DiTerlizzi - Black - A Spiderwick-krónika 01. - Manók Könyve.pdf

A mű eredeti címe The Spiderwick Chronicles The Field Guide

Fordította Till Tamás

ISBN 963 539 471 3 Hungarian edition: © 2004 by Ciceró Könyvstúdió Work 1 Copyright © 2003 by Tony DiTerlizzi and Holly Black Black Published by arrangement with Simon & Schuster Books For Young Readers, an imprint of Simon & Schuster Children ’s Publishing All right reserved. No parts of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopying, recording or by any information storage are retrieval system, without permission in writing from the Publisher.

© Hungarian translation by Till Tamás, 2004

 Nagyanyámnak, Melvinának, aki azt mondta, hogy nekem pont egy ilyen

könyvet kellene írnom, amire én azt válaszoltam, hogy az sohasem fog sikerülni H.B.  Arthur Rackhamnek,

akinek azt kívánom, hogy másoknak is annyi ihletet és bátorítást adjon, mint nekem. T.D.

MALLORY , J ARED ÉS S IMON G RAC E  Ő 

H ARMADIK 

Ő

JARED KÖRÜLNÉZETT A SZOBÁBAN (SZÍNES KÉP A 9 CÍMOLDALLAL SZEMBEN) A SPIDERWICK BIRTOK ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÉRKÉPE 9 I NKÁBB OLYAN BENYOMÁST TETT, MINTHA EGY TUCAT VISKÓT EGYMÁSRA HÁNYTAK VOLNA 9 9  –  A NYA?! AZ AJTÓ NYIKORGÁSÁRA RIADT FEL 9  –  R ÁVÁGOK A FALRA, HOGY MEGNÉZZÜK , MI VAN A VAKOLAT MÖGÖTT 9 AZ ÉTELLIFT MEGINDULT FELFELÉ 9 JARED NEM TUDTA, HOGY HOVA IS KERÜLT 9 JARED KÖRÜLNÉZETT A SZOBÁBAN 9 ARTHUR SPIDERWICK KÉZZEL ÍROTT JEGYZETE, MELYRE JARED GRACE A TITKOS KÖNYVTÁRBAN 10 BUKKANT (színes kép)  –  K I vagy TE? 10  –  VÁGD CSAK LE! 10 10 „CSAK TOVÁBB, EGYRE FEL, MÉG ÉS MÉG”

A LEGKÜLÖNÖSEBB KÖNYV EGYSZERŰEN CSAK FOLYTATNI OLVASÁST

 –  NÉZD MEG EZT!

10 AKARTA

AZ

10 10 10 10

R ÉSZLET A MANÓK KÖNYVÉBŐL MINDENÜTT CSEND HONOLT A KONYHÁBAN ŐRÜLETES VOLT A FELFORDULÁS 10 10  –  A NYA, NEM ÉN VOLTAM! MÁS KÜLÖNÖS DOLGOKAT IS TALÁLT 10 10  –  NE, MALLORY! 10  –  HÁT EZ SZUPER ! AKKORA VOLT, MINT EGY CERUZA 10  –  DOBJÁTOK KI AZT A KÖNYVET! 10 Kedves olvasó! 11  ............................................................................. 11 MALLORY , J ARED ÉS S IMON G RAC E  ................................... 12 ....................... ...................................................... 18 Ő  ......................... ........................................... 18  ........................................................................ 30

H ARMADIK 

 .................................................................... 30  ...................................................................... 45  ....................... 45  ....................................................................... 55

 ............................. ... 55 .............................................. ............................ 67 ............................................. ....................................... 67  ........................................................................ 82 Ő

........................ ........................................... 82 ............................................. ............................ 91 ......................... 91 ........................ ......... 108 ...................... ............. 109

JARED KÖRÜLNÉZETT A SZOBÁBAN (SZÍNES KÉP A CÍMOLDALLAL SZEMBEN) A SPIDERWICK BIRTOK ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÉRKÉPE I NKÁBB OLYAN BENYOMÁST TETT, MINTHA EGY TUCAT VISKÓT EGYMÁSRA HÁ NYTAK VOLNA

 –  A NYA?! AZ AJTÓ NYIKORGÁSÁRA RIADT FEL

 –  R ÁVÁGOK A FALRA, HOGY MEGNÉZZÜK , MI VAN A VAKOLAT M ÖGÖTT

AZ ÉTELLIFT MEGINDULT FELFELÉ JARED NEM TUDTA, HOGY HOVA IS KERÜLT JARED KÖRÜLNÉZETT A SZOBÁBAN

ARTHUR SPIDERWICK KÉZZEL ÍROTT JEGYZETE, MELYRE JARED GRACE A TITKOS KÖNYVTÁRBAN BUKKANT (színes kép)

 –  K I vagy TE?  –  VÁGD CSAK LE! „CSAK TOVÁBB, EGYRE FEL, MÉG ÉS MÉG” A LEGKÜLÖNÖSEBB KÖNYV EGYSZERŰEN CSAK FOLYTATNI AKARTA AZ OLVA SÁST

 –  NÉZD MEG EZT! R ÉSZLET A MANÓK KÖNYVÉBŐL MINDENÜTT CSEND HONOLT A KONYHÁBAN ŐRÜLETES VOLT A FELFORDULÁS

 –  A NYA, NEM ÉN VOLTAM! MÁS KÜLÖNÖS DOLGOKAT IS TALÁLT

 –  NE, MALLORY!  –  HÁT EZ SZUPER ! AKKORA VOLT, MINT EGY CERUZA

 –  DOBJÁTOK KI AZT A KÖNYVET!

Kedves olvasó! Az évek során Tony és köztem szoros barátság alakult ki, többek közt azért, mert mindketten rajongunk gyermekkorunk óta a tündér ekért ós manókért. Először nem is figyeltünk fel ennek a kapocsnak a fontosságára, vagy arra, hogy ez szerephez juthat életünkben. Egy nap azonban Tony és én, más írók társaságában könyveinket dedikáltuk egy hatalmas áruházban. Miután végeztünk, még ottm aradtunk egy kicsit, segítettünk elpakolni a könyveket vidáman cs evegve, mikor egyszerre csak az egyik alkalmazott odajött hozzánk. Azt mondta, hogy valaki egy levelet hagyott hátra számun kra. Mikor megkérdeztem, hogy melyikünk számára, meglepve hallottuk válaszát:  – Mindkettőjüknek  –  felelte. A levelet a következő oldalon közöljük. Tony sokáig bámulta a levélhez csatolt másolatot. Aztán, szinte magában beszélve, azon tűnődött, hogy még mit tartalmazhat a kézirat többi része. Sietve írtunk egy rövid levelet, betettük egy borítékba, és arra kértük az eladót, hogy adja oda a Grace gyerekeknek.

 Nem sok időre rá egy kis csomagot találtam a lakásom ajtajának küszöbén egy vörös szalaggal átkötve. Néhány nappal később megjelent nálam a három gyerek, hogy elmesélje a történetet. Ami azóta történt, nehezen leírható. Ugyanis Tony és én fejest ugrottunk egy olyan vil ágba, amelynek létezésében sohasem hittünk igazán. Most már tudjuk, hogy a manók világa messze túlnő a gy erekmesé ben. Egy láthatatlan világ vesz körül minket, és reméljük, hogy te, kedves olvasó, képes leszel bepillantani annak rejte lmeibe.

Kedves Holly néni és Tony bácsi! Tudom, hogy sokan nem hisznek a manókban, de én igen, és azt hiszem, hogy Ön is. Olvas-  tam az Ön könyveit, és meséltem azokról az öcséimnek is. Aztán elhatároztuk, hogy írunk Önnek. Mi ismerünk igazi manókat, és na-  gyon sokat tudunk róluk. E levelünkhöz mellékelünk egy másolatot egy régi könyvb ő l, amelyet a padlásunkon talál-  tunk. Nem valami jó kép, mert a fénymásoló épp nem m ű ködött tökéletesen. A könyv azt ír-   ja le, hogyan kell a manókat azonosítani, és hogy lehet védekezni ellenük. Oda tudná ad-  ni, ezt a könyvet a kiadójának? Ha igen, te-  gyen egy levelet egy borítékba, és hagyja ott az üzletben. Mi majd megtaláljuk a módját, hogy eljuttassuk Önhöz a könyvet. A szokásos postai út veszélyes. Azt szeretnénk, hogy az emberek megtudják, mi történt velünk. Ez ugyanis bárki mással is megtörténhet. Tisztelettel Mallory, Jared és Simon Grac e  

 ő 

a valaki megkérdezte volna Jared Grace-től, hogy a fivére és a nővére mi lesz, ha felnő, gond nélkül válaszolt volna. Azt felelte volna, hogy Simon, a fiv ére állatorvos lesz vagy oroszl ánszelídítő, a nővére, Mallory pedig olimpiai b ajnok vívónő, hacsak nem döf le addig valakit a kardjával, mert akkor  börtönbe kerül. Ám azt nem tudta volna megmondani, hogy ő belőle mi lesz. Nem mintha  bárki is megkérdezte volna, vagy kikérte volna a véleményét bármiben  is. Mint például a bban, hogy új ház ba költöznek. Jared Grace felnézett a házra, s köz ben összehunyorította a szemét. Elmosódott körvonalakkal jo bban festett az épület.

 – Hát ez egy viskó –  sóhajtott fel Mallory, miu-

tán kiszállt a furgontól. Bár valójában az épület inkább olyan benyomást tett, mintha egy tucat viskót hánytak volna egymásra. Több kéménye volt, a tetőből pedig egy hosszú vasrács meredt fölfelé, amitől az egész valamiféle csiricsáré kalapra emlékeztetett.

 – Azért annyira nem rossz  –   mondta az édesanyjuk, kissé erőltetett mosollyal. –  Vik toriánus stílusban épült. Simon, Jared ikertestvére egyáltalán nem tűnt elégedetlennek. Nyilván arra gondolt, hogy most még több állata lehet majd. Figyelembe véve, hogy Simon mi mindent zsúfolt te közös New York -i hálószobá jukba, Jared úgy számolt, hogy az itteni nyulak, sün-

disznók és még ki tudja, milyen állatok még inkább  boldoggá fogják tenni f ivérét.  – Gyere már, Jared –  kiáltott vissza Simon. Jared csak ekkor vette észre, hogy már mindenki a be járati lépcső tetején áll, csak egyedül maradt ott a pázsi-

ton, és bámulta tovább a házat. Az ütött-kopott, szürke bejárati ajtón a festék már teljesen k ifakult. A repedések  ben és az ajtópántok körül meghatározhatatlan színű festéknyomokat lehetett felfedezni. Az ajt ó

közepén egy vastag szögön rozsdás kosfej függött; ez volt a k o pogtató. Édesanyjuk beleillesztette a sűrűn fogazott kulcsot a zárba, és elfordította, aztán a vállával nagyot taszítva  belökte az ajtót. Egy gyengén megvilágított előtérbe  jutottak. Csak egyetlen ablak volt félúton a lépcsők f elett  – a festett üvegtáblákon keresztül se jtelmes vörös fény vetült a falakra.

