon kellett lábadoznom; és az emberáldozat, amit álmomban láttam. Többé már nem kételkedtem abban, hogy van valami mindezek mögött, valami, amit egyelőre még nem láthatok. Csak néhány napig tudtam ellenállni a kísértésnek. Amint kicsit jobban lettem, már nem érdekelt se a józan logika, se a babonás félelem, jó melegen felöltöztem, vittem magammal egy esernyőt, és elindultam a fordítóirodába. Mindenre elszántam magam: vagy kiverem a megbízó címét és nevét az irodavezetőből, vagy tőlem aztán magyarázkodhat a nyomozók előtt. De nem sikerült elcsípnem. Az iroda zárva volt, és jó öt percig egyszerűen nem hittem a szememnek. A vaksi ablakokat vékony porréteg fedte. A régi csengőt is belepte a por. A záron és a kilincsen műanyag plomba volt, az ajtón „Lepecsételve” feliratú matrica, mellette pedig a moszkvai bűnügyi rendőrség kék pecsétje.

LA OBSESIÓN

Hát tényleg bezáratta a rendőrség a fordítóirodámat, ahogy az irodavezető tartott tőle? Kiderült, hogy valamit elhallgatott, és most letartóztatták, bűnrészességgel vádolják, és bevonták a fordítóiroda engedélyét? Vagy csak egy időre függesztették fel az engedélyét, hogy nyomást gyakoroljanak rá? Lehet, hogy az az ember nem is alkalmazott volt itt, hanem a tulajdonos? Mi történhetett vele, és ami a legfontosabb, miért pecsételték le az irodát? A dupla üveges, porlepte ablakokon keresztül semmit sem lehetett látni. Körbelopakodtam a kétemeletes háztömb körül, mint valami tolvaj, lábujjhegyen belestem minden ablakon, hogy rájöjjek, mi történik odabent. Az épület másik oldalán találtam egy kis vasajtót, nyilván az volt a vészkijárat. Azt is leplombálta és lepecsételte a rendőrség. Onnan néhány lépésre volt a pincehelyiség, amit most egy kis kávézó bérelt. Az előteret és a jó tucatnyi lépcsőfokot kis bádogtető védte az esőtől, a bejárati ajtón felirat: „Tzonpantli kaukázusi és mexikói konyha”. A félig nyitott ajtón vékony fénysugár szűrődött ki, és már éreztem is a mennyei illatokat, melyek azonnal beindították a fantáziámat és a gyomornedveimet. Nem is tudtam, hogy van még valami az épületben a fordítóirodán kívül. Felhajtottam a kabátom gallérját, mint valami rendőrfelügyelő, és elindultam lefelé a lépcsőkön. Nehéz megmondani, mi hajtott inkább, a nyomozás heve vagy a váratlanul mardosni kezdő éhség. Leültem az egyik asztalhoz, a lehető legbarátságosabb tekintettel intettem a világos hajú, sötétkék ruhás pincérnőnek, és elmerültem az étlapban. Elvezettel olvasgattam a fogásokat, és az árak sem rontották el az összbenyomást. Végül is lobiót rendeltem, meg báránysaslikot, előételnek pedig tapast. Az összeállítás talán némileg rendhagyó volt, de ettem én már szusit céklalevessel, úgyhogy nem kezdtem el bosszankodni a tapas és a szacivi szomszédságán a spanyol étkek holmi kifinomult rajongójaként. Nekiláttam a kiváló előételnek (Spanyolországban soha nem jártam, így nem tudom eldönteni, mennyire volt autentikus), s közben körbenéztem, és elhatároztam, hogy kigondolom, hogyan tovább. A kis étteremben alig volt vendég, csupán az egyik távoli asztalnál bambult egy bőrkabátos, bajuszos férfi. Csak azt a magyarázatot találtam erre, hogy épp holtidő van, az ebédidőnek már vége, a vacsoraidő még nem jött el, és csak hozzám hasonló naplopók esnek be ilyenkor. Esténként alighanem dugig megtelik a terem. A berendezés barátságos és nyugodt volt, a falakon tölgyfa borítás, az alacsony plafonról a régi utcai lámpákhoz hasonló lámpások lógtak, a pincérnők illedelmesek, az étlap pedig olyan étvágygerjesztően volt összeállítva, hogy legszívesebben mindegyik fogást megkóstoltam volna. Még vagy másfél óra, és ellepik a helyiséget a munkából hazafele özönlő öltönyösök, gondoltam, és semmi kedvem nem volt abban a zajban beszélgetni az étterem alkalmazottaival. Úgyhogy amikor a pincérnő kihozta a lobiót, a szemem sarkából azonnal elolvastam a

névkártyáját, és megkérdeztem: – Mondja csak, Léna, mi történt a szomszédaikkal? – Fejemmel abba az irányba intettem, ahol a fordítóiroda volt. A lány megdermedt, nagyokat pislogott szürke szemével, mely a szemfestéktől kétszer akkorának látszott, és csodálkozva meredt rám. biztosan félreértett, gondoltam, és vagy azt hiszi, hogy valami házbeli lakók felől érdeklődöm, vagy akár azt, hogy titkos csodálója vagyok, úgyhogy gyorsan pontosítottam a kérdést. – Tudja, a fordítóiroda... Ebben az épületben van, csak az utca felőli részen. Erre lebiggyesztette az ajkát, és összehúzta a szemét. Próbáltam lazának tűnni, a villámra tűztem egy kis adag salátát, és a szám felé emelem, de a kezem idegesen megrándult, és egy kis darab hús az asztalra pottyant. Már nyúltam volna a szalvétáért, de a pincérnő gyorsabb volt. Amíg az asztalt törölgette, a pajkos lófarokhoz intézve szavaimat, amelybe platinaszőkére festett haja be volt fogva, még hozzátettem: – Tudja, dolgozom nekik... Fordítóként. Vagy két hétig beteg voltam, ma egy kicsit jobban éreztem magam, bejövök, hogy azért ne felejtsenek el, erre az ajtó lezárva, lepecsételve. Nem tudja, mi történt? Mikor lesznek megint nyitva? – Hát maga nem olvas újságot? Múlt csütörtökön egy fél oldal erről szólt a Moszkovszkij Komszomolec-ben – mondta, mikor végre abbahagyta a törölgetést. – Még ki is vágtuk, akarja, hogy megmutassam? A négyzet alakú kis újságkivágás, melyen a bűnügyi tudósító összefoglalta az irodám történetét, tele volt zsírfoltokkal. Nyilván nem csak engem érdekelt a történet, a pincérnők pedig már unták, hogy naponta tízszer elmeséljék. Hogy nyugodtan tudjanak dolgozni, egyszerűen a kíváncsiskodók kezébe csúsztatják a cikket. „A moszkvai gyilkosok már hullákat is rabolnak” – így hangzott a sokat ígérő cím. Épp az ilyen cikkek miatt nem olvasom már vagy öt éve ezt az újságot, hiába, hogy fiatalkoromban a kedvencem volt. „Állati kegyetlenséggel elkövetett rablógyilkosság történt szerdán a Sztarokonyjusennij utcában lévő Azbuka fordítóirodában. Az ismeretlen tettesek behatoltak az irodába, és valószínűleg végeztek az ott dolgozó I. P. Szemjonovval, az irodát pedig kirabolták. A gonosztevők feltehetőleg pénzt és iratokat kerestek. Az irodából dokumentumok tűntek el, valamint egy széf, melyben az iroda egyheti bevétele volt. A riasztóberendezéshez a bűnözők nem nyúltak. A nyomozók előtt álló legfőbb rejtély az, vajon hová rejtették az elkövetők I. P. Szemjonov holttestét, akinek halálában a nyomozók nem kételkednek, mivel a padlón nagy mennyiségű vért találtak, mely egyezett az áldozat vércsoportjával. A törvényszéki orvos szakértő véleménye szerint ilyen mértékű vérveszteséget nem lehet túlélni. Ennek ellenére a holttestet nem találták meg a bűncselekmény helyszínén. A bűnügyi rendőrség nyomozói szerint az elkövetők magukkal vihették, hogy egy Moszkva melletti erdőben elássák, vagy a folyóba dobják. Arra a kérdésre, hogy vajon miért cselekedtek így, egyelőre semmilyen válasszal nem tudnak szolgálni.” – Maga szerint az igazat írják? – kérdezte a hátam mögül egy rekedtes, gúnyos női hang. Összerezzentem és megfordultam. A takarítónő állt mögöttem a háncsseprűjére

támaszkodva: ötven körüli, vékony, őszes, rossz arcú nő. – Az igazságot? – A torkomon akadt a saláta, és lassan leengedtem a villát a tányérra. – Az igazságot, az igazságot... Hogy az ajtók mind belülről voltak bezárva, a kulcs benne a zárban, hogy öt liter vér folyt ki ott, mintha kibelezték volna azt az embert, és a holttestet még vagy tíz méteren át hurcolták az irodában, megy, megy a vércsík, és hirtelen megszakad... És a vendégeink most már jóformán mind nyomozók és újságírók – tette még hozzá dühösen. – És honnan tudja mindezt? – Hát, amíg itt szaglásztak a környéken, mindig idejöttek le ebédelni. Persze a nagyfőnökök, azok hallgattak, mint a sír, de a fiatalabb rendőrök, akik csak őrt álltak, nem bírták ki... Az egyik itt legyeskedett Lenácska körül, és töviről hegyire elmondta neki, hogy volt. Ugye, Léna? A pincérnő, aki éppen akkor hozta ki nekem a saslikot sült krumplival, bólintott, de nem mondott semmit. – Hát ez a helyzet... Jó étvágyat – zárta le a témát a takarítónő, majd a vödrével csörömpölve eltűnt a hosszú folyosón. Vagy tíz percig elgondolkozva piszkálgattam a húst a tányéromon, halomba kotortam a krumplit, majd újra széttúrtam. Nem tudtam rávenni magam, hogy elkezdjek rágni és nyelni, amint a számhoz emeltem egy darabka saslikot, máris szédülni kezdtem, és émelygés fogott el. Öt liter vér, ismételgettem magamban. Mintha kibelezték volna... az ajtók mind belülről voltak bezárva, a kulcs benne a zárban. Úgy mondta, hogy nem lehetett ellenkezni... Szörnyű volt. Tízméteres vércsík. Hová? Minek? Úristen, mintha nem lenne édes mindegy, hová. A lényeg, hogy ki tette. Igen, csakis ez a kérdés, gondoltam, mivel úgy sejtettem, a miértre tudom a választ, bár nem akartam elhinni, és a puszta gondolat is borzalmas volt. Két rejtélyes eltűnés egymás után nem lehet véletlen egybeesés. Legutóbb, amikor az irodavezetővel beszéltem, azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy ez az egész csak véletlen, és igaz ugyan, hogy félig-meddig belekeveredtem ebbe a történetbe, de engem semmilyen veszély nem fenyeget. Még hogy a busz ütötte el a spanyolost... Miért nem zárta be az ajtót, ha elment otthonról? És miért vitte magával i mappát a fordítással? Én magam csak akkor nem zárom kulcsra az ajtót, ha a szemetet viszem ki. Moszkva nem valami biztonságos város, elég csak átfutni a bulvárlapok híreit, hogy azonnal újabb zárat szereltessünk az ajtónkra, és ne merjünk kimenni az utcára sötétedés után. Nem, itt alighanem emberrablás történt, ráadásul a spanyolos maga nyitott ajtót nekik, és önként ment velük, nem ellenkezett, és még az ajtót sem zárta be. Hogy a spanyolossal mi történt, az persze továbbra is homályos volt, ám szegény irodavezetőm sorsa igencsak megijesztett. Ő tudott valamit, amit se nekem nem mondott el, se a nyomozóknak, mert félt, nehogy őrültnek nézzék. Talán ha mindent becsületesen elmond a rendőrségnek, akkor védőőrizet alá helyezik... vagy beteszik egy pszichiátriai intézménybe. Az legalább zárt létesítmény, oda azért nehezebben tudtak volna betörni, és ki tudja, lehet, hogy az irodavezetőm még ma is élne. Aligha, szólt közbe belső beszélgetőtársam, a gonosztevők, akiknek nincs szükségük ajtóra és ablakra, aligha

jönnek zavarba a védőőrizettől vagy egy speciális klinikától. – Nem ízlik? – kérdezte elszomorodva a pincérnő, a kihűlt saslikra mutatva. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak megráztam a fejem, ő pedig sóhajtott, nyilván a borravalóra gondolva. – Azelőtt mindig itt ebédelt – mondta a pincérnő, nyilván úgy döntve, hogy hangosan folytatja belső monológját. – Ki? – Ilja... Szemjonov. Akit megöltek – szívta meg az orrát. – Olyan jó ember volt, vidám. Mindig tréfálkozott, és mindig itt hagyta a visszajárót. Bólintottam, és próbáltam elképzelni, ahogy az a lenyalt hajú, beképzelt alak flörtölt a pincérnőkkel. Valami epés megjegyzést akartam tenni, de időben visszafogtam magam: elvégre a nőkkel nekem sem alakultak valami jól a dolgaim. – Épp azon az estén Ilja lejött vacsorázni, jól emlékszem, mert máskor soha nem jött ilyen későn, csak ebédszünetben. Nős volt, mindig otthon vacsorázott... Néha trécseltünk egy kicsit, amikor kimentem cigizni... – mondta szinte mentegetőzve. – És mi volt aznap este? – próbáltam finoman visszaterelni arra a kérdésre, ami engem is érdekelt. – Azt mondta, hogy sok a munka, késő estig marad. Volt valami nagyon bonyolult fordítása, amihez sokat kellett szótároznia. – Hát ő maga is fordított? – csodálkoztam. – Azt hittem, ő csak amolyan ügyintéző. – Nem tudom – vonta meg a vállát a pincérnő. – Amikor pedig indultam haza, már egészen késő volt, éjjel fél kettő, épp nekem kellett zárnom azon a napon, nála meg még égett a villany. Kéri a számlát, vagy esetleg még egy kávét? Olyan hirtelen zárkózott be újból, amilyen hirtelen elkezdett mesélni. Kértem egy kávét abban a reményben, hátha sikerül még valamit megtudnom tőle, de amint kihozta, rögtön elviharzott. Különösen sokáig kavargattam a gőzölgő kávét, hallgattam, ahogy a kiskanál meg-megkoccan a porcelánon, azután egy hajtásra kiittam a hideg, már ízét vesztett kávét, és kértem a számlát. A gavalléros borravaló láttán a pincérnő végre elmosolyodott. – És mit jelent a nevük? – kérdeztem, csak hogy eloszlassam a síri hangulatot, mely a beszélgetés végén ránk telepedett. – A Tzompantli? Mindjárt megkérdezem a tulajt. Ruben Asotovics! A távoli asztalnál bambuló kövér, bajuszos férfi álmosan rátekintett. – Azt kérdezik, mit jelent a Tzompantli. Ez a maguk nyelvén van, ugye? Vagy grúzul? – Semmit sem jelent – felelte a tulaj közömbösen, jellegzetes kiejtéssel, elnyújtva a magánhangzókat. – Csak egy szép szó... Gondolataimba merülve tértem haza. Kezdtem úgy érezni, hogy véletlenül egy tornádó epicentrumába kerültem, ismeretlen és mérhetetlenül nagy erők tombolnak és pusztítanak körülöttem, évszázados fákat tépnek ki tövestül, embereket ragadnak el, de az őrjöngő vihar legközepén halálos csend van. S bár lehetséges, hogy éppen én vagyok az oka ennek a viharnak, engem nem ért utol. Egyelőre... A legvalószínűbb magyarázat az volt, hogy amekkora szerencsém van, egy bűnügyi

történet kellős közepébe csöppentem, amelyben minden szereplő egy felbecsülhetetlen értékű könyvritkaságot akar megszerezni. Megszállott könyvgyűjtők, nagy aukciós házak megbízottai, nyomozás, körözés, spanyol szakos filológusok, akik rosszkor voltak rossz helyen, és az irodavezető, akit... Mint valami csodálatos ifjúsági kalandregény, vagy még inkább képregény. Próbáltam mosolyogni: szó se róla, szerfölött szórakoztató kis történet. De sehogy sem sikerült. Szörnyen éreztem magam. „A sors megóv a kísértéstől” – gondoltam hirtelen. Ha a legcsekélyebb esélyem lett volna arra, hogy megszerezzem a konkvisztádor naplójának folytatását, gondolkodás nélkül megszerzem, és újból nekiesek a fordításnak. Nem tudni, hogy akkor milyen sors várt volna rám, de az biztos, hogy nem is gondolkoztam volna ezen, mielőtt le nem fordítom az. ötödik fejezetet, hogy megtudjam, mi történt az osztaggal. Egy láthatatlan kéz azonban egy lépéssel a szakadék előtt megállított, és elindított az ellenkező irányba, vagyis a normális, hétköznapi élet felé. A nyugodt, hétköznapi, szürke, ízetlen, üres, értelmetlen élet felé. Az élet felé. Vajon hálásnak kellene lennem neki? Akár így, akár úgy, nem maradt választásom. Mint akit hipnotizálnak, lépegettem abba az irányba, amerre elindítottak. Amúgy is szeretek úszni az árral, ilyen helyzetben pedig az egyetlen, amit tehetünk, hogy az előnyeit nézzük a helyzetnek, amibe belekerültünk. Persze nem rögtön sikerült megnyugodnom és elszakadnom az expedíciómtól. Amint hazaértem, első dolgom volt, hogy nekiültem Jagoniel könyvének, és tanulmányozni kezdtem a maja nép életét, egy kis meggylekvárral édesítve a szellemi munkát. „A majáknál hivatalos és kötelező volt az asztrológia” – írta Jagoniel. – A születési ideje alapján minden gyermekre kidolgoztak egy kalendáriumot, mely megjósolta életének eljövendő eseményeit. Ebben a kalendáriumban minden kérdésre megvolt a válasz: mikor tud munkába állni, mikor házasodik meg, mikor éri valami szerencsétlenség, mikor hal meg. Az ember életének elmaradhatatlan része volt ez a kalendárium, ezt kántálták a gyermeknek a bölcsődallal együtt, s így meggyökeresedett az elméjében, és egész életére elkísérte. Mindenki kívülről tudta a saját személyes horoszkópját, és ez megnyugtatta, segített megtalálni helyét az életben, és megérteni, hogy életútjának melyik szakaszában van. A rendszer remekül és szinte hibátlanul működött, az asztrológuspapok ugyanis közrejátszottak abban, hogy a jóslatok valóra váljanak. Ha a horoszkóp egy fiatalembernek azt ígérte, hogy egy bizonyos helyen egy bizonyos időben megtalálja a párját, biztosan létezett egy olyan horoszkóp is, amely ugyanezt ígérte egy lánynak, vagyis hogy ugyanazon a helyen és ugyanazon időben megismerheti a jövendőbelijét. Bizonyos adatokból tudjuk, hogy nagyszabású üzletek is a horoszkóp alapján jöttek létre, mint például a házvásárlás, sőt még verekedések is, melyek résztvevői előre tudták, hogy mikor és hol alakul ki valamilyen csihipuhi. Egyes kutatók azt állítják, hogy azokat a háborúkat, melyeket a Yucatán népei egymás ellen vívtak, szintén előre elrendelték »Az eljövendő krónikájá«-ban. A maja népesség többsége katona volt, és egy fegyveres konfliktus csöppet sem hozta őket zavarba. Úgy tartották, nem térhetnek el a leírtaktól, és ha harcolni kell, akkor harcolni kell, nincs apelláta. A horoszkópban az is pontosan le volt írva, hogy az ellenség táborából hányan pusztulnak majd el, és ha nem volt elég

áldozat, kellő számú hadifoglyot kivégezve a tényeket a jóslathoz közelítették. A maja horoszkóp tehát nem csupán egyének, hanem az egész nép számára lehetővé tette, hogy ne szorongjon a jövő miatt, ne féljen a haláltól, és nyugodt magabiztossággal élje az életét. Az időszámításunk szerinti tizedik században azonban a horoszkóp állítólag igen csúnya tréfát űzött a maja civilizációval, de erről inkább nem beszélünk, mivel inkább csak tudományosan nem kellőképpen megalapozott hipotézisről van szó.” Jagoniel felcsigázta a képzeletemet, de ugyanolyan gyorsan vissza is lette a titkos tudás fehér nyulát a kalapba. Elegánsan megköszönte a hallgatóság figyelmét, majd lelkiismeret-furdalás nélkül visszatért a gyermeknevelés kérdésére, amelyről egyébként ez a különös fejezet szólt. Azon az éjszakán és a rá következő napon valami elképzelhetetlen történt velem. Minél inkább megértettem, hogy ez a kalandom véget ért, annál dühödtebben lapozgattam Kümmerlinget, olvasgattam a brosúrákat, nagyítóval a kezemben kutattam Campeche és Petén megye térképét, és egyre csak gondolkodtam, gondolkodtam... A második nap estéjén berregett fel a vészcsengő, amikor vacsora után leültem meghallgatni a rádióban a híreket, hogy eltereljem figyelmemet az expedícióról és a naplóról, mert már kezdett kényszerképzetté válni, hogy meg akarom fejteni a titkát. – Soha nem látott pusztítást vitt véghez és áldozatokat is követelt a Simona hurrikán, mely az Egyesült Államok atlanti-óceáni partvidékére csapott le három nappal ezelőtt – tudósított a bemondó. Önkéntelenül feljebb csavartam a hangerőt, talán azért, mert épp előző nap en magam is úgy éreztem, mintha egy tájfun közepébe kerültem volna. – New Orleanst, Houstont és Dallast porig rombolta a vihar. Mississippi, Louisiana és Texas állam legtöbb települése szintén romokban hever. Különösen nagy csapás érte a dzsessz fővárosát, New Orleanst. A város kilenctized része romba dőlt, az amerikai hadsereg és a Nemzeti Gárda képtelen megbirkózni a helyzettel és a túlélők evakuálásával, becslések szerint az áldozatok száma tízezres nagyságrendű, de New Orleans polgármestere, Ray Nagin szerint a valós adatok ezt jócskán meghaladhatják. A város nagyon alacsonyan fekszik, ezért a vihar által lel korbácsolt óriási hullámok könnyen átlépték a védfalakat, és a város történetének legnagyobb árvizéhez vezettek. A helyzetet súlyosítja, hogy a víz áttörte azoknak a csatornáknak a gátjait, amelyek a valamivel magasabban elhelyezkedő Pontchartrain-tóval állnak kapcsolatban. Kudarcba fulladt a hadmérnökök minden próbálkozása, hogy megerősítsék a gátakat. A városban anarchia uralkodik. A fegyverboltokat egytől egyig kirabolták. A mentőakciók rossz szervezése miatt a humanitánius segély nagy késéssel érkezik New Orleansba, és nem jut belőle mindenkinek. A túlélők fosztogatnak. A csapatszállító helikopterekről ledobott deszantegységek folyamatos harcban állnak a bandákkal, és súlyos veszteségeket szenvedtek. A Simona a legmagasabb, ötös fokozatú erővel csapott le Houstonra és Dallasra. A több millió lakos, akit a kontinens belseje felé próbáltak evakuálni, csapdába került. A sok baleset elzárja az utakat, Texas állam fő közlekedési ütőereit elvágták a több kilométeres forgalmi dugók. Épp most érkezett a jelentés, hogy a Simona hurrikán útja több mérföld hosszan egybeesett az autópálya vonalával. Az áldozatok pontos számát egyelőre nem

tudjuk, több ezer főről lehet szó. Ezenkívül a hurrikán súlyos csapást mért a Mexikói-öbölben található olajfúró tornyokra, és többmilliárdos kárt okozott a houstoni és dallasi olajfeldolgozó üzemekben. Ennek következtében az olaj világpiaci ára emelkedni kezdett, és már meghaladja a hordónkénti kilencvenhárom dollárt. A Simona éppen csak kikerülte Veracruz, Ciudad Hermosa és Ciudad Madero mexikói városokat, melyeket egy hete az Isabelle hurrikán csaknem eltörölt a föld színéről. A mexikói kormány ennek ellenére nem engedi, hogy a menekültek visszatérhessenek otthonaikba, mert újabb elemi csapásoktól tartanak. Tátott szájjal hallgattam a rádiót. Mintha valami apokaliptikus regényből olvastak volna fel részleteket. Mit mondjak, néha azért bánom, hogy nem vettem tévét. így csak elképzelni tudtam a lerombolt New Orleans nyilván felejthetetlen látványát. A műsorvezető áttért Afrika háborús gócpontjaira, én pedig szórakozottan forgattam az állomáskeresőt, hogy valami érdekesebb témát találjak. Nem kellett sokáig keresgélnem. A rádióm, mint már mondtam, a hetvenes évekből való, ezért csak a rövidhullámú adókat fogja. Az elején egy üveggel fedett skála fut végig azokkal a számokkal és városokkal, amiket be lehet fogni rajta. Legalábbis a hetvenes években így volt. Az egyik jelnél ez olvasható: „Berlin”, a másiknál „Párizs”, a harmadiknál „Buenos Aires”. (Miért érzem azt, hogy az állomáskeresőt forgatva és az argentin bemondó hangját hallgatva apáink sokkal élesebben átérezték, milyen szűk ez a világ, mint mi, akik esetleg egyenes adásban nézhetjük Latin-Amerika eseményeit?) Olyan négy milliméterre Buenos Airestől és egészen közel Mexikóvároshoz a spanyol bemondók monoton mormogását teljes csend váltotta fel, csak halk sercegést lehetett hallani. De alig kezdtem neki újra a céltalan keresésnek, amikor felzengett egy bemondó mély baritonja: – Buenos días, kedves barátaim, minden jót kíván önöknek a Maja Világ rádióadó. Mai műsorunkban megtudhatják a legfrissebb híreket a nagy maja civilizáció politikai, vallási, társadalmi és kulturális életéről. Következzenek hát legfőbb híreink Kumhu hónap negyedikén, Chuen első napján. Maní-Tutuk-Shiu állama hadat üzent a szomszédos Koch Wah fejedelemségnek. Diplomáciai értesülések szerint a konfliktus valószínűleg átterjed Sotuta államra is, amely Koch Wahhal jelenleg is érvényben lévő kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írt alá. További híreink: Campeche városában fokozódik az etnikai feszültség, miután mexikói zsoldban álló k’anulük két helyi gyermeket áldoztak fel Shila Toteknak, a kukorica istenének. És most részletes híreink... Ebben a pillanatban valami felsipított a hangszórókban, olyan hangot adva, mint mikor a forró serpenyőre hideg vizet locsolnak. Gépiesen megpróbáltam újra befogni a maja adót, de idegességemben túl erősen tekertem meg a gombot, túlfutottam rajta, és az étert megint a szokásos latin-amerikai mormogás töltötte be. Keményen küzdöttem, hogy visszaállítsam a mutatót az előző adóra, két milliméterre Mexikóvárostól és négyre Buenos Airestől, de csak a rádióhullámok monoton hullámtörését hallottam, melyek a hurrikán által lerombolt mexikói partvidékről jöttek felém.

Kikapcsoltam a rádiót, és kinyitottam a gyógyszeres fiókot. A terv egyszerű volt: dupla adag nyugtatót veszek be, és lefekszem aludni. Szivárványszínű karikák köröztek a szemem előtt, a szívem helyén mintha egy utcakő lett volna, amely húzott le a mélybe. Először gondoltam arra, hogy drágán megfizetek azért a kis adrenalinfröccsért, ami miatt beleástam magam ebbe a történetbe, talán még a józan eszemet is elveszíthetem. Vagy talán már el is veszítettem. Utolsó kétségbeesett gondolataim úgy kavarogtak a fejemben, mint rémült halak a felkavart akváriumban. Az altatótól aztán lassan megdermedt minden, és a gondolathalacskák beleragadtak a gyógyszer kiváltotta kábulat zseléjébe. Azután lekapcsolták a villanyt. De ez sem hozta meg az áhított nyugalmat, nem szabadulhattam az átkozott maja indiánoktól: egyre a nyomomban voltak. Ha hiszünk a pszichoanalitikusoknak, miszerint az álom nem más, mint a minket nyomasztó problémák kivetülése, akkor az én esetemben nem is nagyon kellett töprengeni az álom megfejtésén. Egy dzsungelen verekedtem át magam, próbáltam elrejtőzni a rézbőrű harcosok elől, akik teljes harci díszben vágtattak utánam. Alig tíz-húsz lépésnyire lehettek mögöttem, úgyhogy könnyedén utolérhettek volna, de ők úgy játszottak velem, mint macska az egérrel. Aztán elestem... Abban a pillanatban elkaptak, összenyaláboltak, ünnepélyesen fejük fölé emelték az öntudatlan selyemgubót, amivé átváltoztam, és vadul siettek velem vissza abba az irányba, ahonnan menekülni próbáltam. Hamarosan megláttam a nagy, tömör követ, melynek közepéből négy, a lerakódott vértől már elsötétült kis vájat vezetett a szélek felé. Egy agyagcsészéből a számba diktáltak valami bűzös kotyvalékot, aminek hatására bíborszínű köd ereszkedett szememre, s fülemet mintha vastag vattaréteg fedte volna el, melyen keresztül késve és eltorzulva jutottak be a hangok... Már minden mindegy volt, amikor néhány erős kéz az oltárra feszítette mozdulatlan testemet, a Nak pedig egy élesre fent kővel a szívem felé közelített. Ebben a pillanatban teljesen nyilvánvaló lett számomra, hogy mindez nem álmomban történik velem, hogy a kő néhány pillanat múlva lesújt a mellemre, áttöri bordáimat, és az ősi isten maszkját viselő gyilkos kitépi a szívemet. Olyan kétségbeesett rángással, amilyenre csak a merevgörcsben szenvedők képesek, kitéptem magam a papok kezéből, és leestem a kőről, egyenesen a hideg parkettára. Kimérten ketyegett az óra, minden kattanásával visszatérítve a való világba, és az ágyam körül gomolygó Chakok serege kelletlenül visszahátrált a homályba. Reggel fél hat volt, tudtam, hogy most már nem fogok visszaaludni. Megfürödtem, ittam egy kis teát, jó melegen felöltöztem, és kimentem az utcára. Ki kellett szellőztetnem a fejem, és erre a legjobb módszer egy éjszakai séta volt a fagyos, decemberi Moszkvában. Fehér paplan alá bújtak a járdák, az utak. Észre se vettem, hogy a városban beköszöntött az igazi tél... Nálunk, a Yucatánon ilyenkor van a legnagyobb meleg, és az utóbbi hetekben akár az Arbaton voltam, akár a Szadovoje körúton, akár otthon, bárhová néztem, mindenhol sűrű dzsungel vett körül.

Az óriási hópelyhek csöndesen szálltak alá siklórepülésben, elrejtették előlem a nedves aszfaltot, melyet sok ezer Moszkvát építő munkás túrt már fel, valamint a csikkeket, a papírfecniket, a kutyaszart, és ettől ez az egész őrült város tőle szokatlanul nyugodt és ünnepélyes lett. Ritkán haladt el egy-egy autó, az is nagyon lassan ment, mintha őket is beszippantotta volna ez a varázslat. Kimentem a Novij Arbalra, gyönyörködtem ebben a tündérjátékban, és igyekeztem semmire sem gondolni. Elmerültem ebben a kivételes pillanatban, egész testemmel, minden egyes sejtemmel átérezve, hogy élek – igaziból, ahogy a gyerekek mondják. Félelmeimet, rémálmaimat, a nyavalyás konkvisztádor kiváltotta rögeszmés gondolataimat beszitálta a hó. Kezdtem elfelejteni, hogy az utóbbi napokban semmi másra nem gondoltam, csak egy régen kihalt nép szokásaira, a titkokra, amelyek csaknem ötszáz év távolságra vannak tőlem, olyan emberekre, akikből mára egy porszem sem maradt, és az értelmüket vesztett intrikákra, melyekben részt vettek. Arra, hogy tegnap a saját fülemmel hallottam a bemondó tisztán kivehető hangját, amint ékes orosz nyelven olyan eseményekről tudósított, amelyek hét-nyolcszáz évvel ezelőtt történhettek Közép-Amerikában. Arra, hogy a maják és a gyarmatosítók iránti lelkesedésem észrevétlenül átalakult valami káprázattá, mintha egy turistacsoporttal kirándultam volna a trópusi esőerdőben, de lemaradtam, eltévedtem volna, és most már vagy egy hónapja egyedül bolyongok a folyondárok és kúszónövények között a lápvidéken. Csak mentem, élveztem a hideget, a gyógyító, kijózanító ropogást a talpam alatt, és egyeden dologra koncentráltam, a lábnyomok hosszú sorára, melyet a csizmám hagyott. Arra, hogy elég mély nyomokat hagylak, annyira mélyeket, hogy látsszék a fekete aszfalt, és még arra is ügyeltem, hogy a lábnyomaim egyenlő távolságra legyenek egymástól... Az ilyen egyszerű, buta dolgok segítenek kisöpörni fejünkből a sok szemetet. És épp, amikor már azt hittem, hogy a hó és a reggeli Moszkva kigyógyít rögeszmémből, és felemeltem tekintetem a lábnyomokról, elhűlten megdermedtem. Egy maja piramis magasodott előttem. Majdnem ugyanolyan volt, mint a Jagoniel könyvében lévő rajzokon vagy Kümmerling könyvében azokon a fotókon, amelyeket parafasisakos britek készítettek. De a rajzok vázlatosak voltak, a fotók meg fekete-fehérek, ráadásul elég rossz minőségűek. Hihetetlen és félelmetes volt: egy igazi, többszintes piramis, melynek a közepén a négyzet alakú bejárat van, az utolsó előtti szinten pedig áldozóhely. Itt és most, a saját városomban! Megbotlottam, térdre estem a hóban, nem tudtam levenni a szemem a látványról. Nem volt túl nagy, nem akkora, mint a Varázsló piramisa vagy a Vénasszony piramisa Uxmalban, de vonalvezetése kétségtelenül hasonló. Ugyanazok az arányok, ugyanazok az egymásra rímelő formák, ugyanaz a komor, aszketikus és ugyanakkor méltóságteljes, a mi építészetünktől teljesen idegen szépség: egyszerű, mégsem primitív. A piramisban, a rádióadással ellentétben, nem volt semmi illuzórikus, nem tűnt el, amint egy pillanatra elfordítottam a tekintetem. Hiába csíptem meg magam, hiába néztem máshová, reménykedve – de közben rettegve is –, hogy amíg nem figyelek rá,

feloldódik a piszkos moszkvai levegőben. A piramis a helyén maradt, végtelenül valóságosnak tűnt, mintha valóban évszázadok óta itt állna, és az emberek ügyet sem vetettek rá. Mi ebben a furcsa – egy indián piramis Moszkva közepén, na és? Hát jó, végleg elment az eszem, de ennek is lehet valami előnye. Amíg a piramis szét nem olvad a nap első sugaraiban, különleges lehetőség nyílik meg számomra, hogy színesben lássam mindazt, amiről a majákról szóló könyvekben olvastam. Sietve elkezdtem lefesteni magamban mindazt, amit magam előtt láttam, emlékezetből kiegészítve azzal, amit olvastam, de rögtön összegyűrtem és elhajítottam a vázlatot, és mohón, félve, hogy megint nem sikerül, rögtön nekiláttam a következőnek. Íme, a piramison ott lépkednek a főpapok, ünnepi öltözékben, az arcuk helyén istenek és szörnyek maszkja, a maszk mélyén tompán csillog szemük, amely látott már minden e világi és túlvilági dolgot, és mindkettőtől megcsömörlött. Íme, a piramis alapját építik a rabszolgák, a halotti kamrát, amelyben majd elhelyezik az uralkodó bebalzsamozott és finom szövettel betekert testét. Idehozzák majd kedvenc ékszereit, eszközeit, azután idehozzák feláldozni foglyait és szolgáit, s végül lepecsételik a kamrát több száz vagy talán több ezer évre, amíg a sírrablók vagy a brit tudósok be nem törnek, és fel nem keltik a császárt és kíséretét. Íme, a négy Chak cipeli felfelé a megkötözött foglyot... Térden állva bámultam a rituális piramis vízióját, mely időn és téren át bolyongva különös módon testet öltött Moszkvában, és amely a legapróbb részletekig megegyezett a rémálmommal. „Ha ez ilyen könnyen ide kerülhetett, miért ne jöhetnének át a világunkba az álmaimban látott áldozópapok is” – gondoltam. Ezért amikor egy kéz a vállamra nehezedett, alázatosan lehajtottam a fejem, és éreztem, ahogy a valóság szövete halk recsegéssel széthasad... – Polgártárs, rosszul van? – hangzott fel egy együtt érző férfihang. – Csak beszívott, kapitány elvtárs – jegyezte meg a másik. – Csak ne olyan gúnyosan, Filippenko... Sok mindent láttam én már itt a Mauzóleumnál éjszaka... Keljen föl, polgártárs, keljen föl! Minden rendben? Hazafelé megfogadtam, hogy kész, vége: nem folytatom ezt az ostoba románcomat a Yucatán-félszigettel. Azt se tudtam, sírjak vagy nevessek, minduntalan megálltam az úton, hóval dörzsöltem kiizzadt arcomat, majd szégyentől űzve néhány méteren át futottam, amíg ki nem fulladtam. A nadrágomat kitettem a fürdőszobai radiátorra száradni, és valahányszor bementem oda, kinyúlt, nedves térde emlékeztetett a Mauzóleumnál átélt szégyenemre. Ittam egy teát, erőt vettem magamon, és egy szatyorba dobtam Jagoniel és Kümmerling könyvét, meg a hülye brosúrákat is, és (igaz, hogy néhány percnyi tétovázás után) ugyanoda dobtam a fordításom másolatát. Azután a szatyorral a kezemben kimentem a folyosóra, és elindultam a szemétledobó felé. Felnyitottam a sivár, szürkészöld fémakna fedelét, és legalább háromszor visszacsuktam, nem vitt rá a lélek, hogy minden kincsemet kihajítsam a szemétbe. Valahogy felötlött bennem Diego de Landa és az autodafé, meg azok a könyvek is, amiket Németországban égettek el a nácik. A hasonlat nem volt hízelgő rám nézve:

ahogy ott álltam a szemétledobó előtt egy rakás papírral, amelyre mások gondolatait fordítottam, korántsem hasonlítottam valami hős szabadgondolkodóra, annál is inkább, hiszen az inkvizítor szerepét az alteregóm alakította. A szatyrot végül gondosan elhelyeztem a szemétledobó mellett. Nem tudom, talán arra gondoltam, hogy valamelyik kíváncsi szomszéd majd elviszi, vagy talán reménykedtem, hogy legközelebb lesz bátorságom a szemétbe dobni. Sem másnap, sem azután senki nem nyúlt a könyvekhez; de én sem mentem közel hozzájuk, és közben büszke voltam az akaraterőmre, és örültem, hogy elmémből fokozatosan kitisztul a trópusi méreg. Harmadnapra már nem álmodtam üldözéssel, főpapokkal, szentélyekkel. A könyvtárhoz többé nem mentem egy háztömbnél közelebb, és nagyjából egy hét múlva már semmi sem vonzott oda. Meggyógyultam. Addigra már csak néhány nap volt hátra szilveszterig, és a kis kötegnyi pénz, melyet a fehérneműs szekrényben tartottam, jócskán megcsappant. Emiatt veszélybe került a tervem, hogy élő fenyőt vegyek, vagy átugorjak néhány egyetemi társamhoz az ünnepek alatt. Sajnos, erre későn jöttem rá, amikor a másik két fordítóiroda, melyeknek régebben dolgoztam, már lehúzta a rolót az ünnepekre. Kutattam a jegyzetfüzetemben, s végül megtaláltam egy olyan fordítóiroda címét, ahol már vagy öt éve nem jártam. Mégiscsak valószínűbb volt, hogy egy olyan fordítóirodától kapok megrendelést, ahol valamennyire azért már ismernek, mint hogy a kezembe nyomjanak valami munkát egy olyan irodában, amelyet véletlenszerűen választok ki a telefonkönyvből. Magamra kaptam a sapkát, sálat, és lerohantam egyenesen a metróba. A ház, amelyben az iroda volt, egészen megváltozott az eltelt évek alatt. Tükörablakok, frissen mázolt sárga falak, gránit lépcsőfokok, az épületben lévő cégek sárgaréz táblái – semmi nem emlékeztetett arra a félhomályos poloskafészekre, ahol a „Tolmács-G” irodája volt, legalábbis a jegyzetfüzetem szerint így hívták. Ez a kissé ódivatú név nem szerepelt a konzervatív stílusú cégtáblák között, és már kezdtem megijedni, hogy a fordítóiroda, amely az igazat megvallva eléggé kétes intézmény volt, és állandóan késve fizette ki a honoráriumomat, megszűnt, vagy esetleg elköltözött valami isten háta mögötti külvárosba. De ahogy figyelmesebben végignéztem a cégeket, amelyek ebben az épületben béreltek irodát, a Kozine Assessments Consulting Company és a Maximov és Tsa Kft. között felfedeztem egy szerényebb táblácskát: „Akab Tzin fordítóiroda”. A bejáratnál lévő biztonsági őr felírta a személyi igazolványom adatait, és egy kék színű belépőkártyát nyomott a kezembe. Az új, krómnikkel borítású lift, amely egészen kellemes hangot adott ki szignálként, olyasfélét, mint amit a nemzetközi repülőtereken használnak a közlemények előtt, komótosan kinyitotta ajtaját a negyedik emeleten. Az irodahelyiség rögtön balra volt. Ahogy az várható volt, az Akab Tzin semmiben sem hasonlított pokoli elődjére, de még az én korábbi fordítóirodámra sem. Szigorú és stílusos bútorok, a legmodernebb berendezések, öltönyös-nyakkendős, kimért munkatársak. Egy sötétszőke hajú, szimpatikus fiatal nő azonnal felállt, és a kezét nyújtotta.

Miután zavartan magyarázkodtam, a korábbi jelentősebb munkáimról kérdezett (a legutóbbiról érthető okokból egy szót se szóltam), mindent figyelmesen végighallgatott, de aztán sajnálkozva vállat vont. – Bocsásson meg, de most nincs semmilyen angol szövegünk, a franciákat is már mind elvitték. Nézzen be hozzánk az ünnepek után, lehet, hogy jönnek új megrendelések. Erre tényleg nem lehetett mit mondani, csak megtörten bólintottam. Olyan gyászosan nézhettem ki, mint egy olvadó hóember, mert együtt érzőn rám mosolygott, és mint egy őrangyal, aki éppen megmenti a fuldoklót, azt kérdezte: – Spanyolul nem tud véletlenül?

LA ADVERTENCIA

– Miért kérdezi? – Ebben a pillanatban aligha tehettem volna fel ennél ostobább kérdést, de valahogy magától szökkent ki a számon. – Az a helyzet, hogy néhány órával ezelőtt új megrendelést kaptunk. Valamilyen papírok spanyol nyelven. Már elkezdtem felhívogatni az állandó fordítóinkat, de az ünnepek alatt senki nem akar dolgozni. Vagy elutaztak, vagy nem érnek rá. Meg aztán nálunk nem sok spanyolos van, a dokumentumok többsége angol – magyarázta a csodálkozás legkisebb jele nélkül. – Én... És miféle papírok? – Nem sikerült palástolnom idegességemet, és a lánynak erre megint csak felszaladt a szemöldöke. A legtöbb fordítójuk aligha kerül ilyen lelkiállapotba, ha új megbízást kap. – Valamilyen útépítéssel kapcsolatos papírok. Az ügyfelünk legalábbis ezt mondta. Bizonyára műszaki szöveg. Én magam nem láttam, cégünk üzletpolitikája tiltja, hogy belenézzünk a fordítandó szövegbe. – Ahogy ezt a tudálékos kis félmondatot betoldotta, olyan műmosoly jelent meg az arcán, amilyen egyik-másik frivol próbababáén látható a kirakatokban. – Á, szóval műszaki... – feleltem vagy félpercnyi hallgatás után. A pillanatnyi csalódottság helyét valódi megkönnyebbülés vette át. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy az első pillanatban nem ütött szíven a remény, hogy megkaphatom a napló következő fejezetét. Arcomat elöntötte a vér, süketen és vakon bólogattam, az elhangzó szavak értelme csak némi késéssel jutott el hozzám. – Dolgozott korábban szaknyelvvel? A hivatalos kedvesség és érdeklődés majdnem teljesen elfedte hangjában a gyanú alig észrevehető felhangjait, mesterien tudta játszani a szerepét. Fejecskéje elegánsan oldalra billent, szemébe lengő frufruja eltakarta ravasz tekintetét. Mintha üvegszeme lett volna, olyan, amilyet a taxidermisták használnak, mikor kitömik az állatot, de ezzel együtt is olyan tökéletes volt az arckifejezése, hogy őszintén gyönyörködtem benne. – Persze... – mondtam végül, mikor észbe kaptam. – Tudja, szóval... – Karba tette a kezét, és ajka megfeszült. Már legyintettem volna, hogy úgyis elutasít, de hirtelen észrevettem egy kis repedést a maszkon – ezúttal nyilván félreértette az izgatottságomat. – ...kérem, próbálja meg operatív módon elvégezni ezt a munkát, és meglátjuk, hogy boldogul – illesztett oda meglehetősen csálén a mondat végére egy másik befejezést, s aztán még a szemébe lógó frufruját is megrázta hozzá, majd odalépett a szekrényhez, és átnyújtotta nekem az egyik fekete műanyag dossziét a sok közül. Aláírtam a formanyomtatványt, érdeklődtem a honoráriumom felől (kiderült, hogy jóval magasabb, mint amire számítottam), és hálásan mosolyogtam az iroda munkatársára. Az anyagi csőd egyelőre elodázva. A gigantikus orosz-spanyol szótárak segítségével, melyeket a már ismert okok miatt szereztem be, olyan gyorsan megcsinálom a fordítást, határoztam el magamban, amilyen gyorsan csak lehet. Újra lehetségesnek tűnt minden:

az élő fenyőfa, a bevásárlás, korosodó egyetemi társaim megajándékozása. Ez egyszer talán számomra is ünnep lesz az újév napja, gondoltam. Hogy is fejezzem ki ennek a műanyag lánynak a hálámat? Talán a nap végén leporoljam és elemet cseréljek benne? – Köszönöm önnek... Nagyon. Igazán – mondtam. Nem vettem le róla a szemem, úgy kezdtem hátrálni, de elbotlottam a küszöbben, és a földre huppantam, de még így sem engedtem ki kezemből a dossziét. – Óvatosan! – kiáltott fel ijedten, majd felpattant a helyéről, és felsegített. – Nem ütötte meg magát? Igyekeztem félrefordulni, hogy ne vegye észre, mennyire ég az arcom, esetlenül kiszabadítottam magam, valami bocsánatfélét motyogtam, és megindultam a kijárat felé. – Vigyázzon magára! – kiáltotta még utánam. A végét elvágta a záródó liftajtó, s csak annyit hallottam: „Vigyázzon!” Útban a metró felé, az. ajkamat harapdálva újra lejátszottam magamban a jelenetet, ahogy elestem, az esetlen párbeszédet, és az enyhe fizikai fájdalom összekeveredett azzal az érzésemmel, hogy milyen szerencsétlen alak vagyok. Mindig efféle helyzetbe kerülök, ha egy szép lánnyal kell beszélnem. A megaláztatásnak és önostorozásnak ebben a sivatagában a feledés valóságos ezeregyéjszakai oázisának tűnt az újságosbódé. Majd mások baja eltereli figyelmemet a sajátomról, ez kell nekem. És erre a célra a legjobban a Moszkovszkij Komszomolec felel meg. A főcím óriási betűkkel arról tudósított, hogy az egyesült államokbeli és közép-amerikai hurrikán áldozatainak száma elérte a százezret. Nicaraguában és Guatemalában a hurrikánnal együtt esőzések is pusztítottak, ami erre az évszakra egyáltalán nem jellemző. A terület legnagyobb folyói kiléptek medrükből, és óriási földcsuszamlásokat eredményeztek, melyek során több millió tonna föld mozdult el a helyéről, és számtalan település vált lakhatatlanná. A kormánynak sem ereje, sem eszközei nincsenek a mentésre, arra sincs már esély, hogy túlélőket találjanak, ezért úgy döntöttek, leállítják a mentési munkálatokat, az eltemetett falvakat pedig tömegsírrá nyilvánítják. Több száz települést a katasztrófa teljesen elvágott a civilizációtól, és hogy mi lesz velük, senki sem tudja. Az Egyesült Államokban még az előző természeti csapásokkal sem tudtak megbirkózni, amikor máris újabb hurrikán közeledett a partokhoz. A kormány kivezényelte a Nemzeti Gárdát a veszélyeztetett területekre, de már későn, az elárasztott New Orleansban és Houstonban járványok törtek ki, és ennyi ember tömeges evakuációja gyakorlatilag lehetetlen volt. Bizonyos nyugtalansággal olvastam el azoknak a területeknek a nevét, melyeket érintettek a tájfunok és áradások. Bármilyen furcsa, egyetlen olyan városnevet sem találtam, amely szerepelt Jagoniel könyvében, vagy amit a földrajzi atlasz alaposan átvizsgált oldalán láttam, a felbőszült elemek egyelőre megkímélték a Yucatánfélszigetet. A bulvárrovatban most semmi érdekeset nem találtam. Érdektelen hírek a hírességek világából, tudósítás az élemedett korával sehogy sem megbékélő popdíva újabb

pompázatos esküvőjéről, valami gyászos anyag a bábszínház híres színésznője, egy bizonyos (a színpadon Anyiszimova néven ismert) Valentyina Knorozova halálának tizedik évfordulójáról, s végül egy terjengős cikk a harmadik országos kriptográfiai és nyelvészeti olimpia győzteseiről. A győzteseknek személyesen az ország elnöke nyújtotta át az aranyérmet a Kreml Márványtermében, a sajtó és a közélet számos képviselőjének jelenlétében. A cikkben egy részletet is közöltek abból a beszédből, mellyel az elnök a győzteseket köszöntötte. „Ma már senki előtt sem titok, hogy bármely nép és bármely ország számára a tudás, az információ az egyik legfontosabb értékhordozó. Nehéz időket élünk, amikor tudományos és szellemei értékeink idegen kezekbe kerülhetnek, akár Nyugaton, akár Keleten, ezért meg kell védenünk őket. És éppen a nyelvészet az a tudományág, amely segítségünkre lehet abban, hogy jobban megértsük más népeknek nemcsak a nyelvét, de a mentalitását is, s ennek révén tovább építhetjük velük a jószomszédi és partneri kapcsolatokat. Meggyőződésem, hogy az információ kódolása és dekódolása manapság elsődleges fontosságú terület, ha sikereket akarunk elérni a nemzetközi porondon. Hadd áruljak el egy apró titkot: a verseny sok résztvevőjének, köztük olyanoknak is, akik nem állnak most itt ezen a színpadon, már jó állást kínáltak vezető állami hivatalokban...” Alighanem én voltam az egyetlen olyan olvasó, aki nem értette meg ennek az eseménynek a fontosságát. Mennem kellett, és könyörtelenül kidobtam az újságot a forgóajtónál. Teát töltöttem, leültem az íróasztalomhoz, és elővettem a fekete mappát, azután levettem a polcról a spanyol szótárakat. Mostani munkaadóimat pontosan meg lehetett ítélni a dosszié alapján, éppolyan akkurátus és korrektül személytelen volt az is, mint az egész cég. Az oldalán két gomb volt, amivel ki lehetett nyitni a dossziét, a közepén pedig egy matrica, amelyen a megrendelés száma állt. Na, ez már olyan fordítóiroda, ahová fegyvereladási szerződéseket meg titkos iratokat és többmilliárdos tenderkiírásokat is vihetnek. Ha a fordítandó anyag az újabb moszkvai körgyűrű építéséről vagy a transzszibériai autópálya fejlesztéséről szól, a szemem se fog rebbenni, gondoltam. Mi mást várhatnék egy ilyen mappától? Kicsattintottam a csatját, kinyitottam, és... Azonnal visszacsuktam, bekattintottam mindkét gombot, mélyet óhajtottam, megdörzsöltem a szemem, és még egyszer megnéztem. Persze, esze ágában se volt eltűnni. Nem dördült meg az ég, ugyanolyan lenyes nappal volt, mint előtte, semmi okom nem volt rá, hogy kételkedjek abban, amit látok. Tényleg ott feküdtek a lapok, várták, hogy elmúljon az ijedtségem, és végre kihúzzam őket a szűk mappából. A legfelső, megsárgult lapon díszes betűkkel a következő felirat állt: „Capítulo V”. Felugrottam, és elkezdtem körbejárni a szoba közepén álló, karéliai nyílfából készült étkezőasztalt. Bármilyen képtelenségnek tűnt, a konkvisztádor naplója magától megtalált, bárhogy próbáltam lerázni. Létezhet ekkora véletlen? Vajon saját akaratomból választottam éppen ezt a fordítóirodát, amikor a noteszemet lapozgattam? Ebben a pillanatban, amikor már vagy harmincszor körbejártam a panaszosan recsegő étkezőasztalt, még az a

gondolat sem állt távol tőlem, hogy valaki épp körülöttem szövöget valami nagy-nagy összeesküvést. Egyre kevésbé hittem a véletlen egybeesésekben, és egyre kétségbeesettebben próbáltam megtalálni azt az emberi szemmel láthatatlan vagy hétköznapi dolognak álcázott láncolatot, azt a gonosz, elátkozott láncszemet, amely ehhez a különös történethez kapcsol. Azután elgyötörtén leroskadtam az íróasztalhoz, de elég volt egyetlen pillantást vetnem a naplólapokra, hogy az agyamban tomboló vihar elcsituljon, és a horizonton máris felkelt a nap. Hát nem mindegy, hogy direkt nekem szánták-e ezeket a lapokat, vagy a valószínűség-számítás bizarr szeszélye folytán kerültek hozzám? Talán éppen ez a fejezet ad választ azokra a kérdéseimre, amelyek annyi ideje foglalkoztatnak. Tán képes lennék lemondani erről holmi paranoiás félelmeim miatt? A kezem kicsit még mindig remegett. Ittam egy korty kihűlt teát, félretettem a poharat, nehogy véletlenül lefröcsköljem a felbecsülhetetlen értékű lapokat, és olvasni kezdtem. „Hogy miután csupán egy vezetőnk maradt meg, kitől az én sorsom és a bajtársaim sorsa is függött, úgy döntöttem, nem tévesztem szem elől, amíg Isten kegyelméből véget nem ér utunk. Hogy miután elhagytuk azt a pihenőhelyet, ahol a bűnös Hernán González végzett magával, örökké tartó kárhozatra ítélve ezzel önmagát, keleti irányban mentünk tovább, újra elmerülve az őserdőben, melyen keresztül nem vezetett út, de még ösvény sem, és hogy Juan Nachi Cocom kizárólag csak a csillagok és egyéb jelek alapján vezetett minket, amelyeket csak ő ismert, ám a spanyolok szeme elől rejtve maradtak. Hogy mindazon gyötrelmek ellenére, melyeket az egész osztagnak viselnie kellett, katonáink lelkiekben kiváló állapotban voltak, aminek két oka volt: egyik, hogy mind nagyon örültek annak, hogy a szörnyű ingovány, mely elveszejtette Rivast, Ferrert és másokat, már mögöttünk maradt, másodszor pedig a katonák között az a szóbeszéd járta, hogy utunk valódi célja egy kamra, mely a föld alatt rejtőzik egy piramisszentélyben, és hogy a kolostor vezetője csak ezért küldött minket, hogy ezt a kamrát feltárjuk és átadjuk a Szent Koronának, de hogy a kincs egynegyede azé, aki rátalál a kamrára. Beszélték továbbá, hogy a túlélők igazságosan elosztják egymás között ezt az egynegyed részt, bár a nemes señoroknak jog szerint háromszor több járna, mint az egyszerű katonáknak, de még a harmada is elég lenne ahhoz, hogy mértéken felül meggazdagodjanak. Hogy még meg is nevezték mindazon kincseket, amik a piramis mélyén rejtőznek, köztük mindenféle ékszereket, indián istenek színaranyból öntött szobrait és ritka drágaköveket. Hogy jómagam is igencsak meglepődtem azon, hogy ilyen részleteket tudnak, de nem tudtam rájönni, ki terjeszti ezt a szóbeszédet, nekem de Landa atya semmit sem szólt ezekről a kincsekről, és bár szerettem volna, nem tudtam hinni bennük. Hogy mikor megkérdeztem Juan Nachi Cocomot az elrejtett kincsekről, azt felelte, hogy ilyesmiről nem tud, de sehogy sem adott egyértelmű választ a kérdéseimre, ezért azt gyanítottam, hogy a kincseskamra akár igaz is lehet. Hogy eltöprengve mindazon, amit hallottam, az az érzésem támadt, hogy Juan Nachi Cocom többet tud a kincsről, mint amennyit elárul, és lehet, hogy nem mer minket

elvezetni a kincseskamráig. Azután emlékeztettem őt indián vezetőnkre, aki felakasztotta magát, és nyíltan megkérdeztem, nem azért lett-e öngyilkos, hogy ne kelljen minket elvezetnie a kincshez, és az ne kerüljön az egyház és a Spanyol Korona birtokába. Azután sokáig hallgatott, én pedig vártam, tudván, hogy valami fontosat készül elmondani, s végül azt felelte, hogy tévedek, amikor Gonzálezt bűnösnek és öngyilkosnak tartom. És hogy Hernán González haláláról ennél többet egy szóval sem mondott. És hogy azért nem kezdtem ütlegelni, hogy kiszedjem belőle az igazat, mert féltem, hogy elveszítem bizalmát, melyet meg keltett nyernem ügyünknek. ” A napló, amelyet fordítottam, néha olyannak tűnt, mint egy sötét pincébe vezető végtelen lépcső. Minden lépcsőfokba szavakat véstek, melyek a magával ragadó történet következő részletét mesélik el, és úgy vannak megírva, hogy ha elolvasod a soron következő fejezetet, a saját kíváncsiságod foglya leszel. A lámpa csak egy lépésnyire világít, és lejjebb kell ereszkedned ahhoz, hogy az előző lépcsőfokon látott rejtvény megfejtését megtudd. Úgy tűnik, a játék korrekt, az alsóbb szinteken valóban választ kapsz a felsőbb szintek rejtélyeire, de a válasz újabb fejtörőt rejt magában, melyet csak úgy oldhatsz meg, ha még tovább mész. És hiába gyűlnek a mozaikdarabkák, amíg nincsen nálad az összes, fogalmad sincs, mit ábrázol a kép. Tovább kell haladni egyre lejjebb, egyre mélyebbre, körülnézel, innen már nem is látszik a bejárat, és hogy mi vár a lejtő végén, és lesz-e vége egyáltalán, nem tudni. Nem marad más, mint megvilágítani a következő lépcsőfokot, kisilabizálni, ami rá van írva, és óvatosan menni tovább. Az első három oldal, amit gyorsan lefordítottam, mintha segített volna megérteni mindazt, ami az előző fejezetekben történt. Így hát még korai lett volna elvetni a legendás kincsekről alkotott elméletemet. Minden bizonnyal maga a szerző is eljátszadozott már a gondolattal, de csak most, az ötödik fejezetben döntött úgy, hogy papírra is veti. Nem azért cselekedett-e így, mert hamarosan megerősítést nyer ez a feltételezés? Az öngyilkos indián vezető története is tovább kerekedett. Ahogy a konkvisztádor, én sem tudtam eldönteni, igazat beszélt-e Juan Nachi Cocom, amikor azt mondta, hogy társa halála nem öngyilkosság volt. Ami engem illet, amint a haláláról olvastam, rögtön azt gyanítottam, hogy még ilyen szörnyű áron is meg akarta védeni népét és értékeit. De mi van akkor, ha Gonzálezt valaki hidegvérrel megölte? Csakhogy – hogyan ölhetné meg egy épeszű ember épp a vezetőt, amikor az őserdő kellős közepén vannak? Ha nem csal az emlékezetem, az előző fejezetben az altiszt, Vasco de Aguilar nekiesett szegény Gonzáleznek. A napló szerzője csupán mellékesen említette ezt az eseményt, de nekem ennyi is elég volt. Mielőtt folytattam volna a napló olvasását, feltétlenül vissza kellett térnem ehhez a jelenethez. Felkapcsoltam a lámpát (amíg az első három oldalt olvastam, besötétedett), kinyitottam az ajtót, és papucsban csoszogva kimentem a folyosóra. A könyvhalom még mindig ugyanott volt, ahol hagytam, a szemétledobó mellett. Az avatatlan szemlélő számára Jagoniel könyvének puszta látványa is maga volt a végtelen unalom, mindenesetre egyik szomszédom se nyúlt hozzá, de arra se vitte rá őket a lélek, hogy

kidobják. Hát ennyit az akaraterő diadaláról. De nem kezdtem el ezen töprengeni, ahogy ott álltam a szemétledobónál: voltak fontosabb dolgaim is. Valamiért körbenéztem, aztán visszaslattyogtam, és kétszer is ráfordítottam a kulcsot a zárra. Majd kimentem a konyhába, leráztam a szatyorról a rárakódott port, és sorban az asztalra tettem kincseimet. Mindkét könyv benne volt a szatyorban, a könyvjelzőkkel a megfelelő helyeken, meg a harsány borítójú brosúrák és a történelmi kifejezések és régies szavak szótára is, minden – csak az első három fejezet fordítása hiányzott. Meglepetten lapoztam át a brosúrákat, azután a Jagonielt és a Kümmerlinget, de hiába. A szemétledobónál a könyves szatyron kívül semmi sem volt, egy külön heverő papírhalmot azonnal észrevettem volna. A fordítás elveszett, és hiába találgattam volna, mikor és hogyan történt, az „elvonókúrám” alatt soha a szatyor közelébe sem mentem. Hát pont ez kellett valamelyik szomszédnak, az én suta, mások számára érthetetlen fordításom, amiben úgysem tudnak eligazodni? De ki mondta, hogy egy szomszéd vitte el a fordítást? Felugrottam, még egyszer ellenőriztem, zárva van-e az ajtó, még a kilincset is megrángattam. Azután megmosakodtam hideg vízben, és visszamentem a szobába. Még ha elveszett is a második, a harmadik és a negyedik fejezet, nyugodtan számíthattam a memóriámra: annyira belém vésődött a szöveg, hogy hiába is próbáltam elfelejteni. „Hogy a rá következő napon osztagunkat nagy baj érte, a katonák háromnegyed része s rajtuk kívül señor Vasco de Aguilar is gyengének érezte magát, amiről csupán ketten beszéltek fennhangon, ám a többiek csak nevettek rajtuk, mondván, hogy hiányzik belőlük a férfierő, és nem bírják a megpróbáltatásokat. Hogy aznap éjjel azok is, akik szóltak bajukról, és azok is, akik hallgattak róla, saját dolguknak tartván, vagy figyelemre sem méltónak, még sokkal rosszabbul lettek. Hogy mindegyiknek felment a láza, ömlött róluk a verejték, és nagy-nagy gyöngeség szállta meg tagjaikat. És hogy Joaquín atya, ki orvos volt Maníban a kórházban, mocsárlázat állapított meg mindőjüknél (la fiebre), de okát nem tudta megmondani. Hogy ennek a ragálynak, mely nem pusztán abban akadályozott minket, hogy előrébb jussunk, de sírba ragadta legbátrabb katonáinkat, a következő tünetei voltak: láz, mely megtöri a testet, elhomályosuló tudat, mellkasi nehézség, mely útját állja a szabad légzésnek, amitől is betegeink éjjel és nappal kiáltoztak, hogy megfulladnak, és rettenetesen hörögtek. Hogy sem én, sem Juan Nachi Cocom, sem pedig Joaquín atya nem kaptuk el a betegséget, és kiváló formában voltunk, bár csupa fertőző beteg vett körül minket, és egy tányérból ettünk, egy fiaskóból ittunk velük. És hogy még egynéhány katonát megkímélt a láz, és hogy bárhogy töprengtem is, nem tudtam rájönni, hogy lehet, hogy egyesek elkapták a lázat, mások pedig nem. Hogy a betegek közül néhányan emiatt a fejükbe vették, hogy társaik akarjuk megmérgezni őket, hogy kevesebben legyenek, ha majd az osztozkodásra kerül a sor. És hogy nem nyúltak többé ételhez, italhoz, félve az újabb mérgezéstől, és társaikat is

meggyőzték erről. És hogy ezzel igen megnehezítették gyógyításukat, és haragra gerjesztették Joaquín atyát és segítőit, akik azon voltak, hogy mihamarabb meggyógyuljanak és erőre kapjanak. Hogy megint mások az egyetlen velünk maradt indián vezetőt vádolták, és az egészségesek közül is voltak sokan, akik hittek nekik, és követelték, hogy vallassuk ki az indiánt, és szedjük ki belőle az igazat, ő okozta-e a járványt vagy sem. Közéjük tartozott señor Vasco de Aguilar is, aki lévén szerfölött erős és ellenálló, egyedüliként hordta ki lábon a betegséget, bár szelleme mégiscsak elhomályosult. És hogy señor Vasco de Aguilar sebzett bivalyként csörtetett fel-alá a táborban, tombolva esküdözött a Szűzanyára, hogy ha megtalálja azt az indiánt, menten végez vele halált hozó bűbájosságáért, melyet ránk idézett. Hogy Joaquín atya bölcsen cselekedett, és a következőképpen gyógyította a betegeket: eret vágott rajtuk, és nedves rongyot tett a homlokukra. Hogy a vér kiengedése könnyített ugyan rajtuk, de hatása nem tartott soká. És amikor Juan Nachi Cocom felajánlotta neki segítségét, hogy gyógyfüveket keres az erdőben, melyek meggyógyítják a betegeket, elkergette őt, megfenyegette, és erről a betegeknek is beszámolt. És hogy minden eshetőségre készen Juan Nachi Cocom arra kért, vegyem személyes pártfogásomba, és ne adjam ki a katonáknak. És hogy én úgy is tettem, mert attól féltem, hogy elveszítjük egyetlen vezetőnket, aki tudja a visszautat Maníba, és őriztem egészen addig, amíg señor Vasco de Aguilar annyira el nem gyengült, hogy nem tudott lábra állni. És hogy jómagam nem hittem a katonáknak, hiszen ha ő mérgezte volna meg a többieket, akkor könnyedén elrejtőzik az erdőben, magunkra hagyva, a biztos halálba küldve minket. Hogy a mocsárlázban megbetegedettek többsége meghalt, csak kevesen gyógyultak fel, és köztük volt señor Vasco de Aguilar is, kit a betegség öt napja saját sápadt árnyékává változtatott. Hogy elméjük még testüknél is nehezebben mozgott, és még sokáig kísértették őket lidércálmok, éberen pedig bizalmatlanok voltak, mindentől féltek, nem feledkezvén el mérgezési teóriájukról. Az ördögi láz megtörte szellemüket. Hogy az egyik nap Juan Nachi Cocom rászánta magát, és elmondta nekem, hogy tudja a betegség okát. Hogy én arra utasítottam, késlekedés nélkül mondja el mindenkinek, amit tud, hogy segítse a betegek gyógyulását. A lázat pedig azoknak az apró legyeknek a számlájára írta, amelyek a pihenőhelyeinken napokon át csíptek minket a mocsárban. Hogy csak azokat kerülte el a ragály, kik bekenték magukat azzal a bűzös indián kotyvalékkal, kik pedig ezt nem tették, mind megbetegedtek. És hogy megkérdeztem Juan Nachi Cocomtól, miért nem figyelmeztetett minket a veszélyre, vagy miért nem mondta el, mi a betegség oka, legalább akkor, mikor már kitört a ragály. Mentségéül azt hozta fel, hogy korábban nem volt biztos benne, hogy az a légy betegséget terjeszt, a krém pedig úgyis csak néhány embernek lett volna elegendő. És hogy nem kívánta elmondani, mi az oka a betegségüknek, mert akkor megvádolják, hogy a vesztüket akarta, amire egyébként így is sor került, beismerése nélkül is. Hogy arra kért, őrizzem titkát, és óvjam meg a láztól már félőrült katonáktól, és legfőképpen señor Vasco de Aguilartól, és ezért az indián megajándékozott őszinteségével, rám bízva mindazt, amiről korábban sem ő, sem a többi indián nem volt hajlandó beszélni még akkor sem, ha máglyahalállal fenyegettük őket. ”

