Düledék palota

„Düledék palota” Klasszikus rémtörténetek

MAGVETŐ BUDAPEST

Válogatás, összeállítás © Sárközy Bence, 2009 Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT.

Lord Edward Dunsany The Hashish Man című elbeszélését a Curtis Brown Group Ltd., London engedélyével; Walter de la Mare Out of the Deep című elbeszélését Walter de la Mare jogörökösei, valamint a Society of Authors engedélyével; Arthur Machen The Bowmen című elbeszélését az AM Heath & Company Ltd. engedélyével; Algernon Blackwood: The Empty House című elbeszélését a Dover Publications Inc. engedélyével adjuk közre.

„A nyelv a halál által húzott vonalon visszatükrözi önmagát: a találkozás mintha egy tükörben történne meg; s hogy megálljt parancsoljon a halálnak, mely őt megállítani érkezett, a nyelv nem tehet mást: életet ad saját magában önnön képének egy olyan tükörjáték segítségével, amely önmagában határtalan. A tükör mélyén, ahol újrakezdi beszédét, hogy elérje a halált, s mindenekelőtt hogy elkerülhesse azt, egy másik nyelv eszmél fel…” — Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez (Sutyák Tibor fordítása)

Anna Laetitia Aikin (1743—1825)

Sir Bertrand: töredék (1773) …E kaland végeztével Sir Bertrand északnak irányította jó lovát, a’ reményben, hogy még az éji harang előtt átkelhet e rettentő lápon. De mielőtt útja felét megtehette volna, a számtalan ösvény közt zúgó fejjel s nem látván közel s távol semmi mást, mint barna pusztaságot, idővel azt sem tudta bizonyossággal megmondani, merre is kellene továbbindulnia. S így talált reá az éjszaka is. Olyan éj volt ez, mikor a Hold csak halovány, pislákoló fénnyel tör át az égen alacsonyan lógó vastag, fekete felhőtakarón. Egyszermásszor azonban hirtelen teljes fenségében is megmutatkozott, kinézvén fátyla mögül — majd rögvest vissza is húzódott oda, imígyen mutatott az elveszett Sir Bertrand-nak tágas kilátást a sivár tájra. A remény s szívének vele született vitézsége ideig-óráig biztatta még, léptessen tovább, de aztán legyűrte a nőttön-növő sötét s teste-lelke fáradt volta. Moccanni sem mert a’ helyről, hol állott, láthatatlan gödröket, mocsarat félvén; végül elkeseredetten le is szállott a lováról, s a földre vetette magát. E helyzetében nem maradt sokáig, mikoron távoli harang komor kongása csapta meg fülét — feltápászkodott, s a hang felé tekintve gyenge, felfelvillanó fényt fedezett fel. Lova kantárját azonmód kézbe kapta, s óvatos léptekkel megindult felé. Kimerítő útja végén vizesárok állott az útjába, keretezvén a helyet, honnan a fény kiszökött; s a holdfény aprócska világánál eléje tárult egy terebélyes, ódon kúria, sarkán tornyocskákkal, közepén tekintélyes terasszal. Az idő mély sebeket ütött minden építőkövén. Számos helyen beszakadt a tető, jóformán összedőltek a mellvédek, az ablakok törten vagy üresen tátongtak. Mindkét végén rommá omlott kapuzatú felvonóhíd vezettet az épület előtti udvarra — Sir Bertrand belépett ide, s az egyik torony ablakában világító fény azonmód ellobbant, elenyészett, s ugyana’ pillanatban a Hold is elsüllyedt a fekete fellegek között, még sötétebb éjt hagyván maga után. Csend honolt mindenhol — Sir Bertrand megkötötte lovát egy kis kalyiba előtt, s közelébb indult a házhoz, lassú, könnyű lépteivel végigsétálván a teljes homlokzat hosszában — a holt némaság még mindig körötte — betekintett a földszinti ablakokon, de az áthatolhatatlan homályban semmit nem tudod bévül kivenni. Önmagával megtanácskozván teendőjét, fellépett a verandára, s megragadta a nehéz vaskopogtatót; tétovázott talán egy percet, azután nagyot csapott vele a kapura. A hang üres visszhanggal futott végig az épületen. Majd ismét csendbe burkolózott minden — merészebben, hangosabban reácsapott megint — újabb néma szünet követte — harmadszorra is kopogtatott, és harmadszorra is némaság felelt. Hátralépett ekkor valamelyest, hadd lássa, játszik-e akárhol kósza fény a homlokzaton — s ugyana’ helyen fel is tűnt az, majd hasonlóképp ellobbant, mint korábban — de e percben mélyen kongó, komor harangütést hallott a toronyból. Rémületében szívverése is megtorpant Sir Bertrand-nak — egész teste mozdulatlan maradt egy ideig;

majd e rémület szavára sietős lépést tett lova felé — de a szégyentől hátrahőkölt; becsülete pedig, s legyőzhetetlen vágya, hogy kalandját végigjárja, visszavitte őt a tornácra; szívében megérlelvén a kész elhatározást egyik kezével előhúzta kardját, másikkal meg lenyomta a nagy kapu kilincsét. Az nyikorgott rozsdás pántjain, s csak kelletlen engedett neki — vállát is nekivetette ekkor, s erővel nyitotta meg — benézett és belépett a házba — s a kapu nyomban égiháborús dörrenéssel vágódott be mögötte. Meghűlött a vér Sir Bertrand ereiben — hátrafordult, hogy találná meg újra a kilincset, de remegő keze csak nagy sokára akadt reá, s legjobb erejével sem tudta újra megnyílásra bírni. Mikor minden próbálkozása kudarcot vallott, hátrapillantott, s a csarnok másik oldalán, egy széles lépcsőn kékes lángot látott égni, mi vészjósló fénykört vont maga köré. Sir Bertrand újfent összeszedte minden bátorságát, s megindult felé — az elillant előle. A lépcsősorhoz ért; némi tanakodás után fellépett reá. Lassan egyre feljebb jutott az illékony fénypont nyomában, míg fel nem ért a széles galériára — a láng oldalvást távolodott tőle, s ő néma ijedelemmel követte, vigyázva lépteit, mert bizony még azok hangja is rémületet keltett benne. A fény újabb lépcsőhöz vezette a lovagot, majd elenyészett — ugyane’ pillanatban a toronyban ismét ütött a harang — Sir Bertrand saját szívén érezte ütését. Teljes sötétségben lévén kinyújtott kezét maga elé tartva indult felfelé e második lépcsőn. Balja jéghideg, holt kezet ért hirtelen, mi erősen meg is ragadta őt, s erőnek erejével húzta előre — Sir Bertrand megpróbálta kitépni magát a szorításából, de nem járt sikerrel — kétségbeesetten odavágott kardjával, s erre rögtön hangos sikoly harsant a fülébe, a holt kéz meg elerőtlenedve baljában maradt — a földre dobta, s elszánt vitézséggel rontott tovább. Keskeny s kanyargós lépcsőn járt, melyet gyakorta megszakítottak hiányzó fokok, eltorlaszoltak ott heverő kődarabok. Csak egyre keskenyebb s keskenyebb lett a folyosó, végezetül pedig alacsony vasrácshoz ért. Sir Bertrand meglökte, s az kinyílott — mögötte kacskaringós, szűk átjáró, hová négykézláb férhetett be talán az ember. Távoli, halvány derengés mutatta, micsoda helyre tévedett. Sir Bertrand megindult rajta — mély, visszhangzó morgás támadt messziről az átjáróban — de ő csak ment tovább, s az első kanyart elhagyva meglátta ugyana’ kék lángot, mi már korábban is vezette. Most is követte hát. A szűk folyosó rövidesen tágas galériába torkollott, s közepén egy alak tűnt fel, teljes páncélzatban: arcán szörnyű kifejezéssel feléje nyújtotta egyik karjának véres csonkját, és ahogy másik kezében kardot szorongatott, az bizony semmi jót nem ígért. Sir Bertrand, dacolva félelmével, nekirontott, s vitéz csapást mért reá — az alak ekkor köddé vált, s nehéz vaskulcs hullott a földre nyomában. A kék láng most jókora, kétszárnyú ajtón nyugodott a galéria végén. Sir Bertrand odalépett, s megfordította a kulcsot a rézből való zárban — csak nagy nehezen mozdult a nyelve — az ajtószárnyak azonmód megnyíltak előtte, s tágas helyiséget látott mögöttük, melynek végében egy koporsó állott ravatalán, két oldalán pedig egy-egy gyertya égett. A falak mentén kétfelől óriási szobrok fekete márványkőből, mór módra öltözött alakok, s jobb kezükben fene nagy szablyákat tartottak. A lovag érkeztére mind felemelte a kezét, s előrelépett egyet; de már akkor a koporsó fedele is felpattant, s újra ütött a harang. A kék láng megint továbbsiklott, Sir Bertrand meg utána: végül nem több mint hat lépés választotta el csak a koporsótól. Hirtelen felült abban egy szemfedőbe, fekete fátyolba burkolt nemes hölgy, s karját őfelé nyújtotta — a szobrok meg szablyáikat csörgetve közelebb léptek. Sir Bertrand a hölgyhöz ugrott,

s karjába kapta — az fellebbentette fátylát, s szájon csókolta őt; erre az egész ház megrázkódott, mintha a föld mozdulna meg alatta, majd rettentő robajjal összedőlt. Sir Bertrand mindjárt eszméletét vesztette, s midőn felébredt, finom bársonykanapén találta magát, és életében nem látott csodásabb szobát, mint ezt: számtalan gyertya ragyogott gyönyörűséges kristálycsillárok karjain, közepén fényűző lakomához terített asztal. Halk zeneszóval kinyílottak az ajtók, s páratlan szépségű hölgy lépett be, elmondhatatlanul pompázatos ruhában; vidám nimfák csapata kísérte, kik bizony bájban legyőztek volna minden gráciát — a hölgy a lovag elé járulva szabadítójaként köszöntötte őt. Nimfák koszorúzták homlokát babérral, s a hölgy kézen fogva az asztalhoz vezette, maga pedig melléje ült. Nimfa-társai is helyet foglaltak, s rengeteg szolga érkezett, kik illendőn felszolgálták a lakomát; mindeközben mennyei zene hangja hallatszott. Bámultában Sir Bertrand megszólalni sem tudott — csak udvarias pillantásokkal, mozdulatokkal viszonozhatta mind e tisztességet. Mikoron pedig a lakomának vége szakadt, a hölgyön kívül távozott mindenki; ő pedig legott a kanapéhoz vezette a lovagot, s imígyen szólt hozzá: ----------------------(Nagy Gergely)

Lord George Gordon Byron (1788—1824)

Regénytöredék (1816) Régi tervem volt, hogy utazást teszek néhány olyan országban, melyet eladdig csak ritkán kerestek fel utazók, mígnem 17..-ben csakugyan neki is vágtam az útnak, mégpedig egy barátom társaságában, akit elbeszélésemben Augustus Darvellnek fogok nevezni. Néhány évvel idősebb volt nálam, vagyonos ember, s ősi család sarja; rendkívüli intelligenciája azonban nem engedte, hogy a helyzetével járó előnyöknek túlzott jelentőséget tulajdonítson, aminthogy azt sem, hogy lebecsülje ezeket. Személyére múltjának bizonyos körülményei hívták fel a figyelmemet, melyek egyszersmind érdeklődésemet is felkeltették, s mi több, tiszteletet ébresztettek bennem iránta, amit sem tartózkodó modora, sem pediglen azon alkalmanként kiütköző jelek nem befolyásoltak, melyek idegeinek olykor szinte már az elmezavart súroló zaklatottságára utaltak. Fiatal voltam még, ha korán kezdtem is az életet; vele való közeli ismeretségem azonban újabb keletű volt: egyazon iskolákban nevelkedtünk, és ugyanazon egyetemet látogattuk, habár ő előttem járta végig ezen tanintézményeket, és én még a noviciátusban voltam, amikor ő már régen beavatottja volt annak, amit nagyvilági életnek neveznek. Miután magam is beavatást nyertem, sokat hallottam a múltjáról és akkori életéről is; s noha e beszámolókban sok egymást kizáró ellentmondás volt, én az egészből mégis azt szűrtem le magamnak, hogy nem mindennapi ember, hanem fölöttébb figyelemreméltó személyiség, ha mégannyira igyekszik is elkerülni a mások figyelmét. Iparkodtam is ápolni a vele való ismeretséget, és megpróbáltam elnyerni a barátságát, ez utóbbi azonban lehetetlennek bizonyult; bárminő érzelmeket táplált is magában, olybá tetszett, hogy ezek némelyikét elfojtja, míg másikát felfokozza: érzelmei szenvedélyességét számos alkalommal megfigyelhettem, mivel bár uralkodott rajtuk, egészen mégsem rejthette el őket, jóllehet képes volt egyiket a másiknak feltüntetni, olyannyira, hogy nemigen lehetett megállapítani, mi megy végbe benne valójában; az arckifejezése pedig olyan gyorsan változott, bár csak csekély mértékben, hogy hasztalan lett volna az okát találgatni. Nyilvánvaló volt, hogy valamely gyógyíthatatlan izgékonyság kínozza; ám azt sohasem sikerült kiderítenem, hogy ennek oka becsvágy, szerelem, lelkifurdalás, avagy bánat volt-e, esetleg mindez egyszerre, netán csupán a betegséggel határos, kóros kedélyállapota: bizonyos körülmények mindezen okok bármelyikének feltevését alátámasztották volna; de amint azt fentebb említettem már, e körülmények oly ellentmondásosak voltak, hogy egyikről sem volt teljes bizonyossággal állítható: ebben rejlik az ok. Ha valahol titok lappang, az emberek általában eleve valami titkos bűnre gyanakszanak: nem tudom, miért van ez így, neki azonban, ha titka volt is, bűnéről soha nem bizonyosodtam meg, és magam nem is hittem, hogy bármi ilyesmi terhelné a lelkét. Közeledésemet hűvösen fogadta: én azonban fiatal voltam, és nem

egykönnyen elbátortalanítható, és végül sikerült is elérnem, hogy bizonyos mértékig a társaságába fogadjon, sőt közönséges, hétköznapi dolgokban még a bizalmát is kivívtam, ami érdeklődési körünk hasonlóságából táplálkozott, és sűrű találkozásaink révén olyan meghitt ismeretséggé erősödött, ami akár barátságnak is nevezhető, aszerint, hogy milyen tartalmat tulajdonít e szónak, aki érzelmeit ezzel fejezi ki. Darvell világlátott ember volt, és én hozzá fordultam tanácsért tervezett utazásom dolgában. Titokban arra számítottam, hogy talán rávehetem, ő is tartson velem; reménykedésem nem is volt egészen alaptalan, tekintve rejtélyes nyughatatlanságát, amihez az is hozzájárult, hogy az utazásnak még a gondolata is mindig felizgatta, továbbá, hogy láthatólag teljesen közönyös volt az őt körülvevő dolgok iránt. Először csak célozgattam reményeimre, majd kifejezést is adtam óhajomnak: a válasza, bár számomra nem volt egészen váratlan, a meglepetés örömével hatott rám — elfogadta a meghívást, s így a szükséges előkészületek után megkezdtük utazásunkat. Miután bejártunk számos dél-európai országot, figyelmünk a Kelet felé fordult, aminthogy eredetileg is oda készültünk. Keleti utazásunk során történt az eset, melyet most elbeszélendő leszek. Testalkatából ítélve, ifjabb korában Darvell az átlagosnál erősebb szervezetű ember lehetett, de az utóbbi időben ereje fokról-fokra hanyatlott, holott betegségnek semmi jelét sem mutatta: nem köhögött, s lázas sem volt, mégis napról napra erőtlenebb lett; mértékletesen élt, és nem volt se bágyadt, se kimerültségről nem panaszkodott, ám szemlátomást sorvadt. Egyre hallgatagabb lett, mind kevesebbet aludt, végtére pedig már annyira megváltozott, hogy iránta való aggodalmam is nőttön-nőtt, arányosan az őt környékező fenyegetéssel. Azt terveztük, hogy Szmirnába érkezve majd kirándulást teszünk Epheszosz és Szardeisz romjaihoz, akkor azonban én már megpróbáltam eltéríteni szándékától, hogy jelen állapotában vállalkozzék az útra, ám mindhiába: úgy láttam rajta, valami nyomasztja, s méltóságteljes komolyság üli meg kedélyét, ennek ellenére türelmetlen vágy űzte, hogy velem tartson e kirándulásra, mely számomra merő kedvtelés volt csupán, a gyengélkedőnek viszont cseppet sem ajánlatos megerőltetés; de végül is nem ellenkeztem tovább, és néhány nap múlva útra is keltünk, csupán egy lovászfiú és egy szál janicsár kíséretében. Félúton jártunk Epheszosz felé, s magunk mögött hagyva Szmirna termékenyebb tájait, immár vad s lakatlan vidéken haladtunk, sós mocsarak közt s szűk hegyszorosokon át, melyek a Diana ledőlt oszlopai között még álló néhány sárkunyhóhoz vezettek, vagy a kiűzött kereszténység fedél nélkül égnek meredő falaihoz, s a még azoknál is újabban emelt, ám régen elhagyott mecsetek vigasztalan látványt nyújtó düledékeihez, amikor barátom hirtelen s heveny rosszulléte arra késztetett, hogy megálljunk egy török temetőnél, mely turbános sírkövein kívül semmi jelét sem mutatta, hogy valaha is emberi élet lakozott e sivár pusztaságban. Az egyetlen karavánszerájt, melyet az úton láttunk, órákkal azelőtt elhagytuk már, városnak vagy akár csak lakóháznak semmi nyoma nem mutatkozott, s nem is reménykedhettünk más menedékben, mint amit a „holtak városa” nyújtani tudott boldogtalan barátomnak, akit úgy tűnt, nem sok választ el attól, hogy lakói közé költözzék. Körülnéztem, hogy hol pihenhetne le kellő kényelemben, ám ellentétben más mohamedán sírkertekkel, itt alig néhány ciprus állt, s azok is elszórtan, egymástól távol; a sírkövek többsége ledőlt, s megviselte őket a múló idő;

Darvell odatámaszkodott az egyik legnagyobbiknak, mely épp az egyik legterebélyesebb fa alatt állt, ám a kőnek dőlve is csak alig bírta tartani magát. Vizet kért. Nemigen hittem, hogy errefelé vizet találhatok, s tétovázva, csüggedten készülődtem, hogy nekivágok a keresésnek: ő azonban azt kívánta, maradjak mellette, és Szulejmánhoz, a janicsárunkhoz fordulva, aki teljes nyugalommal pipázva állt mellettünk, így szólt: — Szulejmán, verbana su (ami annyit tesz: „hozz vizet”) —, majd nagy részletességgel leírta neki, hol találhat vizet egy teveitatásra használt kis kútban, tőlünk alig néhány száz yardnyira, jobb kéz felé, a janicsár pedig engedelmesen elment. Megkérdeztem Darvelltől: — Honnan tudtad te ezt? — Amire ő azt felelte: — Onnan, ahol vagyunk; bizonyára magad is felismerted, hogy e hely valaha lakott volt, márpedig aligha lehetett volna, ha nincs a környéken víz: azonkívül pedig jártam is már itt. — Te azelőtt is jártál már itt? Hogyhogy ezt nekem még sohasem említetted? És vajon mit kerestél te ezen a helyen, ahol senki ember fia nem kívánna egy perccel sem tovább időzni, mint szükséges? Kérdésemre nem kaptam választ. Időközben Szulejmán meghozta a vizet, a lovászfiút és a lovakat pedig ott hagyta a kútnál. Szomját oltván egy pillanatra úgy tetszett, magához tér; s bennem felébredt a remény, hogy barátom képes lesz folytatni az utat, vagy legalábbis visszatérni Szmirnába, amire magam is buzdítottam. Ő azonban csak hallgatott, mialatt mintha erőt gyűjtött volna, hogy megszólaljon. — Számomra véget ért az út, s az életemnek is a végére értem; én meghalni jöttem ide; már csak egyet kérek, sőt parancsolok… hiszen utolsó szavam neked parancs lesz, nemdebár? Megtartod-e? — Bizonyosan; bár jobbat remélek. — Én már nem remélek, és vágyam sincs más, csak annyi, hogy tartsd titokban a halálomat az emberek előtt. — Remélem, erre nem lesz szükség, mert felépülsz, és… — Hallgass! Így kell lennie: fogadd meg ezt nekem! — Megfogadom. — Esküdj meg mindezekre… — és ünnepélyes esküre utasított. — Erre semmi szükség. Kérésedet teljesítem, s ha kételkedsz bennem… — Meg kell lennie; esküdj! Letettem az esküt, s úgy tetszett, ettől megkönnyebbült. Lehúzott az ujjáról egy pecsétgyűrűt, melyen arab írás volt, s a kezembe adta. Majd így szólt: — A hónap kilencedik napján, pontosan délben (a hónapot tetszésed szerint megválaszthatod, csak a napot nem), vesd be ezt a gyűrűt az Eleusziszi-öböl vizébe ömlő sós forrásba, majd másnap, ugyanazon órában keresd fel Ceres templomát, és ott várj egy órát. — Miért? — Majd meglátod. — A hónap kilencedik napján tehát. Ezt mondtad? — Igen, a kilencediken. Amikor megjegyeztem, hogy ma is épp a hónap kilencedik napja van, egyszerre megváltozott az arckifejezése és hallgatásba merült. Ahogy ott ült a földön, s láthatólag mindinkább elhagyta az ereje, egy gólya telepedett le egy közeli sírkőre, a csőrében egy kígyóval, de nem nyelte le a zsákmányát, hanem ehelyett mintha csak bennünket nézett volna rendületlenül. Nem tudom, mi késztetett rá, mindenesetre megpróbáltam elkergetni, de hasztalan; tett néhány kört a levegőben, aztán visszatért pontosan

ugyanarra a helyre, ahonnan felröppent. Darvell a gólyára mutatott és elmosolyodott, majd megszólalt — bár nem tudom, magában beszélt-e, avagy hozzám szólt —, de csak annyit mondott: — Így van jól! — Mi van jól? Mit akarsz ezzel mondani? — Nem számít; ezen a helyen temess el, amikor leszáll az est, pontosan ott, ahol az a madár áll azon a sírkövön. További rendelkezéseimet már ismered. Aztán útmutatásokat adott arra nézve, hogyan tudnám a legjobban eltitkolni a halálát. Miután ezt is elvégezte, felkiáltott: — Látod amott azt a madarat? — Látom. — És a csőrében tekergőző kígyót? — Természetesen: de nem látok benne semmi szokatlant; a gólya kígyókkal táplálkozik. Csak az a különös, hogy nem nyeli le. Kísérteties mosoly jelent meg az arcán, s így szólt elhaló hangon: — Még nem jött el az ideje! — Ahogy megszólalt, a gólya elrepült. Egy pillanatig elnéztem utána; aligha hosszabban, mint amennyi idő alatt tízig számol az ember. Egyszerre úgy éreztem, Darvell teste súlyosabban nehezedik a vállamra, s amikor visszafordítva tekintetemet az arcába néztem, láttam, hogy halott! Megdöbbentett a hirtelen bizonyosság, hiszen semmi kétség sem lehetett — arca néhány perc alatt szinte feketére vált. Bizonyára méregnek tulajdonítom arca gyors megváltozását, ha nem tudom, hogy lehetetlen lett volna észrevétlen bevennie. A Nap már aláhanyatlott, és a tetem oszlásnak indult, s nem maradt más hátra, mint teljesíteni a kívánságát. Szulejmán jatagánjával és az én kardommal sekély sírt vájtunk azon a helyen, melyet Darvell kijelölt: a talaj laza volt, mivel volt már más lakója is, egy mohamedán személyében. Olyan mélyre ástunk, amennyire időnk engedte, majd száraz rögöket kotortunk az imént eltávozott rendkívüli férfiú maradványaira, és néhány gyér füvű gyeptéglát vágtunk a környező, kevésbé kiégett földből, s ezeket is a sírjára helyeztük. Ámulat és gyász között a szemem száraz maradt. (Bart István)

William Harrison Ainsworth (feltételezett szerző) (1805—1882)

A kísértetmenyasszony (1821) Az Úr 1655. esztendejének végén Hernswolf vára a vidámság és a legújabb divatok otthona volt. Gazdáját, a bárót Némethon leghatalmasabb nemesembereként tartották számon, ám nagy híre kelt fiai hazafias hőstetteinek is, csakúgy, mint egyetlen leánya szépségének. A Fekete-erdő kellős közepén elterülő hernswolfi birtokot nemzete hálájának jeléül kapta egyik ősük, s a többi családi örökséggel együtt szállt a jelenlegi tulajdonosra. Tornyos-pártás gótikus várkastélya a kor divatja szerint épült, a lehető legpazarabb stílusban. Belsejében a sötét, kanyargós folyosókról boltíves, kárpitokkal díszített termek nyíltak, amelyek lenyűgözően tágasak voltak ugyan, de épp nyomasztó méreteik miatt hiába keresett volna bennük bárki meghitt kényelmet. A kastélyt minden oldalról sötét fenyő- és kőriserdő vette körül, s e komor képet csak ritkán derítette föl a mennyek napvilága. * A kastély harangjai vígan csengtek-bongtak, amikor leszállt a téli szürkület, és az őrparancsnok a gárdistáival kiállt a bástyafokra, hogy bejelenthesse a falak közt zajló mulatságra meghívott vendégsereg jöttét. Klotild kisasszony, a báró egyetlen leánya ma lett tizenhét éves, és születésnapjának megünneplésére illusztris társaságot hívtak össze. A nagy, boltíves helyiségek ajtajai feltárultak, hogy a tömérdek vendég betódulhasson, ám az esti vigalom szinte meg se kezdődött, amikor a vártorony órája szokatlanul mélyen, mintha elkomolyodna, egyszer csak megkondult, és abban a szemvillanásban egy magas termetű, dúsan redőzött fekete ruhát viselő férfiú lépett a bálterembe. Minden irányban udvariasan meghajolt, mégis a legzordabb tartózkodás fogadta. Senki sem tudta, kicsoda ő, honnan jön, de megjelenése elárulta, hogy nemesember, a legelőkelőbbek sorába tartozik, és noha bizalmatlanság kísérte bemutatkozását, mindenki tisztelettel bánt vele. Figyelmét főként a bárókisasszonyra összpontosította, és oly elmések voltak megjegyzései, oly csillogók a sziporkái, elbűvölők a bókjai, hogy hamar magához láncolta fiatal és érzékeny hallgatójának érzelmeit. A házigazda a társaság többi tagjához hasonlóan képtelen volt közönyösen bánni az idegennel, így hát némi habozás után megkérte, maradjon még a birtokon néhány napra, a vendég pedig derűsen el is fogadta az invitálást. Közeledett a legsötétebb éjszaka, és miután mindenki nyugovóra tért, a toronyban megszólalt a súlyos, tompa harang, noha odébb az erdő ágait leheletnyi szél se mozdította. Amikor másnap a reggelizőasztalnál találkozott a társaság, sokan megesküdtek arra, hogy mennyei muzsikát hallottak, de azt mindenki meggyőződéssel állította, hogy szörnyűséges zajok is

megütötték a fülét — kétségtelenül ama lakosztály felől, amelyet éppen az idegen foglalt el. A fekete ruhás férfi azonban hamarosan megjelent a reggelizők között, és amikor szóba kerültek az éjszaka történtek, kimondhatatlan értelmű sötét mosoly játszott zord vonásain, mielőtt visszasüppedt valami mélységes melankóliába. Legfőképpen Klotilddal társalgott, és amikor az élete során megjárt sokféle országról beszélt, Itália napsütötte vidékeiről, ahol a levegő is virágillattól párállik, és nyári szellő sóhajtozik az édes termésű föld felett; amikor a leánynak e csodás országokról mesélt, ahol a nappal mosolya az éj lágyabb szépségébe merül, és a mennybolt szépsége nem homályosul el pillanatra sem, nos, akkor a bánkódás könnyei törtek fel szép hallgatójának kebléből, aki életében először sajnálta, hogy még a szülői házban él. Múltak a napok, és minden perccel hevesebbé váltak azok a kifejezhetetlen érzések, amelyeket az idegen ébresztett a leányban. A férfi sohasem szólt a szerelemről, de az sugárzott szavaiból, viselkedéséből, hangjának sokat sejtető árnyalataiból, mosolyának álmatag lágyságából. Amikor aztán megbizonyosodott róla, hogy maga iránt kedvező érzelmeket keltett a hajadonban, ördögi sugallatú vigyor tűnt föl hirtelen és halt el nyomban komor vonású arcán. Ha a szülők társaságában találkozott a leánnyal, tisztelettudóan szólt és szerényen, ám ha egyedül maradt vele, s az erdő sötét zugaiban kóboroltak, felöltötte a szenvedélyes rajongó álcáját. Amikor egy este a báróval beszélgetett az intarziás könyvtárszobában, valahogyan szóba kerültek a természetfölötti erők. Az eszmecsere során az idegen zárkózott maradt és titokzatos, de amikor a báró tréfálkozva tagadta a szellemek létét, és szarkasztikusan gúnyolódott a szellemlátáson, a vendég szeme földöntúlian felizzott, és alakja mintha természetellenesen megnőtt volna. Amidőn a társalgás abbamaradt, félelmetes némaság ülte meg a szobát néhány másodpercre, és valami mennyei harmónia zengett a sötét erdei tisztáson túlról. Mindenki gyönyörködő elragadtatással hallgatta, de az idegen nyugtalannak látszott és elkomorodott; részvéttel nézett a nemes házigazdára, s mintha egy könnycsepp is megjelent volna fekete szemében. Néhány másodperc elteltével a muzsika szelíden elcsöndesült a messzeségben, és újból mindenen némaság ült. A báró nemsokára kiment a szobából, és az idegen csaknem azonnal követte. Nem maradt azonban távol sokáig. Távozása után nem sokkal rettentő hang hallatszott, mintha valaki a haláltusáját vívná, aztán a folyosón megtalálták a báró elnyúlt holttestét. Arcát eltorzította a kín, megfeketült nyakán emberi marok nyoma. Azonnal riadót fújtak, átkutatták a kastély minden zugát, de az idegent soha többé nem látta senki. A báró holttestét közben csöndesen visszaadták a földnek, és a rémséges történésre már csak úgy emlékeztek, mint a múlt egy darabjára. * A gyengéd Klotild kedélye szemlátomást elborult az érzékeit mélységesen megbűvölő idegen távozása után. Rászokott, hogy reggel-este bejárja az utakat, ahol a férfi sétálni szeretett, hátha fölidézheti utolsó szavait; hogy maga elé képzelje szíves mosolyát. Lábai folyvást arra a helyre vitték, ahol ők ketten egykor a szerelemről beszélgettek. A leány került minden társaságot, és sohasem látszott rajta, hogy örülne bárminek, csak amikor egyedül maradt szobája magányában, akkor lettek rajta úrrá az érzései.

Akkor adta csak meg magát bánatának, és csordultak ki szeméből a könnyek. A szerelem, amit szemérmének büszkeségében szűziesen elleplezett mások elől, egyedüllétének óráiban tört elő a szívéből. Oly szépséges, mégis oly bánatos volt a gyászoló hajadon, mintha máris angyal volna, ki megszabadult a világ béklyóitól, és most arra készülne, hogy a mennybe szálljon. Amikor egy nyáresti barangolásán eljutott az elhagyott tisztásra, hol a legszívesebben időzött, lassú lépteket hallott. Megfordult, és hatalmas meglepetésére az idegent pillantotta meg. Az derűsen odalépett mellé, s hamarost csevegésbe kezdett. — Itt hagytál — kiáltott fel a lány, aki szinte felragyogott boldogságában —, és én azt hittem, minden öröm végleg cserbenhagyott, de most hát visszajössz! Ugye, immár boldogság vár mindkettőnkre? — Boldogság? — csattant fel az idegen maró gúnnyal. — Lehetek-e még egyszer boldog? Lehet-e… de bocsásd meg feldúltságomat, szerelmem, és tulajdonítsd az örömnek, amit találkozásunk ébreszt bennem is. Ó, mennyi mindent kell most elmesélnem, és sok kedves szót kell meghallgatnom… ugye, így van, kedvesem? Kérlek, mondd meg őszintén, boldog voltál-e távollétemben? Dehogy voltál! Látom a beesett szemeden, látom ezen a sápadt orcán, hogy a szegény vándor legalább valamelyest elnyerte szerelmének szívét. Kóboroltam jó néhány földön, megismerkedtem más nemzetekkel, találkoztam más hölgyekkel, szépekkel, finom dámákkal, de angyallal csak egyetleneggyel, az pedig itt áll előttem. Fogadd tőlem vonzalmam e szerény zálogát — folytatta az idegen, és letépett egy kinyílott vadrózsát a tövéről —, szép, akár a hajadat díszítő vadvirág, és édes az illata, mint irántad érzett szerelmem. — Édes bizony — válaszolta Klotild —, de édessége elenyészik, mielőtt leszáll az éj. Szép, de szépsége rövid életű, mint a férfi megvallott szerelme. Ne ő legyen hát hűséged jele, hanem hozd el nekem a gyöngéd örökzöldet, a drága virágot, amely egész évben nyílik, s amikor a hajamba fűzöm, azt mondom majd: „Az ibolya kivirágzott és elhervadt, a rózsa virult és elhalt, de az örökzöld még most is fiatal, miként szívemben a szerelem!”…és nem fogsz, nem tudsz elhagyni. Csupán benned létezem, te vagy minden reményem, minden gondolatom, a puszta létem, és ha elveszítelek, elveszítem mindenemet. Ó, csak egy magányos vadvirág voltam a természet pusztaságában, míg át nem ültettél szeretőbb talajba, megszakaszthatod-e hát azt a rajongó szívet, amit te magad tanítottál meg a szenvedélyes lángolásra? — Ne ejtsd ki szádon e szavakat — válaszolta az idegen —, belesajdul a lelkem, mikor hallom őket; hagyj el, és felejts el, és ne keress soha többé, máskülönben örök romlás lesz a végzeted. Olyan lény vagyok, kit magára hagyott Isten és ember; és ha látnád azt a rémült szívet, mely alig ver ebben a két lábon járó torz rémségben, elfutnál tőlem, mintha vipera akadna utadba. Íme az én szívem, kedvesem, érezd hát, mennyire hideg; érzelmeit nem árulja el lüktetés, mert kihűlt, és halott, mint egykor élt barátaim valamennyien. — Boldogtalan vagy, szerelmem — mondta a leány —, de a te szegény Klotildod veled marad, hogy vigaszt adjon. Ne hidd, hogy magadra tudnálak hagyni balsorsodban. Sohase hidd! Bejárom veled vándorútjaidon a nagyvilágot, a cseléded leszek, rabszolganőd, ha úgy akarod. Megoltalmazlak az éjszakai szelektől, hogy gorombán ne érjék védtelen fejedet. Megoltalmazlak az üvöltő vihartól; és bár a fagyos világ talán

gúnnyal illeti neved, noha barátaid cserbenhagynak, és társaid a sírban sorvadnak, mindig lesz egy odaadó szív, amely még jobban szeret balsorsodban, és gondodat viseli, és áldja nevedet. — Elhallgatott, szeme gyengédségtől csillogott, ám könnyárban úszott, amikor fölpillantott az idegenre. A férfi elfordította fejét, és szabályos vonásain a legsötétebb, halálos rosszindulat gúnyvigyora futott át, de csak egy pillanatra, majd merev, üveges szemébe visszatért az a földöntúli hűvösség. Visszafordult beszélgetőtársához. — Naplemente órája van — kiáltott föl —, s eme lágy, szépséges órában boldog a szerelmesek szíve, és a természet az ő érzéseikkel összhangban mosolyog; de rám nem mosolyog többé. Mire megvirrad, és már nagyon messze járok, távol a kedvesem otthonától; a helytől, ahol szívem eltemetve fekszik, miként egy sírboltban. De csakugyan el kell, hogy hagyjalak, ó, te, vadon legkedvesebb virága, hogy a forgószél játékszere legyek, a hegyi orkán martaléka? — Nem, mi nem válhatunk el — mondta erre a szerelmes leány —, amerre mégy, arra megyek én is, otthonod az én otthonom lesz, és a te Istened az én Istenem. — Esküdj meg, esküdj meg rá — vette át a szót az idegen, és hevesen megragadta a leány kezét —, mondd utánam a félelmetes esküt. — Majd letérdepeltette, saját jobbját fenyegetőn az égre emelvén hátravetette hollófekete fürtjeit, és keserves átkok sora szakadt ki belőle, míg arcán mindvégig egy testet öltött démon mosolya ült: — Sújtson egy sértett isten haragja — kiáltotta —, ne hagyjon nyugtot, kísérjen viharban és szélcsendben, nappal s éjjel, betegségben és bánatban, életben és halálban, ha eltántorodnál az ígérettől, amit az imént nekem tettél. Üvöltsék füledbe az elátkozottak sötét szellemei démoni kórusukat, minden lélegzetvétel a pokol kiolthatatlan lángjaival gyötörje kebledet! Legyen a lelked a bűzlő romlás ispotálya, ahol a semmivé lett öröm szelleme fekszik mozdíthatatlanul, akár a sírban; ahol sosem pusztul el a százfejű féreg, és sosem alszik ki a tűz. A gonoszság szelleme üsse rá bélyegét homlokodra, és hirdesse, amerre mégy: „SORSÁRA HAGYTA ISTEN ÉS EMBER”; éjnek idején háborgassanak rémisztő kísértetek; legjobb barátaidat nyelje el a sír napról napra, s átkozzanak el utolsó leheletükkel; legyen osztályrészed minden, ami a legiszonyatosabb az emberi természetben, amit nyelv kifejezni nem képes, száj kimondani nem tud, legyen ez és ennél több is a büntetésed, ha most letett esküdet megszegnéd. — Abbahagyta, és a megrettent leány, szinte nem is tudván, mit cselekszik, magára vállalta a szörnyű fogadalmat, és örök hűséget fogadott az idegennek, akit ettől fogva urának kellett tekintenie. — Kárhozottak szellemei, köszönöm, hogy segítettetek! — kiáltotta az idegen. — Megudvaroltam hát sikerrel az én szép arámat. Most már az enyém, örökre az enyém. Igen, enyém a teste és a lelke; enyém az életben és a halálban. Miért hullajtod könnyed, kedvesem, hiszen még odébb vannak a mézeshetek. Bizony, van okod a sírásra, de amikor legközelebb találkozunk, azért találkozunk, hogy a házastársi köteléket szentesítsük. — Azzal hideg búcsúcsókot nyomott jövendőbelijének orcájára, s meglágyítva kimondhatatlanul rettentő arckifejezését, arra kérte, hogy jöjjön el másnap este nyolc órára a hernswolfi kastéllyal szomszédos kápolnába. A leány izzóan bánatos sóhajjal fordult felé, mintha épp neki könyörögne, hogy védje meg magától, de az idegen addigra már el is tűnt. Amikor a leány visszatért a kastélyba, mindenki észrevette, hogy mélységes melankólia nyomasztja. Hozzátartozói hiába igyekeztek megtudni,

mitől oly gondterhelt; ám borzalmas erejű fogadalma szinte megbénította, és rettegett attól, hogy hanglejtésének vajmi csekély árnyalatával, arcának apró rebbenésével elárulja magát. Amikor már későre járt, a család nyugovóra tért, de Klotild, minthogy zaklatottságában képtelen volt megpihenni, engedélyt kért, hogy egyedül maradhasson a lakosztályával szomszédos könyvtárszobában. Éjféli csend ült mindenen, minden szolga rég lefeküdt, az egyetlen kivehető hang a fogyó Holdra felnéző kutya keserves vonítása volt. Klotild a könyvtárban maradt, és mély elmélkedésbe merült. Az asztalra tett mécses lángja pislákolni kezdett, és a szoba túlsó vége máris félig elsötétült. A kastély északi ormán lévő óra tizenkettőt ütött, és hangja dermesztően visszhangzott az éjszaka zord csöndjében. Hirtelen megnyikordult az ajtó, mintegy tapintatosan kinyílt, és egy halotti ruhába öltözött, vértelen alak hatolt lassan a helyiségbe. Közeledtét nem kísérte semmi nesz, miközben odalépett az asztalhoz, amelynél a várkisasszony foglalt helyet. A leány eleinte észre sem vette, míg azt nem érezte, hogy kézen fogja egy síri hidegségű kéz, és egy komoly hang azt nem súgta fülébe: — Klotild. Ekkor fölnézett, s egy sötét emberalakot pillantott meg; sikolyra nyílt a szája, de elhalt torkában a hang. Tekintete megdelejezve függött a jövevényen, aki lassan elvonta arcáról a kelmét, és ekkor előtűnt apjának beesett szempárja, csontvázalakja. Mintha szánalommal és sajnálkozva nézett volna Klotildra. Gyászos hangon fölkiáltott: — Készen állnak a ruháddal a szolgák, a templomi harang már megkondult, a pap az oltárnál várakozik, de hol a jegyes ara? Megvan már helye a föld alatt, és holnap már velem lesz! — Holnap? — hebegte döbbenten a leány. — A pokol szellemeinek dolga, hogy anyakönyvbe vegyék a frigyet, és a köteléknek holnap el kell szakadnia. — Az árnyalak elhallgatott; lassan kihátrált, és csakhamar eltűnt a messzi homályban. Eljött a reggel — az este; és mikor a nagyterem órája elütötte a nyolcat, Klotild már úton volt a kápolna felé. A baljós sötétben sűrű, ordas felhőgomolyok úsztak az égbolton, és a téli szél vérfagyasztón süvített az erdő fái között. A leányt a megbeszélt helyen valaki várta — most közelebb lépett, és Klotild fölismerte az idegen vonásait. — Jól tetted, hogy eljöttél, ifjú jegyesem — kiáltotta gúnymosollyal —, s én is jól megfizetek ragaszkodásodért. Kövess! Némán haladtak végig a kápolna tekervényes kőútjain, míg el nem értek a szomszédos temetőbe. Itt megálltak egy pillanatra; az idegen pedig, akarattal szelídítve a hangján, így szólt: — Már csak egy óra, s a küzdelemnek vége. Ám e szívből, a megtestesült gonoszság szívéből mégsem tűnik el az érzés, amikor ennyire fiatal, ilyen tiszta lelket ajánl a sírnak. Pedig ennek meg kell… meg kell történnie — folytatta, miközben a lány elméjét múltbeli szerelmének emléke rohanta meg —, mert így rendelte a démon, akinek engedelmeskedem. Szegény lány, csakugyan a mi kettőnk menyegzőjére viszlek; de a pap a halál lesz, családod a köröttünk rothadó, penészedő csontvázak serege; nászunk tanúi pedig a lusta férgek, amelyek a holtak odvas csontjain lakomáznak. Jer, ifjú menyasszonyom, a pap már türelmetlenül várja áldozatát! Ahogy mentek tovább, halvány, kék fény suhant előttük, s a temető végében egy kripta kapuját világította meg. Nyitva állt, némán beléptek rajta. Az üresség szele zúgott át a holtak félhomályos lakóhelyén, és minden

oldalon koporsók rothadó rakásai álltak, fájuk darabonként hullott a nyirkos kövekre. Minden lépésükkel holtak maradványaira léptek, és a megfakult csontok iszonyú ropogását hallották talpuk alól. A kripta közepén temetetlen csontvázak halma emelkedett, s a tetején olyan rémalak ült, amilyet a legsötétebb képzelet se bírna megalkotni. Míg közeledtek felé, a kongó boltozat alatt pokoli kacaj visszhangzott, s ekkor mintha az összes bomló hulla megtelt volna ördögi élettel. Az idegen megtorpant, és noha marka még szorította áldozatát, szívéből felszakadt egy sóhaj — szemében megjelent egyetlen könnycsepp. Tétovázása láttán a rémalak arca förtelmes fintorra húzódott, és intett csontkezével. Az idegen továbbhaladt; misztikus köröket rajzolt a levegőbe, nem e világi szavakat ejtett ki, majd rémületében beléfagyott a szó. Aztán váratlanul mégiscsak fölemelte hangját: — Sötétség szellemének arája — kiáltotta vadul —, van még az életből néhány pillanatod; tudd meg hát, kinek ígérkeztél el. Én vagyok annak a szerencsétlennek az örök életű szelleme, aki megátkozta kereszten függő Megváltóját. Ő rám nézett létezésének végső órájában, és tekintete még rajtam van, mert a földkerekségen engem sújt a legszörnyűbb átok. Sorsom az örök pokolbéli kárhozat, és a parancsolóm mohóságát kell kielégítenem, míg az egész világ ki nem szikkad, mint a pergamen, és az ég, a föld el nem múlik. Én vagyok az, akiről talán már olvastál, akinek cselekedeteiről talán már hallottál. Gazdám arra ítélt, hogy egymillió lelket ejtsek csapdába, és csak akkor teljesül be az én vezeklésem, akkor ismerhetem meg a sír nyugalmát. Te vagy az ezredik lélek, akit kárhozatba viszek. Megláttalak tisztaságod órájában, és azonnal kiszemeltelek, hogy hazavigyelek otthonomba. Igen, atyádat a vakmerősége miatt öltem meg, de megengedtem, hogy figyelmeztessen sorsodra, magam pedig mulattam együgyűségeden. Hah! Remekül bevált a rontás, és hamarosan meglátod, kedvesem, kihez kötötted örökétig tartó sorsodat, mert amíg az évszakok váltják egymást természetes sorukban, amíg a villám vakít és a mennydörgés robajlik, bűnhődésed addig tart, nem ér soha véget. Nézz le a mélybe, és lásd, mi vár reád! A hajadon szeme láttára a kripta ezer irányban meghasadt; szakadék tátongott alatta, és roppant tengerzúgás hallatszott. Izzó tűz eleven óceánja hullámzott a mélységben, az elkárhozottak sikolyaival az ördögök diadalmas ordítozása keveredett, a rémséghez kevés volt minden képzelet. Tízmillió lélek vergődött a lángokban, és míg a fortyogó hullámok a gyémántnál keményebb, megfeketült sziklákhoz verdesték őket, kétségbeesett káromlások törtek elő szájukból, és minden átok mennydörgésként visszhangzott a hullámverésben. Az idegen most áldozatára rontott. Egy szemvillanásig megtartotta a tüzes látkép fölött, gyengéden nézett az arcába, s zokogott, mint egy gyermek. Ám ez csak pillanatnyi elgyengülés volt, újra karjába szorította választottját, majd dühödten eltaszította magától, és míg annak búcsúpillantása jóságosan az arcára vetült, fennhangon kiáltotta: — Nem én követem el a bűnt, hanem a hit, amelyet vallasz; hát nem megmondatott, hogy a gonoszok lelkére az örök tűz kínjai várnak; hát nem te magad idézted saját fejedre ezt a gyötrelmet? — De a szegény lány nem hallotta, nem is hallhatta a káromló kiáltásait. Törékeny teste szikláról sziklára pattant, hullámok és tajték fölött, aztán átcsapott rajta a tenger, mintha győzedelmesen befogadná lelkét, és miközben lesüllyedt az égő szakadékba, hangok miriádja verődött vissza a feneketlen mélységből:

— Gonoszság szelleme! Ím, örökké tartó kínok várnak rád; mert itt sohasem pusztul el a féreg, és sohasem alszik ki a tűz. (Széky János)

Washington Irving (1783—1859)

A német diák kalandja (1824) A francia forradalom vérzivataros napjaiban, egy viharos éjjelen, késői órán hazafelé tartott egy német diák Párizs óvárosi részén keresztül. Villám ragyogta be az eget, s a mennydörgés hangosan recsegve zúgott végig az emeletes házakkal szegélyezett, szűk utcácskákon — ámde mindenekelőtt hadd szóljak e német ifjúról. Gottfried Wolfgang jó családból származó fiatalember volt. Egy időben Göttingában tanult, ám lelkes természetű és ábrándos képzeletű lévén, belegabalyodott azokba a vad és kiforratlan tanokba, melyek oly gyakran megzavarják a német diákok fejét. Magányos életmódja, kimerítő odaadása és tanulmányainak sajátos jellege összességében testét és szellemét is igencsak próbára tette. Egészsége megromlott; képzelete beteggé lett. Addig ámította magát spirituális eszmékről alkotott hóbortos képzelmekkel, mígnem ideák egész világát építette föl maga köré, akárcsak Swedenborg. Hogy mi okból, nem tudhatom, de meggyőződésévé vált, hogy gonosz erő kíséri mindenüvé: ártalmas démon vagy szellem, melynek célja, hogy behálózza s kárhozatra juttassa. Eleve mélabús természetét eme gondolat csak még gyászosabbá tette. Elgyötörtség és levertség lett úrrá rajta. Barátai felismerték, micsoda szellemi kór rágja elméjét, s kiötlötték, hogy a legjobb kúra számára környezetének megváltozása lenne; kimódolták hát, hogy tanulmányait Párizs pompázatosságai és vidámsága közepette folytassa. Wolfgang a forradalom kitörésekor érkezett Párizsba. A nép önkívülete eleinte az ő lelkes szellemét is magával ragadta, s rabul ejtették a napi hatalmi és filozófiai teóriák; ám az elkövetkező véres jelenetek mélyen megrázták érzékeny lelkét: hatásukra megcsömörlött a társadalomtól és a világtól, s még a korábbinál is visszahúzódóbbá vált. Bezárkózott magányos kvártélyába a Pays Latinben, a diáknegyedben. Ennek egyik komor utcájában, a Sorbonne kolostori falaitól nem messze folytatta töprengéseit kedvelt tárgyában. Olykor hosszú órákat töltött a város nagy hírű könyvtáraiban, a letűnt szerzők eme katakombáiban, és az eltávozottak poros, avult írásainak serege közt bogarászott, hogy jóllakassa beteges éhét. Irodalmi kísértetté lett, mondhatni, aki a porladó művek kriptájában lelt táplálékára. Magányos remeteélete dacára Wolfgang heves szenvedélyű volt, ám ezen vonása jó ideig csupán képzelete buzgóságában mutatkozott meg. Túlságosan félénk s a világ dolgaiban járatlan lévén, nem közeledett a gyengébbik nemhez, mindazonáltal odaadó csodálója volt a női szépségnek, s hajléka magányában gyakorta feledkezett álmodozásba a látott orcákról és formákról, s képzelete ábrándképeit még a valóságot is túlszárnyalóan tetszetős vonásokkal ruházta föl. Ily módon felajzott és szárnyaló elméjét egy alkalommal álom töltötte be,

mely rendkívüli hatást tett rá. Az álomban egy természetfölötti szépségű női arc jelent meg. Vonásai oly erősen lelkébe vésődtek, hogy újra meg újra álmodott róla. Az arc nappal gondolatait kísértette, éjjel álmait; s Wolfgang rövidesen szenvedélyes szerelemre gyúlt eme álomárny iránt. Vonzalma oly régóta munkált benne, hogy afféle rögeszmévé lett, amilyen a mélabús férfiak szellemét kísérti, s amelyet olykor sokan tévesen a bomlott elme jelének tartanak. Íme tehát Gottfried Wolfgang, s íme, ebben az állapotban leledzett történetünk kezdetén. Hazafelé tartott késő éjjel a viharban, Párizs legrégibb részén keresztül, a Marais sötét, régi utcáin. A mennydörgés hangosan recsegve zúgott végig a szűk utcácskák magas házai között. A fiatalember kiért a Place de Grève-re, a nyilvános kivégzések színhelyéül szolgáló térre. Villám cikázott át az ódon Hôtel de Ville oromzata fölött, remegő fénysugarakat vetve az épület előtti nyílt részre. Wolfgang éppen ekkor kelt át a téren, és most dermedten torpant meg, mert egyszeriben szembetalálta magát a guillotine-nal. A forradalmi terror uralma éppen ezekben a napokban hágott tetőpontjára, s a halálnak eme szörnyűséges eszköze szüntelenül készen állt, a vesztőhelyen apadatlanul folyt a bátrak és erényesek vére. A nyaktiló aznap sem pihent, serényen végezte mészárosmunkáját, s most ott állt zordan és moccanatlanul, a csöndesen alvó város szívében, s új áldozatait várta. Wolfgang szívében meghűlt a vér; reszketve fordult el a borzalmas alkalmatosságtól, s ekkor árnyszerű alakot pillantott meg, mely mintha a vérpadra vezető lépcső tövében kucorgott volna. Egy újabb villám eleven fényvillanásainak sora jobban kivehetővé tette. Feketébe öltözött női alak volt. A vesztőhely lépcsőjének alsó fokán ült, arcát előregörnyedten ölébe hajtva; hosszú, zilált fürtjei a földet seperték, s patakokban csurgott végig rajtuk a szakadó eső. Wolfgang tétován állt. Valami szörnyűséges hatást keltett a szomorúságnak ez az elhagyatott szobra. Külsejéből ítélve az asszony nem a közrend soraiból került ki. A diák tudta, hogy a kor megpróbáltatásokkal terhes, és hogy számos az olyan hölgy, ki egykor pihepárnán hajtotta álomra fejét, s most otthontalanul jár-kel. Talán ez a nő is egyike a szegény gyászolóknak, kiket a rettentő penge magányos özveggyé tett, s ezért ül most itt összetört szívvel, a létezés peremére taszítva: mert életéből mindent, mi kedves volt számára, az öröklétbe száműztek. Wolfgang közelebb lépett hozzá, s részvétteli szavakkal megszólította. Az asszony fölemelte fejét, s vad tekintettel meredt reá. Képzelhető a diák megrendülése, amidőn egy villám ragyogó fényében az álmait oly régóta kísértő arcot látta maga előtt: sápadt volt és elkínzott, ugyanakkor szívbemarkolóan gyönyörűséges. Szilajul egymásnak feszülő érzelmektől remegve szólt ismét Wolfgang. Helytelenítve szót ejtett arról, hogy a hölgy ily késői órán magában van, kitéve a vihar dühének, s ajánlkozott, hogy elkísérné barátaihoz. Az asszony borzasztó jelentőséggel intett a guillotine felé. — Nincs már nékem társam e világon! — panaszolta. — De otthona csak van — felelte Wolfgang. — Csakugyan: a sírban! A diák szíve fölhevült e szavakra. — Ha megbocsátja egy ismeretlen merészségét — szólt —, és nem ért vészesen félre, szívesen fölajánlom szerény hajlékomat menedékként, s személyemet hív barátjaként. Jómagam is barát nélkül élek Párizsban,

idegen lévén e földön; ám ha szolgálatára lehetek, rendelkezzék életemmel, melyet kész vagyok akár feláldozni is, hogy kegyedet bármely bántalomtól vagy méltatlanságtól megóvjam. A fiatalember modorának nyíltszívű őszintesége megtette a hatását. Szavainak külhoni ejtése is mellette szólt; elárulta, hogy valóban nem közönséges párizsi lakos. Az igaz odaadásból óhatatlanul kicsendülő ékesszólást lehetetlen kétségbe vonni. Az otthon nélkül maradt idegen hölgy teljes mértékben a diák oltalmára bízta magát. A fiatalember átsegítette a botladozó léptű hölgyet a Pont Neufön, el a talapzat mellett, melyről a népharag ledöntötte IV. Henrik szobrát. A vihar alábbhagyott, a mennydörgés már csak a távolban morajlott. Párizs elcsendesült; az emberi szenvedélyek eme hatalmas tűzhányója kis időre szunnyadni tért, hogy aztán másnap újult erővel törjön ki ismét. A diák végigkísérte pártfogoltját a Pays Latin ősöreg utcáin, el a Sorbonne mord falai mellett, s megérkeztek az ütött-kopott szállóhoz, melyben szobát bérelt. Az agg kapus asszony, aki bebocsátotta, hökkenten ámult, látván, hogy a búterhelt Wolfgang hölgytársasággal érkezik. Kvártélyába lépve a diák most első ízben pironkodva mérte föl, mily sivár és szegényes a hajléka. Szállása csupán egyetlen helyiségből állt, egy ódivatú szalonból, melynek gazdagon faragott falai között varázslatos bútorok álltak, az egykori pompa emlékei — minthogy egyike volt ez ama szállóknak a Luxembourg-palota negyedében, amelyeket egykoron nemesi családok birtokoltak. A helyiségben mindenütt könyvek és iratok hevertek, valamint egy diák összes egyéb szokásos tárgyai; az ágy pedig a szalon végében nyíló alkóvban állt. Miután lámpát gyújtott, s alkalma nyílt jobban megszemlélni az ismeretlent, Wolfgangot olyannyira elbűvölte a hölgy szépsége, mint még soha. Igen sápadt, ám szédítően gyönyörű vonású arcának színét kiemelte ziláltan csüngő, dús tincseinek hollófeketesége. Nagy szemében leginkább talán vad zaklatottságnak vélhető különös kifejezés ragyogott. Amennyire fekete öltözetében meg lehetett ítélni, alakjának arányaiban a tökély mutatkozott meg. Egészében véve kimondottan tetszetős volt a megjelenése, noha a lehető legegyszerűbb szabású ruhát viselte. Egyedül a nyakában hordott valami díszféleséget: egy széles fekete szalagot, melyre gyémántokat varrtak. A diákra most ama feladványnak a megoldása várt, hogy miként hagyja magára a segedelem híján maradtat, kinek oltalmazása éppen őreá hárult. Azon morfondírozott, átadná neki a szállását, ő pedig másutt húzná meg magát éjszakára. Ám a hölgy bája olyannyira rabul ejtette, szépsége úgy bűvkörébe vonta gondolatait és érzékeit, hogy nem tudott társaságától elszakadni. Az asszony viselkedése szokatlan és rejtélyesen különös volt. Immáron nem emlegette többé a guillotine-t. Gyászos szomorúsága megenyhült. Iránta mutatott figyelmességével a diák előbb a bizalmát, majd hamarost láthatóan a szívét is elnyerte. Nyilvánvalónak tetszett, hogy ő is lelkesedésre hajló természet, akárcsak Wolfgang, és az ilyen rokon lelkek igen hamar megértésre lelnek egymásnál. A pillanat elragadtatásában Wolfgang megvallotta vonzalmát a hölgynek. Elbeszélte neki a titokzatos álmot, s hogy az álombéli arc miként hódította meg szívét jóval azelőtt, hogy találkoztak volna. Az asszonyt mélyen megérintették az elmondottak, s megosztotta Wolfganggal, hogy őbenne is hasonképpen megmagyarázhatatlan vonzalom ébredt segítője iránt. A vad eszmék és vad tettek kora volt ez. A régi előítéletekkel és babonákkal

leszámoltak; immár mindent az „Ész istennője” hajtott uralma alá. A letűnt idők sok egyéb hitványsága mellett a tisztes gondolkodók a házasság merev formáit és ceremóniáit is egyre inkább fölösleges köteléknek érezték. A divatot a társadalmi szerződések uralták. Lévén a teóriák nagy barátja, Wolfgangot is óhatatlanul megfertőzték a kor szabadelvű tanai. — Miért is kellene elválnunk? — kérdezte. — Hiszen szívünk immár egy; s az értelem és becsület nevében mi magunk is egyek vagyunk már. Miért lenne hát szükség azokra a csúf jármokra, hogy emelkedett lelkünk egybeköttessék? Az ismeretlen hölgy érzelmektől eltelve hallgatta: kétségtelenül egyazon tanok tételei világosították meg elméjét. — Önnek sem otthona, sem családja — folytatta a diák —, hadd legyek hát mindez az ön számára; illetőleg legyünk egymásnak mindene! Ha valaminő forma megtartása szükségeltetik, hát tartsuk meg a formát: ímé, a kezem. Ezennel örökké tartó hűséget fogadok önnek. — Örökké? — kérdte az ismeretlen ünnepélyesen. — Örökké! — válaszolta Wolfgang. Az asszony megmarkolta a feléje nyújtott kezet. — Akkor az öné vagyok — mormolta, azzal a diák kebelére borult. Másnap korán reggel Wolfgang ott hagyta alvó mátkáját a szobában, és elindult, hogy megváltozott helyzetéhez illő új, tágasabb szállást találjon. Visszatérvén az ismeretlen hölgyet még mindig fekve találta; feje lelógott az ágy szélén, egyik karját átvetette arca előtt. Hiába szólongatta, a hölgy nem felelt. A diák odalépett, hogy felébresztvén őt, kimozdítsa különös testhelyzetéből. A megfogott kezet hidegnek találta — pulzusát nem érezte —, a hölgy arca kísértetiesen haloványfehér volt. Röviden: holtan feküdt. A diák iszonyodott kapkodással riasztotta a háziakat. Hatalmas felfordulás támadt. Kisvártatva kiérkezett a csendőrség. A szobába lépő csendőr a holttest láttán riadtan torpant hátra. — Jóságos ég! — kiáltott fel. — Hát ez az asszony hogyan került ide? — Tud róla valamit? — tudakolta Wolfgang mohón. — Hogy tudok-e? — horkant föl a csendőr. — Tegnap a guillotine alatt végezte. Azzal előrelépett az ágyhoz, leoldotta a halott nyakáról a fekete pántot — és a fej egyszerre legurult a földre! A diák észvesztve kiáltozni kezdett: — A gonosz lélek! A gonosz szellem kelepcébe csalt s megszállt! — rikoltozta. — Örökre elvesztem! Próbálták csitítani, mindhiába. E perctől kezdve megszállottan hitt abban, hogy egy gonosz szellem életre keltette a halott nő testét, hogy őt csapdába csalja. Zaklatott elméje megháborodott, s Wolfgang őrültek házában halt meg. Ezzel a vissza-visszatérő gondolatoktól kísértett úr története végére ért. — S mindez valóban megtörtént? — kérdezte kíváncsi társa. — Kételkedésre semmi ok — felelte az úr. — A legbiztosabb forrásból hallottam. Maga a diák számolt be nekem minderről. Egy párizsi őrültek házában ismertem meg. (Polyák Béla)

Charles Robert Maturin (1782—1824)

Leixlip vára (1825) Az itt következő elbeszélés nemcsak hogy a tényeken alapul, hanem a leírt események maguk is oly igaz faktumok, amelyek megtörténtek a családom múltjának egy nem túl távoli korszakában. A házasság, a házastársak hirtelen és titokzatos elválása, teljes elidegenedésük, mely halandó létüknek szinte végéig eltartott: mind-mind tények.Nem állhatok jót e rejtélyek természetfölötti magyarázatáért, de akármi történt, úgy vélem, ez a történet a gótikus rémségek mintaszerű példája, és sohasem feledhetem, milyen mély benyomást tett rám, amikor először hallottam sok más rokon jellegű, hátborzongató legenda sorában. C. R. M. Az írországi katolikusok példás és némiképp rájuk nem valló nyugalmat tanúsítottak az 1715. és az 1745. esztendő viharaiban. Jelen elbeszélés írójának korántsem célja, hogy vélhető indítékaikat elemezze; kényelmesebb csak megemlíteni helytállásuk tényét, mintsem kétes és ki nem elégítő magyarázatokat biggyeszteni hozzá ekkora időbeli távolságból. Sokan mégis valamiféle titkolt viszolygással szemlélték a fennálló rendet; erről árulkodott az is, hogy elhagyták családi fészküket, s úgy barangoltak az országban, mintha nem volna biztos otthonuk, vagy valami közeli, szerencsés fordulattól várnák jobb jövőjüket. Ilyen cipőben járt egy Stuart-párti baronet is, aki beleunt abba, hogy sehogy sem illett a whigek közé odafenn északon — ahol másról sem hallott, csak Londonderry hős védelméről; a francia tábornokok barbárságáról; és hogy milyen ellenállhatatlan, lángszavú szónok az istenes Mr. Walker, a presbiteriánus lelkész, akinek a polgárok az „evangelista” címet adták —, elhagyta hát az atyai házat, és 1720 tájékán három évre kibérelte Leixlip várkastélyát (a Connolly család birtoka volt, hároméves szakaszokra adták ki); odaköltözött családjával, azaz három lányával; édesanyjuk rég nem élt már. Leixlip vára az idő tájt romantikus szépségéről és főúri fenségéről volt nevezetes — kevés építmény lehetett vetélytársa Írországban —, mostanra azonban teljesen megcsúnyult, mivelhogy nemes erdejét kiirtották. A fejszék forgatóiról annyit mondana szívesen a szerző, hogy bárcsak sújtaná őket „a bárdok átka”. Leixlip mintegy hét mérföldre volt csupán Dublintól, mégis olyan vadregényes, festői tájban állt, amilyet csak száz mérföldre tudnánk elképzelni — nem egy metropolistól, de bármilyen lakott helytől. Miután végigkocsizik az ember a Lucantól Leixlipig vezető unalmas mérföldön (ír mérföldön), egyfelől a Vesey-birtokot határoló magas fal, másfelől a véget nem érő sövénykerítések között, amelyeknek görbe, hupás teteje fölött nem

lehetett átlátni, az utazó előtt hirtelen megnyílik a tér, elébe tárul a Leixlip híd szinte derékszögben, s olyan pazar táj, amivel nem tud betelni. A Leixlip híd durva, de szilárd ácsolata a Liffey folyó magasabbik partjáról lejt meredeken a sokkal lejjebb húzódó másik part felé. Jobb kéz felől a Veseyuradalom gyümölcsöse bukkan ki a fal mögül, s a fák sötét koronája szinte összeolvad a víz fölött Marshfield és St Catherine’s fáival. A folyót alig látni, teljes árnyékba borul a lehajló, dús, mélyzöld lombok alatt. Baloldalt ragyogó fényben tör elő az áramlás, vize Leixlip házainak kerti lépcsőit mossa, kanyarog a temető alacsony fala mentén, játszadozik a csónakkal, amely a várkastély nyári lakát tartó boltívek alá van kikötve, aztán elvész a sűrű erdőben, amely hajdan a park széléig ért, annak minden oldalán. Egészen szembeötlő volt az ellentét a másik parttal, ahol elegáns sétautak kanyarogtak színpompás ültetett cserjések között, görög templomok fehérlettek a halmokon, és élő sövények takarták el az andalgókat a nézelődők szeme elől, amíg át nem értek a hídon — így festett akkoriban az a birtok, amely most Marly ezredes tulajdona. A falu legmagasabb háztetői fölött, negyed mérföld távolságban látni Confy várának romjait, jófajta öreg rablófészek volt azokban a zavaros időkben, amikor a vér úgy patakzott, mint a víz. Amikor az ember átkel a hídon, egy szemvillanásra meglátja a vízesést (avagy lazacugratót, ahogy errefelé hívják), amelynek délidei tündöklésére vagy holdfényes szépségére aligha vetettek akár egy pillantást is a martalócok abban a korban, amikor Confy vára „erős bástya” volt, még egy gondolatot se pazaroltak rá, miközben átügettek a Leixlip hídon, vagy átgázoltak a folyón, amikor az említett építmény még nem létezett. Lehetetlen megmondani, hogy a magányos élet csillapította-e valamelyest Sir Redmond Blaney érzelmeit, vagy pedig hüvelyükben rozsdálltak el attól, hogy nem ütköztek meg mások érzéseivel, de annyi biztos, hogy a derék baronet lassanként kezdte elveszíteni politikai csökönyösségét. Hacsak valami Stuart-hű barátja nem jött el vacsorára hozzá, és sokatmondó „bólogatások, kacsintások, mosolyok” kíséretében nem ivott a tengeren túli királyra; vagy a helyi plébános (derék ember) nem beszélt a szebb napokba, a jó ügy győzelmébe vetett reményről, no meg a régi hitről; vagy egy jakobita szolgáló nem fütyörészte a tágas kastély magányában a „Charlie az én drágám”-ot, amire Sir Redmond önkéntelenül is válaszolt zengő, ámde használattól koptatott basszus hangján, inkább sok nyomatékkal, mint jó ízléssel — mondom, az ilyen esetek kivételével a baronet a politizálásban éppúgy kerülte a feltűnést meg a túlzott erőkifejtést, mint életvitelében. Az agg uraságot családi bajai is fájdalmasan nyomasztották; három leánya közül a legkisebb, Jane szokatlan körülmények között tűnt el gyermekkorában. Noha ez afféle múltba vesző és hajmeresztő családi monda, nem állhatom meg, hogy el ne meséljem. A lány szépsége és esze párját ritkította, s az volt a szokása, hogy a kastély szomszédságában barangolt az egyik szolga leányával, akit — becenév gyanánt — szintén Jane-nek hívtak. Egy este Jane Blaney és ifjú társnője messze az erdő mélyére merészkedett; távollétük miatt senki sem nyugtalankodott, hiszen e kirándulásaik megszokottak voltak. Most azonban egy nagyon késői órán Jane, a játszótárs egyedül, zokogva tért haza. Úgy mesélte, hogy amikor egy ösvényen sétáltak, messze a várkastélytól, a sűrűből hirtelen előlépett egy öregasszony fingal-vidéki ruhában (vörös szoknyában, hosszú zöld kabátban), és karon fogta Jane Blaney-t. Két szál szittyót tartott a kezében, az egyiket hátradobta a válla fölött, a másikat a

gyermeknek adta, s intett neki, hogy tegyen ugyanígy. A szolga leánya megrettenve futásnak eredt, ám Jane Blaney utánakiáltott: „Ég veled, ég veled, sok idő telik el, mire újra láthatsz.” Azzal eltűnt az öregasszonnyal együtt, a másik Jane pedig valahogy hazabotorkált. Rögvest megkezdődött a fáradhatatlan keresés — bejárták az erdőket, átkutatták a bozótokat, lecsapolták a halastavakat —, mindhiába. Végül felhagytak a nyomozással és a reménnyel. Tíz esztendő múlva Sir Redmond házvezetőnőjének eszébe jutott, hogy a nyalánkságokat őrző szekrény kulcsa a konyhaasztalon maradt, úgyhogy visszament érte. Mikor az ajtó felé közeledett, egy gyermekhang odabent azt dünnyögte: — Fázom… fázom… fázom… mióta nem éreztem a tűz melegét! Az asszonyság belépett, és döbbenetére Jane Blaney-t pillantotta meg, fele méretére zsugorodva, amint rongyokba burkolózva kuporgott a parázs fölött. A házvezetőnő rémülten kiszaladt, és föllármázta a cselédséget, de a látomás eltűnt. Állítólag azután is nemegyszer látták még a gyermeket, olyan aprócska volt, mintha egy ujjnyit sem nőt volna tízéves kora óta, és akár a toronyszobában bukkant fel, akár a konyhában, mindig a tűznél kuporgott, panaszkodott a hidegre és korgó gyomrára, és első pillantásra is látszott, hogy rongyos tetőtől talpig. Úgy mondják, máig vonszolja magát e nyomorúságos létezésben, amely fölöttébb elüt Lucy Gray sorsától, ahogyan azt Wordsworth megénekelte gyönyörű balladájában: Mégis mondják sokan, hogy él ma is a szép gyerek, s látják olykor, bár rejti mély, magányos rengeteg. Ott tipeg árkon-bokron át és vissza sose néz, dalolja a magány dalát, a széllel fütyörész. 1 A legnagyobb lány végzete még szomorúbb volt, bár nem ilyen rendkívüli. Megkérte a kezét egy tisztes vagyonú és kifogástalan jellemű úriember, aki ráadásul katolikus is volt, Sir Redmond Blaney pedig abban a tudatban írta alá a hozománylevelet, hogy leánya lelkét semmilyen veszély nem fenyegeti, ahogy a vagyonát sem. A menyegzőre Leixlip várában került sor, és miután a menyasszony s a vőlegény visszavonult, a vendégek tovább ürítették serlegeiket az ifjú pár eljövendő boldogságára, amikor is hangos, metsző sikolyok rettentették meg Sir Redmondot és barátait. A várnak ama részéből hallatszottak, ahol az ifjú pár hálószobája is volt. A bátrabbak némelyike felrohant a lépcsőn, de már elkéstek — a szerencsétlen vőlegényen ama fatális éjszakán váratlanul eluralkodott a téboly iszonyú rohama. A lelkét boldogtalanul kilehelő fiatal dáma megcsonkított alakja tanúskodott a halálos virulenciáról, amellyel a betegség elhatalmasodott a nyomorult férjen, aki maga is e kór áldozataként halt meg, miután szándékán kívül meggyilkolta hitvesét. A holttesteket a lehető leghamarabb eltemették, amint az illendőség megengedte, és a történteket elhallgatták mindenki más elől. Sir Redmond napról napra kevésbé reménykedett abban, hogy Jane egyszer majd megkerül, bár továbbra is meghallgatta a cselédség összes hátborzongató meséjét. Látni valóan immár minden gyengédségével az

egyetlen élő leánya felé fordult. A magányos Anne azonban, aki csak annyi oktatásban részesült, amennyi a korabeli ír nőknek járt, leginkább a cselédek társaságában időzött, azok pedig oly mértékben elplántálták benne a babonák és természetfölötti rémségek iránti fogékonyságot, hogy az, mondhatni, tönkretette későbbi életét. A várkastély sok cselédje között akadt egy ráncos szipirtyó, aki már a néhai Lady Blaney anyja mellett is szolgált, mint dajka, s akinek emlékezete valóságos Thesaurus terrorum volt. Eleinte csak Jane rejtelmes végzete miatt hallgatta a lányka szívesen a banya elképesztő meséit. A vénség megesküdött rá, hogy egyszer látta az elkóborolt gyermeket a kastély egyik szobájában, néhai édesanyjuk arcképe előtt, amint azt motyogta magában: „Jaj nekem, jaj nekem! Gondolta volna jó anyám, hogy az ő kicsi Jane-jéből ez lesz valaha?” Ám ahogy Anne nagyobb lett, egyre „komolyabban s szívesebben” hitt a nőszemély azon ígéretének, hogy megmutatja jövendőbelijét, miután elvégeznek bizonyos szertartásokat. Ez utóbbiaktól kezdetben még visszariadt, iszonyodott, szentségtörőnek tartotta őket, de a végén az öregasszony ismételt ösztökélésére beadta a derekát. Közeledett már e szentségtelen rítusok ideje — nem sok volt hátra október 31-ig, addig a zaklatott éjig, amikor Írország északi felének múlt- és jelenbeli hite szerint az ilyen praktikák a leghatásosabbak. A banya egész álló nap azon fáradozott, hogy a kisasszony elméjét az erőtlenül reszkető hiszékenység megfelelően szánalmas szintjére hangolja. Elmondott minden rémtörténetet, ami csak volt a tarsolyában, s iszonytató, természetet meghazudtoló hévvel mesélte el mindet. A nőszemélyt Collogue-nak hívta a család, ez „Pletykafészket” vagy „Szószátyárt jelent” e vidéken (igazi neve Bridget Dease volt); rá is szolgált kifogyhatatlan bőbeszédűségével, csalhatatlan memóriájával és veszett ösztönével, hogy az uradalomban mindenkit megrémítsen és rettegésben tartson, nem kímélvén senkit: a lovászfiútól kezdve, aki vacogva menekült a lópokróca alá, a várkisasszonyig, aki fölött korlátlan befolyása volt, ehhez nem is fért kétség. Eljött október 31. — a várkastélyban halotti csend honolt már tizenegy óra előtt; fél órával később valaki látta Collogue-ot és Anne Blaney-t egy folyosón surranni „János király tornya” felé, ahol a monda szerint az uralkodó Írország hűbéruraként fogadta az ír fejedelmek hódolatát. Akár így volt, akár nem: ez az építmény legősibb része. Collogue kinyitott egy kis ajtót a titkon magával hordott kulccsal, és szólt a kisasszonynak, hogy siessen utána. Anne a rejtekzugból nyíló ajtóhoz lépett, s tétován, remegve állt ott, mint egy félénk úszó az ismeretlen folyó partján. Sötét őszi este volt, megvadult szél sóhajtozott a kastély erdejében, s a fák alsó ágait majdnem a Liffey vizéig hajlította; a nem régi esőtől duzzadó hullámok küszködve morajlottak a medret félig elrekesztő kövek között. Előtte, a meredek lejtőn egyenes szilfasor sötétlett; Leixlip falucskában égett még néhány lámpás, de olyan későre járt, hogy sejteni lehetett: nemsokára kialszanak. A várkisasszony habozott: — Egyedül kell mennem? — kérdezte, mert már látta, hogy félelmes útjának fenyegetését csak súlyosbítja még félelmesebb célja. — Egyedül hát, különben mindent elrontasz — felelte a banya, és leárnyékolta a hitvány mécsest, amely talán csak arasznyival világított előbbre áldozata lépteinél. — Egyedül kell menned, és én majd itt őrködöm, kedveském, amíg vissza nem jössz, aztán majd meglátjuk, mi vár rád tizenkét órakor.

A szerencsétlen lány megtorpant: — Jaj, Collogue, Collogue, bárcsak velem jöhetnél! Kérlek, Collogue, kísérj el, ha csak a várhegy aljáig is! — Ha veled mennék, kedvesem, sohasem jutnánk vissza élve a hegytetőre, mert azok ott a közelben mindkettőnket ízekre szaggatnának. — Kérlek, Collogue, Collogue, hadd forduljak inkább vissza, hadd menjek a szobámba! Túl messzire jöttem, túl sokat merészeltem máris. — Nagyon is jól tetted, kedveském, ezért hát tovább kell lépned, és még többet tenned, hacsak a szobádban a délceg fiatal vőlegényed helyett nem valakinek a hasonmásával akarsz találkozni. A lány körülnézett, rémület és szilaj remény reszketett a szívében — aztán, mintha hirtelen természetfölötti bátorság szállta volna meg, madárként ellebbent a kastély teraszáról, néhány pillanatig még látszott fehér ruhájának lobogása. A banya, aki eladdig a pislákoló fényt takarta kezével, behúzta a reteszt az ajtón, és egy fényesre csiszolt lőrés elé téve gyertyáját, leült egy kőből faragott ülőkére a toronyfal egyik beszögellésében, hogy figyelje, miként teljesül a bűbáj. Eltelt egy óra, mire visszaért a várkisasszony; arca oly sápadt volt, tekintete oly merev, mint egy holttesté, de erősen szorított egy csöpögő ruhadarabot, bizonyságául annak, hogy küldetését teljesítette. Odadobta az öregasszony kezébe, aztán zihálva, elborult tekintettel körülnézgélve állt ott, mint aki nem is tudja, hova csöppent. Még a banya is megrettent áldozatának tébolyult, lélekszakadt visszatérésén, és sietve fölterelte a szobájába, ám ott a szörnyű ceremóniára való felkészülés kellékeit pillantotta meg legelőször a leány, s a látványba beleborzongott, eltakarta szemét, úgy állt meg a szoba közepén, földbe gyökerezett lábbal. Miközben a várkisasszony valamelyest magához tért, és kíváncsisága föléledt, a szipirtyónak minden rábeszélő képességére szüksége volt (megtetézve egynémely titokzatos fenyegetésekkel), hogy rábírja éjszakai teendői folytatására. Végül Anne így szólt: — Igen, befejezem; de maradj a szomszéd szobában, és ha megtörténik az, amitől rettegek, megcsöndítem atyám kis ezüstcsengettyűjét, amit magamhoz vettem éjszakára. És mivel van lelked, minek üdvösségét nyilván félted, jól teszed, ha átjössz, Collogue, amint a csengőszót meghallod. A banya megígérte, hogy azonnal jön, izgatott és féltékeny aprólékossággal megadta a végső eligazítást, aztán elvonult szobájába, mely valóban a kisasszonyéval volt szomszédos. Gyertyája kialudt, de felszította a tőzeg parazsát, és csak ült, időről időre lekókadt a feje, olyankor megigazgatta dikóján a pokrócot, ám semmi áron nem akart lefeküdni, amíg esély volt rá, hogy valamit hallhat a kisasszony szobájából. Bármennyire kiszikkadtak már az érzelmei, e hangokra félig szorongva, félig rettegve várt. Jóval elmúlt már éjfél, és síri csend honolt az egész kastélyban. A banya elbóbiskolt a halódó parázsnál, feje a térdére bukott, aztán felriadt a csengettyűzésre, mintha a füle mellett szólna, majd megint elszenderült, és újból fölrezzent, amikor a csengő már élesebben szólt — végül hirtelen fölpattant, de nem a csengő hangjára, hanem a szomszéd helyiségből érkező borzalmas, metsző sikolyokra. Collogue most először döbbent rá, hogy cselszövésének milyen következményei lehetnek, úgyhogy szaladt is a szomszédba. Anne görcsökben rángott, és a banya kénytelen volt hívni a házvezetőnőt (míg odaért, ő gyorsan eltüntette a szertartás rekvizitumait), és segédkezett neki, hogy a korban ismert módszerekkel, megperzselt tollal

és hasonlókkal magához térítse a lányt. Mikor végre-valahára sikerült, a házvezetőnőt elküldte, az ajtót bereteszelte, és egyedül maradt Anne kisasszonnyal. Beszélgetésük tartalmát könnyű kitalálni, bár még hosszú évekig nem derült rá fény. Anne azon az éjjelen a kezében tartotta — egy fegyver képében, amelynek használatát egyikük sem ismerte — annak bizonyítékát, hogy hálószobáját bizony fölkereste egy nem e világi alkatú lény. A banya egyre csak noszogatta, hogy semmisítse meg a bizonyítékot, vagy szabaduljon meg tőle; de a leány végzetes makacssággal ragaszkodott a megtartásához. Nyomban elrejtette azonban, és szemlátomást úgy gondolta: minthogy félelmetes küzdelemben találkozott a jövő misztériumával, jogot szerzett rá, hogy megismerje az összes titkot, amihez a fegyver még elvezetheti. Ám attól az éjszakától fogva mindenkinek feltűnt, hogy jelleme, viselkedése, még az arca is megváltozott. Komor lett, és az egyedüllétet kereste, régi társai láttán félrehúzódott, és szigorúan megtiltotta, hogy bárki akár a leghalványabb célzást tegye arra, milyen történések vezethettek e titokzatos változáshoz. Néhány nappal a szóban forgó esemény után történt, hogy Anne elhagyta az ebédlőt, ahol a káplán éppen Xavéri Szt. Ferenc életét olvasta fel Sir Redmondnak, és fölment szobájába, hogy dolgozzék, vagy hogy esetleg merengjen valamin, amikor is meglepetésére többször és hangosan megszólalt a külső kapu csengője. Ezt a hangot még sohasem hallotta, mióta először betette ide a lábát, ugyanis az a kevés vendég, aki megpihent náluk, hangtalanul jött és távozott, ahogy a nagy ember házának szerény látogatóihoz illik. A már említett szilfasoron egyenest felfelé lovagolt egy méltóságteljes úriember, nyomában négy szolgával, mind lóháton ültek, az elülső kettőnél pisztoly volt a tokjában, a hátulsó kettő pedig maga előtt vitte a nyeregtáskáját. Noha már november első hetében jártak, az ebéd egy órakor kezdődött, így még kellően világos volt ahhoz, hogy Anne felfigyeljen mindezekre a részletekre. Az idegen érkezése nem csekély felfordulást keltett, ám ez nem volt a háznép ellenére. Sietős parancsok harsantak, hol szállásolják el a szolgákat, hová vigyék a lovaikat — a sok folyosóról egy órán át hallatszott a léptek zaja —, majd mikor minden elcsendesült, Sir Redmond saját kezűleg zárta be a szoba ajtaját, hogy négyszemközt maradjon az idegennel, miután szólt, hogy senki ne merjen a bejárat közelébe jönni. Mintegy két óra múlva egy szolgálólány hozta gazdája parancsát, hogy tálaljanak bőséges vacsorát nyolc órára, és elvárja, hogy a lánya is jelen legyen. A háztartás tisztes méretű volt a hasonló ír otthonokhoz képest: Anne kisasszonynak csak le kellett mennie a konyhába, és kiadni az utasítást, hogy a sült csirkét — a kor faragatlan szokása szerint — jól szórják meg barna cukorral. Ellenőrizte, hogyan elegyítik a nagy tál szágót a belevaló üveg portóival és jó maroknyi finom fűszerrel, és gondoskodott róla, hogy a sárgaborsópuding közepébe ültessenek egy hatalmas darab, hideg sós vajat; aztán, háziasszonyi teendőit elvégezvén, visszament szobájába, hogy fölvegye az alkalomhoz illő fehér damasztruháját. Nyolc órára volt hivatalos az ebédlőbe. A korabeli divathoz híven ő vitte be az első fogást, de amikor átment az előtéren, ahol a szolgák álltak a gyertyákkal és a tálakkal, valaki megrántotta a ruhaujját. Collogue rémes arca nyomakodott a füléhez, s azt dünnyögte: — Ugye megmondtam, hogy eljön érted, kedveském? — Anne ereiben megfagyott a vér, de csak ment tovább, üdvözölte apját és az idegent egyegy mély, hangsúlyos térdhajtással, aztán helyet foglalt az asztalnál. Az

aggodalom — s talán rémület —, amely öreg kísérője suttogásától elfogta, nem csillapult, amikor színről színre meglátta az idegent. Viselkedésére a semmihez sem hasonlítható, néma komolyság nyomta rá bélyegét. Egy falatot sem evett. Sir Redmondot mintha valami feszélyezte volna, komor arccal gondolataiba merült. Végül megszólalt, de nem szólította nevén az idegent: — Inna, uram, a lányom egészségére? — Az idegen jelezte, hogy megtiszteltetésnek veszi a kérést, de poharát, oda sem figyelve, vízzel töltötte meg; Anne néhány csöpp bort öntött a saját poharába, és meghajolt a vendég felé. Találkozásuk óta most nézett először az idegen arcába — sápadt volt, akár egy hulláé. Orcájának, ajkának halotti fehérsége, szavainak üres, távoli kongása, mozdulatlanul rászegeződő fekete szemének különös csillogása láttán Anne keze megállt, sőt, remegni kezdett, miközben a poharat szájához emelte; ivott, majd újabb néma bók után visszavonult szobájába. Ott már várta Bridget Dease, a tűzhelyen égő tőzeg hamuját kaparta össze, mert a helyiségben nem volt rostélyos kandalló. — Mit keresel itt? — förmedt rá a lány. A banya megfordult, és mint aki gratulál, rémségesen rávigyorgott: — Nem megmondtam, hogy ő fog eljönni érted? — Biztosan ő az — felelte a szerencsétlen leány, s lerogyott az ágya melletti hatalmas fonott karosszékbe —, mert nem láttam még hozzá fogható halandót. — Hát nem szép szál, előkelő úriember? — erősködött a banya. — Olyan, mint aki nem e világból való — mondta Anne. — Akár ebből, akár a másikból — vigyorgott a banya, s fölemelte csontos mutatóujját —, olyan biztos, mint a — (itt megismételte az egyik förtelmes október 31-i varázsigét) —, olyan biztos, hogy ő lesz a te vőlegényed. — Akkor hát egy hulla menyasszonya leszek — mondta Anne —, mert akit ma láttam, az nem eleven ember volt. Eltelt két hét, s nem tudni, hogyan — talán mert Anne megbékélt a kísértetiesnek vélt vonásokkal, miután ráébredt, hogy ilyen szép férfiarcot még életében nem látott, és felfedezte, hogy a hang, amely eleinte oly különösen és földöntúlian zengett a fülében, panaszosan halkra csöndesül, amikor őhozzá szól; vagy mert ha két, még nyitott szívű ifjú ember találkozik — éspedig gyakran — egy festői vidéken, csöndben nézdegéli ugyanazt a folyót, sétálgat ugyanazon fák alatt, s együtt hallgatja a szél zúgását a lombban, akkor lehetetlen, hogy ízlésük hasonulását ne kövesse csakhamar érzelmeik hasonulása; vagy talán mindezen okok összefonódása miatt egy hónap sem telt bele, mire az idegen megvallotta szenvedélyét, és Anne többször elpirulva, de sóhaj nélkül végighallgatta. A férfi most már elárulta nevét és rangját. Közölte, hogy skóciai baronet, név szerint Sir Richard Maxwell, hogy családi viszontagságok miatt kellett menekülnie hazájából, és nem térhet vissza soha; hogy vagyonát Írországba hozta át, és eltökélte, hogy itt lakik majd élete végéig. Ez volt a vallomása. Az udvarlás akkoriban rövid volt és egyszerű. Anne feleségül ment Sir Richardhoz, és ha jól tudom, Sir Redmond kastélyában éltek annak haláláig, majd elköltöztek északi birtokukra. Ott éltek békességben és nyugalomban hosszú éveken át, és népes családot neveltek föl. Sir Richardnak csak két furcsa viselt dolga volt: nemcsak hogy szóba nem állt honfitársaival, de látni se bírta őket, és ha meghallotta, hogy a szomszéd faluba skót ember érkezett, bezárkózott a házába, míg az illető biztos távozásáról nem értesült. A másik meghökkentő

szokása az volt, hogy minden október 31-én elvonult a szobájába, s nem került a családja szeme elé. A ház asszonya, kinek ugyancsak fűződtek emlékei e dátumhoz, csak egyszer tudakolta a bezárkózás okát; válaszul komoly, sőt szigorú feddést kapott: nehogy még egyszer meg merje kérdezni. Így álltak a dolgok — némi titoktól homályosan, de nem mondhatni, hogy boldogságtól mentesen, amikor egyszer csak, minden megnevezett vagy megfejthető indok nélkül Sir Richard és Lady Maxwell útjai szétváltak. Soha többé nem találkoztak e világon, sőt, az anya egyetlen gyermekét sem láthatta halála percéig. A férj továbbra is a családi kúriában lakott, az asszony pedig távoli rokonánál, az ország egyik messzi zugában. Annyira teljes volt a szétválás, hogy még a másik nevét sem ejtették ki ajkukon a szakítás pillanatától a végső búcsúig. Lady Maxwell negyven évvel élte túl Sir Richardot, és tiszteletet parancsoló korban, kilencvenhat évesen hunyt el; s ahogy réges-rég megígérte egyik, vele élő leszármazottjának, mindent feltárt a következőkben leírt, hihetetlen eseményekről. Elmesélte, hogy háromnegyed évszázaddal azelőtt, október 31. éjszakáján az alattomos szolgáló ösztökélésére kimosta az egyik ruhadarabját ott, ahol a négy vízfolyás összefut, és szentségtelen ceremóniákat hajtott végre Collogue utasításai szerint, abban a reményben, hogy jövendőbelije aznap éjjel tizenkettőkor megjelenik a szobájában. Elérkezett a sorsdöntő perc, de nem jött el hozzá szerelmes férfira emlékeztető emberalak. Hanem egy leírhatatlanul iszonyú látomás lépett az ágyához, s egy számára ismeretlen formájú és szerkezetű vasfegyvert lendített felé e szavakkal: „erről fogod megismerni leendő férjedet”. A jelenéstől Anne úgy megrémült, hogy kisvártatva elvesztette az eszméletét, de miután felépült, gondosan megőrizte — mint már szóltunk róla — a látomás valóságos voltának szörnyű zálogát, amelyre — jobban megnézve — alvadt vér kérge száradt. Szekreterének legtitkosabb fiókjában rejtegette a szakítás reggeléig. Aznap Sir Richard Maxwell már napkelte előtt fölkelt, hogy jó társaságban vadászatra induljon — valami mellékes célra kellett neki egy kés, de mivel a sajátját nem találta, szólt a még ágyban fekvő Lady Maxwellnek, hogy adjon egyet kölcsön. A ház asszonya félálomban annyit mondott, hogy ebben és ebben a fiókban megtalálja. Férje azonban egy másik fiókot húzott ki, és a következő másodpercben Anne tágra nyílt, éber szemmel látta, hogy ura a torkának szegezi a rémfegyvert, és azonnali halállal fenyegeti, amennyiben nem árulja el, hogyan jutott hozzá. Az asszony könyörgött az életéért, aztán a rettegés meg a bűnbánat kínjaitól gyötörve elmondta, mi történt azon a zaklatott éjjelen. A férfi egy pillanatig rámeredt, s vonásait a harag, a gyűlölet és a kétségbeesés keveréke annak a démoni arcnak az eleven másává tette, amellyel egykor Anne szembenézett (ilyen páratlan módon teljesült be a végzetes hasonlóság); majd így kiáltott: — Ördögi segítséggel szereztél meg, de tovább nem tudsz megtartani! Otthagyta magára feleségét, és többet nem is találkoztak ebben az életben. Hites urának titka nem volt ismeretlen az asszony előtt, de oly módon tett szert e tudásra, mely semmiképp sem mondható feddhetetlennek. Kíváncsiságát ugyanis módfelett felajzotta az a tény, hogy férje iszonyodik a honfitársaitól. Így esett, hogy amikor a szomszédságba érkezett egy skót úr, aki azt állította, régebben ismerőse volt Sir Richardnak, és titokzatos célzásokkal beszélt azon okokról, amelyek a fiatalembert hazája elhagyására kényszerítették, Lady Maxwell vérszemet kapott. Addig mesterkedett, míg álnéven a közelébe férkőzve ki nem

faggatta az utazót. Így lett övé a tudás, amely megkeserítette hátralévő éveit, egészen a halálos ágyáig. A történet így szólt: Sir Richard Maxwell életre-halálra összekülönbözött egyik öccsével. A család lakomát rendezett, hogy kibékítse a két testvért, és mivel a kés, villa használata akkortájt még ismeretlen volt a Felföldön, a társaság tagjai magukkal hozták dirk nevezetű skót vadászkésüket a hús szeleteléséhez. Mértéktelenül ittak, s a lakoma nemhogy összhangot teremtett volna, hanem felszította az indulatokat. Fölizzott a régi viszály parazsa; a kezek előbb csak dacosan megfogták a fegyvereket, aztán dühödten elővonták őket, és a dulakodásban Sir Richard halálos sebet ejtett öccsén. A puszta életét is csak nagy nehezen lehetett megmenteni a bosszút lihegő klántól; barátai sürgősen a közeli tengerpartra vitték, és ott rejtegették, amíg nem sikerült hajót szerezniük, mely elvitte Írországba. Október 31. éjszakáján szállt fedélzetre, és miközben kimondhatatlan lelki gyötrelmek közepette rótta a pallókat, keze véletlenül a dirkhez ért, amit — tudtán kívül — a végzetes éj óta magával hordott. Előhúzta, és azzal a fohásszal, hogy „az öccsének kiontott vére miatti bűntudat kerüljön olyan távol a lelkétől, mint amilyen messze jut a fegyvere őtőle”, teljes erőből elhajította. Ezt a gyilkos eszközt találta aztán meg a lady szekreterében. Csakugyan meg volt-e győződve, hogy asszonya természetfölötti úton jutott a bűnjelhez, vagy talán attól félt, hogy felesége a bűnének titkos tanúja lett? Sohasem derült ki. Ám az eredmény mégis az, amit itt leírtam. A felfedezést követte az elválás, ami pedig a többit illeti: Mi hamis? Mi való? Hiába kérdezed. Csak amit hallottam, azt mondtam el neked. (Széky János)

Sir Walter Scott (1771—1832)

A kárpitos szoba, avagy a köpenyes dáma (1828) Bevezetés Íme, egy újabb kis történet az Emlékek könyvéből, melyet 1828-ban szerkesztettem. Hosszú esztendőkkel ezelőtt hallottam, még a néhai Anna Seward kisasszonytól, aki egyéb erényei mellett, melyek oly szórakoztató lakótárssá tették egy vidéki udvarházban, az ilyesféle történetek roppant hatásos elbeszélésének tehetségével is rendelkezett; mégpedig sokkal nagyobb mértékben, semmint azt bárki is sejthette volna írásbeli megnyilvánulásainak modorából. Vannak olyan órák, és vannak olyan hangulatok, melyekben a legtöbb embernek nincs ellenére ilyesféléket hallgatni; s nem egyről van tudomásom kortársaim legkiválóbbjai és legbölcsebbjei közül is, akik maguk sem vonakodtak a hasonló történetek mesélésétől. 1831. augusztus havában Az itt következendő történetet a szerző, amennyire csak emlékezőtehetsége engedi, igyekszik ugyanazonképpen előadni, amint azt maga hallotta, a tulajdon fülével; ezért dicséret vagy bírálat csak az elbeszélés tárgyának megválasztásában megnyilvánuló jó vagy rossz ízlése tekintetében illetheti, mivel egyebekben gondosan került minden alkalmat, mely a történet természetes egyszerűségével ellenkező díszítések beiktatására csábította volna. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy az olyan történetek, amelyek valamely természetfeletti esetet mondanak el, élőbeszédben előadva sokkal nagyobb hatást keltenek, mint nyomtatásban. Hiába ugyanazok a fordulatok, világos nappal s könyvben olvasva, a történet csekélyebb benyomást kelt, mint amit szóban előadva tesz a kandalló köré gyűlt hallgatóságra, mely feszült figyelemmel kíséri a hitelesség kedvéért aprólékosan részletezve elbeszélt esetet, a mesélőt hallgatva, aki titkokat sejtetőn suttogóra fogja hangját, ahogy története a félelmetes és természetfeletti fordulathoz közelít. Annak idején jelen szerző is ilyen kedvező körülmények között hallotta az itt elbeszélendő eseményeket, immár több mint húsz esztendeje, mégpedig az ünnepelt litchfieldi Seward kisasszony ajkáról, akinek számos egyéb tehetsége mellett egyik legnagyszerűbb adottsága épp az volt, hogy érdekfeszítőn tudott mesélni a

társaság szórakoztatására. Mostani formájában persze történetem sajnálatos mód nélkülözni kénytelen mindazon vonzerőt, mit a jó tehetségű előadó okos arcának átszellemült vonásai és hajlékony hangjának játéka kölcsönzött neki. Mindazonáltal, ha a hallgatóság beleéli magát a történetbe, a leszálló est gyérülő fényénél felolvasva, vagy éppenséggel homályló szoba magányába zárkózva, csöndben, halódó mécsvilágnál elmerülve az olvasásban, talán mégiscsak visszanyeri eredeti mivoltát az izgalmas kísértethistória. Seward kisasszony sosem mulasztotta el biztosítani hallgatóságát, hogy a történet hiteles forrásból származik, habár a két legfontosabb szereplő nevét mindig elhallgatta. Magam sem fogom tehát felhasználni azokat a részleteket, melyek azóta a tudomásomra jutottak az elbeszélt események színhelyét illetően, hanem megmaradok amellett a meglehetősen általános leírás mellett, melyet Seward kisasszony adott annak idején; ugyanez okból tartózkodom attól is, hogy a történethez bármit is hozzátegyek, legyen bár mégoly fontos körülmény is, vagy netán lecsípjek belőle, s arra szorítkozom csupán, hogy úgy, amint magam hallottam, egyszerűen továbbadjam a hátborzongató kísértethistóriát. Nem sokkal az amerikai háború befejeződése után, amikor lord Cornwallis seregének tisztjei, akik a yorktowni fegyverletételkor kerültek fogságba, meg más tisztek is, akik e balszerencsés és oktalan viszály során már korábban az ellenség fogságába estek, immár kezdtek hazaszállingózni, hogy elmeséljék hadi kalandjaikat és kipihenjék fáradalmaikat, köztük egy tábornoki rangban szolgáló tiszttel, akit S. kisasszony Browne- nak nevezett, ám mint értésemre adta, kizárólag azért, hogy a vele esett történet elbeszélése során ne kelljen névtelen főszereplővel bajlódnia. Az illető egyébként igen érdemdús katona volt, és nagy becsben álló úriember, aki jó hírű, tekintélyes családból származott. Nos, Browne tábornokot bizonyos elintézendő ügyei a nyugati országrészbe szólították, ahol több grófságot is be kellett járnia. Egy nap, a délelőttre kiszabott útszakaszt megtéve, kis vidéki városka szomszédságában találta magát, mely feltűnően szép s jellegzetesen angol tájon terült el. A városkát, melynek szép, méltóságteli öreg temploma régmúlt korok áhítatát hirdette, legelők és gabonaföldek vették körül, ezeket pedig korhadó, magas deszkapalánkok szabdalták kicsiny, elkerített parcellákra. Nem sok jele látszott errefelé az újabb időknek. Ezt a környéket nem érintette még sem az elnéptelenítő hanyatlás, sem az új felvirágzás nyüzsgése; a házak mind öregek voltak, de mind jó karban; a bájos folyócska pedig, mely a településtől balra kanyargott el, szabadon csörgedezett medrében, nem béklyózta duzzasztógát, és partját sem szegte bárkavontató lovaknak vágott ösvény. Déli irányban, mintegy mérföldnyi távolságban a várostól, szelíd dombhajlat tetején, tiszteletet parancsoló évszázados tölgyek közül, sűrű bozót közepéből várkastély tornyai emelkedtek; a falakat még valamikor a York- és a Lancaster-ház háborúsága idején rakhatták, ám szemlátomást tetemes átépítést végeztek rajtuk Erzsébet királynő és utódai korában. Eredetileg sem volt nagyméretű építmény, mindazonáltal feltehető volt róla, hogy amennyi s amilyen hajlékot fénykorában nyújthatott, annyira s olyanra ma is számíthatott falai között az utazó; Browne tábornok legalábbis erre a következtetésre jutott abból, hogy a kastélyka ősi, csavarodó kéményei jó néhányából vidáman bodorodó füstöt látott felszállni. A kastélypark fala mintegy két-háromszáz yard hossziglan az országút mentét követte; s noha

néhány helyen már bepillanthatott rajta a szem a csalitos kertre, voltaképpen ez is igen jó állapotban volt. Mellette elhaladva egyéb látnivalók is kínálkoztak a szemnek; hol a vén kastély egész homlokzata előbukkant, máskor meg csak egy-egy tornya mutatkozott oldalvást tekintve; az előbbi bővelkedett az Erzsébet-kori építészet szeszélyes cirádáiban, míg az épület más részeinek erőt és biztonságot sugárzó egyszerű dísztelensége arról tanúskodott, hogy e falakat nem annyira hivalkodás, mint inkább a védelem végett emelték. A tábornoknak annyira megtetszettek az ősi lovagi fészek lombok közül kivillanó részletei, hogy arra gondolt, megtudakolja, nem volna-e érdemes közelebbről is szemügyre vennie, illetve nem őriznek-e termeiben családi arcképeket vagy más, az erre járó idegen figyelmére méltó ritkaságokat; miért is nem sokkal azután, hogy elmaradt mellőle a kastélypark fala, utazókocsijával bekanyarodott egy tiszta, rendes, kikövezett útra, s egy forgalmas fogadó ajtaja előtt állította meg a lovait. Még azelőtt, hogy útja folytatásához váltólovakat rendelt volna, azonnal az iránt érdeklődött, ki légyen gazdája ama kis château-nak, mely az imént annyira felkeltette ámulatát; s legnagyobb meglepetésére és egyben örömére is, azt a választ kapta, hogy egy bizonyos nemes úr, akit mi lord Woodville-nek fogunk nevezni. Micsoda ritka szerencse! Browne tábornokot gyermekkori és ifjúkori emlékek fűzték az ifjú Woodville-hez, aki iskolatársa volt, sőt egyetemre is együtt jártak; néhány további kérdéssel kiderítette, hogy e szép birtok ura valóban azonos az ő régi barátjával. Csupán néhány hónapja, atyja halálával emelkedett főrendi rangra, s mint a tábornok a fogadóstól megtudta, a kötelező gyász letelvén, az ifjú lord éppen mostanában, a vidám őszi napok derűs évadján veszi birtokba atyai örökségét jó barátai kis válogatott csapatának társaságában, akik vele együtt élvezik e gazdag vadállományáról nevezetes vidék örömeit. Ez bizony örömteli hír volt Browne tábornoknak. Frank Woodville annak idején a szolgadiákja volt Etonban, majd Cambridge-ben a legmeghittebb cimborája lett; egyek voltak ők ketten a tanulásban és a mulatságban egyaránt; szívmelengető volt hát hallani a derék katonaembernek, hogy ifjúkori barátja ily pompás kastély birtokába jutott, s hozzá még szép uradalmat is örökölt, mely, mint a fogadós egy kacsintással értésére adta, bőven biztosítja számára a rangjához illő megélhetést. Mi sem volt hát természetesebb, mint hogy a tábornok megszakítsa utazását, hiszen semmi sem sürgette, s inkább ily kedvező körülmények közé jutott régi barátja látogatására induljon. A pihent lovakra tehát egyelőre csak az a kurta feladat várt, hogy a közeli Woodville váráig vontassák a tábornok úr kocsiját. Újabb keletű, ám a kastélyhoz illő gótikus stílusban épített lakban őrködő kapus bocsátotta be a park kapuján, egyúttal megkondítva a látogatók érkezését jelentő harangot. A kis harang szavára összegyűltek a társaság tagjai, megszakítva délelőtti foglalatosságaikat, amikor ugyanis a tábornok behajtott a château udvarára, azt látta, hogy ott vadászfrakkba öltözött fiatalemberek mustrálgatják, bírálgatják a pecérek által a vadászathoz felvezetett falka kopóit. Ahogy Browne tábornok leszállt a kocsiról, a kastély kapujában megjelent az ifjú lord s egy pillanatig idegenként meredt barátja arcába, melyen a háború fáradalmai és sebei valóban nagy változásokat vittek végbe. E tétovaság azonban csak addig tartott, amíg szólásra nem nyitotta száját a látogató, mert erre már olyan szívélyes köszöntés következett, amilyen csak azoktól várható, akik a gondtalan gyermekkor s ifjúság boldog

napjaiból ismerik egymást. — Ha egy kívánságom lehetett volna, drága barátom — szólt lord Woodville —, akkor is azt kívánom, te légy a vendégem mindenekelőtt ezen alkalommal, amit cimboráim kedvesen amolyan kisebbfajta örömünnepként ünnepelnek. Mert ne hidd ám, hogy az elmúlt tíz esztendő során, mialatt távol voltál tőlünk, én szem elől tévesztettelek téged! Nyomon követtelek minden veszélyen, minden balszerencsén át, de minden diadalodban is, és büszkén láttam, hogy győzelemben és vereségben egyaránt, az én régi barátom nevét mindenkor dicsőség övezte. A tábornok illő szerénységgel válaszolt e szavakra, majd sok szerencsét kívánt barátjának új rangjához és a vele járó szép kastélyhoz, csinos uradalomhoz. — Nem addig van az, hiszen még mit sem láttál belőle — mondta lord Woodville —, és remélem, nem is szándékszol folytatni utadat, amíg jobban is meg nem ismerkedsz vele. Habár való igaz, és nem is tagadom, hogy a mostani vendégsereg meglehetősen népes, ez az öreg bagolyvár pedig, akárcsak más ilyen ósdi épületek, voltaképpen korántsem olyan tágas, mint hatalmas falait kívülről szemlélve hihetné az ember. Akad azonban még egy meghitt avíttas kis szobája, amit a rendelkezésedre bocsáthatok, s talán joggal feltételezem, hogy hadjárataid során sokszor örömest beérted volna ennél szerényebb kvártéllyal is. A tábornok megvonta a vállát és felnevetett. — Kötve hiszem — mondta —, hogy kastélyod legcudarabb kamrája is ne volna százszor lakályosabb annál az ócska dohányoshordónál, amelyben jobb híján éjszakai szállásom felütöttem, amikor a felderítőknél szolgáltam a virginiai vadonban. Elnyúltam benne, mint maga Diogenész, és olyan hálás voltam a csekélyke oltalomért, amit az elemek haragja elől nyújtott, hogy a következő szálláshelyre is szívesen elgurigáztattam volna a legényemmel, de akkori parancsnokom nem tűrte az efféle fényűzést, így hát könnyes szemmel, de kénytelen-kelletlen megváltam kedves hordócskámtól. — Hát, ha eszerint nem riaszt a szállás, amit kínálok — mondta lord Woodville —, akkor remélem, legalább egy hétig nálam maradsz. Puska, kopó, horgászbot, csalinak való légy meg minden egyéb kelléke vadászatnak s horgászatnak akad a háznál éppen elég, hogy neked is jusson belőle: nem tudsz olyan kedvtelést mondani, amihez ne tudnánk felszerelni a szükséges szerszámokkal. Ha meg történetesen a puskához meg a vadászebekhez húzna a szíved, akkor magam is veled tartok, hadd lássam, fejlődött-e a lövésztudományod, amióta megjártad az indiánusok földjét. A tábornok örömmel elfogadta házigazdája szíves invitálását. A kemény, férfias testgyakorlásban telt nap után a vacsoránál találkozott ismét a társaság, mikor is lord Woodville igyekezett úgy terelni a beszélgetést, hogy abból kitessék újra meglelt régi barátjának kiválósága, s ezáltal a többi vendég figyelmébe ajánlja, akiknek többsége maga is igen jeles férfiú volt. Élményeiről faggatta Browne tábornokot, az eseményekről, melyeknek szemtanúja volt; s minthogy a tábornoknak minden egyes szava bátor katonatisztre, ám egyúttal józan főre is vallott, olyan emberre, aki a legveszedelmesebb helyzetekben sem veszíti el higgadtságát és biztos ítélőerejét, mihamar nagy tisztelettel tekintett reá az egész vendégsereg, mint olyan emberre, akiről bebizonyosodott, hogy rendkívüli bátorság lakozik benne — márpedig ki ne szeretné, hogy ezt tartsák felőle. A nap a woodville-i várkastélyban is úgy ért véget, mint ahogyan az efféle vidéki úriházaknál szokásos. A vendéglátás nem lépte túl a mértékletesség

határait; a körbejáró palackot hamarosan a zene követte, amiben az ifjú házigazda különösen jeleskedett; ha pedig valakinek ahhoz volt kedve, várta a kártya és a biliárdasztal; a másnapra tervezett vadászat azonban korai takarodót parancsolt, így hát kevéssel tizenegy óra után a vendégek sorban visszavonultak, ki-ki a maga szobájába. Barátját, Browne tábornokot az ifjú lord maga vezette a neki szánt hálókamrába, amely pontosan megfelelt annak a leírásnak, amit reggel adott róla: lakályos volt, noha a berendezése kissé avítt. Súlyos, ormótlan ágy állt benne, olyan, amifélét a tizenhetedik század vége felé készítettek, függönyének selyme megfakult, aranyos hímzése, rojtozata megfeketedett az idővel. A tiszta lepedők, a párnák s takarók azonban igen hívogatón tekintettek a hadjáratból megtért katonára, főleg, ha valamikori „szállására”, a dohányoshordóra gondolt. A falakon függő feslett, s foszló bájú alakokkal díszített kárpitok síri hangulatot árasztottak magukból, és kissé sejtelmesen libegtek a sok kis apró üveglapocskából összeállított ablak résein belopódzó, halkan motoszkálva fütyörésző őszi szélben. Nemkülönben mélabút keltett ódonságával az öltözködőasztal is, rajta a századelő szokása szerint turbándísszel koronázott tükörrel, a szederszín selyemmel behúzott parókaállvánnyal és a több tucatnyi szeszélyes alakú tégellyel s ládikával, mely mind egy legalább fél évszázada kiveszett divatot szolgált hajdan. Annál fényesebben és vidámabban lobogott viszont a két nagy viaszgyertya lángja; legfeljebb ha a kandallóban pattogó-pörlekedő rőzsenyalábok tüze versenyezhetett velük, mely nemcsak fényét, de melegét is oly buzgón árasztotta, hogy bármily kopottas lett légyen is máskülönben a szűk kis kamra, ettől mégis meghittnek tetszett, s úgy tűnt, nem hiányzik belőle semmi, ami mai fogalmaink s szokásaink szerint a teljes kényelemhez megkívántatik. — Mi tagadás, kissé ódivatú hálókamra — mondta az ifjú lord —, de azért remélem, nem fogod visszasírni a dohányoshordót. — Kvártély dolgában nem vagyok válogatós — felelte a tábornok —, de még ha választhatnék is, sokkal inkább ezt a szobát választanám, semmint kastélyod újdonat, s meglehet, derűsebb szobáit. Hidd el, ha egybevetem azoknak újkori kényelmét emennek ódon méltóságával, s arra gondolok, hogy lordságod ősi családi fészkében szállhatok, sokkal jobban érzem magam itt, mint akár a legjobb londoni szállodában. — Remélem, s nem kétlem, kedves generálisom, hogy olyan nyugodt álmod lesz itt, amint azt én kívánom — mondta az ifjú lord; majd még egyszer jó éjszakát kívánva, kézfogással búcsút vett vendégétől, és eltávozott. Magára maradva a tábornok ismét körülnézett a szobában és elégedetten állapította meg, hogy lám, végre visszatért a békés élethez, melynek kényelme a hadjárat veszedelmei s a zord tábori élet fényében most még sokkal becsesebb volt a szemében, mint azelőtt bármikor; azzal levetkőzött, és hozzákészült a reá váró üdítő pihenéshez. Mi e ponton eltérünk az efféle históriák szokásaitól, és egyelőre magára hagyjuk a tábornokot a hálókamrájában, másnap reggelig. Korai reggelihez gyülekezett másnap a kompánia, csak épp Browne tábornok nem mutatkozott, holott a házigazda szemlátomást valamennyi vendége közül őt kívánta volna a leginkább kitüntetni vendégszeretetével. Több ízben is szóba hozta távollétét, mígnem végül elküldött egy cselédet, hogy tudakolózzék, mi lehet a tábornokkal. A legény azzal a hírrel tért vissza, hogy a tábornok úr már kora hajnal óta talpon van, s a parkban sétálgat, dacolva a hűvösre fordult, ködös időjárással.

— A szokás hatalma — jelentette ki a fiatal házigazda, vendégeihez fordulva —, katonaembernek általában vérévé válik az éberség, s a szolgálat kezdetének megszokott időpontjában mindig felébred álmából. Lord Woodville azonban maga sem igen találta kielégítőnek a magyarázatot, amit vendégeinek adott, ezért hallgatásba és gondolataiba merülve várta a tábornok visszatértét, amire csak kis híján kerek órával azután került sor, hogy a csöngettyű reggelizni hívta a vendégeket. Kimerültnek látszott, s zaklatottnak. Haja — melynek gondos elrendezése és rizsporozása abban a korban a férfiember legfontosabb napi foglalatosságai közé tartozott, és amivel éppoly sokat elárult magáról, mint manapság azzal, hogy milyen nyakbavalót köt, illetőleg köt-e egyáltalában — zilált volt, rizsporozatlan és csapzott a ködtől, csigái ernyedten csüngtek. Ruháit láthatólag sebtében, figyelmetlenül kapkodta magára, ami annál is szembeötlőbb volt, hiszen a katonának legalábbis a közhit szerint kötelessége a küllemére is némi figyelmet fordítani; arcát mély ráncok árkolták, s szinte ijesztő látványt nyújtott. — Megelőztél hát valamennyiünket, generálisom, s már egy teljes napi menettel előttünk jársz — kérdezte évődve lord Woodville —, vagy talán mégsem volt oly kényelmes az ágyad, mint reméltem, s mint az este még láthatólag magad is gondoltad? Hogy szolgált az éjszakai nyugodalmad? — Köszönöm kérdésedet, kitűnően! Sőt páratlanul jól! Soha jobban életemben! — vágta rá Browne tábornok habozás nélkül, ám hangjában némi kényszeredettséggel, ami barátja figyelmét nem kerülhette el. Aztán gyorsan felhajtott egy csésze teát, majd mélyen gondolkodóba merült, amiből semmiféle kínálgatással nem lehetett kizökkenteni. — Vadászni indulsz ma, tábornok úr? — kérdezte barátja és házigazdája, de kétszer is meg kellett ismételnie kérdését, mire választ kapott rá, mely meglepően kurta volt: — Nem, tisztelt barátom; fájdalom, nem áll módomban tovább élvezhetni a megtiszteltetést, hogy uraságod házában vendégeskedem; már meg is rendeltem a postalovakat, s remélem, hamarosan megérkeznek. Az asztal körül ülők mindnyájan megrökönyödve hallgatták e szavakat, lord Woodville pedig így szólt: — Postalovak, drága barátom? Mi szükséged lehet postalovakra, hiszen azt ígérted, legalább egy hétig velünk maradsz? — Meglehet — felelte a tábornok láthatólag zavarban —, hogy a lordságoddal való találkozás első örömében valóban valami olyasmit mondtam, hogy elidőznék néhány napig; időközben rájöttem azonban, hogy ez sajna lehetetlen. — Felettébb különös — mondta erre az ifjú várúr. — Tegnap úgy vettem ki szavaidból, semmi sem sürget, ma pedig még aligha kaphattál olyan üzenetet, mely elszólít; hiszen a mai postát még nem hozták fel a városból, így hát leveled sem érkezhetett. Browne tábornok azonban további magyarázat helyett csak mormogott valamit bizonyos halaszthatatlan ügyekről, és kitartott amellett, hogy haladéktalanul tovább kell indulnia, mégpedig oly határozottsággal, ami elejét vette házigazdája minden további akadékoskodásának, aki ebből láthatta, hogy a tábornok végleg eltökélte magát, s neki tovább alkalmatlankodnia a faggatózásával immár hiábavaló volna. — Annyit még legalább megengedj, kedves barátom — mondta —, ha már mindenképpen menned kell is, vagy menni akarsz, hogy a teraszra kivezesselek és megmutassam a kilátást, melyet az immár lassacskán

felszálló köd rövidesen elibénk fog tárni. Miközben beszélt, már nyitotta is az egyik franciaablakot, és kilépett rajta a teraszra. A tábornok önkéntelenül követte, de láthatólag nemigen figyelt a házigazdája szavaira, aki sorra mutogatta neki az előttük elterülő gyönyörű táj látnivalóit. Addig-addig tartotta szóval a barátját lord Woodville, míg el nem érte eredeti célját, hogy félrevonja a tábornokot a többiektől, mikor is feléje fordult, és ünnepélyes hangon így szólt hozzá: — Richard Browne, legkedvesebb drága jóbarátom, most magunkban vagyunk. Hadd kérjelek, a kettőnk barátságára s tiszti becsületedre, felelj nekem! Mi az igazság, hogyan telt az éjszakád? — Cudarul, drága lordom — felelte a tábornok nemkülönben szertartásosan —, mondhatom, olyan nyomorultul, hogy nem szívesen kockáztatnék még egy ilyen éjszakát, nemhogy egész uradalmadért, de még mindazon földekért együttvéve sem, melyeket szemem e magaslati helyről belát. — Fölöttébb különös — mondta az ifjú lord, de mintha csak magában beszélne —, akkor úgy látszik, mégiscsak lehet legalább szikrányi igazság mindabban, amit arról a kamráról tartanak. — Majd ismét a generálishoz fordulva, fennhangon így szólt: — Az ég szerelmére, drága barátom, ne kertelj, kérlek, és tudasd velem a legkellemetlenebb részleteit is annak, amit e fedél alatt átéltél, hol a házigazda óhaja szerint csak a legjobbakban lehetett volna részed! A tábornokot szemlátomást kínosan érintette a kérés, s csak rövid hallgatás után válaszolt: — Nos, kedves barátom — szólalt meg valahára —, oly különös és kínos dolgok estek meg velem az éjjel, hogy még neked sem szívesen számolnék be róluk, hacsak nem érezném mulaszthatatlan kötelességemnek teljesíteni minden kérésed, légyen bár kedvem ellen való, és nem remélném, hogy őszinteségem viszonzásaképpen valamelyes magyarázatot fogok kapni erre a rejtélyes és nemkülönben kellemetlen esetre. Olyasmit fogok most elmondani, ami mások szemében alighanem gyönge idegzetű, babonás bolond színében tüntetne fel, akit megcsal önnön felajzott képzelete s káprázó szeme játéka; te azonban gyermekkoromtól ismersz, s nem fogod azt hinni rólam, hogy épp férfikoromra lettem rabja olyan gyarlóságoknak, aminőktől ifjan mentes valék. — Itt szünetet tartott, s barátja közbevágott: — Ígérem, nem fogok kételkedni szavaid igazságában, bármily különös dolgokat fogok is hallani tőled — mondta lord Woodville —, sokkal jobban ismerem szilárd lelkierődet, semhogy arra gyanakodjam, talán valamely szemfényvesztésnek eshettél áldozatul, s azt is tudom, hogy tiszti becsületed, valamint a kettőnk barátsága egyaránt visszatart attól, hogy esetleg eltúlozzad azt, aminek szemtanúja lettél. — Nos — mondta a generális —, előadom hát az esetet amennyire tőlem telik, mert bízom pártatlan ítéletedben, habár úgy érzem, inkább néznék farkasszemet akár egy egész ütegnyi tüzérséggel, semhogy eszembe idézzem a múlt éjjel förtelmes emlékeit. Ekkor ismét elhallgatott, ám látva, hogy lord Woodville néma figyelemmel várja szavait, végül is belefogott, habár láthatólag vonakodva, hogy elbeszélje a kárpitos szobában esett éjszakai kalandját. — Tegnap este, amint lordságod magamra hagyott, rögvest levetkeztem és bebújtam az ágyba; a kandalló tüze azonban, mely jószerével ott égett az ágyam lábánál, olyan fényesen és vidáman lobogott, hogy a százszámra felrajzó szép gyermek- s ifjúkori emlékekkel egyetemben, melyeket a veled

való találkozás váratlan öröme ébresztett fel lelkemben, egyelőre elűzte szememről az álmot. Megemlítem még, hogy csupa kedves és kellemes gondolat foglalkoztatott, melyek abból a jó érzésből fakadtak, hogy végre egy időre legalább a békés élet örömeire cserélhetem a hivatásommal együtt járó fáradalmakat s veszélyeket, és végre ismét szorosabbra fűzhetem a rokonszenv kötelékeit barátaimmal, melyeket a hadikürtök könyörtelen hívó szavára el kellett metszenem. Miközben ilyen jólesőn tűnődtem magamban, s az ábrándok lassacskán félálomba zsongítottak, egyszer csak valami neszre riadtam a bóbiskolásból; mintha nehéz selyemköpönyeg sustorgását hallottam volna, s magas sarkú cipő kopogását, mintha egy nő járkált volna fel s alá a kis szobában. Éppen félre akartam húzni ágyam függönyét, hogy megnézzem, mi lehet az, amikor egy apró termetű asszonyt láttam elhaladni az ágy lába és a kandalló közt. Háttal fordult felém, de válla és feje tartásából így is megállapíthattam róla, hogy öregasszony, aki valami réges-régen divatjamúlt köpönyeget viselt, afféle palástszerű, bő ruhát, mely a nyaknál s a vállaknál széles redőkbe szedve zárul, melyek alul egészen a földig érnek, ahol aztán amolyan uszályban végződnek. Kissé furcsállottam ugyan a késői látogatást, de az fel sem ötlött bennem, hogy nem valami kastélybeli öreg cseléd tévedt be hozzám, aki szeszélyből a tulajdon öreganyjának öltözött, s akit (mivel lordságod említette, hogy kissé szűkében van a férőhelynek) a kedvemért kitessékeltek a hálókamrájából, csak hát öreg feje megfeledkezett e körülményről, s most az éjféli órán visszatért régi vackára. Ebben a hitben voltam, s ezért mocorogni kezdtem ágyamban s köhintettem is, hogy értésére adjam a betolakodónak: a helyiség foglalt. Az öregasszony lassan megfordult, de egek ura!, micsoda ábrázat meredt rám! Nem volt immár semmi kétség, ki légyen, s tudtam már, nem eleven emberi lénnyel van dolgom. Az arc, amelyen a halál dermedt vonásai ültek, magán viselte azon legundokabb s legrútabb szenvedélyek nyomait, melyek tulajdonosát életében tüzelték. Mintha egy ádáz gonosztevő sírból kivetett teteme egyesült volna a gyehenna tüzéből visszatért bűnös lelkével, hogy ott, az ágyam előtt találkozzék ős vétke hajdani cinkostársával. Döbbenten szöktem fel fektemből, s két tenyeremre támaszkodva, ülő helyzetben meredtem az iszonyú jelenésre. Akkor a banya, úgy tűnt, egyetlen gyors lépéssel ott termett az ágynál, s velem szemközt felkuporodott rá, majd ugyanazon tartásban, amit én vettem fel rémületemben, kis híján az arcomba nyomta ördögi pofáját, melyről szinte sátáni gúny vigyorgott rám. Idáig érve elbeszélésében, Browne tábornok kis szünetet tartott, hogy letörölje homlokáról a hideg verejtéket, mely a borzalmas látomás emlékének felidézésétől ismét kiütközött rajta. — Barátom — mondta —, én nem vagyok gyáva ember. Megfordultam már mindenféle halálos veszedelemben, ami az emberre az én hivatásomban leselkedik, és büszkén állíthatom, senki sem mondhatja, hogy Richard Browne egyszer is szégyent hozott volna a kardra, melyet az oldalán visel; abban a hátborzongató percben azonban, szemtől-szemben egy elkárhozott lélekkel, sőt valósággal a karmai között, engem elhagyott minden lelkierőm, férfias eltökéltségem úgy olvadt ki belőlem, akár a viasz, és éreztem, hogy szálanként áll égnek a hajam. Ereimben megfagyott a vér, s ájultan hanyatlottam vissza párnáimra, a páni rémület áldozataként, mint akármelyik parasztlány vagy egy tízesztendős gyermek. Meddig feküdtem eszméletlenül, nem is sejtem.

Arra ébredtem, hogy egyet ütött a kastély toronyórája, de olyan hangosan, mintha legalábbis benn a szobámban kondult volna. Időbe telt, míg ki mertem nyitni a szemem, mert attól féltem, hogy ismét azzal a szörnyű látvánnyal találom szemközt magam. Amikor végre összeszedtem a bátorságomat és körülnéztem a szobában, a banya már nem volt sehol. Az első gondolatom az volt, hogy megrántom a csengő zsinórját, riasztom a cselédséget, és átköltözöm valami padlásszobába vagy szénapajtába, nehogy újra rám találjon a rém. Az igazat megvallva, szándékomat nem azért másítottam meg, mert szégyelltem volna leleplezni az ijedtségemet, hanem mert a csengő zsinórja a kandalló kürtője mellett függött, és én féltem, hogy utamat megint elállja a sátáni banya, aki, azt képzeltem, talán még mindig ott leselkedik rám a szoba valamelyik homályos sarkában. Meg sem kísérlem leírni, hogyan futkosott rajtam hol a hideglelés, hol a forró láz az éjszaka hátralévő részében, ami zaklatott álmokkal s elcsigázott, kába virrasztásokkal telt, meg a kettőt elválasztó félig éber, félig alélt állapotban. Száz rémisztő látomás kísértett meg-megújuló rohamokban, de olyan nagy különbség volt az imént leírt jelenés meg az utána következők között, hogy biztosan tudtam, ez utóbbiakkal csupán a saját képzeletem s felzaklatott idegeim gyötörnek. Aztán végre felvirradt, s én testben elgyötörve, lélekben a porig alázva felkeltem ágyamból. Megszégyenültem, férfiúi és tiszti mivoltomban egyaránt, s pirultam, annál is inkább, mivel még akkor is úgy éreztem, semmire sem vágyom jobban, mint kimenekülni a kísértetjárta szobából, olyannyira, hogy minden más megfontolást félretéve sietősen magamra kapkodtam a ruháimat és kiszöktem kastélyodból, hogy a friss levegőn keressek enyhet dúlt s lázas idegeimre, melyek még ekkor is reszkettek a túlvilági látogatóval esett iszonyú találkozástól, mert ugyebár nem is lehet kétséges, hogy az a banya a sírból kelt ki. Most tehát lordságod is tudja zaklatottságom okát, s azt is, miért a hirtelen elhatározás, hogy távozom vendégszerető házából. Remélem, egyéb helyütt még sokszor lesz találkozásunk; ám az ég őrizzen meg engem attól, hogy még egy éjszakát e fedél alatt kelljen töltenem! Ha mégoly különös volt is az eset, melyet a tábornok előadott, oly mély átéléssel mesélte el, hogy ez eleve elejét vette azoknak a megjegyzéseknek, melyekkel a hallgatóság az efféle történeteket általában fogadni szokta. Lord Woodville sem kérdezte a barátjától egyetlen szóval sem, hogy bizonyosan nem álmodta-e csak a jelenést, s a természetfeletti jelenségek más egyéb, manapság dívó magyarázatainak felemlegetésétől is tartózkodott, melyek a kísérteteket többnyire a képzelet játékának vagy a látóidegek különös csalatkozásának tulajdonítják. Épp ellenkezőleg, a lord láthatólag maga is szilárdan meg volt győződve az imént hallottak való és igaz voltáról; s csak hosszas hallgatás után fejezte ki végre nyilvánvalóan őszinte sajnálkozását, hogy gyermekkori jó barátjának ilyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia, s épp az ő házában. — Annál is inkább fájlalom az esetet, kedves tábornokom — folytatta —, mivel magam voltam akaratlan okozója; az én kísérletem vezetett e sajnálatos, bár egyáltalában nem várt eredményre. Tudnod kell, hogy a szobának, melyben az éjszakára elszállásoltalak, apám és nagyapám idejében legalábbis az volt a híre, hogy nyugalmát földöntúli eredetű jelenések és neszek zavarják, miért is ajtaját zárva tartották. Amikor néhány hete örökségképpen reám szállott a kastély tulajdonjoga, úgy döntöttem, hogy míg csupán ily szűkösen tudom csak elszállásolni látogatóba érkező

barátaimat, semmiképp sem tűrhetem, hogy a láthatatlan világ lakói továbbra is kisajátítsák maguknak ezt a lakályos kis hálókamrát. Megnyittattam hát a kárpitos szobát, ahogy a kastélyban nevezzük, s anélkül, hogy megbolygattam volna ódon hangulatát, kiegészítettem a berendezését néhány, az újabb idők szokásainak megfelelő bútordarabbal. Mivel azonban a házicselédség körében erősen tartja magát a hit, hogy a szobát kísértetek járják, s ez a hiedelem a környéken is közismert, s több barátomnak is tudomása volt róla, nem akartam, hogy olyan vendég foglalja el elsőül a kárpitos szobát, akiben előítéletek élhetnek, s ekképp hajlamos lehet feleleveníteni a szoba nyomasztó régi rossz hírét, ami akadálya lenne abbéli tervem megvalósításának, hogy a helyiséget ismét házam hasznos részévé avatom. Bevallom, kedves barátom, hogy tegnapi betoppanásod, ami ezer egyéb okból is oly nagy örömömre szolgált, egyúttal kecsegtető alkalom is volt a számomra, hogy végre eloszlathatom a szobához fűződő bosszantó szóbeszédet, hiszen a te bátorságod kétségen felül áll, s téged a babonás hír sem befolyásolhat. Keresve sem találhattam volna tehát nálad jobb alanyt kísérletemhez. — Istenemre mondom — szaladt ki a szó Browne tábornok száján —, lordságod végtelenül lekötelezett… mondhatom, örök hálára! Nem fogom egyhamar elfelejteni, milyen eredménnyel járt reám nézve becses kísérleted, amint te oly könnyedén nevezed az esetet. — No de, drága barátom, ne légy igazságtalan — csitította lord Woodville. — Ha csak egyetlen percig is elgondolkozol a dolog felől, magad is beláthatod, hogy nem sejthettem, milyen gyötrelmeknek teszlek ki. Hiszen tegnap reggel még csöppet sem hittem a természetfeletti jelenségek létezésében. Mi több, bizonyosra veszem, hogy ha beavatlak, miféle híre van annak a szobának, éppen e szóbeszéd arra késztetett volna, hogy önként is a kárpitos szobát válasszad éjszakai szállásodul. Meglehet, balfogás volt részemről, vagy talán hiba, de bűnömül nem róhatod fel, hogy végül is ily különös élményben lett részed. — Méghozzá milyen különös élményben! — mondta a tábornok, immár lehiggadva. — És elismerem, hogy nincs okom megbántódni azért, amiért lordságod aszerint bánt velem, amilyen embernek magam is tartottam magamat: bátor katonának, akit nem egykönnyen hagy cserben a lélekjelenléte. De úgy látom, megérkeztek a postalovak, s téged sem szeretnélek tovább tartóztatni immár a vadászat örömeitől. — Nem addig van az, drága jó, öreg barátom! — mondta lord Woodville. — Ha már nem időzhetsz nálunk tovább, amire ezek után meg sem próbállak rávenni, legalább egy fél órácskát szánj még reám. Emlékszem, azelőtt mennyire kedvelted a festményeket, én pedig szép arcképcsarnokkal rendelkezem, melynek festményei… és közülük néhány Van Dyck ecsetje alól került ki… őseimet ábrázolják, akik e kastélyt s uradalmat előttem birtokolták. Azt hiszem, több is akad e képek között, melyeket magad is jeles alkotásnak fogsz tartani. Kissé vonakodva bár, de Browne tábornok végül is elfogadta az invitálást. Látszott rajta, hogy addig nem fog tudni szabadon lélegezni, amíg messze maga mögött nem hagyja Woodville várát. Barátja hívását azonban nem utasíthatta vissza; annál is kevésbé, mivel kissé már röstelkedett, hogy oly ingerülten beszélt jó szándékú házigazdájával. Követte hát lord Woodville-t számos termen által, míg végül egy hosszú galériába nem értek, melynek falain végestelen-végig festmények függtek. A lord végigvezette vendégét a képek során, némi magyarázattal is szolgálva

az ábrázolt személyek kilétét illetőleg; Browne tábornokot azonban e részletek igen kevéssé érdekelték. A képek mit sem különböztek a hasonló családi arcképcsarnokokban általában látható festményektől. Emitt egy királypárti lovag, aki az uralkodóház ügyének szolgálatában eltékozolta a családi vagyont; amott egy szép hölgy, aki egy gazdag kerekfejűvel kötött házassága révén visszaszerezte. Majd egy Stuart-párti úr következett, aki azzal idézett veszélyt a fejére, hogy levelezésben állt a száműzött trónkövetelő Saint Germain-i udvarával; utóbb egy másik ősapa, aki viszont Vilmos mellett fogott fegyvert a forradalomban, aztán megint egy, aki hol a whig, hol meg a tory párt oldalán vetette latba rangjának súlyát. Efféle részletekkel tömködte lord Woodville a vendége fülét, akinek ez cseppet sem volt ínyére, miközben már a galéria közepe felé jártak, amikor egyszer csak azt látta, hogy Browne tábornok visszahőköl, s rémülettel vegyes megdöbbenéssel mered egy képre, mely a tekintetét megragadta és fogva tartotta. A festmény egy igen öreg dámát ábrázolt, olyan bő hátú köpenyben, amilyen a tizenhetedik század vége felé divatozott. — Ő az! — kiáltott fel. — Ő az, épp ilyen volt arcra és alakra, csak épp az arckifejezése volt még démonibb! Ő az, az átkozott vén banya, aki tegnap az ágyamnál kísértett! — Ha valóban ez a helyzet — mondta az ifjú lord —, akkor most már végképp semmi kétség sem lehet, hogy a szörnyű jelenés valóság volt. A kép leggyűlöletesebb ősömet ábrázolja, akinek förtelmes bűnlajstroma ott olvasható az iratszekrényembe zárt családi krónikában feljegyezve. Elősorolni is iszonyatos volna valamennyit; érd be annyival, hogy ama végzetterhes kamra vérfertőzés és szörnyű, természet ellen való gyilkosság színhelye volt. Nem is habozok, hanem haladéktalanul visszaállíttatom háborítatlan magányát, amire az előttem járók bölcsebb ítélete szánta; s míg nekem hatalmamban áll elejét venni, soha többé senki nem lesz kitéve eme természetfeletti borzalmaknak, melyek még a magadfajta katonaember rendíthetetlen bátorságát is megingathatták. Így esett, hogy a két jó barát, ki oly boldog örömmel üdvözölte egymást a viszontlátáskor, végül is merőben más hangulatban vált el; lord Woodville indult, hogy kihordassa a kárpitos szoba bútorzatát, s ajtaját befalaztassa; Browne tábornok pedig, hogy valahol távol, talán nem oly megejtően szép tájon s kevésbé előkelő jó barát társaságában keressen feledést a woodvillei várkastélyban töltött kínos éjszakára. (Bart István)

Nataniel Hawthorne (1804—1864)

Zaklatott álmok (1835) Milyen rendkívüli pillanat az a bizonyos első, amikor az ember szinte fel sem ocsúdott még egészen éjféli álmából riadva! Azáltal, hogy oly hirtelen nyitotta tágra a szemét, mintha rajtakapta volna buzgólkodásukban az ágya körül zsinatoló álomalakokat, jól megnézve őket magának, mielőtt még elröppenhetnének a homályba. Avagy megfordítva a metaforát, holott már éber, egyetlen szempillantásnyira még ott leledzik az ember az álmok birodalmában, ahová máskülönben csak az alvó léphet be, és megpillanthatja sejtelmes lakóit a maguk különösségében, amit nem is észlel, míg zavartalanul alussza álmát. A távolból templom órájának halk kongását hozza a szél. Az ember nem is tudja, hogy nem annak a szürke toronynak az órája szólt-e bele az ébrenlétbe, melyet még álmában látott. De el sem ült még az első toronyóra ütésének hangja, amikor egy másik súlyos kondulása is szétterül az alvó város fölött, oly testesen s félreismerhetetlenül, oly hosszan zengve a légben, hogy az ember ezúttal biztosan tudja, csakis a szomszéd sarkon álló templom tornyából jöhet. Számláljuk az ütéseket… egy… kettő… és azzal vége, s az utolsó zendülés mintha ott zúgna még a harangban a harmadik ütésre várva. Ha az ember választhatna, mely óráját kívánja ébren tölteni az éjszakának, bizonyosan ezt választaná. A lefekvés józan órája, tizenegy óta, eleget pihent már az ember, hogy kiheverje a tegnap fáradalmait; és még mindig előtte áll szinte annyi idő, amennyi épp kitesz egy kurta nyári éjszakát, míglen megjön majd a nap „Kitájból”, hogy bevilágítson az ablakon; tehát egy órácska, mely elmélkedéssel telik, mialatt lelki szemeink félig lehunyva, és két másik, mely kellemes álmok közepette, majd még kettő, mely minden élvezetek legkülönösebbikével, ami nem más, mint a felejtés — örömé s bánaté egyaránt. A felkelés pillanata már az idő más szakához tartozik, s oly távolinak tűnik, hogy az embert még nem borzasztja, hogy egyszer majd kiugrik meleg ágyából a jeges szobába. A tegnap már elenyészett a múltak árnyai közt; a holnap pedig még nem bontakozott ki a jövendőből. Az ember ím köztes helyre lelt, ahol nem zaklatják az élet dolgai; ahol elidőzik a múló pillanat, s csakugyan jelenné válik; ahol az Idők Atyja, amikor azt hiszi, senki sem látja, letelepszik az útszélen, hogy kissé kifújja magát. Ah, bárcsak elnyomná az álom, hogy a halandók békén élhessenek, s közben ne öregedjenek! Ezideig mozdulatlanul feküdtünk, mert félő volt, hogy ha csak megmoccanunk is, szétrebbennek az álomfoszlányok. Miután azonban immár jóvátehetetlenül felébredt, az ember kiles az ablak félig behúzott függönye mögül, és megállapítja, hogy a zúzmara indázó jégvirágokat rajzolt az üvegre, melynek minden egyes kockája olyan, mint egy megfagyott álomkép. Bőven lesz még időnk elelmélkedni ezen a hasonlóságon, míg arra várunk, hogy reggelizni szólítsanak. Kitekintve az ablakon, ahol a fagy nem

homályosította el az üveget, s ahová nem érnek el a jeges táj ezüstös hegycsúcsai, elsőül a torony ötlik elénkbe; fehér csúcsa, mely a tekintetet a kristálycsillogású téli égboltra irányítja. Lehet, hogy szemünk még a számokat is kiveszi az imént megkondult óra számlapján. A fagyos ég, a hófödte háztetők, a messzire elnyúló jeges utca, az egész nagy fehérség, s a távolban sziklává keményedett víz látványába alighanem beleborzong az ember még négy pokróc alatt és az ágymelegítő társaságában is. De nézd amott azt a magányos dicső csillagot! Fénye kiragyog a többi csillagé közül, olyannyira, hogy odarajzolja az ágyra az ablakkeret rácsozatának árnyképét, s ragyogása teltebb a holdfénynél, ha a körvonalai nem is oly élesek. Az ember alámerül az ágyába, s a fejére húzza a takarókat, mialatt szüntelen reszket, bár nem is annyira a hidegtől, mint inkább a sarkvidéki klíma puszta gondolatától. Mindeközben olyan hideg van a szobában, hogy a gondolat is belefagy az emberbe. Arról ábrándozik, micsoda fényűzés lenne ágyban tölteni az egész életet, mint az osztriga a kagylóhéjban, beérve a lomha tétlenség mámorával, s élvezve a meleget, mely most ismét átjárja a tagjait. De minő szörnyű képzet jár e szép gondolat nyomában! A holtak képe jelenik meg előttünk, amint hideg leplükbe burkolva szűk koporsójukban fekszenek egész télen a sivár temetőben, és hó fújja be kis sírhalmaikat, vagy jeges szélvihar rázza bömbölve kriptájuk ajtaját. E komor gondolatot seregnyi más hasonló követi s bús árnyat borít az álmatlan töltött éjjeli órára. Minden emberszív mélyén sírgödör s tömlöc vagyon, és bár a felszín fényei, a zene és vigalom feledtethetik létezésüket, akárcsak az eltemetettekét vagy a rabokét, akiket magukba zárnak. De olykor, s többnyire éjfélkoron, feltárulnak e sötét kamrák. Ezen az órán, midőn a lélek csak tétlen mereng, de cselekedni nincsen ereje; midőn a képzelet olyan, akár a tükör, melyben egyre-másra megelevenednek a zabolázhatatlan gondolatok; nos, ezen az órán imádkozni kell, fel ne ébredjen a szunnyadó bánat, és le ne törjék láncukat a bűntudat seregei. De már késő! Íme, gyászmenet vonul el az ágy mellett, melyben ott lépdel a testet öltött Szenvedély és Érzelem, s velük halovány árnyakként a lélek ködképei. Ott megy az Első Bánat, gyászoló sápadt leányzó, ki az első szerelem arcvonásait viseli, akárha nővére lenne szomorú szépségében, s mélabús orcáján üdvözült szeretet, amint elbájolón hullámzik utána fekete palástja. Utána a megrontott szépség árnyalakja következik, aranyhaját por lepi, színes ruhái fakón s mocskosan lógnak, maga pedig lehajtott fejjel kerüli a pillantásokat, mint aki rosszallástól tart; valaha ő volt legfőbb Reménységed, de megcsalt: s most Csalódás a neve. Zordon alak jön legitt, homlokát ráncolva, tekintetében hajlíthatatlan vasakarat; neve sincs, hacsak nem ő a Végzet, az embersorsot kormányzó gonosz hatalom; a démon, kihez életünk kezdetén elszegődünk valamely tévedésből, hogy ha csak egyszer is engedelmeskedünk neki, örökre rabszolgájává tegyen. Nézd amott, a sötétség falára vésett ördögi pofákat, a gúnymosolyba torzult ajkakat, ama csúfolódó szempárt, a kinyújtott ujjat, mely szíved legfájóbb pontjára mutat! Nem emlékszel-e valami rettentő ostobaságra, amit életedben elkövettél, s ami, ha eszedbe jut, szíved legrejtettebb zugáig belepirulsz? Ismerd meg hát Szégyenedet. Távozz, hitvány népség! S örvendhet a virrasztó, ha nyomorúságában egy ennél is ádázabb had ostrom alá nem veszi, a bűnös szív démonai, kik benne magában lakoznak. Mi lesz, ha a Bűntudat egy megsértett barát arcát ölti? Vagy ha női ruhában lép elő az ördög, bűn s kárhozat között lebegő

szépséges, sápadt hölgy képében, s befekszik az ember mellé az ágyba? Vagy ha egyszer csak ott áll majd az ágy lábánál hullaként, leplén véres folttal? Bűntelen is meggyötrik az embert a lélek rémlátomásai; erőt vesz rajta a nyomasztó csüggedés; a szívet szorongató téli mélabú; a tünékeny agyrémek, melyek beleolvadnak a szoba homályába. Ekkor kétségbeesett erőfeszítéssel hirtelen felülsz az ágyban, holott tudod, hogy alszol, s kiszakítva magad az álomból, rémülten körülnézel, mintha csakugyan ott lapulnának körötted a démonok, s nem tulajdon dúlt kebeledben. Ugyanebben a pillanatban felragyognak a kandalló szunnyadó parazsai, s izzásuk réveteg fénybe vonja az egész külső szobát, amely a hálókamrába is bevetül, de nem képes eloszlatni homályát. A szem vadul keres bármit, ami az embert a való világra emlékeztetheti. Mohó pontossággal számba veszi a kandalló mellett álló kisasztalt, rajta a könyvet s a lapjai közé illesztett elefántcsont papírvágó kést, a még összehajtatlan levelet, a kalapot, s a leejtett kesztyűt. Majd elalszik a láng, s vele a semmibe vész az iménti látvány, habár a képe még egy pillanatig ott lebeg lelki szemeink előtt azután is, hogy a valóságban újra elnyelte már a sötétség. Az egész kamrában ugyanaz a homály uralkodik, mint azelőtt, ám nem úgy a szívedben. Ahogy a fejed visszahanyatlik a párnára, az ötlik eszedbe — csak halkan, hogy meg ne hallják —, milyen kellemesek lehetnének e magányos éjszakák, ha közben egy miénknél lágyabb lehelet pihegését hallgathatnánk, egy gyöngédebb kebel simulna oldalunkhoz, s egy miénknél tisztább szív lüktetne mellettünk csendesen, békességet lopva a mi zaklatott szívünkbe is, mintha a mellettünk alvó drága lélek bennünket is befogadna az álmaiba. Az ember nem szabadulhat a hatásától, pedig az alvó kedves futó ábrándkép volt csupán, s nem valóság. Letelepszünk egy virágos réten, álom s ébrenlét mezsgyéjén, gondolataink egymást csapongva követő képekként kergetőznek előttünk, melyeket csak az fűz össze, hogy mindet öröm és szépség hatja át. Robogó nyalka lovascsapatok, rezesen csillogó napsugarak, majd az iskola előtt játszódó gyermekek, vén fák lombjának rezgő árnyékában, egy falusi utca sarkán. Az ember megáll a nyári záporban fürdő napsütésben, sétál az őszi erdő napsütötte fái közt, feltekint az égre, ahol szivárvány tündököl, átívelve a szűzies hómező fölött, a Niagara amerikai oldalán. A lélek boldogan habozik az ifjú férj s arája tűzhelyének sugárzó melege és az új fészek körül csivitelve röpdöső tavaszi madarak között. Az ember úgy érzi magát, mint egy vidáman ringatózó hajó a friss szélben; elnézi a rózsás arcú lányok fürge lábát, amint kerengve járják utolsó s legvidámabb táncukat egy tündöklő bálteremben; majd egy zsúfolt színház kivilágított nézőterén találja magát, éppen amikor egy könnyed s derűs jelenet után lehull a függöny. Aztán önkéntelen rándulás fut végig rajtad, te gyorsan belekapaszkodsz az ébrenlétbe, pedig félig már alszol, s arra gondolsz, olyan volt ez az ím elszaladt óra, mint az emberi élet. Mindkettőbe rejtelmek közül érkezik az ember, olyan viszontagságokon megy át, melyek fölött nincsen hatalma, aztán a végére érvén, újfent rejtelmekbe merül alá. Ekkor megint ütni kezd a távoli toronyóra, de egyre halkabban, ahogy te közben mind mélyebben jársz már az álmok erdejében. Lélekharang szól, mert most átmenetileg meghaltál. Elszállt belőled a lélek, s szabad állampolgárként bolyong egy árnyékvilág lakói között, ahol különös dolgokat lát, melyeken azonban sem nem csodálkozik, sem meg nem retten. Ilyen csöndes lesz majd talán a végső nagy változás is; ilyen nyugodalmas, mint amikor csupa ismerős dolgok veszik körül az embert, midőn a lélek megtér Örök honába!

Edgar Allen Poe (1809—1849)

Ligeia (1838) Mert odabenn lakozik az akarat, s az meg nem hal. Ki ismeri az akarat titkait, fönntartó erejét? Hiszen Isten sem más, mint egy óriási akarat, mely feszült figyelme révén áthatja a világot. Az ember nem adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt. Joseph Glanvill 2

Nem tudom fölidézni, hiába igyekszem, hogy hogyan, mikor, vagy pontosan hol találkoztam először Ligeiával. Hosszú évek teltek el azóta, és az emlékezetem meggyöngült a sok szenvedéstől. Vagy talán csak azért nem tudom eszembe idézni mindezt, mert — az igazat szólva — imádottam lelkivilága, kivételes műveltsége, különös és ugyanakkor szelíd szépsége, mélyen zengő hangjának izgalmas és lebilincselő ékesszólása oly kitartóan, oly észrevétlen lépésekkel foglalta el a szívemet, hogy azt észre se vettem, föl se fogtam. Mindenesetre úgy tűnik, legtöbbször egy nagy, régi, düledező Rajna-menti városban találkoztam vele. A családja — bizonyára mesélt róluk. Igen régi család, nem kétséges. Ligeia! Ligeia! Mióta beletemetkeztem az olyan tanulmányokba, melyek mindenek fölött a külvilág hatásait hivatottak tompítani, egyedül ezzel az édes szóval — „Ligeia” — idézem képzeletben a szemem elé az ő képét, azét, aki nincs többé. S most, amint írok, eszembe ötlik a felismerés, hogy soha nem tudtam a családnevét ennek a nőnek, aki a barátnőm és jegyesem volt, aki társam lett tanulmányaimban, s akit végül feleségemként szoríthattam keblemre. Vajon játékos feladatnak szánta ezt az én Ligeiám? Vagy szerelmem próbatétele volt, hogy ezt a kérdést soha föl ne tegyem neki? Vagy inkább az én szeszélyem volt: vad és romantikus áldozat a legszenvedélyesebb imádat oltárán? Magára a tényre is csak halványan emlékszem; csoda-e, ha mindenestül elfeledtem az azt kiváltó és kísérő körülményeket? Mert ha csakugyan az a szellem, melyet ma úgy neveznek: Romantika — ha csakugyan ő, a bálványimádó Egyiptom hamuszínű, ködös szárnyú Astóphet 3 démona ül a balvégzetű házasságok fölött, akkor biztos, hogy az enyém fölött is ő ült. Egy drága tárgy azonban van, melynél az emlékezetem nem hagy cserben: Ligeia személye. Termetre magas volt, eléggé karcsú, sőt, utolsó napjaiban már sovány. Hiába is próbálnám lefesteni viselkedésének fenségét, nyugodt oldottságát, vagy lépteinek fölfoghatatlan könnyűségét és ruganyosságát. Úgy jött és ment, mint egy árnyék. Sosem vettem észre, hogy bejött zárt ajtajú könyvtárszobámba, amíg meg nem hallottam édes, mély hangjának drága zenéjét, ahogy márvány kezét a vállamra tette. Arca szépségével semmilyen lány nem vetekedhetett. Ragyogása szinte ópiumos látomás volt: légies, lélekemelő látvány, vadabb és istenibb, mint azok a fantáziaképek, melyek Delos lányainak 4 szunnyadó lelkeit lengték körül.

