DAVID GEMMEL
LEGENDA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David Gemmel LEGEND Published by Arrow Books Limited, an imprint ofthe Random Century Group Copyright © 1988 by David A. Gemmel Fordította dr. Mayer Júlia Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát! All rights reserved! A címlapon Zsilvölgyi Csaba (Max) festménye Tipográfia: Marjai Csaba Műszaki szerkesztés: Zölley Imre Hungarian translation © 1994 dr. Máyer Júlia Hungarian edition © 1994 Valhalla Páholy Kft.
ISBN 963 8353 44 9 VP–F–29994–101.8.73 A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novák Csanád ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő: Gáspár András. Művészeti igazgató: Maijai Csaba. Korrektor: Tóth Endre. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy DTP. A nyomdai munkálatokat az Athenaeum Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 94.0983. Felelős vezető: Vida József vezérigazgató. Terjedelem: 12 ív Készült Budapesten az 1994. évben.
Három, számomra nagyon fontos embernek ajánlom ezt a könyvet szeretettel. Az apámnak, Bill Woodfordnak, aki nélkül a Legendás Druss soha nem állhatott volna Dros Delnoch falán. Az anyámnak, Olive-nek, aki megszerettette velem a történeteket, amelyekben a hősök soha nem hazudnak, a gonosz ritkán győz és a szerelem mindig igaz. És a feleségemnek, Valerie-nek, aki megmutatta, hogy az élet lehet olyan, mint a mesék.
Előszó A drenai hírnök idegesen várakozott a trónterembe vezető ajtó előtt, oldalán a két nadír őr a távolba meredt, vágott vonalú szemüket a sötét fába illesztett bronzsasra emelték. Száraz nyelvvel nyalta meg kicserepesedett ajkát, összehúzta lila köpenyét csontos vállain. Sokkal magabiztosabbnak érezte magát innen hatszáz mérföldre délre, Drenanban, a tanácsteremben, amikor Abalyn megbízta a kényes küldetéssel: utazzon el a távoli Gulgothirba, hogy megerősítsék a szerződéseket Ulriccal, a nadírok urával. Bartellus részt vett a szerződések megszövegezésében, és kétszer is ő vezette a drenai delegációt a nyugati Vagriával és a déli Mashrapurral folytatott tárgyalásokon. Minden ember megérti a kereskedelem fontosságát, és a költséges háborúk káros mivoltát. Ulric sem lehet kivétel. Igaz, hogy kifosztotta az északi nemzeteket, de azok évszázadok óta kizsákmányolták a nadír törzseket, ők maguk okozták saját pusztulásukat. Drenan más. Mindig is tapintatosan és udvariasan bántak a nadírokkal. Maga Abalyn is kétszer felkereste Ulricot északi sátortáborában, ahol királynak kijáró tisztelettel fogadták. Bartellust megdöbbentette a Gulgothirban látott pusztítás. Az, hogy a várkaput lerombolták, nem lepte meg, de a védők nagy részét is megcsonkították. A főtéren emberi kezekből emelt halom állt. Bartellus megborzongott, és száműzte elméjéből az emléket. Három napja váratták, de udvariasak voltak, szinte kedvesek. Ismét megigazította a köpenyét, tudta, hogy sovány, szögletes alakja nem emeli a követi öltözék méltóságát. Elővett egy vászonkendőt az övéből, megtörölte a kopasz fejét. A felesége rendszeresen figyelmeztette, hogy kifényesedik a feje, ha ideges. Jobban örült volna, ha ezt a megfigyelést senki nem szavasítja. Lopott pillantást vetett a jobbján álló őrre, és visszafojtotta borzongását. A férfi nála alacsonyabb volt, kecskebőrrel díszített tüskés sisakot viselt. Fa mellvértje felett lapos, kegyetlen arcában vágott sötét szem villogott. Ha Bartellusnak szüksége lenne egy emberre, hogy levágassa valakinek a fejét...
Balra nézett, de megbánta, mert a másik őr őt figyelte. Úgy érezte magát, mint a nyúl a lecsapó sólyom előtt, és gyorsan ismét az ajtót díszítő bronzsasra pillantott. Az isteneknek hála, a várakozás véget ért, az ajtó kinyílt. Bartellus mély lélegzetet vett, és bevonult. Hosszú terembe lépett, húsz márványoszlop tartotta a freskókkal díszített mennyezetet. Minden oszlophoz égő fáklyát erősítettek, ezek hórihorgas, táncoló árnyaltat vetettek a falra. Minden oszlop mellett nadír őr állt, lándzsával a kezében. Bartellus előre szegezte a szemét, és megtette a márványemelvényen álló trónhoz vezető ötven lépést. A trónon Ulric ült, észak hadura. Nem volt magas férfi, de áradt belőle a hatalom, Bartellust is megérintette a kisugárzó energia. Magas arccsontja és éjfekete haja nadírra vallott, de szemei violaszínben villantak. A szakálla démoni külsőt kölcsönzött neki, amit csak meleg mosolya ellensúlyozott. Bartellust a legjobban az döbbentette meg, hogy a nadír úr fehér drenai köpenyt viselt, Abalyn családi címerével hímezve, ahol arany ló ágaskodott ezüst korona fölé. A követ mélyen meghajolt. – Uram, Lord Abalynnak, a szabad drenai nép választott urának üdvözletét hozom. Ulric viszonzásként bólintott, és intett, hogy folytathatja a hírnök. – Az én uram, Abalyn örömmel értesült a gulgothiri lázadók ellen aratott nagyszerű győzelmedről, és reméli, hogy magad mögött hagyva a háború borzalmait, most már megfelel számodra az idő, hogy megfontold az új szövetségi szerződést és a kereskedelmi egyezményeket, amelyeket múlt tavasszal, élvezetes látogatások alkalmával készítettetek elő. Levelet hoztam az én uramtól, s a szerződés tervzezeteket. – Bartellus előlépett, három tekercset tartott a kezében. Ulric elvette, és gyengéden a földre helyezte őket a ü ón mellé. – Köszönöm, Bartellus – mondta. – Mondd, igaz, hogy némelyek attól félnek, hogy a seregem Dros Delnoch felé vonul? – Tréfálsz, uram? – Egyáltalán nem – felelte Ulric ártatlanul, mély, messze zengő hangon. – A kereskedőktől hallottam a szóbeszédet. – Ostoba pletykák, uram – mondta Bartellus. – Én magam is részt vettem az egyezmények megszövegezésében, és ha segíthetek a bonyolultabb szövegrészek értelmezésében, nagy örömömre szolgálna, ha a szolgálataimat igénybe vennéd.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van – szól Ulric. – Gondolom, megérted, hogy a sámánom, Nosta kán meg kell hogy vizsgálja, kedvezőek-e a jelek. Primitív szokás, tudom, de megérted. – Hogyne. Tradíció – mondta Bartellus. Ulric kettőt tapsolt, és balról, az árnyékból előlépett egy töpörödött öregember, koszos kecskebőr tunikában. Csontos kezében fehér csirkét hozott, baljában egy széles, lapos fatálat. Közeledtére Ulric felállt, kinyújtotta a kezét és a nyakánál és lábánál fogva elvette a csirkét. Lassan a feje fölé emelte, majd amint Bartellus szeme rémülten nagyra tágult, leengedte a madarat és átharapta a nyakát, letépte a fejét a törzséről. A szárnyak vadul csapkodtak, sugárban ömlött ki a vér, eláztatta a fehér köntöst. Ulric a tál fölé tartotta a remegő testet, és nézte, ahogy az utolsó vércseppek megfestik az edényt. Nosta kán várt, amíg az utolsó csepp is kihullott, azután a szájához emelte az edényt. Ulricra nézett és megrázta a fejét. A hadúr eldobta a madarat, lassan levette a fehér köntöst. Alatta fekete mellvértet és kardot viselt. Felemelte ezüstrókaszőrrel díszített fekete acélsisakját a trón mellől és a lejére tette. Véres száját a drenai köntösbe törölte, és egy nemtörődöm mozdulattal Bartellus felé hajította. A követ a véres ruhára meredt. – Attól tartok, a jelek nem kedvezőek – mondta Ulric.
1 Rek részeg volt. Nem bántóan, de ahhoz elég részeg, hogy semmi ne zavarja, miközben a rubinvörös bor véres árnyékát bámulta az ólomkristály kupában. Hátát a kandalló tüze melengette, a szemét füst csípte, aminek orrfacsaró szaga a mosdatlan testek, ottfelejtett ételek, nedves ruhák bűzével keveredett. Egy lámpás lángja rövid táncot járt a jeges szélben, ahogy egy hideg szélfuvallat végigsöpört a szobán. Az újonnan érkezett vendég valami bocsánatkérést mormogott a zsúfolt ivó felé, és becsapta maga mögött a faajtót. A fagyos levegő hirtelen csapásától elhalt a beszélgetés, majd újra feléledt – a tucatnyi hang értelmetlen zagyvalékká olvadt össze. Rek kortyolt egyet borából. Megborzongott, mert valaki felnevetett, s e hang éppolyan hideg volt, mint a falakat ostromló téli szél. Mintha valaki átlépne a sírod felett, gondolta. Szorosabbra húzta kék köpenyét a vállán. Nem kellett hallania a szavakat ahhoz, hogy tisztában legyen valamennyi beszélgetés témájával, napok óta ugyanarról folyt a szó. Háború. Milyen aprócska szó. És mennyi leint jelent. Vér, halál, éhezés, járvány, rémület. Nevetés harsant a teremben. – Barbárok! – harsant fel egy hang. – Könnyű prédái a drenai lándzsáknak. Újabb nevetés. Rek a kristálypohárra meredt. Olyan szép. Olyan törékeny. Gonddal, talán szeretettel készítették, sokarcú, mint a briliáns. Az arcához emelte a poharat, nézte, ahogy tucatnyi szem tükröződött benne. És mind vádolt. Egy pillanatig apró darabokra akarta törni az üveget, hogy elpusztítsa a szemeket és a vádat. Nem tette meg. Nem vagyok bolond, gondolta. Még nem. Horeb, a fogadós, megtörölte vastag ujjait egy rongyban, és fáradtan, de óvatosan pillantott a tömeg felé, a bajra éberen, hogy egy szóval és egy mosollyal közbeszóljon, mielőtt az öklöké lenne a szó. Háború. Miért képes egy ilyen véres vállalkozásnak már a lehetősége is az embereket állatokká alázni? A legtöbb vendégét jól ismerte. Soknak családja volt, földművesek, kereskedők, művészek. Nagyrészük barátságos ember, sokan megbízhatóak, emberségesek. És most halálról,
dicsőségről beszélgettek, készen arra, hogy beverjék mindenkinek a fejét, akit nadír barátsággal vádoltak. Nadír. Már a név is megvetést sugallt. Majd megtanulják, gondolta szomorúan. Igen, megtanulják. Végignézett a termen, a szeme melegséggel telt meg, amikor a lányaihoz ért a szeme, az asztalokat szedték le és újabb kupákat hoztak. Kicsi Dórinak még a szeplői is elpirultak egy durvább tréfa hallatán, a magas és szőke Besa szakasztott úgy nézett ki, mint az anyja, Nessa kövér volt és csúnya, de mindenki szerette, legjobban persze a pékinas, aki hamarosan a férje lesz. Jó kislányok. Az élete örömei. Szeme az ablaknál ülő, sötétkék köpenyes férfi felé fordult. – A fenébe, Rek, rázd le magadról! – mormolta, de tudta, hogy a férfi úgysem hallja. Horeb elfordult, káromkodott, levette a bőrkötényt és felkapott egy félig kiürült söröskorsót. Hirtelen meggondolta magát, kinyitott egy szekrénykét, és elővett egy üveg bort, amit Nessa esküvőjére tartogatott. – Ha megosztod a gondod, könnyebb megoldani – mondta, és beszuszakolta a testét a szemközti székre. – Kerüld el a gondokkal küzdő barátot – válaszolta Rek, de elvette az üveget és megtöltötte a kiürült poharát. – Ismertem egyszer egy tábornokot. – A borra meredt, lassan forgatta a poharat hosszú ujjaival. – Sohasem veszített csatát. Igaz, soha nem is győzött. – Miért? – kérdezte Horeb. – Tudod a választ. Már elmeséltem. – Rossz a memóriám. És különben is szeretem hallgatni a történeteidet. Hogy lehet, hogy valaki nem győz és nem veszít? – Mindig megadta magát – felelte Rek. – Okos, nem? – Miért követték az emberei, ha nem győzött? – Mert nem veszített. Így ők sem. – Te követted volna? – Én többé nem követek senkit. Legkevésbé egy tábornokot. – Rek elfordította a fejét, a köröttük kavargó fecsegést figyelte. Behunyta a szemét, koncentrált. – Hallgasd – mondta lágyan. – Hallgasd, dicsőségről beszélnek. – Nem tudnak semmit, barátom. Nem látták, nem kóstolták. A varjak fekete felhőjét a csatamező felett, és ahogy a holtak szeméből lakmároznak, a rókák az inakat szaggatják, férgek... – Hagyd abba, a fene egyen meg... Engem nem kell emlékeztetned. Átkozott legyek, ha részt veszek benne. Mikor lesz Nessa esküvője?
– Három nap múlva – felelte Horeb. – Jó gyerek a vőlegény, gondoskodni fog Nessáról. Állandóan süteményt süt neki. A lányom hamarosan olyan kövér lesz, mint egy hordó. – Vagy ezért, vagy másért – kacsintott Rek. – Valóban – vigyorgott szélesen Horeb. Csendben ültek, mindkettőt a saját gondolatai foglaltált le, hullámzott körülöttük a beszélgetés. Egy idő után Rek előrehajolt. – Az első támadás Dros Delnoch-ot éri – mondta. – Tudod, hogy csak tízezer emberük van? – Én kevesebbről tudok. Abalyn folyton-folyvást a regulárisok létszámát csökkenti, csak a milíciával törődik. De hat erős fala van várnait, és egy belső erődítménye. És Delnar nem bolond, részt vett a skelni csatában. – Igazán? – kérdezte Rek. – Én úgy hallottam, hogy ott egyetlen ember állt szemben tízezerrel, és úgy győzött, hogy hegyeket hajított rájuk. – Druss legendája – mondta Horeb és elmélyült a hangja. – Az óriás legendája, akinek a szemében halál ült, csatabárdja maga volt a rémület. Gyertek, gyerekek, el az árnyékból, hátha mesém alatt ott lapul a gonosz. – Kurafi – mondta Rek. – Ettől mindig halálosan megrémültem. Ismerted, ugye? Mármint a Legendást. – Valaha régen. Azt mondják, már meghalt. Ha nem, akkor is elmúlt hatvan. Három hadjáratot végigharcoltunk, de csak kétszer láttam. Igaz, egyszer harc közben is. – Jó volt? – kérdezte Rek. – Bámulatos. Még Skeln előtt történt, a Halhatatlanok veresége előtt. Valójában csak egy csetepatéról mesélhetek. Igen, nagyon jó volt. – A részletek leírása nem erős oldalad, Horeb. – Azt akarod, hogy olyan legyek, mint a többi bolond, háborúról, halálról és pusztításról locsogjak? – Nem – mondta Rek és kiitta a poharat. – Jól ismersz, igaz? – Eléggé ahhoz, hogy kedveljelek. Annak ellenére... – Minek ellenére? – Annak ellenére, hogy te nem szereted magadat. – Épp ellenkezőleg – mondta Rek, és ismét teletöltötte a poharát. – Kedvelem magam, csak éppen jobban ismerem, mint a legtöbb ember. – Tudod, Rek, néha azt hiszem, hogy túl sokat követelsz magadtól. – Nem. Keveset kérek. Ismerem a gyenge pontom.
– Furcsa dolog ez a gyengeséggel – mondta Horeb. – A legtöbb ember azt hiszi, tudja, hogy az övé mi. Ha megkérdezed, azt felelik, hát, én túlságosan nagylelkű vagyok. Nosza, halljuk a tiédet. Erre való egy fogadós. – Hát, én túlságosan nagylelkű vagyok. Főleg fogadósokhoz. Horeb elmosolyodott, megrázta a fejét és csendben maradt. Hősnek túl intelligens, gyávának túl rémült. Nézte, ahogy a barátja kiüríti a poharát, az arcához emeli és a töredékes tükörképre pislog. Egy pillanatig azt hitte, mindjárt szétroppantja, olyan dühöt látott Rek elvörösödött arcán. A fiatalabb férfi finoman letette a poharat a fa asztalra. – Nem vagyok bolond – mondta halkan, majd megmerevedett, amikor rádöbbent, hogy hangosan beszélt. – A fenébe. Megártott az ital. – Elkísérlek a szobádba – mondta Horeb. – Van benne gyertya? – kérdezte Rek, és tántorogva felállt. – Persze. – Nem árulod el senkinek, ugye? Nem rajongok a sötétért. Nem félek tőle! De nem szeretem. Remélem, érted. – Nem árulom el. Bízhatsz bennem. – Bízom. Megmentettelek, ugye? Emlékszel? – Emlékszem. Add ide a kezed. Felmegyek veled a lépcsőn. Erre. Jó. Egyik lábad a másik után. Jól van. – Nem tétováztam. Emelt karddal rohantam, igaz? – Igaz. – Nem igaz. Két percig álltam reszketve, és te megsebesültél. – De segítettél, Rek. Nem érted? Ez számít, nem az, hogy megsebesültem. Megmentettél. – Nekem számít. Ég a gyertya a szobában? Lángban és füstben fürdő, komor, szürke erőd állt előtte. A csatazaj betöltötte a fülét, rohant, vadul vert a szíve, zihált. Hátranézett. Közel volt az erőd, közelebb, mint korábban. Előtte a Sentran síkság körüli dombok emelkedtek. Megremegtek, hátráltak, nyugalmukkal ingerelték. Gyorsabban szaladt. Rávetült egy árnyék, és az erőd kapui kinyíltak. Megpróbált ellenállni a visszahúzó erőnek. Zokogott és könyörgött, de a kapuk becsukódtak, és ismét a csata közepén állt, véres kardot tartott reszkető kezében.
Felébredt, szemei tágra meredtek, kezdődő sikoly feszítette a tüdejét. Egy gyengéd kéz simogatta az arcát, lágy szavalt csitították. Már közeledett a hajnal, a szűz nap rózsaszín fényei áttűztek a hálószoba ablakát borító vékony jégkérgen. Rek megfordult. – Rosszul aludtál – mondta Besa, és tovább simogatta a homlokát. Rek elmosolyodott, lejjebb tolta a dunyhát és magához húzta a lányt. – Már semmi bajom. Hogy is lehetne? – A lány testének melege felizgatta, ujjai a hátát kezdték simogatni. – Ma nem – mondta Besa, homlokon csókolta a férfit és elhúzódott. Felhajtotta a takarót, reszketni kezdett, átrohant a szobán és felkapta a ruháit. – Hideg van – mondta. – Hidegebb, mint tegnap. – Itt meleg van – ajánlotta Rek, és felkönyökölt, hogy lássa az öltözködő lányt. Besa dobott neki egy csókot. – Jó veled, Rek, de nem akarok tőled gyereket. Ki az ágyból! Reggel sok utazó érkezik, kiadtuk a szobát. – Gyönyörű nő vagy, Besa. Ha lenne eszem, elvennélek feleségül. – Még szerencse, hogy nincsen, mert visszautasítanálak, és azt az önérzeted nem tudná elviselni. Nekem egy megbízhatóbb férfi kell. – A mosolya majdnem elvette a szavalt élét. Kinyílt az ajtó és Horeb sietett be, kenyeret, sajtot és egy korsót hozott réztálcán. – Hogy van a fejed? – kérdezte, és letette a tálcát az ágy melletti asztalkára. – Jól – mondta Rek. – Narancslét kapok? – Azt, de sokba fog kerülni. Nessa egy órát várt, hogy a vagriai kereskedő elhagyja a hajóját. Majdnem megfagyott a narancsaidért. Szerintem nem érdemled meg. – Igaz –, mosolygott Rek – szomorú, de igaz. – Tényleg dél felé indulsz? – kérdezte Besa, amíg Rek a narancslét kortyolgatta. A férfi bólintott. – Bolond vagy. Azt hittem eleged van már Reinardból. – Majd elkerülöm. Tiszták a ruháim? – Dori órákat foglalkozott velük – felelte Besa. – És minek? Hogy összekoszold a Graven Erdőben. – Nem erről van szó. Az ember nézzen ki jól, amikor elhagyja a várost. – Ránézett a tálcára. – Nem kívánom a sajtot. – Nem baj – mondta Horeb. – Akkor is ki kell fizetned a számlát. – Akkor kénytelen vagyok megenni. Távozik más is?
– Indul egy fűszerkaraván Lentriába, az erdőn ál mennek. Húsz jól felfegyverzett férfi. A déli kerülőutat választották. Van egy magányos nő is, de ő már elment – mondta Horeb. – És van egy csapat zarándok, de ők csak holnap indulnak. – Nő? – Még nem – mondta Besa –, de majdnem. – Ejnye, kislány – mosolygott szélesen Horeb. – Ne légy undok. Egy magas lány szép lóval. Fegyveresen. – Utazhattam volna vele – mondta Rek. – Kellemesebb lett volna az út. – És talán megvédett volna Reinardtól – mondta Besa. – Pont úgy nézett ki. Rajta, Rek öltözz fel. Nincs időm megvárni, amíg uraságod megreggelizik. Már így is épp elég zűrzavart okoztál a házban. – Nem kelhetek fel, amíg itt vagy – tiltakozott Rek. – Nem volna illendő. – Bolond – állt fel a lány. – Verd ki az ágyból, apa, különben egész nap itt heverészik. – Igaza van, Rek – mondta Horeb, amikor az ajtó becsukódott a lány mögött. – Ideje, hogy indulj, és ha arra gondolok, hogy meddig tart, amíg elkészülsz, azt hiszem, jobb, ha magadra hagylak. – Az ember nézzen... – ...ki jól, amikor elhagyja a várost. Mindig ezt mondod. Lent találkozunk. Amint egyedül maradt, Rek arckifejezése megváltozott, a nevető ráncok megfeszültek. Drenan világhatalma leáldozott. Ulric és a nadír törzsek megkezdték hadjáratukat, vérfolyamokon át vonulnak majd be a városokba. Ha minden drenai harcos harminc nadírt ölne meg, akkor is több százezer maradna. A világ változik, egyre kevesebb helyen lehet megbújni. Horebre gondolt és a lányaira. Hatszáz éven át Drenan rákényszerítette a világra a civilizációt. Kegyetlenül hódítottak, okosan neveltek, jól uralkodtak. Mégis elérkeztek a napnyugtához, és már várt egy új birodalom, készen arra, hogy a régi hamuján a magasba emelkedjen. Horebre gondolt, és felnevetett. Bármi történik, az öreg túléli. A nadíroknak is szükségük van jó fogadókra. És a lányok? Mi lesz velük, amikor vad hordáit törik át a város falait? Véres jelenetek tűntek fel a szeme előtt. – A fenébe! – kiáltott fel, legördült az ágyról és kitárta a befagyott ablakot.
A téli szél megcsapta ágymeleg testét és visszavezette a valóságba és az előtte álló hosszú lovagláshoz. Odalépett a padkához, ahová a ruháit terítették, és gyorsan felöltözött. A fehér gyapjú alsóing és a kék nadrág Dori ajándéka, az arannyal hímzett gallérú tunika a jobb napok maradványa volt. Horebtől kapta a birkabőr zekét, a combig érő szarvasbőr csizma pedig egy fáradt utazótól került hozzá egy távoli fogadóban. Rek még emlékezett a beléhasító félelemre és izgalomra, amikor alig egy hónappal ezelőtt belopózott az utazó szobájába, és elemelte őket. Alaposan megnézte a hatalmas bronztükörben a tükörképét. Magas férfit látott, vállig érő barna hajjal, gondosan nyírt bajusszal, elegáns alak a lopott csizmákban. Áthúzta a fején a kardkötőt és becsúsztatta hosszúkardját a fekete-ezüst tokba. – Micsoda hős – mondta a tükörképnek cinikus mosollyal. – A hősök gyöngye. – Előhúzta a kardját, nekitámadt a levegőnek, fél szemmel a tükörbe nézve. A csuklója még mindig gyors, a fogása biztos. Harcos vagy, mondta magának. Az ablakpárkányról leemelte az ezüst talizmánt – ennek a szerencséjében bízott, amióta csak ellopta egy lentriai bordélyban –, a nyakába akasztotta és kisöpörte a haját a homlokából. – Lehet, hogy nem vagy nagyszerű – mondta a tükörképnek – de annak látszol! A szemek visszamosolyogtak rá. – Ne gúnyolódj velem, Vándor Regnak – figyelmeztette. A karjára vette a köpenyét és lesétált az ivóba. Horeb a pult mögül üdvözölte. – Hát igen, igen, Rek fiam – dőlt hátra kötekedő bámulattal. – Mintha csak Serbar valamelyik énekéből léptél volna ki. Italt? – Nem, egy ideig nem kérek... legalább tíz évig. A tegnapi bor még mindig bennem erjed. Csomagoltál valamit a vacak étkeidből? – Kukacos kekszet, penészes sajtot és egy darab kétéves szalonnát, ami már sétál, ha hívod – felelte Horeb. – Egy üveggel a legrosszabb... A beszélgetés megakadt, amikor a látnok belépett a fogadóba, kifakult kék köpenye csontos lábait verdeste, botja végigkopogott a fapadlón. Rek lenyelte a belépő láttán érzett undorát, és vigyázott, hogy ne nézzen az üresen ásító szemgödrökbe. A látnok kinyújtotta a kezét, a harmadik ujja hiányzott. – Egy ezüstöt a jövődért – a száraz téli szél suttog így a kopár faágak között. – Miért csinálják? – suttogta Horeb. – A szemükre gondolsz? – kérdezett vissza Rek. – Igen. Hogy nyomhatja ki valaki a saját szemét?
– Átkozott legyek, ha tudom. Azt mondják, segít a látomásaikban. – Legalább olyan értelmesen hangzik, mintha levágnád a szerszámod, hogy jobb legyél az ágyban. – Sokféle ember van, Horeb, öreg barátom. Hangjuk odavonzotta az öreget, aki kinyújtott kézzel botorkált közelebb. – Egy ezüstöt a jövődért – kántálta. Rek elfordult. – Menjél, Rek – biztatta Horeb. – Kérdezd meg, szerencsés lesz-e az utad. Mit árthat? – Te fizetsz. Horeb mélyen a zsebébe nyúlt és egy ezüst pénzdarabot ejtett az öreg tenyerébe. – A barátom helyett – mondta. – Én ismerem a jövőmet. A vénember lekucorodott a földre, benyúlt egy kopott erszénybe, elővett egy maroknyi homokot és szétszórta. Ezután öt, rúnákkal televésett ujjpercet vett elő. – Embercsontok, ugye? – suttogta Horeb. – Azt mondják – felelte Rek. Az öreg az Ősök nyelvén kezdett kántálni, reszkető hanga visszhangzott a csendben. A homokos padlóra dobta a csontokat, és végigfuttatta ujjait a rúnákon. – Nálam az igazság – szólalt meg végül. – Ne törődj az igazsággal, öreg. Szép hazugságokról és gyönyörű lányokról mesélj nekem. – Nálam az igazság – szólt a látnok, mint aki nem hallotta a megjegyzést. – A pokolba! Akkor halljuk az igazságot. – Akarod hallani, Ember? – Hagyjuk a körítést, mondd, és távozz. – Nyugodj meg, Rek! Ez a módja – mondta Horeb. – Lehet. De elrontja a napomat. Sosem mondanak jó hírt. A vén gazember valószínűleg megjósolja majd, hogy megkapom a pestist. – Vágyik az igazságra – mondta Horeb a rítus szerint –, és bölcsen fogja használni. – Nem igaz – mondta az öreg – de a végzetet ismerni kell. Vándor Regnak, Argas fia, nem kívánsz a halálodról hallani, ezért azt megtartom magamnak. Bizonytalan jellemű ember vagy, gyávasággal kevert bátorsággal. Tolvaj vagy és álmodozó, a végzeted kísért és megtalál. Futsz, hogy elkerüld, de a lépteid arra visznek. De ezt te is tudod, hiszen tegnap éjjel megálmodtad.
– Ennyi az egész, öreg? Ez az értelmetlen zagyvaság? Tisztességes üzlet ez egy ezüstért? – A gróf és a legenda találkoznak a falon. Az emberek álmodnak, az emberek meghalnak, de elesik-e az erőd? Az öreg megfordult és távozott. – Mit álmodtál a múlt éjszaka, Rek? – kérdezte Horeb. – Csak nem hiszel ebben az ostobaságban? – Mit álmodtál? – csökönyösködött a fogadós. – Semmit. Úgy aludtam, mint egy tuskó. Csak az az átkozott gyertya zavart. Égve hagytad, és bűzlött. Legyél óvatosabb. Tüzet is okozhatott volna. Valahányszor megszállok nálad, mindig figyelmeztetlek, de te sosem hallgatsz rám.
2 Rek csendben várt, amíg a lovász felszerszámozta a gesztenyeszín heréltet. Nem tetszett neki a ló – gonosz szemei voltalt, a füle pedig a koponyájához simult. A lovász, egy karcsú, fiatal kölyök, gyengéden susogott az állatnak, miközben reszkető kézzel csatolta be a szíjat. – Miért nem tudtál szürkét szerezni? – kérdezte Rek. Horeb nevetett. – Mert úgy néztél volna ki, mint egy paprikajancsi. Csak mértékkel, Rek! Már most is olyan vagy, mint egy páva, minden lentriai matróz téged fog üldözni. Egy gesztenyepej kell neked. – Majd komolyan hozzátette. – Az erdőben nem jó feltűnést kelteni. Egy fehér lovat könnyű észrevenni. – Nem tetszem neki. Látod, hogy néz rám? – Az apja volt a leggyorsabb ló Drenanban, az anyja harci ló volt Sebosztogató seregében. Nem kapsz jobbat sehol. – Hogy hívják? – kérdezte Rek, de nem győzték meg Horeb szavai. – Lándzsa – jött a válasz. – Jól hangzik. Lándzsa... Hát, talán... De csak talán. – Nárcisz kész – hátrált el a lovász a lótól. A ló hátranézett, a fiú felé kapott, aki megbotlott és elesett a kövön. – Nárcisz? – kérdezte Rek. – Nárcisznak hívják a lovamat?! – Mit számít egy név? – kérdezte Horeb ártatlanul. – Hívd ahogy akarod, de el kell ismerned, szép állat. – Ha nem félnék attól, hogy nevetséges leszek, szájkosarat tennék rá. Hol vannak a lányok? – Túl sok dolguk van ahhoz, hogy elbúcsúzzanak valakitől, aki csak ritkán fizeti ki a számláit. Menj. Rek óvatosan megközelítette a heréltet, lágyan beszélt hozzá. Rosszindulatú szemek fordultak felé, de gond nélkül felszállt a magas nyeregbe. Megfogta a kantárt, a legelőnyösebb módon igazgatta el kék köpenyét, és a kapu felé indította az állatot. – Rek, majdnem elfelejtettem – szól utána Horeb. – Várj egy pillanatig! – A zömök fogadós eltűnt, egy perc múlva került elő ismét, csontberakásos szilfa íjjal és egy tegez fekete tollú nyílvesszővel a kezében. – Tessék. Néhány hónappal ezelőtt egy vendég ezzel fizetett. Jó fegyvernek látszik. – Gyönyörű. Valaha jól lőttem.
– Hát persze – felelte Horeb. – Ne felejtsd el, hogy amikor lősz, a hegyes végét ne tartsd magad felé. Menj... és vigyázz magadra. – Kösz, Horeb. Te is. És ne felejtsd el, amit a gyertyákról mondtam. – Nem fogom. Útra, fiú. Sok szerencsét. Az őrök a lámpa kanócát vagdosták, amikor Rek kilovagolt a déli kapun. A reggeli árnyékok összezsugorodtak, gyerekek játszottak az árkádok alatt. Érthető, hogy a déli kaput választotta. A nadír törzsek észak felől közeledtek, és a legbiztosabban akkor kerülsz el egy csatát, ha az ellenkező irányba utazol. Sarkát a ló oldalába vágta, dél felé ösztökélte az állatot. A reggeli nap a keleti hegyek csúcsán ült. Az ég kéken ragyogott, Rek maga mögött hagyta az ébredő város zajait. A nap ott kelt, Rek tudta jól, ahol a nadírok élnek. Drenan a szürkület országa már. Egy emelkedő tetejéről végignézett az erdőségen, amely fehéren és szűzen feküdt a hó alatt. A mesébe illő erdőről gonosz történetek keringtek, aki tudta, messze elkerülte. Rek két okból döntött úgy, hogy belép az erdőbe: tudta, hogy a legendák egy élő ember tetteiből táplálkoztak, és ismerte ezt az embert. Reinard. Ő és vérszomjas emberei Gravenben verték fel a főhadiszállásukat, nyílt, fertőző sebként a környék kereskedőinek életében. Megsarcolták a karavánokat, megölték a zarándokokat, megerőszakolták a nőket. Még egy hadsereg is tehetetlennek bizonyult velük szemben, akkora volt a vadon. Reinard. Nemesasszony anyját a pokol egyik hercege termékenyítette meg, legalábbis ezt híresztelte magáról. Rek úgy tudta, hogy a rablóvezér anyja lentriai prostituált, az apja névtelen matróz volt. Sohasem adta tovább a történetet, nem volt hozzá mersze. Reinard egyik kedvenc szórakozásaként megsütögette a foglyok egy részét, és megetette a darabokat a többi szerencsétlen fogollyal. Ha az ember Reinarddal találkozik, legjobb, ha szégyentelenül lehízelgi a csillagokat is az égről. Ha ez nem működik, kénytelen lesz elmondani neki a legfrissebb híreket, megmutatni az utat a legközelebbi karavánhoz és gyorsan elhagyni a birodalmát. Rek a biztonság kedvéért megtudta az összes karaván várható útvonalát és szállítmányát. Selyem, ékszer, fűszerek, rabszolgák, lábasjószág. Nem örült volna, ha meg kell válnia az információktól, a
legboldogabb akkor lenne, ha békében, csendben átérne az erdőn, és a karaván sorsát az istenek kezében hagyhatná. A herélt patái alig ütöttek zajt a hóban, Rek nem erőltette az iramot, nehogy valami rejtett gyökérben megbotoljon a lova. A hideg kezdett átszivárogni a meleg ruhán, Rek lába nemsokára megdermedt a csizmában. Benyúlt az iszákjába és kihúzott egy pár báránybőr kesztyűt. A ló tovább cammogott. Délben Rek rövid pihenőt engedélyezett magának egy befagyott patak melled. Erős vagriai tőrével betörte a jeget, engedte, hogy az állata igyon, majd adott neki egy maréknyi zabot. Megsimogatta a ló hosszú nyakát, az vadul felkapta a fejét, kivicsorította a fogát. Rek hátraugrott, elcsúszott a hóban. Egy pillanatig fekve maradt, majd elmosolyodott. – Tudtam, hogy nem vagyok neked rokonszenves. A ló horkantott. Mielőtt nyeregbe szállt volna, megakadt a szeme a ló oldalán futó mély forradásokon. – Hm. Valaki korbáccsal próbált megszelídíteni. Nárcisz? De nem törték meg a vadságodat, igaz, öregfiú? – Fellendült a nyeregbe. Ha szerencséje van, öt nap után megszabadul az erdőtől. Görbe gyökerű, göcsörtös tölgyek vetettek baljóslatú árnyékokat az ösvényre, az esti szélben halkan susogtak az ágak. Rek egyre mélyebben járt a vadonban. A hold felkelt, már a fák felett járt, kísérteties fényt vetve az útra. A férfi foga vacogni kezdett, eljött az ideje, hogy táborhelyet keressen. Csak egy óra múlva talált megfelelőt, egy kis horpadást egy befagyott tavacska mellett. Ágakból fedezéket épített, hogy a szél javától megvédje lovát, megetette, majd egy kidőlt fa mellett tüzet rakott. A szélárnyékban teát főzött, hogy könnyebben lenyelje a száraz húst, utána magára húzta a takaróját, nekidőlt a fának, és a tűz játékát figyelte. Egy sovány róka dugta ki az orrát a bokrok közül, a tüzet figyelte. Rek, maga sem tudta miért, dobott egy darab húst az állatnak. A róka szeme ide-oda járt az ember és a lakoma között, majd elszánta magát, kiugrott a fedezékből, felkapta a húst a fagyott földről, és gyorsan eltűnt az éjszakában. Rek a tűz fölé tartotta a kezét és Horebre gondolt. A zömök fogadós nevelte fel, miután az apja meghalt a sathulik elleni északi háborúban. Őszinte, megbízható, hűséges és erős – ez volt Horeb. Kedves is.
Reknek sikerült egy emlékezetes éjszakán leróni a háláját, amikor három vagriai szökevény megtámadta Horebet a fogadó melletti utcában. Szerencsére Rek éppen iszogatott, és amikor meghallotta fém pendüléseit, kirohant az utcára. Az utcácskában Horeb megnyerhetetlen küzdelmet vívott, a konyhakés nem vehette fel a versenyt a három karddal. Az öreg még kitartott, hiszen valaha katonaként szolgált. Rek megdermedt, a saját kardjáról is megfeledkezett. Előre akart lépni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Egy kard áthatolt Horeb védelmén, és mély sebet ejtett a combján. Rek felordított, a hang elkergette a rettegést. A véres harc másodperceken belül véget ért. Rek torkon szúrta az első ellenfelet, hárította a második támadását és a vállával a falnak lökte a harmadikat. Horeb felnyúlt a földről, lerántotta a harmadikat, és leszúrta a konyhakéssel. A második elmenekült. – Nagyszerű voltál, Rek – mondta Horeb. – Hidd el, úgy harcolsz, mint egy veterán. A veteránok nem fagynak meg a rémülettől, gondolta Rek. Néhány ágat dobott a tűzre. Felhő takarta el az eget, felhuhogott egy bagoly. Rek remegő kézzel ragadta meg a tőrét. Fenébe a sötéttel, gondolta. És átok minden hősre. Szolgált katonaként egy ideig Dros Corteswainnál, és élvezte. Egy idő után azonban a határmenti összecsapások háborúba torkolltak, és eltűnt az élvezet. Jól harcolt, előléptették, a felettesei azt mondták, hogy jó érzéke van a taktikához. A felettesei nem tudtak az álmatlan éjszakákról. Az emberei tisztelték, de csak, mert óvatosan vigyázta a titkát. Otthagyta a sereget, mielőtt az idegei elárulják. – Megőrültél, Rek? – kérdezte Javi gan, amikor beadta a lemondását. – Jön a háború, még több csapatra van szükség, és egy jó tiszt, mint te, biztosan számíthat az előléptetésre. Egy fél éven belül túljuthatsz a századosi rangon. Esetleg a gani jelvényt is megkaphatod. – Tudom, uram, és higgye el, őszintén sajnálom, hogy elmulasztom a csatákat. Családi ügy Uram, levágnám a jobb kezemet, csak maradhassak. – Elhiszem, fiam. Missaelre, hiányozni fogsz. A csapatod is nagyon fogja bánni. Ha valaha is meggondolod magad, mindig találunk neked helyet. Bármikor. Született katona vagy. – Nem felejtem el, uram. Köszönöm a segítségét és a bátorítást.
– Még valamit, Rek – mondta Javi gan, és hátradőlt a faragott székben. – Hallottad a szóbeszédet, hogy a nadírok északi hadjáratra készülnek? – Szóbeszéd mindig van, uram. – Tudom, évek óta pletykálják. De ez az Ulric ravasz fickó. Mára már az összes törzset legyőzte, azt hiszem, készen áll. – De Abalyn most kötött vele egy békeszerződést – mondta Rek. – Kölcsönös béke a kereskedelmi jogokért és az építkezések finanszírozásáért. – Éppen erre gondolok, fiam. Semmi rosszat nem szólok Abalyn ellen, már húsz éve bölcsen uralkodik. De hidd el, azzal nem állítasz meg egy farkast, hogy eteted! Mindegy, annyit akartam csak mondani, hogy a magadfajta emberekre szükség lesz, ne rozsdásodj hát be. Az utolsó, amire a drenaiknak szükségük lehet, az egy olyan férfi, aki fél a sötétben. Egy új Félszemű Karnak kell, egy tucatnyi. Egy Bronz gróf. Legendás Drussból sok száz. És még ha ez a csoda meg is történik, akkor sem állíthatják meg a félmilliós áradatot. Még elképzelni sem lehet ennyi embert. Átzúdulnak Dros Delnochon, mind egy dühös tenger. Rek tudta. De ha hinném is, hogy van esély, akkor sem mennék. Nézzünk szembe a ténnyel, gondolta. Ha biztos lenne a győzelem, akkor sem mennék a csatába. Száz év múlva kit fog érdekelni, hogy a drenaiak túlélték-e? Olyanok leszünk, mint Skeln, legendákba burkolózunk, sosemvolt dicsőségbe. Háború! Fekete felhőként lepik el a legyek az ember beleit, alá zokog a fájdalomtól, és véres ujjakkal tartja egybe testét, csodára várva. Éhség, hideg, félelem, betegség, halál! Háború, a katonáknak. Amikor elhagyta Dros Corteswaint, zavartan közelítette meg egy katonája, szorosan beburkolt csomaggal a kezében. – A csapattól, uram – mondta. Kinyitotta, zavartan, nem jutottak eszébe a megfelelő szavak. Egy kék köpenyt találta benne, a bronz csalja sast formázott. – Nem tudom, hogy köszönjem meg. – Az emberek azt mondták, mondja meg, hogy... hogy nagyon sajnáljuk, hogy itt hagy minket. Csak ezt akartam, uram. – Én is sajnálom, Korvac. Családi ügy, tudod.
A katona bólintott, valószínűleg szerette volna, ha neki is jut egy családi ügy, és ott hagyhatja az erődöt. De a culoknak nincs rangja, amiről lemondhatnak, csak a dun beosztásúak hagyhatnak ott háborúban egy várat. – Hát, sok szerencsét, uram. Remélem, hamar viszontlátjuk... mind azt reméljük. – Igen! Hamarosan. Ez két évvel ezelőtt történt. Javi gan szívrohamban halt meg, Rek tiszttársai közül sokan elestek a sathulikkal vívott csatákban. Hogy a közlegényekkel mi történt, arról semmit nem hallott. Teltek a napok, a hideg, borongós, de szerencsére eseménytelen napok, mígnem az ötödik nap reggelén, amikor egy csoport szilfa mellett vezetett az útja, mindennél gyűlöletesebb hangot hallott – fém pendült fémnek. Tovább kellett volna lovagolni, tudta, érezte. Maga sem tudta, miért, a kíváncsisága legyőzte a félelmét. Megbéklyózta a lovat és kifeszítette az íját. Óvatosan lépett be a fák közé, le a hóborította vízmosásba. Nesztelenül mozgott, ügyesen, mint a macskafélék. Kiért a tisztás szélére, ahonnan a csatazaj visszahangzott. Ezüst és bronzpáncélban, hátát a falnak vetve egy fiatal nő állt, három termetes, szakállas, karddal és tőrökkel felfegyverzett bandita együttes támadásával nézett szembe. Karcsú kardot tartott a kezében, egy táncoló, meg-megvillanó rapírt, bámulatos sebességgel támadott és védekezett. A három ügyetlen rabló csak egymást akadályozta, de látszott, hogy a lány hamar kifárad. Reinard emberei voltak, Rek felismerte őket, és átkozta a saját kíváncsiságát. Az egyik felkiáltott, ahogy a rapír felhasította a karját. – Tessék, te szarevő! – kiáltotta a lány. Rek elmosolyodott. Nem egy szépség, de vívni, azt tud. Felhelyezett egy vesszőt a húrra, és várta a megfelelő pillanatot. A lány lebukott egy csúnya vágás elől, és átdöfte az egyik támadója szemét. Az felkiáltott és összeesett, a másik kettő hátrább húzódott, már óvatosabban távolodtak el egymástól, két irányból készültek támadni. A lány ettől a pillanattól tartott, egy lehetősége maradt csak, a menekülés. Az egyik ellenségről a másikra pillantott. Vágd le az egyiket, és reménykedj benne, hogy a másik döfése nem lesz halálos. Talán mindkettőt magával viheti a halálba. A magasabbik balra lépett, társa jobb felé. Rek ezt a pillanatot választotta, hogy hátbalője a magasabbikat, de csak a vádliját találta el.
A férfi meglepetten pördült meg, meglátta Reket, dühösen indult felé. Közben Rek felhelyezte a második vesszőt is, hátrahúzta a húrt, amíg az arcát nem érintette, és elengedte a vesszőt. Most egy kicsit jobban célzott. A szívét akarta eltalálni, hiszen a mellkast a legnehezebb elhibázni, de a vessző magasabban szállt, a toll vége a rabló homlokából állt ki, a vér lassan vörösre festette a havat. – Elég sokáig tartott, mire beavatkoztál – mondta hidegen a lány, átlépte a halottat, és az ingébe törölte a pengéjét. Rek elkapta a pillantását a férfiról, akit az előbb ölt meg. – Most mentettem meg az életedet – mondta, és visszanyelte a dühös választ. A lány magas volt, szinte férfias, gondolta Rek, rendetlen, hosszú egérszőke hajjal. Kiszámíthatatlan vérmérsékletét a vastag szemöldök alatt mélyen ülő a kék szeme árulta el. Az alakja nem látszott az ezüst páncéling és a bronz vállvasalt alatt, lábait alaktalan gyapjúnadrág takarta. – Mit bámulsz? – csattant fel a lány. – Nem láttál még nőt? – Megvan a válasz az első kérdésemre – felelte Rek. – Nem értem. – Nő vagy. – Nagyon humoros! – Felemelte a szőrmekabátját a fa alól, leporolta róla a havat és felvette. Ettől nem lett szebb, gondolta Rek. – Megtámadtak – mondta. – A fattyak megölték a lovamat! Hol a tiéd? – A hálád elbűvöl – Rek kezdett dühös lenni. – Reinard emberei voltalt. – Tényleg? A barátaid? – Nem. De ha tudná, mit tettem, lassú tűzön sütné meg a szememet, és előételként megetetné velem. – Rendben, értem már. Rendkívül hálás vagyok. Nos, hol a lovad? Rek nem válaszolt, haragosan szorította össze a fogait. Odasétált a halott zsiványhoz, kirántotta a vesszőt, és megtörölte a halott kabátjában. Alaposan végigkutatta mindhárom ember zsebeit. Hét ezüsttel és néhány aranygyűrűvel gazdagabban tért vissza a lányhoz. – A lovamon egy nyereg van – mondta jegesen. – Én ülök benne. Megtettem érted, amit kellett, most már csak magadra számíthatsz. – Nagyon lovagias. – A lovagiasság nem az erős oldalam – felelte és elfordult. – Az íjászat sem – vágott vissza a lány.
– Micsoda? – A hátára céloztál, és húsz lépésről csak a lábát találtad el. Nem kellett volna becsuknod az egyik szemed, így nehezebb felbecsülni a távolságot. – Köszönet az oktatásért. Sok szerencsét! – Várj! – mondta a lány. Rek megfordult. – Szükségem van a lovadra. – Nekem is. – Megfizetem. – Nem eladó. – Jó. Akkor megfizetlek, hogy vigyél el valahova, ahol vehetek egyet. – Mennyi? – Egy arany. – Öt. – Ennyiért három lovat is vehetek! – dühöngött a lány. – Az eladó szabja meg a feltételeket – vont vállat Rek. – Kettő, és ez a végső ár. – Három. – Rendben, három. Hol a lovad? – Először a pénzt, hölgyem. – Rek kinyújtotta a kezét. A lány kék szeme fagyosan villant, de elővett három aranyat egy bőrerszényből, és a férfi tenyerébe tette. – A nevem Regnak. Barátoknak Rek. – Ez nem érdekel – biztosította őt a lány.
3 Fagyos csendben lovagoltak, a lány Rek mögött ült. Rek a gyomrát markolászó félelem dacára ellenállt a késztetésnek, hogy vágtára fogja a lovat. Nem bánta, hogy megmentette a lányt, csodálatosan jót tett az önbecsülésének. Most a Reinarddal való találkozástól félt. Ez a lány nem fog csendben ülni, amíg ő hízeleg és hazudozik. És ha véletlen szerencse folytán be is fogná a száját, később biztosan jelenti, hogy adatokat szállított a karavánokról. A ló megbotlott egy hófödte gyökérben, a lány balra dőlt. Rek elkapta a karját és visszahúzta a lóra. – Öleld át a derekamat, jó? – ajánlotta. – Mennyibe fog kerülni? – Csináld. Túl hideg van a vitához. A lány karja Rek dereka köré fonódott, a feje a hátának dőlt. Vastag sötét fellegek borították be felettük az eget, a hőmérséklet csökkenni kezdett. – Korán kell tábort vernünk – állapította meg Rek. – Romlik az idő. – Egyetértek – bólintott a lány. Hullani kezdett a hó, feltámadt a szél. Rek leszegte a fejét a viharban, pislogott, mert a hideg pelyhek a szemébe csaptak. Elkormányozta a lovat az útról, be a fák védelmébe, de meg kellett kapaszkodnia a nyeregkápában, ahogy a ló egy gödörbe lépett. Rek tudta, hogy ilyen időben ostobaság lenne nyílt táborhelyen tölteni az éjszakái. Barlangra lenne szükségük, vagy legalább egy sziklafalra. Egy órát mehettek, mielőtt egy tisztásra értek a tölgyfáit és a rekettyés között. Gerendákból épített kis kunyhó állt rajta, a tetőt földdel borították. Rek a kéményre nézett, de nem látott füstöt. Előre nógatta a fáradt heréltet. Háromoldalú karám állt a kunyhó mellett, a teteje a hó súlyától kicsit bedőlt. Bevezette a lovat. – Szállj le – szólt a lánynak, de az nem mozdult. Lepillantott. A derekét ölelő kezek megkékültek a hidegtől. – Ébredj fel! – kiáltotta. – Ébredj fel, a fene egyen meg! – Lecsúszott a nyeregből és elkapta a zuhanó lányt, akinek a szája is elkékült, hajába jég tapadt. A vállára emelte a lányt, leszerszámozta a lovat, majd becipelte a lányt a kunyhóba. A faajtó nyitva állt, hó szállingózott be, amikor belépett.
Egyszobás házikót talált, egy lócát látott az egyetlen ablak alatt, egy egyszerű pohárszéket és egy rakás fahasábot – két, talán három napra elegendőt – a sarokban, durván megmunkált szilfa asztalt és körülötte három széket. Lefektette a lányt a lócára, kerített egy seprűt és kisöpörte a havat a szobából. Becsukta az ajtót, de az elrothadt sarokvas nem tartotta meg a súlyt, és az ajtó ismét kitárult. Káromkodva odahúzta az asztalt, és az ajtófélfának támasztotta. Kibontotta a zsákját, elővette a tűzszerszámot és a kandallóhoz lépett. A ház tulajdonosa vagy építője kész farakást hagyott a tűzhelyben, ahogyan a vadonban szokás. A faágalt alatti zugban száraz leveleket halmozott fel, ráöntött egy kis lámpaolajat egy bőrtömlőből, majd megpattintotta a kovát. Ügyetlenül mozgatta megdermedt ujjait, a szikrák nem sikerültek, így azután megállt, arra kényszerítette magát, hogy néhány mély lélegzetet vegyen. Még egyszer megpróbálta, és most már tüzet fogtak a levelek. Előre hajolt, lágyan megfújta a lángokat, majd ahogy felcsaptak, óvatosan apróbb ágakat tett a tűzre. A lángok táncolni kezdtek. Két széket a tűz mellé cipelt, ráterítette a takaróit, és visszatért a lányhoz, aki alig lélegzett a durva lócán. – Ez az átkozott páncél – mondta. Ügyetlenkedett egy darabig a kabát szíjaival, azután megfordította a lányt, és a fején keresztül húzta le róla. Gyorsan teljesen levetkőztette, és némi meleget próbált dörzsölni a testbe. A tűzre pillantott, rátett néhány tuskót, majd a földre terítette a takarókat, a tűz elé. Ráfektette a lányt, hasra, a hátát dörgölte. – Meg ne halj nekem! – szidta, és a lábát masszírozta. – Ne merd megtenni! – Megtörölte a lány haját, azután bebugyolálta a takarókba. Érezte, hogy a padló hideg, a fagy mindent áthatott, ezért inkább odahúzta a lócát, és erőlködve felemelte a lányt, akinek a pulzusa lassan vert, de egyenletesen. Nézte a lány arcát. Gyönyörűnek találta. Nem a klasszikus értelemben szépnek, hiszen a szemöldöke túl vastagra sikerült, az álla túl szegletesre, a száj túl teltre. Erőt látott benne, bátorságot, eltökéltséget. És még ennél is többet: álmában gyengéd, kislányos kifejezés ült az arcon. Lágyan megcsókolta. Begombolta a kabátját, elhúzta az asztalt és kilépett a hidegbe. A ló horkantott, amikor közelebb ért. Talált szénát az etetőben, kivett egy marékkal és ledörzsölte a lovat.
– Hideg éjszaka vár rád, de itt nem lesz semmi bajod.– Ráterített egy pokrócot a heréltre, adott neki zabot, majd visszatért a kunyhóba. A lány arca színt kapott, békésen aludt. Rek keresgélt a pohárszékben, talált egy régi vasserpenyőt. Elővette a csomagjából az acélkulacsát, némi szárított húst, és nekiállt levest főzni. Kezdte jobban érezni magát, levette a köpenyét és a kabátját. A szél kint a falakat ostromolta, nőtt a vihar ereje, de bent a tűz meleget és lágy, vörös fényi árasztott. Rek levette a csizmáját és megmasszírozta a lábát. Jól érezte magát. Csak nagyon éhes volt. Kivett egy bőrborítású agyagkorsót a csomagjából, és kipróbálta a levest. A lány megmozdult, Rek fontolgatta, hogy felkeltse-e, de meggondolta magát. Amíg alszik, gyönyörű. Ha felébred, egy hárpia. A lány megfordult és nyöszörgött, az egyik lába kikandikált a takaró alól. Rek elvigyorodott, ahogy a lány testére emlékezett. Egyáltalán nem férfias! Csak termetes, de csodálatos arányokkal. A lábat nézte, a mosolya lassan elhalványult. Elképzelte, amint mezítelenül egymás mellett fekszenek... – Nem, nem, Rek. Felejtsd el – mondta hangosan. Visszahúzta a takarót a lányra és visszatért a leveshez. Készülj fel, mondta magának. Ha felébred, azzal fog vádolni, hogy kihasználtad a helyzetet, és kikaparja a szemed. Maga köré tekerte a köpenyét, és a tűz mellé heveredett. A padló kezdett átmelegedni. Még néhány tuskót rakott a tűzre, a karjára fektette a fejét, figyelte, ahogy a lángok keringenek, felugranak, kicsavarodnak... Elaludt. Sült szalonna illatára ébredt. A kunyhóban meleg volt, a karja elzsibbadt. Kinyújtózott, felnyögött, majd felült. Sehol nem látta a lányt. Azután kinyílt az ajtó, belépett a lány és lesöpörte a havat a kabátjáról. – Gondoskodtam a lovadról – mondta. – Kérsz enni? – Igen. Mennyi az idő? – Három órája kelt fel a nap. Kezd elállni a havazás. Rek fájó testtel ült fel, megnyújtóztatta a hátizmait. – Túl sok időt töltöttem Drenan kényelmes ágyaiban – állapította meg. – Ez megmagyarázza a hájadat.
– Micsoda? Ez csak ellazult izom. – Lenézett. – Rendben van, valóban meghíztam a derekamra. Néhány nap ebből az életből, és elmúlik. – Nem kétlem – felelte a lány. – Egyébként szerencsénk volt, hogy megtaláltuk ezt a helyet. – Igen. – A beszélgetés elhalt, amikor a lány visszafordult a szalonnához. Rek kényelmetlennek találta a csendet, és mind a ketten egyszerre szólaltak meg. – Ez nevetséges – mondta végül a lány. – Igen – értett egyet Rek. – Jó illata van a szalonnának. – Nézd... Meg szeretném köszönni. Így – most kimondtam. – Semmiség. Mi lenne ha újra kezdenénk, mintha most találkoznánk először? A nevem Rek. – Kinyújtotta a kezét. – Virae – mondta a lány, és harcos módjára fogott kezet. – Örülök. És mi szél hozott az erdőben, Virae? – Semmi közöd hozzá – csattant fel a lány. – Kedves tőled. – Sajnálom. Igazán. Nézd, nem könnyű barátságosnak lennem – nem kedvellek. – Hogy mondhatsz ilyet? Egy kicsit korai, hogy megítéld a jellememet, nem? – Ismerem a fajtádat. – felelte a lány. Elővett két tányért, ügyesen kirakta a szalonnákat, majd az egyiket odanyújtotta Reknek. – Beképzelt. Az hiszi, ő az istenek ajándéka a világ számára. Semmihez nem kötődik. – És ez miért baj? – kérdezte Rek. – Senki nem tökéletes. Élvezem az életet, ez az egyetlen van! – A hozzád hasonlók miatt jutott ide az ország – közölte vele a lány. – Emberek miatt, akik nem törődnek semmivel, akik csak a mának élnek. Mohók és önzők. Azelőtt nagy nemzet voltunk. – Ostobaság. Harcosok voltunk, mindenkit legyőztünk, a saját törvényeinket kényszerítettük a világra. – És az miért baj? Az emberek, akiket meghódítottunk, fejlődtek, nem? Iskolákat építettünk, kórházakat, utakat. Segítettük a kereskedelmet, átadtuk a törvényeinket. – Akkor ne háborodj fel azon, hogy a világ változik. A népünk csak azért győzött, mert a körülöttünk élők napja leáldozott. Kövérek és lusták voltak, mohó és önző emberek, akik nem törődtek semmivel. Minden nép így bukik el.
– Úgy, szóval filozófus vagy? – kérdezte a lány. – Tudd meg, hogy a nézeteid épp olyan értéktelenek, mint te magad. – Szóval értéktelen vagyok? Mit tudsz te arról, hogy mi az értéktelen, amikor férfinak öltözve parádézol? Harcosnak hiszed magad. Ha annyira fontosak a drenai értékek, miért nem mész el Dros Delnochba a többi bolonddal, és lengeted meg a szép kis kardodat a nadírok felé? – Onnan jövök, és vissza is megyek, amint elvégeztem, amiért jöttem – felelte a lány jeges hangon. – Akkor bolond vagy – mondta Rek vontatottan. – Katona voltál, nem? – És? – Miért hagytad ott a hadsereget? – Semmi közöd hozzá. – Elhallgatott. Azután, hogy megtörje a kellemetlen csendet, megjegyezte: – Délutánra Glen Frenae-be érünk, kis falu ugyan, de vannak lovaik. Csendben fejezték be a reggelit. Rek mérges volt és kényelmetlenül érezte magát, de nem tudta, hogyan hidalja át kettejük között a szakadékot. A lány elmosogatta az edényeket, ügyetlenül festett a páncéljában. Virae dühös volt magára. Nem akart veszekedni. Órákon keresztül, amíg a férfi aludt, óvatosan mozgott a kunyhóban, nehogy megzavarja. Először, amikor felébredt, haragudott és szégyellte magát, de tudott annyit a fagyásokról, hogy tisztában legyen vele, a férfi megmentette az életét. És nem használta ki a helyzetet. Ha megteszi, tétovázás vagy sajnálkozás nélkül megölte volna. Alvás közben megfigyelte a férfit. – A maga módján jóképű, gondolta, majd rájött, hogy bár a férfi helyes, valami meghatározhatatlan vonás teszi vonzóvá – talán valami gyengédség? Érzékenység? Nem tudta eldönteni. Miért kell neki vonzónak lennie? Viraenek most nem volt ideje románcra. Vagy a románcoknak sincs soha ideje őrá? Férfiak társaságában mindig elvesztette az önbizalmát, ha nem csatáról volt szó. Eszébe jutottak Rek szavai: Mit tudsz te arról, hogy mi az értéktelen, amikor férfinak öltözve parádézol? Már kétszer megmentette az életét. Miért mondta, hogy nem kedveli? Mert meg van rémülve? Hallotta, amint a férfi elsétál a kunyhótól, majd egy ismeretlen hangot. – Regnak, kedvesem! Igaz, hogy van veled egy nő? Virae a kardjáért nyúlt.
4 Az apát az előtte térdelő fiatal albinó fejére helyezte a kezét és lehunyta a szemét. Rendült szokása szerint szavai közvetlenül a másik elméjében jelentek meg. – Készen állsz? – Honnan tudhatom? – felelte az albinó. – Engedd át a szellemedet – mondta az apát. A fiatal férfi ellazult, gondolatait a másik barátságos arcának a képe töltötte be. A gondolatok elúsztak, összefonódtak az apát emlékeivel. Az apát erőteljes személyisége betakarta az albinóét mint egy meleg takaró. Elaludt. A szabadulás fájdalmas volt, félelmei visszatértek, amikor az apát felébresztette. Ismét Serbitarként létezett, a saját gondolataival. – Készen állok? – kérdezte. – Amikor kell. A hírnök jő. – Méltó? – Döntsd el magad. Kövess Gravenbe. Szellemük felszállt, összefonódott, magasan a kolostor felett repültek, szabadon, akár a téli szél. Alattuk feküdtek az erdőszéli hófödte mezők. Az apát közelebb irányította őket, a fáit fölé. A tisztáson, egy kunyhó mellett néhány ember állt az ajtóval szemben, ahol egy magas, fiatal férfi várta őket, mögötte egy lány, karddal a kezében. – Melyik a hírnök? – kérdezte az albinó. – Figyelj – jött a válasz. Reinardhoz mostanában nem volt kegyes a sors. Egy karaván elleni támadásból komoly veszteségekkel kellett visszavonulnia, szürkületkor pedig három másik emberét találta holtan, köztük a bátyját, Ericet is. A két nappal azelőtt elkapott foglya belehalt a félelembe, mielőtt Reinard igazán szórakozni kezdett volna, és az idő is rosszabbra fordult. A szerencse elhagyta, és nem értette, hogy miért. A fenébe a Szólóval, gondolta keserűen, amikor visszatért a táborba. Ha nem aludt volna három napja, elkerülhették volna a karaván elleni támadást. Játszott a gondolattal, hogy le kellene vágni az egyik lábát, mielőtt felébred, de a józan ész és a mohóság közbeszólt. A Szóló, aki
felbecsülhetetlenül értékes volt éppen akkor lépett ki a transzból, amikor Reinard visszahozta Eric testét a táborba. – Látod, mi történt, amíg aludtál? – dühöngött Reinard. – Nyolc embert veszítettél egy ostoba támadásnál, egy nő megölte Ericet és egy másik emberedet, miután megölték a lovát – felelte a Szóló. Reinard keményen a vak emberre meredt. – Egy nő, azt mondod? – Igen. – Egy harmadik is meghalt. Mit tudsz róla. – Homlokon lőtték egy nyílvesszővel. – Ki lőtt? – Egy Regnak nevű férfi. A Vándor, aki néha erre jár. Reinard megrázta a fejét. Az egyik nő egy kupa bort hozott neki. A vezér leült egy hatalmas kőre a tűz mellett. – Az lehetetlen, nem merészeli! Biztos, hogy ő volt? – Igen. És most pihennem kell. – Várj! Most hol vannak? – Meg fogom tudni – felelte az öreg, és visszatért a kunyhójába. Reinard ételt hozatott és odahivatta Grussint. A csatabárdos férfi a földre kucorodott. – Hallottad? – kérdezte. – Igen. Elhiszed? – Nevetséges. De az öreg még soha nem tévedett. Lehet, hogy öregszem? Ha egy Rek-féle gyáva nyomorult megtámadhatja az embereimet, akkor valamit rosszul csinálok. Ezért lassan fogom megpirítani a tűz fölött. – Fogytán az élelmünk – szólt Grussin. – Mi? – Kevés az élelem. Hosszú a tél, és szükségünk lett volna arra a karavánra. – Majd lesz másik. Most meg kell találnunk Reket. – Megéri? – kérdezte Grussin. – Hogy megéri-e? Segített egy nőnek, hogy megölje a bátyámat. Kikötözöm azt a nőt, és mindenki a kedvét töltheti. Apró csíkokban metélem le róla a húst. Azután a kutyáknak adom. – Ahogy akarod. – Nem vagy valami lelkes – mondta Reinard, és a tűz túlfelére hajította a tányérját.
– Nem? Lehet, hogy ÉN öregszem. Amikor idejöttünk, még úgy tűnt, hogy van értelme a harcnak. Kezdem elfelejteni, hogy mi volt az. – Azért jöttünk ide, mert Abalyn és a korcs bandája kifosztotta a farmomat és megölte a családomat. ÉN nem felejtettem el. Kezdesz elpuhulni, vagy nem? Grussin meglátta a fényt Reinard szemében. – Nem, természetesen nem. Te vagy a vezér, és amit mondasz, nekem is megfelel. Megkeressük Reket és a nőt. Miért nem pihensz le? – Fenébe a pihenéssel – morogta Reinard. – Ha neked kell, hát aludjál. Indulunk, ha az öreg megmondja, hova. Grussin a kunyhójához sétált és összekucorodott a szalmával töltött ágyon. – Valami baj van? – kérdezte az asszonya, Mella, az ágy mellé térdelt és bort kínált. – Mit szólnál, ha elmennénk? – kérdezte és hatalmas kezét a nő vállára tette. Mella előrehajolt és megcsókolta. – Bárhova mész, veled megyek – mondta. – Elegem van belőle – mondta a férfi. – Elegem van a gyilkosságokból. Napról napra értelmetlenebb lesz. Reinard őrült. – Csitt! – suttogta Mella, már félt. A szakállas archoz hajolt és Grussin fülébe suttogta: – Ne beszélj hangosan. Tavasszal csendben elmegyünk. Addig maradj nyugton, és tedd, amit mond. A férfi bólintott, elmosolyodott és megcsókolta az asszony haját. – Igazad van. Aludj! A nő bebújt mellé az ágyba, a takaró alá. – Ném érdemellek meg – mondta még, mielőtt Mella behunyta a szemét. Mikor siklott félre a dolog? Amikor fiatalok voltak, tele tűzzel, Reinardból csak ritkán bújt ki a kegyetlen oldala, csak arra szolgált, hogy megteremtsék a mítoszt. Legalábbis ezt mondta. Tüske lesznek Abalyn oldalában, amíg ki nem harcolják az igazságot. Tíz év telt el. Tíz nyomorult, véres év. Igazságos volt valaha is a harcuk? Grussin remélte. – Jössz? – kérdezte Reinard az ajtóból. – A régi kunyhóban vannak. Az út sokáig tartott a keserű hidegben, de Reinard meg sem érezte. A harag melegséggel töltötte el, és a bosszú reménye távol tartotta a fáradtságot. A mérföldek elrepültek.
Sikolyok zenéje és édes kínok képe töltötte be a képzeletét. Először a nővel foglalkozik, felforrósítja a kést... Az ágyéka megmoccant. Ami Reket illeti... Tudta, milyen képet vág majd, amikor meglátja őket. Rémület. Agytompító, izombénító rémület. De tévedett. Rek dühösen és remegve csörtetett ki a kunyhóból. Nehéz volt elviselnie a Virae arcán látott megvetést. Csak a düh segített felejtenie. Az is alig. Nem tehet róla, hogy ilyen, igaz? Vannak emberek, akik hősnek születnek. Mások gyávának. Senkinek nincs joga ítélni. – Regnak, kedvesem! Igaz, hogy van veled egy nő? Rek felmérte az előtte álló csapatot. Több, mint húsz ember állt félkörben a magas, széles vállú, bandavezér mögött. Mellette Bárdos Grussin várakozott, kétélű, óriási csatabárdja harcra készen a kezében. – Jó reggelt, Rein – felelte Rek. – Mi szél hozott erre? – Hallottam, hogy kellemes hálótársad van, és arra gondoltam, a jó öreg Rek szívesen osztozik velem. És meghívnálak a táboromba. Hol a lány? – A lány nem neked való. De kössünk üzletet. Van egy karaván, ami... – Nem érdekel a karaván! – ordította Reinard. – Hozd ki a nőt! – Fűszerek, szőrmék, ékszerek. Nagy fogás – mondta Rek. – Elmondod útközben. Kezdem elveszíteni a türelmemet. Elő a lánnyal! Rek haragja fellángolt, előhúzta a kardját a hüvelyéből. – Gyere, és szerezd meg, te fattyú! Virae előlépett az ajtó mögül, karddal a kezében állt Rek mellett, amikor a banditák közeledni kezdtek. – Várjatok! – szólt Reinard és felemelte a kezét. Tett egy lépést előre, mosolyt kényszerített az arcára. – Figyelj rám, Rek. Ennek semmi értelme. Veled semmi bajunk. A barátunk vagy. Ki neked ez a nő? Megölte a bátyámat, ismerd el, hogy jogos a bosszúm. Tedd el a kardodat és menj! De őt élve akarom, – És téged is, gondolta. – Ha akarod, szerezd meg – mondta Rek. – És engem is. Ugyan, Rein, biztos tudod még, mire való a kard, vagy nem? Vagy arra számítasz, hogy szokásod szerint visszavonulsz a fák közé, amíg az embereid meghalnak helyetted? Fuss, te szarevő! – Rek előre ugrott, mire Reinard gyorsan visszavonult, beleütközve Grussinba.
– Öljétek meg – parancsolta –, de a nőre vigyázzatok. Őt élve akarom. Grussin előre sétált, bárdja az oldalán himbálózott. Virae is odalépett Rek mellé. A bárdforgató tíz lépésre megállt tőlük, és Rek szemébe nézett, látta hogy az nem fog meghátrálni. Szemügyre vette a nőt. Fiatal, szenvedélyes, nem gyönyörű, de csinos. – Mire vársz, te barom – üvöltötte Reinard. – Öld meg! Grussin megfordult és visszasétált a társaihoz. Valószerűtlennek érzett mindent. Látta magát, mint fiatalembert, amikor a pénzt gyűjtögette a saját házához, volt egy ekéje, az apjától örökölte, és a szomszédok is segítettek építkezni. Mit csinált a múló évekkel? – Áruló! – ordított Reinard, és kirántotta a kardját. Grussin könnyűszerrel kivédte a vágást. – Felejtsd el. Rein. Menjünk haza. – Öljétek meg! – parancsolta Reinard. Az emberei egymásra néztek, néhányan elindultak, mások tétováztak. – Fattyú. Áruló! – Sikoltotta Reinard, és újra felemelte a kardját. Grussin mély lélegzetet vett, két kézre fogta a bárdját és darabokra törte a kardot, a bárd a markolatot is kettévágva behatolt a vezér oldalába. Reinard térdre zuhant, összegörnyedt. Grussin kilépett, a bárd felemelkedett, lecsapott, és Reinard feje arrébb gördült a hóban. Grussin kiejtette a kezéből a fegyvert és visszasétált Rekhez. – Nem volt mindig ilyen – mondta. – Miért? – kérdezte Rek és leengedte a kardot. – Miért tetted? – Ki tudja? Nem érted, nem is érte – intett a lány felé. – Talán valahol belül elegem lett. Merre láttad a karavánt? – Hazudtam – hazudta Rek. – Rendben. Nem találkozunk többé. Itt hagyom az erdőt. Az asszonyod? – Nem. – Választhatnál rosszabbul is. – Tudom. Grussin megfordult és visszasétált a testhez, felvette a bárdját. – Sokáig barátok voltunk – mondta. – Túl sokáig. Anélkül, hogy hátranézett volna, elvezette az embereket a fák közé. – Egyszerűen nem hiszem el – mondta Rek. – Valóságos csoda. – Fejezzük be a reggelit – felelte Virae. – Főzök teát. A kunyhóban Rek reszketni kezdett. Leült, a kardja a padlóra hullott. – Mi a baj? – kérdezte Virae.
– Hideg van – felelte, és vacogott a foga. A lány letérdelt mellé, a kezét dörzsölte, nem szólt semmit. – A tea segít. Van cukrod? – A csomagomban, piros papírban. Horeb tudja, hogy édesszájú vagyok. Nem mindig hat rám így a hideg, sajnálom. – Semmi gond. Az apám mindig azt mondta, hogy a tea jót tesz a... hideg ellen. – Csak tudnám, hogy találtak meg? – morfondírozott Rek. – Az éjjeli hóesés betakarta a nyomunkat. – Nem tudom. Tessék, idd meg. Rek belekortyolt a teába, mindkét kézzel tartotta az agyagedényt. A forró lé ráloccsant az ujjaira. Virae a rendrakással foglalatoskodott, visszacsomagolta Rek holmiját.. Végül új farakást épített a következő idetévedő utasnak. – Mit csinálsz Dros Delnochban? – kérdezte Rek, akit a meleg tea megnyugtatott. – Delnar grófjának lánya vagyok – felelte a lány. – Ott élek. – Az apád elküldött a háború elől? – Nem. Abalynnak hoztam üzenetet, és még valaki mást is fel kell keresnem. Utána hazamegyek. Jobban vagy? – Igen – mondta Rek. – Sokkal jobban. – Tétovázott, majd a lány szemébe nézett. – Nem csak a hideg miatt... – Tudom, nem számít. Mindenki remeg utána. Az számít, hogy harc közben hogyan viselkedsz. Az apám elmesélte, hogy a skelni csata után egy hónapig nem tudott aludni anélkül, hogy ne lettek volna lidércnyomásos álmai. – Te nem remegtél – mondta Rek. – Mert elfoglaltam magam. Kérsz még teát? – Igen. Kösz. Azt hittem, meghalunk. De egy pillanatig nem érdekelt, csodálatos érzés volt. – Szerette volna elmondani a lánynak, milyen nagyszerű volt maga mellett érezni őt, de nem tudta, hogyan. Szeretett volna odalépni mellé és átölelni, de tudta, hogy nem teheti meg. Így csak nézte a lányt, aki ismét teletöltötte a poharát, a cukrot kevergette. – Hol szolgáltál? – kérdezte Virae, érezte magán a férfi tekintetét, de nem tudta, hogyan értelmezze. – Corteswainban. Javi gan alatt. – Meghalt – mondta a lány.
– Tudom, szívroham. Jó parancsnok volt. Megjósolta a mostani háborút is. Abalyn biztosan sajnálja, hogy nem hallgatott rá. – Nem csak Javitól kapott figyelmeztetést – mesélte a lány. – Minden északi parancsnok küldött jelentéseket. Az apám is évek óta fizetett nadír kémeket. Nyilvánvaló volt, hogy támadni fognak. Abalyn bolond, még most is követeket küld Ulrichoz, béketervezetekkel. Nem képes elfogadni, hogy a háború elkerülhetetlen. Tudod, hogy csak tízezer emberünk van Delnochban? – Én még kevesebbről hallottam. – Hat falat és egy várost kell megvédeni. Legalább négyszeres legénység kell háború idején. És a közhangulat sem jó. – Miért? – Mert tudják, hogy meg fognak halni – a lány hangjából harag érződött. – Mert az apám beteg, haldoklik. És Orrin gannak a szíve egy érett paradicsom, nem több. – Orrin? Soha nem hallottam róla. – Abalyn unokaöccse. Ő parancsol a csapatoknak, de semmi hasznát nem vesszük. Ha férfi lennék... – Örülök, hogy nem vagy az – mondta Rek. – Miért? – Nem tudom – felelte tétován. – Csak mondtam valamit. Örülök, hogy nem vagy férfi. – Mindegy, ha férfi lennék, én lennék a parancsnok. Sokkal jobban csinálnám, mint Orrin. Miért bámulsz így rám? – Nem bámulok, figyelek rád, a fene egyen meg! Mi bajod velem? – Meggyújtsam a tüzet? – kérdezte Virae. – Miért? Maradunk még? – Ha akarsz. – Rád bízom – felelte Rek. – Maradjunk ma. Csak ma. így lesz időnk megismerni egymást... jobban megismerni. Elég rosszul kezdtük. És már háromszor megmentetted az életemet. – Egyszer – helyesbített Rek. – Nem haltál volna bele a hidegbe, annál sokkal szívósabb vagy. Grussin pedig mindkettőnket megmentett. Jó, én is szívesen maradok ma. De nem szeretnék a padlón aludni. – Nem lesz rá szükség – ígérte a lány. Az apát mosolygott a fiatal albinó szégyenlősségén, megszakította a mentális kapcsolatot, és visszasétált az asztalához.
– Gyere, Serbitar – mondta hangosan. – Bánod néha a szüzességi fogadalmad? – Néha – felelte a másik, és felemelkedett. Leporolta a térdéről a port, és leült az apáttal szemben. – A lány méltó – szólt. – A férfi egy rejtély. Csökken az erejük a szerelmeskedéstől? – Nő. Szükségük van egymásra. Együtt alkotnak egy egészet, ahogy a Szent Könyv is megírja. Mi a véleményed a lányról? – Mit mondjak? – Beléptél az agyába. Mesélj. – Egy gróf lánya. Nem bízik magában, mint nőben, ellentmondó vágyak közt őrlődik. – Miért? – Maga sem tudja, miért. – Ezt tudom. De te tudod, miért? – Nem. – És a férfi? – Az ő agyában nem olvastam. – Azért mondd el a véleményed. – Fél. Fél a haláltól. – Ez gyengeség? – kérdezte az apát. – Dros Delnochban az. Ott biztos a halál. – Igen. Lehet erény? – Nem látom be, hogyan – felelte Serbitar. – Mit mondanak a filozófusok a gyávákról és a hősökről? – A próféta szerint "természetüknél fogva csak a gyávák képesek a legnagyobb hőstettekre." – Össze kell hívni a Harmincakat, Serbitar. – Én vezessem? – Te leszel a Harmincak Hangja. – És a testvéreim? Az apát hátradőlt a székében. – Arbedark lesz a Szív. Erős, félelem nélküli és igaz, ő a legjobb választás. Menahem lesz a Szem, ő a legtehetségesebb. Én leszek a Lélek. – Nem! – felelte az albinó. – Nem lehet, uram. Én nem vezethetlek téged! – De igen. Te választod ki a többieket. Várom a döntésedet.
– Miért én? Miért én vezessek? Jobb lenne, ha én lennék a Szem, és Arbedark a vezető. – Bízz bennem. Majd egyszer megérted. – Dros Delnochban nőttem fel – mesélte Virae Reknek, amikor a lobogó tűz előtt heverésztek. A férfi feje az összegöngyölt köpenyén feküdt, a lány feje a férfi mellkasán. Rek Virae haját simogatta és nem szólt semmit. – Méltóságteljes hely. Jártál már ott? – Nem. Mesélj róla. – Nem volt igazán kíváncsi rá, de beszélgetni sem volt kedve. – Hat külső fal veszi körül, mindegyik húsz láb vastag. Az első hármat Egel, a Bronz gróf építette. Ahogy a város nőni kezdett, még hármat húztak fel. A delnochi utat védi. A nyugatra fekvő Dros Purdolon és a keleti Corteswainon kívül ez az egyetlen út, ahol egy sereg átkelhet a hegyen. Apám átalakította a belső várat, ott az otthonunk. A felső tornyokból csodálatos a kilátás. Nyáron, ha dél felé nézel, az egész síkság aranysárga a búzamezőktől. Északra a világ végéig látni. Figyelsz rám? – Persze. Aranysárga. A világ végéig látni – felelte Rek gyengéden. – Tényleg hallani akarod? – Igen. Mesélj még a falakról. – Mit? – Mennyire ellenállóak?
– Hatvan láb magasak, ötven lépésenként tornyok emelkednek. Csúnya veszteségeket szenved az a sereg, amelyik megtámadja. – És a kapu? Egy fal csak annyira erős, amennyire a kapuja. – A Bronz gróf erre is gondolt. Minden kaput vasrostély véd, a kapuk pedig bronzból, vasból és tölgyfából készültek. A kapuk mögött keskeny alagút fut, ami csak később szélesedik ki. Rengeteg ember ellen védhetők a folyosók. Drost gyönyörűen megtervezték, csak a város rontja el az egészet. – Hogyan? – Egel eredetileg úgy tervezte, hogy a falak közötti terület üresen áll, ne legyen fedezéke az ellenségnek. Minden újabb fal magasabban áll a hegyen, ez lelassítja az ellenséget. Ha elég íjászod van, borzalmas pusztítást vihetsz végbe. Lélektanilag is tökéletes, az ellenség tudja, hogy a következő fal még nehezebb lesz. – És hogyan rontotta ezt el a város?
– Megnőtt. A Hatodik falig beépült. Nincs szabad terület. Épp az ellenkezője, már biztos fedezékben közeledhet az ellenség. Rek oldalra fordult, és megcsókolta a lányt. – Ezt miért kaptam? – kérdezte Virae. – Kell, hogy legyen valami oka? – Mindennek van oka – felelte a lány. Rek újra megcsókolta. – A Bronz grófért kaptad. A közeledő tavaszért. Vagy a lehulló hópehelyért. – Ennek semmi értelme – közölte vele a lány. – Miért szerelmeskedtél velem? – kérdezte Rek. – Ez meg miféle kérdés? – Miért? – Semmi közöd hozzá! – csattant fel a lány. Rek elnevette magát, és újra megcsókolta Viraet. – Igenis, hölgyem. Igaza van. Semmi közöm hozzá. – Most gúnyolódsz – mondta a lány és el akart húzódni. – Dehogyis – tartotta vissza Rek. – Gyönyörű vagy. – Nem igaz. Soha nem voltam szép. Te tényleg gúnyolódsz. – Sosem foglak kigúnyolni. Szép vagy. Minél tovább nézlek, annál szebb vagy. – Bolond vagy. Engedj felkelni. Egy csókot kapott, Rek szorosan átölelte. Virae viszonozta a csókot. – Mesélj még az erődről – kérte Rek később. – Nem akarok beszélni róla. Ugratsz, Rek, tudom. Ma nem akarok Delnochra gondolni. Hiszel a végcetben? – Most már igen. Majdnem. – Komolyan beszélek. Tegnap nem bántam, hogy haza kell mennem, és szembenézni a nadírokkal. Hittem Drenan igazában és kész lettem volna meghalni érte. Tegnap nem féltem. – És ma? – Ma, ha megkérnél, nem mennék haza. – Hazudott, maga sem tudta miért. Félelem öntötte el, amikor Rek becsukta a szemét és hátradőlt. – De igen, hazamennél – felelte. – Haza kell menned. – És te? – Nincs semmi értelme. – Minek? – Nem hiszem el, amit érzek. Csaknem harminc éves vagyok, és ismerem a világot.
– Miről beszélsz? – A sorsról. A végzetről. Egy öregemberről, rongyos köpenyben, aki nem lát. A szerelemről. – A szerelemről? Rek kinyitotta a szemét és megsimogatta Virae arcát. – Nem tudom elmondani, mit jelentett nekem, amikor ma reggel mellettem álltál. Ez volt életem legszebb pillanata. Semmi más nem számított. Láttam az eget. Kékebbnek láttam, mint valaha. Minden élesnek tűnt. Jobban éreztem, hogy élek, mint bármikor máskor. Van ennek valami értelme? – Nincs – mondta gyengéden a lány. – Tényleg azt hiszed, hogy szép vagyok? – Te vagy a legszebb nő, aki valaha is páncélt hordott – mosolygott a férfi. – Ez nem válasz. Miért vagyok szép? – Mert szeretlek – Reket meglepte a könnyedség, amivel kimondta a szavakat. – Ez azt jelenti, hogy elkísérsz Dros Delnochba? – Mesélj még azokról a gyönyörű, magas falakról.