 – Pont olyan, mint ahogy az emlékeimben élt –   mondta mosolyogva az édesanyjuk.  – Csak sokkal lepattantabb –  tette hozzá Mallory. Az asszony nagyot sóha jtott, de nem válaszolt. Az előtérből nyílt az ebédlő, amelyben egyetlen bútordarab állt: egy hosszú, sok ví zfolttól elszíneződött asztal. A mennyezeti vakolat több ke lyen megrepedezett, a csillár egy kiro jtosodott zsinóron lógott.  – Gyerekek, miért nem kezditek  behordani a holmikat a kocsi ból?  –  Ide? – kérdezte Jared.  –   Igen, ide  –  felelte édesanyja, miközben letette a  bőröndjét az asztalra, nem törődve a mozdulata nyomán felszálló porfelhővel. –   Ha Lucinda nagynénétek nem engedte volna meg, hogy idejöjjünk, nem tudom, mit csináltunk volna. Legyünk hálásak neki! Egyikük sem szólt egy szót sem. Jared próbált hálát érezni, de igazából sehogy sem ment neki. Amióta az apjuk elköltözött tőlük, csak rossz dolgok történtek. Az iskolában összeverekedett egy másik fiúval, és bár a bal szeme feletti kék folt már kezdett elhalványulni,

ezt nem lehetett egykönnyen elfelejteni. Most meg itt van ez a ház – ilyen – ilyen vacak helyen még sose laktak.  –  Jared  Jared  – szólalt  –  szólalt meg az anyja, mielőtt követte vo lna Simont, aki már indult kifelé, hogy megkezdje a furgon kipakolását.  –  Igen?  Igen? Az asszony megvárta, míg a két másik gyerek kiér az előtérte.  – Most  – Most itt az alkalom, hogy új életet kezdj…  bár ez mindannyiunkra mindannyiunkra vonatkozik. Rendben?

Jared kelletlenül bólintott. Nem volt szüksége s, hogy a mama tovább folytassa –  csak azért nem do bták ki az iskolából, mert már épp a költözés küszöbén álltak. Emiatt is hálásnak kellett volna lennie. De sa jnos képtelen volt rá.

Odakinn Mallory épp a hajókoffer tetejéről szedett le két bőröndöt:  – Úgy  – Úgy hallottam, hogy már nem is akar enni.  – Ki?  – Ki? Lucinda néni? Á, csak már nagyon öreg –  mondta Simon. – Öreg  – Öreg és bolond. Mallory tagadólag rázta a fejét:

 – Hallottam,  – Hallottam, amikor anya telefonált. Azt mondta Terrence bácsinak, Lucy azt hiszi, hogy a manók ho zzák neki az ételt.  – Miért,  – Miért, mire számítottál? Hiszen a bolondokházá ban van –  mondta  mondta Jared. Mallory tovább folytatta, mintha nem is hallotta volna Jared megjegyzését: megjegyzését:  – A  – A néni azt mondta az orvosoknak, hogy az étel, amit kap, jobb, mint amit bárki kóstolt valaha is.  –  Ne  Ne hantázz –  szólt rá Simon, majd bemászott a hátsó ülésre, és kinyitotta az egyik bőröndöt. bőröndöt. Mallory vállat vont:  – Ha  – Ha a néni meghal, ezt a házat valaki örökölni fo g ja, és ak kor kor megint költözhetünk. költözhetünk.  – Lehet,  – Lehet, hogy visszamehetünk a városba –   mondta Jared.  –  Micsoda  Micsoda szerencse!  – szólalt  –  szólalt

meg Simon, mikö z ben egy köteg zoknit halászott halászott elő az egyik egyik bőrönd ből.  – Jaj,  – Jaj, ne! Jeffrey és Kiscitrom kirágta magát!  Anya mondta neked, hogy ne hozd el az egereket  –  Anya  korholta Mallory. – És  –  korholta  – És azt is hozzátette, hogy itt már lehetnek „normális” állataid.  – Ha  – Ha elengedtem volna őket, akkor már elpusztultak volna valami csapdában – morgott –  morgott Simon, miköz ben kifordította a zoknit, amelyből a lyukon át kikandikált a mutatóujja. – Egyébként – Egyébként te is elhoztad az öszszes vívókacatodat.

  Azok nem kacatok!  –   morogta Mallory.  – És  –  Azok  –  És főleg nem élők!

 –  Fogd be! – kiáltotta Jared, közelebb lépve a nővéréhez.  –   Ne hidd, hogy mert nemrégiben kaptál egyet a szemed alá, nem kaphatsz még egyet a másik alá! –  Mallory lófarka ide-oda himbálózott, amint szembefordult az öccsével. Aztán egy nehéz bőröndöt ny omott a kezébe. – Menj, és vidd be ezt, ha olyan nag ylegény vagy! Bár Jared tudta, hogy egy napon magasabb lesz és erőse bb, mint a nővére – amikor Mallory már nem tizenhárom éves lesz, és ő nem kil enc –, egyelőre nehezére esett ezt elképzelni. Jarednek sikerült elcipelnie a köröndöt az ajtóig, de ott ledobta. Úgy gondolta, hogy innentől húzni fogja, ha muszáj, az lesz a legokosa bb. Egyedül volt az előtér  ben, és már nem emlékezett, hogyan lehet eljutni az ebédlő be. Az előtér ugyanis kettévált két másik előtérre, ezeken keresztül lehetett bejutni a ház belsejébe.  –  Anya!  –  hangosan akart kiáltani, de még saját maga is alig hallotta a hangját.  Nem jött válasz. Óvatosan tett egy lépést, majd még egyet, egészen addig, míg meg nem nyikordult a pa dló: ekkor megtorpant. Amint így mozdulatlanul állt, a halkan „zizegni” kezdett valami. Tisztán hallotta, hogy az a valami felfelé halad, de amikor a plafonig ért, megszűnt a hang. A fiú szíve a torká ban dobogott.

Biztosan egy mókus volt – gondolta. Végül is a ház az összedőlés szélén állt. Bármilyen állat befészkelhette magát ide. Szerencséjük van, ha nem találnak medvét az alagsorban vagy madarakat a fűtőrendszer csöveiben, ha egyáltalán van itt fűtés.  –  Anya?  – szólalt meg újra a fiú, ezúttal még elhalóbb hangon. Ekkor kinyílt mögötte az ajtó: Simon jött be befő ttes üvegekkel a kezében, amelyekbe két gülüszemű szürke egér volt bezárva. Mallory mogorva tekintettel állt a háta mögött.  –  Valami zajt hallottam a falb ól –  mondta Jared.  – Miféle Zajt? – kérdezte Simon.  –   Nem is tudom…  –   Jared nem akarta beismerni, hogy egy pillanatra azt hitte, kísértet volt. –   Egy mókus lehetett.

Simon érdeklődéssel vizsgálgatta a falat. Az arany brokát ta péta több helyen fölpúposodott és levált.  – Úgy gondolod, hogy Beköltözött a ház ba? Mindig szerettem volna egy mókust! Látszólag egyikük sem hitte, hogy a fal ból jövő zaj  bármiféle aggodalomra kellene hogy okot adjon, így Jared sem beszélt róla többet. Miközben a bőröndöt az ebédlő felé vitte, New York-i kis lakásukra gondolt és a válás előtti családi életükre. Szerette volna, ha ez csak egy bolondos kirándulás lenne, és nem a valódi élet színtere lesz ezentúl.

z állandó teázások miatt a felső emeleti helyiségek  padlózata – három hálószoba kivételével –  annyira elkorhadt, hogy életveszélyessé vált. Az egyik ép hálószobát az anyjuk kapta, a másikat Mallory, a harmadikon pedig Jared és Simon osztozott. Mire a kicsomagolással végeztek, a szoba Simon f előli oldalát, a komódot és az éjjeli szekrényt is elborították a terráriumok és akváriumok. Néhányban halak úszkáltak, másokban gyíkok vagy egerek hemzsegtek, de voltak különböző állatok alommal ellátott k etrecek ben is. Anyja azt mondta Simonnak, hogy minden állatát elhozhatja, az egerek kivételével. Gusztustalannak  találta ez utóbbiakat, mivel Simon az alattuk lakó L evette néni egérfogójából mentette ki őket. Mindenesetre úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Simon mégiscsak elhozta az egereket.

Jared hánykolódott,

forgolódott a kényelmetlen matracon, a párnát a fejére húzta, mintha meg akarná fojtani magát, de sehogy sem tudott el-

aludni. Egyáltalán nem bánta, hogy a fivérével közös a szo bá juk, de a ketrecekben izgő-mozgó, kapará-

szó, időnként csipogó állatokkal együtt lenni hátborzongatóbb volt, mintha egyedül kellett volna aludnia. Eszébe jutott a falból jövő rejtélyes zaj. Korá bban is ugyanazon a szobán osztozott Simonnal és ezekkel a dögökkel, de a város ban az állatok zaja beleveszett az autók berregésé be vagy a szirénák vijjogásá ba, a beszűrődő emberi hangok mora jába. Itt minden teljesen ismeretlen és idegen volt a számára. Az ajtó nyikorgására riadt fel. Idegesen felült az ágyában. Egy fehér leplet viselő alak állt az ajtóban; hosszú, sötétbarna kaja volt. Jared olyan gyorsan pa ttant ki az ágyból, hogy fel se tudta fogni, mit csinál.

 – Csak én vagyok – suttogta a kísértet. Mallory volt az, hálóingben.  –   Azt hiszem, hallottam a mókusodat a falból. Jared, aki az imént az ágy mögé kuporodott féle lmében, most felegyenesedett. Nem tudta eldönteni, mit gondoljon magáról: ilyen nyúlszívű lenne, vagy csak kiválóak a reflexei? Simon eközben békésen horkolt a másik ágyban. Mallory csípőre tette a kezét:  – Gyere már. Nem fog ránk várakozni az a mókus, hogy ugyan fogjuk már meg! Jared megrázta ikertestvére vállát:  –  Simon, ébredj! Új k edvenc a láthatáron! Egy móóóóóókus! Simon összerezzent, felnyögött, majd megpróbálta a takarót a fejére húzni. Mallory felnevetett.  –  Simon  –  mondta

Jared, egészen közel hajolva hozzá, szándékosan sür gető hangon.  – Itt a mókus, a mókus! Simon kinyitotta a szemét, és morcosan nézett rá juk:  –  Hagyjatok aludni!  – Anya elment tejért és müzliért –   mondta Mallory, miközben lehúzta róla a takarót. – Megbízott, hogy vigyázzak rátok. De nincs sok időnk: mindjár t visszaér.