Már akkor abba akartam hagyni az olvasást, amikor a napló szerzője leírta az osztagot megfertőző rejtélyes láz első tüneteit, de nem tudtam elszakadni a szövegtől, amíg el nem jutottam ennek a résznek az utolsó soráig. És ezután lehunyt szemmel felidéztem magamban a betegséget, mely engem magamat ágynak döntött. Láz, melytől a test tehetetlen ronggyá válik, erős verítékezés, valóságnak tetsző lidércálmok és gyengeség, mely megfoszt akaraterőmtől, ép eszemtől, és idegen leszek önmagam számára is... Ugyanazok a tünetek, csak én a hideg esőben betegedtem meg, amíg az Arbat utcáin bolyongtam. Valójában persze már korábban megfertőzhetett a ragály, akkor, amikor az osztag többi tagját is, a campechei mocsárban. Csakhogy én legalább öt évszázad orvostudományát szegezhettem szembe a betegséggel, annyi lázcsillapítót, amennyi egy lónak is elég lett volna, és fekvőkúrát. Az expedíció többi tagjának be kellett érnie azzal, hogy kiengedték a vérüket, nedves ruhát raktak a felükre, és hogy számolhatták a másodperceket a párás, nehéz trópusi levegőben, ami nem nyújtott enyhülést, és amelyet olyan nehezen fogad he a beteg, erőtlen tüdő. Én gyorsabban küzdöttem le a látomásos fázist, es kevésbé komoly következményei voltak a láznak, de ha ott, az őserdőben kapom el négyszázötven évvel ezelőtt, aligha éltem volna túl. Miután mindezt jól átgondoltam, biztos voltam benne, hogy a betegségem a könyvben olvasott láz árnyékaként került át a világunkba, de hogy ez hogyan lehetséges, azzal nem törődtem. Talán a könyv lapjaitól fertőződtem meg, amelyeken évszázadokon át lappangtak a baktériumok? Azt hallottam, hogy a lépfene, ha megfelelő körülmények közé kerül, akár évtizedekig is várhatja, hogy eljöjjön az ő ideje; de lehet, hogy megint összekeverek valamit. Vagy pedig, gondoltam, hogy megnyugtassam megsebzett értelmemet, az is lehetséges, hogy az élénk képzeletű emberekre ez a könyv valamiféle hipnotikus hatással van... Mindenesetre össze kellett szednem a bátorságomat, és el kellett végre ismernem, hogy egészen rendkívüli könyvvel van dolgom... Tudatosan döntöttem-e, amikor már tisztán láttam, hogy a könyv ura kényszerít, vakon legyem meg tétjeimet? Értettem-e, hogy ebben a szerencsejátékban, melynek szabályait nem ismerem, az egyik bábu, amit elhelyezek a zöld vásznon, az ép eszem, a másik a környező világ valóságosságába vetett hitem, a harmadik pedig az életem lesz? Aligha. Annyira magával ragadott a játék, amely egyszerre ígért katarzist és megvilágosodást, hogy gondolkodás nélkül tettem fel az újabb téteket. És bár azok minden elolvasott oldallal egyre emelkedtek, már nem tudtam leállni. „Hogy amikor az emberek kezdtek meghalni ettől az átkozott mocsárláztól, egyik a másik után, megvitattuk, mit kezdjünk a holttestekkel. Hogy egyesek közülünk azt követelték, búcsúztassuk el és temessük el őket keresztény rítus szerint, mások azt mondták, el kell égetni a testeket, mint pestis idején, hogy elejét vegyük az újabb fertőzésnek. Hogy maga Joaquín testvér sem tudta, mitévők legyünk, mert szerzetesként egyházi temetést kellett kérnie, orvosként azonban az elégetés mellett kellett kardoskodnia, hogy megóvja az egészségeseket. Hogy néhány haldokló eszméletre térvén azt kérte, ne vessük tűzre a testét, mert ezzel akadályozzuk feltámadását Jézus Krisztus második eljövetelekor, és minden este meghalt

valaki közülük, és végtére is Joaquín atya lelkében az orvos a szerzetes fölé kerekedett. És hogy amikor a soron következő katona átadta lelkét teremtőjének, Joaquín testvér siratódalt énekelt, majd elégette a testét, és zokogva kérte a Mindenhatót, bocsássa meg bűnös tettét. Hogy a holttesteket kijjebb, a tábor szélén égette el, hogy ne zavarja a betegeket, de mikor megfordult a széljárás, a betegeken nagy-nagy nyugtalanság vett erőt, sokan sírtak és kiabáltak, könyörögve az Úristenhez, hogy őket elkerülje ez a szörnyű vég. Hogy egy hét múltán osztagunk már csupán kilenc emberből állott, kik között ott volt señor Vasco de Aguilar, Joaquín atya, Juan Nachi Cocom indián vezető és én, valamint még öt katona, a többiek pedig mind meghaltak. És hogy az egyik katona, név szerint Juanito Jimenez azt kérdezte tőlünk, nem volt-e elég a járványból, nem kellene-e visszafordulnunk, amíg mind meg nem halunk, azonban senki sem hallgatott rá. Az emberek reménykedtek, hogy megtalálják a kincset, aminek egy főre eső része immár óriási lehet. Hogy amikor kérdeztem a vezetőt, soká kell-e még mennünk, azt felelte, hogy már nem soká, és hogy hamarosan egy utat találunk, amelyen már gyorsabban haladhatunk. Hogy Juan Nachi Cocom mostantól mellettem maradt, és sehová el nem ment mellőlem, csak akkor, amikor vadászni indult. Hogy ez okból mi ketten mentünk a menet élén, mivel neki kellett mutatnia az utat, a többiek pedig hátul maradlak. Hogy ez a hallgatag indián hálából sok mindent elmeséli nekem az erdő életéről, népének néha meghökkentő és a spanyolok számára érthetetlen legendáiról, melyeket nagyon jól ismert annak ellenére, hogy kolostori iskolában tanult. És hogy egyszer, amikor a többiek jócskán lemaradtak mögöttünk, azt kérdezte tőlem, hogy mit tudok Az eljövendő krónikájáról. Hogy ezt a furcsa kifejezést én akkor nyelvbotlásnak véltem, és arra gondoltam, biztos rosszul beszél spanyolul. De amikor ezt megjegyeztem, Juan Nachi Cocom nem javította ki szavait, hanem továbbra is csak suttogva hajtogatta a magáét, hogy ezért Az eljövendő krónikájáért küldték az osztagomat, és egyáltalán nem a kincsekért, sőt lehet, hogy kincsek ott egyáltalán nem lesznek. Hogy abban a pillanatban utolért minket Joaquín testvér, és kérdezgetni kezdte őt a gyógyító füvekről és hatásukról, úgyhogy titkos beszélgetésünk félbeszakadt. ” Láttam valami sötét mintát az utolsó bekezdéseket tartalmazó oldal alatt, az évszázadok során kissé elszíneződött, vastag papíron is átütött, valami rajz vagy nyomat lehetett a következő oldalon. Mivel azt hittem, csak valami illusztráció, elfojtottam kíváncsiságomat, és nem rohantam előre, hogy minél előbb láthassam. A fordításra koncentráltam, majd hamarosan meg is feledkeztem a papíron átütő furcsa sziluettről, és gond nélkül kibírtam az oldal végéig. De amikor a „félbeszakadt” szónál megfordítottam a lapot, elhűlve láttam, hogy amit metszetnek vagy rajznak gondoltam, az egy szeszélyes alakú, vörösesbarna folt. Pillanatnyi kétségem sem volt: ez vér, és a jellegzetes rozsdavörös árnyalatból ítélve nem olyan régen került a papírra. Láttam néhányszor, még az iskolában, amikor vérezni kezdett az orrom, hogyan

száradnak meg az ilyen foltok a kockás vagy csíkos füzetlapon. Az ilyen sima papír felszínén még a golyóstoll is megcsúszik, a papírra esett élénkvörös vércseppek pedig külön-külön száradnak meg, lassan megfakulva, ahogy a vörösvérsejtek megfulladnak és elpusztulnak. Az ilyen iskolai füzeteken nem egyenletes a megszáradt vérfoltok színe, a nehézségi erő és a molekuláris mozgás vektorának függvényében a vér egy pontba gyűlik, s ott a papír sötétebb lesz. Ez a kis kitérő talán fölöslegesnek tűnik, de amikor kalapáló szívvel nézegetni kezdtem azt a vérfoltot a krónika egyik lapján, másra nem tudtam gondolni. Az egész folt egyenletes színű volt. A száraz, öreg papír mohón szívta be a vért, mint a felrepedezett júliusi talaj a vizet, bármennyit locsolj is rá. A kockás vagy csíkos iskolai füzetekre nem jellemző ez a fajta vámpírhajlam. A posztszovjet papíripar gépei, melyek tonnaszámra állítják elő az iskolai füzeteket, nem tudnak életet lehelni a papírba. Ennek a spanyol naplónak a papírja azonban érezhetően élt... A lap nem volt teleírva, a folt a legalján helyezkedett el, majdnem ott, ahol a Capítulo II-ben a torzszülött Chak képét láttam, talán ezért is gondoltam eleinte, hogy egy kép lesz az. A tintafoltokban és felhőkben minden lehető alakzatot fel lehet fedezni, ezt tudja mindenki, akinek a pszichológus legalább egyszer kajánul az orra alá dugta a Rorschachtesztet. Ugyanaz az alakzat az egyik ember számára olyan, mint egy lepke, a másiknak atomfelhő, a harmadiknak sziámi ikerpár. Rorschach felfedezése hangvilla az emberi lélek hangolói számára. Az enyém, úgy tűnik, alaposan le volt hangolódva. Egyrészt tökéletesen értettem, hogy a barnás folt alakja olyan, mint a véletlenszerűen kiöntött tusé, másrészt a vonalai egyértelműen kirajzolták egy fantasztikus állat alakját. Az egyenletesen megszáradt vér csak még kegyetlenebbé és irreálisabbá tette a rajzot, mivel nem szétmázolták, hanem mintha magától ömlött volna ilyen alakban a papírra, amely azonnal beitta a ráömlött folyadékot. A ceruzával karcolt barázdákat nem rögtön vettem észre, a grafit minden nyomát eltökélten kiradírozták, és ráadásul a folt nagyobbik részét egy felirat borította. Csak egy J betű szára lógott ki a fedésből, észre sem vettem volna, ha nem tanulmányozom a foltot olyan behatóan. Magam sem értve, mért csinálom, ferdén besatíroztam a foltot. A gyerekkoromból felidézett trükk most is bevált: a ferde grafitzáporon átszűrődött két orosz szó: „Eljönnek értem.” Bármilyen bután és meghökkentően hangzik is, de a legelső érzés, mely felhorgadt bennem, a féltékenység volt. Hát nem én voltam az első ember, aki olvasta a naplót az időnek és a térnek ebben a metszetében? Ez azt jelenti, hogy nem előjogom, hogy az ismeretlen yucatáni elbeszélő tolmácsaként soron kívül megismerjem a maják titkait? A ceruza megreccsent és kettétört a kezemben. Felocsúdtam, elengedtem a már elfehéredett ujjaim között szorongatott ceruzadarabokat, és lassan erőt vett rajtam a félelem. Bárki fordította is előttem a szöveget, rosszul végződött számára a dolog. Én pedig a nyomában lépkedve ereszkedtem le a történelem kazamatájába, és körülöttem már teljes sötétség volt, a

bejárat fénylő négyszöge, melyen keresztül kifuthattam, megmenekülhettem volna, innen már nem látszott. Tovább kellett menni a mélybe. Már csak két bekezdés választott el a fejezet végétől, és ez alatt a néhány perc alatt, amíg elolvasom, úgysem történhetett velem semmi szörnyűség. „Hogy már a következő napon jó dolog történt velünk, elértük az erdő szélét, ahonnan már pusztaságon át, pompás, fehér kövekkel kirakott úton mehettünk. Láttam hasonló utakat máshol is, de azok mind vezettek valahová, és hitvány állapotban voltak, benőtte őket az erdő. Ez az út olyan volt, mintha csupán egy-két éve építették volna, és úgy keretezték a fák és cserjék, hogy még padkája is volt. Hogy Juan Nachi Cocom ezt az utat úgy nevezte: »szakb«, és azt mondta, hogy az indiánok számára ez szent út, a sors útja. És hogy mielőtt osztagunk erre az útra lépne, tudnunk kell, hogy ezen az úton nem térhetünk vissza. ” Amint elolvastam az utolsó sorokat, valami feldübörgött a szobám csendjében, mintha vihar morajlana. Valaki meglepően erősen és követelőzőén dörömbölt a bejárati ajtón. Gépiesen az órámra pillantottam. Fél három volt.

LA INTRUSION

Néhány pillanatig dermedten ültem, annyira váratlan és megmagyarázhatatlan volt mindaz, ami történt, hallgattam a dörömbölés utáni átható csendet, és próbáltam meggyőzni magam, hogy nem is kopogtak, vagy legalábbis nem hozzám, hanem a szomszédhoz. S akkor újból kopogtak, egyértelműen az én ajtómon: három tiszta, elkülönült koppanás hallatszott, s ez kirángatott bódultságomból. Letakartam a spanyol naplót egy csomó papírral, és bizonytalan lépésekkel elindultam a bejárati ajtó felé. Végtelen hosszúnak tűnt az út az ajtóig, a levegő a lakásban megtelt baljós előérzettel, olyan sűrű lett, mint a víz, nem eresztett, lökött volna vissza. Végre odaértem, mielőtt azonban kinéztem volna, fülemet az ajtóra tapasztottam. Pontosan hallottam a villanyóra zümmögését a fejem fölött, a csapból aláhulló vízcseppek hangját, ahogy belepottyannak a vízzel teli serpenyőbe, és valahol lent az utcán kutyák csaholtak és vonyítottak... De közvetlenül az ajtó mögül nem hallottam semmilyen hangot, senki nem beszélgetett ott, nem állt egyik lábáról a másikra, nem köszörülte meg a torkát, hogy belekezdjen a magyarázatba, miért zavarja a házigazdát ilyen alkalmatlan időpontban. Hogy legalább a lélegzését meghalljam, visszatartottam a saját lélegzetemet, és lehunytam a szemem... És azonnal elrántottam a fülem. Az újabb ütéseket pontosan oda mérte, ahol a fülem volt, szinte megsüketültem tőlük. – Ki van ott? – Elcsuklott a hangom, és valami hisztérikus visítás jött ki a torkomon. Legalább egy percig vártam a válaszra. Mindenféle gondolatok sorjáztak az agyamban arról, hogy ha kinézek a kukucskálón, lelőhetnek, mint a bérgyilkosok a filmekben. Ez persze ostobaságnak tűnt, de a kézirat utolsó lapján lévő véres folt után pontosan ilyen meglepetésekre számítottam. A kutyák az utcán most még hangosabban ugattak, és valahogy gyászosabban. Most már úgy tűnt, nincsenek messze a lépcsőházamtól. Ez is furcsa, ezen a környéken soha nem voltak kóbor kutyák, az meg kinek jutna eszébe, hogy ilyenkor, az éjszaka közepén sétáltassa a kutyáját. Különben is, miért kezdene el vonyítani, amikor sétáltatják... Bármin szívesen eltöprengtem, csak ne kelljen arra gondolnom, hogy itt térdelek éjszaka a saját ajtómnál, s közben odakint vár rám valaki. Nem a bátorság, hanem a szégyen volt az, ami segített. A szégyen, hogy milyen ostobán viselkedem, a szégyen, hogy idegen, rám kényszerített játékszabályok szerint játszom. Mintha a többi játékos mind azt akarná, hogy elfelejtsem, hogy ez nem komoly dolog, hanem csak játék. Hát tényleg itt fogok reszketni a padlón, rejtőzve saját félelmeim elől, mint egy ötéves kisgyerek?! Ötéves koromban egyszer érdekes dolog történt velem. A szüleim elmentek valahová, engem meg otthon hagytak, mint máskor is gyakran; nyugodt, megbízható gyerek voltam, olyan magának való, hogy az, ha nem súrolta is az autizmus határát, anyámat és apámat felmentette minden erkölcsi kétely és a más gyerekek esetében normális szülői

aggódás kötelessége alól. Ez a fiú nem rakoncátlankodik, úgy viselkedik, mint egy felnőtt, csöndesen építget valamit, vagy olvas a szoba sarkában, igazi angyal, nem ám olyan, mint a szomszédék gyereke. Pontos utasításokkal láttak el arra az esetre, ha ismeretlen felnőttek kopognának. Ha idegent látok a kémlelőlyukon át, tilos kinyitni. A rendőrtől, tűzoltótól, vízszerelőtől még azt sem volt szabad megkérdezni, hogy ki az, és soha nem volt szabad szóba állni idegennel az utcán, válaszolni a kérdéseikre. Meggyőztek róla, hogy ez az egyszerű szabály megvéd minden veszélytől, végszükség esetére pedig ott volt a telefon a szüleim szobáéiban, mellette a legfontosabb telefonszámok, bármikor hívhattam a kerületi rendőrkapitányságot. Erre azonban soha nem került sor. De a szóban forgó alkalommal valami előre nem látott esemény történt. Már sötétedett, és én kimentem a konyhába, azt hiszem, azért, hogy szendvicset készítsek magamnak. A hang a szomszéd szobából hallatszott. Az ajtaja kicsit nyitva volt, nem nagyon, csak annyira, hogy az előszobából be lehessen látni, tiszta, jól kivehető hang volt. Épp az lehetett volna furcsa, hogy milyen hangos. Persze mindenre lehet magyarázatot találni. Akárhogy is, de a szomszéd szobában, ahol senki sem volt, és nem is lehetett, valaki nagyot sóhajtott. Soha nem voltam oda a kísértettörténetekért, bár már hatévesen elég gyorsan olvastam. Szüleim nevelési elveinek megfelelően csak teljesen materialista és életigenlő műveket olvastam, mint például Gianni Rodari vagy Chrisdan Pineau meséit. Már felnőttkoromban egyszer megnéztem kedvenc gyerekkori mesekönyvemet, és némi kajánsággal fedeztem fel, hogy Chrisdan Pineau a francia kommunista párt képviselője volt. Nyilván a nemzetközi barátság és összefogás jegyében fordították le oroszra, de a komcsi képviselő a szó minden értelmében varázslatos meséket írt, az egyszer biztos. Vezető beosztásából kifolyólag bizonyos dolgokat persze ki kellett hagynia, boszorkányok, szellemek és egyéb ostobaságok az ő meséiben nem voltak. Nem is hiányoztak belőlük. Mint ahogy Rodari, Alekszej Tolsztoj, Sztyepan Piszahov és Töve Jansson is jól elboldogult nélkülük. A Gyermekkönyvkiadó szerkesztőinek szigorú rostáján fennmaradt derék szerzők listáját csak azért említem, hogy ezzel is megmagyarázzam, mennyire nem voltam felkészülve a kísértetekre. Mindig arra készítettek fel, hogy a külső veszélyek ellen kell megvédeni a lakást. Szüleim úgy állították be, hogy az ajtó, ha nem is áthatolhatatlan, de mindenképpen erős és reális akadály a feltételezett rablók számára. Nekem pedig ez tökéletesen elég volt, és soha nem gondoltam arra, hogy más lehetőségek is vannak. Nem tudtam elképzelni, hogy valaki behatoljon a házunkba az ajtó használata nélkül, fantomokról, kísértetetekről szinte semmit sem tudtam, így biztos voltam benne, hogy a lakásban senki sem tartózkodhat. Úgyhogy csak ültem ott az előszobában, és nem mertem szélesebbre nyitni a szoba ajtaját, s aztán félelmemben sírva fakadtam. Amikor egy-egy pillanatra elcsöndesedtem, tisztán hallottam a szobából az emberi lélegzés hangját. Tíz percen át rettegtem, az előszobai szőnyegen kuporogva, s közben megbarátkoztam a gondolattal, hogy a világon vannak természetfölötti dolgok is, és hogy örökre búcsút inthetek a nyugalomnak és biztonságérzetnek. És megtanultam, hogy újabb kérdéseket

tegyek fel magamnak és másoknak akkor is, ha a válasz a legjobb esetben is érteden csodálkozás lesz. A következő öt percben aztán leküzdöttem a félelmemet, átléptem az életösztön által húzott határvonalat, és végül jót nevettem magamon. Amikor könnyes arccal feltápászkodtam a földről, és teljes erőből belöktem az ajtót, azt láttam, hogy a huzat kinyitotta az ablakot; az emberi lélegzetre emlékeztető hangot a szobába berontó szélrohamok keltették. Azonnal becsuktam az ablakot, a szoba ajtaját pedig szélesre tártam, és egy széket tettem elé, hogy ne tudjon becsukódni, majd az egész lakásban felkapcsoltam a lámpákat. Ezzel véget is ért az ördögűző rítus. Ez volt az első találkozásom a démonokkal. Most pedig, három évtized múltán talán visszatértek? Megint a padlón ültem, a sírás határán. A lábam magától pattant fel, mint a rugó, és minden elővigyázatosságról megfeledkezve, meg a gyilkosokról is, akik hangtompítós pisztollyal várhatnak odakint, kinéztem a kémlelőlyukon, és megint azt kiáltottam: – Ki van ott? – Éppúgy, mint az előbb, senki sem felelt. Elég rosszul lehetett látni, az ajtóm előtt kiégett a lámpa. A lépcsőházban ugyan égett a villany, de az is csak negyvenwattos volt. Hogy jobban megnézhessem a baljós látogatót, le kellett kapcsolnom az előszobai lámpát. Le is kapcsoltam, valami undorító, ragacsos kíváncsiságtól űzve, mint amikor az ember horrorfilmet néz, vagy épp kivégzést. A józan ész egészen mást diktált, mégpedig azt, hogy azonnal zárjam rá az ajtóra az összes zárat, barikádozzam el, és sürgősen hívjam a rendőrséget! Ehelyett lekapcsoltam a villanyt az előszobában, és a megsűrűsödött sötétben elkezdtem mohón tanulmányozni az alakot, aki mozdulatlanul állt a lépcsőház négyszögében pár lépésre tőlem. Szokatlanul magas volt, két méternél is magasabb. Próbáltam megnyugtatni magam: valami mókamester magára öltött egy jó nagy palástot, és felállt egy hokedlire... De ami igazán megrémített, az a mérhetetlenül széles válla volt, amitől a homályos sziluett szinte négyszögletesnek tűnt, olyasféle eltúlzott alaknak, amilyet amerikai rajzfilmekben látni. Igen, pontosan úgy, mint a rajzfilmekben: a megszokott emberi arányok hiánya miatt nem tudtam hinni ennek az alaknak a valódiságában. Egyre nőtt bennem a bizonyosság, hogy alszom, és ez csak egy lázálom. Hiába volt valami golyóbis a válla fölött, nyilván a feje, az egész együtt sehogy sem keltette egy emberi alak benyomását. Akkor sem lett volna félelmetesebb, ha hiányzik a feje. A rossz világítás és a gyorsan párásodó üveg miatt nem tudtam jobban megnézni, de az, amit láttam, bőven elég volt, hogy levonjam a következtetést: az ajtóban egy olyan teremtmény áll, akinek határozottan semmi keresnivalója abban, amit valóságnak nevezünk. A „nem e világból való” kifejezés hirtelen valami különös, baljós jelentésre tett szert számomra. Tudom, meglepő, de tudat alatt már felkészültem egy ilyesféle találkozásra. Egy bizonyos pillanattól fogva ügy éreztem, hogy a valóság egyszer csak meg fog görbülni, és úgy eltorzul, mint a látogató arca az Elvarázsolt Kastélyban (amiben én soha nem találtam semmi vicceset) – annyira rendkívüli volt a kezembe került kézirat és mindaz, ami hozzá kapcsolódott. Amikor komolyan tanulmányozni kezdi az ember az ufójelenséget, nemcsak hinni kezd a földönkívüliekben, hanem meg is sértődik rájuk, amiért pont őt kerülik el.

Amikor kellően kitágultak a pupilláim, és már megszokták a sötétséget, jobban meg tudtam nézni a látogatót, és már ki tudtam venni bizonyos részleteket is. Tényleg óriási fekete palást volt rajta, és fejét a mellére hajtotta. Talán azért, hogy ne láthassam az arcát? Vagy azért, hogy ne lássam, hogy nincs neki? Egészen mozdulatlanul állt ott az a valami, egyetlen hangot sem adott ki, mintha nem is élőlény volna, hanem egy gép, amely végrehajtja, amit beléprogramoztak, és mozdulatlanná dermed, amíg nem kap újabb parancsot. Lehet, hogy tényleg csak valakinek az ostoba tréfája? Közel az újév, sokan már elkezdték az ünneplést. Nincs valami ilyen népszokás nálunk, hogy az ünnep közeledtével halálra ijesztik az embereket valami ostoba viccel? Mintha hallottam volna ilyesmiről. Készítenek egy vázat drótból, rádobnak egy ponyvát, és bezörgetnek valakihez – aztán gyorsan elmennek onnan, és a lépcsőn ülve fulladoznak a nevetéstől. Szóval ebben itt nyilván nincs senki, a hülye is láthatja, hogy élettelen tárgy. Na, kimegyek, és adok én nekik! Annyira nekibátorodtam, hogy még a kilincset is lenyomtam. Mondanom sem kell, hogy ha az ajtó nem lett volna bezárva, nem lettem volna ilyen bátor. Mindig bezárom magam után az ajtót, amint hazaérek, ez már automatikus mozdulat nálam, kettőre fordítom a zárat, aztán rátolom a hevederzárat is. Egyetlen másodperc az egész. Előfordul persze, hogy elfelejtem bezárni, mondjuk, amikor leszaladok az újságért, vagy kiviszem a szemetet, de ma biztos, hogy bezártam. Biztos? Amint ütközésig lenyomtam a kilincset, az ajtó a testem súlya alatt lassan elindult előre... Már régen meg akartam olajozni a zsanérokat, istentelenül nyikorogtak a kosztól és a rozsdától, annyira bántották a hallóidegeimet, hogy igyekeztem minél gyorsabban nyitni, csukni az ajtót. De napraforgóolajjal hiába is kenném be, attól csak még rosszabb lenne, valaki ezt már nagy szakértelemmel elmagyarázta, a gépolajat pedig fel kéne kajtatni, szóval ahelyett, hogy megoldottam volna a problémát, kitanultam, hogy mindig villámgyorsan surranjak be és ki az ajtón. Olyan gyorsan, hogy azt még egy mongúz is megirigyelte volna. így nem volt annyira idegesítő a nyikorgás. Ha beolajoztam volna a sarokvasakat, bizonyára tovább maradok ebben a hipnotikus révületben, és későn vettem volna észre, mi történik, csak akkor, amikor az ajtó mögött álló lidércnyomás már hangtalanul besurrant volna az otthonomba, és ráadásul még én magam engedtem volna be. De a zsanérok elnyújtott, metsző nyikorgása kijózanított. Abban a tizedmásodpercben, amikor észbe kaptam, és nem toltam már az ajtót, de még nem is húztam vissza, éreztem, hogy az a valami könnyedén, de iszonyatos erővel megfogja a kilincset... a zsanérok riadtan elhallgattak, az ajtó viszont makacsul folytatta a mozgását előre... Ahhoz, hogy be tudjam csukni az ajtót, meg kellett vetnem a lábam, és két kézzel húzni a hihetetlen súlyt – mintha egy erőművész lettem volna a Guinness-rekordok könyvéből, aki elhúz egy egész vasúti szerelvényt. Végül kattant a kilincs nyelve, az ajtó becsukódott. Nem hagytam, hogy az a valami észbe kapjon, villámgyorsan ráfordítottam az egyik zárat, majd a másikat is, aztán gyorsan a reteszt is rátoltam, és csak utána mertem

levegőt venni. A kémlelőnyíláshoz tapadtam, az ormótlan tömb ugyanott állt, ahol előtte, egy centimétert sem mozdult el. Akárhogy próbáltam megnyugodni, a szívem majd kiugrott a helyéből, és nem tudtam levenni a szemem a lépcsőházban álló különös alakról. Nem volt idő átgondolni, hogy mi történik velem: abban a pillanatban, amint elindultam volna a konyhába a nagykésért, az a valami egy lépést tett előre. Ennek az egyetlen lépésnek a zaja elég volt ahhoz, hogy megértsem, milyen ostoba, milyen naiv voltam, amikor valami racionális magyarázatban reménykedtem. Egy súlyos test lépte volt ez, nehezen szakadt el a padlótól (a test alsó részét nem láthattam, de a felsőtest megdőlt, a bal oldala olyan monumentális mozgással, ahogy a földkéreg lemezei mozdulnak el, megemelkedett, közeledett a kémlelőnyíláshoz). Azután a szörnyeteg (most már semmi sem tudott volna meggyőzni arról, hogy ember) előremozdította óriás testének másik oldalát is. A legijesztőbb azonban az volt, hogy közben semmit sem hallottam. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen nesztelenül tudjon mozogni. Ahogy közelebb lépett a kémlelőnyíláshoz, sötét alakjával eltakarta az egész látható teret. A szó szoros értelmében hátrataszított; ezt az öntudatlan hátratántorodást akkor valami önvédelmi reflexnek tudtam be, de később, amikor analizáltam az érzéseimet, megértettem, hogy az a valami a rémület erőterével vette körbe magát, amely minden élőlényt eltaszít magától... mint valami fordítva működő ördögi mágnes. És megint felhangzott a kopogás, pont úgy, mint az előbb, három komótos, súlyos ütés. Kiszáradt a torkom, nyelni se tudtam. Elfajult a játék, de ami a legfontosabb, új szereplő szállt be, olyan, akinek a létezését gyanítottam ugyan, de makacsul elutasítottam, hogy higgyek benne. Szerencsére a telefonom az előszobában áll egy kis asztalkán, nem kellett messzire mennem, hogy tárcsázzam a megfelelő számot. Tíz másodperc, hogy kirohanjak a konyhába a késért (mintha bármit is segítene), utána megint ellenőrizni a zárakat... igen, mindet bezártam. Azután hátrálva, nem fordítva hátat a bejárati ajtónak, eljutni a telefonig. Olyan halkan lépni, amilyen halkan csak lehet, hogy ne csikorduljon meg a parketta, hogy halljam a legkisebb zajt is, ami a túloldalról jöhet. Jó, most már csak tárcsázni kell. Rekedtes, kicsit tompa búgás a kagylóban. Az arbati telefonállomás nyilván az utolsó régi, analóg telefonközpont, a többi már megadta magát a modern technikának. A hangminőség is sok kívánnivalót hagyott maga után, még ha csak a két emelettel följebb lakó szomszédot hívtam is, olyan volt, mintha a nyugati féltekével beszélnék az óceán feneke alatt átvezető telefonkábelen keresztül. Az is előfordult, hogy valaki mással kapcsoltak össze, vagy épp idegen beszélgetés hangja szűrődött be a vonalba. Nem emlékszem, hogy kellett-e valaha hívnom a rendőrséget, de az utolsó tíz évben biztosan nem. Fogalmam sem volt, mennyit kell várni, amíg a vonal túlsó végén egy filmbe illő mély férfihang azt nem mondja: hallgatom. Szóval hívtam azt a szakrális 02-es számot, ötször is kicsengett, és még mindig senki nem vette fel, kezdtem aggódni. Hat... tíz... tizenhét... huszonöt... harmincnégy... És ekkor újra kopogtak az ajtómon. Olyan erővel, hogy a mosogatóban összekoccantak az edények. Megpróbáltam felhívni a tűzoltókat, hiába. Úgy látszott, ebben a világban egyedül én létezem meg egy szörny,

akit valaki a rémálmából küldött rám, és most az ajtó előtt várja a kapitulációmat. A kagyló egész éjszaka ott feküdt az asztalon, és vékony, bizonytalan hangon búgott. Még két órán át reszkettem a félelemtől és fáradtságtól, végül üres, fekete álom szakadt rám. Mikor felriadtam, az utcán mái fényes nappal volt. De csak akkor nyugodtam meg, amikor tíz percen át néztem a lépcsőházat, és láttam lemenni a lépcsőn a szomszéd lányt. Odaléptem a telefonasztalkához, és visszaakasztottam a kagylót, de azután egyszerűen kíváncsiságból megint feltárcsáztam a rendőrséget. Nem tudom, mit akartam ezzel bebizonyítani. Kétszer csengett csak ki, majd egy puha kattanás után mély férfihang szólt bele: – Rendőrség. Hallgatom. Mit lehet ilyenkor mondani egy hivatalos személynek? Egész éjjel az ajtóm előtt állt egy gólem, kérem, jöjjenek gyorsan? Nem törődtem a figyelmeztetéssel, és folytattam egy tizenhatodik századi napló fordítását, s ezért most a sötét erők a nyomomban vannak, kérem, segítsenek? Vártam egy kicsit, de végül semmit sem mondtam, és letettem a kagylót. Azután kinyitottam minden zárat, és kimentem. Odakint semmi nyoma nem volt annak a lénynek, melyet előző este láttam a kémlelőnyílásból. Pompás idő volt, sütött a nap, lentről gyerekhangok hallatszottak, a lift éppen most ért egy emelethez, hallottam az ajtó csapódását. A tegnapi félelmeim hirtelen nevetségesnek tűntek. Idegkimerülés? Elaludtam az asztalnál, és alvajártam az előszobában? Mindenesetre kiléptem az előtérbe, és alaposan körülnéztem. Ahogy visszafordultam, megdermedtem. A fém bejárati ajtóm műbőr bevonatán valami felirat volt. Nagy nehezen kisilabizáltam a fekete betűket – bármilyen hihetetlen, korommal rajzolták őket oda. A felirat spanyol nyelvű volt, bár hiba nem volt benne, mégis az volt a benyomásom, a szerzője életében most először írt le valamit, olyan furcsán és girbegurbán rajzolta a betűket. „el conocimiento es una condena” Szótár nélkül is le tudtam fordítani: „a tudás átok” – Teljesen elkanászodtak – morogta valaki felháborodottan a hálám mögött. Megfordultam, és próbáltam eltakarni halálosan sápadt arcomat. A kompromisszumot nem ismerő szomszédasszony állt csípőre tett kézzel a liftnél. Vaskos tokája a nyakát is eltakarta, és gallérja egy részét is. Mélyen ülő szeme komoran villogott a homlokába húzott sapka alatt. Na, most mindjárt jól beolvas nekem, amiért olyan későn vendégeket fogadtam, akik ráadásul egész éjjel részegen döngették az ajtót. – Most nézze meg, mit csinálnak! Leonyid Arkagyjevicsnek is pont ilyet írtak az ajtajára, még rosszabbat is, hogy így meg úgy a lánya... Ezek persze nem házbeliek. Állandóan

beengednek ide mindenféléket, a másodikon meg minden tele volt csikkel. Legközelebb hívom a körzeti megbízottat, mert már elég volt! Azért tanulnak a gyerekeink angolul, hogy megrongálják más ajtaját? – mutatott vaskos ujjával a nekem címzett fenyegető feliratra, amivel csodálatos módon egyszerű tinédzserfalfirkává változtatta. – Ez spanyolul van – mondtam bizalmasan, de erre éles, gyanakvó tekintettel kezdett méregetni. – Na, maga is megéri a pénzét – esett nekem. – Szerafima Antonovna... tegnap éjjel semmit sem hallott? Olyan dübörgés, dörömbölés volt itt a lépcsőházban, többször is felriadtam. Magam is elkomorultam, hadd lássa, hogy én is a jóravaló lakók oldalán állok, határozottan huligánellenes nézeteket vallók, és éppúgy ki nem állhatom a negyediken lakó alkoholistákat, meg azt a családot a hatodikról, ahol mindig este tíz után kezdik el fúrni a falat. A gólemekről nem is beszélve. – Dörömböltek, hát persze hogy dörömböltek. Olyan csendháborítás volt itt, kérem, a negyediken, még a rendőrség is kiszállt! Szvetlána Szergejevna mesélte nekem. Ideje lenne már kitelepíteni ezeket mind. Aláírást kéne gyűjteni ellenük. – Felháborodottan rázta vaskos tokáját, amitől zsíros arcán is szétfutottak a ráncok. Szerafima Antonovna elkezdte kigombolni a kabátját, nyilván arra számított, hogy megbeszélheti velem a legégetőbb tennivalókat, de én az ajtó felé hátrálva visszavonulót fújtam. – Mindenben támogatom. Bocsásson meg, de dolgoznom kell, már vár a megrendelő. – És azzal a mocsokkal mi lesz, nem törli le? Az egész házat összemocskolták. Majd nézzen be tisztítószerekért, egy agglegénynél biztosan nincs otthon ilyesmi. És mikor már becsuktam az ajtót, még azt hallottam odakintről: „Pimasz alak...” „A tudás átok.” Hát ez egyértelmű... nemcsak úgy általában valamilyen tudás, hanem az a bizonyos – aki ezt írta, nem véletlenül használt határozott névelőt... A tudás, ami miatt útnak indították az expedíciót az áthatolhatatlan őserdőn keresztül, a mai Mexikó Campeche államának területén. A tudás, amit annyira őrzött Juan Nachi Cocom és a félvér Hernán González. Az a tudás, melynek megőrzése és átadása végett íródott a napló. Valószínűleg az éjszakai látogatás volt az utolsó figyelmeztetés; ezentúl már nem lesznek ilyen elnézőek. Ezt támasztja alá az előző fordító sorsa, akinek az első fejezetet adták, és az irodavezető szörnyű halála is. Ennek ellenére valami szokatlan történt velem. Ahelyett, hogy azonnal visszaadtam volna a szöveget, rettegve a gondolattól is, hogy tovább kell folytatnom a munkát, különös kíváncsiság fogott el az ajtón lévő felirat láttán. Ahogy visszagondoltam rá, nem a „condená”-ra koncentráltam, érdeklődésem homlokterében az elbűvölő „conocimiento” szó állt. Miért küzdöttem át magam az osztaggal ezen az egész bonyolult és semmibe vesző úton, őserdőn, arbati utcákon, veszélyen, betegségen, kísértésen? Hát tényleg eldobnék mindent, és visszafordulnék, éppen most, amikor sima út vezet előre? Hogyha a spanyolokat, akik minden tíz emberekből kilencet elveszítettek, nem riasztották vissza a

kínok és fenyegető veszélyek, nekem lesz-e elég bátorságom ahhoz, hogy kövessem őket legalább egy képzeletbeli vadon labirintusába? A bátorság és kitartás jutalma ötszáz év múltán úgyis ugyanaz. Mint ahogyan a tét is, de arra igyekeztem nem gondolni. A napló folytatásában valami elképzelhetetlen dolognak kellett kiderülnie. Az aranycsinálás titka? Az örök élet orvosságának receptje? A jövőre vonatkozó jóslat? A maja társadalom pusztulásának, a maják legnagyobb rejtélyének a megfejtése? Ha arra gondoltam, miféle cerberusok őrzik ezt az információt, kevesebbel már nem is értem volna be. Talán maga a szerző is megsejtette ezt, amikor nem vetette papírra minden gondolatát. Másképp miért is vezette volna olyan kíméletlen elökéltséggel az osztagát, mit sem törődve a veszteségekkel? Ha ez a tudás megért annyit, hogy hidegvérrel feláldozzanak érte negyven emberéletet, jogom van-e ahhoz, hogy most, amikor egy hajszál választ el tőle, visszahőköljek, és ne tegyek fel rá egyeden életet – igaz, a sajátomat? Mindkét zárat bezártam, rátoltam a reteszt is, gyorsan megmosakodtam, a reggelit kihagytam, és azonnal nekiláttam, hogy letisztázzam a fordítást. Olyan gyorsan dolgoztam, hogy néhány óra elég volt, pedig a nagy sietségben több gépelési hibát is ejtettem, s ilyenkor ki kellett venni a lapot, lefesteni a félregépelést, veszettül fújni, hogy megszáradjon, azután precízen beállítani a papírt ugyanoda, nehogy egy kicsit is lejjebb csússzon a sor. Nemcsak a vágy hajtott, hogy megtudjam, mi vár az expedícióra, ha célhoz ér, de a félelem is, hogy nem sikerül megtudnom. Most már úgy dolgoztam, mintha az a sötét árnyék űzne, amelyet az ajtóm mögött láttam. Mégiscsak le volt maradva tőlem pár körrel, és ha elsőnek érek a célba, legalább néhány másodpercig megcsodálhatom a fődíjat, még ha a legvégén veszítek is. Négy órára kész is voltam a fordítással. A saját példányomat eltettem az ágyneműtartóba, a lepedők és alsónadrágok közé, begomboltam a kabátom, kinéztem a kukucskálón, egy lendülettel kilöktem az ajtót, és már hívtam is a liftet. Ha minden jól megy, még világosban hazaérhetek. Nem az én ötletem volt, hogy trolin menjek – tulajdonképpen a bal vállamon ülő kisördög súgta. Tegnap olyan gyorsan elvitt az irodáig a metró, érthetetlen, hogy miért döntöttem a felszíni közlekedés mellett. A Szadovoje szokatlanul üres volt, épp jött egy troli, és akkor működésbe lépett az a kis beépített szerkentyű, amely ott van minden moszkvai agyában, és lehetővé teszi, hogy az időjárástól, a forgalmi dugóktól és a legfrissebb hírektől függően azonnal kiválasszák a leggyorsabb útvonalat. Felugrottam a trolira, félrelökve egy vedlett sapkás embert, aki mérgesen morgott valamit. Meg is bántam, de már csak akkor, amikor a trolibusz megállt, épp félúton a Krasznopresznyenszkaja és a Majakovszkaja metróállomások között, mintha gyökeret eresztett volna. A vezető ellentmondást nem tűrő hangon elnézést kért, és közölte, hogy utunk technikai okok miatt megszakadt. Kinyitotta az ajtót, hogy aki siet, kiszállhasson, de ugyanolyan fenyegető hangon kijelentette, hogy tíz percen belül megszerelik a trolit. Jóformán senki sem döntött a leszállás mellett, hiszen elsétálni a jeges járdán a

legközelebbi metróállomásig szintén beletelt volna tíz percbe, és addigra kijavítják a hibát, legalábbis a vezető azt ígérte. A javítás végül is fél órába telt, de az első tizenöt perc után az ember mái nem mer leszállni, mert attól fél, hogy amint a járdára lép, már indul is el a troli, nélküle. Leheletemmel kis ovális területet tisztítottam meg a párás ablakon, de nem sokat láttam, csak néhány házat meg a nagy honvédő háború hőseinek emelt újabb emlékművet, ami miatt még a teret is megbontották. Az idén nem is volt kerek évforduló, az országban mégis gombamód szaporodtak az ilyen emlékművek, s volt köztük egy egészen hihetetlen méretű és igencsak vitatható esztétikai értékű. Az egész várost elárasztották a plakátok, melyek háborús dalesteket hirdettek, a mozikban a partizánokról és a Reichstag bevételéről szóló fekete-fehér filmeket vetítettek, a divatos galériákban nagy csinnadrattával nyitották meg „A hősök arca”, „Azok, akik...” és hasonló című fényképkiállításokat. Rejtély volt számomra, miért tért vissza a Győzelem a levéltárakból az utcára. Amennyire emlékszem rá, húsz évvel ezelőtt sem szenteltek már ilyen nagy figyelmet neki. Most meg egyre kevesebben élnek azok közül, akik fegyverrel a kezükben vérrel öntözték a földet, annyi vérrel, hogy mindet nem is tudta beinni, de még azok közül is, akik emlékeztek a légiriadó hangjára, mely szétszakította az édes gyermeki álom szövetét. De valami okból éppen manapság lett olyan nagy jelentősége a Győzelem Napjának, mint még soha, leszámítva persze a háborút követő tíz-tizenöt évet. Talán ez volt az utolsó köszönet az utolsó még élő veteránoknak. Az is lehet, hogy az állam az ő történészek által retusált hőstetteikből mentett ihletet, és remélte, hogy a polgárok majd követik a példáját. És a Győzelem egyre nagyobb területet kezdett elfoglalni a nép tudatában. Nekem valahogy erőltetettnek tűnt az egész, mintha kifestett öregasszonyok meredtek volna rám a propagandaplakátokról. Egy hetvenéves Marlene Dietrichhel már nem lehet elcsavarni a nép fejét. A történelem nem más, mint egy Medúza-fő, melynek tekintetétől minden megfagy és megkövül. Az élő emberek, akik egykor képesek voltak örömet, bánatot, félelmet, szenvedélyt kifejezni, egyforma hősi pózba dermednek. Az igazi színek, mint a rózsaszín, a zöld, az azúrkék, a rozsdabarna, a szalmasárga, mind eltűnnek, és átadják helyüket két halott színnek: a vezérek mind vakító márványszínűek, parancsaik végrehajtói pedig gránitszürkék lesznek. Az országszerte látható megkövesedett katonák, a nagy honvédő háború hősei olyanok, mint gombostűre szúrt, elszáradt lepkék. Vagy a szépséget kell óvniuk a rothadástól, vagy a hősök és az önfeláldozás emlékét őrizniük. De egy lelkiállapotot nem lehet formalinban tartósítani. A gyerekek, akiknek megtanítják, hogy „Dicsőség a hősöknek”, nemigen értik e szavak jelentését. Bármely háború emléke csak három nemzedéken át öröklődik tovább: hogy érezzük, mit jelentett azok számára, akik átélték, tőlük maguktól kell hallanunk róla – a térdükön ülve. A katona ük-ükunokái számára, akik őt személyesen már nem ismerték, csak az unalmas tankönyvek maradnak, meg a sematikus filmek és a gránit szobrok pupillátlan szemei, amint haragosan tekintenek az örökkévalóságba. Nekem is, mint szinte mindenki másnak, könny szökik a szemembe, amikor egy érdemes művész a Győzelem Napjáról énekel... Én is a szovjet tankosokról és Kuznyecov

felderítő hőstettéről szóló filmeken nőttem fel. Mind a mai napig minden fiú, aki csak szokott rajzolgatni, könnyűszerrel odakaparja a horogkeresztet, a „rosszak” jelét, és a csillagot, a „jók” címerét egy zászlóra vagy egy tank lövegtornyára, én magam is vagy húsz rajzfüzetben dolgoztam fel ezt az örökbecsű témát. Egy évben egyszer, amikor látok egy érdemrendekkel teliaggatott aggastyánt, legszívesebben köszönetét mondanék neki, bár az év többi napján az erőszakossága és az évek múltával egyre elviselhetetlenebb jellemvonásai miatt kész vagyok a legrosszabbat kívánni neki. Elég az hozzá, hogy a Győzelem szót nagy betűvel írom. Egyszóval a Győzelemmel meg a háborúval kapcsolatban pontosan ugyanúgy érzek, mint a többség. De egyszerűen nem értem, miért lesz ez évről évre fontosabb, és a többiek hogyhogy nem csodálkoznak ezen. A minden második sarkon megtalálható emlékművek és emléktáblák mintha sajátos urnák lennének – az érdemrendes aggastyánoknak nem a hamvait, hanem tovaszálló szellemét próbálják őrizni. A nagy háború hőseit megformáló szobrászok egyszerűen csak keresnek egy kis pénzt, a politikusok a megnyitón elmondják, amit kell, valójában pedig a szeretőjükre gondolnak, a gyerekek pedig, akik virágot helyeznek a talapzatra, csak amiatt aggódnak, nehogy megbotoljanak, amikor mennek visszafelé, hiszen ez fontos ünnep, bár senki sem érti, miért. Csak a veteránok képesek rá, hogy a márványban vagy gránitban felismerjék az emberi arcokat, melyeket hatvan vagy hetven évvel ezelőtt láttak utoljára, és sírjanak a meghatottságtól. Hamarosan már egy sem lesz közöttünk, a város pedig értelmetlen és haszontalan kőtemetővé változik... A trolibusz görcsösen megrándult és elindult, én pedig csak ültem, és az egyre zsugorodó áttetsző kört bámultam a fehér ablakon. Az Akab Tzin fordítóiroda fogadóhelyiségében (nem áll rá a nyelvem, hogy másképp hívjam) ezúttal nem az az elbűvölő robothölgy ült, aki segített és kárhozatra ítélt, amikor átnyújtotta az új fejezetet, hanem egy felső középosztálynak szóló, sikkes reklámújságból kilépett modern fiatalember, akinek szigorú öltönye épp csak annyi lazaságot sejteted, amennyit banki alkalmazottaknak engedélyeznek egy-egy koktélparti alkalmával. Foga fehéren ragyogott, mint az alpesi havasok, és ő jól tudta ezt. Mosolyát mintha ráforrasztották volna az arcára. Tekintete semmit sem fejezett ki. Ezt nyilván csak hosszú évek vállalati tréningjei során lehet kifejleszteni. Miután átvette a mappát a fordítással, az irodavezető meg is köszönte, hibátlanul emlékezett a kereszt- és apai nevemre, és megkérdezte, szeretnék-e továbbra is ugyanennek az ügyfélnek dolgozni. Tapintatosan figyelmen kívül hagyta a homlokomon gyöngyöző verejtéket és enyhén remegő kezemet, melyet egy masszív heroinista mohóságával nyújtottam. A fordítandó szöveg következő részét tartalmazó szokásos egyendosszié meg egy fehér boríték a honoráriumommal és az Akab Tzin lógójával már ott hevert a pulton. Semmilyen kérdést nem tett fel, semmit nem mondott, olyan gördülékenyen és gyorsan cserélt gazdát a két mappa, mintha egy kémtörténetben szerepelnénk, vagy tényleg heroinnal kereskednénk. – Hát ezt meg mikor tudták behozni? – kérdeztem, az újabb mappára biccentve. – Hiszen tulajdonképpen csak tegnap vittem el az előző részt. Vagy rögtön többet is adtak?

Elvihettem volna egyszerre... – Ugyan, dehogy – mosolygott még szélesebben. – Akkor természetesen azt is átadtuk volna önnek tegnap. Nem sokkal ön előtt érkezett. Olyan negyven perccel ezelőtt. – És... nem tudná megmondani, hogy ki hozta? Hogy nézett ki, és egyáltalán... – Nagyon sajnálom, de az ügyfeleinkről nem szolgáltatunk információt. – A jóindulatú arckifejezés valami megfoghatatlan módon megváltozott, és az, amit eddig, tévesen, mosolynak gondoltam, most egy ragadozó vicsorgásának bizonyult, amely most még csak figyelmeztet, hogy tiltott zónába léptem. – Értem, persze, elnézést... – Bármikor behozhatja a fordítást, amint elkészült – mondta, mintha mi sem történt volna. – Szünnap nincs, mindig itt vagyunk. Minden jót. Meglepően gyorsan sötétedett, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Amikor beléptem a lépcsőházba, ahol a fordítóiroda működött, az utcák még tejfehér homályban úsztak. Amikor tizenöt perc múlva kiléptem, már olyan tintafekete éjszaka uralkodott, hogy ha nem lettek volna az utcai lámpák, a világból csak egy húsz lépés sugarú kör marad, velem a középpontjában. Úgy határoztam, nem kísértem tovább a sorsot, és metróval mentem. A sötétben szétoszlott magabiztosságom, és sem a közelgő időutazás előérzete, sem az, hogy végre megismerhetem az expedíció valódi célját, nem tudta elterelni gondolataimat a szörnyetegről, amely egész éjjel az ajtó előtt várt rám. Az aluljáróban úgy éreztem, valami óriási árnyék vetül rám, amely még a lámpafényt is eltakarja. Megfordultam, s aztán csak szemrehányást tettem magamnak a gyávaságomért, az ostoba félelemért, amely hatalmába kerített. De mégis, fizikailag éreztem a hátamban, hogy követnek, és kellemetlenül bizsergett a tarkóm. A peron legszélén vártam a metrót, s amikor megjött, futni kezdtem a metrókocsik mentén, ellökdösve a kiszálló utasokat, és csak az utolsó pillanatban ugrottam be. Senki sem kezdett el üldözni, és mire a metró kijáratához értem, kicsit felengedett a szorongásom. Bár mehettem volna a szokásos úton is, a kihalt esti utcákon keresztül, lábam mégis az Arbat felé vitt, ahol még sokan járkáltak, ezért itt nagyobb biztonságban voltam, legalábbis ezzel nyugtattam magam. Egyre nehezebben tudtam uralkodni magamon, számoltam a háromágú arbati utcalámpákat, és kimérten lépegettem, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, de amikor az udvaromhoz értem, hanyatt-homlok rohantam be. Az udvar túlsó végén megint felvonyítottak a kutyák. Mintha valóban kóbor kutyák szállták volna meg a környéket. Amikor bepötyögtem a kapukódot, az esti Arbat motorzúgásból, dudálásból, beszédhangokból és kutyaugatásból álló lármáját hirtelen hosszú, baljós vonyítás nyomta el: jeges, szinte túlvilági hang. A kutyák elhallgattak, de aztán újra rákezdték, egyik a másik után, és most még kétségbeesettebben vonyítottak. Feltéptem az ajtót, és bevágtam magam mögött, egy szempillantás alatt felrohantam az emeletre, űzött vadként vizslattam az előteret, és csak akkor nyugodtam meg a falnak vetett háttal, amikor már bent voltam a lakásomban, és minden zárat bezártam.