5 A kolostor udvarát gyakorlóterekre osztották. Némelyiket kő borította, másokat fű, homok, vagy csúszós nyálka. A szürke kőből épült kolostor az udvarok közepén állt. Négy fal és egy vizesárok vette körül, a falakat később, védelemre kevésbé alkalmas lágy, arany homokkőből faragták. A nyugati falnál egy üvegház védelmében harminc különféle színű virág bimbózott. Rózsák. Az albinó Serbitar a saját rózsatöve előtt guggolt, szelleme eggyé vált a virággal. Tizenhárom éve küszködött már a rózsával, jól megértette. Empátia. Harmónia. Illatából csak Serbitarnak adott. A tetvek összezsugorodtak és elpusztultak, amikor Serbitar rájuk pillantott, a szirmok selymes szépsége betöltötte az érzékeit. Fehér rózsa volt. Serbitar leült, lehunyta a szemét, szellemével a virágon belüli élet áramlását figyelte. Teljes fegyverzetbe öltözött, ezüst láncinget, kardot, ezüst láncszemekkel díszített bőrnadrágot viselt, mellette vadonatúj ezüst sisak feküdt a földön, az Ősök jelével az egyes számot vésték rá. Fehér haját befonta, zöld szeme a rózsa zöldjét tükrözte vissza. A gondolkodó ember misztikus bölcsességét árasztotta sovány arca, magas járomcsontja. Elbúcsúzott, gyengéden megnyugtatta a pánikba esett növényt. Ismerték egymást, amióta az első levelét meghozta. És most megy meghalni. Egy mosolygó arc jelent meg a képzeletében, felismerte Arbedarkot. Várunk rád, lüktette az üzenet. Jövök, felelte. A nagyteremben megterítették az asztalt, minden tányér előtt egy kupa víz és sütemény állt. Harminc páncélos ember várta néma csendben, hogy Serbitar helyet foglaljon az asztalfőn. Az albinó fejet hajtott Vintar, az apát felé, aki most a jobbján ült. Csendben ettek, mindegyiküket a saját gondolatai foglalkoztatták, a tizenhárom év tanulás betetőzésével járó érzelmeket elemezték. Serbitar megszólalt, a Rend rítusai szerint:
– Testvérek, a keresés véget ért. Mi, akik kerestünk, meg kell hogy ragadjuk azt, amit kutattunk. Hírnök jő Dros Delnochból, és arra kér, hogy haljunk meg. Mi a véleménye a Szívnek? Minden szem a fekete szakállas Arbedark felé fordult. A férfi ellazította az elméjét, hagyta, hogy a többiek érzelmei elárasszák, elemezte őket, majd egyetlen, egységes, mindenki által elfogadott véleményt formázott meg. Megszólalt, a hangja mélyen zengett. – Drenan gyermekeit a kipusztulás veszélye fenyegeti. Ulric egyesítette zászlója alatt a nadír törzseket. Országunkat az első támadás Dros Delnochnál éri, Delnar grófja parancsot kapott, hogy tartson ki őszig. Abalynnak idő kell, hogy összegyűjtsön és kiképezzen egy hadsereget. Világunk sorsának fordulópontjához érkezünk. A Szív azt mondja, keressük meg az igazságot Dros Delnochnál. Serbitar Menahemhez, egy sasorrú, sötétbőrű férfihez fordult, akinek fekete, lófarokban hordott hajába ezüst szálak vegyültek. – Hogy látja a történteket a Szem? – Ha elmegyünk, a város elesik. Ha maradunk, a város elesik – felelte Menahem. – A jelenlétünk csak az elkerülhetetlent odázza el. Ha a hírnök méltó rá, hogy az életünket kérje, menjünk. Serbitar az apáthoz fordult. – Vintar, mit mond a Lélek? Az öregebb férfi karcsú ujjaival belefésült kopaszodó hajába, felállt és meghajolt Serbitar felé. – Megkérnek bennünket, hogy egy másik nép fiait gyilkoljuk – szólt, a hangja lágyan, szomorúan csengett. – Nem azért, mert gonoszak, csak ezért, mert a vezetőik ugyanazt teszik, amit a drenaiak tettek hatszáz évvel ezelőtt. A tenger és a hegyek között állunk. A tenger a hegyeknek csapódik, és mi meghalunk. A hegy ellenáll a víznek, lehetővé teszi, hogy összeroppanjunk. Meghalunk. – A fegyverforgatás mesterei vagyunk. A tökéletes halált keressük, a tökéletes élet ellentéteként. Igaz, hogy a nadír veszedelem nem új jelenség a történelemben. De cselekedeteik elmondhatatlan kínokat fognak okozni a drenai népnek. Elmondhatjuk, hogy ha az embereket védjük, a Rend értékeit képviseljük. Az, hogy a védelmünk nem elégséges, nem ok a csata elkerülésére. Az indok kell tiszta legyen, nem a végkifejlet. – Sajnos, a Harmincaknak Dros Delnochba kell lovagolni.
– Legyen – mondta Serbitar. – Megegyeztünk. Én is egyetértek. A világ kitaszítottjaiként érkeztünk ide, a templomba. Elűztek és féltek bennünket, mi vagyunk a végső ellentmondás. Testünk élő fegyverré válik, hogy lelkünket a békevágy töltse ki. Harcos papok vagyunk, ilyet az Ősök nem ismertek. Szívünket nem tölti el öröm, amikor az ellenséget elpusztítjuk, mert szeretjük az életet, minden formában. – Amikor meghalunk, lelkünk ledobja a világ láncait. A kisszerű gyűlölet, féltékenység, intrikák mind mögöttünk maradnak, amikor elérjük a Forrást. – A Lélek azt mondja, megyünk. A felhőtlen éjszakában jól látszott a majdnem teli hold, ami fák sápadt árnyait Rek tábortüze köré vonta. Egy szerencsétlen nyúl feküdt a parázson, agyagba göngyölve. Virae visszaérkezett a forrástól, mezítelen testét Rek egyik felesleges ingébe törölte. – Ha tudnád, hogy mennyit fizettem érte – szólalt meg Rek, amikor a lány leült egy kőre a tűz mellé, a teste aranyfényben fürdött, ahogy a tűz vörösen körbetáncolta. – Jó célra használtam – felelte Virae. – Mikor lesz kész a vacsora? – Nemsokára. Tüdőgyulladást kapsz ebben az időben mezítelenül. A vérem már attól is jéggé fagy, ha rád nézek. – Különös. Reggel még azt mondtad, hogy felforr a véred, ha rám nézel. – Ez egy meleg szobában történt, ágy mellett. Sohasem voltam híve a hóban szerelmeskedésnek. Tessék, megmelegítettem egy takarót. – Kislány koromban – kezdte a lány és maga köré tekerte a takarót –, egy szál tunikában és szandálban futottam mérföldeket télen. Megedzett. És nagyon hideg volt. – Ha ilyen kemény vagy, miért kékültél el, mielőtt megtaláltuk a kunyhót? – Rek mosolya elsimította a szavaiban rejlő gúnyt. – A páncél. Túl sok acél, túl kevés gyapjú. Különben is, ha elől lovagoltam volna, nem unatkozom annyira, hogy elaludjak. Mikor sül már meg a nyúl? Farkaséhes vagyok. – Hamarosan. Azt hiszem... – Sütöttél már így nyulat? – kérdezte a lány. – Nem. De így kell, láttam, hogy csinálják. A szőre lejön az agyaggal együtt. Semmiség. Viraet nem győzték meg Rek szavai.
– Időtlen időkig üldöztem ezt a sovány vadat – kedvtelve emlékezett a vesszőre, amit negyven lépésről egyenesen a szívébe küldött. – Nem rossz az íjad, bár egy kicsit könnyű. Régi lovassági íj, ugye? Delnochban is találsz ilyeneket. A mai íjak acélból készülnek, messzebbre lőnek és erősebbek. Éhes vagyok. – A türelem jót tesz az étvágyadnak – nevetett Rek. – Ajánlom, hogy ne rontsd el a nyulat. Nem szívesen öltem meg, de ha megesszük, legalább volt értelme. – Nem tudom, mit szólna a nyuszi ehhez az érveléshez – jegyezte meg Rek. – Tudnak érvelni? – Nem tudom. Nem szó szerint értettem. – Akkor miért mondtad? Különös ember vagy. – Absztrakt gondolkodás. Neked nincsenek ilyesféle gondolataid? Soha nem szeretted volna tudni, honnan tudja a virág, mikor kell nőnie? Hogyan találja meg a pisztráng az utat? – Nem. Kész a nyúl? – Mire gondolsz, amikor nem azon jár az eszed, hogy öld meg az embereket? – Ételre – felelte a lány. – Mi van a nyúllal? Rek kikotorta az agyaglabdát egy bottal a tűzből, nézte, ahogy elolvadt körülötte a hó. – És most mi a teendő? – kérdezte a lány. Rek nem figyelt rá, felkapott egy öklömnyi sziklát, hozzávágta az agyaghoz, ami szétnyílt, és előbukkant egy félig nyúzott, félig sült nyúl. – Jól néz ki – mondta a lány. – És most? A férfi megbökdöste a húst egy bottal. – Meg tudnád enni? – Persze. Ideadnád a késedet? Melyik darabot kéred? – Maradt még egy kis zabpogácsám. Az jó lesz nekem. Öltözz már fel! Egy szikla tövében táboroztak, a mélyedés a sziklában nem volt elég nagy ahhoz, hogy barlang legyen, de megvédte őket a legvadabb széltől. Rek a zabpogácsáját rágcsálta, és elnézte, ahogy a lágy falatozott. Nem találta étvágygerjesztő látványnak. Virae a maradékot a fák közé hajította. – Jó lesz a ragadozóknak – mondta. – Nem is vagy rossz szakács. – Örülök, hogy ízlett – felelte Rek. – Nem vagy nagy erdőjáró, igaz?
– Elboldogulok. – Még csak ki sem tudtad belezni. Elzöldültél, amikor megláttad a belsejét. Rek a nyúl után dobta a zabpogácsát. – A ragadozóknak kell egy kis desszert is – mondta. Virae boldogan nevetett. – Csodálatos vagy, Rek. Nem hasonlítasz egyetlen más férfire sem. – Nem hiszem, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra – mondta Rek. – Miért nem fekszel le aludni? – Nem. Figyelj, komolyan beszélek. Világéletemben szerettem volna megtalálni az igazit, aki magas, kedves, erős, megértő. Aki szeret. Nem hittem, hogy létezik. A legtöbb férfi, akit ismerek, katona. Mogorvák, egyenesek, mint a lándzsa, és romantikusalt, mint egy bika. Ismertem költőket, gyengédeket, kedves beszédűeket. A katonák között a költőkre vágytam, a költők között katonákra. Már kezdtem azt hinni, hogy a férfi, akire vágyom, nem létezik. Érted? – Egész életedben egy olyan férfira vártál, aki nem tud nyulat sütni? Persze, hogy értem. – Tényleg? – kérdezte lágyan a lány. – Tényleg. De azért magyarázd el. – Te vagy, akire vártam – felelte a lány és elpirult. – Az én gyávahősöm, a szerelmem. – Tudtam, hogy valami olyat mondasz, amit nem fogok szeretni. Virae ágakat rakott a tűzre. Rek kinyújtotta a kezét: – Gyere, ülj mellém – hívta. – Itt melegebb van. – Megosztom veled a takarómat – mondta a lány, Rek karjaiba bújt, a fejét a vállára hajtotta. – Nem baj, ha gyáva-hősnek hívlak? – Hívj, ahogy akarsz – felelte –, de legyél örökké mellettem. – Örökké? A lángok imbolyogtak a szélben, Rek megborzongott. – Nekünk nem tart sokáig az örökké, igaz? Addig tart az időnk, amíg Dros Delnoch elesik. Különben is rám unnál és elküldenél. – Soha – tiltakozott a lány. – Soha. Örökké. Korábban nem törtem a fejem ilyen szavakon. Miért nem találkoztunk tíz évvel ezelőtt? Akkor lett volna valami értelme. – Kétlem, akkor még csak kilenc éves múltam. – Nem szó szerint értettem. Képletesen. – Apám írt Drussnak – mondta a lány. – A levél és a küldetés tartja életben.
– Druss? Még ha él is, ősöreg már. Ennek semmi értelme. Skeln tizenöt éve történt, és már akkor is öreg volt. Ágyban cipelik be a várba? – Lehet. De az apám számít rá. Csodálta. Hiszi, hogy legyőzhetetlen. Halhatatlan. Egyszer azt mondta róla, hogy ő korunk legnagyobb harcosa. Azt mondta, hogy Skelnnél Druss győzött, ő és a többiek csak a létszám kedvéért voltak ott. Mindig ezt mesélte, amikor kicsi voltam. Ott ültünk a tűznél és kenyeret sütöttünk. Skelnről mesélt. Régi szép napok... – Elhallgatott, a parázsra meredt. – Meséld el – kérte Rek és közelebb húzta a lányt, hátrasimította az arcába hullott haját. – Te is ismered. Skelnről mindenki tud. – Igaz. De csak a színdarabokból és a dalnokoktól. – Mondd el, mit tudsz, és én kiegészítem a részleteket. – Jó. Néhány száz drenai harcos tartotta csak az átjárót, a hadsereg többi része messze járt. A ventriai királytól féltek, tudták, hogy megindult ellenük, de azt nem, hogy hol fog támadni. Skelnnél érte az országot a támadás. Túlerőben voltak ötven az egyhez, de Drussék kitartottak, amíg az erősítés megérkezett. Ennyi. – Nem egészen – mondta Virae. – Gorben elit hadtestét Halhatatlanoknak hívták, mert senki nem győzte le őket. Drussnak sikerült. – Ugyan – mondta Rek –, egy ember nem győzhet le egy sereget. Ez a trubadúroknak való ostobaság. – Nem, hallgass meg. Az apám azt mondta, hogy az utolsó napon, amikor a Halhatatlanokat bevetették, a drenai védelmi vonal kezdett összeomlani. Apám egész életében katona volt, érti a csatákat, a bátorság és a pánik közötti keskeny határmezsgyét. A drenaik majdnem összeomlottak. Amikor azonban kezdték feladni, Druss felordított, nekiindult, és vágta, vágta az ellenséget. A ventriaiak meghátráltak. Akik a legközelebb álltak hozzá, megfordultak és menekültek. A pánik gyorsan terjedt, hamarosan az egész támadó vonal összeesett. Druss megfordította a csata sorsát. Apám szerint olyan volt, mint egy óriás. Emberfeletti. Mint a háború istene. – Ez akkor volt – mondta Rek. – Nem hiszem, hogy egy fogatlan vénség sokat érne ma. Senki sem győzheti le az öregséget. – Egyetértek. De tudod-e, hogy milyen jót tenne a közhangulatnak, ha Druss eljönne? Az emberek sereglenének a zászlója alá. A Legendás Druss – részesülhetsz a halhatatlanságból.
– Találkoztál vele valaha? – kérdezte Rek. – Nem. Az apám soha nem mondta el, de valami történt közöttük. Druss soha nem látogatott el Dros Delnochba. Az anyám miatt, azt hiszem. – Nem szerette őt? – Nem tudom. Inkább valami történt Druss barátjával. Azt hiszem, Siebennek hívták. – Mi történt vele? – Meghalt Skelnnél. Druss legjobb barátja volt. Csak ennyit tudok. – Rek érezte, hogy a lány hazudik, de hagyta. Régi ügy, nem számít. Akárcsak Druss... Az öreg összegyűrte a levelet és hagyta, hogy a földre hulljon. Nem a kora bántotta Drusst. Élvezte a hatvan év alatt megszerzett bölcsességet, a tudást, a megszolgált tiszteletet. De az idő fizikai károkat okozott. A vállai még szélesen terpeszkedtek hordónyi mellkasa felett, de az izmok már nem feszültek, hátát vonalak barázdálták. A dereka is megvastagodott az elmúlt télen. Szinte egy éjszaka alatt ősz szálakkal tarkított fekete szakálla fekete szálakkal tarkított ősz szakáll lett. Éles szeme azonban, amely saját képét figyelte az ezüst tükörben, nem tompult. Tekintete seregekben keltett rémületet, hősi ellenfelek tettek egy lépést hátra, szégyenkezve. Felgyújtotta az emberek képzeletét, akiknek hősre volt szükségük. A Legendás Druss. A Legyőzhetetlen, a Csatabárd Ura. Életének legendáját gyerekek hallgatták mindenfelé – nagyrészt valóban legenda volt. Druss, a hős, halhatatlan, istenszerű. Győzelmeivel gazdag palotát, tucatnyi szolgálólányt érdemelt ki. Tizenöt évvel ezelőtt, a skelni csata után Abalyn drágaságokkal árasztotta el. Druss mégis visszatért a Sida hegységbe, a felhőkkel határos, magányos vidékre. A fenyők és a havasi leopárdok között visszatért a fészkébe, hogy belekóstoljon ismét a magányba. Itt temette el a feleségét harminc év után. Itt akart meghalni, bár tudta, hogy nincs, aki eltemesse. Az elmúlt tizenöt évben sem lustálkodott. Földesurak csapatait vezette, vándorolt. Tavaly télen tért vissza végleg, elmélkedni és meghalni. Tudta, hogy hatvanéves korában jön el a vég, már azelőtt tudta, hogy a látnok megjósolta. El tudta képzelni magát hatvanévesen,
de öregebben soha. Valahányszor a hatvanegyedik évére gondolt, csak sötétséggel találkozott. Göcsörtös keze megfeszült a fakupa körül, a szájához emelte az italt. Öt évvel ezelőtt ő maga érlelte az erős bort, jót tettek neki az évek, nem úgy, mint a tulajdonosának. A bor elfogyott, ő marad – még egy ideig. Az alig bebútorozott házikóban a meleg kezdett elviselhetetlenné válni, a kora tavaszi napfény átmelengette a tetőt. Lassan levette az egész télen hordott birkabőr bundát és a lószőr mellényt. Erőteljes, forradásokkal borított teste meghazudtolta korát. Elnézegette a sebeit, tisztán emlékezett a férfiakra, akik kardjukkal megsebezték, férfiakra, akik soha nem öregszenek meg, mint ő, akik életük virágjában hullottak el a bárdjának csapásai alatt. Kék szeme az ajtó melletti falra pillantott. Ott lógott Snaga, a régiek nyelvén a Küldő. Karcsú fekete acél, régi ezüst rúnákkal díszítve, kétélű fegyver, dalolt, amikor lecsapott. Még most is hallotta az édes énekét. Még egyszer, utoljára, testvér, hívta. Még egy véres nap, mielőtt bealkonyul. Gondolatai visszatértek Delnar levelére. A levél nem az embernek szólt, hanem az emlékének. Druss feltápászkodott a faszékből, szitkozódott, mert izületei megroppantak. – A nap lement – suttogta a bárdnak. – Már csak a halál vár, a türelmes gazember. Kisétált a kunyhóból, a távoli hegyek felé nézett, amelyek kicsinyítve tükröződtek vissza a szemében. Büszke, erős, kortalan, hófödte csúcsai ellenálltak a tavaszi napnak, ami meg akarta tagadni tőlük a szűz havat. Druss fürdött a vad ragyogásban, mélyen beszívta a hideg levegőt, kóstolgatta az életet, mintha utoljára tenné. – Hol vagy, halál? – kérdezte. – Hol rejtőzöl egy ilyen szép napon? – A visszhang körbefutott a völgyben. HALÁL, HALÁL, halál, halál.... NAPON, NAPON, napon, napon... – Druss vagyok! Kiállok ellened! Árnyék hullott Drussra, a nap elhalt fent a mennyben, a hegyek ködbe burkolóztak. Fájdalom hasított a mellkasába, lélekbe vágó, és majdnem elesett. – Büszke halandó – sziszegte egy hang a kín függönyén keresztül. – Én sohasem kerestelek téged. Te üldöztél a hosszú, magányos évek alatt. Maradj a hegyekben, és kapsz tőlem két tucat évet. Az izmaid összeesnek, szenilitás üli majd meg az agyad. Akkor jövök csak, öreg, ha könyörögsz érte. – Vagy akarsz még egyet vadászni?
– Ha akarsz, öreg harcos, megtalálsz. Dros Delnoch falainál várlak. A fájdalom megszűnt. Megtántorodott, égő tüdejébe balzsamos levegőt szívott, és felnézett. Madarak énekeltek a fenyők ágán, egyetlen felhőt nem látott az égen, és a hegyek is olyan büszkén és egyenesen álltak, mint mindig. Druss visszatért a házba, egy tölgyfa ládához lépett, amit tél kezdetén zárt be. A kulcs valahol a völgy alján feküdt. A zár fölé tette hatalmas kezét, és lassan nyomni kezdte. Megfeszültek az izmai, nyakán és vállán kidagadtak az erek, a fém felnyögött, alakja változott, és – vége. Druss eldobta a lakatot és kinyitotta a ládát. Fekete bőrzeke feküdt a ládában, a vállán acélberakás, és egy fekete, fejre simuló sapka, amit két ezüst koponya között egy ezüst bárd díszített. Megtalálta a hosszú fekete kesztyűket is. Gyorsan felöltözött, utoljára hagyta a fekete bőrcsizmát, amit személyesen Abalyntól kapott évekkel ezelőtt. Végül Snagáért nyúlt, aki szinte ugrott a várakozó kezekbe. – Még egyszer, lélektestvér – szólt a fegyverhez. – Mielőtt bealkonyul. Serbitar Vintar mellől figyelte a teraszról, ahogy a két lovas egyre közelebb ér a kolostor északi kapujához. A fű itt-ott kikandikált a hó alól, langyos tavaszi szél érkezett keletről. – Nem a szerelmesek ideje – mondta Serbitar hangosan. – A szerelemnek mindig itt van az ideje, fiam. Leginkább háború idején – felelte Vintar. – Behatoltál a férfi agyába? – Igen. Különös ember. Szíve szerint romantikus, a tapasztalata cinizmusra tanította, szükségből hős. – Milyen próba alá veti Menahem a hírnököt? – A félelem próbája alá. Rek kellemesen érezte magát. Friss tavaszi levegőt szívott be, az enyhe nyugati szél az utóbbi évek legzordabb telének a végét ígérte. Mellette lovagolt a lány, akit szeretett, az ég kéken és tisztán ragyogott. – Milyen szép nap az élethez! – mondta. – Mi a különös a mai napban? – kérdezte Virae. – Csodálatos. Nem érzed? Az ég, a szél, az olvadó hó? – Valaki elénk jön. Harcosnak nézem. A lovas közeledett, majd leszállt a nyeregből. Arcát takaró feketeezüst sisakját lósörény díszítette. Rek és Virae is leszálltak a lóról.
– Jó reggelt – szólalt meg Rek. A harcos nem vett tudomást róla, a sisak résén keresztül látszott, hogy sötét szemei Viraet figyelik. – Te vagy a hírnök? – kérdezte. – Én. Vintar apáttal szeretnék beszélni. – Előbb engem kell legyőznöd – mondta a férfi, hátrébb lépett és kihúzta hosszú, ezüst pengéjét. – Egy pillanat – szólt közbe Rek. – Mi ez? Általában nem kell megküzdeni azért, hogy valaki bejusson egy kolostorba. – A férfi továbbra sem figyelt rá, és Virae is előhúzta a rapírját. – Hagyd abba! – parancsolta Rek. – Ez őrültség. – Maradj ki belőle, Rek – mondta Virae. – Felszeletelem ezt az ezüst darazsat. – Nem – ragadta meg a lány karját. – A rapír nem ér semmit a páncél ellen. Különben sincs semmi értelme az egésznek. Nem azért vagy itt, hogy harcolj! Mindössze egy üzenetet kell átadnod. Itt valami tévedés van. Várj. Rek a harcos felé sétált, szeme felmérte a lehetséges gyenge pontokat a páncélon. Az ezüstös acélból készült ing felett mellvértet viselt a férfi, a nyakát ezüst pánt védte. A szűk bőrnadrágjába ezüst gyűrűket varrtak, a lábszárvédője erős bőrből készült. A férfi csak a térdén, kezén és állán tűnt sebezhetőnek. – Megmondanád, mi történik? – kérdezte Rek. – Szerintem rossz hírnököt állítottál meg. Mi az apáthoz jöttünk. – Készen állsz, asszony? – kérdezte Menahem. – Igen – felelte Virae, kardja körívet írt le a levegőben, ahogy a lány bemelegített. Rek kardja megvillant a kezében. – Védd magad! – kiáltotta. – Ne, Rek, ő az enyém – kiabált Virae. – Nem kell harcolnod értem. Lépj félre! – Utánam a tiéd lehet – válaszolta Rek. Menahemre figyelt. – Gyere. Lássuk, harcolsz-e olyan szépen, ahogy öltözöl. Menahem sötét szemei az előtte álló férfi felé fordultak. Rek gyomra görcsbe rándult: ez a halál! Végleges, hideg halál, férgekkel a szemgödörben. Elfogta a pánik, a lábai remegni kezdtek. Ismét gyerek volt, akit bezártak egy sötét szobába, és tudta, hogy démonok rejtőznek az árnyékban. Émelyegni kezdett. Futni szeretett volna... futnia kellett. Ehelyett felüvöltött és támadásba lendült, pengéje szisszenve szállt a fekete-ezüst sisak felé. Menahem meghökkent, sietve hárított, de a
második csapás csaknem megölte. Hátralépett, kétségbeesetten szerette volna visszanyerni a kezdeményezést, de Rek vad támadása kibillentette az egyensúlyából. Hárított, körözni szeretett volna. Virae döbbent csendben nézte, amint Rek szemkápráztató támadása folytatódott. A reggeli fényben villogott a két férfi kardja, ügyességük elképesztette a lányt. Virae büszkén figyelte Reket. Szerette volna hangosan biztatni, de ellenállt a késztetésnek, tudta, hogy a legkisebb figyelemelterelés is végzetes lehet. "Segítsetek" lüktetett Menahem Serbitar felé "különben meg kell ölnöm." A torkától egyujjnyi távolságra hárított egy vágást. "Ha tudom" tette hozzá. – Hogyan állíthatjuk meg? – kérdezte Serbitar Vintartól. – Ez az ember megveszett. Nem tudom megérinteni az agyát. Hamarosan megöli Menahemet! – A lány! – mondta Vintar. – Csatlakozz hozzám. Virae megborzongott, látta, hogy Rek ereje egyre nő. Megszállott! Az apjától hallott róluk, de soha nem gondolta volna, hogy Rek is közéjük tartozik. Őrült gyilkosok voltak, akik harc közben elveszítették a félelem és az ésszerű gondolkodás képességét, a leghalálosabb ellenfelekké váltak. Minden kardforgató a támadás és a védekezés között egyensúlyoz, mert hiába a vágy a győzelemre, éppen akkora a vágy, hogy ne veszítsen. A veszettek nem ismerik a félelmet, állandóan támadnak, és még ha elbuknak is, magukkal viszik ellenfelüket a halálba. Egy erőteljes gondolat bukkant fel az agyában, hirtelen ráébredt, hogy a harcos nem akarja megölni Reket, a küzdelem csak próba. – Tedd el a fegyveredet! – sikoltotta. – Hagyd abba! A két férfi tovább küzdött. – Rek, hallgass rám – kiáltotta. – Ez csak próba. Nem akar megölni. Hangja mintha óriási távolságról ért volna el Rek füléhez, áthatolt a férfit körülvevő vörös ködön. Hátralépett, inkább megérezte, mint meglátta a másik férfi megkönnyebbülését. Vett egy mély lélegzetet, ellazult, keze, lába remegett. – Beléptél az elmémbe – vádolta meg a másikat, hidegen a szemébe nézve. – Ha még egyszer megteszed, megöllek. Megértettél?
– Értem – felelte Menahem lágyan, hangja tompán szólt a sisak alól. Reknek csak a második kísérletre sikerült a helyére tennie a kardját, majd Virae felé fordult, aki furcsán nézett rá. – Ez nem én voltam – mondta. – Ne nézz így, Virae. – Ó, Rek, sajnálom – mondta a lány könnyes szemmel. – Annyira sajnálom! Újfajta félelem csapta meg Rek szívét, amikor látta a lányt elfordulni. – Ne hagyj el – mondta. – Csak ritkán történik meg, de ellened soha nem fordulnék. Soha! Hidd el! Virae átkarolta a nyakát. – Elhagyni téged? Miről beszélsz? Nekem ez nem számít, te bolond. Én csak téged sajnáltalak. Ó, Rek, olyan szamár vagy. Nem egy szolgálólány vagyok, aki visít, ha patkányt lát. Férfiak mellett nőttem fel. Katonák, harcosok mellett. Gondolod, hogy ilyesmiért el tudnálak hagyni? – Tudom kontrollálni – mondta Rek, és szorosan átölelte a lányt. – Ahová megyünk, ott nem kell – felelte a lány. Serbitar otthagyta az erkély korlátját, és forrásvizet töltött magának egy kőkorsóból. – Hogy csinálta? Vintar leült egy bőrszékbe. – A bátorság forrása sok mindenből táplálkozik benne, nagy részét nem is sejtjük. Amikor Menahem félelmet sugárzott felé, erőszakkal válaszolt. Menahem azt nem értette meg, hogy ez a férfi a félelemtől fél a legjobban. Felfigyeltél a gyerekkori emlékképre Menahem behatolása alatt? – Az alagutakra gondolsz? – Igen. Mi a véleményed egy olyan gyerekről, aki fél a sötétben, és mégis a sötét alagutakat keresi? – Úgy próbálta meg legyőzni a félelmét, hogy szembenézett vele – felelte Serbitar. – Ma is ezt teszi. Ezért halt meg majdnem Menahem. – Hasznos lesz Dros Delnochban – mosolygott Serbitar. – Hasznosabb, mint gondolod – mondta Vintar. – Sokkal hasznosabb.
– Igen – mondta Serbitar Reknek, amikor a belső udvarra néző tölgyfaborítású dolgozószobában ültek. – Igen, tudunk olvasni a gondolatokban. De biztosíthatlak, többé nem próbálkozunk sem veled, sem a társaddal. – Miért tettétek? – kérdezte Rek. – Menahem a Harmincak Szeme. Meg kellett bizonyosodnia, hogy méltóak vagytok a... szolgálatunkra. Arra kértek, hogy harcoljunk veletek, elemezzük az ellenség taktikáját, használjuk fel az erőnket egy vár érdekében, ami nekünk nem jelent semmit. A hírnöknek méltónak kell bizonyulnia. – De én nem a hírnök vagyok. Csak a társa. – Meglátjuk... Mióta tudsz a... problémádról? Rek az ablak és a mögötte látható erkély felé fordította a tekintetét. Egy pacsirta szállt a korlátra, megélesítette a csőrét a kövön, majd elrepült. Könnyű felhők formálódtak az ég tiszta kékjében. – Csak kétszer történt meg. Mind a kétszer a sathulik elleni háborúban. Először amikor egy hajnali rajtaütés után bekerítettek bennünket, másodszor pedig egy fűszer karavánt őriztem. – Előfordul harcosok között – mondta Serbitar. – A félelem ajándéka. – Mindkét alkalommal megmentette az életemet, de akkor is megrémiszt. Olyan, mintha valaki átvenné az uralmat a testem és lelkem felett. – Nem ez történik, biztosíthatlak. Ne félj önmagádtól, Rek... Szólíthatlak Reknek? – Természetesen. – Nem szeretnék túlságosan bizalmaskodó lenni. Becenév, nem? – Regnak rövidítve. A nevelőapám, Horeb hívott így gyerekkoromban... Soha nem szerettem a durva játékokat, soha nem akartam felkutatni semmit és elkerültem a magas fákat. Nem voltam vakmerő. A név rajtam maradt. – Gondolod, hogy jó érzed majd magad Dros Delnochban? – kérdezte Serbitar. Rek elmosolyodott. – Arra vagy kíváncsi, nem száll-e inamba a bátorság? – Őszintén szólva, igen. – Nem tudom. Te biztos vagy magadban? Apró mosoly futott át a sápadt, színtelen arcon, ahogy az albinó megfontolta a választ. Karcsú ujjai az asztalon doboltak.
– Jó kérdés. Igen, biztos vagyok. Az én félelmemnek semmi köze a halálhoz. – Olvastál a gondolataimban – mondta Rek. – Mondd meg te, ha nincs merszem. Komolyan kérlek. Nem tudom, hogy végig tudok-e harcolni egy hosszú ostromot. Bátrabb férfiak is összeomlottak már ilyen körülmények között. – Nem tudom megmondani, hogy kitartasz-e vagy kudarcot vallasz – jött a válasz. – Mindkettőre képes vagy. Felelj inkább arra, maradnál-e, ha Virae elesne? – Nem – vágta rá Rek. – Felnyergelnék egy gyors lovat és eltűnnék. Engem nem érdekel Dros Delnoch. A Drenai Birodalom sem. – A birodalomnak vége – mondta Serbitar. – A csillaga leáldozott. – Úgy gondolod hát, hogy Delnoch elesik? – Előbb vagy utóbb. Olyan messze még nem látok a jövőbe. A Ködfátyol Útja különös. Gyakran mutat eseményeket, amik bekövetkeznek, de még gyakrabban olyanokat, amelyek soha nem jönnek el. Az út csalóka, csak az igaz misztikus járhatja biztonsággal az ösvényt. – A Ködfátyol Útja? – kérdezte Rek. – Sajnálom, honnan is tudnád? Egy másik sík útja... egy negyedik dimenzió? A lélek útja, mintha álmodna. Csak éppen irányítani tudod az álmodat, és azt láthatod, amit szeretnél. Nehéz szavakba önteni egy laikus számára. – Azt akarod mondani, hogy a lelked elhagyja a testedet? – kérdezte Rek. – Ó, ez a könnyebbik része. Láttunk benneteket is az erdőben. Segítettünk, befolyásoltuk a bárdos embert, Grussint. – Rávettétek, hogy ölje meg Reinardot? – Nem. Nincs akkora hatalmunk. Csak meglöktük abba az irányba, amit amúgy is fontolgatott. – Attól tartok, kényelmeden számomra, hogy ilyen hatalommal bírtok – mondta Rek, és elkerülte az albinó tekintetét. Serbitar felnevetett, a szeme csillogott. – Rek barátom, én megtartom a szavamat. Megígértem, hogy soha nem használom a képességemet arra, hogy olvassak a gondolataidban, és nem is fogom. Egyikünk sem. Gondolod, hogy szerzetesek lennénk, elvonulnánk a világtól, ha ártani akarnánk? Én egy herceg fia vagyok, de király lehetnék, vagy császár, Ulricnál is hatalmasabb. Ne tarts
tőlünk. Közös kaland vár ránk. Értsük meg egymást. Ennél is több, legyünk barátok. – Miért? – Mert egy olyan pillanaton fogunk osztozni, ami csak egyszer jön el az ember életében – válaszolta Serbitar. – Együtt halunk meg. – Csak a magad nevében beszélj – mondta Rek. – Nem hiszem, hogy Dros Delnochba menni pusztán az öngyilkosság egy körülményes formája. Egy csata vár ránk nem több, nem kevesebb. Egy falat meg lehet védeni. Egy kisebb erő feltarthat egy nagyobbat. A történelemben számtalan példát találunk, lásd a skelni csatát. – Igaz – felelte Serbitar –, de azért emlékeznek rájuk, mert ezek a kivételek. Nézzünk szembe a tényekkel. Az erődöt a szükséges katonaság harmada védi. A morál alacsony. Ulricnak több mint félmillió ember áll a rendelkezésére, akik mind hajlandóak, sőt boldogan hajlandóak meghalni érte. Fegyvermester vagyok, értek a háborúhoz. Dros Delnoch el fog esni. Nem reménykedj másban. – Akkor miért jöttök velünk? Mit nyertek? – Meghalunk – felelte Serbitar – és élni fogunk. Most hagyjuk ezt a témát. Nem akarlak elkeseríteni. Ha lenne értelme, bíztatnálak. De az én haditervem csak az elkerülhetetlen elodázását célozza. Így szolgálhatom az ügyet. – Remélem, megtartod magadnak a véleményedet – mondta Rek. – Virae hiszi, hogy kitarthatunk. És tudok annyit a háborúskodásról és a morálról, hogy ha a haditervedet megismerik, mindenki elmenekül, s így az első nap elbukunk. – Nem vagyok bolond, Rek. Ezt csak neked mondtam el, mert tudnod kell. A tanácsadód leszek Delnochban, és szükséged lesz az igazságra. Nem lesz semmi közöm a katonákhoz, sem nekem, sem a Harmincaknak. Az emberek amúgy is elkerülnek bennünket, ha kiderül kik vagyunk. – Lehet. De mit értesz azalatt, hogy az én tanácsadóm? Delnar gróf a parancsnok, nekem még tiszti rangom sincs. – Mondjuk úgy, hogy az ügy tanácsadója leszek. Az idő mindent megmagyaráz. Elkeserítettelek? – Egyáltalán nem. Megtudtam, hogy nincs remény, mind meghalunk és a Drenai Birodalomnak vége. Miért keserednék el? Serbitar elnevette magát. – Tetszel nekem, Rek. Azt hiszem, kitartasz végig.
– Persze hogy kitartok – mosolygott Rek. – Mert tudni fogom, hogy az utolsó falnál két felnyergelt ló vár rám. Apropó, nincs valami erősebb italotok, mint a víz? – Sajnos nincs – válaszolt a másik. – Az alkohol tompítja az érzékeinket. Ha szükséged van rá, szólhatok valakinek, hogy hozzon neked a legközelebbi faluból. – Nem isztok. Nincsenek nők. Nem esztek húst. Mit csináltok a szabadidőtökben? – Tanulunk – felelte Serbitar. – Gyakorlunk, virágokat ültetünk és lovakat nevelünk. Nem unatkozunk, hidd el. – Nem csodálom, hogy szívesen eljöttök meghalni – állapította meg Rek mély meggyőződéssel. Virae Vintarral ült egy kicsi, alig bebútorozott szobában, körülöttük kéziratok és bőrkötésű könyvek. Az apró íróasztalon tucatnyi törött penna hevert teleírt papírlapok mellett. Virae visszafojtotta a mosolyát, amikor az öreg a mellvért szíjaival kezdett bajlódni. A férfi nagyon nem hasonlított egy harcosra. – Segíthetek? –állt fel és áthajolt az asztalon. – Köszönöm, kedvesem – mondta az apát. – Nehéz a páncél. – Óvatosan nekitámasztotta az asztalnak, és vizet öntött magának, majd Virae felé nyújtotta a korsót. – Sajnálom, hogy ekkora a rendetlenség, de sietnem kell, hogy befejezzem a naplómat. Annyi a mondanivalóm, és olyan kevés az idő! – Hozd magaddal – ajánlotta Virae. – Nem, nem. Túl sok gondunk lesz, ha útra kelünk. Sokat változtál, mióta utoljára láttalak, Virae. – Két év hosszú idő, apát úr – mondta a lány óvatosan. – Azt hiszem, a fiatalembernek köszönheted – mosolygott az apát. – Jó hatással van rád. – Tévedés. Ugyanaz maradtam. – A járásod biztosabb. Kevésbé vagy esetlen. Sokat kaptál tőle. – Hagyjuk ezt. Mi lesz Dros Delnochhal? – pirult el a lány. – Sajnálom, kedvesem. Nem akartalak zavarba hozni. – Nem jöttem zavarba – hazudta a lány. – Térjünk vissza a várra. Tudtok segíteni? – Két évvel ezelőtt megmondtam az apádnak, hogy szervezni és tervezni segítünk. Megtudjuk az ellenség terveit. Segítünk, hogy
meghiúsítsátok őket. Megszervezzük a védelmet, és harcolunk száz helyett. – Az apám elhelyezett tízezer aranyat Ventriában. A kereskedőnél, Asbidare-nál. – Jó. Akkor ezt elrendeztük. Reggel indulunk. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Virae. Az apát széttárta a karját és várt. – Mire kell a pénz? – A következő templom megépítésére. Minden templomot az előző halála finanszírozza. – Ó. És mi történik, ha nem haltok meg? Úgy értem, ha győzünk? – Az apát kutatóan nézte a lány néhány pillanatig. – Akkor visszaadjuk a pénzt – felelte. – Értem – mondta a lány. – Nem hiszed? – Nem számít. Mi a véleményed Rekről? – Milyen szempontból? – Ne játsszunk egymással, atyám. Tudom, hogy olvastok a gondolatokban. Tudni szeretném, mit gondolsz Rekről. – A kérdés nem pontos – várj, hadd fejezzem be – figyelmeztette a lányt, aki kezdett megharagudni. – Mint férfiról szeretnél hallani, mint harcosról, vagy mint egy gróf lányának jövőbeli férjéről? – Mindhárom. Nem tudom. Mondj valamit. – Jól van. Hiszel a végzetben? – Igen – felelte a lány, és eszébe jutott, hogy ugyanezt a kérdést ő is feltette Reknek. – Igen, hiszek. – Akkor higgy nekem. A sors úgy akarta, hogy találkozzatok. Tökéletes pár vagytok. Növeled az erejét, ellensúlyozod a gyengéit. Hogy ő mit tesz veled, azt tudod. Mint férfi, nem különleges, nem egyedülálló. Nem rendelkezik kirívó tehetséggel, nem költő, író, filozófus. Mint harcos... nos, az ingatag bátorsága mögött félelem húzódik. De szerelmes. És ez erőt ad neki, hatalmat, hogy legyűrje félelmét. Mint férj? Békében, nyugalomban lehet, hogy félrelépne. Szeret téged, és kész meghalni érted. Ennél többet nem kérhetsz egy férfitől. – Miért éppen most találkoztam vele? – sóhajtott könnyes szemmel a lány. – Nem akarom, hogy meghaljon. Megölném magamat. – Nem, kedvesen, nem hiszem, hogy megtennéd. Miért most?... hmm... Miért ne? Élünk vagy halunk, a szerelemre szükség van. Szükségünk van arra, hogy valakivel osztozzunk. Valakihez tartozzunk.
Lehet, hogy meghalsz, mielőtt az év véget ér. Ne feledd: csak azt vehetik el tőled, ami már a Tiéd. Jobb, ha megkóstolod a szerelmet, mintha anélkül halnál meg. – Talán. De szerettem volna gyerekeket, otthont. Szeretném elvinni Reket Drenanba, és mindenkinek megmutatni. Szeretném, ha azok a szukák az udvarban látnák, hogy valaki szeret engem. – Az ajkába harapott, könny futotta el a szemét. – Nem számítanak. Akár látnak, akár nem, nem változtat a tényen, hogy tévedtek. És korai elkeseredned. Tavasz van, még hetekbe telik, amíg elérjük a várat. Még sok minden történhet. Ulricot elviheti egy szívrofiam, vagy leeshet a lováról és betörhet a feje. Abalyn köthet újabb szerződést. Más várnál is kezdhetik a támadást. Ki tudja? – Tudom. Igazad van. Nem tudom, miért öntött el hirtelen az önsajnálat. Csodálatos, hogy megismerhettem Reket. Láttad volna, hogy nézett szembe Reinard bandájával! Hallottál Reinardról? – Igen. – Nos, többé nem kell aggódnod miatta. Meghalt. Rek kész lett volna kiállni húsz emberrel, mert el akartak fogni engem. Hússzal! Harcolt volna velük. A fenébe, mindjárt sírni fogok. – Miért ne sírhatnál? Szerelmes vagy egy férfibe, aki imád, és a jövő sötét, remény nélküli. – Odalépett a lányhoz, felállította. – Virae, a fiataloknak mindig nehezebb. Virae az apát vállára hajtotta a fejét, szabadon patakzottak a könnyei. Vintar átölelte, és megveregette a vállát. – Győzhetünk Dros Delnochnál? – Bármi megtörténhet. Tudod, hogy Druss odatart? – Jön? Ez nagyszerű hír! – Virae szipogott és az ingujjába törölte a szemét. Rek szavai jutottak az eszébe. – Nem szenilis, ugye? Vintar hangosan felnevetett. – Druss! Szenilis? Természetesen nem. Micsoda gondolat! Ez az öreg soha nem lesz szenilis. Valaha azt hittem, hogy ha Druss azt akarná, hogy az éjszaka tovább tartson, felnyúlna az égre és visszatartaná a napot. – Ismerted? – Igen. A feleségét, Rowenát is. Gyönyörű gyermek volt. Ritka tehetség. Még Serbitarnál is tehetségesebb. – Én mindig azt hittem, Rowena is csak legenda – mondta Virae. – Valóban átkelt a világon, hogy megtalálja?
– Igen – mondta Vintar és elengedte Viraet, visszatért az asztalához. – Foglyul ejtették, miután összeházasodtak, amikor a falut megtámadták a rabszolga-kereskedők. Évekig kereste. Hihetetlenül boldog pár voltak. Mint te és Rek. – Mi történt vele? – Meghalt. Nem sokkal a skelni háború után. Gyenge volt a szíve. – Szegény Druss. De ő még erős, ugye? – Ha indul, a völgyek megremegnek – idézte Vintar –, amerre lép, a vadak elhallgatnak, amikor megszólal, hegyek omlanak össze, amikor harcol, hadseregek hullnak el. – De képes még harcolni? – csökönyösködött a lány. – Talán még alkalmas egy-két csetepatéra – kacagott Vintar. Kétnapi járóföldre, huszonhét mérföldre Sidától Druss hosszú, meneteléshez szokott lépteivel közeledett a Skultik Erdőt szegélyező dús völgyekhez. Háromnapi út állt előtte Dros Delnochig, de mindenfelé a közelgő háború jeleivel találkozott. Elhagyott otthonok, megműveletlen földek, az emberek gyanakvók és bizalmatlanok az idegennel. A vereség jelei, gondolta Druss. Egy alacsony emelkedő tetejéről egy harminc házból álló falu képe tárult a szeme elé, némelyik ház durva ácsolatú, másokon látszott a gondos gazda keze nyoma. A házak között tér állt, rajta fogadó és istálló. Druss megmasszírozta a combját, megpróbálta enyhíteni a reumás jobb térde által okozott fájdalmat. Sajgott a jobb válla is, de ezzel a tompa fájdalommal – emlék egy régi háborúból, amikor egy ventriai dárda átfúrta kulccsontját – könnyedén mozgott. De a térde! Így nem tud tovább menni némi pihenés és jeges borogatás nélkül. Kiköpött, majd megtörölte hatalmas kézfejével a száját. Öreg vagy, mondta magának. Semmi értelme, hogy mást tettess. Lesántikált a dombon a fogadó felé, és ismét elgondolkozott rajta, nem kellene-e vásárolnia egy lovat. Az esze azt tanácsolta, vegyen, de a szíve tiltakozott. A Legendás Druss soha nem lovagolt. Fáradhatatlanul gyalogolt éjjel és harcolt napközben. Jót tesz a közhangulatnak, amikor besétál Dros Delnochba. Az emberek felkiáltanak: Istenek az égben, az öreg gyalog jött a hegyekből! És mások így válaszolnak: Hát persze. Ő a Legendás Druss. A józan ész azt suttogta, hogy vegyen egy lovat, és hagyja az erdőszélen, tízmérföldnyire a vártól. Ki tudná meg?
A fogadó tele volt, de a fogadós tudott üres szobát adni. A legtöbb ember csak átutazott, dél felé, vagy a semleges Ventria felé. Druss kifizette a szobát, szerzett egy vászonzsák jeget, majd leült a kemény ágyra, és a jeget megdagadt térdére szorította. Nem töltött hosszú időt az ivóban, de eleget ahhoz, hogy elkapjon valamennyit a beszélgetésből, és beazonosítsa a vendégek egy részét. Katonák. Szökevények. Minden háborúban akadnak emberek, akik inkább megfutnak, mert nem akarnak meghalni. A lenti fiatalok azonban nem gyávának látszottak, inkább csak elkeseredettnek. Ennyire rosszul állnak a dolgok? Letette a jeget, masszírozni kezdte a duzzanatot, ujjai kutattak, nyomkodtak, fogát összeszorította a fájdalomtól. Egy idő után elégedetten dőlt hátra, kinyitotta a hátizsákját, és kivett egy darab gyolcsot, amivel szorosan bekötötte a térdét. A kötés végét begyűrte a hajtogatások alá. Visszatekerte a nadrágját, felhúzta a csizmát. Felnyögött, ahogy a sérült térd megfeszült. Felállt, az ablakhoz sétált és kinyitotta. Egy kicsit jobban érezte magát, nem sokkal, de jobban. Az ég felhőtlen kék volt, enyhítő szél borzolta fel a szakállát. Magasan felette sas körözött. Druss visszatért a csomagjához, elővette az összegyűrt levelet. Az ablakhoz lépett, hogy több fény essen rá, és kisimította a papírlapot. Nagy betűkkel íródott a levél, Druss felkuncogott. Nem a betű embere volt, ezt Delnar is tudta. "Legkedvesebb Társam! Miközben a levelem írom, a nadír seregek Gulgothirnál gyülekeznek. Nyílt titok, hogy Ulric készen áll a déli hadjáratra. Írtam Abalynnak, több emberért könyörögtem. Egyet sem kapok. Elküldtem Viraet Vintarhoz – emlékszel a Kardok Apátjára? – és a Harmincak segítségét kértem. Minden szalmaszálba belekapaszkodom, barátom. Nem tudom, milyen egészségben talál a levelem, de kétségbeesésemben írom. Csodára van szükségem, különben az erőd elesik. Tudom, hogy megesküdtél, soha nem léped át a kapuit, de a régi sebek begyógyulnak. A feleségem meghalt, Sieben barátod is. Mi vagyunk ez egyetlenek az élők közül, akik ismerik az igazságot. Én soha nem beszéltem róla. A puszta neved képes megállítani dezertálásokat és helyreállítani a közhangulatot. Politikai okokból kinevezett tisztek keserítik meg az
életemet, a legrosszabb mind közül Orrin gan, a parancsnok. Abalyn unokaöccse, paragrafusokon lovagló ember. Mindenki megveti, mégsem tudom leváltani. Az igazat megvallva, én már nem parancsolok többé. Rákbeteg vagyok. Bármelyik nap meghalhatok. Tudom, hogy nem tisztességes ezt elmesélnem, tudom, hogy a közelgő halálomat használom fel, hogy szívességet kérjek tőled. Gyere, és harcolj velünk. Szükségünk van rád, Druss. Nélküled elveszünk. Mint Skelnnél. Gyere, amint tudsz. Fegyvertársad, Delnar grófja." Druss összehajtogatta a levelet, és bőrkabátjának mély belső zsebébe süllyesztette. Egy vénember, reumás térddel, köszvényes vállal. Ha csodára vársz, barátom, azt máshol kell keresned. Egy ezüstözött tükör állt a lavórnak támasztva az asztalon, Druss figyelmesen a tükörképére meredt. Éles kék szem, szögletesre nyírott szakáll, erős áll. Lehúzta a bőrsisakot, megvakarta dús ősz sörényét. Komor gondolatokkal eltelve vette fel ismét és indult lefelé. A hosszú pultnál sört rendelt és figyelte a körülötte zajló beszélgetést. – Azt mondják, Ulricnak egymillió embere van – mondta egy magas, fiatal férfi. – És hallottátok, mit csinált Gulgothirnál? A város nem volt hajlandó megadni magát, és amikor elfoglalta, minden második embert felakasztatott és felnégyeltetett. Hatezer embert. Az ég elfeketült a varjaktól. Képzeljétek el! Hatezer ember! – Tudod, miért tette? – szólt bele Druss a beszélgetésbe. Az emberek egymásra néztek, majd Drussra. – Hogyne tudnám. Vérszomjas vadember, azért. – Nem – mondta Druss. – Meghívhatlak egy italra? Odaszólt a fogadósnak és kért még sört. – Azért tette, hogy a magadfajtájú emberek elterjesszék a hírét a többi városban. Várj! Ne érts félre – mondta Druss, amikor a másik arra elvörösödött a haragtól. – Nem hibáztatlak, amiért elmesélted. Természetes, hogy ezeket a történeteket mindenki továbbadja. Ulric ravasz katona. Gondolod, hogy ha elfoglal egy város, és tisztelettel bánik a védőkkel, más városok nem védekeznének éppoly hősiesen? Most előtte jár a félelem. És a félelem jó szövetséges! – Úgy beszélsz, mintha tisztelnéd – szólt közbe egy másik, alacsonyabb, szőke bajszú férfi.
– Tisztelem – mosolygott Druss. – Ulric korunk egyik legnagyobb hadvezére. Ki más egyesítette ezer év óta először a nadír törzseket? És milyen egyszerűen! A nadírok mindenkit ellenségnek tekintenek, aki nem a saját törzsükből származik. Ha ezer törzs így gondolkozik, soha nem lesz belőlük nemzet. Ulric, törzsével, a Farkasokkal megváltoztatta a nadír háborúkat. Minden legyőzött törzsnek felajánlotta: csatlakozzanak, vagy meghalnak. Sokan a halált választották, de még többen az életet. A serege nőtt. Minden törzs megtarthatta a szokásait, mindet tisztelik. Nem lehet egy ilyen embert nem bámulni. – Aljas fattyú – mondta egy ember a hallgatóságból. – Aláírta velünk a szerződést. Most megszegi. – Nem az erkölcseit védem – mosolygott Druss. – Csak annyit mondtam, hogy jó hadvezér. A harcosai rajonganak érte. – Márpedig nekem nem tetszik a beszéded, öreg – mondta a hallgatóság legmagasabb tagja. – Nem? Katona vagy? A férfi tétovázott, a társaira pillantott, azután megvonta a vállát. – Nem számít. Felejtsd el. – Akkor szökevény? – Azt mondtam, felejtsük el, öreg – a másik dühös volt. – Mind szökevények vagytok? – kérdezte Druss, és nekidőlt a bárpultnak, úgy figyelte az összegyűlt harminc embert. – Nem, nem mind – felelt valaki a tömeg sűrűjéből. Magas, karcsú férfi lépett elő, sötét haját összefonta a bronz sisak alatt. – De nem hibáztathatod azokat sem, akik szökevények. – Ne fáraszd magad, Pinar – mondta egyikük. – Már megbeszéltük. – Tudom. Számtalanszor – felelte Pinar. – De ez nem változtat a helyzeten. A gan egy disznó. Rosszabb, alkalmatlan a feladatra. De ha elmentek, a többieknek nem marad semmi esélyük. – Így sincsen – morogta az alacsony, szőke bajszú férfi. – Ha lenne eszük, velünk jönnének. – Dorian, önző vagy – mondta halkan Pinar. – Amikor a harc megkezdődik, Orrin gan kénytelen lesz elfelejteni az ostoba szabályait. Kisebb dolgunk is nagyobb lesz náluk. – Hát, nekem már most is elegem van belőlük – válaszolt Dorian. – Fénylő páncél. Hajnali parádék. Erőltetett menet. Büntetés, ha hanyagul szalutálsz, ha beszélsz lámpaoltás után, ha nem ragyog a jelvényed. Az az ember nem normális. – Ha elkapnak, felakasztanak – figyelmeztette Pinar.
– Senkit nem mer utánunk küldeni, azok is elszöknének. Azért jöttem Delnochba, hogy a nadírokkal harcoljak. Otthagytam a földemet, a feleségemet, a két kislányomat. Nem ezért a rohadt páncélsuvickolásért voltam itt! – Menjél hát, barátom – mondta Pinar. – Remélem, nem bánod meg. – Már most bánom. De nem változtatom meg a döntésemet – mondta Dorian. – Délre megyek, Sebosztogatóhoz csatlakozom. Az aztán a harcos! – Él még Delnar grófja? – kérdezte Druss. A fiatal katona szórakozottan bólintott. – Hány katonája van? – Tessék? – Pinar ráébredt, hogy Druss hozzá beszél. – Hány emberetek van Delnochban? – Miért érdekel? – Oda tartok. – Miért? – Mert megkértek rá, fiacskám – telelte Druss. – És amióta az eszemet tudom, még nem utasítottam vissza egy barát kérését. – A barátod arra kért, hogy csatlakozz hozzánk Dros Delnochban? Megőrült? Katonákra van szükségünk, íjászokra, lándzsásokra, harcosokra. Nem akarok tiszteletlen lenni, öreg, de jobban tennéd, ha hazamennél – nincs szükségünk ősz emberekre. Druss zordan mosolygott. – Kimondod, amit gondolsz, fiam. De a nadrágodban hordod az eszedet. Kétszer olyan régen forgatom a csatabárdomat, mint te megszülettél. Az ellenfeleim meghaltak, vagy azt kívánják, bár meghaltak volna. – A szeme felvillant és közelebb lépett a másikhoz. – Ha negyvenöt éven át háborúkban töltöd az életedet, jó harcosnak kell lenned, hogy túléld. Neked, fiacskám, a szád még alig száradt meg az anyád tejétől, te csak egy csupasz állú kölyök vagy a számomra. Csinos kard lóg az oldaladon, de ha akarom, egyetlen pillanat alatt megölhetlek. Csend borult a szobára, Pinar homlokát kiverte a veríték. – Ki hívott Dros Delnochba? – kérdezte végül. – Delnar gróf. – Értem. A gróf beteg, uram. Lehet, hogy még mindig hatalmas harcos vagy, lehet, hogy nem. És én minden bizonnyal csupasz állú kölyök vagyok hozzád képest. De egyet hadd mondjak, Dros Delnochban Orrin gan a parancsnok, és ő nem fog megtűrni, bármit
mond a gróf. Biztos vagyok benne, hogy helyén van a szíved, és sajnálom, ha tiszteletlen voltam, de már öreg vagy a háborúhoz. – A fiatalok ítélete! – mondta Druss. – Ritkán helyes. Rendben, bármennyire nem fűlik hozzá a fogam, látom, hogy bizonyítanom kell. Jelölj ki egy feladatot, fiam! – Nem értelek – mondta Pinar. – Jelölj ki egy feladatot. Valamit, amire senki más nem képes. Meglátjuk, mire képes az öreg! – Nincs időm játszadozni. Vissza kell térnem Dross Delnochba. – Megfordult, hogy távozzon, de Druss szavai megállították, meglátott tőlük a vére. – Nem érted, fiam. Ha nem adsz valamilyen feladatot, meg kell, hogy öljelek. Nem szégyeníthetsz meg Pinar megfordult. – Ahogy akarod. Kimenjünk a piactérre? A fogadó kiürült,a tömeg az elhagyott főtéren álló két férfi köré gyűlt. A nap ragyogott, Druss mélyen beszívta a levegőt, élvezte a tavaszi meleget. – Nincs értelme, hogy az erődet tegyem próbára – szólt Pinar –, erősnek látszol, mint a bika. A háború az állóképesség próbája. Tudsz birkózni? – Azt mondják – felelte Druss és levette a kabátját. – Helyes! Akkor bebizonyíthatod az ügyességedet három általam választott ember ellen. Beleegyezel? – Nem lesz nehéz dolgom ezekkel a nyámnyila szökevényekkel – mondta Druss. – Dühös moraj kelt a tömegben, de Pinar elhallgattatta őket. – Dorian. Hagir. Somin. Megküzdötök az öreggel? Az első három férfire nézett, akikkel Druss a bárpultnál találkozott. Dorian levette a köpenyét és hátrakötötte vállig érő haját. Druss észrevétlenül megmozdította a térdét, fájt. – Készen álltok? – kérdezte Pinar. Mindkét férfi bólintott, Dorian azonnal az öregnek rontott. Druss kinyúlt, elkapta a másik torkát, másik kezét az ellenfele lábai közé lökte, és felemelte Doriant. Felnyögött és elhajította, Dorian repült néhány métert a levegőben, majd mint egy zsák puffant a kemény talajon. Megpróbált felemelkedni, de visszahanyatlott, megrázta a léjét. A tömeg röhögött. – Ki a következő? – kérdezte Druss.
Pinar a második felé bólintott, de észrevette a félelmet a fiú arcán, és előlépett. – Igazad volt, öreg, én tévedtem. De Orrin gan akkor sem hagy harcolni... – Fiacskám, nem tud megakadályozni. Ha megpróbálja, rákötöm egy gyors lóra és hazaküldöm a nagybátyjához. Minden szem elfordult, amikor egy rekedt üvöltés reszkettette meg a levegőt. – Fattyú! – Dorian kihúzta kardját és Druss felé indult, aki összefont karral várta. – Ne – szólt közbe Pinar. – Tedd el a kardod, Dorian. – Vissza, vagy húzd elő a kardod! – mondta Dorian. – Elegem van a játékokból! Harcosnak hiszed magad, öreg? Akkor használd a fegyveredet. Ha nem, a gyomrodba mártom az enyémet! – Fiú – mondta Druss jéghideg szemekkel – , gondold meg. Vigyázz, ha támadsz, nem maradsz életben. Senki nem állhat meg előttem. – Az utolsó szavakat lágyan ejtette ki, mégsem kételkedett az igazságukban senki. Csak Dorian. – Meglátjuk. Elő a csatabárdot! Druss előhúzta Snagát a tokjából, széles marka a fekete nyélre fonódott. Dorian támadott. És meghalt. A földön feküdt, a feje félig elvált a nyakától. Druss mélyen a földbe vágta Snagát, hogy megtisztítsa a pengét a vértől. Pinar döbbent csendben állt. Dorian nem volt híres kardforgató, de nem is tartották ügyetlennek. Az öreg mégis félresöpörte a rohamozó kardot, egyetlen mozdulattal viszonozta a támadást, és még csak arrébb sem lépett. Pinar néhai társának tetemére nézett. Jobb lett volna, ha Delnochban maradsz... – Nem örülök a történteknek – mondta Druss de figyelmeztettem. Saját maga választotta a halált. – Igaz – felelte Pinar. – Bocsáss meg korábbi szavaimért. Nagy segítség leszel, azt hiszem. Elvisszük a tetemet. Utána iszol velem egyet? – Találkozunk a kocsmában – mondta Druss. A magas, sötét hajú ifjonc, akivel másodiknak kellett volna birkóznia, megállította őt, amikor átsétált a tömegen. – Elnézést uram – mondta. – Sajnálom, amit Dorian művelt. Mindig is forróvérű volt.
– Többé nem az – felelte Druss. – Senki nem fog bosszút állni. – Helyes. Akinek felesége van és gyerekei, az ne veszítse el a fejét. Ismered a családját? – Igen. A nevem Hagir. Közel van a tanyánk. Szomszédok vagyunk... voltunk. – Nos, Hagir, remélem, ha hazamész, törődsz majd a feleségével. – Nem megyek haza. Visszamegyek az erődbe. – Miért gondoltad meg magad? – Tisztelettel, uram, miattad. Azt hiszem, tudom ki vagy. – Dönts saját magad, ne hárítsd rám a felelősséget. Szükségem van jó katonákra, de csak olyanokra, akikre mindig számíthatok. – Nem azért távoztam, mert megijedtem. Elegem volt az ostoba szabályokból. De ha olyan férfiak is ott lesznek mint te, uram, akkor kitartok. – Jól van. Igyál velem egyet később. Most forró fürdőre van szükségem. Druss átfurakodott az ajtóban álló embereken, és bement a fogadóba. – Tényleg visszamész, Hagir? – kérdezte valaki. – Igen. Igen. – De miért? – értetlenkedett egy másik. – Semmi nem változott. Csak annyi, hogy valószínűleg megvesszőznek bennünket a távolmaradásért. – Miatta. Ő odamegy. A Csatabárd Ura. – Druss! Ő volt Druss? – Igen. Biztos vagyok benne. – Borzasztó! – mondta a másik. – Mire gondolsz, Somin? – kérdezte Hagir. – Dorian. Drusst tartotta a legnagyobb hősnek a világon. Emlékszel, hogy beszélt róla? Druss így, Druss úgy. Ezért jött közénk, hogy olyan legyen, mint ő, esetleg találkozzon vele. – Találkozott vele – mondta komoran Hagir. Druss, a sötét hajú Pinar, a magas Hagir és a nyers arcú Somin a fogadó egyik sarokasztalánál ültek. Tömeg gyűlt a fogadóban, odavonzotta őket az öreg legendája. – Valamivel több, mint kilencezer, azt mondod. Hány íjász? Pinar dun legyintett.
– Nem több, mint hatszáz, Druss. A maradék lovassági lándzsások, gyalogosok, mérnökök. A védők nagy része önkéntes földműves a Senian síkságról. Kellően bátrak. – Ha jól emlékszem – mondta Druss – az Első fal négyszáz lépés hosszú és húsz lépés széles. Legalább ezer íjászra van szükség. És nem ezer íjról beszélek. Olyan emberek kellenek, akik száz lépésről is eltalálják a célt. – Nincs – mondta Pinar. – Viszont van csaknem ezer légiós. – Ez jó hír. Ki vezeti őket? – Hogun gan. – Ugyanaz a Hogun, aki kiűzte a sathulikat Corteswainnél? – Igen – mondta Pinar és büszkeség csengett a hangjában. – Jó katona, kemény fegyelmet tart, de az emberei rajonganak érte. Orrin gan nem kedveli túlságosan. – Érthető – felelte Druss. – De ezt majd Delnochban elrendezzük. Tartalékok? – Azzal nincs gond. Egy évre elég élelmünk van, és három újabb forrást fedeztünk fel, az egyik az erőd belsejében. Hatszázezer nyílvesszőnk van, rengeteg dárda és több száz felesleges láncing. – A legnagyobb probléma maga a város. A Harmadik faltól a Hatodikig beépült, sok száz ház áll. Nincs szabad tér harcolni. A Hatodik faltól az erődig talál fedezéket az ellenség. – Ezt is megoldjuk, ha odaérek. Bujkálnak még törvényenkívüliek Skultikban? – Persze. Mikor nem? – válaszolta Pinar. – Hány? – Lehetetlen felbecsülni. Ötszáz. Talán hatszáz. – Van ismert vezetőjük? – Ezt sem könnyű megállapítani. A szóbeszéd szerint egy fiatal nemes vezeti a legnagyobb bandát. Tudod, milyen a szóbeszéd. Minden banditavezér kitagadott nemes vagy herceg. Mit fontolgatsz? – Íjászok – felelte Druss. – Nem léphetsz be Skultikba, Druss. Bármi megtörténhet. Megölhetnek. – Igen. Minden megtörténhet. A szívem is felmondhatja a szolgálatot. Belehalhatok egy betegségbe. Nem tölthetem azzal az életemet, hogy a váratlan eseményektől reszketek. Íjászokra van szükségem. Skultikban íjászok élnek. Ilyen egyszerű.
– Nem ilyen egyszerű. Küldj valaki mást. Túl értékes vagy ahhoz, hogy elveszítsünk – mondta Pinar és megragadta az öreg karját. – Túl öreg vagyok ahhoz, hogy megváltozzak. A nyílt akciók kifizetődőek, Pinar. Hidd el. És van egy másik okom, is, amit majd később mesélek el. – Hátradőlt és a tömeghez intézte a szavait. – Tudjátok ki vagyok, tudjátok hova megyek. Hallgassatok meg! Sokan szökevények vagytok, van, aki megijedt, van, aki elvesztette a hitét. Értsétek meg, ha Ulric elfoglalja Dros Delnochot, a drenai földek nadír földek lesznek. A ti gazdaságaitokat nadírok uralják, a feleségeitek nadír nők lesznek. Vannak dolgok, ami elől senki nem futhat el. Tudom. – Dros Delnochban az életeteket kockáztatjátok. Minden ember meghal egyszer. Még én is. Félszemű Karnak is. A Bronz Gróf is. – A férfinak sok mindem-e szüksége van, hogy elviselhetőbb legyen az élete. Egy asszonyra. Fiakra és lányokra. Barátságra. Melegségre. Ételre, fedélre. De mindenekfelett tudnia kell, hogy férfi. – Mi a férfi? Valaki, aki felkel, ha az élet leteríti. Valaki, aki az égre emeli az öklét, ha a jég elveri a termését, de újra vet. Egy férfit nem törnek meg a sors csapásai. – Lehet, hogy soha nem győz. De ha önmagába néz, büszke lehet. Lehet, hogy csak paraszt, vagy szolga, de legyőzhetetlen. – Mi a halál? A gondok vége. A küszködés, félelem vége. – Sok csatában harcoltam. Sok halált láttam. Férfiét, nőét. A legtöbb büszkén halt meg. – Gondoljatok erre, amikor döntőtök. Az öreg szenvedélyes kék szemei a tömeget pásztázták, a reakciókat figyelte. Tudta, hogy meggyőzte őket. Ideje távozni. Búcsút intett Pinarnak és a többieknek, a fogadós tiltakozása ellenére kifizette a számláját, és elindult Skultik felé. Dühösen lépdelt, érezte a tekinteteket a hátában, ahogy a fogadó kiürült és mindenki a távozását figyelte. Haragudott, mert tudta, hogy hamisan beszélt, pedig szerette az igazságot. Tudta, hogy az élet sokakat megtör. Férfiak, akik erősek, mint a tölgy, összetörnek, ha a feleségük meghal, elhagyja őket, vagy a gyermekeik szenvednek vagy éheznek. Mások megtörnek, ha elveszítik a lábukat, a karjukat vagy a látásukat. Mindenki megtörhet, bármilyen erős a lelke. Mélyen mindenkiben létezik egy gyenge pont, amit csak a sors szeszélyes kegyetlensége képes megtalálni. Egy ember ereje a gyengeségének felismeréséből fakad. Druss tudta ezt.
Ő az öregségtől és a szenilitástól félt. Már a gondolattól is megremegett. Valóban hallotta a hangot a hegyekben, vagy csak a félelme képzelte oda? A Legendás Druss. Korának legnagyobb harcosa. Gyilkológép, harcos. És miért? Mert soha nem volt bátorságom földet művelni. Elnevette magát, elhessegette a komor gondolatoltat és kétségeket. Értett hozzá. Ma jól érezte magát. Szerencsésnek. Ha az ismert ösvényeken marad, biztosan találkozik törvényenkívüliekkel. Egy magányos öregember olyan zsákmány, akit senki nem szalaszt el. Ügyetlen, figyelmetlen társaság lenne, ha hagynák átsétálni az erdőn. A fák sűrűbben nőttek, elérte Skultik szélét. Hatalmas, viharvert tölgyek, kecses fűzek, karcsú nyárfáit ágai gabalyodtak egymásba ameddig a szem ellátott, és azon is túl. A déli nap ragyogó fénypászmákat vetett a gallyak között, a szél apró, rejtőzködő vízesések hangját hozta. A szépség és varázs erdejében járt. Balra egy mókus megtorpant az ebédjével és aggódva nézte az öreget, amikor az elvonult mellette. Róka lapult az aljnövényzetben, kígyó siklott egy fatörzs alá, ahogy Druss elhaladt. Messze fenn madarak daloltak, kórusuk az élet dicséretét zengte. Druss egész délután sétált, néha dalra fakadt, tucatnyi nemzet harci dalait énekelte. Alkonyat felé megérezte, hogy figyelik. Nem tudta volna megmagyarázni, mitől biztos benne. Nyakán megfeszült a bőr, érezte, hogy a háta széles célpont. Megtanulta, hogy támaszkodhat a megérzéseire. Meglazította Snagát a tokjában. Néhány perccel később karcsú bükkfáktól övezett tisztásra ért. A tisztás közepén egy kidőlt fatörzsön fiatal férfi ült, zöld tunikában, barna bőrnadrágban. A térdén hosszú kard feküdt, mellette íja és egy tegez tollas nyílvessző. – Jó napot, öreg – mondta, amikor Druss feltűnt. Ruganyos és erős, gondolta Druss és harcos szemmel mérte fel a másik macskaszerű kecsességét, amikor a bujdosó felállt, karddal a kezében. – Jó reggel, fiam – felelte Druss, és balra, a növényzet takarásában mozgást pillantott meg. Jobbról is felsuttogtak a gallyak. – Mi szél hozott ebben az elbűvölő erdőben? – kérdezte a férfi. Druss kényelmesen egy közeli bükkfához sétált és leült, hátát a fának vetve.
– Magányra vágytam – felelte. – Ó, igen, magányra. És társaságra leltél. Nincs szerencsés napod. – Minden pillanat szerencsés – mondta Druss, és viszonozta a másik mosolyát. – Miért nem szólsz a barátaidnak, hogy csatlakozzanak hozzánk? Nedves lehet a bozótban. – Milyen meggondolatlan tőlem! Eldred, Ring, gyertek elő, ismerkedjetek meg a vendégünkkel. – Két szégyenlős vigyorú férfi hajtotta félre az ágakat, és az első mellé léptek. Mindketten egyforma zöld tunikát és barna bőrnadrágot viseltek. – Itt vannak – mondta az első férfi. – Kivéve a szakállas fickót az íjjal – felelte Druss. A férfi felnevetett. – Gyere elő, Jorak. Úgy tűnik, az öregapó mindent észrevesz. – A negyedik férfi is a tisztásra ért. Magas volt, magasabb, mint Druss, erős, mint egy bika, termetes kezében eltörpült az íj. – Mind itt vagyunk, kedves uram. Légy oly jó és add át valamennyi értékedet, mert sietünk. Szarvas sül a tábortűzön, édes újkrumpli, petrezselymes. Nem szeretném lekésni. – Bocsánatkérő mosoly. Druss összehúzta maga alatt a lábait, felállt, a csata mámora csillogott a szemében. – Ha az erszényem kell, érdemeljétek ki – mondta. – A fenébe! – mondta a férfi, mosolygott és visszaült a farönkre. – Mondtam neked, Jorak, hogy az öregapó harcosnak néz ki. – Én pedig megmondtam, hogy le kellene lőnünk és elvenni az erszényét – mordult vissza Jorak. – Nem tisztességes – mondta az első. Drusshoz fordult. – Figyelj, öreg, nem lenne szép tőlünk, ha messziről lelőnénk, de a problémát meg kell oldani. Szükségünk van az erszényedre, tudod? Különben miért lennénk rablók? – Elhallgatott, elgondolkodott, majd megszólalt. – Látom, hogy nem vagy gazdag, bármit szerzünk, nem éri meg a fáradságot. Mi lenne, ha feldobnánk egy pénzérmét? Ha te nyersz, megtarthatod a pénzed, ha mi, a miénk. És meghívunk vacsorára. Sült szarvascomb! Hogy hangzik? – Mi lenne, ha elnyerhetném a ti erszényeteket és a vacsorát? – Ugyan, ugyan, vén lókötő! Ne élj vissza a barátságunkkal. Mit szólsz a következő javaslathoz? A becsületünk forog kockán. Mi lenne, ha megküzdenél Jorakkal? Elég erősnek nézel ki, és ő jó az ökölharcban. – Áll az alku! – mondta Druss. – Mik a szabályok?
– Szabályok? Aki állva marad, győzött. De akár győzöl, akár vesztesz, a vacsorameghívást fenntartjuk. Tetszel nekem, hasonlítasz a nagyapámra. Druss elvigyorodott, a csomagjába nyúlt és előhúzta a fekete kesztyűket. – Nem bánod, ugye, Jorak? Öreg már a bőröm, könnyen felhasad. – Legyünk túl rajta – mondta Jorak és közelebb lépett. Druss előrelépett, hogy találkozzon vele, felmérte a másik bámulatos vállait. Jorak meglendült, egy jobbegyenes. Druss kihajolt, ökle a másik gyomrában kötött ki. Az óriás száján hangosan áramlott ki a levegő. Druss visszalépett, állon vágta Jorakot, aki arccal a földre zuhant. Megrándult, majd mozdulatlanná vált. – A mai fiatalokban nincs semmi kitartás – mondta Druss szomorúan. A fiatal vezér kuncogott. – Győztél, idő apó. Nézd, a gyorsan csökkenő tekintélyem kedvéért adj egy lehetőséget, hogy valamiben legyőzzelek. Fogadjunk, az erszényem a Tiéd ellen, hogy jobb íjász vagyok. – Nem becsületes ajánlat, fiam. Jobb vagy. Fogadjunk másba, ha a mögöttem álló fát egy vesszővel eltalálod, Tiéd az erszény. – Ugyan, kedves uram, mi ebben a művészet? Kevesebb mint tizenöt lépés, és a fa három tenyérnyi széles. – Próbáld meg – ajánlotta Druss. A fiatal bujdosó megvonta a vállát, kihúzta az íjat és felhelyezett egy hosszú vesszőt az őzbőr tegezből. Erős ujjai lágy mozdulattal feszítették meg a húrt, a vessző kiröppent. Ahogy a húr megfeszült, Druss előhúzta Snagát, és a csatabárd fehér ívben dalolt fel, amikor balra csapott vele. A törvényenkívüli vesszője darabokra tört a pengén. A férfi pislogott, nyelt egyet. – Minden pénzt megérne, ha szemmel tudtam volna kísérni! – A pénzed az enyém. Hol az erszényed? – Szomorú – mondta a férfi, és előhúzta az erszényt az övéből – , de üres. Az erszény a Tiéd, megegyeztünk. Hol tanultad ezt a trükköt? – Ventriában, még évekkel ezelőtt. – Láttam már harcost csatabárddal, de ez hihetetlen volt. A nevem Nyíl. – Druss vagyok. – Tudom, vén lókötő. A tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak.
8 Hogun lenyelte a kétségbeesését, dühösen járt az agya. Kétszáz légiósával szemben több, mint ezer nadír kutyaharcos állt Ulric lovasságából. Százötven mérföldre járt Delnochtól, a nadír horda erejét és helyzetét kellett volna felderítenie. Csaknem könyörgött Orrinnak, hogy hagyjon fel a tervvel, de a gant nem lehetett meggyőzni. – A parancs megtagadása azonnali lefokozással jár. Ezt kívánod, Hogun? – Tudod jól, hogy nem erről van szó! Ez a portya értelmeden. Számtalan kém és menekült hozott már hírt Ulric csapatairól. Őrültség kiküldeni kétszáz embert a pusztába! Orrin barna szeme dühösen villogott, hájas ajka remegett az erőfeszítéstől, hogy erőt vegyen haragján. – Őrültség? Vajon csak nem tetszik a terv, vagy a híres corteswaini hős fél szembenézni a nadírokkal? – A Fekete Lovasok az egyeden tapasztalt haderő a várban – mondta olyan meggyőzően, ahogy csak tőle telt. – Elveszíthetsz kétszáz embert, és semmivel sem tudsz meg többet, mint most. Ulric félmillió harcossal jön, kétszer annyian vannak a szakácsokkal, mérnökökkel, ringyókkal együtt. – Szóbeszéd – vetette ellen Orrin. – Hajnalban indulsz. Hogun akkor majdnem megölte, még Orrin is megérezte a veszélyt. – Felettesed vagyok – siránkozott. – Engedelmeskedned kell. És Hogun engedelmeskedett. Amikor a hajnali nap felkelt Delnoch hegyei felett, kétszáz legjobb emberével északnak indultak a fekete lovakon, amelyeket generációk óta a legjobb harci mének közül tenyésztettek ki. Az erődtől távolabb lelassított, pihenjt intett az embereknek, lovagoljanak lazán, beszélgethetnek a szomszédjukkal. Elicas dun mellé ügetett, majd visszafogta a lovát. – Csúnya ügy, uram. Hogun elmosolyodott, de nem felelt. Kedvelte Elicast. Született harcos és jó hadnagy. Úgy ülte meg a lovat, mintha azon született volna, akár egy kentaur. Veszélyes ellenfél a csatában ezüstös acélpengéjével, ami két hüvelykkel rövidebb volt a reguláris kardnál.
– Mit kellene kiderítenünk? – kérdezte. – A nadír sereg létszámát és helyét – felelte Hogun. – Ezt már kiderítettük – mondta Elicas. – Mit akar a hájas bolond? – Elég, Elicas – mondta szigorúan Hogun. – Meg akar bizonyosodni arról, hogy a kémeit nem túloztak. – Féltékeny rád, Hogun, a halálodat akarja. Vedd már tudomásul, ember! Senki sem hall bennünket. Tudod, hogy egy udvaronc. Gyáva. Az erőd egy napig sem tartja magát, kinyitja a kapukat már az első napon. – Szörnyű nyomás nehezedik rá. Az egész ország sorsa a vállát nyomja. Adjunk neki időt. – Nincs időnk! Nézd, Hogun, küldj el Sebosztogatóhoz. Hadd magyarázzam el a helyzetet. Leváltanák. – Nem. Hidd el, Elicas, semmi értelme. Abalyn unokaöccse. – A vénembernek sok elszámolnivalója van – mondta ingerülten Elicas. – Ha ezt túléljük, biztosan megbukik. – Régóta uralkodik, harminc éve. De ha ezt túléljük, azt Sebosztogatónak köszönhetjük. Azt hiszem, át fogja venni a hatalmat. – Engedj el hozzá – sürgette Elicas. – Az idő nem megfelelő. Még nem léphet Abalyn ellen. Most hagyj magamra. Elvégezzük a feladatunkat, és ha szerencsénk van, megússzuk. De nem pártolt melléjük a szerencse. Delnochtól öt napi útra három nadír lovasba botlottak. Kettőt megöltek, de a harmadik sztyeppi pónija nyakára hajolt, és mint a szélvész bevágtatott a közeli erdőbe. Hogun azonnali visszavonulást rendelt el, és ha egy parányi szerencséje van, sikerül a trükk. Elicas vette észre elsőként a hegycsúcsokon villanó tükrük üzenetét. – Mit gondolsz, uram? – kérdezte, mikor Hogun odaért. – Attól függ, hány katonája van a környéken. A válasz nem késett soká. Késő délután délre porfelhőt pillantottak meg. Hogun hátranézett. – Lebus! – kiáltotta, és egy fiatal harcos előreügetett. – Neked sólyomszemed van. Nézz hátra, mit látsz? A katona eltakarta a napot a szeme elől, és hunyorgott. – Por, uram. Talán kétezer ló. – És elöl? – Ezer. – Köszönöm. Menj vissza a csapatodhoz. Elicas!
– Uram? – Lándzsával és karddal támadunk. – Igen, uram. – Visszatért a hadoszlophoz. A katonák levették a fekete köpenyeket, összehajtották és a nyeregkápára kötözték. A fekete és ezüst páncélok megcsillantak a napfényben, ahogy a katonái rohamra készülődtek. A nyeregtáskából minden katona egy alkarvédőt vett elő, és a helyére illesztette. Kis, kerek pajzsalkat a baljukra erősítették. A szíjakat meghúzták, a fegyvereket megragadták. A közeledő nadírokat már meg lehetett különböztetni egymástól, csatakiáltásukat elnyomta a paták robaja. – Sisakot le! – üvöltötte Hogun. – Ékbe rendeződj! Az ék csúcsán Hogun és Elicas lovagoltak, a katonák gyakorlottan helyezkedtek el mögöttük. – Előre! – kiáltotta Elicas. A csapat ügetni kezdett, majd vágtába váltottak, a lándzsákat előreszegezték. Csökkent a távolság, Hogun vére táncolni kezdett, érezte, ahogy a szíve egy ütemre dobban a vágtató patáit zajával. Jól látta a nadír arcokat, hallotta a sikolyokat. Az ék csúcsa a nadír soroknak rohant, a termetes fekete lovak utat vágtak a kisebb hegyi pónik között. Hogun lándzsája egy nadír mellkasába hatolt és eltört, amikor a férfi lezuhant a nyeregből. A pengéje kirepült a hüvelyéből, levágott egy nadírt, kivédett egy balról jövő támadást, és visszakézből elvágta egy lovas torkát. Elicas drenai harci kiáltást hallatott a jobbján, a lova felágaskodott, mellső patái összezúzták egy póni mellkasát, az meg a lovasok patái közé vetette lovasát. Átjutottak, Dros Delnoch távoli, törékeny biztonsága felé vágtattak. Hogun visszanézett, látta, hogy a nadír csapat észak felé indul. Nem üldözték őket. – Hány embert veszítettünk? – kérdezte Elicast, amikor lépésre váltott a csapat. – Tizenegyet. – Lehetett volna rosszabb is. Kiket? Elicas elsorolta a neveket. Jó katonák, csaták túlélői. – Az a fattyú Orrin még megfizet értük – mondta Elicas keserűen. – Felejtsd el! Igaza volt. A szerencsén múlott, nem az ítélőképességen, de igaza volt. – Hogy érted, hogy igaza? Semmit nem derítettünk ki, és elveszítenünk tizenegy embert – mondta Elicas.
– Megtudtuk, hogy az ellenség közelebb van, mint hittük. A Farkas törzs embereivel találkoztunk. Ulric törzse, a személyes testőrsége. Soha nem küldi őket messzire a főerőktől. Szerencsés esetben van még egy hónapunk. – A fenébe! Ki akartam belezni a disznót és vállalni a következményeket. – Szólj az embereknek, hogy ma nem gyújtunk tűzet – kérte Hogun. Hát, kövér ember, gondolta, ez volt az első helyes döntésed. Talán nem az utolsó.
