Clive Barker
A éjszaka gyermekei Tartalom: ELSŐ RÉSZ – AZ ŐRÜLT I. AZ IGAZSÁG II. ELLENŐRZÉS III. A RAJONGÓ IV. A HOLTAK VÁROSA V. MÁSFAJTA MAJMOK VI. AZ AGYAGLÁBÚ KOLOSSZUS
MÁSODIK RÉSZ – A HALÁL EGY KURVA VII. NEHEZEN JÁRHATÓ UTAK VIII. A SZÍNHELY IX. AZ ÉRINTÉS X. NAPFÉNY ÉS ÁRNYÉK
HARMADIK RÉSZ – SÖTÉT KOROK XI. BECSERKÉSZÉS XII. FENT ÉS LENT XIII. A JÖVŐBE LÁTÓ GYERMEK XIV. A SZENTÉLY
NEGYEDIK RÉSZ – SZENTEK ÉS BŰNÖSÖK XV. AZ ÁLDOZATOK XVI. MOST VAGY SOHA XVII. LÁZÁLOM XVIII. AZ IGAZAK HARAGJA
ÖTÖDIK RÉSZ – ÁLDOTT ÉJSZAKA XIX. ARC VONÁSOK NÉLKÜL XX. CSAPATMOZGÁS XXI. AZ A VÁGY XXII. A MASZK GYŐZELME XXIII. VÁNDORMADARAK XXIV. CABAL XXV. KITARTÁS
ELSŐ RÉSZ – AZ ŐRÜLT „Élve születtem – nem elég ez büntetésnek?” Mary Hendrickson, apagyilkossági perének tárgyalásán
I. AZ IGAZSÁG Az emberek leghamarabb azt az ígéretet szegik meg, amelyik úgy szól: „sose hagylak el”. Boone most már teljesen biztos volt ebben. Amit az idő nem lop el tőled, azt a körülmények orozzák el. Nincs semmi értelme, hogy abban reménykedjünk, ezúttal másképp lesz, vagy hogy a világ valójában jót akar nekünk. Minden, ami értékes, . amihez ragaszkodtál – már csak azért is, hogy bele ne őrülj az életbe –, elvész, megrothad vagy elveszi tőled valaki más,
aztán a szakadék megnyílik alattad, mint most Boone alatt, és már ott sem vagy, eltűntél benne egy szó nélkül. Pokolra száll mind, a szerelmi vallomások meg a többi – vagy talán még annál is rosszabb helyre jut. Boone nem volt mindig ennyire pesszimista. Volt egy időszak – nem is olyan régen –, mikor úgy érezte, mintha a lelkéről felemelkednének az ólomsúlyok. Kevesebb lett a pszichotikus élmények száma, fogyatkoztak azok a napok, amikor úgy érezte, inkább felvágja az ereit, minthogy kibírja a következő kezelésig. Úgy tűnt, mintha lenne esélye a boldogságra. Talán ez az esély volt az, aminek Boone szerelmi vallomása szólt: a „sose hagylak el”. Ezért suttogta Lori fülébe, mikor ketten feküdtek a szűk ágyon – azon az ágyon, melyről addig remélni se merte, hogy megoszthatja valakivel. A szavakat nem a szenvedély csalta ki belőle. A szerelmi életük, mint annyi minden más is kettejük között, tele volt problémákkal. Míg azonban a többi nő előbb-utóbb feladta a próbálkozást, és sose bocsátotta meg a kudarcot, Lori kitartott, és azt suttogta Boone fülébe, rengeteg idejük van, hogy mindent rendbehozzanak – örökké együtt lehetnek. Mintha szavak helyett a türelmével erősítgette volna, hogy vele lesz, míg csak a férfi szeretné. Senki nem ajánlott még fel Boone-nak ilyesmit, és ezért volt az, hogy cserébe ő is adni szeretett volna valamit. Szavakat. Ígéretet. „Soha nem hagylak el.” Hát így. A szavak emléke, a lány bőrének derengő fénye a szoba sötétjében, lélegzésének halk zaja, mikor elaludt mellette… Az emlékeknek még mindig hatalmuk volt felette, elfacsarodott tőlük a szíve, mintha egy óriás marka szorította volna meg. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy megszabaduljon az emlékektől és a szavaktól is, ha már nem teljesítheti az ígéretét, de sem az emlékek, sem a szavak nem akartak elmerülni a feledés homályában. Tovább ingerkedtek vele, hogy eszébe juttassák, milyen gyarló, milyen tehetetlen. Sovány vigasz volt, hogy ha a lány megtudja, ki is ő valójában, biztosan ki akarja majd törölni az emlékezetéből – és előbb-utóbb sikerülni is fog neki. Csak azt remélte, Lori megérti majd, hogy ő nem ismerte önmagát, mikor azt az ígéretet tette; nem tudta, mire képes. Boone sosem kockáztatta volna meg, hogy ilyen fájdalmat okozzon mindkettejüknek, ha kételkedett volna benne, hogy nemsokára egészséges lesz. Álmodozz csak! Decker rövid úton véget vetett az öncsalásnak, mikor egy nap bezárta a rendelő ajtaját, lehúzta a redőnyöket, hogy kirekessze a tavaszi napsütést, és suttogásnál alig-alig hangosabban megszólalt: – Boone. Azt hiszem, iszonyú nagy bajban vagyunk mind a ketten. Boone látta, hogy Decker reszket; egy ilyen hatalmas test fizikai reakcióit sokkal nehezebb eltitkolni. Decker teste olyan izmos volt, mintha a felgyülemlett dühét mindennap a konditeremben izzadná ki. Még a jól szabott, mindig grafitszürke öltönyei sem szelídítettek semmit a felépítésén. Együttműködésük kezdetén Boone-t ideges félelemmel töltötte el ez az erő, megfélemlítette a doktor fizikai és szellemi tekintélye. Most azonban attól félt, hogy ez az erő csak látszólagos, esendő. Decker Szikla volt, maga az Ész, a Józanság, a Nyugalom. Ez a mostani aggodalom ellentétben állt mindazzal, amit Boone erről az emberről tudott. – Mi a baj? – kérdezte Boone. – Üljön le, jó? Üljön le, és elmondom. Boone engedelmeskedett. Ebben a rendelőben Decker volt az atyaúristen. A doktor hátradőlt a bőrrel párnázott karosszékben, és az orrán át beszívta a levegőt. A szája sarka lefelé görbült, a tekintete megkeményedett. – Mondja már, mi van – kérte Boone. – Azt döntse el, hol kezdjem. – Akárhol. – Azt hittem, már javul az állapota – kezdte Decker. – Tényleg azt hittem. Mindketten azt hittük. – Én még mindig hiszem – vágta rá Boone. Decker alig észrevehetően megrázta a fejét.
Nagyon intelligens férfi volt, de túl markáns arcvonásain nem sok látszott ebből. Az egyetlen kivételnek csupán szürke, hideg szemét lehetett tekinteni. Pillantása azonban most nem a páciensét vizsgálgatta – a közöttük álló asztal lapját figyelte elmélyülten. – A kezelések alatt olyan bűntettekről kezdett beszélni, amelyekről úgy gondolta, maga követte el őket – folytatta Decker. – Emlékszik bármire ezek közül? – Hiszen tudja, hogy nem – felelte Boone. A kezelések közben túlságosan mély hipnotikus állapotba került. – Ilyenkor kikapcsol a tudatom. Csak akkor emlékszem vissza, mikor maga visszajátssza a szalagot. – Ezeket nem fogom meghallgattatni magával – közölte Decker. – Letöröltem mind. – Miért? – Félek, Boone. Féltem magát. – Majd egy kis szünet után: – Talán mindkettőnket féltem. Magamat is. A Sziklán egyre nagyobb lett a repedés, és Decker képtelen volt elrejteni. – Milyen bűntények ezek? – puhatolózott Boone. – Gyilkosságok. Úgy beszél róluk, mint egy megszállott. Csak ezzel foglalkozik. Először azt hittem, álom-bűnök. Mindig is volt magában egy kis erőszakos hajlam. – És most? – Most attól félek, hogy tényleg elkövette mindegyiket. Hosszú csend támadt, ezalatt Boone inkább meglepetten, mint dühösen tanulmányozta Decker arcát. Decker nem húzta le teljesen a redőnyöket, a napfény egy beeső sugara ráesett az asztallapra. Az üveglapon egy kancsó állt, benne víz, aztán volt ott még két öblös pohár – és egy nagyméretű boríték. Decker előrehajolt és kezébe vette a borítékot. – Amit most tenni fogok, az talán már önmagában is bűntény – mondta Boone-nak. – Az orvosi titoktartás egy dolog, egy gyilkos rejtegetése azonban teljesen más ügy. Félig-meddig azonban még mindig reménykedem benne, hogy nem igaz. Azt szeretném hinni, hogy sikerült, hogy megcsináltam. Hogy megcsináltuk, mi ketten együtt, maga meg én. Hinni akarok benne, hogy meggyógyult. – Meggyógyultam. Decker válasz helyett feltépte a borítékot. – Szeretném, ha megnézné ezeket a kedvemért – mondta, bedugva a kezét a boríték belsejébe. Egy csomag fénykép bukkant elő. – Figyelmeztetem, hogy nem valami szépek. A fényképcsomagot Boone felé fordította, hogy az belenézhessen. A figyelmeztetése cseppet sem volt túlzott. A legfelül levő fénykép maga volt az erőszak. Ahogy Boone megpillantotta, ágaskodni kezdett benne a félelem, amit azóta nem érzett, hogy Decker kezelni kezdte: úgy érezte, a képnek hatalma van felette. Falakat épített fel magában ez ellen az ostoba babona ellen, egyik téglát a másik fölé, és most a fal megrendült, azzal fenyegette, hogy összeomlik. – Ez csak egy kép. – Így igaz – felelte Decker. – Csak egy kép. Mit lát rajta? – Egy halott embert. – Egy meggyilkolt embert. – Igen, egy meggyilkolt embert. Azt az embert nem egyszerűen meggyilkolták, hanem lemészárolták. A valaki, aki megölte, őrült dühvel osztogatta a vágásokat és szúrásokat, míg csak ki nem kaszabolta a másikból az életet. A vér kiszökkent a pengére, amely elvágta a nyakát, szétvagdosta az arcát, kifröcskölt a falra, amely előtt állt. Az áldozat csak egy sortot viselt, így hát a rajta levő sebeket a vér dacára is könnyen meg lehetett számlálni. Boone is megszámolta most, hogy valahogy úrrá legyen az undorán és a rémületén. Soha nem reszketett még így ebben a szobában, pedig a doktor tűzzel-vassal igyekezett belőle egy másik ént kivájni a betegsége
alól. A reggelije íze úszott vissza a torkába, vagy az előző napi vacsorája, mely a természet szavával ellenkezve már a beleiből jött vissza. Ürülékíz tolakodott a szájába, mintha ennek a tettnek a mocskát érezte volna. Számold meg a sebeket, mondta magában. Tégy úgy, mintha színes gyöngyök lennének egy golyós számológépen. Három, négy, öt a hason és a mellkason, egy közülük különösen szaggatott, nem sebre hasonlít, inkább mintha kitéptek volna a testből egy darabot; a nyílás olyan széles, hogy kilátszanak a férfi belső részei. A vállon még két seb. És aztán az arc, amely teljesen össze van hasogatva. Olyan sok vágás érte, hogy a legközönyösebb szemlélő sem tudta volna megszámlálni. Felismerhetetlenné tették az áldozatot: a szemek kivájva, az ajkak leszelve, az orr csíkokra vágva. – Elég? – kérdezte Decker, mintha ezt a kérdést nem lett volna felesleges feltenni. – Igen. – Még van belőlük. Megfordította a második fényképet, az elsőt letette a halom mellé. Ez egy nő képe volt, aki kiterítve feküdt egy díványon, felső- és alsóteste természtellenes módon kicsavarodott. Noha feltehetően nem állt semmilyen rokonságban az első áldozattal, a mészáros mégis valami ocsmány hasonlóságot teremtett kettejük között. Ugyanaz az arc, megfosztva a szemétől, az ajkaktól. Különböző szülőktől születtek, de testvérekké váltak a halálban, mert ugyanaz a kéz rombolta szét a testüket. És én lennék az apjuk? – kapta magát Boone a gondolaton. Nem, válaszolták a zsigerei. Én nem csináltam ilyesmit. Két dolog tartotta vissza attól, hogy hangosan kinyilvánítsa a tagadását. Az első, hogy tudta, Decker nem veszélyeztetné a páciense lelki egyensúlyát, ha nem lenne rá nyomós oka. A második pedig, hogy a tagadás értéktelen, mikor mindketten tudják, Boone elméje milyen könnyedséggel csapta be önmagát a múltban. Ha ő követte el ezeket a rémségeket, akkor sem biztos, hogy emlékszik rá. Így hát csendben maradt, és nem mert felnézni Deckerre, mert félt, hogy azt fogja látni, a Szikla darabokra tört. – Még egyet? – kérdezte Decker. – Ha muszáj. – Muszáj. Megfordította a harmadik képet, aztán a negyediket is; úgy terítette ki őket, mint a Tarotkártyákat, csakhogy itt minden egyes lapon a Halál volt megfestve. A konyhában, a hűtő nyitott ajtaja előtt fekve. A hálószobában, a lámpa és az ébresztőóra közt. A lépcső tetején; az ablaknál. Az áldozatok különböző korúak és bőrszínűek, férfiak, nők, gyerekek. Bármilyen démon is felelős ezekért a tettekért, nem volt válogatós fajta. Egyszerűen kitörölte az életet mindazon helyeken, ahol csak rábukkant. Nem gyorsan tette ezt, nem is hatékonyan. A szobák, ahol ezek az emberek meghaltak, magukon viselték annak nyomait, hogyan játszott velük a gyilkos, mert úgy tartotta kedve. A bútorok felforgatva hevertek, ahogy az áldozatok feldöntötték dulakodás közben. Vérük beszennyezte a falakat, miközben tovább-botorkáltak, hogy elkerüljék a kegyelemdöfést. Egyiküknek az ujjait szelte le a penge, talán megpróbálta elkapni; legtöbbjüknek nem volt szeme. De egyikük sem menekült meg, bármilyen bátran védekeztek is. Utoljára mind elestek, belegabalyodtak a ruhájukba, megpróbáltak menedéket keresni egy függöny mögött. Zokogtak, hánytak, véreztek és végigzuhantak a padlón. Összesen tizenegy fénykép volt. Mindegyikük más – nagy és kis szobák, felöltözött vagy meztelen áldozatok. De mindegyik ugyanolyan is egyúttal: egy őrült színjáték képei, melyet akkor örökítettek meg, mikor a színész már eltávozott. Mindenható isten, vajon ő volt ez az ember? Mivel nem tudott válaszolni önmagának, feltette a kérdést a Sziklának is. Úgy szólalt meg, hogy fel sem nézett a fényesen csillogó képekről.
– Én csináltam ezt? – kérdezte tőle. Hallotta, hogy Decker felsóhajt, de csak nem érkezett válasz, így hát megkockáztatott egy pillantást vádlója felé. Miközben a pszichiátere kiterítette előtte a fotókat, Boone mindvégig ott érezte kutató tekintetét az arcán, mint valami alattomos fájást. Most azonban azt vette észre, hogy Decker megint kerüli a tekintetét. – Kérem, mondja el – szólalt meg. – Én tettem ezt? Decker megdörgölte a puha, duzzadt táskákat a szeme alatt. Már nem reszketett. – Remélem, nem – mondta. A válasz komikusan szelídnek tűnt. Nem valami apró kihágásról volt itt szó; tizenegyszeres halál, és talán mennyi még, amiről nem tudnak! – Mondja el, miről beszéltem – kérte Boone. – Ismételje el a szavakat… – Többnyire csak összefüggéstelen halandzsa volt. – Akkor miből gondolja, hogy az én művem? Kell, hogy valami oka legyen. – Eltartott egy ideig, míg sikerült összeraknom a képet – komorult el Decker. Lenézett az asztalon heverő halottkiállításra, a középső ujjával arrébb pöckölt egy kissé ferdén álló fényképet. – Negyedévenként összegező jelentést kell készítenem arról, hogy haladunk – ezt tudja, ugyebár. Ilyenkor egymás után időrendben lejátszom az összes kazettát, ami az ülések során készült, hogy teljesebb képet alkossak arról, hogy haladunk… – Decker lassan beszélt, fáradtan –, és észrevettem, hogy ugyanazok a kifejezések bukkannak fel a maga válaszaiban. Többnyire eltemetve más anyagok közt, más témákban, de ott vannak. Olyan volt, mintha be akarna vallani valamit, de valami olyan iszonyatot, hogy még hipnózisban sem tudja rávenni magát, hogy kimondja. Ehelyett így bukkan elő… rejtjelezve, ha úgy tetszik. Boone ismerte a rejtjeleket. Hallotta őket mindenhol a rossz időszakaiban. Üzenetek a képzelt ellenségtől a rádió zajában az állomások közt, vagy a hajnali forgalom mormolásában. Nem érte meglepetésként, hogy ő maga is elsajátíthatta ezt a mesterséget. – Kérdezősködtem egy kicsit, nem hivatalosan, csak úgy fű alatt – folytatta Decker. – Érdeklődtem néhány rendőrtől, akiket kezelek. Semmi részlet. Semmi indoklás. Csak úgy általánosságban. Ők meg meséltek nekem ezekről a gyilkosságokról. Persze a részletekről már tudtam ezt-azt az újságokból. Úgy tűnik, olyan két és fél éve folyik ez az egész. Volt néhány itt Calgary-ben; a többi mind a környező területen, amit egy óra alatt még el lehet érni autóval. Mind egy ember műve. – Az enyém. – Nem tudom – sóhajtott Decker, és végre ránézett Boone-ra. – Ha biztos lettem volna benne, akkor jelentem… – De nem biztos benne. – Én sem akarom ezt elhinni, ugyanúgy, mint maga. És nem kifejezetten babérkoszorút jelent a számomra sem, ha mégis igaz. Decker dühös volt, és nem is nagyon leplezte. – Ezért vártam. Reméltem, hogy majd épp velem lesz, mikor a következő megtörténik. – Azt akarja mondani, hogy voltak közülük, akik akkor haltak meg, mikor maga már tudta ezt? – Igen – mondta egyszerűen Decker. – Jézusom! A gondolat kilökte Boone-t a székből. A lába beleakadt az asztalba, a gyilkosságok színhelyeit ábrázoló fényképek szétrepültek. – Halkabban – parancsolta Decker. – Emberek haltak meg, és maga várt? – Ezt a kockázatot a maga érdekében vállaltam, Boone. Ezt bizonyára megérti. Boone elfordult a férfitől. Hideg verejték csorgott végig a hátán.
– Üljön le – szóit rá Decker. – Kérem, üljön le, és mondja el nekem, mit jelentenek magának ezek a képek. Boone akaratlanul is eltakarta kezével az arca alsó felét. Tudta Decker magyarázataiból, mit jelent ez a gesztus. Az elméje a testét használja fel, hogy elfojtson valamilyen felismerést – vagy hogy teljesen elhallgattassa. – Boone. Nekem válaszok kellenek. – Nem jelentenek semmit – fakadt ki Boone, de nem fordult meg. – Egyáltalán nem? – Egyáltalán nem. – Nézze meg őket újból. – Nem – tiltakozott Boone határozottan. – Képtelen vagyok rá. Hallotta, ahogy a doktor mély levegőt vesz, és félig-meddig várta az újabb felszólítást, hogy nézzen szembe a rémségekkel. Decker hangja azonban engesztelően csengett. – Rendben van, Aaron – hagyta rá. – Nincs semmi baj. Elrakom őket. Boone rászorította becsukott szemére a tenyerét. A szemhéja forró volt és nedves. – Már nincsenek itt, Aaron. Eltűntek. – Nem tűntek el. Még mindig ott voltak előtte. Tökéletesen emlékezett rájuk. Tizenegy szoba és tizenegy test lebegett lelki szemei előtt, nem engedelmeskedve semmiféle ördögűzésnek. A fal, melynek felépítése Deckernek öt évébe került, leomlott épp annyi perc alatt, s méghozzá éppen a megalkotója keze rombolta le. Boone újra ki lett szolgáltatva saját őrültsége kényérekedvére. Hallotta, ahogy fütyül a fejében, mint ahogy a levegő száll ki tizenegy elnyiszált légcsőből, tizenegy széthasogatott mellkasból. Lélegzetek és altesti szelek, ahogy ugyanazt az őrült nótát fújják. Miért omlottak össze ilyen gyorsan a védelmi vonalai, miután oly sokat dolgoztak rajtuk? A szeme már ismerte a választ, könnyeket ontott, hogy bevallja, amire a nyelve képtelen volt. Bűnös volt. Ugyan mi más lehetett volna az ok? A két keze, amit most próbált szárazra dörgölni a nadrágszárán, embereket kínzott meg és mészárolt le. Ha úgy tenne, mintha nem így történt volna, akkor csak arra csábítaná a kezeit, hogy további bűntényeket kövessenek el. Jobb, ha bevallja, még ha nem is emlékszik semmire, mint ha megint őrizetlenül hagyja őket. Megfordult és szembenézett Deckerrel. A fényképek már egy csomóba gyűjtve és képes felükkel lefelé fordítva hevertek az asztalon. – Eszébe jutott valami? – kérdezte a doktor, ahogy észrevette a változást Boone arcán. – Igen – felelte az. – Micsoda? – Én tettem – közölte Boone egyszerűen. – Én követtem el mindegyiket.
II. ELLENŐRZÉS Decker olyan jóindulatú kihallgatótiszt volt, amilyenről az ember csak álmodhat. Órákat töltött Boone-nal azután az első nap után, és óvatos kérdéseket tett fel, melyek segítségével – egyik gyilkosság a másik után – megpróbáltak bizonyítékot találni Boone titkos életére. A páciens ugyan kitartott amellett, hogy a gyilkosságok mindegyike az ő műve, Decker mégis óvatosságot tanácsolt. A beismerő vallomás nem számít igazi bizonyítéknak. Meg kell bizonyosodniuk afelől, hogy a vallomás nem Boone önsorsrontó hajlamainak műve, hogy csak azért állítja, ő tette, hogy megbüntessék.
Boone nem volt abban a helyzetben, hogy tiltakozhasson. Decker jobban ismerte őt, mint ő önmagát. Nem felejtette el a doktornak azt a kijelentését sem, hogy ha a legrosszabb eshetőség bizonyul valósnak, akkor az orvosi hírneve semmivé foszlik. Egyikük sem engedhette meg magának, hogy hibát kövessen el. Az egyetlen módszer, amivel biztosra mehettek, a részletek, nevek, címek, időpontok átnézése abban a reményben, hogy Boone majd emlékezni fog valamire. Vagy talán felfedeznek egy olyan gyilkosságot, ami akkor történt, mikor ő épp valakinek a társaságában tartózkodott. Az egész ügynek egyetlen olyan mozzanata volt, melytől Boone visszariadt: a fényképek újbóli megtekintése. Negyvennyolc órán át ellenállt Decker gyöngéd, de szívós rábeszélésének, és csak akkor hajtott fejet, mikor a gyengédség lassan elenyészett és Decker nyíltan fellépett vele szemben, gyávasággal és csalással vádolva meg. Vajon játék-e ez, amit művelnek, kérdezte Decker szónoki hangon, az önkínzás egy kifinomult formája, amitől egyikük sem lesz bölcsebb a végén? Ha így van, akkor Boone akár el is tűnhet innen, és egyáltalán, vesztegesse valaki másnak az idejét. Boone beleegyezett, hogy megnézi még egyszer a fényképeket. Semmit nem látott rajtuk, ami emlékeket idézett volna föl benne. A szobák jellegzetes apróságait kifakította, egybemosta a vaku, ami megmaradt, közhelyes volt és egyforma. Az egyetlen, ami talán nyomra vezethette volna, az áldozatok arca, de azokat a gyilkos semmivé tette, a felismerhetetlenségig szétszabdalta; nincs olyan tapasztalt sebész a világon, aki valaha össze tudná varrni a darabokat. Így hát megint csak az apró-cseprő részleteknél kötöttek ki: hol volt Boone ezen és ezen az éjszakán, mit csinált, kivel volt. Sosem írt naplót, így a tények feltárása elég nehézkesen ment, mivel ideje legnagyobb részét mindig egyedül töltötte, nem volt alibije, kivéve azokat az órákat, amikor Lori vagy Decker társaságában időzött, ezekben az időpontokban viszont nem történtek gyilkosságok. A negyedik nap végére úgy tűnt, hogy az ellene felhozott vádak hihetőek. – Elég – mondta Deckernek. – Eleget foglalkoztunk már vele. – Szeretnék még egyszer végigmenni az egészen. – Mi haszna? – kérdezte Boone. – Szeretném, ha vége lenne már. Az elmúlt napokban – és éjszakákon – újra megjelent az összes régi tünet, amit már majdnem levetett magáról a betegségével együtt. Egyszerre csak néhány percet tudott aludni, aztán rémisztő víziók lepték meg, és zúgó fejjel visszakényszerítették az ébrenlétbe, képtelen volt rendesen enni és egész testében reszketett a nap minden egyes percében. Véget akart vetni ennek az egésznek, el akarta mondani, mi történt és meg akart bűnhődni érte. – Csak még egy kis időt adjon – kérte Decker. – Ha most elmegyünk a rendőrségre, akkor kiveszik az ügyet a kezemből. Valószínűleg még azt sem engedik majd meg, hogy kapcsolatban maradjak magával. Teljesen egyedül lesz. – Már most is egyedül vagyok – felelte Boone. Mióta először megpillantotta a fényképeket, mindenkivel megszakította a kapcsolatot, Lorit is beleértve, annyira félt attól, hogy bánthat valakit. – Egy szörnyeteg vagyok – jelentette ki. – Mindketten tudjuk. Megvan rá minden bizonyíték. – Nem csak a bizonyítékokról van szó itt. – Akkor mi? Decker nekidőlt az ablakkeretnek. Fáradtan tartotta magát, mintha teher lenne neki a teste. – Boone, én nem értem magát – közölte. Boone tekintete a másik férfiról átvándorolt az égre. Délkeleti szél fújt, felhőfoszlányokat vitt magával. Milyen jó élet lehet az, gondolta Boone, ott fenn lenni és könnyebbnek érezni magad még a levegőnél is. Idelent minden nehéz, a hús és a bűntudat érzése megtörik a gerinced. – Négy évet töltöttem azzal, hogy megpróbáltam megérteni a betegségét, és azt reméltem,
hogy kigyógyíthatom belőle. És abban a hitben éltem, hogy sikerülni fog. Azt hittem, van rá esély, hogy minden kitisztuljon… Decker elcsendesedett, mint akire saját kudarcának érzete nehezedik. Boone nem merült el annyira saját fájdalmában, hogy ne látta volna, mennyire mélyen szenved. Mindazonáltal semmit sem tehetett, hogy enyhítse ezt a szenvedést. Csak figyelte, hogy úsznak odafönn a felhők a fényben, és tudta, hogy rá már csak sötét idők jönnek. – Amikor a rendőrség elviszi magát – mormolta' Decker –, nem csak maga lesz egyedül, Boone. Én is. Valaki más páciense lesz majd, valószínűleg egy kriminál-pszichológusé. Én nem érhetem el többé. Ezért kérem… adjon nekem még egy kis időt. Hadd értsek meg belőle annyit, amennyit csak tudok, mielőtt mindennek vége kettőnk között. Úgy beszél, mintha a szeretőm lenne, gondolta homályosan Boone; mintha az életét jelentené az, ami kettőnk között van. – Tudom, hogy fájdalmai vannak – folytatta Decker. – Úgyhogy hoztam magának gyógyszert. Ezek a pirulák távol tartják a legrosszabbat. Csak amíg befejezzük… – Nem bízom magamban – hangsúlyozta Boone. – Esetleg megint bántani fogok valakit. – Dehogyis – ellenkezett Decker szívmelengető bizonyossággal. – A nyugtatók majd elkábítják éjszakára. Nappal pedig velem lesz. Velem biztonságban van. – Mennyi időre lenne még szüksége? – Legfeljebb néhány nap. Ez nem nagy kérés, ugye? Tudnom kell, miért vallottunk kudarcot. Boone rettegéssel gondolt rá, hogy újra azon a vérrel áztatott területen kell majd végigmennie, de adós volt ezzel, és az adósságot meg kell fizetni. Decker segítségével vethetett egy pillantást az előtte feltáruló új lehetőségekre, a gyógyulás ígéretére; tartozik a doktornak azzal, hogy segít összekaparni ennek az álomnak a roncsait. – De ha lehet, csinálja gyorsan – hagyta rá végül. – Köszönöm – ujjongott Decker. – Ez nagyon sokat jelent nekem. – És szükségem lesz a nyugtatókra is.
2 Megkapta a gyógyszert. Decker maga gondoskodott erről. Olyan erős nyugtatókat kapott, hogy ha bevett egyet, abban sem volt biztos, hogy a saját nevét meg tudná mondani. A tabletták megkönnyítették az alvást, az ébrenlét pedig csak rövid látogatást jelentett egy féléletben, aminek végeztével boldog volt, hogy megint álomba süllyedhet. A gyógyszer olyan erős volt, hogy huszonnégy órán belül rászokott. Decker állta a szavát. Amikor még több tablettát kért, megkapta, és jótékony ködükben képes lett rá, hogy visszatérjen a bizonyítékokhoz, miközben a doktor újra és újra elismételte Boone bűntényeinek részleteit, abban a reményben, hogy megért belőlük valamit. De semmi sem lett világosabb. Boone agya egyre zavarosabbá vált, az ülésekből csak elmosódott képek maradtak meg benne ajtókról, melyeken átment, és lépcsőkről, melyeken felment, mikor a gyilkosságokat elkövette. Egyre kevésbé volt tudatában annak, hogy Decker vele van, és még mindig küzd, hogy előbányásszon valamit páciense agyából, aminek akár a legcsekélyebb értéke is lehet. Boone már csak az alvást ismerte, meg a bűntudat érzését, és az egyre jobban dédelgetett reményt, hogy nemsokára vége lesz a kába állapotnak és a bűntudatnak is. Csak Lori és a vele kapcsolatos emlékek tudtak áttörni a nyugtatók védőhálóján. Időnként hallotta magában Lori szavait, hangja világos csengését, ahogy valamelyik beszélgetésük szavai újra felbukkantak a tudatában. A mondatoknak semmiféle logikus közük nem volt egymáshoz, talán egy pillantáshoz vagy egy érintéshez kötődtek, ami akkor különösen becses volt számára. Most már sem a pillantásra, sem az érintésre nem képes emlékezni – a gyógyszerek mintha gyökerestül irtották volna ki azt a képességét, hogy elképzeljen valamit.
Csak ezek a töredék mondatok maradtak, melyek nemcsak azért zavarták, mert úgy hangzottak, mintha valaki a válla fölött áthajolva szólalna meg, de azért is, mert nem tudott rá visszaemlékezni, mikor és milyen körülmények között hangzottak el. Mindkettőnél rosszabb érzés volt azonban, hogy a mondatok arra a nőre emlékeztették, akit szeretett, és akit soha nem fog többé újra látni, hacsak nem egy tárgyalóterem másik végében. A nő, akinek megígért valamit, és aztán pár hét múlva már meg is szegte az ígéretét. Nyomorult állapotában, miközben alig volt egy épkézláb gondolata, ez a megszegett ígéret éppoly szörnyű bűnnek tűnt, mint a gyilkosságok a fényképeken. Pokolra fog jutni, ahová való. Vagy a halál. A halál jobb lenne. Nem volt teljesen biztos benne, mennyi idő telt el azóta, hogy alkut kötött Deckerrel, és hány napi nyomozást adott cserébe ezért az ólmos zsibbadtságért, de abban biztos volt, hogy ő már teljesítette az alku ráeső részét. Mindent kibeszélt magából. Semmi más nem volt már, amit elmondhatott vagy meghallgathatott volna. Már csak az maradt hátra, hogy a törvény színe elé járuljon és bevallja, mit követett el, vagy pedig megtegye azt, amit az államnak nem áll hatalmában megtenni, és végezzen a szörnyeteggel. Nem mert szólni Deckernek a tervéről. Tudta, hogy a doktor mindent megtenne, amit csak tud, hogy megakadályozza páciense öngyilkosságát. Így hát még egy napig játszotta az engedelmesen együttműködő beteg szerepét, aztán megígérte Deckernek, hogy másnap reggel megint ott lesz a rendelőben, hazament, és nekikészült, hogy megölje magát. Újabb levél várta Loritól, a negyedik, mióta elmaradt tőle; ebben is azt akarta tudni, mi a baj. Olyan figyelmesen olvasta végig, ahogy csak zavaros gondolatai engedték, és megkísérelte azt is, hogy válaszoljon rá, de a szavak, melyeket próbált leírni, értelmetlen zagyvaléknak tűntek. Végül zsebredugta a lány levelét, benne a könyörgő szavakkal, és kiment az alkonyodó utcára, hogy megkeresse a halált.
3 A teherautó, ami elé odadobta magát, nem volt jóságos hozzá. Elütötte ugyan, de csak a lélegzete akadt el, nem az élet szállt ki belőle. Horzsolásokkal és vérző vágásokkal a testén szedték fel, és bevitték a kórházba. Később már látta, hogyan illeszkedett mindez az események láncolatába, és hogy azért tagadtatott meg tőle a halál a teherautó kerekei alatt, mert az életének célja volt még. De miközben a kórházban ült, és egy fehér szobában várakozott – míg az orvosok azokat látták el, akik nála rosszabb állapotban voltak –, csak annyit tehetett, hogy átkozta balszerencséjét. Mások életét olyan irtózatos könnyedséggel tudta elvenni, a sajátja azonban ellenállt neki. Még ebben is skizofrén módon cselekedett, mintegy önmaga ellenére. Ez a szoba azonban – noha ennek nem volt tudatában, mikor beterelték ide – olyan ígéretet tartogatott számára, mely meghazudtolta hófehér falait. Itt fog majd meghallani egy olyan nevet, amely idővel új embert csinál belőle. A hívását hallja meg majd a benne lakozó szörnyeteg, és elindul, hogy csodás lényekkel találkozzon. Ez a név az volt, hogy Midian. Midiannek és neki sok közös tulajdonságuk volt, nem utolsósorban az, hogy képesek voltak ígérni valamit. Míg azonban az ő örök szerelemről szóló esküje néhány héten belül üresen csengő szavakká foszlott, Midian olyan ígéreteket tett – éjféli ígéreteket, mint az ő saját, legmélyebb éjféli sötétsége –, melyeket még a halál sem törhetett meg.
III. A RAJONGÓ Boone a betegség évei alatt, mikor sorra járta a kórházakat és elmegyógyintézeteket, csak nagyon kevés olyan emberrel találkozott, akinek nem volt valamilyen kedvenc tárgya, varázsigéje vagy talizmánja, mely segített megőrizni a szívét és a fejét. Gyorsan megtanulta, hogy ne nézze le ezeknek a talizmánoknak az értékét. Bármi, amitől gyorsabban telik az éjszaka – a mondás igazságát saját keserves tapasztalatai támasztották alá. A dolgok, melyekkel a káosz ellen védekeztek, többnyire személyes tárgyaik voltak: csecsebecsék, kulcsok, könyvek és fényképek, jobb idők emlékei, melyek talán majd megőrzik őket a rossztól. Voltak azonban szavak is, személyes vagy általános varázsigék, mondatok, amiket sokszor hallott, értelmetlen halandzsaversikék, melyek ritmusa távol tartotta a fájdalmat, istenek nevei, amik egy pillanatra enyhítették a kínt. Ezek között bukkant fel Midian neve. Összesen talán fél tucatszor említették ezt a nevet olyan emberek, akikkel útja során találkozott, általában azok, akik már erejük végén jártak. Amikor Midianhoz fohászkodtak, úgy szóltak róla, mint menedékhelyről, ahová valakik elviszik az embert. Mi több: olyan helyként említették, ahol bármilyen bűnöket követtek is el – legyenek azok valódi vagy képzelt bűnök –, mindenképp bocsánatot nyernek rájuk. Boone nem ismerte e mítosz eredetét, és soha nem is érdekelte eléggé, hogy nyomozni kezdjen utána. Neki nincs szüksége bűnbocsánatra, legalábbis akkor még ezt gondolta. Most már ismerte magát. Sok mindentől kellene megtisztulnia, obszcén, undorító dolgoktól, melyeket az agya elzárt előle, míg csak Decker napvilágra nem hozta; olyan dolgoktól, melyek súlyát semmilyen általa ismert hatalom le nem emelheti róla. A teremtmények egy másik osztályához csatlakozott, s kilépett azok közül, akik között eddig élt. Midian hívta őt. Annyira saját nyomorúságába zártan ült ott, hogy észre sem vette, van még valaki a fehér szobában, míg csak meg nem hallotta a reszelős hangot. – Midian… Először azt hitte, hogy csak egy újabb hang a múltból, mint Lorié. De amikor a hang újra megszólalt, nem a válla mögül jött, hanem a szoba túlfeléről. Kinyitotta a szemét – a bal szemhéja ragacsos volt a vértől, mert a homlokán még mindig vérzett egy vágás –, és a megszólaló felé tekintett. Nyilvánvalóan egyike az éjszaka sebesültjeinek, akit itt hagytak, hogy gondoskodjon magáról, míg az orvosoknak majd lesz egy kis ideje az összefoldozgatására. A szobának abban a sarkában ült, amely az ajtótól a legtávolabb esett, és úgy nézett az ajtóra, mintha a megváltója bármelyik pillanatban beléphetne rajta. Még elméletileg sem lehetett volna megtippelni sem a korát, sem azt, hogy hogy néz ki igazából, olyan vastagon állt rajta az összetapadt kosz és a megkérgesedett vér. Én is így nézhetek ki, vagy még rosszabbul, gondolta Boone. Jelen állapotukban ő meg ez a fickó ott a sarokban ahhoz a fajtához tartoztak, akik elől az emberek inkább átmennek a másik oldalra. Míg azonban ő a farmerében, bakancsában és fekete pólójában csak egy huszadik senki az utcáról, a másik férfinek olyan ismertetőjelei voltak, melyek kiemelték a tömegből. A hosszú kabát, melyet viselt, szigorú vonalú volt, mint egy szerzetes öltözéke; szürke haja hosszú copfba fonva lógott le a háta közepéig. A nyakán ékszereket viselt, melyeket csaknem teljesen elrejtett ruhája magas nyaka, a kezén pedig két, ezüstnek látszó mesterséges köröm csillogott, melyeknek a vége kampóvá görbült. És végül ott volt az a név, amely újra elhagyta az ajkát. – Elvisztek engem? – kérdezte lágyan. – Elvisztek Midianba? A szemét egy pillanatra sem vette le az ajtóról. Úgy tűnt, megfeledkezett Boone jelenlétéről, míg csak figyelmeztetés nélkül felé nem fordította csúnyán sérült arcát, és át nem köpött a szobán. A vérrel csíkozott köpés épp Boone lába előtt ért földet. – Tűnj már innen a búsba! – mordult fel. – Nem hagyod, hogy idejöjjenek értem. Amíg itt
vagy, nem jönnek. Boone túl fáradt volt, hogy vitatkozni kezdjen, viszont túl ramaty állapotban ahhoz, hogy fel tudjon állni. Hagyta, hogy a férfi tovább mondja a magáét. – Tűnj már el! – szólalt meg ismét. – Nem szívesen mutogatják magukat az ilyeneknek, mint te. Miért nem akarod megérteni? Boone hátrahajtotta a fejét, és megpróbált határt vonni önmaga és a férfi fájdalma közé. – A kurva életbe! – mondta az. – Elmentek. Elmentek! Felállt és az ablakhoz lépett. Odakint sűrű, fojtó sötétség borult az utcára. – Elmentek – mormolta félhangosan, és a hangja most panaszosnak tűnt. A következő pillanatban már Boone mellett állt, és rávigyorgott a vastag mocsokrétegen át. – Van valamid a fájdalom ellen? – tudakolta. – A nővér adott valamit – felelte Boone. A férfi újra kiköpött, ezúttal nem Boone felé, hanem a padlóra. – Innivaló, ember – nyögte. – Van valami innivalód? – Nincs. A mosoly azonnal eltűnt, és az arc meggyűrődött, ahogy a férfi könnyezni kezdett. Elfordult Boone-tól, és siránkozó hangon újrakezdte a litániáját. – Miért nem akarnak elvinni? Miért nem jönnek el értem? – Talán majd később jönnek – biztatta Boone. – Amikor én már elmentem. A férfi visszanézett rá. – Mennyit tudsz? – tette fel a kérdést. A helyes válasz az lett volna, hogy nagyon keveset, de Boone ezt az információt megtartotta magának. Midian mítoszának töredékei kíváncsivá tették, szerette volna hallani a többit is. Vajon nem olyan hely-e Midian, ahol otthonra lelhettek azok, akiknek már végképp nem volt más menedékük? És vajon nem ilyen hontalan lett ő maga is? Már nincs miben reménykednie. Nincs Lori, nincs Decker, még a halál is cserbenhagyta. Midian csak egy újabb talizmán, semmi több, de azért hallani akarta a történetét. – Meséld el – nógatta. – Azt kérdeztem, mit tudsz – felelte a másik, és az egyik ezüst kampóval megragadta borostás nyakán a bőrt. – Annyit tudok, hogy ott megszűnnek a fájdalmak felelte Boone. – És? – Tudom, hogy nem utasít el senkit. – Nem igaz – jött a válasz. – Nem? – Ha senkit sem utasítana vissza, gondolod, nem lennék ott már réges-régen? Azt hiszed, nem az lenne a legnagyobb város a Földön? Hát persze, hogy vannak, akiket elutasít… A férfi könnytől fényes tekintetét Boone-ra függesztette. Vajon tudja-e, hogy nem tudok semmit, tűnődött Boone. Úgy látszott, nem. A férfi tovább beszélt, boldog volt, hogy megvitathatja valakivel a titkot – vagy a vele kapcsolatos félelmeit. – Azért nem mehetek oda, mert nem vagyok rá méltó – sóhajtott. – És ők nem bocsátanak meg olyan könnyen. Egyáltalán nem bocsátanak meg. Tudod, mit csinálnak azokkal… azokkal, akik nem méltók? Boone-t kevésbé érdekelték Midian beavatási rítusai, mint az, hogy a férfi ilyen bizonyos abban, hogy ez a hely létezik egyáltalán. Nem úgy beszélt Midianról, mintha egyfajta Shangri-la lenne, az őrültek képzeletbeli menedéke, hanem mint egy valódi helyről, amelyet meg lehet találni, be lehet menni oda és békét lehet vele kötni. – Tudod, hogy kell odamenni? – tette fel a kérdést. A férfi másfelé nézett. Ahogy a tekintete nem kapcsolódott már az övébe, Boone érezte, hogy meglegyinti a pánik: félt, hogy a kampós fickó megtartja magának a történet másik felét.