A testvérek hangtalanul osontak végig új házuk előszobáján. Mallor y haladt elöl; mindig csak pár lépést tettek előre, aztán megálltak, hogy füleljenek. A faltól kaparászás hallatszott, majd apró lá bak dohogása. A futkározás zaja erősödött, amint a konyhához közeledtek. Jared észrevett egy lá bost a mosogató ban, amely még őrizte vacsorájuk, a finom sajtos makaróni odaszáradt maradványait.  – Szerintem itt van! Hallgassátok csak! – súgta nekik Mallory.

A zaj egyszerre csak teljesen megszűnt. Mallory felkapta a seprűt; úgy tartotta, akár egy  baseball ütőt.  – Rávágok a falra, hogy megnézzük, mi van a vak olat mögött –  mondta Mallory.  – De anya észre fogja venni a lyukat, mikor vissza jön – aggodalmaskodott Jared.  –  Ebben a romház ban? Ugyan már!  – És mi van, ha eltalálod a mókust? Még megsérül szegényke… – szólt közbe Simon.  –  Csitt!  – intette le Mallory. Meztelen lába néhány lépést tett előre, aztán a söprűnyéllel a falra sújtott. Az ütés átszakította a vakolatot, porfelhőt kavarva a levegő ben. Mallory kajára is jutott köven a lisztfehér porszemekből, s ettől a kislány még inká bb hasonlatossá vált egy kísértethez. Odanyúlt a lyuk hoz, és letört egy újabb vakolatdarabot.

Jared is közelebb lépett. Érezte, hogy végigfut a hátán a hideg.

Deszkákat látott,  amelyek között a hasadékokat ronggyal  bélelték ki. Mallory úja bb vakolatdarabokat tört le, hogy tö bbet lássanak. Függönyök maradványait, gyűrött selyemés csipkefoszlányokat pillantottak meg. A fagerendák   ba mindkét oldalon gom bostűk voltak szúrva, egyik a másik fölé, és mint valami kígyó tekeregtek felfelé. Az egyik sarokban egy játék   baba feje árválkodott. Mellette döglött svá bbogarak girlandként voltak egykefűzve. Kezetlen és lá batlan ólomk atonák hevertek szanaszét, mint valami elpusztult hadsereg. Csorba tükördara bok csillogtak egy helyen  –   valaki egykor odaragasztotta őket. Mallory benyúlt az odú ba, és előhúzott  belőle egy érmet. Ezüstérem volt, vastag kék szalaggal.  –  De hisz ez az én vívóérmem!  – Úgy látszik, a mókus ellopta –  mondta Simon.  –  Ne mondj ilyet, mert borsódzik  a hátam!

 – Miért  – Miért ne? Diana Beckleynek menyétjei voltak, és folyton ellopták a Bar   bie-babáit – magyarázta –  magyarázta Simon.  –  Egyé bként nagyon sok állat szereti a csillogó tá rgyakat.

 – De  – De nézzétek meg ezt! –  mutatott   mutatott Jared a svábbogár -füzérre.  –  Melyik menyét vagy mókus tud ilyet készíteni?  Vegyük ki innen az egész hó belevancot  –  hatá –  V rozta el magát Mallory. –  Ha nem lesz odúja, talán vissza se jön a házba. Jared habozni látszott. Nem akarta bedugni a kezét a falba. Mi van, ha az állat még mindig ott lapul, és miközben ő befelé tapogatózik, megharapja? Lehet, hogy nem jól tudja, de a mókusok általában nem ke ltenek félelmet az emberben. Márpedig ő most nagyon félt.  – Szerintem  – Szerintem ne csináljuk ezt! –  bö  bök te te ki végül. Ám Mallory nem figyelt rá. Már húzt a is a lyukhoz a szemetest. Simon pedig kezdte kicibálni a dohos szagú rongyokat.  – Különös,  – Különös, hogy sehol sincs ürülék. Simon bevágta a szemétbe a rongyokat, aztán kihúzott még egy marokravalót. Az ólomkatonákat azo n ban nem dobta dobta ki azonnal. azonnal.  – Ezek  – Ezek tökjók, nem, Jared? Jared bólintott, de megjegyezte:  –  Jobb  Jobb lenne, ha lenne ke zük.

Simon egy párat mindazonáltal a pizsamája zsebébe dugott.  –   Simon  – kérdezte  –  kérdezte Jared –, volt már dolgod ilyen állattal? Úgy értem, hogy ez az egész meglehetősen különös. Ez a mókus ugya nolyan bolond lehet, mint Lucy néni!

 – Tényleg  – Tényleg teljesen őrült –  válaszolt Simon kuncogva. Mallory nagyot sóhajtott, aztán hallgatózott, majd megszólalt:  –  Most  Most hallom megint.  –  Azt?  Azt? – kérdezte  – kérdezte Jared.  –  Igen!  Igen!  – Csitt! Ott van!  –  Mallory újra felkapta a seprűt.  – Csönd  – Csönd legyen! –  suttogta Simon.

 – Csöndben  – Csöndben vagyunk  –   sziszegte vissza neki Mallory.  Pszt!  –   mondta  –  Pszt! Jared. A három  gyerek odaosont, ahonnan a

hang  jött. De

most egészen másképp szólt: eddig apró lábacskák dobogását hallották, amint végigszaladnak egy gerendán, most viszont az a valami a körmeit él esítette egy fémes felületen.  –  Nézzétek! –   Nézzétek! – kiáltotta kiáltotta Simon, miután egy kis eltolható ajtót vett észre a falban.  – Egy  – Egy étellift –  magyarázta Mallory. –   Ezzel k üldték fel a szolgák a reggelit vagy a vacsorát, amit aztán odafenn tálaltak fel. Valamelyik fenti szobában kell, hogy legyen egy másik, ugyanilyen a jtó.  – Úgy  – Úgy tűnik, hogy ez a fura állat jelenleg a liftakná ban van – szólalt  – szólalt meg Jared. Mallory egész testével behajolt a liftbe: liftbe:  – Én  – Én túl nagy vagyok ide. Másszon be valamelyi kőtök! Simon kétségbeesve nézett a lányra:  –  Mi  Mi van, ha a lift kötelei elszakadnak?  –  Nem  Nem fogsz túl sokat zuhanni – közölte –  közölte Mallory, a két fiú legnagyobb megrökönyödésére.  – Jó,  – Jó, majd én megyek – vállalkozott – vállalkozott Jared, és örült, hogy valami olyat tud, amit Mallory nem. A lány em iatt mintha kissé mérges lett volna, Simon viszont i nkább aggódott. A lif t belül koszos volt és do hszagot árasztott. Jared maga alá húzta a lábait, és lehajtotta a fejét –  épp hogy csak befért.

 – Ez a mókusféleség még mindig az étellift aknájá ban van?  –  Simon hangja távolinak tetszett, és úgy szólt, mint egy repedt fazék.  – Nem tudom  –  válaszolt Jared halkan, figyelve, ahogy visszhangzanak a szavai.  –  Nem hallok semmit. Mallory megrántotta a kötelet. Az étellift megrázkódott, és megindult Jareddel felfelé az aknában.  – Látsz valamit? – kérdezte Mallory.  –  Nem  –  szólt vissza Jared. Hallotta a kaparászó zajt, de csak nagyon távolról. – Koromsötét van. Mallory visszaengedte a csörlővel az ételliftet.  –   Kell hogy legyen itt valahol valami világító alkalmatosság. Sorra kihúzgálta a fiókokat, míg végre talált egy félig leégett gyertyát és egy befőttes üveget. A gáztű zhely egyik rózsáján meggyújtotta a gyertya kanócát, a felforrósodott faggyút belecsepegtette az üvegbe, majd a még folyékony anyagra rányomta a gy ertya végét, amely így egy hely ben maradt.  – Tessék, Jared. Világíts ezzel!  – Mallory, már nem hallom azt a valamit –   mondta Simon.

 – Lehet, hogy elbújt valahová – felelte a lány, majd ismét megrántotta a kötelet. Jared megpróbált még jobban összekuporodni, de nem ment. Először szólni akart nekik, hogy ez az egész egy nagy hülyeség, és ő be van rezelve, de aztán

nem mondott semmit. Az étellift egyre feljebb ment a sötétben, miközben Jared maga elé tartotta a hev enyészve összeeszkábált „lámpát”. Az étellift tovább emelkedett a fal mentén. A gye rtya gyenge fényében a tárgyak körvonalai bizonytal anul inogtak. A mókus ott lehetett volna Jared közelé ben, akár hozzá is érhetett volna, a fiú akkor sem vette volna észre.  –  Nem látok semmit –  szólt le a testvéreinek, de nem volt róla meggyőződve, hogy meg is hall ják. Lassan haladt felfelé. Úgy érezte, alig kap levegőt. A térde nyomta a mellkasát, maga alá húzott lába a mozdulatlanságtól kezdett görcsöt kapni. Azon tűnődött, hogy vajon nem a gy ertya szívja-e el előle a maradék oxigént. Egyszerre csak az étellift összerázkódott és megállt, valami kaparászás hallatszott a fémdoboz külseje f elől.  –   Nem megy feljebb  –   hallatszott Mallory hangja alulról. – Látsz valamit?  –  Semmit  –   mondta Jared.  –   Azt hiszem, beragadtam.

A kaparászás folytatódott: mintha valaki a körmével át akarta volna vágni az étellift fémdobozának t etejét. Jared elkezdett kiabálni, és  belülről püfölte a mennyezetet, remélve, hogy így elijeszti a kaparászót.

Ekkor az étellift hirtelen újra emelkedni kezdett, majd ismét megállt. Ezúttal azonban egy kis szobánál, amelyben gyér világosság derengett, mivel a hold fénye besütött egy kis ablakon keresztül. Jared kimászott a fémdobozból:  – Sikerült! Fenn vagyok – kiáltotta. A szobának alacsony mennyezete volt, a falakat könyvespolcok borították. Amint jobban körülnézett, rájött, hogy sehol sincs ajtó. Jared szorongva állapította meg, hogy igazából nem tudja, hova is került.