A lépcsőház csöndes volt. A kabátomat se vettem le, egyből beszaladtam a szobába, és az asztalra dobtam a dossziét. A csillogó fekete műanyag belsejéből megnyugtatóan kacsintott rám a régi, sárga papír. Megtöröltem a homlokomat, és hátradőltem. „Hogy mit is jelent pontosan az az indián szó, hogy szakb, ahogy ők azt a fehér, kövezett utat hívták, melyen mentünk, azt csak később tudtam meg. És azt is, hogy életem ettől kezdve megváltozott, és már soha nem leszek olyan, mint azelőtt. Ezen változások kapcsolatban voltak a szakbon megtett úttal, az ott történtekkel és azzal is, amit utunk végén megtudtam. Azzal a tudással, melyről majd később ejtek szót, és amelyről bevezetésképpen már írtam naplóm első fejezetében... "

LA INICIACIÓN

„Hogy a szakb egyre messzebbre vitt minket, és ha a csillagoknak hinni lehet, délnyugatnak tartottunk, és hogy első ízben lett utunk szokatlanul könnyű, mert immár tömör kő volt talpunk alatt, nem alattomos ingovány. Hogy csalóka volt az a könnyűség, amellyel utunk elején haladtunk, és most, hogy már élő teremtménynek tartom azt az átkozott utat, úgy gondolom, hogy szántszándékkal csapta be a vándorokat, magához csalogatván őket a szabályos fehér kövekkel, melyek fölött nem a folyondáros dzsungel látható, hanem a kéklő égbolt. Előbb is kitalálhattuk volna, hogy miért nem érinti az utat növény vagy állat, miért marad a szakb örökre tiszta és üres. Hogy egy idő múlva rosszra fordult minden, az emberek egyre nehezebben tudtak járni rajta, a szakb mintha kiitta volna életerőnket, valahányszor lábunk a fehér köveket érintette. Hogy amikor ezt megértettem, vezetőnkhöz, Juan Nachi Cocomhoz fordultam, aki semmit sem titkolva elmondta az igazat, hogy ezt az utat népének régi mágusai bűvölték meg, és elmondta azt is, hogy ezen az úton ő korábban nem járt, és hogy most már az öregek útmutatása alapján vezet minket, kikkel indulásunk előtt tanácskozott. És hogy azok figyelmeztették a Sors útjának bűvös természetére, de akkor ő, imádkozván a Szent Szűzhöz, erőt merített ahhoz, hogy kétségeit legyőzze, félelmét leküzdje; de most már szívében megrettent, mert úgy látja, hogy a spanyol istenek ide még nem jutottak el, és hogy itt erősebbek e hely sok száz éves gazdái. És hogy megint csitítanom kellett őt, és fenyegetnem, és meggyőznöm, hogy a mi Jézus Krisztusunk és Szűz Máriánk hatalma határtalan, és emlékeztetnem, hogy hozzájuk képest a bennszülöttek istenei csak fából faragott bálványok, melyeknek feledés és rothadás az osztályrészük. Hogy szavaim hatással voltak rá, amiért is elcsöndesült, csupán arra kért, ne sértsük meg az indián isteneket, amíg az ő területükön vagyunk, nem pedig Maníban, ahol erődfalak és kolostorok védenek minket. Hogy az éj beálltával mindünket félelem kerítette hatalmába, minek okát nem leltük, s amit szavakkal leírni nem tudok. És hogy ez a félelem olyannyira hatalmába kerítette katonáinkat, s még engem, señor Vasco de Aguilart és Joaquín atyát is, hogy azonnal úgy döntöttünk, megállunk azon a helyen, ahol vagyunk, és tábort ütünk ott; és csak napkeltével indulunk tovább. Hogy szorongás és rettegés közt töltöttük ezt az éjt, és bármennyire elgyötört is minket az út, alig hunytuk le szemünket, nehéz félálmunkból minden zajra felriadtunk. Hogy mindennél jobban rémített minket egy ismeretlen vadállat szörnyű üvöltése, táborunktól nem messze lehetett, és hangja valamelyest tán jaguár vonyításának tűnt. Hogy akkor eszembe jutott, hogy ilyen üvöltést hallottam azon a hajnalon is, amikor vezetőnk, Hernán González megvált életétől.” Félretettem a lapokat, és megtöröltem a homlokom. Kezdtem megszokni a gondolatot,

hogy a napló és az életem történései között valamilyen megmagyarázhatatlan kapcsolat van, és hogy ez a furcsa kölcsönhatás egyre csak erősödik, és most már azt is elhittem volna, hogy a túlvilági vonyítás, amit az udvaron hallottam, nem más, mint az őserdő szellemeinek hangja, melyeket a konkvisztádorok ébresztettek fel. Jaguár Moszkvában? Itt, az udvaron? Talán érdemes lenne átolvasni az elmúlt napokban megjelent bulvárlapokat, hátha valamelyik állatkertből megszökött egy ragadozó... Ha a könyvnek valóban olyan mágikus ereje van, mint ahogy feltételezem, és képes eltorzítani a valóságot, átvetítve rá a lapjain leírt eseményeket, miért ne feltételezhetnénk azt is, hogy hatására a Krasznaja Presznyán lévő állatkert valamelyik gondozója nyitva hagyta az egyik ketrec ajtaját? Az általam épített ingatag logikai konstrukciókat persze alighanem csak a Zagorodnoje úton lévő pszichiátriai intézetben értékelték volna érdemei szerint, de ez engem nem zavart. Egyelőre még nem szántam rá magam, hogy másokkal is megosszam elgondolásaimat, hiszen bármelyik barátom és a rendőrség is azt tanácsolta volna, hogy Phenazepam-kúrával tartsam távol magamtól a kínzó démonokat, ha pedig megmakacsolnám magam, azonnal besuvasztanának valamilyen terápiás intézetbe. Én viszont úgy gondoltam, hogy mindannak ellenére, ami az utóbbi napokban történt, továbbra is ép az értelmem, és jól működik az agyam. Több mint elegendő tárgyi bizonyítékom volt erre: A kihevert mocsárláz után ott voltak a félig kiürült lázcsillapítós dobozok és saját meggyötört testem. A saját kezemmel érintettem meg a bűnügyi rendőrség plombáját, mellyel a fordítóiroda ajtaját lepecsételték az irodavezető borzalmas és bizonyára titkos értelemmel teli halála után. (Szegény, naiv rendőrök, hogyan is gondolhatták, hogy lepecsételhetik az ajtót a maja pokol lényei előtt, akiket valószínűleg én hívtam életre!) És végül az a figyelmeztetés az ajtómon... Annak a rózsának a borzalmas karikatúrája, melyet Lao-ce az álmából rabolt el, s melyet Borges annyira szeretett. Cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy az indián démonok testet öltenek világunkban – különben honnan az ördögből került volna ide az a lény? A feliratot nem csak én láttam, a szomszédasszonyt pedig aligha lehet paranoiás fantáziálással gyanúsítani, annak a nőnek vasból van a pszichikuma, igazi szovjet nevelés. Miután sorra vettem ezeket a tényeket, legalább saját magamnak sikerült bebizonyítanom, hogy normális vagyok. De annyi bátorságom azért nem volt, hogy kimenjek a lépcsőházba, és megnézzem, ott van-e még a felirat az ajtón. Ehelyett csak elcsoszogtam az ajtóig, még egyszer megnéztem, bezártam-e minden zárat, és a biztonság kedvéért még a kilincset is jól megrángattam. Azután az ajtó műbőr borítására tapasztott füllel hallgattam a régi lift nyikorgását, ahogy küszködve kúszott fölvagy lefelé az aknában. Majd ellenőriztem az ablakokat, becsuktam a kisablakot is, az egész lakásban felkapcsoltam a lámpákat, és csak akkor éreztem magam egy kicsit biztonságban. Ez a ház még a sztálini időkben épült, falai alighanem legalább olyan vastagok, mint a maníi kolostor erődítményszerű falai, az acélajtó, amely valamikor kéthavi fizetésembe került, egy faltörő kosnak is ellenállt volna. Miután napközben leszaladtam a közeli boltba

élelmiszer-utánpótlásért, akár egy hétig is kibírtam volna az ellenséges erők ostromát. Juan Nachi Cocom a jelek szerint sokkal jobban bízott a Szent Mihály-kolostor keresztjében, mint a Maníban állomásozó egész spanyol haderőben, beleértve a könnyűlovasságot, az ágyúkat és a kanócos puskákat. Azok az erők, melyek erődömet fenyegették, nem féltek acéltól, golyótól, a megfakult ezüst evőeszközkészletemről vagy a szánalmas rozsdamentes konyhakésemről már nem is beszélve, pedig ez volt minden, amit szembeszegezhettem velük. Nem vagyok hívő. Talán ha tízszer voltam templomban, akkor is csak azért, hogy az öregasszonyok felháborodott sipítozása ellenére készítsek néhány jó fotót, még gyertyát sem vettem a lelkiismeretem megnyugtatása végett. A tömjénszagtól émelygek, és legszívesebben azonnal kimennék a friss levegőre, a töméntelen aranyról pedig a banditák ujjnyi vastag nyakláncai jutnak eszembe, meg általában az orosz újgazdagok hivalkodó stílusa. Mit mondjak még? Az Ószövetséget és az Újszövetséget is megpróbáltam elolvasni, de szégyen ide, szégyen oda, borzasztóan untatott. Soha nem festettem tojásokat húsvétra, böjtről meg aztán végképp szó sem lehetett. A súlyos pravoszláv ikonok szentjei már régóta csak legyintenek rám, ha kíváncsiságból mégiscsak benézek egy-egy templomba. Hiába is vettem volna magamnak feszületet vagy Szent Mihály-ikont, az én kezemben csak haszontalan fadarab vagy műanyag lett volna, mint a bronz Buddha-szobrocska, amelyik ott porosodik a szekrényben. Krisztus egyszerű ábrázolása, amint kétezer éve vívja haláltusáját, csak akkor változik mágikus tárggyá, amikor magába szívja az emberi öröm, remény, szenvedés, kétségbeesés kisugárzását, hallgatva az imákat, könyörgéseket. Abból indultam ki, hogy bármilyen fegyverrel csak még jobban felbosszantanám az ellenséget, ezért semmilyen vallásos tárgyat nem vettem. A hit olyan, mint a szerelem, nincs mit tenni, vagy van, vagy nincs. De szellemek, azok vannak. Mágikus könyvek, amennyi tetszik. A Bibliával meg az Evangéliummal pedig az a bajom, hogy sehogy sem tudtam hinni éppen ebben a történetben, pedig néhányszor őszintén próbálkoztam. Egyszerűen nem meggyőző és kész. Némelyik egyházi ember, amikor látta szkeptikus tekintetemet, enyhén leereszkedő mosollyal beszélgetésbe elegyedett velem, próbálva megmenteni a lelkemet. Amikor volt rá időm és kedvem, szívesen végighallgattam, még válaszoltam is, de a beszélgetés végére mindketten megmaradtunk a saját véleményünknél. És akkor savanyú grimaszomra elnéző mosollyal válaszolva a bátyuska azt mondta, hogy bizonyára még nem értem meg rá, hogy kinyissam a szemem, és megértsem a hit titkát. Persze, lehet, hogy így van. De ahogy nézem a keresztet vető parasztasszonyokat, a vallásba csimpaszkodó rákos betegeket, és az antropológus kíváncsi tekintetével szemlélem a tömegben a kopasz banditákat, amint bikanyakukon védő amulettet viselnek, ügy látom, még jó ideig nem is leszek elég érett ehhez. A hit olyan mankó, amelyre azok támaszkodnak, akik nem tudják, mit hoz a holnap. De az én életemet a munka olyan rutinossá és kiszámíthatóvá tette, mint a maja indiánokét a horoszkópjuk. Legalábbis egészen a legutóbbi időkig.

Egy kicsit gondolkodóba esem, amikor azt látom, hogy egy állam, amelyik évtizedeket áldozott arra, hogy elpusztítsa a hitet, de még a vallás iránti igényt is gyökerestül kitépje az emberek lelkéből, hirtelen elkezdi vetni a keresztet, földhöz verdesni a fejét, mégpedig olyan buzgalommal, hogy a legvallásosabb parasztasszony is a csodájára járna. Vajon hisz-e ez az állam a jövőben? Minek neki ez a mankó? Mire gondolhatnak a miniszterek a húsvéti misén, amikor komoly arccal keresztet vetnek, és közben igyekeznek észre sem venni a kamerákat, mintha nem is a tévéseknek szólna ez az egész bohóckodás, mintha valóban szívből jönne. Hát nem ugyanezek az emberek tolakodtak a kommunista párt kegyeiért csak néhány évtizeddel ezelőtt? Nem ők szorították szívükre a párttagkönyvet, nem ők imádkoztak a ravasz és közömbös Lenin ikonja előtt? Nem ők gyakorolták az ateista agitációt a Komszomol-gyűléseken, hogy ideológiailag formában maradjanak? A százszámra épülő új templomok hazánk lelkiségének újjászületését jelezhetnék, ha az őket építő szervezetek nem épp a cigaretta és alkohol adómentes importjával foglalkoznának. De ami a leginkább elgondolkodtat, az a Moszkva közepén álló irdatlan székesegyház, amely egyszer csak visszatért a túlvilágról. A háromemeletes fizetős föld alatti parkolóval ellátott komplexum több tízezer embert képes befogadni, nagyüzemi módszerekkel gyártja a megváltást, s valahogy mégis a haiti varázslókra emlékeztet, akik feltámasztják a halottakat, és arra kényszerítik őket, hogy nekik szolgáljanak. Remélem, az utolsó ítéletkor megbocsáttatnak majd ezek a kirohanásaim: Isten majd rám pillant, és látja, látszólag új nemzedékhez tartozom, de valójában homo sovieticus vagyok, akiben már elsorvadt az a mirigy, amelyik a hit titkát választaná ki, ugyanakkor tisztelettel viszonyulok a pravoszláviához, a kereszténységhez meg minden valláshoz. Nem tudom, mi sérti jobban ezt az Istent meg általában az isteneket, az en korrekt ateizmusom és etnográfiai gőgöm, vagy ez az egész csiricsáré színház, ahol milliók játsszák meg hitvány módon a hívőt – hol az égre tekingetve, hol meg egymásra... És az a valami újból felvonyított, de most nem az udvar távoli sarkából, hanem a lépcsőház ajtajából, úgyhogy először hallottam tisztán a hangját. Egy pillanattal azelőtt, hogy elkezdett finoman rezegni a konyhaablak, még próbáltam valami értelmes, elfogadható magyarázatot találni erre az egész történetre. Győzködtem magam, hogy a színfalak mögött rejtőző összeesküvők ötlötték ki ezt a bonyolult, többlépcsős, csak az ő számukra érthető cselszövést, ők szervezték az előadást az ajtóm előtt vagy a forró égövi fenevad üvöltését az udvaromon. Képzeletem Petri-csészéjébe helyeztem ezt az egész középkori krónikát, mely kitűnő táptalajnak bizonyult, és a rosszízű tréfa által kiváltott pillanatnyi ijedtség tenyészni kezdett, megduzzadt, és kezdett kicsordulni belőle. Ez a vonyítás végleg a helyére rakott mindent. Az emberi emlékezet olyan, mint a tenger hullámai, ledörzsöli az éles kiszögelléseket, fakulnak a színek, feledésbe merülnek a részletek. A kihullott mozaikdarabkákat a fantáziánk kitalált részletekkel pótolja, nehogy nyomasszanak minket a fehér foltok. Hogyan is tudtam néhány óra alatt elfelejteni ezt a különös, sem állati, sem emberi hangot? Igaz, azelőtt ilyen közelről még nem hallottam... Az üvöltés valahol messze az emberi hallás határain túl kezdődött, de ez a hangtalan

hang is olyan erősségű volt, hogy elnyomott minden más hangot, és néhány másodpercre mintha elnémult volna a világ. Azután a hang az ablakoknak ütődött, megfeszítette őket, ahogyan a szél feszíti meg a spanyol karavellák vitorláit, s azok végül iszonyatos hangon megcsörrentek. Dobhártyám zsongani kezdett, fülem eldugult, ki kellett nyitnom a számat, mint bombázáskor a légnyomás miatt vagy a felszálló repülőgépen. És végül, ahogy elérte a hallható hangtartományt, úgy felerősödött, hogy betöltötte a fejemet, a konyhát, a házat, az udvart és az egész várost. A hang szép lassan átalakult sűrű, fenyegető basszussá, mintha a légiriadó szirénáinak pokoli és minden kétségei kizáróan eleven ellenpólusa volna. Legalább két percig tartott ez a lidércnyomás, és csak az ördög tudja, hogy nézhet ki egy olyan lény, amelynek a tüdeje, torka ilyen hangot képes kiadni. A párkányra hajoltam, és megpróbáltam meglesni, mi van ott lent, de ez gyakorlatilag reménytelen volt, a lépcsőház bejárata (márpedig az a valami ott rejtőzött) ugyanazon az oldalon volt, ahol az ablakaim, úgyhogy akármennyire is az üveghez lapítottam a homlokom, és akármennyire bandzsítottam, csak a bejárat fölötti bádogernyő szélét láthattam. A legyőzött, süket esti Moszkva kábulatba zuhant: a vonyítást síri csend követte, mintha sok ezer négyzetkilométernyi területen minden ember megnémult volna, mintha nem hinnék el, amit hallottak, és újraélnék azt a sok száz éve elfelejtett félelmet, ami megérteti az emberrel, hogy többé már nem a világ ura. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig, fél perc múlva felpattant az egyik ablak, és egy részeg férfihang rázendített: – Ha még egyszer meghallom ezt a hangot, szétbaszlak benneteket, köcsögök! Na, ezt legalább hallotta más is. Hideg vízzel megmosakodtam, és újból ellenőriztem a reteszt és a zárakat, s ettől néhány percre megnyugodtam. A lépcsőházban csend honolt, az udvarra éppen beállt valaki a kocsijával, lentről női hangokat lehetett hallani. Még nem volt olyan késő, a környékbeli lakók nyilván kitaláltak maguknak valami hihető magyarázatot a zajra, és legyőzve borzongásukat, visszatértek tennivalóikhoz. Nem tudtam rögtön visszaülni a naplóhoz. Térdem még reszketett a félelemtől, ráadásul nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy minél jobban előrehaladok az olvasásban, annál érzékelhetőbben testet ölt a fejem fölött lebegő fenyegetés. Megkordult a gyomrom, szünetet kellett tartanom. A konyhát különben is biztonságosabbnak éreztem: nem túl nagy, jól meg van világítva, nincsenek benne sötét sarkok, régi tükrök, és még ennivalóval is el vagyok látva. Feltettem a vizet a teának, és csavargatni kezdtem a rádió keresőgombját. – A pakisztáni földrengés meg nem erősített jelentések szerint százharmincezer ember életét követelte. Pervez Musharraf, az ország elnöke rendkívüli állapotot hirdetett. Pakisztán hegyvidéki régióiban romokban hevernek a települések, hogy hány embert vágott el a civilizációtól a kataklizma, azt megbecsülni sem lehet... A bemondó hangja nyugodt volt, profin érzékeltette az aggodalmat, de érezhetően semmilyen hatást nem tett rá a százharmincezer halálos áldozat. Ha hírműsornak dolgozik az ember, legalább annyira hozzászokik a hullákhoz, mintha kórboncnok lenne –

csaknem minden híradás katasztrófával, háborúval, terrortámadással kezdődik. Nem kell ugyan közelről megnézni a holttesteket, de sokkal több van belőlük. Százharmincezer halálos áldozat... Még élő emberből sem tudok ennyit elképzelni, nemhogy halottból. Ez számomra is csak ugyanolyan véres absztrakció volt, mint a bemondónak: nehéz lenne részletesen elképzelni a lerombolt pakisztáni falvakat, a zsúfolt kórházakat, az egymásra fektetett több száz holttestet, a hullákból belakmározott kövér legyek felhőit. De legfőképpen, semmi okom rá, hogy elképzeljem. Jobb, ha a magam dolgával törődök, miközben a bemondó monoton hangon sorolja, mi minden pusztult el, és mennyi a halálos áldozat a legfrissebb adatok szerint. Ez az év különösen bővelkedik katasztrófákban, tűnődtem. Földrengések, szökőárak, hurrikánok jönnek sorban egymás után, versengve egymással az esti hírekben és az újságok címoldalán. Az elemi csapásokat különösen megszenvedett ázsiai országok az ENSZ-nél kuncsorogtak, hogy küldjenek újabb humanitárius segélyeket, és sürgősen újabb összegeket csoportosítsanak át erre a célra. De az Orvosok Határok Nélkül emberei és a fejlett államok mentőalakulatai, melyek mindig a legforróbb helyekre mennek jótékonykodni (valójában gyakorlatozni), ezúttal szétforgácsolódtak Latin-Amerika, a Közel-Kelet, a Karib-szigetek és Indonézia között. Európa az államháztartás hiányával meg a gazdaság strukturális problémáival küzdött, a Wall Streetet pedig az újabb amerikai háborús kalandok ingatták meg. Persze lehet, hogy tavaly sem volt kevesebb katasztrófa. Csak nem figyeltem oda, mondjuk, nem kapcsoltam be ilyen gyakran a rádiót. Lehalkítottam a rádiót, és hallgatózni kezdtem. Ugyanolyan csönd volt az utcán, mint az előbb. Elővettem a vágódeszkát, meghámoztam néhány krumplit, azután, visszafojtva a lélegzetem, hagymát is pucoltam, majd begyújtottam a gázt a serpenyő alatt, amely már olyan kormos volt, mint egy brit tank el-Alameinnél, és egy evőkanálnyi étolajat löttyintettem bele. Amíg a krumpli sisteregve sült a serpenyőben, hol az ajtóhoz lopóztam, és kilestem a kémlelőlyukon, hol lábujjhegyen az ablakhoz mentem, egy pillanatra kinyitottam a kisablakot, és hallgattam, milyen zajokat hoz a fagyos szél, hallok-e olyasmit, mint az előbbi sátáni vonyítás. A krumpli mégiscsak kapva kapott az egyik távollétemen, és leégett, a hagyma viszont, épp ellenkezőleg, valahogy fölülre került, és csak félig sült át. Majd ezt a borzalmat, amire máskor rá se néztem volna, jóízűen bekebeleztem, leöblítve a kihűlt cukros teával, mint ahogy a spanyol matrózok, akik hosszú ideig állott vízen és szétmorzsálódott, patkányszarral keveredett kétszersültön éltek, partot érve falták a szarvast, a szárnyasokat és mindazt, amit a gyanútlanul vendégszerelő maja nép ajándékozott nekik. Az utóbbi napokban főleg szendvicset ettem, és már elegem volt a penészes borogyinói kenyérből és a megkeményedett kosztromai sajtból. Hála a Szent Szűznek, a mosogató alatt felfedeztem egy-egy hálónyi fonnyadt hagymát és kicsírázott krumplit. Miközben kotortam össze az asztalon a hagyma- és krumplihéjat, megfogadtam, hogy holnap legalább egy hétre előre bevásárolok. Ki tudja, mikor lesz megint alkalmam kimenni az utcára. Egy kis habozás után kicipeltem a konyhába a naplót, az írógépet és a szótárakat. Megmelegítettem a teát, tiszta lapot fűztem be az Olympiába, és mélyet lélegeztem,

felkészülve az alámerülésre. „Hogy reggelre, bár féltem, hogy nem lesz meg mindenki, egy sem hiányzott katonáink közül, ámbár senkinek sem sikerült kipihennie magát. Hogy némelyek zúgolódtak, kérve minket, maradjunk, halasszuk el az indulást, hogy legalább nappal kialudhassák magukat, de a vezetőnkön nagy nyugtalanság vett erőt, és követelte, hogy késedelem nélkül szedjük össze a holminkat és induljunk. Hogy Vasco de Aguilar ellenezte, hogy továbbmenjünk, és fáradtságra panaszkodott, és mikor megtudta, hogy Juan Nachi Cocom utasítására folytatjuk utunkat, ádázul tekintett reá, és megesküdött, hogy hamarosan leszámol vele; Joaquín atya azonban, éppen ellenkezőleg, békésen a vezető pártjára állt, jámbor szavakkal csitítani igyekezvén Vasco de Aguilart. Hogy miután tábort bontottunk és megint a fehér úton jártunk, megkérdeztem Juan Nachi Cocomtól, nem gondolja-e, hogy társát, a félvér Hernán Gonzálezt Vasco de Aguilar ölhette meg. Hogy az indián zavarba jött, nem tudta megnevezni a gyilkost, és csupán annyit mondott, hogy Hernán González nem emelt kezet magára. Hogy Juan Nachi Cocom egy ideig töprengett s hallgatott, majd visszatért ehhez a témához, és még annyit tett hozzá, hogy a bűnös nem az osztagunk egy tagja, hanem sokkal inkább egy bizonyos jaguárember. Azt viszont nem tudta elmagyarázni, miféle teremtmény ez, és miért ragadta magával indiántársa életét. Hogy zavaros elbeszéléséből az derült ki, hogy ezt az alakváltót az indiánok az egyik leghatalmasabb és legveszélyesebb démonnak tartják, és hogy az őserdő mélyén megbújó falvakban gyakran gyermekeket is elrabol éjszaka, védekezni ellene vagy végezni vele lehetetlen. Hogy emlékeztetvén őt ama rémítő vonyításra, megkérdeztem Juan Nachi Colomtól, jaguár kiáltása volt-e, amire tagadólag válaszolt. Hogy, mint mondotta, bármely vadmacska vonyítását hiba nélkül felismeri. Hogy az a kiáltás, melyet azon a napon az őserdőből hallottunk, leginkább gyermekkorára emlékeztette, amikor egy ilyen üvöltés hallatán anyja elrejtette a gyerekeket a legvédettebb zugba, apja pedig kiment az utcára, kezében fáklyával és egy varázslatos dárdával, mely nem csupán emberek és állatok, hanem szellemek elejtésére is alkalmas volt. Hogy jómagam arra hajlottam, hogy ha nem önmagát ölte meg Hernán González, akkor inkább Vasco de Aguilar ölhette meg, semmint az indián istenek. És hogy az elkövetkező események megmutatták, kinek volt igaza, s ki tévedett. Hogy egész napon át mentünk, ám messzire nem jutottunk, minek oka az a fáradtság volt, amelyről már beszéltem. És hogy a rá következő nap estéjén újabb csapás érte osztagunkat, két katonánk, Francisco Balbona és Felipe Alvarez, kik a többieknél jobban elfáradtak, kezdett félrebeszélni, és azt mondták, két ijesztő alakot látnak az úton, akik valamiféle kapu őrei. Hogy sem én, sem Joaquín atya, sem Vasco de Aguilar, sem indián vezetőnk semmi hasonlót nem láttunk, a katonáknak pedig megparancsoltuk, hogy menjenek tovább, különben súlyos büntetést kapnak. És hogy egyikük, Felipe Alvarez engedelmeskedett, bár Vasco de Aguilamak meg kellett ütnie, míg a másik, Francisco Balbona futni kezdett visszafelé, és ordítva kérte Szűz Mária segítségét. Hogy oly sebesen futott, hogy

megállítani nem lehetett, és néhány perc múlva már eltűnt szem elől a szakb fordulójánál. És hogy egy pillanat múltán fület tépő üvöltést hallottunk, melytől térdem reszketni kezdett, és Francisco Balbona imádsága, csakúgy, mint lépteinek zaja megszakadt. Hogy Juan Nachi Cocom visszatartotta azokat, kik segítségére siettek volna, azt mondta, hogy a szakbon csak egy irányba lehet haladni, mégpedig előre, visszatérni lehetetlen, aki meginog és visszafordul, azt felfalják a démonok. ” Szerettem volna félbehagyni a fordítást, és kicsit megpihenni annál a résznél, ahol a napló új szereplőt mutatott be, mégpedig azt, aki minden valószínűség szerint az ablakom alatt rejtőzik. De abban a reményben, hogy újabb utalást találok a jaguáremberre, átküzdöttem magam még néhány bekezdésen. És csak a szerző utolsó figyelmeztetése vert le a lábamról, és késztetett rá, hogy abbahagyjam az olvasást. Nem tudom, pontosan melyik volt az a pillanat – amikor először láttam meg a napló lapjait, és elfogadtam a fordítási munkát, vagy amikor megértettem, mennyire komoly az a játszma, amelybe belekerültem, és felkínálták, hogy kiszálljak –, de a munkám a szenvedélyemmé vált, az életem értelme lett a maja szakb, mely fehér kövein elvezet az ismeretlen célig, miközben minden lépéssel elszívja életerőmet. A napló írója vajon tudta-e, hogy a könyv, melyet létrehoz, mágikus erőre tesz szert, hogy mint valami mitikus óriáspolip, csápjaival megragadja az olvasót, és szürke valóságával együtt lehúzza a mélybe, márquezi színekkel megfestett fantasztikus elbeszélésébe. Vagy esetleg maga a szerző oltotta bele ezt az erőt a művébe? Azt reméltem, hogy a napló végére választ találok azokra a kérdésekre, melyek most őrült méhrajként zsongtak fejemben. S a napló egyre csalogatott maga után, csábító ígéreteket rejtve a sorok közé, amikor pedig engedtem a kísértésnek, csak újabb utalásokat találtam, melyektől még erősebb lett a vágyam, a beígért válaszok délibábja pedig egyre csak valahol a látóhatár szélén lebegett, és nem látszott közeledni. De az is lehet, hogy a titkok felfedésének végtelen halogatása valódiban csak próbatétel volt. Ha legyőzöm csalódottságomat, és zúgolódás nélkül továbbhaladok, kiérdemlem a választ, ha nem is minden kérdésre, de a kérdések többségére. Juan Nachi Cocom figyelmeztetése, hogy nem szabad visszafordulni, valójában nekem szólt. A szemembe nézett ötszáz év minden porán, az iparosításon, a freudizmuson, a fejlett szocializmuson keresztül, az egynapos bestsellereken keresztül, amelyekben nagy mellű szőkék hihetetlen kalandokba keverednek a dél-amerikai dzsungelben, mindazon keresztül, ami hatással volt rá, hogyan látom a világot és benne a majákat. Mindazon keresztül, ami arra késztetett volna, hogy úgy nézzek erre az egész történetre, mint valami komédiára, mint valami nem valóságos dologra. Fáradtan, de állhatatosan tekintett rám a sárgálló lapokról, törölgetvén az izzadságot homlokáról, én pedig megértettem, hogy ez a példabeszéd az ingadozó, visszaforduló lelkekről, akiket széttépnek a démonok, nekem szólt. Késő már elfutni. Valahol messze-messze mögöttem szörnyű morajjal bezárult az ajtó, melyen pokoljáró utam kezdetén beléptem. Belefeledkeztem a játékba, és fittyet

hánytam a figyelmeztetésekre, melyekben bővelkedett a napló. Most pedig, ha hihetek Juan Nachi Cocomnak, nincs más menekvés, csak ha folytatom a megkezdett utat. És mégis, mielőtt véget vetnék ennek a rövid kis pihenőnek, megragadnám machetémet, és elkezdeném szétszabdalni a maja babonák es a ferences testvérek jezsuitákhoz méltó cselszövényeinek sűrű bozótját, s újból bevetném magam az óspanyol nyelvtani szerkezetek vadonjába, úgy döntöttem, előbb tanulmányoznom kell új ellenségemet. Miféle szerzet az a jaguárember? Kümmerling tanácstalanul megvonta a vállát. „A maják vallása és mítoszai” című fejezetben csak annyi állt, hogy a maja isteneknek több nevük és megtestesülésük volt, léteztek ellentéteik és hasonmásaik is, ezért az ilyen finomságok iránt nem elég érzékeny európaiaknak úgy tűnt, hogy végtelenül sokan vannak a maja istenek. Valakinek a komolyabb monográfiájából még átemelte az istenek rajzait, melyek között megtaláltam a tudósok és az írásbeliség védelmezőjét, Itzamnát, a Chakokat, akiknek mindenhol ott kell lenniük, és persze Ixchelt, a holdistennőt. A jaguárembert, aki pedig a maja mitológia elég fontos szereplőjének tűnt, Kümmerling csak érintőlegesen említette a többi démon és demiurgosz között. Nyilván azt gondolta, hogy az átlagolvasó megelégszik ennyivel, úgyhogy a rá jellemző szklerotikus kapkodással azonnal át is tért egy más témára. Hát, mást nem is vártam tőle. Már csak abban reménykedtem, hogy E. Jagoniel nem mulasztja el a lehetőséget, hogy egy ilyen világos példán szemléltesse, miben különbözik az igazi varázslat a sarlatánok trükkjeitől. Az ő figyelmét aztán nem kerülheti el egy ilyen érdekes teremtmény. Biztos voltam a sikeremben, amikor az indexben rákerestem a jaguáremberre. Már meg is van. Jaguárember: 272-275. o. Három egész oldalnyi részletes információ, gondosan összegyűjtött tények, bátor hipotézisek, sőt talán még kép is lesz róla! 267, 269, 271, 277, 279... állj, ez nem lehet! Először azt hittem, annyira kapkodtam, hogy átlapoztam azt a részt, vagy az évszázadok során összetapadt lapok játszanak az idegeimmel. Lehunytam, majd újra kinyitottam a szemem, mintha csak így próbálnék elűzni valami káprázatot, és a kétszázhatvanhetes oldaltól újra, lassan és módszeresen ellapoztam a kétszázhetvenegyedik oldalig, ahol legnagyobb rémületemre a már jól ismert komor arcképet találtam: Diego de Landa portréját. Az a két lap, ami nekem kellett volna, hiányzott. A lehető legprecízebben voltak eltávolítva a könyvből, egyetlen, tökéletesen egyenes vágással. Az oldalak megmaradt szélei arról tanúskodtak, hogy nem nyomdahibáról van szó, hanem tudatos gonosztettről. A lapok, amelyek előttem feküdtek, ugyanilyen precizitással lettek eltávolítva egy másik könyvből. Nem dughattam homokba a fejem: a véletlenül hozzám került könyvből épp a számomra felbecsülhetetlen értékű rész hiányzott, a maja metamorról szóló oldalak, és ugyanaz a kéz vágta ki, amelyik a napló lapjait. Vajon már akkor hiányoztak ezek az oldalak Jagoniel könyvéből, amikor hozzám került? Vagy akkor kaparintották meg és herélték ki a könyvet, amikor ott hevert sorsára várva a szemétledobó mellett? A második lehetőség valószínűbb volt; ebben az esetben más értelmet nyert az előző fejezetek eltűnése is.

Egy pillanatra úgy éreztem, kísérleti egér vagyok, akit egy tudós ravasz labirintusba dugott, amely különleges berendezésekkel, lezáruló és felnyíló ajtókkal van ellátva, melyekből azután újabb járatok nyílnak, hol a szabadba, hol csapdába vezetnek, elzárják a visszavezető utat, és amelyek folyamatosan átrajzolják a labirintust, lehetetlenné téve, hogy megjegyezzem az útvonalat. Nem, nem magam futottam végig ezeken a véget nem érő utakon, egyfolytában csak magam elé nézve; valaki irányított, kinyitva és lezárva a lehetőségek kapuit, elém csempészve egy-egy fontos információt, eltüntetve néhány szereplőt, akik már eljátszották szerepüket, hogy újra ott maradjak magányosan a labirintusban. Ez azt jelenti, hogy nem is volt választásom, az is csak illúzió volt? És vajon hová vezet az út, melyet kijelöltek számomra? Visszatértem Jagonielhez. Azoktól az új és remélhetőleg enyhén skizofrén felfedezésektől és találgatásoktól vezérelve, melyek elárasztották agyamat, már-már elhittem, hogy miután megjelent az évtizedekkel ezelőtt kiadott tudományos mű közepén, Diego de Landa könnyűszerrel fel-alá vándorol a könyvben, és mindig ott jelenik meg, annál a résznél, amelyikre különös figyelmet kell fordítanom. De nem, a yucatáni püspök a jelek szerint tökéletesen elégedett volt korábbi helyével. A jaguáremberről szóló fejezet egyszerűen épp az emberáldozatról szóló fejezet mellé került, mivel a szerző mindkettőt „A maják hiedelemvilága és rítusai” című részben helyezte el. Most viszont már nehezen tudtam volna megmondani, pontosan mire is figyelmeztette az olvasót a püspök. A legrosszabb az volt, hogy azóta se tudtam összekötni azokat az eseményeket, amelyekből összeállt ez a furcsa – egyszerre mai és tizenhatodik századi – és egyre sötétebb história. Talán én magam is aktívabban részt vettem volna benne, ha előre ismerem a játékszabályokat. De most már nem tehettem mást, csak amit Juan Nachi Cocom mondott: le kellett győznöm a kísértést, hogy elfussak, és mennem kellett tovább a spanyol osztaggal. „Hogy néhány száz lépésre attól a helytől, ahol Francisco Balbona elfutott, egyenesen a pusztulásba, hét nem túl nagy kőből faragott bálványt láttunk, melyek talán az övemig értek, de ezen kőtörpék kinézete ádáz és kegyetlen volt, szemük guvadt, szájukból kilátszottak éles ragadozófogaik. Hogy Felipe Alvarez húszlépésnyire se közelítette meg őket, nem is a kőistenekre nézett, hanem valahová föléjük, de így is olyan rémület tört rá, hogy bevizelt, és elveszítette beszélőképességét. Hogy señor Vasco de Aguilar ütlegekkel megtörvén ellenállását, ellökdöste a bálványok mellett. Hogy azután, meg sem hallván Joaquín atya kedves, jámbor szavait, aki gondoskodni igyekezett róla, Felipe Alvarez többé nem tért magához. Hogy csak valamiféle bőgő hangokat tudott kiadni, szüntelenül folyt a nyála, szeme pedig tágra nyíltan meredt a semmibe. Hogy a rá következő éjszakán Felipe Alvarezt holtan találták, tőr volt a szívébe döfve. És hogy nem sikerült megállapítanunk, ki követte el ezt a tettet; de nem is kívánta megállapítani senki sem, mivel szüntelen nyögdécselésével és bőgésével a szerencsétlen olyan bánatot és rettegést árasztott, hogy én is és a többiek is szívből hálásak voltunk

gyilkosának. Hogy Juan Nachi Cocom, ki jobban bízott bennem, mint a többiekben, ezt követően elmondta, hogy van közöttünk egy ember, aki küldetésünk végső céljáról még nála magánál is többet tud. És hogy ez az ember végzett Felipe Alvarezzel, titkos megbízatásának megfelelően. Hogy akkor nem értettem, miről beszél az indián, de megpróbáltam kihasználni a lehetőséget, hogy megtudjam, ő maga mit tud küldetésünkről. Hogy ezúttal nem ellenkezett, s mikor meggyőződött róla, hogy a többiek nem hallhatnak minket, egészen különös dolgot mondott el nekem. Hogy, mint elmondta, nem messze a Kalakmul nevű helytől, ahová a szakb vezet minket minden bizonnyal, egy ősi szentély található, melyben őseinek legtitkosabb könyveit őrzik. Hogy erről a szentélyről még nagyapja mesélt neki, akt együtt lakott velük, és hogy ebben a szentélyben található egy kézirat, melyet úgy hívnak, »Az eljövendő krónikája«, mert korról korra felfedi a maja nép és az egész világ jövőjét, és megjósolja világunk végét, pontosan megjelölvén az évet és napot, amikor az ég a földre omlik. Hogy a kézirat megnevezi azon előjeleket, melyek az Apokalipszist megelőzik, hogy a beavatottak figyelmeztethessék a többi maját, s legyen elég idejük imádkozni, és megtenni minden előkészületet. Hogy ez a tudás titok, a titkot pedig egyként őrzik emberek, démonok és istenek. És hogy ez a tudás átkozott, és átkozott mind, ki e tudásba be van avatva... Hogy, amint indián vezetőm elmondta, ő maga is csak azért tud erről, mert anyja ősi nemzetséghez tartozik, mely egykor ezt a földet kormányozta, így császári vér folyik az ereiben. Elmondta továbbá, hogy gyermekkorában a házukban élt egy aggastyán, akit akkor ő nagyapjának hitt, és hogy ez az öreg nem dolgozott, és semmit sem csinált a ház körül, csak a gyermekekkel játszott, és meséket mondott nekik, arra kérve őket, hogy tanulják meg azokat. És hogy egy napon az öreg kilépett a házból, és többé senki sem látta. Hogy Juan Nachi Cocom megegyezte sok csodás történetét, és köztük volt a kalakmuli szentélyről szóló történet is. De csak évtizedek múltán gondolkodott el értelmükön. Hogy amikor azt kérdeztem tőle, mért nem akart nekem beszélni erről korábban, és mért mondja el most, azt felelte nekem Juan Nachi Cocom, hogy meg vannak számlálva a napjai, és hamarosan útra kel a föld alatti birodalomba; én pedig, úgy gondolja, az az ember vagyok, kinek át kell adnia ezt az üzenetet. Hogy sok mindenről még ő maga sem tudott, amikor Maníból útnak indultunk, ám az úton álmok és jelenések formájában feltárult előtte. Hogy láthatatlan kéz vezetett engem magamat is, azért védtem őt meg a gyilkostól és a bajtársak harag ától. Hogy eljön a nap, amikor érteni fogom ezt az üzenetet, és nekem is tovább kell majd adnom. ”

LA REVELACIÓN

Be kell vallanom, nem rögtön jutott el tudatomig az olvasottak teljes értelme – a naplóban leírt eseményeknek és az őket mozgató ősi rendszernek az egész világegyetemre kiterjedő jelentősége. Fokozatosan felépítettem egy ingatag kis tornyocskát abból, amit megértettem, de még mindig nem készültem fel rá, hogy búcsút mondjak a szerény kőműves szerepének, aki egymás után rakosgatja a titkos tudás tégláit, és ehelyett az egészet az építész tekintetével fogjam át, aki már látja a leendő épület körvonalait. Már majdnem minden tégla itt volt a lábam előtt, csak az volt hátra, hogy mindegyiket a saját helyére tegyem, azután felmásszak a torony erkélyére, és új, addig még el nem ért magasságból tekintsek a világra. De még halogattam ezt a pillanatot, még csinosítgattam az építményt, századszor is elegyengetve a téglákat. Nyugodtabb voltam úgy, hogy csak a lábam elé nézek, és egyelőre nem kezdek töprengeni azon, hová vezet az út, amelyet választottam. És bár a napló szerzője az utalásokról és rébuszokról áttért az egyértelmű beszédre, én továbbra is homokba dugtam a fejem, és úgy tettem, mintha még mindig semmit sem értenék. Az első percekben boldogság és büszkeség töltött el, hiszen, mint látható, minden próbát kiálltam, ráadásul a beszámoló írója végre fellebbentette a fátylat a legfőbb titokról. Most már tudtam, nem sok tonna aranydísz, nem drágakövek vonzották Diego de Landát, nem az elhagyott maja kincsekért áldozott fel annyi spanyol katonát a yucatáni püspök. Nem, ő sokkal értékesebb kincsre vágyott: nem másra, mint egy régi kéziratra, melynek mágikus ereje van; a püspök legalábbis úgy hitte. Megszerzi a maja főpapok legtitkosabb jóslatait, és mindezt egy bohózatba illő boszorkányüldözés leple alatt – ez volt a Szent Antal-kolostor vezetőjének merész terve. Könnyen lehet, hogy ő már tudott valamit erről a maja krónikáról, amit az indián vezető még csak nem is sejtett, hiába voltak a megvilágosodásai. Így vagy úgy, de azok az erők, amelyeket Diego de Landa mozgósított a Kalakmul-expedícióra (hittem Juan Nachi Cocomnak, aki szerint az osztag oda tart), épp elég bizonysággal szolgáltak arra, mennyire fontos számára ez a küldetés, melyet a krónika szerzőjének kellett végrehajtania. Hogy miért? Csak egy választ tudtam elképzelni. A hatalom! Az eljövendő Apokalipszis ideje nyilván közel sem az egyetlen jóslat volt, mely a könyvben szerepelt. Ha a püspök bele tud tekinteni a jövőbe, sok kérdésre választ kaphat a Yucatán-félsziget spanyol meghódításával kapcsolatban, de éppúgy az egész világot érintő eseményeket illetően. És persze a kézirat megszerzésének volt politikai vonatkozása is: az az ember, aki ismeri az emberiség jövőjére vonatkozó jóslatot, felfedheti azt részben vagy egészben, helytállóan vagy hamisan, és a saját érdekeinek megfelelő értelmezésével manipulálhatja a jóslatban feltétel nélkül hívő indiánokat. Lehet-e hatásosabb csodafegyvert elképzelni az engedetlen más hitűek ellen, mint hogy

monopóliuma van szent könyvük értelmezésére? A szerző, amikor épp azoknál a szavaknál szakította meg a fejezetet, amelyek annyira felcsigázták az olvasó kíváncsiságát, és úgy felszították fantáziáját, egyértelművé tette: a történet még nem ért véget. Bár a legutolsó mondatokban nem találhattam egyértelmű utalást arra, hogy a szent kézirat tartalmát a krónika szerzője később megismerhette, valahogy mégis az volt az érzésem, hogy igen, ez történt. És ettől kezdve már egyszerűen kötelességem volt végigolvasni a krónikát. Az, ami velem történt, már régen túlnőtt azon, amit olvasmányélménynek hívunk, de csak most kezdtem rájönni, miért nőnek a tétek ilyen veszettül ebben a játékban. Hogyha tényleg egy hajszál választ el attól, hogy megismerjem a régi maják egyik legősibb titkát, hogyha tényleg hallhatom majd a Kalakmulig végül is eljutó többi konkvisztádorral együtt a csak kiválasztottaknak szóló jóslatot, és – ki tudja? – a századok fátylán át nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is bepillanthatok, hát volna-e jogom elszalasztani ezt a lehetőséget? Végül is már nem volt visszaút, már csak azért sem, mert én magam sem akartam visszatérni hétköznapi életembe. Élet? Hát lehet ilyen szép névvel illetni azt a szánalmas, fordítástól fordításig tartó vegetálást, amely csak arra jó, hogy ne haljak éhen, kifizessem a vízszámlát, villanyszámlát, de minek? – hogy kihúzzam valahogy a következő munkáig, a nyugdíjig, a halálig. Gyerekkoromban a legjobban a tengerészes és a cowboyos könyveket szerettem, és ilyesmiket is játszottunk a szomszéd srácokkal, nem tudom, velem született félénkségemből adódóan, vagy egyszerűen azért, mert lovainkkal felverni a préri porát vagy védeni az erődöt a rézbőrűek ellen jobb mulatságnak tűnt, mint csúzlival lövöldözni az ablakokra, vagy Krasznaja Moszkva kölnit fecskendezni a szerencsétlen kóbor macskákra, ami a környékbeli huligánok kedvenc szórakozása volt. Csaknem harminc év telt el azóta – és mi változott? Fenimore Cooper és Jules Verne még mindig a fő helyet foglalták el poros könyvespolcomon. Ez a tisztelet már inkább csak formális volt, olyasmi, mint amiben a nyugalomba vonult veteránok részesülnek – a kerek évfordulók alkalmából olcsó nikkelkitüntetéseket kapnak, de már senki sem hallgat rájuk, és régi háborús meséik már olyannak tűnnek, mint a horgásztörténetek. Ezek között a könyvek között nőttem fel, de ez nem azt jelenti, hogy felnőttként végre otthonosabban éreztem magam a valódi világban, és időmet baráti ivászatoknak, a karrieremnek és a nők hajkurászásának szenteltem – mindazon tevékenységeknek, melyeket elvárnak egy olyan férfitól, aki két lábbal áll a földön. Nem, én éppúgy, mint előtte, próbáltam elrejtőzni a különböző kis fantáziavilágokban, amelyek olvasás közben kibomlanak, és hamis dimenziókat öltenek fel, mint azok a kis színes kartonfigurák a különleges gyerekkönyvekben, amelyek kiemelkednek a lapokról. Emlékeznek rájuk, ugye? Csak Verne fantáziavilágaiban többé már nem hittem, most már láttam, hogy a színpompás felszín alatt semmi sincsen. De elég volt csak beleolvasnom a spanyol naplóba, abban olyan hiteles, olyan igaz volt minden, hogy egyszeriben az egész valódi világ csak színes kartondekorációnak tűnt körös-körül. És miután elmerültem a napló mágikus realitásában, egyszerűen elképzelhetetlenné vált számomra, hogy visszatérjek a fakó, sivár, úgynevezett „igazi

életbe”. A komor konkvisztádorok között, akiknek a szemem láttára nőtt a szakálluk, jobban éreztem magam, mint a valami csoda folytán megmaradt egyetemi barátaim társaságában. Örömmel osztottam meg a spanyolokkal útjuk minden kínját és keservét, és nem futottam el a fenyegető veszélyektől, melyek gellert kaptak, és már az én életemet is fenyegették. Hittem a céljukban, mely az én célom is lett egyúttal. Velük együtt törtem a fejem, mi lehet az expedíció igazi küldetése, és az a szerencse ért, hogy az elsők között tudhattam meg. Az utolsó töredéket legalább háromszor áttanulmányoztam. Úgy éreztem magam, mintha vidéki turista volnék, akit a hányingerig összerázott az ócska busz, és a napbarnított, inas idegenvezető nyomában liheg a szűk, csúszós erdei ösvényeken, már a pokolba kíván mindent, megbánta, hogy úgy elbűvölte az utazási iroda ígérete, de mégiscsak felmászik az áhított hegyre. És tessék, most az idegenvezető megengedi, hogy pihenőt tartsunk, és kifújjuk magunkat, azután talányos mosollyal félrehajtja az ágakat, és olyan valószínűtlen kép tárul fel előtted, hogy a lélegzeted is elakad, és azt sem tudod, min állapodjon meg a tekinteted, arcodba pedig jeges szél fúj, felfrissít, és kifújja belőled a fáradtságot. Átjár a tudat, mennyire múlandó és hiábavaló vagy ehhez a nyugodt, már-már örökkévaló gyönyörűséghez képest, melyet magad előtt látsz. Azután megpróbálod foglyul ejteni és aranykalitkába ültetni ennek az élménynek legalább egy kis részét: fényképezel. Előveszed szánalmas kis fényképezőgépedet, és megérted, hogy csak egy kis négyszöget foghat be a határtalan térből. Tehetetlenül fogod be hol az egyik, hol a másik részletet, de reménytelen – egész látótered is szűk, nem fér bele ez a határtalan szépség, és tíz-tizenöt szokásos felvétellel olyan keveset örökíthetsz meg belőle, hogy jobb nem is próbálkozni. Próbáltam tudatom kamerájával végigpásztázni azt az óriási vásznat, melyről alkotója végre lehúzta a leplet, a nézők ítéletére bízva művét. A beavatás megtörtént, de vajon készen állok-e a tudásra, amely megnyilatkozik számomra? Biztos vagyok benne, hogy maga a napló szerzője is nehezen hitte el, amit hallott, pedig az ő idejében az angyalok és ördögök még szabadon mászkáltak, nem száműzték őket rezervátumba a delirium tremens specialistái. „ Hogy ez a tudás titok, a titkot pedig egyként őrzik emberek, démonok és istenek. És hogy ez a tudás átkozott, és átkozott mind, ki e tudásba be van avatva... Hogy eljön a nap, amikor érteni fogom ezt az üzenetet, és nekem is tovább kell majd adnom... ” Továbbadni? Vajon nem éppen azért íródott a napló, hogy a szerző megőrizze és továbbadja másoknak a tudását? Lehet, hogy nem csupán véletlen olvasója vagyok az ősrégi úti jegyzeteknek, hanem a címzettje, hogy kontinenseken és évszázadokon át éppen nekem küldték az üzenetet? Ez a verzió egyáltalán nem tűnt túl valószínűnek, sőt egyenesen fantasztikus volt, és mégis az egyetlen, melyen semmilyen kritika nem találhatott fogást. Csak így volt értelme

annak a sok meglepő eseménynek, ami az utóbbi időben megrázta életemet. Ez volt az egyetlen elmélet, amely megmagyarázta ezeket a történéseket, és felkészített rá, mi várható a jövőben. Csakhogy akkor, amikor a kiválasztottságomon töprengtem, még nem értettem ennek a szövegnek a szörnyű jelentését. Mohón bekaptam a csalit, nem is éreztem az acélhorgot, amire akasztották. Csak fél órával később adott jelt magáról. Az autók távoli zúgását és az Arbaton nyüzsgő tömeg hangját hallgattam, felvillanyozva járkáltam a nagy, ovális étkezőasztal körül a nagyszobában, és megpróbáltam egymáshoz illeszteni mindannak a mozaikdarabkáit, ami velem történt. Nos, tegyük fel, hogy ez a kalandregényszerű história csak bevezető egy jövendöléshez, jóslathoz, melyet a későbbi fejezetek tárgyalnak. Tegyük fel, hogy a történet igaz, sőt a legmeghökkentőbb részeit is szó szerint kell érteni, és nem metaforikusán. Szóval, ha a szövegben az van, hogy démonok őrzik a titkos tudást, jobb hinni bennük, és komolyan venni a figyelmeztetést. No de mi következik ebből? Megpróbáltam újra felidézni a történetet a legelejétől... ...Egy spanyol nemes, akit Izamalból küldtek el valamiféle maja könyvekért és bálványokért, az embereivel együtt marionettfigura lesz olyan erők kezében, melyek hatalmasabbak, mint a spanyol korona és az egyház, pedig eredetileg úgy gondolta, hogy éppen az ő akaratukat teljesíti. Diego de Landa, azzal, hogy nem mondta el neki az expedíció valódi célját, bebizonyította, hogy saját játszmába fogott, melynek célját és értelmét csak ő ismeri. A leendő yucatáni püspök azzal magyarázta, hogy ilyen jelentős esz közöket biztosít egy ilyen homályos célú küldetésre, hogy indián zendüléstől tart. Még ha valóban volt is ilyen veszély, ösztönöm azt súgta, hogy de Landa azt csak ürügyként használta ahhoz, hogy titkos terveit megvalósíthassa. S ezek a tervei már jóval a kulcsár kutyájának eltűnése és a pogány rejtekhely felfedezése előtt készen álltak. Besúgói már korábban jelentést tettek neki egy sötét és fenyegető jóslatokkal teli maja papírtekercs létezéséről, melynek megszerzése korlátlan hatalmat biztosíthat számára a maja nép, a Yucatánfélsziget s ki tudja, még mi min den fölött. Tudta-e, hol keresse a kéziratot? Jóllehet a spanyol osztagok szétröppentek a Yucatán minden részére, a legnagyobb azonban mégis Kalakmul felé indult el. A többi osztag csak a fedősztorihoz kellett, és az a nagy, barbár könyvégetés csak azt leplezte, hogy a legértékesebb könyv eltűnt. De Landa meg akarta szerezni azt a bizonyos tekercset, kerüljön bármibe, és a parancsait követő konkvisztádorok semmilyen akadály előtt nem hátráltak meg. Sem az osztag felének rejtélyes eltűnése és talán halála a váratlan viharban, sem a halálra rémült indiánok figyelmeztetései (valahogy eljutott a küldetés híre az indián vezetőkhöz is), sem a bennszülöttek ádáz rajtaütései, sem a mocsárláz, sem magának az őserdőnek a konok ellenállása – semmi sem ingathatta meg rendíthetetlen eltökéltségüket. A katonák persze zúgolódtak, de parancsnokaik csírájában elfojtották a lázadást. Az indián vezető azt állította, liogy van egy ember az osztagban, aki pontosan tudja, miféle kincs vár rájuk az út végén, pontosan mit kell keresni, és továbbítani a türelmetlenül várakozó püspöknek. Most már csak azt kellett kiderítenem, ki ez az ember...