– Tudnom kell – erősködött. A másik újra felemelte a tekintetét. – Azt látom – bólintott, és a hangszíne mintha arról árulkodott volna, hogy Boone kétségbeesését szórakoztató látványnak találja. – Athabascától északnyugatra fekszik – felelte a férfi. – Igen? – Én úgy hallottam. – De hát az teljesen kihalt vidék – csodálkozott Boone. – Akár örökké ott bolyonghatsz, ha nincs térképed. – Midian egy térképen sincs rajta – magyarázta a férfi. – Peace Rivertől keletre kell keresni, Shere Neck mellett, Dwyertől északra. Egy árnyalatnyi kétség sem hallatszott a hangjában, ahogy elregélte az útbaigazítást. Éppannyira, vagy talán még jobban is hitt Midian létezésében, mint a négy faléban, amely körülvette. – Mi a neved? – kérdezte Boone. Úgy látszott, a kérdés zavarba hozta a kampóst. Jó ideje lehetett már, hogy valaki utoljára megkérdezte a nevét. – Narcisse – bökte ki végül. – És a tiéd? – Aaron Boone. Soha senki nem hív úgy, hogy Aaron. Csak Boone-nak. – Aaron – mondta a másik. – Hol hallottál Midianról? – Ugyanott, ahol te – vágta rá Boone. – Ahol mindenki. Másoktól. Olyanoktól, akiknek fáj valami. – Szörnyetegektől – tette hozzá Narcisse. Boone eddig soha nem gondolt rájuk így, de talán szenvtelenül nézve őket csakugyan ilyennek látszottak: a zokogók és a hangosan szónoklók, akik képtelenek lakat alatt tartani rémálmaikat. – Ők az egyetlenek, akiket Midianban szívesen látnak – magyarázta Narcisse. – Ha nem vagy szörnyeteg, akkor áldozat vagy. Ez igaz, nem? Vagy az egyik csoportba tartozol, vagy a másikba. Ezért nem merek kíséret nélkül elindulni. Azt várom, hogy a barátaim jöjjenek értem. – Olyan emberek, akik már odakerültek? – De úgy ám – bólogatott Narcisse. – Páran közülük még életükben. A többiek meg meghaltak, és utána. Boone nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e. – Miután meghaltak? – kérdezte. – Nincs valamid erre a kurva fájdalomra, haver? – kérdezte Narcisse újra, a hangja megint könyörgőn elvékonyodott. – Van néhány tablettám – mondta Boone, ahogy eszébe jutottak Decker szállítmányának maradékai. – Akarod? – Jó lesz, bármid van. Boone örült, hogy megszabadulhat a nyugtatóktól. Leláncolták az eszét, eljutatták arra a pontra, ahol már nem törődött vele, él-e, hal-e. Most viszont újra érdekelni kezdte. Van egy hely, ahová talán elmehetne, ahol találhat valakit, aki megérti, milyen borzalmakat kell kiállnia. Ahhoz nincs szüksége a tablettákra, hogy eljusson Midianba. Erőre lesz szüksége, és akaratra, hogy találjon valakit, aki megbocsát neki. Az utóbbi megvan, az előbbit majd ki kell facsarnia valahogy ebből a sebekkel teli testből. – Hol van? – kérdezte Narcisse, és az éhség tüze átütött a vonásain. Boone-ról a kórházi személyzet lehámozta a bőrdzsekijét, mikor behozták az ügyeletre, hogy jobban meg tudják vizsgálni, mennyire sérült meg. Most a kopott, kiforgatott dzseki ott lógott egy szék hátán. Boone belenyúlt a belső zsebbe és megdöbbenve vette észre, hogy az ismerős üvegcse nincs a helyén. – Valaki belenyúlt a cuccomba! Kiforgatta a többi zsebet is; mindegyik üres volt. Lori levélkéje, a tárcája, a tabletták: mind eltűnt. Nem tartott tovább, mint néhány másodperc, míg rájött, miért akarták tudni, ki ő, és
milyen lehetséges következmények várhatók. Hisz öngyilkosságot kísérelt meg; semmi kétség, azt gondolják, hogy újra meg fogja próbálni. A tárcájában ott volt Decker címe. A doktor már valószínűleg úton van, hogy felszedje megtévelyedett páciensét és beszállítsa a rendőrségre. Ha a törvény kezére kerül, sose látja meg Midiant. – Azt mondtad, vannak nálad tabletták! – ordította Narcisse. – Elvették őket! Narcisse kikapta a dzsekit Boone kezéből és tépni kezdte. – Hol vannak? – vijjogta. – Hol? Hol? Az arcán egyre jobban meggyűrődtek a ráncok, ahogy rájött, nem kapja meg a maga pillanatnyi békéjét. Kiejtette a kezéből a dzsekit és elhátrált Boone-tól. A könnyei újra csorogni kezdtek, de a szája széles mosolyra nyílt. – Tudom, mit csinálsz – jelentette ki Boone-ra mutatva. A nevetés és a zokogás egyforma, csuklásszerű hangokban ömlött belőle, megállíthatatlanul. – Midian küldött téged. Hogy lássák, vajon méltó vagyok-e. Azért jöttél, hogy lásd, közületek való vagyok-e! Nem adott rá alkalmat, hogy Boone ellentmondjon neki; a beszéde hisztérikus hadarássá torzult. – Itt ülök és imádkozom, hogy jöjjön már valaki, várok és könyörgök, te pedig figyeled, ahogy összeszarom magam! Keserűen nevetett, aztán halálos komolysággal szólalt meg újra: – Sose kételkedtem benne. Egyetlenegyszer se. Mindig tudtam, hogy valaki eljön majd értem. De ismerős arcot vártam. Marvint, mondjuk. Tudnom kellett volna, hogy egy vadidegent fognak ideküldeni. Így logikus. És te láttad, nem? Hallottad! Nem szégyellem magam. Soha nem tudtak rábírni, hogy szégyelljem magam, egyikük sem! Kérdezd meg bárkitől. Megpróbálták. Újból és újból. Belebújtak a kibaszott fejembe, és szét akartak kapni egészen, megpróbálták kivenni belőlem a Vadakat. De én kitartottam. Tudtam, hogy előbb-utóbb jönni fogsz, és készen akartam állni. Ezért hordom ezeket is. Az arca elé emelte a két hüvelykujját. – Hogy meg tudjam mutatni. Jobbra-balra forgatta a fejét. – Akarod látni? – kérdezte. Nem várt válaszra, nem volt szüksége rá. A két keze már fenn volt az arcánál, a kampók a füle mellett érintették a bőrét. Boone szótlanul figyelte, fölöslegesnek tűnt minden könyörgés vagy tiltakozás. Olyan pillanat volt ez, melyet Narcisse számtalanszor elpróbált már gondolatban; semmiképp se lett volna hajlandó lemondani róla. A két borotvaéles kampó hangtalanul vágta fel a bőrét, s a vér azonnal folyni kezdett le a karján meg a nyakán. Az arckifejezése nem változott meg, csak elmélyült: maszk, amelyen egyforma arányban keveredett a komikus csodálkozás és a tragikum. Aztán az ujjait szétterjesztette az arca két felén, s végighúzta rajta a kampókat, le az álláig. Egy sebész pontosságával dolgozott. A sebek tökéletes szimmetriában nyíltak szét, míg a két kampó össze nem találkozott az álla
alatt. Csak ekkor ejtette le egyik kezét az oldala mellé, miközben vér csepegett le a kampóról és a csuklójáról; a másik keze elsuhant az arca előtt, és azt a nyílást kereste a bőrén, melyet az előbb szorgos munkával megnyitott. – Akarod látni? – kérdezte újra. – Ne – motyogta Boone. A tiltakozását meg se hallotta. Narcisse egy hirtelen, felfelé irányuló rántással elválasztotta a bőrmaszkot az izmoktól, és elkezdte letépni, fölfedve ezzel valódi, igazi arcát. Boone hallotta, hogy a háta mögött sikoltozni kezd valaki. Az ajtó nyitva volt, és az egyik ápolónő állt a küszöbön. Boone látta őt a szeme sarkából: az arca fehérebb, mint az egyenruhája, a szája kerekre nyílik; mögötte pedig ott a folyosó és a szabadság. De nem volt képes rávenni magát, hogy levegye a tekintetét Narcisse-ról; addig nem, míg a levegőben fröcskölő vér kettejük között eltakarta a feltáruló igazságot. Látni akarta a férfi titkos arcát: a Vadat, a bőr alattit, amely feljogosította őt Midian vigasztaló érintésére. A vörös eső már
oszladozott, a levegő tisztulni kezdett. Most már látott egy keveset az arcból, de még mindig nem látta egészében. Vajon csakugyan egy szörnyeteg testének a része az, mely görcsbe ránduló izmokkal vicsorog előtte, vagy emberi hús, amely az öncsonkítás lázában vívja haláltusáját? Még egy perc, és tudni fogja… Ekkor valaki megragadta őt, megmarkolta a karját és az ajtó felé vonszolta. Még egy szempillantásnyi ideig látta Narcisse-t, amint felemeli a kezét vértől csillogó fegyvereivel, hogy távol tartsa magától önjelölt megmentéit, de aztán az egyenruhák rávetették magukat és eltakarták. A pillanat hevében Boone megragadta az alkalmat. Ellökte magától a nővért, felkapta a bőrdzsekijét és az őrizetlen ajtó felé rohant. Zúzódásokkal borított teste pillanatnyilag nemigen volt alkalmas ilyen hirtelen erőkifejtésre. Megbotlott, a hányinger és az összezúzott végtagjaiba hasító fájdalom fej fej mellett küzdött a dicsőségért, hogy melyik küldje padlóra, de Narcisse látványa, amint a fehér köpenyek körülveszik és lefogják, mégis elég erőt adott neki. Messze kint járt már az előcsarnokban, mire valaki utánaeredhetett volna. Amint az éjszakára nyíló ajtó felé loholt, még hallotta, ahogy Narcisse a hangját felemelve tiltakozik; a haragos üvöltés szánalmasan emberi volt.
IV. A HOLTAK VÁROSA Noha a Calgarytől Athabascáig tartó út alig háromszáz mérföld, mégis egy másik világ határvidékére viszi el az utazót. Innen északra az autóutak száma nagyon kevés, a vidék lakói még kevesebben vannak, ahogy a gazdagon termő síkság átadja helyét az erdőségeknek, mocsaraknak és végül a vadonnak. Ez a határvonal egyben Boone tapasztalatainak határát is jelezte. Huszonéves korában rövid ideig kamionsofőrként dolgozott errefelé, délkeleten eljutott Bonnyville-ig, délnyugaton Barrheadig, még magában Athabascában is járt. Az ezeken túl elterülő vidék azonban ismeretlen volt számára – helységnevek a térképen, semmi több, illetve még pontosabban a helységnevek hiánya. Errefelé nagy, puszta területek húzódtak, óriási szántóföldek, s itt-ott néhány pici település. Az egyik ilyen, farmerek lakta falut hívták úgy, ahogy Narcisse említette: Shere Neck. A térképet, melyen a falu rajta volt, az egyik feltört kocsiból vitte el Calgary külvárosi parkolójában; szerencsére talált még annyi aprópénzt, hogy vehetett egy üveg brandyt is. Három kocsit nyomott fel és kutatott át sietősen a földalatti parkolóban, aztán a pénzzel és a térképpel meglépett, mielőtt még a biztonsági személyzet odaért volna az autóriasztók hangjára. Az eső végigmosta az arcát; véres pólóját eldobta, boldog volt, hogy imádott bőrdzsekijét közvetlenül a bőrén érezheti. Sikerült lestoppolnia egy Edmontonba tartó autót, aztán egy másikat, ami elvitte őt Athabascán keresztül High Prairie-be. Könnyű volt.
2 Könnyű? Könnyű megkeresni egy olyan helyet, amit dilinyósok pletykáiból ismer? Talán könnyűnek nem lehetett mondani, ám szükséges volt, mi több, elkerülhetetlen. Attól a pillanattól fogva, hogy a kamion, ami alatt meg akart halni, egyszerűen félrelökte őt, ez az út hívogatta. Talán már azelőtt is hívta, csak ő nem is sejtette. Most olyan erősen érezte, hogy amit tesz, az helyes, hogy szinte a sors kezét látta a dologban. Ha Midian valóban létezik és hajlandó őt a keblére ölelni, akkor olyan hely felé tart, ahol talán végre békére lelhet és megértheti önmagát. Ha nem – ha valóban csak talizmán, varázsszó a rettegőknek, az
elveszetteknek –, akkor az is helyes, és ő majd bevárja a véget, amely eléri valahol a semmibe futó úton. Jobb, mint a tabletták, jobb, mint Decker terméketlen és haszontalan kutatása okok és módok után. A doktor kísérlete, hogy gyökerestül kiirtsa Boone-ból a szörnyeteget, eleve bukásra volt ítélve. Ez olyan világos, mint fölötte az égbolt. Boone, az ember és Boone, a szörnyeteg nem választható el egymástól. Ők egy és ugyanaz; testben-lélekben egyként járják ugyanazt az utat. És bármi is várja őket az út végén, halál vagy dicsőség, mindkettejüknek egy lesz a sorsuk.
3 Peace Rivertől keletre, mondta Narcisse, Shere Neck közelében, Dwyertől északra. High Prairie mellett a szabadban aludt, csak másnap reggel talált valakit, aki elvitte Peace Riverig. A vezető, egy idősebb nő, az ötvenes évei derekán járhatott, és rettentően büszke volt a környékre, amit már gyerekkora óta ismert. Boldog volt, hogy útbaigazíthatta őt. Boone nem említette meg Midiant, de a hölgy ismerte Dwyert és Shere Necket – az utóbbi a 67-es autóúttól keletre fekvő, ötezer lakót számláló városka volt. Boone megspórolhatott volna magának jó kétszáz mérföldnyi utat, ha nem megy el egészen High Prairie-ig, hanem már előbb északnak fordul. Semmi baj, mondta a hölgy; ismer egy helyet Peace Riverben, ahol a farmerek megállnak enni valamit, mielőtt hazaindulnának a tanyájukra. Ott majd talál valakit, aki elviszi oda, ahová menni akar. Rokonai vannak talán ott, kérdezte a hölgy. Boone azt mondta, igen. Már alkonyodott, mikor az utolsó kocsi kirakta őt úgy egy mérfölddel Dwyer előtt. Figyelte, ahogy a kamion egy földúton elhajt az egyre sötétedő kékségbe, aztán elindult, hogy megtegye a rövid távolságot a városig. A szabad ég alatti éjszakázás meg az utazás a kisteherautókon – ráadásul göröngyös utakon – kiszívták az utolsó erejét is. Egy órába telt, hogy meglássa Dwyer első házait, ekkorra már teljesen besötétedett. A sors megint az ő oldalán állt. A sötétség nélkül talán nem vette volna olyan gyorsan észre az előtte villogó fényeket, amelyek nem üdvözöltek, hanem óvatosságra intettek. A rendőrség előtte érkezett, talán három vagy négy kocsival. Lehet, hogy valaki mást kerestek, de Boone kételkedett ebben. Inkább arról lehetett szó, hogy Narcisse, miután teljesen kivetkőzött önmagából, a hatóságoknak is elmondta azt, amit Boone-nak. Ebben az esetben pedig ez itt a fogadóbizottság. Valószínűleg már kutatnak is utána, házról házra járva. És ha itt, akkor Shere Neckben is várnak rá. Az éjszaka nyújtotta védelemért hálásan letért az útról, bele egyenesen egy repcemezőbe, ahol lefekhetett és kigondolhatta a következő lépését. Annak semmi értelme, hogy megpróbáljon bemenni Dwyerbe. Jobb, ha most rögtön elindul Midianba, megpróbálja félretenni éhségét és fáradtságát, és a csillagokra meg az ösztönére bízza, hogy a helyes irányba igazítsák. Földszagúan és kimerülten felkelt, és elindult arra, amit északi iránynak gondolt. Sejtette, hogy akár mérföldekkel is elkerülheti a célját, ha csak ilyen kezdetleges módszerekkel tudja betájolni, de éppilyen könnyen lehet az is, hogy egyszerűen nem látja meg a sötétben. Nem számít; nem volt más választása, és ez valahogy megvigasztalta. Öt percig tartó tolvaji működése alatt nem talált órát, amit ellophatott volna, úgyhogy a múló időről csak a csillagképek elfordulása tájékoztatta a feje felett. A levegő hűvös lett, aztán csípősen hideg, de ő kitartóan vánszorgott tovább, és ahol csak lehetett, elkerülte az utakat, noha ott könnyebb lett volna járni, mint a felszántott és bevetett földeken. Az óvatossága helyénvalónak bizonyult, mikor egy ponton két rendőrautó, szorosan mögöttük meg egy fekete limuzin kúszott végig az úton, melyet csak az imént keresztezett. Semmilyen bizonyítéka nem volt rá, de mikor a kocsik elhaladtak mellette, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a limuzin utasa
Decker volt, a jó doktor, még mindig a megértés keresésének bűvöletében.
4 És akkor ott volt Midian. Egyszerre, a semmi közepén felbukkant Midian. Az egyik percben az éjszaka Boone előtt arctalan, kivehetetlen sötétségnek tűnt, a másik pillanatban pedig épületek kupaca látszott a láthatáron, festett falaik szürkéskéken verték vissza a csillagfényt. Boone néhány percig csak állt és tanulmányozta a látványt. Egyetlen ablakban vagy bejárati ajtó fölött sem égett a lámpa. Mostanra persze már rég elmúlt éjfél, és az emberek, akiknek másnap reggel fel kell kelniük, hogy dolgozni menjenek, biztosan ágyban vannak már. De hogy egyetlen lámpa se legyen sehol? Ezt kissé különösnek találta. Lehet, hogy Midian annyira kicsi, hogy a térképrajzolók és az útjelző táblák kihelyezői egyaránt megfeledkeztek róla, de hát hogy ne legyen benne egyetlen álmatlan ember sem? Ne legyen egy gyerek, aki fél éjszaka, és ezért a szülők égve hagyják a lámpát, hogy megnyugodjon? Valószínűbb, hogy Decker és a rendőrök már várnak rá, ott rejtőzködnek az árnyékban, arra várva, hogy elég ostoba legyen ahhoz, hogy belesétáljon a csapdába. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha sarkon fordul és hagyja, hadd virrasszanak, de az ereje már a végét járta. Ha most visszafordul, mennyi ideig kell vajon várnia, míg újra visszatérhet ide, mennyi időt kell úgy eltöltenie, hogy egyre nagyobb a veszély, hogy felismerik, miközben egyre nagyobb szüksége lenne a pihenésre? Úgy döntött, végigcserkészi a város peremét, és megpróbál valamiféle képet alkotni arról, hogy néz ki. Ha nem látja semmilyen jelét a rendőrségnek, akkor bemegy és vállalja a következményeket. Nem azért jött idáig, hogy visszaforduljon. Midian semmit sem fedett fel önmagából, ahogy Boone végigment a délnyugati csücskén, legfeljebb annyit, hogy üres. Nemcsak rendőrautókat nem látott sem az utcán, sem a házak között elrejtőzve, de semmilyen egyéb járművet se; se teherautók, se autók. Latolgatni kezdte, vajon a város nem azoknak a vallási közösségeknek az egyike-e, amelyekről régebben olvasott, ahol a hittételek megtiltják az áram vagy a robbanómotor használatát. De ahogy kapaszkodni kezdett felfelé a kis domb gerincén, ahol Midian állt, egy jóval egyszerűbb magyarázat ötlött fel benne. Nincs senki Midianban. A város – lakatlan. A gondolat azonnal arra késztette, hogy megtorpanjon. Ránézett a házakra, kereste az omladozás vagy az elhanyagoltság bármilyen jelét, de nem talált ilyet. Amennyire látta, a tetők érintetlenek voltak, egy épület sem állt az összeroskadás szélén. A város felől azonban egyetlen hang sem jött, noha az éjszaka olyan csendes volt, hogy úgy érezte, egy hullócsillag suhogását is meghallaná. Ha valaki Midianban felnyögött volna álmában, az az éj csendjében elhallatszott volna idáig, de a csendet nem törte meg semmi. Midian egy szellemváros. Soha életében nem érezte még magát ilyen magányosnak. Úgy állt ott, mint egy kutya, aki hazatértekor nem találja a gazdáit, és nem tudja, mi értelme lesz ezentúl az életének. Eltartott pár percig, míg felszedelőzködött és újra nekiindult. Tíz méterre onnan, ahol az előbb megtorpant, olyan látvány tárult elé, ami még a lakatlan Midiannál is furcsább volt. A város távolabbi végén egy temető terült el. Onnan, ahol állt, jól látta az egészet, annak ellenére, hogy a helyet magas falakkal kerítették körül. Valószínűleg az egész környező vidék kiszolgálására épült, mert jóval nagyobb volt, mint amekkora egy Midian nagyságú városkának kellhetett. Impozáns nagyságú kripták álltak benne, ezt még ilyen távolságból is jól ki lehetett venni; az utak, fák és sírok elrendezése egy kisebb város külsejét kölcsönözte neki. Boone elindult a lejtőn lefelé a temetőhöz; az út a városon kívül vezetett. A hirtelen izgalom, amit Midian megtalálása keltett benne, már lefutott, most kezdte érezni, milyen fáradt. A fájdalom és a kimerültség, amit oly hosszú időn át fojtott el, kettőzött erővel tért
vissza. Tudta, hogy már nem sok időbe telik, és az izmai teljesen felmondják a szolgálatot. Talán a temető falain belül talál majd valami búvóhelyet, ahol elrejtőzhet üldözői elől, és pihentetheti egy kicsit fáradt tagjait. Kétféleképp lehetett bejutni. Egy kis kapun az oldalsó falon, és egy nagy, kétszárnyú kapun, ami a város felé nézett. Az előbbit választotta. Be volt reteszelve, de nem volt kulcsra zárva. Gyengéden belökte a kaput és belépett. Á hegytetőn nyert első benyomás helytállónak bizonyult, a mauzóleumok háznyi magasan tornyosultak föléje. Meglepő volt mind a nagyságuk, mind pedig míves kidolgozottságuk, melyet most alkalma nyílt közelebbről is szemügyre venni. Vajon milyen ősi családok lakhattak itt a városban vagy a környékén, amelyek elég módosak voltak ahhoz, hogy ilyen pompával temessék el halottaikat? Itt a síkföldön az emberek ragaszkodtak a földhöz, mert ez volt megélhetésük biztos forrása, de csak nagyon ritkán gazdagodtak meg belőle, és ha mégis – ha a föld aranyat vagy olajat izzadt ki magából –, akkor sem lettek gazdagok ilyen sokan. Itt azonban csodálatos síremlékek álltak, egyik sor a másik után, mindenféle stílusban a klasszikustól a barokkig, és a díszítésük – noha nem volt benne biztos, hogy fáradt szeme a valóságot látja – különböző, egymással ellentétben álló vallási motívumokkal volt ékes. Ez már túl sok lett neki. Alvásra van szüksége. A kripták már vagy egy évszázada állhatnak itt, úgyhogy nem szaladnak el, a rejtélyt hajnalban is meg lehet majd oldani. Talált magának egy fekvőhelyet két sír közt egy félreeső részen, és lefeküdt. A feje alatt édesen illatozott a tavaszi fű. Aludt már sokkal rosszabb párnákon is, és valószínűleg fog is még.
V. MÁSFAJTA MAJMOK Valami állat hangjára ébredt fel, a morgás behatolt kósza álmai közé és visszaszólította a földre. Kinyitotta a szemét és felült. Nem látta a kutyát, de a hangját továbbra is hallotta. Vajon mögötte van valahol? A sírok olyan közel voltak, hogy visszaverték a hangokat. Nagyon lassan megfordult, hogy hátranézzen a válla fölött. A sötétség mély volt és bársonyos, de így sem rejtette el teljesen a hatalmas állatot, melyről nem lehetett eldönteni, milyen fajta. A torkából jövő fenyegető hangot azonban lehetetlen volt összetéveszteni. Az állatnak, a hang mélységéből és színéből ítélve, nem nagyon tetszett, hogy vizsgálgatják. – Jól van, jól van… – mondta csillapítólag a férfi –, nincs semmi baj… Ropogó ízületekkel felegyenesedett, lassan, óvatosan. Tudta, hogy ha lent marad a földön, az állat könnyen elérheti a torkát. A végtagjai megmerevedtek a hideg földön való fekvéstől; úgy mozgott, mint egy nagyon öreg ember. Talán ez tartotta vissza az állatot attól, hogy támadjon, csak figyelt és nézett. Szeme fehérje – az egyetlen részlet, amit Boone ki tudott venni – szélesebbre nyílt, ahogy azt leste, amint feláll. Mikor végre talpra tudott kecmeregni, megfordult, hogy szembenézzen a lénnyel, ami elindult felé. A közeledés ritmusában volt valami, ami Boone-t arra a gondolatra késztette, hogy az állat talán megsebesült. Hallotta, ahogy maga mögött vonszolja valamelyik végtagját, a feje lelóg, a mozgása szaggatott. Már ott voltak a nyelve hegyén a nyugtató szavak, amikor egy kar fonódott hátulról a nyaka köré, és belefojtotta a szavakat is, a lélegzetet is. – Ha megmoccansz, én kibelezlek. A fenyegetéssel egy időben egy másik kar csusszant a teste köré; az ujjak olyan erővel mélyedtek a hasába, hogy Boone-nak semmi kétsége nem lehetett, a másik puszta kézzel is képes lenne fenyegetését beváltani. Boone óvatosan lélegzetet vett. Még ez a kis mozgás is elég volt, hogy a támadója halálos szorítása erősödjön a nyakán és az altestén. Boone érezte, hogy vér csorog végig a hasán meg
a farmere alatt. – Ki a fasz vagy? – érdeklődött az ismeretlen hang. Boone nem volt tehetséges hazudozó, így hát biztonságosabbnak érezte, ha az igazat mondja. – Boone a nevem. Azért jöttem ide… azért jöttem, hogy megtaláljam Midiant. Vajon gyengült egy kicsit a szorítás, amikor megnevezte a célját; vagy csak képzelődött? – Miért? – kérdezte most egy másik hang. Boone egy szívverésnyi idő alatt rájött, hogy a kérdés az előtte levő árnyékok közül érkezett, ahol a sérült teremtmény állt – sőt, magától a teremtménytől. – A barátom kérdezett tőled valamit – mondta a hang a füle mellett. – Válaszolj neki. Boone, akit elkábított a támadás, újra odanézett arra a valamire, ami ott terpeszkedett az árnyékban… és nem hitt a saját szemének. Az illető feje valahogy nem volt tömör; úgy tűnt, mintha fölösleges vonásai füstté válnának, s mintha a lény belélegezné ezt a füstöt, amely sötéten szállt vissza az orrlyukakon, a szemek gödrein és a szájon át a fej belsejébe. Boone már nem érezte csalódottnak magát. El volt ragadtatva. Narcisse igazat mondott – itt az élő bizonyíték. – Azért jöttem, hogy köztetek legyek – adta meg végül a választ a csodálatos lény kérdésére. – Azért jöttem, mert ide tartozom. Mögötte halk nevetés hangzott fel, aztán egy újabb kérdés. – Szerinted hogy néz ki, Peloquin? Az a valami már teljesen beitta magába állati arcát. Alatta emberi vonások tűntek fel, de a test, amin a fej ült, inkább hüllőre, mint emlősre hasonlított. A végtag, amit maga után vonszolt, egy hosszú farok volt, nehézkes, sebesültére emlékeztető járása egy nagy, lomha gyík természetes járásához hasonlított. Most ez is átalakuláson ment keresztül, ahogy a gerincen végigfutó reszketés mutatta, mely a változást kísérte. – Valódi embernek látszik – felelte Peloquin. – Nem mintha ez jelentene valamit. Vajon miért nem tudja a támadója saját maga megnézni, tűnődött Boone. Letekintett a gyomrán lévő kézre. Hat ujja volt, az ujjak végén körmök helyett karmokkal, melyek most az ő húsába mélyedtek. – Ne ölj meg – mondta neki. – Hosszú utat tettem meg, hogy itt lehessek. – Hallod ezt, Jackie? – kérdezte Peloquin, és mind a négy lábával ellökte magát a földtől, hogy talpra ugorjon Boone előtt. A szeme, mely most Boone-éval egy magasságba került, ragyogó kék volt. A lélegzete pedig olyan forró, mintha egy kemence ajtaja nyílt volna ki. – És miféle szörnyeteg vagy? – érdeklődött tovább Peloquin. Az átalakulás már teljesen befejeződött. A szörnyeteg alatt rejtőző emberben nem volt semmi rendkívüli. Negyven év körüli, sovány, sárgás bőrű férfi volt. – Le kéne vinnünk – szólt Jackie. – Lylesburg látni akarja majd. – Valószínűleg — tűnődött Peloquin. – De szerintem csak az idejét vesztegetnénk. Ez egy Valódi Ember, Jackie. Megismerem a szagukat. – Vért ontottam – mormolta Boone. – Meggyilkoltam tizenegy embert. A kék szempár mulatsággal telve pásztázott végig rajta. – Szerintem nem – rázta a fejét Peloquin. – Ezt nem a mi dolgunk eldönteni – szúrta közbe Jackie. – Te nem ítélkezhetsz felette. – Nekem is van szemem, nem? – kérdezte Peloquin. – Látásból megismerem a tiszta embereket. Boone-ra nézett és nemet intett az ujjával. – Te nem vagy az Éjszaka Gyermeke – mondta. – Te csak hús vagy. Eledel a szörnyeknek. Miközben beszélt, a jókedv elszivárgott a vonásaiból, és az éhség vette át a helyét. – Ezt nem tehetjük – tiltakozott a másik teremtmény. – Ki tudná meg? – kérdezte Peloquin. – Ki tudhatná meg valaha is? – Megszegjük a törvényt.
Peloquin, úgy tűnt, teljes közönnyel viseltetik e tény iránt. Kivicsorította a fogát, sötét füst ömlött a résekből s emelkedett fel az arcáig. Boone már tudta, mi következik. A férfi most kilélegezte azt, amit pár perce beszívott: a gyík-énjét. Fejének arányai már finoman megváltoztak, mintha a koponyája felbontaná és újraalakítaná önmagát a hús álcája alatt. – Nem ölhetsz meg! – mondta határozottan Boone. – Én hozzátok tartozom. Vajon tagadás lobbant fel ott előtte a füstben? Ha igen, akkor sem érthető emberi fül számára. További vitának nem volt helye. A szörnyeteg meg akarta őt enni. Éles fájdalmat érzett a hasában, és ahogy lenézett, látta, hogy a karmos kéz elválik a húsától. A nyakán is engedett a szorítás, és mögötte megszólalt a teremtmény: – Menj! Nem volt szüksége további rábeszélésre. Mielőtt Peloquin befejezte volna az átalakulást, Boone kicsúszott Jackie öleléséből és rohant, fogalma sem volt, merre. Egyre növekvő pánikot érzett, ahogy meghallotta az éhes szörnyeteg dühös ordítását, és aztán – rögtön utána – azt is, hogy már a nyomában van. A holtak városa olyan volt, mint egy labirintus. Vakon rohant, hol jobbra, hol balra fordult be, ahol újabb utacska nyílt meg a kripták között, de hátra sem kellett néznie, hogy tudja: üldözője egyre közelebb ér hozzá. Futás közben visszacsengett fülében az előbbi vád: te nem vagy az Éjszaka Gyermeke. Te csak hús vagy. Eledel a szörnyeknek. A szavak mélyebb kínt jelentettek számára, mint a fájdalom a lábában vagy a mellében. Még itt, Midian szörnyei közt is kívülálló maradt, aki nem tartozik ide. És ha ide sem, akkor hát hová? Futott, ahogy ősidők óta mindig, rohant a préda, mikor az éhesek a sarkában voltak, de ez olyan verseny volt, melyben ő semmiképp sem nyerhetett. Megállt és sarkon fordult. Peloquin csak néhány méterre volt tőle, a teste még mindig emberi, mezítelen és sebezhető, de a feje már állati, tágra nyílt szájában tüskeszerű fogak ágaskodtak. Ő is megállt, talán arra várt, hogy Boone valami fegyvert húz elő. Amikor nem történt semmi, a karját áldozata felé emelte. Peloquin mögött most Jackie is bebotladozott a képbe, és Boone végre alaposan megnézhette őt is. Vagy inkább őket? Jackie óriásira duzzadt fején két arc volt, mindkettő vonásai halálosan eltorzultak. A szemek annyira ki voltak fordulva, hogy mindenhová tudtak nézni, csak előre nem, a két száj egyetlen vágássá folyt össze, az orrok csonttalan nyílásoknak látszottak. Olyan arc volt, amilyet spirituszba tett torzszülötteken szoktak mutogatni. Jackie újra megpróbálta jobb belátásra bírni a gyíkembert, de Peloquin már kiterjesztett karját változtatta át a könyökétől az ujjai hegyéig, míg törékenységük helyét át nem vette a leplezetlen erő. Még el sem csitult az izmok hullámzása, mikor ott termett Boone mellett, és egy ugrással a földre terítette. A fiú hanyatt esett. Most már túl késő volt, hogy azon bánkódjék, miért nem tett meg mindent, hogy elmeneküljön. Érezte, ahogy a karmok beletépnek a dzsekijébe, hogy hozzáférjenek a húsához. Peloquin felemelte a fejét és vigyorgott – olyan arckifejezés volt ez, melyet nem ehhez a szájhoz teremtettek –, aztán harapott. A fogak nem voltak hosszúak, de sok volt belőlük. Kevésbé fájt, mint Boone előzőleg képzelte, de ez csak addig tartott, míg Peloquin vissza nem rántotta a fejét, szájában Boone bőrével, mellbimbójával meg a hússal alatta. A fájdalom kizökkentette Boone-t rezignált hangulatából, és kapálózni kezdett Peloquin súlya alatt. A szörnyeteg azonban már kiköpte a falatot a szájából és újabb harapásra készült, nemesebb részekre vágyva. A vérszagú lehelet a préda arcába csapódott. Boone tudta, hogy azért fújja ki a levegőt, hogy a következői mozdulattal kiszívhassa a melléből a szívet meg a tüdőt. Segítségért kiáltott, és a segítség meg is érkezett. Jackie megragadta Peloquint, mielőtt az lecsaphatott volna, és elvonszolta zsákmányától. Boone érezte, ahogy a teremtmény súlya felemelkedik róla, és a fájdalom ködén keresztül látta, ahogy a két lény vadul birkózik. Nem várta meg, hogy ki lesz a győztes. A mellkasán lévő sebre nyomta a kezét és felállt. Itt nincs biztonságban. Peloquin bizonyára nem az egyetlen itt, aki ízletesnek tartja az emberhúst.
Boone érezte, ahogy a többiek figyelik, amint végigbotladozik a nekropoliszon, érezte, hogy arra várnak, meginog majd és elesik, és akkor bűntudat nélkül megosztozhatnak rajta. A teste azonban, bármilyen sokk érte is, mégsem mondta fel a szolgálatot. Olyan erőt érzett az izmaiban, amilyet egyszer sem azóta, hogy megpróbálta megölni magát. Most az öngyilkosság gondolata is taszította. Még a sebnek is, mely a keze alatt lüktetett, megvolt a maga élete, és örvendezett neki. A fájdalom eltűnt, és nem fásultság vette át a helyét, hanem valami olyan érzékenység, amely csaknem erotikus volt. Boone szinte kísértést érzett, hogy benyúljon a mellkasába és megsimogassa a szívét. Annyira szórakoztatta, hogy ilyen ostobaságok jutnak eszébe, hogy közben öntudatlanul is az ösztöneire bízta magát. A lába a kétszárnyú kapuhoz vitte. A retesz nem volt hajlandó engedelmeskedni vértől csúszós kezének, így hát megmászta a kaput, olyan könnyedséggel, hogy kuncogni kezdett tőle. Futva indult el Midian felé, nem mintha félt volna, hogy üldözni fogják, hanem mert olyan örömet érzett, hogy használhatja a végtagjait és olyan gyönyörűséget okozott neki maga a futás.
VI. AZ AGYAGLÁBÚ KOLOSSZUS A város valóban üres volt, ahogy azt érezte is. Noha a házak fél mérföldnyi távolságból épnek tűntek, közelről már látszott, hogy nincsenek olyan jó karban, évek óta üresen állhatnak már, kitéve az időjárás viszontagságainak. Noha még mindig élénknek és erősnek érezte magát, Boone mégis aggódott, hogy a vérveszteség idővel végez vele. Kellett valami, amivel bekötözheti a sebet, legyen az a kötés bármilyen primitív. Talán lesz az egyik házban egy ottfelejtett függöny vagy ágyneműdarab. Találomra kinyitotta az egyik ajtót és alámerült a benti sötétségben. Csak akkor ébredt tudatára, hogy milyen sajátságosan kifinomultak az érzékei, mikor már bent volt. A szeme a félhomályban is jól látta a szánalmas maradványokat, amit az egykori lakók hagytak maguk után. Mindent belepett a több éves por, amit a földekről hordott be a szél a rosszul záró ajtón meg a törött ablakon át. A szemét között talált rongyot is, egy darab nedves, foltos vásznat, amit a jobb kezével meg a foga segítségével hasított darabokra, miközben a balt továbbra is rajta tartotta a seben. Éppen ezzel foglalatoskodott, amikor hallotta, hogy a tornác deszkái megnyikordulnak. A padlóra dobta a kötést. Az ajtó kinyílt. A küszöbön egy férfi sziluettje jelent meg, akinek Boone azonnal tudta a nevét, pedig az arca árnyékban maradt. Decker kölnijét érezte, Decker szívverését hallotta, Decker izzadságát szimatolta a levegőben. – Szóval itt van – mondta a doktor. A csillagfényes utcán valakik gyülekeztek. Boone füle természetfeletti élességgel hallotta, amint idegesen suttognak egymás között, amint valamelyiküknek idegességében megkordul a gyomra, amint kibiztosítják a fegyverüket arra az esetre, ha az elmebeteg megpróbálna kitörni közöttük. – Hogy találtak meg? – kérdezte Boone. – Narcisse, ugye így hívták? – kérdezte Decker. – A barátja a kórházban. – Halott? – Attól félek, igen. Úgy halt meg, hogy még mindig harcolt az ápolókkal. Decker beljebb lépett a házba. – Maga megsebesült. Mit csinált magával? Valami visszatartotta Boone-t attól, hogy válaszoljon. Vajon az, hogy Midian rejtélyei olyan bizarr jellegűek, hogy úgysem hinné el neki senki? Vagy azért nem akar mondani semmit, mert Midian olyan, amilyen, viszont Deckernek semmi köze hozzá? Bizonyosan nem az utóbbi, gondolta Boone. Decker érdeklődése kétségtelen, ami a furcsát vagy a borzalmasat illeti. Lehetne alkalmasabb embert találni, akivel megoszthatná az élményeit? Mindennek
dacára mégis tétovázott. – Mondja már, hol sebesült meg? – kérdezte újra Decker. – Később – tett kitérő választ Boone. – Nem lesz később. Azt hiszem, ezt maga is tudja… – Túl fogom élni – legyintett Boone. – Ez nem olyan rémes, mint amilyennek látszik. Legalábbis én egyáltalán nem érzem annak. – Én nem a sebre gondoltam, hanem a rendőrségre. Odakint várják magát. – Tudom. – És nem akar szépen, csendben velem jönni, ugye? Boone már nem volt ebben olyan biztos. Decker hangja olyan erősen idézte fel benne azt az érzést, hogy biztonságban van, hogy csaknem elhitte, hogy így lehetne megint, ha a doktor is akarná. De Decker most nem beszélt biztonságról. Csak halálról. – Maga többszörös gyilkos, Boone. Kétségbeesett. Veszélyes. Nehéz volt őket meggyőzni, hogy engedjenek a maga közelébe. – Örülök, hogy sikerült. – Én is örülök – felelte Decker. – Szerettem volna elbúcsúzni. – Miért kell ennek így lennie? – Hiszen tudja, miért. Boone nem tudta – nem igazán. Csak annyit tudott, de azt egyre biztosabban és növekvő meggyőződéssel, hogy Peloquin igazat mondott. „Te nem vagy az Éjszaka Gyermeke”. És nem is volt az. Ártatlan volt. – Én nem öltem meg senkit – mormolta maga elé. – Én tisztában vagyok vele – felelte Decker. – Ezért nem emlékezhettem egyik szobára se. Sose jártam ott. – De most már emlékszik – közölte Decker. – De csak azért, mert… – Boone megállt és rámeredt a testes férfire a grafitszürke öltönyben – …mert maga megmutatta. – Mert megtanítottam rá – javította ki. Decker. Boone továbbra is csak nézte, és várta a magyarázatot, ami biztosan különbözni fog attól, ami az ő fejében összeállt. Nem lehet, hogy Decker volt az. Decker maga a Józan Ész. Decker a Nyugalom. – Két gyerek halt meg Westlockban ma éjjel – közölte a doktor. – Magát vádolják. – De hát én nem is jártam Westlockban – tiltakozott Boone. – De én igen – felelte Decker. – És akinek csak tudtam, megmutattam a képeket. A gyerekgyilkosok a legrosszabbak. Jobb, ha itt hal meg, mint ha azoknak a keze közé kerül. – Maga? – kérdezte Boone. – Maga tette?. – Igen. – Mindegyiket? – Többet is, mint amiről tudnak. – De miért? Decker eltűnődött ezen egy percig. – Mert szeretem csinálni – mondta egyszerűen. Még mindig olyan épelméjűnek látszott a jól szabott öltönyében. Boone most tisztán látta az arcát a holdfényben, de az sem viselte látható jelét az alatta lapuló őrületnek. Ki kételkedett volna benne, ha látja az összevérzett meg a tiszta embert, hogy melyikük az őrült és melyikük az orvosa? De a látszat csalt. Csak Midian gyermekei, a szörnyek változtatták át a húsukat, hogy mutogassák igazi valójukat. A többiek a nyugalmukba rejtőztek, és közben gyermekek halálát tervezgették. Decker előhúzott egy pisztolyt a zakója zsebéből. – Felfegyvereztek – közölte. – Arra az esetre, ha maga elvesztené az önuralmát. Remegett a keze, de ilyen távolságról képtelenség eltéveszteni a célt. Néhány perc, és
mindennek vége. A golyó kirepül és ő halott lesz, pedig annyi rejtély marad megoldatlanul. A seb; Midian; Decker. Megannyi kérdés, amire már soha nem kap választ. Nem várhatott tovább. Nem lesz következő pillanat. Decker felé dobta a rongyot, amit még mindig a kezében tartott, és oldalra vetődött. Decker tüzelt, a lövés hangja és fénye betöltötte a szobát. Mire a rongy földet ért, Boone már az ajtó közelébe került. Már csak egy lépésnyire volt tőle, mikor a pisztoly újra lángot vetett magából, egy szemvillanásra utána felhangzott a dörrenés, és a dörrenéssel egy időben Boone ütést érzett a hátán, amely előredobta őt, ki az ajtón, a tornácra. Decker kiáltása utolérte. – Fegyver van nála! Boone hallotta, amint az árnyékok készülődnek, hogy végezzenek vele. A megadás jeléül magasba emelte a karját, és kinyitotta a száját, hogy ártatlanságát hangoztassa. A kocsik mögött összegyűlt emberek csak a véres kezét látták – a bűn jelét. Azonnal tüzeltek. Még volt ideje, hogy eltűnődjön azon, milyen lassúak ezek a lövések és milyen dallamosak. Aztán elérték a golyók felső comb, ágyék, lép, váll, arc és szív. Még egyenesen állt néhány másodpercig, aztán valaki újra tüzelt, ideges ujjak táncoltak a ravaszokon, és eldördült a második sortűz. Két lövés nem talált, de a többi igen: altést, térd, kettő a mellkasba, egy a homlokba. Most már elesett. Ahogy a földre zuhant, érezte, hogy a Peloquin szakította seb úgy lüktet, mintha egy második szív lenne; a jelenléte furcsán megnyugtató volt ezekben a végső pillanatokban. Valahol a közelben hallotta Decker hangját meg a lépéseit, ahogy előjön a házból, hogy szemügyre vegye a testet. – Elkaptuk a mocskot – szólalt meg valaki. – Meghalt – mondta Decker. Nem haltam meg, gondolta Boone. Aztán már nem volt több gondolata.