9 Az erdő kortalan szépsége megérintett Druss harcos lelkét. Bűbáj úszott a levegőben. A göcsörtös tölgyek csendes őrszemként álltak a hold ezüst fényében, királyian, halhatatlanul. Mit törődtek ők az emberek háborúival? Lágy fuvallat simogatta végig az öreg feje fölött az ágakat. Egy kidőlt fatörzs a hold fényében fürdött, pillanatnyi földöntúli ragyogásban. A fény egy magányos borzra hullott, aki gyorsan eltűnt az aljnövényzetben. Érdes hangú dal szállt fel a tűz körül ülő emberek torkából, Druss halkan káromkodott. Az erdő ismét egyszerű erdővé vált, a tölgyek nagyra nőtt növényekké. Nyíl odasétált mellé, kezében egy borosflaskával és két bőrkupával. – A legjobb ventriai ital – mondta. – Visszafeketedik tőle a hajad. – Akkor jöhet – felelte Druss. A fiatal férfi megtöltötte előbb Druss poharát, majd a sajátját. – Szomorúnak tűnsz, Druss. Azt hittem, egy újabb dicsőséges csata boldoggá teszi a szíved. – Az embereid a legrosszabb énekesek, akikhez húsz éve óta szerencsém van. Megölik a dalt – felelte Druss, és nekidőlt a fának. Érezte, hogy a bor könnyít a feszültségen. – Miért mész Delnochba? – kérdezte az íjász. – A legeslegrosszabb egy csapat sathuli volt. Ugyanazt az átkozott versszakot kántálták újra és újra. Végül elengedtük őket, azt gondoltuk, hogy ha otthon is így énekelnek, egy hét alatt elmúlik a törzsük harci kedve. – Nézd, vén lókötő – mondta Nyíl. – Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem. Válaszolj, bármit! Hazudj, ha akarod. De mondd meg, miért mész Delnochba. – Miért vagy kíváncsi? – Érdekel. Egy félszemű ember is láthatja, hogy Delnoch elesik, és te elég tapasztalt vagy, hogy meglásd az igazságot. Miért mész? – Van fogalmad róla, fiam, hogy hány vesztes csatában vettem részt az elmúlt negyven évben? – Kevésben – felelte az íjász. – Különben nem mesélhetnél róluk. – Nem, nem. Hogyan állapítod meg, hogy egy csatát el fogsz veszíteni? Létszám, stratégiai előnyök, helyzet? Fecskeszart sem ér! Az
emberek számítanak. A legnagyobb hadsereg is veszít, ha az embereik kevésbé hajlandóak meghalni, mint győzni. – Szónoklatok! – fintorgott a másik. – Ezt az erődben mondd el. Azok a bolondok biztos elhiszik. – Öten egy ellen, aki sebesült – mondta Druss, és uralkodott a szenvedélyén. – Kire fogadnál? – Értelek, öreg. Ha az Félszemű Karnak, akkor rá fogadok. De hány Karnak harcol Dros Delnochban? – Ki tudja? Még Karnak is ismeretlenül kezdte. A csatamezőn szerzett nevet magának. Dros Delnochban sok hős fog meghalni. – Akkor elismered? Az erőd elveszett. – Az íjász győztesen vigyorgott. – Meghalni, azt mondtad? – A fenébe veled, fiam! Ne adj szavakat a számba – átkozta magát Druss. Hol vagy most, Sieben, gondolta. Szükségem van a folyékony szavaidra és az eszedre. – Akkor ne bánj velem úgy, mint egy féleszűvel. Ismerd el, hogy az erőd elesik. – Ahogy mondod – bólintott Druss –, még a félszemű is láthatja. De engem nem érdekel. Amíg le nem vágnak, a győzelemért fogok harcolni. És a háború istenei szeszélyesek. Neked mi a véleményed? Az íjász mosolygott, és megtöltötte a poharakat. Egy ideig hallgatott, élvezte a bort és a másik zavarát. – Nos? – kérdezte Druss. – Megérkeztünk – felelte. – Hova? – kérdezte Druss, és kényelmetlenül érezte magát a fiatal íjász cinikus tekintete előtt. – A látogatásod okához – mondta Nyíl, és széttárta a kezét, nyíltan, barátságosan mosolygott. – Ugyan, Druss, jobban tisztellek annál, hogy tovább vívogassunk. Az embereim kellenek az őrült csatádhoz. A válaszom nem. De azért élvezd a bort. – Ennyire átlátszó lennék? – kérdezte az öreg harcos. – Amikor a legendás Druss sétálni indul Skultikban, akkor nem makkot szed. – Mit akarsz az élettől? Ezt? – kérdezte Druss. – Vesszőkunyhóban laksz, vadhúst eszel, ha ejtetek zsákmányt, éhezel, ha nem. Télen fázol, nyáron hangyák másznak a ruhádban, tetvek. Nem ilyen élet való hozzád. – Semmilyen élet nem illik hozzánk, vén lókötő. Megkapjuk. Végigéljük. Elválunk tőle. Nem dobom el az életemet a véres
ostobaságodért. A hőstetteket a magadfajtára hagyom. Egész életedet mocskos háborúkban töltötted. És mi változott? Nem gondoltál még arra, hogy ha nem győzöd le tizenöt évvel ezelőtt a ventriai hadsereget, akkor most egy hatalmas birodalom része lennénk, és az ő fejük fájhatna a nadírok miatt? – A szabadságért érdemes harcolni – mondta Druss. – Miért? A lelked szabadságát senki nem veheti el. – Akkor a nép szabadságáért? – ajánlotta Druss. – Az csak akkor értékes, ha fenyegetik, legyünk hát hálásak a nadíroknak, mert növelik a szabadságunk értékét. – A fenébe veled, fiam, elbánsz velem a szép szavaiddal. Olyan vagy, mint a drenani politikusok, annyi szél van benned, mint egy beteg tehénben. Ne mondd nekem, hogy az életemet elvesztegettem, nem tűröm el! Jó asszonyt szerettem, és mindig hű maradtam az elveimhez. Soha nem követtem el szégyenletes, sem kegyetlen cselekedetet. – Ó, Druss, nem minden ember olyan, mint te. Nem vitatom az elveidet, ha nem próbálod rám kényszeríteni őket. Nincs rájuk időm. Szép kis képmutató lennék, rablóvezér, elvekkel! – Akkor miért nem hagytad, hogy Jorak lelőjön? – Nem lett volna sportszerű. Bántotta a stílusérzékemet. Talán egy másik napon, amikor rosszabb a kedvem, amikor fázom... – Nemesember vagy, igaz? – kérdezte Druss. – Gazdag kölyök, aki rablósdit játszik. Miért vitatkozom veled? – Mert kellenek az íjászaim. – Nem. Meggondoltam magam – mondta Druss, és a zöldruhás rabló felé nyújtotta a poharát. Nyíl megtöltötte, ismét cinikus mosoly játszadozott az ajkán. – Meggondoltad magad? Ostobaság. Elmondom, mit gondolsz. Vitatkozunk még, pénz ajánlasz és amnesztiát. Ha visszautasítom, megölsz, és az embereimmel próbálkozol. Druss megdöbbent, de az arcán semmit nem árult el. – Tenyérjós is vagy? – kérdezte, és kortyolt a borból. – Túl nyílt ember vagy, Druss. És kedvellek. Ezért árulom el, hogy Jorak a bozótban rejtőzik, és rádszegezi az íját. – Akkor veszítettem – mondta Druss. – Megtarthatod az íjászaidat. – Ugyan, ugyan kedves uram. Nem vártam volna, hogy a Legendás Druss ilyen könnyen feladja. Halljuk az ajánlatot. – Nincs időm veled játszadozni. Volt valaha egy hozzád hasonló barátom, Sieben, a Balladamester. Képes volt egész nap magyarázni, és
meggyőzni, hogy a tenger homokból van. Soha nem győztem egyetlen vitában sem. Ő is azt állította, hogy nincsenek elvei, és mint te, ő is hazudott. – Ő volt a dalnok, aki a Legendát írta. Halhatatlanná tett – mondta halkan Nyíl. – Igen – mondta Druss, és képzeletben messze járt, a régmúlt években. – Tényleg átkeltél a világon, hogy megtaláld az asszonyodat? – Ez a rész legalább igaz. Nagyon fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk. Azután a falumat megtámadta egy Harib Ka nevű rabszolga-kereskedő, aki eladta őt keletre. Az erdőben dolgoztam a támadáskor, nem voltam otthon. Azután követtem őket. Hét évembe került, hogy megtaláljam, akkor már egy másik férfival élt. – Mi történt a férfival? – kérdezte csendesen Nyíl. – Meghalt. – És az asszony visszajött veled. – Igen. Szeretett. – Érdekes adalék a balladához. Druss kuncogott. – Kezdek szentimentális lenni öregkoromra. Általában nem fecsegek a múltamról. – Mi történt Siebennel? – kérdezte a bandita. – Skeln mellett halt meg. – Közel állt hozzád? – Mint a testvérem. – Nem tudom, miért emlékeztetlek rá – mondta az íjász. – Talán mindketten rejtegettek valami sötét titkot – mondta Druss. – Talán – ismerte el a rabló. – Halljuk az ajánlatot. – Amnesztia mindenkinek, és fejenként öt arany. – Kevés. – Ennél tovább nem mehetek. – Amnesztia, fejenként öt arany mind a 620 emberemnek, és ha a Harmadik Fal elesik, mind távozhatunk a pénzünkkel és a gróf pecsétjével az amnesztialevélen. – Miért a Harmadik Fal? – Mert az a vég kezdete. – Hadvezér vagy, fiam? – Mondhatod így is. Erről jut eszembe, mi a véleményed a női harcosokról?
– Ismertem néhányat. Miért? – Jön velem egy. – És? Mi a különbség, ha tud lőni? – Úgy éreztem, jobb, ha megemlítem. – Tudom kell valamit erről a nőről? – kérdezte Druss. – Gyilkos – felelte az íjász. – Akkor tökéletesen megfelel, tárt karokkal várom. – Azt nem ajánlom – mosolygott az íjász. – Legyetek Delnochban két hét múlva, és mindannyiótokat tárt karokkal várlak. Rek arra ébredt, hogy az új nap megjelenik a távoli hegyek felett. Gyorsan magához tért az álomtalan alvás után, kibújt a takaró alól és a hálószoba ablakához sétált. Alul az udvaron a Harmincak szerszámozták fel rövidre nyírt sörényű, fonott farkú hátasaikat. Földöntúli csend lengte körül a csoportot, amit csak az acélpatkók koppanása tört meg a kövezeten. Egyik férfi sem szólalt meg. Rek megborzongott. Virae szuszogott, karja átnyúlt a széles ágyon. Rek figyelte, ahogy a férfiak az udvaron ellenőrzik a fegyvereiket, meghúzzák a kengyelszíjat. Különös, gondolta. Hol vannak a tréfák, a nevetés, ahogy a katonák általában a háborúba készülnek? Tréfált, hogy enyhítsék a félelmet, káromkodások a félelem ellen. Feltűnt Serbitar, befont fehér haját ezüst sisak takarta, fehér köpenyt viselt a páncélja felett. A Harmincak tisztelegtek. Rek megrázta a fejét. Hátborzongató. Tökéletes időzítés, ugyanannak a tisztelgésnek harminc tükörképe. Virae kinyitotta a szemét és ásított. Megfordult, meglátta Rek körvonalai a reggeli nap fényében. Elmosolyodott. – A pocakodnak már csak az emléke maradt – mondta. – Ne gúnyolódj – mosolygott a férfi. – Siess, hacsak nem akarsz a ruha nélkül megjelenni harminc harcos előtt. Már az udvaron vannak. – Legalább kiderülne, emberek-e – ült fel a lány. Rek elkapta a szemét Virae testéről. – Rossz hatással vagy rám – nézett a szemébe. – A legrosszabb időben is a szeretkezést juttatod eszembe. Öltözz fel. Az udvaron Serbitar vezetésével imádkozni kezdtek, az elmék egyesültek. Vintar szeretettel nézte a fiatal albinót, örült, hogy ilyen gyorsan alkalmazkodott a feladathoz.
Serbitar befejezte az imádságot és visszatért a toronyba. Kényelmetlenül érezte magát, hiányzott a harmónia. Felsétált a kő csigalépcsőn a hálószobáig, és mosolygott, amikor eszébe jutott a magas drenai férfinak és a lánynak tett ígérete. Sokkal egyszerűbb lett volna Beszélni, mint felkaptatni a lépcsőn, hogy megnézze, elkészültek-e. Bekopogott a vasveretes ajtón. Rek kinyitotta, beinvitálta. – Látom, készen vagytok – mondta. – Nem kell ránk sem sokat várni. Serbitar bólintott. – Megtörtént a találkozás a nadírokkal – mondta. – Már Delnochnál vannak? – rémült meg Rek. – Nem, nem – felelte Serbitar. – A légió találkozott velük messze a falaktól. A vezetőjük Hogun. Kiváló harcos. – Mikor történt? – Tegnap. – A hatalmatok, igaz? – Igen. Zavar? – Kényelmetlen érzés. De csak azért, mert én nem osztozom benne. – Bölcs meglátás, Rek. Később könnyebb lesz, hidd el. – Serbitar meghajolt, amikor Virae előlépett a hátsó mosdófülkéből. – Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – mondta. Páncélt viselt, az ezüst láncingét a bronz vállvasakkal, és Vintar ajándékát, hollószárnyú ezüst sisakot és fehér köpenyt. Haját két copfba fonta. – Olyan vagy, mint egy istennő – mondta neki Rek. Csatlakoztak az udvaron a Harmincakhoz, és Serbitar és Menahem mellett lovagoltak ki, a Drinn torkolata felé. – Ha odaértünk – mondta nekik Menahem –, keresünk egy lentriai hajót, ami Dros Purdolba meg. Így két héttel hamarabb érünk oda. Purdolból folyón és úton megyünk tovább, legkésőbb négy hét alatt Delnochba érünk. Félek, hogy a harc megkezdődik, mielőtt megérkezünk. Ahogy teltek az órák, az út egyre lidércesebbnek tűnt Rek számára. Feltört, elhalt a hátsója, mire Serbitar déli pihenőt engedett. Hamarosan tovább indultak, sötétedésre a fájdalom alig elviselhetővé erősödött. Egy patak mellett táboroztak le egy kis tisztáson. Virae csaknem lezuhant a nyeregből, mély és tompa kimerültség érződött minden mozdulatában, mégis ellátta a lovát mielőtt a földre roskadt, a hálát egy fának vetve. Rek hosszabb ideig dörzsölgette a tajtékot a lova hátáról. Ő kibírja! Takarót terített a lóra, majd a patakhoz sétált. Lándzsa legalább olyan jól bírja, mint a papok lovai, gondolta büszkén.
Még mindig óvatosan mozgott a ló körül, Lándzsa még most is késznek mutatkozott harapni. Rek elmosolyodott, eszébe jutott az indulás. – Nagyszerű ló – mondta reggel Serbitar, és előrelépett, hogy megsimogassa az orrát. Lándzsa felé kapott, Serbitar hátraugrott. – Megengeded, hogy Beszéljek vele? – kérdezte. – Egy lóval? – Ez inkább érzelmi kapcsolat lesz. Megértetem vele, hogy nem akarok ártani neki. – Tessék. Serbitar egy idő után elmosolyodott. – Nagyon barátságos, de alig várja, hogy megharaphasson. Ez, barátom, egy zsémbes állat. Rek visszasétált a táborhoz, ahol már négy tűz lobogott vígan, a lovasok a zabpogácsákat ették. Virae a fa alatt aludt, feje a fehér köpenyén nyugodott, piros takaróba burkolózott. Rek Serbitarhoz, Vintarhoz és Menahemhez csatlakozott. A szomszédos tűznél Arbedark halkan beszélt. – Túl kemény a menet – mondta Rek. – A lovak nem fogják bírni. – Majd pihenünk a hajón – felelte Serbitar. – Holnap korán fel kell szállnunk a lentirai hajóra. A reggeli apállyal kifutunk, ezért a sietség. – Még a csontjaim is fáradtak – sóhajtott Rek. – Van új hír Delnochból? – Később megtudjuk – mosolygott Menahem. – Sajnálom, barátom, a próbát. Hiba volt. – Felejtsd el... azt is, amit mondtam. A harag beszélt belőlem. – Köszönöm. Az előbb az erődről beszéltünk. Az a véleményünk, hogy a jelenlegi vezetés alatt egy hétig sem tart ki. Rossz a hangulat, a katonák parancsnoka nem tud megbirkózni a felelősséggel. Jó szélre van szükségünk. – Úgy érted, vége lehet, mielőtt odaérünk? – dobbant meg Rek szíve. – Nem hiszem – felelte Vintar. – De közel lehet a vég. Mondd meg, Regnak, miért jössz Delnochba? – Nem zárhatjuk ki azt a magyarázatot, hogy ostoba vagyok – mondta Rek és nem tréfált. – Különben is, lehet hogy nem veszítünk. Kell, hogy legyen egy kis esély, nem? – Druss hamarosan ott lesz – mondta Vintar. – Sok függ a fogadtatásától. Ha megérkezünk, mielőtt az Első Fal elesik,
összefoghatjuk a védők erejét, és garantálhatok egy hónapos ellenállást. Nem tudom elképzelni, hogy tízezer ember tovább kitartson. – Lehet, hogy Sebosztogató küld erősítést – mondta Menahem. – Talán – felelte Serbitar. – De nem valószínű. Most kezdték a toborzást. Gyakorlatilag az egész jelenlegi hadsereg Delnochban van, háromezren védik Dros Purdolt és ezren Corteswaint. – Ostobaság volt Abalyntól, hogy lecsökkentette a hadsereg létszámát és kereskedelmi megállapodásokra törekedett Ulriccal. Ha a nadírok most nem támadnának meg bennünket, nemsokára megtenné Vagria. – Az apám boldog lenne, ha megaláznának bennünket. Régóta erről álmodik. – Az apád? – kérdezte Rek. – Drada herceg, Dros Segril ura. Nem tudtad? – kérdezte Serbitar. – Nem. De Segril mindössze nyolcvan mérföldnyire van Delnochtól. Bizonyára küld embereket, ha megtudja, hogy ott vagy? – Nem. Nem vagyunk barátok, megrémisztik a képességeim. De ha megölnek, vérbosszút esküszik Ulric ellen, azaz elküldi a csapatait Sebosztogatóhoz. Ez segít az országnak, de Delnochnak nem. Menahem ágakat dobált a tűzre, sötét bőrű kezét a lángok felett melengette. – Abalyn legalább egy dologban nem tévedett. Ez a lentriai nagyszerű harcos. Ódivatú katona, kemény, eltökélt és gyakorlatias. – Vannak pillanatok, Menahem – mosolygott Vintar, a kemény lovaglás után jól látszott, hogy számtalan év nyomja a vállát –, amikor kétlem, hogy eléred a célodat. Ódivatú katona! Menahem szélesen elvigyorodott. – Tisztelhetem valakinek a tehetségét, akkor is, ha elítélem az elveit. – Igaz, fiam. De tévedtem, amikor rokonszenv árnyát éreztem a szavaidból? – Nem tévedtél, apát uram. De csak az árnyát, biztosíthatlak. – Bízom benne, Menahem. Nem szeretnélek az Utazás előtt elveszíteni. Legyen erős a lelked. Rek megborzongott. Nem tudta, miről beszélnek, de ha belegondolt, nem is akarta tudni. Dros Delnoch első védelmi vonala, az Eldibarnak nevezett fal kígyóként terpeszkedett a delnoch melletti mezőkön. Negyvennyolc láb
magas, ha északról nézzük, csupán öt láb, ha délről, akár a hegy szívéből faragott óriási gránitlépcső. Gilad cul a párkányzaton ült, komoran nézett a fákon túlra az északi úton, a beszédes porfelhőket várta, amik az ellenség érkezését fogják jelenteni. Semmit nem látott. Összeszűkült a szeme, amikor észrevett az égen egy magasan röpülő sast. Elmosolyodott. – Repülj, arany madár! Élj! – kiáltotta. Gilad felállt és kinyújtóztatta a hátát. Kecsesen mozgott vékony, hosszú lábain. A kincstári cipő nagyobb volt a kelleténél, papírral tömte ki az orrát. Bronz és ezüst sisakja a szemébe csúszott, egy káromkodás kíséretében a földre hajította. Egy nap ír majd egy csatahimnuszt a hadsereg hatékonyságáról, gondolta. Megkordult a gyomra, szemével Bregan barátját kereste, aki elment a reggeliért, feltehetően fekete kenyérért és sajtért. Számtalan élelemmel megrakott szekér érkezett nap mint nap Delnochba, a reggeli mégis mindig fekete kenyér és sajt maradt. Beárnyékolta a szemét és felfedezte Bregan zömök alakját, két tányérral és egy kancsóval közeledett. Gilad elmosolyodott. A jó Bregan. Földműves, férj, apa. Mindezekben helytállt kedves, könnyed, puha módján. De katona? – Fekete kenyér és krémsajt – mosolygott Bregan. – Még csak harmadszor kapjuk, de már most unom. – Érkeznek még szekerek? – kérdezte Gilad. – Tucatnyi. Gondolom, értenek hozzá, hogy mire van szüksége a katonának – mondta Bregan. Kíváncsi vagyok, hogy van Lotis és a fiúk. – Később biztos kapunk híreket. Sybaldnak mindig van levele. – Igen. Csak két hete hagytam ott őket, de máris hiányoznak. Hirtelen döntöttem. A tiszt beszéde fellelkesített, attól tartok. Gilad ezt már hallotta, szinte minden nap, amióta megkapták a fegyverüket. Tudta, hogy Bregannak nem Delnochban a helye, bár elég kemény de a szíve otthon maradt. Földműves, aki ültetni szeret. A pusztítás idegen tőle. – Soha nem találod ki, ki érkezett meg? – kérdezte Bregan, izgatott arccal. – Ki? – A Legendás Druss! Képzeld el! – Biztos, Bregan? Azt hittem, már meghalt. – Nem. Egy órája érkezett. Mindenki felbolydult a hír hallatán. Azt mondják, hogy ötezer íjászt és egy hadosztály csatabárdost hoz magával.
– Ebben ne bízz, barátom – mondta Gilad. – Nem vagyunk itt régóta, de nem bánnám, ha lenne egy rézpénzem minden történetért, amit az erősítésről, a béketervekről és a szerződésekről hallottam. – A hír akkor is jó, ha egyeden katonát sem hoz, nem? Hiszen hős, igaz? – Az. Istenem, legalább hetvenéves. Túl öreg, nem? – Hős – mondta Bregan nyomatékosan és ragyogott a szeme. – Annyi történetet hallottam róla! Földműves fia! És soha nem veszített, Gil. Soha. És velünk fog harcolni. Velünk! A következő dalban mi is benne leszünk. Jó, tudom, hogy nem név szerint, de mi tudni fogjuk, nem? Elmesélhetem majd a kis Legannak, hogy a Legendás Druss mellett harcoltam. így minden más, igaz? – Igaz – felelte Gilad, a sajtba mártotta a kenyeret és a látóhatárt fürkészte. Semmi mozgás. – Jó rád a sisak? – Nem, túl kicsi. Miért? – Próbáld fel az enyémet. – Ezt már megbeszéltük, Gil. Kistrid szerint szabályellenes csereberélni. – Pestis Kistridre és az ostoba szabályokra! Próbáld fel. – Számozottak. – Kit érdekel? Missael szerelmére, próbáld fel. Bregan gondosan körülnézett, kinyújtotta a kezét és felpróbálta a sisakot. – Nos? – kérdezte Gilad. – Jobb. Ez is szűk egy kicsit, de sokkal jobb. – Add ide a tiéd. – Gilad felvette Bregan sisakját, szinte tökéletesen illett rá. – Nagyszerű. Cseréltünk. – De a szabályok... – Nincs olyan szabály, hogy a sisak nem lehet méretes! Hogy megy a vívás? – Megyeget – felelte Bregan. – Csak akkor érzem ostobán magam, amikor a hüvelyben van a kard. Állandóan beakad a lábam közé és megbotlom. – Gilad felnevetett, a hegyek visszaverték a hangját. – Breg, mit csinálunk itt? – Harcolunk a hazánkért. Ebben nincs semmi nevetséges. – Nem rajtad nevetek – hazudta Gilad. – Ezen az egész ostobaságon. Történelmünk kezdete óta a legnagyobb veszéllyel nézünk szembe, te túl kicsi sisakot kapsz, én túl nagyot, és azt mondják nekünk, hogy nem
cserélhetjük el őket. Ez nekem túl sok. Két földműves botladozik kardjában a várfalon. – Vigyorgott, majd ismét elnevette magát. – Valószínűleg nem veszik észre a cserét. – Nem. Most már csak egy óriást kell találnom, aki a mellvértemet hordja. – Gilad előrehajolt, fájt az oldala a nevetéstől. – Druss érkezése jó hír, ugye? – kérdezte Bregan, nem értette Gilad derűjét. – Mi? Igen. – Gilad mély lélegzetet vett és a barátjára mosolygott. Igen, jó hír, ha a Bregan-féléket fellelkesíti. Még hogy hős! Nem hős, Bregan, te bolond. Csak harcos. Te vagy a hős. Otthagytad a földedet és a családodat, és eljöttél meghalni, hogy megvédd őket. És ki fog rólad, vagy rólam dalolni? Ha emlékeznek majd egyáltalán Delnochra, az azért lesz, mert egy fehérhajú öreg itt halt meg. Szinte hallotta, ahogy a költők és dalnokok a rímeiket kántálják. A tanítók pedig a gyerekeknek – drenai és nadír gyerekeknek – Drussról mesélnek. Egy hosszú és dicsőséges élet után a Legendás Druss Dros Delnochba ment, ahol vitézül harcolt, és elesett. – Azt mondják a legénységi szálláson, hogy ez a kenyér egy hónap után megkukacosodik. – Te mindent elhiszel, amit mondanak neked? – csattant fel Gilad dühösen. – Ha biztos lehetnék benne, hogy egy hónap múlva élek, boldogan ennék kukacos kenyeret. – Én nem – mondta Bregan. – Beteg lehetsz tőle. Gilad visszafojtotta a haragját. – Tudod – mondta elgondolkozva Bregan –, nem értem, miért hiszik annyian, hogy végünk. Nézd, milyen magas a fal! És van belőle hat. Mögöttük pedig az erőd. Mit gondolsz? – Igen. – Mi baj, Gil? Olyan furcsán viselkedsz. Egyik percben nevetsz, a másikban dühös vagy. Nem vagy önmagad, te mindig olyan... hűvös voltál. – Ne törődj velem, Breg. Csak félek. – Én is. Kíváncsi lennék, kapok-e levelet. Tudom, nem ugyanaz, mintha látnám őket, de jól esne hallani, hogy minden rendben. Fogadni mernék, hogy Legan rosszul alszik hogy nem vagyok ott. – Ne gondolj erre – mondta Gilad, megérezte az érzelmi hullámzást a barátjában, és tudta, nem jár messze a könnyektől. Micsoda puha ember. Nem gyenge, semmiképpen nem gyenge. De puha, gyengéd és gondoskodó. Nem olyan, mint Gilad. Gilad nem azért jött Delnochba,
hogy megvédje a családját és a hazáját, hanem mert unatkozott. Unta a földművelést, elhidegült a feleségétől, nem érdekelte a föld. Hajnalban kelni, ellátni az állatokat, délutánig a földdel foglalkozni. Alkonyat után megjavítani a kerítést, a lyukas vedreket, utána bebújni a szalmazsákos ágyba, egy kövér, zsörtölődő asszony mellé, aki még azután is folytatja a panaszkodást, hogy a férje a napkeltéig tartó túl rövid álomba zuhan. Azt hitte, semmi nem lehet rosszabb, de tévedett. Bregan szavaira gondolt, amit Delnoch erejéről mondott. Elképzelte, amint több százezer barbár lepi el hangyaként a falakat. Különös, milyen másképp látják emberek ugyanazt az eseményt. Bregan nem tudja elképzelni, hogy Delnoch elessen. Én nem tudom elképzelni, hogy ne foglalják el. Azt hiszem, szívesebben lennék Bregan. – Fogadni mernék, hogy Dros Purdolban hűvösebb van. Arra fúj a tengeri szél. Itt még a tavasz is forró. – A hegy nem engedi át a keleti szelet – magyarázta Gilad. – És a szürke gránit visszaveri a meleget. Télen viszont kellemes lehet. – Akkor már nem leszek itt – mondta Bregan. – Csak nyárra vállaltam a szolgálatot, és remélem, hogy az aratási vacsorára már otthon leszek. Megígértem Lotisnak. Gilad elnevette magát, elszállt belőle a feszültség. – Hagyjuk Drusst. Örülök, hogy itt vagy velem. Igazán örülök. Bregan barna szeme Gilad arcát kutatta, vajon gúnyolódik-e. Elégedetten elmosolyodott. – Köszönöm, hogy ezt mondod. Otthon, a faluban nem sok közünk volt egymáshoz, és mindig úgy éreztem, unalmasnak tartasz. – Tévedtem. Kezet rá! Mi ketten összetartunk, elűzzük a nadírokat és hősi mesékkel térünk vissza az aratási vacsorára. Bregan megragadta a társa kezét, vigyorgott. – Ne így – mondta hirtelen. – Fogjunk kezet mint harcosok, csuklónál. Mindketten kuncogtak. – Hagyjuk a hőskölteményeket – mondta Gilad. – Megírjuk mi a saját dalainkat. Szélespengéjű Bregan, és Gilad, Dros Delnoch démona. Mit szólsz hozzá? – Jobb lenne, ha találnál magadnak egy másik nevet. Az én Leganom fél a démonoktól. Gilad nevetése a magasan köröző sasig is elért. A madár megfordult, és dél felé indult.
10 Druss türelmetlenül sétált fel-alá az erőd nagytermében, szórakozottan nézegette a néhai hősök fal mellett sorjázó márványszobrait. Senki nem állította meg, amikor besétált a várba, a katonák a tavaszi napsütésben sütkéreztek, kevéske zsoldjukban kockáztak vagy az árnyékban szunyókáltak. A városi polgárok hétköznapi ügyes-bajos dolgaikat intézték, az erődben tompa, apatikus hangulat uralkodott. Az öreg szemében hideg düh lángolt. Tisztek társalogtak a besorozott emberek között – ezt már nem tudta elviselni. Odamasírozott az erődhöz, és magához intett egy fiatal, vörös köpenyes tisztet, aki a kapu árnyékában állt. – Hé, te! Hol találom a grófot? – Honnan tudjam? – felelte a másik, és elsétált a fekete ruhás, csatabárdos férfi mellett. Hatalmas kéz fonódott a vörös köpenyre, s megvetően rántott rajta egyet. A tiszt megtorpant, elveszítette az egyensúlyát, az öregnek tántorodott, aki a köpenyénél fogva megragadta és a magasba emelte. A mellvért megcsendült, amikor a tiszt háta a kapunak koccant. – Lehet, hogy nem hallottál jól, szukának kölyke! – sziszegte Druss. A fiatal férfi nagyot nyelt. – Azt hiszem, a nagyteremben van... uram – tette hozzá gyorsan. Még sosem vett részt csatában, erőszakkal sem találkozott eddig, de ösztönösen felismerte a jeges szemekben lakozó fenyegetést. Őrült, gondolta, amikor az öreg lassan a földre eresztette. – Vezess hozzá és jelents be! A nevem Druss. Meg tudod jegyezni? A fiatal férfi olyan hevesen bólogatott, hogy lószőrrel díszített sisakja a szemébe csúszott. Néhány perccel később Druss a nagyteremben sétált fel-alá. Alig tudta türtőztetni haragját. így buknak el a birodalmak? – Druss, öreg barátom, annyira örülök az érkezésednek! – Drusst még az erőd állapotánál is jobban megdöbbentette a grófnak, Észak Őrzőjének a külseje. A fiatal tiszt támogatta; tizenöt évvel ezelőtti önmaga árnyéka volt csupán. Puszta koponyájára száraz pergamenként feszült sárga bőre, sötét szemüregében lázasan ragyogott a szeme. A tiszt az öreg harcos mellé vezette a grófot, aki kinyújtotta karomszerű kézfejét. Missael isteneire, gondolta Druss, öt évvel fiatalabb nálam!
– Nem talállak jó egészségben, uram – állapította meg. – Még mindig az egyenes beszédet kedveled, látom. Igazad van. Haldoklom, Druss. – A gróf megveregette a tiszt karját. – Le szeretnék ülni a napra, Mendar. A férfi odahúzta a széket. Miután leült, Észak Őrzője hálásan elmosolyodott, és borért küldte. – Megijesztetted a fiút, Druss – mondta. – Még nálam is jobban remegett, pedig nekem van rá okom. – Szünetet tartott, mély, reszkető lélegzetet vett. Remegett a keze. Druss előrehajolt, a törékeny vállra tette kezét. Szeretett volna erőt önteni a másikba. – Egy hetem sincs hátra. De Vintar tegnap álmomban meglátogatott. Jönnek a Harmincak Viraéval. Egy hónapon belül megjönnek. – A nadírok is – felelte Druss, és a haldokló mellé húzott egy magas támlájú széket. – Igen. Szeretném, ha átvennéd a parancsnokságot. Készítsd fel az embereket! Túl sokan szökdösnek el. Rossz a hangulat. Intézkedned kell. – A grófnak ismét szünetet kellett tartama. – Nem tehetem, még a te kedvedért sem. Nem vagyok hadvezér, Delnar. Egy férfinek tudnia kell, hol a határ. Harcos vagyok, néha bajnok, de tábornok soha. Nem értek a papírmunkához, ami egy vár igazgatásához kell. Nem teljesíthetem a kérésedet, de itt maradok és harcolok – legyen ez elég! A gróf beteg, lázas szeme és a harcos hidegkélt tekintete összekapcsolódott. – Ismerem a határaidat, Druss, és értem a félelmedet. De rajtad kívül nincs más. Ha a Harmincak megjönnek, megterveznek és megszerveznek mindent. Addig szükség van rád, mint harcosra. Nem azért, hogy küzdjél – bár az istenek a megmondhatói, értesz hozzá –; ki kell képezned az embereket, át kell adnod a tapasztalataidat nekik! Gondolj úgy az itteniekre, mint egy rozsdás kardra, aminek szüksége van egy határozott harcos-kézre! Meg kell tisztogatni, ki kell élezni. Másként mit sem ér. – Lehet, hogy meg kell ölnöm Orrin gant – szólt Druss. – Nem! Hidd el, nem gonosz, még csak nem is akaratos... Mély vízbe dobták, és keményen küzd. Azt hiszem, nem hiányzik belőle a bátorság. Beszélj vele, ítéld meg magad! Az öregember testét köhögés rázta, vadul reszketett. Vér csurrant a szájából; Druss odaugrott hozzá. A gróf keze a kabátujja felé mozdult,
az ott tartott kendőt kereste. Druss előhúzta, megtörölte a gróf száját, gyengéden megveregette a hátát. A roham lassan csillapult. – Nincs igazság a földön, ha így kell végezned – mondta Druss és gyűlölte a tehetetlenségét. – Egyikünk sem... választhatja meg... a távozás módját. Nem, ez nem igaz.... Te itt vagy, vén harci mén. Látom, te legalább bölcsen választottál. Druss felnevezett, hosszan, szívből. A fiatal tiszt, Mendar egy kancsó borral és két kristálypohárral tért vissza. Töltött a grófnak, aki elővett egy kis üvegcsét lila tunikájának az ujjából, kihúzta a dugót és a borba csepegtetett néhány cseppet a sötét folyadékból. Megitta, és visszatért némi szín az arcába. – Feketemag. Ez segít – mondta. – Áruld el, Druss, miért nevettél, amikor azt mondtam, hogy megválasztottad a halálodat? – Mert még nem akarom megadni magamat a vén gazembernek. El akar kapni, de megnehezítem a dolgát. – Mindig is a saját, személyes ellenségednek tekintetted a halált. Gondolod, hogy létezik? – Ki tudja. Szeretem így hinni. Szeretem azt gondolni, hogy az egész csak játék. Hogy az élet a kettőnk közötti küzdelem. – És az? – Nem. De jobban érzem magam tőle. Két héten belül hatszáz íjász csatlakozik hozzánk. – Ez nagyszerű hír. Hogy sikerült elintézned? Sebosztogató azt írta, hogy egyetlen embert sem tud küldeni. – Törvényen kívüliek, és amnesztiát ígértem nekik, valamint öt aranyat fejenként. – Nem tetszik ez nekem, Druss. Zsoldosokban nem lehet megbízni. – Azt kérted, vegyem át az irányítást – felelte Druss. – Bízz bennem, nem hagylak cserben. Add ki a parancsot, hogy készítsék elő az amnesztialeveleket, és írd meg az utasítást a kincstárnak. – A fiatal tiszthez fordult, aki türelmesen várakozott az ablak mellett. – Ifjú Mendar! – Uram? – Menj és szólj... kérdezd meg Orrin gant, hogy fogad-e egy óra múlva. A barátommal sok megbeszélni valónk van, de hálás lennék, ha találkozhatnánk. Megértetted? – Igen, uram.
– Akkor indulj. – A férfi tisztelgett és kiment. – Mielőtt kifáradsz, barátom, lássuk mid van. Hány harcos van itt? – Több, mint kilencezer. Hatezer újonc, és csak ezren igazán csataviseltek, a légiósok. – Orvos? – Tíz, Calvar Syn vezeti őket. Emlékszel rá? – Igen. Ez jó hír. Az óra hátralévő részében Druss kikérdezte a grófot, aki az idő múlásával láthatóan gyengült. Ismét vért köhögött, szorosan behunyta a szemét a testét gyötrő fájdalom miatt. Druss kiemelte a székből. – Hol a szobád? – kérdezte, de a gróf elvesztette az eszméletét. Druss kisietett a teremből, Észak Őrzőjének magatehetetlen testével a karjában. Megállított egy katonát, megtudta tőle a helyes irányt és Calvar Synért küldetett. Druss az ágy végében ült, amíg az öreg sebész a haldokló emberrel foglalatoskodott. Calvar Syn keveset változott, kopaszra nyírt feje még mindig márványként tündökölt, fekete szemkötése kissé rongyosabb volt, mint ahogy Druss emlékezett. – Hogy van? – kérdezte Druss. – Mit gondolsz, hogy van, vén bolond? – kérdezett vissza az orvos. – Haldoklik. Két napig sem él már. – Látom, megőrizted a humorérzékedet – vigyorgott Druss. – Mitől lenne jó kedvem? Egy régi barát meghal, és a következő néhány héten sok ezer fiatal követi. – Lehetséges. Örülök, hogy látlak – mondta Druss, és felállt. – Én nem örülök, hogy látlak – mondta Calvar Syn, és ragyogott a szeme, halvány mosoly ült az ajkán. – Ahová te mész, ott varjak gyülekeznek. Hogy lehetsz ilyen nevetségesen egészséges? – Te vagy az orvos, neked kell tudnod. – Mert nem vagy ember! Téli éjszakán kőből faragtak, és egy démon lehelt beléd életet. Most menj! Dolgom van. – Hol találom Orrin gant? – Főhadiszállás. Menj! Druss vigyorgott és elhagyta a szobát. Mendar mély lélegzetet vett. – Nem kedveled őt, uram? – Kedvelem? Persze, hogy kedvelem! – csattant fel az orvos. – Tisztán öl. Kevesebb munkát ad. Most menj te is.
Ahogy Druss átsétált a szállások előtti gyakorlótéren, érezte a katonák bámuló pillantásait, hallotta az elfojtott suttogást. Magában mosolygott. Kezdődik! Mostantól kezdve nem lazíthat. Soha nem pillanthatják meg Drusst, az embert. Csak a legendát. A legyőzhetetlen harcost. Nem vett tudomást a tisztelgésekről, amíg a főbejárathoz nem ért, ahol vigyázzállásba ugrott két őr. – Hol találom Orrin gant? – kérdezte az elsőt. – Jobbra az ötödik folyosó, harmadik ajtó – felelte a katona egyenes háttal, a távolba meredve. Druss bevonult, megtalálta az ajtót és kopogott. – Tessék! – válaszolta egy hang, és Druss belépett. Az íróasztalon tökéletes rend uralkodott, a szobát spártaian rendezték be. Az asztal mögött köpcös férfi ült, sötét őzszemekkel. Aranysújtásos egyenruhájához nem illett a szoba. – Orrin gan? – kérdezte Druss. – Én vagyok. Te minden bizonnyal Druss vagy. Gyere be, kedves barátom, foglalj helyet. Beszéltél már a gróffal? Persze, persze. Gondolom, elmondott minden a gondjainkról. Nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű. Ettél már? – A férfi izzadt, feszengett, és Druss megszánta. Élete során számtalan parancsnok alatt harcolt. Sok volt közülük a jó katona, de sok alkalmatlan, ostoba, hiú vagy gyáva embert is ismert. Még nem tudta, Orrin melyik csoportba tartozik, de együtt érzett vele. Az ablak melletti polcon fatálca feküdt, rajta fekete kenyér és sajt. – Kaphatok belőle? – kérdezte Druss. – Természetesen – Orrin feléje tolta a tálcát. – Hogy van a gróf? Szomorú eset. Milyen nagyszerű ember! A barátja voltál, igaz? Skelnnél. Csodálatos történet. Felemelő. Druss lassan evett, élvezte a friss kenyeret. A sajt is ízlett neki. Megváltoztatta a tervét, hogy szembesítse Orrint a szörnyű állapotokkal, amik Delnochban uralkodnak, a rossz szervezéssel, a kilátástalansággal. Mindenkinek ismernie kell a határait, gondolta. Ha azokon túl akar cselekedni, a természet kegyetlen tréfákra képes. Hiba volt Orrintól, hogy elfogadta a gani rangot, de békeidőkben megfelelt. Most úgy illett ide, mint egy falovacska rohamhoz. – Fáradt lehetsz – mondta végül. – Tessék?
– Kimerült. Ebbe a munkába bárki más beleroppant volna. Megszervezni az ellátást, a gyakorlatokat, az őrséget, kigondolni a stratégiát. Alaposan elfáradhattál. – Igen, nagyon fárasztó – felelte Orrin, és látható megkönnyebbüléssel törölte le az izzadságot a homlokáról. – Kevés ember érti meg a gondjaimat. Olyan, mint egy rémálom. Megkínálhatlak valami innivalóval? – Nem, köszönöm. Segítene, ha néhány feladatot levennék a válladról? – Hogyan? Nem arra kérsz, hogy mondjak le, ugye? – Missaelre, dehogy! – mondta meggyőződéssel Druss. – Elvesznék. Nem, semmi ilyesmire nem gondoltam. De az idő rövid, és nem várhatom el, hogy mindent te csinálj. Azt javaslom, feleljek én a kiképzésért és a védelemért. El kell zárnunk a kapuk mögötti alagutakat, és embereket kirendelni, hogy rombolják le a Negyedik és Hatodik fal közötti épületeket. – Eltorlaszolni az alagutakat? Lebontani az épületeket? Nem értelek, Druss. Magántulajdon. Botrány lesz belőle. – Pontosan – felelte gyengéden az öreg harcos. – Ezért kell kinevezned egy kívülállót, hogy átvegye a felelősséget. A kapuk mögötti folyosókat úgy építették meg, hogy egy kisebb hátvéd is védheti őket, amíg a védők a következő fal mögé érnek. Javaslom, hogy bontassuk le a házakat, és a kövekkel torlaszoljuk el a folyosókat. Ulric rengeteg embert fog arra áldozni, hogy bejusson a kapun, de hiába. – De miért bontsuk le a házakat? – kérdezte Orrin. – A hegyekből is hozathatunk köveket. – Hiányzik a küzdőtér – felelte a harcos. – Térjünk vissza az erőd eredeti terveihez. Amikor Ulric emberei elfoglalják az Első Falat, azt akarom, hogy minden íjász őket lője. A szabad tér minden métere nadír halottakkal lesz tele. Ötszáz harcosuk áll egy katonánk ellen, ezt a túlerőt ki kell valahogy egyenlíteni. Orrin az ajkába harapott, megdörzsölte az állát, az agya vadul dolgozott. A nyugodtan üldögélő fehér szakállas harcosra pillantott. Amikor meghallotta, hogy Druss megérkezett, felkészült, hogy leváltják, és megszédültén küldik vissza Drenanba. Most mentőövet kapott. Tudta, hogy gondolnia kellett volna alagútra és az épületekre, azt is tudta, hogy rossz gan. Nehéz az ilyen tényt elfogadni. Az utóbbi öt évben, kinevezése óta kerülte az önvizsgálatot. Néhány nappal ezelőtt kiküldte Hogunt és kétszáz légiósát a pusztába.
Kezdetben még hitte, hogy bölcs hadvezéri döntést hozott, de ahogy múltak a napok, és nem kapott hírt a csapat felől, kétségei támadtak. A döntését nem a stratégia motiválta, hanem a féltékenység. Fájdalmas rémülettel döbbent rá, hogy Hogun a legjobb katona az erődben. Amikor visszatért és jelentette Orrinnak, hogy döntése helyesnek bizonyult, ez ráébresztette Orrin saját alkalmatlanságára. Fontolgatta, hogy lemond, de félt a szégyentől. Még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, de azzal gyalázatot hozna az unokabátyja, Abalyn fejére. Annyit tehet, hogy meghal az Első falon, erre készen állt. Csak attól tartott, hogy Druss még ezt is elveszi tőle. – Ostoba voltam, Druss – mondta végül. – Ebből elég! – csattant fel a másik. – Figyelj rám. Te vagy a Gan. Mától kezdve senki nem szólhat rosszat rólad. Amitől félsz, azt tartsd magadban, és hidd el, mindenki hibázik. Mindenki kudarcot vall valamiben. Az erőd kitart, mert átkozott legyek, ha hagyom elesni. Ha úgy látnám, hogy gyáva vagy, a lovadra kötnélek és hazaküldenélek. Soha nem vettél részt ostromban, soha nem vezettél csapatokat csatában. Hát most megteszed, és jól fogod csinálni, mert melletted leszek. – Szabadulj meg a kételyeidtől. A tegnap meghalt. A múltbéli hibáit csak füst, amit elfújt a szél. A holnap számít, és minden holnapi nap, amíg ide nem ér a felmentő sereg. Ne hibázz, Orrin. Amikor túléljük, és megszületnek a dalok, senki nem fog fintorogni, mert megszolgálod a helyedet. Hidd el! Eleget beszéltem. Tedd a pecsétedet egy pergamenre, és már ma megkezdem a munkát. – Veled tartsak? – Jobb, ha nem – felelte Druss. – Beverek egy-két fejet. Néhány perccel később Druss a tisztek társalgója felé indult, két magas, fegyelmezett légiós katona kísérte. Az öreg szemei haragos fényben égtek, a katonák összenéztek. Hallották a teremből kiszűrődő dalfoszlányokat, és már előre élvezték, hogy a Legendás Drusst akció közben láthatják. Kinyitotta az ajtót és belépett a dúsan díszített terembe. A hosszabb fal mentén bárpult állt, kinyúlt a terem közepéig. Druss átfurakodott a pihenő tisztek között, nem törődött a zokszavakkal, majd megragadta az asztalt és a levegőbe emelte, a tiszteket elárasztották a kancsók,
poharait, étel. Döbbent csend támadt, majd dühös káromkodások következtek. Egy fiatal tiszt szétlökdöste a tömeget, gőgösen, rosszindulatú pillantásokat vetve megállt szemközt a fehér szakállas öreggel. – Mit képzelsz, ki az ördög vagy te? – kérdezte. Druss nem vett róla tudomást, tekintete a szobában tartózkodó embereket pásztázta. Egy kéz ragadta meg a kabátját. – Azt kérdeztem... – Druss visszakézből pofon vágta a férfit, aki átrepült a szobán, nekicsapódott a falnak és félig kábán csúszott le a padlóra. – Druss vagyok. Néha a Csatabárdok Urának neveznek. Ventriában Druss, Aki Búcsúztat a nevem. Vagriában egyszerűen Csatabárdos. A nadíroknak a Haláljáró vagyok. Lentriában az Ezüst Gyilkos. – De kik vagytok ti? Szarevők! Kik vagytok ti? – Az öreg elővette Snagát a hüvelyéből. – Szívesen példát mutatnék. Szívesen leszabdalnám a zsírt erről a nyavalyás erődről. Hol van Pinar? A férfi előlépett a tömeg háta mögül, félmosoly ült az arcán, sötét szemei hűvösen néztek. – Itt vagyok, Druss. – Orrin gan kinevezett, hogy felügyeljem a kiképzést és a védelmi előkészületeket. Egy órán belül minden tisztet látni akarok a gyakorlótéren. Szervezd meg, Pinar. Ti többiek, takarítsátok el ezt a disznóólat, és készüljetek. A dínom-dánomnak vége. Aki nem engedelmeskedik, az azt is megbánja, hogy megszületett. – Intett Pinarnak, hogy kövesse, és kisétált. – Keresd meg Hogunt, és hozd azonnal hozzám az erőd nagytermébe. – Igen, uram! És uram... – Ki vele, fiam. – Üdvözlünk Dros Delnochban. Nyári viharként söpört át a hír a városon, kocsmától a piacig: itt van Druss! Az asszonyok továbbadták a hírt a férfiaknak, gyerekek énekelték a nevét a mellékutcákban. Híres tetteit emlegették, percrőlpercre messzebb jártalt az igazságtól. Hatalmas tömeg gyűlt a katonai szállások elé, figyelték a gyakorlótéren gyülekező tiszteket. A gyerekeket magasra emelték, az apák vállaira ültek, hogy legalább egy pillanatra meglássák a valaha élt legnagyobb drenai hőst. Amikor feltűnt, a tömeg éljenezni kezdett, az öreg megállt, és üdvözletet intett.
Nem hallották, hogy mit mondott a tiszteknek, de azok határozottabban mozogtak, miután elbocsátotta őket. Ismét intett, és visszatért az erődbe. A terembe érve levette a kabátját és elterpeszkedett a magas támlájú székben. A térde lüktetett, a háta átkozottul fájt. És Hogun még sehol. Megparancsolta egy szolgának, hogy kerítsen ebédet, és a gróf után érdeklődött. Megtudta, hogy Delnar békésen alszik. Hatalmas, jól átsütött hússzeletet kapott, amit egy pillanat alatt elfogyasztott, egy üveg lentriai vörösborral együtt. Letörölte a zsírt a szakálláról és megdörzsölte a térdét. Ha beszélt Hogunnal, forró fürdőt vesz, és készül a holnapra. Tudta, hogy az első nap nehéz lesz, de nem vallhatott kudarcot. – Hogun gan, uram – jelentette a szolga. – És Elicas dun. Druss könnyebben lélegzett, amikor felmérte a két belépő embert. Az első – feltehetően Hogun – magas férfi volt, széles vállakkal, szögletes állal, nyílt tekintettel. Elicas, bár karcsúbb és alacsonyabb, a sasokra emlékeztette. Mindkét férfi a légió fekete-ezüst egyenruháját viselte, rangjelzés nélkül, a régi szokás szerint, még abból a korból, amikor a Bronz gróf megalakította a légiót a Vagria elleni háborúhoz. – Foglaljatok helyet, urak – mondta Druss. Hogun kihúzott egy széket, megfordította és a támlájára támaszkodott. Elicas az asztal szélére telepedett, karját keresztbe fonta. Elicas figyelmesen nézte a két férfit. Nem tudta, mire számíthat Drusstól, de kikönyörögte Hoguntól, hogy részt vehessen a megbeszélésen. Rajongott Hogunért, de mindig is az előtte ülő zord öregember volt a példaképe. – Üdvözöllek Dros Delnochban – mondta Hogun. – Már most megjavítottad a hangulatot. Mindenki rólad beszél. Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni, de az első falon felügyeltem egy íjászversenyt. – Ha jól tudom, találkoztatok már a nadírokkal – kérdezte Druss. – Igen. Egy hónap sem kell, és ideérnek. – Addig felkészülünk. De kemény munka lesz. A katonák rosszul képzettek – ha egyáltalán kaptak kiképzést. Ezen változtatni kell. Csak tíz orvos van, csak egy kórház, nincs hordágyvivő, felcser. A kórház az Első Falnál van, sok hasznunk nem lesz belőle. Megjegyzés? – Pontos összefoglaló. Csak annyit tehetek hozzá, hogy az embereimen kívül csupán tucatnyi értékes tiszt van.
– Még nem tudom, ki mennyit ér. Maradjunk optimisták. Jó matematikai képességekkel rendelkező emberre van szükségem, aki felügyeli a készleteket és kiadja a fejadagokat. A veszteségek szerint mindig újra kell számolnia. Ő fog felelni az Orrin gannal való kapcsolattartásért is. – Druss ügyelte, ahogy a két férfi egymásra pillant, de nem szólt semmit. – Pinar dun az embered – mondta Hogun. – Gyakorlatilag már most is ő irányítja a várat. Druss hideg tekintettel fordult a fiatal tábornok felé. – Nem szeretnék több ilyen megjegyzést hallani, Hogun. Nem méltó egy hivatásos katonához. Tiszta lappal kezdünk. A tegnap elmúlt. Nincs szükségem rá, hogy a tisztjeim megjegyzéseket tegyenek egymás háta mögött. – Azt gondoltam volna, hogy tudni szeretnéd az igazat – szólt közbe Elicas, mielőtt Hogun felelhetett volna. – Az igazság furcsa állat, fiam. Minden ember esetében más és más. Most maradj csöndben. Ne érts félre, Hogun, sokra becsüllek. De mostantól kezdve senki nem szólhat rosszat a vezérlő tábornokra. Rossz hatással van a közszellemre, és ami nekünk rossz, az a nadíroknak jó. Van épp elég gondunk. – Druss kihúzott egy pergament, és tollal, tintával együtt Elicas kezébe nyomta. – Tedd magad hasznossá, fiam, és jegyzetelj. Írd előre Pinart, ő a hadbiztos. – Kell ötven segédfelcser és kétszáz hordágyvivő. A felcsereket Calvar Syn válassza ki az önként jelentkezők közül, de a hordágyvivőknek gyakorolniuk kell. Azt akarom, hogy képesek legyenek egész nap futni. Missael, nagy szükségük lesz rá, ha forrósodik a helyzet. Nem könnyű dolog könnyű fegyverzetben szaladgálni a csatamezőn. Nem lehet náluk egyszerre kard és hordágy. Kit javasoltok, hogy összeválogassa és kiképezze őket? Hogun Elicashoz fordult, aki megvonta a vállát. – Csak van valami ötletetek – mondta Druss. – Nem ismerem jól a delnochi katonákat, uram – mondta Hogun –, és a légióból senki nem megfelelő. – Miért nem? – Harcosok. A falakon lesz rájuk szükség. – Ki a legjobb közlegényből lett tiszted? – Britan bar. De ő remek harcos. – Ezért ő az emberünk. Figyelj, a hordágyszállítóknak csak tőrük lehet, és legalább annyit kockáztatják az életüket, mint az emberek a
falakon. Ez nem egy dicsőséges beosztás, ezért hangsúlyozni kell a fontosságát. Ha a legjobb altiszted vezeti őket, megértik. Britan bar kiválaszthat ötven embert, akik a hordágyasokat védelmezik. – Meghajlok az érveid előtt, Druss – mondta Hogun. – Ne hajolj meg senki előtt, fiam. Én is tévedek, mint bárki más. Ha úgy véled, hogy nincs igazam, a fenébe is, szóljál! – Efelől nyugodt lehetsz – csattant fel Hogun. – Jó! Ami a kiképzést illeti, osszátok be ötvenesével az embereket. Minden csapatnak legyen neve, válasszanak a hősök, csaták, bármi közül, de dobogtassa meg a szívüket. Minden csapatnak lesz egy tisztje, és öt altisztje, akik tíz embernek parancsolnak. Az altiszteket az első három napi gyakorlatozás után választjuk ki. Addigra ki kell ismernünk őket. Megértettétek? – Miért legyen nevük? – kérdezte Hogun. – Nem egyszerűbb, ha számozzuk őket? Ember, száznyolcvan nevet kell találnunk! – A hadviselés több, mint taktika és kiképzés, Hogun. Büszke férfiakat akarok a falakon. Akik ismerik a társaikat és összetartoznak. Karnak csapat Félszemű Karnakot képviseli, míg Hatos csapat csak egy megjelölés. – A következő hetekben szembeállítjuk a csapatokat, munkában, játékban és harcban. Csapatokat képzünk, büszke csapatokat. Gúnyoljuk, szidjuk, kimerítjük őket. És ha már jobban gyűlölnek bennünket, mint a nadírokat, elkezdjük dicsérni őket. Rá kell vennünk őket, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elit csapatokként gondoljanak magukra. Ezzel félig megnyertük a csatát. Kétségbeesett, véres napok jönnek, a halál napjai. Férfiakat akarok a falakra, erős, edzett férfialtat, de legfőképpen büszkéket. Holnap kiválasztjátok a tiszteket és beosztjátok a csapatokat. Azt akarom, hogy fussanak, amíg össze nem esnek, és még annál is tovább. Gyakorolják a kardvívást, falmászást. Éjjel és nappal bontsák a házaltat. Tíz nap múlva elkezdjük a beosztásuk szerinti munkát. Sziklákat cipelve rohanjanak a hordágyvivők, amíg a karjukban nem égnek az izmok. A Negyedik és Hatodik fal között minden épületet le kell rombolni, az alagutakat eltorlaszolni. Egyszerre ezer ember dolgozzon a bontáson, háromórás váltásban. Ettől kiegyenesedik a hátúit és megerősödik a karjuk. – Van kérdés? Hogun szólalt meg:
– Nincs. Meglesz, almit kérsz. De kérdeznék valamit: hiszed, hogy kitartunk őszig? – Hogyne hinném, fiam – hazudta Druss könnyedén. – Különben miért fáradnék? A kérdés az, hogy te hiszed-e? – Ó, persze – hazudott Hogun is. – Nincs kétségem. A két ember elvigyorodott. – Gyere, igyál velem egy kis bort – mondta Druss. – Fárasztó ez a munka.
11 Egy férfi várakozott egy fapadláson az erőd árnyékában, ujjai aggódva doboltak a széles asztalon. Mögötte galambok borzolták tollaikat. A férfi ideges volt. Lépéseket hallott kintről, keskeny tőréért nyúlt. Káromkodott, majd gyapjú nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Belépett egy második férfi, becsukta az ajtót és leült a másikkal szemben. Az újonnan jött szólalt meg először. – Nos? Mi a parancs? – Várunk. De a parancs változhat, ha megtudják, hogy Druss itt van. – Egy ember nem számít – mondta az újonnan jött. – Talán nem. Meglátjuk. A törzsek öt hét múlva ideérnek. – Öt? Azt hittem... – Tudom – felelte az első. – De Ulric elsőszülöttje meghalt. Ráesett egy ló. A temetés öt napig tart, és ez rossz ómen Ulricnak. – Rossz jelek nem állíthatják meg a nadír hordát, hogy elfoglalja ezt a düledező erődöt. – Mit tervez Druss? – El akarja zárni az alagutakat. Egyelőre ennyit tudok. – Gyere vissza három nap múlva – mondta az első férfi. Elővett egy apró papírost, és jegyzetelni kezdett. Homokot szórt a tintára, megfújta, majd ismét elolvasta, amit írt. Haláljáró itt van. Alagutak lezárva. Közhangulat jobb. – Talán meg kellene ölnünk Drusst – mondta a másodikként érkezett és felállt. – Ha parancsot kapunk – szólt az első. – Előbb nem. – Három nap múlva találkozunk. Az ajtónál megigazította a sisakját, visszatolta a köpenyét a válljelzésére. Drenai dun volt. Gilad cul összegörnyedten feküdt Eldibar konyhájának fala mellett a rövidre nyírt füvön, kapkodta a levegőt. Sötét haja csomókba tapadt, izzadság csepegett a vállára fürtjeiből. Oldalra fordult, felnyögött az erőfeszítéstől. Minden izma fájt. Harmadszor versenyeztek ő, Bregan és
a Karnak csapat negyvennyolc másik katonája más csapatokkal, átfutottak az Első és a Második fal között, fel a csomózott kötélen, a következő falhoz, fel a kötélen, rohanás a következő falhoz. Végtelen, értelmetlen kín és erőfeszítés. Csak a haragja tartotta benne az erőt, különösen az Első fal után. A fehér szakállas vén fattyú végignézte, amint hatszáz másik embert megelőzve ért a falhoz, halálosan fáradtan a teljes páncélzatban. Elsőként! És mit mondott? 'Tántorgó öregember, alá után tántorgó vénasszonyok futnak. Le ne feküdj, fiam! Tovább a Hármas Falhoz!" És nevetett. Gilad meg tudta volna ölni. Lassan. Az ötödik nyomorult napja futottak, másztak, harcoltak, házakat bontottak, végighallgatva a tulajdonosok hisztérikus átkozódását, talicskával hordták a törmeléket az első két fal alagútjaiba. Éjjel-nappal dolgoztak, halálfáradtak voltak. És az öreg tovább dolgoztatta őket. Íjászat, dárdavetés, kardvívás, tőrdobás, birkózás biztosította a kemény munka szünetében, hogy kevesen látogatták az erőd melletti kocsmát. Az átkozott légiósok igen. Zord mosollyal csinálták végig a gyakorlatokat, megvetően tréfálkoztak a földművesekkel, akik nem bírták tartani velük a lépést. Dolgoznának csak tizennyolc órát a mezőn, gondolta Gilad. Fattyak! A fájdalomtól nyögve ült fel, hátát a falnak vetette, és a többieket nézte. Még volt tíz perce, és ismét rá kerül a sor, hogy megtöltse a talicskákat. Hordágyvivők futottak a téren, kétszer olyan nehéz köveket cipeltek, mint bármely sebesült lehet. Soknak be volt kötve a keze. Britan bar ordítva nógatta őket. Bregan feléje botorkált és lezuhant a föleire. Cseresznyepiros volt az arca. Némán egy fél narancsot nyújtott át Giladnak, édeset és frisset. – Kösz, Breg – Gilad a csoportjukba tartozó másik nyolc embert figyel te. A legtöbben csendben feküdtek, csak Midras öklendezett. Az ostoba meglátogatta az előző éjjel a nőjét a városban, hajnal előtt tért csak vissza, hogy egy órát aludjon. Most megfizetett. Bregan jól bírta, kicsit gyorsabb lett, kicsit erősebb. És csodált csodája, soha nem panaszkodott. – Mi jövünk, Gil – mondta. Gilad az alagút felé pillantott, ahol lelassult a munka. A Karnak csapat más tagjai lassan a részben lerombolt otthonok felé mozdultak.
– Gyerünk, fiúk – mondta Gilad. – Üljünk fel. Vegyetek mély lélegzetet. – Az emberek felnyögtek, alig mozdultak néhányan. – Gyerünk! A Kestrian csapat már indul. Fattyúk! – Gilad feltápászkodott, Bregant is felhúzta. Sorba odament az emberekhez, akik lassan felkeltek és az alagút felé léptek. – Azt hiszem, meghalok – mondta Midras. – Meghalsz, ha cserben hagysz bennünket – morogta Gilad. – Ha a vén disznó még egyszer kinevet... – Pestis rá – mondta Midras. – Meg sem izzad, mi? Alkonyatkor a fáradt emberek elhagyták az alagutakat, elindultak a szállásuk békéje és biztonsága felé. Ráestek a keskeny priccsekre, lecsatolták a mellvérteket. – A munka nem zavar – mondta Baile, egy köpcös paraszt a Giladéval szomszédos faluból – de nem értem, miért kell páncélban csinálnunk. Senki sem felelt. Gilad már majdnem aludt, amikor egy hang elkiáltotta magát: – Karnak csapat a gyakorlótérre! Druss állt a gyakorlótéren, keze a csípőjén, kék szeme a kimerült embereket figyelte, ahogy elővánszorogtak a kaszárnyából, pislogtak a fáklyafényben. Hogun és Orrin mellette álltak. Druss zordan az alakzatba rendeződő emberekre mosolygott. Karnak ötven embere mellé felsorakozott Kestrian és a Kard csapat is. Csendesen váltak, miféle undorító ötlete támadt megint Drussnak. – Elfuttok a falig – mondta Druss – és vissza. Az utolsó ember csapata még egyszer fut. Indulás. Az emberek elindultak, de valaki felkiáltott a tömegből: – És te, kövér ember? Nem jössz? – Most nem – kiáltott vissza Druss. – Ne légy utolsó! – Kimerültek – mondta Orrin. – Bölcs ötlet ez, Druss? – Bízz bennem. Amikor itt az ellenség, keveset alhatnak. Azt akarom, hogy ismerjék meg a határaikat. Újabb három nap. Az első alagút csaknem megtelt, megkezdték a munkát a másodikon. Senki nem éljenzett, ha Drusst meglátta, a városi nép sem. Sokan elvesztették az otthonukat, sokan a megélhetésüket. Küldöttség látogatta meg Orrint, kérték, hogy hagyjanak fel a pusztítással. Mások úgy vélték, hogy a falak közötti szabad tér azt jelenti, Druss biztos a nadír
győzelemben. Nőtt az elégedetlenség, de az öreg harcos lenyelte mérgét, és nem adta fel a tervét. A kilencedik napon valami történt, ami felbolygatta a kedélyeket. Amikor a Karnak csapat futáshoz gyülekezett, Orrin odalépett Mendarhoz, a parancsnokukhoz. – Ma a csapatoddal futok – mondta. – Átveszed a parancsnokságot, uram? – kérdezte Mendar. – Nem. Csak futni fogok. Egy gan legyen edzett. Mogorva csend fogadta Orrint, amikor csatlakozott hozzájuk, arany és bronz páncéljában kirítt a katonák közül. Egész reggel a katonákkal maradt, kötélre mászott, futott. Mindig ő volt az utolsó. Amikor futott, néhány ember nevetett, mások gúnyolódtak. Mendar dühöngött. Ez bolondot csinál magából. És bennünket is nevetségesé tesz. Gilad nem vett tudomást a ganról, kivéve egyszer, amikor átsegítette a mellvéden, mert majdnem leesett. – Hadd essen le – üvöltötte valaki távolabb. Orrin összeszorította a fogát, folytatta, egész nap velük maradt, még a bontásnál is. Délután fele olyan lassan dolgozott, mint a többiek. Senki nem szólt hozzá. Egyedül evett, ahova ő leült, azt mások elkerülték. Alkonyatkor bevánszorgott a szállására, remegő izmokkal, páncélban aludt el. Hajnalban megfürdött, felvette a páncélját, és ismét csatlakozott az emberekhez. Csak a kardvívásban remekelt, de akkor is gyanakodott, hogy hagyják győzni. Ki hibáztatná őket? Alkonyat előtt egy órával Druss megérkezett Hogunnal az oldalán, és Karnak, Egel, a Kard és a Tűz csapatát a Második falhoz parancsolta. A párkányzatról szólt a kétszáz emberhez. – Egy kis verseny, hogy megmozgassátok az izmaitokat, fiaim. Egy mérföld a kaputól a külső kör mentén és vissza. Aki veszít, még egyszer fut. Rajta! Amikor nekivágtak, egymást lökdösve, Hogun előre hajolt. – A fenébe! – mondta. – Mi baj? – kérdezte Druss. – Orrin. Velük ment. Azt hittem, tegnap elege volt. Mi van vele? Megőrült? – Te is futsz az embereiddel – mondta Druss. – Ő miért ne?
– Ugyan, Druss, miféle kérdés ez? Katona vagyok, minden nap gyakorlatozom. De ő! Nézd, már ő az utolsó. A vesztest nem Orrin eredménye alapján kell meghatároznod. – Nem tehetem. Ez megalázó lenne. Döntött, és én tiszteletben tartom a döntését. Az első mérföld alatt Orrin tíz lépéssel az utolsó ember után futott, keményen küszködött. Szemét a katona mellvértjének hátára szegezte, eltökélte magát, hogy a távolság nem fog nőni. Összeszorított ököllel futott, nem vett tudomást az oldalát hasogató fájdalomról. Izzadság csorgott a szemébe, fehér lószőrrel díszített sisakja legurult a fejéről. Ettől megkönnyebbült. Másfél mérföld után tizenöt lépéssel maradt le. Gilad az élen futott, visszapillantott, megfordult, és visszakocogott a kifulladt ganhoz. Hozzá igazította a lépteit. – Figyelj – mondta könnyedén véve a levegőt. – Lazítsd el az öklödet, segít a lélegzésnél. Ne gondolj semmire, csak igazodj hozzám. Nem, ne válaszolj. Számolj. Végy egy mély levegőt, és fújd ki amilyen gyorsan csak tudod. Ez az. Mély lélegzet minden második lépésnél. Számolj tovább. Ne törődj semmivel, csak a lélegzeted számával. Maradj mellettem. A hadvezér elé mozdult, ugyanazt a lassú sebességet tartotta, majd egy kicsit gyorsított. Druss a mellvéden ült, a célba érőket ügyelte. A karcsú katona magával húzta Orrint. A legtöbb ember befejezte a futást, elhevertek. Még mindig Orrin volt az utolsó, de a Tűz csapat fáradt közlegényétől csak néhány lépésre maradt le. A katonák kiáltozni kezdtek a culnak, Karnak kivételével minden csapat őt biztatta. Még harminc lépés. Gilad visszamaradt Orrin mellé: – Mindent bele! – mondta. – Futás, te hájas kurafi! Gilad növelte a tempóját, elhagyta a cult. Orrin összeszorította a fogát, és utána lódult. A düh erőt adott neki. Tíz lépés, és fej fej mellett futottak. Orrin hallotta a másikat biztató kiáltásokat. A mellette futó férfi is összeszedte magát, arca eltorzult az erőfeszítéstől. Orrin a kapu árnyékába ért, előre vetette magát. A földre zuhant, nekicsapódott a tömegnek. Nem tudott felállni, de karok rángatták talpra, a hátát veregették. Levegőért kapkodott. Egy hang szólt hozzá: – Sétálj. Segíteni fog. Gyere, mozgasd a lábad. – Mindkét oldalon támogatták, elindult. Druss hangját hallotta a magasból.
– Még egy kör a vesztes csapatnak. A Tűz csapata elindult, most lassan kocogtak. Gilad és Bregan egy kiálló kőhöz támogatták Orrint, leültették. Remegett a lába, de a lélegzetvétele egyenletesebb lett. – Sajnálom, hogy megsértettelek – mondta Gilad. – Fel akartalak dühíteni. Az apám mindig azt mondta, hogy a düh erőt ad. – Nem kell bocsánatot kérned – mondta Orrin. – Nem büntetlek meg. – Nem kértem bocsánatot. Tízszer végig tudnám futni ezt a távot, és a legtöbb emberem is. Csak segíteni akartam. – Segítettél. Köszönöm, hogy hátramaradtál. – Én úgy gondolom, nagyszerű voltál, uram – mondta Bregan. – Tudom, mit érzel. De mi majdnem két hete csináljuk, neked pedig csak a második napod. – Csatlakozol hozzánk holnap? – kérdezte Gilad. – Nem. Szívesen tenném, de sok a munkáin. – Hirtelen elmosolyodott. – Másrészről Pinar jól végzi a papírmunkát, és elegem van abból, hogy ötpercenként tiltakozó küldöttségek kopogtatnak az ajtón. Igen, jövök. – Javasolhatok valamit? – kérdezte Gilad. – Természetesen. – Szerezz közönséges páncélt. Kevésbé leszel feltűnő. – Feltűnőnek kell lennem – mosolygott Orrin. – Én vagyok a gan. Magasan felettük Druss és Hogun megosztozott egy üveg vörösboron. – Tartás kell ahhoz, hogy valaki ma is kijöjjön a tegnapi gúnyolódás után – mondta Druss. – Igen, azt hiszem – felelte Hogun. – A fenébe, egyetértek veled, és bámulom őt. De szívem ellenére! Gerincet adtál neki. – Nem adhatsz valakinek olyan tulajdonságot, ami nincsen benne – mondta Druss. – Csak soha nem kereste. – Elvigyorodott, hosszan kortyolt a borból, félig üresen adta tovább Hogunnak az üveget. – Kedvelem Orrint. Kemény legény! – mondta Druss. Orrin a keskeny ágyán pihent, puha párnák között, kezében agyagkupát tartott. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy nem dicsőség utolsó előttiként érni a célba. Kudarcot vallott. Soha nem volt sportember, még gyerekkorában sem. Mivel katonacsaládból származott, az apja ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a hadi
időtöltésekben. Jól forgatta a kardot, ez elfogadhatóvá tette az apja szemében a komolyabb hiányosságait. Nem állhatta a fájdalmat. Nem volt képes megérteni, türelmes magyarázatok után sem, hogy Nazredas miért hibázott a Plettii melletti csatában. Eltűnődött, vajon mit szólna az apja, hogy fejest ugrott a földre, hogy megelőzzön egy cult. Őrültnek tartaná. A kopogtatás visszahozta a jelenbe. – Tessék! Druss lépett be. Különös, milyen öregnek látszik a legendás feketeezüst ruhája nélkül. Megfésülte a szakállát, bő ujjú, csuklónál összefogott fehér tunikát viselt, fekete övvel a derekán. Egy nagy üveg vörösbort hozott a kezében. – Gondoltam, ihatnánk egyet, ha ébren vagy – mondta Druss, kihúzott egy széket és megfordította, ahogy Orrin Hoguntól látta. – Miért csinálod? – kérdezte Orrin. – Mit? – Megfordítod a széket. – Nehezen vetkőzi le az ember a régi szokásait, még barátok között is. Harcos szokás. Könnyebb felállni. És a támla megvédi a hasadat a szemben ülő férfi fegyverétől. – Értem – mondta Orrin. – Mindig szerettem volna Hogunt megkérdezni, de soha nem került rá sor. Miért vesznek fel emberek ilyen szokásokat? – Például ha látnak egy barátot tőrrel a hasában! – mondta Druss. – Ezt megértem. Megtanítasz a trükkjeidre, mielőtt a nadírok megérkeznek? – Nem. Tanuld meg tapasztalatból. A megfelelő időben segíteni fogok. – Különös ember vagy te, Druss. Taníts meg valamit most. – Orrin elfogadta a pohár bort, és hátradőlt a párnákon. Druss az üvegből ivott. – Rendben – mondta a csatabárdos férfi és kiitta a fél üveget. – Mondd meg, miért kapnak az emberek narancsot minden reggel? – Megakadályozza a skorbutot és jó erőnlétet ad. Frissít és olcsó. Ez a válasz? – találgatta Orrin. – Részben – felelte Druss. – A Bronz gróf vezette be a narancsot a seregben, részben azért, amit elmondtál, részben pedig mert ha a tenyeredbe dörzsölöd, nem csúszik ki a kardod a markodból, hiába izzad a tenyered. Ha a homlokodra kened, nem csorog izzadság a szemedbe.
– Nem tudtam. Tudnom kellett volna. Milyen egyszerű! Mondj valami mást is. – Nem – mondta Druss. – Majd máskor. Áruld el, miért csatlakoztál a közlegényekhez? Orrin felült, sötét szemének pillantását Druss arcára emelte. – Nem tartod jó ötletnek? – Attól függ, mit akartál elérni. Tiszteletet? – Az istenekre, dehogy! Ahhoz már túl késő. Nem, te mondtál valamit, amikor kirángattuk az embereket az ágyból az éjszakai futáshoz. Megkérdeztem, hogy bölcs dolog-e, és azt felelted, hogy meg kell ismerniük a határaikat. Nekem is. Soha nem vettem részt csatában. Tudni akartam, milyen az, ha egész napos gyakorlatozás után arra ébred az ember, hogy ismét harcolnia kell. Sok embernek okoztam csalódást. Lehet, hogy ismét kevésnek bizonyulok, ha a nadírok a falat ostromolják, bár remélem, hogy nem. De erősebbnek és izmosabbnak kell lennem. És az leszek. Rossz ötlet? Druss megbillentette az üveget, megnyalta a száját és mosolygott. – Nem. Jó ötlet. De ha egy kicsit jobb a fizikumod, csatlakozz más csapatokhoz is. Megéri. – Megéri? – Meglátod. – Láttad ma a grófot? – kérdezte hirtelen Orrin. – Syn szerint nagyon rossz állapotban van. – Nem hiszem, hogy láttam rosszabbat. Nincs magánál. Miért él még, nem tudom. Egy órát beszélgettek, Orrin az életéről és a csatákról kérdezgette az öreget, mindig visszatért a skelni csatára és Gorben király bukására. Amikor a vészharang megszólalt, azonnal mozdultak. Druss káromkodott, eldobta az üveget, és az ajtóhoz rohant. Orrin felugrott az ágyról és követte. Druss átfutott a gyakorlótéren, fel az erődbe a dombon, át a kapu alatt, fel a hosszú csigalépcsőn a gróf hálószobájába. Calvar Syn az ágy szélén ült, Mendar, Pinar és Hogun társaságában. Egy öreg szolga hullatta könnyeit az ajtó mellett. – Meghalt? – kérdezte Druss. – Hamarosan – felelte Calvar Syn. Druss az ágy mellé lépett, leült a törékeny test mellé. A gróf kinyitotta a szemét és pislogott. – Druss? – kérdezte gyenge hangon. – Itt vagy?
– Itt vagyok. – Jön. Látom. Csuklyát visel, feketéi. – Köpd szemen a nevemben – mondta Druss, és hatalmas keze végigsimított a gróf homlokán. – Azt hittem... Skeln után... hogy öröké fogok élni. – Békesség, barátom. Megtanultam, hogy rosszabb a halál ugatása, mint a harapása. – Látom őket, Druss. A Halhatatlanokat. A Halhatatlanokat küldik ránk! – A haldokló megragadta Druss karját, megpróbált felülni. – Itt jönnek! Az istenekre, nézd őket, Druss! – Csak emberek, legyőzzük őket. – Ülj a tűz mellé, kicsi lány, és elmesélem. De ne áruld el az édesanyádnak, tudod, hogy nem szereli a vérszomjas meséket. Virae, kicsim! Nem értheted, mit jelentett, hogy az apád lehettem. Druss lehajtotta a fejét, az idős gróf vékony, reszkető hangon tovább beszélt. Hogun összeszorította a fogát, becsukta a szeméi, Calvar Syn a karosszékbe süppedt. Orrin az ajtó mellett állt, apja sok évvel azelőtti halálára emlékezett. – Napokig védtük a hágót, ellenálltunk mindennek, amit ellenünk küldtek. Gyalogság, lovasság, szekerek. A Halhatatlanok fenyegetése ott lógott a fejünk felett. Mindig győznek. Druss az első sor közepén állt, és ahogy a Halhatatlanok megindullak felénk, megdermedtünk. Pánik készülődött. Futni szerettem volna, ez az érzés tükröződött minden arcon körülöttem. Azután Druss felemelte a bárdját, és felüvöltött. Csodálatos volt. Szinte mágikus. A varázs megtört. A félelem elmúlt. Felemelte a fegyverét, mindenki láthatta, és kiáltott. Még most is hallom: Gyertek, dagadt kurvapecérek! Druss vagyok, és itt a halál! – Virae? Virae? Vártam rád... hogy még egyszer lássalak. Annyira akartam... – A törékeny test megremegett, elcsendesedett. Druss lezárt a halott szemeit, megtörölte a sajátját. – Nem kellett volna elküldenie – mondta Calvar Syn. – Szerette a lányát, csak neki élt. – Talán ezért küldte el – mondta Hogun. Druss letakarta a selyemtakaróval a gróf arcát, és az ablakhoz sétált. Egyedül maradt, Skeln utolsó túlélője. Az ablakpárkányra támaszkodott, mélyen beszívta az éjjeli levegőt.
A hold földöntúli fényben fürdette a szürke, szellemszerű várat, és az öreg északra pillantott. A feje felett egy galamb körözött, egy padlás felé tartott. Északról érkezett. Megfordult. – Csendben temessék el – mondta. – Nem szakítjuk félbe a gyakorlatokat a temetés kedvéért. – De Druss, ő volt Delnar grófja! – villant Hogun szeme. – Ez – mutatott Druss az ágyra – egy holttest. Már senki. Tedd, amit mondtam. – Jeges szívű fattyú – mondta Mendar dun. Druss hideg pillantását a tisztre vetette. – Emlékezz erre, fiacskám, amikor szembeszállsz velem.
12 Rek a hajó korlátjára támaszkodott, egyik karjával átölelte Virae derekát, és a tengert nézte. Különös, gondolta, mennyire megváltoztatja az éjszaka a tenger hangulatát. Végtelen, félig anyagias tükör, amelyben visszatükröződnek a csillagok, a hold légies, törékeny párja egy mérföldnyire ringatózott tőlük a vizen. Majdnem egy mérföldnyire. Lágy szél lebegtette meg a Wastrel háromszögletű vitorláit, ahogy a hajó ösvényt vágott a hullámok között, felemelkedett és visszaereszkedett. Az első tiszt a hajó kormányánál állt, ezüst szemkötője megvillant a holdfényben. Előre egy fiatal tengerész eresztette bele botját a vízbe, a mélység számait kiáltotta, ahogy elhaladtak a zátony felett. Nyugalom, béke, harmónia. A hullámok ütemesen nyaldosták a hajót, Rek mindentől távol érezte magát, amikor a tengert ügyelte. Alattuk és felettük csillagok, akárha az égen hajóznának, messze az emberek küzdelmeitől. Ez az elégedettség, gondolta Rek. – Mire gondolsz? – kérdezte Virae, és karját a férfi dereka köré fonta. – Szeretlek – felelte. Egy delfin emelkedett ki a vízből, üdvözölte őket, mielőtt ismét a mélybe merült. Rek nézte, ahogy a karcsú test a csillagok között úszik. – Tudom, hogy szeretsz – mondta Virae –, de azt kérdeztem, mire gondoltál? – Erre. Elégedett vagyok. Békés. – Persze, hogy az vagy. Hajózunk egy gyönyörű éjszakán. – Nincs neked lelked – mondta Rek és megcsókolta a lány homlokát. Virae ránézett és elmosolyodott. – Ha azt hiszed, hát bolond vagy! Csak nincs annyi gyakorlatom a szép hazugságokban, mint neked. – Kemény szavak, hölgyem. Hazudnék neked? Elvágnád a torkom. – El hát! Hány nőnek mondtad, hogy szereted? – Százaknak – felelte Rek, és figyelte a lány szemét, amiből lassan eltűnt a mosoly. – Akkor miért higgyek neked? – Mert szeretlek. – Ez nem válasz.
– Dehogynem. Nem vagy egy féleszű fejőslány, akit elkábít egy könnyed mosoly. Felismered az igazat, ha hallod. Miért kezdtél kételkedni? – Nem kételkedem, te ló! Csak tudni szerettem volna, hány nőt szerettél. – Hánnyal aludtam, úgy érted? – Ha közönséges akarsz lenni. – Nem tudom – hazudta Rek. – nem szoktam számolni. És ha az a következő kérdésed, hogy jobbak voltak-e nálad, itt maradsz egyedül, mert elmegyek. Ez volt a kérdés. Rek mégis maradt. A kormánykeréknél álló hajós elnézte őket, hallgatta nevetésüket és velük mosolygott, bár nem hallotta a beszélgetést. Otthon feleség és hét gyerek várta, jólesett látni a férfit és asszonyát. Integetett, amikor a kabinjukba mentek, de nem vették észre. – Milyen jó fiatalnak és szerelmesnek lenni – mondta a kapitány, és csendesen kilépett kabinajtajának az árnyékából. – Öregnek és szerelmesnek is jó lenni – vigyorgott az első tiszt. – Nyugodt az éjjel, de élénkül a szél. Nem tetszenek nekem a nyugati felhők. – Elhaladnak mellettünk – felelte a kormányos. – De nem lesz jó időnk. Mögöttünk jön a vihar, felgyorsít, lehet, hogy néhány napot nyerünk miatta. Tudtad, hogy Delnochba mennek? – Igen – válaszolta a kapitány, megvakarta vörös szakállát és a csillagok állását figyelte. – Kár – mondta őszintén a kormányos. – Azt mondják, Ulric megígérte, hogy a földdel teszi egyenlővé. Hallottad, mi történt Gulgothirnál? Minden második védőt megölt, és a nők és gyerekek harmadát is. Sorba állította őket, és a katonái levágták az embereket. – Hallottam. Nem a mi dolgunk. Évek óta kereskedünk a nadír okkal, épp olyan emberek, mint bárki más. – Egyetértek. Volt egyszer egy nadír nőm. Valóságos sárkány volt. Megszökött egy bádogossal. Később azt hallottam, hogy elvágta a torkát és ellopta a szekerét. – Valószínűleg csak a ló kellett neki. Igazi nadír férfit vehetett egy jó lóért. – Mindkét férfi kuncogott, utána csendben álltak, élvezték az éjszakát. – Miért mennek Delnochba? – kérdezte a kormányos.