De ha léteznek erők, amelyek arra törekednek, hogy feltörjék a pecsétet, és a tiltott tudás birtokába jussanak, akkor Juan Nachi Cocom figyelmeztetésének megfelelően vannak ezzel ellentétes erők is, amelyeknek az a céljuk, hogy megőrizzék, megvédjék ezt a tudást. És ha ezt elfogadjuk, lehetett-e véletlen az a sok nehézség, amely az expedíciót kísérte, nem volt-e mindennek valami rejtett jelentése? Nem, a csapásokat, melyek mintegy büntetésként szakadtak az osztagra, nem lehetett másnak tulajdonítani, mint démoni vagy isteni beavatkozásnak. Eszembe jutott az az este, amikor arról olvastam, hogy a nemrég útnak indult osztag elveszíti embereinek felét, akiket hátrahagytak őrizni a tábort. Az egyetlen illusztráció abban a fejezetben – annak is a legvégén, ahol már nem folytatódott a szöveg – Chacot ábrázolta, mint visszataszító torzszülöttet. Chac az egyik legmagasabb rangú maja isten. Lehet, hogy a vihar, mely ágas-bogas villámokkal világította meg i koromfekete eget, és olyan esőt zúdított az erdőre, mely elmosta az eltűnt emberek és lovak nyomát, az esőisten átka és könnyeinek árja volt? Nem voltak-e a többi végzetszerű eseményben is olyan titkos jelek elrejtve, melyeket akkori tudatlanságomban még nem érthettem? Az expedíció résztvevői rögtön veszélybe kerültek, amint útnak indultak, hogy megszerezzék a tudást, melyről Juan Nachi Cocom beszélt... A tudást, melyet valószínűleg egy későbbi fejezet tartalmaz... Ezek szerint már az is elég volt, hogy egy lépést tettek az odavezető ösvényen... A papírt, mely mindent a helyére tett, maga a gondviselés csúsztatta a kezembe. Általában gondolkodás nélkül a szemétkosárba dobtam a teljesítési igazolást, amit a kezembe nyomtak az irodában, amikor leadtam az elkészült munkát. De ezúttal az egyik elkerülte sorsát, csodás módon megmenekült, és a farzsebemben lapult napokon át. Ami tegnap még értéktelen papírfecninek tűnt valakinek az odafirkantott aláírásával és szétfolyó, két pecséttel, mára felbecsülhetetlen értékű dokumentummá változott, azzá az első látásra tökéletesen átlagos dominóvá, amelyik elsőként dől el, s ezzel ledönt több ezer másikat, s így új minták, rejtjelek új rajzolatai tárulnak fel szemünk előtt. „Azbuka fordítóiroda”, s alatta kézírással: „a megbízás teljesítve, elfogadva, kifizetve 970 rub. 00 kop. Szemjonov I.” A vicces, tojás alakú „o” betű azonnal ismerősnek tűnt, de amikor megláttam a jellegzetes j”-t a hatalmas, kunkori farkincájával, már a legkisebb kétely sem maradt bennem. Pontosan tudtam, hol láttam már ezt a kézírást. Olyan sokáig, olyan figyelmesen néztem azt a két szót, hogy azóta is a szemem előtt táncolnak, mint amikor az óvatlan munkás a hegesztőpisztolyra pillant, és szemében kipisloghatatlanul ott marad a vakító fénymintázat. „Eljönnek értem.” A ceruzával, rémülten az egyik fejezet végére írt mondatot, melyet aztán kitöröltek és vérrel áztattak, ugyanaz a kéz írta, amelyik a volt gyermekkönyvtárban aláírta a teljesítési igazolásomat. Most már tudtam, ki olvasta előttem a naplót, mert csábította őt a lehetőség, hogy elhappolja orrom elől a tudást, és próbálta nálam gyorsabban lefordítani az új fejezetet, miközben eltitkolta előlem a tartalmát. És tudtam, milyen árat kellett fizetnie. Az azonban nem volt világos, hogy ez a közönyt színlelő irodavezető melyik fejezetig juthatott el, és pontosan mi volt az, amivel felbőszítette a megrendelőt, ha ugyan ő állt a

gyilkosság mögött. Azért számoltak le vele, mert a mást megillető titokba ártotta magát, vagy mindenkire ez vár, aki kapcsolatba kerül a spanyol naplóval? Hát itt dőlt el az a bizonyos dominó. A kíváncsi irodavezetőt eltüntető lények, akik valószínűleg az első fordítót is elintézték, a különös betegség, mely levert a lábamról, a túlvilági látogatóm, a yucatáni őserdő szellemének sátáni vonyítása az udvaromon – mindezek egyeden lánc szemei voltak. S ez a lánc sötét örvénybe vezetett, és egy mesebeli ládikó volt a végén. Ahhoz próbáltam eljutni, egymás után húztam ki a láncszemeket a sötétből, és mindegyik ijesztőbb volt az előzőnél. Megismételtem az ismeretlen spanyol tiszt életét, együtt tettünk meg minden egyes lépést, legyőzve valakinek az egyre növekvő ellenállását, mintha csak egyre jobban feszítenénk egy láthatatlan gumiszalagot, egyszerre, egy ritmusban haladtunk előre, csak ő a tizenhatodik században, én pedig a huszonegyedikben. Többé már nem szemlélő voltam, a magam számára is észrevétlenül része lettem a történetnek, derékig elmerülve benne, és készen álltam rá, hogy – most már önként még mélyebbre merüljek. Ami velem történt, árnyékszerű ismétlődése volt az ötszáz évvel ezelőtti eseményeknek. De lehet, hogy ez is, az is csupán visszhangja, reinkarnációja volt egy még korábbi, elképzelhetetlenül rég történt eseménynek, az első megvilágosodásnak és a Tudás első átadásának? A Tudásénak, amely őrzőtől őrzőig vándorol, néha közvetlenül, tanáriéi tanítványhoz, néha közvetítőkön keresztül, hosszú évszázadokra elrejtőzve, hogy aztán visszatérjen világunkba a nemlétből, démonok és szörnyetegek seregeit hozva magával... Nemzedékről nemzedékre, korról korra, szájról szájra, pergamenről papírra, a Világegyetem születésétől – az utolsó sóhajtásáig, melyet ő maga megjósol és leír. S ha ez így van, akkor ebben a pillanatban egy beavatási szertartáson mentem keresztül, mert hamarosan vállalnom kell az őrző kötelezettségét, a titok társául kellett szegődnöm, védenem őt, amennyire élőmből telik, és ha eljön az ideje, meg kell találnom azt, akinek továbbadhatom. Vajon kap valami jutalmat az, aki becsülettel ellátja ezt I súlyos feladatot? Ha a világ leghatalmasabbjai annyira áhítoznak erre a kéziratba rejtett titokra, akkor az vajon hatalmat ad az őrzőjének, mint ahogy de Landa hitte? Aligha... A ferences szerzetes nem tudhatott mindent. Nem hiszem, hogy éjszakánként megjelent a küszöbén egy hallgatag gólem: a legtöbb embernek egyetlen ilyen figyelmeztetés elég lett volna, hogy egy életre elmenjen a kedve a misztikus kézirat keresésétől. Én viszont megkaptam i figyelmeztetést, és most már tudtam, mire számíthatok. A felirat – „El conocimiento es una condena ” – szintén a mozaik egy részlete volt, melyet én szép precízen hozzáillesztettem egy másikhoz: „Hogy ez a tudás titok, a titkot pedig egyként őrzik emberek, démonok és istenek. És hogy ez a tudás átkozott, és átkozott mind, ki e tudásba be van avatva ” Van úgy, hogy bonyolult sémákat építesz a fejedben, és próbálod elrendezni a polcokon a különféle jelenségeket, s meglátni a köztük rejlő törvényszerűséget, de egyszer csak a logika útjelző fonala kicsúszik kezed közül, és amíg újra meg nem találod, a masszív

rendszer, amit felépítettél, értelmetlennek, olyan, találomra egymás mellé dobált elemek kusza halmazának tűnik, melyek közül jó pár eleve felesleges. Vagy túlságosan beleéled magad egy tetszetős változatba, és csak azért nem veszel figyelembe bizonyos részleteket, mert nem illenének ebbe a szép konstrukcióba, túlságosan megterhelnék, és kezdhetnéd elölről az egészet. Szépen összeolvastam, összeillesztettem a történet minden részletét, csak egy dologra nem gondoltam: mi van, ha de Landa ügynökének sikerült teljesítenie a küldetését? Mi van, ha annak ellenére, amit az indián ígért, az ősi kézirat soha nem került a napló szerzőjének kezébe, hanem egy másik személy kaparintotta meg, és aztán át is adta az izamali Szent Antal-kolostor vezetőjének? Hiszen az autodafé mégiscsak megtörtént! És ugyan mi értelme lett volna azt végrehajtani, ha az egész bonyolult, soklépcsős terv központi eleme, vagyis a krónika körüli szövevényes intrika kudarcot vallott, és Diego de Landa nem kapta meg a kéziratot? Egyszóval lehetséges, hogy a kézirat valóban de Landa kezébe került? De ha így történt, akkor bizonyára kellett történnie valami nagy változásnak az életében... Volt-e ilyen? Igen, volt. Az autodafé miatti botrány, amikor visszahívták Spanyolországba, amikor leváltották posztjáról, és perbe fogták azzal a váddal, hogy túllépte hatáskörét. Azután következett a ferences rendfőnök személyes beavatkozása, melynek révén Madridban csodával határos módon végül is felmentették a vádak alól, és dicsfénnyel övezve visszatérhetett a Yucatánra – hogy aztán elfoglalja az ottani püspök megüresedett székét. A krónikával kapcsolatos történet után haja szála sem görbült, sőt valósággal felmagasztalták. A szkeptikusok azt mondhatják, a püspök még nem pápa, sőt még csak nem is bíboros, ilyen rangot simán elérhet valaki természetfeletti erők segítsége nélkül is. De ki mondta, hogy de Landa feltétlenül a pápai süvegre vágyott? Nem feltétlenül kell Szent Pétéi székesegyházának erkélyéről tekintened a világra ahhoz, hogy te legyél sorsának ura... Nem, még korai, nagyon korai lett volna végső következtetéseket le vonni. Éppúgy, mint eddig, szükségem volt a napló következő fejezeteire, hogy végleg eligazodjam a történtekben. Odakint már mélységes mély éjszaka volt, de gondolni sem tudtam az alvásra. Teljes csend volt az utcán is, a lépcsőházban is, és nem olyan feszült csend, amely valamit rejteget, hanem csak egyszerű, üres csend. Azt éreztem: bármi követett is előző este az udvaron, most nincs ott, távozott, még ha csak kis időre is. De ez nem tudott megnyugtatni: túlságosan felzaklattak legutóbbi felfedezéseim, és le nem tudtam volna hunyni a szemem. Három negyven... A rövidhullámú adók ilyenkor már csak könnyed dzsesszt sugároznak, a műsorvezetők pedig átalusszák ezt a néhány órát a reggeli hírekig. Hirtelen elfogott a vágy, hogy halljam a legfrissebb híreket! Mindegy, hogy tűzvész, háború vagy rablás, csak valami valóságos legyen, valami mai, afféle mentőöv, hogy ne fulladjak bele ennek a régi krónikának, a misztikus utalásoknak és saját spekulációimnak a ragacsos ingoványába... A biztonság kedvéért azért becsuktam a konyhaajtót, és forgatni kezdtem az állomáskeresőt, amíg az éter unott zúgása, az esőként kopogó zongorafutamok és a

tűnődő szaxofonszólók helyett emberi hangot nem hallottam. – ...tökéletesen egyetértek önnel, Andrej Valerjevics. Aggasztóak az utóbbi idők történései, s különösen így érezhetik azok a hallgatóink, akik folyamatosan nyomon követik az eseményeket. Az az érzés alakulhat ki bennük, hogy egyre gyakrabban történnek a világban természeti katasztrófák. Vegyük csak a legutóbbi, pakisztáni földrengést. A pusztítás hatalmas, már több százezer áldozatról beszélhetünk. Kell-e említenünk a délkelet-ázsiai cunamit, amely több mint kétszázezer embert pusztított el. Vagy az Egyesült Államokra lesújtó hurrikánokat, amelyek sokkal gyakoribbak, mint korábban, ezt a meteorológusok is megerősíthetik. New Orleans, Houston és még sok kisebb település nem tudja kiheverni a csapást, és az előrejelzések szerint újabb viharokra számíthatnak. Kérdésem önhöz a következő: vajon ez csak a mi... már úgy értem, a híreket figyelemmel kísérő embereknek a hamis benyomása, és igazából mindig is ugyanez volt a helyzet, már ha statisztikailag nézzük, vagy mégiscsak történtek valamilyen globális változások, mondjuk, az üvegházhatással kapcsolatban, s esetleg mindezeknek a csapásoknak azok állnának a hátterében? Emlékeztetjük kedves hallgatóinkat, akik most kapcsolódtak be, hogy mai műsorunkban a vendégeink: Andrej Valerjevics Szuzi, az Oroszországi Meteorológiai Intézetvezetője, Marat Zinovjevics Gotlib geológus, tektonikai szakértő és Szergej Kocsubejevics Sajbu, a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának vezetője. Andrej Valerjevics, kérem... Hitetlenkedve meredtem a rádióra. Lehetséges, hogy hajnali fél négykor a miniszter, a Meteorológiai Intézet vezetője, ahelyett hogy aludna, részt vesz egy népszerű rádiós vitaműsorban a természeti csapásokról? Nem, ez lehetetlen. Nyilván felvételről megy. – Köszönöm. Úgy látom, hogy a globális klimatikus változások még el sem kezdődtek. Vegyük például a Mexikói-öbölben és az Egyesült Államokban pusztító hurrikánokat, melyekről már beszéltünk. Nincs elegendő bizonyítékunk, hogy azt állítsuk, valóban az üvegházhatással hozhatók összefüggésbe. Vagyis ha nem csökkentjük a légkör széndioxid-terhelését, és folytatódik a felmelegedés, akkor igen, olyan húsz év múlva számíthatunk ilyen hatásokra, az igaz. Ami a földrengéseket illeti, ez teljes egészében az igen tisztelt Marat Zinovjevics úr asztala, mivel a légköri hatásokkal semmilyen formában nem hozhatók összefüggésbe. Egyszóval, ha a véleményemre kíváncsiak, úgy gondolom, hogy globális tendenciáról még nem beszélhetünk. Ezek sokkal inkább elszigetelt jelenségek, de persze ha hirtelen így egymás után látjuk őket a tévében, hát a jóisten tudja, mik nem jutnak az ember eszébe... – Nos, öné a szó, Marat Zinovjevics. Földrengések, cunamik, vulkánkitörések – nem túl gyakran halljuk ezeket a szavakat mostanában? – Gyakran? Szinte folyamatosan. És tudja-e, miért? Hiszen ez az egész abszolút természetes folyamat, ráadásul már részletesen tanulmányoztuk. Annyi történt, hogy Ázsiában, nem messze az indonéz partoktól... hogy is fejezzem ki magam, hogy egészen világos legyen... szóval egymásra csúsztak a kőzetlemezek. Ezek, mármint a lemezek folyamatos mozgásban vannak, és két nagy ütközőzónájuk van. Az Atlanti-óceánban az egyik, ahol szétválnak, és Délkelet-Ázsiában a másik. Itt egymásra csúsznak, innen erednek hát a földrengések, a cunamik. És azt is el kell mondanom, hogy ez a folyamat még csak a kezdeténél tart, a terület szeizmikusan még sokáig instabil lesz, ezért ha

véletlenül hallgatnának bennünket olyanok, akik Thaiföldön vagy Balin tervezik tölteni a szabadságukat, arra kérem őket, hogy számoljanak ezzel a kockázattal. Ami pedig a hurrikánokat, áradásokat és hasonlókat illeti, azok tényleg nem tartoznak a szakterületemhez, ebben Andrej Valerjevicsnek igaza van... – Köszönöm, Marat Zinovjevics. Ha tisztelt vendégeink megengednek egy kis kitérőt, elmesélném, hogy nemrég beszélgettem egy meglehetősen ismert ökológussal, a nevét most nem árulom el. Neki van egy egészen érdekes elmélete, amely szerint az egész világ, úgy értem, minden anyag és élőlény, annak a természetfölötti lénynek, talán úgy is lehetne mondani, hogy annak az istennek a megtestesít lése, amelyet az emberek mindig próbáltak elképzelni, felfogni. Az ember pedig e szerint a meghatározás szerint csupán az ő sejtjeinek egyik típusa. Az egész emberi civilizáció pedig nem más, mint egy rákos daganat ennek a szuperlénynek a testén. Hiszen a rák nem más, mint hogy a sejtek váratlanul megváltoztatják a viselkedésüket, ugyebár? Elkezdenek irányíthatatlanul növekedni, elpusztítják a többi sejtet és szövetet, áttétek alakulnak ki, melyekből újabb rákos daganatok lesznek, és mindez a hódítás és bekebelezés primitív, pusztító logikája szerint működik. A civilizáció ugyanilyen betegség, ugyanilyen hiba a természet genetikus kódjában, aminek következtében a csöndes és az ökoszférára nézve tökéletesen veszélytelen barlanglakó ember újfajta lénnyé, az eljövendő daganat csírájává változik. A civilizációval megfertőzött ember lázas tevékenységbe kezd, változásokat hoz létre a környezetében, ugyanolyan elvek szerint, mint a rákos sejtek. A mértéktelen és irányíthatatlan népességnövekedés, a nagy felfedezések és a gyarmatosítás korának metasztázisai, Kolumbusz, Vasco da Gama, Afanaszij Nyikityin és a többi... Ez az analógia természetesen sok minden másra is alkalmazható, vegyük csak az iparosítást, a globalizációt, az amazóniai és a szibériai őserdők kiirtását, a szén-dioxid-kibocsátást, az ásványi kincsek kimerülését, a folyókba és óceánokba öntött veszélyes hulladékokat, a nukleáris szennyezést, az erőműbaleseteket. Mindez a sok katasztrófa annak a jele, hogy az emberiség ezt a magasabb rendű szuperorganizmust már csaknem teljesen megmérgezte, annyira, hogy lassan haldoklik. Elég morbid, emberellenes elmélet, meg kell hogy mondjam, de azért mégiscsak van benne valami, nemde? Ez természetesen nem jelenti azt, hogy én magam hiszek is benne... De most térjünk vissza az eredeti témánkra. Egy kérdés a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának vezetőjéhez. Szergej Kocsubejevics, vannak-e jelenleg olyan technikai eszközeink, melyekkel kontrollálhatnánk vagy megjósolhatnánk ezeket a természeti csapásokat, hogy... A „megjósolhatnánk” szóra elsötétült előttem a világ. A miniszter válaszát már nem is hallottam, elnyomta az a robaj, amellyel az agyamban a gondolatok kőzetlemezei torlódtak össze. Már magam is kezdtem felügyelni az egyre gyakoribb katasztrófákra, melyek az utóbbi időben folyamatosan betöltötték az újságok címlapjait. De nem tudtam vagy talán sokkal inkább nem mertem összefüggésbe hozni azt, amit a napló utolsó fejezetében olvastam, az egyre gyakoribb katasztrófákkal. Valahogy egyre biztosabb voltam benne, hogy a pakisztáni hegyi tavak és a völgyekben meghúzódó piszkos, koldusszegény városok lakóinak szenvedése a legközvetlenebbül összefügg a kétségbeesett indonéz szigetek túlélőinek kétségbeesésével. Az ő

fájdalomkiáltásaik és sírásuk pedig a New Orleans-i túlélők kétségbeesett sikoltozásának visszhangja, akik szintén elveszítették házaikat és rokonaikat, s azt a hitükéi is, hogy az ő kormányuk a legjobb a világon, és utolsó erejüket összeszedve védték otthonuk romjait a fosztogatóktól. Mindezek csak látszólag voltak elkülönült események, és ezt a ha mis benyomást az is megerősítette, hogy különböző kontinenseken és más-más okokból történtek. Mégis volt egy cérnaszál, amely egységes mintává varrta össze ezeket a tarka foszlányokat, a tű pedig, amelyen átfűzték a cérnát, egy pillanatra sem hagyta abba ördögi művét, újabb és újabb részleteket varrva hozzá az vászonhoz. És most már kezdtem érteni, hogy a görcsök, amelyek hatalmukba kerítették bolygónkat, nemcsak hogy nem enyhülnek, de egyre erősebbek lesznek, újabb, az elemi csapásoktól egyelőre még érintetlen országokra is átterjednek majd. Ha döglött patkányokat találsz az udvarodon, undorodva elsétálhatsz mellettük, vagy sajnálhatod szegény állatokat, de megláthatod bennük a közelgő pestisjárvány előjelét is. Egészen eddig a pillanatig, amikor ilyesmiket olvastam az újságban, vagy együtt éreztem egy pillanatra a mexikóiakkal, vagy gyorsan továbblapoztam, mert nem volt erőm harmadik napja kotorászni a romok között a mentőalakulatokkal együtt Jáva szigetének partjainál, ahol bennszülöttek és turisták egyre újabb felfúvódott, a kezeink között szétmálló holttestei kerülnek elő. Ha nem lett volna a súgó, aki annak az ősi könyvnek a lapjairól beszél hozzám, semmiképpen sem hallottam volna meg a pakisztáni földrengések, az ázsiai cunamik, az amerikai tornádók és a mexikói áradások visszhangjában azt, ahogy az Apokalipszis felhangolja harsonáit a koncert előtt. Már régóta figyeltem rájuk, de csak most tanítottak meg arra, hogy értelmezni tudjam ezeket a híreket. Nem túl későn-e? És még az is eszembe jutott, hogy ha tényleg az a sorsom, hogy én legyek az ismeretlen konkvisztádor utóda, akinek át kell adnia a titkos tudást a maja próféciákról, valószínűleg nem lesz jövő nemzedék, amelynek én magam továbbadhatnám. Mert ez a jóslat nem egy távoli pontra vonatkozik, melyet alig látni a jövő homályán át, hanem egy olyan napra, amely hamarosan elérkezik a legtöbb mai ember számára, s így nyilvánvalóan számomra is. Hát nem ezért lesz egyre hevesebb az emberek, démonok, istenek harca e régi lapok körül, amelyek a küzdő felek egyikének szeszélyéből egyremásra az én kezembe kerülnek? Vajon milyen szerep jut nekem ebben a szörnyű drámában, amelyet néhány ezer évvel ezelőtt írtak, és amelynek csak most közeledik a végkifejlete? Ha nem lehetek egyszerűen a titok őrzője, mi mást tehetek, és érdemes-e egyáltalán próbálkoznom vele, hogy megtegyem? Erőtlenül leroskadtam a díványra, némán és megtörten a sarkába húzódva. Ha megnyílik az ég, és egy mennydörgő hang név szerint szólít, az sem rázott volna meg jobban, mint az, amire ebből a különös éjszakai rádióadásból ráébredtem. Fokozatosan újra eljutottak hozzám a hangok: épp a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának minisztere zengedezett komótosan a vezetése alatt álló szervezet sikereiről. – ...magától értetődően teljes ellenőrzésünk alatt tartjuk. Az utóbbi időben, mint azt bizonyára tudják, a Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma a korábbinál jóval nagyobb

összegekből gazdálkodhat. Minden anyagi eszközzel rendelkezünk ahhoz, hogy szervezetünk minden egyes elemét a lehető legmagasabb szinten működtessük. A kormány súlyának megfelelően értékeli az esetleges veszélyeket, és képes szembenézni a kihívásokkal. Mentőegységeink folyamatosan vesznek részt tréningeken és gyakorlatokon. A legmodernebb eszközök állnak a minisztérium rendelkezésére. Az olyan természeti csapásokat, mint a földrengés, hurrikán, szökőár, ma még lehetetlen időben előre jelezni. De a legjobb tudományos intézetekkel működünk együtt, amelyek már kutatásokat végeznek ezen a területen is. Tökéletesen felkészültünk a lakosságnak a veszélyzónákból történő gyors evakuációjára. Rendkívül nagy mentőegységeink mobilitása, és egy napon belül ott tudnak lenni bármely területen, amelyet természeti csapás ért. Egy szó, mint száz, ma már bármilyen katasztrófával képesek vagyunk megbirkózni. És ha az Oroszországi Föderáció területén hasonló természeti csapásokra kerül sor, mint amilyenek Ázsiában vagy Latin-Amerikában történtek, biztos vagyok benne, hogy legalább olyan sikeresen megbirkózunk a feladattal, mint külföldi kollégáink, sőt lehet, hogy még jobban is... – recsegte rideg kaszárnyastílusban a miniszter. – Köszönöm, Szergej Kocsubejevics. Most pedig, kedves hallgatóink, a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának vezetője válaszol a kérdéseikre. Telefonszámunk... Meggyőződésem volt, hogy felvételről megy a műsor, és egészen gépiesen vettem fel a kagylót, közben gondolataimba merültem, melyek messze kalandozlak attól a témától, amiről a miniszter beszélt. De néhány hosszú kicsengetés után egy kattanást hallottam, és egy kedves leányhang megkérdezte, hogy hívnak és honnan telefonálok, majd közölte, hogy kapcsolja a stúdiót. Ki tudja, nem volt-e a mindenható miniszter olyasféle helyzetben, mint én, nem volt-e ő is gyalog egy kozmikus parti végjátékában? Máskülönben ahelyett, hogy kialudná magát a katasztrófahelyszínekre való folytonos repülések között, hogy az ördögbe hagyta magát berángatni egy hajnali rádióműsorba, amit kizárólag nekem sugároztak, és aligha volt rajtam kívül más hallgatója? Ki más adhatott volna választ a bennem feltoluló kérdésre, mint éppen az az állami vezető, akinek a kompetenciájába tartoznak a járványok, az éhínségek, a hurrikánok és a földrengések? Volt valami elegáns ebben a helyzetben: a sakktábla fölé hajoló mesterek ironikus mosolya. Lehajtottam a fejem, jelezve, hogy kellőképpen értékelem ezt a szórakoztató kis manővert. De ekkor meg kellett szólalnom. – A vonalban van első betelefonálónk Moszkvából. Parancsoljon! Megköszörültem a torkom, és meglepetten hallottam, ahogy ez a rádió hangszórójából is hallatszik, megnedvesítettem cserepes ajkamat, és halkan, de jól érthetően azt kérdeztem: – Mondja, Szergej Kocsubejevics, nem gondolja, hogy minden erőfeszítésük tökéletesen hiábavaló, mert egyszerűen közeledik a világvége?

LA CONDENA

Várakozásommal ellentétben a miniszter nem jött zavarba, nem is csodálkozott, és nem tagadta meg a választ egy ilyen abszurd kérdésre. Ugyanolyan hétköznapi hangon azt felelte: – Természetesen a kormány már értesült erről. Különben mi értelme lenne ennek a sok előkészületnek, amiről beszéltem. Mi... – Hogy mi? Ez meg mi a csuda? – vágott közbe hirtelen a műsorvezető hangja. – De hisz ez... – Az adás megszakadt, a rádió halk sistergéssel elhallgatott. A kredencen ekkor csörömpölni kezdett a teáskészlet, a konyhaszekrényben a tányérok hamis hangon énekelni kezdtek, a csillár lengett néhányat, mint a hinta, amit épp hajtani kezdenek, majd kialudt a fény. A szemközti házban is elfeketedett a néhány még fényes ablak, kiégett az utcai lámpák sora az udvaron, és áthatolhatatlan sötétségbe hullt minden. Fülhasogató, hisztérikus csörömpöléssé fokozódott a tányérok hangja a konyhaszekrényben, görcsösen reszketett a padló a lábam alatt, halk surrogás hallatszott, és valami potyogni kezdett a fejemre. Még néhány másodperc kellett, hogy emlékezetem egy poros zugából előkotorjam a „Szélsőséges helyzetek enciklopédiája” hangzatos címet viselő cikksorozatot, amelyet valamikor egy moszkvai ingyenes újság közölt. A jelen helyzetre illő cikk címe az volt: „Mit tegyünk földrengés esetén?” Az ajtóba kell állni: ott a legnagyobb az esély a túlélésre, ígérte a cikk. Nekiestem az asztal lábának, és majdnem fel is löktem, a térdemet mindenesetre jól beütöttem, aztán a padlón kúszva próbáltam kitapogatni az ajtót. Néhány pillanattal később azonban megszűnt a rengés: fizikailag éreztem, ahogy a görcs elengedi a jajongó földet; elcsöndesedtek a poharak, a tányérok, az életre kelt bútorok újból meg dermedtek. Még mindig nem mertem felállni, mert féltem, hogy a nyugalom csak átmeneti, és ebben a percben valami különös dolog történi velem: talán az utóbbi napokban felgyűlt borzalmas fáradtságtól, talán a megrázkódtatástól, amit átéltem, önkívületbe zuhantam, amely inkább hasonlított ájulásra, mint alvásra. Álmomban váratlanul újra megjelent a kutyám, bár biztos voltam benne, hogy a történtek után nem kerülhetem el a nyomasztó látomásokat, melyeket a feldühödött maja istenek küldenek rám. Emlékszem, kimondhatatlanul örültem, hogy láthatom őt, mostanában annyi lidérces látomásom volt éber állapotban, s az álom legalább nagy ritkán egy kis enyhülést hozott. De valahogy minden félresikerült, szokás szerint meg akartam sétáltatni, elvinni a parkba, hadd szaladgáljon egyet, mozgassa meg a tappancsait, mert biztosan elmerevedtek annyi hét alatt, mióta nem találkozhattam vele, de ő kereken megtagadta, hogy kijöjjön velem a lépcsőházba. Minden csalogatás, minden becézés hiábavaló volt, egy lépést sem tett az ajtó felé, csak ijedten összehúzta magát a szőnyegen, amikor pedig megpróbáltam felemelni, morgott és vicsorgott. Megadtam magam, néhányszor az ajtóhoz sétáltam és kilestem, de semmit sem láttam, a lépcsőház csöndes volt. Furcsa és szokatlan volt a kutyám viselkedése, amíg élt,

egyetlen alkalmat sem szalasztott volna el, hogy sétáljunk, még akkor sem, ha előtte értünk haza valahonnan. Alig néhány nappal azelőtt, hogy a betegség elvitte, ami ellen hanyagságomban elfelejtettem beoltatni, még ernyedten csóválta a farkát, és próbált felállni reszkető lábain, ha csak véletlenül valaki kiejtette azt a szót, hogy sétálni. Egyszer egy ismerős vadász hiúzprémet adott nekem ajándékba. Az állatot valahol a Távol-Keleten ejtette el. Ez a prém pontosan két órát töltött a lakásomban. Amint a kutyám meglátta, vagy pontosabban megérezte a szagát, olyan pánikrohamot kapott, hogy végül úgy döntöttem, nem kínzom tovább szegényt. Az egyébként csöndes és kiegyensúlyozott kutya megdermedt a szoba küszöbén, ahol a vadásztrófea volt, és teli torokból ugatni kezdett. Két órán keresztül folytatta, amíg el nem fogyott az ereje, és közben úgy reszketett, mintha elektródákkal sokkolnák. A szetter, mint már említettem, vadászkutya, de soha nem voltam vele hosszabb ideig a városon kívül, és soha nem látott vadon élő állatokat; a szetterek több ezer nemzedéke által rá örökített ősemlékezet azonban hibátlanul felismerte a prémben a ragadozó állat szagát. A prémet nagy bocsánatkérések közepette vissza kellett adnom, a kutyával pedig hosszú időbe telt helyrehozni a kapcsolatomat, a történtek után érthető módon még sokáig bizalmatlan maradt. Mindezt csak azért mesélem el, mert a kép, ami fogadott, mikor visszatértem a bejárati ajtótól a konyhába, nagyon hasonló volt: a kutyám a sarokba húzódott, megdermedt, felborzolta szőrét, szája ütemesen nyílt és csukódott, olyan hangot adva ki, amit csak ő hallhatott. Tekintete az üres térre meredt nem messze attól a ponttól, ahol álltam. Valami olyasmit látott, ami az én szemem számára láthatatlan volt... Valami sokkal félelmetesebb ragadozót, mint a szibériai hiúz, olyat, ami még a halálon túl is rémítő... És amikor a kutya felé fordultam, az az érzésem támadt, mintha a szemem sarkából egy áttetsző árnyat látnék azon a helyen, ahogy egyre közeledik... Ekkor a kutyám végre fel tudott ugatni, a látomás pedig szétfoszlott, mint egy ködfolt, amit széjjelszaggat a szél. ••• – Dmitrij Alekszejevics, otthon van? Magánál sincs villany? Lehet, hogy földrengés? Szörnyű! Dmitrij Alekszejevics... – Az acélajtó eltompította a szomszédasszony hangját, azét a szomszédasszonyét, aki a napokban kárált nekem a huligánok firkálmányairól. Óvatosan, lábujjhegyen az ajtóhoz lopóztam, félig összegörnyedve, kezem védekezőn kinyújtva, mintha így megvédhetném magam az ellenem fenekedő testetlen szörnyektől. Legalább van egy élő ember a sötétség birodalmában! Semmire sem vágytam annyira, mint hogy lássak vagy legalább halljak egy normális, hétköznapi embert, egy hús-vér embert, és megbeszéljem vele, hogy mi történt, szóval egyszerűen csak érezhessem, hogy nem vagyok egyedül, hogy ez nem csak velem történik... – Megyek, megyek. A francba, semmit se látni... – Majdnem megint elveszítettem az egyensúlyomat, ahogy beütöttem a vállam az ajtófélfába. Papucsom alatt undorítóan csikorgott a mennyezetről lehullott vakolat. Szemem nehezen szokott hozzá a sötétséghez, a tárgyak körvonalai nagyon lassan rajzolódtak ki, mint az előhívó folyadékba merített negatívon.

– Dmitrij Alekszejevics, otthon van? – Igen, itthon! – kiáltottam. Most a telefonzsinórba gabalyodtam bele. – Azonnal kinyitom, Szerafima Antonovna! – Magánál sincs villany? Lehet, hogy földrengés? – Az egész házban kiment a villany, és nem csak a miénkben! Legalább négyes volt a Richter-skála szerint! – vetettem oda találomra, miközben tapogatózva kerestem a zárat az ajtó műbőr borításán. – Szörnyű! Dmitrij Alekszejevics... Próbálták már megtalálni a kapcsolót egy sötét szobában? Olyan megszokott, hétköznapi mozdulat, több százezerszer kapcsolták már le és fel, a sötétben mégsem könnyű egyből megtalálni. Ugyanez van a zárral is, hogy a fene enné meg... – Dmitrij Alekszejevics, otthon van? – kérdezte a szomszédasszony aggodalmas hangon az ajtó mögül. – Igen, igen, itthon vagyok! – kiáltottam vissza. Hirtelen felbosszantott, hogy játssza itt nekem a süketet, pedig hányszor láttam őt hallgatózni mások ajtaján, annyira belemerült, hogy észre sem vette, ha feljött valaki a lépcsőn. De magam miatt is bosszankodtam, amiért olyan ügyetlen, olyan szerencsétlen vagyok. – Magánál sincs villany? Aggodalmas hangon? Vagy inkább pontosan ugyanolyan hanghordozással, mint az előbb? Mi az ördög... Elhallgattam, és fülemet a műbőrre tapasztva hallgatózni kezdtem. – Lehet, hogy földrengés? Ez nem sejtés volt, nem nyomasztó előérzet, nem gyanú – egyszerűen mintha egy üres edény lettem volna, amit teletöltenek valami iszonyú, jeges folyadékkal. A tartalma pedig csak annyi, hogy egy pillanat alatt megértettem mindent, és szerettem volna elmenekülni, elrejtőzni, mindegy, hogy hová, a szekrénybe, az ágy alá, és reménykedni, hogy elmúlik a veszély, és nem okoz bennem nagyobb kárt. – Szörnyű! Dmitrij Alekszejevics... Nem sikerült még elfordítanom a zárat, hátrálni kezdtem a konyha felé, miközben hallgattam, ahogy az, aki a lépcsőházban rejtőzik, újra és újra lejátssza lidérces lemezét. – Dmitrij Alekszejevics, otthon van? Magánál sincs villany? Lehet, hogy földrengés? Szörnyű! Dmitrij Alekszejevics... Dmitrij Alekszejevics, otthon van? Magánál sincs villany? Lehet, hogy földrengés? Szörnyű! Dmitrij Alekszejevics... Magánál sincs villany? Lehet, hogy földrengés? Az idő lelassul... Kintről csöndes, gonosz karmolászás hallatszik, mintha valaki egy szeggel kaparná az ajtóm külső acélborítását. Azután ez a hang egyre erősebb lesz... – Szörnyű! Dmitrrrr... – A szomszédasszony hangja hirtelen vadállati bömböléssé változik, az ajtót pedig olyan erejű ütés éri, hogy megcsendül, mint a kolostori harangok, a plafonról pedig megint potyogni kezd a vakolat. A padlón mászok, négykézláb a porban, a konyha felé, legszívesebben egészen apróra összehúznám magam, vagy csótánnyá változnék, hogy egy repedésbe másszak, ahol talán nem találnak rám. – Dmitrij Alekszejevics... – Nyög és recseg az acél, hamarosan megadja magát ennek az emberfeletti erőnek, kiesik keretéből az ajtó, és ez a szörnyű lény beront a lakásomba. – Otthon van? – Zuhognak az ütések az acélra, a fülem is belefájdul, remeg a padló;

azután egy pillanatra csend lesz, hallom saját suttogásomat: „könyörgök, könyörgök, könyörgök...” – az pedig ott kint, úgy látszik, csak lendületet vett, hogy hatalmas testével megint nekiessen az ajtómnak. – Magánál sincs villany? – És jön az újabb csattanás, majd olyan üvöltés hangzik fel, amilyet egyetlen általam ismert állat sem képes kiadni magából. Felbőszült, iszonytató, fülsiketítő ordítás. Elakad tőle a lélegzeted, de nem képletesen, hanem szó szerint, sehogy sem tudod beszívni a tüdődbe a levegőt, ráng a térded, a kezed, mint egy epilepsziásnak, és valami nedveset és forrót érzel a hasad alatt. – Lehet, hogy földrengés?! Ekkor pislákolni kezdett a lámpa, mintha ő maga is hunyorgott volna a szokatlanul éles fénytől a hosszú sötétség után, majd a rádió is megköszörülte a torkát, és a zavaró sercegésen át, mintha véletlen sikerült volna befogni az ellenség hátországában a mi Szovinformbürónkat, egy elmosódó hang mondja a híreket: – ...egyes kerületekben rövid időre megszűnt az elektromos áramellátás. A legutóbbi adatok szerint a rezgések meghaladták a Richter-skála szerinti ötös fokozatot. Ogyincovo, Sztrogino és Mityino kerületekben több ötemeletes panelház összedőlt. Az áldozatok... A homályos ablaküvegen át láttam, ahogy a szomszéd házakban is újra fényleni kezdenek az ablakok, sötét sziluettjük az izzó foltokkal hatalmas lyukkártyára hasonlított, amely mögül valaki egy óriási lámpával világít... A padlón ülök, fehéren a vakolattól és a portól, a párnát a fejemre húztam, alattam nagy tócsa sötétlik. A lépcsőházban, úgy tűnik, minden elcsöndesült. ...Csak annyira tért vissza az erőm, hogy undorodva lemossam magam a zuhannyal S aztán hiába telítettem magamra két pehelypaplant, hogy elbújjak benne a rémálmok elől és felmelegedjek, egész éjjel rázott a hideg. Hosszú, magabiztos csengetés ébresztett. Rögtön arra gondoltam, hogy így csak a rendőrség csengethet. Az utcán már egészen világos volt, és ez megnyugtatott. A takaróba burkolózva, hunyorogva mentem ajtót nyitni. Mész és vakolat lepte be a bútorokat; mintha havazott volna a lakásban. Bensőmet elöntötte a hideg, mintha valami iszonyúan meredek hullámvasúton kezdtem volna lezúdulni: tegnap ezek szerint végig ébren voltam. Középtermetű, markos férfi állt az ajtóban, hosszú, kínai bőrkabát volt rajta. Megérezte, hogy figyelem, ezért felém nyújtotta a rendőrigazolványát. Sóhajtottam, és kinyitottam az ajtót. – Nabatcsikov őrnagy. – Olyan volt az arca, mintha azt mondta volna: „A nevem Bond.” Ereztem, hogy irracionális ellenszenvet táplálok az őrnagy iránt. Ő pedig a következő percben mindent megtett azért, hogy igazolja az ellenszenvemet. – Hát ez meg mi? – kérdezte olyan hangon, mintha a macskájához szólna, amelyik a papucsába piszkított, és a bejárati ajtó külső oldalára mutatott. Sejtettem, mit fogok látni. Óvatosan kiléptem, és megszemléltem az ajtót. Mély vájatok húzódtak az ajtón egymás mellett, pontosan úgy, mintha valami óriási

vadállat karmolta volna össze, már amennyiben úgy döntünk, hogy a fizika és a szilárdságtan áltudomány, és feltételezzük, hogy egy állat karma az acélnál is erősebb lehet. Némán, tanácstalan arckifejezéssel széttártam a kezem, mint aki kissé meg is szeppent, gondoltam, ezzel nyerek egy kis időt. Semmilyen hihető magyarázatot nem tudtam kitalálni az ajtóm állapotára, de attól is féltem, hogy hazudozni kezdjek a rendőrségnek. Nabatcsikov cigarettát vett elő, meggyújtotta egy fém öngyújtóval, és végigmért, miközben beleszívott. Mélyen ülő, rosszindulatú szeme volt, és súlyos szemöldöke miatt az volt az ember érzése, hogy egy tank kémlelőnyílásán les ki. Kifújt egy füstfelhőt, azután folytatta a nyomozást. – Hogy aludt? – A kurta kérdés ragacsos köpet volt a fehér füstfelhőben. – Rosszul. Minden rázkódott – mondtam panaszosan. – Mást nem hallott? Kiáltást mondjuk? Furcsa hangokat? – Mintha kiabálást hallottam volna az utcáról, de nem nagyon figyeltem rá. Érthető, földrengés volt. Tudja – végre homlokon csókolt a múzsa –, az utóbbi időben pocsékul aludtam, és tegnap úgy döntöttem, hogy altatót veszek be. Alighanem a kelleténél erősebb volt: hiába rázkódott minden, nem volt erőm felkelni az ágyból, úgyhogy az egészet csak félálomban érzékeltem. Amíg fel nem keltem a maga csengetésére, az hittem, hogy csak képzeltem ezt a szörnyűséget. Dimedrolt vettem be – pontosítottam, hogy még hihetőbb legyen. Az őrnagy erre úgy fordult, hogy testével eltorlaszolta a lépcsőlejáratot, én pedig görcsösen nyeltem egyet. Az emeletek közötti téren óriási bíborszínű folt terült el, melyet krétával körberajzoltak. – A szomszédasszony – biccentett arrafele Nabatcsikov, és lerázta a hamut a cigarettájáról. – Széttépték, a mellkasát felnyitották. Pikáns részlet: a szívnek hűlt helye. Nem maga volt véletlenül? Hagyja, csak vicceltem... – tette hozzá mosolytalanul. – Úristen – dörzsölgettem a szemem. Csak akkor vettem észre, hogy én is csupa mész és por vagyok, és a torkom is kaparni kezdett. Ekkor kinyílt a szomszédasszony ajtaja, és megjelent egy másik nyomozó, magas fekete hajú, kiálló ádámcsutkájú – külsőre teljesen más volt, mint Nabatcsikov, ugyanakkor valami megfoghatatlan módon mégis hasonlított rá. Eszembe jutott, hogy „a szervek” – már ahogy a bűnügyi rendőrséget meg a hasonló szervezeteket nevezzük ebben az országban – sajátos mintába préselik munkatársaik auráját, aminek következtében nem is kell, hogy megmutassák az igazolványukat – valami asztrális szinten anélkül is rögtön mindannyian érzékeljük, hogy kikkel állunk szemben. – Semmit sem értek – fordult fojtott hangon ez a másik nyomozó az őrnagyhoz. – Az ajtó nyitva, a lakásban semmihez sem nyúltak. A porban látszanak a kijárathoz vezető lábnyomok. Itt már te is mindent megnéztél, és le is fotóztuk az egészet – a papucs nyomait a lépcsőházban, meg azt a csíkot a lépcsőn, ahogy húzták. És kész, nincs több nyom. Maga mit hallgatózik, ez nem tartozik magára! – fordult felém, összevonva a szemöldökét. – Akkor én, engedelmükkel, megfürödnék...

Csak egészen kis sugárban engedtem meg a vizet a fürdőszobában, hogy ne nyomja el a hangokat, amik a nyitott ajtón beszűrődhetnek. – ...arra emlékeztet, mint amikor a cirkuszban azt az idomárt szétlépte a tigris... nem, ez nem ember volt... hívjátok végig a cirkuszokat, állatkertet... néhány gazdag barom még a lakásban is tart... – ...nincs nyom... csak a test lenyomata... a karmolás az ajtón... miért éppen a szomszédja ajtaját... ez jelenthet valamit... Amikor átöltözve, mackónadrágban visszatértem a lépcsőházba, már sikerült egyeztetniük, milyen taktikát kövessenek. – Egyelőre nem zavarjuk önt. Erőltesse meg az emlékezetét, hátha az eszébe jut valami. Csak kiszellőzik az agyából az a Dimedrol valamikor. Adja meg a telefonszámát, és írja fel a miénket. Egyelőre ne hagyja el Moszkvát. És még valami – az a benyomásunk, hogy magához is be akartak jutni. Ismeri a mondást: „Szolgálunk és védünk.” Ne gondolja, hogy nekünk mindegy, állandóan nyaggatnak minket a jelentésekkel. És két felderítetlen gyilkosság egy házban rosszabb, mint ha csak egy volna. Na, akkor boldog ünnepeket – zárta le a beszélgetést az őrnagy, és a lábam elé dobta a csikket. Bezárkóztam, és arra gondoltam, én is örülnék, ha nem kéne elhagynom Moszkvát, de semmit sem ígérhetek. ...Egészen közeljártak a valósághoz, csak ez nem tigris volt, hanem jaguár. De nem osztottam meg velük a feltételezésem, amely már csaknem bizonyosság volt. Még ha az összeaszott agyukkal felfognák is, sőt elhinnék az egész történetemet – akkor mi van? A rendőrség szolgálati szabályzatában nincs előírás arra, hogyan kell maja metamorok ellen harcolni... Alighanem még az ezüstgolyó sem használ ellenük, sem a többi népi módszer, amit az európai mitológiából ismerhetünk. A fenyegetés most valóságosabb volt, mint eddig bármikor. A szerencsétlen szomszédasszony az életével fizetett azért, mert elsőnek ment ki a folyosóra a földrengés után, pont akkor, amikor a szörnyeteg megjelent, hogy végezzen velem. A kalandom egy ártatlan ember életébe került, és ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy eltöprengjek, érdemes-e folytatni. Most már egyszerűen féltem. Hol úgy éreztem, már túljutottam azon a ponton, amikor még választhattam volna: mintha egy kötélhídon mentem volna át, hogy gyönyörködjek fentről a folyóban, de lezuhantam, és visz a sodrás; hol hirtelen azt kezdtem mondogatni magamnak, hogy még mindig ki lehet kerülni ebből a helyzetből, visszafordulni, megmenekülni. Annak ellenére, hogy csak néhány órát aludtam, nem sikerült újra elaludnom. Egész reggel takarítottam, tisztogattam a port a bútorokról, a vakolatot a padlóról, mégpedig olyan serényen, mintha bizony ezzel az emlékezetemet is megtisztíthatnám a földrengéstől, hogy továbbra is szemet hunyhassak elméletem leginkább szembe ötlő bizonyítékai fölött, és bocsánatot kérve a démonoktól, visszatérhessek régi, hétköznapi életemhez. Amíg a lakás olyan nem lett, mint előtte (már csak a plafont kellett lemeszelni), vagy százszor eltökéltem, hogy nem dolgozom tovább a naplón. És akkor az előszobában

felcsipogott a telefon. – Dmitrij Alekszejevics? – Egy fiatal lányé lehetett a hang. Valami miatt eldöntöttem magamban, hogy minden bizonnyal nagyon szép; a rádió reggeli műsorvezetőinek hangja jutott eszembe róla, az szokta ennyire beindítani a fantáziámat. Alighanem a hangszínük szerint válogatják ki őket az egész országból, hogy kedvesen és egy utász óvatosságával ébresszék a kialvatlan és másnapos polgárokat. – Elnézést a zavarásért, az Akab Tzin fordítóirodából hívom. Új megbízásunk van az ön számára. El tudna jönni, amint befejezte az előző részt? És kérem, csinálja meg még harmincegyedike előtt, mert az ünnepek alatt nem dolgozunk a rituálék miatt. – Jó – feleltem gépiesen. – Nagyszerű. Akkor várjuk önt. – Olyan kedves és jóindulatú volt a hangja, mintha a lelki segély szolgálatot hívtam volna. Fél perccel azután, hogy letette a kagylót, felcsipogott a vészjelzőm, ahogy próbáltam visszaemlékezni, meghagytam-e egyáltalán a telefonszámomat abban a különös irodában. Persze, manapság már mindenkiről fel lehet kutatni mindenféle információt, de mégis... Végső soron ezt nem sikerült eldöntenem, bementem a szobába, tiszta lapot fűztem be az írógépbe, és hozzáláttam, hogy letisztázzam a fejezetet. Fejemben áldott üresség volt, nem vesztegetettem az időt kétségekre és tépelődésre, így néhány óra alatt el is készültem. Ilyen lehet, amikor a drogos az egyik pillanatban keményen és végérvényesen elhatározza, hogy vége, abbahagyja, új életet kezd, a következő pillanatban pedig teljesen elfeledkezik erről, és minden belső konfliktus nélkül indul a következő adagért, mint a holdkóros. Semmire nem gondolnak, amikor elragadja őket az édes feledés sodrása; csak a következő napok hideglelős rohamai hozzák el a megbánást. Összecsatoltam a fordítást, jó melegen felöltöztem, és félénken kipillantottam a kémlelőnyíláson. Már senki sem volt a lépcsőházban; de a szomszédasszony lepecsételt ajtaja, a karomnyomok az ajtómon és a felirat, amelyet nem sikerült leszednem, mind figyelmeztettek, milyen közel merészkedtem a szakadék széléhez. Lifttel mentem le, hogy ne kelljen átlépnem a szomszédasszony vérén, kint az utcán pedig azonnal leintettem egy taxit. Zúzmara homályosította el a Zsiguli koszos ablakait, úgy rázkódott, mint egy átfagyott házőrző kutya, a kaukázusi sofőr pedig, aki Andy Warhol kollázsainak színvilágát idéző pufidzsekit viselt, konokul hallgatott, mintha attól félni, hogy a párával együtt a drága meleg és a castanedai életerő is távozik a száján keresztül. A behavazott moszkvai utcákon az éjszakai földrengés semmilyen nyoma nem látszott, de mindenhol sárga kis hangyácskák szorgoskodtak – a távközlési művek emberei állították helyre a láthatatlan kommunikációs vonalakat, melyeket, úgy látszik, megrongáltak a földalatti lökések. – Leninakánban rosszabb volt – jegyezte meg rekedten a sofőr. – Hát, nekem a tegnapi is elég volt, hogy halálra rémüljek – ismertem be. – A fél családom meghalt akkor. A ház összeomlott. Amikor Moszkvába költöztem,

gondoltam, itt legalább földrengés nem fenyeget... – Tudja, szerintem ettől már sehol nem lehet elrejtőzni – mondtam félig neki, félig magamnak. – Ezt újságban olvasta? – Könyvben. A sofőr bólintott, aztán újból a gondolataiba merült. Egészen utunk végéig csak káromkodásai törték meg a csendet, melyeket a kozmikus térbe eregetett egy-egy bonyolult forgalmi helyzet alkalmával. Az Akab Tzin épületében az őr már megismert, nem is kérdezett semmit, csak kiállította a belépőkártyámat. Annak ellenére, hogy ünnep volt, és még természeti csapás is, elég sokan járkáltak a folyosókon: a planetáris tőke, melynek egyik kis előőrse volt ez a csillogó épület, nem ismerte a szabadnap fogalmát. Két narancssárga overallos szobafestő gondosan meszelte a plafont. Szokás szerint megnyomtam a négyes gombot a lift alumíniumpaneljén, lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam a levegőt. Valami meghatározhatatlan illat volt a liftben: régi, nemes fa illatára emlékeztetett, s egyben valamilyen decens férfiparfümre is, amilyet hófehér jachtok kormánykerekénél látható, idős, inas testű milliárdosok használnak. Ezúttal egy ápolt, szoláriumozott, középkorú barna hölgy várt rám. Kedvesen elmosolyodott, átvette a kész fordítást tartalmazó mappát, az iroda mélyén található széfhez lépett, és elővett egy ugyanolyan mappát, csak a számozása különbözött. – Köszönjük az igyekezetét. Ennél a megrendelésnél ez rendkívül fontos. Rögtön megismertem a hangját: ő hívott fel ma reggel. Átvettem a borítékot a honoráriumommal, és egy kis tépelődés után, mert nem voltam egészen biztos benne, hogy nem hallottam-e félre azt a szót, amikor telefonon beszéltünk, megkérdeztem: – És mondja, milyen rituálékról beszélt? – Megbocsát? – Felhúzta a szemöldökét, és arcán, ahogy mondani szokás, „illedelmes érdeklődés” tükröződött. – Hát a telefonban... Azt mondta, hogy újév napján az iroda zárva lesz a rituálék miatt... – Á, igen... Egészen szokványos rituálék. Olivier-saláta, szerpentinesre hámozott narancsok, pezsgő. „A sors iróniája” című film megtekintése. Az elnök újévi beszéde. Csapatépítés. – Egyszóval vállalati buli – bólintottam. – Igen, nevezhetjük így is. Vállalati buli. – A mondat közepén abbahagyta a mosolygást, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy ügyféllel beszélgetve egyfolytában mosolyognia kell. Rögtön kellemetlen érzésem támadt, mintha egy forgatási helyszínről egyszeriben elvittek volna minden színes díszletet, és nem maradna más, csak a rideg, szürke betonfalak. – És akkor most mikor adhatom le a kész munkát? – kérdeztem, a kijárat felé hátrálva. – Ne aggódjon, majd kapcsolatba lépnek önnel – kapott észbe, és újra kiült arcára a jóindulatú mosoly, de ettől csak még jobban megijedtem.

Az utcán még világos volt, a rendőrségnek köszönhetően a szokásosnál jóval korábban elkezdődött a napom. Úgy döntöttem, kockáztatok, és egy darabon gyalog megyek, hátha a fagyos decemberi levegő kijózanít, és visszaadja ítélőképességemet. Ha a vidám nyomozó és a barátságos hölgy az irodában nem emlékeztet rá, eszembe se jutott volna az ünnep, hiszen miféle ostoba ötlet 1562 májusában ünnepelni az idei újévet? Úgy tűnik, rajtam kívül senkinek nem támadtak kételyei, jeges szél cibálta az úttest felett kifeszített ponyvákat, melyek köszöntötték az embereket az ünnep alkalmából, a boltok kirakataiban hívogatóan csillogtak a műanyag karácsonyfák, és epileptikus láncban vonaglottak a vörös pofájú Santa Clausok. Az emberek színes szalagokkal összekötözött csomagokat és dobozokat cipeltek, szokatlanul sok volt a mosolygós arc. Ahogy elsétáltam a fenyőfaárusok mellett, nem bírtam ki, és beálltam a sorba. Nehéz megmagyarázni, miért. Leginkább azért, mert ha élő fenyőfát állítok fel a szobámban, szépen feldíszítem a csillogó gömbökkel és díszekkel, amelyek már régóta várják ezt a napot az újságpapírral kibélelt dobozban, és bekapcsolom a kis lámpafüzéreket, talán megmelegedhetek a fényüknél, és megmenekülök a magánytól és bánattól, amely egyre jobban összesűrűsödik körülöttem, és amelyet olyan erősen átérez az ember születésnapokon, szilveszterkor... És lehet, hogy ez lesz az utolsó szilveszter. Mielőtt a taxi csomagtartójába tuszkoltam a fenyőfát, vettem néhány újságot a kioszkban. Riasztóak voltak a főcímek hatalmas betűi, majdnem az egész oldalt elfoglalták a földrengésben összeomlott ötemeletes házakról készült fényképek; ám a moszkvai rengések a jelek szerint csak halovány visszhangjai voltak annak a jóval borzalmasabb katasztrófának, amelyik szörnyűséges kalapácsként csapott le Iránra. Teheránban tízezrek haltak meg, az egész országban százezrek... Moloch összeszedte minden erejét, most már senki sem állíthatta meg, de én legalább megérthettem a természetét, tudhattam, valójában mi történik, mi várható, és van-e még remény a túlélésre. Micsoda borzongató gondolat – lehetséges, hogy a kulcs mindehhez ebben a pillanatban épp ott volt a kezemben! Mondanom sem kell, hogy amikor hazavergődtem, már nem volt türelmem karácsonyfadíszekkel és lámpafüzérekkel vacakolni. A fát beállítottam a fürdőkádba, aztán épp csak leöblítettem a kezem a csap alatt, és azonnal rohantam az íróasztalomhoz. Az új fejezet kalandregényhez hasonlított, és amíg el nem készültem a fordítással, nem tudtam elszakadni tőle. „Hogy első nyílt beszélgetésünket az indián vezetővel, Juan Nachi Cocommal félbe kellett szakítani, mert a közeli bozótból gyanús zajokat hallottunk. Hogy közelebb mentünk, és elővéve tőrömet, követeltem, hogy aki ott rejtőzik, jöjjön elő, mutassa meg magát. Hogy a bokrok közül señor Vasco de Aguilar jött elő, harag és szégyen festette arcát bíborvörösre. Hogy azt mondta, szükségét végezte a bokrok között, és a vezetővel folytatott beszélgetésemet egyáltalán nem hallotta. És hogy jóllehet nem hittem neki, hazugnak mégsem neveztem, nem akartam arra kényszeríteni, hogy megvédje becsületét, hanem színleg elfogadtam magyarázatát. Hogy azon a napon utoljára jártunk a szakbon, és utunk különösen nehéz volt, mert az

osztag minden tagja testileg igen elfáradt. Hogy én, amiként korábban is, Juan Nachi Cocom mellett haladtam, a többiek egy kicsit messzebb mögöttünk, csöndesen beszélgetve, de szavukat nem hallottam, s mivel a szél feléjük fújt, óvakodtam titkos dolgainkról beszélni az indián vezetővel. Hogy a nap végén valami megcsillant előttünk, és megláttuk azután egy indián szentély fehér tetejét, mely kiemelkedett a sűrűből. És hogy még napszállta előtt egy kerek térre értünk, melyet az őserdő közepén vágtak ki, és fehér kövekkel kiköveztek, a szentély állt ott, amelyet már messziről láthattunk. Hogy ezen a téren a szakb véget ért, s hogy minden irányból magas fák övezték, melyek oly sűrűn nőttek, hogy átvágni közöttük lehetetlen volt. Hogy maga a szentély, ahogy Juan Nachi Cocom mondta is, méretre nem volt nagy, ám szépsége fölülmúlta mindazokét a templomokét, amiket Yucatánban eddig láttam. Hogy a formája piramisra emlékeztetett, s négy oldalán meredek lépcsők vezettek fel, melyek elsőnek, nagyjából az építmény közepén, egy széles kiugró részre vezettek, azután tovább, arra a kis térre, amely a piramis tetején volt. Hogy a szentélyen kívül volt ott még néhány kisebb építmény, mik között volt egy kiszáradt kút, legalább hét estado mély, olyasféle, amilyen más elhagyott városokban is található. És hogy, amint Juan Nachi Cocom mondotta, ezt a kutat a maják szenotnak hívják, és hogy atyái és nagyatyái, tévelygő pogányok, véráldozatra használták, mik között nemritkán emberáldozat is volt. Hogy jóllehet sem magában a szentélyben, sem körülötte semmi jele nem volt embereknek, az építmény állapota a legkitűnőbb volt azok közül, amiket Yucatánban láttam. Hogy míg azokat kirabolták, moha és folyondár lepte be őket, addig emez tiszta volt, növények nem nőtték be, és oly fehéren ragyogott, mintha bizony csupán a minap építették volna. Hogy vezetőnk nem volt hajlandó közel menni a piramishoz, és még attól is tartózkodott, hogy a kövezett téren sétáljon. Hogy mindazon idő alatt, amíg mi a fent leírt építmények között járkáltunk, tanulmányozván őket, az úton várt minket, csak nagy ritkán fűzve hozzájuk magyarázatot, ha kérdeztem; óvott minket a szerfölötti kíváncsiságtól, és különösképp attól, hogy a szentélybe belépjünk. És hogy én voltam az egyetlen, aki hajlott szavára, emlékezvén korábbi jóslataira, de a többiek nem hallgattak rá. Hogy Joaquín testvér parancsára a katonák felhágtak az egyik piramisra egészen a kiugró részig, ahol is a kövekkel eltorlaszolt bejárat volt. Hogy mindannyian közös erővel hányták el a köveket, hívtak engem is, hogy segítsek nekik, Joaquín testvér pedig fennen biztatta őket, hogy odabent sosem látott kincsek várják őket, amikből mindenkinek jut, de jómagam rosszullétre panaszkodva kitértem, mert rossz előérzetem volt. Hogy ezért dühük és nevetségük tárgya lettem, de kényszeríteni senki sem mert. Hogy Juan Nachi Cocom, látva, hogy minden figyelmeztetése pusztába kiáltott szó, kétségbeesetten próbálta megállítani őket, zokogott, és a Mindenhatóhoz fohászkodott, hogy védje meg őket az indián istenek haragjától. Hogy az első katona, kinek sikerült egy kis rést ütnie a bejáratot eltorlaszoló falban, Pedro Lasuen volt, s örömteli kiáltásokkal értesítette erről a többieket. És hogy néhány

óra múltán már igen nagy rést bontottak a falban, de mivel ekkor leszállt az éjszaka, félbehagyni kényszerültek a munkát. Hogy úgy döntöttünk, mind együtt éjszakázunk a tér közepén, amit indián vezetőnk elszántan ellenzett. De hogy hiába tiltakoztam, Vasco de Aguilar parancsára Juan Nachi Cocomot megkötözték, hogy ne tudjon a sötétben elfutni, magára hagyva az osztagot. Hogy ezen a helyen egy pillanat alatt nehéz álomba zuhantunk; én is, a vezető is, és az őrök is. Hogy az éjszaka közepén egy rövid időre arra riadtam fel, hogy úgy éreztem, mintha a közelben kövek hullanának és görögnének, és hogy később megint hallottam hasonló hangokat, de már közelebbről. Hogy lábra állni nem tudtam, s még az is nehezemre esett, hogy a szememet kinyissam. És hogy álmomban úgy tűnt, mintha egy kihunyó tábortűz fényének legszélén egy végtelenül magas és széles, sötét, emberforma alakot látnék, de feje furcsán lapos, mintha egyenesen a vállából nőne ki. Hogy reggel Pedro Lasuent holtan találtuk ott, ahol elaludt. A feje péppé volt zúzva, mintha irdatlan malomkő esett volna rá, de véren és ezen a pépen kívül mást nem találtunk. És hogy sem az eszközt, amellyel fejét szétzúzták, sem az elkövető nyomait senki sem tudta fellelni. Hogy azon a helyen, hol előző nap a katonák egy kisebb lyukat ütöttek, most egy egész nagy hasadék tátongott, olyan nagy, hogy egy egészen magas ember átfért volna rajta, úgy, hogy meg sem kell hajolnia. Hogy az után, ami Pedro Lasuennal történt, senki nem merészkedett beljebb; csupán Joaquín testvér, ki a többieket gyávának nevezte, ment fel a lépcsőkön. Hogy a többiek, egymást közt beszélgetve, azt követelték, hogy haladéktalanul hagyjuk el ezt az elátkozott helyet. Hogy eltelt egy óra, és Joaquín testvér nem került elő, és hogy senki az osztagból, beleértve Vasco de Aguilart is, kinek esztelen vakmerősége közismert volt, nem mert utánamenni. És hogy mikor már mindannyian arra készültek, hogy visszafordulnak, amire én biztattam is őket, a lépcsőn megjelent Joaquín Guerrero testvér, egészben és sértetlenül; hogy égő fáklyát tartott egyik kezében, míg a másikban néhány tekercset. S ezek a tekercsek indián kéziratok voltak, miket fakéregre és állatbőrre írtak. Hogy e tekercsek láttán Juan Nachi Cocom szörnyű kiáltással rontott Joaquín testvérnek, de Vasco de Aguilar leverte őt lábáról és megkötözte; Joaquín testvér azonban megtiltotta, hogy megölje egyetlen vezetőnket. Hogy ezek után Joaquín testvér elmondta, hogy a piramis belsejében egy kincstár van, teli arannyal, drágakővel díszített tárgyakkal, és hogy mindenki annyi kincset vihet el, amennyit csak elbír, bőven elegendő lesz mindenkinek. De mindenekelőtt első dolgunk legyen, hogy bosszút álljunk Pedro Lasuen gyilkosán, mondta Joaquín testvér. Hogy ebben a pillanatban hátulról fejbe ütöttek, s én aléltan elzuhantam, mikor pedig magamhoz tértem, kezemet és lábamat már megkötözték. Hogy az ütést Vasco de Aguilar mérte rám orvul, ki Joaquín testvérrel összebeszélt, amint azt ő maga mondta el nekem később. Hogy miután fogságba ejtett, Joaquín testvér kinyilvánította, hogy Juan Nachi Cocommal együtt szövetségre léptem az ördöggel, hogy elpusztítsam az egész osztagot, és az ördögtől kapott hatalmammal szembeszegültem az egyház akaratával,

meggyilkolván a legjobb katonáinkat, s éppúgy a félvér indián vezetőt, Hernán Gonzálezt. Hogy a megdühödött katonák ott helyben fel akartak koncolni, de Joaquín testvér megállította őket, emlékeztetvén őket arra, hogy a vérontás nem kedves a mi Krisztus urunknak és az anyaszentegyháznak, és hogy normális körülmények között máglyán kellene elégetniük, de mivel nagy sietségben vannak, és minél hamarabb vissza kell térniük Izamalba, másképpen cselekednek. És hogy e szavakkal megparancsolta, hogy vessenek megkötözve a száraz kútba, ahová a maják vetették választott áldozataikat. És hogy parancsát késedelem nélkül teljesítették; és hogy bár azt hittem, halálra zúzódom a kút fenekén, nem ez történt, mivel a kút falába kapaszkodva tompítottam az esést, a szenot alján pedig puha föld volt. Hogy azzal együtt erősen megütöttem magam, és lábamat eltörtem, amiért is a menekülés elképzelhetetlen volt. Hogy magam körül sok emberi csontot és csontvázat láttam, az indián áldozatok maradványait. Hogy bár aggódtam, hogy megölik Nachi Cocomot, őt azonban nem bántották, mivel csak ő tudta visszavezetni az osztagot Izamalba. Hogy rövid időn belül a szentélyt kirabolták, miről a fentről hallatszó elégedett kiáltások adtak hírt. Hogy azután a hangok távolodni kezdtek, amiért is azt gondoltam, hogy egyedül maradok ezen a szörnyű helyen, ahol éhen vagy szomjan veszek. De hogy amikor a hangok már egészen elhaltak a távolban, megláttam Joaquín atyát, és azt hittem, azért jött, hogy megkegyelmezzen nekem, vagy hogy végezzen velem, ily módon gyakorolván irgalmat. Ő azonban azért maradt, hogy beszéljen velem, és a bűnbocsánat helyett egy utolsó kihallgatásnak vessen alá. Hogy elmondta, hogyan hallgatták ki ő meg a besúgói titkos beszélgetéseimet Hernán Gonzálezzel és Juan Nachi Cocommal, és nevetve ismerte be, hogy ő fojtotta meg az alvó félvér vezetőt, s aztán fellógatta a fára, hogy elrettentsen minket, engem és a másik indiánt, de nem értettük a figyelmeztetést. Hogy ő döfte le a megzavarodott elméjű Felipe Alvarezt is, akinek ápolója volt, hogy ne zavarja a többieket, ne akadályozza, hogy hamar célba érjenek. Tőlem csupán azt akarta megtudni, miért váltottam fel Krisztus hitét és Diego de Landa atya iránti szeretetemet a bennszülöttek babonaságaira és egy mosdatlan maja barátságára. Hogy erre én azt feleltem, hogy nem eszem, de szívem vezetett, hogy az indián tekercseknek, amiket annyira szeretett volna megszerezni de Landa, ott kell maradniuk érintetlenül és elrejtve, míg el nem jön az idejük, nekem pedig nem szabad a sorsukba avatkoznom. És hogy Az eljövendő krónikája, mire úgy ácsingózik de Landa, nem őt illeti. Hogy szavaimtól a szerzetes kimondhatatlanul megdühödött, leköpött, megátalkodott szamárnak nevezett, és bízvást állította, hogy a tekercsek között ott van az a bizonyos is, mert de Landa emberei átkutatják az egész Yucatánt, és begyűjtik az ördögi írásokat, hogy megsemmisítsék őket, és egy sem menekül meg. És hogy megátkozott engem, szenvedéssel teli és hosszadalmas halált kívánva nekem, melyre meggyőződése szerint rá is szolgáltam, minek utána magamra hagyott megdögleni, mint egy kutyát. ”

FELIZ AÑO NUEVO

Remegő kézzel toltam el magamtól a sietős kézírással telerótt lapokat, és megtöröltem a szemem, mert már könnyes volt a megfeszített figyelemtől és fáradtságtól. Az áldozati kút mélyén, ahová az alattomos szerzetes taszította a konkvisztádoromat, mindketten meghalhattunk. A legsötétebb forgatókönyv vált valóra mindazok közül, amiket elképzeltem: a napló egy szerencsétlen, haldokló kalandor írása, a szerző lassú halált halt az őserdő közepén, éhezve és szomjazva egy kút mélyén. Bárki talált is rá évekkel vagy évszázadokkal később, bárki tette is olvashatóvá a kéziratot, hiábavaló munka volt. Nem a jövő krónikája ez, hanem egy egészen szokványos krónika, nem mágikus erejű, örökkévaló dokumentum, hanem egyszerű történelmi emlék. Szinte hétköznapi, vagyis múlandó és haszontalan. Aki írta, remélve, hogy ezzel eltereli sötét gondolatait a közelgő halálról, nem lebbentette fel a fátylat a világ pusztulásának titkáról, csak egy röpke pillanatra belesett a lyukon, mely megnyílt azon a fátylon. Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy amennyiben létezik a következő fejezet, abban már csak egy olyan ember szomorú és zavaros gondolatait olvashatom, aki élete utolsó óráit éli. Ugyanolyan erőtlen és szánalmas volt ő is, mint én. Az ő nyomában, mindenestül őrá bízva magam indultam el a végzetes labirintusban, és zsákutcába jutottam, ahol ráadásul ott fehérlenek az ő csontjai. És nincs, aki megmulassa a kiutat, és a Minótaurusz súlyos léptei egyre közelednek... Hogyan számíthatta el magát ennyire? Hogy lehetett ilyen könnyelmű? Miért nem látta előre a legfőbb veszélyt, miért nem hallotta meg a figyelmeztetést, miért nem számolt az áruló Joaquín testvérrel és cinkosával, Vasco de Aguilarral? Hát nem értette, hogy itt nem csak az ő életéről van szó? Vadul lesöpörtem az asztalról az összes papírlapot, amin a fordítás volt, meg a régi könyv lapjait is, és olyan erővel csaptam az asztallapra, hogy recsegett-ropogott a fa. Most ördögi tréfának tűnt a történet, melyet álmos démonok és poros kis istenek eszeltek ki az első kezük ügyébe kerülő halandó lélekkel, csak hogy legyőzzék az évszázados unalmat. Isteni hatalomra áhítoztam, amikor pedig a császári is végtelenül távol van tőlem, s ezzel igencsak jó mulatságot szerezhettem annak az egész égi galériának, gondoskodva róla, hogy ne hiányozzék a komikus elem ebből a kozmikus tragédiából, mely lassan a végéhez közeledik. A földön heverő lapokra néztem, és kevés hiányzott ahhoz, hogy leköpjem őket. Az ördög vigye a sok halott indiánt a megfejthetetlen rejtvényeikkel! Legszívesebben köptem volna a maja piramisokra, az erdei alakváltókra, a büdös csuhásokra meg a többi gazemberre! Máglyára ezekkel a fakéregre írt krónikákkal meg a faragott bálványokkal! Olyan dühös lettem, hogy teljesen eltűnt belőlem a félelem, a fejembe csaptam az usankát, és kivágtattam az utcára: holnap szilveszter, a hűtőm meg üres, mint egy isten háta mögötti helytörténeti múzeum.