MÁSODIK RÉSZ – A HALÁL EGY KURVA „A csoda is megszületik, virágzik és elhal…” Carmel Sands: Ortodox gondolatok
VII. NEHEZEN JÁRHATÓ UTAK Azzal se volt jó szembenézni, hogy Boone elhagyta, de ami utána jött, még sokkal rosszabb volt. Először is ott az a telefonhívás. Csak egyszer találkozott eddig Philip Deckerrel, és míg nem mondta meg, ki ő, nem ismerte meg a hangját. – Attól félek, rossz híreim vannak. – Megtalálta Boone-t. – Igen. – Megsérült? Szünet. Már tudta, mi fog következni, mielőtt megtört volna a csend. – Lori… Boone meghalt. Ez volt az a hír, melyet félig-meddig már várt, mert túlságosan is boldog volt, és tudta, hogy ez a boldogság nem tarthat soká. Boone a felismerhetetlenségig megváltoztatta az életét. A halála után is ugyanez történik majd.
Lori megköszönte a doktor figyelmességét, hogy nem a rendőrségre bízta, hogy értesítsék. Aztán letette a telefont, és várta, hogy a hitetlenséget felváltsa a beletörődés. Volt néhány ismerőse, akik azt mondták, hogy ha Boone épelméjű, soha nem udvarolt volna neki. Nem azt értették ezen, hogy a betegsége miatt vakon vagy ostobán választott. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy egy férfi, aki olyan jóképű, mint Boone – márpedig az ő arca olyan vágyakozást ébresztett a fogékonyakban, hogy arra nincs is szó –, szóval ha valaki ilyen jóképű, az a szépek közül választ társat is magának – hacsak a szép arc mögött nem billent meg az elme egyensúlya. Ezek a megjegyzések sértették Lorit, főként azért, mert a szíve mélyén maga is úgy érezte, hogy igazak. Boone kevés dolgot birtokolt ezen a világon, legalábbis anyagi tekintetben, de az arca kárpótolhatta volna mindenért. Mindig akadtak imádói, akiknek leplezetlen bámulata zavarba hozta és elképesztette. Nem okozott neki örömet, ha nézték. Lori nemegyszer féltette, hogy kárt tesz magában, eltorzítja az arcát, csak hogy megsemmisítse, ami rátereli a figyelmet. A második legjobb megoldás az volt, hogy abszolút nem törődött a megjelenésével. Képes volt napokig nem zuhanyozni, hetekig nem borotválkozni, legfeljebb félévente vágatni le a haját. A rajongóit azonban ez sem tántorította el. Azért varázsolta el őket, mert ő maga is elvarázsolt volt, tőle független okokból. Ilyen egyszerű. Lori nem vesztegette arra az idejét, hogy megpróbálja meggyőzni erről a barátnőit. Ehelyett inkább a lehető legkevesebbet beszélt a férfiról, különösképp ha a szex került szóba. Csak háromszor volt együtt Boone-nal, és mindegyik alkalom kész katasztrófa volt. Lori tudta, mit hozna ki ebből a pletyka. A férfi azonban gyöngéden és vággyal telve közeledett hozzá, és ebből Lori arra következtetett, hogy a közeledése nem kötelességszerű volt. Boone soha, egyik alkalommal sem tudta befejezni a dolgot, és ez előbb kétségbeesett haragra ingerelte, aztán napokig tartó depresszióba taszította, úgyhogy Lori végül visszafogta magát, a kapcsolatuk hűvösebb lett, elkerülendő a további kudarcokat. Továbbra is gyakran álmodott a férfiról, és mindig egyértelműen szexuális tartalmú álmokat. Semmiféle szimbolikus tartalom. Csak ő és Boone, amint csupasz szobákban dugnak. Néha emberek dörömböltek az ajtón, mert nézni akarták, mit csinálnak, de soha nem jutottak be. Boone őhozzá tartozott teljesen, szépségével és boldogtalanságával egyetemben. De csak az. álmaiban. Ezentúl még inkább, mint valaha: csak az álmaiban. Közös történetüknek vége lett. Nem lesz több sötét nap, amikor hiába próbáltak beszélgetni, nem lesznek váratlan napsugaras percek, amikor sikerült egy olyan félmondatot kiböknie, ami valamiért reményt öntött a férfibe. Mindvégig tartott tőle, hogy váratlanul vége lesz majd az egésznek. De erre nem volt felkészülve. Arra nem, hogy Boone-ról kiderül, hogy gyilkos, és lelövik egy városban, aminek soha a nevét sem hallotta. Ez nem a megfelelő befejezés. Bármilyen rossz volt is, ami ezután következett, még sokkal rosszabb lett. A telefonhívás után következett az elkerülhetetlen rendőrségi kihallgatás. Gyanította-e valaha, hogy Boone bűntényeket követett el? Erőszakoskodott-e vele a férfi? Lori vagy egy tucatszor elmondta nekik, hogy Boone sosem érintette meg, csak szeretkezés közben, és akkor is mindig kedveskedve. Mikor megemlítette, milyen óvatosan közeledett hozzá a férfi, ez mintha csak megerősítette volna őket a meggyőződésükben. Mikor pironkodva leírta nekik szerelmi légyottjaikat, látta, ahogy értő pillantásokat váltanak egymás közt. Miután már nem volt több kérdésük, még megkérdezték, lenne-e olyan szíves azonosítani a testet. Beleegyezett. Figyelmeztették, hogy nem lesz szép látvány, de el akart tőle búcsúzni. Noha eddig is különös dolgok történtek, a legfurcsább még csak most következett. Boone teste eltűnt. Először senki sem volt hajlandó megmondani neki, miért nem kerül már sor az azonosításra. Átlátszó ürügyekkel hárították el az érdeklődését. Végül azonban nem volt más választásuk, meg kellett mondaniuk az igazat. A tetem, amit éjszakára a rendőrségi
hullaházban hagytak, egyszerűen eltűnt. Senki sem tudta, hogy lopták el – a hullaház be volt zárva, és semmi jele nem volt erőszakos behatolásnak –, még kevésbé, hogy miért. Kutattak utána, de tájékoztatóinak gondterhelt arcából ítélve nem sok remény volt rá, hogy megtalálják a testrablókat. A vizsgálatnak Aaron Boone ügyében a holtteste nélkül kell folytatódnia.
2 Lorit állandóan az a gondolat kínozta, hogy a szerelme most már sosem lel örök nyugalmat. Képtelen volt kiűzni magából a félelmet, hogy a holtteste valami perverznek a játékszere, vagy, ami még rosszabb, kirakták valahova elrettentésül. Saját magát is meglepte, milyen élénk a képzelete, amikor arra gondol, mi mindent tehetnek szegény testével. Végül már olyan morbid gondolatok fordultak meg a fejében, hogy – életében először – aggódni kezdett a saját elmeállapota miatt. Boone csoda volt Lori életében, varázslat, a férfi iránta érzett szeretete pedig rejtély, mely olyan érzéseket keltett benne mind a világ, mind önmaga iránt, amilyenekkel addig nem találkozott. Most a férfi halálával ez a rejtély csak elmélyült. Úgy tűnt, soha nem ismerte őt igazán, még azokban a tragikus élességű percekben sem, amikor a férfi készen állt arra, hogy megölje magát, míg csak ő ki nem cirógatta belőle a fájdalmát – még akkor is rejtegette előle a titkos életét, a gyilkosságokat. Majdhogynem lehetetlennek tűnt. Ahogy most elképzelte a férfit, amint grimaszol vagy az ő ölében zokog, csaknem fizikai fájdalmat okozott neki a gondolat, hogy sosem ismerte őt igazán. Valahogy be kell gyógyítania ezt a sebet, vagy viselnie kell az árulása nyomait mindörökké. Meg kell tudnia, miért vezette el a férfit titkos élete az isten háta mögé. Talán az lenne a legjobb megoldás, ha ott kezdene keresgélni, ahol őt megtalálták: Midianban. Talán ott kezébe kapná a rejtély kulcsát. A rendőrség figyelmeztette őt, hogy a vizsgálat végeztéig ne hagyja el Calgaryt, de Lori impulzív természet volt, akár az anyja. Éjjel háromkor ébredt fel azzal a gondolattal, hogy Midianba fog menni. Ötkor már csomagolt, és hajnalhasadta után egy órával már szaknak autózott a kettes számú gyorsforgalmin.
3 Először minden úgy ment, mint a karikacsapás. Jó Volt távol lenni az irodától – ahol persze biztos keresni fogják, de kit érdekel – és a lakásától, amiben ott voltak a Boone-nal töltött idő emlékei. Nem vaktában indult el, de majdnem: a térképeken, amiket meg tudott szerezni, egyen se szerepelt Midian nevű város. A rendőrök azonban több település nevét is említették, mikor egymás között beszélgettek. Shere Neck volt az egyik, erre emlékezett – és ez kivételesen rajta is volt a térképen. Ezt tűzte ki úticélul. Keveset vagy inkább majdnem semmit sem tudott a tájról, melyen keresztülhajtott. A családja Torontóból jött – a civilizált keletről, ahogy az anyja nevezte halála napjáig, mikor a férjét korholta, hogy miért is kellett eljönniük onnan. Lorinak eddig nem volt véleménye ez ügyben. A búzaföldek látványa azonban, melyek a láthatár széléig nyújtóztak, soha nem mozgatták meg a képzeletét, és most sem látott semmit, ami érdekelte volna. A búza szép. csendesen növögetett magában, pillanatnyilag nem volt munka a földeken. A táj egyhangúsága jobban kifárasztotta, mint várta. McLennanban megállt – ez már csak egy órányi autóútra volt Peace Rivertől –, és egy teljes éjszakát aludt végig zavartalanul egy motelben, hogy másnap reggel már jó korán továbbinduljon. Úgy számította, délre már Shere Neckben lesz. Nem egészen úgy történt, ahogy tervezte. Valahol Peace Rivertől keletre eltévedt, és csaknem negyven mérföldet haladt abban az irányban, amiről gyanította, hogy nem a jó út, míg talált egy benzinkutat.
A benzinkút mellett álló kis épület előtt a porban két ikerfiú játszott. Műanyagkatonákat tologattak elmélyült figyelemmel. A hajuk ugyanolyan szőke volt, mint az apjuké, aki a csatatér mellett eltaposta a cigarettáját és odament a kocsihoz. – Mit adhatok? – Benzint és… talán némi információt is. – Az is pénzbe kerül – mondta a férfi mosolytalanul. – Egy Shere Neck nevű várost keresek. Ismeri? A háborús játék a férfi háta mögött egyre zajosabb lett. Hátrafordult és odaszólt a fiúknak: – Csönd legyen! A fiúk lopva egymásra néztek, aztán elhallgattak, egész addig, míg a férfi, akit a szabad ég alatt végzett munka hamar megöregített, vissza nem fordult Lori felé. – Minek keresi maga Shere Necket? – kérdezte. – Megpróbálok… megpróbálok megtalálni valakit. – Igen? – kérdezte a férfi nyilvánvaló érdeklődéssel. Még egy mosolyt is megkockáztatott, kivillantva hiányos fogsorát. – Olyasvalakit, akit ismerek? Errefelé nem jár túl sok idegen. Lori úgy gondolta, baj nem lehet abból, ha megkérdezi. Hátranyúlt a kocsiban, és a táskájából előkotort egy fényképet. – Gondolom, nem látta ezt az embert soha, vagy igen? A játék teljes hangerővel dúlt ismét. A benzinkutas, mielőtt ránézett volna Boone fényképére, megint hátrafordult a kölykökhöz. – Mondtam, hogy fogjátok már be! – mondta nyomatékosan, és visszafordult a képhez. Azonnal felismerte. – Tudja maga, hogy ki ez a fickó? Lori tétovázott. A nyers, durva arc előtte vicsorgott, ahhoz azonban már túl késő volt, hogy tudatlannak tettesse magát. – Igen – mondta végül, és igyekezett, hogy a hangsúlya ne legyen sértő. – Tudom, ki ez. – És azt is tudja, hogy mit csinált? A fíckó szája meggörbült beszéd közben. – Mutattak képeket róla. Én is láttam. Újra a gyerekekhez fordult. – Befogjátok már? – Nem én voltam – tiltakozott az egyik. – A francot érdekli, ki volt! – jött a válasz. Az apjuk felemelt kézzel indult feléjük, a fiúk pillanatokon belül eltűntek előle, még a hadsereget is otthagyták. A gyerekek iránti dühe és a kép kiváltotta undor egyetlen kitörésbe folyt össze. – Egy kibaszott állat – mondta Lori felé fordulva. – Az volt. Egy kibaszott állat. Visszadobta a lánynak a foltos fényképet. – Még jó, hogy elintézték. Mit keres itt, hálaimát akar mondani, hogy kinyírták? Lori válasz nélkül visszarántotta a fényképet az olajos ujjak közül, de a férfi leolvashatta az arcáról, mit gondol. Habozás nélkül folytatta a tirádát. – Az ilyen embert le kell lőni, mint egy kutyát. Mint egy kibaszott kutyát. Lori hátrálni kezdett a férfi dühe elől, a keze annyira reszketett, hogy alig tudta kinyitni a kocsiajtót. – Nem kell benzin? – kérdezte váratlanul a férfi. – Menjen a pokolba – felelte Lori. A férfi értetlenül nézett. – Most mi baja, mi? – köpte vissza. Lori elfordította a gyújtáskulcsot, és magában imádkozott, hogy egyből beinduljon. Szerencséje volt. A gázra lépett és elhajtott, a visszapillantó tükörben még látta, amint a férfi a felvert poron keresztül üvöltözik a kocsi után. Nem tudta, miért lett ilyen dühös a férfi, de azt igen, mihez kezd majd a dühével. Nyilván leveri a gyerekeken. Nincs semmi értelme ezen bánkódni. A világ tele van brutális apákkal, zsarnokoskodó anyákkal, és ha már itt tartunk, hálátlan és kegyetlen gyerekekkel. Ilyen a
világ. Nem áll módjában, hogy megváltoztassa az embereket. A megkönnyebbülés, hogy ép bőrrel megúszta, vagy tíz percig elnyomott minden más érzést. Utána viszont olyan erővel kezdett reszketni, hogy a civilizáció első jelénél megállt, és keresett egy helyet, ahol megnyugodhat. A tucatnyi kis bolt között volt egy kávézó is, ide ment be. Rendelt egy kávét meg egy cukorral jól megszórt süteményt, aztán bemenekült a mosdóba, hogy egy kis hideg vízben megmossa kipirult, felforrósodott arcát. Még ez a csöpp lopott egyedüllét is elég volt, hogy a könnyei azonnal eleredjenek. Ahogy a repedt tükörben megpillantotta foltos, feldúlt arcát, fékezhetetlen erővel tört rá a sírás, olyan erősen, hogy amikor egy másik vendég nyitott be a mosdóba, akkor sem tudta abbahagyni. A másik lány nem vonult vissza, ahogy Lori tette volna hasonló esetben. Ehelyett belenézett a tükrön keresztül Lori szemébe, és azt kérdezte: – Férfiak vagy pénz? Lori a kézfejével törölgette a könnyeit. – Elnézést, mit mondott? – Amikor én sírok – magyarázta a lány, miközben vörösre festett haját fésülte –, akkor mindig vagy férfiakról van szó, vagy pénzről. – Ó – mondta Lori. A lány leplezetlen kíváncsisága segített visszafojtani az újabb könnyeket. – Egy férfi. – Elhagyott? – Nem egészen. – Jézusom, visszajött? Az még rosszabb. Ez a megjegyzés előcsalt Loriból egy kis mosolyt. – És mindig azok jönnek utánad, akik egyáltalán nem kellenek, hát nem? – folytatta a lány. – Megmondod nekik, hogy menjenek már a fenébe, azok meg csak követnek, mint a kutyák… A kutyák említése újra eszébe juttatta Lorinak az előbbi jelenetet a benzinkútnál, és érezte, hogy megint előtörnek a könnyei. – Ó, fogd már be, Sheryl – korholta magát a jövevény. – Csak rontasz a dolgon. – Nem – nyugtatta Lori. – Tényleg nem. Szükségem lenne rá, hogy jól kibeszéljem magam. Sheryl mosolygott. – Hiányzik annyira, mint most nekem egy kávé? Sheryl Margaret Clark volt a neve, és még egy angyalból is elő tudta volna csalni a pletykakedvet. Két óra hosszat tartó beszélgetés és az ötödik kávé után Lori már elmesélte neki az egész sajnálatos történetet a Boone-nal való megismerkedésétől egészen addig a pillanatig, amikor ő meg Sheryl egymás tekintetét keresték a tükörben. Sherylnek is volt némi mesélnivalója, egy inkább komikus, mint tragikus történet, kezdve attól, hogy a szeretője bele volt zúgva a kocsikba, ő viszont a szeretője bátyjába zúgott bele, és végül persze óriási veszekedéssel és szakítással végződött az ügy. Pillanatnyilag azért volt úton, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét. – Kamaszkorom óta nem csináltam ezt – mondta Sheryl. – Csak úgy megyek, ahová a kedvem tartja. Már el is felejtettem, milyen jó érzés. Talán mehetnénk együtt Shere Neckbe. Mindig is szerettem volna látni azt a helyet. – Ez igaz? Sheryl nevetett. – Nem. De van olyan jó cél, mint bármelyik másik. Aki nem tart igazán sehova, annak minden cél egyformán megfelel.
VIII. A SZÍNHELY Együtt folytatták tovább az utat, miután a kávézó tulajdonosától megkérdezték, merre menjenek. A tulaj azt állította, hogy meg tudja mondani, merre fekszik Midian. Az útbaigazítás pontos volt, Shere Necken át kellett továbbhaladniuk (ez nagyobb volt, mint Lori gondolta), és aztán befordulni egy jelöletlen úton, ami elvileg Midianba vezetett.
– Minek mennek oda? – tudakolta a kávézó vezetője. – Senki sem megy oda. Lakatlan. – Cikket írok az aranylázról – hazudta lelkesen Sheryl. – A barátnőm csak nézelődik. – Na, van is ott mit nézni – jött a válasz. A megjegyzést ironikusnak szánták, de több igazság volt benne, mint a beszélő gondolta volna. Már késő délutánra járt, a kavicsos út aranyfényben fürdött, amikor a láthatáron felbukkant a város, és míg csak be nem kanyarodtak az egyik utcájába, biztosak voltak benne, hogy ez nem lehet a hely, amit keresnek, hiszen ki látott még ilyen hívogató szellemvárost? Mikor azonban kiértek a napfényből, a véleményük megváltozott. Volt valami romantikus jellege az elhagyott házaknak, de összességében a látvány mégis lehangoló volt és egy cseppet kísérteties is. Lori első gondolata az volt, miután meglátta a helyet: „ugyan miért jött volna ide Boone?” A második: „persze nem szabad akaratából jött. Üldözték. Véletlen, hogy idejött egyáltalán.” A főutca közepén parkoltak le a kocsival, ami egy sikátort leszámítva tulajdonképp az egyetlen utcának tűnt. – Fölösleges bezárni – viccelt Sheryl. – Nincs senki, aki ellophatná. Most, hogy itt voltak, Lori jobban örült Sheryl társaságának, mint valaha. Életereje és jó humora nyílt kihívás ez ellen a komor hely ellen, de a kísérteteket mindenesetre elriasztotta. A kísérteteket el lehet riasztani nevetéssel, de ami a bánatot illeti, az már keményebb dió. Lori Decker telefonhívása óta először érezte át a veszteségét. Annyira könnyű volt Boone-t elképzelni itt, egyedül, összezavarodva, tudva, hogy üldözői egyre közelebb kerülnek hozzá. Még könnyebb volt megtalálni azt a helyet, ahol lelőtték. Azok a lyukak, amiket az eltévedt golyók ütöttek, körbe lettek rajzolva krétával; a tornác padlójába vérfoltok ivódtak. Lori néhány percig egy helyben állt a tornác mellett, képtelen volt közelebb menni, de ugyanígy képtelen lett volna elmenni is onnan. Sheryl tapintatosan visszavonult és körbejárta a házakat; nem volt senki, aki megtörje Boone halálos ágyának hipnotikus igézetét. Örökké hiányozni fog neki. Lori mégsem tudott sírni. Talán, ami könnye volt, azt már mind kisírta. A veszteség érzetét csak növelte a rejtély, hogy hogyan halhatott meg itt a férfi, akit ismert és szeretett – vagy inkább szeretett és azt hitte róla, ismeri –, olyan bűnökért, amikkel ő álmában sem gyanúsította volna. Talán a harag volt az, ami megakadályozta abban, hogy kibukjanak a könnyei, az a tudat, hogy a férfi hiába mondta neki, hogy szereti, mégis annyi mindent elrejtett előle, és most már soha nem kérhet tőle magyarázatot. Nem hagyhatott volna legalább valami jelet? Rajtakapta magát, hogy a vérfoltokra mered, és azon tűnődik, nem tudna-e belőlük kiolvasni valamit egy az övénél avatottabb szempár. Ha kávézaccból meg lehet jósolni valakinek a jövőjét, akkor kell, hogy azoknak a jeleknek is legyen valami jelentősége, amiket Boone utoljára hagyott ezen a világon. De ő nem tudta értelmezni ezeket. Azok csak megoldatlan rejtélyek maradtak, a legnagyobb közöttük pedig az, amit ott érzett, a lépcsőre meredve. „Boone, én még mindig szeretlek.” Ez aztán csakugyan rejtély volt, hogy a haragja és a zavarodottsága ellenére lemondott volna arról, ami még az életéből hátravan, ha Boone most kijön azon az ajtón és magához öleli. A kinyilatkoztatására azonban nem érkezett válasz. Nem érzett hűvös leheletet az arcán, nem hallott sóhajt. Ha Boone még mindig itt volt valamilyen formában, akkor néma lett és nem lélegzett; a halál nem megszabadította, hanem foglyul ejtette. Valaki a nevén szólította. Felnézett. – …nem gondolod? – kérdezte Sheryl. – Tessék? – Mondom, mennünk kéne – ismételte meg Sheryl. – Ideje elindulni, nem gondolod? – Ó.
– Remélem, nem bánod, hogy ezt mondom, de piszok szarul nézel ki. – Kösz. Lori kinyújtotta a kezét, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Sheryl megragadta a kezét. – Láttál már mindent, amit kellett, bogaram – mondta neki. – Igen… – Akkor ne gondolj rá most már. – Tudod, valahogy még mindig nem látszik valóságosnak az egész – magyarázta Lori. – Akár csak az, hogy itt állok, vagy hogy látom ezt a helyet. Nem tudom elhinni. Hogy lehet ilyen… elérhetetlen? Kell lennie valaminek, aminek a segítségével utánuk lehet nyúlni, valahogy elérni és megérinteni őket… – Kiket? – A halottakat. Máskülönben az egésznek nincs semmi értelme, hát nem? Kegyetlen, értelmetlen baromság az egész. Kihúzta a kezét Sheryl kezéből, és az ujja hegyével megdörzsölte a homlokát. – Sajnálom – sóhajtott. – Nincs sok értelme annak, amit mondok, ugye? – Őszinte legyek? Nincs. Lori bocsánatkérően nézett rá. – Nézd, ez a régi kis falu már nem olyan, mint valaha lehetett – mondta Sheryl. – Azt hiszem, el kéne mennünk innen és hagyni, hadd egye tovább a szú, ha érted, hogy gondolom. Mi a véleményed? – Rendben. – Azon gondolkodom… – folytatta Sheryl, aztán hirtelen abbahagyta. – Min? – Nem nagyon tetszik a társaság. Félre ne érts, nem téged gondollak – tette hozzá sietve. – Akkor kiket? – Azokat a halottakat. – Milyen halottakat? – kérdezte Lori. – A dombon. Van ott egy állati nagy temető. – Tényleg? – Tudod, amilyen állapotban most vagy, nem hiszem, hogy meg kéne nézned – mondta Sheryl sietve, de Lori arckifejezéséből már látta, hogy nem kellett volna elmondania. – Nem akarod megnézni, ugye nem? . – Csak pár perc – mondta Lori. – Ha túl sokáig maradunk, sötétben kell visszamennünk. – Soha többet nem jövök ide. – Ó, hát persze. Meg kell nézned a nevezetességeket. Marha nagy szám. Halott emberek házai. Lori egy kicsit elmosolyodott. – Gyorsan végzek – ígérte, és elindult lefelé az utcán a temető irányába. Sheryl tétovázott. A pulóverét az autóban hagyta, és már kezdett hűvös lenni, de amióta megérkeztek, folyton az volt az érzése, hogy valaki figyeli őket, és az alkony közeledtével nem akart egyedül maradni a kihalt utcán. – Várj meg – kiáltotta, és Lori után futott, aki már a temetőfal mellett lépdelt. – Miért ilyen óriási? – töprengett hangosan Lori. – Isten tudja. Talán mind egyszerre haltak ki. – Ilyen sokan? Ez csak egy kis falu. – Így igaz. – Es nézd csak meg, milyen hatalmas kripták meg síremlékek. – Most hasra kéne esnem? – Bementél? – Nem. És most se nagyon akarok.
– Csak egy kicsit! – kérte Lori. – Hol is hallottam már ezt? Lori nem válaszolt. Már a temető kapujánál járt, és benyúlt a kovácsoltvas rácson, hogy elhúzza a reteszt. Sikerrel járt, benyomta a kapu egyik szárnyát, és nekilátott, hogy átpréselje magát a résen. Sheryl húzódozva követte. – Miért vannak ilyen sokan? – kérdezte újra Lori. Nem egyszerűen a kíváncsiság késztette rá, hogy újra kimondja a kérdést. A különös látvány megint elgondolkodtatta, azon tűnődött, vajon Boone csakugyan véletlenül került-e ide, vagy eleve Midian volt a célja. Vajon el volt itt valakije temetve, akiről még azt hitte, életben találja? Vagy a sírjánál akarta megvallani a bűneit? Noha csak következtetés mindez, mégis úgy érezte, a sírok a megértés halovány reményét kínálják fel, amit a férfi kiontott vére akkor se nyújtott volna, ha holta napjáig ott áll mellette. – Késő van – emlékeztette Sheryl. – Igen. – És én fázom. – Tényleg? – Indulni szeretnék, Lori. – Ó…persze. Ne haragudj. Amúgy is kezd túl sötét lenni ahhoz, hogy rendesen lehessen látni. – Végre észrevetted. Visszaindultak a domboldalon a város felé, Sheryl diktálta az iramot. Mire elérték a halott város szélét, már majdnem teljesen kihunyt a maradék kis fény is. Lori hagyta, hogy Sheryl előresiessen az autóhoz, míg ő megállt, hogy vessen még egy utolsó pillantást a temetőre. Ebből a látószögből leginkább erődre hasonlított. Talán a magas falak távol tartják az állatokat, bár ez az elővigyázatosság szükségtelennek tűnt. A halottak biztonságban pihenhettek a sírköveik alatt. Talán inkább a gyászolók emelték a falakat, hogy a holtaknak ne lehessen uralmuk felettük. A kapukon belül megszentelt föld volt, melyet a holtaknak adományoztak. A kinti világ viszont az élőké, akik már nem tanulhattak semmi újat azoktól, akiket elvesztettek. Lori nem volt ennyire magabiztos. Sok mindent szeretett volna mondani ma a halottaknak, és sok mindent kérdezett is volna tőlük. De nem nyílt rá lehetősége. Különös vidámsággal a szívében ért vissza a kocsihoz. Sheryl csak akkor szólalt meg, amikor már becsukták az ajtót és járt a motor. – Valaki végig figyelt minket. – Biztos vagy benne? – Esküszöm. Láttam is őt, épp amikor ideértem a kocsihoz. Sheryl vadul dörgölte a mellét. – Jézusom, amikor fázom, teljesen elzsibbad a mellbimbóm. – Hogy nézett ki? – kérdezte Lori. Sheryl vállat vont. – Túl sötét volt, nem láttam – mondta. – Amúgy se számít most már. Ahogy épp az előbb mondtad, nem jövünk ide vissza soha többé. Igaz, gondolta Lori. Egyszerűen elhajthatnak innen egy szép hosszú, egyenes úton, és nem néznek vissza többé. Talán ezt irigyelnék tőlük Midian elhalt lakói az erődfalak mögött.
IX. AZ ÉRINTÉS Nem volt nehéz kiválasztani, hogy hol fognak lakni Shere Neckben. Csak két hely volt összesen, és az egyik már teljesen megtelt vevőkkel és eladókkal, akik valami mezőgazdasági gépvásáron vettek részt. A fölöslegből jutott a másik hotelba is, a Sweetgrass Innbe. Lehet,
hogy itt sem kapnak szobát, ha Sheryl mosolya nem olyan behízelgő, de így némi egyezkedés után találtak nekik egy dupla ágyast, amin megosztozhattak. A szoba egyszerűnek tűnt, de kényelmesnek. – Tudod, mit szokott nekem mondani a mamám? – kérdezte Sheryl, miközben kipakolta piperecikkeit a fürdőszobában. – Mit? – Csak annyit: van egy férfi valahol a világon, Sheryl, akire a te neved van ráírva. Persze vedd tekintetbe, hogy ezt egy olyan nő mondta, aki harminc évig kereste azt a bizonyos hapsit, és soha nem találta meg. De valahogy ez a romantikus gondolat mindig is tetszett neki. Tudod, álmaid hercege a következő sarkon beléd botlik. És rám is átragasztotta, a fene egye meg. – Még mindig? – Ó, igen. Még mindig keresem. Az ember azt hinné, több eszem van már azok után, amin keresztülmentem. Akarsz elsőnek zuhanyozni? – Nem, menj csak. A szomszéd szoba lakói bulit tartottak, a falak túl vékonyak voltak ahhoz, hogy a zajt ne engedjék át. Miközben Sheryl zuhanyozott, Lori ledőlt az ágyra, és gondolatban végigpörgette maga előtt a nap eseményeit. A gyakorlat nem tartott sokáig. A következő, amire emlékezett, az volt, hogy Sheryl robog be és felzavarja álmából. Sheryl közben lezuhanyozott, összeszedte magát és készen állt, hogy valami esti szórakozást keressen. – Jössz? – tudakolta Loritól. – Túl fáradt vagyok – válaszolta Lori. – De te csak szórakozz jól. – Ha szórakozhat itt egyáltalán az ember lánya… – legyintett Sheryl gyászosan. – Majd te megmutatod nekik – bátorította Lori. – Hónapokig te leszel a beszédtéma. Sheryl megígérte, hogy mindent meg fog tenni, és otthagyta Lorit, hadd pihenjen, de ő már képtelen volt visszaaludni. Bóbiskolt még egy kicsit, de még ezt is megszakította időnként a szomszéd szobából felhangzó részeg vidámság. Felkelt, hogy keressen egy üdítőautomatát, aztán kalóriamentes frissítőjével visszabújt az ágyába. Később úgy döntött, szép lassan, komótosan megfürdik, és a kádban ázva várja ki, míg az ital vagy a fáradtság hatására elcsendesednek a szomszédok. Nyakig belemerült a forró vízbe, és érezte, hogyan lazulnak el az izmai. Mire kiszállt, már sokkal kevésbé érezte görcsösnek magát. A fürdőszobában nem volt páraelszívó, úgyhogy mindkét tükör bepárásodott. Hálás volt a tapintatukért. A hiányosságainak listája már így is elég hosszúra nyúlt, semmi értelme nem lett volna egy újabb alapos önvizsgálatnak, ami tovább növeli a számukat. A nyaka túl vastag volt, az arca túl vékony, a szeme túl nagy, az orra túl pici. Lényegében túlzások halmozódtak egymásra, és minden erőfeszítése, hogy tompítsa, csak még hangsúlyosabbá tette őket. A haja, amit hosszúra növesztett, hogy eltakarja vele a nyakát, annyira sötét és dús volt, hogy arca sápadtnak látszott a keretében. A szája, amely az anyjáéra hasonlított, természetesen, sőt szinte illetlenül vörösen virított, de ha megpróbálta a színét elfedni egy halványabb rúzzsal, akkor a szeme nagyobbnak és sebezhetőbbnek látszott, mint valaha. Nem azt jelentette mindez, hogy a vonásai így együtt csúnyának mutatták volna. Mindig legyeskedett körülötte épp elég férfi, aki a kedvét kereste. Nem, a baj az volt, hogy nem úgy nézett ki, mint amilyennek érezte magát. Ez egy édes arcnak tűnt, de ő nem volt édes, nem is kívánt az lenni, nem akarta, hogy így gondoljanak rá. Tálán azok az erős érzések, melyeket az utóbbi néhány órában átélt – a vér látványa, meg a kriptáké –, majd idővel rajta hagyják a nyomukat az arcán. Lori nagyon remélte. Az emlékük még mindig elevenen élt benne, és úgy érezte, bármilyen fájdalmas volt is, valahogy gazdagodott általuk. Még mindig meztelenül visszalépkedett a hálószobába. A bulizók a szomszédban elcsendesedtek, ahogy remélte. Most már nem rockzene szólt, hanem valami lágyabb. Az ágy
szélén ült, és végigfuttatta a tenyerét mellein, élvezte a simaságukat. A lélegzete lassan felvette a falon átszűrődő lassú zene ritmusát; olyan zene volt, amire össze kell simulni, száj a szájra, test a testhez. Lefeküdt az ágyra, jobb keze végigsiklott a testén. Az ágyterítőn érezte a beleivódott cigarettafüst szagát. A szoba ettől majdnem olyan lett, mint valami nyilvános hely, a maga éjszakánként változó lakóival. A gondolat, hogy mezítelenül fekszik egy ilyen szobában, meg saját bőrének tisztasága ezen az áporodott szagú ágyon különösen izgató volt. A mutatóujjával meg a középső ujjával belenyúlt a hüvelyébe. Kicsit megemelte a csípőjét, hogy megkönnyítse az utat az ujjainak. Ez is olyan öröm volt, amit túlságosan ritkán engedélyezett magának; erényes neveltetése az ösztöne és az ujjai hegye közé plántálta a bűntudatot. Ma éjjel azonban más nő lett. Gyorsan megtalálta az érzékeny helyeket, az ágy szélére csúszott, és szétnyitotta a lábát, hogy mindkét keze odaférjen. Nem Boone-t képzelte maga elé, mikor libabőrös lett a gyönyörűségtől. A halott férfiak rossz szeretők. Jobb, ha elfelejti. Az arca szép, de most már sosem csókolhatja meg újból. A farka is szép volt, de már sosem simogathatja meg, sosem érezheti magában többé. Nincs más, csak saját maga, és a gyönyör, pusztán a gyönyör kedvéért. Ezt képzelte most maga elé: azt, amit éppen csinált. Egy tiszta, meztelen test egy áporodott ágyon. Egy nő egy idegen szobában, amint saját magát élvezi. Már nem a zene ritmusára mozgott. Megvolt a maga ritmusa, emelkedés és zuhanás, emelkedés és zuhanás, minden egyes alkalommal egyre magasabbra, Nem volt csúcs. Csak egyik magasság a másik után, míg csorogni nem kezdett róla az izzadság. Mozdulatlanul feküdt néhány percig. Érezte, hogy az álom mindjárt a hatalmába keríti, és tudta, hogy nem töltheti el az éjszakát úgy, ahogy most fekszik, ledobta az összes takarót, csak egy vékony huzatot hagyott magán, a párnára hajtotta a fejét és belezuhant a két lecsukott szeme mögötti űrbe.
2 A testén az izzadság lassan lehűlt a vékony takaró alatt. Almában Midianban járt, a temetővárosban, a szél a sírok közt minden irányból, északról, délről, keletről és nyugatról egyszerre rontott rá, lehűtötte a bőrét, felborzolta a haját, bekúszott a blúza alá. A szél nem volt láthatatlan. Anyaga volt, mintha port vinne magával, a porszemek eltömték az orrát, lezárták a szemét, beférkőztek az alsóneműjébe, a testébe. Csak mikor a por már teljesen megvakította, akkor jött rá, mi az – a holtak maradványai, a réges-régi halottaké, akiket a mindenhova elfutó szél idehozott a piramisokból és mauzóleumokból, sírboltokból és dolmenekből, halottasházakból és krematóriumokból. Koporsók és emberek pora, csontok, amiket megőrölt az idő, mind Midianba repült a széllel, és beburkolta őt a keresztúton. Érezte magában a holtakat, a szemhéja mögött, a torkában, a méhe felé kúszva. A négy irányból jövő szélvihar hidege és hevessége ellenére nem félt tőlük, és nem érzett vágyat, hogy elűzze őket. Szükségük volt a melegére, a nőiességére. Nem fogja visszautasítani őket. – Hol van Boone? – kérdezte tőlük álmában, feltételezve, hogy a halottak tudni fogják, hiszen most már ő is közéjük tartozik. Tudta, hogy a férfi nem lehet messze tőle, de a szél egyre erősödött, minden irányból beburkolta őt, és elfütyült a feje mellett. – Boone? – kérdezte újra. – Boone-t akarom. Hozzátok ide. A szél hallotta őt. A zúgás hangosabb lett. De valaki más is volt a közelben, és nem hagyta, hogy meghallgassa, mit felelnek. – Halott, Lori – mondta a hang. Megpróbált nem figyelni erre az ostoba hangra, és arra koncentrált, hogy megértse a szél szavát. De a beszélgetés már megszakadt, újra kellett kezdenie. – Boone-t akarom! – kiáltotta. – Hozzátok…
– Nem! Megint az az átkozott hang. Harmadszor is próbálkozott, de az erőszakos szél rángatásából egy másfajta rángatás lett. Valaki rázta a vállát. – Lori! Ébredj fel! Az álomba kapaszkodott, az álomba a szélről. Lehet, hogy még el tudja mondani neki, amit tudnia kell, ha még egy pillanatig képes ellenállni a tudatos lét követelőzésének. – Boone! – mondta ki újra a nevét, de a szelek már távolodtak tőle, és magukkal vitték a holtakat is. Az ereiben és érzékszerveiben érezte a bizsergést, ahogy kibújtak belőle. A tudás, amit megoszthattak volna vele, velük együtt távolodott. Nem állt hatalmában visszatartani őket. – Lori… Eltűntek, mind eltűntek. Elvitte őket a vihar. Nem volt más választása, ki kellett nyitnia a szemét, tudva, hogy csak Sherylt fogja az ágya mellett találni, hús-vér valóságában, aki az ágya végében ül, és mosolyog. – Rémálom? – kérdezte. – Nem. Nem igazán. – Őt hívtad. – Tudom. – El kellett volna jönnöd velem – mondta Sheryl. – Kiűzni őt a véredből. – Talán. Sheryl ragyogott – nyilvánvaló, hogy jó hírei vannak. – Megismerkedtél valakivel? – találgatott Lori. Sheryl mosolya széles vigyorrá változott. – Ki gondolta volna? – kacagott. – Lehet, hogy anyámnak mégis igaza volt. – Ilyen klassz? – Ilyen klassz. – Mondj el mindent. – Nincs sok mesélnivaló. Elindultam, hogy keressek egy bárt, és megismerkedtem ezzel a szuper pasassal. Ki gondolta volna? – jegyezte meg újra. – A préri közepén talál rám a szerelem? És mégis. Izgatott örömében nem volt nehéz osztozni. Alig tudta fékezni a lelkesedését, amikor részletesen elmesélte Lorinak a csodálatos találkozást. A férfi neve Curtis, bankár, Vancouverben született, aztán elvált, és nemrégiben Edmontonba költözött. Sheryl szerint tökéletesen illettek egymáshoz mindenben, az asztrológiai jegyeik, a kedvenc ételeik és italaik, a családi hátterük… És ami még jobb, noha órákon át beszélgettek, a férfi nem akarta azon nyomban lefektetni, még csak nem is célzott rá. Úriember, szögezte le Sheryl; okos, intelligens, és visszavágyik a civilizáltabb nyugati partra. Célzott is rá, hogy esetleg visszamegy oda, ha megtalálta a megfelelő társat. És talán ő, Sheryl lesz ez a társ. – Holnap megint találkozunk – örvendezett Sheryl. – Talán itt is maradok egy pár hétig, ha minden jól megy. – Minden rendben lesz – felelte Lori. – Megérdemled, hogy végre jóra forduljon minden. – Visszamész holnap Calgaryba? – tudakolta Sheryl. Igen, készítette elő gondolatban a választ. Az álom azonban ott lebegett előtte, és ez arra késztette, hogy mást válaszoljon. – Azt hiszem, először visszamegyek Midianba még egyszer – jelentette ki. – Meg akarom nézni azt a helyet újra. Sheryl elhúzta a száját. – Kérlek, ne akard, hogy veled menjek – komorult el. – Nem vagyok felkészülve még egy ilyen látogatásra. – Semmi probléma – nyugtatta meg Lori. – Örülök, ha egyedül
mehetek.