– A gróf lánya. A férfiról nem tudok semmit. Ha a lány az én lányom lenne, gondoskodnék róla, hogy ne jöjjön vissza. A birodalom legdélibb pontjára küldtem volna. – A nadírok oda is elérnek. Csak idő kérdése. – Addig sok minden történhet. A drenaik biztosan megadják magukat. Nézd! Az az átkozott albinó és a barátja. Lúdbőrös tőle a hátam. A kormányos a fedélzetre pillantott, ahol Serbitar és Vintar álltak a korlátnál. – Tudom, mire gondolsz. Soha nem szólalnak meg. Örülök, ha elmennek – mondta a kormányos, és a karom óvó jelét rajzolta a szíve fölé. – Ez nem űzi el az ilyenfajta démonokat – mondta a kapitány. Serbitar elmosolyodott, amikor Vintar üzenetét megkapta: nem vagyunk népszerűek, fiam. – Igen. Mindenütt így van. Nehéz visszatartani a megvetést. – Kell. – Azt mondtam, nehéz, nem azt, hogy lehetetlen. – Szavak. Ha elismered, hogy nehéz, az a vereség beismerése. – Mindig a tanító, apát uram. – Amíg vannak tanítványaim, főpap. Serbitar elvigyorodott, tőle szokatlan módon. Egy albatrosz keringett a hajó felett, az albinó könnyedén megérintett az agyát, amint tovaszállt. Az elméjében nem érzett örömöt, gyászt vagy reményt. Csak éhséget, szükséget. És csalódottságot, hogy a hajó nem kínál vacsorát. Vad diadal árasztotta el a fiatal papot, gyönyör és kielégülés áradt szét az elméjében a hatalom érzetétől. Megragadta a korlátot, a hajót vizslatta, de megállt Rek kabinjának ajtaja előtt. – Erősek az érzelmeik – lüktette Vintar. – Nem illik velük foglalkozni – felelte kimérten Serbitar, és a holdfényben is látszott a pirulása. – Nem, barátom. A világon olyan kevés megváltás van, az egyik az embereknek az a képessége, hogy nagy és tartós szenvedéllyel képesek egymást szeretni. Örülök a szeretkezésüknek. Számukra csodálatos dolog. – Kéjenc vagy, apát uram – mosolygott Serbitar. Vintar elnevette magát. – Így igaz. A fiatalokban annyi energia van.
Arbedark keskeny, komoly arca tűnt fel az elméjükben, komor vonásokkal. – Sajnálom – lüktette – de rossz híreim vannak Delnochból. – Beszélj – kérte Serbitar. – A gróf meghalt. És áruló van az erődben. Ulric megparancsolta, hogy öljék meg Drusst. – Alakítsatok kört körülöttem – kiáltotta Druss, és a kimerült emberek elbotladoztak a fal mellől. – Üljetek le, mielőtt elestek. Kék szemei a kört figyelték, megvetően horkant fel. – Nyomorultak! Katonáknak képzelitek magatokat? Egy kis futástól kikészültök. Mit gondoltok, hogy érzitek majd magatokat, ha három napig éjjel-nappal a túlerőben lévő nadírok ellen harcoltok? Senki nem felelt. Szónoki kérdés volt. Az igazat megvallva, a legtöbb ember örült a szidásnak, legalább pihenhettek közben. Druss Giladra mutatott. – Te! Milyen csapatok vannak itt? Gilad körbefordult, az arcokat fürkészte. – Karnak, Bild, Gorbadac... a negyediket nem ismerem. – Nem azonosítaná magát valamelyik nyomorék? – kiáltott Druss. – Melyik a negyedik átkozott banda? – Sólyom – hallatszott egy hang hátulról. – Helyes! Tisztek, előre! – mondta Druss. – A többieknek pihenő. – Arrább sétált, intett az embereknek, hogy kövessék. – Mielőtt elmondom, hogy mit akarok, jelentkezzen a Sólyom tisztje. – Én vagyok az, uram. Hedes dun – mondta egy alacsony, izmos ember. – Miért nem te jelentkeztél, amikor a neveteket kérdeztem? Miért egy paraszt? – Részben süket vagyok, uram, és amikor fáradt vagyok és lüktet a vérem, alig hallok. – Akkor, Hedes dun, vedd tudomásul, hogy leváltottalak. – Ezt nem teheted! Jól szolgáltam! Nem szégyeníthetsz meg! – a férfi hangja elvékonyodott. – Hallgass meg, te bolond. Nem szégyen, ha valaki süket. Ha akarod, velem lehetsz a falakon, amikor a nadírok megérkeznek. De hogy szolgálhatsz parancsnokként, amikor nem hallod a parancsaimat? – Elboldogulok – felelte Hedes.
– És hogy boldogulnak az embereid, amikor tanácsra van szükségük? Mi történik, ha visszavonulást rendelek el, és nem hallod? Nem! Döntöttem. Távozz. – Jogom van Orrin ganhoz fordulni! – Ahogy akarod. De ma délutánra új parancsnokot rendelünk a Sólyom élére. Most dologra. Azt akarom, hogy valamennyien, te is, Hedes, válasszátok ki a legerősebb két embereteket. Aki a legjobban birkózik, bokszol, verekszik. Megkapják az esélyt, hogy ledöntsenek a lábamról. Ez majd felvidítja őket. Mendar dun maga mellé szólította Giladot, amikor visszatért az embereihez, majd előadta Druss ötletét. A katonák kuncogtak, sok önkéntes jelentkezett. A zaj nőtt, az emberek vetélkedtek a lehetőségért, hogy elbánjanak az öreg katonával, és Druss hangosan nevetett néhány méterre tőlük. Narancsot hámozott. Amikor kiválasztották az embereket, felállt. – Van valami célom a mai gyakorlattal, de csak később magyarázom el. Most tekintsétek szórakozásnak – mondta Druss csípőre tett kézzel. – Úgy tapasztaltam, hogy a közönség mindig lelkesebb, ha díjat is lehet nyerni, így hát kap egy szabad délutánt az a csapat, amelyiknek a bajnoka legyőz. – Éljenzés harsant, Druss folytatta. – Aki veszít, ott a csapat még két mérföldet fog futni. – Elvigyorodott a nyögések hallatán. – Ne legyetek ilyen nyúlszívűek. Mit láttok? Egy öreg, kövér embert. A Bild párral kezdem. Az ellenfelei ikrek is lehettek volna, hatalmas, fekete szakállú, kidagadó izmú emberek. Páncéljuk nélkül is rettenthetetlen harcosoknak tűntek. – Jól van, fiaim – mondta Druss birkózhattok, üthettek, rúghattok. Kezdjétek, ha készen álltok. – Az öreg levette a kabátját, amíg beszélt, és a Bild pár lassan, nyugodtan körözött körülötte. Két oldalról támadtak rá. Druss fél térdre bukott, kikerült egy jobbegyenest, azután öklét az egyik férfi ágyékába vágta, megdagadta az ingét a másik kezével, és a társának hajította. Mindkét férfi elzuhant, összegabalyodtak. Átkozódás hallatszott a Bild csapat embereitől, de elnyomta a többiek éljenzése. – Gorbadac a következő! – jelentette ki Druss. Ők már óvatosabban jöttek, mint elődeik, majd a magasabb kitárt karral Druss gyomra felé ugrott. Druss térdébe ütközött, és a földre hullott. A másik azonnal támadt, de Druss megvetően visszakézből megütötte. A katona
megbotlott a társában és elesett. Az első férfi eszméletét vesztette, a társai vitték hátra. – Sólyom! – szólt Druss. Figyelte, ahogy közelednek, majd teli torokból felüvöltött és támadott. Az első férfi eltátotta a száját a meglepetéstől, a második hátralépett és megbotlott. Druss egy balegyenessel kiütötte az első katonát, aki csendesen elbukott. – Karnak? – kérdezte Druss. Gilad és Bregan lépett be a körbe. Druss már látta korábban is a sötét hajú férfit, rokonszenvesnek találta. Született katona, gondolta. Élvezte, hogy gyűlölettel néz rá, valahányszor kineveti, tetszett neki, amikor lemaradt, hogy Orrinak segítsen. Druss a másik katonára nézett. Nem tévedés? A pufók férfi nem látszott harcosnak, jó természetű, kemény embernek igen, de semmiképp sem harcosnak. Gilad feléje ugrott, majd visszalépett, amikor Druss felemelte az öklét. Druss elfordult, hogy szem előtt tartsa, de zajt hallott hátulról, látta, hogy a kövérebbik támad, megbotlik, és a lába elé zuhan. Kuncogott, és visszafordult Gilad felé, belelépett a másik rúgásába, ami a mellét érte. Hátralépett, hogy felfeszítsen, de a kövér alágurult, és Druss elesett. Üvöltés harsant kétszáz torokból. Druss elmosolyodott, könnyedén felállt és csendet intett. – Gondoljátok végig, mit láttatok, fiacskáim – mondta. – Ez nem csak szórakozás volt. Láttátok, mire képes egy ember, és azt is láttátok, mit jelent a csapatmunka. Amikor a nadírok elárasztják a falakat, magatokat is nehéz lesz megvédeni, pedig ennél is többre van szükség. A társaitokat is meg kell védenetek, mert senki nem tud védekezni a hátulról jövő kard ellen. Azt akarom, hogy mindannyian keressetek egy kardtestvért. Nem kell, hogy barátok legyetek, ez később kialakul. Meg kell értenetek egymást, munkálkodjatok rajta. Egymás hátát kell védenetek, amikor jön a támadás, válasszatok hát gondosan. Aki a csata elején elveszíti a társát, keressen másikat. Ha nem sikerül, tegyetek meg mindent a körülöttetek harcolókért. Negyven éve harcolok, kétszer olyan régóta, mint a legtöbbetek élete. Jegyezzétek meg, amit mondtam. Én túléltem. Csak egyféleképpen lehet túlélni a csatát, ha hajlandóak vagytok meghalni. Rá fogtok döbbenni, hogy a legjobb kardforgatót is ledöntheti néhány vadember. Miért? Mert azok készek meghalni. Rosszabb, lehet, hogy megszállottak.
Aki hátralép egy nadír felé, az a végzetébe lép. Szemtől szembe találkozzatok. Hallottátok már, hogy elveszett az ügyünk, és halljátok még. Gyakran tapasztalt katonáktól is. Az ilyen jóslatok semmit nem érnek. Félmillió nadír katona érkezik. Óriási szám! Megbénul az ember agya. De falak olyan hosszúak és szélesek, amilyenek. Egyszerre nem férnek fel mind. Megöljük őket, ahogy közelednek, meghalnak, amikor felmásznak. Napról napra fogyni fognak. Barátokat, testvéreket, társakat fogtok veszíteni. Vért. A következő néhány hónap nem lesz könnyű. Nem beszélek hazaszeretetről, kötelességről, a szabadság védelméről, ez nem jelent semmit harc közben. Gondoljatok a túlélésre. És a legkönnyebben úgy érhetitek ezt el, ha arra gondoltok, amikor meglátjátok a nadírokat: ötven ember jut rám. Szép sorban levágom őket. – Ami engem illet, én tapasztalt katona vagyok. Vállalok százat. – Druss mély lélegzetet vett, várta, hogy mindenki feldolgozza a szavait. Végül ismét megszólalt: – Térjetek vissza a kötelességetekhez. Mindenki, kivéve Karnakékat. – Megfordult, meglátta Hogunt, és amíg az emberek feltápászkodtak, visszasétált az Első fal barakkjához a fiatal tábornokkal. – Szép beszéd – mondta Hogun. – Nagyon hasonlított arra, amit a Harmadik falnál mondtál ma reggel. – Nem figyeltél, fiacskám – mondta Druss. – Tegnap óta hatodszor mondom el a beszédem. És háromszor veszítettem a küzdelemben. Kiszáradtam, mint a homoki kígyó gyomra. – Fizetek egy üveg vagriai vöröset – mondta Hogun. – A várnak ezen a végén nem szolgálnak fel lentriai bort, túl drága. – Megteszi. Látom, visszanyerted a jó kedvedet. – Igen. Igazad volt a gróf temetését illetően. Csak túl gyorsan volt igazad, ennyi az egész – mondta Hogun. – Ezt hogy érted? – Képes vagy lezárni és kinyitni az érzelmeidet, Druss. A legtöbb ember nem képes rá. Emiatt látszol, ahogy Mendar mondta, jeges szívűnek. – Nem tetszik a jelző, de illik rám – mondta Druss és kinyitotta az étkezde ajtaját. – Meggyászoltam Delnart, amikor haldoklott. De amikor meghalt, eltávozott. Mi maradtunk, és még átkozottul hosszú út áll előttünk.
Leültek egy ablak melletti asztalhoz, két poharat kaptak és egy nagy üveget. Egy ideig csendben ültek, figyelték a kiképzést. Druss gondolataiba mélyedt. Sok barátot veszített élete folyamán, de senki sem volt olyan kedves a szívének, mint Sieben és Rowena. A kardtestvére és a felesége. Az emlékük még most is fájt. Amikor meghalok, gondolta, mindenki meggyászolja a Legendás Drusst. De ki gyászol meg ENGEM?
13 – Mondd el, mit láttál – kérte Rek, amikor csatlakozott a Harmincak négy vezetőjéhez Serbitar kabinjában. Menahem mély álomból ébresztette, és gyorsan elmagyarázta a várban felmerült problémákat. Éberen figyelte, amikor a szőke harcos-pap felvázolta a fenyegetést. – A Csatabárdok Ura kiképzi az embereket. Leromboltatta a Harmadik falig a házakat, van már küzdőtér. Lezáratta a kapuk alagútjait a Negyedik falig, ügyesen cselekszik. – Árulót emlegettél – mondta Rek. Serbitar felemelte a kezét. – Türelem! – mondta. – Folytasd Arbedark. – Tizenegy éve él Dros Delnochban egy Musar nevű fogadós, a nadír farkas törzsből. Ő és egy drenai tiszt Druss megölését tervezik. Lehet, hogy vannak még mások is. Ulric tud az alagutakról. – Hogyan? – tudakolta Rek. – Nem hiszem, hogy vannak utazók észak felé. – Galambok – mondta Arbedark. – Mit tudsz tenni? – kérdezte Rek Serbitart, aki megvonta a vállát és támogatást keresőn Vintarra nézett. Az apát széttárta a karját. – Megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot Drussal, de elutasító, és nagy a távolság. Nem tudom, hogyan segíthetünk. – Mi hír az apámról? – kérdezte Virae. A férfiak egymásra néztek, végül Serbitar szólalt meg kelletlenül. – Meghalt. Őszintén sajnálom. Virae nem szólt semmit, az arca kifejezéstelen maradt. Rek átölelte a vállát, de Virae eltolta a kezét. – Felmegyek a fedélzetre – mondta halkan. – Később találkozunk, Rek. – Veled menjek? – Szívesebben vagyok egyedül. Amikor becsukódott mögött az ajtó, Vintar szólalt meg, gyász érződött a hangjából. – A maga módján nagyszerű ember volt. Megérintettem őt a vége előtt, a múltban járt, megbékélt. – A múltban? – kérdezte Rek – Hogy érted?
– Boldogabb emlékek között. Azt hiszem, a Forrás befogadta. Imádkozom érte. Mi legyen Drussal? – Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a tábornokkal, Hogunnal – mondta Arbedark –, de túl veszélyes volt. Majdnem elvesztem. A távolság... – Igen – mondta Serbitar. – Kiderítetted, hogyan akarják elkövetni az orgyilkosságot? – Nem. Nem tudtam behatolni az agyába, de láttam előtte egy üveg lentriai vörösbort, amit akkor pecsételt le újra. Lehet méreg, vagy valamiféle altató. – Kell lenni valaminek, amit megtehettek – mondta Rek. – A hatalmatokkal. – Minden hatalom korlátozott, egyet kivéve – szólt Vintar. – Csak imádkozhatunk. Druss hosszú évek óta harcol, túlélő fajta. Nemcsak ügyes, de szerencsés is. Menahem, utazz el az erődbe, és figyelj. Talán nem sikerül megpróbálniuk, amíg közelebb nem érünk. – Egy drenai tisztet említettél – fordult Rek Arbedarkhoz. – Ki? Miért? – Nem tudom. Éppen Musar házából távozott. Lopakodott, és ez felkeltette a gyanakvásomat. Musar a padláson maradt, és egy nadír levél feküdt mellette az asztalon. Így szólt: Öld meg a Haláljárót. Drusst ezen a néven ismerik a törzsek. – Szerencséd volt, hogy láttad a tisztet – mondta Rek. – Egy ekkora erődvárosban elenyésző annak az esélye, hogy megláss egy áruló cselekedetet. – Igen – felelte Arbedark. Rek észrevette, hogy a szőke szerzetes és az albinó összenéznek. – Több, mint szerencse? – kérdezte. – Talán – felelte Serbitar. – Még beszélünk róla. Pillanatnyilag azonban tehetetlenek vagyunk. Menahem figyelemmel kíséri a helyzetet és tájékoztat bennünket. Ha két napig nem cselekszenek, lehet, hogy segíthetünk. Rek Menahemre nézett, aki egyenes háttal, lehunyt szemmel ült az asztalnál, alig lélegzett. – Elment? – kérdezte. Serbitar bólintott. Druss küszködött, hogy érdeklődő arccal hallgassa a beszédeket. Már harmadszor volt kénytelen végighallgatni, hogy mennyire hálás a város
népe, a polgárok, a kereskedők és a jogtudorok, hogy eljött közéjük. Hogy megmutatta a kishitűeknek, akik már megjósolták a drenai birodalom végét. Hogyan vonzza majd látogatók tömegét Dros Delnoch a gyors győzelem után. Milyen új versszakok íródnak Serbar balladájához. Ömlöttek a szavak, a dicséret a borfogyasztás mennyiségével egyenes arányban vált egyre émelyítőbbé. Az állami ünnepeken használt hatalmas kerek asztal körül Delnoch kétszáz leggazdagabb és legbefolyásosabb családjának a képviselői ültek. A vacsora Bricklynnek, a város vezető kereskedőjének az ötlete volt, aki lefoglalta Druss figyelmét a vacsora alatt, és most a ma este elhangzott leghosszabb beszéddel untatta. Druss merev mosolyt erőltetett az arcára, és amikor szükségesnek tartotta, bólogatott. Számtalan hasonló rendezvényen vett már részt életében, bár általában csata után és nem csata előtt került rájuk sor. A beszédek sorát Druss nyitotta meg, röviden beszélt az életéről, és megígérte, hogy Delnoch kitart, ha a katonák lesznek olyan bátrak, mint az asztal körül ülő családok. Érthető módon megéljenezték. Az ilyen eseményeken szokása szerint keveset ivott, csak néha-néha kortyolt bele a dús lentriai borba, amit a köpcös kocsmáros, Musar, a bankett szertartásmestere tett elé. Druss arra riadt, hogy Bricklyn befejezte a beszédét, gyorsan tapsolni kezdett. Az alacsony, őszülő emberke visszaült mellé, mosolygott és bólogatott, ahogy a taps folytatódott. – Szép beszéd – mondta Druss. – nagyon szép. – Köszönöm. Úgy vélem, a tiéd szebb volt – mondta Bricklyn és egy kőkorsóból fehér bort töltött magának. – Ugyan! Született szónok vagy. – Különös, hogy ezt mondod. Emlékszem, amikor Drenanban beszédet tartottam Marilin báró esküvőjén... ismered a bárót, ugye?... Azt mondta, hogy... – És így folyt tovább, Druss mosolygott és bólogatott, Bricklynnek pedig újabb és újabb történetek jutottak az eszébe, amivel erényeit hangsúlyozta. Éjfél felé a megbeszéltek szerint megjelent Delnar öreg inasa, és bejelentette – hangosan, hogy Bricklyn is meghallja – hogy a Harmadik falon szükség van Drussra, hogy ellenőrizze az íjászok új beosztását. Éppen időben. Druss nem ivott egy pohárkánál többet egész este, mégis szédült, remegett a lába, amikor felállt. Elnézést kért a köpcös polgártól, meghajolt a vendégek felé, és kivonult a teremből. A folyosón megállt, nekidőlt egy oszlopnak.
– Valami baj van, uram? – kérdezte Arshin. – Rossz volt a bor – mormogta Druss. – Többet ártott a gyomromnak, mint egy ventriai reggeli. – Jobban tennéd, uram, ha lefeküdnél. Szólok Mendar dunnak, hogy keressen fel a szobádban. – Mendar? Mi az ördögöt akar? – Sajnálom, uram. Nem szólhattam a teremben, azt kellett mondanom, amire utasítottál, de Mendar dun kérdezteti, hogy lenne-e egy pillanatod a számára. Valami komoly gondja van. Druss megdörzsölte a szemét, mély lélegzetet vett. Fontolgatta, hogy elküldje Arshint a fiatal tisztért, de tartott tőle, hogy elterjedne, hogy beteg, vagy ami rosszabb, hogy berúgott. – Lehet, hogy jót tesz a friss levegő. Hol találom? – Az Egyszarvú utcai fogadónál vár. Az erőd fala mellett fordulj jobbra, amíg el nem éred az első piacteret, majd a molnárnál fordulj balra. Sétálj végig a Pékek utcáján, amíg elérsz a páncéljavítóhoz, ott fordulj jobbra. Az utca végén találod a kocsmát. Druss megkérte az inast, ismételje el a magyarázatot, majd eltolta magát a faltól és kibotorkált. A felhőtlen égen ragyogtak a csillagok. Beszívta a friss levegőt, érezte, hogy felfordul a gyomra. – A fenébe – mondta dühösen, keresett egy elhagyatott sarkot a várfal tövében, távol az őrségtől, és elhányta magát. Hideg veríték ütött ki a homlokán, fájt a feje, mikor befejezte, de legalább a gyomra megnyugodott. Az első tér felé indult, megtalálta a molnár üzletét, elindult balra. A Pékek utcájában már a másnapi friss kenyér illata szállt. A szagoktól ismét rosszul lett. Az állapota feldühítette, az öklével rávágott az első ajtóra. Egy alacsony, kövér pék fehér kötényben kikukucskált az ajtón. – Igen? – kérdezte idegesen. – Druss vagyok. Van kész kenyered? – Éjfél van. Tegnapi kenyerem van, de ha vársz egy keveset, a mai is megsül. Mi a baj? Rosszul nézel ki, uram. – Kérek egy kenyeret, és siess! – Druss az ajtónak támasztotta a kezét, nekidőlt. Mi baja lehetett a bornak? Vagy talán az ételnek? Gyűlölte a fűszeres ételeket. Túl sokáig élt szárított húson és nyers zöldségen. A gyomra soha nem szerette, de ennyire beteg eddig még nem lett tőle. A pék visszatért egy darab fekete kenyérrel és egy fekete üvegcsével.
– Ezt idd meg – mondta. – Gyomorfekélyem van, és Calvar Syn szerint ez gyorsabban megnyugtatja a gyomrot, mint bármi más. – Druss hálásan megitta az üvegcse tartalmát. Olyan íze volt, akár a szénnek. Nagyot harapott a kenyérből, megkönnyebbülten ült le a földre, hátát az ajtónak vetve. A gyomra tiltakozott, de összeszorította a fogát és megette a kenyeret. Néhány perc múlva jobban érezte magát. Átkozottul fájt a feje, a világ összefolyt a szemei előtt, de már elég erőt érzett magában, hogy kibírjon egy rövid beszélgetést Mendarral. – Köszönöm, pék. Mennyivel tartozom? A pék két rézpénzt akart kérni, de időben észrevette, hogy az öreg ruháján nincs zseb, és erszényt sem látott. Sóhajtott, és azt mondta, amit vártak tőle. – Tőled nem kérek semmit, Druss. Természetesen. – Ez szép tőled – mondta Druss. – A helyedben visszamennék a szállásodra – mondta a pék. – És lefeküdnék aludni. – Majdnem hozzátette, hogy Druss már nem fiatal, de meggondolta magát. – Még nem. Találkoznom kell egy tisztemmel. – Ó, Mendarral – mosolygott a pék. – Honnan tudod? – Húsz perce láttam, néhány másik társával az Egyszarvú felé tartott. Ilyenkor éjszaka nem sok tiszt jár erre. Az Egyszarvúba közlegények járnak. – Még egyszer köszönöm. Most megyek. Druss várt még néhány percet az ajtóban, miután a pék visszatért a kemencéjéhez. Ha Mendar nincs egyedül, meg fogják hívni, hogy igyon velük, és valami jó kifogáson törte a fejét, amivel visszautasíthatja. Nem jutott eszébe semmi meggyőző, átkozódott, és elindult az utcán. Csend volt és sötét. A sötétség zavarta, de túlságosan fájt a feje ahhoz, hogy törődjön vele. A páncéljavító cégére megcsillant a sötétben. Megtorpant, pislogott, amikor a céhjelzés pislákolt, eltorzult a szeme előtt. Csend... Mi a baj ezzel az átkozott csenddel? Továbbhaladt, kényelmetlenül érezte magát, meglazította Snagát a hüvelyében, inkább szokásból, mint a veszély érzete miatt. Jobbra fordult... Valami átsuhant a levegőben. Fény robbant a szemei előtt, amikor valami megütötte. Elzuhant, meghemperedett a porban, mikor egy sötét alak előreszökkent. Snaga feldalolt, belevágott az alak combjába,
csontot tört, az orgyilkos felsikoltott. Druss talpra ugrott, árnyékok közeledtek a sötétből. Homályosan látott, de a holdfényben is kivehető volt a pengék villanása. Harci kiáltást hallatott és előrelendült. Egy kard csapott felé, de hárította, baltája széthasította a kard tulajdonosának a koponyáját, közben egy másik ember felé rúgott. Egy penge szakította fel az ingét, megsebezte a mellkasát. Elhajította Snagát és megpördült, hogy a harmadik emberrel foglalkozzon. Mendar! Druss oldalra lépett, kezét kitárta, mint a birkózók. A fiatal tiszt magabiztosan közeledett karddal a kezében. Druss a második férfire pillantott, aki nyöszörögve feküdt a földön, gyengülő ujjaival kétségbeesetten próbálta kihúzni a gyomrából a csatabárdot. Druss haragudott magára. Nem kellett volna eldobnia a bárdot, a betegséget és a fejfájást hibáztatta az ostobaságáért. Mendar ugrott, lendítette a kardját, és Druss kénytelen volt hátraugrani, amikor az ezüst penge egy ujjnyival a nyaka előtt suhant el. – Sokáig nem hátrálhatsz, öreg! – vigyorgott Mendar. – Miért teszed? – kérdezte Druss. – Húzod az időt? Sajnálom. Úgysem értenéd. Ismét lendült, lecsapott, de Drussnak megint sikerült kimozdulnia. Háta egy házfalhoz ért, tovább nem futhatott. Mendar nevetett. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz megölni téged, Druss – mondta és támadott. Druss kifordult, tenyere a kard lapján csattant, majd előreugrott, amikor a kard felhasított a húst a bordái felett, és öklével Mendar arcába vágott. A magas tiszt hátratántorodott, vér folyt a szájából. A második ütés a szíve alatt érte, egy bordája eltört. Lazult a fogása a markolaton, kezdett összecsuklani, de hatalmas kezek ragadták meg a torkát és emelték fel. Pislogott, a szorítás enyhült, de csak annyira, hogy levegőt préselhetett a tüdejébe. – Könnyű, fiam? Az életben semmi nem könnyű. Zajt hallott maga mögül, megpördült Mendarral a kezében. Kétkezes balta hasította szét a tiszt vállát, a kulcscsontnál állt meg. Druss elengedte a testet, és vállával az orgyilkosnak rontott, mielőtt az kiszabadíthatta volna a fegyverét. A férfi hátrarepült. Mire Druss visszanyerte az egyensúlyát, a gyilkos felpattant és elfutott a sötét utcában. Druss átkozódott, és visszatért a haldokló tiszthez. Vér ömlött a súlyos sebből, a szomjas föld gyorsan beitta.
– Segíts, kérlek! – nyöszörögte Mendar. – Érezd magad szerencsésnek, te kurafi. Én lassabban öltelek volna meg. Ki volt a társad? De Mendar meghalt. Druss kihúzta Snagát a halott orgyilkosból, majd a másikat kereste, akinek a lábát sebezte meg. A vérnyomokat követve beért egy szűk sikátorba, ahol megtalálta. A férfi háttal a falnak feküdt, markolatig beszúrt kés állt ki a melléből, ujjai még mindig a tőrre fonódtak. Druss megdörzsölte a szemét, a keze ragacsos lett. Végighúzta az ujjait a halántékán, egy tojás nagyságú érzékeny púp káromkodásra késztette. Semmi nem egyszerű többé ezen a világon? Valaha egy csata csata volt, seregek vívták. Szedd össze magad, mondta. Mindig is voltak árulók és orgyilkosok. Csak ő maga nem volt még soha célpont. Hirtelen elnevette magát, amikor eszébe jutott a csend. A fogadó üres volt. Amikor befordult az Egyszarvú utcájában, észre kellett volna vennie a veszélyt. Miért várna rá öt ember éjfél után egy elhagyott utcában? – Vén bolond. Kezdesz szenilis lenni. Musar egyedül ült a padláson, a galambok neszezését hallgatta, amint felborzolták tollaikat, hogy a hajnalt köszöntsék. Már megnyugodott, lapáttenyere nem remegett többé. Az ablakhoz sétált, mélyen kihajolt, hogy északra pillantson. Élete leghőbb vágya volt, hogy láthassa Ulricot belovagolni Dros Delnochba, majd tovább a gazdag déli mezőkre, hogy megláthassa a nadír birodalom felemelkedését. Drenai felesége és nyolc éves fia a földszinten feküdt, álmuk lassan halálba mélyült, ő pedig az utolsó hajnalt nézte. Nehéz volt végignézni, amikor megitták a mérgezett italt, meghallgatni a felesége kedves csacsogását a holnapi terveiről. Amikor a fia megkérdezte, hogy elmehet-e holnap lovagolni Brentan fiával, megengedte. Jobb lett volna, ha az ösztöneit követi és megmérgezi az öreg harcost, de Mendar lebeszélte. A gyanú azonnal a szertartásmesterre terelődne. Így biztosabb, ígérte meg Mendar, kábítsd el és öljük meg egy sötét sikátorban. Milyen egyszerű! Hogy mozoghat ennyire gyorsan egy ilyen öreg ember?
Musar úgy érezte, megúszhatná. Tudta, hogy Druss soha nem ismerné fel, mint az ötödik orgyilkost, arcát sötét kendő takarta. Nadír ura, Surip azonban úgy vélte, túl nagy a kockázat. Az utolsó levél megdicsérte az utóbbi tizenkét évben végzett munkáját, és azzal fejeződött be: béke veled, testvér, és a családoddal. Musar egy rézkancsóból meleg vizet öntött egy vödörbe. Ezután a padlás végében levett egy tőrt a polcról, és megélesítette egy fenőkövön. Túl nagy a kockázat? Valóban. Musar tudta, hogy a nadíroknak van egy másik emberük Delnochban, magasabb beosztásban, mint ő. Semmiképpen nem keveredhet gyanúba. A vízbe mártotta a bal karját, majd jobbkezével megfogta a tőrt és elvágta az ereit a csuklóján. Nézte, amint a víz vörösre vált. Ostobaság volt megnősülni, gondolta könnyes szemmel. De olyan szép volt... Hogun és Elicas figyelték, amint a légió emberei eltakarítják az orgyilkosok hulláit. A közeli ablakokból nézőik is akadtak, akik kérdéseket tettek fel, de a légiósok némák maradtak. Elicas apró, arany fülbevalóját húzogatta, mikor Lebus, a nyomkövető a küzdelem lefolyását ismertette. Elicast mindig is elbűvölte a nyomkereső tehetsége. Az úton meg tudta állapítani a lovak nemét, a lovasok korát, szinte még a tábortűz körüli beszélgetést is. Elicas képzeletét meghaladta a tudománya. – Innen egy öreg ember lépett be a sikátorba. Az első támadó az árnyékban rejtőzött. Ütött, és Druss elesett. Gyorsan felkelt. Látod a vért? Balta vágott valakinek a combjába. Azután megtámadta a másik hármat, de valószínűleg eldobta a bárdját, mert utána a falhoz hátrált. – Hogy tudta megölni Mendart? – kérdezte Hogun, bár már hallotta a történetet Drusstól, de ő is nagyra értékelte Lebus tehetségét. – Ez előttem is érthetetlen volt, uram – felelte a nyomkereső. – De azt hiszem, rájöttem. Volt egy ötödik támadó is, aki a küzdelem alatt meglapult. Néhány jel arra mutat, hogy Druss és Mendar abbahagyták a harcot, és egészen közel álltak egymáshoz. Akkor mozdulhatott az ötödik. Látod azt a saroknyomot? Az Drussé. Látod azt a kerek ívet? Úgy gondolom, megpördült, és Mendarral fogta fel az ötödik ember csapását. – Szép munka, Lebus – mondta Hogun. – Az emberek azt mondják, a madár röptét is követni tudod a levegőben, és el is hiszem. Lebus meghajolt és távozott.
– Kezdem elhinni, hogy Druss valóban az, aminek tartják – mondta Elicas. – Elképesztő! – Igaz – mondta Hogun –, de aggasztó. Az hogy egy ekkora sereg támad ránk, egy dolog, de árulók a várban! És Mendar... alig hiszem el. – Jó családból származik, ha jól tudom. Elhíreszteltem, hogy Mendar Druss mellett harcolt a nadír kémek ellen. Lehet, hogy elhiszik. Nem mindenki bír Lebus képességeivel, és a talajt egyébként is hamarosan összetapossák. – Jó történet – mondta Hogun. – De ki fog derülni az igazság – Hogy van az öreg? – kérdezte Elicas. – Tíz öltés az oldalán, négy a fején. Aludt, amikor otthagytam. Calvar Syn szerint csoda, hogy nem repedt meg a koponyája. – Ő lesz a bíró a kardviadalon? – kérdezte a fiatalabb férfi. Hogun felvonta szemöldökét. – Gondoltam. Kár. – Miért? – kérdezte Hogun. – Hát, ha nem ő lenne a bíró, akkor te lennél. És akkor megfosztottál volna attól az élvezettől, hogy legyőzzelek. – Beképzelt kölyök! – nevetett Hogun. – Az a nap még nem jött el, hogy kicselezz engem, még fakarddal sem! – Mindennek eljön az ideje. És nem leszel fiatalabb, Hogun. Hiszen már elmúltál harminc! Fél lábbal a sírban. – Meglátjuk. Fogadunk? – Egy üveg vörösbor? –kérdezte Elicas. – Áll a fogadás! Nincs finomabb, mint az a bor, amit más fizetett. – Majd eldöntöm este – vágott vissza Elicas.
14 Egyszerű esküvői szertartás volt, Vintar apát vezette le, a Wastrel kapitánya és első tisztje tanúskodtak. A tenger nyugodt volt, az éjjeli ég felhőtlen. Messze a magasban sirályok köröztek, jelezték a közeledő földet. Antaheim adta a gyűrűt, a Harmincak egyike, egy magas, vékony férfi, vagriaira valló arcvonásokkal. Egyszerű, dísztelen aranykarika. Közelgett a hajnal, a hajón mindenki aludt, Rek egyedül állt a korlát mellett, csillagfény táncolt ezüst fejpántján, a szél sötét zászlóként lebegtette haját. A kocka el van vetve. Saját kezével láncolta magát Delnoch sorsához. A sós tengervíz csípte a szemét, hátralépett, leült, hátát a korlátnak vetve, szorosabbra húzta a köpenyt maga körül. Egész életében az utat kereste és menedéket e félelem elől, a remegő kéz és bizonytalan szív végét. Most úgy tűnt el a félelme, mint gyertyaviasz a tűzben. Regnak gróf, Dros Delnoch ura, Észak Őrzője. Virae először visszautasította a javaslatát, de Rek tudta, hogy végül el fogja fogadni. Ha nem házasodnak össze, Abalyn azonnal küldene egy férjet. Elképzelhetetlen, hogy Delnochnak ne legyen ura, és éppen ilyen elképzelhetetlen, hogy egy nő vegye át a tisztet. A kapitány tengervizet szórt a fejükre az ősi rítus szerint, de Vintar, aki mindig is az igazság híve volt, kihagyta a termékenységre vonatkozó áldást, helyette azt mondta: „Legyetek boldogok, gyermekeim, most, és életetek végéig.” Druss megmenekült, Orrin gan magára talált, a Harmincak csak két napi útra voltak Dros Purdoltól és az út utolsó szakaszától. A szél kedvezett nekik, a hajó két vagy három nappal a tervezettnél előbb ér a kikötőbe. Rek a csillagokat tanulmányozta, a vak látnokra és próféciájára emlékezett. A gróf és a legenda találkoznak a falon. Az. emberek álmodnak, az emberek meghalnak, de elesik-e az erőd? Rek lelki szemei előtt Virae képe jelent meg, ahogy egy órája hagyta, a haja kócosan terült szét a párnán, lehunyt szemmel, békésen pihent. Szerette volna megérinteni, átkarolni, érezni az ölelését, de ehelyett
gyengéden betakarta, felöltözött és csendesen feljött a fedélzetre. A vízből a delfinek szellemdala szólt. Kihúzta magát és visszatért a kabinba. Virae lerúgta magáról a takarót. Rek lassan levetkőzött és a lány mellé feküdt. Megérintette. Fent a Harmincak vezetői befejezték az imádságot és elfogyasztották a Vintar által megáldott kenyeret. Csendesen ültek, elméjük szétkapcsolódott, élvezték a saját gondolataikat. Végül Serbitar hátradőlt és intett. Elméik egyesültek. – Az öreg félelmetes harcos – mondta Menahem. – De nem hadvezér – felelte Serbitar. – Felállítja az embereket a falra és harcolnak, amíg el nem dől a csata. – Nincs más választása – mondta Menahem. – Mi sem tudunk mást javasolni. – Igaz. Én arról beszélek, hogy Druss egyszerűen felállítja az embereket a falakra, és ez így nem működik. Tízezer embere van, és a hatékony védelemhez egyszerre hétezret tud használni. A többi falra is kell katona, kellenek hírnökök, vannak egyéb feladatok. Kell egy mozgósítható erő is, amely a gyenge pontokon segít. – A feladatunk, hogy maximális hatékonysággal és minimális erőfeszítéssel dolgozzanak. A visszavonulás idejét pontosan kell időzíteni. A tiszteknek nem csak ismerniük kell a feladataikat, hanem biztosan mozogni a szerepükben. – Agresszív védekezést kell kialakítanunk – mondta Arbedark. – A saját szemünkkel láttuk, hogy Ulric kivágatja az egész erdőt, hogy ostromtornyokat és hajítógépeket építsen. Gyújtóanyag kell. Az elkövetkező órában, ahogy a hajnal közeledett, kidolgozták a terveiket, néhány lehetőséget kizártak, másokat pontosítottak. Végül Serbitar felszólította őket, hogy fogják meg egymás kezét. Arbedark, Menahem és Vintar visszavonultak önmagukba, és Serbitar birtokba vette az erejüket. – Druss! Druss! – lüktette, elméje átrepült az óceán felett, túl a hegyeken, el a sathuli települések mellett, át a Sentran síkságon, egyre gyorsabban és gyorsabban szállt. Druss felriadt, kék szeme a szobát fürkészte, orrlyuka kitágult, kereste a veszélyt. Megrázta a fejét. Valaki a nevén szólította, de nem
hallott hangot. Gyorsan a karom jelét rajzolta a szíve fölé. Még mindig szólongatták. Hideg veríték ütött ki a homlokán. Átnyúlt az ágyon, megragadta Snagát. – Hallgass rám, Druss – könyörgött a hang. – Ki az agyamból, te kurafi! – üvöltötte az öreg és kiugrott az ágyból. – A Harmincak egyike vagyok. Dros Delnochba tartunk, hogy segítsünk neked. Hallgass meg! – Ki az agyamból! Serbitarnak nem volt más választása, hihetetlen fájdalmat érzett. Elengedte az öreg harcost és visszatért a hajóra. Druss megtántorodott, elbukott, majd felállt. Az ajtó kinyílt és Calvar Syn érkezett meg sebes léptekkel. – Mondtam, hogy nem kelhetsz fel dél előtt! – csattant fel. – Hangok – mondta Druss. – Hangok... a fejemben! – Feküdj le. Figyelj. Te vagy a parancsnok, és elvárod, hogy a katonáid engedelmeskedjenek neked. Én vagyok az orvos, és elvárom, hogy a betegeim engedelmeskedjenek nekem. Most mesélj a hangokról. Druss a párnára hajtotta a fejét és becsukta a szemét. Irtózatosan fájt a feje, a gyomra még mindig émelygett. – Csak egy hangot hallottam. Azt mondta, hogy a Harmincak közül való, és hogy jönnek segíteni. – Ennyi? – Igen. Mi történik velem, Calvar? Ilyet nem tapasztaltam, mielőtt fejbe vágtak. – Lehet, hogy az ütéstől volt, az agyrázkódás különös mellékhatásokkal járhat, lehetnek vízióid, hallhatsz hangokat. De elmúlnak. Fogadd meg a tanácsomat, Druss. A legrosszabb, amit tehetsz, az, ha felizgatod magad. Elájulhatsz, vagy rosszabb. A fejsérülés végzetes is lehet, még napok után is. Azt akarom, hogy pihenj, nyugodj meg, és ha újabb hangokat hallasz, hallgasd meg, akár felelhetsz is. De ne izgasd fel magad. Világos? – Persze – felelte Druss. – Általában nem esem pánikba, de vannak dolgok, amik nincsenek a kedvemre. – Tudom, Druss. Kérsz altatót? – Nem. Ébressz fel délben. Bíráskodnom kell a vívóversenyen. Ne aggódj – mondta, amikor meglátta a bosszúság fényét az orvos szemében –, nem izgatom fel magam, és utána azonnal visszajövök és lefekszem.
A szoba előtt Hogun és Orrin vártak. Calvar Syn csatlakozott hozzájuk, csendet intett, és saját közeli szobájába mentek. – Nem vagyok túl boldog – közölte velük. – Hangokat hall, és higgyétek el, ez nem jó jel. De erős, mint a bika. – Fennáll valami veszély? – kérdezte Hogun. – Nehéz megmondani. Reggel nem gondoltam volna. De mostanában erős feszültségben élt, ami nem segít. Könnyű megfeledkezni róla, de nem fiatal többé. – És a hangok? – kérdezte Orrin. – Elvesztheti az eszét? – Nem hiszem – felelte Calvar Syn. – Azt mondta, az üzenet a Harmincaktól jött. Delnar gróftól tudom, hogy elküldte hozzájuk Viraet egy üzenettel, és elképzelhető, hogy van köztük Beszélő. De Ulric is lehet a történtek mögött, illetve az ő sámánjai. Azt mondtam Drussnak, hogy hallgassa meg a hangokat, és szóljon nekem. – Az öreg nélkülözhetetlen – mondta halkan Orrin. – Tégy meg mindent, amit csak tudsz, Calvar. Tönkretenné az emberek harci kedvét, ha valami történne vele. – Azt hiszed, nem tudom? – háborodott fel az orvos. A vívóverseny után vidám lakomát tartottak. Mindenkit meghívtak, aki az első száz közé bejutott, tisztek és közlegények ültek egymás mellett, tréfálkoztak, történeteket meséltek. Gilad egyik oldalán Britan bar ült, aki legyőzte őt, a másik oldalon Pinar dun, aki pedig Britant győzte le könnyedén. A fekete szakállú bar jókedvűen átkozta Pinart, és panaszkodott, hogy a fakardnak nem olyan jó a súlypontja, mint a lovassági szablyának. – Csodálom, hogy nem lóról akartál vívni – mondta Pinar. – Szerettem volna, de hintalovat ajánlottak – felelte Britan. A három férfi felnevetett, a körülöttük ülők csatlakoztak hozzájuk. Fogyott a bor, Gilad egyre jobban érezte magát. Komolyan fontolgatta, hogy nem vesz részt a vacsorán, attól tartott, hogy a származása miatt rosszul fogja érezni magát a tisztek között. Csak azért jött el, mert a társai rábeszélték, hiszen ő volt az egyetlen, aki a Karnak csapatból bejutott az első százba. Örült, hogy eljött. Britan bar száraz humorú, szellemes társ volt, Pinar pedig jó neveltetése ellenére – vagy talán éppen azért – barátian fogadta. Az asztal végén Druss ült Hogun és Orrin között, mellettük pedig a Skultikból jött férfi. Gilad nem tudott róla semmit, csak azt, hogy hatszáz íjászt hozott magával. Hogun a légió díszegyenruhájába
öltözött, ezüst mellvértjét elefántcsont szegélyezte, fekete-ezüst láncinget viselt, és a Druss előtt fekvő ezüst kardot nézegette. Ötezer katona figyelte Hogunt és Orrint a döntőben. Az első találat Hoguné volt, szép szúrás egy négyperces küzdelem után. A második Orriné, egy fejre irányuló csel után. Hogun ugyan gyorsan hárított, de ellenfele egy apró csuklómozdulatától kardcsapás érte az oldalát. Húsz perc után Hogun vezetett kettő-egyre, egy találat kellett a győzelemhez. Az első szünetben Druss Hogun és segédje mellé sétált, akik a fal árnyékában vizezett bort ittak. – Szép munka – mondta Druss. – Orrin jól vív. – Igen – felelte Hogun. és letörölte a verítéket a homlokáról egy fehér törülközővel. – A jobb oldalon nem elég erős. – Valóban. Te pedig a bal lábra irányuló döfést véded lassan. – Tipikus hiba. Túl sok időt töltöttem a nyeregben – mondta Hogun. – Orrin alacsonyabb is, mint én, ennél a vágásnál előnyös. – Igaz. Jót tett Orrinnak, hogy a döntőbe jutott. Többen biztatják, mint téged, azt hiszem. – Engem nem zavar – mondta Hogun. – Remélem is – szólt Druss. – Semmi nem használ jobban a harci kedvnek, mint ha az erődparancsnok jól szerepel. – Hogun felpillantott, a tekintetük összekapcsolódott, azután az öreg harcos elmosolyodott és visszasétált a bírói székhez. – Ez mi volt? – kérdezte Elicas, Hogun mögé lépett és a vállát kezdte masszírozni. – Bátorító szavak? – Igen – mondta Hogun. – Dolgozd meg a karomat is, jó? Begörcsöltek az izmaim. A fiatal tábornok felnyögött, amikor Elicas nekilátott. Druss vajon azt kérte, hogy veszítsen? Nem valószínű. És mégis... Jót tenne Orrinnak, ha megnyerné az Ezüst Kardot, mindenképp növelné a csapatoknál kivívott tiszteletét. – Mire gondolsz? – kérdezte Elicas. – Arra, hogy gyengébb a jobb oldalán. – Elkapod, Hogun – mondta a tiszt. – Próbálkozz azzal a csúf trükkel, amit ellenem használtál. Két ütésváltás után Hogun fakardja eltört. Orrin hátralépett, megvárták, amíg újat hoznak, majd felajánlotta, hogy gyakoroljon az ellenfele az új fegyverrel. Hogunnak nem felelt meg a kard súlypontja, ismét cserélt. Gondolkodási időre volt szüksége. Azt javasolta Druss, hogy veszítsen?
– Nem figyelsz – mondta megrovóan Elicas. – Mi van veled? A légiósok nagy tétekben fogadtak rád. – Tudom. Döntött. Nincs olyan ok, amiért vesztésre játszana. Mindent beleadott az utolsó támadásba, kivédett egy visszakezes támadást, és lendült. Mielőtt azonban a kardja Orrin hasához ért, a gan fegyvere megérintette a nyakát. Orrin felismerte a vágást, és kihasználta. Valódi harcban mindketten meghaltak volna, de ez nem életre-halálra ment, így Orrin győzött. A két férfi kezet fogott, a katonák éljeneztek. – Elveszítettem a pénzem – mondta Elicas. – Egy előnye van. – Mi? – kérdezte Hogun és fájó karját dörzsölgette. – Nem tudom kifizetni a bort, amiben fogadtunk. Neked kell megvenned. Ennyit igazán megtehetsz, ha már cserbenhagytad a légiót. A vacsora jó kedvre derítette Hogunt, a beszédek – Britan bar részéről a közlegények nevében és Pinartól a tisztekében – rövid és szellemes volt, a étel jó, a bor és sör elegendő, a baráti hangulat biztató. Ez egy más Delnoch, gondolta Hogun. Kint a kapunál Bregan állt őrséget egy fiatal cullal a Tűz csapatból. Bregan nem tudta a nevét, és nem is tudta megkérdezni, mert őrségen tilos beszélni. Fura szabály, gondolta Bregan, de engedelmeskedni kell. Hűvös volt az éjszaka, de észre sem vette. Gondolatai a falujában jártak, Lotisnál és a gyerekeknél. Sybad kapott aznap levelet, állítólag minden rendben. Írtak benne Leganról, Bregan ötéves fiáról is. Felmászott egy magas nyárfára, és nem tudott lejönni, sírni kezdett, és az apját hívta. Bregan megkérte Sybadot, hogy írjon egy üzenetet a következő levelében. Szerette volna elmondani, hogy szereti a családját és hiányoznak, de nem tudta rávenni magát, hogy ezeket a szavakat elmondja Sybadnak. Ehelyett Legannak üzente, hogy legyen jó fiú és engedelmeskedjen a mamájának. Sybad mindenki mondandóját leírta, és az egész estét azzal töltötte, hogy megfogalmazta a levelet, amit lepecsételtek és elvittek a postaszobába. Egy lovas viszi majd délre a többi postával együtt. Lotis mostanra már kioltotta a tüzet, gondolta Bregan. Az ágyban fekszik, valószínűleg alszik. Legan biztosan mellette van, hiszen Lotis nehezen aludt el egyedül, ha Bregan távol járt. – Megállítod a vadembereket, ugye, papa? – Igen – felelte Bregan. – De lehet, hogy nem is jönnek. A politikusok majd megoldják, ahogy mindig is megoldották.
– Hamar itthon leszel? – Az aratási vacsorára megjövök. – Megígéred? – Megígérem. A vacsora végén Druss Orrint, Hogunt, Elicast és a Nyilat behívta a gróf dolgozószobájába. Arshin, a szolga bort hozott, és Druss bemutatta a bujdosót a társaságnak. Orrin hidegen nyújtott kezet, szemében elégedetlenség ült. Két éve küldözgetett csapatokat Skultikba, hogy elfogják és felakasszák a rablóvezért. Hogunt kevésbé érdekelte az íjász előélete, annál jobban a képességei és az emberei. Elicasnak nem voltak előítéletei, ösztönösen rokonszenvezett a szőke íjásszal. Miután leültek, Nyíl megköszörülte a torkát és beszámolt a Gulgothirnál gyülekező nadír csapatok létszámáról. – Honnan tudod? – kérdezte Orrin. – Három nappal ezelőtt... találkoztunk... néhány utassal Skultikban. Dros Purdolból Segril felé tartottak, és az északi sivatagon keltek át. Gulgothirnál megállították és bevitték őket a városba, négy napig ott kellett maradniuk. Mivel vagriai kereskedők voltak, tisztelettudóan bántak velük, egy nadír tiszt kikérdezte őket, egy bizonyos Surip. Egyikük valaha tiszt volt, ő becsülte fel a létszámukat. – Félmillió? – kérdezte Orrin. – Azt hittem, ez a szám eltúlzott. – Inkább alábecsült – mondta az íjász. – A távoli törzsekből még mindig érkeznek harcosok. Azt hiszem, szép kis csata vár rátok. – Nem akarok belekötni a szavaidba – mondta Hogun –, de nem úgy érted, hogy szép kis csata vár ránk? Nyíl Drussra nézett. – Nem szóltál nekik, vén lókötő? Nem? Ó, milyen kínos pillanat! – Miről nem szólt nekünk? – kérdezte Orrin. – Zsoldosok – mondta Druss zavartan. – Csak addig maradnak, amíg a Harmadik fal el nem esik. Így állapodtunk meg. – És ezért a semmi kis segítségért kapnak amnesztiát? – háborodott fel Orrin, és felállt. – Előbb lógni fognak! – A Harmadik fal után nem lesz akkora szükség az íjászokra – mondta Hogun nyugodtan. – Nincs előttük lőtér. – Szükségünk van az íjászokra, Orrin – mondta Druss. – Nagy szükségünk. És ez az ember elhozta a hatszáz legjobbat. Tudjuk, hogy a falak el fognak esni, kell minden nyílvessző. Nekem sem tetszik a dolog, de szükség törvényt bont. Jobb, ha harcolnak az első három falon, mintha sehol. Nem értesz velem egyet?
– Mi van, ha nem? – a gan még mindig dühös volt. – Akkor elküldöm őket – válaszolta Druss. Hogun szólni akart, de Druss leintette. – Te vagy a parancsnok, Orrin. Te döntesz. Orrin leült, mély lélegzetet vett. Sok hibát követett el, mielőtt Druss megérkezett, most már tudta. A helyzet bosszantotta, de nem volt más választása, mint jóváhagyni Druss döntését, és ezt Druss is tudta. A két férfi összenézett, elmosolyodtak. – Maradnak – mondta Orrin. – Bölcs döntés – mondta Nyíl. – Mit gondoltok, mikor érkeznek a nadírok? – Túl korán – morogta Druss. – Valamikor a következő három hétben, a felderítőink szerint. Ulric elveszített egy fiút, ami néhány nap nyereség a számunkra. Sajnos nem elég. Egy ideig az előttük álló nehézségekről beszélgettek, végül Nyíl tétován megszólalt. – Nézd, Druss, van valami, amit el kellene mondanom, de nem szeretném, ha... bolondnak néznétek. Gondolkoztam, hogy meg se említsem, de... – Ki vele, fiam. Barátok között vagy... többé-kevésbé. – Furcsa álmom volt az elmúlt éjszaka, veled kapcsolatban. Már kezdtem elfelejteni, de hogy megláttalak... Azt álmodtam, hogy egy ezüst páncélos harcos ébreszt fel. Átláttam a testén, mintha szellem lett volna. Elmondta, hogy megpróbálta felvenni veled a kapcsolatot, de sikertelenül. A hangja mintha az agyamban szólalt volna meg. Azt mondta, hogy Serbitarnak hívják, és a barátaival utazik, meg egy Virae nevű lánnyal. Azt mondta, hogy mindenképpen mondjam el neked, hogy gyűjtsetek gyúlékony anyagokat, mert Ulric ostromtornyokat építtetett. Ássatok árkokat a falak között. Mulatott egy képel, amiben megtámadnak téged, és mondott egy nevet: Musar. Van ennek valami értelme? Egy pillanatig senki nem szólalt meg, bár Drusson látszott a megkönnyebbülés. – Van. Van bizony, fiam. Hogun ismét teletöltötte az íjász poharát. – Hogy nézett ki a harcos? – kérdezte. – Magas, karcsú. Azt hiszem, a haja ősz, bár fiatalnak tűnt. – Serbitar – mondta Hogun. – A látomás valódi. – Ismered? – kérdezte Druss.
– Csak hallottam róla. Drada herceg fia, Dros Segrilből. Azt mondták, hogy a fiú bolond, megszállta a démon, el tudta olvasni mások gondolatát. Albinó, Vagriában ez rossz jel. A Harmincak templomába küldték, délre, amikor tizenhárom éves lett. Azt is mondják, hogy az apja megpróbálta megfojtani, amikor kicsi volt, de a gyerek megérezte, és elrejtőzött az ablaknál. De ez csak szóbeszéd. – Hát, úgy tűnik, a tehetsége nem csökkent – mondta Druss. – Nem érdekel. Hasznát vesszük, különösen, ha kiolvassa Ulric gondolatait.
15 Tíz napja dolgoztak. Tíz lépés széles, méternyi mély árkokat ástak az Első és a Második fal, a Harmadik és a Negyedik fal között. Fával töltötték meg őket, és üstöket helyeztek el mellettük, amiből olajat önthettek a száraz fára. Nyíl emberei karókat szúrtak le a falak közt és az erőd előtti síkságon. Minden karó hatvan lépést jelölt, és az emberek naphosszat gyakoroltak, fekete nyílvesszők felhői szálltak a levegőben parancsszóra. Kitömött szalmabábokat helyeztek el célnak, ezeket még százhúsz lépésről is ronggyá lőtték. A skultiki íjászok ügyessége legendaszámba ment. Hogun a visszavonulást gyakoroltatta újra és újra, dobszóra kellett az embereknek lerohanni a falakról, át az árkok fölé épített pallókon, fel a kötélen a következő falra. Minden nap gyorsabbak lettek. Kezdtek a részletekkel is foglalkozni. – Mikor öntjük ki az olajat az árkokba? – kérdezte Hogun Drusst egy délutáni szünetben. – Az első két fal között a támadás első napján. Addig fogalmunk sem lehet, hogy hogyan bírják az emberek a harcot. – De ki gyújtja meg a tüzet, és mikor? – kérdezte Orrin. – Ha a falat elfoglalják, lehet, hogy az embereink mellett futnak majd a nadírok. Nem lesz könnyű közéjük dobni a lángoló fáklyát. – És ha előre meghatározzuk, kinek a feladata, mi van, ha előbb meghal a falakon? – Fáklya – döntött Druss. – A döntést egy kürtös fogja kihirdetni a Második falról. Kell egy hidegvérű tiszt, aki eldönti, hogy mikor. Amikor a kürt megszólal, kigyullad az árok, akárki maradt is hátra. Ilyen és hasonló gondok kötötték le Druss idejét, amíg a feje meg nem sajdult a kavargó tervei, cselei, stratégiái miatt. A beszélgetések alatt gyakran előfordult, hogy elvesztette a türelmét és az asztalra vágott az öklével, vagy ketrecbe zárt medveként sétált fel-alá. – Katona vagyok, nem egy átkozott tervező! – jelentette ki, és a megbeszélést elhalasztották egy órával. Gyúlékony anyagokat gyűjtöttek be a környező falvakból, végtelen számú küldemény érkezett Drenanból és Abalyn pánikba esett
kormányától, az apró problémák – késlekedő posta, újonnan sorozott katonák, személyes aggodalmait, csapatok közötti viták – kezdték elárasztani őket. Az egyik tiszt arra panaszkodott, hogy az Első fal latrinája egészségügyi problémákat okozhat, mert nem megfelelő mélységű. Druss embereket rendelt ki, hogy kibővítsék. Abalyn részletes jelentést kért a védelmi stratégiáról, amit Druss megtagadott, hiszen az információ nadír kezekbe juthatott volna. Rendreutasítás érkezett Drenanból, követelték, hogy kérjen bocsánatot. A bocsánatkérő levelet Orrin írta meg, ő vállalta, hogy távol tartja tőlük a politikusokat. Sebosztogató elrekvirálta a légió lovait, mondván, hogy mivel a parancs szerint az utolsó emberig tartani kell a várat, nem lesz rá szükségük. Csak húsz lovat tarthattak meg a küldöncöltnek. Ez annyira feldühítette Hogunt, hogy napokig nem lehetett hozzászólni. Mindezek tetejében a polgárok panaszkodni kezdtek a katonák viselkedése miatt. Druss kezdett a türelme végére érni, nyíltan hangoztatta a vágyát, hogy bár mielőbb megjönnének a nadírok, és a fenébe a következményekkel! Három nappal később részben teljesült a kívánsága. Fehér zászlók alatt egy nadír csapat közeledett észak felől. Futótűzként terjedt a hír, mire Druss fülébe eljutott, a városban már pánikhangulat uralkodott. A főkapu árnyékában a nadírok leszálltak a nyeregből és vártak. Nem szóltak egy szót sem. Szárított húst és vizet vettek elő a nyeregtáskáikból, leültek enni. Mire Orrin és Hogun társaságában Druss megérkezett, befejezték az ebédjüket. Druss a mellvédről kiáltott le: – Mi az üzenet? – Nyissátok ki a kapukat! – szólt vissza a nadír tiszt, egy alacsony, hordómellkasú ember. – Te vagy a Haláljáró? – kérdezte. – Igen. – Kövér vagy és öreg. Örülök. – Helyes! Emlékezzél erre, amikor legközelebb találkozunk, mert megjegyeztelek magamnak, Nagyszájú, a bárdom ismeri a lelked nevét. Mi az üzenet?
– Ulric úr, észak hercege megparancsolta, hogy mondjam meg nektek, Drenanba lovagol, hogy Abalynnal, Drenan urával szövetséget kössön. Elvárja, hogy Delnoch kapui nyitva álljanak, ha így történik, sem katonát, sem civilt, sem férfit, sem nőt, sem gyermeket nem bántunk a városban. Ulric úr kívánsága, hogy a nadír és a drenai egy nép legyen. A barátságát kínálja. – Mondd meg az uradnak – szól Druss –, hogy szívesen üdvözöljük Drenanban bármikor. Mint észak hercegét megilleti, megengedjük, hogy százfős kíséretet magával vigyen. – Ulric úr nem tűr meg feltételeket – mondta a hírnök. – Ezek a feltételeim, és nem alkuszom – mondta Druss. – Van egy második üzenetem is. Ha a kapukat bezárjátok, Ulric tudatni kívánja, hogy minden védőt megölünk, minden asszony rabszolgasorsra jut, és minden harmadik polgár elveszíti a jobb kezét. – Mielőtt ez megtörténhet, Ulricnak el kell foglalnia a várost. Most én, Haláljáró küldök üzenetet Ulricnak. Lehel, hogy északon megremegnek a hegyek, ha elindul, de ez drenai föld, és ami engem illet, pókhasú vadembernek tartom, aki még az orrát sem tudja megtörölni drenai térkép nélkül. Gondolod, hogy meg tudod jegyezni, vagy véssem a fenekedbe nagy betűkkel? – Bármennyire is élveztem a mondandódat, Druss – mondta Orrin –, el kell hogy mondjam, megremegtem, amikor elhangzottak. Ulric őrjöngeni fog. – Bár azt tenné – mondta Druss keserűen, amikor a nadír csapat visszalovagolt északra. – Ha ez történne, valóban csak egy pókhasú vadember lenne. Nem! Nevetni fog, hangosan és hosszan. – Miért tenné? – kérdezte Hogun. – Nincs más választása. Megsértették, elvesztené az arcát. Ha nevet, az emberei vele nevetnek. – Szép ajánlatot tett – mondta Orrin, amikor a három férfi visszaindult az erődbe. –Tárgyalások Abalynnal... Egy birodalom... Okos! – Okos és igaz – mondta Hogun. – Az eddigi tapasztalatok szerint komolyan gondolja. Ha megadjuk magunkat, átvonul és senkit nem bánt. Ha az életedet fenyegeti, annak könnyen ellenszegülsz, de ha az életet kínálja, az más. Kíváncsi lennék rá, mikorra várhatjuk a polgárok következő küldöttségét. – Alkonyat előtt megjönnek – jósolta Druss.
Gilad és Bregan a falról figyelték, ahogy a nadírok verte porfelhő eloszlik a távolban. – Mire gondolt, Gil, amikor azt mondta, hogy Drenanban akarnak tárgyalni Abalynnal? – Azt akarja, engedjük át a seregét. – Ó. Nem tűntek vadnak, ugye? Úgy értem, teljesen normálisan néznek ki, csak szőrmét hordanak. – Igen. Normálisak – mondta Gilad, levette a sisakját, beletúrt az ujjaival a hajába és hagyta, hogy a hűvös fuvallat végigsimítson a fején. – Teljesen normálisak. Csak éppen a háborúért élnek. Olyan természetes számukra a harc, mint neked a vetés. Vagy nekem – tette hozzá, de tudta, hogy ez nem igaz. – Tudnám miért? – mondta Bregan. – Én soha nem értettem. Azt értem, hogy néhányan miért állnak be katonának, meg kell védeni a hazát és hasonlók. De hogy egy egész nép azért éljen, hogy harcolhasson... ez egészségtelen. Nincs igazam? Gilad nevetett. – Igazad van. De az északi sztyeppéken rossz a termőföld. Kecskéket nevelnek és pónikat. Ha többre vágynak, azt el kell lopniuk. Pinar dun azt mesélte a vacsorán, hogy egy nadírnak az idegen azt jelenti: ellenség. Aki nem a törzsedbe tartozik, azt meg kell ölni, és elvenni a vagyonát. Ez az életük. A kisebb törzseket elpusztítják a nagyobbak. Ulric ezt megváltoztatta, a legyőzött törzseket beolvasztotta a sajátjába, egyre hatalmasabb lett. Már minden északi királyságot ő ural, és sok keletit is. Két éve elfoglalta Maneat, a tengeri királyságot. – Arról hallottam – mondta Bregan. – De azt hittem, visszavonult, miután szövetséget kötött a királyukkal. – Pinar azt mondta, hogy a király hűbéresküt tett Ulricnak, aki túszként tartja fogva a Fiát. Az ország az övé. – Okos ember lehet – állapította meg Bregan. – És mit fog csinálni, ha elfoglalta az egész világot? Úgy értem, az mire jó? Szeretnék nagyobb földet, emeletes házat. Ezt értem. De mihez kezdenék tíz tanyával? Vagy százzal? – Gazdag lennél és hatalmas. Megmondhatnád a bérlőidnek, hogy mit tegyenek, és meghajolnának, amikor arra jársz a hintóddal. – Erre egyáltalán nem vágyom – mondta Bregan. – Én igen – mondta Gilad. – Mindig gyűlöltem, amikor földig kellett hajolnom valamelyik arra járó nemes előtt. Ahogy rádnéznek, ahogy megvetnek, mert csak egy kis tanyád van, többet fizetnek a
csizmájukért, mint amit én egy év alatt összegürcölök. Nem, én nem bánnám, ha gazdag lennék, olyan undorítóan gazdag, hogy többé senki nem nézhetne le. Gilad elfordította a fejét, szenvedélyes dühvel bámult ki a síkságra. – Szeretnéd te lenézni a többieket, Gilad? Megvetnél engem, mert én földműves maradtam? – Persze hogy nem. Mindenki azt csinál, amit akar, amíg ez nem árt másoknak. – Lehet, hogy Ulric ezért akar mindent elfoglalni. Lehet, hogy elege van abból, hogy mindenki lenézi a nadírokat. Gilad Breganra nézett, elszállt a dühe. – Tudod, Bregan, Pinar is ezt mondta, amikor megkérdeztem tőle, hogy gyűlöli-e Ulricot, amiért el akar pusztítani bennünket. Azt mondta, hogy Ulric nem bennünket akar elpusztítani, hanem a nadírokat felemelni. Azt hiszem, Pinar tiszteli őt. – Én Orrint tisztelem – mondta Bregan. – Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy kijöjjön, és velünk gyakorlatozzon. Különösen amikor olyan népszerűtlen volt. Örültem, hogy ő nyerte meg a vívóversenyt. – De csak azért, mert öt ezüstöt nyertél miatta – mutatott rá Gilad. – Ez nem szép tőled, Gil! Azért fogadtam rá, mert ő is Karnak, rád is fogadtam. – Rám egy negyed rezet tettél, rá pedig egy fél ezüstöt, legalábbis Drebus szerint, akinél fogadtál. Bregan mosolygott. – Nem fizetsz ugyanannyit egy kecskéért, mint egy lóért. Különben is tudtam, hogy nem nyerhetsz. – Majdnem megvertem Britan bart. A bírók döntöttek ellenem. – Igaz – ismerte el Bregan. – De Pinart soha nem győzted volna le, sem azt a fülbevalós légionistát. De ami fontosabb, soha nem győzted volna le Orrint. Láttalak mindkettőtöket vívni. – Micsoda ítélőképesség! – mondta Gilad. – Csoda, hogy te nem neveztél, ha ilyen jól értesz hozzá. – Nem kell repülnöm, hogy tudjam, kék az ég – felelte Bregan. – És te kire fogadtál? – Tudod jól. Drebus biztosan elmondta. – Nem kérdeztem. – Hazug! Mindegy, nem fontos. Magamra fogadtam, hogy bejutok az első ötven közé. – Majdnem sikerült – mondta Bregan. – Egy csapáson múlt.
– Egy kis szerencse, és egyhavi zsoldot nyertem volna. – Ilyen az élet – mondta Bregan. – Jövőre visszajöhetsz, és megpróbálod újra. – Majd ha búza nő a teve hátán! – mondta Gilad. Az erődben Druss türtőztetni próbálta magát, amikor a Városi Tanács a nadír ajánlatról vitázott. Elképesztő gyorsasággal jutott el hozzájuk a hír, és Druss alig tudott egy kis kenyeret és sajtot lenyelni, mielőtt Orrin küldönce értesítette, hogy a tanács összeült. A törvény előírta, hogy hacsak nincs csata, a városi tanácsnak joga van a város urával találkozni és a fontos ügyeket megvitatni. Sem Orrin, Sem Druss nem utasíthatta vissza őket. Egyikük sem vitatta, hogy Ulric ultimátuma fontos ügy. A városi tanács hat tagját demokratikusan választották, akik a városban folyó kereskedelmet felügyelték. A vezető kereskedő Bricklyn volt, aki olyan királyian szórakoztatta Drusst az orgyilkosság éjszakáján. Malphar, Backada, Shinell és Alphus kereskedők voltak, Beric pedig nemesember, Delnar gróf távoli unokatestvére. Csak a vagyon hiánya tartotta Delnochban, távol a fővárostól, amit sokkal jobban kedvelt. Drusst leginkább Shinell, egy kövér, olajos képű selyemkereskedő bosszantotta fel. – Természetes, hogy jogunk van megbeszélni Ulric feltételeit, és meg kell hallgatni a véleményünket, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk – ismételte. – Ez létkérdés a város számára, és a törvény szerint szavazati jogunk van. – Tudod jól, kedves Shinell – mondta finoman Orrin –, hogy a városi tanács teljes jogkörrel rendelkezik a civil ügyek megtárgyalásában. A jelen helyzet nem tartozik ebbe a kategóriába. Ennek ellenére tudomásul vesszük az általatok elmondottakat. Malphar, egy piros arcú borkereskedő félbeszakította Shinellt, amikor az tiltakozni kezdett. – Semmi értelme a szabályokról és a precedensekről beszélgetni. A tény az, hogy háború előtt állunk. Olyan háború ez, amit megnyerhetünk? – Zöld szemével végignézte az asztal körül ülők arcát. Druss az asztalon dobolt az ujjaival, csak ennyi árulkodott a feszültségéről. – Kitarthatunk-e addig ebben a háborúban, hogy tisztességes békét kényszerítsünk ki? Nem hiszem – folytatta Malphar. – Ez mind ostobaság. Abalyn addig csökkentette a sereg létszámát, hogy
ma már csak a tizede az évekkel ezelőttinek. A tengerészet a felére csökkent. Ezt a várost utoljára kétszáz évvel ezelőtt ostromolták meg, és akkor is majdnem elbukott. És a krónikák szerint negyvenezer katona állt a falakon. – Fejezd be, ember. Mit akarsz? – mondta Druss. – Megteszem, de ne nézz rám ilyen gorombán, Druss. Nem vagyok gyáva. Azt mondom, hogy ha nem tudunk kitartani és nem tudunk győzni, minek védekezzünk egyáltalán? Orrin Drussra pillantott és az öreg harcos előre hajolt. – Azért, mert nem tudhatod, hogy veszítünk, amíg nem veszítettünk. Bármi megtörténhet, Ulricot szívroham érheti, pestis dúlhat a nadír seregekben. Meg kell próbálnunk kitartani. – És mi lesz a nőkkel és gyerekekkel? – kérdezte Backda, egy halálfejű jogász, ingatlantulajdonos. – Mi lenne? – kérdezte Druss. – Bármikor elmehetnek. – Hová, könyörgöm? És a vagyonuk? – Az istenekre! – mennydörgött Druss és felállt. – Mit akartok tőlem legközelebb? Hova mennek, ha mennek, hogyan mennek, az a ti dolgotok. Katona vagyok, az én dolgom harcolni és ölni. Higgyétek el, ezt jól csinálom. Azt a parancsot kaptam, hogy tartsak ki az utolsó emberig, és megteszem. Lehet, hogy nem tudok sokat a jogról és a városi politika apró szépségeiről, de annyit mondhatok, hogy aki az ostrom alatt megadásról beszél, az áruló. És felakasztatom. – Szépen szóltál, Druss – mondta Beric, magas, középkorú férfi vállig érő ősz hajjal. – Én sem mondhattam volna szebben. Nagyon inspiráló. – Elmosolyodott, amikor Druss visszaült a székbe. – De van egy apró gond. Azt mondtad, hogy a parancs szerint az utolsó emberig kell harcolnod. A parancs bármikor megváltozhat, a politika olyan, amilyen, célszerűségi megfontolások is léteznek. Jelenleg az a célszerű Abalyn számára, ha harcra bíztat bennünket. Lehet, hogy úgy érzi, ez nagyobb alkualapot biztosít számára Ulriccal szemben. A végén azonban kénytelen lesz a megadást megfontolni. A tények tények, a törzsek eddig minden országot legyőztek, akit megtámadtak, és Ulricnál nincs jobb hadvezér. Azt javaslom, írjunk Abalynnak, és kérjük meg, hogy gondolja át jobban a háborús terveit. Orrin figyelmeztető pillantást vetett Drussra. – Helyesen szóltál, Beric – mondta. – Druss és én, mint hű katonák ellened kell szavazzunk, de természetesen bármikor megírhatjátok a leveleteket, gondoskodom róla, hogy az első alkalmas küldönc elvigye.
– Köszönöm, Orrin. Valódi úriember vagy – mondta Beric. – Rátérhetünk a lerombolt házak ügyére? Ulric a parázstartó előtt ült, báránybőr köpenyét meztelen felsőtestére terítette. Sámánja, Nosta kán csontvázszerű alakja előtte kuporgott. – Ezt hogy érted? – kérdezte Ulric. – Mint mondtam, nem tudok már elutazni az erődbe. Valami ellenszegül a hatalmamnak. A múlt éjjel, amikor Haláljáró felett lebegtem, erőt éreztem, akkorát, mint egy téli vihar. Visszalökött a külső falon kívülre. – Semmit nem láttál? – Nem. De... de éreztem... – Beszélj! – Nehéz. Belül a tengert éreztem, és egy karcsú hajót. Csak egy töredéknyi időre. És egy fehér hajú mágiahasználót. Sokat gondolkoztam. Azt hiszem Haláljáró elhívta a fehér templomot. – Nagyobb a hatalmuk, mint a tiéd? – kérdezte Ulric. – Más – tért ki a válasz elől a sámán. – Ha a tengeren jönnek, Dros Purdolba érkeznek – mondta Ulric és a vibráló parázsba bámult. – Keresd meg őket. A sámán lehunyta a szemét, ledobta szelleme láncait és kiszabadult a testéből. Alaktalanul végigsuhant a síkság, hegyek és folyók felett, körbe a Delnoch hegységen, amíg el nem ér te a tengert, amely ott fürdött alatta a csillagok fényében. Magasan a Wastrel felé szállt, felismerte fedélzeti lámpásainak apró fényét. Villámsebesen lecsapott, a kormányhíd mellé szállt. A korlátnál egy férfi és egy nő állt. Gyengéden megérintette az elméjüket, majd továbblebegett a fa-fedélzeten keresztül, a kabinok felé. Ide azonban nem tudott belépni. Könnyedén, mint a lágy tengeri fuvallat megérintette a láthatatlan akadály felszínét. Az akadály megkeményedett, a sámán visszariadt. Visszalebegett a fedélzetre, megtapintotta a kormány mellett álló tengerészt, majd visszaszállt várakozó ura felé. Nosta kán teste megremegett, a szemei kinyíltak. – Nos? – kérdezte Ulric. – Megtaláltam őket. – El tudod pusztítani őket? – Azt hiszem. Össze kell gyűjtenem a tanítványaimat.
A hajón Vintar felkelt az ágyából, aggodalmas szemekkel, nehéz szívvel. Nyújtózkodott. – Én is éreztem – üzente Serbitar, és kidugta hosszú lábait a második ágyból. – Igen. Óvatos volt. – Nem próbált meg áthatolni a védőpajzson – mondta Serbitar. – Ez vajon a gyengeség, vagy az önbizalom jele? – Nem tudom – felelte az apát. Felettük a kormánynál a másodtiszt megdörzsölte fáradt szemét, kikötötte a kormánykereket és a csillagokat figyelte. Mindig is elbűvölték ezek az vibráló, távoli gyertyák. Ma a szokásosnál is szebben ragyogtak, akár a bársonyköpenyre varrt drágakövek. Egy paptól egyszer azt hallotta, hogy a csillagok lyukak az univerzumban, rajtuk keresztül néznek le az istenek a föld teremtményeire. Ostobaságnak hangzott, de azért szép történet. Hirtelen megborzongott. Megfordult, felvette a földről a köpenyét és a vállára dobta. Megdörzsölte a kezeit. Nosta kán felette lebegő szelleme felemelte a kezét, a hosszú ujjakba hatalom áramlott. Karmai nőttek, megvillantak, mint az éles acél. Elégedetten támadt a tengerészre, kezét a férfi fejébe mártotta. Kínzó fájdalom árasztotta el a férfit, megtántorodott, elzuhant, szájából és füléből vér ömlött. Hang nélkül halt meg. Nosta kán kiengedte a kezéből a testet. A tanítványainak erejét felhasználva kényszerítette a testet, hogy emelkedjen fel, a közönséges emberek tudatából rég kitörlődött nyelv ocsmány szavait suttogta a fülébe. Sötétség sűrűsödött a test körül, füstként gomolygott, hogy a véres száj beszívhassa. A test megremegett. Felállt. Virae nem tudott aludni, csendesen felöltözött, felsétált a fedélzetre, a korláthoz. Hűvös volt az éjszaka, megnyugtató a lágy fuvallat. A hullámokra nézett, és túl a távoli földre, amelynek az árnyéka már kirajzolódott a holdfényes égen. A táj, a föld és a tenger látványa mindig megnyugtatta. Gyerekkorában, amikor Dros Purdolban járt iskolába, szeretett hajókázni, különösen éjszaka, amikor a föld a tengeren alvó, lebegő szörnyetegnek tűnt, sötét, rejtélyes és hívogató szörnyetegnek. Hirtelen összeszűkült a szeme. Mozdult a föld? Balra a hegyek távolodni látszottak, jobbra a part közeledett. Nem, nem csak úgy tűnt.
Valóban közeledett. Felnézett a csillagokra. A hajó északkeletre mozdult, bár még napokra jártak Dros Purdoltól. Zavartan indult el a másodtiszt felé, aki a kormányon tartotta a kezét. – Merre megyünk? – kérdezte, és fellépdelt a négy lépcsőfokon a hídra. A fej felé fordult. Üres, véreres szemek fúródtak a lány tekintetébe, a karok kinyúltak Virae felé. Félelem ülte meg a lány lelkét, amit csak a növekvő harag tudott elnyomni. Lehet, hogy egy fejőslány halálra rémül a látványtól, de ő Virae, akinek harcosok vére folyik az ereiben! Mozdított a vállán és egy jobbegyenessel megütötte a férfi állát. A fej hátracsuklott, de jött tovább. A tapogatózó karok közé lépett, megragadta a férfi haját és az arcába vágott. A férfi hang nélkül tűrte, keze a lány nyaka köré fonódott. Virae kétségbeesetten kifordult, mielőtt a szorítás erősödött volna, átdobta a tengerészt a csípőjén, aki puffantva ért talajt. Lassan lelkeit és ismét feléje indult. A lány rohant, a levegőbe ugrott, mindkét lábbal a férfi arcába rúgott. Az ismét elesett. És felállt. Virae már halálos rémülten keresett valami fegyvert, de semmit nem talált. Könnyedén átugrott a kormányhíd korlátján és a fedélzetre ugrott. A férfi követte. – Menj arrébb! – üvöltötte Serbitar, és karddal a kezében rohant előre. Virae hozzá futott. – Add ide! – mondta és kitépte a kardot Serbitar kezéből. Elárasztotta az önbizalom, amint a kard elefántcsont markolatát a tenyerében érezte. – Gyere, te fattyú! – kiáltotta és a tengerész felé indult. Az nem lépett félre, a kard megvillant a holdfényben, és belevágott a védtelen nyakba. Virae még kétszer ütött, a vigyorgó fej legurult a nyakról. De a test nem esett el. Olajos füst szállt fel a nyakból, második fejet formált, alaktalant, elmosódót. Parázsló szemek világítottak a füstben. – Vissza! – kiáltotta Serbitar. – El onnan! A lány most már engedelmeskedett, az albinó felé hátrált. – Add ide a kardot. Vintar és Rek csatlakozott hozzájuk. – Ez mi az ördög? – suttogta Rek. – Semmi emberi – felelte Vintar. A lény egy helyben állt, karját összefonta a mellkasán.
A hajó a sziklák felé tart – mondta Virae és Serbitar bólintott. – Távol tart bennünket a kormánytól. Mi a véleményed, apát uram? – Varázslatot ültettek el a fejben, azt kell a vízbe dobnunk. A test követni fogja – mondta Vintar. – Támadjátok meg. Serbitar előre Indult, Rek követte. A halott lehajolt, jobb keze megragadta a levágott fej hajfürtjét. A fejet maga elé emelve várta a támadást. Rek előre ugrott, a karjára irányzott egy vágást. A test megtántorodott. Serbitar közbelépett, elvágta a térd mögötti inakat. Amikor a hulla elesett, Rek két kézre fogta a kardját, úgy vágta le a karját. A kar leesett, az ujjak elengedték a fejet, az a fedélzetre gurult. Rek eldobta a kardját és utána vetődött. Lenyelte undorát, a hajánál fogva felemelte a fejet és oldalra hajította. Amikor a vízbe hullott, a test megremegett. Mintha hirtelen erős szél kelt volna, a füst kiszállt a nyakból, és eltűnt a vitorlák alatt, el a sötét mélység felé. A kapitány lépett elő az árboc árnyékából. – Mi történt? – kérdezte. Vintar csatlakozott hozzájuk, kezét gyengéden a kapitány vállára tette. – Sok ellenségünk van – mondta. – Nagy a hatalmuk. De ne félj, mi sem vagyunk védtelenek, és több baj nem éri a hajót. Megígérem. – Mi lett a lelkével? – kérdezte a kapitány, és a korláthoz sétált. – Elvitték? – Szabad – mondta Vintar. – Hidd el. – Mindannyiunk lelke szabad lesz – mondta Rek –, ha valaki nem fordítja el a hajót a szikláktól. Nosta kán sátrából csendesen kihátráltak a tanítványok, a kán a porba rajzolt krétakör közepén maradt. Elmerült a gondolataiban, nem törődött a tanítványokkal, kimerült volt és haragos. Legyőzték, és nem szokott a vereséghez. A vereség keserű. Elmosolyodott. Lesz még következő alkalom...
16 A Wastrelt a szél áldása kísérte észak felé, Dros Purdol ezüstös szürke tornyai hamar feltűntek a látóhatár szélén. Nem sokkal dél előtt értek be a kikötőbe, átsiklottak a drenai hadihajók és a lehorgonyzott kereskedőhajók között az öbölben. A dokkokban utcai árusok kínálták amulettjeiket, dísztárgyaikat, fegyvereiket, takaróikat a tengerészeknek, izmos rakodómunkások szállították az árut a palánkokon. Zaj és látszólagos zűrzavar. A kikötő színes forgatagát és a városi élet nyüzsgését látva Rek egy pillanatnyi sajnálatot érzett, hogy el kell hagynia a hajót. Serbitar a partra vezette a Harmincakat, miközben Rek és Virae elbúcsúztak a kapitánytól. – Nagyon kellemes út volt, egy alkalomtól eltekintve – mondta Virae. – Köszönjük. – Örülök, hogy a szolgálatodra lehettem, hölgyem. Visszafelé továbbítom a házassági iratokat Drenanba. Még soha nem vettem részt egy gróf lányának az esküvőjén. Sok szerencsét – meghajolt, és kezet csókolt a lánynak. Szerette volna hozzátenni, hogy hosszú, boldog életet, de ismerte az úticéljukat. Virae lesétált a palánkon, amíg Rek kezet fogott a kapitánnyal. A férfit meglepte, amikor a tengerész viszonzásul átölelte. – Legyen erős a karod, szerencsés a lelked, és gyors a lovad, ha eljön az idő – mondta. Rek elvigyorodott. – Az első kettőre szükségem lesz. Ami a lovat illeti, gondolod, hogy ez a hölgy menekülni akarna? – Nem, nagyszerű kislány. Sok szerencsét! – Remélem, meglesz – mondta Rek. A parton egy vörös köpenyes tiszt vágott át a tömegen és lépett Serbitarhoz. – Mi dolgotok Dros Purdolban? – kérdezte. – Delnochba tartunk, amint lovakat tudunk szerezni – felelte az albinó. – A várost hamarosan megostromolják, uram. Tudod, hogy háború készül? – Tudjuk. Velünk van Virae, Delnar gróf leánya, és a férje, Regnak. A tiszt meglátta Viraet és meghajolt.