Harmadik

ared körülnézett a szo bá ban. Aprócska könyvtárszoba volt, középen hatalmas íróasztallal, egy nyitott könyv feküdt rajta és egy ódivatú, kerek üv e-

ges okuláré, amely megcsillant a gyertyaláng fényé ben. A fiú közele bb lépett. A halvány fény végigpásztázott a polcokon, egyenként megvilágítva a könyveket. Különös címeik voltak:  A skót törpék története,  Rövid összefoglalás manójelenésekről a világ minden tájáról, Rovarok és más repülő lények anatómiája; és más hasonlók. Az íróasztal szélén befőttesüvegek  so-

rakoztak bogyókkal, szárított növényekkel és kerek folyami kavicsokkal töltve. Odébb egy vízfestmény vázlat volt látható, melyen egy kislány játszott az a p jával a gyepen. Majd Jared pillantása egy cédulára esett, amely egy vékony porréteggel borított , nyitott könyvön hever t. A régi papír már teljesen megsárgult, és kézírással a következő különös versike állt rajta:

 Abban a törzsben megleled   Mi a titka az embernek  Ha igaz vagy hamis ugyanaz  A hírnevemnek jót tesz az  Csak tovább, egyre meg é s meg  Barátom, sok szerencsét 

Felemelte az írást, és figyelmesen elolvasta. Az az érzése támadt, mintha valaki szándékosan hagyta volna itt ezt az üzenetet. De ki? És mit jelent ez a vers ike?

Kiáltást hallott alulról:  – Mallory! Simon! Mit csináltok itt? Jared felsóhajtott. A mama tehát most ért vissza az üzlet ből.  – Egy mókus van a fal ban  –   hallotta Jared Mallory hangját. Az anyja letorkollta.  – És hol van Jared?

A testvérek nem feleltek.  – Engedjétek le az ételliftet. Ha a fivéretek  benne van… Mire Jared odaszaladt, már csak azt látta, hogy az étellift eltűnik a süllyesztőben. A gyertya vészesen  pislákolni kezdett, a láng összevissza imbolygott a fiú hirtelen mozdulatától, de végül is nem aludt ki.  – Látod, nincs itt –  mondta halkan Simon. Az étellift ekkor érkezett le üresen.  – Jó, de akkor hol van?  –   Nem tudom  –   felelte Mallory.  –  Talán az ágyá ban, és már alszik. Az anyjuk nagyot sóhajtott:  – Jó, akkor menjetek ti is, és kövessétek a példáját, de most azonnal!

ARTHUR SPIDERWICK KÉZZEL ÍROTT JEGYZETE, MELYRE JARED GRACE TITKOS K ÖNYVTÁRBAN BUKKANT

Jared hallotta, amint lépteik egyre távolodnak. Most várniuk kell egy darabig, mielőtt újra leosonh atnak, hogy kiszabadítsák őt innen. Persze lehet, hogy azt

képzelik, az étellift felvitte őt az első szint valamelyik szobájába. Akkor viszont meg lesznek lepve, hogy nem találják az ágyában. Hát honnan tudhatnák, hogy egy ajtó nélküli helyiség be került, amely fogva tartja, akár egy csapda? Motoszkálást hallott a háta mögött. Villámgyorsan megfordult. A zaj az íróasztal felől jött. Amint az összeeszkábált lámpát feljebb tartotta, észrevette, hogy az asztalt fedő porrétegbe belefirkáltak valamit, ami az előbb még nem volt ott:  Hé, hé, nézz a hátad mögé!

Jared egy ugrással megfordult, amitől a gyertya fe l billent az üvegben. A ráfolyó viasz eloltotta a lángot. A fiú sötétben maradt; annyira meg volt rémülve, hogy moccanni sem mert.

Valamilyen élőlény volt még rajta kívül a szobá ban, amelyik írni tudott! Elkezdett hátrálni az étellift aknája felé, összeszorítva az ajkait, hogy ne tudjon sikoltani. Lentről fe lhallatszott a csomagok csörgése, amint az édesanyja a vásárolt holmikat pakolta ki.

 –   Ki van ott?  –  suttogta a fiú a sötétség te. –  Ki vagy te?

 Néma csend volt a válasz.  –  Tudom, hogy ott vagy  – mondta a fiú. Ezúttal sem jött válasz, és a motoszkálás is   megszűnt. Hallotta, hogy anyja feljön a lépcsőn, kinyitja az a jtót, aztán semmi más zaj nem hallatszott töb bé, csak az áthatolhatatlan csönd, amely fojtogatóan nehezedett rá. Alig mert lélegezni, attól félve, hogy még az is elárulhat ja, és akkor az a valami azonnal lecsap rá. Ekkor nyikorgás hallatszott a falból. Jared ijedtében elejtette a befőttesüveget, de aztán rájött, hogy csak az étellift indult meg. A sötétben tapogatózva az aknához mászott.  – Szállj be – suttogta nővére az akna aljáról. Jared bepréselte magát. Annyira megkönnyebbült, hogy szinte észre sem vette, milyen lassan jutott le a konyhába. Amint kibújt a liftből, rögtön mesélni kezdett.  – Egy könyvtár van odafenn! Egy titkos könyvtár, nagyon furcsa könyvekkel. És valami élőlény is, ami  beleírt a porba egy üzenetet.  –  PSZT!  – szólalt meg Simon. –   Anya meghallja a hangoskodásunkat. Jared felemelte a papírdarabot, amelyre a versikét írták.

 –  Nézzétek ezt! Ezen szerepelnek bizonyos utasítások.

 – Láttál egyáltalán valamit? – kérdezte Mallory.  – Láttam azt az üzenetet a porban. Az volt oda írva, hogy nézz a hátad mögé – válaszolta kevesen Jared. Mallor y megrázta a fejét:  – Azt évekkel ezelőtt is odaír hatták!  –  Nem!  – tartott ki az állítása mellett Jared. –   Amikor először vizsgáltam meg az asztalt, semmi sem volt ráírva.  –  Nyugalom, nyugalom! – csendesítette Mallory.  – Mallory, tényleg láttam! Mallory megragadta az öccsét az ingujjánál:  –  Maradj csöndben!  – Mallory! Engedd el az öcsédet! – Az édesanyjuk szólalt meg a keskeny konyhai lépcső tetejéről, elégedettnek aligha mondható  hangon.  –   Megmondtam, hogy már az ágyban van a helyetek. Ha még egyszer meglátom bármelyikőtöket, bezárok mindenkit a szo bájá ba! Mallory dühtől szikrázó szemekkel engedte el Jared ingét.  – És mi van, ha vécére kell mennünk?  – Egyelőre menjetek lefeküdni! –  felelte az anyjuk. Amikor felértek az emeletre, Jared és Simon bement a saját szobájába. Jared a fejére húzta a takarót, és szorosan behunyta a szemét.

 – Én hiszek neked…  elhiszem az üzenetet és mindent  –  suttogta Simon, de Jared nem válaszolt. Örült, hogy végre ágyban lehet. Úgy érezte, hogy akár egy hétig is el tudna lenni így.

ared arra ébredt, hogy Mallory sivalkodik. Kiugrott az ágyból, elviharzott Simon mellett, kiszaladt az előtérbe, onnan pedig a nővére szobájába. Mallory hosszú hajtincsei az ágy rézrácsához voltak csomózva. Az arca vörös volt, a ka r  ján pedig különös formájú horzsolások éktelenkedtek. Édesanyjuk az ágy matracán ült, és a csomókat pr óbálta kibontani.  – Mi történt? – kérdezte Jared.  – Vágd le –   zokogott Mallory.  – Vágd csak le! Ki akarok kelni ebből a rohadt ágyból, és aztán el ebből a házból! Utálom ezt a helyet!  – Ki csinálta ezt? – nézett az anyjuk dühösen Jaredre.  –   Fogalmam sincs  –  pillantott Jared az ajtótan to porgó, elképedt arcú Simonra. –   Biztos az a falban mászkáló valami a tettes. Az édesanyjuk szeme fenyegetően kikerekedett:

 – Jared, hallottam, hogy veszekedtél a nővéreddel tegnap este!  –   Anya, becsszavamra nem én voltam! –   Meg volt dö bbenve, hogy az anyja ilyet ké pes

feltételezni róla. Mallory és ő folyton veszekedtek, de hát az nem semmit.

jelentett

 – Hozd az ollót, anya –  hisztizett Mallory.  – Tűnjetek el a szemem elől, mind a ketten! Jared, veled még számolok! –  Ezzel Grace asszony újra a lánya felé fordult. Jared dobogó

szívvel hagyta el a szobát. Mallory összecsomózott kajának látványától végigfutott a hideg a hátán.  –   Szerinted az a valami tette, ugye?  –  kérdezte Simon, amint visszatértek a szobájukba.  –  Szerinted nem?  –  pillantott Jared az öccsére elkeseredetten.

A másik némán bólintott.

 –  Folyton arra a versikére gondolok, amit ott fenn találtam –   mondta Jared.  – Ezen a nyomon kéne elindulnunk.

 – Hogyan tudna az az ostoba versike segíteni nekünk?  –  Nem tudom  – sóhajtott Jared.  – Te vagy az ész a családban. Neked kéne kitalálnod!  –  Furcsa, hogy mi megúsztuk, és anya is! Jarednek ez eddig eszébe sem jutott.  –  Erre nem is gondoltam.

Simon für készve nézett rá.  –  Na, most mire gondolsz? – kérdezte Jared. Simon elindult az ajtó felé.  –   Nem tudom, mit higgyek. Megyek, és inkább f ogok néhány tücsköt. Jared utánanézett, miközben azon tűnődött, hogy most mitévő legyen. Egyáltalán képes bármit is me goldani ő egyedül? Miközben öltözködött, megint csak a versike jutott az eszébe: „Csak tovább, egyre fel, még és még”  – állt az egyik sorban, de valójában mit jelent ez? Felfelé a ház ban, vagy fel a tetőre? Talán fel egy fa tetejére? Lehet, hogy ezt a verset csak valamelyik régen meghalt rokonuk őrizgette valamiért, és az értelmét nem is tudják megfejteni. Mivel mindenki el volt foglalva  – Simon az állatait etette, Malloryt pedig a mamájuk az ágy fogságából  próbálta kiszabadítani – , Jarednek nem akadt jobb dolga, mint hogy azon merengjen, hogyan jusson „egyre fel, még és még”.

Ami igaz, az igaz: nem könnyű ez a feladvány, de Jared úgy gondolta, azzal nem árt senkinek, ha felmegy a második emeleten túl a padlásra. A lépcsőkről a festék már teljesen lekopott, a des zkák többször is vészesen megnyikordultak, mintha össze akarnának roppanni a fiú súlya alatt.