X. NAPFÉNY ÉS ÁRNYÉK Az ég felhőtlen volt Midian felett, a levegő pezsdítő. Loriból eltűnt az izgatott harag, amit az első látogatása alatt érzett. Noha még mindig ez volt az a hely, ahol Boone meghalt, már nem tudta gyűlölni ezért. Inkább az ellenkezője: a férfi halála a városon is, önmagán is rajta hagyta a nyomát. Most azonban nem a várost akarta megnézni, hanem a temetőt, és az nem okozott neki csalódást. A nap fényesen ragyogott a kripták felett, az éles árnyékok csak még jobban kiemelték a míves díszítményeket. Még a sírok között növő fű is harsogóbb zöld volt. Nem fújt a szél semmilyen irányból, nyoma sem volt az álombeli viharnak, ami a holtakat hozta magával. A magas falakon belül különleges csend és nyugalom honolt, mintha a külső világ nem is létezne többé. Ezt a helyet a holtaknak szentelték, akik nem csupán megszűntek élni, hanem szinte másik fajjá váltak, olyan rítusaik és imáik voltak, amelyek egyedül csak hozzájuk tartoztak. Lorit minden oldalról ilyen jelek vették körül: angol, francia, lengyel és orosz nyelvű sírfeliratok, lefátyolozott nők és széttört urnák képei, szentek, akiknek a mártíriumára csak következtetni tudott, kőkutyák, akik ott aludtak a gazdájuk sírján – mind olyan jelképek, melyek az emberek eme másik csoportjának kísérői voltak. És minél többet fedezett fel belőlük, annál erősebben motoszkált benne a kérdés, amelyet már előző nap is feltett: miért olyan nagy ez a temető? És volt még valami, ami annál nyilvánvalóbbnak látszott, minél több sírt tanulmányozott át: miért van itt ennyi különböző nemzetiségű halott eltemetve? Az álmára gondolt, a szélre, amely a föld minden szegletéből jött egyszerre. Mintha az álomnak lett volna valamilyen prófétikus sugallata. A gondolat nem aggasztotta Lorit. Ha a világ így működik – ómenekkel és próféciákkal –, akkor legalább van benne minden rendszer, és ő már túl régen élt bármiféle rendszer nélkül. A szerelem cserbenhagyta; ebben talán támaszra lel. Egy órába telt, míg a csöndes sétányokon barangolva elérte a temető hátsó falát. A fal mellett egy sor állatsírt talált – macskák a madarak mellett, kutyák a macskák mellett békésen porladtak egymás szomszédságában. Furcsa látvány volt. Noha Lori tudott más állattemetőkről, arról nem hallott soha, hogy az állatok ugyanabban a megszentelt földben nyugodnának, mint a gazdáik. De vajon van itt olyasmi, amin joggal lepődhetne meg? Ez a hely öntörvényű, egyedi, messze mindenkitől, aki elítélhetné vagy akit érdekelne egyáltalán. Ahogy visszafordult a hátsó faltól, nyomát se látta a bejáratnak, és arra sem emlékezett, melyik sétányon jutott idáig. Nem számított. Biztonságban érezte magát ezen a kihalt helyen, és még sok mindent meg akart nézni: például az impozáns síremlékeket, melyek a többi sírbolt fölé magasodva kivívták a csodálatát. Lori kiválasztott egy olyan útvonalat, ami vagy egy féltucatot érintett a legígéretesebb épületek közül, és lassan, ráérősen visszafelé indult. A nap percről percre melegebben sütött, ahogy pályája csúcsához közeledett. Noha Lori lassan ment, mégis izzadni kezdett, és a torka is egyre jobban kiszáradt. Valószínűleg jó darabot kell majd visszaautóznia, míg talál egy helyet, ahol a szomját olthatja, de szomjúság ide vagy oda, mégsem sietett. Tudta, hogy nem jön vissza ide többé, és úgy akart elmenni innen, hogy tele legyen a tarsolya emlékekkel. Az út mellett több sír is volt, amelyet teljesen benőttek a köréje ültetett növények. Ezek főként örökzöldek voltak, melyek az öröklétre emlékeztettek; a fák nagyra nőttek, megizmosodtak a gazdag talajon, a falak védelmében. Terjeszkedő gyökereik néhol megrepesztették a sírt, melynek védelmére és árnyékolására egykor odaültették. Az élő zöld és a romok együttesét Lori különösen megrendítőnek találta. Éppen egy ilyen sírt szemlélt, amikor a tökéletes csendet megtörte valami.
A lombok alatt valaki vagy inkább valami zihált. Lori automatikusan hátralépett, ki a fa árnyékából a forrón tűző napsütésbe. Az ijedségtől gyorsabban kezdett verni a szíve, és olyan hevesen dobolt fülében a vér, hogy azt a másik hangot nem hallotta már. Várnia kellett néhány percet és visszafojtott lélegzettel fülelnie, hogy biztos legyen benne, nem csak képzelte azt a hangot. De nem. Valami rejtőzött a fa mélyen lehajló ágai alatt, melyet a levelek súlya olyan mélyen lehúzott, hogy csaknem érintették a földet. A hang, ahogy most jobban megfigyelte, nem emberi volt, és nem is egészséges. Durvasága és szaggatottsága inkább arra vallott, hogy egy haldokló állattól ered. Talán egy percig vagy még tovább is állt a forró napsütésben, és fürkészte a lombokat meg az árnyékot alatta, hátha megpillantja az állatot. Időnként látott valami mozgást: egy test, amint kétségbeesetten próbál megmoccanni, riadt kaparászás, ahogy hiába akar lábra állni. Az állat tehetetlensége szíven ütötte Lorit. Ha nem teszi meg, ami tőle telik, az állat bizonyosan elpusztul, és tudni fogja – ez volt az, ami Lorit cselekvésre indította –, végig tudni fogja, hogy valaki meghallotta haláltusájának hangjait, és mégis elment mellette. Lori visszalépett az árnyékba. Egy pillanatig megszűnt a zihálás. Talán a lény fél tőle, a közeledését támadásnak tekinti, és kétségbeesetten védekezni fog az utolsó erejével. Lori felkészült a gyors visszavonulásra, ha netán karmokkal és fogakkal találkozna, aztán szétválasztotta a külső gallyakat és átlesett az ágak erdején. Az első benyomás nem hang vagy látvány volt, hanem szag: keserédes, nem is kellemetlen szag, amely a halvány szőrű állatból jött, aki lenn feküdt a félhomályban, és most tágra nyílt szemmel bámult rá. Lori úgy gondolta, fiatal állat lehet, de egyetlen általa ismert fajba sem tudta volna besorolni. Talán valamilyen vadmacska, de a szőre inkább szarvasra hasonlított. Az állat fáradtan figyelte, a nyaka alig volt képes megtartani a finoman formált fej súlyát. Ahogy viszonozta a tekintetét, úgy látszott, az állat feladta az életért való küzdelmet. A szeme lecsukódott, a fejét lefektette a földre. Az ágak olyan sűrűn nőttek, hogy megakadályoztak minden további közeledést. Lori meg sem kísérelte, hogy elhajlítsa őket az útjából, inkább tördelni kezdte a gallyakat, hogy a haldokló állathoz jusson. Az ágak azonban telve voltak friss életerővel, és nem adták könnyen magukat. A bozót felénél egy különösen alattomos ág olyan erővel csapódott az arcába, hogy Lori felkiáltott fájdalmában. Kezét az arcához emelte; jobb oldalt, a szája mellett felhasadt a bőr. Letörölte a vért, és újult erővel támadt az ágakra, míg végül odaért az állathoz. Az már alig reagált az érintésére, csak a szeme nyílt ki egy pillanatra, ahogy Lori megsimogatta a horpaszát, de aztán újra lecsukódott. Sebet nem látott rajta, de a keze alatt a test mégis lázasan remegett. Ahogy azon igyekezett, hogy a karjába vegye, az állat hirtelen vizelni kezdett, benedvesítve Lori kezét és blúzát, de ő ettől függetlenül magához ölelte. Halott súlyt érzett a karjában. Az idegrendszerén végigfutó ideges rángásokon kívül nem volt már erő az izmaiban. A végtagjai erőtlenül lógtak, a feje szintúgy. Csak a szag lett egyre erősebb, ahogy a lény utolsó percei közeledtek. Valami zokogáshoz hasonló hang ütötte meg Lori fülét. Megdermedt. Újra az a hang. Balra tőle, kicsit távolabb, elfojtottan. Visszalépett az örökzöld árnyékából a napra, vitte a karjában az állatot. Ahogy a napfény megérintette, az a gyengesége ellenére is viharosan tiltakozni kezdett. Lori azonnal visszalépett az árnyékba, inkább az ösztöne sugallatára, mintsem a helyzetet elemezve; az ösztöne azt súgta, a fénnyel van a baj. Csak ekkor nézett megint arra, ahonnan az előbb a zokogás felhangzott. Távolabb a sétányon az egyik kriptának – masszív építmény, melyen kissé már megrepedt a márvány – résnyire nyitva állt az ajtaja, és a sötét nyílásban halványan ki lehetett venni egy emberi alakot. Halványan, mert az alak fekete ruhát viselt, és mintha le is lett volna fátyolozva. Lori nem értette az egészet. Egy haldokló állat, amit láthatóan kínoz a fény, a zokogó nő –
biztos, hogy nő – az ajtóban, gyászruhában. Mi lehet az összefüggés? – Ki maga? – kérdezte tőle hangosan. Úgy látszott, a gyászoló nő visszahúzódik az árnyékba – talán a megszólítás miatt –, aztán mégis közelebb jött az ajtóhoz, de olyan félre, hogy nyilvánvaló lett a kapcsolat a nő és az állat közt. Ő is fél a naptól, gondolta Lori. Ők ketten összetartoztak, az állat és a gyászoló nő; a nő az állat miatt zokogott, amit Lori a karjában tartott. A járdára nézett, ami a kripta és közötte húzódott. Vajon el tud jutni úgy a kripta ajtajáig, hogy ne kelljen visszalépnie a napra, és így késleltetni tudja e lény kimúlását? Talán – ha óvatos. Mielőtt megmozdult volna, gondosan megtervezte az útvonalát, aztán nekiindult a kripta felé, egyik árnyékból a másikba, mintha köveken lépdelt volna át egy elárasztott kerten. Nem nézett fel az ajtóra – minden figyelmével az állatra ügyelt, nehogy fény essen rá –, de érezte a gyászruhás nő jelenlétét, ahogy feszülten figyeli őket. Egyszer meg is szólalt a nő, de nem szavakkal, valami lágy hangot adott ki, ahogy az anyák gügyögnek a gyerekeiknek, és nem Lorihoz szólt, hanem a haldokló állathoz. Mikor a kripta ajtaja már csak pár méterre volt tőle, Lori végre föl mert nézni. A nő az ajtóban már nem bírta tovább türelemmel. Kinyúlt a búvóhelyéről, a karja csupasz volt, ahogy a ruha ujja visszacsúszott róla. A karjára rásütött a nap. A bőre fehér volt – mint a. jég vagy a papír –, de Lori csak egy pillanatig látta. Ahogy kinyújtotta a kezét, hogy átvegye Loritól a terhét, a karja Lori szeme előtt elsötétedett és megdagadt, mintha zúzódások borították volna el egy pillanat alatt. Az asszony felkiáltott fájdalmában, és majdnem hátraesett, ahogy visszahúzta a karját. A bőre azonban így is felhasadt, és sárgás por szállingózott belőle a padlóra, mintha virágport fújt volna be a szél a kriptába. Másodpercek múlva Lori már az ajtónál volt, aztán keresztüllépett rajta, be a biztonságot nyújtó sötétségbe. A helyiség csak előszobának bizonyult, két ajtó vezetett ki belőle: az egyik valamiféle kápolnába, a másik le, a föld alá. A gyászruhás nő ennél a második ajtónál állt, olyan távol a bántó fénytől, amennyire csak tudott. Az ajtó nyitva volt. A nagy sietségben a nő fátyla leesett. Az alatta levő arc vékony volt, csontozata finom, s ez csak még jobban kiemelte a szemét. Ez a szem ragyogott; még a szoba legsötétebb sarkában is mintha szívta volna magába a fényt, amely a nyitott ajtón beáradt. Lori cseppet sem félt. A másik nő volt az, aki remegni kezdett, miközben a karját fogta, amit megégetett a nap. Szeme ide-oda járt Lori zavart arca és az állat között. – Azt hiszem, meghalt – mondta Lori. Fogalma sem volt, milyen betegség támadhatta meg ezt az asszonyt, de a gyászt felismerte; nagyon is jól emlékezett rá, milyen érzés. – Nem – hangsúlyozta a nő csendes meggyőződéssel. – Ő nem halhat meg. A szavai megállapításként hangzottak, nem könyörgésként, de az állat mozdulatlansága Lori karjában ellentmondott ennek a bizonyosságnak. Ha a lény nem is halott még, hamarosan az lesz. – Idehozná nekem? – kérte a nő. Lori habozott. Noha a súly alatt fájni kezdett a karja, és szerette volna letenni, miután a kötelességét megtette, ahhoz semmi kedve sem volt, hogy átmenjen a helyiségen. – Kérem – könyörgött a nő, és kinyújtotta felé sebesült karját. Lori húzódozva odahagyta az ajtó és az előtér biztonságát. Alig két-három lépést tett azonban, amikor meghallotta a suttogást. Ez csak egy helyről jöhetett: a lépcső felől. Mások is vannak a kriptában. Azonnal megállt, babonás, szinte gyermeki félelem uralkodott el rajta. Félelem a síroktól, a lefelé menő lépcsőtől – az Alvilágtól. – Nincs ott senki – biztosította a nő fájdalmas arccal. – Kérem, hozza ide nekem Babetteet. Mintha bátorítani akarná Lorit, lépett egyet felé, közben lágyan suttogott az állatnak, akit Babette-nek nevezett. Vagy a szavak, vagy a nő közelsége nyugtatta meg, de az is lehet, hogy
a helyiség hideg sötétje – az állat feléledt, reszketés futott át rajta, mintha áram rázta volna meg. Olyan erővel rándult össze a teste, hogy Lori csaknem elejtette. A nő mormolása hangosabb lett, mintha korholná a haldokló állatot, és sietve a karjába akarná venni. Itt azonban holtpontra jutottak. Lori nem akart közelebb menni a kripta lejáratához, és ugyanígy a nő sem volt hajlandó tenni még egy lépést a külső ajtó felé. A pár másodpercnyi tétovázás alatt az állat új életre kelt. Az egyik karma beleakadt Lori mellébe, ahogy fészkelődött a karjában. A korholásból kiáltás lett („Babette!”), de még ha a teremtmény hallotta is, bizonyosan nem figyelt oda. A mozgása erőteljesebb lett, görcsös, érzéki rángások futottak végig rajta. Az egyik pillanatban úgy reszketett, mint akit kínok gyötörnek, a másikban úgy mozgott, mint a kígyók, mikor a bőrüket levetik. Lori hallotta, hogy a nő azt mondja, „ne nézzen oda!”, de képtelen volt levenni a szemét a borzalmas táncról. Oda sem adhatta a lényt a nőnek, mert a karma olyan szorosan kapaszkodott belé, hogy csak sérülés árán tudta volna leválasztani magáról. Ám a felkiáltásnak, hogy ne nézzen oda, megvolt a maga értelme. Most Lori volt az, aki páni félelemben emelte fel a hangját, ahogy ráébredt: ami a két karjában levő lénnyel történik, az meghaladja a józan ész határait. – Jézus úristen! Az állat a szeme előtt változott. A vonaglások és görcsök alatt levetette állati lényét, nem a csontjait rendezte újjá, hanem egész teste elfolyósodott a csontokig, míg csak a szilárd anyag kocsonyás nem lett. Innen jött az a keserédes szag, amit Lori a fa alatt érzett: a vadállat bomlásának szaga. Mihelyt az anyag cseppfolyóssá vált, már ki is csordulhatott volna Lori karjából, de a lényege – az akarata, vagy talán a lelke – visszatartotta, hogy az átalakulás folyamata befejeződhessen. Utolsóként a karma olvadt szét, és ahogy szétfoszlott, Lori egy pillanatig felszabadult örömöt érzett. Az öröm azonban nem vonta el a figyelmét: tudta, hogy most szétválhatnak. Annyira meg volt rémülve, hogy a lényt szinte odadobta a másik nőnek, mint egy darab rongyot. – Jézus – mormolta magában, ahogy az ajtó felé hátrált. – Ó, édes Jézusom. A nő arcán azonban nem látszott félelem, csak öröm. Sápadt arcán örömkönnyek gördültek le, és belehulltak a fortyogó masszába, amit a karjai közt tartott. Lori a napfény felé nézett. A benti félhomály után a fény elvakította. Egy pillanatra elvesztette a tájékozódási képességét, és behunyta a szemét, hogy ne lássa se a sírkamrát, se a fényt. A zokogásra nyitotta fel a szemét újra. Most nem a nő sírt, hanem egy kisgyerek, egy négy- vagy ötéves kislány, aki meztelenül feküdt a furcsa massza helyén. – Babette – szólalt meg a nő. Lehetetlen, szólalt meg a józan ész szava. Ez a sovány, fehér bőrű gyerek nem lehet az az állat, akit kimentett a fa alól. Valami trükk, vagy ostoba érzékcsalódás az egész. Lehetetlen; teljesen lehetetlen az egész. – Szeret odakinn játszani – magyarázta a nő, és felnézett a gyerekről Lorira. – Mondom neki mindig: a napra ne, oda nem szabad. Soha ne játssz a napon. De hát gyerek még. Nem érti meg. Lehetetlen, ismételte a józan ész. De valahol a zsigerei mélyén Lori már felhagyott a tiltakozással. Az állat valódi volt. Az átváltozás is. Most itt van egy élő gyerek, aki az anyja karjában sírdogál. Ő is valódi. Minden egyes pillanat, amit arra veszteget, hogy nemet mond arra, amit már tud, elvesztegetett idő. Hogy a világról alkotott képébe hogyan lehet beilleszteni ezt a rejtélyt, az másodrangú kérdés, és ráér később is.” Most csak szeretett volna kint lenni már, kint a napfényben, ahová ezek az alakváltók nem követnék szívesen. Mivel nem merte levenni róluk a szemét, míg ki nem ér a napra, a fal után tapogatózott, hogy kihátrálhasson. Babette anyja azonban még egy kicsit; ott akarta tartani őt. – Tartozom valamivel… – mondta.
– Nem – felelte Lori. – Én… nem akarok magától… semmit. Vágyat érzett, hogy hangot adjon az undorának, de az előtte zajló jelenet – a gyerek, amint felnyúl az anyja arcához, a nő lassan elhaló zokogása – annyira gyöngéd volt, hogy az undora zavarrá, a félelme csodálkozássá vált. – Hadd segítsek – ajánlkozott a nő. – Tudom, miért jött ide. – Hát ezt kétlem – mondta Lori. – Ne vesztegesse itt az idejét – tanácsolta a nő. – A maga számára nincs itt semmi. Midian csak az Éjszaka Gyermekeinek nyújthat otthont. Senki másnak. A nő hangja elhalkult, alig volt suttogásnál több. – Az Éjszaka Gyermekei? – kérdezte Lori kicsit hangosabban. A nő ijedten nézett rá. – Pszt… Ezt nem lett volna szabad elmondanom – suttogta. – De legalább ennyivel tartoztam magának. Lori már nem hátrált tovább az ajtó irányába. Az ösztöne azt súgta, hogy várjon. – Ismer egy Boone nevű férfit? – kérdezte. A nő kinyitotta a száját, hogy feleljen, az arcán egymásnak ellentmondó érzelmek keveredtek. Szeretett volna válaszolni, ez világos volt, de a félelem nem engedte szólni. Nem számított. A habozása is elegendő válasz volt. Ismeri Boone-t – vagy ismerte. – Rachel. Egy hang szólalt meg az ajtóból, mely a föld gyomrába vezetett. Egy férfi hangja volt. – Gyere onnan – szólította meg a nőt. – Nincs semmi mondanivalód. A nő a lépcső felé nézett. – Lylesburg úr – mondta nagyon udvariasan. – Ő mentette meg Babette-et. – Tudjuk – jött a válasz a sötétből. – Láttuk. Mégis el kell jönnöd onnan. Mi, gondolta Lori. Mi láttuk. Vajon hányan lehetnek még a föld alatt – hányan az Éjszaka Gyermekei közül? Önbizalmat merített a nyitott ajtó közelségéből, és kihívó hangon megszólította az embert, aki csendre intette beszélgetőtársát. – Megmentettem a gyereket – szólalt meg határozottan. – Azt hiszem, ezért jár nekem valami. A sötétség csendet lehelt magából, aztán parázs gyúlt fel a közepén, és Lori látta, hogy Lylesburg úr csaknem a lépcső legtetején áll, ahol a fény, noha szegényesen, de mégis meg kellett volna világítsa, ám az árnyékok valahogy összecsomósodtak körülötte, és semmi más nem volt belőle látható, csak a cigarettája. – A gyereknek nincs élete, amit meg lehetne menteni – mondta Lorinak –, de amije van, az a magáé, ha akarja. Szünetet tartott. – Akarja? Ha igen, vigye őt magával. A magáé. Lorit megrémítette ez a csereüzlet. – Csak azt akarom, hogy válaszoljanak néhány kérdésre – tiltakozott. – Nem akarom a gyereket. Nem vagyok én szörnyeteg. – Nem – mondta a hang lágyan. – Nem, valóban nem az. Úgyhogy menjen. Semmi dolga itt. Szívott egyet a cigarettán, és a parányi fény megvilágította annyira, hogy Lori megsejthetett valamit a vonásaiból. Úgy érezte, a férfi szándékosan mutatja meg magát éppen most, leereszti az árnyékok fátylát, hogy szembenézhessenek egymással. Ő is csont és bőr volt, mint Rachel, de a soványsága még szembeszökőbb, mivelhogy vastag csontú volt, és most nem takarta hús ezeket a csontokat. A szeme besüllyedt a szemüregébe, az arcizmait jól lehetett látni a papírvékony arcbőr alatt; a homloka ugrott csak ki, domborúan és erőteljesen. – Ez véletlen volt – mondta a férfi. – Nem lett volna szabad meglátnia. – Azt tudom – felelte Lori. – Akkor azt is tudja, hogy ha beszél erről, annak végzetes következményei lehetnek.
– Ne fenyegessen. – Ó, nem magára nézve – ingatta a fejét Lylesburg. – Hanem miránk. Lorit egy pillanatra elöntötte a szégyen a félreértés miatt. Nem ő volt itt a sebezhető – ő, aki nyugodtan járhat a napfényben. – Nem beszélek róla – ígérte meg. – Köszönöm – mondta a férfi. Újra megszívta a cigarettáját, és a sötét füst eltakarta az arcát. – Ami lent van… – suttogta a fátyol mögül –, az lent is marad. Rachel halkan felsóhajtott, és lenézett a gyerekre, akit gyengéden ringatott a karjában. – Gyere onnan – parancsolt rá Lylesburg, és elindult a lépcsőn lefelé az őt rejtegető árnyékok védelmében. – Mennem kell – búcsúzott Rachel, és megfordult, hogy utánamenjen. – Felejtse el, hogy valaha is itt járt. Nem tehet semmit. Hallotta Lylesburg urat. Ami lent van… – …lent is marad. Igen, hallottam. – Midian csak az éj szülötteknek való. Nincs itt senki, akinek szüksége lenne magára… – Csak egyet mondjon meg – kérte Lori. – Itt van Boone? Rachel már a lépcső tetején volt, most kezdett lépkedni lefelé. – Itt van, ugye? – kérdezte Lori, és odahagyva a nyitott ajtó nyújtotta biztonságot, Rachel után indult a termen át. – Maguk lopták el a testét! Ennek volt valami hátborzongató, rejtélyes értelme. Ezek a sírlakók, az éjszülöttek azok, akik nem hagyják, hogy Boone örök nyugalomra térhessen. – Maguk csinálták! Ellopták őt! Rachel megállt és felnézett Lorira; az arcából a lépcső sötétjében alig látszott valami. – Nem loptunk el semmit – mondta nyugodtan, sértődöttség nélkül. – Akkor hát hol van? – kérdezte Lori hevesen. Rachel hátat fordított neki, és az árnyékok máris eltakarták. – Mondja meg! Kérem! Istenem! – kiáltotta utána Lori. Hirtelen sírva fakadt, a düh, a félelem és a csalódottság egyszerre tört ki belőle. – Kérem, mondja meg! Kérem! A kétségbeesés Rachel után vitte a lépcsőn, a kiáltásai esengéssé halkultak. – Várjon… mondjon még valamit… Tett három lépést, majd egy negyediket is. Az ötödiknél megtorpant – nem is ő, inkább a teste, á lábában megmerevedtek az izmok, és nem voltak hajlandók egy lépéssel sem továbbvinni őt a kripta sötétségébe. A bőre libabőrös lett, a vér a fülében dobolt. Semmilyen akaraterő sem lett volna képes felülbírálni az állati ösztönt, amely megtiltotta neki, hogy továbbereszkedjen lefelé; csak annyit tehetett, hogy megállt egy helyben, és bámult lefelé a mélységbe. Hirtelen még a könnyei is felszáradtak, a szája olyan lett, mint a tapló, szólni sem tudott, nemcsak járni. Nem mintha nagy kedve lett volna újból lekiáltani a sötétségbe – mi lesz, ha a lenti erők válaszolnak a hívására? Noha nem tudott róluk semmit, a zsigereiben érezte, hogy sokkal rettenetesebbek, mint Rachel meg az ő vadállat-gyereke. Az alakváltoztatás csaknem természetes gyakorlatnak tűnt azok mellett a képességek mellett, melyekkel a többiek rendelkezhettek. Úgy érezte a torzságukat, mintha a levegővel együtt szívta volna be. Beszívta, majd kiengedte megint, kimarta a tüdejét és gyorsabb dobogásra ösztökélte a szívét. Ha Boone holtteste csakugyan az ő játékszerük, akkor azt már nem lehet visszaszerezni. Abból a reményből kell vigasztalást merítenie, hogy a szelleme valami fényesebb helyen van. A vereség érzetével tett egy lépést hátrafelé. Az árnyékok azonban nem óhajtották elengedni. Erezte, hogy beleszövik magukat a blúzába és beleakaszkodnak a szempilláiba, apró kampók sokasága kapcsolódik belé, melyek mind lassítják a visszavonulást. – Nem mondom el senkinek – mormolta. – Kérem, engedjenek el. De az árnyékok kitartottak, a hatalmukban ott rejlett a büntetés fenyegetése, ha becsapná
őket. – Megígérem – rebegte. – Mi mást tehetnék még? Az árnyékok váratlanul engedtek. Lori nem is érezte addig, milyen erős volt a szorításuk, csak most, amikor végre visszahúzódtak. Botladozva hátrált, míg csak fel nem bukdácsolt az előtér fényébe. Hátat fordított a kriptának, az ajtó felé rohant, és szinte kibukott a napra. Túlságosan nagy volt a fény. Eltakarta a szemét, és a kőből faragott ajtófélfába kapaszkodott, hogy hozzászokjon az erejéhez. Percekig tartott, míg végre jobban lett, a síremlék elejének támaszkodott, közben hol megmerevedett a teste, hol ellenállhatatlan reszketés rázta. Csak amikor úgy érezte, kilát már félig leeresztett szemhéja mögül, akkor kísérelt meg járni. Az útja visszafelé a nagykapuhoz zsákutcák és eltévesztett fordulók értelmetlen zagyvaléka volt. Mire végre eljutott a kapuig, már többé-kevésbé hozzászokott a brutálisan világos éghez és a fényhez. A teste még nem engedelmeskedett az agya parancsainak. A lába annyira roskadozott, hogy csak pár lépést tett a domboldalon Midian felé, és már attól félt, hogy összeroskad. A szervezetében felszaporodott az adrenalin, ugrált a szíve – de legalább élt. Egy kis ideig ott a lépcsőn ez egyáltalán nem látszott olyan biztosnak. Az árnyékok, melyek vissza tudták tartani a szempillájánál meg a ruhája szálainál fogva, nyugodtan végezhettek volna vele – ebben nem kételkedett. Igényt tartottak volna rá az Alvilág számára, és kiszívták volna a csontjaiból a velőt. Vajon miért engedték el? Talán mert megmentette a gyereket, vagy talán mert megesküdött, hogy hallgatni fog, és ők bíztak benne. Ezeknek az indokoknak egyike sem lehetett azonban jellemző a szörnyek észjárására, márpedig ő kénytelen volt azt hinni, hogy azok, akik Midian temetői alatt élnek, igenis megérdemlik ezt a nevet. Kik mások lakhatnának halottak maradványai közt, mint szörnyetegek? Lehet, hogy ők az Éjszaka Gyermekeinek nevezik magukat, de sem szavak, sem jóakaratú gesztusok nem álcázhatják igazi természetüket. Démonoktól menekült meg – olyan dolgoktól, melyeknek velejükben van a gonoszság és a rothadás –, és talán mondott volna egy hálaadó imát is, ha az ég nem lett volna olyan széles és ragyogó, és nem hiányzott volna belőle bármiféle istenség, aki meghallgatná.
HARMADIK RÉSZ – SÖTÉT KOROK „…odakünn a városban, két bőrrel. Az állatbőrrel meg a sajátjával. Hárommal, ha az előbőrét is beleszámolja. Mind arra vár, hogy valaki megérintse ma éjjel, igen, uram. Mind készen áll, hogy dörzsöljék, simogassák, szeressék ma éjjel, igen, uram.” Charles Kyd: Egy cérnaszálon lógva
XI. BECSERKÉSZÉS Miközben visszaautózott Shere Neckbe, süketítően hangosra kapcsolta a rádiót, hogy megbizonyosodjon arról, életben van, és egyúttal határt szabjon a gondolatainak is, nehogy elkalandozzanak. Legjobban attól félt, hogy ígérete ellenére sem lesz képes az élményeit elhallgatni Sheryl elől. Hogy is ne lenne nyilvánvaló az arcából, a hangjából? A félelmei alaptalannak bizonyultak. Vagy ő tudta jobban elrejteni az érzéseit, mint hitte, vagy Sheryl volt érzéketlenebb, mindenesetre a barátnője csak néhány
praktikus kérdést tett fel Lori újabb midiani sétájával kapcsolatban, és aztán rögtön Curtisről kezdett beszélni. – Szeretném, ha megismerkednétek egymással – mondta Sheryl. – Csak hogy biztos lehessek benne, nem álmodom. – Hazamegyek, Sheryl – közölte Lori. – De nem ma. Túl késő van. Sherylnek igaza volt. A hazaút túlságosan hosszú, és a nap nagyobbik része már eltelt. Lori képtelen volt kifundálni valami hihető kifogást, hogy ne kelljen teljesítenie Sheryl kérését. – Ígérem, nem fogod fölösleges harmadiknak érezni magad – unszolta Sheryl. – Azt mondta, szeretne veled megismerkedni. Elmeséltem rólad mindent, illetve… nem mindent, de eleget arról, hogyan találkoztunk. Könyörgő arckifejezéssel nézett Lorira. – Kérlek, mondd, hogy eljössz. – Eljövök. – Mesés! Akkor most rögtön felhívom. Míg Sheryl telefonált, Lori beállt a zuhany alá. Még a fürdőkádban értesült arról, mit terveznek aznap estére. – Egy vendéglőben fogunk találkozni vele. Úgy nyolc óra tájt – kiabált be neki Sheryl. – És elhozza magával egy barátját is, hogy te se legyél egyedül… – Jaj, ne, Sheryl… – Azt hiszem, csak viccelt – jött a válasz. Sheryl' megjelent a fürdőszoba ajtajában. – Tudod, neki valami egészen különös humorérzéke van. Ismered azt a típust, akinél sose tudod, hogy most viccel vagy komolyan gondolja, Na, ő ilyen. Klassz, gondolta Lori, egy ripaccsal töltöm az estémet. Kétségtelenül volt azonban valami nagyon megnyugtató abban, hogy Sheryl meg a kislányos lelkesedése visszarángatták a földre. Sheryl vég nélkül beszélt Curtisről – Lori ennek ellenére csak nagyon vázlatos képet kapott róla: külső tulajdonságok részletezése, de arról semmi, mi jár a fejében –, de a fecsegése elterelte Lori figyelmét Midianról és titkairól. A kora esti órák így jó hangulatban teltek el az esti kiruccanásra való készülődéssel, olyannyira, hogy Lori időnként azon kapta magát, el-eltűnődik: vajon nem csak hallucináció volt-e mindaz, ami a holtak városában történt. Volt azonban egy bizonyíték, ami megerősítette az emlékeket: a vágás a szája mellett az ágtól. Elég kis jel volt, de a seb fájdalma megóvta attól, hogy kételkedni kezdjen az elméje épségében. Valóban járt Midianban. Valóban a karjaiban tartotta az alakját váltó lényt, és valóban ott állt a kripta lépcsőjén, lebámulva a sötéten gomolygó mérges ködbe, amely olyan mélyről szállt fel, hogy egy szent hite is megrendült volna belé. Noha a temető alatti világ gonosz sötétsége úgy különbözött Sheryltől meg az ő romantikus szerelmi történetétől, mint ég és föld, de attól még az sem volt kevésbé valóságos. Idővel újra szembe kell majd néznie azzal a másik valósággal, meg kell értenie, noha az élmény ellentmond a logikának, a józan észnek. Egyelőre azonban elég, ha csak emlékszik rá, a vágás majd segít észben tartani, és megpróbálja élvezni az előtte álló estét.
2 – Biztos valami vicc – mondta Sheryl, ahogy a Hudson Bay Sunset nevezetű étterem előtt álltak. – Említettem már, nem, hogy elég sajátos a humorérzéke? Az étterem, amit a férfi megnevezett a telefonban, teljes egészében a tűz martaléka lett nemrégiben – jó néhány héttel ezelőtt, az üszkös maradványok állapotából ítélve. – Biztos vagy benne, hogy jól írtad le a címet? – kérdezte Lori. Sheryl nevetett. – Mondom, hogy csak ő poénkodik megint. – Akkor most vegyük úgy, hogy jót nevettünk – gúnyolódott Lori. – Mikor fogunk vacsorázni? – Valószínűleg figyel minket – mondta Sheryl kissé kényszeredett jókedvvel.
Lori körülnézett, hátha meglátja. Noha egy ilyen kisvárosban nincs mitől félni az utcán még szombat este sem, de a környék ezzel együtt sem valami szívmelengető látvány. Minden bolt zárva, némelyiken látszik, hogy végleg, és az utcán sehol egy lélek sem. Nem olyan hely, ahol kellemes ácsorogni. – Nem látom – mondta. – Én sem. – Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Lori, és nagyon igyekezett, hogy a hangja ne legyen durcás. Ha ez Curtis, a Gavallér elképzelése arról, hogy tölti el az ember kellemesen az idejét, akkor Sheryl ízlése több mint kétséges – de végül is ki ő, hogy ítélkezzen, hisz ő meg egy zavart lelkű gyilkosba szeretett bele. – Valahol itt kell lennie – nézelődött Sheryl reménykedve. – Curtis? – szólongatta a férfit, és közben belökte az ajtót, amin a melegtől felhólyagzott és megpörkölődött a festék. – Miért nem várjuk meg idekinn, Sheryl? – Biztos bent van. – Lehet, hogy ez a hely veszélyes. A figyelmeztetésnek semmi foganatja nem volt. – Sheryl. – Hallom. Minden rendben – intett, és már be is burkolta az épület sötétje. Az égett fa és a perzselt szövet szaga megcsapta Lori orrát. Hallotta, ahogy Sheryl újra megszólal: – Curtis? Kinn az utcán elhúzott egy autó. A motor zajosan járt, a sofőr mellett ülő, korán kopaszodó fiatalember letekerte az ablakot és odakiáltott Lorinak: – Segíthetek valamiben? – Nem, köszönöm – kiabálta vissza Lori. Nem volt benne biztos, hogy kisvárosi udvariasságról van-e szó, vagy csak fel akarták szedni. Valószínűleg az utóbbi, döntötte el, ahogy a sofőr gyorsított és a kocsi elment. Az emberek mindenütt egyformák. A jókedve, amit Sheryl váltott ki a maga tüsténkedésével, tünedezőben volt. Cseppet sem találta kellemesnek, hogy itt áll egyedül az üres utcán, és lassacskán sötétedik. Az éjszaka, amely eddig mindig az ígéret földje volt, most már túlságosan az Éjszaka Gyermekeihez tartozott, akik magukra aggatták a nevét. És miért is ne? Végtére is minden sötétség egy tőről fakad, legyen az a szív vagy az ég sötétje. Most Midianban a lények kitárják a kripták ajtaját és előbújnak; tudják jól, hogy a csillagok fénye nem árt nekik. A gondolat hatására reszketni kezdett. Hallotta, hogy az egyik szomszédos utcában felbőg egy kocsi motorja, aztán csikorogva fékez. Vajon az irgalmas szamaritánusok jönnek vissza, hogy megnézzék még egyszer? – Sheryl? – kiáltott. – Hol vagy? A tréfa, mármint ha csakugyan az, és nem Sheryl értett félre valamit, már rég nem volt vicces. Lori szeretett volna beszállni a kocsiba és elhajtani, akár vissza a szállodába, ha szükséges. – Sheryl? Ott vagy? Nevetés hangzott fel az épület belsejéből, Sheryl gyöngyöző kacagása. Lori most már azt gyanította, hogy ő is benne volt a tréfában elejétől fogva. Belépett az ajtón, és a tettesek keresésére indult. A nevetés újra felhangzott, aztán elhalt, ahogy Sheryl mókás meglepődéssel azt mondta: Curtis; aztán újabb fékezhetetlen nevetés. Szóval itt van a szívkirály. Lori latolgatni kezdte, ne menjen-e vissza az utcára; beszállhatna a kocsiba és itt hagyhatná őket, hadd játsszák tovább kettesben a hülye játékaikat. De a gondolat, hogy megint egyedül kell töltse az estét, és hallgassa, hogy mások buliznak mellette, újabb lökést adott; keresztülvergődött egy halom égett bútormaradvány között. Ha a padló csempéi nem lettek volna olyan világosak, és nem tükrözik az utcai lámpa fényét a mennyezet felé, ahol látni lehetett a megfeketedett gerendákat, valószínűleg nem kockáztatta volna meg, hogy beljebb menjen. Halványan ki tudta venni azonban a boltíves nyílást, melyen át megütötte a fülét Sheryl kacagása. Arrafelé vette az útját. Most minden
csendes volt. Figyelik minden tétova lépését – érezte, hogy nézik. – Jól van, srácok – mondta. – Nagyon vicces volt, kész, vége. Éhes vagyok. Nem jött semmilyen felelet. Hallotta, hogy mögötte az utcán üvöltöznek a szamaritánusok. A visszavonulás nem volt ajánlatos. Továbbment és belépett a boltíven át. Az első gondolata az volt, hogy a férfi csak félig hazudott. Ez valóban étterem lehetett. A felfedezőút során most jutott a konyhába, valószínűleg innen indult ki a tűz. Itt is fehér csempe volt a padlón, a felülete füstös, de mégis elég világos ahhoz, hogy különös fénnyel világítsa be az egész óriási helyiséget. Lori megállt az ajtóban és végigpásztázta a termet. A legnagyobb tűzhely a helyiség közepén állt, a fényes konyhai eszközök meg serpenyők még mindig ott lógtak fölötte, nem engedtek belátást. A tréfamestereknek ott kell rejtőzniük valahol mögötte – ez volt az egyetlen búvóhely, amit a helyiség nyújthatott. Aggodalmai ellenére is felidéződött benne a gyerekkori bújócskák emléke. A legelső játék, mert a legegyszerűbb. Hogy imádta, ha az apja ijesztgette, üldözőbe vette, aztán elkapta. Rajtakapta magát, hogy arra gondol, bár itt lenne most, és várna, hogy megölelhesse őt. De a rák már hosszú idővel ezelőtt lecsapott rá, nem volt menekvés. – Sheryl? – szólalt meg. – Feladom. Hol vagy? Ahogy kiejtette a száján, már meg is látta az egyik bújócskázót, és a játék véget ért. Sheryl nem bújt el, hacsak a halál nem kínált neki különb rejtekhelyet. Összekuporodva dőlt neki a tűzhelynek, a körülötte terjengő sötétség túl nedves ahhoz, hogy árnyék legyen, a feje hátrahajtva, az arca összevagdosva. – Jézus úristen! Lori mögött valami zaj támadt. Valaki jön, hogy megkeresse őt. Túl késő, hogy elrejtőzzön. Meg fogják találni. És nem szerető karok fogják majd maguk közé; nem az apja, aki szörnyeteget játszik. Ez maga a szörnyeteg. Megfordult, hogy lássa az arcát, mielőtt még elkapja, de a felé rohanó alaknak nem emberi arca volt, hanem rongybaba-arca: cipzár a szája helyén, a két szeme gomb, mindez fehér vászonra varrva, és olyan szorosan rákötve a rém arcára, hogy a nyál sötét foltokban ütött át a maszk szája mellett. Lori nem láthatta az arcát – de a fogait igen. A férfi a feje fölött fogta a ragyogóan fényes késeket, a pengéjük vékony és finom, mint a fűszál, széles ívben suhantak felé, hogy kinyessék a szemét. Elvetődött az útjukból, de a másik azonnal követte, és a száj a cipzár mögött az ő nevét formálta ki. – Na, essünk túl rajta, Lori. A pengék újra lecsaptak, de ő gyorsabb volt. A Maszk nem sietett; szilárd, egyenletes léptekkel jött utána, undorítóan magabiztosan. – Sheryl jól csinálta – mondta a Maszk Lorinak. – Csak állt ott, és hagyta, hogy történjen, aminek történnie kell. – Baszódj meg. – Majd később. Végigfuttatta a pengét a felfüggesztett fazekakon, pattogtak a szikrák, fém sikoltott a fémen. – Később, mikor már kihűltél egy kicsit. Nevetett, a cipzár szétnyílt. – Legalább lesz mire várjak. Lori hagyta, hadd beszéljen, közben azt nézte, hogyan menekülhetne ki előle. Csupa rossz hír. A hátsó ajtót elszenesedett gerendák torlaszolták el, az egyetlen kijárat a boltíven keresztül nyílt, ahol bejött, és most közte és az ajtó között ott állt a Maszk, és a fogait élesítette egymáson. Most újra megindult felé. Nincs több vicc, a beszéd ideje lejárt. Ahogy a férfi lassan közeledett, Lori Midianra gondolt. Tán csak nem azért élte túl az ottani rémségeket, hogy valami buggyant gyilkos kaszabolja halálra? Baszódj meg!