Arcvonásai azonban nem azt a szabályosságot mutatták, amelyet a pogányok klasszikus munkáiban oly tévesen tisztelni tanultunk. „Nincs maradéktalan szépség”, mondja Bacon, Lord Verulam, 5 a szépség minden formájáról és kategóriájáról szólva, „ha nincs az arányokban valami furcsaság”. Nos, azt láttam, hogy Ligeia vonásai nem klasszikusan szabályosak, észleltem, hogy bája csakugyan „maradéktalan”, és éreztem, hogy valami nagy-nagy furcsaság járja át, mégis hasztalan próbáltam fölfedezni a szabálytalanságot és megfogalmazni, mit is látok „furcsának” benne. Szemügyre vettem a magas, sápadt homlok ívelt vonalát: hibátlan volt (milyen hideg ez a szó, amikor ilyen mennyei fenségre használjuk!), a legfinomabb elefántcsonttal vetekedő bőrt, a domborulat méltóságos nyugalmát, a halánték fölötti tájak finom kiszögellését; aztán a hollófekete, fényes, burjánzó, természetes göndörségű fürtöket, melyek Homéros szavát látszottak illusztrálni: „jácintfekete”. Megfigyeltem az orr kifinomult körvonalait: egyedül csak a héberek kecses medalionjain tapasztaltam hasonló tökélyt. Ugyanaz a pazar simaságú felület, ugyanaz az alig észrevehető sasorr-hajlat, ugyanazok a harmonikusan görbülő orrlyukak, melyek szabad szellemről árulkodtak. Néztem az édes szájat. Itt diadalát ülte minden égi szépség: a rövid felső ajak remek görbülete, az alsónak lágy, érzéki szunnyadása — a gödröcskék játszottak velem, a színek beszéltek hozzám, a fogak pedig visszaszikrázták, már-már meghökkentő ragyogással, az áldott fény minden egyes rájuk eső sugarát, amikor derűsen és békésen, mégis mámorító fényességgel elmosolyodott. Vizsgálgattam az áll kialakítását: itt is azt a nemes nagyvonalúságot találtam, mely lágy és fenséges, telt és mégis szellemi, mint a görögöké — ezt a vonalat Apollo isten egy álomban fedte föl Kleomenesnek, 6 az athéni fiának. S aztán belenéztem Ligeia nagy szemébe. Szemekre nincs mintánk az antik világból. Lehet, hogy éppen szerelmem szemeiben rejlett a titok, amelyre Lord Verulam céloz. Azt kell hinnem, hogy szemei jóval nagyobbak voltak, mint ami a saját fajunknál megszokott. Teltebbek voltak, mint a legteltebb gazellaszem a Nourjahad-völgyi törzsben. És mégis csak időnként, a végletes izgalom pillanataiban vált Ligeiának ez a sajátsága igazán észrevehetővé. Az ilyen pillanatokban a szépsége — felhevült képzeletemben legalábbis úgy tűnt — a földönkívüli vagy földöntúli lények szépsége volt, amilyenek a török regékben a hurik. A szemgolyók színe a legcsillogóbb fekete volt, s messze fölöttük szénszínű, hosszú szempillák lógtak. Az enyhén szabálytalan vonalú szemöldökök hasonló színben sötétlettek. Az a „furcsaság”, amit a szemekben találtam, független volt a részletek alakjától, színétől vagy csillogásától: nem tudom másnak nevezni, mint kifejezésnek. Milyen üres szó ez! Puszta hangzásának takarásában rejtegetjük a lelkiségről való tudatlanságunkat. Ligeia szemének kifejezése! Hány és hány órát töprengtem ezen! Hogyan küszködtem, egy teljes nyári éjen át, hogy mélységét fölmérjem! Mi volt az, ami — mélyebben, mint Demokritos kútja 7 — messze benn ült a szerelmem szembogarában? Mi volt az? Makacsul és szenvedélyesen vágytam kideríteni. Micsoda szemek! Nagy, fénylő, mennyei golyók! Olyanok lettek számomra, mint Léda két ikercsillaga, s én nekik legodaadóbb csillagászuk. Az emberi elme tanulmányozása során számos érthetetlen dologba ütközünk, de talán egyik se olyan hátborzongató és felkavaró, mint az — és szerintem ezt sehol sem írják a tankönyvek —, hogy amikor igyekszünk valami rég elfeledettet emlékezetünkbe idézni, gyakran érezzük, hogy majdnem megvan, már ott állunk az emlékezés küszöbén, ám végül mégsem

tudjuk fölidézni. Így voltam én gyakran, Ligeia szemein töprengve, éreztem, hogy közeledik a pillanat, amikor majd teljesen megértem, milyen volt kifejezésük — éreztem, hogy közeledik — mégse az enyém — s végül mindenestül szétfoszlik! Közben (különös!, ó, ez a legkülönösebb rejtély!) a világ legközönségesebb tárgyaiban fölfedeztem eme kifejezés egész sereg megfelelőjét. Úgy értem, azután, hogy Ligeia szépsége behatolt a lelkembe s ott mint valami szentélyben megtelepedett, az anyagi világ sokféle létezője ugyanazt az érzést keltette bennem, mint az ő nagy, világos szemgolyói. És ennek ellenére sem tudtam meghatározni ezt az érzést, vagy elemezni, vagy akár csak tartósan magam elé idézni. Néha — hadd mondjam újra — egy gyorsan növő szőlőág szemlélése közben ismertem föl, máskor egy moly, egy pillangó, egy rovarbáb, egy gyors vízfolyás szemügyre vételekor. Megéreztem az óceánban és egy lehulló meteorban. És van az égen egy-két csillag (főleg egyre gondolok: hatodik fényrendű, kettős és változékony, a Lyra nagy csillagja mellett látható), melynek távcsöves megfigyelése során tudatosult bennem ez az érzés. Átjárt bizonyos vonós hangszerek hallatán, és nem ritkán könyvrészletek olvasásakor is. A számtalan hasonló alkalom közül egyre jól emlékszem: Joseph Glanvill egy könyvében találtam valamit, ami (talán különössége miatt — ki tudná megmondani?) újra és újra eltöltött ezzel az érzéssel: „Mert odabenn lakozik az akarat, s az meg nem hal. Ki ismeri az akarat titkait, fönntartó erejét? Hiszen Isten sem más, mint egy óriási akarat, mely feszült figyelme révén áthatja a világot. Az ember nem adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt.” Az évek hosszú sora és az azt követő töprengés alkalmat adott rá, hogy végül találjak valami távoli összefüggést az angol moralista szerző e szövege és Ligeia jelleme között. Feszültség lappangott gondolkodásában, tetteiben, beszédében, mely föltehetőleg annak a gigantikus akaraterőnek volt következménye (vagy legalábbis jele), mely hosszú együttlétünk alatt más, közvetlenebb bizonyítékot nem adott a létezéséről. A sok nő közül, akit életemben ismertem, ő volt az, a kifelé nyugodt, mindig higgadt Ligeia, aki a legvadabb módon esett áldozatul a könyörtelen szenvedély kavargó keselyűinek. Én e szenvedély erejét csak abból tudhattam fölbecsülni, hogy ilyenkor csodás módon kitágult a szeme, egyszerre gyönyört és rémületet okozva; hangjának már-már bűvös dallama, apró modulációi és tiszta higgadtsága a szokásosnál is mélyebben szólt, és a vad szavakat, amiket szokása volt használni, oly szilaj energiával mondta ki, amit kiejtésének kimértsége kétszeresen hatásossá tett. Beszéltem már Ligeia műveltségéről: hatalmas volt — nőnél ilyet még nem láttam. A klasszikus nyelveket elmélyülten ismerte, és amennyire az én tudásom terjedt a modern európai nyelvek tekintetében, sohasem találtam nála hibát. De vajon az akadémikus tudományok büszkén hirdetett tanainak valamely legcsodáltabb (mert legnehezebben érthető) témájában is találtame csak egyszer hibát őnála? Milyen különös, sőt, milyen borzongató, hogy a feleségem természetének ez az egy vonása csak most, ilyen későn tolul a figyelmem előterébe! Azt mondtam, hogy tudása akkora volt, hogy nőnél ilyet még nem láttam — de él-e valahol férfi, aki bejárta, méghozzá sikerrel, az erkölcstan, a fizika, a matematika minden tágas tartományát? Akkor nem láttam, amit most világosan fölfogok: hogy Ligeia tudása óriási volt és lenyűgöző; de mérhetetlen fensőbbségét már akkor eléggé éreztem ahhoz, hogy gyermeki bizalommal bízzam magam az ő vezetésére a metafizikai vizsgálódás kaotikus világában, mely házasságunk első éveiben a legfőbb

foglalatosságom volt. Mekkora diadallal, milyen eleven gyönyörrel, milyen éteri reménységgel éreztem meg, amikor fölém hajolt ritka és kevesek által művelt tanok tanulmányozása közben, hogy lassan és fokozatosan kinyílik előttem egy gyönyörteli távlat, melynek hosszú, pompás és járatlan ösvényén végre eljuthatok a tudáshoz, a mennyei kincshez, mely túl értékes ahhoz, hogy ne legyen tilalmas! Milyen szívet tépő volt ezek után a fájdalmam, amikor néhány év múltán azt láttam: jól megalapozott reményeim szárnyakat növesztenek és elröpülnek! Ligeia nélkül olyan voltam, mint a sötétben tapogatózó gyerek. Csak az ő jelenléte, az ő olvasottsága vonta be eleven fénnyel a transzcendens tanok számtalan titkát, melyekben együtt búvárkodtunk. Az ő szemének ragyogó sugara nélkül az addig aranyosan csillogó betűk szürkébbek lettek a saturnusi ólomnál. 8 És ezek a szemek most egyre ritkábban sütöttek az előttem fekvő lapokra. Ligeia megbetegedett. Vad szemei tündöklő — túlzottan is tündöklő — fénnyel lángoltak; sápadt ujjain megjelent a sír átlátszó viaszszíne; magas homlokán a kék erek zabolátlanul dagadtak és apadtak a legkisebb érzelmi hullámzás hatására. Rádöbbentem, hogy meg fog halni — s lelkemben kétségbeesett harcot folytattam a zord Azraellel. 9 Szenvedélyes feleségem, legnagyobb meglepetésemre, még nálam is energikusabban harcolt. Kemény természete alapján bőséges okom lehetett azt hinni, hogy számára a halál nem lesz rémületes — de nem így volt. Erőtlenek ahhoz a szavak, hogy akár csak halványan megjelenítsék, milyen szilaj ellenállással birkózott az Árnnyal. Én csak nyöszörögtem a kíntól, amikor néznem kellett ezt a szánalmas látványt. Szerettem volna nyugtatni, bölcsen vigasztalni; de az ő szilaj életvágya mellett — hogy élhessen és csakis élhessen — minden vigasz és bölcsesség nevetséges ostobaság lett volna. Csak a vég óráiban, szenvedélyes lelkének görcsös vergődése tudta megrázni magatartásának küldő higgadtságát. Hangja lágyabb lett, mélyebb, de nem merészelném itt elmondani nyugodtan kiejtett szavainak vadul keserű jelentését. Az agyam őrülten zakatolt, ahogy megbabonázva hallgattam ezt a dallamot, mely nem egyszerűen halálos volt; olyan gondolatokat és vágyakat hordozott, amiket halandó még nem ismert. Azt, hogy szeret, sosem kételltem; és könnyen beláthattam volna, hogy egy ilyen kebelben, mint az övé, a szerelem nem akármilyen szenvedéllyé nő. De csak a halálában szembesültem végképpen a szenvedélyének erősségével. Órákon át fogta a kezemet s közben ontotta rám túláradó érzéseit a szívéből, melynek szenvedélyes rajongása felért a bálványimádással. Mivel érdemeltem ki a boldogságot, hogy ilyen vallomásokkal ajándékozzanak meg? Mivel érdemeltem ki a boldogtalanságot, hogy a szerelmemet abban az órában veszítsem el, amikor e vallomásokat teszi? De nem bírok erről többet beszélni. Hadd mondjak csak annyit, hogy Ligeia csodálatosan nőies önátadásában, ahogyan rám — aki mindezt nem érdemeltem! — kiárasztotta szerelmét, végre megláttam a mozgató elvet: elkeseredett komolysággal vágyott az életre, mely most oly gyorsan futott ki belőle. Ezt az elkeseredett vágyat, ezt a mohó indulatot, az élet, csakis az élet kívánását — ezt nincs erőm lefesteni, nincs szavam, mellyel ábrázolni tudnám. Aznap délben, amikor éjjel aztán elment, egy intéssel ágya mellé parancsolt, s arra kért, hogy szavaljak el egy verset, amit néhány nappal azelőtt ő maga írt. Engedelmeskedtem. Így szólt a vers:

Imitt egy gála éj a vég-évek magányaiban! Angyalnép, könnyben-ázva, mély fátyol közt, szárnyasan színházban ül, drámát akar, reményt és rémeket, míg szférák zengnek, büszke kar, szeszélyes éneket. Ezer isten-formájú báb súg-búg a színpadon, s ling-leng idébb-odább, jő s puszta bábként megy vakon, amint formátlan odafönt nagy erők mozgatják a színt; kesely-szárnyuk csapkodva önt láthatatlan kínt! Ó, bolond dráma! Nem feled örökre, aki lát! Hogy űzi folyton a tömeg s nem éri, fantomát, és körbe űzi, s visszatér, nem éri sohase; bűn, őrület, és szenvedély: ebből áll a mese! De ím, egy csúszó rémalak, mint vérpiros gomoly, előgyűrűz a színfalak magányaiból. Jön! — jön! — s a bábok soka a Csúszó étke lesz. Sír a szeráf: férgek foga emberek vérével veres. A lámpa — a lámpa mind kihal! S lehull a remegő formákra, zúgva, mint a vihar, a függöny, a szemfedő. Az angyalnép sápadva föláll, s szól, míg fátylával időz: „Ez az »Ember« című dráma volt, s a Győztes Féreg a hős.” 10 „Ó, Istenem!” kiáltotta Ligeia félig sikoltva, majd talpra ugrott és karjait hirtelen görcsben fölemelte, amint az utolsó sorokhoz értem. „Ó, Istenem! Ó, mennyei Atyám! Hát mindig így kell ennek lennie? Sosem lehet ezt a Győztest legyőzni? Nem vagyunk mindenestül a Te részeid? Ki — ki ismeri az akarat titkait, fönntartó erejét? Az ember nem adja meg magát sem az

angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt!” Ekkor, kimerülve az erős érzelemtől, leejtette hófehér karjait és ünnepélyes arccal visszafeküdt halálos ágyába. Ahogy az utolsó sóhajokat lehelte ki, köztük valami halk mormogás hagyta el ajkait. Fülemet odahajtottam és fölismertem, még egyszer, a Glanvill-idézet utolsó szavait: „Az ember nem adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt.” Meghalt — én pedig a bánattól porig sújtva nem bírtam többé elviselni az otthonom elszigeteltségét ott, a Rajna-menti fakó és düledező városban. Nem szenvedtem hiányt abban, amit a világ gazdagságnak hív. Ligeiától többet, sokkal többet kaptam, mint ami egy átlagos halandónak osztályrészül jut. Ezért néhány hónapi kimerült és céltalan bolyongás után megvettem és némileg kitataroztam egy volt apátságot, melyet inkább nem nevezek meg, Anglia egyik legtávolabbi, legelhagyatottabb vidékén. Az épület komor és sötét nagyszerűsége, a táj szinte érintetlen vadsága, és az e kettőhöz kötődő sok borús és ősrégi emlék nagyon is összhangban volt a teljes elhagyatottság érzésével, mely az országnak ebbe a messzi és barátságtalan szögletébe vonzott. Bár az apátság épületének benőtt és omladozó külsején alig változtattam, odabent — gyermeki mohósággal, s talán halványan remélve ettől bánatom enyhülését — teret engedtem a királyinál is pompázatosabb berendezésnek. Az ilyen haszontalanságokat már gyerekkoromban megtanultam szeretni, s most, mondhatni, a gyász gyengeségében, ezekbe menekültem. Tudom, hogy bárki észrevette volna a kezdődő téboly jeleit a dúsgazdag és fantasztikus kárpitokban, a komor egyiptomi faragványokban, a túldíszített függönypárkányokban és bútorokban, az aranyrojtos szőnyegek őrült mintáiban. Ekkor már az ópium hálójában vergődő rabszolga voltam, és ténykedésem, életrendem az álmaim színeivel színeződött ki. De nem vesztegetek időt ezekre az ostobaságokra. Hadd beszéljek csak arról az egy szobáról — legyen átkozott örökre! —, ahová az elmebaj egy pillanatában bevezettem az oltártól mint menyasszonyomat — mint az el nem feledett Ligeia utódát — a szőke hajú, kék szemű Rowena Trevaniont, Tremaine-ből. Nincs egyetlen építészeti vagy lakberendezési részlete annak a nászi szobának, ami ne volna most is élénken előttem. Hol volt a lelke a menyasszony rátarti családjának, amikor — az arany iránti szomjukban — megengedték szeretett lányuknak, hogy átlépje egy ilyen díszítésű lakás küszöbét? Azt mondtam, hogy a legapróbb részletekig emlékszem a szobára (miközben sajnálatosan feledékeny vagyok a nagy horderejű dolgokban), ám itt nem volt rendszer, nem volt semmilyen elv a bizarr látványban, ami megtámogathatta volna az emlékezetet. A szoba a várszerű apátság egyik magas tornyában volt, ötszög alakú és jókora méretű. Az ötszög teljes déli oldalát az egyetlen ablak foglalta el; hatalmas, osztatlan velencei üveglap: egyetlen tábla, ólomszürke üvegből, úgyhogy akár a Nap sütött, akár a Hold, sugaraik kísérteties fényt vetettek a benti tárgyakra. E hatalmas ablak fölső részét egy vén vadszőlő rácsozata takarta el, mely a torony vaskos falaira futott föl. A komor tölgyfa mennyezet rendkívül magas boltívekben zárult, rajtuk dús díszítés valami félig gótikus, félig őskelta stílusban. Ennek a bánatos ívszerkezetnek a legközépső rekeszéből lógott le egyetlen, hosszú szemű aranyláncon egy füstölő, maga is aranyból, szaracén mintázattal és sok lyukkal, melyeket oly ügyesen helyeztek el, hogy rajtuk folytonosan ki-be tekeregtek, mint megannyi élő kígyó, a különböző színű lángocskák.

Néhány heverő meg keleti kiképzésű gyertyatartó állt itt-ott — meg persze az ágy, a nászi ágy: indiai modell, alacsony, vastag elefántcsont faragásokkal, fölébe koporsólepelre hasonlító baldachin borult. A helyiség mindegyik szögletében egy-egy függőlegesen fölállított óriás fekete gránit szarkofág állt, a Luxor melletti királysírokból, évezredes födelük tele ősrégi domborművekkel. De a legfőbb különcség, az igazat megvallva, a kárpitozásban volt. A hatalmas, magas — aránytalanul magas — falakat a mennyezettől a padlóig szélesen leomló, súlyos kárpit borította; ugyanebből az anyagból voltak a szőnyegek, meg a heverők és az elefántcsont ágy takarói, az ágy fölötti baldachin, és a dús ráncokat vető függönyök, melyek az ablakot részben elfödték. Ez az anyag gazdagon szőtt aranykelme volt. Rajta mindenütt, rendszertelen közökben, arabeszk minták, nagyjából másfél arasz átmérőjűek, melyeket szurokfekete szállal hímeztek rá. Ám ezek a minták csak akkor mutatták igazi arabeszk jellegüket, ha egy bizonyos szögből nézték őket: egy ma már közismert, de alighanem a legrégebbi ókorig visszavezethető módszerrel készítették őket ilyen változó hatásúra. Aki belépett a szobába, csak barátságtalannak látta őket; de ahogy beljebb jött, ez a látszat fokozatosan eltűnt, és lépésről lépésre, amint a látogató a helyzetét változtatta a szobában, a hátborzongató alakok végtelen sorát látta föltűnni, melyek a normannok babonáiban tenyésznek vagy a szerzetesek lelkifurdalásos álmaiban törnek elő. Ezt a csalóka hatást roppantul fölerősítette a falikárpitok mögé mesterségesen bevezetett állandó erős léghuzat, mely riasztó és nyugtalan életszerűséget kölcsönzött az egésznek. Ilyen termekben, ilyen hálószobában töltöttem a tremaine-i asszonnyal házasságunk első hónapjának kárhozott óráit, s nem sok izgalommal teltek. Nem tudtam nem észrevenni, hogy feleségem retteg a hangulatom váratlan és szilaj változásaitól, kerül engem és kevéssé szeret; mindez mégis inkább örömmel töltött el. Ki nem állhattam őt, sőt gyűlöltem, már-már démoni és nem emberi módon. Gondolataim visszaszálltak (ah, mily heves gyászérzéssel!) Ligeiához, a szeretett, a magasztos, a gyönyörű, a sírba tett Ligeiához. Élvezettel idéztem föl tisztaságát, bölcsességét, fennkölt, éteri természetét, szenvedélyes, bálványozó szerelmét. Most végre az én lelkem is erősen, szabadon lángolt, s már nem csak az ő tüze fűtött. Ópiumos álmaim izgalmában (mert már állandóan e szer béklyóiban hevertem) hangosan a nevét szólítottam csöndes éjszakákon, vagy magányos nappalokon a szurdokvölgyek védett sarkaiban, mintha az eltávozott utáni vágyam vad mohósága, komor szenvedélye, emésztő hevülete vissza tudná őt állítani arra az ösvényre itt a földön, melyet (ó, hát lehetséges, hogy örökre?) elhagyott. A házasság második hónapjának elején Rowenát hirtelen betegség támadta meg, melyből csak lassan gyógyult föl. A testét emésztő láz nyugtalanná tette éjszakáit, és zaklatott félálmában a toronyszobán belül és kívül hangokat, mozgásokat vélt észlelni, amit nem tudtam másnak betudni, mint képzelete felajzottságának, vagy talán a szobaberendezés szemkápráztató hatásának. Nagy sokára lábadozni kezdett, s végül visszanyerte egészségét. Ám csak rövid idő telhetett el, amikor egy újabb, az előbbinél súlyosabb baj ismét ágynak döntötte, s ebből a rohamból teste, mely mindig is gyenge volt, már sosem épült föl egészen. A betegségei ettől kezdve egyre aggasztóbbak lettek, aggasztó gyakorisággal tértek vissza, és dacoltak orvosainak tudásával és erőfeszítéseivel. Ahogy fokozatosan elhatalmasodott krónikus betegsége, mely láthatólag már túlzottan

befészkelte magát a szervezetébe ahhoz, hogy emberi eszközökkel ki lehessen onnan irtani, úgy fokozódott — ezt észre kellett vennem — kedélyének ideges ingerültsége, mely a legkisebb ijedelem esetén is a végsőkig felzaklatta. Újfent beszélni kezdett — mind gyakrabban és határozottabban — a hangokról, az apró hangokról és a kárpitok szokatlan mozgolódásáról, amikre már korábban is utalt. Egy éjjel, úgy szeptember vége felé, a szokásosnál is nagyobb nyomatékkal hozta föl előttem ezt a nyomasztó témát. Éppen fölébredt nyugtalan félálmából, én pedig egy ideje figyeltem, félig szorongva, félig bizonytalanul rettegve, lesoványodott arcának kifejezését. Elefántcsont ágya mellett ültem, az egyik indiai heverőn. Félig fölült, és mondani kezdte, komolyan, halkan, suttogva, hogy éppen milyen hangokat hall (melyeket én nem hallottam), meg hogy éppen milyen mozgásokat lát (amiket nekem nem sikerült észlelnem). A szél sebesen járt a falikárpitok mögött, és én be akartam mutatni neki (amit, be kell vallanom, magam sem hittem teljes egészében), hogy azok a beszédre alig emlékeztető sóhajok, meg a fali alakzatok finom változásai csak a szokásos széljárás természetes következményei. Arcát ekkor halálos sápadtság öntötte el, s ebből megértettem, hogy hasztalan próbálnám megnyugtatni. Látszott, hogy ájulás környékezi, és nem volt a közelben személyzet, akit hívhattam volna. Eszembe jutott, hogy hova tettük azt a kancsó könnyű bort, amit orvosai rendeltek neki, és a szoba másik végébe siettem, hogy előhozzam. Ám ahogy a füstölő fénykörébe léptem, két meghökkentő körülmény vonta magára a figyelmemet. Mintha valami tapintható, mégis láthatatlan tárgy ment volna el könnyedén mellettem; és láttam, hogy az aranyszőnyegen ott fekszik, a füstölő által lebocsátott csillogó fény kellős közepén, egy árnyék — halvány, bizonytalan, angyali körvonalú árnyék, amilyennek az árnyék árnyékát képzelnénk. Én éppen vadul föl voltam ajzva egy mértéktelen adag ópiumtól, s így nem sok ügyet vetettem e dolgokra, és Rowenának sem említettem őket. Megtaláltam a bort, visszamentem a szoba innenső felébe, és töltöttem egy pohárkával, amit az alélt nő ajkához emeltem. Ettől kissé magához tért és átvette az edényt, míg én leültem egy közeli heverőre, szemeimet őrá szögezve. Ebben a pillanatban arra lettem figyelmes, hogy könnyű lépteket hallok a szőnyegen és az ágy mellett, s egy másodperccel később, amint Rowena éppen ajkához készült emelni a bort, azt láttam — vagy talán csak álmodtam —, hogy a pohárba belehullik, mintegy a szoba légkörének valami láthatatlan forrásából kiválva, három vagy négy csöpp ragyogó rubinszínű folyadék. Én talán csakugyan láttam ezt, Rowena azonban semmiképp. Habozás nélkül megitta a bort, én pedig óvakodtam beszámolni neki erről a körülményről, hiszen azt — némi töprengés után így döntöttem — csak élénk képzeletem sugalmazta, melyet betegesen fölerősített nejem ijesztő helyzete, az ópium, meg a kései óra. Mégsem titkolhatom magam előtt, hogy közvetlenül a rubinszínű cseppek lehullása után rohamos romlás következett be a feleségem állapotában, olyannyira, hogy a rákövetkező harmadik éjszakán a cselédség már temetésre készítette elő, s a negyediken egyedül ültem Rowena szemfedővel letakart teste mellett abban a groteszk szobában, mely annakidején menyasszonyomként fogadta őt. Vad, ópium fűtötte látomások imbolyogtak a szemem előtt, mint bizonytalan árnyak. Nyugtalan szemmel figyeltem a szarkofágokat a szoba szögleteiben, a kárpitok változékony figuráit, a fejem fölötti füstölőből előtekergő tarka lángokat. Ekkor a tekintetem — mivel eszembe jutott, ami a múltkori éjszakán történt — ráesett a füstölő alatti

fénykörre, ahol annak az árnynak halvány formáit láttam. Nem volt már ott; s én, fellélegezve, pillantásomat az ágyon fekvő fehér és merev alakra tereltem. Hirtelen ezer emlékkép rohant meg Ligeiáról, s a szívemet újra elárasztotta, mint árvízkor vadul örvénylő folyó, mindaz a kimondhatatlan fájdalom, amellyel az ő szemfedővel letakart testét néztem egykor. Lassan fogyott az éjszaka; én pedig, miközben szívem telve volt egyetlen és mindenek fölötti szerelmem keserű emlékével, némán ültem, Rowena holttestét bámulva. Éjfél lehetett, vagy talán előbb, vagy később (mert az időt nem figyeltem), amikor álmodozásaimból arra ocsúdtam, hogy valaki egy pillanatra felzokog — halkan, de jól hallhatóan. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy a hang az elefántcsont ágy felől jött, a halottas ágyból. Babonás rettegéssel eltelve hallgatóztam, de a hang nem ismétlődött. Erőltettem a szememet, hogy látok-e bármi rezdülést a holttesten, de a legcsekélyebb ilyen jel sem volt látható. Pedig nem tévedhettem. Igenis hallottam a hangot, még ha halkan is, és a lélek fölébredt bennem. Eltökélten és állhatatosan szögeztem tekintetemet a holttestre. Hosszú percek teltek el, míg olyasvalami nem történt, ami fényt deríthetett a rejtélyre. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy egy enyhe, nagyon halvány, alig észrevehető szín jelent meg az orcákon és a szemhéjak besüppedt apró erein. Elmondhatatlan megdöbbenés és rémület fogott el, amire a halandó világban nincs kellően erőteljes kifejezés. Úgy éreztem: eláll a szívverésem s tagjaim ültömben megmerevednek. Végül a kötelességérzet mégiscsak működésbe lépett s visszaadta önuralmamat. Nem lehetett kétséges, hogy készületeink elhamarkodottak voltak — Rowena még élt! Azonnal tenni kellett valamit, csakhogy a torony távol volt az apátságnak attól a részétől, ahol a cselédség lakott, így senki sem volt hallótávolságon belül. Nem tudtam volna segítséget hívni anélkül, hogy el ne hagyjam hosszú percekre a szobát; ezt viszont nem mertem megtenni. Egyedül küszködtem hát, igyekeztem visszahívni a még ott lebegő lelket. Nemsokára mégis azt kellett látnom, hogy visszaesés következett be: a szín eltűnt az orcákról és a szemhéjakról s egy márványnál is sápadtabb fehérséget hagyott maga után; az ajkak még jobban összezsugorodtak és elvékonyodtak a halál rút arcképén; a test felületét azonnal belepte a visszataszító, nyirkos hidegség; s már be is állt a szokásos kőkemény merevség. Megborzongva süllyedtem vissza a kerevetre, ahonnan az imént oly riadtan pattantam föl, s visszamerültem a Ligeiáról való szenvedélyes fantáziálásba. Egy óra telt el így, amikor (lehetséges ez?) másodszor is arra lettem figyelmes, hogy az ágy környékéről valami bizonytalan hangot hallok. Halálos rémületben hallgatóztam. A hang újra hallatszott — egy sóhaj. Odaugrottam a holttesthez s láttam, határozottan láttam, hogy az ajkak megremegnek. Egy perccel később kisimultak, s elővillant a fogak gyöngysora. A szívemben a meglepetés viaskodott a mély döbbenettel, mely eddig egyedül uralta lelkemet. Úgy éreztem, látásom elhomályosul, gondolataim elkalandoznak, s csak heves erőfeszítéssel tudtam magam nagy sokára rábírni arra, amit a kötelesség ismét teendőmül kijelölt. Most már némi hevülés is látszott a homlokon, az orcákon és a torkon; érezhető melegség járta át az egész testet; még valami enyhe szívverés is érződött. A nő élt, s én kettőzött energiával láttam neki az élesztés munkájának. Megdörzsöltem és lemostam a halántékát és a kezét, s minden olyasmit elvégeztem, amit a tapasztalatom — és nem kevés orvosi tanulmányom — diktált. Hiába. A szín hirtelen elszállt, a szívverés megszűnt, az ajkak ismét

halotti kifejezést öltöttek, és egy pillanat múlva visszatért a jeges hidegség, az ólomszürke szín, a szívós merevség, a beesett vonások — egy olyan test utálatos tulajdonságai, melynek lakhelye már napok óta a sír. Ismét visszasüllyedtem a Ligeiáról való álmodozásba, amikor (csoda, ha beleborzongok, amint leírom?) ismét halk zokogás ütötte meg fülemet az elefántcsont ágy környékéről. De miért is írjam le minden részletében annak az éjszakának elmondhatatlan borzalmait? Miért húzzam az időt annak elmesélésével, ahogy újra és újra, a hajnali szürkület eljöttéig, megismétlődött az újraéledés iszonyú drámája? Minden egyes szörnyű visszaesés egy még könyörtelenebb és szemmel láthatólag még visszafordíthatatlanabb halálba vezetett. Minden haláltusa olyan volt, mint valami láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem. Minden egyes küzdelem után a holttest emberi megjelenésében valami megfoghatatlan változás állt be. Hadd sietek inkább véget vetni a történetnek. A félelmes éjszaka nagyobb része már eltelt, amikor a halott ismét megmozdult, most élénkebben, mint előzőleg, jóllehet immár egy minden addiginál reménytelenebb széthullás szörnyű állapotából emelkedett ki. Én már rég fölhagytam azzal, hogy közbelépjek vagy akár csak megmozduljak, mereven ültem a heverőn, tehetetlen prédájaként a viharzó érzelmeknek, melyek közül a végletes döbbenet volt talán a legkevésbé ijesztő, a legkevésbé felőrlő. A holttest tehát megmozdult, élénkebben, mint eddig. Az élet színei szokatlan energiával töltődtek fel az arcba, a végtagok elernyedtek; és ha a szemhéjak nem lettek volna szorosan összezárva, a test nem lett volna halotti leplekbe pólyálva és becsavarva, amitől alakja továbbra is temetői halottnak látszott, azt álmodhattam volna, hogy Rowena csakugyan végleg lerázta a Halál béklyóit. S ha ezt a gondolatot nem is tudtam teljesen a magamévá tenni, kétkedésem véget ért, amikor az ágyból kikelve, tántorogva és bizonytalan léptekkel, csukott szemmel, mint aki álmából megzavarodva kel föl, a szemfedőbe csavart valami megindult, és határozott léptekkel, anyagi valójában a szoba közepére lépdelt. Nem remegtem, nem mozdultam, mert az alak külsejét, testtartását, mozgását figyelve kimondhatatlan elképzelések hada vágtatott keresztül agyamon s megbénított — vagy inkább kővé fagyasztott. Nem mozdultam, csak néztem a jelenséget. Gondolataim őrülten kavarogtak, megfékezhetetlen áradatban. Lehet, hogy ez az élő Rowena, aki itt áll előttem? Lehet ez egyáltalán Rowena — a szőke hajú, kék szemű Lady Rowena Trevanion, Tremaine-ből? Miért kételkedem én ebben? A pólya szorosan fogta körül a száját — de miért ne lehetne ez a tremaine-i asszony lélegző szája? Az orcáin ott piroslottak a rózsák, mint élete legszebb delén: Igen, ez bizonyára az élő Rowena arca. Az álla is a gödröcskékkel, mint egészséges korában, miért ne lehetne az övé? De hogyhogy magasabb lett a betegsége alatt? Micsoda megmagyarázhatatlan őrültséget sugallt ez a gondolat! Egyetlen ugrással ott termettem és megérintettem a lábát. Érintésemtől összerezzenve leejtette fejéről a meglazult, undok halotti pólyákat és hirtelen kiomlott a szoba huzatos levegőjébe egy sűrű, gazdag, hosszú, kócos hajzat, mely feketébb volt, mint az éjfél hollószárnyai! S ekkor az előttem álló alak szeme lassan kinyílt. „Íme!”, sikoltottam hangosan. „Nem tévedhetek, nem tévedhetek többé: ezek a hatalmas, ezek a fekete, vad szemek, ezek az én valahai szerelmem szemei! Ez itt a szerelmem, LIGEIA!” (Nádasdy Ádám)

Elizabeth Gaskell (1810—1865)

Az öreg dajka története (1852) Jól tudjátok, kiscsibéim, hogy édesanyátok árva volt és egyetlen gyermek; és bizonyosan azt is tudjátok, hogy a nagyapátok lelkész volt Westmorelandben, ugyanott, ahová való én is vagyok. Iskolás lányka voltam még, amikor egy napon nagyanyátok bejött az iskolánkba, és megkérdezte a tanítónőt, nem akadna-e a tanítványai között olyan, aki alkalmas lenne dadának; engem pedig majd szétvetett a büszkeség, amikor a tanítónő odahívott magához, és azt mondta, ügyes leányka vagyok, aki jól bánik a varrótűvel, és különben is megbízható, becsületes teremtés, a szüleim pedig szegények ugyan, de igen tisztességes emberek. Úgy éreztem, bármit megadnék érte, ha ennél a csinos fiatal hölgynél szolgálhatnék — a hölgy ugyanolyan mélyen elpirult, mint én magam, amikor arról beszélt, hogy rövidesen kisbabája születik, és hogy nekem mi lesz majd a dolgom vele. De úgy látom, a történetemnek ez a része nem érdekel benneteket annyira, mint az, ami majd utána következik, mert gondolom, sejtitek, mi következik utána, úgyhogy inkább rátérek most mindjárt arra. Ott helyben mindjárt fel is fogadtak, és én beköltöztem a lelkészlakba, még mielőtt megszületett volna Miss Rosamond (vagyis hogy az a kisbaba, akiből aztán az édesanyátok lett). Mondhatom, eleinte nem sok dolgot tettem, mert az édesanyja egész álló nap a karjában tartotta, és éjszaka is ott aludt mellette; és engem majd szétvetett a büszkeség, amikor nagy néha mégiscsak rám bízta. Mióta a világ világ, nem volt még egy olyan édes kisbaba, és nem is lesz soha, bár, ami azt illeti, ti is szép kisgyerekek voltatok, de vidámságban és kedvességben egyikőtök sem vehette fel a versenyt édesanyátokkal! A saját édesanyjára ütött, aki született úrhölgy volt, Furnivall lány, Lord Furnivallnak, Northumberland lordjának az unokája. Azt hiszem, egyedüli gyermek volt, és a lord házában növekedett fel, és ott is élt mindaddig, amíg csak hozzá nem ment a nagyapátokhoz, aki egyszerű lelkész volt, egy carlisle-i boltos fia — de a legműveltebb, legfinomabb úriember, akivel csak találkoztam életemben! —, és aki estétől reggelig keményen dolgozott, mert az egyházközsége nagy volt, és a tagjai szétszórtan laktak mindenfelé a westmorelandi dombságon. Amikor anyuskátok, a kis Rosamond kisasszony olyan négy-öt éves lehetett, két hét leforgása alatt elveszítette a szüleit, egyiket a másik után. Ah! Milyen szomorú idők voltak azok! Éppen egy újabb kisbabát vártunk a szépséges kis úrnőmmel, amikor a gazdám egyszer holtfáradtan és átázva tért haza egyik hosszú, lóháton megtett útjáról — belázasodott, és a betegség rövidesen el is vitte. Az úrnőm pedig soha többet nem kapott újra erőre a szörnyű csapás után; még megérte, hogy láthassa és keblére ölelhesse a halva született kisbabáját, aztán ő is kilehelte szegény a lelkét. A halálos ágyán még megkért rá, hogy soha ne hagyjam el Rosamond kisasszonyt, de akár egy szót se szólt volna, akkor sem váltam volna meg az én kis drágámtól soha, de soha — akár a világ végére is

vele mentem volna! Jószerivel még ki sem sírhattuk magunkat, máris beállítottak a végrendelet végrehajtói és a gyámok, hogy mindent elrendezzenek. Egyikük egy bizonyos Lord Furnivall volt, az úrnőm tulajdon édes unokatestvére, a másikuk a gazdám fivére, egy bizonyos Mr. Eastwaite, egy manchesteri kereskedő, bár akkoriban még nem tollasodott meg ennyire, mint mostanában, viszont máris egy csomó éhes szájat kellett etetnie odahaza. Na szóval, máig sem tudom, azok ketten rendezték-e el így a dolgot egymás között, vagy az úrnőm írt egy levelet az unokafivérének a halálos ágyán, de akárhogyan is, végül abban állapodtak meg, hogy nekünk Rosamond kisasszonnyal Northumberlandbe kell mennünk, a Furnivall-birtokra; a mylord szerint az édesanyja kívánsága volt, hogy Rosamond az ő családja körében nőjön fel, de azt mondta, neki sincs kifogása a dolog ellen, mert egy ilyen előkelő háztartásnak, mint az övék, meg se kottyan két további személy. Énnekem ugyan csöppet sem volt ínyemre, hogy így beszéljenek az én kis drágám érkezéséről, aki olyan okos és gyönyörű kis jószág volt, hogy valóságos napsugara lett volna minden háznak, legyen az bármilyen előkelő, de annak azért örültem, hogy a népek a Völgyben szájtátva meredtek rám, amikor meghallották, hogy komorna lesz belőlem a kis úrnő mellett Lord Furnivallnál, a Furnivall-birtokon. Csakhogy tévedtem, amikor azt hittem, hogy együtt fogunk lakni Lord Furnivallékkal. Kiderült, hogy a család már több mint ötven esztendeje elköltözött Furnivall Hallból, és szegény fiatal úrnőm, tudtommal soha még csak nem is járt ott, amit igencsak sajnáltam, mert azt szerettem volna, ha a kis Rosamond gyermekkora is azok között a falak között telik el, ahol az édesanyjáé. Megpróbáltam alaposan kifaggatni a lord komornyikját, amennyire csak mertem, és megtudtam tőle, hogy Furnivall Hall a cumberlandi dombság lábánál áll, és roppant előkelő hely; hogy egy bizonyos Miss Furnivall lakja, a lord dédnagynénikéje, és a lord úgy gondolja, Miss Rosamondnak néhány évig jó helye lesz ottan, és hogy a jelenléte talán elszórakoztatja kissé az öreg nénikét. A lord meghagyta, hogy egy bizonyos napra csomagoljam össze Miss Rosamond holmiját. Szigorú, büszke ember volt — azt mondják, a Furnivall lordok mind ilyenek —, soha nem mondott volna egyetlen árva szóval sem többet a föltétlenül szükségesnél. Az emberek azt beszélték, valaha nagyon szerelmes volt a fiatal úrnőmbe, az úrnőm azonban meg se hallgatta, mert jól tudta, hogy az apja soha nem egyezne bele ebbe a házasságba, és inkább hozzáment Mr. Eastwaite-hez. Hát nem tudom; annyi bizonyos, hogy a lord soha nem házasodott meg. Viszont szemlátomást nem sokat törődött Miss Rosamonddal, márpedig szerintem, ha a megboldogult édesanyja valaha fontos lett volna számára, többet törődött volna vele. A komornyikját elküldte velünk az udvarházba, de meghagyta neki, hogy még aznap este csatlakozzék hozzá Newcastle-ben, úgyhogy, gondoltam, nem marad rá valami sok ideje, hogy összeismertessen bennünket azzal a sok, számunkra teljesen idegen emberrel, mielőtt ő is lerázza magáról a gondunkat, mi pedig ott maradunk, két magányos, fiatal jószág (én se voltam még több tizennyolc évesnél) abban a nagy, régi kastélyban. Mintha tegnap lett volna, ahogy a kocsi elindult velünk Furnivall Hallba! Már kora reggel el kellett hagynunk a mi drága, öreg lelkészlakunkat — mindketten úgy zokogtunk, hogy majd a szívünk szakadt belé, pedig a lord kocsiján vittek bennünket, amivel korábban olyan nagyra voltam! Már jóval elmúlt dél — egy szeptemberi

napon történt ez a dolog —, amikor utoljára álltunk meg lovakat cserélni egy füstös kis városban, teli bányászokkal és vájárokkal. Miss Rosamond elszunnyadt, de Mr. Henry rám parancsolt, hogy ébresszem fel, hadd lássa a parkot és a kastélyt, ahogyan közeledünk feléjük. Sajnáltam felébreszteni az én kis drágámat, de megtettem, mert féltem, hogy Mr. Henry bepanaszol a gazdájának, ha nem engedelmeskedem neki. Rövidesen nyoma sem volt már sehol se városnak, se falunak; nemsokára begördültünk egy hatalmas vadaspark kapuján — nem olyan volt, mint a mi parkjaink itt délen, hanem teli volt sziklákkal, zúgó patakokkal, göcsörtös galagonyabokrokkal és öreg tölgyfákkal, valamennyinek megfakult és hámlott a kérge a vénségtől. Még két mérföldet haladhattunk fölfelé, amikor egy hatalmas, tekintélyes külsejű házat pillantottunk meg; fák állták körül, olyan szorosan, hogy némelyiknek az ága a falhoz csapódott, amikor fújt a szél, és sok ág le is volt törve; szemlátomást senki nem törődött vele, hogy rendet tartson, megnyesse a fákat és megtisztogassa a mohával benőtt kocsiutat. Csak a ház elülső része volt tisztességesen rendben tartva. A nagy, ellipszis alakú felhajtón egyetlen szál gyom sem csúfoskodott, és sem futónövénynek, sem fának nem hagyták, hogy eltakarja a ház hosszú, sokablakos elülső falát, amelyből kétoldalt két szárny nyúlt ki, és mindkét szárny egy-egy oldalsó front vége volt; mert a ház, bár elhagyatott és elhanyagolt volt, még sokkal tágasabbnak és előkelőbbnek bizonyult, mint amire számítottam. Mögötte emelkedett a Dombság, és az aztán csakugyan elég vad és kopár vidék volt, bal felől pedig, mármint ha szemben álltunk a házzal, mint később kiderült, egy kis régimódi virágoskert terült el. A ház nyugati frontjáról nyílt egy ajtó a kertbe, amelyet a sötét, sűrű erdőből hasítottak ki valamelyik régi Lady Furnivall kedvéért; csakhogy a nagy erdei fák ágai újból fölébe nőttek és beárnyékolták, ezért csak igen kevés virág élt meg ott a mi időnkben. Aztán a kocsi megállt velünk a főbejárat előtt, és mi beléptünk az előcsarnokba — valósággal elveszettnek éreztem magam odabenn, olyan ijesztően hatalmas, tágas és magas volt. A mennyezet kellős közepéről csillár lógott, csupa bronzból — tátva maradt a szám, mert ilyesmit még soha életemben nem láttam. Volt aztán egy jókora kandalló a csarnok túlsó végében, akkora, mint egy ház oldala nálunk otthon falun, vaskos tűzikutyák és vasbakok tartották benne a fahasábokat, mellette pedig nehéz, ódivatú pamlagok álltak. A csarnok másik végében, baloldalt, ha a bejárat felől nézte az ember — a nyugati oldalon —, egy falba épített orgonát lehetett látni, akkora volt, hogy elfoglalta jóformán a teljes falat. Ugyanazon az oldalon, az orgona túlfelén, volt egy ajtó, szemközt pedig, a kandalló mindkét oldalán volt egy-egy ajtó, mindkettő a keleti szárnyba vezetett; de azokon az ajtókon én soha nem léptem be, amíg ott laktam a házban, úgyhogy nem tudom megmondani nektek, mi volt mögöttük. A délután a vége felé járt, az előcsarnokban nem égett a tűz, úgyhogy a helyiség sötét és komor volt, de nem is maradtunk ott egy pillanatig sem. Az öreg szolga, aki ajtót nyitott nekünk, meghajolt Mr. Henry felé, aztán a nagy orgona túloldalán lévő ajtóhoz vezetett bennünket, majd azon át kisebb előcsarnokok és átjárók egész során át a nyugati szalon felé igyekeztünk, mert az öreg szolga azt mondta, ott találjuk Miss Furnivallt. Szegény kis Miss Rosamond görcsösen kapaszkodott belém, mintha csak ő is megijedt volna ettől a hatalmas háztól és elveszettnek érezte volna magát benne; ami pedig engem illet, én sem voltam sokkal nyugodtabb nála. A nyugati szalon viszont igen barátságosan festett, itt már vidáman pattogott a tűz, és teli volt jó, kényelmes bútorokkal. Miss Furnivall igen öreg hölgy volt, szerintem

közel járhatott a nyolcvanhoz, de nem tudhatom biztosan. Vézna volt, és hórihorgas, és az arca úgy teli volt szántva finom ráncokkal, mintha tűheggyel karcolták volna össze a bőrét. A tekintete nagyon éber volt; gondolom, azért, hogy a szemével pótolja azt, amit a fülével elmulaszt, mert olyan süket volt, hogy hallókürtöt kellett használnia. Mellette pedig ott ült, és egy jókora gobelinen öltögetett a komornája és társalkodónője, Mrs. Stark — aki csaknem ugyanolyan öreg volt, mint ő. Akkor került a házhoz, mikor még mindketten fiatalok voltak, és ma már inkább a barátnője volt Miss Furnivallnak, mint a szolgája; olyan hidegnek, szürkének és merevnek látszott, akár egy kőszobor, mintha soha életében nem szeretett volna senkit, és nem is törődött volna senkivel; aminthogy, gondolom, csakugyan nem is törődött senki mással, csak az úrnőjével, és mivel az olyan nagyon süket volt, Mrs. Stark majdhogynem úgy bánt vele, mint egy gyermekkel. Mr. Henry átadott egy üzenetet a lordtól, meghajlással búcsút vett mindnyájunktól — és közben figyelmen kívül hagyta az én drága kis Miss Rosamondom feléje nyújtott kezét —, aztán otthagyott bennünket faképnél, mi meg csak álltunk, és tűrtük, hogy a két öreg hölgy alaposan szemügyre vegyen a pápaszemén keresztül. Úgyhogy igencsak megkönnyebbültem, amikor a hölgyek végre csengettek annak az öreg inasnak, aki odavezetett bennünket, és megparancsolták neki, hogy kísérjen minket a szobánkba. Kimentünk a nagy szalonból, keresztülvágtunk egy másik nappalin, aztán fölkapaszkodtunk egy hosszú lépcsőn, végül áthaladtunk egy széles galérián, ami valami könyvtárféle lehetett, mert az egyik oldalát a padlótól a plafonig könyvek borították, a másik felén meg sűrűn követték egymást az ablakok és az íróasztalok — míg végül elértünk a szobánkba, és igazán csöppet sem bántam, amikor megtudtam, hogy éppen a konyha fölött vagyunk; mert kezdtem attól félni, hogy végül még eltévedek ebben a hatalmas, kőből való pusztaságban. Volt ott egy régi gyerekszoba, a kis lordok és ladyk lakhattak benne valaha réges-régen; a szobában vidáman égett a tűz, a teavíz már forrt a tűzhely vaslapján, az asztal már meg volt terítve teához; és ebből a szobából nyílt a gyerekhálószoba, ahol volt egy kis rácsos ágy Miss Rosamondnak, közvetlenül az én ágyam mellett. És az öreg James behívta Dorothyt, a feleségét, hogy üdvözöljön bennünket, és mind a ketten olyan kedvesek és szívélyesek voltak, hogy lassanként kezdtük egészen otthon érezni magunkat Miss Rosamonddal; úgyannyira, hogy mire a teázást befejeztük, Rosamond már ott ült Dorothy térdén, csacsogott neki, és olyan gyorsan pergett a kis nyelve, hogy csak no! Rövidesen kiderült, hogy Dorothy is Westmorelandbe való, és ez, mondhatni, valamiféle kapcsolatot teremtett kettőnk között, és állíthatom, hogy még éltemben nem találkoztam kedvesebb emberekkel, mint az öreg James és a felesége. James jóformán teljes életében a lord családjánál szolgált, és őszerinte nem volt még egy olyan előkelő család az egész Földkerekségen. Egy kicsit le is nézte a feleségét, mert az, mielőtt elvette, falusi parasztkunyhónál előkelőbb házat nem látott még belülről. De azért nagyon szerette a feleségét, és erre meg is volt minden oka. Más személyzet nem is volt a háznál rajtuk kívül, mindössze egyetlen mindeneslány, ővele végeztették a durva munkát. Agnesnek hívták; ez az Agnes és én, aztán James és Dorothy, no meg persze Miss Furnivall és Mrs. Stark: belőlünk állt a háznép, de persze az én drága kis Miss Rosamondomról se feledkezzünk meg! Sokszor eltöprengtem rajta, vajon mihez kezdhettek magukkal ezek az emberek itt, azelőtt, hogy az én kis drágám megérkezett volna, mert most, hogy itt volt, olyan nagy felhajtást

csaptak körülötte, hogy csak na! Ebben a tekintetben csöppet sem különbözött egymástól a konyha és a szalon. Még a merev, szomorú Miss Furnivall és a dermesztő Mrs. Stark is elégedettnek látszott, amikor az én kis rózsaszálam ott röpdösött a szalonban, mint egy kismadár, vidáman szaladgált ide-oda, és közben egyfolytában boldogan csacsogott, be nem állt volna a kis szája. Lefogadom, nem egyszer facsarodott el a szívük, amikor az én drágám kiszaladt a konyhába, bár sokkal büszkébbek voltak annál, hogy megkérjék, maradjon velük, és egy kissé csodálkoztak is rajta, hogy Dorothyék társaságát részesíti előnyben az övékkel szemben; bár, mint Mrs. Stark megjegyezte, ezen nincs mit csodálkozni, ha meggondoljuk, miféle családból jött az apja. A hatalmas, régi ház csodálatos kalandot jelentett a kicsi számára. Állandóan ott jártam a sarkában, miközben felfedezte az épület minden zegét-zugát, persze a keleti szárnyat kivéve, mert azt örökké zárva tartották, és nekünk meg sem fordult a fejünkben, hogy oda bemenjünk. De a nyugati és az északi szárnyban is rengeteg barátságos szoba volt, tele olyan dolgokkal, amelyek a mi számunkra mind újdonságot jelentettek, bár a világban járatosabb emberek számára valószínűleg megszokott dolgok voltak. A fák hosszú, szélfútta ágai elsötétítették az ablakokat, és a borostyán is benőtte az ablaküveget; de ott a zöld félhomályban is láttuk azért a régi, kínai kancsókat, a faragott elefántcsont dobozokat és a nagy, vaskos könyveket, na meg mindenekfölött a régi képeket! Emlékszem, a kicsi drágám egyszer rávette Dorothyt, hogy kísérjen el bennünket, és mondja el sorjában az összes képről, hogy kit ábrázol — mivelhogy arckép volt valamennyi, és tudni lehetett, hogy a lord családjának tagjait örökítik meg, bár Dorothy nem tudta mindegyikről név szerint megmondani, hogy kicsoda. Már végigmentünk a szobák többségén, amikor megérkeztünk a régi nagy fogadószobába, amely az előcsarnok fölött volt, és ott megpillantottuk Miss Furnivall arcképét. Ki hitte volna, micsoda egy szépség volt az öreg hölgy a maga idejében! — de milyen makacs, gőgös arccal nézett maga elé, mennyi megvetést lehetett kiolvasni azokból a szép szemekből! A szemöldökét kissé fölhúzta, mintha csodálkozna, honnan veszi valaki a bátorságot, hogy őt megbámulja, és lebiggyesztett szájjal nézett vissza ránk, ahogy ott álltunk és csodáltuk. Na és a ruhája! — hát ahhoz foghatót még soha életemben nem láttam; de úgy látszik, ez volt a divat Miss Furnevall fiatalkorában; a kalapja valami puha, fehér anyagból készült, talán hódprémből, és egy kissé behúzta a homlokába; a kalap egyik oldalán gyönyörű tollbokréta lengedezett, a ruhája kék szaténból volt, elöl olyan mélyen kivágva, hogy kilátszott a tűzdelt, fehér mellkendője. — Hát még ilyet! — mondtam, amikor már kibámészkodtam magamat. — Úgy van, ahogy mondják, minden múlandó ezen a földön! Ki hinné, aki ma látja, hogy Miss Furnivall ilyen káprázatos szépség volt a maga idejében! — Hát igen — felelte Dorothy. — Bizony az idő mindnyájunkon rajta hagyja a keze nyomát. De ha igaz, amit a gazdám apja szokott mondogatni, Miss Furnivall, az idősebbik nővér, még sokkal csinosabb volt, mint Miss Grace. Az ő képe is itt van valahol, de ha megmutatom nektek, senkinek nem szabad elárulnotok, hogy láttátok, még Jamesnek sem. Mit gondolsz, ez a kis hölgy itt tud titkot tartani? — kérdezte. Hát, ebben nem voltam biztos, mert olyan kis bátor, nyílt természetű gyerek volt az én drágám, hogy ami a szívén, az a száján, úgyhogy inkább rávettem, hogy bújócskázzunk, és amikor elbújt, segítettem Dorothynak megfordítani egy jó nagy képet, amelyiket arccal a falnak támasztottak, nem

lógatták föl a falra, mint a többit. Mondhatom, a nővére csakugyan lefőzte Miss Grace-t, ami a szépségét illeti, és azt hiszem, ami a gőgöt és a megvetést illeti, abban is ő vitte el a pálmát, bár ezen a téren nehéz lett volna választani közöttük. Akár egy óra hosszat is elnézegettem volna, de Dorothy, úgy láttam, attól tartott, baja lehet belőle, hogy megmutatta nekünk, úgyhogy gyorsan visszatámasztotta a falnak, aztán rám szólt, hogy szaladjak, és keressem meg Miss Rosamondot, mert vannak ebben a házban veszedelmes helyek, és nem szeretné, ha a gyermek odatévedne valamelyikre. Bátor, vidám természetű lányka voltam akkoriban, és nem sokat törődtem vele, miket hord össze az öregasszony, mert én is ugyanúgy szerettem bújócskázni, mint bármelyik gyerek a faluban; de azért elszaladtam, hogy megkeressem az én kicsikémet. Ahogy beköszöntött a tél, és a napok egyre rövidebbek lettek, néha szinte bizonyos voltam benne, hogy olyasféle zajt hallok, mintha valaki játszana a nagy orgonán az előcsarnokban. Nem minden este hallottam, de annyi bizonyos, hogy nagyon gyakran, rendszerint olyankor, amikor már lefektettem Miss Rosamondot, ott ültem az ágya mellett, és moccanni se mertem, nehogy felébresszem. Olyankor hallottam a távolban mennydörögni, áradni az orgonamuzsikát. Az első éjszaka, amikor lementem a konyhába vacsorázni, megkérdeztem Dorothyt, ki játszik az orgonán, de James ingerülten rám szólt, ne legyek már olyan buta liba, hogy nem tudom megkülönböztetni a szél zúgását a fák között az orgonamuzsikától; ám láttam, hogy Dorothy milyen ijedt pillantást vet rá, Bessy pedig, a konyhalány, halkan mormolt valamit, és egészen elsápadt. Láttam, hogy nincs ínyükre, amit kérdeztem, úgyhogy egyelőre nem is bolygattam a dolgot, gondoltam, megvárom, amíg négyszemközt maradunk Dorothyval, mert tudtam, hogy akkor sok mindent ki tudok szedni belőle. Így aztán másnap megvártam, amíg kettesben maradunk, és akkor megpróbáltam rávenni, árulja el, kicsoda játszott az orgonán; mert akárki akármit mondott, tudtam én, hogy orgonaszót hallottam, és nem a szelet, bár James előtt jobbnak láttam befogni a számat. De Dorothy már jól megtanulhatta a leckét, gondolom, mert egyetlen árva szót sem tudtam kiszedni belőle. Úgyhogy megpróbálkoztam Bessyvel, bár különben ritkán ereszkedtem le hozzá, mert hát én egy szinten álltam Jamesszel és Dorothyval, Bessy pedig, mondhatni, az ő szolgálójuk volt. Bessy aztán a lelkemre kötötte, hogy soha, de soha egyetlen szót se mondjak el senkinek abból, amit most tőle hallok, de ha mégis beszélnék róla, a világért se áruljam el, hogy kitől hallottam; ám az a hang csakugyan nagyon furcsa, és ő is sokszor hallotta már, legfőképpen téli éjszakákon, amikor hóvihar készült; és az emberek azt is beszélik, hogy olyankor az öreg lord játszik a nagy orgonán az előcsarnokban, ahogy életében is szokta volt, de hogy kicsoda ez az öreg lord, és hogy miért játszik az orgonán egyáltalában, és miért legfőképpen viharos téli estéken, azt nem tudta vagy nem akarta megmondani. No jó! Mondtam már nektek, hogy bátor lány voltam, nem ijedtem meg a saját árnyékomtól, és arra gondoltam, nekem bizony tetszik, ahogy az a fenséges muzsika végighömpölyög a házon, bárki játsszék is az orgonán; mert most már olyan hangos volt az a zene, hogy elnyomta az erős szél zúgását, és úgy kesergett és ujjongott, mintha eleven lélek lett volna, aztán olyan lágyan és halkan kezdett szólni, mint a szellő suttogása, csakhogy azért mégiscsak muzsika volt az, megvolt a dallama neki, úgyhogy nevetséges olyasmit állítani, hogy a szél lett volna. Eleinte azt gondoltam, talán Miss Furnivall játszik az orgonán, csak épp Bessy nem tud róla; de egyik nap, amikor

egyedül voltam az előcsarnokban, kinyitottam az orgonát és belenéztem — jól megnéztem minden oldaláról, ahogy egyszer a crosthwaite-i templom orgonáját, és láttam, hogy belül teljesen össze van törve, bár kívülről remek, szép, hibátlan hangszernek látszott; és akkor, bár fényes dél volt, egy kicsit libabőrös lettem a rémülettől, úgyhogy gyorsan be is csuktam az orgonát, és elszaladtam a világos, barátságos gyerekszobába; és ettől fogva, akárcsak James és Dorothy, én sem szerettem többet hallani azt a hangot. Eközben Miss Rosamond mind jobban és jobban megkedveltette magát mindenkivel. Az öreg hölgyek szerették, ha velük ebédel — korán szoktak volt ebédelni —, és ilyenkor James állt Miss Furnivall széke mögött, én pedig Miss Rosamondé mögött, roppant előkelően; és aztán ebéd után a kis drágám ott játszadozott a nagy szalon sarkában, olyan csöndesen, mint egy egérke, miközben Miss Furnivall aludt, és én is megebédeltem a konyhán. De azért mindig nagyon örült az én kicsikém, amikor utána feljöhetett hozzám a gyerekszobába; azt mondta, azért, mert Miss Furnivall mindig olyan szomorú, Mrs. Stark pedig olyan unalmas; mi ketten azonban mindig vígan voltunk, és lassacskán úgy megszoktam azt a furcsa, hömpölygő muzsikát, hogy nem is törődtem többet vele, hiszen nem ártott az senkinek, még ha nem is tudtuk, hogy honnét jön. Azon a télen rettentő hideg volt. Október közepén már fagyni kezdett, és a fagy sok-sok héten át nem akart enyhülni. Emlékszem, egyik nap Miss Furnivall fölemelte súlyos, szomorú pillantását, és azt mondta Mrs. Starknak furcsa, jelentőségteles hangon: — Attól félek, rettenetes telünk lesz. De Mrs. Stark úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és nagyon hangosan beszélni kezdett valami másról. Én és a kis úrnőm azonban ügyet sem vetettünk a fagyra — mi aztán nem! Amíg szép, száraz idő volt, mindennap fölkapaszkodtunk a ház mögött a meredek domboldalakon, fel a Dombvidékre — meg kell hagyni, elég komor és puszta vidék volt —, és ott versenyt futottunk a friss, csípős levegőn; egyszer pedig lefelé jövet felfedeztünk egy új ösvényt, amely ott haladt el a két vénséges vén, göcsörtös magyalbokor mellett, amelyek ott nőttek félúton a ház keleti oldalánál. De a napok egyre rövidebbek és rövidebbek lettek, és az öreg lord, mármint ha csakugyan ő volt az, egyre vadabb és viharosabb dallamokat játszott a nagy orgonán. Egy vasárnap délután — valamikor november vége tájt lehetett — megkértem Dorothyt, hogy vigyázzon a kis kisasszonykámra, amikor majd Miss Furnivall felébred délutáni szendergéséből, és a kicsi lejön a szalonból; mert olyan hideg volt, hogy nem akartam a kislányt magammal vinni a templomba, márpedig én el akartam menni. És Dorothy boldogan megígérte, hiszen ő is annyira odavolt az én kis drágámért, hogy úgy tűnt, minden rendben lesz; mi pedig Bessyvel fürgén nekivágtunk az útnak, bár az ég súlyosan, feketén függött a fehér föld fölött, mintha az éjszaka nem múlt volna el egészen, és bár szél sem rezdült, a levegő metszően hideg volt. — Havazni fog — vélekedett Bessy. És csakugyan, még odabenn voltunk a templomban, mikor eleredt a hó, nagy pelyhekben esett, olyan sűrűn, hogy csaknem elsötétítette az ablakokat. Mire kijöttünk a templomból, elállt a havazás, de a földet vastagon borította a puha hó, mélyen belesüppedt a lábunk, ahogy baktattunk hazafelé. Mielőtt beértünk volna a kastélyba, fölkelt a Hold, és azt hiszem, most világosabb volt — már hogyne lett volna, mikor az a rengeteg, fehér hó csak úgy ragyogott a holdfényben! —, mint amikor elindultunk a templomba, két és három óra között. Még nem is

mondtam nektek, hogy Miss Furnivall és Mrs. Stark egyáltalán nem jártak templomba; együtt olvasgatták az imádságos könyvüket a maguk csöndes, komor módján, és úgy láttam, igen hosszúnak találják a vasárnapokat, mert olyankor nem foglalhatják el magukat a gobelinhímzéssel. Így hát, amikor lementem Dorothyhoz a konyhába Miss Rosamondért, hogy fölvigyem magammal a gyerekszobába, meg sem lepődtem, amikor az öregasszony közölte, hogy a hölgyek ott tartották maguknál a gyermeket, és egész délután le se jött a konyhába — merthogy én meghagytam neki, hogy menjen le Dorothyhoz, ha már belefáradt, hogy illedelmesen viselkedjék odafönn a szalonban. Levetettem hát a kabátomat, és elindultam, hogy megkeressem, és elvigyem vacsorázni a gyerekszobába. De amikor beléptem a szalonba, nem láttam ott senkit, csak a két öreg hölgyet; némán, mozdulatlanul ültek, olykor-olykor odavetettek egy-egy szót a másiknak, de nem úgy festettek, mintha odáig egy olyan eszes, vidám kis jószág társaságában múlatták volna az időt, mint az én kis Miss Rosamondom. Ám még mindig azt hittem, hogy csak bújócskázik velem; szokása volt ugyanis, hogy időnként, merő csintalanságból, rábeszélte a két öreg hölgyet, tegyenek úgy, mintha nem is sejtenék, hogy ott van a közelben; így hát elindultam lábujjhegyen a szalonban, hol egy pamlag alá, hol egy szék mögé kukkantottam be, és igyekeztem úgy tenni, mintha szörnyen meg lennék rémülve, hogy nem találom. — Mi a baj, Hester? — kérdezte Mrs. Stark élesen. Nem tudom, Miss Furnivall is észrevette-e, hogy ott vagyok, mert — ahogyan már mondtam nektek —, az öreg hölgy süket volt, mint az ágyú, és csak ült mozdulatlanul, és reménytelen arccal, szórakozottan bámult a tűzbe. — Az én kis Rózsaszálamat keresem — feleltem, mert még mindig azt hittem, hogy a gyerek ott van valahol a közelemben, csak én nem látom. — Miss Rosamond nincs itt — közölte Mrs. Stark. — Lement a konyhába Dorothyhoz, már több mint egy órája. Azzal elfordította a fejét és megint a tűzbe bámult. Ezt hallva elszorult a szívem, és szemrehányást tettem magamnak, miért is bíztam másra az én kis drágámat. Visszamentem Dorothyhoz, és elmondtam neki is, amit közölt velem Mrs. Stark. Jamesnek kimenője volt aznap, de mi Dorothyval és Bessyvel felkaptunk egy-egy gyertyát, és először is felmentünk a gyerekszobába, utána pedig bejártuk az egész hatalmas házat, miközben egyfolytában Miss Rosamondot szólongattuk, és kérleltük, hogy bújjon elő, ne rémítsen minket halálra. De nem jött semmi válasz. — Ó! — mondtam végül. — Nem lehet, hogy valahogy bejutott a keleti szárnyba és ott elbújt? De Dorthy azt felelte, hogy ez lehetetlenség; a keleti szárnyban még ő maga sem járt, az ajtókat állandóan zárva tartják, és úgy tudja, a kulcsok lord Furnivall intézőjénél vannak; akárhogyan is, se ő, se James nem látták őket még soha; úgyhogy azt mondtam, visszamegyek, és még egyszer körülnézek, hátha mégiscsak a szalonban bújt el valahol, csak az öreg hölgyek nem vették észre; ha csakugyan ott találom, mondtam, akkor alaposan el fogom fenekelni, amiért így ránk ijesztett — de persze valójában eszem ágában sem volt bántani. No szóval, visszamentem a nyugati szalonba, szóltam Mrs. Starknak, hogy sehol sem találjuk a gyermeket, és engedélyt kértem, hogy benézhessek minden bútordarab mögé, mert arra gondoltam, talán elaludt valamelyik meleg, rejtett zugban; de nem! Mindenfelé kerestük — még Miss Furnivall is fölkelt a székéből, és ő is keresni kezdte, miközben egész testében remegett —, de a gyermek nem

volt sehol; aztán újra nekiindultunk, mindenki, aki csak a házban volt, és benéztünk minden olyan helyre, ahol egyszer már kutattuk, de most sem találtuk. Miss Furnivall annyira remegett és reszketett, hogy Mrs. Stark gyorsan visszavitte a meleg szalonba, de előbb még megígértették velem, hogy azonnal beviszem hozzájuk Rosamondot, amint megtaláltuk. De jaj! Már kezdtem azt hinni, soha nem is fogjuk megtalálni, amikor eszembe jutott, hogy talán körül kellene nézni a nagy elülső udvarban is, amelyet most már vastagon borított a hó. Az emeleti ablakból néztem le, de olyan tisztán sütött a Hold, hogy világosan láttam az apró lábnyomokat; az előcsarnok ajtajától indultak, aztán eltűntek a keleti szárny sarka mögött. Nem is tudom, hogyan jutottam le a földszintre, csak arra emlékszem, hogy addig rángattam a nagy, merev bejárati ajtót, míg ki nem nyílt, aztán a szoknyámat a fejemre borítottam köpönyegnek, és kirohantam. Megkerültem a keleti szárny sarkát, ahol az épület fekete árnyékot vetett a hóra, de amikor újra kiléptem a holdvilágra, megint ott voltak azok a parányi lábnyomok, és elfelé haladtak a háztól — a Dombság felé. Rettentő hideg volt; olyan hideg, hogy a levegő kis híján lemarta a bőrt a képemről, ahogy rohantam; de csak futottam tovább, és potyogott a könnyem, mert arra gondoltam, hogy mennyire fázhat szegény kicsi drágám, és hogy halálra lehet rémülve. Már láttam a két magyalbokrot, amikor egy pásztort pillantottam meg; lefelé jött a dombról, és hozott valamit a karjában, a juhászköpenyébe takargatva. Rám kiáltott, azt kérdezte, nem veszítettem-e el egy kicsi lányt, és mert én a sírástól nem bírtam megszólalni, elindult felém, és én végre megpillantottam az én kis virágszálamat, amint mozdulatlanul, fehéren és mereven feküdt a pásztor karjában, mintha már nem is élne. A pásztor elmondta, hogy odafenn járt a dombok között, hogy összeterelje a nyáját, mielőtt még beáll az éjszakai fagy, és ott, az egyik magyalbokor alatt — a két fekete magyalbokor jól látszott mindenfelől, mert semmilyen más cserje nem nőtt a domboldalon —, ott találta az én kis úrnőmet — az én báránykámat! — királynőmet! — az én drágaságomat! — mereven és hidegen, abba a mély, borzalmas álomba merülve, amelyet a fagy bocsát áldozataira. És ó, hogy sírtam az örömtől, amikor végre megint a karjaimba szoríthattam az én drágámat, mert dehogyis hagytam én, hogy a pásztor vigye tovább! Nem, hanem a karomba kaptam, köpenyestül-mindenestül, és odaszorítottam a meleg nyakamhoz és szívemhez, és éreztem, ahogy az élet lassan újra visszalopózik finom kis tagjaiba. De még mindig nem volt magánál, amikor beértünk a kastélyba, és én még mindig nem bírtam megszólalni. A konyha ajtaján át mentünk be. — Gyorsan, az ágymelegítőt! — kiáltottam, aztán fölvittem az én drágámat az emeletre, és vetkőztetni kezdtem a gyerekszoba tüzénél, mert Bessy szerencsére nem hagyta, hogy kialudjon, míg odavoltam. Mindenféle kedveskedő és tréfás neveken szólongattam az én báránykámat, ami csak eszembe jutott — bár közben a szememet elhomályosították a könnyek; és ó!, végül kinyitotta azt a nagy kék szemét. Akkor gyorsan bedugtam a meleg ágyába, és leküldtem Dorothyt, szóljon Miss Furnivallnak, hogy minden rendben van; én pedig elhatároztam, hogy egész éjszaka el se mozdulok az én drágaságom mellől. Amint letette a párnára a szép kis fejét, már el is szenderedett, én pedig ott ültem mellette és vigyáztam az álmát, míg csak meg nem virradt; akkor fölébredt, vidáman és makkegészségesen — legalábbis eleinte úgy gondoltam —, és drágáim, ma már megint úgy gondolom. Elmondta, hogy le akart menni Dorothyhoz, mert mind a két öreg hölgy elaludt, és rettentően unta magát a szalonban; amikor átvágott a nyugati

folyosón, látta a a magas ablakon keresztül, hogy eleredt a hó — és csak hullik és hullik puhán és egyfolytában —, ő pedig szerette volna látni, milyen szép fehéren borítja a földet, úgyhogy a nagy előcsarnok felé került, odament az ablakhoz, és csakugyan látta is, ahogy a hó puhán és ragyogó fehéren belepi a felhajtót; de ahogy ott állt, egy kislányt pillantott meg, még annyi idős se lehetett, mint ő; „nagyon szép kislány volt ám”, mondta az én drágám, „és ez a kislány intett nekem, hívott, hogy menjek ki hozzá, és ó, olyan szép kislány volt, és olyan kedves, hogy nem tehettem mást, muszáj volt kimennem hozzá”! És akkor ez a másik kislány kézen fogta, és ketten elindultak, hogy megkerüljék a ház keleti sarkát. — Tudod, ugye, hogy most rossz kislány vagy, és nem mondasz igazat! — szóltam rá megrovóan. — Mit szólna hozzá a te jó anyuskád odafenn az égben, aki soha életében ki nem ejtett hamis szót a száján, ha hallaná, hogy az ő kis Rosamondja… de hiszen hallja is, biztos vagyok benne!… mindenféle kitalált történetekkel traktálja az ő Hesterét? — De Hester! — zokogta az én kicsikém. — Én nem találtam ki semmit! Tényleg így történt! — Velem ilyet ne is próbálj elhitetni! — mondtam nagyon szigorúan. — Követtem a lábnyomaidat a hóban, és nem volt ott másik lábnyom, csak a tiéd! Ha lett volna ott egy másik kislány is, akivel kézen fogva mentél fel a dombra, nem gondolod, hogy akkor az ő lába nyoma is ott lett volna a tiéd mellett? — Nem tehetek róla, édes, drága Hester —mondta sírva —, ha nem voltak ott! A lábára nem is néztem, de a kezemet erősen fogta a kis kezével, és az nagyon, nagyon hideg volt. Az ösvényen vezetett fel a dombra, egészen a magyalbokrokig, és ott egy hölgyet láttam, aki sírt és zokogott; de amikor engem megpillantott, abbahagyta a sírást, nagyon gőgösen és fennhéjázóan rám mosolygott, a térdére ültetett, és altatódalt dúdolt nekem… és ez minden, amire emlékszem, Hester… és ez a színtiszta igazság, és ezt az anyuskám is tudja! — mondta sírva. Arra jutottam, a kicsi talán lázas lehet, és úgy tettem, mintha hinnék neki, amikor újra meg újra elmondta a történetét; újra meg újra, és mindig szóról szóra ugyanúgy. Végül Dorothy bekopogtatott Miss Rosamond reggelijével, és azt mondta, az öreg hölgyek lenn vannak az ebédlőben, és beszélni szeretnének velem. Előző este mindketten bekukkantottak a gyerekhálószobába, de csak akkor, amikor Miss Rosamond már elaludt; úgyhogy mindössze egy pillantást vetettek rá, és tőlem nem kérdeztek semmit. — Most megkapom a magamét — gondoltam, amikor végigmentem az északi galérián. — Hát pedig — gondoltam aztán, és igyekeztem összeszedni a bátorságomat —, én őrájuk bíztam a gyermeket, amikor elmentem; úgyhogy csak magukat hibáztathatják, ha nem figyeltek rá, és engedték, hogy észrevétlenül kilopózzék a házból! Így hát bátran eléjük álltam, és elmondtam nekik, mi történt. Végig Miss Furnivallhoz beszéltem, belekiabáltam egyenest a fülébe, de amikor odáig értem a történetben, hogy felbukkant az a másik kicsi lány a hóban, kicsalogatta az én Rosamondomat, aztán felcsalta magával ahhoz a gyönyörű hölgyhöz a magyalbokor alá, Miss Furnivall hirtelen égnek emelte a karját — azt az öreg, aszott karját —, és hangosan felkiáltott: — Ó, Istenem, bocsáss meg! Irgalmazz nekem! Mrs. Stark azonnal mellette termett és átkarolta; elég durván, legalábbis én úgy gondoltam, de Miss Furnivall olyan állapotban volt, hogy ügyet sem vetett Mrs. Starkra, hanem felém fordult, és zaklatott, mégis tiszteletet

parancsoló, figyelmeztető hangon így szólt hozzám: — Hester! Ne engedd a közelébe azt a gyermeket! A halálába fogja csalogatni! Az a gonosz, gonosz gyermek! Mondd meg Rosamondnak, hogy az egy nagyon rossz, gonosz gyermek! — Aztán Mrs. Stark gyorsan kitessékelt a szobából; nem mintha én magam maradni akartam volna. Még hallottam, hogy Miss Furnivall egyre kiáltozik: — Ó, könyörülj rajtam, Uram! Hát soha nem fogsz megbocsátani? Olyan hosszú ideje történt… Ettől kezdve örökös aggodalom volt az életem. El nem mozdultam volna Miss Rosamond mellől egyetlen percre sem, mert attól féltem, ha nem tartom rajta a szemem, megint kiszökik a házból és elindul a képzelete után; annál is inkább, mert azt hittem, sikerült rájönnöm, mi a magyarázata Miss Furnivall sok furcsaságának; az, hogy őrült — és nagyon féltem, hogy az én drágaságomra is ilyen sors vár (az ilyesmi, tudjátok, öröklődik a családban). És mindeközben az a szörnyű fagy egy pillanatra sem enyhült, olykor éjszaka, amikor a vihar még erősebben tombolt, mint máskor, két széllökés között vagy a szél zúgásán keresztül hallottuk, ahogy az öreg lord játszik a nagy orgonán. De énfelőlem aztán orgonálhatott, én azért mindig Miss Rosamond sarkában voltam, bármerre járt is; mert annyira szerettem az én szépséges és gyámoltalan kis árvámat, hogy a szeretetem erősebb volt, mint a félelmem attól a lenyűgöző, rémületes muzsikától. Ráadásul ugyan ki gondoskodhatott volna róla, ha én nem, hogy az én drágám mindig olyan vidám és játékos kedvében legyen, ahogy az egy ilyen kicsi gyerekhez illik? Így hát együtt játszadoztunk, együtt kóboroltunk mindenfelé; mert egy pillanatra sem mertem újra szem elől téveszteni abban a nagy házban, a rengeteg szobájával. És így történt, hogy egyik délután, néhány nappal karácsony előtt együtt játszottunk a nagy biliárdasztalnál az előcsarnokban (nem mintha tudtuk volna, hogyan kell biliárdozni igazából, de Miss Rosamond szerette ide-oda gurítani azokat a sima elefántcsont golyókat a szép kis kezével, én pedig szerettem mindent, amit ő szeretett), és közben észre se vettük, hogy odabenn a házban lassan ránk sötétedett, bár odakinn, a szabad ég alatt még elég világos volt, és már éppen arra gondoltam, hogy visszaviszem a kicsit a gyerekszobába, amikor hirtelen felkiáltott: — Nézd csak, Hester! Odanézz! Ott van az én szegény kislánykám, akiről beszéltem neked, kinn a hóban! A hosszú, keskeny ablak felé fordultam, és csakugyan, egy kislány állt odakinn — még kisebb, mint az én kis Rosamondom, olyan könnyű ruhácskában, amiben nem lett volna szabad kiengedni a szabadba egy ilyen fagyos éjszakán! —, és sírva verte az öklével az ablaktáblát, mintha be akarna jönni. Az üvegen át úgy látszott, mintha jajgatna és zokogna, míg csak Miss Rosamond nem bírta tovább, és megiramodott az ajtó felé, hogy kinyissa — ekkor azonban hirtelen megszólalt a öreg orgona, egészen a közelünkben, és olyan hangosan mennydörgött, hogy kis híján reszketni kezdtem; annál is inkább, mert hirtelen rájöttem, hogy hiába borult halotti csönd a fagyos, havas tájra, mindaddig egyetlen árva hangot sem hallottam, hiába püfölte a fantomgyermek parányi ökle teljes erejéből az ablakot; és bár láttam, hogy jajgat és kiáltozik, hallani nem hallottam egyetlen nyikkanást sem. Meg nem tudnám mondani, vajon mindez egyetlen pillanat alatt jutott-e az eszembe, mert a mennydörgő orgonahang hallatára valósággal elkábultam a rémülettől; csak annyit tudok, hogy tüstént Miss Rosamond után iramodtam, elkaptam, mielőtt még kinyithatta volna az ajtót,

magamhoz szorítottam, és hiába sikoltozott és rúgkapált, lecipeltem a nagy, világos konyhába, ahol Dorothy meg Agnes éppen a karácsonyi süteménnyel foglalatoskodtak. — Mi baja az édes kicsikének? — kiáltotta Dorothy, amikor becipeltem Miss Rosamondot. A gyermek úgy zokogott, mintha a szíve akarna megszakadni. — Hester nem engedte kinyitni az ajtót, hogy a kislánykám bejöhessen, és most meg fog halni, mert odakinn kell töltenie az éjszakát a dombon! Rossz, gonosz Hester! — mondta, és arcul ütött; de felőlem üthetett volna kétszer olyan erősen is, mert Dorothy olyan halálra vált arccal nézett ránk, hogy a láttára nekem is megfagyott az ereimben a vér. — Gyorsan, csukd be a konyhaajtót, és reteszeld jól be! — parancsolt rá Dorothy Agnesre. Többet nem is mondott, hanem a markomba nyomott egy csomó mazsolát és mandulát, hogy próbáljam vele lecsendesíteni Miss Rosamondot; ám az csak tovább zokogott, azt hajtogatta, hogy az a kislány odakinn rekedt a hóban, és hozzá se nyúlt a sok finomsághoz. Hálát adtam Istennek, amikor végre álomba sírta magát az ágyában. Akkor lelopóztam a konyhába, és közöltem Dorothyval, hogy döntöttem. Elviszem innét az én kis drágámat apám házába, Aplethwaite-be; ott, ha szerényen is, de legalább nyugodtan élhetünk. Már az öreg lord orgonálásától is kilelt a hideg, de most, hogy a saját szememmel láttam azt a kis nyöszörgő gyermeket, úgy felcicomázva, ahogy egyetlen környékbeli gyereket se öltöztetnek, amint az öklével veri az ablakot, hogy eresszük be, egyetlen árva hang nélkül, és láttam a jobb vállán azt a sötét sebhelyet, és hogy Miss Rosamond felismerte, hogy ez volt az a fantom, amelyik kis híján a halálba csalogatta (mint ahogyan azt Dorothy is jól tudja); hát én ezt egyszerűen nem bírom tovább. Láttam, hogy Dorothy többször is elsápad és elvörösödik, amíg beszélek. Amikor befejeztem, azt mondta, nem hinné, hogy csak úgy magammal vihetném Miss Rosamondot, mivelhogy ő a lord gyámleánya, és nekem semmiféle törvényes jogom nincsen hozzá. Azt kérdezte, csakugyan el tudnám-e hagyni a gyereket, akit annyira szeretek, holmi hangok és káprázatok miatt, amelyek nem árthatnak nekem; ha ők meg tudták szokni, márpedig meg kellett szokniuk, nyilván én is meg tudom. Én egészen kihevültem, és csak úgy remegtem az indulattól; azt feleltem neki, ő könnyen beszél, mert ő tudja, mit jelentenek ezek a hangok és jelenések, és hogy talán azt is tudja, hogy mindennek mi köze van a kísértetgyermekhez, illetve ahhoz, aki volt még életében. És addig ingereltem ezekkel a beszédekkel, míg csak el nem mondott nekem mindent, amit tudott; és akkor azt kívántam, bárcsak ne mondott volna semmit, mert ettől kezdve csak még jobban féltem. Azt mondta, valami öreg szomszédoktól hallotta a történetet, akik még éltek akkor, amikor ő hozzáment Jameshez, és idekerült; akkoriban a falubeliek még néha feljöttek a kastélyba, akkor még nem volt ilyen rossz híre az egész környéken — tehát ezektől az öregektől hallotta a történetet, ami vagy igaz, vagy nem. Az öreg lord az apja volt Miss Furnivallnak — vagy Miss Grace-nek, ahogyan Dorothy nevezte, mert Miss Maude volt az idősebb, és a Miss Furnivall név őt illette. Az öreg lord, azt mondják, olyan gőgös volt, mint maga az ördög, és a lányai is éppen olyanok voltak, mint ő. Egyetlen kérő sem volt elég jó nekik, pedig igen sok kérőjük akadt, mert híres szépségek voltak a maguk idejében, amint azt láthattam is a nagy fogadószobában

függő arcképeken. De hát igaz a mondás: „Aki fenn hordja az orrát, nagyot bukik!”; és csakugyan, a két gőgös szépség is így járt, mert mindketten ugyanabba az emberbe lettek szerelmesek, aki ráadásul nem is volt több, csak egy külországból érkezett muzsikus, kit az apjuk hívott a kastélyba Londonból, hogy együtt muzsikáljanak. Mivel a büszkesége után mindjárt a zene volt a legkedvesebb az öreg lord szívének az egész világon. Tudott az játszani csaknem mindenfajta hangszeren, ami létezik a földkerekségen; ámde fura módon a zene egyáltalán nem lágyította meg a lelkét, hanem indulatos és konok vénember maradt, és az emberek azt beszélték, összetörte szegény felesége szívét a kegyetlenségével. A zenéért viszont bolondult, és nem volt az a pénz, amit meg ne adott volna érte. Így hát magához édesgette ezt a muzsikust, aki, azt mondják, olyan szépen játszott, hogy még a madarak is abbahagyták a csiripelést a fákon, hogy őt hallgassák. És végül az öreg lordot annyira megbabonázta ez az idegen országból jött úriember, hogy addig nem nyughatott, míg rá nem vette, hogy jöjjön le hozzá minden évben; ezt a nagy orgonát is ő hozta Hollandiából, és ő állíttatta fel az előcsarnokban, ahol most is áll. Megtanította az öreg lordot orgonálni; és hányszor, de hányszor megesett, hogy miközben Lord Furnivallnak egyéb sem járt az eszébe, csak az ő nagyszerű orgonája és még annál is nagyszerűbb muzsikája, a sötét hajú külországbeli muzsikus az erdőben sétálgatott az egyik vagy másik fiatal hölggyel; egyszer Miss Maude-dal, másszor Miss Grace-szel. Miss Maude maradt fölül a küzdelemben, ő vitte el a pálmát, ha ugyan ezt annak lehet nevezni; ő és a külországbeli muzsikus titokban összeházasodtak, és mielőtt még eljött volna a muzsikus következő évi látogatásának ideje, Miss Maude egy kisleánynak adott életet egy parasztházban a lápon — amikor pedig az apja és Miss Grace azt gondolták, Doncasterbe utazott az ottani lóversenyekre. De hiába volt most már feleség és anya, csöppet sem lágyult meg a szíve, ugyanolyan gőgös és indulatos maradt, mint annak előtte. Sőt, talán még rosszabb is lett, ugyanis rettentően féltékeny volt a húgára, Miss Grace-re, mivelhogy a férje, a külországbeli muzsikus, igencsak tette neki a szépet — bár a feleségét azzal igyekezett megnyugtatni, mindez csak afféle színjáték, nehogy Miss Grace gyanút fogjon. De Miss Grace éreztette Miss Maude-dal, hogy úgy érzi, diadalt aratott fölötte, és Miss Maude egyre indulatosabban viselkedett a férjével is, a húgával is, olyannyira, hogy a férje — aki könnyedén lerázhatott magáról minden kényelmetlenséget, és otthagyhatott csapot-papot, hogy aztán valamelyik idegen országban élje világát — azon a nyáron egy hónappal korábban hagyta el a kastélyt, mint szokta, és félig-meddig meg is fenyegette a feleségét, hogy soha többé nem jön vissza. Ezenközben a kisleány ott nevelkedett a parasztházban, az anyja pedig minden héten legalább egyszer felnyergeltette a lovát, és átvágtatott a dombokon, hogy meglátogassa, mert azt meg kell hagyni, hogy akit szeretett, azt igazán szerette, bár az is igaz, hogy akit meg gyűlölt, azt gyűlölte teljes szívéből. Az öreg lord meg csak játszott, játszott az orgonáján, és a cselédek azt remélték, a gyönyörű muzsika talán meglágyítja egy kissé a szívét, mert a szörnyű, indulatos természetéről (így mondta Dorothy) ijesztő történetek keringtek a környéken. Meg is rokkant kissé, már csak bottal tudott járni, és a fia — azaz a mostani Lord Furnivall apja —, a hadseregnél szolgált valahol Amerikában, a másik fia pedig a tengerészetnél; így aztán nem akadt senki, aki Miss Maude akaratának útjába állhatott volna. Miss Grace-szel napról napra jobban elhidegültek, míg végül jóformán már nem is szóltak

egymáshoz, csak olyankor, ha az öreg lord is ott volt a közelben. A külországbeli muzsikus a következő nyáron megint eljött, de ez volt a legutolsó alkalom, mert az a két nő valósággal pokollá tette az életét a féltékenységével és a szenvedélykitöréseivel; úgyhogy a muzsikus rájuk unt, fogta magát és elment, és soha senki nem is hallott róla többet. Faképnél hagyta a feleségét, Miss Maude-ot, pedig az úgy tervezte, hogy az apja halála után majd nyilvánosságra hozza a házasságukat. Így azonban senki még csak nem is sejtette, hogy férjhez ment, és hogy van egy gyermeke, akit nem mert a magáénak vallani a világ előtt, pedig tébolyultan szerette — ott maradt magára az apjával, akitől rettegett, és a húgával, akit gyűlölt. Eljött a nyár, el is múlt, de a sötét hajú külországbeli muzsikus nem mutatkozott, és Miss Maude meg Miss Grace búskomorságba estek; meglátszott mind a kettőn a sok gyötrődés, bár most is ugyanolyan szépek voltak, mint mindig. Miss Maude azonban idővel jobb kedvre derült; az apja egészsége mind jobban megrendült, és lassanként már nem törődött semmi mással, csak a zenével, Miss Grace-szel pedig alig látták egymást, mert külön lakosztályban laktak; Miss Grace a nyugati szárnyban, Miss Maude a keletiben — abban, amelyik most le van zárva. Így hát arra gondolt, magához vehetné a kislányát, úgysem tudná meg senki, csak azok, akik úgyse mernek beszélni róla, és jobbnak látják elhinni, amit ő mond, vagyis hogy a gyermek az egyik parasztasszony leánykája, és ő csak azért vette magához, mert nagyon megkedvelte. Mindez, mondta Dorothy, eléggé köztudott, de hogy azután mi történt, senki nem sejti, csak Miss Grace és Mrs. Stark, aki ebben az időben már inkább a barátnője volt, semmint a komornája; mindenesetre sokkal jobb barátnője, mint amilyennek a nővére mutatkozott. De a cselédek a kisasszonyok elejtett szavaiból arra következtettek, hogy Miss Maude diadalmaskodni akart Miss Grace fölött, és közölte vele, hogy a sötét hajú külországbeli muzsikus mindvégig csak csúfot űzött belőle, amikor szerelmet színlelt — hiszen igazából egész idő alatt az ő férje volt. Miss Grace elsápadt, az orcája és az ajka halottfehér lett, és a szín azóta se tért vissza többé belé. Hallották, amint azt hajtogatta, hogy a nővére azért még meglakol, és ettől fogva Mrs. Stark állandóan ott leskelődött a keleti szárny környékén. Egy borzalmas éjszakán, nem sokkal az újév beállta után, amikor mindent vastag, mély hó borított, és a hópelyhek még mindig hulltak — olyan sűrűn és sebesen, hogy elvakítottak mindenkit, aki történetesen odakinn járt —, a házban rettenetes zenebona támadt, az öreg lord vad átkozódása minden más zajt túlharsogott, aztán egy kisgyermek sírását lehetett hallani, aztán egy szenvedélyes, gőgös és dacos női hangot, aztán egy tompa puffanást, mintha valakire lesújtottak volna egy súlyos tárggyal, majd halotti csend következett, aztán nyöszörgés és jajgatás hallatszott odakintről, amely lassanként elhalt a domboldalon. Az öreg lord összehívta a cselédséget, és szörnyű káromkodások közepette, még szörnyűbb szavakkal közölte velük, hogy a lánya szégyent hozott a családra, és ezért ő elűzte a háztól — őt is, a gyermekét is —, és hogyha bárki élelmet, szállást vagy bármi egyéb segítséget kínál neki, ő azért imádkozik, hogy ennek a személynek örökös kárhozat legyen a sorsa! Miss Grace pedig egész idő alatt ott állt mellette, fehéren és mozdulatlanul, mint egy kőszobor, és amikor az apja befejezte, elégedetten felsóhajtott, mint aki jól végezte a dolgát, és elérte, amit akart. De az öreg lord soha többé egy ujjal sem érintette az orgonáját, és nem telt bele egy év, meg is halt; és nem is csodálom, mert annak a vad és félelmetes éjszakának a reggelén a pásztorok, amikor lefelé igyekeztek a domb oldalán, rátaláltak Miss Maude-ra, amint tébolyult mosollyal az arcán ott ült a

magyalbokor alatt, és egy halott gyermeket tartott a karjában, akinek rettenetes sebhely volt a jobb vállán. — De nem az végzett vele — mondta Dorothy —, hanem a fagy és a hideg. Az erdő vadjainak van barlangja, az igavonó barmoknak istállója, ahová behúzódhatnak a hideg elől, csak az anyát és gyermekét űzték ki a fagyba a kopár Dombvidékre! És most már mindent tudsz! Na és most kevésbé félsz? Dehogyis féltem kevésbé, inkább sokkal jobban; de azért azt mondtam, hogy nem, már nem félek annyira. Szívből kívántam, bár már mindörökre magunk mögött hagyhatnánk Miss Rosamonddal ezt a borzalmas házat, ám otthagyni nem akartam az én drágámat, magammal vinni meg nem mertem. De ó, hogy milyen éberen figyeltem és vigyáztam minden lépését! Az ajtókat bereteszeltük, és jó szorosan behajtottuk az ablaktáblákat, még sötétedés előtt, inkább egy órával korábban a kelleténél, semmint öt perccel későbben. Ám az én kis úrnőm még mindig hallotta a fantomgyermek sírását és panaszkodását, és mondhattunk neki bármit, ő csak azt hajtogatta, hogy ki akar menni hozzá, hogy beengedje, mert nagyon fázhat odakinn a hóban és abban a szörnyű szélben. És közben egész idő alatt, amennyire csak tudtam, kerültem Miss Furnivall és Mrs. Stark társaságát, mert féltem tőlük — semmi jót nem néztem ki a szürke, merev arcukból és ködös tekintetükből, mely mintha örökösen az elmúlt, rémületes időket fürkészte volna. De még így is, hogy annyira féltem tőlük, mégiscsak szántam őket, vagy legalábbis Miss Furnivallt. A kárhozottak arcának nem lehet reménytelenebb a kifejezése, mint az övé volt. Végül már annyira sajnáltam szegényt — soha nem nyitotta szóra a száját, hacsak kénytelen nem volt —, hogy imádkozni kezdtem érte; és Miss Rosamondot is megtanítottam rá, hogy valahányszor imádkozik, mindig könyörögjön azokért a szegény teremtésekért is, akiknek valamilyen halálos bűn nyomja a lelkét; de sokszor, mire a drágám eljutott az imájában ezekig a szavakig, hirtelen fülelni kezdett, aztán fölpattant a térdéről, és azt mondta: — Hallom, ahogy az én kislánykám panaszosan sírdogál — ó, eresszük be, vagy meg fog halni! Egyik este — végre elérkezett Újév napja, és a hosszú tél mintha kissé megenyhült volna, ahogy reméltem —, hallottam, hogy a nyugati szalon csengője háromszor egymás után megcsendül, ami azt jelentette, hogy engem hívatnak. Nem akartam egyedül hagyni Miss Rosamondot, bár a drágám már az igazak álmát aludta — az öreg lord pedig éppen még sokkal vadabbul zengette az orgonát a szokásosnál —, de én attól féltem, hogy a kicsim felébred, és megint meghallja a kísértetgyermek sírását — igaz, azt tudtam, hogy látni nem láthatja, mert jó szorosan becsuktam az ablaktáblákat. Így hát kivettem az ágyából, belebugyoláltam mindenféle meleg holmikba, amik éppen a kezembe akadtak, és levittem magammal a szalonba, ahol az öreg hölgyek, mint rendesen, most is a gobelinjükön öltögettek. Fölnéztek, amikor beléptem, és Mrs. Stark döbbenten azt kérdezte, miért hoztam le ide Miss Rosamondot a jó meleg ágyából? — Azért, mert attól féltem, hogy amíg nem vagyok mellette, megint kicsalogatja az a kóbor gyermek a hóba — kezdtem suttogva, de Mrs. Stark gyorsan elhallgattatott (közben gyors pillantást vetett Miss Furnivallra), és azt mondta, Miss Furnivall azért hívatott, mert elhibázott valamit a hímzésén, és azt szeretné, ha én fölfejteném, mert az ő szemük már nem elég jó ehhez. Így hát lefektettem az én kis gyönyörűmet a pamlagra, aztán leültem egy zsámolyra, és igyekeztem megkeményíteni a szívemet velük szemben, mert hallottam, hogy odakint megint föltámad a szél és vadul

süvölt. De Miss Rosamond csak aludt tovább édesdeden, akármennyire is süvöltött a szél, Miss Furnivall pedig egy árva szót sem szólt, még csak föl sem nézett, amikor a széllökések megrázták az ablakokat. Ám egyszer csak fölpattant a székből, és figyelmeztetően fölemelte az egyik kezét, mintha azt akarta volna, hogy mi is figyeljünk. — Hangokat hallok! — mondta. — Valaki rettentően kiáltozik! Apám hangját hallom! Ugyanebben a pillanatban az én kis drágám is fölriadt, és fölkiáltott: — Sír az én kislánykám, ó, mennyire sír! — És megpróbált fölkelni és kiszaladni hozzá, de a lába belegabalyodott a takaróba, és én még idejében elkaptam, mert nekem is kezdett borsódzni a hátam ezektől a mindenféle zajoktól, amelyeket csak ők ketten hallottak, míg mi többiek nem észleltünk egy nyikkanást se. De aztán egy-két percen belül mi is hallani kezdtük a hangokat, egyre erősebben, míg végül minden más zajt elnyomtak; emberi hangokat hallottunk, kiáltásokat, amelyek túlharsogták az odakinn tomboló téli szél zúgását. Mrs. Stark rám nézett, én meg őrá, de megszólalni egyikünk sem mert. Hirtelen Miss Furnivall az ajtóhoz lépett, kiment az előszobába, aztán végig a nyugati folyosón, és benyitott a nagy előcsarnokba. Mrs. Stark követte, és én sem mertem hátramaradni, bár a rémülettől majd elállt a szívverésem. A karomba szorítottam az én kis drágámat, és követtem őket. Az előcsarnokban a kiáltozás még hangosabb volt — a keleti szárny felől jött, és csak közeledett és közeledett —, annak a két bezárt ajtónak a túloldaláról hallatszott, közvetlenül a zárt ajtók mögül! S akkor észrevettem, hogy a nagy bronzcsillárban mintha az összes gyertya égne, holott az előcsarnokban félhomály volt, és hogy a hatalmas kandallóban lobog a tűz, de nem ad meleget; és akkor összeborzongtam a rémülettől, és még szorosabban öleltem magamhoz az én drágámat. De akkor a keleti szárnyból nyíló ajtó megrázkódott, és Miss Rosamond hirtelen vergődni kezdett a karomban, hogy kiszabaduljon, és azt kiáltotta: — Hester! Eressz el! Az én kislánykám ott van, hallom a hangját… ide akar jönni! Hester, eressz el, oda kell mennem hozzá! Magamhoz szorítottam az én drágámat, és erősen elhatároztam, hogy semmiképpen nem eresztem el. Olyan erősen, hogy ha ott hirtelen holtan esem össze, a kezem még akkor is tovább szorította volna. Miss Furnivall pedig csak állt és fülelt, és ügyet se vetett az én drágámra, pedig annak időközben sikerült kicsusszannia a karomból, le a földre, én pedig ott térdeltem mellette, és a nyaka köré fontam a karomat; szegény kicsike pedig csak vergődött tovább és kiáltozott, hogy eresszem el! Ekkor hirtelen a keleti szárny ajtaja fülsiketítő reccsenéssel kinyílt, mintha csak valaki vad szenvedéllyel feltépte volna, és abban a széles, titokzatos fénysugárban megjelent egy magas, ősz hajú, villogó szemű öregember alakja. Maga előtt egy komor és gyönyörű nőt terelt, és minden mozdulata hajlíthatatlan könyörtelenségről és megvetésről árulkodott; az asszony ruhájába pedig egy kisgyermek kapaszkodott. — Ó, Hester, Hester! — kiáltotta Miss Rosamond —, ez az a hölgy! A hölgy, akivel a magyalbokornál találkoztam, és az én kislánykám is vele van! Hester! Hester! Hadd menjek oda hozzájuk, érzem, hogy hívnak! Érzem őket… érzem, hogy muszáj odamennem! És megint szinte görcsökben rángatózott, annyira szeretett volna kiszabadulni a karomból, de én csak szorítottam és szorítottam, míg a végén már attól féltem, kárt teszek benne; de még mindig inkább az, mint hogy

odaengedjem azokhoz a rettenetes fantomokhoz. Azok pedig a nagy előcsarnok ajtaja felé lépdeltek, amely mögött a szélvihar süvöltött és tombolt zsákmányára éhesen; de még mielőtt elérték volna az ajtót, a hölgy megfordult, és én láttam az arcán, hogy hevesen és gőgösen szembeszegül az öregemberrel; azután viszont mégis meghunyászkodott előtte, és vad, szívet tépő mozdulattal a magasba emelte a karját, hogy megvédje a gyermekét — a kicsi gyermekét! — az öregembertől, aki szörnyű ütésre emelte a botját. És ekkor Rosamondot mintha valami nagyobb erő ragadta volna meg, mint az enyém, vadul rángatózott a karomban és zokogott (mert eddigre szegény kicsikém már közel járt az ájuláshoz). — Azt akarják, hogy velük menjek a dombok közé — érzem, hogy húznak magukhoz! Ó, szegény kislánykám! Én menni akarok, de ez a gonosz, kegyetlen Hester nagyon szorosan tart! Ám ekkor meglátta, hogy az öregember a kisgyermekre emeli a botját, és elveszítette az eszméletét, Istennek legyen hála érte! Ebben a pillanatban — amikor a hórihorgas öregember, akinek a haja úgy lobogott, mint kemencében a láng, lesújtani készült az apró, rémült gyermekre — Miss Furnivall, az öregasszony, aki ott állt mellettem, felkiáltott: — Ó, apám! Apám! Könyörülj legalább az ártatlan kisgyermeken! De ebben a pillanatban láttam — mindnyájan láttuk —, hogy egy újabb fantom alakja kezd kibontakozni a kékes, ködös fényben. Ezt a fantomot egészen idáig egyikünk sem látta; egy másik hölgy volt az, aki ott állt az öregember oldalánál, arcán a könyörtelen gyűlölet és a diadalmas megvetés kifejezésével. Ez a nőalak is gyönyörű szép volt, puha, fehér kalapját behúzta büszke homlokába, piros ajka megvetően legörbült. Olyan volt pontosan, mint Miss Furnivall azon a fiatalkori képén; a rettenetes kísértetek tovább mozogtak, hiába könyörgött olyan hevesen az öreg Miss Furnivall — a fölemelt bot lesújtott a kisgyermek jobb vállára, és a fiatalabbik nővér mozdulatlanul, halálos csöndben, komoran nézte, mint valami kőszobor. De ebben a pillanatban a homályos fények és a tűz, amely nem adott meleget, maguktól kialudtak, Miss Furnivall pedig szélütötten roskadt a földre — és mint akit a halál szele legyintett meg, soha többet nem kelt fel az ágyból. Arccal a falnak fordulva feküdt, és halkan motyogott, mindig ugyanazt: — Ó, jaj! Ó, jaj! A bűnt, amit ifjú korunkban elkövetünk, soha többé nem lehet jóvátenni! Soha, soha többé! (Rakovszky Zsuzsa)

Herman Melville (1819—1891)

A villámhárítós ember (1854) Micsoda fenséges égzengés, gondoltam, a mennydörgő hegyek közt megbúvó házam kandallója előtt állva, ahogy a szeszélyesen csapkodó villámok nagyokat csattanva sújtottak le a völgyekbe, cikázó nyilaikkal hirtelen fénybe borítva a mennyboltot, hogy azután újult erővel zuhogjon a korbácsként lecsapó, csípős eső, melynek cseppjei úgy kopogtak a zsindelyes tetőn, mint megannyi dárdahegy. Azt hiszem, idefönn a hegyek felfogják, s aztán visszaverik a dörgést, miáltal itt sokkal pazarabb látványosság a vihar, mint a síkvidéken. De csitt! — valaki van az ajtónál. Ki lehet az, aki épp ilyen égszakadás idején indul látogatóba? És miért nem használja a kopogtatót, mint más emberfia, ahelyett hogy búbánatos koporsószállítóként az öklével verje a döngő ajtódeszkát? Ámde azért eresszük csak be. És íme, betoppan. — Jó napot kívánok uraságodnak! — köszön a sosem látott idegen. — Szíveskedjék helyet foglalni. — Vajon mi lehet az a különös formájú sétapálca a kezében? — Szép kis vihar, nemdebár? — Hogy szép-e? Inkább szörnyű! — Ön bőrig ázott. Álljon ide a kandalló tüze elé! — A világért se tenném. Az idegen még mindig ott rostokolt pontosan a házikóm kellős közepén, ahol megállt, amikor belépett. Olyan különös jelenség volt, hogy tüzetesebb szemrevételezést kívánt. Ösztövér, búval bélelt alak. A haja sötét, egyenes szálú, és csapzottan tapadt a fejére. Beesett szemgödreit kék karika keretezi, és mintha ártalmatlan kis villámok játszanának a szemében; csak a villódzás a csattanó dörej nélkül. Az egész emberből csöpögött az esőlé. Szinte már tócsába gyűlt körülötte a gyalult tölgyfa padlón. Furcsa sétapálcáját függélyesen tartotta maga mellett. Fényes rézpálca volt, mintegy négylábnyi, és hosszában egy sima farúdra volt felerősítve, két, rézpántokkal átfogott, zöldes üveggolyóbis által. A fémpálca háromlábú elágazásban végződött, melynek villája fényesen csillogott az aranyozástól. Tulajdonosa gondosan vigyázva, a farúdnál fogva tartotta. — Uram — mondtam udvariasan meghajolva —, netán magához a dicső istenséghez, Jupiter Tonanshoz van szerencsém? Hiszen ő is így állott antik görög szoborként, az öklében villámokat szorongatva. Amennyiben uraságod valóban ugyanő volna, avagy legalábbis az ő alkirálya, köszönettel tartozom istenségednek eme nagyszerű égi háborúért, melyet hegyeink között támasztani méltóztatott. Hallgassa csak, minő felséges égi zengzet! Az ily fennkölt dolgok kedvelőjének nagy megtiszteltetés, ha a Mennydörgő személyesen látogat el a hajlékába. Így még felemelőbb a mennyei dörej. De kérem, foglaljon már helyet! Tudom, hogy ez a nádülésű karosszék nem

pótolhatja az ön örökzöld olimposzi trónusát; de kérem, ne vesse meg, és telepedjék le benne. Míg én ily nyájas szavakkal üdvözöltem, az idegen félig csodálkozó szemmel, félig különös borzadállyal meredt rám; de egy tapodtat sem mozdult a helyéről. — Kérem, uram, üljön le; feltétlenül meg kell szárítkoznia, mielőtt továbbindulna! Hívogatón odahúztam a karosszéket a kandalló elé, melyben kis tüzet gyújtottam még a délután, főleg azért, hogy kiűzzem a házból a nyirkosságot, s nem is annyira a meleg végett, hiszen még csak szeptember havának elején jártunk. Az idegen azonban elengedte a füle mellett felszólításomat, és egy lépést sem tágítva a szoba közepéről, és jelentőségteljes komolysággal rám emelve tekintetét, megszólalt. — Uram — mondta —, kérem, bocsássa meg nekem, de ahelyett hogy elfogadnám szíves invitálását, és odaülnék a kandalló kövére, engedelmével inkább én szólítom fel önt nyomatékosan, hogy fogadja meg a szavamat, és álljon ide mellém, a szoba közepére. Úristen! — kiáltott fel összerezzenve. — Megint ez a rettentő mennydörgés. Figyelmeztetem uraságodat, jöjjön el a kandallótól. — Kedves Mr. Jupiter Tonans — mondtam erre én, nyugodtan tovább ringatva magam a kandalló kövén —, nagyon jó helyen állok én itt. — Lehetséges volna, hogy ön oly rémisztőn tudatlan — fakadt ki az idegen —, hogy azt sem tudja, ilyen borzalmas viharban a tűzhely a legveszélyesebb hely a házban? — Nem, ezt eddig csakugyan nem tudtam — mondtam, és a kőlapról önkéntelenül is átléptem az első padlódeszkára. Ekkor azonban az idegen olyan bosszantóan kioktató hangon kezdett beszélni, hogy — ismét csak önkéntelenül — visszaléptem a kőre, és a tőlem telhető legkevélyebb tartást vettem fel. De szólni egy szót sem szóltam. — Az ég szerelmére — rivallt rám, s a hangjában furcsamód riadalom és fenyegetés elegyedett —, az ég szerelmére, azonnal jöjjön el a kandalló elől! Vagy ön nem tudja, hogy a felhevített levegő és a korom vezeti az elektromosságot… nem is szólva azokról a hatalmas vas tűzikutyákról? Figyelmeztetem, hogy azonnal jöjjön el onnan. Egyenesen felszólítom rá! — Kedves Mr. Jupiter Tonans, nem vagyok hozzászokva, hogy parancsolgassanak nekem a tulajdon házamban. — Ne szólítson engem ezen a pogány néven. Ez istenkáromlás ilyen rémisztő időben. — Tisztelt uram, lenne oly kedves, hogy közli velem, mi járatban van? Ha oltalmat keres a vihar elől, szívesen látom, amíg tisztességtudón viselkedik; ha azonban el akar adni nekem valamit, úgy álljon elő vele. Nos, uram, ki hát ön? — Villámhárítókkal kereskedem — mondta az idegen, némileg enyhültebb hangon —, a specialitásom abban áll, hogy… irgalmas ég! Micsoda dörej! Önt érte már villámcsapás?… Úgy értem, hogy a házát? Nem? Fő az elővigyázatosság — mondta, és rézpálcáját mintegy célzásképpen a padlóhoz ütötte —, a villámok ellen a várfalak sem nyújtanak oltalmat; önnek azonban most csak egy szavába kerül, és én a pálcám néhány suhintásával Gibraltárrá teszem az ön házát. Hallja ezt a piramidális égzengést? — Ne felejtse szavát; éppen azt készült elmondani az imént, hogy miben áll az ön specialitása.

— A specialitásom abban áll, hogy házhoz megyek, és úgy gyűjtök megrendeléseket. Ez itt a mintapéldány — mondta, a padlóhoz koppantva a pálcát —; a legjobb ajánlásokkal rendelkezem — mondta, s közben a zsebében matatott. — Csak a múlt hónapban is huszonhárom ilyen villámhárítót szereltem fel Crigganben, mindössze öt épületre. — Hadd gondolkozzam. Véletlenül nem épp Crigganben történt a múlt héten, hogy szombaton éjféltájt villám csapott a templomtoronyba, a nagy szilfába és az ülésterem kupolájába is? Ezekre a helyekre nem volt felszerelve a villámhárítója? — A szilfára és a kupolára nem; csak a templomtoronyra. — Akkor viszont mi haszna az ön villámhárítójának? — Az én villámhárítóm nélkülözhetetlen. Csak hanyagul dolgozott a munkásom. Úgy szerelte fel a villámhárítót a templomtoronyra, hogy a réz érintkezett a torony tetejét fedő bádoggal. Ezért történt a baleset. Nem én tehetek róla, az ő hibája volt. Hallotta ezt? — Elég nagyot csattant, hogy meghalljam, ha nem figyelmeztet is. De mondja csak, arról a tavalyi montreali esetről hallott-e? Egy cselédlányt az ágya mellett térdepelve ért villámcsapás rózsafüzérrel a kezében, mivel hogy a rózsafüzér szemei vasból voltak. Kanadába nem szokott átjárni? — Nem. De hallottam, hogy ott vaspálcát használnak. Pedig az enyémmel sokkal jobban járnának, mivel az enyém rézből van. A vas könnyen megolvad. Meg aztán olyan vékonyra húzatják, hogy nem tudja levezetni az egész elektromosságot. És a vas megolvad, az épület meg leég. Az én rézrudaimmal ilyesmi nem fordulhat elő. Bolondok ezek a kanadaiak. Némelyik gombot forraszt a pálca végére, ami azzal a kockázattal jár, hogy kisül rajta a villám, pedig az életveszélyes, ahelyett hogy szépen levezetné az elektromosságot a földbe, mint az én rudam. Higgye el, az én pálcám az eg yetlen igazi villámhárító. Nézze meg, uraságod. És mindössze egy dollárért adom lábját. — Nem gondolja, hogy maga iránt is gyanút ébreszthet azzal, hogy így becsméreli a kollégáit? — Hallja? Erősödik a mennydörgés! Közeledik a vihar, és egyre alacsonyabbra ereszkedik. Hallotta? Egymást érik a csattanások. Már olyan közel van, hogy összeadódnak az elektromos rezgések. Megint egy villanás! Vigyázat! — Mit művel, jóember? — kérdeztem, látván, hogy kiejti a kezéből a pálcáját, és hirtelen az ablak felé hajol, a jobb keze mutatóujját és középső ujját a bal keze csuklójára szorítva. Alighogy kiejtettem e szavakat a számon, ismét izgatottan felkiáltott. — Megint! És már csak három szívdobbanás telt el… alig egyharmad mérföldnyire lehetett… amott, valahol az erdőben. Három villámsújtotta tölgyet is láttam idefelé jövet, azokat is most dönthette ki a villám, mert még nyersen csillogott a repedés, ahol elhasadtak. A tölgy jobban vonzza a villámot, mint más fa, mivel oldott vas van a nedveiben. Úgy látom, ez a padló is tölgyfából van. — Méghozzá a javából. A szokatlan időpontból, melyben felkeresett, arra következtetek, hogy ön szándékosan választ éppen ilyen viharos időjárást a kereskedelmi utazásaihoz. Bizonyára úgy véli, hogy minél jobban zeng az ég, annál alkalmasabb a pillanat, hogy olyan hatást keltsen, mely kedvező az üzletre nézve. — Hallgassa! Rettenetes. — Ahhoz képest, hogy sérthetetlenséggel kíván felvértezni másokat, úgy

látom, ön talán kissé félénkebb a kelleténél. Az emberek általában szép időben szoktak útra kelni; ön viszont viharos időjárást választ az utazásaihoz; mindazonáltal… — Elismerem, valóban viharos időben szoktam utazni; ámde korántsem felkészületlenül, jóllehet ezeket az óvintézkedéseket csak a villámhárítósok ismerik. Hallotta? Ne habozzon… nézze ezt a mintadarabot. Csak egy dollár egy lábnyi hossz belőle. — Mi tagadás, nagyon szép rézrúd. De mondja csak, mik volnának azok a bizonyos óvintézkedések? De előbb még hadd csukom be a zsalugátereket, mert a szél beveri az esőt a réseken. Mindjárt felteszem rá a reteszt. — Uraságod megőrült? Nem tudja, hogy a vasretesz a legjobb vezető? Meg ne próbálja! — Jól van, akkor csak egyszerűen becsukom a zsalut, és szólok a fiúnak, hogy hozzon egy farudat, amivel bereteszelem. Rántsa meg, kérem, azt a csöngőzsinórt. — Uram, önnek elment az esze? Az a zsinór egyenesen idevezetheti az elektromos kisülést. Soha ne nyúljon csengőzsinórhoz viharban, se semmilyen harangkötélhez. — Még a templomban sem szabad harangozni? Könyörgök, árulja el, hol s hogyan lehet az ember biztonságban az ilyen időben? Van olyan sarka a házamnak egyáltalában, amit bízvást megérinthetek anélkül, hogy az életemet kellene féltenem? — Van; de nem ott, ahol most ön áll. Lépjen el a faltól. Néha megesik, hogy a villám a falon fut le, és… mivel az emberi test jobban vezeti az elektromosságot, mint a fal… egyszerűen átugrik az emberre. Hoppá! Na, ez nagyon közel volt. Gömbvillám lehetett. — Valószínűleg. De most már azonnal mondja meg, hogy ön szerint melyik a ház legbiztonságosabb része. — Ez a szoba, mégpedig az a hely, ahol én állok. Jöjjön ide, mellém. — Csak ha előbb megmondja, hogy miért. — Hallgassa!… a villanás után jön a robaj… remegnek az ablaktáblák… a ház, a ház!… Jöjjön ide, mellém! — De miért, ha szabad kérdeznem? — Azonnal jöjjön ide, mellém! — Köszönöm a szívességét, de azt hiszem, inkább kipróbálom a régi jó helyemet… a kandallót. Most pedig, kedves villámhárítós úr, amíg szünetel az égzengés, legyen oly jó, és mondja el, miért gondolja, hogy ez a szoba a legbiztonságosabb hely a házban, és e szobában is éppen az a hely, ahol ön áll. Éppen ekkor alábbhagyott kis időre a vihar dühöngése. A villámhárítós ember láthatólag megkönnyebbült, és így válaszolt a kérdésemre: — Az ön háza emeletes, valamint padlása és pincéje is van; ez a szoba a kettő között helyezkedik el. Ezért mondható viszonylag biztonságosnak. Mivel a villám olykor a felhőkből kiindulva halad a föld felé, máskor azonban a földtől a felhők felé. Érti, amit mondok?… És azért választottam a szoba közepét, mert ha belecsapna a villám a házba, bizonyára a kéményen át vagy a falak mentén vezetődne le; magától értetődik, hogy minél távolabb tartózkodik az ember a kéménytől és a falaktól, annál nagyobb biztonságban van. Jöjjön már ide, mellém. — Rögtön. De az előbb mondott valami olyasmit, ami ahelyett, hogy megrémített volna, inkább megnyugtatott. — Mit mondtam?

— Azt mondta, hogy a villám olykor a föld felől halad a felhők felé. — Igen; ezt hívják ellenvillámnak; amikor a föld túltelítődik elektromossággal, és a fölösleg fölfelé sül ki. — Tehát ellenvillámnak mondják, amikor a föld felől kiindulva, az ég felé villámlik. Ez egyre jobban hangzik. Na, jöjjön már ide a kandallóhoz, és szárítkozzék meg. — Inkább maradok itt, az ázott ruhámban. — Hogyhogy? — Úgy, hogy viharban az a legbiztonságosabb… Hallja? Már megint!… ha jó alaposan megázik az ember. A vizes ruha jobban vezeti az elektromosságot, mint a test; ezért, ha netán belecsapna a villám, a ruha alkalmasint levezeti az elektromosságot, anélkül hogy a villám átjárná az ember testét. Úgy látszik, megint erőre kap a vihar. Nincs valahol egy szőnyeg a háznál? A szőnyeg egyáltalában nem vezeti az áramot. Hozzon egy szőnyeget, hadd álljak rá, és jöjjön ide ön is. Nézze, hogy elfeketedett az ég… nappali sötétség! Hallja ezt az égzengést?… a szőnyeget, a szőnyeget! Hozza már! Hoztam neki egy szőnyeget; közben a felhőbe burkolózott hegyek mintha egyre közelebb nyomultak volna, akárha rá akarnának dőlni a házra. — Nos, mivel az, hogy csak kukán hallgatunk, mit sem segít rajtunk — mondtam, és visszaálltam előbbi helyemre —, hadd hallom, miféle óvintézkedéseket szokott ön tenni viharos időben! — Majd ha elmúlt a vihar. — Ne halogassa, halljuk azokat az óvintézkedéseket! Ön a saját állítása szerint a ház legbiztonságosabb pontján áll. Kezdje hát! — Jól van, de csak röviden. Messze elkerülöm a fenyőket, a magas házakat, magányosan álló pajtákat, hegyi legelőket, a folyóvizeket, a marhacsordákat és birkanyájakat, minden emberi sokaságot. Ha gyalogszerrel utazom… mint ma is… mindig lassan járok; ha a bricskámmal, igyekszem nem hozzáérni sem az oldalához, sem a háttámlájához; ha pedig lóháton, akkor leszállok a nyeregből, és a kantárjánál fogva vezetem a lovat. De a legfőképpen, kerülöm a magas embereket. — Jól hallok? Ön ember létére kerüli az embereket? Még vész idején is? — Csak a magas embereket, és csak viharban. Vagy ön tudatlanságában azt sem tudja, hogy egy hat láb magas ember a termeténél fogva akár egy egész elektromos felhőt is képes magához vonzani? Nem hallotta még, hogy Kentuckyban leginkább a magányosan dolgozó földműveseket szokta halálra sújtani a villám, szántás közben, a barázdában? Az is előfordul, hogy ha egy hat láb magas ember éppen valami folyóvíz mellett áll, a felhő őt választja ki, hogy általa vezesse le az elektromosságát a vízbe. Hallotta ezt a csattanást? Biztosan abba a fekete csúcsba csapott bele. Az emberi test nagyon jó vezető. Az embert át meg átjárja az áram, míg egy fának csak a kérgét hántja le. Ön azonban annyit faggatott, hogy még rá se térhettem jövetelem céljára. Rendel-e tehát ön villámhárítót? Tekintse meg ezt a mintadarabot. Láthatja, a legjobb minőségű rézből készült. A réz a legjobb vezető. Az ön háza alacsony építmény; mivel azonban a hegyek közt áll, az alacsonysága mit sem számít. Bizony, önök, hegyen lakó emberek a legveszélyeztetettebbek. Úgy kellene lennie, hogy a villámhárítósok a hegyvidéken csinálják a legnagyobb forgalmat. Nézze csak meg, uram, ezt a mintapéldányt! Ilyen kis házhoz egyetlen pálca is elég. Kérem, olvassa el írásos ajánlatunkat. Egyetlenegy pálca, uram; mindössze húsz dollár az ára. Hallotta ezt? Ez akkora volt, hogy a gránitot is ízzé-porrá zúzta. A hangjából

ítélve, ez biztosan belecsapott valamibe. Egy öt láb magas pálca a ház tetején, húsz láb sugarú körben nyújt oltalmat. És mindössze húsz dollárba kerül… egy láb öt dollár. Hallotta?… Szörnyű!… Nos, megrendeli? Kéri? Felírhatom a nevét? Képzelje csak el magát szénné égve, mint a megkötött ló, mely benn ég az istállóban; méghozzá egyetlen villanás alatt! — Ön Jupiter Tonans küldöttének, rendkívüli és meghatalmazott nagykövetének tüntette fel magát — mondtam nevetve —, pedig csak közönséges halandó, és azért jött, hogy ezzel a pipaszárral a kezében odaplántálja magát a földi sár és az ég közé. Ön csakugyan azt képzeli magáról, hogy csak azért, mert ki tud csalogatni egy kis zöldes fényt a leydeni palackból, már arra is képes, hogy a mennykőcsapást elhárítsa? És mi lesz, ha a pálcája berozsdásodik, vagy eltörik? Ki hatalmazta fel önt, hogy az isteni elrendelés alóli felmentést ígérő búcsúcédulákkal házaljon, mint egy második Tetzel? Életünk napjai meg vannak számlálva, mint a hajunk szálai. Zengjen bár az ég, vagy süssön a nap, én nem aggódom, mert tudom, hogy Istenem kezében vagyok. Álnok kufár, el veled! Íme, a viharfelleg elűzetett; a ház sértetlen; és én a kék égbolt szivárványából azt olvasom, hogy a Villámok Istene nem akar égiháborút zúdítani a földre. — Gaz istenkáromló! — tajtékzott az idegen, elsötétült ábrázattal, ahogy az égen felragyogott a szivárvány. — Beteszem az újságba ezt a pogány beszédet. — Távozzék! Mihamarább! Ahogy csak bír az olyan, aki mindig csak esős időben mutatkozik, mint a giliszta. Mind sötétebb lett a harag az ábrázatán; szeme körül a kék karika kitágult, és olyan lett, mint viharos éjfélkor a Hold karimája. Rám vetette magát, és rézpálcája háromágú villás végét a szívemnek szegezte. Én megmarkoltam a szárát és elroppantottam, félredobtam, megtapostam; aztán kivonszoltam a házból a villámkirályt, és utána dobtam könyökbe tört rézjogarát. De hiába bántam el vele, és hiába beszéltem le a szomszédságot is a vásárlásról, a villámhárítós ember ma is itt jár közöttünk; most is útra kel, ha vihar közeleg, és vidáman üzletel az emberek félelmeivel. (Bart István)

Fitz-James O’Brien (1828—1862)

Mi volt ez? (1859) Bevallom, komoly félelmekkel fogtam bele az itt következő különös történet elbeszélésébe. Az események, melyeket részletesen bemutatni szándékozom, oly rendkívüliek, hogy csöppet sem lennék meglepődve, amennyiben a közönség szokatlanul heves kétellyel, s gúnyolódva fogadná beszámolómat. Korábban sem okozott gondot elfogadnom az ilyesmit. Szeretnék hinni abban, hogy szerzőként megvan bennem az a fajta bátorság, amely segít elviselni a hitetlenséget. Miután alaposan fontolóra vettem a dolgot, úgy döntöttem, a tőlem telhető legegyszerűbb és legőszintébb módon tárok a nyilvánosság elé néhány olyan tényt, amelynek múlt év júliusában szemtanúja voltam, s amelyhez foghatót még soha nem írtak le a természettan rejtélyeit összegyűjtő évkönyvek. New Yorkban, a Huszonhatodik utcában, a — szám alatti házban lakom. Az épület bizonyos szempontból igen különös helynek számít. Az elmúlt két esztendőben az a hír járta, hogy kísértetek látogatják. A hatalmas méretű, impozáns épületet hajdan kert vette körül, amelyből mára mindössze egy zöld sövény maradt, hová ruháikat teszik ki fehéredni a környékbeliek. A szökőkút kiszáradt medencéje, s néhány meg nem metszett, göcsörtös gyümölcsfa jelzi, hogy e helyütt hajdan kellemes, árnyas liget állt, amelyet gyümölcs- és virágillat lengett körül, s a víz kellemes csobogása töltött be. Maga az épület roppant tágas. Hatalmas, pompás előcsarnok vezet a középpontjában tekeregő széles csigalépcsőhöz, s a lakosztályok is impozáns méretűek. Valamikor tizenöt-húsz éve épült, egy közismert New York-i kereskedő, bizonyos Mr. A— megbízásából, aki öt évvel ezelőtt alaposan felbolygatta a város üzleti életét, mikor is elképesztő méretű banki csaláson kapták. Mr. A—, mint az közismert, Európába szökött, és nem sokkal később elvitte egy infarktus. Amint halálhíre kitudódott és megerősítést nyert, szinte azon nyomban szárnyra keltek a híresztelések, miszerint a Huszonhatodik utca — szám alatti épületében kísértetek járnak. Jogi lépéseket foganatosítottak, s megfosztották tulajdonától Mr. A— özvegyét, minekután egy gondnok lakott az épületben a feleségével, akiket egy ingatlanügynök költöztetett be, miután sikerült rátennie a kezét a házra, méghozzá azzal a céllal, hogy kiadja, avagy eladja a lakásokat. A házaspár szüntelen panaszkodott, hogy hátborzongató neszek zavarják nyugalmát. Ajtók nyíltak anélkül, hogy bárki hozzájuk nyúlt volna. Egyik éjjel valaki egymásra pakolta a különböző szobákban szerteszét hagyott bútorokat. Láthatatlan lábak járkáltak fel-alá a lépcsőkön fényes nappal, s a lépések kopogását láthatatlan selyemruhák suhogása kísérte, a lépcsőkorlátokon pedig láthatatlan kezek simítottak végig. A gondnok és a felesége úgy döntöttek, nem hajlandók tovább a házban maradni. Az ingatlanügynök csak nevetett rajtuk, felmondott nekik, és másokat fogadott fel a helyükre. Ám a furcsa neszek és természetfölötti jelenések továbbra sem szűntek. A

környéken hamar híre ment a dolognak, így aztán három évig üresen állt a ház. Sokan alkudoztak ugyan megvételéről, de valahogy mindig a fülükbe jutottak a nyugtalanító híresztelések, s végül minden jelentkező visszalépett, mielőtt nyélbe üthették volna az üzletet. Így álltak a dolgok, mikor főbérlőmnek, egy hölgynek, aki panziót vezetett a Bleecker utcában, és aki régóta szeretett volna a Huszonhatodik utca környékére költözni, az a merész ötlete támadt, hogy kibérli a — számú házat. Lévén a panzióban akkoriban éppen egy bátor, ámde józan gondolkodású bérlőkből álló kompánia lakott, Mrs. Moffat beavatott bennünket tervébe, nem titkolván el, amit a költözésre kiszemelt épületben bolyongó kísértetekről hallott. Két gyáva fickót leszámítva — egy tengerészkapitányt és egy Kaliforniából hazatért illetőt —, akik azonnal jelezték, hogy nem kívánnak velünk tartani, Mrs. Moffat minden vendége közölte, hogy hajlandó elkísérni őt e kalandos kiruccanáson a szellemek lakhelyére. A költözködést májusban bonyolítottuk le, és mindnyájan el voltunk bűvölve új lakhelyünktől. Az épület a Huszonhatodik utcának a Hetedik és Nyolcadik sugárút közé eső szakaszán helyezkedett el, New York egyik patinás környékén. A házak mögött a kertek majdnem a Hudson folyóig értek, s nyaranta összefüggő, zöld sugárutat alkottak. A folyó túloldalán emelkedő weehawkeni magaslatok felől mindig friss, éltető levegőt hozott a szél, a házat körülvevő elhanyagolt kert pázsitja — még ha nagymosáskor talán túl sok ruhaszárító kötelet feszítettek is ki — megnyugvást nyújtott szemünknek, s mindig volt hová visszavonulnunk hűsölni a nyári estéken, hogy a félhomályban szivarra gyújtva gyönyörködjünk a hosszú fűben titokzatos lámpásaikkal világító szentjánosbogarakban. Amint berendezkedtünk a — szám alatt, rögvest arra számítottunk, hogy felbukkannak a kísértetek. Türelmetlenül vártuk érkezésüket. Még a vacsoránál is a természetfölötti jelenségekről folyt a beszélgetés. Az egyik bérlőt, aki önmaga gyönyörűségére megvásárolta Mrs. Crowe A természet sötét oldala című tanulmánykötetét, a ház egy emberként közösítette ki, amiért nem mindjárt húsz példányt vett az említett műből. Az illető élete valósággal pokollá változott, amíg a könyv végére ért. A többi bérlő ugyanis kémhálózatot épített ki, amely tevékenységnek az illető úr lett az áldozata. Ha elővigyázatlanul letette a könyvet egy pillanatra, s kiment a helyiségből, azon nyomban megkaparintották, és néhány szerencsés kiválasztott titkos helyeken összegyűlve felolvasott a szövegből. Miután valamiképp kitudódott, hogy egész tűrhetően ismerem a természetfölötti jelenségek történelmét, s egy ízben papírra vetettem egy történetet, melynek egy kísértet volt a főszereplője, s amely „Egy cserép tulipán” címmel jelent meg a Harper’s Monthly magazinban, azon kaptam magam, hogy komoly tekintélyre teszek szert a társaságban. Ha egy asztal vagy a faburkolat megnyikordult, amikor összegyűltünk a tágas társalgóban, rögtön elhallgatott mindenki, s néma csendben vártuk, hogy megcsörrenjenek a láncok és megjelenjen a kísértet. Az első hónap borzongató izgalmát követően azonban végtelen elégedetlenséggel voltunk kénytelenek elismerni, hogy egyikünk sem tapasztalt semmi, a természetfölöttire akár csak távolról is emlékeztető jelenséget. Egyszer az egyik bérlő, egy fekete főkomornyik, váltig állította, hogy valami láthatatlan jelenség eloltotta a gyertyát a szobájában, amikor egy este lefekvéshez készülődve éppen levetette ruháját; mivel azonban e színes bőrű úriembert nem egyszer találtam olyan állapotban, amelyben egy

szál gyertyát könnyen kettőnek láthatott, lehetségesnek tartottam, hogy a szokásosnál jobban felöntött a garatra, s az imént említett jelenséget megfordítva nem látott egy gyertyát sem ott, ahol pedig egyet kellett volna látnia. Így álltak hát a dolgok, mikor is egy oly szörnyű és megmagyarázhatatlan esemény történt, hogy a puszta emlékétől is szédülni kezd a fejem. Július tizedike volt. Vacsora után visszavonultam barátommal, Dr. Hammonddal a kertbe, hogy rágyújtsak esti pipámra. A Dr. Hammond és köztem lévő szellemi rokonszenvtől függetlenül egy közös bűn is egymáshoz láncolt bennünket. Mindketten az ópium rabjai voltunk. Tudtuk, s tiszteletben tartottuk e titkunkat. Együtt élveztük a gondolat e csodás kiterjesztését, az érzékszervek varázslatos elevenségét, a létezés határtalanságának érzetét, amely során mintha az univerzum egészével léptünk volna kapcsolatba — röviden: azt a felfoghatatlan spirituális révületet, amelyről a világ minden kincséért sem lennék hajlandó lemondani, s amelyet, ön, kedves olvasóm, remélem soha, de soha nem fog megtapasztalni. A Dr. Hammonddal az ópium révületében eltöltött titkos órákat tudományos gondossággal szabályoztuk. Nem vakon szívtuk el az éden kábítószerét, s nem bíztuk magunkat álmaink szeszélyére. Ha ópiumot szívtunk, mindig ügyeltünk arra, hogy gondolatainkat a lehető legvidámabb és legnyugodtabb dolgok felé tereljük. A Keletről beszélgettünk, és megpróbáltuk felidézni csodás tájainak varázslatos panorámáját. A legérzékibb költők műveit vettük górcső alá, kik egy egészségtől kicsattanó, szenvedélytől túlcsorduló, fiatalságtól, erőtől és szépségtől duzzadó világ képét festették meg műveikben. Ha Shakespeare A vihar című színművére terelődött a szó, Arielről csevegtünk hosszasan, s Calibanról még csak említést sem tettünk. Mint a gabarok, mi is Kelet felé fordítottuk tekintetünket, s a világnak csak a napos oldaláról vettünk tudomást. Gondolatunk folyamát nagy gyakorlattal színesítettük, s a belőle következő látomásokhoz is mindig megtaláltuk a megfelelő megfogalmazást. Az arab mesék tündöklő ragyogása festette be álmainkat. Olyan fenséges léptekkel vonultunk fel s alá a keskeny pázsitsávon, mint a királyok. A göcsörtös szilvafa törzsének támaszkodva hallgattuk a Hyla arborea, a zöld levelibéka brekegését, s úgy éreztük, mintha mennyei kóristák éneke zengett volna. Házak, falak, utcák esőfelhőként olvadtak szét, s felfoghatatlan pompájú látképek tárultak szemünk elé. Kis kompániánk révülete határtalan volt. A lehető legtökéletesebben ki tudtuk élvezni az ópium nyújtotta roppant gyönyöröket, lévén még a legmámorosabb pillanatokban is tudatában voltunk egymás jelenlétének. Bár mindketten külön-külön tapasztaltuk meg e kéjes gyönyört, élményeink mégis mintha valamiképpen eggyé lényegültek volna, és olyan harmóniában vibráltak, mint egy zenei akkord hangjai. A szóban forgó éjszakán, július tizedikén, Dr. Hammond s jómagam szokatlanul metafizikus hangulatba kerültünk. Meggyújtottuk finom török dohánnyal megtömött, jókora tajtékpipánkat — a dohányban apró fekete ópiumdarab izzott; s mint a mesebeli dió, amely törékeny héjában oly csodát rejt, mihez foghatót még a leghatalmasabb uralkodók sem tapasztalhatnak meg soha —, s fel-alá sétálgatva társalogtunk. Gondolatunk folyamát minduntalan valami hátborzongató perverzitás járta át. Gondolataink nem áramoltak keresztül a napsütötte csatornákon, amelyekbe igyekeztünk beterelni őket. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva minduntalan baljós, magányos ágyakhoz tértek vissza, melyekre örök sötétség borult. Régi szokásunkhoz híven a Kelet partjai felé igyekeztünk, ámde ezúttal hiába beszélgettünk a

színpompás bazárokról, Harún uralkodásának tündöklő csodáiról, háremekről és aranypalotákról. Gondolataink mélyéről fekete afriták törtek elő, melyek aztán szétrajzottak — mint amelyiket a halász engedett szabadon a rézedényből —, s végül eltakartak minden világosságot a szemünk elől. Észre sem vettük, máris behódoltunk a titokzatos erőnek, amely hatalmába kerített bennünket, s teljesen elmerültünk e komor hangulatú tépelődésben. Egy ideig az emberi elme miszticizmusra való fogékonyságáról folyt a diskurzus, és a Rettenet szinte már egyetemesnek mondható imádatáról, amikor is Hammond barátom hirtelen így fordult felém: — Elárulnád, mit tartasz a Rettenet legfontosabb alkotóelemének? A kérdés, bevallom, meglepett. Hogy sok rettenetes dolog létezik, azzal tisztában voltam. Hullába botlunk a sötétben; vagy, ahogyan egyszer velem megesett, szemünk láttára ragad magával egy nőt egy sebes folyású, mély vizű patak, s a hölgy kezével vadul hadonászva, rémülettől eltorzult arcát felénk fordítva alámerül a habok közt, s oly éles sikolyok szakadnak fel torkából, amelyek emléke a mai napig kísért, miközben mi, a szemtanúk, kővé dermedve állunk egy folyó fölé kinyúló ablakban, hat láb magasban, és az égvilágon semmit sem tudtunk tenni, hogy megmentsük az életét, csak tehetetlenül bámuljuk borzalmas haláltusáját, míg végül örökre elnyeli az áradat. De rettenetes látvány a tengerben közönyösen lebegő hajóroncs is, amelyből szemmel láthatólag kiveszett az élet minden nyoma, lévén oly felfoghatatlan rettenetről tesz tanúbizonyságot, melynek valós dimenziói rejtve maradnak a szemlélő előtt. Azonban egészen eddig sosem fordult meg a fejemben, hogy létezhet a félelemnek egy mindennél hatalmasabb, mindenek fölött álló megtestesülése, a Rettenet Ura, amely előtt minden más borzalom behódol. De ha létezik, vajon mi lehet az? S a körülmények mily láncolatának köszönheti létét? — Bevallom, Hammond — feleltem barátomnak —, még sosem töprengtem ezen. Meg sem fordult a fejemben, hogy léteznie kell egyetlen Valaminek, ami félelmetesebb minden más dolognál. Kísérletet se mernék tenni, hogy akár csak a legtágabb módon meghatározzam ezt a Valamit. — Magam is így vagyok ezzel, Harry — felelte Hammond. — Érzem, hogy képes lennék megtapasztalni minden eddigi, az emberi elme által felfogott rettegésnél nagyobb félelmet, valamely szörnyű s természetellenes fúzióját mindezidáig összeférhetetlennek vélt elemeknek. A kiáltozás, a hangok valóban hátborzongatóak Brockden Brown regényében, a Wielandben; csakúgy mint Bulwer Zanoni című művében a küszöb őrének képe, ám — tette hozzá Hammond, s komoran csóválta fejét — van, ami még ezeknél is sokkal rettenetesebb. — Ide figyelj, Hammond — vettem át a szót —, az ég szerelmére, mi lenne, ha felhagynánk az efféle beszéddel! Különben csúnyán pórul járunk, arra mérget vehetsz! — Nem tudom, mi van velem ma este — felelte Hammond —, de egyfolytában furcsa s rémes gondolatok járnak a fejemben. Úgy érzem, ma este papírra tudnék vetni Hoffmannéhoz hasonló történeteket, már amennyiben persze megvolna hozzá a tehetségem. — Nos, ha Hoffmann árnya lengi be beszélgetésünket, én már itt sem vagyok, inkább ágyba bújok. Az ópiumnak és a rémálmoknak sosem szabadna találkoznia. Túl hátborzongató ez nekem! Jó éjt, Hammond! — Jó éjt, Harry! Szép álmokat! — Te pedig, te szegény ördög, álmodj csak afritákról, hullarablókról és

boszorkányokról! Elváltunk, s mindketten visszavonultunk saját hálószobánkba. Gyorsan levetkőztem, ágyba bújtam, és szokásomhoz híven magamhoz vettem egy könyvet, amit addig szándékoztam olvasni, míg elalszom és kiesik kezemből. A párnára tettem fejemet, és kinyitottam a kötetet, de aztán rögtön a szoba túlsó végébe hajítottam. Egy francia szerző, bizonyos Goudon A szörnyek története című különös munkája akadt a kezembe, amelyet nemrég szereztem be Párizsból, és amely, figyelembe véve pillanatnyi lelkiállapotomat, nem igazán tűnt jó választásnak. Így aztán elhatároztam, hogy inkább tüstént elalszom; lecsavartam hát a gázlámpát, míg végül már csak egy aprócska, kék pont vibrált a cilinder végén, én pedig hozzákészülődtem az alváshoz. Koromsötét volt a szobában. A lámpa apró gázlángja csak alig három hüvelyk távolságra világított el. Kétségbeesetten takartam el karommal a szememet, mint aki a sötétséget akarja kizárni, és megpróbáltam teljesen kiüríteni elmémet. Persze hiába próbálkoztam. A Hammond által felhozott, meghökkentő és zavaros témák minduntalan ráerőszakolták magukat elmémre. Viaskodtam velük. Az értelem látszólagos ürességének sáncaiból emeltem védművet, hogy távol tartsam magamtól a nyomasztó gondolatokat. Mégis elözönlötték elmémet. Miközben mozdulatlanul feküdtem, mint egy hulla, abban reménykedve, hogy a test aktivitásának teljes hiánya valamiképp siettetheti a szellem megnyugvását, valami borzalmas dolog történt. Mintha Valami leugrott volna a mennyezetről, aztán ránehezedett a mellkasomra, a következő pillanatban csontos ujjak fonódtak a torkomra, s támadóm fojtogatni kezdett. Nem tartom gyáva embernek magamat, s a testi erőnek sem vagyok híján. A váratlan támadás nem bénított le, hanem épp ellenkezőleg, minden idegszálam megfeszült. A testem ösztönösen cselekedett, mielőtt még az elmém felfogta volna, milyen borzalmas helyzetbe kerültem. Egy szempillantás alatt átkaroltam a teremtményt, és kétségbeesésemben teljes erőből magamhoz szorítottam izmos karjaimmal. A torkomra kulcsolódó két csontos kéz szorítása néhány másodperc múlva enyhülni kezdett, s hamarosan újra tudtam lélegezni. Ezután ádáz küzdelem vette kezdetét. Olyan sötét volt a szobában, hogy az orrom hegyéig sem láttam; elképzelni sem tudtam, milyen ez a Valami, ami ilyen váratlanul rám támadt; ráadásul kezdett kicsúszni a szorításomból, lévén — legalábbis a sötétben úgy tűnt — támadóm teljesen csupasz volt; éles fogával belemart a vállamba, a nyakamba, a mellkasomba; mindeközben folyamatosan védenem kellett a nyakamat, mert félő volt, hogy az inas, fürge kezek — melyeket minden erőfeszítésem ellenére sem voltam képes leszorítani — megint rákulcsolódnak a torkomra, és fojtogatni kezdenek — ezek voltak azok a körülmények, amelyek közt a küzdelem zajlott, nem csoda hát, hogy minden erőmre, ügyességemre és bátorságomra szükség volt, hogy felülkerekedjem támadómon. E néma, halálos, és végtelenül kimerítő küzdelem végén, sorozatos emberfeletti erőfeszítések árán, végül legyűrtem támadómat. Miután sikerült a mellkasára térdelnem — legalábbis a sötétben úgy éreztem, a mellkasára térdelek —, már sejtettem, hogy győztem. Egy pillanatra megpihentem, hogy kifújjam magamat. Hallottam a teremtmény zihálását a sötétben, éreztem szívének vad lüktetését. Nyilvánvaló volt, hogy őt is legalább annyira kimerítette a küzdelem, mint engem, ami azért némi megnyugvással töltött el. Ekkor eszembe jutott, hogy mielőtt ágyba bújok, a

párnám alá szoktam dugni egy hosszú, sárga selyem zsebkendőt, ha esetleg éjszaka szükség lenne rá. Rögvest benyúltam a párna alá; a zsebkendő ott volt. Néhány másodperc múlva úgy-ahogy sikerült összekötöznöm a teremtmény karját. Most már eléggé biztonságban éreztem magamat. Nem maradt más dolgom, csak fel kellett csavarnom a lámpát, és — miután végre szemügyre vettem éjszakai támadómat — fel kellett keltenem a háznépet. Bevallom, némi büszkeséggel töltött el, hogy egészen addig nem lármáztam fel a többi bérlőt; egyedül, mindenféle segítség nélkül akartam elfogni a támadót. Egy pillanatra sem eresztettem el foglyomat, ahogy az ágyról lemászva magam után vonszoltam. Mindössze néhány lépés választott el a gázlámpától; e rövid távolságot a lehető legnagyobb elővigyázatossággal tettem meg, s olyan erősen szorítottam a titokzatos teremtmény karját, mintha a markom satu lett volna. Végül sikerült karnyújtásnyira megközelítenem a gázlámpa elhelyezkedéséről árulkodó apró, kék fényfoltot. Ekkor fél kézzel villámgyorsan elengedtem a támadómat, felcsavartam a lámpát, mire a szoba fényárba borult. Majd foglyom felé fordultam, hogy végre valahára szemügyre vehessem. Meg sem kísérlem szavakba foglalni az érzéseket, amelyek a lámpa felcsavarását követő pillanatokban valósággal letaglóztak. Feltehetően felüvöltöttem félelmemben, mivel alig egy perc múlva beözönlött a szobámba a ház többi bérlője. Még most is megborzongok, ha eszembe jut e rettenetes pillanat. Ugyanis nem láttam semmit! Semmi kétség; fél kézzel erősen szorítottam egy lélegző, ziháló, kiterjedt testtel bíró alakot, míg másik kezemmel teljes erőből szorongattam támadómnak az enyémhez hasonlóan meleg, és nyilvánvalóan húsból való torkát; de hiába fogtam le a kezemben vergődő eleven szubsztanciát, hiába nyomódott a teste a testemhez, hiába ragyogott be mindent a jókora gázlámpa lángcsóvájának vakító fénye, az égvilágon semmit sem tartottam a kezemben! Még egy körvonalat sem láttam — vagy valami párát! Mind a mai napig képtelen vagyok felfogni, milyen helyzetben voltam azon az éjszakán. Nem tudom felidézni a borzalmas esemény részleteit. A képzelet hiába próbálja megragadni e szörnyűséges paradoxont. Lélegzett. Éreztem forró leheletét az arcomon. Ádázul kapálózott. Volt keze. Amivel megragadott. A bőre sima volt, mint az enyém. Ott feküdt, szorosan mellettem, szilárdan, mint egy szikla — és mégis teljesen láthatatlan maradt! Kész csoda, hogy nem ájultam el, vagy őrültem meg abban a szent minutumban. Valami döbbenetes ösztön segíthetett megőrizni elmém épségét; mert — ahelyett, hogy elengedtem volna a borzalmas Enigmát — a rettegés pillanatában mintha még jobban megerősödtem volna, és oly döbbenetes erővel szorítottam meg, hogy a láthatatlan teremtmény megremegett kínjában. Ebben a pillanatban lépett be szobámba Hammond, sarkában a háznéppel. Amint megpillantotta az arcomat — amely feltehetően igen borzalmas látványt nyújtott —, odasietett hozzám, s így kiáltott: — Jóságos ég, Harry! Mi történt? — Hammond! Hammond! — kiáltottam. — Gyorsan, ide! Ó, ez borzalmas! Valami megtámadott, míg az ágyamban feküdtem, sikerült elkapnom; de nem látom! Nem látom! Hammond, akit minden bizonnyal nagyon megdöbbentett az arcomra kiülő nyílt rettegés, gondterhelt, ám ugyanakkor zavart arckifejezéssel

lépett felém. A többi látogató irányából jól hallható kuncogás ütötte meg fülemet. Ez a fojtott nevetés igencsak felbőszített. Hogyan képesek kinevetni valakit az én helyzetemben? Az emberi kegyetlenség legalantasabb megnyilvánulása volt ez. Most már meg tudom érteni, hogy egy látszólag levegőszerű semmivel viaskodó, és egy látomás leküzdéséhez segítségért kiáltó ember nevetségesnek tűnhet mások szemében. Akkor azonban oly éktelen haragra gerjedtem az engem kigúnyoló tömeggel szemben, hogy ha hatalmamban áll, ott helyben lesújtok rájuk, s mind egy szálig elpusztítom őket. — Hammond! Hammond! — kiáltottam újra, kétségbeesetten. — Az isten szerelmére, gyere már ide! Már nem bírom tovább tartani a… a Valamit. Mindjárt fölém fog kerekedni. Segíts! Segíts! — Harry — suttogta Hammond felém közeledve —, túl sok ópiumot szívtál. — Esküszöm neked, Hammond, ez nem egy látomás — feleltem, s én is lehalkítottam a hangomat. — Talán nem látod, hogyan rázza a testemet, ahogy a szorításomban vergődik? Ha nem hiszel nekem, győződj meg róla másként. Érintsd meg! Tapogasd meg! Hammond közelebb lépett, és kezét az általam mutatott helyre tette. Velőtrázó sikoly szakadt fel torkából. Ő is érezte! Gyorsan kerített valahonnan a szobából egy hosszú kötelet, s mire észbe kaptam, már körbetekerte vele a láthatatlan lényt, s jó erősen meghúzta a csomót, miközben én továbbra is lefogva tartottam foglyunkat. — Harry — mondta izgatottságtól rekedt hangon, mert, bár sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, mélyen megrendítették az események. — Harry, most már biztonságban vagyunk. Nyugodtan elengedheted, öregem, ha elfáradtál. A Valami már moccanni sem tud. Végtelenül elcsigázva, de hálától telve elengedtem támadómat. Hammond csak állt, és a kezére tekerve tartotta a kötél két végét, miközben előtte, mintegy önmagát a levegőben tartva, látszott a láthatatlan lény körül többször körbetekeredő kötél, amely így mintha magára az üres térre feszült volna. Sosem láttam még, hogy a félelemmel vegyes döbbenet így letaglózzon egy felnőtt embert. Mindazonáltal Hammond barátom arcáról továbbra is a rá oly jellemző bátorság és eltökéltség tükröződött. Sápadt ajka határozottan megfeszült, és elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az ember megértse, hiába legyintette meg a rettenet, mégsem szállt inába a bátorsága. A bérlőkön — akik szemtanúi voltak e fölöttébb szokatlan jelenetnek, mikor is Hammond meg jómagam, mint két pantomimjátékos, megkötöztük ezt a vadul vergődő Valamit, és akik látták, hogy börtönőri teendőim elvégzése után kis híján összeesem a kimerültségtől —, a szobámba betóduló kíváncsiskodókon akkora már szemmel láthatólag úrrá lett a leírhatatlan döbbenet és rettegés. A gyávábbika azonnal menekülőre fogta. Az a néhány ember, aki ott maradt, az ajtóhoz húzódott, és nem lehetett rábírni, hogy Hammond meg a fogoly felé közelítsen. A hitetlenkedés azonban mégis felülkerekedett a rémületen. Ahhoz ugyan nem volt bátorságuk, hogy kielégítsék kíváncsiságukat, mégis kétkedtek. Hiába könyörögtem nekik, hogy jöjjenek közelebb, és győződjenek meg róla — azáltal, hogy megtapogatják —, hogy tényleg egy láthatatlan élőlényt fogtunk el a szobámban. Hiába kétkedtek, nem merték megkockáztatni, hogy megismerjék az igazságot. Hogyan lehet egy tömör, eleven, lélegző test láthatatlan, kérdezgették. A következő válasszal álltam elő. Intettem Hammondnak, és — miután sikerült leküzdenünk a láthatatlan lény testének