A padlás olyan volt, mint egy óriási szoba, rézsút osan ereszkedő mennyezettel. Az egyik oldalon a padlótan hatalmas lyuk tátongott, amelyen keresztül az egyik használaton kívüli hálószo bá ba lehetett belátni. Ócska ruhavédő zsákok sorakoztak a padlás teljes szélességében kifeszített zsinóron. Madár házak sok asága lógott le a gerendákról, és egy szabó próbababája állt az egyik sarokban –  golyófején kalap fityegett. Középen csigalépcső vezetett a magasba. „Egyre fel, még és még”. Jared kettesével vette a lépcsőket. Egy apró, világos szobába jutott, melynek minden oldalán volt a blak, és amint kinézett, a tető kopott és csorba palacserepei tárultak a szeme elé. Lenn a k avicsúton ott állt a furgonjuk. Még a lakókocsi is lá tszott a pázsiton, amely egészen az erdőig nyúlt el. Ez lehet a háznak azon része, ahol az a furcsa vasrács csúfoskodik. Nagyszerű hely! Még Mallory is el lesz ragadtatva, ha majd felhozza őt ide. Talán egy kicsit meg is enyhül, mind azok után, ami a hajával történt.  Nem sok holmi volt a szobá ban: egy régi láda, egy kis sámli, egy gramofon és egy pár tekercs kifakult szövet. Leült, elővette a Zsebé ből az összegyűrődött papírt a verssel, és újra átolvasta. „Abban a törzsben megl eled.” Ez a sor sehogy sem tetszett neki. Nem szeretett

volna valami ősrégi hullára bukkanni, még akkor sem, ha a belsejé ben valami remek dolog rejtőzik. A ragyogó, sárga napsugarak, amelyek elárasztották az egész szo bát, megnyugtatólag hatottak rá. A filmek   ben a hát borzongató dolgok csak nagyon ritkán történnek fényes nappal. Azért még egy ideig habozott, hogy ki merje-e nyitni a ládát. Talán előbb le kellene mennie  Simonért, hogy  jöjjön fel vele. Mi van, ha a láda üres? Mi van, ha a versikének semmi köze sincs Mallory zúzódása ihoz és összecsomózott hajához? Úgy gondolta, nemigen tehet mást, mint hogy felnyitja a ládát. Letérdelt té-

kát, és elkezdte lesöpörni a pókhálókat és a  piszkot a ládáról, melyet foszlásnak indult  bőrburkolat borított, és alaposan megrozsdásodott vasalások merevítettek. Mindenesetre  belepillant. Talán rájön a rejtély nyitjára, ha megtudja, mi van benne. Jared nagy levegőt vett, majd fe lnyitotta a tetőt. Molyette ruhák  tömkelegét pillantotta meg. Alattuk talált egy hosszú láncon függő zsebórát, egy

rongyos

sapkát, egy bőr zacskót fura kinézetű cer uzákkal és megrepedezett krétákkal. A ládában semmi titok nem volt, nemhogy az em beriség titka. Holttestnek sem volt semmi nyoma.  Abban a törzsben me gleled  Mi a titka az embernek.

Újra a ládára pillantott, és egyszerre csak észrevett valamit.

A láda fától volt, és emlékeztetett egy vaskos f atörzsre. Ez jelenti hát a törzset. Jared kétségbeesetten felnyögött. Lehet, hogy igaza van, de egyelőre nem tudja se mmivel sem bizonyítani.

 Nincs semmi olyan a ládában, a versike további sorai  pedig értelmetlennek tűnnek.  Ha igaz vagy hamis ugyanaz a hírnevemnek jót tesz az.

ezt összekapcsolni valamilyen valóságos dologgal? Az egész úgy hangzott, mintha puszta  játszadozás lenne a szavakkal. Hogyan lehet

Mi lehet hamis itt? Maga a helyzet? Vagy valami a ládában? Talán a láda maga? Átgondolta, hogy mit

tud a ládákról. A kalózok jutottak az esze be, akik a  parton elássák a kincset, jó mélyre a homokban, a föld alá. Elássák  jó mélyre! Nem a láda hamis, talán csak az alja. Jobban megvizsgálta, és úgy találta, hogy  belül a láda alja magasabb, mint lennie kéne. Ezzel megoldódott a talány? Jared letérdelt, és nyomkodni kezdte a láda alját, u j jai a porban turkálva valami kis kiemelkedés után k utattak, amelyet ha megérint, felpattan a titkos rekesz ajtaja, de nem talált semmit. Ekkor a láda külsejét ta pogatta végig. Mikor a  baloldali szegélyét három ujjal megnyomta, végre kinyílt a titkos rekesz. Jared izgatottan nyúlt  bele. A rekesz tartalma azon ban csak egy piszkos ruhá ba csavart, négyzet alakú csomag volt. Kihúzta, kioldotta a zsinórt, aztán k i-

csomagolt a rongyb ól

egy porladozó könyvet, ami égett papírszagot árasztott. A  barna körön dom borított  betűkkel a következő cím állt:  Arthur Spiderwick gyakorlati útmutatója a bennünket körülvevő fantas ztikus világról. A  borító szélei el voltak rongyolódva, és amint k inyitotta, látta, hogy vízfestmény vázlatok sokaságát tartalmazza. A szöveget tintával írták, amely elmaszatolódott, és foltossá vált, ahol nedvesség érte. Végiglapozta az oldalakat és a közéjük rakosgatott jegyzeteket. Ugyanaz a szarkalá bas írás volt, mint a versi-

kéé. A legkülönöse bb azonban maga a téma volt. Az egész könyv tündérekről és manókról szólt.

ared

kinn a pázsiton találta Malloryt és Simont vívócsata közben. Jared észrevette, hogy nővére sisak mögül kikandikáló lófarka kissé megrövidült. A rajta esett sérelmet most könyörtelen vívással igyek ezett megtorolni. Simonnak nem sikerült egyetlen találatot sem bevinnie. Mallory nekiszorította a düledező lakókocsi oldalának, miközben Simon egyre kétség beesettebben pró bálta védeni magát.  – Találtam valamit – kiáltott oda nekik Jared. Simon sisakos feje a testvére felé fordult. Mallory, kihasználva az alkalmat, gumivégű vívótőrét öccse mellének nyomta.  – Három null –  mondta Mallory. – Teljesen szétvertelek!

 – Csaltál! – méltatlankodott Simon.  – Miért hagytad, hogy Jared elterelje a figyelmedet? –  vágott vissza a nővére. Simon lehúzta a sisakot a fejéről, és a földhöz vágta.

 – Kösz, Jared! – nézett rá mérgesen.  –  Bocs! – szólt vissza Jared gé piesen.  – Te szoktál vívni vele mindig. Én csak azért jö ttem ki, hogy fogjak eg y pár ebihalat – dühösködött Simon.  – Én meg el voltam foglalva. Azért, mert én nem gondozok egy rakás ostoba állatot, még nem jelenti azt, hogy nem lehetek elfoglalva  –   pattogott Jared.  – Most már fog játok  be a szátokat mind a ketten!  –  szólt köz be Mallory, miköz ben a sisakja mögül elő bukkant kipirult arca.  –   Na mondd, mit találtál! Jared megpr ó bálta

fölidézni mindazt, amitől az imént annyira izgalom ba jött.

 – Egy könyvet a padláson, amely manókról szól, valódi manókról! Hú, iszonyú rondák! Mallory kivette a könyvet a fiú kezé ből, és nézegetni kezdte.

 – Ez gyerekeknek való, valami mesekönyv.  –  Dehogy!  –   tiltakozott Jared.  –  Ez a Manók kön yve. Tudod, például a madaraknál is van ilyen, amivel meg tudod határozni a külön böző fajokat.  – Úgy gondolod, hogy egy manó csomózta oda a hajamat az ágyhoz?  –  kérdezte Mallory. –   Anya inká bb azt hiszi, hogy te voltál. Úgy gondolja, hogy furcsán viselkedsz, amióta apa elhagyott bennünket. Például ott vannak azok a verekedések, amelyek  be belekeveredtél a suli ban. Simon csendben figyelt.  – De remélem, te nem hiszed, hogy én tettem? –  kérdezte Jared, reménykedve, hogy a nővére egyetért vele.  –  Egyébként te is folyton verekedések   be keveredsz.  –   Nem hiszem, hogy annyira ostob a lennél, hogy ilyesmire vetemedj  – válaszolta Mallory, felemelve az öklét, hogy megmutassa, mit csinálna azzal, aki ezt tenné vele. –   De azt sem hiszem, hogy egy manó lenne a tettes.

A vacsoránál édesanyjuk furcsa módon igen szótlan volt, miközben a sült csirkét és a krumplipürét kitála lta a tányérjukra. Mallory sem beszélt sokat, csak Simonból áradt a szó, aki az e bihalakról tartott kiselőadást, hogy hogyan lesznek belőlük hamarosan békák, mert már k inőttek apró lá baik. Jared is látta őket, de úgy gondolta, az még odé bb lesz, mivel amit Simon lá baknak nevezett, még csak apró kidudorodások voltak.  –  Anya  –  szólalt meg Jared később  –, van nekünk Arthur nevű rokonunk? Édesanyjuk gyanakodva nézett fel a tányérjá ból.  –  Nincs. Nem tudok róla. De miért kérdezed?  –   Csak valami eszembe jutott  –   motyogta Jared.  –  És Spiderwick nevezetű sincs?  –  Az Lucinda nagynénéd vezetékneve –   felelte az anyjuk.  – És ez volt az én édesanyám leánykori neve is. Lehet, hogy volt egy Arthur nevű rokonunk is. De miért vagy erre kíváncsi?  – Találtam tőle egy könyvet a padláson. Csak ezért  – válaszolta Jared.  – A padláson?  – kérdezte megrökönyödve az anyja, miközben majdnem kilöttyintette a csészékből a teáját.  – Jared, tudod jól, hogy a második emelet egy részén a gerendák annyira korhadtak, hogy elég egy rossz lépés, és lenn találod magad az alatta lévő nappaliban.

 –  Azon az oldalon maradtam, amelyik biztonságos  – védekezett Jared.  –  Nem tudjuk, hogy a padláson melyik a biztonságos rész. Nem akarom, hogy bárki is még egyszer felmenjen oda, és főleg nem te! Jared elkeseredetten harapott az ajkába: „főleg nem te!” Többet nem is szólt a vacsora hátralévő részé ben.

 – Egész este ezt akarod olvasni? –  kérdezte Simon a szoba túloldaláról, miközben Jeffrey és Citrancs, a két kisegér körbe-körbe szaladgált egy kiterített kis pa planon. Az újonnan fogott ebihalak pedig az egyik a kváriumban úszkáltak.  – És mi van, ha igen? – kérdezett vissza Jared. A h ártyavékony lapokat hajtogatva a fiú egyre több új dologról értesült. Lehet, hogy tényleg vannak manók a házban. Koboldok az udvarban , sellők a ház mögötti patakban. A könyv valósnak tűnő leírást adott róluk. Egyelőre nem akart beszélni senkivel e furcsaságokról, még Simonnal sem. Először végig akarta o lvasni a könyvet.

 –   Semmi  –   felelte Simon.  –   Csak arra gondoltam, lehet, hogy már beleuntál. Általában nem szeretsz olvasni. Jared hunyorogva pillantott fel. Ez valóban  igaz volt. Simon olvasott sokat. Ő pedig a család  bajkeve-

rője volt. Jared lapozott egyet.