– Örülök, hogy látlak, hölgyem. Találkoztunk tavaly a tizennyolcadik születésnapodon. Gondolom, nem emlékszel már rám. – Ellenkezőleg, Degas dun! Táncoltunk, és a lábadra léptem. Voltál olyan kedves, hogy magadat hibáztattad. Degas mosolygott és ismét meghajolt. Hogy megváltozott! Hová lett az ügyetlen kislány, aki megbotlott a ruhája szegélyében? Aki borvörösre pirult, amikor egy beszélgetés hevében összetört egy kristálypoharat, és leöntötte a mellette álló hölgyet. Mi változott? Ugyanaz a kislány-asszony még mindig, akire a tiszt emlékezett, egérszőke haj, túl széles száj, mélyen ülő szemek felett sötét szemöldök. A lány elmosolyodott, amikor Rek előlépett, és a tiszt megkapta a választ. Virae kívánatossá vált. – Mire gondolsz, Degas? – kérdezte Virae. – Messze járnak a gondolataid. – Megbocsáss, hölgyem. Arra gondoltam, hogy Pindalt gróf örülne, ha vendégül láthatna. – Add át a bocsánatkérésemet – mondta Virae –, de tovább kell mennünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Hol vehetünk lovakat? – Biztos vagyok benne, hogy tudunk adni – mondta Degas. – Kár, hogy nem előbb érkeztetek, mert négy nappal ezelőtt háromszáz embert küldtünk Delnochba, hogy erősítsék a védelmet. Utazhattatok volna velük, biztonságosabb lett volna. A nadír fenyegetés árnyékában a sathulik felbátorodtak. – Eljutunk a várba – mondta a Virae mellett álló szőke férfi. Degas felmérte: katona, gondolta, vagy legalábbis valaha az volt., A hadnagy egy közeli fogadóba irányította a társaságot, megígérte, hogy két órán belül rendelkezésükre állnak a lovak. Állta a szavát, egy csapat drenai lovassal és harminckét lóval tért vissza. Nem voltalt olyan jó hátasok, mint amiket Lentriában hagytak, de ezeket a kitartó állatokat hegyi utakra tenyésztették. Amikor a lovakat szétosztották és az élelmet felpakolták, Degas odalépett Rekhez. – Nem kérünk semmit a lovakért, de hálás lennék, ha eljuttatnád ezeket a leveleket a grófhoz. Tegnap jöttek hajóval Drenanból. A vörös pecsétes tekercset Abalyn írta. – A gróf megkapja őket – ígérte Rek. – Köszönöm a segítséget. – Semmiség. Jó szerencsét! – A tiszt továbblépett, hogy elbúcsúzzon Viraetől. Rek a heréltje nyeregtáskájába süllyesztette a leveleket, nyeregbe szállt és kivezette a társaságot Purdolból nyugat felé, végig a
hegyek mentén. Serbitar csatlakozott hozzá, amikor elérték az első erdőt a városon túl. – Gondterheltnek tűnsz – mondta Rek. – Igen. Az úton rablók, szökevények, sathuli harcosok lesnek ránk. – De nem ez zavar. – Jó megfigyelő vagy – mondta Serbitar. – Lehet. És láttam egy halottat sétálni. – Láttál – felelte Serbitar. – Elég régóta kerülgeted már a témát – mondta Rek. – Halljam az igazat. Tudod, mi történt? – Vintar szerint egy démonnal álltunk szemben, amit Nosta kán idézett meg. Ő Ulric törzsében a sámánok feje, egyben a vezető nadír sámán is. Öreg már, mondják, hogy valaha Ulric nagyapját szolgálta. Gonosz ember. – Nagyobb a hatalma, mint a tiétek? – Egyenként igen. Ha együtt vagyunk? Nem hiszem. Egyelőre megakadályozzuk, hogy belépjen Delnochba, ő pedig függönyt vont a vár köré, és mi sem jutunk be. – Támad újra? –kérdezte Rek. – Minden bizonnyal. A kérdés csak az, hogy milyen módszert választ. – Efelől aggódj te – mondta Rek. – Nekem elég ennyi rossz hír egy napra. Serbitar nem felelt. Rek visszafogta a lovát és bevárta Viraet. Aznap éjjel egy hegyi patak mellett táboroztak, de nem gyújtottak tüzet. Este Vintar verseket szavalt, lágy, dallamos hangon. – A saját versei – suttogta Serbitar Viraenek –, bár nem vallja be. Nem tudom, miért. Jó költő. – Olyan szomorúak – mondta a lány. – Minden szomorú, ami szép – felelte az albinó. – Hiszen elmúlik. Otthagyta a lányt és egy közeli fűzfához sétált, hátát a fának vetette – ezüstös szellemnek látszott a holdfényben. Arbedark Rekhez és Viraehez csatlakozott, mézes süteményt nyújtott át nekik, amit aznap reggel vett a kikötőben. Rek az albinó magányos alakjára pillantott. – Utazik – magyarázta Arbedark. – Egyedül. Amikor hajnalban megszólaltak a madarait, Rek felnyögött, arrébb gurult fájó testével a fa gyökereiről, ami az oldalát böködte. Kinyitotta a
szemét. A Harmincak nagy része aludt, csak a magas Anta heim állt őrséget a pataknál. A fűzfánál Serbitar még mindig ugyanabban a pózban ült. Rek felállt, nyújtózkodott, kiszáradt a torka. Összehajtotta a takarót, elővette a csomagját, kiöblögette a száját a kulacsában levő vízzel, és a forráshoz ment. Elővett egy darab szappant, levette az ingét és a gyorsan csordogáló víz mellé térdelt. – Légy szíves, ne tedd – kérte Antaheim. – Mit? A magas harcos odasétált, leült mellé. – A szappanbuborékokat leviszi a víz, nem vallana bölcsességre bejelenteni a jelenlétünket. Rek átkozta magát, hogy milyen bolond, és gyorsan bocsánatot kért. – Nem szükséges. Sajnálom, hogy megzavartalak. Látod azt a virágot ott, a szikla mellett? – Rek megfordult, bólintott. – Citrommenta. Nedvesítsd be, morzsold szét a tenyeredben és azzal mosakodj meg. Felfrissít és jó az illata. – Köszönöm. Serbitar még mindig utazik? – Már vissza kellett volna térjen. Megnézem. – Antaheim másodpercekre behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, félelem ült a tekintetében, és eliramodott. Abban a pillanatban a Harmincak minden tagja felpattant és Serbitar mellé futott a fűzfához. Rek a patak partjára ejtette az ingét és a szappant, és csatlakozott hozzájuk. Vintar az albinó mozdulatlan teste felé hajolt, becsukta a szemét, kezeit az albinó vékony arcára helyezte. Hosszú percekig mozdulatlanul állt. Veríték ütött ki a homlokán és megingott. Amikor felemelte a kezét, Menahem azonnal csatlakozott hozzá, felemelte Serbitar fejét. A harcos-pap felhúzta az albinó jobb szemhéját, az írisz vérvörös volt. Virae Rek mellé térdelt. – A szeme eddig zöld volt – mondta. – Mi történt? – Nem tudom – válaszolta Rek. Antaheim kivált a csoportból és a bozótos felé futott, percek múlva tért vissza egy halom szőlőlevélhez hasonlatos növénnyel, amit a földre szórt. Száraz ágakat gyűjtött és egy kis tüzet rakott, háromágú favillákat szúrt a földbe és egy edényt akasztott a tűz fölé. Megtöltötte vízzel, szétmorzsolta a tenyerén a leveleket és az edénybe szórta. A víz hamarosan forrni kezdet, édes illat töltötte meg a levegőt. Antaheim levette az edényt a tűzről, hideg vizet töltött hozzá, majd egy
bőrborítású pohárba töltötte a zöld folyadékot, és továbbadta Menahemnek. Lassan szétfeszítették Serbitar ajkait, Vintar befogta az albinó orrát, és beletöltötték az italt. Serbitar öklendezni kezdett, nyelt, erre Vintar elengedte az orrát. Menahem visszafektette a földre, Antaheim pedig gyorsan eloltotta a tüzet. A tűz nem füstölt. – Mi történt? –kérdezte Rek, amikor Vintar feléjük közeledett. – Majd később megbeszéljük – mondta Vintar. – Most pihennem kell. – A takarójához tántorgott, ledőlt, és azonnal mély, álomtalan álomba merült. – Úgy érzem magam, mint egy féllábú ember a futóversenyen – mondta Rek. Menahem csatlakozott hozzájuk, arca elszürkült a kimerültségtől, vizet kortyolt a kulcsából. Oldalára feküdt a fűben, könyökére támaszkodott, kinyújtóztatta hosszú lábait. Rek felé fordult. – Nem akartam hallgatózni – mondta –, de meghallottam, amit mondtál. Ne haragudj Vintarra. Idősebb, mint mi, és a vadászat túl nagy megerőltetés volt a számára. – Vadászat? Milyen vadászai? – kérdezte Virae. – Serbitart kerestük. Messzire utazott, és az út sokfelé ágazott. Nem tudott visszatérni, meg kellett keressük. Vintar jól gondolta, visszatért a ködbe, ott találtunk rá. – Sajnálom, Menahem. Fáradtnak látszol – mondta Rek –, de kérlek ne felejtsd el, hogy nem tudjuk miről beszélsz. Köd? Ez mi az ördögöt jelent? Menahem felsóhajtott: – Hogy magyarázza meg valaki a színeket egy vak embernek? – Például úgy – csattant fel Rek –, hogy a vörös olyan, mint a selyem, a kék mint a hideg víz, a sárga mint a napfény az arcon. – Bocsáss meg, Rek. Fáradt vagyok, nem akartalak megbántani – mondta Menahem. – Nem tudom megmagyarázni, hogy számomra mi a köd. De megpróbálom. – Több jövő létezik, de csak egy múlt. Amikor kilépünk a testünkből, egyenesen utazunk, nagyjából úgy, mint most. Hatalmas távolságokat teszünk meg. De a mögöttünk lévő út szilárd, mert emlékezünk rá. Érted? – Eddig igen – felelte Rek. – Virae? – Nem vagyok ostoba, Rek. – Bocsánat. Folytasd, Menahem.
– Próbáld meg elképzelni, hogy léteznek más utak is. Nem csak Drenanból Delnochba, de a tegnapból a holnapba. A holnap még nem történt meg, és a lehetőségek száma végtelen. Mindannyian hozunk döntéseket, amelyek befolyásolhatják a holnapot. Mondjuk, hogy a holnapba utazunk. Akkor számtalan út áll előttünk, hártyavékonyak, változóak. Az egyik holnapban Delnoch már elesett, a másikban megmentették, vagy most esik el, vagy most mentik meg. Máris van négy utunk. Melyik az igazi? És ha rálépünk az egyik útra, hogyan térünk vissza a mába, hiszen a holnapnak számtalan tegnapja van? Melyikbe térjünk vissza? Serbitar messzebb utazott, mint a holnap. Vintar találta meg, amíg mi az utat őriztük. – Rossz példát használtál – mondta Rek. – Nem a színeket magyarázod egy vak embernek, hanem az íjászatot egy sziklának. Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz. Magához tér Serbitar? – Még nem tudjuk. Ha életben marad, hasznos dolgokat tudhatunk meg tőle. – Mi történt a szemével? Miért változott meg a színe? – kérdezte Virae. – Serbitar albinó, valódi albinó. Bizonyos füvekre van szüksége, hogy megőrizze az erejét. Tegnap éjjel túl messzire utazott, és eltévedt. Ostobaság volt. De erős a szíve és most pihen. – Akkor nem hal meg? – kérdezte Rek. – Nem tudom. Olyan útra lépett, ami meghaladta az erejét. Lehet, hogy a köd visszahúzza, ez néha megtörténik az utazókkal. Olyan messzire utaznak önmaguktól, hogy csak lebegnek, mint a füst. Ha a lelke megtört, eltávozik belőle és visszatér a ködbe. – Tudtok segíteni? – Megtettük, amit megtehettünk. Örökre nem tarthatjuk vissza. – Mikor dől el? – kérdezte Rek. – Amikor felébred. Ha felébred. Hosszúra nyúlt a reggel, de Serbitar még mindig mozdulatlanul feküdt. A Harmincak nem beszélgettek, Virae feljebb sétált a patak mentén, hogy megfürödjön. Rek fáradt volt, unatkozott, elővette hát a leveleket a nyeregtáskájából. A vörös pecséttel lezárt pergamentekercset Delnar grófnak címezték. Rek feltörte a pecsétet és kibontotta a levelet. Az üzenet így szólt: Kedves Barátom!
Ha jól számolom, amikor a levelemet olvasod, a nadírok már elérik a várost. Többször megpróbáltunk békét kötni, mindent felkínáltunk, amink van, kivéve a jogot, hogy szabad emberekként kormányozzunk. Ulric nem kért belőle, ő egy északtól a déli tengerekig terjedő királyságra vágyik. Tudom, hogy a város nem tarthat ki, ezért visszavonom a parancsomat, hogy harcoljatok a végsőkig. Céltalan, reménytelen küzdelem lenne. Sebosztogató ellenzi ezt, megesküdött, hogy ha a nadírok átléphetnek a Sentran síkságon, beviszi a hegyekbe a csapatait és gerillaháborút folytat. Öreg katona vagy, neked kell döntened. Hibáztass engem, ha megadod magad. Én vagyok a felelős, hiszen miattam került ebbe a helyzetbe az ország. Ne gondolj rám rossz szívvel. Mindig arra törekedtem, ami a népemnek a legjobb. Lehet, hogy az évek nagyobb súllyal nehezednek a vállamra, mint gondoltam, mert Ulriccal szemben nem voltam elég bölcs. Abalyn Az aláírás alatt a vörös drenai sárkány pecsétje díszelgett. Rek visszatekerte a levelet és visszatette a táskába. Adják fel a várat? Segítő kéz a szakadék szélén. Virae visszatért a pataktól, arca kipirult, nedves haja a nyakára tapadt. – Az istenekre, ez jólesett! – mondta, és leült a férfi mellé. – Miért vágsz ilyen savanyú képet? Serbitar még nincs magánál? – Nincs. Mondd, mit tenne az apád, ha Abalyn azt mondaná, hogy adja fel a várat? – Abalyn soha nem adna ilyen parancsot. – És ha mégis? – makacskodott Rek. – Értelmetlenség. Miért kérdezel mindig olyat, aminek semmi jelentősége? A lány vállára tette a kezét. – Hallgass meg. Mit tett volna? – Visszautasította volna. Abalyn tudja, hogy ő Dros Delnoch ura, Észak Őrzője. Leválthatják a tisztéből, de nem utasíthatják, hogy adja fel a várat. – És ha Abalyn Delnarra bízta volna döntést? Akkor mi lenne?
– A végsőkig harcolt volna, ilyen ember volt. Megmondanád, miért kérdezősködsz? – Degastól kaptam egy apádnak szóló levelet. Abalyn írta, visszavonja a végsőkig kitartani parancsot. – Hogy merted felbontani? – háborodott fel Virae. – Az apámnak írták, nekem kellett volna odaadnod! Hogy merted! – Az arca piros lett a dühtől, Rek felé ütött. Rek kivédte, és a lány újra ütött, mire Rek gondolkodás nélkül visszaütött, tenyérrel, és Virae a fűbe zuhant. Ott feküdt, villogtak a szemei. – Megmondom, hogy mertem – Rek nehezen fojtotta el a dühét. – Én vagyok a gróf. Ha Delnar meghalt, a levél nekem szól. Ez azt jelenti, hogy a döntés joga az enyém. Az is, hogy kinyitom-e a kapukat a nadírok előtt. – Ezt akarod? Menekülni? – A lány felállt, felkapta a kabátját. – Gondolj, amit akarsz – mondta Rek. – Nem számít. Tudhattam volna, hogy jobb nem szólni a levélről. Elfelejtettem, mennyit jelent neked ez a háború. Alig várod, hogy láthasd a lakmározó varjakat, igaz? Hogy lásd a rothadó testeket! Hallod? – kiáltotta a lány után, amikor az elsétált. – Baj van, barátom? – kérdezte Vintar és leült haragos férfival szemben. – Semmi közöd hozzá – förmedt rá az új gróf. – Nem kétlem – mondta nyugodtan Vintar. – De lehet, hogy tudok segíteni. Elvégre évek óta ismerem Viraet. – Sajnálom, Vintar. Ez megbocsáthatatlan volt. – Az életem folyamán rájöttem, Rek, hogy kevés megbocsáthatatlan cselekedet létezik. És nincsenek szavak, amik ebbe a kategóriába tartoznak. Emberi tulajdonság, attól tartok, hogy mást bántunk, ha fáj valami. Segíthetek? Rek beszélt a levélről és Virae reakciójáról. – Tüskés probléma, fiam. Mit teszel? – Még nem tudom. – Helyes. Ilyen súlyos ügyekben jobb nem meggondolatlanul dönteni. Ne legyél túl kemény Viraehez, a patak mellett ül és nyomorultul érzi magát. Sajnálja, amit mondott, és csak arra vár, hogy bocsánatot kérjél tőle, akkor elmondhatja, hogy az egész az ő hibája volt. – Átkozott legyek, ha bocsánatot kérek – mondta Rek. – Fagyos utunk lesz, ha nem teszed – mondta az apát.
Az alvó Serbitar nyöszörgött. Vintar, Menahem, Arbedark és Rek azonnal odaléptek. Az albinó szemhéja vibrált, kinyílt. Ismét rózsalevél színült volt. Serbitar Vintarra mosolygott. – Köszönöm, apát uram – suttogta. Vintar gyengéden megpaskolta az arcát. – Jól vagy? – kérdezte Rek. Serbitar mosolygott. – Jól. Gyengén, de jól. – Mi történt? – kérdezte Rek. – Nosta kán. Megpróbáltam behatolni az erődbe, és kilökött a külső ködbe. Elvesztem... megtörtem. Láttam szörnyűséges jövőket, elképzelhetetlen káoszt. Menekültem. – Lehajtotta a fejét. – Rémülten menekültem, nem tudom, merre és mikor. – Ne beszélj, Serbitar – mondta Vintar. – Pihenj. – Nem tudok pihenni – mondta az albinó, és küszködött, hogy felüljön. – Segíts, Rek. – Pihenned kellene, ahogy az apát mondja – mondta neki Rek. – Nem. Figyeljetek. Beléptem a várba, és a halált láttam. Szörnyű halált! – Megérkeztek a nadírok? – kérdezte Rek. – Nem. Hallgass. Nem láttam tisztán a férfit, de a Musif forrást a Második falnál megmérgezték. Aki iszik belőle, meghal. – De mi megérkezünk, mielőtt az Első fal elesik – mondta Rek. – És addig nincs szükség a Musif kútra. – Eldibar, vagy ahogy te hívod, az Első fal védhetetlen. Túl széles, egy jobb hadvezér azonnal feladja. Nem érted? Ezért mérgezte meg az áruló ezt a kutat. Druss harcolni fog az első nap, és a katonák hajnalban kapnak enni. Délre meghalnak az első emberek, alkonyatra tele lesz halottal a vár. – Indulnunk kell. mondta Rek. – Most! Emeljétek lóra! Rek elrohant, hogy megkeresse Viraet, amíg a Harmincak felnyergeltek. Vintar és Arbedark felsegítették Serbitart. – Többet is megtudtál, igaz? – kérdezte Vintar. – Igen, de vannak tragédiák, amiről jobb nem beszélni. Három napja lovagoltak a hegy árnyékában, mély völgyekben, fával borított meredélyeken. Gyorsan haladtak, de óvatosan. Menahem volt elől a felderítő, Serbitarnak lüktette az üzenetét. Virae keveset beszélt, a
vita óta gondosan kerülte Reket. Rek sem engedett egy tapodtat sem, nem törte meg a hallgatást, bármennyire is fájt. A negyedik nap reggelén, amikor felértek egy dombra a sűrű erdőben, Serbitar felemelte kezét és megállított a társaságot. – Mi baj? – kérdezte Rek. – Elvesztettem a kapcsolatot Menahemmel. – Baj van? – Nem tudom. Lehet, hogy a ló vetette le. – Menjünk, és nézzük meg – mondta Rek és megsarkantyúzta a lovát. – Várj! – szólt Serbitar, de a ló már a lejtőn vágtatott, egyre gyorsabban. Rek megrántotta a kantárt, a ló hátrahőkölt, a férfi hátradőlt a nyeregben, amikor a hegy lábához értek. Rek körbepillantott. A fák között látta Menahem szürke hátasát lehajtott fejjel legelészni, a harcos arccal a fűben feküdt. Rek arrafelé léptetett a lovával, de ahogy elhaladt egy fa alatt, egy nesz riadóztatta, ezért félrevetette magát a nyeregből, amikor egy férfi ugrott rá az ágak közül. Rek az oldalára esett, kigurulta a zuhanást, felugrott, kirántotta a kardját a hüvelyéből. Támadójához még ketten csatlakoztak, mindannyian a sathulik fehér köpenyét viselték. Rek a fekvő Menahem felé hátrált, lenézett. A harcos feje vérzett a halántékánál. Kőhajítás, jött rá Rek, de nem tudott lehajolni, hogy megnézze, él-e a pap. Újabb sathulik érkeztek a sűrűből, hosszú tőrökkel a kezükben. Lassan közeledtek, sötét, szakállas arcuk vigyorra húzódott. Rek visszavigyorgott. – Szép napunk van meghalni – mondta. – Miért nem csatlakoztok hozzám? Feljebb csúsztatta jobbját a kard markolatán, helyet csinált a bal kezének. Nem egy szép vívóverseny várt rá, vágni kell, ahol éri. Megérezte a különös kábulatot, a megszállott harc előjelét. Most örömmel üdvözölte az érzést. Fülsüketítő ordítással támadt rájuk, elvágta az első ellenfél torkát, amikor az döbbenten kitátotta a száját. A következő pillanatban köztük harcolt, pengéje ragyogó fénnyel és a halál vörösével suhant. A sathulik egy pillanatra elképedten hátráltak, azután előrelendültek, saját harci kiáltásukat üvöltötték. Újabb ellenséges harcosok ugrottak elő, de már hallani lehetett a paták robaját is.
Rek nem észlelte a Harmincak érkezését. Kivédett egy ütést, visszakézből a kardjával arcon csapta a támadóját, majd átlépett a holttesten, hogy újabb ellenféllel vívjon meg. Serbitar hiába küzdött, hogy védőgyűrűt alakítson ló, amibe Rek is beletartozik. Karcsú kardja lecsapott, sebészi pontossággal csókolt és ölt. Még Vintar, alá a legidősebb és a legrosszabb harcos volt közöttük, könnyedén pusztította a sathulikat. Bár vadul harcoltak, kevés tapasztalattal rendelkeztek a vívás mesterségében, bátorságukra, erejükre és számbeli fölényültre építették a győzelmeiket. Vintar tudta, hogy ez a taktika a négyszeres túlerő miatt most is működni fog, hiszen a Harmincak nem vonulhatnak vissza. A pengék csattogása és a sebesültek nyöszörgése visszahangzott az aprócska tisztáson. Virae belevágott egy karba, kibelezett egy másik ellenfelet, majd lebukott egy szablya elől, amikor a következő ellenfél beállt a sorba. Antaheim előrelépett, hogy kivédjen egy ütést, Arbedark táncosként mozgott a csatában, mindkét kezében rövidkarddal egykori legendák ezüst szellemeként koreografálta a halált. Rek haragja nőtt. Miért történik így? Találkozott Viraevel, legyőzte a félelmét, gróf lett. Mindez azért, hogy egy névtelen erdőben elessen egy vadember szablyájától? Áthatolt az előtte álló sathuli ügyetlen védelmén, majd az újabb támadó útjába lökte a testet. – Elég! – kiáltotta hirtelen, hangja messze szállt a fák felett. – Tegyétek el a kardokat, valamennyien! – A Harmincak azonnal engedelmeskedtek, hátraléptek, kört formáltak Menahem teste köré, egyedül hagyva Reket. A sathulik lassan eresztették le a fegyvereiket, idegesen pillantottak egymásra. Számukra minden csata ugyanazt a rendszert követte: harcolj és győzz, harcolj és halj meg, vagy harcolj és menekülj. Más út nincsen. De a magas férfi hangjában hatalom csendült, megállította őket. – Lépjen elő a vezéretek – parancsolta Rek, és a földbe vágta a kardját a lába elé, karját keresztbe fonta a mellkasa előtt, bár a sathulik még a kezükben tartották a fegyvereiket. Az előtte álló férfi arrébb lépett, és egy magas, széles vállú, füstös képű, sasorrú harcos, kék-fehér köpenyben előlépett. Olyan magas volt, mint Rek. A szakálla gunyoros külsőt kölcsönzött neki, amit a homlokától az álláig terjedő sebhely csak kihangsúlyozott. – Regnak a nevem, Dros Delnoch grófja vagyok – mondta Rek. – Sathuli vagyok, Joachim Sathuli, és megöllek – felelte a férfi zordan.
– Az ilyen ügyeket férfiaknak kell eldönteniük, férfiaknak, mint te meg én – mondta Rek. – Nézz körül, mindenütt a társaid holtteste hever. Az én embereimből hány haltak meg? – Nemsokára meghalnak – felelte Joachim. – Miért nem rendezzük le, mint hercegek? – kérdezte Rek. – Te és én. A férfi felvonta a szemöldökét. – Így több esélyetek lesz. Miért adnám ezt meg nektek? – Mert megmentheted az embereid életét. Ó, tudom, hogy örömmel halnak meg, de miért? Nincs nálunk áru, felszerelés, sem arany. Csak lovaink vannak, az pedig van a környéken bőven. Ez a harc már a dicsőségért folyik, nem a zsákmányért. Ez pedig ránk tartozik. – Mint minden drenai, te is beszélsz harc helyett – mondta a sathuli és elfordult. – A félelemtől vízzé váltak a beleid? – kérdezte Rek lágyan. A férfi visszafordult, mosolygott. – Fel akarsz bosszantani? Nos, jó. Harcolunk. Amikor meghalsz, leteszik az embereid a fegyvert? – Igen. – Ha én halok meg, átengedünk? – Igen. – Legyen. Mehmet lelkére esküszöm, áldott legyen a neve. Joachim előhúzta a karcsú jatagánját, és a sathulik hátrébb húzódtak, hogy a két embernek legyen helye. Rek kihúzta a kardját a földből, és a harc megkezdődött. A sathuli jó harcos volt, és Rek hátrálni kényszerült, amint a küzdelem elkezdődött. Serbitar, Virae és a többiek nyugodtan figyelték, ahogy a pengék újra és újra összecsapnak. Támadás, védekezést, visszatámadás, szúrás, visszavágás, hárítás, döfés. Rek kezdetben eszeveszetten védekezett, majd lassan támadni kezdett. A harc folytatódott, mindkét férfiről csurgott az izzadság. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egyformán ügyesek és erősek. Rek pengéje felhasította a bőrt Joachim vállán. A jatagán sebet nyalt Rek karjára. Mindkét férfi óvatosan körözött, kapkodták a levegőt. Joachim támadott, Rek kivédte, visszaszúrt. Joachim hátraugrott, ismét kerülgették egymást. Arbedark, a Harmincak legjobb kardforgatója gyönyörködve figyelte. Nem mintha nem tudta volna felvenni velük a versenyt, hiszen a szellemi hatalmát is használta, amire a két küzdő tudatosan soha nem
lett volna képes. Tudat alatt mégis mindketten ugyanazt a technikát használták. Legalább annyira az elme harca volt, mint a fegyvereké, de a két férfi ebben is egyenlőnek bizonyult. Serbitar kérdése Arbedark felé szállt. – Nem tudom megítélni. Ki fog győzni? – Nem tudom – felelte Arbedark. – Döbbenetes. Mindkét férfi gyorsan fáradt. Rek ismét két kézzel fogta a kardot, jobbja már nem bírta egyedül a súlyt. Támadott, amit Joachim kétségbeesetten védett ki, majd Rek kardja a markolat felett egy ujjnyival csapott a jatagánra, és a penge eltörött. Rek előrelépett, kardhegye Joachim gégéjét érintette. A sötét képű sathuli nem mozdult, kihívóan nézett vissza, barna szemei Rek tekintetét keresték. – Mit ér az életed, Joachim Sathuli? – Egy törött kardot – felelte Joachim. Rek kinyújtotta a kezét és elvette a hasznavehetetlen markolatot. – Mit jelent ez? – kérdezte a meglepett sathuli vezér. – Egyszerű – felelte Rek. – Mindannyian halottak vagyunk. Dros Delnochba tartunk, hogy szembenézzünk egy akkora sereggel, amekkorát még nem látott a világ. Nem éljük túl a nyarat. Harcos vagy, Joachim, dicső harcos. Többet ér az életed, mint egy törött penge. Semmit nem bizonyított a küzdelmünk, csak azt, hogy férfiak vagyunk. Ellenség és halál vár ránk. – Mivel többé nem találkozunk, szeretném azt hinni, hogy legalább néhány barátot hagyok magam mögött. Elfogadod a kezem? – Rek eltette a kardját és kinyújtotta a kezét. A magas sathuli elmosolyodott. – Különös ez a találkozás – mondta – , amikor a pengém eltört, amikor a halált vártam, eltűnődtem, mit tettem volna, ha a te kardod törik el. Mondd, miért mentek a halálba? – Mert így kell lennie – mondta egyszerűen Rek. – Legyen hát. Barátságot kértél és megkapod, bár megesküdtem, hogy drenai nem érezheti biztonságban magát a földünkön. Megkapod a barátságomat, mert harcos vagy, és mert halni készülsz. – Mondd, Joachim, mint barát a barátnak, te mit tettél volna, ha az én pengém törik el? – Megöltelek volna – felelte a sathuli.
17 Az első tavaszi vihar támadott hegyekből, amikor Gilad felváltotta az őrt az Első falon. Haragos mennydörgés rázta meg az eget, csapzott villámok tépték ketté az éjjelt, egy pillanatra megvilágítva az erődöt. Vad szél fütyült a falak mellett, sziszegve szállt. Gilad behúzódott a kaputorony fedezékébe, az apró parázstartót egy falmélyedésbe rakta. Átázott a köpenye, kitartó cseppek hullottak a hajáról a vállára, csiklandozva végiggurultak a mellvértje alatt, átáztatták a bőrmellényét. De a fal visszaverte a meleget, és Gilad élt már meg ennél rosszabb éjszakát is a földjén, mikor a téli viharban kellett kiásnia az elkóborolt birkákat. Időnként felemelkedett, hogy kikukucskáljon a fal felett északra, várta, hogy egy villám megvilágítsa a síkságot. Semmi mozgás. A falon arrébb felrobbant egy parázstartó, amikor belevágott a villám, forró parázseső szállt szerte. Páncélt viselni ilyen időben!, gondolta. Megborzongott és közelebb húzódott a falhoz. A vihar lassan továbbvonult, a vad északi szél átfújta a felhőket a síkság felett. Egy ideig még kitartott az eső, tompán verte a szürke kövezetet, lefolyt a torony falán, felszisszent, amikor egy eltévedt csepp a parázstartóba hullott. Gilad elővette a csomagját és kivett egy darab szárított húst. Harapott egy falatot, rágni kezdte. Még három óra, akkor alhat három órát a melegben. Zajt hallott maga mögül a sötétből. Megpördült, a kardjáért nyúlt, gyermekkori rémmesék jutottak az eszébe. Hatalmas alak tornyosult a parázs fényében. – Nyugodj meg, fiam! Csak én vagyok – mondta Druss és leült a parázstartó másik oldalára. – Tűz, az jó. Átnedvesedett a fehér szakálla, fekete bőrkabátja ragyogott, mintha az eső fényesítette volna ki. Az eső szelíd szemerkéléssé csitult, a szél abbahagyta a földöntúli üvöltést. Druss néhány percig egy régi csatadalt dúdolt, a kezét melengette a parázs felett. Gilad feszülten várta, hogy mikor tesz valami gúnyos megjegyzést. Csak nem fázunk? Vagy: Tűzzel tartod távol a szellemeket? Miért pont az én őrségemet választottad, vén fattyú? – gondolta. Egy idő után a csend kezdett kínossá válni, Gilad nem bírta többé elviselni.
– Hideg esténk van a sétához, uram – mondta, és átkozta a saját tisztelettudó hangnemét. – Láttam már rosszabbat is. És én szeretem a hideget. Olyan mint a fájdalom, tudod, hogy élsz. A parázs mély árnyékokat vetett az öreg viharvert arcára, és Gilad most először meglátta rajta a kimerültséget. Ez az ember halálosan fáradt, döbbent rá. A legendás fegyver és a jeges kék szemek mögött csak egy öregember. Kemény és erős, mint a bivaly, de öreg. A kor, az ellenség, amely soha nem fárad, kifárasztotta. – Lehet, hogy nem hiszed el – mondta Druss –, de ez a legrosszabb időszak, a várakozás a csata előtt. Én már megtapasztaltam. Voltál már csatában, fiam? – Nem, soha. – Soha nem olyan rossz, mint amitől félsz – ha rájössz, hogy nem nagy dolog meghalni. – Miért mondod ezt? Nekem nagy dolog. Feleségem van és földem, szeretném újra látni őket. Még élni akarok – mondta Gilad. Persze hogy élni akarsz. De lehet, hogy túléled ezt a csatát, és elvisz a pestis, megöl egy oroszlán, vagy rákban halsz meg. Kirabolhatnak, megölhetnek, leeshetsz egy lóról. Egyszer végül meghalsz. Mindenki meghal. Nem azt mondom, hogy add fel, és kitárt karokkal várd a halált. Harcolnod kell ellene. Egy öreg katona, jó barátom mondta valaha régen, hogy aki fél veszíteni, az sosem győz. És ez igaz. Tudod, kik a megszállottak, fiú? – Erős harcosok – felelte Gilad. – Igen, azok. De többek, gyilkológépek, akiket nem lehet megállítani. Tudod, miért? – Mert őrültek? – Igen, azért is. De többről van szó. Nem védekezik, mert amikor harcol, nem érdekli semmi más. Csak támad, és a gyengébb emberek, akiket más is érdekel, meghalnak. – Mit értesz gyengébb ember alatt? Nem kell gyilkosnak lenni, hogy valaki erős legyen. – Nem erre gondoltam... De lehet, hogy mégis. Ha földet művelnék, például a szomszédodban, az emberek azt mondanák, hogy nem vagyok olyan jó, mint te. Lenéznének, mert rossz földműves lennék. Itt a falakon aszerint ítéljük meg az embert, hogy meddig marad életben. A gyengébb emberek, a rosszabb katonák vagy megváltoznak, vagy meghalnak.
– Miért jöttél ide, Druss? – kérdezte Gilad, azt akarta megtudni, miért zavarta meg Druss az őrségét. A harcos félreértette. – Meghalni jöttem – sóhajtotta, a kezét melengette és a parázsba bámult. – Hogy találjak egy helyet a falakon, ahol megállok és meghalok. Nem gondoltam volna, hogy nekem kell irányítanom a védelmet! Katona vagyok, nem tábornok! Druss beszélt, és Gilad ráébredt, hogy nem hozzá beszél, nem Gilad culhoz, az egykori földműveshez. Egy másik katonához beszél, egy tűz mellett, egy várban. Ez volt Druss élete, várakozás a csatára. – Mindig megígértem neki, hogy abbahagyom, és a földdel foglalkozom, de valahol mindig akadt egy csata, amit meg kellett vívni. Évekig azt hittem, hogy képviselek valamit, szabadságot, vagy nem is tudom. Az igazság sokkal egyszerűbb. Szerettem harcolni. A feleségem tudta, de volt benne annyi tapintat, hogy soha nem mondta ki. El tudod képzelni, mit jelent a Legendásnak lenni? Az átkozott Legendásnak? – Nem, de bizonyára büszke vagy rá – mondta Gilad bizonytalanul. – Fárasztó. Elveszi az erődet, amikor erőt kellene adjon. Mert nem engedheted meg, hogy elfáradj. Te vagy a Legendás Druss, a sebezhetetlen, legyőzhetetlen. Nevetsz a fájdalomra. A világ végéig is elmész. Egy csapással ledöntöd a hegyeket. Úgy nézek ki, mint aki hegyeket döntöget? – Igen – mondta Gilad. – Hát, nem vagyok rá képes. Öreg vagyok, rossz a térdem, reumás a hátam. A szemem sem olyan jó, mint valaha. – Amikor fiatal voltam és erős, a sebeim gyorsan begyógyultak. Fáradhatatlan voltam. Egész nap képes voltam harcolni. Amikor idősebb leltem, megtanultam tettetni, és ott pihenni, ahol csak lehet. A tapasztalatomra támaszkodni a csatában, ahol azelőtt az erőm védett meg. Mire ötven éves leltem, már nagyon vigyáztam, de addigra a nevem hallatán mindenki reszketni kezdett. Azóta többször küzdöttem meg olyan ellenfelekkel, akik legyőzhettek volna, de veszítettek, mert tudták, ki vagyok, és léitek. – Gondolod, hogy jó vezér vagyok? – Nem tudom. Paraszt vagyok, nem katona – felelte Gilad. – Ne beszélj mellé, fiam. A véleményedet kérdeztem. – Nem, azt hiszem nem vagy az. De nagy harcos vagy. Azt hiszem, valaha régen harci főnök lettél volna. Nem tudom. Az biztos, hogy itt csodát tettél, új szellem él a várban.
– Az én időmben mindig voltak vezérek – mondta Druss. – Erős férfiak, gyors észjárással. Megpróbálok visszaemlékezni a leckékre. De nehéz. Érted? Nehéz. Soha nem féltem az ellenségtől, akivel szembenézhettem, fegyverrel vagy puszta kézzel, ha kellett. De itt nem ugyanaz az ellenség. Közhangulat, előkészületek, árkok, ellátás, szövetségek, szervezés. Kimeríti a lelkemet. – Nem vallasz velünk kudarcot, Druss – mondta Gilad, megsajnálta az öreget. – Melletted állunk. Ennyit megadtál nekünk, bár a kiképzés nagy része alatt gyűlöltelek. – A gyűlölet erőt ad, fiam. Persze, hogy kitartotok. Férfiak vagytok. Hallottál Mendarról? – Igen, tragikus. Szerencse, hogy ott volt. – Azért volt ott, hogy megöljön, fiam. És majdnem sikerült neki. – Micsoda? – döbbent meg Gilad. – Hallottad. És remélem, nem adod tovább. A nadírok lefizették, és ő vezette az orgyilkosokat. – De... de eszerint egyedült álltál szemben öttel – mondta Gilad. – Öttel, és túlélted? – Nyomorult banda volt, rosszul képzettek. Tudod, miért beszélek neked Mendarról? – Mert el szeretnéd mondani valakinek? – Nem. Soha nem beszéltem sokat, és nincs szükségem arra, hogy megosszam a félelmeimet. Nem, azt akartam, hogy tudd, megbízom benned. Szeretném, ha átvennéd Mendar helyét. Kinevezlek dunnak. – Nem akarom – mondta szenvedélyesen Gilad. – Gondolod, hogy én akarom ezt a felelősséget? Mit gondolsz, miért vagyok itt? Azt akarom, hogy megértsd, gyakran, nagyon gyakran arra kényszerülünk, hogy megtegyük, amitől félünk. Holnaptól dun vagy. – Miért? Miért én? – Mert figyeltelek, és azt hiszem, van tehetséged a vezetéshez. Tetszett, ahogy a társaidat irányítod. Segítettél Orrinnak a versenyen. Abban büszkeség volt. És szükségem van rád és a hozzád hasonlókra. – Nincs tapasztalatom – mondta Gilad, és tudta, hogy az érv gyenge. – Megszerzed. Gondold végig, a barátod, Bregan nem katona, és az emberek egy része elesik az első napon. Ha jó a parancsnokuk, néhányan életben maradnak. – Rendben van. De nem tudom megfizetni, hogy a tisztekkel egyek, vagy hogy páncélt vásároljak. Segítened kell. – Mendar páncélja jó lesz rád, és becsületesebben fogod használni.
– Köszönöm. Azt mondtad az előbb, hogy meghalni jöttél ide. Ez azt jelenti, hogy nem hiszel a győzelemben? – Nem, nem azt. Felejtsd el. – A fenébe, Druss, ne bánj velem gyerekként! Az előbb a bizalomról beszéltél. Most tiszt vagyok, egy egyenes kérdést tettem fel, és egyenes választ várok. Nem szólok senkinek arról, amit mondasz. Bízz bennem. Druss elmosolyodott, a fiatal őr szenvedélyes szemébe nézett. – Rendben. Nincs sokáig esélyünk. Minden nap közelebb hozza a nadír győzelmet. De drágán megfizetnek érte. És hihetsz nekem, mert ezt a Legendás Druss mondja. – Hagyjuk a legendát – mosolygott vissza Gilad. – Az az a férfi, aki elbánik öt orgyilkossal egy sötét sikátorban. – Ne képzelj rólam túl sokat, Gilad. Mindenkiben van valami tehetség. Van, aki épít, van aki fest, más ír vagy harcol. Én elbánok a halállal. A lány végigsétált a lőrések mellett, nem vett tudomást a katonák megjegyzéseiről, gesztenyeszínű haja ragyogott a napfényben, barnára sült, karcsú, hosszú lába barátságos, bár intim megjegyzéseket váltott ki a katonákból. Egyszer elmosolyodott, amikor katona, aki mellett elhaladt, odasúgta a társának: – Azt hiszem szerelmes vagyok. – A lány csókot intett, kacsintott. Nyíl elmosolyodott, megcsóválta a fejét. Tudta, hogy Caessa megtervezte a belépőjét, de ilyen testtel ki hibáztatja? Magas, mint bármelyik férfi, hajlékony és kecses, minden mozdulata gyönyört ígért a figyelő férfiaknak. Külsőleg ő a tökéletes nő, gondolta Nyíl. Nézte, amint összerakja az íját. Jorak kérdően nézett a vezérére, de ő megrázta a fejét. A többi íjász visszalépett. Ez Caessa pillanata, és egy ilyen érkezés után tapsot érdemel. Szalmabábukat állítottak fel a faltól száz lépésre. A fejét sárgára festették, a mellét vörösre. Egy jó íjász ekkora távon célba kell találjon, de a mellvéd magasából nehezebb lőni. Caessa hátranyúlt a válla felett az őzbőr tegez felé, kivett egy fekete tollú nyílvesszőt. Ellenőrizte, majd a húrra igazította. – Fej – mondta. Esetlen mozdulattal hátrahúzta az idegei és amikor az arcához ért a keze, elengedte a vesszőt. Átrepült a reggeli levegőben, és a legközelebbi bábu nyakában állt meg. A nézőközönség tapsolni kezdett, Caessa Nyílra pillantott. A férfi felhúzta a szemöldökét.
Öt vessző csapódott még a bábuba, mielőtt Nyíl intett a többi íjásznak. Azután magához hívta Caessát, és lesétáltak a mellvédről. – Sokáig tartott, míg ideértél, hölgyem – mosolygott. A lány belekarolt, és csókot dobott felé. Mint mindig, Nyíl megérezte magában az ébredő vágyat. Mint mindig, elnyomta. – Hiányoztam? – a lány csábos, ígérettel teli mély torokhangon beszélt. – Mindig hiányzol – mondta. – Jókedvre derítesz. – Csak jókedvre? – Csak jókedvre. – Hazudsz. Látom a szemedben – mondta a lány. – Semmit nem látsz, amit nem akarok, sem te, sem más. Mellettem biztonságban vagy, Caessa. Nem megmondtam? De hadd jegyezzem meg, egy nő, aki nem keresi a férfiak társaságát, nem így jelenik meg. Hol a nadrágod? – Meleg van. A tunika is elég – mondta a lány, és szórakozottan rángatta a szegélyéi. – Kíváncsi lennék, tudod-e, hogy mit akarsz. – Egyedül maradni. – Akkor miért keresed a barátságomat? – Tudod, mire gondolok. – Én igen, de azt hiszem, te nem. – Nagyon komoly vagy ma, ó Erdő Ura. Nem tudom, miért. Jól megfizetnek bennünket. Bocsánatot nyertünk, a szállásunk is jobb, mint Skultikban. – Hol szállásoltak el? – Egy fiatal tiszt... Pinar?... ragaszkodott hozzá, hogy külön szobám legyen. Hallani sem akart arról, hogy a többiekkel lakjak. Olyan megható volt. Még a kezemet is megcsókolta! – Nem rossz fickó – mondta Nyíl. – Gyere, igyunk egyet. – Az Eldibar melletti étkezdébe mentek, a tiszti részbe, és rendeltek egy üveg fehér bort. Az ablak mellett ültek le. Nyíl egy ideig csendben ivott. Ügyelte, hogy gyakorlatoznak az emberek. – Miért fogadtad el az ajánlatot? – kérdezte hirtelen a lány. – És hagyjuk azt az ostobaságot az amnesztiáról. Sem az nem érdekel téged, sem a pénz. – Megpróbálsz kiismerni? Lehetetlen – mondta a férfi és kortyolt a borból. Megfordult és kenyeret és sajtot rendelt. A lány várt, amíg a kiszolgáló távozott.
–Felelj! – Néha, kedvesem, mint ahogy te is rájössz, ha idősebb leszel, nincs semmi oka az ember cselekedeteinek. Ösztön. Pillanatnyi meggondolatlanság. Ki tudja, miért jöttünk ide? Én nem. – Hazudsz. Nem akarod megmondani. Az öreg, Druss miatt? – Miért érdekel ennyire? Tulajdonképpen te miért vagy itt? – Miért ne? Izgalmas lesz és nem túl veszélyes. Elmegyünk, ha a Harmadik fal elesik, igaz? – Hát persze. Így egyeztünk meg. – Nem bízol bennem, igaz? – kérdezte mosolyogva a lány. – Senkiben sem bízom. Tudod, néha épp olyan vagy, mint bármely más nő. – Ezt bóknak tekintsem, Zöld Erdők Hercege? – Nem hiszem. – Akkor mit jelent? Elvégre nő vagyok. Mit kellene tennem? – Hagyjuk. Térjünk vissza a bizalomra. Miért kérdezted? – Nem mondod meg, miért vagyunk itt, hazudsz a távozásról. Teljesen bolondnak nézel? Nem akarod itt hagyni ezt az elátkozott kőrakást. Itt maradsz végig. – És miből vontad le ezt az elképesztő következtetést? – Rá van írva az arcodra. De ne aggódj. Nem árulom el Joraknak vagy a többieknek. De rám ne számíts, én nem maradok. Nem itt akarok meghalni. – Caessa, kicsi galambom, csak azt bizonyítod, milyen kevéssé ismersz. Egyébként... – Nyíl félbeszakította a magyarázatot, amikor Hogun magas alakja belépett az ajtón és a gan feléjük indult az asztalok között. Caessa most látta először a légiós tábornokot, és a látvány nagy hatással volt rá. A férfi elegánsan mozogott, jobbja a kard markolatán nyugodott. Szinte jóképűnek tűnt tiszta szemeivel, erős állával és szőke hajával. A lány azonnal utálta. Az első benyomás csak erősödött, amikor a férfi kihúzott egy széket, megfordította és ráült Nyíllal szemben, a lányról tudomást sem véve. – Nyíl, beszélnünk kell – mondta. – Tessék. Először is hadd mutassam be Caessát. Caessa drágám, ő Hogun gan a légióból. – A légiós megfordult és biccentett a lány felé. – Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte. Caessa zöld szeme dühösen villant meg, de csendben felállt, szeretett volna valami alkalmas végszót találni, amivel megsérti a katonát.
– Később találkozunk – mondta Nyíl, amikor a lány kinyitotta a száját. – Most egyél valamit. – A lány sarkon fordult, elhagyta a szobát. Nyíl utána nézett, élvezte a kecses járását. – Felbosszantottad – mondta. – Én? Hozzá se szóltam – mondta Hogun, levette ezüst-fekete sisakját és az asztalra tette. – Mindegy, nem fontos. Az embereidről akarok beszélni. – Miért? – Azzal töltik az idejüket, hogy a gyakorlatozó katonákat figyelik, és gúnyolódnak. Rosszat tesz a közhangulatnak. – Miért ne tennék? Civil önkéntesek. Majd abbahagyják, ha megkezdődik a harc. – A baj az, Nyíl, hogy a harc megkezdődhet még mielőtt a nadírok ideérnek. Alig tudtam megállítani az egyik emberemet, hogy ne belezze ki azt a fekete szakállas óriást, Jorakot. Ha ez így megy tovább, valaki gyilkolni fog. – Beszélek velük – ígérte meg Nyíl. – Nyugodj meg, és igyál egyet. Mit szóltak a női íjászomhoz? – Nem néztem meg alaposan. Csinos. – Attól tartok, igaz, amit a lovasságról mondanak – méltatlankodott Nyíl. – A lovaitokba vagytok szerelmesek! Nagy istenek, ember, ez a lány több, mint csinos! – Beszélj az embereiddel most. Akkor jobban érezném magam. Erős a feszültség, és a nadírok két nap múlva megérkeznek. – Mondtam, hogy megteszem. Igyál, és nyugodj meg. Éppen olyan ingerlékeny kezdesz lenni, mint az embereid, és ez nem tesz jót a közhangulatnak. Hogun elvigyorodott. – Igazad van. Mindig ilyen vagyok csata előtt. Druss meg olyan, mint egy sebzett medve. – Hallottam, hogy kikaptál a viadalon a kövér embertől – vigyorgott Nyíl. – Mi van, vén csataló? Nem olyan időket élünk, hogy a felettesünk kedvében járjunk. – Nem én hagytam győzni, Orrin jó kardforgató. Ne ítélj túl szigorúan, barátom, még meglephet téged is. Engem meglepett. Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy felbosszantottam a lányt? Nyíl elmosolyodott, majd felnevetett. Megrázta a fejét, és teletöltötte a poharát.
– Kedves Hogunom, egy gyönyörű nő bizonyos... hogy is mondjam... bizonyos bámulatot vár el a férfiaktól. Lehetett volna benned annyi tapintat, hogy elámulsz a szépségétől. Elnémulsz, vagy dadogó bolonddá válsz. Akkor nem vett volna rólad tudomást, és gőgös megvetéssel viszonozta volna az imádatodat. Most megsértetted, és gyűlölni fog. Rosszabb, mindent meg fog tenni, hogy meghódítsa a szívedet. – Szerintem ennek nincs sok értelme. Miért kellene neki a szívem, ha gyűlöl? – Hogy megvetően bánhasson veled. Semmit nem tudsz a nőkről? – Eleget – felelte Hogun. – Azt is tudom, hogy nincs időm ilyen ostobaságokra. Gondolod, hogy bocsánatot kellene kérnem tőle? – És a tudomására hozni, hogy tudatában vagy az őt ért sértésnek? Drága barátom, igencsak szegényes nevelést kaptál!
18 Druss örömmel üdvözölte a purdoli lovasokat, létszámuk ugyan nem jelentett komoly segítséget, de bizonyították, hogy a külvilág nem feledkezett meg róluk. Druss tisztában volt vele, hogy a védők erős nyomásnak lesznek kitéve. Az Első falon vívott csata vagy erőt ad az embereknek, vagy tönkreteszi őket. Kovácsolhatsz kiváló pengét a legjobb acélból, de néha eltörik, ha átteszed a tűzből a vízbe, ugyanott, ahol egy rosszabb acél kitart. Ilyen egy hadsereg is. Druss látott már jól kiképzett embereket pánikba esni, és vasvillával felfegyverzett parasztokat kitartóan harcolni. Nyíl és az íjászai naponta gyakoroltak a Harmadik falon, itt állt a rendelkezésültre a legnagyobb lőtávolság. Nagyszerűen szerepeltek. A hatszáz íjász tíz szívdobbanásonként háromezer vesszőt küldött a levegőbe. A nadír sereg kénytelen lesz legalább két percig lőtávolban tartózkodni, mielőtt az ostromlétrákat a falnak vethetik. Szörnyű veszteségeket fognak szenvedni a véres mészárlásban. Vajon elég lesz? A valaha létezett legnagyobb sereggel kellett szembenézniük, akik húsz év alatt tucatnyi országot és városállamot felölelő birodalmat foglaltalt el. Ulric az ismert történelem legnagyobb birodalmát készült létrehozni, szép teljesítmény egy alig a negyvenes éveibe lépő férfitől. Druss az Első falon sétált, szóba elegyedett, tréfálkozott az emberekkel. Az iránta érzett gyűlöletük hajnali harmatként olvadt el ezekben a napokban. Annak látták, ami: kőkemény öregnek, harcosnak a múltból, egy régi dicsőség visszhangjának. Megértették, hogy mellettük áll. Azt is tudták, miért. Ez volt az egyetlen hely az utolsó hősnek: a valaha épített legnagyobb erőd falainál, a Drenai Birodalom utolsó reménységei mellett, a világ legnagyobb seregére várva. Hol máshol lehetne? Lassan tömeg gyűlt köré, ahogy a várfalon sétált, és a katonák egyre jöttek. Felmászott a mellvédre, és szembefordult az emberekkel. A fecsegés elcsendesült. – Nézzetek körül! – mondta, a nap megcsillant ezüstözött vállvasán, fehér szakálla fénylett. – Nézzetek körül. Mellettetek a társaitok állnak, a testvéreitek. Veletek élnek és veletek halnak. Megvédenek és vérüket hullajtják értetek. Soha nem ismertek ilyen bajtársiasságot többé. Ha
annyi évet éllek meg, mint én, akkor is emlékezni fogtok az elkövetkezendő napokra. Olyan tisztán emlékeztek, amit nem is hinnétek. Minden nap kristálytisztán ragyog majd az emlékeitekben. – Igen, vér lóg folyni, kín és fájdalom jön, ezt sem felejtitek el. De az élet édes ízét sem. És ehhez nem hasonlítható semmi, fiaim. – Elhihetitek nekem, az öregembernek. Lehet, hogy már most is édesnek tartjátok az életet, de higgyétek el, ha a halál közel jár, akkor válik kibírhatatlanul kívánatossá. Ha túlélitek, minden szépség és öröm megsokszorozódik, a napfény, a szél, a jó bor, egy nő ajkai, egy gyerek nevetése. – Az élet semmi, ha nem néztél szembe a halállal. – Jönnek napok, és sokan felsóhajtanak majd: bár velük lehettem volna. – A történelem egy megdermedt pillanatában állunk. A világ megváltozik, ha ennek a csatának vége. Vagy ismét felemelkedik a drenai nép, vagy egy új birodalom hajnala következik. – A történelem szereplői vagytok – Druss már izzadt, kifáradt, de tudta, hogy folytatnia kell. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni Sieben balladáira az óidőkről, a régi tábornokok biztató szavaira, de nem tudta felidézni őket. Mélyet lélegzett, megízlelte az édes hegyi levegőt. – Néhányan bizonyára azt gondoljátok, hogy pánikba estek és elfuttok. Féltek a haláltól. Néhányan meghaltok. De mindenki meghal egyszer. Senki nem élheti túl élve az életet. – Harcoltam a skelni hágónál, amikor mindenki azt mondta, végünk. Azt mondták, túl kevés az esély, de én nem törődtem velük! Mert én Druss vagyok, akit soha nem győztek le, sem nadírok, sem sathulik, sem ventriai, vagriai vagy drenai katonák! – A világ összes isteneire és démonaira esküszöm, itt sem hagyom magam legyőzni – Druss torka szakadtából üvöltött, és a levegőbe emelte Snagát. A napfény megvillant a pengén, és az emberek ütemesen kiáltozni kezdtek. – Legendás Druss! LEGENDÁS DRUSS! A távolabbi falakon álló emberek nem hallották Druss szavait, de a kántálást igen, és csatlakoztak hozzá. Dros Delnochban messze visszhangzottak a szavak, nekicsapódtak a hegycsúcsoknak, visszaverődtek, elkergették a madarakat, akik az égbe menekültek. Druss végül felemelte a kezét, csendet intett, a katonák lassan elhallgattak, bár egyre többen érkeztek a
Második falról, hogy hallják a szavalt. Már csaknem ötezer ember figyelt rá. – Dros Delnoch, az ostromolt város lovagjai vagyunk. Új legendát írunk, ami mellett Skeln is eltörpül. Halált hozunk a nadírokra. Százezrekre. KIK VAGYUNK? – DROS DELNOCH LOVAGJAI! – mennydörögték az emberek. – Mit hozunk? – HALÁLT A NADÍROKRA! Druss folytatni akarta, de észrevette, hogy az emberek feje a völgy felé fordul. A távolban porfelhő szállt fel kihívóan az égre, mintha készülődő vihar jönne. Minden viharok öregapja. A porban néhol megcsillantak a nadír lándzsák, harcosok áradtak mindenfelől, ellepték a völgyet, és egyre több és több érkezett. Hullám hullám hátán. Sok száz ló húzta az ostromtornyokat, katapultokat, faltörő kosokat, ezernyi szekér és százezernyi ló, csordáit és több ember, mint felfogható. A nézők között egyetlen szív sem akadt, ami ne dobbant volna félve a látványtól. Druss halkan szitkozódott, érezte a feléje áradó kétségbeesést. Nem tudott többet mondani. Érezte, hogy elveszítette az emberek figyelmét. Megfordult, szembenézett a lószőr zászlók alatt közelgő nadírokkal. Már a zord és rémisztő arcokat is tisztán lehetett látni. Druss felemelte Snagát, szétterpesztett lábakkal állt, mint a dac megtestesülése. Haragosan bámult a nadír lovasokra. Meglátták. Megállították a lovakat és visszabámultak. Hirtelen kettéváltak, és átengedtek egy követet a soraikon. A követ előreügetett sztyeppi póniján, megtorpant a fal előtt, ahol Druss állt. Megrántotta a kantárt, a ló felágaskodott, horkantott. – Ulric úr parancsát hozom – kiáltotta. – Ha kinyílnak a kapuk, megkímél mindenkit, kivéve a fehér szakállú öreget, aki megsértette. – Te vagy ismét, pókhasú – mondta Druss. – Átadtad az üzenetem? – Igen, Haláljáró. Ahogy mondtad. – Nevetett, igaz? – Nevetett. És megesküdött, hogy az övé lesz a fejed. És az én uram kívánságai mindig teljesülnek. – Ebben egyformák vagyunk. És az én kívánságom az, hogy láncra fűzve táncoltassam az uradat. Még ha személyesen kell is elmennem a táborotokba és elkapnom őt. – Olyanok a szavaid öreg, mint a tűzre szórt jég, hangosak és mit sem érnek – mondta a követ. –
Ismerjük az erőiteket. Jó, ha tizenegyezer emberetek van. Főleg parasztok. Tudunk mindent. Nézd meg a seregünket! Hogyan állhatnátok ellent? Minek? Adjátok meg magatokat. Adjátok magatokat az én uram kegyelmére. – Fiacskám, láttam a seregeteket, és engem nem győz meg. Még gondolkodom, hogy visszaküldjem-e az embereim felét a földjeikre. Kik vagytok ti? Egy csapat nagyhasú, dongalábú északi. Hallom, amit mondasz. De ne beszélj arról, hogy mire vagytok képesek, mutasd meg! Ebből elég. Mostantól ő szól helyettem. – Maga elé emelte Snagát, ragyogott a nap a fegyveren. A védők sorában Gilad megbökte Bregant. – Legendás Druss! – kántálta, és Bregan egy tucatnyi más katonával csatlakozott hozzá. A hang erősödött, a követ megfordította a lovát és elvágtatott. A hang utána szállt: – LEGENDÁS DRUSS! LEGENDÁS DRUSS! Druss némán ügyelte, hogyan közelednek az ostromtornyok a falakhoz, hatvan láb magas, húsz láb széles fatornyok, több száz hajítógép, katapult gördült fakerekeken. Számtalan ember feszült az ezernyi kötélnek, vontatták a Gulgothirt legyőző szerkezeteket. Az öreg harcos figyelmesen nézte a jelenetet, tekintete a híres hadmestert, Khitant kereste. Hamar felfedezte. Ő volt a nyüzsgés nyugodt középpontja, a csend a viharban. Amikor mozdult, megállt a munka, hogy meghallgassák az utasításait, azután újult erővel foglalt dologra. Khitan felpillantott a falakra. Nem látta Haláljárót, de megérezte a jelenlétét, és elvigyorodott. – Nem állíthatsz meg a csatabárdoddal – suttogta. Szórakozottan megdörzsölte a karja csonkját. Különös, hogy ennyi év után is érzi az ujjait. Az istenek kegyesek voltak hozzá, amikor a gulgothiri adószedők megtámadták a faluját. Alig tizenkét éves volt, és megölték a családját. Meg akarta védeni az anyját, és előrohant, kezében az apja tőrével. Egy kardcsapás elrepítette a karját, a kéz a bátyja teste mellett ért földet, akinek ugyanazzal a karddal szúrták át a mellkasát. Máig sem tudta megmagyarázni, miért nem halt meg a többi falubelivel együtt, sem azt, hogy Ulric miért küszködött annyit az ő életéért. Ulric emberei meglepték és megölték a gyilkosokat, csak kettőt ejtettek foglyul. A halottak átvizsgálásakor találtak rá Khitanra, akiben már alig volt élet. Magukkal vitték, Ulric sátrába került. Forró
kátránnyal állították el a vérzést, bekötözték a sebeit. Csaknem egy hónapig alig tért magához, lázas volt, delíriumos. Egyetlen emléke maradt azokról a hetekről, de azt soha nem felejti el, amíg él. Kinyílt a szeme és egy erős, meggyőző arcot pillantott meg maga felett. Érezte a violaszín szemekből áradó hatalmat. – Nem halsz meg, kicsi. Hallod? – A hang gyengéden szólt, de amikor visszazuhant a rémálmok közé, tudta, hogy nem ígéretet hallott, hanem parancsot. És Ulric parancsát teljesíteni kell. Azóta életének minden pillanatával a nadír vezért szolgálta. Csatában nem vették hasznát, megtanulta hát az eszét használni, kidolgozta azokat az eszközöket, amelyekkel az ura győzhet. Húsz év háború. Húsz év boldogság. Néhány segédjétől körülvéve áttört a harcosok között, és belépett az első toronyba. Ezekre volt a legbüszkébb, a hihetetlenül egyszerű működési elvre. Készíts egy háromoldalú fadobozt. A tetőre vezető falakhoz építs lépcsőt. Végy egy második dobozt, helyezd az elsőre. Erősítsd oda vaskapcsokkal. Tégy rá egy harmadikat, és megvan a tornyod. Könnyen szét lehetett szedni, szekérre rakni, és odavinni, ahol a vezérnek szüksége lehet rájuk. Az elv egyszerűnek tűnt, de a megvalósítás nehézkesebbnek bizonyult. A fegyveres emberek súlya alatt beomlott a tető, eltörtek a kerekek, és ami a legrosszabb, ha a magasság elérte a harminc lábat, az építmény ingatag lett, és könnyen eldőlt. Khitan emlékezett rá, hogy dolgozott a rabszolgáinál is keményebben egy évig, napi három órát aludt. Megerősítette a tetőt, de ettől nehezebb és ingatagabb lett az építmény. Kétségbeesésében Ulrictól kért tanácsot. A nadír hadúr Ventriába küldte tanulni, Tertullus egyetemére. Khitan szégyellte magát, úgy érezte, kudarcot vallott. Engedelmeskedett a parancsnak, hiszen ennél többet is megtett volna, hogy Ulric kedvébe járjon. Tévedett, az egyetemen élete legboldogabb évét töltötte. Megismerkedett a súlyponttal, a párhuzamos vektorokkal, a külső és belső erők közötti egyensúly szükségletével. Tudásszomja soha nem csillapodott, és Rebow, a ventriai tanítómester megkedvelte a csúf nadírt. Hamarosan meghívta az otthonába, ahol éjjel is tanulhattak. A nadír fáradhatatlannak bizonyult. Rebow gyakran elaludt a székében, és néhány óra múlva arra ébredt, hogy a félkarú Khitan még mindig a
feladataival foglalkozik. Rebow boldog volt. Ritkán látott diákban ekkora lelkesedést, és még soha nem tapasztalt ekkora munkabírást. Khitan megtanulta, hogy minden erőnek van ellentettje, és hogy az erőkarnak alul éppolyan nagy, de ellentétes irányú erőt kell kifejtenie, mint felül. Beavattatott a titkokba, megértette az erő természetét. Az egyetem maga volt a paradicsom. Amikor haza kellett térnie, zokogott, úgy ölelte meg az elkeseredett ventriait. Rebow könyörgött, hogy gondolja meg magát, maradjon ott tanítani az egyetemen, és Khitannak nem volt szíve megmondani, hogy még csak kísértést sem érez. Egyetlen embernek tartozott az életével, és semmit sem vágyott jobban, mint Ulricot szolgálni. Otthon ismét munkába kezdett. A tornyok az eredetinél ötszörte nagyobb alapokat kaptak. Amikor mozgatták őket, csak az első két emeleten tartózkodtak katonák, így közel maradt a súlypont a földhöz. Ha elérték a megfelelő pozíciót, vaskapcsokat vertek a földbe és kikötötték a tornyokat. A kerekeket megvasalták, és minden torony nyolc keréken gurult, hogy jobban eloszoljék a súly. Új tudása birtokában katapultokat és hajítógépeket gyártott. Ulric örült, Khitan boldog volt. Khitan visszatért a jelenbe, felmászott a torony tetejére, a háromszáz lépésre álló várfal felé pillantott, és meglátta a feketébe öltözött Haláljárót. Delnoch falai magasabbak voltak, mint Gulgothirnál, Khitan újabb emeletet épített a tornyaira. Most megvizsgálta a kötelek feszességét, lemászott végig az öt emeleten, itt-ott megállt, megnézte a kapcsokat. Ma éjjel négyszáz rabszolga lát munkához a fal tövében, kivésik a sziklát, negyven lépésenként csigákat helyeznek el. Hónapokig tartott, amíg megtervezte a hat láb magas csigákat, évekig, mire sikerült tökéletesen megvalósítania az álmát. A csigákat végül sok ezer mérföldre délre, Lentria fővárosában gyártották le. Egy vagyonba kerültek, és még Ulric is elsápadt, amikor a végösszeget meghallotta, de az évek során bebizonyították az értéküket. A rabszolgákat mozgó fedezék védte az íjászoktól, a falakról lehajigált sziklák azonban sokakat megöltek. Ez nem érdekelte Khitant. Csak a tornyokat fenyegető lehetséges veszélyekkel törődött, de a tornyokat vasfedél védte. Egy utolsó pillantást vetett a falra, majd visszatért a szállására és egy rövid eligazítást tartott a mérnökeinek. Druss addig követte a tekintetével, amíg be nem lépett a völgyet lassan belepő sátorvárosba.
Mennyi sátor, mennyi harcos. Druss parancsot adott, hogy pihenjenek a katonák, amíg tudnak, és látta az arcokon a félelem árnyékát, a pániktól tágra nyílt szemeket. Az ellenség számbeli fölénye mindent elbizonytalanított. Druss halkan átkozódott, hátralépett, és leereszkedett a fűre. Néhány percen belül elaludt Az emberek egymást bökdösték, a legközelebb állók kuncogtak, amikor horkolni kezdett. Nem tudták, hogy már két napja nem aludt, hogy azért feküdt le itt, mert nem volt biztos benne, hogy nem esik össze a szállása felé vezető úton. Csak azt tudták, hogy ő Druss, a Csatabárd Mestere. És hogy megveti a nadírokat. Nyíl, Hogun, Orrin és Caessa is otthagyták a falakat, az étkezde felé sétáltak. A zöld ruhás íjász az alvó óriásra mutatott: – Láttatok már hozzá hasonlót? – kérdezte. – Én öregnek és fáradtnak látom – mondta Caessa. – Nem értem, miért bámuljátok ennyire. – Dehogynem – felelte Nyíl. – Csak csökönyös vagy, mint mindig, kedvesem. De ilyen a nők természete. – Tévedsz – mosolygott Caessa. – Tulajdonképpen mi ő? Harcos, nem több, nem kevesebb. Mit tett, hogy ekkora hős lett? Forgatta a fegyverét? Embereket ölt? Én is öltem már. Nem nagy dolog. Rólam mégsem szólnak mondáit. – Majd szólnak rólad is – mondta Nyíl. – Adj egy kis időt a sorsnak. – Druss több, mint harcos – mondta Hogun. – Mindig is több volt. Példakép, ha úgy tetszik. – Arra, hogyan öljünk meg másokat? – kérdezte Caessa. – Nem erre gondoltam. Druss azok jelképe, akik nem adják fel, akkor sem, ha nincs remény, akkor sem állnak félre, ha meg kell halni. Megmutatta, hogy nincs biztos vereség. Már azzal erőt ad, hogy ő Druss, hogy látják, hogy ő Druss. – Szavak! – mondta Caessa. – Ti férfiak mind egyformák vagytok. Fennkölt szavak. Dicsérnél így egy parasztot, aki évekig harcolt az aszály és az áradás ellen? – Nem – ismerte el Hogun. – De a Drusshoz hasonló emberek buzdítják kitartásra a parasztokat. – Ostobaság! – fintorgott Caessa. – Öntelt ostobaság! A parasztot nem érdeklik a harcosok és a háborúk. – Nem győzhetsz, Hogun – mondta Nyíl és kitárta az ebédlő ajtaját. – Add fel, amíg teheted.
– Alapvető hibát látok a gondolkodásodban, Caessa – szólalt meg hirtelen Orrin, amikor a társaság helyet foglalt egy asztal körül. – Elfeledkezel arról, hogy csapataink nagy része paraszt. Csak a háború idejére álltak be. – Gyengéden elmosolyodott, és intett egy szolgálónak. – Annál nagyobb bolondok – mondta Caessa. – Mind bolondok vagyunk – értett egyet Orrin. – A háború nevetséges ostobaság, és igazad van, a férfiak szeretnek harcban bizonyítani. Nem tudom, miért, én soha nem vágytam rá, de másoknál már sokszor tapasztaltam. És Druss még számomra is példakép. – Miért? – kérdezte a lány. – Attól tartok, nem tudom megmagyarázni. – Dehogynem. Orrin elmosolyodott és megrázta a lejét. Teletöltötte a poharakat fehér borral, tört magának a kenyérből, azután továbbadta. Egy ideig csendben ültek, majd ismét Orrin szólalt meg. – Létezik egy növény, neptis a neve. Ha elrágod, megszünteti a fogfájást, még a fejfájást is. Senki nem tudja, miért. Azt hiszem, Druss is ilyen. Amikor melletted van, elmúlik a félelmed. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni. – Rám nincs ilyen hatással – mondta Caessa. Bregan és Gilad a toronyból figyelték a nadírok készülődését. A falon Pinar dun felügyelte az ostromlétrák ellen szolgáló hornyos karók felállítását, Britan bar pedig az olajat tartalmazó kannák dugaszolását. A teletöltött és lezárt kannákat a fal különböző részein helyezték el. A katonák komor hangulatban dolgoztak, alig hangzott el néhány szó, amíg ellenőrizték a fegyvereiket, kiélesítették az amúgy is éles kardjaikat, beolajozták a páncéljukat vagy megvizsgálták a nyílvesszőket. Hogun és Nyíl együtt távoztak az étkezdéből, Orrin és Caessa maradtak, elmerültek a vitában. Leültek a fűbe, Nyíl az oldalára hevert, a könyökére támaszkodott. – Egyszer olvastam egy töredéket az Óidők Könyvéből – mondta az íjász. – Az egyik sorra még most is emlékszem. „Jő a pillanat, jő a férfi.” Soha nem volt még nagyobb szükség a megfelelő emberre, mint most. És Druss megjött. Gondolod, hogy ez a gondviselés? – Az istenekre, Nyíl! Csak nem vagy babonás? – vigyorgott Hogun. – Nem hinném. Csak kíváncsi vagyok, lehet-e véletlen, hogy egy ilyen ember egy ilyen pillanatban itt van.
Hogun letépett egy fűszálat és rágcsálni kezdte. – Rendben, nézzük. Kitarthatunk-e három hónapig, amíg Sebosztogató összegyűjt és kiképez egy sereget? – Nem. Ennyien nem. – Akkor nem számít, hogy Druss véletlenül érkezett-e meg. Néhány nappal tovább védekezhetünk miatta, de ez kevés. – A közhangulat jó, vén csataló, jobban tennéd, ha nem híresztelnél ilyen nézeteket. – Bolondnak nézel? Amikor eljön az idő, Druss mellett halok meg, mint mindenki más. Azért osztom meg veled a gondolataimat, mert te megértesz. Realista vagy, és csak addig maradsz, amíg a Harmadik fal elesik. Veled őszinte lehetek. – Druss megvédte a skelni hágót, amikor mindenki azt mondta, hogy el fog esni – mondta Nyíl. – Tizenegy napig, nem három hónapig. És tizenöt évvel fiatalabb volt. Nem kicsinyítem az érdemeit, kiérdemelte a róla szóló legendákat. Dros Delnoch lovagjai! Láttál már ilyen lovagokat? Földművesek, kézművesek, újoncok. Csak a légiósok vettek már részt csatában, és ők sem erre a harcmodorra valók. Elbukhatunk az első támadástól. – De nem fogunk – nevetett Nyíl. – Duss lovagjai vagyunk, egy új legenda magja! – A nevetésben őszinte jókedv csendült. – Dros Delnoch lovagjai! Te és én, Hogun. Egyszer rólunk fognak énekelni. A jó öreg Nyíl, a lovagiasság és a szabadság kedvéért eljött, hogy segítsen a gyenge várnak... – És az aranyért. Ne felejtsd el az aranyat – mondta Hogun. – Részletkérdés. Ne tedd tönkre a regémet! – Nem, dehogy, elnézésedet kérem. De nem kellene hősiesen meghalnod ahhoz, hogy tovább élj a dalokban? – Ez már nagyobb gond – ismerte el Nyíl. – De biztos, hogy találok valami megoldást. Felettük a Második falon több fiatal közkatona azt a parancsot kapta, hogy hozzanak vödröket a kúthoz. Morogva hagyták ott a falat, és beálltak a sorba a raktár előtt. Négy-négy vödörrel a kezükben indultak el az alacsony barlang felé, ahol a Musif kút rejtőzött a hűvös árnyékban. A bonyolult csigasorra erősítették a vödröket, és lassan a mélyen csillogó víz felé eresztették őket.
– Mióta nem használták a kutat? – kérdezte az egyik katona, amikor az első pókhálós vödör feltűnt. – Legalább tíz éve – felelte a tiszt, Garta dun. – A polgárok használták, akiknek itt álltak a házai. Egyszer egy gyerek fulladt a kútba, és a kút megfertőződött. Ez, és a patkányok távol tartották az embereket. – Kihalászták a testet? – kérdezte a katona. – Nem hallottam róla. De ne aggódj, ma már csak a csontjai lehetnek lent, azoknak pedig semmi ízük. Kóstold meg! – Különös, de nem vagyok szomjas. Garta nevetett, a vödörbe mártott a kezét és a szájához emelt egy maréknyi vizet. – Patkányszarral ízesítették, és döglött pókokkal! – mondta.– Biztos nem kértek? A katonák vigyorogtak, de senki nem mozdult. – Nos jó, vége a szórakozásnak – mondta Garta. – A csigák működnek, a vödrök itt sorakoznak, a munkát elvégeztük. Zárjátok be a kaput, és vissza a falakra. Garta felriadt az éjszaka, a fájdalom éhes patkányként marta a gyomrát. Legördült az ágyról, megpróbált felállni, a nyögései felkeltették a társait, akikkel a szobán osztozott. Az egyik odarohant. – Mi az, Garta? – kérdezte, és a hátára fordította a vonagló embert. Garta felrántotta a térdeit, ellilult az arca. A keze megragadta a másik ingét. – A... víz! Víz! – fulladozni kezdett. – Vizet kér! – kiáltotta a férfi. Garta megrázta a fejét. A háta megfeszült, amikor a fájdalom végigáradt rajta. – Az istenekre! Meghall – mondta a társa, ahogy Garta elernyedt a karjaiban.
19 Hajnal előtt egy órával Rek, Serbitar, Virae és Vintar egy apró tábortűz körül ültek. Előző éjjel későn vertek tábort egy védett mélyedésben a hegy déli lejtőjén. – Kevés az időnk – mondta Vintar. – A lovak kimerültek, és még ötórai út áll előttünk a várig. Lehet, hogy odaérünk, mielőtt isznak a vízből, lehet, hogy nem. Lehet, hogy már most elkéstünk. De van egy másik esélyünk. – Mi az? – kérdezte Rek. – Neked kell döntened, Rek. Más nem teheti. – Mondd, Apát. Fáradt vagyok a gondolkodáshoz. Vintar és az albinó egymásra pillantottak. – Mi... a Harmincak... egyesülhetünk, és áttörhetünk a vár körüli akadályon. – Akkor tegyétek – mondta Rek. – Mi a probléma? – Lehet, hogy a teljes hatalmunkat fel kell használni, és akkor sem biztos, hogy sikerül. Ha elbukunk, nem marad erőnk tovább lovagolni. És még ha sikerrel járunk is, csaknem egy napot kell pihennünk. – Gondolod, hogy át tud tok jutni a gáton? – kérdezte Virae. – Nem tudom. Megpróbáljuk. – Gondolj arra, hogy mi történt Serbitarral – mondta Rek. – Mind kirepülhettek a... akárhová. Akkor mi lesz? – Meghalunk – mondta Serbitar halkan. – És nekem kell döntenem? – Igen – felelte Vintar. – A Harmincak elve egyszerű. Delnoch urának a szolgálatába szegődtünk, és az most te vagy. Rek percekig csendben ült, fáradt agya nem birkózott meg a döntés súlyával. Életének egyéb gondjaira gondolt, amelyek valaha lebirkózhatatlannak tűntek. Ilyen döntés előtt még nem állt. Kimerült volt, nem tudott összpontosítani. – Tegyétek meg! – mondta. – Törjetek át a gáton. – Felállt, elsétált a tűztől, szégyellte magát, hogy akkor hoz ilyen döntést, amikor nem tud tisztán gondolkodni. Virae lépett hozzá, átkarolta a derekát. – Sajnálom – mondta. – Mit?
– Amit akkor mondtam, amikor a levélről beszéltünk. – Nem számít. Miért is lenne jó véleményed rólam? – Mert férfi vagy és férfiként cselekszel – felelte a lány. – Te jössz. – Én jövök? – Kérj bocsánatot, te csacsi! Megütöttél! Rek magához húzta a lányt, felemelte és megcsókolta. – Ez nem bocsánatkérés! – mondta Virae. – És szúr a borostád. – Ha bocsánatot kérek, megismételhetem? – Úgy érted, megüthetsz-e újra? – Megcsókolnálak! A tisztáson a Harmincak kört formáztak a tűz körül, kihúzták a kardjaikat és a földbe szúrták maguk előtt. Az egyesülés megkezdődött, elméjük felszabadult, Vintarba áramlott. Az apát név szerint üdvözölte őket a tudatalattijában. Az egyesült erő megrázta Vintart, küszködött, hogy megőrizze önmagát. Szellemóriásként szállt, egy hihetetlen hatalommmal bíró újfajta lényként. Csak az Egy létezett. Templomnak nevezte magát, és Delnoch csillagai alatt született. Ujjongva szállt, szeme az univerzum látványában gyönyörködött. Jókedv áradt szét benne. Vintar megtántorodott középen, mélyebbre ásta magát a középpontban. A Templomban tudatosult az apát jelenléte, aprócska gondolatként az új valóság peremén. – Dros Delnoch. Nyugatra. A Templom nyugatra repült, magasan a kőszirtek felett. Alatta csendes, szürke szellemfényben feküdt az erőd, a Templom lassan leszállt, és akadályt érzékelt. Akadály? Előtte? Lecsapott, de visszalökték az éjszakába. Felvillant a szeme, haragot érzett, a gát fájdalmat okozott. Újra és újra a vár felé szállt, félelmetes hatalmú csapásokkal ostromolta. A gát megremegett, megváltozott. A Templom visszavonult, zavartan ügyelt. A gát kavargó ködként alakult át. Sötét füstté sűrűsödött, sötétebb volt, mint az éjszaka. Kezei nőttek, lábai, hét pár vágott, vörös szem ragyogott kétszarvú fejéből. A Templom sokat tanult életének néhány perce alatt.