érintését kísérő heves undorunkat — együtt felemeltük a földről a foglyot, úgy ahogy volt, gúzsba kötve, és az ágyamhoz cipeltük. Körülbelül akkora súlya lehetett, mint egy tizennégy éves fiúnak. — Most pedig, kedves barátaim — szóltam, miközben Hammonddal az ágyam fölött tartottuk a láthatatlan teremtményt —, íme a kézzelfogható bizonyítéka, hogy itt van előttünk egy mérhető súllyal rendelkező, szilárd test, amely, mindezen tulajdonságai ellenére, mégsem látható. Legyenek szívesek árgus szemmel figyelni az ágy felszínét. Magam is meglepődtem, hogy képes vagyok ilyen bátran és higgadtan kezelni e különös jelenséget; de miután magamhoz tértem első rémületemből, valamiféle tudományos büszkeség kerített hatalmába, amely háttérbe szorított minden egyéb érzést. A kíváncsiskodók rögvest az ágyra szegezték tekintetüket. Hammond és én pedig egy adott jelre, egyszerre engedtük el a teremtményt. A nehéz test tompa puffanással zuhant a puha takaróra. Az ágy deszkái megreccsentek. A párnán és az ágyon is jól kivehető benyomódás keletkezett. Amint az ott ácsorgó emberek ezt meglátták, valamiféle mély és egyetemes kiáltást hallatva kirohantak a szobából. Hammond és én egyedül maradtunk a Rémmel. Egy darabig csendben hallgattuk az ágyamon fekvő teremtmény szabálytalan, ziháló légzését, bámultuk ahogyan tehetetlenül vergődve szabadulni próbál, és összegyűri az ágyneműt. Végül Hammond törte meg a csendet. — Harry, ez borzalmas. — Úgy ám, borzalmas. — Mégis van rá magyarázat. — Van rá magyarázat? Ezt meg hogy érted? A világ születése óta nem fordult elő semmi ehhez hasonló. Nem tudom, mit gondoljak, Hammond. Adja az Isten, hogy nem bomlott meg az elmém, s ez itt nem egy esztelen rémlátomás! — Gondoljuk végig a dolgot logikusan, Harry. Itt van egy szilárd test, amit meg tudunk érinteni, de amit mégsem látunk. Ez a rendkívüli tény félelemmel tölt el bennünket. De biztos vagy benne, hogy nem tudunk valamilyen analógiát találni a jelenségre? Vegyünk például egy tiszta üvegdarabot. Megtapintható és áttetsző. Csak egy bizonyos kémiai eredetű szemcsésség akadályozza meg, hogy az üveg oly tökéletesen áttetsző legyen, hogy teljességgel láthatatlanná váljon az emberi szem számára. Hadd emlékeztesselek, hogy elméletileg nem lehetetlen olyan üveget készíteni, amely egyetlen fénysugarat sem ver vissza — egy olyan tiszta és atomi szinten homogén üveget, amelyen úgy hatolnak át a nap sugarai, mintha levegő volna, amelyen megtörik ugyan a fény, de amelyről nem verődik vissza. A levegőt sem látjuk, mégis érezzük. — Ez mind rendben van, Hammond, de ne feledd, hogy ezek élettelen anyagok. Az üveg nem vesz levegőt, s a levegő sem lélegzik. Ennek a dolognak viszont lüktet a szíve, akaratlagos mozgásokat végez, süllyed s emelkedik a mellkasa, ahogy lélegzik. — Megfeledkezel azokról a különös jelenségekről, amelyekről oly sokat hallani mostanság — felelte Hammond roppant komolyan. — A „szellemidézésnek” nevezett találkozókon láthatatlan kezek fogják meg az asztal körül ülők kezét. Meleg, hús-vér kezek, melyek mintha a halandó élettől lüktetnének. — Micsoda? Ezek szerint úgy véled, hogy ez a valami egy…

— Nem tudom, hogy mi ez — vágott szavamba ünnepélyes hangon barátom —, de ha az Isten is úgy akarja, a segítségeddel alaposan meg fogom vizsgálni. Így aztán egész éjjel az ágy mellett ültünk és pipázgattunk, figyeltük, ahogyan a túlvilági teremtmény zihálva vergődik, s végül teljesen kimerül. Lassú, egyenletes légzése arra engedett következtetni, hogy elaludt. Másnap reggel felbolydult a ház. A bérlők a szobám ajtaja előtt gyülekeztek, igazi hírességek lettünk, Hammond meg én. Csak úgy záporoztak ránk a nem mindennapi fogoly állapotát firtató kérdések, lévén rajtunk kívül senki sem merte átlépni a lakásom küszöbét. A teremtmény felébredt. Erről tanúskodott, hogy az ágynemű összegyűrődött, ahogy a lény görcsös rángatózással szabadulni próbált. Valóban igen rémisztő volt a szabadulni vágyó teremtmény fájdalmas vonaglásának és kétségbeesett vergődésének, úgymond, másodkézből való jeleit szemlélni, miközben ő maga láthatatlan maradt. Egész éjjel törtük a fejünket Hammonddal, hátha sikerül kitalálnunk valami módszert, amellyel valamiképp felfedhetjük az Enigma alakját s hozzávetőleges megjelenését. Kezünket végighúzva a teremtmény testén, sikerült megállapítanunk, hogy a körvonalai és arcának vonásai emberiek. Kitapintottuk a száját; kerek, sima és hajzat nélküli fejét; az orrát, amely bizony alig emelkedett ki a pofacsontból; a keze és a lábfeje pedig mintha egy fiúé lett volna. Először arra gondoltunk, áthelyezzük a lényt valami sima felületre, és körberajzoljuk krétával, ahogyan a cipészek rajzolják körbe a láb körvonalát. Ám végül letettünk erről a tervről, mert rájöttünk, hogy semmi értelme nem volna. Egy ilyen körvonal ugyanis vajmi keveset árulna el a hozzá tartozó test felépítéséről. Ekkor azonban ragyogó ötletem támadt. Készíthetnénk egy öntvényt a lényről alabástromgipszből. Így láthatóvá válna a szilárd test, s teljesülne minden óhajunk. De hogyan fogjunk hozzá? Mivel a teremtmény állandóan vergődik, nem tud megszilárdulni a gipsz, amellyel beborítjuk a testét, s csak egy torz lenyomatot kapnánk. Ekkor azonban újabb remek gondolat fogant meg elmémben. Miért ne adhatnánk a láthatatlan lénynek kloroformot? Azt már tudtuk, hogy rendelkezik légzőszervekkel — máskülönben hogyan lélegzett volna. Úgy okoskodtunk, hogy mihelyst sikerül az eszméletlenség állapotába hoznunk, azt tehetünk vele, amit akarunk. Elküldtünk hát Dr. X—ért; s miután a kiváló orvosnak sikerült felocsúdnia első döbbenetéből, nekilátott, hogy elaltassa kloroformmal a láthatatlan pacienst. Három perc sem telt bele, s leoldozhattuk a béklyókat a teremtményről, s a város egyik ismert szobrásza azonnal hozzáfogott, hogy bekenje nedves agyaggal a láthatatlan alakot. További öt perc múlva már készen is volt az öntőforma, és mielőtt leszállt az este, kezünkben tartottuk a rejtélyes lény testének nyers fakszimiléjét. Emberi formája volt — torz, otromba, irtózatos, de mégis emberi. Kicsi volt, a magassága nem lehetett több négy láb és néhány hüvelyknél, végtagjait páratlan fejlettségű izomzat borította. Arcának ocsmánysága túltett mindenen, amit életemben láttam. Gustave Doré, Callot, de még Tony Johannot sem tudott kigondolni ily szörnyűségeket. Ez utóbbinak az Un Voyage où il vous plairához készült illusztrációi egyikén van egy arc, amely valamelyest talán emlékeztet a láthatatlan lényre, de még az sincs olyan iszonytató. Ilyennek képzelné az ember egy hullarabló ábrázatát. Úgy nézett ki, mint akitől kitelik, hogy emberhúst lakmározzon. Miután kielégítettük kíváncsiságunkat, s a ház összes lakóját

titoktartásra köteleztük, felmerült a kérdés, hogy mit is kezdjünk az Enigmával. Mindenki egyetértett abban, hogy nem osztozhatunk egy ilyen rémséggel a lakóhelyünkön; mint ahogyan az is képtelenségnek tűnt, hogy egy ilyen rettenetes lényt a világra szabadítsunk. Bevallom, semmi kifogásom nem lett volna, ha a teremtmény elpusztítása mellett döntünk. De ki merné vállalni a felelősséget? Ki vállalkozna rá, hogy elpusztítja ezt az emberszerű rémet? Teltek, múltak a napok, s mi újra meg újra komolyan fontolóra vettük a kérdést. Közben az összes bérlő kiköltözött az épületből. Mrs. Moffat végső elkeseredésében megfenyegette Hammond barátomat s jómagamat, hogy jogi szankciókat foganatosít ellenünk, amennyiben nem távolítjuk el az épületből a szörnyeteget. Mi a következőt válaszoltuk: — Ha óhajtja, távozunk, de határozottan elzárkózunk attól, hogy magunkkal vigyük a lényt. Távolítsa el maga, ha annyira meg akar szabadulni tőle. Elvégre az ön házában bukkant fel. S így a felelősség is magát terheli. — Erre, természetesen, nem tudott mit mondani. Mrs. Moffat nem talált senkit, aki — pénzért vagy barátságból — akár csak a közelébe mert volna menni a rejtélyes teremtménynek. Az egész ügyben azonban az volt a legkülönösebb, hogy képtelenek voltunk rájönni, mivel táplálkozik. Mindennel megkínáltuk, ami eszünkbe jutott, de a láthatatlan lény egy ujjal sem nyúlt hozzá az ételekhez. Borzalmas volt ott állni az ágy mellett, figyelni, hogyan hánykolódnak a ruhák, hallgatni a lény nehéz zihálását, miközben tudtuk, hogy éhezik. Eltelt tíz-tizenkét nap, két hét, s a teremtmény még mindig élt. A szíve azonban napról napra egyre gyengébben vert, s szinte már alig lehetett kitapintani a pulzusát. Nyilvánvaló volt, hogy a lény a táplálékhiány miatt haldoklik. Miközben e borzalmas haláltusa zajlott a szemem előtt, roppant elkeseredettség lett úrrá rajtam. Éjszakákon át nem jött álom a szememre. Bármily rémisztő volt is a láthatatlan lény, nagyon megsajnáltam, amiért ilyen borzalmas kínokat kellett kiállnia. Végül kimúlt. Egyik reggel Hammond meg én csak egy jéghideg, merev testet találtunk az ágyban. A szíve nem dobogott már, s a mellkasa sem mozdult. Sietve eltemettük a kertben. Furcsa temetés volt; a láthatatlan holttestet a nyirkos sírgödörbe dobtuk. A testéről készült gipszöntvényt Dr. X—nek adtam, aki kiállította a Tizedik utcában lévő múzeumában. Mivel egy hosszú utazás előtt állok, amelyről talán soha nem térek vissza, úgy gondoltam, papírra vetem ezt a történetet, amely a legfurcsább mind közül, mi valaha tudomásomra jutott. MEGJEGYZÉS: azt rebesgetik, hogy egy ismert New York-i múzeum tulajdonosai megállapodást kötöttek Dr. X—szel, hogy kiállítják az egyedülálló gipszöntvényt, amelyet Mr. Escott helyezett letétbe nála. Ez a nem mindennapi történet, úgy látszik, mégsem kerülheti el, hogy tudomást szerezzen róla a nyilvánosság. (Totth Benedek)

Charles Dickens (1812—1870)

A pályaőr (1866) — Héé! Maga, ott lenn! Mikor ez a hívó hang elért hozzá, őrházának ajtajában állt, kezében zászlóval, mely föl volt csavarva rövid nyelére. A terepviszonyokból úgy gondolta volna az ember, hogy határozottan tudhatja, merről jön a hang, mégis, ahelyett hogy felfelé nézett volna, a meredek vájatfal tetejére, ahol én álltam, szinte pontosan a feje fölött, megfordult, s arra nézett, amerre a vágányok vezettek. Volt valami különös abban, ahogy ezt cselekedte, bár sehogy sem tudtam volna megmondani, micsoda. Annyit tudok, elég különös volt ahhoz, hogy magára vonja figyelmemet, pedig alakja rövidülésben látszott, és árnyékkal borítva, lenn, a mély vágás alapján, én meg fenn álltam magasan a feje fölött, s úgy elborított a haragos napnyugta izzása, hogy a szememet el kellett ernyőznöm, különben nem is láttam volna. — Héé! Ott lenn! A vágányok irányából most újra visszafordult, s felemelve szemét, meglátott engem a feje fölött. — Van itt ösvény, amin lemehetnék, hogy beszélhessek magával? Felfelé nézett, rám, de nem szólt; én is néztem őt, és nem sürgettem azonnal céltalan kérdésem megismétlésével. Éppen akkor a föld és a levegő enyhén rezgésbe jött, mely egy-kettőre heves lüktetésbe csapott át, s valami sebesen közelgő száguldásba, amitől hátrahőköltem, mert úgy tűnt, mintha magához vonna a mélybe. Mikor a füst és a pára, mely a rohanó vonatról az én magasságomig emelkedett, tovasiklott a vidéken: újra letekintettem, és láttam, amint zászlóját visszatekeri rúdjára, mert jelt adott vele, amíg a vonat áthaladt. Megismételtem kérdésemet. Rövid hallgatás után, amely alatt úgy látszott, hogy feszült figyelemmel néz, összegöngyölt zászlójának végét lassan egy, az én magasságomban fekvő pont felé fordította, amely vagy kétháromszáz yardnyira volt tőlem. Lekiáltottam neki: — Rendben! —, s elindultam abba az irányba. Mikor odaértem, alaposan körül kellett néznem, míg megtaláltam egy sziklába vájt zegzugos ösvényt, s leereszkedtem rajta. A lenti út igen mély volt és szokatlanul meredek falú. Agyagos kőzetbe vágták, s ahogy lejjebb jutottam, egyre iszamosabb és vizesebb lett. Így azután az út elég hosszú volt ahhoz, hogy időm legyen visszaidézni az őr mozdulatában kifejeződő furcsa vonakodást és kényszeredettséget, ahogy az utat megmutatta. Mikor a zegzugos lejárón elég mélyre értem ahhoz, hogy az ember újra elém tűnjön, a sínek között pillantottam meg: azon az úton állt, amelyen a vonat az imént áthaladt; olyan helyzetben, mint aki megjelenésemre vár. Állát bal tenyerébe támasztotta, bal könyöke pedig jobb kezén nyugodott, melyet keresztbe tett a mellén. Testtartásán olyan erős várakozás és éber figyelem érződött, hogy egy pillanatra tűnődve megálltam. Aztán

továbbmentem lefelé, s amint leértem a vasút szintjére, és az őrhöz is közelebb jutottam, fekete hajú, fakó arcú embert láttam, kinek fekete szakálla és igen sűrű szemöldöke volt. Őrhelyénél magányosabbat és komorabbat még sohasem láttam. Kétoldalt nedvességtől csepegő, érdes kőfal, mely mindent elzárt az ember szeme elől, kivéve egy vékony sávnyi kis eget; távlat egy irányban nyílt csak, arra sem volt más, mint e nagy börtön kanyargós folytatása; a másik irányban ködbe burkolózó fény állta el a tekintet útját, mellette még ködösebb bejárata egy éjfekete alagútnak, amelynek súlyos architektúrájában volt valami barbár, nyomasztó és félelmetes. Oly kevés napfény hatolt be ide, hogy a hely föld alatti, halálos szagot árasztott; s annyi hideg szél söpört rajta végig, hogy jeges levegője úgy csapott meg, mintha elhagytam volna a valódi világot. Az őr meg sem mozdult mindaddig, míg olyan közel nem mentem hozzá, hogy elérhettem volna a kinyújtott kezemmel. Tekintetét még akkor sem fordítván el az enyémtől, egy lépést hátralépett, és felemelte a kezét. Olyasfélét mondtam, hogy igen magányos Őrhely ez, s felkeltette érdeklődésemet, amint lenéztem odafentről. Alighanem nagy ritkaság a vendég errefelé, bár remélem, nem olyan ritkaság, amelyet nem szívesen fogadnak. Bennem olyan embert láthat, aki egész életében szűk határok közé szorult, s aki ezért most, midőn végre elnyerte szabadságát, élénken érdeklődik e nagyszerű létesítmény iránt. Ilyet és ehhez hasonlókat mondhattam, de fogalmam sincs, hogy mit mondtam szó szerint; mert mindenféle beszélgetést nehezemre esik elkezdeni, ám ebben az emberben különösen volt valami, ami elvette a bátorságomat. Felettébb furcsa pillantást vetett az alagút bejáratánál levő vörös lámpára, körbejárta a tekintetével, mintha valami hiányozna onnét, aztán megint rám nézett. Megkérdeztem, vajon az a lámpa a feladatköréhez tartozik-e, vagy sem. Fojtott hangon, kérdéssel válaszolt: — Hát nem tudja, hogy igen? Ahogy merev tekintetű szemét és zord arcát alaposan szemügyre vettem, az a szörnyű gondolatom támadt, hogy nem emberrel van dolgom, hanem kísértettel. Azóta inkább azon szoktam néha gondolkodni, vajon nem az elméjét támadta-e meg holmi kór. Mikor rajtam volt a sor, hogy válaszoljak, hátraléptem egyet. De ahogy megmozdultam, a szeméből észrevettem, hogy titokban fél tőlem. Ez megszabadított előbbi szörnyű gondolatomtól. — Úgy néz rám — szólaltam meg, mosolyt erőltetve arcomra —, mintha félne tőlem. — Nem tudtam biztosan — válaszolta —, nem láttam-e már korábban is. — Hol? A vörös lámpára mutatott, amelyre a tekintete is irányult. — Ott? — szóltam. Egész éberségével figyelve rám így felelt, alig hallhatóan: — Igen. — Ugyan, kedves barátom, mi dolgom volna ott? Nos, mindazonáltal, én soha életemben nem jártam ott, arra mérget vehet. — Azt hiszem, csakugyan nem — felelte erre. — Persze; biztos, hogy nem. Modora felengedett, olyan természetes lett, akár az enyém. Készséggel, választékos szavakkal felelt mindenre, amit kérdeztem vagy mondtam. Megkérdeztem, sok dolga van-e. Azt mondta, igen; vagyis inkább a felelősség nagy; különben mást nemigen követelnek tőle, mint pontosságot

és éber figyelmet, tényleges dolga — kétkezi munkája — szinte semmi. A jelzést váltogatni, a jelzőlámpát beállítani, egyszer-egyszer fordítani egyet egy vasfogantyún — ez minden, amit valóban el kell végeznie. Ami a hosszú és magányos órákat illeti, melyeket én úgy sokallok, nos, ezzel kapcsolatban csak azt mondhatja, hogy mindennapjait hozzáigazította ehhez az életformához, és így eléggé megszokta már. Idelenn a maga erejéből megtanult egy nyelvet — ha ugyan ez így, hogy csupán olvasva ismeri, s a kiejtéséről csak bizonytalan fogalmai vannak, tudásnak nevezhető. Foglalkoztatják a közönséges és tizedes törtek, továbbá algebrai tanulmányokkal próbálkozott, bár tulajdonképpen nem sok tehetsége van a számokhoz, ez már gyerekkorában kitűnt. Azután megkérdeztem, hogy amíg szolgálatban van, szükséges-e, hogy folyvást ebben a nedves légáramban tartózkodjék, s hogy sohasem jöhet-e föl a fényre a két magas kőfal közül. Nos, felelte, az az időponttól és a körülményektől függ. Bizonyos alkalmakkor kisebb a vonal megterhelése, mint egyébként, és ugyanez áll a napnak és éjszakának némely szakaszára is. Derült időben néha alkalmat kerít arra, hogy kis időre kiemelkedjék az alsó régiók árnyékából; de mivel akármikor szólíthatja az elektromos csengő, és olyankor kettőzött aggályossággal kénytelen figyelni rá, a séta nincs rá olyan üdvös hatással, mint gondolnám. Betessékelt az őrházba, ahol a kályhában tűz égett s a fal mellett íróasztal állt, rajta valami hivatalos könyv, amelybe időnként bejegyzéseket kellett írnia, továbbá egy távírókészülék, tűjével, tárcsájával, billentyűjével, meg az a kis csengő, amelyről előzőleg említést tett. Bíztam abban, hogy ezzel nem bánthatom meg, és ezért megkockáztattam azt a kijelentést, hogy tanult embernek tartom, s remélem — így mondtam —, nem veszi ezt sértésnek, de talán többet is tanult, mint ami tisztjének ellátásához szükséges; amire ő azt felelte, hogy ha népes testületek állapotát vizsgáljuk, efféle kisebb eltérések eléggé gyakran mutatkoznak; s hogy amint hallotta, hasonló a helyzet a dologházakban, a rendőrség körében, sőt még a legvégső kétségbeesett menedékhelyen, a katonaságnál is; de azt biztosan tudja, hogy a nagy létszámú vasutasgárdákban többé vagy kevésbé mindenütt így van. Fiatalabb korában — akár elhiszem róla, akár nem; ahogy ebben a bódéban ül, ő maga bizony már alig tudja elhinni — természetfilozófiai tanulmányokat folytatott, előadásokra járt; de aztán elkanászodott, veszni hagyta lehetőségeit, lesüllyedt, és sohasem tudott felemelkedni többé. Nem panaszként mondja ezt. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. És ahhoz, hogy új fekhelyet készítsen magának, késő van már. Mindazt, amit itt röviden összefoglaltam, nyugodt hangon mondta el, sötét, ünnepélyes tekintetét hol rám, hol a tűzre fordítva. Itt-ott beszédébe szőtte az „uram” megszólítást, különösen akkor, mikor ifjúkoráról beszélt — mintegy tudtomra akarván adni, hogy nem tart igényt semmiféle magasabb tisztségre, mint amelyben itt találom. Beszédét jó néhányszor félbeszakította a kis csengő; táviratokat kellett leolvasnia, és felelni rájuk. Egy alkalommal ki kellett állnia az ajtó elé, kibontani a zászlóját, míg a vonat áthaladt, s átadni valami szóbeli üzenetet a mozdonyvezetőnek. Úgy tapasztaltam, hogy kötelességének ellátásában rendkívül pontos, és szüntelenül résen van; az elkezdett szót is félbehagyta, és hallgatott, míg meg nem tette a dolgát. Egy szó, mint száz, ezt az embert én a maga helyén a világ legmegbízhatóbb alkalmazottjának tartottam volna, egy körülménytől

eltekintve, éspedig attól, hogy míg beszélgettünk, kétszer is elhallgatott, elsápadt, s arcát a csengő felé fordította olyankor, mikor az nem csengett; kinyitotta a házikó ajtaját (melyet csukva tartott, hogy kizárja az egészségtelen, nedves levegőt), és kinézett az alagút melletti vörös fény irányába. Amikor visszatért a tűzhöz, mindkét alkalommal az a megmagyarázhatatlan titokzatosság vette körül, amelyet oly nagy távolságból megéreztem rajta, bár akkor sem, most sem tudtam számot adni róla, honnét ered. Amint felálltam, hogy elbúcsúzzam tőle, így szóltam hozzá: — Amit láttam és hallottam, abból csaknem azt kell hinnem, hogy ön elégedett ember. (Sajnos ezt alighanem azért mondtam, hogy kiugrassam a nyulat a bokorból.) — Igen, azt hiszem, valamikor elégedett is voltam — felelte ugyanazon a fojtott hangon, amelyen először szólt hozzám —, de most nyugtalanít valami, uram, nagyon nyugtalanít. Legszívesebben visszaszívta volna a szavait. De hát már kimondta őket, én pedig lecsaptam rájuk. — Miért? Mi nyugtalanítja? — Nehéz azt közölni, uram. Igen-igen nehéz lenne beszélni róla. Ha eljön még egyszer, megpróbálom elmondani. — Hogyne, feltétlenül szeretnék még egyszer eljönni. Csak mondja meg, mikor jöjjek. — Hajnalban megyek haza, s holnap este tízkor kell megint munkában lennem, uram. — Tizenegykor itt leszek. Megköszönte, s kikísért az ajtón. — Világítok magának a fehér lámpával, uram — szólt különös, fojtott hangján —, hogy lássa az utat fölfelé. De mikor megtalálja, ne kiáltson! És amikor felér, ne kiáltson! Különös szavaitól hidegebben csapott arcomba a levegő, de csak annyit szóltam: — Jól van. — És mikor holnap este eljön, akkor se kiáltson. Kérem, hadd kérdezzek meg valamit, mielőtt elmenne. Mi indította arra, hogy így kiáltson, mikor ma idejött: „Hé! Maga, ott lenn!” — Isten tudja — válaszoltam. — Igen, körülbelül ilyesmit mondhattam. — Nem, uram, nem körülbelül. Pontosan ezek voltak a szavai. Én jól megjegyeztem. — S még ha ezek a szavak lettek volna is? Bizonyára azért szóltam így, mert maga idelent volt. — Nem volt rá más oka? — Mi más okom lehetett volna még? — Nem érzett olyasmit, hogy természetfeletti hatalom sugallta őket? — Nem. Jó éjszakát kívánt, és magasra tartotta lámpását. A lefelé vezető vágány mentén haladtam (azzal az igen kellemetlen érzéssel, hogy vonat jön mögöttem), míg rá nem találtam az ösvényre. Könnyebb volt felfelé menni, mint lefelé, és minden baj nélkül értem vissza fogadómba. Másnap pontosan megtartottam ígéretemet, és akkor tettem lábamat a zegzugos ösvény első szakaszára, amikor a távolból épp tizenegyet kongattak a toronyórák. Már várt rám odalenn, kezében fehér fényű lámpásával. — Nem kiáltottam — szólaltam meg, amint a közelébe kerültem —, de

most már beszélhetek, ugye? — Kedves uram, hogyne! — No hát, akkor jó estét, és itt a kezem. — Jó estét, uram, itt az enyém is. — Azzal elmentünk a kunyhójáig, beléptünk, becsuktuk az ajtót, és letelepedtünk a tűz mellé. — Gondolkoztam, uram — kezdte, ültében előrehajolva, mihelyt elfoglaltuk helyünket, s olyan halk, fojtott hangon, amely alig volt több suttogásnál —, és elhatároztam, hogy nem várom meg, míg még egyszer kérdezi, miért vagyok nyugtalan. Én magát tegnap este valaki másnak néztem. Az nyugtalanít. — Az, hogy tévedett? — Nem. Az a másik valaki. — Ki az? — Nem tudom. — Olyan, mint én? — Nem tudom. Az arcát sohasem láttam. Bal karját arca elé emeli, a jobbját pedig lengeti, erősen lengeti. Így. Szemem követte a mozgását: olyan volt, mint mikor valaki kétségbeesett hévvel és erővel hadonászik, azt akarván mondani: „Az Istenért, menjen az útból!” — Egy holdvilágos estén — mesélte az ember —, itt ültem, és egyszer csak kiáltást hallottam: „Héé! Maga, ott lenn!” Felugrottam, kinéztem az ajtón, és megláttam azt a Másvalakit, az alagút melletti piros lámpánál állt, és lengette a karját, úgy, ahogy az előbb mutattam. Hangja rekedt volt, úgy tetszett, a kiáltozástól; s egyre azt kiabálta: „Félre! Félre!” Majd ismét: „Héé! Maga, ott lenn! Félre!” Felkaptam a lámpásomat, pirosra kapcsoltam, s az álló alak felé rohantam, s közben kiáltoztam: „Mi baj? Mi történt? Hol esett a baj?” Ott állt, éppen az alagút fekete foltja mellett. Már olyan közel értem hozzá, hogy eltűnődtem, vajon mért tartja a kabátujját a szeme elé? Odarohantam hozzá, kinyújtottam a kezemet, hogy elvonjam arca elöl a karját, de ekkor eltűnt. — Hová, az alagútba? — kérdeztem. — Nem. Berohantam az alagútba, mintegy ötszáz yardnyira. Ott megálltam, a fejem fölé tartottam a lámpást, de csak a távolságot szakaszosan jelző számokat láttam, s a nedvesség foltjait, ahogy az alagút falán lefolyt, s a boltíves tetőről csöpögött. Kirohantam onnét, gyorsabban, mint ahogy befelé futottam (mert irtóztam attól, ami rám borult s körülvett), és a piros lámpa környékét át- meg átkutattam a magam piros lámpásával, majd felmentem a vaslétrán az alagút tetejére, majd újra lejöttem, és visszarohantam ide. Mindkét irányba sürgönyöztem: Riadójelet kaptam. Mi baj? Mindkét irányból válasz jött: Minden rendben. Tűrve azt az érzést, mintha egy fagyos ujj lassan igyekeznék kitapogatni a csigolyáimat, bebizonyítottam neki, hogy ez az alak csak érzékcsalódás okozta látomás lehet; és hogy efféle látomások, amelyek a szem működését irányító finom idegek megbetegedéséből származnak, köztudomásúan igen sok beteget zaklatnak, olyanokat is, akik tisztában vannak bajuk okával, sőt rajtuk végzett kísérletek révén meggyőződtek róla. — Ami pedig azt a képzelt kiáltást illeti — szóltam —, arra nézve elég, ha csak egy percig hallja a szelet, ha kissé halkabbra fogjuk szavunkat, mint most: amint végigsüvölt ezen a természetellenes völgyön, és vadul hárfázik a sürgönydrótokon. Erre azt válaszolta, miután egy darabig hallgattuk a szelet, hogy mindez

igen ésszerű, s hogyha valaki, ő tudja, milyen a szél s a drótok zenéje — ő, aki oly sok hosszú téli éjszakát töltött el itt egyedül, éberen figyelve. De kéri, hogy hallgassam végig. Bocsánatát kértem, és ő megérintette karomat, és e szavakat mondta: — Hat óra sem telt el a jelenés után, és akkor történt az az emlékezetes szerencsétlenség ezen a vonalon, és tíz óra sem telt belé, már hozták is a halottakat és a sebesülteket az alagúton át, s épp azon a helyen keresztül, ahol az az alak állt. Kellemetlen borzongás fogott el, de amennyire tudtam, tartottam magam. Azt válaszoltam, hogy tagadhatatlan, miszerint ez igen különös véletlen volt, amely érthető módon hagyott mély nyomot a lelkén. De az is kétségtelen, hogy lépten-nyomon történnek különös véletlenek, és számításba kell őket venni, amikor ilyesmiről beszélünk. Bár az is igaz, s el kell ismernem, tettem hozzá (mert arra számítottam, hogy ezt az ellenvetést fogja felhozni), hogy józan emberek nemigen számolnak a véletlennel olyankor, amikor napi tapasztalataikat és teendőiket végiggondolják. Azonban újból arra kért, hallgassam végig. Én is újfent bocsánatot kértem, amiért akaratlanul többször is félbeszakítottam. — Ez — mondta, kezét megint a karomra téve és tágra nyílt szemmel bámulva a vállam fölött — épp egy évvel ezelőtt történt. Aztán elmúlt hat vagy hét hónap, lassan már kihevertem a rémületet és a lelki megrázkódtatást, amikor egy reggel, épp akkor kelt fel a nap, odanézek a piros lámpára, s hát az a látomás megint ott van. Elhallgatott, s merev tekintetét rám szegezte. — Kiáltott? — Nem. Hallgatott. — Lengette a karját? — Nem. A lámpaoszlopnak támaszkodott, és két kezével eltakarta az arcát. Ilyenformán. Szemem újra követte a mozdulatait. A gyász mozdulata volt. Sírokon látni kőszobrokat ilyen helyzetben. — Odament hozzá? — Nem, bejöttem ide, és leültem, részben azért, hogy összeszedjem a gondolataimat, részben, mert megszédültem. Mikor újra kimentem, fényes nappal volt már, és a kísértet eltűnt. — De semmi sem követte? Semmi sem lett ebből? — Mutatóujjával kétszer-háromszor megérintette a karomat, mindannyiszor kísértetiesen bólintott, és így szólt: — Még ugyanaznap, amikor a vonat kijött az alagútból, az egyik felém néző kocsiablakban fejek és kezek kusza zűrzavarát láttam. Éppen idejében láttam meg ahhoz, hogy „Állj!”-t jelezzek a mozdonyvezetőnek. Leállította a gőzt, fékezett, de a vonat csak vagy százötven-kétszáz yardnyira odébb állt meg. Utánaszaladtam, s amint odaértem, szívszaggató sírást és kiáltozást hallottam. Az egyik fülkében meghalt egy szép fiatal hölgy, idehozták, s a padlóra fektették, épp ide, erre a darabra, amely kettőnk közt van. Amikor a deszkáról, amelyre mutatott, felnéztem rá, önkéntelenül is hátrahúztam hirtelen a székemet. — Ez így volt, uram. Pontosan úgy mondtam el, ahogy történt. Akárhogyan törtem a fejemet, semmiféle alkalmas szó nem jutott az eszembe, s a szám egészen kiszáradt. A szél és a sürgönydrótok elnyújtott, siránkozó hangon adták tovább a történetet.

Az ember tovább folytatta. — Mármost, uram, gondolja meg mindezeket, s ítélje meg, mennyire nyugtalan az elmém. A látomás egy hete újra megjelent. És azóta folyvást, minden szíre-szóra ott van. — A lámpánál? — Igen, a vészlámpánál. — És mit cselekszik ott? Erre, ha lehetséges, még hevesebb szenvedéllyel és erővel elismételte az első mozdulatát, amely azt jelentette: „Az istenért, menjen az útból!” Majd így folytatta: — Nincs tőle nyugtom, nincs tőle maradásom. Egyre kiált hozzám, hosszú perceken át, s halálosan rémült hangon: „Maga, ott lenn! Félre! Félre!” Vagy csak áll, és integet. Megszólaltatja a kis csengőt… Itt közbevágtam: — Szólt-e a csengő tegnap este, amikor én itt voltam, s maga kiment az ajtó elé? — Igen, kétszer is. — No látja — mondtam —, látja, hogy csak a képzelete játszik magával? Szememmel is, fülemmel is figyeltem a csengőre, de olyan igaz, mint ahogy élek: egyik alkalommal se szólt. Nem bizony, és máskor sem, csak akkor, amikor a maga természetes módján szólaltatták meg, mikor a szomszéd állomásról közölni akartak valamit. Megrázta a fejét. — Ezt nem vétem el, uram. Még sohasem tévesztettem össze a látomás csengetését emberi csengetéssel. A kísértet csengetése a csengő valamely sajátságos rezgése csupán, amit más nem is tud előidézni; azt pedig nem is állítottam, hogy a csengő szemmel láthatólag mozgásba jönne. Nem is csodálom, hogy ön nem hallotta meg. Én azonban hallottam. — S amikor kinézett az ajtón, úgy tűnt, mintha ott lenne a látomás? — Ott is volt. — Mind a kétszer? Megismételte, határozott hangon: — Igen, mind a kétszer. — Kijönne most velem az ajtó elé, hogy együtt megnézzük, ott van-e? Ajkába harapott, mintha nem tetszenék neki a javaslatom, de azért felállt. Kinyitottam az ajtót, én a lépcsőn álltam, ő az ajtóban. Ott volt a vészlámpa. Az alagút ásító szája. A vájt út magas, nedves kőfala. S a csillagok odafenn. — Látja? — kérdeztem, alaposan szemügyre véve az arcát. Szeme kimeredt az erőltetéstől, és valószínűleg az enyém is ugyanilyen volt, mikor komoly igyekezettel arra néztem. — Nem — felelte —, nincs ott. — Valóban nincs — mondtam én. Ismét bementünk, becsuktuk az ajtót, és visszaültünk a helyünkre. Azon gondolkodtam, hogy használhatnám ki a nyert előnyt, ha annak lehet nevezni; de ő szólalt meg előbb, és olyan természetes hangon folytatta a beszélgetést, mintegy biztosra véve, hogy a tényeket illetően hajszálnyit sem térhet el a véleményünk, hogy egyszerre a lehető leghátrányosabb helyzetben éreztem magam. — Most már bizonyára tökéletesen érti, uram — mondta —, hogy engem főképpen az a kérdés izgat iszonyatosan: Mit jelenthet a látomás? Erre azt feleltem, nem merném állítani, hogy tökéletesen értem. — Vajon mire figyelmeztet? — szólt gyötrődve, szemét a tűzre szegezve, s

csak olykor-olykor fordulva felém. — Miféle veszedelemre? És hol? Valahol a vonalon veszély készülődik. Szörnyű baleset fog történni. Most, harmadszor már nem vonhatom kétségbe, azután, ami eddig történt. Egy bizonyos: szörnyűség, ahogy kísért engem. Mit tehetek én? Előhúzta zsebkendőjét, és letörölte a verítékcseppeket felhevült homlokáról. — Ha távírón vészjeleket adok le egyik vagy másik irányban, vagy mind a kettőben, nem tudom megadni az okát — folytatta, megtörölve a tenyerét. — Csak bajba keverednék, és nem lenne semmi haszna. Azt gondolnák, megőrültem. Az egész a következőképp zajlana le: Jelentés: Vigyázat! Veszély! Válasz: Milyen veszély? Hol? Jelentés: Nem tudom. De az Isten szerelmére, vigyázzanak! Elbocsátanának. Mi mást tehetnének? Szánni való volt látni keserves tépelődését. Egy lelkiismeretes ember benső kínlódása volt, akire tűrhetetlen súllyal nehezedett ez az emberéletet érintő homályos felelősség. — Mikor először állt ott a vészlámpánál — folytatta, hátrasimítva fekete haját, és lázas izgatottsággal simogatva mindkét halántékát —, miért nem mondta meg akkor, hol fog történni a szerencsétlenség, ha meg kellett történnie? Miért nem mondta meg, hogyan lehetne megelőzni, ha meg lehetett volna előzni? Amikor másodszor jött, tenyerébe rejtett arccal, miért nem szólt inkább: „Az a lány meghal így. Tartsák otthon!” Ha akkor kétszer csak azért jött, hogy bebizonyítsa: figyelmeztetése igaz volt, és ezzel előkészítsen harmadszori megjelenésére, akkor most miért nem figyelmeztet világosan? És épp én, Uram, irgalmazz! Szegény nyomorult pályaőr, ezen a magányos őrhelyen! Miért nem olyannak jelenik meg, akinek adnak a szavára, s akinek hatalmában van intézkedni? Mikor megláttam, milyen állapotba került, azt gondoltam, hogy mind őrá, szegényre, mind a közbiztonságra nézve akkor cselekszem a legokosabban, ha igyekszem megnyugtatni. Épp ezért félretettem minden vitás kérdést, amely a valósággal vagy az irrealitással kapcsolatban felmerülhetett volna kettőnk között, s csupán azt fejtettem ki neki, hogy mindenki, aki megteszi a kötelességét, éppen eleget tesz, s hogy az a vigasza bizton meglehet, hogy érti a dolgát, még ha ezeket a rémítő jelenéseket nem érti is. Ezzel az érveléssel sokkal többre mentem, mintha észokokkal próbáltam volna bizonyítani meggyőződésének helytelenségét. Lassan lecsillapodott; s ahogy az éjszaka múlt, a szolgálatával járó elfoglaltságok egyre inkább igénybe vették; és hajnali két órakor aztán eljöttem tőle. Felajánlottam, hogy reggelig ott maradok, de hallani sem akart róla. Nincs miért titkoljam, hogy a piros lámpa sehogyan sem tetszett nekem, és igen rosszul aludtam volna, ha alája vetik meg az ágyam. Nem tetszett az sem, hogy a vasúti szerencsétlenség s a lány halála követte egymást — ezt sincs okom titokban tartani. De legtöbbet az forgott a fejemben, mit kellene most tennem, miután végighallgattam e vallomást. Ezt az embert úgy ismertem meg, mint aki okosan, éberen, lelkiismeretesen és hajszálpontosan látja el a feladatát; de meddig tudja ezt fenntartani mostani elmeállapotában? Bár alacsony volt a tisztsége, azért nagyon fontos dolgot bíztak rá, és vajon én például szívesen tenném-e függővé az életemet attól, hogy sikerül-e feladatát továbbra is tökéletes pontossággal ellátnia? Mivel nem voltam képes lebírni azt az érzést, hogy némiképp árulás lenne közölni feletteseivel a vasúti társaságnál azt, amit mondott, anélkül hogy előbb vele magával beszélnék őszintén, s javasolnék neki holmi kisegítő

megoldást — végül is úgy döntöttem, felajánlom neki, hogy elmegyek vele a legtudósabb orvoshoz, akit azon akörnyéken csak ismertek, hogy kérje ki a véleményét. Úgy mondta, másnap este változik a szolgálati ideje, és így néhány órával napfelkelte után megy haza, s kevéssel naplemente után lép megint szolgálatba. Ennek megfelelően megígértem neki, hogy vissza fogok térni. Másnap kellemes, meleg este volt, és korábban elindultam, hogy sétáljak egy kicsit. A nap még nem ment le egészen, mikor arra a mezei útra értem, amely a mesterséges völgy közelébe vezetett. Még egy óra hosszat sétálok, mondtam magamban, fél órát el, fél órát vissza, s akkor épp ideje lesz már lemenni pályaőröm házához. Mégis, mielőtt továbbmentem volna, odaléptem a meredély szélére, és pontosan arról a helyről, ahonnét először megláttam, gépiesen letekintettem. El sem tudom mondani, micsoda őrült félelem szállt meg, amikor közvetlen az alagút bejárata mellett egy ember alakú jelenést láttam, amint bal karját a szeme elé tartja, jobb karjával pedig hevesen integet. A rám nehezedő névtelen rémület egy pillanat múlva eltűnt, mert nyomban láttam, hogy a jelenés valójában ember, s hogy kis távolságra tőle egy egész csoport áll, akiknek, úgy látszik, épp bemutatta az említett mozdulatot. A vészlámpát még nem gyújtották meg. Oszlopához egy alacsony kis sátorforma támaszkodott, amelyet eddig nem láttam ott; fadarabokból és ponyvából eszkábálták össze. Nem látszott nagyobbnak egy ágynál. Egyszerre hatalmába kerített az az érzés, hogy bajnak kellett történnie — hirtelen világosságként magamat vádló félelem öntött el; rettegtem, hátha helyrehozhatatlan hiba következett abból, hogy ott hagytam egyedül, és nem szóltam senkinek, hogy küldjenek valakit, aki utánanéz, mit csinál, és esetleg kiigazítja —, nagy sietve leereszkedtem hát a zegzugos ösvényen. — Mi baj? — kérdeztem az emberektől. — Meghalt az őr, uram, ma reggel. — Csak nem az, aki az őrháznál teljesített szolgálatot? — Az, uram. — Akit én ismerek? — Uram, ha ismerte, most is meg fogja ismerni — szólt az, aki a többiek nevében beszélt, ünnepélyes mozdulattal levéve a sapkáját, amint a ponyva egyik sarkát felemelte —, mert az arca épen maradt. — Jaj, hogy történt ez, hogy történhetett? — kérdeztem, egyiktől a másikhoz fordulva, mikor a sátor ismét bezárult. — Elgázolta egy mozdony, uram. Egész Angliában senki sem értette a dolgát nála jobban. De most valami okból nem ment le a külső vágányról. Már világos nappal volt. Meggyújtotta a jelzőlámpát, a lámpás a kezében volt. Mikor a mozdony kijött az alagútból, ő háttal volt feléje, s a mozdony elgázolta. Ez az ember vezette a mozdonyt, és épp most mutatja, hogy történt a dolog. Mutasd meg az úrnak. Az ember, aki durva anyagú, fekete öltözetben volt, visszament az előbbi helyére, az alagút szájába. — Uram, mikor az alagút kanyarába értem — kezdte —, ott láttam őt az alagút végén, mint valami távcsőben. Nem volt idő fékezni, de mindig úgy ismertem, mint aki nagyon gondos és óvatos. Mivel úgy látszott, most mégsem ügyel a füttyszóra, hát azt leállítottam, ahogy feléje robogtam a mozdonnyal, és csak kiabáltam, ahogy a torkomon kifért. — És mit?

— Azt kiáltottam: „Maga, ott lenn! Félre! Félre! Az Istenért, menjen az útból!” Megdöbbentem. — Ó, uram, rettenetes volt! Az utolsó percig kiabáltam. Ezzel a karommal eltakartam a szememet, hogy ne lássam, a másikkal pedig folyvást integettem neki; de hiába. Nem akarván elnyújtani az elbeszélést azzal, hogy különös részleteinek egyikével vagy másikával hosszasabban foglalkozom, most, hogy a végére értem, csak azt a véletlent szeretném megemlíteni, hogy a mozdonyvezető figyelmeztető kiáltása nem csupán azokat a szavakat foglalta magában, amelyek a boldogtalan pályaőrt elbeszélése szerint kísértették — hanem azokat is, amelyeket én — nem ő — tettem hozzá (s nem kimondva, csupán gondolatban) előttem lejátszott mozdulataihoz. (Kászonyi Ágota)

Mark Twain (1835—1910)

Kísértethistória (1870) Kibéreltem egy tágas szobát a Broadway északi végén, egy hatalmas régi épületben, amelynek felső emeletein, beköltözésem előtt, évekig nem lakott egy lélek sem. Mindent belepett a por és a pókháló, magány és csend honolt a falak közt. Az első este, ahogy kaptattam felfelé a szálláshelyemre vezető lépcsőn, mintha egy temetőben bolyongtam volna, s úgy éreztem, megsértem a holtak nyugalmát. Életemben először babonás rémület fogott el; s amint befordultam a lépcsőház egyik sötét zugába, és egy láthatatlan pókháló lustán lengedező szövedéke az arcomra tapadt, úgy megborzongtam, mint aki kísértettel találkozott. Nagyon örültem, amikor végre megérkeztem a szobámhoz, és kizártam a dohos sötétséget. Vidáman ropogott a tűz, s én megkönnyebbülve ültem a kandalló elé. Mintegy két órán át ücsörögtem ott a régmúlt időkön töprengve; felidéztem hajdan volt eseményeket, előhívtam félig feledett arcokat a múlt ködéből; képzeletemben újra megszólaltak rég, s a valóságban immár örökre elnémult hangok, és dalok, melyeket ma már senki sem énekelt többé. Az ábrándozás fokozatosan átadta helyét az egyre szomorkásabb pátosznak, a szél süvítése panaszos sírássá lényegült, az esőcseppek haragos dobolása az ablaktáblán csöndes kopogássá halkult, az utca zajai sorra megszűntek, és az utolsó kései csavargó sietős léptei is elhaltak a távolban, s végül már nem hallatszott semmi nesz. A tűz pislákolt. Elfogott a magányosság érzése. Felkeltem székemből, levetkőztem, majd lábujjhegyen lépkedve körbejártam a szobában, s lopva tettem dolgomat, mintha alvó ellenségeim hortyogtak volna köröttem, kiknek álmát megzavarni halálos veszedelmet jelent. Ágyba bújtam, s magamra húztam takarómat, az eső kopogását, a szél süvítését, és távoli spaletták halk nyikorgását hallgattam, mígnem a neszek szép lassan álomba ringattak. Mélyen aludtam, de hogy mennyi ideig, azt nem tudom. Egyszer csak azon kaptam magamat, hogy ébren vagyok, s borzongató várakozással telve fülelek. Minden csendes és nyugodt volt. A szívemet leszámítva — hallottam, ahogy zakatol. Aztán a takaróm lassan csúszni kezdett az ágy lába felé, mintha valaki húzta volna! Se moccanni, se pisszenni nem mertem. Ám a takaró csak csúszott tovább lefelé, s már az egész mellkasom fedetlen volt. Akkor aztán jó erősen megragadtam a takaró végét, és visszarántottam a fejemre. Várakoztam, hallgatóztam, várakoztam. Egy kis idő múlva újra kezdődött a rángatás, néhány végtelennek tűnő pillanatig zsibbadtan feküdtem, mígnem ismét mezítelen lett a mellkasom. Végül sikerült magamhoz térnem tétlenségemből, hirtelen visszarántottam a helyére a takarómat, és jó erősen megmarkoltam. Várakoztam. Mivel időnként éreztem, hogy a takarón rántanak egyet, még jobban szorítottam. Egyszer csak a rángatás megint felerősödött. Nem bírtam tovább, és a takaró, immár

harmadszorra, megint lecsúszott rólam. Felnyögtem. Válaszul nyöszörgést hallottam az ágy végéből! Kiverte a hideg veríték a homlokomat. Inkább holt voltam, mint élő. Ekkor, valahonnan a szobából, döngő lépteket hallottam — egy elefánt dübörgésére emlékeztetett —, semmi emberi nem volt ebben a zajban. Viszont a lépések távolodtak tőlem — s ez megkönnyebbüléssel töltött el. Hallottam, hogy a valami az ajtó felé tart, s kilép, anélkül hogy kattanna a retesz vagy a zár, aztán továbbáll, és eltűnik a komor folyosókon, recseg-ropog a lába alatt a padló meg a tartógerenda-szerkezet — végül ismét síri csend lett. Mikor lecsillapodtam kissé, hangosan így szóltam: — Ez egy álom, ez csak egy rettenetes álom. Addig töprengtem az ágyamban fekve, míg végül meggyőztem magamat, hog y tényleg álmodtam, aztán kacajra fakadtam, amely megnyugtatott, s jókedvem is visszatért. Felkeltem, és lámpát gyújtottam; amikor megláttam, hogy a zárak és a reteszek pontosan úgy vannak, ahogyan hagytam őket, enyhet hozó nevetés fakadt lelkem mélyéről, s bugyogott elő ajkaim közül. Elővettem és meggyújtottam pipámat, de amikor hozzákészültem, hogy a kandalló elé üljek — kihullott erőtlen ujjam közül a pipa, a vér kiszaladt az arcomból, s elakadt amúgy nyugodt lélegzetem! A kandalló hamujában, közvetlenül saját csupasz lábam nyomdoka mellett egy másik lábnyomot is megpillantottam, de olyan hatalmasat, hogy ahhoz képest az enyém gyereklábnyomnak tetszett! Ezek szerint mégis meglátogatott valaki, e hatalmas lábnyom pedig az elefántdübörgésre is magyarázatul szolgált. Eloltottam a lámpát, és félelemtől bénultam visszafeküdtem az ágyba. Soká feküdtem ott, a sötétségbe bámulva, és hallgatóztam. Aztán nyikorgást hallottam a fejem fölül, mintha valaki súlyos testet vonszolna a padlón; aztán a test lezuttyant, s mintegy válaszul, megremegtek a szobám ablakai. Az épület távoli pontjain ajtók csapódtak tompán. Időnként lopakodó léptek csoszogása szűrődött be a folyosókról és a lépcsőház felől. A furcsa neszek néha a szobámhoz közeledtek, s mintha gazdájuk közvetlenül az ajtóm előtt habozott volna, de végül mindig továbbállt. Láncok csörgését hallottam a távolból, s ahogy füleltem, a zörgés egyre erősödött — a béklyóba vert lidérc fáradtan kapaszkodott felfelé a lépcsőkön, s ahogy haladt előre, hosszúra hagyott lánca minden lépésnél hangosan megcsörrent. Motyogást hallottam; artikulálatlan sikolyokat, melyeket mintha erőszakkal fojtottak volna el; láthatatlan ruhák suhogását és láthatatlan szárnyak verdesését. S ekkor rádöbbentem, hogy valaki behatolt a szobámba — hogy nem vagyok egyedül. Sóhajtozást és zihálást hallottam az ágyam körül, s rejtélyes suttogást. Három apró, halványan világító pont jelent meg a mennyezeten, pont a fejem fölött, s mozdulatlan ragyogott egy pillanatig, majd aláhullott — kettő az arcomra, egy pedig a párnára. Szétfröccsentek, mint valami langyos folyadék. Az ösztöneim azt súgták, a fénylő pöttyök vércseppekké változtak, ahogy lecsöppentek — a vaksötét ellenére szentül meg voltam erről győződve. Aztán halványan fénylő, sápadt arcokat láttam, és fakó, felemelt kezeket, melyek testtelenül lebegtek a levegőben — de mindössze egy pillanatig, mert utána elenyésztek a semmiben. Megszűnt a suttogás is, megszűntek a hangok és a neszek, súlyos csend telepedett a szobára. Vártam és füleltem. Úgy éreztem, muszáj lámpát gyújtanom, különben meghalok. Remegtem a félelemtől. S ahogy lassan felültem, az arcom egy nyirkos tenyérbe ütközött! Hirtelen minden erőm elhagyott, s úgy zuhantam vissza az ágyra, mint egy letaglózott invalidus. Aztán ruha suhogását hallottam — úgy tűnt, az illető, aki a ruhát viselte az ajtó felé tart, s kimegy a

szobából. Mikor újra elcsendesedett minden, émelygő gyomorral, bágyadtan kászálódtam ki ágyamból, és meggyújtottam a lámpát, a kezem úgy remegett, mint egy százéves aggastyánnak. A lámpafény lelket öntött belém. Leültem a kandalló elé, és álmatagon szemügyre vettem a hatalmas lábnyomot a hamuban. Kis idő múlva a lábnyom remegni kezdett, és elmosódott a körvonala. Ahogy felpillantottam, a gázlámpa széles lángja fokozatosan elhalványult. S ugyanabban a minutumban ismét meghallottam az elefántra emlékeztető dübörgést. Ahogy közeledett a dohos termeken át, úgy apadt fokozatosan a lámpa halovány fénye. Aztán egyszer csak abbamaradt a dübörgés, pontosan az ajtóm előtt — a fény tovább sorvadt, és fakókék színűre változott, körülöttem mindent kísérteties félhomály vont be. Az ajtó nem nyílt ki, mégis mintha huzat simította volna lágyan az arcomat, aztán hirtelen arra eszméltem, hogy egy hatalmas, homályos jelenés tornyosul előttem. Megbabonázva bámultam rá. Halvány ragyogás vonta be a Valamit; aztán fokozatosan alakot öltöttek a homályos redők — láthatóvá vált egy kar, aztán a lábak és a test, végül pedig egy hatalmas, szomorú arc meredt rám a ködpárából. Fátyolszerű burkától fosztva, csupaszon, izmosan és megnyerően, a fenséges cardiffi óriás tornyosult fölém! Egy csapásra véget ért minden gyötrelmem — hiszen még egy gyermek is tudja, hogy nem kell tartani ettől a jóságos tekintetű behemóttól. Rögvest jókedvre derültem, s mintha csak megérezte volna hangulatom ilyetén változását, a gázlámpa lángja is erőre kapott. Számkivetett ember még nem örült úgy látogatónak, ahogyan én örültem a barátságos óriás érkezésének. Így szóltam hát: — Szóval csak ön az, egyedül? Tudja, mennyire halálra rémített az utóbbi két-három órában? Ennek ellenére őszintén örvendek a szerencsének. Bárcsak volna még egy székem. Jaj, kérem, ne üljön oda! Sajnos azonban elkéstem a figyelmeztetéssel. Az óriás már helyet foglalt, mielőtt megállíthattam volna. Életemben nem láttam még ilyet, ahogyan az a szék pozdorjává tört. — Álljon meg, mindent tönkretesz… Ismét elkéstem. Újabb reccsenés hallatszott, és egy újabb szék bomlott atomjaira. — A fene egye meg! Hát nem szorult magába szemernyi józanság sem? Tönkre akarja tenni az összes bútort? Nézze, mit művelt, maga otromba melák… De hiába kiabáltam, nem használt semmit. Mielőtt megállíthattam volna, az óriás lehuppant az ágyamra, s a bútorból nem maradt más, csak egy halom forgács. — Mégis miféle eljárás ez? Először le-föl masírozik a folyosókon egy regiment kóbor lidérc társaságában, hogy halálra rémisszen, aztán mikor szemet hunyok öltözete ildomtalansága fölött, amelyet a művelt emberek sehol sem tolerálnának, talán csak egy jó hírű teátrum színpadán, sőt talán még ott sem, amennyiben egy férfiú lenne ily mezítelen, s mindezt ön azzal hálálja meg, hogy ripityára töri az összes ülőalkalmatosságot, ami az útjába kerül. Mégis, miért csinálja ezt? Hisz önmagának is legalább annyi kárt okoz ezzel, mint nékem. Letört a gerincoszlopa utolsó csigolyája, a padlót teleszórta a tompora szilánkjaival, a szobám lassan úgy néz ki, mint egy márványbánya. Szégyellje magát… elég nagy már ahhoz, hogy tudja az illemet.

— Rendben, nem török össze több bútort. De hát mit csináljak? Már vagy száz éve nem tudtam leülni semmire. — S ekkor könnybe lábadt az óriás szeme. — Szegény ördög — sóhajtottam. — Nem kellett volna így ráförmednem magára. Ráadásul maga árva, ehhez semmi kétség nem fér. Üljön a padlóra, csak ez bírja el a súlyát, és különben sem tudunk rendesen társalogni, ha állandóan fölfelé kell néznem. Üljön le a padlóra, én meg felmászom erre a magas irodai zsámolyra, és akkor szemtől szembe diskurálhatunk egymással. Így aztán az óriás leült a padlóra, kezébe nyomtam egy pipát, pöfékelni kezdett, a vállára terítettem az egyik piros takarómat, megfordítottam, s a fejébe nyomtam az ülőfürdőkádat, mint egy sisakot, ő pedig kényelembe helyezte magát, akárha egy festőnek ülne modellt. Miközben felszítottam a tüzet a kandallóban, a kolosszus keresztbe tette a lábát, és a kellemes meleg felé tartotta hatalmas, repedezett, lapos talpát. — Mi történt a talpával és a lábszárával, hogy ilyen barázdás lett? — Pokolbéli fagydaganat. Egészen a tarkómig, akkor szereztem, amikor egyszer Newell farmján éjszakáztam. Mégis szeretem azt a helyet; úgy szeretem, mintha a régi otthonom volna. Sehol sem érzek olyan békességet, mint mikor ott lehetek. Még vagy fél órát diskuráltunk így, amikor feltűnt, hogy az óriás milyen fáradt, én pedig nem voltam rest, rákérdeztem. — Fáradt? — kérdezett vissza. — Hát, meglehet. Most pedig, mivel olyan jól bánt velem, mindent elmesélek magának. Kísértet vagyok, a Megkövült Ember kísértete, akit a szemközti múzeumban állítottak ki. A cardiffi kolosszus kísértete vagyok. Nem tudok megpihenni, nem lelek nyugalmat, amíg újra el nem temetik szomorú porhüvelyemet. S hogy mi tűnt számomra a legkézenfekvőbb megoldásnak? Hogy rávegyem az embereket, teljesítsék kívánságomat. Úgy gondoltam, ijesztgetéssel talán sikerül rábírnom őket, hogy megtegyék, amit akarok. Így aztán kísérteni kezdtem ott, ahol a test fekszik. Éjszakánként a múzeum épületében bolyongtam. Néhány másik kísértet is csatlakozott hozzám, hogy segítsen. De hiába vesződtünk, ugyanis éjjel soha senki nem járt a múzeumban. Akkor az az ötletem támadt, hogy átjövök ide, és ebben a házban is kísértek egy kicsit. Úgy gondoltam, ha egyszer végre meghallgat valaki, biztosan elérem a célom, lévén, hogy az oldalamon tudhattam a legrátermettebb társaságot, amelyet csak a kárhozat biztosítani képes. Éjszakáról éjszakára végigcaplattunk a penészes folyosókon, csörgettük láncunkat, nyöszörögtünk, suttogtunk, le-föl masíroztunk a lépcsőkön, ám mostanra, az igazat megvallva, rettenetesen belefáradtam már az egészbe. Amikor azonban ma este észrevettem, hogy fény szűrődik ki a szobájából, erőt vettem magamon, s a régi hévvel vetettem bele magamat a dolgok sűrűjébe. Ám rettenetesen kimerültem — végtelenül el vagyok csigázva. Könyörögve kérem, mondjon valamit, amiből reményt meríthetek! Izgatottan lepattantam ülőhelyemről, s így kiáltottam: — Ez minden képzeletet felülmúl, mindent, mi valaha e világon megesett! Ó, maga szegény, öreg, kétbalkezes kövület, feleslegesen vesződött annyit! A múzeumban csak egy gipszmásolatot állítottak ki! Az igazi cardiffi kolosszus Albanyban van! A teringettét, hát azt sem tudja, hová tették a földi maradványait? Életemben nem láttam még, hogy valakinek ily szégyenteljes, szánalomra méltó, s megalázott kifejezést öltsön az arca.

A Megkövült Ember feltápászkodott a padlóról, és így szólt: — Mondja meg őszintén, ez tényleg igaz? — Olyan igaz, mint ahogy most itt ülök maga előtt. Kivette a szájából a pipát, és a kandallópárkányra tette, aztán egy darabig tanácstalanul álldogált (öntudatlanul, a megszokásnak engedelmeskedve, zsebre vágta kezét, pontosabban oda dugta, ahol a nadrágzsebének kellett volna lennie, az állát pedig tűnődve a mellkasára támasztotta), s végül így szólt: — Soha életemben nem éreztem még ennyire nevetségesnek magamat. A Megkövült Ember mindenkit rászedett, erre most még a saját kísértete is bedől a galád cselfogásnak! Drága fiam, ha maradt még a szívedben szemernyi könyörület egy ilyen szerencsétlen, magányos kísértet iránt, kérlek, örökre tégy lakatot a szádra! Gondolj csak bele, te hogyan éreznéd magad, ha ekkora szamárságot csináltál volna. Méltóságteljes léptei fokozatosan elhaltak, ahogy ledübörgött a lépcsőn, s kilépett a kihalt utcára; sajnáltam, hogy elment, szegény ördög — de azt még jobban sajnáltam, hogy magával vitte a piros takarómat és az ülőfürdőkádamat. (Totth Benedek)

Joseph Sheridan Le Fanu (1814—1873)

A halott sekrestyés (1871) A naplementék vörösek, az éjszakák hosszúak voltak, a tél pedig kellemesen csípős; közelgett a karácsony, az újesztendő dicső hírnöke, amikor is oly szörnyű esemény zavarta meg a csodálatos Golden Friars lakóinak nyugalmát — az emberek, a kandalló előtt ülve, a mai napig felemlegetik az esetet, amelynek iszonyatát csak az azóta eltelt hosszú évek tompították valamelyest; s örökre nevezetessé tette a falu régi fogadóját — minthogy a szerencsétlenség ott esett meg —, melyet a tágas northumbriai vidéken mindenki csak úgy ismert: György és Sárkány. Toby Crooke-ot, a sekrestyést holtan kiterítették a fogadó udvarán, a régi kocsiszínben. A holttestet mindössze fél órával e történet kezdete előtt találták meg, fölöttébb különös körülmények között, egy olyan helyen, ahol akár egy hétig is elheverészhet az ember anélkül, hogy bárki megzavarná — Golden Friars lakóin rémisztő balsejtelem lett úrrá. A fagyos, téli alkony átragyogott a nyugati hegysánc egyik szurdokán, a lemenő nap fénye lángoló bogakká változtatta a kopár szilfák ágait, s minden apró fűszálat a kedves kis városkát körülölelő réten. A házak könnyű, szürke kőből épültek, meredek oromtetőkkel, a hosszú, vékony kémények légies kecsességgel nyúltak az égbe a csodaszép tó partján elterülő, pázsittal borított síkságból, a túloldalon pedig a hegyek alkotta, hatalmas amfiteátrum zárta a völgyet, a hóval borított csúcsok elmosódva látszódtak az égbolt háttere előtt, s a lemenő nap sugara párás vörösre festette őket. Ha a tópart felé ereszkedve az ember megpillantja az elvékonyodó kéményeket és karcsú oromtetőket, a furcsa régi fogadót a pompás cégérrel, az ódon templom méltóságteljes harangtornyát; alkonyi órán — vagy holdfénynél — a környező táj ünnepélyes pompájában és nyugalmában úgy terül el Golden Friars a szeme előtt, mint valami mesebeli városka. Toby Crooke, a hórihorgas sekrestyés, aki ötven is elmúlt már, előző este néhány helybéli komájával üldögélt a barátságos kis vendégfogadó konyhájában, s ginnel kevert langyos sört kortyolgatott mogorván a korsójából. Hét óra tájban tért be a kocsmába, hogy meghallgassa a híreket. Megelégedett ennyivel: lévén, hogy igen keveset beszélt, és mindig komornak tűnt. Azóta sok mindenre fény derült Crooke-kal kapcsolatban, mindenféléket beszélnek róla az emberek. Már egész fiatal korától fogva igazi csirkefogónak számított. Tanoncszerződését megszegve elszökött mesterétől, a bryemere-i cserzővargától; rossz útra tért, és sehogyan sem tudott megjavulni, emiatt aztán Golden Friars kis közössége arra a következtetésre jutott, hogy — talán Crooke-ot magát leszámítva — mindenki jobban járna — beleértve Crooke sokat szenvedett édesanyját is, aki végre-valahára megszabadulna a

fiától —, ha egy nagy tucat negyedgallonos korsót a nyakába akasztva elsüllyesztenék ezt a pernahajdert a tóban, amelynek felszínén a házak szürke oromzata, a szilfák és a Golden Friars fölé magasodó hegyek tükröződtek; ám egy szép napon, negyvenéves korában, látszólag jellemében is megjavulva, Toby Crooke visszatért. Tizenkét éve tűnt el, senki sem tudta, merre jár, s mi van vele. Aztán egyszer csak, amint azt mondottam, újra felbukkant Golden Friarsben — szénfekete hajú, igen csöndes, nyugodt és rendszerető fickó lett belőle. Az anyja már meghalt, és eltemették; ám Golden Friars lakói szívélyesen fogadták a „tékozló fiút”. Doktor Jenner, a kiváló lelkész a következőkről számolt be feleségének: — Kemény szíve meglágyult az idők során, drága Dollym. Láttam, ahogy tegnap a prédikáció alatt a szemét törülgette szegény fickó. — Ezen nem csodálkozom, drága Hugh. Tudom, melyik részt könnyezte meg: „S öröm lészen a mennyekben!” Ugye, eltaláltam? Olyan gyönyörű volt. Kis híján én is elsírtam magam. A lelkész nyájasan felnevetett, majd a szék fölé hajolva megcsókolta feleségét, és gyöngéden megpaskolta orcáját. — Túl jó véleménnyel vagy a prédikációmról — mondta. — Mint azt jól tudod, Dolly, elsősorban a szegényeknek prédikálok. Ha ők megértik a mondandómat, biztos lehetek benne, hogy mindenki más is megért; és ami azt illeti, úgy vélem, prédikációm egyszerű stílusa mind az érzelmekre, mind a lélekre nagyobb hatást gyakorol… — Mondhattad volna korábban, hogy Mr. Crooke elsírta magát. Született szónok vagy, drágám — kiáltott fel Dolly Jenner. — Nincsen párja az én uramnak. Soha életemben nem hallottam még ilyen remek prédikációkat. Hát, erre mérget vehetünk; lévén a hölgy az elmúlt húsz évben a legjobb esetben is mindössze hat alkalommal vett részt istentiszteleten. Golden Friars legtekintélyesebb polgárai megtárgyalták Toby Crooke visszatérésének kérdését. Doktor Lincote így szólt: — Biztosan kemény élete volt; szikár az alakja, és jó inas; az is lehet, hogy katonáskodott; úgy kihúzza magát, mint egy tiszt; az a seb a jobb szeme fölött meg mintha puskagolyótól származna. Biztos akadt, akinek szöget ütött a fejében, hogy vajon hogyan élhet túl valaki egy lövést, ha a golyóbis a szeme fölött hatol be a koponyájába; Lincote doktor — aki ifjú korában felcserként szolgált a hadseregben — azonban nem tartozott a hitetlenkedők közé, s mégis ki merészelne, legalábbis Golden Friars lakói közül, vitába szállni vele sebészeti kérdésekben? Magam is arra hajlok, hogy azt a bizonyos sebet pisztolygolyó okozta. Mr. Jarlcot, az ügyvéd, „kezességet vállalt” azért, hogy Crooke észhez tért utazgatásai során; a fogadós, a derék Turnbull, ki a György és Sárkányt vezette, pedig lelkesen így szólt: — Keresnünk kéne neki valami munkát. Eljöt t az idő, hogy embert faragjunk belőle. A felhajtásnak az lett a vége, hogy sok más egyéb mellett, Crooke lett a Golden Friars-i templom sekrestyése. Precíz sekrestyés volt. Nem ütötte az orrát mások dolgába; hallgatag fickó volt, mégsem örvendett valami nagy népszerűségnek. Társaságban visszahúzódóan viselkedett; gyakran sétált egyedül a tó partján, míg mások fivest játszottak vagy kugliztak; amikor pedig betért a György és Sárkány söntésébe, magában iszogatott, s még az általános hangzavar közepette is

mogorván meredt maga elé, és hallgatásba burkolózott. Volt valami vészjósló a pillantásában; s ha valami baj érte, igen veszedelmesen tudta villogtatni a szemét. Furcsa dolgokat rebesgettek Toby Crooke-ról Golden Friarsben. Azt viszont senki sem tudta, honnan származnak ezek az értesülések. Nincsen rejtelmesebb dolog a kósza híreszteléseknél. Mintha egy fiolából öntenék őket a levegőbe. Úgy terjednek, mint a járvány, a légkör láthatatlan áramlatai hordják szét őket, vagy a tellurikus törvények hasonlóképp felfoghatatlan hatására terjednek. Ezek a történetek, habár csak homályosan, de azzal a hosszú időszakkal foglalkoztak, amelyet Crooke a szülőfalujától távol, ismeretlen helyen töltött; de nem öltöttek határozott formát, és senki sem tudta megnevezni a hiteles forrást, ahonnan származtak. A lelkész jóindulata megingathatatlan volt; s minden esetben makacsul ragaszkodott a bizonyítékokhoz. Így aztán Crooke is megmaradhatott állásában. A tragikus esemény napvilágra kerülése előtti este — a tragédiák bekövetkezte után mindig eszébe jut az embereknek egy sor jelentéktelen apróság — egy fiú, visszatértében a tavacskától, elhaladt a sekrestyés mellett, aki egy kidőlt fa törzsén ült egy kiugró szikla rejtekén, s éppen egy marék ezüstpénzt számlált. Csontos végtagjait vézna, görnyedt testéhez szorította, a térdét meg felhúzta az állához, hosszú ujjával számolta a tenyerében tartott érméket. Crooke olyan pillantást vetett a fiúra, „mint az ördög a Lincoln székesegyházra” — ahogyan egy régi angol közmondás fogalmaz. De Mr. Crooke komor és szúrós nézésében nem volt semmi szokatlan, hiszen soha nem mosolygott a gyerekekre, s még csak oda sem biccentett az utazóknak. Toby Crooke egy szürke, hideg és szűkös kőházban lakott, közel a templomhoz; a lépcsőfeljáró ablaka a temetőre nézett, ahol hosszú időn át gondosan végezte munkáját. A ház nagyobbik felében senki sem lakott. Az öregasszony, aki a házban gondnokoskodott, egy rekamién aludt a hátsó traktusban lévő, burkolt padlójú kis szobában, törött hokedlik, régi zsákok, szúette ládák és mindenféle limlom között. Nem tudta megmondani, mikor, de felébredt az éjszaka, és megpillantott egy férfit, aki kalapban állt a szobájában. A kezében gyertya égett, amit a fickó megpróbált eltakarni a kabátjával, hogy a fény ne ébressze fel az öregasszonyt; háttal állt neki, és pont abban a fiókban kotorászott, ahol az asszony a pénzét szokta tartani. Mivel azonban éppen aznap kapta meg negyedévi járandóságát, amelynek összege két teljes fontra rúgott, úgy döntött, belecsavarja az egészet egy rongyba, és a teásdobozába rejti, s elzárja az „étek-átokba”, avagy más néven pohárszékbe. Az idős asszony megijedt, amikor meglátta az alakot a szobájában, s azt sem tudta megmondani, hogy a látogató vajon a szomszédos temető felől érkezhetett-e. Hirtelen felült ágyában, s kihúzta magát, mint aki nyársat nyelt, fejkendője kis híján lehullott ősz hajáról, s — amint később beszámolt róla — „ögész testibe’ mögborzongott”, de azért ráripakodott a férfira: — Az Isten szerelmire, mi a físzkes fenít keres maga itten? — Hun van a borsmenta, amit mindég magadná’ tartasz, asszony? Úgy fáj a belem, hogy mingyá’ megpusztulok. — E’fogyott má’ mind, vagy egy hónapja — felelte az öregasszony, és felajánlotta, hogy készít egy forró italt, ha megígéri, hogy szépen visszamegy

a szobájába. A fickó azonban így szólt: — Ne fáraggyék vele, majd iszok egy kupica borókapálinkát. Azzal sarkon fordult, és kiment a szobából. Másnap reggelre eltűnt a sekrestyés. Nemcsak a szálláshelyén nem találták, hanem — miután a falut is tűvé tették érte — egész Golden Friarsben nem lelték nyomát. Ám előfordulhatott, hogy a saját ügyeit ment intézni valamelyik távoli faluba, s még azelőtt neki szándékozott vágni az útnak, hogy Golden Friars lakói felébrednének; ráadásul a sekrestyésnek nem éltek a környéken rokonai, hogy nyugtalankodtak volna miatta. Így hát az emberek nem idegeskedtek, hajlandóak voltak várni, lévén, hogy biztosra vették, Toby Crooke előbb-utóbb előkerül. Három órakor a derék lelkész a háza ajtajában állt, s éppen a gyönyörű tavacska túloldalán emelkedő fenséges, meredek és barázdált ormokban gyönyörködött, amikor két férfit látott nyílegyenesen közeledni a réten át, egy, a tóparton kikötött csónak felől. Cipeltek valamit, ami, bár nem volt különösebben nagy, mégis roppant nehéznek tűnt. — Biztos felismeri kend ezt a holmit — mondta az egyik csónakos, miután kis híján a lelkész lábára rakták terhüket: egy kis templomi harangot, méghozzá olyat, amilyennel a régifajta harangjátékok szokták elcsilingelni a magas hangokat. — Meglesz vagy hetven font. Úgy vílem, onnan, abbúl a templomtoronybúl lött lehurcóva. — Micsoda?! Hogy ez a harang a mi templomunkból való? — kiáltott fel a lelkész, akin egy pillanatra teljesen úrrá lett a döbbenet a rémisztő bejelentés hallatán. — Ó, nem! Nem, hiszen ez lehetetlen! Mégis hol találták? Az egyik fickó hajnalban találta meg a csónakot, úgy ötven yardnyira volt kikötve attól a helytől, ahol előző éjszaka hagyta, de arról bizony halvány fogalma sem volt, hogyan fordulhatott ez elő. Amikor a társával épp megragadni készültek az evezőket, felfedezték a harangot, a csónak aljában feküdt, egy darab kanavásszal letakarva, a sekrestyés ásó-csákánya, avagy „trancsírozója” mellett, már ahogyan egymás közt nevezték ezt a széles, lapos fejű, különös szerszámot. — Felettébb különös! Meg kellene néznünk, nem hiányzik-e a toronyból valamelyik harang — javasolta a lelkész fontoskodva. — Crooke visszajött már? Tudja valaki, merre van? De a sekrestyés még mindig nem került elő. — Ez érthetetlen, s bosszantó — sóhajtozott a lelkész. — De az én kulcsommal is be tudunk jutni. Rakják csak le a harangot az előszobában, mindjárt hozom a kulcsot. S akkor végre kiderül majd, hogy mi folyik itt. Így tehát felkerekedtek, s elindultak a templomhoz; a lelkész ment elöl, a kulcsokat szorongatva. Bedugta a kulcsot a zárba, belépett a félhomályos földszinti előcsarnokba, és behúzta maga mögött az ajtót. Egy félig töltött zsák hevert a földön, a szája nyitva, mellette egy darab zsineg. Valami megcsörrent a zsákban, amikor az egyik fickó otrombán félretaszította a lábával, hogy elférjen mellette. A lelkész kinyitotta a templom ajtaját, és bekukkantott. A nyugati égbolt sötétvörös ragyogása világított át a keskeny ablakon, s a pislákoló tűz búskomor fényével vonta be az oszloptörzseket, a boltíveket, a tölgyből való régi fafaragványokat, s a kifakult szobrokat.

A lelkész visszahúzta a fejét, és becsukta az ajtót. Az előcsarnokra szokatlanul sűrű félhomály borult, a lelkész előregörnyedve belépett a csigalépcső aljában nyíló keskeny ajtón, amely az első karzatra vezetett; onnan egy majd’ huszonöt láb magas, összetákolt falétrán lehetett feljutni a harangtorony padlására nyíló csapóajtóhoz. Kísérőivel a sarkában kapaszkodott felfelé a keskeny fokokon a harangpadlásra. Roppant sötét volt: csak a vastag falba vágott, ív alakú nyíláson szüremlett be némi fény; így kellett tájékozódniuk. A sötétből kitekintve látszottak a vörösen villanó-rezzenő borostyánlevelek, melyeknek sűrűjében verebek csicseregtek. — Megtennék, hogy valamelyikük felmászik, és megszámolja a harangokat, s szemügyre veszi, hogy rendben vannak-e? — kérdezte a lelkész. — Ha jól tudom… — A héccencségit! Hát emmeg mifene! — kiáltott az egyik fickó, s hátrahőkölt a létra aljától. — Szent Habakuk! — nyögte a másik, hasonlóképp megrökönyödve. — Uram, irgalmazz! — A lelkésznek, amikor meglátta a földön heverő sötét halmot, és odahajolt, hogy megvizsgálja, elakadt a lélegzete; keze egy élettelen, hideg arcot érintett. Közös erővel odavonszolták a hullát a padlón keresztben futó fénycsíkhoz. Toby Crooke volt az! A homlokát rémes sebhely csúfította. Riasztották a falubelieket. Lincote doktor, Mr. Jarlcot meg Turnbull, a fogadós egy sereg rémült kíváncsiskodó kíséretében azon nyomban a helyszínre sietett. Az első dolog, amit sikerült megállapítaniuk, hogy a szerencsétlen fickó már jó pár órája meghalt. Aztán azt is tisztázták, hogy a koponyája — a homlokát ért rettenetes erejű ütés következtében — betört. Végül pedig az is megállapítást nyert, hogy Crooke a nyakát szegte. Megtalálták a kalapját, benne a sáljával, a padlón, ott, ahová valószínűleg ő maga tette. Lassan fény derült a rejtély részleteire; miután a harangot — a templomtorony harangjátékának egyikét — megtalálták a fal mellett, ahová gurult, s a peremén — amelynek íve egyezett az áldozat homlokán keletkezett borzalmas repedéssel — véres hajcsomó éktelenkedett. Megvizsgálták az előtérben heverő zsákot is; kiderült, hogy tele van templomi szertartásoknál használt ezüsttárgyakkal; de volt a zsákban egy ezüsttálca is, ami úgy egy hónappal azelőtt tűnt el Dr. Lincote értéktárgyai közül; aztán előkerült a lelkész arany csavarirónja, amiről azt hitte, az egyházközségi anyakönyvben felejtette; de találtak még a zsákban ezüstkanalakat és számos egyéb használati tárgyat, amelyeknek az utóbbi években vagy tucatnyi Golden Friars-i háztartásból kélt lábuk; a holmik titokzatos eltűnése jó ideje nyugtalansággal töltötte el a kis közösség talpig becsületes lakóit. Két harangot szedtek le a harangjátékból; a gyülekezet élesebb eszű tagjainak kezdett összeállni a kép, lassacskán rájöttek, milyen aljas tervei voltak a torony padlóján szétroncsolt fejjel heverő sekrestyésnek, aki két napja még a szent harangot húzva hívta össze Golden Friars igaz keresztényeit az istentiszteletre. A holttestet átvitték a György és Sárkány fogadó udvarára, és lefektették a kocsiszín padlójára; aztán eljöttek a faluból az emberek, hogy egy pillantást vethessenek a holttestre; komor képpel állták körül Toby Crooke földi maradványait, s közben olyan halkan beszélgettek, mintha templomban

lettek volna. A lelkész, cúgos cipőben és széles karimájú papi kalapban, egyenesen állt a helyi előkelőségek ötfős társaságában; az orvos, az ügyvéd, Sir Geoffrey Mardykes, aki éppen tiszteletét tette a faluban, valamint Turnbull fogadós a kövezett udvar közepén, körben állva diskuráltak, miután megvizsgálták a holttestet, amely előtt tátott szájjal, homlokráncolva járkáltak fel-alá a falubeli csavargók, s közben suttogva osztották meg egymással hátborzongató találgatásaikat. — No, mit szósz ehhő? — fordult Tom Scales, a György és Sárkány öreg lovásza sápadtan, ajkán bágyadt, ámde komor mosollyal Dick Linklinhez, akivel épp akkor fordult ki a kocsiszín kapuján. — Az örgyög míve lösz, a’ látta el a baját — súgta Dick a komája fülébe. — A sekröstyés a nyakát szegte, mint az a lyány, akit beletaszigált a scarsdale-i karrvályúba; emléksző, mit mesít eccer az az öreg baka, mikor betért a fogadóba? Szencséges jójsten! Sose nem fogom mán tunni kiverni a fejembű asztat a történetet. — Úgy vílem, az utósó szójig szentigaz vót minden, amit mondott — vágta rá a lovász —; és mikó álmába’ piszkavassal beverte a fejit annak a fickónak. Nédd csak, pontosan ugyanott kapta el ennek is a homlokját a harang szíle. Hitemre mondom, kísz csuda, hogy az ördög nem vitte magáva’ még az iccaka a hulláját, mint Tam Lunderét, Mooltern Millben. — Ejjha, komám, tán látta valaki, hogy az ördög betért a templomba’? — Ami azt illeti, ja hulla ollyan ocsmány, hommég maga a sátán is megrianna tűlle; van igazság abba’, amit mondol. A fejin talátad a szöget, annyi szent. Merhogy Belzebub se merní bedugni az orra hegyit se a templomba, míg annyira se, minda körömpiszkom hossza. Miközben a két fickó így beszélgetett, az udvar közepén álldogáló úriemberek alaposan meghányták-vetették a dolgokat, és üzenetet küldtek a messzi Hextan város halottkémének. Addigra az alkonypír utolsó halvány nyoma is eltűnt az égboltról; így aztán fel sem merült senkiben, hogy halottszemlét tartsanak. Időközben szörnyű bizonyossággá vált, hogy a sekrestyésnek valóban szándékában állt kirabolni a templomot, s akkor lelte halálát, amikor megpróbálta lecipelni a második harangot — amint arra már fény derült — a torony rozoga létráján. Háttal zuhant le, és a nyakát szegte, amikor megütötte magát a karzat padlóján; a súlyos harang pedig, ahogy utána zuhant, élével a tolvaj homlokába csapódott. Soha ember nem végezte még be földi pályafutását ily teljességgel, ilyen kettős szerencsétlenség által, egyetlen szempillantás alatt. A gyanú szerint a sekrestyés aznap éjjel át akart evezni a haranggal meg a zsákkal a tó túlpartjára, hogy aztán a csákánya segítségével elássa a zsákmányt a cloustedi erdőben, és néhány órán belül — ami egyáltalán nem tűnt lehetetlennek —, még pirkadat előtt, észrevétlen s feltűnés nélkül visszatérjen a faluba. Semmi kétség, hogy biztos helyre rejtette volna a rablott holmit, majd úgy rendezte volna a dolgokat, hogy úgy tűnjék, betörtek a templomba. Mindent megtett volna, nehogy véletlenül őrá terelődjön a gyanú, s türelmesen kivárta volna a kedvező alkalmat, hogy újra birtokába vehesse az elásott kincset, s biztonságban túladhasson rajta. Most azonban mind egy szálig, és teljes pompájukban, napvilágra kerültek a Crooke-kal kapcsolatos hajmeresztő mendemondák, amelyek, úgymond, beszivárogtak a fickó után a faluba. Az idős Mrs. Pullen elájult, amikor meglátta Crooke-ot, majd később elmondta Lincote doktornak, hogy

úgy véli, Crooke volt az a haramia, aki leadta a végzetes lövést a szerencsétlenül járt kocsisra, azon az éjszakán, amikor kirabolták őket Hounslow Heathnél. Aztán ott voltak még azok a történetek, amiket a környéken kódorgó öreg, falábú baka mesélt, meg még ötven másik, amit egészen addig kétkedve fogadtak, de amelyek eztán elképesztő erővel ragadták meg a hiszékenyebb falubeliek képzeletét. A múlandó alkonyi fényeket hamar felváltotta a kora esti sötétség. A fogadó udvara lassan elcsendesedett; a halott sekrestyés a hátára fektetve feküdt a sötétben, bezárták a régi kocsiszínbe, amelynek kulcsát Tom Scales, a György és Sárkány hűséges, öreg lovásza rakta zsebre, nehogy elvesszen. Nyolc óra felé járhatott, a lovász egyedül álldogált az úton a György és Sárkány bejárata előtt, s épp elpöfékelte pipáját. A Hold fényesen ragyogott a tiszta, fagyos égbolton. A tó túlpartján emelkedő hegyvonulat, mintha csak a káprázat, a képzelet játéka lett volna. A levegő se rezdült. A kopár szilfák ágain nem szűrődött át se sóhaj, se halk moccanás. A tó vizét nem fodrozta szellő, s olykor úgy tükrözte vissza komor, kék mélységéből a ragyogó Holdat, mintha az csiszolt acélból lett volna. A tóparti út, amely a fogadó bejárata előtt haladt el, vakítóan fehérnek tetszett. Pár száz yarddal arrébb, balra, a tó felé, sötét magyal- és borókabokrok sűrűjében, mint két fehér kísértet állt a lelkész házának kapuját tartó két magas oszlop, tetején a hatalmas kőgömbökkel, amelyek mintha az utat fürkésző fejek lettek volna. Ilyentájt általában már csend honolt a falucskában, Golden Friars lakói korán feküdtek. Azt a néhány falubelit leszámítva, aki összegyűlt a fogadó konyhájában, mindenki behúzódott a saját házába. Tom Scales azon töprengett, hogy bemenjen-e a kocsmába. Valami furcsa érzés kezdte bizsergetni a lelkét. A sekrestyésre gondolt, s képtelen volt kiverni a fejéből a halott fickó merev arcát, amikor egyszer csak a fagyott úthoz verődő paták távoli, de mégis éles kopogása ütötte meg a fülét. Tom ösztöne megsúgta, hogy hamarosan vendéget fogadhatnak a György és Sárkányban. Tapasztalt füle elárulta, hogy a lovas a dardale-i úton közeledik, amely, miután átvág a hatalmas kiterjedésű és roppant zord tőzeglápon, Dunner Cleugh mellett átszeli a déli fennsíkot, hogy végül a tó partján, a lelkészi lak kapujának közelében, a mardyke-i úttal egyesülve, befusson Golden Friarsbe. Azon a helyen néhány magas fa állt; de a Hold olyan erősen ragyogott le az útra, hogy a fák árnyéka hátrafelé vetült. A paták tompa dübörgése elárulta, hogy a ló vágtában közeledik. A lovas azonban csak nagy sokára bukkant fel. Tom azon tűnődött, hogyan hallhatta meg egyáltalán ekkora távolságból, egy ilyen fagyos este. A sejtése beigazolódott. A látogató a hegyi úton érkezett, a dardale-i tőzegláp felől; most már látta is a lovast, aki minden bizonnyal éppen abban a minutumban fordult be a lelkészi lak sarkán, amikor az öreg lovász szeme egy pillanatra lecsukódott a fáradtságtól; mert amikor először látta, a lovas úgy vágtázott felé a fátyolos holdfényben a tópart felől, a fogadó és a lelkészi lak kapuoszlopai között kanyargó lapos úton, mint egy árnyék. A lovásznak arra sem maradt ideje, hogy eltöprengjen, vajon miért hajszolja ilyen ádáz tempóban a lovas az állatot, és hogyan hallhatta meg közeledtüket — ahogy most utánaszámolt — legalább három mérföld távolságból. Alig kellett ugyanis néhány szempillantás, hogy a ló és a lovas megálljon a fogadó bejárata előtt.

Erős, fekete csődör volt, leginkább a hatalmas termetű ír hunterre emlékeztetett, amely úgy száz éve örvendett igen nagy népszerűségnek, lévén, hogy képes volt könnyedén átügetni az ország egyik végéből a másikba kétszáz font súlyú rakománnyal a hátán. Ebből az állatból kiváló csataló lehetett volna. A szeme sem rebbent. Prüszkölt, a földet kapálta, a sörényét rázta; aztán a fülét hátracsapva leszegte a fejét, látszott, hogy készen áll kirúgni, hogy aztán ágaskodjék; türelmetlennek tűnt, mintha azt várta volna, mikor vághat neki újra az útnak, képtelen volt akár csak egy pillanatra is nyugton maradni. A lovas leszállt a nyeregből. Olyan könnyedén, ahogyan az árnyék vetül. Magas, szikár alak volt. Ujjatlan köpenyt vagy rövid palástot viselt, háromszögletű kalapot, meg térd fölé érő lovaglócsizmát, mint amilyet Anglia elmaradott szegleteiben volt szokás hordani a múlt század vége felé. — Fogjad, cimbora — szólt oda az idegen Scalesnek. — Nem kell megjáratnod, vagy lecsutakolnod, sose izzad meg vagy fárad el. Etesd meg zabbal, de ne sürgesd! Szállásmester! — kiáltotta az idegen mély, dörgő hangon, a régimódi formulát használva, amely akkoriban időnként még elelhangzott az isten háta mögötti kis falvakban. Ahogy Tom Scales az istálló felé vezette a lovat, az állat egyszer csak gazdája felé fordította fejét, és rövid, éles nyerítést hallatott. — Törődj a magad dolgával, öregfiú, nem kell úgy rohanni — kiáltott vissza az idegen a lónak, aztán harsány, fülsértő nevetésben tört ki, és öles léptekkel a fogadó felé indult. A lovász bevezette a csődört a fogadó udvarára. Ahogy elhaladtak a kocsiszín kapuja előtt, amely mögött a sekrestyés hullája hevert, a ló prüszkölni kezdett, a földet kapálta, s hirtelen leszegte a fejét, a fülét pedig a deszkapalánkhoz közelítette, mintha hallgatózna, hátha neszez valaki odabent; végül ugyanolyan rövid, éles nyerítést hallatott, mint az imént. A hullával való rejtélyes kokettálás láttán a lovász egész testében megborzongott. Percről percre egyre kevésbé kedvelte az állatot. Gazdája már a fogadó folyosóján járt. — A konyhába megyek — közölte dörgő basszusán a csapossal. S csak ment tovább, mint aki úgy ismeri a helyet, mint a tenyerét; nem úgy festett, mintha sürgős lenne a dolga — milyen ráérősen lépdel, gondolta a szolga —, mindazonáltal még ebben a komótosnak tetsző tempóban is jóval a csapos előtt lépett be a György és Sárkány konyhájába. A tőzegből, szénből és száraz fából rakott, hangosan ropogó tűz bevilágította a tágas, ám barátságos helyiséget — a konyhaedények, lábasok és serpenyők, az egymásra halmozott óntányérok és tálak oldaláról visszaverődött a tűz fénye; körben a falakon a mennyezetről hosszú füzérekben lógó hagymák, füstölt oldalasok és sonkák elmosódott árnyéka táncolt. Ez alkalommal az orvos, az ügyvéd, de még Sir Geoffrey Mardykes sem tartotta méltóságán alulinak, hogy letelepedjék a konyhában a tűz mellett, és pipára gyújtva megvitassa a szörnyű esetről keringő pletykákat. A hórihorgas idegen hívatlanul toppant be. Úgy nézett ki, mint egy nyurga, izmos testalkatú, negyvenes éveiben járó spanyol, feketére cserzett bőrrel, és csontos, lapos orral. Kalapja karimája alól kivillant kegyetlen, fekete szeme; a bajusza alatt meg mintha mély, nyúlajakra emlékeztető vágás szelte volna ketté a száját. Sir Geoffrey Mardykes és a fogadós, az orvos meg az ügyvéd hathatós

támogatásával, éppen harmadszorra vagy negyedszerre vitatta meg és beszélte át a Toby Crooke halálával és feltételezhető terveivel kapcsolatos teóriákat, amikor az idegen belépett a konyhába. A jövevény, valami mosolyfélével ajkán, kalapot emelt. — Hogy hívják ezt a helyet, uraim? — szegezte nekik a kérdést az idegen. — Golden Friarsben jár, uram — felelte udvariasan az orvos. — A György és Sárkányban, uram; Anthony Turnbull, szolgálatára — szólalt meg ugyanabban a pillanatban a fogadós, és ünnepélyesen meghajolt. A két hang úgy olvadt egybe, mintha az orvos és a vendéglős kördalt énekelt volna. — A György és Sárkány — ismételte a lovas, s a kandallóhoz lépve a tűz fölé tartotta a kezét. — Szent György, György király, a Sárkány és a Sátán. Hatalmas szobrot láttam a bejáratnál, uram. Gondolom, gyakran betérnek ide mindenféle bálványimádók: udvaroncok, vallási fanatikusok, meg hasonló semmirekellők. Végtére is mindegy, miből csinál pénzt az ember. Mindenkit szívesen látnak, feltéve, ha eleget iszik. Felteszem, akad itt egykét pohár puncs. Mindenki a vendégem. Hányan is vagyunk? Rajta, számoljuk csak, nehogy valaki kimaradjon! Uraim, itt szándékozom tölteni az éjszakát, a lovamat az istállóban hagytam. Miféle ünnepség, mulatság vagy vásár hozott össze ennyi kedves atyafit? Mikor legutóbb megfordultam itt — mert, ahogy jobban belegondolok, ismerős nekem ez a hely —, mindannyian savanyú képpel ültek. Vasárnap volt, minden ünnepnapok leggyászosabbika; s teljes lett volna a búskomorság, ha nincs a körünkben a sekrestyésük, Mr. Crooke, az a földre szállt szent. — Azzal az idegen hátrapillantott a válla fölött, és hozzátette: — Ah! Mintha ezúttal hiányozna, jól látom? A társaság egy része igencsak megrémült. Mind abba az irányba bámult, amerre az idegen a fejével biccentve nézett. — Nincs itt, nem lehet itt, hisz’ látjuk, hogy nincs itt — szólalt meg Turnbull, ellentmondást nem tűrő hangon, ahogyan csak a jó öreg Joe Willet tudott szónokolni; fütyült rá, hogy a fogadóját esetleg kísértetjárta háznak bélyegzik. — Baleset érte, uram: meghótt, s most valahol másutt van, következésképp nem lehet itt. Erre aztán a társaság elébe tárta az idegennek a történteket — dolguk könnyítendő felosztották maguk közt a feladatot, méghozzá úgy, hogy mindig legalább ketten vagy hárman beszéltek egyszerre, és senki sem fejezhette be mondandóját anélkül, hogy a második mondatához érve ne vették volna át tőle a szót, azzal a céllal, hogy kijavítsák. — A mennyekben van, oly biztos ez, mint hogy maguk nincsenek ott — állapította meg az idegen, amint sikerült a történet végére érni. — Még hogy a haranggal babrált! S ezért h----t meg, mi? Fogadós, hozzon még inni! Hogy egy sekrestyés azért h----t meg, mert le akarta szedni a templomtoronyból a harangot, amivel tíz éven át harangozott! — A dardale-i úton jött, ha jól sejtem, uram? — kérdezte az orvos (lévén a falusiak kíváncsi népség). — Micsoda komor vidék a dardale-i tőzegláp, uram; s milyen kietlen és meredek a kaptató a hegy túloldalán. — Így igaz, minden szavával egyetértek. A dardale-i lápon át jöttem, amely fekete, mint a szurok, és rothadt, mint egy sírgödör, aztán felkaptattam a cikcakkos ösvényen, amit maguk útnak neveznek, s ami úgy fest a holdfényben, mintha mészkőből lenne, majd keresztülvágtam Dunner Cleugh-on, ahol olyan sötét volt, mint egy szénbánya mélyén, végül megérkeztem ide, a György és Sárkányba, ahol a lobogó tűz mellett bölcs

emberek diskurálnak, remek puncsot kortyolva, sőt ezek szerint a kocsiszínben még egy hulla is van. Oda gyűlnek a keselyűk, ahol a dög van. Rajta, fogadós, merjen még a poharunkba a fenséges nektárból! Igyanak, uraim, igyanak mind! Kotyvasztanak nekünk még, ha kell. Mily mennyei az alkohol szaga! Remélem, ízlik, uraim: hiszen úgy meg van fűszerezve, mint egy múmia. Igyanak, barátaim! Merje csak a puncsot, fogadós uram! Mindenkinek jut. Ne sajnálja tőlünk! A vendég a zsebében kotorászott, aztán elővett három guinea-t, s Turnbull kövér tenyerébe nyomta. — Töltögesse csak a puncsot, amíg el nem fogy. Régóta kedvelem a fogadóját. Sokszor megálltam már itt jöttömben-mentemben. Magát is jól ismerem, Turnbull, bár lehet, hogy nem ismer meg. — Való igaz, nem tudom, kihez van szerencsém, uram — felelte Turnbull, s erősen fürkészte az idegen sötét s vészjósló ábrázatát, amelyet, vagy amelyhez hasonlatosat — s erre akár meg is mert volna esküdni — még életében nem látott. A guinea-k súlya és színe azonban igencsak kedvére való volt, ahogy a zsebébe rakta őket. — Remélem, kellemesen fogja érezni magát, amíg nálunk tartózkodik. — Szobáról gondoskodott-e már? — Igen, uram. A cédrusfa hálóban szállásoltam el. — Ismerem azt a szobát, igen jól ismerem. Nem, köszönöm, most nem kérek puncsot. Talán majd később. A társaság tovább diskurált, az idegen azonban elcsendesedett. Egy tölgyfa lócára ült a tűz mellé, s kezét-lábát kinyújtva, látszólag igen nagy élvezettel melengette tagjait; háromszögletű kalapját kissé az arcába húzta. A társaság fokozatosan fogyatkozott. Sir Geoffrey Mardykes távozott elsőként; őt néhány alacsonyabb származású falubeli követte. Az utolsó tál puncs is elfogyott lassan. Az idegen kiment a folyosóra, s így szólt a csaposhoz: — Hozz egy lámpást! Meg kell néznem a lovamat. Gyújtsd meg, hé! Ez megteszi. Nem, neked nem kell velem jönnöd. A hórihorgas utazó kivette a fickó kezéből a lámpást, öles léptekkel az istálló kapujához ment, kinyitotta, és belépett. Tom Scales a járdán ácsorogva épp az istálló ablakán kukucskált volna befelé, hogy megnézze a lovakat, amikor az idegen megrángatta az ingujját. A lovász rémülten vette észre, hogy egyedül maradt avval az emberrel, aki éppen akkor a gondolatait kísértette. — Úgy hallom, van idebent valami érdekes dolog — bökött az idegen a hüvelykujjával a régi kocsiszín kapujára. — Kukkantsunk be! Tom Scales abban a pillanatban éppen olyan lelkiállapotban leledzett, amely kedvező volt mindazon illetők számára, kik alázatos és engedelmes szolgát keresnek. A lovász roppantul megrökönyödött, sőt, zavarodottság lett úrrá rajta. S éppen ezért jámboran tűrte, hogy az idegen a kocsiszín kapujához vezesse. — Gyere be, és tartsd nekem a lámpást! — parancsolta az idegen. — Nem leszek hálátlan, megfizetlek rendesen. Az öreg lovász kinyitotta és leszedte a lakatot. — Mitől félsz? Lépj be, és világíts az arcába! — morogta zordan az idegen. — Tárd ki a lámpást: állj oda! Hajolj fölé kicsit, ne aggódj, nem fog megharapni! Maradj veszteg, különben vele fogod tölteni az éjszakát.

Ez idő alatt hazaszállingózott mindenki a György és Sárkányból; s röviddel azután Anthony Turnbull — aki, jó fogadóshoz méltón, mindig utolsónak bújt ágyba, s elsőnek volt talpon a házban — még egyszer körülnézett a konyhában, hogy aztán, aznap utoljára, megszemlélje az istállóudvart, amikor is, halálra vált arccal, Tom Scales támolygott be a helyiségbe; égnek állt a haja, leült az egyik tölgyfa székre, egész testében reszketett, a homlokát törülgette a kezével, s ahelyett hogy kibökte volna, mi történt, nagyot sóhajtott. Csak azután bírt megszólalni, hogy lehajtott egy pohárka konyakot. — Itten van az örgyög a házba’, személyesen! Szencséges Isten! Kűdessen gyorsan érte, uram! — A lovász természetesen a lelkészre gondolt. — Tán ő maj’ szentírással a kezibe rá tudja venni, hogy rögvest menjen máshová. Az úr irgalmazzon bűnös lelkünknek! Bevallom magának, Mr. Turnbull, magam is sokat vétkeztem. Nem merek egy födíl alatt maranni vele az ícaka. — A hórihorgas, fekete képű, törött orrú fickóra gondolsz? Hisz az egy igazi úriember, tele az erszénye, s a lova is megér vagy ötven fontot! — Na, az a ló se különb a lovasánál. A többi gebe az istállóba’ mind megborzongott félelmibe, szakadt rólluk a verítték. Hátravittem üket a szénapajtába, hogy minné’ messzibb legyönek tűlle; aszittem, nem bírom elvezetni üket a csődör mellett. De emmég nem minden. Íppen az ablakon kandikátam befele, mikor a fickó megáll a hátam megett, oszt ráteszi a kezit a vállomra, oszt aszongya, kísérgyem mán el, nyissam ki nekije a kocsiszínykaput, oszt világíjjak nekije a lámpással, amíg közelebbrű megvizslassa a hótt embör pofázmányát; akkó, Istönömre esküszöm, láttam, hogy a hulla kinyitja a szemit, és az állkapcsát mozgassa, mintha naon mondani akart vóna valamit. Meg se bírtam moccanni, hang nem gyütt ki a torkomon, égnek állott a hajam ijedtembe’; oszt vígre valahára sikerült elrikkantanom magam, aszontam: „Hát emmeg mi vót?” No, erre rám nézett a fickó, olyan vót, mintha maga az örgyög méregetett vóna; aztán visítva felröhögött, és kiverte a kezembű a lámpást. Mikor magamhoz tértem, odakinn vótunk a kocsiszínykapu előtt. Besütött a hód, akkó láttam, hogy a hulla ott hever kiterítve az asztalon, ahó hagytuk; a fickó meg jó nagyot belérúgott az ajtóba. „Zárd be!”, förmett rám; s én nem vótam rest, be is lakatótam azonnyomba’. Itt van a kúcs, fogja, fogadós uram. Pízt kínát neköm ez a fickó: aszonta gazdaggá tesz, ha eladom neki a hullát, és segítek kicipelni onnan. — No, de ember! Mégis minek kellene neki a hulla? Nem orvos ez. Alaposan rászedett téged, öreg, annyi szent — mondta Turnbull. — Nem, télleg a hullát akargya. Olyasmire készű, amit se maga, se én nem tunk kitalányi; hajlandó ez még tolvajlásra is, hogy megszerezze, és engem se kímélne, ha az útjába állnék. Ez a fickó bizonnyal egy rém, manó vagy kobód, amék a dardale-i lápbú búvik elő icakánkint; vagy, és akkó a Jóisten óvgyon mög minket, maga az örgyög! — Hun van most? — kérdezte a fogadós, aki közben nyugtalankodni kezdett. — Főrohant a szobájába a hátsó lépcsőn. Csudálom, hogy nem hallotta, úgy dobogott, mint egy vadló, oszt úgy bevágta maga mögött az ajtút, hogy még a falak is beleremegtek. De az Úr a megmondhatója, hun van a fickó mostan. Menjünk gyorsan a lelkészért, híjjuk le a fickót a szobájábú, oszt beszéljünk véle. — Ugyan-ugyan, nem szép dolog, ha az embernek ilyen könnyen inába száll a bátorsága — mondta a fogadós, de akkorra már ő is falfehérre vált a

félelemtől. — Az pedig igazán remek volna, ha híre menne, hogy maga az ördög járkál a György és Sárkányban! Az a fogadó vesztét jelentené. Biztos vagy benne, hogy bezártad a kocsiszín ajtaját? — Hát honne, uram, egísz biztos. — Jer velem, Tom, nézzünk körül még egyszer az udvaron. Így aztán szorosan egymás mellett lépkedve csendben kimentek a fogadó régimódi, négyszögű belső udvarára — amelyet az istálló meg a többi rácsozatos melléképület szegélyezett —, és közben egyfolytában jobbra, balra, meg hátra pillantgattak. Amint kiléptek az ajtón, megálltak a kocsma oromfalának árnyékában, körbekémleltek, és hallgatóztak. Lámpást gyújtottak, aztán Tony Turnbull Tom Scales vállába kapaszkodva elkezdett előrefele araszolni. Turnbull maga után vonta a lovászt, így mentek néhány lépést; aztán megálltak, és a fogadós maga elé taszította Tom Scalest; ezután roppant óvatosan — mint az előcsatározók, amikor tűz alá veszi őket az ellenség — araszoltak tovább a kocsiszín ajtaja felé. — No, ottan van, lássa mán? — súgta oda a fogadósnak Tom, és a lakatra bökött, amely — a holdfényben ez jól kivető volt — a helyén lógott. — Amondó vónák, minnyünk vissza! — Én meg azt mondom, előre! — vágott vissza a fogadós nagy vehemenciával. — Nem járja, hogy bárki kényire-kedvire szórakozzék avval a szerencsétlen flótással — mondta, s azzal a kocsiszín ajtajára mutatott, ahol a sekrestyés hullája hevert. — Reggel jön a halottkém, hát hogy nézne má’ ki, ha eltűnne a hulla, amit meg kell vizsgálni? — A fogadós e szavak kíséretében kinyitotta a lakatot, de csak miután Tom kezébe nyomta a lámpást. — Rajta, Tom, kukkantsál csak be — mondta, majd így folytatta: — Nálad van a lámpás. Nézd már meg, hogy minden úgy van-e, ahogy hagytad! — Én asztán nem, mégha cserébe odajaggya a fogadót, meg ami benne van — felelte Tom zordan, és borzongva hátralépett. — Mi a… mitű’ ijetté’ meg ennyire, mi? No, üsse kő, adsza ide azt a lámpást: majd én benézek. Azzal óvatosan, apránkint kinyitotta az ajtót; s a lámpást a feje fölé tartva — komor képpel, sápadtan — belesett a kis résen, behunyta a fél szemét, mint aki attól tart, hogy valami az arcába röpül. Aztán egyetlen szó nélkül becsukta az ajtót, és helyére kattintotta a lakatot. — Na, ez innen nem megy sehova, annyi szent — suttogta, s biccentett a lovásznak. E pillanatban éles nevetés harsant a fejük fölül, s törte meg a csendet, minek következtében az udvaron szunyókáló szárnyasok felriadtak, és kotkodácsolni meg gágogni kezdtek. — Ott van la! — kiáltott fel Tom a fogadós karjába kapaszkodva. — Fönn az ablakba’! A cédrusfa szoba ablaka, a kétkarú lépcső tetején, valóban nyitva volt; a sötét helyiségben egy még sötétebb árnyalak körvonalát lehetett kivenni, amint a kőből való ablakpárkányra könyökölve néz lefelé rájuk. — Lássa a szemit, ollyan, mind az izzó parázs! — nyögte rémülten az öreg lovász. A fogadós azonban hiába meresztgette a szemét, ugyanis teljesen össze volt zavarodva, ráadásul nem látott olyan jól távolba, mint Tom Scales. — Ideje volna, uram — rikkantotta Tony Turnbull, s meghűlt az ereiben a vér, mert úgy látta, mintha egy vörösen izzó szempár meredt volna rá az ablakból —, ideje volna, hogy, mint minden derék ember, maga is nyugovóra térjék, s aludjék egy jót.

— Oly mélyen, mint a sekrestyés! — felelte a gúnyos hang az emeletről. — Gyerünk innen! — suttogta dühösen a fogadós a lovásznak, s jó erősen megrángatta az ingujját. Bementek a házba, s becsukták maguk mögött az ajtót. — Bárcsak elhordaná az irháját — nyögte a fogadós, hátát a folyosó falának vetve. — Virrasztani fogok, annyi szent, és te is velem virrasztasz, Tom. Jer a fegyvertárba. Az én fogadóm udvaráról ugyan senki nem fog hullát lopkodni, amíg meg tudom húzni a ravaszt. A György és Sárkány fegyvertára úgy tizenkét négyzetláb területű. Benyúlik az istállóudvarra, s az ablakából kiváló rálátás nyílik a régi kocsiszínre; a keskeny kis oldalsó ablakból pedig a fogadónak az udvarra vezető hátsó ajtaját lehet szemmel tartani. Tony Turnbull leakasztotta a mordályát — a ház legfélelmetesebb lőfegyverét — a falról, s megtöltötte nehéz pisztolygolyóval. Magára kapta a nagykabátját, ami szintén ott lógott, s amit álcának használt, amikor éjszakánként kiment az erdőbe vadkacsázni. Tom szintén kényelembe helyezte magát. Aztán leültek a nyitott ablak elé, s az udvart figyelték, amelynek túlsó vége fehéren izzott a szikrázó holdfényben. A fogadós keresztbe fektette a térdén a mordályát, s kibámult az udvarra. A bajtársa is így tett. A fegyvertár ajtaját bezárták; ezért aztán viszonylag biztonságban érezték magukat. Eltelt egy óra; de nem történt semmi. Aztán még egy. Az óra egyet ütött. Az árnyak lassan arrébb kúsztak; a Hold még mindig fényesen ragyogott a régi kocsiszínre és az istállóra, ahol a titokzatos vendég lova pihent. Turnbull egyszer csak mintha lépések kopogását hallotta volna a hátsó lépcső felől. Tom az oldalsó ablaknál állt, és árgus szemmel figyelte a fogadó hátsó bejáratát. Anthony Turnbull lélegzetvisszafojtva hallgatózott a szobaajtónál. Vaklárma volt. Aztán visszament az ablakhoz, és kilesett az udvarra. — Pszt! Odass! — suttogta dühösen a fogadós. Balra, az árnyékból rövid köpenyben és hosszú szárú csizmában, előbukkant a hórihorgas lovas. Belökte az istálló ajtaját, s kivezette az izmos, fekete mént. Átvágott vele az épület előtt, s megállt a régi kocsiszín kapujában; aztán otthagyta, kantárral a nyakában, s öles léptekkel az udvar kapujához ment; csizmája sarkával jókorát belerúgott, mire a kapu megrengett, s visszapattanva szélesre tárult. Az idegen ekkor odament lovához; s a kocsiszín ajtaja, amely a sekrestyés hulláját volt hivatott megóvni, mintha magától kinyílt volna, amikor a lovas az épület közelébe ért; belépett, majd néhány pillanat múlva a halott sekrestyéssel a karjában fordult ki onnan; aztán a ló hátára dobta a hullát, s egy szempillantás alatt nyeregbe pattant. — Tűz! — kiáltotta Tom, és bumm, a mordály fülsiketítő dörrenéssel elsült. A sűrű repkényből ezernyi veréb röppent fel egyszerre hangos szárnyverdeséssel. A házőrző kutya dühösen csaholni kezdett. S valami különös zengő és sípoló hang töltötte be a levegőt. A fogadós mordálya apró darabokra robbant, egészen a závárzatig. A fegyver olyan erővel rúgott vissza, hogy a fogadós háttal a padlóra zuhant, Tom Scalest pedig nekikente az ablakmélyedés oldalának, s így a lovász megúszta, hogy a fogadóshoz hasonlóan ő is elvágódjon a földön. Így hevertek szanaszéjjel a fegyvertárban, amikor meghallották a távozó lovas tüzes kacaját, s látták, ahogyan szörnyű terhével kiront a kapun.

Némely olvasóm, hozzám hasonlóan, talán Roger Turnbulltól, a György és Sárkány jelenlegi tulajdonosától, annak a Tony Turnbullnak az unokájától hallotta e történetet, ki akkortájt a fogadót vezette, amelynek konyhájában az ördög megvendégelte puncsra a helybelieket. Hogy mily szörnyű szándéka lehetett az ördögnek a sekrestyés holttestével, nem sikerült kiderítenem. Ám hallottam egy másik, igen különös történetet, amelyben Crooke, a sekrestyés holtából vámpírként feltámadva jelenik meg, s ez talán segíthet fényt deríteni az elbeszélés e rejtélyes részletére. A távolodó ördögre leadott lövés következményei tökéletesen alátámasztják az idős Andrew Moreton megállapítását, melyet ekképpen fejt ki igen kiváló, A jelenések története című munkájában: „Óva intenék tőle minden forrófejű alakot, aki úgy tesz, mintha nem félne az ördögtől, hogy a szokványos eszközökkel próbáljon kárt tenni a patásban — vagy akár egy kísértetben —, ez esetben ugyanis — hiába működik az adott módszer minden egyes embernél — elkerülhetetlen, hogy bekövetkezzék a baj. Hallottam egy esetről, amikor valaki rálőtt egy kísértetre, s a fegyvere ezernyi apró darabra robbant a kezében; egy másik meg a kardjával sújtott le egy szellemre, minek következtében darabokra tört a kard pengéje, ráadásul az illető még a saját kezét is súlyosan megsebezte; őrültség hát ilyenképpen rátámadni bármely természetfölötti jelenésre, lett légyen az egy angyal, avagy maga az ördög.”

Robert Louis Stevenson (1850—1894)

A sírrablók (1884) Minden áldott este, az év minden egyes napján, mi négyen mindig ott ültünk a debenhami György Király kis különszobájában — a temetkezési vállalkozó, a fogadós, Fettes és jómagam. Olykor többen is összejöttünk, de mi négyen — akár esett, akár fújt, fagyott vagy havazott — mindig ott ültünk a szokott karosszékünkben. Fettes skót volt, részeges vénember, de máskülönben szemlátomást tanult ember, és bizonyára nem is vagyontalan, mivel egyébként semmittevéssel töltötte az idejét. Évekkel azelőtt költözött Debenhambe, még fiatalkorában, és olyan régóta élt már a városban, hogy az emberek befogadták. Kék teveszőr malaclopója ugyanolyan helyi nevezetességnek számított már, mint az öregtemplom tornya. A debenhamiek természetesnek vették, hogy ott üldögéljen a György Király különszobájában, ahogyan azt is, hogy nem jár templomba, és hogy az iszákosság bűnében leledzik. Bizonyos dolgokban radikális nézeteket hangoztatott, és szokása volt néha futó szerelmi kalandokba bocsátkozni, melyekről aztán olykor be is számolt, közben nyomatékul tenyerével kicsiket csapva az asztal lapjára. Csakis rumot ivott — öt pohárral minden este; és a György Királyban tett estéli látogatásainak java részét pohárral a kézben, méla, szeszközi állapotban üldögélve töltötte. Doktornak szólítottuk, mert az volt a híre, valamelyest ért az orvosláshoz, és köztudomású volt róla, hogy egy-kettőre helyre tud tenni törött csontokat és kificamodott bokákat; ezeken az apróságokon kívül azonban mit sem tudtunk róla, sem magáról, sem pedig a felmenőiről. Egyszer egy sötét téli estén — a kilencet is elütötte már az óra, mire a fogadós is csatlakozott a társasághoz — az történt, hogy váratlanul megbetegedett a György Király egyik vendége, egy környékbeli földbirtokos, aki a parlament ülésére menet szélütést kapott, és ezért sürgönyileg betegágyához rendelték a híres ember még nála is híresebb londoni orvosát. Ilyesmire még nem volt példa Debenham történetében, aminthogy a vasútvonalat is csak nem sokkal azelőtt nyitották meg, és minket ennek megfelelően izgalomba is hozott az eset. — Na, megjött — jelentette a fogadós, miután megtömte és meggyújtotta a pipáját. — Kicsoda? — kérdeztem én. — Csak nem az orvos? — De bizony, ő maga — felelte házigazdánk. — Mi a neve? — Dr. Macfarlane — mondta a fogadós. Fettes a harmadik pohárnál tartott, kissé kapatos volt már, és hol elbóbiskolt, hol kábán nézegetett maga köré; erre a szóra azonban mintha álomból ocsúdott volna, és kétszer is megismételte az orvos nevét, először csak halkan, aztán hirtelen szinte szenvedélyesen. — Igen — mondta a fogadós —, doktor Wolfe Macfarlane-nek hívják az

orvost. Fettes azon nyomban kijózanodott; a szeme tágra nyílt, a hangja kitisztult, és határozottan csengett, a beszéde komoly és megfontolt lett. Valamennyiünket meghökkentett ez az átváltozás, mely olyan volt, mintha legalábbis a halottaiból támadt volna fel valaki. — Bocsánatot kérek — mondta. — Attól tartok, nem túl figyelmesen követtem a beszélgetést. Ki is légyen ez a Wolfe Macfarlane? — Majd miután meghallgatta a fogadóst, azt mondta: — Lehetetlenség; az lehetetlen. — Aztán még hozzátette: — De azért nagyon szeretnék szemtől szembe találkozni vele. — Talán ismerőse uraságodnak? — kérdezte a temetkezési vállalkozó meglepetten. — Isten őrizz! — hangzott a válasz. — Mindenesetre eléggé furcsa név; eléggé elképzelhetetlen, hogy ketten is viseljék. Mondja csak, fogadós uram, koros ember az illető? — Nos — mondta a házigazda —, nem épp fiatal, és a haja is ősz; de magánál fiatalabbnak látszik. — Pedig idősebb nálam; évekkel idősebb. Csak épp — mondta az asztalra csapva — rajtam már meglátszik a rum; a rum meg a bűneim. Ennek az embernek pedig, meglehet, semmi sem nyomja a lelkiismeretét és jó az emésztése. Az a híres lelkiismeret! Hallják, uraim, mit mondok én erre. Szemre rólam is azt hinné mindenki, tisztes, jó keresztény vagyok, nemdebár? Pedig dehogy is vagyok az; és sohasem alakoskodtam. Pedig talán még maga Voltaire se mert volna színt vallani, ha az én cipőmben jár; hanem az eszem — mondta, megpaskolva a kopasz fejét — az mindig jól forgott, és soha nem tűrtem az álokoskodást. — Ha uraságod ismeri ezt az orvost — mondtam némi döbbent csend után megkockáztatva egy megjegyzést —, akkor azt kell hinnem, nem osztja házigazdánk kedvező véleményét róla. Fettes ügyet sem vetett rám. — Igen — mondta hirtelen eltökéltséggel —, feltétlenül találkoznom kell vele. Megint csönd támadt, amit egy emeleti ajtó csukódása tört meg, majd lépéseket hallottunk lefelé jönni a lépcsőn. — Ez az orvos alighanem — szólalt meg a fogadós. — Ha most résen van, elcsípheti. A kis különszoba alig kétlépésnyire volt az öreg fogadó bejáratától; a széles tölgyfa lépcső szinte egyenesen az utcára vezetett; az utolsó lépcsőfok és a küszöb között éppen csak egy török szőnyeg számára volt hely; esténként azonban ez a szűk kis helyiség valósággal fényárban úszott, mert nemcsak a lépcső lámpája világította meg, és a cégér alatt függő nagy lámpás, hanem az ivó ajtajának ablakán át ide bevetülő meleg fény is. Ezzel a fényes kivilágítással hirdette magát a György Király a hideg utca járókelőinek. Fettes eltökélten odament a lépcsőhöz, s mi, akik követtük, a tanúi lehettünk, amint a két férfiú, ahogy egyikük fogalmazott, szemtől szembe találkozott egymással. Dr. Macfarlane gyors, élénk léptekkel jött lefelé a lépcsőn. Ősz haja kiemelte sápadt és nyugodt, mégis erélyes arcát. A legfinomabb gyapjúszövetből készült, drága ruhát viselt, s a fehérnél is fehérebb puplininget, vastag arany óraláncot, s ugyanezen nemesfémből készült kézelőgombokat, valamint pápaszemet. Széles, redőzött nyakkendője fehér volt, s lila pettyek díszítették, karján átvetve szőrme bélésű utazókabátot hozott. Öltözéke kétség kívül illett az életkorához, és lerítt róla

a jómód s a tekintély; meghökkentő volt az ellentét, amikor a mi ivócimboránk — aki kopasz volt, mosdatlan és bibircsókos — az ócska teveszőr malaclopójában elébe toppant a lépcső aljában. — Macfarlane! — mondta némileg emelt hangon, inkább mint egy hírnök, semmint egy régi jó barát. A jeles orvosdoktor megtorpant az utolsó lépcsőfokon, mintha a megszólítás bizalmas közvetlensége meglepte, s egyszersmind meg is sértette volna a méltóságában. — Toddy Macfarlane! — szólt ismét Fettes. A londoni férfiú szinte megtántorodott. Egy röpke másodpercig dermedten nézte az előtte álló embert, aztán mögéje pillantott s arcán riadalom futott át, majd suttogó hangon így szólt: — Fettes! Te vagy az? — Az vagyok — mondta a másik. — Azt hitted talán, hogy én is halott vagyok? Ilyen könnyen nem szabadulsz az ismeretségemtől. — Csendesebben! — mondta az orvos. — Csendesebben! Annyira váratlan ez a találkozás, hogy bevallom, az első pillantásra meg sem ismertelek, s látom, nem jól megy sorod; de végtelenül örvendek… örvendek a szerencsének. Habár sajna, ezúttal az isten hozott egyszersmind az isten veled is lesz, mert rám már vár a konflis, és nem késhetem le a vonatomat; de… lássuk csak… ha megadod a címedet, számíthatsz rá, hogy hamarosan hírt kapsz felőlem. Majd meglátjuk, mit tehetünk érted. Mintha kissé lerongyolódtál volna; de ne búsulj, lesz rád gondom, a régi barátság emlékére, ahogy annak idején énekeltük a vacsoráinkon. — Pénzt! — horkant fel Fettes —, te pénzt akarsz adni nekem? Az a pénz, amit akkor kaptam tőled, azóta is ott hever a sárban, ahová dobtam. Dr. Macfarlane az előbbi szavai révén időközben visszanyerte a magabiztosságát és fölényességét, de a szokatlanul goromba elutasítástól most újra elbizonytalanodott. Félelmetes, rút kifejezés suhant át máskülönben szinte tiszteletreméltó ábrázatán. — Rendben van, kedves barátom — mondta —, legyen hát óhajod szerint; a világért se akarnálak megbántani. Nem szokásom alkalmatlankodni. Én most mindenesetre megadom a lakcímemet… — Nem kell a lakcímed; tudni se akarom, hol leltél hajlékot magadnak — szakította félbe a másik. — Megütötte a fülemet, hogy a nevedet említik; tartottam tőle, hogy csakugyan rólad beszélnek; de meg akartam bizonyosodni róla, hogy nincsen-e végtére mégiscsak Isten az égben; most már tudom, hogy nincs. Takarodj! Fettes ott állt rendületlenül a szőnyeg közepén, a lépcső s a kijárat között; és a híres londoni orvosdoktor csak úgy szabadulhatott, ha megkerüli. Ő pedig láthatólag habozott, hogy rászánja-e magát erre a megaláztatásra. Ha mégoly fehér volt is az arca, a pápaszeme veszedelmesen csillogott; ám mialatt a lépcső aljában tétovázott, egyszer csak észrevette, hogy a bejárati ajtónál ott leselkedik a konflis kocsisa, s szemtanúja a szokatlan jelenetnek, és ugyanakkor bennünket is meglátott, Fettes ivócimboráit, akik a söntéspulttól néztük. Ennyi tanú jelenléte arra késztette, hogy nyomban menekülőre fogja a dolgot. Összehúzta magát, és sebesen surranva, mint a kígyó, a fal faburkolatát súrolva, hirtelen a bejárat felé vetette magát. Ezzel azonban még nem értek véget a megpróbáltatásai, mert ahogy eliszkolt volna mellette, Fettes karon ragadta, és súgva, mégis kínosan jól hallhatón, e szavakat intézte hozzá: — Mondd csak, láttad-e azóta?