Ahogy a kések felé siklottak, lekapott egy serpenyőt és fejbeütötte vele a férfit. Telibe találta. Saját magát is meglepte, milyen ereje van. A Maszk megtántorodott és elejtette az egyik pengét. Hang azonban nem jött a fehér vászon mögül. Csak a megmaradt pengét vette át a jobb kezéből a balba, megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle az ütést, és újra felé zúdult. Alig volt ideje rá, hogy védekezésképp maga elé rántsa a serpenyőt. A penge lecsúszott és a kezét találta el. Egy percig nem volt fájdalom, még vér sem. Aztán mindkettő megérkezett bőséggel, a serpenyő kicsúszott a kezéből és a lába elé zuhant. A férfi most hallatott valami csitító hangot, a feje és a nyaka állásából arra lehetett következtetni, hogy a vért nézi, ahogy ömlik az általa okozott sebből. Lori az ajtó felé nézett, próbálta felbecsülni, menynyi időbe telne, hogy odaérjen, és milyen sebesen üldözné vajon a gyilkos. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, a Maszk újra közelített hozzá. Nem emelte fel a kést. A hangját sem, mikor megszólalt. – Lori – sziszegte. – Beszélnünk kellene egymással. – Menj innen, te állat. Lori nagy meglepetésére a férfi engedelmeskedett az utasításnak. Nyert egy kis időt, eleget ahhoz, hogy felkapja a másik kést a padlóról. Az ép keze ügyetlenebb, mint a másik, de a férfi nagy célpont volt. Komoly sérülést is okozhat neki, persze az lenne a legjobb, ha a szívén át. – Azzal öltem meg Sherylt – búgta a férfi. – Letenném, ha a te helyedben lennék. Az acél ragacsos volt Lori markában. – Igen, ez vágta el a kis Sheryl torkát fültől fülig – folytatta a másik. – És most rajta vannak az ujjlenyomataid. Kesztyűt kellett volna hordanod, ahogy én. Lori visszataszítónak találta a gondolatot, hogy mire használták a pengét, de nem volt hajlandó eldobni és ott állni fegyvertelenül. – Persze Boone-ra még mindig rákenheted az egészet – mondta a Maszk. – Azt mondod a rendőröknek, hogy ő tette. – Honnan tud Boone-ról? – kérdezte Lori. Nem esküdött meg Sheryl, hogy nem mondott semmit az udvarlójának? – Tudod, hol van? – kérdezte a Maszk. – Halott – felelte Lori. A Maszk megrázta a fejét. – Attól félek, nem így van. Felkelt és kisétált. Isten tudja, hogy történhetett, de felkelt és kisétált. Az ürgét telepumpálták golyóval. Láttad a vért, ami kifolyt belőle… Mindvégig figyelt bennünket, gondolta Lori. Követett minket Midianba aznap, mikor megérkeztünk. De miért? Ez volt az, amire egyszerűen nem volt képes magyarázatot lelni. Miért? – …az a vér, a rengeteg golyó, és mégse volt hajlandó elfeküdni és megdögleni. – Valaki ellopta a testét – vágta rá Lori. – Nem igaz – jött a válasz. – Ki a rosseb maga? – Jó kérdés. Nem látom be, miért is ne válaszolhatnék rá. A kezét az arcához emelte és lehúzta a maszkot. Alatta ott volt Decker arca, izzadtan, mosolyogva. – Bárcsak hoztam volna fényképezőgépet – vigyorgott. – Az arckifejezésed egészen fantasztikus. Lori képtelen volt uralkodni a vonásain, noha utálta a gondolatot, hogy a másik szórakoztatónak találja. A sokk hatására úgy tátogott, mint hal a szárazon. Decker volt Curtis, Sheryl álomhercege. – Miért? – tette fel a kérdést. – Miért mi? – Miért ölte meg Sherylt?
– Ugyanazért, amiért a többieket is mind – mondta a férfi könnyedén, mintha nem izgatná a kérdés. Aztán halálos komolysággal: – Természetesen azért, mert tetszett. Gyönyörűséget okozott. Boone meg én sokat beszéltünk a miértről. Mélyre ástunk, megpróbáltuk megérteni az okokat. De a végeredmény mégiscsak az, hogy azért csinálom, mert szeretem csinálni. – Boone ártatlan volt. – Még mindig ártatlan, bárhol bujkál is. Ami elég nagy probléma, mert ő tudja, mi az igazság, és esetleg talál valakit, akit meg is tud győzni. – Meg akarja állítani? – Miért, te nem akarnád a helyemben? Kárba vesszen az a sok vesződség, aminek kiettem magam, hogy bűnösként haljon meg? Én magam is belelőttem egy golyót, és erre tessék, feláll és elsétál. – Azt mondták nekem, hogy meghalt. Biztosak voltak benne. – A hullaházat belülről nyitották ki. Ezt is elmondták? Az ujjlenyomatai rajta voltak a kilincsen, a lábnyomait megtalálták a padlón. Ezt is elmesélték? Hát persze hogy nem. De én elmondom, mert én tudom: Boone életben van. És a te halálod majd előcsalja a búvóhelyéről, arra fogadok. Fel fog bukkanni. Lassan felemelte a kést, ahogy beszélt. – Ha csak azért is, hogy meggyászoljon. Újra elindult Lori felé, aki viszont felemelte a pengét, amivel Sherylt megölték. Ez lelassította a férfit, de nem állította meg. – Tényleg meg tudnád tenni? – kérdezte. – Szerintem nem. Es tapasztalatból beszélek. Az emberek finnyásak, még akkor is, ha az életükről van szó. És persze az a kés már elvesztette az élét, mikor szegény kis Sherylen használtam. Jó mélyre kell majd vágnod vele, hogy elérj valami hatást. Csaknem játékos hangon beszélt, és egyre közelebb jött. – De azért szeretném látni, hogy megpróbálod – biztatta. – Tényleg szeretném. Tetszene. Egy halom tányér a tálalón, vette észre Lori a szeme sarkából. Nincs is messze. Csak pár centire vannak a könyökétől. Vajon elég ideje lesz rá, hogy eljusson az ajtóig? Ha ezzel az őrülttel kell késpárbajt vívnia, biztosan veszít. De az eszén még túljárhat. – Na gyere. Próbálj csak megölni. Ölj meg, ha tudsz. Tedd meg Boone-ért, szegény bolond Boone-ért… Ahogy a szavak nevetéssé olvadtak, Lori kilökte sebesült kezét a tányérok felé, és egy lökéssel lesöpörte őket a padlóra, Decker elé. Egy második halom is követte az elsőt, aztán a harmadik, a porcelán darabjai a legváratlanabb irányokba csapódtak fel a padlóról. Decker visszalépett, a kezét az arca elé kapta, hogy védje magát, Lori pedig kihasználta a pillanatot és a boltív felé vetődött. Átért a nyíláson és már bent volt a bútorok közt, mikor meghallotta, hogy a férfi jön utána. Addigra már elég előnyt szerzett, hogy elérje a bejárati ajtót és kiugorjon az utcára. A járdán azonnal megpördült és szembenézett az ajtóval, amin át a férfi elő fog bukkanni. Decker azonban nem szándékozott követni őt a világos utcára. – Okos kurva – szólalt meg a sötétből. – Végzek veled is. Amikor elintéztem Boone-t, visszajövök érted, te meg csak számolgasd a perceket. Lori a kocsi felé hátrált, de a szemét nem volt hajlandó levenni az ajtóról. Csak most jött rá, hogy a gyilkos fegyver még mindig a kezében van, és olyan erővel szorítja, mintha a kezéhez ragasztották volna. Nem volt más választása, magával kellett vinnie; majd átadja a rendőrségnek, mikor vallomást tesz. Odaért a kocsihoz, kinyitotta az ajtaját és beszállt, és csak akkor vette le a tekintetét a kiégett épületről, amikor belülről bezárta az ajtókat. A kést a szomszédos ülés előtti padlóra dobta, beindította a motort és elhajtott.
3 Némi töprengés után arra a megállapításra jutott, hogy két dolgot tehet: a rendőrségre
megy vagy Midianba. Keresztkérdések egy éjszakán át, vagy visszatérés a holtak városába. Ha az előbbit választja, akkor nem tudja hírül vinni Boone-nak, hogy Decker üldözi. De mi van akkor, ha Decker hazudik, és Boone nem élte túl a lövéseket? Akkor nemcsak elmenekül a gyilkosság színhelyéről, de teljesen értelmetlenül az Éjszaka Gyermekeinek hatalmába adja magát. Tegnap még azt választotta volna, hogy a rendőrségre megy. Bízott volna benne, hogy a törvényes eljárás majd tisztázza a rejtélyeket, elhiszik a történetét és Deckert megbüntetik. De tegnap még azt gondolta, hogy a vadállatok vadállatok, a gyerekek meg gyerekek, úgy hitte, hogy csak a halottak laknak a föld alatt, és ők békésen nyugszanak odalent. Azt hitte, az orvosok gyógyítanak, és ha egy őrült leveszi a maszkját, ő majd ránéz, és azt mondja: „hát persze, ez egy őrült arca”. Mind ostobaság, mind hazugság. A tegnapi hiedelmeket elfújta a szél. Bármi igaz lehet. Lehet, hogy Boone életben van. Midianba indult.
XII. FENT ÉS LENT Ahogy vezetett, víziók lepték meg, a sokkos állapot meg a vérveszteség kísérői, melyet a bekötözött, de még mindig vérző keze okozott. Úgy kezdődött, mintha havat fújt volna a szél a szélvédőre, fényes pelyheket, melyek semmibe vették az üveget, és közvetlenül a füle mellett fütyültek el. Ahogy az állapota rosszabbodott; ez az álomszerű érzés egyre erősebb lett, úgy tűnt, mintha arcokat látna, melyek feléje repülnek, kis életkezdeményeket, mintha magzatok lettek volna, melyek a fülébe suttogtak, ahogy elmaradtak mögötte. A látvány cseppet sem zavarta, épp ellenkezőleg. Mintha megerősítette volna azt a meggyőződést, amely kikristályosodott benne: ő, ugyanúgy, mint Boone, elvarázsolt életet él. Semmi sem árthat neki – ma éjjel nem. Noha sebesült keze olyan érzéketlenné vált, hogy már a kormányt sem tudta fogni vele – és fél kézzel vezetett, míg őrült sebességgel hajtott végig a kivilágítatlan úton –, mégis biztos volt benne, a sors nem azért hagyta, hogy túlélje Decker támadását, hogy most az úton haljon meg. Érezte, hogy viszontlátja majd, aki fontos neki. Ezért ugráltak a víziók előtte, ezért bukkantak fel a fényszórók fényében, ezért pukkantak szét fehér fényekké a kocsi fölött. Őt üdvözölték. Midian köszöntötte.
2 Egyszer belenézett a visszapillantó-tükörbe, és egy villanásnyi ideig úgy vélte, egy másik kocsi jön mögötte leoltott lámpákkal. De amikor újra felnézett, már nem volt ott. Talán soha nem is létezett. Előtte ott feküdt a város, a házak vakon hunyorogtak a fényszórók fényében. Végigvezetett a főutcán, le egészen a temetőkapuig. A vérveszteség és a kimerültség egyesült részegsége minden félelmét kioltotta, amit a hellyel kapcsolatban valaha is érzett. Ha az élők gonoszságát túlélte, akkor a halottak nem fogják bántani, sem azok, akik velük osztják meg a lakóhelyüket. És Boone is itt volt; ez a remény bizonyossággá érlelődött benne. Boone itt van, és ő végre magához ölelheti majd. Kikászálódott a kocsiból és majdnem orra esett. – Kelj már fel… – motyogta magának. A fények még mindig jöttek felé, pedig már nem mozgott, ám most már nem volt semmilyen határozott körvonaluk Csak a ragyogás volt, s a ragyogás ereje azzal fenyegette, hogy az egész világot elmossa. Lori tudta, hogy nincs messze a teljes összeomlástól. A kapuhoz botorkált és Boone-t szólongatta. Azonnal kapott választ, noha nem olyat, amilyet
várt. – Itt van? – kérdezte valaki. – Boone itt van? A kapuba kapaszkodott, és ólomnehéz fejét á kérdező felé fordította. A fényözönön át látta Deckert, aki néhány méterre állt tőle, mögötte az autó, aminek nem égtek a lámpái. Lori még ebben a szédült állapotában is azonnal megértette, hogy manipulálta őt Decker. Hagyta, hogy elmeneküljön, mert tudta, hogy Boone nyomára fogja vezetni. – Te ostoba – motyogta magában. – Hát igen, ez így van – ismerte be nyájasan Decker. – De mit tehettél volna? Kétségtelenül azt hitted, megmentheted őt. Lori tudta, hogy már nincs elég ereje, és gondolkodni sem tud elég gyorsan, hogy ellenálljon a férfinak. Elengedte a kaput és betámolygott a temetőbe. – Boone! – kiabált körbe a sírok között. – Boone! Decker nem sietett utána – nem volt rá szükség. Sebesült állat, ami egy másik sebesült állathoz fordul segítségért. Lori hátrapillantott, és látta, hogy a férfi a fényszórók fényénél ellenőrzi a pisztolyát, aztán belöki a kaput és elindul utána. Lori alig látta maga előtt az utat, a fények olyan erővel robbantak fel az agyában. Vakon, zokogva botorkált tovább, már abban sem volt biztos, vajon Decker előtte vagy mögötte van. Bármelyik pillanatban végezhet vele. Csak egy golyó, és az ő elvarázsolt élete nem lesz többé.
3 Lent a földben az Éj szülöttek hallották az érkezését. Az érzékeik élesek voltak, pontosan érezték a pánikot és a kétségbeesést. Ismerték a vadász lépteit – nagyon is gyakran hallották már maguk mögött. Most csak vártak, szánakoztak a nőn, aki utolsó perceit éli, de túlságosan is nagyra becsülték a búvóhelyüket, hogysem feladják a kedvéért. Nem sok olyan hely van, ahol az efféle lények még békében élhetnek. Nem fogják a menedéküket veszélyeztetni egy emberi életért. De azért mégis fájt nekik, hogy hallják segítségért rimánkodni. És volt közöttük egy, akinek a számára a hang csaknem elviselhetetlen volt. – Hadd menjek oda hozzá. – Nem lehet. Tudod, hogy nem lehet. – Megölhetem a férfit. Honnan tudnák meg, hogy valaha is itt járt? – Nem lesz egyedül. Mások is lesznek, akik a falon kívül várnak. Emlékezz csak, hogy jöttek el érted. – Nem hagyhatom meghalni! – Boone! Ó, édes. istenem, kérlek… Rosszabb volt mindannál, amit elszenvedett, hallani, amint a lány őt hívja – és tudni, hogy Midian törvényei nem engedik meg, hogy válaszoljon. – Hallgassátok meg, az isten szerelmére! – mondta nekik. – Hallgassátok! – Ígéretet tettél, mikor befogadtunk – emlékeztette Lylesburg. – Tudom. Megértem. – Ebben én nem vagyok olyan biztos. Ezek nem könnyű kis fogadkozások, Boone. Szegd meg, és nem tartozol sehová. Hozzánk sem. Hozzájuk sem. – Arra kérsz, hogy hallgassam végig, ahogy megölik! – Akkor fogd be a füled. Nemsokára vége lesz. .
4 Teljesen kifulladt. Már nem tudta többször elkiáltani a nevét. Nem számít, úgysincs itt, vagy ha mégis, akkor holtan fekszik a földben, holtan és oszló testtel, túl a segítség bármilyen
formáján, akár adják, akár kérik. Egyedül volt, és a férfi a pisztollyal közeledett hozzá. Decker elővette a maszkot a zsebéből, a maszkot, rajta a gombokkal, ami mögött olyan biztonságban érezte magát. Ó, az a számtalan alkalom, a rengeteg idő, amit Boone-nal töltött, míg nagy fáradsággal beleverte a gyilkosságok helyét és időpontját. A gyilkosságokét, amiket odaadott Boone-nak, pedig duzzadt tőlük a büszkeségtől, és szerette volna visszakövetelni mindegyiket. De a bűnbakra nagyobb szüksége volt – mint a vallomás röpke gyönyörére –, hogy eloszlassa a gyanút. Ha Boone bevallja a gyilkosságokat, az persze nem vetett volna véget az egésznek. Kis idő múltán a Maszk megint beszélni kezd majd a gazdájához, követeli, hogy vérezzék be, és megint ölni kell. De addig nem, míg Decker nem talál magának egy másik nevet és egy másik várost, ahol kinyithatja a boltot ismét. Boone tönkretette ezeket a gondosan felépített terveket, de nem lesz módja rá, hogy elmondja, amit tud. A jó öreg Gombarcú majd gondoskodik róla. Decker felhúzta a maszkot. A szövet a saját izgalmának szagát árasztotta, és ahogy beszívta ezt az illatot, azonnal kemény lett a farka. Nem úgy, mint a szexnél, ez más volt, komolyabb. A halál-kemény, a gyilkos-kemény, mikor még az alsóneműn meg a nadrágon át is szimatolta a levegőt. A farka megérezte az áldozat szagát maga előtt. A Maszkot nem érdekelte, hogy a prédája nőnemű-e, bárkitől megkeményedett. Forró lett már öregektől, akik bevizeltek, mikor meglátták, néha lányoktól, néha felnőtt nőktől, még gyerekektől is. A jó öreg Gombarcú ugyanazzal a ferde gombszemmel nézett az egész emberiségre. Ez a nő ott előtte a sötétben nem jelentett semmivel se többet a Maszknak, mint bármelyik másik. Amikor pánikba estek és vérezni kezdtek, mind egyformák voltak. Nyugodt, egyenletes léptekkel követte a nőt – ez egyike volt Gombarcú jellegzetességeinek, hogy így, hóhérléptekkel járt. A nő menekült, az esengése lassan elhalkult, levegő után kapkodott, belefulladt a könnyeibe. Noha már nem volt elég hangja, hogy a hőséhez fohászkodjon, semmi kétség, még mindig imádkozott, hogy bár jönne el érte. Szegény kis ribanc. Nem tudja, hogy sose jelennek meg? Mindegyiknél hallotta, hogy könyörögnek, alkudoznak a szentek, a bajnokok vagy bármilyen megmentő közbelépéséért; egy sem jött el soha. De a haláltusának most már nemsokára vége. Egy lövés a tarkójába, hogy kifeküdjön, aztán munkához lát az arcán a késsel, azzal a szép nagy, nehéz késsel, amivel a többieknél. Nyissz-nyissz, nyissz-nyissz, kereszt alakú bemetszések, mint az öltések az ő gombszemében, míg már nincs más látnivaló, csak a nyers hús. Á, most esett el. Túl fáradt, hogy továbbfusson. Kinyitotta Gombarcú acélszáját, hogy szólni tudjon a fekvő lányhoz. – Maradj nyugton. Úgy gyorsabb. A lány megpróbált még egyszer utoljára felkelni, de a lába nem engedelmeskedett, és a szeme előtt lebegő fehér köd már csaknem mindent eltakart. Szédülő fejjel nézett Decker hangjának irányába/ és a fehér hullámok közti szünetben látta, hogy az megint feltette a maszkot. A halál arcát. A férfi felemelte a fegyvert. Lori érezte, hogy alatta reszket a föld. Vajon a lövés hangja az? Nem látta már sem a pisztolyt, sem Deckert. Az utolsó hullám őt is eltakarta. De a teste érezte, hogy a föld rázkódik, és a fejében szóló sivításon keresztül hallotta, ahogy valaki annak a nevét mondja, akit itt akart megtalálni. Boone! Nem hallott semmilyen választ – talán nem is volt –, de a hívás újra felhangzott, mintha vissza akarná szólítani a férfit a föld gyomrába. Mielőtt még összeszedhette volna az utolsó erejét, hogy visszhangozza a hívást, az ép karjából is kiszaladt az erő, és arccal a földre zuhant. Gombarcú a zsákmánya felé ballagott. Kissé csalódott volt, hogy a nő nem lesz
eszméletén, és nem fogja hallani az utolsó szavakat, melyeket hozzá intéz. Szeretett a végső pillanatban néhány jelentőségteljes mondatot intézni az áldozatokhoz; ezeket a szavakat nem gondolta ki előre, de úgy ömlöttek a cipzárszájból, mint a verssorok. Voltak, akik nevettek a prédikációján, ez mindig kegyetlenséget váltott ki belőle. De ha sírtak, és gyakran sírtak, akkor azt a jószándék jelének vette, és ügyelt rá, hogy az utolsó perc, a legeslegutolsó, gyors legyen és fájdalommentes. A lábával hanyatt fordította a nőt, hogy lássa, fel tudja-e ébreszteni. És igen, a nő szemhéja megrezdült egy kicsit. – Nagyon jó – mondta Gombarcú, és a nő arcára szegezte a pisztolyt. Erezte, hogy a bölcs szavak mindjárt feltörnek az ajkairól, de ekkor meghallotta a morgást. Egy percre levette a nőről a tekintetét. Hangtalan szél kelt valahonnan, és megrázta a fákat. A föld morgott és panaszkodott a lába alatt. A Maszkot hidegen hagyta a dolog. A szeme sem rebbent, ha sírkertekben kellett mászkálnia. Ő volt az Új Halál, a holnap arca, mely most tárta fel magát – mit árthat neki a por? Nevetett, olyan mulatságosnak találta a gondolatot. Hátravetette a fejét, úgy nevetett. A lábánál a nő nyöszörögni kezdett. Itt az ideje, hogy elhallgattassa. Gombarcú megcélozta a nyitott szájat. Ahogy felismerte, mi az a szó, melyet a nő ajka formáz, a sötétség kettényílt előtte, és a szó megelevenedett, előlépett a búvóhelyéről. Boone, tátogta a nő. Ő volt az. A rázkódó fák árnyékából lépett elő, és épp úgy volt felöltözve, ahogy a Maszk emlékezett rá, piszkos póló és farmer. De a szemében valami olyan fény csillogott, amire a Maszk nem emlékezett, és a belecsapódott golyók ellenére úgy járt, mint aki életében nem érzett még fájdalmat. Ez is elég rejtélyes, de volt még más is. Ahogy előlépett, valahogy változni kezdett, füstfátylat lélegzett ki, amely összemosta az élő húst és a képzelet agyrémeit. Ez volt itt a bűnbak – és mégse. Nem. A Maszk lenézett a nőre, hogy megbizonyosodjon róla, hogy mindketten látják ezt a víziót, de az megint elájult. Azt kellett elhinnie, amit a saját keresztöltéses szeme mutatott neki, és az leginkább horrorfilmre hasonlított. Boone karján és nyakán fénytől és sötétségtől duzzadtak az inak, az ujjai megnőttek, az arca a kilélegzett füst mögött mintha vakítóan fénylő rostokból állt volna össze, melyek kirajzoltak egy elrejtett formát a koponyáján belül, melynek mintájára az izmok és a csontok átalakultak. A zűrzavarból pedig kibukkant egy hang, de nem az, amire a Maszk emlékezett. Nem a bűnbak hangja, melyet elfojtott az önvád. Félelmetes harag zengett az üvöltésben. – Halott ember vagy, Decker! – ordította a rém. A Maszk utálta ezt a nevet, ezt a Deckert. Az csak egy ócska kis senki, akinek néha megengedi, hogy elkísérje az útján. Amikor ilyen forróságot érzett, amikor a farka ilyen gyilkos-keményre állt fel, alig emlékezett arra is, hogy Dr. Decker vajon él-e még egyáltalán. És a szörny mégis ezen a néven szólította. – Hallasz engem, Decker? – kérdezte. Ocsmány, undorító lény, gondolta a Maszk. Féligkész, rossz csillagzat alatt született, undorító valami. A szívére szegezte a pisztolyt. A lény már befejezte az átalakulást, és teljes épségében állt az ellensége előtt, már ha egy ilyen szerencsétlen rémálmot egyáltalán épnek lehet nevezni. Undorító. És nevetséges is. Úgy néz ki, mint akinek nőstényfarkas volt az anyja. Az apja meg egy bohóc, ha volt neki egyáltalán. Nem érdemel még búcsúztatást sem, döntötte el a Maszk. Csak egy köpést arra az ocsmány mutáns képére, ha már végre a földön
fekszik. Minden további tépelődés nélkül elsütötte a pisztolyt. A golyó feltépte Boone pólóját a melle közepén, és behatolt az átváltozott húsba. De a teremtmény csak vigyorgott. – Ezt már próbáltad, Decker – mondta Boone. – Hát te semmiből sem tanulsz? – Nem vagyok Decker – felelte a Maszk, és újra tüzelt. Egy újabb lyuk nyílt meg az első golyónyom mellett, de ebből sem jött vér. Boone elindult a pisztoly felé. Nem tántorgó léptekkel, mint aki az utolsó erejével oda akar érni valahová, hanem magabiztos, erőteljes járással, melyet a Maszk is elismert. A saját hóhérléptei voltak ilyenek. A vásznon át is érezte a rém vadállati szagát. Keserédes szag volt, felfordult tőle a gyomra. – Maradj nyugton, úgy gyorsabb – mondta a rém. A lopott mondat már magában is elég sértés volt, de az, hogy a saját tiszta szavait abból a természetellenes, ocsmány torokból kell visszahallania, megőrjítette a Maszkot. Ordított egyet, és Boone szájára célzott, de még mielőtt a golyó szétmorzsolhatta volna azt az ocsmány, sértegető nyelvét, Boone hatalmasra duzzadt keze kinyúlt és megragadta a pisztolyt. A Maszk meghúzta a ravaszt. A lövés Boone kezét érte, és a golyó levitte a kisujj át. Boone arca elkomorult. Kitépte a pisztolyt a Maszk kezéből és elhajította, aztán megragadta a férfit és közelebb vonta magához. A Maszk és viselője a közeli halál fenyegetésére elváltak egymástól. A Gombarcú nem hitt benne, hogy valaha is meghalhat. Decker igen. A foga megcsikordult a szája előtti cipzáron, ahogy könyörögni kezdett. – Boone, maga nem tudja, mit csinál… Erezte, hogy a Maszk dühében szorosan ráfeszül az arcára, mert ilyen gyáván viselkedik, de ő tovább beszélt, megpróbálta meglelni azt a nyugodt hangot, amellyel valaha mindig le tudta csillapítani ezt az embert. – Maga beteg, Boone. Ne könyörögj, hallotta a Maszkot a fejében; ne merészelj könyörögni. – És te meg tudsz engem gyógyítani, mi? – kérdezte a rém. – Igen, persze – válaszolta Decker. – Persze. Csak egy kis időre van szükségem. Boone végighúzta sérült kezét a maszkon. – Miért rejtőzöl el mögé? – kérdezte. – Kényszerít, hogy elrejtőzzem. Nem akarok, de ő kényszerít. A Maszk felháborodása nem ismert határt. Sikoltozott dühében Decker agyában, ahogy hallotta, hogy az elárulja urát és parancsolóját. Ha túlélik a ma éjszakát, a Maszk követelni fogja, hogy kárpótolja ezekért a hazugságokért. Holnap meg is fizeti majd az árát – örömmel. Holnap. De ma este túl kell járnia a rém eszén, hogy megélje a holnapot. – Maga is ugyanúgy kell hogy érezze magát, mint én – mondta. – Emögött a bőr mögött, amit viselnie kell. – Ugyanúgy? – kérdezte Boone. – Csapdában. Arra kényszerítve, hogy vért ontson. Maga semmivel sem akar jobban vért ontani, mint én. – Nem érted – horkant fel Boone. – Én nem az arcom mögött vagyok. Én vagyok ez az arc. Decker megrázta a fejét. – Szerintem nem. Én azt hiszem, maga valahol még mindig Boone. – Boone meghalt. A szemed láttára ölték meg, emlékszel? Te magad eresztetted bele a golyókat. – Maga mégis túlélte. – De nem élve. Decker eddig egész testében reszketett, de most ez a reszketés abbamaradt. Minden izma megmerevedett, ahogy a rejtélyek nyitja feltárult. – Szörnyek kezébe kerültem, mert te odaküldtél, Decker. És én is szörnyeteggé váltam. Nem olyanná, mint te – nem olyan szörnyeteggé, akinek nincs lelke.
Magához rántotta Deckert, az arca csak centiméterekre volt a maszktól. – Halott vagyok, Decker. A golyók nem sértenek. Midian kering az ereimben, és ez azt jelenti, hogy meggyógyíthatom magam újra és újra. De te… A kéz, amely a maszkot simogatta, most megragadta a szövetet. – …te, Decker… ha meghalsz, akkor halott leszel. Végleg. És én látni akarom az arcod, amikor ez bekövetkezik. Boone megrántotta a maszkot. Erősen fel volt kötve és nem engedett. Bele kellett akasztania a karmait a szövetbe és szétszakítani, hogy felfedje alatta az izzadt arcot. Hány órát vesztegetett arra valaha, hogy ezt az arcot figyelje és sóváran várja a helyeslés jeleit? Az a sok elvesztegetett idő. Ez volt a jó doktor valódi arca: elveszett, gyenge, szerencsétlen. – Féltem – mondta Decker. – Értsd meg, féltem. Megtalálnak és megbüntetnek. Szükségem volt valakire, akire rámutathatok: ő tette. – Nem a megfelelő embert választottad. – Ember? – szólalt meg egy lágy hang a sötétből. – Embernek nevezed magad? Boone elgondolkodott. – Szörnyeteget – helyesbített végül. Nevetés. Aztán: – Akkor megölöd végre vagy sem? Boone a megszólalóra nézett, aki egy sírkövön kuporgott. Az arca helyén hegek gyűrődtek egymásra. – Emlékszik rám vajon? – kérdezte Boone-tól a férfi. – Fogalmam sincs. Emlékszel rá? – kérdezte Decker-től Boone. – Narcisse-nak hívják Decker csak nézett. – Ő is Midian törzséhez tartozik – mondta Boone. – Sose voltam biztos benne, hogy tényleg ide tartozom – elmélkedett Narcisse. – Egészen addig nem, míg azon nem kaptam magam, hogy a golyókat szedegetem az arcomból. Egyfolytában azt hittem, hogy álmodom. – Féltél – mondta Boone. – Naná. Tudod, hogy mit csinálnak a normális emberekkel. Boone bólintott. – Öld meg már – sürgette Narcisse. – Edd már ki a szemét. De én is megcsinálom helyetted, ha akarod. – Addig nem, míg nem tesz vallomást. – Vallomás – motyogta Decker, a szeme tágra nyílt a gondolatra, hogy a halálos ítélet végrehajtása elhalasztódik valamivel. – Ha ezt akarod, csak egy szavadba kerül. Turkálni kezdett a zakójában, mintha tollat keresne. – Mi a francnak a vallomás? – kérdezte Narcisse. – Azt hiszed, valaki is megbocsát neked? Nézz végig magadon! Leugrott a sírról. – Nézd – suttogta –, ha Lylesburg megtudja, hogy feljöttem, kiteszi a szűrömet. Csak a szeme hadd legyen az enyém, a régi szép idők emlékére. A többi mind a tied. – Ne hagyd, hogy hozzám nyúljon – könyörgött Decker Boone-nak. – Bármi, amit akarsz… teljes vallomás… bármi. Csak menjen innen! Túl késő – Narcisse már kinyúlt felé, akár engedélyezte Boone, akár nem. Boone megkísérelte a szabad kezével féken tartani, de Narcisse túlságosan bosszúszomjas volt ahhoz, hogy vissza lehessen tartani. Boone és a prédája közé szuszakolta magát. – Na, most nézz, amíg még van mivel – vigyorgott, és felemelte kampós hüvelykujját. Decker azonban nemcsak találomra nyúlt bele a zakójába. Ahogy a kampók a szeméhez közeledtek, előrántotta a nagykést, amit a zakójában rejtegetett, és a támadó hasába szúrta. Decker sokáig és alaposan tanulmányozta választott mesterségét. A vágás klasszikus japán mozdulat volt, mely szédítő gyorsasággal fordítja ki az áldozat belső részeit. Mély szúrás a gyomorba, aztán a kést felhúzni a köldök felé, két kézzel, hogy a hús ellenállását könnyebben le lehessen győzni. Narcisse felkiáltott – inkább a fájdalom emlékétől, mint a fájdalomtól.
Decker egy sima mozdulattal kihúzta a kést. Fáradságos kísérletek eredményeképp tudta, hogy most ki kell ömlenie a belsőségeknek – és nem is tévedett. Narcisse gyomra úgy zuhant ki tulajdonosa ölébe, mint egy húsból készült kötény. A seb, amitől egy normális ember azonnal holtan esett volna össze, Narcisse-ból csak bohócot csinált. Felkiáltott az undortól, és megragadta Boone karját. – Segíts már, darabokra esek szét – ordította dühösen. Decker kihasználta az alkalmat. Míg Narcisse Boone karját fogta, kiugrott közülük és a kapu felé rohant. Mire Boone megszabadult Narcisse-tól, ellenségük már közel járt a szentelt föld határához. Boone teljes erejéből rohant utána, de még félúton sem járt a kapu felé, mikor már hallotta, hogy becsapódik a kocsiajtó és felbőg a motor, és a doktor már ott sem volt. Elporzott, hogy a fene egye meg. – Mi a rossebet csináljak ezzel? – zokogta Narcisse Boone felé fordulva. Boone hátat fordított a kapunak. Narcisse úgy tartotta a beleit maga elé, mint valami bonyolult kötésmintát. – Menj le – mondta Boone egyszerűen. Nem lett volna értelme leszidni Narcisse-t, hogy minek avatkozott bele. – Majd segít neked valaki. – Nem lehet. Meg fogják tudni, hogy idefent voltam. – Azt hiszed, nem tudják máris? – kérdezte Boone. – Mindent tudnak. Narcisse már nem érdekelte. Minden figyelmét az úton fekvő test kötötte le. Annyira meg akarta felemlíteni Deckert, hogy teljesen megfeledkezett Loriról. – Mindkettőnket ki fognak dobni – siránkozott éppen Narcisse. – Talán – felelte Boone. – Mit fogunk csinálni? – Csak menj le – intett Boone fáradtan. – Mondd Lylesburg úrnak, hogy én vezettelek félre. – Tényleg? – kérdezte Narcisse. Aztán, valamivel lelkesebben: – Igen, te vezettél félre. A karján cipelve a belső részeit elsántikált. Boone letérdelt Lori mellé. Az illatától szédülni kezdett, tenyere alatt érezte a lány bőrének lágyságát. Még mindig élt, a pulzusa erősen lüktetett mindazon borzalmak ellenére is, amelyeket át kellett élnie, mikor Deckerrel szembeszállt. Ahogy Boone ránézett erre a kedves arcra, végtelenül zavarni kezdte a gondolat, hogy a lány eszméletére térhet és megláthatja őt ebben az alakban, amely Peloquin harapásának hatására formálódott ki. Decker jelenlétében büszke volt, hogy szörnyetegnek nevezheti magát, és fitogtathatja éjlény-mivoltát. Most azonban, ahogy lenézett a nőre, akit szeretett, és aki emberi alakjában és gyengeségeivel együtt szerette őt, mélyen szégyellte magát. Levegőt vett, akaratával füstté olvasztotta húsát, melyet a tüdeje visszaszívott a testébe. A folyamat éppolyan könnyű volt számára, mint amilyen különösnek tűnhetett másoknak. Milyen gyorsan hozzászokott ahhoz, amit valaha csodával határosnak nevezett volna. Ő azonban nem volt csoda – ezzel a nővel összehasonlítva nem. Az, hogy elég hit volt benne, hogy a halállal is dacolva idejöjjön és megkeresse őt, több annál, amit bármelyik normális férfi remélhetett volna, egy olyan számára pedig, amilyen ő, maga az igazi csoda. Boone most az emberi lényére volt büszke – arra, ami egykor volt, és aminek még mindig képes tettetni magát. Így hát emberi alakban emelte fel Lorit, és gyengéden levitte magával a föld alá.
XIII. A JÖVŐBE LÁTÓ GYERMEK Lori kábán hallgatta a dühös hangokat. – Elárultál bennünket! Ez Lylesburg volt. – Nem volt más választásom! Ez Boone. – Szóval kockára tetted egész Midiant a saját gyöngéd érzéseid kedvéért? – Decker nem fogja elmondani senkinek – felelte Boone. – Mit mondhatna? Hogy meg akart ölni egy lányt, és egy halott ember megakadályozta? Légy észnél! – Szóval te jobban értesz hozzá. Pár napot itt töltöttél, és máris meg akarod változtatni a törvényt. Csináld ezt valahol máshol, jó, Boone? Vidd magaddal a nőt és menjetek innét. Lori szerette volna kinyitni a szemét és odamenni Boone-hoz, megnyugtatni, mielőtt dühében valami ostobaságot mond vagy csinál. De a teste érzéketlen volt. Még az arcizmai sem akartak megmozdulni. Nem tehetett mást, feküdt és hallgatta a vitatkozókat. – Most már ide tartozom – folytatta Boone. – Én is az Éj Gyermeke vagyok. – Már nem. – Én nem élhetek odakint. – Mi kint éltünk. Nemzedékek hosszú során át vállaltuk a kockázatot a normálisok világában, és csaknem teljesen kipusztultunk közben. Most meg jössz te, és kioltod a túlélésünk maradék reményeit is. Ha Midiant felforgatják és elpusztítják, te és ez a nő lesztek a felelősek érte. Gondolkodj majd ezen, míg vándorolsz. Hosszú csend lett, aztán újra Boone szólalt meg: – Hadd tegyem jóvá. – Túl késő. A törvény nem tesz kivételt. A másiknak is el kell mennie. – Narcisse-nak? Ne. Összetöritek a szívét. Fél életét azzal töltötte, hogy ide vágyakozott. – Ez már el van döntve. – És ki döntötte el? Te? Vagy Baphomet? A név hallatára Lori hidegséget érzett. A szó nem jelentett neki semmit, de azoknak, akik mellette álltak, nagyon is sokat, ebben biztos volt. Hallotta, hogy suttogás kelt visszhangot körülötte, rituális mormogás, mintha ima szavait mondanák. – Követelem, hogy beszélhessek vele – jelentette ki Boone. – Ki van zárva. – Mitől félsz? Hogy elveszted a hatalmat a törzsed fölött? Látni akarom Baphometet. Ha meg akarsz állítani, akkor most próbáld meg. Ahogy Boone kihívó szavai elhangzottak, Lori kinyitotta a szemét. Boltíves tető volt fölötte, nem az ég, mint ahogy utoljára. A boltívre csillagokat festettek, de nem annyira égitestek voltak ezek, mint tűzijáték-csillagok; Katalin-kerekek szórtak szikrákat a kő mennyboltozaton. Oldalra fordította a fejét. Egy kriptában volt. Minden oldalról lezárt, álló helyzetben a falnak támasztott koporsók vették körül. Bal oldalán köpcös viaszgyertyák égtek, a viaszuk kormos, a lángjuk éppolyan gyenge, mint ő. Jobb oldalán Babette ült a földön törökülésben, és átható tekintettel nézte őt. A gyerek teljesen feketébe volt öltözve, a szemében visszatükröződött a gyertyafény és megszilárdította a ragyogását. Nem volt csinos kislány – túl komor volt ahhoz, hogy csinos legyen. Még mikor meglátta, hogy Lori ébren van, és megajándékozta egy mosollyal, az sem olvasztotta fel a vonásain ülő szomorúságot. Lori minden tőle telhetőt megtett, hogy kedvesen nézzen a gyerekre, de nem volt benne biztos, hogy az izmai engedelmeskednek neki. – Rosszat csinált nekünk – kezdte Babette. Lori feltételezte, hogy Boone-ról beszél, de a gyerek következő mondata világossá tette, miről van szó. – Rachel kitisztította. Most már nem szúr annyira. Felemelte a jobb kezét. Be volt kötve sötét szövettel a hüvelykujja és a mutatóujja körül.
– És neked se. Lori kipróbálta, engedelmeskedik-e a teste, és a szeme elé emelte a jobb kezét.. Az is ugyanúgy volt bekötözve. – Hol…van…Rachel? – kérdezte Lori. Ő maga is alig hallotta a saját hangját. Babette azonban tisztán hallotta a kérdést. – Valahol a közelben – válaszolta. – Ide tudnád őt hívni? Babette arca még komolyabb lett. – Mindig itt maradsz? – kérdezte. – Nem – érkezett a válasz, de nem Loritól, hanem Racheltől, aki most jelent meg az ajtóban. – Nem marad itt. Hamarosan elmegy innen. – Miért? – érdeklődött Babette. – Hallottam, mit mondott Lylesburg – mormolta Lori. – Lylesburg úr – javította ki Rachel, és odament Lorihoz. – Boone megszegte a szavát, mikor felment, hogy elhozzon téged. Mindannyiunkat veszélybe sodort. Lori Midian történetének csak egy töredékét ismerte, de ahhoz eleget, hogy tudja, a jelmondat, amit először Lylesburg szájából hallott – „ami lent van, lent is marad” –, nem olcsó szellemesség. Ez volt a törvény szava, amelynek betartására Midian lakóinak fel kellett esküdniük, vagy nem volt itt helyük többé. – Segítesz? – kérdezte. A földön fekve olyan sebezhetőnek érezte magát. Nem Rachel sietett a segítségére, hanem Babette. A gyerek Lori hasára fektette apró kezét, rajta a kötéssel. Lori teste azonnal reagált az érintésre, a kábaságát mintha elfújták volna. Emlékezett erre az érzésre, vagy legalábbis valami hasonlóra az előző találkozásukról: ez az erő áramlott végig rajta, mikor a vadállat-alak feloldódott a karjában. – Megszeretett téged – mondta Rachel. – Én is úgy látom – ült fel Lori óvatosan. – Ő is megsérült? – Miért nem engem kérdezel? – firtatta Babette. – Én is itt vagyok. – Ne haragudj – mondta bocsánatkérően Lori. – Téged is megvágott valaki? – Nem, de éreztem, hogy neked fáj. – Babette átéli mások érzéseit is – magyarázta Rachel. – Pontosan ugyanazt érzi, mint ők, főleg ha egyébként is érzelmi kapcsolatban van velük. – Tudtam, hogy idejössz – folytatta Babette. – Láttam a szemeden át. És te is láthatsz az enyémen keresztül. – Ez igaz? – kérdezte Lori Rachelt. – Higgy neki – válaszolta az. Lori nem volt benne biztos, hogy vajon lábra tud-e már állni, de úgy döntött, megpróbálja. Könnyebben sikerült, mint várta. Könnyedén felállt, a végtagjai erősek voltak, a feje tiszta. – Elvinnétek Boone-hoz? – nézett kérdőn Rachelre. – Ha ezt akarod… – Egész végig itt volt, ugye? – kérdezte Lori. – Igen. – Ki hozta ide? – Hozta? – Midianba. – Senki. – Majdnem meghalt – mondta Lori. – Valakinek csak segítenie kellett, hogy kijusson a hullaházból! – Még mindig nem érted, ugye? – kérdezte komoran Rachel. – Hogy mi folyik itt Midianban? Tényleg nem. – Ó, nemcsak Midianra gondolok. Boone-ra is, meg arra, hogy miért van itt. – Azt hiszi, hogy ő is az Éjszaka Gyermekei közé tartozik – közölte Lori.