Krumpli, felvágott, tojás, sós uborka, majonéz – külön-külön mind csak egy élelmiszer, de ez éppen a mindennapok alkímiájának egyik olyan példája, amikor az egész több, mint a részek összege. Az Olivier-saláta a posztszovjet ember számára nem pusztán egy saláta, hanem kulturális szimbólum, amelynek asszociációs sora hosszabb, mint a Kreml fala. Számomra a hagyományos orosz pezsgővel, vörös kaviárral és mandarinnal együtt horgony volt, melyet sokat szenvedett, vihar tépte karavellám leereszthet a valóság kikötőjében. Utunk végéhez értünk. Hazatértem. Most végre megint nyárspolgárnak akartam érezni magam, vidáman sürgölődve készülni az újévre. Úgy tenni, mintha az elmúlt hetek egyszerűen nem léteztek volna. A közeli és elkerülhetetlen Apokalipszis iszonyata helyett olyan ártatlan aggodalmakra vágytam, mint hogy nem tudok ajándékot venni a barátaimnak, a közelgő ünnepnek akartam örülni, nem pedig annak, hogy megint sikerült kicsúsznom a gyilkosok markából, Noé kozmikus magánya helyett, aki napok óta nézi az áthatolhatatlan sötétséget bárkájáról, az agglegény szilveszteri magányát akartam érezni. Kilenc felé járt; egy nappal ezelőtt még semmi pénzért nem mentem volna ki a lépcsőházba sem. De most mintha egy gát szakadt volna át bennem. Rám egyáltalán nem jellemző naivitással azt hittem, hogy ha kiszállok a játékból, akkor az magától megszűnik. Az udvaron azonban tényleg csönd volt, csak egy közeli csemegeárus bódéból szűrődött ki Bing Crosby egyik karácsonyi dala. Nagy pelyhekben, lassan hullt a hó, a szemem láttára nőttek a puha, vattás hóbuckák, az égnek pedig olyan valószínűtlenül sűrű kék színe lett, hogy azt hittem, gyermekkori ábrándom vált valóra – belekerültem egy olyan játékbuborék belsejébe, amelyben idilli téli táj van, és hajói megrázzuk, gomolyognak benne a habszivacs hópelyhek. A házak körülöttem mintha papírmaséból lettek volna, és míg a hétköznapi, zűrzavaros, koszos-szürke Moszkvában a jó öreg Crosby nemigen találta volna a helyét, ebben az ünnepi képeslapot idéző varázslatos cukorvároskában, ahová váratlanul kerültem, giccses dalai úgy hangzottak, akár a nemzeti himnusz. Mégiscsak igaz, hogy nincs jobb ünnep az újévnél. Hiába mondják, hogy a bolsevikok száműzték ide a karácsonyt, nekem ez jobban tetszik, mint az eredeti időpont. Mindazok a kvázitradíciók, mindazok a szovjet rituálék, melyek felváltották a keresztény rituálékat, számomra nem sivár, hanem kedves és megható hagyományok – lehet, hogy csak azért, mert én is az elmúlt korszak gyermeke vagyok. Az újévben az értelmetlensége a legjobb – hogy nincsenek sem etnikai, sem vallási gyökerei. Ez az ünnep semmiről sem szól, és éppen ezért mindenkié. Egy egyszerű naptári naphoz van kötve, nincsen se történelmi, se erkölcsi, se vallási, sem egyéb jelentősége, ez az egyetlen alkalom, amikor őszintén együtt ünnepelhetnek pravoszlávok, muzulmánok, buddhisták, oroszok és tatárok. íme, a nemzetek és kultúrák közötti megbékélés ünnepe... Alaposan bevásároltam a szomszéd áruházban, és hazamentem az elemózsiával. Kellemes meleg volt otthon, vettem egy forró fürdőt, aztán nekiláttam, hogy vacsorát készítsek. A rádióban kellemes amerikai zene dorombolt a negyvenes vagy az ötvenes évekből, azt hiszem, Glenn Miller. „Holnap már reggel elviszem az utolsó lefordított fejezetet az irodába – gondoltam, a száraz fehér bort kortyolgatva, és carbonara spagettit tekerve a villámra. – Úgyse lesz

következő rész, de ha lesz is, elég erős vagyok hozzá, hogy nemet mondjak. Azután felhívom a régi haverokat az egyetemről, és kipuhatolom, nem túl késő-e bekéredzkedni valakihez vendégségbe.” Este még olvastam néhány fejezetet A Mester és Margaritá-ból, utána elnyomott a nyugodt, könnyű, jól felvert dunyhához hasonlatos meleg karácsonyi álom. Csodálatos, nyugodt este volt. Az utolsó ilyen este az életemben. ••• Az Olympiával kezdődött az egész. A kifogástalan német írógép, melyet negyvenkilencben gyártottak, és amely családunk három nemzedékét szolgálta a legkisebb hiba nélkül (az olajozás és a szalagcsere nem számít), egyszer csak tönkrement. Úgyhogy már korán reggel fel kellett kapnom ezt a tizenöt kilós monstrumot, és elcipelnem az egyetlen műhelybe, amely valami csoda folytán nyitva volt, ahol azt ígérték, hogy napokon belül megjavítják, de nem konkretizálták az időpontot. Mire megtaláltam ezt a műhelyt, elment a nap fele, ezután már eszembe sem jutott, hogy barátokkal ünnepeljem az újévet. Azért ami a javítást illeti, megnyugodtam. A műhely tulajdonosa, egy olajfoltos, kék köpenyt viselő, kedves öregúr olyan előzékenyen beszélt velem és az írógépemmel, hogy azonnal az eszembe ötlött a szó: „műszaki értelmiség”. Finoman végigsimította a billentyűket, meghallgatta a kocsi halk kattogását, és már azt vártam, hogy elővesz egy sztetoszkópot, és azt mondja az Olympiának: „És most mesélje el, hogyan kezdődött.” Ehelyett biztosított róla, hogy nincs nagy baj a „kicsikével”, de azért egy kis időbe beletelik a javítás. „És tudja, itt vannak az ünnepek...”, ezért aztán harmadikánál előbb nem érdemes keresni őt. Az ár, amit mondott, meglehetősen borsos volt, de vitatkozni az én helyzetemben ostobaság lett volna: a fordítást nem adhattam le kézzel írva, az írógépet meg így is, úgy is meg kellett javíttatni. Mikor megállapodtunk, azt mondta, beszélgessünk még egy kicsit – hasonlóképpen ahhoz, ahogy a nagy pénzemberek a filmekben feltétlenül elszívnak egy szivart, miután nyélbe ütöttek egy üzletet. – Szép kis földrengés volt, mi? Az edényeim fele leröpült a polcokról... És csak úgy potyogott a vakolat a mennyezetről. A felső szomszéd meg infarktust kapott, nem is hinné el, pedig annyi idős, mint én... Nekem is Validolt kellett bevennem... – Nálam is olyan felfordulás lett, fél napig takarítottam utána. – Mondja – kapott a szón hirtelen, és ügyetlenül elmosolyodott –, hisz a világvégében? Már majdnem bólintottam, de valamiért meggondoltam magam, vállat vontam, és várakozóan pillantottam a mesterre. – Valamelyik újságban olvastam, hogy valami indiánok megjósolták... Az inkák talán? Vagy az aztékok? – Nem emelte rám a tekintetét, miközben kimondta ezeket a nyilvánvalóan helytelen válaszokat, mintha azt várná, hogy én mondjam be a megfejtést. – Semmi ilyesmit nem hallottam – ráztam meg a fejem. – De tudja, hogy van az, az újságokban minden évben a világvégéről írnak. Emlékszik, a kétezredik évre is mennyien megjósolták? Aztán nem történt semmi, megmaradtunk – mosolyogtam óvatosan.

– A maják! Na, ők voltak azok! A maják! Hát tényleg nem hallott róla? – Most végre rám emelte tekintetét, és olyan áthatóan nézett rám, hogy kirázott a hideg. – Esküszöm, most hallom először. Kellemes ünnepeket. Rohannom kell, rengeteg dolgom van, még ajándékot kell vennem a gyerekeknek – hazudtam már hátrafordulva, távozóban, és felmentem a lépcsőn, mert a műhely egy kis pincehelyiségben volt. – A maják, hát persze hogy a maják! – A becsapódó vasajtó csattanása félbeszakította a mormogását, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. ••• Hosszú volt az út hazafelé, ezért, mielőtt leereszkedtem a metróba, odaléptem egy újságosstandhoz. Majdnem minden újság címlapját az iráni katasztrófáról vagy a moszkvai kórházakban készített fotók borították, ráadásul a többségük színes volt, ami miatt az egész újságosstand egy hatalmas trópusi virágra hasonlított – arra a húsevő növényre, amelyik a rothadó hús szagával vonzza magához a legyeket. És a borzalmas csokor közepén ott virított a Nyezaviszimaja Gazeta, melynek tetejét egy kis sávban eltakarta egy keresztrejtvényújság. Döbbenten meredtem a gigantikus betűkkel szedett főcímre: „MAJA MINDIG FIGYEL MINKET”. A tömeg zsivaja elcsöndesedett, vadul dörömbölt a szívem. Egy oszlopnak vetettem a hátam, és felnéztem az égre, melyet sűrű, kusza felhők borítottak, úgyhogy fentről most nem láthattak. Amikor összeszedtem magam, és újra odanéztem, a baljóslatú újság még mindig ott volt a helyén. Döntöttem, odaléptem az eladóhoz, és kértem egy Nyeiaviszimaja Gazetá-t. Kicsit meglepetten nézett rám – persze lehet, hogy csak nekem tűnt úgy én pedig azzal a fajta szégyenlősséggel, mint a kamasz, amikor először vesz óvszert, egy rakás másik újságot is elvettem, hadd vegyüljön el közöttük az, ami nekem kell. Csak akkor mertem kinyitni, amikor leültem a metrókocsi egyik összevagdalt ülésére, és meggyőződtem róla, hogy utastársaim közül senki sem mutat túlzott érdeklődést. Mennyire szánalmas és nevetséges lettem ezzel az indián skizofréniámmal, valósággal szétrágta már a lelkemet, mint szikvójafenyőt a fafúró bogár! A cikk címe ez volt: Maja Pliszeckaja és a KGB: „ Tudtam, hogy mindig figyel minket”. Az az átkozott keresztrejtvényújság eltakarta a főcím egy részét és a híres balerina fényképét. Azért mindenesetre jó alaposan áttanulmányoztam minden mondatot, de majákról, főpapokról, piramisokról, konkvisztádorokról természetesen szó sem volt. Épp csak közöltek egy részletet Pliszeckaja megjelenés előtt álló visszaemlékezéseiből, éppen azt, amelyikben a Rogyion Scsedrinhez fűződő kapcsolatáról és arról mesélt, hogyan érdeklődött irántuk a nemzetbiztonság abban az időszakban, amikor elkezdtek külföldön is fellépni. Megnyugodva és kicsit csalódottan olvasgatni kezdtem a többi újságot is. Számtalan tudósítás volt az orosz, az európai és a közel-keleti földrengésekről, s ezeket a szeizmológusok bizonytalan kommentárjai meg miniszterek és polgármesterek hipnotikus szeánszai egészítették ki, akik próbálták megnyugtatni a lakosságot, s persze nem maradhattak el Nostradamus jóslatainak újabb értelmezései sem, s találtam néhány

olyan cikket is, melyek szerzői mintha a Marsról jöttek volna, és semmi aggasztót nem láttak az utóbbi napok eseményeiben. A Kommerszant-ban két egész oldal arról szólt, hogy a moszkvai vezetés jóváhagyott egy gigantikus projektet. A grandiózus, háromszáz méteres emlékmű felállítására a Vorobjov-hegyi kilátón kerül sor, az emlékmű egy LA-5-ös repülőt ábrázol, és azt hivatott jelképezni, ahogy a nagy honvédő háború hősei megfutamították a fasiszta keselyűket a moszkvai ütközetben. A fasiszta keselyűk kifejezést még idézőjelbe sem tették, úgyhogy pislogni kezdtem, és újra elolvastam a mondatot. A különleges emlékművet egy híres angol szobrász tervezte, oly módon, hogy a bronz vadászgép szinte lebegni fog az alvó város felett. A cikkben még azt is megemlítették, hogy gigantikus szárnyainak csak az árnyéka több négyzetkilométert terít be, a géptörzsben pedig kiállítóterem lesz, valamint előadótermek a Lomonoszov Egyetem diákjainak, ahol a második világháborúról hallgathatnak előadásokat. A monumentális emlékművet a tervek szerint egy év alatt építik meg, az anyagi eszközök már rendelkezésre állnak, mivel a támogatók között sok nemzeti érzelmű nagyvállalkozó található. Egy nagy cikk arról szólt, hogy tegnap ünnepélyes keretek között megnyitották a Valentyina Anyiszimova (Knorozova)-emlékmúzeumot, melyhez az egyik moszkvai kis utcában, néhány e célból lebontott régi ház helyén grandiózus épületet emeltek. Először ezt a cikket hanyagul átlapoztam, mert mohón kerestem a Ragnarök titkos jeleit, de valami nyugtalanság fogott el, és ujjaim maguktól kezdték visszafelé lapozni az újságot. A „Knorozova” név határozottan ismerősnek tűnt, mintha már találkoztam volna vele... A bábszínház előadóművésze, aki „családjának és a művészetnek áldozta életét”, halála után tíz évvel olyan mauzóleumot kapott, amely a fénykép alapján alig volt szerényebb, mint a Ho Si Minh-nek Hanoiban emelt síremlék. Beteges kíváncsiságtól hajtva végigolvastam a cikket, és megtudtam, hogy bár Knorozova teste nem került kristálykoporsóba a múzeum közepén, melyet a szerző „a nagy művésznő emlékszentélyének” nevezett, de az egészről így is óhatatlanul a személyi kultusz jutott az ember eszébe. A látogatható részlegek között helyezkedett el azoknak a báboknak a gyűjteménye, „melyekbe Knorozova lehelt életet”, az „Iskola” és „Ifjú évek” című fotókiállítás, valamint a „Családi archívum”, mely pontosan dokumentálta házasságát egy bizonyos Jurij Knorozov néprajzkutatóval, aki Mezoamerika népeit tanulmányozta. Ennek a Knorozovának, akárhogy néztem, teljesen banális élete volt, és hiába vakartam a fejem, sehogy sem tudtam rájönni, mivel érdemelhette ki Anyiszimova ezt a szenvedélyes szeretetet a moszkvai hatalom részéről. Ugyanakkor egy pillanatra sem szűnt meg az az érzésem, hogy a cikk nem véletlenül vonta magára a figyelmemet. Óvatosan, mintha tapogatózva járnék egy sötét szobában, végigolvastam újra és újra, s végül arra a következtetésre jutottam, hogy a „Családi archívum” az, amit keresek, még pontosabban Knorozova férje. Kiderült, hogy a majákkal és az aztékokkal foglalkozott. Lehetséges, hogy ő volt az a földszoros, amely összekötötte Latin-Amerika ősi területeit és a varratainál rémisztőén repedező mai Eurázsiát? Vagy lehet, hogy csak megrészegültem a régi kézirattól, és már mindenhol

majákat látok – mint Pliszeckaja esetében? Hol húzódik az. őrület és a valóság közötti vékony határ, és biztos lehetek e benne, hogy még nem léptem át? Emlékszem, a megvilágosodás akkor már egészen közel volt; eljöhetett volna már azelőtt, hogy a Szokolnyicseszkaja vonal végállomására érek (a Lenin Könyvtár megállónál kellett volna leszállnom, de persze megfeledkeztem róla, annyira belemerültem az összeesküvés-elméleteimbe). És megzavart az a fiú is. Már hosszabb ideje figyelt így, lopva, rosszindulatúan, és annyira koncentrált rám, hogy először nem is értettem, hogy lehet, hogy eddig nem éreztem meg a tekintete súlyát. Ránézésre olyan ötéves lehetett, de napbarnított arcán nyoma sem volt annak a vidám gondtalanságnak és közvetlenségnek, melyet olyan üdítőnek találnak a felnőttek a gyermekek arcán. Épp ellenkezőleg, a másik ülésről mintha egy öregember tekintett volna rám, akit az évek súlya és bölcsessége nyom, és már régen kiábrándult mindenből. A lélekvándorlás volt az első, ami az eszembe jutott, bár egészen eddig ellenálltam a kísértésnek, hogy higgyek benne. Majdnem teljesen mozdulatlan volt, csak flegmatikusán ringatta az ülésről lelógó lábát. Úgy nézett ki, mintha valaki a testébe telepedett volna, és most megpróbálná hihetővé tenni a viselkedését, de valahogy ügyetlenül csinálja, s a gyereknek olyan görcsösek a mozdulatai, mintha csak Knorozova valamelyik fából készült marionettbábuja lenne. Amikor elkaptam merev pillantását, és láttam, hogy még csak nem is pislog, a furcsa fiú nem jött zavarba, csak könnyedén biccentett – nem nekem, hanem inkább saját magának, mintha elégedetten tudomásul venné, hogy elérte, amit akart. Először elfordultam, úgy döntöttem, hogy nem sértődöm meg egy gyerekre a tapintatlanságáért, de azután nem bírtam ki, megint odanéztem, hogy lássam összehúzott szemét, melyet egy pillanatra sem fordított el. Kényelmetlenül éreztem magam, és feszengeni kezdtem az ülésen, mint a rossz tanuló, aki előli ott van a puska, és a tanár egyszer csak elkezdte szúrós szemmel nézni. Mért nem szedik ráncba a szülei? Tehetetlenül körbenéztem, ki lehet itt olyan felnőtt, aki a gyerekkel van, és ráparancsolhat, hogy hagy jón békén. De nem ült mellette senki se jobbról, se balról, és úgy tűni, nemcsak hogy nincs vele felnőtt, de a többi utas még csak észre sem veszi. Szégyen lett volna elfutni egy ilyen komolytalan ellenfél elől. Úgy döntöttem, férfi módra helytállók, és nem ugrok fel a helyemről, megvárom a következő megállót, hogy nyugodtan felkeljek, és elhagyjam a szerelvényt. Egyre hosszabbnak tűnt a várakozás, mintha legalábbis négyszeresére nőtt volna a két állomás közti szokásos távolság, még soha ennyire nem vártam, hogy megálljon végre a szerelvény. Legszívesebben már lemondtam volna az elhatározásomról, hogy legalább a méltóságomat megőrizve meneküljek, eldobtam volna a zászlót, hogy elfussak a harcmezőről, valahová a kocsi legvégébe; már összeszedtem az újságjaimat, és készültem felállni, amikor a kisfiú megszólalt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy hozzám beszél. A kerekek csattogása és az alagút zúgása miatt egyetlen szavát sem hallottam, és halvány fogalmam sem volt, mit

mondhat. Az arckifejezése nem változott, csak a szája nyílt és csukódott hangtalanul, meg sem próbálta túlkiabálni a metrókocsik dübörgését. Hirtelen szerettem volna hallani, hogy mit mond, és a fülemre mutattam, jelezve, hogy nem hallok semmit, de nem értette, és semmi módon nem reagált. Amikor a szerelvény beért az Unyiverszityet megállóra, és kicsit csökkent a zaj, végre eljutott hozzám a hangja: meglepően mély, felnőtt, ráadásul rekedtes hang volt. Kirázott tőle a hideg, és egyszeriben a kocsiban lévő valamennyi utas döbbenten a kisfiúra meredt. – ...megtalálni őt. Hiszen azért van bajban a világ, mert ha Isten beteg, a világ is beteg. Isten lázas, és a teremtményét is a hideg rázza. Isten haldoklik, és az általa teremtett világ is haldoklik. De még nem késő... Az utolsó szavakat elnyomta a bemondó frissen harsogó hangja, amint arra kért, ne hagyjuk a kocsiban a csomagjainkat. Ugyanakkor az öregasszony, aki kicsit távolabb ült tőle, és eddig zavaros szemekkel meredt a semmibe, most mintha felébredt volna, kézen ragadta a kisfiút, és szigorúan azt mondta: „Aljosenyka, ne rakoncátlankodj!”, majd határozottan elrángatta a kijáratig. A kisfiú nem ellenkezett, de mintha csak tudta volna, hogy a tekintetemmel követem, a kijáratnál megfordult, válla fölött rám pillantott, és még egyszer bólintott – de most már nekem, mintegy megerősítve, hogy nem képzelődtem. Nem mertem utánamenni. Összezavarodva ültem ott, mint akit odaszögeztek, lehunytam a szemem, és mélyen belélegeztem az állott metrószagú levegőt. Hányszor gondoltam már az utóbbi napokban a Phenazepamra, álmodozva, olyan félénk reménnyel, ahogy Bulgakovnál a helytartó gondol a méregre. Nagy volt a kísértés, hogy elkábítsam magam és felejtsek, és annyi mindent kellett volna elfelejtenem, hogy hazafelé menet megálltam a gyógyszertár előtt, homlokomat a hideg, koszos kirakatüvegnek nyomtam, és sokáig küzdöttem magammal, miközben ködös tekintettel bámultam befelé az aranypermeten át, amely körbevette a neonfeliratot: „24 órás nyitvatartás”. Az első menetet vereséggel zártam, és csak a pultnál tudtam meg zabolázni magam, amikor a gyógyszerész az órájára pillantgatva azt kérdezte, meddig akarom még feltartani a sort, ha nem veszek semmit. Végül zavartan kértem egy aszpirint, gyorsan fizettem, és kirohantam a gyógyszertárból. Nem tudom, jól tettem-e, hogy nem a feledés örvényébe veszve vártam az új esztendőt. Nem vagyok benne biztos, hogy ez segített volna megkapaszkodnom a szakadék szélén, bár bizonyára jóval kevesebb haj szálam őszült volna meg azon az éjszakán. ••• Feldíszíteni a fát! Felmásztam egy imbolygó székre, és a legfelső polcról levettem a karácsonyfadíszek poros kartondobozát, óvatosan letörölgettem a sötétkék üveggömböket, lefújogattam az érdes műhóval lepett tobozokat, ellenőriztem a lámpafüzéreket. Szokás szerint jó sokat kellett kínlódnom, amíg be tudtam illeszteni a fát

a tartóba, de még ennek is örültem. A rádióban valami mai popzenét adtak, de ahelyett, hogy fintorogva elkapcsoltam volna, együtt énekeltem a szőke szilikonlédivel, akinek semmi hangja nem volt, a neve pedig mint egy pincsikutyáé. A dallam egyszerű és fülbemászó volt, s én egy buddhista szerzetes eltökéltségével ismételgettem a földi szerelemről szóló, tucatnyi hevenyészve egymás mellé illesztett szót, melyek titkos mantrához hasonlítottak, és miközben egyre csak törölgettem a már szikrázó üveggömböket, mintha csak rózsafüzért morzsolnék, fokozatosan megnyugodtam, megnyugodtam... Évek óta most sajnáltam először őszintén, hogy nincs tévém, és éppen azért kellett volna most a tévé, amiért mindig is elutasítottam mert ez az eszköz sikeresen tudja pótolni az emberi tudatot, a kritikus gondolkodást gépies programokkal, az érzéseidet hamis boldogsággal és szappanoperahősök hisztérikus ömlengéseivel cseréli fel, a világ iránti kíváncsiságodat pedig ripsz-ropsz kielégíti a hírekkel. Ma pont arra vágytam, mint az egész ország, hogy elmémet ebbe a gépbe te messem. Nem baj, ha valakinek a rejtett reklámokkal megspékelt fantáziája nyomja el saját megbokrosodott képzeletemet, mint ahogy régen a KGB zavaróállomásai némították el a kapitalista rádióadókat. Azt akartam, hogy áldott csend és üresség árassza el az agyamat. Hogy kikapcsoljam végre az átkozott félelmet és magányt, amely elszívja minden erőmet. Feltettem a vörös csillagot a fa tetejére, még egyszer megnéztem, jól bezártam-e az ajtót, felhangosítottam a rádiót, és nekiláttam felszeletelni a zöldségeket az újévi salátához. Ám amikor a bemondó boldogan mesélte, hogy a Télapó már Moszkva felett suhan a szánjával, egyszer csak megszakították az ünnepi műsort, és soron kívüli hírekben számoltak be a Tajvan partjainak közelében történt, rendkívüli erősségű víz alatti rengésekről. Néhány tengerparti városra cunami csapott le, és csaknem egész Kína internet nélkül maradt, mert a földrengés elszakította az óceán alatti kábeleket. Amikor másfél órán belül harmadszor szakították meg a műsort ilyen hírekkel, megborzongtam, bár egészen addig a lámpafüzérek, a karácsonyfadíszek és az ostoba dalocskák segítségével sikerült minden aggodalmamat visszaszorítanom tudatom egyik sötét zugába. De ezek a hírek egyre makacsabbul követelték, hogy foglalkozzam velük, cserébe azt ígérve, hogy megjutalmaznak, felnyitják a szemem, megtudhatom a titkot... Befoghattam a fülem, behunyhattam a szemem, és kiabálhattam, mint egy hároméves kisgyerek: „Nem látok semmit! Nem hallok semmit.” A rémálom folytatódott, függetlenül attól, hogy részt kívánok-e venni benne, vagy értem-e, mi a szerepem. Irán száraz földje már tengernyi vért ivott be, és még több vérre szomjazott. Az óceán, mely percek alatt több száz tajvani felhőkarcolót rombolt le, és sok százezernyi eletet ragadott el, éppen csak felébredt évezredes álmából. A mozgásba jött kőzetlemezek, mint az Apokalipszis fogaskerekei, melyek irdatlan malomkerekeket forgatnak, lassan egész városokat, országokat, népeket zúznak porrá. Akár a világ vége ez, akár csak egy korszaké, az embereket épp annyira felkészületlenül érte, mint annak idején a dinoszauruszokat. A közelgő összeomlás, a világvége előérzete a levegőben lógott, hisztérikus főcímek hozták hírét. A Moszkvát fedő hótakaró most mintha fehér halotti lepel lett volna, és még az össznépi ünnepi hangulat is, melyet a hatalom és a termékmenedzserek gerjesztettek, valahogy gyanúsan eltúlzottnak tűnt. Hát szabad-e együtt lakomáznom velük az ünnepi

asztalnál, amikor, velük ellentétben, én józan vagyok, es pontosan latom tájink a pestisfoltokat? De a négy lovas nem jelent meg a kijelölt órában, és a Jó és Rossz végső ütközete helyett a posztmodern istenek úgy döntöttek, értelmetlen és arctalan lesz a világvége. Az utolsó ítélet pedig, amelynek az összehívását már annyi ürüggyel elhalasztották, végül most is elmaradt, a Maszlicsnaja-hegyen, a világ legdrágább temetőjében nyugvó gazdagok hiába foglalták le a legjobb helyeket a tárgyalóteremben. Nem fújják meg az angyalok a harsonát, nem lesz tárgyalás, nem lesz ítélet és bűnbocsánat, nem lesz feltámadás, nem lesz mennyország, nem lesz pokol; ugyanaz az átlényegülés vár mindannyiunkra. Füllentettek, bizony füllentettek a bibliai próféták. Felsültek a szakállas muzulmán bölcsek, hoppon maradtak a keresztény teológusok. Minden nagyon is hétköznapi lesz. Egyszerűen csak egyre szörnyűbb rángógörcsökben vonaglik majd a Föld, amíg egy végső kataklizma olyan hatalmas nem lesz, hogy a kontinensek, melyek egyre mállanak és töredeznek a rajtuk élő halálra rémült emberek talpa alatt, végül elsüllyednek a háborgó óceánban. A tengerparti homokban játszó gyerekek annyi homokvárat, védfalat, vízelvezető csatornát építhetnek, amennyi nekik tetszik. De minden mérnöki mesterkedés kudarcot vall, az első nagyobb hullám elmossa építményeiket, ahogy elmosta Tajvan felhőkarcolóit is. Az ember csak egy kis féreg az óceán végtelen, ősi erejével szemben, az amerikai városok éppúgy feloldódnak a sós vízben, mint a japánok, kínaiak, németek, oroszok. És a mindenható Szergej Kocsubejevics Sajgu, aki fölött nincsen más, csak Isten, erőtlenül széttárja kezét. Összeomlanak a Kuala Lumpur-i ikertornyok, elpattan az Eiffel-torony megfáradt vázszerkezete, rommá lesznek Róma öröknek hitt, sok száz nemzedéket túlélt márványpalotái, utoljára még megcsillan a fény az al-Aksza mecset kupoláin, majd úgy tűnnek el a hullámok között, mint az érme, melyet emlékül a tóba dobunk, s aztán összecsapnak fölöttük a hullámok, széttörik az alatta lévő szent szikla, és a zsidók Jehovához írt leveleinek fehér papírfecnijeivel együtt az irdatlan erejű víz elsodorja a Siratófal hatalmas kőtömbjeit is. Ma még kevesen hiszik el, de minden földrengéssel, cunamival, szökőárral egyre többen megsejtik, hogy mi történik valójában. Nem tudom, lesz-e elég idejük, hogy felfogják, s megbánják bűneiket, bál a megbánásnak sem lesz semmi értelme, hogy előbb reményekkel nyugtassák magukat, aztán kétségbeessenek, és végül feladják. Vagy olyan elsöprő erővel történik majd minden, hogy a többségnek csak az ijedségre marad ideje. Az eljövendő pusztulásról egyelőre még hallgatnak a müezzinek, akik a minaretek csúcsáról szemlélik a nyugtalan híveket, s hallgatnak a pópák is, akik tömjén füstjébe fojtják a rációt. A katolikus papok nem sokszorozták még meg a bevételeiket, felemelve az indulgencia árát a bűnbocsánatra vágyó emberiség számára. De mindennek eljön az ideje – lesznek szekták és álpróféták, lesznek csodás és egykettőre leleplezett álnok tervek az emberiség megmentésére, és lesznek orgiák, lesznek önfeledt imák, és lesznek türelmetlenek, akik nem akarják kivárni a sorukat, és tömeges öngyilkosságokat követnek el. Bár én személy szerint inkább a guillotine-t választanám, mint a karóba

húzást, és remélem – mindannyiunk érdekében –, hogy a civilizáció egy pillanat alatt fog elpusztulni. Tényleg, mit érezhetett Noé, mikor bárkájának fedélzetéről a tengerre pillantott? Mire gondolt Lót, amikor kisétált Szodomából, melyet a pokol tüze emésztett el, és amelyre visszanézni sem mert? Milyen vihar tombol majd az utolsó tibeti szerzetes fejében, amikor kis falujából látszólag szenvtelenül tekint az univerzum romjaira és a mélybe omló Himalájára, melyből végül nem lett új Ararát? És mit fogok érezni én? Milyen ostobaság lenne, ha a világvége előjelei egyedül csak egy ilyen kiábrándult, epés, műveletlen, gyáva, kétségekkel küzdő alaknak nyilatkoznának meg, mint én, akiből sosem lehetne megváltó, de még csak próféta sem... Nekem, aki paranoiás lázálomnak hittem az isteni üzenetet! Nekem, aki önként adnám magam a pszichiáterek kezére, amint meghallom a skizofrénia szakirodalmában leírt hangokat, még ha égő csipkebokorból szólnak is! És milyen furcsa lenne, ha kudarcot vallana a keresztény, a zsidó és a muzulmán eszkatológia, és a világvége hiteles jóslata a yucatáni pogány papoktól származna. Hogyha a vérszomjas maja istenek, akiknek tiszteletére élő emberekből tépik ki a még dobogó szívet, becsületesebben járnának el híveikkel, mint a mindent megbocsátó Jézus, a megvilágosodott Buddha vagy a büszke Mohamed... ••• Megint válaszút előtt álltam, megint tanácsra volt szükségem. Úgy döntöttem, tapasztalt, ám kissé szeszélyes oktatómhoz, E. Jagonielhez fordulok. Gond nélkül megtaláltam a szószedetben az Apokalipszis szót, pedig nem voltam biztos benne, hogy szerepelnie kell egy ilyen könyvben, és a négyszázharmadik oldalra lapoztam. És Jagonielben ezúttal sem kellett csalódnom – egyből rátért a lényegre. „A mezoamerikai népekre rendkívül jellemző volt az az elképzelés, hogy a világ teremtés és pusztulás ciklusain megy keresztül. Az aztékok és a maják is meg voltak győződve róla, hogy a világban már négy ilyen ciklus lezajlott, és jelenleg az ötödikben vagyunk, amelyben földrengések pusztítják el a földet. Számtalan ádáz küzdelmet vívtak már egymással a modern tudósok, akik próbálták megállapítani a maja Armageddon pontos dátumát, és nagyon is meg lehet érteni a kíváncsiságukat. A jelenleg legvalószínűbb magyarázat szerint a következőképp áll a dolog. A teremtés és pusztulás minden ciklusának hossza tizenhárom baktun, ami körülbelül 5200 évet jelent. Maga az Armageddon pedig, mely halált hoz az elkorcsosult népekre és minden élőlényre a földön, a tizenharmadik baktun utolsó napján jön el. A maják szentül hittek a ciklikus világmodellben csakúgy, mint az elkerülhetetlen Apokalipszisben. A mezoamerikai népek annyira hittek csillagjósaikban, hogy egész történelmüket önbeteljesítő horoszkóppá változtatták. A horoszkóp parancsuralma alatt zajlott nem csupán az egyének, de az egész kultúra élete is. Rendíthetetlen hitük abban, hogy a világ pusztulásra ítéltetett, és hogy ennek pontos dátumát a földi halandók ki tudják számítani, úgy működött, mint valami pokoli, időzítőszerkezettel ellátott bomba, melyet a maja kultúra alá rejtettek.

Ez a hit kétségkívül jelentett bizonyos előnyöket a maja és azték népnek a többiekkel szemben, mégpedig azt, hogy fel tudtak készülni az Armageddonra. Amíg azonban többékevésbé világos, hogyan viszonyultak ehhez a kérdéshez a klasszikus maja kultúrában, addig az aztékok, a toltékok és az ő hatásuk alatt álló, leigázott késői maják világvégével kapcsolatos elképzelései már jóval érdekesebbnek tűnnek. Ezek a népek is, csakúgy, mint a maják, ötvenkét éves naptári ciklusokban gondolkodtak. Ez magában foglalja a maják által használt három időszámítási rendszert, melyek a 260 napos éven (tzolkin), a 360 napos éven (tui) és a 365 napos éven (haab) alapulnak. Pontosan ötvenkét évenként, vagy ha úgy jobban tetszik, haabonként letelt 73 tzolkin, és a háromféle hét, a kilencnapos, a tizenhárom napos és a húsznapos is pontosan véget ért ekkor. Tehát bezárult a kör, és ilyenkor újrakezdték a számítást. Ennek a nagy ötvenkét éves ciklusnak a végéhez érve az aztékoknál és a toltékoknál eljött tehát a megtisztulás időszaka, és elkezdtek készülni a valószínűleg bekövetkező Armageddonra. Ezek a szokások és tradíciók rendkívül érdekesek, és manapság is hasznosak lehetnek. A nagy ciklus utolsó öt napján a világ megdermedt a szakadék szélén. Ritka volt akkoriban az olyan ember, aki elélt hatvan évig, ezért majdnem minden indián életében először élt át ilyesmit. De a lehető legrészletesebben megtanulták őseiktől a pontos rituálét, hiszen a világ végének fenyegetése nem csupán reális volt számukra, hanem több mint valószínű. Az Apokalipszis küszöbén gonosz szellemek lepik el a világot. Az erdőkből jönnek, a föld repedéseiből bújnak elő, sötét mélységekből szállnak fel, folyók és tavak fenekéről úsznak a felszínre. Lehet, hogy láthatatlanok maradnak, de az is lehet, hogy állati vagy emberi formát öltenek. A szabadon portyázó szellemekkel szemben az emberek védtelenek, a találkozás hosszú betegséghez vagy halálhoz vezet. Az indiánok úgy védekeztek a szellemek ellen, hogy falvaikat erre az öt hosszú napra sajátságos asztrális erőddé alakították át. A teljes lakosság bezárkózott a házakba, a legtöbben semmi szín alatt nem léphettek ki az ajtón, s különösen erős volt e tilalom a gyermekeket és a terhes asszonyokat illetően. Csak tapasztalt harcosok mehettek ki a házból, akik a démonok elleni küzdelemre megbűvölt, varázserejű kopjával voltak felfegyverkezve. Váltották egymást, úgy őrizték a várost, éjjel és nappal járták az üres utcákat, és elriasztották a démonokat. Ennek a különös periódusnak a legelején el kellett oltani minden tüzet, mert a lángok fénye és a melege odacsalhatta a démonokat. A házban minden edényt össze kellett törni. Mind az öt napot a világvégére való előkészületekkel kellett tölteni: félve, megbékélve, imádkozva. Az utolsó, ötödik napon a férfiak felmásztak a háztetőkre, leültek, tekintetüket kelet felé fordították, és várták, hogy felkeljen a Nap. Még suttogni is féltek, csak vég nélkül bámulták a sötét, üres láthatárt. Senki sem tudta, megvirrad-e még az áldozathozatalra engedelmesen felkészült világ fölött. Minden indián tudta, lehet, hogy a Nap soha többé nem kel fel, és örök sötétség borul a világra, majd hamarosan minden széthullik, ahogy a szent könyvek megjövendölték. És csak amikor végül felragyogott a fény a fák koronáján és a távoli dombokon, csak akkor másztak le a tetőről, s tértek vissza a házba a jó hírrel: a sötétség szétoszlott, a

világ megmenekült – legalábbis az elkövetkezendő ötvenkét esztendőre.” Elbűvölt a kép, amelyet Jagoniel festett elém, dermedten ültem a konyha közepén a könyvvel a kezemben. Ez a világvége előtti öt rettenetes nap nagyon emlékeztetett saját életemre, pontosabban arra, ami az elmúlt hetekben történt velem. Nem volt semmilyen tapasztalatom, hogyan küzdjek a démonok ellen, míg az indiánok ezeréves történelmük során jelentős tudást halmoztak fel erről, de majdnem pontosan ugyanolyan helyzetbe kerültem, mint ők azon az öt napon, csak én sokkal sebezhetőbb voltam. Nem volt elvarázsolt kopjám, és nem tudtam, hogy a fény vonzza a démonokat. De persze ezek után sem fogom összetörni a velencei tükröt meg a cseh porcelánt, s nem teszek mást, mint hogy századszor is odalopakodom a kukucskálóhoz, félve kilesek rajta, megrángatom a kilincset, és visszamegyek a konyhába, az egyetlen helyre a világon, ahol viszonylag biztonságban érzem magam. Ajtóm előtt sötétség gomolyog, udvaromon az őserdő démonai portyáznak, amiket az óvatlan konkvisztádorok ébresztettek fel, és a már nem térhetek le erről a szellemösvényről, bár nem értem, miért lépkedek rajta, és hová vezet... – Már csak egy perc van az új évig! – közölte a bemondó, és elhallgatott, hogy a hallgatók vidám nyüzsgéssel kioszthassák a pezsgőspoharakat, meggyújtsák a csillagszórókat, leoltsák a lámpákat, és meglazítsák a drótot a pezsgősüvegen. Előrántottam a hűtőből a pezsgőt, és sikerült kilőnöm a dugót pontosan abban a pillanatban, amikor a tizenkettediket ütötte az óra. Azután töltöttem egy tajtékos pohár pezsgőt, kinyitottam az ablakot, ittam egy kis kortyot az arcomba vágó fagyos szélben, beszívtam az enyhe égett szagot, amely olyan volt, mintha valahol a közelben fával tüzelnének. Egyenesen a pezsgőspoharamba vitorlázott egy óriási, csipkés hópehely, és elmosolyodtam, érezve, hogy könny szökik szemembe. Nagyon fontos volt, hogy ne késsem le a pillanatot. Amikor tudod, hogy utoljára csinálod, a leghétköznapibb dolog is különös jelentőséget kap, és különös élvezetet okoz. – Boldog új évet! – rikoltotta a rádió.

EL ENCUENTRO CON EL DESTINO

Jagoniel csak még jobban megerősített abban, amit már magamtól is láttam: hogy a világmindenséget irányító folyamatok, melyekbe véletlenül bepillanthattam, személytelenek és fatálisak. De hiába kapnék újabb tucatnyi bizonyítékot arra, hogy nem őrültem meg, az sem változtatna a lényegen: hogy nincs többé remény, soha nem tudom meg, mivel végződött ötszáz évvel ezelőtt az az expedíció, s így nem fejthetem meg azt a rejtjeles szöveget, amelyben meg van írva nemcsak a saját sorsom, de az egész világé is. Kihoztam a szobából a legutóbbi fejezetet tartalmazó lapokat, és amíg a salátát majszoltam, újra figyelmesen átolvastam. Egyetlen dolgot kerestem: bármilyen utalást későbbi eseményekre azokhoz képest, amelyek ebben a fejezetben vannak leírva. A naplóban gyakran előfordultak efféle utalások olyan meglátásokra vagy következtetésekre, melyekhez a szerző csak később jutott el; s ezekből azt lehetett gondolni, hogy a szerző túlélte a viszontagságos kalandokat, és magát a naplót jóval később állította össze, amikor már ismerte a történet minden részletét elejétől a végéig. De bármilyen aprólékosan tanulmányoztam is az utolsó fejezetet, semmi jele nem volt annak, hogy az áldozati kútba dobott konkvisztádor élve kikerült onnan. Mintha egy kék vízi hullának akarnék mesterséges lélegeztetést adni. „A francba – mondtam magamban. – Bármilyen nehéz, fel kell adni. Ő is meghalt, éppen úgy, mint ahogy meghalt a spanyolos fordító, az irodavezető és a szomszédasszony is. Isten nyugosztalja békéden lelkűket, vagy hogy is mondták azok a spanyol papok a tizenhatodik században.” És ennél a pontnál, mintha egy halottat búcsúztatnának el, az udvaron felvonyítottak a kutyák. Szívem majd kiszakadt a helyéből: a kóbor kutyák számomra a túlvilági látogatók heroldjai lettek, az üvöltésükkel jelezték, hogy megint visszajöttek a mi félelemtől megdermedt világunkba. Hát tényleg visszajönnek?... Most mi lesz? Istenek, most mi lesz? Tegyem azt, amit Jagoniel tanácsolt? Oltsam le a lámpát, hogy a szellemek ne láthassanak meg? Törjem össze valamelyik edényt? Ha már nem tudom elhárítani a támadásukat, legalább meg kéne próbálnom elrejtőzni... A folyosóra lopóztam, egyetlen mozdulattal lekapcsoltam az összes biztosítékot, megint megrángattam a kilincset, azután vakon visszabotorkáltam a konyhába, egy hajtásra kiittam a pohár alján maradt pezsgőt, és találomra a csempés falnak hajítottam. A pohár éles csörrenéssel eltört, szilánkok záporoztak a padlóra. Leültem a dívány szélére, és dermedten hallgatóztam. A kutyák elcsitultak, és kis idő múltán teljes csönd lett az utcán. Azután egy részeg rázendített valami megfagyott kocsisról szóló dalra, tűzijátékok és petárdák kánonja követte, majd újra csend lett. Úgy tűnt, a lépcsőházban és a folyosón is minden nyugodt. Bár szemem kissé már hozzászokott a sötéthez, mégis félelmetes volt így fény nélkül lenni. De ha az indián módszer megvéd a démonoktól, őrültség lett volna nem élni vele. Végül mégsem bírtam ki, és olyan tíz perccel később meggyújtottam az asztalon álló gyertyát, de azonnal meg is bántam.

A szobából, pontosabban nem is a szobából, hanem mintha a nyitott ablakon át az utcáról jött volna a hang, távoli, fojtott kiáltás hallatszott. Nem lehetett érteni, mit kiabálnak, de mintha spanyol szófoszlányok lettek volna benne. „Ven aquí” vagy ilyesmi, de nem mertem volna megesküdni rá: abban a pillanatban épp valami másra gondoltam. A szobaablak jól le volt szigetelve télire, a kisablak is bezárva; az egész erődítményemet ellenőriztem, ahogy kell. Lehet, hogy mégis kinyílt? De hogyan? Vagy, ami még rosszabb, lehet, hogy nem is az utcáról jött a hang? Bármennyire tiszteltem E. Jagonielt, nem mertem világítás nélkül elindulni a szobába. Kockáztatva, hogy felfedem magam, magasra tartottam a gyertyát, melyet viaszgleccserek fontak körbe, és lassan tettem egy lépést előre. Gigantikus indián harci dobok dübögtek tompán a fülemben: az istenek a tudói, abban a pillanatban mindenre félkészültem – felbőszült jaguár támadására, vagy hogy szemtől szembe találkozom a maja sírbolt szenvtelen őrzőjével... De senki sem volt ott; arra számítottam, hogy legalább a függönyt cibálni fogja a huzat – ez azt jelentette volna, hogy a kisablak mégiscsak kinyílt, és a hangok az udvarról jöttek. De tökéletes csend volt a szobában, és bár pattanásig feszültek az idegeim, az antik bútoron táncoló árnyékokat kivéve semmi ijesztőt nem találtam. Meg talán azt, hogy ferdén állt a régi tükör a hátsó falon. A tükör családi örökség volt, még a nagyanyámtól maradt rám. Óriási, majdnem ember nagyságú volt, díszes, tömör aranykerettel. A jó ég tudja, hány éves volt, már a nagymama is a szüleitől örökölte, a tálalószekrénnyel és a karéliai nyírfa székekkel együtt. Egyszer egy értékbecslő biztosított róla, hogy legalább százötven éves. Szinte egyáltalán nem használtam: a hosszú évszázadok alatt a tükör egészen elsötétedett. Lehet, hogy az amalgám homályosuk el, lehet, hogy karcos lett az üveg felszíne. Az az igazság, hogy nem nagyon szerettem. Mindig kicsit szétfolyó volt a tükörkép benne, ha pedig egy bizonyos pontról nézett bele az ember, egészen torz képet mutatott, de nem viccesen, mint az Elvarázsolt Kastély tükörszobájában, hanem visszatetszően, undorítóan, mintha valami formalinban úszó torzszülött volna ott. Nem is lehetett sokáig nézni, mert fél perc múlva belefájdult az ember szeme. A családi becsületkódex nem engedte, hogy eladjam egy régiségkereskedésben, ezért beértem annyival, hogy a legtávolabbi falra függesztettem ki, majdnem a sarokba, hogy minél ritkábban essen a látóterembe. Ott lógott, mint egy öreg pók, szövögetve hálóját, ellopva a tükörképet mindenhonnan, ahonnan lehet. Ha a hatókörébe kerültem, mohón magához szívta a tekintetemet, s ilyenkor a szemem sarkából megláttam magam, engedelmeskedtem neki, néhány másodpercre közelebb mentem, hogy megnézzem magam az ő tompa, öreg tekintetével – s hogy megetessem. Ugyanakkor a kerete nagyon szépen volt kidolgozva, és tiszteletet ébresztő életkora ellenére az üveg rendkívül erős volt. Egyszer a korhadt fapecek, amely megtartotta a falon, nem bírta ki jókora súlyát, úgyhogy leesett egy méter magasból, de csak a keretből tört le egy kisebb darab, amit különösebb nehézség nélkül vissza lehetett ragasztani a helyére. Az asztalos azért figyelmeztetett, hogy a következő hasonló megrázkódtatást már aligha éli túl ép bőrrel a tükröm.

Ezért is vettem észre rögtön, hogy egy kicsit ferdén áll. Vissza kellett volna igazítanom a helyére, nehogy még tényleg baja essen. Lehet, hogy rettegésemben fa reccsenéseit hallottam távoli beszédhangnak? Ha belegondolunk, mi mindent éltem át az utóbbi napokban, még az is lehetséges. De egy perccel később már izzó vassal se lehetett volna rákényszeríteni, hogy hozzáérjek ahhoz az átkozott tükörhöz. Olyan metamorfózison ment keresztül, amit felfogni se tudtam, és mielőtt megijedtem volna, néhány hosszú másodpercig csak álltam előtte, és éreztem, hogy hűl ki minden porcikám, miközben hasztalan kerestem benne a tükörképemet... A tükör felszíne tökéletesen sötét volt. Sem az arcomat, sem az egyenletesen égő gyertya fényét nem láttam a tükörben. Sietve megfogtam a gyertyát, és fel-le emelgettem, mintha a tükör ablak lenne, melyen túl egy cinkosom vár tőlem titkos fényjeleket, azután egészen közel vittem a tükörhöz a lángot. Úgy tűnt, a helyén maradt, de ismeretlen okból elveszítette korábbi tulajdonságait. Jeges gyanú fészkelte magát belém: mi van, ha nem is a tükörrel van a baj? Olyan hirtelen fordultam az ablak felé, hogy a gyertya majdnem kialudt. Az ablaküveg mélységes mély éjszakai sötétjéből felmerült az arcom. Ahogy bíborszínben lebegett a füstölgő gyertya fényében, olyan volt, mint a félelem dermedt maszkja egy görög tragédiából. De legalább a testemben maradtam, és továbbra is látszom a tükrökben. Legalábbis a legtöbb tükörben. Ebből egy kis bátorságot merítettem, és elhatároztam, hogy végére járok a rejtélynek. A tükör fekete felszíne beszívott minden fényt, ami ráesett, és egyetlen részecskét sem bocsátott vissza. Eleinte teljesen biztos voltam benne, hogy egyáltalán semmit sem látni benne, de miután öt percig meresztettem a szemem, valahol messze a mélyében meg tudtam különböztetni egy elmosódott körvonalat. És amikor áttettem a gyertyát a másik kezembe, úgy tűnt, változtatja az alakját, mintha valaki mozgolódna odabent... Félelem és kíváncsiság viaskodott bennem. Eszembe jutott, hogy meg kellene érintenem a sötét felszínt, és amint hozzáértem, úgy tűnt, belesüpped a kezem, körülötte pedig kis kerek gyűrűk futnak szét... Minél tovább álltam a tükör előtt, annál biztosabb lettem benne, hogy nem csupán képzelem a furcsa, távoli alakot. Fokozatosan életre kelt, gyorsabban kezdett mozogni, és végül láthatóan fel és alá kezdett járkálni, mintha valami láthatatlan akadályt akarna legyőzni, hogy kitörhessen a szabadba. Riadtan elkaptam a kezem és hátrahőköltem, így nem tudtam jobban megnézni az alakot: amint eltávolodtam a tükörtől, a rejtélyes folt elhomályosodott, és elvegyült a sötétben. Nem tehettem újabb próbát, mert az előszobában megcsörrent a telefon. A történtek után természetesen eszembe sem jutott már az újév, ezért a csengetést hallva, amely a szokásosnál százszor hangosabb és élesebb volt a csöndben, szó szerint ugrottam egyet. Az órára pillantottam, ha hinni lehetett neki, éjjel fél kettő volt, félénken elindultam a telefon felé, és csak amikor az előszobában megcsapott a fenyőillat, jutott eszembe, hogy még senki nem is köszöntött fel. Felvettem a kagylót, de előtte megköszörültem a torkomat, hogy amennyire csak lehet, vidám és nyugodt legyen a hangom, amikor valamelyik beivott cimbora nekem esik, hogy mit ülök itthon, mint egy

remete. – Minden rendben? – kérdezte köszönés nélkül, aggodalmas hangon egy homályosan ismerős hang a vonal másik végén. – Igeeeen... – Úgy meglepődtem, hogy szinte fojtogattak saját szavaim. – De... m-miről van szó tulajdonképpen? – Nabatcsikov őrnagy, bűnügyi rendőrség. Dmitrij Alekszejevics, kérem, maradjon otthon. És senkinek ne nyisson ajtót! Lehet, hogy veszélyben van az élete. Hová tűnt az a cinikus, megvető árnyalat a hangjából, amely úgy bántotta a fülem, amikor legutóbb beszélgettem az őrnaggyal? Most egészen máshogy beszélt: tömören, komolyan. Világos volt, hogy most nem ravaszkodik, aminek az lehetett az oka, hogy újabb részletek merültek fel az ügyben, melyek teljes súlyát korábban nem fogta fel. – Hall engem, Dmitrij Alekszejevics? Eszébe ne jusson elhagyni a lakást! Várjon meg! Holnap korán reggel felkeresem. – Értem, értem... Történt valami? Ha Nabatcsikovnak valóban komoly oka van az aggodalomra, akkor jobb, ha rögtön elmondja, gondoltam, és nem várunk holnapig. – Csoportos rituális gyilkosság. Szektások. Lehetséges, hogy emberáldozat... Megőrültetek, ilyen állapotban vigye el a mentő?! Rakjátok szét zsákokba és hermetikusan zárjátok le! – Az utolsó két mondatot nyilván nem nekem címezte az őrnagy; valaki máshoz beszélt, s közben nyilván lefogta tenyerével a kagylót. – Már megbocsásson, de nekem ehhez mi közöm? – kérdeztem. – Mondja csak, a világvégéről miért nem beszélt nekem? – mondta szemrehányóan, kérdésre kérdéssel válaszolva. – Hogyan... Maga tudja? – Most már eszemben sem volt hallgatni; végtelen megkönnyebbülést éreztem, hogy végre valaki más is tudja a titkomat, hogy valakivel komolyan megvitathatom a helyzetet annak veszélye nélkül, hogy a pszichiátrián kössek ki. – De honnan tudja? És hisz benne? – Ez nem telefontéma, Dmitrij Alekszejevics, ezt meg kell értenie – felelte szárazon. – Kérem, várjon meg, és legyen óvatos. A telefon kattant egyet, és panaszosan felbúgott. Vagy egy percen át hallgattam a rövid búgásokat, végül visszaakasztottam a kagylót a helyére, és felkapcsoltam a biztosítékokat. Visszamentem a szobába, és óvatosan megnéztem a tükröt: természetfölötti jelenség semmilyen nyomát nem láttam benne. A varázslat eloszlott, valószínűleg épp abban a pillanatban, amikor Nabatcsikov felhívott telefonon. Próbáltam azt gondolni, hogy az őrnagy, aki két lábbal áll a földön, képes lesz megvédeni minden megmagyarázhatatlantól, és a rendőrség buldogharapása erősebb, mint a yucatáni árnyak utánam tapogatózó csápjai. Nem bíztam még rá a titkomat, de valamit már tudhatott, ezért készen álltam rá, hogy sok mindent elmondjak neki. Túl nagy volt nekem ez a teher ahhoz, hogy egyedül cipeljem, és nem én kértem, hogy a vállamra tegyék. Vajon tudja, hogy milyen veszélynek teszi ki magát? Sejtenie kell, különben aligha figyelmeztetett volna ilyen ellentmondást nem tűrően. Rögtön lefeküdtem, hátha így könnyebben eljön a reggel, de az idegességtől csak

reszkettem, a félálom sekély vizében forgolódva, és nem tudtam rendesen kialudni magam. S aztán egyszer csak hallottam, ahogy az őrnagy kaptat is felfelé a lépcsőn, és már a küszöbön vártam, amikor a csengő felé nyúlt. Nabatcsikov műbőr aktatáskát szorongatott a kezében. A cipőjét sem vette le, otthonosan besétált a konyhába, letette az aktatáskát az asztalra, és sokatmondón rám pillantott. Vártam. – Hát tényleg azt hitte, hogy eltitkolhatja a rendőri szervek előtt, milyen mértékben érintett ebben az ügyben? – mondta Nabatcsikov inkvizítorian nyájas mosollyal. – Tudja – kezdtem idegesen –, egyszerűen a körülmények annyira nem mindennapiak, hogy már abban is kételkedni kezdtem, hogy normális vagyok... Maga is látta a jaguár nyomait, de ez még nem minden, volt egy gólem is... – Nincs itt semmilyen gólem meg jaguár – ráncolta össze a homlokát. – Hiszen felnőtt ember! És ne terelje másra a beszélgetést, ennek semmi köze az ügyhöz. – Hogyhogy semmi köze?! – tiltakoztam, de ő türelmetlenül legyintett. – Miért nem mondta el, hogy tudja, miért halt meg a szomszédasszony? Tudja, hogy ezért önt kell elsőnek gyanúsítanunk? – Engem? De hiszen maga is látta, hogy engem is megtámadtak... – motyogtam zavartan. – Sőt elsősorban engem támadtak meg... A jaguár... vagy alakváltó... – Mit akar azzal a jaguárral? – mondta bosszúsan. – Kihallgatta, miről beszélgettünk a lépcsőházban, és most minden kis szalmaszálba belekapaszkodna, mi? Miért nem mondta el a lényeget? – A lényeget? – Maga kezdettől fogva tudta, hogy az egész ügy maga meg a munkája körül forog! – De ezt meg honnan... Ekkor ő, azzal a mozdulattal, amellyel a hentes felvágja a kismalac hasát, kicsatolta az aktatáskáját, mélyen belenyúlt, és egy köteg vértől mocskos papírlapot húzott elő. – Felismeri?! Hát persze hogy rögtön felismertem – az első néhány fejezet fordítása volt, az indigós másolat, amit valaki elvitt, miután egy gyenge pillanatomban ott hagytam a szemétledobó mellett. De hogy kerültek az őrnagyhoz? – Hát nem maga adta oda a szomszédasszonynak, hogy olvassa el? Ne nézzen így rám, a rendőri szervek számára nem jelentett nehézséget kideríteni, kié a fordítás. A margón lévő megjegyzéseket ugyanazzal a kézírással írták, mint a maga panaszát, amelyet a házkezelőséghez juttatott el a házban lakó alkoholisták miatt. Már persze ha ez a feljelentés nem annak a gólemnek a műve – húzta gúnyos félmosolyra a száját. – Hát a szomszédasszonynál voltak? – mondtam őszinte csodálkozással, mert sehogy sem állt össze a kép. – Ő persze nem nagyon tudta értékelni ezt a munkát – lebbentette meg Nabatcsikov az orrom előtt a papírköteget–, úgyhogy csak feltette a szekrény tetejére, a régi újságok közé. A gyilkos, aki a papírokat kereste, nem is sejtette, hogy ott lehetnek... – Biztosíthatom, hogy én nem... Nem voltunk olyan viszonyban, hogy... Nem tudtam értelmesen befejezni a mondatot: már máshol jártak a gondolataim.