A híres és gazdag londoni doktor mély, hörgő hangot hallatott; eltaszította magától vallatóját, és két kezét a fejéhez kapva kimenekült az ajtón, mint egy rajtakapott tolvaj. Mire egyikünk is mozdulhatott volna, a konflis már a vasútállomás felé robogott vele. A jelenet úgy szállt el, mint egy álom, de ez olyan álom volt, mely valóságos, tapintható nyomokat is hagyott maga után. Másnap az egyik cseléd a küszöbön megtalálta a doktor törött üvegű, szép, aranykeretes pápaszemét, mi pedig aznap este feldúltan s izgatottan toporogtunk a söntés ablakánál, míg Fettes sápadtan, de teljesen kijózanodva, eltökélt arccal állt közöttünk. — A jóisten áldja meg magát, Mr. Fettes! — mondta a fogadós, aki közülünk elsőnek nyerte vissza szokott lelki nyugalmát. — Mondja, mi a csoda volt ez? Nagyon furcsa dolgokat mondtak itt egymásnak maguk ketten. Fettes felénk fordult, és egymás után mindünknek mélyen a szemébe nézett. — Hadd lássuk, tudnak-e hallgatni az urak — mondta. — Nos, ez a Macfarlane olyan ember, akinek nem tanácsos keresztezni az útját; aki eddig az útjába került, mind megbánta, csakhogy akkor már késő volt. Aztán be sem fejezve a harmadik poharát, nem is szólva a másik kettőről, melyet eszében sem volt megvárni, Fettes jó éjszakát kívánt nekünk, s azzal távozott, kilépve a bejárat fölötti lámpás fényébe, majd elnyelte a fekete éjszaka. Mi hárman visszatértünk a különszobába, ahol nagy, vörös tűz égett a kandallóban, és négy friss gyertya lángja világított; és ahogy sorra vettük a történteket, első meglepetésünk borzongása hamarosan izzó kíváncsisággá változott. Későig együtt ültünk azon az estén; nekem ez volt az utolsó beszélgetésem a jó öreg György Királyban. De mielőtt elváltunk volna, mindenki előadta a teóriáját, melyet feltétlenül bizonyítani is akart; és egyikünknek sem volt fontosabb dolga az egész föld kerekén, mint kideríteni szegény, bűnös ivócimboránk múltját, és feltárni, miféle közös titka lehet neki a híres londoni doktorral. Nem nagy dicsőség, de azt hiszem, György Király-béli barátaim közül én voltam a legügyesebb a történet kikurkászásában; ma már alighanem senki sem él rajtam kívül, aki elbeszélhetné az itt következő viszolyogtató és iszonyatos eseményeket. Ifjú korában Fettes medicinát tanult az edinburgh-i egyetemen. Nem volt tehetségtelen, és rendelkezett azzal a képességgel, hogy azonnal megjegyezze, amit hall, és aztán mindjárt aprópénzre is váltsa mintegy a maga tudományaként. Nem volt szorgalmas tanuló, de értelmes, és professzorai jelenlétében mindig jó modorú, érdeklődő diák. Hamar fel is fedezték benne a figyelmes és tanulékony fiatalembert; bármily különösnek találtam is, amikor először hallottam ezt róla, annak idején állítólag közkedvelt volt, nem utolsósorban kellemes megjelenése révén. Abban az időben vendégoktató tanította az egyetemen az anatómiát, akit elbeszélésemben K.-nak fogok nevezni. Utóbb túlságosan is közismertté vált a neve. Az illető, aki ezt a nevet viselte, csak álruhában mert végiglopakodni az edinburgh-i utcán, amikor a Burke kivégzése fölött ujjongó sokaság a megbízója vérét követelte nagy hangon. Mr. K. népszerűsége azonban akkor még a tetőfokán volt, amit részben csakugyan a saját tehetségének és hozzáértésének köszönhetett, részben azonban vetélytársa, az egyetemi professzor korlátoltságának. A diákok mindenesetre esküdtek rá, Fettes pedig joggal hihette magáról, aminthogy mások is úgy gondolták, hogy a szárnyaló hírnevű férfiú jóindulatát elnyervén egyszersmind jövendő sikereit

is megalapozta. Mr. K. nemcsak kiváló tanár volt, de nagy bon vivant is; a huncut célzásokat éppúgy méltányolta, mint a gondos előkészületeket. Fettes mindkét tekintetben méltán felhívta magára a tanára figyelmét, és már tanulmányai második esztendejében elnyerte az évfolyam demonstrátora, avagy másképpen, az altanársegéd nem hivatalos címét. Ebben a minőségében az ő vállán nyugodott mindenekelőtt az előadóterem előkészítése. Ő felelt a tisztaságért, a diákok magaviseletéért, továbbá kötelességei közé tartozott gondoskodni az előadások tárgyát képező tananyag beszerzéséről, átvételéről és osztályozásáról. Ez utóbbi — abban az időben igen kényesnek számító — feladataira való tekintettel Mr. K. ugyanabban a sikátorban szerzett neki szállást, majd utóbb ugyanabban az épületben is, ahol a boncterem volt. A mulatozással töltött korhely éjszakák után, sötét téli hajnalokon, amikor még reszketett a keze az italozástól, és fátyolos volt a tekintete, itt verték fel álmából azok a bármire kapható, szennyes kufárok, akik az anatómiaórák tananyagát szállították. Ő nyitott ajtót ezeknek az azóta országszerte hírhedté vált alakoknak. Segített nekik becipelni szomorú terhüket, kifizette a piszkos bérüket, majd miután eltávoztak, egyedül maradt az emberi élet hűlt maradványaival. Általában visszatért az ágyába még egy-két órácskára, hogy kialudja az éjszaka fáradalmait, és reggel pihenten láthasson neki a napi munkájának. Aligha volt a diákok közt, aki nála érzéketlenebb lett volna a halandóság minden jegyét magukon viselő bevégzett emberéletek látványára. Lelkében nem volt semmi együttérzés. Tökéletesen közömbös volt a más emberek sorsa iránt, öncéljai és alantas becsvágyának rabszolgája volt. Hidegfejű volt és végtelenül önző, habár maradt benne még annyi, tévesen erkölcsiségnek nevezett elővigyázatosság, hogy legalább a féktelen részegeskedéstől és a tolvajlástól megtartóztassa magát. Ezen kívül mohón sóvárgott a tanárai és diáktársai elismerésére is, ezért gondosan ügyelt rá, nehogy a nyilvánosság előtt megbotoljon. Nem volt a számára nagyobb élvezet, mint kitűnni a tanulmányaiban, és nap mint nap látszatra kifogástalanul szolgálta a gazdáját, Mr. K.-t. A napi munkáért aztán zajos éjszakákkal és züllött élvezetekkel kárpótolta magát; s az a bizonyos szerve, melyet a lelkiismeretének nevezett, csak akkor nyugodott meg, amikor a nappalai és éjszakái egyensúlyba kerültek. A tananyag beszerzése állandó terhes gondja volt neki és mesterének is. Olyan nagyszámú hallgatója volt az anatómiaóráknak, hogy folyvást kifogytak a demonstrációs anyagból; a pótlása pedig nemcsak eleve kellemetlen feladat volt, de veszedelmes következményekkel is járhatott minden érdekelt és közreműködő számára. Mr. K. azt az elvet követte, hogy nem tett fel kérdéseket a szállítóinak. — Ők meghozzák a holttestet, mi meg kifizetjük az árát — szokta mondogatni, mindig nyomatékosítva a quid pro quo alliterációját. Máskor meg némileg profánul arra intette segédeit, hogy: — Ne kérdezzetek, és nyugodt lesz a lelkiismeretetek. Nem mondhatni, hogy bárki is tudta volna, miszerint a tananyag gyilkosság útján kerül a hallgatóság elé. Ha valaki akár csak felvetette volna ezt a gyanút, Mr. K. bizonyára borzadva retten vissza még a gondolattól is; másrészt viszont olyan könnyed hangon beszélt ezekről a komoly dolgokról, hogy az már maga is sértette a jó ízlést, és azok, akik a szállítói voltak, szinte biztatásnak vehették. Mindazonáltal Fettesnek is nem egyszer feltűnt, hogy milyen frissek a beszállított tetemek. Továbbá újra meg újra megütközött az éjszaka közepén kopogtató látogatók alattomos és förtelmes ábrázatán;

gondolatban összeillesztve a részleteket, meglehet túlságosan is sötét és egyértelmű jelentést tulajdonított mestere óvatlan hangoztatott intelmeinek. Más szóval, úgy értelmezte a kötelességét, hogy neki az a dolga, hogy csak vegye át, amit behoznak hozzá, fizesse ki az árát és fordítsa el a tekintetét, ha netán olyasmit lát, ami bűncselekményre utalhat. Aztán egy novemberi hajnalon olyasmi történt, ami súlyosan kétségessé tette Mr. K.-nak azt az elvét, hogy nem tesz fel kérdéseket a szállítóknak. Szaggató fogfájása miatt Fettes ébren töltötte az éjszakát — úgy járkált fel s alá a szobájában, mint a ketrecbe zárt vadállat, olykor az ágyára vetve magát, a kínoktól szinte eszeveszetten — míg végül el nem nyomta az a mély, s mégis dúlt álom, amely a fájdalmak közepette telt éjszakákat követni szokta. Ebből verte fel a harmadszorra vagy negyedszerre s mind dühösebben megismételt jel. Hunyorgó, de még éles Hold világlott az égen; zord hideg volt, fagyott és vadul fújt a szél; a város még nem is ébredezett, de már érződött valami mocorgás, ami az eljövendő nap nyüzsgő lármájának előhíre volt. A sírrablók ezúttal a szokásosnál később jöttek, és a szokásosnál sietősebb volt a dolguk. Az álomittas Fettes felvezette őket a lépcsőn. Szinte csak álmában hallotta dörmögő ír beszédüket; és akkor is a falnak dőlve bóbiskolt, amikor lehámozták a zsákot szomorú portékájukról; fel kellett ráznia magát álmából, hogy előkeresse az embereknek járó pénzt. Ezenközben pillantása a halott arcára tévedt. Ettől azonnal felocsúdott; a gyertyát a magasba tartva, közelebb lépett. — Atyaisten! — kiáltott fel. — Hiszen ez Jane Galbraith! — Az emberek erre nem szóltak semmit, csak közelebb húzódtak az ajtóhoz. — Mondom, hogy ő az, jól ismerem! — folytatta Fettes. — Tegnap még úgy fickándozott, mint hal a vízben. Lehetetlen, hogy most meg már halott legyen; nem hiszem, hogy maguk becsületes úton jutottak a hullájához. — Dehogyisnem, uram; uraságod teljes tévedésben van — mondta az egyik ember. A másik azonban, sötét pillantását Fettes szemébe fúrva, a pénzt követelte rajta haladéktalanul. Félreérthetetlen volt a szavaiban rejlő fenyegetés, s a veszély nyilvánvaló. Fettesnek az inába szállt a bátorsága. Dadogva mentegetőzött, leszámolta a kezükbe a pénzt, aztán az ajtóhoz kísérte rémisztő látogatóit. Amint magára maradt, sietett, hogy megbizonyosodjék a gyanújáról. Tucatnyi félreismerhetetlen jelből megállapította, hogy a tetem valóban azé a lányé, akivel még az előző nap is oly jóízűen eltréfálkozott. Borzadva látta a testén az erőszakra valló jeleket. Olyan rémület fogta el, hogy bemenekült a hálókamrájába. Hosszan eltöprengett a felfedezésen, amit tett; józanul mérlegelte Mr. K. utasításait, és hogy reá nézve milyen veszélyekkel járhat, ha belekeveredik ebbe a komoly ügybe, mígnem végezetül határozatlanságában úgy döntött, hogy kikéri közvetlen elöljárójának, Mr. K. tanársegédjének tanácsát. Fiatal doktor volt a tanársegéd, Wolfe Macfarlane, a szabados és féktelen egyetemi ifjúság nagy kedvence, eszes, kicsapongó és gátlástalan fiatalember, világlátott, és külföldön is tanult. Nyájas modorú, de kissé tolakodó fráter. Nagy szakértője volt a színháznak, továbbá jól korcsolyázott és ügyesen bánt a golfütővel is; kihívó eleganciával öltözködött, és fennhéjázása koronájaképpen kocsit és lovat is tartott. Fettesszel bizalmas viszonyban volt; sőt, foglalkozásuk révén bizonyos mértékig az életvitelük is hasonló volt; ha kifogytak a tananyagból, felültek Macfarlane könnyű kis kétkerekű kocsijára, és kihajtottak a környező vidékre, kerestek egy

elhagyatott sírkertet, melyet megszentségtelenítettek, és még hajnalhasadta előtt vissza is értek a zsákmánnyal a boncterem elé. Azon a bizonyos reggelen Macfarlane a szokásosnál korábban érkezett. Amikor Fettes meghallotta a lépteit, elébe ment a lépcsőn, elmondta, hogy mi történt, és megmutatta neki riadalma okát. Macfarlane megvizsgálta a hullán látható nyomokat. — Igen — mondta bólintva —, a dolog valóban gyanús. — Akkor én most mit csináljak? — kérdezte Fettes. — Hogy mit csinálj? — kérdezett vissza a doktor. — Miért kellene bármit is csinálnod? Én azt mondom, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem. — De előfordulhat, hogy valaki más is felismeri — vetette ellen Fettes. — A városban úgy ismerték a népek, hogy a Várhegyet se különben. — Reméljük, nem ismeri fel senki — mondta Macfarlane. — De ha mégis, te majd azt mondod, hogy te bizony nem ismerted fel, és azzal nincs tovább. Az a helyzet, hogy nagyon régóta megy már ez a dolog, túlságosan is régen. És ha valaki megkapirgálja, Mr. K. könnyen nagy bajba kerülhet, sőt te is kutyaszorítóban találhatod magad. És ami azt illeti, én magam is. Nem tudom, hogyan fogunk festeni, vagy mi az ördögöt fogunk felhozni a mentségünkre, ha netán eskü alatt kellene vallomást tennünk. Mivel azt az egyet biztosan tudom, hogy gyakorlatilag minden egyes tananyagunk gyilkosság áldozata lett. — Macfarlane! — kiáltott fel Fettes. — Ugyan már, Fettes — mondta Macfarlane megvető gúnnyal a hangjában. — Úgy beszélsz, mintha te soha nem is sejtettél volna semmit! — Egy dolog sejteni, és… — És más dolog tudni. Igen, igazad van; és én is legalább annyira sajnálom, mint te, hogy idáig fajultak a dolgok — mondta, sétapálcájával megbökve a hullát. — Én a magam részéről nem tehetek okosabbat, mint hogy nem ismerem fel; és — tette hozzá ridegen — ez nem is áll szándékomban. Te, ha akarod, felőlem akár fel is ismerheted. Nem írhatom elő neked, hogy mitévő légy, de szerintem minden úriember azt tenné, amit én; és még azt is hozzátehetem, hogy azt hiszem, Mr. K. is ezt várná tőlünk. Mit gondolsz, miért épp minket választott ki magának tanársegédül? Mert nem sápítozó vénasszonyokra van szüksége. Az ilyen beszéd nem is tévesztette el hatását az ifjú Fettesre. Ráállt, hogy ő is úgy tegyen, mint Macfarlane. A szerencsétlen leány tetemét pedig annak rendje és módja szerint felboncolták, anélkül, hogy bárki is felismerte volna. Egyszer egy délután, a munkája végeztével Fettes betért egy sokak által látogatott tavernába, és ott találta Macfarlane-t egy idegen társaságában. Kis termetű ember volt az idegen, az arca krétafehér, de a haja fekete és a szeme is, mint a szén. Bár a vonásai okos és művelt embernek mutatták, a modora nemigen támasztotta alá ezt a benyomást, mivel közelebbről megismerve, goromba, faragatlan és ostoba fráternek bizonyult. Mindazonáltal úgy tetszett, mintha a markában tartaná Macfarlane-t; basáskodott vele; a legkisebb ellenkezésére vagy késlekedésére is dühösen felfortyant, és otromba megjegyzéseket tett Macfarlane szolgálatkészségére, mellyel a parancsait végrehajtotta. Ez a visszataszító alak azonnal a rokonszenvébe fogadta Fettest, egyre-másra itatta, és szokatlan nyíltsággal mesélt neki a múltjáról. Ha csak a tizede is igaz volt mindannak, amibe Fettest beavatta, szerfelett alávaló gazember lehetett az illető idegen; a fiatalembernek azonban legyezgette a hiúságát, hogy egy

ilyen sokat tapasztalt férfiú érdeklődést mutat iránta. — Elég nagy gazfickó vagyok magam is — állapította meg az idegen —, de az inasom, ez a Macfarlane túltesz rajtam… én csak Toddynak hívom. Toddy, fiam, rendelj a barátodnak még egy pohár italt! — Máskor meg úgy rendelkezett: — Ugorj, Toddy, csukd be az ajtót! — Toddy utál engem — jelentette ki. — Dehogyisnem, Toddy, ne is tagadd. — Ne merészelj ezen az átkozott néven szólítani — mondta fogcsikorgatva Macfarlane. — Na, tessék, most hallhattad! Láttál már gyerekeket országdarabolóst játszani késsel homokban? Ez a Toddy engem is a legszívesebben feldarabolna — jegyezte meg az idegen. — Nekünk, orvosnövendékeknek, jobb módszerünk van erre — mondta Fettes. — Ha megharagszunk egy halott barátunkra, csak fogjuk magunkat, és felboncoljuk. Macfarlane olyan szúrós szemmel pillantott rá, mint akinek nagyon nincs ínyére ez a tréfa. Így telt el a délután. Gray, ugyanis így hívták az idegent, meginvitálta Fettest, hogy vacsorázzon velük, és olyan bőséges lakomát rendelt, hogy az egész taverna körülöttük sürgölődött, amikor pedig mindent elfogyasztottak, utasította Macfarlane-t, hogy fizesse ki a számlát. Későre járt már, amikor elváltak egymástól; Gray az eszméletlenségig részeg volt. Macfarlane, aki a méregtől kijózanodott, az elherdált pénzen rágódott, meg a sértéseken, melyeket le kellett nyelnie. Fettes a különféle italoktól zsongó fejjel, bizonytalan léptekkel és szinte önkívületben hazatántorgott. Másnap Macfarlane nem jelent meg az anatómiaórán, és Fettes nagyokat mosolygott magában, amikor arra gondolt, hogy bizonyára épp az elviselhetetlen Mr. Gray-t kalauzolja kocsmáról kocsmára. Amint ütött a délutáni szabadulás órája, az esti cimborák keresésére indult, sorra járva a város tavernáit. Ámde nem lelte őket sehol sem; ezért aztán aznap korán hazatért a szállására, ágyba bújt és hamarosan már az igazak álmát aludta. Hajnali négykor a jól ismert jelre riadt. Lement a lépcsőn ajtót nyitni, és a legnagyobb elképedésére Macfarlane állt ott, a sikátorban a kocsijával, s azon ama hátborzongató zsákok egyikével, melyeket oly jól ismert. — Hogyhogy? — kiáltott fel. — Csak nem egymagadban jártál odakinn? Hogyan boldogultál? Macfarlane azonban gorombán a torkára forrasztotta a szót, és felszólította, hogy végezze el a dolgát. Miután felcipelték a tetemet az emeletre és feltették az asztalra, Macfarlane először úgy tett, mint aki már menne is. De aztán megtorpant és habozni látszott, majd így szólt: — Azt hiszem, jó lenne, ha megnéznéd az arcát — mondta fojtott hangon. — Nézd csak meg — ismételte, amikor látta, hogy Fettes nem mozdul, csak csodálkozva bámul rá. — De mondd csak, hol, hogyan és miként jutottál hozzá? — fakadt ki Fettes. — Nézd meg az arcát — hangzott a válasz. Fettes megtántorodott, és különös gondolatok rohanták meg. A fiatal doktorról a tetemre tekintett, aztán vissza a doktorra. Végül is hirtelen elszánással megtette, amire felszólítást kapott. Szinte nem is érte felkészületlenül a látvány, mely fogadta, mégis kegyetlenül megrendítette. A halál merevségébe dermedve, mezítelen megpillantani a durva zsákvászonra kiterítve azt az embert, akit utoljára felöltözve, hússal-bűnnel jóllakottan

látott egy taverna küszöbén, még az érzéketlen Fettes lelkiismeretét is megrettentette. A cras tibi visszhangzott a lelkében, hogy immár a második ismerősét látta maga előtt kiterítve a jéghideg kőasztalon. Ez azonban csak utóbb jutott az eszébe. Az első gondolata Wolfe volt. Oly váratlanul érte a megrázkódtatás, hogy nem tudta, hogyan nézzen most már a társa arcába. Nem mert a szemébe nézni, nem talált szavakat és a hangja is elhagyta. Macfarlane szólalt meg elsőnek. Csendesen Fettes háta mögé lépett, és a kezét barátian, de határozottan a vállára tette. — A fej hadd legyen Richardsoné — mondta. Richardson az egyik növendék volt, aki régóta vágyott már rá, hogy egyszer felboncolhassa ezt az emberi testrészt. Miután nem kapott választ, a gyilkos így folytatta: — Ha már hivatalos dolgokról beszélünk, figyelmeztetlek, hogy a nekem járó pénzről se feledkezz meg; az elszámolásnak egyeznie kell. Fettesnek is visszatért a hangja, habár csak alig hallhatón. — Te pénzt akarsz? — suttogta felindultan. — Miért járna teneked pénz? — Persze, hogy jár nekem a pénz. Magától értetődik, hogy fizetned kell — felelte a másik. — Nem is merném itt hagyni ingyen, te meg nem merheted átvenni fizetség nélkül; attól mindketten gyanúba keveredhetnénk. Ez is olyan, mint a Jane Galbraith esete. Minél zavarosabb az ügy, annál inkább úgy kell tennünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Hol tartja az öreg K. a pénzét? — Ott — mondta Fettes rekedt hangon, a sarokban álló pohárszékre mutatva. — Add ide a kulcsát — mondta a másik higgadtan, és a kezét nyújtotta a kulcsért. Fettes egy pillanatig még habozott, aztán a kocka el volt vetve. Amikor megkaparintotta a kulcsot, Macfarlane-nek alig észrevehetőn, mégis elleplezhetetlenül megrándult az arca, ami a megkönnyebbülés jele volt. Kinyitotta a pohárszék ajtaját, az egyik rekeszből tollat és tintát vett elő, meg egy füzetet, egy kis fiókból pedig, ahol a pénz volt, kiszámolta magának az ilyenkor szokásos összeget. — Látod? — mondta. — Ezennel megtörtént a pénz kifizetése… ez nem más, mint a te jóhiszeműséged bizonyítéka: számodra az első lépés a biztonsághoz vezető úton. Most következik a második lépés. Beírod a füzetedbe az összeget a költségek közé, és attól fogva akár az ördögnek is fittyet hányhatsz. A következő néhány másodperc kínkeserves volt Fettes számára; végül is azonban, mérlegelve a reá leselkedő veszedelmeket, a legközvetlenebb fenyegetés győzedelmeskedett. A távolabbi bonyodalmak szinte kívánatosnak tűntek a szemében ahhoz képest, amire Macfarlane-től számíthatott, ha magára haragítja. Letette a gyertyát, amely egész idő alatt a kezében volt, és határozott tollvonásokkal beírta a füzetbe a dátumot, az ügylet mibenlétét és az összeget. — Ezek után — mondta Macfarlane —, a tisztesség úgy kívánja, hogy te zsebeld be a hasznot. Én már megkaptam a magam részét. Erről jut eszembe, hogy amikor egy úriemberre rámosolyog a szerencse és egy kis pénzecske fickándozik a zsebében… szinte restellem is említeni, de mint tudod, vannak bizonyos szabályok, amelyekhez tartania kell magát. Ne vendégeld meg a barátaidat, ne vásárolj drága tankönyveket, ne adj meg régi adósságokat; inkább csak kérj, de sose adj kölcsönt. — Macfarlane — szólalt meg Fettes rekedtes hangon —, én most a

hurokba dugtam a fejemet a kedvedért. — A kedvemért? — kiáltott fel Wolfe. — Mit nem mondasz, kedves barátom! Én úgy látom, hogy te csak azt tetted, amit a saját védelmedben tenned kellett. Hiszen, ha én netán bajba kerülnék, rád vajon mi várna? Ez a mostani ügy nyilvánvalón az előző folyománya. Mr. Gray esete egyenesen következik Miss Galbraith esetéből. Aki egyszer elkezdi, nem hagyhatja ám abba. Ha elkezdted, folytasd is; ez a szabály. Aki bűnös, többé sose nyughatik. Szörnyű feketeség borult a boldogtalan orvosnövendék lelkére, és elborzadt a csalárd sors álnokságától. — Úristen! — kiáltott fel Fettes. — De mi rosszat követtem én el? És mikor kezdődött ez az egész? Talán amikor demonstrátor lettem… a tudomány nevében? Mi rossz van abban? Más is szerette volna megkapni ezt az állást; Service is megkaphatta volna. És ha ő kapja meg, vajon ő is ide jutott volna, ahová én? — Drága barátom — mondta Macfarlane —, ne gyerekeskedj. Mondd hát, mi bajod esett neked? És mi bajod eshet, ha tartod a szád? Tudod te egyáltalában, hogy milyen az élet? Kétféle ember van… vannak az oroszlánok, és vannak a birkák. Ha birka vagy, te is ide kerülsz egy ilyen kőasztalra, mint Gray vagy Jane Galbraith; ha ellenben oroszlán vagy, akkor életben maradsz és kocsid lesz, mint nekem, mint K.-nak, mint mindenkinek ezen a világon, akinek megvan a hozzá való esze, és nem ijed meg az árnyékától. Először mindenki meginog. De vegyél példát K.-ról! Drága barátom, te eszes ember vagy, és van benned kurázsi. Kedvellek, és K. is kedvel téged. Te vadásznak születtél, és nem zsákmánynak; szavamra mondom, és hidd el, tapasztalatból beszélek, három nap múlva már te is úgy nevetsz majd csak ezeken a rémképeken, mint az iskolás gyerekek a cirkuszi bohócon. S azzal Macfarlane eltávozott; kis kétkerekű kocsiján elhajtott a sikátorban, hogy fedél alá jusson még napkelte előtt. Fettes pedig egyedül maradt a lelkifurdalásával. Most már jól látta, hogy milyen veszedelmekbe sodródott. Elmondhatatlan kétségbeeséssel látta, hogy ő milyen határtalanul befolyásolható, és hogy holott a markában volt Macfarlane, ő lépésről lépésre engedett neki, mígnem végül fizetett és kiszolgáltatott bűntársává lett. Mindent odaadott volna érte, ha annak idején kissé bátrabb lett volna, de az fel sem ötlött benne, hogy talán még mindig nincs késő bátrabbnak lenni. Jane Galbraith titka, és az az átkozott bejegyzés a számadáskönyvben némaságra kárhoztatta. Teltek az órák; sorra beszállingóztak a diákok az anatómiaórára; ő pedig egyre másra kiosztotta közöttük a szerencsétlen Gray testrészeit, s ők egyetlen szó megjegyzés nélkül átvették a tagokat. Richardson kapta a fejet s boldog volt vele; és mire megszólalt a tanóra végét jelző kis harang, Fettes az örömtől reszketve látta, milyen gyorsan halad a teljes biztonság felé. Két napig figyelte fokozódó elégedettséggel az álcázás szörnyű folyamatának előrehaladtát. Aztán a harmadik napon beállított Macfarlane. Azt mondta, beteg volt; de annál nagyobb buzgalommal instruálta a diákokat, hogy pótolja az elveszett időt. Különösen Richardsont tüntette ki a figyelmével és értékes tanácsaival, olyannyira, hogy a diák a tanársegéd dicséretétől felajzva, fennen lobogó reményeket táplált magában s már szinte a markában érezte a medáliát. Még egy hétbe se telt, és Macfarlane jóslata máris beteljesedett. Fettes kiheverte a rettegését, és teljesen elfelejtette akkori aljasságát. Hovatovább

már tetszelgett is magának a bátorságával, és emlékezetében úgy alakította át a történetet, hogy bízvást büszkeséggel tekinthessen vissza az eseményekre. Cinkostársával csak ritkán találkozott. A hivatalos ügyek mindazonáltal megkívánták, hogy érintkezzenek; együtt jártak el Mr. K.-hoz, hogy átvegyék tőle az utasításokat. Olykor azonban előfordult, hogy négyszemközt is váltottak egy-két szót, és Macfarlane ilyenkor mindig rendkívül nyájasan beszélt vele. Ám nyilvánvalóan kerülte, hogy akár csak célzást is tegyen közös titkukra; még amikor Fettes olyasmiket suttogott is neki, hogy úgy döntött, ő is oroszlán lesz, és megtagadja a birkákat, Macfarlane mindig csak mosolyogva hallgatta, és némán jelezte neki, hogy őrizze meg a nyugalmát. Aztán egyszer megint adódott rá alkalom, hogy a tettestársak közelebbi kapcsolatba kerüljenek egymással. Az történt, hogy Mr. K. újfent kifogyott a tananyagból; a diákok lelkesedtek az óráiért, ő pedig tanárként sokat adott arra, hogy mindig elegendő tananyaggal rendelkezzék. Éppen akkor híre jött, hogy egy Glencorse nevű falu sírkertjében temetés volt. A temető az azóta eltelt idő alatt sem sokat változott. Akkor is, mint most, egy keresztútnál terült el, távol minden emberi lakhelytől, hat nagy cédrusfa lombjától rejtve. A kis kápolna csendjét csak a szomszédos domboldalakon legelésző birkák bégetése, a mellette kétfelől elfolyó patakok egyikének hangos csobogása medrének kavicsai közt, s a másik medencéről medencére csorgó vizének halk csörgedezése zavarta meg, valamint az óriás, virágzó vadgesztenyefák lombjában motozó szellő susogása, és minden hetedik napon a harang szava s a kántor réges-régi templomi énekei. Ám a hullakeltegetőt — hogy annak idején szokásos nevén nevezzük — nem riasztotta vissza a kegyelet érzése. Hiszen hozzá tartozott a mesterségéhez, hogy semmibe vegye és megszentségtelenítse a régi sírkövekre vésett harsonákat és feliratokat, a hívők és gyászolók által kitaposott ösvényeket, a szerető hozzátartozók koszorúit. A távoli vidékekre, ahol pedig állhatatosabb a szeretet, s ahol a vér vagy az összetartozás köteléke fűzi egymáshoz az egész egyházközség minden tagját, éppenséggel az vonzotta a sírrablókat, akikben fikarcnyi tisztelet sem volt, hogy ott könnyebb volt a munkájuk, és nagyobb biztonságban végezhették. A halottakra, akiket egészen másféle boldog feltámadás reményében tettek a földbe, ehelyett az várt, hogy kísérteties lámpavilágnál az ásó s a csákány keltse fel őket örök álmukból, kapkodva és sietősen. A koporsót felfeszítették, a szemfedőt szétszaggatták, hogy aztán durva zsákba rejtett, szomorú földi maradványaikat, melyeket órákig utaztattak még holdtalan, koromsötét mellékutakon, végül is kitegyék még ama végső megaláztatásnak is, hogy egy csapat leesett állú siheder bámulja a porhüvelyüket. Miként a keselyű a halódó bárányra, úgy csapott le Fettes és Macfarlane e zöldellő s békés nyughely egyik sírhalmára. Egy parasztgazda feleségét készültek kiásni, éjfélkor, aki hatvan esztendőt élt, és egész életében csak a jó vajról volt nevezetes, amit köpült, s istenes beszédéről, hogy lecsupaszított holttestét elvigyék a távoli városba, ahová pedig ő mindig csak tisztelettudón, ünneplőbe öltözve ment be; azt tervezték, hogy mire megvirrad, a sír, melyben az asszony holt családtagjai között nyugodott, üres lesz már; s ártatlan, sőt mondhatni, szentséges tagjai pedig már a boncasztalon, az anatómus kíváncsi tekintetének kiszolgáltatva. Késő délután indultak útnak, jól beburkolózva felleghajtójukba, és egy jókora palackkal felszerelkezve. Egész nap szakadatlan esett az eső — hideg,

sűrűn hulló eső, amely korbácsként verte őket. Olykor szél támadt, de az se bírt a szakadó esővel. Hiába volt a palack, szótlan és borúsan telt az út Penicuikig, ahol éjszakázni szándékoztak. Csak egyszer álltak meg, hogy elrejtsék a szerszámaikat egy sűrű csalitban, a temetőtől nem messze, és aztán még egyszer, a Halásztanya nevű útszéli kocsmánál, hogy igyanak egyet a tűzhely melegénél, és a whiskykortyolgatás után a változatosság kedvéért felhajtsanak egy pohár sört. Amikor az útjuk végére értek, s a kocsit beállították a színbe, a lovat pedig megabrakoltatták és letakarták pokrócokkal, a két fiatal doktor egy különszobában asztalhoz ült, és megrendelte a legjobbat, ami vacsora és bor dolgában a falusi fogadótól kitelhetett. A lámpavilág, a tűz, az ablakon doboló eső, s a rájuk váró kellemetlen feladat gondolata csak fokozta az étvágyukat. S minden pohárral szívélyesebb lett a hangulat. Kisvártatva Macfarlane egy marék aranyat nyomott a társa kezébe. — Ezt viszonzásul kapod — mondta. — Barátok között semmiség egy kis szívességért. Fettes zsebre tette a pénzt és maga is hasonló hangnemben válaszolt. — Azt mondom, te igazi filozófus vagy — rikkantotta. — Nagy szamár voltam, amíg téged meg nem ismertelek. Te meg K., bizony isten, a végén még embert faragtok belőlem. — De még mennyire — kontrázott Macfarlane. — És nem is akármilyet! Hiszen már ahhoz is férfiember kellett, amikor a múltkor mellém álltál. Vannak olyan nagyhangú, tagbaszakadt, negyvenéves barmok, akik közben olyan gyávák, hogy mindjárt kihányják a vacsorát, ha ilyesmit látnak; de nem úgy te… te nem vesztetted el a fejedet. Figyeltelek. — Miért is vesztettem volna? — hetvenkedett Fettes. — Nem volt semmi közöm a dologhoz. És egyfelől csak a bajt hozhattam volna magamra, míg másfelől meg számíthattam a te háládra. Tiszta sor, nemdebár? Ez a nagy magabiztosság kissé megriasztotta Macfarlane-t. Talán meg is bánta, hogy annyira kitanította ifjabb társát, de mire rászólhatott volna, a másik már teli szájjal folytatta a dicsekvést. — Az a legfontosabb, hogy ne féljen az ember. Szó, ami szó, nem szeretnék akasztófára kerülni… ez magától értetődik; de kimondom kereken, Macfarlane, én olyannak születtem, hogy nem félek semmitől. Ördög és pokol, vagy Isten, jó vagy rossz, bűn vagy vétek, meg a többi mumus, amivel a gyerekeket riogatják… az olyan életművészek, mint te meg én, fittyet hányunk nekik. Igyunk az öreg Gray emlékére! Ezenközben kissé későre járt már az idő. A kocsit, úgy, ahogyan rendelték, odaállították a bejárat elé s mindkét lámpása fényesen világított; már csak a számlát kellett kifizetni, és a két fiatalember nekivághatott az útnak. Azt mondták, Peeblesbe tartanak, és csakugyan arra is vették az útjukat, amíg a városka utolsó házát is el nem hagyták; akkor azonban kioltották a lámpákat, és visszafordultak, majd egy mellékúton elhajtottak Glencorse felé. Teljes volt a csend, nem hallottak más zajt, csak amit maguk ütöttek, meg az eső szűnni nem akaró zuhogását. Vaksötét volt az éj, csak néha egy-egy fehér kapu vagy az utat kísérő fal egy fehér köve adott iránymutatást a következő néhány lépéshez; jobbára azonban lépésben haladtak csak, szinte tapogatózva keresgélve az utat a süket feketeségben, mely komor s mindentől távol eső céljukhoz vezetett. A temetőkert környékét eltakaró sűrű ligetbe beérve aztán olyan mélységes sötétség borult rájuk, hogy gyufát kellett lobbantaniuk, hogy újra meggyújtsák az

egyik kocsilámpát. Az esővíztől csöpögő fák alatt, óriás, hajladozó árnyak között érkeztek meg a színhelyre, ahol szentségtelen tettüket végrehajtani készültek. Egyikük sem volt járatlan az effélében s mindketten jól bántak az ásóval; alig húsz perce munkálkodtak csak, amikor fáradozásuk jutalmául meghallották, hogy az ásó tompán koppan a koporsófedélen. Ám ugyanebben a pillanatban Macfarlane, aki egy éles kövön megsértette a kezét, mérgében a háta mögé hajította a követ. A sír, melyben szinte vállig álltak már, a temetődomb szélén volt; a kocsilámpát pedig, hogy jobban lássanak, egy fa törzsének támasztották, mely közvetlenül az alant elfolyó patak meredek partján állott. A véletlen úgy akarta, hogy az a kődarab pontosan célba találjon. Csak azt hallották, hogy csörrenve betörik a lámpa üvege, aztán rájuk zuhant az éjszaka; huppanásokkal váltakozó csattanások jelezték, hogyan hengeredik le a lámpás a partfalon, közben egy-egy fatörzsnek is nekiütődve. Az útjában meglökött kődarabok nagyokat zökkenve ugráltak le utána a mélybe; azután csend lett s újra eluralkodott az éj; akármilyen feszülten füleltek is, nem hallottak egyebet, mint az esőt, mely hol a széllel vágtázva zuhogott, hol halkan s egyenletesen áztatta a környező síkságot. Annyira közel jártak már hozzá, hogy bevégezzék iszonytató művüket, hogy úgy gondolták, a legokosabb lesz, ha a végére járnak, még ha sötétben kell is ügyködniük. Kiásták a koporsót, felnyitották, és a tetemet az esőáztatta zsákba rejtve, a kocsihoz cipelték; az egyikük felült a bakra, hogy fogja a zsákot, le ne essék, míg a másikuk a zablájánál fogva vezette a lovat az út menti kőfal és másfelől a sövény mellett tapogatózva, míg ki nem értek a Halásztanyához vivő szélesebb útra. Itt már valami halovány derengés fogadta őket, aminek úgy megörültek, mintha legalábbis kisütött volna a nap; a gyér világosságnál aztán ügetésre ösztökélték a lovat, és immár vidáman zötykölődve siettek a város felé. Mindketten bőrig áztak buzgólkodásuk közepette, s most, ahogy a kocsi nagyokat zökkenve futott a mély kerékvágásokban, a kettejük közé támasztott merev zsák hol az egyiknek, hol meg a másiknak dőlt. Undorodva viszolyogtató érintésétől, az egyik és a másik is mindig ösztönösen rögtön ellökte magától; bár nem volt ebben semmi természetfeletti, a zsák dülöngélése lassacskán mindkettejük idegeit kikezdte. Macfarlane elsütött néhány ízetlen tréfát a gazdasszonyról, de a szavak hamisan csengtek, és visszhangtalanok maradtak. Közben a hátborzongató rakomány mindegyre jobbra-balra dőlt közöttük; hol a fej nyaklott oda a vállukra, mintegy bizalmasan, hol meg a zsák átázott laza szája csapott az arcukba a jeges szélben. Közben mintha valami fagyos rémület markolt volna bele Fettes lelkébe. Oldalt pillantott a zsákra, és úgy látta, mintha testesebb lenne, mint az előbb volt. Messze az egész környéken, közelről és a távolból, falusi ebek gyászos vonyítása kísérte az útjukat; Fettes pedig mindinkább úgy érezte, hogy valami természetfeletti történt, valami megmagyarázhatatlan változáson ment át a holttest, és a kutyák az ő rettentő rakományuktól való félelmükben csaholnak. — Az ég szerelmére — mondta, de alig jött ki hang a torkán —, az ég szerelmére, gyújtsunk világot! Alighanem Macfarlane-t is hasonló érzések keríthették hatalmukba, mivel, bár nem válaszolt, megállította a lovat, a kantárt átadta a társának, és leszállt a bakról, hogy meggyújtsa a megmaradt kocsilámpát. Még nem jutottak messzire, és csak az Auchenclinny felé letérő keresztútnál jártak. Az

eső olyan sűrűn esett, mintha megint vízözön akarna lenni, és ebben a vízbe és sötétbe merült világban nem volt könnyű gyufát gyújtani. Amikor végre sikerült a pislákoló kék lángocskát átültetni a kanócra, és fényesen felcsapott, olyan világot vetített maga köré a fátyolos ködben, hogy a két fiatalember végigmérhette egymást és azt a valamit, ami köztük utazott a kocsin. Az eső úgy átáztatta a durva zsákot, hogy rátapadt a beléje rejtett holttestre és kiadta a körvonalait; a fej elvált a törzstől, és világosan kirajzolódott a váll vonala; valami egyszerre kísérteties, mégis emberi erő odavonzotta a tekintetüket rémisztő útitársukra. Macfarlane egy darabig mozdulatlanul állt a magasba tartott lámpával. Mintha vizes lepedő lenne, valami megnevezhetetlen rémület burka tapadt a tetemre, aminek láttán Fettes arcán megfeszült a fehér bőr; megmagyarázhatatlan félelem s valami értelmetlen rettenet terült szét agyvelején. Ha csak még egyet moccan az óra mutatója, Fettes is megszólalt volna. De a társa megelőzte. — Ez nem nő — mondta Macfarlane fojtott hangon. — Amikor bedugtuk a zsákba, még az volt — suttogta Fettes. — Tartsd a lámpát — mondta a másik. — Megnézem az arcát. Amikor Fettes átvette tőle a lámpást, kioldozta a zsák száját, és lehúzta a hulla fejéről. A fény egy túlontúl ismerős arcra esett, melynek simára borotvált ábrázatát, éles vonásait mindkét ifjú gyakran látta az álmaiban. Állati üvöltés harsant az éjszakában; mindketten leugrottak a kocsiról; a lámpás a földre esett, üvege összetört és a fénye kialudt; a ló a szokatlan kavarodástól ijedtében megugrott és elügetett Edinburgh felé, egyetlen utasával, a rég holt, szétszabdalt s felboncolt Gray-jel. (Bart István)

Rudyard Kipling (1865—1936)

A fenevad jele (1890) A te isteneid és az én isteneim — vajon kettőnk közül tudja valaki, hogy melyek az erősebbek? — bennszülött közmondás

Némelyek úgy tartják, hogy Szueztől keletre megszűnik a gondviselés közvetlen hatása; az ember ezen a ponton Ázsia isteneinek és ördögeinek hatalmi övezetébe lép, és az anglikán egyház isteni gondviselése kizárólag az angolok esetében gyakorol bizonyos — módosított és eseti érvényű — felügyeletet. Akadnak olyanok India értelmetlen rémségei közt, amelyekre a fenti elmélet magyarázatul szolgálhat, s még az is lehet, hogy érvényessége az én történetemre is kiterjeszthető. Az eset részleteinek tényszerűségéért az én Strickland barátom kezeskedhet, aki a rendőrség alkalmazásában áll, és aki annyit tud az indiai bennszülöttekről, hogy annál többet már nem is tanácsos tudni. A helybéli orvos, Dumoise is látta azt, amit Stricklanddel együtt én is láttam. A következtetés azonban, amelyet a bizonyítékok alapján levont, teljes mértékben téves volt. Dumoise ma már nem él; halálának meglehetősen különös körülményeiről máshol esett szó. Amikor Indiába érkezett, Fleete-nek volt némi vagyona, valamint földbirtokai a Himalája vidékén, nem messze egy Dharmszala nevű településtől. Mind vagyonát, mind birtokát egyik nagybátyjától örökölte, és azért jött Indiába, hogy gondjaiba vegye örökségét. Fleete jól megtermett, nagydarab, kedélyes és ártalmatlan ember volt. A bennszülöttekről szerzett tudása természetesen erősen korlátozott maradt, és gyakran panaszkodott arról, hogy nehezen boldogul az itteni nyelvvel. A hegyek közt található birtokáról Szilveszter napján átlovagolt a városba, az angol telepre, hogy ott töltse az ünnepet. Strickland házában szállt meg. Szilveszter éjszakáján a klub nagyszabású vacsorát adott, ahol — el nem ítélhető módon — meglehetősen sok alkohol fogyott. Amikor a birodalom legtávolabbi sarkaiból érkező férfiak összegyűlnek, igazán megérdemlik, hogy kirúgjanak a hámból. Az északi határvidékről is leirányítottak egy csapatnyi, mindenre elszánt és vakmerő katonát, akik az eltelt egy év során összesen nem láttak húsznál több fehér fizimiskát, s akik hozzászoktak ahhoz, hogy ha a legközelebbi erődben akarnak vacsorázni, tizenöt mérföldet kell lovagolniuk, miközben azt kockáztatják, hogy italadagjuk helyett a Khajbar-hágó törzseinek puskagolyói melegítik őket. A számukra szokatlan biztonságérzetet rögtön ki is használták, például úgy, hogy a kertben talált összegömbölyödött sündisznóval próbáltak biliárdozni, miközben egyikük a foga között tartott markőrrel járkált fel és alá a

szobában. Féltucatnyi ültetvényes — délről érkezett mindegyikük — lovakról diskurált Ázsia Legnagyobb Hazudozójával, aki azon melegében túllicitálta az összes anekdotájukat. Mindenki ott volt, az emberek egyetemlegesen közelebb érezték magukat egymáshoz, és számba vették azokat, akiket haláleset vagy súlyos sérülések következtében elveszítettünk az eltelt év során. Bőven folyt az ital, és emlékszem, hogy elénekeltük az „Auld Lang Syne”-t, miközben lábunkat a lovaspóló-bajnokság győzelmi serlegében áztattuk, fejünk pedig a csillagok közé révedt, majd mindannyian szent esküvéssel fogadtuk, hogy milyen jó barátok vagyunk. Később aztán voltak közülünk, akik elindultak, hogy annektálják Burmát, mások megpróbáltak lyukakat találni a szudáni bennszülöttek védőfalán, hogy végül őket lyukasszák ki a kormosképűek abban a kegyetlen bozótosban, ott Szuakin mellett; megint mások csillagokat és érdemrendeket gyűjtögettek; voltak, akik megnősültek, ami elég elkeserítő, mások még elkeserítőbb dolgokat műveltek, mi, többiek pedig ott maradtunk láncainkat viselve, és azon iparkodtunk, hogy valami módon pénzre váltsuk gyér tapasztalatainkat. Fleete sherryvel és gyomorkeserűvel indított, az édesség érkezéséig folyamatosan pezsgőzött, majd nyers ízű, maró capri bor következett, amely semmivel nem gyengébb a whiskynél; a kávéhoz benediktiner likőrt ivott, ezután legurított pár whisky-szódát, hogy feljavítsa a célzókáját a biliárdparti előtt, fél háromkor a velős csont mellé sör dukált, és végül jóféle brandyvel zárta az estét. Így aztán, amikor hajnali fél négykor kilépett a mínusz nyolc fokos fagyba, rettentően megharagudott a lovára, amely elköhintette magát, és Fleete békaugrással kísérelt meg a nyeregbe hágni. A ló elszabadult, és hazaügetett az istállóba, Strickland és én pedig díszesnek jóindulattal sem nevezhető díszkíséretet biztosítottunk Fleete számára, és elindultunk, hogy hazakísérjük. Utunk a bazáron keresztül vezetett, nem messze a majomisten Hanumán aprócska templomától. Hanumán a fontosabb istenségek közé tartozik, és bőven rászolgál a legnagyobb tiszteletre. Nincs olyan isten, akiben ne volna valami jó — ebben pontosan ugyanolyanok, mint a papok. Én a magam részéről meglehetősen nagy tiszteletben tartom Hanumánt, és barátságos érzelmekkel viseltetem népe — a hegyekben élő, nagy testű, szürke bundás majmok — iránt. Az ember soha nem tudhatja, mikor lesz szüksége egy jó barátra. A templomban világosság volt, és miközben elhaladtunk mellette, hallottuk, hogy odabent dicsőítő énekeket zengenek. A bennszülött templomok papjai az éjszaka bármely órájában készek felkelni, hogy megadják istenüknek a kellő tiszteletet. Mielőtt megállíthattuk volna, Fleete felrohant a lépcsőn, két papot jól hátba vágott, majd komoly képpel elnyomta a szivarját Hanumán vörös kőből készült szobrának homlokán. Strickland megpróbálta kivonszolni, Fleete azonban leült, és ünnepélyesen így szólt: — Látták, misináltam? A Fe… a Fenevad jele! Én sináltam. Hát nem nagyserű? Fél perc sem telt el, és a templom teljesen felbolydult, Strickland pedig, aki jól tudta, milyen következményekkel jár az istenek megszentségtelenítése, bejelentette, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni bizonyos dolgok megtörténtét. Hivatali tisztségének és hosszú indiai tartózkodásának, valamint közismert gyengéjének — a bennszülöttek között tett portyáknak — köszönhetően a papok ismerték Stricklandet, ő pedig most kínosan érezte magát. Fleete továbbra is a földön ült, és nem volt

hajlandó felállni. Azt hajtogatta, hogy a „jó öreg Hanumán” egész kényelmes párna. Ezután, minden figyelmeztetés nélkül, egy Ezüstember lépett ki az isten képmása mögötti falmélyedésből. A kegyetlen, metsző hideg dacára anyaszült meztelen volt; teste úgy csillogott, mint a dércsípte ezüst, azok közé tartozott ugyanis, akikről a Biblia ezt írja: „megpoklosodva, mint a hó”. 11 Arca sem volt már, mert hosszú ideje kialakult leprája jócskán összeroncsolta a testét. Strickland és én megpróbáltuk a talpára állítani Fleete-et, miközben a templomban egyre csak gyülekeztek az emberek, akik mintha a föld alól bújtak volna elő; ebben a pillanatban az Ezüstember, megtévesztésig a vidra nyávogására emlékeztető hangot hallatva, átszaladt a hónunk alatt, átölelte Fleete testét, fejét pedig odanyomta Fleete mellkasához, még mielőtt el tudtuk volna ráncigálni onnan. Aztán lekuporodott az egyik sarokba, és ott nyivákolt tovább, miközben a tömeg eltorlaszolta az összes kijáratot. A papok mindaddig rettentően dühösek voltak, amíg az Ezüstember meg nem érintette Fleete-et; törleszkedése láttán mintha lehiggadtak volna. Néhány percnyi csöndet követően az egyik pap odalépett Stricklandhez, és tökéletes angolsággal így szólt: — Vigye innen a barátját! Ő már végzett Hanumánnal, Hanumán azonban még nem végzett vele. — A sokaság kettévált előttünk, mi pedig kivonszoltuk Fleete-et az útra. Strickland dühöngött; azt mondta, akár mindhármunkat megkéselhették volna, és hogy Fleete hálát adhat a védőszentjének, amiért sértetlenül megúszta. Fleete senkinek nem adott hálát. Csak annyit mondott, hogy le akar feküdni. Mérhetetlenül részeg volt. Folytattuk utunkat. Strickland némán és dühösen lépkedett, amíg Fleete el nem kezdett váratlanul egész testében reszketni és veszettül verejtékezni. A bazárból áradó erős szagokra panaszkodott, és nem értette, miért engedélyezik, hogy az angolok telepéhez ilyen közel működtessenek vágóhidakat. — Nem érzik a vérszagot? — kérdezte. Végül aztán sikerült ágyba dugnunk; már pirkadt. Strickland meginvitált még egy whisky-szódára. Miközben ezt kortyolgattuk, vendéglátóm a templomban történt incidensről beszélt, és bevallotta, hogy teljesen értetlenül áll az események előtt. Strickland ki nem állhatja, ha nem érti a bennszülöttek viselkedését, hiszen a foglalkozása éppen az, hogy a saját fegyvereikkel kényszerítse őket térdre. Ez egyelőre még nem sikerült neki, de nem kell tizenöt-húsz év, és biztos, hogy legalább egy nyúlfarknyit előrehalad majd az ügyben. — Az lett volna rendjén való, ha nekünk esnek — mondta —, ahelyett hogy miákolni kezdenek. Kíváncsi vagyok, mit akartak ezzel. Mindenesetre egy cseppet sem tetszik a dolog. Én azt feleltem, hogy a templom intézőbizottsága minden bizonnyal pert akaszt majd a nyakunkba, amiért megsértettük a vallásukat. Volt egy cikkely az indiai büntető törvénykönyvben, amely pontosan ráillett Fleete tettére. Strickland azt mondta, reménykedik és fohászkodik, hogy valóban ezt tegyék. Mielőtt hazaindultam, még benéztem Fleete szobájába; láttam, hogy a jobb oldalára fordulva fekszik, miközben mellkasának bal oldalát vakarja. Aztán reggel hétkor átfázva, józanul, boldogtalanságba és búskomorságba süppedve lefeküdtem.

Egykor átlovagoltam Strickland házához, hogy érdeklődjem Fleete hogyléte felől. Nem volt kétségem, hogy erős fejfájás gyötri. Fleete épp reggelizett, és úgy tűnt, nincs valami jó bőrben. Jókedve a jelek szerint elszállt, mert most épp a szakácsot gyalázta, amiért az nem volt hajlandó véres marhahúst készíteni neki. Az az ember, aki egy végigdőzsölt éjszaka után véres húsra vágyik, valódi kuriózum. Ezt közöltem is Fleete-tel, aki felnevetett. — Fura szúnyogok teremnek itt maguknál — jegyezte meg. — Szinte halálra csíptek, de csak egyetlenegy helyen. — Nézzük csak meg azt a csípést! — mondta Strickland. — Hátha reggel óta lelohadt. Amíg a marhaszelet készült, Fleete kigombolta az ingét, és rámutatott a bal mellbimbója feletti foltra, amely szakasztott olyan volt, mint a leopárd bundáján található fekete rozetták: öt-hat szabálytalan alakú foltocska, körkörös elrendezésben. Strickland rátekintett, és így szólt: — Reggel még rózsaszínű volt. Mostanra megfeketedett. Fleete odarohant az egyik tükörhöz. — A mindenségit! — kiáltott fel. — Elég pocsékul néz ki. Mi ez? Nem tudtuk a választ. Ebben a pillanatban megérkeztek a vérben és szaftban úszó marhaszeletek; Fleete rögtön befalt hármat, méghozzá a lehető legvisszataszítóbb módon. Csak a jobb oldali őrlőfogaival rágott, és miközben a húst harapdálta, fejét állandóan a jobb válla felé dobálta. Amikor befejezte, ő is rájöhetett, hogy furcsán viselkedett, mert mentegetőzve fordult felénk: — Azt hiszem, életemben nem voltam még ilyen éhes. Úgy nyeltem a húst, mint egy strucc. Reggeli után Strickland félrevont: — Ne menjen el! Maradjon itt, és töltse nálunk az éjszakát! Mivel a házam hárommérföldnyire sem volt a Stricklandétől, a kérés abszurdnak tetszett. Strickland azonban nem tágított, és már épp el akart mondani valamit, amikor Fleete megzavarta; minden pironkodás nélkül bejelentette, hogy megint éhes. Strickland elküldött valakit a házamba, hogy hozza át az ágyneműmet és az egyik lovamat, aztán hármasban meglátogattuk Strickland istállóját, hogy elüssük az időt, amíg nem tudunk kilovagolni. Akinek a lovak a gyengéi, az soha nem fárad bele a szemlélésükbe; és amikor két férfiember ilyesmivel tölti az idejét, biztos, hogy mindketten gazdagabbak lesznek mind hasznos tudással, mind hazugságokkal. Az istállóban öt lovat tartottak; soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor meg akartuk nézni őket. Mintha megkergültek volna: felágaskodtak, nyerítve sivalkodtak, és majdnem kiszakították a földből a karókat, amelyekhez ki voltak pányvázva; verejtékben úszva reszkettek, kiverte őket a tajték, és megbokrosodtak a félelemtől. Strickland lovai ugyanolyan jól ismerték gazdájukat, mint a kutyái, s a dolog így még különösebbnek tűnt. Végül inkább kimentünk az istállóból, attól tartva, hogy a lovak páni félelmükben még kárt tesznek magukban. Aztán Strickland mégis visszafordult, és engem is odaintett magához; a lovak még mindig ijedtnek tűntek, de most már hagyták, hogy „megcirógassuk” őket és kedveskedjünk nekik; fejüket a mellkasunkhoz dugták. — Tőlünk nem félnek — mondta Strickland. — Hanem tudja, háromhavi béremet odaadnám, ha az én Merény lovam beszélni tudna! Merény azonban néma volt, és csak annyit tehetett, amennyit a lovak

általában szoktak, amikor szeretnének elmagyarázni valamit, de nem megy: odatörleszkedett a gazdájához, és prüszkölt egyet az orrlyukán keresztül. Még a bokszokban voltunk, amikor Fleete újra megjelent, és a lovaknak már az is elég volt, hogy megpillantották: nyomban kitört rajtuk a rémület. Örültünk, hogy rúgások nélkül sikerült eliszkolnunk. — Úgy tűnik, nem rajonganak magáért, Fleete — jegyezte meg Strickland. — Ostobaság — felelte Fleete —; a kancám úgy jön utánam mindenhová, mint egy kutya. — Odament a lovához, amely nem volt megkötve a rekeszében; ahogy azonban Fleete elhúzta a reteszt, a ló megugrott, felrúgta gazdáját, nekiiramodott, és kivágtatott a kertbe. Én csak nevettem, Strickland azonban nem találta viccesnek a dolgot. Két oldalról megmarkolta bajuszát, és olyan erősen húzta, hogy kis híján kitépte. Fleete pedig, ahelyett hogy utánaeredt volna a saját jószágának, ásított egy nagyot, és bejelentette, hogy álmos. Bement a házba, és lefeküdt, meglehetősen ostoba módját választva annak, hogy miként töltse az újesztendő első napját. Strickland odaült mellém az istállóban, és megkérdezte, nem vettem-e észre valami furcsát Fleete viselkedésében. Azt feleltem, hogy úgy falta az ételt, akár egy vadállat, de hozzátettem, hogy ez talán csak annak köszönhető, hogy magányosan él a hegyek között, távol az olyan épületes és kifinomult társaságtól, mint például a mienk. Strickland ezt sem találta viccesnek. Azt hiszem, nem is figyelt arra, amit mondtam, mert a következő mondatában már a Fleete mellkasán látott jelről beszélt; én úgy vélekedtem, hogy talán kőrisbogár csíphette meg, de az is lehet, hogy olyan anyajegy, amely csak most mutatkozott meg, és eddig nem volt látható. Abban mindketten egyetértettünk, hogy a dolog nem éppen kellemes látvány, Strickland pedig megragadta az alkalmat, hogy bolondnak tituláljon. — Most nem mondhatom el, hogy mi a sejtésem — mondta —, mert akkor őrültnek nevezne; de ha teheti, itt kell maradnia velem a következő pár napban. Azt akarom, hogy figyelje Fleete-et, de csak akkor mondja el a véleményét, amikor én már eldöntöttem, mit gondolok. — De nekem ma estére vacsorameghívásom van! — tiltakoztam. — Nekem is — felelte Strickland —, ahogy Fleete-nek is. Legalábbis akkor, ha nem változtatja meg a döntését. Szótlanul pipázva róttuk a kert ösvényeit — barátok voltunk, a beszéd pedig tönkreteszi a dohányzás örömeit —, amíg ki nem aludt a szánkban a pipa. Aztán bementünk, hogy felkeltsük Fleete-et. Ő azonban már ébren volt, de sehogyan sem találta a helyét a szobájában. — Mondok én valamit: jó lenne még pár szelet hús — mondta. — Kaphatnék? Mindketten felnevettünk, és odaböktük neki: — Menjen és öltözzön át! Nemsokára a lovak is itt lesznek. — Hát jó — felelte Fleete. — Majd elmegyek, ha megkaptam a húsomat; de jó véresen kérem, ne feledjék! Úgy tűnt, teljesen komolyan beszél. Még csak négy óra volt, mi pedig egykor reggeliztünk; Fleete ennek ellenére hosszasan követelte a véres hússzeleteket. Aztán felvette a lovaglóruháját, és kiment a verandára. A lova — Fleete kancáját nem sikerült befogni — nem engedte közel magához. Mindhárom ló kezelhetetlennek bizonyult — szinte megtébolyodtak a félelemtől —, míg végül Fleete bejelentette, hogy ő inkább itthon marad, és harap valamit. Strickland és én kilovagoltunk, de tele voltunk kérdésekkel. Ahogy elhaladtunk Hanumán temploma mellett, az Ezüstember kijött, és ránk nyávogott.

— Ő nem tartozik a templom rendes papjai közé — mondta Strickland —; azt hiszem, szívesen megszorongatnám egy kicsit. Aznap este a lóversenypályán valahogy hiányzott a lendület a galoppozásunkból. A lovak is tompák voltak; úgy mozogtak, mintha lovasuk teljesen kimerítette volna őket. — A reggeli utáni ijedség túl sok volt nekik — mondta Strickland. A lovaglás során mást már nem is hallottam tőle. Azt hiszem, egyszerkétszer szitkozódott a bajusza alatt, de ez nem tekinthető különösnek. Már besötétedett, amikor — hét körül — hazaértünk; láttuk, hogy a bungalóban egyetlen lámpa sem ég. — Micsoda szolgáim vannak! Henye léhűtő népség mind egy szálig! — méltatlankodott Strickland. A kocsifelhajtón a lovam hátrahőkölt és felágaskodott, amikor megjelent előtte valami. Fleete épp akkor egyenesedett fel előttünk. — Maga meg mit fetreng itt a kertben? — kérdezte Strickland. Mostanra azonban már mind a két ló megbokrosodott, és majdnem ledobtak bennünket. Az istálló mellett végül leszálltunk a nyeregből, és visszamentünk Fleete-hez, aki négykézláb csúszott-mászott a narancsbokrok tövében. — Mi az ördög ütött magába? — kérdezte Strickland. — Semmi, a világon semmi — bizonygatta Fleete, aki nagyon gyorsan és artikulálatlan hangon beszélt. — Csak kertészkedtem egy kicsit; tudják, érdekel a botanika. Igazán kellemes a föld szaga. Azt hiszem, sétálok egyet… sétálok egy nagyot… egész éjszaka. Ekkor észrevettem, hogy valami nagyon nincs rendjén, és odaszóltam Stricklandnek: — Mégsem megyek el vacsorázni. — Áldja meg az Isten! — hálálkodott Strickland. — Ide figyeljen, Fleete! Keljen fel azonnal! Még elkap valami lázat ott lent. Jöjjön be vacsorázni, és gyújtsuk meg a lámpákat! Mindannyian itthon vacsorázunk. Fleete vonakodva felállt, és így szólt: — Csak lámpát ne! Csak lámpát ne! Sokkal kellemesebb idekint. Vacsorázzunk kint, és együnk még egy pár hússzeletet, jó sokat és jó véresen, véreset és mócsingosat! A decemberi esték Észak-Indiában kegyetlenül hidegek tudnak lenni; Fleete javaslata tébolyult elmére vallott. — Jöjjön be! — parancsolt rá Strickland szigorúan. — Jöjjön be most azonnal! Fleete bejött, és amikor behozták a lámpásokat, láttuk, hogy tetőtől talpig merő föld. Biztosan hempergett odakint a kertben. Megriasztotta a fény, és visszavonult a szobájába. Rettenetes volt látni a tekintetét: zöld fény világított a szeme mögött, de — remélem, érthetően fogalmazok — nem a szemében; az alsó ajka pedig petyhüdten lógott. — Nagy baj lesz — mondta Strickland —, nagyon nagy baj lesz ma éjjel. Tartsa magán a lovaglószerelését. Egyre csak vártuk, hogy Fleete újra felbukkan, és időközben megrendeltük a vacsorát. Hallottuk, ahogy a szobájában matat, de nem gyújtott lámpát. Kisvártatva hosszan elnyújtott farkasüvöltés hallatszott ugyanonnan. Az emberek könnyedén írnak vagy mondanak olyasmit, hogy megfagyott az ereikben a vér, hogy minden szál hajuk égnek állt és más efféléket. Pedig mindkét érzés túlságosan szörnyű ahhoz, hogy könnyedén a szánkra vegyük

őket. Elállt a szívverésem, mintha késpenge hatolt volna belém, Strickland pedig olyan fehér lett, mint az asztalterítő. Ismét felhangzott a farkasüvöltés, amelyre másik üvöltés válaszolt valahonnan a szántóföldeken túlról. Ez betetőzte az addigi rémségeket. Strickland egyetlen szökkenéssel Fleete szobájában termett. Én is követtem, és még láttuk, ahogy Fleete kimászik az ablakon. Torka legmélyéről állati hangok törtek elő. Amikor utánakiáltottunk, nem tudott válaszolni. Kiköpött. Arra nem emlékszem pontosan, hogy ezután mi következett, de azt hiszem, Strickland fejbe vághatta Fleete-et a hosszú csizmahúzóval, máskülönben ugyanis aligha eszmélhettem volna arra, hogy épp Fleete mellkasán ülök. Nem tudott beszélni, csak vicsorgott, a vicsorgása pedig nem emberre vallott, hanem farkasra. Úgy tetszett, hogy a benne rejlő emberi szellem a nap folyamán egyre inkább megadta magát, és a szürkület érkeztével teljesen ki is hunyt. Most egy fenevaddal gyűlt meg a bajunk, amely valamikor Fleete volt. Az ügy régen túl volt bármiféle emberi vagy racionális tapasztalaton. Próbáltam kinyögni, hogy „veszettség”, de akadozott a nyelvem, mert én is tudtam, hogy nem mondok igazat. A mennyezeti legyező kötelének bőrszíjaival lekötöztük a fenevadat; összekötöttük a két nagyujját és nagylábujját, a száját kipeckeltük egy cipőkanállal, amely egyébként kiválóan alkalmas szájpeceknek, ha az ember tudja, hogyan kell elhelyeznie. Ezután átvittük a lényt az ebédlőbe, és elküldtünk Dumoise-ért, az orvosért: az üzenetben arra kértük, hogy azonnal induljon. Miután elindítottuk a küldöncöt, és fellélegeztünk kicsit, Strickland bejelentette: — Nem lesz ez így jó. Ez itt nem orvosi probléma. — Én is tudtam, hogy igazat beszél. A fenevad ide-oda dobálta szabadon maradt fejét. Ha most belépett volna valaki a szobába, azt hitte volna, hogy épp farkasbőrt készítünk ki. Ez a bűz volt a legvisszataszítóbb az egészben. Strickland állát összezárt öklére támasztva ült, a földön vonagló fenevadat figyelve, de nem szólt semmit. Annak az inge elszakadt a dulakodásban, és a nyíláson át láthatóvá vált a fekete rozettajel a bal mellbimbója fölött. Kidülledt, mint egy hólyag. Miközben némán őrködtünk, odakintről nyivákolást hallottunk — olyan volt, mint egy nőstényvidra hangja. Mindketten felálltunk, és engem — csak a magam nevében beszélhetek, Stricklandében nem — istenigazából és a zsigereim mélyéig elfogott a hányinger. Strickland és én azzal biztattuk egymást, amivel a matrózok a Pinafore-ban: „biztosan a macska volt.” 12 Megérkezett Dumoise; életemben nem láttam még, hogy valaki ennyire szakmaiatlan módon utat engedjen a megdöbbenésének, mint ez a pöttöm emberke. Az orvos bejelentette, hogy a hidrofóbia, avagy a veszettség szívszorítóan súlyos esetével állunk szemben, és hogy ő itt már teljesen tehetetlen. Bármiféle enyhítő kezelés csak elnyújtaná a szenvedést. A fenevadnak habzott a szája. Elmondtuk Dumoise-nak, hogy Fleete-et egyszer-kétszer valóban harapták már meg kutyák. Aki féltucat terriert tart, annak számítania kell rá, hogy néha odakapnak. Dumoise itt nem tudott segíteni. Csak annyit tudott igazolni, hogy Fleete veszettségben szenved, és a végét járja. A fenevad ekkor felvonított, miután sikerült kiköpnie a cipőkanalat. Dumoise bejelentette, hogy készséggel igazolja a halál kiváltó okát, mint ahogy azt is, hogy a vég immár elkerülhetetlen. Jóravaló emberke

volt, és felajánlotta, hogy velünk marad, Strickland azonban nem fogadta el a szívességet. Nem akarta ezzel megmérgezni Dumoise számára az új esztendő első napját. Csak annyit kért tőle, hogy ne tárja a nyilvánosság elé Fleete halálának valódi okát. Így aztán a mélységesen megrendült Dumoise távozott; amint elenyészett a kocsikerekek nyikorgása, Strickland suttogva megosztotta velem a gyanúját, amely oly vadul valószínűtlennek tűnt, hogy fennhangon ki sem merte mondani. Én pedig, aki osztoztam Strickland összes hitében és hiedelmében, annyira szégyelltem volna ezt bevallani, hogy úgy tettem, mintha nem hinnék neki. — Még ha az Ezüstember bocsátott is volna rontást Fleete-re, amiért az beszennyezte Hanumán képmását, a büntetés nem érhette utol ilyen hamar. Miközben mindezt suttogva közöltem Stricklanddel, odakint ismét újrakezdődött a nyivákolás, mire a fenevad újfent görcsös rángatózásba kezdett; már attól tartottunk, hogy a bőrszíjak, amelyekkel lekötöztük, elpattannak. — Figyeljen jól! — kiáltott Strickland. — Ha ez hatszor is megtörténik, a saját kezembe veszem a törvényt. Megparancsolom, hogy segítsen. Bement a szobájába, majd kisvártatva visszatért, kezében egy régi mordály dupla csövével, egy darab horgászzsineggel, némi vastag spárgával, és saját ágyának nehéz fakeretével. Elmondtam neki, hogy a görcsös rángások minden alkalommal két másodperces késéssel követték a kinti zajt, és hogy a fenevad észrevehetően gyengébbnek tűnik. Strickland magában motyogott: — De az életet nem veheti el! Az életet nem veheti el! Tudván, hogy saját magam ellen érvelek, megjegyeztem: — Talán mégis csak egy macska. Biztosan macska. Ha az Ezüstember tehet róla, miért merészkedik el egészen idáig? Strickland megpiszkálta a fahasábokat a tűzhelyen, a dupla puskacsövet a lángok közé helyezte, a spárgát az asztalra tette, majd kettétört egy sétapálcát. Aztán fogta a nagyjából egyyardnyi hosszú zsineget — dróttal borított bél volt, olyan, amilyet az indiai lazac, a mahszír halászatához használnak —, és a két végét összekötve hurkot csinált belőle. Aztán megkérdezte: — Vajon hogy tudnánk elkapni? Élve és sértetlenül kell elfognunk. Azt feleltem, hogy bíznunk kell a gondviselésben, és lovaspólóütőkkel felszerelkezve, nesztelenül kell kilopóznunk a ház előtti sűrű bozótba. Nyilvánvaló, hogy az az ember vagy állat, aki ezeket a hangokat adja, óramű pontossággal köröz a ház körül, mint egy éjjeliőr. A bokorban megvárhatnánk, amíg odaér, és leüthetnénk. Strickland elfogadta a javaslatot, és a fürdőszobaablakon keresztül kimásztunk az elülső verandára, aztán a kocsifelhajtón keresztülvágva elrejtőztünk a bozótban. A holdfényben láttuk, ahogy a leprás feltűnik a ház sarkánál. Anyaszült meztelen volt; időről időre nyivákolt egyet, majd megállt, hogy a saját árnyékával táncoljon. Visszataszító látvány volt, és amikor végigfutott bennem, hogy szegény Fleete egy ilyen undorító teremtménynek köszönheti lealjasodását, sutba dobtam összes kétségemet, és elhatároztam, hogy segítek Stricklandnek a felhevített puskacsövekkel, az összehurkolt zsineggel — az ágyéktól felfelé, a fej irányában, aztán megint lefelé — bármilyen kínzásban, ami szükségesnek bizonyul. A leprás a verandára érve egy pillanatra megtorpant; ekkor ugrottunk

elő, és nekiestünk az ütőkkel. Szinte csodaszámba ment az ereje; attól féltünk, hogy vagy elmenekül, vagy halálos sebesülést szerez, mire sikerül foglyul ejtenünk. Mindkettőnkben olyan kép élt, hogy a leprások törékeny teremtmények, ebben azonban tévedtünk. Strickland kiütötte alóla a lábait, én pedig a nyakára léptem. A leprás kibírhatatlanul nyivákolt, és még a lovaglócsizmán keresztül is éreztem, hogy a teste nem egy tiszta ember teste. Kezével és lábcsonkjaival kapkodott felénk. Egy kutyakorbács bőrszíját hurkoltuk köré, a hóna alatt, aztán bevonszoltuk az előszobába, majd az ebédlőbe, ahol a fenevad hevert a földön. Itt bőröndszíjakkal lekötöztük. Nem próbált menekülni, csak nyivákolt egyre. Amikor szembesítettük a fenevaddal, leírhatatlan jelenet következett. A fenevad teste ívben hátrafeszült, akár egy íj, mintha sztrichninnel mérgezték volna meg, s közben mindvégig szánalmasan nyöszörgött. Több más dolog is történt ekkor, amelyeket azonban lehetetlen itt feljegyezni. — Azt hiszem, igazam volt — mondta Strickland. — Most pedig szépen megkérjük, hogy gyógyítsa meg a betegünket. A leprás azonban egyre csak nyivákolt. Strickland törölközőbe tekerte a kezét, és kivette a tűzből a puskacsöveket. Én a kettétört sétapálca egyik felét átfűztem az összehurkolt horgászzsinegen, és a leprást szép kényelmesen odaerősítettem az ágykerethez. Akkor értettem meg, hogy férfiak, nők és kisgyerekek hogyan képesek végignézni, amikor élve megégetnek egy boszorkányt; a fenevad ugyanis keservesen nyöszörgött a padlón, és noha az Ezüstembernek nem volt arca, láthattuk, hogy iszonyatos érzések suhannak át azon a húsdarabon, amely az arca helyébe lépett, pontosan úgy, ahogyan a hő hullámzik végig az izzó vason — például egy puskacsövön. Strickland egy pillanatra a szeme elé emelte a kezét, s azután munkához láttunk. Az itt következő rész nem láthat nyomdafestéket: Már pirkadt, amikor a leprás beszélni kezdett. Nyivákolása mindaddig kevésnek bizonyult. A fenevad a kimerültségtől már elvesztette az eszméletét, és a házban semmi nem mozdult. Kioldoztuk a leprást, és megparancsoltuk neki, hogy vigye el innen a gonosz szellemet. Ő odakúszott a fenevadhoz, és a kezét annak mellkasára helyezte, a bal oldalra. Ez volt minden. A leprás ezután előrezuhant, és a levegőt kapkodva nyüszített. Strickland és én figyeltük a fenevad arcát, és láttuk, ahogy Fleete lelke visszatér a szemébe. Ezután veríték gyöngyözte a homlokát, a szeme pedig — emberi szempár volt — becsukódott. Vártunk egy órát, de Fleete még mindig aludt. Bevittük a szobájába, és intettünk a leprásnak, hogy elmehet; odaadtuk neki az ágykeretet, valamint az ágykeretre terített lepedőt, hogy eltakarhassa vele meztelenségét; odaadtuk azokat a kesztyűket és törölközőket is, amelyekkel megérintettük, és az ostort, amelyet a teste köré hurkoltunk. Magára csavarta a lepedőt, majd egyetlen szó, egyetlen nyivákolás nélkül kilépett a kora reggeli levegőbe. Strickland megtörölte az arcát, majd leült. Valahol messze a városban egy gong hét órát jelzett. — Pontosan huszonnégy óra telt el! — kiáltott Strickland. — Ezalatt mindent megtettem, hogy garantáljam nemcsak a hivatalomból való elbocsátásomat, de állandó helyet is a tébolydában. Maga szerint ébren vagyunk?

Az izzó puskacső leesett a padlóra, és megperzselte a szőnyeget. A szag kétségkívül valódi volt. Aznap délelőtt tizenegykor együtt bementünk Fleete-hez, hogy felébresszük. Megnéztük, és láttuk, hogy a fekete leopárdrozetta eltűnt a mellkasáról. Fleete nagyon kába volt és fáradt, de ahogy meglátott bennünket, így szólt: — Az ördögbe, barátaim! Boldog újévet! Soha ne keverjék egyik italt a másikkal! Én majdnem meghaltam. — Köszönet a jókívánságokért, de egy kicsit elkésett velük — mondta Strickland. — Ma másodika van. Alaposan elaludt: átaludt egy egész napot. Kinyílt az ajtó, és a kis Dumoise dugta be a fejét. Gyalog jött, abban a hiszemben, hogy épp most terítjük ki Fleete-et. — Magammal hoztam egy nővért — mondta. — Gondolom, segítségükre lehet… mindabban, ami ilyenkor szükséges. — De még mennyire! — mondta Fleete kedélyesen, miközben felült az ágyban. — Hozza csak a nővérkéket, amennyi csak van! Dumoise megkukult. Strickland kivezette a házból, és elmagyarázta neki, hogy téves lehetett a diagnózis. Dumoise továbbra sem volt képes megszólalni, és sietősen távozott. Úgy ítélte meg, hogy a szakmai hírneve szenvedett csorbát, és személyes inzultusnak tekintette a gyógyulást. Strickland is elment. Amikor visszatért, elmondta, hogy ellátogatott Hanumán templomába, ahol kárpótlást ajánlott fel az isten beszennyezéséért, mire ünnepélyesen biztosították, hogy a bálványt soha egyetlen fehér ember keze sem illette, és hogy Strickland, minden erények eme földi megtestesülése, nyilván valami érzékcsalódásnak eshetett áldozatul. — És ön mit gondol? — kérdezte Strickland. — „Több dolgok vannak…” 13 — feleltem. Strickland azonban ki nem állhatja ezt az idézetet. Szerinte teljesen elhasználtam már. Még egy különös dolog történt, amit nem találtam kevésbé ijesztőnek, mint bármit az éjszakai ténykedéseink közül. Amikor Fleete felöltözött, kijött az ebédlőbe, és beleszimatolt a levegőbe. Volt egy különös és jellegzetes mozdulata, amellyel az orrát ráncolta szimatolás közben. — Rémes kutyaszag van idebent — jegyezte meg. — Jobban oda kéne figyelnie a terrierjeire. Próbálja ki a ként, Strick! Strickland azonban nem válaszolt. Megmarkolta az egyik szék háttámláját, majd minden előjel nélkül elképesztő röhögőgörcs fogta el. Rettenetes látvány, amikor egy férfin elhatalmasodik a hisztéria. Ekkor eszembe jutott, hogy ebben a szobában küzdöttünk meg az Ezüstemberrel Fleete lelkéért, hogy mint angol állampolgárok soha el nem múló gyalázatot hoztunk a saját fejünkre, s most már én is ugyanolyan szégyentelenül röhögtem, fulladoztam és gurguláztam, mint Strickland, miközben Fleete azt gondolta, hogy mindkettőnknek elment az eszünk. Soha nem mondtuk el neki, hogy mit tettünk. Néhány évvel később, amikor Strickland már nős ember volt, és a felesége kedvéért a társadalom rendszeresen templomba járó, tisztességes tagjává vált, tárgyilagosan felidéztük az esetet, és ő felvetette, hogy tárjam azt a nyilvánosság elé. A magam részéről nem látom, hogy ez a lépés miképpen járulhatna hozzá ahhoz, hogy fény derüljön a rejtélyre; először is azért, mert senki sem ad egykönnyen hitelt egy ilyen kínos történetnek, másrészt pedig azért, mert a

józan gondolkodású emberek számára nyilvánvaló, hogy a pogányok összes istene csupán kő és sárgaréz; és ha valaki másként közelít hozzájuk, azt joggal ítéli el mindenki. (Bényei Tamás)

Sir Arthur Conan Doyle (1859—1930)

A Pole-star kapitánya (1890) [Részlet JOHN McALISTER RAY orvostanhallgató naplójegyzeteiből, melyeket a Dundeeból Nicholas Craigie kapitány parancsnoksága alatt hajózó Polestar bálnavadász gőzhajó hat hónapig tartó északi-sarkvidéki útja során készített.] Szeptember 11. — északi szél. 81. fok 40.’; keleti hossz. 2. fok. Továbbra is hatalmas kiterjedésű jégmezők közt veszteglünk. Az, amelyik tőlünk északra terül el, s amelyikhez a hajó jéghorgonyát rögzítették, legalább akkora, mint egy angol megye. Jobbra-balra egészen a látóhatárig megszakítás nélküli hóés jégsivatag. Az első tiszt ma reggel jelentette, hogy tőlünk délre jégtorlaszok képződhetnek. Ha az összetorlódó jégtömbök annyira megvastagodnak, hogy akadályozzák a hazatérésünket, veszélyes helyzetbe kerülünk, az élelmiszerkészletek ugyanis, mint hallom, már most fogyóban vannak. A bálnavadászidény lassan véget ér, és újabban ismét sötétek az éjszakák. Ma reggel pislákoló csillagot láttam épp az előtörzs-vitorlarúd fölött; május óta ez volt az első. A legénység körében meglehetősen nagy az elégedetlenkedés; sokan közülük aggódnak, hogy nem érnek haza a heringszezon kezdetére, amikor pedig nagyon jól megfizetik a matrózokat a skót partvidéken. Rossz hangulatuk egyelőre csak komor arckifejezésekben és sötét tekintetekben mutatkozik meg, de ma délután a másodtiszttől hallottam, hogy az emberek azt fontolgatják, küldöttséget menesztenek a kapitányhoz, amely majd ismerteti vele panaszaikat. Aligha fogadja majd őket kitörő örömmel: a kapitány vérmes természetű ember, és rettentően érzékenyen reagál, valahányszor úgy érzi, hogy csorbulnak előjogai. Vacsora után összeszedem a bátorságomat, és pár szóban én is beszélek vele a dologról. Mindig úgy találtam, hogy tőlem még azt is elfogadja, amit a legénység bármely más tagjától rossz néven venne. Jobbra a Spitzbergák északnyugati csücske, az Amsterdam-sziget látható a felső fedélzet hátsó részéről: vulkanikus sziklák csipkézett vonala, köztük egy-egy fehér varrat: ezek a gleccsereket jelentik. Különös belegondolni, hogy jelenleg senki emberfia nincs hozzánk közelebb, mint a dél-grönlandi dán telepek lakói — légvonalban is legalább kilencszáz mérföld. Minden kapitány hatalmas felelősséget vállal, ha ilyen körülmények között kockára teszi a hajóját. Soha nem volt még olyan bálnavadászhajó, amely az évnek ilyen késői szakaszában is ezeken a szélességi fokokon időzött volna. Este 9 óra — Beszéltem Craigie kapitánnyal, és noha a végeredmény korántsem kielégítő, azt kell mondanom, hogy a kapitány nyugodtan, sőt, tisztelettudóan hallgatta végig a mondókámat. Amikor befejeztem, arcára kiült az az acélkemény eltökéltség, amelyet korábban is oly gyakran

fedeztem fel a tekintetében, majd percekig szapora léptekkel fel és alá járkált a szűk kabinban. Először megijedtem, hogy talán vérig sértettem, de a kapitány szétfoszlatta aggályaimat, mert amikor leült, olyan mozdulattal helyezte kezét a karomra, ami simogatásnak is beillett volna. Nem kis meglepetéssel vettem észre az ádáz sötét szempár mélyén megbújó végtelen gyengédséget. — Nézze, doktor úr — kezdte —; sajnálom, hogy magammal hoztam erre az útra, őszintén sajnálom, és most rögtön adnék ötven fontot, ha azt láthatnám, hogy maga biztonságban ott áll a dundeei rakparton. Én most vaktában kockáztatok. Tőlünk északra igenis vannak halak. Hogy merészeli a fejét csóválni, uram, amikor én magam láttam az árboccsúcsról, ahogy kilövellték magukból a vizet? — csattant fel hirtelen dühkitörésében, pedig amennyire tudom, a kételkedésnek semmiféle jelét nem mutattam. — Ne legyen Craigie a nevem, ha huszonkét perc alatt nem láttam huszonkét cethalat, és egyik sem volt rövidebb tíz lábnál. Ugyan már, doktor úr, maga szerint képes lennék itt hagyni ezt a helyet, amikor csak egyetlen istenverte jégszalag választ el a gazdagságtól? Ha holnap feltámadna az északi szél, jól megrakhatnánk a hajót, és útra kelhetnénk, még mielőtt itt ér bennünket a fagy. Ha viszont déli szél fúj, akkor… nos, véleményem szerint a matrózok azért kapják a fizetésüket, hogy vásárra vigyék a bőrüket, ami pedig engem illet, nekem ugyan édesmindegy, hiszen engem már több dolog köt a másik világhoz, mint ehhez itt. Magát azonban, bevallom, sajnálom. Jó lenne, ha most is az öreg Angus Taitet hoztam volna el, aki a legutóbbi úton is velem volt; őutána aztán senki sem sírna, maga viszont… ugye jól emlékszem, hogy egyszer azt mondta, menyasszonya van? — Igen — feleltem, felkattintva az óraláncomhoz erősített medalion rugós fedelét, és a kapitány felé tartottam a Florát ábrázoló, elmosódó szélű fényképet. — A pokolba magával! — rivallt rám a székéből felpattanó kapitány, akinek még a szakálla is felborzolódott a szenvedélyes dühtől. — Ugyan mit számít nekem a maga boldogsága? Mi közöm van nekem ahhoz a lányhoz, hogy a képembe fityegteti a fényképét? — Már-már azt hittem, tébolyultságában meg akar ütni, de aztán egy újabb szitkozódást eleresztve kirohant a kabin nyitott ajtaján, és kirontott a fedélzetre, én meg csak hüledeztem ott e példátlan erőszakosság láttán. Miközben ezeket a sorokat írom, hallom, ahogy fölöttem járkál fel-alá a fedélzeten. Szívesen szolgálnék valamiféle arcképvázlattal a kapitányról, de elbizakodottság volna tőlem, ha ilyesmivel próbálkoznék, amikor még a fejemben róla élő kép is homályos és bizonytalan. Többször is azt hittem, kezemben van a kulcs, amellyel megfejthetem a jellemét, de újra és újra csalódnom kellett, amikor ő mindig újabb és újabb oldaláról mutatkozott meg, ezáltal romba döntve összes korábbi végkövetkeztetésemet. Lehetséges, hogy rajtam kívül más halandó soha nem olvassa majd ezeket a sorokat, mindazonáltal afféle lélektani esettanulmányképpen mégis lejegyzek ezt-azt Nicholas Craigie kapitányról. Az emberek külső burka általában jelez valamit a bennük rejtőző lélekről is. A kapitány magas, jókötésű és jóképű férfi, arcbőre sötét árnyalatú, és gyakran meg-megrándul a karja vagy a lába, amit okozhat idegesség is, de az is lehet, hogy csak a túláradó energiája fejeződik ki ilyen módon. Állkapcsa és egész arcberendezése férfias és határozott, arcának legegyénibb jegye azonban a szeme, amely a legeslegsötétebb mogyoróbarna, ragyogó és lelkesedéstől fűtött, de tekintetében van valami

vakmerőség is, és még valami, amivel kapcsolatban néha az az érzésem, több köze van a rettegéshez, mint bármely más érzelemhez. Általában az előbbi uralta a kapitány vonásait, de előfordult — különösen akkor, amikor töprengő hangulatban volt —, hogy a félelem egyre csak terjedt és mélyült az arcán, míg teljesen meg nem változtatta az arckifejezését. Ekkor a leginkább hajlamos a szilaj dühkitörésekre is, és úgy tűnik, ezzel ő is tisztában van, többször megfigyeltem ugyanis, hogy ilyenkor bezárkózik a kabinjába, nehogy bárki is a közelében legyen, amíg el nem múlik róla a nyomasztó sötétség. Nem alszik jól, és többször hallottam, hogy éjjelente kiabál, de mivel a kabinja nem szomszédos az enyémmel, soha nem értettem pontosan, mit mond. Mindez a kapitány személyiségének csak egyik, méghozzá a legkiállhatatlanabb oldala, amelyet kizárólag azért ismerhettem meg, mert közeli kapcsolatban álltam vele, miután hosszú időre egymás mellé sodort bennünket az élet, és alkalmam volt megfigyelni őt. Máskülönben azonban kellemes útitárs, művelt és szórakoztató; nála bátrabb és lovagiasabb tengerész aligha tette még a lábát hajófedélzetre. Nehéz volna elfelejteni, hogyan vezette ki a hajót abból a szélviharból, amelybe április elején kerültünk a zajló jégtáblák között. Soha nem láttam olyan jókedvűnek, mint azon az éjjelen; sőt, szinte kirobbanóan vidámnak tűnt, miközben a parancsnoki hídon járkált a csattogó villámok között, az üvöltő szélben. Többször is elmondta nekem, hogy számára a halál gondolata kifejezetten kellemes, amit szomorú dolog egy ilyen fiatal ember szájából hallani; nem lehet idősebb harmincévesnél, noha haja és bajusza már deresedik kissé. Valami roppant gyász érhette, sötét árnyékot vetve egész életére. Talán én is ugyanilyen lennék, ha elveszíteném az én Florámat — Isten tudja! Azt hiszem, ha ő nem lenne, nem törődnék vele, hogy holnap északról vagy délről fúj-e a szél. Már megint: hallom, ahogy jön le a kabinlépcsőn, és bezárkózik a szobájába, amiből látszik, hogy még mindig pocsék kedvében van. És hát, akkor nincs más hátra, vár az ágy, ahogy az öreg Pepys írta, lassan leég a gyertya (most már használnunk kell őket, újra sötétek az éjszakák), és mivel a hajóinas is nyugovóra tért, ma már nem remélhetek másikat. Szeptember 12. — Nyugodt, derűs nap; még mindig ugyanott veszteglünk. Alig rezdül a szél, az is inkább délkeletről fúj. A kapitány derűsebb hangulatban van, és a reggelinél elnézést kért tegnap esti faragatlanságáért. De az arcából ítélve egy kissé még mindig distrait, és a szemében továbbra is ott ül az az ádáz kifejezés, amelyet a skót magasföldön „megbabonázottnak” vagy „halálra szántnak” neveznének — legalábbis ezt mondta nekem a főgépész, márpedig ő meglehetősen komoly hírnévnek örvend a legénység kelta illetőségű felében mint látnok és baljós jelek megfejtője. Meglepő, hogy a babonaság így eluralkodott ezek között a keményfejű és gyakorlatias emberek között. Ha nem láttam volna a saját szememmel, el sem hiszem, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítanak neki. Ezen az úton szabályos babonajárvány tört ki, s végül már úgy éreztem, jobb lenne, ha nyugtató és idegcsillapító készítményeket osztanék ki az embereknek a szombati grogadagjuk mellé. Az első tünet akkor jelentkezett, amikor — röviddel azután, hogy elhagytuk a Shetland-szigeteket — a kormánynál szolgálatot teljesítő matrózok arról kezdtek panaszkodni, hogy fájdalmas

kiáltásokat és jajveszékelést hallanak a hajó mögül, mintha valami követne bennünket, de képtelen volna utolérni a hajót. Ezek a képzelgések az út során később is tartották magukat, és a fókavadászat kezdetén, az éjszakai sötétben csak nagy nehézségek árán lehetett rávenni a matrózokat, hogy odaálljanak a kormány mellé. Semmi kétség, hogy a kormánylánc nyikorgását hallották, vagy esetleg valami arra tévedt tengeri madár sivalkodását. Engem is többször kirángattak az ágyamból, hogy meghallgathassam, de talán mondanom sem kell, hogy semmi természetelleneset nem tapasztaltam. A matrózok azonban annyira biztosak a dolgukban, hogy reménytelen vitatkozni velük. Egyszer megemlítettem a dolgot a kapitánynak is, aki legnagyobb meglepetésemre rendkívül komolyan vette a kérdést, sőt, úgy tűnt, erősen feldúlta az, amit tőlem hallott. Pedig én azt gondoltam, hogy legalább ő fölötte áll az efféle közönséges érzékcsalódásoknak. Ezek a babonasággal kapcsolatos eszmefuttatások azonban csak arra szolgáltak, hogy írhassak a legújabb esetről: Mr. Manson, a másodtiszt ma éjjel kísértetet látott — ő legalábbis ezt állítja, ami egyremegy. Üdítő érzés, hogy a medvék és bálnák végeérhetetlen sora után, amely hónapokig kimeríthetetlen tárgynak tetszett, új társalgási témát találtunk. Manson esküszik rá, hogy a hajón kísértet van, és erősködik, hogy ha lenne hová mennie, egyetlen napig sem maradna itt tovább. A szegény flótás valóban halálra rémült, így aztán ma reggel kénytelen voltam adni neki némi klórhidrátot és kálium-bromidot, hogy megnyugodjon. Felháborodottnak tűnt, amikor megjegyeztem, hogy tegnap éjjel egy pohárral többet ivott a kelleténél, és muszáj volt azzal kiengesztelnem, hogy a lehető legkomolyabb képpel hallgattam végig a történetét, amelyet egyébként tökéletesen földhözragadt és tárgyilagos módon adott elő. — A fedélzeti hídon voltam — kezdte —, az éjszakai őrszolgálat közepén járhattunk, mert épp négyet kongatott a harang, pontosan akkor, amikor a legsötétebb az éjszaka. Látszott a Hold, de a szél felhőket sodort a fény útjába, ezért nem lehetett messzire ellátni a hajóról. John M’Load, a szigonyos, hátrajött az előfedélzetről, és jelentette, hogy valami furcsa zajt hallott elölről, jobb felől. Én is előrementem, és akkor már mindketten hallottuk: néha olyan volt, mint mikor egy pulya sír, máskor meg olyan, mintha egy fiatal fruska fájdalmában jajgatna. Tizenhét éve szolgálok ezeken a vizeken, de ilyen zenebonát én fókától bizony még sose hallottam, se fiataltól, se öregtől. Ahogy ott álltunk az előfedélzeten, a felhők mögül előbújt a hold, és mindketten láttunk valami fehér alakot, amelyik épp arrafelé mozgott a jégen, ahonnan a kiáltásokat hallottuk. Egy időre elvesztettük szem elől, de aztán láttuk, ahogy elöl, a bal oldalon jön visszafele; épphogy csak ki tudtuk venni, olyan volt, mint egy árnyék a jégen. Hátraküldtem egy matrózt a puskákért, és M’Loaddal együtt elindultunk a jégtáblán, mert azt hittük, hogy talán medve lehet. Amikor leérkeztünk a jégre, elvesztettem M’Loadot szem elől, de én csak mentem tovább egyenesen abba az irányba, ahonnét még mindig hallottam a kiáltozást. Követtem a hangot vagy egy mérföldön át, de lehet, hogy tovább, és aztán, amikor épp rohanvást kikerültem egy jégtömböt, ott állt pont előttem, mintha engem várt volna. Nem tudom, mi volt az. Az biztos, hogy nem medve. Magas volt, fehér, és egyenesen állt, és ha nem halandó férfit vagy nőt láttam ott, akkor bármibe lefogadom, hogy valami sokkal rosszabb volt. Rohantam vissza a hajóhoz, ahogy csak bírtam, és örültem, hogy ép bőrrel megúsztam. Aláírtam a szerződést, hogy szolgálom a hajót, ahogy

erőmtől telik, de arra mérget vehet, hogy napnyugta után soha az életben ki nem megyek többé a jégre. Ennyi volt hát a története, amelyet igyekeztem az ő szavaival visszaadni. Gyanítom, hogy akárhogy erősködik, igazából egy fiatal medvét láthatott, amely a hátsó lábára ágaskodott; a medvék gyakran felveszik ezt a testhelyzetet, ha megriasztják őket. A bizonytalan fényben a felágaskodó medve hasonlíthat kissé egy emberi alakra, különösen olyasvalaki számára, akinek némileg ziláltak az idegei. Akármi volt is az, mindenképpen szerencsétlen az eset, amely kifejezetten kellemetlen hatással volt a legénységre. Tekintetük még az eddiginél is komorabb, elégedetlenségük sokkal nyilvánvalóbb. A kettős sérelem hatására — hogy nem tudnak hazamenni a heringhalászatra, és egy olyan hajóban kénytelenek vesztegelni, amelyen szerintük kísértet jár — esetleg még valami meggondolatlanságtól sem riadnának vissza. Még a szigonyosok is bekapcsolódtak az általános zúgolódásba, pedig ők a legénység legöregebb és legmegbízhatóbb tagjai. A babonás hajlamnak ettől az abszurd kitörésétől eltekintve a helyzet valamivel derűsebbnek tűnik. Az a jégtorlasz, amely a hajótól délre halmozódott fel, részben eltűnt az útból, és a víz langyosságából kiindulva azt gyanítom, hogy a Golf-áramlat valamelyik olyan oldalága fölött vesztegelhetünk, amely Grönland és a Spitzbergák között halad észak felé. A hajó körül nagy számban lebegnek medúzák és csillagcsigák, a garnélarákok pedig tömegesen jelentek meg; ez alapján minden esélyünk megvan rá, hogy „halakat” lássunk. És valóban, vacsoraidő táján láttunk is egyet, ahogy épp kilövellte a vizet, de olyan helyen volt, hogy a csónakok nem tudtak volna a nyomába eredni. Szeptember 13. — Érdekes eszmecserét folytattam Mr. Milne-nel, az első tiszttel a fedélzeti hídon. Úgy tűnik, a mi derék kapitányunk a tengerészek, sőt még a hajótulajdonosok számára is ugyanolyan rejtély, mint számomra. Mr. Milne elmondta nekem, hogy amikor egy-egy útról visszatérve mindenki megkapja a járandóságát, Craigie kapitány eltűnik, és senki nem látja a következő idény kezdetéig, amikor is szép csendben besétál a társaság irodájába, és megkérdezi, hogy szükség van-e a szolgálataira. Egyetlen barátja sincs Dundeeban, és senki nem mondta még, hogy ismeri a kapitány életének korai szakaszát. Pozícióját kizárólag tengerészi képességeinek köszönheti, és persze annak a hírnévnek, amelyet még első tisztként, legelső kapitányi megbízása előtt vívott ki magának bátorságával és hidegvérűségével. Úgy tűnik, általános az egyetértés a tekintetben, hogy a kapitány nem is skót, és hogy a Craigie nem a valódi neve. Mr. Milne szerint a kapitány kizárólag azért szentelte életét a bálnavadászatnak, mert nem talált ennél veszélyesebb foglalkozást, és minden elképzelhető módon a halált keresi. Ezt több példával is alátámasztotta; az egyik, ha igaz, meglehetősen különös. A történet szerint egy alkalommal nem jelent meg az irodában, és ezért helyettesíteni kellett valakivel. Ez épp az utolsó orosz— török háború idején történt. Amikor Craigie kapitány a következő év tavaszán újra előkerült, egyik oldalt ráncos heg éktelenkedett a nyakán, amelyet a nyakkendőjével igyekezett elrejteni. Hogy aztán az első tiszt következtetése, miszerint Craigie a háborúban szolgált, igaz-e vagy sem, annak nem én vagyok a megmondhatója. De mindenképpen különös egybeesés.

A széljárás lassan keletire fordul, de a szél még mindig nagyon bágyadt. Azt hiszem, a jégtorlasz szilárdabb, mint tegnap. Akármerre nézünk, mindenhol csak a makulátlan fehérség egyetlen összefüggő és végtelen síkja látszik, amelyet csak itt-ott tör meg néhány repedés vagy egy felmagasodó jégtorlasz sötét árnyéka. Dél felé a kék víz keskeny csíkja, amely menekülésünk egyetlen útja, s amely napról napra egyre keskenyebb. A kapitány súlyos felelősség terhét vette a vállára. Úgy hallottam, a burgonyakészlet már kimerült, és a kétszersült is fogyóban van, a kapitány mégis szenvtelen arccal jár-kel; a nap jelentős részét az árbockosárban tölti, távcsövével a látóhatárt fürkészve. Hangulata rendkívül változékony, és mintha kerülné a társaságomat, a pár nappal ezelőtti erőszakos kirohanása azonban nem ismétlődött meg. Délután 7.30 — Leghatározottabb véleményem az, hogy egy tébolyult parancsnoksága alatt állunk. Ez az egyetlen magyarázat Craigie kapitány elképesztő hóbortjaira. Még szerencse, hogy utunk során végig írtam a naplójegyzeteimet, ezek ugyanis igazolhatnak majd bennünket, ha arra kerülne a sor, hogy korlátozzuk a kapitány szabadságát, bár én csak a legvégső esetben járulnék hozzá, hogy ehhez a lépéshez folyamodjanak. Furcsa módon ő maga vetette fel azt az elképzelést, hogy különös viselkedésének titka nem különc szeszélyesség, hanem elmezavar lehet. Körülbelül egy órával ezelőtt ott állt a hídon, szokás szerint a látcsővel a szeme előtt, miközben én a tatfedélzeten járkáltam fel és alá. A matrózok többsége a fedélközben uzsonnázott; az őrszolgálati beosztást az utóbbi időben kissé elhanyagolták. Miután belefáradtam a járkálásba, a fedélzeti korlátnak támaszkodva elgyönyörködtem a puha fényben, amellyel a lebukó nap árasztotta el a környező végtelen jégmezőket. Ábrándos hangulatomból váratlanul rekedt hang riasztott fel közvetlenül mellettem; ijedten megfordultam, és láttam, hogy időközben a kapitány is csatlakozott hozzám, és most ott áll mellettem. Olyan arckifejezéssel meredt a jégre, amelyben a rémület, a megdöbbenés és valami örömhöz hasonló érzés küzdött egymással. A hideg dacára jókora verejtékcseppek csorogtak végig a homlokán; kiült az arcára, hogy elhatalmasodott rajta a félelemmel vegyes izgatottság. Keze-lába rángatózott, mintha epilepsziás görcs kerülgetné; a szája körül futó ráncok mind megfeszültek és megkeményedtek. — Oda nézzen! — kiáltotta levegő után kapkodva, és csuklómnál fogva megragadott, de közben tekintetét egy pillanatra sem vette le a távoli jégmezőről, fejét pedig lassan oldalra fordította, mintha szemével követne valamit, ami egyik oldalról a másik felé haladva végighalad a látóterén. — Oda nézzen! Oda, ember, oda ni! Ott, a jégtorlaszok között! Most jön ki a távolabbi mögül! Látnia kell… az nem lehet, hogy maga nem látja! Még mindig ott van! Istenemre mondom, előlem menekül, énelőlem… és eltűnt! Az utolsó két szót az elviselhetetlen és összesűrűsödött fájdalom suttogásával ejtette ki, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott az emlékezetemben. A kötélhágcsó fokaiba kapaszkodva megpróbált felmászni a széles fedélzeti korlát tetejére, abban a reményben, hogy még egy utolsó pillantást vethet a távolodó alakra. Ereje azonban kisebb volt, mint igyekezete, és visszatántorodott a hajószalon tetőablakaiig; ezekre támaszkodva állt ott, lihegve és kimerülten. Arca olyan hamuszínűre vált, hogy azt hittem, mindjárt elveszti az eszméletét; így aztán nem vesztegettem az időt, és rögtön letámogattam a kabinlépcsőn, majd lefektettem a kabin egyik heverőjén. Aztán töltöttem egy pohár brandyt, és odatartottam az ajkához. Az ital varázslatos hatással volt rá, visszacsalta a vért halottsápadt

arcába, és lecsillapította kezének és lábának remegését. Félkönyökre támaszkodva körülnézett, s miután megbizonyosodott róla, hogy magunk vagyunk, odaintett magához, hogy üljek le mellé az ágyra. — Ugye maga is látta? — kérdezte, még mindig azon a megadó, áhítatteljes hangon, ami annyira idegen volt ennek az embernek a természetétől. — Nem, én semmit sem láttam. Feje visszahanyatlott a párnák közé. — Nem, távcső nélkül nem láthatta — mormogta. — Anélkül nem lehet. Először a távcső mutatta őt meg nekem, aztán pedig a szerelem tekintete… a szerelem tekintete. Hanem doki, kérem, ne engedje be a hajóinast! Azt fogja hinni, hogy megőrültem. Reteszelje be az ajtót, kérem! Felálltam és megtettem, amire kért. Egy darabig csendben feküdt, láthatóan gondolataiba mélyedve, aztán megint a könyökére támaszkodott, és kért még brandyt. — De maga nem hisz nekem, ugye, doki? — kérdezte, miközben visszatettem az üveget a kulcsra zárható ládába. — Mondja meg nekem, mint férfi a férfinak: maga szerint őrült vagyok? — Szerintem magának valami nyomja a lelkét — feleltem —, és ez egyrészt felizgatja, másrészt rengeteg kárt okoz magának. — Úgy bizony, fiú! — kiáltotta, a brandytől csillogó szemmel. — Rengeteg dolog nyomja a lelkemet! Rengeteg! Viszont egykettőre kiszámolom a szélességi és hosszúsági fokokat, jól forgatom a szextánst, és ügyesen bánok a logaritmusaimmal. A bíróság előtt nem tudná rám bizonyítani, hogy őrült vagyok, ugye, barátom? — Furcsa volt hallgatni az ágyon fekvő férfit, ahogy hideg fejjel érvel a saját beszámíthatóságával kapcsolatban. — Talán nem — feleltem —, de akkor is azt hiszem, bölcsebb lenne hazafelé venni az irányt, amilyen hamar csak lehet, és jól tenné, ha egy darabig nyugodtan élne valahol. — Menjünk haza, mi? — motyogta a kapitány gúnyos vigyorral. — A szó mást jelent magának és nekem, fiam. Telepedjen csak le valahol Florával; a bájos kis Florával! A rémálmok az őrültség jelei? — Néha — feleltem. — És még mi? Mi lehet az első tünet? — Fejfájás, vagy ha hangokat hallunk, felvillanó fényeket látunk, érzékcsalódások… — Aha! Azokról beszéljen! — vágott közbe. — Mit nevezne érzékcsalódásnak? — Érzékcsalódás az, ha olyasmit látunk, ami nincs ott. — De hát ő ott volt! — nyögte Craigie önmagának. — Ott volt! Aztán felkelt, elhúzta a reteszt, majd lassú és tétova léptekkel a saját kabinjába ment; semmi kétség, hogy reggelig már nem jön elő. Úgy tűnik, a szervezetét rettenetes csapás érte, bármi legyen is az, ami látni vélt. Ez az ember napról napra nagyobb talány, bár attól tartok, hogy a saját maga által felvetett megoldás a helyes, és megbomlóban van az elméje. Nem hinném, hogy a viselkedése mögött a bűntudat munkálkodását kellene látnunk. Ez az elképzelés népszerű a hajó tisztjei között, és gyanítom, a legénység körében is; de nem láttam semmi olyasmit, ami alátámasztaná. A kapitány nem kelti bűntudattól szenvedő ember benyomását, inkább olyan, mint akivel galádul elbánt a sors, s akit inkább mártírnak kell tekintenünk, mintsem bűnözőnek. Ma éjjel délire fordul a széljárás. Isten irgalmazzon nekünk, ha a szél elzárja azt a keskeny átjárót, amely a biztonsághoz vezető egyetlen útvonal!

Mivel valahol a központi sarki jégtábla peremén veszteglünk — a „határon”, ahogy a bálnavadászok nevezik —, az északi szél, akármilyen legyen is, mindig szétmorzsolja a körülöttünk felhalmozódott jeget, és menekülési útvonalat nyit számunkra, a déli szél viszont felénk fújja a szabadon sodródó jégtáblákat, két jégtorlasz közé szorítva bennünket. Újra leírom: Isten irgalmazzon nekünk! Szeptember 14. — Vasárnap, pihenőnap. Félelmeim beigazolódtak: a kék víz keskeny csíkja eltűnt a déli oldalon. Semmi nincs körülöttünk, csak a hatalmas, mozdulatlan jégmezők, bizarr módon kiemelkedő jégtorlaszokkal és fantasztikus ormokkal. Halotti csend honol a távolba nyúló síkságon, és ez rettenetes. Nem hallani a hajót nyaldosó hullámok hangját, a sirályok kiáltását vagy a megfeszülő vitorlák zaját, csak egyetlen mély és egyetemes csendet, amelyben a tengerészek mormogása, a fehéren csillogó fedélzeten nyiszorgó csizmatalpak zaja valahogy ide nem illőnek, disszonánsnak tűnik. Egy sarki róka volt az egyetlen látogatónk, amely pedig csak ritkán merészkedik ki a jégtáblákra, bár a szárazföldön meglehetősen gyakori. A róka nem jött a hajó közelébe; miután egy ideig a távolból szemlélt bennünket, gyorsan elinalt a jégen át. Különös volt a viselkedése, hiszen a sarki rókák, amelyek semmit nem tudnak az emberről, és kíváncsi természetű állatok, általában annyira barátságosak, hogy gyerekjáték őket fogságba ejteni. Bármilyen hihetetlennek tűnik, ez a jelentéktelen eset nagyon rossz hatással volt a legénységre. — Bizony mondom, az a tiszta lelkű állat többet tud és többet lát, mint te vagy én! — kommentálta az esetet az egyik legjobb szigonyos, miközben a többiek egyetértőleg bólogattak. Hiábavaló erőfeszítés volna észérvekkel élni, amikor ilyen gyermeteg babonaság ellen kellene fellépni. Ők már eldöntötték, hogy a hajó el van átkozva, és soha semmi nem fogja meggyőzni őket ennek az ellenkezőjéről. A kapitány egész nap a szobájába zárkózott, leszámítva egy fél órát valamikor délután. Ekkor feljött a hátsó fedélzetre. Megfigyeltem, hogy le sem vette a szemét arról a pontról, ahol a tegnapi látomány megjelent; fel voltam készülve egy újabb érzelemkitörésre, de ezúttal nem történt ilyesmi. A kapitány mintha észre sem vett volna, pedig ott álltam közvetlenül mellette. Az istentisztelet szövegét szokás szerint a főgépész olvasta fel. Különös dolog, hogy a bálnavadászhajókon mindig az anglikán egyház imádságoskönyvét használják, pedig sem a tisztek, sem a legénység között nincs senki, aki ehhez a felekezethez tartozna. Ezeken a hajókon a tengerészek vagy római katolikusok, vagy presbiteriánusok, de főként katolikusok. Mivel olyan szertartásrendet használnak, amely mindkét vallás számára idegen, egyikük sem panaszkodhat, hogy a másikat előnyben részesítik: odaadó figyelemmel és áhítattal figyelnek, vagyis a rendszernek vannak előnyei. Pompázatos naplemente; vértóvá változtatta a hatalmas síkot. Soha nem volt részem ennél nagyszerűbb s egyúttal bizarrabb látványban. Megint fordul a széljárás. Ha huszonnégy órán keresztül északról fúj, minden rendben lesz. Szeptember 15. — Ma van Flora születésnapja. Édes kicsi lány! Szerencse, hogy nem látja az ő kisfiát — mert így szokott nevezni — bezárva a jégmezők börtönébe, egy megtébolyodott kapitánnyal és pár hétre való élelmiszerrel.

Biztos vagyok benne, hogy mindennap áttanulmányozza a Scotsman kikötői híreit, hogy megnézze, nem láttak-e bennünket a Shetland-szigeteknél. Példát kell mutatnom az embereknek, derűsnek és nemtörődömnek kell látszanom; de Isten a tudója, néha nagyon nehéz a szívem. A hőmérséklet 19 Fahrenheit fok. Csak egy kis szellő fújdogál, az is a rossz irányból. A kapitány pompás hangulatban van; szerintem a szerencsétlen flótás azt képzeli, hogy éjszaka megint látott valami előjelet vagy látomást, mert kora reggel benyitott a kabinomba, és a fekhelyem fölé görnyedve ezt suttogta: — Nem érzékcsalódás volt, doki; minden rendben! Reggeli után megkért, nézzek utána, hogy mennyi élelmiszerünk maradt; a másodtiszt segítségével eleget is tettem a kérésnek. A készlet még annál is kisebb, mint amire számítottam. Az orrfedélzet alatti raktérben még van egy félig teli tároló, benne kétszersült, ezenkívül háromhordónyi sózott hús, valamint nagyon szűkös kávé- és cukorkészletek. A hátsó raktérben és a zárható élelmiszeres ládákban még sokféle luxuscikk található, például lazackonzerv, levesek, zöldbabos ürühús és hasonlók, de ez egy ötvenfős legénységnek a fél fogára sem elég. A középső raktárban van még két hordó liszt, valamint dohány, korlátlan mennyiségben. Összességében a készlet körülbelül arra elegendő, hogy ha mindenki csak fél adagot kap, tizennyolchúsz napig kihúzzuk — annál semmiképpen sem tovább. Amikor jelentettük a kapitánynak, hogy miként állnak a dolgok, elrendelte, hogy az egész legénységet hívják össze, majd a tatfedélzetről beszélt hozzájuk. Soha nem láttam még előnyösebb pózban. Magas, jókötésű testalkatával, sötét, érzelemtől fűtött arcával úgy festett, mint aki parancsolásra született, és olyan tárgyilagos matrózstílusban foglalta össze a helyzetet, amelyből kiderült, hogy noha tisztában van a veszély nagyságával, nem kerüli el a figyelmét a menekülés egyetlen, mégoly apró lehetősége sem. — Fiaim — kezdte —, most kétségkívül azt gondolják, hogy miattam kerültek ebbe a kutyaszorítóba, ha ez egyáltalán kutyaszorító, és talán többen is vannak maguk közt, akik keserűséggel a szívükben neheztelnek rám. De nem szabad elfelejteniük, hogy éveken át egyetlen olyan hajó sem volt, amely többet keresett volna a zsírral és olajjal, mint a jó öreg Pole-star, és ebből önök mindannyian kivették a részüket. Miközben a többi szerencsétlen arra tér haza, hogy a feleségük az egyházközség alamizsnáiból él, maguk kényelemben és biztonságban tudják szeretteiket, ha útra kelnek. Ha a kutyaszorítóért engem illet köszönet, akkor a másik dologért is, és akkor kvittek vagyunk. Nem ez volt az első merész vállalkozás, amelybe belefogtunk, és korábban mindegyik sikerrel járt; ezért ha most az egyszer kudarcot vallottunk, az még nem ok rá, hogy búnak eresszük a fejünket. Ha semmi nem sikerül, a jégen át még mindig el tudunk jutni a szárazföldre, ahol annyi fókahúst szerzünk, amennyiből tavaszig kihúzzuk. De erre nem lesz szükség, mert mielőtt letelik a három hét, maguk megpillantják Skócia partjait. Egyelőre mindenki fél adag ételt kap, mindenki egyenlően, senkivel nem teszünk kivételt. Ne csüggedjenek, és ezt is átvészelik majd, mint korábban annyi veszélyt! Ez a pár keresetlen szó elképesztő hatást gyakorolt a matrózokra. A kapitány korábbi népszerűtlenségéről egyszeriben megfeledkeztek, és az öreg szigonyos, akinek a babonásságát korábban már említettem, hurrázásba kezdett, amihez az összes matróz lelkesen csatlakozott.

Szeptember 16. — Éjszaka a széljárás megint északira fordult, és a jégen olyan jelek mutatkoznak, mintha hamarosan megnyílna az átjáró. Az emberek a szűkös élelmiszeradagok ellenére jó hangulatban vannak. A gépházban folyamatosan járatják a gépeket, hogy ha lehetőség nyílik a menekülésre, ne késlekedjünk. A kapitány kirobbanó jókedvében van, bár még mindig azt a megbabonázott, halálra szánt arckifejezést viseli, amit korábban már említettem. Ez a hirtelen támadt jókedv még jobban zavarba ejt, mint a korábbi búskomorság. Nem értem. Azt hiszem, e napló egy korábbi bejegyzésében már említettem a kapitánynak azt a furcsa szokását, hogy senkit nem enged be a kabinjába: ragaszkodik hozzá, hogy ő maga ágyazzon (ahogy tőle telik), és hogy minden más hasonló munkát ő végezzen. Ma legnagyobb meglepetésemre ideadta a kulcsát, és megkért rá, hogy nézzem meg a kronométerén, mennyi az idő, amíg ő megméri, milyen magasan delel a nap. A kapitány kabinja kopár kis helyiség; van benne egy mosdóállvány és néhány könyv, de ezeken kívül fényűzésnek semmi nyoma, kivéve néhány képet a falakon. A képek nagy része kisméretű és olcsó olajnyomat, de volt ott egy vízfestmény is, egy fiatal nőről készült arcképvázlat, amely felkeltette az érdeklődésemet. Nyilvánvalóan portré volt, de tárgya nem az a fajta cifrálkodó szépség, amit a tengerészek különösképpen kedvelnek. Egyetlen művész sem lett volna képes saját kútfőből létrehozni a jellemerőnek és a gyengeségeknek azt a különös egyvelegét. A bágyatag és álmodozó szempár, az ernyedten lecsukódó szempillák, az alacsonyan ülő és széles szemöldök, amelyen sem a gondolatok, sem a gondok nem hagytak nyomot, éles ellentétben álltak a tiszta vonalú, erőteljes állkapoccsal, és az alsó ajak eltökéltséget sugárzó merevségével. Az arckép alsó sarkában a következő felirat állt: „M. B, aet. 19”. Akkor és ott szinte hihetetlennek tűnt számomra, hogy röpke tizenkilenc évnyi létezés során bárki is olyan erős akaratra tegyen szert, mint ami erről az arcról sugárzott. Rendkívüli nő lehetett. Noha csak egyetlen futó pillantást vetettem rá, arcvonásai oly erősen megigéztek, hogy ha lenne tehetségem a rajzoláshoz, a legapróbb részletekig fel tudnám idézni őket. Kíváncsi vagyok, milyen szerepet játszhatott a kapitányunk életében. Craigie az ágya lábánál akasztotta fel a falra a lány képét, hogy tekintete bármikor megpihenhessen rajta. Ha nem volna ennyire tartózkodó, biztosan szóba hoznám a dolgot. A kabinban nem láttam semmi egyebet, ami említést érdemelne — egyenruhákat, egy tábori széket, egy kis tükröt, egy dohányszelencét, valamint számos pipát, köztük egy keleti vízipipát is — ami mellesleg némi valószerűséget kölcsönöz Mr. Milne meséjének a kapitány háborús részvételéről, bár a kapcsolat meglehetősen távoli. Este 11.20 — A kapitány épp most tért nyugovóra, miután hosszú és érdekfeszítő beszélgetést folytattunk általános témákról. Ha akar, lenyűgözően szórakoztató beszélgetőpartner tud lenni: kivételesen művelt férfiú, és anélkül képes határozottan hangot adni a véleményének, hogy dogmatikusnak tűnne. Utálom, amikor valaki rátapos a szellemi lábujjaimra. A kapitány a lélek természetéről beszélt, mesterien felvázolva Arisztotelésznek és Platónnak a témával kapcsolatos nézeteit. A jelek szerint hajlik a lélekvándorlás gondolatának és Püthagorasz tételeinek elfogadására. Miközben ez utóbbiakról beszélgettünk, szóba került a modern kori spiritizmus; amikor ezzel kapcsolatban néhány gúnyos megjegyzést tettem Mr. Slade szélhámosságairól, a kapitány azzal lepett

meg, hogy a legnagyobb határozottsággal óva intett: nem szabad összekeverni az ártatlanokat a bűnösökkel. Ezután azzal érvelt, hogy ugyanilyen logikus volna a kereszténységet tévedésként megbélyegezni csak azért, mert Júdás, aki ennek a vallásnak a híve volt, történetesen gazember. A kapitány nem sokkal ezután jó éjszakát kívánt, majd visszavonult a szobájába. A szél egyre élénkebb, és folyamatosan északról fúj. Az éjszakák most már ugyanolyan sötétek, mint Angliában. Remélem, a holnapi nap kiszabadít bennünket fagyos béklyóinkból. Szeptember 17. — Már megint a Mumus! Hálát adok az égnek, hogy kötélből vannak az idegeim! Ezeknek a fickóknak a babonássága, akárcsak azok a hosszadalmas beszámolók, amelyeket oly végtelen komolysággal és önbizalommal adnak elő, rémülettel töltene el bárkit, aki nincs hozzászokva a matrózok viselkedéséhez. A történet számtalan változatban létezik, de mindegyikükben közös az, hogy egész éjjel valami hátborzongató dolog röpködött a hajó körül, hogy a peterheadi illetőségű Sandie M’Donald és a shetlandi illetőségű „hosszú” Peter Williamson látták, akárcsak a hídon álló Mr. Milne — így aztán, mivel három szemtanú is van, meggyőzőbben tudták előadni a mondókájukat, mint korábban a másodtiszt. Reggeli után beszélgettem Milne-nel, figyelmeztettem, hogy neki igazán illene felülemelkednie az efféle ostobaságokon, és hogy tiszt létére követésre méltóbb példát is mutathatna az embereinek. Vészjósló arccal csóválta meg a fejét, de a rá jellemző óvatossággal válaszolt: — Talán igen, talán nem, doktor úr — mondta —; én sose mondtam, hogy kísértet lett vóna. Én sose mondtam, hogy feltétlen hiszek a tengeri kísértetekben meg effélékben, bár sokan állítják, hogy láttak ilyent, sőt, még rosszabbat is. Nem egykönnyen száll az inamba a bátorságom, de tán még a doktor úrnak is megfagyott volna a vér az ereibe, ha nem nappal kvaterkázna róla, hanem ott lett volna énvelem tegnap éjjel, és látta volna azt a rémisztő alakot: fehér volt és borzalmas, hol itt tűnt fel, hol ott, közbe meg csak rítt és kiáltozott a sötétbe, mint egy kisbárány, amelyik elvesztette az anyját. Amondó vagyok, ha látta volna, maga se gondolná, hogy vénasszonylocsogás az egész. Láttam, hogy reménytelen volna vitatkozni vele, így aztán megelégedtem annyival, hogy személyes szívességet kértem tőle: ha legközelebb megjelenik a rém, engem is hívjanak fel a fedélzetre — Mr. Milne beleegyezett, de közben erősen fohászkodott, hogy soha ne kerüljön rá sor. Ahogy reméltem, a hátunk mögött elterülő fehér sivatagot keskeny vízcsíkok sokasága töri meg, amelyek mindenfelé keresztezik egymást. Mai pozíciónk: északi szélesség 80. fok, 52’. Ebből úgy tűnik, hogy a jégtorlasz erős dél felé tartó áramlatba került. Ha a széljárás továbbra is kedvező marad, a torlasz épp olyan gyorsan szétmorzsolódik, ahogy létrejött. Egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy dohányzunk, várakozunk, és reménykedünk, hogy jóra fordulnak a dolgok. Rohamosan kezdek fatalistává válni; ha az embernek olyan bizonytalan elemekkel van dolga, mint a szél és a jég, nem is igen tehet mást. Talán az arábiai sivatagok szele és homokja okolható azért, hogy Mohamed eredeti követői hajlamosak lettek a kiszmet imádására. A kísértetriadalmak nagyon rossz hatással vannak a kapitányra. Tartottam

tőle, hogy az eset felizgathatja az ő érzékeny idegrendszerét, és igyekeztem eltitkolni előle ezt az abszurd mesét, de sajnos épp meghallotta, amikor az egyik matróz utalt a dologra, és ragaszkodott hozzá, hogy mindenről tájékoztassák. Ahogy számítottam rá, ez az eset még súlyosabb formában hozta ki az elméjében lappangó tébolyt. Alig hihetem, hogy ugyanarról az emberről van szó, aki tegnap éjjel hibátlan kritikai érzékkel és hűvös ítélőképességgel diskurált filozófiai kérdésekről. Fel-alá járkál a tatfedélzeten, mint egy ketrecbe zárt tigris, néha meg-megállva; ilyenkor valami könyörgő mozdulattal kinyújtja karját, és türelmetlen tekintettel mered a jégmezőre. Szüntelenül motyog magában, sőt, egyszer ki is szólt a fedélzetről: — Nemsokára, kedvesem, nemsokára! Szegény szerencsétlen! Elkeserítő látni, hogy egy bátor és lovagias tengerész, egy tökéletes úriember idáig juthat, és még belegondolni is szörnyű, hogy egy olyan elme, amelynek számára a valódi veszélyek az élet sóját jelentették, így meghunyászkodhat a képzelgések és az érzékcsalódások előtt. Volt-e vajon bárki más, aki az enyémhez hasonló helyzetben találta magát, egy megtébolyodott kapitány és egy kísérteteket látó első tiszt között? Néha azt hiszem, én vagyok az egyetlen épelméjű ember a hajón — leszámítva talán a segédgépészt, akinek a szeme sem rebbenne, ha a Vörös-tenger összes rémsége rátörne, feltéve, hogy őt békén hagyják, és nem csinálnak rendetlenséget a szerszámai között. A déli jégtorlasz gyorsan töredezik, és minden esélyünk megvan rá, hogy holnap reggel felhúzzuk a horgonyt. Ha elmesélem az itt megesett furcsaságokat, otthon azt hiszik majd, hogy mindezt csak kitaláltam. Éjjel 12 óra — Alaposan rám ijesztettek, de most már nyugodtabbnak érzem magam — hála egy jókora adag brandynek. Mindazonáltal még most sem tértem magamhoz, ahogy az a kézírásomból is kiderül majd. Úgy áll a dolog, hogy nagyon különös élményben volt részem, és lassan már én is kezdek kételkedni benne, hogy vajon jogosan neveztem-e őrültnek mindenki mást csak azért, mert állításuk szerint olyasmit láttak, ami az én felfogásom számára irracionálisnak tűnt. Piha! Ostobaság hagynom, hogy egy ilyen semmiség kizökkentsen; de mégis, mivel az eset a korábbi riadalmakat követően történt, nagyobb jelentőséggel bír, hiszen most, hogy én magam tapasztaltam meg mindazt, amire korábban csak legyintettem, nem kételkedhetem többé sem Mr. Manson meséjében, sem az első tiszt beszámolójában. Végül is nem történt semmi rémisztő — csak egy hang, semmi más. Nem remélhetem, hogy az, aki e sorokat olvassa, átérezze, mi játszódott le bennem, vagy hogy felismerje, milyen hatással volt rám az eset. Vacsora után még felmentem a fedélzetre, hogy egy kis békés pipázással zárjam a napot, mielőtt nyugovóra térek. Az éjszaka szuroksötét volt — olyan sötét, hogy a hátul kifüggesztett oldalcsónak alatt állva sem láttam a tatfedélzeten lévő tisztet. Azt hiszem, már említettem azt a rendkívüli csendet, amely e befagyott tengereken uralkodik. A világ más részein, legyenek azok bármilyen kietlenek, érzékelhető valami rezdülés a levegőben — valami halvány zümmögés, legyen az a távoli emberi lakhelyekről odaszűrődő neszezés, a falevelek zizegése, a madarak szárnyának suhogása, vagy akár a földet beborító fű halk susogása. Az ember nem is érzékeli aktívan a zajt, de ha megszűnne, mégis hiányolnánk. Csak itt, a sarkköri tengereken fordulhat

elő, hogy a tiszta és kimondhatatlanul mélységes csend súlyosan ránk nehézkedik a maga borzalmas valóságában. Az ember azon kapja magát, hogy a dobhártyája szinte megfeszül valami halvány hang után kutatva, és örömmel időzik el minden kósza nesznél, amely a hajóról jön. Ilyen lelkiállapotban könyököltem a fedélzeti korlátra, amikor a jégről — szinte közvetlenül alattam — éles és átható kiáltás emelkedett fel a néma éjszakai levegőbe; nekem úgy tűnt, a hang olyan magasságban kezdődött, amire egyetlen primadonna sem lehet képes, és innen is egyre csak emelkedett, amíg végül a legvégső, elviselhetetlen fájdalom jajveszékelésében tetőzött, ami olyan volt, mint egy elveszett lélek kiáltása. A kísérteties sikoly még mindig itt visszhangzik a fülemben. Mintha valami szomorúság, valami kimondhatatlan gyász fejeződött volna ki benne, s emellett végtelen vágyakozás, de olykor felvillant az ujjongó örvendezés hangja is. Közvetlenül mellettem hangzott fel, mégsem láttam semmit, hiába meresztettem a szemem a sötétségbe. Vártam még egy darabig, de miután a hang nem ismétlődött meg, lejöttem; soha életemben nem voltam még zaklatottabb. Miközben a kabinlépcsőn tartottam lefelé, szembe jött Mr. Milne, aki épp az esti őrt készült leváltani. — Nos, doktor úr — mondta gúnyosan —, talán ez is vénasszonyok locsogása? Hallotta, hogy sivalkodott? Maga szerint ez is babonaság, bolondság? Na mi van, most mit gondol? Kénytelen voltam elnézést kérni a derék tengerésztől, és elismertem, hogy az eset engem is épp annyira zavarba hozott, mint őt. Talán holnap más fényben látjuk majd a dolgokat. Egyelőre alig merem papírra vetni a gondolataim egy részét. Ha újra elolvasnám a következő napok során, amikor már megszabadultam ezektől a kellemetlen emlékképektől, csak megvetném magam a gyengeségemért. Szeptember 18. — Nyugtalan és szorongásteli volt az éjszakám, még mindig kísértett az a különös hang. A külsejéről ítélve a kapitánynak sem volt része túl sok éjszakai nyugodalomban: az arca megviselt, a szeme véreres. Nem beszéltem neki éjszakai kalandomról, és nem is fogok. Már így is nyugtalan és izgatott; hol feláll, hol leül, mintha képtelen lenne egy helyben maradni. Ahogy reméltem, a jégtorlaszban ma reggelre ígéretes vízfelület jelent meg; fel tudtuk húzni a jéghorgonyt, és mintegy tizenkét mérföldet hajóztunk nyugat-délnyugati irányban. Itt aztán utunkba került egy úszó jégtábla; semmivel sem volt kisebb, mint azok, amelyeket magunk mögött hagytunk. Teljesen elzárja az utunkat, így aztán nem tehetünk mást, mint hogy megint lehorgonyzunk, és várjuk, amíg széttöredezik. Ez remélhetőleg huszonnégy órán belül meg is történik, legalábbis ha kitart a jó széljárás. Hólyagosfókákat láttunk a vízben, az egyiket le is lőtték. Hatalmas állat, tizenegy lábnál is hosszabb. Harcias, összeférhetetlen lények; azt mondják, még a medvével is elbírnak. Szerencsére lassan és esetlenül mozognak, ezért nem jár nagy kockázattal, ha a jégen támadunk rájuk. A kapitány szemmel láthatóan úgy hiszi, hogy megpróbáltatásaink még nem értek véget, de hogy miért tekint ilyen borús szemmel a helyzetünkre, azt fel nem foghatom, hiszen a fedélzeten rajta kívül mindenki más úgy gondolja, hogy csodálatos megmenekülésnek voltunk részesei, és hogy most már egészen biztosan kijutunk a nyílt tengerre. — Ha jól látom, ön szerint minden rendben lesz, igaz, doktor úr? — kérdezte ebéd után, miközben együtt ültünk az asztalnál.

— Nagyon remélem — feleltem. — Azért nem volna szabad elbízni magunkat… de önnek kétségkívül igaza van. Nemsokára mindannyian igaz szerelmünk karjában pihenhetünk meg, igaz, fiam? De nem szabad elbízni magunkat… nem szabad. Egy ideig szótlanul ült tovább, s közben elgondolkozva himbálta lábát előre-hátra. — Nézze, doktor úr — folytatta aztán —, veszélyes egy hely ez, még akkor is, ha minden jól alakul, alattomos és veszélyes hely. Nem is egyszer emlékszem olyanra, hogy hasonló vidéken valakinek teljesen váratlanul nyoma veszett. Néha elég egyetlen rossz lépés, csupán egyetlen lépés, és az embert már el is nyelte valamelyik repedés, aztán csak egy buborék mutatja a zöld vízben, hogy merre süllyedt el. Különös dolog ez — folytatta ideges nevetéssel —, de a sok év alatt, amíg ezen a tájon hajóztam, soha eszembe sem jutott, hogy végrendeletet írjak; nem mintha volna bármi különleges, amit örökül hagyhatnék, de mégis: ha az ember veszélyben van, jól teszi, ha mindent elrendez és előkészít. Nem gondolja? — Feltétlenül — feleltem, azon tűnődve, mi a csudára akar kilyukadni. — Az ember jobban érzi magát, ha tudja, hogy mindent elrendezett — folytatta. — Namármost, ha velem bármi történne, remélem, a kezébe veszi a dolgokat helyettem. A kabinban alig van valami, de ha mégoly keveset ér is, szeretném, ha az egészet kiárusítanák, és a pénzt ugyanúgy osztanák szét a legénység között, mint a bálnaolajért járó összeget. Szeretném, ha a kronométert ön tartaná meg, hogy maradjon valami csekélyke emléke erről az útról. Természetesen mindezt puszta elővigyázatosságból mondom, de gondoltam, kihasználom az alkalmat, és megosztom önnel. Ugye, jól sejtem, hogy számíthatok magára, ha úgy hozza a szükség? — Efelől biztosíthatom — feleltem —; és ha már ön úgy döntött, hogy megteszi, akkor talán jobb lesz, ha én is… — Maga! Maga! — szakított félbe. — Maga biztonságban van. Az ördögbe is, mi ütött magába? Jól van, jól, nem akartam goromba lenni, de nem tetszik, amikor egy ilyen fiatal ember, aki még alig élt valamit, a halálról töpreng. Menjen fel a fedélzetre, és szívjon egy kis friss levegőt ahelyett, hogy itt a kabinban beszél ostobaságokat, és engem is erre sarkall. Minél tovább gondolkozom ezen a beszélgetésen, annál kevésbé van ínyemre. Miért akkor jut eszébe rendezni az ügyeit, amikor minden jel szerint épp megmenekülünk a veszélyből? Kell lennie valami rendszernek az őrültségében. Lehetséges, hogy az öngyilkosságot fontolgatja? Emlékszem, hogy egy alkalommal istenfélő módon beszélt az önpusztítás égbekiáltó bűnéről. Mindazonáltal rajta tartom a szemem, és noha kabinjának magányát önkényesen nem sérthetem meg, arra mindenképpen ügyelek majd, hogy legalább addig fent legyek a fedélzeten, amíg ő. Mr. Milne csak nevet a félelmeimen, és azt mondja, ez is csak része „a kapitány hóbortjainak”. Ő maga, vagyis Mr. Milne, sokkal kedvezőbb fényben látja a helyzetünket. Szerinte holnaputánra már el is hagyjuk a jeges zónát, két nappal később elhajózunk a Jan Mayen-sziget mellett, és alig egy hét múlva már meg is látjuk a shetlandi partokat. Remélem, nem táplál túlságosan vérmes reményeket. Az ő véleménye nyugodtan szembeállítható a kapitány borúlátó elővigyázatosságával, hiszen öreg és tapasztalt tengerészről van szó, aki minden szavát jól megfontolja, mielőtt bármit is kimond.

* A régóta fenyegető katasztrófa végül bekövetkezett. Nem is igen tudom, hogy írjak róla. A kapitány eltűnt. Lehetséges, hogy élve előkerül, de csupa aggodalom a szívem — csupa aggodalom. Most szeptember 19. napjának reggele van, kilenc óra. Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy egy csapat tengerész társaságában keresztül-kasul bejártam az előttünk terpeszkedő jégtáblát, abban a reményben, hogy a kapitány nyomára akadunk, de hiába. Igyekszem részletesen beszámolni azokról a körülményekről, amelyek között a kapitánynak nyoma veszett. Ha netalán valaki más is olvasná egyszer ezeket a sorokat, remélhetőleg nem feledkezik meg róla, hogy nem feltevésekre és mendemondákra hagyatkozom, hanem — józan gondolkodású és művelt ember lévén — minél pontosabban leírom mindazt, ami a szemem előtt játszódott le. A következtetéseim a sajátjaim, a tények hitelességéért azonban kezeskedem. A kapitány a korábban lejegyzett beszélgetés után is megőrizte kiváló kedélyállapotát. Mindazonáltal kissé idegesnek és türelmetlennek tűnt: nem tudott megülni a helyén, és — a rá némelykor oly igen jellemző módon — végtagjai céltalanul rángatóztak, mintha vitustáncot járna. Negyedórán belül többször is felment a fedélzetre, aztán pár sietős lépés megtétele után rögtön vissza is tért. Mindannyiszor követtem, mert volt valami a tekintetében, ami megerősítette elhatározásomat, hogy egy pillanatra se tévesszem szem elől. Úgy tűnt, tisztában van vele, hogy viselkedése milyen hatást keltett bennem, mert erőltetett kedélyeskedéssel igyekezett elaltatni aggodalmaimat: a legszerényebb tréfán is nagyokat kacagott. Vacsora után még egyszer felment a tatfedélzetre, én pedig vele tartottam. Az éjszaka sötét volt, és tökéletesen mozdulatlan, leszámítva az árbocozat között fütyülő szél susogását. Északnyugat felől vastagon gomolygó felhő közeledett az égen, amely rongyos csápjait kinyújtva tapogatózott előre; a csápok a Hold tányérja előtt sodródtak tovább, amely csak egy-egy pillanatra villant fel a felhőfátyol résein keresztül. A kapitány gyors léptekkel járkált fel és alá, aztán látva, hogy még mindig a nyomában szimatolok, odajött hozzám, és megjegyezte, hogy ideje volna lemennem a fedélközbe — ami, mondanom sem kell, csak még inkább megszilárdította elhatározásomat, hogy a fedélzeten maradjak. Azt hiszem, ezután megfeledkezett róla, hogy én is ott vagyok, mert csak álldogált csendben a hajófar hátsó korlátjára támaszkodva, a végtelen hósivatagot fürkészve, amelynek egyik fele árnyékban volt, a másik fele pedig a fátyolos holdfényben fürdött. A kapitány kézmozdulataiból láttam, hogy többször is az órájára néz, egy alkalommal pedig elmotyogott egy rövid mondatot, amelyből csak azt az egyetlen szót értettem, hogy „kész”. Bevallom, kísérteties érzés kerített hatalmába, ahogy elnéztem a sötétben fölém tornyosuló alakját, miközben megjegyeztem magamban, hogy pontosan úgy viselkedik, mint aki találkára jött. Találka, de kivel? Valami homályos sejtelem érlelődött bennem, ahogy igyekeztem egymáshoz illeszteni a tényeket, ám az, ami ezután következett, teljesen felkészületlenül ért. Teste egyszerre megfeszült, s ebből tudtam, hogy meglátott valamit. Mögé lopóztam. A kapitány vágyteljes, kérdő tekintettel meredt valamire, ami a szél által a hajóval párhuzamosan sodort ködfoszlánynak tetszett. Halvány, ködszerű test volt, szilárd körvonalak nélkül; hol jobban látszott,

hol kevésbé, attól függően, hogy hogyan esett rá a fény. E pillanatban a Hold ragyogását szinte áttetszően vékony felhők baldachinja fátyolozta el, mint egy tengeri rózsa külső burka. — Jövök már, kislány, jövök! — kiabálta a kapitány, hangjában végtelen gyengédséggel és együttérzéssel, mint aki egy számára nagyon kedves személyt valami régóta várt szívességgel nyugtat meg, amelyet adni ugyanolyan nagy öröm, mint kapni. Ami ezután következett, egy pillanat műve volt. Képtelen voltam közbelépni. A kapitány egyetlen ugrással a széles fedélzeti korlát tetején termett, és a következő szökkenéssel már lent is volt a jégen, majdnem a halovány, ködös alak lábánál. Craigie kinyújtotta a kezét, mintha magához akarná szorítani az alakot, és így rohant el, bele a sötétségbe: ölelésre tárt karral és szerelmes szavakat ismételve. Én mozdulatlanul és dermedten álltam ott, a sötétségbe meredve, hogy ne tévesszem szem elől egyre zsugorodó alakját, amíg aztán a hangja is elhalt a messzeségben. Azt hittem, soha többé nem látom, ám ebben a pillanatban a holdfény ragyogva áttört a felhőtakaró egyik résén, bevilágítva a hatalmas jégmezőt. Ekkor megpillantottam a kapitány sötét alakját, már nagyon messze; bámulatos sebességgel rohant a megfagyott síkon. Ez volt a legutolsó kép, amit megőrizhettünk róla — s talán a legutolsó, amit valaha megőrizhetünk. Keresőcsapatot indítottak, hogy felkutassák a kapitányt, és én is csatlakoztam hozzájuk; a matrózok azonban csak félszívvel folytatták a keresést, és semmit nem találtak. Néhány órán belül újabb csapat kel útra. Miközben ezt írom, alig tudom elhinni, hogy nem álmodtam az egészet, vagy hogy nem valami rettenetes rémlátomás kínoz. Este 7.30 — Most tértem vissza a második sikertelen keresőexpedícióról; teljesen elfáradtam, jártányi erőm sem maradt. A jégtábla hatalmas kiterjedésű lehet, mert noha legalább húszmérföldnyi területet bejártunk, a szélének a nyomát sem láttuk. Az utóbbi időben olyan nagy hidegek voltak, hogy a jégtáblát borító hóréteg kőkeményre fagyott, máskülönben követhettük volna a lábnyomokat. A legénység türelmetlenkedik: szeretnének minél hamarabb elindulni, hogy megkerüljük a jégtáblát, és dél felé vehessük az irányt, a jégben ugyanis éjszaka átjáró nyílt, és a nyílt tenger már látható a látóhatár szélén. Ők azt állítják, hogy Craigie kapitány már úgyis halott, és hogy mindannyian értelmetlenül tesszük kockára az életünket azzal, hogy maradunk, amikor pedig módunk lenne elmenekülni innen. Mr. Milne-nek és nekem komoly erőfeszítésünkbe került, mire sikerült őket meggyőzni, hogy holnap estig még várjunk, és kénytelenek voltunk ígéretet tenni, hogy az indulást semmi körülmények között nem fogjuk ennél tovább halogatni. Most tehát az a tervünk, hogy néhány órára lepihenünk, és még egy utolsó keresőexpedícióra indulunk. Szeptember 20., este — Ma délelőtt az egyik csapattal a jégtábla déli részét kutattam át, miközben Mr. Milne észak felé indult. Tíz-tizenkét mérföldet is megtettünk anélkül, hogy az életnek bármi nyomát felfedeztük volna, leszámítva egyetlen madarat, amely jó magasan verdesett, s amelyet röpte alapján sólyomnak véltem. A jégtábla déli csücske hosszú és keskeny, fokozatosan vékonyodó padban végződött, amely messzire kinyúlt a tengerbe. Amikor odaértünk a nyúlvány kezdetét jelző kiszögelléshez, az emberek mind megtorpantak, de én kérleltem őket, hogy menjünk ki

egészen a végéig: legalább azzal a tudattal térhessünk vissza, hogy egyetlen lehetőséget sem szalasztottunk el. Alig mentünk vagy száz yardot, amikor a peterheadi illetőségű M’Donald elkiáltotta magát, hogy észrevett valamit elöl, és már rohant is. Mi is észrevettük, amit ő látott, és futva követtük. Először csak valami meghatározatlan sötét foltnak tűnt a jég fehér hátterében, de ahogy egyre közelebb értünk, a folt fokozatosan emberi alakot öltött, majd átalakult azzá az emberré, akit kerestünk. Hason feküdt egy megfagyott hóbuckán. Mialatt ott feküdt, rengeteg apró jégkristályt és hópihét sodort a testre a szél; ezek most felszikráztak a sötét tengerészkabáton. Ahogy közeledtünk, valami kósza fuvallat felkavarta és saját örvényébe vonta ezeket a csillámló kristályokat, amelyek kavarogva emelkedtek egyre feljebb, aztán kissé lejjebb ereszkedtek, majd — újra belesodródva a légáramlatba — sebesen tovasuhantak a tenger felé. Az én szememben csak hófúvás volt, de társaim közül többen váltig állították, hogy amikor a csillámló por megmozdult, asszonyi alakja volt, a holttest fölé hajolt és megcsókolta, majd tovalibbent a jégtábla fölött. Most már megtanultam, hogy egyetlen véleményt se gúnyoljak ki, akármilyen furcsának tűnik is. Annyi bizonyos, hogy Nicholas Craigie kapitány halála nem volt fájdalmas, mert elkékült és meggyötört arcára üdvözült mosoly ült ki, kezét pedig még mindig ölelésre tárta, mintha azt a különös látogatót akarná magához szorítani, aki elszólította őt a síron túli félhomályos világba. Még aznap délután eltemettük a kapitányt, testét a hajó zászlójába csavarva, lábához harminckét fontos ágyúgolyót erősítve. Én olvastam fel a búcsúztatáskor az istentisztelet szövegét, miközben a zord és faragatlan matrózok úgy sírtak, mint a gyerekek: sokan voltak, akik hálatelt szívvel emlékezhettek a kapitány jóságára, s akik csak most mutathatták ki érzelmeiket, amikor a kapitány különös viselkedése nem riaszthatta el őket többé. A test tompa és komor csobbanással siklott bele a tengerbe a megbillentett járórácsról, és miközben a zöld vizet bámultam, láttam, ahogy egyre lejjebb és lejjebb süllyed, míg végül már nem volt más, csak parányi villódzó fehér folt az örök sötétség peremén. Aztán még ez a kép is elenyészett, és Craigie kapitány nem volt többé. Ott fog nyugodni, és vele nyugszik majd a szívében minden titka, bánata és rejtélyessége, mindaddig, amíg el nem jön a nagy nap, és a tenger ki nem adja halottait; ekkor Nicholas Craigie mosolyogva lép majd elő a jégpáncél alól, dermedt karját ölelésre tárva. Imádkozom, hogy abban a másik életben jobb sorsa legyen, mint itt volt. Nem folytatom a naplójegyzeteket. A hazavezető út tiszta és zavartalan, és a hatalmas jégmező hamarosan nem lesz más, csak emlék a múltból. Nem tudok majd egyhamar magamhoz térni a közelmúltbeli események okozta megrázkódtatások után. Amikor hozzákezdtem ezekhez az úti jegyzetekhez, még nem sejthettem, hogy milyen körülmények között leszek kénytelen bevégezni őket. Ezeket a zárósorokat a magányos kabinban írom; közben néha még mindig felriadok, azt képzelve, hogy hallom a halott ideges lépteit a fejem fölött, a fedélzeten. Ma este ígéretemhez híven bementem a kabinjába, és leltárba vettem a kapitány ingóságait, hogy be lehessen írni mindet a hivatalos hajónaplóba. Minden pontosan olyan volt, mint az első ittlétem alkalmával, eltekintve attól, hogy a képet, amelyről már megírtam, hogy a kapitány fekhelyének lábánál lógott a falon, kivágták a keretéből, és

nyoma veszett. A Pole-star útjáról vezetett naplómat a különös bizonyítékok sorának ezzel az újabb darabjával zárom. [id. MR. JOHN McALISTER RAY MEGJEGYZÉSE. — Végigolvastam a Pole-star kapitányának halálával kapcsolatos különös eseményeket, ahogy azok fiam naplójában szerepelnek. A legteljesebb mértékben bízom benne, sőt, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan ő leírta, fiamat ugyanis erős idegzetű és minden képzelőerő híján lévő embernek ismerem, aki az igazmondás megrögzött híve. A történet mindazonáltal első látásra olyan homályosnak és valószínűtlennek tűnik, hogy sokáig elleneztem a nyilvánosságra hozatalát. Az elmúlt napokban azonban független beszámolót volt szerencsém hallani az esettel kapcsolatban, ami más megvilágításba helyezi az ügyet. Ellátogattam Edinburgh-be, hogy részt vegyek a Brit Orvosi Társaság ülésén, amikor találkoztam Dr. P.-vel, régi egyetemi cimborámmal, aki most Devonshire-ben, pontosabban Saltashben praktizál. Amikor meséltem neki fiam élményeiről, barátom kijelentette, hogy ismerte a kapitányt, majd nem kis meglepetésemre olyan jellemzést adott róla, amely pontról pontra megegyezik a naplójegyzetekben található portréval, eltekintve attól a ténytől, hogy a barátom még fiatalabb korában ismerte a kapitányt. Az ő beszámolójából az derült ki, hogy Craigie kapitány egy Cornwall partvidékén élő, rendkívüli szépségű ifjú hölgy jegyese volt. Miközben a kapitány a tengert járta, a lány borzalmas körülmények között lelte halálát.] (Bényei Tamás)

Charlotte Perkins Gilman (1860—1935)

A sárga tapéta (1892) Bizony, ritkán esik meg, hogy mindennapi emberek, mint amilyenek mi vagyunk Johnnal, egy ősi kastélyt bérelnek ki maguknak nyárra! Egy koloniál stílusban épült udvarházat, egy családi birtokot, mondhatnám azt is, hogy kísértet járta házat, és ezzel tetőpontjára hágna romantikus lelkesedésem — de ez már túl sok lenne, és a sors bizonyára megbüntetne a telhetetlenségemért. De azért büszkén jelenthetem, hogy van ebben a házban valami furcsa. Különben miért adták volna ki nekünk ilyen olcsón? És miért állna lakatlanul már olyan hosszú ideje? John persze kinevetett, amikor ezt megemlítettem neki, de a házasságban az ilyesmi nem éri váratlanul az embert. John rettentően gyakorlatias. Ki nem állhatja a vallásos rajongást, borzad a babonától, és mindig nyíltan gúnyolódik, valahányszor olyasmi kerül szóba, amit nem lehet látni, megtapogatni és számokban kifejezni. John orvos, és talán — ezt természetesen soha nem mondanám el egy árva léleknek sem, de nagy megkönnyebbülést jelent számomra, hogy legalább a lélektelen papirossal közölhetem —, talán ez lehet az oka, hogy az állapotom nem javul gyorsabban. Tudják, John egyáltalán nem hisz benne, hogy én beteg vagyok! És mit tehet ilyenkor az ember? Ha egy köztiszteletben álló orvos, aki ráadásul a férjed, biztosítja róla a barátaidat és a rokonaidat, hogy igazából nincs semmi bajod, csak egy kis átmeneti, ideges depresszió — egy enyhe kis hajlam a hisztériára —, mit lehet tenni olyankor? A bátyám is tekintélyes orvos, és ő is ugyanezt mondja. Így azután foszfátokat vagy foszfiteket írtak föl nekem — tudom is én, melyiket —, aztán erősítőszereket, és környezetváltozást, jó levegőt, és testmozgást, és eltiltottak minden fajta „munkától”, amíg újra jobban nem leszek. Ami engem illet, én azt hiszem, tévednek. Szerintem valami olyan munka, amit szeretek, ami egy kis izgalommal és változatossággal jár, csak jót tenne nekem. De hát mit tehet az ember? Írni azért írtam egy kicsit, bármennyire tiltották is, de az írás tényleg nagyon kimerített — mármint nem maga az írás, hanem az, hogy vagy titkolóznom kellett, vagy kemény ellenállással kellett megküzdenem. Néha azt képzelem, hogy talán ha ebben a mostani állapotomban kevesebb ellenállásban lenne részem, és több társaságban és változatosságban — de John azt mondja, rosszabbat nem is tehetnék, mint azt, hogy örökösen az állapotomon morfondírozom, és be kell ismernem, hogy ha megpróbálom, attól csakugyan rosszabbul érzem magam.

Úgyhogy most hagyom is a csudába, és mesélek inkább a házról. Soha ilyen gyönyörű épületet! Teljesen magában áll, jó messzire az úttól, és három mérföld a falutól. Az olvasmányaimban szereplő angol kastélyokra emlékeztet, mert sövények és falak veszik körül, a kapukon lakat lóg, és rengeteg különálló kis épület tartozik hozzá, kertészlak meg ilyesmik. A kertje, hát az valami csodálatos! Még sose láttam ilyen kertet — nagy, árnyas, tele virágládákkal szegélyezett ösvényekkel és hosszú, vadszőlővel befuttatott lugasokkal, ahová ki lehet ülni. Régebben volt néhány üvegház is, de azoknak az üvege már mind betört. Azt hiszem, valami jogi probléma lehetett a házzal, talán perre mentek egymással az örökösök; elég az hozzá, hogy a ház évek óta üresen állt. Ez persze sajnos romba dönti az elméletemet a kísértet járta kastélyról, de nem érdekel — ebben a házban akkor is van valami furcsa, érzem! Még Johnnak is megemlítettem a dolgot egy holdvilágos estén, de ő azt felelte, hogy biztosan a huzatot érzem, és becsukta az ablakot. Néha rettentő dühös tudok lenni Johnra, minden ok nélkül, pedig régebben egészen biztosan nem voltam ilyen érzékeny, gondolom, ez is az idegállapotomtól lehet. De John azt mondja, ha ebbe egyszerűen belenyugszom, akkor eleve lemondok róla, hogy kellő önuralmat gyakoroljak — úgyhogy igyekszem uralkodni magamon, legalábbis az ő jelenlétében, és ez rettentően kifáraszt. A szobánk egy csöppet sem tetszik. Jobb szerettem volna, ha valamelyik földszinti szobát választjuk, amelyik a piazzára néz, az ablakokat körbenőtte a vadrózsa, és olyan csinos, ódivatú kartonfüggönyeik vannak! De John hallani sem akart róla. Azt mondta, ott csak egyetlen ablak van, nincs elég hely két ágynak, és nincs a közelben másik szoba, ha esetleg úgy döntene, hogy külön alszunk. John rettentő gondos és figyelmes, és jóformán nem is moccanhatok anélkül, hogy el ne látna utasításokkal, mit hogyan csináljak. A nap minden óráját beosztja számomra, minden gondot levesz a vállamról, és hálátlan kutyának érzem magam, amiért nem méltányolom jobban. Azt mondja, kizárólag az én kedvemért jöttünk ide, azért, hogy teljesen kipihenjem magam, és minél több jó levegőt szívhassak. — Az, hogy mennyi testmozgást végzel, az az erőnlétedtől függ, drágám — mondogatta —, az, hogy mennyit eszel, az részben az étvágyadtól: de a levegőt beszívhatod a nap huszonnégy óráján keresztül. Így hát beköltöztünk a gyerekszobába, a ház felső szintjén. Nagy, tágas szoba, szinte az egész szintet elfoglalja, az ablakai minden irányba néznek, és csak úgy dől be rajtuk a levegő meg a napfény. Eleinte gyerekszoba lehetett, aztán meg, gondolom, játszószoba és tornaterem: mert az ablakokon rács van, nehogy a kisgyerekek kiessenek, a falból meg gyűrűk és más ilyesmik állnak ki. A fal és a tapéta úgy fest, mintha a szobát egy egész iskolára való komisz kölyök használta volna. A tapétát valaki nagy foltokban leszaggatta — például az ágyam fejénél körben, ameddig csak a karom elér, és egy nagy darabon a szoba túlsó végében is. Soha életemben nem láttam még ennél szörnyűbb tapétát! Na és a mintája — az a fajta szélesen elterpeszkedő, rikító mintázat, amely minden lehetséges bűnt elkövet a jó ízlés ellen! Annyira elmosódó, hogy összezavarja az ember szemét, amikor követni próbálja, ugyanakkor olyan hangsúlyos, hogy állandóan irritál és arra kényszerít, hogy újra meg újra

tanulmányozni kezdjük, és amikor az ember szeme követi azokat a suta, bizonytalan íveket egy darabig, akkor azok hirtelen öngyilkosságot követnek el — fölháborító szögekben kibicsaklanak, és képtelen ellentmondásokba torkollva megsemmisítik önmagukat. A színe is gusztustalan, majdhogynem visszataszító: parázsló, tisztátalan sárga, és ahogy a napfény lassan körbehalad a szobában, furcsán kifakul. Néhány helyen fakó, mégis rikító sárga, másutt undorító kénsárga. Nem csodálom, hogy azok a gyerekek annyira utálták! Én magam is megutálnám, ha kénytelen lennék hosszabb ideig itt élni ebben a szobában! De itt jön John, és gyorsan el kell ezt süllyesztenem valahová — látni se bírja, ha írok! * Már két hete lakunk itt, és valahogy nem volt kedvem írni azóta a legelső nap óta. Most itt ülök az ablaknál, ebben a rettenetes gyerekszobában, és semmi nem akadályozhat meg benne, hogy annyit írjak, amennyi jólesik, hacsak a saját gyöngeségem nem. John egész nap nincs itthon, néha még éjszaka sem, ha valami komoly esethez hívják. Mennyire örülök, hogy az én esetem nem komoly! De azért ezek az idegproblémák rettentően lehangolóak. Johnnak fogalma sincs róla, valójában mennyire szenvedek. Ő csak azt tudja, hogy semmi okom rá, hogy szenvedjek, és neki ennyi elegendő. Persze, én is tudom, hogy csak idegesség az egész! Annyira nyomaszt, hogy semmiképpen nem teljesíthetem a kötelességemet! Szerettem volna valódi segítőtársa lenni Johnnak, nyugodt és kényelmes otthont teremteni neki, és erre tessék — már-már terhet jelentek számára! Senki nem hinné el nekem, mekkora erőfeszítésembe kerül az a kevés is, amire egyáltalán képes vagyok — hogy felöltözzek, hogy szóval tartsam a látogatókat, és hogy rendet rakjak. Még szerencse, hogy Mary olyan ügyesen bánik a kisbabával. Ha tudnák, milyen édes, aranyos kisbaba! És én mégse tudok vele lenni, olyan ideges leszek a közelében. Azt hiszem, John soha egy napig sem volt ideges életében. Ha hallanák, hogy nevet rajtam, amikor panaszkodom a tapéta miatt! Eleinte újra akarta tapétáztatni a szobát, de aztán meggondolta magát: azt mondta, nem szabad engednem, hogy elhatalmasodjék rajtam ez a tapétamánia, és hogy semmi sem árt annyira a hozzám hasonló, gyönge idegzetű embereknek, mint az, ha átadják magukat az efféle képzelgéseknek. Azt mondta, ha kicserélnénk a tapétát, akkor mindjárt a nehéz ágykerettel lenne bajom, aztán az ablakráccsal, aztán azzal az ajtóval ott a lépcső tetején és így tovább. — Te is tudod, hogy ez a hely jót tesz neked — mondta —, és ami azt illeti, drágám, eszem ágában sincs felújíttatni egy házat, amit csak három hónapra béreltünk ki. — Jó, de akkor költözzünk le a földszintre! — kérleltem. — Ott olyan szép szobák vannak! Mire a karjába zárt, azt mondta, drága kis libuska vagyok, és hogy a

pincébe is lejön velem, ha az a kívánságom, sőt, még ki is meszelteti. De meg kell, hogy mondjam, az ággyal, az ablakokkal meg a többivel a fején találta a szöget. Az ember nem is kívánhatna kényelmesebb és tágasabb szobát magának, és persze soha nem lennék olyan ostoba, hogy puszta szeszélyből kényelmetlenséget okozzak Johnnak. Igazából kezdem egészen megkedvelni ezt a nagy szobát, a rémes tapétától eltekintve. Az egyik ablakból látni lehet szinte az egész kertet, azokat a titokzatos, árnyas lugasokat, a buján tenyésző, ódivatú virágokat, a bokrokat és a göcsörtös fákat. Egy másik ablakból kilátok az öbölre és arra a kis kikötőmólóra, amely szintén a birtokhoz tartozik. A házból gyönyörű, árnyas ösvény vezet odáig. Gyakran támad az az érzésem, mintha embereket látnék sétálgatni azon a rengeteg ösvényen és a lugasokban, de John mindig arra int, hogy óvakodjak az effajta képzelgésektől. Azt mondja, akinek olyan képzelőereje van, mint nekem, és annyira szeret mindenféle történeteket kitalálni, annál az efféle kis ideggyengeség nagyon könnyen vezethet mindenféle izgatott képzelgésekhez, és hogy igyekeznem kell, hogy az akaraterőm és józan eszem segítségével legyűrjem ezt a hajlamomat. Úgyhogy most ezzel próbálkozom. Néha azért azt hiszem, hogy ha elég jól lennék hozzá, hogy írjak egy kicsit, akkor fölszabadulnék a mindenféle rossz gondolatok nyomása alól, és megnyugodnék. De úgy veszem észre, hogy valahányszor megpróbálom, elég hamar kifáradok. Sokszor elcsüggedek, ha arra gondolok, hogy senki sincs, akit érdekelne, amit írok, és tanácsot tudna adni. John azt ígéri, ha majd igazán meggyógyultam, meghívja Henry kuzinomat és Juliát egy hosszú látogatásra, de azt mondja, most inkább tenne robbanószert a párnám alá, mint hogy ilyen élénk és szórakoztató társaságot hívjon hozzám. Bárcsak egy kicsit gyorsabban gyógyulnék! De erre nem is szabad gondolnom. Ez a tapéta úgy fest, mintha pontosan tudná, milyen ijesztő hatással van rám! Van egy visszatérő rész, ahol a minta olyan ernyedten csüng lefelé, mintha a nyakát törte volna, és két kidülledő szem mered az emberre fejjel lefelé. Időnként valósággal dühbe gurulok a szemtelenségén és azon, ahogy soha nem hagyja abba. Föl, le és oldalra kúszik, és azok a képtelen, tágra meredt szemek mindenfelől rám néznek. Van egy hely, ahol a két csík nem illeszkedik pontosan, és a szemek elcsúsznak a vonal mentén, az egyik egy kicsit magasabban van, mint a másik. Soha életemben nem láttam még élettelen dolgot, ami ennyire jelentőségteljes lett volna, pedig mindnyájan tudjuk, milyen jelentőségteljesek tudnak lenni! Gyerekkoromban sokszor, amikor nem tudtam elaludni, több izgalomban és borzongásban volt részem a csupasz falak és a megszokott bútorok puszta látványától, mint más gyereknek egy játékboltban. Emlékszem, milyen barátságosan hunyorogtak rám az öreg íróasztal fiókjának gombjai. És volt egy szék, amelyik olyan volt, mint egy erős barát. Úgy éreztem, ha a többi dolog kezd túlságosan félelmetessé válni, elég, ha belevetem magam abba a székbe, és biztonságban leszek.

A legrosszabb, amit a bútorokról el lehet mondani ebben a szobában az, hogy nem illenek össze, mert úgy cipeltük fel őket egyenként a földszintről. Gondolom, amikor játszószobának használták, kipakolták innen a gyerekszobába való holmit, ami nem is csoda! Elképesztő, micsoda rombolást vittek véghez itt azok a gyerekek. Már említettem, hogy a tapétát nagy foltokban leszaggatták, pedig olyan szorosan tapad a falhoz, mint a pióca — jó adag kitartás is lehetett a kölykökben a gyűlölet mellett! A padló teli van karmolásokkal, lyukakkal és szálkákkal, itt-ott még a gipszet is kivájták, az a hatalmas ágy pedig, amit itt találtunk a szobában, úgy fest, mintha túlélt volna néhány háborút. De mindez nem zavar — csak a tapéta. De itt jön John húga. Olyan kedves lány, és annyira vigyáz rám! Ügyelnem kell, nehogy íráson érjen. Tökéletes és lelkes háziasszony, és nem is vágyódik más, izgalmasabb munkára. Le merném fogadni, azt gondolja, hogy engem az írás betegített meg. De azért tudok írni egy kicsit olyankor, amikor elmegy itthonról, és az ablakból már messziről látom, amikor jön vissza. Az egyik ablak az útra néz, egy szép, fákkal szegélyezett, kanyargó útra, a másikból be lehet látni a vidéket. És milyen szép vidék, teli nagy szilfákkal és bársonyos rétekkel! Ennek a tapétának van egy háttérmintázata is, kissé más színű, mint az elülső mintázat, és ez különösen idegesítő, mert csak bizonyos megvilágításban lehet látni, és akkor sem tisztán. De azokon a helyeken, ahol nem fakult ki, és a napfény is éppen oda esik — tisztán látom azt a furcsa, dühítő, alaktalan figurát, amelyik ott lappang a mögött az ostoba, rikító elülső mintázat mögött. De már jön is a hugica — hallom a lépteit a lépcsőn! * Na végre, július negyedikén is túl vagyunk. A látogatók mind elmentek, és én holtfáradt vagyok. John úgy gondolta, jót tesz nekem egy kis társaság, úgyhogy meghívtuk egy hétre az anyát meg Nellie-t a gyerekekkel. Én persze nem csináltam semmit, mindent Jennie intézett. De azért mégiscsak nagyon kifárasztott. John azt mondja, ha nem javul gyorsabban az állapotom, az ősszel elküld Wier Mitchellhez. De én nem akarok elmenni hozzá. Volt egy barátnőm, akit ő kezelt, és ő azt mondja, ez a Mitchell pontosan ugyanolyan, mint John és a fivérem, csak még olyanabb! Arról nem is beszélve, milyen fárasztó lenne olyan messzire elutazni. Amikor pedig ahhoz sem érzek kedvet, hogy akár egy szalmaszálat odébb tegyek, és kezdek rettentően ingerlékeny és zsémbes lenni. Minden semmiségen elsírom magam, és jóformán egész nap csak sírok. Persze nem akkor, amikor itt van velem John vagy valaki más, hanem amikor egyedül maradok. Márpedig mostanában elég sokat vagyok egyedül. Johnnak igen sokszor benn kell maradnia a városban valamilyen súlyos esetnél, és Jennie olyan jó, mindig magamra hagy, ha megkérem rá.

Úgyhogy egész nap nem csinálok semmit, legfeljebb sétálgatok egy kicsit a kertben vagy azon a szép ösvényen, vagy kiülök a verandára a rózsák alá, és sok időt töltök az ágyban. Kezdem igazán megszeretni ezt a szobát, a tapéta ellenére. Vagy éppen hogy a tapéta miatt. Muszáj örökösen rá gondolnom! Itt fekszem ebben a nagy, mozdíthatatlan ágyban — azt hiszem, hozzászögezhették a padlóhoz —, és órák hosszat követem a szememmel a mintát. Állíthatom, legalább olyan jó, mintha tornásznék. Mondjuk, elkezdem a legaljánál, abban a sarokban, ahol a gyerekek nem nyúltak hozzá, és már vagy ezredszer határozom el, hogy igenis, addig nem hagyom abba, amíg valami értelmet nem találok ebben az ostoba mintában! Tudok valamicskét a formatervezésről, és tudom, hogy ezt a valamit nem az egy pontból széttartó sugarak, de nem is a váltakozás, az ismétlés, vagy a szimmetria elve alapján rendezték el, sem semmilyen olyan elv alapján, amiről valaha is hallottam. Ismétlődni ismétlődik persze, egyik csíkról a másikra, de különben nem. Ha úgy nézzük, minden egyes csík magában áll, azok a felpuffadt ívek és kacskaringók — valamiféle „lezüllött romantikus” stílus, ahogyan azt egy delírium tremensben szenvedő tervező elképzeli — indáznak föl-le elszigetelt, korlátolt oszlopokban. Másfelől, ha úgy vesszük, a minták átlósan is kapcsolódnak egymáshoz, a hosszan elnyúló körvonalak, nagy, ferde, hátborzongató hullámokban szelik át a fal síkját, mintha egy nagy csomó, hullámzó hínár vetné magát teljes sebességgel az áldozata után. Közben az egész mindenség persze vízszintes irányban is halad, és én sokszor a végkimerülésig próbálom megtalálni benne a rendszert ebben az irányban is. Ezenfelül van még egy vízszintesen körbefutó csík is, amit szegélydísznek szántak, és ez aztán tényleg teljessé teszi a zűrzavart. A szoba egyik végében majdnem teljesen érintetlen a tapéta, és ott, amikor az oldalról beeső fény már erőtlen, és az alacsonyan járó Nap sugarai egyenesen odatűznek, úgy rémlik, mintha mégiscsak fel tudnék fedezni valamilyen, majdhogynem sugár alakú mintázatot — a végeérhetetlen krikszkrakszok mintha egy közös központ köré csoportosulnának, és onnét kiindulva rohannának hanyatt-homlok azonos, tébolyult szögekben a semmibe. Egészen belefáradtam, ahogy követni próbáltam. Azt hiszem, szundikálok egy kicsit. * Fogalmam sincs róla, miért írom ezt le. Pedig nem akarom. Nem érzem magam képesnek rá. És azt is tudom, hogy John biztosan azt mondaná, képtelenség az egész. De valami módon mégiscsak el kell mondanom, hogy mit érzek és mit gondolok — akkora megkönnyebbülést jelent! De úgy látom, az erőfeszítés nagyobbnak ígérkezik, mint a megkönnyebbülés. Az idő egyik felében rettentően lusta vagyok és egész nap az ágyban

heverészem. John azt mondja, semmiképpen sem szabad legyengülnöm, és csukamájolajat meg mindenféle erősítő szereket diktál belém, a sörről, borról és a félig átsült húsról nem is beszélve. Drága John! Annyira szeret engem, és olyan rosszul esik neki azt látni, hogy beteg vagyok! A múltkor megpróbáltam igazán komolyan és józanul beszélni vele, és igyekeztem megértetni, mennyire szeretném, ha elengedne Henry kuzinomhoz és Juliához. De ő azt mondta, nem vagyok olyan állapotban, hogy elutazhassak, és ha mégis elmennék, nem tudnám elviselni az ottani élettel járó izgalmakat: és azt hiszem, nem sikerült túl meggyőzően érvelnem az igazam mellett, mert még be sem fejeztem, máris sírva fakadtam. Újabban már az is nehezemre esik, hogy világosan gondolkodjam. Biztosan ez is ettől az ideggyengeségtől lehet. És a drága John a karjába kapott, és se szó, se beszéd fölvitt a szobánkba, lefektetett az ágyra, leült mellém, és felolvasott nekem, míg csak bele nem fájdult a fejem. Azt mondta, én vagyok az ő mindene, az ő egyetlen vigasza, és nagyon kell vigyáznom magamra az ő kedvéért, és meg kell gyógyulnom. Azt mondta, senki nem tud segíteni rajtam saját magamon kívül, és hogy használnom kell az akaraterőmet és az önuralmamat, és nem szabad engednem, hogy mindenféle buta képzelgések vegyenek erőt rajtam. Csak annak örülök, hogy a kisbaba azért jól van és vidám, és neki nem kell ebben a gyerekszobában laknia, ahol ez a rettenetes tapéta van. Ha nem mi foglaltuk volna el a szobát, akkor szegény jószágnak kellene itt laknia! Ezt szerencsére megúszta! Hát én a világért sem engedném, hogy az én gyerekem, egy ilyen érzékeny kis jószág, egy ilyen szobában aludjon! Erre korábban nem is gondoltam, de mégiscsak szerencse, hogy John ragaszkodott hozzá, hogy ebben a szobában maradjak: nekem talán könnyebb elviselnem, mint egy kisbabának, nem igaz? Nekik persze mostanában már egyáltalán nem említem a dolgot — ennél azért most már sokkal több eszem van! —, de azért egyfolytában figyelem a fejleményeket. Vannak dolgok azon a tapétán, amikről senki nem tud rajtam kívül, és soha nem is fog. A külső minta mögött azok a homályos formák napról napra tisztábban látszanak. Mindig ugyanaz a forma, csak nagyon sokszor ismétlődik. És olyan, mintha egy nő lenne ott, hétrét görnyedve, és ide-oda kúszna a minta mögött. Nem tetszik ez nekem, de nem ám, egy csöppet sem! Már-már arra gondolok — megfordult a fejemben —, hogy bárcsak John elvinne engem innen! * Nagyon nehéz Johnnal beszélni az én problémámról, mert ő olyan okos, és annyira szeret engem. De tegnap este azért megpróbáltam. Erős holdsütés volt. A holdsugarak is mindenfelől besütnek ránk, akárcsak a nap.