– Ide is tartozott – míg csak meg nem szegte a szavát. – Akkor elmegyünk innen – határozott Lori. – Ezt akarta Lylesburg, nem? Én nem vágyom arra, hogy itt maradjak. – Hova mentek? – kérdezte Rachel. – Nem tudom. Talán vissza Calgarybe. Nem lehet olyan borzasztó nehéz bebizonyítani, hogy Decker volt a tettes. Aztán újrakezdjük az életünket. Rachel megrázta a fejét. – Nem fog menni. – Miért nem? Több jogotok van hozzá, mint nekem? – Azért jött ide, mert olyan, mint mi. – Mint mi. És ez mi a csudát jelent? – kérdezte élesen Lori. Belefáradt a körülírásokba és a fölösleges szócséplésbe. – Hát kik vagytok ti? Beteg emberek, akik a sötétben élnek. Boone nem beteg. Egészséges. Épelméjű. – Azt javaslom, kérdezd meg tőle, mennyire érzi magát egészségesnek – vágott vissza Rachel. – Meg is kérdezem, ha itt lesz az ideje. Babette élénken figyelte a vitát. – Nem szabad elmenned – mondta Lorinak. – Muszáj. – Nem, ne menj a fényre – fogta meg erősen Lori ruhájának ujját. – Oda nem mehetek veled. – El kell mennie – ellenkezett Rachel, és előrenyúlt, hogy elhúzza a gyerek kezét Lori ruhájáról. – Nem tartozik hozzánk. Babette szorosan fogta Lorit. – De ide tartozhatsz, ha akarsz – nézett fel rá. – Nem nehéz. – De ő nem akar – mondta Rachel. Babette felnézett Lorira. – Ez igaz? Rachel nyilvánvaló gyönyörűséggel szemlélte Lori zavarát. – Mondd csak meg neki. Mondd meg neki, hogy ő is beteg. – De mi örökké élünk – folytatta Babette, és rápillantott az anyjára. – Ugye? – Vannak, akik igen. – Mind örökké fogunk élni. Ha akarunk, akkor mind. Örökkön-örökké, bizony. És egy nap, amikor a nap kihűl… – Elég! – kiáltott fel Rachel. A gyereknek azonban még volt mondanivalója. – …amikor a nap nem süt tovább, és csak éjszaka lesz, akkor mi fogunk a földön élni. A miénk lesz. Most Rachel volt az, aki kínosan érezte magát. – Nem tudja, mit beszél – mormolta. – Szerintem nagyon is jól tudja – felelte Lori. Babette közelsége, és a gondolat, hogy valami köze lehet a gyerekhez, hirtelen lehűtötte. Fázni kezdett. Racionális gondolkodása eddig is nehezen békült meg Midian furcsaságaival, de most ez a kis béke is oszladozott. El akart menni innen, mindennél jobban vágyott erre, el a gyerekektől, akik a világ végéről beszélnek, a gyertyáktól, a koporsóktól és a kripták életétől. – Hol van Boone? – kérdezte Racheltől. – A Szentélybe ment. Baphomethez. – Ki vagy mi az a Baphomet? Rachel rituális kézmozdulatot tett, mikor megemlítette Baphometet: mutatóujját először a nyelvéhez, aztán a szívéhez érintette. Annyira megszokott lehetett számára ez a gesztus, hogy Lori gyanította, már észre sem veszi, hogy csinálja. – Baphomet a Keresztelő – mondta. – Midian Teremtője. Aki idehívott minket. Az ujja megint megérintette a nyelvét meg a szívét. – Elviszel engem a Szentélybe? – kérdezte Lori. Rachel válasza egyszerű volt és egyenes: – Nem. – Akkor legalább mondd meg, hogy merre menjek.
– Majd én odaviszlek – ajánlkozott Babette. – Nem, nem viszed oda – csattant fel Rachel, és ezúttal olyan gyorsan húzta ki Lori ruháját Babette kezéből, hogy ne tudjon tiltakozni. – Azzal, hogy begyógyítottam a sebed, megfizettem az adósságot – mondta Rachel. – Többé nincs közünk egymáshoz. Megfogta Babette-et és a karjára emelte. Babette fészkelődött egy kicsit, hogy visszanézhessen Lorira. – Lássál nekem szép dolgokat, jó? – Csönd legyen – dorgálta Rachel. – Amit te látsz, azt én is látni fogom. Lori bólintott. – Igen? – kérdezte Babette. – Igen. Mielőtt a gyerek még valamit mondhatott volna, Rachel már ki is vitte a helyiségből, otthagyva Lorit a koporsók társaságában. A lány hátrahajtotta a fejét és mélyet lélegzett. Nyugalom, gondolta, csak nyugodj meg. Most már nemsokára vége. A festett csillagok vadul sziporkáztak odafenn, és keringeni látszottak, mikor rájuk nézett. Vajon csak a művész képzelete látta őket ilyennek, vagy csakugyan ilyen az ég éjszaka? Ilyennek látják az Éjszaka Gyermekei, mikor éjjel kitárul a kripták ajtaja és kimennek levegőzni egyet? Jobb ezt nem tudni. Már az is elég rémes volt, hogy ezeknek a teremtményeknek lehet művészete, lehetnek gyerekei, de hogy látomásaik is lehetnek, az már gondolatnak is veszélyes. Amikor megismerkedett velük, félúton lefelé az alvilágba tartó lépcsőn, az életét féltette. Valahol mélyen, lelke egy rejtett zugában még mindig ott volt ez a rettegés. Nem attól félt, hogy elveszik az életét, hanem hogy az megváltozik, hogy valahogy megfertőzik őt a rítusaikkal és látomásaikkal, és képtelen lesz őket kitörölni az agyából. Minél hamarabb kinn lesz innen Boone-nal együtt, annál hamarabb jut vissza Calgarybe. Ott fényesen ragyognak az utcai lámpák. A csillagok csak halványan mutatkoznak. A gondolat erőt öntött belé. Elindult, hogy megkeresse a Keresztelőt.
XIV. A SZENTÉLY Ez volt az igazi Midian. Nem a lakatlan város a dombon, nem is a holtak városa fölötte, hanem ez a kamrákból és alagutakból álló labirintus, amely feltehetőleg az egész temető alatt végigvezetett. Néhány kriptát csak holtak laktak továbbra is, a nyugalmuk zavartalan, a koporsóik polcokon feküdtek és lassan omlottak porrá. Vajon a temető első halottai ezek, akiket azelőtt temettek ide, hogy az Éjszaka Gyermekei átvették volna az uralmat? Vagy ők is éjlények voltak, akik elvesztették azt a fél életet is, amit éltek addig? A napfény ölte meg őket, vagy belehaltak a vágyakozásba mindazon dolgok iránt, melyek elérhetetlenek voltak számukra? Mindenesetre ők voltak kevesebben. A legtöbb kamrát náluknál élőbb lakók lakták, szobáikat lámpák vagy gyertyák világították meg, sőt egy alkalommal maga a szoba lakója árasztott fényt magából. Ilyenfajta lényt csak egyszer látott, amint a hátán feküdt a kamrácskája sarkában egy csupasz matracon. Meztelen volt, a teste nagy, nem nélküli; sötét, olajos, hervadt bőr fedte, amelyből lárvaszerű bogok emelkedtek ki és fénnyel öntötték el az ágyat. Úgy tűnt, az összes többi ajtó is hasonlóan rejtelmes lényekre nyílik, Lori érzései pedig annyira sokrétűek voltak, hogy képtelen lett volna elemezni őket. Vajon csak az undortól szorult össze a gyomra, amikor egy stigmákkal ékes testet látott, amint éltető nedvet ereszt magából, és hegyes fogú követői szívogatják a sebeit? Vagy inkább az izgalom volt, hogy élőben láthatja a legendákból
ismert vámpírokat? És mit gondoljon arról a férfiról, akinek a teste madarakká esett szét, mikor meglátta, hogy ő figyeli, vagy a kutyafejű festőről, aki elfordult a freskótól, amit festett, és egy kézmozdulattal a tanítványa mellé invitálta, aki éppen festéket kevert? Vagy a mechanikus szörnyekről, akik közeledtére körzőszerű acéllábakon rohantak fel a falon? Egy tucat benyíló után már nem tudta megkülönböztetni a rémületet az elragadtatástól. Lehet, hogy azelőtt se volt rá képes soha. Akár napokig is elbolyongott volna úgy, hogy nem is tudja, merre jár, csak a látnivalókat fürkészi, de a szerencse vagy az ösztön elég közel vitte Boone-hoz – csakhogy a továbbvezető út le volt zárva. Lylesburg árnyéka tűnt fel előtte, mely mintha a szilárd falból lépett volna elő. – Nem mehetsz tovább. – Meg akarom találni Boone-t. – Nem te tehetsz róla – folytatta Lylesburg. – Ezzel tisztában vagyunk. Neked viszont cserébe meg kell értened, hogy Boone azzal, amit tett, mindannyiunkat veszélybe sodort… – Akkor hadd beszéljek vele. Majd együtt elmegyünk. – Ezt mostanáig megtehettétek volna – mondta Lylesburg. Az árnyéköltözetből előtörő hang éppolyan kimért és magabiztos volt, mint azelőtt. – És most? – Most már nincs hatalmamban visszahívni. Neked sem. Egy másik erőhöz folyamodott segítségért. Miközben beszélt, távolabbról a katakombákból valami hang tört fel, valami olyan zaj, amihez hasonlót Lori soha nem hallott még. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy csak földrengés okozhatta, mert a hang egyszerre eredt a földből és a földtől körülöttük. De ahogy a második hullám jött, már hallott benne valami állatit: a fájdalom vagy az extázis nyögéseit… Ez bizonyára Baphomet – Midian Teremtője, ahogy Rachel mondta. Ugyan mi más hang rázhatná meg puszta rezgésével a várost magát? Lylesburg megerősítette a hitében. – Hát ezzel akart Boone egyezkedni – mondta. – Vagy legalábbis azt hitte. – Hadd menjek oda hozzá. – Már megemésztette – mondta Lylesburg. – Beszívta magához a lángba. – Én magam akarom látni – követelte Lori. Egy percig sem volt hajlandó tovább várni. Elnyomakodott Lylesburg mellett, ellenállást várt, de a keze belesüllyedt a sötétségbe, amit a férfi hordott, és megérintette mögötte a falat. A férfi anyagtalan volt. Nem tarthatja őt vissza semmi módon. – Téged is megöl – hallotta maga mögött a figyelmeztetést, ahogy a hang felé futott. Noha a hang körülölelte, beburkolta, mégis érzékelte a forrását. A zaj minden egyes lépéssel hangosabb lett és összetettebb, a nyers hangok rétegenként rakódtak egymásra, és mindegyik másutt érintette meg: a fején, a szívén, az ágyékán. Egy gyors visszapillantással meggyőződött arról, amit már amúgy is sejtett: hogy Lylesburg meg sem próbálja követni. Befordult egy sarkon, aztán egy másikon, a hang felhangjai egyre fokozódtak, míg végül már úgy küzdötte magát előbbre, mintha széllel szemben menne, lehajtott fejjel, meggörbült háttal. Most már nem nyíltak szobácskák a folyosó két oldalán, következésképp nem voltak fények se. Előtte azonban valami derengett – hideg, rendszertelen fény, de elég világos ahhoz, hogy megvilágítsa a folyosó nyers földjét, amelyen botladozott, és az ezüstös zúzmarát a falakon. – Boone? – kiáltotta hangosan. – Boone, ott vagy? Lylesburg szavai után nem nagyon reménykedhetett benne, hogy választ kap – de kapott. Boone hangja az előtte levő fény- és hanggomolyagból érkezett, de csak annyit hallott belőle a zajon át: – Ne…
Mit ne, tűnődött magában Lori. Ne gyere közelebb? Ne hagyj itt? Lassabbra fogta a lépteit és újra kiáltott, de a Keresztelő zaja megfojtotta a hangját, saját magát sem hallotta, nemhogy valamilyen feleletet. Ha már eddig eljött, tovább kellett mennie, pedig azt sem tudta, a férfi kiáltása nem figyelmeztetés volt-e. A folyosó meredek lejtőbe torkollt. Megállt a lejtő tetején és belehunyorgott a fénybe. Ez itt Baphomet gödre, semmi kétség. A zaj olyan erős volt, hogy kivájta a folyosó falait, s arcába csapta a lecsiszolt földet. Könnyel telt meg a szeme, hogy kimossa a belecsapódó port, de a homokszemek csak özönlöttek tovább. A zaj megsüketítette, a por megvakította; ott ingadozott a meredély szélénél, képtelen volt akár továbbmenni, akár visszafordulni. A Keresztelő hirtelen elcsöndesedett, a hangrétegek mind elhaltak, egyszerre és nyom nélkül. Az ezt követő csönd még ijesztőbb volt, mint aj hangzavar. Vajon azért csukta be a száját, mert tudta, hogy illetéktelen behatoló van a közelében? Lori visszatartotta a lélegzetét, egy hangot sem mert kiadni. A lejtő alján valamilyen szent hely van – ebben teljesen biztos volt. Amikor évekkel ezelőtt az anyjával Európában járt, megnézték a nagy katedrálisokat, megcsodálták az oltárokat és az ablakokat – és egyszer sem támadt fel benne ilyen erővel a felismerés. Igaz, ilyen ellentmondó érzéseket sem élt meg még soha, sem álmában, sem ébren. Szeretett volna elmenekülni, és még az emlékezetéből is kiirtani ezt a helyet. Ugyanakkor érezte a hívását is. Nem azért, mert Boone ott volt, hanem a hely szent vagy ördögi vonzóereje miatt. Leginkább egyszerre volt szent és ördögi, ez adta azt az ellenállhatatlan vonzást… A könnyei kimosták szeméből a port. Most már csak a gyávaságát okolhatta, ha továbbra is ott áll. Lefelé araszolt a lejtőn. Talán tizenöt méterre lehetett a lejtő alja, de még a harmadáig sem ért, mikor ismerős alak bukkant fel előtte. Utoljára akkor látta Boone-t, mikor még odafönt előállt, hogy szembenézzen Deckerrel. Mielőtt elájult volna, pár másodpercig még olyannak látta őt, amilyennek soha azelőtt: mint aki megfeledkezett róla, hogy létezik fájdalom és vereség is a világon. Most azonban nem ilyen volt. Botladozott, és alig tudta egyenesen tartani magát. Lori elsuttogta a nevét, és a szónak mintha súlya gyűlt volna, ahogy a férfi felé suhant. Boone meghallotta és felemelte a fejét. Lori még a legrosszabb időkben sem látott soha ilyen szomorúságot Boone arcán, mikor még a karjában ringatta a férfit, hogy távol tartsa tőle a rémálmokat. Ömlöttek a könnyei, az arcát annyira összefacsarta a bánat, hogy úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Lori továbbaraszolt lefelé. Minden egyes lélegzet, minden egyes lépés zaja visszaverődött és megsokszorozódott. Amikor Boone látta, hogy Lori feléje indul, integetni kezdett, hogy ne jöjjön közelebb, de annyira gyenge volt, hogy elvesztette az egyensúlyát és elterült. Lori gyorsabbra vette a lépteit, már nem érdekelte, mekkora zajt csap. Bármilyen erő lappang is a gödör alján, már tudja, hogy ő is itt van. Valószínűleg ismeri a történetét is. Bizonyos értelemben Lori remélte is, hogy ismeri. Nem félt az ítélettől. A szeretet hozta ide, hogy kéretlen szemlélő legyen, fegyvertelenül jött és egyedül. Ha valóban Baphomet volt Midian építője, akkor jól tudja, mit jelent sebezhetőnek lenni, és nem fogja őt bántani. Már csak egy-két méterre volt Boone-tól. A férfi nagy kínnal a hátára fordult. – Várj! – kiáltotta neki oda Lori. A férfi elszántsága zavarba hozta. Boone nem nézett rá. Mikor már a hátán feküdt, azonnal Baphometet kereste a szemével, és Lori tekintete követte az övét, végig a folyosó falán a helyiségbe, melynek falai megfagyott földből voltak, a padlója is, és egy óriási rés hasította ketté. A résből lángoszlop emelkedett ki, négyszer vagy ötször akkora, mint egy ember. Nem hőség áradt belőle, hanem dermesztő hideg, és a belsejéből nem jött fény. A lángoszlop külseje pezsgett és kavargott, és mintha valami szilárd tengelyen forgott volna, amit Lori először nem ismert fel, de a szeme
hamarosan megmondta, mi az. Egy test úszott a tűzben, darabokra vagdosva, de eléggé emberformájúan ahhoz, hogy Lori felismerje, húsból-vérből van. Ez volt Baphomet: a vétkes, akit kínszenvedéssel büntettek a törvényszegésért. Boone most is a Keresztelő nevét mormolta, és Lori felkészült rá, hogy mindjárt meglátja az arcát. Az arc a lángból fordult felé, ahogy a teremtmény – nem halott, hanem élő, nem Midian lakója, hanem megteremtője – elfordította fejét és feléjük nézett a fortyogó lángban. Ez volt Baphomet. Ez az összetört és darabokra vagdosott valami. Mikor Lori meglátta az arcát, felsikoltott. Egyetlen film vagy könyv, az öröm és az elkeseredés legszélsőségesebb érzése se készítették fel erre a pillanatra, amikor megpillantja Midian megalkotóját. Szentnek kell lennie, mert minden, ami ennyire rendkívüli és végletes, szent kell hogy legyen. Valami, ami meghalad minden mást. Túl van azon, hogy értékelni lehessen. Túl a szereteten vagy a gyűlöleten; túl a gyönyörűn vagy a rémületesen vagy ezek végösszegén. Túl az emberi elme határain, mely képtelen a megértésére vagy átlátására. A következő szempillantásban Lori már lekapta róla a tekintetét, és a látvány legapróbb töredékét is kitörölte tudatos emlékei közül, és olyan mélyre zárta, ahol nincs az a kínzás vagy fohász, ami rávehetné, hogy még egyszer szembenézzen vele. Nem ismerte a saját ereje mélységeit, míg rá nem tört a vágy, hogy eltűnjön ez elől a valami elől. Megragadta Boone-t, felrántotta a földről és magával vonszolta fölfelé a lejtőn. Boone nem tudott neki segíteni. Az az idő, amit a Keresztelő társaságában töltött, csak az ereje foszlányait hagyta meg. Lorinak úgy tűnt, évszázadok teltek el, míg feltántorogtak a lejtőn, s a jeges fény úgy rajzolta ki előttük az árnyékukat, mint egy próféciát. A folyosó kihalt volt. Lori félig-meddig arra számított, hogy Lylesburg várni fogja őket, s esetleg valamivel szilárdabb anyagú segítőtársai is lesznek, de a szentély csöndje végigterjedt az alagúton. Mikor Boone-t felhurcolta a lejtő tetejére, még botladozott néhány lépést, aztán megállt; a tüdeje szúrt az erőfeszítéstől. A férfi mostanra tért magához annyira, hogy felocsúdott a félelem vagy a szomorúság okozta kábulatból, amelyben Lori meglelte. – Ismered a kifelé vezető utat? – kérdezte Lori. – Azt hiszem, igen. – Segítened kell. Nem bírlak el sokáig. Boone bólintott, aztán visszanézett Baphomet gödrének bejáratára. – Mit láttál? – kérdezte. – Semmit. – Akkor jó. Boone két kezébe temette az arcát. Lori látta, hogy az egyik ujja hiányzik, és a seb még friss. Boone azonban nem törődött vele, úgyhogy Lori sem kérdezett, inkább bátorítani próbálta, hogy elinduljon. Boone közönyös, csaknem durcás volt, nyilván a megrázkódtatás utóhatása jelentkezett, de Lori nem hagyta nyugton, míg csak egy meredek lépcsősoron át fel nem értek egy kriptába, aztán ki az éjbe. A levegő nyílt tér szagát árasztotta a föld bezártsága után, de Lori nem állt meg, hogy kiélvezze. Tovább siettette Boone-t, míg csak a sírok labirintusában el nem jutottak a kapuig. A kapunál a férfi megtorpant. – Kint vár a kocsi – mondta a lány. Boone reszketett, pedig az éjszaka enyhe volt. – Nem lehet… – Mit nem lehet? – Én ide tartozom. – Nem tartozol ide – csattant fel Lori. – Hozzám tartozol. Egymáshoz tartozunk. Lori közvetlenül Boone mellett állt, de az mégis az árnyékok felé fordította a fejét. A lány a tenyere közé fogta a férfi arcát, úgy kényszerítette, hogy ránézzen.
– Mi összetartozunk, Boone. Ezért vagy még életben. Hát nem érted? Mindazok után, amin keresztülmentünk. Túléltük. – Ez nem ilyen egyszerű. – Tudom. Mindketten nagyon nehéz időket éltünk át. Tudom, hogy nem lehet ugyanolyan minden. Nem is akarnám, hogy ugyanolyan legyen. – Te nem tudod… – kezdte a férfi, de Lori közbevágott. – Akkor majd te elmeséled – a megfelelő időpontban. El kell felejtened Midiant. Midian már úgyis elfelejtett téged. Boone reszketett, de nem azért, mert fázott. Előtörtek a szeméből a könnyek. – Nem mehetek el innen. Nem mehetek. – Nincs más választásunk – emlékeztette őt Lori. – Most már csak mi vagyunk egymásnak. Boone összegörnyedt fájdalmában. – Állj fel – kérte a lány gyöngéden. – Karolj át. Az Éjszaka Gyermekeinek nem kellesz. Nincs szükségük rád – de nekem igen. Kérlek, Boone. A férfi lassan kiegyenesedett és megölelte Lorit. – Szorosan. Szorosan fogjál, Boone. A férfi magához szorította. Amikor Lori levette a kezét az arcáról, hogy viszonozni tudja az ölelését, a fiú már nem nézett vissza a temetőre. Őrá nézett. – Visszamegyünk a szállodába és összeszedem a holmim, jó? Ezt még meg kell tennünk. Levelek vannak ott, fényképek – egy halom holmi, amiről nem akarom, hogy mások megtalálják. – És aztán ? – kérdezte a férfi. – Aztán elmegyünk és keresünk egy olyan helyet, ahol senki sem találhat meg minket, és kifundáljuk, hogyan bizonyíthatnánk be, hogy ártatlan vagy. – Nem szeretem a fényt. – Akkor nem megyünk a fényre – felelte a lány. – Amíg csak úgy nem emlékszel már erre a helyre, mint egy álomra. Lori hiába nézte Boone arcát, halvány visszfényét se látta rajta a saját optimizmusának. A szeme fényes volt, de csak a könnyek miatt. A többi része olyan hideg volt – annyira része még mindig Midian sötétségének… Lori cseppet sem csodálkozott ezen. Azok után, ami ezen az éjszakán (meg az előző napok alatt) történt, saját magát is meglepte hogy él még benne a remény. De ott volt, lüktetett, mint a szívverés, és ő nem fogja hagyni, hogy az Éjszaka Gyermekei ráragasszák a félelmeiket. – Szeretlek, Boone – mondta, és nem várt választ. Talán idővel a férfi majd megint megszólal. Ha nem is a szerelem szavaival, de legalább valamilyen magyarázatot fog adni. És ha még ennyit sem akar tenni, az se baj. Neki van valamije, ami többet ér a magyarázatoknál. Itt van a férfi maga, hús-vér valójában. A teste szilárd valósága a karjaiban. Bármi köze legyen is Midianhoz, Lylesburg világosan megmondta, hogy soha nem mehet vissza oda. Ehelyett majd újra mellette fekszik éjjel, egyszerű jelenléte értékesebb lesz az ő számára, mint bármilyen szerelmi vallomás. És ahogy az idő telik, ő majd kigyógyítja Midian kínjaiból, ahogy kiédesgette azokból a kínokból is, amiket az őrülete okozott. Nem vallott kudarcot, pedig Decker, az a csaló már majdnem meggyőzte, hogy igen. Boone nem rejtegetett előle semmilyen titkos életet, ártatlan volt. És ő is ártatlan. Mind a ketten ártatlanok, ennek köszönhetik, hogy átélték ezt a veszéllyel teli éjszakát, és átvitorlázhatnak a nappal nyújtotta biztonságba.
NEGYEDIK RÉSZ – SZENTEK ÉS BŰNÖSÖK „A tanácsom kell? Edd a férgeket, csókold meg az ördögöt.” Jan de Mooy: Egy másik ügy, avagy az ember újjáteremtése
XV. AZ ÁLDOZATOK A nap úgy kelt fel, ahogy egy sztriptíztáncosnő vetkőzik. A ragyogást olyan jól eltakarták a felhők, hogy az ember már azt hihette, nem is akarja magát megmutatni egyáltalán – aztán egyenként vetette le a fátylakat. Ahogy a fény nőtt, Boone egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Lori a kesztyűtartóban kotorászva talált egy napszemüveget, amit a férfi azonnal föltett, hogy legalább túlságosan érzékennyé vált szeme ne érezze a napfényt. Még így is le kellett hajtania a fejét, hogy az arcát eltakarhassa az egyre fényesedő kelet elől. Alig beszéltek. Lorit túlságosan lefoglalta a vezetés, mert már nagyon fáradt volt, Boone pedig nem törte meg a csendet. Megvoltak a maga gondolatai, de egy sem olyan, amit közölhetett volna a mellette ülő lánnyal. Tudta, hogy a múltban Lori nagyon sokat jelentett a számára, de most már nem tudott hozzáférni ezekhez az érzésekhez. Úgy érezte, teljesen kizuhant nemcsak a közös életükből, de magából az életből is. Betegsége évei alatt mindig az okok és okozatok láncát hívta segítségül, ha értelmet akart látni az életben: hogy következett egyik cselekedet a másikból, egyik érzelem a másikból. Botladozó léptekkel haladt az ösvényen, de látta, hová vezetett az az út, amit már megtett. Most sem előre, sem hátra nem látott, csak nagyon-nagyon homályosan. A legtisztábban Baphomet élt a tudatában, a Szétszaggatott. Midian összes lakói közül ő volt a legerősebb és a legsebezhetőbb is, akit ősi ellenségei szaggattak darabokra, de mégis megmaradt, folytonos szenvedések közben, a lángban, amit Lylesburg a Megpróbáltatás Tüzének nevezett. Boone azért ment le Baphomet gödrébe, hogy a saját ügyében érveljen, de a Keresztelő volt az, aki megszólalt, és az összevagdosott fejből jóslatok szóltak. Most már nem emlékezett rá, mit mondott neki Baphomet, de azt tudta, hogy keserves dolgokat adott hírül. Az emberi dolgok közül a legélesebb emlékei Deckerről voltak. Össze bírta rakni közös történetük töredékeit, és azt is érezte, hogy dühösnek kellene lennie miatta, de nem tudott gyűlöletet érezni az iránt az ember iránt, aki elvezette Midian legmélyére, mint ahogy nem tudott szerelmet érezni a nő iránt sem, aki elhozta onnan. Ezek valaki más történetének a részletei voltak, nem az övé. Hogy Lori mennyit értett meg az állapotából, azt nem tudta, de gyanította, hogy nem sokat. Valamit sejtett, de boldog volt, hogy elfogadhatja őt olyannak, amilyen, Boone-nak pedig valami egyszerű, állati módon túlságosan is szüksége volt a lány jelenlétére, semhogy el merte
volna árulni neki az igazat – már ha megleli a szavakat hozzá egyáltalán. Egyszerre volt sok és kevés. Ember. Szörnyeteg. Halott. Élő. Midianban mindezen állapotokat láthatta egyetlen lényen belül is, és valószínűleg vele kapcsolatban is mindegyik igaz volt. Az egyedüli lények, akik segíthettek volna neki megérteni, hogyan egyeztethetők össze ezek az ellentétek, már messze mögötte maradtak a holtak városában. Épp csak belefogtak a tanításába, épp csak a kezdetét mesélték még el Midian hosszú történetének, mikor elárulta őket. Most már örökre száműzték maguk közül, és sosem fogja megtudni mindezt. Boone itt érezte a legnagyobb ellentmondást. Lylesburg világosan figyelmeztette, mikor együtt álltak az alagútban és hallgatták Lori sikolyait, hogy ha felfedi magát, akkor megszegi az Éjszaka Gyermekeivel kötött szövetséget. – Jusson eszedbe, mi vagy most – mondta Lylesburg. – Nem mentheted meg úgy, hogy nem árulod el a búvóhelyünket. Úgyhogy kénytelen vagy hagyni, hogy meghaljon. Boone mégsem volt rá képes. Lori egy másik élethez tartozott, egy olyan élethez, amit ő már örökre elvesztett, és mégsem volt képes hagyni, hogy az ellensége megölje. Hogy ez jelent-e valamit és ha igen, akkor mit, azt képtelen volt kikövetkeztetni. Ezt a néhány visszatérő gondolatot kivéve belekövült a pillanatba, amit éppen élt, aztán a következőbe, aztán az azután következőbe, úgy haladt másodpercről másodpercre át az életen, mint ahogy az autó haladt az úton, nem tudta, honnan jön, és vak volt arra is, hová megy.
2 Már a Sweetgrass Szálló közelében jártak, mikor Lorinak eszébe jutott, hogy ha Sheryl holttestét megtalálták a vendéglőben, akkor lehet, hogy a szállodában már nyüzsögnek a rendőrök. Lefékezett a kocsival. – Mi baj? – kérdezte Boone. Elmondta neki. – Talán jobb lenne, ha egyedül mennék oda – tette hozzá Lori. – Ha minden rendben, akkor összekapom a holmimat és visszajövök hozzád. – Nem – ellenkezett Boone. – Ez nem tetszik. Lori nem látta a férfi szemét a napszemüveg mögött, de a hangjában félelem csengett. – Gyorsan megjárom – biztatta a lány. – Nem. – Miért nem? – Jobb lenne, ha együtt maradnánk – vélte a férfi. Megint eltakarta a kezével az arcát, mint Midian kapujánál. – Ne hagyj egyedül – folytatta fátyolos hangon. – Nem tudom, hol vagyok, Lori. Azt sem tudom, ki vagyok. Ne hagyj egyedül. Lori hozzáhajolt és megcsókolta a keze fejét. Boone levette a kezét az arcáról. A lány megcsókolta az arcát, aztán a száját. Továbbhajtottak a szálloda felé. Lori félelme alaptalannak bizonyult. Ha Sheryl testét megtalálták volna az éjjel – ami nehezen elképzelhető, hiszen olyan kihalt az a hely, ahol fekszik –, akkor sem találtak volna kapcsolatot a test és a szálloda között. Nem voltak rendőrök a szállodában – mi több, az életnek semmi nyoma sem mutatkozott. Csak egy kutya ugatott fent az egyik szobában, meg egy kisbaba sírt valahol. Még a portáspult mögött sem állt senki, valószínűleg a portást jobban érdekelte a tévéműsor, mint a vendégek. A tévéből ömlő zene és csevegés zaja kísérte a lépteiket, míg felértek az első emeletre. Annak ellenére, hogy ilyen könnyen ment a dolog, Lori keze annyira reszketett, mire a szobához értek, hogy alig tudta a kulcsot beledugni a zárba. Boone-hoz fordult segítségért, de a férfi nem állt mögötte. A lépcső tetején ácsorgott, és zavartan nézett végig a folyosón. Lori újra elátkozta a napszemüveget, ami megakadályozta őt abban, hogy lássa, mit érez a férfi. Boone a falnak hátrált, a kezével kapaszkodót keresett, de nem talált. – Mi a baj, Boone?
– Nincs itt senki – mondta a férfi. – Ez csak jó nekünk, nem? – De én érzem a szagát… – Minek a szagát? Boone megrázta a fejét. – Mondd meg, mit érzel. – Vér. – Boone? – Vérszagot érzek. Rengeteg vér… – Honnan? Honnan jön? Boone nem válaszolt, nem is nézett felé, a folyosót figyelte. – Mindjárt jövök – súgta neki a lány. – Nagyon gyors leszek. Csak maradj ott, ahol vagy, és jövök. Lehajolt és óvatosan beillesztette a kulcsot a zárba, aztán felállt és kinyitotta az ajtót. A szobában nem volt vérszag, csak állott parfümillat, az előző éjszaka maradványa. Lorinak azonnal eszébe jutott Sheryl, és hogy milyen jól érezték magukat együtt – még ha annyi rossz történt is közben. Alig huszonnégy órája még itt nevetett a szobában, és úgy beszélt a gyilkosáról mint álmai hercegéről… Ahogy az „álmai hercege” az eszébe jutott, Lori visszanézett Boone-ra. Még mindig a falnak támaszkodott, mintha ez lenne az egyetlen módja, hogy megbizonyosodjon arról, a világ nem imbolyog. Lori otthagyta, bement a szobába és gyorsan csomagolni kezdett. Először a fürdőszoba, ahol összegyűjtötte a vicik-vacakokat, aztán a hálószoba a szétszórt ruhákkal. Csak amikor az ágyra rakta a táskáját, hogy becsukja, akkor vette észre a repedést a falon. Olyan volt, mintha valami nagyon kemény tárgy nekivágódott volna a falnak a másik oldalon. A vakolat lemállott és összepiszkolta a padlót a két ágy között. Lori egy pillanatra rámeredt a repedésre. Úgy elvadult volna a buli, hogy a hapsik elkezdték egymásra dobálni a bútort? Kíváncsian odament a falhoz. Tulajdonképp csak egy vékony válaszfal volt, és a becsapódás a másik oldalon szó szerint átlyukasztotta. Lori lepöccintett egy darab vakolatot és odahajolt a lyukhoz, hogy benézzen. A másik szobában még mindig be voltak húzva a függönyök, de a nap olyan erősen tűzött, hogy áthatolt rajtuk, okkersárga félhomályba, borítva a szobát. A múlt éjszakai buli még vadabb lehetett, mint az előző, gondolta Lori. Borfoltok a falon, a buli résztvevői pedig a földön elterülve alszanak. De a szag… nem, ez nem borszag. Lori forgó gyomorral lépett hátra a faltól. Egy gyümölcsnek sincs ilyen leve… – még egy lépés hátra – …csak a húsnak… és ha vérszagot érzett, akkor vér volt az, amit látott, és akkor az alvók nem is alszanak, mert ki fekszik le egy csatatéren? Csak a holtak. Az ajtóhoz rohant. Lejjebb a folyosón Boone már nem állt, hanem a falnak dőlve guggolt, és átölelte a térdét. Lori felé fordított arca idegesítően rángatódzott. – Kelj fel – szólt neki a lány. – Vérszagot érzek – mondta lágyan Boone. – Igazad van. Úgyhogy kelj föl. Gyorsan. Segíts! Boone azonban egész testében megmerevedett és a padlóhoz tapadt. Lori már régebbről ismerte ezt a testtartását: összekuporodva a sarokban, megvert kutyaként reszketve közben. Régebben ilyenkor odakuporodott mellé, és vigasztaló szavakat suttogott, de most nincs idő nyugtatgatni őt. Talán valaki a szomszéd szobából túlélte a vérfürdőt. Ha igen, segíteni kell neki, Boone-nal vagy nélküle. Lenyomta a kilincset és benézett az ajtón a vágóhídra. Ahogy a halálszag kiáramlott az ajtón, Boone felnyögött. – …vér… – hallotta Lori.
Vér – mindenütt. Lori egy teljes percig csak állt és nézett, mielőtt kényszeríteni tudta volna magát, hogy belépjen és megnézze, van-e valami jele az életnek. Az első, felületes pillantás meggyőzte, hogy mind a hat holttestet ugyanaz a rémálom követelte magának. Lori a nevét is tudta. Otthagyta a jelét: kitörölte az arcukat a késeivel, mint Sherylét. A hat közül hármat intim helyzetben ért a halál. Két férfi és egy nő hiányos öltözetben összegabalyodva az ágyon, halálos összefonódásban. A többiek italmámorban feküdtek a földön, mikor végzett velük. Valószínűleg fel sem ébredtek. Lori a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa a zokogást, és ne érezze a szagot. Óvatosan kilépegetett a szobából, nagyokat nyelt, hogy elfojtsa a hányingerét. Ahogy kilépett a folyosóra, a szeme sarkából meglátta Boone-t. Már nem ült ott, ahol az előbb, felé tartott a folyosón. – El kell tűnnünk – suttogta Lori. Boone semmi jelét sem adta, hogy hallaná, amit mond, elment a lány mellett, oda a nyitott ajtóhoz. – Decker… – rebegte Lori. – Decker volt az. Boone még mindig nem válaszolt. – Szólj hozzám, Boone. A férfi mormolt valamit… – Lehet, hogy még mindig itt van – figyelmeztette a lány. – Sietnünk kell. …Boone azonban már belépett, hogy közelebbről megszemlélje a vérfürdőt. Lori nem akarta még egyszer megnézni a színhelyet, visszament a szomszédos szobába, hogy befejezze a pakolást. Mivel félt volna hosszabb időre egyedül hagyni a férfit, lemondott róla, hogy mindent elvigyen magával. Csak a legárulkodóbb dolgokat szedte össze, a fényképeket, a könyvecskét a címekkel, és mikor kész volt, visszament a folyosóra. Ekkor hallotta meg a rendőrszirénák vijjogását. Elkapta a pánik. Noha a kocsik még messze jártak, kétség sem férhetett hozzá, hová tartanak. Minden egyes másodperccel hangosabbak lettek, ahogy a szálloda felé tartottak, elkapni a bűnösöket. Lori Boone-t szólította. – Kész vagyok! Menjünk innen! A szobából nem érkezett válasz. – Boone? Belépett az ajtón, megpróbált nem nézni a holttestekre. Boone a szoba távolabbi részén állt, a sziluettje kirajzolódott a függöny előtt. A lélegzetét sem lehetett hallani. – Hallasz? – kérdezte Lori. Boone meg sem mozdult. Lori nem látta az arckifejezését – túl sötét volt –, de azt igen, hogy levette a napszemüvegét. – Nincs sok időnk – sürgette a lány. – Jössz már? Ahogy Lori megszólalt, Boone kifújta a levegőt. Nem normális lélegzet volt ez – Lori tudta ezt, még mielőtt a füst szállni kezdett volna Boone torkából. Boone a szája elé emelte a kezét, mintha meg akarná állítani a füstöt, de a keze rángani kezdett, ahogy az arcához ért. – Menj ki – lehelte ugyanazzal a lélegzettel, mellyel a füstöt kifújta. Lori képtelen volt megmozdulni, még a szemét sem tudta levenni róla. A szoba nem volt annyira homályos, hogy ne látta volna a bekövetkező változást, ahogy Boone arca átrendezi magát a fátyol alatt, ahogy fény gyullad a karjaiban, és hullámokban kúszik fel a nyakán, hogy megolvassza a koponyája csontjait. – Nem akarom, hogy lásd – könyörgött Boone elhaló hangon. Már túl késő volt. Lori látta Midianban az embert, akinek tűz égett a húsában/meg a kutyafejű festőt és másokat. Boone-ban is ott rejtőzött a betegségük csírája, és a szeme előtt pusztította el emberi mivoltát. Rémálmok szereplője volt, nem csoda, hogy a fejét hátravetve ordított fel most, mint a farkas, ahogy az arca átváltozott. A hangot azonban csaknem elfojtották a szirénák. Talán egy percnyire lehettek már tőlük. Ha most eltűnik innen, akkor még megszökhet előlük.