 – Miért ne olvasnám el, ha érdekel? Simon ásított:  –  Nem mersz elaludni? Úgy értem, félsz, hogy megint tör ténik valami éjszaka?  –  Nézd meg ezt! – Jared visszalapozott a könyv ele jére. – Itt látható egy manó. Így néz ki, látod! –   azzal Simon elé tolta a könyvet. A megsárgult lapon egy tusrajz volt, amely apróc ska embert ábrázolt egy tollaslabdából készített tollporolóval, amelynek vége egy tűvel volt átszúrva. Me llette hasonló nagyságú, púpos figura állt, de ennek egy törött üvegdarab volt a kezé ben.  – És ki ez a másik? –  mutatott Simon a második rajzra, amely azonnal felkeltette az érdeklődését.

 –  Ez az Arthur azt állítja, hogy ez a mumus. A manók ugyanis segítőkész fickók, de ha megharagítod őket, megvadulnak, és ártalmas dolgokat kezdenek elkövetni, és akkor nem tudod megállítani őket. Ekkor válnak mumussá. Azt hiszem, nekünk most egy ilyenünk van.  – Úgy gondolod, hogy megharagítottuk, mert feldúltuk a házát?  – Talán igen, de lehet, hogy már előtte begolyózott valamitől. Nézd meg ezt a fickót –   mutatott Jared a manóra. –  Ez nem az a típus, aki döglött bogarakkal díszített koszfészekben lakik. Simon a képre pillantva egyetértően bólintott.  – Mióta megtaláltad ezt a könyvet, azóta úgy go ndolod, hogy a mi mumusunk is így néz ki?  –   Erre nem is gondoltam  –   felelt halkan Jared  – , de igaz lehet.

 – Megmondja a könyv, hogy ilyenkor mit kell tenni? Jared nemlegesen rázta a fejét:  – Csak azt ír  ja le, hogyan lehet különböző módszerekkel rajtaütni. Nem megfogni, hanem csak megpillantani… vagy bizonyosságot szerezni a jelenlétéről.  –  Jared – szólt kételkedve Simon – , anya azt mondta, zárjuk  be az ajtót és maradjunk a szo bá ban! Nehogy úja bb okot adj neki arra, hogy még inká bb azt higgye, te tetted azt a dolgot Malloryvel.  –  De hát ő így is, úgy is azt hiszi, hogy én voltam. Ha

 pedig ma este történik valami, akkor azt is rám fogja.

 ő 

 –  Nem, mert én megmondom neki, hogy itt voltál velem egész éjjel. Másrészt így biztosíthatjuk, hogy egyikünkkel se történjen semmi.  – És mi lesz Malloryvel? – kérdezte Jared. Simon vállat vont:  – Láttam, hogy az egyik vívótőrével feküdt le az ágy ba. Én nem szívesen húznék ujjat vele.  –  Rendben  –  mondta Jared, és lefeküdt az ágyá ba, de aztán újra kinyitotta a könyvet. – Én még egy kicsit olvasgatok. Simon helyeslően

bólintott, és felkelt, hogy visszategye az egereket a terráriumuk  ba. Majd ismét visszafeküdt, és a fejére húzta a takarót, miközben a foga közt morogva jó éjszakát kívánt Jarednek. Jaredet a könyv lapjai egyre  beljebb és beljebb vitték a furcsa élőlényektől hemzsegő erdők és patakok világába, ahol a hableányok olyan közel kerültek hozzá, hogy szinte megérinthette sima, pikkelyes testüket. Tisztán érezte a ko boldok forró leheletét, és hallotta a törpék kovácsműhelyeiből kiszűrődő kalapálást. Amikor az utolsó oldallal is végzett, már öreg éjszaka volt. Simon össze volt kucorodva a takaró alatt, így Jared csak a feje bú b ját látta, erősen fülelt, de az egyetlen zaj, amit hallott a házban, a szél süvítése volt a fejük fölött a tető alatt, no meg a csövek  ben csörgedező víz hang ja. Ezúttal nem hallotta futkosó lá bak dobogását, de kiabálást sem. Még Simon állatai is mélyen aludtak.

Jared arra az oldalra lapozott, amelyen ez a cím állt: A mumusok élvezettel kínozzák azokat, akiket korábban védőszárnyaik alatt tartottak  –  megsavanyítják a tejüket, csapkodják az ajtóikat, lesántítják a kutyáikat, és még sok egyéb gonosz csínyt eszelnek ki el lenük. Simon többé-kevésbé hitt neki, de Mallory és az anyja nem. De hát Simon és ő ikrek voltak, és az, hogy Simon hitt neki, nem sokat számított. Jared tová bb olvasta a könyv javaslatait: Cukrot és lisztet kell szórni a  padlóra, és ak ko   r megláthatjuk a lábnyomaikat. Ha megmutatja nekik a l ábnyomokat, akkor hinniük

kell neki. Jared kinyitotta az ajtót, és kiosont. Sötét volt a konyhá ban, csend honolt mindenütt. Lábujjhegyen, a hűvös kövezeten át odament, ahol az anyjuk a lisztet tartotta egy furcsa alakú, öklös szájú, nagyméretű gyógyszeres üveg ben az egyik polc tetején. Tö bbször kivett  belőle egy-egy marékkal, és alaposan  beszórta vele a földet. Úgy tűnt neki, nem sok az egész. Nem volt róla meggyőződve, hogy tényleg meglátszanak -e majd benne a lá bnyomok. Lehet, hogy a mumus nem is jön ki id e a konyhába. Az eddigi tapasztalatok alapján szigorúan   csak a falakban szaladgált. Gondolat ban összegyűjtötte mindazt, amit a könyv ből a mumusokról eddig megtudott: gonoszak, undorítóak, gyűlöletesek, és nehéz megsza badulni tőlük.

Manó alakjuk  ban viszont nagyon kedvesek és segítőkészek. Minden ben segédkeznek egy  bögre tejért. Talán –   gondolta Jared… aztán odament a hűtőszekrényhez, és egy csészé be tejet öntött. Ha ezt itt hagyja elöl, az apró teremtés nem tud majd ellenállni, előjön a faltól, és akkor ott maradnak a lábnyomai a lisztben. Ám amint lenézett a földre, ahová a csészét rakta, kellemetlen gondolatai támadtak, és nagyon furcsán érezte magát. Először is igen különös volt, amit most csinált: csapdát állított egy olyan valaminek, aminek a létezésé ben két héttel ezelőtt nemigen hitt volna. Másrészt az is kellemetlenül érintette, hogy ő maga is jól tudta, mit jelent haragudni valakire, és hogy milyen könnyű veszekedés be keveredni, ha az ember tényleg feldühödik  valamiért. Arra gondolt, hogy most talán a mumus is ugyanezt érzi. Ráadásul észrevett még valamit. Azt, hogy a saját lábnyomai is ott maradtak a lisztben a tejes csészétől az előszobáig.  –  A francba!  – morogta, és indult volna a seprűért, amikor felkattant a lámpa.  –   Jared Grace!  –   hallatszott az anyja hangja a lé pcsőfeljáróról. A fiú villámgyorsan hátrafordult, és bűntudatosan  pislogott rá.  – Menj azonnal vissza az ágyadba!

 – Én csak megpróbáltam lefülelni… –   de az anyja nem hagyta, hogy befejezze.

 – Kisfiam! Menj szépen lefeküdni! Ha jól belegondolt, még örült is, hogy a mama megzavarta. A mumusról szóló meséje bizonyára nem aratott volna nagy tetszést nála. Még egyszer visszanézett a válla fölött a konyhak őre kiszórt lisztre, aztán feliszkolt a lépcsőn.

 ő 

ő

ared édesanyja dühös hang jára riadt fel:  –  Jared, azonnal kelj fel!  –   Mi a baj?  –  kérdezte álmosan, kikukucskálva a takaró alól. Egy pillanatra azt hitte, hogy elaludta az iskolakezdést, de aztán eszé be jutott, hogy mivel most költöztek ide, még be sem tette a lá bát az új iskolá ba.  –  Ugorj fel, de azonnal!  –  parancsolt rá az anyja. –   Ne akard elhitetni velem, hogy nem tudsz semmit az

egészről! Na jó! Akkor menjünk le együtt, és majd meglátod, hogy mi a baj! A konyhá ban őrületes felfordulást találtak. Mallory a partvissal épp egy porceláncsésze törött   darabjait seperte össze. A falakat csokoládéval és narancslével maszatolták össze. Az ablaküvegek hez csapott nyers tojások csendesen csorogtak lefelé. Simon a konyhaasztalnál ült. Az ő karján is ugya nazok a csípések éktelenkedtek, mint az előző nap Malloryén. A szeme duzzadt volt a sírástól.

 –  Nos?  –  kérdezte az édesanyja várakozó álláspontra helyezkedve.  – Én…  Nem én voltam! –   tiltakozott Jared, és meghökkenve nézett rájuk. Nem hihetik, hogy ő képes lenne ilyesmire, csak nem? Jared ekkor a konyha

kövezetén a szétszóródott müzli és a ledo bált narancshéjak mellett felfedezte a liszt ben az apró nyomokat. Akkorák voltak, mint a kisujja, de tisztán ki le hetett venni a kis talpakat, a sarkok lenyomatát és az apró, pici lábujjakat is.  –  Nézzétek –   mutatott a lisztre Jared. – Látjátok azokat a lá blá bnyomokat? Mallory felpillantott a söpréstől. Összeszűkült szeme szikr ázott a dühtől:

 – Most már elég legyen, Jared! Anya látott tegnap es te idelenn! Te csináltad azokat a nyomokat.  –  Nem igaz! – kiabálta a fiú.  – Akkor nézz  be a jégszek-

rényke!

 –  Minek? – kérdezte Jared. Simon erre még erőse bben kezdett zokogni. Édesanyjuk ekkor kivette a partvist Mallory kezé ből, és söpörni kezdte a kiszórt lisztet és müzlit.  –   Anya, azt ne! A lábnyomok !  –  kérte Jared, de Grace asszony nem figyelt rá. Kettőt húzott a partvissal, és Jared egyetlen bizonyítéka a szemetes vödö r ben kötött ki. Eközben Mallory kinyitotta a fagyasztóláda ajtaját. Simon ebihalai buk kantak elő egyetlen jégkockába fagyva egy kistálcán. A müzlis doboz egy leszakított darabja volt melléjük téve, amelyre tintával valaki a következőt írta:  Az egereknek nincs semmi haszna, ha jégbe vannak fagyasztva.