Néha valósággal gyűlölöm a Holdat, olyan lassan kúszik egyre följebb, és sorra besüt egyik ablakon a másik után. John már elaludt, és én nem szerettem volna felébreszteni, úgyhogy csöndben maradtam, és figyeltem, hogyan halad a holdfény a hullámos tapétán, míg csak borsódzni nem kezdett a hátam a rémülettől. Az az elmosódó figura ott a háttérben mintha rázni kezdte volna a mintát, mintha ki akarna szabadulni onnan. Halkan fölkeltem, és odamentem, hogy közelebbről megnézzem és megtapogassam, csakugyan megmozdult-e a tapéta, és mire visszamentem az ágyba, John ébren volt. — Mi a baj, kislány? — kérdezte. — Ne sétálgass így mezítláb… meg fogsz fázni! Úgy gondoltam, ez jó alkalom a beszélgetésre, úgyhogy megmondtam neki, hogy úgy érzem, ezen a helyen egyáltalán nem javul az állapotom, és azt szeretném, ha elvinne innen. — De drágám! — felelte. — A bérletünk úgyis letelik három hét múlva, és nem tudom, hogyan mehetnénk el innen korábban. Otthon még nem készültek el a felújítással, és én éppen most nemigen hagyhatom el a várost. Persze, ha komoly veszélyben lennél, akkor megtalálnám a módját, de valójában az a helyzet, hogy sokkal jobban vagy, drágám, akár belátod ezt, akár nem. Én orvos vagyok, szívem, és tudom. Jobb színben vagy, felszedtél pár kilót, az étvágyad is jobb, és én most már sokkal kevésbé aggódom érted, mint korábban. — Egy dekával sem nyomok többet — mondtam —, még annyit sem, mint mikor idejöttünk: és lehet, hogy esténként, amikor itt vagy, jobb az étvágyam, de reggel, amikor nem vagy itthon, sokkal rosszabb! — Egyem a kis szívét! — mondta, és magához ölelt. — Ha beteg akar lenni, hát legyen, ha ahhoz van kedve! De most tegyük még édesebbé az édes órát azzal, hogy alszunk egy jót, és majd reggel mindent megbeszélünk! — Szóval nem akarsz elmenni innét? — kérdeztem komoran. — De hát hogyan is tehetném, kicsim? Már csak három hét, aztán pár napra elutazunk valahová, valami kellemes helyre, amíg Jennie mindent elrendez a házban. De igazán, drágám, máris jobban vagy! — Testileg talán igen — kezdtem, de mindjárt el is hallgattam, mert John felült, és olyan szigorú, szemrehányó tekintetet vetett rám, hogy képtelen lettem volna folytatni. — Drágám — mondta —, könyörgök neked, az én kedvemért, és a gyermekünk kedvéért, de legalább annyira a saját érdekedben is: soha, egyetlen pillanatra se engedd meg, hogy ez a gondolat befészkelje magát a fejedbe! Nincs még egy gondolat, amely ennyire vonzó és ennyire veszedelmes lenne a tiédhez hasonló vérmérséklet számára! De ez csak hamis, ostoba képzelgés. Hát nem bízol benne, hogy ha egyszer én, orvos létemre, ezt mondom neked, akkor úgy is van? Úgyhogy ezek után természetesen nem beszéltem többet a dologról, és nemsokára el is aludtam. John azt hitte, én aludtam el előbb, de ez nem igaz, mert még órákig feküdtem ébren, és törtem a fejem, hogy vajon az elülső és a hátsó minta tényleg együtt mozognak-e, vagy külön-külön. * Egy efféle mintán napvilágnál nem figyelhető meg semmiféle értelmes

rendszer, fittyet hány mindenféle törvényszerűségre, és ez folyamatosan irritálja egy épeszű ember agyát. Már a szín is elég förtelmes, eléggé megbízhatatlan és vérlázító, de a minta, az egyenesen kínszenvedést jelent annak, aki nézi. Van, amikor az ember úgy érzi, végre rájött, mi benne a rendszer, de amikor már egy ideje követi és belelendül a dologba, egyszerre csak hátrabukfencet csinál — és újra ott vagyok, ahol a part szakad. Pofon vágja az embert, leüti és rátapos. Olyan, mint egy rossz álom. A külső minta cikornyás arabeszk, leginkább még valami gombafélére emlékeztet. Ha megpróbálunk elképzelni egy összekapcsolt részekből álló gyilkos galócát, vagy inkább gyilkos galócák összekapcsolt sorát, hát még az hasonlítana rá leginkább. Mármint időnként! Van valami félreismerhetetlen különlegessége ennek a tapétának, valami, amit senki más nem vesz észre rajtam kívül, mégpedig az, hogy együtt változik a fénnyel. Amikor a napsugarak a keleti ablakon át tűznek be — mindig ébren figyelem, mikor érkezik meg az első hosszú, egyenes sugár —, olyankor olyan gyorsan változik, hogy szinte el sem hiszem. Holdfénynél — mert olyankor, amikor holdvilág van, a Hold egész álló éjjel besüt a szobába — az ember el sem hinné, hogy ez ugyanaz a tapéta. Este és éjszaka bármiféle megvilágításban, alkonyfényben, gyertyafényben, lámpafényben, és — ami a legrosszabb — holdfénynél rács lesz belőle! Mármint a külső mintából, és ilyenkor egészen tisztán látszik az a nő a rács mögött. Sokáig nem jöttem rá, mi is az a dolog ott az elülső minta mögött, az a homályos háttérmintázat, de most már egészen biztos vagyok benne, hogy egy nő az. Napvilágnál meghúzza magát, csöndesen viselkedik, azt hiszem, talán a minta hallgattatja el. Annyira összezavarja az embert, engem is órákra elhallgattat. Mostanában gyakran nappal is lefekszem. John azt mondja, ez használ nekem, és hogy aludjak csak, amennyit csak bírok. Sőt, ami azt illeti, mostanában egyenesen előírja nekem, hogy minden étkezés után feküdjek le egy órára. Pedig biztos vagyok benne, hogy ez igen rossz szokás, mert tudják, ilyenkor egyáltalán nem alszom. És ez azt jelenti, hogy folyamatosan becsapom őket, mert nem árulom el nekik, hogy ébren vagyok — de nem ám! Az az igazság, hogy kezdek egy kicsit félni Johntól. Néha nagyon különösen viselkedik, és még Jennie is valahogy olyan furcsán néz rám. Időnként megfordul a fejemben, csak mint afféle tudományos hipotézis — hogy talán a tapéta tehet az egészről. Mostanában figyelni szoktam Johnt, amikor nem tudja, hogy nézem, mondjuk, váratlanul belépek a szobába valami teljességgel ártatlan ürüggyel, és ilyenkor már sokszor rajtakaptam, hogy a tapétát nézi! És Jennie is! Jennie-t még azon is rajtakaptam egyszer, hogy megtapogatja! Nem tudta, hogy ott vagyok a szobában, és amikor csöndesen, nagyon csöndesen, a lehető legvisszafogottabb modorban megkérdeztem, hogy mi a csudát csinál azzal a tapétával — úgy fordult meg, mint akit lopáson értek, és nagyon mérges képet vágott —, azt kérdezte, miért kellett ennyire

ráijesztenem? Aztán azt mondta, azért tapogatta a tapétát, mert az mindent megfog, ami csak hozzáér, és hogy az összes ruháim meg Johné is tele vannak ilyen sárga szöszökkel, és hogy örülne, ha kicsit jobban vigyáznánk. Hát nem ártatlanul hangzik? De én tudom, hogy ő is a mintát tanulmányozta, márpedig én elhatároztam, hogy én leszek az, és senki más, aki rájön a titkára! * Mostanában sokkal izgalmasabb az élet, mint azelőtt. Tudják, most végre van mire várnom, van mit remélnem, van mit figyelnem. Mostanában tényleg jobb az étvágyam, és sokkal nyugodtabb vagyok, mint azelőtt. John annyira örül neki, hogy javul az állapotom! A múltkor egy kicsit elnevette magát, és azt mondta, hogy tapéta ide vagy oda, úgy látja, valósággal kivirultam! Nevetve elhárítottam a dolgot. Semmi kedvem elárulni neki, hogy éppenséggel a tapétának köszönhetem a javulást — John csak kicsúfolna! Még az is lehet, hogy el akarna vinni innen! Márpedig én nem megyek innen sehová, amíg rá nem jöttem a titkára. Még van egy hetem, és az hiszem, annyi elég is lesz. * Sokkal, de sokkal jobban érzem magam! Éjszaka ugyan nem alszom valami sokat, mert annyira érdekes figyelni a fejleményeket, de napközben alaposan bepótolom. Napközben a dolog fárasztó és zavarba ejtő. A gomba mindig új hajtásokat növeszt, és mindenfelé újabb árnyalatok keletkeznek a sárgán. Nem bírom őket mind számon tartani, pedig nagyon lelkiismeretesen igyekszem. Hanem még életemben nem láttam furább sárgát, mint ez a tapéta! Minden sárga dolog eszembe jut róla, amit valaha láttam — de nem a szépek, mint például a boglárkák, hanem a rég, mocskos, rossz sárga dolgok. De van még valami más is azzal a tapétával — a szaga! Én már abban a pillanatban észrevettem, amikor először beléptünk a szobába, de amikor állandóan szellőztettünk meg a Nap is besütött, nem is volt olyan rossz. Most viszont már egy hete ködös és esős idő van, és akár nyitva van az ablak, akár nem, érezni azt a szagot. Mindenhová beszivárog az egész házban. Mindenütt érzem: ott szálldos az étkezőben, ott settenkedik a szalonban, ott bujkál a hallban, és ott les rám a lépcsőn. Beletapad a hajamba. Még akkor is, amikor kikocsizom, egyszerre csak elfordítom a fejem, és váratlanul lecsapok rá — ott van a szag! És milyen fura egy szag! Órákat töltöttem vele, hogy kielemezzem, hogy rájöjjek, mire emlékeztet. Nem kellemetlen — legalábbis eleinte nem volt az, és nem is erőszakos, egy csöppet sem, de ez a legravaszabb, legszívósabb szag, amivel életemben találkoztam.

Ebben a nedves időben meg egyenesen borzalmas. Éjszaka fölébredek, és érzem, hogy ott függ fölöttem. Eleinte zavart. Komolyan fontolóra vettem, hogy fölgyújtom a házat — hátha úgy eljutok a szag forrásáig. De most már megszoktam. Az egyetlen dolog, amihez hasonlítani tudom, az a tapéta színe. Ez egy sárga szag! Van egy nagyon fura jelzés ezen a falon, egészen alacsonyan, közvetlenül a csempék csíkja fölött. Minden bútor mögé bemegy, az ágyat kivéve; hosszú, egyenes, egyenletes bemélyedés, mintha újra meg újra végighúztak volna rajta valamit. Kíváncsi lennék, hogyan csinálták, és hogy ki csinálta és miért. Körbekörbe-körbe-körbe-körbe-körbe — az ember beleszédül! * Végre csakugyan rájöttem valamire. Annyit lestem éjszakánként, amikor olyan gyorsan változott, hogy végre megtaláltam a megfejtést. Az elülső minta tényleg mozog — és nem is csoda! Az a nő ott mögötte, az rázza! Néha azt hiszem, egész csomó nő van mögötte, néha meg azt, hogy csak egyetlenegy, de az az egy nagyon gyorsan kúszik körbe-körbe, és attól rázkódik az egész. És aztán a nagyon világos foltokban csöndben meghúzza magát, a nagyon árnyékos helyeken meg megragadja a rácsot, és rázza! És egész idő alatt próbál kimászni. De senki nem képes átmászni azon a mintán — mert rátekeredik az emberre és fojtogatja. Azt hiszem, azért van rajta az a rengeteg fej. Átjutnak, de akkor a minta megfojtja, és fejjel lefele fordítja őket, és kifehéríti a szemüket! Ha azokat a fejeket letakarnák vagy lekaparnák onnét, fele ilyen rossz sem lenne az egész! * De azt hiszem, az a nő mégiscsak kimászik onnét napközben. És így, egymás közt azt is megmondhatom, honnét tudom — onnét, hogy láttam. Láttam bizony, minden egyes ablakból! De azért ugyanaz a nő volt az, tudom, mert örökösen csak kúszott, és a legtöbb nő nem szokott kúszni napvilágnál. Szoktam látni azon a hosszú úton a fák alatt, ahogy csak kúszik és kúszik, és amikor arra jön egy kocsi, akkor elrejtőzik a szedersövény mögött. Én nem hibáztatom egy csöppet sem. Szörnyen megalázó lehet, ha rajtakapják az embert, hogy fényes nappal kúszik! Én, amikor nappal kúszok, mindig magamra zárom az ajtót. Éjszaka nem kúszhatok, mert tudom, hogy John rögtön gyanakodni kezdene. És John olyan furcsa mostanában, úgyhogy nem szeretném idegesíteni semmivel. Bárcsak inkább egy másik szobában aludna! Különben is, nem akarom, hogy rajtam kívül bárki más segítsen éjszaka kimászni annak a

nőnek! Sokszor elgondolkodom rajta, vajon nem tudnám-e egyszerre meglesni az összes ablakból. De akármilyen gyorsan forgatom is a fejemet, egyszerre mindig csak az egyikből látom. És bár mindig látom, lehet, hogy gyorsabban tud kúszni, mint ahogy én elfordulok! Olykor láttam, amint nekivág a nyílt mezőnek, és olyan gyorsan kúszik, mint egy felhő árnyéka erős szélben. * Bárcsak le lehetne szedni valahogyan a felső mintát az alsóról! Meg fogom próbálni apránként. Egy másik fura dologra is rájöttem, de ezt most még nem árulom el! Jobb, ha az ember nem bízik meg túlságosan másokban. Már csak két napom van rá, hogy leszedjem a tapétát, és azt hiszem, John kezd valamit sejteni. Sehogyan sem tetszik nekem, ahogyan mostanában rám néz. És hallottam, amint Jennie-től mindenféle orvosi dolgokat kérdezett velem kapcsolatban. Szerencsére Jennie-nek csupa jó híre volt számára. Azt mondta, hogy jó sokat alszom napközben. John tudja, hogy éjszakánként nem alszom valami jól, pedig annyira igyekszem csöndben maradni. Tőlem is mindenféléket kérdezett, és próbált úgy tenni, mintha borzasztóan kedves és gyöngéd lenne. Mintha bizony nem látnék át rajta! De nincs mit csodálkozni azon, hogy ilyen furán viselkedik, ha meggondolom, hogy már három hónapja ez alatt a tapéta alatt alszik. Csak érdekességképpen jegyzem meg: biztos vagyok benne, hogy a tapéta titokban Johnra is, Jennie-re is megteszi a hatását. * Hurrá! Ma van az utolsó nap, de ennyi elég is lesz. John a mai éjszakát a városban tölti, de csak este indul. Jennie itt akart aludni velem — a ravasz jószág! De én megmondtam neki, hogy biztosan sokkal jobban kipihenem magam, ha teljesen egyedül tölthetem az éjszakát. Ez ügyes húzás volt tőlem, mert valójában egyáltalán nem vagyok egyedül! Abban a pillanatban, amint sütni kezd a Hold, és az a szegény teremtés elkezd kúszni, és rázni kezdi a mintát, fölpattanok, és rohanok, hogy segítsek neki. Én rángattam, ő meg rázta, aztán én ráztam, és ő rángatta, és mire megvirradt, hatalmas területen leszaggattuk a tapétát. Egy sávban, amelynek a teteje olyan magasan van, mint a fejem, és végighúzódik a fél szobán. És amikor feljött a Nap, és az a rettenetes minta vigyorogni kezdett rajtam, elhatároztam, hogy még ma befejezem, amit elkezdtem. Holnap elmegyünk innét, és az emberek már kezdték megint lehordani a bútoraimat, hogy mindent úgy hagyjunk itt, ahogy találtuk.

Jennie megdöbbent, amikor meglátta a falat, de én vidáman csak annyit mondtam neki: azért tettem, mert meg akartam büntetni a gonosz jószágot. Felnevetett, és azt mondta, ő maga is szívesen megtette volna, de nekem vigyáznom kell, hogy ne fárasszam ennyire ki magam. Most az egyszer aztán alaposan elszólta magát! De amíg én itt vagyok, rajtam kívül senki nem nyúlhat egy ujjal sem ahhoz a tapétához — csak a testemen keresztül! Jennie megpróbált kicsalogatni a szobából — de olyan átlátszó módon! Ám én azt mondtam neki, most olyan csöndes és üres és tiszta a szoba, hogy azt hiszem, lefekszem még egy kicsit, és alszom, ameddig csak bírok — és hogy arra kérem, ne ébresszenek föl a vacsorához sem, majd én szólok, ha felébredtem. Úgyhogy most eltűnt, és a szolgák is eltűntek, és a bútorok is eltűntek, és semmi sem maradt, csak az a nagy, leszögezett ágykeret, meg a vitorlavászon matrac, amit rajta találtunk. Ma éjjel odalenn alszunk, aztán holnap hazamegyünk a hajóval. Most, hogy megint üres, határozottan tetszik nekem ez a szoba. Milyen vadul tépkedtek a gyerekek abban a sarokban! Az ágykeretet meg szabályszerűen összerágták! De most munkához kell látnom. Magamra zártam az ajtót, a kulcsot pedig ledobtam a ház előtt vezető ösvényre. Nem akarok kimenni, és nem akarom, hogy bárki is bejöjjön, míg John haza nem ér. Meg akarom lepni. Van egy kötelem idefenn, amelyet még Jennie sem talált meg. Ha az a nő tényleg kijön a tapéta mögül, és megpróbál elszelelni, meg fogom kötözni! De elfelejtettem, hogy nem érek föl valami magasra, ha nincs semmim, amire fölállhatnék. Ez a nyomorult ágy meg nem akar megmoccanni! Próbáltam megemelni és odébb lökni, annyira, hogy majd belegebedtem, és aztán olyan dühös lettem, hogy leharaptam belőle egy kis darabot az egyik sarkán — de megfájdult tőle a fogam. Aztán letépkedtem az összes tapétát, amit a padlón állva elértem. Borzasztó erősen oda van ragasztva, a minta pedig kárörvendően vigyorgott rajtam. Az összes megfojtott fej és kidülledt szem és csámpás, gombaszerű növényzet valósággal visított nevettében! Kezdek olyan mérges lenni, hogy mindjárt valami őrültséget csinálok. Remek testgyakorlás lenne például kiugrani az ablakon, de a rácsok olyan erősek, hogy jobb, ha meg sem próbálom. Különben sem csinálnék ilyesmit. Hát persze, hogy nem. Mintha nem tudnám, hogy az ilyesmi komoly illetlenség, és könnyen félreérthetik. Még csak kinézni se szeretek az ablakon — mindenfelé csak úgy nyüzsögnek azok a kúszó-mászó nőszemélyek, és olyan gyorsan kúsznak! Kíváncsi lennék, vajon ők is mind a tapéta mögül jöttek-e, akárcsak én? De én jó szorosan idekötöztem magam a kötelemmel, amit sikerült elrejtenem előlük — engem aztán senki sem fog kicibálni innen az útra! Csak azt hiszem, éjszakára muszáj lesz visszamennem a minta mögé, és az nehéz lesz. Olyan kellemes idekinn lenni ebben a nagy szobában, és kedvemre kúszni körbe-körbe! Nem megyek ki innét, nem én, akárhogyan kérlel is Jennie.

Mert odakinn az embernek a földön kell kúsznia, és ott minden zöld, nem pedig sárga. Itt viszont könnyedén kúszhatok a padlón, és a vállam pontosan beleillik abba a hosszú bemélyedésbe, amelyik körben húzódik a falon, és így nem tudok eltévedni. No nézd csak, John odakinn áll az ajtó mögött! Kár a fáradságért, fiatalember, úgysem tudsz bejönni! Milyen hangosan szólongat és hogy dörömböl! Most meg azt kiáltja, hozzanak neki egy fejszét! Micsoda gondolat, betörni ezt a gyönyörű ajtót! — John, kedvesem! — szóltam ki neki a lehető legszelídebb hangon. — A kulcs odalenn van a bejárati lépcső mellett, egy banánfalevél alatt! Ez aztán elhallgattatta pár pillanatra. Aztán megszólalt — de tényleg nagyon csöndesen: — Nyisd ki az ajtót, drágám! — Nem tudom — feleltem. — A kulcs odalenn van a bejáratnál egy banánfalevél alatt. Aztán újra és újra elmondtam, nagyon halkan és lassan, olyan sokszor, hogy a végén John nem tehetett mást, lement és megnézte, és persze meg is találta a kulcsot, és benyitott. Az ajtóban földbe gyökerezett a lába. — Mi történt? — kiáltotta. — Az Ég szerelmire, mit mívelsz? Én csak kúsztam tovább, de azért hátrapillantottam rá a vállam fölött. — Végül mégiscsak kiszabadultam — mondtam —, hiába próbáltátok megakadályozni te meg Jennie. És leszaggattam a tapéta nagy részét, úgyhogy nem tudtok visszadugni mögéje! Csak érteném, mitől ájult el ez az ember? Márpedig elájult, méghozzá épp az orrom előtt, elzárva az utamat, úgyhogy most minden alkalommal, amikor odaérek, kénytelen vagyok átmászni rajta! (Rakovszky Zsuzsa)

Bram Stoker (1847—1912)

Az indián asszony (1892) Nürnberget akkoriban még nem lepték el úgy a látogatók, mint manapság. Irving még nem játszotta a Faustot, és az utazóközönség nagyobbik része jószerivel még tán eme ősi város nevét sem ismerte. Feleségemmel nászutunknak immár második hetébe lépvén, természetes módon kívántuk mások társaságát, így hát amikor a frankfurti állomáson utunkba került egy kedélyes idegen, nevezetesen Elias P. Hutcheson — otthona Isthmian City, Bleeding Gulch, Maple Tree megye, Nebraska állam —, s mintegy mellékesen közölte, hogy szándékában áll felkeresni „Ejurópa pokolian vénséges városmatuzsálemét”, és hogy úgy véli, amennyit eladdig egymagában utazott, az még egy pallérozott elméjű, életteli polgárt is hamarost a bolondokháza búbánatos termeibe juttatna, akkor elértettük az igencsak nyilvánvaló célzást, és javallottuk neki, hogy folytassuk együtt az utazást. Naplójegyzeteinket később asszonyommal összevetvén azt találtuk, hogy mindketten némileg óvatosan és habozva igyekeztünk szólni, nehogy túlzottan lelkesnek tűnjünk, hiszen az nem éppen kedvező fényben tüntette volna fel házasságunkat; ám eme törekvésünket teljességgel kudarcra kárhoztatta, hogy egyidejűleg kezdtünk beszélni, majd egyszerre hallgattunk el, s utána ismét egymás szavába vágva folytattuk. No de mindegy is, miként, végül csak megegyeztünk; és Elias P. Hutcheson útitársunkká lett. Ez Ameliára s rám rögvest igen kedvezően hatott; úgy találtuk, egy harmadik személy békítő jelenlétének eredményeképpen az addigi civakodás helyett immár minden alkalmat megragadunk, hogy bármely kis zugba behúzódva csókot váltsunk. Amelia később megvallotta, hogy eme tapasztalat hatására azóta minden barátnőjének azt tanácsolja, nászútjára vigye magával egy kedves ismerősét. Nos tehát, együtt „tudtuk le” Nürnberget, s igencsak szórakoztatónak találtuk tengerentúli társunk csípős megjegyzéseit, aki mulatságos beszédével és kalandjainak csodás tárházával mintha csak egy regényből lépett volna elő. A városban felkeresendő célok közt utoljára hagytuk a várat, s a megtekintésére szánt napon sétálva indultunk feléje a városfal keleti oldala mentén. A Burg a város fölébe magasodó sziklaormon tanyázik, s északi oldalát mélységesen mély sáncárok védi. Nürnberg büszkén állíthatja, hogy soha rablóhad ki nem fosztotta; máskülönben nyilvánvalóan nem lenne oly rendkívül csinos és tetszetős, mint amilyen napjainkban. Az árok már évszázadok óta nem tölti be eredeti szerepét, s így most mindenütt teacserjék sorai és gyümölcsöskertek tarkállanak benne, mely utóbbiakban egyik-másik fa igencsak tekintélyes méretűre nőtt. A fal mentén lépkedve, lassan ődöngve a forró júliusi napon, meg-megálltunk, hogy ámulva csodáljuk az elibénk táruló látványt, legfőképp is a városkákkal és falvakkal pettyezett tágas síkságot, melyet a távolban dombok kéklő sora szegélyezett — akárha Claude Lorrain egyik tájképét látnánk. Majd ismét csak új

örömmel fordultunk a város felé, az ezernyi sajátos, ódon oromzat felé, ahol a sokholdnyi ablakos, vörös tető sorakozott. Tőlünk nem messze jobbra emelkedtek a vár tornyai, s még közelébb állt a zordon Kínok tornya, mely a város legérdekesebb látványossága volt, s tán ma is az. A nürnbergi Vasszűz hagyománya évszázadokon keresztül fennmaradt, jól példázván, mily borzalmas kegyetlenségre képes az ember; már jó ideje izgalommal vártuk, hogy megpillanthassuk, s most végre ott álltunk otthona előtt. Egy ízben, amikor megálltunk, áthajoltunk a falon, s lenéztünk a várárokba. Az alanti kert jó ötven-hatvan lábnyi mélységben terült el, s a nap heve úgy áradt végig rajta, oly erővel, oly rekkenően, mint egy tűzhely hője. A kert túlsó végében emelkedett a komor, szürke fal, mintha az égbe tört volna, jobbra és balra is beleveszvén a bástya és a sáncárok külső falának kiszögelléseibe. A sánc tetejét fák s bokrok koronázták, túlnan pedig újfent ott tornyosultak az emeletes házak, amelyeknek vaskos szépségén az idő jóváhagyólag nyugtatta kezét. A nap forrón sütött, s restség lett úrrá rajtunk; nem sürgetett az idő, elnézelődtünk hát a falra támaszkodva. Éppen pihenőhelyünk alatt bájos jelenetet pillantottunk meg: egy testes fekete macska feküdt elnyújtózva a napon, s oldalán édesdeden ugrabugrált aprócska fekete kölyke. Az anyamacska meg-megbillentette a farkát, hadd játszódjék vele a kiscica, s olykor fölemelte a mancsát, és eltolta kicsinyét, így biztatván további mókázásra. Éppen a fal tövében bolondoztak, s Elias P. Hutcheson, ama ötlettől hajtván, hogy játékukat felélénkíti, lehajolt, s fölvett az ösvényről egy közepes nagyságú kavicsot. — Figyeljenek! — szólott. — Lepottyantom ezt a kismacska mellé, és csak néznek majd értetlenül, honnan a csudából jött. — Jaj, de nagyon vigyázzon! — kérte feleségem. — Nehogy véletlenül a kis drágámra essen a kő! — Sose féljen, asszonyom! — felelte Elias P. — Hiszen olyan lágy az én szívem, mint a maine-i cseresznye húsa. Higgye meg, kedvesem, éppúgy nem okoznék fájdalmat ennek a szegény kis jószágnak, ahogy egy újszülöttet sem nyúznék meg. Márpedig a kegyed tarka harisnyájára esküszöm, hogy soha ilyesmit nem tennék! Lássa, itt kijjebb ejtem el, hogy még csak közel se legyen hozzá! — Azzal jócskán kihajolt, teljes hosszában kinyújtotta a karját, és úgy hullajtotta alá a kavicsot. Igaz lehet, hogy valamely vonzerő a nagyobb testhez vonja a kisebbik anyagát; ám valószínűbb, hogy a fal nem függélyes volt, hanem kifelé hajlott az aljánál, csak mi odafentről nem láthattuk dőlését; mindenesetre a forró levegőben odafönt is tisztán hallható, émelyítő puffanással a kő éppen a kiscica fejére esett, s csúnyán bezúzta kicsiny koponyáját. A fekete macskának ekkor fölfelé villant a szeme, s jól láthattuk, hogy zöld tüzű tekintete egy pillanatra Elias P. Hutchesonra szegeződik; aztán figyelmét kicsinyére fordította, mely szinte mozdulatlanul feküdt, csupán a mancsai remegtek kissé, a fején tátongó sebből pedig vékony vérpatak csordogált. Az anyamacska olyasféle tompa sikollyal hajolt kölyke fölé, amilyent embertől hallani, s nyögdécselve nyalogatni kezdte. Majd egyszeriben mintha ráébredt volna, hogy a kiscica kiszenvedett, újra ránk villantotta szemét. Amíg élek, nem feledem azt a látványt: mintha a végtelen gyűlölet testesült volna meg előttem. Zöld szemében baljós tűz lobbant, éles fogainak fehére mintha átragyogott volna a száját és a bajuszát megfestő véren. Kivicsorította fogait, karmai csupaszon meredtek elő a mancsaiból. Majd vadul nekirontott a falnak, mintha fölérhetne hozzánk, ám lendülete fogytán visszahullott, ezzel is tetézvén a jelenet szörnyűségét, minthogy éppen a kismacskára esett, s

amikor talpra állt, fekete bundáján vér és agyvelő foltjai éktelenkedtek. Amelia szédülten megroggyant, úgy kellett eltámogatnom a faltól. A közelben egy terebélyes platán alatt pad állt az árnyékban: ide ültettem, hogy összeszedhesse magát. Aztán visszamentem Hutchesonhoz, aki moccanatlanul állt, és csak bámult lefelé az őrjöngő macskára. Amint odaléptem mellé, megszólalt: — No hát, úgy hiszem, ennél szilajabb vadat is csak egyszer láttam, amikor egy apacs asszony bosszút esküdött egy félvér ellen, akit Gyújtósnak neveztek, minthogy felaprította az indián nő egy rajtaütés során elrabolt kölkit; így mondott ugyanis köszönetet azért, hogy az anyját máglyán megkínozták. Annyira rátelepedett az apacs asszony arcára a bosszúvágy, mintha belevésték volna. Három esztendőn át követte Gyújtóst, mígnem végre a társai elcsípték és átadták neki. Azt mondják, soha senki, sem fehér, sem indiánus, apacs kéztől annyi kínt nem szenvedett, mint ő. Csupán egyszer láttam a nőt mosolyogni: amikor végeztem vele. Gyújtós éppen akkor adta be a kulcsot, mikor a táborba értem, és nem sajnálta, hogy nincs tovább. Kemény fickónak ismertem, és bár jómagam a gyerekkel történtek után többé nem kezeltem vele — mert hát az igen rusnya ügy volt, nem fehérhez illő, márpedig ő annak látszott —, úgy vélem, maradéktalanul megfizetett érte. Vessen meg, de az egyik kínzóoszlopról én biza’ elvettem a bőre egy darabját, és kis jegyzetkönyvet csináltattam belőle. Most is itten van, ni! — mondta, és megpaskolta felöltője mellényzsebét. Miközben ezeket mondotta, a macska odalent továbbra is eszét vesztve ostromolta a falat. Elhátrált, majd újra nekirontott, s némelykor elképesztő magasra felhágott. Úgy tetszett, mit sem törődik azzal, hogy visszazuhanva minden alkalommal jókorát esik, máris támadott ismét megújult erővel; s külseje egyre szörnyűbbé lett mindegyik újabb alábukásával. Hutcheson jószívű férfiú volt — Ameliával mindketten tanúi lehettünk, mily kedvesen bánik emberrel-állattal egyaránt —, s most láthatólag aggasztotta, hogy az anyamacska micsoda féktelen dührohamba lovallotta magát. — Nohát, nohát — sopánkodott. — Hisz ez a szegény pára egészen nekivadult. Ejnye-ejnye, szegény jószág, de hát csak szerencsétlen baleset volt… ez persze nem támasztja fel a kölködet. Az ördögbe is, ha ezer évig élek, akkor se tennék ilyet szándékosan! Micsoda balgaságra képes az ostoba ember, ha ügyetlenül mókázni próbál! Úgy fest, annyira kétbalkezes vagyok, hogy még egy macskával sem tudok eljátszani. Mondja csak, tábornokom — rokonszenves vonásai egyike volt, hogy ekképpen igen szabadosan osztogatta a titulusokat —, az asszonykája ugye nem neheztel rám emiatt a kellemetlen ügy miatt? Úgy éljek, soha ilyet szántszándékkal nem tennék. Odalépett Ameliához, és hosszasan szabadkozott, feleségem pedig az őrá oly igen jellemző szívjósággal sietve biztosította, hogy tisztában van vele: csupán szerencsétlen baleset történt. Eztán mindhárman visszatértünk a falhoz, és lenéztünk. Hutcheson arcát egy ideig nem látván, az anyamacska odébb húzódott az árokban, s most hátsó lábain gubbasztott, mintegy ugrásra készen. S csakugyan: abban a szempillantásban, amikor meglátta útitársunkat, vak, eszeveszett dühvel ugrott fölfelé, mely akár bizarrnak is tetszhetett volna, ha nem oly rémisztően valóságos. A macska immár nem próbált fölszaladni a falon, hanem egyszerűen fölvetette magát a levegőben Hutcheson felé, mintha a gyűlölet és a harag szárnyakat adhatna neki, hogy átsuhanjon a köztük lévő távolságon. Amelia amúgy asszony módra egészen

aggodalmassá lett, és figyelmeztetőleg így szólt Eliashoz: — Jaj, nagyon vigyázzon! Ha ez az állat most itt lenne, bizonyos, hogy megpróbálná megölni önt. A tekintete elárulja gyilkos szándékát. Hutcheson kedélyesen fölkacagott. — Már megbocsásson, asszonyom — felelte —, de nem állhatom meg nevetés nélkül. El tudja képzelni, hogy egy olyan ember, ki medvékkel és indiánusokkal harcolt, ijedten meghúzza magát, nehogy egy macska végezzen vele? Amikor az állat meghallotta nevetését, a viselkedése egyszeriben megváltozott. Felhagyott az ugrálással, és a falat sem próbálta ostromolni többé, hanem csak hangtalanul odament élettelen kölykéhez, letelepedett mellé, s nyalogatni, dédelgetni kezdte, mintha az még most is élne. — Lám, az igazán erőteljes személyiség hatása! — mondottam. — Még ez a gyilkos dühben vergődő állat is meghallja, ha ilyen ember szól, s fejet hajt előtte. — Akár egy indián asszony. — Mindössze ennyit felelt rá Elias P. Hutcheson, aztán folytattuk utunkat a sáncárok mentén. Olykor-olykor kipillantottunk a falon túlra, s minden alkalommal láthattuk, hogy a macska követ bennünket. Eleinte vissza-visszafordult elpusztult kicsinyéhez, majd ahogy a távolság nőttön-nőtt, végül a szájába vette, és így sietett utánunk. Ám hamarosan letett a kölyke hurcigolásáról, mert kis idő múltán már ismét azt láthattuk, hogy a kismacska nélkül jár a nyomunkban — minden bizonnyal elrejtette valahol a testét. Amelia aggodalma tovább erősödött az állat makacssága láttán, és több ízben is megismételte figyelmeztető szavait; ám az amerikai újfent csak derűsen nevetett, majd végül, látván, hogy feleségemen egyre inkább úrrá lesz a félelem, így szólott: — Úgy éljek, asszonyom, nem kell berezelni emiatt a macska miatt. Itt az én jó barátom, ni! — Azzal megpaskolta a pisztolyát rejtő zsebét hátul, a dereka táján. — Ha ennyire aggasztja ez a jószág, hát most mindjárt lepuffantom, aztán hadd zavarogjanak a rendőrbiztosok amiatt, hogy az Egyesült Államok egy polgára a reguláikat megszegve fegyvert visel itten. — Ahogy mindezeket mondotta, kipillantott a falon túlra, ám amint a macska meglátta, morogva behúzódott egy virágágyásba, és megbújt a hosszú szárú virágok közt. Hutcheson így folytatta: — Én mondom, ennek a dögnek több esze van, mint a legtöbb keresztény léleknek. De úgy hiszem, többé nem látjuk már! Mérget vehetnek rá, hogy most szépen visszamegy a kinyúvadt kölkihez, és egymagában rendez neki egy magányos temetést. Amelia inkább nem szólt többé, nehogy útitársunk valamiféle rosszul értelmezett előzékenységből beváltsa szavát, és csakugyan lelője a macskát; így hát folytattuk utunkat, és átkeltünk a kicsiny fahídon, mely a kapuzathoz vezetett, ahonnan meredek, kövezett út húzódott a várfaltól az ötszögletű Kínok tornyáig. A hídon lépdelve újból megpillantottuk alant az anyamacskát. Amikor az állat is meglátott minket, rögvest visszatért eszelős dühe, és megszállottan próbált felhágni a meredek falon. Hutcheson nevetve nézett le rá, és odakiáltott neki: — Viszlát, öreglány! Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, de idővel majd elmúlik! Minden jót! — Azután odaértünk a hosszú és homályos kapuboltozathoz, és beléptünk a vár kapuján. Mire ismét kisorjáztunk a napvilágra, végigjárván eme csodálatos, ódon építményt, melynek szépségét még a negyven esztendő előtti gótikus restaurátorok jó szándékú igyekezete sem ronthatta le — noha tevékenységük eredménye még mindig fehéren ragyogott előttünk —,

jószerivel teljesen meg is feledkeztünk a korábbi szerencsétlen esetről. A vén hársfa, melynek vaskos törzsén közel kilenc évszázad elmúlása gyarapította a görcsöket, a mély kút, melyet a letűnt idők rabjai vájtak a szikla szívébe, valamint az elibénk táruló látvány a falról, ahol majd egy fertályórán át hallgattuk a város számos harangjának gazdagon zengőbongó zúgását, mind megkönnyítette, hogy kitöröljük emlékezetünkből a kismacska legyilkolását. Aznap délelőtt csupán mi hárman látogattunk el a Kínok tornyába — legalábbis így mondta az agg felvigyázó —, s így magunkénak tudván a helyiségeket, alaposabban és közelebbről studírozhattunk mindent, mint az máskülönben módunkban állt volna. Az őr igyekezett minden lehetséges módon a rendelkezésünkre állni, felismervén, hogy a mi hármasunk lehet egyedüli bevételi forrása aznap. A Kínok tornya kétségkívül igen komor helyszín még ma is, amikor az épületet a sok ezernyi látogató már megtöltötte az élet folyamával s az élettel járó kedéllyel; ám történetünk idején legzordabb és legborzongatóbb arcát mutatta. Mintha megtelepedett volna benne a korok, évszázadok pora, s emlékeinek sötétje és borzalma oly módon ébredt volna tudatra, amely elégedettséggel töltötte volna el Philón és Spinoza panteisztikus lelkét. Az alsó helyiség, amelyen át beléptünk a toronyba, rendes állapota szerint maga volt a megtestesült sötétség; mintha még az ajtón beszűrődő forró napsugarak is semmivé lettek volna a behemót vastag falak között, s csupán a kövek felszínét világították meg, amely éppoly durva volt, mint amikor az építők pallérjait elbontották, csak már por és piszok lepte be, s itt-ott sötét foltok tarkállottak rajta, amelyek — ha a falak beszélni tudnának — számot adhattak volna a maguk rettentő, félelemmel és fájdalommal teli emlékeiről. Könnyebbülést keresve indultunk fölfelé a poros falépcsőn, az őr pedig kitárva hagyta a lenti ajtót, hogy valamicske világosság jusson be hozzánk, mert szemünk bizony kevésnek találta a falikarba dugott hosszú kanócú, förtelmesen bűzlő gyertya fényét. Amikor a nyitott csapóajtón keresztül kiléptünk a fönti helyiség sarkába, Amelia átölelt, s oly erősen kapaszkodott belém, hogy tisztán éreztem, mint kalapál a szíve. Meg kell vallanom, félelme korántsem lepett meg, minthogy eme kamra még rettentőbb volt, mint az alanti. Ide valamelyest több fény hatolt be, ám éppen csak annyi, hogy kivehetővé váljék a helyiség szörnyűséges berendezése. A torony építői nyilvánvalóan azzal a szándékkal alakították az építményt, hogy csakis a fentebbi részt birtoklók élvezhessék a fény és kilátás örömeit. Mint azt alantról jól láthattuk, odafönt ablakok sora húzódott, még ha ezek a korra jellemzően szűkösek voltak is, a torony többi részében pedig mindössze néhány keskeny rés nyílt kifelé a falon, amint az a középkori védművekben szokásos. Ezen kevés nyílások némelyike engedett be némi fényt e fönti kamrába, ám oly magasan vágták őket a kőbe, hogy nem akadt olyan hely, ahonnan a vastag falon át meg lehetett volna pillantani az égboltot. A tárlókban és összevissza a falnak támasztva hóhérpallosok sorakoztak, jókora kétélű, széles pengéjű, élesre köszörült szerszámok. Mellettük néhány tönk, melyekre az elítéltek a fejüket hajtották, rajtuk itt-ott mély vájatok, ahol az acél átharapta a csapást tompító húst, és a fába mart. A szerteszét nagy rendetlenségben felhalmozott különféle kínzóeszközök látványába belesajdult az ember szíve — fémtüskés székek, melyek azonnali és elviselhetetlen fájdalom okozói lehettek; további székek és padok, rajtuk tompa dudorok, melyek ránézésre kisebb gyötrelmet okozhattak, ám csupán lassították a kínzást, máskülönben éppoly hathatósak voltak; deresek, övek, spanyolcsizmák, hüvelykszorítók,

fémgallérok — megannyi eszköz, melyekkel tetszés szerint lehet összepréselni az áldozatot. Acélkosarak, melyekben a rab fejét akár péppé is lehet zúzni, ha szükséges; a nürnbergi rendőri erők különlegessége: a hosszú nyelű, éles őrbilincs, mely ellenállás esetén a húsba vág; valamint sok-sok egyéb olyas szerszám, amivel ember embertársát kínokkal gyötörheti. Amelia halottsápadt lett mindeme borzalmak láttán, de szerencsére nem veszítette el az eszméletét, mert elgyengülvén leült az egyik kínzószékbe, ahonnan nagyot sikoltva legott fel is pattant, és az ájulásra való hajlandóság máris kizökkent belőle. Mindketten úgy tettünk, mintha zaklatott ijedelmét csupán a szék piszka okozta volna, mely ruháját elcsúfította, no meg a számos rozsdás fémtüske, s e magyarázatot Mr. Hutcheson is nagylelkűen elfogadta, és jóízűt nevetett. Ám a leginkább szembeötlő tárgy a borzalmaknak eme kamrájában a Vasszűz néven ismeretes alkalmatosság volt, mely a helyiség kellős közepén állt. Alakjára nézvést durván formált asszonyra hajazott, kinek vonalai egy harangéhoz hasonlítanak, avagy, közelebbi megfeleltetéssel élve, egy gyermekjáték bárkába készült Noé asszonyságéhoz, csak éppen a deréknak azon karcsúsága s a csípőnek ama kerekdedsége nélkül, mely Noé családjának szemrevaló tagjait jellemzi. A szemlélődő tán fel sem ismeri benne az emberinek szánt alakot, ha alkotója öntéskor nem vázolja az alkotmány homlokára egy női arc elnagyolt vonásait. A Vasszüzet kívül rozsda vonta be s por borította; a fémtest elején, hozzávetőleg deréktájon lévő karikához kötél csatlakozott, melyet átfűztek a fentebbi szintet tartó fagerendába rögzített csigán. Meghúzván e kötelet, az őr bemutatta, hogy a kínzóeszköz első fele zsanérokon felnyílik, akár egy ajtó; ekkor megláthattuk az igen vaskos fémburkot, melyen belül éppenhogy elég hely kínálkozott egyetlen embernek. A fedél ugyanily vastag volt, s bizonnyal meglehetősen nagy súlyú, minthogy az őrnek minden erejét latba kellett vetnie, hogy felnyissa, pedig a csiga áttéte is segítette. E jelentős súlyt részben a fedél kialakításának ama nyilvánvaló célja indokolta, hogy súlyánál fogva erőt fejtsen ki lefelé, s magától lecsukódjék a kötél elengedésekor. A Vasszűz belsejét a rozsda foltjai tarkították — vagy tán másfélék is, hisz az idő táplálta rozsda egymagában aligha vájhatott volna ily mélyen a vasburokba; márpedig a szörnyű foltok fölöttébb mélyre martak! Ám az ördögi szerkezet működése csak akkor nyilvánult meg előttünk a maga teljességében, amikor a fedélajtó belsejébe pillantottunk. Ott egynéhány hosszú fémtüske sorakozott — mind négyszögletes és erős, az aljuk széles, a végződésük hegyes —, méghozzá oly módon elhelyezve, hogy a fedél záródásakor a felsők az áldozat szemébe fúródjanak, a lentebbiek pedig a szívét és egyéb létfontosságú szerveit döfjék keresztül. Eme látvány már túlságosnak bizonyult szegény Amelia számára, s láttán eszméletlenül rogyott össze, le kellett hát vinnem karjaimban a lépcsőn, s odakünn egy padra ültetnem, míg magához nem tért az ájulásból. Hogy a megrázkódtatás mily hatást gyakorolt reá, azt utólag igazolja az idősebb fiunk mellkasán látható csúf anyajegy, mely a család tagjainak egyöntetű véleménye alapján csakis a nürnbergi Szüzet jelképezheti. Amikor visszatértünk a kínkamrába, Hutchesont ugyanott találtuk, a Vasszűz előtt állva; láthatólag mindvégig gondolataiba merült, s most afféle rövid értekezésben megosztotta velünk töprenkedésének velejét. — No hát, úgy vélem, némi tanulságra jutottam, amíg az asszonyka

eszméletére tért. Olybá tűnik, hogy mink ott a nagy pocsolya túlfelén igencsak elmaradottak vagyunk ám. Mink odaát azt hittük kint a prérin, hogy az indiánusoktól jócskán lenne mit tanulnunk arról, hogyan is lehet fájdalmasan megkeseríteni az ember életét; no de úgy látom, a magunk régi vágású középkori törvényi módszereinek ők a nyomába sem érhetnek. Amit Gyújtós tett az indián asszonnyal, az is ritka nagy csúfság volt, ám ez a leányzó itten könnyedén tromfolja az ő magas lapját. Ezek a bökők még most is eléggé hegyesek, még ha az élüket már ki is kezdte, ami valamikor rájuk került. Az indiánusok odáig lennének, ha ennek a játékszernek megkaparinthatnák egy példányát, csak hogy körbehurcolhassák a rezervátokban és rémisztgethessék vele a kölköket, meg persze az asszonyokat is, és megmutogathassák, hogy az ősi civilizáció mennyivel többre képes náluk. No, én pedig belebújok egy minutára ebbe a koporsóba, hogy megtapasztaljam, milyen érzés. — Jaj, ne, kérem, ne! — kiáltott Amelia. — Hiszen ez borzalmas! — Úgy hiszem, asszonyom, a fürkésző elmének semmilyen borzalom nem állhat útjába. Voltam én már életem során számos fonák helyzetben. Egy alkalommal döglött lóban vészeltem át a prérin éjjel végigsöprő futótüzet, máskor meg egy elpusztult bölénybe bújtam a hadiösvényen járó komancsok elől, nehogy tudomást szerezzenek a látogatásomról. Aztán egy ízben ÚjMexikóban két napot töltöttem a Billy Broncho nevezetű aranybánya egyik beomlott tárnájában; no és három másik társammal a nap java részére az oldalára borult süllyesztőszekrényben rekedtünk a Buffalo híd alapzatának építésekor. Soha még nem hessentettem el semmilyen szokatlan tapasztalást, és most sem áll szándékomban ezt tenni. Látván, hogy makacsul elszánta magát a kísérletre, így szóltam: — Akkor hát igyekezzék, barátom, essünk túl rajta minél hamarabb! — Igenis, tábornokom — felelte. — Csakhogy még nem állunk maradéktalanul készen. Elődeim, az urak, kik ebbe a tokmányba léptek, korántsem önszántukból folyamodtak ezért a stallumért; volt is eszükben! Amondó volnék, hogy került nekik egynémely díszes zsinórzat, mielőtt rájuk hajtották e súlyos szemfedőt. Úgy akarnám, hogy annak rendje és módja szerint kerüljek ebbe a micsodába, ezért hát előbb engem is tisztességgel elő kell készíteni. Ez a vén mamlasz biztosan tud keríteni egy darabka kötelet, és föl is csomózza rám, ahogy a nagykönyvben meg van írva? Szavait kérdő hangsúllyal a felvigyázóhoz intézte, aki értette ugyan az elhangzottak javát — noha talán nem tudta egészében méltányolni az ízes fordulatok és a szóképek finomságait —, ám válaszul csak megrázta a fejét. Ellenkezése azonban csupán külsőség volt, s a magakelletést szolgálta. Az amerikai egy aranyat nyomott a markába, és azt mondta: — Fogja csak, jóember! Megszolgálja; csak ne rezeljen be. Nem éppen kerti mulatság, amiben a segítségét kérem. Az öreg előhozott egy jó darab foszlott kötelet, és nekiállt útitársunkat megkötözni, amit a célhoz illő zordon hatékonysággal végzett. Amikor a felsőteste már gúzsba volt kötve, Hutcheson így szólott: — Megálljon egy minutára, bíró uram. Merthogy túl nehéz vagyok maguknak, nem tudnának beráncigálni ebbe a pléhteknőbe. Úgyhogy inkább bebaktatok én magam, aztán folytathatja a mesterkedést a lábammal. Még be sem fejezte, már be is hátrált a fémburokba, melyben éppenhogy elfért. Ha csak egy körömnyivel is testesebb, már nem tudja begyömöszködni magát. Amelia borzadva nézte, de már letett arról, hogy

tovább tiltakozzon. Az őr bevégezte dolgát: összekötözte az amerikai lábát, így útitársunk immár tehetetlenül hevert önként vállalt fémbörtönében. Úgy tetszett, csakugyan élvezetét leli a helyzetben, s a következő szavai nyomán szétterült arcán a rendszerint ott kísértő mosoly: — Úgy nézem, ezt az Éva asszonyt egy törpe oldalbordájából alkották! Annyi hely sincs idebent, hogy egy tisztes amerikai polgár kihúzza magát. Idaho territóriumban még a koporsókat is gavallérosabban szabták. No de most, bíró uram, szép lassacskán engedje kicsinyég rám ezt a födelet itten. Hadd tudom meg, miféle gyönyörűséget éreztek azok a fickók, amikor a tüskék elindultak a szemük felé! — Jaj, ne! Ne, kérem, ne! — tört ki Amelia hisztérikusan. Ez borzasztó! Látni se bírom! Nem, nem akarom! Ám az amerikai nem engedett. — Mondja, tábornokom — szólított meg —, nem vinné el a madame-ot egy kis sétára? A világért nem tennék olyat, ami neki rosszulesik, de ha már itten vagyok, eljöttem idáig nyolcezer mérőföld távolából, hogy a csudába mondhatnék le arról az élményről, amire már jó ideje annyira sóvárgok? Nem mindennap adatik meg az embernek, hogy konzervnek érezhesse magát. Mi majd itten a bíró urammal szépen egy minutum alatt túlleszünk ezen a kis játékon, aztán mind nagyot kacagunk az egészen. A kíváncsiság szülte elszánás újfent győzedelmeskedvén, Amelia mégis ott maradt, erősen megmarkolta a karomat, s reszketve figyelte, amint a torony őre a kötéllel lassan, hüvelykről hüvelykre engedni kezdte lefelé a vasfödelet. Hutcheson arca valósággal ragyogott, miközben tekintete követte az ereszkedésnek indult tüskéket. — Nohát! — szólt ismét. — Úgy hiszem, nem volt részem ilyen pompás mulatságban, amióta a jó öreg New Yorkot elhagytam. Wappingban ugyan összeakaszkodtam egy gallus matrózzal, és az nem volt éppen könnyű kis móka, de igazából még semmi örömömet nem leltem ebben a nyüves kontinensben, ahol se medvék nincsenek, se indiánusok, és ahol egy árva lélek nem mászkál pisztollyal az övében. Lassítson, bíró uram! Ne siesse el a dolgot! Dolgozzon meg a pénzéért, ha mondom! Az őr ereiben minden bizonnyal a borzalmak e tornyában előtte járók vére csörgedezett, minthogy a kínzóeszközt oly kimódolt és gyötrő lassúsággal működtette, hogy attól öt perc múltán, mely idő alatt a fedél félannyi hüvelyket sem ereszkedett, Amelián ismét úrrá lett a gyöngeség. Láttam, hogy ajka elfehéredik, s éreztem, miként enyhül fogása a karomon. Sietve körbepillantottam, padot keresve, amelyre lefektethetném, majd amikor újra ránéztem, arra lettem figyelmes, hogy meredten bámul valamire a Vasszűz mellett. Tekintete irányát követve egyszerre megláttam a rejtőzve gubbasztó fekete macskát. A helyiség homályában vészlámpásként világolt zöld szeme, melynek fényét még inkább kiemelte a bundáját most is elcsúfító és a szája szélén vöröslő vér. Felkiáltottam: — A macska! Vigyázzanak! Ott a macska! — Ám az állat ekkor már ki is ugrott a fémszörny elébe. E pillanatban úgy festett, akár egy diadalmas démon. Két szeme vadul ragyogott, a szőre úgy meredezett, hogy termete a valós mérete kétszeresének tetszett, s a farka egyre csak tekergett, mint a zsákmányát leső tigrisé. Amikor Elias P. Hutcheson megpillantotta, a szeme egyértelműen felcsillant az örömtől, és nagy vidáman azt mondta: — Akármi legyek, ha nem épp olyan, mint a harci díszeit magára öltött indián asszony! Csak rúgja odébb, ha valami aljassággal próbálkozik, mert engemet annyira gúzsba kötött az emberünk, hogy ha megveszek, akkor se

tudnám megvédeni magam, ha ez a fenevad ki akarja kaparni a szememet. Megálljon, bíró uram! Ne eressze tovább a kötelet, különben kilyuggat csúnyán! Ebben a pillanatban Amelia immár csakugyan elájult: fürgén el kellett kapnom a derekánál, nehogy a földre zuhanjon. Miközben vele foglalatoskodtam, a szemem sarkából megláttam, hogy a fekete macska magát összehúzva ugorni készül, sietve felpattantam hát, hogy útját álljam. Ám a következő pillanatban, amikor pokoli sivítást hallatva elrugaszkodott, nem Hutchesonra vetette magát, ahogy vártam, hanem egyenest a toronyőr arcának támadt. Vadul lecsapott karmaival, amiként a tomboló sárkány a kínai rajzokon, és ahogy dermedten figyeltem, nekiesett a szegény fickó egyik szemének, s máris végigszántott rajta, majd tovább az arcán, széles, vörös barázdát hasítva belé, ahol az erekből vérpatak serkedt. A puszta rettenettől, mely még a fájdalmat is megelőzte, az őr nagyot üvöltött, s hátraszökkent, kiengedve kezéből a kötelet, amivel a fedelet tartotta. Odaugrottam, hogy elkapjam, de elkéstem; a kötél villámgyorsan átsiklott a csigán, ahogy a fém nehéz súlya lerántotta. Miközben a fedél lezárult, pillantásom szerencsétlen útitársunk arcára esett. Mintha megdermedt volna a szörnyű rémülettől: tekintete borzalommal eltelve, kábultan meredt előre, ajka nem nyílott szóra. Aztán a fémtüskék bevégezték dolgukat. Szerencsére a vég gyorsan bekövetkezett; amikor feltéptem a szerkezet fedelét, a tüskék, melyek oly mélyre fúródtak, hogy megszorultak a koponya átszakított csontjában, egyszeriben kiemelték az áldozatot fémbörtönéből, s a megkötözött test émelyítő puffanással, arccal fölfelé végigzuhant a földön. Asszonyomhoz siettem, s felkapván őt kivittem a levegőre, mert attól tartottam, ha eszméletvesztéséből eme látványra tér magához, akár józan eszét is elveszítheti. Odakint lefektettem a padra, s máris visszatértem a kínkamrába. Az őr az egyik gerendának támaszkodva állt, s a fájdalomtól nyöszörögve szorította szemére egyre vörösebb zsebkendőjét. A szerencsétlenül járt amerikai fején pedig ott ült a macska, s hangosan dorombolva lefetyelte a halott átdöfött szemgödréből csordogáló vért. Úgy hiszem, senki nem tarthat kegyetlennek amiatt, hogy ekkor megragadtam az egyik régi hóhérpallost, s az állatot ültében kettéhasítottam. (Polyák Béla

Henry James (1843—1916)

Sir Edmund Orme (1892) Noha a töredék nincs datálva, az itt következő feljegyzések a jelek szerint jóval azután készültek, hogy szerzőjük felesége — véleményem szerint az alább említett szereplők egyike — meghalt. Ez a különös történet mindazonáltal semmi olyasmit nem tartalmaz, ami végleg eligazíthatna ez ügyben, bár a kérdés talán nem is oly lényeges. Amikor a feljegyzések szerzőjének ingóságai a birtokomba kerültek, az itt olvasható oldalakat egy kulcsra zárt fiókban, a szerencsétlen sorsú asszony túlságosan rövid életpályájával (gyermekszülésben halt meg egy évvel a házasságkötést követően) kapcsolatos dokumentumok, naplójegyzetek, kimutatások, megfakult fényképek és báli meghívók között találtam. Ez az egyetlen összefüggés, amelyre hivatkozhatok, önök pedig könnyen azt mondhatják — és valószínűleg így is tesznek majd —, hogy a történet túlságosan elrugaszkodott ahhoz, hogy bármiféle kimutathatóan valóságos gyökere legyen. Azért valóban nem kezeskedhetek, hogy szerzője ténylegesen megtörtént események krónikájának szánta a feljegyzéseket — a szerző általában vett szavahihetőségéért viszont annál inkább. A feljegyzéseket egyébként sem másoknak, hanem saját magának készítette. Miután a döntés az én kezemben van, épp rendkívüli tartalmuk miatt határoztam úgy, hogy a nyilvánosság elé tárom őket. Ami a feljegyzések formai oldalát illeti: az olvasókat arra kérem, ne feledjék, hogy a szerző kizárólag önmaga számára készítette őket. A neveken kívül semmit nem változtattam meg. * Ha ebben a dologban rejtőzik valahol egy történet, akkor pontosan meg tudom mondani, hogy ez a történet mikor kezdődött. Egy lágy és mozdulatlan novemberi vasárnap délben, épp az istentisztelet után, a napsütötte tengerparti Promenádon. Brightont zsúfolásig megtöltötték az idelátogatók; a társasági idény csúcspontján jártunk, a vasárnap pedig nemcsak elbűvölően szép volt, de még inkább valahogyan tiszteletet parancsoló — ami arra is magyarázatul szolgált, hogy miért sétáltak oly sokan a korzón. Még a kék tenger is illedelmesnek tűnt; mintha finoman horkolva elszundított volna (ha ez illedelmességnek nevezhető), mintha maga a természet mondta volna el az aznapi prédikációt. Miután az egész délelőttöt levélírással töltöttem, elindultam otthonról, hogy még ebéd előtt vessek egy pillantást a tengerre. A King’s Roadot a homokos tengerparttól elválasztó korlátra könyökölve álltam, és azt hiszem, éppen cigarettáztam, amikor egy tréfásnak szánt mozdulatra — a vállamra helyezett könnyű sétapálcára — lettem figyelmes. A tréfa ideája, mint kiderült, a Királyi Lövészezrednél szolgáló Teddy Bostwick agyában fogant, és kiagyalója az

elmés társalgáshoz való hozzájárulásnak szánta. A társalgás annak rendje s módja szerint kezdetét is vette, miközben együtt sétafikáltunk a korzón (Teddy mindig belekarolt az emberbe, hogy ezzel is jelezze: megbocsát, amiért — nehéz felfogásúak lévén — nem értjük a humorát), elnézegettük az embereket, némelyiküknek oda is köszöntünk, mások kilétével kapcsolatban találgatásokba bocsátkoztunk, és a lányok szépségét illető nézetkülönbségeinket hangoztattuk. Charlotte Mardennel kapcsolatban azonban — miközben figyeltük, ahogy anyja oldalán közeleg felénk — teljes volt köztünk az egyetértés, és aligha lett volna bárki is, aki nem hozzánk hasonlóan vélekedik. Hajdanán a brightoni levegő a csúnyácska lányokat csinossá, a csinosakat még csinosabbá változtatta — nem tudom, vajon még ma is működik-e a varázslat. A hely mindenesetre nyüzsgött a hamvas arcocskáktól, Miss Marden arca azonban olyan volt, hogy az emberek utánafordultak. Az ég a tudója, mi is megtorpantunk — megtorpanásunknak legalábbis ez volt az egyik oka, a hölgyeket ugyanis már ismertük. Visszafordultunk velük, csatlakoztunk hozzájuk, oda mentünk, ahova ők tartottak. Csak a Promenád végéig indultak, és aztán vissza — épp akkor jöttek ki a templomból. Teddy sajátos humorérzéke ismét megnyilvánult; ezúttal abban, hogy rögtön kisajátította Charlotte-ot, otthagyva engem a mama sétapartneréül. Mégsem voltam boldogtalan: a lány ott ment előttem, én pedig róla beszélhettem. Sétánk egyre hosszabbra nyúlt, Mrs. Marden maga mellett tartott, majd kisvártatva bejelentette, hogy fáradt, és le kell ülnie. Az egyik szélvédett padon találtunk is helyet — pletykálkodtunk, miközben jöttek-mentek az emberek. Anya és lánya kettősében mindig is elképedéssel töltött el a tény, hogy hasonlatosságuk még az efféle hasonlatosságok között is párját ritkító volt — annál is inkább, mert oly kevéssé volt tekintettel a kettőjük természete közötti különbségre. Az ember gyakran hall olyasmit, hogy az érett anyákról afféle figyelmeztetés gyanánt beszélnek — jelzőtáblák gyanánt, amelyek többnyire inkább lebeszélik az érdeklődőket, s amelyek azt mutatják meg, mi lesz majd a lányukból. Abban azonban semmi elrettentőt nem láttam, hogy Charlotte ötvenöt éves korában épp olyan gyönyörű lesz majd, mint Mrs. Marden, még akkor sem, ha szépségének a sápadtság és a gondterhelt arckifejezés lesz a feltétele. A huszonkét éves Charlotte-ról áradt valamiféle rózsás tisztaság vagy üresség, és imádnivalóan szép volt. Fejformája ugyanolyan elbűvölő, mint anyjáé, és arcvonásai is ugyanabba a finom mintázatba rendeződtek. Voltak emellett bizonyos pillantások, mozdulatok és tónusok (pillanatok, amikor nehéz volt eldönteni, hogy a hangról van-e szó vagy inkább a beszédmódról), amelyek tükröződésnek, visszhangnak tetszettek a két személyiség között. A két hölgy kisebbfajta vagyont mondhatott a magáénak, valamint egy vidám kis házat Brightonban, tele portrékkal, emléktárgyakkal és trófeákkal (a könyvespolcok tetején álló kitömött állatok, üvegkalitkában rekedt pergamenszínű, lakkozott halak), amelyekhez Mrs. Marden saját elmondása szerint kegyes érzületű emlékek okán ragaszkodott. Betegeskedő férjét Brightonba „rendelték”, hogy itt töltse életének utolsó éveit, Mrs. Marden pedig korábban már említette nekem, hogy itt még mindig úgy érzi, férje jóságának oltalma alatt áll. Férje szívjósága a jelek szerint nem lehetett csekély, és néha úgy tűnt, mintha Mrs. Marden bizonyos titokzatoskodó gyanúsítgatások ellen védelmezné azt. Szemmel láthatóan szüksége volt valami oltalomra, valami jótékony befolyásra, amelyet előszólíthat és ápolgathat; volt benne valami homályos és csendes vágyakozás, biztonság utáni sóvárgás. Szüksége volt barátokra, és volt is belőlük bőven. Már első

találkozásunk alkalmával kedves volt hozzám, de soha nem gyanakodtam arra, hogy közönséges céljai lennének, hogy udvarolni vagy hízelegni akarna nekem — noha ez a gyanú, nem meglepő módon, gyakorta felmerül egyes elbizakodott ifjakban. Soha nem jutott eszembe, hogy esetleg a lánya számára akar megkaparintani, vagy, ahogyan az némely természetellenesen viselkedő mamáknál előfordul, önmaga számára. Olyan, mintha bennük kettőjükben lett volna valami közös és szégyenlős vágy, mintha ők ketten csak azt akarták volna mondani: „Jaj, kérem, legyen a barátunk, és bízzon bennünk! Ne féljen, nem várjuk el, hogy feleségül vegyen bennünket!” — A mamában persze van valami különleges — közölte velem Charlotte bizalmasan még ismeretségünk kezdetén. Bálványozta anyja külső megjelenését. Semmi nem ébresztette fel a hiúságát, kivéve ezt az egyetlen dolgot; a kissé felvont szemöldököt mint valami elbűvölő és megváltoztathatatlanul végleges tényt fogadta el. — A drága mama úgy néz ki, mintha épp az orvost várná — mondta máskor. — Lehet, hogy épp ön az orvos? Ön szerint maga az? — Egyre inkább úgy tűnt, hogy rendelkezem némi gyógyító erővel. Mindenesetre attól kezdve, hogy megtudtam, Charlotte-ban is van valami „rettenetesen furcsa” — mert hogy Mrs. Marden egyszer elejtett egy ilyen megjegyzést —, a hölgyek közötti kapcsolat rendkívül érdekfeszítőnek tűnt. Alapjában véve boldogok voltak együtt; gondolatban mindketten rengeteget foglalkoztak a másikkal. A Promenád andalgó népe rendületlenül rótta köreit, és hamarosan elhaladt előttünk Charlotte is, Teddy Bostwick karján. A lány mosolyogva felénk biccentett, és már indult is tovább, a visszaúton azonban megállt, hogy beszélgessünk egy kicsit. Bostwick kapitány egyszerűen nem hajlandó hazamenni, szerinte ahhoz túlságosan is örömteli ez az alkalom; mehetnek-e hát még egy kört a Promenádon? Mrs. Marden ráhagyta, mondván, „Tégy, amit akarsz”, a lány pedig szemtelenül rám mosolygott a válla fölött, amikor magunkra hagytak bennünket. Teddy a lornyonján keresztül rám sandított, én azonban nem törődtem vele; csak Miss Mardenen járt az eszem, miközben nevetve jegyeztem meg beszélgetőtársamnak: — Hanem tudja, a lánya egy kis kokott. — Ne mondjon ilyet… ne mondjon ilyet! — suttogta Mrs. Marden. — A legaranyosabb lányok mindig azok… de csak egy kicsit — engeszteltem nagylelkűen. — De akkor miért büntetik meg őket mégis mindig? Kérdésének vehemenciája meglepett — olyan volt, mint egy éles, eleven villanás. Éppen ezért gondolkodnom kellett egy pillanatig, mielőtt visszakérdeztem: — Mit tud ön erről? — Én is rossz kislány voltam. — És megkapta a büntetését? — Egész életemben magammal cipelem — felelte Mrs Marden, elfordítva a tekintetét. — Ah! — kiáltotta zihálva a következő pillanatban, majd felpattant, és a lányára meredt, aki épp most jelent meg újra Bostwick kapitány társaságában. Mrs. Marden pár pillanatig csak állt, arcán végtelenül furcsa kifejezéssel; aztán ismét lerogyott a padra, és láttam, hogy fülig pirult. Charlotte, akinek a figyelmét nem kerülte el anyjának mozdulata, egyenesen odajött, sietős gyengédséggel megfogta Mrs. Marden kezét, és leült mellé a másik oldalra. Charlotte elsápadt — merev, rémült tekintetet vetett anyjára.

Mrs. Marden, akinek valami olyasmi okozott megrázkódtatást, ami a mi figyelmünket elkerülte, mostanra összeszedte magát; vagyis csendesen és kifejezéstelen arccal ült, a közönyös tömeget, a napfény járta levegőt, a szunnyadó tengert bámulva. A pillantásom azonban történetesen épp a két hölgy egymásba kulcsolt kezére esett, és rögtön kitaláltam, hogy az idősebb hölgy kezének szorítása kétségbeesetten erős. Bostwick ott állt előttük, nem értette, mi lehet a baj, és az aprócska és üres üvegkorong mögül engem kérdezett, hogy én vajon tudom-e; mire Charlotte pillanatnyi szünet után némi ingerültséggel odaszólt neki: — Mit álldogál úgy, Bostwick kapitány! Menjen el — kérem, menjen el! Erre én is felálltam. Reménykedtem, hogy Mrs. Marden nem beteg, ő azonban rögtön rimánkodni kezdett, hogy ne menjünk el, hogy igenis maradjunk, és hogy később majd menjünk el hozzájuk ebédre. Odavont maga mellé a padra, és egy pillanatra éreztem, hogy olyan erővel szorítja meg a karomat, ami lehetett a zaklatottság önkéntelen beismerése, de nekem szánt személyes jel is. Hogy pontosan mit akart értésemre adni, azt nem tudtam kitalálni; talán észrevett valakit, vagy valami rendelleneset látott a tömegben. Néhány perc múlva elmondta, hogy már jól van; mindössze arról van szó, hogy néha felgyorsul a szívverése — amilyen gyorsan jön, ugyanolyan gyorsan el is múlik. Ideje volt indulnunk, és így is tettünk. Úgy éreztük, ezzel az incidens lezárult. Bostwick és én társaságkedvelő barátaink házában ebédeltünk, és amikor hazafelé tartottunk, a kapitány bejelentette, hogy soha életében nem találkozott még ilyen bájos és kedves teremtésekkel. Mrs. Marden megígértette velünk, hogy másnap náluk uzsonnázunk, és általánosságban is arra buzdított bennünket, hogy minél gyakrabban látogassunk el hozzájuk. Másnap azonban, amikor eljött az öt óra, és bekopogtam a takaros kis ház kapuján, az a hír fogadott, hogy a hölgyek Londonba utaztak. A komornyiknál hagytak üzenetet számunkra: megbízatásának eleget téve elmondta nekünk, hogy a hölgyeket hirtelen elszólította a kötelesség — elnézésünket kérik. Pár napig nem lesznek a városban. Ennél többet nem tudtam kiszedni a szófukar szolgából. Három nappal később ismét próbálkoztam, de még nem érkeztek meg; és csak egy hét múlva jött üzenet Mrs. Mardentől, amelyben ez állt: „Visszajöttünk; jöjjön el, kérem, és ne haragudjon ránk!” Emlékszem, ekkor történt (amikor rögtön a levél kézhez vétele után meglátogattam őket), hogy Mrs. Marden elmondta nekem, megérzései szoktak lenni. Nem tudom, akkortájt épp hányan szenvedtek Anglia-szerte efféle csapástól, azok ellenben bizonyosan kevesen voltak, akik beszéltek is róla; ezért aztán háziasszonyom közlését eredetinek találtam, különösen azért, mert elmondása szerint kísérteties sugallatai közt olyanok is voltak, amelyek velem kapcsolatosak. Mások is jelen voltak — henye brightoni népség, riadt tekintetű és a társalgást lényegtelen apróságok közbekotyogásával megzavaró vénasszonyok —, és mindössze néhány percem volt, hogy beszéljek Charlotte-tal; másnap azonban mindkettőjükkel újra találkoztam vacsoraidőben, és elégedetten láttam, hogy Miss Marden mellé ültettek. Ez az óra mindig megmaradt az emlékezetemben: akkor árasztotta el egész lényemet az érzés, hogy Charlotte gyönyörű és szabad szellemű teremtés. Személyiségét mindaddig csak foszlányokban és fényfoltokban láttam, mint egy töredékekben énekelt dalt, most azonban feltárult előttem a maga mindent betöltő, rózsás fényű ragyogásában, mintha a hangerő a maximálisra növekedett volna — most hallhattam végre az egész áriát. Édes és üdítő muzsika volt — utóbb

gyakran dúdolgattam magamban. Vacsora után váltottam pár szót Mrs. Mardennel; ez akkor történt, késő este, amikor behozták a teát. Tálcát egyensúlyozó inas ment el mellettünk; megkérdeztem Mrs. Mardent, kér-e teát, és miután bólintott, elvettem egy csészét a tálcáról, hogy odaadjam neki. Mrs. Marden kinyújtotta érte a kezét, és amennyire láttam, minden a legnagyobb rendben volt; amikor azonban épp átvette a csészét, Mrs. Marden riadtan megtorpant, így aztán a porceláncsésze és a csészealj csörömpölve leesett, ráadásul anélkül, hogy beszélgetőtársam megtette volna azt az annyira tipikusan női, a ruha megóvására irányuló mozdulatot. Guggolva szedegettem fel a cserepeket; amikor felegyenesedtem, Mrs. Marden a szoba másik sarkában álló lányát nézte, aki mosolyogva, de szemében aggódó fénnyel nézett vissza rá. „Drága mama, mi a csuda van veled?” — mintha ezt kérdezte volna némán. Mrs. Marden elpirult, pontosan úgy, mint egy héttel korábban a Promenádon, miután azt a különös mozdulatot tette, így aztán meglepett, amikor váratlan magabiztossággal így szólt hozzám: — Igazán nem szép dolog, hogy ilyen lyukas markú! — Épp valami mentegetőzésfélét kezdtem dadogni a kezem védelmében, amikor észrevettem, hogy Mrs. Marden kétségbeesetten kérlelő tekintettel mered rám. Tekintete először kétértelműnek tűnt, ami csak fokozta zavarodottságomat; de aztán egy csapásra megértettem, olyan világosan, mintha Mrs. Marden tényleg odasúgta volna: „Tegyen úgy, mintha ön lett volna a hibás — tegyen úgy, mintha ön lett volna!” Visszajött az inas, hogy elvigye a cserepeket és feltörölje a kiömlött teát, és miközben én azon igyekeztem, hogy hihetően játsszam a szerepemet, Mrs. Marden hirtelen mozdulattal elfordult mind tőlem, mind a lányától, és átment egy másik szobába. Észrevettem, hogy a legkevésbé sem törődött a ruhája állapotával. Aznap este már egyikükkel sem volt módom beszélni, másnap reggel azonban a King’s Roadon találkoztam Miss Mardennel, aki összetekert kottákat vitt a karmantyújában. Elmesélte, hogy ezúttal egyedül ment el otthonról, duetteket gyakorolt egy barátnőjével, én pedig megkérdeztem, nem lenne-e kedve, immár társaságban, még egy kicsit megnyújtani a kimaradását. Engedélyezte, hogy a házukig kísérjem; amikor ott álltunk a kapu előtt, megkérdeztem, bemehetek-e. — Nem, ma nem… ma nincs szükségem önre — felelte Charlotte keresetlen, de nem bántó nyíltsággal, és szavai arra ösztökéltek, hogy sóvárgó, zavart tekintetet vessek a ház egyik ablakára. Pillantásom Mrs. Marden sápadt arcára esett; a szalonban állt, és bennünket nézett. Elég sokáig állt ott ahhoz, hogy biztos legyek benne, valóban őt látom, nem pedig valami jelenést, ahogy egy pillanatra hittem, de aztán eltűnt, még mielőtt a lánya is észrevehette volna. Közös sétánk során Charlotte egyáltalán nem beszélt az anyjáról. Miután közölte velem, hogy nem tartanak igényt a társaságomra, egy ideig nem mentem feléjük, ezután pedig olyan körülmények merültek fel, amelyek továbbra is megakadályozták, hogy találkozzunk. Végül aztán Londonba utaztam, és míg ott időztem, elháríthatatlan meghívást kaptam Trantonből, egy festői sussexi birtokról, amelynek tulajdonosaival, egy házaspárral, nemrégiben ismerkedtem meg; azt kérték, hogy azonnal utazzam oda. Londonból Trantonba indultam hát, és amikor megérkeztem, egy tucatnyi más vendég között ott találtam Mrs. Mardent és a lányát is. Mrs. Marden első dolga volt, hogy megkérdezze: — Meg tud nekem bocsátani?

Amikor rákérdeztem, hogy miért is kellene megbocsátanom, így felelt: — Mert önre borítottam a teát. Azt válaszoltam, hogy a tea az ő ruhájára ömlött, mire így szólt: — Akárhogyan is, nagyon udvariatlanul viselkedtem; de azt hiszem, egy napon majd megérti, és akkor nem fog ilyen szigorúan ítélkezni fölöttem. A legelső ott töltött napom során kétszer-háromszor is célozgatott (korábban sem türtőztette magát e téren) a rám váró misztikus beavatásra, így aztán — ahogy mondani szokták — ugratni kezdtem ezzel, mondván, jobb szeretném, ha a beavatás inkább kevésbé lenne varázslatos, de hamarabb részem lehetne benne. Mrs. Marden azt felelte, hogy ha majd elérkezik, mindenképpen részem lesz benne — nemigen lesz más választásom. Hogy ez a valami bekövetkezik, abban ő a maga részéről egy percig sem kételkedik, mélyről jövő sejtelem ez, és csakis ezért hozta szóba a dolgot egyáltalán. Hát már elfelejtettem, hogy korábban beszélt nekem az előérzeteiről? Amióta először megpillantott, biztos benne, hogy vannak dolgok, amelyeknek tudása elől nem menekülhetek. Addig viszont nincs mit tenni: várni kell, és higgadtnak maradni; semmit nem szabad elkapkodni. Arra külön felhívta a figyelmemet, hogy nekem semmi esetre sem szabad idegesebbnek lennem nála. De legfőképpen mégis azt hangsúlyozta, hogy nekem nem szabad idegeskednem — az ember mindenhez hozzászokik. Közöltem vele, hogy noha fogalmam sincs, miről beszél, rettenetesen félek, azzal ugyanis, hogy nem árult el semmit, szélesre tárta képzeletem kapuját. Szándékosan túloztam, mert ha Mrs. Marden rejtélyeskedőnek tűnt is, riadalmat egyáltalán nem ébresztett bennem. Fogalmam sem volt róla, miről beszél, de a kíváncsiság erősebb volt bennem, mint a borzongás. Azt is mondhattam volna magamban, hogy nem stimmel valami a fejében; ilyesmi azonban eszembe sem jutott. Reménytelenül racionálisnak találtam őt. Nem Charlotte Marden volt az egyetlen fiatal lány a házban, de ő volt mind közül a legelbűvölőbb; s e tekintetben oly szilárd volt a közmegegyezés, hogy Charlotte jelenléte még az apróvadak mészárlását is lelassította. A férfiak között volt nem is egy — én magam is közéjük tartoztam —, akik szívesebben időztek Miss Marden társaságában, mint a hajtókéban. Röviden tehát: Charlotte szórakoztatása minősült a magasabb rendű és kifinomultabb sporttevékenységnek. Mindegyikünkhöz kedves volt — ő tehetett róla, hogy később indultunk el, és hamarabb tértünk haza. Nem tudom megmondani, hogy ő vajon flörtölt-e, azt viszont a társaság férfi tagjai közül többen is biztosra vették, hogy ők flörtölnek. Ami például a Brightonból átránduló Teddy Bostwickot illeti, neki szemmel láthatóan szemernyi kétsége sem volt efelől. Trantonban töltött harmadik napom vasárnapra esett; reggel szemet gyönyörködtető rétek és szántóföldek között sétáltunk át a templomba. Szürke, szélcsendes idő volt, és a sussexi domboldal tövében megbújó öreg és aprócska templom harangszava közelinek és családiasnak hangzott. Sokan lemaradoztak a társaságból a langyos és nedves levegőben (amelytől — mint abban az évszakban mindig — olyan érzése támadt az embernek, hogy miután megkopaszodtak a fák, több volt belőle — mármint levegőből —; megnőtt az ég), nekem pedig sikerült elérnem, hogy jócskán a többiek mögött andaloghattam Miss Marden társaságában. Emlékszem, hogy miközben a pázsiton sétáltunk, heves késztetést éreztem, hogy kimondjak valami mélységesen személyes, valami erőszakos és fontos — legalábbis számomra fontos — dolgot, például azt, hogy még soha nem láttam őt ilyen gyönyörűnek, vagy hogy ez életem legédesebb pillanata. De az ember

fiatalkorában mindig is úgy van, hogy az efféle szavak ott rekednek az ajkunkon, mielőtt képesek lennénk kimondani őket; engem pedig különös érzés fogott el: nem az, hogy én nem ismerem őt elég jól (ez vajmi keveset számított), hanem az, hogy ő nem ismer engem eléggé. A templomban, amely tele volt a Tranton család régi sírhelyeivel és aranyozott iniciáléival, a Tranton család számára fenntartott padon már nem volt hely. A társaság több tagja szétszóródott a gyülekezetben. Találtam egy helyet Miss Mardennek, és mellette egyet magamnak is, valamelyes távolságban Mrs. Mardentől és barátaink többségétől. A padon már ült néhány derék falubeli ember, akik beljebb húzódtak, hogy helyet csináljanak nekünk; először én foglaltam helyet, hogy Miss Marden ne közvetlenül padszomszédaink mellé kerüljön. Miután Charlotte leült, a pad végén maradt még egy hely, amely egészen addig üres maradt, amíg az istentisztelet már majdnem a felénél járt. Bennem legalábbis csak ekkor tudatosodott, hogy érkezett még valaki, és elfoglalta az üres helyet. Amikor észrevettem a jövevényt, ő minden jel szerint már percek óta a padban ült, mert mostanra jól elhelyezkedett, és a kalapját is letette maga mellé. Ujjait sétapálcájának gömbfején egymásba fűzve egyenesen előre nézett, az oltár irányába. Feketébe öltözött, sápadt, előkelő külsejű fiatalember volt. Kissé meglepett, amikor észrevettem, Miss Marden ugyanis nem tett semmiféle mozdulatot, hogy helyet csináljon neki, s ekként nem irányította a figyelmemet az idegen érkezésére. Pár perc elteltével, miután észrevettem, hogy az újonnan érkezőnek nincs imakönyve, padszomszédom előtt átnyúlva odatettem az enyémet a pad peremére, ahol az idegen ült; manőverem indítéka nem volt teljesen független attól a reménytől, hogy Miss Marden, látva szorultságomat, majd az én kezembe adja saját bársonykötésű könyvecskéjének egyik felét. A trükk azonban nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket, az idegen ugyanis — akinek körünkbe való behatolását előző mozdulatommal ekként jóváhagytam — felállt a helyéről, amint felajánlottam neki a könyvemet, majd anélkül, hogy köszönetet mondana, nesztelenül kilépett a padból (amelynek nem volt bereteszelhető oldalajtaja), és minden feltűnést kerülve, a lehető legdiszkrétebben kisétált a templomból a padsorok között. Pár perc elég volt neki az áhítatra. Viselkedése illetlen volt, korai távozása még inkább, mint kései érkezése; mindazonáltal oly nesztelenül mozgott, hogy senkinek nem okozott kényelmetlenséget, és amikor félig hátrafordultam, hogy utánapillantsak, láttam, hogy senkit nem zavart meg a távozása. Csak azt vettem észre — nem kis meglepetéssel — hogy Mrs. Mardent viszont erősen felkavarta a dolog; olyannyira, hogy egy pillanatra önkéntelenül felállt a helyéről. A kifelé tartó idegenre bámult, de a férfi nagyon gyorsan elhaladt mellette, s ekkor Mrs. Marden sietve újra leült, bár arra még volt ideje, hogy a templom másik felébe pillantva elkapja a tekintetemet. Öt perccel később halkan megkértem Miss Mardent, hogy szolgáltassa vissza az imakönyvemet — addig vártam, hátha magától is eszébe jut. Charlotte visszaadta az ájtatossági segédeszközt, de olyannyira nem zavartatta magát miatta, hogy miközben visszacsúsztatta a könyvet, képes volt megkérdezni: — Mi az ördögnek tette oda egyáltalán? Már épp válaszolni akartam, amikor Miss Marden letérdelt, így hát inkább nem szóltam semmit. Mindössze annyit akartam mondani: „Puszta udvariasságból.” A papi áldás végeztével, miközben elhagytuk padsorainkat, ismét némi meglepetéssel láttam, hogy Mrs. Marden — ahelyett, hogy társaival együtt a

templomajtó felé indulna — előrejött a padsorok között, hogy csatlakozzon hozzánk; úgy tűnt, a lányának akar mondani valamit. Meg is tette, de egy pillanattal később rájöttem, hogy ez csak kifogás volt — valójában velem van beszélnivalója. Charlotte-ot az ajtó felé tolva hirtelen felém fordult és suttogva kérdezte: — Látta őt? — Azt a férfit, aki ideült? Ha akartam volna, se tudtam volna nem észrevenni! — Hallgasson! — vágott közbe heveskedve és izgatottan. — Ne beszéljen Charlotte-tal! Neki ne mondja el! — Belémkarolt, hogy ott tartson maga mellett, és, úgy tűnt, azért is, hogy ne mehessek a lánya közelébe. Az óvintézkedés azonban szükségtelennek bizonyult, Teddy Bostwick ugyanis már lecsapott Miss Mardenre, és ahogy kimentek a templomból, láttam, hogy a férfitársaság egy másik tagja a másik oldalról karol bele Charlotteba. A jelek szerint úgy vélték, hogy én már megkaptam a jussomat. Mrs. Marden elengedte a karomat, amint kiléptünk a kapun, de akkorra már világos volt számomra, hogy mindaddig nagyon is szüksége volt a támogatásra. — Ne beszéljen senkivel… ne mondja el senkinek! — folytatta. — Nem értem. Mit ne mondjak el? — Mit, mit? Hát azt, hogy maga látta őt! — Biztosan ők is látták. — Senki, de senki nem látta. — Olyan szenvedélyes határozottsággal beszélt, hogy rápillantottam; mereven bámult maga elé. De megérezve a tekintetemben rejlő kihívást, megtorpant a templom öreg, barna fatornácán (a többiek már jóval előttünk jártak), és immár rám nézve, méghozzá a lehető legkülönösebb tekintettel, így szólt: — Maga az egyetlen, az egyetlen az egész világon. — Na és ön, kedves asszonyom? — Ja, igen, én is — természetesen. Ez az én átkom! — És szapora léptekkel odébbment, hogy csatlakozzon a társaság legnépesebb csoportjához. Hazafelé menet a társaságnak inkább csak a szélein lófráltam, mert volt bőven töprengenivalóm. Vajon kit láttam, és vajon miért volt a jelenés, amely most élénk színekben idéződött fel lelki szemem előtt, láthatatlan a többiek számára? És ha Mrs. Marden a kivétel, akkor ez vajon miért jelent számára átkot, és vajon miért kell pont nekem egy ilyen kétes kiváltságban osztoznom? Ez a nyomozás, amelyet lepecsételt bensőmben folytattam le, nyilván ebéd közben is hallgataggá tett. Ebéd után kimentem a régi teraszra, hogy elszívjak egy cigarettát, de alig tettem pár lépést, amikor a repedezett járókövekre nyíló szobák egyikének ablakában észrevettem Mrs. Marden felém forduló viaszból kiöntött maszkját. Eszembe juttatta azt a libbenő jelenést, amelyet a brightoni ház ablakában láttam aznap, amikor hazakísértem Charlotte-ot. Ezúttal azonban az én rejtélyes barátném nem tűnt el; megkocogtatta az ablaküveget, és intett, hogy menjek be. Furcsa kis lakosztályba pillanthattam be, annak a rengeteg fogadószobának az egyikébe, amelyekből a Tranton-ház földszintje állt; indiai szobaként emlegették, és berendezésében valóban volt valami homályosan keleties — bambuszfotelek, lakkozott paravánok, rojtos lámpaernyők, vitrinek mélyén gubbasztó különös bálványok, olyasféle tárgyak, amelyek a közfelfogás szerint nem hatnak serkentőleg a társas együttlétre. A helyiséget ritkán használták, és amikor a házat megkerülve a folyosó felől beléptem, rajtunk kívül nem volt ott senki más. Mrs. Marden azonnal nekem

szegezte a kérdést: — Árulja el, kérem: szerelmes a lányomba? Egy pillanatig haboztam. — Mielőtt felelek a kérdésére, elárulná nekem, miből gondolja, hogy így van? Nem hinném, hogy tolakodóan viselkedtem volna. Noha gyönyörű, aggodalommal teli szeme maga volt az élő cáfolat, Mrs. Marden nem elégítette ki kíváncsiságomat; ehelyett nem csillapodó hevességgel folytatta: — Mondott neki valamit, miközben a templomba mentek? — Miből gondolja, hogy mondtam valamit? — Abból, hogy maga is látta őt. — Kiről beszél, kedves Mrs. Marden? — Ó, hát maga is tudja — felelte komolyan, sőt, kissé megrovóan, mintha azzal akarnám megalázó helyzetbe hozni, hogy arra kényszerítem: mondja ki a kimondhatatlant. — Arra a fiatalemberre gondol, akiről a templomban azokat a különös dolgokat mondta? Arra, aki beült hozzánk a padba? — Igen, látta, maga látta őt! — zihálta Mrs. Marden, hangjában a rémült döbbenet és a megkönnyebbülés furcsa keverékével. — Hát persze, hogy láttam, ahogy ön is. — Az egyik nem következik a másikból. Maga nem érezte úgy, hogy elkerülhetetlen a dolog? Ezzel ismét zavarba ejtett. — Elkerülhetetlen? — Mármint az, hogy magának látnia kell őt? — Természetesen így van, mivel nem vagyok vak. — De az lehetett volna; mindenki más az. — Mostanra teljesen hatalmába kerített a tanácstalanság, és ezt kendőzetlenül be is vallottam Mrs. Mardennek, aki azonban cseppet sem tette érthetőbbé a helyzetet azzal, hogy kisvártatva így kiáltott: — Tudtam, hogy látni fogja, attól a perctől kezdve, hogy valóban szerelmes a lányomba! Tudtam, hogy ez lesz a próbatétel — mit is beszélek —, a bizonyíték! — Hát efféle zavarba ejtő furcsaságokkal jár ez a magasröptű állapot? — kérdeztem mosolyogva. — Hisz maga is láthatja, hogy így van. Akkor hát látta, valóban látta őt! — mondta Mrs. Marden repeső diadalmámorban; szavai úgy hangzottak, mint egy kinyilatkoztatás. — Újra fogja őt látni. — Semmi kifogásom ellene. De még jobban érdekelne ez az úriember, ha ön elárulná, hogy ki is ő valójában. Mrs. Marden egy pillanatra habozva sütötte le a szemét, aztán — felemelve tekintetét — így szólt: — Elmondom magának, ha előbb elárulja nekem, mit mondott Charlottenak a templomba menet. — Charlotte azt mondta, hogy történt ilyesmi? — Ugyan már, van énnekem bármi szükségem arra? — kérdezte Mrs. Marden mosolyogva. — Ja igen, emlékszem már: a megérzései! Sajnálattal kell azonban megállapítanom, hogy ez egyszer cserben hagyták önt; én ugyanis semmi olyasmit nem mondtam a lányának, ami csak egy kicsit is merész lett volna. — Egészen biztos ebben? — Becsületemre mondom, Mrs. Marden.

— Ezek szerint ön úgy ítéli meg, hogy nem szerelmes a lányomba? — Nos, ez viszont teljesen más kérdés — válaszoltam nevetve. — Biztos… biztos, hogy az! Nem láthatta volna őt, ha nem így lenne. — Megmondaná végre, ki az ördög az az ő, kedves asszonyom? Mrs. Marden még ekkor is csak újabb kérdéssel válaszolt a kérdésemre. — Na és nem akart legalábbis mondani valamit a lányomnak? Nem volt már épp a nyelve hegyén? Kérdése nagyon is az elevenemre tapintott; igazolta Mrs. Marden híres megérzéseit. — Épp a nyelvem hegyén volt… tényleg csak egy hajszálon múlott. Nem is tudom, mi késztetett rá, hogy magamban tartsam. — Ez is épp elég — mondta Mrs. Marden. — Nem az a lényeg, hogy mit mond, hanem hogy mit érez. Ő ez alapján dönt. Legalábbis bosszantott, hogy folyamatosan egy közelebbről nem azonosított valakire utal, és amikor könyörögve összekulcsoltam a kezem, a gesztus nem csekély valódi türelmetlenséget leplezett, nem beszélve felcsigázott kíváncsiságomról és valami szent rettegés első lüktető szívdobbanásairól. — Könyörögve kérem, árulja el, kiről beszél! Mrs. Marden karját széttárva fordította el rólam a tekintetét, mintha egyszerre próbálná lerázni magáról mind a tartózkodást, mind a felelősséget. — Sir Edmund Orme. — Na és ki ez a Sir Edmund Orme? Ahogy kiejtettem a nevet, Mrs. Marden riadtan kapta fel a fejét: — Hallgasson, jönnek! — Aztán ahogy az ő tekintetét követve odakint a teraszon, az ablak előtt megláttam a lányát, Mrs. Marden heves figyelmeztetéssel a hangjában hozzátette: — Ne vegye őt észre! Soha! Charlotte, aki szemét kézfejével árnyékolva, mosolyogva fürkészte a szoba belsejét, jelezte, hogy bebocsáttatást kér, mire odaléptem, és kinyitottam a teraszajtót. Mrs. Marden elfordult, lánya pedig dacos kacagással lépett be: — Ugyan miféle összeesküvést szövögetnek itt édeskettesben? — A társaság délutánra tervbe vett valamit, már nem emlékszem, mi volt az, amihez Mrs. Marden közreműködése vagy beleegyezése volt szükséges; az én lankadatlan lelkesedésemet és részvételemet adottnak tekintették, és Charlotte már a fél birtokot bejárta, miközben anyját kereste. Felzaklatott, hogy Mrs. Mardent zaklatottnak láttam (amikor megfordult, hogy üdvözölje lányát, feldúltságát szertelen örvendezéssel leplezte: Charlotte nyakába borult, és hosszasan ölelgette), és hogy oldjam a feszültséget, az alábbi hóbortos választ adtam Charlotte kérdésére: — Épp megkértem a kezét az édesanyjától. — Valóban? Na és igent mondott? — kérdezte Miss Marden vidáman. — Épp ez volt a szándéka, amikor ön betoppant. — Nos, én csak egy percre zavarok, s aztán folytathatják nyugodtan. — Kedveled őt, Charlotte? — kérdezte Mrs. Marden olyan ünnepélyességgel, amire nemigen számítottam. — Nem könnyű az ilyesmit elárulni, ha ő is itt van, vagy tévedek? — felelte a lány, átérezve a dolog humoros oldalát, de közben úgy nézett rám, mint aki nem kedvel. Nem én voltam azonban az egyetlen, akinek a jelenléte zavarhatta a válaszban, mert ebben a pillanatban belépett a teraszról (nyitva maradt az ajtó) egy férfi, aki — legalábbis, ahogy én láttam — egyik pillanatról a

másikra termett ott. Mrs. Marden korábban úgy fogalmazott, hogy „jönnek”, ám a férfi a jelek szerint csak tisztes távolságból követte Charlotte-ot. Rögtön felismertem: ő volt az a nem mindennapi személyiség, aki a templomban mellénk ült. Ezúttal jobban láttam őt, és észrevettem, hogy az arcában és az egész viselkedésében van valami furcsa. Nem mindennapi személyiségnek neveztem, mert jelenlétében az embert valami megfogalmazhatatlan érzés fogta el, mintha egy uralkodása teljében lévő herceg lépett volna be a szobába. Olyasféle fenségesség volt a tartásában, ami mintha szokásként beleivódott volna, s amitől úgy tűnt, mintha ő más lenne, mint mi. Mégis rendületlenül engem bámult, rezzenéstelen és ünnepélyes komorsággal, oly sokáig, hogy már azon tűnődtem, mit vár tőlem. Vajon arra számít, hogy térdhajtással vagy kézcsókkal üdvözlöm? Aztán az idegen ugyanolyan merev tekintettel Mrs. Marden felé fordult, aki viszont jól tudta, mit kell tennie. Miután elmúlt a férfi megjelenése láttán érzett első izgalom, Mrs. Marden tudomást sem vett róla többé; ez eszembe juttatta, mit kért tőlem olyan szenvedélyesen az imént. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy utánozzam őt, mert noha semmit nem tudtam a jövevényről azon kívül, hogy ő Sir Edmund Orme, jelenlétét erős, szinte nyomasztó hívásként vagy felszólításként érzékeltem. Csak állt szótlanul — fiatal volt, sápadt, jóképű, simára borotvált és illemtudó; halványkék szeme egészen rendkívüli; hajában, hajviseletében pedig volt valami ódivatú, mint egy hosszú évekkel ezelőtt készült portré. Tetőtől talpig gyászruhát viselt (az ember azonnal láthatta, hogy kivételesen jól öltözött), kalapját a kezében tartotta. Ismét különös keménységgel nézett rám, keményebben, mint korábban bárki, bármikor; emlékszem, hogy fáztam kicsit, és hogy azt kívántam, bárcsak mondana végre valamit. Soha még csend nem tűnt oly süketnek. Ezek a benyomások persze mind hihetetlenül gyorsan következtek egymásra, de hogy pár pillanat azért eltelt közben, arról egy csapásra megbizonyosodhattam, mégpedig Charlotte Marden arckifejezéséből, aki felváltva meredt az édesanyjára és rám (a jövevény egyáltalán nem nézett Charlotte-ra, és úgy tűnt, Charlotte sem néz őrá), s végül előtört belőle a kérdés: — Mi a csuda ütött belétek? Olyan furcsán néztek! — Úgy éreztem, lassan visszanyerem természetes arcszínemet, és amikor Charlotte ugyanabban a hangnemben folytatta: — Az ember azt hihetné, hogy kísértetet láttatok! — éreztem, hogy elönt a pír. Sir Edmund Orme arcán nyoma sem volt pirosságnak; úgy éreztem, ő egyszerűen nem képes zavarba jönni. Találkoztam már efféle emberekkel, de olyannal még nem, aki ilyen arisztokratikus közönnyel nézett volna rám. — Ne szemtelenkedj, inkább szaladj, és mondd meg a többieknek, hogy mindjárt megyek én is! — felelte Mrs. Marden méltóságteljesen, de remegő hangon. — Na és maga is jön… maga? — kérdezte a lány, miközben elindult. Nem válaszoltam; valami okból az volt az érzésem, hogy a vele együtt érkező férfihoz beszélt. Az idegen azonban még nálam is mélyebben hallgatott; az ajtóhoz érve (a belső ajtón keresztül távozott) Charlotte megtorpant, és kezét a fogantyún tartva rám nézett, majd megismételte a kérdést. Igenlően válaszoltam, és egyetlen szökkenéssel ott voltam mellette, hogy ajtót nyissak neki; miközben kiment, Charlotte még gúnyosan odakiáltotta: — Maga megkukult; nem lesz a magáé a kezem! Amikor becsuktam az ajtót és hátrafordultam, észrevettem, hogy Sir Edmund Orme — mialatt hátat fordítottam neki — a teraszajtón át távozott.

Mrs. Marden viszont ott állt; hosszú ideig néztünk egymásra. Csak egy pillanattal korábban — amikor Charlotte tovalibegett — döbbentem rá, hogy Mrs. Marden lányának fogalma sincs róla, mi történt. Furcsamód épp ez volt az, amibe váratlanul és hevesen beleborzongtam, nem pedig a látogatóról szerzett saját érzéki benyomásom, ami a lehető legtermészetesebbnek tűnt számomra. Most egyszerre nyilvánvaló lett előttem, hogy Charlotte a templomban sem volt tudatában az idegen jelenlétének, és a két jelenet egymáshoz illesztése — most, hogy mindkettő véget ért — érzékelhetően felgyorsította a szívverésemet. Megtöröltem a homlokomat, Mrs. Mardenből pedig előtört valami szomorúsággal teli, halk jajveszékelés: — Most már ismeri az életemet; most már ismeri! — De az Isten szerelmére, ki ez az ember… illetve mi ez az ember? — Olyan ember, akit igazságtalanul megbántottam. — Mivel bántotta meg? — Rettenetes dolgot tettem; sok éve már. — Sok éve? De hiszen nagyon fiatal! — Fiatal, még hogy fiatal?! — kiáltott fel Mrs. Marden. — Még nálam is korábban született! — Akkor miért néz ki így? Mrs. Marden közelebb húzódott, kezét a karomra tette, és volt valami az arcában, amitől enyhén összerezzentem. — Hát nem érti; hát nem érzi? — suttogta megrovóan. — Rettentően furcsán érzem magam — mondtam nevetve, és tisztában voltam vele, hogy mindez a nevetésemből is kiderül. — Sir Edmud Orme halott! — mondta Mrs. Marden falfehér arccal. — Halott? — kérdeztem a levegőt kapkodva. — Akkor hát ez a férfi nem más, mint… — Még arra is képtelen voltam, hogy kimondjam azt a szót. — Nevezze, aminek akarja; van rá vagy húsz közönséges elnevezés. Ő nem más, mint tökéletes jelenlét. — Tüneményes jelenlét! — kiáltottam. — Hiszen akkor ez egy kísértetjárta ház… kísértetjárta! — élvezkedve ismételtem a szót, mintha legtitkosabb vágyálmom vált volna valóra. — Nem a ház tehet róla; bárcsak úgy lenne! A helynek semmi köze a dologhoz! — Akkor hát kegyed az, drága asszonyom? — kérdeztem, mintha ez egy fokkal még jobb is lenne. — Nem, nem én vagyok; bárcsak én lennék! — Akkor talán én tehetek róla — vetettem fel bágyatag mosollyal. — Az én gyermekem az; az én ártatlan, ártatlan gyermekem! — S ezzel Mrs. Marden összeroppant, lerogyott egy székbe, és sírva fakadt. Habogva kérdeztem tőle valamit, zavarosan próbáltam győzködni valamiről, de ő váratlan és szenvedélyes mozdulattal elhessegette. Tovább makacskodtam, nem tudok-e neki segíteni, nem tudnék-e valahogy beleavatkozni? — Már beleavatkozott — zokogta —; maga is benne van, maga is benne van. — Nagy örömömre szolgál, hogy benne lehetek egy ily különös dologban — feleltem vakmerően. — Örül vagy sem, most már nem szabadulhat. — Nem is akarok szabadulni; ahhoz ez túlságosan érdekes. — Örülök, hogy tetszik önnek. Most pedig menjen el! — De meg akarom érteni, hogy mit látok. — Ugyan hogy érthetné meg; amikor még én magam sem értem?

— Majd együtt megértjük; mi ketten megfejtjük. Erre Mrs. Marden felállt; nagy igyekezettel próbálta eltüntetni könnyeinek nyomait. — Igen, együtt jobb lesz; ezért is kedveltem meg önt. — Ó, majd együtt átvészeljük! — Akkor sokkal jobban kell uralkodnia magán. — Úgy lesz, úgy lesz, csak gyakorolnom kell. — Majd hozzászokik — mondta Mrs. Marden olyan hangon, amit soha nem fogok elfelejteni. — De most menjen, és csatlakozzon a többiekhez; egy perc, és én is jövök. A teraszra kilépve úgy éreztem, fontos szerepem van a történetben. Ahelyett, hogy rettegve vártam volna a „tökéletes jelenléttel” — ahogy Mrs. Marden nevezte — való újabb találkozást, szinte örömteli izgatottság árasztotta el egész lényemet. Vágytam rá, hogy újra részem legyen abban az érzésben — kinyíltam, hogy belém szállhassanak az érzéki benyomások; olyan gyorsan kerültem meg a házat, mintha arra számítottam volna, hogy utolérem Sir Edmond Orme-ot. Akkor és ott ugyan nem sikerült utolérnem, de még aznap rá kellett jönnöm, hogy — mint Mrs. Marden mondta — láthatom majd éppen eleget. A társaság — legalábbis annak legtöbb tagja — felkerekedett, hogy részt vegyen a nagyszabású közös sétán, amely Anglia vidéki kastélyaiban a vasárnap délutánok megszentelt időtöltésének számít. Kóborlásunk hosszát némileg korlátozta a hölgyek teljesítőképessége, ráadásul a délutánok is egyre rövidültek, így aztán amikor öt órára már mindannyian ott melegedtünk a hallban a kandalló előtt, olyan érzésem volt — nem tudom, egyedül voltam-e ezzel —, hogy valamivel jobban megdolgozhattunk volna az uzsonnánkért. Mrs. Marden korábban azt mondta, ő is csatlakozik hozzánk, de egyelőre nem jelent meg; a lánya, aki beszélt vele, mielőtt sétálni indultunk, csak annyit mondott magyarázatképpen, hogy anyja nagyon fáradt. Mrs. Mardent egész délután senki sem látta, de ez a körülmény sem foglalkoztatott jobban, mint az a tény, hogy a délutáni séta során egyszer sem sikerült kettesben maradnom Miss Mardennel. Nem törődtem mindezzel, mert túlságosan lefoglalt egy másik érzés; egy különös, egész életemre befolyással lévő ajtó küszöbét éreztem a talpam alatt, amely most váratlanul szélesre tárult előttem, s amelyen túlról leírhatatlan rezgések áramlottak keresztül testemen, mint a szökőkút rejtekeiben gyöngyöző víz. Életem során számtalanszor hallottam jelenésekről, de merőben más volt így, hogy én magam láttam egyet, és hogy minden valószínűség szerint tartós ismeretségbe is kerülök vele. Állandóan azt vártam, mikor tűnik fel a jelenés, mint ahogy a hajó kormányosa várja a forogva felvillanó parti fény feltűnését, és kész voltam rá, hogy a baljós témával kapcsolatban általánosításokra ragadtassam magam, kijelentve, hogy a kísértetek korántsem oly riasztóak, mint ahogy azt a közfelfogás tartja. Nem vitás, hogy szörnyen ideges lehettem. Képtelen voltam feldolgozni a rám ruházott kiváltságot — azt, hogy (látóképességem misztikus kiterjesztése révén) ilyen kivételezett helyzetbe kerültem. Ugyanakkor azt hiszem, méltányosabban tudtam tekinteni Mrs. Marden távollétére, amely mintegy kommentárként szolgált ahhoz, amit korábban mondott nekem: „Most már ismeri az életemet.” Mrs. Marden valószínűleg évek óta rendszeresen látta Sir Edmund Orme-ot, és mivel belőle hiányzott az én keménységem és ellenállóképességem, összeroppant a jelenések súlya alatt. Mrs. Mardennek romokban hevertek az idegei, bár arról is ő biztosított, hogy bizonyos

mértékig hozzá lehet szokni a dologhoz. Ő hozzászokott ahhoz, hogy összeroppan. Amikor korán köszöntött be az alkony, az uzsonnaidő barátságos és meghitt perceket hozott Trantonban; a tűz játszi fénye egyre halványulva világította meg a múlt században épült széles hall fehérre meszelt falait; bizonyos szimpátiák nagyon közel kerültek ahhoz, hogy szóban is megfogalmazódjanak, miközben a séta után, sáros csizmában, süppedős pamlagokon lebzselve, az átöltözést késleltetve együtt keresgélték a búcsúszavakat; ilyenkor még az is a kedélyes szívélyesség egyik formájának tűnt, ha valaki esetleg arra vágyott, hogy elmélyedjen egy regény harmadik kötetében. Kivártam, amíg eljön az én pillanatom, és csak akkor mentem oda Charlotte Mardenhez, amikor láttam, hogy a szobájába készül. A hölgyek addigra már egyesével távoztak, és miután kisajátítottam magamnak Miss Mardent, a közelében üldögélő három férfi is elköszönt. Semmiségekről beszélgettünk — Charlotte gondterheltnek tűnt, én pedig, Isten a tudója, az is voltam —, majd közölte, hogy most már mennie kell, különben elkésik a vacsoráról. Pontos számításokkal bizonyítottam, hogy rengeteg ideje van, ő azonban ellenkezett, mondván, hogy egyébként is fel kell mennie az édesanyjához; attól tart, hogy Mrs. Marden nem érzi jól magát. — Épp ellenkezőleg; hosszú idő óta most érzi magát a legjobban; erről kezeskedem — feleltem. — Rájött, hogy megbízhat bennem, és ez jót tett neki. Miss Marden visszaült a székére. Ott álltam előtte, ő pedig mosolytalanul nézett fel rám, szemében valami homályos szomorúsággal; nem úgy, mintha megbántottam volna, hanem úgy, mintha nem lett volna kedvére, hogy továbbra is tréfának tekintse mindazt, ami kettőnk között történt (akármi volt az, a körülmények dacára is nehéz volt komolyan beszélni róla). Én viszont őszinte szívvel és nyíltan felelhettem úgy, ahogy feleltem, mert valóban úgy véltem, hogy a sorsüldözött asszony rám ruházta át terhének legalább egy részét, ezzel arányosan megkönnyebbülve és megnyugodva némiképp. — Biztos vagyok benne, hogy olyan nyugodtan aludta át a délutánt, ahogy már évek óta nem — folytattam. — Kérdezze csak meg tőle! Charlotte felállt. — Ön gondosan ügyel rá, hogy senkinek ne kerülhesse el a figyelmét, mennyire hasznos a jelenléte. — Van még több mint egy negyedórája — mondtam. — Hát nincs hozzá jogom, hogy legalább egy kicsit így beszéljek önnel, miután édesanyja nekem ígérte a kezét? — És a maga kezét vajon a maga édesanyja ígérte nekem? Mélységesen le vagyok kötelezve neki, de köszönöm, nem kérek belőle. Szerintem a kezünk nem az anyánké; képzelje, a kezünk a saját tulajdonunk! — nevetett Charlotte. — Üljön le, kérem, üljön le, hadd mondjam el! — kérleltem. Még mindig ott álltam előtte, sürgetőn fürkészve az arcát, nem tudva, megteszi-e, amire kértem. Egy pillanatig habozott, tétován jobbra-balra pillantva, mintha valami kissé fájdalmas késztetés kényszerítő hatása alatt állna. A kiürült ebédlőteremben csend honolt — hallottuk a falióra ketyegését. Aztán Charlotte lassan visszaült, én pedig odahúztam mellé egy másik széket. Ehhez újra a kandalló felé kellett fordulnom, és miközben megtettem ezt a mozdulatot, döbbent zavartsággal vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül. A következő pillanatban azonban — s ezt még kimondani

is furcsa — zavarodottságom nemhogy fokozódott volna, hanem egy csapásra eltűnt, hiszen a kandalló előtt álló férfi nem volt más, mint Sir Edmund Orme. Úgy állt ott, ahogy az indiai szobában is láttam, egyenesen rám szegezve kifejezéstelen tekintetét, amely komor előkelőségének köszönhette ridegségét. Mostanra már annyival többet tudtam róla, hogy uralkodnom kellett magamon, amikor felismerve őt — jelenlétét nyugtázandó —, önkéntelen üdvözlő mozdulatot tettem. Miután rájöttem, hogy ott van, és hogy nem is fog eltűnni, megszabadultam attól az érzéstől, hogy Charlotte és én nem vagyunk egyedül; ellenkezőleg: egyre jobban tudatosodott bennem, hogy páros egyedüllétünk csak intenzívebbé vált. Charlotte nyilvánvalóan nem érzékelte, hogy látnia kellene valamit, én pedig roppant és majdnem teljesen sikeres erőfeszítéseket tettem, hogy elfedjem előle a saját helyzetem alapvető különbségét. Azt írtam, „majdnem teljesen sikeres”, Miss Marden ugyanis egy pillanatig — amikor elakadt a szavam — olyan fürkésző tekintettel nézett rám, hogy attól tartottam, megismétli az indiai szobában feltett kérdését: „Mi a csuda ütött magába?” Nos, hogy mi ütött belém, azt gyorsan elmondtam neki, helyzetem ugyanis az ő megindító tudatlanságának láttán teljes valójában tárult fel előttem. Merthogy Charlotte megindító látvány volt ennek az elképesztően különleges és csodás előjelnek a jelenlétében. Hogy az előjel pontosan mit jelzett előre, veszélyt vagy bánatot, gyönyört vagy romlást, az most mellékes kérdés volt; én csak annyit láttam a mellettem ülő ártatlan és elragadó Charlotte-ra nézve, hogy ott volt valami borzalom közvetlen közelében — ő legalábbis feltehetően annak tekintette volna —, amelyet egyelőre jótékony fátyol takart előle, de amely bármely pillanatban feltárulhatott számára. Ahogy most kiderült számomra, engem nem zavart a jelenés, őt viszont minden bizonnyal nagyon is zavarta volna; és ha ezt az előjelet történetesen nem különösnek vagy érdekesnek találja valaki, akkor bizony nagyon könnyen előfordulhat, hogy rémségesnek véli. Az, hogy engem saját magam miatt oly kevéssé zavart a dolog — mint ezt később beláttam —, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy annyira lefoglalt Charlotte megoltalmazásának gondolata. Akkor és ott erősen megdobogtatta a szívemet ez a gondolat; eltökéltem, mindent megteszek azért, hogy Charlotte érzékei továbbra is lepecsételve maradjanak. Hogy pontosan mit is tehetnék, az minden bizonnyal számomra is homályba burkolózott volna, ha ennek a helyzetnek a kellős közepén nem hasított volna belém minden másnál tisztábban a felismerés, hogy szeretem őt. Megóvásának egyedüli módja az volt, hogy szeressem, ez utóbbi pedig csak úgy tűnt lehetségesnek, hogy ott rögtön meg kellett neki vallanom a szerelmemet. Sir Edmund Orme nem avatkozott közbe, már csak azért sem, mert pillanatnyi szünet után hátat fordított nekünk, és diszkréten a tüzet nézte. Újabb szemhunyásnyi szünet után, mint akin fokozatosan eluralkodik a búskomorság, fejét a kandallópárkányon pihenő karjára hajtotta; a szellem most inkább elcsigázottnak tűnt, mint diszkrétnek. Charlotte Mardent elképesztette, amit tőlem hallott, és felugrott, hogy elmenekülhessen előle; sértettségnek azonban nyoma sem volt rajta — ehhez túlságosan valóságos volt az iránta tanúsított gyengédségem. Mindössze annyit tett, hogy rosszallóan suttogva járkált felalá a helyiségben, engem pedig annyira lekötött az igyekezet, hogy kihasználjam azt a mégoly csöppnyi előnyt, amelyre esetleg szert tettem, hogy észre sem vettem, hogyan tűnt el Sir Edmund Orme. Kisvártatva egyszerűen láttam, hogy már nincs ott. Ettől a helyzet a legkevésbé sem

változott — a jelenés szinte egyáltalán nem akadályozott; csak arra emlékszem, hogy hirtelen megláttam valami kérlelhetetlenséget Miss Marden lassú, elbűvölően bájos és szomorú fejcsóválásában, amellyel vallomásomat fogadta. — Nem kell most rögtön válaszolnia — erősködtem —; csak azt akarom, hogy biztosan tudja… hogy tudja, mi minden függ ettől. — De én nem akarok választ adni, sem most, sem később! — felelte Miss Marden. — Gyűlölöm ezt az egész témát… bárcsak békén hagynák az embert! — Aztán, mintha attól tartana, hogy túlságosan kíméletlennek találhatom őt a szorongatott szépség e keresetlen jajkiáltásában, még gyorsan hozzátette — kedvesen és bizonytalanul —, mielőtt kiment a szobából: — Köszönöm, köszönöm… Szívből köszönöm! Vacsoránál volt bennem annyi nemeslelkűség, hogy helyette is örüljek, amiért az asztalnak ugyanarra az oldalára ültettek bennünket, és így Miss Marden nem láthatott. Anyja majdnem szemben ült velem; rögtön azután, hogy elfoglaltuk a helyünket, rám nézett, hosszan és vesébe látón; tekintetében kifejeződött a mi egész különös és bensőséges közösségünk: természetesen azt is jelentette, hogy „Elmondta nekem”, de emellett még sok más dolgot is. Abban viszont legalább teljesen biztos vagyok, hogy válaszul feléje küldött tekintetem mit adott tudtára: „Ismét láttam őt — ismét láttam őt!” Mindez a legkevésbé sem akadályozta Mrs. Mardent abban, hogy szokásos lelkiismeretes nyájasságával tartsa szóval asztalszomszédjait. Vacsora után, amikor a férfiak a szalonban csatlakoztak a hölgyekhez, én pedig késlekedés nélkül odamentem hozzá, hogy négyszemközti beszélgetést kérjek tőle, Mrs. Marden rögtön így felelt, miközben kinyíló és becsukódó legyezőjét nézte: — Itt van. Itt van. — Hol? — körbejártattam tekintetemet a szobában, de keresésemet nem koronázta siker. — Nézzen oda, ahol ő van — sürgetett Mrs. Marden, hangjában alig érzékelhető élességgel. Charlotte nem is a szalonban volt, hanem az egyik belőle nyíló szobában, amelyet nappaliként emlegettek. Tettem néhány lépést, és az ajtónyíláson keresztül megláttam Miss Mardent; három férfival beszélgetett, akiknek gyakorlatilag csak a hátát láthattam. Egy pillanatig úgy tűnt, hiába fürkészem őket, de aztán rájöttem, hogy az egyik férfi — az, aki középen állt — nem volt más, mint Sir Edmund Orme. Ezúttal valóban meglepőnek tűnt, hogy a többiek nem látják; úgy tetszett, Charlotte egyenesen rá néz, és hozzá intézi a szavait. Egy pillanattal később azonban észrevett engem, és rögtön elfordította a tekintetét. Azzal a bosszantó érzéssel mentem vissza az anyjához, hogy Charlotte azt fogja hinni, őt figyeltem, ami nem volna méltányos. Mrs. Marden időközben talált egy kis pamlagot — egy viszonylag félreeső helyen —, én pedig csatlakoztam hozzá. Volt néhány kérdés, amelyeknek oly elszántan a végére akartam járni, hogy azt kívántam, bárcsak újra az indiai szobában lennénk. Kisvártatva azonban rájöttem, hogy a mi együttlétünket nem zavarhatja senki és semmi. Most már olyan meghitten és olyan tökéletesen, oly sok kölcsönösen megértett néma jelzéssel tudtunk kommunikálni, hogy ez minden körülmények között biztosította volna titkunk megőrzését. — Ó igen, valóban itt van — mondtam —, negyed nyolc körül pedig a hallban volt. — Én ezt már akkor tudtam, és annyira örültem neki!

— Örült? — Hogy ezúttal magára hárult a dolog, nem pedig rám. Fellélegezhettem. — Végigaludta a délutánt? — Úgy, ahogy már hónapok óta nem. De ezt honnan tudta? — Szerintem pontosan úgy, ahogyan ön is tudta, hogy Sir Edmund Orme a hallban van. A jelek szerint ezentúl lesznek majd olyasmik, amiket mi ketten tudni fogunk; amikor egyikünkről vagy másikunkról van szó. — Amikor őróla, Sir Edmund Orme-ról van szó — helyesbített Mrs. Marden. — Valódi áldás az, ahogy maga ezt az egészet kezeli — tette hozzá elnyújtott, szelíd sóhajtással. — Úgy kezelem, mint valaki, aki szerelmes az ön lányába. — Hát persze… hát persze. — Bármilyen hevesnek éreztem mostanra a lány iránti vágyamat, önkéntelenül is felnevettem Mrs. Marden hangsúlyát hallva, mire beszélgetőtársam így szólt: — Máskülönben meg sem láthatta volna őt. — Mégsem látja őt mindenki, aki szerelmes a lányába; ha így lenne, több tucatnyian lennénk. — Ők nem úgy szerelmesek belé, ahogyan ön. — Én természetesen csak a magam nevében beszélhetek, és vacsora előtt találtam is egy erre alkalmas pillanatot. — Rögtön elmondta nekem. — Na és van számomra remény; van számomra esély? — Én erre vágyom, ezért imádkozom. — Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg — dadogtam. — Remélem, hogy az egész elmúlik majd egyszer; ha Charlotte szereti önt — folytatta Mrs. Marden. — Ez az egész elmúlik? — Soha többé nem látjuk majd őt. — Ó, ha Charlotte szeret, engem nem érdekel, hányszor látom Sir Edmund Orme-ot! — Á, maga sokkal jobban viseli, mint én — mondta az asszony. — Magának része lehet abban a boldogságban, hogy nem tudja… hogy nem érti. — Valóban nem értem. Mi az ördögöt akar egyáltalán Sir Edmund Orme? — Azt akarja, hogy szenvedjek. — Mialatt ezt mondta, hamuszínű arcát felém fordította, és most először láthattam tisztán, milyen tökéletesen sikerült Sir Edmund Orme-nak megvalósítania a célját; ha valóban ez volt a célja. — Azért, amit vele tettem — magyarázta Mrs. Marden. — Miért, mit tett vele? Egy pillanatig rám nézett. — Megöltem őt. — Mivel öt perce sem volt, hogy ötvenlábnyi közelségből láthattam a férfit, Mrs. Marden szavaitól megrökönyödtem kissé. — Igen, maga is megriad tőlem; legyen óvatos. Ő még mindig itt van, pedig megölte magát. Összetörtem a szívét; végtelenül gonosznak tartott. Úgy volt, hogy összeházasodunk, de én szakítottam vele… a legutolsó pillanatban. Találkoztam valakivel, aki jobban tetszett; ezenkívül semmi más okom nem volt. Nem érdekből tettem, nem pénzért, társadalmi pozícióért, vagy bármi efféléért. Ez mind megvolt Sir Edmund Orme-nak. Egyszerűen beleszerettem Marden kapitányba. Amikor megláttam, éreztem, hogy senki másnak nem tudnék a felesége lenni. Edmund Orme-ba nem voltam szerelmes; az anyám és a nővérem hozta tető alá a dolgot. Ő viszont szeretett. Megmondtam neki,

hogy nem érdekel, hogy lehetetlen, hogy nem vagyok hajlandó. Elhagytam őt, ő pedig megivott valamit, valami förtelmes gyógyszert vagy főzetet, ami végzetesnek bizonyult. Rémes volt, rettenetes, úgy találtak rá — szörnyű kínok között halt meg. Feleségül mentem Marden kapitányhoz, de csak öt év múlva. Boldog voltam, tökéletesen boldog; az idő mindent kitöröl. De mióta a férjem meghalt, látom őt. Feszült figyelemmel hallgattam, de most nem voltam biztos, hogy jól értem. — Látja a férjét? — Nem, soha, őt soha nem láttam úgy, hála Istennek! Őt látom, Chartieval. Mindig Chartie-val. Először majdnem belehaltam — körülbelül hét évvel ezelőtt lehetett, amikor Charlotte debütált a társaságban. Ha egyedül vagyok, soha nem látom, csak ha Charlotte is velem van. Van úgy, hogy hónapokig semmi, aztán egy egész héten át minden áldott nap. Mindent megpróbáltam, hogy megtörjem a varázslatot; orvosok, kúrák, levegőváltozás; térden állva imádkoztam Istenhez. Aznap Brightonban, amikor ön azt hitte, rosszul vagyok, hosszú idő után először jelent meg. És este is, amikor magára borítottam a teát, meg akkor is, amikor ott álltak az ajtó előtt Charlotte-tal, és láttam önt az ablakból; Sir Edmund Orme minden alkalommal ott volt. — Értem, értem. — Kimondhatatlanul izgalmasnak találtam az egészet. — Szóval ez is egy afféle jelenés. — Miféle? Maga máskor is látott már ilyet? — Nem, csak úgy értettem, hogy olyasféle dolog ez, amiről az ember máskor is hallott. Végtelenül érdekes, hogy személyesen is megtapasztalhatok egy ilyen esetet. — Hát maga „esetnek” nevez engem? — kérdezte Mrs. Marden leheletfinom sértettséggel hangjában. — Saját magamra gondoltam. — Nahát, valóban ön a megfelelő ember! — kiáltott fel Mrs. Marden. — Igazam volt, amikor megbíztam önben. — Fogadja őszinte hálámat, amiért megtette; mi késztette arra, hogy így döntsön? — Alaposan végiggondoltam az egészet… Bőven volt rá időm a sok szörnyű év alatt, amíg Sir Edmund Orme a lányom révén büntetett. — Aligha lehetett így — vetettem ellen —, ha Charlotte semmit nem sejtett. — Épp ettől rettegtem: hogy két jelenés közt ő is megtudja valahogyan. Kimondhatatlanul rettegek attól, hogy őrá milyen hatással lenne. — Soha nem tudja meg, soha nem tudja meg! — jelentettem ki olyan hangosan, hogy többen is felénk fordultak. Mrs. Marden intett, hogy álljak fel, és aznap este vele már nem beszéltem többet. Másnap elmondtam neki, hogy el kell mennem Trantonből — ha kikosarazott kérőként továbbra is ott maradok, az nem lett volna sem kellemes, sem tapintatos dolog. Mrs. Mardent felzaklatta a döntésem, de elfogadta az indokaimat, s csak ennyit mondott gyászos tekintettel: — Akkor hát magamra hagy a terhemmel? Abban természetesen egyetértettünk, hogy az elkövetkező néhány hét során elővigyázatlan és tolakodó dolog lenne, ha „zaklatnánk szegény Charlotte-ot”; Mrs. Marden a maga sajátos női és anyai következetlenségével így utalt a viselkedésemre, amelyet egyébként helyeselt. A magam részéről el voltam szánva, hogy a tapintatosságot akár a

hősiességig is fokozom, de úgy éreztem, még az ilyen mértékű kíméletesség is lehetővé teszi, hogy távozásom előtt röviden szót váltsak Charlotte-tal. Reggeli után megkértem, hogy sétáljunk egyet a teraszon, majd amikor láttam, hogy tétovázik, és hűvösen tartózkodó tekintettel fogadja kérésemet, közöltem vele, hogy mindössze egyetlen kérdést szeretnék feltenni neki, és elbúcsúzni — miatta távozom Trantonből. Kijött hát velem, és háromszor vagy négyszer körbesétáltuk a házat. Kevés nagyszerűbb dolgot láttam annál a levegős, magasított terasznál, ahonnan — bármerre tekintünk — mindenütt feltárul előttünk az egész vidék, a látóhatár peremén a tengerrel. Lehetséges, hogy az ablakok alatt elsétálva magunkra vontuk a házban tartózkodó barátaink figyelmét, én azonban nem törődtem ezzel; csak azon töprengtem, hogy vajon ezúttal nem fogják-e ők is észrevenni Sir Edmund Orme-ot, aki valamikor séta közben csatlakozott hozzánk, és komótosan lépkedett mellettünk Charlotte másik oldalán. Hogy miféle transzcendens eszencia alkotta a testét, arról fogalmam sincs; én semmiféle elméletet nem ötlöttem ki vele kapcsolatban (az ilyesmit inkább meghagyom másoknak), ahogy azokkal az embertársaimmal kapcsolatban sem, akikbe életem során véletlenül belekönyököltem: Sir Edmund Orme nem volt kevésbé ténylegesen jelenvaló, egyedi vagy cáfolhatatlanul valóságos, mint bármelyikük. Legelsősorban pedig ugyanolyan tiszteletet parancsoló és érzékeny tényszerű létező volt, mint akárki más, így aztán vele kapcsolatban éppúgy nem jutott eszembe, hogy vegyem magamnak a bátorságot és kísérletezgessek vele — például hogy megérintsem, vagy hogy megszólítsam (hallgatásával ő maga mutatott példát) —, mint ahogy más faragatlanságra sem lettem volna képes. Sir Edmund Orme, ahogy ezt később tisztábban felismertem, mindig helyzetének megfelelően viselkedett, és soha nem vétett a jó modor ellen — úgy tűnt, mindig úgy öltözködött, illetve hozzáállását és megjelenését is úgy igazította, ahogy az alkalom megkövetelte. Tagadhatatlanul furcsán festett, de megjelenését tekintve valamiképpen mégis mindig tökéletesen helyénvaló volt. Nagyon rövid idő telt csak el, és megnevezhetetlen jelenlétét a szépség eszméjével hoztam összefüggésbe: egy szerelemről és fájdalomról szóló régi történet szépségével. Legvégül már azt éreztem, hogy az én oldalamon áll, hogy az én érdekemben tartja szemmel a dolgokat, hogy azon fáradozik, hogy ne törjön össze a szívem. Ó igen, az őt ért csapást annak idején — ezt akkor minden kétséget kizáróan bebizonyította — komolyan vette. Ha szegény Mrs. Marden alaposan végiggondolta az ügyet — ahogy erről biztosított —, akkor most úgy illett, hogy én is a szellemi képességeim által lehetővé tett legmélyrehatóbb vizsgálatnak vessem alá az esetet. A dolog lényege a megtorló igazságszolgáltatás volt. Az anyának saját szenvedésével kellett megfizetnie az általa okozott szenvedésért, és mivel fennállt a lehetőség, hogy lánya is örökölte tőle a hajlamot, hogy faképnél hagyja szerelmét, Charlotte-ot is szemmel kellett tartani, hogy ő is ugyanúgy megszenvedje, ha hasonló vétket követ el. Lehetséges, hogy nemcsak arcát tekintve hű mása anyjának, hanem jellemében is. Más szóval tehát abban a pillanatban, ahogy ő is vétkezik, egy csapásra és könyörtelenül lehull majd a hályog a szeméről, és ő is érzékelni fogja a „tökéletes jelenlétet”, amelyet majd úgy lesz kénytelen beépíteni az ifjú hölgyekre jellemző kisasszonyos világába, ahogy erejéből telik. Nem aggódtam érte nagyon, mert igazából nem hittem, hogy kokettálásában kegyetlenségre vetemedne. Ami legalábbis engem illet, nagyon hosszú út állt még előttünk, amíg egyáltalán olyan helyzetbe kerülhetnék, hogy

Charlotte áldozatává váljak. Amíg nem vagyok számára még fontosabb, addig az elhagyás esete sem állhat fenn. Aznap délelőtt csak annyit kérdeztem tőle, hogy a tél folyamán továbbra is tiszteletemet tehetem-e Mrs. Marden házában. Megígértem, hogy nem megyek túl gyakran, és hogy három hónapig nem térek vissza a kérdésre, amelyet előző nap feltettem neki. Charlotte azt felelte, hogy tegyem azt, ami jólesik, és ezzel elváltunk. Megtartottam a Charlotte-nak tett fogadalmamat; három hónapon keresztül néma maradtam. Ez alatt az idő alatt voltak olyan pillanatok, amikor meglepetten láttam, hogy Charlotte mintha képes volna rá, hogy játszadozzon a férfiakkal. Annyira vágytam a megbecsülésére, hogy ravasz lettem és leleményes, bámulatra méltóan éber, diplomatikusan türelmes. Néha azt hittem, elnyertem jutalmamat, és eljutottam odáig, hogy Charlotte majdnem kimondja: „Nos, tulajdonképpen még maga a legjobb mind közül — most már beszélhet róla.” Szépségében az ilyen pillanatokat követően több volt a tiszta üresség, mint valaha, és voltak napok, amikor gunyoros fény csillogott a szemében, mintha ezt üzenné: „Ha nem vigyáz, a végén még igent mondok, csak hogy minél alaposabban elbánjak magával.” Mrs. Marden erős támaszt jelentett pusztán azáltal, hogy hitt bennem, és hitét már csak azért is nagyra becsültem, mert a csodás jelenség, amely megmutatkozott előttem, váratlanul abbamaradt. A trantoni kirándulást követően Sir Edmund Orme némi szünidőt engedélyezett számunkra, ami — bevallom — eleinte csalódottsággal töltött el. Kevésbé éreztem úgy, hogy ki vagyok szemelve, hogy kapcsolatban állok Charlotte-tal. — Ugyan-ugyan, ne sírjon, amíg nincs túl a nehezén — vigasztalt Mrs. Marden —; volt úgy, hogy fél évre is békén hagyott. Majd akkor tör be újra közénk, amikor a legkevésbé számít rá; nagyon is jól tudja, mit akar. Mrs. Marden számára ezek a felhőtlen boldogság hetei voltak, és ő túlságosan bölcs volt ahhoz, hogysem a lányáról beszélgessen velem. Jóságosan biztosított róla, hogy éppen a megfelelő módon közelítek a dologhoz, hogy olyan benyomást keltek, mint aki biztos a saját helyzetében, és ha a nők hosszú távon ezt látják, előbb-utóbb beadják a derekukat. Tapasztalata szerint ez még olyankor is előfordul, amikor a férfi nagy magabiztosságában bolondot csinál magából — vagy minden körülmények között bolond. Mrs. Marden önmaga számára kellemes időszakként élte meg ezeket a hónapokat — mintha a léleknek megadatott volna valamiféle vénasszonyok nyara. Jobban érezte magát, mint évek óta bármikor, és ezért nekem tartozott hálával. A sorscsapás tudata most nem nehezedett rá oly súlyosan — nem kellett kínszenvedéseket kiállnia, valahányszor körülnézett. Charlotte nagyon gyakran ellentmondott nekem, önmagának azonban még ennél is gyakrabban. Csodásan enyhe idő volt azon a télen, és sokszor kiültünk a napra. Én fel és alá sétáltam Charlotte oldalán, mialatt Mrs. Marden — hol egy padon, hol egy kerekes széken ülve — várakozott ránk, odamosolyogva felénk, valahányszor elhaladtunk előtte. Én állandóan egy bizonyos jelet keresve fürkésztem az arcát — „Ott van magukkal, ott van magukkal” (Mrs. Marden hamarabb észrevenné, mint én) —, de semmi; az évszak valami lelki enyheséget vagy puhaságot is hozott számunkra. Április vége felé annyira júniusi volt a levegő, hogy az egyik brightoni társasági eseményen, amelyen mindhárman részt vettünk — egy műkedvelő muzsikálással színesített estélyre voltunk hivatalosak —, Miss Marden nem is ellenkezett, amikor karon fogva kivezettem az egyik erkélyre, amelynek ajtaja nyitva állt. Az éjszaka fülledt volt és sűrű, a csillagok halványan

pislákoltak, odalent pedig, a szirtfok alatt, hallottuk a szabályos ritmusban robajló tengert. Egy darabig a hullámokat hallgattuk; a házból kiszűrődő hegedűszó, amelynek zongorakísérete is eljutott hozzánk, összeolvadt a robajlással — épp a zenei előadás szolgáltatta az ürügyet ahhoz, hogy kimenjünk az erkélyre. — Nos, jobban kedvel már? — kérdeztem váratlanul, percnyi csend elteltével. — Képes lenne újra meghallgatni? Szinte ki sem ejtettem az első szavakat, amikor Charlotte gyorsan és hevesen a karomra tette a kezét: — Csitt! Nincs ott valaki? — Az erkély túlsó végének sötétlő homályába nézett. Az erkély végigfutott a ház széles homlokzatán; márpedig ez a homlokzat a legjobb régi brightoni házak esetében igen széles volt. Valamelyest megvilágított bennünket a nyitott ajtón át a hátunk mögül kiszűrődő fény, a többi ablak viszont, amelyeket belülről elfüggönyöztek, szemernyivel sem enyhítette a teljes sötétséget, így aztán csak nagyon homályosan tudtam kivenni az erkélyen álló és bennünket figyelő férfi alakját. Elegánsan kiöltözött, mintha ő is a vendégek közé tartozna (láttam tompán csillogó fehér ingét és arcának sápadt oválisát), és valóban lehetett volna a vendégek egyike is, aki még előttünk kijött levegőzni. Miss Marden először vendégnek nézte; aztán a jelek szerint néhány pillanat is elég volt neki, hogy észrevegye: az idegen tekintete szinte illetlen módon intenzív. Hogy mi egyebet látott még, azt nem tudtam eldönteni; túlságosan lefoglaltak a saját benyomásaim ahhoz, hogy Charlotte kényelmetlenségérzetének gyors jelzésén kívül bármit is érzékeljek. Az én benyomásaim a lehető legerősebb fajtából valók voltak, nevezetesen a rémület keltette benyomások; hiszen mi mást jelenthetett mindez, mint hogy most már a lány is látta? Hallottam, ahogy hirtelen elakad a lélegzete, és riadtan felszisszen, majd sietősen visszatér a szobába. Én is csak később jöttem rá, hogy engem is valami teljesen új érzelem kerített hatalmába: a rémületből düh lett, a düh pedig abban nyilvánult meg, hogy feddő karmozdulatokat téve, határozott léptekkel elindultam az erkélyen. Az ügy a szeretett és rémült lány képére egyszerűsödött. Amikor azonban megindultam, hogy szavatoljam Charlotte biztonságát, már nem találtam ott semmit. Vagy eltűnt Sir Edmund Orme, vagy tévedés volt az egész. Késedelem nélkül követtem Miss Mardent, de amikor beléptem, a szalonban felfordulás és zavarodottság jelei fogadtak. Az egyik hölgy elájult, a zene félbeszakadt; székeket tologattak, és mindenki ugyanabba az irányba nyomakodott. A hölgy nem Charlotte volt — amitől tartottam —, hanem Mrs. Marden, aki váratlanul rosszul lett. Emlékszem, milyen megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt, az ugyanis, ha Charlotte-ot látom, ahogy épp lesújt rá a végzet, nagyon meggyötört volna, ráadásul anyja állapota Charlotte-nak is módot adott rá, hogy megfelelő mederbe terelje izgatottságát. A dolog természetesen a házigazdákra és a hölgykoszorúra tartozott, és én nem vállalhattam részt abban, hogy barátaim segítségére legyek, vagy hogy kikísérjem őket a kocsijukhoz. Mrs. Marden magához tért, de ragaszkodott hozzá, hogy hazainduljon, s ezután én is félreálltam, bár aggodalmas szívvel. Másnap reggel elmentem, hogy érdeklődjem az állapota felől, és azt a választ kaptam, hogy Mrs. Marden jobban van, de amikor megkérdeztem, hogy nem találkozhatnék-e Miss Mardennel, ő kiüzent, hogy lehetetlent kérek. Semmi dolgom nem lévén, egész nap a várost jártam zakatoló szívvel. Estefelé azonban ceruzával írott levélkét kaptam, amelyet valaki bedobott az

ajtómon: „Kérem, jöjjön el — anyám látni kívánja.” Öt perccel később már újra ott álltam a házuk előtt, aztán bevezettek a szalonba. Mrs. Marden a pamlagon hevert, és ahogy ránéztem, megláttam arcán a halál árnyékát. Első szavaival mégis arról biztosított, hogy jobban van, sokkal jobban; szegény öreg szíve megint rakoncátlankodott, de most már lecsillapodóban van. Felém nyújtotta kezét, én pedig föléhajoltam, miközben tekintetemet az övébe fúrtam; így ki tudtam olvasni belőle azt is, amit nem mondott el: „Valóban nagyon beteg vagyok, de tegyen úgy, mintha minden szavamat elhinné.” Charlotte ott állt a pamlag mellett — most nem rémültnek tűnt, hanem rettenetesen komolynak —, és nem nézett a szemembe. — Charlotte elmondta! Charlotte elmondta! — folytatta Mrs. Marden. — Elmondta? — felváltva meredtem hol Mrs. Mardenre, hol a lányára, azon tűnődve, vajon arra céloz-e, hogy Charlotte az erkélyen lejátszódott jelenetről beszélt neki. — Hát azt, hogy újra beszélt vele; és hogy ön milyen bámulatra méltóan állhatatos volt! E szavak hallatán szétáradt bennem az öröm; nemcsak azt tudtam meg belőlük, hogy Charlotte-ban ez az emlék maradt meg a legélénkebben, hanem azt is, hogy a lány mindenképpen olyasmit akart mondani az anyjának, amivel megnyugtathatja, nem pedig olyasmit, amivel riadalmat okoz neki. De mostanra már azt is tudtam, méghozzá olyan biztosan, mintha Mrs. Marden elmondta volna nekem, hogy tudja, sőt már akkor is tudta, hogy a lánya mit látott az erkélyen. — Igen, én beszéltem… beszéltem, ő viszont nem adott választ. — Most majd válaszol, ugye, Chartie? Szeretném, nagyon szeretném! — suttogta a szerencsétlen asszony, hangjában kimondhatatlan sóvárgással. — Ön nagyon jó hozzám — mondta Charlotte felém fordulva, komoly és elbűvölő arccal, mereven a szőnyeget bámulva. Volt benne valami más, valami, ami más volt, mint eddig bármikor. Felismert valamit, megérzett valami kényszerítő erőt. Láttam, hogy reszket. — Ah, bárcsak megengedné, hogy megmutassam, valójában milyen jó tudok lenni! — kiáltottam, felé nyújtva kezemet. Ahogy kiejtettem ezeket a szavakat, belém hasított a tudat, hogy valami történt. Az ágy túlsó oldalán fokozatosan kibontakozott egy alak, amely most Mrs. Marden fölé hajolt. Egész lényem beleáradt egy néma imádságba: azért fohászkodtam, hogy Charlotte ne lásson semmit, én pedig ne áruljak el semmit. A késztetés, hogy Mrs. Mardent nézzem, még annál az önkéntelen mozdulatnál is erősebb volt, amellyel érzékeim Sir Edmund Orme jelenlétét nyugtázták, én azonban mindkettőnek ellenálltam, Mrs. Marden pedig nem mozdult. Charlotte felállt, felém nyújtotta kezét, és amikor ezt a mindent eldöntő mozdulatot megtette, ő is meglátta. Arcára kiült a rémült döbbenet, felsikoltott, és ugyanebben a pillanatban valami másféle hangot is hallottam, ami olyan volt, mint az elkárhozottak jajongása. Én azonban ekkor már felpattantam, és a lányhoz ugrottam, hogy eltakarjam őt, hogy fátylat vonjak az arca elé. Charlotte ekkorra már a karomba vetette magát. Egy pillanatig nem engedtem ki ölelésemből — fölé hajoltam, átadva magam neki, lényének minden lüktetését a sajátommal együtt érzékelve, képtelenül arra, hogy megkülönböztessem őket; aztán egyszerre elöntött a hideg bizonyosság, hogy magunkra maradtunk. Charlotte kibontakozott ölelő karjaimból. A pamlag másik oldalán álló alak eltűnt, Mrs. Marden azonban csukott szemmel feküdt a helyén, és volt valami a mozdulatlanságában, ami a rémület újabb hullámát bocsátotta ránk. Charlotte „Anyám, anyám!”

kiáltással Mrs. Mardenre borult. Én térdre rogytam mellette. Mrs. Marden már nem élt. Vajon abban a hangban, amelyet Charlotte sikoltásával egyszerre hallottam — arra a másik, még tragikusabb hangra gondolok —, a haldokló asszony haláldöbbenete fejeződött ki, vagy (olyan volt, mint egy tomboló vihar halvány fuvallata) a megbékélt és örökre elűzött szellem tiszta, artikulált zokogása? Valószínűleg az utóbbi, ezután ugyanis — hála az égnek — soha többé nem láttuk Sir Edmund Orme-ot. (Bényei Tamás)

Ambrose Bierce (1842—1914?)

Halpin Frayser halála (1893) 1. Mert a halál mélyebb változás okozója, mint azt eleddig látánk. Amíg általán az eltávozott lélek az, mely visszajár hébe-korba, és megjelenik alkalmasint a testben élőknek (olyanformában, minőt viselt volt azelőtt), nem kevéssé megtörténik az is, hogy a lélektől elhagyott test maga kél ki sírjából. És azok, kik már ilyennel találkozának, és életben maradván beszélhetének róla, tanúsítják, hogy az ilyképp fölserkent porhüvely nem ösmer természetes vonzalmat, de még az emléke se lakozik benne, csupáncsak a gyűlölet. Hasonlóképpen ösmeretes az is, hogy néhány lélek, ki életében jámbor vala, halálában setét gonosszá leve. — Hali. Sötét nyári éjszakán történt, hogy egy ember, aki az erdő mélyén az igazak álmát aludta, egyszerre felriadt, fölemelte fejét a földről, majd néhány pillanatig belebámult a gomolygó feketeségbe, és azt mondta: „Catherine Larue”. Csak ennyit mondott; nem tudta volna okát adni, miért kellett ezt is mondania. Az ember neve Halpin Frayser volt. St. Helenában élt, de hogy most hol él, nem tudni, mivelhogy meghalt. Aki az erdőben vet ágyat magának, ahol derékalja csupán a száraz avar és a nyirkos föld, takarója pedig csupán a faágak, melyekről lehullottak a levelek, és a nagy ég, ahonnan lehullott a Föld, nemigen remélheti, hogy magas kort fog érni, Frayser pedig már betöltötte a harminckettőt. Vannak e világon olyan emberek, méghozzá milliónyian, és épp az emberiség legjobbjai, akik ezt már igencsak élemedett kornak tartják: a gyerekek. Akik az élet nagy hajóútját az indulási kikötőből szemlélik, azt a bárkát, mely már jókora utat megtett a tengeren, egész közel látják a túlsó parthoz. Mindazonáltal korántsem bizonyos, hogy Halpin Fraysert a szabadban töltött élet viszontagságai fektették a sírba. Egész napon át a Napa-völgytől nyugatra húzódó dombokat járta, galamb meg olyan apróvad után, aminek éppen szezonja volt. Késő délután beborult az ég, és Halpin eltévedt; mást se kellett volna tennie, mint menni egyenesen, mindig csak lefelé a hegyről — ez a legbiztosabb, ha az ember eltéved —, de járható ösvény híján oly keservesen botorkált előre, hogy az éj meglepte az erdőben. Minthogy sötétben képtelen lett volna átvergődni a manzanitabozóton és egyéb aljnövényzeten, s a fáradtság is erőt vett rajta, leheveredett hát egy nagy madronyófa tövében, és egészséges, mély álomba merült. Órákkal ezután történt, pontosan az éj közepén, hogy Isten egyik titokzatos hírnöke, aki megelőzte kissé nyugat felé száguldó, hajnalhozó társai megszámlálhatatlan seregét, az alvó fülébe súgta az ébresztő szót,

mire az fölült, és kimondott egy nevet — nem tudta, miért, s nem tudta, kiét. Halpin Frayser nem volt sem filozófus, sem tudós. Az a körülmény, hogy éjszaka mély álmából ébredve egy erdő kellős közepén hangosan kiejtett egy nevet, mely emlékezetében semmiképp, gondolataiban pedig aligha fordult meg valaha, nem keltette föl benne felvilágosult századunk kíváncsiságát, hogy megvizsgálja a jelenséget. Egyszerűen furának vélte, majd egy átfutó kis borzongással tudomásul vette azt is, hogy a napszaknak megfelelően hűvös van, azzal visszafeküdt, és újra elaludt. Most azonban már álmodott is. Azt álmodta, hogy poros országúton gyalogol, mely fehéren világít a nyári est sűrűsödő félhomályában. Hogy honnan s hová vezetett ez az út, s hogy miért megy rajta, nem tudta, noha minden egyszerűnek és természetesnek tűnt, mint az álmokban általában, mert az Ágyon Túli Világban a meglepetések többé nem nyugtalanítanak, s az ítélőerő pihen. Hamarosan elágazáshoz ért: az országútról egy kevésbé kitaposott út nyílt, mely már régóta elhagyatottnak látszott, nyilván azért, gondolta, mivel valami gonosz hely felé vezet; mégis, lebírhatatlan belső kényszertől hajtva, befordult erre az útra. Amint haladt rajta egy darabon, hirtelen megérezte, hogy útján láthatatlan lények kísérik, akiket sehogy sem tudott maga elé képzelni. Az út mindkét széle felől a fák közül halk, összefüggéstelen beszédfoszlányok ütötték meg a fülét, a sutyorgás valami idegen nyelven folyt, de ő féligmeddig mégis értette. Úgy rémlett, mintha az elkopott mondattöredékekben egy pokoli összeesküvést hallgatna ki, melyet az ő teste és lelke ellen szőnek. Már jól benne volt az éjszakában, ám a végeláthatatlan erdőt, ahol útja vezetett, mégis sápadt fény világította be, mely nem egy pontból áradt ki, minthogy titokzatos ragyogásában semmi sem vetett árnyékot. Egy sekélyke tócsa, mely tán a legutóbbi esőkor gyűlt fel a régi keréknyom csatornájában, bíborvörösen csillant szemébe. Lehajolt és belenyúlt. Az ujjain rajta maradt a nyoma: vér volt! Azután észrevette, hogy körülötte minden véres. Az út szélén buján tenyésző dudvák hatalmas leveleit vérfoltok és pettyek borították. A keréknyomok közti száraz port mintha vörös eső lyuggatta, permetezte volna végig. A fák törzsét széles, bíborvörös vérnyomok éktelenítették, s lombjaikról harmatként csepegett a vér. Halpin borzadállyal szemlélte mindezt, de azért mintha régtől fogva számított is volna valami effélére. Olyan érzése támadt, hogy valami szörnyű gaztett büntetése ez, amelyre, noha tudta, hogy bűnös, nem emlékezett pontosan. A táj titokzatosságát és fenyegetését még félelmetesebbé tette ez a bűntudat. Hasztalan kutatott elméjében, hogy a múlt emlékei között rátaláljon a bűnös pillanatra; különböző jelenetek és történetek seregestül tódultak agyába, egyik kép kergette a másikat, szeszélyesen egymásba keveredve, zavart és homályt támasztva, de Halpin sehol sem találta, amit keresett. A sikertelenség fokozta rettegését; olyanformán érezte magát, mint aki sötétben gyilkolt, és nem tudja, kit s miért. A helyzet oly félelmetes volt — a titokzatos fény szörnyű, néma fenyegetésként izzott, a mérges növények s a fák, melyeket a közhit mélabús, baljós jellemmel ruházott fel, most nyíltan, szeme láttára forralták ellene a gyilkos merényt; fölülről és mindenfelől világosan hallható s rémítő suttogások, sóhajok szálltak feléje, nyilvánvalóan nem e világi lények torkából —, hogy végül is nem bírta tovább, és minden erejét összeszedve, hogy megtörje a gonosz varázst, mely némaságra és tehetetlenségre kárhoztatja, teli tüdőből kiáltott egyet!