Az öröm, a szabadság, a tudás jött először. Utána fájdalom és harag. Most megismerte a félelmet és a gonoszt. Az ellenség támadott, fekete karmok csaptak az égre. A Templom szembeszállt vele, átkulcsolta a hátát. Éles fogak martak az arcába, karmok tépték fel a vállát. Saját hatalmas öklei összezárultak a lény gerincén. Alattuk a Második falon elfoglalta a helyét háromezer ember. Druss minden logikus érv ellenére megtagadta, hogy harc nélkül adja fel az Első falt, hatezer emberrel várkozott Eldibaron. Orrin dühöngött, ostobaságnak tartotta a tervet, hiszen a fal olyan széles, hogy lehetetlen megvédeni. Druss csökönyösen kitartott a véleménye mellett, még akkor is, amikor Hogun Orrin pártjára állt. – Bízzatok bennem – mondta Druss, de nem tudta meggyőzni őket. Próbálta megmagyarázni, hogy az embereknek szükségük van egy aprócska győzelemre az első napon. – De a kockázat, Druss! – mondta Orrin. – Veszíthetünk is az első napon, nem látod? – Te vagy a gan – mondta Druss ingerülten. – Módosíthatod a parancsomat. – Nem teszem, Druss. Melletted fogok állni a falon. – Én is – szólt Hogun. – Meglátjátok, hogy igazam van – mondta Druss. – Megígérem. A másik kettő bólintott, mosollyal leplezték a kétségbeesésüket. A szolgálatos katonák felsorakoztak, felvették a vizesvödröket, végighaladtak a fal mellett, átléptek a még alvó társaik lába felett. Az Első falon Druss egy rézpohárral mert a vízből, ivott. Nem volt biztos abban, hogy a nadírok már aznap támadnak. Az ösztöne azt mondta, hogy Ulric vár még egy feszültséggel teli napot, amikor a hadseregének a látványa megfosztja a védőket bátorságuktól és reményülttől. Drussnak nem volt sok választása. Ulricé a kezdeményezés, nekik várniuk kell. Felettük a Templom tovább harcolt, ereje csökkent, amikor a válla és a háta megsérült. A lény is gyengült. Mindketten a halállal néztek farkasszemet. A Templom nem akart meghalni, még alig kóstolt bele a keserédes életbe. Szeretett volna mindent közelről is megnézni, a csillagok színes fényét, a csendet a távoli napok mélyében. A szorítása erősödött. Nem lesz öröm a fényben, gyönyör a csendben, ha ez a lény életben marad. A teremtmény felsikoltott,
földöntúli, vérfagyasztó, rémséges hangon. A gernice eltört, elenyészett a ködben. A Templom lelkének mélyén Vintar felkiáltott. A Templom lenézett az emberekre, az apró, törékeny teremtményekre, akik nekikészülődtek kenyérből és vízből álló reggelijüknek. Vintar ismét kiáltott, a Templom homloka ráncba szaladt. Ujjával a falra mutatott. Az emberek ordítozni kezdtek, poharak és vödrök repültek a falról. Mindben fekete férgek tömege úszkált. Az emberek felugráltak, kitört a zűrzavar. – Mi az ördög történik arra? – kérdezte Druss, amikor a hangok eljutottak a füléhez. A nadírokra nézett, akik a sátortábor felé áramlottak az ostromtornyoktól. – Nem tudom, de még a nadírok is távoznak. Visszamegyek a Musifra. Ulric haragosan nyomakodott át Nosta kán széles sátrának bejáratán. Jeges nyugalommal nézett a kint álló őrökre. Mint sztyeppi bozóttűz terjedt el a seregben, hogy hajnalban Nosta kán hatvan tanítványának sátrából lélekbemarkoló sikoltozás hallatszott. Az előrohanó őrök kettétört hátú halottakat találtak a porban, mint túlhúzott íj hajolt meg a testük. Ulric tudta, hogy Nosta kán összehívta a követőit, hogy egyesült erővel hiúsítsák meg a fehér templomosok támadását, de soha nem értette meg a veszély nagyságát. – Nos? – kérdezte az őrtől. – Nosta kán él – felelte a harcos. Ulric felnyitotta a sátorlapot és belépett Nosta kán otthonába. Az öregember egy keskeny ágyon feküdt, a kimerültségtől szürke arccal, izzadságtól síkos testtel. Ulric odahúzott egy zsámolyt és leült mellé. – A tanítványaim? – suttogta Nosta kán. – Mind meghaltak. – Túl erősek voltak, Ulric – mondta az öreg. – Kudarcot vallottam. – Mások is vallottak már kudarcot – mondta Ulric. – Nem számít. – Nekem számít! – kiáltotta a sámán, és megrándult, ahogy megfeszült a háta. – Büszkeség – mondta Ulric. – Semmit nem veszítettél, csak kikaptál egy erősebb ellenféltől. Nem sokat segít Delnochon, így is legyőzöm
őket. Nem állhatnak meg előttem. Pihenj. És ne vállalj kockázatot, sámán. Ez parancs! – Engedelmeskedem. – Tudom. Nem akarom, hogy meghalj. Eljönnek érted? – Nem. A becsületes harcban hisznek. Ha pihenek, békén hagynak. – Akkor pihenj. És ha megerősödtél, megfizetnek! Nosta kán elvigyorodott. – Megfizetnek. Messze délen a Templom a csillagok felé szállt. Vintar nem tudta megállítani, harcolt, hogy nyugodt maradjon, mert amikor a Templom rémülete átcsapott felette, majdnem elnyelte. Az ellenség halálakor az apát megpróbálta visszahívni a Harmincakat. A Templom önmagába nézett, és felfedezte Vintart. Vintar megkísérelte megmagyarázni a jelenlétét és azt, hogy miért kell a Templomnak lemondani a létéről. A Templom megvizsgálta az igazságot, és elmenekült, mint egy üstökös, a mennyet kereste. Az apát megpróbálta Serbitart szólítani, kereste a fülkét a tudatalattijában, ahová elhelyezte. Az élet szikrája, ami valaha az albinó volt, kivirágzott, és a Templom megremegett, mert érezte, hogy egy része kiszakad. Lassított. – Miért teszed ezt velem? – kérdezte Vintart. – Így kell lennie. – Meghalok! – Nem. Mindünkben tovább élsz. – Miért kell megölnöd? – Sajnálom – mondta gyengéden Vintar. Serbitar segítségével megtalálta Arbedarkot és Menahemet. A Templom összezsugorodott, Vintar bezárt a szívét a mindent elárasztó gyász előtt. Négyen előhívták a Harmincak összes tagját, és nehéz szívvel tértek vissza a tisztásra. Rek Vintarhoz sietett, amikor az apát kinyitotta a szemét és megmozdult. – Időben odaértetek? – kérdezte. – Igen – mormolta fáradtan Vintar. – Pihennem kell. Alkonyat előtt egy órával lovagoltak át a nagy főkapun izzadt, poros, fáradt lovaikon. Emberek szaladtak elő, hogy Viraet üdvözöljék, katonák és polgárok kérdezgettek drenani hírekről. Rek a háttérben maradt, amíg be nem értek a várba. Egy fiatal tiszt elkísérte a
Harmincakat a szállásukra, Virae és Rek pedig a legfelső szobáit felé indultak. Rek halálosan kimerültnek érezte magát. Levetkőzött, hideg vízben megfürdött, megborotválkozott, és átkozódott, amikor az éles penge, Horeb ajándéka, megvágta a bőrét. Kirázta a port a ruhájából és ismét felöltözött. Virae a saját szobájába ment, Rek nem tudta, merre. Felkötötte a kardját és elindult a díszterem felé, de kétszer is útbaigazítást kellett kérnie. Odaért, és magányosan üldögélt a régvolt hősök márványszobrai előtt. Elveszettnek érezte magát, jelentéktelennek. Amikor megérkeztek, hallották, hogy a nadírok már a fal előtt állnak. A város népe körében érezhető volt a pánikhangulat, tucatnyi menekültet láttak megrakott szekerekkel távolodni a várostól, egy hosszú, gyászos karavánt. Rek nem tudta, az éhsége vagy a fáradtsága erősebb-e. Felállt, enyhén megingott, erre hangosan káromkodni kezdett. Az ajtó mellett embermagas, ovális tükör állt, magas, szélesvállú, hatalmas alak nézett vissza belőle céltudatos, szürkéskék szemekkel, erős állal, szikár testtel. A kék köpeny, bár az utazás megviselte, még mindig impozánsan simult a vállára, a combig érő szarvasbőr csizma lovassági tiszti külsőt kölcsönzött neki. Rek Dros Delnoch grófját nézte, annak látta most, aminek mások. Mások nem ismerhetik a belső kételyeit, csak a külső látszatot. Legyen. Kisétált a hallból, megállította az első katonát, megkérdezte tőle, merre találja Drusst. Az Első falon, felelte a katona, majd elmagyarázta, hogy jut oda. Amikor a nap eltűnt a hegyek mögött, a magas, fiatal gróf az Eldibar felé indult, átsétált a városon, vett egy darab mézes sütemény és séta közben megette. Besötétedett, amikor a Második falat elérte, de az őrség átengedte, és végül belépett az Első fal mögötti szabad térre. Felhők takarták el a holdat, és majdnem beleesett egy árokba, amikor átment a téren. Egy fiatal katona állította meg és mutatta meg a keskeny fahidat. – Nyíl íjászai közé tartozol? – kérdezte a katona, mivel nem ismerte fel a magas idegent. – Nem. Hol van Druss? – Fogalmam sincs róla. Lehet, hogy a gyilokjárón, lehet, hogy az étkezdében. Hírnök vagy? – Nem. Melyik az étkezde?
– Látod ott a fényeket? Az a kórház. Mögötte a raktár, menj tovább, amíg nem érzed a latrinák bűzét, ott fordulj jobbra. Nem tévesztheted el. – Köszönöm. – Semmiség. Újonc vagy? – Valami hasonló – felelte Rek. – Hát, azt hiszem, elkísérlek. – Nem szükséges. – De igen – mondta a férfi, és Rek valami hegyeset érzett a hátában. – Ez egy ventriai tőr, és azt javaslom, hogy sétálj szépen előttem. – Nem értem. Miért? – Először is valaki már megpróbálta Drusst megölni, másodszor is nem ismerlek – mondta a férfi. – Menj, majd megkeressük együtt. Elindultak az étkező felé. Ahogy közelebb értek, hallották a hangokat az épületből. Őrség állította meg őket, a katona válaszolt nekik és Druss iránt érdeklődött. – A falon találod, a toronykapu mellett – jött a válasz. – Erre – mondta a katona, és Rek felmászott a lépcsőkön. Ott megtorpant. A síkságon sokezer fáklya és tábortűz világította meg a nadír sereget. Ostromtornyok sorakoztak óriások gyanánt völgyfaltól völgyfalig. Ameddig a szem ellátott, a völgy fényben úszott, mintha magát a pokol második bugyrát szemlélték volna. – Nem szép látvány, igaz? – kérdezte a katona. – Attól tartok, nappal sem lesz szebb – felelte Rek. – Nem tévedsz – értett egyet a másik. – Menjünk. Druss előttük ült a párkány mellett, egy kisebb csoport katonával beszélgetett. Egy csodálatosan kidolgozott történetet mesélt, amit Rek már hallott korábban. A poén elérte a kívánt hatást, az éjjeli csendet nevetés törte meg. Druss szívből együtt nevetett a katonákkal, azután észrevette az újonnan érkezetteket. Megfordult, és alaposan megnézte a kék köpenyes férfit. – Nos? – kérdezte a katonát. – Téged keresett, parancsnok, magammal hoztam. – Hogy pontosabbak legyünk – mondta Rek –, arra gyanakodott, hogy orgyilkos vagyok. Ezért a hátamnak szegezett tőr. Druss felhúzta a szemöldökét. – És orgyilkos vagy? – Mostanában nem. Beszélhetnénk? – Azt tesszük.
– Négyszemközt. – Kezdd el a mondandódat, és eldöntöm, hogy magánügy-e – mondta Druss. – A nevem Regnak. Most érkeztem a Harmincak Templomának harcosaival és Viraevel, a gróf lányával. – Négyszemközt beszélünk – döntött Druss. A katonák eltávolodtak. – Beszélj – mondta Druss, hideg szemei Rek arcát fürkészték. Rek leült a mellvédre, és kibámult a völgybe. – Kicsit sokan vannak, nem? – Megrémiszt? – Lelkem mélyéig. Látom, nem vagy olyan hangulatban, hogy megkönnyítsd a beszélgetést, ezért egyszerűen közlöm veled a tényeket. Jó vagy rossz, de én vagyok a gróf. Nem vagyok ostoba, sem tábornok, bár a kettő néha egy és ugyanaz. Egyelőre nem bírálom felül a parancsaidat. De jegyezd meg, nem vonulok a háttérbe, ha dönteni kell. – Gondolod, hogy megvan rá a jogod pusztán azért, mert lefektetted egy gróf lányát? – kérdezte Druss. – Tudod, hogy igen! De nem ez a lényeg. Harcoltam már korábban, értek annyit a stratégiához, mint bárki más a várban. Emellett velem vannak a Harmincak, és az ő tudásukkal senki nem vetekedhet. És ami még ennél is fontosabb, ha itt kell meghalnom ezen az istenverte helyen, akkor nem nézőként teszem. Irányítani akarom a sorsomat. – Sokat veszel a válladra, fiam. – Nem többet, mint amivel elbírok. – Tényleg így hiszed? – Nem – felelte Rek őszintén. – Gondoltam – vigyorgott Druss. – Mi az ördögért jöttél ide? – Azt hiszem, jó humorérzéke van a sorsnak. – Az én koromban is az volt. De te józan férfinek látszol. El kellett volna vinned a lányt Lentriába, és ott teremteni otthont. – Druss, senki nem viszi Viraet sehova, ahová ő nem akar menni. Háborún és háborús történeteken nőtt föl, kívülről idézi a hősi tetteidet és a tényeket. Amazon, és ide akart jönni. – Hogyan ismerkedtetek meg? Rek mesélt az útról Drenanból Skultikon át, Reinard haláláról, a Harmincakról, az esküvőről a hajón, a küzdelemről a sathulikkal. Az öreg megjegyzés nélkül hallgatta végig a történetet. – És itt vagyunk – fejezte be Rek.
– Szóval megszállott vagy – mondta Druss. – Ezt nem mondtam! – csattant fel Rek. – Dehogynem, fiam, azzal, hogy elhallgattad. Nem számít, harcoltam hasonlók mellett. Csak azon csodálkozom, hogy a sathulik elengedtek, nem egy becsületes fajként ismerem őket. – Azt hiszem, hogy a vezetőjük, Joachim kivétel. Figyelj, Druss, hálás lennék, ha hallgatnál erről a veszettségről. Druss nevetett. – Ne légy ostoba, fiam! Mit gondolsz, meddig őrzöd meg a titkodat, ha harcolni kezdünk? Maradj mellettem, és én gondoskodom róla, hogy ne vágj le senkit a mieink közül. – Ez rendes tőled... de azt hiszem, lehetnél egy kicsit vendégszeretőbb is. Kiszáradtam, mint egy keselyű. – Kétségtelen, hogy a beszédtől szomjasabb lesz az ember, mint a harctól – mondta Druss. – Gyere, keressük meg Orrint és Hogunt. Ez az utolsó esténk a csata előtt, ünnepeljünk.
20 Ahogy kivilágosodott az ég alja a harmadik reggelen, Dros Delnoch a közelgő apokalipszis jeleivel nézett szembe. Sok száz hajítógép karját húzta hátra sok ezer izzadó nadír harcos, az izmok addig feszültek, amíg a vesszőkosarak csaknem vízszintesen lógtak. Minden kosarat gránittömbökkel töltöttek tele. A védők dermedt rémülettel nézték, amikor egy nadír parancsnok felemelte a karját. A kar lecsapott, és a levegő megtelt halálos esővel, a kövek a védők közé mennydörögtek. A mellvéd megremegett, amikor a szikladarabok lezuhantak. A kaputoronynál hárman meghaltak, rájuk zuhant a párkány egy darabja. A fal mellett lekucorodtak az emberek, a karjuk alá rejtették a fejüket. A fülsiketítő zajt rémisztő csend követte. Amikor az első támadásnak vége volt, és a katonák kikandikáltak, láthatták, hogy a nadírok ugyanazokat a mozdulatokat ismétlik meg. Hátrább, egyre hátrább húzták a fakarokat. A parancsnok keze felemelkedett. Leereszkedett. És jött a halált hozó zivatar. Rek, Druss és Serbitar a toronykapu felett álltak, a katonákkal együtt részesültek az első borzalmakban. Rek visszautasította, hogy egyedül hagyja harcolni az öreget, hiába figyelmeztette Orrin, hogy őrültség mindkét parancsnoknak csatába szállni. Druss nevetett. – Ti figyeljetek bennünket Virae úrhölggyel a falakról, barátom. Láthatjátok, hogy nadír kavicsok alatt én nem hullok el. Virae dühösen vitatkozott, ő is az Első falon szeretett volna lenni, de Rek nem engedte. A vitát Druss zárta le: – Engedelmeskedj a férjednek, asszony! – mennydörögte. Rek elfintorodott, becsukta a szemét a közelgő dühkitörés elől. Különös, de Virae bólintott, és visszatért a Musifra, Hogun és Orrin mellé. Rek most Druss mellett kuporgott, jobbra és balra nézett. Dros Delnoch katonái fegyverrel a kézben zordan várták a vihar végét. A második töltés alatt Druss az emberek felét visszaküldte a második fal alá, lőtávolon kívülre. Nyíl íjászai csatlakoztak hozzájuk. Három órán át tartott a támadás, lerombolta a fal egy részét, lemészárolta az embereket, beomlasztotta az egyik tornyot, amely lassan a mélyen fekvő völgybe zuhant. A katonák nagy részének sikerült biztonságba ugornia, csak négy zuhant sikoltva a lenti sziklákra.
Hordágyvivők kockáztatták az életüket és vitték a sebesülteket Eldibar kórháza felé. Az épületet több kő eltalálta, de jól megépített falait egynek sem sikerült áttörnie. A fekete szakállas Britan bar karddal a kezében futott a hordágyvivők mellett, egyre sürgette őket. – Istenek, ez aztán a bátorság! – mondta Rek, megbökte Drusst és Britanra mutatott. Druss bólintott, látta Rek büszkeségét, amikor a férfire nézett, aki tudomást sem vett a kőesőről. Ötven embert szállítottak hátra. Kevesebbet, mint Druss gondolta. Felemelkedett, és kinézett a párkányon. – Nemsokára – állapította meg. – Már gyülekeznek a tornyok mögött. Tíz lépésnyire tőle szikla csapódott a falba, mint szél a homokot szórta szét az embereket. Csodával határos módon csak egy nem állt talpra, a többi ismét csatlakozott a társaihoz. Druss jelt adott Orrinnak. Kürt harsant, és Nyíl előrontott az embereivel. Minden íjász öt tegzet viselt a hátán, húsz-húsz vesszővel. Átrohantak a szabad téren, a fal felé. Gyűlölettel teli üvöltéssel indult meg a nadírok tömege a vár felé, a sötét áradat ellepni készült a falakat. Sok ezer barbár húzta előre az ostromtornyokat, mások létrával és kötelekkel futottak. A fal előtt megelevenedett a síkság, jöttek, jöttek a nadírok, csatakiáltások harsantak. Nyíl lihegve érkezett Druss, Rek és Serbitar mellé. A bujdosók szétszóródtak a falakon. – Lőjetek, ha felkészültetek – mondta Druss. A zöld ruhás rabló hátrasimította szőke haját, vigyorgott. – Nem is tudnánk mellélőni – mondta. – De csak annyit ér, mintha szembeköpnéd a vihart. – A kis segítség is segítség – felelte Druss. Nyíl megfeszítette tiszafa íját és felhelyezett egy vesszőt a húrra. Jobbra és balra százak ismételték meg a mozdulatot. Nyíl becélozta a legelől jövő harcost, és elengedte a húrt. A vessző szállt, és a férfi bőrmellényébe csapódott. Amikor elesett, rekedt éljenzés harsant a falon. Ezer vessző követte, újabb és újabb ezrek. Sok nadír harcos hordott pajzsot, de sokan nem. Százak estek el, a mögöttük futók megbotlottak. A tömeg ennek ellenére nem torpant meg, eltaposták a sebesülteket és a halottakat, és csak jöttek. Vagriai íjával a kezében Rek vesszőt vessző után lőtt ki, nem számított a gyakorlatlansága, hiszen, mint Nyíl mondta, nehezen
lőhettek mellé. A nyilak nevetségesnek hatottak az előbb a védők ellen használt sziklákhoz képest, de nagyobb veszteséget okoztak. A nadírok már elég közel járlak, jó látszottak az egyes arcok. Durva emberek, gondolta Rek, de kemények és kitartóak, háborún és vérben nőttek fel. Soknak nem volt semmiféle vértje, másoknak volt láncingük, de nagy részük fából és bőrből készült mellvértet viselt. Szinte vadállatias módon üvöltöttek, a szavakat nem hallották a védők, csak a gyűlöletet érezték. Mint egy hatalmas szörny dühödt visítása, gondolta Rek, miközben a félelem ismerős érzése szorította össze a gyomrát. Serbitar feltolta a sisakrostélyt, a mellvéd főié hajolt, nem törődött a körülötte fütyülő nyílvesszőkkel. – A létrások elérték a falat – mondta nyugodtan. Druss Rekhez fordult. – Amikor utoljára harcoltam egy delnochi gróf mellett, legenda született – mondta. – Az a különös a legendákban, hogy sosem említik a kiszáradt torkokat és teli hólyagokat. Mászókampó lendült át a párkányon. – Utolsó tanács? – kérdezte Rek, és előrántotta kardját a hüvelyéből. Druss vigyorgott, ő is előhúzta Snagát. – Maradj életben! Újabb mászókampók koccantak a köveken, megfeszültek, a kőbe haraptak, amikor száz kéz húzta meg őket lent. A védők eszeveszetten csapkodták éles kardjaikkal a köteleket, míg Druss megálljt nem parancsolt. – Várjátok meg, amíg mászni kezdenek! – üvöltötte. – Ne a köteleket rongáljátok, hanem az embereket! Serbitar tizenhárom éves kora óta tanulmányozta a háborút, most elbűvölten figyelte az ostromtornyok mozgását. Értette a tervet, annyi embert akarnak a falakra juttatni kötelekkel és létrákkal, amennyit csak tudnak, majd jönnek a tornyok. A tornyokat húzó emberek között Nyíl íjászai óriási pusztítást vittek végbe, de a halottak és sebesültek helyére mindig újabbak érkeztek. A falakon, bármilyen vadul próbálták a köteleket elvágni, megjelentek az első nadír harcosok. Hogun, aki a Második falon állt ötezer emberrel, nehezen állta meg, hogy semmibe véve a parancsot, ne rohanjon az Első fal segítségére. De hivatásos katona volt, megtanult engedelmeskedni, és a helyén maradt.
Csubodaj a kötél alján várta, hogy a társai lassan feljebb érjenek. Egy test zuhant le mellette, összezúzódott a sziklákon, vér fröccsent a mellvértjére. Elvigyorodott, felismerte Nestzannak, a törzs futóbajnokának a vonásait. – Megérdemelte – mondta a mellette álló harcosnak. – Ha olyan gyorsan tudott volna futni, mint zuhanni, nem veszítettem volna annyi pénzt! Felettük megtorpantak a mászok, a drenai katonák visszaszorították a támadókat. Csubodaj felnézett az előtte csüggeszkedő férfira. – Meddig akarsz ott lógni, Nakrash? – kérdezte. A férfi ránézett. – Ezek a zöld sztyeppi szarevők – kiáltotta. – Egy tehénre sem tudnának felmászni. Csubodaj vidáman felnevetett, ellépett a kötél mellől, nézte, hogyan boldogulnak a többiek. Mindenütt ugyanaz a látvány fogadta, a támadók megtorpantak, felülről csatazaj hallatszott. Amikor testek kezdtek hullani körülötte, a falhoz lapult. – Egész nap itt fogunk unatkozni – mondta. – A farkasokat kellett volna előre küldeni. Ezeknek a zöldeknek Gulgothirnál sem vettük sok hasznát, itt még kevésbé. Társa elvigyorodott, megvonta a vállát: – Megindult a sor – mondta. Csubodaj elkapta a csomózott kötelet, és felhúzódzkodott Nakrash alá. Jól érezte magát, lehet, hogy ő nyeri el a lovakat, amelyeket Ulric annak a harcosnak ígért, alá levágja a fehér szakállas öreget. – Haláljáró, pocakos öreg pajzs nélkül. – Csubodaj – szólt le Nakrash –, nem halsz ma meg, ugye? Még tartozol a futóversenyért. – Láttad, hogy Nestzan leesett? – kiáltott vissza Csubodaj. – Mint egy darab kő. Láttad volna, hogy csapkodott! Mint aki el akarja lökni a földet. – Figyellek téged. Meg ne halj! – Figyelj magadra! Haláljáró lovaival fizetlek ki. Magasabbra másztak, egyre több harcos lógott alattuk a kötélen. Csubodaj lenézett. – Hé, te! – mondta. – Nem egy tetves zöld vagy? – A szagod után ítélve te farkas vagy – vigyorgott a másik. Nakrash felért a falra, kihúzta a kardját, és megfordult, hogy Csubodajt felsegítse. A támadók éke behatolt a derenai katonák közé, egyelőre sem Csubodaj, sem Nakrash nem tudott harcba bocsátkozni.
– Arrébb! Helyet! – mondta a mögöttük jövő. – Várj, te kecskebűzös – mondta Csubodaj. – Majd megkérem a kerekszeműeket, hogy segítsenek fel. Hé, Nakrash, nyújtózz ki, és mondd meg, merre látod Haláljárót? Nakrash balra mutatott. – Azt hiszem, hamarosan megküzdhetsz a lovaidért. Egyre közelebb ér. – Csubodaj felugrott a mellvédre, szerette volna harc közben látni az öreget. – Azok az ostoba zöldek felsorakoznak és a baltája alá hajtják a fejüket – senki nem hallotta a nagy zajban szavait. Az ék lassan gyérült, Nakrash beugrott, és elvágta egy drenai katona torkát, aki kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kardját egy nadír gyomrából. Csubodaj is ott harcolt már, szorgalmasan vágta a kerek szemű délieket. Elöntötte a harci vágy, mint az elmúlt tíz évben mindig Ulric zászlója alatt. Fiatal volt, amikor az első csaták megkezdődtek, messze északon az apja kecskéit őrizte. Ulric még csak néhány éve volt törzsfő. Legyőzte a majmok törzsét, és felajánlotta nekik, hogy harcoljanak mellette, a saját zászlójuk alatt. Visszautasították, és valamennyien meghaltak. Csubodaj emlékezett a napra, amikor Ulric saját kezűleg kötözte két ló közé a törzsfőjüket, és kettétépette. Nyolcszáz embert fejeztek le aznap, fegyverüket Csubodajhoz hasonló fiatalok kapták meg. A következő támadásnál az első sorban kapott helyet. Ulric testvére, Gat-sun elismerően nyilatkozott róla, és megajándékozta egy bronzzal szegélyezett marhabőr pajzzsal. Még aznap éjjel elveszítette szerencsejátékon, de ma is szeretettel emlékezett az ajándékra. Szegény Gat-sun! Ulric a következő évben kivégeztette, mert lázadást szított ellene. Csubodaj ellene harcolt, és hangosan éljenzett, amikor lehullott a feje. Ma már hét felesége és negyven lova volt, gazdag ember, pedig még a harmincat sem töltötte be. Szeretik az istenek, nem? Egy lándzsa horzsolta fel a vállát. Támadott, félig levágta a katona karját. Mennyire szeretik az istenek! A pajzsával felfogott egy vágást. Nakrash jött a segítségére, kibelezte a támadót, aki sikoltva zuhant a földre és tűnt el a hátulról jövő harcosok lába alatt. Jobbra a nadír vonal átszakadt, Csubodaj hátratántorodott, amikor Nakrash lándzsát kapott az oldalába. Csubodaj kardja átsuhant a
levegőn, a nyakát érte a támadónak, vér ömlött sugárban, és a katona elesett. Nakrash a földön vonaglott, keze a síkos lándzsanyélre kulcsolódott. Lehajolt, kihúzta a barátját a harc hevéből. Többet nem tehetett érte, Nakrash haldoklott. Kár, ez tönkretette a napját. Nakrash jó társa volt az elmúlt két évben. Felnézett, meglátott egy feketébe öltözött, fehér szakállas alakot, szörnyű ezüst pengéjű bárdot tartott vérrel borított kezében. Csubodaj azonnal megfeledkezett Nakrashról. Ulric lovait látta maga előtt. Előrenyomult, hogy találkozzon a csatabárdossal, figyelte a mozdulatait, a technikáját. Korához képest jól mozog, gondolta Csubodaj, amikor az öreg kivédett egy gyilkos vágást, és visszakézből átvágta egy nadír koponyáját, aki sikoltva zuhant a falakon túlra. Csubodaj előreugrott, egyenes vágást célzott az öreg hasa felé. Úgy tűnt számára, mintha az egész jelenet víz alatt játszódott volna le. A fehérszakállas harcos ránézett, és Csubodaj vére megfagyott. A bárd a kardja felé lebegett, hárította a vágást, majd megfordult, és kínzó lassúsággal hatolt be a nadír mellébe. Teste a falnak vágódott, lassan Nakrash mellé csúszott. Lenézett, piros vért látott csobogni. Benyúlt a sebbe, megrándult az arca, amikor érezte a törött bordák szúrását. – Csubodaj? – kérdezte Nakrash halkan. A hang elért hozzá. A barátjához gördült, feje a mellén pihent. – Hallak, Nakrash. – Majdnem a tiéd lettek a lovak. Közel voltál hozzá. – Átkozottul jó az öreg, nem? – kérdezte Csubodaj. A csata zaja elhalkult. Csubodaj tudta, hogy a tenger moraja nyomja el a hangokat. Emlékezett Gat-sun ajándékára, és hogyan köpte az szemen Ulricot a kivégzése napján. Elvigyorodott. Kedvelte Gat-sunt. Azt kívánta, bár ne éljenzett volna olyan hangosan. Bárcsak... Druss elvágott egy kötelet és szembefordult egy nadír harcossal, aki akkor mászott át a falon. Félresöpörte a kardvágást, széthasította a férfi koponyáját, majd átlépett a testen, és szembenézett a következővel, akinek felvágta a gyomrát.
Az évek nyomtalanul szálltak tova. Itt volt, a helyén, a csata szívében. Mögötte Rek és Serbitar harcoltak egymás mellett, a karcsú albinó rapírja és Rek nehéz kardja szúrt és vágott. Több drenai katona csatlakozott Drusshoz, megtisztították a fal egy részét. A falon mindkét irányban ugyanez ismétlődött, az ötezer harcos állta a sarat. A drenai katonák lassan visszaszorították a nadírokat. A nadírok újjászületett eltökéltséggel harcollak, vad dühvel öltek, pusztítottak. Legalább addig ki kellett tartaniuk, amíg az ostromtornyok elérik a falakat, és akkor ezernyi társuk érkezik erősítésként. Csak néhány méter... Druss hátrapillantott. Nyíl és íjászai ötven lépésre visszavonultak, gyorsan meggyújtott apró tüzek mögött kerestek fedezéket. Druss felemelte a karját és intett Hogunnak, aki parancsot adott a kürtösnek. A fal mentén több száz katona bontakozott ki a harcból, viasszal lezárt agyagkorsókat emeltek fel és hajítottak a közeledő tornyok felé. Cserepek törtek szét a faszerkezeten, sötét folyadék festette meg a fát. Gilad, karddal az egyik kezében, korsóval a másikban, kivédett egy vágást, fegyverével az ellenség arcába csapot és eldobta a korsót. Volt ideje megfigyelni, hogy törik szét a nyitott ajtóban a torony tetején, ahol a nadírok összegyűltek, mielőtt újabb két támadóval kellett szembenéznie. Az elsőt leszúrta, de kardja a haldokló hasában szorult. A második támadó felrikoltott és Giladnak ugrott, aki elengedte a markolatot és hátralépett. Egy másik dreani katona közbelépett, kivédte a támadást és lefejezte a nadírt. Gilad kirántotta a kardját a hullából és Breganra mosolygott. – Nem rossz egy földművestől! – kiáltotta, és visszatért a csatába, kicselezte egy szakállas nadír védelmét, aki vasbunkót forgatott. – Most, Nyíl! – kiáltotta Druss. A törvényenkívüliek a tűz fölé tartották olajba mártott vesszőiket. Amikor meggyulladtak, átlőttek a harcosok felett, a nyilak a tornyokba csapódtak. Láng csapott fel és sűrű, fojtogató fekete füst, amit magasra emelt a reggeli szél. Egy lángoló nyílvessző berepült egy nyitott toronyajtón, egy olajjal elárasztott nadír combjába fúródott. Másodperceken belül a harcos vonagló, sikoltozó fáklyaként lángolt, nekitántorodott a társainak, és ők is lángra lobbantak. Újabb kancsók repültek, táplálták a tornyok tüzét, a szél égő hús bűzét hozta a falakra.
Serbitar szemét csípte a füst, kardja hátborzongató varázzsal pusztított. Erőfeszítés nélkül ölt, halálos gyilkológépként. Egy nadír harcos tornyosult mögé, döfésre emelte a tőrét, de Serbitar hátranyúlt, és egyetlen mozdulattal elvágta a férfi torkát. – Köszönöm, testvér – lüktette Arbedark felé a Második falra. Rek, bár nem rendelkezett Serbitar gyorsaságával és kifinomult technikájával, nem kevésbé hatékonyan ölt, két kézre markolta a kardját, úgy harcolt. Egy elhajított tőr pattant le a mellvértjéről, felhasította a bőrt a karján. Káromkodott, de nem törődött a fájdalommal, ugyanígy nem vett tudomást a nap folyamán elszenvedett egyéb apró sérülésekről, a combjáról és a bordáiról, amit egy félrecsúszó nadír dárda okozott. Öt nadír tört át a védelmen és futott a védtelen hordágyvivők felé. Nyíl lőtte le az elsőt negyven lépésről, Caessa a másodikat, majd Britan bar állt eléjük két emberével. A küzdelem nem tartott sokáig, a nadír halottak vére sötétre festette a földet. Lassan, alig észrevehetően megváltozott a csata. Egyre kevesebb nadír jutott fel a falra, mert a társaikat visszaszorították, és nem maradt hely a számukra. A nadírok már nem a győzelemért harcoltak, hanem az életben maradásért. A csata sorsa megfordult, ők kezdtek védekezni. A nadírok azonban zord és bátor férfiaknak bizonyultak. Nem kértek kegyelmet, nem adták meg magukat, fegyverrel a kezükben haltak meg, egyik a másik után, míg az utolsó is összetört testtel hullott a sziklákra. A nadírok csendben visszavonultak, lőtávolon kívül megálltak, és tompa, olthatatlan gyűlölettel nézték a várat. Fekete füst szállt a lassan kialvó ostromtornyokból, a halál szaga árasztotta el a földet. Rek a párkányra hajolt, véres kézzel dörzsölte meg az arcát. Druss odasétált, egy darab ronggyal tisztára törölte Snagát. Vér pettyezte az öreg szakállát, aki az új grófra mosolygott. – Hát megfogadtad a tanácsom? – Éppenhogy – mondta Rek. – Jók voltunk, igaz? – Ez csak előjáték volt. Az igazi próba holnap jön el. Druss tévedett. Aznap még háromszor támadtak a nadírok, mielőtt a leszálló éj visszaküldte őket a táborukba kudarcukkal együtt. A falakon fáradt emberek roskadtak a véres földre, eldobták a sisakjukat és pajzsukat. Elvitték a sebesülteket, a halottak egyelőre maradtak, nekik már nem volt sürgős. Három csoportot bíztak meg, hogy vizsgálják végig a nadír testeket, aki meghalt, azt lehajították, aki még élt, az megkapta előbb a kegyelemdöfést.
Druss fáradtan dörzsölte a szemét. Égett a válla, úgy érezte, ólomból vannak a lábai, a térde megdagadt. Mégis jobban bírta, mint gondolta volna. Körbepillantott. Néhányan a köveken elnyúlva elaludtak, mások falnak vetett háttal üldögéltek, üveges szemekkel, messze járó gondolatokkal. Kevesen beszélgettek. Távolabb a fiatal gróf állt az albinó mellett. Jól harcoltak, és az albinó kipihentnek látszott, csak vérfoltos fehér köpenye és mellvértje jelezte, hogy csatában vett részt. Regnak kettejük helyett is kifáradt. Kimerültségtől szürke arca idősebbnek látszott, mint reggel, a vonásai elmélyültek. Por, vér és izzadság keveredett az arcán, a karján hevenyészett kötés alól a vér cseppent a kövezetre. – Megfeleltél, fiacskám – mondta halkan Druss. – Druss, vén csataló, hogy vagy? – kérdezte Nyíl. – Volt már jobb napom is – mordult vissza az öreg, és összeszorította a fogát a térdébe hasító fájdalomtól. Az íjász majdnem elkövette a hibát, hogy segítő kezet nyújtson, de idejében visszafogta magát. – Gyere, keressük meg Caessát – mondta. – Most legkevésbé egy nőre van szükségem. Inkább lefekszem – válaszolta Druss. – Itt jó is lesz. – Lassan a földre csúszott, egyenesre feszítve fájós térdét. Nyíl megfordult és visszatért az ebédlőbe, ahol megtalálta Caessát, és elmagyarázta a helyzetet. Caessa rövid vita után tiszta vásznat keresett, Nyíl egy vödör vizet hozott, és az egyre feketülő sötétségben visszasétáltak a falra. Druss aludt, de felébredt, amikor odaértek. A lány kétségtelenül gyönyörű volt. Gesztenyeszín haját arannyal csíkozta a holdfény, a szemében aranypettyek ragyogtak. És volt benne valami, valami elérhetetlen. Lekuporodott az öreg mellé, megvizsgálta a duzzadt térdet. Druss felmordult. A lány lehúzta a csizmáját és feltűrte a nadrágot. A térd nem csak megdagadt, de el is lilult, a vérerek kiduzzadtak. – Feküdj hanyatt – mondta. A lány bal keze az öreg combjára kulcsolódott, a bokát a jobb kezében fogta. Lassan feszíteni kezdte az izületet. – Vizes a térded – mondta, a sarkára ült, és masszírozni kezdte. Druss behunyta a szemét. Az éles fájdalom tompa sajgássá csitult. Teltek a percek, elaludt. A lány könnyed legyintéssel ébresztette fel, addigra már szorosan bekötözte a lábát. – Mid fáj még? – kérdezte hidegen. – Semmi.
– Ne hazudj, öreg. Az életed múlhat rajta. – Ég a vállam – vallotta be Druss. – Már tudsz járni. Gyere a kórházba, ott segítek. – Intett Nyílnak, aki talpra segítette Drusst. A térde hetek óta nem fájt ilyen kevéssé. – Ügyes vagy, asszony – mondta az öreg. – Igazán ügyes. A kórház egy mellékszobájában Caessa utasította, hogy vegye le a ruháit. Nyíl elmosolyodott, karba font kézzel dőlt az ajtófélfának. – Mindet? – kérdezte Druss. – Igen. Szégyenlős vagy? – Ha te nem, akkor engem nem zavar. – Druss levette a kabátját és az ingét, azután leült az ágy szélére, hogy lehúzza a nadrágját és a csizmáját. – És most? – kérdezte. Caessa megállt előtte, alaposan végigvizslatta, végighúzta kezét a széles vállakon, megnyomkodta az izmokat. – Állj fel – mondta –, és fordulj meg. – Megnézte a hátát. – Lassan emeld fel a jobb karodat. – Ahogy a vizsgálat folytatódott, Nyíl elnézegette az öreg harcost, a számtalan forradáson ámuldozott. Mindenütt forradások borították, elöl és hátul, némelyek hosszúak és egyenesek, mások görbék, néhányat összevarrtak, mások orvosi segítség nélkül forrtak össze. A lábán is rengeteg apróbb sérülés nyoma látszott, de a legtöbb elöl, a mellkasán. Nyíl elmosolyodott. Mindig szembenéztél az ellenséggel, Druss, gondolta. Caessa az ágyra fektette az öreg harcost, és dolgozni kezdett a hátizmokon, ellazította a görcsöket. – Hozz olajat – utasította Nyilat, de nem nézett fel. Nyíl szerzett a raktárból, majd magára hagyta a lányt. Caessa több mint egy órát masszírozta a férfit, amíg a karja nem kezdett égni a kimerültségtől. Druss rég elaludt, Caessa betakarta és csendben elhagyta a szobát. Kint a folyosón megállt egy pillanatra, hallgatta a sebesültek kiáltozását, nézte, ahogy a segédek és az orvosok dolgoznak. Közelről érződött a halál, Caessa kilépett az éjszakába. Csillagok ragyogtak az égen, mint hópelyhek a sötét bársonyon, középütt a hold. A lány megborzongott. Előtte egy magas férfi feketeezüst páncélban sietett az ebédlő felé. Hogun. Meglátta Caessát és intett, megfordult és odalépett hozzá. A lány halkan átkozódott, elfáradt, semmi kedve nem volt férfitársasághoz. – Hogy van? – kérdezte Hogun. – Bírja még – felelte.
– Tudom, Caessa. Tudja az egész világ. De hogy van? – Öreg és fáradt, kimerült. Mindez egyeden nap után. Ne építs rá túlságosan. Lehet, hogy bármelyik pillanatban összecsuklik alatta a térde, reumás a háta és meszesek az izületei. – Nem túl bíztató a kép, amit festesz – mondta a tábornok. – Az igazat mondom. Csoda, hogy él. Nem értem, hogy egy ennyi idős ember, ilyen állapotban, hogy képes egész nap harcolni és életben maradni. – És mindig a csata sűrűjében járt – mondta Hogun. – Holnap sem lesz másképp. – Ha azt akarod, hogy túlélje, vedd rá, hogy holnapután pihenjen. – Nehéz lesz – mondta Hogun. – Lehet, hogy túléli a holnapot, de én ebben sem vagyok biztos. De holnap este alig tudja majd felemelni a karját. Segítek, de minden harmadik nap pihennie kell. Holnap, napfelkelte előtt egy órával forró fürdőt kérek a szobájába. Megmasszírozom, mielőtt a csata elkezdődik. – Sokat törődsz egy emberrel, akit öregnek és kimerültnek tartasz, akinek a tetteit nem is olyan régen még kigúnyoltad. – Ne légy ostoba, Hogun. Azért törődöm vele, mert öreg és kimerült, és bár nem rajongok érte úgy, mint ti, tudom, hogy az embereknek szükségük van rá. Sok száz kisfiú katonásdit játszik, hogy kivívja egy öregember elismerését, akit a háború éltet. – Holnapután pihenni fog – mondta Hogun. – Ha él addig – mondta komoran Caessa.
21 Éjfélre felmérték az első nap veszteségeit. Négyszázhetven halott. Százhatvannyolc sebesült, a fele nem harcolhat többé. A sebészek még dolgoztak, a számok változtak. Rek elborzadt, bár igyekezett nem mutatni a Hogunnal és Orrinnal tartott rövid megbeszélésen. Heten vettek részt a tanácskozáson: Hogun és Orrin a harcosok nevében, Bricklyn a város képviseletében, Serbitar, Vintar és Virae. Rek négy órát tudott aludni, frissebbnek érezte magát. Az albinó egyáltalán nem pihent, de nem látszott rajta a fáradtság. – Ez súlyos veszteség egy napra – mondta Bricklyn. – Ha így folytatjuk, két hétig sem tartunk ki. – Őszülő haját az udvar divatja szerint hátrafésülte a fülei mögé. Húsos arca szinte jóképű volt, gyakorlottan bánt az emberekkel. Politikus, nem bízhatunk benne, gondolta Rek. Serbitar felelt: – A számadatok nem jelentenek semmit az első napon. Most válik el az ocsú a búzától. – Ez mit jelent, Dros Segril hercege? – kérdezte a városi polgár, a kérdés a szokottnál élesebbnek hangzott. – Nem akartam megsérteni a halottakat – felelte Serbitar. – De tény, hogy a kevésbé ügyesek halnak meg az első napom. Az elején mindig súlyosabbak a veszteségek. Jól harcoltak, de hiányzott a tapasztalatuk, ezért haltak meg. Később kevesebben esnek el. – Ha tudjuk, hogy a nadírok végül elfoglalják a várost – fordult Bricklyn Rekhez –, mi értelme folytatni az ellenállást? Mit sem érnek az életek? – Azt javaslód, hogy adjuk meg magunkat? – kérdezte Virae. – Nem, hölgyem – mondta előzékenyen Bricklyn. – Ezt a katonáknak kell eldönteni, és én támogatom a döntésüket, akárhogy határoznak. De azt hiszem, meg kellene vizsgálnunk valamennyi lehetőséget. Négyszázan haltak meg ma, tisztelettel kell adózzunk nekik. De mi lesz holnap? És azután? Vigyáznunk kell, hogy büszkeségünkben ne feledkezzünk meg a realitásokról. – Miről beszél? – kérdezte Virae Reket. – Én nem értem. – Milyen lehetőségekről beszélsz? – kérdezte Rek. – Én csak kettőt látok. Harcolunk és győzünk, vagy harcolunk és veszítünk.
– Ezek a nyilvánvaló lehetőségek – mondta Bricklyn. – De gondolnunk kell a jövőre is. Kitarthatunk? Ha igen, minden eszközzel harcolnunk kell. Ha nem, tisztességes békét kell kötnünk, mint más nemzeteknek. – Mit jelent a tisztességes béke? – kérdezte halkan Hogun. – Ha az ellenségek barátokká válnak, ha a vitákat elfelejtik. Ha Ulricot Drenan szövetségeseként fogadjuk a városban, miután megígéri, hogy nem bántja az itt lakókat. Minden háború így végződik, erre Serbitar jelenléte a bizonyíték. Harminc évvel ezelőtt hadban álltunk Vagriával. Most barátok vagyunk. Lehet, hogy harminc év múlva ugyanígy ül majd köztünk egy nadír herceg. Vegyük figyelembe a távlatokat is. – Értem, amit mondasz – mondta Rek –, és helyesen szóltál... – Lehet, hogy szerinted igen, szerintem nem! – csattant fel Virae. – Helyesen – folytatta Rek gördülékenyen. – Ezeken a tanácskozásokon nem a kardunkat kell csattogtatni. Mint mondtad, meg kell vizsgálnunk a lehetőségeinket. Az első tény: jól kiképzett katonáinkkal, tartalékainkkal a valaha épített legnagyobb várat kell megvédenünk. A második tény, hogy Sebosztogató Magnusnak időre van szüksége, hogy felállítson és kiképezzen egy sereget, ami szembeszállhat a nadírokkal, ha Delnoch elesik. Nincs itt az ideje, hogy megadásról beszéljünk, de a jövőre nézve nem feledkezünk meg róla. Nos, kedves Bricklynem, későre jár már, és én attól tartok, hogy sokáig feltartottunk. – Azt hiszem, uram, mindent megbeszéltünk – felelte a polgár. – Akkor köszönöm a segítséget és a bölcs tanácsot, és jó éjszakát kívánok. A férfi felállt, meghajolt Rek és Virae felé, és távozott. Néhány pillanatig a távolodó lépések zaját figyelték. Virae kipirult a haragtól, szólni akart, de előbb Serbitar törte meg a csendet. – Okosan szóltál, grófúr. Még lesz vele gondunk. – Politikus – mondta Rek. – Nem érdekli az erkölcs, a becsület, sem a büszkeség. De megvan a maga helye és haszna. Mi vár ránk holnap, Serbitar? – A nadírok legalább három órán át hajítógépekkel támadnak bennünket. Ezalatt nem közelíthet a seregük, így azt javaslom, hogy ötven ember kivételével vonuljunk vissza a Musifra napfelkelte előtt. Ha a bombázásnak vége, visszajövünk.
– És mi történik – kérdezte Orrin –, ha hajnal előtt mégis támadnak? Átjutnak a falon, mielőtt az embereink visszaérnek. – Nem ez a tervük – felelte egyszerűen az albinó. Orrint nem győzte meg, de a tábornok kényelmetlenül érezte magát Serbitar jelenlétében. Rek észrevette a kétkedését. – Higgy nekem, barátom. A Harmincak olyan hatalommal bírnak, amiről mi nem is álmodunk. Ha mondja, úgy lesz. – Meglátjuk, uram – mondta Orrin. – Hogy van Druss? – kérdezte Virae. – Alkonyatkor fáradtnak tűnt. – A lány, Caessa gondoskodott róla – felelte Hogun –, és azt mondja, rendben lesz. A kórházban pihen. Rek az ablakhoz sétált, kinyitotta, mélyen beszívta a csípős éjjeli levegőt. Látszott a völgy, ahol a nadír tüzek égtek. Eldibar kórházában még világítottak a gyertyák. – Ki akarna orvos lenni? – morfondírozott Rek halkan. Calvar Syn alvajáróként mozgott a derekára kötött véres kötényben. A csontjáig kifáradt, de ágytól ágyhoz lépett, gyógyitalt osztott. A kopasz, félszemű orvosnak lidércnyomásos napja volt. Sokszor látott már halált. Látott embereket meghalni, akiknek élni kellett volna, látott embereket túlélni olyan sebeket, amibe más belehal. Gyakran az ő szakértelme tartotta vissza a halált ott, ahol más a sebet sem varrta volna össze. A mai volt élete legrosszabb napja. Négyszáz erős, fiatal férfi, akik reggel még erejük teljében indultak harcba, most rothadó húsként hevertek. Mások elveszítették a kezüket, lábukat. A súlyos sebesülteket átszállították a Musifra. A halottakat bevitték a Hatodik kapu mögé, hogy tömegsírba temessék őket. A fáradt sebész körül segítők öntöttek sós vizet a padlóra, hogy elmossák a vért. Calvar Syn halkan Druss szobájába sétált, lenézett az alvó alakra. Az ágy mellett Snaga feküdt, az ezüst gyilkos. – Hányszor még, te mészáros? – kérdezte Calvar. Druss megmozdult, de nem ébredt fel. Az orvos kibotorkált a folyosóra, el a saját szobájáig. Egy szélire dobta a kötényt és ledőlt az ágyra, annyi erő sem maradt benne, hogy magára húzza a takarót. Nem tudott elaludni. A kín, fájdalom és iszonyat rémképei jelentek meg a szeme előtt, zokogni kezdett. Egy idősebb, gyengéd arc tolakodott be az elméjébe. Magába szívta a
rémségeket, harmóniát sugárzott, egyre nőtt és nőtt, míg meleg takaróként el nem fedte fájdalmát. Mély, álomtalan álomba zuhant. – Pihen – mondta Vintar, mikor Rek elfordult az ablaktól. – Helyes – mondta Rek. – Holnap is nehéz napja lesz. Serbitar, tudsz már valamit az árulóról? Az albinó megrázta a fejét. – Nem tudom, mit tehetünk. Figyeljük a kutakat és a raktárakat. Másképp nem árthat nekünk. Őriznek téged, Viraet, Drusst. – Meg kell találjuk – mondta Rek. – Nem tudsz behatolni mindenkinek az agyába? – Dehogynem! Három hónap múlva meg is kapjuk a választ. – Értem – mosolygott Rek szégyenlősen. Khitan kifejezéstelen arccal, felhős szemekkel némán állt, nézte a tornyaiból szálló füstöt. Ulric közeledett felé, a vállára tette a kezét. – Csak fa, barátom. – Igen, uram. Arra gondoltam, hogy a jövőben álcázott, áztatott bőröket kell felraknunk rájuk. Nem lesz túl nehéz, bár megbontja az egyensúlyt. Ulric nevetett: – Azt hittem, megtör a gyász. És te már tervezgetsz. – Ostobának érzem magam – felelte Khitan. – Előre kellett volna látnom ezt a lehetőséget is. Tudtam, hogy a fát tüzes nyilakkal nem lehet meggyújtani, de olajra nem gondoltam. Többé senki nem győzhet le ezzel bennünket. – Hát persze, tanult építészem – hajolt meg Ulric. Khitan kuncogott. – Az évek nagyképűvé tesznek, uram. Haláljáró méltó ellenfél. – Az, de nem hiszem, hogy ez a terv az ő érdeme volt. Fehér templomosok vannak köztük, akik megölték Nosta kán tanítványait. – Sejtettem, hogy valami ördöngösség van a dologban – mormolta Khitan. – Mi lesz a védők sorsa, ha elfoglaljuk a várat? – Megmondtam, hogy meghalnak. – Tudom. Csak kíváncsi voltam, meggondoltad-e magad. Vitéz harcosok. – És én tisztelem őket. De meg kell tanulniuk, mi történik azokkal, akik szembeszállnak velem. – Mit teszel, uram?
– Mindet egyetlen nagy tűzön égetem el, kivéve egyet, aki megviszi a hírt. Napfelkelte előtt egy órával Caessa halkan beosont Druss szobájába és odalépett az ágyhoz. A harcos mélyen aludt, hason fekve, fejét termetes karjain nyugtatta. A lány tekintetétől felébredt. Kinyitotta a szemét, egy karcsú lábat látott térdig érő őzbőr csizmában. Feljebb vándorolt a pillantása. A lány testre simuló zöld tunikát viselt ezüstövvel, ami kihangsúlyozta karcsú derekát. Elefántcsont markolatú rövidkard lógott az oldalán. Druss a hátára fordult és a lány haragos aranybarna szemeibe nézett. – Befejezted? – csattant föl a lány. – Mi bajod, te lány? Semmiféle érzelem nem látszott az arcán, visszahúzódott, mint macska az árnyékba. – Semmi. Fordulj meg, látni akarom a hátad. Ügyesen masszírozni kezdte a vállizmokat, Druss időnként felnyögött. – Fordulj meg. Amikor Druss ismét a hátán feküdt, a lány felemelte a férfi jobb kezét, erősen megrántotta és megcsavarta. Reccsenés hallatszott, és Druss egy pillanatig azt hitte, hogy eltört a válla. A lány elengedte a kezét, a bal vállára fektette, a bal kezét pedig a jobb vállára. Előre hajolt és oldalra fordította a férfit, öklét a gerincére tette a lapockáit közé, majd visszafordította. Hirtelen rávetette magát, rémisztő hangok töltötték be a levegőt, valami roppant. Izzadság ütött ki Druss homlokán. – Erősebb vagy, mint amilyennek látszol, kislány. – Hallgass és ülj fel, fordulj a fal felé. Most majdnem eltörte a nyakcsigolyát, először jobbra, utána balra rántotta Druss fejét. Mintha száraz ág tört volna ketté. – Holnap pihenned kell – Caessa megfordult, hogy távozzon. Druss kinyújtózott, megmozgatta a vállát. Hetek óta nem érezte ilyen jól magát. – Mi volt az a recsegés? – állította meg a lányt az ajtónál. – Köszvényes vagy. Figyelj rám, öreg, holnap pihenned kell. Vagy meghalsz. – Mind meghalunk. – Igaz. De rád szükség van.
– Csak engem nem kedvelsz, vagy a férfiakat általában? – kérdezte Druss, amikor a lány a kilincsre tette a kezét. Caessa elmosolyodott, elengedte az ajtót és visszasétált a szobába, szorosan a mezítelen férfi mellé lépett. – Szeretnél velem aludni, Druss? – kérdezte kedvesen, és a vállára tette a kezét. – Nem – felelte halkan a férfi és a lány szemébe nézett. Caessa szembogara természetellenesen összeszűkült. – A legtöbben szeretnének – suttogta a lány. – Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb férfi. – Kiszáradt a magod? – Talán. – Vagy a fiúkat kedveled? Vannak olyanok is közöttünk. – Nem, nem mondhatom, hogy valaha is megkívántam volna egy férfit. Igazi asszonyom volt valaha, azóta sem kellett másik. Caessa hátralépett. – Meleg fürdőt rendeltem neked, feküdj benne, amíg ki nem hűl a víz. Felpezsdíti a vérkeringést. – Megfordult és távozott. Druss a bezárt ajtóra meredt, azután leült az ágyra és megvakarta a szakállát. Zavarta a lány. Volt valami különös a szemében. Druss soha nem értett a nőkhöz, hiányzott belőle az ösztön. A nők idegen, félelmes fajnak tűntek a számára. De ennek a lánynak más ült a szemében: őrület és félelem. Druss vállat vont, és azt tette, amit a megoldhatatlan rejtvényekkel szokott: megfeledkezett róla. A fürdő után gyorsan felöltözött, megfésülte a haját és a szakállát, bekapott egy gyors reggelit, és csatlakozott az ötven önkénteshez, akiket a hajnal első sugara az Eldibaron köszöntött. A friss reggel esőt ígért. Gyülekeztek már a nadírok, kövekkel megrakott taligákat húztak a falak felé. Körülötte keveset szóltak az emberek, egy ilyen reggelen mindenki inkább önmaga felé fordult. Meghalok ma? Mit csinál a feleségem? Miért vakolt itt? Távolabb Orrin és Hogun sétáltak az emberek között. Orrin alig szólalt meg, hagyta, hogy a légiós tábornok tréfálkozzon. Neheztelt Hogunra, hogy ilyen könnyen kapcsolatot teremt a katonákkal, bár inkább sajnálkozást érzett, mint haragot. Az egyik fiatal cul jobb kedvre derítette, amikor elhaladtak a csoportjuk mellett. – Karnakkal harcolsz ma, uram? – kérdezte. – Igen.
– Köszönjük, uram. Nagy megtiszteltetés mindannyiunk számára. – Kedves tőled – mondta Orrin. – Nem, komolyan gondolom. Beszéltünk róla tegnap este. Orrin szégyenlősen, de boldogan ment tovább. – Ez – mondta Hogun – a legnagyobb megtiszteltetés. – Miért? – Tisztelnek. És az a katona hősimádattal csüng rajtad. Nehéz ennek megfelelni. Melletted fognak állni akkor is, ha mindenki más menekül. Vagy elmenekülnek veled, ha mindenki más marad. – Nem fogok elfutni, Hogun – mondta Orrin. – Tudom, nem erre gondoltam. Lesznek pillanatok, amikor legszívesebben lefeküdnél, feladnád. Általában mindenki maga dönt, de te már nem csak magadért felelsz, hanem ötven emberért. Óriási felelősség. – És te? – kérdezte Orrin. – Én légiós vagyok – hangzott a magától értetődő válasz. – Igen. Félsz? – Természetesen. – Örülök – mosolygott Orrin. – Nem szeretném, ha én lennék az egyetlen. Ahogy Druss megjósolta, új rémségeket hozott a nap, kőlövedékek rombolták le a fal egy részét, majd csatakiáltások, és egy üvöltő horda áradt a falakra. Ma a Musif háromezer katonáján volt a sor, hogy felváltsák előző nap keményen harcoló társaikat. Kardok csattantak, emberek sikoltottak, órákon keresztül a káosz uralkodott. Druss vérfröcskölte, zord óriásként járta a falat, bárdja a nadírok között aratott, sértéseivel elérte, hogy rá összpontosítsanak. Rek Serbitar mellett harcolt, akárcsak előző nap, de ma Menahem, Antaheim, Vintar és Virae is ott álltak. Délutánra a hat méter széles fal síkos lett a vértől, és még mindig tartott a csata. Orrin megszállottként harcolt a kaputorony mellett a Karnak csapatbeliek oldalán. Bregan kardja eltörött, de felvett egy nadír baltát, amit meglepő ügyességgel forgatott. – Parasztfegyver! – kiáltotta Gilad egy rövid szünetben. – Mondd Drussnak is! – kiáltott vissza Orrin, és hátbaverte Bregant. Alkonyatkor a nadírok ismét visszavonultak, csúfondáros ordítások szálltak utánuk. Ismét komoly veszteséget szenvedtek a védők. Druss
vérben fürdő testtel sétált Rekhez és Serbitarhoz, akik a fegyverüket tisztogatták. – Túl széles ez az átkozott fal – morogta, és előrehajolt, hogy megtörölje Snagát egy halott nadír köpenyében. – Igaz – mondta Rek és a köpenye szélével törölte le a verítéket az arcáról. – De igazad van, még nem adhatjuk fel. – Jelenleg minden halottunkért hármat ölünk meg, de ez nem elég. Előbb-utóbb elfogyunk. – Több emberre van szükségünk – ült le Druss a gyilokjáróra, és megvakarta a szakállát. – Tegnap éjjel üzenetet küldtem az apámnak Dros Segrilbe – mondta Serbitar. – Tíz nap múlva erősítést kapunk. – Drada gyűlöli a drenaikat – mondta Druss. – Miért küldene embereket? – El kell küldje a személyes testőrségemet. Ez a törvény Vagriában, és bár tizenkét éve nem beszéltünk egymással, még mindig az elsőszülött fia vagyok. Háromszáz harcos csatlakozik hozzánk, több nem, de ez is segít. – Miért vesztetek össze? – kérdezte Rek. – Kik? – csodálkozott az albinó. – Te és az apád. – Nem vesztünk össze. Szerinte a tehetségem a sötétség ajándéka, és megpróbált megölni. Nem hagytam. Vintar mentett meg. – Serbitar levette a sisakját, kikapcsolta a szőke haját összefogó pántot, és megrázta a fejét. Az esti szél összekócolta a fürtjeit. Rek és Druss összenéztek, majd témát váltottak. – Ulric már rá kellett döbbenjen, hogy nem lesz könnyű dolga. – Azt mindig is tudta – felelte Druss. – Még nem kezdett aggódni. – Én már igen – mondta Rek, és felállt, mert Virae közeledett Menaheim és Antaheim kiséretében. A Harmincak tagjai szó nélkül távoztak. Virae leült Rek mellé és a vállára hajtotta a fejét. – Nem volt könnyű napunk – simogatta meg Rek Virae haját. – Vigyáztak rám – suttogta a lány. – Ahogy kérted őket. – Haragszol? – Nem. – Helyes. Csak most ismerkedtünk meg,, nem akarlak elveszíteni. – Ennetek kellene – mondta Druss. – Tudom, hogy nincs étvágyatok, de fogadjátok meg egy öreg harcos tanácsát. – Az öreg felállt, még
egyszer a nadír táborra nézett, azután lassan az ebédlő felé indult. Fáradt volt. Hihetetlenül fáradt. Nem fogadta meg a saját tanácsát, a kórházi szobája felé tartott. A hosszú épületben megállt, hallgatta a nyögésekét. A halál bűze érződött mindenfelől. Hordágyvivők haladtak el mellette, véres tetemeket cipeltek, segédet öntötték fel vízzel a földet, mások homokot szórtak le. Egyikükhöz sem szólt. Kinyitotta a szobája ajtaját és megtorpant. Caessa várt rá. – Hoztam vacsorát – mondta, és elkerülte Druss pillantását. Druss elvette a hússal, babbal és fekete kenyérrel megrakott tányért, és enni kezdett. – A másik szobában vár a fürdő. – Druss bólintott, levetkőzött. Beült a dézsába és kimosta a vért a hajából és a szakállából. Hideg fuvallat érte a hátát, tudta, hogy belépett a lány. Csendesen a dézsa mellé térdelt, illatos folyadékot öntött a tenyerébe és mosni kezdte a haját. Druss becsukta a szemét, élvezte az ujjak simogatását. A lány tiszta vizet öntött a férfi fejére, majd szárazra törölte. A szobába visszatérve Druss észrevette, hogy Caessa tiszta inget és nadrágot készített, és kitisztította a zekéjét és a csizmáját. Mielőtt magára hagyta volna, a lány töltött egy kupa vörösbort. Druss ledőlt az ágyra és megitta. Rowena halála óta nem gondoskodott róla asszony, és Druss ellágyult. Rowena, a gyermekasszony, akit nem sokkal az esküvőjük után raboltak el a rabszolga-kereskedők. Druss követte őket, még a szüleit sem temette el. Hónapokig utazott, amíg a költő Sieben társaságában meg nem találta a rabszolga-kereskedők táborát. Megtudta, hogy Rowenát eladták egy keletre tartó kereskedőnek, megölte a vezetőjüket, és folytatta az útját. Öt évig vándorolt, kora legfélelmetesebb zsoldosaként szerzett hírnevet magának, végül Gorbennek, Ventria isten-királyának bajnoka lett. Évek múlva megtalálta a felségét egy keleti palotában, és zokogott. Az asszony nélkül csak félember volt. Rowena csillapította le természetének a sötét oldalát, megmutatta a mezőn nyíló virágok szépségét, miközben ő a penge tökéletességét kereste. Rowena megmosta a haját, kisimította a feszültséget a nyakából és a haragot a szívéből. Eltávozott, és a világ üres lett, szürke vibrálás, pedig valaha ragyogó színek töltötték be.
Kint szemerkélni kezdett az eső. Druss egy ideig hallgatta a kopogást a tetőn, azután elaludt. Caessa a szabadban ült, átkulcsolta a térdét. Nem lehetett tudni, hol végződnek az esőcseppek és kezdődnek a könnyek.
22 Most először állt ki a Harmincak mindegyike a falakra, amikor a nadírok támadáshoz gyülekeztek. Serbitar figyelmezette Reket és Drusst, aznap ne számítsanak kőzáporra, csak rohamok hosszú, fárasztó sorára. Druss visszautasított minden tanácsot, hogy pihenjen, aznap is a fal közepén állt. Körötte várakoztak a Hamrincak ezüst páncéljukban és fehér köpenyeikben, mellettük Hogun és a Tűz csapat katonái. Orrin tőlük jobbra Karnakékkal maradt. Ötezer ember várt, leeresztett sisakokkal, karddal a kézben. Sötét és haragos volt az ég, hatalmas felhők gyülekeztek északon. A falak felett még látszott egy darabka kék ég, de vihar készült. Rek elmosolyodott, a látvány illett a hangulatához. A nadírok dühös tömege elindult, a dobogó lábak mennydörgésként visszhangoztak. Druss felugrott a mellvédre. – Gyertek, ti kurafiak! – ordította. – Haláljáró vár! – Szavait visszaverték a gránitsziklák. Ebben a pillanatban villám csapott le az égből Druss felett. Mennydörgés követte. És megkezdődött a vérfürdő. Ahogy Serbitar megjósolta, a védők középvonala kapta a legerősebb támadásokat, nadír harcosok tömege jutott fel a falra, hogy meghaljanak a Harmincak kezei alatt. Egy fabunkó leütötte Drusst a lábáról, és egy tömzsi nadír már emelte is kalapácsát, hogy széthasítsa a fejét. Serbitar előreugrott, hogy hárítsa a támadást, közben Menahem elvágta a férfi torkát. Druss kimerülten botlott meg a halottban, és csaknem három támadó lába elé zuhant. Arbedark és Hogun siettek a segítségére, amíg visszanyerte az egyensúlyát. A nadírok jobb felől áttörtek a vonalakon, Orrin és a Karnak csapat hátrálni kényszerült, vissza a fűre. Nadír erősítés jutott át a falakon, senki nem állt szemben velük. Druss vette észre először a veszélyt, felüvöltött. Levágott két útjában álló embert, és egyedül futott betölteni a rést. Hogun kétségbeesetten szerette volna követni, de elállták az útját. Három fiatal cul csatlakozott az öreghez, aki utat vágott magának a fal felé, de hamarosan körülvették őket. Orrin sisakja elveszett, pajzsa kettétört, de még állt a csapata maradékával. Kivédett egy széles vágást, és cserében hasba szúrta a
támadóját. Ekkor látta meg Drusst. Felismerte, hogy ha nem történik csoda, az öreg elveszett. – Velem, Karnak! – kiáltotta, és a közeledő tömegre vetette magát. Bregan, Gilad és húsz másik katona vele tartott, Britan bar és néhány hordágyat őrző katona is csatlakozott hozzájuk. Serbitar a Harmincak felével szintén elindult. Druss utolsó társa is elesett betört koponyával, és az öreg egyedül állt a bezáródó körben. Lebukott egy vágás elől, megragadta a támadó zekéjét, fejbeöklelte. Egy csapás eltalálta a felsőkarját, egy másik felhasította a bőrzekéjét a csípője mellett. A kába nadírt pajzsként használva Druss a fal felé hátrált, de bárd vágott a foglyul ejtett nadírba, és kitépte a kezéből. Nem volt merre mennie, Druss megvetette a lábát, és a tömegbe vetődött. A súlya hátralökte a nadírokat, sokan vele együtt estek a földre. Elveszítette Snagát, megragadta a legközelebbi ellenséget, eltörte a nyakát és várta az elkerülhetetlen halálos csapást. Valaki félrerúgta a testet, Druss elkapta a férfi lábát és lerántotta. – Hé, Druss! Én vagyok, Hogun. Az öreg félregördült és látta, hogy Snaga arrébb hever. Felállt és felkapta a fegyverét. – Ez közel volt – mondta a légió ganja. – Igen – felelte Druss. – Köszönöm. Szép munka volt! – Nem nekem jár a köszönet, hanem Orrinnak és a Karnak embereknek. Ők vágták át magukat hozzád, bár nem tudom, hogyan. Esni kezdett az eső, Druss megörült, az ég felé tátotta a száját, becsukta a szemét. – Jönnek – kiáltotta valaki. Druss és Hogun visszaléptek a falhoz, nézték a nadír rohamot. Az esőcseppek elfüggönyözték a látványt. Balra Serbitar vezetésével a Harmincak elhagyták a falat, csendben a Musif felé vonultak. – Hova a pokolba mennek? – morogta Hogun. – Nincs időm ezen aggódni – mondta Druss, és némán átkozódott, mert a vállába új kínok martalt. A nadír horda előrelendült. Mennydörgés csattant, majd villám robbant a nadír sorok közepén. A roham megtorpant, zavar lett úrrá a támadókon. – Mi történt? – kérdezte Druss. – Villám – felelte Hogun, levette a sisakját és kikapcsolta a mellvértjét. – A következő ide is jöhet, átkozottul sok a fém.
Távoli kürtszó harsant, a nadírok visszavonultak. Árok maradt a síkságon, körülötte elfeketedett testek. Füst szállt fel. Druss megfordult, és nézte a Harmincakat, akik éppen beléptek a Musif kapuján. – Tudták – mondta csendesen. – Miféle emberek ezek? – Nem tudom – felelte Hogun. – De ördögien jól harcolnak, és engem csak ez érdekel. – Tudták – rázta Druss a fejét. – És? – Vajon mit tudnak még? – Jósolsz is? – kérdezte egy katona Antaheimet, amikor bekucorodtak a vászontető alá. Eső dobolt a tetőn, lassan tócsába gyűlt a földön. A sebtében felhúzott tetőt néhány lándzsa tartotta, és a fal. Az emberek összébb húzódtak. Egyikük meglátta Antaheimet az esőben sétálni, és Rabil cul odahívta, hiába ellenkeztek társai. Kellemetlen csend ülte meg a társaságot. – Igen? – kérdezte Rabil. – Nem – válaszolta Antaheim, levette a sisakját és kibontotta a haját. Elmosolyodott. – Nem vagyok varázsló. Csak ember, mint ti. Más a kiképzésem, ennyi az egész. – De tudtok beszélni, anékül, hogy megszólalnátok – mondta egy másik katona. – Ez természetellenes. – Nekem nem. – Látod a jövőt? – kérdezte egy sovány férfi, és védelmező jelet rajzolt a kabátja elé. – Sok jövő létezik. Néhányat látok, de nem tudom, melyik fog megtörténni. – Hogy lehet több jövő? – kérdezte Rabil. – Nem könnyű megmagyarázni, de megpróbálom. Holnap egy íjász kilő egy nyílvesszőt. Ha a szél feltámad, eltalálja az egyik nadírt, ha nem, egy másikat. A két férfi jövője a széltől függ. Nem tudom, merre fog fújni a szél, mert az is számtalan körülménytől függ. Belenézhetek a holnapba, és láthatom mindkét embert meghalni, pedig a valóságban csak az egyik esik el. – Akkor mi értelme van az egésznek? A tehetségeteknek? – kérdezte Rabil. – Ez jó kérdés, én évek óta gondolkozom rajta. – Meghalunk holnap? – kérdezte valaki.
– Honnan tudjam? – válaszolta Antaheim. – Egyszer mind meghalunk. Az élet ajándéka nem örök. – Ajándékot mondtál – szólt Rabil. – Ez azt jelenti, hogy kaptuk valakitől? – Igen. – Melyik istent követed? – Minden dolgok Forrását. Mit érzel, ha a holnapi csatára gondolsz? – Nem értem – Rabil szorosabbra húzta a köpenyt maga körül. – Mit éreztél, amikor a nadírokat visszavertük? – Nehéz elmesélni – vonta meg a vállát. Erősnek éreztem magam. Hatalmasnak. Örültem, hogy élek. – A többiek bólintottak. – Ujjongtál? – kérdezte Antaheim. – Azt hiszem. Miért kérded? Antaheim elmosolyodott. – Eldibaron vagyunk, az Első falon. Tudod, mit jelent az Eldibar név? – Csak egy név, nem? – Nem, sokkal több. Egel, aki a várat építette, minden falnak nevet adott. Eldibar ujjongást jelent. Itt nézünk szembe először az ellenséggel. Itt döbbenünk rá, hogy ők is csak emberek. Az ellenség meghátrál a karunk ereje és a fegyvereink előtt. Hősök vagyunk, érezzük a csata örömét és a bennünk lakó küzdőszellemet. Ujjongunk! Egel ismerte az emberek szívét. Kíváncsi vagyok, vajon látta a jövőt? – Mit jelent a többi név? Antaheim megvonta a vállát. – Ezt hagyjuk más napra. Rossz ómen a Musifról beszélni, amíg Eldibar véd bennünket. – Antaheim a falnak dőlt, becsukta a szemét, hallgatta az eső kopogását és a szél üvöltését. Musif. A kétségbeesés. Ha kevés volt az erőnk, hogy Eldibart megtartsuk, hogy tarthat ki Musif? Ha ott elbuktunk, itt is elbukunk. Félelem költözik a szívünkbe. Sok barátunk halt meg Eldibaron, és ismét látjuk lelki szemeink előtt a nevető arcokat. Nem akarunk csatlakozni hozzájuk. Musif a próba. És feladjuk. Visszavonulunk a Kaniára, az új remény falára. Nem haltunk meg Musifon, és Kania keskenyebb. És van még három fal. A nadírok nem használhatják a hajítógépeiket, ez is valami. És különben is, végig tudtuk, hogy elveszítünk néhány falat.
Sumitos, a kétségbeesés fala következik. Halálosan fáradtak vagyunk. Ösztönből harcolunk, gépiesen. Már csak a legjobbak maradnak. Valteri, az Ötödik, a nyugalom fala. Tudomásul vesszük, hogy halandók vagyunk. Elfogadjuk, hogy meghalunk, és új mélységeit fedezzük fel magunkban a bátorságnak. Ismét tudunk tréfálkozni, testvérek leszünk. Együtt harcoltunk a közös ellenség ellen, vállt vállnak vetve, és nincs könnyű dolga velünk. Az idő lassabban múlik ezen a falon. Újra felfedezzük az érzékeinket. A csillagokat szépséges ékszereknek látjuk, a barátság édesebbnek tűnik. És végül Geddon, a halál fala. Én nem látom meg Geddont, gondolta Antaheim. Elaludt. – Próba! Mindig azt halljuk, hogy az igazi próba holnap jön el. Hány próba vár még ránk? – háborgott Elicas. Rek felemelte a kezét, mert a fiatal tiszt Serbitart szakította félbe. – Nyugodj meg! – mondta. – Hadd fejezze be. Csak néhány percünk van, és itt a városi tanács. Elicas átható pillantást vetett Rekre, de hallgatott, mert amikor támogatást kérőén Hogunra nézett, az alig észrevehetően megrázta a fejét. Druss megdörzsölte a szemét és elfogadott egy kupa bort Orrintól. – Sajnálom – mondta gyengéden Serbitar. – Tudom, hogy milyen bosszantó az ilyen beszéd. Nyolc napja állunk szemben a nadírokkal, és igaz, hogy új próbákról beszélek. De tudod, Ulric remek stratéga. Nézd meg a seregét, milyen hatalmas. Gulgothir eleste óta húszezer ember csatlakozott hozzá. Az első héten véres fejjel vonultak vissza a falainkról. Ezek nem a legjobb csapatok voltak. Nemcsak mi képeztük ki az embereinket, hanem ő is. Nem siet. Ezekben a napokban válogatta ki a gyengéket, mert tudja, hogy sok csata vár még rá, ha és amikor elfoglalja Delnochot. Jók voltunk, nagyon jók. De drágán fizettünk érte. Ezernégyszáz ember meghall, és négyszáz lett harcképtelen. Holnap a veteránjaival nézünk szembe. – És ezt honnan veszed? – csattant fel Elicas. – Elég, fiam! – mordult fel Druss. – Legyen elég, hogy idáig mindig igaza volt. Ha téved, elmondhatod a véleményed. – Mit javasolsz, Serbitar? – kérdezte Rek. – Adjuk fel a falat – felelte az albinó. – Micsoda? – kérdezte Virae. – Ennyi harc és halál után? Ez őrültség.
– Nem, hölgyem – Nyíl most szólalt meg először. Minden szem a fiatal íjász felé fordult, aki most nem a szokásos zöld egyenruháját hordta. Hímzett szarvasbőr kabátot viselt, a hátát szegecsekkel kivert sas díszítette. Bőrpánt fogta hátra szőke haját, sólymot formázó markolatú ezüst tőrt viselt az oldalán. – A tanács okosan hangzik. Tudjuk, hogy a fal elesik. Eldibar a leghosszabb és ezt a legnehezebb védeni. Túlságosan szétszóródunk. A Musifon kevesebb emberre lesz szükség, kevesebben is halnak meg. És jó a lőtér a falak között. Az íjászaim óriási pusztítást vihetnének végbe a veteránok között, mielőtt azok elérik a falat. – És még valami – mondta Rek –, ami legalább ennyire fontos. Előbb vagy utóbb vissza kell vonulnunk, és a tüzes árkok ellenére szörnyű veszteségekre számíthatunk. Ha éjjel vonulunk vissza, életeket mentünk meg. – És ne feledkezzünk meg a harci kedvről sem – mutatott rá Orrin. – A fal elvesztése csúnya csapás lesz az embereknek. Ha stratégiai visszavonulást rendelünk el, az előnyünkre fordíthatjuk a helyzetet. – És te, Orrin? – kérdezte Rek. – Te mit gondolsz? – Van öt óránk. Kezdjük – válaszolta a gan. Rek végül Drusshoz fordult. – Te? Druss bólintott. – Akkor megegyeztünk – mondta Rek. – Kezdjétek meg a visszavonulást. Rám a tanács vár. Egész éjjel folytatódott a csendes visszavonulás. Sebesülteket szállítottak, orvosságokat, személyes holmikat csomagoltak össze gyorsan. A súlyosabb sebesülteket már régebben hátravitték, a katonai szállásokat az ostrom óta keveset használták. Mire a hajnal első fénye megjelent az égen, az utolsó ember is belépett a Második fal mellékkapuján, és felmászott a hosszú csigalépcsőn a gyilokjáróra. Követ és törmeléket hordtak, eltorlaszolták a bejáratot. A fény erősödött, a munka felgyorsult. Végül több zsák habarcsot szórtak a résekbe és a kövekre, vizet öntöttek rá. – Eltelik egy nap – mondta Maric, a kőműves – és meg sem lehet mozdítani. – Mindent meg lehet mozdítani – mondta a társa. – De hetekbe fog kerülni, hogy átjárhatóvá tegyék, és a lépcsőt is úgy építették, hogy védhető legyen.
– Azt én már nem látom meg – mondta Maric. – Ma elmegyek. – Nem korai? – kérdezte a társa. – Mi is megyünk Marissával, de addig nem, amíg a Negyedik fal el nem esik. – Első, Negyedik, mi a különbség? Ennyivel is messzebb leszek a háborútól. Ventriában is szükség van munkás kezekre. És erős a seregük, évekig ellenállhatnak a nadíroknak. – Lehet. Én még várok. – Ne várj túl soká, barátom – mondta Maric. Az erődben Rek a díszes mennyezetet nézte. Kényelmes ágyban feküdt, Virae mezítelen teste hozzásimult, feje a férfi vállán nyugodott. Két órája fejeződött be a megbeszélés, de Rek nem tudott elaludni. Tervekkel, ellentervekkel volt tele a feje, az ostrom alatti város tengernyi gondjával. Elkeseredett vitában vett részt, könnyebb vizet fűzni a tűbe, mint a politikusokat meggyőzni. Szerintük a városnak meg kellene adnia magát. Csak a vörös arcú lentriai támogatta Reket. Az az olajos kígyó, Shinell felajánlotta, hogy személyesen vezeti a békekövetséget Ulrichoz. És Beric, aki úgy érezte, megcsalta a sors, csak azért nem ő Delnoch ura, mert második fiúnak született? Mély keserűség lakott benne. Backada keveset szólt, de azt maró szavakkal. – Lyukas vödörrel akarod megállítani az árvizet. Rek küszködött, hogy ne veszítse el a türelmét. Egyik tanácstag sem állt a falakon, karddal a kezében. Horeb emlegetett néha egy közmondást, illett a tanácstagoltra: Minden levesben a söpredék kerül a felszínre. Megköszönte a tanácsukat, és megegyeztek, hogy öt nap múlva válaszol a javaslatukra. Virae megmozdult, a karját a takaró fölé emelte, előbukkant formás keble. Rek elmosolyodott, és napok óta először másra is gondolt, mint a háborúra. Nyíl ezer íjásszal állt Eldibaron, a nadír rohamot figyelte. A kalapokat a szemükbe húzták, hogy a jobb szemült árnyékban legyen a kelő nap fénye elől, a vesszőket a húrra helyezték. A horda felüvöltött és megindult. Nyíl várt. Megnyalta kiszáradat ajkát. – Most! – kiáltotta. Nyila ezer másik vessző társaságában kiröppent, és elveszett a tömegben. Addig lőttek, amíg a tegzek ki nem ürültek.
Utolsónak Caessa ugrott fel a mellvédre és lelőtt egy nadírt, aki a falnak lökte a létráját. A vessző a válla felett találta el, kilyukasztotta a bőrmellényt, áthatolt a tüdején és a gyomrában állt meg A férfi hang nélkül esett össze. Mászókampók koccantak a kövön. – Vissza! – kiáltotta Nyíl, és átfutott a szabad téren, át a tüzes árkok felett. Kötelek ereszkedtek le, és az íjászok gyorsan felkapaszkodtak. Eldibaron az első nadír felért a falra. Percekig zavartan álltak, mielőtt a biztonság felé futó íjászokat észrevették volna. Pillanatokon belül százak voltak a falon. Felhúzták a létráikat, és a Musif felé indultak. Tüzes nyilak repültek az olajjal átitatott rongyok felé, azonnal sűrű füst szállt fel az árkokból, majd hamarosan két embernyi magasságú lángok csaptak fel. A nadírok hátrahőköltek. A drenaiak éljeneztek. A tűz több mint két órán át égett, ezalatt a Musifon álló négyezer katona pihent. Némelyek a fűre heveredtek, mások második reggeliért mentek az ebédlőbe. Sokan leültek a fal árnyékába. Druss az emberek között sétált, tréfálkozott, itt egy darab fekete kenyerek fogadott el, ott egy narancsot. Meglátta, hogy Rek és Virae egyedül ülnek a keleti falnál, odament hozzájuk. – Eddig jó! – mondta, és leereszkedett a fűre. – Nem tudják, mit csináljanak. Azt a parancsot kapták, hogy foglalják el az Első falat, és ez megtörtént. – Mit gondolsz, mi következik? – kérdezte Rek. – Az öreg fiú, személyesen idejön – felelte Druss. – És tárgyalni akar. – Lemenjek? – kérdezte Rek. – Jobb, ha én. A nadírok ismernek. Haláljáró. Legendák szólnak rólam. Azt hiszik, hogy egy ősi halálisten vagyok, aki eljött az emberek közé. – Vajon igazuk van? – mosolygott Rek. – Talán igen. Sosem akartam, tudod? Csak a feleségemet akartam visszaszerezni. Ha a rabszolga-kereskedők nem viszik el, a földet művelném. Biztos vagyok benne, bár Rowena sosem hitte. Vannak pillanatok, amikor nem szeretem azt, aki vagyok. – Sajnálom. Druss. Tréfáltam – mondta Rek. – Nem tartalak a halál istenének. Ember vagy és harcos. De főként ember. – Nem rólad van szó, a szavaid az én érzéseimet visszahangozták. Hamarosan meghalok. Itt, Delnochban. És mit értem el az életben?
Nincs fiam, sem lányom. Nincs élő rokonom. Néhány barátom van. Azt mondják majd: itt fekszik Druss, sokakat megölt, nem nemzett senkit. – Ennél többet mondanak – szólalt meg hirtelen Virae. – "Itt fekszik a Legendás Druss, aki sosem volt gonosz, kicsinyes vagy szükségtelenül kegyetlen. Férfi volt, aki soha nem adta fel, nem alkudott meg az elveivel, nem árult el barátot, nem bántott nőt, és sosem használta az erejét a gyengék ellen." Azt mondják majd, hogy "nem volt fia, de sok asszony nyugodtabban alhatott a gyermeke mellett, mert tudta, hogy Druss mellettünk harcol." Sok mindent mondanak, fehérszakállú. Nemzedékeken át, és a gyengék erőt merítenek belőle. – Az szép lesz – mosolygott az öreg. Elmúlt a reggel, napfény melengette a köveket. Az egyik katona furulyát vett elő, könnyű kis tavaszi dallamot játszott, a jókedv dalát a halál óráiban. Délben Reket és Drusst a falra hívták. A két fal közötti tér közepén óriási lila szőnyegen egy férfi ült, datolyát és sajtot evett. Aranykupából itta hozzá a bort. Mögötte farkasfejes kopját tűztek a földbe. – Van stílusa – mondta Rek, és tiszteletet érzett a férfi iránt. – Le kell mennem, mielőtt befejezi – mondta Druss. – Szégyenben maradnánk, ha nem mennék. – Légy óvatos! – figyelmeztette Rek. – Alig néhány ezren vannak – kacsintott Druss. Lassan lekúszott egy kötélen és a férfi felé bandukolt. – Idegen vagyok a táborodban – mondta. A férfi felnézett. Széles arccsontok, határozott áll. Vágott violaszín, hatalmat sugárzó szemek a sötét szemöldök alatt. – Üdvözöllek, idegen, egyél – mondta. Druss keresztbe tett lábakkal ült le vele szemben. A férfi lassan levette lakkozott mellvértjét, óvatosan az oldala mellé fektette. Levette a kesztyűjét és a karvédőjét is. Druss megfigyelte, hogy milyen izmos Ulric karja, milyen könnyedén mozdul. Született harcos, gondolta az öreg. – Farkasfej Ulric vagyok. – Csatabárdos Druss. – Örülök. Egyél! Druss elvett egy maroknyi datolyát, lassan enni kezdett. Kecskesajttal folytatta, utána vörösbort ivott. Felszökött a szemöldöke. – Lentriai vörös – mondta Ulric. – Nem mérgezett. Druss elvigyorodott. – Engem nehéz megölni.