Szegény Szerafímova Antonovna... Azt hittem, démonok vagy alakváltók lopták el a papírokat, de kiderült, hogy az én kíváncsi szomszédasszonyom megelőzte őket. És nyilván még el is olvasta, mielőtt eltette volna a többi kidobandó papírlom közé. Ez azt jelenti, hogy szörnyű halála a földrengés éjszakáján nem volt véletlen? „Ők” eljöttek érte, pontosan úgy, ahogy az irodavezetőért? Ahogyan eljöttek értem is? Az őrnagy mintha követte volna gondolataim menetét. – Aligha fordítottunk volna különösebb figyelmet ezekre a papírokra, ha nincs egy bizonyos Szemjonov polgártárs eltűnése a háttérben, aki az Azbuka fordítóiroda munkatársa volt. Nem kell észkombájnnak lenni, hogy összekössük a két gyilkosságot. Igaz ugyan, hogy Szemjonov polgártársból csak öt liter vér maradt, mely egyenetlenül oszlott el az iroda húsz négyzetméteres területén. Meglepő egybeesés, hogy épp Szemjonov polgártárs vette át öntől a spanyol nyelvből készített fordításokat, amit a megrendelési napló is tanúsíthat. Csak annyi erőm maradt, hogy egyfolytában bólogassak. – És tessék, tegnap, csak néhány perccel azután, hogy éjfélt ütött a Kreml órája, ott kellett hagynom a családomat és barátaimat, hogy Bibirevóba menjek, mert újév éjszakáján az egyik új építésű ház tetején ismeretlen személyek csoportja más személyek mellkasát nyitja ki, kitépi a szívüket, és levágja a fejüket. Biztosíthatom, hogy annyi vért még soha nem láttam... – Itt megállt, hogy kiélvezze az ijedtségemet és undoromat, olyan arckifejezéssel, amilyennel a gyerekek kínozzák a rovarokat. – És mit találunk a bűntett helyszínén? – mondta az őrnagy drámai hangon, miután látta, hogy elérte a kívánt hatást. – A maga munkájának folytatását, Dmitrij Alekszejevics. És még valami homályos feljegyzéseket is a világvégéről. – Mi az, hogy a folytatását? – kérdeztem döbbenten. – Mindjárt, mindjárt... – Újra az aktatáskába mélyesztette a kezét, és újabb vérfoltos lapokat húzott elő. – Nézzük csak... hol is volt... Aha... „Mert korról korra felfedi a maja nép és az egész világ jövőjét, és megjósolja világunk végét, pontosan megjelölvén az évet és napot, amikor az ég a földre omlik.” – Félhangosan motyogva vezette ujját a sorokon, és folytatta: – Na, itt van. „Hogy a kézirat megnevezi azon előjeleket, melyek az Apokalipszist megelőzik, hogy a beavatottak figyelmeztethessék a többi maját, s legyen elég idejük imádkozni, és megtenni minden előkészületet. Hogy ez a tudás titok, a titkot pedig egyként őrzik emberek, démonok és istenek.” – Diadalmasan elmosolyodott, és letette a lapokat az asztalra. – így áll a dolog. Megtaláltuk a maga fordítását, vagy annak nyomait, mindhárom gyilkosság helyszínén, melyek közül az egyik, ezt kéretik jól megjegyezni, többszörös gyilkosság volt. Arra kell gondolnunk... Egészen az ajtóhoz lapultam, és megpróbáltam megnyugodni, összeszedni a gondolataimat, és gyorsan érveket sorakoztatni fel, amivel visszaverhetem a támadást. – Most elmondom magának, mi folyik itt, maga pedig szépen elmondja nekem, mi a szerepe ebben a históriában. Moszkvában valami pogány szekta garázdálkodik, amelyik az indián jóslatok hatására beképzelte magának, hogy itt a világvége. Meggyőződésüket azok a szövegek is alátámasztják, Dmitrij Alekszejevics, amelyeket ön fordított le. Bár az sem kizárt, hogy ön írja őket. A lényeg, hogy rituális gyilkosságokat hajtanak végre. Időnként azok válnak áldozattá, akik az útjukban állnak, vagy az ön útjában, vagy pedig

véletlenül mit sem sejtve megérintik az ön szent írásait – vonta fel ironikusan a szemöldökét. – Hasonló esetek ismertek nálunk is, és a külföldi kollégák gyakorlatában is. Sátánisták, a mittudomén, minek a tanúi, óhitűek... A bűnözők, ahogy az lenni szokott, Isten által kiválasztottnak tartják magukat, és azt hiszik, hogy az Armageddon után vállon veregetik őket... Szóval az ujjlenyomatokat felvettük, a szakértők dolgoznak, hamarosan lesznek eredmények is. Amíg várunk az eredményekre, nem tudjuk magát vád alá helyezni, úgyhogy addig önként beismerheti, hogy maga a szekta szellemi vezetője. Kétségbeesetten megráztam a fejem, mintha kezem-lábam meg lenne kötözve, és még a számat is kipeckelték volna, és csak így tudnám kifejezni, hogy nem értek egyet az ítélettel. De mivel Nabatcsikov ezúttal segítőtárs nélkül jelent meg, neki kellett eljátszania a jó és a rossz rendőrt is. Egyszeriben eltűnt a baljóslatú arckifejezés borotválatlan arcáról, megértő és együtt érző mosoly váltotta fel. – Vagy lehet, hogy ön is áldozat? Hogy csak felhasználták? Kényszerítették rá, hogy foglalkozzon ezzel a szöveggel? És most már túl késő kiszállni, mert veszélybe kerülhet az élete? – Nem tudtam, kihez forduljak... – suttogtam. – A rendőrség nem foglalkozik misztikával... – Ha tudná, mi mindennel foglalkozik minálunk a rendőrség... – Nagyot sóhajtott, és valamiért megütögette a hasát. – Én mondom magának, nincs itt semmiféle misztika. A saját szemével látta azt a tigrist vagy az ördögöket? Nem! Senki sem látta őket! Egyszerűen a bűnözők megpróbálják elterelni a figyelmünket. Vagy lehet, hogy ez is a szertartásuk része. De térjünk vissza az ügyünkre. Tehát azt állítja, hogy ezeket a szövegeket spanyolból fordította. Be tudja mutatni az eredetit? – Természetesen. Várjon egy kicsit. – Egy pillanatra otthagytam a konyhában, és már hoztam is a kivágott spanyol lapokat. – Ezt az anyagot az ügyhöz csatoljuk – közölte kérlelhetetlenül, és a lapok már el is tűntek az aktatáskájában. – De hát vissza kell adnom a fordítóirodának... – Ne aggódjon, majd mi leadjuk. De először is meg kell mondania, melyik fordítóiroda az – mondta jezsuita mosollyal. – Neve, címe? – Akab Tzin – mondtam, és utána le is kellett betűznöm. Miután nagy, kerek betűkkel mindent felírt a jegyzetfüzetébe, Nabatcsikov megfenyegetett a ceruzával: – A következő napokban mindenképpen maradjon itthon! Néhány óra múlva felkeressük a cégét, és onnan már nincs messze a megoldás. De ha követik magát, márpedig minden bizonnyal követik, akkor nem lesz könnyű ép bőrrel megúsznia ezt az ügyet – mondta, azzal összeszedte az asztalról a papírokat, és elindult a kijárat felé. – Ennek is mért pont most kellett történnie – morogta, miközben a kabátját gombolta. – Tegnap olyan jó volt minden... Ma este meg színházba kellett volna mennünk a gyerekekkel, hogy megnézzük Anyiszimovát... – Milyen Anyiszimovát? – kaptam fel a fejem.

– Valentyina Anyiszimovát. A bábszínházban. Azt mondják, kitűnő előadás, LatinAmerika meghódításáról szól, azt hiszem. Voltunk már a Petruska kalandjai-n is, nagyon élvezték a gyerekek... – Álljunk csak meg... Anyiszimova nem meghalt tíz évvel ezelőtt? – kérdeztem csodálkozva. – Ugyan már! Dehogy halt meg! Ezt meg honnan szedte? Két héttel ezelőtt voltunk azon az előadáson, még ki is jött meghajolni... Hirtelen úgy éreztem, elhagyott a valóságérzetem, s hogy meggyőződjek róla, hogy nem álmodom, Castaneda módjára a tenyeremre pillantottam, és lopva még a lábamat is megcsíptem. – Na, tartson meg jó emlékezetében – mondta Nabatcsikov, amikor átlépte a küszöböt. – Viselje magát jól, akkor holnap még találkozunk. – Ha el nem jön a világvége – motyogtam az orrom alatt, de ő így is meghallotta. – Csak nem hiszi el ezeket a badarságokat? – csóválta a fejét csalódottan az őrnagy. – Térjen észhez, semmi sem fog történni! Mintha csak neki felelnének, az utcán felbőgött egy autó riasztója, aztán egy másiké is, és néhány pillanat múlva, mintha megfertőzték volna egymást, már az egész utca zengett a járműveknek ettől a spontán csoportos hisztériás rohamától. A konyhából már hallottam az edények ismerős csörömpölését, és Nabatcsikovnál hamarabb felfogva, mi történik, odakiáltottam neki: – Ide! Gyorsan! Földrengés! A falak, ablakok, a liftakna rácsos harisnyája mind összemosódtak, elveszítették körvonalaikat, mintha nem is kemény anyagból lennének, hanem reszkető, képlékeny zseléből. Ez a hideglelés a talpunkon és az ajtófélfát szorongató kezünkön keresztül átterjedt ránk is, és még hosszú percekig olyan kíméletlenül rázott minket, hogy azt gondoltam magamban: na, ez az... Hallottam, ahogy nyögdécsel a ház – masszív építmény volt, melyet félelemből és lelkiismeretből építettek német hadifoglyok, akiket mogorva NKVD-sek őriztek géppisztollyal –, ellenkezett, keményen kapaszkodott a földbe, mint egy évszázados tölgy. A plafonon szerteágazó repedések futottak végig, nagy táblákban potyogott a vakolat, téglák törtek szilánkokra, valahol az egyik felső emeleten hatalmas csattanással leszakadt valami súlyos dolog. Riadt kiáltozással, női jajveszékeléssel telt meg a lépcsőház. A két emelet között ördögi csikorgással elakadt liftben valaki rémülten üvöltött. Ez a roham sokkal tovább tartott, mint az első földrengés – akkor jóformán még fel sem fogtam, mi történik, és már vége is volt. Most, amikor a föld végre elcsendesült, sehogy sem tudtam elhinni, hogy tényleg vége van, és kaptunk még egy kis időt. Megdörzsöltem a szemem, és felkrákogtam a port a tüdőmből. Nabatcsikov már talpon volt, és fehér arccal, mint egy kabuki-színész, porolta le a ruháját. – Minden érvényben marad – közölte. – Ne hagyja, hogy megfélemlítsék! – De hiszen... – Még mondtam volna valamit, de ő már céltudatosan vágtatott le a lépcsőn, én pedig utánakiáltottam: – Tiszta fehér a háta!

••• El kell magyaráznom, miért szegtem meg az őrnagy tilalmát, és miért indultam el mégis az Akab Tzin fordítóirodába. A találkozásunk egyáltalán nem úgy sikerült, mint vártam. A figyelmes hallgatóság és védelmező helyett megint a hatalom cinikus képviselője állt előttem, és már nem is értettem, miért reménykedtem benne, hogy a rituális gyilkosságok után valóban csodás átalakuláson ment keresztül. Nem csoda, hogy becsapottnak éreztem magam, amikor tolvaj módra elragadta tőlem a napló oldalait, utána pedig közömbösen otthagyott ebek harmincadjára – nem mindegy-e, hogy a metamoroknak vagy gyilkos szektásoknak –, és csak annyit mondott, hogy „viselje magát jól”. Vihar kavargóit lelkemben; most, hogy rájöttem, átvertek, kihasználtak, úgy éreztem, csak a magányom és a naivitásom sugalmazhatta azt az ostoba döntést, hogy tárjam fel az őrnagy előtt a lapjaimat. Úgy éreztem, én magam árultam el azokat, akik rám bízták a Világegyetem titkát. És most azon voltam, hogy kerüljön bármibe, jóvátegyem a bűnt, melyet elkövettem. Ezért vagy húsz percen át próbáltam hívni az Akab Tzin számát, de hiába. Miután több százszor meghallgattam a búgást a vonal másik felén, beletörődtem, hogy biztosan megsérült a telefonkábel, aztán sietve felöltöztem, és már kint is voltam az utcán. Előbb kellett odaérnem az irodába, mint a rendőrségnek, hogy figyelmeztessem őket, és egyúttal megbánjam bűneimet, és ha lehet, bűnbocsánatot nyerjek. Mindenhol szirénák üvöltöttek; az udvar közepén versenyt villogott egy mentő és egy rendőrségi UAZ, és az ápolók, fehér köpenyükre húzott dzsekiben, ott sürgölődtek a földön sorakozó hordágyak körül. Nem csoda, hogy valakinek nem bírta a szíve, gondoltam, ha még egy kicsit tovább tartott volna, most alighanem én is ott feküdnék... Néhány arbati ház észrevehetően megroggyant; az egyik új építésű, újgazdag háznak mintha gerincét törte volna a földrengés, a szemünk láttára kezdett összeroskadni, miközben tűzoltóautók és narancsszínű mentők riadt raja vette körül. A Szadovoje körút, amelyet az átlagos napokon is gyakran eldugaszolt az autóforgalom trombózisa, most egész hosszában teljesen bedugult. Itt már nem lehetett segíteni: beállt a rigor mortis, úgyhogy tudomásul vettem halálát, és gyalog indultam tovább. A metró is láthatóan az utolsókat rúgta: tölgyfa ajtói görcsösen szélesre tárva, és mocskos, lökdösődő, tajtékzó utasok zúdultak ki rajtuk. Elképesztő tömeg tolongott az utcákon, ráadásul a legtöbben tanácstalanul topogtak egy helyben, vagy holdkórosként kószáltak fel és alá, nyilván a pánik hatására kirohantak a házukból, és most nem mertek visszatérni, félve az újabb lökésektől. A házak egyforma sorát már jó néhány romba dőlt épület törte meg, az egyiknél két koszos öregasszony vadul dobálta félre a téglákat, talán az elveszett macskájukat keresték, és sehogy sem akartak odébb menni, hiába noszogatták őket az időközben a helyszínre érkezett mentőalakulatok emberei. Lapátfülű rendőrtisztesek kergették el félszegen a félszeg fosztogatókat a sikkes boltok kristálymorzsává tört kirakataitól, pocakos közlekedési rendőrök tisztították meg a terepet a megkülönböztetett jelzésű járművek számára, mellékutcákon szlalomozó mentőautók szedték össze a sérülteket a kapuk alól.

A téli ünnepek tegnapi pompás hangulatából semmi sem maradt: egyetlen éjszaka sokkal melegebb lett, a hóbuckák megfeketedtek és összeroskadtak, mint kockacukor az alátétben, amire kilötyögött a tea. Sáros latyak cuppogott az ember talpa alatt, amitől nemcsak a cipője lett csupa kosz, hanem nadrágja is. Szokatlanul meleg és nyirkos volt a levegő. Futottam, ahogy bírtam, azután kifulladtam, és csak kimerültén baktattam a romok mellett, melyeken hangyákként nyüzsögtek az emberek, síró asszonyok, ordító gyerekek, összetört autók és terjeszkedő sátorvárosok mellett haladtam el, meg fekete műanyag zsákok sorai mellett, és felnőtt emberek mellett, akik úgy beszéltek egy-egy ilyen zsákhoz, mintha az eleven lányuk, apjuk, feleségük volna... Nem lehetett ráismerni Moszkvára: egyetlen iszonyatos pofon letörölte minden csillogását, minden könnyed, jóllakott derűjét; a polgárok, akik máskor magabiztosan és gőgösen nézelődtek, most tehetetlenül, kétségbeesetten lestek jobbra-balra. Az újévi szerpentinek foszlányait sűrű bűzzel terhes, baljóslatú szél sodorta az utcákon, hol megmártotta egy-egy barna pocsolyában, hol újra felkapta őket. A Prelúdium véget ért. Szerencsétlen hülye vagy! Engedelmesen átadtad a naplót ennek a cinikus, hitetlen gazembernek, ilyen olcsón eladtad a lelked a rendvédelmi szerveknek, most meg a homokba dugod a fejed. így felülni a legsablonosabb nyomozói trükknek és néhány álságos együtt érző szónak... Mit fogok most mondani, amikor üres kézzel beállítok az irodába, nincs nálam se a fordítás, se az eredeti fejezet, és ott állok majd, mint egy szerencsétlen bűnbánó Júdás? De a legjobban attól féltem, hogy Nabatcsikov megelőz, és mire odaérek a házhoz, melyben az Akab Tzin található, az egészet körülzárja a rendőrség. No de úgy látszik, ezen a napon a zsaruknak volt bőven dolguk a szektások meg fordítók nélkül is; semmi jelét nem láttam annak, hogy akcióra készülnének. Egyeden pillanatra sem volt nyugalomban a bejárati ajtó: jöttek-mentek az emberek, a földrengés semmilyen hatással nem volt az épületben nyüzsgő életre. Átcsusszantam a biztonsági őr mellett, aki éppen elbambult, beszálltam a liftbe, és megnyomtam a negyedik emelet gombját. Az ajtó nem zárult be, a lift meg sem moccant, pedig a világítás működött. Megnyomtam egy másik gombot, csak hogy lássam, működik-e a lift, és néhány másodperc múlva a harmadik emeleten voltam, ahol valami pénzügyi elemző társaságnak volt irodája. Onnan sem sikerült eljutnom a negyedikre, az átkozott lift egyszerűen nem reagált. Megint lementem a földszintre, de hiába kerestem a tűzlépcsőt, úgyhogy végül feladtam, és odaléptem a biztonsági őrhöz. A szokásos egyenruhában volt, de őt eddig még nem láttam itt. – Valami baj van a liftjükkel – mondtam minden bevezető nélkül, – Hogy micsoda? És egyáltalán hová megy? – állt fel fenyegetően, borzolva a bajszát. – Az Akab Tzin fordítóirodába, a negyedik emeletre. A liftjükben nem működik a gomb, a negyedikre egyáltalán nem lehet felmenni. – Szórakozik velem, vagy mi? – komorult el. – Miféle fordítóiroda? Itt csak bankárok vannak. Nincs itt semmilyen fordítóiroda, és soha nem is volt. Nem emlékszem ilyenre, pedig már két éve itt ülök.

– Nem, maga szórakozik velem! – kezdtem felhúzni magam. – Hogyhogy nincs, amikor pár nappal ezelőtt egy fordítást adtam le itt? Mondom, ott vannak, a negyediken! – Miféle negyediken? Menjen ki az utcára, elvtárs, és nézze meg kívülről – ez az épület csak háromemeletes! Az a gomb meg soha nem működött, egyszerűen csak ott van, mert nem találtak háromemeletes házhoz való panelt, hát betették ezt. Viszontlátásra! – tuszkolt a kijárat felé fenyegető pocakjával. Tényleg csak három emelet volt. Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre? Legalább tízszer megszámoltam az emeleteket, aztán körbejártam az épületet, és utána a biztonság kedvéért még egyszer megszámoltam, Az épület ugyanaz volt, semmi kétség, de az „Akab Tzin fordítóiroda” feliratot sehol sem találtam. Tudtam jól, hogy mennyire hülyén nézhetek ki, mégis egyenként letörölgettem a kabátujjammal az összes sárgaréz feliratot – hátha sebtében álcázták valahogy, vagy esetleg érzékcsalódás áldozata lettem. De hiába, sehol sem jelent meg a keresett felirat; a cégtáblák ráadásul jócskán össze voltak karcolva, és kissé már meg is fakultak, egyszóval látszott, hogy nem az első hónapjukat tőlük itt. Dühösen köptem egyet, hátrafordultam, és éppen beleütköztem egy középmagas, sovány öregemberbe, aki a hátam mögött állt, olyan prémes sapkával a fején, amilyet régen a szovjet nómenklatúra tagjai viseltek. Ő is jó alaposan átvizsgálta a cégtáblákat, pislogva szarukeretes szemüvege mögül. – Elnézést, meg tudná mondani, nem itt van az a fordítóiroda? – érdeklődött. – Két napja még itt volt... Azt hiszem... – feleltem elbizonytalanodva. – Á, igen... No persze... Hát akkor, úgy látszik, más módszert kell találnom... – motyogta elgondolkodva. – Köszönöm, nagyon sokat segített... – És reumatikus pingvinjárással elindult. Nagyon siethetett, mert nem vette észre, hogy a zsebéből kicsusszant és a sárban landolt egy kis papírfecni. – Várjon! Leejtett valamit! – szóltam utána, de mire odaértem, ahol kiesett a zsebéből az a papírdarab, ő már eltűnt a sarok mögött. Felvettem és széthajtogattam a papírdarabot. Régi madártollal volt ráírva egy elmosódott cím. Kisilabizáltam az utca nevét és a házszámot. „Itzamna utca 23.”

EL FIN DEL MUNDO

Véletlen egybeesés? Az nem lehet! Itzamna nevét jobban ismertem, mint bármelyik másik maja istenét. A maja panteon legidősebb istene, az írásbeliség feltalálója, a tudósok, asztrológusok védelmezője, a fényes Ixchel férje... Szédítő sebességgel vibráltak fejemben a gondolatok. Mintha a halálkanyaron vinne keresztül egy elátkozott hullámvasút, képtöredékek, átgondolatlan, kimondatlan mondatfoszlányok között, teljes erőmből kapaszkodók, miközben a következtetések minden eddiginél meredekebb emelkedőjén süvítünk... Az öreg ugyanazt kereste, amit én, a fordítóirodát, amely a biztonsági őr közlése szerint nem létezik, és soha nem is létezett, pedig én többször is jártam ott. Mindegy, hogy valahol a levegőben lebeg az iroda láthatatlanul, és csak százévenként egyszer nyit kaput a mi világunkra, vagy pedig egyszerűen csak a pincében található, és most, számítva a rendőrségi álarcosbálra, mély konspirációval elrejtették. Most mindez lényegtelen, csak egy dolog számít: legalább két személy számára igenis létezik ez az iroda. Az egyik az, aki a napló mind újabb részleteit odaviszi, a másik pedig én vagyok, aki lefordítja a spanyol szöveget oroszra, és fejezetenként leadja nekik a fordítást. És ha a fordítóiroda csupán egy olyan postafiók, amit két ember használ? Hiszen néhány perccel ezelőtt beszélgettem egy emberrel, aki éppúgy, mint én, biztos volt az Akab Tzin fordítóiroda létezésében! Nem volt egyértelmű a kapcsolat az öregember és a munkám között, és talán a kétségbeesés és a skizofrénia számlájára írhatnánk, hogy feltétlenül találni akartam ilyen kapcsolatot, ha nincs az a bizonyos papír a maja isten nevével. El lehetett volna bárhogyan is képzelni, hogy ez csak bizarr véletlen egybeesés? Mivel már tudtam a választ, markomban szorongatva a papírfecnit, a sarok mögött eltűnt öregember nyomába eredtem. Valami azt súgta, az Akab Tzint többé nem találhatom meg. Csak találgathattam, mi történt, miért torlaszolták el a bejáratot, vagy miért tűnt el a misztikus iroda a mi dimenziónkból; de eltűnt, az biztos, éspedig végérvényesen. Talán azért, mert nem álltam ki a próbatételeket, s így méltatlannak bizonyultam a rám bízott üzenetre, gyávaságból és tudatlanságból kiadtam az égi tudást a földi hatalmaknak? Vagy talán azért, mert a konkvisztádor több száz éves naplója volt a belépőjegy ebbe a varázslatos világba, ahová a napló lapjai nélkül földi halandónak tilos a belépés? De még ha az Akab Tzin egyszerűen csak evakuálta is magát, miután felhívták őket a rendőrségtől – a lényeg, hogy minden bizonnyal a legcsekélyebb esélyem sem maradt, hogy újabb megbízást kapjak tőlük, miután kiadtam az irodát a zsaruknak, és elveszítettem az eredeti könyv egyik fejezetét. Akárhogy is, elszakadt az egyetlen ködbe vesző kötélhíd köztem és a megrendelő között; s ezzel megfosztottak a lehetőségtől, hogy önállóan döntsék. Talán ezért éreztem

úgy, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor lehajítanak Isten hintájáról, és megint a poros útfélen kell baktatnom, az egyszerű, átlagos emberek értelmetlen életét élve – jóllehet tegnap még én magam akartam úgy dönteni, hogy nem folytatom a napló fordítását. És tessék, erre a sors – figyelmetlenségből vagy irgalomból – még egy utolsó, valószerűtlen eséllyel ajándékozott meg: hogy találkozhassam magával a titokzatos megbízóval vagy legalábbis a közvetítőjével. Egyszerűen nem volt jogom ezt elszalasztani! A két-három perc alatt az öreg egészen messzire el tudott távolodni tőlem, és ha nincs az a régimódi sapka a fején, amely rángatózva, mint a horgász úszója, fel-felbukkant a fejek tengeréből, ahogy sántikálva távolodott, biztosan szem elől tévesztettem volna. A sűrű tömegbe vágódtam, könyökkel törtem az utat, nem törődtem az ellenállással, szitkokkal, csak mentem a célom felé. A báránybőr sapka ringva úszott a tömeg sodrásában, miközben én jó hat vagy akár hét csomóval is haladhattam, mint egy megtermett cápa. De hiába, érthetetlen módon egyetlen méterrel sem csökkent a távolság közöttünk. Bármilyen ádázul, kézzel-lábbal küzdöttem, bőven rászolgálva az éles könyökösökre és szitkokra, bármilyen erővel eveztem, egy hajszálnyival sem kerültem közelebb az öregemberhez. Cudar érzés volt, mintha olyan lázálomba kerültem volna, amelyik az összes erőt kiszívja az ember izmaiból: hiába erőlködsz, hiába próbálsz futni, olyan a lábad, mint a kocsonya, és egy lépésnyit sem haladsz előre. Hirtelen megrándult a sapka, mintha egy hatalmas hal bekapta volna a horgot, és élesen jobbra kanyarodott, majd eltűnt a szemem elől. Megpróbáltam megjegyezni, hol merült el a tömegben, kiugrottam az úttestre, majdnem egy basszus hangon búgó teherautó elé, és tovább vágtáztam a járda mentén, időnként felugorva, mint egy repülőhal, hogy körülnézhessek. Na, ott van az a reklámtábla, ami mögött eltűnt! A tömeg főáramából egy kis utcácska nyílt oldalra; lehet, hogy oda fordult be az öreg? Újra berontottam a tömegbe, a vállammal csapdosva átverekedtem magam a széles járdán, és tépetten, csapzottan eljutottam a hitvány, néptelen utcácskáig, amelyben vedlett vakolatú, kétemeletes házak sorakoztak. Szó se róla, ezen a napon hihetetlenül szerencsés voltam: háromszáz méterre tőlem újra megpillantottam a jellegzetesen sántikáló öregembert. Ha csak egy kicsivel később érek oda, már csak bottal út hetem a nyomát: épp a következő kereszteződéshez ért, és befordult balra. – Álljon meg! Álljon meg! – kiáltottam teli torokból, de ő rám se hederített. Az utca, ahová befordult, még az előzőnél is gyanúsabb hely volt: régi, macskaköves úttest, koszos házak bedeszkázott ablakokkal, sehol egy autó, sehol egy lélek. Ennek ellenére eszem ágában sem volt felhagyni az üldözéssel – hiszen ha az öreg tényleg az volt, akinek gondoltam, akkor tőle választ kaphattam az összes kérdésemre. Mindegyikre! Ki tudhatná rajta kívül, hogyan végződött az expedíció, és mi lett a sorsa az indián jövendölésekben hívő, áldozati kútba vetett konkvisztádornak? Hiszen nála kell hogy legyenek a további fejezetek, már amennyiben léteznek. Azért ment be az irodába, hogy érdeklődjön a fordítás felől, amit az őrnagy lefoglalt, vagy esetleg újabb fejezetet

akart átadni nekik? Lehet, hogy az új fejezet most is épp nála van, és semmi mást nem kell tennem, mint utolérni, bemutatkozni, elmagyarázni... Csak utolérni? Reumatikus mozgása ellenére az öreg elképesztő sebességgel haladt. Már égett a tüdőm, szívem majd kiugrott a helyéről, minden izmom sajgott, de nem állhattam meg, hiába követelte a testem. Újra és újra odakiáltottam a fürge öregnek, de hasztalan, s csak megtörtem vele légzésem ritmusát, mely úgy-ahogy alkalmazkodott a rohanáshoz. Talán túl nagy volt a távolság köztünk, talán valóban rosszul hallott, de az is lehet, hogy észrevette, hogy követem, és nem mert megállni. Amikor végre lelassította lépteit, már azt hittem, eljutott a füléig az egyik kiáltásom. De, mint kiderült, csak tájékozódott, s aztán egy szempillantás alatt eltűnt a legközelebbi kapualjban. Amíg én leküzdöttem a köztünk lévő jó háromszázötven lépésnyi távolságot, ő kihasználta az így szerzett előnyt, és egyszerűen felszívódott az udvarban. Egy kicsit haboztam, azután mentem tovább, és próbáltam megkeresni. Soha életemben nem találkoztam Moszkvában ilyen furcsa udvarral, amely ennyire kilógott volna a térből és időből. Mintha egy, a középkori Európában játszódó filmbe csöppentem volna, Escher fantasztikus grafikáival vegyítve. Kanyargós, szűk kis átjárók, teledobálva minden elképzelhető és elképzelhetetlen lommal: lyukas babakocsikkal, törött bútorokkal, rozsdás biciklikkel és félig összetört gipszszobrokkal; alacsony kerítések megdőlt kapukkal, melyek úgy-ahogy őrizték valakinek a tulajdonát, égbe vezető tűzlépcsők, és mindezek fölött, a legfelső emelet szintjén fából épült, fedett galériák, amelyek mintha valami francia nemesi kastély tetejéről kerültek volna ide. Valahonnan beszédhangok szűrődtek ki: vidám és pajkos gyerekhangok, egy nő szerelmes turbékolása, dübörgő szitkozódás, csörrenő tányérok egy ünnepi asztalon, de sehol egy lélek, a poros ablakok ugyanolyan halottak és üresek maradtak. Arra tippeltem, hogy az öregember szándékosan választotta ezt az udvart, csak el akart rejtőzni előlem. Akárhogy is, de bevált a terve: sehol sem láttam, lépéseinek zaját pedig elnyomta a felém áramló sok egyéb kísérteties hang. Egy ideig még bolyongtam, amíg egy zsákutcába nem jutottam, melynek végén alacsony faajtó állt palából kirakott ellenző alatt. A lépcsőház szintén szokatlan volt, leginkább egy komor aknára hasonlított, s a fal mentén szűk, nagyjából fél méter széles, korlát nélküli lépcső vezetett fel. A mindenható Itzamnára mondom, még fel is másztam volna, egészen a legvégéig, csak elkapjam végre azt a megfoghatatlan öregurat. De akkor fény négyszögét pillantottam meg magam előtt – egy ajtót lengetett ott a huzat. Mégsem volt ez zsákutca, az öreg nem mászott fel azon a rozoga lépcsőn, hanem kislisszolt az utcára az átjáróház másik ajtaján. Utána! Meglöktem az ajtót, és kirohantam, de azonnal megtorpantam, mint akibe villám csapott. Nem tudom, miféle labirintus volt ez, de egyenesen abba az arbati mellékutcába vezetett, ahol valamikor a gyermekkönyvtár volt, amelynek a helyére aztán az első fordítóirodám költözött be. Egészen közel voltam az otthonomhoz, s a visszaút harmadannyi ideig sem tartott, mint amennyi idő alatt eljutottam az Akab Tzinhez, pontosabban az Akab Tzin hűlt helyéhez. Micsoda ördöngösség ez? Ellentétben azokkal a furcsa utcácskákkal és udvarokkal, ahová úgy követtem a

megrendelőt, mint Alice Csodaországban a fehér nyulat, ez az utca tele volt emberekkel. A hozzám legközelebb eső lakóépületet mintha óriás baltával hasították volna ketté: a seb már annyira szétnyílt, hogy kilátszottak a belső szervek. A földszinttől az ötödik emeletig félbevágott lakásokat lehetett látni a résben: hol egy régi tapétával borított hálószobát, hol egy frissen felújított ebédlőt, hol egy szakadék fölött lógó vécécsészét. Mint egy nagy, kinyitható babaház, olyan volt az épület. Néha felcsillant a mentőalakulatosok ruhája, ellenőrizték, van-e még élő ember a romok között. A lépcsőház előtt egy díványokból, tévékből, számítógépekből és ruhával teletömött bőröndökből rakott kis domb állt – a lakók kimentették legértékesebb holmijukat, amíg a rendőrség le nem zárta az épületet. Most pedig a ház körül zsúfolódó tömeg keservesen zúgott, követelték, hogy a rendőrség oldja fel a kordont, és engedjék őket vissza a haldokló épületbe. Épségben van-e még a régi könyvtár épülete? Összeszorult a szívem: ez a szürke, hitvány arbati ház azon kevés helyek egyike volt Moszkvában, melyekre megmagyarázhatatlan gyöngédséggel gondoltam. ...A földrengés megkímélte. A tizenkilencedik századi, fából épült ház erősebbnek bizonyult, mint a sztálinbarokk épületek, az elit monumentális épületkomplexumai vagy a Hruscsov idején épített sokemeletes kalyibák. A bűnügyi rendőrség plombáját leverték – vagy a konkurens béemes csoport lehetett, vagy a fosztogatók, akik úgy gondolták, körülnéznek a bezárt irodában, hátha találnak valami értékeset. Magam sem tudom, miért, a kilincsre tettem a kezem: meglepően könnyen engedett, és az ajtó elégedetlen nyikorgással kinyílt. Kői bevizslattam, mint egy tolvaj, és beléptem. Sűrű, fülledt félhomály volt odabent, mint egy évszázados kriptában. Az alászálló téli nap már nem tudott átsütni a koszos ablakokon. A helyiség mélyén ott sötétlett egy szörnyű, széles sáv: az iroda tulajdonosait bizonyára azóta sem engedték be ide, a rendőrségnek pedig sürgősebb dolga is akadt, mint hogy feltakarítsa a gyilkosság nyomait. Nem mertem jobban körülnézni, csak odaléptem a pulthoz, mely mögött régebben Szemjonov fogadott. A rossz világítás miatt az íróasztalát szinte egyáltalán nem láttam, de mintha csak megéreztem volna, hogy ott lesz. És ott is volt, ott feküdt a pulton, porral és vakolatdarabokkal borítva. Elég volt egyszer végigsimítanom ujjammal a bőrt, hogy tudjam, nem tévedek – ez az az aranymetszetes mappa, amelyben az első, illetve, ha pontos akarok lenni, a második fejezetet megkaptam. Nem kerestem magyarázatot. Mohón felkaptam a mappát, és szinte repültem haza a kuckómba. Most nem féltem se a földrengéstől, se a szörnyektől, se a rendőrségtől. Csak egy dologtól féltem: hogy izzadtan felriadok az ágyban, és görcsösen szorongatom a nagy semmit, amikor egy pillanattal azelőtt még ott volt kezemben a kincs, a kiszenvedett, kiimádkozott búcsúcédula. ••• A tetején négyrét hajtott kockás füzetlap, alatta pedig... Igen, a napló! Reszkető kézzel

raktam félre a füzetlapot, az ráér. Az egész világ ráér... „Hogy öt napot s négy éjszakát kellett eltöltenem a kútban, indián szóval szenotban, hová végzetem juttatott, és hogy az, ahogyan oda kerültem, és az is, ahogyan kiszabadultam, meglepő és ámulatra méltó volt. Hogy még több hét volt hátra az esős évad beköszöntéig, meleg és fülledt idő volt, és szomjamat csupán harmattal olthattam, mely korán reggel kiült a szenot falára. Ám még a víznél is jobban híján voltam a reménynek, hogy kikerülhetek innen. Hogy az első napon arra gondoltam, talán Vasco de Aguilar emlékezik majd, mire kötelezi őt előkelő származása, nemesi rangja, hogy emlékezik majd azon csatákra, mikben vállvetve harcoltunk, egymást védve és fedezve; és hogy visszatér és kiszabadít. De hogy a kígyónyelvű, átkozott Joaquín atyának szava többet jelentett Vasco de Aguilamak, mint a vér és a becsület szava; s ezért Isten előtt kell majd felelnie. Hogy az első napon, s csakúgy a másodikon, segítségért kiáltoztam, hátha a hitszegő Vasco de Aguilar vagy valamelyik katona segítségemre siet, emlékezvén rá, hogy mindig irgalmas és jólelkű voltam hozzájuk. De senki nem jött; és hogy akkor még hangosabban ordítottam, reménykedvén, hogy talán az indiánok találnak rám, és segítenek kijutnom, vagy legalább elveszik életemet, gyűlöletből-e avagy irgalomból, mindegy már. Hogy a második nap napszálltára e szüntelen kiáltozástól elveszítettem hangomat, s többé nem tudtam segítséget hívni. És hogy akkor elhagyott erőm, és szinte az egész napot fekve töltöttem, arcomat a földhöz szorítva, s könyörögve Istenhez bűnbocsánatért. Hogy lábain megdagadt és megfeketedett, és elviselhetetlenül fájt. És hogy olyannyira taszított a lassú és gyötrelmes halál gondolata, hogy már azon voltam, kezet emelek magamra, hogy a szenvedést elkerüljem. És hogy úgy terveztem, azzal az indián kőkéssel teszem meg, melyet a csontok és koponyák között találtam. De hogy a harmadik éjszakán, mikor már minden remény elhagyott, oly különös események történtek, mik nem engedték, hogy véghezvigyem bűnös szándékomat. Meg kell jegyeznem, hogy az indián város, amelyben a szenot és a piramis is volt, üresen és elhagyatottan állt; még a vadak és a madarak is kerülték ezt a helyet, ezért nappal is, éjjel is csönd volt. Azon az éjszakán azonban, melyről most beszélek, hangosan üvöltöttek a majmok, mintha valami megijesztette volna őket. Felébredvén a zajra, úgy határoztam, csak arra haladó emberek riaszthatták meg ennyire az állatokat, és újra kiabálni kezdtem, spanyolul és helyi nyelven kérdezve, van-e ott valaki. Hogy erőmből csak két hangos kiáltásra futotta, minek utána elnémultam, és csupán suttogva tudtam segítségért könyörögni. Hogy egy idő múlva gyertya fényét láttam messze fent, és úgy tűnt, egy fehér ember arcát is. Hogy ez az ember soká bámult a kútba, de bizonyos, hogy engem nem láthatott. Hogy én, hangomtól megfosztván, nem tudtam, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmét. És hogy integetni kezdtem, és ugrálni az ép lábamon, bár ettől a másik lábam elviselhetetlenül fájt. Hogy végtére elértem célomat, és az az ember a kútba tekintvén észrevett engem, mert körkörösen kezdte mozgatni a gyertyát, hogy jobban megnézhessen; ám ezután legnagyobb kétségbeesésemre és csalódásomra újra eltűnt, és többet már nem láttam.

Hogy az éj fennmaradó szakát imával és elmélkedéssel töltöttem, és arra jutottam, hogy az arc, melyet láttam, nem emberé volt, hanem isteni intést kaptam, hogy álljak el bűnös szándékomtól, és küzdjek tovább férfi módra. És hogy így is tettem, és hogy ez hamarosan meghozta a szabadulást. ” Még egyszer elolvastam azokat a sorokat, amelyekben a kútba vetett konkvisztádor leírja, milyen jelet kapott. Az öntudatlanság fátyolán keresztül hallja a majmok üvöltözését; véres ujjaival a falba kapaszkodik, és nagy nehezen lábra áll. Mit is kiált? „Van itt valaki?” Hay alguien aquí? Nem ezeket a szavakat hallottam újév éjszakáján a konyhában ülve? Istenem, hát nem őt láttam a tükörben? Igen, amit láttam, az egy áldozati kútba vetett ember volt, akinek már nem jön ki hang a torkán, megsebesült, csont és bőr, de még él – és mindez csak néhány perccel az után történt, hogy lemondtam róla, és gondolatban hevenyészett katonakeresztet állítottam a sírja fölé? Hát lehetséges, hogy a minket elválasztó évszázadok vastag fala valakinek a szeszélyéből annyira elolvadt, hogy már nem állja útját a fénynek, a hangnak? Ki tudja, még az is lehet, hogy vékony hártyává változott, amin keresztül segítő kezet nyújthattam volna a szerencsétlen spanyolnak, ha nem ijedek meg, és ha Nabatcsikov aggodalmas éjszakai telefonhívása nem térít vissza a valóságba? A sors iróniája, hogy éppen én, aki elveszítettem a reményt, hogy konkvisztádorom megmenekülhet, és nem tudtam helyesen értelmezni különös éjszakai találkozásunkat, éppen én sugalltam neki a reményt, és félelemtől eltorzult arcom, ahogy a kútba néztem, az ő számára égi jel volt! És ez a jel – hogy folytatni kell a harcot, és nem szabad megállni félúton – nemcsak neki szólt, hanem nekem is, sőt főképp nekem. Én pedig ördögi varázslatnak hittem, és még el is takartam a tükröt, nehogy az őrületbe kergessen! Szerencsétlen hülye vagyok! No de konkvisztádorom már alig várta, hogy elmesélje csodálatos szabadulásának történetét... „Hogy négy nap és négy éjszaka telt már el, amikor egyszer csak emberi hangokat hallottam, de mivel elgyötörtén és önkívületben feküdtem, nem tudtam felkelni és szólítani őket. Hogy a hangok mégis egyre erősödtek, s hogy hallottam, hogy nevemen szólítanak, majd leöntöttek egy vödör vízzel, amitől eszméletre tértem. Hogy odafónt a szenot szájánál megláttam vezetőnket, Juan Nachi Cocomot, és még néhány indiánt. És hogy ledobtak nekem egy kötelet, melyet a derekam köré tekertem, majd kihúztak a szörnyű kútból, és lefektettek az eleven, zöld fűre. És hogy hálát adtam a Szent Szűznek, sírtam örömömben, mint egy gyerek, majd megint elájultam. Hogy egy kis indián faluban tértem magamhoz, és elmondták, hogy több napot töltöttem eszméletlenül. És hogy ebben a faluban ápoltak és tápláltak, és törött lábamat gyógyfüvekkel gyógyították, amitől a gyötrő fájdalom alábbhagyott, és a duzzanat lelohadt.

Hogy amikor szellemi s lelki erőm visszatért, magamhoz hívtam Juan Nachi Cocomot, és megkérdeztem, hogyan menekült meg Vasco de Aguilartól és Joaquín testvértől, és miért segített ki engem az áldozati kútból. Amire ő elbeszélte, hogy az egyik pihenőnél a katonák fellázadtak, és megtagadták, hogy továbbmenjenek a mocsáron át, más út pedig nem volt, mivel a szent szakb, melyen Kalakmulba jöttünk, csupán egy irányba vezetett. Hogy Vasco de Aguilar megpróbálta erővel lebírni a zendülőket, de halálos tőrdöfést kapott; s hogy maga Juan Nachi Cocom, kihasználván a pillanatot, elvágta a kötelet, mellyel egy sebesülthöz kötözték, és elrejtőzött a sűrűben. És hogy emlékezvén, milyen jól bántam vele, és mert viszonozni kívánta, átvágott az erdőn, míg föl nem tartóztatták a szomszédos indián faluban. Hogy ezek az indiánok először foglyul ejtették, és ki akarták végezni, de főpapjuk, meghallván vezetőnk imáit, nem engedélyezte a kivégzést, és meghallgatta őt. Amint pedig megtudta, hogy Juan Nachi Cocom meg akar menteni engem, és hogy mind a ketten sok szenvedést álltunk ki, mert meg akartuk védeni az ősi indián írásokat a gyalázattól és megsemmisítéstől, a főpap parancsba adta, hogy engedjék szabadon. Hogy azt is megparancsolta, hogy húzzanak ki engem a szenotból, jóllehet ez ellentétes ősi szokásukkal, mely szerint nincs visszaút az áldozati kútból, ahogyan bűnös lélek nem térhet vissza a pokolból. Hogy ezzel a figyelemre méltó férfiúval, a főpappal ezután hosszú beszélgetéseket folytattam, amiben Juan Nachi Cocom volt segítségemre. És hogy olyan dolgokat beszélt el, melyektől más emberré lettem, s melyek egész életemet megváltoztatták. Hogy e főpap szavai szerint az indián szent könyv, melyet Diego de Landa megbízásából Joaquín atya keresett, nagy bajok forrása volt az ő népe számára, ezért is rejtették el a kíváncsiak elől, s őrizték oly gondosan. Hogy ez a könyv, miként Juan Nachi Cocom, egy kipusztult császári dinasztia utolsó sarja is elmondotta már nekem, tele volt jóslatokkal, melyek közül a legfőbb jóslat a világ végére vonatkozott. Hogy az indiánok feltétel nélkül hittek ezekben a jóslatokban, és minden város, minden közember és minden császár a jóslatoknak megfelelően élte életét. A nap pedig, mely e könyvben a világ végének napjaként volt megjelölve, az indiánok naptára szerint már eljött, mégpedig jóval a spanyolok érkezése előtt. Hogy az a nap az indián nép végét jelentette, egyszersmind legmélyebb titkát is, szégyenét is. Bár az időpontot helytelenül fejtették meg a papok, és a jóslat nem teljesedett be, a maják annyira hittek a látnokokban és csillagosokban, s így a világ végének elkerülhetetlenségében és a nagy jóslat csalhatatlanságában is, hogy azt végül maguk teljesítették be. Hogy a kijelölt napon elhagyták városaikat, felperzselték házaikat, hogy többé ne birodalmakban és királyságokban éljenek, hanem szétszórt törzsekben. Hogy évek múltán feledésbe merült a szobrászat művészete csakúgy, mint az építészeté, miben csodás magaslatokat értek el az indiánok, s az írás-olvasás csakúgy, mint a szertartások tudománya. És hogy ez az elátkozott nap nem a világ végét hozta el, csak egy nemzet végét; akik pedig nem hittek a jóslatban, azokat hitszegőnek nevezték s meghurcolták, otthonaikat lerombolták, falvaikat felégették. És hogy elmondta a főpap azt is, hogy a nép, mely valaha hatalmas és dicső volt, hogyan korcsosult el évről évre, hogyan váltak mindannyian erdei vademberekké, és már

arra sem emlékezett senki, hol őrzik azt a szent könyvet, mely romlásba döntötte őket. Hogy ezt a könyvet ő az apjától kapta, mikor az meghalt, az apja pedig az ő apjától kapta; és hogy ha ő meghal, át kell adnia a könyvet a fiának, aki szintén főpap lesz, és majd átadja az ő fiának. És hogy így kell folytatódnia ennek, amíg él a nagy Itzamna isten, s amíg élnek mind a többi istenek, és a világ fennáll. Mert a szent könyvben rejlő legszörnyűbb titok az, hogy a jóslat helyes, csak az idejét számolták ki rosszul az asztrológusok. És hogy a maja nép minden fiának, és minden élő embernek a földön, bármilyen istennek hódoljon is, tudnia kell, hogy a világ véget ér, éppúgy, mint az emberélet, és hogy a szent kézirat ezt állítja, és erre emlékeztet, ezért is kell megőrizni bármi áron. Am a kísértés, hogy értelmezzük a jóslatokat és megtudjuk a pontos dátumot, bűnös és pusztító vágy; és hogy amiként kísértésbe és pusztulásba vitte a maja birodalmat, éppúgy porrá omolhatnak miatta az eljövendő birodalmak is, vagy talán az egész emberiség. Az ember gyönge, gyáva és kíváncsi, amiért is veszélyes számára ez a tudás. Hogy ekkor megkérdeztem a főpapot, nem került-e ez a könyv az alávaló Joaquín testvér kezébe, mikor Kalakmulban kirabolta az indián szentélyt. És hogy ő megnyugtatott, és azt mondta, a piramisban egy hamisítvány volt, mi színleg hasonlít arra a könyvre, de jóslatai hamisak vagy semmitmondóak. Hogy akkor azt kérdeztem tőle, miért mond el nekem, az idegennek egy olyan titkot, mit még a maják közül sem mindenki tudhat. És akkor elismerte nekem, hogy Ixchel nem áldotta meg fiúgyermekkel, és hogy nemzetségének kipusztulásában a maja nép pusztulásának előjelét látta. Hogy hírek érkeztek hozzá szakállas emberekről, kik csodás csónakokon jönnek a tenger túlfeléről, és mennydörgő fegyvereikről, és harci dicsőségükről. És hogy mindez kíváncsiságot ébresztett benne, és arra kérte a nagy Itzamnát, fedje fel előtte az igazat ezekről az emberekről. És hogy Itzamna látomást bocsátott az ő szemére, és látta ő, amint a szakállas emberek meghódítják a maják földjét, és az aztékokét, és a többi népét is, és ők uralják a világ nagyobbik részét. És hogy akkor a könyv őrzője úgy döntött, nem viheti magával a titkot a sírba a világ végéről, csak azért, mert nincs fia; s hogy népének kötelessége átadni e titkot egy másik népnek, ha ő maga utódok nélkül marad. És miután így döntött, imádkozott az istenekhez, köztük Ah Puchhoz, a halál istenéhez, Ah Kinchilhez, a napistenhez, és persze magához Itzamnához, és megkérdezte tőlük, helyesen döntött-e. És jelet kapott, mely megerősítette hitét, hogy helyesen döntött. Hogy ez hónapokkal ezelőtt történt, és hogy azóta, az indián istenek akaratához híven, türelmesen várta a segítségüket, míg végül tudomást szerzett rólam, ki Itzamna akaratából áldozati kútba kerültem. S hogy véleménye szerint engem jelöltek ki az istenek arra, hogy átadja nekem az ősi írást, s ezzel megmentse a pusztulástól és feledéstől. Hogy harmadik kérdésem az volt, honnan tudhatom, mikor jön el az a bizonyos szörnyű végítélet, és mi okozza majd. Hogy akkor a főpap felnevetett, és azt mondta, hogy a szakállas emberek éppolyan gyöngék és kíváncsiak, mint az ő népe; és hogy az új számítások, melyeket atyja végzett el, még nagyjából hatszázharminc tzolkint adnak a világnak, ami a mi számításunk szerint négyszázötven év. Attól azonban óva intett, hogy

pontosan kiszámítsam az órát, mikor kihuny a napvilág, mert ez nem ember, hanem az istenek dolga. És azt mondta, a világ akkor pusztul el, amikor meghal Itzamna, az indián istenek atyja, e világ bölcs uralkodója, ki azt elképzelte, s ezáltal létrehozta. És hogy a világ végének előjele az lesz, hogy ez az isten elgyengül, amitől hideg rázza majd az egész világot. És hogy amikor ő lehunyja szemét, az egész világ örök sötétségbe hull. És amikor elkezdődik az ő haláltusája, akkor szörnyűséges erővel megremeg a föld, és hegyek omlanak le, és háborog a tenger. Utána pedig eljön a vég. Ilyen körülmények között kerültem hát a Kalakmul nevű ősi indián városba, és így jutottam a csodálatos kézirattekercshez, melyet azóta is őrzök, és melynek a kedvéért leírtam ezt a históriát. A többi pedig – hogy miképp tértem vissza Maníba, hogyan lepleztem le de Landa ravasz terveit, és hol található jelenleg a kézirat – elbeszéltem már az első fejezetben, ismételni pedig feleslegesnek tartom. Szakadatlanul várva a megjelölt napot, Írta saját kezűleg Luis Casa del Lagarto, Madridban, a Krisztus urunk születésétől számított 1592. év júliusában. ” Ez minden? A trópusi vihar, mely mindvégig fejemben tombolt, amíg Luis Casa del Lagarto elbeszélésének zárófejezetét olvastam, kitépte kezemből az utolsó lapot, de még sokáig dermedten ültem, és nem hittem el, hogy a konkvisztádornak nincs több mondandója. És akkor hallottam, ahogy erőteljes csattanásokkal összekapcsolódnak az eresztékek, és ennek a hihetetlen történetnek a sok kis részlete egyetlen egésszé áll össze. Ahogy egy különleges spanyol tiszt, aki véletlen egy expedíció vezetője lesz, inkább hisz a pogányoknak, ahelyett hogy Krisztus nevében felégetné falvaikat, s így a maja istenek gondviselő akaratát teljesíti be. Ahogy értelmet nyer ez a négy és fél évszázad múltán folytatott hajsza, melyben bizonyos erők meg akarnak szerezni egy titkos tekercset, vagy legalábbis a benne foglaltakról szóló információt, míg más erők, nem kímélve az emberéletet sem, ezt próbálják megakadályozni. Lassan világos lett az én szerepem is, és nem is volt olyan siralmas, mint korábban hittem; ezt bizonyította a szenotba vetett Casa del Lagarto misztikus üzenete is. (Néhány perccel később pedig ezt még egy dolog megerősítette.) És még valami... Váratlanul tisztán magam előtt láttam azt a fiút, aki beszélni kezdett hozzám a metróban. Azóta se szántam rá magam, hogy értelmezni próbáljam a szavait, mert nem voltam benne biztos, hogy nem csak eszkatologikus paranoiám okozta káprázat volt az egész. De most, hogy végigolvastam a konkvisztádor naplóját, egyszeriben felismertem bennük a maja próféták utolsó szavait. „...megtalálni őt. Hiszen azért van bajban a világ, mert ha Isten beteg, a világ is beteg.