Hangja mintegy berobbant az ismeretlen neszek végtelen sokaságába, végigmorajlott visszhangozva az erdőn, majd csendesen elhalt, és minden maradt a régiben. De legalább tett egy kísérletet az ellenállásra, és ettől felbátorodott. Újra megszólalt: — Nem fogom némán megadni magam. Jöhetnek még ezen az átkozott úton olyanok is, akiknek szándéka nem a rontás. Itt hagyok nekik egy beszámolót és egy felhívást. Elő fogom adni sérelmeimet, az üldöztetést, amit most szenvedek: én, egy szerencsétlen halandó, egy vezeklő, egy ártatlan költő! — Halpin Frayser pontosan annyira volt költő, mint amennyire vezeklő: álmában. Zsebéből egy piros bőrbe kötött noteszt húzott elő, amelybe emlékeztetőket szokott írni, de közben rájött, hogy nincs ceruzája. Letört egy gallyacskát valamelyik bokorról, bemártotta egy vértócsába, és nagy sebesen írni kezdett. Ám alighogy az ág vége a papirost érintette, egy halk, de durva hahota csattant fel valahol a beláthatatlan messzeségben. Egyre erősödött és mindjobban közeledett — lélektelen, szívtelen, örömtelen kacaj volt, mint a búvárkacsa hangja úgy éjféltájt, egy kihalt tóparton. A kacaj egy földöntúli üvöltéssel tetőzött, egészen közel, majd lassanként elhalt, mintha az elátkozott lény, aki kibocsátotta, visszahúzódott volna a világ pereme mögé, ahonnan előjött. De a férfi érezte, hogy nem ez történt — hogy a lény itt van a közelben, csak vár, mozdulatlanul. Lassanként különös érzés hatalmasodott el testén-lelkén. Nem tudta volna megmondani, melyik érzékszervével érezte — ha egyáltalán érezte valamelyikkel, s nem csupán a szellem közvetítésével fogta fel —, de elméjében egyszerre gyökeret vert a misztikus bizonyosság, hogy egy lenyűgözően hatalmas valami van a közelében… valami természetfölötti rosszakarat, amely más eredetű, és nagyobb hatalommal bír, mint a körülötte nyüzsgő egyéb láthatatlan lények. Tudta, hogy ez a valami hallatta az iménti ocsmány hahotát. És most mintha közeledne hozzá; hogy merről, azt nem tudta — nem merte találgatni. Minden előbbi félelme feledésbe ment, illetve elmerült az iszonyatos rettegésben, amely most megbénította lelkét. Már csak egy gondolat élt benne: befejezni esedező levelét a jótékony erőkhöz, akik ebbe az elátkozott erdőbe vetődve egyszer tán kiszabadíthatják őt, ha addig magához nem veszi az áldott enyészet. Őrületes sebességgel rótta a sorokat, kezében az ágacskáról egyenletesen folyt a vér. Ám egy mondat közepénél kezei megtagadták az engedelmességet, karjai tehetetlenül hullottak le, a füzet a földre esett, és Halpinnak sem kiáltani, sem moccanni nem volt ereje, mikor szemei előtt vakító élességgel megjelent anyja arca és két kifejezéstelen, halott szeme, amint ott állt sápadtan és némán, síri köntösében!

2. Ifjúkorában Halpin Frayser szüleivel a tennessee-beli Nashville-ben lakott. A Frayser család jómódban élt, és tekintélynek örvendett abban a társaságban, mely átvészelte a polgárháború pusztítását. Gyermekeik előtt nyitva álltak a kor s a hely nyújtotta társadalmi és művelődési lehetőségek, ők pedig a jó összeköttetéseket és oktatást kellemes modorral és kiművelt elmével viszonozták. Halpint — lévén a legfiatalabb, és aránylag gyengébb testalkatú — talán egy kissé „elrontották”. A túlzott anyai gondoskodás és

az atyai nemtörődömség kettős hátránya sújtotta. Az idősebb Frayser — mint többé-kevésbé valamennyi tehetősebb déli — politikus volt. Hazája, vagy inkább kerülete és állama olyan kíméletlenül igénybe vette idejét és szellemi energiáit, hogy családja problémáit már nemigen ért rá meghallgatni, fülét egyébként is mindjobban megsüketítette a politikai vezérek mennydörgése és az általános zsivaj — melybe a saját hangja is beleolvadt. Az ifjú Halpin ábrándozó, tétlen és meglehetősen romantikus gyerek volt, s talán valamelyest jobban vonzódott az irodalomhoz, mint a joghoz, melyre szánták. Azon rokonai között, akik az átöröklés modern hitét vallották, egyöntetű volt a nézet, hogy a fiúban anyai dédapja, a néhai Myron Bayne tért vissza e Hold alatti világba, mely égitest annak idején olyan mély hatást gyakorolt Bayne-re, hogy nem csekély költői hírnevet vívott ki magának a gyarmatokon. Ha nem is volt feltűnő, mindenesetre meg lehetett figyelni, hogy jóllehet ritkán akadt a Frayserek között olyan, aki ne lett volna büszke tulajdonosa az ősatya „költői műveit” tartalmazó pazar kiállítású könyvnek (amelyet a család saját költségén nyomattak ki és réges-rég bevontak a közönyös piacról), illogikus módon kevéssé becsülték a nagy halottat szellemi örököse személyében. Halpinről, bizony, általában rosszallóan vélekedtek, mint valami intellektuális fekete bárányról, aki bármelyik pillanatban képes szégyent hozni a nyájra — azzal, hogy versben béget. A tennessee-beli Frayserek gyakorlatias emberek voltak — nem abban a köznapi értelemben, hogy valami piszkos foglalkozást űztek volna, hanem olyképpen, hogy mélységesen megvetettek minden olyan foglalkozást, amely alkalmatlanná teszi az embert a politika egészséges hivatásának gyakorlására. Ha igazságosak akarunk lenni a fiatal Halpinnel szemben, el kell ismernünk, hogy bár egyéniségében meglehetős híven tükröződtek mindazok a szellemi és erkölcsi jellemvonások, melyeket a történelem s a családi hagyomány a gyarmatok híres bárdjának tulajdonított, vajmi kevéssé látszott valószínűnek, hogy egyszersmind az isteni adományt és képességet is örökölte volna. Nemcsak annyiban állt a dolog, hogy soha nem udvarolt a múzsának, de az igazat megvallva, egy árva sort se tudott volna leírni, ha az élete múlt volna rajta, akkor sem. Mégsem lehetett tudni, hátha egyszer csak kitör a szunnyadó tehetség, és eget kér. Addig is azonban a fiatalember elég szabadon élte világát. Édesanyjával a lehető legmélyebb rokonszenv fűzte össze, mivel e hölgy titokban maga is buzgó hódolója volt a néhai híres-nevezetes Myron Bayne-nek, bár azzal a jellemző tapintattal, mely nemének méltán megcsodált tulajdonsága (hiába kardoskodnak az orcátlan rágalmazók, hogy a szóban forgó erény valódi neve: ravaszság), mindig gyorsan eltitkolta eme gyengeségét, s kizárólag fia előtt tárta fel, aki osztozott benne. A közös bűntudat még erősebb kapocs volt közöttük. Ha anyja „rontotta” is el Halpint fiatalkorában, a fiú sem volt közönyös a rontás iránt. Ahogy lassan férfivá cseperedett — már amennyiben férfivá cseperedhet egy déli, akit még az sem érdekel, ki győz a választásokon —, a vonzalom közte és szépséges anyja között, akit kicsi kor óta Katynek szólított, évről évre szorosabb és gyengédebb lett. Ebben a két romantikus lélekben fényesen megnyilatkozott egy rendkívül figyelemre méltó jelenség, nevezetesen az, hogy a nemiség döntő jelentőséggel bír az élet minden vonatkozásában — erősíti, finomítja, megszépíti még a vérségi kapcsolatokat is. Ők ketten szinte elválaszthatatlanok voltak; és idegenek, akik látták viselkedésüket, nemegyszer szerelmeseknek nézték őket.

Egy szép napon Halpin Frayser belépve anyja budoárjába, homlokon csókolta őt, kicsit eljátszogatott fekete hajának egyik fürtjével, amely kiszabadult a kordában tartó tű szorításából, és érezhetően erőltetett nyugalommal így szólt: — Nagyon neheztelnél rám, Katy, ha leszaladnék néhány hétre Kaliforniába? Katynek aligha kellett ajkával is felelnie a kérdésre, melyre áruló arca tüstént megadta a választ. Nyilvánvalóan nagyon neheztelne; és élő bizonyságul még könnyek is szöktek nagy, barna szemébe. — Ó, fiam — mondta végtelen gyengédséggel nézve föl szemébe —, mintha éreztem volna, hogy ez fog bekövetkezni. Hát nem ébren feküdtem és sírtam fél éjszakán át, mert a másik felében Bayne nagyapó jelent meg álmomban, amint ott áll az arcképe mellett, fiatalon és csinosan, akár a képen, és a tiédre mutat ugyanazon a falon? És mikor odanéztem, hát uramfia!, nem látom a vonásaidat; szemfedő volt az arcodra festve, amilyet a halottakra terítenek. Apád kinevetett, de te meg én, drágám, tudjuk, hogy ilyen dolgokat nem véletlenül álmodik az ember. És a szemfedő széle alatt a torkodon ujjak nyomait láttam… ne haragudj ezért, de, ugye, mi nem szoktunk ilyent egymás elől eltitkolni. Te talán másképp értelmezed. Talán nem azt jelenti, hogy Kaliforniába fogsz menni. Vagy talán magaddal vinnél? Be kell vallanunk, hogy ez a leleményes álomfejtés az újabban feltárt tudományos bizonyítékok fényében nem talált éppen kedvező fogadtatásra a fiú logikus elméjében; neki, legalábbis pillanatnyilag, az volt a meggyőződése, hogy az álom egy sokkal egyszerűbb és közvetlenebb, bár kevésbé tragikus csapásnak vetette előre az árnyékát, mint egy utazás a Csendes-óceán partjára. Halpin Fraysernek az volt a benyomása, hogy saját pátriájában fogják megfojtani. — Nincsenek gyógyforrások Kaliforniában? — kérdezte Mrs. Frayser, mielőtt még fiának ideje lett volna kifejteni az álom igazi jelentését. — Olyan helyek, ahol az ember kigyógyul a reumából meg az idegfájdalmakból? Nézd csak, milyen merevek az ujjaim; és alvás közben egész biztos nagyon fájtak. Kinyújtotta kezét fia felé, hogy nézze meg. Vajon miféle diagnózist vélt leghelyesebbnek egy mosoly közé rejteni a fiatalember, a krónikásnak sejtelme sincs róla, a maga részéről kötelességének érzi azonban kijelenteni, hogy ennél kevésbé merevnek látszó és még öntudatlan fájdalomnak is kevesebb jelét mutató ujjakat ritkán engedett át bajosabb páciens orvosi megtekintésre, levegőváltoztatást célzó javallat reményében. A dolog azzal végződött, hogy e két furcsa lény közül, kiknek hasonlóképp furcsa felfogásuk volt a kötelességről, az egyik Kaliforniába ment, ahová egy üzlettársa invitálta, a másik pedig otthon maradt, eleget téve egy óhajnak, melyet férje — aligha tudatosan — táplált vele szemben. San Franciscó-i tartózkodása alatt Halpin Frayser egy sötét este a tengerparton sétálgatott, s ekkor történt, oly hirtelenséggel, ami őt magát is meglepte, sőt elképesztette, hogy fölcsapott matróznak. Tulajdonképpen elrabolták, és fölcipelték egy szép hajó fedélzetére, amely egy távoli ország felé tartott. Ráadásul viszontagságai nem értek véget az átkeléssel, minthogy a hajó egy déltengeri szigetnél zátonyra futott, és hat év telt el, míg egy vállalkozó szellemű, kétárbocos kereskedőhajó felszedte, és visszavitte San Franciscóba az életben maradottakat. Noha lapos volt a zsebe, Frayser szelleme éppoly büszke volt, mint régen, azokban az években, amelyek most már hihetetlenül távolinak tűntek neki. Idegenektől nem volt hajlandó segítséget elfogadni, és így adódott, mialatt

St. Helena városához közel, egy hajótörött sorstársával együtt várta a hírt és a pénzküldeményt hazulról, hogy egy szép napon elment vadászgatni és álmodni.

3. A jelenés, mely az elvarázsolt erdőben az álmodó elébe toppant — s oly nagyon hasonlított, ám mégis annyira különbözött anyjától —, vérfagyasztó volt! Sem szeretetet, sem vágyódást nem indított szívében; nem kísérték kellemes emlékek a felejthetetlen múltból: semmilyen érzelmet nem váltott ki; minden gyengédebb emóciót elnyelt a feneketlen félelem. Megpróbált hátat fordítani, s menekülni előle, de lábai ólomból voltak, és képtelen volt fölemelni őket a földről. Karjai tehetetlenül csüngtek oldala mellett, csupán szemeinek tudott még parancsolni, bár a világért sem merte volna félrefordítani a tekintetét, csak bámulta mereven a látomás megüvegesedett szemgolyóit. Tudta, hogy ez nem testetlen lélek, hanem az elátkozott erdőt benépesítő lények legborzalmasabbika — egy test, melyet elhagyott a lélek! Üres tekintetében sem szeretet, sem szánalom, sem értelem nem volt — semmi, amihez kegyelemért lehetne fellebbezni. „Fellebbezésnek nincs helye”, jutott eszébe, képtelen asszociációként, a jogi kifejezés, amitől a szituáció még hátborzongatóbbá vált, mint amikor egy égő szivar fényénél egy kripta belsejére ismerünk. Egy rövid percig — mely oly hosszúnak tűnt, hogy a világ valósággal elszürkült a kortól és a bűntől, az elátkozott erdő pedig, miután a rémképek eme iszonyatos végső akkordjával betöltötte feladatát, eltűnt tudatából látomásaival és hangjaival egyetemben — a jelenés csak állt mozdulatlanul, egy lépésnyire tőle, és a ragadozó állatok oktalan rosszindulatával bámulta; azután kinyújtotta a kezét, és vérszomjas vadsággal vetette rá magát! Ez a heves mozdulat feloldotta izmai bénultságát, de nem úgy akaratát; agya még az igézet hatása alatt állt, ám izmos teste és fürge tagjai — saját vak, esztelen erejükre bízva — szívósan és ügyesen védekeztek. Egy pillanatig szinte külső szemlélőként figyelte a kihunyt értelem s a lihegő test képtelen csatáját (álmunkban gyakran vannak ilyen érzékcsalódásaink), majd hirtelen, szinte egy ugrással ismét testében termett, és visszanyerte öntudatát, amitől az erőlködő automata egyszeriben éppoly eleven és elszántan irányító akaratra tett szert, mint förtelmes ellenfele. De mely halandó kelhetne birokra álombéli ellenfelével? A képzelet erejét már előre kimerítette, hogy neki magának kellett megteremtenie az ellenséget, s a viadal kimenetele eleve meghatározott, hiszen ebben rejlik a viadal oka és célja is. Halpin tusakodni próbált, de hiába: erő és mozgékonyság mit sem segíthetett rajta; olyan volt, mintha légüres térben hadakozott volna, s már érezte is, ahogy a jéghideg ujjak rákulcsolódnak torkára. Halpin a földre zuhant, s ekkor még egyszer a szemébe villant, maga fölött alig egy arasznyira, az eltorzult halottarc, aztán minden elsötétült előtte. Egy távoli zaj, mintha valahol dobok döngenének… milliónyi emberi hang morajlása… egy érces, messzi kiáltás, mely mindenütt csöndet parancsolt — és Halpin Frayser azt álmodta, hogy halott.

4. A meleg, csillagfényes éj után szitáló köddel köszöntött be a reggel. Az előző nap délutánjának derekán könnyű kis páragomoly — alig több mint a levegő némi összesűrűsödése, egy felhő ígérete — jelent meg a St. Helena-hegy nyugati lejtője mellett, fönt magasan, a kopár felső régiókban, egészen közel a csúcshoz. Olyan vékony és áttetsző volt — szinte csak egy láthatóvá vált ábránd —, hogy az ember legszívesebben felkiáltott volna: „Nézzetek oda gyorsan! Mindjárt eltűnik.” Egy röpke pillanat, és máris szemmel láthatóan nagyobb, sűrűbb lett. Míg egyik szélével a hegyoldalhoz tapadt, a másikkal egyre messzebb terpeszkedett az alacsonyabb lejtők fölé. Ugyanakkor észak és dél felé is nyújtózkodott, és egyesült más, kisebb ködgomolyokkal, melyek mintha csak a hegyoldalból bújtak volna elő érdekes figuráikkal, pontosan ugyanolyan magasságban, hogy beleolvadjanak a nagy felhőbe. És a felhő nőttön-nőtt, míg csak el nem zárta a kilátást a völgyből a csúcsra, sőt a völgy egére is ráterült már egy átláthatatlan szürke paraván. Calistogában, mely a völgy végében s közvetlenül a hegy lábánál fekszik, a csillagtalan éjszakára borús reggel következett. A völgybe alászálló köd dél felé nyomult, s egyik tanyát a másik után nyelte el, míg végül a kilenc mérföldre fekvő St. Helena városát is beburkolta. Az országút pora összeállt, a fák csöpögtek a nedvességtől, a madarak némán gubbasztottak a bozótban, a reggeli nap bágyadtan és haloványan világított: se színe, se tüze nem volt. A pirkadat első hunyorgó sugaránál két férfi indult útnak St. Helenából. Északnak vették az irányt a völgyön keresztül, Calistoga felé. Vállukon puska lógott, aki azonban egy kicsit is járatos az ilyen dolgokban, egy percig se hitte volna róluk, hogy vadászok. Holker és Jaralson volt a nevük — az előbbi a helyettes seriff Napából, az utóbbi San Franciscó-i detektív. Egy körözött bűnöző után nyomoztak. — Mennyire van innét? — érdeklődött Holker, ahogy ott baktattak egymás mellett, és lábuk fehér port vert föl az országút nedves felszíne alól. — A Fehér Templom? Nem több fél mérföldnél — felelte a másik. — Egyébként — tette hozzá — se nem fehér, se nem templom; üresen álló iskolaépület, és rég szürkére is kopott már a kortól meg az elhanyagoltságtól. Valamikor istentiszteleteket tartottak benne… mikor még fehér volt, és van mellette egy temetőkert, amitől akármelyik költő szíve ellágyulna. Nem sejted, miért küldtem érted, és üzentem, hogy puskával gyere? — Ó, én sose háborgatlak ilyen kérdésekkel. Úgy tapasztaltam, magadtól is elég közlékeny szoktál lenni, mikor eljön az ideje. De ha megkockáztathatok egy föltevést, azért hívtál, hogy segítsek neked letartóztatni egy hullát a temetőkertben. — Emlékszel Branscomra? — kérdezte Jaralson, eleresztve füle mellett útitársa szellemességét, amint az meg is érdemelte. — Arra a fickóra, aki elmetszette a felesége torkát? De még mennyire; egy egész hetet pazaroltam rá, és egy megveszekedett garas fizetséget se láttam a munkám után; ötszáz dollár jutalmat tűztek ki a fejére, de eddig senkinek se sikerült a nyomára bukkanni. Csak nem azt akarod mondani, hogy… — De igen. Itt volt az orrotok előtt egész idő alatt. Éjszakánként

belopakodik a Fehér Templom temetőkertjébe. — Ördögfattya! Hisz oda temették a feleségét. — Ami azt illeti, fiacskám, lehetett volna annyi sütnivalótok, hogy gondoltok erre. — Ki a csoda gondolta volna, hogy pont oda fog visszajárni. — De a többi helyet már mind ellenőriztétek. Mikor hallottam, hogy sehol se találjátok, ott kezdtem szimatolni utána. — És megtaláltad? — A fenét! Ő talált meg engem. Lesből rám csapott a bitang, aztán gyerünk, fel a kezekkel, és pucolás. Még isteni szerencse, hogy nem motozott meg. Ravasz fickó ez, és nekem talán elég lesz az ötszáz fele is, ha éppen meg lennétek szorulva. Holker jót nevetett ezen, és azt mondta, hogy a hitelezői még sose szorongatták ennyire. — Csak meg akartam neked mutatni a helyet, és gondoltam, együtt kitervelünk valamit — magyarázta a detektív. — Gondoltam, nem árt, ha van nálunk puska, még ha fényes nappal megyünk is. — Ez az ember biztosan őrült — vélte a seriffhelyettes. — A jutalom elfogás és elítélés esetére áll. Ha pedig dilis, nem ítélik el. Mr. Holkert olyan mélyen megrendítette a hír, hogy az igazságszolgáltatás sújtó kezét ekképpen lefoghatják, hogy önkéntelenül is megállt az út közepén, majd mérsékelt lelkesedéssel indult el újra. — Pedig nagyon úgy néz ki — hagyta rá Jaralson. — Be kell vallanom, hogy a csavargók ősi és nemes rendjén kívül ennél borostásabb, torzonborzabb, ágrólszakadtabb flótást még nem láttam. De most már belemásztam a dologba, és nem tudok erőt venni magamon, hogy futni hagyjam. Végtére is nagyfiúk leszünk, ha elkapjuk. Rajtunk kívül egy árva lélek se sejti, hogy a fickó itt tanyázik a környéken. — Helyes — válaszolta Holker —, odamegyünk, és megszemléljük a terepet — majd hozzátette, az egykor oly divatos sírfelirat szavaival: — „ahol majd megpihensz!”… Már úgy értem, ha az öreg Branscom egyszer csak megelégeli a szemtelen tolakodásodat. Igaz is, a múltkor hallottam, hogy nem ez az igazi neve. — Hát mi? — Nem jut eszembe. Már rég nem érdekel a nyomorult, a neve se maradt meg az emlékezetemben… valami Pardee rémlik. Az a nő, akinek a torkát olyan ízléstelenül elvágta, özvegy volt, mikor összeakadt vele. Azért utazott Kaliforniába, hogy valami rokonát megkeresse… vannak, akikre néha rájön az ilyesmi. De hát ezeket te is tudod jól. — Természetesen. — De ha nem tudtad az igazi nevét, miféle ihlet vezetett a megfelelő sírhoz? Az az ember, akitől a nevet hallottam, azt mondta, hogy így vésték rá a fejfára is. — Nem is tudom, melyik az a sír — Jaralson láthatóan nem szívesen vallotta be, hogy tervében hiányzik egy ilyen fontos láncszem —, csak úgy általában néztem körül. Ma reggel részben az lesz a dolgunk, hogy megkeressük a sírt. Itt is vagyunk. Az út mentén kétoldalt, hosszú szakaszon, csak rétek voltak, itt azonban bal felől erdő sötétlett, roppant tölgyek, madronyok és az óriási lucfenyők — de a sűrű ködből csupán a törzsek alsó része sejlett elő homályosan és kísértetiesen. Az aljnövényzet helyenként dúsan tenyészett, de sehol sem volt áthatolhatatlan. Holker néhány pillanatig nyomát se látta épületnek, de

ahogy befordultak az erdőbe, a ködből kibontakoztak az elmosódó, szürke körvonalak, amelyek egy hatalmas, igen távoli ház benyomását keltették. Még pár lépés, és ott állt előttük karnyújtásnyira, jól láthatóan, nedvességtől megfeketedve, jelentéktelen kicsinységében. Olyan volt, mint a falusi iskolák általában — az „utazóláda-építészet” díszpéldánya; kő lábazata volt, mohos fedele és üres ablaknyílásai, ahonnan régen hiányzott már nemcsak az üveg, de a keret is. Romos épület volt, mégsem igazi rom — Kaliforniában általában ilyesmivel helyettesítik a külföldi útikönyvekből jól ismert „műemlékeket”. Jaralson jóformán rá se nézett az érdektelen építményre, hanem egyenest begázolt a mögötte levő csepegő bokrok közé. — Megmutatom, hol kapott el — mondta. — Ez itt a temetőkert. A bokrok között imitt-amott sövénnyel körülvett kis tisztások látszottak, ahol rendszerint egy-egy sír volt, vagy néha több is. Hogy sírok voltak, csak a színehagyott kövekből meg a korhadó fejfákból lehetett megállapítani, amelyek minden elképzelhető szögben megdőlve, vagy éppen a földből kifordulva hevertek a sírok fejénél, lábánál; másutt a rozzant léckerítés vagy egy-két helyen az avar alól kikandikáló kavics mutatta, hogy alatta sírhant van. Sok helyütt semmi más nem jelölte a helyet, ahol egy szegény halandó földi maradványai pihentek — akit, miután „nagyszámú vigasztalhatatlan barátot” hagyott hátra, most viszonzásképpen ők hagytak el —, mint egy csekély bemélyedés: az eltávozó, úgy látszik, mégiscsak tartósabb nyomot hagyott a földben, mint a gyászolók emlékezetében. A sírok közötti ösvényeket, ha egyáltalán léteztek ilyenek, már rég fölverte a fű; a sírokon sudár fák nőttek ki, és senki se törődött vele, hogy ágaikkal vagy gyökereikkel félreszorítják a hajdani élő sövényt. Az egész táj az elhagyatottság és pusztulás levegőjét árasztotta, mely sehol sem látszik oly igaznak és mélyértelműnek, mint az elfelejtett holtak mezején. A két férfi utat tört magának a sűrűn növő facsemeték között. Az elöl haladó Jaralson, e vállalkozó szellemű ember, hirtelen megtorpant, melléhez emelte puskáját, halk, figyelmeztető mordulást hallatott, és moccanás nélkül szegezte szemét valamire, ami a lába előtt hevert. Társa, noha nem látott semmit, amennyire a bokroktól akadályozva képes volt, ugyancsak lövésre emelte puskáját, és várt, készen arra, ami bekövetkezhet. Kisvártatva Jaralson óvatosan előrelépett, társa a nyomában. Egy hatalmas lucfenyő alatt élettelen emberi test hevert. Némán megálltak mellette, és konstatálták, ami először szemébe ötlik a megfigyelőnek: az arcát, a testtartását, az öltözékét; egyszóval mindazt, ami a legközvetlenebbül és legegyszerűbben válaszol a részvétteljes kíváncsiság kimondatlan kérdésére. A holttest a hátán feküdt, lábai szétvetve. Egyik karját fölfelé csapta, a másikat kifelé, ez azonban könyökben élesen visszahajlott, és a kéz közel volt a torokhoz. Mindkét kezét erősen ökölbe szorította. Az egész testhelyzet kétségbeesett és hasztalan ellenállásról tanúskodott — de vajon mivel szemben…? A holttest mellett egy puska és egy vadásztarisznya hevert a földön, az utóbbiból valami madárzsákmány szárnyai kandikáltak elő. Mindenfelé ádáz tusa nyomai látszottak: a mérges szömörce fiatal hajtásai legázolva, levelei és kérge leszaggatva, a rothadó avar a halott lábai mellett mindkét felől hosszú sávokban feltúrva — idegen lábak műve —, a csípő mellett kétoldalt emberi térdek világosan felismerhető nyomai. A dulakodás jellegéről a halott torkának és arcának színe árulkodott. Míg

melle és kezei fehérek voltak, amazok bíborvörösbe, sőt szinte feketébe játszottak. Vállai egy szelíd halmon feküdtek, feje normális körülmények között lehetetlen szögben fordult hátra, kimeredt szemei üres tekintettel bámultak hátrafelé, lábfejével ellentétes irányba. A tajtékos, félig nyitott szájból kilógott fekete, dagadt nyelve. A nyakon borzalmas kék foltok látszottak, nem pusztán ujjak nyomai, hanem zúzódások, nyílt sebek is: két erős kéz műve, melyek mélyen belevájódtak a puha húsba, és csak jóval a halál beállta után engedtek rettenetes szorításukból. A halott melle, nyaka, arca vizes volt, ruházata teleszítta magát nedvességgel, haján és bajuszán ködből lecsapódott vízcseppek gyöngyöztek. A két férfi némán, szinte egyetlen pillantással mérte fel mindezt. Azután Holker szólalt meg: — Szegény ördög! Kegyetlenül elbántak vele. — Jaralson aggodalmas éberséggel vizsgálgatta az erdőt, felhúzott puskáját két kézre fogva, ujja a ravaszon. — Egy ámokfutó műve — mondta, anélkül hogy levette volna szemét az őket körülölelő erdőről. — Csak Branscom tehette… vagyis Pardee. A feltúrt avar alól kilátszott valami, ami magára vonta Holker figyelmét. Egy piros bőrbe kötött notesz volt. Fölvette és kinyitotta. Fehér papírlapok voltak benne feljegyzéseknek, az első lapon pedig ott állt a név: Halpin Frayser. Több egymás utáni oldalát pirossal írott — láthatóan kapkodva odavetett, jóformán olvashatatlan sorokkal szántották tele, amiket Holker hangosan fölolvasott, mialatt társa fáradhatatlanul fürkészte továbbra is a szemmel látható szűk világ homályos, szürke határait, baljós jelet gyanítva a csuromvizes fák ágairól lehulló minden vízcseppben. Varázs-fogottan álltam, néma táj, Köröttem: bűvös erdő, rőt homály.  A mirtuszágak gyászos ciprusokkal Fonódtak egybe — baljós mátkapár. A sápadt nyírrel suttogott a fűz; Mérges bürökből szállt mocsári bűz…  Rémlátomány: rutát, csalánt, tekergő Vad inda sír-alakba összefűz! Nem szólt madár, a méh se zümmögött, Friss szellő nem mozdult a lomb között,  Megállt a lég, s a Csönd, miként ha élne, Pihegve meglapult a fák mögött. Homályon át merénylő szellemek Titkot susogtak, síri-rémeset.  Vér hullt a fákról, s lomha lombjaikra Pokolvörös, förtelmes fény esett. Felordítottam! — ám a rejtelem Varázsa nem szűnt béna lelkemen.  Erőm s reményem vesztve keltem útra, Szívemben gyilkos, szörnyű sejtelem!

De jaj, a láthatatlan… Holker elhallgatott; nem volt tovább. A kézirat megszakadt a sor közepén. — Úgy hangzik, mint Bayne — mondta Jaralson, aki a maga módján literátus ember volt. Fölhagyott a gyanakvó vizslatással, és a holttestre fordította tekintetét. — Ki az a Bayne? — kérdezte Holker, hangjában meglehetős érdektelenséggel. — Myron Bayne, egy régi pasas, aki afféle hírességnek számított a nemzet ifjú éveiben, jó száz évvel ezelőtt. Éktelenül komor dolgokat írt; nekem megvannak az összes költeményei. Ez nincs köztük, de csak tévedésből hagyhatták ki. — Hideg van — mondta Holker —, gyerünk innen; ki kell hívni a vizsgálóbírót Napából. Jaralson nem szólt semmit, csak helybenhagyó mozdulatot tett. Amint megkerülte a dombocskát, ahol a halott feje s válla feküdt, lába valami kemény dologba ütközött, ami megbújt a rothadó falevelek alatt, és ő vette magának a fáradságot, hogy fölrúgja. Kidőlt fejfa volt, amin alig lehetett már kibetűzni a ráfestett nevet: Catherine Larue. — Larue, Larue! — kiáltott fel hirtelen megélénkülve Holker. — Hát persze! Ez az igazi neve Branscomnak, nem Pardee. És… Isten az atyám!… most jut eszembe, hogy a meggyilkolt nő neve Frayser volt! — Itt valami galád rejtély lappang — vélekedett Jaralson, a detektív. — Ki nem állhatom az effélét. Valahonnan a ködből — mintha igen messziről jött volna — megütötte a fülüket egy kacaj, egy mély, kiszámított, nem emberi kacaj: nem volt benne több öröm, mint az éjszakai, pusztán zsákmány után szimatoló hiéna vonításában; olyan kacaj volt, amely lassan erősödött, fokról fokra tisztább, kivehetőbb és hátborzongatóbb lett, míg végül szinte ott érezték szűkre szabott látókörükön belül; oly természetellenes, oly nem emberi, oly ördögi nevetés volt, hogy még a marcona embervadászok szívét is kimondhatatlan félelem szállta meg! Nem nyúltak fegyverükhöz, mert eszükbe se jutott ilyesmi; e szörnyű kacaj fenyegetése ellen a fegyver mit sem használt. Ahogy a csendből támadt, most úgy is halt el egyszerre egy végső ordítás után, amely szinte a fülükbe bömbölt, fokozatosan távolodott, míg halkuló hangjai, mindvégig örömtelenül és gépiesen, elsüllyedtek a csendben, valahol a mérhetetlen messzeségben.

Robert William Chambers (1865—1933)

A sárga jel (1895) I. „Vörös hajnal sejti csak, Hogy reánk mi vár, Ha kihúny a kék csillagfény, S mindennek vége már.” Annyi megmagyarázhatatlan dolog van a világon! Miért juttatja eszembe némelyik akkord az őszi lomb arany és barna árnyalatait? Amikor a Szent Cecília misét hallom, miért kalandoznak gondolataim vaskos színezüst erektől tündöklő falú barlangokban? Mi lehetett az a Broadway hat órai dübörgésében és hangzavarában, amitől szemem előtt egy csöndes bretagne-i erdő képe villant fel, ahol a lombon átszűrődött a napfény, s ahol Sylvia félig kíváncsian, félig gyöngéden egy zöld gyíkocska fölé hajolt, azt dünnyögve: — Ha meggondolom, ő is az Úr kis gyámoltja! Amikor először megláttam az éjjeliőrt, háttal állt nekem. Közönyösen néztem utána, míg be nem ment a templomba. Nem figyeltem rá jobban, mint az összes többi emberre, aki aznap reggel átballagott a Washington téren. Miután lehúztam az ablakot, s visszafordultam a műterembe, már el is feledkeztem róla. Kánikula volt, késő délután újra kinyitottam az ablakot, és kihajoltam, hogy szippantsak egy jót a langyos levegőből. Ugyanaz a férfi most a templom udvarán állt, és amikor megláttam, ugyanúgy nem érdekelt, mint reggel. Elnéztem a tér túlsó oldalán a szökőkút játékát, aztán, mikor agyam megtelt a fák, aszfaltutak, csoportokban mozgó nevelőnők és turisták képével, visszaindultam a festőállványomhoz. Miközben megfordultam, szenvtelen pillantásom súrolta a templomkertben álló férfit. Arca most felém nézett, én meg teljesen önkéntelen mozdulattal kissé oldalt hajoltam, hogy lássam. Abban a szemvillanásban fölemelte fejét, és rám nézett. Azonnal egy hullarágó féreg jutott róla eszembe. Hogy mitől volt olyan viszolyogtató, nem tudom, de a kövér, sápadt koporsóféreg képzete olyan erős volt, és annyira felkavarta a gyomrom, hogy bizonyára meglátszott az arckifejezésemen is, mert olyan mozdulattal fordította el a puffadt képét, ami egy gesztenyéből félig előbújt, megzavart kukac tekergőzésére emlékeztetett. Visszamentem a festőállványhoz, és intettem a modellemnek, hogy vegye fel ismét a beállított pózt. Miután tovább dolgoztam egy darabig, már nem tagadhattam le magam előtt, hogy szédületes gyorsasággal teszem tönkre, amit addig megfestettem. Úgyhogy fogtam a spaklit, és visszaszedtem a festéket. A testszín árnyalatai fakók voltak és betegesek, nem értettem,

hogyan ronthattam el ilyen színekkel a tanulmányt, amely addig szinte ragyogott az egészséges tónusoktól. Figyelmesen megnéztem Tessie-t. Nem változott semmit, egészséges pír színezte nyakát és arca húsát. Mégis csalódott képet vághattam, mert azt kérdezte: — Valami rosszat tettem? — Dehogy — csak ez a kar nagyon félresikerült, és a jó ég tudja, hogy voltam képes ilyen szemetet fölkenni a vászonra. — Rosszul állok? — aggodalmaskodott megint. — Dehogyis, hibátlanul. — Akkor nem rajtam múlt? — Nem. Az én hibám. — Kár, sajnálom. Mondtam neki, hogy pihenjen, míg én a terpentines ronggyal eltüntetem azt a fertőzött helyet a vászonról. Félreült, hogy elszívjon egy cigarettát, és a Courier Français képeit nézegesse. Nem tudom, talán a terpentinhez keveredett valami, vagy a vászon volt hibás, de úgy rémlett, minél tovább dörgölöm, annál jobban terjed az az üszkösödés. Dolgoztam veszettül, a betegség mégis mintha testrészről testrészre harapózott volna az előttem lévő festményen. Riadtan próbáltam megállítani, de most a mell színe változott meg, és az egész alak úgy átitatódott a kórral, ahogy a szivacs szívja fel a vizet. Nekiestem festő- és kaparókéssel, terpentinnel, és közben végig az járt a fejemben, hogyan fogok leszámolni Duvallal, aki ezt a vásznat rám sózta. Csakhamar rájöttem azonban, hogy nem a vászonnal van gond, és nem is Edward festékeivel. „Akkor biztos a terpentin az oka — dühöngtem gondolatban —, vagy pedig a szememet úgy elfárasztotta és megzavarta a délutáni világosság, hogy már nem látok jól.” Szóltam Tessie-nek. Oda is jött hozzám, füstkarikákat fújva áthajolt a székem támláján. — Hát maga meg mit művelt? — kiáltott fel. — Semmit — morogtam —, biztos a terpentinnel van baj! — Micsoda förtelmes szín lett belőle — folytatta. — Maga szerint az én bőröm olyan, mint a penészes sajt? — Szó sincs róla — mondtam mérgesen. — Látott már tőlem ilyen képet? — Nem, soha! — Na hát akkor. — Tényleg a terpentin lehet, vagy ilyesmi — egyezett bele. Fölvett egy kimonót, és az ablakomhoz lépett. Én meg kapartam és dörgöltem, amíg bele nem fáradtam, aztán a végén fogtam az ecsetjeimet, és belevágtam őket a vászonba egy erőteljes kifejezés kíséretében, amiből csak a hangsúly jutott el Tessie füléig. De azért nyomban rákezdte: — Úgy van! Csak káromkodjon és butáskodjon és tegye tönkre az ecsetjeit! Három hete dolgozik azon a tanulmányon, most meg nézze csak! Elment az esze, hogy feltépi a vásznat? Micsoda alakok ezek a festők! Elfogott a szégyen, ahogy az ilyen dührohamok után mindig, és a tönkretett képet a falnak fordítottam. Tessie segített elmosni az ecsetjeimet, aztán a műterem végébe táncolt, hogy felöltözzék. A paraván mögül tanácsok sokaságával látott el, hogy mi a teendő a fejem teljes vagy részleges elvesztése esetén, majd amikor talán úgy gondolta, hogy kellően meggyötört, előjött a spanyolfal mögül, és megkért, hogy gomboljam be a ruháját a hátán, ahová nem ér el a keze.

— Minden akkor fordult rosszra — állapította meg —, amikor maga visszajött az ablaktól, és mondta, hogy milyen szörnyű embert látott a templomnál. — Igen, valószínűleg rossz varázst bocsátott a képre — mondtam, majd ásítva az órámra néztem. — Tudom, már hat is elmúlt — igazította meg kalapját Tessie a tükör előtt. — Sajnos — feleltem. — Nem akartam ilyen sokáig itt tartani. — Kihajoltam az ablakon, de döbbenten visszahúzódtam, mert a tésztaképű fiatalember most is ott állt a templom udvarán. Tessie látta, hogy valami nincs ínyemre, és ő is kinézett az ablakon. — Ő az, aki nem tetszik magának? — kérdezte suttogva. Bólintottam. — Nem látom az arcát, de ahogy nézem, kövér, puha ember. Akárhogy is — folytatta, s a szemembe nézett —, eszembe jut róla egy álmom. Egy régi, borzasztó álmom. Sőt, nem is tudom — tűnődött, formás lábujjacskáit fürkészve —, csakugyan álom volt-e. — Én meg honnan tudjam? — mosolyogtam. Tessie visszamosolygott. — Maga is benne volt — mondta —, úgyhogy talán tud róla valamennyit. — Tessie, Tessie! — tiltakoztam —, nehogy már hízelegjen nekem. Csak nem azt mondja, hogy rólam szokott álmodni? — Pedig magáról — erősködött. — Megmondjam, mit? — Csak nyugodtan — feleltem, és rágyújtottam egy cigarettára. Tessie nekidőlt a nyitott ablak párkányának, és nagyon komoly hangon elkezdte: — A télen egy éjszaka az ágyamban feküdtem, és igazából nem gondoltam semmire. Egész nap magának álltam modellt, jól kifáradtam, de sehogy se tudtam aludni. Hallottam, hogy városszerte tizet ütnek a harangok, aztán tizenegyet, aztán éjfélt. Úgy látszik, aztán elaludtam, mert több harangozásra nem emlékszem. Olyan volt, mintha alig csuktam volna be a szememet, amikor máris azt álmodtam, hogy valami rákényszerít, hogy menjek az ablakhoz. Fölkeltem, föltoltam a csúszóablakot, kinéztem. Amerre csak elláttam, üres volt a Huszonötödik utca. Kezdtem egy kicsit megijedni, odakint mindent olyan… olyan feketének és riasztónak láttam. Aztán megütötte a fülemet a távolból valami kerékzörgés, én meg úgy éreztem, biztosan ez az, amire várnom kell. A kerekek nagyon lassan közeledtek, és végül ki tudtam venni az utcán haladó kocsit. Egyre közelebb ért, aztán mikor az ablakom alatt elhaladt, akkor láttam, hogy halottaskocsi. Reszkettem a félelemtől, és akkor a kocsis megfordult, és egyenesen rám nézett. Amikor fölébredtem, ott álltam a nyitott ablaknál, vacogtam a hidegtől, de a fekete bóbitás halottaskocsinak híre-hamva sem volt. Se a kocsisának. Aztán márciusban újra ugyanezt álmodtam, és újra a nyitott ablaknál ébredtem. Tegnap éjjel újból meglepett ez az álom. Emlékszik, ugye, hogy zuhogott; hát amikor fölébredtem, az ablak nyitva volt, és a hálóingem csurom víz. — De hogy kerültem én a maga álmába? — kérdeztem. — Maga… maga feküdt a koporsóban, de nem volt halott. — A koporsóban? — Ott. — Honnan tudja? Látott engem? — Nem. Csak tudtam.

— Megfeküdte a gyomrát a sajtos pirítós? Vagy a homársaláta? — Elnevettem magam, de a lány ijedt kiáltással félbeszakított. — No de mi történt? — kérdeztem, amikor behúzódott az ablakzugba. — Az… az a férfi, ott a templomkertben… ő volt a kocsis. — Ostobaság — vágtam rá, de Tessie szeme tágra nyílt a rémülettől. Kinéztem az ablakon. Az illetőnek hűlt helye volt. — Ugyan már, Tessie — mondtam —, ne bolondozzon. Mindig feldühödik, ha túl sokat áll modellt. — Azt hiszi, képes vagyok elfelejteni azt az arcot? — motyogta. — Háromszor láttam, hogy a halottaskocsi elment az ablakom alatt, és a kocsis mindháromszor megfordult és fölnézett rám. Nagyon kövér volt az arca és olyan… talán puha? Halottnak látszott… olyan, mintha rég halott lenne az arca. Rábeszéltem a lányt, hogy üljön le, és hajtson fel egy pohár marsalait. Aztán leültem mellé, és próbáltam ellátni jó tanácsokkal. — Hallgasson rám, Tessie — kezdtem —, utazzon el vidékre egy-két hétre, és nem lesz több halottaskocsis álom. Estére elrongyolódnak az idegei az egész napos modellkedés után. Ezt nem lehet sokáig folytatni. Ráadásul ahelyett, hogy az egész napos munka után lefeküdne aludni, siet piknikezni a Sulzer Parkba, vagy mulatni az Eldoradóba meg Coney Islandre, és amikor idejön hozzám reggel, alig áll a lábán. Nem volt ott semmiféle halottaskocsi. Csak egy kis romlott garnéla. Halványan elmosolyodott. — Hát az a kövér ember a templomkertben? — Á, az csak egy hétköznapi, beteges fráter. — Olyan igaz, mint hogy a nevem Tessie Reardon, megesküszöm magának, Mr. Scott, hogy annak a templomkerti alaknak az arca ugyanaz volt, mint a gyászkocsisé! — Hát aztán? Az is csak egy becsületes mesterség. — Szóval igenis elhiszi, hogy láttam a fekete kocsit? — Nos — mondtam diplomatikusan —, ha csakugyan látta, akkor nem feltétlenül képtelenség, hogy az az ember ült a bakon, aki odalent áll. Abban se lenne semmi furcsa. Tessie fölállt, kigöngyölte illatos zsebkendőjét, a csomóból kivett egy darab rágógumit, és a szájába pottyantotta. Aztán felhúzta kesztyűjét, kezet nyújtott, és egy nyílt tekintetű „Jó éjt, Mr. Scott”-tal távozott.

II. Másnap reggel Thomas, a lapkihordó meghozta nekem a Heraldot egy friss hírrel együtt. Eladták a szomszédban álló templomot. Hálát adtam az égnek, nem mintha katolikus lévén bármifajta ellenszenv élt volna bennem a szomszéd gyülekezet iránt, hanem mert az idegeimet már cafatokra tépte a nagyhangú kikiáltó, akinek minden szava úgy visszhangzott a padsorok között, mintha az én szobámban szólna, és aki olyan makacs orrhangon pöndörgette az r-jeit, hogy attól minden idegszálam borzadt. Volt ott egy emberbőrbe bújt ördög is, az orgonista, aki saját értelmezésében adta elő a szép régi énekeket, és vérét ontottam volna az alávalónak, aki képes volt olyan moll akkordokkal kísérni a doxológiát, amilyet az ember csak nagyon fiatal egyetemisták kvartettjeitől hallhat. A lelkész biztosan rendes ember volt, de amikor azt recsegte: „És mondá az Úrrr Mózesnek, Vitéz harrrcos az

Úrrr, orrrod leheletétől feltorrrlódtak a vizek. És felgerrrjed harrragom, és megöllek titeket fegyverrrel”, nos, olyankor eszembe jutott, hány év kell vajon a Purgatóriumban, hogy valaki levezekelje ezt a bűnt. — Ki vette meg az ingatlant? — érdeklődtem Thomastól. — Nem tudja aztat, uram, senki. Az égegyadta világon senki. Asszongyák, hogy az úr, akijé ez az ’Amilton-palota itten, az nézegette, uram. Hogy tán még több műtermet építsen. Az ablakhoz léptem. A förtelmes arcú fiatalember ott állt a templomkert kapujánál, és elég volt meglátnom, máris erőt vett rajtam az a rettentő undor. — Mondja, Thomas — folytattam csak úgy mellékesen —, kicsoda az a fickó odalent? Thomas megszívta az orrát. — Az a pondrófajzat, uram? Az bizony a templom éjjeliőre, uram. Fenemód unom, ahogy egész éjjel odaki ül a lépcsőn, és hú, de mocsokul nézi az embert. Kupán is csapnám szívesen, uram… már megbocsásson, uram. — Folytassa csak Thomas. — Zeggyik este gyövök haza ’Arry komámmal, a másik angol gyerekkel, oszt látom itt megin a lépcsőn. Velünk gyött, uram, Molly és Jen is, a két lány a büféből, és ez meg oan mocsok sértőn néz minket, hogy odamegyek és mondok: „Mibbámúsz, te dagadt meztelen csiga?”, pardon, uram, de hát ezt gyött ki a számon. Erre nem szól semmit, én meg mondok: „Gyere, mer beverem azt a pudingpofádat.” Azzal nyitom is a kaput, ammeg nem szól semmit, csak néz úgy sértőn. Akkor egyet behúzok neki, de ú! a feje oan hideg és szottyos volt, hogy maga rosszul lenne, ha hozzáérne. — Aztán mit tett? — kérdeztem kíváncsian. — Hogy az? Semmit. — És maga, Thomas? Az ifjú vagány zavartan elvörösödött, és feszélyezetten mosolygott. — Mr. Scott, nem vagyok én gyáva, uram, és nem tudok rágyönni, mért futottam el. Az 5-ös dragonyosoknál voltam trombitás Tell-el-Kebirben, és meglőttek a kútnál. — Azt akarja mondani, hogy elszaladt? — Igen, uram, szaladtam. — De miért? — Hát ez érdekelne nagyon is, uram. Elkaptam a Mollyt, oszt futottam, a többiek meg pont úgy berezeltek, mint én. — De mitől ijedtek meg? Thomas egy darabig hallgatott, nem volt hajlandó felelni, de addigra már nagyon furdalt, ki vagy mi lehet az a gusztustalan fiatalember odalent. Úgyhogy nem hagytam annyiban. A hároméves amerikai tartózkodás nemcsak Thomas Cockney kiejtésén csiszolt, hanem beléoltotta a nevetségességtől való, jellegzetesen amerikai félelmet is. — Úgyse hisz nekem, Mr. Scott. — De hiszek. — Ki fog nevetni, uram. — Badarság. Habozva kezdett bele. — Isten az atyám, uram, hogy amikor behúztam neki, ő elkapta a két csuklómat, és amikor megfeszegettem aztat a puha, szottyos markát, az egyik ujja benne maradt a kezembe. A Thomas arcán megjelenő mélységes undor és iszonyat az én arcomon is tükröződhetett, mert így folytatta. — Rettentő dolog ez, és most, hogy látom, én bizony megyek innen. Forog

a gyomrom. Amikor Thomas elment, újra kinéztem az ablakon. Az a férfi ott állt a kerítésnél, mindkét keze a kapun, de sietve visszakoztam a festőállványomhoz, miután megláttam, hogy hiányzik a jobb mutatóujja. Kilenckor megjött Tessie, és egy vidám „Jó reggelt, Mr. Scott” kíséretében eltűnt a paraván mögött. Amikor előbújt, és fölvette pózát a dobogón, új vászonba kezdtem, aminek fölöttébb megörült. Amíg rajzoltam, hallgatott, de mihelyt abbamaradt a szén surrogása, és elővettem a fixálót, megeredt a nyelve. — Jaj, remekül mulattunk az este. Elmentünk együtt a Tony Pastorhoz. — Ki az az „együtt”? — tudakoltam. — Hát a Maggie, tudja, ugye, Mr. Whyte modellje, és Pipacs McCormick. Azért hívjuk Pipacsnak, mert olyan gyönyörű vörös haja van, ami annyira tetszik a magafajta festőknek. És Lizzie Burke is jött. Fixáló záporozott a vászonra, én meg azt mondtam: — Mesélje csak tovább. — Megnéztük Kellyt és Baby Barnest, azt a libegő szoknyás táncosnőt, meg… meg az összes többit. Elcsavartam egy fiú fejét… — Szóval megcsalt, Tessie? Nevetve csóválta a fejét, — Lizzie Burke bátyja volt az, Ednek hívják. Talpig úriember. Kötelességemnek tartottam, hogy némi atyai tanáccsal szolgáljak a fiúk fejének elcsavarásáról, ezt tündökletes mosollyal tűrte. — Ó, tudok én bánni az idegenekkel — mondta, rágógumiját vizsgálgatva —, de Ed, ő más. Lizzie a legjobb barátnőm. Akkor elmesélte, hogyan jött haza Ed Massachusettsből, a lowelli kötödéből, és hogyan csodálkozott, amikor meglátta, hogy ő meg Lizzie közben felnőttek, és micsoda derék, tapasztalt fiatalember lett belőle, és hogy meg se kottyant neki, hogy fél dollárt szórjon el fagylaltra és osztrigára, így ünnepelte, hogy fölvették eladónak a Macy’s gyapjúáruosztályára. Tessie be se fejezte, én már nekiálltam a festésnek, ő meg újra fölvette pózát, mosolygott, és csivitelt, mint egy veréb. Délre szépen előrehaladtam a tanulmánnyal, és Tessie odajött, hogy megnézze. — Ez már jobb — mondta. Én is így gondoltam, és azzal az elégedett tudattal költöttem el ebédemet, hogy minden újra a rendes kerékvágásban halad. Tessie kirakta ebédjét szemközt velem, egy rajzasztalra, és ugyanabból az üvegből ittuk a vörös bort, ugyanazzal a szál gyufával gyújtottunk rá. Nagyon erősen kötődtem Tessie-hez. A szemem láttára serkent törékeny, esetlen gyereklányból karcsú, de kifinomultan szép alakú nővé. Három éve járt a műtermembe, és az összes modellem közül őt kedveltem a legjobban. Nagyon bántott volna, ha „fejébe száll a dicsőség”, és „flancolni” kezd, ahogy mondani szokás, de a viselkedése szemernyit sem romlott, és éreztem a szívemben, hogy nincs benne semmi hiba. Erkölcsi kérdésekről sohasem beszélgettünk, részben mert tőlem idegen a morál, és részben mert mindegy, mit mondok, úgyis azt csinálta volna, ami neki tetszik. Mindamellett bíztam benne, hogy nem keveredik semmilyen csávába, mert jót akartam neki, és persze — önző módon — nem akartam elveszíteni a legjobb modellemet. Tudtam azt is, hogy a fiúfejek elcsavarása, ahogy ő fogalmazott, jelentéktelen dolog a hozzá hasonló lányok életében, és hogy az efféle praktikáknak semmi közük ahhoz, ami ugyanezen a címen Párizsban folyik. De minthogy nyitott szemmel jártam-keltem az életben, tudtam jól,

hogy valaki egyszer majd elveszi tőlem Tessie-t így vagy úgy, és noha magam azt vallottam, hogy a házasságnak semmi értelme, jelen esetben őszintén reméltem, hogy az út végén ott áll majd a pap. Katolikus vagyok. Amikor a nagymisét hallgatom, amikor keresztet vetek, úgy érzem, hogy az egész világ derűsebb, beleértve saját magamat; és ha meggyónok, meg is könnyebbülök. Ha az ember olyan tartósan él magányban, mint én, valakinek meg kell gyónnia viselt dolgait. Márpedig Sylvia is katolikus volt, és ez épp elég nyomós érv volt mellette. De most Tessie-ről beszélek, és vele egészen más a helyzet. Ő is katolikus, ráadásul sokkal vallásosabb, mint én, úgyhogy mindent összevetve nemigen féltettem csinos modellemet, amíg bele nem szeret valakibe. De azután — tudtam, hogy azután a jövője ki van szolgáltatva a sorsnak, és magamban azért fohászkodtam, hogy a sorsa óvja meg a magamfajta férfiaktól, és ne tereljen az útjába csak Ed Burke- és Jimmy McCormick-szerű legényeket, eszem az édes arcocskáját! Tessie csak ült, fújta a füstöt a mennyezetre, és a jégkockákat csörgette a poharában. — Tudod-e, kölyök, hogy nekem is volt egy álmom az éjjel? — mondtam magam elé. Néha „kölyöknek” szólítottam. — Csak nem arról az emberről? — nevetett. — De bizony arról. Hasonlított az álmom a tiédhez, csak sokkal rémesebb volt. Ostoba és meggondolatlan voltam, hogy szóba hoztam egyáltalán, de hát mindenki tudja, milyen tapintatlan fráter az átlagos festő. — Tíz körül aludhattam el — folytattam —, és egy idő múlva azt álmodtam, hogy fölébredtem. Olyan tisztán hallottam az éjféli harangszót, a szélfúvást a lombok között, a gőzhajók kürtjét az öböl felől, hogy még most is alig hiszem, hogy nem voltam ébren. Mintha egy üvegtetejű ládában feküdtem volna. Halványan derengtek az utcai lámpák, ahogy elhaladtam alattuk, mert meg kell mondanom, Tessie, hogy azt a ládát, amelyikben hevertem, minden jel szerint egy kipárnázott kocsi vitte zökögve valami utca kövezetén. Ahogy múlt az idő, elfogyott a türelmem, és meg akartam mozdulni, de a láda túl szűknek bizonyult. Kezem össze volt kulcsolva a mellkasomon, úgyhogy nem tudtam feltámaszkodni se. Füleltem, kiabálni próbáltam. De a torkomon nem jött ki hang. Hallottam a lovak dobogását, sőt még a kocsis lélegzetvételét is. Akkor még egy hang hatolt a fülembe, mint amikor valaki feltol egy csúszóablakot. Megpróbáltam arra fordítani a fejemet, és rájöttem, hogy nemcsak a ládám üvegfedelén látok át, hanem a fedett kocsi üvegezett oldalán is. Házakat láttam, mind üres volt és néma, kivéve egyetlenegyet. Annak a háznak nyitva volt az egyik magasföldszinti ablaka, és egy fehér ruhás emberalak nézett le belőle az utcára. Maga volt az. Tessie levette rólam a szemét, és az asztalra könyökölt. — Láttam az arcát — folytattam —, és nagyon bánatosnak találtam. Aztán mentünk tovább, befordultunk egy szűk, koromfekete sikátorba. Hamarosan megálltak a lovak. Vártam, és vártam, félelmemben és türelmetlenségemben behunytam a szemem, de síri csend vett körül. Mintha órák teltek volna el, és már nagyon nyomasztott a bizonytalanság. Éreztem, hogy valaki van a közelemben, kinyitottam hát a szememet. És akkor megláttam a kocsis fehér arcát, amint engem bámult a koporsófedélen keresztül… Tessie zokogása szakította félbe a történetemet. Remegett, mint a nyárfalevél. Rájöttem, mekkora szamárságot követtem el, és megpróbáltam jóvátenni. — Ugyan már, Tess — mondtam —, mindezt csak azért meséltem el, hogy

megmutassam, milyen hatással lehet a maga meséje egy másik ember álmaira. Ugye nem gondolja komolyan, hogy tényleg koporsóban feküdtem? Miért reszket ennyire? Hát nem érti, hogy a maga álma és az én megmagyarázhatatlan ellenszenvem, amit a senkinek sem ártó templomszolga iránt érzek, az dolgoztatta tovább az agyamat, amint elaludtam? Két tenyerébe temette az arcát, és úgy sírt, mint akinek menten megszakad a szíve. Micsoda címeres díszmarhát csináltam magamból! De elhatároztam, hogy jó útra térek. Odaléptem hozzá, és átkaroltam. — Tessie, kedvesem, bocsásson meg — csitítgattam. — Nem akartam megrémíteni ezzel az ostobasággal. Maga túlságosan érzékeny, és jobb katolikus annál, semhogy az efféle álmokban higgyen. Keze megszorította az enyémet, fejét hátrahajtotta a vállamra, de még remegett, én meg babusgattam, vigasztaltam. — Tess, most már nyugodtan kinyithatja a szemét. Tessék mosolyogni! Lassan, bágyadtan kinyílt a szeme, tekintete találkozott az enyémmel, de olyan furcsa volt a nézése, hogy újra meg kellett nyugtatnom: — Butaság az egész, Tessie, ugye nem hiszi komolyan, hogy magának bármi baja származhat belőle? — Nem — mondta, de skarlátpiros ajka tovább remegett. — Akkor mi a gond? Fél valamitől? — Igen. De nem magamat féltem. — Talán engem? — kérdeztem vidám hangon. — Igen, magát — mormolta szinte nem is hallhatóan. — Nekem… nekem… maga fontos, és féltem magát. Kitört belőlem a nevetés, de amikor felfogtam, mit mondott, meghűlt ereimben a vér. Ültem ott, mint aki kővé dermedt. Megkoronáztam hát minden hülyeségemet. A válasza meg az én feleletem között eltelő pillanatban ezernyi változat futott át agyamon, hogyan is reagálhatnék ártatlan vallomására. Elüthettem volna egy kacajjal, félreérthettem volna, s hivatkozhattam volna jó egészségemre, vagy csak megmagyarázhattam volna, miért képtelenség, hogy engem szeressen. De a válaszom gyorsabb volt, mint az agyam, és most már hiába gondolkozom egyre, hogyan s miről késtem el — abban a pillanatban szájon csókoltam. Ahogy szoktam, azon az estén is sétáltam egyet a Washington Parkban, és eltöprengtem a nap történésein. Teljesen elköteleztem magam. Már nincs visszaút, szembesülnöm kell a jövővel. Nem vagyok jó ember, még lelkiismeretes sem, de arról szó sem lehet, hogy becsapjam akár magamat, akár Tessie-t. Életem nagy szenvedélye Bretagne napsütötte erdeinek földjében nyugszik. Örökre eltemetve? A Remény azt kiáltja: „Nem!” Három éve fülelek a Remény hangjára, és három éve várok arra, hogy azt a lépést halljam az ajtóm előtt. Elfelejtett volna Sylvia mindent? „Nem!”, kiáltja a Remény. Azt mondtam, nem vagyok jó ember. Így igaz, bár igazából nem vagyok afféle vígoperai rossz ember sem. Élveztem az életet, kerültem a felelősséget, ha valami örömmel kecsegtetett, azt elfogadtam, aztán sajnáltam és néha keservesen megbántam a következményeit. A festészeten kívül egyvalamit vettem csak komolyan, és az a valami most Bretagne erdeiben rejtőzött, ha ugyan nem veszett el mindörökre. Elkéstem már azzal, hogy sajnálkozzam a délben történtek miatt. Hogy mit éreztem: szánalmat, hirtelen, szomorkás ellágyulást, vagy a kielégült hiúság nyersebb ösztöne kerekedett felül rajtam — mindegy volt már.

Hacsak nem akartam megsebezni egy ártatlan szívet, nem volt kérdés, merre haladjak tovább. Az addig — minden képzelt élettapasztalatom ellenére — sohasem gyanított szerelem izzása, ereje, a szenvedély mélysége nem hagyott más választást, mint hogy viszonozzam, vagy pedig eltaszítsam a lányt magamtól. Nem tudom, miért — talán, mert túlságosan gyáva vagyok, hogy másnak fájdalmat okozzak, vagy mert a komor puritanizmus módfelett idegen tőlem —, de elhárítottam a gondolatát is, hogy ne vállaljak felelősséget azért a meggondolatlan csókért, bár valójában időm se maradt rá, mert kinyílt szívének kapuja, és előtört az áradat. Mások, akiknek szokása, hogy teljesítsék mindenféle kötelességüket, és undok elégtételt lelnek abban, hogy boldogtalanságba döntsék magukat és minden embertársukat, talán ellenálltak volna. De nem én. Nem is mertem volna. Miután elült a vihar, persze megmondtam neki, hogy jobban tenné, ha Ed Burke-be lenne szerelmes, és hordaná a kő nélküli aranygyűrűt, ám erről hallani sem akart. Én meg arra gondoltam, hogy talán így van jól: ha elhatározta, hogy olyasvalakit szeret, akihez nem mehet feleségül, legyek a szerelmének tárgya inkább én. Hiszen én legalább intelligens gyöngédséggel bánok vele, és ha egyszer megunja a rajongást, itt hagyhat, amikor csak tetszik, nem jár rosszabbul. Ezt ugyanis megfogadtam magamban, még ha tudtam is, mennyire nehéz lesz majd elviselnem. Emlékeztem rá, hogyan érnek véget rendszerint a plátói kapcsolatok, és eszembe jutott, mennyire viszolyogtam az ilyen esetektől, ha csak hallottam is róluk. Tudtam, hogy a magamfajta gátlástalan embernek nagyon súlyos a teher, amit vállalok, és rettegtem a jövőtől, de pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy Tessie mellettem biztonságban van. Ha bárki másról lett volna szó, nem zavartattam volna magam holmi aggályokkal. Mert eszembe se jutott, hogy úgy áldozzam fel Tessie-t, mint akármelyik nagyvilági dámát. Farkasszemet néztem a jövővel, rezzenetlenül, és jól láttam viszonyunk egynéhány lehetséges kimenetelét. Megeshet, hogy ráun az egészre, vagy olyan boldogtalan lesz a végén, hogy kénytelen leszek vagy elvenni, vagy otthagyni. Ha feleségül veszem, mindketten boldogtalanok leszünk, én a hozzám nem illő feleséggel, ő pedig a semmilyen nőnek nem való férfival. Múltam ugyanis nemigen jogosít fel a házasodásra. Ha otthagyom, akkor vagy belebetegszik, aztán kigyógyul, és feleségül megy valami Eddie Burkeszerűséghez, vagy pedig önfejűen, meggondolatlanul elkövet valami bolondságot. Ha viszont ő unna rám, előtte a világ, csupa Eddie Burke és jegygyűrű és ikergyerek és lakás a Harlemben, és a jó ég tudja még, micsoda. Miközben a fák alatt sétáltam a Washington-diadalívnél, arra jutottam, hogy mindenekelőtt megbízható barátra kell bennem lelnie, aztán lesz, ami lesz. Hazamentem, és felvettem a gálaruhámat, mert a komódomon ott hevert egy szolidan illatosított levélke: „Várjon konflissal a művészbejárónál 11-kor”, aláírás: „Edith Carmichael, Metropolitan Színház, 189-. június 19.” Éjfélkor vacsoráztam aznap, illetve vacsoráztunk, Miss Carmichael meg én a Solarinál, és a hajnal éppen csak bearanyozta kicsit az Emlékezés Templomának keresztjét, amikor kiléptem a Washington térre, miután a Brusnwicknál búcsút vettem Edithtől. A parkban nem volt egy árva lélek sem, amikor átbaktattam a fák között, és rátértem a sétányra, mely a Garibaldi-szobortól vezet a Hamilton-apartmanház felé. A templom előtt ballagva észrevettem, hogy valaki ül a kőlépcsőn. Mi tagadás, a hideg futott végig a hátamon a fehér, puffadt arc láttán, s megszaporáztam lépteimet. Akkor az az ember mondott valamit, ami vagy nekem szólt, vagy csak úgy

magának motyogta, nem tudom, de az biztos, hogy hirtelen fellobbant bennem a düh, amiért egy ilyen féreg meg merészel szólítani. Egy pillanatra kedvem lett volna sarkon pördülni, és a botommal szétverni a fejét, de csak mentem tovább, beléptem a Hamilton kapuján, fölmentem a lakásomba. Egy ideig hánykolódtam az ágyban, próbáltam kiverni a hangját a fejemből, de hiába. Megtöltötte az agyamat az a motyogás, mint a zsírolvasztó katlan vastag füstje vagy a rothadás bűze. Ahogy ott feküdtem és hánykolódtam, az a hang egyre tisztábban szólt a fülemben, és fokozatosan megértettem az eldünnyögött szavakat. Mintha elfelejtettem volna őket, és most lassacskán jutnának eszembe. Ezt hallottam: — Megtaláltad a Sárga Jelet? — Megtaláltad a Sárga Jelet? — Megtaláltad a Sárga Jelet? Tombolt bennem a düh. Mit akart ezzel mondani? Aztán elátkoztam a fickót mindenestül, megfordultam, és elaludtam, de később sápadtan és elnyűtten ébredtem, mert ugyanazt álmodtam, mint tegnap éjjel, és jobban nyomasztott, mintsem szerettem volna. Felöltöztem, lementem a műterembe. Tessie az ablaknál ült, de amikor bejöttem, fölállt, nyakam köré fonta karját, és ártatlanul megcsókolt. Olyan bájos, szeretni való látvány volt, hogy visszacsókoltam, azután leültem az állványhoz. — Jó reggelt! Hová lett a tegnapi tanulmányom? — kérdeztem. Tessie-n látszott, hogy felfogja, amit mondok, de nem felelt. Kutatni kezdtem a vásznak között, és odaszóltam neki: — Siess, Tess, ki kell használnunk a délelőtti megvilágítást. Amikor végül abbahagytam a vásznak lapozgatását, és körülnéztem a helyiségben, hol lehet a félbehagyott tanulmány, azt vettem észre, hogy Tessie még mindig felöltözve áll a paraván előtt. — Mi a baj? — kérdeztem. — Nem vagy jól? — De igen. — Akkor siess. — Azt akarod, hogy úgy álljak neked… ahogy szoktam? Végre megértettem: új bonyodalommal kell szembenéznem. Hát persze. Elveszítettem életem legjobb aktmodelljét. Szemügyre vettem Tessie-t. Bíborvörös volt az arca. Jaj nekem! Ó, jaj! Ettünk a Tudás Fájáról, és az Éden meg a gyermeki ártatlanság már csak a múltba — mármint az ő múltjába — vesző álom. Gondolom, feltűnt neki csalódott arckifejezésem, mert így szólt: — Ha akarod, modellt állok neked. A tanulmány ott van a paraván mögött, ahová tettem. — Nem — mondtam —, most valami újba kezdünk — azzal a szekrényhez mentem, és elővettem egy flitterektől ragyogó, szemkápráztató mór női ruhát. Nem jelmez volt, hanem eredeti, és Tessie megbűvölten vonult vissza vele a paraván mögé. Amikor előjött, leesett az állam. Hosszú fekete haját türkizköves diadémmal fogta hátra homlokán, tincseinek vége pedig a csillogó, díszes selyemöv felett kunkorodott. Lábát hegyes orrú, hímzett papucsba bújtatta, ezüst arabeszkekkel ékesített szoknyája pedig a bokájáig ért. Csodálatosan illett hozzá az ezüsthímzéses, a telt, fémes-kék árnyalatú mellény és a türkizekkel kivarrott, rövid mór kabátka. Odajött hozzám, mosolyogva emelte föl a fejét. Én a zsebembe nyúltam, előhúztam egy aranyláncot, rajta kereszttel, és a fején át a nyakára ejtettem. — Ez a tiéd, Tessie.

— Az enyém? — elakadt a szava. — A tiéd. Most pedig irány a dobogó. — Ekkor sugárzó mosollyal beszaladt a paraván mögé, s nyomban előbukkant, kezében dobozka volt, rajta az én nevem. — Este akartam odaadni, mielőtt hazamentem — mondta —, de nem tudok tovább várni. Kinyitottam a dobozkát. Rózsaszínű vattán egy fekete ónix kitűző nyugodott, rajta arany berakással valami különös jelkép vagy betű. Nem volt sem arab, sem kínai, s amint később rájöttem, egyetlen más emberi írásnak sem volt hasonló betűje. — Nincs más, amit neked adhatnék emlékül — mondta bátortalanul. Kínosan éreztem magam, de biztosítottam arról, hogy nagyon becsesnek tartom az ajándékát, és mindig viselni fogom. Fölerősítette zakómra, a hajtóka alá. — Butaság volt ilyen gyönyörű holmit venni nekem, Tess — mondtam. Nevetett. — Nem is vettem. — Akkor honnan van? Elmondta, hogyan találta meg az utcán, amikor egy nap a Batteryről, az Akváriumból ment haza. Hirdetést adott fel, és figyelte az újságokat, de a végén lemondott arról, hogy valaha megtalálja a tulajdonosát. — Most télen történt — mesélte —, pontosan ugyanazon a napon, amikor először rám tört az a borzalmas álom a halottaskocsiról. Eszembe jutott, mit álmodtam az éjszaka, de nem szóltam semmit, és máris száguldott a szén a friss vásznon, Tessie pedig mozdulatlanul állt a dobogóján.

III. Másnap katasztrófák sora ért. Miközben egy felfeszített vásznat vittem át egyik állványról a másikra, a lábam megcsúszott a viaszolt padlón, és elestem. Rázuhantam a két csuklómra, és olyan kegyetlenül kimarjultak, hogy hiába próbáltam volna megtartani az ecsetet. Kénytelen voltam tétlenül fel-alá mászkálni a műteremben, méregetni a befejezetlen rajzokat és vázlatokat, míg el nem fogott a kétségbeesés. Akkor leültem, rágyújtottam, aztán malmoztam az ujjammal tehetetlen dühömben. Eső verte az ablakokat meg a templom tetejét, és a végtelen dobpergés majd’ megőrjített. Tessie az ablaknál varrogatott, időnként fölemelte fejét, és olyan ártatlan együttérzéssel nézett rám, hogy elszégyelltem az idegességemet. Kerestem, mivel foglalhatnám el magam. Kiolvastam már az összes újságot és könyvtári könyvet, de valamit muszáj volt tennem, úgyhogy odamentem a könyvszekrényeimhez, és könyökömmel kilöktem az ajtók üvegszárnyait. Minden egyes kötetet ismertem a színéről, megnéztem mindnek a gerincét, lassan böngésztem végig a könyvtáramat, és fütyörésztem, hogy valamivel jobb kedvem legyen. Már majdnem megfordultam, hogy átmenjek az ebédlőbe, amikor megpillantottam egy sárga borítójú könyvet az utolsó könyvszekrény legfelső polcán. Nem emlékeztem rá, és lentről, ahol álltam, nem tudtam kibetűzni a halványan nyomott címet, ezért átmentem a szivarszobába, és kiabáltam Tessie-nek. Ő bejött a műteremből, és felmászott a könyvért.

— Mi a címe? — kérdeztem. — A sárga köntösű király. Elállt a szavam. Ki tette oda azt a könyvet? Hogyan került a lakásomba. Rég tisztáztam magamban, hogy sohasem fogok belenézni, és nincs olyan erő a földön, amely rávehetett volna, hogy megvegyem. Féltem, hogy kíváncsiságom még arra csábít, hogy kinyissam, ezért még a könyvesboltokban se mentem a közelébe. Még ha éreztem volna is valami kísértést, ismerősöm, az ifjú Castaigne szörnyű tragédiája elriasztott attól, hogy akár egy pillantást vessek gonosz lapjaira. Még arra sem voltam hajlandó, hogy meghallgassam tartalmának bármilyen összefoglalását; éppenséggel soha senki nem vette a bátorságot, hogy fennhangon beszéljen a könyv második részéről, úgyhogy semmiféle fogalmam nem volt róla, mit rejthetnek azok az oldalak. Úgy meredtem a mérgező sárga kötésre, mintha kígyó volna. — Hozzá ne nyúlj, Tessie! — szóltam. — Gyere le onnan! Figyelmeztetésem persze fölkeltette kíváncsiságát, és még mielőtt megakadályozhattam volna, fogta a könyvet, és kacagva, táncolva belejtett vele a műterembe. Utánaszóltam, de ő kaján mosollyal nézett a tehetetlen kezemre, én meg némiképp nyugtalanul eredtem a nyomába. — Tessie! — kiáltottam, mikor a könyvtárszobába értem. — Hallgass rám, ez nem tréfa! Tedd le azt a könyvet, nem akarom, hogy kinyisd! — A könyvtár üres volt. Benéztem mindkét nappaliba, a hálószobákba, a konyhába, a mosókonyhába, végül visszamentem a könyvtárba, és nekiláttam a módszeres keresésnek. Olyan ügyesen elbújt, hogy csak fél óra múlva találtam rá a felső szinten, a tárolóban. Az ablaknál kuporgott sápadtan és némán. A sárga köntösű király a lábánál hevert, de ki volt nyitva — a második résznél. Ránéztem Tessie-re, és tudtam, hogy elkéstem. Kézen fogtam, levittem a műterembe. Kábulatban támolygott. Amikor mondtam, hogy dőljön le a heverőre, szó nélkül engedelmeskedett. Egy idő múlva behunyta szemét, mélyen és szabályosan lélegzett, de nem tudtam eldönteni, alszik-e vagy ébren van. Csendben ültem mellette sokáig, de ő nem szólalt meg, nem is rezdült, így hát végül fölálltam, és miután beléptem a sose használt tárolóba, a jobbik kezemmel fölvettem a sárga könyvet. Ólomnehéz volt, de levittem a műterembe, letelepedtem a heverő mellé a szőnyegre, kinyitottam A sárga köntösű királyt, és elolvastam elejétől végéig. Amikor az érzelmek szélsőségeitől kimerülten a padlóra dobtam a kötetet, és nekivetettem hátamat az ágynak, Tessie kinyitotta a szemét, és rám nézett. Jó ideje beszélgettünk már, tompán, egyhangúan sorjáztak szavaink, amikor végre ráébredtem, hogy A sárga köntösű királyról beszélünk. Micsoda bűn ilyen szavakat leírni — kristálytiszta és áttetsző, forrásvízként gyöngyöző, zsongó szavakat, oly szavakat, amelyek szikráznak és ragyognak, mint a Medicik mérgezett gyémántjai. Mily gonosz, mily reménytelenül kárhozott az a lélek, aki e szavakkal bűvöli és bénítja meg az embereket — olyan szavakkal, melyeket megért a bölcs és a tudatlan, amelyek becsesebbek az ékszereknél, zsongítóbbak a mennyei muzsikánál, szörnyűbbek a halálnál. Csak beszéltünk tovább, nem törődtünk a gyűlő árnyékokkal, és Tessie könyörgött, hogy szabaduljak meg a fekete ónix kitűzőtől, amelynek különös dísze az volt, amiről már tudtuk: ez a Sárga Jel. Sohase fogom megtudni, miért nem fogadtam szót, noha itt, a hálószobámban, amikor ezt a vallomást

írom, szívesen tudnám, mi tartott vissza attól, hogy a Sárga Jelet letépjem mellemről, és a tűzbe vessem. Én is így akartam, biztosan, Tessie is esdekelt nekem — hiába. Leszállt az éj, vonszolódtak az órák, de mi csak mormoltunk egymásnak a Királyról és a Sápadt Álarcról, és éjfél kondult a ködbe burkolózó város tornyaiból. Szóltunk Hasturról és Cassildáról, míg odakint a vak ablaktáblákat ostromolta a köd, ahogy a felhők hullámai vonulnak, s törnek meg egyre Heli partjain. A ház mélységes némaságba süllyedt, és a ködös utcákról egyetlen nesz sem hatolt a csöndbe. Tessie a párnák közt feküdt, arca szürke folt a komor homályban, de keze az enyémet szorongatta, és tudtam, hogy tudja, és olvasott a gondolataimban, ahogy én az övéiben, mert addigra már megértettük a Hyades titkát, és az Igazság Fantomja elűzetett. Aztán, miközben így válaszolgattunk egymásnak némán, pergőn, gondolattal gondolatra, a homályban megrezdültek az árnyak, és a távoli utcákról elhatolt hozzánk egy hang. Egyre közelebbről hallottuk a kerekek tompa nyekergését, közelebb ért, és még közelebb, aztán a kapu előtt egyszer csak megállt. Az ablakhoz vonszoltam magam, és megláttam egy fekete bóbitás halottaskocsit. A ház kapuja kinyílt, becsukódott, én reszketve az ajtónkhoz kúsztam és bereteszeltem, de tudtam, hogy nincs retesz, nincs zár, ami kívül tarthatná azt, aki eljött a Sárga Jelért. És immár azt hallottam, hogy nagyon halkan felénk tart a folyosón. És megérkezik az ajtóhoz, és érintésétől szétesik a zár. És belép. Szemem a sötétséget kémlelte, de nem láttam a jövevényt. Csak amikor éreztem, hogy hideg, puha fogása körülvesz, akkor kiáltottam, és küzdöttem halálos-tébolyultan, de a kezem mit sem ért, ő pedig letépte zakómról az ónix kitűzőt, és arcul ütött. Aztán, még estemben, hallottam Tessie halk kiáltását, és lelke Istenhez menekült, és zuhanás közben azt kívántam, bárcsak követhetném, mert tudtam, hogy a Sárga Király már kitárta rongyos köntösét, és nem kiálthatok másnak, csak Krisztusnak. Mondhatnék többet, de nem tudom, miféle segítségére lehetnék azzal a világnak. Rajtam ember már nem segíthet, túl vagyok minden emberi reményen. Itt fekszem és írok, de már az sem érdekel, meghalok-e vagy sem, mielőtt a végére jutok. Látom az orvost, amint összeszedi porait és fioláit, és tétován, de számomra érthetően legyint a mellettem ülő derék papnak. Roppantul kíváncsiak lesznek a tragédia minden részletére — ők, a külvilágból, ők, akik teleírják a könyveket, és milliószámra nyomtatják az újságokat, de én többet már nem írok, és gyóntatóatyám a szentség kenetével pecsételi meg utolsó szavaimat, amikor szent szolgálatát elvégezte. Lehet, hogy ők ott a külvilágban elküldik kreatúráikat a romos házakba, a halál fojtotta tűzhelyekhez, és újságjaik vértől és könnyektől híznak, de ha engem keresnek kémeik, meg kell állniuk a gyóntatófülke előtt. Tudják, hogy Tessie meghalt, és én is haldoklom. Tudják, hogyan rontottak be szobánkba a ház lakói, midőn felriasztotta őket a pokoli sikoly, hogyan találtak ott egy élőt és két holtat, de nem tudhatják, hogy mit mondott a doktor, amikor rámutatott az iszonyú, bomló halomra a földön — a templom őrének ólomsápadt hullájára: „Nincs rá elmélet, nincs rá magyarázat. Ez az ember bizonyára hónapok óta halott!” Azt hiszem, meghalok. Szeretném, ha a pap—— (Széky János)

Jack London (1876—1916)

Míg a halál el nem választ (1900) Talán a véletlen hozta úgy, netán valóban létezik kapcsolat élet és halál között, de még az is megeshet, hogy Bat Morganston megérzett valamit a jövőből, amikor hirtelen Frona Payne-hez fordult, és megkérdezte: — Míg a halál el nem választ? A nő egy pillanatra elbizonytalanodott. Felszínes természeténél fogva képtelen volt megérteni egy erős férfi mély szerelmét, efféle dolgoknak nem jutott hely sekélyes erkölcsében. Mégis, elég jól ismerte a férfiúi lelket ahhoz, hogy mosolyát elfojtsa a kérdés hallatán. Inkább ártatlan gyermeki szemmel a férfire nézett, Bat Morganston napbarnított vállára tette kezét, és válaszolt: — Igen, drágám, míg a halál el nem választ. Bat, bár voltak kételyei, magához vonta a nőt, és szenvedélyesen így szólt: — Ha így lesz, tudd meg, én még halálom után is ragaszkodni fogok hozzád, és senki emberfia nem állhat közénk sohasem. — Micsoda badarság — gondolta Frona, miközben kivonta magát a férfi karjaiból. Nézte, ahogy Bat a kutyákat próbálja kiszabadítani az összegubancolódott kötelek közül. Az ugató, vicsorgó fenevadak között ténykedő férfi valóban igen szemrevaló volt. Bat olykor odaütött egyetegyet, az egyik kutyát áthúzta a fagyott póráz alatt, a másikat átterelte fölötte, míg végül sikerült rendbe szednie a falkát. A recsegő hideg rózsaszínre festette frissen borotvált, erőt és rettenthetetlenséget sugárzó arcát. A nők érdeklődését talán jobban felcsigázta a vállára omló selymes, barna, dús hajkorona, mint a többi tulajdonsága együttvéve; mégis, ha férfitársai végigmérték gyöngyökkel kirakott mokaszinjától farkasbőr sapkájáig, elismerően bólintottak sudár alkatára. A férfiak, igen. Frona gyöngéd csókokkal búcsúzott kedvesétől, majd amaz a vezetőrúd segítségével meglódította a szánt, s a kutyák nekifeszültek, ahogyan egy igazi hajtó parancsára teszik, és már siklottak is lefelé a lejtőn. A szán nyomán felcsapódó hófüggöny ragyogó gyöngypáraként csillogott a havas csúcsok fölött izzó déli nap sugaraiban. Bat Morganston alakja hamarosan eltűnt ebben a szikrázó fátyolban, és elsuhant a Yukon mentén Fory Mile irányába. Arrafelé ő volt a király. E kétes címet a sötét sarkkörön túl eltöltött néhány esztendő örökítette Bat Morganstonra. Semmi nem kötötte Dawsonhoz. Zsebkendőnyi földet sem birtokolt a körzetben és a helyiekkel sem törődött. A bevándorlók, mint a patkányok, úgy árasztották el a környéket, s nyomukban semmivé foszlott minden, ami a régi időkre emlékeztetett; amikor a férfi még férfi volt, s amikor még testvérként viselkedtek egymással az emberek. Ami azt illeti, itt tartózkodásának egyetlen, ám annál bizonytalanabb oka nem más volt, mint Frona Payne. Hajtotta a kutyákat, csak hogy újra megerősíthesse az elmúlt

nyáron tett ígéretet, s hogy minél korábbi időpontot tudjon kicsikarni. Nos, a tervek szerint júniusban lesz az esküvő. Bat Morganston vidám szívvel siklott a bányák felé. Várva várt június! A gazdagságot ígérő ér, amit majd elad, és aztán irány az Államok, Párizs, sőt az egész világ! Persze voltak kételyei — mint ahogy minden férfinak, aki csinos nőt hagy maga mögött —, de mire elérte Fory Mile-t, elszálltak borúsabb gondolatai, s midőn egy hónappal később, jávorszarvas-vadászat közben tüdőgyulladást kapott és meghalt, már hibátlan derűlátással volt tele szíve. Frona integetett, majd jókedvűen tért vissza apja kunyhójába, és fikarcnyi kétség sem gyötörte. Hiszen júniusra volt kitűzve az esküvőjük, a dolgok el voltak rendezve, és minden ígéretesnek látszott. Örömmel konstatálta a megérzést, miszerint tetszeni fog neki a házasélet. A többiek csupa jót beszéltek jövendőbelijéről, és szó, mi szó, semmi kivetnivalót nem talált a választásában. Az már pusztán örömteli ráadás volt, hogy Bat mindennek tetejébe még gazdag is. Azt beszélték róla az ismerősei, hogy bármikor elő tudna teremteni félmilliót, sőt, ha az American Creek érdekeltségei a várt eredményt hozzák, akkor ő lehetne a második MacDonald, és ez bizony nagy dolog, hiszen ez a bizonyos MacDonald volt Észak leggazdagabb bányatulajdonosa, akinek a vagyonát még a legóvatosabb becslések is többmilliósra becsülték. Kétségtelen tény, hogy Frona Payne halálos bűnt követett el. Forty Mile és Dawson között nem járt a posta, és minthogy Bat Morganston bányái jó száz mérföld távolságra voltak Forty Mile-tól, benn a fagyos vadon mélyén, a folyóhoz nem jutott el halálának híre. Bat előre szólt, hogy levelet csak a bányái környékén olykor felbukkanó magányos vándorral tud majd küldeni, Frona tehát nem gyanakodott semmire a hosszú hallgatás miatt. Legjobb tudomása szerint Bat élt és virult: bűne tehát nyilvánvalóan halálos bűn volt. Nincs mód, amivel egy nő lelkét elemezni lehetne, nincs az a mérleg, mi megmérné indokait, vagyis semmilyen okot nem lehet mondani arra, Frona Payne miért adta szívét és kezét Jack Crellinnek alig három hónappal azután, hogy Bat Morganstonnak búcsút intett. Tagadhatatlan, Jack Crellin volt Circle City királya, számos ígéretes Birch Creek-i aranylelőhely tulajdonosa, mégis az úttörő öregek nem sokra tartották, csupán az aranyát mosó zöldfülű talpnyalók magasztalták úton-útfélen. Meglehet, a férfi sikeressége volt az ok, vagy tán a két magányos lélek között fellobbanó szerelem tette — nem tudni. Akárhogy is történt, eldöntötték, hogy júniusban menyegzőt ülnek, s a nomád északi életmóddal felhagynak, hogy Circle Cityben teremtsenek családi otthont maguknak. A Yukonon korán jött a jégzajlás, és nem sokkal e fontos esemény után a CassiarfolyamigőzösFrona testvérének kapitánysága alatt indulásra készen állt. A Cassiarazzal a kétes hírnévvel büszkélkedett, hogy abban az évben egyszerre szolgált kincsek szállítására és kórházhajóként. Súlyos ládáiba ötmillió aranyat hajóztak be, a lakosztályokban pedig kétszáz nyomorék és fertőzött beteg feküdt. Az utasok között persze akadtak mások is. A déli vidék kereskedői és urai, akik ezzel a járattal tértek haza téli munkájukból vagy dawsoni duhajkodásukból. Az utaslistán szerepelt — megelőlegezve a nagy eseményt — egy bizonyos Mr. és Mrs. Jack Crellin is. Amikor az elesettek és honvágytól szenvedők felemelték hangjukat a kínzó késés miatt, és az aranyásók is panaszkodni kezdtek, a Cassiarkénytelen volt időnek előtte kihajózni, pedig Mr. és Mrs. Jack Crellin még csak jegyben jártak. — Ne is törődj vele, Frona — mondta a bátyja. — Bízd csak rám a dolgot.

Forty Mile-nál felszáll Mahan atya is, és meglásd, mire Circle Cityben elbúcsúzunk, már asszony leszel. Fittyet hányva a Lloyd-karikára, a kazánellenőrökre és a biztosítók előírásaira — mivel akkoriban a biztosítási ellenőrök még nem árasztották el a messzi Észak kietlen vidékeit —, a Cassiarútjára indult utasokkal, csomaggal és mindenfélével úgy megrakva, akár egy szardíniás doboz. A fedélzeten farkaskutyák marakodtak, végzetes csatákat vívtak, mivel csak a havas hónapokban fogták munkára őket, és a nyári tétlenségben elvadultak. A Yukon felső vidékéről származó indiánok szórták a pénzt a fehérekkel folytatott szerencsejátékokon, vagy a harminc dolláros whiskytől felbátorodva fitogtatták bátorságukat. Az utasok között akadt néhány mongolképű malamut és inuit vándor is a kétezer mérföldre levő deltavidékről, de a fehérek között is előfordult mindenféle náció. A világ nemzetei mind elküldték fiaikat Északra, ezek a vándorok pedig kézzellábbal igyekeztek megértetni magukat a roskadozó fedélzeten. Frona Payne testvére egy úszó Bábelt kormányzott át az érintetlen vadonon, az egyre növekvő áradás hullámain. A megáradt Yukon baljós morgása hegyfokról hegyfokra táncolt. Kilenc hónap hómennyisége szaladt most le néhány nap alatt a folyón, egészen a tengerig. Forty Mile-nál még több utas szállt fel, és további ládákat pakoltak a fedélzetre. Az utasok között volt Mahan atya is, a csomagok között pedig egy festetlen fenyőláda, méretben nagyjából akkora, mint egy ember utolsó fekvőhelye. A rohanó élet nem sokat törődik az elhunytakkal, ezért a koporsót hanyagul egy nagy rakás ingatag poggyász tetejére pakolták a Cassiarfedélzetén. Bat Morganston, aki a behajózásig kényelmesen feküdt egy jégbarlangban, mindezzel cseppet sem törődött. Ami azt illeti, vele sem törődött senki. Csupán egy hatalmas farkaskutya gyászolta, akinek még mindig édes volt gazdája ostorcsapásának emléke. Észrevétlenül somfordált a fedélzetre, és amikor a Cassiarkihajózott, felkuporodott a koporsó mellé a poggyászhalomra. Éber fenevad volt, és olyan kegyetlenül vicsorgatta agyarait, hogy a többi négylábú utastárs messzire elkerülte, s hagyták, hogy békében üldögéljen halottja mellett. Minthogy a kabinokban betegek feküdtek, a menyegzőt a zsúfolt fedélzeten tartották. Már majdnem éjfél volt, de a vörös napkorong még mindig komoran világított az északi ég fölött. Frona Payne és Jack Crellin egymás mellett álltak, Mahan atya pedig hozzákezdett a szertartáshoz. A hátsó fedélzetről tucatnyi részeg szerencsejátékos kornyikálása hallatszott, de a középső fedélzeten az emberi szállítmány a látványosság körül gyülekezett. Csakúgy, mint a kutyák. Minden rendben is ment volna, ha egy labrador nem áll lesben a poggyászok között. Számtalan utat megtett már, és igazi veteránnak számított megannyi hosszú koplalással és ezernyi harccal a háta mögött. Félelmet pedig nem ismert. A koporsót őrző kutya vad pofája érdekelte annyira. Egyre közelebb kúszott, hatalmas agyarai csillogtak, mint az elefántcsont. Vicsorogva közeledtek egymáshoz, s a hanyagul felrakott poggyászhegy megingott alattuk. Ebben a pillanatban Mahan atya megáldotta a két embert, akik immár eggyé váltak, és Jack Crellin ünnepélyesen hozzátette: — Míg a halál el nem választ. — Míg a halál el nem választ — ismételte Frona Payne. Eszébe jutott a másik férfi, aki ugyanezekkel a szavakkal búcsúzott tőle; mélységes szomorúság fogta el, és megbánta tettét. Ugyanebben a pillanatban a két

kutya egymásnak ugrott, állkapcsuk halálos csattanással zárult össze, és a fenyőkoporsó megingott a poggyászpiramis csúcsán. Fronát a férje rántotta félre a zuhanó koporsó elől. A láda hangos reccsenéssel, az aljával ért földet, a fedele leesett, és Bat Morganston a lábán állva, mintha élne, előredőlt. Selymes barna haján megcsillant a nap komor vöröse. Minden nagyon gyorsan történt. Egyesek azt mesélik, hogy Bat szája rettenetes mosolyra húzódott, ahogy Frona Payne-t átkarolta, és mindketten a fedélzetre zuhantak. Hihetetlennek tűnik, hiszen a férfi halott volt, de vannak, akik megesküsznek, hogy így történt az eset. Az biztos, hogy Frona Payne tébolyultan sikoltozott, miközben kihúzták elhagyott szerelme holtteste alól, és sikoltozása nem is hagyott alább Circle City kikötőjéig. Bat Morganston szavai igaznak bizonyultak, hiszen ha valaki manapság arra szánná magát, hogy felmásszon a Circle City mögött húzódó dombokra, látná, hogy áll ott egy kis kunyhó és mellette egy sírhant. Az egyikben Frona Payne lakik, a másikban Bat Morganston. Ott várnak egymásra, míg megszabadulnak béklyóiktól, és az ítéletnap kürtjei megtörik az Észak csöndjét. (Kabdebó Flórián)

Montague Rhodes James (1862—1936)

A tizenhármas szám (1904) Viborg teljes joggal élvez elsőbbséget a Jütland-félsziget városai között: püspöki székhely, impozáns, bár szinte teljesen új építésű székesegyházzal, elbűvölő nyilvános kerttel, szemet gyönyörködtető tóval, és számtalan gólyával. Nem messze található Hald, amelyet Dánia legbájosabb településének tartanak; közvetlenül Viborg szomszédságában pedig Finderup, ahol 1286-ban, Szent Cecília napján Marsk Stig meggyilkolta a királyt, Erik Glippinget. Amikor a tizenhetedik században felnyitották a sírt, Erik koponyáján ötvenhatot számoltak meg a szögletes fejű buzogánytól származó ütésnyomokból. Én azonban most nem útikönyvet írok. Viborgban akad néhány jó szálloda — a Preisler és a Phoenix igazán minden igényt kielégít. Az én unokafivérem azonban, akinek az élményeit a következőkben előtárom, első viborgi útja alkalmával az Arany Oroszlánban szállt meg. Azóta sem tért vissza ebbe a fogadóba, s az itt olvasható beszámoló talán fényt derít vonakodásának okaira. Az Arany Oroszlán Viborg azon kevés épületei közé tartozik, amelyek nem váltak az 1716-os nagy tűzvész martalékává; a lángok gyakorlatilag teljesen elpusztították a székesegyházat, a Sognekirkét, a Raadhuust, és még oly sok mindent, ami régi volt és érdekes. A fogadó terebélyes, vörös téglából épült ház — legalábbis a homlokzata téglából van, lépcsős oromzattal és az ajtó fölött sátorszerű peremmel; ha azonban az omnibusz behajt az udvarra, fehérre vakolt, favázas falak közé érkezik. Amikor unokatestvérem odalépett a bejárathoz, a Nap már hanyatlóban volt az égbolton, és fénye egyenesen az épület impozáns homlokzatát világította meg. Rokonomnak megtetszett a hely régimódi hangulata, és úgy érezte, minden tekintetben kellemes és élvezetes időtöltésre van kilátás ebben a régi Jütlandra oly jellemző vendégfogadóban. A viborgi látogatás nem Mr. Anderson hagyományos értelemben vett hivatalos teendőinek volt köszönhető. A dán templomok történetével kapcsolatos kutatásai során tudomására jutott, hogy a viborgi Riksarkivban olyan, a tűzvészből kimentett iratok találhatók, amelyek a római katolikus vallás dániai végnapjaira vonatkoznak. Ezért aztán úgy döntött, hogy meglehetősen hosszú időt — akár két vagy három hetet — hajlandó rászánni az iratok tanulmányozására és lemásolására, és abban reménykedett, hogy az Arany Oroszlánban talál majd olyan szobát, amely elég nagy ahhoz, hogy egyszerre szolgáljon hálóhelyiség és dolgozószoba gyanánt. Kívánságát a fogadós elé tárták, aki némi töprengés után azt javasolta, hogy az uraság talán nézze meg maga a nagyobb szobákat, és válasszon közülük. Kézenfekvő ötletnek tűnt. A legfelső emelet hamar kiesett, ez ugyanis túl sok lépcsőmászással járt volna, miután Mr. Anderson hazatér a levéltárból; a második emeleten nem volt olyan szoba, amely mindenben megfelelt volna a megkívánt

ismérveknek; az első emeleten azonban három szobát is talált, amelyek — legalábbis méretüket tekintve — tökéletesen megfeleltek igényeinek. A fogadós határozottan a tizenhetes szobát javasolta, Mr. Anderson azonban ellenvetésként megjegyezte, hogy a szoba ablakaiból a szomszéd ház ablaktalan tűzfalán kívül semmi más nem látszik, és ezért délután túlságosan sötét lenne. Akár a tizenkettes, akár a tizennégyes szoba megfelelőbb lett volna, ezek ugyanis az utcára nyíltak, és Mr. Anderson úgy gondolta, a tündöklő esti napfény és a kellemes kilátás bőségesen kárpótolná a beszűrődő lármáért. Végül a tizenkettes szobára esett a választás. Akárcsak a szomszédos szobákat, ezt is három ablak világította meg, mindhárom a szobának ugyanazon az oldalán. A helyiség meglehetősen magas volt, és szokatlanul hosszú. Kandalló természetesen nem tartozott a szobához, volt viszont egy meglehetősen régi és tetszetős kályha — öntöttvas alkotmány, amelynek egyik oldalán az Izsákot feláldozó Ábrahám volt látható, valamint az ábrázolás fölött a következő felirat: „1 Bog Mose, Cap. 22.” 14 Ezenkívül nem volt odabent semmi rendkívüli; az egyetlen érdekes kép egy, a várost ábrázoló régi nyomat volt, körülbelül az 1820-as évekből. Közeledett a vacsora ideje, de amikor a legelemibb mosakodás után felfrissülve Anderson elindult lefelé a lépcsőn, még volt pár perc a gong megszólalásáig. Ezt az időt azzal töltötte, hogy tanulmányozta a többi vendég névsorát. Ahogy ez Dániában szokás, a nevek listája egy nagy táblára volt felírva, oszlopokba és sorokba rendezve; a szobaszámok a sorok elején szerepeltek. Anderson nem találta izgalmasnak a listát. A vendégek között volt egy ügyvéd, vagyis Sagförer, egy német és néhány koppenhágai vigéc. Az egyetlen olyan részlet, amely némi töprengésre adhatott okot, az volt, hogy a tizenhármas számú szoba hiányzott a listáról, Anderson azonban már vagy fél tucat dán szállodában felfigyelt erre. Önkéntelenül is eltöprengett azon, hogy itt vajon miért olyan elterjedt és mélyen gyökerező a tizenhármas szám iránti — mégoly általános — ellenérzés, hogy még egy hotelszobát sem lehet kiadni, ha ezt a számot viseli; el is döntötte, hogy alkalomadtán megkérdezi a fogadóst, vajon ő vagy a többi tulajdonos valóban találkozott-e már olyan vendégekkel, akik nem voltak hajlandók kivenni a tizenhármas szobát. A vacsoráról Andersonnak nem volt semmi mondandója (úgy adom tovább a történetet, ahogy tőle hallottam), és az este is eseménytelenül telt: Anderson kicsomagolt, elrendezte a ruháit, könyveit és papírjait. Tizenegy óra tájban úgy döntött, hogy lefekszik, de mint manapság oly sokan, ő is szinte képtelen volt úgy elaludni, hogy előtte ne olvasna el pár nyomtatott oldalt; ekkor jött rá, hogy az a könyv, amelyet a vonaton olvasott, és amelyen kívül jelen pillanatban egyetlen más olvasnivaló sem felelne meg neki, utazókabátjának zsebében maradt, a kabát pedig az ebédlő fogasán lógott. Leszaladni a lépcsőn és kivenni a könyvet egy pillanat műve volt, és mivel a folyosókon egyáltalán nem volt sötét, könnyen megtalálta a szobájába vezető visszautat. Legalábbis így hitte, amikor azonban odaért a küszöbhöz és lenyomta a kilincset, az ajtó nem nyílt ki, ráadásul úgy hallotta, mintha odabent valaki sietős mozdulatot tenne az ajtó felé. Hát persze: rossz ajtóval próbálkozott. Vajon az ő szobája jobbra van vagy balra? Ránézett az ajtóra írt számra: 13. Az ő szobájának tehát balra kellett lennie, és meg is találta. Már percek óta ágyban volt, könyvéből elolvasta a szokásos három-négy oldalt, elfújta a lámpást és a fal felé fordult, hogy elaludjon, amikor eszébe jutott, hogy noha a szálloda tábláján nem szerepel a tizenhármas szám, mégis

kétségkívül volt tizenhármas szobájuk. Némi sajnálkozással gondolt rá, hogy nem azt választotta. Azzal, hogy beköltözik, talán csekélyke szolgálatot tehetett volna a fogadósnak, aki ezután nyugodtan mondhatná majd, hogy egy előkelő angol úr három hétig lakott benne, és mindent kedvére valónak talált. De az is lehet, hogy a személyzet használja, vagy valami hasonló funkciója van. Végül is aligha valószínű, hogy a tizenhármas is olyan tágas és kellemes szoba, mint az övé. Álomittasan körülnézett a szobában, amelynek részletei az utcai lámpák beszűrődő fényében aránylag jól kivehetők voltak. Milyen különös fényhatás, gondolta. A félhomályos helyiségek általában nagyobbnak tűnnek, mint amikor teljesen meg vannak világítva, az ő szobája azonban hosszában mintha összezsugorodott volna, miközben ezzel arányosan magasabbnak tűnt. Hümmögött egy keveset, de aztán úgy döntött, az alvás sokkal fontosabb, mint ezek a tétova töprengések — és már aludt is. A megérkezése utáni napon Anderson megrohamozta a viborgi Riksarkiv gyűjteményét. Ahogy ez Dániában megszokott, előzékeny fogadtatásban részesült; a házigazdák mindent elkövettek, hogy a lehető legkönnyebben hozzájuthasson mindahhoz, amit látni szeretett volna. Az asztalán összegyűlt dokumentumok nemcsak érdekesebbeknek bizonyultak a vártnál, de jóval több is volt belőlük, mint amire számított. A hivatalos iratokon kívül kezébe került egy vastag kötegnyi levelezés, amely a püspöki hivatalt utolsó római katolikusként betöltő Jörgen Friis püspökre vonatkozott. Ezekben a levelekben a magánélettel és a személyes jellemvonásokkal kapcsolatos — ahogy mondani szokás — „intim részletek” sokaságára bukkant. Sok szó esett például egy városi házról, amely a püspök tulajdonában állt, ő maga azonban nem ott lakott. A ház bérlője a jelek szerint igazi botránykő lehetett, és igencsak megnehezítette a reformáció híveinek dolgát. Ahogy írták, szégyent hoz a városra; titkos és gonosz praktikákat folytat, és a saját fiát is eladta az ellenségnek. A rothadástól és babonaságtól sújtott Babiloni Egyházra vall, hogy a püspök egy efféle kígyót és vérszívó Troldmandot 15 ölel a keblére és támogat. A püspök bátran szembeszállt ezekkel a feddésekkel; váltig állította, hogy ő maga is irtózva fordul el a titkos tudományoktól, és azt követelte, hogy ellenfelei vigyék az ügyet a megfelelő bíróság — vagyis természetesen az egyházi bíróság — elé, ahol valóban a végére lehetne járni. Nála határozottabban senki nem akarja és fogja majd elítélni Mag. Nicolas Franckent, ha az előtárt bizonyítékok alapján bűnösnek találják a hivatalos formát egyelőre nem öltő vádak bármelyikében. Mielőtt aznapra bezárt a levéltár, Andersonnak már csak arra maradt ideje, hogy belepillantson a protestánsok vezetőjének, Rasmus Nielsennek a válaszába, de nagyjából így is képet alkothatott annak általános hangneméről: Nielsen szerint a keresztényeket többé nem kötik a római püspökök határozatai, a püspöki ítélőszék ekként nem lehet alkalmas rá, hogy egy ilyen komoly és súlyos ügyben döntsön. A hazainduló Andersonhoz csatlakozott az az idős úr, aki a levéltárat igazgatta; természetes volt, hogy séta közben a beszélgetés az imént említett dokumentumokra terelődött. Noha Herr Scavenius, a viborgi főlevéltáros általánosságban véve rendkívül tájékozott volt a gondjaira bízott iratok tekintetében, közelebbről soha nem foglalkozott a reformáció korával. Nagyon érdekesnek találta mindazt, amit Anderson mesélt neki ezekről a levelekről. Már alig várja — mondta —, hogy láthassa azt a publikációt, amelyben Mr. Anderson a dokumentumok tartalmának nyilvánosságra hozatalát tervezi.

— Friis püspök háza egyébként — tette hozzá — számomra rejtély, hogy hol állt. Tanulmányoztam a régi Viborg helyrajzát alaposan, de roppant balszerencse — a régi telekkönyvből, ami 1560-ban készült, és aminek nagyobb része megvan nálunk Arkivban, hiányzik éppen az a rész, amelyben a városi háztulajdonok listája volt. De sebaj! Talán egy napon sikerül megtalálni. Miután kinyújtóztatta a tagjait — arra már nem emlékszem, pontosan hova ment —, Anderson visszatért az Arany Oroszlánba, leült a vacsorája, majd a pasziánsz mellé, s végül lefeküdt. Szobájába menet felötlött benne, hogy elfelejtette megkérdezni a fogadóst a listából kimaradó 13-as számmal kapcsolatban, de az is eszébe jutott, hogy mielőtt bármilyen módon előhozakodik a dologgal, utánanézhetne, hogy egyáltalán létezik-e a tizenhármas szoba. A kérdés eldöntése egy pillanat műve volt. Ott volt előtte az ajtó, rajta feketén-fehéren a szám, és az is nyilvánvalónak tűnt, hogy a szobában valamiféle munkálatok folynak, mert közelebb menve lépteket és hangokat hallott odabentről. Miközben egy pillanatra megállt, hogy megbizonyosodjon a számot illetően, a léptek — a hang alapján az ajtó közvetlen közelében — abbamaradtak, és Anderson némi meglepetéssel hallotta, hogy a túloldalon valaki hirtelen felszisszen, mintha nagyon izgatott lenne. A szobájába visszatérve Anderson ismét elámult, hogy mennyivel kisebbnek találja a helyiséget most, mint amikor kivette. Némi csalódottságot érzett, de csak keveset: ha valóban szűknek találja a szobáját, bármikor átköltözhet egy másikba. Időközben elindult, hogy kivegyen valamit — ha jól emlékszem, egy zsebkendőről volt szó — útibőröndjéből, amelyet a hordár egy vészesen imbolygó kecskelábú asztalkára vagy zsámolyra tett le az ágyától legtávolabbra eső sarokban. És ekkor különös dolog történt: a bőrönd nem volt sehol. Nyilván az történt, hogy a személyzet előzékenyen biztonságba helyezte, tartalmát pedig bepakolták a szekrénybe. De nem, nyoma sem volt egyiknek sem. A dolog kezdett bosszantóvá válni. A lopás gondolatát tüstént elhessegette: Dániában nagyon ritkán fordul elő ilyesmi. Valakinek azonban mégiscsak el kellett követnie valami ostobaságot (ami viszont már nem olyan szokatlan), és mindenképpen beszélni kell a fejével annak a stuepigének, 16 aki felelős ezért. Bármit akart is elővenni a bőröndből, annyira nem volt nélkülözhetetlen a kényelméhez, hogy ne várhatott volna reggelig, ezért aztán Anderson úgy döntött, hogy inkább nem csenget, és nem zavarja meg a személyzetet. Az ablakhoz ment — a jobb kéz felől eső ablakhoz —, és kinézett a csendes utcára. Szemközt magas épület emelkedett, rajta jókora üres, ablaktalan falrészek. Sehol egy járókelő; sötét éjszaka; szinte semmit nem lehetett látni. A lámpa a háta mögött volt, és tisztán kivette a saját árnyékát, amely a szemközti házfalra vetült. Látta a tőle balra, a 11-esben lakó szakállas férfi árnyékát is; ingujjat viselő szomszédja néhányszor elhaladt az ablak előtt; Anderson először azt látta, hogy fésülködik, aztán hogy felvette a hálóingét. A 13-as, akárcsak Anderson, az ablakpárkányra könyökölve szemlélte az utcát. Magas, sovány férfinak látszott — vagy lehet, hogy esetleg nő? —, legalábbis olyasvalaki, aki lefekvés előtt valamiféle szövetanyaggal takarja le a haját, és akinek a szobájában vörös lámpaernyő van — a lámpa meglibbenő lángja pedig egyenetlenül lobog. A szemközti falon határozottan kivehető volt, ahogy a tompa vörös fény erősödött, majd elhalványult. Anderson kinyújtotta a nyakát, hogy alaposabban szemügyre vehesse szomszédját, de az ablakpárkányra hullva redőkbe rendeződő, könnyű, minden bizonnyal

fehér színű anyagon kívül semmit nem látott. Ekkor távoli léptek kopogása hallatszott az utcáról, és a zaj mintha ráébresztette volna a 13-ast kiszolgáltatott helyzetére, mert az illető most hirtelen mozdulattal elugrott az ablak elől, a vörös fény pedig kialudt. Anderson, aki épp cigarettázott, elnyomta a csikket az ablakpárkányon, és lefeküdt. Másnap reggel szokás szerint a stuepige ébresztette forró vízzel és egyebekkel. Anderson a könyökére támaszkodott, majd miután kigondolta a megfelelő dán szavakat, a lehető legtisztábban artikulálva így szólt: — Nem szabad elmozdítani a bőröndömet. Hol van? A szobalány — ahogy az szintén szokásban van — felnevetett, és anélkül ment ki, hogy bármi érdemlegeset válaszolt volna. Anderson, aki mostanra kissé kijött a sodrából, felült, és már épp vissza akarta hívni a lányt, amikor ülő helyzetben megdermedt, és meredten nézett a szoba másik sarkába. Az útibőröndje a kecskelábú asztalkán hevert, pontosan ott, ahová a hordár Anderson szeme láttára rakta rögtön érkezés után. Durva megrázkódtatás volt ez egy olyan ember számára, aki szívesen dicsekedett pontos megfigyelőképességével. Képtelen volt megérteni, hogyan kerülhette el a figyelmét a bőrönd előző este; most mindenesetre itt volt teljes életnagyságban. A napfényben azonban nemcsak a bőrönd vált láthatóvá: a háromablakos szoba valódi méretei is előtűntek, megnyugtatva a vendéget, hogy végül is helyesen döntött. Amikor már majdnem teljesen felöltözött, odament a középső ablakhoz, hogy megnézze, milyen idő van. Itt azonban újabb megrázkódtatás várta: előző este különlegesen szórakozott lehetett. Akármire megesküdött volna, hogy közvetlenül lefekvés előtt a jobb oldali ablaknál szívta el a cigarettáját, most viszont ott találta a csikket a középső ablak párkányán. Elindult lefelé reggelizni. Kicsit el volt késve, de a 13-as még nála is jobban: a csizmája még kint állt az ajtó előtt — férficsizma. Akkor hát a 13-as nem nő, hanem férfi. Tekintete ekkor megakadt az ajtóra festett számon. 14es. Eszébe jutott, hogy biztosan úgy ment el a 15-ös szoba előtt, hogy észre sem vette. Három ostoba tévedés tizenkét óra leforgása alatt: ez túl sok egy magafajta módszeres, akkurátus embernél, így aztán visszafordult, hogy bizonyosságot szerezzen. A 14-es melletti szoba a 12-es volt, vagyis a saját szobája. 13-as nem is volt. Miután néhány percet arra szánt, hogy felidézze mindazt, amit az eltelt huszonnégy óra folyamán evett és ivott, Anderson úgy döntött, feladja. Ha a látása vagy az agya épp készül felmondani a szolgálatot, számtalan lehetősége lesz még, hogy erről megbizonyosodjon; ha pedig nem, akkor nyilvánvalóan valami roppant érdekfeszítő élményben van része. Mindenesetre érdemes lesz figyelni, hogy alakulnak az események, akármilyen fordulatot vesznek is. Napközben folytatta annak a püspöki levelezésnek a tanulmányozását, amelyet röviden már ismertettem. Csalódottan látta, hogy a levelezés hiányos: a többi levél közt mindössze egyet talált, amely utalt Mag. Nicolas Francken ügyére. Jörgen Friis püspök Rasmus Nielsenhez címzett leveleinek egyikéről volt szó, amelyben ez állt: Noha a legkevésbé sem hajlunk arra, hogy elfogadjuk a mi bíróságunkra vonatkozó ítéletét, és ha szükségesnek mutatkozik, készen állunk arra is,

hogy a legvégsőkig megvédelmezzük azt állításaival szemben, mégis azonban, tekintettel arra, hogy a megbízható és hőn szeretett Mag. Nicolas Franckent, aki ellen ön vakmerőségében oly sok hamis és rosszindulatú vádat koholt, váratlanul elszólították körünkből, nem lehet kétséges, hogy a kérdés okafogyottá vált. Amennyiben azonban továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Szt. János apostol és evangélista az ő mennyei Apokalipsziséban a Szent Apostoli Egyházat a skarlát nő álruhájában és általa jelképezve ábrázolja, nos, ebben az esetben — és így tovább. Noha mindent tűvé tett érte, Andersonnak nem sikerült ráakadnia az ügy folytatására, sem arra, hogy pontosan milyen módon „szólították el” a casus bellit. A legvalószínűbb feltételezés az volt, hogy Francken váratlanul meghalt, és mivel mindössze két nap választotta el egymástól Nielsen utolsó levelét — amikor Francken még nyilvánvalóan élt — és a püspök válaszát, a haláleset teljesen váratlanul történhetett. Délután Anderson rövid kirándulást tett Haldba, majd Baekkelundban uzsonnázott, és noha meglehetősen zaklatott idegállapotban volt, semmi nem utalt arra, hogy akár a látása, akár az agya felmondani készülne a szolgálatot — ahogy ettől reggeli tapasztalatai alapján már tartani kezdett. Vacsoránál épp a fogadós mellett ült. — Vajon mi az oka annak — kérdezte, miután megtárgyaltak pár semleges témát —, hogy a legtöbb szállodában, ahová ebben az országban betértem, a tizenhármas számot kihagyják a szobák lajstromáról? Látom, hogy maguknál sincs ilyen szám. Úgy tűnt, a házigazda szórakoztatónak találta a kérdést. — Milyen érdekes, hogy önnek feltűnt egy efféle apróság! Az igazat megvallva egyszer-kétszer én magam is elgondolkoztam már erről. Én mindig azt mondtam, hogy a művelt embereknek semmi dolga az efféle babonaságokkal. Én magam is a viborgi főgimnáziumban végeztem, ahol a mi öreg tanárunk eltökélten szembeszállt minden ilyesmivel. Már jó pár éve halott — derék, délceg tartású ember volt, akinek nemcsak az elméje volt fürge, de a keze is. Emlékszem egy havas napra, amikor a fiúosztállyal… Ezen a ponton a fogadós visszarévedt emlékeibe. — Akkor hát ön szerint semmi különös oka nincs annak, hogy ilyen hátrányos megkülönböztetésben részesítik a 13-as számot? — kérdezte Anderson. — Ehhez kétség sem férhet. Nos, meg kell értenie, hogy engem az én szegény atyám tanított meg a mesterségem csínjára-bínjára. Először Aarhusban volt szállodája, aztán, amikor a gyerekei megszülettek, visszaköltözött Viborgba, ahonnan elszármazott, és itt egészen haláláig az övé volt a Phoenix. Én Silkeborgban kezdtem a szakmát, és csak tavalyelőtt költöztem ide. Ezt bőséges részletek követték arról, hogy milyen állapotban volt a ház és az üzlet, amikor a fogadós átvette. — És amikor maga idejött, volt 13-as szoba? — Nem, nem. Épp erről akartam beszélni. Tudja, egy ilyen helyen elsősorban a kereskedői réteg — az utazó ügynökök — kedvében kell járnunk. És hogy őket a 13-asban szállásoljuk el? Szívesebben alszanak odakint az utcán. Nekem ugyan édesmindegy, milyen számot írok a szobáim ajtóira, és ezt sokszor meg is mondtam nekik; ők azonban kötik az ebet a karóhoz, azt mondják, balszerencsét hozna rájuk. Sokszor mesélnek egymás

között olyanokról, akik egy 13-as szobában aludtak, és utána soha nem voltak már a régiek, vagy elvesztették a legjobb kuncsaftjaikat, vagy… más efféle — fejezte be a fogadós, miután hiába kutatott valami plasztikusabb kifejezés után. — De akkor ön mire használja a saját 13-as szobáját? — kérdezte Anderson, és közben érezte, hogy a kérdés fontosságához képest aránytalan, kíváncsisággal teli aggodalom keríti hatalmába. — Még hogy az én 13-as szobám? Hát nem épp most mondtam, hogy ilyesmi az én házamban nincsen? Azt hittem, maga is észrevette. Ha lenne ilyen, akkor épp a maga szobájával lenne szomszédos. — Persze, persze; csak épp eszembe jutott — vagyis tegnap éjjel úgy rémlett, mintha láttam volna egy 13-as ajtót a folyosón; és igazából majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tévedtem, az ajtót ugyanis előző éjjel is láttam. Ahogy Anderson számított rá, Herr Kristensen természetesen megvető nevetéssel fogadta szavait, és tovább erősködött, hogy ebben a szállodában sem az ő idejében, sem azelőtt nem létezett 13-as szoba. Anderson bizonyos értelemben megkönnyebbült, amikor látta, házigazdája mennyire biztos a dolgában, zavara azonban nem múlt el; eszébe jutott, hogyan lehetne a legegyszerűbben eldönteni, hogy érzékcsalódás áldozata volt-e vagy sem: később majd felhívja magához a fogadóst egy kis közös szivarozásra. Volt nála pár fénykép, amelyek angol városokat ábrázoltak, és ez épp megfelelő ürügyet szolgáltatott számára. Herr Kristensen hízelgőnek találta a meghívást, és a legnagyobb örömmel eleget tett neki. Abban maradtak, hogy a fogadós tíz óra körül látogatja meg vendégét, de Andersonnak addig még meg kellett írnia néhány levelet, így aztán vacsora után visszavonult. Pironkodva volt kénytelen beismerni, de tagadhatatlannak tűnt a tény, hogy a 13-as szoba létezésének kérdése lassan megfosztja lelki nyugalmától, méghozzá annyira, hogy most is a 11-es felől közelítette meg a saját szobáját, nehogy el kelljen haladnia az előtt a bizonyos ajtó előtt, vagy az előtt a falrész előtt, ahol az ajtónak lennie kellene. Szobájába lépve első dolga volt, hogy bizalmatlanul körbenézzen, de semmi olyasmit nem észlelt, ami gyanakvásra adott volna okot, leszámítva azt a nehezen meghatározható érzést, hogy a helyiség kisebb a szokásosnál. Ezúttal fel sem merülhetett a kérdés, hogy megvan-e az útibőröndje: ő maga ürítette ki és dugta be az ágy alá. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy elhessegesse a 13-as gondolatát, de végül aztán leült a leveleihez. Szomszédai meglehetősen csendesek voltak. A folyosón néha kinyílt egyegy ajtó, és kirepült rajta egy pár csizma, máskor egy dudorászó vigéc ment el az ajtó előtt; odakint időről időre egy-egy lovasszekér dübörgött végig a rémséges macskaköveken, vagy sietős léptek visszhangzottak a járdán. Anderson végzett a levélírással, whiskyt rendelt szódával, aztán az ablakhoz lépett, hogy tanulmányozza a szemközti tűzfalat és a rávetülő árnyékokat. Amennyire emlékezett, a 14-es szobában korábban egy ügyvéd lakott: megfontolt férfiú, aki az étkezések során keveset beszélt, és általában a tányérja mellé tett vékony iratkötegek tanulmányozásába merült. Úgy tűnt azonban, hogy ha magára marad, szabad utat enged természetes életkedvének — hiszen mi más késztette volna arra, hogy táncra perdüljön? A szomszéd szobából a falra vetülő árnyék alapján kétség sem férhetett hozzá, hogy táncol. Sovány alakja újra és újra elhaladt az ablak előtt, miközben karjával hadonászott, egy ösztövér láb pedig meglepő

mozgékonysággal lendült a magasba. Úgy tűnt, mezítláb van, és szobájában süppedős lehetett a szőnyeg, mert mozdulatait semmiféle nesz nem kísérte: a szállodai szobájában este tízkor táncoló Herr Sagförer Anders Jensen méltó tárgynak tűnt egy akadémikus stílusban festett nagyszabású történelmi tablóhoz; Anderson gondolatai — ahogy Emilyről írják az Udolpho rejtelmeiben — „mintegy maguktól a következő sorokba rendeződtek”: Ha szállodámba megjövök Úgy este tíz után, Betegnek néz a sok kölyök, De legyintek csupán. És kis szobámnak rejtekén — Csizmám ajtóm előtt —, Órákig táncot lejtek én. Ha sok szomszédom rám morog, Csak lelkesebben táncolok, Mert törvényt és jogot tudok, És mind hiába háborog, Csak bámulnak kukán. Ha a fogadós nem épp ebben a pillanatban kopogtatott volna, olvasóink most valószínűleg igen terjedelmes költeményben lelhetnék kedvüket. A szobába lépő Herr Kristensen arckifejezéséből ítélve Andersonhoz hasonlóan megérezte, hogy van valami szokatlan odabent, szólni azonban nem szólt semmit. Roppant érdeklődést tanúsított Anderson fényképei iránt, amelyek hosszas önéletrajzi elbeszélésekhez szolgáltak kiindulópontul. Nem világos, hogyan sikerült volna a beszélgetést az Anderson által vágyott mederbe, a 13-as szoba témájára terelni, ha az ügyvéd nem fakad dalra, méghozzá úgy, hogy a hallgatóknak szemernyi kétségük sem lehetett afelől, hogy vagy felöntött a garatra, vagy teljesen elment az esze. Magas és vékony hangot hallottak, amely valahogy száraznak tűnt, mintha sokáig nem használták volna. Dallam vagy szöveg sehol. A hang megdöbbentő magasságokba hágott, majd ereszkedve valami kétségbeesett nyögésfélébe váltott, mint amikor a téli szél fütyül a kéménykürtőben, vagy mint amikor egy orgona fújtatója lefullad. Rettenetes hang volt, és Anderson úgy érezte, hogy ha egyedül lenne, biztosan valamelyik szomszédos vigécszobában keresne menedéket és társaságot. A fogadós tátott szájjal ült. — Én ezt nem értem — szólalt meg végül homlokát törölgetve. — Ez szörnyű. Korábban már hallottam egyszer, de biztos voltam benne, hogy csak egy macska. — Ez megőrült? — kérdezte Anderson. — Egész biztos; milyen szomorú ügy! Pedig nagyon jó vendég, és ahogy hallom, a szakmájában is sikeres; ráadásul apró gyerekei is vannak. Ebben a pillanatban türelmetlen kopogtatás ütötte meg a fülüket, és a jövevény úgy lépett be a szobába, hogy meg sem várta a választ. Az ügyvéd volt, hiányos öltözékben és borzasan. Nagyon dühösnek tűnt. — Már elnézést, uram — kezdte —, de mélységesen lekötelezne, ha abbahagyná. Abbahagyná… Itt torkán akadt a szó, mert világos volt, hogy a szobában ülő két személy egyike sem felelős a zenebonáért, amely pillanatnyi szünetet követően még

a korábbinál is szertelenebbül áradt. — De hát az ég szerelmére, mit jelentsen ez az egész? — fakadt ki az ügyvéd. — Honnan jön? És ki ez? Lehet, hogy kezdek megőrülni? — De Herr Jensen, ez csak az ön szobájából jöhet! Nem lehet, hogy egy macska vagy valami más beszorult a kandalló kéményébe? Andersonnak ennél jobb ötlet nem jutott eszébe, de még ki sem mondta, és már tudta, mennyire távol áll az igazságtól; annál azonban, hogy ott ácsorog, hallgatja ezt a rémes hangot, miközben a széke karfáját markolászó fogadós verejtékben úszó és rángatózó sápadt tányérképét bámulja, bármi más jobb megoldásnak tűnt. — Lehetetlen — felelte az ügyvéd. — Lehetetlen. Nincs is kandalló a szobában. Azért jöttem át, mert meggyőződésem volt, hogy a zaj innen jön. Annyi biztos, hogy az enyémmel szomszédos szobából hallottam. — Nem volt ajtó a kettőnk szobája között? — kérdezte Anderson türelmetlenül. — Nem, uram — felelte Herr Jensen, némi éllel a hangjában. — Legalábbis ma reggel még nem volt. — Ah! — kiáltott Anderson. — Na és este sem? — Ebben nem vagyok biztos — mondta az ügyvéd kis tétovázás után. A szomszéd szobában kiabáló vagy éneklő hang hirtelen elhallgatott, és most úgy tűnt, mintha az énekes dudorászva nevetgélne magában. A három férfi szó szerint megborzongott a hang hallatán. Aztán csend lett. — Na és ön, Herr Kristensen — kérdezte az ügyvéd —, ön mit tud mondani? Mit jelent ez az egész? — Jóságos ég! — felelte Kristensen. — Hát honnan tudhatnám én? Semmivel nem tudok többet önöknél, uraim. És imádkozom, hogy soha többé ne halljam azt a hangot. — Csatlakozom önhöz — mondta Herr Jensen, majd motyogott még valamit az orra alatt. Andersonnak úgy tűnt, mintha a zsoltároskönyv zárása lenne (omnis spiritus laudet Dominum), 17 de nem lehetett biztos benne, hogy jól hallotta. — Valamit mégis tennünk kell — mondta Anderson. — Hármunknak. Nem megyünk át, hogy átvizsgáljuk a szomszéd szobát? — De hát az Herr Jensen szobája — nyafogott a fogadós. — Semmi értelme, hisz az ügyvéd úr épp onnan jött át. — Ebben nem vagyok olyan biztos — mondta Jensen. — Azt hiszem, uraságodnak igaza van: át kell mennünk, hogy körülnézzünk. Ott helyben önvédelmi fegyverek után néztek, és végül be kellett érniük egy esernyővel és egy bottal. Az expedíció — remegő térddel — kióvakodott a folyosóra, ahol halotti csend fogadta őket, a szomszédos ajtó alól viszont fény szűrődött ki. Anderson és Jensen közelebb mentek. Az ügyvéd elfordította a kilincset, majd lendületes taszítással belökte az ajtót. Mindhiába. Az ajtó ellenállt. — Herr Kristensen — fordult a fogadós felé Jensen —, megtenné, hogy idehozza a személyzet legerősebb tagját? A végére kell járnunk ennek a dolognak. A fogadós bólintott, majd elsietett; örült, hogy nem kell a tett színhelyének közelében lennie. Jensen és Anderson a folyosón állva szemlélték az ajtót. — Ez tényleg a 13-as — jegyezte meg Anderson. — Igen. Ott van a maga ajtaja, amott pedig az enyém — felelte Jensen. — Az én szobámnak nappal három ablaka van — magyarázta Anderson,

miközben nagy nehezen elfojtott egy ideges nevetést. — Az áldóját, hiszen ez nálam is így van! — kiáltott fel az ügyvéd Anderson felé fordulva. Most háttal állt az ajtónak, amely ebben a pillanatban kinyílt, és egy kinyúló kéz Jensen válla felé meresztette a karmait. A kar rongyos, megsárgult vászoninget viselt, a fedetlen bőrt pedig, ahol kilátszott, hosszú szürke szőrzet borította. Andersonnak még épp volt annyi ideje, hogy rémülten és undorodva felkiáltson, és elráncigálja Jensent a kéz útjából, amikor az ajtó ismét becsapódott, odabentről pedig halk kacarászást hallottak. Jensen semmit sem látott, de amikor Anderson gyorsan elmondta neki, mekkora veszélyben forgott, az ügyvéd feldúltan azt javasolta, hogy inkább vonuljanak vissza a vállalkozástól, és zárkózzanak be egyikük vagy másikuk szobájába. Miközben azonban elmondta tervét, a fogadós két jól megtermett férfi társaságában visszatért: mindannyian komolynak és riadtnak tűntek. Jensen leíró és magyarázó részekben is bővelkedő szóáradatot zúdított rájuk, ami korántsem növelte önbizalmukat a végső leszámolás előtt. A két férfi földre dobta a náluk lévő feszítővasat, és kerek perec kijelentették, hogy ők bizony nem viszik vásárra a bőrüket abban az ördögbarlangban. A fogadós majd belehalt az idegességbe és bizonytalanságba: tudta, hogy ha nem szállnak szembe a veszéllyel, a fogadójának befellegzett, neki ugyanakkor egyáltalán nem fűlött a foga a hősködéshez. Andersonnak szerencsére sikerült olyasmit mondania, amivel lelket öntött a kedveszegett harci különítménybe. — Hát ez a híres dán bátorság — kérdezte —, amelyről oly sokat hallottam? Ugyan már; hisz nem egy német rejtőzik odabent; de ha így is lenne, öten vagyunk egy ellenében! Jensennek és két társának ettől azonnal felébredt a harci kedve, és megrohamozták az ajtót. — Állj! — kiáltotta Anderson. — Ne veszítsék el a fejüket! Fogadós uram, maga maradjon idekint a lámpával, maguk közül pedig az egyik törje be az ajtót, de ne menjenek be, ha sikerül! A többiek bólintottak; a fiatalabbik férfi előrelépett, ütésre lendítette feszítővasát, és hatalmas csapást mért az ajtó felső felére. Az eredmény korántsem az volt, amire számítottak: nem hallották a reccsenő vagy meghasadó fa hangját, csak tompa döngést, mintha a tömör kőfalat érte volna ütés. A férfi hangos jajkiáltással eldobta a feszítővasat, és a könyökét dörzsölgette. Kiáltásával egy pillanatra magára vonta a többiek tekintetét, de aztán Anderson megint az ajtóra nézett. Az ajtó eltűnt; csak a folyosó fehér vakolata bámult vissza rá, amely jókora részen beszakadt, ahol az ütés érte. A 13-as nem volt többé. Egy darabig dermedten álltak, és a csupasz falat bámulták. Lentről, az udvarról egy korán kelő kakas kukorékolása hallatszott, és ahogy Anderson a hang irányába pillantott, a folyosó végén nyíló ablakon keresztül látta, hogy a keleti égbolton már pirkad. * — Uraim — kérdezte tétován a fogadós —, nem méltóztatnának esetleg másik szobát akarni: egy kétágyasat? Mind Jensen, mind Anderson kapva kapott az ajánlaton. Iménti élményük

után szívesebben mozogtak párban. Amikor mindkettő bement a szobájába, hogy összeszedje az éjszakára szükséges holmiját, azt találták a legelőnyösebb megoldásnak, ha kölcsönösen elkísérik a másikat, és tartják neki a gyertyát. Felfigyeltek rá, hogy mind a 12-es, mind a 14-es szobának három ablaka volt. Másnap reggel az egész társaság újra összegyűlt a 12-esben. A fogadósnak érthető módon nem akarózott külső segítséget hívni, ugyanakkor azonban mégis elodázhatatlannak tűnt, hogy az épület e traktusával kapcsolatos rejtélyre fényt derítsenek. A két férfiszolgára ennek megfelelően most némi ácsmunkát bíztak. Elmozdították az útból a bútorokat, és noha jó néhány padlódeszkában esett jóvátehetetlen kár, felszedték a padlónak azt a részét, amely a legközelebb esett a 14-es szobához. Olvasóim nyilván arra számítanak, hogy a deszkák alatt csontvázat találtak — mondjuk, Mag. Nicolas Francken földi maradványait. De nem így történt. A padlót tartó gerendák alatt kisméretű vörösréz szelence rejtőzött, benne gondosan összehajtogatott, borjúbőrre írt dokumentum, amely mintegy húszsornyi szöveget tartalmazott. Andersont és Jensent (az ügyvédről kiderült, hogy maga is lelkes paleográfus) egyaránt felajzotta a lelet, amelytől a rendkívüli jelenségek megoldását remélték. * Birtokomban van egy asztrológiai témájú könyv, amelyet azonban soha nem olvastam. A könyv címoldalán Hans Sebald Beham fametszete látható; rajta asztal körül ülő bölcsek gyülekezete. Ez a részlet az igazi szakértők számára akár elég is lehet, hogy tudják, melyik könyvről van szó. Én magam nem emlékszem a címére, és e pillanatban nincs is itt a közelemben, az előzéklapokat azonban teljes egészében írás borítja, én pedig tíz éve, mióta a tulajdonomba került a könyv, még azt is képtelen voltam eldönteni, hogy milyen irányba kell olvasni a szöveget, nem is beszélve arról, hogy milyen nyelven íródott. Ehhez az érzéshez hasonlítható Anderson és Jensen lelkiállapota, miután végeztek a rézszelencében talált dokumentum tüzetes átvizsgálásával. Kétnapi aprólékos tanulmányozás után Jensen — kettejük közül ő volt a vállalkozó szelleműbb — megkockáztatta a feltevést, hogy a szöveg vagy latin, vagy ódán nyelven íródott. Anderson nem vállalkozott rá, hogy hasonló feltételezéseket fogalmazzon meg, és a legnagyobb örömmel engedte át a szelencét és a pergament a Viborgi Történelmi Társaságnak, amelynek vezetői a társaság múzeumában találtak neki helyet. Én néhány hónappal az események után hallottam Andersontól a történetet, egy Uppsala környéki erdőben; nem sokkal azelőtt látogattunk el az ottani könyvtárba, ahol jókat nevettünk — pontosabban én jókat nevettem — a szerződésen, amelyben Daniel Salthenius (aki élete későbbi szakaszában a hebraisztika professzora lett Königsbergben) eladja magát az ördögnek. Anderson nem találta mulatságosnak. — Éretlen bolond! — vélekedett, Saltheniusra gondolva, aki még egyetemista korában vetemedett ekkora oktalanságra. — Honnan tudta, miféle alakkal kokettál? Amikor az ilyenkor szokásos megfontolásokat ajánlottam figyelmébe,

Anderson csak bosszúsan felhorkantott. Aznap délután mesélte el nekem mindazt, amit önök itt olvashattak, de sem arra nem volt hajlandó, hogy bármilyen tanulságot levonjon a történtekből, sem pedig arra, hogy az általam helyette is levont tanulságra rábólintson. (Bényei Tamás)

Algernon Blackwood (1869—1951)

Az elhagyott ház (1906) És talán a házak esetében is érvényben lehet ugyanez az elv, s ami számít: az illető tető alatt elkövetett gonosztettek sajátos zamata; attól lesz libabőrös az ember, és attól áll égnek a haja, még ha maguk a tett elkövetői már réges-rég nem is élnek. Az ő szívükben lakozó szenvedély s az áldozatokban elömlött borzalom az ártatlan bámészkodóba is beszivárog, aki hirtelen arra lesz figyelmes, hogy bizsereg minden idegszála, a bőrén mintha hideg kéz futna végig, s meghűl a vére is. Látható ok nélkül sújt le rá a rettegés. Nyilvánvalóan semmi sem utalt e ház külsejében a benne állítólag elszabadult szörnyű eseményekre. Nem árválkodott magányosan, gondozatlan sem volt. A tér sarkában állt, a többi ház közé szorulva, és pontosan ugyanúgy festett, mint a másikak a két oldalán. Ugyanannyi ablaka nézett az utcára, mint a szomszédainak; ugyanolyan erkély ült a kert felett; ugyanolyan fehér lépcsőfokok vezettek nehéz, fekete faajtajához; mögötte pedig ugyanúgy egy keskeny sávnyi zöld futott saját kis keretében a falig, amely elválasztotta a párhuzamos utcán álló ház hasonló hátsó kertjétől. Ránézésre még a tetőn is ugyanannyi kémény emelkedett; az ereszei ugyanolyan szélesek voltak s ugyanolyan szögben fordultak; még az elülső korlát magassága is megegyezett. És mégis, ez a ház, bár látszatra pont ugyanolyannak tűnt, mint ötven csúf szomszédja a téren, valójában tökéletesen más volt — szörnyűségesen más. Lehetetlen lenne megmondani, miben is állt ez a határozott, ámde láthatatlan különbség. Nem tulajdoníthatjuk teljességgel a képzeletnek, mert még azok is, akik az események ismerete nélkül költöztek belé, határozottan kijelentették: egyes szobák olyannyira kibírhatatlanok, hogy inkább pusztulnának el, mintsem akár csak belépjenek még egyszer oda; s a városban lassan botrányszámba ment, mennyi ártatlan bérlő próbált már megtelepedni benne, s volt kénytelen a lehető leggyorsabb úton távozni belőle. Mikor Shorthouse „hétvégi” látogatásra Julia nénihez érkezett, a város másik végén, a tengerparton álló kis házikóban már szinte vibrált a levegő valami titokzatos izgalomtól. Csak aznap reggel kapta meg a néni táviratát, és az unalmon kívül semmi másra nem számított a hétvégén; de a néni lelkesültségének első hulláma már akkor megcsapta, mikor megszorította a kezét, s csókot lehelt fonnyadt almaként ráncos arcára. Ezt a benyomását csak tovább mélyítette, hogy megtudta: senki más nem jön, őt pedig nagyon is különleges okból táviratozta ide a nénje. Valami rejlett ennek a mélyén, ez a „valami” pedig bizonyosan kipattan idővel; mert az idős aggszűz, aki kedvenc időtöltéseként szeretett misztikus dolgokba piszkálni bele, nemcsak erős akarattal bírt, hanem bizony ésszel is,

és így vagy úgy, de rendszerint elérte a célját. Nem sokkal teaidő után derült ki, miről is van szó: ahogy lassú léptekkel sétáltak az alkonyatban a tengerparton, Julia néni közelebb húzódott hozzá. — Megvannak a kulcsok! — jelentette örömteli, mégis árnyalatnyit remegő hangon. — Hétfőig maradhatnak is. — A fürdőkabin kulcsai? Vagy…? — kérdezte Shorthouse ártatlanul, és a tekintete a tengerről a városra vándorolt. Sehogy másként nem lehet gyorsabban elérni, hogy Julia néni a tárgyra térjen, mint ha ostobaságot tettet az ember. — Nem! — suttogta amaz válaszul. — A szellemház kulcsai, a téren… és ma este megyek is! Shorthouse halványan érezte, hogy a gerincén finom kis remegésféle fut végig. Már nem ugratólag válaszolt: a nagynénje hangjában, viselkedésében valami őt is lázba hozta. Most bizony nem tréfál a néni! — De hát — kezdte —, nem mehet egyedül! — És épp ezért táviratoztam magáért — felelte amaz határozottan. Shorthouse odafordult hozzá. A csúf, ráncos, rejtélyes arc most ragyogott az izgalomtól. Az őszinte lelkesedés szinte dicsfényként vette körül. Csillogott a szeme. A lelkesültség újabb hulláma villámlott át rajta, s ezt második, immár erősebb remegés követte. — Köszönöm, Julia néni — válaszolt udvariasan. — Igazán nagyon köszönöm! — Nos, nem is igazán mernék odamenni teljesen egyedül — folytatta a néni, ezúttal már hangosan. — De magával szörnyen élvezném! Maga semmitől sem fél, tudom jól. — Nos, ismét csak köszönöm — felelte Shorthouse. — Ööö… előfordulhat, hogy történik valami? — Sok-sok minden történt ott eddig is — suttogott a néni —, bár rém ügyesen eltussolták. Az utóbbi néhány hónap alatt három bérlő is megfordult benne, és most azt mondják, a ház már végleg üres marad. Bármennyire is tiltakozott magában, Shorthouse-t kezdte érdekelni a dolog. A nagynénje olyan nyilvánvalóan komolyan gondolja! — Szörnyű régi ház az, szent igaz — folytatta a néni —, és a története is (micsoda kellemetlen história!) sok-sok évre megy vissza. Gyilkosságról esik szó benne, egy féltékeny lovászfiú követte el, aki valamiféle viszonyt folytatott az egyik cselédlánnyal. Egy este aztán sikeresen elrejtőzött a pincében, s mikor már mindenki aludt, fellopózott az emeletre, a cselédek szobáihoz, szegény lányt lekergette a lépcsőn a fordulóba, és mielőtt bárki a segítségére siethetett volna, fogta és ledobta a korláton át a lépcsőházba. — Na, és a lovászfiú? — Őt elfogták, és azt hiszem, gyilkosságért fel is kötötték; csakhogy az egész már vagy száz éve esett, s ennél több részletét nem tudtam felfedezni a történetnek. Shorthouse mostanra érezte, hogy nagynénje kellőképp felcsigázta az érdeklődését; s bár saját maga miatt kevéssé aggódott, a néni mégis habozásra késztette. — Egyetlen feltétellel — mondta neki végül. — Semmi sem akadályozhat meg abban, hogy elmenjek oda — felelte amaz határozottan. — Úgyhogy akár meg is hallgathatom, mit szab feltételül. — Csak annyit: garantálja, hogy ura marad önmagának, ha valami szörnyűség történne. Úgy értem… legyen benne bizonyos, hogy nem rémül

meg túlzottan. — Jim — válaszolta gúnyosan a néni —, nem vagyok már fiatal, tudom, s az idegeim sem azok; de a maga társaságában a világon semmitől sem félek! Ez persze el is döntötte a dolgot, mert Shorthouse nem ringatta magát oly képzelgésekbe, hogy ne lenne tökéletesen köznapi ember, s így bármi, ami a hiúságánál ragadta meg őt, rögvest ellenállhatatlan hatást váltott ki belőle. Beleegyezett hát. Ösztönösen, egyáltalán nem tudatos készülődéssel, egész este igyekezett féken tartani magát s minden szellemi képességét; szinte erőszakkal, azon a névtelen módon érte el önuralmának folyamatos növekedését, melynek során a lelkében apránként minden érzelmet félretesz az ember, majd rájuk is zárja az ajtót — nehéz jól leírni e módszert, ám csodálatosan hatásos, amint azt jól tudja mindenki, aki csak átment már lénye legbensőbb részét is érintő, súlyos megpróbáltatásokon. Jól jött ez még Shorthouse-nak később. De csak fél tízkor köszöntött rá az első alkalom, hogy ezen elraktározott erőkészletéhez kelljen nyúlnia, midőn ott álltak a hallban, fejük felett a lámpák barátságos fényével, még mindig megnyugtató emberi környezetben. Mert amint bezárult az ajtó, s meglátta a távolba futó, elhagyatott, néma utcát, mely a holdfényben fehéren csillogott előttük, egyben arra is rádöbbent, nagyon is tisztán, hogy mi az éjszaka valódi próbatétele: nemcsak egy, hanem két ember félelmével kell szembenéznie. Sajátján felül nagynénje félelmét is neki kell a vállára vennie. Ahogy pedig annak szfinxszerű ábrázatára tekintett, és eszébe ötlött, hogy a valódi rettegéstől ez az arc esetleg más, egyáltalán nem kellemes látvánnyá alakulhat, az egész kalandban már csak egyvalami nyugtatta meg — hogy bízott a saját erejében, a saját akaratában, hogy megáll bármilyen ijedelem előtt is, jöjjön akármi. Lassan sétáltak a városka üres utcáin; fényes, őszi Hold ezüstözte a tetőket, s mély árnyakat vetett mindenhová; a levegő meg sem mozdult; a tengerparton álló díszkertek fái némán nézték, ahogy ellépdelnek előttük. Nagynénje ritkás megjegyzéseire Shorthouse nem válaszolt, jól tudván, hogy a néni pusztán lelki védvonalakat épít így maga köré — azért beszél csipcsup mindennapi dolgokról, hogy közben egyáltalán ne gondolhasson nem mindennapi dolgokra. Fény csak egy-két ablakban égett, s talán ha egyetlen kéményből szállt fel füst vagy szikra. Shorthouse máris elérte azt az állapotot, amikor mindent, még a legkisebb részleteket is észreveszi az ember. Rövidesen megálltak egy sarkon, s felnéztek a holdfény teljes pompájával megvilágított ház falán az utcatáblára; aztán együttes akarattal, bár egyetlen szó nélkül, befordultak a térre, s átmentek annak az árnyak közé rejtőző oldalára. — A tizenhármas szám — suttogta az oldalán egy hang. Egyikük sem hozta fel az egyértelmű választ; némán keltek át a holdvilág széles szalagján, és folytatták útjukat a járdán. Úgy fél távon járhattak, a tér közepe felé, mikor Shorthouse érezte, hogy csendben, de jelentőségteljesen a karjába fűződik egy másik; s ekkor megértette, hogy kalandjuk immár valóban elkezdődött, társán pedig, bár talán alig észrevehetően, máris kezdenek erőt venni az ellenük munkáló hatalmak. Nagynénjének támogatás kellett. Néhány perc, és megálltak a magas, keskeny háznál. Ott emelkedett előttük csúf, piszkosfehér alakja az éjszakában. Zsalutlan, függönytelen ablakok bámulták őket, a Hold fénye itt-ott megcsillant rajtuk. A falra csíkokat róttak az időjárás viszontagságai, a festék megrepedezett, s mintha

az erkély egészen természetellenesen buggyant volna ki az emeleti homlokzatból. Ezenkívül azonban (és mindettől még lehetett volna egy általában véve elhanyagolt, de amúgy lakott ház is) első pillantásra semmi sem utalt az épületen arra a sötét, gonosz hangulatra, mely bizony elválaszthatatlanul hozzája fűződött. Hátranéztek még egyszer a válluk fölött, megbizonyosodni, hogy senki sem követte őket; aztán bátran felmentek a lépcsőkön, s megálltak az útjukat ellenségesen eltorlaszoló hatalmas, fekete ajtó előtt. Bizony, az idegesség első hullámai is megérkeztek ekkorra, Shorthouse így hosszan bajlódott a zárral, mielőtt egyáltalán a kulcsot belé tudta illeszteni, és igazság szerint egy pillanatra mindketten reménykedtek benne, hogy az nem nyitja majd az ajtót, mert rémisztő kalandjuk küszöbén tétovázva, mindkettejüket számos kellemetlen érzet támadta meg. Shorthouse agyán határozottan átfutott a pillanat ünnepélyes jellege, míg a kulccsal babrált, szabad mozgását pedig a karjába kapaszkodó súly akadályozta valamelyest. Mintha az egész világ (mert ama pillanatban úgy tűnt, a világ minden érzeteérzéke saját tudatában gyűlt össze) a kulcs keltette zörgésre figyelt volna. Az üres utcán most hirtelen jött szellő futott végig, s nyomában pillanatnyi susogás támadt a fák közt, a hátuk mögött — ettől eltekintve a kulcs csörgése volt az egyetlen hallható hang, s végül aztán megfordult a zárban, a nagy, nehéz ajtó kinyílott, ásító sötétségtömeget tárva fel maga mögött. Utoljára még visszapillantva a holdfényben fürdő térre, gyorsan beléptek, s a hátuk mögött becsapódó ajtó hangja kiáltásként visszhangzott végig az üres szobákon, folyosókon. Csakhogy ezekkel együtt valami mást is hallottak, Julia néni pedig hirtelen olyan súllyal nehezedett rá, hogy Shorthouse-nak hátra kellett lépnie egyet, hogy el ne essen. Közvetlen közelükben valahol köhintett egyet egy férfi — oly közel, hogy úgy tűnt, a sötétben van, közvetlenül mellettük. Shorthouse-nak eszébe jutott, nem valami durva tréfáról van-e szó, és nehéz botjával azon nyomban a hang felé csapott; de csak a levegőt találta el vele, semmi mást. Nagynénjének a lélegzete is elakadt. — Van itt valaki — suttogta. — Hallottam! — Maradjon csendben! — felelte Shorthouse szigorúan. — Csak az ajtó hangja volt. — Jaj! Csináljon fényt… gyorsan! — vágta rá a nagynénje, Shorthouse pedig sebtiben előkapva a gyufásdobozt, először fejjel lefelé nyitotta azt ki, s a gyufaszálak mind pattogva hullottak a kőpadlóra. A titokzatos hang viszont nem ismétlődött, és távolodó lépteket sem hallottak. Még egy perc, és már égett is a gyertya egy üres szivarosdoboz egyik végébe állítva; s amint a láng körbevilágított az első, fényesebb fellobbanás után, Shorthouse magasra tartotta a rögtönzött lámpást, és alaposan megnézte a helyszínt. Az pedig, bármit is gondoljunk, szörnyű egy látványt nyújtott: hiszen minden emberi lakok közt bizonnyal semmi sem fest sivárabban, mint egy homályba burkolózó, néma, lepusztult és üres ház, melyet mégis benépesít valamely gonosz, véres história emlékéről szóló híresztelés. Széles előszobában voltak hát: bal oldalukon a tágas étkező kitárt ajtaja, ez a helyiség pedig hosszan nyúlt előre, de közben összeszűkült: sötét folyosó lett belőle, s láthatólag a konyhába levezető lépcsőknél ért véget. Széles, szőnyeggel nem borított lépcsősor emelkedett előttük; mindenütt árnyak ültek rajta, kivéve egyetlen helyen, ahol úgy félúton felfelé besütött az ablakon a holdvilág, és fényes foltként vetült a deszkákra. E fénypászma

halvány derengést keltett alul és felül is, s a körében álló tárgyaknak oly ködös, határozatlan körvonalakat adott, hogy azok sokkalta titokzatosabbnak, kísértetiesebbnek tűntek, mint a teljes sötétségben. A valamin átszüremlő holdfény mindig mintha arcot pingálna a környező homályra, s miközben Shorthouse a lépcsőház sötét kútjába tekintett felfelé, s az öreg ház emeletének számtalan üres szobájára, sötét folyosójára gondolt, azon kapta magát, hogy ismét a holdsütötte terecske vagy az alig egy órája elhagyott kényelmes, világos nappali biztonságára vágyik. Aztán, amint rájött, milyen veszélyesek lehetnek az ilyen gondolatok, megint eltaszította őket magától, s minden erejét latba vetve a jelen pillanatra koncentrált. — Julia néni — mondta hangosan, szigorúan. — Most végig kell járjuk a házat, a padlástól a pincéig, és alaposan át kell kutatnunk. Mondandójának visszhangjai csak lassan haltak el a ház helyiségeiben, s az ezt követő mélységes csendben oda is fordult a nagynénjéhez. A gyertya fényében látta, hogy a néni arca máris szörnyen sápadt; de egy pillanatra mégis elengedte Shorthouse karját, s közel lépve hozzá, suttogva így felelt: — Egyetértek! Meg kell bizonyosodnunk, hogy nem rejtőzik itt senki. Legelőször is. Hangján nyilvánvaló erőfeszítés érződött, Shorthouse pedig csodálattal figyelte. — Egészen bizonyos ebben? Még mindig nem késő… — Azt hiszem — felelte a néni suttogva, s tekintete idegesen a mögöttük lévő árnyak felé táncolt. — Eléggé bizonyos. Csak egyetlen dolog van… — Micsoda? — Soha, egyetlen pillanatra sem hagyhat egyedül! — Már amennyiben belátja, hogy azonnal meg kell vizsgálnunk bármit, amit hallunk vagy látunk: mert ha habozunk, a félelmünket ismerjük be. Az pedig végzetes lehet. — Így van — jött a kissé talán remegő válasz, pillanatnyi tétovázás után. — Igyekszem… Kart karba fűzve indultak neki, a csöpögő gyertya s a bot Shorthouse kezében, nagynénje vállán meg a köpeny; saját magukon kívül mindenki végtelenül komikus látványnak gondolta volna őket. Így kezdték meg minden részletre kiterjedő kutatásukat. Először az étkezőbe léptek be: halkan jártak, lábujjhegyen, s a gyertyát eltakarták, a zsalutlan ablakokon kiszökő fény nehogy elárulja jelenlétüket. Egyetlen szem bútort, berendezést sem találtak itt. Csak az üres falak, csúf kandallók előtt árválkodó rácsok néztek rájuk vissza. Úgy érezték, minden egyes tárgy személyes sértésnek veszi behatolásukat, s mintha alig résnyire nyitott szemmel nézné őket; susogás követte lépteiket; jobbra-balra hangtalan árnyak lebbentek el; és valami, úgy tűnt, folyton ott áll mögöttük, csak figyel és vár, mikor ugorhat a torkuknak. Mi mást is érezhettek volna, mint hogy minden tevékenységet, ami egyébként az üres szobában zajlott, most ideiglenesen felfüggesztettek titokzatos végrehajtóik, míg a betolakodók jó messzire el nem takarodnak. A vén épület egész sötét bendője mintha föléjük tornyosuló, rosszindulatú Szellemmé vált volna, s most figyelmeztetné őket, törődjenek csak a maguk dolgával; idegszálaik percről percre jobban feszültek. A homályos étkezőből széles, csuklós ajtón át valami könyvtár- vagy dohányzófélébe jutottak, melyet ugyanígy csend, sötétség és por lepett be; innen pedig visszaértek az előszobába, pont a hátulsó lépcső tetejére.