 – Jeffrey és Citrancs eltűnt –  zokogta Simon.  – Mondd már meg végre, hogy mit csináltál az öcséd eger eivel!  – Semmit, anya! Tényleg nem én voltam! Mallory megragadta Jared vállát:  – Ha azt hiszed, hogy azt tehetsz velünk, amit akarsz, nagyon tévedsz, mert most számolunk!  –  Mallory!  – szólt rá az anyjuk.  – Hagyd békén az öcsédet! –  ám a villámló tekintet, melyet Jaredre vetett, nem sok jóval kecsegtetett a késő bbiekre nézve.

 –  Nem hiszem, hogy Jared a tettes  –  jegyezte –  meg Simon két szipogás közt. –  A mumus tette ezt velünk. Édesanyjuk nem szólt semmit, de arckifejezése elárulta, hogy Jared legnagyobb  bűnének igazából Simon manipulálását tartja.  –  Jared  – szólt rá szigorúan. –   Kezdd el kihordani a szemetet a ház elé! Ha azt hiszed,  jó viccet csináltál, akkor nézzük meg, azt is ilyen viccesnek  találod-e, hogy most mindent szépen feltakarítasz, még ha az egész napod rámegy is. Jared lehorgasztotta a fejét. Sehogy sem lehetett meggyőzni őket, hogy nem ő volt a tettes. Szótlanul felöltözött, majd három fekete zsákba összegyűjtötte a szemetet, aztán elkezdte őket kicipelni a ház elé. Odakinn meleg volt, az ég kéken ragyogott. A l evegő ben a frissen lenyírt fű és a fenyők illata terjengett. Ám a fényes nap nem nyújtott neki vigaszt. Az egyik műanyag szemeteszsák megakadt egy á g ban, és mikor Jared rántott egyet rajta, kirepedt az oldala. A fiú szitkozódva vágta le a zsákot, majd me gvizsgálta a sérülést. A hatalmas szakadáson át a szemét nagy része kiborult . Csak amikor elkezdte újra összeszedni a szemetet, jött rá, hogy mit is tart a kezé ben: a manó fészkének a tartalmát. Ott voltak a rongydarabok, a bab afej, a gyöngyházfejű tűk. Most a világos ban olyan dolgokat is észr evett, amelyek akkor nem tűntek fel neki. Talált példá-

ul egy rigótojást, ami azon ban most már szét volt nyomódva, és apró cédulákat is mindenfelé szétszóródva; különös szavak voltak mindegyikre írva. Az egyiken például ez állt:  fényességes, a másikon: monológ.

Gondosan összegyűjtött mindent, aztán különválasztotta őket a többi szeméttől. Talán csinálh atna egy új fészket a mumusnak. Lehet, hogy ez megengesztelné, és a bbahagyná az ak cióit? Simonra gondolt, aki annyira sírt azok miatt az o stoba ebihalak miatt, melyeket a mumus jégbe fagyasztott. Nem, nem akar segíteni a mumuson. El akarja fogni, hogy aztán kirúgja a ház ból, hogy örök életére megemlegesse, amiért kimászott a faltól. Miután az összes szemeteszsákot kihordta a ház elé, a mumus holmijaira  bámult. Nem tudta eldönteni, mit csináljon velük: elégesse őket, vagy visszaadja neki? Mindenesetre bevitte az egészet a ház ba. Édesanyja az ajtóban várt rá.  –  Mik ezek? – kérdezte.  – Semmi különös –  felelte Jared. A mama ez egyszer nem faggatta tová bb. Legalá bbis a kezé ben lévő limlomot illetően nem.  –   Jared, tudom, nagyon felzaklatott, hogy az apád itthagyott bennünket, de ez mindnyájunkkal így va n. Jared feszélyezetten bámulta a cipője orrát.

Az apja távozása tényleg nagyon felkavarta, de e b ből miért következett volna, hogy az új házukat felfordít ja, és az öccse karját kékre-zöldre csipkedi, vagy Mallory haját az ágy rácsához csomózza?  – És akk or?  –  kérdezte, mivel arra gondolt, hogy anyja azért hallgat, mert valamiféle választ vár tőle.  – És akkor? – ismételte az anyja. –  Akkor meg kell  próbálnod a dühödön uralkodnod, Jared. A nővéred a vívással próbálja levezetni az indulatait, az öcséd állatokat gyűjt, de te…  – De anya, én nem csináltam semmit! Miért nem akarsz hinni nekem? Az iskolai verekedés miatt?  – Hát, meg kell hogy mondjam, meg voltam hökkenve, amikor megtudtam, hogy  betörted az egyik fiú orrát. Pontosan erről beszélek : hogy uralkodnod kéne magadon. Simon még sohasem verekedett össze senk ivel. De te se, amíg az apád el nem hagyott bennünket. Jared zavarában még erőse bben  bámulta a cipője orrát.  – Most már bemehetek? Édesanyja bólintott, de aztán még visszatartotta a fiút, megérintve a vállát:  – Ha megint történik valami, el kell hogy vigyelek valakihez, hogy megvizsgáljon. Megértettél? Jared bólintott, de közben félelem fogta el. Eszébe  jutott, hogy mit mondott Lucy nagynéniről és a b olondokházáról, s hirtelen nagyon megbánta a szavait.

agy szükségem lenne a segítségetekre –   mondta Jared.

Az öccse és a nővére a tévé előtt feküdt a szőny egen. Mindkettőjüknél volt egy-egy távirányító, és ahogy a képernyő villódzott, különféle színekben játszott az arcuk. Mallory sóhajtott egyet válasz helyett, amit Jared inká bb pozitívan értékelt. A fiú most úgy érezte, hogy minden válasz pozitív, ha az öklök használatától nem kell tartani.  – Tudom, hogy azt hiszitek, én tettem –   kezdte Jared, miközben kinyitotta a könyvet a mumusokról szóló fejezetnél – , de becsszóra nem én voltam. Ti is hallottátok azt a valamit a fal ban, és ott volt az az írás is az íróasztalon, de láthattátok a nyomokat is a lisz t ben. És ne feledkezzetek meg a manó fészkéről s em! Emlékeztek, hogy mi mindent rángattunk ki belőle? Mallory felállt, és kikapta a könyvet Jared kezé ből.

 –   Add vissza! Add vissza!  – kérlelte Jared, miköz ben megpró bálta visszaszerezni. Mallory a magasba tartotta a feje fölé.  – E miatt a könyv miatt kezdődött minden baj!  –   Nem igaz!  –  kiáltotta Jared. –  Csak azután kukkantam rá, miután a hajadat már az ágyhoz csomózták. Add vissza, Mallory, kérlek, add vissza!

A nővére most megfogta a nyitott könyvet a két szélén, készen arra, hogy kettétépi.  –   Ne, Mallory, ne!  –  sikoltott fel páni félelmében Jared. Ha nem eszel ki valamit azonnal, vége a könyvnek.  – Várj, már!  –  szólt köz be Simon, felpattanva a földről. Mallory keze megállt a levegő ben.  –  Mondd meg inká bb, hogy miben segítsünk neked, Jared?

Jared fellélegzett:  – Arra gondoltam, hogy ha azért lett ránk dühös, mert szétdúltuk a fészkét, akkor talán kiengesztelhet jük, ha készítünk neki egy újat. Le hoztam az egyik madárházat, és raktam  bele néhány dolgot. Lehet, hogy a mumus ugyanabb an a cipő ben jár, mint mi: hogy ez a ház fogva tartja, és nem szeretne itt maradni tová bb. Talán ez az állapot bőszíti fel.  – Jó, de mielőtt a  beleegyezésemet adom –   mondta Mallory, leengedve a könyvet, amitől a közvetlen v eszély elmúlt –, magyarázd meg pontosan, mit vársz tőlünk.  –   Csak annyit, hogy húzzatok   fel megint az ételliften, hogy fel tudjam vinni a madárházat a könyvtárba  –   felelte Jared.  –   Azt hiszem, a mumus ott b iztonság ban érezheti magát.

 –  Nézzük meg elő bb azt a házat  –  indítványozta Mallory, aztán ő és Simon követték Jaredet az előszo bá ba, ahol a fiú megmutatta nekik a kalitkát. A házikó fából készült, és elég tágasnak mutatkozott, még egy var   jú számára is. Jared a padláson találta, amely tele volt aggatva velük. Felnyitva a hátsó falát, megmutatta nekik, hogy rendezte be a fészket  belül, leszámítva a svábbogarakat. A falakra felra-

gasztotta azokat a különös szavakat, és még néhány kis képet színes magazinokból.  – Anya újságai ból vágtad ki ezeket? – kérdezte Simon.  –  Igen  –   felelte Jared vállat vonva.  – Tényleg sokat dol-

goztál vele –  állapította meg Mallory.  –  Akkor hát segítetek?

Jared már majdnem visszakérte a könyvet, de aztán meggondolta magát,

mert nem akarta a nővérét újra feldühíteni. Mallory kérdőn nézett Simonra, aztán beleegyezően  bólintott.  – De én megyek fel elsőnek –  mondta Simon. Jared habozott egy pillanatra, aztán így szólt:  –  Rendben van.  Nyugodt léptekkel átsétáltak a konyhá ba, elhaladva a kis  beugró előtt, ahol az anyjuk éppen egy házépítő céggel beszélt telefonon. Simon egy pillanatra elbizonytalanodott, mikor az étellift elé értek.  –  Szerinted az egereim életben vannak még? Jared nem tudta, mit feleljen erre. A  jégbe  fagyott ebihalak jutottak az eszé be. Szüksége volt Simon segítségére, de áltatni nem akarta. Simon négykézlá bra ereszkedett, és bemászott az étellift be. Mallory egy pár másodperc alatt felhúzta őt az akná ban. Simon nagyot sóhajtott, mikor a lift elindult, de aztán semmit sem hallottak, még azután sem, hogy a lift megállt.  –   Azt mondtad, hogy egy íróasztal van ott fenn pa pírokkal, nem? – kérdezte Mallory.

 – Igen, így van. –  Jared nem nagyon értette, miért kérdezi ezt a nővére. Ha nem hisz neki, megkérdezheti Simont, miután az öccse visszatért.

 – Hát valahogy  be kellett azt oda rakni. És az nem egy apró tárgy. Érted, mire célzok? És egy felnőtt dolgozott ott –  de hogyan tudott bejutni oda? Jared értetlenül bámult egy pillanatig, de aztán megértette, mit akar Mallory mondani:  – Egy titkos ajtón át?  –  Lehetséges –  bólintott a nővére. Az étellift most már lefelé jött. Jared bebújt, ölében a kisházzal. Mallory felhúzta őt is a sötét alagút ban. Az „utazás” nem tartott sokáig, és Jared határtalanul örült, hogy viszontláthatja a könyvtárat. Simon a szoba közepén állt, és félelemmel vegyes csodálattal bámult körbe. Jared rávigyorgott:  –  Na, mit szólsz?  – Hát ez szuper! Nézd, mennyi állatos könyv van! –  lelkendezett Simon.