Boone ekkorra változott át teljesen, vagy vesztette el önmagát, ahogy tetszik. Lehajtott fejjel állt, még ott gomolygott körülötte a füst maradéka, aztán megmozdult. Új teste izmai és inai könnyed biztonsággal vitték, mint egy atlétát. Lori még most is reménykedett, hogy a férfi megértette, milyen veszélyben van, és eljön vele, hogy mindketten megmeneküljenek. De nem. A halottakhoz indult, az ágyon fekvő hármashoz, és még mielőtt Lorinak eszébe jutott volna, hogy másfelé nézzen, Boone karmos keze már lenyúlt és felragadott egy testet, amit a szájához emelt. – Ne, Boone! – sikoltotta Lori. – Kérlek, ne! A lány hangja mégis megérintette valahol a férfit, talán azt a részét, amely még mindig ő volt, elveszve a szörnyeteg zűrzavarában, Leeresztette a húst és felnézett. Még mindig ugyanolyan kék volt a szeme, és tele volt könnyel. Lori elindult felé. – Ne – kérte ismét. Úgy tűnt, a férfi egy percig mérlegeli, melyik erősebb, a szerelem vagy az éhség. Aztán megfeledkezett Loriról és a szájához emelte a húst. Lori nem nézte, nem akarta nézni, ahogy az állkapcsai összezárulnak rajta, de a hangot így is hallotta, és minden erejét összeszedte, hogy el ne ájuljon, mikor meghallotta, amint a másik rág és nyel. Lent csikorogva fékeztek a rendőrök, becsapódtak a kocsiajtók. Perceken belül körülveszik az épületet, és nincs többé remény a menekülésre. Egy perc és jönnek fel a lépcsőn. Nincs más választása, itt kell hagynia a vadállatot, hadd csillapítsa az éhségét. Boone az ő számára elveszett. Úgy döntött, nem arra megy ki, ahol bejöttek Boone-nal, hanem a hátsó lépcsőt választja. Jól döntött; ahogy befordult a folyosó sarkán, hallotta, hogy a másik oldalon a rendőrök kopogni kezdenek az ajtókon. Csaknem azonnal hallotta, ahogy betörik az ajtót, aztán undorodó felkiáltások hallatszottak. Ez nem lehetett Boone, nem őt találták meg: az az ajtó nem volt bezárva. Valami mást találtak. Nem kell megvárnia a másnapi híreket, így is tudta, mi volt az. Az ösztöne már jó ideje elárulta, tisztán és világosan, hogy Decker mennyire alapos munkát végzett előző éjjel. Tényleg volt egy kutya valahol az épületben, és a nagy sietségben nem vett észre egy kisbabát, de a többit megtalálta. Mind. Miután kudarcot vallott Midianban, egyenesen visszajött ide, és minden egyes lélekkel végzett, akit csak itt talált. Most jöttek rá ugyanerre a nyomozók is, és a sokk megbénította őket. Lori minden nehézség nélkül kijutott az épületből, és a hátsó sövény felé tartott. Csak amikor már elrejtőzhetett a fák mögött, akkor bukkant elő egy rendőr, de ő sem azért jött, hogy körülnézzen. Megállt ott, ahol a kollégái már nem láthatták, és kiadta magából a reggelijét, aztán gondosan megdörgölte a száját a zsebkendőjével, és visszament a munkájához. Lori várt. Biztonságban érezte magát, mert addig nem fogják átkutatni a külső területet, amíg bent nem végeztek. Mit fognak csinálni, ha megtalálják Boone-t? Valószínűleg lelövik. Semmi nem jutott eszébe, amivel megakadályozhatta volna. De a percek múltak, és noha kiáltások hallatszottak bentről, lövések nem. Mostanra már meg kellett hogy találják. Talán ha megkerüli az épületet, elölről jobban látja, mi történt. A szállodát három oldalról sövény és fák vették körül. Nem volt nehéz átlopózni az épület oldalához. Ellenkező irányból puskás rendőrök jöttek, hogy a hátsó bejáratnál őrködjenek. Két újabb rendőrautó érkezett a helyszínre. Az elsőben további fegyveresek ültek, a másodikban a hozzátartozók. Két mentőkocsi jött mögöttük. Többre lesz szükségük, gondolta Lori. Sokkal többre. Noha az autók és a fegyveresek csoportosulása járókelők karéját vonzotta a szálloda elé, a helyszín mégis nyugodt, sőt köznapi látványt nyújtott. Épp annyian álldogáltak és bámultak föl az ablakokra, ahányan befelé özönlöttek. Mostanra már kezdtek rájönni, mi a helyzet: egy két emelet magas koporsó előtt állnak. Valószínűleg több embert gyilkoltak meg itt egyetlen
éjszaka alatt, mint ahányan erőszakos halált haltak Shere Neckben az alapítása óta. Mindenki, aki itt állt ezen a fényes reggelen, történelmi pillanat szemtanúja lehetett. Ez a tudat hallgattatta el őket. Lori figyelme a tanúkról egy másik csoportra terelődött, mely az első kocsi mellett állt. A vitatkozók szétváltak egy pillanatra, és Lori vethetett egy pillantást a középen álló emberre. Jól szabott öltöny, szemüvegen megcsillanó napsugár. Decker éppen beszélt. Vajon mit akar elérni? Hogy kicsalogathassa a páciensét a szabadba? Ha ez volt a célja, hát nem hagyták neki. A kör egyetlen olyan tagja mondott neki ellent, aki egyenruhában volt, feltehetőleg Shere Neck rendőrfőnöke. Egy legyintéssel elintézte az indítványt, aztán ott is hagyta őket. Ebből a távolságból nem látta, mit válaszolhatott Decker, de úgy tűnt, tökéletesen ura önmagának. Egy másik férfi füléhez hajolt, aki bölcsen bólintott az elsuttogott megjegyzésre. Múlt éjjel Lori látta, amint Decker, az őrült arcáról lehull a maszk. Szerette volna, ha most mások is látják az igazi arcát, szerette volna letépni a civilizált nyugalom álarcát. De hogyan? Ha előlép a búvóhelyéről és megvádolja Deckert… ha megpróbálja elmagyarázni, mi mindent látott és élt át az elmúlt huszonnégy óra alatt – nos, akkor már hozzák is a kényszerzubbonyt, mielőtt még levegőt vehetne. Decker az, aki öltönyben jár, diplomája van és jó összeköttetései; férfi, intelligens, logikus gondolkodású, ő pedig csak egy nő, nincs semmije, és ki tanúskodhatna mellette? A szeretője, aki néha őrült, néha pedig szörnnyé változik? Decker biztonságban van. Újabb kiáltások hallatszottak az épületből. A rendőrfőnök utasítására a rendőrök a bejáratra szegezték a fegyverüket, a többiek hátráltak néhány métert. Két rendőr hátrált ki az ajtón, a pisztolyukat rászögezték valakire. Egy perccel később Boone-t taszigálták ki a fényre, a keze össze volt bilincselve elöl. Csaknem belevakult. Megpróbált elfordulni a naptól, vissza az árnyékba, de két másik fegyveres jött mögötte, akik továbblökdösték. Már nyoma sem volt a lénynek, akit Lori látott, de az éhségének annál inkább. A vér Boone melléhez ragasztotta a pólóját, vér pettyezte az arcát és a karját. A tömeg megeresztett néhány örömkiáltást a bilincsbe vert gyilkos láttán. Decker csatlakozott, bólogatva és mosolyogva, ahogy a leszegett fejű Boone-t elvezették és betuszkolták az egyik kocsi hátsó ülésére. Lori viharzó érzésekkel figyelte a jelenetet. A megkönnyebbülés, hogy Boone-t nem lőtték le azonnal, keveredett a borzadállyal, hiszen tudta, micsoda Boone; dühödt gyűlöletet érzett a színészkedő Decker iránt, és undort azok iránt, akik bedőltek a színjátéknak. Megannyi álarc. Vajon ő az egyetlen itt, akinek nincs titkos élete, nincs másik, a csontjaiban vagy a koponyája egy zugában lakozó rejtett énje? Ha így van, akkor talán nincs is szerepe a látszatok eme játékában; talán Decker és Boone az igazi szeretők, akik ütéseket váltanak és álarcot tesznek fel, de mégis szükségük van egymásra. És ő átölelte ezt a férfit, kérte, hogy a másik is ölelje át, megcsókolta az arcát. Soha nem tudná újból megtenni — most, hogy már tudja, mi várakozik az ajkak mögött, a szemek mögött. Soha nem tudná megcsókolni többé a szörnyeteget. Miért kezdett vadul verni a szíve erre a gondolatra?
XVI. MOST VAGY SOHA – Most akkor mit akar mondani? Hogy többen is vannak? Ez valami szekta? Decker újabb lélegzetet vett, hogy megismételje a figyelmeztetést Midianról. A rendőrök
sok mindennek hívták a rendőrfőnököt a háta mögött – Deckernék elég volt öt perc a társaságában, és megértette, miért. Tíz perc múlva a fickó lefejezését fontolgatta. De nem ma. Most szüksége van Irwin Eigermanra, és Eigermannak – csak rájönne már végre – szüksége van őrá. Míg a nap süt, Midian sebezhető, de gyorsan kell cselekedniük. Egy óra. A napnyugta még messze van, de Midian sincs éppen közel. Ha odaküldenek végre egy csoportot, hogy forgassák fel azt az átkozott helyet, az órákig is eltart, és minden perccel, amit vitatkozásra fecsérelnek el, kevesebb lesz a tettekre fordítható idő. – A temető alatt – ismételte Decker, újra elkezdve az elejéről, ahogy fél órával azelőtt. Eigerman még csak nem is tettette, hogy figyel. Az örömmámora a szállodában talált testek számával egyenes arányban nőtt; á pontos szám pillanatnyilag tizenhat volt. Remélte, hogy több is lesz. Az egyetlen emberi lény, aki túlélte az öldöklést, egy egyéves kislány volt, akit egy halom véres lepedő alatt találtak. Személyesen hozta ki őt az épületből, hogy jól mutasson a kamerák előtt. Holnapra az egész ország ismerni fogja a nevét. Ez mind nem lett volna lehetséges Decker fülese nélkül, ezért viselte el még mindig a fickót, noha a dolgok jelenlegi állása mellett (interjúk, vakuvillogás, miegyéb) nincs az az isten, hogy elmenjen innét, csak mert Decker szerint össze kéne szedni néhány félnótást, akik hullák közt laknak. Eigerman elővett egy fésűt, és elkezdte végiggereblyézni ritkás haját annak reményében, hogy talán sikerül becsapni a kamerákat. Tudta jól, hogy nem az a kifejezett férfiszépség, de ha mégis elfelejtette volna, hát Annie azonnal megragadta az alkalmat, hogy az eszébe juttassa. Úgy nézel ki, mint egy koca, szokta mondani lefekvés előtt. De hát az emberek azt látnak, amit látni akarnak, és a mai nap után hősnek fog látszani. – Figyel? – kérdezte Decker. – Hallom. Néhány buggyant sírokat rabol ki. Hallom én. – Nem sírrablásról van szó. És nem „néhány buggyant”. – Szörnyszülöttek. Csudabogarak. Láttam én már ilyeneket – legyintett Eigerman. – Ilyeneket nem. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy valamelyikük ott járt a szállodában? – Nem. – Megtaláltuk az ürgét, aki csinálta, ugye? – Igen, ő az. – Őrizetben, vastag lakattal az ajtón. – Igen, de vannak még mások is Midianban. – Gyilkosok? – Valószínűleg. – Nem biztos benne? – Csak küldje ki néhány emberét. – Minek az a nagy sietség? – Már százszor elmondtam. – Akkor mondja el még egyszer. – Nappal kell őket bekeríteni. – Kik ezek, valami vámpírok? – kuncogott Eigerman. – Azok? – Bizonyos értelemben igen – felelte Decker. – Akkor bizonyos értelemben hadd mondjak valamit, dokikám. Várnia kell. Hozzám most mindenféle emberek jönnek, akik interjút akarnak csinálni velem. Nem várakoztathatom meg őket. Nem lenne illendő. – Ott egye meg a fene az illendőséget. Vannak beosztottai, nem? Vagy ez egy olyan város, hogy csak egy rendőr van benne? Eigerman felhúzta az orrát. – Igen, vannak beosztottaim. – Akkor javasolhatnám, hogy küldjön ki néhányat Midianba?
– Minek? – Hogy ássanak egy kicsit. – Az valószínűleg szentelt föld, édes jó uram – felelte Eigerman. – Be van szentelve. – De ami alatta van, az a legkevésbé sem szent – morogta Decker olyan komorsággal, hogy Eigerman elhallgatott. – Egyszer már hallgatott rám, Irwin – folytatta a doktor. – El is fogott egy gyilkost. Bízzon meg bennem. A feje tetejére kell állítania Midiant.
2 Iszonyú dolgokon esett át, igen, de a test szükségletei ugyanazok maradtak: enni kell, aludni kell. Miután otthagyta a szállodát, Lori addig kóborolt az utcákon, míg talált egy megfelelően forgalmas és személytelen boltot, és vásárolt magának egy halom azonnal fogyasztható élelmet: vaníliás fánkot, csokoládés tejet, almát, sajtot. Aztán leült a napra és evett; béna agya képtelen volt már rá, hogy bonyolultabb dolgokra gondoljon, mint harapás, rágás és nyelés. Az ételtől olyan álmos lett, hogy akkor sem tudott volna ébren maradni, ha akar. Mikor felébredt, az utcának az az oldala, ahol ült, már árnyékba borult, pedig mikor a szeme lecsukódott, még odasütött a nap. A kőlépcső, amin aludt, hideg volt, és a tagjai fájtak. Az étel és a pihenés azonban, lett légyen bármilyen primitív, mégis jót tett. Kicsit jobban rendbe tudta szedni a gondolatait. Az biztos volt, hogy nincs sok oka a derűlátásra. A helyzet mégsem látszott olyan sötétnek, mint mikor először áthajtott ezen a városon, hogy megtalálja a helyet, ahol Boone-t lelőtték Akkor azt hitbe, meghalt a férfi, akit szeret; egy özvegy zarándokútja. Most legalább tudja, hogy él, noha Isten tudja, miféle Midianban összeszedett borzalom tartja hatalmában. Ha ezt vesszük, talán jó is, hogy Boone biztonságban van a rendőrségen, mert a lassú jogi procedúra alatt ő majd talál valami megoldást a problémákra. A legsürgősebb Decker leleplezése. Nem létezik, hogy valaki ennyi embert megöl, és mégse hagy semmi nyomot maga után. Talán a vendéglőben, ahol Sherylt megölte. Lori kételkedett abban, hogy Decker oda is elvezetné a rendőrséget, ahogy a szállodába. Úgy tűnne, mintha Boone bűntársa lett volna, ha egyszer az összes gyilkosság színhelyét ismeri. Valószínűleg vár majd, hogy véletlenül találják meg a holttestet, mert tudja, hogy a bűntényt úgyis Boone számlájára írják majd. Ami annyit tesz, hogy a helyszín talán még érintetlen, és ő még találhat valami bizonyítékot, ami Decker bűnösségét bizonyítja, vagy legalább rést nyit azon a kifürkészhetetlen arcon. Ha vissza kell mennie arra a helyre, ahol Sheryl meghalt és ahol Decker csapdába csalta őt, az nem lesz fáklyásmenet, de ez az egyetlen lehetőség, hogy a teljes kudarcot elkerülje. Gyorsan feltápászkodott. Míg nappal van, talán össze tudja szedni a bátorságát, hogy bemenjen azon a kiégett ajtón. Éjszaka – az már más ügy.
3 Decker figyelte, ahogy Eigerman eligazítást tart a beosztottjainak. Négyen voltak, mind a négy úgy nézett ki, mint a főnökük: nagydarab, rosszindulatú fickók, akik a törvény szolgálatába álltak. – Na most, én megbízom a forrásunkban – közölte Eigerman nagylelkűen, és odasandított Deckerre –, és ha ő azt mondja, hogy valami nincs rendjén Midianban, akkor oda kell figyelni rá. Azt akarom, hogy nézzetek körül egy kicsit. – Pontosan mit keresünk? – kérdezte egyikük. A fickó neve Pettine volt, negyven év körül járhatott, az arca széles és üres, a hangja túl hangos, a hasa túl nagy. – Bármi rendelleneset – vágta rá Eigerman. – Például olyanokat, akik a halottakat buzerálják? – kérdezte a négy rendőr közül a legfiatalabb. – Lehet, Tommy.
– Azért ennél többről van szó – szúrta közbe Decker. – Azt hiszem, Boone-nak van néhány barátja ott a temetőben. – Egy ilyen elmebajos állatnak vannak barátai? – hüledezett Pettine. – Na, itt szarjam össze magam, ha nem vagyok kíváncsi rá, azok hogy nézhetnek ki. – Akkor hozzátok be őket, fiúk. – És ha nem akarnak jönni? – Most mit akarsz kérdezni, Tommy? – Alkalmazhatunk erőszakot? – Inkább te velük, mint ők veled, fiú. – Jó srácok – mondta Eigerman Deckernek, amikor a négyesfogat eltávozott. – Ha van ott valami, amit meg lehet találni, ők megtalálják. – Akkor jó. – Megnézem a rabunkat. Jön maga is? – Én már annyit láttam Boone-ból, hogy egy életre elég volt. – Semmi probléma – intett Eigerman, és magára hagyta Deckert a gondolataival. Decker majdnem úgy döntött, hogy a rendőrökkel megy Midianba, de túl sok mindent kellett még itt elvégezni, hogy a küszöbön álló felfedezéseket megfelelően előkészíthesse. Merthogy még lesznek meglepetések. Először is, noha Boone eddig még a legegyszerűbb kérdésekre se volt hajlandó válaszolni, előbb-utóbb megtörik a csönd, és akkor neki, Deckernek is kérdéseket fognak feltenni. Nem mintha Boone vádjai közül egy is megállna – emberi hús volt a szájában, mikor megtalálták, és tetőtől talpig véres volt –, de az eseményeknek volt néhány olyan részlete, ami még Deckert is gondolkodóba ejtette, és míg a forgatókönyv összes részlete nincs a helyén, világosan és érthetően, addig idegeskedni fog. Példának okáért: mi történt Boone-nal? Hogy lett a golyókkal telepumpált és halottként elkönyvelt bűnbakból az a vérengző szörnyeteg, aki majdnem végzett vele előző éjjel? Boone a végén még azt is mondta, hogy halott, az isten szerelmére! Sőt, a pillanat hevében még hitt is neki. Most már világosan látott. Eigermannak igaza volt. Csodabogarak, szörnyszülöttek, akármi – noha furcsábbak, mint általában szoktak lenni. A természet megcsúfolása mindegyik, ki kell őket huzigálni a köveik alól, benzinbe áztatni és meggyújtani. Boldogan gyújtana alájuk személyesen egy gyufával. – Decker? Visszatért a gondolatai közül a valóságba. Eigerman éppen becsukta az ajtót, mögötte tovább karattyoltak az újságírók. A rendőrfőnök korábbi magabiztossága nyomtalanul elszállt. Folyt róla az izzadság. – Oké. Mi a rosseb folyik itt? – Van valami probléma, Irwin? – Bassza meg, de még mennyire. – Boone? – Hát persze hogy Boone. – Micsoda? – Az orvosok épp most vizsgálták meg. Részé az eljárásnak. – És? – Hányszor lőtt bele? Háromszor? Négyszer? – Igen, talán. – Na, a golyók még mindig benne vannak. – Nem lep meg – mondta Decker. – Mondtam, hogy nem közönséges emberekkel van dolgunk. Mit mondanak az orvosok? Meg kellett volna halnia? – Meg is halt. – Mikor?
– Nem úgy értettem, hogy most. Barom. Azt akarom mondani, hogy ott ül a kibaszott zárkában, és közben meg van halva. A szíve nem ver. – Az lehetetlen. – Két szarházi orvos bizonygatja nekem egyszerre, hogy a pasi sétáló hulla, és hívogatnak, hogy hallgassam meg én is a nemlétező szívhangjait. Nem mesélne erről valamit, doktor úr?
XVII. LÁZÁLOM Lori az utca túlsó oldalán állt, szemben a kiégett vendéglővel. Már öt perce figyelte, hogy lássa, van-e valami mozgás. Semmi sem történt. Csak most, teljes világosságnál vette észre, milyen lerobbant környék ez. Decker jól választott. Az esély arra, hogy bárki is meglátja, amint megérkezik vagy távozik előző éjjel, a nullával volt egyenlő. Még most, a délután közepén sem járt senki az utcán, és az a pár kocsi, ami erre hajtott át, gyorsan elsuhant valami ígéretesebb hely irányába. Volt valami ebben a helyben – talán a forró napsütés és Sheryl jeltelen sírjának ellentéte –, ami első midiani kalandját juttatta eszébe, vagy pontosabban a Babette-tel való találkozását. Nemcsak lelki szemeivel képzelte maga elé a kislányt. Úgy tűnt, egész testében újraéli a megismerkedésüket. Érezte az állat súlyát a karjaiban, amit a fa alól vett fel. Hallotta, ahogy kapkodva szedi a levegőt, keserédes szaga beleszúrt az orrába. Olyan erősen érezte mindezt, mintha valami mágikus figyelmeztetés lett volna: az elmúlt veszély jelezte a most bekövetkezőt. Úgy tűnt, mintha látná Babette-et, ahogy felnéz rá a karjai közül, pedig sose fogta Babette-et ember alakjában. A gyerek szája kinyílt, aztán becsukódott megint, valamilyen kérést formált vele, de Lori nem tudta leolvasni, mit mond. Aztán mint mikor a filmvászon elsötétül a film közepén, eltűntek a képek, és nem érzékelt mást, csak ami előtte volt: az utca, a nap, a kiégett épület. Semmi értelme nem volt, hogy tovább halogassa, amit meg kell tennie. Átment az úttesten, aztán a járdán, és anélkül, hogy egy pillanatra is lelassította volna a lépteit, átlépett a megszenesedett ajtókereten a benti félhomályba. Olyan gyorsan sötét lett és hideg! Csak egy lépés ki a napra, és mintha egy másik világba lépne. Most kicsit lassabban ment, méregetni kezdte a bejárati ajtó és a konyha között elterülő törmelékhalmot. Világosan állt előtte a célja: találnia kell valamilyen bizonyítékot, ami segít Deckert elítélni. Minden egyéb gondolatát vissza kell szorítania: undort, gyászt, félelmet. Hűvösnek és nyugodtnak kell lennie. Olyannak, mint Decker. Nagy önfegyelemmel átlépett a boltíves bejárón. Nem konyhába került azonban, hanem Midianba. Abban a pillanatban rájött, hol van – a kripták sötétjét és hidegét semmi mással nem lehetett összetéveszteni. A konyha egyszerűen eltűnt, az utolsó kövével együtt. A helyiség másik felében ott állt Rachel, a mennyezetet nézte aggodalmas arccal. Egy pillanatra Lorira nézett, de nem mutatott meglepetést, hogy itt látja. Aztán újra várt és hallgatózott. – Mi baj? – kérdezte Lori. – Pszt – mondta Rachel élesen, aztán megbánta a hevességét és kitárta a karját. – Gyere ide, gyermek. Gyermek. Szóval erről van szó. Nem Midianban van, hanem Babette fejében, és a gyerek szemén keresztül lát. Az emlékek, amik olyan erővel törtek rá az utcán, az előjáték volt csak kettejük elméjének összeolvadása előtt. – Ez tényleg valódi? – kérdezte. – Valódi? – suttogta Rachel. – Hát persze hogy valódi… A hangja elhalkult és kutató tekintettel nézett a lánya arcára.
– Babette? – kérdezte. – Nem… – felelte Lori. – Babette. Mit csináltál? A gyerek felé indult, aki elhátrált előle. Lori most mintha visszalépett volna a múltba; a képek, amiket a gyerek szemén át látott, lehetetlenül magasnak mutatták Rachelt, a mozgása sutának és nehézkesnek látszott. – Mit csináltál? – kérdezte másodszor is Rachel. – Idehoztam őt – mondta a kislány. – Hogy lássa. Rachel arca haragos lett, a lánya karja után kapott, de a gyerek túlságosan gyors volt. Mielőtt elkaphatta volna, Babette már messze járt, és vele Lori, a rohanástól szédülten. – Gyere vissza azonnal – suttogta Rachel. Babette fikarcnyit se törődött az utasítással, rohant tovább az alagúton, olyan könnyedséggel fordult be hol itt, hol ott, mint aki az egész labirintust töviről hegyire ismeri. Az útvonal a futót és utasát egyaránt messze vitte a fő közlekedési útvonalaktól. Egyre sötétebb és szűkebb járatokba fordultak be, míg Babette meg nem bizonyosodott róla, hogy nem követi senki. Most értek egy nyíláshoz a falon, ami túl szűk volt ahhoz, hogy egy felnőtt átférjen rajta. Babette keresztülpréselte magát, be egy lyukba, ami akkora lehetett, mint egy hűtőszekrény, és körülbelül ugyanolyan hideg is. Ez volt Babette külön búvóhelye. Most itt ült, kapkodta a levegőt, érzékeny szeme áthatolt a sötétségen. Apró kincsei ott hevertek körülötte. Egy fűből font baba, a fején tavaszi virágkoszorú, két madárkoponya, összegyűjtött kövecskék. Bármennyire más volt is egyébként, azért ebben olyan volt Babette, mint a többi gyerek: érzékeny, visszahúzódó, a maga külön kis szertartásaival és búvóhelyével. Ez volt itt az ő külön kis világa, és Lori tudta, hogy nem kis bókot jelent Babette részéről, hogy megengedi neki, hogy megnézze. Most azonban nem csak azért hozta ide Lorit, hogy megmutassa a kincseit. Hangok hallatszottak a fejük fölött, elég közel ahhoz, hogy tisztán ki lehessen venni, mit mondanak. – Huhú, mekkora! Egy hadsereget is el lehetne rejteni! – Ezt inkább ne is mondd, Cas. – Beszartál, Tommy? – Frászt. – Pedig tök olyan szaga van. – Baszódj meg. – Mind a ketten fogjátok be! Azért vagyunk itt, hogy elvégezzünk valamit. – Hol kezdjük? – Megnézzük, van-e valami nyoma, hogy megbolygatták a sírokat. – Itt tényleg laknak. Érzem. Deckernek igaza volt. – Akkor szedjük ki őket a vackukból. – Azt akarod ezzel mondani, hogy menjünk le oda? Én ugyan nem. – Nincs rá szükség. – Akkor hogy húzzuk elő őket, seggfej? A válasz nem egy szó volt, hanem egy lövés. A zajt visszhangozták a kövek. – Mintha egy ketrecben lőnénk halomra őket – mondta valaki elégedetten. – Ha nem jön föl, akár lenn is maradhat örökre. – Legalább nem kell nekik sírt ásni! Kik lehetnek ezek, kérdezte magában Lori. Alig tette fel a kérdést, Babette már fel is kelt a helyéről és bemászott egy csőbe, ami kivezetett a szobácskájából. A cső olyan szűk volt, hogy Babette alig tudta magát átszuszakolni rajta; Lori enyhe klausztrofóbiát érzett. Voltak azonban előnyei is az újabb helynek. A cső tetején beszűrődött a nappali fény és a szabad levegő illata érződött. A légáramlat langyos volt, melegítette Babette bőrét és vele Loriét is. A cső feltehetőleg vízlevezető lehetett. A gyermek keresztülnyomakodott a hordalék között, csak annyi időre állt meg, hogy megnézze egy cickány tetemét, ami itt múlt ki a
csatornában. A fenti hangok már ijesztően közelről hallatszottak. – Én azt mondom, kezdjünk neki és nyissunk föl minden kurva sírt, míg találunk valamit, amit haza lehet vinni. – Nem kell innen nekem semmi. – Foglyokat, Pettine, te barom! Amennyit csak találunk. – Nem kéne előbb visszaszólnunk? – kérdezte most egy negyedik férfi. A különvélemény megszólaltatóját eddig még nem lehetett hallani. – Talán a főnöknek új utasításai vannak. – Baszd meg a főnököt – torkollta le Pettine. – Csak ha szépen kéri – jött a válasz Castól. Felcsapott a nevetés, további obszcén megjegyzések hangzottak el, végül Pettine vetett véget a mulatságnak. – Rendben. Lássunk neki. – Minél hamarabb, annál jobb – helyeselt Cas. – Tommy, kész vagy? – Én mindig kész vagyok. Most láthatóvá vált a fény forrása, ami felé Babette kúszott: egy fémrostéllyal fedett nyílás az alagút oldalán. Ne menj a napra, gondolta akaratlanul Lori. Minden rendben, felelte Babette gondolata. Nyilván nem most használta először a kémlelőnyílást. Be volt zárva ide, a szabadulás reménye nélkül hosszú-hosszú időre, hát megpróbált magának olyan szórakozást találni, amilyet csak tudott, hogy könnyebben teljen az idő. Az egyik kedvenc időtöltése volt innen figyelni a világot, és a megfigyelőállását jól választotta meg. A rácson át be lehetett látni a környező sétányokat, de a nyílás úgy illeszkedett a kripta falába, hogy közvetlen napfény nem érte. Babette szorosan a rostélyhoz nyomta az arcát, hogy jobban lássa, mi történik odakint. Lori csak hármat látott a négy megszólaló közül. Mindegyiken egyenruha volt, és a hangoskodásuk ellenére látszott rajtuk, hogy vagy egy tucat helyen szívesebben lennének, mint itt. Még a forró napsütésben állva, biztonságban, állig felfegyverezve sem érezték jól magukat. Nem volt nehéz kitalálni, miért. Ha valami lerobbant bérházban kellett volna letartóztatniuk embereket, feleannyi ideges pillantás és rángatódzó arc nem lenne. Ez azonban a Halál birodalma, és ők betolakodónak érezték magukat itt. Más körülmények között Lori kaján örömmel figyelte volna, milyen kellemetlenül érzik magukat. De itt és most nem. Tudta, mire képesek az emberek ha félnek, és ha tartanak attól, hogy valaki meglátja rajtuk a félelmüket. Megfognak találni minket, hallotta Babette gondolatát. Remélem, nem, felelte Lori gondolatban. De igen, mondta a gyerek. A Próféta azt mondta. Ki? Babette válasza egy kép volt, annak a teremtménynek a képe, akit Lori akkor látott, mikor Boone-t kereste az alagutak közt: a rém a lárvákkal teli sebekkel, amint egy matracon fekszik az üres cellában. Most más helyzetben látta, két éj szülött emelte fel a gyülekezet feje fölé, az éj szülöttek izzadó karján végigcsorgott a teremtmény égő vére. Valamit mondott, de Lori nem hallotta a szavait. Feltételezte, hogy jóslatokat kántál; köztük a mostani jelenetét. Megtalálnak minket, és megpróbálnak mindannyiunkat megölni, gondolta a gyerek. És sikerül nekik? A kislány hallgatott. Sikerül, Babette? Azt nem látja a Próféta, mert ő is azok között van, akik meghalnak. Talán én is meghalok. Ennek a gondolatnak nem volt hangja, csak a tiszta érzés jött, a szomorúság hulláma, amit Lori nem tudott meggyógyítani és nem tudott kilépni belőle. Lori észrevette, hogy az egyik rendőr közelebb megy a kollégáihoz és mutogat valamit. Egy kripta felé mutatott, aminek résnyire nyitva állt az ajtaja. Bent valaki mozgott. Lori már
látta, mi következik, de a gyerek is tisztában volt vele. Lori érezte, hogy Babette testén végigfut a reszketés, érezte, hogy az ujjai a rostélyra kulcsolódnak és szorítják, szorítják, annak tudatában, hogy valami rettenetes fog következni. Ketten a rendőrök közül hirtelen ott termettek a kriptánál és egy rúgással kitárták az ajtaját. Kiáltás hangzott fel bentről, valaki elesett. Az első rendőr már benn is volt, a társa követte, aztán a zaj odacsalta a másik kettőt is. – Menjetek arrébb! – kiáltotta bentről az egyik rendőr. A kintiek hátrébb léptek, az első rendőr kitaszigálta a foglyát, mögöttük a kollégája egy-egy rúgással segített neki. Lori csak egy pillantásra látta az áldozatukat, de a sasszemű Babette azonnal felismerte és megnevezte gondolatban. Ohnaka. – Térdre, seggfej – nógatta a hátsó rendőr, és kirúgta a fogoly alól a lábát. A férfi elesett, a fejét azonban továbbra is leszegte, hogy széles karimájú kalapja megvédje a napsütéstől. – Jó munka, Gibbs – vigyorgott Pettine. – Hol a többi? – kérdezte négyük közül a legfiatalabb, egy sovány, kakastaréjba fésült hajú srác. – Lenn a föld alatt, Tommy – jelentette ki a negyedik. – Ezt mondta Eigerman. Gibbs fenyegetően közeledett Ohnaka felé. – Majd ez a szarzsák megmutatja – gúnyolódott. Ránézett Tommy társára, egy alacsony, köpcös emberre. – Te csináld, Cas, te nagyon tudsz kérdezni. – Hát, eddig még senki sem mondott nekem nemet – felelte a fickó. – Igaz vagy sem? – Így igaz – hagyta rá Gibbs. – Na, akarod, hogy rád szálljon ez a fazon? Térj észre és válaszolj – faggatta Pettine. A fogoly nem szólt semmit. – Szerintem nem hallotta – vélte Gibbs. – Kérdezd meg tőle, Cas. – Persze, persze. – Keményen kérdezd! Cas Ohnaka elé lépett, aztán lenyúlt és letépte a fejéről a kalapot. Ohnaka azonnal sikoltozni kezdett. – Fogd be, baszd meg! – ordított Cas és hasbarúgta. Ohnaka tovább sikoltozott, karját összekulcsolta kopasz feje tetején, hogy ne érje a nap. Feltápászkodott, kétségbeesetten próbált visszajutni a nyitott ajtóhoz, a biztonságos sötétbe, de Tommy már ott volt, hogy elállja az útját. – Jól van, Tommy! – üvöltötte Pettine. – Cas, kapd el! Ohnakát visszakényszerítették a napra. Azonnal reszketni kezdett, mintha rohama lenne. – Mi a fasz ez? – kérdezte Gibbs. A fogoly karjában már annyi erő sem volt, hogy tovább védje a fejét. A két kar füstölögve zuhant az oldalához, az arca Tommyra nézett. A fiatal zsaru szólni sem tudott, csak hátrált két lépést, még a puskáját is elejtette. – Mit csinálsz, te barom? – ordította Pettine, közben megragadta Ohnaka karját, nehogy felkaphassa a fegyvert. A nagy kavarodásban Lori nem látta pontosan, mi történt ezután, de úgy tűnt, Ohnaka húsa levált a csontjairól. Cas undorodva, Pettine dühösen kiáltott fel, ahogy elhúzta a kezét, és egy maréknyi port meg szövetmaradványt rázott le. – Mi ez, a kurva életbe? – kiáltotta Tommy. – Kurva életbe! Kurva életbe! – Kuss – üvöltötte Gibbs, de a srác teljesen elvesztette az önuralmát, hisztérikusan ordítozott tovább. Cast hidegen hagyta Tommy pánikba esése. Ütni kezdte Ohnakát, hogy visszatérdeltesse a földre. Az ütés azonban váratlan következményekkel járt. Könyökben eltörte Ohnaka karját, és a végtag odaesett Tommy lábához. Tommy hányni kezdett. Még Cas is hátrált, hitetlenül rázva a fejét közben. Ohnaka menthetetlen volt. A lába megrogyott, a teste elgyengült a nap kérlelhetetlen
forrósága alatt. A Pettine felé fordított arca volt az, amitől megint kiáltozni kezdtek a zsaruk, mert ahogy levált róla a hús, füst kezdett szivárogni a szemgödreiből, mintha az agya égne. Már nem is ordított. A testében már nem volt elég erő, hogy hangot tudjon adni. Hátrahajtott fejjel esett össze, mintha kérné a napot, hogy minél gyorsabban végezzen vele. Mielőtt végképp elfeküdt volna a földön, valami elrepedt benne. Olyan éles hangja volt, mint egy lövésnek. Ohnaka oszló maradványai, a porrá száradt vér és a csontok robbantak szét, és beterítették a földet körülötte. Lori azt akarta, hogy Babette ne nézzen oda, legalább annyira a saját kedvéért, mint a gyerek miatt. Babette azonban nem volt hajlandó levenni a szemét egy pillanatra sem arról, ami előtte történt. Még mikor a rémálom véget ért, és Ohnaka teste darabokban hevert a sétányon, akkor sem vonult vissza. Továbbra is a rostélyhoz szorította az arcát, mintha minden részletében ismerni akarná, hogyan lehet meghalni a naptól. És Lori sem nézhetett másfelé, míg a gyerek figyelt. Érzett minden egyes remegést, ami Babette testén végigfutott, érezte a könnyei ízét, amiket visszatartott, nehogy homályosan lásson tőlük. Ohnaka meghalt, de a hóhérai még nem fejezték be a dolgukat. Amíg még volt látnivaló, a gyerek tovább figyelt. Tommy a ruhájára fröccsent hányadékot törölgette. Pettine Ohnaka testének egy darabját fordította meg a lábával, Cas pedig kivett egy cigarettát Gibbs zsebéből. – Van tüzed? – kérdezte Cas. Gibbs remegő kézzel beletúrt a nadrágzsebébe, hogy előszedje a gyufát. A szeme még mindig a füstölgő maradványokra szegeződött. – Még sose láttam ilyet – mondta Pettine. A hangja majdnem teljesen normális volt. – Na, most összeszartad magad, Tommy? – kérdezte Gibbs. – Baszódj meg – jött a válasz. Tommy fehér bőre vérvörös volt. – Cas azt mondta, hogy hívni kéne a főnököt. Igaza volt. – Mért, mi a faszt tud Eigerman, amit mi nem? – nyilvánított véleményt Pettine, és beleköpött a vörös porba a lába előtt. – Láttad annak a mocsoknak az arcát? – kérdezte Tommy. – Láttad, hogy nézett rám? Aszittem, megdöglök. Meg akart ölni. – Mi folyik itt, bazmeg? – kérdezte Cas. Gibbs majdnem eltalálta az igazságot. – A napfény – magyarázta. – Hallottam, hogy vannak ilyen betegségek. A nap végzett vele. – Ilyen nincs, bazmeg – mondta Cas. – Sose láttam ilyet. – Hát most láttunk ilyet – mutatott rá Pettine nem kis elégedettséggel. – Nem golyózhattunk be mind egyszerre, bazmeg. – És akkor most mit csinálunk? – tudakolta Gibbs. Remegő keze sehogyan sem tudta hozzáilleszteni a gyufát a szájában lógó cigaretta végéhez. – Keresünk még – jelentette ki Pettine. – És elbánunk velük. – Én ugyan nem – tiltakozott Tommy. – Én felhívom a rendőrfőnököt. Gőzünk sincs, hányan lehetnek ezek a buggyantak. Százan is lehetnek akár, te magad mondtad. Azt mondtad, egy kibaszott hadsereg is elrejtőzhetne itt. – Mitől vagy úgy beijedve? – kérdezte Gibbs. – Láttad, mit csinált vele a nap. – Ja, persze, aztán mi lesz, ha lemegy a nap, mi, faszfej? – vágott vissza Tommy. A gyufa megégette Gibbs ujját. Átkozódott és eldobta. – Láttam én ilyen filmeket – fakadt ki Tommy. – Mindenféle izék jönnek elő éjszaka. Gibbs arckifejezéséből ítélve ő is ugyanazokat a filmeket látta. – Hát, lehet, hogy tényleg hívhatnál erősítést – sóhajtott. – Minden eshetőségre. Lori elhadart egy gondolatot Babette-nek. Figyelmeztesd Rachelt. Mondd el neki, mit láttunk. Már tudják, jött a gyerektől a válasz. Akkor is mondd el nekik. Ne törődj velem! Mondd el nekik, Babette, mielőtt még túl késő
lenne. Nem akarlak itthagyni téged. De én nem tudok segíteni, Babette. Nem tartozom közétek. Én… Próbálta visszafojtani a következő gondolatot, de már túl késő volt. …én normális vagyok. Engem nem öl meg a nap, ahogy' titeket. Élek. Ember vagyok. Nem tartozom közétek. Már nem volt alkalma rá, hogy helyesbítse a sietős választ. A kapcsolat megszakadt, már nem látott Babette szemén át – minden eltűnt, és Lori ott találta magát a konyha küszöbén állva. A légyzümmögés hangos zúgássá erősödött a fejében. A zúgás nem Midian visszhangja volt, hanem valódi hang. A legyek ott köröztek előtte a valahai; konyhában. Jól tudta, túlságosan is jól, minek a szaga vonzotta őket ide, hogy táplálkozzanak és lerakják a tojásaikat; és ugyanilyen bizonyossággal tudta azt is, hogy azok után, amit Midianban látott, egy lépést sem képes tenni a földön fekvő test felé. Túlságosan sok volt a halál ebben a világban és bent a gondolatai közt egyaránt. Ha nem menekül el innen, megbolondul. Vissza kell mennie a friss levegőre, ott talán szabadabban lélegezhet. Talán bemegy egy boltba, és keres egy jellegtelen elárusítólányt, akivel elbeszélgethet az időjárásról meg a papírtörlők áráról, bármiről, csak valami egyszerű, banális, előre kiszámítható dolog legyen. De a legyek továbbra is a fülébe zümmögtek. Megpróbálta elhessegetni őket, mégis újra meg újra rászálltak, a szárnyuk haláltól balzsamos, a lábuk piros a vértől. – Hagyjatok békén – zokogta Lori. Az izgatottsága azonban egyre nagyobb felhőben riasztotta fel a legyeket, a hangjára felrebbentek az ebédjük mellől, amit eltakart szem elől a tűzhely. Lori erőlködött, hogy megint megkapaszkodjon a valóságba, küzdött, hogy sarkon tudjon fordulni és ki tudjon menni. Képtelen volt. Sem az agya, sem a teste nem engedelmeskedett neki. A légyfelhő ott keringett körülötte, olyan sokan voltak, hogy elsötétült tőlük a levegő. Lori ködösen érezte, hogy nem lehetnek ilyen sokan, ez lehetetlen, csak zavart elméje rajzolja elé ezt a képet. A gondolat azonban túl távoli volt, semhogy megfékezhette volna félelmét és zavarodottságát. Megpróbált a logikába és a józan észbe kapaszkodni, de a felhő már egészen rászállt, befedte a bőrét, érezte a legyek lábacskáit a karján és az arcán, nyomokat hagynak rajta, annak a folyadéknak a nyomát; amiben pancsoltak: Sheryl vérében, Sheryl nyálában, verejtékében, könnyeiben. A legyek olyan sokan voltak, hogy nem tudtak mind leszállni a testére, be akartak furakodni az ajkai közé, beszuszakodtak az orrlyukaiba, belemásztak a szemébe. Egyszer, amikor Midianról álmodott, ugyanígy jöttek felé a porrá omlott holtak is a világ négy sarkából, hát nem? És akkor boldog volt, ahogy ott állt a vihar közepén, a szél simogatta és cibálta; boldog volt, mert a holtak ott úsztak a szélben… Ez az álom az ellentéte volt az előzőnek. A legyek világa, szemben a por világával, a vakság és az érthetetlen zűrzavar világa, a temetetlen holtak világa, ahol nincs szél, ami elvinné őket a hátán. Csak a legyek, amik lakmároznak rajtuk, és beléjük rakják a tojásaikat, hogy még többen legyenek. Ahogy mérlegelte magában, mi ér többet, a legyek vagy a por világa, tudta már, hogy ő melyiket választaná; ahogy lassan homályosodott előtte a világ, és átcsúszott az eszméletlenség homályába, tudta, hogy ha Midian elpusztul, és ő hagyja ezt, ha Pettine meg Gibbs meg a többiek felforgatják az Éj Gyermekeinek utolsó menedékét, akkor ő, aki sajnálja Midiant és majd szintén porrá lesz egy napon – ő már hontalan lesz. Nem lesz hely, ahova elvigye a szél haló porait, a legyeké lesz testestüllelkestül. Eszméletét vesztve zuhant végig a padló kőcsempéin.