– Örülök, hogy nem esett bajod. – Sajnálom, ami a fiaddal történt. Nekem nincs fiam, de tudom, mit jelent szereltünket elveszíteni. – Nehéz csapás – mondta Ulric. – Jó fiú volt. De kegyetlen az élet, nem? Túl kell lépni a gyászon. Druss hallgatott, vett még a datolyából. – Nagy ember vagy, Druss. Sajnálom, hogy itt kell meghalnod. – Igen. Szép lenne örökké élni. Másrészről viszont lassulok. Néhány embered közel járt, hogy komolyan megsebezzen, szégyellem. – A saját istállómból ajánlottam fel száz lovat jutalmul annak, aki megöl. – Hogy bizonyítja be? – Elhozza a fejedet, és két tanút. – Remélem, az embereim nem tudják meg. Ötven lóért is megteszik. – Nem hiszem! Hogy van az új gróf? – Jobban örült volna egy kevésbé zajos üdvözletnek, de jól érzi magát. Jó harcos. – Mind azok vagytok. De ez kevés. – Meglátjuk. Finom ez a datolya. – Komolyan hiszed, hogy megállíthatsz? Őszintén mondd meg, Haláljáró. – Szívesen szolgáltam volna alattad – mondta Druss. – Évek óta tisztellek. Sok királyt szolgáltam már. Némelyek gyengék voltak, mások akaratosak. Sokan remek emberek, de te... te a nagyság jelét hordod. Azt hiszem, megszerzed, amit akarsz. De amíg én élek, nem. – Nem élsz már sokáig, Druss – mondta gyengéden Ulric. – Van egy sámánom, aki tudja az ilyet. Elmondta, hogy látott a Negyedik falon állni, Sumitosnak nevezte, és a halál vigyorgó koponyája a vállad felett lebegett. Druss hangosan felnevetett. – A halál mindig arra járt, ahol én harcoltam, Ulric! A halál velem jár. A sámánod nem ismeri a saját legendáitokat? Lehet, hogy a Sumitost választom halálom helyének, lehet, hogy a Musifot. De történjen bárhogy, tudd: amikor az Árnyékok Völgyébe lépek, sok nadír lesz az útitársam. – Büszkék lesznek a társaságodra. Béke legyen veled.
23 Véres nap jött véres napra, pusztítás és haldoklás követte egymást végtelen sorban. A csetepatékban a nadírok néha bejutottak a falon túlra, a drenai katonákat nem sok választotta el attól, hogy csapdába essenek. De a védelmi vonal kitartott, a nadírokat mindig visszaverték. Lassan, ahogy Serbitar megjósolta, különvált az erős és a gyenge. A különbség nyilvánvaló. A hatodik hét végére csak az erősek maradtak életben. Háromezer drenai harcos vagy meghalt, vagy szörnyű sebekkel szállították el a csatatérről. Druss óriásként járta a falakat, visszautasította, hogy pihenjen, dacolt fáradt testével, a harcos lelke mélyében rejtőző erőre támaszkodott. Reknek is nőtt a hírneve, bár nem érdekelte. Kétszer tört ki a veszettsége, mindkétszer megbontotta a nadír vonalakat. Orrin még mindig a Karnak csapattal harcolt, már csak tizennyolcan maradtak. Gilad küzdött a jobbján, Bregan, aki még mindig a zsákmányolt baltát forgatta, a balján. Hogun ötven légióssal hátrább állt, készen arra, hogy ott avatkozzon közbe, ahol szükség van rá. A haldoklók sikolyai és nyögései megtöltötték a levegőt. A Halottak Termében egyre nőtt a névsor. Pinar dun elesett, a torkát feltépte egy fogazott penge. Britan barra egy halom nadír alatt találtak rá, törött lándzsa állt ki az oldalából. Antaheimet dárda döfte hátba. Elicas megszorult a kaputoronynál, kihívó üvöltéssel vetette magát a nadírokra és elesett a pengék alatt. Joraknak, az óriás termetű bujdosónak kiloccsantották az agyvelejét, de haldoklás közben megragadott két nadírt, és együtt zuhantak le a falról a sziklákon váró halál karjaiba. A harc zűrzavarában sok hősi tett észrevétlen maradt. Egy fiatal katona, aki hátát Drussnak vetve harcolt, észrevette, hogy egy ellenséges lándzsás az öregre támad. Gondolkodás nélkül a lándzsahegy elé vetette magát, a megcsonkolt testek között lehelte ki a lelkét. Egy másik katona, egy Portitac nevű tiszt a védők közt támadt résbe vetette magát, megragadta egy létra tetejét és levetette magát a falakról, magával rántva a létrát. Húsz nadír halt meg vele együtt, és még ötnek eltört a keze vagy lába. És a csata folytatódott. Rek szemöldöktől az álláig terjedő forradást viselt. Orrin elvesztette bal kezének három ujját, de két nap pihenő után ismét a falakon állt.
A fővárosból vég nélkül jöttek az üzenetek. Tartsatok ki. Sebosztogatónak időre van szüksége. Még egy hónap. És a védők tudták, hogy nem tarthatnak ki. De harcoltak tovább. A nadírok kétszer kíséreltek meg éjszaka támadni, de Serbitar időben figyelmeztette a védőket, és a támadók drágán megfizettek. Éjjel nehéz volt fogódzót találni, és veszélyesebb volt a falra felmászni. Százak haltak meg anélkül, hogy drenai acél vagy nyílvessző segítette volna őket a túlvilágra. Ezután csendes éjjelek vártak a várvédőkre, ami bizonyos szempontból még a nappalnál is nehezebbnek bizonyult. Az éjszaka csendje és nyugalma hátborzongató ellentétben állt a nappal vérvörös kínjával. Jutott idő gondolkodni, a feleségekről, gyermekekről, földről, és lehetett volna a jövőről álmodni. Hogun és Nyíl, a zord légiós gan és a szellemes törvényenkívüli együtt sétálgattak éjszaka a falakon. Hogun Nyíl társaságában meg tudott feledkezni Elicas haláláról, és képes volt ismét nevetni. Nyíl lelki rokonságot érzett a tábornokkal, bár ő gondosan elrejtette természetének komolyabbik oldalát. Ezen az éjszakán Nyíl még komorabb volt, mint a barátja. – Mi a baj, ember? – kérdezte Hogun. – Az emlékek – felelte az íjász, és kihajolt a párkányon, a nadír tábortüzeket figyelte. – Vagy nagyon rossz, vagy nagyon jó emlékek, hogy így hatnak rád. – Nagyon rosszak, barátom. Hiszel az istenekben? – Néha. Általában akkor, ha a falhoz szorítanak, és körülvesz az ellenség – mondta Hogun. – Hiszek a Rosszakarat és a Gyarapodás Ikerhatalmában. Hiszem, hogy néha mindketten kiválasztanak egy embert, és a maguk módján elpusztítják. – És megérintett téged ez a két hatalom? – kérdezte Hogun csendesen. – Talán. Gondold végig a közelmúltat, megtalálod a példákat. – Nem kell. Tudom, hova akarsz kilyukadni.
– Mi tudsz te? – kérdezte az íjász, és szembe fordult a sötét köpenyes tiszttel. Hogun gyengéden elmosolyodott, bár észrevette, hogy Nyíl ujjai a tőrének markolatára kulcsolódnak. – Tudom, hogy olyan ember vagy, akinek az életét valami titkos tragédia árnyékolja be, halott feleség, megölt apa, bármi. Lehet, hogy elkövettél egy sötét tettet, és nem tudod elfelejteni. De még ha ez is az igazság, a tény, hogy ilyen fájdalmat okoz az emléke, azt mutatja, hogy az egyéniségeddel ellentétesen cselekedtél. Hagyd magad mögött a múltat! Nem tudja senki megváltoztatni. – Bár elmesélhetném – mondta Nyíl. – De nem vagyok rá képes. Sajnálom, ma nem vagyok jó társaság. Menj tovább. Én maradok egy kicsit. Hogun szerette volna hátbaverni a másikat, és valami vidámat mondani, hogy kizökkentse a másikat a komor hangulatából. Ezt Nyíl sokszor megtette már érte, de ő most nem tehette. Vannak pillanatok, amikor szükség van egy zord harcosra, de ez nem az a pillanat, így némán átkozta magát és távozott. Egy órán át álldogált Nyíl a párkány mellett, a völgyet nézte, hallgatta a nadír asszonyok énekének foszlányalt. – Valami baj van? – kérdezte egy hang. Nyíl megpördült, Rek állt mögötte. A fiatal gróf azt a ruhát viselte, amiben érkezett, a combig érő bőrcsizmát, arannyal hímzett tunikát és a kifordított báránybőr kabátot. A hosszúkardja lógott az oldalán. – Csak fáradt vagyok – felelte Nyíl. – Én is. Kevésbé látszik már a forradásom? Nyíl alaposan megvizsgálta az egyenetlen szélű vörös csíkot. – Szerencséd, hogy nem veszítetted el a szemed – állapította meg. – Ócska nadír acél – mondta Rek. – Tökéletesen hárítottam a vágást, de az az átkozott kard eltört és az arcomba pattant. Jó isten, ember, van fogalmad arról, mióta vigyázok már az arcomra? – Emiatt már késő aggódnod – vigyorgott Nyíl. – Némelyek csúnyának születnek – mondta Rek. – Nem az ő hibájuk, és én még sosem hibáztattam senkit a csúfságáért. De másokat, és magamat is közéjük számítom, kellemes vonásokkal áld meg a sors. Ezt az ajándékot meg kell becsülni. – Gondolom, megfizetett az elkövető? – Természetesen! És tudod, még akkor is mosolygott, amikor megöltem. Ronda férfi volt. Igazán ronda. Nem igazságos.
– Az élet igazságtalan – értett egyet Nyíl. – Nézd a jó oldalát a történteknek, gróf uram. Tudod, te sosem voltál lélegzetelállítóan jóképű, nem úgy, mint én. Csak jóarcú. Túl vastag a szemöldököd, és a szád egy kicsit túl széles. És kezdesz kopaszodni. Ha olyan mesésen szép vonásokat kaptál volna a sorstól, mint én, akkor lenne mit gyászolnod. – Van valami abban, amit mondasz – felelte Rek. – Te valóban jóképű vagy. Valószínűleg így akart kárpótolni a természet, mert túl alacsonyra sikerültél. – Alacsonyra? Majdnem olyan magas vagyok, mint te! – Milyen érdekes szó a majdnem. Lehet valaki majdnem életben? Majdnem igaza? Ha a magasságról van szó, a szürke árnyalatai nem használhatók. Én magasabb vagyok, te alacsonyabb. De elismerem, nincs szebb férfi nálad az erdőben. – A nők szerint tökéletes a termetem – mondta Nyíl. – így legalább tánc közben szerelmes szavakat suttoghatok a fülükbe. A te hosszú lábaiddal a fülük a válladig sem ér. – Sokat táncoltál az erdőben, igaz? – kérdezte Rek barátságosan. – Nem éltem mindig az erdőben. A családom ... – Nyíl elhallgatott. – Tudok a családodról – mondta Rek. – Itt az ideje, hogy beszélj róla, túl sokáig tartottad magadban. – Honnan tudod? – Serbitartól. Belépett az elmédbe... amikor Drussnak üzent. – Gondolom az egész átkozott erőd tudja! – mondta Nyíl. – Hajnalban elmegyek. – Csak Serbitar és én ismerjük a történetet és az igazságot. De mehetsz, ha akarsz. – Az igazság az, hogy megöltem az apámat és a bátyámat – mondta Nyíl hófehér arccal. – Baleset, és ezt te is jól tudod! – mondta Rek. – Miért kínzod magad? – Miért? Mert különösek ám a balesetek. Kíváncsi lennék, vajon hányat okoznak a titkos vágyaink? Ismertem egyszer egy versenyfutót, a legjobbak közül. A Nagy Játékokra készült, hogy összemérje magát a nemzet legjobb futóival. A verseny előtti napon elesett és kificamodott a bokája. Baleset volt, vagy félt szembenézni a megmérettetéssel? – Ezt csak ő tudja – mondta Rek. – És ebben rejlik a titok. Ő tudja, és neked is tudnod kellene. Serbitar azt mesélte, hogy vadászni mentél az apáddal és a bátyáddal. Az apád balra állt, a bátyád jobbra, amikor egy
őz után indultál a sűrűbe. Megrezzent a bozót, és te lőttél. Az apádat találtad el, aki váratlanul bukkant fel. Honnan sejthetted volna, hogy ő az? – Megtanított bennünket, hogyne lőjünk, amíg nem látjuk a célt. – Hibáztál. Ez akkora újdonság ezen a földön? – És a bátyám? – Látta, mit tettél, félreértette és megtámadott. Ellökted, elesett, betörte a fejét egy sziklán. Senki nem venne magára ilyen terhet. Itt az ideje, hogy megszabadulj az önmarcangolástól. – Soha nem szerettem őket – mondta Nyíl. – Az apám megölte az anyámat. Hónapokig egyedül hagyta, és szeretőket tartott. Amikor az anyámnak is lett egy kedvese, az apám megvakíttatta és szörnyű módon megölte. – Tudom. Ne gondolj rá. – És a bátyám rá hasonlított. – Tudom. – Tudod, mit éreztem, amikor holtan feküdtek a lábaim előtt? – Igen. Boldogságot. – És ez nem gyalázat? – Gondold végig, Nyíl. Az isteneket hibáztatod, mert átkot hoztak rád, de az átok a két emberre hullott, akik megérdemelték. Nem tudom, hiszek-e a végzetben, de történnek dolgok az ember életében, amiket nem lehet megmagyarázni. Például az ittlétem. Druss hisz abban, hogy itt fog meghalni, mert alkut kötött a halállal. Te... Én azt hiszem, te csak a... természetes igazság törvényének eszköze voltál. Bármit gondolsz is magadról, tudd: Serbitar nem talált rosszindulatot a szívedben. És ő tudja. – Talán – mondta Nyíl. Hirtelen elvigyorodott. – Észrevetted már, hogy ha Serbitar leveszi a sisakját, alacsonyabb nálam? A szobát egyszerűen rendezték be, szőnyeg, párna, szék, mindez a kis ablak mellett, ahol az albinó állt meztelenül, egyedül. Holdfényben fürdött a sápadt teste, az éjjeli szél felborzolta a haját. Megereszkedett a válla, lehajtotta a fejét. Fiatal életében még nem volt ilyen fáradt, hiszen ez a kimerültség a lelkéből és az igazságból táplálkozott. A filozófusok gyakran hasonlították a hazugságot nyelv alatt rejtőző sózott mézhez. Serbitar tudta, hogy ez igaz. De a rejtett igazság gyakran még ennél is rosszabb, mert megüli a gyomrot és betakarja a lelket.
Alatta szállásolták el Subodent és a háromszáz vagriai katonát, akik Dros Segrilből érkeztek. Napokon át a személyes testőrsége mellett harcolt, és ismét Dros Segril hercege, Drada fia lett. Fájdalmas élmény volt, mert a saját emberei az Óvó Szarv jelét rajzolták a szívük fölé, valahányszor megjelent. Ritkán szóltak hozzá, csak akkor, ha válaszolniuk kellett egy kérdésre. Suboden a maga őszinte módján megkérte az albinót, hogy térjen vissza a társaihoz. – Azért vagyunk itt, Serbitar úr, mert ez a kötelességünk. Ezt jobban tudjuk teljesíteni, ha nem vagy velünk. Még ennél is fájdalmasabban érintette a Kardok Apátjával folytatott beszélgetés, hiszen ezt az embert apjaként és tanítóként tisztelte és barátként szerette. Serbitar becsukta a szemét, kitárta az elméjét, messze szállt a testének börtönéből, félrehúzta az idő függönyét. Visszautazott, egyre messzebb. Tizenhárom hosszú, fárasztó, örömmel teli év repült el mellette, és ismét látta a karavánt, amivel az apáthoz vitték. A tíz lovas élén az óriás termetű, vörös szakállas Drada lovagol, Segril ifjú ura, csataviselt férfi, könyörtelen ellenség, de igaz barát. Mögötte tíz legmegbízhatóbb katonája, emberek, akik pillanatnyi tétovázás nélkül meghalnának érte, mert szerelik. A menet végén egy szekér, selymekkel takart szalmazsákon a fiatal herceg fekszik, vászontető óvja halottsápadt arcát a naptól. Drada megfordítja a lovát és visszaléptet a szekér mellé. Kihajol a nyergéből, és a fiúra pillant. A fiú felnéz, a vakító fényben csak apja sisakjának árnyékát látja. A szekér megmozdul, díszes fekete kapuk árnyékába érnek. A kapu kinyílik, egy férfi jelenik meg. – Üdvözöllek, Drada – mondja, a hangja furcsa ellentétben áll az ezüst páncéljával, gyengéd hang, költő hangja. – Elhoztam a fiamat – mondja a herceg, a hangja mogorva, katonás. Vintar a szekérhez lép, ránéz a fiúra. Kezét a sápadt homlokra teszi, elmosolyodik és megveregeti a fiú fejét. – Gyere velem, fiam – mondja. – Nem tud járni – szól a herceg. – De igen – mondta Vintar. A fiú kérdően fordítja Vintar felé vörös szemeit, és magányos életében először érzi meg egy másik elme érintését. Nem hangzanak el szavak. Vintar gyengéd költőarca erőt ígér és barátságot. Serbitar
csontváztestének izmai reszketni kezdenek, az elsorvadt sejtek megerősödnek. – Ml a baj a fiúval? – kérdezi Drada ijedten. – Semmi. Mondj búcsút a fiadnak. A vörös szakállas harcos észak felé fordítja a lovát, és lenéz fehér hajú gyermekére. – Tedd, amit mondanak. Légy jó. – Tétovázik, a lovát nyugtatgatja, keresi a végső búcsú szavait, de semmi nem jut az eszébe. Soha nem érezte magát kellemesen az albinó gyermek társaságában. – Légy jó – ismétli, azután felemeli a kezét és északra vezeti az embereit, hosszú az út hazáig. Amikor a kocsi távozik, ragyogó napfény vetül a fiúra, aki megrándul, mintha megszúrták volna. Fáj. Szorosan becsukja a szemét. Vintar könnyedén felveszi vele a kapcsolatot: – Állj fel, és kövesd a képeket, amiket eléd vetítek – lükteti. A fájdalom enyhül, a fiú lát, tisztábban, mint eddig bármikor. És az izmai végre felemelik, már el is felejtette az érzést, amióta egy évvel ezelőtt összeesett a hóban. Azóta bénán, némán feküdt. Most feláll, szorosra zárt szemekkel, és tisztán lát. Lelkifurdalás nélkül veszi észre, hogy elfelejtette az apját, és örül. Az idősebb Serbitar ismét megízleli a boldogságot, ami szétáradt a fiúban, amikor Vintarral kart karba öltve átsétáltak az udvaron, míg egy Sarolthoz nem értek, a sarokban apró rózsatő. – Ez a te rózsád, Serbitar. Szeresd. Gondozd, fejlődj vele. Egy nap virág nyílik rajta. Csak te érzed majd az illatát. – Fehér rózsa? – Ahogy akarod. Az ezt követő évek során Serbitar békére és örömre lelt a társai között, de az első nap elégedettségét semmi nem szárnyalhatta túl. Vintar megmutatta neki az egyik gyógynövényt, a lorassiumot, és megetette vele a leveleit. Először elálmosították és színekkel töltötték meg a képzeletét. Ahogy múltak a napok, erős fiatal elméje legyőzte a látomásokat, és a zöld levél megerősítette a gyenge vérét Még a szemének a színe is megváltozott, a növény zöldjét tükrözte. És megtanult újra futni, élvezte a szél erejét az arcán, mászni és birkózni, nevetni és élni. És megtanult beszélni beszéd nélkül, mozdulni mozdulatok nélkül, látni csukott szemmel. A boldog évek alatt virága fejlődött és kinyílt.
Egy fehér rózsa... És most ez! Egyetlen, a jövőbe vetett pillantás tönkretett tizenhárom évi tanulást és hitet. Egyetlen nyílvessző megváltoztatta a végzetét. Serbitar iszonyattal figyelte a jelenetet a Dros falán. Az elméje visszariadt az erőszaktól, amit látott, és üstökösként menekült el a világegyetem távoli szegletébe, elveszítve önmagát és józanságát a robbanó csillagok és születő napok között. Vintar megtalálta. – Vissza kell térned. – Nem akarok. Láttam. – Én is. – Akkor tudod, hogy inkább meghalok, de nem nézem végig újra. – Kell, ez a végzeted. – Megtagadom a végzetem. – És a barátaid? Őket is megtagadod? – Nem tudom még egyszer végignézni a halálodat, Vintar. – Miért nem? Én legalább százszor láttam már. Még verset is írtam róla. – Együtt leszünk a halálunk után? Szabad lelkekként? – Nem tudom, de remélem. Térj vissza a kötelességedhez. Összehívtam a Harmincakat. Életben tartják a testedet, amíg tudják. - Mindig is azt tették. Miért nekem kell utoljára meghalnom? - Mert így akarjuk. Szeretünk, Serbitar. Mindig is szerettünk. Félénk gyermek voltál, aki sosem ízlelte meg a barátságot. A legapróbb érintésre is gyanakodtál, magányos lélekként sírtál a kozmikus vadonban. Még most is magányos vagy. – De mindannyiótokat szeretlek. – Mert szükséged van a szeretetünkre. – Ez nem igaz, Vintar! – Szereted Reket és Viraet? – Ők nem tartoznak közénk. – Te sem tartoztál, amíg be nem fogadtunk. Serbitar visszatért az erődbe, és szégyellte magát. De a korábbi szégyen eltörpült amellett, amit most érzett. Csak egy órája sétált Vintarral a gyilokjárókon, panaszkodott, bevallotta a bűneit. – Nincs igazad, Serbitar. Tévedsz. Én is vérszomjas vagyok a csatában. Ki nem? Kérdezd meg Arbedarkot vagy Menahemet. Emberek vagyunk, úgy érzünk, mint a többi ember.
– Akkor miért vagyunk szerzetesek? – kérdezte Serbitar. – Évek óta tanulmányozzuk a háború őrült mivoltát, az emberek hatalomvágyát, a vérontás iránti késztetést. Istenekhez hasonló hatalmunk az egyszerű emberek fölé emel bennünket. És mi a vége? Ez, vágyunk a csata és az öldöklés után. Hiába volt minden! – Hihetetlenül öntelt vagy, Serbitar – mondta Vintar éles hangon, szinte haragos tekintettel. – Azt mondod, istenekhez hasonló. Azt mondod, egyszerű emberek. Hol van az alázat a szavaidból? Amikor megérkeztél a templomunkba, gyenge és magányos voltál, és a legfiatalabb közülünk. De gyorsan tanultál. És téged választottunk a Hangnak. Csak a gyakorlatokat sajátítottad el, a filozófiát nem? – Úgy tűnik – felelte Serbitar. – Tévedsz. Ahol bölcsesség van, szenvedés is. Szenvedsz, mert nem tudsz hitetlen lenni, mert hiszel. Térjünk vissza az alapokhoz. Miért harcolunk egy távoli háborúban? – Hogy meghaljunk. – És miért ezt a módszert választjuk? Miért nem halunk éhen? – Mert háborúban vágyik az ember legjobban az életre. Harcol, hogy életben maradjon. Megtanulja értékelni az életet. – És ez mivel kényszerít szembenézni bennünket? – A kétségeinkkel – suttogta Serbitar. – De te soha nem feltételezted, hogy neked is lesznek kétségeid, annyira biztos voltál az isteni hatalmadban? – Igen. De már nem vagyok biztos. Ez olyan nagy bűn? – Tudod, hogy nem az. Miért élek én, fiam? Miért nem haltam meg a Harmincakkal húsz évvel ezelőtt? – Téged választottak, hogy megalapítsd az új Templomot. – Miért engem? – Te voltál a legtökéletesebb. Így kellett lennie. – Akkor miért nem én voltam a vezető? – Nem értelek. – Hogyan választják ki a vezetőt? – Nem tudom. Soha nem mondtad. – Találd ki, Serbitar. – Mert ő a legjobb választás. A leg... – Tökéletesebb? – Azt mondtam volna, de értem, mit mondasz. Ha te voltál a legtökéletesebb, miért Magnar vezetett. Nos, miért?
– Láttad a jövőt, láthattad ezt a beszélgetést is. Mondd meg te. – Tudod, hogy nem láttam – mondta Serbitar. – Nem volt időm a részletekkel foglalkozni. – Ó, Serbitar, még mindig nem érted! Amit láttál és megvizsgáltál, azok a részletek voltak. A jelentéktelen, semmitmondó részletek. Mit jelent a történelem számára, ha ez a vár elesik? Hány vár esett már el a korszakok folyamán? Miféle egyetemes jelentőséggel bírt a bukásuk? Mennyire fontos a mi életünk? – Akkor mondd meg, apát úr, hogy választják ki a vezetőt? – Nem találtad ki, fiam? – Azt hiszem, igen. – Akkor mondd. – Ő a legkevésbé tökéletes – mondta Serbitar halkan, csak a szeme könyörgött Vintarnak, hogy cáfolja meg. – Ő a legkevésbé tökéletes – ismételte Vintar szomorúan. – De miért? – kérdezte Serbitar. – Nehezebb lesz a dolga. Megadja neki az esélyt, hogy felemelkedjen a feladathoz. – És én kudarcot vallottam? – Még nem, Serbitar. Még nem.
24 Napról napra többen hagyták el az ostromlott várost, szekérre, talicskára vagy szamarakra rakták a vagyonukat, és hosszú karavánok kígyóztak a Sida hegység és a távoli főváros csalóka biztonsága felé. Minden újabb távozás új nehézségeket állított a védők elé. A harcosokat újabb feladatokra kellett beosztani, latrinákat tisztítani, főzni, rakodni. Druss dühöngött, és követelte, hogy zárják be a kapukat, állítsák meg a távozókat. Rek rámutatott, hogy akkor még több katonát kell nélkülözniük, hogy ellenőrizzék az utakat. És eljött az első tragédia napja. Nyárközép napján, tíz héttel az ostrom kezdete után, Musif elesett és kitört a pánik. A nadírok középen törtek át a falon, ékként hatoltak a következő fal felé. A katonák, nehogy bekerítsék őket, hátrálni kezdtek és az árkok felé rohantak. Letaposták egymást, a fegyelem nyoma is elszállt, két híd beomlott az árkok felett a törtető emberek súlya alatt. Kanián, a Harmadik Falon Rek addig várt, ameddig csak mert, mielőtt kiadta a parancsot, hogy gyújtsák fel az árkokat. Druss, Orrin és Hogun éppen biztonságba értek, amikor a lángok felcsaptak. Az árkok mögött rekedt több, mint nyolcszáz drenai katona folytatta a reménytelen küzdelmet, egyre csökkenő létszámban. A Kanián állók közül sokan elfordultak, nem voltak képesek végignézni a barátaik hiábavaló küzdelmét. A túlerő elnyomta a drenai katonákat, és hamarosan felhangzott a nadírok győzelmi éneke. A tüzesárkok előtt álltak, kántáltak, véres fegyvereiket az égre emelték. A falakon kevesen értették a szavakat, de erre nem is volt szükség. Az üzenet mindenki számára világos volt, a szívbe és a lélekbe markolt. – Mit énekelnek? – kérdezte Rek Drusstól, amikor az öreg visszanyerte a lélegzetét a hosszú kötélmászás után. – A diadalénekük: Nadírok Fiatalok Vérontók Fegyverforgatók
Örök győztesek! A tűz mögött harcosok rontottak be a kórházba, némelyeket az ágyukban öltek meg, másokat kirángattak a napfényre, ahol a falakon álló társaik is láthatták a halálukat. Lassan megcsonkították vagy keresztüllőtték őket. Egyet felszögeztek a legénységi szállás ablakára, két órán át sikoltozott, mielőtt lefejezték volna. A drenai halottakat a tűzbe dobták, miután megfosztották őket a ruháiktól és a fegyvereiktől, az égő hús szaga szétáradt a levegőben, csípte a szemeket. A déli kapunál megújult lendülettel ürült ki a város. Katonák hajították el a fegyverüket, beleolvadtak a tömegbe. Rek parancsára senki nem állította meg őket. Egy kis házikóban a Molnárok utcájában Maerie megkísérelte megnyugtatni a karjában zokogó kisfiút. A gyereket megijesztette az utca zaja, családok rakodtak szekerekre, amiket ökrök vagy tejelő tehenek húztak. Maerie magához szorította a kisfiút, altatódalt zümmögött, és megcsókolta a sötét fürtjeit. – Vissza kell mennem a falra – mondta férje, egy magas fiatalember fekete hajjal és nagy kék szemekkel. Fáradtnak látszott, beesett az arca. – Ne menj, Carin – mondta a nő, amikor a férje felcsatolta a kardszíját. – Ne menjek? Muszáj. – Hagyjuk itt a várost. Vannak barátaink Purdolban, és találsz munkát ott is. Carin nem vette észre a kétségbeesést a felesége hangjában, nem látta a növekvő vakrémületet a szemében. – Ne hagyd, hogy ezek a bolondok megijesszenek, Maerie. Druss velünk van, a Kaniát megvédjük. Megígérem. A zokogó gyerek az anyja szoknyáját szorította, de az apja hangja kezdte megnyugtatni. Túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse a szavakat, de a hangszín biztonságot sugárzott. A kinti zajok eltávolodtak, a gyerek elaludt az anyja vállán. Maerie idősebb volt, tudta, hogy a szavak csak szavak. – Figyelj rám, Carin. El akarok menni. Ma! – Most nem érek rá. Vissza kell mennem. Később találkozunk. Minden rendben lesz. – Előrehajolt, megcsókolta az asszonyt, majd kilépett az utca zűrzavarába.
Maerie körbenézett, emlékezett. Az ajtó melletti láda Carin szüleinek ajándéka. A széket a nagybátyja, Damus csinálta. Két évvel ezelőtt hozták magukkal a bútorokat. Milyen volt a két év? Carin kedves, szerető, gondoskodó férfi volt. Jó ember. Maerie lefektette a gyereket a bölcsőjébe, átsétált a hálószobába, becsukta az ablakot, hogy kizárja a lanti zajt. Hamarosan megjönnek a nadírok. Betörik az ajtót, elkapják őt, letépik a ruháját... Becsukta a szemét. Druss velünk van, mondta Carin. Ostoba Carin! Kedves, figyelmes, ostoba Carin! Carin, a molnár. Sosem volt igazán boldog a férfi mellett, bár ha nincs háború, talán sosem jön rá. Elégedetten élt. Azután Carin csatlakozott a védőkhöz, büszkén jött haza abban a nevetséges mellvértben és a túl nagy sisakban. Ostoba Carin. Kedves Carin. Az ajtó kinyílt, a barátnője, Delis jelent meg, szőke haját úti sál takarta, nehéz köpeny fedte a vállát. – Jössz? – kérdezte. – Igen. – Carin is jön? – Nem. Gyorsan összeszedte a holmiját, a Carinnak kiutalt katonai vászonzsákba csomagolt. Delis kivitte a zsákot a szekérhez, Maerie közben felemelte a gyerekét a bölcsőből, beburkolta egy második takaróba. Kinyitotta a faládát, félretolta a lepedőket és előhúzta az ezüstpénzzel teli zacskót, amit Carin odarejtett. Még az ajtót sem csukta be. Az erődben Druss tombolt, megesküdött, hogy megöl minden dezertőrt. – Túl késő – mondta Rek. – A fenébe veled, fiam! – morgott Druss. – Háromezernél is kevesebben vagyunk. Meddig tarthatunk ki, ha elengedjük a szökevényeket? – És meddig, ha nem? – csattant fel Rek. – Mindenképpen végünk! Serbitar szerint a Kaniát két napig tarthatjuk, a Sumitost talán háromig, Valterit ugyaneddig, Geddont még addig sem. Tíz nap! Tíz nyomorult nap! – a fiatal gróf kihajolt az ablakon és a délre tartó menetet nézte. –
Nézd meg őket, Druss! Parasztok, pékek, kereskedők. Milyen jogon kérhetjük, hogy haljanak meg velünk? Mit számít nekik, ha elveszünk? A nadírok nem ölnek meg minden péket, csak az uraik változnak meg. – Túl könnyen feladod – vicsorgott Druss. – Realista vagyok. És nekem ne tarts beszédeket a Skelni hágóról. Én maradok. – Akár mehetnél is – mondta Druss és egy székbe roskadt. – Már nincs benned remény. Rek villogó szemekkel fordul vissza az ablaktól. – Mi baj van veletek harcosokkal? Azt megértem, hogy szép szólamokban beszéltek, de megbocsáthatatlan, hogy abban is gondolkoztok. Nincs bennem remény! Soha nem is volt! Ez a vállalkozás kezdettől fogva kudarcra van ítélve, de megtesszük, amit tehetünk. Egy földműves, akit feleség és gyerek vár, haza akar menni. Helyes! Okosabb, mint te vagy én. Megénekli majd a tetteinket, de rajta múlik, hogy lesznek emberek, akik hallgatják. Ő ültet. Mi pusztítunk. Megtette a kötelességét, és férfiként harcolt. Szégyen, hogy titokban kell elosonnia. – Miért nem engeded haza mindet? – kérdezte Druss. – Akkor kiállhatnánk ketten a falra, és megkérhetnénk a nadírokat, hogy egyszerre csak egyesével támadjanak. Rek hirtelen elmosolyodott, elszállt belőle a feszültség és a harag. – Nem vitatkozom veled, Druss – mondta halkan. – Jobban tisztellek, mint bárki mást. De most nincs igazad. Tölts bort, mindjárt visszajövök. Nem egészen egy órán belül mindenhol felolvasták a gróf hirdetményét. Gilad Bregantól tudta meg a hírt, amikor a barátja csatlakozott hozzá a Kania nyugati falánál lévő kórház árnyékában. – Hazamehetünk – mondta kipirult arccal Bregan. – Otthon lehetünk az aratási vacsorára! – Nem értem – mondta Gilad. – Megadjuk magunkat? – Nem. A gróf azt mondta, hogy aki menni akar, az mehet. Azt mondta, hogy emelt fővel távozhatunk, férfiakként harcoltunk, és jogunk van hazamenni. – Megadjuk magunkat? – értetlenkedett Gilad. – Nem hiszem – felelte Bregan. – Akkor maradok. – De a gróf azt mondja, mehetünk! – Nem érdekel.
– Nem értelek, Gil. Sokan elmegyünk. És igaz, hogy megtettük, amit tőlünk tellett. Nem? A legjobbat adtuk. – Azt hiszem – Gilad megdörzsölte fáradt szemét, és nézte, ahogy felszáll a füst a tüzesárkokból. – Ők is megtették – suttogta. – Kik? – Akik meghaltak. Akik ezután halnak meg. – De a gróf azt mondta, hogy minden rendben. Büszkén távozhatunk. – Ezt mondta? – Igen. – Hát, én nem mennék emelt fővel. – Nem értelek, tényleg nem értelek. Mindig azt mondtad, hogy nem tarthatjuk a várat. Most elmehetünk. Miért nem fogadod el és jössz velünk? – Mert bolond vagyok. Add át az üdvözletemet az otthoniaknak. – Tudod, hogy nem megyek, csak ha te is jössz. – Ne légy ostoba, Breg! Neked van miért élned. Képzeld el, amint a kis Legan feléd totyog, és hogy micsoda történeteket mesélhetsz neki. Menj. Menj! – Nem. Nem tudom, miért maradsz, de én is maradok. – Nem szabad – mondta gyengéden Gilad. – Szeretném, ha hazamennél, őszintén szeretném. Ha nem teszed, nem lesz senki, aki elmesélje, micsoda hős voltam. Komolyan, Breg, sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, hogy messze vagy ettől az egésztől. A grófnak igaza van. A hozzád hasonlók megtették a dolgukat. Csodálatos voltál. Én... én maradni szeretnék. Sokat tanultam magamról és a többi emberről. Máshol nincs rám szükség, csak itt. Soha nem leszek földműves, nincs pénzem, hogy kereskedni kezdjek, és hiányzik a neveltetésem, hogy herceg lehessek. Nem illek a világba. Ide tartozom... a többiek közé. Kérlek, Bregan. Kérlek, menj! Bregan szemeiben könnyek ültek, amikor a két férfi összeölelkezett. A göndör földműves felállt. – Remélem, úgy történik minden, ahogy szeretnéd, Gil. Mindenkinek elmesélek mindent, megígérem. Sok szerencsét! – Neked is, földműves. Vidd a baltád. Felakaszthatod a falu tanácstermében. Gilad nézte, amint a barátja visszasétál a mellékkapu felé. Bregan egyszer megfordult és intett. Elment. Hatszázötven ember döntött a távozás mellett.
Kétezernegyvenen maradtak, valamint Nyíl, Caessa és ötven íjász. A többi bujdosó visszatért Skultikba. – Átkozottul kevés – morogta Druss a megbeszélés végén. – Sosem kedveltem a tömeget – mondta Nyíl könnyedén. Hogun, Orrin, Rek és Serbitar a helyükön maradtak, Druss és Nyíl kisétállak az éjszakába. – Ne ess kétségbe, vén lókötő – mondta Nyíl és könnyedén hátba verte Drusst. – Lehetne rosszabb is. – Igazán? Hogyan? – Kifogyhatna a borunk. – Kifogyott a borunk. – Igazán? Ez szörnyű. Ha tudom, nem maradok. Szerencsére beraktároztam néhány üveg lentriai vöröset a szobámba. Azt megihatjuk. Lehet, hogy még holnapra is marad. – Jó ötlet – mondta Druss. – Be kéne palackozni, és néhány hónapra eltenni. Lentriai vörös, a fenéket! Azt a vackot, ami neked van, Skultikban készítik szappanból, krumpliból és patkánybélből. A nadír mosogatólé is finomabb! – Előnyben vagy velem szemben, vén csataló, én sosem kóstoltam nadír mosogatóvizet. Hidd el, nem rossz a borom. – Inkább innék egy nadír hónalja alól – morogta Druss. – Jó! Akkor egyedül iszom meg! – csattant fel Nyíl. – Nem kell megsértődni, fiam. Veled tartok. Mindig azt hangoztattam, hogy a barátoknak együtt kell szenvedniük. Az ütőér kígyóként vonaglott Virae ujjai alatt, vér fröccsent ki. – Szorosabban! – utasította Calvar Syn, kezével mélyen a sebbe nyúlt, csúszós, kék beleket tolt arrébb, hogy elállíthassa a vérzést. Tudta, hogy semmi értelme, de tartozott annyival a sebesültnek, hogy megpróbálja. Minden erőfeszítése ellenére érezte, hogyan siklik ki az élet az ujjai közül. Még egy öltés. A férfi a tizenegyedik öltés után halt meg. – Meghalt? – kérdezte Virae. Calvar bólintott, kiegyenesítette a gerincét. – Még folyik a vér – mondta a lány. – Egy ideig még folyni fog. – Azt hittem, megmarad – suttogta a lány. Calvar egy vászonkendőbe törölte véres kezét, és a lány mellé lépett. A vállára tette a kezét, maga felé fordította.
– Nem volt több esélye, mint ezer az egyhez, még ha el is állítom a vérzést. Biztosan vérmérgezést kapott volna. A lány kivörösödött szemekkel, szürke arccal hallgatta. Megrebbent a szempillája, megrázkódott a teste, de nem könnyezett, amikor a halottra nézett. – Azt hittem, szakállas – mondta zavartan. – Az az előző volt. – Ó igen. Az is meghalt. – Pihenned kellene. – Átölelte a lány vállát, kivezette a szobából, el a három, emeletesre ácsolt ágyak sora mellett. Segédek mozogtak csendesen a sorok között. A lorassium kesernyés szaga, a citrommentával kevert forróvíz, a halál és az oszló testek édeskés bűze keveredett a levegőben. Talán a szag tette, de Virae ráébred, hogy még mindig tud sírni. Az orvos egy hátsó szobába vitte a lányt, meleg vízzel töltött meg egy lavórt, lemosta a vért a kezéről és az arcáról, és mint egy kisgyereket, gyengéden megtörölte. – Azt mondta, hogy szeretem a háborút – mondta Virae. – De nem igaz. Lehet, hogy valaha igaz volt. Nem tudom. – Csak a bolond élvezi a háborút – mondta Calvar –, vagy az, aki sosem látta. A baj az, hogy a túlélők megfeledkeznek a szörnyűségekről, és csak a harci mámorra emlékeznek. Ezt az emléket adják tovább, és mások is erre vágynak. Öltözz fel, menj ki a levegőre. Jobban érzed majd magad. – Nem hiszem, hogy holnap vissza tudok jönni, Calvar. Rek mellett leszek a falon. – Értem. – Olyan tehetetlen vagyok, nézem, hogy halnak meg az emberek. – Elmosolyodott. – Nem szeretem, ha tehetetlennek érzem magam. Nem szoktam hozzá. Az orvos az ajtóból nézett a lány után, akinek meglebbentette a szél a haját. – Én is tehetetlen vagyok – mondta halkan. Az utolsó halál mélyebben érintette, mint szabadna, mert ismerte a férfit, míg a többiek csak névtelen idegenek voltalt. Carin, az egykori molnár. Calvar emlékezett rá, hogy a városban él a felesége és a kisgyereke. – Téged legalább meggyászol valaki, Carin – suttogta a csillagok felé.
25 Rek az erőd felett ragyogó csillagokat nézte, néha egy apró felhő suhant át alattuk, elsötétítve a holdfényes égboltot. A felhők szikláknak tűntek az égen, fenyegető, kérlelhetetlen, értelmes lényeknek. Rek megdörzsölte a szemét. Tapasztalt már ezelőtt is fáradtságot, de ezt a lélekölő kimerültséget még soha. Sötétben ült. Elfelejtette meggyújtani a gyertyákat, annyira lekötötte az éjjeli égbolt. Körbepillantott. Amilyen megnyugtató és vidám volt a szoba nappal, annyira árnyjárta és élettelen éjjel. Betolakodónak érezte magát, összehúzta a köpenyét. Hiányzott Virae, de a lány a kórházban dolgozott a kimerült Calvar Syn mellett. Szüksége volt a lányra, ezért felállt, hogy megkeresse. Azután nem mozdult. Átkozódott, meggyújtotta a gyertyákat. Rönkök álltak a kandallóban, meggyújtotta a tüzet, bár nem fázott, és leült egy székbe, figyelte, hogyan erősödnek meg az apró lángnyelvek és falatoznak a vastagabb tuskókból. Szél táplálta a tüzet, táncra keltek az árnyékok, Rek kezdett megnyugodni. – Bolond – mondta magának, amikor felcsaptak a lángok és melege lett. Levette a kabátját és a csizmáját, arrébb húzta a széket. Halk kopogás riasztotta fel a gondolataiból. Kiszólt, és Serbitar lépett be az ajtón. Rek az első pillanatban nem ismerte fel, az albinó nem viselte a páncélját, zöld ruhát hordott és a haját hátul összefogta. – Zavarlak, Rek? – kérdezte. – Egyáltalán nem. Foglalj helyet. – Köszönöm. Fázol? – Nem. Csak szeretem nézni a lángokat. – Én is. Segít gondolkodni. Valami ősi emlék lehet, egy meleg barlangról, biztonságban a ragadozók elől? – morfondírozott Serbitar. – Akkor még nem éltem, megviselt külsőm ellenére sem. – Dehogynem. A testedet felépítő anyag egyidős az univerzummal. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, de nem kétlem, hogy igaz. Kényelmetlen csend ülte meg a szobát, majd mindketten egyszerre szólaltak meg. Rek elnevette magát, Serbitar elmosolyodott és megvonta a vállát. – Nem szoktam a társalgáshoz. Nem értek hozzá.
– A legtöbb ember így van vele. A társalgás művészet – mondta Rek.– Az a legfontosabb, hogy tudjuk élvezni a csendet is. Erre vannak a barátok, ők azok az emberek, akikkel hallgathatsz. – Igazán? – Grófi becsületszavamra. – Örülök, hogy megőrizted a jókedvedet. Azt hinné azt ember, hogy ez ilyen körülmények között nem lehetséges. – Alkalmazkodóképesség, kedves Serbitar. Egy ideig az ember a halálra gondol, azután unalmassá válik. És én rádöbbentem, hogy jobban félek attól, hogy unalmas ember leszek, mint hogy meghalok. – Ritkán untatsz, barátom. – Ritkán? A soha szót szívesebben hallottam volná. – Bocsánatodat kérem. A soha szót kerestem. – Mi vár ránk holnap? – Nem tudom – felelte Serbitar gyorsan. – Hol van Virae? – Calvar Synnel. A városi ápolónők nagy része elmenekült. – Nem hibáztatom őket – mondta Serbitar. Felállt és az ablakhoz sétált. – Szép fényük van ma a csillagoknak – mondta. – Bár pontosabb lennék, ha azt mondanám, hogy a föld jelenlegi szöge jó látási viszonyokat biztosít. – Nekem jobban tetszik, ha azt mondjuk, hogy szépen ragyognak ma a csillagok – mondta Rek és csatlakozott Serbitarhoz az ablaknál. Viraet látták az ablak alatt sétálni, fehér köpenyt kanyarított a válla köré, a haja meg-meglibbent. – Csatlakozom hozzá, ha nem haragszol – mondta Rek. Serbitar elmosolyodott. – Hogyne. Ha lehet, én még itt maradok a tűznél. – Érezd magad otthon – Rek felhúzta a csizmáját. Rek távozása után néhány perccel Vintar lépett be az ajtón. Ő is levette a páncélját, vastag, fehér gyapjútunikára cserélte. – Ez fájdalmas lehetett, Serbitar. Meg kellett volna engedned, hogy én jöjjek – mondta és megveregette a fiatalabb férfi vállát. – Nem mondhattam el az igazat. – De nem hazudtál – suttogta Vintar. – Hol végződik az igazság megkerülése és hol kezdődik a hazugság? – Nem tudom. De összehoztad őket, és ezt akartad. Ez az éjszaka az övék. – El kellett volna mondanom neki? – Nem. Megkísérelte volna megváltoztatni a megváltoztathatatlant.
– Nem lehet, vagy nem szabad megváltoztatni? – kérdezte Serbitar. – Nem lehet. Megparancsolhatja, hogy Virae ne harcoljon holnap, de a lány visszautasítaná. Nem zárhatja be, ő a gróf lánya. – És ha Viraenek szólnánk? – Nem hinné el, vagy dacolna a sorssal. – Akkor elveszett. – Nem. Csak meghal. – Mindent megtennék, hogy megvédjem, Vintar. Tudod. – Én is. De kudarcot vallanánk. Holnap meg kell mutatnod a grófnak Egel titkát. – Nem lesz sok kedve hozzá. Rek átölelte Virae vállát, megcsókolta az arcát. – Szeretlek – suttogta. Virae elmosolyodott, a férfihez simult, nem szólt semmit. – Nem tudom kimondani – mondta és hatalmas szemeivel a férfire nézett. – Semmi baj. Érzed? – Tudod, hogy igen. Csak nehéz kimondani. A romantikus szavak furcsán... ostobán hangzanak a számból. Mintha a torkomat nem ilyen szavakra teremtették volna. Ostobán érzem magam. Érted, amit mondok? – Rek bólintott, és ismét megcsókolta. – És nekem nincs akkora gyakorlatom, mint neked. – Igaz. – Ez mit jelent? – csattant fel a lány. – Egyetértettem veled. – Nincs hangulatom a tréfáidhoz. Neked könnyen jönnek a szádra a szavak. Az önteltséged mindenen átsegít. Szeretném elmondani, hogy mit érzek, de képtelen vagyok rá. És amikor te kimondod a szavakat, összeszorul a torkom, tudom, hogy mondanom kellene valamit, de nem tudok. – Hallgass rám, szép hölgy, nem számít! Ezek csak szavak. Én ügyesen bánok a szavakkal, te a tettekkel. Tudom, hogy szeretsz, nem kell elismételned minden alkalommal, amikor én elmondom, mit érzek. Valami eszembe jutott, amit Horeb mondott évekkel ezelőtt. Azt mondta, minden férfira vár egy nő, és ha megtalálom az enyémet, biztos leszek benne. Így történt.
– Amikor megláttalak – ölelte át Virae Rek derekát –, azt gondoltam, hogy egy paprikajancsi vagy. – Elnevette magát. – Látnod kellett volna az arcodat, amikor megtámadtak a rablók! – Összpontosítottam. Mondtam már, hogy nem vagyok jó íjász. – Halálosan féltél. – Igaz. – Mégis megmentettél. – Igaz. Ösztönös hős vagyok. – Nem, nem vagy az, és én ezért szeretlek. Csak egy férfi vagy, aki megteszi, amit tud, és próbál becsületes maradni. Ez ritkaság. – Lehet, hogy nehéz elhinni, de az önteltségem ellenére kényelmetlenül érzem magam, ha dicsérnek. – De el akarom mondani, amit érzek, ez nagyon fontos. Te vagy az első férfi, aki mellett kényelmesen érzem magam, mint nő. Életre keltettél. Lehet, hogy meghalok az ostrom alatt, de akarom hogy tudd: megérte. – Ne beszélj a halálról. Nézd a csillagokat. Érezd az éjszakát. Gyönyörű, nem? – Az. Miért nem megyünk vissza a szobámba, és akkor megmutatom, hogy mennyivel többet tudok elmondani a tetteimmel. – Miért ne? Szenvedély nélkül, gyengéden szeretkeztek, a hálószoba ablakán át a csillagokat nézték. Ogasi vadul buzdított az embereit, a Farkasok csatadalát csaholták, az ének előresegítette őket, és sikerült megvetniük a lábukat a falon. Ogasi egy magas védő arcába vágta a bárdját, a férfi a sebéhez kapott és hátrazuhant. Mint mindig, Haláljáró és a fehér templomosok a védők segítségére siettek. Ogasinak erőt adott a gyűlölete, jobbra vágott, balra vágott, szeretett volna eljutni az öregig. Egy kard hasította fel a homlokát, megtántorodott, majd visszanyerte az egyensúlyát és hasba szúrta az ellenfelét. Balra kezdték visszaszorítani a támadókat, de jobbra a nadírok áttörtek a vonalakon. Ogasi szerette volna az égre kiáltani a diadalukat. Most megvannak! De a drenaiak megint összeszedték magukat. Ogasi hátralépett, hogy legyen ideje kitörölni a vért a szeméből, és látta, hogy egy magas drenai
férfi és mellette egy lány megállítják a támadó éket. Az ezüst mellvértet és kék köpenyt viselő férfi mintha megőrült volna. A nevetése még a nadír csatadalt is túlszárnyalta, a támadók hátrálni kezdtek. Veszett dühe mélyen a nadír sorok közé vezette Reket, nem is védekezett. Vértől vörösre festett kardjával ütött, vágott, szúrt. Mellette a lány hárított, védte a férfi balját, a karja nem kevésbé halálosan siklott a támadók között. Az ék lassan összeomlott, Ogasi visszaszorult a falhoz. Megbotlott egy drenai íjász testében, aki még mindig az íját szorongatta. Letérdelt, kirántotta az íjat a halott kezéből, felhelyezett egy fekete tollú vesszőt a húrra. Felugrott a mellvédre, Haláljárót kereste, de az öreget nadír harcok takarták el a szeme elől. A magas férfi előtt viszont sorban hullottak el a nadírok. Ogasi meghúzta a húrt, célzott, és átokszavak kíséretében elengedte a vesszőt. A nyílvessző felhasította Rek karját és tovább szállt. Virae megfordult, és a vessző áthatolt a mellényén, mélyen a keble alá fúródott. A lány felnyögött, megtántorodott, félig felbukott. Egy nadír harcos tört ki a sorból és indult felé. Összeszorította a fogát, kihúzta magát, kivédte a támadást és elmetszette a támadó gégéjét. – Rek! – szólt, vakrémület töltötte el, érezte, hogy vérrel telik meg a tüdeje. A férfi nem hallotta. Fájdalom hasított a lányba, elzuhant, de félrefordult, nehogy még mélyebbre hatoljon a vessző. Serbitar rohant az oldalához, felemelte a fejét. – A fenébe – mondta Virae. – Haldoklom. Serbitar megérintette a kezét és a fájdalom tovaszállt. – Köszönöm, barátom. Hol van Rek? – Megveszett. Most nem tudom elérni. – Ó, istenek! Figyelj rám, ne hagyd egyedül, miután... tudod. Romantikus bolond, és még valami ostobaságot csinál. Érted? – Értem. Vele maradok. – Nem. Ne te. Küldd Drusst, ő idősebb és Rek rajong érte. – Az ég felé fordította a szemét. Egy elveszett, magányos viharfelhő lebegett felette, várta a szelet, de semmi nem lebbent. – Olyan dühös lesz, mondta, hogy viseljek mellvértet, de túl nehéz volt. – A felhő megnőtt, szerette volna megmutatni Serbitarnak, de már betakarta a sötétség. Rek az erkélyablaknál állt, a rácsot markolta, könnyek gyűltek a szemében, nem tudta visszatartani az egész testét rázó zokogást. Virae
mögötte feküdt, hidegen, nyugodtan, békésen. Az arca fehér volt, a keble vörös a sebtől. Már nem folyt a vére. Rek reszkető lélegzettel próbált úrrá lenni a gyászán. Megfeledkezett a sebről a karján, amiből lassú vércseppek hullottak a földre. Megdörzsölte a szemét és visszafordult az ágyhoz, leült a lány mellé és a pulzusát kereste, de nem érzett semmit. – Virae – mondta lágyan. – Gyere vissza. Gyere vissza. Figyelj. Szeretlek. Te vagy az igazi. – Fölé hajolt, az arcát figyelte. Egy könnycsepp tűnt fel, egy másik. De ezek a saját könnyei voltak. Felemelte a lány fejét, a karjába zárta. – Várj meg – suttogta. – Mindjárt jövök. – Az övéhez nyúlt, kihúzta a lentriai tőrt és a csuklójához emelte. – Tedd le, fiam – mondta Druss az ajtóból.– Nincs értelme. – Kifelé! – kiáltotta Rek. – Hagyj magamra. – Elment, fiam. Takard le. – Takarjam le? Takarjam le az én Viraemet? Nem! Soha! Istenek Missaelben, nem vagyok rá képes. – Én is megtettem egyszer – mondta az öreg, amikor Rek magába roskadt, és hangtalan zokogás rázta meg. – Az én asszonyom is meghalt. Nem te vagy az egyetlen, akinek szembe kell nézni a veszteséggel. Druss sokáig csendben állt az ajtóban, az ő szíve is fájt. Azután becsukta az ajtót és belépett a szobába. – Hagyd őt egy kicsit, és beszélj, fiam – fogta meg Rek karját. – Itt az ablaknál. Meséld el újra, hogyan találkoztatok. És Rek mesélt a támadásról, Reinard haláláról, az útról a Templomhoz és Delnochba. – Druss! – Tessék. – Nem hiszem, hogy tudok így élni. – Ismertem férfiakat, akik nem tudtak. De ne vágd fel az ereidet. Van kinn elég ellenség, aki megteszi helyetted. – Nem érdekelnek. Övék lehet ez az átkozott vár. Bár soha ne jöttem volna ide! – Tudom – mondta gyengéden Druss. – Beszéltem tegnap Viraevel a kórházban. Azt mondta, szeret téged. Azt mondta, ... – Nem akarom hallani. – Dehogyisnem. Az emlék a tiéd marad. Így él benned a képe örökre. Azt mondta, ha meg is kell halnia, mindennel felér, hogy találkozhatott veled. Imádott téged, Rek. Elmesélte, hogyan szálltál szembe Reinarddal és az embereivel, nagyon büszke volt rád. Én is, amikor
meghallottam. Olyasmit birtokoltál, amit a legtöbb ember sosem kap meg. – És elveszítettem. – De a tiéd volt! Ezt senki nem veheti el tőled. Virae csak azt sajnálta, hogy nem tudta elmondani neked, hogyan érez. – Ó, elmondta. Szavak nélkül. Mi történt veled, amikor meghalt a feleséged? Mit éreztél? – Azt hiszem, nem kell elmesélnem. Tudod te is. És ne hidd, hogy harminc év múlva könnyebb. Ha lehet, még nehezebb. És most Serbitar vár rád. Azt mondta, fontos. – Semmi nem fontos többé. Druss, betakarod az arcát? Én nem tudom megtenni. – Igen. Utána keresd meg az albinót. Serbitar a lépcső alján várt, amikor Rek lassan lesétált a nagyterembe. Az albinó teljes páncélzatban ült, még a lószőr díszítésű sisakját is viselte. A rostély eltakarta a szemét. Úgy néz ki, gondolta Rek, mint egy ezüst szobor. Csak a kezén nem viselt semmit, de az is elefántcsont-szerűen ragyogott. – Beszélni akartál velem? – kérdezte Rek. – Kövess – mondta Serbitar. Megfordult, kivonult a teremből, az erőd alatti pincékbe vezető csigalépcső felé. Rek vissza akarta utasítani a kérést, legyen az bármi, de most kénytelen volt követni. Az albinó megállt a lépcső tetején, és levett egy égő fáklyát egy falikarból. – Hova megyünk? – kérdezte Rek. – Kövess – ismételte Serbitar Lassan, óvatosan végighaladtak a töredezett lépcsőkön, amíg el nem érték az első pinceszintet. Régóta nem járt erre senki, pókhálók és mohalepte boltozatok fogadták a két férfit. Serbitar egyenesen egy tölgyfa ajtóhoz lépett, rozsdás vaspánt zárta el az utat. Küszködött egy ideig a zárral, végül meglazította, de mindkettejüknek meg kellett tolnia az ajtót, hogy az nyögve, recsegve kinyíljon. Egy másik lépcső sötétje nyílt meg előttük. Serbitar elindult. Hosszú folyosóba futott a lépcső, bokáig ért a víz. Eljutottak az utolsó lépcsőig, amit tölgyfalevél formájúra faragtak, és az Ősök nyelvén írt arany felirat díszítette. – Ez mit jelent? – kérdezte Rek. – Azt mondja: Ha méltó vagy, légy üdvözölve. Itt találod Egel titkát, a Bronz gróf lelkét. – Nem értem.
Serbitar megpróbálta kinyitni az ajtót, de az nem nyílt, feltehetően belülről zárhatták be, mert kint nem látszott retesz, lánc vagy kulcslyuk. – Betörjük? – kérdezte Rek. – Nem. Nyisd ki. – Zárva van. Ez valami játék? – Próbáld meg. Rek elfordította a kilincset és az ajtó hangtalanul kinyílt. Sápadt fények gyúltak a szobában, a fal mélyedéseibe helyezett üveggömbökből áradtak. A szoba száraz volt, bár most már kezdett beáramlani a víz a folyosóról, elöntötte a díszes szőnyeget. A szoba közepén faemelvényen páncél feküdt. Rek még nem látott ehhez hasonlót. Bronzból készült, a fémpikkelyek megcsillantak a sötétben. A mellvértbe egy sas képét kalapálták, szárnyai a vállakig terjeszkedtek. A szárnyas sisakot is sasfej díszítette. Pikkelyes kesztyűk. Bronz láncing a legfinomabb bőrrel bélelve. Fém lábszárvédő bronz térdvasakkal. Reket legjobban kard vonzotta, amit kristálytömbbe ágyaztak. A penge aranyszínben tündökölt, a kétkezes markolatot sasszárnyalt védték. – Egel fegyverei, az első Bronz grófé. – Miért hagyták itt? – Senki nem tudta kinyitni az ajtót – felelte az albinó. – Nem volt bezárva – mondta Rek. – Előtted nem. – Ez mit jelent? – Világos, a fegyverek rád vártak. – Nem hiszem. – Kivegyem a kardot? – kérdezte Serbitar. – Ha akarod. Serbitar a kristálytömbhöz sétált, előhúzta a saját kardját, és rácsapott a tömbre. Nem történt semmi. A penge visszapattant a levegőbe, meg sem karcolta a kristályt. – Próbáld meg – kérte Serbitar. – Ideadod a kardodat? – Csak nyúlj érte. Rek előrelépett és a kristály felé nyújtotta a kezét, várta a találkozást a hűvös üveggel, de az nem jött. Keze a kristályba süllyedt, megragadta a markolatot. Könnyedén kihúzta a kardot. – Ez valami trükk? – kérdezte.
– Lehet. De nem az enyém. Nézd! – Az albinó az üres kristályra támaszkodott, ráfeküdt. – Tedd alám a kezed. Rek engedelmeskedett. Számára nem létezett a kristály. – Ez mit jelent? – Nem tudom, barátom. Igazán nem tudom. – Honnan tudtad, hogy itt van? – Ezt még nehezebb megmagyarázni. Emlékszel arra a napra, a tisztáson, amikor nem lehetett felkelteni engem? – Igen. – Messzire utaztam, túl a csillagokon, de közben meglovagoltam az idő hullámait és meglátogattam Delnochot. Láttam magam, amint átvezetlek a pincén, le ehhez a szobához. Láttam, hogy elveszed a kardot, és felteszed ugyanezeket a kérdéseket. És hallottam a válaszomat. – Most is hallgatsz bennünket? – Igen. – Ismerlek már annyira, hogy hiszek neked, de arra felelj, hogy az első Serbitar honnan tudta, hogy itt a fegyver? – Nem tudom megmagyarázni. Olyan, mintha tükörképeket néznék, amik végtelen számban tükröződnek vissza. De annyit megtanultam már, hogy több van az élet mögött, mint képzeljük. – Ezt hogy érted? – A Forrás hatalmára gondolok. – Nem vagyok vallásos hangulatban. – Akkor mondjuk azt, hogy századokkal ezelőtt Egel a jövőbe nézett, látta az ostromot, és itt hagyta a kardját, mágia védelme alatt, és ezt csak te, mint Delnoch grófja tudtad megtörni. – Még most is figyelsz bennünket? – Igen. – Tudsz Viraeről? – Igen. – Akkor tudtad, hogy meg fog halni? – Igen. Miért nem mondtad meg? – Megöltem volna a boldogságotokat. – Ezt hogy érted? – kérdezte Rek és érezte, hogy gyűlik benne a harag, kiszorítja a gyászt. – Ha hosszú életre számító földműves lettél volna, talán figyelmeztetlek, hogy felkészítselek. De te barbár horda ellen harcolsz,
nap mint nap kockáztatod az életedet. Virae is. Tudtad, hogy meghalhat. Ha elmondtam volna, hogy biztos a halál, semmit nem nyertél volna, de megraboltalak volna a boldogságtól is. – Megmenthettem volna. – Sajnos nem. – Nem hiszem. – Miért hazudnék? Miért kívánnám a halálát? – Rek nem felelt. A szó: halott, összetörte a szívét. Könnyek törtek elő a szeméből, de küzdött ellenük, a fegyverre összepontosított. – Holnap felveszem – mondta összeszorított fogakkal. – Felveszem és meghalok. – Lehet – felelte az albinó.
26 Friss, és édes levegőt hozott a hajnal, amikor a kétezer derani harcos a Kania elleni ostromra készült. A falak alatt nadír sámánok jártak a törzsi harcosok között, csirke és bárányvért fröcsköltek a kinyújtott kardokra. A nadírok felsorakoztak, sok ezer torokból harsant az üvöltés, amikor a horda megindult, létrákkal, mászókampókkal, csomózott kötelekkel a kezükben. Rek a fal közepéről figyelte őket. Felemelte a bronz sisakot, a fejére tette, bekapcsolta az állszíjat. Balján Serbitar állt, jobbján Menahem. A Harmincak többi tagja szétszóródott a védők között. A mészárlás megkezdődött. Három támadást visszavertek, mielőtt a nadírok megvethették volna lábukat a falakon. És ez a diadaluk is rövid életűnek bizonyult. Kéttucatnyi harcos törte át a védelmet, de egy halált osztogató bronzpáncélos őrülttel és két ezüst szellemmel találták szemközt magukat. Nem volt menekvésük, a bronz ördög kardja minden páncélt vagy pajzsot átvágott, a szörnyű kard alatt az elkárhozottak sikolyával hullottak az emberek. Aznap éjjel az Ulric sátrában tartott tanácskozáson csak az új ellenségről folyt a szó. Még a legendás Druss, aki csak nevetett a nadír kardokon, ő is emberibbnek tűnt, mint ez az arany pusztítógép. – Kutyáknak éreztük magunkat, akiket bottal kergetnek arrébb – motyogta egy férfi. – Vagy fegyvertelen kisgyereknek egy felnőtt előtt. Ulric homlokát gondok felhőzték, bár végül sikerült az embereit felvidítani, meggyőzte őket, hogy csak egy bronzpáncélos férfival állnak szemben. Amikor a hadnagyai elhagyták a sátrát, Nosta kánt hívatta. A parázstartó előtt kuporgó öregember végighallgatta hadurát, bólintott, meghajtotta a fejét, majd lehunyta a szemét. Rek mélyen aludt, kimerítette a gyász és a harc. A rémálom fekete füstként, lassan burkolta be. Almában kinyílt a szeme és egy rettentő, sötét barlangszáj előtt állt. Szinte tapintható félelem hömpölygött a barlangból. Rek mögött egy szakadék nyúlt a föld tüzes mélyébe, különös hangok, nyöszörgés, sikolyok áradtak belőle. Rek fegyvertelen volt, páncéltalan. Csusszanó hang érkezett a szakadékból, Rek megfordult és egy bűzlő, nyálkával borított óriási csúszómászót pillantott meg. A szagtól hátratántorodott. A hatalmas száj, amibe egy
ember könnyűszerrel belefért volna, tágra nyílt, látni engedte a három sor hegyes fogat, és egy kikandikáló törött, véres emberi kart. Rek a barlang felé hátrált, de egy szisszenésre megpördült. Egy pók csusszant elő a barlangból, csöpögött róla a méreg. A szájából zöld, vibráló arc nézett ki, a hatalom szavai hangzottak fel a szájból. Rek minden hangtól gyengébb és gyengébb lett, amíg már állni is alig volt képes. – Egész nap itt akarsz ácsorogni? – kérdezte egy hang. Rek megfordult, Virae állt mellette ragyogó fehér ruhában. Mosolygott. – Visszajöttél! – mondta Rek és a lány felé nyúlt. – Erre nincs időnk, te bolond! Itt a kardod! – Egel bronzkardja jelent meg Virae kinyújtott kezében. Árnyék vetült rájuk amikor Rek elvette a kardot, a férfi gyorsan megpördült, és szembenézett a felettük tornyosuló féreggel. Három lábnyira belevágott a lény nyakába, zöld váladék folyt a sebből. Rek lecsapott, újra és újra, amíg a lény két darabban hullott hátra a szakadékba. – A pók! – kiáltotta Virae, és Rek ismét megpördült. A vadállat hatalmas szája néhány lépésre tőlük tátogott. Rek behajította a kardot a szájba, belülről dinnyeként hasította ketté a koponyát. A pók felágaskodott, hátrazuhant. Szél támadt, a szörnyeteg fekete füstként oszlott szét a levegőben. – Meddig ácsorogtál volna itt, ha nem jövök? – kérdezte Virae. – Nem tudom – felelte Rek. – Bolond – mosolygott a lány. Rek tétován előrelépett, kitárta a karját. – Megérinthetlek? – kérdezte. – Furcsa kérés egy férjtől. – Nem tűnsz el? A mosoly elhalványult. – Még nem, szerelmem. Rek magához szorította, könnyek hullottak a szeméből. – Azt hittem, örökre elmentél. Azt hittem, sosem látlak többé. Egy ideig csendben álltak, szorosan összeölelkezve. A lány végül gyengéden eltolta Reket. – Vissza kell menned. – Vissza? – Delnochba. Szükségük van rád. – Rád nagyobb szükségem van, mint Delnochra. Nem maradhatunk itt? Együtt?
– Nem. Az "itt" nem létezik. Csak te és én vagyunk valóságosak. Most vissza kell mennem. – Látlak még, ugye? – Szeretlek, Rek. Mindig is szeretni foglak. Rek felriadt álmából, az ablak mögötti csillagokra nézett. Még látta Virae lassan halványuló arcát az éjjeli égbolton. – Virae! – kiáltotta. – Virae! – Az ajtó kinyílt és Serbitar rohan az ágyhoz. – Rek, álmodsz. Ébredj fel! – Ébren vagyok. Láttam Viraet. Eljött álmomban, és megmentett. – Rendben van, de már nincs itt. Nézz rám. Rek Serbitar zöld szemébe nézett. Aggodalmat látott, de lassan elmúlt és az albinó elmosolyodott. – Minden rendben – mondta. – Meséld el az álmod. Később Serbitar az arcról kérdezgette. Minden részletre kíváncsi volt, amire csak Rek emlékezett. Végül elmosolyodott. – Azt hiszem, Nosta kán áldozata voltál – mondta. – De legyőzted, és ez szép diadal, Rek. – Virae segített. Csak álom volt? – Nem hiszem. A Forrás elengedte egy időre. – Szeretném elhinni, nagyon szeretném. – Elhiheted. Megnézted már a kardod? – Rek kipattant az ágyból, és az asztalhoz lépett, ahová a felszerelését tette. A kard eltűnt. – Hogyan? – suttogta Rek. Serbitar vállat vont. – Majd visszakerül. Ne aggódj. Serbitar gyertyát gyújtott, és felszított a tüzet a kandallóban. Halkan kopogtattak az ajtón. – Tessék – szólt ki Rek. Egy fiatal tiszt lépett be Egel kardjával a kezében. – Bocsánat, hogy zavarlak, uram, de megláttam a fényt. Az egyik őr találta meg a kardodat a Kaniánál, és én idehoztam. Letöröltem róla a vért. – Vért? – Igen, uram. Csupa vér volt. És még mindig nedves. – Köszönöm. – Rek tanácstalanul fordult Serbitarhoz. – Nem értem. Ulric sátrában imbolygott a gyertyafény. A hadúr mozdulatlanul ült, a sámán fejetlen tetemét bámulta a döngölt talajon. A látvány élete
végéig kísérteni fogja. Az egyik pillanatban a sámán transzban ült a parázs mellett, a következő pillanatban vörös csík tűnt fel a nyaka körül és a feje a tűzbe gurult. Ulric végül behívatta a katonáit, de előtte gondosan végighúzta a saját kardját a tetem nyakán. – Felbosszantott – mondta az őröknek. A nadír törzsfő kilépett a sátrából, ott állt a csillagok alatt. Először a legendás csatabárdos harcos, utána az ezüst kardforgató. Most pedig a bronz ördög, akinek a hatalma még Nosta kánét is meghaladja. Miért borzong meg a lelke? Delnoch csak egy vár. Nem foglalt el száz és száz hasonló erődítményt az élete folyamán? Ha túljut a falakon, a drenai birodalom az ölébe hullik. Hogyan is állhatnának ellent? A válasz egyszerű: sehogy! Egyetlen ember – vagy ördög – sem bírhat el a nadír törzsekkel. Miféle újabb meglepetésekkel szolgál még a vár? kérdezte magától. Kania fölé tornyosuló falára pillantott. – Elesel! – kiáltotta. Hangját visszaverte a völgyszurdok. – Ledöntelek! A hajnal előtti szellemfényben Gilad egy csésze forró levest és egy darab fekete kenyeret kapott a kantinban. Lassan átvágott a gyilokjárón sorakozó emberek között, amíg el nem érte a befalazott alagút feletti helyét a megfeketedett falon. Togit már ott találta, összekuporodva üldögélt a falnak vetve a hátát. Biccentett, amikor Gilad leült mellé, majd a kérges tenyerében tartott fenőkőre köpött és folytatta hosszú lovassági kardjának élezését. – Esni fog – mondta Gilad. – Ühüm. Lassítja őket. Togi soha nem kezdeményezett beszélgetést, de mindig volt valami észrevétele, ami mellett mások elsiklottak. Különös volt ez a barátság, Togi a tizenöt évet leszolgált szótlan Fekete Lovas és Gilad, az önkéntes között. Gilad nem emlékezett, mikor találkoztak először, ehhez Togi arca túlságosan köznapi volt. Fokozatosan figyelt fel a légiósra. A légió embereit már szétszórták a falakon, beosztották a csoportokhoz. Senki nem mondta, miért, de Gilad jól tudta: a tapasztalt katonák jelentősen hozzájárultak a védelem erejéhez, bárhol álltak. Togi kegyetlen harcos volt, némán küzdött. Semmi harci rikoltás, semmi sikoly, csak könyörtelenül gazdaságos mozdulatok és ritka ügyesség, aminek nyomán halott és sebesült nadírok maradtak. Togi nem tudta, hány éves,
csak azt, hogy fiatal lovászfiúként csatlakozott a légióhoz, és a sathuli háborúkban érdemelte ki a fekete egyenruhát. Egyszer régen megnősült, de a felesége elhagyta és a fiát is magával vitte. Fogalma sem volt róla, merre élnek, és azt állította, nem is érdekli. Nem emlegetett soha barátokat, és nem sokra becsülte a katonai hierarchiát. Gilad egyszer megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye a légió tisztjeiről. – Éppolyan jól harcolnak, mint mi – felelte –, de ez az egyetlen dolog, amit valaha is közösen csinálunk. – Ezt hogy érted? – kérdezte Gilad. – Nemesség. Harcolhatsz értük, meghalhatsz értük, de soha nem tartozhatsz közéjük. Számukra nem létezünk mint emberek. – Drusst elfogadják – jegyezte meg Gilad. – Őt én is – felelte Togi, és szenvedélyes fény gyúlt a szemében. – Az az ember férfi. De ez nem változtat semmin. Nézd meg az ezüst páncélosokat, akik az albinó parancsnoksága alatt harcolnak, egyikük sem alacsony származású. Herceg fia vezeti őket, nemesek mind. – Akkor miért harcolsz értük, ha ennyire gyűlölöd őket? – Gyűlölöm? Nem gyűlölöm őket. Ilyen az élet. Én nem gyűlölök senkit, mások sem engem. De megértjük egymást. Számomra a tisztek éppúgy másik faj, mint a nadírok. Harcolni pedig azért harcolok, mert ez a dolgom, katona vagyok. – Mindig katona szerettél volna lenni? – Mi más? – Bármi – tárta szét a karját Gilad. – Jó lett volna királynak lenni. – Milyen királynak? – Véres zsarnoknak – lelelte Togi. Kacsintott, de nem mosolyodott el. Ritkán mosolygott, és akkor is alig mozdultak a ráncok a szeme körül. Előző nap, amikor a Bronz gróf olyan drámai módon feltűnt a falakon, Gilad oldalba bökte Togit. – Új páncél, jól áll neki – mondta a légiós. – Réginek látszik – mondta Gilad. Togi vállat vont. – Ha megvédi... Aznap Togi kardja hat ujjnyira a markolat felett eltört. Nekiugrott a szemközt álló nadírnak, a nyakába vágta a törött pengét, és kitépte a kezéből rövidkardját. Mozdulatainak sebessége és a világos
helyzetfelismerés elképesztette Giladot. Togi később, egy nyugodtabb pillanatban szerzett egy új kardot egy halott katonától. – Jól harcolsz – mondta Gilad. – Élek – felelte Togi. – Ez ugyanaz? – Ezeken a falakon igen, bár jó katonák is meghaltak. Szerencse dolga. Az ügyetleneknek nincs szükségük rossz szerencsére, hogy meghaljanak, és a jó szerencse sem tartja őket sokáig életben. Most Togi elrakta a fenőkövét, és egy olajos ronggyal megtörölte a pengét. Az acél kékesfehéren villant a felkelő nap fényében. Arrébb Druss beszélgetett a katonákkal, tréfáival jobb kedvre derítette őket. Feléjük indult, Gilad felállt, de Togi a helyén maradt. Druss szakállát felborzolta a szél, megállt és Giladhoz fordult. – Örülök, hogy maradtál – mondta. – Nem volt hová mennem – felelte Gilad. – Ezt nem sok ember tudja értékelni – mondta az öreg harcos. A kuporgó légiósra pillantott. – Örülök, hogy látlak, Togi. Még élsz? – Egyelőre – nézett fel a férfi. – Maradj is életben – mondta Druss és tovább lépett. – Nagy ember – mondta Togi. – Érdemes meghalni érte. – Ismerted korábban? – Igen. – Togi nem folytatta, és Gilad szerette volna kifaggatni, de a nadír harci ének vérfagyasztó első taktusai az újabb véres hajnal kezdetét jelezték. Alattuk a falakon egy Nogusha nevű óriás nadír állt. Tíz éve küzdött Ulric bajnokaként, most az első hullámmal előre küldték, körülötte húsz farkas törzsbeli állt mint a személyes testőrsége. Azt a parancsot kapták, hogy védelmezzék őt, amíg el nem érik a Haláljárót. Három láb hosszú, hatujjnyi széles kardot csatolt a hátára, két tőrt viselt az oldalán. Ő volt a legmagasabb és a leghalálosabb harcos a nadír seregben, több mint háromszáz viadal győztese. A horda elérte a falakat. Kötelek suhantak a párkányok felé, létrák koccantak a szürke kőnek. Nogusha parancsszavakat vakkantott a testőreinek, és hárman megindultak előtte, a többiek mellette. Az első kettő teste az alattuk lévő sziklák felé zuhant, de a harmadik helyet csinált Nogushának, mielőtt szétszabdalták. Hatalmas kezeivel Nogusha megragadta a párkányt, a kardja kirepült, és mindkét oldalán megjelentek a testőrök. Az óriási kard utat vágott a katonák között, ékként haladtak a húsz lépésre álló Druss felé. Bár a drenai katonák
körülvették Nogusha csapatát, nem tudtak a termetes harcoshoz hozzáférni, meghaltak villanó kardjának csapásai alatt. A testőrei rosszabbul járlak, egyenként hullottak el, míg végül csak Nogusha maradt talpon. Mindössze néhány lépésre állt Drusstól, aki megfordult, meglátta a nadírt, amint egyedül harcol és nemsokára elesik. A tekintetük találkozott, megértettek egymást. Druss azonnal felismerte az ellenfelét, Kardforgató Nogushát, Ulric hóhérát, a férfit, akinek tetteiből legendákat szőnek a nadírok, Druss fiatalabb mását. Az öreg leugrott a fűre, várt. Nem mozdult, hogy megállítsa a nadír elleni támadásokat. Nogusha látta, hogy Druss várja, áttört az őt körülvevő katonákon. Több drenai harcos indult utána, de Druss leintette őket. – Örülök, hogy találkoztunk, Nogusha – mondta az öreg. – Örülök, Haláljáró. – Nem éled meg, hogy felvedd a jutalmadat – mondta Druss. – Nincs visszaút. – Mindenki meghal egyszer. És ebben a pillanatban olyan közel vagyok a paradicsomhoz, amilyen közel lehetek. Egész életemben előttem álltál, beárnyékoltad a tetteimet. Druss komolyan bólintott. – Én is gondoltam rád. Nogusha elképesztő sebességgel támadott. Druss félreütötte a kardot, belépett, és bal öklének teljes erejével megütötte a másikat. Nogusha megtántorodott, de gyorsan magához tért, és kivédte Druss fegyverének alulról jövő csapását. Rövid és kegyetlen küzdelem kezdődött. Legyenek bármilyen ügyesek, egy csatabárdot és egy kardot forgató ember között nem tarthat sokáig a viadal. Nogusha balról cselezett, majd a kardja átcsúszott Druss védekezésén. Druss oldalra vetődött, vállával félresöpörte Nogushát. A nadír elbukott, de a kardja felhasította Druss ruháját, belevágott a húsba. Az öreg nem vett tudomást a hirtelen fájdalomról, és az elesett ellenfélre vetette magát. Bal marka az ellenfelének csuklójára kulcsolódott, Nogusha ugyanígy tett. A két férfi titáni küzdelemben próbált kibújni a másik szorításából. Csaknem egyforma erősek voltak, és bár Druss volt előnyösebb helyzetben felül, Nogushának kevesebb év nyomta a vállát, és Druss megsebesült. Vér folyt végig a hátán, összegyűlt vastag bőröve felett. – Nem állhatsz ellent – sziszegte Nogusha összeszorított fogakkal. Druss, az erőlködéstől lila arccal, nem felelt. A másiknak igaza volt, érezte, ahogy csökken az ereje. Nogusha jobbja emelkedni kezdett, a
penge megvillant a reggeli fényben. Druss bal keze remegni kezdett az erőfeszítéstől, bármelyik pillanatban veszíthetett. Az öreg hirtelen felemelte a fejét, és homlokával Nogusha védtelen arcába vágott. A nadír orra összetört, amikor az ezüsttel díszített sisak lecsapott. Druss még háromszor ütött, és a nadír kezdett pánikba esni. Az orra és egyik arccsontja szilánkokra tört. Megrándult, kifordult, elengedte Druss kezét és öklével orrba vágta. Druss Snagával az ellenfele nyakára sújtott. Vér áradt a sebből, Nogusha abbahagyta a küzdelmet. A tekintetük találkozott, de egyikük sem szólt, Druss kifulladt, a nadírnak pedig nem maradtak ép hangszálai. A nadír az égre emelte a pillantását, és meghalt. Druss lassan felállt, megfogta Nogusha lábát és a párkány széléhez vonszolta a testet. A nadírok már visszavonultak, újabb támadásra készülődtek. Druss két embert szólított, megparancsolta, hogy adják fel Nogusha tetemét. – Támogassatok, de ne vegye észre senki – suttogta a katonáknak maga mögött. A nadír tekintetek kereszttüzében magához húzta a testet, megragadta a nyakát és az ágyékát, és a feje fölé emelte az óriási testet. Felordított, és lehajította a nadírt. Ha a katonák nem tartják meg, ő is leesett volna. Aggodalmas arccal segítették le a falról. – Vigyetek kórházba, mielőtt elvérzem – suttogta.
27 Caessa csendesen ült az ágy mellett, figyelmes tekintetét egyetlen pillanatra nem vette le Drussról. Harminc öltéssel varrták össze a harcos hátát, a vágás a vállánál hatolt a legmélyebbre. Az öreg aludt, mákonyos borral kábították el. Iszonyatos vérveszteséget szenvedett, a kórház felé vezető úton összeesett. Caessa Calvar Syn mellett állt, amikor a sebet ellátták. Nem szólt semmit. Most is csak ott ült. Nem értette, miért foglalkozik ennyit az öreggel. Nem érzett iránta vágyat, soha egyetlen férfit sem kívánt még Szerelem? Nem tudta megállapítani, nem tudta mi alapján megítélni az érzést. Szörnyű halált haltak a szülei, amikor hét éves volt. Az apja, egy békés paraszt megpróbálta megakadályozni, hogy kirabolják a házát, és tétovázás nélkül levágták. Caessa anyja kézen fogta őt és a sziklák felé futottak. A menekülés nem tartott sokáig, észrevették őket. Az asszony nem bírta el a kislányt, terhes volt, de hátrahagyni sem akarta. Vadmacskaként harcolt, de győzött a túlerő, megerőszakolták és megölték. A kislány végig egy tölgyfa alatt ült, dermedten a félelemtől. Egy büdös, szakállas férfi végül odajött, a hajánál fogva felemelte, a szikla szélére lépett és a tengerbe hajította. Nem a kövekre esett, de a feje így is felhasadt, a jobb lába eltört. Egy halász látta a zuhanását és kimentette. Azon a napon megváltozott. A nevetős kislány nem nevetett, nem táncolt, nem énekelt többé. Rosszindulatú és civakodós gyerek lett. A többiek nem szívesen játszottak vele, egyre többet és többet maradt egyedül. Tizenöt éves korában ölte meg az első férfit, egy utazót, aki megállt beszélgetni vele a folyóparton. Odakúszott az éjjeli fekvőhelyéhez, elvágta a torkát, nézte, hogy hal meg. A férfit sokan követték. A férfiak halála megkönnyeztette. Ha sírt, élt. Caessa számára a legfontosabb az volt, hogy érezze: él, így a férfiaknak meg kellett halniuk. Később, amikor elmúlt húszéves, új módszer szerint választotta ki az áldozatait: azokat ölte meg, akik megkívánták őt. Lefeküdt velük, és utána, amikor aludtak, amikor talán éppen a gyönyörökről álmodtak, gyengéden végighúzta kiélesített tőrét a torkukon. Hat hónappal ezelőtt
csatlakozott Nyílhoz, azóta nem ölt meg senkit, Skultik jelentette az utolsó menedéket számára. Most egy sebesült férfi ágya mellett ült, és szerette volna, ha életben marad. Miért? Kihúzta tőrét, és elképzelte, hogy felhasítja az öreg torkát. Máskor ettől elöntötte a forró vágy, de most csak félelem borzongatta meg. Elképzelte, amint Druss mellette ül egy sötét szobában, a kandallóban tűz ég. Druss átkarolja a vállát, ő hozzábújik. Képzeletében Druss még nagyobb volt, valóságos óriás. Tudta, miért. Egy hétéves gyermek szemével látta a férfit. Orrin lépett be csendesen a szobába. Lefogyott, megfáradt, mégis erősebb lett. Megváltozott. A kimerültségtől megöregedett, de a változás a szemeiből áradt. Egykor katona volt, aki harcos szeretett volna lenni, most harcos volt, aki szeretett volna bármi más lenni. Látta a varjak éles csőrét a halottak szemén munkálkodni, látta a férgek gyülekezését. Megtalálta önmagát, már nem tétovázott. – Hogy van? – kérdezte Caessától. – Rendbe jön. De hetekig nem tud harcolni. – Akkor többé már nem harcol, mert csak napjaink vannak. Átszállítjuk. – Nem lehet megmozdítani – mondta a lány és most először nézett Orrinra. – Muszáj. Feladjuk a falat, az éjjel visszavonulunk. Több, mint négyszáz embert veszítettünk ma. A negyedik fal sokkal rövidebb, azt napokig tarthatjuk. Készítsd elő. Caessa bólintott, felállt. – Te is fáradt vagy, tábornok. Pihenned kellene. – Nemsokára pihenhetek – mosolygott a férfi. A mosolytól Caessa megborzongott. – Azt hiszem, hamarosan mindannyian pihenhetünk. Hordágyra emelték Drusst, a hordágyvivők gyengéden felemelték, fehér takarókkal védték az éjjeli hideg ellen. A többi sebesülttel a Negyedik fal felé indultak, ahol köteleket engedtek le, és a hordágyalt lassan felemelkedtek. Nem gyújtottak fáklyát, csak a csillagok fénye világított. Orrin mászott fel utolsóként, segítő kéz nyúlt érte és felhúzta. Gilad. – Mindig a megfelelő helyen vagy, hogy segíthess, Gilad. Nem panaszként mondom. Gilad elmosolyodott. – Annyit fogytál, tábornok, hogy ma megnyernéd a futóversenyt.