Koromsötét alagút nyílt előttük a ház alsóbb szintjére, ők pedig — be kell vallani — bizony haboztak. De csupán egy percig. Még hátra volt az éjszaka legrettentőbb része, semmiképp sem hagyhatták tehát, hogy bármi elijessze őket. A pislákoló gyertya világította csak meg a fekete lejáratot, s az első fokon Julia néni meg is botlott; még Shorthouse is érezte, hogy lábából legalább felerészben eliramlik az erő. — Gyerünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon; szavai megelőzték őket s eltűntek a lenti sötét ürességben. — Jövök! — de nagynénje ismét megingott, és szükségtelenül erősen szorította a karját. Kissé bizonytalanul lépdeltek tehát a kőből faragott lépcsőn, s arcukba hűvös, nyirkos levegő vágott, állott és rossz illatú. A konyha, ahová szűk átjárón keresztül a lépcsősor vezetett, tágas helyiség volt, magas mennyezettel. A falán jó néhány ajtó — egyesek kamrákba nyílottak, ahol a polcokon még mindig ott állottak az üres edények, mások meg rémes, ijesztő apró helyiségekbe, s egyik sem volt igazán kellemesnek mondható. A padlón fekete bogarak szaladgáltak, egyszer pedig, mikor egy sarokban nagy asztalba ütköztek, nagy sietve valami macska méretű állat ugrott le róla és a kőpadlón átrohanva eltűnt a sötétben. Mindenütt érezni lehetett, hogy nem is olyan rég itt még zajlott az élet: bánat, komor hangulat lebegett minden felett. Kilépve a konyhából, a mosókonyhába érkeztek. Az ajtó résnyire nyitva állt, s ahogy teljes szélességében kinyitották, Julia néni nagyot sikoltott, bár rögtön igyekezett el is fojtani azzal, hogy kezét a szájára szorította. Egy pillanatig Shorthouse is jéggé dermedt, még a lélegzete is elállt. Mintha a gerince hirtelen üres csővé változott volna, mibe valaki jeges folyadékot töltött. A két ajtófélfa közt, közvetlenül előttük, ott állt egy női alak. Haja zilált volt, tekintete tébolyultan előreszegezve, arca holtsápadt s rettentő rémületről árulkodott. Mozdulatlanul állt ott egyetlen másodpercig. Aztán lobbant egyet a gyertya, s az alak eltűnt — mintha a föld nyelte volna el —, s az ajtókeretben csupán az üres feketeség ásított. — Csak a gyertyaláng átkozott tánca — mondta Shorthouse gyorsan: de hangja mintha valaki másé lett volna, s félig már kicsúszott az irányítása alól. — Jöjjön, nénikém! Nincs ott semmi. És vonszolta magával tovább. Hangos léptekkel, a bátor elszántság minden látható jelével indultak meg; de Shorthouse testén mindenhol mintha hangyák futkároztak volna, s a karjára nehezedő súlyból azt is megállapította, hogy most bizony az ő ereje mozdítja mindkettejüket. Hideg, üres helyiség, puszta falak: ez volt a mosókonyha, inkább börtöncellára hasonlított, mint akármi másra. Körbejárták, megvizsgálták a hátsó udvarra nyíló ajtót s az ablakokat is, de valamennyit alaposan bezárva találták. Nagynénje úgy jött mellette, mint valami alvajáró. Szemét szorosan becsukta, mintha csak a karján érzékelt húzást követné. Shorthouse-t csodálattal töltötte el a bátorsága. Ugyanakkor azt is észrevette, hogy az arcán bizonyos furcsa változás ment végbe, de pontos mibenlétének meghatározása meghaladta képességeit. — Nincs itt semmi, nénikém — ismételte meg hangosan. — Menjünk fel, s lássuk a ház többi részét. Aztán majd választunk egy szobát, és abban várakozunk. Nagynénje engedelmesen követte, szorosan mellette, de a konyhaajtót

azért kulcsra zárták maguk mögött. Nagy megkönnyebbüléssel mentek fel a lépcsőn. Az előszobában máris több fény derengett, mivel a Hold már magasabban járt a lépcsőn. Óvatosan indultak tovább, fel a ház boltozatos sötétségébe. Nyikorogtak alattuk a lépcsődeszkák. Az emeleten tágas, dupla nappalira leltek, átkutatták, de semmit sem találtak. Itt sem mutatkozott semmi jele, hogy bárki lakott volna a közelmúltban a házban; por, elhagyatott árnyak, semmi más. Kinyitották a nappali elülső és hátulsó részét elválasztó, nagy harmonikaajtókat, majd kijöttek onnét, s még feljebb indultak a lépcsőn. Egy tucat lépcsőfoknál nem tettek meg még többet, mikor mindketten egyszerre megálltak, fülelni kezdtek, s a lobogó gyertyalángon át valami vadonatúj felismeréssel a szemükben tekintettek egymásra. Halk ajtócsukódás hallatszott a szobából — amit alig tíz másodperccel azelőtt hagytak el, üresen. Kétségen felül állt: olyasfajta dörrenés volt, amivel a nagy, nehéz ajtók csukódása járni szokott, s a zárnyelv éles helyrecsattanása követte. — Muszáj lesz visszamenni, és megnézni — mondta Shorthouse kurtán, mély hangon, s megfordulva lefelé indult. Nagynénjének valahogy sikerült követnie, de már botladozott a szoknyája szélében, az arca pedig hamuszínűvé fakult. Amint beléptek a nappali elülső részébe, rögtön látszott, hogy a harmonikaajtókat bizony bezárta valaki — alig fél perccel azelőtt. Shorthouse gondolkodás nélkül kinyitotta újra. Lelke mélyén talán arra számított, a helyiség hátulsó részében ott áll majd valaki vele szemben; de csak a feketeség, a hűvös levegő bámult vissza rá. Újra átkutatták mindkét szobát, de semmi különöset nem találtak bennük. Minden elképzelhető módon megpróbálták, hogy rávegyék a nehéz ajtószárnyakat, csukódjanak be maguktól: de még annyi huzat sem akadt, hogy a gyertya lángját meglobbantsa. Erős ráhatáson kívül más nem mozdíthatta meg. És mindenhol síri némaság. Tagadhatatlannak tűnt, hogy a helyiség teljesen üres, a házban nem mozdul semmi. — Kezdődik — suttogta a könyökénél valaki: alig ismerte meg a nagynénje hangját. Egyetértően bólintott, s előhúzta az óráját, hogy megnézze, mennyi az idő. Tizenöt perc hiányzott éjfélig; noteszébe lejegyezte, pontosan mi történt, ehhez pedig a gyertyát tartó dobozt a padlóra helyezte. Eltartott egy-két pillanatig, míg a falnak támasztva sikerült megállítania. Julia néni később mindig azt állította, e percben nem nézett egyenesen Shorthouse-ra, hanem a helyiség belseje felé fordította a tekintetét, mert úgy tűnt neki, mintha mozgást hallana onnét; abban mindenesetre mindketten megegyeztek, hogy fürge léptek hangja hallatszott, nehéz és nagyon gyors lépteké — s a következő minutában kialudt a gyertya! Maga Shorthouse pedig ennél többet is tapasztalt, s egész életében köszönte szerencsecsillagának, hogy csak ő tapasztalta, és a nagynénje nem. Mikor ugyanis felállt, azután, hogy megállította a fal tövében a gyertyát, és pont mielőtt az kialudt volna, hirtelen egy arc nézett farkasszemet vele, olyan közelről, hogy akár ajkaival is megérinthette volna. Szenvedély zilálta arc volt: férfié; sötét, elnagyolt vonásokkal, dühös, zavarodott szemekkel. Közönséges ember arca, ami kétségtelenül gonosznak tűnhetett még normál állapotában is; de ahogy Shorthouse-nak megjelent, ahogy életre kelt benne valami végtelenül erős, agresszív érzelem hatalma, úgy határozottan rosszindulatú, szörnyű fizimiskának

tetszett. A levegő meg sem mozdult; semmi más, csak a rohanó lábak zaja — harisnyával vagy más módon eltompított hang; a hirtelen felsejlő arc; és ezzel majdnem teljesen egy időben aludt el a gyertya. Shorthouse akarata és jobbik esze ellenében is rövidet kiáltott, s majdnem elveszítette egyensúlyát, ahogy nagynénje a hamisítatlan, irányíthatatlan rémület pillanatában teljes súlyával kapaszkodott belé. Egyetlen szót sem szólt, de Shorthouse-t erősen megrántotta. Szerencse, hogy látni nem látott semmit a néni, csak a rohanó lábak hangját hallotta: szinte azonnal össze is szedte magát, így Shorthouse is ki tudott bontakozni a rá kapaszkodó karok szorításából, és meggyújtott egy gyufát. Mindkét oldalon árnyak szaladtak szét a fellobbanó világosság elől, nagynénje pedig lehajolva próbálta gyorsan felkapni a szivarosdobozban álló, drágalátos gyertyájukat. Akkor látták csak, hogy a lángot nem elfújta valami: erővel oltották ki. A kanóc bele volt préselve a faggyúba, amit meg mintha valami sima, súlyos eszközzel simítottak volna el. Shorthouse sosem értette egészen, társa hogyan lett ilyen gyorsan úrrá a félelmén; de most már tízszer annyira csodálta nagynénje önuralmát, ezzel pedig sajátjának elhaló lángját is táplálta — ezért viszont kétségtelenül hálát is érzett. Ugyanilyen érthetetlennek tetszettek neki azok az imént talált jelek, amik fizikai erőre utaltak. Rögtön elnémította magában a „fizikai médiumokról” meg az ő veszedelmes dolgaikról hallott történetek emlékét; ha ugyanis ezek igazak, akkor vagy ő, vagy a nagynénje „fizikai médium” kell, hogy legyen, anélkül hogy tudna róla, s így egyszerűen maguk segítik az elátkozott házat amúgy is színültig megtöltő titokzatos erők cselekedeteit. Mintha nyílt lángú lámpással sétálgatnának nyitott lőporos hordók között. Így hát gondolataiban oly gyorsan zárta ezt le, amilyen gyorsan csak tudta, majd újra meggyújtva a gyertyát, a felsőbb szintre indult. Igaz, hogy nagynénje karja remegett az övébe fonva, és saját lépte is távol állt néha a határozottól, de alapos munkát végeztek, s miután itt is csak a nagy semmit fedezték fel, megmászták az utolsó sornyi lépcsőt is a ház legfelső emeletére. Itt apró cselédszobákat, valaha volt kedves kis fészkeket találtak: most törött bútorok, koszos deszkahátú székek, fiókos szekrények, tükrök cserepei, sánta ágyak töltötték meg őket. A szobák ferde mennyezetét itt-ott már pókhálók borították; ablakaik aprók voltak, a fal épphogy csak kimeszelve — szomorú, lehangoló látvány volt, örömest hagyták oda. Épp éjfélt ütött az óra, midőn beléptek a harmadik emelet egy kisebb szobájába, mely elég közel esett a lépcsőhöz; majd úgy helyezkedtek el ott, hogy kalandjuk hátralévő részét lehetőség szerint kényelemben tölthessék. A helyiség puszta, üres falakból állt, s állítólag ez volt az a szoba (akkor gardróbhelyiség), ahová a felbőszült férfi bekergette áldozatát, s ahol végül a kezébe kaparintotta. Az ajtó előtt, a kis lépcsőfordulóból indult a legfelső szintre vezető lépcsősor: a cselédszobákhoz, melyeket épp az imént kutattak át. Akármilyen hűvös is volt az éjszaka, e szoba levegője mintha könyörgött volna egy nyitott ablakért. De ez még nem minden. Shorthouse nem is tudta máshogy mondani: itt kevésbé érezte, hogy képes volna uralkodni magán, mint a házban bárhol máshol. Valami közvetlenül az idegszálaira hatott, lankasztotta elhatározását, gyengítette akaratát. Nem töltött még öt percnél többet a helyiségben, mikor már határozottan érezte ezt; s bármily kevés

időt is kényszerült veszteg maradni itt, kihúzta belőle életerejének utolsó tartalékait is — számára ez bizonyult a legrémisztőbbnek mindenekfelett. A gyertyát a szobában álló szekrényben helyezték el, az ajtaját pedig néhány centire nyitva hagyták, hogy a fény ne zavarja meg a szemüket, s kint ne táncoljanak árnyak a falon és a mennyezeten. Aztán leterítették a köpenyt is, letelepedtek és vártak, hátukat a falnak támasztva. Shorthouse úgy fél méterre ülhetett a lépcsőfordulóra nyíló ajtótól: ülő helyzetéből remekül látta a sötétségbe aláereszkedő lépcsősort, s a cselédek felső szintjére vezető grádics alját is. Nehéz botja a keze ügyében a padlón. Mostanra magasra kapaszkodott a Hold a ház fölött. A nyitott ablakon keresztül a vigasztaló csillagok baráti szemekként figyelték őket az égről. A városka órái egymás után ütötték el az éjfélt, s mikor az utolsó visszhangja is elhalt, újra a szél nélküli éjszaka mélységes csendje telepedett mindenre. Csak a tenger messzi, komor robajából szűrődött a levegőbe valami üres morajlás. A házban viszont már egyenesen iszonytatóvá vált a csend; azért iszonytató, gondolta Shorthouse, mert a valódi iszonyatot jelző hangok most már bármelyik pillanatban összetörhetik. A várakozás egyre tovább és tovább feszítette idegeiket: suttogva beszéltek, már ha egyáltalán megszólaltak, mert saját hangjukat is furcsának, természetellenesnek hallották. A szobát valami olyan hűvösség borította el, ami közel sem csak az éjszakából származott: fázni kezdtek. Az ellenük felvonuló erők (bármik is legyenek azok pontosan) most lassan minden önbizalmuktól, határozott cselekvőképességüktől megfosztották őket; lelkierejük percről percre hanyatlott, s a gondolat, hogy mindjárt szembejöhet velük a nagyon is valódi rémület, egészen új jelentést nyert. Shorthouse megremegett az oldalán ülő idős asszonyra gondolva: egy bizonyos határt átlépve nagynénje ereje aligha tarthat ki tovább. Hallotta az ereiben folyó vér énekét. Sőt, néha olyan hangosnak tűnt, hogy azt képzelte, nem hall tőle megfelelően bizonyos más hangokat, melyek finoman kezdtek feltünedezni a ház mélységeiben. Amint figyelmét rájuk irányította, azonnal elhallgattak. Közeledni biztosan nem közeledtek. És mégis, nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy valahol lent, a ház alsóbb szintjein valami mozog. Az az emelet, ahol a nappali volt, s ahol oly furcsa mód zárult be a nagy ajtó, túl közelinek tűnt: annál távolabbról származtak a neszek. Eszébe jutott a tágas konyha, a padlón szaladgáló fekete bogarakkal, és a nyomorult kis mosókonyha; de valami módon nem hitte, hogy ezek lennének a zaj forrásai. Pedig hát csak nem a házon kívülről! Aztán hirtelen átfutott az agyán az igazság, s egy percig úgy érezte, ereiben megállt a vér, és a helyére jég költözött. A hangok egyáltalán nem alulról jöttek: hanem fentről — az emeletről, valahol a szörnyű, nyomasztó kis cselédszobák közül, a törött bútordarabok, alacsony mennyezetek, aprócska ablakok közül — az emeletről, ahol az áldozatot először megriasztotta támadója, s ahonnét aztán a halálba kergette. És amint rájött, honnan is erednek a zajok, máris sokkal tisztábban hallotta őket. Lépéseket hallott, óvatos, csendes lépteket a fenti folyosóról; valaki ki-be járkált a csöppnyi szobákban, kerülgette a bútorok romjait. Gyorsan oldalra fordult, hogy egy pillantást vessen a mellette

mozdulatlanul ülő alakra, hátha megtudja, nagynénje is rájött-e arra, amire ő. A szekrényajtó résén kiszüremlő halovány gyertyafény határozott kontraszttal mutatta meg az erős vonású arcot a fehér fal háttere előtt. De volt még valami más, amitől Shorthouse-nak elakadt a lélegzete, s újra oda kellett néznie. Valami egészen különleges dolog jelent meg a nagynénje arcán, s utána maszkként terjedt szét rajta: kisimította a mély barázdákat, s mindenhol kissé feszesebbre húzta a bőrt, ezzel eltüntetve a kisebb ráncokat is; így pedig az egész arcnak — egyedül a vén szemek kivételével — fiatal, szinte gyermeki karaktert adott. Shorthouse néma bámulattal figyelte — ámulata azonban veszedelmesen közel járt a rémülethez. Persze, hogy a nagynénje arca; csakhogy a negyven évvel ezelőtti arca, fiatal, üresen ártatlan leányarc. Hallott már a félelem ilyen zavarba ejtő hatásáról, ami minden más érzelmet le tud törölni az ember ábrázatáról, s elmos minden korábbi kifejezést; csak azt nem gondolta soha, hogy szó szerint így is van, vagy hogy valami olyanformán rettenetes hatással jár, mint amivel most állt szemben. Hiszen a mellette ülő nő tökéletesen üres leányarcának összes részletén a mindent elsöprő rettegés szörnyű kéznyoma díszelgett; s mikor a nagynénje, érezve magán a bámuló szempárt, odafordult felé, Shorthouse ösztönösen lehunyta a szemét, csak ne kelljen ezt látnia. De mikor egy perc múlva, érzéseit immár megzabolázva, ismét felnézett, nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy nagynénje arcán új kifejezés tűnt fel: mosolygott, s bár holtsápadt volt, a szörnyűséges maszk elpárolgott, és visszatért a néni rendes arca. — Valami baj van? — csak ennyit tudott hirtelenjében kinyögni. És micsoda ékesszóló választ kapott, micsoda úrinőtől: — Fázom… és félek is egy kicsit — suttogta a nagynénje. Shorthouse felajánlotta, hogy becsukja az ablakot, de a néni megragadta a karját, és szinte könyörgött neki, hogy egy másodpercre se távozzon mellőle. — Fent van, tudom — motyogta, és furán elnevette magát. — De el nem tudom képzelni, hogy felmenjek oda. Shorthouse azonban más véleményen volt, tudta ugyanis, hogy az önuralom megőrzésének legjobb módja a cselekvés. Laposüveget húzott elő, és jóféle pálinkát töltött ki belőle egy kis pohárba; elég erős italt, hogy akárkit átsegítsen akármilyen nehézségen. Nagynénje apró remegés közepette hajtotta fel. Shorthouse már csak arra tudott gondolni, hogy ki kell jutniuk a házból, mielőtt a néni elkerülhetetlenül összeomlik; ezt azonban semmi esetre sem tudja biztonsággal megtenni úgy, hogy most sarkon fordulnak, s elfutnak ellenségük elől. Nem lehetséges tovább veszteg maradniuk; minden perccel egyre kevésbé érezte magában az erőt, egyre jobban kétségbeesett — a helyzet feltétlenül határozott, kemény tettekért kiáltott, mégpedig haladéktalanul. Ráadásul lépésüket az ellenség felé kell megtenniük, nem a másik irányban: ha szükséges és elkerülhetetlen, a konfliktusnak bátor szívvel kell elébe menniük. Most még képes rá; de tíz perc múlva talán ahhoz sem marad elég ereje, hogy maga cselekedjen, nemhogy kettejüket tettre bírja! Mindeközben az emeletről egyre hangosabb zajok hallatszottak, s egyre közelebb is jöttek, sőt, néha a padlódeszkák csikorduló hangja is kísérte őket. Valaki szobáról szobára lopódzkodott fent, időnként ügyetlenül a bútorokba ütközve.

Shorthouse várt egy kicsit, hogy a jókora adag pálinka megtegye a hatását (bár tudta, hogy jelen körülmények közt ez a hatás csak rövid ideig tarthat), majd csendben talpra állt, és határozott hangon így szólt: — Most pedig, Julia néni, felmegyünk, és kiderítjük, mi is ez a zaj. Magának is jönnie kell. Ahogy megegyeztünk. Felvette a földről a botját, a szekrényből pedig a gyertyát. A mellette felemelkedő alak gyengén állt a lábán, remegett, s nehezen is vette a levegőt; hallotta, ahogy elhalóan mond valamit arról, hogy „készen áll”. Shorthouse újra meg újra elámult nagynénje bátorságán; mennyivel hatalmasabb, mint a sajátja! És ahogy megindultak, ő pedig a magasba tartotta a csöpögő gyertyát, a mellette lépkedő, remegő, holtsápadt öregasszonyból valamiféle finom erő sugárzott, ő pedig valójában ebből töltekezett újra. A nagyság igazi ragyogása volt ez, amitől ugyan egy pillanatra elfogta a szégyen, de e támaszték hiányában bizony egyáltalán nem tudott volna a feladattal szembenézni. Átmentek a sötét kis lépcsőfordulón, tekintetükkel elkerülve a korláton túl tátongó mélységes feketeséget. Aztán fel a szűk lépcsőn, hogy végére járjanak a minden percben hangosabb, egyre közelebb felbukkanó zajok rejtélyének. Félúton lehettek, mikor Julia néni megbotlott, Shorthouse pedig visszafordult, hogy elkapja a karjánál fogva: éppen ezzel egy időben rettentő csattanás hallatszott fentről, a cselédek folyosójáról. Rögtön éles, fájdalmas kiáltás követte: rémület és kétségbeesett segélykérés olvadt benne egybe. Még mielőtt félreugorhattak volna, vagy egyetlen lépést tehettek volna lefelé, valaki máris futva közeledett hozzájuk a fenti folyosón: borzasztó tántorgással, iszonyú gyorsan, ahogy csak a lába bírta — hármasával vette a lépcsőfokokat, és jött, jött, egyenesen lefelé, épp azon a lépcsőn, ahol ők maguk is álltak. Könnyű léptek voltak, bizonytalanok is; nem sokkal mögöttük viszont egy másik személy nehezebb lépte dobbant, s a lépcső szinte remegett alatta. Shorthouse-nak és nagynénjének mindössze arra maradt ideje, hogy a falhoz lapuljanak, s az összevissza léptek máris odaértek hozzájuk: ketten is elszaladtak előttük, teljes sebességgel, alig valami kis távolságra egymástól. Mintha óriási vihar törte volna diribdarabra az üres épület éjféli csendjét. A két személy, üldözött és üldözője, egyszerűen átrohantak rajtuk, ahogy csak álltak ott; egy-egy dobbanás jelezte, hogy előbb az első, majd a második is megérkezett a lenti lépcsőforduló deszkáira. Csakhogy Shorthouse-ék egyáltalán semmit sem láttak — sem kezet, sem kart, sem arcot, de még egy lobogó ruhadarabot sem. Másodszorra is szünet következett. Aztán az első személy, a kisebbik kettejük közül (nyilvánvalóan az üldözött) bizonytalan léptekkel beszaladt pont abba a kis szobába, ahonnan Shorthouse és a nagynénje épp az előbb léptek ki. A nagyobbik pedig utána. Dobogás, lihegés, elfojtott kiabálás zaja ért el hozzájuk; majd egyetlen lépés a lépcsőfordulóban — egyetlen valaki nehéz lépte. Fél percig halotti csend honolt mindenen, majd suhanó hangot hallottak a levegőben: végül tompa, reccsenő robajt a ház mélységeiből, alattuk — a lenti előszoba kőpadlóján. Utána teljes csend uralkodott. Nem mozdult semmi. A gyertya lángja mozdulatlan, s egész idő alatt ilyen is maradt: a levegőt nem kavarta meg semmilyen mozgás. A félelem okozta bénultságból magához térve Julia néni kapkodva indult lefelé a lépcsőn, társát meg sem várta; csendben, magában sírt, s mikor Shorthouse átölelte, és félig a karjába véve vitte tovább, érezte,

hogy remeg, mint a nyárfalevél. Aztán bement a kis szobába, felkapta a földről a köpenyét, és karjukat összefűzve, nagyon lassú léptekkel, egyetlen szó, egyetlen hátravetett pillantás nélkül lementek az előszobába vezető lépcsőn. Az előszobában sem láttak semmit, de egész úton lefelé tudatában voltak, hogy valaki követi őket; minden egyes lépésüket — ha gyorsítottak, lemaradt kissé, mikor lassabban ereszkedtek lefelé, beérte őket. Egyetlen egyszer sem fordultak hátra, s minden lépcsőforduló után lehajtott fejjel folytatták az útjukat, nehogy valami rémületest lássanak a fenti lépcsőn, a nyomukban. Shorthouse remegő kézzel nyitotta ki a bejárati ajtót; kiléptek rajta a holdfénybe, s mélyen beszívták a tengerről érkező hűvös éji levegőt. (Nagy Gergely)

Lord Edward Dunsany (1878—1957)

Hasisevő (1910) A minap Londonban vacsorára láttak vendégül. A hölgyek már az emeletre távoztak, és a jobbomon nem ült senki; bal oldalamon egy férfi foglalt helyet, akit én ugyan nem ismertem, de ő tudhatta a nevemet valahonnan, mert egy idő után hozzám fordult, és megszólalt: — Olvastam egy folyóiratban a Bethmoráról írott novelláját. Hogyne emlékeztem volna erre a mesére. Egy szépséges keleti városról szólt, amely egyetlen nap alatt váratlanul lakatlanná válik — senki sem tudja igazából, miért. Annyit mondtam: — Á, igen — és ráérősen azon törtem a fejemet, hogyan nyugtázhatnám méltóbban a bókot, melyet jó memóriájának köszönhettem. Roppantul elcsodálkoztam, mikor így folytatta: — Tévedett a gnouzarjárvány dolgában: nyoma se volt a kórnak. Mire én: — Hogyhogy? Maga járt ott? Ő pedig: — Jártam; a hasis segített. Ismerem Bethmorát, akár a tenyeremet. — Azzal elővett zsebéből egy szelencét, tele valami fekete anyaggal, ami ránézésre olyan volt, mint a szurok, de a szaga furcsább. Figyelmeztetett, nehogy hozzáérjek akár egy ujjal is, mert a folt napokig megmarad. — Egy cigánytól kaptam — mesélte. — Volt neki bőven, mert ez vitte sírba az apját. — Én azonban a szavába vágtam, mert pontosan akartam tudni, miféle csapás érte Bethmorát, ezt a gyönyörű várost, és miért menekültek el oly gyorsan, egyetlen nap alatt a lakói. — Talán a Sivatag átka miatt? — kérdeztem. Azt válaszolta: — Részint a Sivatag haragja miatt, részint pedig Thuba Mleen császár parancsára, hiszen az a félelmetes fenevad anyai ágon valamiképpen a Sivataghoz kötődik. — És elmondott egy különös történetet: — Biztosan emlékszik a tengerészre, akinek fekete sebhely volt az arcán. Ő is ott volt azon a napon, amelyet ön elbeszélt; amikor hírnökök érkeztek öszvérháton Bethmora kapujához, és mindenki elmenekült. Egy kocsmában ismerkedtem meg vele, rumot ivott, és mindent elmondott a bethmorai menekülésről, de ahogy magának, neki sem volt fogalma arról, mi lehetett az üzenet, és kicsoda küldte. Ő mégis azt mondta, ha partra lép valamelyik keleti kikötőben, látni akarja még egyszer Bethmorát, még ha az ördöggel kell is szembenéznie. Sűrűn mondogatta, hogy azért akar szembesülni az ördöggel, mert meg kell fejtenie annak az üzenetnek a titkát, aminek hallatára Bethmora egy nap alatt elnéptelenedett. És a végén kénytelen volt szembesülni Thuba Mleennel, akinek veszett gonoszságát elképzelni sem tudta. Mert egy nap a matróz azt mondta nekem, talált egy hajót, és azután soha többé nem láttam a kocsmában a rumos poharával. Az idő tájt kaptam

a hasist a cigánytól, akinek túlontúl sok volt belőle. A hasistól az ember szó szerint kilép önmagából. Mintha szárnya volna. Elsuhan távoli országok fölött, másfajta világokba repül. Egyszer megfejtettem a világmindenség titkát. Azóta elfelejtettem, de azt tudom, hogy a Teremtő nem veszi komolyan a Teremtést, mert arra mégiscsak emlékszem, hogy ült a világűrben, előtte az összes műve, és Ő csak nevetett. Hihetetlen dolgokat láttam félelmetes világokban. Ahogy az embert a képzelete röpíti oda, csak a képzelete hozhatja vissza. Egyszer, kinn az éterben egy elnyűtten kóborló szellemmel találkoztam, olyan ember kísértetével, akit száz éve ölt meg a drog; és olyan régiókba vitt, amelyekről álmodni sem álmodtam soha; aztán haragban váltunk el a Pleiádokon is túl, és nem tudtam hazaképzelni magamat. És találkoztam egy roppant, szürke alakzattal, amely valami nagy nép szelleme volt, talán egy egész csillagé, s kérleltem, igazítson útba hazafelé, s Ő megtorpant mellettem, mint a hirtelen jött szél, és mutatott valamit, és egész halk hangon megkérdezte, ki tudom-e venni azt a parányi fénypontot; én meg láttam halványan egy távoli csillagot, mire Ő azt mondta: az a Naprendszer, és tovavonult irdatlanságában. És a képzeletem valahogyan hazavitt, épp időben, mert a testem már kezdett megmerevedni a karosszékemben a szobámban, és a tűz kialudt, és minden hideg volt, és egyenként kellett megmozgatnom az ujjaimat, mert zsibbadtak voltak mind, és rémesen fájtak lassan fölengedő körmeim, aztán végre meg tudtam mozdítani az egyik karomat, és a csengőért nyúltam, és sokáig senki sem jött, mert már mindenki lefeküdt. De végre-valahára előkerült egy emberem, aztán elmentek orvosért, és az orvos azt mondta, hasismérgezésem van. Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha nem találkozom azzal az elnyűtten kóborló szellemmel. — Bámulatos dolgokat mesélhetnék, mi mindent láttam, de maga biztosan arra kíváncsi, ki küldte azt az üzenetet Bethmorába. Nos, Thuba Mleen küldte. Hogy honnan tudom? Gyakran jártam a városban az után a nap után, amelyről maga írt (a lakásomon magamhoz vettem egy estére való hasist), és mindig lakatlan volt. A sivatagból benyomult a homok, az utcák kisimultak, sárgák voltak, és a homok besodródott a nyitva hagyott, szél csapkodta ajtókon. — Egy este odatettem a rácsot a kandalló elé, leültem egy székre, ettem a hasisomat, és az első dolog, amit Bethmorában megláttam, nem volt más, mint a fekete sebhelyes tengerész, amint az utcán bandukolt, ott hagyván lábnyomait a sárga homokban. És akkor már tudtam, mi az a titkos hatalom, amely üresen tartja Bethmorát. — Láttam már, hogy a Sivatagban a harag lakozik, mert viharfelhők tornyosultak a láthatár fölött, és valami dünnyögést hallottam a homoktömegből. — A tengerész csak lépdelt tovább az utcán, be-benézett az üres házakba, hol kiabált, hol meg énekelt, és itt-ott felírta nevét a márványfalakra. Aztán leült egy lépcsőre, és nekilátott az ebédjének. Egy idő után ráunt a városra, elindult visszafelé az utcán. Amikor a zöld rézkapuhoz ért, megjelent három férfi teveháton. — Nem tehettem semmit. Csak egy öntudat voltam, láthatatlanul barangoló; a testem Európában maradt. A matróz derekasan védekezett az öklével, de fölébe kerekedtek, megkötözték, és elhurcolták a Sivatagba. — Követtem őket, amíg nem kellett hazatérnem, és rájöttem, hogy a Sivatagon át, a Hap-dombság megkerülésével Umar Véhi felé tartanak, és akkor már tudtam, hogy ezek Thuba Mleen emberei.

— Reggeltől estig egy biztosítónál dolgozom, és remélem, nem feledkezik meg rólam, ha valamilyen biztosítást akar kötni (élet, tűzkár, autó), de a történetem nem erről szól. Mindenáron, kétségbeesetten haza akartam kerülni a lakásomba; kétnapi hasisadag nem tesz jót senkinek, de látni szerettem volna, mit művelnek szegény párával, mert rémes híreket hallottam Thuba Mleenről. Amikor végre elszabadultam, még meg kellett írnom egy levelet; aztán csengettem az inasomnak, és meghagytam, hogy ne zavarjon senki, bár az ajtót nem zártam be, hátha valami baleset ér. Ezután méretes tüzet raktam, és kiszolgáltam magam az álmok edényéből. Elindultam Thuba Mleen palotájába. — A szokásosnál tovább tartottak vissza az utca neszei, de hirtelen magasan a város fölött találtam magamat; elszáguldottak alattam az európai országok, és amott már fel is bukkantak a rettenetes Thuba Mleen palotájának karcsú fehér tornyai. Amikor megpillantottam a császárt, egy kicsi, szűk szoba végében állt. Mögötte veres bőrfüggöny, amelyre aranyszállal hímezték Isten összes nevét yanni nyelven. A szobának három magas, keskeny ablaka volt. A császár nem látszott többnek húszévesnél, kicsinek és gyengének láttam. Gonosz, sárga arcán nem tűnt fel mosoly, noha folyvást vihogott. Amikor szemügyre vettem arcát az alacsony homlokától a remegő alsó ajkáig, valami rémséges dolgot érzékeltem, bár még nem tisztázódott bennem, mi is az. Aztán rájöttem: sohasem pislog, és később is hiába figyeltem a szemét, soha meg se rezdült. — Aztán követtem a császár elragadtatott pillantását, és megláttam a földön a tengerészt. Életben volt, de iszonyatos állapotban, és a császár pribékjei sürgölődtek körülötte. Hosszú csíkokat téptek ki a testéből, de nem vágták le őket, hanem a tengerésztől távol állva a csíkok végét kínozták. — A vacsoránál megismert férfi sok mindent mondott még, amit kénytelen vagyok mellőzni. — A matróz halkan nyöszörgött, és Thuba Mleen minden nyögésre felvihogott. Szagokat nem éreztem, de látni láttam és hallani hallottam, és nem tudom, mi volt a riasztóbb: a fogoly iszonyatos szenvedése vagy a rettenetes Thuba Mleen boldog, rezdületlen arca. — El akartam tűnni, de még nem jött el az ideje, és maradnom kellett. — A császár arca egyszer csak hevesen rángatózni kezdett, alsó ajkának remegése felgyorsult, nyüszített dühében, és yenniül, vijjogva förmedt a kínzók főnökére, hogy szellem van a szobában. Nem féltem, hiszen élő ember nem bánthat szellemet, de a pribékeket megdöbbentette a császár haragja, és abbahagyták a munkát, mert félelmükben remegett már a kezük is. Két lándzsás testőr kiosont a szobából, és nyomban egy-egy gombos fogójú aranytállal tértek vissza; színültig voltak hasissal ezek a tálak, s akkorák, hogy ha vérrel vannak teletöltve, emberfej is úszhatott volna bennük. És a két férfi rohanvást nekiesett, nagykanállal faltak; minden kanál vagy száz embernek adhatott volna álmot. Kisvártatva elbódultak, és a szellemük már lebegett, készült elszabadulni, én pedig rettegtem, ám újra és újra visszahullottak a testükbe, valahányszor visszahívta őket valami zörej a szobában. A két férfi még evett, de már lustábban, vadság nélkül. Végül kezükből kihullott a nagykanál, szellemük fölemelkedett és elvált tőlük. Nem menekülhettem. És a szellemek szörnyűségesebbek voltak az embereknél, mivel fiatalok voltak, és még nem formálódtak alkalmassá arra, hogy félelmetes lelküket őrizzék. A tengerész még halkan nyöszörgött, Thuba Mleen császár néha vihogott rajta egy kicsit. Aztán a két szellem nekem rontott, és úgy elsodort, ahogy a szélroham sodorja a pillangókat, és eltávolodtunk attól a kicsi, sápadt, gyűlöletes embertől. A szellemek szilaj

makacssága elől nem volt menekvés. Az én kis darabka hasisom energiáját sokszorosan felülmúlta azé, amit a testőrök két kézzel, hatalmas kanállal zabáltak. Elröpített az örvény Arvle Woondery fölött, megérkeztem Snith országába, aztán sodródtam tovább Kraguáig, és még tovább, a sivár földekre, amelyeket a képzelet sem igen ismer. És végül megérkeztünk az elefántcsontszín magaslatokhoz, amelyeket úgy hívnak: a Téboly hegyei, és megpróbáltam szembeszállni a császár ama két rémséges emberének szellemével, mert az elefántcsontszín dombok túloldaláról meghallottam a tébolyultakat felprédáló fenevadak dobogását, amint föl-le kóboroltak. Nem rajtam múlott, hogy kis darab hasisom nem küzdhetett meg azzal, amit ők a rettentő kanalaikkal felhabzsoltak… Valaki csengetett a bejárati ajtón. Rögvest megjelent egy szolga, és tudatta házigazdánkkal, hogy az előtérben egy rendőr van, s azonnal beszélni akar vele. Vendéglátónk szabadkozott, kiment, és már hallottuk is, hogy egy nehéz csizmájú ember fojtott hangon beszél hozzá. Barátom fölállt, az ablakhoz ment, kinyitotta, és kinézett. — Úgy vélem, szép, tiszta éjszakánk lesz — mondta. Azzal kiugrott. Amikor elképedten utána hajoltunk az ablakon, s keresni próbáltuk, már nem volt sehol. (Széky János)

Saki (Hector Hugh Munro) (1870—1916)

A nyitott ablak (1911) — A nagynéném rövidesen itt lesz, Mr. Nuttell — mondta a láthatólag nagyon öntudatos ifjú hölgy, aki mintegy tizenöt éves lehetett. — Addig kérem, érje be az én társaságommal. Framton Nuttell megpróbált úgy fogalmazni, hogy illőképpen a kedvében járjon az unokahúgnak, anélkül, hogy egyben illetlenül háttérbe szorítsa a várhatólag hamarosan betoppanó nagynéni személyét. Közben magában mindinkább kétséges lett a számára, hogy a különféle, teljesen idegen embereknél tett udvariassági látogatásai vajon csakugyan hozzájárulnak-e majd zaklatott idegei megnyugtatásához, ami végett eredetileg ideutazott volna. — Úgyis tudom, mit fogsz csinálni — mondta a húga, amikor megtudta, hogy a fivére vidéki csöndre vágyik —; el fogsz temetkezni abban a faluban, és egyetlen szót sem váltasz majd senkivel, a végén pedig az idegeid még rosszabb állapotban lesznek, mint most, mert búskomorságba fogsz esni. Kapsz tőlem ajánlólevelet minden ottani ismerősömhöz. Úgy emlékszem, akadt köztük néhány nagyon kedves ember. Framton azon töprengett, hogy vajon Mrs. Sappleton, akinek épp most készült átnyújtani az ajánlólevelét, vajon ebbe az utóbbi kategóriába tartozik-e. — Sok embert ismer errefelé? — kérdezte az unokahúg, amikor úgy ítélte, hogy kitelt a néma együttlét ideje. — Szinte egy lelket sem — felelte Framton. — A húgom nyaralt itt egyszer, körülbelül négy évvel ezelőtt, a paplakban. Tőle kaptam ajánlólevelet néhány itteni házhoz. Ezt az utóbbi közlést olyan hangon tette, amin határozottan érződött, hogy azóta megbánta már a dolgot. — Tehát ön gyakorlatilag semmit sem tud a nagynénémről? — faggatózott tovább az öntudatos ifjú hölgy. — Csak a nevét és a lakcímét — ismerte be a látogató. Közben azon elmélkedett, hogy vajon Mrs. Sappleton férjes asszony-e, avagy özvegy? Volt a szobában valami, nem tudni pontosan, micsoda, ami mintha férfilakóra utalt volna. — Éppen most van három éve, hogy az a nagy tragédia történt vele — mondta a gyermek —; vagyis már az után, hogy az ön húga itt járt. — Milyen tragédia? — kérdezte Framton; valószínűtlennek tetszett, hogy ilyen békés, falusi környezetben tragédiák történjenek. — Gondolom, furcsának találja, hogy októberben is délutánig tárva-nyitva tartjuk az ablakot — mondta az unokahúg, és a padlóig érő franciaablakra mutatott, mely a pázsitra nyílt. — Az évszakhoz képest nagyon szép időnk van — felelte Framton —; arra céloz, hogy ennek valami köze van a tragédiához?

— Napra pontosan három évvel ezelőtt, ezen az ablakon át távozott a férje és a két öccse, amikor vadászni indultak. Sosem tértek vissza. A kedvenc leshelyükre tartottak, és amikor átvágtak a lápon, az alattomos ingovány elnyelte mindhármukat. Nagyon esős nyarunk volt abban az évben, tudja, és ilyenkor előfordul, hogy a máskülönben biztonságos helyek is besüppednek, teljesen váratlanul. Még a holttestük sem került elő. Ez volt az egészben a legborzalmasabb. — Amikor idáig ért, a gyermek hangja elvesztette a magabiztosságát, kissé elcsuklott és ettől meghatóan emberi lett. — Szegény nagynéném még ma is abban a hitben él, hogy egy szép napon majd hazatérnek, a kis barna spániellel együtt, mely velük veszett, és az ablakon át fognak bejönni a házba, ahogy szokásuk volt. Ezért tartjuk nyitva az ablakot minden este, amíg egészen be nem esteledik. Szegény, drága nagynéném, hányszor, de hányszor mesélte nekem, hogyan indultak vadászni, a férje a fehér, vízhatlan ballonkabátjával a karján, Ronnie, a kisebbik öccse meg dudorászva, hogy „Bertie, Bertie, mit ugrálsz?”, mert ezzel szokta bosszantani a nénikémet, akit, szegényt, nagyon idegesített a kutya hancúrozása. Tudja, néha, ilyen csöndes estéken, mint a mai, az a kísérteties érzésem támad, hogy mindjárt belépnek azon az ablakon… Kissé megborzongott, és elhallgatott. Framton nagyon megkönnyebbült, amikor a késedelem miatt mentegetőzve, beviharzott a szobába a kislány nénikéje. — Remélem, a húgocskám nem hagyta unatkozni? — kérdezte. — Nagyon érdekes beszélgetést folytattunk — felelte Framton. — Ugye nem zavarja, hogy nyitva van az ablak? — folytatta Mrs. Sappleton szaporán. — Minden pillanatban várom haza a férjem, aki vadászni ment az öcséimmel, és mindig az ablakon át szoktak bejönni a házba. Egész nap kinn madarásztak a lápon, úgyhogy biztosan jól összejárják majd a szőnyegeimet a sáros lábukkal. De hát, maguk, férfiak, már csak ilyenek, nem igaz? Derűsen tovább cseverészett a vadászatról, meg, hogy mennyire megritkultak mostanában a madarak, és arról, hogy vajon itt telelnek-e az idén a vadkacsák. Framtonnak égnek állt tőle a haja szála. Kétségbeesetten próbálta valami kevésbé kísérteties témára terelni a társalgást, de nem sok sikerrel járt; Közben látta, hogy Mrs. Sappleton alig hederít arra, amit ő mond, és a tekintete folyton az ablak felé kalandozik és a kertet lesi. Micsoda szerencsétlen véletlen, hogy éppen ezen a szomorú évfordulón kereste fel! — Abban tökéletesen egyetértenek az orvosok, hogy teljes nyugalomra van szükségem, kerülnöm kell az izgalmakat, és minden megerőltető testmozgást — közölte Framton, aki maga sem volt mentes attól a meglehetősen elterjedt tévképzettől, hogy minden idegent és alkalmi ismerőst egyformán mohó kíváncsiság gyötör, hogy a legapróbb részletekig menően megismerkedjék az ember testi nyavalyáival és ezek okaival, illetve kezelésük módozataival. — Az étrendem tekintetében azonban már korántsem ilyen nagy az egyetértés köztük — folytatta. — Valóban? — mondta Mrs. Sappleton, és a hangján érződött, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült elnyomnia az ásítást. Akkor azonban egyszerre felderült, és élénk figyelem ült ki az arcára — bár korántsem Framton szavai kötötték le ennyire. — Na, végre megjöttek! — kiáltott fel. — Épp időben, hogy együtt teázhassunk, és persze nyakig sárosan! Framton enyhén megborzongott, és az unokahúgra pillantott, olyan

tekintettel, mellyel az együttérzését kívánta tudatni vele. A gyermek azonban a nyitott ablakon bámult kifelé, az arcán néma borzalommal. Framton, akit hirtelen valami megnevezhetetlen, dermesztő rémület kerített a hatalmába, megfordult a székén, és ugyanabba az irányba nézett, mint a kislány. Három alak jött a pázsiton át a sűrűsödő alkonyatban a nyitott ablak felé; mind a hárman puskát tartottak a hónuk alatt, egyikük pedig még egy fehér kabátot is hozott a vállán átvetve. A nyomukban fáradt kis barna spániel poroszkált. Néma csöndben közeledtek a ház felé, míg csak egy harsány, fiatal hang rá nem zendített a szürkületben: „Nem megmondtam, Bertie, Bertie, mit ugrálsz?” Framton rémülten kapta fel a pálcáját és a kalapját; szinte önkívületben rohant végig az előszobán, a murvás kocsifelhajtón, és szinte észre se vette, hogy fejvesztve kimenekült a kertkapun. Egy kerékpáros, aki szembe jött vele az úton, kénytelen volt belehajtani a sövénybe, hogy elkerülje az ütközést. — Megjöttünk! — jelentette az esőkabátos férfi, amikor belépett azt ablakon át —; kicsit sárosak vagyunk, de a nagyja már megszáradt. Ki volt az az alak, aki olyan ész nélkül elszaladt, amikor meglátta, hogy jövünk? — Egy nagyon furcsa ember, bizonyos Mr. Nuttell — felelte Mrs. Sappleton —; másról se tudott beszélni, csak a betegségéről, aztán amikor ti megjöttetek, fogta magát, és szó nélkül elrohant, még köszönni is elfelejtett, a bocsánatkérésről nem is szólva. Mint aki kísértetet lát. — Szerintem a spániel miatt volt — szólalt meg az unokahúg csöndesen —; nekem említette, hogy retteg a kutyáktól. Egyszer valahol a Gangesz partján megkergette egy falka kóbor kutya, és ő kénytelen volt valami temetőbe menekülni előlük, ahol egy frissen megásott sírban kellett töltenie az egész éjszakát, miközben a megvadult ebek a gödör széléről ugatták, és habzó szájjal vicsorogtak le rá. Nem csoda, ha ilyen helyzetben valakit kiver a hideg verejték. Mindig is az volt a legnagyobb erőssége, hogy mindenről tüstént az eszébe jutott egy történet. (Bart István)

Edward Frederic Benson (1867—1940)

Az ember, aki túl messzire ment (1912) St. Faith kicsiny falva egy erdős-görgeteges zugban fészkel a Hampshire vidéki Fawn folyó északi partján, házai szorosan összebújnak a szürke normann templom körül, mintha csak a hit védelmét várnák a tündérek és lidércek, óriások és „kis emberek” ellen, akik talán-talán még ma is az Újerdő hatalmas, üres tereiben lappanganak, hogy sötétedés után előbújva gyanús ügyleteiket intézzék. Ha valaki elindul a falucskából, és elkerüli a brockenhursti országutat, bármelyik irányban átbandukolhat egy egész nyári délutánt úgy, hogy az emberi jelenlét semmilyen nyomát nem találja, és jó eséllyel nem pillantja meg egyetlen embertársát sem. Egy-egy bozontos vad póni talán abbahagyja a legelést egy pillanatra, ha valaki arra megy; fehér nyuszifarkak tűnnek el az odúikban, netán egy barna vipera siklik félre az útból a hangaszálak közé; láthatatlan madarak kotyognak a bozótban, de könnyen megeshet, hogy a vándor egész álló nap egyetlen embert se lát. Szemernyit sem magányos azonban; hiszen nyáron lepkéktől virgonc a napfény, a légben pedig erdei hangok sokasága egyesül, hogy eljátssza a júniusi fesztivál nagyszerű szimfóniáját. Szél susog a nyírfák között, sóhajtozik a fenyvesben; méhek sürgölődnek a hangás illatözönében, töméntelen madár csivitel a fák zöld templomaiban, és a köves helyeken elidőző, medencékbe pezsgő, kanyarokban kuncogó, nyeldeklő víz hangjai mind azt az érzést keltik, hogy sok lény, sok társ van a közelben. Azt hihetnénk, hogy az egészséges levegő és erdei tágasság jóságra és vidámságra valló jeladásai fölöttébb jótékony útitársai lehetnek az embernek — már amennyire a természet hatással lehet e csodálatos emberi nemre, amely a századok során megtanulta, hogyan dacoljon jól megalapozott házaiban a leghevesebb viharokkal; hogyan zabolázza meg zúgó árjait, s borítsa utcáit fényességbe; hogyan vájjon alagutat a természet hegyeibe, és hogyan szántsa fel tengereit. Ámde St. Faith lakói — furcsamód — nem merészkednek szívesen sötétedés után a sűrűbe. Mert hiába oly csöndes és magányos a csuklyás éjszaka, ha valaki nem lehet biztos abban, kinek a társaságában találja magát hirtelen. És bár a falubeliektől semmilyen világos beszámolót nem könnyű kicsikarni holmi okkult jelenésekről, a rossz sejtelem belengi a falut. Éppenséggel tőlük hallottam egy történetet; többkevesebb bizonyossággal mondták el nekem a pagonyban-árnyékban pokoli vígan szökellő, rémséges kecskéről, s ennek az elbeszélésnek talán van némi köze ahhoz a történethez, amit most próbálok összerakosgatni. Ismerős lehet ez is mindnyájuknak; hiszen mind emlékeznek a fiatal művészre, aki nemrég itt halt meg; a szépséges ifjú — avagy ifjúnak látszó — emberre, kinek láttán valamiért minden arc mosolyra derült. Úgy mondják, a kísértete minduntalan ott „járkál” a folyócska partján és az erdőben, amit olyannyira szeretett, és kiváltképp egy bizonyos házban kísért, a falu szélén az utolsó házban, ahol lakott, és a kertjében, ahol elérte a pusztulás. Ami engem illet,

hajlamos vagyok azt hinni, hogy az erdőt övező iszonyat leginkább azon a napon született. Bármi legyen is a történet, én összefüggő formában adom elő. Részben a helybéliek elbeszéléseire támaszkodom, de főként Darcy barátoméra, aki barátja volt ezen történések legfőbb szereplőjének is. A nyár derekának még nem fakuló ragyogása töltötte be a nappalt, és amikor a nap lenyugodni készült, az este glóriája pillanatról pillanatra csodásabbá, kristályosabbá vált. A St. Faithtől nyugatra mérföldeken keresztül a hangás fennsík felé terjeszkedő bükkös máris tiszta árnyékfátylat vetett a falu piros háztetőire, de a szürke templom fölébük magasodó tornya még narancsvörös, lángoló ujjként mutatott az égre. Az odalent kanyargó Fawn égtükrös, vízkék síkjai álmatagon tévelyegtek az erdő szélét kerülgetve, ahol egy durván ácsolt, kétpallós híd vezetett át a falu utolsó háza mellől, a kert végéből az erdőre nyíló kicsi, vesszőből fonott kapuhoz. Ámde mihelyt kikerült a vízfolyás az erdő árnyékából, olvadtan izzó bíbor alkonytócsákon áthaladva tűnt el a távoli párában. A faluvégi ház az árnyékon kívül állt, és a folyóhoz lejtő gyepet még napfény pöttyözte. Káprázatosan tarka virágágyak szegélyezték murvás útjait, a közepén pedig téglából rakott pergola húzódott meg, félig rejtve a futórózsa meg a lilacsillagos iszalag tömegében. Alsó végén, két oszlop között, egy függőágyban ingujjas ember feküdt. A ház némiképp távol állt a falutól, és az úttal nem kötötte össze más, csak egy gyalogösvény, amely két, magas fűtől illatozó kaszálón vezetett át. Nem volt nagy ház, csupán egyemeletes, és akárcsak a kertet, falait is ellepték a viruló rózsák. Homlokzata hosszán keskeny terasz húzódott, s a teraszon egy fiatal, halk léptű szolga szorgoskodott, vacsorához terített. Takarosan, gyorsan végezte munkáját, és amint végzett, visszament a házba, majd amikor újra kilépett, durva szövésű törülköző volt a karján. Azzal ment ki a pergolába, a függőágyhoz. — Mindjárt nyolc óra lesz, uram. — Megjött már Mr. Darcy? — kérdezte egy hang a függőágyból. — Nem, uram. — Ha nem érnék haza, mire megjön, mondja azt neki, hogy fürdök egyet vacsora előtt. A szolga visszament a házba, és egy-két pillanat se telt bele, Frank Halton ülő helyzetbe tornászta magát, és lecsusszant a fűre. Közepesen magas, elég karcsú termetű férfi volt, de mozdulatainak gördülékenysége és ruganyos könnyedsége nagy testi erőre vallottak: abban sem volt semmi esetlenség, ahogy leszállt a függőágyról. Arcán, kezén igen sötét volt a bőr, vagy azért, mert szüntelen ki volt téve a napnak és a szélnek, vagy mert valamennyi déli vér is folyt az ereiben, amint arra fekete haja és szeme is vallott. Feje kicsiny volt, arca szép, finom metszésű, sima vonalaiból a szemlélő azt hihette volna, Frank most kamaszodik, és még a szakálla sem serken. De valami olyasféle kifejezés, amely nem lehetséges élettapasztalat nélkül, meghazudtolta ezt a sejtést. Így az ember teljes tanácstalanságban maradhatott volna az életkora felől. Majd amikor megtudja, hány éves valójában, aligha gondol rá többet, csak ámuló megelégedettséggel nézi a fiatal férfiúságnak ezt a dicső példányát. Úgy öltözött, ahogy az évszak és a hőség megkövetelte, csupán kigombolt nyakú inget viselt és flanelnadrágot. Fejét sűrűn borította kissé rakoncátlan, rövid, göndör haja, s nem vett föl sapkát, amikor lesétált a

gyepen át a fürdőzőhelyéig. Aztán egy pillanatra csend volt, majd csobbanás, szétváló víz hangja hallatszott, s nyomban mámoros örömkiáltás, ahogy ár ellen úszott a tajtékzó víz körgallérjával nyaka körül. Öt percig küzdött végtagjait megfeszítve az árral, majd hanyatt fordult, és karját szétvetve úszott lefelé a hullámfodrok hátán, mintha tehetetlen volna. Szemét lehunyta, és félig nyíló szájjal, szelíden beszélt magában. — Egy vagyok vele — mondta, csak magának —, a folyó meg én, én és a folyó. Hűvössége, csobogása én vagyok, és a hajladozó hínár is én vagyok benne. És az erőm, a kezem-lábam nem az enyém, hanem a folyóé. Mindez egy, csakis egy, kedves Fawnom. Negyedóra múlva megjelent a füves lejtő alján, öltözéke mint az előbb, nedves haja máris újra kemény, kurta fürtökké száradt. Elidőzött a gyepen egy percig, olyan mosollyal nézett vissza a vízfolyásra, ahogy férfiak néznek barátaik arcára, végül a ház felé fordult. Szolgája ugyanekkor tűnt fel a teraszra nyíló ajtóban, mögötte egy férfi, aki ránézésre feleúton járt életének negyedik évtizedében. Megpillantották egymást a bokrokon és virágágyakon túlról, mindketten szaporázták lépteiket, s hirtelen találkoztak össze egy kerti gyalogút kanyarulatában, orgonaillatban. — Kedves Darcym — kiáltotta Frank —, micsoda öröm, hogy láthatom! — Frank! — hökkent meg a másik. — Igen, így hívnak — nevetett a fiatalember. — Valami baj történt? — Darcy megfogta a kezét. — Mit műveltél magaddal? — kérdezte. — Újra kamasz vagy! — Sok mindent el kell mondanom — mondta Frank. — Sok mindent, amit aligha fogsz elhinni, de én majd meggyőzlek… Hirtelen elhallgatott, fölemelte kezét. — Csitt, szól az én csalogányom — mondta. Arcáról eltűnt a ráismerő, üdvözlő mosoly, amellyel barátját köszöntötte, és elragadtatott ámulat kifejezése váltotta fel, mintha egy szerelmes fülelne az imádott személy hangjára. Szája enyhén szétnyílt, kilátszott fogainak fehér sora, és a szeme elnézett messzire, messzire, mígnem Darcy már szinte úgy látta, hogy tekintete az emberi látáson túl lévő dolgokra összpontosul. Aztán valami talán megijesztette a madarat, és a dal elhallgatott. — Úgy van, sok mindent el kell mondanom — folytatta Frank. — Igazán örülök, hogy látlak. De nagyon sápadtnak, elnyűttnek tűnsz, nem is csoda a lázas betegséged után. Úgyhogy ha egyszer már elszántad magad, hogy idejöjj, hagyd a buta kifogásokat, június van, és addig maradsz, amíg eléggé talpra nem állsz, hogy megkezdhesd a munkát. Legalább két hónapig. — Ó, nem lehetek ennyire tolakodó. — Tolakodó? Ki beszél itt tolakodásról? Őszintén meg fogom mondani neked, ha már terhemre vagy, de tudhatod, hogy amikor közös műtermünk volt, sohasem untattuk egymást. És amúgy se járja, hogy megérkezésed percében máris az elutazásról beszéljünk. Sétáljunk le a folyóhoz, aztán meg is vacsorázhatunk. Darcy elővette cigarettatárcáját, megkínálta belőle a fiatalembert. Frank elnevette magát. — Köszönöm, nem kérek. Te jó ég, mintha dohányoztam volna valamikor régen! Milyen különös! — Leszoktál? — Nem is tudom. Felteszem, bizonyára leszoktam. Akárhogy is, most nem dohányzom. Ahogy a húsevés se jutna eszembe. — Újabb áldozat a vegetarianizmus füstölgő oltárán?

— Áldozat? — kérdezte Frank. — Hát úgy festek én? Megállt a vízfolyás szélén, és halkan fütyörészett. A következő szemvillanásban egy vízityúk surrant-toccsant a folyón, és fölszaladt a parti rézsűn. Frank nagyon gyengéden felkapta, és simogatta a fejét, a kis lény meg az ingéhez simult. — Biztonságos-e még a nádi lak? — dünnyögte neki félig énekelve. — És az asszony jól van-e, a szomszédok boldogulnak-e? No, eredj haza, kedveském — azzal a levegőbe hajította. — Nagyon szelíd madár — mondta Darcy kissé meglepetten. — Szó se róla — felelte Frank, és szemével kísérte röptét. Vacsoránál Frank főleg azzal foglalatoskodott, hogy minden részletet megtudjon hat éve nem látott régi barátjának viselt dolgairól és eredményeiről. Az a hat esztendő, úgy rémlett, csupa váratlan fordulatot és sikert hozott Darcy életében: portréfestőként olyan hírnévre tett szert, amelyről joggal hihette, hogy tovább tart egy-két évad divatjánál, szabad ideje persze kevés volt. Aztán, négy hónappal ezelőtt, súlyos tífusszal dőlt ágynak, s ennek történetünk szempontjából az volt a fontos következménye, hogy e világtól elzárt helyre jött lábadozni. — Látom, boldogulsz — mondta végül Frank. — Tudtam én, hogy így lesz. Mint a karikacsapás, és így megy ez tovább is. Pénz? Felteszem, fürdesz benne. És mondsza, Darcy, mennyi boldogságban volt részed ennyi év során? Hiszen a boldogság a mi egyetlen nem veszendő tulajdonunk. És mennyit tanultál? Nem a művészetre gondolok. Abban még én is vittem volna valamire. Darcy elnevette magát. — Valamire? Drága barátom, mindazt, amit én e hat év alatt megtanultam, te úgyszólván a bölcsőben tudtad. Régi képeid hatalmas áron kelnek el. Mostanában már sohasem festesz? Frank a fejét csóválta. — Nem, túl sok a dolgom — felelte. — Miket csinálsz? Kérlek, mondd el nekem. Otthon mindenki erről faggat. — Csinálni? Szerintem azt mondanád, hogy nem csinálok semmit. Darcy felpillantott a tündöklő fiatal arcra. — Illik hozzád az elfoglaltságnak ez a válfaja — mondta. — És most rajtad a sor. Olvasni szoktál? Tanulmányokat folytatsz? Emlékszem, azt mondtad, hogy mindnyájunknak, azaz minden művésznek igencsak jót tenne, ha elmélyülten vizsgálgatna egyetlen arcot, bármilyen arcot egy éven át, egyetlen sor feljegyzés nélkül. Ebben mélyedtél el talán? Frank ismét nemet intett. — Érts mindent úgy, ahogy mondtam. Csinálni nem csinálok semmit. Mégse voltam még soha ennyire elfoglalt. Nézz rám: szerinted semmit sem tettem magammal? — Két évvel fiatalabb vagy nálam — mondta Darcy —, legalábbis így volt ez régen. Harmincöt éves vagy tehát. Ha még sosem találkoztunk volna, húszévesnek mondanálak. De megérte vajon, hogy fél tucat, roppantul elfoglalt esztendő árán lássanak mások húszévesnek? Akár egy divatlédi. Frank harsányan nevetett. — Először hasonlít valaki ahhoz a vércsefajhoz — mondta. — Nem, nem ez volt az én elfoglaltságom, sőt, nagyon ritkán jut eszembe, hogy elfoglaltságomnak ez is kihatása volt. Ha elgondolkozom rajta, persze hogy szükségszerűnek találom. De nem túlságosan fontosnak. Szó se róla, a testem megfiatalodott. Ám ez önmagában nem nagy dolog, hiszen én

fiatalodtam meg. Darcy hátratolta székét, s az asztallal párhuzamosan ülve nézett barátjára. — Akkor hát ezzel foglalatoskodtál? — kérdezte. — Igen, akárhogy is, ez hozzátartozott. Gondold csak meg, mit jelent a fiatalság. A növekedés képességét: a gondolkodás, a test, a szellem mindegyre növekszik, erősödik, napról napra teljesebb, magabiztosabb életet él. Ha meggondolod, miután a hétköznapi ember erejének teljébe jut, már csak múlnak a napok tovább, egyre gyengül a szorítása a tulajdon életén. Az ember elér a csúcsra, és ott marad, mondjuk, tíz esztendeig, talán húszig, de miután feljutott a tetőre, lassan, észrevétlenül csak gyengül. Ezek az öregedés jelei benned, a testedben, alighanem a művészetedben, a tudatodban is. Villamos izzásod nem a régi. De ha én, ha én eljutok a csúcsra… és már közeledek hozzá… ó, akkor majd meglátod. Az ég kék bársonyán feltünedeztek az első csillagok, és keleten a láthatár — a falu fekete sziluettje fölött — galambszürkévé lett, mert már kelőben volt a Hold. Fehér lepkék libegtek halványan a virágágyaknál, és a bozóton át lábujjhegyen közeledett az éjszaka. Frank egyszer csak felállt. — Ez az a magasztos pillanat — mondta halkan. — Közelebb érzem magamhoz az élet áramát, mint bármely más percben, olyan közel, hogy majdnem körbevesz. Egy parányit hallgass el most. A terasz széléhez lépett, széttárta karját, elnézett a szürkületbe. Darcy hallotta, ahogy lassan mély lélegzetet vesz, aztán hosszú másodpercek elteltével fújja ki a levegőt. Hat-nyolcszor megismételte, majd visszafordult a lámpafénybe. — Gondolom, tébolyultan hangzik — mondta —, de ha kíváncsi vagy a legjózanabb igazságra, amit valaha kiejtettem a számon s kiejtek még ezután, hát elmondom magamról az igazságot. Gyere le a kertbe, ha nem találod nyirkos helynek. Még sohase mondtam el senkinek, de neked szívesen elmesélném. Hosszú történet lesz, hiszen meg se próbáltam még osztályozni mindazt, amit megtudtam. Lesétáltak a pergola illatozó homályába, s letelepedtek. Frank belevágott: — Emlékszel, ugye, hogy évekkel ezelőtt gyakran beszélgettünk arról, hogyan sorvad el minden öröm a világban. Megállapodtunk abban, hogy e sorvadásban sokféle késztetésnek része van. Némelyik önmagában jó, mások teljességgel rosszak. A jó dolgok közé soroltam nem is egyet azok közül, amiket keresztény értékeknek mondhatunk, az önmegtagadást, a belenyugvást, a szenvedők iránti együttérzést és a sorsukon való könnyítés vágyát, ám mindezekből nagyon rossz dolgok is fakadnak, például a hiábavaló világmegtagadás, az öncélú aszkézis, a test sanyargatása mindennemű következmény, azaz megfelelő haszon nélkül, valamint az a förtelmes, szörnyű kórság, amely néhány évszázaddal ezelőtt feldúlta Angliát, s amelynek a szellemi örökségét ma is megszenvedjük: a puritanizmus. Rémséges járvány volt, azok a fenevadak azt tartották és tanították, hogy az öröm, a nevetés meg a vidámság mind-mind gonosz dolgok. Mélységesen profán és elvetemült tanítás volt ez. Hiszen melyik bűnnel találkozhatunk a legtöbbször? A komor arccal. Ez az igazság. Mármost én egész életemben meg voltam győződve, hogy boldogságra rendeltettünk, hogy minden adományok közül a legistenibb az öröm. És amikor otthagytam Londont és addigi pályámat, azért tettem, mert életemet az öröm kultuszának akartam szentelni, annak, hogy szüntelen és

lankadatlan erőfeszítéssel boldog legyek. Emberek között, a másokkal való folytonos közlekedés során ezt lehetetlennek találtam. Túl sok minden vonta el a figyelmemet a városokban és a műtermekben, és túl sok volt a kín is. Úgyhogy léptem egyet hátra, vagy előre, ahogy jobban tetszik, és egyenest a természethez járultam, a fákhoz, madarakhoz, állatokhoz, mindazon dolgokhoz, amelyek nyilvánvalóan egyetlen célt követnek, arra a nagyszerű, velük született ösztönre hallgatnak, hogy boldogok legyenek, mit se törődvén erkölccsel, emberi törvénnyel, isteni törvénnyel. Elhallgatott egy pillanatra. — A természet színe elé járultam tehát — mondta —, leültem itt, az Újerdőben, csak úgy leültem, és néztem. Ez jelentette az első nehézséget: csöndben ülni úgy, hogy ne unatkozzam, várni türelmetlenkedés nélkül, fogékonynak lenni és nagyon ébernek, noha sokáig semmi érdekes nem történik. Azt mondhatom, a változás még lassú volt a korai szakaszban. — Nem történt semmi? — kérdezte Darcy meglehetősen türelmetlenül, a szokott dacos lázadással minden új gondolat ellen, mivel az angol tudat számára ez egyenértékű a képtelenséggel. — Miért, mi a jó égnek kellene történnie? Tudnivaló, hogy a barátját úgy ismerte, mint akinél jobb szívű, de ingerlékenyebb ember még nem élt e földön; más szóval dühe jelzőtűzként csap az égre, holott alig-alig szítja valami, s aztán elfojtja a nem kevésbé gáttalan jóság szélrohama. Amikor tehát Darcy megszólalt, már a nyelve hegyén volt a bocsánatkérés elsietett kérdése miatt. De a nyelve hegyéig sem kellett volna eljutnia, mert Frank ismét fölnevetett, barátságos, őszinte jókedvvel. — Ó, hogy megsértődtem volna ezen néhány éve — mondta. — Hála az égnek, megszabadultam sok más dolog között a sértődéstől is. Szó se róla, nagyon szeretném, ha elhinnéd a történetemet, és el is fogod, s hogy ebben a pillanatban hitetlenséget sugallsz, az engem nem zavar. — Egyszóval magányos vándorlásaid során elvesztetted emberi mivoltodat — mondta Darcy még mindig nagyon angolosan. — Nem, emberibb lettem — felelte Frank. — Éppen hogy emberibb, legalábbis kevesebb már bennem a majomvonás. — Igen, ez volt első felfedezőutam — folytatta pillanatnyi szünet után —, az öröm tudatos és lankadatlan keresése, módszerem pedig a természet kíváncsian tűnődő megfigyelése. Ami az indítékomat illeti, mondhatom, tisztára önző volt. De ami a hatást illeti, szerintem ez a legjobb, amit a minket követő lényekért tehetünk, mert a boldogság ragályosabb, mint a himlő. Úgyhogy, mint az előbb mondtam már, csak leültem, és vártam; elnéztem mindazt, ami boldog, buzgón kerültem minden boldogtalan dolog látványát, és az örvendező világ boldogsága elkezdett apránként belém szivárogni. Aztán az erecske egyre duzzadt, immáron pedig, drága jó barátom, ha egy pillanatra beléd terelném a felét annak az áradatnak, mely nappal s éjjel átáramlik rajtam, elvetnéd ám a művészetet, a világot, mindent félredobnál, és csak élnél, csak léteznél. Amikor az ember teste meghal, fákká s virágokká lesz végül. Nos, ezt próbáltam megtenni a lelkemmel még halálom előtt. Az inas közben kihozott a pergolába egy asztalkát, a rá való szódásüveget és likőrt, kitett egy lámpát is. Frank beszéd közben a társa felé hajolt, és Darcy, bármilyen földhözragadtan józan észjárású volt, meg mert volna esküdni, hogy barátjának arca ragyog, hogy a saját fényének forrása. Sötétbarna szeme belülről izzott, magatudatlan gyermeki mosolya

besugározta, átlényegítette arcát. Darcyt egyszerre valami derűs izgalom fogta el. — Folytasd! — mondta. — Folytasd, kérlek! Nem tudom, miért, de érzem, hogy a józan igazságot mondod. Nem félek kimondani, hogy megbolondultál, de szerintem ez se számít. Frank újra elnevette magát. — Megbolondultam? Hogyne, minden bizonnyal, ha neked úgy tetszik. De én jobb szeretem normalitásnak nevezni. És persze, mi sem lényegtelenebb, mint az, hogyan dönt akárki a dolgok nevéről. Isten sohasem címkézi fel az ajándékait, csak úgy a kezedbe helyezi őket; ahogy állatokat helyezett az Éden kertjébe, hogy Ádám nevet adhasson nekik, ha kedve van hozzá. — Így aztán a boldog dolgok szüntelen megfigyelése és tanulmányozása révén — folytatta — birtokába jutottam a boldogságnak, az örömnek. De miközben a magam módján a természetben kerestem mindezt, sokkal több minden másra is szert tettem, amit nem kerestem, hanem csak véletlenül ráakadtam. Nehéz lesz megmagyarázni, de megpróbálom. — Úgy három évvel ezelőtt, egy reggel azon a helyen üldögéltem, amit holnap majd megmutatok neked. Lent van a folyóparton, csupa zöld, nap- és árnyékfoltokkal, és a víz néhány kis nádzsombékon csörgedezik át. Amikor tehát ott ültem, s nem tettem semmit, csak néztem és füleltem, félreérthetetlenül meghallottam valami fuvolaszerű hangszert, amint egy különös, végtelen melódiát játszott. Először azt gondoltam, valami muzsikás kedvű suttyó játszik az országúton, és nemigen hederítettem rá. De nem sok idő telt el, s megragadott a dallam különössége és leírhatatlan szépsége. Sohasem ismétlődött, de nem is ért véget soha, egyik motívum követte a másikat édes folytonossággal, s az egész fokozatosan, visszafordíthatatlanul tartott egy csúcspont felé, majd amikor elérte, szólt tovább: új tetőpont következett, és még egy, és még egy. Aztán elállt a lélegzetem, amikor sikerült bemérnem, honnan hallom. A nádasból szólt és az égről és a fák közül. Szólt mindenünnen, az élet hangja volt. Mintha, kedves Darcym, ahogy a görögök mondták volna, Pán játszana sípján, mintha a természet hangja szólna. Életmelódia volt ez, világmelódia. Darcyt annyira lebilincselte az elbeszélés, hogy inkább nem vágott közbe, pedig a nyelvén volt a kérdés. Frank folytatta: — Igen, abban a pillanatban elfogott a rettenet, a lidércnyomás tehetetlen iszonyata, és bedugtam a fülemet, és elszaladtam, és zihálva, reszketve értem haza, szó szerint páni rémületben. Tudtomon kívül — hiszen akkoriban még csak az örömöt kerestem —, örömömet a természettől szerezvén, akkor kerültem kapcsolatba a természettel. A természet, az erő, az Isten, nevezd, ahogy akarod, arcomra vonta a lényegi élet leheletfinom hálóját. Erre ébredtem rá, amikor elmúlt a rémületem, és megalázkodva mentem vissza a helyre, ahol a Pán-sípot hallottam. De csak hat hónap múlva hallottam meg ismét. — Mi lehetett az oka? — kérdezte Darcy. — Bizonyára nem más, mint hogy dacos voltam, lázadtam, és ami a legrosszabb, megijedtem. Mert ahogy meggyőződésem, hogy az égvilágon semmi nem károsítja úgy a testünket, mint a félelem, ugyanúgy hiszem, hogy semmitől nem záródik be jobban a lélek. Hogy úgy mondjam, féltem az egyetlen dologtól a világon, aminek tényleges létezése van. Nem csoda, hogy a megnyilatkozása elhúzódott tőlem. — És mi történt hat hónap után? — Hat hónap elteltével egy áldott reggelen ismét meghallottam a

zeneszót. Most nem ijedtem meg. Azóta pedig egyre hangosabb, egyre állandóbb. Mostanság gyakran hallom, és már úgy tudok viszonyulni a természethez, hogy a síp szinte bizonyosan megszólaljon. És sohasem játszotta kétszer ugyanazt a dallamot, mindig valami újat, valami dúsabbat, színesebbet, teljesebbet hallok, mint eladdig. — Hogy érted azt, hogy „a természethez viszonyulni”? — kérdezte Darcy. — Megmagyarázni nem tudom, de testhelyzetre lefordítva erről van szó… Frank egy pillanatra teljesen fölegyenesedett a székén, aztán kitárt karral, lehajtott fejjel lassan hátradőlt. — Ez az — mondta —: erőkifejtéstől mentes, ám nyitott, megpihenő, fogékony testtartás. Pontosan így kell tennünk a lelkünkkel is. Újból kihúzta magát. — Csak egyetlen szó még — mondta —, és nem untatlak tovább. És máskor sem fogok róla beszélni, hacsak nem kérdezősködsz. Alkalmasint rá fogsz jönni, hogy teljesen normális az életvitelem. Látod majd, hogy a madarak és vadak némileg bensőséges kapcsolatban vannak velem, mint az a vízityúk is, de ennyi az egész. Sétálok majd veled, lovagolok veled, golfozom veled, beszélgetek veled, amilyen témáról csak akarsz. De most azt akartam, hogy juss el a megértés küszöbére, hogy megsejthesd, mi történt velem. És történik majd még valami. Ismét elhallgatott, szemét halvány félelem felhőzte. — Lesz egy végső reveláció — mondta —, egy tökéletes, vakító villámcsapás, amely megnyitja előttem egyszer s mindenkorra annak a teljes tudását, annak a teljes felismerését és megértését, hogy egy vagyok, miként te is, az Élettel. Tudom, hogy így van, de még nem jutottam birtokába a felismerésnek. De az enyém lesz a felismerés, mert azon a napon, tudom jól, megpillantom Pánt. Lehet, hogy ez a halált jelenti, mármint a testem halálát, de nem érdekel. Lehet az is, hogy halhatatlanságot, itt és most megélt örök életet jelent. És ha ezt elnyertem, kedves jó Darcym, akkor, magamat felmutatván az igazság élő bizonyítékául, olyan öröm-evangéliumot fogok hirdetni, hogy a puritanizmus, a savanyú pofák förtelmes vallása eltűnik, mint egy füstpamat, és szertefoszlik, és semmivé lesz a napsütötte légben. Ám előbb birtokomba kerül a teljes tudás. Darcy szúrós szemmel figyelte. — Te félsz attól a perctől — mondta. Frank rámosolygott. — Így igaz. Hamar észrevetted. De azért remélem, nem fogok félni, ha eljön a perc. Kis ideig hallgattak; aztán Darcy fölállt. — Megbabonáztál, te rendkívüli kamasz — mondta. — Elmondtál egy tündérmesét, és bevallom, az kívánkozik a számra: „Ígérd meg, hogy igaz lesz.” — Megígérem — szólt a másik. — Azt is tudom, hogy ma nem fogok aludni — fűzte hozzá Darcy. Frank enyhén meglepődve nézett rá, mint aki alig érti. — Miért, talán nem mindegy neked? — Biztosíthatlak, hogy nem. Pocsékul érzem magam, ha nem alszom. — Természetesen, ha úgy akarom, el tudom intézni, hogy elaludj — mondta Frank elég unott hangon. — Hát akkor intézd el. — Ahogy parancsolod: feküdj le az emeleten, és tíz perc múlva ott leszek. Miután barátja fölment, Frank még tett-vett egy kicsit, felvitte az asztalkát a veranda ponyvája alá, eloltotta a lámpát. Aztán gyors, néma

lépteivel fölkaptatott a lépcsőn, bement Darcy szobájába. A vendég már lefeküdt, de tágra nyílt szemmel, nagyon éberen nézett föl Frankre, aki olyan mulatva-elnéző mosollyal ült le az ágy szélére, mintha hisztériás kisgyerekkel volna dolga. — Nézz rám — szólt, és Darcy úgy is tett. — A madarak alszanak csalitjukban — kezdte halkan Frank —, a szél is alszik. Alszik a tenger, és az árapály csak az ő mellének emelkedésesüllyedése. Lassan inganak a csillagok, ahogy ringanak a mennyei bölcsőben, és… Hirtelen elhallgatott, szelíden elfújta Darcy gyertyáját, és magára hagyta az alvó embert. Darcyra a kíméletlen józan ész özönével virradt a reggel, olyan tiszta és egyértelmű volt ez az eszesség, mint a szobába hatoló napfény. Ahogy ébredezett, lassan összefésülte az elszakadt szálakat, emlékeit az estéről, amelyik — így mondta magának — közönséges hipnotizőrmutatvánnyal ért véget. Ez mindent megmagyaráz; az egész furcsa beszélgetés annak a rendkívül élénk elméjű kamasz fiúnak a szuggesztiója alatt folyt, aki felnőtt férfi volt valaha; saját izgalma és a hihetetlen dolog elfogadása csupán az ő tudatára kényszerített erősebb, nagyobb hatású akarat terméke. Az akarat erejét megsejthette abból, hogy késedelem nélkül engedelmeskedett Frank altató delejezésének. És a józan ész áthatolhatatlan páncéljában vonult le reggelizni. Frank már nekilátott, és a lehető legprózaibb, legegészségesebb mohósággal kebelezte be nagy tányér tejes zabkásáját. — Jól aludtál? — kérdezte. — Igen, hogyne. Hol tanultál meg hipnotizálni? — Itt, a folyóparton. — Elképesztő mennyiségű zagyvaságot hordtál össze tegnap este — állapította meg a vendég, rációtól érdes hangon. — Bizony, elég sokat. Beleszédült a fejem. De figyelj csak, nem feledkeztem meg róla, hogy hozassak neked egy rémes napilapot. Olvashatsz mindenfélét a pénzpiacokról, politikáról, krikettmeccsekről. Darcy alaposan szemügyre vette. A reggeli megvilágításban Frank még a tegnap estinél is frissebbnek, fiatalabbnak, életerősebbnek látszott, s ez a látvány valahogyan behorpasztotta a józanság vértjét. — Nálad különlegesebb fickót még életemben nem láttam — mondta. — Szeretnék kérdezni tőled pár dolgot. — Kérdezz kedvedre — mondta Frank. A következő egy-két napon Darcy az élet teóriáját érintő kérdések, ellenvetések, bírálatok sokaságát szegezte barátjának, és végül sikerült összefüggő és teljes beszámolót kihúznia belőle mindarról, amit megélt. Röviden tehát: Frank arról volt meggyőződve, hogy miután „meztelenül kitette magát” — ahogy ő fogalmazott — a csillagok járását, a hullámok törését, a fák rügyezését, lány és legény szerelmét vezérlő erőnek, sikerült oly módon elsajátítania az élet lényegi princípiumát, ahogy arról nem is álmodott. Úgy vélte, napról napra közelebb jut, és szoros egységbe kerül azzal a nagyszerű hatalommal, amely minden életnek a létrehozója, a természet, az erő szellemével, avagy Isten lelkével. Saját hitvallását mások pogányságnak mondanák — neki elég volt, hogy létezik az élet princípiuma. Nem tisztelte áhítattal, nem imádkozott hozzá, nem magasztalta. Ennek az elvnek, hatóerőnek egy részecskéje minden emberben megvan — vélte —,

ahogy megvan a fákban és az állatokban is. Egyetlen célja hát, hogy fölismerje s elevenné tegye a maga számára a tényt, hogy mindez: egy. Meg-megesett, hogy e ponton Darcy figyelmeztetőn közbeszólt: — Vigyázz! Ha Pánt látod, az a halált jelenti, nemde? Mire Frank fölvonta szemöldökét: — Hát nem mindegy? Persze, a görögöknek mindig igazuk volt, és ők is ezt mondták. De van még egy lehetőség. Hiszen minél közelebb jutok hozzá, annál elevenebb, életerősebb, fiatalabb leszek. — Mit vársz hát a végső megnyilatkozástól? — Mondtam már. Halhatatlanná válok általa. Ám Darcy nem is annyira szavak és érvek alapján fogta fel barátjának elgondolását, mint inkább hétköznapi életvezetését látva. Egy délelőtt például a falu főutcáján sétáltak, amikor is előbicegett a kunyhójából egy nagyon görbe hátú, nagyon roskatag, de rendkívül vidám arcú öregasszony. Frank nyomban megállt. — Drága öreg néném, hogy megy sorod? — szólította meg. Az öreganyó nem felelt, csak halványodó, vénséges szemét szegezte Frank arcára; mintha szomjas állat gyanánt itta volna be az arc szépséges ragyogását. Aztán egyszer csak a fiú vállára tette két aszott kezét. — Te vagy a napfény — mondta, Frank pedig megcsókolta, és továbbment. Ám alig száz lépéssel odébb valami különösmód ellentmondott ennek a gyengédségnek. Gyerek szaladt feléjük a földúton, orra bukott, és fülsértően ijedt, fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle. Frank szemébe kitükröződött az iszonyat, ujjával bedugta fülét, és inaszakadtából elfutott, meg sem állt, amíg hallótávolságon kívül nem került. Darcy, miután megbizonyosodott arról, hogy a kisfiúnak nem esett komoly baja, elképedve ment barátja után. — Cseppet sem sajnálod? — kérdezte. Frank türelmetlenül csóválta a fejét. — Hát nem látod? — kérdezte. — Nem érted, hogy az efféle dolgok, a kín, a harag, meg minden, ami csúnya, csak hátráltat engem, késlelteti a nagy perc eljövetelét? Ha majd eljön, talán sikerül az életnek ezt az oldalát egyeztetnem a másikkal, az öröm igaz vallásával. Egyelőre képtelen vagyok rá. — De hát az az öreg néni… Ő nem volt csúnya? Frank arcára lassanként visszatért a ragyogás. — Á, nem. Ő olyan volt, mint én. Vágyott az örömre, és fölismerte, amikor meglátta bennem, drága öreg néném. Még egy kérdés adódott: — Hol itt a kereszténység helye? — Nem fogadhatom el a kereszténységet. Képtelen vagyok hinni olyan tanításban, amelynek központi tétele, hogy Istennek, aki maga az Öröm, szenvednie kellett. Lehet, hogy így volt; és valami kifürkészhetetlen okból én is hiszek benne, hogy így történt, de meg nem érthetem, hogyan volt ez lehetséges. Maradjunk hát annyiban; az én vállalt ügyem az öröm. Fölértek a falu fölötti bukógáthoz, ahol sűrűsödött a hűvös víz zuhogó robaja. Fák mártóztak meg karcsú, hajlékonyan húzódó ágaikkal az áttetsző vízáramban, és a mezőt, ahol álltak, a nyár derekának virágai csillagozták. Pacsirták surrantak föl dalolva a kék kristálykupolába, és a június ezernyi hangja zengett körülöttük. Frank, szokása szerint hajadonfőtt, karjára vetett zakóval, könyöke fölé tűrt ingében úgy állt ott, mint valami szép vadállat,

szeme félig csukva, szája félig nyitva, s beitta a lég illatos melegét. Aztán hirtelen hasra vetette magát a folyóparti fűben, fejét a százszorszépek és kankalinok közé temette, és ott feküdt kitárt karú extázisban, hosszú ujjaival szorítva, simogatva a föld harmatos hajtásait. Darcy még sohase látta, hogy ennyire elragadta volna az eszme: simogató ujjait, fűre szorított, félig láthatatlan arcát, még testének ruhás körvonalait is átszellemítette valamiféle életerő, mely különbözött a többi emberétől. És ennek valamilyen halvány izzása, valamiféle izgalma, az energiával feltöltött, fekvő test vibrációja elérte Darcyt is, és egy pillanatra megértette, ahogy addig még soha, szívós kérdezősködése és az őszinte válaszok ellenére sem, hogy mennyire valóságos, hogy mennyire megvalósul Frank által az a gondolat. Aztán egyszer csak éberen megmerevedtek Frank nyakizmai, s félig fölemelte fejét. — A Pán-síp, a Pán-síp — suttogta. — Közel szól, ó, de közel. Nagyon lassan, mintha egy hirtelen mozdulattal félbeszakíthatná a melódiát, a könyökére támaszkodott. Szeme még tágabbra nyílt, alsó szemhéja lesüllyedt, mintha valami nagyon távoli dologra összpontosítaná tekintetét, arcán még szélesebb lett a mosoly, és úgy reszketett, mint a napfény az állóvízen, mígnem boldog mámora szinte már nem is volt emberi. Mozdulatlan elragadtatásban maradt perceken át, aztán a figyelő tekintet eltűnt arcáról, s elégedetten lehajtotta fejét. — Milyen jó volt — mondta. — Hogyan lehet, hogy nem hallottad? Ó, te szegény flótás! Csakugyan nem hallottál semmit? Eme szabad ég alatti, serkentő életmód egy hét alatt csodát művelt Darcyval, visszatért belé az egészség és a lendület, amit a többhetes láz elölt benne, és ahogy visszanyerte rendes cselekvőkedvét és életerejét, úgy találta, egyre inkább megbűvöli Frank ifjúságának varázslata. Naponta hússzor azon kapta magát, hogy miután tíz percig ellenállt a Frank által kifejtett gondolat képtelenségének, hirtelen azt mondja magában: „De ez nem lehetséges, nem lehet, hogy ez igaz legyen!”, és a merő tény, hogy ilyen gyakran kell bizonygatnia magának, elárulta neki, hogy olyan következtetéssel küzd és vitázik, amely már rég gyökeret vert az elméjében. Mert, akárhogy is, egy látható, eleven csodával szembesült, hiszen az is lehetetlenség, hogy ez az ifjonc, ez a felnőttkor küszöbén imbolygó kamasz fiú harmincöt éves legyen. Márpedig úgy volt. Tomboló zivatarok egy-két napjával köszöntött be a július, és mivel Darcy nem kockáztatta meg a náthát, ki se lépett a házból. Ám Frank viselkedésére mintha semmi hatással nem lett volna ez a zokogó időváltozás, és pontosan ugyanúgy töltötte napjait, mint a júniusi napsütésben, feküdt a függőágyában, elnyúlt a csöpögő füvön, vagy erdei barangolásokra indult, és mentében fáról fára ugráltak a nyomában a madarak, hogy aztán este hazatérjen bőrig ázva, de bensejében ugyanazzal az olthatatlan tűzzel. — Megfázni? — kérdezte ilyenkor. — Elfelejtettem, hogyan kell. Azt hiszem, az ember teste észhez tér, ha mindig a szabad ég alatt alszik. A fedél alatt élőkről mindig valami meghámozott, csupasz dolog jut eszembe. — Úgy érted — kérdezte Darcy —, hogy az éjjel kint aludtál abban az özönvízben? És ha szabad kérdeznem, merre? Frank egy pillanatra elgondolkodott. — A függőágyban aludtam majdnem hajnalig — mondta. — Mert emlékszem, keleten már derengett, amikor fölébredtem. Aztán elmentem… hova is mentem… á, igen, ki a mezőre, ahol olyan közelről hallatszott a múlt héten a Pán-síp. Velem voltál, hát nem emlékszel? De ha vizes a föld, mindig

van nálam szőnyeg. Azzal fütyörészve fölment az emeletre. Ez az apró részlet, a feltűnő erőfeszítés, amellyel megpróbálta fölidézni, hol is aludt, furcsamód megértette Darcyval azt a csodás románcot, aminek még most is félig hitetlen szemlélője volt. Aludni hajnal hasadtáig a függőágyban, aztán elbaktatni — vagy alighanem surranni — a szeles, sírós mennybolt alatt a bukógáthoz, arra a távoli, elhagyott mezőre! Hasonló éjszakák képe jelent meg lelki szeme előtt: Frank netán a fürdőzőhelyénél alszik a megszűrt, csillagos pirkadatban vagy a fehéren vakító holdfényben; megrezdül s fölébred valami holt órában, talán egy darabig némán, tágra nyílt szemmel gondolkodni; aztán elballag a csöndes erdőn át valami más hálóhelyre, egyedül a boldogságával, egyedül az örömmel és az élettel, amely átjárta és körülvette, miközben nincs más gondolata, se vágya, csak hogy óráról órára, soha véget nem érőn egyesüljön a természet örömével. A vacsora közepén tartottak aznap, érdektelen témákról beszélgettek, amikor Darcyból egyszer csak kitört mondat közben: — Megvan! Végre megvan! — Gratulálok — mondta Frank. — De mi van meg? — Az, hogy az elgondolásod miért velejéig megalapozatlan. Ezért: Az egész természet a legmagasabb szinttől a legalacsonyabbig tele van, dugig van tömve szenvedéssel; a természet minden élőlénye más élőlényt akar prédájául, és mégis, miközben célod az, hogy közel kerülj a természethez, hogy eggyé válj vele, a szenvedést mindenestül kihagyod a számításból; menekülsz tőle, fölismerni sem vagy hajlandó. És ahogy mondod, a végső kinyilatkoztatásra vársz. Frank homloka befelhősödött kissé. — És? — kérdezte meglehetős unottan. — Hát nem találod ki, mi lesz a végső kinyilatkoztatás? Örömben felülmúlhatatlan vagy, ezt elismerem, nem ismerek még egy embert, aki ennyire birtokosa az örömnek. Lehet, hogy lényegében mindent megtanultál, amire a természet taníthat. De ha úgy van, mint gondolod, és részed lesz a végső kinyilatkoztatásban, az a borzalom revelációja lesz, a szenvedésé, a halálé, a kín minden förtelmes formájáé. Mert a szenvedés igenis létezik: te is gyűlölöd, te is félsz tőle. Frank fölemelte kezét: — Várj csak, hadd gondolkozzam — mondta. Hosszas hallgatás után végül így szólt: — Ez sohasem jutott eszembe. Lehetséges, hogy az elgondolásod igaz. Szerinted tehát ezt jelenti Pán megpillantása? Igaz volna, hogy a természet, összességében, iszonyúan szenved, rettenetes, felfoghatatlan mértékben szenved? És mindez a szenvedés majd elébem tárul? Fölállt, Darcy mellé lépett. — Ha így kell lennie, hát legyen — mondta. — Mert hát, drága barátom, közel vagyok, csodásan közel vagyok már a végső kinyilatkoztatáshoz. A síp ma szinte szünet nélkül szólt. Még az ágak zörgését is hallottam a csalitból. Azt hiszem, Pán közeleg. Láttam, igen, láttam, ahogy a bokrok szétnyílnak, mintha kéz nyitná szét őket, és egy arc részlete, nem emberi arcé, az mutatkozott mögöttük. De én nem féltem, vagy legalábbis most nem szaladtam el. Föllépdelt az ablakig, aztán vissza. — Igen, mindenben ott van a szenvedés — mondta —, és én mindenestül kihagytam a keresésem céljai közül. Lehet, hogy igazad van, s ez lesz a

kinyilatkoztatás. Akkor pedig agyő. Egyetlen irányt követtem. Túl messzire mentem egyetlen úton, s nem derítettem föl a másikat. De most már nem fordulhatok vissza. Akkor se fordulnék, ha módom volna rá: nem tennék meg visszafelé egyetlen lépést sem. Akárhogy is, bármi lesz a reveláció, Isten fog megnyilatkozni. Ebben biztos vagyok. Hamar elmúlt az esős idő, s ahogy visszatért a napsütés, Darcy megint elkísérte Franket hosszú, kóborló napjaira. Féktelenül felforrósodott a levegő, s az élet friss lobbanásával Frank vitalitása is egyre jobban felizzott. Aztán, ahogy az angol időjárásnak szokása, egy este felhők tornyosultak egymásra az égen, a Nap egy rézvörös zivatargomoly szemrontó fényében szállt alá, és az egész föld, ahogy ott fülledt a kimondhatatlan nyomás alatt, meredten zihálva könyörgött a viharért. Napszállta után a láthatáron pislákolni kezdtek a villám távoli tüzei, de mintha nem értek volna közelebb, akkorra sem, mikor eljött a lefekvés ideje, noha szüntelenül hallották a mennydörgés tompa moraját. A fáradt Darcy, akit nyomasztott az egész nap idegessége, azonnal nehéz, nyugtalan álomba hullott. Hirtelen ébredt föl, tökéletes eszméletre váltott; valami rettentő dörej hatolt a fülébe, arra ült fel doboló szívvel az ágyban. Aztán egy pillanatra, miközben összeszedte magát az alvás meg az ébrenlét közti pánikmezőn, csend volt, csak az eső sistergett a bokrokon az ablak alatt. Ám a csöndet egyszer csak széttörte, szilánkokra zúzta egy közelről, a fekete kert szomszédságából érkező sikoly — a mindent legyűrő, kétségbe taszító rémület kiáltása. Újra és újra felvijjogott, közben szörnyű szavak dadogása hallatszott. Egy Darcynak ismerős, reszkető, zokogó hang azt mondta: — Istenem, ó, Istenem; Jézusom! Aztán kurta, gúnyos, mekegő kacaj következett. Majd újra némaság: csupán az eső sziszegett a bokrokon. Mindez egy pillanat műve volt, és Darcy nem vesződött öltözéssel, gyertyagyújtással, hanem máris a kilincs felé tapogatózott. Még csak nyitotta az ajtót, máris szembetalálkozott egy rémülettől eltorzult arccal. Az inas volt, gyertyával kezében. — Hallotta ezt? — kérdezte Darcy. A férfi arca fakón világító fehérré üresedett. — Igen, uram — mondta. — A gazdám hangja volt. Együtt siettek le a lépcsőn, át az ebédlőn, ahol már rendesen meg volt terítve a reggelihez, ki a teraszra. Az eső addigra teljesen elállt, mintha elzárták volna az égi csapot, és a süllyedő fekete ég alatt — noha nem volt teljesen sötét, mert a Hold valahol ott úszott fennkölt nyugalmában, a felgyülemlett zivatarfelhők mögött — Darcy kibotorkált a kertbe, nyomában a gyertyát vivő szolgával. Önnön hatalmas, ugráló árnya vetült elé a fűre, elveszett, barangoló rózsa- és liliomillat, nyirkos föld illata sűrűsödött körülötte, de mindennél erősebben érezte azt az éles, csípős szagot, amiről hirtelen eszébe jutott egy bizonyos faház, ahol egyszer menedéket talált az Alpokban. Az ég ködös fényének feketeségében és a háta mögött vergődő gyertyafényben meglátta, hogy a függőágy, amelyben Frank oly gyakran feküdt, most nem üres. Fehér ing villant, mintha valaki fölkelne, ám a fehérséget keresztezte valami baljósan sötét árnyék, és ahogy Darcy közelebb lépett, a csípős szag egyre erősödött. Már csak néhány lépésre volt, amikor a fekete árnyék váratlanul mintha

felpattant volna a levegőbe, aztán kemény paták dobbanásával ért földet a pergolához vezető téglaúton, és virgonc szökkenésekkel elnyargalt a bozótosba. Miután eltűnt, Darcy világosan látta, hogy a fehér inges ember felül a függőágyban. Egy pillanatra, merő rémületében amiatt, amit nem láthatott, megdermedt lépés közben, majd oldalán az inassal a függőágyhoz ment. Frank volt az. Inget-nadrágot viselt csak, összefont karral ült. Fél másodpercre meredten fölnézett rájuk — arcára a gyötrelmes iszonyat maszkja fagyott. Felső ajkát felhúzta, hogy kilátszott az ínye, és tekintete nem a két közeledő emberre összpontosult, hanem valami egészen közeli dologra. Orrlyuka ijesztően kitágult, mintha nem kapna levegőt, és a testet öltött rettegés, az iszony, a halálos félelem rémséges ráncokat vont sima orcájára, homlokára. Aztán, miközben nézték, a teste hátrahanyatlott, a függőágy kötelei nyüszítve megfeszültek. Darcy kiemelte, bevitte a házba. Egyszer közben úgy érezte, mintha erőtlenül megrándultak volna a karjaiban holt súlyként fekvő ember végtagjai, de miután beért, nem látta rajta az élet semmi jelét. A mindent legyűrő rémület kínja azonban most eltűnt az arcáról — a teher, amit barátja a földre fektetett, egy játékba belefáradt, de álmában mosolygó fiú volt immár. Szeme be volt hunyva, és szép szája mosolygósan ívelt, egészen úgy, mint néhány napja, azon a reggelen, a bukógát melletti réten, amikor Pán sípjának nem hallható dallamát hallgatta. Aztán alaposabban megnézték. Frank azon az estén szokásos öltözékében, ingben-nadrágban jött meg a fürdőzésből. Nem öltözött át, és vacsora közben — így emlékezett Darcy — könyöke fölé tűrte föl az inge ujját. Később, amikor vacsora után beszélgettek az este záródó fülledtségében, Frank kigombolta ingét, hogy bőrét érje a szél mégoly gyönge lehelete. Ujja most is fel volt tűrve, inge kigombolva, és karján és a mellkasa barna bőrén furcsa elszíneződések voltak, körvonaluk, mintájuk percről percre tisztább, láthatóbb lett, míg a szemlélők rá nem jöttek, hogy ezek kemény ütések nyomai, mintha patáival hagyta volna őket valami szörnyűséges kecske, amely ráugrott és megtaposta. (Széky János)

Arthur Machen (1863—1947)

Az íjászok (1914) A Nagy Visszavonuláskor 18 történt mindez — a cenzori intézmény hatalma elégséges indok, miért nem lehet pontosabban megmondani, mikor. De épp ama legszörnyűbb időszak legszörnyűbb napján esett meg, azon a napon, mikor a közelítő vereség, az összeomlás árnya már az oly távoli Londonra is rávetült; s minthogy nem jött biztos hír, az emberek szíve majd’ megszakadt kebelükben, és többé nem lakozott benne erő; mintha a harctéren küzdő katonák szenvedése beszivárgott volna az ő lelkükbe is. Hát e rettenetes napon történt, hogy bár mindösszesen háromszázezer katona és a mögöttük álló teljes tüzérségi támogatás özönvízként igyekezett elsöpörni a maroknyi angol sereget, harcvonalunkban akadt egy állás, melyet egy ideig nemcsak a vereség, hanem egyenesen a teljes megsemmisülés réme fenyegetett. A Cenzor s a katonai szakértő engedelmével e kis hadállást nevezhetnénk talán kiszögellésnek; ha pedig ezt megtöri, elpusztítja az ellenség, az egész angol sereg darabjaira hullik, a Szövetségesek balszárnya védtelen marad, s Sedan eleste biztosra vehető. A német ágyúk egész délelőtt dörögve, sivítva lőtték ezt az állást, meg az azt védő nagyjából ezer embert. A katonák viccelődve nézték a lövedékeket, gúnyneveket adtak nekik, fogadtak is rájuk, és kabarédalokból vett sorokkal köszöntötték őket. Azok meg csak jöttek, jöttek, majd felrobbantak, hogy darabokra szaggassák a derék angol katonákat, elszakítsanak testvért a testvértől — s ahogy nőtt a hőség dél felé, úgy erősödött a rémisztő ágyútűz dühe is. Látszólag nem jöhetett segítség. Bármilyen remek az angol tüzérség, elégnek közel sem elég; és lassan, de biztosan ócskavassá lőtték szét. A nyílt tengeren, viharban, mindig eljön a pillanat, amikor így szólnak egymáshoz a hajósok: „most a legrosszabb: ennél nem fújhat erősebben” — ekkor aztán tízszer akkora széllökés kapaszkodik beléjük, mint addig bármelyik. Éppen így volt az angol lövészárkokban is. Széles e világon nincsenek bátrabb szívek, mint amik e katonák kebelében dobogtak: de még ők is megdöbbentek, ahogy a német ágyútűz e hétszeres kénköves pokla reájuk zúdult, letarolta, halomra ölte őket. E pillanatban pedig, felnézve az árokból, hatalmas sereget láttak harcvonaluk felé közelíteni. Az ezerből alig ötszázan maradtak ekkorra; s ameddig csak elláttak, mindenhol szorongatta őket a német gyalogság — jöttek tömött sorokban, egész világnyi szürke egyenruhás, vagy tízezer, ahogy utólag becsülték. Semmi remény sem maradt. Néhányan kezet ráztak. Egy katona átköltötte az „Isten véled, Isten véled, Tipperary…” kezdetű indulót: „s mi már sosem érünk oda” — ez volt a vége. Aztán csak tovább lőtték a németeket. A tisztek megjegyezték, hogy talán soha többé nem lesz alkalmuk ilyen első osztályú, remek lövészetre: a németek sor sor után

buktak el; a Tipperary-val viccelődő katona megkérdezte: „na és a Sidney Street”? A maradék néhány géppuska megtett minden tőle telhetőt. De tudta mindenki, hogy aligha van értelme. Századnyi, zászlóaljnyi szürke holttest hevert már ott, de a németek csak jöttek és jöttek és jöttek, nyüzsögtek-kavarogtak, és egyre csak közeledtek, közeledtek a holttesteken túlról. — Örökkön-örökké. Ámen — szólt egy brit katona, némileg oda nem illően, majd célzott és tüzelt. Akkor pedig eszébe jutott (állítása szerint fogalma sincs, hogyan vagy miért) egy fura vegetáriánus étterem Londonban, ahol néhányszor fogyasztott az igazán nem mindennapi ételekből: lencséből készült rántott bordát, meg magukat steaknek tettető növényeket. Az étterem minden tányérjára kék színű szent György-figurát festettek, s a mottót: Adsit Anglis Sanctus Georgius — Szent György siessen az angolok segedelmére! Ez a katona történetesen tudott latinul (más haszontalan dolgok mellett), és most, miközben a közeledő szürke seregből kiválasztott emberére lőtt (még 300 méterre sem volt tőle), halkan maga elé suttogta e kegyes vegetáriánus mottó szavait. Aztán csak lőtt, csak lőtt, és végül jobb oldali szomszédjának, Billnek kellett vidáman fejbe vágnia; közben pedig elmagyarázta neki, hogy a király nem ingyen kapja a lőszert, így azt nem szabad könnyelműen arra pazarolni, hogy halott németekbe bájos mintákat lyukasztgassunk. Merthogy amint a mi latinistánk kimondta a könyörgést, úgy érezte, átfut a testén valami; erősségben a halvány remegés és az áramütés közt. Fülében lágy zúgássá csendesedett a csata harsogása; azt mondja, helyette erős hangot hallott az égzengésnél is nagyobbat kiáltani: — Csatarendbe, csatarendbe! Fellobbant a szíve, mint a parázsló szén; aztán jéghideggé fagyott kebelében, mikor mintha számtalan hang felelt volna a hívásra. Hallotta, vagy hallani vélte, hogy ezrek ordítanak vissza: — Szent György! Szent György! — Ó, jó atyánk! Ó, kegyelmes szent, szabadíts meg minket innét! — Szent György a víg Angliáért! — Hóha! Hóha! Nagy jó urunk, szent György, segíts meg minket! — Hej! Szent György! Hej! Szent György! Hosszú az íja, erős az íja! — Jöjj segedelmünkre, mennyei lovag! S miközben ezek hangzottak fülébe, katonánk a maga lövészárka előtt hosszú sorban álló alakokat pillantott meg, körülöttük fénykör-ragyogással. Íjat feszítő emberalakoknak tűntek: egy újabb kiáltás, és nyílzáporuk már röpült is a levegőben, pengve-csengve, egyenesen a német sereg felé. A többiek az árokban csak tüzeltek mindeközben. Reményük nem volt; de csak céloztak és lőttek, mintha Bisley-ben lennének a lövészversenyen. Hirtelen azonban egyikük nyers, keresetlen szavakkal kiáltott fel: — Az Atyaistenit! — üvöltötte a szomszédja fülébe. — Hát mekkora átkozott csodalövészek vagyunk! Nézd csak a sok szürke… urat, na, nézd meg őket! Látod-e? Nem ám tucatjával dőlnek el, nem is százával! Ezrével, öcsém! Látod? Látod? Egy egész ezred esett el, csak mióta hozzád beszélek! — Pofa be! — bődült vissza a másik, s újra célzott. — Miről fecsegsz itt? De jóformán még ki sem mondhatta, s már nagyot nyelt ámulatában: mert a szürke katonák valóban ezresével dőltek a földre. Az angol katonák hallhatták a német tisztek torokhangon odakiáltott parancsait, kézifegyvereik dörrenését, ahogy a vonakodókat agyonlőtték; s mégis, az ellenség sorai egymás után mind elestek.

Latinista katonánk mindvégig hallotta a kiáltást: — Hóha! Hóha! Nagy jó urunk, védőszentünk, jöjj gyorsan és segíts! Szent György, segíts meg! — Mennyei Lovag, oltalmazz minket! A zengő nyílvesszők oly gyorsan, oly tömegben röppentek ki a húrról, hogy az ég is elsötétült; s a pogány horda megrogyott alattuk. — Több géppuska lenne? — Kiáltott Bill Tomnak. — Én nem hallom — rikoltott vissza Tom. — De azért hál’ Istennek: ezt jól bekapták! Végül aztán tízezer német katona maradt ott holtan az angol kiszögellés előtt, s így Sedan megmenekült. Otthon, Németországban, ahol az államot is tudományos elvek vezetik, a Legfőbb Főparancsnokságon arra a következtetésre jutottak, a gyűlöletes angolok bizonyosan valami ismeretlen, mérges gázzal töltött lövedékeket vetettek be, hiszen a német katonák holttestén semmilyen sebesülés nem volt található. Az a katona viszont, aki tudta, milyen ízűek a növények, ha steaknek tettetik magukat, tudta azt is, hogy szent György hozta el az Agincourt-i Íjászokat az angolok megsegítésére. (Nagy Gergely)

Howard Philips Lovecraft (1890—1937)

Erich Zann muzsikája (1921) Alaposan áttanulmányoztam a város térképeit, a Rue d’Auseil nyomára mégsem sikerült újra rátalálnom. Tudom, az utcanevek olykor változnak, ezért nemcsak az új térképeket vizsgáltam meg, hanem tüzetesen szemügyre vettem az összes fellelhető régiséget, sőt, személyesen is felkerestem azokat a helyeket, amelyek az általam Rue d’Auseil néven ismert utcához vezethetnek. Fáradozásom azonban hiábavalónak bizonyult, és azzal a lesújtó eredménnyel zárult, hogy nem találom meg a házat, az utcát, de még a környéket sem, ahol az elmúlt néhány hónapban a metafizika hallgatójaként tengettem életemet, és ahol Erich Zann muzsikáját hallottam. Egyáltalán nem lep meg, hogy emlékezetem szilánkos, minthogy a Rue d’Auseil-ben eltöltött idő igencsak megviselte testi és lelki egészségemet, bár arra határozottan emlékszem, hogy kevés ismerősöm közül egyik sem járt nálam akkoriban. Mégis az, hogy nem találom a helyet, igen furcsa és zavarba ejtő, hiszen az albérlet félórányi sétára volt az egyetemtől, és annyira hátborzongató hangulatot árasztott, hogy azt egykönnyen nem felejti el senki, aki csak egyszer is látta a Rue d’Auseil-t. A Rue d’Auseil egy sötét folyótól indult, amelyen mélyszürke kövekből épült, komor híd ívelt át, és partjait magas, elhagyatott raktárházak szegélyezték. A folyó fölött mindig félhomály honolt, mintha a környező gyárak füstje örökké eltakarná a napot, amellett pedig a víz büdös volt, olyan fertelmes alvilági szagot árasztott, amelyet soha máshol nem éreztem. Abban bíztam, hogy ez a gyomorforgató bűz vezet majd nyomra, hiszen bármikor felismerném. A raktárházak mögött keskeny, macskaköves utcák következtek, melyeken egykor vasúti sínek futottak. Innen a terep fokozatosan emelkedett, és a Rue d’Auseil-nél már valószerűtlenül meredek volt. Soha azelőtt olyan keskeny és meredek utcát nem láttam, mint a Rue d’Auseil. Akár egy sziklaszirt. Az utcába semmilyen járművel nem lehetett behajtani, pihenőkkel megszakított lépcsősor vezetett fölfelé, a végén buja borostyánnal benőtt fal állott. A burkolata is fölöttébb különös volt ennek a zsákutcának. Egyes részeit kőtáblákkal, másokat macskakővel borították, megint máshol csak a csupasz föld volt, amelyből satnya növények igyekeztek a fény felé. Az utca mindkét oldalán magas, csúcsos tetejű, ősöreg házak álltak. Ijesztő módon mindegyik erősen dőlt valamilyen irányba. Az egyik előre, a másik hátrafelé, vagy éppen oldalra. Ha két szembenálló ház történetesen előre dőlt, a magasban majdnem összeért a tetejük, s az így létrejött ív szinte teljesen elzárta a napfényt. Egyes házakat híddal kötöttek össze az utca fölött. Az utca lakói is szokatlan benyomást tettek rám. Először azt hittem, azért, mert nagyon csöndesek és visszahúzódóak, de később rájöttem, hogy inkább azért, mert mindnyájan nagyon idősek. Arra már nem emlékszem, miért pont ezt az utcát választottam lakhelyemül, de arra igen, hogy amikor a házba

beköltöztem, nem voltam egyedül. Az állandó pénztelenség miatt sok szegény környéken laktam már, míg végül megállapodtam a nyomorék Blandot tulajdonában álló, dülöngélő házban, a Rue d’Auseil-ben. Az utca tetejétől számított harmadik ház volt, s mind közül a legmagasabb. Az ötödik emeleten kaptam szobát, és minthogy a ház majdnem üres volt, ezen a szinten egyedül én laktam. Megérkezésem estéjén a fölöttem lévő, tornyos manzárdból különös zene hangjai szűrődtek a szobámba. Másnap kérdőre vontam Blandot-t. A háziúr elmondta, hogy egy öreg német hegedűművész lakik benne; különös, néma zenész, bizonyos Erich Zann, aki esténként egy filléres színház zenekarában játszik. Hozzátette, éppen azért választotta a legfelső szintet, mert nagyon szeret kései órákon hegedülni. A tetőlakásnak ugyanis csupán egy oromablaka van, amely egyben az egyedüli olyan pont az utcában, ahonnan átlátni a borostyánnal benőtt falon a túloldalt feltáruló lejtős panorámára. Attól fogva minden este hallottam Zann muzsikáját, és ha már aludni nem hagyott, magával ragadott a bizarr hegedűszó. Ugyan műértőnek nem nevezném magam, azt kétségkívül meg tudtam állapítani, hogy a harmóniái semmilyen kapcsolatban nem álltak az általam korábban hallott zenékkel, és arra jutottam, hogy a néma muzsikus egy született géniusz lehet. Minél többet hallgattam, annál inkább rabul ejtett a zene, míg végül egy hét elteltével úgy döntöttem, összeismerkedem az öreg zenésszel. Egy este, amikor hazaért a munkából, megállítottam Zannt a lépcsőházban, mondván, hogy szívesen megismerném, és szeretnék vele lenni, amikor játszik. Az alacsony, görnyedt és groteszk megjelenésű Zann ócska ruhát viselt. Állatias arcát még ijesztőbbé tette majdnem kopasz feje és a világítón kék szeme, melyből harag és félelem sugárzott szavaim hallatán, de nyilvánvaló kedvességem láttán végül megenyhült, és dünnyögve intett, hogy kövessem a roskatag, nyikorgó lépcsőkön a tetőtéri lakhelyére. A padláson mindössze két szoba volt, az öreg zenész az utcára néző, nyugati helyiséget vette ki. A szoba hatalmas méretét csak növelte, hogy szinte teljesen üres és elhanyagolt volt. Berendezés gyanánt csupán egy keskeny vaságy, egy mosdóállvány, egy kis asztal, egy könyvespolc, egy fém kottatartó és három szék szolgált. A vakolatlan falak, a mindent vastagon lepő por és a hatalmas pókhálók azt sugallták: a szoba lakatlan. Nyilvánvaló, Erich Zann szépség iránti vágya valahol a képzelet feneketlen kozmoszában lapult meg. A néma férfi intett, hogy foglaljak helyet, becsukta az ajtót, még a fareteszt is a helyére tolta. A gyertya mellé — amellyel a lépcsőházban világított — gyújtott egy másikat is. Molyrágta tokból elővette a hegedűt, és helyet foglalt a legkevésbé kényelmetlen széken. Nem volt szüksége kottatartóra, emlékezetből kezdett játszani, és jó egy órán keresztül olyan dallamokkal bűvölt el, amelyekhez foghatót korábban nem hallottam, s amelyek bizonyára saját szerzeményei voltak. E dallamok pontos természetét lehetetlen leírni egy zenében kevéssé járatos embernek, fúgák voltak, megragadó, visszatérő dallamok, nekem mégis feltűnt, hogy a más alkalmakkor szobámba szűrődő ritmusok elmaradnak. Jól emlékeztem a hátborzongató dallamokra, gyakran önkéntelenül is dúdoltam vagy fütyültem egyikét-másikát, így amikor a művész végül leengedte a vonót, megkértem, játsszon azokból is egy rövidet. Alighogy ezt mondtam, a ráncos arcról lehullott a muzsikálás közben rárakódott unalom, és ugyanazt a haragot és rémületet véltem felfedezni rajta, mint amikor megállítottam a lépcsőházban. Arra gondoltam, talán mégis rávehetném, és hogy

emlékezetét felfrissítsem, fütyülni kezdtem a dallamot, amelyet előző este hallottam a padlásszobából leszűrődni. Ez azonban alig pár pillanatig tartott, mert mihelyst a néma muzsikus felismerte a füttyszót, arca leírhatatlanul eltorzult, és hosszú, csontos jobbja egy mozdulattal csendre intett. Megmagyarázhatatlan viselkedését tovább fokozta azzal, hogy riadtan felpillantott a magányos, lefüggönyözött ablakra, mintha ismeretlen betolakodótól félne. Képtelenségnek tűnt az aggodalma, hiszen a manzárd jócskán a szomszédos tetők fölé magasodott, és a háziúr elmondása szerint az egész utcában ez volt az egyetlen ablak, amelyből át lehet látni a falon túlra. Az öreg arckifejezése eszembe juttatta Blandot megjegyzését, és feltámadt bennem a vágy, hogy megnézzem a holdfényben csillogó háztetők és a domb mögött elterülő város fényeinek szédítő látványát, amit a Rue d’Auseil összes lakója közül csakis ez a bogaras zenész láthatott. Az ablakhoz mentem, és már épp el akartam húzni a függönyt, amikor a néma öreg rémülten elém ugrott, és fejével az ajtó felé böködve ráncigált a kijárat irányába. Ráripakodtam, hogy engedjen el, és közöltem vele, hogy legott távozom. Undorom és dühöm láttán engedett a szorítása, és mintha megenyhült volna, majd újra megragadott, de ezúttal kedélyesen terelgetett egy szék felé, majd leültetett. Ezután szórakozott ábrázattal a papírhalmok alatt roskadozó asztalhoz lépett, ceruzát vett a kezébe, és egy papírlapra firkantott valamit. A lapon, amit kisvártatva átnyújtott, a megértésemet kérte, és bocsánatomért esedezett, arra hivatkozva, hogy már öreg és magányos, a zenéje és más dolgok miatt is félelmek és idegi problémák gyötrik. Nagyon köszöni, hogy meghallgattam a muzsikáját, és szívesen látna máskor is, remélve, hogy nem bántott meg különös viselkedésével. Mások előtt azonban nem játszhatja különös harmóniáit, és ki nem állhatja, ha idegenek hallják, mint ahogy azt sem, ha illetéktelen kezek érintik a dolgait a szobában. A folyosón elhangzott beszélgetésünkig sejtelme sem volt arról, hogy áthallatszik hozzám a zenéje, és most arra kér, intézzem el Blandot-val, hogy adjon egy másik szobát egy szinttel lejjebb, ahol nem hallom a kései hegedűjátékot. Természetesen, mondta, a különbözetet ő állja. Ahogy igyekeztem kibogozni a tört franciasággal írt szavakat, megenyhültem az öreg iránt. Hozzám hasonlóan őt is súlyos testi és idegi bajok kínozták, meg aztán metafizikusi tanulmányaim is türelemre intettek. A padlásszoba csöndjét halk zörej zavarta meg. Bizonyára az éjjeli szél remegtette az ablaktáblát, de a nesz hallatán, ki tudja miért, én is pontosan olyan ijedten rezzentem össze, akárcsak Erich Zann. Így hát, amikor befejeztem az olvasást, kezet ráztam vendéglátómmal, és barátságban távoztam tőle. Másnap Blandot egy drágább szobát jelölt ki számomra a harmadik emeleten, egy öreg uzsorás és egy jó nevű kárpitos között. A fölöttünk lévő szinten senki nem lakott. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy Zann mester nem vágyik oly nagyon a társaságomra, mint mikor arról győzködött, hogy költözzem lejjebb egy emelettel. Nem hívott, de ha olykor meglátogattam, látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát és fásultan játszott. Látogatásaimra mindig este került sor, mivel napközben aludt, és senkit nem fogadott. Egyáltalán nem kedveltem meg, de a padlásszoba és a különös zene mindinkább rabul ejtett. A vágyam nőttön-nőtt, hogy végre kitekinthessek azon a padlásablakon, láthassam a falon túli lejtőt, a csillogó tetőket és a tornyokat. Egyszer, mikor a színházban volt, felmentem a padlásra, de az ajtót zárva találtam.

Annyit azért elértem, hogy hallhassam a néma öreg éjjeli muzsikáját. Először csak a korábbi lakhelyemre, az ötödik emeletre surrantam fel, de végül annyira felbátorodtam, hogy megmásztam az utolsó nyikorgó lépcsősort is, amely a padlásra vezetett. A keskeny előtérben, a letakart kulcslyukú ajtó előtt gyakran hallottam azokat a hangokat, amelyek elmondhatatlan rettegéssel töltöttek el, a tétova csodálkozás és az elgondolkodtató rejtély okozta rémülettel. Nem a hangokkal volt baj, azok nem voltak félelmetesek, de a belőlük sugárzó vibráció távol állt minden e világitól, és bizonyos időközönként olyan szimfóniává bonyolódtak, amit aligha játszhatott egyetlen muzsikus. Kétségtelen, Erich Zann tehetségében fékevesztett erők tomboltak. Ahogy teltek a hetek, a játék egyre vadabb, a vén muzsikus pedig mind elgyötörtebb és rejtőzködőbb lett. Még nézni is fájdalmas volt. Többé nem fogadott a szobájában, és ahányszor csak találkoztunk, mindig elutasította közeledésemet. Egy este, ahogy az ajtónál hallgatóztam, a sikoltó hegedűszó hirtelen kaotikus hangzavarba csapott át, olyan erővel, hogy ingatag elmeállapotomon úrrá lett a kétség. De a zárt ajtó mögött tomboló pokoli zűrzavar valóságos volt, hátborzongató és artikulálatlan vinnyogás, egy néma ember agóniája, amely csakis a végtelen rettegés és kín pillanataiban ébred életre. Bekopogtam az ajtón, de választ nem kaptam. Dermedten, a hidegtől és az ijedtségtől remegve álltam a sötétben az ajtó előtt, míg meghallottam, hogy a szerencsétlen muzsikus egy szék segítségével próbál talpra állni. Arra gondoltam, hogy rövid eszméletvesztése után ismét jobban van, újból kopogtam az ajtón, és úgy hallottam, mintha elhaló hangon a nevemet ismételgette volna. A kiszűrődő matatásból arra következtettem, hogy Zann az ablakhoz támolyog, becsukja, és még a zsalugátert is bezárja. Ezután az ajtóhoz vonszolta magát, és erőtlen mozdulatokkal beengedett. Ez alkalommal láthatóan megnyugtatta a jelenlétem. Mint gyermek az édesanyja szoknyájába, úgy kapaszkodott a kabátom ujjába, és eltorzult arcáról sugárzott a megkönnyebbülés. A remegő öreg egy székre ültetett, és ő is helyet foglalt. Vonója és hegedűje a földön hevert. Egy darabig csak ült némán, fejét ingatva, miközben úgy tűnt, valamit kétségbeesetten igyekszik meghallani. Végül, mintha a hallgatózás eredménye megnyugtatta volna, az asztalhoz lépett, pár szót vetett egy darab papírra, és átnyújtotta. Ezután rögtön visszatért az asztalhoz, helyet foglalt, és újból írni kezdett. A feljegyzésben az irgalom és tudásvágyam nevében arra kért, hogy várjam türelmesen, míg elkészül az őt megszálló rettenet részletes beszámolójával német nyelven. Vártam hát, a ceruza csak úgy szaladt a papíron. Eltelt egy óra, a lapok pedig csak gyűltek Zann balján, amikor arra lettem figyelmes, hogy újfent úrrá lett rajta a rettenet. A lefüggönyözött ablakot bámulta és reszketve hallgatózott. Egy pillanatra mintha magam is hallottam volna valamit, bár ez nem afféle rémisztő hang volt, inkább holmi távoli és feltűnően mély zeneszó szűrődött be, mintha valamelyik szomszédos házban vagy az ismeretlent határoló fal túloldalán játszott volna valaki. Zannra mindez elképesztő hatással volt, a ceruza kiesett a kezéből, felpattant, megragadta a hegedűt, és játszani kezdett. Az esti padlásszobába újra beléhasított a legvadabb zenejáték, amit valaha hallottam, eltekintve attól, amelynek kicsivel korábban, az ajtó előtt remegve, fültanúja voltam. Semmi értelme leírni Erich Zann muzsikáját azon a borzalmas éjszakán. Életem összes eseményénél hátborzongatóbb volt, mivel most láthattam is a vén muzsikus arcát, és rádöbbentem, hogy az ihlet nem más, mint a féktelen

rettegés. Zajt akart korbácsolni, hogy valamit kizárjon, vagy elűzzön, valamit, amit el sem tudtam képzelni, de éreztem, hogy borzalmas lehet. A zene egyre fantasztikusabb, delírikusabb és hisztérikusabb lett, mégis a legutolsó hangjáig képviselte azt az elérhetetlen zsenialitást, amelynek ez az ember birtokában volt. Színházból ismert, népszerű magyar tánc dallamát fedeztem fel; eszembe is ötlött, hogy akkor hallottam először valamely másik zeneszerző művét játszani. A kétségbeesett hegedűszó egyre hangosabb, s vadabb lett, a vonagló muzsikusról patakzott a veríték, és tébolyult tekintetét folyvást a lefüggönyözött ablakon tartotta. Az őrjöngő hangok felhők és villámok tátongó mélységeiben háborodottan tajtékzó szatírokat idéztek meg. Azután metsző, kitartott sikolyt hallottam, amely nem a hegedűből származott. Nyugodt, megfontolt, céltudatos, csúfolkodó hangfoszlány volt, valahonnan a messzi nyugatról. Ezzel egy időben a süvöltő éjszakai szél, mintha csak a szobában tomboló őrült zenére válaszolna, feltámadt és rázni kezdte a zsalut. Zann hegedűje hihetetlen módon ismét felülmúlta önmagát, és olyan hangokon szólalt meg, hogy az ember nem is gondolná lehetségesnek. A zsalugáter egyre hangosabban rázkódott, majd kinyílt, és hangos csattogással verni kezdte az ablakot. Néhány pillanattal később a szűnni nem akaró csapásoktól behasadt az ablaküveg, nyomában hideg szél rontott a szobába. A gyertyák megremegtek, a lapok szétrepültek az asztalról, ahol nem sokkal korábban Zann rettenetes titkát vetette papírra. Az öregre pillantottam, és láttam, hogy már nincsen öntudatánál. Dülledt kék szemei üvegesen meredtek a semmibe, és a tébolyult játék önkéntelen, vak és alaktalan orgiába torkollott, amilyet toll nem képes leírni. Egy hirtelen, erős fuvallat felkapta a kéziratot, és a nyílás felé vitte. Kétségbeesetten ugrottam a papírok után, de mire a törött ablaktáblához értem, már messze jártak. Akkor azonban eszembe villant régi vágyam, hogy kitekintsek a Rue d’Auseil egyetlen olyan helyéről, ahonnan talán látszik a falon túli lejtő és a völgyben elterülő város. Koromsötét volt, de abban bíztam, hogy az eső és a szél ellenére megpillantom a házak remegő fényeit. Mégis, amikor kinéztem minden padlásablakok legmagasabbikán, miközben mindenfelé papírlapok röpültek, és a tébolyult muzsika útra kelt a szél szárnyán, nem láttam alant elterülő várost, csupán koromsötét, végtelen űrt, felfoghatatlan teret, tele mozgással és muzsikával, amelyben semmi e világi nem volt. S amint álltam, dermedten az iszonyattól, egy szélroham elfújta a vén padlásszoba gyertyáit, s én ott maradtam a kegyetlen és áthatolhatatlan sötétségben, előttem káosz és tombolás, mögöttem pedig az éjszakába ugató, megszállott hegedűmuzsika. Hátratámolyogtam a sötétben. Eszembe sem jutott gyertyát gyújtani. Nekimentem az asztalnak, felborítottam egy széket, végül aztán mégis utat találtam a vakon sikoltozó, sokkoló zenéhez. Az ellenem harcoló erők dacára megpróbáltam menteni a magam és Erich Zann életét. Mintha valami hideg dolog érintett volna meg. Felsikoltottam, de sikolyomat elnyomta a bomlott hegedűjáték őrjöngése. Hirtelen a sötétben eltalált a vonó, és éreztem, hogy közel vagyok már a zenészhez. Előreléptem, megfogtam Zann székének támláját, s kitapogatva vállát, erősen rázni kezdtem, hogy észhez térítsem. Zann nem válaszolt, a hegedű pedig rendületlenül őrjöngött tovább. Kezemet a fejére téve sikerült megfékeznem önkéntelen rángatózását, és a füléhez hajolva üvöltöttem, hogy muszáj azonnal menekülnünk az éjszaka ismeretlen dolgai elől. De Zann nem válaszolt, és kíméletlenül folytatta

szavakkal le nem írható játékát, miközben a padlásszoba sötétjében hideglelős fuvallatok kavarogtak bábeli zűrzavarban. Mikor kezem a füléhez ért, megborzongtam, bár nem eszméltem rá, miért. Egészen addig, míg meg nem éreztem a merev arcát, a jéghideg és dermedt arcot, melyből üveges szemei a semmit bámulták. Nem lélegzett. Azután csodával határos módon megtaláltam az ajtót és az azt lezáró súlyos fareteszt. Minden erőmmel menekültem attól a sötétben üveges tekintettel bámuló valamitől, és a hátborzongató hegedűszótól, amely a nyomomban loholt. Úsztam, repültem lefelé a koromsötét házban kígyózó végtelen lépcsősoron, eszemet vesztve rontottam ki a keskeny és meredek, ódon sikátorba, a dülöngélő házak közé, rohantam lefelé a macskaköves lépcsőkön az alsóbb utcák irányába, a bűzölgő folyó rakpartjáig. Átvágtattam a hatalmas, sötét hídon, át az ismerős, szélesebb és élhetőbb utcákra és sugárutakra, hátamban e rettenetes emlékekkel. Emlékszem, teliholdas, szélcsendes este volt, a város összes fénye előttem pislákolt. Alapos kutakodásom ellenére sem találom a Rue d’Auseil-t, ám nem bánom, mint ahogy azt sem, hogy az az elképzelhetetlen mélység elnyelte a sűrűn teleírt lapokat, melyek Erich Zann muzsikájának borzalmas titkát rejtették. (Kabdebó Flórián)

Walter de la Mare (1873—1956)

A mélyből (1923) Ahogy a nappallal terjedvén terjedt a Kelet, az erősödő, acélos hajnali fényben végre megmutatkozott a pöffeszkedő, bár elegáns arab fekhely üressége. Ami gyengéden óvhatta volna valami románcbeli törékeny Szépség szendergését, abban most ember nem nyugodott. Az egész hatalmas szoba — levegője száraz és ritkás, mintha megperzselődött volna — csöndes volt, akár egy kripta. Az ágytól jobbra dús faragású, roppant szekrény tornyosult. Balra egy kőből rakott kandalló magasodott, vigyorgó, dermedt kutyáitól közrefogva. Néhány otromba rajzú, komor tónusú olajfestmény függött a falon. És miként a proszcénium kárpitjai, a két magas ablak mindkét oldalán vitrázsos, rojtos függönyök omlottak alá, mint mozdulatlan karmazsin zuhatagok. Egész éjjel nem húzta be őket senki, és mégis némi színpadiasságot adtak a látványnak, olyan színpadiasságot, amelyet a mennyezeten mulatozó festett nimfák sem igen tudtak volna eloszlatni. Nem mintha ezeken a kacér, meredt szemű arcokon feltűnt volna bármiféle bosszúság, amiért nyoma sincs a fiatalembernek, aki hetek óta megosztotta velük magányos éjszakáit. Csak mosolyogtak tovább. Elvégre Jimmie párnán forgolódó feje igazából sosem volt összhangban pompázatos, élettelen környezetével — sem a magas állású, keskeny orr, mely mintha kicsiny hajó spicce lett volna szorosan lezárt szemhéjai, egymáshoz közel álló arccsontjai, keskeny, madárszerű homloka és kissé hegyes fülkagylói között. Ha a szférák távoli zenéjétől megihletve a festett lények a mai napkelte órájában dalra fakadnak, a dallam bizonyára nem a „Hová lett, jaj, hová lett az én kiskutyám?” volna. Még kevésbé valószínű, hogy Jimmie hangja visszhangozna messziről ideszűrődő foszlányaikra. És mégis, a látszatból ítélve a nyelv ama fejben egy roppant eleven beszélő nyelve lehetett — még akkor is, ha Mrs. Thrippsen kívül leginkább csak saját magával beszélt. Ahogyan egyik barátja megjegyezte: „Nem hiszitek el, de Jimmie fiúnak rogyásig (sic!) volt mondanivalója, csak sose bökte ki. Ettől olyan fene jó balek.” Akárhogy is, ha Jimmie csakugyan szeretett önmagával társalogni, néha biztosan különös beszélgetőtárssal volt dolga. Éjszakák során át feküdt ott hanyatt, mellén összekulcsolva kezét — ezen a pozitúrán mindig jól mulatott. A vastag, sötét paplanon, mintegy hatvanhüvelyknyire az állától, sima kiemelkedés jelezte figyelmes szemének a lábujjai hollétét. Súlyosan nehezedtek rá az órák, lassan teltek — de akkor is csak tucatnyi volt belőlük még a legunalmasabb éjszakán is, a végén meg ott csillámlott a pirkadat. Hat héten át ezt a fejedelmi ágyat foglalta el, egyetlenegy éjt kivéve — azt az éjszakát, amely szemlátomást immár örökre véget ért —, bár megvallani egyszer sem vallhatta volna meg, hogy igazán

otthon érzi magát a párnái közt. Nem holmi kósza ötletből vagy szeszélyből választotta ezt az ágyat, és nem is azért, mert ez uralta a szobát, ahol Timothy bácsikája is aludt, bizony, negyven éven át, hogy végül ott lehelje ki a lelkét. Azért választotta, mert amikor a redőnyt felhúzta magasra, egészen a rojtos karnisig, olyan világos lett minden, amilyen London egének áprilisi fényében lehetett, és mert — nos, mert a magas, keskeny emeleti ajtónyílásból befelé vetett egyetlen pillantás meggyőzte, hogy szóba se jöhet a padlásszoba, melyben kiskorában kénytelen volt aludni. Amint meglátta, szétáradt benne a düh fekete özöne — addig még sohasem ébredt rá, mennyire borzalmas volt az a gyermekmúlt. Lelencnek, csavargónak persze minden hajlék istenáldása; de attól még, hogy ezt a házat, ezt a hatalmas, fényűző kaszárnyát ráhagyta (vagy inkább otthagyta neki) az ő Timothy bácsikájának relikviája, Charlotte néni, Jimmie-t a legléhább formájában sem nevezhettük volna hajléktalannak. Baráttalannak már inkább — ám ez is az ő tudatos választása volt. Nem túl régen eltakarított maga mellől minden egyes élőlényt, hím-, avagy nőneműt, akire csekélyke rugalmassággal a „barát” kifejezést alkalmazhatnánk. Hogy udvariasan fogalmazzunk, egy kis hivatalos formaság megkönnyítette távozásukat. Aztán jött ez az üres szállás. Éppenséggel a ház (amelynek más lakója nem volt a néni ügyvédei által megbízott gondnokon kívül) bármikor övé lehetett volna az utóbbi kéthárom évben, ha kéri. Ő azonban szívósan halogatta a birtokba vételt egészen addig, amíg lényegében nem volt más választása. A körülmények még a fiatalokat is hozzászoktatják jó néhány kényelmetlenséghez. De attól még kissé túlságosan is romantikus gesztus lett volna az utcán aludni, még akkor is, ha Timothy bácsi háza mint közönséges „vagyontárgy” nem volt sokkal jobb egy utálatos púpnál a hátán. Eladni nem tudta, mármint nem mindenestül. Több mint kétséges volt, hogy jogosult-e megszabadulni a házban foglalt dolgoktól. Ám a Timothy bácsikánk ingóságaival szembeni hallatlan undorától függetlenül, ha a létfenntartáshoz elegendőek is a becses tárgyak, megenni nem lehet őket. Sir Richard Grenville — egy igazi hős, akit Jimmie minden ízében tisztelt — talán ráállt volna, hogy elrágcsálja borospoharát, miután a tartalmát felhajtotta. Ezt azonban bizonyára hirtelen felbuzdulásból tette volna, s aligha önfenntartási ösztönének engedelmeskedve. Jimmie sokkal szívesebben egyensúlyozott volna egy széken a bácsi arab ágyának végében, hogy köszöntse a mennyezetre festett nimfák mosolygós ajkait. Pedig még ennek a kísérletnek is meglehetősen érdes lett volna a felhangja. Mindegy, aki birtokon belül jut, az hajszálra van a jogtól, és a szükség a megszokás halálos ellensége. Jimmie-t ez ügyben a legcsekélyebb aggály sem feszélyezte. Aggályai valójában más irányúak voltak. Alig néhány napja — egy nappal azelőtt, hogy először kiélvezte a csöngetés különös élményét — elrohant Charlotte néni fekete bőrtáskájával, amelybe alig fért a pár Bow Street-i gyertyatartó, egy illuminált misekönyv a maga néma pazarságában — csupa kék és arany és kármin —, valamint a kicsiny, régi aranyozott ezüst ékszeres doboz. Olyan fiatalember volt, akire képtelen hirtelenséggel tör rá az ellenszenv, és a kereskedő, akihez ezt az újabb zsákmányadagot elcipelte, szintén efféle ellenszenv tárgya volt. Rövid és megvető szemrevételezés után az úriember széttárta a kezét, vállat vont, és olyan összeget ajánlott, amelynek hallatán még az ügyfél Timothy bácsikájánál flegmább műértő is megfordult volna sírjában.

Mire Jimmie azt felelte, kedvesen elmorzsolt „r” hangokkal: — Mit tegyünk, Ilyen És Ilyen úr, ez abszurdum. E holmiknak bizonyára van mesterségbeli értéke, de nem a számomra. Lekötelezne, ha csak a felét adná oda az összegnek, amit volt szíves megnevezni. Az ön summájának elfogadásánál, tudja, én sokkal szívesebben… nos, talán udvariatlanság lenne kimondanom, mint tennék. Dies irae, dies illa és a többi. A kalmár elvörösödött, bár minden jel szerint megelégedett volna ezzel az alkuval. Jó ügyfél nehezen tudta megsérteni. Jimmie pedig módszeresen fosztogatott. Szakértőhöz illő finnyássággal válogatta ki a ház ritka és értékes ingóságaiból mindazt, ami könnyű volt, hordozható, és aminek a hiánya nem tűnt fel. Arra jött rá — igaz, minden észlelhető lelkesültség nélkül —, hogy bármilyen léhán fecsérli is el a vagyont, mégis baj nélkül kitarthat élete végéig. Pedig dehogy. Miután rászánta magát, hogy elfogadja Timothy bácsi posztumusz vendégszeretetét, a valódi nehézség alkalmasint nem lelkiismereti természetű volt. Hanem az vált egyre gyötrelmesebb feladattá, hogy megszokja a házat — a gyűlölt házat. Meghiúsult ama reménye, hogy — miként máskor is tapasztalta — minél kényesebb lesz a helyzet, annál pikánsabbá is válik. Gyorsan telnek a napok — nincs más, csak mókás öreg takarítónője, Mrs. Thripps, ő maga és a Múlt. Miután elidőzött egy darabig a szutykos, poros timpanon alatt, március utolsó délutánján Jimmie belépett örökségébe. Elült a szél, a nappal sávja már keskenyedett, fagyos kristályfény töltötte be a redőnnyel nem védett lépcsőházat. Elfelejtett szokásának merő lendületétől hajtva nyomban felrohant a padlásszobába, hol gyerekkorában aludt. Megállt a küszöbön, benézett, de nem is annyira a néhány ismerős berendezési tárgyat észlelte — a görgős heverőt, az elnyűtt buklészőnyegdarabot, a csorba, kék csíkos kancsót és mosdótálat, a falon a bekeretezett képes könyvoldalakat —, hanem a förtelmes emlékek hibátlan kaptárát. A sarokban magasodó szekrény, amelyből testetlen alakok szoktak volt előjönni s fölébe hajolni, ahogy álmából fölriadt; a rákmintás tapéta, mely megelevenedett, miközben az ember bámulta; a fenyegető csillagoktól hideg ablak; az egérlyukak, a rozsdás rács — minden fúvó szél trombitája —, e tárgyak mind egyszerre üvöltöttek rá eredeti nyelvükön. Önmaguktól függetlenül azokat a történéseket és élményeket juttatták eszébe, amelyek a maguk idejében aligha lehetettek olyan undorkeltők, mint most, visszamerengve. Arra eszmélt, hogy torokszorítóan viszolyog még attól is, ami alighanem egykor jó szándék lehetett. Eszébe jutott, hogyan olvasott fel neki Charlotte néni — pufók az orcája, a keze párnás, gyűrűs; szemgolyója izeg-mozog a szemüvege mögött. Igazából nem is vádolta a múltját. Már amikor első rövidnadrágját hordta, akkor se mondta volna senki „helyes kisfiúnak”. Sohasem parancsolt magára megalázkodást vagy tiszteletet a nagyobbakkal, jobbakkal szemben. Főleg nem a távollétükben. Ámde ami kebelében mocorogni kezdett, amikor szemügyre vette ezt a hulladéktablót, bizonyosan nem a lelkifurdalás volt. Eszébe jutott, milyen óvatosan, furcsán szedte a levegőt Timothy bácsi, miközben kiemelte mikroszkópját a fadobozból, és miután végrehajtotta a műszeren a szükséges igazgatást, hogyan szólt rá, hogy álljon föl egy zsámolyra, s nézze meredt szemmel a felnagyított „életnek” a tárgylemezen vonszolódó vagy cikázó rémségeit. És aztán, valami vontatott, hümmögősnyammogós, érthetetlen okítás után hogyan lebbentette hirtelen elő hatalmas selyem zsebkendőjét annak jelzéséül, hogy a kicsi, megkukult

fiúcskák maguk sem egyebek szánalmas, vánszorgó vagy cikázó véglényeknél, az ő unokaöccse pedig a leghitványabb kisfiúk fajtájába tartozik. Arra is emlékezett Jimmie, hogy egyszer megkérdezte az ajzatlan íjra hasonlító öregurat, nem csavarhatná-e most az egyszer ő a kereket, Timothy bácsikája pedig hosszan zengő hangon felelt, már-már úgy, mintha gyűléshez intézné szavait: — Hümm, ööö, fiacskám, én erre azt mondom: Nem! Szó se lehet róla! — A legtöbb dologra Nemet mondott, és ennyivel be is érte, ha egyáltalán méltóztatott megszólalni. Aztán ott volt a vasárnapi templom, és hétköznap a karikázás a csöndes mellékutcában, és azok a napok, amikor jobb dolga nem lévén a kis Jimmie ott üldögélt az ablaknál, s nézte a hideg, ezüstös esőt, miközben a test, amelyben lakott, valamiféle bűzlő faggyúpudinggá alvadt. Meg a délelőttök, amikor Charlotte nénikéje orrhangon a kereszténységről mesélt neki, vagy amikor megengedték, hogy segítsen bácsikájának és egy magas, rémült szobalánynak leporolni, rendezgetni valami vitrin vagy szekreter tartalmát. A levegő szaga meg a tollporolóé, a gyűlöletes dísztárgyak és az öregedő, szortyogó férfi, aki túlkoros Szilénosznak festett a takaros, ijedt szobalány mellett — akármilyen furcsán hangzik, bár a Halál már elszólította az ő komor vigyorával, a bácsi mégiscsak ott volt a házban, sőt ugyanolyan elevenen, mint azelőtt. És amikor tűnődése közben Jimmie szeme végül megállapodott a mennyezetről a heverő fölé csüngő, bojtos zsinóron, azért állapodhatott meg, mert addigra már végiggondolta mindazt, amit a Soames név jelent. Soames, a lakáj — a fekete ruhás, hordóhasú, fennkölt ábrázatú férfi, aki talán Timothy bácsi elszegényedett unokafivére vagy törvénytelen féltestvére lehetett; Soames. Soames. Soames gyakran csavargatta Jimmie akkor még elálló fülét. Soamesnak szokása volt, hogy lopva rányitott, majd afféle önelégült kegyességgel a lógó arcán nézte végig a rá következő fenyítést, sohasem hagyta ki. Soames megrögzötten olyan faggyúcsomókat halmozott a tányérjára, miket még a sors sem szánt volna semmiféle báránycomb, sőt marhafelsál társának — kocsonyás, gyorsan kihűlő zsírrögöket. És Soames kivétel nélkül mindig hideg rizsfelfújtat hozott neki, ha forró gyömbéres sütemény volt ebédre. Jimmie-nek eszébe jutottak a lakáj sápadt, hosszú orra mellől leszaladó ráncok. Az elegánsan nyírott barkója, miközben a vasárnapi marhasültet szeletelte, és ahogy a frakkja szárnya a tálaló üvegajtajában tükröződött. De az a fityegő, zöld csengőzsinór! — amint megpillantotta, tucatjával lódultak meg különös emlékei. Először, talán nem is túl különös módon, az a jelenet, amikor megállt nagynénjének zsámolya előtt, hogy jó éjt kívánjon, és Charlotte néni megbántott pupillája a szeme láttára úszott ki bóbiskoló szemhéja alól, hogy megállapodjék, s végre úgy nézzen a fiúra, mintha nem látták volna még egymást sem ebben, sem bármely más világban. Lehet, hogy Jimmie arca, bár püffedtnek nemigen, de aznap este szokatlanul tésztás-sápadtnak látszott — s nem hiányoztak a sötét karikák, amelyek máig elevenséget és ragyogást kölcsönöznek rendkívül tiszta szemének. És akkor Charlotte néni megkérdezte, miért olyan gyáva fiú, s miért fél olyan veszekedetten a sötétben. — Nagyon jól tudod, hogy a te jó bácsikád nem engedi, hogy bevezessék a gázt a padlástérbe, úgyhogy ne is kérd! Remélem, nincs semmi a rovásodon. Ugye, nem álltál szóba a személyzettel?