Isten lázas, és a teremtményét is a hideg rázza. Isten haldoklik, és az általa teremtett világ is haldoklik. De még nem késő...” Bárki volt is az a fiú, bárki adta is a szájába azokat a szavakat, varázslatos módon kiegészítették Casa del Lagarto elbeszélését, aki megfogadta a főpap tanácsát, nem értelmezte az írást, csak megőrizte az utókornak. Talán lehet még tenni valamit? Hiszen az a fiú azt mondta nekem: „De még nem késő...” Meg azt is, hogy „...megtalálni őt”. Mindenható Itzamna, kit kell megtalálni? És hogyan?! Elgondolkozva forgattam a napló lapjait, és megakadt a szemem a füzetlapon, amely szintén a mappában volt. Egy levél? Szabad-e elolvasni mások leveleit, amikor elég egy kíváncsi pillantás egy olyan szövegbe, melyet nem a te szemednek szántak, és a szíveddel fizethetsz érte? Naná, hogy szabad! A kézírás ugyanaz volt, mint a papírdarabon, amit elhagyott az öregember: felismertem a lúdtollal írt betűket. Semmi kétség, az Akab Tzin fordítóirodánál szemtől szembe találkoztam a megrendelővel. Ő nem ismert meg, ami nem meglepő – soha nem láttuk egymást korábban. Egyedül azt nem értettem, miért döntött úgy, hogy az utolsó fejezetet az Arbaton lévő elhagyott fordítóirodába viszi... Széthajtottam a lapot. „Ne nyugtalankodjék az előző fejezet miatt. Fordítsa le inkább ezt. Azután majd egyszerre visszaadja mindkettőt. És kérem, siessen. Kevés idő maradt. JUK”

EL TEMPLO DE LA MEMORIA

Amint felébredek, az első gondolatom: hol lehet Moszkvában az Itzamna utca? Józan eszem azt súgja, ebben a városban nem lehetnek olyan terek, utcák, utak, melyeket maja istenekről neveztek el. Pedig ez állt a kezemben lévő cetlin: „Itzamna u. 23.”, és ott már vártak. Sok múlott azon, milyen gyorsan találom meg ezt az utcát, sokkal több, mint a saját sorsom. Ostobaság azt hinni, hogy a Moszkváról készült térképeken és autósatlaszokon minden létező ház és utcácska rajta van, vannak itt titkos helyek bőven. Azért nem hagyott el a remény, hogy felfedezem a maja főistenről elnevezett utcát, és tovább bogarásztam a nagyítóval a város óriási topográfiai térképét. A lúdtollal írt papírlap volt az egyetlen fogódzóm. Első dolgom természetesen az volt, hogy teljesítsem a megrendelő kérését, és amilyen gyorsan csak lehet, lefordítsam Casa del Lagarto naplójának utolsó fejezetét; azután pedig vissza kellett adnom a rejtélyes öregembernek. Persze ott is hagyhattam volna a mappát, ahol találtam, a régi könyvtárban, a pulton, de végre feltétlenül személyesen kellett találkoznom azzal az öregemberrel, hogy magyarázatot kapjak tőle. Már csak azért is, mert – most először – közvetlenül hozzám fordult; ez pedig annak bizonyítéka volt, hogy valóban létrejött köztünk valamilyen különös kapcsolat, és joggal számíthattam az őszinteségére. És siettetett. Én magam is megértettem, hogy fogytán az idő. De tudok-e változtatni bármin is? Aligha lehet megelőzni vagy akár csak egy kis időre feltartóztatni a ránk szakadó Apokalipszist egy titokzatos történelmi dokumentum lefordításával; ez még a világvégéről szóló látványos amerikai katasztrófafilmek szuperhőseinek se jutott eszébe soha. De még az indián próféták sem írtak semmiféle messiásról, akinek pályázhatnék a szerepére, már ha nem romlott volna el az írógépem. Kilátástalan volt az egész. Ugyanakkor most pontosan tudtam, hogy nincs menekvés, és készen álltam rá, hogy végigmenjek az úton. „Megtalálni őt”, „még nem késő”... Ha nem lett volna túlságosan abszurd ez a következtetés, azt mondtam volna, hogy magát a haldokló maja istent kell megtalálni. De ahhoz legalábbis Mexikóba kellene repülnöm, nekem meg útlevelem sincsen. Hát akkor kit? Ezeket a szavakat csak egyetlen ember fejthette meg – az az öreg, aki JUKként írta alá a levelet, és aki miatt ebbe az egész történetbe belecsöppentem. Tényleg, mit jelenthet ez a JUK? Alighanem egyszerűen a „Jukatán” szó eleje... Tehát úgy látszik, mégiscsak léteznie kell annak az Itzamna utcának. Csakhogy egyetlen térképen és autósatlaszon sem szerepel, és a telefonkönyvben sincs ilyen nevű utca. Vagy két órám elment, míg végleg meggyőződtem erről. S amikor már teljesen elcsigázott az utcácskák és sétányok kék-fehér villódzása, másik irányból közelítettem meg a kérdést. Lehetséges, hogy amint lefordítom az utolsó fejezetet, a megbízó maga keres meg engem? Hiszen eddig is könnyedén rám talált. Annyi kávét döntöttem magamba, hogy majd kiugrott a szívem, és négy óra alatt

lefordítottam és letisztáztam az utolsó fejezetet. Az előzőt, amelyik Nabatcsikovnál maradt, csak hozzávetőlegesen tudtam helyreállítani, mert elsőre csak egy meglehetősen nyers fogalmazványt készítettem, úgy gondolva, hogy amikor letisztázom a végleges változatot, még egyszer végigolvasom az eredetit. Arra aligha számíthattam, hogy az őrnagynak megesik rajtam a szíve, és segíteni fog. Már azt sem értettem, hogy lehet, hogy még nem rontott be hozzám, és nem fenyegetőzött, amiért hamisan adtam meg az Akab Tzin fordítóiroda címét. A találkozásunk után bizonyára arra készült, hogy órákon belül megostromolja a gyanús fordítóirodái. És aztán alighanem meghiúsította a terveit a földrengés. De hamarosan biztosan magához tér, intézkedik, aztán nekem támad, egyszóval minden perc számít. Emlékeztem rá, hogy az egyik lakónak a hatodikon van villanyírógépe. Nem várhattam meg, amíg az Olympiát megjavítják; remélem, az öreglány megbocsátotta nekem ezt a kis árulást. Az istenek látják lelkemet, amikor leadtam a műhelyben, egyáltalán nem arra gondoltam, hogy a rövid kórházi kezelés ürügyével örökre bedugom egy öregek otthonába. A liftünk a föld alatti lökésektől szélhűdést kapott, és bénultan állt a harmadik és a negyedik emelet között, úgyhogy gyalog kellett felküzdenem magam nyolc lépcsőfordulón. Az áramszolgáltatás csak húsz perccel ezelőtt tért vissza, és az egész család a konyhában ült, ahol a rászakadt érzések súlyától erőlködött a tévé. A fővárosban több mint ezer emberéletet követelt a katasztrófa, és legalább ugyanennyi embert egyelőre eltűntként tartottak nyilván. A mentőalakulatok három-négy nap múlva felhagynak a kereséssel, utánuk pedig jönnek a markológépek és buldózerek, és tömegsírrá változtatják a romokat, de most még azt ígérik a szervek, hogy küzdeni fognak minden egyes emberéletért. Mint például most: a romok közé döfik a tízméteres öntöttvas rudat, majd előhalásznak egy síró kislányt valamelyik üregből, ami véletlenül alakult ki a romok alatt. Az egész rémült városban talán két-három ilyen csoda történik, de ez mégis új erőt ad azoknak a tízezreknek, akik kisebesedett kézzel kotorják házuk romjait, vagy sírva tárcsázzák a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumát. Mi lehet szörnyűbb és gyötrőbb a reménynél? Most a kórházak következnek; a tévében ez a dolgok szokásos rendje. Öregemberek sírnak, mint a csecsemő, gyermekek hallgatnak olyan komoran, mint az öregemberek, és kötések, kötések, kötések... Véradókra van szükségünk, vérre, sok vérre. Tengernyi vér... És ez csak Moszkva, de ott van még Szentpétervár, és Jekatyerinburg, és Szocsi, és Mahacskala, és Vlagyivosztok. És ott van még a félig elárasztott New York, és a több tízezer lakó, aki késlekedett az evakuáláskor, és most sós vízzel teli tüdővel fekszik az otthonában. És Tokió százemeletes toronyházai, melyek egész kerületeket temettek maguk alá; és szürke háztetők négyszögei a vízen, rajtuk fekete pontok, az emberek, akik ott találtak ideiglenes menedéket – ez minden, ami a hullámsírba süllyedt Kobéból maradt. És a vértől mocskos indiaiak, ott több százezer embert pusztított el a kataklizma, és napokon belül több millióan pusztulnak majd el az elkerülhetetlen járványokban. Ahogy átléptem a konyha küszöbét, én magam is vagy húsz percen át álltam bénult görcsben, a képernyőre szegezett tekintettel, és nem mertem szóba hozni azt az ostoba írógépet. És csak akkor szólaltam meg, amikor az Armageddonnak szentelt hírcsokor

véget ért. – Szergej Andrejevics, volt magának az az írógépe, emlékszik... – Új fordulat a bibirevói csoportos gyilkosság ügyében – vágott a szavamba a tévé kérlelhetetlenül. Képek a helyszínről: egyenruhás rendőrök óvatosan lépkednek a sűrű vértől tapadó padlón, a mentősök hordágyra helyezik a furcsa öltözéket viselő hullákat: színes, madártollakkal díszített ruhában van mindegyik; utána nagytotál: egy kéz, a csuklóján drága, svájci óra, azután egy földön heverő bizarr maszk, olyan, amilyet a jagoniel-könyv illusztrációin lehet látni. – Néhány áldozat személyazonosságát már sikerült megállapítani. – A képernyőn eleven, mosolygó emberek képe jelent meg; ugyanilyen nehéz megfelelő fényképet találni a nekrológhoz meg a sírkőre... Hármat közülük felismerek, az Akab Tzin munkatársai voltak – a frufrus fiatal lányt, a jó karban lévő barnát és azt a fazont, aki mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna le. Istenem, istenem... Mintha engem is az óceán súlyos hullámai borítanának el... „Az ünnepek alatt nem dolgozunk a rituálék miatt.” Miféle ördögi rítusokat hajtottak végre annak a bibirevói emeletes háznak a tetején? Vajon önként vállalták az áldozatszerepet, vagy valaki megzavarta a szertartást? És, ha csak Nabatcsikov nem azért mondta, hogy beugrasson, felmerül a kérdés: mit keresett náluk a fordításom? És most maga az őrnagy jelenik meg, és a kamera mellé nézve, meglepően száraz és erőteljes hangon felvilágosítást ad a tudósítónak. Majd közelről mutatják a nyomozó megdermedt arcát... – Most kaptuk az információt, hogy az ügyben eljáró Nabatcsikov őrnagy ellen körözést adtak ki. A moszkvai rendőrség sajtószolgálata szerint megalapozottan feltételezhető, hogy veszélyben van az élete. Még nem tudják, hogy Nabatcsikov őrnagy eltűnése összefüggésben van-e a legutóbbi üggyel, amelyben nyomozott. Tapogatózni kezdtem egy szék után, és kérés nélkül vizet töltöttem magamnak a csapról. Szerencsétlen balfácán! Hiába mondtam neki... még hogy szektások... Szegény ember... – Rosszul van, Dmitrij Alekszejevics? – kérdezte a szomszéd ijedten. – Hát, hogy nem jól, az biztos... Szóval... Én... tulajdonképpen csak az írógép miatt... – Azzal kiittam a poharat, és újból teletöltöttem. – Na és mit akar legépelni? – érdeklődött már az előszobából. – Végrendeletet – próbáltam tréfával elütni, de Szergej Andrejevics megértően bólintott. ••• A kézírás mintha hasonlított volna arra, amilyennel Nabatcsikov lejegyezte a füzetébe a vallomásomat, és jókora megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ezek szerint az őrnagynak nem esett baja. Az ajtóm alatt csúsztatták be az üzenetet; aki hozta, talán maga Nabatcsikov, nyilván épp akkor érkezett, amikor a szomszédoknál voltam.

„Ha szeretné visszakapni azt, amit elvettek öntől, jöjjön el ma éjjel két órakor a Gogol sétányra. ” Abban a pillanatban csak arra gondoltam, hogy végre visszakaphatom az elkobzott fejezetet, amelynek a fordítását minél előbb le kell adnom; semmi mást nem vettek el tőlem. Kicsit azért óvatosságra intett az a tény, hogy a jóakaróm, ahogy az a krimikben is lenni szokott, nem írta alá a levelét. Ámbár az írás, mint mondtam, ismerősnek tűnt, és sokkal nagyobb áldozatot is meghoztam volna a kéziratért, mint hogy éjszaka elzarándokoljak a Vij szerzőjének a szobrához. Úgyhogy letisztáztam Luis Casa del Lagarto elbeszélésének utolsó fejezetét, és alig vártam, hogy elindulhassak. A késői óra ellenére az Arbaton két vagy három helyen még vakító reflektorfényben dolgoztak a mentőalakulatok. A bulvár azonban mintha egy másik birodalomhoz tartozott volna: teljesen néptelen volt, és olyan sűrű köd gomolygott, mintha viharfelhő ereszkedett volna a földre. Moszkvában szinte soha nincs sötét. Ragyognak a neonreklámok, nem sajnálják a wattokat az utcai lámpáktól, és ebben a fényárban boldogan pózolnak a legpiszkosabb és legocsmányabb házak is, élvezve a nagy éjszakai újjászületést. A város felett lebegő örök derengés, a sok száz gyár és a sok millió ember kipárolgása beszívja magába ezt a bazári csillogást, és kezdi kibocsátani a maga fehéren foszforeszkáló ragyogását. Azon az éjszakán azonban mintha egy kupakkal letakarták volna a bulvárt: mindent fojtogató, sűrű sötétség borított. Nagyjából minden tizedik lámpa égett, és ettől a ködös sétány távolba vesző, tejfehéren derengő fénygömbök láncolatává változott, melybe halott fák csupasz ágai gabalyodtak. Már amikor közeledtem a hideg ködbe burkolózó, kővé dermedt íróhoz, bántam, hogy engedtem a kísértésnek, és eljöttem erre a találkozóra. A romok bizonyára elzárták a bulvárra vezető utakat, egész idő alatt egyetlen autót sem láttam. Az ablakok pedig olyan feketék voltak, mintha megtiltották volna nekik, hogy a bulvárra nézzenek. Nyilván még nem kötötték vissza az áramot, próbáltam nyugtatni magam, de ez nem sokat segített: ha itt valami történik velem, senki sem veszi észre. Idegesen körülnéztem: sehol senki. Lehet, hogy az egész csak tréfa? Vagy nyomozási célból próbára tesznek? Óvatosan osontam tovább. Az üzenetben nem említették, pontosan hol találkozunk, úgyhogy el kellett mennem Gogoltól egészen a Kropotkinszkaja metrómegállóig... A fasor néptelen volt. Végigmentem rajta egészen a metróig, és amikor már az üzletbódék soránál jártam, kicsit meggyorsítottam a lépteimet, mert már biztos voltam benne, hogy átvertek. Ebben a pillanatban, kihasználva a távollétemet, talán éppen feltörik a lakásomat, hogy elrabolják a napló utolsó fejezetét! Hirtelen megfordultam, hogy hazarohanjak, és akkor megláttam... ...Olyan harminclépésnyire tőlem egy fénygubó belsejében furcsa alak sötétlett. Első látásra embernek tűnt, de rossz volt nézni, amilyen fura szögben állt a lába és a keze, az egész testtartása természetellenesnek tűnt, a feje pedig a mellére hanyatlott. Ugyanakkor a sziluettje valahogy ismerős volt...

A lény tett egy lépést felém: élesen felrántotta a térdét, felemelkedett a medencéje, és valami megmagyarázhatatlan könnyedséggel előrelibbent jó másfél métert, beleolvadva a sötétségbe. Onnan aztán, mintha csak biztatni próbálna, biccentett felém: hátrarándult a feje, majd újra visszahanyatlott a mellére. Én is közelebb akartam menni, de az olvadozó hó kásája, amely vékony rétegben fedte a fekete aszfaltot, hirtelen mintha futóhomokká változott volna: elmerült benne a lábam, és sehogy sem engedelmeskedett. A sötét, vészjósló alak csaknem teljesen mozdulatlan volt, csak egy kicsit ingadozott, mintha a szél lengetné, és egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. De elég volt csak rápillantanom, és ugyanaz a rémület kerített hatalmába, mint amikor az a gólem próbált betörni hozzám. Keze, amely addig élettelenül lógott a törzse mellett, hirtelen felemelkedett, félkört írt le, majd újra lehanyatlott; még néhányszor megismételte ezt a mozdulatot, amíg meg nem értettem, hogy magához hív. Lehajtottam a fejem, nagyot sóhajtottam, és próbáltam semmire sem gondolni, miközben merev léptekkel elindultam felé. Húsz lépés után megint ránéztem, és akkor nem bírtam tovább, keresztet vetettem: bár lelkem tele volt a tudományos ateizmus és a maja hiedelmek gomolygó elegyével, kezem magától végezte el ezt a védekező mozdulatot. Talán erre mondják, hogy genetikus emlékezet. Mégis ember volt. A tépett kabát alatt szörnyűséges seb feketéllett a mellkasán. Feje kissé oldalra billenve lógott, de amikor nagy nehezen elszakítottam tekintetem a földtől, megrándult és felemelkedett, és a szemébe nézhettem. Nabatcsikov volt az, a halott Nabatcsikov, aki érthetetlen módon mégis meg tudott állni a lábán. Világtalan szeme nyitva volt, de szembogara szinte kifordult, orrán és száján megszáradt véres hab. Esetlenül kifordult kezében a műbőr aktatáskát szorongatta. Szegény őrnagy térde enyhén beroggyant, és teste nehézkesen előredőlt – olyan pózban, ami tökéletesen ellentmond az emberi test váz- és izomrendszerével kapcsolatos minden tapasztalatunknak. Olyan pózban, amelyben nem lehet megállni, hacsak nem... Uramisten... Eleinte az ezüstös köd csillámlásának hittem azokat a vékony csíkokat, de valójában alig észrevehető kötelek voltak, amelyek az őrnagy könyökétől, csuklójától, térdétől, sarkától, medencéjétől, vállától és tarkójától valahová messze a magasba vezettek. Ezeken a köteleken lógott kibelezett teste, úgy mozgatták, mint egy marionettbábut. Bárki volt is a szörnyű bábjátékos, megőrizte inkognitóját: nem tudtam rászánni magam, hogy felnézzek. Rémülten hátrahőköltem, de mielőtt még elfuthattam volna, a holttest keze meglendült, és az aszfaltra dobta az aktatáskát. Odaadta nekem... Visszaadta azt, amit elvettek tőlem, ahogy az ajtóm alá dugott levél ígérte. Hát nem ezért jöttem ide? Nabatcsikov tapintatosan hátralépett. Én továbbra is csak vetettem a kereszteket, miközben felkaptam az aktatáskát, aztán megcsúsztam és majdnem elvágódtam, ahogy futottam haza erről az elátkozott helyről. Már vagy kétszáz lépést megtettem, amikor lassítottam, és félve visszanéztem. A szerencsétlen őrnagy ugyanott állt, ahol hagytam, és szokatlanul élénk mozdulatokkal, bánatosan integetett utánam...

••• Azon az estén évek óta először berúgtam. Az üveg skót whisky, amit különleges alkalmakra tettem félre, a legjobbkor került elő. Csak akkor vettem magamnak a bátorságot, hogy belenézzek az elhunyt aktatáskájába, amikor már bennem volt egy fél üveggel. Kivettem belőle az áhított lapokat, a többit pedig behajítottam a szemétledobóba, részegen fohászkodva magamban, hogy bocsássa meg nekem az őrnagy bolyongásra ítélt lelke mindazt, ami történt. Arra nem is gondoltam, hogy olyan bizonyítékokat hagyok hátra, amelyek révén én lehetek a fő gyanúsított Nabatcsikov meggyilkolásának ügyében. Különben is, nem mindegy, ha a világmindenség úgyis mindjárt a szakadékba zuhan... Azután még, úgy emlékszem, sokáig sírtam, üvöltöztem valamit az ablakban, átkoztam a komor, hallgatag eget, és minden elővigyázatosságról megfeledkezve, mikor elfogyott a whisky, még egy üveg pezsgőt is kinyitottam... De a kéziratot és az elkészült fordítás lapjait nem mertem megérinteni. Végül, miután hánytam egyet, elaludtam a fürdőszoba padlóján. Arra ébredtem, hogy valaki nyalogatja a kezem. A szemem úgy bedagadt, hogy alig tudtam kinyitni, a gyomromat görcsök szorították össze. Elkúsztam a fürdőkád széléig, és olyan öt percen át locsoltam a hideg vizet az arcomra, amíg össze nem szedtem magam valamennyire. És csak akkor fordultam meg. A szoba közepén a kutyám ült, barátságosan csóválva a farkát. Ezek szerint még mindig alszom. Bár a másnaposság egészen élethű az álmomban. Minden pontosan olyan, mint ébren, még a vestibuláris szervek is ugyanúgy rakoncátlankodnak, amikor próbálsz felállni. A kutyus határozottan izgatott volt: szűkölt és ugrándozott, de megvárta, amíg ráfigyelek. És csak akkor engedte el magát, amikor kedvesen megsimogattam a fejét, boldogan rám ugrott, és megnyalta az orrom. Azután kiszaladt az előszobába, és fogai közt a pórázzal tért vissza. Hát ez tényleg álom, mégpedig minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlik benne; hála az isteneknek, pedig azután, hogy találkoztam Nabatcsikowal a Gogol bulváron, már végleg eldöntöttem magamban, hogy az utóbbi napokban egyfolytában csak próbálok kievickélni egy olyan rémálom végtelen, forró, puha takarójából, amelyet kétségbeesésemben valóságnak gondolok... De olyan nincs, hogy álom az álomban? Az lehetetlen, nem igaz?! Egyáltalán nem akartam már kimenni az utcára. De a kutya olyan kitartóan kérlelt, hogy végül engednem kellett. Meg aztán ez úgyis csak álom, és való igaz, hogy már jó régóta nem sétáltattam meg. Az utcák és a házak nem voltak díszletszerűek, mint oly gyakran az álmokban, hanem nagyon is valóságosnak tűntek, csak a földrengés nyomait nem láttam sehol. Körülöttem szürke, arctalan emberek mentek illuzórikus dolgaik után, álmaim szokásos statisztái. Egyébként semmi különös, olyan volt, mint a többi álom – csak most hirtelen megint kezdett furán viselkedni a kutyám. Ahelyett, hogy boldogan szaladgált volna, mikor lecsatoltam róla a pórázt, könyörgő tekintettel a szemembe nézett, foga közé kapta a kabátom végét, és rángatni kezdett

valamerre, azután elszaladt, hogy mutassa az irányt, majd megint visszajött, és nagyokat vakkantott, mintha szemrehányást tenne nekem, amiért ilyen lassú a felfogásom. Oda vezetett, ahol felfoghatatlan módon összetalálkoztak a régi spanyol könyvvel kapcsolatos mágikus utak: a valamikori gyermekkönyvtárhoz. Hátulról közelítette meg az épületet, a két régi sárga ház közé ékelt vaskapunál megtorpant, és hangosan ugatni kezdett. Ha nem hozott volna ide, aligha vettem volna valaha is észre azt a kaput. Úgy nézett ki, mint egy élelmiszer-áruház vagy valamilyen állami hivatal udvarába vezető kocsibejáró. De valami nem stimmelt; a kutyaugatást hallva éreztem, hogy megmozdul valami az emlékezetemben – furcsa, félig elfeledett képek éledtek fel benne. Diego de Landával kapcsolatos homályos képek... Az az eset a Szent Mihály-kolostor kulcsárával Maníban, akit felébresztettek a láncukról elszabadult kutyák, és a templomtól nem messze lévő titkos rejtekhelyre vezették! Minden ezekkel a kutyákkal kezdődött öt évszázaddal ezelőtt, ha hinni lehet Diego de Landának. Hát az én kutyám vajon mit talált? A magas kapu be volt zárva, még belesni sem tudtam. Úgy döntöttem, reggel mindenképpen visszajövök ide, és hogy ne felejtsem el, emlékeztetőül megharaptam a kezem: az ember különben is sok furcsa dolgot művel az álmában. Felébredni másodszor ugyanazon a helyen és még egyszer átélni ugyanazokat a tüneteket még rosszabb volt, mint elsőre. Őrületesen szomjas voltam, a padló összepiszkítva, a fejemben mintha egy ólomgolyó imbolyogna, vagy valami afféle súly, amilyen a keljfeljancsi babában van, csak az én esetemben pont az ellenkező hatást éri el. A kezemen lévő kék fognyomokról eszembe jutott a látomásom. Először az a félénk remény éledt bennem, hogy mind a két éjszakai esemény csak álom volt: jól beittam, és ez lett az eredménye. Csakhogy az utolsó előtti fejezet lapjai ott vártak rám az íróasztalomon szép kis kupacba rendezve. Maga az asztal olyan hivalkodóan rendezett és érintetlen volt a kaotikus szoba közepén, mint a ravaszdi, semleges Svájc a világháborútól meggyötört Európában. Hányingerrel keveredő heves szégyen fogott el, úgyhogy visszabotorkáltam a fürdőszobába. Ilyen állapotban szó sem lehetett róla, hogy nekifogjak a munkának. A legjobb, amit tehettem, az volt, hogy kimegyek az utcára, kiszellőztetni a fejem, és egyúttal elvánszorgok valahogy a könyvtárig, és körbenézek. Ki tudja, még az is lehet, hogy tényleg ott van az a kapu, ahová a kutya elvitt? Lassan sodródtam az Arbaton, csoszogva, mint egy pestises. Az utca már feléledt, döbbenetes gyorsasággal rázva le magáról a földrengés nyomait: reggelre már majdnem minden megrongálódott háznál építőállványok álltak, melyeken közép-ázsiai köztársaságokból jött, indiánokra hasonlító vendégmunkások sürgölődtek. Sok épület már frissen festve ragyogott: Moszkva, a nagy parázna, minden erejével próbálta a sminkje mögé rejteni az előző nap kapott pofonok nyomait. Be kell vallanom, hogy miközben körbejártam a régi könyvtár háztömbjét, nem is reménykedtem benne, hogy valóban megtalálom mögötte azt a nagy, szürke kaput. Annyiszor megesett már, hogy a kutyám álmomban nem létező helyekre vezetett, nem

létező tárgyakat hozott nekem, vagy próbált meggyőzni, hogy akkor is vidáman élni fog, amikor felébredek. De a kapu ott volt! Legalább három méter magas, bezárva, szögesdróttal a tetején. Pontosan úgy nézett ki, mint álmomban. Biztosan legalább tíz percig ott tébláboltam, próbáltam belesni, s közben végig arra számítottam, hogy mindjárt kijön egy vagyonőr, vagy akár egy géppisztolyos rendőr, és igazoltat, én pedig semmilyen iratot nem hoztam magammal. S végül, miután gondolatban már átéltem a kínos jelenetet, odaléptem a súlyos kapuhoz, és megpróbáltam magam felé húzni. Meglepően könnyen engedett a kapuszárny, és egy keskeny, hosszú sétálóutcára nyílt, amely olyan messzire elnyúlt, hogy a végét nem is lehetett látni. A hozzám legközelebbi házon egy szögre akasztott tábla lógott: „Itzamna utca”, alatta pedig a házszám: „986.” Óvatosan behajtottam a kaput, és még a lélegzetemet is visszatartottam. Aztán nem bírtam ki, és még egyszer benéztem. Az utca a helyén volt, a tábla is. Dobolni kezdett a halántékom, szemem előtt mintha forró hópelyhek táncoltak volna. Megvan! Megtaláltam! ••• Nem voltak kommandósok a kapualjban, senki nem várt rám: úgy látszik, a Nabatcsikov őrnagy eltűnése ügyében indított nyomozás igen lassan haladhatott. Persze, azért bármelyik pillanatban megjelenhetett a rendőrség. Eljött a határozott cselekvés ideje! Üres lapot helyeztem az írógépbe, helyére húztam a kocsit, és saját fogalmazványom harsogó dallamára diadalmasan, teljes fegyverzetben partra szálltam a Yucatánfélszigeten. Mivel előre tudtam, mivel végződik Casa del Lagarto utazása, nyugodtan kacaghattam konkvisztádorom aggodalmain, melyeken teljes szívemmel osztoztam valamikor, és mérgelődhettem, amiért olyan vakok voltunk, hogy nem tudtuk a kezdet kezdetén leleplezni az áruló összeesküvést. Vele együtt alaposan teleszívtam tüdőmet a trópusi erdő bódító illatával, hallgattam a csodálatos, tarka madarak zengő énekét és az éjszakai tábortűznél mesélt katonatörténeteket. Véget ért utazásunk; megedződtem, más emberré tett ez az út, távoli, baljós láthatárt nyitott meg előttem, és híven az indián jóslatokhoz, egyszerre megjutalmazott és elátkozott – hiszen csak én tudtam a közelgő Apokalipszisről. Megértettem, hogy új szakasz következik életemben, talán az utolsó is egyben, de mindenképpen a legfontosabb. Ugyanolyan kétely nélküli meggyőződéssel, ahogy tudtam, hogy az Akab Tzin örökre eltűnt, azt is tudtam, hogy ha bezárul mögöttem a kapu, sok minden elveszíti számomra a jelentőségét, és a találkozás, amely az Itzamna utca 23. alatt vár rám, egész sorsomat megváltoztatja. Mikor befejeztem a munkát, összetűztem az oldalakat, és beletettem a fordítást a barna mappába. Megfürödtem, kivasaltam a legjobb fehér ingemet, és felvettem az öltönyömet, ami már évek óta nem volt rajtam. Azután megittam a maradék pezsgőt másnaposság ellen, végignéztem szeretett lakásomon, elbúcsúztam tőle, és lekapcsoltam a villanyt.

Odakint megint sötét volt; a nap világos részével, úgy látszik, sehogy sem sikerült jó kapcsolatot kialakítanom. Nem mondanám, hogy nem szeretem a napvilágot, egyszerűen csak nem esik egybe a ritmusunk. A tegnapi túlvilági fasorral ellentétben az Itzamna utcán szerencsére fényesen világított minden lámpa. Az utolsó ház számából ítélve hosszú út állt előttem. Döbbenetes, hogy egy ilyen hosszú utca titokban maradhatott a moszkvaiak előtt, bár azt sem zárhatjuk ki, hogy bizonyos kategóriába tartozó polgárok tudtak róla, mint ahogy tudtak a kormánymetró titkos vonalainak létezéséről is, vagy a város közelében működő atomreaktorokról. A macskaköves út két szélén a legkülönbözőbb házak sorakoztak, szinte érthetetlen volt, hogy jönnek ki egymással. Igazi orosz falusi faházak az időtől megfeketedett keresztgerendázattal. Fehér szegélyű, régi moszkvai kereskedőházak. Enyhén lejtős tetejű durva barakkok apró ablakokkal. Aztán hirtelen mindenféle ragyogó színekben pompázó gyarmati házak kék ablakkeretekkel – mintha egyenesen egy kubai képeslapról pottyantak volna ide. És rögtön utána nómenklatúra ötemeletesei, négyméteres belmagasságú lakásokkal. A kövezett utat először szorosan egymás mellé rakott betonlapok váltották fel, majd a megszokott városi aszfalt. Az utca néptelen volt, de sok ablakban fényt láttam, és emberek körvonalait. Mintha egy véget nem érő árnyékszínházba kerültem volna, és egyik jelenettől a másikig bolyonganék. A levegő zenével telt meg, a Rio Ritától és Utyoszovtól a Beatlesig és a modern popzenéig. Annyira lekötött, hogy nézegetem a házakat, belesek az ablakokon, és hallgatom a melódiákat, hogy szinte észre sem vettem, amikor a háromjegyű számokat felváltották a kétjegyűek. A házak fokozatosan távolodtak egymástól, majd távolabb egy kis tér nyílt meg, amelyen épp építkeztek: rögtön felismertem az annyiszor látott piramisformát. De a hatalmas, ókori római palotára emlékeztető, 23-as számú ház közelebb volt, mint a rejtélyes építkezés. Legyőztem kíváncsiságomat, és megálltam az ajtaja előtt – tömör faajtó volt, és olyan magas, mintha nem is embereknek, hanem a jövő század félisteneinek készült volna. Ilyenek vezettek a szovjet minisztériumokba és a metróállomásokra is, még a sztálini időkben készültek. Egy kis kartonlapon, az üveg alatt ez a felirat volt: „V. Anyiszimova-emlékmúzeum, bejárat a másik oldalról”. De lenyomtam a kilincset, és az ajtó kinyílt. Nyilvánvalóan abba a szentélybe léptem be a hátsó bejáraton át, amelyet nemrég olyan nagy pompával nyitottak meg a moszkvai városi hatóságok. Érezhetően sokáig építették: a végtelen, kongó folyosókon dohos volt már a levegő. Nem friss festék és pénz szaga érződött benne, mint minden pompázatos új épületben, hanem poros könyveké és kopott kárpité, amilyen a színházi függöny vagy régi ülések plüssborítása. Lehet, hogy ez a szag a kiállított tárgyakból árad, gondoltam magamban. Fényt csak a magas plafonról lógó csillárok adtak, de csak minden második égett közülük, és azok is pislákolva. A gránitborítású falak ötvenméterenként boltívbe hajlottak – ott voltak a kiállítótermek. Pompás bronztáblákra írva lehetett látni a különböző kiállítások címét: „Első lépések”, „Óvodában”, „Üdvözlünk az iskolában”, „Az osztály

büszkesége” stb. Így jutottam el egy igazi válaszúihoz: balra „Színház az egész világ”, jobbra „Családi körben”. A jobb oldali bejárat meghökkentő módon el volt torlaszolva: betonkerítés húzódott előtte szögesdróttal, s rajta tábla nagy, piros betűs felirattal: „Életveszély!” Akkor hát merre? Mielőtt megszólított volna az a kisfiú a metróban, épp erről a múzeumról olvastam... És emlékszem, egy pillanatra az jutott az eszembe, hogy ez a múzeum meg az is, ahogy ez a színésznő folyton megjelenik a látóteremben, valami módon a férjével van kapcsolatban. Mi is a neve? Knorozov? És hajói emlékszem, Jurij... Igen, Jurij Knorozov. Határozottan ismerős név... A monogramja pedig... Hát ezért vagyok én itt! Nem éppen őt kell megtalálnom? És nekivágtam a folyosónak, ahol a kiállítótermek Valentyina Anyiszimova családi életéről meséltek. „Az első csók”, „Lidocska”, „Sok jó ember kis helyen is elfér”... és végre, a legvégén, itt van, amit keresek: Jura”. Belestem, és csaknem felkiáltottam a meglepetéstől. Hihetetlenül nagy csarnok várt a boltíven túl, telezsúfolva a legkülönfélébb tárgyakkal, amelyek mind a maja civilizációval álltak kapcsolatban. Ott volt a tikali piramis makettje, meg az uxmali Varázsló piramisának miniatűr másolata, meg számtalan térkép, és több méter hosszan sorakoztak a tárlók mindenféle maja edényekkel, munkaeszközökkel, kardokkal, íjakkal, kopjákkal... Majd egy üvegszarkofágban, különleges hőmérséklet- és páratartalom-mérő berendezések között állatbőrre és fakéregre írt, harmonikaszerűen összehajtott maja könyvek voltak. A falak mentén kis talapzatokon életnagyságú indiánfigurák álltak. Az volt az ember érzése, hogy kitömték őket, mint az állatokat szokás, olyan élethűen néztek ki. Kitetovált, heges testű harcosok teljes harci díszben, papok pompázatos ruhákban, mosolygó kisgyerekek kismalaccal a kezükben, házimunkát végző asszonyok... És végül, aranyoszlopokkal és vörös bársonyszalaggal elkerítve, a csarnok közepén egy faragott faoltár volt, rajta négy vércsatornával. Végignéztem az egész termet, és a neveknek és fogalmaknak csak nagyjából az egytizedét ismertem fel, annak ellenére, hogy azt hittem, Jagoniel és Kümmerling könyve, Luis Casa dél Lagarto históriája, valamint a brosúrák elég jól kiműveltek a maja történelem és kultúra témájában. De ez, mint kiderült, még messze nem volt minden. A terem végében nagy, kétszárnyas ajtó nyílt egy másik, ugyanakkora csarnokra. Ennek a kiállításnak is külön címe volt: „Conquista”. A kiállítóterem bejáratánál két sisakos, lovagi páncélos spanyol katona állt alabárddal és szakállas puskával. Gyanakvóan csillogott a szemük, úgyhogy igyekeztem minél gyorsabban besurranni mellettük. Az egyik falnak kis híján a felét elfoglalta Diego de Landa gigantikus portréja – pontosan olyan volt, mint amit Jagoniel könyvében láttam. A szemközti falról rosszallóan tekintett rá Hernán Cortés. Itt is volt miben gyönyörködni: a maníi templom makettje, egy kedves kis miniatűr autodafé, harci jelenetek a konkvisztádorok és a fellázadt indiánok között, A Yucatánban történt dolgok leírása című mű első kiadása. Mégis azt éreztem, hogy tovább kell mennem.

A spanyol hódításnak szentelt helyiség egy felirat nélküli kis ajtóval ért véget. Mellette kis nyilak lógtak különböző feliratokkal: „Igazgatóság”, „Panteon”. Eljutottam az „Igazgató” feliratú ajtóig, de hiába rángattam a kilincset. Maradt a „Panteon”... Ez a folyosó egészen másképp nézett ki, leginkább valami hivatali épület vagy tudományos intézet akárhányadik emeletére hasonlított. A falakat bézs színű olajfesték borította, az irodák ajtóin kis névtáblácskák: „Ah Kinchil”, „Bolon Dzabak”, „Eh Chuah”... Némelyik ajtón két-három név is volt. Mindegyik zárva. Jó sokáig mentem az ajtók között, magam mögött hagytam vagy százat, amíg egy lifthez nem értem. A nosztalgikus hívógomb mélyén nyomásra vörös fény gyulladt ki, mellette pedig oda volt gravírozva a szó: „Itzamna”. Jó régi lift volt, belső ajtaja harmonikaszerűen nyílott és csukódott, padlója megremegett, amikor beléptem, és vendégmarasztalóan hunyorgott a gyenge kis lámpa odafent. Egyetlen gomb volt a falon, mellette se szám, se felirat. Hát itt nem lehet elvéteni az emeletet. Ahogy a lift zörögve elindult felfelé, próbáltam megsaccolni, hány emeletes lehet a múzeum. Olyan nyolc-tíz emeletre tippeltem. Eltelt három, öt, húsz perc, és a csikorgó, rozsdás mechanizmus egyre csak emelkedett, a lámpa időnként kialudt, de utána megint visszajött a fény, már nem is számoltam a perceket, már nem is csodálkoztam, a lift pedig csak kúszott egyre magasabbra... Azután rándult egyet és megállt. Olyan váratlanul, hogy megijedtem: nem a legkellemesebb dolog, ha az ember beragad egy liftbe valahol a Csomolungma magasságában. Az ajtó feltárult, egy cigarettacsikkekkel teledobált kis lépcsőházban találtam magam, mely apró barna csempékkel volt kirakva. Előttem sivár ajtó volt, rajta műanyag táblácska, olyan, mint a rendelőkben, amiken az áll fehér alapon fekete betűkkel, hogy „Terapeuta” vagy „Szemészet”. De ezen az volt a felirat: „ISTEN”. Bekopogtam.

LAS CONVERSACIONES CON DIÓS

– Nyitva – hallottam egy halk, meglepően ismerős hangot. Résnyire kinyitottam az ajtót, és félénken benéztem, felkészülve rá, hogy odabent az égvilágon bármit láthatok – a mennyországot felhők között, egy indián szentély szertartási csarnokát vagy egy különös humorú múzeumi alkalmazott kis kuckóját. Az utóbbi napok megmagyarázhatatlan eseményei felkészítettek rá, hogy egy végtelen magasba röpítő lift egy titokzatos múzeumban, mely egy nem létező utcában van, éppenséggel a világépítmény legmagasabb csúcsán tehet ki. Hová máshová lehetett volna egy álló órán át emelkedni, ha nem az egekbe, vagy legalábbis az Olümposzra? Ezért aztán kicsit csalódottnak éreztem magam, amikor kiderült, hogy a szoba, ahová beléptem, csupán egy kórterem. Nyomasztó zöld falak, lehúzott redőny az ablakon, hordozható infúzió a szabályosan bevetett vaságy mellett. Nem egészen így képzeltem el a mindenható Itzamna lakhelyét... Egy kicsi és valószínűleg nem túl kényelmes íróasztal mögül emelkedett fel, amikor beléptem, ami tele volt zsúfolva mindenféle iratokkal meg valami sémákkal, tervrajzokkal, és egy maja piramistemplom alakú levélnehezék állt rajtuk. Rögtön felismertem őt, pedig eddig csak egyetlenegyszer láttam, ő volt az az öregember, aki ugyanúgy, mint én, az egyszer csak az asztrálvilágba költözött Akab Tzin fordítóirodát kereste. Tehát mindaz, ami történt, egyáltalán nem volt véletlen? És ezek szerint a papírlap, amit elejtett, tulajdonképpen meghívó volt, egy belépő hozzá, vagyis... Istenhez? – Knorozov. Jurij Andrejevics – mutatkozott be, látva zavaromat. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan jött. Én is bemutatkoztam, ami leereszkedő mosolyra késztette, ezért aztán zavartan hallgattam, és azt vártam, hogy ő szólaljon meg elsőnek. De ő nem sietett, előbb jó alaposan végigmért. Tekintete, mely megtört a szarukeretes szemüveg vastag lencséjében, egészen lassan siklott rajtam, s ettől önkéntelenül összehúztam magam, és lesütöttem a szemem. Annak ellenére, hogy meglehetősen ostoba volt az öltözéke, kopott szürkésbarna papucs, tréningnadrág és fehér pizsamafelső, egyáltalán nem nézett ki szánalmasan vagy komolytalanul. Ha nincsenek színes gyógyszerek az éjjeliszekrényén, és nincs a félig már kiürült infúzió, mely türelmesen várta, hogy végére érjen a félbeszakított procedúrának, azt hihettem volna, hogy nem egy beteg áll előttem, hanem ennek a furcsa, egyszemélyes klinikának a főorvosa. A szoba spártai stílusán kicsit lazítottak a fényképek, melyek sűrűn fedték a falat az ágy és az íróasztal mögött. Voltak köztük régi, megbámult képeslapok, kalligrafikus aláírással, hetvenes évekbeli fekete-fehér képek és mai tízszer tizenötös amatőr képek. Szinte minden személy és táj, amit a képeken láttam, érthetetlen módon közel állt a szívemhez, némelyik személyt szinte családtagnak éreztem – de ahhoz, hogy jobban megértsem,

honnan ez az érzés, közelebb kellett volna lépnem hozzájuk. A kórterem jól be volt lakva, mintha a páciens már hosszabb ideje élne itt. A sivár és komor berendezés ellenére látszott, hogy megpróbálta valahogy barátságosabbá tenni. A szoba közepén ülőgarnitúra állt, melyet mintha csak egy szovjet üdülőből hoztak volna ide: két régi karosszék polírozott fa karfákkal és szivacsos betéttel, valamint egy kerek, polírozott dohányzóasztalka, rajta elég hülyén kinéző virágvázával. A sarokban egy famintás borítású lemezjátszón egy Mireille Mathieu-lemez szólt akadozva. Nem sokáig törték meg a csendet a francia énekesnő raccsoló próféciái, a lemezjátszó zavarában félrenyelt, aztán elhallgatott. Mivel nem tudtam, mit kezdjek magammal, megint a kórterem lakójára néztem. Amikor találkoztunk a fordítóirodánál, Knorozov sokkal törékenyebbnek, bizonytalanabbnak tűnt, de vagy azért, mert nem tudtam jobban megfigyelni őt, vagy mert szándékosan próbált ilyen benyomást tenni rám, most egészen megváltozott. Középmagas, de katonásan egyenes tartású férfi volt, ezért sokkal magasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A hátgerince helyére mintha valamilyen vasimplantátumot helyeztek volna be, és súlyos, éles vonásaival és rezzenetlen tekintetével úgy festett, mint egy talapzatáról lelépett kő hadvezér. – Ne haragudjon, hogy így megbámultam – szólalt meg végül. – Olyan régóta ismerem, de csak egyszer találkoztunk szemtől szembe, és erre is csak most jöttem rá. – Honnan ismer? – érdeklődtem óvatosan. – Én önt... hogy is mondjam csak... látom. Az összes többivel együtt. De ön kiemelkedő szerepet játszik, amit nyilván észrevett már. A biztonság kedvéért bólintottam: kínos lett volna beismerni, hogy egészen mostanáig jóformán semmit sem értettem az egészből. – Nagyon fontos nekem a könyv utolsó fejezeteinek fordítása. Az segíteni fog, hogy megértsem, mi történik velem. Az igazat megvallva elég hülyén érzem magam: egész életemet a mayák tanulmányozásának szenteltem, vagy százszor voltam LatinAmerikában, a spanyol szinte az anyanyelvem lett, és most hirtelen mindent elfelejtettem, még ezt az egyszerű szöveget sem értem. Nekiállok olvasni, és minden összezavarodik, valami halandzsa lesz belőle. Szerencsére eszembe jutott, hogy megbízhatok egy fordítót. Már amikor először megláttam, tudtam, hogy ön az az ember, aki a legjobban el tudja végezni ezt a munkát. Aki elmagyarázza, mi történik, és mire számíthatok. – De hát én... – Tudja, nyilvánvalóan mindent tud. Csak valahogy össze kell szednie a gondolatait. Gondolkodjon csak, addig felteszek egy teát – még jó, hogy a gázzal minden rendben. Nem várok öntől elhamarkodott választ. A beszélgetés, amely előttünk áll, túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy türelmetlenkedjek vagy kapkodjak. El kellett volna mondanom neki, hogy én magam is azért jöttem ide, mert magyarázatot várok, mert azt hittem, ha visszaadom neki a lefordított fejezeteket, akkor cserébe elmondja, miféle játékot játszik velem, honnan került elő Casa del Lagarto titokzatos könyve, és hogy kell értelmezni a maja jóslatot. De most úgy látszott, nem siet

elolvasni a fordítást, miután annyira sürgetett, hogy minél gyorsabban végezzek vele. Amíg az öreg a teát készítette, úgy tettem, mintha a fényképeket nézegetném a falon. Nem sokáig kellett színlelnem: a fotók tényleg egészen magukkal ragadtak. Az egyik képen nem kis meglepetésemre felfedeztem a kutyámat. Nem tévedhettem, ott volt az orránál az a barna folt, amely egy mancs lenyomatának látszik – ezt nem lehet eltéveszteni. De mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megakadt a szemem egy kedves, fiatal nő fényképén, akit már láttam valahol. Annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy vagy egy percen át kínlódva próbáltam felidézni, milyen körülmények között találkozhattam vele. Aztán hirtelen rájöttem: ő volt az orosz szépségkirálynő, aki legyőzte a Miss Universe versenyen a kávébarna venezuelai és Puerto Ricó-i modelleket. Hogy is hívták? Ligyija... Csak nem Knorozova?... – A lányom – erősítette meg feltevésemet az öreg, miközben letette elém a gőzölgő teáscsészét. – Ugye milyen szép? – Szoborszerű arcán egy pillanatra repedés jelent meg. – Valjával, a feleségemmel nagyon sokáig akartunk gyereket, de sehogy sem sikerült. A legjobb orvosokhoz fordultunk, még mexikói brujó-hoz is, de semmi. És amikor már egészen kétségbeestünk, csoda történt, és teherbe esett. Tudja-e, hogy azt mondják, a késői gyermek olyan szép, mint az angyal? Hát olyan volt Lida is. De tizenhárom évesen rút kiskacsává változott. Még sírt is néha, hogy soha senki nem fogja szeretni, annyira csúnya. Én pedig azt mondtam: „Ne butáskodj, nekem te vagy a világon a legszebb...” – Knorozov gondolataiba merülve elmosolyodott. – Nem csak önnek – mosolyogtam vissza –, hanem az egész világnak. – Az ugyanaz – mondta, és valamiért megint elkomorodott. Erre nem tudtam mit felelni, és megint a fényképeket kezdtem nézegetni. Úgy látszik, itt volt az egész élete – a korai gyermekkor (komoly, rövidnadrágos fiú egy szerencsétlen plüssmackót tart fejjel lefelé); az ifjúkor a háború alatt (jó kiállású hadnagy repülőegyenruhában pózol valami régi harci repülőgép mellett); esküvő; aztán az érett férfikor – ásatások a dzsungelben, egy rakás fotó yucatáni piramisokkal a háttérben... Jobban megnéztem azt a képet, amelyiken Knorozov egy repülőgép mellett állt. A gép testének könnyed, szinte elegáns vonalvezetése láttán öt perc alatt már másodszor erős déjà vu érzés kerített hatalmába. LA-5, súgta egy belső hang. Az ördögbe, hát ezt meg honnan tudhatom? – Ez volt a mi LA-5-ösünk – magyarázta az öreg, mintha csak szinkronizálná a gondolataimat. – A maga idejében ez volt a legmodernebb és legfélelmetesebb vadászgép. A németek féltek tőle, mint a tűztől. Én csak a háború legvégén repültem vele, túl fiatal voltam. Fedélzeti mérnöknek vettek fel, csak néhány bevetésem volt. De a századomból mindenki más nagyon tapasztalt katona volt, végigharcolták szinte az egész háborút, Moszkvától Berlinig. Szinte még gyerek voltam, rajongtam értük és a repülésért is. Mikor leszolgáltam az időmet, tervezőmérnök akartam lenni... Ha akkor azt mondja valaki, hogy egész életemet a majáknak szentelem, a képébe nevetek... Még mesélt valamit a katonai szolgálatról, hogy milyen megtiszteltetésnek érezte, hogy ilyen tapasztalt pilótáknak egyáltalán a közelében lehet... Láthatóan nagyon érdekelte ez a téma, és az LA-5-ös szárnya beárnyékolta csaknem egész ifjúságát.

Hirtelen eszembe jutott – és azonnal gyanakodni kezdtem, mert az utóbbi napok megtanítottak rá, hogy semmi sem véletlen –, hogy hol láttam már Knorozov repülőgépét. Nemrég olvastam egy cikket az újságban arról a tervről, hogy egy LA-5-ös vadászgépet ábrázoló, óriási emlékművet építenek a Vorobjov-hegyen! De hát hogy van ez? Knorozov megboldogult feleségének olyan emlékmúzeum épült, amely méreteiben sokszorosan felülmúlja még a Puskin Múzeumot is. A vadászgép, amellyel fiatalkorában repült, díszhelyet kap a Vorobjov-hegyen, a Lomonoszov Egyetem híres épülete előtt, ott lesz bronzba öntve, százszoros nagyságban. Végül pedig az öregúr leánya annak ellenére, hogy külsejét tekintve meglehetősen szerény, elbűvöli a híres nemzetközi verseny zsűrijét, és elnyeri a földkerekség legszebb nője címet – nem csak azért-e, mert az apja szépnek látta? Vajon ki lehet ez a Knorozov, aki öregember képében áll előttem, és most éppen izzó szenvedéllyel mesél a második világháborús vadászgéppilóták cseppet sem irigylésre méltó életéről? – ...ahogy ma a veteránokkal bánnak! Azok, akik gondolkodás nélkül kockára tették életüket az eljövendő nemzedékért, jobb bánásmódot érdemelnének. Kérdezze meg a kamaszokat vagy akár a középkorúakat, senkinek fogalma sincs arról, milyen emberfeletti áldozatokat kellett hoznunk a győzelemért! Elfelejtették azokat a hősöket, pedig semmiben sem múlták alul a régi görög mítoszok héroszait! És a veteránok koldusszegényen tengődnek életük végén. Szerintem ez nem más, mini állami szklerózis... – Ki maga? – vágtam közbe. – Kicsoda maga? Az öregnek megnyúlt az arca, nem tetszett neki, hogy a szavába vágtam. – Már bemutatkoztam – vetette oda szárazon. – De hát az ég szerelmére, mi az a tábla az ajtaján? Mi köze magának Itzamnához? És egyáltalán, mi ez az egész?! – Most már nem bírtam türtőztetni magam, majdhogynem kiabáltam. Valami seftes, aki régiségeket és antik könyveket gyűjt? Egy megalomán történész, aki véletlenül rábukkant a határtalan hatalom forrására? Egy szovjet tudós, akibe egy yucatáni expedíció során átáramlott az elhagyott piramisba zárt isteni erő? Vagy egy szimpla nagyvárosi elmebajos, aki újságkivágásokat gyűjt, és azokból rakja össze nem létező életrajzát? Az ördögbe is, ki ez a különös öregúr, aki belerángatott egy fantasztikus történetbe, amely ötszáz évvel ezelőtt kezdődött, és a jövőre is befolyással van? Aki darabokra zúzta a józan eszem, és úgy rendelkezik az életem fölött, mintha csak egy játékzseton volna?! – Ami az ajtóra van írva, bizonyos értelemben igaz – felelte váratlanul elcsöndesedve. – Amolyan mulatságos kis allegória, ki hinné, hogy a tudatalattimnak még van humorérzéke... – De hát magyarázza el végre, mi folyik itt! Mi ez az épület? Mi ez az ördögi lift, amelyik vagy egy kilométeren át tud kúszni felfelé – a semmibe? Mi ez a több száz házból álló halott utca, amely egyetlen térképen sincs rajta? Lehet, hogy ez csak egy lázálom... Magát is csak képzelem, ennyi az egész! Ez mind nem létezik, mindjárt felébredek, és kiderül, hogy csak álmodtam, nincs itt semmiféle könyv, semmilyen Casa del Lagarto, és

nem lesz semmiféle világvége! Uramatyám, még hogy gólemek, metamorok, marionettbábuk?! Egyszerűen csak alszom, és magát is csak álmodom! Sehogy sem tudtam lecsillapodni, rázott a hideg. Ő figyelmesen nézett rám, meg sem próbált közbevágni vagy megnyugtatni. Amikor véget ért a dührohamom, megcsóválta a fejét, és elnevette magát. – Hihetetlen, mennyire egocentrikus minden ember, még a képzeletbeliek is. – Ezt meg hogy érti? – Nem könnyen hiszi majd el, de az a helyzet, hogy éppen fordítva áll a dolog. Kicsit kínos erről önnel beszélni, de az a helyzet, hogy én álmodom önt. És az önt körülvevő világot is. – Micsoda agyrém! – háborodtam fel. Az első lehetőség: a liftet valamilyen technikai trükkel szerelték fel, hogy a benne lévő ember úgy érezze, mintha végtelen hosszan emelkedne, valójában pedig csak két-három emeletet megy fel. Ami a furcsa utcát illeti, hát az egyáltalán nem létezik. Végül is ne felejtsük el, hogy teljesen néptelen volt – nem lehet tehát kizárni, hogy az egész csak díszlet. Most már csak azt kell megérteni, milyen céllal hozták létre ezt az óriási manipulációt. A másik: mégsem tudom érzékelni azt a vékony hártyát, amely elválasztja a való világot a képzeletbelitől, melyet csak lázas fantáziám teremtett, és miután átszakítottam, a klinikai értelemben vett skizofrénia mélyére zuhantam. Ebben a percben tehát valószínűleg kényszerzubbonyban vonyítok a Kascsenko Kórház valamelyik gumiszobájában. Persze kínos lenne, de legalább megmagyarázható és ép ésszel felfogható. Semmi más nem jutott az eszembe. Ennek az önjelölt Itzamnának a kijelentése nyilvánvalóan csak abszurd provokáció volt. De szó se róla, remek fordulat egy rémálom szüzséjében: az egyik szereplő arcátlanul közli veled, hogy nem te képzeled őt, hanem ő téged. – Mindjárt felébredek! – Nem is vártam, hogy ez a beszélgetés könnyű lesz – felelte Knorozov fáradtan. – Nem tudom, hogyan bizonyítsam be, hogy sehol máshol nem ébredhet fel – itt egy kis szünetet tartott, hogy alaposan átérezzem minden egyes szó értelmét –, csakis az én álmomban. – A legrosszabb az, hogy én magam sem tudok felébredni, így hát arra vagyunk ítélve, hogy egymással beszélgessünk. – Ez az egész bonyolult, sokszínű világ, az összes ismerősöm és én magam is, hogyan férhetünk el a maga koponyájában? – Megpróbáltam gunyorosan feltenni ezt a kérdést, de a döntő pillanatban elcsuklott a hangom. – És a magáéban elfér? – kérdezte maró gúnnyal. – Nos, tegyük fel egy fél pillanatra, hogy igaza van. Ön szerint hol a bizonyítéka annak, hogy ezt a világot az ön képzelete teremti? – Ha egyszerűen a képzeletem gyümölcse volna, az még nem is lenne olyan nagy baj. Sajnos, a tudatalattim csapdájába estem. Remélem, nem gondolja, hogy komolyan Itzamnának hívnám magam, és kiírnám az ajtómra, hogy „Isten”? Gondolom, egyetért azzal, hogy ez legalábbis szerénytelenségre...

– Ne kerülje ki a választ! – Hát jól van. Mellesleg nem dohányzik? Csatlakozik hozzám? – Vállára vetette kabátját, és intett, hogy menjek ki vele. – Tulajdonképpen megtiltották, de ön úgysem mondja el senkinek... Meggyújtotta az olcsó cigarettát, élvezettel leszívta a füstöt, és fürkészőn nézett rám. – Nos, vegyük példának okáért a maja piramist a vezér holttestével, és mindezt tegyük a Vörös térre! Ön talán nem gondolja, hogy ez tökéletes képtelenség? Persze, másfelől honnan is tudhatná, hogy mi van ott valójában... – De hát az ott a Mauzóleum! – vágtam közbe; én magam is, amikor elhódított Casa del Lagarto elbeszélése, indián templomnak néztem, de aztán magamhoz tértem. – Ha azonban nem foglalkoztam volna egész életemben a maja kultúrával, akkor egyáltalán nem lenne ott! Arról van szó, hogy amikor építészmérnöknek tanultam, részt vettem egy szocialista ifjúsági konferencián Mexikóban. Úgy meredtem rá, mint egy elmeháborodottra. – Az évfolyam legjobb tanulója voltam. Behívtak egy baráti beszélgetésre a KGB-ba, és miután beleegyeztem, hogy együttműködöm velük, cserébe személyesen az én számomra felnyitották a vasfüggönyt. Azt tanácsolták, tanuljak meg spanyolul, és fél év múlva már repültem is Új-Mexikóba. A KGB említésétől nyilván megrándulhatott az arcom, mert félbeszakította mondókáját, és kihívóan azt mondta: – Nehogy azt higgye, hogy sajnálom, hogy együttműködtem velük! Most gyalázzák őket, pedig nem kevés hasznos dolgot csináltak! És ha valaki egyáltalán még rendet teremthet ebben az országban, hát ők azok! De én addigra már visszanyertem lélekjelenlétemet, és nem kívántam vitába bocsátkozni. Egyszerűen csak azt akartam, hogy végigmondja a történetét a majákkal. – A konferencia szervezői összeállítottak nekünk egy kis kulturális programot, és elvittek minket egy kirándulásra Uxmalba. Az élenjáró traktoristák, fejőnők, bányászok mind kutyafuttában végigügettek a piramisok között, aztán már mentek is vissza az autóbuszba, de én úgy álltam ott, mint akit villám sújtott. Járkáltam, fényképeztem, és nem tudtam elszakadni a látványtól. Még el is keveredtem, majdnem ott hagytak. Visszamentem a városba, vettem egy rakás könyvet az indiánokról, szótárral olvastam őket, és már a visszaúton tudtam, hogy többé nem foglalkozom repülőgépekkel. És semmi mással nem foglalkozom többé, csak a majákkal. Döbbenetes civilizáció, és még nagyon kevéssé ismert. Szó szerint rejtély rejtély hátán. Vegyük példának okáért azt, milyen hirtelen összeomlott ez a birodalom, virágzásának csúcsán. Még az írásukat sem fejtették meg. Voltak olyan kutatók, akik egyszerűen dekorációnak tartották a hieroglifáikat. A maják akkor még csak keresték a saját Champollionjukat, én pedig elhatároztam, hogy én leszek az. Így hát történészdiplomát szereztem, kriptográfiával és nyelvészettel foglalkoztam – minden olyasmivel, ami segíthet megfejteni a maja írást. Erre tettem fel az életemet, és végül sikerrel jártam. – Maga az, aki megfejtette a maja írást? Zavarba ejtett, hiszen sem Jagoniel, sem Kümmerling nem említette Knorozov eredményeit. Megint hazudott, vagy csak nem elég figyelmesen olvastam a könyveket?

Méltóságteljesen bólintott. – Ez semmit sem bizonyít – makacsoltam meg magam. – Van hivatalos magyarázat a Mauzóleum keletkezésére, és az semmivel sem rosszabb, mint a magáé. – Hát akkor magyarázza meg hasonlóképpen mindazt, ami önnel történt azóta, hogy elkezdte fordítani a könyvet – mondta, füstfelleget eregetve felém, majd elnyomta a csikket. – A jaguárembert, a sírbolt fej nélküli őrét, „Az eljövendő krónikájá”-t... – Azt reméltem, hogy mindezt ön magyarázza el nekem – ismertem el, összeroppanva az epés válasz súlyától. – De nehezen fogja fel – tárta szét a kezét. – Mondtam már, azért történik ez önnel és az önt körülvevő világgal, mert én ezt álmodom. Következésképp a világegyetem én vagyok. – De ha maga az isten és a világ császára, akkor mindenható is! Bizonyítsa be, hogy nem a levegőbe beszél. Tegyen csodát! Változtassa borrá a teát, vagy legalább lebegjen egy kicsit a levegőben! Csináljon valamit, hogy higgyek magának! – Érdekes – sóhajtott fel Knorozov. – Úgy látszik, ebbe a problémába mindenki beleütközik. Mindenképpen csodára van szükség. Ki kell hogy ábrándítsam. Tehetetlen vagyok. – De hát ez a maga világa! – Ez az én beteges lázálmom. Csak bámulom, de nincs erőm, hogy bármit is változtassak rajta. A titkos vágyaim vagy elfojtott törekvéseim természetesen befolyásolják és alakítják a szeszélyes cselekményt, de nem jobban, mint egy átlagos, hétköznapi álomban. Csak utólag lehet fejtegetni, mit jelentett ez vagy az a fordulat; tulajdonképpen elsősorban ezzel foglalkozom itt... Újra elcsöndesedtem, mert gondolataim hirtelen szaltóval más irányba kanyarodtak. Egy kérdés merült fel bennem, de sehogy sem találtam megfelelő választ rá. – De ha ez a maga álma, akkor valójában most hol van? – Remek kérdés. Minden bizonnyal infúzió alatt fekszem a moszkvai onkológiai klinikán, ahol rosszindulatú agydaganattal fognak operálni. Az első gyanús jelekre másfél hónappal ezelőtt figyeltem fel, de nem akartam elhinni, a családomnak nem akartam elmondani, de aztán a vizsgálatok mindent megerősítettek. És a röntgen is. Be kellett feküdnöm a kórházba. Nagyszerű, modern klinika, figyelmes személyzet... Lida azt mondta, most nem tud bejönni... – szúrta közbe váratlanul. – Nem engedik el a munkahelyéről, és Aljosenyka is megbetegedett... Valja is elfelejtett, nem jár be... – De hát nem meghalt a felesége? – kérdeztem meghökkenve. Az öregember összeroskadt a szavaimtól, és zavartan tekintett rám. Félig kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de valami eszébe juthatott, és csak állt ott lefittyedt, sértetten reszkető szájjal. Elfordult, a hajába túrt, és rágyújtott. Hosszan hallgatott, azután rekedten csak annyit mondott: – Elnézést. Néha elfelejtem. Örült gondolat ötlött fel bennem: nem azért támadt-e fel legutóbb Valentyina Anyiszimova, aki már tíz évvel ezelőtt átadta obulusát Kharónnak, és ment ki meghajolni a közönség elé, mert a férje nem akart emlékezni rá, hogy egyedül maradt? Az öregemberre néztem, és végül nem tettem fel a kérdést, éreztem, hogy csak még jobban

megsebezné. Knorozovval ekkor valami szörnyű dolog történt. Megtántorodott, támasztékot keresve a falnak dőlt, és riadtan nézett körbe, s közben elsápadt, és olyan erővel szorította a fejét, mintha attól félne, hogy szétpattan a szörnyű belső nyomástól. Aztán térdre omlott, és a szemem láttára először viaszbábuvá változott, azután egyre áttetszőbb lett, már majdnem feloldódott a levegőben. És ekkor, mintha csak erre a furcsa rohamra reagálna, nyögni és rángatózni kezdett az egész óriási épület. Rengett a föld. Segíteni akartam az öregnek, de ő egy legyintéssel elkergetett. Nem tudtam, mit tegyek, s végül berohantam a szobába, Knorozovot pedig ott hagytam az ajtó előtt. A rángógörcs, melyben vonaglott a föld, a legerősebb volt azok közül, amiket az utóbbi napokban átéltem. Úgy rázkódott a világ, hogy többször elestem, és hiába próbáltam felállni, egy pillanatra sem tudtam megállni a lábamon. Ennek ellenére a fellegekbe nyúló elefántcsonttorony, melyben Knorozov cellája volt, jóval masszívabbnak bizonyult, mint bármelyik moszkvai lakóház. A fal is, a plafon is keményen állta a sarat, és még a lámpa sem aludt ki egy pillanatra sem. Nekibátorodva az ablakhoz kúsztam, és elhúztam a függönyt. A lelkem mélyén meg voltam győződve arról, hogy a moszkvai utcákat látom majd madártávlatból, de arra is felkészültem, hogy esetleg a világűrben találom magam, és gázcsóvákat lövellő protuberanciákat vagy éppen kínok közt születő szupernóvákat látok. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor kezdtem hinni Knorozovnak, de egyelőre még túlságosan szó szerint értelmeztem azt, hogy ő egy egész világegyetem. Amit láttam, minden képtelenségével és egyben hétköznapiságával együtt mindennél jobban bebizonyította, hogy Knorozov igazat mondott. Az ablak, megszegve a térre és a gravitációra vonatkozó összes fizikai törvényt, egy pontosan ugyanolyan kórterem mennyezetére nyílt. Ujjaimmal a párkányba kapaszkodva, és egészen közel hajolva a hihetetlenül vastag ablaküveghez, odalent egy kórházi ágyat láttam, erőtlen, öreg test feküdt benne, melyre parazita katétercsövek folyondárja tapadt. Körülötte fehér köpenyes férfiak és nők tolongtak, csillogtak a bézs színű orvosi berendezések, és egyszer használatos fecskendők szóródtak az öreg podagrás, göcsös kezébe, keresve a vénák mélyen húzódó metróalagútjait. Ő volt az. Az igazi Jurij Knorozov. Az újabb lökéshullám megint a földre döntött; felpattanva a linóleumról, a fényképek mozaikjának csapódtam, mely most teljesen benőtte a falakat. A szemem előtt úsztak el a képek: Knorozov a szakrális LA-5-ös vadászrepülőgépének legénységével, s ugyanő, ahogy folyamatosan egyre öregebb lesz, megünnepli a győzelem tizedik, huszadik, harmincadik, ötvenedik évfordulóját egykori bajtársaival, akik évről évre fogyatkoznak... Néhány tucatnyi képen Knorozov a feleségével együtt volt látható, akiről nem szívesen beszélgetett velem, de aki minden bizonnyal a legdrágább lény volt a számára – esküvő, krími nyaralás, közös utazások Latin-Amerikában, csók a Vénasszony piramisa alatt... Néhány csoportkép: régimódi öltönyt és kabátot viselő emberek, kifejezéstelen tekintetek...