Jared a titkos ajtóra gondolt. Megpró bálta betájolni, hogy ők most hol lehetnek a tö bbi emeleti szobához viszonyítva. Melyik irány ban lehet az előcsarnok?  –  Mallory szerint valahol kell lennie egy titkos ajt ónak –  mondta Simonnak. Simon odalépett Jared mellé. Egy könyvespolc volt a szobá ban, egy hatalmas kép, és a Jareddel szemközti falon egy nagy szekrény.  – Talán a kép mögött? – kérdezte Simon.

Együttes erővel levették a hatalmas olajfestményt, amely egy sovány, szemüveges férfit á brázolt, aki mereven ült egy zöld széken. Jared azon tűnődött, vajon ő lenne Arthur Spiderwick? A kép mögött azonban csak csupasz falat találtak.  –  Lehet, hogy ki kell szednünk egy pár kön yvet  –   mondta Jared, és találomra kiválasztott egyet a következő címmel:  Rejtélyes és  fantasztikus gombák.

Eközben Simon kinyitotta a szekrény ajtaját.  – Hé, idenézz! A szekrényajtó az emeleti ágyneműtár oló ba vezetett.  Néhány  perccel később már Mallory társaságában vizsgálódtak tová bb.  – Hátborzongató ez a hely  –   mondta Mallory.  –  Az  –   vigyorgott Simon  – , de rajtunk kívül senki sem tud róla.  – A mumust kivéve –   tette hozzá Jared, miköz ben a madárházat az egyik

falból kiálló lámpa karjára akasztotta.

Mallory és Simon segített Jarednek, hogy a kis-

házban minden rendben legyen, és ők maguk is hozzátettek egy-két dolgot a  berendezéshez. Jared belerakta az egyik téli kesztyűjét, arra gondolva, hogy a mumus hálózsákként használhatja. Simon egy aprócska tálat helyezett el a házban, amit egykor itatóként használt a gyíkjai számára. Mallory, bizonyítva, hogy hisz Jarednek, a kékszalagos vívó ezüstérmét tette oda Simon tálkája mellé. Amikor elkészültek, még egyszer megnéztek mi ndent, és úgy találták, hogy remek munkát végeztek.  – Ír  junk neki egy üzenetet –  javasolta Simon.

 – Üzenetet? – lepődött meg Jared.  –  Igen!  – Simon átnézte az íróasztalfiókokat. Talált  papírt, egy tollat toll beggyel, és még egy üveg tintát is.

 – Hé, eddig ezt észre se vettem! – kiáltott fel Jared a vízfestményre mutatva az asztalon, amely egy férfit és egy kislányt á brázolt a  pázsiton. Az alján egy elhalványodott írás állt:  Négyéves Lucinda kislányomnak.

 – Tehát Arthur volt az apja? – kérdezte Mallory.  – Úgy hiszem, igen –  válaszolt Simon, üres helyet teremtve az asztalon, hogy írni lehessen rajta.  – Hadd írjam én – kérte Mallory. –   Nektek nagyon sokáig tartana. Csak mondjátok meg, mit írjak! –  Kivette a tintásüvegkői a dugót, és belemártotta  a tollat, ami egy kicsit szálkásan, de olvashatóan fogott a papíron.  –  Kedves Mumus! –  kezdte a diktálást Simon.  – Gondolod, hogy ez elég udvarias? –  kérdezte Jared.  – Már leírtam –  jegyezte meg Mallory.  –  Kedves Mumus!  – ismételte Simon. – Azért írunk neked, hogy  bocsánatot kérjünk, amiért tönkretettük az első fészkedet. Reméljük, hogy ez a ház, amit neked készítettünk, tetszeni fog, de ha nem, akkor is arra kérünk, hogy ne csipkedj tová bb minket, de mást se,

és ha Jeffrey és Citrancs nálad vannak, vigyázz nagyon rájuk, mert nagyon rendes egerek.  – Kész! – kiáltott Mallory.  –  Remek –  mondta Jared. A cédulát a padlóra tették a kisház alá, aztán elhagyták a könyvtárat.

A következő héten egyiküknek sem volt ideje arra, hogy felkeresse a könyvtárat, még az ágyneműtárolón keresztül sem. Napközben az építőmunkások és a r akodók lepték el a házat, éjszaka pedig édesanyjuk é beren figyelte minden lépésüket, olyannyira, hogy folyamatosan ellenőrző körutakat tartott az előcsarnokban. Végül aztán elkezdődött a tanítás is, ami nem is volt olyan rossz, mint Jared gondolta. Az új iskola k icsi volt, de volt vívócsapata Mallory számára, és az első pár napon persze mindenki kedves volt hozzájuk. Még Jared is rendesen viselkedett, legalá bbis egyelőre. A legkedvező bb fejlemény pedig az volt, hogy megszűntek az éjszakai támadások és a falak  ban a ka parászás zaja – egyedül Mallory megrövidült kaja e mlékeztetett a történtekre.

Persze most már nemcsak Jared, hanem Mallory és Simon is nagyon szerette volna viszontlátni a rejte kszobácskát. Végre az egyik vasárnap lehetőségük nyílt rá, midőn az édesanyjuk elment vásárolni, Mallory gondjaira bízva a két fiút. Ahogy a kocsi elhajtott, a gyerekek felrohantak a tároló ba. A könyvtár  ban látszólag semmi sem változott. A festmény a falnak volt támasztva, a madárház ott függött a falilámpa tartóján: minden úgy volt, ahogy hagyták.  – Eltűnt a cédulánk! – kiáltotta Simon.  –  Te vitted el? – kérdezte Mallory Jaredet.  –  Nem! –  jelentette ki határozottan a fiú. Egyszer csak hangosan megköszörülte valaki a  torkát, mire mindhárman az íróasztal felé fordultak. Egy ceruza nagyságú kisem ber állt rajta kopott térdnadrág ban és egy széles karimájú kalappal a fején. Bogárfekete szeme volt, nagy, piros orra  –   nagyon hasonlított a Manók könyvé ben lerajzolt figurához. Két szürke egeret tartott pórázon, amelyek az íróasztal szélét szimatolták.  –  Jeffrey! Citrancs! – sikoltott fel örömé ben Simon.  –  Nyüsszentyű szereti az új otthonát – szólalt meg a kis ember –, de nem azért jött, hogy ezt elmondja.

Jared némán bólintott, nem tudván, mit feleljen e rre. Mallory úgy érezte magát, mint akit olyan erősen arcul csaptak, hogy még nem tért magához. Az apró emberke folytatta a mondókáját:  – Arthur Spiderwick könyve nem nektek való. Túl sok benne az olyan varázslat, amelyben a halandók nem tudnak eligazodni. Eddig még mindenkinek csak ártalmára volt, akár erőszak, akár bűbáj révén. Dobjátok ki azt a könyvet, vessétek tűzbe! Ha nem vigyáztok, magatokra vonjátok a haragjukat.  –   A haragjukat, de kiknek?  – kérdezte Jared, de az apró emberke megemelte a kalapját, leugrott az íróasztalról a nyitott a blakon át  beáradó napsütés be, és eltűnt. Mallory csak most ocsúdott fel ká bulatá ból:  – Láthatnám azt a könyvet? – kérdezte. Jared  bólintott. Mindig magával vitte,  bárhova ment.

Mallory letérdelt, és elkezdte lapozni, de gyorsa b ban, mint ahogy Jared olvasni tudta volna.

 – Hé! – szólt rá a fiú. – Mit csinálsz? Mallory hang ja nagyon furcsának tűnt:  – Csak nézegetem. Úgy értem… nagyon nagy ez a könyv. Hát nem volt kicsi, az igaz.  – Igen, én is azt hiszem.

 – És ez a sok címszó… Ezek a… dolgok mind valódiak? Jared, ez borzasztó sok minden. És ekkor Jared hirtelen megértette, hogy miről  beszél a nővére. Ha úgy nézzük, akkor ez a könyv tén yleg nagyon nagy, óriási, olyan óriási, hogy fel sem lehet fogni. És ami ennél is rossza bb: még csak a legele jén tartanak.

egyik legnépszerű bb alkotója. Ő készítette az illusztrációkat Zena Sutherland díjnyertes alkotásához, melynek címe: Ted, Jimmy Zangwow’  s A  New York Times

Out-of-This-World Moon Pie Adventure, valamint Tony Johnston  Alien and Possum című, kezdő olvasók számára készült sorozata számára. Legutó bb Mary Howitt klasszikus művének, a The Spider and the  Flynak filmes változatában működött közre kiválóan, ami-

ért megkapta a Caldecott díjat. Ezenkívül Tony rajzai olyan jól ismert szerzők munkáit is ékesítették, mint J. R. R. Tolkien, Anne McCaffrey, Peter S. Beagle vagy Greg Bear, valamint a „tengerparti varázslók”  Magic The Gathering  című alkotását. Feleségével, Angelával és Go blin nevű mopszlijukkal a Massachusetts-beli Amherstben élnek. Látogassátok meg őt a világhálón a következő internet címen: www.diterlizzi.com. .

Holly Black asszony, aki szenvedélyes gyűjtője a ritka folklórnak, egy leromlott állapot ban lévő viktoriánus kúriában töltötte a gyermekkorát. Édesanyja állandóan tömte a fejét kísértettörténetekkel, és tündérekről szóló könyveket olvastatott vele. Ennek megfelelően első regénye a tündérek agyafúrt és sokszor hátborzongató világába enged bepillantást. A 2002 őszén   Tithe: A  Modern Faerie Tale címen kiadott munka kiváló kr itikákat kapott, és az Amerikai Könyvtáregyesület az év legjobb ifjúsági könyve címmel illette. A New Je rsey állambeli West Long Branch ban él férjével, Theóval és jelentős állatseregletével. Látogassátok meg Hollyt a világhálón a következő internet címen: www.blackholly.com.

Tony és Holly éjt nappallá téve dolgoznak rendületl enül, hogy elhárítsák a dühös koboldok és gonosz tündérek támadásait a Spiderwick  birtokon a Grace gyerekek különleges történetének úja bb és úja bb epizód jaiban.

 Megismerkedtetek a Grace gyerekekkel de kalandjaik igazán csak most kezdődnek el.

Tony és Holly szeretné megköszönni Steve-nek és Diannának éles elméjű megjegyzéseit, Starrnak őszinte kritikáját, Myles-nak és Lizának odaadó támogatását, Ellennek és Julie-nak a könyv megvalósításában nyújtott segítségét, Kevinnek fáradhatatlan lelkesedését és belénk vetett rendíthetetlen hitét. Külön köszönet jár Angelának és Theónak –  nem lehet elég felsőfokú jelzőt találni arra az odaadó türelemre, ami őket jellemezte, miközben végeláthatatlan éjszakákba nyúlva vitattuk meg a Spiderwick gyerekek történetét.