Tévedhetetlen hazudozó lévén nemet intett. Charlotte néni válaszul a fejét csóválta. — Semmi értelme, hogy ilyen lázadó, morcos képet vágj. Megmondtam ezerszer, hogy ha valóban szükséged van valamire, csöngess Soamesért. A jó kisfiú, akinek a lelkiismeretét semmi sem nyomasztja, tudja, hogy Isten vigyáz rá. Bízom benne, hogy legalább megpróbálsz jó kisfiú lenni. Még a te bácsikádnak is véges a türelme. Ez szó szerint igaz volt. Még a rossz kisfiúkra is vigyáz valaki a legsötétebb éjszakában, és ami Timothy bácsi béketűrését illeti, elég korai életszakaszában rájött, hol húzódnak a határai. Micsoda kár — mosolygott magában —, hogy Charlotte nénikéje nem volt itt s nem látta Timothy bácsi hálószobáját a tékozló unokaöcs hazatérésének amaz első megünneplésén. Jimmie először is végigportyázta a házat padlástól pincéig (ahol egy percre megpihent), hogy begyűjtse a gyertyatartókat. És azon az éjszakán hat tucat „príma viasz” ügyelt súlyos és villanyozott álmára az arab ágy körül. Charlotte néni, aki mostanra Jimmienél sokkal jobban megszokhatta a sötétséget, erre bizony kinyitotta volna a szemét. A hazárdjátékosok — vélte — jellemüknél fogva babonásak; ám eladdig ez volt a legfurcsább az egészben. Akkor még a legcsekélyebb előérzet vagy spekuláció sem zavarta tudatát. Inkább valamiféle pajzánkodás, semmint holmi sejtelem jegyében gyújtott valóságos gyertyacsillagzatokat, mintha ágya egy fejedelem — vagy bíboros-herceg — ravatala volna. Pokoli sok időbe is tellett. Timothy bácsi portóijának erején mit se csökkentett a félhomályos érlelődés hosszú tartama, és a mécsest tartó kéz is remegős volt. De attól még szórakoztató volt a szertartás. Szinte gyermeteg örömmel töltötte el Jimmie-t — évek óta nem nevetett ilyen harsányan. Annyi biztos, hogy a régi emlékeken kívül a leghalványabb, satnya-kényes sejtelem se jutott el tudatáig a ház semmilyen különösségéről. És bizony, semmi kétség, már az első képtelen kísérlet is megrendítette. Az eredmény kevésbé lett volna váratlan, ha nem járja eltökélten és szinte kötelességszerűen óráról órára ennek az öreg, kongó, iszonyú londoni villának a zugait. Egy nap se múlt el még — és nem is volt jobb dolga —, de máris patrulban volt. Nem várt semmire (legföljebb tán az órára, mikor majd nem kell többet várnia). Mindazonáltal kitartóan, akár az őrszem Helsingőr ódon bástyáin, csak lépdelt kandúrszerűen nap mint nap, szobáról szobára, szemrevételezte paradox örökségét, takaros listát állított össze a soron következő „áldozatokról”, visszafintorgott a Ming-kori istenekre, s néha sarkon pördülve, kíváncsian meredt a falon lógó arcképekre. Olykor egy-két szót váltott — barátságosakat is — Mrs. Thrippsszel, s talán ha rá tudta volna venni magát, hogy „értelmesen” beszéljen és ne gesztikuláljon, ne torkolljon nevetése oly könnyen köhögésrohamokba, jobb társasága lehetett volna az asszony. Csodálatra méltóan őszinte volt, pontos és csöndes, de hogy mi a csudától jelent meg e pompás tulajdonságokkal megáldott hölgy lassú, színtelen szemében mindig az a rémült csillogás, és miért volt Jimmie társaságában mindig oly ostobán félénk és ideges, azt a fiatalember nem érte föl ésszel. Akárhogy is, a házvezetőnő tisztes bért kapott, és Jimmie-nek természetesen semmiféle mélyen gyökerező ellenérzése nem volt az iránt, hogy mások is rátegyék a kezüket bármire, legalábbis, amíg az övéhez hasonló ügyességgel teszik. Mrs. Thripps azonban, úgy rémlett, nemigen volt „ügyesnek” mondható a saját dolgaiban. Csupán egy krepp főkötős

„anyafigura” volt, habár nem túlzottan értelmes, és kissé lassan értette meg a célzásokat. Jimmie-t éppenséggel az a riadalom bosszantotta, mely Mrs. Thrippset elfogta, mikor megkérdezte tőle, hogy nem vett-e észre véletlenül valami fiatalembert a házban. Korántsem volt tisztességes, hogy nem fejtette ki, miért is tette föl a kérdést. Pedig roppant egyszerű volt. Éspedig… Jimmie évek, sőt mondhatni, évszázadok óta — némely szokatlan helyzetek kivételével — rendkívül rossz alvó volt. Mindig is utált sötétben aludni. A fáradtság különféle fokozataiban olvadozó gyertyák tömege azonban meglehetősen virgonc kompánia, mikor az embernek untig elege van Timothy bácsi pincéjéből. És még a legjobb évjáratú borok sem feltétlenül válnak be altatónak. Amellett a saját agya is elvetemült szorgalommal dolgozott. Már kamaszkorában sokat gondolkozott ilyenkor a nénikéjéről és a bácsikájáról és Soamesról és a házról és Grayson tiszteletes úrról és lidércekről és iskolamesterekről és festett nimfákról és arról, hogy elszökik és matróznak áll, és ódon ritkaságokról és halotti csendről és kisgyermekkorról. És hiába, hogy azóta másféle rejtélyek is lekötötték figyelmét, ettől a mindenestül gépies és fárasztó tevékenységtől máig nem tudott szabadulni az elméje. Minthogy fogadalmat tett rá, nagyon is jó gyermek volt — bizonyos tekintetben, titokban —, bár jámborsága inkább félelemből, mint szeretetből fakadt. Vajon nem pontosan emiatt csapták ki a Mellishből? Van-e bármi haszna, hogy újra meg újra elcsépeljünk egy fiút, ha tudjuk jól, hogy csupán a bömbölő hangunktól és rettentő, sápadt arcunktól való rettegése indította hazugságra? De hát így alakult: ha lett volna valaki, akihez szólhat, nem kellett volna ennyit beszélgetnie saját magával. Nem kellett volna ébren feküdnie gondolatoktól nyüzsgő aggyal, éjszakáról éjszakára, mint egy csapdában rekedt patkány. A gondolkodás olyan, mint egy szökőkút. Ha elér egy bizonyos nyomást, nos, akkor szinte lehetetlen elzárni. És szavamra! Furábbnál furább dolgok tolulnak fel a vízzel! A szóban forgó éjszakán, hiába minden gyertya, egér, holdfény, nagyon hiányzott neki a társaság. S emésztő, de bágyadt bohóckedvének egyik pillanatában nem tett mást, mint hogy megfogadta Charlotte néni tanácsát. Szó se róla, a dús selyemráncú csengőhúzó, mely hatalmas bojtkoponyájával kígyóként csüngött Timothy bácsi párnájára, tekintélyesebb eszköz volt, mint az egy-két yardnyi foszladozó zöld zsinór odafönn a padlástérben. Ám rendeltetésük ugyanaz. Bizony, sokszor emelhette Timothy bácsi az ő jókora, petyhüdt kezét amaz irányba, midőn Soames éji szolgálataira rászorult. Mostanra pedig, ó jaj, gazda és szolgája is rég elindult minden testnek útján. Úgy rémlett, a koporsóból képtelenség csöngetni. Ámde Jimmie még nem a koporsójában feküdt, és mihelyt ujjai lesiklottak a sima húzóról, a probléma máris elbűvölte a maga elvontságában. Békahideg kezét összekulcsolta szépséges, lilásbarna mintás pizsamáján, és meredten bámulta a karmazsinbojtot, mígnem valóságosan látta már a feléje bökő, villódzó, rejtett méregfogakat. A puszta erőkifejtéshez is minden bizonnyal kellett némi bátorság. Meglehet, még egy szemernyi ihlet is. Szó sincs róla, hogy ki akarta hívni maga ellen a sorsot. Sőt, szívesebben maradt volna egyedül, mint hogy véletlenszerűen megidézzen — mondjuk úgy, bármilyen (valaha eleven) relikviát a messzi múltjából. De hát nyilvánvalóan nem akadt használhatóbb

módja annak, hogy bebizonyítsa — ha csak magának is — a legsötétebb éjszakában végzett hírszerzésének elégséges voltát, mint az, hogy megmutassa szintén önmagának: nem jönne segítség; még ha kérné, akkor sem. Ilyen elrugaszkodottan csapongott Jimmie elméje. Az elnyújtott, lüktető, halk, távoli csengőszó hallatán képtelen kis kaccanással visszahanyatlott párnájára, mint egy csínytevésen kapott kisfiú. Ám azonnal jött a kijózanodás. A rossz alvóknak el kell szánniuk magukat a fegyelmezettségre. Az üres tér babirkálása, visszhangok kavarása koromfekete sötétségvermekben — mindez aligha nyugtató hatású. És ekkor, miközben roppant hévvel igyekezett nem hallani semmit, hanem a szekrényre összpontosítani gondolatait, és szemét elfordítani az ajtótól, az ajtó csöndben kinyílhatott. Bizonyára kinyílt, és épp olyan nesztelenül be is csukódott. Minthogy a szobában immár jelen volt egy többé-kevésbé rendezett külsejű fiatalember, ránézésre egy nappal sem idősebb Jimmie-nél. Már-már azt feltételezhette volna valaki, hogy belopakodott a szobába. Ám a jól képzett személyzet megszokja, hogy illendő simasággal mozgassa törzsét, végtagjait. Látszott a fiatalember testtartásán amaz ismerős, bocsánatkérő hajlottság, ahogy ott állt magányos feketeségében a gyertyák káprázatos fényessége közepett. És egy szakadatlan, merő percig az arab ágy gazdája csakugyan nem gondolkodott. Amikor az ember arca, mondhatni, rászorul a szem kristályablakára, tudata hajlamos rá, hogy tökéletes vákuummá váljék, és Jimmie első, gyors és ösztönös „Ki az ördög…?” kérdése hangtalan maradt. A következő napokban Jimmie (legalábbis emlékezetében) megszokta új, ifjú lakájának, avagy inasának a látványát. De rendszerint az első benyomás a lególmosabb. A sötét szürkéskék szempár, a hosszú orr, az alig észrevehető mosoly, a váll enyhe görnyedtsége — nos, semmi kétség. Hasonlított őhozzá, ha csak villanásnyi, árnyalatnyi volt is a hasonlóság. És az a mosoly! — az a fickó mintha ezernyi kétes, rég eltemetett titkon tűnődött volna, olyan titkokon, amelyeket az ember még akkor is némi óvatossággal hantolna ki, ha saját magával kívánná megosztani őket. Jimmie arca oldalt fordult a párnán, s az üvegtáblaszerűen, tapinthatóan áttetsző levegőn át kitartóan nézte a különös, csengőre érkezőt, amannak pedig még a fagyosan csillogó szeme se rebbent válaszul. A köztük feszülő csend végül is sajátos hatással volt Jimmie-re. A szabály az, hogy az alárendeltek személy szerint kevésbé empatikusak. Annyi biztos, hogy simulékonyságuk nem hangsúlyozhatja azt, ami bensejükben van. Jimmie fordította el a tekintetét előbb, csak hogy ismét azon kapja magát: megigézve bámulja látogatóját. Hiszen mégsem volt semmi, amit kifogásolhatott volna a fiatalember megjelenésén vagy viselkedésén. Úgy rémlett, az illető még gondolatban sem beszél vissza a csengőhúzónak, pusztán várja utasításait. Jimmie szíve azonban rögtön szaporán kezdett verni a jéghideg keze alatt. Végül tökéletesen ostoba módon reagált. Fejét ingatta a párnán, s hirtelen elfordult. — Csak azt akartam mondani, hogy ma este már semmire sem lesz szükségem — mondta végül. Szentséges ég. Micsoda bárgyúság! Száz meg száz dolgot akart, szomjazott. Aladdin mohósága fantáziátlan volt az övéhez képest. Vágyott például az időre és a múltra és arra a képességre, hogy újra olyan

könnyedén vegyen levegőt, mintha természetes volna — természetes, mint az emésztés. Hiszen ha csupán egy kis ártatlan kompániát kívánna magának; egy-két nimfa — onnan, fentről — sokkal szórakoztatóbb volna Mrs. Thrippsnél. Mármint ha a hárfáik és brácsáik iránti sóvárgáson túl rá tudná beszélni őket a söprögetésre és súrolásra; Jimmie-nek más segítség nem is kellett. Létezik szépség, amely csakugyan felszínes. Korántsem töltötte el örömmel — összességében —, amit átélt. Bosszankodott. Fejében visszhangzottak saját erőltetett hangsúlyai. Minden bizonnyal azt sugallták, hogy nincs hozzászokva a férfi szolgákhoz, sem a csengőhúzogatáshoz, sem a fényűző környezethez. És az ifjonc azonnal szaván fogta, és nem is barátságtalan fejének fennkölt, eléggé imponáló, nem is szervilis biccentésével távozott. Jimmie pedig ott maradt kimerülten, majd’ kiköhögte a tüdejét, és képtelen volt eldönteni, hogy az új lakáj valóságos élőlény volt-e, vagy csak álom. Jó, jó, tudjuk, nem volt ebben semmi újdonság. Így ütnek rajt’ az emberen a dolgok a gyenge pillanataiban, az éjszaka kellős közepén. Akárhogy is, az élmény mégiscsak nyugtató hatással volt rá. Aludt, mint egy csecsemő. Másnap reggel, kíváncsiságtól felajzva, teljes hanyagsággal végezte toalettjét, mielőtt megkezdte volna szokásos vándorlását a házban. A nyugodt, hűvös nappali töprengés szinte minden éji tapasztalatot álomként söpör félre, feltéve, hogy az ember éjszakai hője rendszeresen magasabb a szokványosnál. Jimmie azonban nem tudott, vagy nem akart dűlőre jutni magával. A vizitáló képe oly tisztán vésődött emlékezetébe, hogy a végén (mint egy szakorvos, aki a tüdőbaj titkos rombolását keresve kopogtatja betegét) lopva megkongatta a pince falait, mintha rejtett éléskamrát keresne! Hóbortos eljárás, főleg, ha valaki a legcsekélyebb mértékben sem kívánja magára vonni a szomszédok figyelmét. Miután végül megnyugtatta magát azzal a meglehetősen zavaros magyarázattal, hogy bármiféle Soames-helyettessel kényszerül is megosztania házát éjfél után, az csak valami vándorló lakáj lehet, Jimmie kísérletezni kezdett a csengőkkel. A halk cipőben belépő Mrs. Thripps ekkor lepte meg: miután kezében a partvissal fölállt egy konyhaszékre, és miközben egyenként, finoman kocogtatta a tizennyolc hosszúkás, megzöldült, -görbült csengőt, amelyek tátott szájú sorban függöttek a roppant konyhaszekrény fölött. Mrs. Thripps tetten érte, mire Jimmie megint elővette megszokott szószátyár lélekjelenlétét. — Ezeknek, tudja, sorban hangolva kellene lógniuk. Nemde, Mrs. Thripps? Akkor játszhatnák rajtuk az „Ottthon, édes otthon”-t, meg skálázhatnánk föl és le, kongathatnánk grandsire-t és triplát, vagy grand maximust, akár hétköznap is. És ha bármiféle tűz kitörése fenyegetne — magát ugyan soha nem fogja fenyegetni —, akkor visszafelé is játszhatnánk rajtuk. Nemde, Mrs. Thripps? Nem mintha túl jó minőségűek lennének — semmi középkorias, kolostori csengés, se zengés. Egy kicsit meg is zöldültek, és nem lehet megkülönböztetni őket egymástól. Nem úgy, mint a Szent Fides harangjait. Azt a vén kolompot fejre húzott csuklyával is megismerné az ember, ugyebár, Mrs. Thripps? Gondolt-e már arra, hogy az első kampanológus valódi célja nem az volt, hogy összehívja a gyülekezetet, hanem hogy megidézze… nos… azt, amit a gyülekezet keres? — Hogyne, uram — bólintott Mrs. Thripps, és nagyra nyílt, vizenyős szürke szeme a magaslaton álló fiatalúrra meredt. — De úgyis mindegy,

méket húzza meg, én mindre felelek, má’ amikor a házba’ vagyok. Azt gondolom, uram, nem pihenteti eleget a fejit. Az én fiacskám, hát ő, ugye, a flottánál van… Jimmie azonban egyetlen látványos lendítéssel végigfuttatta a partvis fejét kelettől nyugatra a csengő-bongó soron. — Nem szabad! — kiáltotta. — Szó sem lehet róla! Mihelyt a lugger fedélzetére lépnek, szabadok! Csak maguk, anyák… — Szelíden megrázta különös varázspálcáját a sótlan kis öregasszony felé. — Nem, Mrs. Thripps, engem az érdekel, aki itt volt, itt! Figyel, rejtve lapul itt, e föld alatti boltozatok alatt, miközben maga meg én hálósipkáinkban nyugszunk! Egy nyájas szavú fiatalember! Nem ám a flottánál, Mrs. Thripps! És mire az élemedett hölgynek ideje lett volna, hogy fölvegye a társalgás valamely vonzó fonalát, Jimmie rávillantotta szokásos tündöklő mosolyainak (avagy fintortárainak) egyikét, és hamarjában elporzott a házból, hogy újabb nagy halom gyertyát vásároljon. Óvatosan, lopva csúsztatta át az arany egyfontost a pulton — nem mint borravalót, csak mint baráti ajándékot, és ugyanígy mosolygott vissza a zárkózott képű öreg eladóra a West End-i előkelő fűszeresnél. — Nem hiszem, hogy ön emlékezne rám. Az ember megváltozik. Az ember öregszik. Az ember máshol kereskedik. De akár így, akár úgy, boldog új évet… ha lesz új esztendő, érti. — Lássa, uram — riposztozott a vasalt kötényes öregember hasonló magabiztossággal —, nem annyira a változásokról van itt szó. Hanem arról, uram, amit megkerülhetetlennek nevezhetnénk. Az áramlásról, uram. Mi itt a pult mögött olyanok vagyunk, mint a kövek az áramlatban. És még ha most nem is szentelek egy árva gondolatot sem az ön arcának — noha, hogy úgy mondjam, már-már megrezdült bennem —, a jövőben feltétlenül fogok. Ebben biztos lehet. Önnek is boldog új évet, uram, éspedig sokat, ha szabad bíznom benne. Nem tudni, hogyan, de Jimmie hiúságát meglágyította a szerényen behízelgő szertartásosság, még mielőtt ismét elmosolyodott volna — ez alkalommal a pénztárban ülő, sáfrányszín ruhás kishölgyre. — Az igazság, öregem — nyugtatta magát, amikor föllépdelt a kopott portikusz lépcsőjén —, az igazság igenis az, hogy mihelyt elkezded bolygatni a dolgokat, már nem tudod, hová kerültél. Bizony nem. És aznap éjjel csak feküdt színjózanul, a testi nyugalom és a megelégedettség különleges állapotában. Sötéten fénylő szeme nimfáról nimfára kószált, kezét összekulcsolta mellén a takaró alatt, szíve sem változtatott rendes szokásain. Mindazonáltal gondolatainak szökőkútja lágyan csobogott tovább kopott medencéjében. Hegyezte a fülét, és őszintén élvezte az égett, elhasznált, ragyogó levegőt. És amikor ujjaiban megnyilvánult a lehető leghalványabb viszketegség, hogy újabb kísérletet tegyen a csengőhúzóval, kibújt az ágyból, és sebbellobbal átvizsgálta bácsikájának kicsi, titkos könyv-éjjeliszekrényét, majd nyomban visszabújt, a Párizs rejtelmei eredeti francia kiadásának vaskos kis kötetével fölfegyverkezve. Másnap rettenetes fásultság lett úrrá rajta. Majdnem egy órán át a szalon ablakából bámulta a londoni utcát. Aztán szinte már hörögve ásított egyet, és groteszkül aránytalan erőfeszítéssel rávette magát, hogy megforduljon. A szoba hosszan enyésző távlatában súlyosan függtek az aranyozott csillárok; súlyosan sötétlettek az aranyozott bútorok. A túlsó fal borújában alig kivehetően bámult rá a tükörből valami, ami saját maga

árnytükröződésének rémlett. Higgadt, ám végletes viszolygással függesztette tekintetét erre a távoli nemlétezőre, s épphogy megfogalmazódott benne a hihetetlen döntés: hogy ha ott a legcsekélyebb önálló moccanást is látná, nem sajnálná az Ifjabb Soamestól öntudata egy maró darabkáját… Fertelmes mélyen aludhatott már órák óta, mikor egy-két éjszakával később egyszer csak fölébredt — testén patakzott a verejték, ajka magas, keskeny o-ba feszült, és jobb keze a csengő kötelét szorongatta, mint fuldokló a szalmaszálat. A szoba fényárban úszott. Rezdületlen volt minden. Tudatának álomtól ébredésig rebbenő rémségei máris oszladoztak a légben. Hangosan fújta ki a levegőt, mintha széllöketek lódulnának meg a viharos tengeren, és mégis, mélységes békesség és nyugalom vette körül. Elernyedt ajka most már halványan mosolygott. Egyetlen hang, egyetlen távoli, elhaló, akaratlan csendülés sem rezgett föl a mélységből. És a fiatalember egy-két pillanatig még attól is visszatartotta magát, hogy fejét az ajtó hangtalan nyílásacsukódása felé fordítsa. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy nincs egyedül: hogy makacsul figyeli egy néma szempár. De mint egy patkány, a lélekjelenléte is újból buzgólkodni kezdett. Az alvás iszonyataitól való megszabadulás, a gyengesége és végső zaklatottsága miatti szégyen, megaláztatásának gennyedő érzete — úgy van, mindent el kell követnie, hogy mindez ne látsszék meg rajta. Helyére kell tennie ezt a szűkagyú, kémkedő inast. Közben, bármily furcsa, a mélységből egy különös kis emléklátomás tolakodott föl rejtelmes módon a tudatába. Ez lesz aztán a huszonnégy karátos szellemesség! — Á, ezek rémesen nem illenek a szezonhoz — dünnyögte affektálósan a hallgatásba — rémesen nem. Igazából egy csokor kankalinra vágyom… Kankalin a folyó szélén… biztosan kissé konzervatív kívánság. — Hangja ismét érzelgős álmatagságba olvadt. Összeszedte erejét, föltámaszkodott, és fejét éles hirtelenséggel elfordítva szembenézett a látogatóval. Mostanra a szoba már üres volt, az ajtó résnyire nyitva, és Jimmie szemhéja kis híján ólomredőnyként zuhant volna le fáradt szemére, hogy semmiféle földi hatalom nem tudta volna megállítani vagy visszatartani, amikor valami egészen halk, távoli susogásra újra felpattant — és a szeme döbbenetes tágra nyílt, hogy beigya egy kicsiny, különc megjelenésű gyermeklány képét, aki e pillanatban testet öltött az ajtóban. Úgy látszott, a lánykának esze ágában sincs viszonozni a bókoló pillantást. Tekintetét — a lenszőke copfos arcában — mindenestül a keskeny két kezében hallatlan óvatossággal tartott, durva mívű, kék csíkos mosdótálra szegezte. Azok az idióták odalent nyilván túlságosan teleöntötték vízzel, mert a sápadt, széles szirmú virágok és a vastag, fodros levelek bólogatva úszkáltak ide-oda, ahogy lépkedett — egyik papucsos lábacskáját nagy gonddal a másik elé helyezve, feladatára összpontosítva minden igyekezetével. Egyszerű gyermek, de rendkívülien szép, szép, mint a kankalinok a szobát mozdulatlanul elárasztó gyertyafény gyülekezetében — szűk mellkasú, hosszú állú kis teremtés, aki szemlátomást nagyobbra nőtt az erejénél. Jimmie rég megszokta már, hogy elfogadja a dolgokat olyannak, amilyenek.

És bármennyire rövid ideje tartózkodott is — jelen egészségi állapotában — nagybátyja házának falai közt, jócskán kitágultak számára a „dolog” fogalmának határai. Akárhogy is, a kislány igazi megkönnyebbülést jelentett az inas után. Azt vette észre magán, hogy új vendégét a csodálkozás vagy akár a meglepetés legcsekélyebb nyoma nélkül szemléli. És miközben sötét szeme a gyermeket pásztázta, egyszerűen nem tudta eldönteni, kire is „üt” jobban, ifjabb Soamesra vagy Mrs. Thrippsre. Igazából csak annyi megnyugtatót talált, hogy van valami a külsejében, valami „családi hasonlatosság”. És ez önmagában is meghökkentő egybeesés volt, mert bármit gondolt is az ember ifjabb Soamesról, Mrs. Thrippset valóságosnak kellett tekintenie — legalább olyan valóságosnak, mint a súrolókeféjét és a makulátlanul pocsék szagú szappanját. Ami azt illeti, Jimmie nagyon is szigorúan fegyelmezte magát. Tudatát némileg díszes képzelettel egy meredek, sziklás domboldalak közt húzódó, csöndes, zöld, nyüzsgő völgyhöz hasonlíthatnánk, ahol heves csata dúl — zászlók és lovasok és füst és rémület és erőszak —, de hangtalanul. Valahol a mélyben őszintén szeretett volna „kedves” lenni a gyermekhez. Hiszen a látogató nem akart rosszat; félénk, távoli, ártalmatlannak látszó lény volt csupán. Volt, réges-rég… Másfelől Jimmie bármit megadott volna, csak hogy békén hagyják. Mert vegzálták egyfolytában. Pontosan tudta, milyen messzire jutott, és mogorván fogadta ezt a megújuló beavatkozást. Egyvalamit nagyon utált, éspedig azt, ha ostobának tüntetik fel: „Remélem, igyekszel, hogy jó kisfiú légy… Ugye nem állsz szóba a szolgákkal?” Meg effélék. Épp ezért vegyes érzelmekkel és egy árnyalatnyi szégyenkezéssel hallotta, hogy tulajdon gonoszkodó, színtelen hangja belefurakodik a csöndbe: — No és mit tehetek érted, kisasszony?… Ugye, érted: mit, nem pedig hogyan? — A gonoszkodás acsargássá fajult. A gyermeken jottányi elbizonytalanodás sem látszott. Arca mintha megnyúlt volna kissé, ám lehet, hogy semmi mástól, csak azon igyekezetében, hogy a tartalom kilöttyintése nélkül helyére vigye a tálat. Éppenséggel sikerült is neki, mikor Jimmie szinte még el sem lépett a kicsiny, aranyozott veretű asztalkától, amelyre most ő letette az ormótlan edényt. Kötényruha, copf, vörös kéz — ránézésre nem is vágyhatnánk „valóságosabb” embertárs látványára. De Jimmie csak bámult tovább hitetlenkedve. A kankalinnak sajnos nincs illata, ezért orrát nem idézhette meg szeme tanújául. És abban a zöldellő völgyben folytatódott a torlódó viszály. A gyermek mozdulatlanul állt. Keze most lecsüngött, mintha megszokta volna, hogy szolgálnia kell; halványkék szeme Jimmie arcára meredt, és idegesítően éreztette, hogy valami más köti le. De azért nem nézett keresztül Jimmie-n. Belenézett; és oly módon, mintha a férfi az idő, nem pedig a tér lakója lett volna. Vagy netán — áskálódott megint az unott belső hang — egyszerűen borravalóra várt? — Nézd — szólt Jimmie, s ügyesen fél könyökre emelkedett a hatalmas, csipkeszegélyes párnán —, hibátlan ez az egész, csodásan megoldottál mindent, főleg a korodhoz és az évszakhoz képest. Csak hát én nem kankalint kértem, hanem ibolyát. Régi trükk ez… nagyon régi. És a két arc, a sötét és a fehér, a fortélyos és az együgyű még egy pillanatra összhangban maradt. Ám egyikük mosolya elmélyült gyermeki

tűnődéssé halványult. Aztán a vizitáló annyira gyorsan és észrevétlenül enyészett ki a szobából, mintha az általa elfoglalt tér körvonalai még megmaradtak volna egy kicsit — mint ködös hiányburok. Minden jel szerint hátrasiklott az ajtón át, mert Jimmie tudatáig bizonyosan nem jutott el a hajfonat legcsekélyebb villanásnyi látványa sem. És a köves domboldal odabenn rögvest dühödt lármától visszhangzott — hajlongástól és kiáltozástól és sikolyoktól —, Jimmie pedig, akinek az arcából kifutott a vér dühében, s a szeme majd belevakult, kiugrott a hatalmas ágyból, mintha gyilkos indulattal eredne valaki után. Azon az éjszakán mégis talán valami szokatlan láz lüktetett az ereiben, különben nem válaszolt volna ilyen gyorsan a helyzetre. Mert amint talpra állt, szinte kibírhatatlan önsajnálat lett úrrá rajta. Szegény flótás, hogy ilyen ura legyen! Hogy ez az úr ilyen óvatlanul törjön rá: hogy szemernyi esélyt se adjon lelki egyensúlya visszanyerésére, magyarázatra, viszontválaszra! Átkozott kankalinok… De nem maradt vesztegetni való ideje. Egyik kezével pizsamáját markolva, másik kezében a tállal kirontott a szobai ragyogásból a tágas kő lépcsőház hideg fénytelenségébe. — Hallgass ide — szólt le mély, érvelő hangon —, ide hallgass! Hé, te! Csalhatsz és becsaphatsz, de félig megfojtani valakit álmában, aztán nyakára küldeni a szipákolós takarítóasszony lányát… hát ez nem… nem… Legközelebb, te vén kókler, egy kicsit… egy kicsit kongeniálisabb társaságot szeretnék. Meghimbálta magát kissé, üres fintort vágott a sötétség felé, s hallgatta saját szavát, oly elmosódón, ahogy az alvajáró hallaná a vízesés távoli moraját. Aztán ez a szerencsétlen, megalázott figura köpni próbált, de ajka, nyelve száraz volt, úgyhogy még ettől az egy sértéstől is megkíméltetett. Nagy erőfeszítéssel lehajolt, letette a cseréptálat a lépcső fejéhez terített perzsa imaszőnyegre, aztán öntömjénező kedvvel köszöntötte ismét saját magát a csöndes ragyogásban, amit egy elhúzódó percre otthagyni merészelt, mikor is megütötte a fülét — mintha maga alól, a háta mögül hallaná — valami vonszolódó nyugtalanság és egy hang: amilyen a szappannal súrolt márványlépcsőn nehézkes karmokon, de makacsul fölfelé küszködő, makacs állaté. Szóval: cseberből vederbe. Az alávaló alagsor rászabadította menazsériáját. Úgy. Mostantól ismét gyerekkorának egeres-almáriumoskulcslyukas manővereivel próbálkoznak. Jimmie-t rázta a remegés; még lábujjai is görbedten kapaszkodtak a szőnyegbe. Újból megszédült kicsit, és ugyanakkor feszült, kifehéredett pillantással nézett körül a szobában, ahol minden tárgy úgy nyugodott a fényben, mintha mindöröktől fogva így nyugodott volna. Némán és dermedten fülelt. A menekülőnek még a kisfiú kamrájánál ötszörte nagyobb, jókora háló sem ad sok teret, és hiába hunyja be szemét az ember, hiába sötétíti el kifelé mutatott arcát, nincs hová szöknie. Ostoba hetvenkedés volt, ismerte be — az a kihívás, az a „kiállás” a lépcsőn: egy félkegyelmű hetvenkedése. Mert a „kongeniális társaság”, amelynek patával-karommal sikerült fölkapaszkodnia a csúszós márványlépcsőn, már elérte a küszöbét. Néma csönd ült már mindenen. Semmiféle veszélynek nem volt egyértelmű megnyilvánulása. Ami kitartóan meredt rá az ajtón túli sötétségből, az csupán egy elmosódó, fehéres, bestiaszerű forma volt; nyugodt, tétlen, majdnem hogy pangó szempár leskelődött hatalmas, mozdulatlan arcából. Hibátlanul nevetséges valami — papíron. Ámde mégis olyannyira testet-lelket undorító lény, s oly trágár mohóságot sugall

moccanatlan disznóvigyora, hogy Jimmie gyertyái egyetlen örvénylő kanyarral lendültek a magasba kezében, mintha áramló planéták száguldanának versenyt kifelé, a külső feketeség felé. Ha nyirkos, tapogatózó ujjai nem találkoztak volna nagybátyja ágyának egyik faragott oszlopával, Jimmie elesett volna; mondhatni, Jimmie rátalált volna annak a valaminek a fizikai szintjére. Bárhogy próbálta, a következő napok során sehogy se tudott dűlőre jutni magával abban a kérdésben, hogy harmadjára miért is nem nyúlt kétségbeesett vetődéssel a csengőhúzó kötélért. Semmi kétség, az a micsoda is ifjabb Soames küldötte volt, még akkor is, ha nem biztos, hogy a madárarcú mosogatólány a kankalinjaival a „személyzethez” tartozott. Esetleg csak amiatt óvatoskodott, mert tartott tőle, hogy a lányka válaszol a hívására, és a sötét lépcsőházban találkozik a hamis bestiával, ami kifejezetten olyan „jó” lehetőség volt, hogy nem is lehetett igaz. Nemcsak hogy hiányzott belőle a szentimentalizmus, de az effajta „jó”-ság még tökéletesen nyugodt és rendezett elmeállapotában sem tartozott a kedvenc tulajdonságai közé. Ám attól még a tények tények maradnak — sőt, nyújthatnak vigaszt is. És hacsak Jimmie-t nem csalta meg tökéletesen az emlékezete, valahogyan… valahogyan sikerült addig mesterkednie, míg vissza nem nyerte fizikai egyensúlyát. Gyertyatartóval a kezében végül mégiscsak kilépett a szobából, bizony, és sötét üstökű fejét a balusztrád fölé hajtva kereste azt, ami érthetetlen módon nem várt az ő közelebbi ismeretségére. És lehajította, bizony lehajította a tömör kis kék csíkos mosdótálat kankalinostul, mindenestül, egyenest a mélybe, bármilyen érző célpont felé, amely netán útjába akadhatott volna. — Biztosan megérti, Mrs. Thripps — magyarázta utólag fennkölt komolysággal —, nem szeretem, ha zavarnak, főleg nem éjszaka. Természetesen minden szemetet azonnal el kell takarítani. Pontosan úgy, ahogy az a dolgok rendje egy jól szervezett háztartásban, és igen, itt is ez a rend. Azt is látom, hogy pótolta azt a néhány apró holmit, ami hibádzik a lépcsőházi szekrényből. Ezek is csinos darabok, noha önnek nem volt olyan szerencséje, hogy szolgálhatta volna a néhai tulajdonost, a bácsikámat. Ahogy én szolgáltam. Persze, tudom én azt is, hogy a töréskár elkerülhetetlen. Ez ügyben, biztosíthatom, teljesen szabad kezet kap. Molyok, rozsda ügyében is, Mrs. Thripps. Á, nem; pillanatnyilag csupán arról a bizonyos edényről érdeklődtem. Az éjjel történt egy baleset… kankalin, miegymás. És számítani lehetett rá, az ember meg merne rá esküdni, Mrs. Thripps, hogy legalább az az egy-két cserép, ahogy a zsoltárszerző mondaná, eléggé feltűnő volna, még akkor is, ha a víz közben teljesen fölszáradt. Nem mintha a csörömpölést hallottam volna, sajnos. Olyan messzire nem megyek el. És semmilyen formában nem vádaskodom. Maga a derék teremtések legderekabbika, úgy bizony — és nincs értelme, hogy úgy bámuljon rám, mint a Türelem valamely szoborcsoporton, mert az élet most igazi, és az élet komoly dolog. Úgy értem, ha az ember csak egyetlen pillanatra is felhagy az ésszerű viselkedéssel, nos, akkor az ember leírhatatlan nagyot pottyan, Mrs. Thripps. Mint az a tál. — Nem, uram — ismételte meg az asszony. — Végigkajtattam a házat, és egy szilánkot se találtam abból, amiről beszél, egy szilánkot se. Még egyszer megkérem, uram: hívassuk dr. Stokest. Nagyon kedves úriember, és soha nem üti az orrát semmibe, amit nem vél rá tartozónak vagy illendőnek. Föl-le kergetni saját magát nagy lármával ezen a hideg lépcsőn, az éjszaka

közepén, ez nem passzol magához, uram, az ön helyzetében. Én pedig nem szívesen vállalom a felelősséget. Előbb a gyertyák, aztán a csengők, aztán a konyha, aztán a csetresz… tudom, miről beszélek, uram, én már elvesztettem kettőt, és egy a tengert járja. — De tegyük fel, jóasszony — felelte Jimmie élete talán legragyogóbb mosolyával —, tegyük fel, hogy mi mind a tengert járjuk. Akkor mi van? — Akkor az van, uram — vágott vissza bátran Mrs. Thripps —, hogy én legszívesebben odalent volnék a fenekén. Az én életemben annyi gond volt és baj és küszködés, hogy ha megszabadulhatnék tőle, nem is teketóriáznék. Mondom ezt úgy, uram, hogy illően tisztelek mindent, ami illendő és tiszteletre méltó, de nincs olyan reggel, hogy ne mennék le úgy azon a kőlépcsőn, hogy a torkomba’ dobogjon a szívem, mert félek, hogy nem lesz semmi a házban, csak olyan, ami nem felel vissza. Sok kínba került, hogy megmaradjak, uram, úgyhogy maga, aki olyan nagylelkű úriember, mint annak a rendje, ha kívánhatom, ki ne hűljön, és maradjon meg e világinak az ágyában, ha egyszer lefekszik. Szelíd, belső kacagásfutam csiklandozta Jimmie-t, ahogy elnézte, hogyan ejti ki ez utóbbi néhány szót a formátlan, türelmes öreg száj. — Jobban nem is mondhatná, Mrs. Thripps — felelte halkan. — Hathatósabban elintéz nekem mindent, mint bárki, aki eszembe jut életem jelentéktelen néhány évéből. Így, ahogy mondom. — Jimmie még meg is érintette a seprűnyélre madárkarom módjára görbülő kezet. — Sőt, tudja… kénytelen vagyok kellő hálával megvallani… ezek m i n d olyan gyorsan elintéznek, ahogyan csak tőlük telik. Nem panaszkodom, nincs egyetlen árva panaszszavacskám se. Csak annyit kérdeznék meg esetleg: Hogy az ördögbe, vagy hogy udvariasan fogalmazzak, hogy a jóságos mindenségbe lehetne megmondani, melyik melyik? Az én sajátos esetemben mintha a molnár kavarná a szelet, persze nem mondhatom, hogy volna bármiféle őrlendője. Még vadzabja sincs, ó, ifjú tengerész mókás idős anyja. Nincs, nincs, nincs. Ugye, ért engem: ha igaz is, hogy netán semmiféle tál nem létezett, az sem bizonyítja valóságosan, hogy nem lehetett kankalin sem. És mielőtt a jövő január négynapos lenne, mi majd egy újabb április vége felé járunk majd. Legalábbis — és valamiféle kékes sápadtság ömlött el arcán, mint egy árnyéj — maga. Ezzel csak azt akarom mondani, kedves Asszonyom, ahogy Disraeli megjegyezte a Vén Vikinek, hogy én most mondok magának köszönetet. E szavak hallatán Mrs. Thripps nyomban térdre hullott, rá a cselédpárnára, és kezét a bádogvödrébe ejtette — aztán rögtön a sarkára ült, és vászonkötényén nyugtatta girhes kezét. — Amondó volnék én, uram, hogy az megy, ami megy, és kedvesebb úriembernél, ha csak a látszatot veszem, még sose dolgoztam. De az ember, uram, nem szívesen forgolódik szemek előtt. Dolgoztam már egypár soklépcsős házban, egy szem egyedül, de nem kívánnék magamnak zárkózósabbat, hogy úgy mondjam, mint ezt itt. Én csak annyit mondok, kérem, és csak magának, hogy ez az élet az idegeimre megy. Amikor ez az ajtó becsukódik mögöttem, és minden nap csak úgy elmúlik lassan, tempósan, még az órát se köll nézni… aztat mondom magamnak: Hát, jobb is, ha az a szegény fiatalúr marad egyedül odafönn éjszakára a köhögésivel meg ezzel-azzal, mint hogy én. Én ugyan nem alunnék ebben a házban, de nem ám, egy teli tányér aranyfontért sem… Hacsak, uram, ön úgy nem akarja. Amidőn utólag eltűnődött rajta, Jimmie arra jutott, hogy szinte gáláns

színben tűnhetett föl, mikor vidáman, de roppant józanul ezt felelte rá: — Egy teli levesestállal kap majd, Mrs. Thripps, mire végzek, és lesz benne egy jókora kanál is a mártásnak. De szavamra mondom, és biztosíthatom, hogy ebben a vénséges múzeumhodályban az égvilágon senki sincs magán és rajtam kívül. Senki, hogy is volna, hacsak az ember véletlenül meg nem húzza a csengőt. Azt pedig fényes nappal nemigen húzzuk meg. Ugye nem, Mrs. Thripps? — S e szavakkal sietősen fölkapta nagynénje kézitáskáját, és kilépett a napvilágra, mely sivárabb volt, ha nem is fényesebb, mint amit hálásan be tudott volna fogadni. Jimmie egy darabig nem törte magát. Hogyha éppenséggel a saját döntésén múlik, sokkal szívesebben bocsátkozott volna ilyesféle barátságos és játékos beszélgetésbe idős takarítónőjével, mint ama vég nélküli monológokba, melyekbe más alkalmakkor merült. Egy későbbi délutánon például, órája szerint fél négykor, amint ott ült a tüzecskénél a nagy, puhán csöndes szalonban, végre határozottan eldöntötte magában, hogy valamiképpen le kellene zárnia Timothy bácsi házának Éjszakai Személyzetéhez fűződő kapcsolatát. Afelől kevés kétsége volt, hogy az ő látogatása hamarosan befejeződik. Az éjszakai kimaradozás — amíg annyira el nem fáradt, hogy szinte a járdára sem tudta letenni a lábát a konflisból, miközben a hajnal első áprilisi ezüstje sápasztotta a zord és üres kéménykürtőket — tompa, unalmas pótmegoldásnak bizonyult. Aki a mulatság puszta szemlélését választja — ötlött eszébe, mikor Timothy bácsi falán a roppant Colosseum-festményt nézte — talán éppúgy unatkozik, mint bizonyára a rabszolgák, akik a keresztényevő oroszlánok után kitakarították a ketreceket. Az pedig, hogy sértéseket vágjon régi cimboráihoz, akiknek arca — nem tehettek róla, de — olyan elkedvetlenítő volt, mint egy meszelt disznóól, hamarosan kezdett nyűggé válni. Jimmie persze már megszokta, hogy ne érdeklődjék olyan dolgok iránt, amik nem érdeklik; de ugyanígy meg tudtak volna birkózni hasonló helyzettel egészen tisztes, komoly emberek is. Ami majdnem az elviselhetetlenségig feldühítette, az nem volt más, mint saját, fokozódó képtelensége arra, hogy figyelmét arra függessze, ami csakugyan van, aminek a létezésében legalábbis az összes említett komoly, tisztes ember — feltehetjük — egyhangúlag egyetért. Szeme csak egy pillanatra állapodott meg valamin — és máris rezzenetlenül, kitartóan fülelt, hol annak az alattomos rettegésnek a jegyében, hogy valahol, odalent, sok minden megköveteli magának a szinte állandó figyelmet, hol pedig hirtelen megrémülve attól, hogy még sincs ott semmi. Minduntalan feltolultak emlékei, s olyankor a sötét lépcsőház fölé hajolva hegyezte fülét végletes előérzettől feszülten, hátha meghall valami nyúlszerű, gyermeki rémületsivítást, ami bebizonyíthatná — nos, mit is? Uramisten, micsoda világ ez! Semmit sem lehet bebizonyítani. Az a tény, hogy mindaddig egyetlen ilyen, elviselhetetlenül kétségbeesett sikoly sem hatolt föl hozzá a gyámoltalanság sötét verméből, csak részben vigasztalta. Nem akart ő fenevad lenni. Csak amolyan kis huncutkodás volt a részéről. Meg hát disznómód nagy disznóság lenne, ha elárulna egy gyermeket — ha mégoly anyagtalant is —, hagyná belehullni abba az émelygésbe és szédülésbe, melyet ama kimondhatatlan elvetélés jelenlétében élt át. Az egész valami bárgyú megszállottsággá vált. Úgy

rémlett, ha az ember kellően magányos marad, s eléggé bezárkózik, és hagyja bájosan kószálni elméjét, akkor szinte bizonyos, hogy a szóban forgó kérdés válik, ha nem is egyedüli, de legfőbb gondjává. Hacsak nem természetellenesen szorgos és elfoglalt, egyszerűen képtelen arra, hogy csak úgy tovább éljen, és tovább, a szellemjárta házban, s ne jussanak eszébe olykor a ház szellemei. Nincsen azzal semmi baj, ha valaki merő érzékcsalódásként — az élet heveny lázának kísértetálmaként — veti el az egész ügyet; nincsen, ha ereiben halvér kering. De van-e, ki eme világot csak azért véli kellemesebb és nyájasabb búcsúztatni való helynek, mert oly nyilvánvalóan „anyagszerű”, bármit jelentsen is e szó? Csak azért, mert nem tett meg semmit, amit akartunk tőle, kivéve, ha busásan megfizettünk érte; vagy ha olyan nyílt, barátságos szívvel fogadtuk el, amit kínált, mint ahogyan Jimmie fogadta az ő éji zarándokait? Nem mintha túlzottan szeretett volna — bármennyire tolakodó volt is a meghívás — elkóborolni testéből egy jobb, avagy, esetleg, rosszabb világba. Fent, a padlástérben, sok-sok évvel ezelőtt a Jimmie nevű kisfiú inkább meghalt volna rémületében, semhogy az ágytámla fölött csüngő zsinórral babráljon — mert pontosan tudta, hogy a másik végén ott van idősb Soames. Gyűlölte Soamest; míg az éjszaka semmijeitől csupán félt. De képzeljük el, hogy Soames másfajta lakáj. Nyilván csaknem annyiféle lakáj van, ahányféle ember. Képzeljük el, hogy Timothy bácsi és Charlotte néni valamivel kevésbé különc módon választották ki a maguk szolgáját — nos, akkor mi is van? Akárhogy is, Jimmie bizonyos tekintetben nem bánta, hogy életében volt egy kis izgalom az utóbbi hetek során. Milyen furcsa, hogy ami éjjel vagy álmunkban kocsonyává dermeszti testünkben a lelkünket, az csupán mulattat a napvilág biztonságánál, mint egy vásári krampusz. A napvilág biztonságánál — ahogy ott ült nagynénje szalonjában, Mrs. Thripps tüze fölé gémberedő tagokkal, e szavak puszta lejtése elég volt, hogy Jimmie szeme újból egy pontra rögzüljön. Ismét fülelni kezdett. Igaz-e vajon, hogy ha a „lelki szemünkkel” látunk bármilyen távoli szobát vagy helyet, az a hely szükségképpen bennünket is magában foglal — akkor és ott van valamely énünk, „asztráltestünk”? Ha igen, akkor nem természetes-e, hogy halljuk is ottani lépteinket? Aznap délután lanyha, nyüszítő szél fújt az utcán, túl az esős ablakon, és Jimmie fejében még egyszer megfordult azon ésszerű gondolat, hogy sötétedés előtt fel kellene lopóznia, föl kellene másznia az arab ágyra, és elvágnia a csengőhúzót — egyszer s mindenkorra. De vajon ezzel nem bocsátaná el szükségképpen a Személyzetet? Szükségképpen? Szeme most egy másik csengőhúzó jól kivehető S-ére tévedt — azéra, amely a terebélyes, fehér márványkandalló mellett ékesítette a falat. Habozott. Elméje, semmi kétség, reménytelenül elfogult volt mindennemű csengő- és harangkötéllel szemben — akár hiába próbálták az embert templomba szólítani, akár makacsul hívták abba a hat láb hosszú temetői gödörbe. Timothy bácsi egy mauzóleumban nyugodott. Másfelől mélyen meg volt győződve arról, hogy az úriember minden körülmények között úriember, és csakugyan „az a dolga”, hogy minden csengőszóra érkezővel udvariasan bánjék. Mindegy, kivel, mikor és hol. Ez egyetemes szabály, és bizony, igazi áldás. Ha nem érkezik válasz a csengetésre, nem tehet róla. Magad, uram. A vacogás tisztán testi élmény volt. Ha valaki olyan sovány, hogy szinte hallja, hogyan csikorognak egymáson a bordái, mikor lehajol a piszkavasért, bizton számítani lehet ilyen tünetekre. Hátra volt még egy-két óra a

napvilágból — bár a felhők csak valami szürkés fényt engedtek a földre, és Timothy bácsi háza természeténél fogva barátja volt a félhomálynak. Ez a ház, ebben a pillanatban mintha úgy domborodott volna a vállán, akár egy roppant, áthatolhatatlan teknőchéj. A kandallóban sustorogtak, remegtek, imbolyogtak a lángok, mint egy csapat valaha boldog, lázasan játszó madár. Tegyük fel, hogy (akár jobb belátása ellenére) most előredőlne a székén, és (összehasonlíthatatlanul szokványosabban, s mondhatni, illendőbben, mintha előre nem látható lényeket idézne meg ágyához) tegyük fel, hogy csak egyszer, diszkréten megrántaná azt a kis porcelángombot. Mit kérne akkor? Nincs szüksége semmire. De ha akarná, megtehetné. Igen, még ha tökéletesen bizonyos volna is abban, hogy valami rettentő, disznószerű, gyermeki rémálmaival rokon formájú démoni rútság kocogna is fel a mélyből, ha iderendelné — nos, akkor is megkockáztatná. Rendezné dolgát a fenevaddal. Még nappal van. Nappal van még? És a kellemesebb vendégek fülét nem ütné meg talán valami fojtott csilingelés? A fiatalember elméjében immár nyoma sem volt a játékosságnak. Egyszer, futó megkönnyebbülésében az jutott eszébe, hogy Charlotte néni megszokott fűszerüzletének keményített kötényű eladójától beszerezhetne egy böhömnagy doboz csokoládét. Nahát, bizony, csupán azt az egyetlen famille rose tálacskát akár odafentről el lehetne cserélni egy roppant csinos kis szemergyöngy nyakláncra. Az a lányka megtette, ami tőle tellett — a keskeny vállával, még satnyább copfjával, szódától vörös kezével. Mintha a csengőzsinór fonata is copf volna — de nem: gyatra tréfának látszott az efféle huzakodás. Az a régi, idétlenül malackodó Jimmie már a múlté volt. Malac? Hogy disznókon és cselédlányokon kívül miféle különös jelenések válaszolnának hívására, azt Jimmie megfáradt képzelete csak halványan sejthette. Néhány percig egy modern kori Szent Antal ült ott magányosan a félig elredőnyözött londoni szalonban, miközben emlékezetének s képzeletének formái, képei, látomásai váltak gyér valóvá s múltak el tudatában. Nem, nem. „Zárd be a könyvet, oltsd el a gyertyát, Csendítsd a csengőt. Ámen, ámen.” — ezen már túljutott. Az átkok és anatémák csak összegubancolták a fonadékot. Így hát amikor végre — ahogy sovány, görnyedő testén némán játszott a lángok fénye — sötét, keskeny fejét hátrarántotta, hogy a távoli tükörbe pillantson, az a látvány, amire most kifáradt szeme szomjasan rászegeződött, bizonnyal csupán egy még tétován elidőző emlékkép volt, mondhatni, a régebben egész anyagszerűnek rémlő cselédlányról. Ott volt — ott, a terem túlsó felén, ahol ifjabb Soames nem is egyszer fölvette meghunyászkodó hadállását. Mosolygott — ha a helyiség homályában ennyire meg lehet bízni —; és nem átnézett Jimmie-n, hanem csakugyan rámosolygott, szőkébb volt, mint valaha, szőkébb, mint a lenszőkénél lenszőkébb nimfák nagybátyja mennyezetén, szőkébbek, mint a legsáfrányosabb ifjú hölgyek a legeslegtisztesebb fűszeresnél, szőkébb még a… Jimmie úgy kapaszkodott ebbe az egyszerű látványba, mint a gazdag ember az üdvözült Lázár égi képébe. Legelső, megkönnyebbült, köszöntő sóhaja után természetesen azonnal visszaszívta ajkáról a megbocsátást javalló fecske-locska beszédet: „Jut még eszedbe, kedvesem”, meg effélék. Már ahhoz is fáradt volt, hogy okos legyen, és tudatába nyomban behatolt

az a végtelenül furcsa meggyőződés — még ereiben is mintha szétáradt volna —, hogy a kislány mást vár. Igen, úgy mosolyog, mint aki reménykedik. Arra várt, hogy azt hallja: menj! Jimmie nem volt apa. Nem akart megfontoltan bánni ezzel a kiforratlan kis teremtéssel, nem ragaszkodott a társaságához, talán ha még egy percig csak, és nem várt semmi viszonzást. Nem, semmi hasonlót. „Úristen, ó, Istenem, Istenem!”, nyögött fel benne egy hang, de nem a kín valamely példátlan csikarására vagy döfésére. A gyermek tovább várakozott. Egészen némán — mint egy árnyék, mint egy titkos, sötétbe vesző fénysugár. És Jimmie úgy látta, hogy a türelmes arcán egyik fátyol borult a másikra, számtalan múltbéli arc fátylai — festett, faragott, valóságos, megálmodott arcokéi, melyekre rápillantott, vagy amelyeket mélázva nézett életének végtelen története során. Meg olyanok is, amelyeket megkívánt. És amennyire lázadó vonásai képesek és hajlandók voltak rá, vissza is mosolygott a kis cselédre. — Megértem én, kedvesem — nyitotta magyarázatra száraz ajkát. — Tökéletesen megértem. Színtiszta udvariasság volt a részedről, hogy benéztél, amikor nem is csöngettem. Mert nem csöngettem. Nyelvemet nyújtottam arra a vigyori öreg gombra… De ennyi volt, semmi több. Nem szabad csak úgy jártatni a szánkat. Különben azok a derék trappisták miért is… bár egyik sem olyan rozoga csupacsont, mint én, az szentség. De tréfa nélkül, ugye… Újra megszólalt Jimmie fülében az a távoli belső hang: „Fontos — mondta. — Muszáj tartanod a szádat… amíg, nos, amíg nem tartja saját magát.” De Jimmie arca tovább mosolygott. Aztán mégiscsak eltűnt róla hirtelen a jókedv minden maradéka. Siváran, szinte üresen meredt, magányának halvány lakótársára. — Nem mondhatok mást — motyogta —, csak ezt: Itt van nekem Mrs. Thripps. Nem vágtam el minden szálat. Egyedül szeretnék lenni. De ha mégis csöngetnék, akkor nem ké re k semmit, ugye, érted? Idővel talán sikerül rájönnöm, mit akarok. De most az a fontos, hogy annál a nyavalyás Disznónál a te kankalinod sem volt „valóságosabb”. Érted: a dolgoknak valóságosnak kell lenniük. Most pedig, úgy vélem — ismét elfogta a vacogás —, el kell menned a… menned kell. De ide hallgass! Hallgass rám! Búcsúzzunk barátként! A rostélyon a parázs — alig hallható surrogással — átrendeződött, hogy megadja magát a fogyatkozásnak. Amikor nincs ott semmi, nem lehet a semmiről állítani, hogy eltűnt onnan, ahol nem volt. És mégis, Jimmie mérhetetlenül jobban fázott, és összehasonlíthatatlanul magányosabb lett, mikor a szája ekképpen elhallgatott; és annyira üres és olyan képtelenül fáradt volt, hogy csak egyvalamitől tartott: hogy nem sikerül fölmásznia a lépcsőn, és lefeküdnie. Semmi kétség: ultimátuma késedelem nélkül hatásosnak bizonyult. Természetellenesen üres volt már az egész ház. Még hallgatóznia sem kellett, hogy megbizonyosodjék. Oly tökéletesen átjárt mindent a csöndesség, hogy amikor végül nagy küszködve csontos lábára kélt, a kandalló parazsának és hamujának hervadó színéből ítélve több órányi alvásból ébredt, és már közeledhetett a hajnal. Végül sikerült a nagy vállalkozás; összehajtogatta a skótkockás úti takarót, amely madárijesztő-térde között lógott alá meghitten, és meggyújtotta Charlotte néni szalonjának kristály gyertyatartójában az

egyetlen gyertyát. És ez már egy szinte Don Quijote-i módra békés, noha előérzettől terhelt Jimmie volt, aki lépésről lépésre — gondolatainak forrása teljesen elapadván, cseppkő díszes barlang módjára tiszta és csillogó éjtudattal —, nagy küszködve tartott fölfelé, széles márvány lépcsőfokról márvány lépcsőfokra. Egy percre megállt az emeleti folyosón. De odabent a nimfák — Múzsák, Gráciák, Moirák, effélék — hiába fuvoláztak a néma golyhónak. Timothy bácsi arab ágya hiába hívta pelyhes ölelésébe. A szélesre tárt ajtónál meglendítette csöpögő gyertyáját egy utolsó, mosolygós búcsúintéssel; és nem tért le útjáról. Így esett, hogy amikor reggel, a zajos, ferde záporból Mrs. Thripps az utcai ajtón beóvakodott a házba, a fiatalembert felöltözve találta, éspedig igen mély álomban a padlásszoba görgős heverőjén. Két keze nemcsak hogy össze volt kulcsolva, hanem görcsösen szorította egyik a másikat a mellén. És bizonyos aggasztó jelekből úgy rémlett, heves küzdelem árán tartotta magát vissza attól, hogy indulatosan, vakon meg ne rántsa a felhurkolt, fonott ostorszíjat a feje fölött. Az igazság az, hogy a rozoga, öreg takarítónőnek esze ágában sem volt azon spekulálni, csakugyan tett-e Jimmie ilyen utolsó kísérletet, vagy sem. Vagy netán megelégedett annyival, hogy várjon egy Soamesra, aki talán — mint minden jó szolga —, akkor jön, ha kell, és nem, amikor hívják. A Soamesokról szerzett csekély tudása nem volt légből kapott, de mégiscsak másodkézből származott. Mrs. Thripps — elfecsérelhető idő híján — afelől sem bonyolódott találgatásokba, hogyan szánhatta rá magát Jimmie, hogy a zsinórt elérhetetlen magasságba hurkolja, hacsak korábban nem találta gyalázatosan elégtelennek szerény, kezdetleges és megkésett kampanológiai tudását. Csupán elnézte, ami a fiatalemberből maradt; öreg arca már-már komikusan belerögzült a rajta kiütő sajnálat, rettenet, elképedés és kíváncsiság vonásaiba. (Széky János)

Robert Ervin Howard (1906—1936)

A pokol galambjai (1938) 1. Fütyülés a sötétben Grisswell hirtelen felriadt és minden idegszála bizsergett, jelezve, hogy veszély ólálkodik a közelben. Vadul körbepillantott, először nem is tudta, hol van és mit keres ott. A poros ablakon átszűrődött a holdfény, és a férfi kísértetiesnek és teljesen ismeretlennek találta a magas mennyezetű, tátongó, fekete nyílású kandallójú, hatalmas és üres szobát. Aztán, ahogy lassan kikecmergett a félbeszakadt álom ragacsos pókhálójából, eszébe jutott, hol van és miért ment oda. Elfordította a fejét és a néhány centiméterre maga mellett a földön alvó társára bámult. John Branner mindössze egy homályos, zsákszerű alaknak tűnt a sötétben, ahogy a Hold halványszürke fénye megvilágította. Griswell megpróbált visszaemlékezni arra, mitől ébredt fel. A házban semmilyen nesz sem hallatszott, és kívülről is csak a távoli fenyvesekben gyászosan huhogó bagoly hangja jutott a fülébe. Ekkor az emlékezete megragadta a tünékeny álom fonalát. Egy álom volt, egy bizonytalan félelmekkel teli rémálom, amelyből saját rettegése ébresztette fel. Az álom egyre tisztult, és élesen kiemelkedett belőle az az undorító látomás. Vagy tényleg csak álom lett volna? Bizonyára az volt, mégis olyan furcsán keveredtek benne a jelenkori események, hogy nehéz volt megállapítani, hol végződött a valóság és hol kezdődött az álom. Álmában megdöbbentő részletességgel újra átélte az elmúlt néhány óra történéseit. Az álom minden előzmény nélkül ott kezdődött, hogy John Branner és jómaga feltűnik a színen, ahogy a házhoz közelednek, amelynek szobájában jelenleg is feküdtek. Vidáman beszélgetve és zötykölődve jönnek az elkopott, egyenetlen, régi úton, amely a fenyvesen át vezetett; ők ketten, John Branner és ő, két, New England-i otthonuktól jó messzire kalandozott barát, akik minél több élményre vágynak közös vakációjuk alatt. A Nap éppen lenyugodott a gyomok és bokrok vadonjából kiemelkedő, mellvértes erkélyekkel díszített ház mögött, amikor megpillantották. Mindkettőjük képzeletét megragadta, ahogy a fekete, impozáns és kísérteties épület kirajzolódott a lemenő Nap ragyogó sánca elé sorompót emelő, sötét fenyők előtt. Fáradtak voltak és a gyomruk is émelygett az erdei utakon megtett, egész napos, lelküket is kirázó utazástól. Képzeletüket lángra lobbantotta a régi, kihalt ház polgárháború előtti pompájának és végső hanyatlásának összhatása. A szekérnyomoktól felhasogatott út mellett hagyták az automobiljukat, és ahogy felfelé lépkedtek az omladozó téglákból álló, kanyargós falhoz, melyet szinte elnyelt a sűrű, buja növényzet, hirtelen egy

csapat galamb kapott szárnyra hatalmas tollfelhőként az erkélykorlátról, és a repdeső szárnyak halk surrogását maguk mögött hagyva elröpültek a távolba. A tölgyfa ajtó megrogyva lógott a széttört sarokvasakon. Vastag por borította a széles, homályos előcsarnok padlóját és a belőle felvezető, széles lépcsőt. A lépcsőfokok a lépcsőpihenővel szembeni ajtóhoz vezettek, amely egy hatalmas, üres szobába nyílt, aminek a sarkaiban sűrű pókhálók csillogtak. A hatalmas kandallóban lévő hamut is vastag por fedte. Elhatározták, hogy fát gyűjtenek és begyújtják a tűzhelyet, aztán mégis másként döntöttek. Ahogy a Nap kezdett lehanyatlani, rajtaütésszerűen rájuk zuhant a fenyvesekre jellemző sűrű, fekete és tökéletes sötétség. Tudták, hogy a délvidék erdeiben patkányevő és rezes fejű kígyók élnek, ezért aztán elvetették a gondolatot, hogy a sötétben tapogatózva szedjék össze a tűzrevalót. A konzervdobozból fogyasztották el vacsorájukat, aztán a fejük búbjáig becsavarták magukat a takaróikba az üres kandalló előtt, és pillanatokon belül álomba merültek. Ez volt az egyik része Griswell álmának. Újra látta a karmazsin naplemente hátterében élesen kirajzolódó, kísérteties házat; látta, ahogy a galambok felröppennek, miközben Branner és ő felfelé mentek a repedezett sétányon. Látta a homályos szobát, ahol most is feküdtek, és a két alakot, azaz magát és társát, ahogy a takaróikba burkolózva fekszenek a koszos padlón. Ettől kezdve azonban az álma finom módosuláson ment keresztül; elhagyta a hétköznapok világát és beárnyékolta a félelem. Griswell egy elmosódott, homályos helyiségbe látott, amelyet az ismeretlen helyről beszűrődő, szürke holdfény világított meg. A szobában viszont egyetlen ablak sem volt. Ám a szürkés fényben megpillantott három, egy sorban felakasztott alakot, és a némaságuk és a körvonalaik láttán félelem költözött a lelkébe. Egyetlen hangot vagy szót sem hallott, mégis szinte fizikailag érezte, hogy a félelem és őrület ott kuporog az egyik sötét sarokban… Aztán hirtelen megint ott volt a poros padlójú, magas mennyezetű szobában a kandalló előtt. Takarókba burkolózva feküdt és feszülten meredt a homályos ajtó és az árnyékba borult előtér mögötti helyre: a holdfény egyik sugara átszűrődött a lépcsőkorlátok között és megvilágította a lépcsőpihenő fölötti hetedik lépcsőt. Valami volt ott, egy meggörbült, alaktalan, árnyékba burkolózott valami, amely egyszer sem tett olyan mozdulatot, hogy beleessen a holdfény megvilágításába. Ám a homályos, sárga folt, amely az arca lehetett, feléje fordult, mintha a lépcsőn kuporgó valami őt és társát figyelte volna. A félelem jeges áradatként száguldott végig az erein, és ekkor ébredt fel, mintha tényleg aludt volna. Néhányat pislogott. A holdsugár ugyanúgy esett a lépcsőre, ahogy álmában látta, de semmiféle alak nem lapult a lépcsőn. Mégis, még mindig megborzongott a félelemtől, amelyet az álom vagy látomás okozott a lelkében; olyan érzése támadt, mintha a lábai jeges vízbe merültek volna. Éppen egy akaratlan mozdulattal fel akarta ébreszteni társát, amikor egy hangtól szinte megbénult. Egy fütyölés volt az, amely a mennyezet felől hallatszott. Hátborzongatóan és mégis kellemesen emelkedett, nem volt semmilyen dallama, az egész egy átható, fülbemászó sivításnak tűnt. Az a hang, abban az elhagyatott házban; ez több volt, mint félelmetes, Griswellt mégsem az esetleges behatoló megjelenésétől való félelem kerítette hatalmába. Maga sem tudta megmondani, miféle rettegés lett úrrá rajta. Ekkor Branner

takarói felől valami nesz hallatszott, és Griswell látta, hogy társa felült. Az ülő alak homályos tömegnek tűnt az elmosódó sötétségben, a fejét a lépcső felé fordította, mintha feszülten hallgatózott volna. A különös fütyülés még édesebben és kifinomultabb gonoszsággal szárnyalt. — John! — suttogta Griswell kiszáradt ajakkal. Kiáltani akart, hogy tudassa Brannerrel, valami van odafent, valaki, akitől semmi jóra nem számíthattak, és hogy rögtön el kell hagyniuk a házat. Ám a hangja szárazon elhalt a torkában. Ekkor Branner felállt. A csizmái csoszogtak a padlón, ahogy az ajtó felé lépkedett. Ráérősen elsétált az előcsarnokig, aztán a lenti lépcsőforduló felé indult és eltűnt a feljárót körülölelő sötétségben. Griswell pedig csak feküdt a helyén és képtelen volt megmozdulni; agyában tétován kavarogtak a zavart gondolatok. Ki fütyült odafent? Látta, ahogy társa elment a holdfénytől megvilágított pont mellett, látta, ahogy Branner feje hátrabillent, mintha meglátott volna valamit, amit ő nem láthatott ott fent és a lépcsőn túl.Branner arca olyan volt, akár egy alvajáróé. Átment a holdfény sorompóján, és eltűnt Griswell szemei elől, hiába is próbált a társa másodszor rákiáltani, hogy jöjjön vissza. Kiáltás helyett ezúttal is csak egy rémes suttogást sikerült kicsikarnia a torkából. A fütyülés ekkor mélyebb hangnemben folytatódott, aztán elhallgatott. Griswell hallotta, ahogy a lépcsők megnyikordultak Branner kimért léptei alatt. Abban a pillanatban érte el az előteret, és Griswell hallotta, ahogy a léptei nehézkesen végigvonulnak rajta. Aztán a hangok megszűntek, és úgy tűnt, mintha az éjszaka minden lénye és tárgya elhallgatott volna. A következő pillanatban borzasztó sikoly hasította szét a csendet és Griswell a kiáltást visszhangozva felugrott a földről. A testét béklyóban tartó, különös görcs egyszeriben megszűnt. Egy lépést tett az ajtó felé, aztán megtorpant. Ismét felhangzottak a léptek. Branner visszafelé tartott. A járása egyáltalán nem tűnt sietősnek. Megfontoltabb és kimértebb volt, mint korábban. Ekkor a holdfény sávjában feltűnt egy tapogatózó kéz, végighaladt a korláton, aztán feltűnt a másik kéz, és Griswellen szörnyű borzongás futott át, amikor meglátta, hogy a kéz egy bárdot szorongat, amelyről valami feketeség csöpög. Csak nem Branner tart lefelé a lépcsőn? De igen. Az alak éppen e pillanatban lépett a holdfény sávjába, így Griswell felismerte. Aztán meglátta az arcát és a látványtól felsikoltott. Az arc fehér volt, szinte halottsápadt, és sötét vércseppek gördültek végig rajta, a szemek üvegesek és merevek voltak és a fejét kettéhasító vágásból még mindig szivárgott a vér! Griswell a későbbiek során sosem tudta pontosan megmondani, hogyan jutott ki abból az átkozott házból. Csupán őrült, zavarodott benyomásai maradtak arról, ahogy a koszos, pókhálós ablakot áttörve elmenekült, aztán vakon támolygott a gyomos pázsiton, és egyfolytában összevissza hadovált tébolyult félelmében. Meglátta a fenyők alkotta fekete falat és a vérvörös ködben lebegő Holdat, de valahogy semmi sem volt a helyén. Amikor megpillantotta az út mellett leállított autót, valamelyest visszatért a józan ítélőképessége. A váratlan hirtelenséggel a feje tetejére állt világban az a tárgy maga volt a prózai valóság szobra, de abban a pillanatban, amikor ki akarta nyitni a kocsi ajtaját, száraz, borzongató suhogás ütötte meg a fülét, és hátrahőkölt a himbálózó, hullámzó alaktól, amely az imént még pikkelyes testét összetekerve feküdt, és most felemelkedett a sofőrülésről, hogy sziszegő hangokat lövelljen felé, miközben villás nyelvét öltögette a

holdfényben. Griswell felzokogott a félelemtől, aztán megfordult, és elrohant az úton, pont úgy, ahogyan az ember rémálmaiban teszi. Kábult agya képtelen volt értelmes gondolkodásra. Teljesen átadta magát a vak, elemi sürgetésnek, hogy addig rohanjon, amíg a kimerültségtől a földre nem rogy. Mintha sohasem akart volna vége lenni a fenyvesek sötét falának, ettől teljesen hatalmába kerítette az a kényszerképzet, hogy egy tapodtat sem haladt előre. Ám hirtelen egy hang hatolt át félelme ködén; a háta mögött könyörtelenül közeledő léptek dobogtak. Ahogy hátrafordította a fejét, megpillantotta a nyomában szökellő állatot; hogy farkas volt-e, vagy kutya, nem tudta megállapítani, csupán annyit látott, hogy a lény szemei helyén mintha egy-egy tűzgolyó ragyogott volna. Elfulladó lélegzettel fokozta a tempót, követte az út kanyarulatát és meghallotta egy ló horkantását, aztán megpillantotta az ágaskodó állatot és a fülét megütötték a szitkozódó lovas szavai, majd a szemébe villant a férfi felemelt kezében tartott kék acél csillogása. Megtántorodott és esés közben elkapta a lovas kengyelét. — Az isten szerelmére kérem, segítsen! — zihálta. — Az a valami! Megölte Brannert és most engem üldöz! Nézze! A kanyarban, a bokrok szélénél felvillant a két tűzgolyó. A lovas ismét káromkodni kezdett, és éppen abban a pillanatban, amikor abbahagyta a gyalázkodásait, sorban kilőtte hatlövetűjének teljes tárát. A tűzszikrák eloszlottak, és a lovas, kengyelét egyetlen rántással kitépve Griswell szorításából, a kanyarhoz vágtatott. Griswell tétován felegyenesedett, de még mindig minden ízében remegett. A lovas mindössze egy pillanatra tűnt el a szeme elől, nemsokára ügetve jött visszafelé. — Eltűnt a bokrok közt. Erdei farkas lehetett, bár eddig még sosem hallottam olyat, hogy embert üldözzön. Tudja maga egyáltalán, hogy mi elől rohant? Griswell válaszképpen csak erőtlenül megrázta a fejét. A holdfényben élesen kirajzolódó lovas még mindig a kezében tartotta füstölgő pisztolyát, s lenézett rá. Zömök, közepes magasságú férfi volt, széles karimájú ültetvényeskalapja és a csizmái teljesen egyértelművé tették helybéli mivoltát, ugyanúgy, ahogy Griswell öltözéke is elárulta, hogy viselője idegen ezen a tájon. — Amúgy, mi volt ez az egész? — Nem tudom — válaszolta Griswell gyámoltalanul. — A nevem John Griswell, és a barátommal, John Brannerrel utazásunk során errefelé vetődtünk, és ott, visszafelé ezen az úton megálltunk egy kihalt háznál, hogy ott éjszakázzunk. Valami… — A feltámadó emlékezés okozta félelemtől megbicsaklott a hangja. — Istenem! — kiáltotta. — Biztosan megőrültem! Valami odajött és átnézett a lépcsőkorlátok között, valami sárga pofájú rém! Azt hittem, csupán álmodtam, ám valóságnak kellett lennie. Aztán valaki fütyülni kezdett az emeleten, és Branner felállt, majd felsétált a lépcsőkön, de úgy festett, mintha nem is lett volna ébren, vagy minthogyha hipnotizálták volna. Aztán meghallottam a sikolyát… vagy valaki másét… és Branner ismét lejött a lépcsőn, kezében egy véres fejszével; és az istenre esküszöm, uram, hogy halott volt! A feje ketté volt hasítva. Láttam az agyvelődarabokat és az arcán lefolyó vért, és az ábrázata olyan volt, mint egy hulláé! Mégis ott lépkedett lefelé a lépcsőn! Isten a tanúm, John Brannert meggyilkolták ott fent, abban a sötét előtérben, és a holtteste, kezében egy fejszét fogva, lefelé tartott a lépcsőn, hogy végezzen velem!

A lovas nem felelt, úgy ült a lován, mint egy szobor, alakja élesen kirajzolódott a csillagos ég háttere előtt, és Griswell nem tudta megállapítani, mit gondol a hallottakról, mert az arcát eltakarta a kalap széles karimája. — Biztosan azt hiszi, őrült vagyok — motyogta lemondóan Griswell. — Talán úgy is van. — Nem is tudom, mire véljem, amit itt elmondott — mondta végül a lovas. — Az a ház nem lehetett máshol, mint a régi Blassenville-birtokon; mindenesetre megnézzük. A nevem Bruckner. Én vagyok a helyi seriff. A szomszédos járás székhelyére vittem át egy négert, épp onnan tartottam visszafelé. Azzal leszállt a lóról és Griswell mellé lépett; alacsonyabb termetű, ám keményebb kötésű volt a langaléta New England-inél. Volt benne valami természetes határozottság és magabiztosság, és nem volt nehéz elhinni róla, hogy bármilyen küzdelemben — veszélyes ellenfélnek bizonyulna. — Vissza merne jönni a házhoz? — kérdezte, és Griswell ugyan reszketett, ám puritán őseitől örökölt makacs szívóssága legyőzte a félelmét, és beleegyezően bólintott. — Már a puszta gondolattól is rosszul vagyok, hogy újra szembe kell néznem azzal a rémséggel. De ott van az a szegény Branner — és a hangja ismét elcsuklott. — Meg kell találnunk a testét. Istenem! — kiáltott fel akaratlanul, ahogy a történtek mélységes borzalmára gondolt. — Mit fogunk találni? Ha egy halott sétál, mi… — Majd meglátjuk. — A seriff a bal karjának könyökhajlatába fogta a kantárt, és gyaloglás közben kezdte megtölteni nagy, kék pisztolyának tárát. Ahogy befordultak a kanyarban, Griswell ereiben megfagyott a vér a gondolattól, hogy esetleg az úton felbukkan előttük egy csoszogó, véres, vigyorgó halálfejű alak, de csupán az út végénél a fenyők közül kísértetiesen kiemelkedő házat pillantották meg. Griswellt kirázta a hideg. — Istenem, milyen ördögien néz ki az a ház a fekete fenyők előtt! Már a kezdet kezdetén vészjóslónak tűnt, amikor felmentünk a repedezett sétányon, és megláttuk azokat a galambokat, ahogy kiröppentek a verandáról… — Galambokat? — Bruckner szeme rávillant Griswellre. — Galambokat láttak? — Hogyne, hát persze! Egy csomó ült ott az erkély korlátján. Egy darabig szótlanul lépkedtek, aztán a seriff váratlanul megszólalt. — Tudja, egész életemet ezen a vidéken éltem le. Legalább ezerszer elmentem a régi Blassenville-ház mellett, felismerném a nappal vagy az éjszaka bármely órájában. De még sosem láttam ott egyetlen galambot se… se a ház körül, se a környező erdőkben. — Egy csomó volt belőlük — ismételte zavartan Griswell. — Több emberrel is találkoztam már, akik megesküdtek volna rá, hogy pont naplementekor láttak egy csapat galambot a korláton gubbasztani — mondta Bruckner lassan. — Mindegyik szemtanú fekete volt, kivéve egyet. Ő egy csavargó volt. Tüzet rakott az udvaron, mert ott akart éjszakázni. Sötétedéskor jártam arrafelé, és a csavargó beszélt nekem a galambokról. A következő nap reggelén visszamentem oda. Megtaláltam a tűz maradványait, a fickó bádogbögréjét és a serpenyőjét, amiben a disznóhúst sütötte, és a takarókon is látszott, hogy használta azokat az éjszaka. Soha többé nem látták azt a férfit. Ennek éppen tizenkét éve. A négerek azt mondják, ők látják a galambokat, de egyikük sem megy végig ezen az úton a

naplemente és napfelkelte közti órákban. Szerintük a galambok a Blassenville-ék lelkei, amelyek napnyugtakor kiszabadulnak a pokolból. A négerek állítják, hogy a nyugaton látható vörös ragyogás a pokol fénye, mert olyankor nyílnak meg a pokol kapui, és a Blassenville-ek kiröppennek mögüle. — Kik voltak ezek a Blassenville-ek? — kérdezte reszketve Griswell. — Valaha övék volt az egész környék. Francia—angol család. A Lousianai Alku után érkeztek ide a Nyugat-Indiákról. A polgárháború tönkretette őket, mint oly sok embert még rajtuk kívül. Néhányan elestek a háborúban, de a legtöbb egyszerűen csak meghalt. 1890 óta senki sem lakik a birtokon, akkor történt ugyanis, hogy Elizabeth Blassenville, a család utolsó tagja egy éjszakán úgy menekült el az öreg házból, mintha pestis ütötte volna fel a fejét az épületben, aztán soha többé nem tért vissza oda. Ez az ön autója? Megálltak a jármű mellett, és Griswell félelemmel teli pillantást vetett a komor házra. A koszos ablaküvegek üresek voltak, de számára egyáltalán nem tűntek vakoknak. Úgy érezte, rettenetes szemek merednek rá mohón a sötét üvegek mögül. Bruckner megismételte iménti kérdését. — Igen. De legyen óvatos. Egy kígyó van az ülésen… vagy legalábbis ott volt. — Én semmit se látok itt — morogta Bruckner, miközben kikötötte a lovát és a nyeregtáskából elővett egy elemlámpát. — Akkor hát, lássuk! Úgy lépkedett a repedezett téglákból kirakott feljárón, mintha csak egy társasági eseményre igyekezett volna a barátaihoz. Griswell szorosan a nyomában haladt és a szíve izgatottan vert. A gyenge szellő a pusztulás és rothadó növényzet szagát sodorta magával, és Griswellt elgyengítette az émelygés, amelyet a fekete erdők látványától való undor és az ősi farmházak keltettek benne, melyek magukban hordozták a rabszolgaság titkait, a véres büszkeséget és a titokzatos cselszövéseket. Eddig úgy gondolt a Délvidékre, mint napsütötte, lusta tájra, amelyet lágy, fűszerek és finom virágporok illatától terhes szellők simogatnak, és ahol békésen, a néger népdalok ritmusában zajlik az élet. Most azonban felfedezte e táj másik arcát, amelyről addig sejtelme sem volt: egy sötét, komor, félelemmel teli vidékre bukkant, és ez a felfedezés taszította őt. A tölgyfa ajtó most is megrogyva állt, mint nemrég. A mögötte húzódó tér sötétségét csak fokozta Bruckner lámpájának sugara, amely a küszöbre vetődött. A fénysugár belehasított az előtér feketeségébe, aztán felvándorolt a lépcsőkön, és Griswell ökölbe szorított kézzel, lélegzetvisszafojtva figyelte az útját. De most semmilyen őrült alak nem bámult le a magasból. A seriff puha, macskaszerű léptekkel, egyik kezében a lámpát, a másikban a pisztolyát tartva, bement a házba. Ahogy a fénysugarat a lépcsőkön keresztül a szobába irányította, Griswell felkiáltott, aztán még egyszer, és kis híján elájult a kibírhatatlan rosszulléttől, amelyet az elé táruló látvány okozott. Egy vércseppekből álló csapás vezetett keresztül a padlón, aztán át Branner takaróin, melyek az ajtó és Griswell takarói között hevertek. És a takaróknak szörnyű bitorlójuk akadt. John Branner arccal a földre borulva feküdt a padlón, kettéhasított feje irgalmatlan tisztasággal látszódott az egyenletes fényben. Kinyújtott kezében még mindig ott szorongatta a fejsze nyelét, és a penge mélyen a padlóba vágódott a takarókon keresztül, éppen azon a helyen, ahol Griswell feje nyugodott, amíg ott aludt. Griswell előtt néhány pillanatra elsötétedett a világ. Fogalma sem volt arról, hogy megtántorodott és hogy Bruckner kapta el. Amikor újból

kitisztult a látása, és már hallott is, heves rosszullét vett erőt rajta, amitől fejét a kandallónak támasztva, szánalmasan öklendezni kezdett. Bruckner egyenesen ráirányította a lámpafényt, és Griswell kénytelen volt hunyorogni. A vakító ragyogás mögül hallotta a seriff hangját, de semmit sem látott belőle. — Griswell, maga előadott nekem egy alig hihető mesét. Láttam valamit, ami magát üldözte, de az lehetett egy erdei farkas vagy kutya is. Ha bármi titkolnivalója van, jobban jár, ha előáll vele. Amit eddig elmondott, az egyetlen bíróságot sem fog meggyőzni. Nagyon úgy fest a dolog, hogy a társa meggyilkolásával fogják vádolni. Le kell, hogy tartóztassam. Ha elmondja a teljes igazságot, sokat könnyíthetne a helyzetén. Nos, maga ölte meg ezt a Branner nevű fickót?… Nem így történhetett valahogy: maguk ketten vitatkoztak, Branner megragadott egy fejszét, és lesújtott, de önnek valahogy sikerült kitérnie a csapás elől, és aztán végzett a társával, ugye? Griswell lerogyott a földre, kezébe temette az arcát, és úgy ingatta a fejét. — Az isten szerelmére, ember! Nem én öltem meg Johnt! Miért is tettem volna, hiszen kisiskolás korunk óta barátok voltunk. A színtiszta igazságot mondtam el önnek. Nem hibáztatom, amiért nem hisz nekem. De akkor is, az istenre mondom, ez az igazság! A fénycsóva visszasiklott az alvadt vérrel borított fejre, és Griswell behunyta a szemét. Aztán hallotta, ahogy a seriff felmordul. — Szerintem a társa kezében lévő fejsze okozta a halálát. Vér és agyvelő borítja a pengéjét, és hajszálak vannak beleragadva, pontosan olyan színűek, amilyenek a hulláéi. Ez nagyon kellemetlen magára nézve, Griswell. — Hogyhogy? — kérdezte fakó hangon a New England-i. — Verje ki a fejéből az önvédelem gondolatát. Branner nem sújthatott önre azzal a fejszével, azok után, hogy ön kettéhasította vele a koponyáját. Biztosan kihúzta Branner fejéből a gyilkos szerszámot, beleállította a padlóba, aztán a halott ujjait a fejsze nyelére igazgatta, hogy azt a látszatot keltse, mintha Branner lett volna a támadó. És tudja, mindez átkozottul elmés elgondolás lett volna, ha másik fejszét használ. — De hát én nem öltem meg — nyöszörögte Griswell. — Szándékomban sem állt, hogy önvédelemre hivatkozzam. — Éppen ez az, ami nem tiszta nekem — ismerte el őszintén Bruckner, miközben felegyenesedett. — Ki az a gyilkos, aki kiagyalna egy ilyen történetet, amilyet maga előadott, hogy azzal bizonyítsa az ártatlanságát? Egy átlagos gyilkos legalább valami logikusnak látszó mesét eszelt volna ki. Hmm. Az ajtótól vércseppek vezetnek idáig. A testet vonszolták… nem, az lehetetlen. A padlón nincs egyetlen folt sem. Miután valahol máshol megölte, biztosan idáig cipelte a hullát. Ám, ha így történt, miért nincs egyetlen vérfolt sem a maga zakóján? Biztosan át tudott öltözni és megmoshatta a kezeit. Mindenesetre, ez a fickó nem olyan régen halhatott meg. — Branner lesétált a lépcsőn és átment a szobán — mondta Griswell kétségbeesetten. — Azért jött felém, hogy megöljön. Már akkor tudtam, mit akar, amikor megláttam lefelé tántorogni a lépcsőn. Odasújtott a fejszével, ahol feküdnöm kellett volna, ha időközben fel nem ébredek. Az ablak… azon át vetettem ki magam. Láthatja, az üvege törött. — Látom. De, ha a társa akkor még járkált, miért nem mozog most is? — Nem tudom! Annyira rosszul vagyok, hogy képtelen vagyok higgadtan

gondolkodni. Attól féltem, hogy felkel a padlóról, ahol most is fekszik, és újra megtámad. Amikor meghallottam azt az utánam rohanó farkast, azt hittem, John üldöz, hogy ő rohan utánam az éjszakában, fejszével a kezében, véres fejjel és azzal a halálvigyorral! Griswell fogai jól hallhatóan vacogtak, ahogy ismét átélte a félelmet. Bruckner a padlóra irányította a lámpafényt. — A vércseppek az előtérbe vezetnek. Jöjjön! Kövessük a nyomokat! Griswell alázatos hangon megszólalt. — A vércseppek az emeletre vezetnek. A seriff szúrósan ránézett. — Fél feljönni velem? Griswell arca hamuszürke volt. — Igen. Mégis megteszem, akár magával, akár egymagamban. Az a valami, ami megölte szegény Johnt, talán még mindig odafönt rejtőzködik. — Maradjon mögöttem! — utasította a seriff. — Ha bármi ránk ugrana, gondom lesz rá. De a saját érdekében szólok, hogy gyorsabban lövök, mint ahogy a macska ugrik, és ritkán vétem el a célt. Ha arra gondol, hogy hátulról leüt, jobb, ha letesz róla. — Ne legyen ostoba! — A felháborodás szinte elfeledtette Griswell-lel a nyugtalanságát, és úgy tűnt, ez a kitörés jobban meggyőzte Brucknert, mint az összes addigi mentsége, amivel az ártatlanságát bizonygatta. — Játszunk nyílt lapokkal! — mondta a seriff nyugodtan. — Már egyáltalán nem ítélem el vagy vádolom önt semmivel és semmiért. Ha mindössze a fele is igaz annak, amit állít, pokoli dolgokon mehetett keresztül, és nem akarok igazságtalan lenni önhöz. De be kell látnia, mennyire nehéz elhinnem, amit mondott. Griswell nem szólt semmit, csupán egy bágyadt mozdulattal maga elé engedte a seriffet. Kimentek az előcsarnokba, és a lépcsőpihenőnél megálltak. A lépcsőkön felfelé tartó karmazsin vércseppek vékony fonala tisztán kivehető volt a vastag porban. Egy férfi lábnyomai látszanak — mormogta Bruckner. — Nem kell sietnünk. Biztos akarok lenni abban, amit látok, mert úgyis tönkretesszük a nyomokat, ahogy végigmegyünk a lépcsőkön. Aha! Az egyik nyom felfelé tart, a másik lefelé! Ugyanaz a férfi. Nem az ön lábnyomai. Branner nagyobb volt önnél. Végig ott vannak a vérnyomok… a korláton is, mintha egy ember rátette volna a véres kezét… és valami anyagnak a szaga, ami… agyvelőnek tűnik. Most meg… — Branner halott volt, amikor lejött a lépcsőn — mondta iszonyodva Griswell. — Az egyik kezével a korlát után nyúlkált… a másikban szorongatta a fejszét, amely kioltotta az életét. — Az is lehet, hogy valaki cipelte — horkant fel a seriff. — De ha így volt, hol vannak a lábnyomok? Odaértek a felső előcsarnokhoz; egy hatalmas, üresen tátongó, por és árnyék borította hodályban álltak, ahol az időtől mocskos ablakokon alig jutott át a holdfény, és Bruckner lámpájának sugara szinte elveszett a sötétségben. Griswell remegett, mint a nyárfalevél. Itt, ebben a félelmetes sötétségben halt meg John Branner. — Valaki fütyült idefent — motyogta. — John pedig feljött, mintha az a hang őt hívta volna. Bruckner szemei furcsán csillogtak a fényben. — A lábnyomok lefelé vezetnek az előcsarnokba — dörmögte. — Ugyanazok a nyomok, mint a lépcsőn: az egyik megy, a másik jön. Teljesen

egyformák. A szentségit! A háta mögött Griswell elfojtott egy sikoltást, mert meglátta, mitől kiáltott fel a seriff. A lépcső tetejétől néhány lépésnyire Branner lábnyomainak hirtelen vége szakadt, aztán megfordultak, és szinte pontosan az előző nyomban folytatódtak. És ott, ahol a nyomok megszűntek, hatalmas vértócsa éktelenkedett a poros padlón, és másfajta lábnyom vezetett hozzá; egy meztelen, keskeny, de szétálló lábujjú talp lenyomatai. Majd ezek egy másik vonalban, szintén távoztak a helyszínről. Bruckner káromkodva hajolt a talpnyomok fölé. — A két lábnyom találkozott! És ahol találkoztak, vér és agyvelő borítja a padlót! Csakis ezen a helyen ölhették meg Brannert, méghozzá egy fejszecsapással A csupasz lábak előjöttek a sötétből, hogy találkozzanak a cipőbe bújtatott lábak gazdájával, aztán ismét szétváltak; a cipős lábak lefelé indultak, a meztelen talpak pedig visszamentek az előcsarnokba. — A lenti csarnokra irányította a fényt. A lábnyomok eltűntek a sötétben azon a helyen, ahová a fénysugár már nem hatolt be. Az összes szoba ajtaja zárva volt és mindegyik a rejtély kísérteties bejáratának tűnt. — Tételezzük fel, hogy az ön őrült meséje igaz — dünnyögte félig magának a seriff. — Ezek nem az ön lábnyomai. Inkább egy asszonyénak nézem. Tegyük fel, hogy valaki tényleg fütyült, és Branner feljött, hogy utánajárjon a dolognak. Mondjuk, hogy valakivel találkozott ezen a helyen, és széthasították a fejét. Az eddig talált nyomok és jelek mind arra utalnak, hogy így történt. Ám ha tényleg ez a helyzet, akkor miért nem feküdt a barátja azon a helyen, ahol megölték? Olyan sokáig élt volna a csapás után, hogy elvette a fejszét a gyilkostól, és a kezében fogva, letámolygott a lépcsőn? — Nem, nem! — Az emlék szinte megnémította Griswellt. — Én láttam őt a lépcsőn. Halott volt. Senki egyetlen percig sem élhet túl egy olyan sérülést, amelyet rajta találtunk. — Elhiszem — mondta a seriff. — De akkor is, ez őrület! Vagy pedig túlságosan is agyafúrt ötlet; ki lenne olyan őrült, hogy kiterveljen és véghezvigyen egy ilyen alapossággal előkészített és teljesen őrült tervet, hogy megmeneküljön a gyilkosság vádjától, amikor egy szimpla önvédelemre való hivatkozás sokkal hatásosabb lenne? Nincs az a bizottság, amely kiderítené az igazságot. Akkor hát, gyerünk a másik nyom után. Az előcsarnokba vezetnek, arra… mi ez? Griswell lelkét mintha egy jeges kéz szorította volna össze, amikor látta, hogy a lámpa fénye egyre halványabbá válik. Az elem teljesen új — mormolta Bruckner, és ez az első alkalom, hogy Griswell megérezte a férfi hangjában a lappangó félelmet. — Gyerünk, kifelé innen! A lámpafény már csak halványvörös parázslás volt. A sötétség mintha egy fekete macska surranó lépteiben testesült volna meg, lassan becserkészte őket. Bruckner hátrafelé lépkedett, közben folyton meglökte a mögötte botladozó Griswellt, felhúzta a pisztolyát és felemelte, így hátrált végig a sötét előcsarnokon. Az egyre fokozódó sötétben Griswell meghallott valamit, ami leginkább egy óvatos ajtónyitódásra emlékeztette. A kettőjüket körülölelő sötétség hirtelen vibrálni kezdett. Griswell rájött, hogy a seriff is érzékelte a változást, mert a férfi izmos teste, mint egy lopakodó párducé, megfeszült. Mégis, sietség nélkül tette meg a lépcsőhöz vezető utat, és Griswellt előreengedve hátrálni kezdett lefelé, közben megpróbált uralkodni a

pánikon, amely arra késztette, hogy felsikoltson, és őrült menekülésbe kezdjen. Egy hátborzongató gondolattól kiverte a hideg veríték. Lehet, hogy a halott mögöttük lopakodik felfelé a sötét lépcsőkön, arcára fagyottan a halál grimaszával, és vérfoltos fejszéjét már fel is emelte, hogy lesújtson! Ez a szörnyű lehetőség annyira a hatalmába kerítette a gondolatait, hogy szinte észre sem vette, amint a lábai időközben elérték az alsó csarnok padlóját, és csak annyi jutott el a tudatáig, hogy menet közben egyre erősebben világít a lámpájuk, míg végül újra teljes fénnyel ragyogott, ám amikor a seriff visszairányította a felettük lévő lépcsőkre, a fény szinte beleveszett a sötétségbe, amely, mint holmi kézzelfogható köd, ott lógott az utolsó fokoknál. — Megidéztük azt az átkozott valamit — mordult fel a seriff. — Ennyi az egész. A lámpa nem úgy működött, ahogy szokott. — Világítson a szobába! — kérte Griswell. — Nézzük meg, vajon John… ha netalán… Képtelen volt szavakba önteni a rettenetes gondolatot, de Bruckner így is megértette. A fénnyel körbepásztázta a szobát, és Griswell nem is álmodta volna, hogy egy alvadt vérrel borított, meggyilkolt ember hullájának látványa valaha ilyen nagy megkönnyebbülést fog okozni neki. — Még mindig ott van — dörmögte Bruckner. — Ha járkált is azután, hogy megölték, azóta biztosan nem mozdult. De az a dolog… Ismét a lépcsőkre irányította a fényt, és ajkait rágva, összevont szemöldökkel állt. Egymás után háromszor is felemelte kissé a pisztolyát. Griswell kitalálta, mi járt a seriff fejében. Azért vívódott, mert nagy volt a kísértés, hogy ismét visszamenjen a lépcsőn, és szerencsét próbáljon az ismeretlennel. Ám a józan ész megálljt parancsolt. — Semmi esélyem sem lenne a sötétben — mondta végül. — És az az érzésem, hogy megint cserbenhagyna a lámpám. Azzal megfordult, és egyenesen Griswell szemébe nézett. — Nincs értelme több időt fecsérelni itt. Van valami ördögi ebben a házban, és azt hiszem, sejtem, mi lehet az. Nem hinném, hogy maga ölte meg Brannert. Akármi is tette, most is odafent van. Egy csomó részlet van a történetben, amelyek logikusnak tűnnek, ám arra nem találok semmilyen magyarázatot, hogy miért aludt ki a lámpám. Nem hiszem, hogy az a fenti valami emberi természettel bírna. Eddig még sohasem találkoztam olyan lénnyel, amivel ne mertem volna szembenézni, akár éjszaka, akár nappal, ám addig nem megyek fel oda, amíg meg nem világosodik. Hamarosan megvirrad. Addig a tornácon fogunk várakozni. A csillagok már csak halványan pislákoltak az égen, amikor kimentek a széles tornácra. Bruckner az ajtót szemmel tartva, a korlátra telepedett és az ujjain himbálta a pisztolyát, Griswell pedig tőle nem messze leült, és a hátát nekitámasztotta egy roskatag oszlopnak. Lehunyta a szemét, és hálás volt a gyenge szellőnek, amely mintha lehűtötte volna lüktető agyát. Nemrég átélhette egy létezésen kívüli világ tompa érzéseit. Idegen volt, egy számára ismeretlen vidéken, amelyet hirtelen elárasztott a sötét rettegés. A hurok árnyéka fölötte libegett, és abban a sötét házban, széttrancsírozott fejjel, ott feküdt John Branner… a tények, mint egy álom szüleményei pörögtek és örvénylettek az agyában, míg végül minden elmerült a homályos szürkületben, ahogy az álom hívatlanul ráborult meggyötört lelkére. Hűvös, fehér hajnalra ébredt, és tisztán emlékezett az éjszaka összes borzalmára. A fenyők törzse körül köd kavargott és szürke gomolyagban felfelé kígyózott a repedezett feljárón. Bruckner rázogatására riadt fel.

— Ébredjen! Világos van. Griswell felállt, és zsibbadt lábai miatt elfintorodott. Az arca szürke volt és idősebbnek tűnt a koránál. — Készen állok. Menjünk az emeletre! — Már jártam odafent! — A seriff szemei izzottak a kora hajnalban. — Nem ébresztettem fel magát. Mihelyt megvirradt, odamentem. Semmit sem találtam. — A csupasz lábak nyomai… — Eltűntek! — Eltűntek?! — Igen, ahogy mondom! A hallban mindenütt fel volt kavarodva a por, attól a ponttól, ahol Branner lábnyomainak vége szakadt: halomban áll a por a sarkokba seperve. Ott már semmi esélyünk sincs, hogy megtaláljuk a nyomokat. Valami eltüntette őket, amíg mi idelent üldögéltünk, én pedig az egészből semmit sem hallottam. Végigjártam a házat. Semmi nyom. Griswell megborzongott a gondolattól, hogy mialatt a seriff a felfedezőútján járt, addig ő egyedül aludt a tornácon. — Mit tegyünk? — kérdezte egykedvűen. — Azzal, hogy azok a lábnyomok eltűntek, odalett az egyetlen esélyem, hogy alátámasszam a történetem igazságát. — Bevisszük Branner testét a megyeszékhelyre — válaszolta a seriff. — A magyarázkodást pedig bízza csak rám. Ha a hatóságok figyelembe veszik a kézenfekvő tényeket, ragaszkodni fognak az ön lecsukásához és a vádemeléshez. Szerintem nem maga ölte meg Brannert, de sem a kerületi ügyész, sem a bíró, sem az esküdtszék nem fogja elhinni, amit nekem elmondott, és azt sem, ami tegnap éjjel velünk történt. A saját belátásom szerint kezelem az ügyet. Addig nem tartóztatom le, amíg végig nem mentem minden lehetőségen. Amikor a városba érkezünk, semmit se mondjon az itt történtekről. Én majd egyszerűen elmondom a kerületi ügyésznek, hogy John Brannert egy ismeretlen pasas, vagy pasasok, meggyilkolták, és még dolgozom az ügyön… Vissza merne jönni velem ebbe a házba, hogy itt töltsön egy éjszakát, ugyanabban a szobában, ahol ön és Branner lefeküdtek a múlt éjjel? Griswell elfehéredett, de ugyanolyan elszántan válaszolt, mint ahogy az ősei is kifejezhették az elhatározásukat, hogy megtartják a kunyhóikat, még a pequotok szomszédságának ellenére is. — Megteszem, amit kér. — Akkor menjünk; segítsen kicipelni a holttestet az autóhoz. Griswell lelke hevesen tiltakozott John Branner vértelen arcának látványa ellen a hűvös, fehér hajnalban, és viszolyogva érintette meg a nyirkos testet. A szürke köd leheletszerű csápjaival körülölelte a lábukat, miközben szörnyű terhüket átcipelték a gyepszőnyegen.

2. A Kígyó testvére Az árnyékok újra megnyúltak a fenyvesekkel borított tájon, és ismét feltűnt a régi úton egy zötykölődő, New England-i rendszámú autó, benne két férfival. Bruckner vezetett. Griswell idegeit túl zaklatottnak tartotta, hogy rá merje bízni a volánt. A magas férfi kísértetiesnek és elgyötörtnek tűnt, s az arca még mindig sápadt volt. A megyeszékhelyen töltött nap feszültsége

csak tovább fokozta lelkének kínzó félelmét, amelyet fekete szárnyú keselyűnek képzelt. Nem aludt semmit, és az étel ízét sem érezte. — Mondtam, hogy mesélek majd a Blassenville-ekről — szólalt meg a seriff. — Büszke népség voltak, és átkozottul könyörtelenek, mikor keresztül akarták vinni az elképzelésüket. Nem úgy bántak a rabszolgáikkal, ahogy a többi ültetvényes; szerintem a Nyugat-Indiákról hozták a módszereiket. Volt bennük valami furcsa kegyetlenség, különösen Miss Celiában, aki a családból utolsóként érkezett erre a vidékre. A rabszolga-felszabadítás után is ugyanúgy korbácsolta a mulatt cselédlányát, mint azelőtt… A feketék úgy tartották, hogy amikor egy Blassenville meghalt, az ördög már várta odakinn, a fenyvesben… Szóval, a polgárháború után gyors egymásutánban haltak meg a család tagjai, és a megmaradtak igen szűkösen éltek, s az ültetvényt hagyták tönkremenni. Végül mindössze négy lány maradt; nővérek, akik az ősi házban éltek, de csak tengették az életüket azzal a néhány feketével együtt, akik még mindig a régi rabszolgaviskókban nyomorogtak, és felesben művelték a család földjét. A lányok senkivel sem érintkeztek, mert büszkék voltak, és szégyellték a nyomorukat. Ha szükségük volt valamire, egy feketét küldtek be a városba. Ám végül megérkezett Miss Celia, hogy együtt éljen a nővérekkel. Szép és vonzó, harminc körüli nő volt, aki valahonnan a Nyugat-Indiákról jött, ahonnan eredetileg az egész család származott. Ám ő még annyira sem érintkezett az emberekkel, mint a lányok. Magával hozott egy mulatt cselédlányt, és kegyetlenül kiélte rajta a Blassenville-ekre jellemző, szadista hajlamait. Évekkel ezelőtt egy idős, fekete fickó megesküdött rá, hogy látta, amikor Miss Celia egy fához kötözte a meztelen lányt, és lovaglóostorral korbácsolta szegény teremtést. Senki sem lepődött meg túlzottan, amikor a lány eltűnt. Természetesen mindenki arra gondolt, hogy elszökött Miss Celiától… 1890 márciusának egyik napján Miss Elizabeth, a legfiatalabb lány bejött a városba; ilyen talán csak évente egyszer fordult elő. Élelmiszert akart vásárolni. Elmondta, hogy az összes testvérük otthagyta őket. Kissé feldúlt volt, és többet beszélt, mint szokott. Közölte, hogy Miss Celia egyetlen szó nélkül eltűnt. A nővérei szerint visszament a Nyugat-Indiákra, de az ő véleménye szerint a nagynénje még mindig a házban tartózkodik. Nem fejtette ki bővebben, mire is gondol. Miss Elizabeth azután összeszedte a vásárolt holmikat, és visszahajtott a birtokra… Eltelt egy hónap és egy fekete szolga érkezett a városba, aki elmondta, hogy Miss Elizabeth teljesen egyedül él a birtokon. Azt is megtudták a városiak, hogy mindhárom nővére elutazott; a legcsekélyebb magyarázat nélkül hagyták ott a házat. Miss Elizabethnek fogalma sem volt arról, hová tűntek, és félt egyedül a házban, de nem tudta, mitévő legyen. Soha nem ismert mást, csak a birtokot, és nem voltak se rokonai, se barátai. Viszont halálosan félt valamitől. A fekete szolga szerint éjszakára mindig bezárkózott a szobájába, és egész éjjel égette a gyertyákat… Egy viharos tavaszi estén történt, hogy Miss Elizabeth zokogva érkezett a városba egyetlen megmaradt lován, és kis híján belehalt a félelembe. A téren leesett a lóról, és amikor ismét képes volt beszélni, elmondta, hogy egy titkos szobára bukkant a házban, amelynek a létezéséről évszázadokig senki sem tudott. Arról is beszélt, hogy abban a szobában megtalálta a három nővérét… mindannyian halottak voltak; a nyakuknál fogva akasztották fel őket a mennyezetre. Aztán még közölte, hogy valami üldözőbe vette őt, és majdnem agyonütötte egy baltával, amint kirohant a bejárati ajtón, ám valahogy sikerült lóra kapnia, és elmenekült onnan. Hajszál híján megőrült a félelemtől, és fogalma sem volt, mi üldözte, csak

annyit tudott mondani, hogy olyan volt, mint egy sárga arcú nő… Vagy száz férfi azonnal odavágtatott. A pincétől a padlásig átkutatták a házat, de nem találták se a titkos ajtót, se a testvérek maradványait. Viszont a földszinten találtak az ajtófélfába vágva egy fejszét, amelyre rá volt ragadva Miss Elizabeth néhány hajszála, pontosan úgy, ahogyan a hölgy is elmondta. Miss Elizabeth nem volt hajlandó visszamenni velük, hogy megmutassa, hol is volt az a titkos ajtó, sőt már az említésétől is csaknem megtébolyodott… Amikor annyira helyrejött, hogy képes volt elutazni, az emberek összeadtak némi pénzt, és mivel a hölgy túl büszke volt, hogy adományként elfogadja, kölcsönbe adták neki, és Miss Elizabeth elutazott Kaliforniába. Örökre eltávozott, de később kitudódott… amikor visszajött, hogy kifizesse az adósságát… hogy az új lakhelyén férjhez ment… Senki sem vette meg a házat. Ugyanúgy áll ott, ahogy Miss Elizabeth elhagyta, és ahogy teltek az évek, az emberek lassanként mindent elloptak belőle, bár szerintem csupa limlomról lehetett csak szó. A feketék messzire elkerülték a környéket. Ha mégis odatévedtek, akkor napfelkelte után mentek és jóval naplemente előtt távoztak onnan. — Mit gondolnak az emberek Miss Elizabethről? — kérdezte Griswell. — Nézze, a legtöbbjük szerint a hölgy egy kissé meghibbant, mivel egyedül élt abban a régi házban. Viszont mások úgy vélték, hogy az a mulatt lány, Joan, végül is nem menekült el a házból. Valószínűleg az erdőben bujkált, és úgy állt bosszút a Blassenville-eken, hogy meggyilkolta Miss Celiát és a három lányt. Ha volt rejtett szoba a házban, akkor biztosan ott rejtőzött el, feltéve, hogy egyáltalán valami is igaz ebből a feltevésből. — Mégsem rejtőzködhetett ott végig az elmúlt évek alatt — mondta tűnődve Griswell. — Egyébként is, az a valami, ami most is a házban van, nem emberi lény. Bruckner elfordította a kormányt, és befordult az autóval egy homályos ösvényre, amely elágazott a főúttól, és a fenyők között kígyózott tovább. — Hová megyünk? — Van egy öreg néger, aki errefelé lakik, pár mérföldnyire innen. Beszélni akarok vele. Mi ketten szembekerültünk valamivel, ami meghaladja a fehér ember értelmét. A feketék bizonyos dolgokról többet tudnak, mint mi. Ez az öregember majdnem százéves. A földbirtokos, akinél szolgált, iskoláztatta, és miután felszabadult, sokkal több helyet bejárt, mint amennyit a legtöbb fehér. Azt mondják róla, voodoo varázsló. A szó hallatán Griswell megborzongott, és nyugtalanul tekingetett az erdő zöld falára, amely körülvette őket. A fenyők illatába számára ismeretlen növények és virágok átható szaga vegyült. A földről mindenhonnan rothadás és pusztulás bűze áradt. Ettől a sötét, titokzatos erdőtől kis híján újra erőt vett rajta az az undorral vegyes rosszullét, ami a házban. — Voodoo! — dünnyögte. — Erre nem is gondoltam… Soha nem hoztam kapcsolatba a fekete mágiát a Délvidékkel. A boszorkányságról nekem mindig girbegurba utcák, vízparti városok jutnak eszembe, a kiálló nyeregtetejű házaikkal, amelyek már akkor régiek voltak, amikor boszorkányokat húztak fel rájuk Salemben; sötét, dohos sikátorokra gondolok, amelyeken éjjelenként fekete macskák és egyéb ártó lények lopakodnak. Számomra a boszorkányság mindig New England régi városait jelentette, de ez itt bármelyik New England-i legendánál félelmetesebb… Ezek a komor fenyők, a régi, kihalt házak, elhagyatott ültetvények, titokzatos, fekete emberek, az őrületről és félelemről szóló ősi mesék… Istenem, miféle ijesztő, ősi rettegés ül ezen a kontinensen, melyet néhány

bolond „fiatalnak” nevez? — Itt van a vén Jacob kunyhója — szólalt meg Bruckner, és megállította az autót. Griswell egy tisztást pillantott meg és azon a hatalmas fák árnyékában meglapuló, kicsiny kunyhót. Az erdőnek ezen a részén a fenyőket tölgyek és ciprusok váltották fel, melyek dacoltak az aljukat nyaldosó szürke mocsárral, ami a kalyiba mögött kezdődött, és beleveszett a fák alatti, a rothadó növényzetből áradó bűz miatt fojtó levegőjű sötétségbe. Az ágakból és sárból rakott kéményből vékony, kékes füstkígyó tekergett az ég felé. Griswell követte a seriffet az apró tornácra, ahol Bruckner benyitott a bőrökből összetákolt ajtón, és belépett. Griswell hunyorgó szemmel bújt be a kunyhó belsejének viszonylagos homályába. Mindössze egyetlen aprócska ablakon szivárgott be a kinti világosság. A tűzhely mellett egy öreg fekete kuporgott, és figyelmét teljesen lekötötte a nyílt tűzön rotyogó étel. Mikor beléptek, felpillantott, de nem állt fel. Hihetetlenül öregnek tűnt. Az arca szinte csak ráncokból állt, a szemei sötétek és élettel teliek voltak, és időnkéntelhomályosodtak, mintha az öreg gondolatai elkószáltak volna valamerre. Bruckner intett Griswellnek, hogy üljön le egy nádból font székre, jómaga pedig egy durván megmunkált lócát választott, amely a tűzhely közelében állt, és leült az öreggel szemben. — Jacob — szólt nyersen —, eljött az idő, hogy beszélj. Tudom, hogy ismered a Blassenville-birtok titkát. Eddig sosem faggattalak róla, mert nem tartozott a munkámhoz. A múlt éjjel azonban megöltek egy férfit azon a helyen, és lehet, hogy ennek az embernek itt lógnia kell emiatt, hacsak el nem mondod, miféle szellem kísért a régi Blassenville-házban. Az öreg szemei felragyogtak, aztán homályba borultak, mintha roppant életkorának felhői átsuhantak volna törékeny elméjén. — A Blassenville család — mormolta és a hangja kedélyes és élénk volt; a beszédében nyoma sem volt a fenyvesekbéli feketék hanghordozásának. — Azok nagyon büszke emberek voltak, uraim, büszkék és kegyetlenek. Némelyikük meghalt a háborúban, mások párbajban vesztették életüket; mármint, tudják, uraim, a férfinépség. Néhányan a házban haltak meg… No igen, az ősi ház. És a hangja érthetetlen motyogásba fulladt. — Mi van a házzal? — kérdezte türelmetlenül a seriff. — Miss Celia volt köztük a legbüszkébb — motyogta az öreg. — A legbüszkébb és legkegyetlenebb. A fekete emberek gyűlölték őt, leginkább Joan utálta. Joan ereiben csörgedezett némi fehér vér, és ő is büszke teremtés volt. Miss Celia úgy korbácsolta őt, mintha rabszolga lett volna. — Mi a Blassenville-ház titka? — nógatta Bruckner. Az öreg szeméből hirtelen eltűnt a homály. Most úgy csillogott, mint holdfény a kút vizén. — Miféle titok? Nem értem, miről beszél. — De igen, tudod. Évek óta ott áll az a régi ház, és csupa rejtély az egész épület. Te tudod a titok nyitját. Az öregember megkavarta az ételt. Látszott rajta, hogy pontosan tudja, mit csinál. — Uraim, az élet nagyon édes tud lenni, még egy vénséges vén négernek is. — Ezzel azt akarod mondani, hogy valaki megöl, ha beszélsz? Ám az öreg megint csak motyogott és a szemei elhomályosodtak. — Nem valaki. Nem ember. A mocsár fekete istenei. A titkom

sérthetetlen, a Nagy Kígyó és a legfőbb isten vigyáznak rá! És ő elküldené az öccsét, hogy hideg ajkaival csókoljon meg engem… az öccsét, akinek fehér félhold van a fején. Én eladtam a lelkemet a Nagy Kígyónak, amikor átadta nekem a titkot, amellyel bárkiből zuvembit csinálhatok… Bruckner teste megfeszült. — Egyszer, még gyerekkoromban — mondta halkan — hallottam ezt a szót egy haldoklótól. Mi a jelentése? Jacob szemei megteltek félelemmel. — Mit mondtam? Nem, nem! Én semmit sem mondtam. — Zuvembi — noszogatta a seriff. — Zuvembi — ismételte öntudatlanul az üres tekintetű aggastyán. — A zuvembik valaha nők voltak… a Rabszolgaparton mindenki ismerte őket. Haiti hegyeiben éjszakánként róluk mesélnek a suttogó dobok. A zuvembicsinálókat nagyra becsüli Damballah népe. Aki erről egy fehér embernek beszélni mer, az halál fia… ez egyike a Kígyóisten hétpecsétes titkainak. — Beszélj nekünk a zuvembikről! — kérlelte Bruckner. — Nem lehet — motyogta az öreg, és Griswell rájött, hogy a fekete hangosan gondolkodott, mert már annyira eluralkodott elméjén a szenilitás, amitől fel sem fogta, hogy beszél. — Egyetlen fehér embernek sem szabad megtudnia, hogy egykor én is táncoltam a voodoo Fekete Szertartásán, és engem is zombi… és zuvembicsinálóvá avattak. A Nagy Kígyó halállal bünteti a megoldódott nyelvek tulajdonosait — A zuvembi egy nő? — sürgette a seriff. — Valaha az volt — morogta az aggastyán. — Ő tudta, hogy bárkit zuvembivé tudok varázsolni… eljött, és megállt a kunyhómban, és kérte tőlem a szörnyű főzetet, a szert, amely a földi kígyók csontjaiból, a vérszívó denevérek véréből, a kecskefejű szárnyaiból és más megnevezhetetlen elemekből állt. Ő is táncolt a Fekete Szertartáson… alkalmassá vált, hogy zuvembi lehessen… mindössze a Fekete Főzetet akarta… a másik gyönyörű volt… nem tudtam ellenállni neki. — Kinek? — csattant fel feszülten Bruckner hangja, ám az öreg feje aszott mellkasára hanyatlott, és nem felelt. Úgy tűnt, hogy az agg ültében elaludt. Bruckner megrázta. — Odaadtál valami főzetet, amivel egy nőből zuvembit lehetett csinálni… mi az a zuvembi? Az öreg bosszúsan kavargatta az ételt, és álomittasan dünnyögte: — A zuvembi elveszíti emberi mivoltát. Nem ismeri meg sem a rokonait, sem a barátait. Eggyé válik a Fekete Világ népével. Parancsolni tud démonoknak, baglyoknak, denevéreknek, kígyóknak, farkasembereknek, és megbűvöli a sötétséget, hogy kioltson egy gyenge fényt. Golyóval vagy pengével el lehet pusztítani, ám hiába végeznek vele, örökké él, és nem azt eszi, amit az emberek. Denevérként él egy barlangban, vagy egy ódon házban. Az idő semmit sem jelent egy zuvembi számára: mindegy neki, hogy egy óra, egy nap, vagy egy év telt-e el. Nem emberi szavakkal beszél, és a gondolatai is eltérnek a halandókétól, de az élőlényeket képes hipnotizálni hangjának dallamával, és amikor megöl egy embert, addig parancsolhat az élettelen testnek, amíg az ki nem hűlt. Addig, amíg a vér az erekben áramlik, a hulla az ő rabszolgája. Az emberi teremtmények gyilkolásában leli legnagyobb örömét. — És miért akarna valaki zuvembivé változni? — kérdezte halkan Bruckner.

— Gyűlölet — suttogta az öreg néger. — Gyűlölet — ismételte. — Gyűlölet! Bosszú! — Joannak hívták azt a nőt? — kérdezte mély hangon a seriff. A név hallatán, mintha átszakadt volna a voodoo ember agyára telepedett szenilitás köde. Megrázkódott, a homály eltűnt a szemeiből, ettől azok kemények és csillogóak lettek, mint a fekete márvány. — Joan? — ismételte lassan. — Egy emberöltő óta nem hallottam ezt a nevet. Olyan, mintha aludtam volna; uraim, nem emlékszem… kérem bocsássanak meg. Az öregek néha elbóbiskolnak a tűz előtt, mint a kivénhedt házőrzők. A Blassenville-házról kérdeztek? Uraim, ha elmondanám önöknek, miért nem válaszolhatok a kérdéseikre, a magyarázatomat merő babonának tartanák. Mégis, a fehérek istene rá a tanúm… Miközben ezeket mondta, átnyúlt a tűzhely fölött egy darab tűzifáért, és tapogatva keresett egy gallyat a halomra rakott fa között. A hangja hirtelen sikoltássá emelkedett, és görcsösen visszarántotta a kezét. A karjával együtt egy szörnyű, undorító, földig érő valami is felbukkant a rakás mögül. A hosszú, pöttyös test teljesen rátekeredett a voodoo ember karjára és a gonosz, ék alakú fej néma dühével újra lecsapott. Az öreg felsikoltott és elterült a földön, felborította a duruzsoló fazekat és szétrúgta a parazsat, és ekkor Bruckner felkapott egy tuskót, és szétzúzta a kígyó lapos fejét. Aztán átkozódva félrerúgta a vergődő, tekergő hüllőt és csak egy gyors pillantást vetett a szétroncsolt fejre. Az öreg Jacob abbahagyta a jajgatást és vonaglást, immár némán feküdt a földön és üres tekintettel meredt a mennyezetre. — Meghalt? — suttogta Griswell. — Ennél halottabb már nem is lehetne — mordult fel a seriff, és felvont szemöldökkel a vonagló kígyóra nézett. — Az a pokoli kígyó annyi mérget fecskendezett az ereibe, amennyi egy tucat hozzá hasonló korú embernek elég lett volna. Mégis, azt hiszem, inkább a döbbenet és a félelem végzett vele. — Most mit tegyünk? — kérdezte reszketve Griswell. — A fekvőhelyre tesszük, és ott hagyjuk a holttestet. Ha bereteszeljük az ajtót, nem tudnak bejönni és kárt tenni benne se a vaddisznók, se a macskafélék. Holnap majd bevisszük a városba. Ma éjjel még lesz egy kis dolgunk. Gyerünk, munkára fel! Griswell nem szívesen nyúlt a hullához, mégis segített a durva fekhelyre emelni a tetemet, aztán sietve kibotorkált a kunyhóból. A Nap a láthatár fölött tanyázott és kápráztató, vörös ragyogása áttört a fák fekete törzsei közt. Szó nélkül bekászálódtak a kocsiba, és zötykölődve visszaindultak a keskeny ösvényen. — Jacob azt mondta, hogy a Nagy Kígyó elküldi az egyik öccsét — mormolta Griswell. — Badarság! — horkant fel a seriff. — A kígyók szeretik a meleget, és a mocsár tele van velük. Biztosan besurrant és összetekeredve szunyókált a tűzifa között. Az öreg Jacob megzavarta, mire a kígyó megmarta. Nincs ebben semmi természetfölötti. — Rövid csend után ismét megszólalt. — Ez volt az első alkalom, hogy olyan csörgőkígyóval találkoztam, amelyik nem jelzett a farkával a támadás előtt, és most láttam először ilyen fehér félholdmintás fejű példányt. Már ráfordultak a főútra, amikor újra szót váltottak. — Ön szerint az a Joan nevű mulatt nő az eltelt évek során végig a házban

ólálkodott? — kérdezte Griswell. — Hallhatta, mit mondott az öreg Jacob — felelte hűvösen a seriff. — Az idő semmit sem jelent egy zuvembi számára. Ahogy az utolsó kanyart is elhagyták, Griswell lélekben felkészült a látványra, ahogy a Blassenville-ház fekete alakja kirajzolódik a vöröslő naplementében. Amikor eléjük tárult az épület, Griswell összeszorította az ajkait, nehogy felsikoltson. A páni félelem ismét teljes erőből magával ragadta a lelkét. — Nézze! — suttogta kiszáradt ajkakkal, ahogy leálltak az út mentén. Bruckner felhördült. Az erkély korlátjáról, mint suhogó felhő, felszállt egy galambcsapat, és fekete körvonalaik élesen kirajzolódtak, ahogy belerepültek a naplemente vakító ragyogásába.

3. A zuvembi A két férfi még néhány pillanatig mereven ült a galambok felrebbenése után. — Tehát a végén mégiscsak megláttam őket — dünnyögte Bruckner. — Lehet, hogy csak azok látják őket, akikre halál vár — suttogta Griswell. — Az a csavargó is látta a galambokat… — Hát, majd kiderül — válaszolt Bruckner nyugodtan, miközben kikecmergett a kocsiból, és Griswell észrevette, hogy a férfi önkéntelenül előrehúzta övén a pisztolytáskát. A tölgyfa ajtó ott lógott a törött eresztékeken. Lépteik hangosan koppantak a sétány törött kövezetén. A megvakult ablakok nagy foltokban verték vissza a naplemente tüzét. Ahogy odaértek a tágas előtérbe, Griswell nem tudta levenni a szemét azokról a fekete nyomokról, melyek a halott lépteinek útvonalát jelezték. Bruckner előszedett pár takarót a kocsiból. Most leterítette azokat a kandalló elé. — Az ajtó mellett fogok feküdni — mondta. — Maga oda feküdjön, ahol a múlt éjjel. — Nem gyújtjuk meg a tüzet a tűzrostélyban? — kérdezte Griswell, mert rettegett, ha a sötétségre gondolt, amely majd az erdőre telepszik, amikor véget ér a kurta szürkület. — Nem. Mindkettőnknek van lámpája. Itt fogunk feküdni a sötétben, és meglátjuk, mi történik. Tudja használni a pisztolyt, amit odaadtam? — Azt hiszem, igen. Még sohasem lőttem revolverrel, de tudom, hogyan működik. — Azért, ha lehet, ne rám célozzon! — A seriff keresztbe tett lábbal elhelyezkedett a pokrócon, kiürítette a hatalmas, kék Colt tárát, majd minden egyes lövedéket alaposan megvizsgálva újra megtöltötte a fegyvert. Griswell idegesen járkált fel-alá, és olyan sajnálattal vette tudomásul a fény lassú eltűnését, mint a zsugori ember, aki sopánkodva nézi aranyai megfogyatkozását. Egyik kezével a kandallópárkányra támaszkodott, és a porlepte hamut bámulta. A tüzet, amelyből csupán az a szürke por maradt, bizonyára még Elizabeth Blassenville rakta, több mint negyven éve. A gondolat lehangoló volt. Lábával unottan piszkálni kezdte a hamut.

Valamit megpillantott az elszenesedett törmelékben: egy foltos, megsárgult papírdarab volt. Még mindig közömbösen lehajolt, és kihúzta a papírt a hamuból. Egy notesz volt, penészes kartonborítással. — Mit talált? — kérdezte Bruckner és fél szemmel belesandított a pisztoly csillogó csövébe. — Semmit, csak egy régi noteszt. Olyan, mint egy napló. Az oldalai tele vannak írva, de a tinta annyira megfakult és a papír is olyan rossz állapotban van, hogy ennél többet nem tudok mondani róla. Ön szerint hogy lehet, hogy a kandallóban volt, és mégsem égett el? — Jóval a tűz kialvása után dobhatták oda — találgatta Bruckner. — Valószínűleg olyasvalaki talált rá és hajította a kandallóba, aki bútort jött lopni. Feltehetően nem tudott olvasni. Griswell minden különösebb érdeklődés nélkül lapozta a málladozó oldalakat, és a szemeit erőltetve próbálta kibetűzni a lassan eltűnő fényben a megsárgult macskakaparást. A teste hirtelen megfeszült. — Itt van egy tisztán látható bejegyzés! Figyeljen! És olvasni kezdett: — „Tudom, hogy rajtam kívül van még valaki a házban. Amikor lement a Nap és a fenyvesre sötétség borult odakint, hallottam, ahogy az éjszakában valaki itt járkál. Éjszakánként gyakran hallom, ahogy motoszkál az ajtómnál. Ki lehet az? Talán az egyik testvérem? Celia néni? Ha közülük valaki, akkor miért lopakodik olyan vigyázva a ház körül? Miért rángatja az ajtómat és surran odébb, ha megszólítom? Nem, nem! Nem merem megtenni! Félek, ó, istenem, mit tegyek?… Nem merek tovább itt maradni… de hát hová mehetnék?” — Az istenért! — kiáltott fel Bruckner. — Ez csakis Elizabeth Blassenville naplója lehet! Folytassa! — Nem tudom elolvasni a további szöveget — mondta Griswell. — De néhány lappal arrébb mintha olvasható lenne pár sor. — Fennhangon olvasni kezdett: — „Miért szökött el az összes néger, amikor Celia néni eltűnt? A testvéreim halottak. Tudom, hogy így van. Valami belső ösztön azt súgja, hogy iszonyatos körülmények között, félelem és rettegés közepette haltak meg. De hát, miért? Miért? Ha valaki megölte Celia nénit, miért kellett neki még szegény nővéreimmel is végeznie? Hiszen ők mindig kedvesek voltak a feketékkel. Joah…” — Griswell abbahagyta az olvasást, hiába ráncolta a homlokát, nem tudta tovább olvasni a betűket. — Egy darab hiányzik a lapból. Van itt még egy bejegyzés, de ez későbbi keltezésű… legalábbis én dátumnak vélem, de nem tudnám pontosan megmondani, mi is az valójában. — „…az a szörnyű dolog, amire az az öreg néger nő célozgatott? Jacob Blountot nevezte meg és Joant, de nem beszélt egyértelműen, talán félt valamitől…” — Itt hiányzik egy rész, aztán… — „Nem, nem! Hogy lehet ez? Ő meghalt… vagy elment. Bár… az a Joan a Nyugat-Indiákon született és ott is nevelkedett, és bizonyos célzásokból, amelyeket a múltban tett, rájöttem, hogy elmélyedt a voodoo rejtélyeiben. Úgy vélem, még az egyik szörnyű ünnepségükön is táncolt… hogy tehetett ilyen vadállati dolgot? És ez… ez iszonyatos! Istenem, hát létezhet ilyesmi? Nem is tudom, mit gondoljak. Ha ő az, aki olyan különösen és mégis édesen fütyül… nem, nem, biztosan megőrültem. Ha továbbra is egyedül maradok ebben a házban, ugyanolyan rejtélyes módon végzem, mint a testvéreim. Meg vagyok róla győződve…” A zavaros krónikának ugyanolyan hirtelen lett vége, ahogyan elkezdődött. Griswell figyelmét annyira lekötötte a kézírás böngészése, hogy észre sem vette a közben rájuk telepedett sötétséget, és arról sem nagyon

tudott, hogy Bruckner világított a lapokra a lámpájával, hogy olvasni tudjon. Amikor visszatért a valóságba, megborzongott, és gyors pillantást vetett a sötét előtér felé. — Nos, mit gondol erről? — Csak azt, amire végig gyanakodtam — felelte a seriff. — Az a Joan nevű mulatt szolgáló zuvembivé változott, hogy bosszút álljon Miss Celián. Valószínűleg ugyanúgy gyűlölte a család valamennyi tagját, ahogy az úrnőjét. A szülőföldjén részt vett néhány voodoo szertartáson egészen addig, míg az öreg Jacob szavaival mondva, „éretté” nem vált. Már csupán a Fekete Főzetre volt szüksége, azt pedig az öreg adta át neki. Joan megölte Miss Celiát és a másik három lányt, és csak a véletlennek köszönhető, hogy nem tudott Miss Elizabethtel is végezni. Végig itt lapult ebben a régi házban, akár egy kígyó. — De hát, miért ölt meg egy idegent? — Halhatta, mit mondott az öreg Jacob — emlékeztette Griswellt a seriff. — A zuvembiknek különös gyönyört okoz, ha megölhetnek egy emberi lényt. Joan felhívta Brannert a lépcsőn, széthasította a fejét, aztán a kezébe adta a fejszét, és leküldte, hogy végezzen magával. Nincs az a bíróság, amelyik elhinné ezt, de ha előkerítjük Joan testét, az elegendő bizonyíték lesz, hogy kiderüljön az ön ártatlansága. Szavamra, ő gyilkolta meg Brannert. Jacob azt mondta, a zuvembit meg lehet ölni… azt hiszem, az ügyről írandó jelentésemben nem fogom túl nagy részletességgel elemezni azt a részt. — A lépcsőről, a korláton át bámult minket — mormogta Griswell. — Akkor miért nem találtuk meg a lábnyomait a lépcsőn? — Lehet, hogy azt csak álmában látta. Elképzelhető, hogy egy zuvembi képes kivetíteni a lelkét… a pokolba is! Miért próbálunk magyarázatot találni olyasmire, ami kívül esik az ésszerűség határain? Elég ebből, most már törődjünk az őrködéssel! — Ne kapcsolja le a lámpát — kiáltotta önkéntelenül Griswell. Aztán hozzátette: — Persze. Kapcsolja csak ki. Sötétben kell lennünk — és egy pillanatra elhallgatott —, ahogy Branner és én is voltunk. Amikor azonban a szobát magába nyelte a sötétség, szinte fizikai rosszullétet előidézve rátört a rettegés. Reszketve feküdt a földön, és a szíve olyan szaporán vert, hogy úgy érezte, rögtön megfullad. — A Nyugat-Indiák bizonyosan sorscsapást jelentenek a világ számára — mondta a seriff, akiből csupán egy elmosódott folt látszott a takarón. — Már hallottam a zombikról. Azt eddig nem tudtam, hogy zuvembi is létezik. Egyértelmű, hogy a voodoo-papok összekotyvasztottak valami kábító hatású főzetet, és őrületbe kergették vele a nőket. Ez azonban még nem magyarázza meg a többi dolgot; a hipnotikus erőt, az abnormálisan hosszú életet, a hullák irányításának képességét… nem, egy zuvembi nem csupán egy őrült nőszemély. Valójában egy szörnyeteg, többé-kevésbé emberi lény, amelyet a fekete mocsarak és dzsungelek varázslata teremtett… nos, majd kiderül. Elhallgatott, és a hirtelen beállt csendben Griswell hallotta a saját szívdobogását. Odakint, a fekete erdőben farkas vonyított hátborzongató hangon, és egy bagoly huhogása is behallatszott a szobába. Aztán a csend, mint fekete köd, ismét ráborult a tájra. Griswell kényszerítette magát, hogy nyugodtan feküdjön a takaróin. Mintha megállt volna az idő. A várakozás izgalma szinte a legvégsőkig fokozódott; az erőfeszítéstől, amellyel megpróbált úrrá lenni megtépázott idegein, egész testét kiverte a veríték. Olyan erővel szorította össze a fogait,

hogy belesajdult az állkapcsa és majdnem szájzárat kapott, és a körmei mélyen belevájtak a tenyerébe. Valójában nem is tudta, mire számítson. A démon újból le fog sújtani, igen ám, de hogyan? Talán egy szörnyűséges, fülbemászó fütyülés, a nyikorgó lépcsőkön lefelé tartó, meztelen lábak képében tör rájuk, vagy egy váratlan fejszecsapással a sötétben? Kit választ majd, őt vagy Brucknert? Lehet, hogy a seriff már nem is él? Semmit sem látott a sötétben, de halotta a férfi egyenletes lélegzését. A délieknek biztosan acélból vannak az idegeik. Vagy nem is Bruckner lélegzik mellette, a sötétség szűk sávján túl? Lehet, hogy a démon már csendben lesújtott rá, elfoglalta a helyét, és most hátborzongató vidámsággal kivárja a kedvező pillanatot, hogy vele is végezzen? Griswell idegeit ezernyi undorító képzelgés marcangolta foggal-körömmel. Kezdte úgy érezni, hogy azonnal megőrül, ha nem ugrik fel sikoltva, és őrjöngve ki nem száguld abból az átkozott házból; még az akasztófától való félelme sem tarthatja tovább ott, a sötétben fekve — ekkor a seriff lélegzése hirtelen megszakadt, és Griswell ettől úgy érezte magát, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jéghideg vízzel. Valahonnan fentről felhangzott egy különös, fülbemászó fütyülés… Griswell önuralma abban a pillanatban szertefoszlott, és az agyára még az őt körülvevő feketeségnél is sötétebb űr zuhant. Idegrendszere egy darabig tökéletesen kikapcsolt, és arra tért magához, hogy rohan. Őrülten botladozva iszkolt egy valószínűtlenül rossz úton. Körülötte minden sötét volt, és csak vaktában száguldott előre. Homályosan felfogta, hogy minden bizonnyal kirohanhatott a házból, és több mérföldnyire juthatott, mire túlfeszített elméje ismét képes volt a testén uralkodni. Már semmivel sem törődött; az, hogy egy olyan gyilkosság miatt fogja akasztófán végezni, amit el sem követett, feleannyira sem tűnt borzalmasnak, mint az a gondolat, hogy visszamenjen abba a rémes házba. Egyetlen ötlet lüktetett az agyában: rohanni, rohanni, rohanni, és most vaktában száguldott, míg végül elérte fizikai képességeinek határát. Az agyára telepedett köd még nem szállt fel teljesen, ám arra már kábán ráeszmélt, hogy nem látta a csillagokat a fekete ágakon túl. Bizonytalanul arra gondolt, bárcsak láthatná, merre tart. Úgy tűnt, hogy egy hegyre kapaszkodik, és ezt különösnek találta, mert tudta, hogy a birtok környékén többmérföldes körzetben egyetlen hegy sem emelkedik. Ekkor felette és előtte megcsillant egy halvány ragyogás. Arrafelé kúszott, átmászott a peremszerű kiszögelléseken, amelyek egyre aggasztóbb, szimmetrikus formákban bukkantak föl előtte. Hirtelen rémülten rádöbbent, hogy ismerős hangot hall — különös, gúnyos fütyülést. A hang szétoszlatta a ködöt. Mi történhetett, és miért? Hol van valójában? A valóságra eszmélés érzése olyan volt, mintha egy hentesbárddal fejbe kólintották volna. Nem az úton menekült, még csak nem is hegyre kapaszkodott: egy lépcsőn lépkedett fölfelé. Még mindig a Blassenville házban! És a lépcsőkön kapaszkodott fölfelé! Emberfeletti hangon felsikoltott. Odafönt a tébolyult fütyülés hátborzongató, démoni rikoltásig fokozódott. Megpróbált megállni, visszafordulni, vagy legalább levetni magát a korláton túli mélységbe. Sikoltásai már-már kibírhatatlanul csengtek saját fülében. Ám az akaratereje egyszerűen szertefoszlott. Mintha nem is lett volna soha. Már nem volt ura a testének. Kiejtette kezéből a lámpát, és teljesen megfeledkezett a zsebében lapuló pisztolyról. Nem tudott parancsolni a mozdulatainak. Mereven mozgó lábai, mint valami mechanikus szerkezetek, függetlenítették magukat az agyától, és egy másik akaratnak engedelmeskedve vitték sikoltozó testét

felfelé a lépcsőn, az odafent csillogó fénnyel izzó boszorkánytűzhöz. — Bruckner! — visította. — Bruckner! Az isten szerelmére, segítsen! Hangja azonban elakadt a torkában. Már elérte a felső lépcsőfordulót. Aztán az előtéren is végigtámolygott. A fütyülés mélyebbé vált, és megszűnt, de a vonzása még mindig vezette lépteit. Nem látta, honnan jött: halvány ragyogás. Mintha nem is egy bizonyos helyről áradt volna. És abban a pillanatban meglátott egy feléje csoszogó, bizonytalan alakot. Olyan volt, mint egy nő, de hús-vér nő sosem settenkedett volna olyan tartással, és egy nőnek nem lehet olyan rettenetes kegyetlenséget sugárzó, sárga, elmosódott arca… Griswell sikoltani akart, ahogy meglátta a lény ábrázatát, és a karomszerű ujjakban végződő felemelt kezében megvillanó éles pengét, de a nyelve megdermedt. Ebben a pillanatban fülsiketítő csattanást hallott maga mögött, és a sötétséget lángnyelv hasította ketté, amelynek fényénél látta, ahogy a szörnyű alak hátrazuhan. A dörrenés után földöntúli rikoltás remegtette meg a levegőt. A villanást követő sötétben Griswell térdre rogyott, és kezébe temette az arcát. Meg sem hallotta a seriff hangját. Csak akkor eszmélt fel az ájulásszerű állapotból, amikor a déli férfi a vállára tette a kezét. A szemébe irányuló fény elvakította. Hunyorgott és eltakarta, aztán felnézett a fénykör peremébe hajoló Bruckner arcába. A seriff sápadt volt. — Megsebesült? Istenem, megsérült, ember? A padlón egy henteskés… — Semmi bajom — motyogta Griswell. — Épp idejében lőtt… a démon! Hol van? Hová tűnt? — Hallgassa csak! Valahol a ház belsejéből visszataszító bukdácsolás és botladozás hallatszott, aztán mintha az a valami felbukott és haláltusájában fetrengett volna. Jacobnak igaza volt — mondta komoran Bruckner. — Az ólom képes megölni őket. Most már tudom, hogy eltaláltam. Nem mertem használni a lámpát, de egyébként is volt elég fény. Amikor elkezdődött a fütyülés, maga majdnem keresztülsétált rajtam, ahogy megindult fölfelé. Tudtam, hogy hipnózis alatt, vagy a franc tudja, mi alatt állt. Követtem felfelé a lépcsőn. Közvetlenül maga mögött osontam, de annyira lehajoltam, hogy a nő nem láthatott, így nem tűnhetett el előlem. Majdnem elkéstem a lövéssel, de amikor megláttam azt az undorító lényt, kis híján engem is megbénított. Nézze! A lámpával levilágított az előtérbe, és a fény most éles és tiszta volt. Megcsillant egy falban lévő nyíláson, ahol addig semmilyen ajtót nem láttak. — A titkos ajtó, amit Miss Elizabeth is megtalált! — Bruckner csettintett egyet az ujjával. — Gyerünk! Átrohant az előtéren és Griswell kábultan követte. A vergődő, bukdácsoló hang a rejtekajtó mögül hallatszott, és hirtelen megszakadt. A lámpafénynél egy szűk, alagútszerű folyosót pillantottak meg, amely valószínűleg a vastag falak egyikén vezetett keresztül. Bruckner habozás nélkül bevetette magát a járatba. — Talán nem úgy gondolkodik, mint egy ember — morogta, miközben maga elé világított. — Annyi esze mindenesetre volt, hogy tegnap este eltüntesse a lábnyomokat, így nem tudtunk eljutni a fal azon pontjához, ahol esetleg rábukkanhattunk volna a titkos ajtóra. Ott elől van egy szoba… a Blassenville-ek titkos szobája! Griswell felkiáltott.

— Uramisten! Ez az az ablak nélküli helyiség, amelyet álmomban láttam, benne a három felakasztott testtel, áááá! Bruckner lámpájának fénye végigsöpört a kör alakú szobán és hirtelen megállt egy pontnál. A széles fénykörben három alak derengett, három összeaszott, összezsugorodott, múmiaszerű alak, mindhárom múlt századi ruhában. Papucsba bújtatott lábaik nem értek a földig, mert kitekeredett nyakuknál fogva lógtak a mennyezethez erősített láncokon. — A három Blassenville nővér! — vakkantotta Bruckner. — Ezek szerint Miss Elizabeth jól sejtette. — Nézze! — Griswell csak nagy nehézségek árán tudott normálisan megszólalni. — Ott… abban a sarokban! A fény odasiklott, és megállt. — Az… valaha egy asszony volt? — suttogta Griswell. — Istenem, nézze az arcát, mintha csak most halt volna meg. Nézze a karomszerűen begörbült ujjait és a fekete körmeit, mintha egy ragadozó karmai lennének. Igen, ember lehetett, bár… még a régi báli ruhájának a foszlányai vannak rajta. Csak azt nem tudom, miért viselt egy mulatt szolgáló ilyen ruhát? — Negyven éven át ez lehetett a búvóhelye — vélte Bruckner, és elgondolkodva nézte a sarokban kiterülve fekvő, vigyorgó, hátborzongató alakot. — Ez tisztázza magát a vád alól… egy őrült nő fejszével… a hatóságoknak ennyi pont elég. Istenem, micsoda bosszú… micsoda undorító bosszú! Mégis, biztos, hogy már a kezdetektől bestiális természete lehetett, és hogy elmélyedt a voodoo rítusokban, ahogy ez minden kétséget kizáróan történt… — A mulatt lány? — suttogta Griswell, és halványan érezte, ahogy a félelem ismét ráborul a lassan eltűnőben lévő rettegésére. Bruckner megrázta a fejét. — Félreértettük az öreg Jacob fecsegését és a Miss Elizabeth naplójában található feljegyzéseket… Ő valószínűleg tudta, ám a családi büszkeség lakatot tett a szájára. Griswell, most már mindent értek: a mulatt lány véghezvitte bosszúját, de nem úgy, ahogyan mi gondoltuk. Nem ő itta meg a Fekete Főzetet, amelyet az öreg Jacob készített. Valaki más volt az, akinek titokban az ételébe vagy italába csempészték a készítményt; ez nem is lehet kétséges. Aztán Joan elmenekült, és itt hagyta a pokol magvait, melyeket előtte elültetett, hogy később kifejlődjenek. — Az… az nem a mulatt szolgáló? — suttogta Griswell. — Amikor megláttam őt, ott kint, az előtérben, rájöttem, hogy nem mulatt. Azokban az eltorzult arcvonásokban még mindig felismerhetők a családra jellemző sajátosságok. Láttam róla egy festményt, és biztos, hogy nem tévedek. Azt a teremtményt, ami ott hever, valaha úgy hívták… Celia Blassenville. (Jónás János)

A szerkesztő utószava „Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés.” H. P. Lovecraft 19

Alig egy évvel azután, hogy Georges Méliès Le Manoir du Diable (1896) című rövidfilmjében a mozgókép első vámpírja feltűnik a színen (denevérből Mefisztóvá alakul, azután csontvázzal, kísértettel, boszorkányokkal rémiszti a hőst, aki egy kereszttel űzi el), valamint ugyanabban az esztendőben, amikor Jules Verne A jégszfinx (Le Sphinx des Glaces) című regényével „megpróbálja befejezni” Edgar Allan Poe Arthur Gordon Pymjét, Bram Stoker (1847—1912) rászabadítja a világra minden idők legnépszerűbb parazitáját: Drakula grófot. Ezután a havasalföldi vérszipoly csatlakozik a fiatal Mary Shelley (1797—1851) által teremtett „Szörny”-höz, a nagyravágyó Frankenstein doktor bizarr gyermekéhez, és emblematikus figurákként uralják az olvasószobákat, a mozivásznakat és a borzongató történetekre fogékony emberek álmait. Drakula gróf — aki hamarjában e romantikus műfaj uralkodójává lett — valójában lekési a romantikát; már amennyiben komolyan gondoljuk a korszakhatárokat. Ugyanakkor, aki kicsivel alaposabban beleássa magát a rémirodalom históriájába, annak szembeötlő lehet, hogy bár a műfaj a preromantika „vadhajtásaként” keletkezett, és alakulástörténete magában hordozza az egyes irodalmi (vagy összművészeti) korszakok hatásjegyeit, mégis a leginkább „külön fejlődésként” értelmezhető. Ez a változás jobbára valamiféle hullámmozgás, számtalan völggyel és kicsúcsosodással — a két említett szerző előtt és után is; mint például E. A. Poe zseniálisan rémisztő novellái a XIX. század első felében, vagy a XX. század közepéig Lord Dunsany és Howard Philips Lovecraft rémmítoszai, de említhetnénk a századvég újabb hullámhegyét Stephen Kinggel, vagy az általam sokkalta jobban kedvelt Clive Barkerrel. A mainstream irodalom közben számtalanszor eltávolodik ettől a témától és visszatalál hozzá; mert nyelvet találni a legbenső rettegéshez éppoly nagy kihívás, mint Isten vagy az emberi sors értelmének megfogalmazása. A félelem témája lényegében egyidős az emberi beszéddel, és valószínűleg együtt pusztul az emberiséggel. A vele foglalkozó alkotások közül pedig éppúgy akadnak zseniálisak és örökérvényűek, ahogyan szánalmasan gyatrák és felejthetőek, nem is beszélve a legkövérebb halmazról: a jegyzett középszeréről — ahogyan ez minden más téma esetében is lenni szokott. Nem bocsátkozom a kötetben szereplő egyes darabok részletes ismertetésébe, ugyanakkor már a tartalomjegyzékből is kitűnhet, milyen nagyszerű szerzők hagyták kéznyomukat a rémséghez vezető nyelvi útvesztő árnyas falain, akiknek leleményes arabeszkjei máig hatással vannak az újabb és újabb kalandorokra. Azok az irodalmi „apafigurák” — Melville, Dickens vagy Poe —, akik után követők sora visszhangozta akarva-akaratlanul azt az irodalmi nyelvet, melyet ők a saját ízlésükre formáltak, ebben a műfajban is maradandót alkottak; ez a válogatás pedig bevallottan a legsikerültebb

művek bemutatására vállalkozott. És persze, mint minden válogatás, a válogató ízlését (és lehetőségeit) tükrözi. Mivel a reprezentatív halmaznak határt kellett szabni, egyfelől a könyv csakis angol nyelven született rémtörténeteket tartalmaz, másfelől a példák sora megtorpan a XX. század közepe táján, harmadrészt pedig a válogatás a rövid prózákra korlátozódik, noha a rémregények között is akadnának kihagyhatatlan darabok. Néhány antológia már korábban is megjelent magyarul azzal a céllal, hogy bepillantást engedjen a műfajba, ez a mostani azonban a megelőzőeknél nagyobb, részletesebb és — ha lehet így fogalmazni — színesebb próbál lenni. Ez alatt azt értem, hogy a válogatás során arra törekedtem, hogy a harminchárom alkotás lehetőség szerint felvonultassa a rémirodalom eszköz- és tématárának teljes arzenálját; mindazokat a hangokat és színeket, melyek előtérbe kerültek a szóban forgó, több mint százötven év során. Az irodalomtörténet a gótikus műfaj hangadójának Horace Walpole-t (1717—1797) tekinti, aki 1764-es The Castle of Otranto című írásműve cselekményét valóban a középkor (azon belül is a gótika) atmoszférájával telítette 20 — egyfajta irracionális vagy „sötét” középkorral, mely minden tekintetben radikálisan különbözik a XVIII. század felvilágosult körülményrendszerétől. Az Otranto sajnos egy ilyen válogatásba nem férhetett bele (ahogyan Ann Radcliffe-nek [1764—1823], a rémregény „nagyasszonyának” The Mysteries of Udolpho [1794] című regénye terjedelmi okból ugyancsak kimaradt, Mary Shelley 1818-ban megjelent Frankensteinjével egyetemben), viszont az alig egy évtizeddel utána keletkezett Sir Bertrand-töredék (1773; az első gótikus töredék) lett a nyitódarab, Anna Laetitia Aikintől (1743—1825). Megint csak le kellett mondanom az amerikai Charles Brockden Brownnak (1771—1810) a Wieland (1798) vagy az Edgar Huntly című (1799) regényeiről, melyek ékes bizonyítékai annak, hogy a gyorsuló tempójú XVIII. században igencsak hamar kelt át a műfaj az óceánon, újabb témákkal és helyszínekkel gazdagítva eszköztárát. Ugyanakkor az általam válogatott kötet ezt a tényt szem előtt tartva egyaránt igyekszik példákat hozni a rémirodalom angol és amerikai alakulástörténetéből. Sajnos a regények kihagyásával párhuzamban fogyatkoztak meg a női szerzők a névlistámban, és elvesztésük azért is fájó, mivel a szóban forgó téma már a kezdetektől valóban mindkét nem kedvelt irodalmi játékterületévé vált, amit jó lett volna még több példán keresztül is érzékeltetni. Különösen bosszantó, mikor az ember a kedvenceit hagyja ki; ez történt — szintén terjedelmi okból — Algernon Blackwood (1869—1951) Willows című alkotásával, valamint Lord Dunsany (1878—1957) Bethmorájával, amelynek a párnovellája: a hozzá szervesen kapcsolódó Hasisevő (The Hashish Man, 1910) bekerült a kötetbe, viszont a rövidebb darabokra korlátozott figyelem mellett szempont volt az is, hogy minden szerző csupán egyetlen művel szerepeljen. Ennek a szerkesztői elvnek köszönhetően mondtam le fájó szívvel E. A. Poe Az Usher-ház vége (The Fall of the House of Usher, 1839) című remekművéről is. Lényeges szót ejteni egy fordításantológia kapcsán a magyar átültetésekről. A kötetben mindössze három régebbi fordítás található (egy Dickens-novella Kászonyi Ágotától; egy Bierce-novella László Balázstól; valamint egy Howard-novella Jónás Jánostól), noha jó pár szöveg megjelent már korábban magyarul is — viszont számos másik még soha. Sokszor

éreztem úgy — és persze ez nagyon szubjektív és rendkívüli módon függhet az ember aktuális hangulatától vagy rögzült mániáitól —, hogy nem azt a „hangot hallom” a létező fordításban, amelyen számomra az eredeti megszólal. Nyilvánvaló, hogy a fordítás önálló műalkotás, és ha jól sikerült, akkor ugyan — Walter Benjamint idézve — „visszhangzik” benne az eredeti, ámde éppúgy aktív részese a fordító is, aki a saját hangszerelésében adja elő a meglévő dallamot. Nem beszélve az olvasóról; hiszen a felfedezés, a „hallás” öröme már az ő kiváltsága. Én is ezzel a kiváltságommal éltem, amikor úgy döntöttem a már meglévő művek esetében is, ha jónak látom, új fordítót kérek fel a feladatra. Így a szerzők mellett — akik nélkül ez a műfaj nem létezne, és én nem kedvelhetném — a fordítóknak tartozom köszönettel: Bart Istvánnak, Bényei Tamásnak, Kabdebó Flóriánnak, Jónás Jánosnak, Kászonyi Ágotának, László Balázsnak, Nagy Gergelynek, Nádasdy Ádámnak, Polyák Bélának, Rakovszky Zsuzsának, Széky Jánosnak és Totth Benedeknek. A legfontosabb segítséget azonban Fried István és Morcsányi Géza adták — a türelmükkel —; előbbi az egyetemi éveim alatt, mikor a témával elkezdtem foglalkozni, utóbbi pedig a kiadói munkám során, miközben hosszasan kivárta, hogy az ötlet formát öltsön, és lehetőséget adott a megvalósításához. Végezetül pedig a cím kérdéséről: hiszen ha ennyi minden a szerkesztői önkény szüleménye, akkor miért pont ez a lényeges és elsőként szembeötlő bélyeg ne lenne az. A „düledék palota” szókapcsolatot Vörösmarty Mihály A Rom című (1827) töredékéből idéztem a címbe, mivel számomra ő az a magyar szerző, akinek egyes műveiben leginkább érzem az angol romantika jellegzetességeit, ebben a költeményében pedig egészen pontosan valamiféle gótikus hangulatot. És ha már a nagy múltú hazai műfordításkiadás lényegében — kevés kivétellel — eltekintett évszázadai során az angolszász rémtörténetek közlésétől, valamint ugyanígy kevés hatással volt (vagy épp emiatt kevés hatással lehetett) ez a típusú irodalom és a belőle áradó hangulat a magyar szerzőkre, legalább a címben megidézve szerepeljen a kivételes költő és költeménye — miközben a műfaj rajongójaként őszintén bízom abban, hogy ez a vállalkozás nem marad követők nélkül. Hiszen számtalan kiadatlan, ámde jelentős alkotás vár még a sorára. Sárközy Bence