Régi fekete-fehér képek, a felirat alapján a szülei lehettek, aztán különböző ismeretlen emberek. És a lánya, akit úgy szeretett – különböző életkorokban, kislánykorától egészen a mai napig. És itt van ő maga, már egészen idős korában, valami kis templom előtt áll; a másik képen éppen átvág egy fehér köves ősrégi kolostor udvarán, és egy ájtatos képű pappal beszélget. A képeken látható emberek erősen emlékeztettek olyan személyekre, akiket jól ismerünk az újságokból vagy a tévéből: politikusokra, filmsztárokra, híres tudósokra, de persze nem lehettek ők, hiszen időben nem stimmelt volna a dolog – így például Knorozov vadászgépének pilótája az 1945-ben készült fényképen szakasztott olyan volt, mint napjaink egyik népszerű amerikai popsztárja. És minél tovább nézegettem ezeket a fényképeket, annál szembeötlőbbek voltak a párhuzamok a Knorozov sorsát meghatározó események és emberek, illetve a mi mai valóságunk fő vonásai között, különös tekintettel Oroszországra, de azért más országokat illetően is. Mintha az egész általam ismert világ magán viselte volna ennek a rejtélyes öregúrnak a lenyomatát. Azt mondhatnám, hogy abban a pillanatban, amikor visszavonhatatlanul megértettem, hogy az öreg nem hazudott és nem beszélt félre, agyamban – mert még mindig úgy gondoltam rá, mintha az enyém lenne – gigászi folyamatok indultak el, melyek léptéke egész galaxisok keletkezésével és összeomlásával volt összemérhető. Hiszen ezekben a pillanatokban átgondoltam és újrateremtettem magamban a világmindenség térképét, miközben a régi, elveszítve formáját és tartalmát, széthullott és szétszóródott a szélben, mint a kiszáradt homokszobor. De minden másképp volt. Egyszerűen elhittem ezt a lehetőséget. A huszadik században, a tudomány és technika diadalmas szimbiózisának századában, melyet annyit dicsőített a materialista propaganda, a vallásos és misztikus dogmák, melyek a világmindenség finom szféráinak létezését feltételezik, sokat veszítettek pozícióikból. Ugyanakkor kisebb vagy nagyobb mértékben ma is bárki kész elismerni annak a gondolatnak az érvényességét, hogy az, amit maga körül lát, csak annyiban létezik, amennyiben létezik ő maga is, akinek hatalmában áll ezt a valóságot felfogni (már ha lehet itt egyáltalán valóságról beszélni). Egy rakás filozófus szerzett hírnevet magának ezzel a gondolati konstrukcióval, éppen azért, mert bizonyíthatatlan, s ugyanakkor csábító. De hogyha elfogadjuk, hogy az egész környező világ a mi fejünkben van, miért ne tehetnénk még egy bátor lépést előre, és miért ne békülhetnénk ki egy még bátrabb feltevéssel – mi van akkor, ha ez a fej nem a miénk, hanem másé? A vallásos szabadgondolkodók, különösen a keleti vallások körében, nem zárják ki, hogy a világ edénye valami hatalmas, mindent felölelő isteni tudat. Lehet, hogy ebben éppenséggel az emberre olyannyira jellemző gőg mutatkozik meg: csak akkor tud lemondani egocentrizmusáról, ha cserébe egy őnála kimondhatatlanul magasztosabb, csodálatosabb és hatalmasabb valamivel kerül kapcsolatba.

De ki az, aki teljesen kizárhatja, hogy a világmindenség edénye nem Buddha vagy Jehova kibírhatatlanul ragyogó fénnyel teli végtelen tudata, hanem egy magányos, nosztalgiázó, agyrákban haldokló nyugdíjas szűk, régi pénzektől és naftalingolyóktól bűzös „énje”? Ez legalább sok mindent megmagyarázna abból, ami a mai világunkban történik... A lent fekvő öregember állapota láthatóan stabilizálódott, lelassult az orvosok és nővérek Brown-mozgása a kórteremben, azután lassacskán kiszállingóztak. Ezzel egy időben a földalatti rengések is elcsitultak. Visszahúztam a függönyt az ablakra, és kimentem újra az előtérbe. Knorozov a padlón ült, hátát a falnak vetve, kimerültén lehunyva szemét. – Hogy érzi magát? – Bocsásson meg... Nagyon elkapott... Azt hittem, ez már a vég... – felelte alig hallhatóan. – Látom önt, hogy milyen igazából... az ablakból... Minden rendben, megmentették. – Megmentettek?! – Szeme felpattant, s én hátrahőköltem, attól félve, hogy mindjárt nagyfeszültségű villámok csapnak ki belőle. – Morfiumot adtak be. Még egy kilotonna fájdalomcsillapítót. Ezektől az állandó injekcióktól nem tudok magamhoz térni... Olyan ez, mint amikor a maffia adósainak lábát cementes vödörbe dugták, mielőtt bedobták őket a Hudsonbe. Nem tudok kiúszni. Arra vagyok kárhoztatva, hogy életfogytiglan be legyek zárva ebbe a véget nem érő, fojtogató rémálomba. – És most hogyan tovább? – kérdeztem zavartan. – Azt mondja meg maga! Azért jött ide. – De mit kell tennem? Mit akar tőlem? – Attól a pillanattól kezdve, hogy ebben a kórteremben vagyok, tudom, hogy nem véletlenül kerültem ide. Valamit kerestem, de nem tudtam, hogy pontosan mit. Roppant kellemetlen érzés. Egy pillanatra sem tudok megnyugodni, állandóan a tárgyak, emlékek, gondolatok halmazában kutatok, hátha valahol megtalálom, ami elveszett. Lementem a múzeumba is, végigkutattam minden termet, de hiába. Végigjártam az egész Itzamna utcát, a születésemtől egészen mostanáig, de semmi. Amikor megértettem, hogy alszom, és sehogy sem tudok felébredni, elkezdtem kijárkálni a városba, a Lenin Könyvtárba, a levéltárakba, jártam az utcákat, de sehogy sem tudtam megtalálni – közben pedig soha nem hagyott el a veszteség érzése, egyre csak ott bizsergett bennem. Egészen addig, amíg egyszer, amikor visszajöttem a múzeumba, bele nem csöppentem a maja eszkatológiáról szóló kiállításba. És felvettem egy régi könyvet, ami csak úgy ott hevert a padlón. Casa del Lagarto históriáját. Azonnal megértettem: ez az! Azelőtt nem volt ott, a nyakamat rá – nyilván azért, mert még nem álltam készen. Megpróbáltam elolvasni, nem sikerült. Pedig fél életemen át spanyolul tanultam, mindig rengeteg latin-amerikai barátom volt, még előadásokat is tartottam spanyolul... A többit már tudja. – De miért nem adta le azonnal az egész könyvet a fordítóirodában? – Ön is pontosan érzi, hogy ez nem egyszerűen egy régi kötet. Casa del Lagarto naplójának rendkívüli ereje van, és én azért kaptam, hogy útmutatóm és vezetőm legyen. Fokozatosan kellett megismernem a tartalmát, fejezetről fejezetre. És hát ön, akit

kifejezetten azért küldtek, hogy lefordítsa a könyvet, ön sem állt volna készen arra, hogy azonnal megismerje a könyv utolsó fejezetét. – Küldtek? De hát teljesen véletlenül mentem be aznap az irodába! És azután is teljesen szabad akaratomból döntöttem, vissza is adhattam volna a megbízást! Knorozov minden erejét összeszedve feltápászkodott, és olyan lassan, mintha kételkedne szellemi képességeimben, tagoltan azt mondta: – Ha figyelembe vesszük az ön helyzetét, különösen meghatóan hangzanak a szavai a szabad akaratról... Ami az Azbuka fordítóirodát illeti, egészen konkrét okból választottam éppen azt. Régen, mint ön is tudja, egy gyermekkönyvtár volt a helyén, amihez nagyon erősen kötődtem. Amikor Lida kicsi volt, imádta, és állandóan oda ráncigáit. Megyünk, ő mindenféléről csacsog, én gépiesen válaszolok, és közben a munkámon gondolkodom. Egyszer, amikor éppen belemerült valami nyuszis könyvbe, hirtelen megvilágosodtam. Megfejtettem a maja írást. Látja, ma meg fordítóiroda van ott, hát nem érdekes... – Már bezárt – jegyeztem meg. – Na igen... De ő tehetett róla, az a tökkelütött. Ez a tudás csak nekem szól, na és persze önnek, és idegenek ne üssék bele az orrukat abba, ami az én életemről szól... és a halálomról. – Szóval maga volt?... – Dehogy! Hát a falnak beszélek? Istenem, hiszen még a spanyol nyelv se jut az eszembe, még arra se tudok rájönni, hogy mit kell megtalálnom ebben az átkozott lázálomban, maga meg azt hiszi, hogy szántszándékkal megidézem a maja démonokat, és ráuszítom őket valami tintanyalóra, aki túl sokat képzel magáról, vagy egy túl kíváncsi öregasszonyra?! Ez magától történik, és én semmin sem tudok változtatni! Egyszerűen csak sodor magával ez a tajtékzó, zavaros áradat, és szükségem van a segítségére, hogy megértsem, mi vár rám... De mit tehettem én, fantom a fantomok között, érte, aki ennek a kis kísértetvilágnak a mindenható és tehetetlen ura? Ki mondja meg? Ő azt állítja, hogy mindent tudok, csak gondolkodnom kell, emlékeznem... És hirtelen beugrott. „Hiszen azért van bajban a világ, mert ha Isten beteg, a világ is beteg. Isten lázas, és a teremtményét is a hideg rázza. Isten haldoklik, és az általa teremtett világ is haldoklik. De még nem késő...” – ezt mondta az a fiú a metrókocsiban. A szemem láttára haldoklott, mert az áttétek legyőzték a testét és az agyát. Fájdalmas rohamai és rángógörcsei pusztító földrengéseket keltettek a világban, cunamik nyelték el a városokat, és hurrikánok csaptak le egész országokra. A prófécia, melyről tudomást szereztem, nem a maja főpapok irodalmi leleménye volt, hanem azoknak a konkrét fiziológiai folyamatoknak a borzalmas metaforája, amelyek elpusztították KnorozovItzamnát a tudatában rejtőző egész világmindenséggel együtt... Nem késő? De mit tegyek? Megmenteni? De hogyan? – Úgy látom, kezdi kapiskálni... – jegyezte meg az öreg, látva, hogy habozok. – Ez nagyon fontos, hiszen nem csak fel kell olvasnia nekem az utolsó fejezeteket, de értelmeznie is kell őket. Ha megengedi, elmondom, mi történt, mielőtt bekerültem ebbe

a kórházba. Lehet, hogy az segíteni fog... Az egész három hónappal ezelőtt kezdődött. Migrének, szédülés... Gondoltam, talán csak valami érrendszeri dolog... Szóval ott ülök az orvosnál, mesélem neki a tüneteket, gondolom, felír majd valami tablettát, és azt mondja, kíméljem magam, erre átküld az onkológiára. Úgy nézek a doktorra, mint egy kóbor kutya, még a farkamat is csóválom, doktor bácsi, ugye semmi komoly? Ő pedig szigorúan azt mondja, hogy jobb, ha minél gyorsabban elvégeznek minden vizsgálatot. Nincs semmi, ami rosszabb lenne annál a néhány napnál, amíg várod, hogy megmondják az eredményt. Remény és kétségbeesés között hányódik az ember. Győzködi magát, hogy minden rendben, és számtalan meggyőző bizonyítékot talál az orvosi enciklopédiában. De aztán kételkedni kezd, szűköl, mint a csapdába esett vad, és az a rohadt enciklopédia most a legszörnyűbb véget jósolja neki. Nem mondod el se a rokonaidnak, se a barátaidnak, mert nem akarod megijeszteni őket, pedig annyira szeretnéd elmondani, mert ez a titok egyre csak éget belül. De amikor azt mondják a telefonban: „rosszindulatú agydaganat”, élőhalottá változol. Halottakról vagy jót, vagy semmit. Ezért a rokonaid, akik tudomást szereznek a betegségedről – igen, a „rák” szó azonnal tabuvá változik, és csak „betegségnek” szabad nevezni, mintha ez növelné a túlélési esélyt többé véletlenül sem veszekednek veled, hanem igyekeznek felvidítani, elterelni a figyelmed a borzalmas gondolatokról. De a halál angyala már homlokon csókolt, és átnyújtotta neked a behívót, ajkának nyomát látják az élők is. Kényszeres a vidámság, álságos a mosoly, a hanglejtés természetellenesen kedves, és az emberek nem sokáig akarnak a társaságodban lenni. De hát te magad is úgy érzed, leprás vagy, kerülöd a barátaidat, hogy ne terheld őket. Tudja, az elefántok, mikor érzik, hogy közel a vég, elhagyják a csordát, elmennek egy bizonyos helyre, és ott lehelik ki a lelkűket... A maják nemegyszer segítettek nekem. Miután meghalt a feleségem, a munkába temetkeztem. És az indiánok lettek az utolsó menedékem akkor is, amikor megtudtam, milyen súlyos a betegségem. Az operáció előtti utolsó hetekben csak nekik szenteltem az életem. És most ördögi csapdába estem, a morfium széfjébe zártak, és nem tudom a kódot, amivel kinyithatnám a zárat. – És úgy gondolja, hogy ez a könyv, amit talált, a képzeletbeli konkvisztádor története, ez lenne a kulcs, amely kiszabadítja innen? El kell magyaráznom, mi az üzenet rejtett értelme? – Nem tudom, hogy segít-e megszabadulni. De el kell olvasnom az üzenetet, ezért születtem erre a világra. És ezért hívtam önt életre. – És a földrengések... az ön fájdalmának a visszhangjai – suttogtam. – Igen. De nemcsak fizikai fájdalmaké, hanem a halálfélelemé és a kétségbeesésé is. Amikor a diagnózis megfoszt minden reménytől, az orvos azt mondja, hogy nem érdemes operálni, mert lehet, hogy nem bírnád ki a műtétet, a kemoterápia pedig csak növelné a szenvedéseidet, új szakasz kezdődik. Azt mondod magadnak: ha az öntelt orvostudomány nem tud vele mit kezdeni, még nincs minden veszve. Vannak még cápaporcból és ginzengből készült csodaszerek, vannak parafenomének és tisztító meditáció. De a térded egyre jobban remeg, és nincs mire támaszkodnod, istenfélő leszel, bár fiatalon leköpted az ikonokat Es szuszakolod be a bankjegyeket az aprópénztől csörgő templomi perselyekbe, eszeveszetten hányod magadra a keresztet a megsötétedett ikonok előtt,

egy megtért bűnös buzgóságával vered a homlokod a padlóhoz, és titokban azt reméled, hogy a mennyei könyvelőirodában mindezt a javadra írják. De késő: az Úristen már döntött, és jövőre már nem lesz ott a neved az Élők Könyvében. Az orvosok konstatálják, hogy romlott az állapotod, és ezzel az utolsó mankót is kirúgják alólad. Aztán kesztyűt dobsz a világ arcába, és egy kamikaze bátorságával elutasítasz mindent, ami körülötted folyik. Üvöltözöl az orvosokkal, gúnyolódsz rokonaid gyászos ábrázatán, a segítőkész barátoknak azt mondod, törődjenek a maguk dolgával. Lázongsz, míg az erődből futja, de egyszer elájulsz az utcán, behoznak a klinikára, a legjobb klinikára, ahová akaratod ellenére beprotezsált egy befolyásos barát. És ott, az infúzióhoz szögezve, fájdalomcsillapítóktól kábultan végtelen rémálomba süllyedsz, tudod, hogy álmodsz, de nem tudsz belőle felébredni... egyedül, elvágva a külvilágtól keresed a visszautat, hogy megmenekülj, mindegy, milyen áron... Keresed, de nem találod. Vakon tapogatózol, de mindenütt szögesdrótba ütközöl... Feleljen, hol a kiút? Mire számíthatok? Így kaptam hát az orákulum szerepét, akitől azt várják, hogy kimondja a végleges, megfellebbezhetetlen ítéletet. Egy olyan fordító szerepét, akitől azt várják, hogy segítsen a tudattalannak eljuttatni valami végtelenül fontos üzenetet a tudat felsőbb régiójába. Amíg hallgattam, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, az öreg reszkető kézzel kibontott egy csomag cigarettát, rágyújtott, és nagyot sóhajtott. Én pedig felidéztem magamban, hogy mi is volt a két utolsó fejezetben, és egyre keservesebben, egyre biztosabban tudtam, hogy nem adhatom meg neki azt, amit annyira szeretne megkapni tőlem – a vigaszt és a reményt. Felszegte az állát, és megértettem, hogy nem leszek képes hazudni neki. Az a fajta ember volt, aki a kivégzésén elutasítja a fekete kendőt, aki szembe akar nézni a kivégzőosztaggal. A kórházi pizsamafelsőre húzott kabátka mintha kitüntetésektől szikrázó zubbony fölé vetett tábornoki kabáttá változott volna. – Elmondok önnek mindent – mondtam végül, nagyot nyelve. – Menjünk be, hideg van itt...

CAPÍTULO I.

Elhelyezkedtünk a szűk, szögletes karosszékekben, és elkezdtem felolvasni neki a napló utolsó két fejezetét. Mintha gépzongorává változtam volna, amely lélektelenül játssza le a partitúrát, ő pedig figyelmesen hallgatta. Először láttam így egészben ezt a szövevényes, szeszélyes vonalú, bizarr, ijesztő és igéző vásznat. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy a történet minden részletét ismerem, és hogy minden a helyére került. Csak az lepett meg, hogy én, aki része vagyok ennek a képzeletbeli világegyetemnek és kihunyó istenének, olyan hűvösen tudok elmélkedni közelgő végéről. De vajon nem azért lettem-e orákulum, hogy a kellő pillanatban össze tudjam kötni álmodom személyiségének elemeit, és hidat építsek szürkületbe hulló tudatának valamennyi alkotóeleme között, a poklát is beleértve? Nem ezért maradtam-e hátra utolsóként egy ember széthulló tudatában? A szörnyű betegség gyorsan elbánt Knorozowal. Az őrült, fékezhetetlen életszomj, amely idős kora ellenére úgy tombolt ebben az emberben, nem engedte, hogy megbékéljen a diagnózissal, az orvosok komor jóslataival, egyszerűen nem volt már ideje, hogy megvitassa a dolgot önmagával – egyre csak kereste azt, ami legalább halovány reménysugarat adhat... A gondos doktorokat megriasztotta a lázongása, féltek, hogy kárt tesz magában, ezért lekötözték, narkotikus örvénybe vetették, és álságos hangon műtétet, gyógyulást ígértek neki, pedig tudták, hogy már elszalasztották azt az időt. Az elárult és megbéklyózott aggastyán pedig egyre mélyebbre süllyedt lázálmaiba, a maja mítoszokba, melyek élete vége felé elterelték figyelmét az egyre hidegebbé és idegenebbé váló valóságról. De a fájdalomcsillapító ahelyett, hogy megállította volna a gondolatok áradatát, csak újabbakat teremtett, folytatta az ördögi kört. És ebben a reménytelen és végtelen rémálomban mindazt, ami vele történt, az alattomos maják a saját metaforáikra és képeikre fordították le. Énjének bizonyos részecskéi mégiscsak emlékeztek a feje fölött lebegő fenyegetésre, és vészjeleket küldtek, s azok tudattalanjának prizmájában átváltoztak a konkvisztádor naplójának fejezeteivé, melyeket Knorozov egyik hiposztázisa írt a másiknak... A betegség története világtörténelemmé változott, az orvosok prognózisai az indián varázslók szörnyű jóslataivá, ennek a látomásvilágnak a teremtője pedig Itzamna lett, az erőtlen tudomány és a hiábavaló bölcsesség gyámoltalan istene. Személyiségének két része szembekerült egymással, az egyik ismerni akarta a valóságot, a másik pedig, amelyik kétségbeesetten kapaszkodott az életbe, megakadályozott minden ilyen kísérletet, maja démonok képében harcolt azok ellen, akik hozzá akartak férni a titkos tudáshoz. Mindenki megbűnhődött a kíváncsiságáért, egyedül én maradtam meg érinthetetlen szent tehénnek. Egyedül én juthattam el a legtitkosabb tudáshoz, hogy azután végigjárva a mennyei emelkedőt, az istenekkel beszélgessek. És most itt ül velem szemben Itzamna-Knorozov, türelmesen hallgatja a napló utolsó

szavait, végül elérte, amit akart. Most már a végére értem, feltárult minden titok, közölhettem vele az igazságot, melyre annyira szomjazott, legyen bármilyen szörnyű... „És hogy a világ végének előjele az lesz, hogy ez az isten elgyengül, amitől hideg rázza majd az egész világot. És hogy amikor ő lehunyja szemét, az egész világ örök sötétségbe hull. És amikor elkezdődik az ő haláltusája, akkor szörnyűséges erővel megremeg a föld, és hegyek omlanak le, és háborog a tenger. Utána pedig eljön a vég. ” A papírra szegeztem a tekintetem, hogy ne kelljen Knorozov szemébe néznem, és csöndesen egymásra fektettem a lapokat. Nem siettem megszólalni. A látnoki sorok szárazon és kíméletlenül harsogtak, mint a hadbíróság ítélete. Csak egyféleképpen lehetett értelmezni őket. Azt reméltem, hogy ezzel teljesítettem feladatomat, és nem kell elmagyaráznom szegény öregnek, hogy a napló, amiben annyira reménykedett, a leghalványabb reményt sem nyújtja neki. De Knorozov hallgatott. És egy percnyi hallgatás után kételkedni kezdtem benne, hogy hallotta, amit felolvastam, vagy hogy egyáltalán hallani akarta. Hát jó... Ezek szerint még nem játszottam el a szerepemet, valamit még tennem kell, mielőtt lemegy a függöny, és lehull a sötétség, még van néhány sor, amit el kell mondanom. Ki kell hirdetnem egy ember és egy egész világ végét. Kiszáradt a torkom, kétszer is szólásra nyitottam a szám, de aztán mégis tovább hallgattam, nem találtam a megfelelő szavakat. Végül esetlenül, nehézkesen, mintha a szavak kis fakockákként ütődnének össze a torkomban, azt mondtam: – Meg fog halni. Nem felelt. Nyugtalanul pillantottam rá: hallotta egyáltalán? Itzamna karba tett kézzel fölém magasodott, sápadt ajkát beharapta, és makacsul csóválta őszes fejét. Nem ígérhettem neki megváltást. De ahogy újraolvastam és gondolatban a helyére tettem a konkvisztádor naplójának részleteit, újra és újra visszatérve az indián jóslathoz, megértettem, hogy nem hiába keltett engem életre a képzelete. Tudok segíteni. – Békéljen meg. Egyszerűen csak békéljen meg vele. Nem éppen ő mondta, hogy a földet az utóbbi hetekben pusztító görcsök nem csupán és nem annyira a testi szenvedés kivetülései voltak, hanem azé a zavarodottságé is, mellyel a tudata és az érzései küzdöttek? Ha csupán a neuronok elektromos kisülése vagyok az agyában, akkor nem adatott meg nekem, hogy kigyógyítsam a betegségéből, nem csillapíthatom a testét gyötrő kínokat. Csak egyetlen dolog állt hatalmamban: hogy békét teremtsek a lelkében. A hasztalan harcban egészen elvadult, de nem akart felhagyni a reménykedéssel. Hogyan győzzem meg arról, hogy csak akkor múlik el a fájdalom, ha felhagy az ellenállással? – A kézirat azt mondja, a világ véges. Az ember halandó. Amint megszületünk, máris halálra vagyunk ítélve. Ön egész életét a majáknak szentelte, de nem értette meg a legfőbb bölcsességüket. Ők mindig gondoltak a halálra, és ezzel legyőzték a

halálfélelmet. Mi tagadjuk a halált, diétákat, csodagyógyszereket eszelünk ki, megtanuljuk kontrollálni a légzésünket, s ezek a módszerek mind azt ígérik, hogy ha csak egy nappal is, de meghosszabbítják a létezésünket, mintha az az egy nap kevésbé siváran és értelmetlenül telne el, mint az összes többi. De ha a halhatatlanság illúziójába ringatjuk magunkat, csak még nagyobb lesz a rémületünk azon a napon, amikor rájövünk, hogy nem kerülhetjük el a halált. A maják mind tudták, hogy meg kell halniuk. Azt is tudták, hogy elpusztul a világ. így van megírva a maja jóslatokban, az emberi sejtekben és a világépítmény minden egyes téglájában. Miért olyan fontos az, hogy mikor jön el a végzetes óra? Tudom, nagy bátorság kell ahhoz, hogy így beszéljünk, de az indiánok már kora gyermekkoruktól hozzáedződtek ehhez, és biztos nekik sem volt könnyű legyőzni az ösztönös félelmet. De cserébe megkapták a lehetőséget, hogy nyugodtan éljenek, és méltósággal haljanak meg. Nem úgy, mint az állatok, hanem emberként. Elhallgattam, hogy válaszolhasson, de Itzamna hallgatott. Megvetően és dühösen nézett rám, és továbbra is a fejét csóválta. A levegő összesűrűsödött körülötte, és annyi elektromossággal töltődött fel, hogy valósággal ellökött a közeléből. Pontosan az történt, amitől tartottam: nem a kívánt magyarázatot adtam, s közben szánalmas voltam és csöppet sem meggyőző, ahogy próbáltam megbékíteni a sorsával. Ő egy próféta vagy messiás eljövetelét várta, de helyette csak egy megalkuvó zörgetett be hozzá, egy Júdás, aki ugyanolyan lemondó hangon beszélt, mint a tehetetlen orvosok, akik végül csak széttárták a karjukat. Hát most hogyan dönt majd a sorsomról, azok után, hogy én így döntöttem az ő sorsáról? Szénné éget a tekintetével? Vagy ide is betörnek rémálmainak vérszomjas démonai, és széjjelszaggatnak? – Segíthetek abban, hogy megtalálja a belső békét, amelyet már megszolgált. Hogy legyőzze a félelmet. Hogy lecsillapodjon. Hogy meggyónjon... Ezért vagyok itt – mondtam hadarva, mert féltem, hogy ha nem tudom meggyőzni, egyszerűen feloldódom a levegőben a haszontalanságom miatt. – Francba a gyónással! Bömbölésében yucatáni viharok morajlottak, a falak idegesen összerándultak, és nekem is megremegett a térdem. Csak most kezdtem igazán elhinni, nem az agyammal, hanem a szívemmel is, hogy ő a teremtője és irányítója a mi kicsi, abszurd világegyetemünknek. – Nem kellenek papok! Nem akarok megbékélni! Mire vártam, mit kerestem heteken át?! Mire volt ez az egész?! Minek?! De nem volt jogom visszaszívni a szavaimat. Összehúztam magam és reszkettem, készen állva az azonnali kivégzésre, de makacsul kitartottam az igazam mellett – mint egy szurokkal bekent oszlophoz kötőzött, rőzsével körberakott, félelmében maga alá vizelő eretnek. Minek hazudnék az utolsó ítéletkor? – Hogy lehet ilyen vak? Hiszen a jóslat pontosan leírja világunk pusztulásának előjeleit. És mindegyik sorra valóra válik... – Olvasd fel még egyszer azokat a sorokat! – parancsolt rám.

Engedelmeskedtem, és reméltem, hogy lassan megjön az esze. Amint végeztem, Knorozov egy kicsit engedékenyebb hangon követelte, hogy olvassam fel még egyszer. Úgy látszik, valamit meghallott a szavaimban, amit én magam nem érzékeltem. Ahogy harmadszor, ötödször és tizedszer is felolvastam a szöveget, s szinte már kívülről tudtam azt a részt, a ráncok egyre jobban kisimultak az arcán, és a düh zsarátnoka kezdett elhalványodni a szemében, majd teljesen kihunyt. – Szegény – szólalt meg végül. – Semmit sem értettél meg belőle, de így is el tudtad hozni nekem... Meglepetten meredtem rá, magyarázatot várva. – Nem nevezik meg az időpontot! Tilos kiszámítani a világ pusztulásának időpontját! Ez a tudás valóban átok. Ha tudod, mennyi van még hátra, olyan lesz az egész életed, mint a siralomház. Mint a kivégzésre várni egy cellában. És mi van, ha a jóslatba megint becsúszott egy kis számítási hiba?! Nem szabad elveszíteni a hitet. Mi van, ha még meggyógyulhatok?! Hiszen a műtét jól is végződhet! Hát tényleg nem értetted ennek az átkozott történetnek a lényegét? A maják azért tűntek el, mert megjósolták maguknak a végzetüket, feltétel nélkül hittek benne, és aztán be is teljesítették a jóslatot. Nem vált volna valóra a jóslat, ha nem váltják be ők maguk. Na és akkor mi van, ha halandó vagyok? Az egyenes csak akkor válik szakasszá, ha két pont határolja. Amíg nincs második pont, ez egy sugár, mely a születés pillanatából indul ki, és a végtelenbe tart. Nem akarom tudni, mikor halok meg! És amíg nem tudom, mikor üt az utolsó órám, örökéletű vagyok! Érdemes lett volna vitába szállni vele? Hát nem elmondtam már mindent, amit elmondhattam? Nem megtettem mindent, amit tehettem? Fejemet lehajtva a kijárat felé indultam. Valahol lent, végtelen messzeségben világom az utolsó napjait élte, és szerettem volna elbúcsúzni tőle. Végigsétálni az Arbaton, odatartani arcom a metsző januári szélnek, megmosni a kezem a hóban, arcomat egy nyárfa finom porral lepett, szürke törzsének dönteni, és búcsúcsókot dobni Moszkvának a Vorobjov-hegyről... Még egyszer feltenni egy Miles Davis-, Benny Goodman- vagy Andrew Agafonoff-lemezt, még egyszer belélegezni a friss kávé illatát, és felhívni néhány egyetemi barátomat... Na és, mi van akkor, ha ők nem léteznek, és soha nem is léteztek, mint ahogy én magam sem létezem, se a szüleim? Mi van akkor, ha soha nem tudom meg, mi van valójában a Mauzóleum helyén, se azt, hogy igazából hogy néz ki Belmondo vagy Marilyn Monroe, és hogy léteznek-e egyáltalán? Nem láttam és nem láthatok másik világot, csak azt, amelyikben a Vörös téren maja áldozati piramis áll, ahol megfáradt, halott katonák lepik el Moszkvát, ahol kihívóan csillognak az újonnan épült hamis aranykupolák, és ahol az emberek egy ismeretlen felső lény akaratából nosztalgiával tekintenek a múltba, és óvakodnak a jövőtől... A világot, amelyet egy ember szűkös tudata teremtett saját képére és hasonlatosságára, és amelyről mi azt hisszük, hogy az a végtelen Világmindenség. Pont olyannak szeretem ezt a világot, amilyennek megismertem. És ezt el akarom neki mondani... Amíg nem késő. Már az ajtóban voltam, amikor Knorozov megállított.

– Álljon meg egy pillanatra! Tessék, vigye el az első fejezetet. Már úgyse kell nekem semmire... És tudja mit? Köszönöm. Nem hiába jött el. Lehet, hogy őrültnek tart, de úgy érzem, segített nekem. Erőt adott, hogy tovább küzdjek. És ha kudarcra van ítélve a harcom, akkor sem adom meg magam. És többé nem törődöm a jóslatokkal. Ég önnel – nyújtotta a kezét. De még mielőtt elindultam volna, megakadt a szemem a falon az egyik fényképen. – Mondja, mit keres a maga fényképein az én kutyám? – A magáé? – kérdezte fáradtan. – Nem, ez az én kutyám, Quetzal. De már régen meghalt... – Nincs jelentősége – mosolyogtam csöndesen. – Csak arra kérem, néha sétáltassa meg, annyira szeret futkározni... – Tudom – felelte, és egész beszélgetésünk alatt most először elmosolyodott. – Tudom. ••• Kimondhatatlan robajjal zuhant a mélységbe a lift, és olyan sebességgel, hogy már attól féltem, a pokolban végzem hitetlenségemért. De nem ez történt – néhány perc múlva már a poros múzeumi folyosón voltam. Vagy őszinte volt hozzám Itzamna, és tényleg segítettem neki, vagy pedig nincs más pokol, csak az, amelyikben élünk. A főbejáraton jutottam ki, követve a táblákat a nyilakkal. A zsibongó utcát járva egyre csak a beszélgetésünkön töprengtem. Knorozov nem hallgatott rám; de vajon melyikünk értelmezte helyesen Casa del Lagarto üzenetét? Mi vár ránk ott túl, és kell-e félnünk tőle? Hiszen az egész emberélet nem más, mint lassú haldoklás. És nemcsak mi halunk meg – lassan elhervad a környező világ is. Életünk első éveiben a világ is teljes virágjában pompázik. (Nem ezért van-e, hogy olyan élénkek a gyermekkori emlékeink?) Közeli teremtmények vesznek minket körül, apa, anya, nagymama, nagypapa, azután jönnek a barátok az óvodából, iskolából, és kivirágzik az első szerelem. Ezek apró kis világegyetemünk sarokkövei. Gyermekkorunkban és ifjúkorunkban, amíg a hozzánk közel állók még élnek, minden egészen reális és megfogható. Mindegyikükkel több milliárd láthatatlan zsinór köt minket össze: közös gondolkodásmód, közös nyaralás, könnyű, szédítő románcok, időben nyújtott segítő kéz. És mindezek az emberek, összefonódva az emlékekkel és élményekkel, szövik életünk, valóságunk, világunk selyemszövetét. De telnek-múlnak az évek, ők pedig egymás után elhagynak minket, testetlen szellemekké változnak, akiknek utolsó menedéke a mi emlékezetünk. Néha órákig nézzük a fényképüket, hogy megpróbáljuk, ha csak egy pillanatra is, visszahozni ismerős hangjukat, mosolyukat. Az elvesztésük miatt érzett fájdalommal nincs mit kezdeni, azt csupán az idő csillapítja. És világegyetemünk minden egyes halállal egyre jobban eltolódik egy másik dimenzióba – az emlékképek és a fantázia világába. A múltba süllyed, egyre kevésbé élünk a mában, és egyre gyakrabban időzünk a tegnapban, mely elmosódottan a tudatunkba ivódott. Elsőnek a nagymamák és a nagypapák mennek el, aztán a kedvenc kutyusunk, aki

mindig mellettünk volt, míg felnőttünk – és velük együtt meghal a gyermekkorunk is. Az ő haláluk jelenti a határt, ami után a felnőttkor kezdődik. Azután a szüléinkre is sor kerül; amikor ők is elhagynak minket, az azt jelenti, hogy a felnőttéletünknek vége, és dermedten állunk az öregség küszöbén. Azután meghal valamelyik a régen megőszült volt osztálytársaink közül, vagy az egyik fogatlanul, de régi hévvel ránk nevető egyetemi cimboránk; végül a férjünk vagy a feleségünk. Ez az utolsó figyelmeztetés: itt az idő, hogy mi magunk is készülni kezdjünk. Hiszen már egész világunk a múltba süllyed, mint egy hatalmas óceánjáró. A sötét víz cseppenként önti el az emlékezés kajütjeit, melyeket katonatársak, kollégák, apák, anyák és testvérek fantomjai népesítenek be... És elönti az ár a pazar szalonokat, ahol megünnepeltük kis diadalainkat: a sikeres vizsgát vagy egyetemi felvételit, szerelmi sikereinket, az esküvőt, gyerekeink születését, az évek óta várt előléptetést a munkahelyünkön. Elönti a rakteret is, ahol életünk sötét órái sorakoznak: ki akartuk törölni őket az emlékezetünkből, de mindig visszakúsznak a tátongó réseken. Mikor megöregszünk, már inkább a múlthoz tartozunk, mint a jelenhez. És KnorozovItzamna megsárgult képekkel kitapétázott cellája, az elefántcsonttoronyban lévő kórterme nem sokban különbözik azoktól a szobáktól, amelyekben más magányos öregek élik utolsó éveiket, napjaikat. Ők bizony gyakran nem fogadják el az új életet, zsémbesen ellökik maguktól a jelent, nincs szükségük rá, hiszen csak zavarja a múlt boldog akvarellvilágát. Titanicjuk már majdnem teljesen elsüllyedt, mégsem akarják elhagyni a hajót. Ott állnak a rozsdás kormányállásnál, és egyre csak hátrafelé bámulnak, a messzeségbe. Az emlékeikben élnek, világuk szinte teljesen átfordult az illúziók és a szellemek dimenziójába, ahol még élnek a szüleik, ahol érezhetik bőrükön a nagypapa érdes tenyerét, ahogy végigsimítja az arcukat, ahol még mindig hallani kedvenc kutyájuk vidám csaholását, ahogy követeli, hogy újból dobják el a botot, és hogy ez a vidám és egyszerű játék soha ne éljen véget. ...Amikor pedig a felejtés hullámai elérik a kapitányi hidat, és nyalogatni kezdik a lábunkat, nem tehetünk mást, mint hogy még egyszer utoljára méltóságteljesen tisztelgünk, és szótlanul lehunyjuk a szemünket. És akkor már mi jelentjük azt a határt, ami a gyerekkor végét jelenti az unokáinknak. És az öregkor kezdetét a gyerekeinknek. Meg nem mondom, mennyi ideig tartott az audiencia Istennél, nem volt nálam óra. A komoran sötétlő égből ítélve késő este volt, amikor kijöttem, vagy talán már éjszaka. De szokatlanul sok ember nyüzsgött mindenhol. A munkások és a mentőalakulatok tovább takarították a romokat, és a földrengéstől sebzett utcákon kialakított táborvárosokban is lázas sürgés-forgás folyt. A városlakók, ügy látszik, léitek elaludni, mivel nem tudták, hogy ha most lehunyják a szemüket, kinyitják-e még valaha. Meg lehetett érteni a félelmüket, hiszen ők nem tudták azt, amit én. És az Itzamnával folytatott beszélgetésem után valahogy nem akaródzott felvilágosítani őket a közelgő, elkerülhetetlen végről. Hogyan fogjátok eltölteni azt a néhány órát, ami még hátravan? Mit fogtok csinálni, amikor tudjátok, hogy már úgysem lesz időtök mindenre? Milyen régi álmotokat próbáljátok megvalósítani? Nem tudtam, mennyi időm maradt még, hogy bevégezzem földi dolgaimat, de az egyik

közülük halaszthatatlan volt. Megkaptam Casa del Lagarto naplójának első fejezetét. Azt a bizonyos fejezetet, amely miatt felfalták a szörnyetegek azt a szegény spanyolos fordítót, aki talán bepillantott a világépítmény festett kulisszái mögé, és felfedezte, hogy ott öreges limlom szaga terjeng. Knorozov álmoskönyve szerint az ő halála azt jelentette, hogy ebben a fejezetben rendkívül fontos üzenet van elrejtve. Az irodavezető a fordítóirodában büntetlenül elolvashatta a könyv nagy részét, mielőtt eljöttek érte. A könyv első néhány oldala valószínűleg annyit ér, mint az összes többi fejezet együttvéve. Otthon nem volt villany, gyertyafénynél kellett kávét főznöm. Átmentem a szobába, óvatosan az íróasztalra helyeztem a gyertyatartót, és áhítattal felnyitottam a mappát. Hányszor álmodoztam arról, milyen lesz majd az a bizonyos elveszett első fejezet: a „Capítulo I”... És csak most sikerült belepillantanom, most, amikor a mennyei orgonista belekezdett a fináléba. Utam ott végződött, ahol a spanyol konkvisztádor belekezdett bolyongásába, Maní városában, 1562 egyik hűvös, áprilisi reggelén. „Nevem Luis Casa del Lagarto. Régi nemesi családból származom, őseim még Ferdinánd királyt szolgálták, és királyi hitvesét, I. Izabellát, hűséges vazallusként ismerték őket, kik mindig készek voltak életüket s szívüket áldozni a Spanyol Koronáért. Madridban születtem, és miként családunk férfi tagjai, én is katona lettem. Tisztes családunk elszegényedett; dicsőséget s mindenekelőtt nemesemberhez méltó létfenntartást keresve, huszonnyolcadik évemet betöltvén útra keltem a Nyugat-Indiákra, melyet a nagy señor Hernán Cortés hódított meg a Spanyol Koronának. Így hát Yucatánba utaztam, ahol is öt évet leszolgáltam, lecsendesítettem a zúgolódó indiánokat, erősítettem a Spanyol Korona és a Római Pápa hatalmát. Ott ismerkedtem meg azokkal a szerzetesekkel, akiknek köszönhetőm sokat fejlődtem az írás-olvasás tudományában, minek köszönhetően ezt a históriát most papírra vethetem. Mert különös história esett ott meg velem, melyet most Isten segedelmével elbeszélek. Hogy a Yucatán, melyet korábban szigetnek tartottak, valójában félsziget, s a kontinens még meglehetősen felderítetlen része. Hogy földje híján van minden magaslatnak, miért is hajóról rosszul látható, és csak Champete és Champoto között vannak kisebb dombok, mik közül a legnagyobb neve Los Diablos, mely elnevezésnek igen baljós oka van. Hogy partja szintúgy sík és alacsony, a parti víz sekély, ezért nem lehet megközelíteni nagy hajókkal, melyek csupán bizonyos távolságig mehetnek. Maga a tengerfenék iszapos, ezért ha a vihar partra vet egy hajót, nem sokan halnak meg. Ámbár az iszap alatt kő és pala van, mik gyakran elszakítják a hajóköteleket. Hogy a Yucatán földjét egy indián nép lakja, a maják. Hogy régen nagy és dicső volt ez a nép, miről építményeik, eszközeik a mai napig vallanak, de úgy esett, hogy elhitték látnokaik szavát, kik megjósolták a világ végét, hamarabb, mint az bekövetkezett, és az adott napon az egész nép elhagyta a városokat, s minden tudása feledésbe hullt. Hogy manapság spanyoljaink Krisztus hitére térítik őket, amivel megóvják őket az újabb kísértésektől, de egyben meggátolják, hogy emlékezzenek őseik tapasztalatára. Hogy az a katona, ki Isten akaratából e sorokat papírra veti, oly eseményekbe keveredett, mik feltárták előtte az indiánok titkos tudását, s közöttük a legtitkosabb

tudást, a világ végezetének időpontját, pontos előjeleit s egyéb jóslatokat. Hogy mindezek a titkok megírattak egy ősi indián könyvben, amit úgy neveznek: »Az eljövendő krónikája«, és amely könyv az Úr 1562. évében a Yucatán mélyén került birtokomba. Hogy bizonyos Diego de Landa, ferences szerzetes, az izamali kolostor vezetője, a kormányzónak és a rend főnökének tudtával és áldásával, hallván erről a könyvről, úgy határozott, hogy megszerzi. Mert azok az indiánok, akiket megkeresztelt, és azok, kiket kínpadra vont, mind azt állították, ez a legszentebb könyvük, és nincs fontosabb igazság annál, mint ami abban foglaltatik, mert megíratott benne a világ históriája a kezdetektől a végéig. S hogy e könyvet különösen istenkáromlónak tartotta, mert Isten művébe próbál beavatkozni, és szerfölött veszélyesnek is, mert előre megjósolva az eseményeket, miknek be kell következniük, azt bizonyítaná e könyv az indiánoknak, és szintúgy a spanyoloknak, hogy senkinek sincs hatalma megváltoztatni, mi megíratott, még magának az Úristennek sem. Hogy attól tartott, hogy ez a könyv nem csupán a spanyolok yucatáni helyzetét gyengítheti meg, de, spanyol nyelvre lefordíttatván, kétséget s zavart ültethet a katolikus szívekbe Európában is, ezért úgy döntött, meg kell semmisíteni. Ámbár mások előtt óvakodott beszélni arról, hogy ilyen sátáni könyv egyáltalán létezik; és legfőképpen nem tudta, hogy néz ki a könyv, és hol kell keresni. Hogy akkoron Diego de Landa atya meggyőzte a többi szerzetest, a kormányzót s a tiszteket, hogy amíg az indián papok kezében ott vannak kézirataik, hitük Krisztusban és a Szent Szűzben oly sekélyes lesz, mint a partvidék vize. S hogy jó ürügyül szolgált, mikor de Landa egy indián rejtekhelyen véres bálványokat talált, melyeknek az indiánok állítólag emberáldozatokat mutattak be. Hogy katonai osztagokat küldött szét mindenfelé Yucatánban, s azok begyűjtötték az indián könyveket, bálványokat, s mindent, mit pogány rítusaikhoz használtak. És hogy mindezt a sátáni zagyvaságot haladéktalanul el kellett juttatniuk Maníba, ha pedig nem volt rá mód, hogy ezeket a sátáni holmikat elvigyék a ferences kolostorba, ott helyben el kellett égetniük. Hogy az egyik ilyen expedíció tagja lettem, s velem volt még e csapatban de Landa atya személyes megbízottja, Joaquín Guerrero testvér, valamint Vasco de Aguilar, Geronimo Nuñez de Balboa, s rajtunk kívül még vagy negyven spanyol katona, valamint két indián vezető. Hogy se nekem, se a másik két nemesúrnak, ki velünk tartott, de Landa semmit sem mondott utunk valódi céljáról, mit csupán Joaquín Guerrero testvérrel osztott meg. Hogy az indián kéziratokat, miket bőséggel szállítottak a katonák Maníba, de Landa mind tűzbe vetette a Krisztus születésétől számított 1562. év júliusának 12. napján, a legnagyobb autodafén, melyet valaha láttak Yucatánban. Hogy mindezt csak azért találta ki, hogy Az eljövendő krónikáját megsemmisítse. Hogy mindezek után az indiánoknak egyetlen könyvük sem maradt, s de Landa számításai szerint a máglyán elégett Az eljövendő krónikája is. De a könyv, melyet el akart égetni, megmenekült. És hogy az Úristen akarta úgy, hogy fennmaradjon gyermekeinknek s az ő gyermekeiknek, s az ő unokáiknak, és én Isten

eszköze voltam ebben. Hogy ezt a szent kéziratot, melyet indián papok adtak át nekem, eljuttattam Madridba, ahol is a Királyi Irattárban rejtettem el. Hogy az autodafét, melyet a buzgóságában elvakult de Landa vitt véghez, saját szememmel láttam, álöltözetben, elváltoztatott külsővel, a tömegben rejtőzve. Hogy az autodafén láttam az álnok kígyó Joaquín atyát is, az egyetlent, ki rajtam kívül visszatért az expedícióról. Hogy magam is csupán hűséges barátomnak, Juan Nachi Cocomnak köszönhetően térhettem épségben vissza, ki maja kísérőnk volt, és ki a veszélyek közepette, titkos ösvényeken vezetett át minket az őserdőn; Joaquín atyának pedig bizonnyal maga az ördög segített. Hogy mindezek után az első karavellával visszatértem szülőföldemre, Kasztíliába, hol a bőkezű maja ajándékok jóvoltából, melyek között arany ékszerek is voltak, kis birtokot vettem, hol a mai napig békességben és nyugalomban élek. Hogy a viharok megkímélték hajómat, mellyel a Yucatánból Spanyolhonba mentem, s az Úristen azóta is védelmez minden veszélytől, mint az indián jóslatok őrzőjét. Hogy én, ki emlékezetemben hordozom a jövendőt, nem csupán azt tudom, hogy világunk egyszer véget ér, de tudom azt is, hogy becsapták magukat a maják, mikor megjósolták saját pusztulásukat. Hogy oly előjelek, amik a jóslatokban szerepelnek, voltak már korábban is, és elődeinket kísértésbe, tévelygésbe vitték. Hogy emlékezvén a régi maják utódainak figyelmeztetésére, óvakodom saját sorsomat kiolvasni a könyvből. Mert az elkerülhetetlen végzet tudása nyugalmat ád, s az, hogy nem tudjuk, mikor jön el, reménységet; s az embert ez a tudatlanság és ez a reménység élteti. És még mikor küszöbön áll a világ vége, akkor is reménykedünk, mert így lettünk teremtve. Ki pedig megválik a reménytől, idő előtt ítéli halálra önmagát. S hogy mindezt megértsem, bizonnyal azért küldött engem az Úr Yucatánba az expedícióval, amelyről az alábbiakban beszélek majd. ” Ez minden. Az elbeszélés köre lezárult, hogy mi volt utána, azt már tudtam. Puhán az asztalra helyeztem a papírlapokat, és hallgatózni kezdtem. Nem kevés időbe telt, amíg sikerült lefordítanom és letisztáznom az első fejezetet, de újabb görcsök és kataklizmák nem következtek. Hálójában dermedten figyelő póknak képzeltem magam, de hiába, a legkisebb vibrációt sem éreztem. A föld mintha megnyugodott volna. Vajon mennyi időre? A falióra negyed tizenegyet mutatott. Hát ez meg miféle ostobaság? Az egyik rázkódásban nyilván megsérült a mechanizmus, elakadtak a fogaskerekek, a mutatók megdermedtek abban a pillanatban, amikor a földrengés kezdődött: odakint még mindig ugyanaz a sűrű sötétség gomolygott. Számításaim szerint réges-rég elmúlt este tizenegy, délelőtt pedig nem lehetett, ahhoz túl sötét volt. Amikor azonban tizenöt perc fel-alá mászkálás után újra a számlapra néztem, a kismutató pont egy negyedórával mozdult előbbre. Mégiscsak jár? Ez érdekes. Ekkor hirtelen valami megmozdult bennem... Emlékkép? Gondolat? Olyan éles volt, mint egy déjà vu első pillanata, és ugyanolyan megfoghatatlan. Erre a képre összpontosítottam, és óvatosan, mintha egy hajszálon függne, ami bármikor elszakadhat,

magamhoz húztam... Valami az indián szertartásokkal kapcsolatban... Úristen! Megborzongtam. A térdem majdnem összecsuklott, a gyomrom összeszorult. Rettegve, hogy mit fogok látni, elővettem a fiókból az elektromos karórámat, aminek elszakadt a szíja. Abban az órában semmilyen rengés nem tehetett kárt. És mindig ugyanannyit mutatott, mint a falióra, vagy a Kreml órája, vagy mint bármelyik pontosan járó óra a városban. Tényleg már csak pár perc volt hátra délelőtt tizenegyig, az utcán mégis sűrű, átláthatatlan, valószínűtlen szürkület gomolygott. Felugrottam, kicseppentve a forró viaszt, és levettem a polcról az alvást színlelő Jagonielt. Igen, most is készen állt rá, hogy meséljen nekem a furcsa és elbűvölő régi rituáléról, melyet ötvenkét haabonként el kellett végezniük a yucatáni indiánoknak, amikor a világmindenség megdermedt a szakadék szélén. Arról a szörnyű öt napról, amikor a földet szörnyetegek és ördögök uralják, amikor az emberek riadtan elcsöndesednek, elrejtőznek házaikban, és még az ajtót sem merik kinyitni. Mert öt végtelennek tűnő napra a holtak szellemei elszabadulnak láncaikról, az utcákon portyáznak, és mohón lesnek be a házak ablakain. És mindezen megpróbáltatások végeztével még egy utolsó, jóval komorabb következett. Újabb fél óra telt el, amíg végigolvastam a rituálét, és megértettem az értelmét, de az ég ugyanolyan átlátszatlan, koszos és szürkésfekete maradt. Többé nem volt szükségem Jagonielre, mindent megtudtam tőle, amit lehetett. Bár a földet gyötrő görcsök elcsitultak, ez még nem jelentette a végítélet elnapolását. Éppen ellenkezőleg... Lehet, hogy ez olyasfajta ernyedtség, mint amilyenben a villamosszékben kivégzett ember teste van közvetlenül azután, hogy kikapcsolták az áramot. Nos hát... Most már csak egyetlen teendőm maradt. Utolsó utamra úgy készültem fel, mintha az Északi-sarkra vinnék egy expedíciót. Meleg ruhát vittem magammal, egy termosznyi teát, tollat és egy nagy rakás üres papírlapot, két csomag gyertyát, és a hozzájuk való fedőt, ami megvédi őket a széltől. Igen, jobb lesz, ha még egy pulóvert viszek magammal: odafent most bizonyára nagyon szeles idő van. Miközben felmentem a lépcsőn a tizedik emeletre, időnként hallgatóztam a lakók ajtaján. Mindenhol csönd volt, csak két lakásból hallottam beszélgetés és gyermeksírás foszlányait. Nem csupán én éreztem ezeknek az óráknak a baljós emelkedettségét: az emberek nem mertek hangosan beszélni, nem mozdultak ki a lakásukból, érezték, hogy démonokkal telt meg a külvilág. Én nem féltem tőlük: ugyan mit jelenthet a találkozás egy-két démonnal, ahhoz képest, ami órákon belül az egész világra vár? Könnyen feltörtem a zárat és a rendőrségi pecsétet a tetőre vezető feljáraton. Az Apokalipszis előestéjén az egyébként oly hasznos törvények és szabályok nagy része elveszíti jelentőségét. A végtelenség szele letépi az emberről mindazt, ami a társadalomban rárakódott, a civilizáció minden mázát, meztelen és védtelen lesz – szemtől szemben a világgal, az istenekkel, a halállal. Ahhoz képest, amire számítottam, egyáltalán nem volt hideg a tetőn. A sűrű, szürke felhők, amelyek olajfestékkel voltak az ég sötét vásznára festve, most dermedten álltak,

mintha elapadt volna az isteni lélegzet, mely eddig hajtotta őket. Mintha valóban egy halott kép lett volna előttem. Körülnéztem. A tízemeletes sztálini házak már nem számítanak monumentálisnak ebben az új, hormonkezelésen átesett, betegesen növekvő Moszkvában. Hiába akartam volna jobb kilátót, hogy elsőként lássam meg az Apokalipszis angyalainak érkezését, Jagoniel szigorúan előírta, hogy aki látni akarja a világvégét, annak a saját háza tetejére kell felmásznia, én pedig nem szerettem volna megszegni egy több ezer éves szertartás szabályait. Meg aztán egész jó volt a kilátás innen is. Majdnem egész Moszkva sötétbe borult, csak azok a házak világítottak még fénylő oázisokként, amelyeknek saját generátoruk volt. A nyúlós sötétség lomhán átmosta az arbati házak súlyos tömbjeit, komótosan végigfolyt az íves Szadovoje körút halott medrén, a sztálini toronyházak lábánál hullámzott, melyek mint groteszk esküvői torták magasodtak a többi épület között. Itt-ott autók szentjánosbogarai nyüzsögtek, rendetlenül feltorlódva a fentről láthatatlan akadályok előtt, erőlködve, hogy átjussanak a felgyűrődött aszfalton. Kiültem a tető szélére, lelógattam a lábamat, és kelet felé fordítottam az arcom. Az idő dél körüljárhatott, de a láthatár ugyanolyan sötét maradt, mint egy csillagtalan éjszakán. A virradatot várom? A yucatáni indiánok biztosan ugyanilyen türelmetlenül várták minden fél évszázad végén, hogy megjelenjen az égen az erőtlen Ah Kinchil, minden másodperc a sokszorosára nőtt, s így végtelen hosszúnak tűnhetett a várakozás. Tudom, hogy a vég visszafordíthatatlan. Ismerem az Armageddon előjeleit, és biztos vagyok benne, hogy jól értelmeztem őket. Már csak az maradt hátra, hogy megvárjam az utolsó, halálos lökést, melytől az ég a földre szakad, mely mind egy szálig eltörli a föld színéről az embereket, az emberi építményeket, de még az emléküket is, és megállítja az időt. Tudom, hogy a haldokló isten, aki utolsó erejéig küzd az életéért, már a végét járja. Hogy Morpheusz öleléséből ki lehet ugyan szabadulni, de a morfiuméból nem, Knorozov örökre vele marad. Hogy én, aki álmainak kis papírmasé statisztája vagyok, összeroppanok abban a pillanatban, amikor a halál elsimítja homlokán a ráncokat és a kardiogramja hullámait. Tudom, ez az Apokalipszis észrevétlen marad. Mennyi ehhez hasonló, végtelenül gazdag világegyetem születik és pusztul el nap mint nap, nem találva krónikását, s nem hagyva maga után más emléket, csak egy statisztikai adatot meg a sírkövet, ahol az egész szédítő emberélet, melynek minden zugát ő sem ismerhette meg, vagy már régen elfelejtette, két száraz számmá zsugorodik. Az ember halandó. De miért van akkor, hogy mégis itt ülök ennek a régi arbati háznak a tetején, már olyan régóta, hogy elég időm volt arra is, hogy megírjam ezt az egész történetet, s közben úgy bámulok a távolba, hogy szinte belefájdul a szemem, és egyre csak azt várom, hogy megvirrad a földön, és a fény elűzi a halálos sötétséget ? Nem azért-e, mert az ember, akinek alig hosszabb az élte, mint a kérészé, hasonló vigaszt kapott: a tudatlanságot és könnyelműséget. Az örök élet ostoba illúziója – ez Đ

minden, amit az ember kapott, miután elveszítette a paradicsomot. És ezt nem lehet kiirtani belőle, mert a legaszályosabb lélekben is megterem a remény. ...Már egy örökkévalóság óta ülök itt, és készen állok rá, hogy maradjak még ugyanannyi ideig. És nem hagyom el őrhelyemet addig, amíg meg nem látom, hogy a vészjósló fekete felhők fölött, valahol valószínűden messzeségben megcsillan az első fénysugár, ahogy a Nap felemelkedik halálos ágyáról.

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató Szedte az Art-And Stúdió Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2012-ben Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós Művészeti vezető Gerhes Gábor Borítótervező Sallai Péter Készült 19,8 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 9348 3 www.europakiado.hu

Tartalom CAPÍTULO II LA TAREA EL CENAGAL EL AUTO DE FÉ LA FIEBRE LA OBSESIÓN LA ADVERTENCIA LA INTRUSION LA INICIACIÓN LA REVELACIÓN LA CONDENA FELIZ AŃO NUEVO EL ENCUENTRO CON EL DESTINO EL FIN DEL MUNDO EL TEMPLO DE LA MEMORIA LAS CONVERSACIONES CON DIÓS CAPÍTULO I.