– A futóverseny! Mintha egy más korban történt volna. Mi történt a barátoddal? – Hazament. – Bölcs ember. Te miért maradtál? Gilad vállat vont. Unta már a kérdést. – Szép esténk van – mondta Orrin. – Különös, régen éjjelente a csillagokat néztem az ablakomból, mindig elaltattak. Most nincs szükségem az alvásra. Úgy érzem, csak az életemet pocsékolom vele. Te is? – Nem, uram. Én alszom, mint egy gyerek. – Helyes. Akkor jó éjszakát. – Jó éjszakát, uram. Orrin lassan tovább ment, majd visszanézett. – Egész jól csináltuk, ugye? - Igen, uram – felelte Gilad. – Azt hiszem, a nadírok még sokáig fognak bennünket emlegetni. – Igen. Jó éjt. – Elindult a lépcsők felé, amikor Gilad utána szólt. – Uram! – Igen? – Csak... csak annyit akartam mondani, hogy büszke voltam, hogy alattad szolgálhatok. – Köszönöm, Gilad. Nekem kell büszkének lennem rátok. Jó éjt. Togi nem szólt egy szót sem, amikor Gilad visszatért a falhoz, de a fiatal tiszt magán érezte a légiós tekintetét. – Rajta – mondta Gilad. – Ki vele. – Mivel? Gilad barátjának a kifejezéstelen arcára nézett, kutatóan figyelte a gúny vagy megvetés jeleit. Semmit nem látott. – Azt hittem, szerinted... Nem tudom – fejezte be tétován. – Ez a férfi megmutatta, hogy bátor és tisztességes, és ezt te elismerted. Nincs ebben semmi rossz, bár ez nem a te feladatod. Békeidőben lehet, hogy meggyanúsítanálak, hogy hízelegsz, törtetsz. Itt nem. Semmit nem nyerhetsz, és ezt ő is tudja. Szép volt, amit mondtál. – Köszönöm – mondta Gilad. – Mit? – Hogy megértettél. Tudod, szerintem ő nagy ember, talán Drussnál is nagyobb. Nem olyan bátor, mint Druss, nem olyan ügyes, mint Hogun, és mégis itt van. Mégis küzd. – Nem él már soká.
– Egyikünk sem – mondta Gilad. – Igaz, de ő hamarabb meghal. Túl fáradt, itt felül túl fáradt – Togi megütögette a homlokát. – Azt hiszem, tévedsz. – Nem. Tudod, hogy igazam van, azért mondtad amit mondtál. Te is érzed. Druss tengernyi fájdalomban fürdött, égette, marta a testét. Összeszorított az állkapcsát, csikorogtak a fogai az erőfeszítéstől, hogy ellenálljon a hátában kúszó kínnak. Nem tudott beszélni, csak sziszegte a szavakat, az ágya körül állók arca a felismerhetetlenségig elmosódott. Elveszítette az eszméletét, de a fájdalom az álmai mélyébe is követte, ahol ösztövér, árny kísértette táj vette körül, csorba hegyek emelkedtek a szürke, komor égre. Druss a hegy tetején feküdt, nem tudott mozdulni a fájdalomtól, és villámszaggatta fákkal körülvett tisztást látott maga előtt. A fák előtt fekete ruhás, karcsú férfi állt, sötét szemekkel. Előrelépett, leült egy kőre, és Drussra pillantott. – Hát, így végzed – mondta. Tompán csengett a hangja, mint a barlangban süvítő szél. – Meggyógyulok – sziszegte Druss, és pislogott, hogy lásson a szemébe csorgó veríték ellenére. – Most nem – mondta a férfi. – Már most halottnak kéne lenned. – Sebesültem meg máskor is. – Igen, de ezt a pengét megmérgezték, zöld méreggel az északi mezőkről. Üszkösödsz már. – Nem! Fegyverrel a kezemben halok meg! – Gondolod? Sokáig vártam rád, Druss, hosszú éveken át. Figyeltem az utazókat, akiket te segítettél át a sötét folyón. És figyeltelek téged is. Hihetetlenül büszke és öntelt vagy. Megkóstoltad a dicsőséget, mindennél többre becsülted az erődet. Most meghalsz. Nem dicsőségben, nem harc közben. Nem kelhetsz át a folyón az Örökkévalóság Termébe. Örülök, érted? Megérted? – Nem. Miért gyűlölsz? – Miért? Mert legyőzöd a félelmet. Mert az életed a munkám kigúnyolása. Nem elég, hogy meghalsz. Mindenki meghal, a paraszt is, a király is, a végén mind az enyém. De te, Druss, különleges vagy. Ha úgy halnál meg, ahogy szeretnél, te győznél. – A sebed már meg kellett volna hogy öljön. De még nem jövök érted. A fájdalom egyre erősödik. Vonaglani fogsz... sikoltozni... Végül
megtörsz és könyörögni fogsz. Nekem fogsz könyörögni. Én eljövök, kézen foglak, és az enyém leszel. Az emberek utolsó emléke rólad egy zokogó roncs képe lesz. Megvetnek majd, és a legendádon végre folt esik. Druss maga alá húzta a kezét, és küszködött, hogy felállhasson. A fájdalom győzött, nyöszörgés hagyta el az ajkát. – Ez az, harcos. Küzdjél. Otthon kellett volna maradnod, élvezni az öregséget. Hiú ember! Nem tudtál ellenállni a vérszagnak. Szenvedj, okozz nekem örömet! A kórházban Calvar Syn forró törülközőket emelt le Druss hátáról, de gyorsan vissza is tette, amikor bűz töltötte be a szobát. Serbitar előrelépett és megvizsgálta a sebet. – Reménytelen – mondta Calvar Syn, és a fénylő koponyáját dörzsölte. – Hogyan élhet még? – Nem tudom – felelte halkan az albinó. – Caessa, megszólalt? A lány felnézett az ágy melletti székről, szemét kimerültség árnyékolta be. Megrázta a fejét. Kinyílt az ajtó és Rek lépett be csendesen. Felvonta a szemöldökét az orvos felé, de az megrázta a fejét. – Miért? – kérdezte Rek. – Kapott már ennél rosszabb sebet is. – Üszkösödik. A seb nem zárul be, és a méreg szétáradt az egész testében. Menthetetlen. Negyven éves tapasztalatom azt mondja, hogy halottnak kellene lennie. Hihetetlen gyorsasággal rohad a teste. – Kemény öregember. Meddig élhet még? – A holnapot már nem éri meg – Telelte az orvos. – Mi a helyzet a falakon? – kérdezte Serbitar. Rek vállat vont. A páncélja véres volt, a szemei fáradtak. – Egyenlőre kitartunk, de bejutottak az alagútba, és a kapu nem bírja sokáig. Átkozottul nagy kár, hogy nem volt időnk erre az alagútra is. Azt hiszem alkonyat előtt itt lesznek. Már átjutottak a mellékkapun, de Hogun és néhányan még védik a lépcsőt. Ezért jöttem, doktor. Attól tartok, ki kell üríteni a kórházat. Az erőd belsejében lesz ezentúl a kórház. Mikor tudod elkezdeni? – Mit mondjak? Minden pillanatban kapok újabb sebesülteket. – Kezdd el. Akik annyira rossz állapotban vannak, hogy nem mozdíthatók, azokkal végeznünk kell. – Micsoda? – kiáltotta az orvos. – Meg akarod gyilkolni őket? – Igen. Vidd, akiket vihetsz. A többiek... mit gondolsz, mit művelnek majd velük a nadírok?
– Mindenkit elviszek. Ha meghalnak az úton, az is jobb, mintha leszúrjuk őket az ágyukban. – Kezdd. Csak az időt pazaroljuk – mondta Rek. A falon Gilad és Togi csatlakozott Hogunhoz a lépcső mellett. A lépcsőfokokat halottak fedték, de újabb nadír harcosok érkeztek a fordulóból, átléptek a testeken. Hogun előrelépett, hárított egy támadást, megcsonkította a vezetőjüket, aki elesett, és a végzetét okozta a mögötte érkezőnek. Togi kardja átszelte a második férfi nyakát. Közeledett már a következő kettő, bivalybőr pajzsokat tartottak maguk elé. Mögöttük újabbak és újabbak. – Mintha vödörrel akarnál visszatartani egy tengert! – kiáltotta Togi. Felettük a mellvéden megvetették lábukat a nadírok, ékben támadtak a védőkre. Orrin felismerte a veszélyt, ötven emberrel a segítségükre sietett. Alattuk jobbra faltörő kos csapódott a tölgyből és bronzból készült kapunak. A kapu kitartott, de hasadások keletkeztek az ajtópánt alatt, a fa egyre jobban nyöszörgött. Orrin csapata eljutott a nadír ékig, két kézre markolta a kardját, csak támadott, alig védekezett. Mellette elesett egy katonája, Orrin levágta a támadót, majd kivédett egy balról érkező csapást. Még három óra alkonyatig. Nyíl a fal mögött a fűben térdelt, három tegez feküdt előtte a földön. Hideg nyugalommal helyezte fel a vesszőjét, meghúzta a húrt, lőtt. Az Orrintól balra álló nadír elesett, a vessző átlőtte a halántékát. A következő nadírt Orrin vágta le, a harmadik ismét nyílvesszőtől halt meg. Az ék kezdett felbomlani, a drenai katonák előretörtek. A lépcsőnél Togi egy hosszú vágást kötözött be a karján, amíg friss erejű légiósok tartották a lépcsőt. Gilad a kőnek dőlt, letörölte az izzadságot a homlokáról. – Hosszú ez a nap – mondta. – És még sokáig tart – morogta Togi. – Érzik, hogy közeli már a diadal. – Igen. Hogy van a karod? – Rendben – felelte Togi. – Most hova? – Hogun azt mondta, oda menjünk, ahol szükség van ránk. – Mindenhol. A kapuhoz megyek, jössz? – Miért ne? – mosolygott Gilad.
Rek és Serbitar megtisztították a fal egy részét, azután Orrinhoz futottak. A falon mindenütt kezdett megtörni a védelmi vonal, de még álltak a katonák. – Ha kitartunk, amíg összeáll az újabb támadó hullám, lesz időnk mindenkit visszavinni a Valterire – kiáltotta Orrin, amikor Rek odaárt mellé. Még egy órán át tartott a harc, amikor a faltörő kos bronzfeje áttörte a kapu deszkáját. A keresztpánt megereszkedett, majd csikorogva hullott ki az üregéből. A kost lassan visszahúzták, hogy helyet adjanak a harcosoknak. Gilad hírvivőt küldött, hogy tájékoztassa Reket, vagy valamelyik gant, majd kihúzta a kardját, és ötven másik katonával együtt készen állt a támadásra. Jobbra-balra ingatta a fejét, hogy tompítsa sajgó vállizmait, és Togira nézett. A férfi mosolygott. – Mi olyan nevetséges? – Az ostobaságom – lelelte Togi. – Azért javasoltam a kaput, hogy pihenjünk egy kicsit. És most meghalunk. Gilad nem válaszolt. Halál! A barátjának igaza volt, a kaput védő emberek nem juthatnak vissza az Ötödik falra. Késztetést érzett, hogy elfusson, de elnyomta. Mit számít? Épp elég halált látott az elmúlt hetekben. És ha túléli, hova menne, mit csinálna? Vissza a földjére, az unalmas feleségéhez? Hogy megöregedjen, és fogatlanul mesélgessen a fiatalságáról és a bátorságáról? – Nagy istenek! – mondta hirtelen Togi. – Odanézz! Gilad megfordult. Druss közeledett feléjük lassan, a bujdosólányra, Caessára támaszkodott. Megtántorodott, majdnem elesett, de a lány megtartotta. Közelebb értek, és Gilad elfojtotta döbbenetét. Az öreg rémségesen nézett ki, a kétnapos hullának nincsen ilyen kékes színe! A katonák félreálltak, amikor Caessa középre vezette Drusst, kihúzta a kardját és mellé állt. A kapu kinyílt, a nadírok beözönlöttek. Druss ereje végső megfeszítésével előhúzta Snagát. Alig látott át a fájdalom ködén, minden lépés pokoli Ionokat jelentett. A lány sírva öltöztette fel, utána felsegítette. Akkor Druss is sírni kezdett, a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. – Nem bírom – nyöszörögte. – De igen – mondta a lány. – Muszáj! – Fáj...
– Ismered a fájdalmat. Harcolj ellene. – Nem tudok. Végem. – Hallgass rám, a fene vigyen el! Te vagy a Legendás Druss, és ott kint emberek halnak meg. Még egyszer, Druss. Kérlek. Nem adhatod fel, mint bárki más. Te Druss vagy. Képes vagy rá. Állítsd meg őket. Kint van az anyám! Druss tekintete egy pillanatra kitisztult, látta a lány szemében az őrület fényeit. Nem értette, nem tudott semmit a lány életéről, de érezte, hogy szükség van rá. Az erőfeszítéstől felordított, amikor maga alá húzta a lábát, és megragadta a polcot a falon, hogy fel tudjon állni. A fájdalom erősödött, de arra használta, hogy növelje haragját. Mély lélegzetet vett. – Gyere, kis Caessa, keressük meg az anyádat – mondta. – De segítened kell, nem állok biztosan a lábamon. A nadírok bejutottak a kapun, a várakozó pengék felé léptek. A falon Rek megtudta a hírt. A nadír támadás felül gyengült, a harcosok a kapunál tolongtak. – Vissza! – kiáltotta. – Vissza az Ötödik falra! – Katonák futottak át Delnoch külvárosának elhagyott utcáin, az utcákon, ahonnan Druss valaha régen, napokkal ezelőtt kilakoltatta az embereket. Mostantól nem lesz szabad terük a falak között, itt még álltak a házak, magányosan, csendesen. Katonák futottak az Ötödik fal csalóka biztonsága felé, nem törődtek a kapunál hagyott utóvéddel. Gilad nem hibáztatta őket, és furcsa módon nem szeretett volna köztük szaladni. Csak Orrin vette észre a hátvédet. Megfordult, hogy csatlakozzon hozzájuk, de Serbitar megragadta a kezét. – Semmi értelme – mondta. Futottak. Mögöttük a nadírok feljutottak a falra, üldözőbe vették a menekülőket. A kapuban folytatódott a mészárlás. Druss az emlékezetére hagyatkozva harcolt, ütötte, vágta a közeledő harcosokat. Togi meghalt, amikor egy rövid lándzsa átdöfte a mellkasát, Gilad észre sem vette a halálát. Caessa mást látott, mint a többiek: Druss tíz rablóval harcolt. A lány minden egyes ember halálánál elmosolyodott. Nyolc. Kilenc. Az utolsó rabló közeledett, akit soha nem fog elfelejteni, mert az ölte meg az anyját. Arany fülbevalót viselt, a szemöldökétől az álláig forradás csúfította el az arcát. A lány felemelte a kardját, előrevetődött és hasbaszúrta. A zömök nadír hátratántorodott, magával rántotta a
lányt. Kés hatolt Caessa bordái közé, de meg sem érezte. A rablók meghaltak, és gyerekkora óta most először biztonságban érezte magát. Mindjárt kijön az anyja a fák közül, és hazaviszi, Druss kap egy finom vacsorát, és jó nevetnek az egészen. Énekelni is fog. És... Már csak hét katona állt Druss körül, minden oldalról nadírok vették körbe őket. Egy lándzsa lendült, átdöfte Druss tüdejét. Snaga gyilkos dühvel csapott vissza, tőből levágta a támadó karját. Amikor elbukott, Gilad elvágta a torkát. Nyomban után Gilad is elesett, hátbaszúrták. Druss egyedül maradt. A nadírok háhaléptek, helyet adtak a parancsnokuknak. – Emlékszel rám, Haláljáró? – kérdezte. Druss kirántott a lándzsát az oldalából, és elhajította. – Emlékszem, pókhasú. A követ! – Azt mondtad, hogy a tiéd lesz a lelkem, és most én állok itt, és te halsz meg. Mit szólsz hozzá? Druss hirtelen felemelte a karját, előrelendítette Snagát és a penge mint tököt hasította szét a koponyát. – Azt, hogy túl sokat beszélsz – mondta Druss. Térdre roskadt, és amikor lenézett, látta, hogy folyik el a vére. Mellett Gilad haldoklott, de kinyitotta a szemét. – Jó volt élni, ugye, fiam? Nadírok álltak körülöttük, de senki nem mozdult. Druss felnézett és rábökött egy harcosra. – Te, fiam – mondta torokhangú dialektusban –, vedd fel a bárdomat. – A harcos egy pillanatig nem mozdult, azután megvonta a vállát és kihúzta Snagát a követ fejéből. – Hozd ide – parancsolta Druss. Ahogy a fiatal katona közeledett, Druss látta, hogy a saját fegyverével akarja megölni, de ekkor parancsszó csattant és a nadír megmerevedett. Átadta Drussnak a fegyvert és hátralépett. Druss tekintete elködösült már, nem ismerte fel az előtte álló alakot. – Jól harcoltál, Haláljáró – mondta Ulric. – Most pihenhetsz. – Ha lenne még egy kis erőm, levágnálak – mormolta Druss, és küszködött a fegyverével. A súly lehúzta a karját. – Tudom. Nem tudtam, hogy Nogusha megmérgezte a pengéjét. Elhiszed? Druss bólintott, előrebukott. A Legendás Druss meghalt.
28 Hatszáz drenai katona figyelte néma csendben, amikor a nadírok felnyalábolták a testet, gyengéden megfogták és kivitték a kapun, amelynek megvédéséért annyit küzdött az öreg. Ulric lépett át utoljára a kapun. A törött kapuszárny árnyékában megfordult, violaszín szeme végigpásztázta a falakon álló embereket. Amikor a bronzpáncélos férfihez ért, felemelte a kezét, mintha üdvözölné, majd lassan rámutatott. Az üzenet világos. Először a Legendás, utána a gróf. Rek nem felelt, csak nézte, ahogy a nadír hadúr belép az árnyékba és eltűnik a szeme elől. – Nehezen halt meg – mondta Hogun. Rek megfordult, leült egy kőre és felemelte a sisakrostélyát. – Mit vártál? – kérdezte Rek, és megdörzsölte fáradt szemeit. – Keményen élt. – Hamarosan követjük – mondta Hogun. – Az emberek már egy napig sem bírják. A város elnéptelenedett, már a tábori pék is elment. – A tanács? – Elmentek, mind. Bricklyn egy vagy két nap múlva visszatér Abalyn üzenetével. Szerintem egyenesen Ulricnak hozza a választ, akkor már ő ül az erődben. Rek nem felelt, nem volt mit. Hogun igazat mondott, a csatának vége. Csak a mészárlás maradt hátra. Serbitar, Vintar és Menahem közeledtek csendesen, rongyos, véres fehér köpenyekben. Egyikült sem sebesült meg. Serbitar fejet hajtott. – Itt a vég – mondta. – Mik a parancsaid? Rek megvonta a vállát. – Mit mondjak? – Visszavonulhatunk a belső erődbe – ajánlotta Serbitar de még annak a védelmére sincs elég emberünk. – Akkor itt halunk meg – mondta Rek. – Az egyik hely éppolyan jó, mint a másik. – Igaz – felelte Vintar gyengéden. – De azt hiszem, kapunk néhány óra pihenőt. – Miért? – kérdezte Hogun, meglazította a bronzcsatot a vállán és levette a köpenyét.
– Szerintem a nadírok ma már nem támadnak. Ma egy dicsőséges harcost vágtak le, akinek híre még köztük is legendaszámba megy, ünnepelni fognak, lakmározni. Holnap, amikor mi is meghalunk, megint ünnepelnek. Rek levette a sisakját, jólesett a hűvös szél az izzadt homlokán. Felette tiszta kék volt az ég, aranyló a nap. Mélyen beszívta a friss hegyi levegőt, érezte, amint szétárad a testében. Eszébe jutottak az örömteli napok Horeb fogadójában, messze szállt napok, sosem hozhatók vissza. Káromkodott, majd felnevetett. – Ha nem támadnak, ünnepeljünk mi is – mondta. – Az Istenekre, az ember csak egyszer hal meg életében! Ezt meg kell ünnepelni, nem? – Hogun vigyorgott és a fejét rázta, de Nyíl, aki észrevétlen csatlakozott hozzájuk, megveregette Rek vállát. – Te vagy az én emberem – mondta. – De miért nem csináljuk szabályosan? – Szabályosan? – Rek nem értette. – Ünnepeljünk a nadírokkal – mondta Nyíl. – Akkor ők fizetik az italt. – Igaza van, Bronz gróf – mondta Serbitar. – Meglátogatjuk a nadírokat? – Megőrültetek? – kérdezte Rek és egyikről a másikra kapta a pillantását. – Te mondtad, Rek, hogy csak egyszer halunk meg – mondta Nyíl. – Nincs vesztenivalónk. És a nadír vendégbarátság törvénye megvéd. – Ez őrültség! – mondta Rek. – Komolyan beszéltek? – Igen – felelte Nyíl. – Én szeretném leróni utolsó tiszteletemet Druss előtt. És jó témát adunk a nadír dalnokoknak. Fogadni mernék, hogy a drenai költők is átveszik a dalokat. Nekem tetszik az ötlet, gyönyörű. A sárkány barlangjában vacsorázunk. – A fenébe, veletek tartok – mondta Rek. – Bár attól tartok, elment az eszem. Mikor indulunk? Ulric elefántcsont trónszékét a sátra előtt állították fel, arannyal hímzett keleti selyemköpenyben ült rajta a hadúr. A farkasok törzsének kecskebőr koronáját viselte a fején, haját a ventriai királyok módjára fonta be. Körülötte a hadnagyai ültek, mögöttük ezernyi körben a többi harcos. Minden kör közepén nadír lányok táncoltak a sok száz dob harsogó ütemére. A vezéri körben a nők egy máglya körül táncoltak, a máglyán Druss feküdt, csatabárdja a mellkasán, keze összefonva.
Számtalan tűz égett, sülő hús illata töltötte meg a völgyet. A szolgálók mindenfelé lyrrd-del, kecsketejből erjesztett alkohollal teli kancsókat kínáltak. Ulric Druss tiszteletére lentriai vörösbort ivott. Nem ízlett neki, túl gyenge és vízízű volt egy olyan ember számára, aki az északi sztyeppék erősebb italaihoz szokott. Mégis azt itta. Rossz modorra vallana, ha nem tenné, mert Druss lelkét is meghívták a torra, külön kupát töltöttek tele a számára, és egy második trónszéket állítottak fel Ulric jobbján. A nadír hadúr mogorván bámult el kupája pereme felett, a máglyára helyezett testet nézte. – Ideje volt, hogy meghalj, öreg – mondta halkan. – Örökké fogsz élni a dalainkban, és nemzedékek múlva is emlegetni fognak a tábortüzek körül. Ragyogott a hold a felhőtlen égen, a csillagok mint távoli gyertyák imbolyogtak. Ulric hátradőlt, és az örökkévalóságot figyelte. Miért ilyen rosszkedvű? Mi nehezedik a lelkére? Ritkán került ilyen hangulatba, és még sohasem egy újabb győzelem előestéjén. Miért? Pillantása visszatért a csatabárdra és a testre. – Te tetted ezt velem, Haláljáró – mondta. – A hősi tetteid mellett én vagyok a sötét árnyék. Ulric tudta jól, hogy minden legendának megvan a ragyogó hőse, és a sötét, sötét gonosza. Ez minden mese lényege. – Nem vagyok gonosz – mondta. – Született harcos vagyok, meg kell védenem a népemet és felépíteni egy birodalmat. – Újabb korty lentriai bort nyelt és teletöltötte a poharát. – Uram, valami baj van? – kérdezte az egyik hadnagya, Ogasi, a vaskos sztyeppi lovas, aki Viraet megölte. – Vádol – mutatott Ulric a testre. – Meggyújtsuk a tüzet? – Éjfél előtt ne – rázta meg a fejét Ulric. – A Kapuknak nyitva kell állniuk, amikor megérkezik. – Nagy tisztelettel adózol neki, uram. Akkor miért vádol? – A halálával. Nogusha kardja mérgezett volt, tudom a szolgájától. – Nem a te parancsodra, uram. Én is ott voltam. – Számít ez? Nem én felelek azokért, akik engem szolgálnak? Bemocskoltam a legendámat. Sötét, sötét tett, Farkasfej Ulric. – Holnap amúgy is meghalt volna – mondta Ogasi. – Csak egy napot veszített.
– Kérdezd meg magadtól, Ogasi, mit jelent egy nap. Az ilyen emberek, mint Haláljáró talán egyszer jönnek el minden húsz nemzedékben. Ritkák. Mi egy nap egy közönséges embernek? Egy év? Tíz év? Egy élet? Láttad, hogy halt meg? – Láttam, uram. – El tudod felejteni? – Nem, uram. – Miért nem? Láttál már bátor embereket meghalni. – Ő rendkívüli harcos volt – mondta Ogasi. – Még amikor végleg elesett, akkor is azt hittem, felkel újra. Az emberek egy része még most is félve pillant a máglyára, várják, hogy felálljon. – Hogyan szállhatott szembe velünk? – kérdezte Ulric. – Az arca elkékült a méregtől. A szíve rég meg kellett volna álljon. És a fájdalom... Ogasi vállat vont. – Amíg háború lesz, lesznek harcosok. Amíg harcosok vannak, lesznek hercegek a harcosok között. A hercegek között királyok, a királyok között császárok. Te magad mondtad, uram. Drusshoz hasonló húsz nemzedékenként születik. Azt várnád, hogy ágyban haljon meg? – Nem. De szerettem volna, ha a neve is meghal. Hamarosan az enyém lesz a valaha létezett legnagyobb birodalom. A történelmet ÉN fogom megírni. Kitörölhetném őt az emberek emlékezetéből, vagy befeketíthetném a nevét. De nem teszem. Iratok egy könyvet az életéről, és az emberek tudni fogják, hogy szembeszállt velem. – Egy Ulrictól nem várhatunk mást – mondta Ogasi és csillogott a szeme a tábortűz fényében. – Te ismersz engem, barátom. De a drenaiak közül sokan azt képzelik, Druss szívéből vacsorázom. Csecsemőfaló, Sétáló Pestis, Gulgothiri Barbár. – Azt hiszem, uram, ezeket a neveket te találtad ki. – Igaz. De egy vezetőnek ismernie kell a háború minden fortélyát. És sok cselnek semmi köze a lándzsához, a kardhoz, vagy az íjhoz. Szavak rabolják meg az emberek szívét, bár a kard öli meg őket. Az emberek félnek engem, és ez hatékony eszköz. – Némelykor a fegyver a használója ellen fordul, uram. Én ...– A férfi hirtelen elhallgatott. – Beszélj, Ogasi! Mi baj? – A drenaiak, Uram! Itt vannak a táborban! – Ogasi szeme hitetlenkedve kerekedett el. Ulric félig kiemelkedett a székből. A körök
megtörtek, az emberek felálltak, hogy lássák a nadírok ura felé tartó Bronz grófot. Tizenhat ezüstpáncélos férfi jött mögötte, utánuk egy légiós tábornok és egy szőke harcos, hosszú íjjal a kezében. A dobok elnémultak, minden tekintet a hadúr felé fordult. Ulric szeme összeszűkült, látta, hogy a látogatók fegyverrel jöttek. Rémület öntötte el egy pillanatra, vadul kergetőztek a gondolatai. Idejönnek és megölik? Hallotta Ogasi pengéjének a szisszenését, és felemelte a karját. – Nem barátom. Hadd jöjjenek. – Ez őrültség, uram – suttogta Ogasi, amikor a drenaiak egyre közelebb értek. – Töltsetek bort a vendégeinknek. Az idő, hogy megöljük őket, csak az ünnepség után jön el. Álljatok készen. Ulric a Bronz gróf szürkéskék szemébe nézett. A férfi levette a sisakját, ettől eltekintve a teljes páncélzatot viselte, Egel híres kardja az oldalán lógott. A társai hátrébb álltak, vártak. Ulric kevés jelét látta bármiféle feszültségnek, bár a Hogunként beazonosított légiós gan keze a kardmarkolat mellett nyugodott, és élesen figyelte Ulricot. – Miért jöttetek? – kérdezte Ulric. – Nem látlak szívesen benneteket a táboromban. A gróf lassan körülnézett, majd visszatért a tekintete a nadír hadúr arcára. – Különös, hogy megváltoztatja egy csata a nézőpontokat. Először is nem a te táborodban vagyok, Delnoch földjén állok, és ez jog szerint az enyém. Te jöttél az én földemre. Legyen, ma este szívből üdvözöllek. Miért jöttem? A barátaim és én búcsút akarunk mondani a Legendás Drussnak, Haláljárónak. Olyan szegényes a nadír vendégszeretet, hogy itallal sem kínáltok? Ogasi keze ismét a kardja felé indult. A gróf nem mozdult. – Ha kihúzza a kardot – mondta lágyan –, levágom a fejét. Ulric leintette Ogasit. – Gondolod, hogy élve távozhattok? – kérdezte Rektől. – Ha úgy akarom, igen – felelte a gróf. – Semmi beleszólásom? – Semmi. – Igazán? Tetszel nekem. Mindenfelé nadír íjászok állnak. Az intésemre páncélodat teletűzdelik fekete vesszőink. Azt mondod, semmi beleszólásom?
– Add ki a parancsot, ha tudod – kérte a gróf. Ulric az íjászokra pillantott. Készen álltak, számos íjat már kifeszítettek, az acélhegyek megcsillantak a tűz fényében. – Miért ne tudnám megparancsolni? – kérdezte. – Miért nem teszed? – Kíváncsiság. Mi a látogatásotok valódi célja? Meg akartok ölni? – Nem. Ha akarnám, megölhetnélek, mint a sámánodat, csendben, láthatatlanul. A fejed féregrágta kagyló lehetne rég. Nem vagyok kétszínű, a barátom előtt akarok tisztelegni. Vendégül látsz bennünket, vagy térjek vissza a várba? – Ogasi! – szólt Ulric. – Uram? – Hozass frissítőket a grófnak és kísérőinek. Rendeld vissza az íjászokat, folytatódjék a mulatság. – Igen, uram – mondta kétkedve Ogasi. Ulric felkínálta a grófnak a mellette álló trónt. Rek bólintott, és Hogunhoz fordult. – Érezzétek jól magatokat. Gyertek vissza értem egy óra múlva. Hogun tisztelgett, Rek figyelte, amint a kis csapat arrébb sétál. Elmosolyodott, amikor látta, hogy Nyíl áthajol egy nadír válla felett és felemel egy kupa lyrdd-et. A férfi meghökkent, amikor eltűnt az innivalója, majd jót nevetett. – Átkozott jó, igaz? – kérdezte. – Jobb, mint a déli vörös ecet.. Nyíl bólintott, és előhúzott egy flaskát, felkínálta a nadírnak. A férfi gyanakvó tétovázással nyúlt érte, de a társai őket figyelték. Lassan kihúzta a dugót, kortyolt egyet kóstolóként, majd meghúzta az üveget. – Ez is átkozott jó – mondta. – Mi ez? – Lentriai tűznek hívják. Ha megkóstoltad, sose felejted el. A férfi bólintott, majd arrébb húzódott, hogy legyen helye Nyílnak. – Gyere, íjász. Ma nincs harc. Ma beszélünk. – Kedves tőled, vén lókötő. Rek a trónszéken ülve megfogta Druss vörösborral teli kupáját, és a máglya felé emelte. Ulric is követte a példáját, mindketten csendesen tisztelegtek a halott előtt. – Nagy ember volt – mondta Ulric. – Az apám mesélt róla és a hölgyéről. Rowenának hívták, ugye? – Igen, nagyon szerette.
– Úgy helyes – bólintott Ulric –, hogy egy ilyen ember megismerje a nagy szerelmet. Sajnálom, hogy eltávozott. Jó lenne, ha a háború játék volna, ahol senki nem hal meg. A csata végén találkoznánk, mint most, leülnénk és beszélgetnénk. – Drussnak ez nem tetszett volna. Ha játszanánk, ahol az esélyek számítanak, Dros Delnoch már a tiéd lenne. De Druss olyan ember volt, aki megváltoztatja az esélyeket, és bolondot csinál a logikából. – Csak egy ideig, hiszen meghalt. És te? Miféle ember vagy te, Regnak gróf? – Ember, Ulric úr, mint te. Ulric közelebb hajolt, állát a kezére támasztotta. – De én nem vagyok egyszerű ember. Soha nem veszítettem még csatát. – Még én sem. – Nem értelek. A semmiből tűntél elő, nincs múltad, elvetted a haldokló gróf lányát. Soha senki nem hallott rólad, nem ismerik a tetteidet. Mégis meghalnak érted az embereid, mint egy rajongott királyért. Ki vagy te? – A Bronz gróf. – Ezt nem fogadom el. – Akkor mit mondjak? – Rendben, a Bronz gróf vagy. Nem számít. Holnap visszatérhetsz a sírodba, te és a követőid is. Tízezer emberrel kezdtétek a csatát, ma talán hétszázan vagytok. Sebosztogató Magnusban bíztok, de ő nem érhet időben ide. És ha ideérne, sem számítana. Nézz körül. Az én seregem győzelmeken nőtt föl. És egyre nő. Négy ilyen seregem van. Megállíthat bárki? – Nem fontos, hogy megállítsunk – mondta a gróf. – Soha nem is volt fontos. – Akkor mit csináltok? – Megpróbálunk megállítani. – Találós kérdés? – Nem fontos, hogy megértsd. Lehet, hogy a sors azt kívánja, hogy győzzél. Lehet, hogy egy nadír birodalom jót tenne a világnak. De kérdezd meg magadtól: ha nem várt volna ellenséges sereg, csak Druss, ő kinyitotta volna a kapukat? – Nem. Harcolt volna és meghalt volna – felelte Ulric. – Nem a győzelemért harcolt volna. Akkor mi értelme a halálának?
– Értem a rejtvényedet, gróf. De elszomorít, hogy ennyi embernek kell meghalnia, amikor hiábavaló az ellenállás. Ennek ellenére tisztellek. Gondoskodom majd róla, hogy a te máglyád is legyen olyan magas, mint Drussé. – Köszönöm, de ne. Ha megölsz, temessetek el a belső erőd mögötti kertben. Találsz már ott egy virágokkal borított sírt, ott fekszik a feleségem. Temess mellé. Ulric percekig csendben ült, ismét teletöltötte a poharakat. – Úgy lesz, ahogy kívánod, Bronz gróf – mondta végül. – Gyere, vendégül látlak a sátramban. Eszünk egy kis húst, iszunk egy kis bort, és barátok leszünk. Mesélek neked az életemről és az álmaimról, és te beszélhetsz a múltadról és az örömeidről. – Miért csak a múltról, Ulric úr? – Csak a múlt maradt már a számodra.
29 Éjfélkor, amikor a hamvasztótűz lángja magasra csapott, a nadír sereg előhúzta a fegyverét és néma tisztelgéssel adózott a harcosnak, akinek a lelke a hitük szerint most a paradicsom kapujában állt. Rek és társai követték a nadír példát, majd fejet hajtottak Ulric előtt. Ulric viszonozta a köszöntést, és a vendégek elindultak vissza, az Ötödik fal mellékkapuja felé. Csendben tették meg a visszautat, mindegyikük a saját gondolataival volt elfoglalva. Nyíl Caessára gondolt, és a halálára. Bár sosem vallotta be, szerette a lányt. Most benne is meghalt valami. Hogun előtt a közelről látott nadír sereg döbbenetes képe jelent meg, a megszámlálhatatlan katona. Megállíthatatlanok. Serbitar az utazásra gondolt, amit holnap alkonyatkor tesz meg a Harmincak maradékával. Csak Arbedark fog hiányozni közülük. Előző éjjel összeültek, és őt választották meg apátnak, egyedül kell távoznia Delnochból, és megalapítani az új apátságot Ventriában. Rek a kétségbeesésével küszködött. Újra és újra Ulric utolsó szavait hallotta: – Holnap új arcukat mutatják a nadírok. Eddig tisztelettel adóztunk a bátorságotoknak, és csak nappal támadtunk, hagytuk, hogy éjszaka pihenjetek. El kell foglalnom az erődöt, mától kezdve nem pihenünk, amíg el nem esik. Jövünk nappal és jövünk éjjel, amíg senki nem marad, aki szembeszállhat velünk. Csendben felsétáltak a lépcsőn, felmentek az ebédlőbe. Rek tudta, hogy aznap éjjel elkerüli az álom. Élete utolsó éjszakáján fáradt teste összeszedte minden megmaradt erejét, hogy ízlelgethesse az életet, a lélegzetvétel édességét. Leültek az asztal köré, Rek bort töltött. Csak Serbitar és Vintar maradtak velük a Harmincak közül. Az öt férfi percekig nem szólalt meg, végül Hogun törte meg a kényelmetlen csendet. – Tudtuk, hogy eljön ez a nap is, nem? Nem volt esély a győzelemre. – Igaz, vén lókötő – mondta Nyíl. – Mégis csalódtam egy kicsit. Be kell valljam, végig élt bennem egy aprócska remény, hogy sikerül. Most vége, és félek. – Szomorkásán elmosolyodott, és egyetlen lendülettel felhajtotta az italát. – Neked nem kell maradnod – mondta Hogun.
– Igaz. Lehet, hogy reggel elmegyek. – Nem hiszem, bár nem tudom, miért maradsz – szólt Hogun. – Hát, az igazat megvallva, megígértem a nadír harcosnak, Kaskának, hogy iszom vele egyet, ha elfoglalták az erődöt. Rendes fickó, csak érzelgőssé válik, ha berúg. Hat felesége van és huszonhárom gyereke. Csodálom, hogy van ideje háborúzni. – Vagy ereje! – vigyorgott Hogun. – És te, Rek? Te miért maradsz? – Öröklött ostobaság – felelte Rek. – Ez nem elég – mondta Nyíl. – Gyerünk, Rek, halljuk az igazat. Rek végignézett a társain, látta milyen kimerültek, és most először tudatosult benne, mennyire szereli őket. Vintar tekintete találkozott az övével, megértették egymást. Az idősebb férfi elmosolyodott. – Azt hiszem – mondta Rek –, hogy csak a Kardok Apátja tud felelni a kérdésre, valamennyiünk helyett is. Vintar bólintott és lehunyta a szemét. Mindannyian tudták, hogy a szívültet és lelküket kutatja, de nem éreztek félelmet, szégyent, sem vágyat, hogy egyedül maradjanak. – Mindennek, ami él, meg kell halnia – mondta Vintar. – Csak az ember éli le életét a halál tudatában. Mégis több az élet, mint várni a halálra. Hogy az életnek értelme legyen, kell egy cél. Valamit hagynunk kell az utókorra, különben haszontalanul éltünk. A legtöbb ember számára ezt megadja a házasság és a gyerekek, akikben a vére folyik. Másoknak álmaik vannak. Mind, akik itt ülünk, hiszünk a becsületben, abban, hogy az embernek kötelessége helyesen és igazságosan cselekedni. Valamennyien vétkeztünk egyszer-másszor. Loptunk, hazudtunk, csaltunk, még öltünk is a saját céljainkért. De mindig visszatérünk a hitünkhöz. Nem engedjük át a nadírokat, mert nem tehetjük. Szigorúbban ítéljük meg magunkat, mint mások bennünket. Tudjuk, hogy inkább a halált választjuk, mint eláruljuk azt, ami drága nekünk. – Hogun, te katona vagy, hűséges a hazádhoz. Azt mondták, hogy tarts ki, és kérdés nélkül engedelmeskedsz. Nem jut eszedbe, hogy lennének más lehetőségek is, de megérted, ha mások másképp gondolkoznak. Ritka az ilyen ember. – Nyíl, te romantikus vagy – és cinikus. Kigúnyolod az ember nemességét, mert gyakran láttad, hogy semmivé foszlik az aljas vágyak előtt. Olyan mércét állítottál magad elé, amit mások nem érthetnek. Te még a többieknél is jobban szeretnél élni. Erős benned a késztetés, hogy
elszaladj. Nem teszed, addig nem, amíg egyetlen ember is áll a falakon. Bátor vagy. – Rek, téged a legnehezebb megítélni. Romantikus vagy, mint Nyíl, de vannak olyan mélységeid, ahová nem hatoltam be. Intelligens vagy és intuitív, de inkább a megérzéseid irányítanak. Tudod, hogy maradnod helyes, és tudod, hogy maradnod értelmetlen. Az értelmed azt mondja, hogy ez az ügy ostobaság, de a megérzésed azt mondja, hogy ne törődj ezzel. Született vezető vagy. Nem távozhatsz. Az acélnál ezerszer erősebb láncok kötnek le. – És van végül valaki – most érkezik – akiről mindez igaz. Kevesebbet ér, mint ti, mégis többet, mert jobban fél, mégis mellettetek áll és hal. Az ajtó kinyílt, Orrin lépett be ragyogó, frissen fényesített páncélban. Leült közéjük, elfogadott egy kupa bort. – Remélem, jó egészségben találtátok Ulricot – mondta. – Soha jobban, vén csataló – felelte Nyíl. – Holnap beverjük az orrát – csillogtak a tábornok sötét szemei. Ragyogó, tiszta hajnali ég alatt fogyasztották el a drenai katonák fekete kenyérből és sajtból álló reggelijüket, mézes borral öblítették le a falatokat. Minden járóképes ember a falakon állt, harcra készen. Amíg a nadírok támadásra készülődtek, Rek felugrott a mellvédre és szembefordult a védőkkel. – Ma nem tartok hosszú beszédet – kiáltotta. – Tudjuk, mi vár ránk. Csak annyit szeretnék mondani, hogy büszke vagyok, büszkébb, mint valaha is hittem volna. Bár megtalálnám a szavakat... – hallgatott el, azután kihúzta a kardját a hüvelyéből és magasra emelte. – Esküszöm az istenekre, hogy ti vagytok a legkiválóbb emberek, akikkel valaha is találkoztam. Ha én írhatnám meg ezt a történetet, és benépesíthetném a múlt hőseivel, akkor sem változtatnék meg semmit. Senki nem nyújthat többet, mint ti. Köszönöm. – Ha bárki távozni akar, elmehet. Sokatoknak van felesége, gyereke, mások élete függ tőletek. Távozhattok az áldásommal. Amit ma teszünk, nem változtatja meg a háború kimenetelét. Könnyedén leugrott, csatlakozott Orrinhoz és Hogunhoz. Hátrébb egy fiatal cul felkiáltott: – Te mit teszel. Bronz gróf? Maradsz? Rek ismét fellépett a falra. – Nekem maradnom kell, de ti mehettek.
Senki nem mozdult, bár sokan fontolgatták. Felhangzott a nadír csatakiáltás, és a csata megkezdődött. Egész álló nap nem sikerült talpalatnyi helyet sem szerezniük a nadíroknak, bár rettenetes pusztítást okoztak. Egel kardja ütött és vágott, áthatolt páncélon, húson, csonton, a drenaiak démonként harcoltak, vadul gyilkoltak. Ők voltak, mint Serbitar hetekkel ezelőtt megjósolta, a legjobb harcosok, halálnak és halálfélelemnek nem volt helye a szívükben. A nadírok újra és újra hátrálni kényszerültek, véres fejjel, zavartan. Közeledett az alkonyat, és a nyomás erősödött a kapuknál, a bronz és tölgy akadály gyengülni kezdett. Serbitar vezetésével a Harmincak védték a kaput, mint Druss tette korábban. Rek szaladt, hogy csatlakozzon hozzájuk, de Serbitar üzenete visszaparancsolta a falakra. Rek nem akart engedelmeskedni, de nadírok jutottak fel a falra is. Egel kardja megvillant, az elsőt lefejezte, és Rek ismét a csata közepén találta magát A kapuban Suboden, a vagriai testőrök kapitánya csatlakozott Serbitarhoz. Az eredeti csapatból már csak hatvanan éltek. – Menj vissza a falakra – mondta Serbitar. A szőke vagriai megrázta a fejét. – Nem tehetem. A testőreid vagyunk, veled halunk meg. – Nem kedvelsz engem, Suboden. Sosem titkoltad. – Ennek semmi köze a kötelességhez, Lord Serbitar. Kérem, bocsáss meg nekem. Azt hittem, hogy a démonoktól kaptad a hatalmadat, de a gonosztól megszállott ember nem így viselkedik. – Nincs semmit megbocsátanom, de fogadd az áldásom – mondta Serbitar a szőke kapitánynak. Az ajtó szilánkokra tört, a nadírok diadalüvöltéssel áradtak befelé és vetették magukat a védőkre. Serbitar előhúzott egy karcsú ventriai tőrt és kéz kézzel harcolt. Védett, szúrt, hárított, vágott. Hullottak előtte az emberek, de újabbak töltötték be az elesettek helyét. Mellette a karcsú kapitány aprította az ellenséget. Egy balta kettéhasította a pajzsát, de eldobta a hasznavehetetlen roncsot, két kézre fogta a kardját, és előrelépett. Bárd törte be a bordáit, lándzsa szúrt a combjába. A vonagló tömegközepébe zuhant, még mindig szúrt, jobbra és balra. Egy rúgás hátralökte, három dárda hatolt a mellkasába. Még egyszer megpróbálta felemelni a kardját, de csizma taposott a csuklójára, és egy bunkósbot végett vetett az életének.
Vintar hideg fejjel harcolt az albinó mellett, várta a nyílvesszőt, amit bármelyik pillanatban útjára küldenek. Lebukott egy kard elől, hasba szúrt az ellenfelét és megfordult. A lerombolt kapu árnyékában egy íjász feszítette meg a húrt, ujjai a szája szegletét érintették. A vessző kirepült, Vintar jobb szemébe csapódott, és az apát hátrabukott egy nadír lándzsába. A védők maradéka egyre szűkülő körben harcolt, közeledett az este. A nadír ordítások elcsendesültek, csak a fegyverek csattogása hallatszott. Menahemet a tüdejét keresztülszúró lándzsa ereje félig a levegőbe emelte. Kardja a térdeplő lándzsás nyaka felé indult – és megállt. Menahem könnyedén a férfi vállához érintette a pengét. A harcos nem akart hinni a szerencséjének, kirántotta a fegyverét és újra döfött. Serbitar egyedül maradt. A nadírok hátrébb léptek, a vérrel borított albinót nézték. A vér egy része a sajátjából folyt el. Három mély, szaggatott lélegzetet vett, tudta, hogy haldoklik. Elméje kinyúlt, Vintart és a többieket kereste. Csend. Szörnyű csend. – Nem volt semmi értelme – gondolta, amikor a nadírok a gyilkos döfésre készülődtek. Keserűen kuncogott. Nincs Forrás. Nincs középpontja az univerzumnak. Az utolsó pillanatokban elmerengett, nem volt-e hiábavaló az élete. Nem. Ha nincs is Forrás, kellene, hogy legyen. Mert a Forrás gyönyörű. Egy nadír harcos támadott. Serbitar kivédte a szúrást, a férfi mellkasába mártotta a tőrét, de jöttek a többiek is, tucatnyi éles kard találkozott törékeny testében. Vér csordult a szájából, meghalt. Távolról érkezett a hang: – Fogd a kezem, testvér. Utazunk. Vintar! Nadírok futottak az elhagyatott utcákon Geddon és a belső erőd felé. Elől futott Ogasi magasba emelt karddal, a nadír győzelmi éneket zengte. Hirtelen megtorpant.
Előtte, az épületek között magas, szakállas férfi állt a sathulik fehér köpenyében. Két halálos görbe kardot tartott a kezében. Ogasi lassan, zavartan közeledett. Sathuli az erődben? – Mit keresel itt? – kiáltotta. – Segítek egy barátomnak – felelte a férfi. – Vissza! Nem engedlek át. Ogasi elvigyorodott. Egy bolond. Előre parancsolta az embereit. A fehér köpenyes alak feléjük indult. – Sathulik! – kiáltotta. Üvöltés harsant a közeli épületekből, a sötétben szellemmé változtatta a háromezer sathuli harcost a fehér köntösük. Támadtak. A nadírok megdermedtek, Ogasi nem hitt a szemének. A sathulik és a drenaiak halálos ellenségek. Látta, mi történik, de az agya nem fogadta el a jelenetet. A sathulik, mint viharos fehér hullám zúdultak a nadíroknak. Joachim Ogasit kereste, de a köpcös harcos eltűnt a kavargásban. A biztos győzelem helyetti biztos halál elbizonytalanította a nadírokat. Pánikba estek, lassan visszavonultak. Megfordultak, futásnak indultak, eltaposták a társaikat, mögöttük jött a fehér sereg, üvöltésük a nadír sztyeppék vadállataival vetekedett. Rek több karsebből vérzett, Hogun fejét fegyver karcolta végig. Sathuli harcosok tűntek fel a falakon, a nadírok ott is menekülésnek indultak a görbe kardok elől, a falhoz hátráltak, a köteleiket keresték. Perceken belül véget ért a csata. A nadírok maradékát bekerítették és végeztek velük. Joachim Sathuli véráztatta fehér köntösében lassan felsétált a lépcsőn, hét hadnagya kísérte. Rekhez lépett, meghajolt. Megfordult, átadta a véres kardokat egy sötétszakállú harcosnak. Egy másik illatos törülközőket nyújtott neki. Gondosan megtörölte a kezét és az arcát, végül megszólalt: – Kedves fogadtatás – mondta kőmerev arccal, csak a szeme mosolygott. – Valóban – válaszolta Rek. – Szerencse, hogy a többi vendég kénytelen volt távozni, különben nem maradt volna hely a számotokra. – Meglep, hogy látsz? – Nem, nem lep meg. A megdöbbenés kifejezés pontosabban visszaadja az érzéseimet. Joachim felnevetett.
– Ilyen rossz az emlékezeted? Azt mondtad, barátokként válunk el, és én egyetértettem. Hol máshol lehetnék, ha a barátomnak szüksége van rám? – Átkozottul nehéz lehetett meggyőzni az embereidet, hogy kövessenek. – Egyáltalán nem – felelte Joachim csibészes fénnyel a szemében. – Egész életükben szerettek volna a falakon belül harcolni. A magas sathuli harcos Geddon tetején állt, a nadír tábort nézte a Valterin túl. Rek aludt, a szakállas herceg egyedül sétált a falakon. Drenaiak és sathulik álltak őrséget, de Joachimot senki nem zavarta. A sathuli kémek hetek óta figyelték a csatát a hegy tetejéről. Gyakran Joachim maga is felmászott, hogy láthassa a harcot. Azután egy nadír csapat megtámadott egy sathuli falut, és Joachim rávette az embereit, hogy kövessék Delnochba. Tudott az árulóról is, aki tárgyalt a nadírokkal, mert tanúja volt az áruló és a nadír kapitány, Ogasi találkozásának a hegyszorosban. Két nappal később a nadírok megpróbáltak csapatokat átjuttatni a hegyeken, de a sathulik megállították őket. Joachim elszomorodott Virae halála hallatán. Bár hitt a végzetben, együttérzett a férfivel, akinek az asszonya meghalt. Az ő felesége két éve halt meg a gyermekágyon, de máig fájt a veszteség. Joachim megrázta a fejét. A háború kegyellen, de hatalmas úrnő. Többet árthat egy ember lelkének, mint az idő. A sathulik éppen időben érkeztek, és komoly veszteségeket szenvedtek. Négyszáz embere meghalt, ez alaposan megtizedelte az alig harmincezres lélekszámú hegyi népet. Az adósság adósság. A Hogun nevű férfi gyűlöli őket. Joachim tudta, de megértette a légióst, hiszen népe évek óta ontotta a légiósok vérét. Legkifinomultabb kínzásaikat az elfogott légiósoknak tartogatták, de a drenaiak soha nem értették meg, hogy ez mekkora megtiszteltetés. Egy férfi halála mindig megpróbáltatás, minél nehezebb a halál, annál nagyobb jutalom várja a paradicsomban. A kínhalál erősíti a férfi lelkét, ennél nagyobb tisztelettel nem lehet ellenségnek adózni. A párkányon ült, és a belső erődöt nézte. Hány éve vágyik rá, hogy elfoglalja? Hányszor álmodott a lángban álló várról? És most az életüket védik.
Megvonta a vállát. Aki az égre emeli a tekintetét, nem veszi észre a skorpiót a lába alatt. Aki a földet figyeli, nem látja a sárkányt a levegőben. Végigsétált a gyilokjárón, végül eljutott a toronykapuig, a bevésett feliratig: Geddon. A Halál fala. A halál szaga érződött a levegőben, hajnalban újabb varjak érkeznek a lakomára. Meg kellett volna ölnie Reket az erdőben. A hitetleneknek tett ígéret nem számít, miért tartotta hát be? Felnevetett, tudta a választ. Mert a férfi nem félt. És Joachim megkedvelte. Elhaladt a drenai őr előtt, aki tisztelgett és elmosolyodott. Joachim biccentett, érezte a bizonytalanságot a mosolyban. Azt mondta a Bronz grófnak, hogy még egy napot marad az embereivel, utána visszatérnek a hegyekbe. Azt hitte, Rek könyörögni fog, hogy maradjon, ígéretekre számított, ajánlatokra, egyezményekre, de Rek csak mosolygott. – Ez is több, mint amire számítottam – mondta. Joachim megdöbbent, nem tudott mit mondani. Beszélt Reknek az árulóról és a nadírok kísérletéről, hogy átjussanak a hegyen. – Lezárjátok az utat? – Természetesen. Az sathuli föld. – Helyes! Velem vacsorázol? – Nem. De köszönöm a meghívást. Egy sathuli nem ehet egy kenyeret egy hitetlennel. Rek bólintott. – Én most lepihenek – mondta. – Találkozunk hajnalban. Rek aludt, és Viraeről álmodott, mindig csak Viraeről. Órákkal hajnal előtt ébredt fel, és a lányért nyúlt, de csak a hideg lepedőt érintette a keze. Újra érezte a veszteség friss fájdalmát. Zokogott, hosszan és hangtalanul. Azután felkelt, felöltözött és lement a lépcsőn. Kötelességszerűen reggelizett valamit, amikor egy fiatal tiszt lépett hozzá a hírrel, hogy Bricklyn üzenetet hozott Drenanból. A kereskedő belépett a terembe, meghajolt és az asztalhoz lépett, több csomagot és egy pecsétes pergamentekercset tett Rek elé. Leült a szemközti székbe, és megkérdezte, tölthet-e bort magának. Rek bólintott és kibontotta a tekercset. Elolvasta, elmosolyodott, félretette és a polgárra nézett. A férfi lefogyott és megőszült, mióta először találkoztak. Még mindig az útiruháját viselte, porlepte zöld köpenyt.
Egy hajtásra megitta a bort, azután ismét teletöltötte a poharát, ekkor vette észre, hogy Rek őt nézi. – Láttad Abalyn üzenetét? – Igen. Köszönöm, hogy elhoztad. Itt maradsz? – Hát persze. Tárgyalni kell a megadás feltételeiről, és üdvözölni Ulricot a várban. – Azt mondta, senkit nem fog kímélni – mondta Rek halkan. Bricklyn legyintett. – Ostobaság! Csak fenyegetőzött. Most nagylelkű lesz. – És Sebosztogató? – Visszarendelték Drenanba és feloszlatták a hadsereget. – Örülsz? – Hogy vége a háborúnak? Természetesen. Bár elszomorít, hogy ennyi embernek meg kellett halnia. Hallottam, hogy Druss a Sumitoson halt meg. Szomorú. Nagy ember volt és kiváló harcos. De biztos vagyok benne, hogy ő is így szeretett volna távozni. Mikor látogassam meg Ulric urat? – Amikor akarod. – Elkísérsz? – Nem. – Akkor ki jön velem? – kérdezte Bricklyn, és örömmel nyugtázta a Rek arcán megjelenő mindenbe beletörődő fintort. – Senki. – Senki? De az nem túl politikus lépés, uram. Küldöttséget kellene összeállítanunk. – Egyedül mész. – Rendben. Mik a feltételeink? – Semmi. Csak menj el Ulrichoz, és mondd meg, hogy én küldtelek. – Nem értem, uram. Mit mondjak? – Azt, hogy kudarcot vallottál. – Kudarcot? Miben? Talányokban beszélsz. Megőrültél? – Nem. Csak fáradt vagyok. Elárultál bennünket, Bricklyn, de nem is vártam mást a fajtádtól. Nem haragszom. Nem kívánok bosszút állni. Ulric szolgálatába álltál, menj át hozzá. Abalyn levele hamisítvány, Sebosztogató öt napon belül megérkezik ötvenezer emberrel. Kint háromezer sathulit láthatsz, tartjuk még a falakat. Távozz! Hogun tudja, hogy áruló vagy, és megesküdött, hogy megöl, ha meglát. Most menj. Bricklyn percekig döbbenten ült, majd megrázta a fejét.
– Ez őrültség! Nem tarthattok ki! Ulric napjait éljük, nem látod? Drenannak vége, Ulric csillaga ragyogott fel. Miben reménykedsz? Rek lassan kihúzta hosszú, keskeny tőrét és maga elé tette az asztalra. – Menj – mondta csendesen. Bricklyn kiviharzott az ajtón, onnan még egyszer visszafordult. – Bolond! – köpött ki. – Magad ellen fordítsd a tőrödet, mert nem lesz vidám látvány, amit a nadírok művelnek veled. – Ezzel távozott. Hogun lépett elő a tapétaajtó mögül és sápadt arccal, bekötözött fejjel lépett az asztalhoz. Kardot tartott a kezében. – Hogy engedhetted el, Rek? Hogyan? Rek elmosolyodott. – Nem fárasztottam magam azzal, hogy megöljem.
30 Az utolsó gyertya is kialudt, amikor a könnyű őszi szél meglibbentette a függönyöket. Rek az asztalra borulva aludt, feje a karján nyugodott. Egy órája küldte át Bricklynt a nadírokhoz. Könnyű, álomtalan álma volt. Megborzongott, ahogy a szoba kihűlt, majd felriadt a sötétben, megijedt, a tőréért nyúlt. Ismét megborzongott: hideg... olyan hideg. A tűzre pillantott. Lobogott a láng, de nem árasztott meleget. Felállt, a kandalló felé indult, kinyújtotta a kezét a lángnyelvek felé. Semmi. Zavartan állt fel és indult vissza az asztalhoz, de döbbenten torpant meg. Regnak gróf az asztalra borulva aludt. Elfojtotta a rémületét, nézte az alvó alakot, a beesett szemeket, a mély árkokat a szája körül. Végtelen, síri csend. Még ilyen későn is kellene hallania az őröket, a szolgákat, vagy a néhány szakácsot, akik a reggelit készítik. Semmi. Az ajtóhoz sétált, ki a sötét folyosóra, ki a kapuhoz. Egyedüli volt, látta a falakat, de őrséget sehol. Kilépett a kapun, fent ragyogott a hold. Az erőd néptelen volt. Geddon faláról északra nézett. A síkság is kiürült. Egyetlen nadír sátrat sem látott. Egyedül maradt. A rémület elhagyta, béke töltötte be a lelkét, mint puha takaró melengette. Leült a gyilokjáróra, a belső erődre meredt. Ilyen lesz vajon a halál? Vagy ez csak egy álom? Nem érdekelte. Hogy a holnapot ízleli meg, vagy vágyálmai elevenednek meg, nem számít. Élvezte a pillanatot. Melegség öntötte el, nem volt többé egyedül. Könnyek öntötték el a szemét. Megfordult, és Viraet látta, azokat a ruhákat viselte, mint amikor először találkoztak. A lány kitárta a karját, megölelték egymást. Rek szorosan magához szorította a lányt, a hajába temette az arcát. Sokáig álltak így, mély zokogás rázta a férfi testét. Végül elengedte a lányt, aki rámosolygott. – Helytálltál, Rek – mondta. – Büszke vagyok rád. – Nélküled semmi értelme. – Nem változtatnék meg semmit, Rek. Ha azt mondanák, élhetném az életem, de soha nem találkoznánk, visszautasítanám. Mit számít, hogy csak hónapjaink voltak? De micsoda hónapok! – Senkit nem szerettem úgy, mint téged.
– Tudom. Órákig beszélgettek, de a hold nem gördült arrébb az égen, a csillagok sem mozdultak az örökös éjszakában. Végül a lány megcsókolta a férfit, megállította a belőle áradó szavakat. – Másokkal is kellene találkoznod. Rek vitatkozni próbált, de Virae a szájára tapasztotta az ujját. – Találkozunk még, szerelmem. Most beszélj a többiekkel. Vastag, sűrű köd áramlott a falakon. A hold tisztán ragyogott az égen. A lány belépett a ködbe és eltűnt. Rek várt, és hamarosan egy ezüst páncélos alak bontakozott ki a ködből. Frissnek, kipihentnek látszott, mint mindig, páncélján megcsillant a holdfény, köpenye makulátlanul fehérlett. Elmosolyodott. – Üdvözöllek, Rek – mondta Serbitar, és kezet fogtak. – A sathulik segítettek – mondta Rek. – Az utolsó pillanatban. – Tudom. Holnap nehéz napotok lesz, nem akarok hazudni neked. Láttam valamennyi jövőt, és csak egyben éled túl a holnapot. De működnek olyan erők, amiket nem tudok megmagyarázni, a varázsuk most is dolgozik. Harcoljatok jól. – Megérkezik Sebosztogató? – kérdezte Rek. Serbitar megvonta a vállát. – Holnap nem. – Akkor elbukunk? – Valószínű. De ha nem, tegyél meg valamit értem. – Bármit – válaszolta Rek. – Menj el még egyszer Egel szobájába, találsz ott egy utolsó ajándékot. Arshin mindent megmagyaráz. – Mi az? Fegyver? Annak holnap jó hasznát venném. – Nem fegyver. Menj oda holnap este. – Serbitar? – Igen, barátom? – Az történt, amiről álmodtál? A Forrásra gondolok. – Igen! És még annál is több. De most nem beszélhetek róla. Várj még. Más is szeretne találkozni veled. A köd kiterjeszkedett, körülvette Serbitart, aki lassan beleolvadt. Druss állt a helyén. Hatalmasan, erősen, fekete zekéje csillogott, bárdja az oldalán lógott. – Ulric szépen elbúcsúztatott – mondta Druss. – Hogy vagy, fiam? Fáradtnak látszol.
– Fáradt vagyok, de örülök, hogy látlak. Druss hátba verte és felnevetett. – Az a Nogusha mérgezett fegyvert használt. Tudod, fiam, átkozottul fájt. Caessa öltöztetett fel. Nem tudom, hogyan sikerült talpra állítania. – Láttam – mondta Rek. – Igen, szépen távoztam, ugye? Gilad is jól harcolt. Még nem találkoztam vele, de gondolom, látni fogom. Jó fiú vagy, Rek. Örülök, hogy ismertelek. – Én is, Druss. Nem ismertem nálad jobb embert. – Dehogynem, fiam. Százakat! De kedves, hogy ezt mondtad. Mindegy, nem azért jöttem, hogy bókoljunk egymásnak. Tudom, mivel kell szembenézned, és tudom, hogy nehéz lesz, átkozottul nehéz. Ne adjatok fel egy talpalatnyi követ sem. Ne vonuljatok vissza a belső erődbe, történjék bármi, tartsátok a falakat. Sok múlik ezen. Joachim legyen melletted, ha ő meghal, nektek is végetek. Mennem kell. Ne feledd: tartsátok a falat. Ne vonuljatok vissza a belső erődbe. – Nem felejtem el. Isten veled, Druss. – Ne így köszönj. Még ne. Hamarosan. A köd Druss felé áramlott, Reket is beborította. Elhalványult a holdfény, sötétség támadt. Rek felébredt. A kandallóban égett a tűz, Rek megéhezett. Arshin készítette a reggelit a konyhában. Az öreg fáradtnak tűnt, de felragyogott a szeme, amikor Rek belépett. Kedvelte a fiatal grófot, és Virae apjára gondolt, amikor az fiatal, büszke és erős volt. A két férfi hasonlított egymásra, de talán csak az eltelt évek torzították el a szolga emlékezetét. Mézet és kenyeret nyújtott át urának, aki gyorsan befalta a reggelit, és vizezett borral öblítette le. Rek a szobájában felvette a páncélját és a fal felé vette lépteit. Orrint már ott találta, a barrikádokat ellenőrizte. – Ez a gyenge pontunk – mondta Orrin. – Vissza kellene vonulnunk a belső erődbe. A kapuk ott legalább néhány órát kitartanak. Rek megrázta a fejét. – A Geddonon maradunk. Nem vonulhatunk vissza. – Akkor itt halunk meg – mondta Hogun. – Ez a barrikád nem tudja megállítani őket. – Lehet – mondta Rek. – Meglátjuk. Jó reggelt, Sathuli Joachim. A szakállas harcos bólintott és mosolygott. – Jól aludtál, Bronz gróf?
– Igen. Köszönöm, hogy nekünk ajándékozzátok a napotokat. – Semmiség. Apró adósságot fizetek vissza. – Semmivel nem tartozol. De szeretném megmondani, hogy ha túléljük ezt a háborút, nem lesz többé háború közöttünk. A hágó körüli földek joga engem illet, bár te vitatod a drenai jogokat. Tanúk előtt neked ajándékozom őket. Hagytam egy pergament a pecsétemmel a szobámban. Ha elmész este, vidd magaddal. Küldtem egy másolatot Abalynnak is Drenanba. Tudom, hogy az ajándékom nem ér sokat, ha a nadírok győznek, de többet nem tehetek értetek. Joachim meghajolt. – A szándék is elég. Felhangzottak a nadír dobok, véget ért a beszélgetés. A katonák felsorakoztak, hogy fogadják a támadókat. Rek leengedte a sisakrostélyát, kihúzta Egel kardját. Alul, az eltorlaszolt kapuban Orrin állt száz katonával. A kapu alagútja csak hat méter széles volt, és Orrin úgy vélte, hogy majdnem egész reggel tartani tudják. Utána a nadír horda számbeli fölénye elnyomja őket, hátrakényszerülnek a nyílt terepre. És megkezdődött az utolsó véres nap Dros Delnochban.
31 Üvöltő hullámokban áradtak a támadók a falakra, de rá kellett döbbenjenek, hogy csak hideg és félelmetes halál várja őket a védők kardjai és jatagánjai alatt. Sikoltva zuhantak a fal alatti sziklákra, vagy haltak meg a küzdők lábai alatt. Sathulik és drenaiak vállt vállnak vetve pusztítottak. Rek két kézre fogta a kardját, úgy ölt, Egel kardja úgy hatolt keresztül a támadókon, mint kasza a búzamezőn. Mellette Joachim harcolt két karddal a kezében. Alul Orrin embereit lassan visszaszorították az alagútban, bár a nadírok drágán megfizettek minden centiméterért. Orrin kivédett egy lándzsadöfést, belevágott az ellenfél arcába. A férfi eltűnt a kavargásban, újabb támadó lépett a helyére. – Nem tarthatjuk sokáig! – kiáltott fel egy fiatal tiszt Orrin jobb oldalán. Orrinnak nem volt ideje válaszolni. Az elől álló nadír hirtelen rettegve sikoltott fel, a társai felé hátrált. Mások is követték a pillantását, Orrinék háta mögé bámultak. A nadírok hátrálni kezdtek, majd megfordultak és kifutottak a Geddon és Valteri közötti térre. – Missael istenei! – mondta a tiszt. – Mi folyik itt? Orrin megfordult, és látta, mi rémisztette meg a nadírokat. A sötét folyosóban a Legendás Druss, Serbitar és a Harmincak álltak. Mellettük eltávozott katonák. Druss a kezében tartotta a bárdját, a csata mámora égett a szemében. Orrin nyelt egyet, megnyalta a száját, harmadszorra sikerült csak visszatennie a kardot a hüvelyébe. – Azt hiszem, rájuk hagyhatjuk az alagút védelmét – mondta. A katonái mögé tömörültek, amikor Druss felé indult. Úgy tűnt, hogy a szellemalakok nem vették észre őket, a szemük előremeredt. Orrin megpróbált Drusshoz szólni, de az öreg mereven bámult előre. Amikor Orrin reszkető kézzel kinyúlt, és megpróbálta megérinteni az öreget, csak hideg, hideg levegőt ért a keze. – Menjünk vissza a falra – mondta. Behunyta a szemét, vakon sétált keresztül a szellemek során. Mire elérte az alagút végét, egész testében reszketett. Senki nem szólt semmit. Senki nem nézett vissza.
Orrin csatlakozott Rekhez a falon, folytatódott a csata. Egy pillanatnyi szünetben Rek odakiáltott: – Mi történik az alagútban? – Ott van Druss – felelte Orrin. Rek bólintott, és visszafordult, mert friss nadír katonák érkeztek a falra. Nyíl rövidkarddal a kezében Hogun mellett harcolt. Bár nem volt akkora mestere a kardnak, mint az íjnak, nem volt rossz harcos. Hogun kivédte egy bárd csapását, de eltört a kardja. A bárd összezúzta a vállát, a mellkasáig hatolt. Törött kardját az ellenfele hasába döfte, és együtt zuhantak a földre. Egy lándzsa lendült, és a légiós hátába fúródott, amikor az fel akart állni. Nyíl rövidkardja kibelezte a lándzsást, de újabb nadírok érkeztek, és Hogun teste eltűnt a kavargásban. A kaputorony mellett Joachim Sathuli elesett, az oldalát hajítódárda szúrta át. Rek hátravitte a falról, de ott kellett hagynia, mert a nadírok már majdnem áttörtek. Joachim két kézzel ragadta meg a dárdát, veríték gyöngyözött a homlokán, amikor megvizsgálta sebet. A dárdahegy a jobb csípője felett hatolt be, felsebezte a hátán is a bőrt. Tudta, hogy a hegy minden bizonnyal szálkás, nem tudná kihúzni. Megragadta a kiálló nyelet, oldalra gurult, és beljebb tolta a sebbe, amíg a másik oldalon ki nem bukkant. Elájult. Egy idő után gyengéd érintésre ébredt. Egyik harcosa, Andisim térdelt mellette. – Vedd le a dárdafejet – sziszegte Joachim. – Gyorsan! A férfi szótlanul elővette a tőrét, és amilyen finoman csak tudta, lefeszítette a hegyet. Kész. – Most – suttogta Joachim – húzd ki a nyelet. – A férfi föléállt, és lassan kihúzta a dárdát, miközben Joachim hörgött a fájdalomtól. Vér buggyant ki, de Joachim letépte a köpenyét és a sebre szorította, Andisim ugyanígy tett a hátánál. – Segíts talpra – parancsolta –, és szerezz egy kardot. Eldibaron túl Ulric a sátrában figyelte a homokszemek pergését egy homokórában. Mellette feküdt a pergamentekercs, ami aznap reggel érkezett északról. Unokaöccse, Jahingir kikiáltotta magát észak urának. Megölte Ulric öccsét, Csubodit, és túszul ejtette Ulric asszonyát, Hasitát. Ulric nem hibáztatta Jahingirt, nem haragudott. A családja vezérségre született, igaz vér folyt a fiú ereiben. De nem időzhet itt tovább, ezért felállította a homokórát. Ha nem esik el a fal, mielőtt az utolsó homokszem lehullik, elindul északra a
seregével, visszaszerzi a királyságát, és máskor foglalja el Dros Delnochot. Megkapta a hírt, hogy Druss védi az alagutat, de vállat vont. Mikor egyedül maradt, elmosolyodott: – Hát még a paradicsom sem tudott távol tartani a csatától, öreg! A sátra előtt három ember állt kos tülkökkel, várták, hogy jelt adjon. És a homok pergett. A nadírok jobb oldalon áttörtek a Geddonon. Rek Orrin felé kiáltott, és kezdte átvágni magát a veszély felé. Balra is egyre több nadír jutott fel a falra, a drenaiak hátrálni kezdtek, vissza a fűre, ott rendeződtek egymás mellé. Elvesztek. Karddal a kezükben drenaiak és sathulik várták a nadír tömeget. Nyíl és Orrin Rek mellé lépett, Joachim Sathuli is feléjük bicegett. – Örülök, hogy csak ezt az egy napot ajándékoztuk nektek – morogta Joachim, és a kezel az oldalát takaró véres kötésre szorította. A nadírok legyező alakban indullak feléjük. Rek a kardjára támaszkodott, mélyeket lélegzett, összegyűjtötte a maradék erejét. Sem erő, sem akarat nem maradi benne, hogy a veszett harci düh szállja meg. Egész életében ettől a pillanattól félt, és most, hogy eljött, annyit sem jelentett számára, mint por az óceánban. Fáradtan figyelte a rohamozó harcosokat. – Figyelj, öregem – mormolta Nyíl –, gondolod, hogy túl késő megadni magunkat? Rek elvigyorodott. – Egy kicsit. – Tenyere a kard markolatára simult, meglendítette a csuklóját és a penge az ég felé szisszent. A nadírok első sora nem egészen húsz lépésnyire járt tőlük, amikor távoli kürtszó hangját verték vissza a völgyfalak. A roham lelassult... És megállt. Tíz lépésre egymástól mindkét csapat a kitartó harsonát hallgatta. Ogasi káromkodott és kiköpött, eltette a kardját. Mogorván bámult a Bronz gróf döbbent szemébe. Rek levette a sisakját, és a földbe szúrta a kardját, amikor Ogasi előrelépett. – Vége! – mondta. Felemelte a karját, visszaintette a nadírokat. – Tudd meg, kerekszemű fattyú, hogy én, Ogasi öltem meg a feleségedet.
Eltartott néhány másodpercig, amíg Rek felfogta a szavalt értelmét, ekkor mély lélegzetet vett és lehúzta a kesztyűjét. – Gondolod, hogy számít – kérdezte –, hogy ki lőtt ki egy nyílvesszőt? Azt akarod, hogy emlékezzek rád? Rendben. Azt akarod, hogy gyűlöljelek? Nem tudlak. Talán holnap. Vagy jövőre. Talán soha. Ogasi némán állt, azután megvonta a vállát. – Neked szántam a nyilat – mondta, és mint sötét köpeny telepedett rá a fáradság Megfordult, és katonái nyomában ő is távozott. Lassan lemásztak a létrákon és a köteleken, egyikük sem vette útját az alagút felé. Rek kikapcsolta a mellvértjét, lassan az alagút szájához sétált. Druss és a Harmincak felé indult. Rek üdvözlésként felemelte a kezét, de szél kerekedett, és a harcosok ködként oszlottak szét. – Isten veled, Druss – mondta halkan. Este a sathuliknak is búcsút mondott Rek, és órákat aludt, remélte, hogy ismét találkozhat Viraevel. Felfrissülten, de csalódottan ébredt. Arshin tálalt, Rek Nyíllal és Orrinnal vacsorázott. Keveset beszéltek. Calvar Syn segédei megtalálták Hogun testét, az orvos sokszáz sebesült megmentésén dolgozott. Rek éjfél körül tért vissza a szobájába, levette a páncélját, ekkor jutott eszébe Serbitar ajándéka. Túl fáradt volt, nem érdekelte semmi, de nem tudott elaludni, ezért felkelt, felöltözött, fogott egy fáklyát, és lement az erőd mélyébe. Egel szobájának az ajtaját most is zárva találta, de az ajtó ismét kinyílt előtte. Rek felerősítette a fáklyáját a falra és belépett a szobába. Levegő után kapkodott, a kristálytömbre meredt. Virae feküdt benne. Nem látott egyetlen sebet sem a testén, meztelenül, békésen feküdt, lebegett az áttetsző kristályban. Odalépett a tömbhöz, benyúlt és megérintette a lányt. Virae nem mozdult, Rek hidegnek érezte a testét. Lehajolt, felemelte és egy közeli asztalra fektette. Levette a köpenyét, bebugyolálta Viraet, és lassan elindult vissza szobájába. Hívatta Arshint, és az öreg szolga elfehéredett, amikor meglátta a gróf feleségének a testét. Rekre nézett, azután a földre. – Sajnálom, uram. Nem tudom, hogy a fehérhajú ember miért tette őt a kristályba. – Mi történt? – kérdezte Rek. – Aznap, amikor meghalt, Serbitar herceg és az apát eljöttek hozzám. Azt mondták, hogy az apát álmot látott. Nem magyarázták meg nekem, de azt mondták, hogy az úrnőm testét a kristályba kell tenni. Mondott
valamit a Forrásról... Nem értettem. Még most sem értem. Él vagy meghalt? És hogy találtál rá? A kristálytömbre helyeztük, és lassan beleereszkedett. De amikor megérintettem, a kristály szilárdnak tűnt. Én már semmit nem értek. – Könnyek gyűltek az öregember szemében, Rek megnyugtatóan a csontos vállra tette a kezét. – Nehéz megmagyarázni. Küldd ide Calvar Synt. Én Virae mellett maradok. Vintar álma? Az albinó azt mondta, hogy sokféle holnap létezik, és senki nem tudhatja, melyik jön el. Kellett, hogy lásson egy olyan jövőt, amelyben Virae él, ezért megparancsolta, hogy őrizzék meg a testét. És a kristályban valahogyan begyógyult a sebe. Azt jelenti ez, hogy élni fog? Élni! Nem volt képes gondolkozni, sem érezni. A lány halála csaknem tönkretette őt, és most félt reménykedni. Ha valamit megtanult az életben, hát azt, hogy mindenki megtörhet valamitől. Tudta, hogy ő most a saját töréspontjához érkezett. Leült az ágy mellé, megfogta a hideg kezet – az övé reszketett a feszültségtől és a pulzust kereste. Semmi. Hozott egy másik takarót és betakarta a lányt, majd felszította a tüzet a kandallóban. Egy óra is eltelt, mire meghallotta Calvar Synt az ajtó előtt. Az orvos hangosan átkozta Arshint. Pecsétes kék tunikában és vérfoltos bőrkötényben lépett be az ajtón. – Miféle ostobaság ez, gróf? – mennydörögte. – Emberek halnak meg, ha nem segítek rajtuk! Mi... – elnémult, amikor megpillantotta a lányt. – Hát nem hazudott a vénember. Miért, Rek? Miért hoztad vissza a testét? – Nem tudom. Valóban nem tudom. Serbitar megjelent álmomban, és azt mondta, van egy ajándéka a számomra. Ezt találtam. Nem tudom, mi történik. Halott? – Persze, hogy halott. A vessző átfúrta a tüdejét. – Nézd meg, kérlek. Nincs rajta seb. Az orvos felhajtotta a takarót, meglógta a lány csuklóját. Percekig csendben álltak. – Van pulzusa – suttogta –, de gyenge, nagyon gyenge. Nem maradhatok veled, az emberek haldokolnak. Reggel visszajövök. Tartsd melegen, ennyit tehetsz. Rek leült az ágy mellé, megfogta a lány kezét. Egy idő után elaludt.
A hajnal tisztán érkezett, a kelő nap fénye a keletre néző erkélyen át belépett a szobába, aranyfényben fürdette az ágyat. A napsütéstől Virae arca színt kapott, a légzése mélyebb lett. Felnyögött, és Rek azonnal felébredt. – Virae! – A lány szeme kinyílt, majd lecsukódott újra, megremegett a szempillája. – Virae! – Ismét kinyitotta a szemét, elmosolyodott. – Serbitar visszahozott – mondta. – Fáradt vagyok... Alszom még. – Megfordult, átölelte a párnát és elaludt, éppen akkor, amikor kinyílt az ajtó és Nyíl lépett a szobába. – Istenek, hát igaz – mondta. Rek kisétált vele a szobából, ki a folyosóra. – Igen. Serbitar valahogy megmentette, nem tudom megmagyarázni. Nem is érdekel, hogy történt. Mi a helyzet kint? – Elmentek! Mind, minden átkozott nadír. A tábor elhagyatott, megnéztük Orrinnal. Csak egy farkasfejes kopja maradt, és Bricklyn polgártárs teteme. Nem értem. – A kopja azt jelenti, hogy Ulric visszatér. A test? Nem tudom. Én küldtem oda Bricklynt, áruló volt, és nyilván nem vették több hasznát. Egy fiatal katona rohant fel a lépcsőn. – Uram! Egy nadír lovas vár Eldibarnál. Rek és Nyíl együtt sétáltak ki az Első falhoz. Ulric, a nadírok ura egy szürke sztyeppi pónin ült, prémszegélyes sisakot, gyapjúzekét és kecskebőr csizmát viselt. Felnézett, amikor Rek megjelent a falon. – Jól harcoltál, Bronz gróf – kiáltotta. – Búcsúzni jöttem. Polgárháború tört ki az országomban, és távoznom kell. Akarom, hogy tudd: visszatérek. – Várni foglak – mondta Rek. – És legközelebb a fogadtatásod még melegebb lesz. Mondd, miért vonultak vissza az embereid, amikor már veszítettünk? – Hiszel a végzetben? – kérdezte Ulric. – Hiszek. – Akkor nevezzük a végzet játékának. Vagy talán az istenek kozmikus tréfája volt. Nem érdekel. Bátor férfi vagy. Az embereid is bátor férfiak. Győztetek. Együtt tudok élni ezzel a ténnyel, Bronz gróf. De most a viszontlátásra! Találkozunk tavasszal. Ulric intett, megfordította a lova fejét és elvágtatott észak felé. – Tudod – mondta Nyíl –, lehet, hogy érthetetlen, de megkedveltem ezt az embert.
– Én ma mindenkit szeretek – mondta Rek. – Kék az ég, üdítő a szél, édes az élet. Most mit fogsz csinálni? – Szerzetesnek állok, és imádságoknak és jócselekedeteknek szentelem az életemet. – Nem úgy értettem. Mit csinálsz ma? – Ó. Ma berúgok, és keresek egy kurvát – mondta Nyíl. A nap folyamán Rek rendszeresen meglátogatta az alvó Viraet. A lány egyenletesen lélegzett, kipirult az arca. Késő este, amikor Rek egyedül ült a hamvadó tűz mellett, megjelent a lány. Rek felállt, a karjaiba zárta, megcsókolta, majd leült egy bőrszékbe és az ölébe vonta. – Igazán elmentek a nadírok? – kérdezte Virae. – Igazán. – Rek, tényleg meghaltam? Olyan, mint egy álom. Ködös. Mintha emlékeznék, hogy Serbitar visszahozott, és a kristályban feküdtem. – Nem álom volt – mondta Rek. – Emlékszel, hogy segítettél nekem, amikor egy óriási féreggel és egy hatalmas pókkal harcoltam? – Halványan. És egyre halványabban. – Ne aggódj. A következő ötven évben mindent elmesélek. – Csak ötven évben? – mondta a lány. – Ezek szerint elhagysz, ha megöregszem és megőszülök? Nevetésük messze visszhangzott az erődben. ***