XVIII. AZ IGAZAK HARAGJA Eigerman mindig is úgy gondolta, hogy a szarás meg a kreatív gondolkodás elválaszthatatlan társak. A legjobb gondolatai a bokája köré tolt nadrággal ülve születtek. Többször is kifejtette már másoknak, mikor berúgott – feltéve, hogy azok hajlandóak voltak odafigyelni –, hogy a világbéke meg a rák gyógyszerének megtalálása könnyen megoldható lenne, ha a legbölcsebbek leülnének és szarnának együtt egy jót. Józan állapotban az efféle közösködés gondolata persze taszította volna. Ez itt a magányos béke helye, ahol a munka terhei alatt rogyadozó fejesek lazíthattak egy kicsit, hogy csak üljenek és meditáljanak a, legsürgősebb feladatokon. Eigerman tanulmányozta pár percig az ajtóra rótt irkafirkákat. Az obszcén kiszólások közt nem talált semmi újdonságot, ez megnyugtatta. Mindig ugyanott viszket, mindig ugyanott kell megvakarni. Ez bátorságot öntött belé, hogy átgondolja a dolgokat. Alapvetően két problémával állt szemben. Az egyik, hogy őrizetben tart egy halott embert. Ez legalább olyan régi történet, mint a graffitik, csakhogy ez itt nem a késő éjszakai horrorfilm, hanem a valóság. A zombik a filmekbe tartoznak. Pont. Ide kapcsolódott a második probléma is: kétségbeesett hívás jött Tommy Caantól, aki bejelentette, hogy valami nagyon nincs rendben Midianban. Most, hogy végiggondolta a dolgot, felmerült benne egy harmadik probléma is: doktor Decker. Drága öltönye volt, a beszédje választékos, de mégis van benne valami beteges. Eigerman eddig magának se vallotta be, hogy gyanakszik, de most a vécén ülve olyan világosan látta a dolgot, mint a saját farkát. Az a szarházi többet tud, mint amennyit elmondott neki. Nemcsak Boone-ról, a sétáló hulláról, de Midianról is, meg hogy mi folyik ott. Ha a fickó valami átverést készít elő, akkor keservesen meg fogja bánni, bassza meg. A rendőrfőnöknek több kérdésben is döntenie kellett. Hősként kezdte a napot, mikor letartóztatta a Calgary-i Tömeggyilkost, de az ösztöne azt súgta, hogy innentől kezdve az események vészes gyorsasággal elszabadulhatnak. Annyira megfoghatatlan az egész, annyi olyan kérdés van, amit egyszerűen képtelen megválaszolni. Persze van kiút – felhívja a fölötteseit Edmontonban, és átpasszolja az egész szart, törjék a fejüket ők. De ha átadja az ügyet, átadja a dicsőséget is. A másik lehetőség az, hogy most azonnal cselekszik – még napnyugta előtt, ismételgette Tommy, és mennyi idő van még addig, három-négy óra? –, és kifüstöli Midianból a borzalmakat. Ha sikerül, akkor megduplázta a jutalmát. Nemcsak hogy egy nap alatt elfogta az emberbőrbe bújt farkast, de felégette a vackát is, ahol a többi rémmel együtt meghúzta magát. Imponáló gondolat. Néhány kérdés azonban megint felbukkant a fejében, és egyikük sem volt különösebben kellemes. Ha hinni lehet a dokiknak, akik megvizsgálták Boone-t, meg a Midianból érkezett jelentéseknek, akkor most valósággá vált néhány olyan dolog, amiről eddig csak a mesében hallott. Biztos, hogy össze akarja mérni az erejét a járkáló holtakkal meg a rémekkel, akiket megöl a napfény? Ült a vécén és mérlegelte a lehetőségeket. Majdnem fél óráig tartott, de végül döntött. Nem volt nehéz – mindig így van, ha az ember töprenkedik egy darabig. Talán most nem egészen ugyanaz a világ, mint ami tegnap volt. Viszont holnapra, ha isten is segít, megint a régi lesz. A halottak halottak, következésképp nem élnek. Az obszcén dolgokat pedig csak a vécéajtóra felírva lehet eltűrni. Ha nem ragadja meg a lehetőséget, hogy a sors eszköze legyen, valószínűleg nem lesz másik lehetőség, vagy ha igen, akkor addigra már olyan öreg lesz, hogy már csak az aranyerét tudja kenegetni. Ez egy istenadta lehetőség, hogy megmutassa, mit ér. Nem szalaszthatja el. A szívében elszántsággal állt fel a vécéről, felrántotta a nadrágját, lehúzta a vécét, aztán
kisietett a mosdóból, hogy nekilásson az ügynek.
2 – Önkénteseket akarok, Cormack, akik kijönnek velem Midianba és feltúrják. – Mikorra kellenek? – Most. Nincs sok időnk. Kezdd a bárokkal. Vidd magaddal Hollidayt. – Mit mondjak nekik, mire kellenek? Eigerman eltűnődött egy pillanatig – mit is mondjon? – Azt mondd, hogy sírrablókat keresünk. Erre elég ember össze fog jönni. Mindenki jó nekünk, aki hoz magával egy pisztolyt meg egy ásót. Egy órán belül legyenek itt. Ha lehet, még hamarabb. Decker mosolygott, ahogy Cormack elindult, tenni a dolgát. – Most boldog? – kérdezte Eigerman. – Örülök, hogy megfogadta a tanácsomat. – Egy faszt a maga tanácsát. Decker csak mosolygott. – Menjen innen a francba – mondta Eigerman. – Nekem dolgom van. Majd jöjjön vissza, ha szerzett magának egy pisztolyt. – Lehet, hogy ezt fogom csinálni. Eigerman nézte, ahogy kimegy, aztán felvette a telefont. Volt egy telefonszám, amit már azóta fel akart hívni, hogy eldöntötte, kimegy Midianba. Már hosszú ideje nem telefonált oda, de most jó ötletnek látszott. Ashbery atya percek alatt a vonalban volt. – Miért kapkodja úgy a levegőt, atyám? Ashbery azonnal rájött, ki a telefonáló. – Eigerman. – Egyből eltalálta. Miben mesterkedett? – Kinn voltam kocogni. – Jó ötlet – az ember kiizzadja magából a piszkos gondolatokat. – Mit akar? – Mit gondol, mit akarok? Szükségem van egy papra. – Nem csináltam semmit. – Én nem ezt hallom. – Nem fizetek, Eigerman. Isten megbocsátotta a bűneimet. – Nem erről beszélek. – Akkor hagyjon békén. – Le ne tegye! Ashbery kiérezte a hirtelen aggodalmat Eigerman hangjában. – Nahát, nahát. – Mi van? – Azért hívott, mert valami problémája van. – Lehet, hogy a probléma közös. – Vagyis? – Azt akarom, hogy baromi gyorsan jöjjön ide, és hozza magával az összes fellelhető keresztet, szenteltvizet meg ilyesmit. – Minek? – Csak bízzon bennem. Ashbery nevetett. – Most már nem vagyok kiszolgáltatva magának, Eigerman. Nekem ott van a nyájam, akikről gondoskodnom kell. – Akkor tegye meg értük. – Miről beszél? – Folyton azt hirdeti, hogy el fog jönni az utolsó ítélet napja, nem? Na, Midianban már” most készülődnek rá.
– Kik? – Nem tudom, kik, és azt sem, hogy miért. Csak azt tudom, hogy szükségünk lenne rá, hogy valami istenes ember velünk jöjjön, és maga az egyetlen pap, akit ismerek. – Maradjon magának, Eigerman. Nem érdekel. – Nem hiszem, hogy felfogta, miről beszélek. Nagyon komoly ügyről van szó, – Nem megyek bele a hülye játékaiba. – Komolyan beszélek, Ashbery. Ha nem akar jönni, akkor kényszerítem. – Elégettem a negatívokat, Eigerman. Szabad ember vagyok. – Megtartottam egy sorozat másolatot. Csend. Aztán egy perc múlva a pap megszólalt: – Megesküdött! – Hazudtam – válaszolta Eigerman. – Maga egy szarházi, Eigerman. – Maga meg csipkés alsóneműt hord. Milyen hamar tud ideérni? Csend. – Ashbery, kérdeztem valamit. – Egy óra. – Negyvenöt percet adok. – Baszódj meg. – Ezt szeretem én: végre egy istenfélő nő.
3 Biztos a hőség miatt van, gondolta Eigerman, mikor meglátta, hány embert hajtott fel Cormack és Holliday mindössze egyetlen óra alatt. A forróságtól mindig viszketni kezd valamijük, vagy kefélni akarnak, vagy ölni. És mivel Shere Neck nem az a kifejezett világváros, és nem olyan könnyű találni valakit, akivel csak úgy kefélhetsz, hát mindenki szívesen veszi, hogy esetleg alkalom nyílik egy kis lövöldözésre. Vagy húsz férfi gyülekezett odakinn a napon, meg három-négy nő, akik látni akarták, mi lesz, plusz Ashbery meg a szenteltvize. Még két másik hívás érkezett Midianból az elmúlt egy óra alatt. Az egyik Tommytól, akit visszarendelt a temetőbe, hogy segítsen Pettine-nek sakkban tartani az ellenséget, míg megérkezik az erősítés, a második magától Pettine-től, aki közölte Eigermannal, hogy valaki megszökött Midian lakói közül. A főkapun slisszolt ki, míg a társai elterelték róla a figyelmet. Az elterelő hadművelet leírása nemcsak azt magyarázta meg, miért köhög meg fuldokol Pettine, miközben megteszi a bejelentést, hanem azt is, miért nem üldözték. Valaki felgyújtotta a kocsik gumijait. A tűz gyorsan emésztette fel a járműveket, beleértve a rádiót is, amin a beszélgetés folyt. Pettine éppen azt magyarázta, hogy valószínűleg nem lesz több jelentés, mikor a rádió megsüketült. Eigerman ezt az információt megtartotta magának. Attól félt, az emberek már nem lesznek olyan kalandvágyók, ha kiderül. A lövöldözés nagyon fasza dolog, de abban nem volt biztos, hogy ennyien akarnának-e jönni akkor is, ha tudnák, hogy a szörnyszülöttek felvették a harcot. Amikor a konvoj elindult, ránézett az órájára. Talán két, két és fél órájuk volt még, mielőtt leszáll az alkony. Háromnegyed óra Midianig, az egy és háromnegyed óra, hogy elbánjanak az ellenséggel, mielőtt fordul a kocka és az éjszaka az ő oldalukra áll. Ez elég, ha jól megszervezik a dolgot. Jobb, ha nem gondolja ki előre, mi lesz. Először kihajtják a szarháziakat a fényre, gondolta Eigerman, és megnézik, mi lesz. Ha ettől szétesnek, ahogy az a kis hugyos Tommy ismételgette egyfolytában, akkor ez elegendő bizonyíték, hogy azok az
izék nem isten teremtményei. Ha nem – ha Decker hazudik, Pettine megint benarkózott és csak vaklárma az egész –, akkor is talál valakit, akit lelőhet, úgyhogy semmiképp nem megy hiába. Lehet, hogy egyszerűen visszafordul és beleereszt egy golyót abba a zombiba, aki ott ül az ötös cellában – abba a fickóba, akinek nincs pulzusa és fejtől bokáig szárad rajta a vér. Mire a nap véget ér, valaki mindenképp keservesen megbánja, hogy megszületett.
ÖTÖDIK RÉSZ – ÁLDOTT ÉJSZAKA „Kard téged nem érinthet – hacsak nem az enyém.” Szerelmi esküszöveg, szerzője ismeretlen
XIX. ARC VONÁSOK NÉLKÜL Miért kellett felébrednie? Miért kellett visszanyernie az eszméletét? Nem lett volna jobb, ha egyre mélyebbre és mélyebbre süpped a semmibe, ahová menekült? De a semmi kitaszította őt magából. Felébredt az öntudatlanságból akarata ellenére, az élet és a halál ősrégi fájdalmának megint hatalma lett fölötte. A legyek eltűntek. Ez is valami. Lori a lábára állt, a teste kellemetlenül zsibbadt volt. Éppen a ruháját próbálta leporolni, mikor egy hangot hallott, amint a nevén szólítja. Ezek szerint nem a saját jószántából ébredt fel. Valaki hívta. Egy rémes pillanatig azt gondolta, Sheryl hangja az; úgy látszik, a legyek sikerrel jártak, és átbillent az elmebaj határán. Mikor azonban a hívás másodszor hangzott fel, már meg tudta nevezni. Babette. A gyerek szólította. Hátat fordított a konyhának, felvette a táskáját és elindult a törmeléken át az utca irányába. A fény megváltozott, mióta idefelé jövet átjött ezen a helyiségen. Órákat tölthetett öntudatlanságba süppedve. Az órája eltört az eséstől, és nem volt hajlandó megmutatni, pontosan mennyit. Az utca levegője még mindig bársonyosan meleg | volt, de a déli hőség már rég elmúlt. Délutánra járt az idő. Már nem lehet sok hátra napnyugtáig. Elindult a járdán, vissza sem nézve az étteremre. Válságos pillanatokat élt át, de Babette hangjára magához tért, és most szinte jókedvűnek érezte magát, mintha a világ valahogy áttekinthetőbbé vált volna. Nem kellett túl sokáig gondolkodnia, tudta, miről van szó. Valami létfontosságú része, a feje, a szíve vagy mindkettő, megbékélt Midiannal és mindennel, ami benne található. Azokban a kis cellákban semmi sem volt olyan gyötrelmes, mint amit ebben a kiégett épületben tapasztalt: Sheryl testének magányossága, a bomlás szaga, mindennek az elkerülhetetlensége. Ezzel szembeállítva Midian szörnyei – az átalakulók, az alakváltók, a tegnap ismerői és a holnap túlélői – számtalan lehetőség birtokosai. Hát nem voltak azoknak a teremtményeknek olyan képességeik, amiket mindig is irigyelt? Nem csábító, hogy repülni tudsz, megváltoztatod az alakodat, vadállattá tudsz változni – és dacolsz a halállal?
Mindaz, ami után valaha sóvárgott vagy amit irigyelt másoktól, most értéktelennek látszott. A fotómodellek arca, a pornóújságokban látható tökéletes testek az igazi boldogság ígéretével vezették félre – de hazudtak. Üres szavak. A hús nem tartja meg a szépségét, a szem elveszti a ragyogását. Mindez semmivé válik egy napon. A szörnyetegek azonban örökké élnek. Részei az életnek, de tiltott részei, ott lappanganak az ő lelke mélyén is. Benne is ott van ez az éjféli sötétség, ő is képes lenne alakot váltani. Azt kívánta, bár ő is közéjük tartozna. Még mindig sok olyan szokásuk volt, amellyel majd meg kell békélnie, nem utolsósorban az emberi húsra való éhség, amit saját szemével láthatott a szállodában. De a megértés megtanulható. Valójában most már nincs választási lehetősége. A tudás egy olyan formája érintette meg, mely a felismerhetetlenségig megváltoztatta lelke belső tájait. Nincs rá mód, hogy visszataláljon kamaszkora szelíd mezőire. Tovább kell mennie előre. Ma éjjel ez annyit jelent, hogy végig kell mennie ezen a kihalt utcán és várni, mit tartogat számára a leszálló éjszaka. Egy kocsi csendesen járó motorja vonta magára a figyelmét. A kocsi az út túloldalán állt. Lori gondosan szemrevételezte, és nagyon furcsának találta, hogy a kocsi összes ablaka fel volt húzva a kellemes meleg ellenére. Nem látta, ki vezeti az autót – az ablakokat és a szélvédőt is vastag koszréteg fedte. A gyanú azonban már gyökeret vert benne. Világos, hogy a sofőr vár valakit. És mivel az utcán senki más nincs rajta kívül, ez a valaki feltehetőleg ő. Ha így van, akkor csak egyvalaki lehet a sofőr, mert csak egyvalaki tudja, hogy neki oka lehet arra, hogy idejöjjön: maga Decker. Futásnak eredt. A motor felbőgött. Lori hátrapillantott. Á kocsi lassan kikanyarodott a járda mellől. A vezetőnek semmi oka nem volt rá, hogy siessen – nyoma se volt az utcán életnek. Semmi kétség, valahol találhatna segítséget ellene, csak tudná, merre fusson! De a kocsi már megfelezte a köztük levő távolságot. Lori tudta, hogy nem tud olyan gyorsan futni, hogy elmenekülhessen előle, de azért futott, a motorzaj pedig egyre hangosabb lett mögötte. Hallotta, hogy a kocsi kereke a járdaszegélyhez súrlódik, aztán a kocsi megjelent mellette és vele egy vonalban haladt tovább a járda mellett. . A kocsi ajtaja kinyílt. Lori továbbrohant. A kocsi továbbgördült mellette, az ajtó súrolta a betonszegélyt: Aztán megszólalt bentről a hang. – Szállj be. A rohadt strici, hogy ilyen nyugodt tud lenni. – Szállj már be, mielőtt mind a kettőnket letartóztatnak. Nem Decker az. A felismerés nem lassan érett meg benne, hanem hirtelen volt és villámcsapásszerű: nem Decker beszél a kocsiból. Megtorpant, egész testében zihált, nagy kortyokban itta a levegőt. A kocsi szintén megállt mellette. – Szállj be – unszolta újra a vezető. – Ki… – akarta kérdezni Lori, de annyira ki volt fulladva, hogy nem tudta kipréselni a szavakat. A válasz így is megérkezett. – Boone barátja. Lori még mindig távol tartotta magát a nyitott ajtótól. – Babette mondta meg, hol talállak – folytatta a férfi. – Babette? – Beszállnál már, na? Dolgunk van. Lori közelebb lépett az ajtóhoz. A férfi még épp idejében szólalt meg. – Ne kezdj sikoltozni, jó? Lori még mindig nem kapott levegőt, úgyhogy nem tudott feisikoltani, de mikor meglátta azt az arcot a kocsi félhomályában, nagyon is szeretett volna. Ez a teremtmény Midianból jött,
semmi kétség, de nem azoknak a mesebeli dolgoknak az édestestvére, amiket az alagutakban látott. A férfi egyszerűen borzalmasan nézett ki, az arca nyers és vörös, mint a nyers máj. Ha nem ilyen lett volna, lehet, hogy Lori nem is bízik meg benne; most már tudott egy-két dolgot szerepjátszásról meg álarcokról. Ez a teremtmény azonban képtelen lett volna a tettetésre: ez a seb maga volt a bűnös őszinteség. – A nevem Narcisse – mondta a férfi. – Becsuknád az ajtót, kérlek? Kicsukja a fényt, meg a legyeket is. 2 A történet elmondása vagyis inkább vázolása két és fél háztömbnyi időt vett igénybe. Hogyan találkozott először Boone-nal a kórházban, hogyan ment később Midianba és találkozott újra a fiúval, hogyan szegték meg együtt Midian törvényeit, mikor előjöttek a föld alól. Narcisse azt is elmondta, hogy rajta vannak ennek a legutóbbi kalandnak a nyomai, méghozzá egy olyan seb formájában a hasán, amit egy nőnek meg se lenne szabad néznie. – Szóval téged is kitoloncoltak, mint Boone-t? – kérdezte Lori. – Próbáltak – közölte Narcisse. – Én viszont ott maradtam, amíg csak bírtam, mert reméltem, hogy talán megbocsátanak előbb-utóbb. Aztán mikor a rendőrök jöttek, azt gondoltam, hogy ez a mi hibánk, mi csináltuk, és el kéne mennem, hogy megkeressem Boone-t. Meg kellene akadályozni valahogy, ami történni fog. – Nem halsz meg a naptól? – Talán még nem vagyok elég hosszú ideje halott, de nem – el tudom viselni. – Tudod, hogy Boone börtönben van? – Aha, tudom. Azért kértem azt a gyereket, hogy segítsen nekem megtalálni téged. Azon tűnődtem, hátha mi ketten együtt ki tudnánk őt szabadítani. – De hogy, az isten szerelmére? – Fogalmam sincs – vallotta be Narcisse. – De akkor is muszáj, méghozzá gyorsan. Mostanra már egy csomó ember lehet Midianban, és felássák az egész várost. – Még ha ki is szabadítjuk Boone-t, nem látom be, mit tehetne. – Bent járt a Keresztelőnél – mondta Narcisse, ujjával megérintve az ajkát és a szívét. – Beszélt Baphomettel. Azt hallottam, ezt rajta kívül egyedül Lylesburg élte túl eddig. Szerintem a Keresztelő tud egy-két dolgot, és azt elmondhatta neki. Valami olyat is mondhatott, aminek a segítségével ellenállhatunk a rombolásnak. Lori maga elé képzelte Boone halálra rémült arcát, ahogy kibotorkált Baphomet terméből. – Szerintem Baphomet nem mondott neki semmit – mondta Narcisse-nak. – Boone alig úszta meg élve. Narcisse nevetett. – De megúszta, nem? Gondolod, hogy a Keresztelő hagyta volna, ha nincs rá valami oka? – Jó, jó…de hogy férünk hozzá? Őrizni fogják. Ha meg akar szökni, talán meg is ölik. Narcisse mosolygott. – Mi olyan vicces? – Megfeledkezel róla, hogy micsoda ő most. Vannak bizonyos képességei. – Nem feledkeztem meg róla, hanem egyszerűen nem tudom – sóhajtott Lori. – Nem mondta el neked? – Nem. – Azért jött Midianba, mert azt hitte, hogy vért ontott… – Erre magamtól is rájöttem. – De persze nem. Ártatlan volt. Úgyhogy csak hús lehetett belőle. Eledel. – Azt akarod mondani, hogy megtámadták? – Majdnem meg is ölték. De megmenekült, leg-alábbis visszament a városba. – Ahol Decker már várta – folytatta Lori, és ezzel befejezte a történetet. – Nagy
szerencséje volt, hogy egyik lövés se ölte meg. Narcisse ajkáról lehervadt a mosoly, ami már azóta ott lebegett, hogy Lori azt a megjegyzést tette Boone megöléséről. – Mit akarsz mondani azzal, hogy egyik lövés se ölte meg? Hát mit gondolsz, miért ment vissza Midianba? Mit gondolsz, miért nyitották meg előtte a kriptákat másodszorra? Lori értetlenül meredt rá. – Nem tudlak követni – suttogta, és közben reménykedett, hogy tényleg nem jól érti. – Mit akarsz mondani? – Peloquin megharapta – tagolta Narcisse. – Megharapta és megfertőzte. A balzsam bekerült a vérébe… Abbahagyta a beszédet. – Akarod, hogy tovább mondjam? – Igen. – A balzsam bekerült a vérébe, és vele az erő. Az éhség. És emiatt volt az is, hogy fel tudott állni a boncasztalról és kisétálni… Narcisse hangja elhalkult a mondandója végére, mintegy válaszul a Lori arcán feltűnő megdöbbenésre. – Halott? – mormolta Lori. Narcisse bólintott. – Azt hittem, tudod. Azt hittem az előbb, hogy csak viccelsz, mikor azt mondod, hogy… A mondat elhalt a levegőben. – Ez túl sok nekem – tétovázott Lori. A keze az ajtókilincset szorongatta, de nem volt elég ereje hozzá, hogy kinyissa az ajtót. Még nem. – Túl sok… – A halál nem rossz – vigasztalta Narcisse. – Még csak nem is olyan más. Csak valahogy… váratlan. – Tapasztalatból beszélsz? – Igen. Lori keze lehullott az ajtóról. Az utolsó ereje is elhagyta. – Ne hagyj cserben – kérte Narcisse. Halott; teljesen halott. Halott a karjaiban, az emlékeiben. – Lori, szólj hozzám. Mondj valamit, ha csak annyit is, hogy isten veled. – Hogy… hogy tudsz ezzel viccelni? – kérdezte tőle Lori. – Ha nem vicces, akkor milyen? Szomorú. Nem akarok szomorú lenni. Lennél oly szíves mosolyogni? Hősiesen megmentjük életed nagy szerelmét. Csak te meg én. A lány nem válaszolt. – Vehetem a hallgatást beleegyezésnek? Még mindig csönd. – Akkor úgy veszem, igent mondtál.
XX. CSAPATMOZGÁS Eigerman eddig még csak egyszer járt Midianban, amikor a Calgaryból érkezett különítmény kiment Boone-ért, és az ő emberei képviselték a helyieket. Akkor ismerte meg Deckert is, aki az aznapi hős volt: megpróbálta kicsalogatni páciensét a búvóhelyéről. Persze nem sikerült neki. Az egész ügy azzal végződött, hogy Boone-t sortűzzel kellett kivégezni, mikor előjött. Ha volt valaha ember, akinek azonnal le kellett volna feküdnie és megdöglenie, akkor ő volt az. Eigerman még sose látott ennyi golyót egyetlen darab húsban. Boone azonban nem esett össze, vagy legalábbis nem volt hajlandó fekve maradni. Sétálgatni kezdett, pedig szívverése az nem volt neki, a húsa meg olyan színű lett, mint a nyers hal. Undorító. Eigermannak beleborsódzott a háta, ahányszor csak rágondolt. Nem mintha ezt
bárkinek is bevallotta volna. Még a hátsó ülésen ülő utasainak se, a dokinak meg a papnak – mellesleg mind a kettőnek megvannak a saját kis titkai. Ashbery titkát tudta; az ürge szeret női fehérneműben járni. Erre a tényre Eigerman véletlenül bukkant rá, és egyszer-kétszer fel is használta, hogy megszorongassa vele a papot, ha épp arra volt szüksége, hogy szentesítsék valami aprócska bűnét. Decker titka azonban továbbra is rejtély maradt számára. Az arca nem árult el semmit még egy olyan gyakorlott szemnek sem, mint Eigermané, pedig ő hamar felismerte bárki bűnösségét. A rendőrfőnök megigazította a visszapillantó tükröt és ránézett Ashberyre, aki durcásan bámult vissza rá. – Űzött már ki ördögöt valahonnan? – kérdezte a paptól. – Nem. – Látott már valaki mást ilyet csinálni? Újra csak: – Nem. – De azért hisz benne – türelmetlenkedett Eigerman. – Miben? – A pokolban meg a mennyországban, az isten szerelmére. – Határozza meg a fogalmakat. – Mi? – Mit ért azon, hogy pokol meg mennyország? – Jézusom, én nem vitatkozni akarok. Maga pap, Ashbery. Magának hinnie kellene az ördög létezésében. Nem így van, Decker? A doktor morgott valamit. Eigerman tovább erősködött. – Mindenki látott már olyasmit, amit nem tud megmagyarázni, nem? Az orvosok meg különösen, igaz? Magának is biztos voltak páciensei, akik ismeretlen nyelveken beszéltek meg ilyesmi… – Nem mondhatnám – felelte Decker. – Szóval nem? Szóval ezt meg lehet magyarázni tudományosan, he? – Bizonyára. – Bizonyára. És mit mondana Boone-ról? – kérdezte Eigerman. – Ha valakiből ilyen kibaszott zombi lesz, az is tudományos? – Nem tudom – mormolta Decker. – Na, nézzük, mink van eddig. Van egy papunk, aki nem hisz az ördögben, meg egy doktorunk, aki azt se tudja, eszik vagy isszák a tudományt. Baromi nyugodt lehetek. Decker nem válaszolt, de Ashbery igen. – Maga tényleg azt hiszi, hogy van ott valami, ugye? – kérdezte. – Patakokban csorog magán az izzadság. – Ne kísértse a szerencséjét, aranyos – gúnyolódott Eigerman. – Csak ássa elő az ördögűző könyvecskéjét. Vissza akarom küldeni azokat a ocsmány lényeket oda, ahonnan jöttek, bárhol is van az a hely. Magának kell tudni, hogyan. – Manapság már van erre más magyarázat is, Eigerman – felelte Ashbery. – Ez nem Salem. Nem boszorkányégetésre megyünk. Eigerman újból Deckerre fordította a figyelmét és könnyed hangon tette fel a következő kérdést. – Mit gondol, doki? Le kéne fektetni a zombit a díványra, aztán megkérdezni, akartae valaha is megbaszni a kishúgát? Eigerman vetett egy tekintetet Ashbery felé. – Vagy felvenni a hugi fehérneműjét? – Én azt gondolom, hogy igenis Salembe tartunk most – felelte Decker. A hangjában olyasvalami csengett, amit Eigerman eddig még nem hallott. – És még azt is gondolom, hogy magát szart se érdekli, hogy én mit hiszek vagy mit nem, mert így is, úgy is ki fogja őket füstölni onnét. – Így igaz – mondta Eigerman, mélyről, a torokból előtörő nevetéssel. – És még azt is gondolom, hogy Ashberynek igaza van. Maga halálra van rémülve.
Ez véget vetett a nevetésnek. – Seggfej – mondta Eigerman csöndesen. Az út hátralévő részét szó nélkül tették meg. Eigerman gyorsított és tovább vezette a konvojt, Decker azt figyelte, hogyan gyöngül a fény percről percre, Ashbery pedig rövid gondolkodás után sebesen elkezdte végiglapozni az imakönyvét, hogy megkeresse az ördögűzési szertartást.
2 Pettine száz méterre a temető kapujától várt rájuk, az arca kormos volt a kocsik füstjétől. A járművek még mindig égtek. – Mi a helyzet? – érdeklődött Eigerman. Pettine hátrasandított a temető felé. – Semmilyen mozgást nem láttunk a kitörés óta. De hallani sok mindent hallottunk. – Mint például? – Mint például hogy olyan, mintha egy óriási hangyaboly tetején ülnénk – hangsúlyozta Pettine. – Mozgolódnak a föld alatt, semmi kétség. Nemcsak hallani lehet, hanem érezni is. Decker jött oda hozzájuk, félbeszakította Pettine-t és egyenesen Eigermanhoz intézte a mondandóját. – Pontosan egy óra húsz percünk van, mielőtt lenyugszik a nap. – Én is tudok számolni – felelte Eigerman. – Akkor mikor kezdünk neki ásni? – Amikor én azt mondom, Decker. – Főnök, Deckernek igaza van – szólt közbe Pettine. – A naptól félnek ezek a szarosok. Szerintem mire az éjszaka leszáll, már ne maradjunk itt. Iszonyú sokan lehetnek odalent. – Addig maradunk, míg ki nem pucoljuk ezt a trágyadombot – dörögte Eigerman. – Hány kapuja van? – Kettő. A nagy itt elöl, és egy másik az északkeleti oldalon. – Rendben, akkor nem lesz nehéz dolgunk, ha bent akarjuk tartani őket. Az egyik kisteherautót állítsd keresztbe a főkapu előtt, és aztán majd szabályos térközönként embereket állítunk a falhoz is, hogy senki ne szökhessen ki. Mikor be vannak kerítve, nekikezdünk a hadműveletnek. – Látom, hozott magával lelki segítséget is – mondta Pettine, és Ashberyre nézett. – Ráhibáztál. Eigerman a paphoz fordult. – Meg tudja áldani a vizet, ugye? Mármint szenteltvizet tud csinálni belőle? – Igen. – Akkor csinálja. Bármennyi vizet, amit csak talál. Szentelje meg. Hintse meg vele az embereket. Lehet, hogy lesz valami foganatja, ha már a golyók nem használnak. Maga meg, Decker, ne legyen útban. Ez most már rendőrségi ügy. Maradjon ki belőle. Eigerman, miután kiadta a parancsokat, lement a temetőkapuig. Míg a poros földön talpalt, megértette, mit akart Pettine mondani azzal a hangyabollyal. Valami történt a föld alatt. Még olyan hangokat is hallott, ami az élve eltemetést juttatta az eszébe. Ilyet már látott egyszer, illetve pontosabban a következményeit. Neki kellett kiásnia egy nőt, akit valaki hallott a föld alatt sikoltozni. Jogos volt a dolog: a koporsóban szülte meg a gyerekét és halt meg. A gyerek – az se volt teljesen ép – túlélte. A bolondokházában végezte minden valószínűség szerint. De az is lehet, hogy itt van a földben a többi rohadékkal együtt. Ha igen, akkor megszámolhatja azon a hatujjú kezén, hány perce van még hátra. Ahogy előjönnek, ő már vissza is rugdossa őket a helyükre, de előbb kapnak a fejükbe egy golyót. Hadd jöjjenek. Ő ugyan nem fél. Jöjjenek és próbálják kiásni magukat. Már alig várja, hogy eltaposhassa őket.
3 Decker addig figyelte az emberek szervezkedését, míg már kezdte magát kellemetlenül érezni. Visszavonult egy kicsit távolabb a domboldalba. Utálta, ha csak szemlélője lehetett mások munkájának, mert ilyenkor mindig tehetetlennek érezte magát. Érezte, ahogy feltámad benne a vágy, hogy megmutassa az ő erejét, és ez mindig veszélyes kívánságnak bizonyult. Csak olyan szemek bámulhatták meg, amikor gyilkos-kemény lett, amik aztán üvegessé fagytak, mert csak így volt biztonságos, és még így is ki kellett törölnie azokat a szemeket, ki kellett irtania gyökerestül, amikor már nem láttak többé, mert félt, hogy árulkodnának valahogy arról, amit láttak. Hátat fordított a temetőnek és különböző, a jövőre vonatkozó tervekkel szórakoztatta magát. Mikori Boone perének vége lesz, a Maszk szabadon újrakezdheti a munkáját. Már alig várta ezt a pillanatot. Most már messzebb fog merészkedni, talál különböző helyeket, ahol ölhet, Manitoba meg Saskatchewan területén, talán még Vancouverben is. Már a gondolatra is forrt a vére a gyönyörűségtől. Az aktatáskájából, amit magával hozott, szinte hallotta Gombarcú sóhaját az ezüst fogakon keresztül. – Pszt – súgta a Maszknak. – Mi az? Decker hátrafordult. Pettine állt mögötte, alig egykét méternyire. – Mondott valamit? – érdeklődött a rendőr. A falhoz megy, mondta a Maszk. – Igen – felelte Decker. – Nem hallottam jól. – Csak magamban beszéltem. Pettine megvonta a vállát. – Üzenet a főnöktől. Azt mondja, itt az ideje, hogy bemenjünk. Akar segíteni? Én készen állok, mondta a Maszk. – Nem – felelte Decker. – Nem hibáztatom. Maga csak lélekgyógyász? – Igen. Miért? – Lehet, hogy szükség lesz majd rendes orvosra is. Nem fogják harc nélkül megadni magukat. – Nem segíthetek. A vérnek még a látványát sem bírom. Nevetés hangzott fel a táskából, olyan hangos nevetés, hogy Decker biztos volt benne, Pettine is meghallotta. De nem. – Akkor jobb, ha távol marad – tanácsolta Pettine, és hátat fordított, hogy visszamenjen a harcmezőre. Decker fölemelte a táskát és a melléhez szorította. Hallotta, ahogy odabent a cipzár kinyílik és bezárul, kinyílik és bezárul. – Kussolj már – suttogta. Ne zárj el, vinnyogta a Maszk. Ne tedd ezt épp ma éjjel. Ha te nem szereted a vér látványát, hadd nézzem én helyetted. – Nem lehet. Tartozol nekem. Megtagadtál Midianban, emlékszel? – Nem volt más választásom. De most van. Szívhatnék egy kis friss levegőt. Tudod, hogy neked is tetszene. – Meglátnának. Akkor nemsokára. Decker nem felelt. Nemsokára! – ordította a Maszk. – Pszt. Mondd ki. – …kérlek… Mondd.
– Igen. Nemsokára.
XXI. AZ A VÁGY Két embert hagytak ott az őrszobán azzal, hogy vigyázzanak az ötös cellában levő fogolyra. Eigerman részletes utasításokat hagyott a számukra. Semmi áron nem nyithatják ki a cella ajtaját, bármilyen hangot hallanak is bentről. Senki nem mehet be a fogolyhoz, jelentkezzen bár bíró, orvos, lelkipásztor vagy maga a mindenható úristen. És hogy akár erőszakkal is érvényt tudjanak szerezni ezeknek a parancsoknak – . ha és amennyiben az erőszakra szükség van –, Cormack és Koestenbaum megkapták a fegyverszoba kulcsait és a teljes körű felhatalmazást, hogy tegyenek, ahogy jónak látják, ha bárki veszélyezteti az őrszoba vagy a fogoly biztonságát. A két rendőr cseppet sem volt meglepve. Shere Neckben valószínűleg soha az életben nem lesz még egyszer ilyen veszélyes és erőszakos fogoly, mint Boone. Ha ez a kegyetlen, embertelen gyilkos bármilyen módon kiszabadul, Eigermant az egyik parttól a másikig átkozni fogják az egész országban. Többről is szó volt itt, és ezt mindketten tudták. A főnök nem részletezte a fogoly állapotát, de a pletyka szerint a fickó valahogy… furcsa. Valami nincs rendben vele, olyan képességek birtokosa, amik veszélyessé teszik őt a bezárt és lelakatolt ajtó ellenére is. Cormack éppen ezért örült annak, hogy neki kell őriznie az őrszoba bejáratát, és Koestenbaumra maradt a cella. A hely maga olyan volt, mint egy erőd. Minden ajtó és minden ablak bezárva. Most már csak ki kell várni, a térdükön a puskával, míg a nehézlovasság visszatér Midianból. Szerencsére ez nem fog hosszú ideig tartani. Azt az. aljanépet, amit ott találhatnak – perverzek, narkósok, önjelölt próféták –, pár óra alatt be lehet gyűjteni, és akkor már fordulnak is vissza, és valaki felváltja őket a szolgálatban. Holnap pedig megjön Calgaryból az osztag, átveszi a foglyot, és minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Cormack nem azért ment rendőrnek, hogy itt üljön és izzadjon, mint most – sokkal inkább a kellemes érzésért, hogy megteheti bármelyik nyári éjszakán, hogy lehajt a South és az Emmett sarkáig és kényszeríti valamelyik prostit, hogy az ölébe fektesse a fejét egy félórára. Na, ez az, amiért jó dolog a törvény oldalán állni. Nem az ilyen „erőd ostrom alatt” helyzetekért, mint ez a hülyeség itt. – Segítsen, kérem – mondta valaki. Cormack teljesen tisztán hallotta a szavakat. Egy nő szólalt meg odakinn a bejárati ajtó előtt. – Kérem, kérem, segítsen rajtam! A könyörgés olyan szánalmas és alázatos hangon hallatszott, hogy Cormack képtelen volt semmibevenni. Kibiztosított puskával a kezében az ajtóhoz ballagott. Nem volt üveg az ajtón sehol, még csak egy kémlelőlyuk sem, így hát nem láthatta a küszöbön álló nőt. De hallani hallotta megint. Először hüppögés, aztán halk kopogtatás. – Máshova kell fordulnia – mondta a férfi. – Most nem segíthetek. – Megsebesültem – suttogta a nő, vagy legalábbis Cormaack mintha ezt hallotta volna. Az ajtóra tapasztotta a fülét. – Hallotta, mit mondtam? – kérdezte. – Nem segíthetek. Menjen tovább a gyógyszertárig, itt van nem messze. Most már zokogás sem jött válaszul. Csak elhaló lélegzetek. Cormack szerette a nőket. Szerette, ha ő a főnök, a kenyérkereső, a ház ura. Vagy akár a hős, ha nem kerül túl sok verejtékébe. A természetével ellenkezett, hogy ne nyissa ki az ajtót egy nőnek, aki segítségért könyörög. A hangjáról úgy tűnt, fiatal lehet és kétségbeesett. Amikor Cormack a nő sebezhetőségére és puhaságára gondolt, nem a szíve keményedett meg.
Először azt ellenőrizte, nincs-e Koestenbaum a közelben, hogy szemtanúja lehessen annak, hogy megszegi Eigerman szabályait, aztán azt suttogta: – Kitartás, már jövök. Kireteszelte az ajtót lent is, fent is. Csak pár centire nyitotta ki, de az ajtórésen máris keresztülvágott egy kéz, és a hüvelykujj végighasította az arcát. Egy centivel elkerülte a szemét, de a sebből fröcskölő vér a fél világot vörösben láttatta. Félig vakon röpült hátra, ahogy a másik oldalról benyomták az ajtót. A puska viszont még mindig a kezében volt. Először a nőre tüzelt (de nem találta el), aztán a nő társára, aki meggörnyedve rohant felé, hogy elkerülje a golyókat. A második lövéssel, noha az is alaposan mellément, mégis sikerült vért fakasztania – de nem a célpontjából. A saját csizmáját találta el, a lövés átlyukasztotta a lábfejét, csont- és húsdarabkákat szakítva ki belőle, melyek szétterültek a padlón. – A kurva istenit! A fájdalomtól és az ijedtségtől elejtette a puskát. Érezte, hogy nem lesz képes lehajolni érte és felkapni anélkül, hogy közben el ne veszítené az egyensúlyát, így hát megfordult és az íróasztal felé ugrált, ahol a pisztolya feküdt. Ezüstujjú azonban megelőzte: már ott állt az asztalnál és úgy nyelte le a golyókat, mintha vitamintabletták lettek volna. Cormack rájött, hogy nem tudja megvédeni magát, és azt is tudta, hogy nem sokáig tud már állva maradni. Üvölteni kezdett.
2 Az ötös cella előtt Koestenbaum rendületlenül őrködött tovább. Parancsot kapott rá. Bármi is történik amögött az ajtó mögött, ami magára az őrszobára nyílik, neki az a dolga, hogy őrt álljon a cella előtt és megvédje bármilyen támadás ellen. És ezt is fogja csinálni, a fene egye meg, bármennyire ordít is Cormack. Elnyomta a cigarettáját, aztán félrehúzta a fémlemezt a kukucskáló elől és benézett. Az elmúlt pár percben a fogoly apránként arrébb húzódott, míg be nem araszolt a sarokba – mintha az a gyenge fénysugár üldözte volna, ami besütött a magasan fölötte levő kicsiny ablakon át. Most azonban már nem volt hova mennie. Egészen behúzódott a sarokba és kicsire összehúzta magát. A mozgolódástól eltekintve úgy nézett ki, mint ahogy eddig: egy halom szerencsétlenség. Senkire sem jelenthet veszélyt. A látszat persze csal; Koestenbaum már elég ideje volt rendőr, hogy ezt tudja. De azt is tudta, hogy néz ki egy legyőzött ember, és Boone ilyen volt. Mikor Cormack megint felüvöltött, Boone még csak fel sem nézett. Csak a felé kúszó fénysugarat figyelte a szeme sarkából és reszketett. Koestenbaum becsapta a kukucskálót és visszafordult, hogy tovább figyelje az ajtót, amin keresztül Cormack támadóinak – bárkik is legyenek azok – be kell jönniük. Ő mindenesetre készen áll, szeme a célponton, a fegyver kibiztosítva. Nem volt ideje, hogy sokáig elmélkedjen az utolsó gondolaton, mert hangos robajjal lerepült a zár, vele a fél ajtó. A levegőt betöltötte a füst és a lassan leülepedő törmelék. Koestenbaum beletüzelt a kavargásba, mert látta, hogy valaki felé indul. A férfi éppen eldobta a puskát, amivel szétrobbantotta az ajtót, és felemelte a kezét, ami csillogott, miközben Koestenbaum szeme felé söpört. A rendőr elég sokáig tétovázott, hogy ki tudja venni a támadó arcát – ami úgy nézett ki, mint amit vagy vastag kötésnek, vagy hat láb mély földnek kellene eltakarnia –, aztán tüzelt. A golyó eltalálta a célpontot, de egy jottányit se lassította le a fickót, és még mielőtt Koestenbaum másodszor is tüzelhetett volna, már nekilökték a falnak és az a borzalmas, nyers arc közvetlen közelről nézett rá. Innen már azt is látta, hogy mi fénylett a férfi kezén. Egy kampó körözött a bal szemétől néhány centire. A másik kampó az ágyékánál motoszkált. – Melyik nélkül akarsz tovább élni? – érdeklődött a férfi.
– Erre semmi szükség – mondta egy nő hangja, még mielőtt Koestenbaum választhatott volna a látása vagy a nemzőképessége között. – Hadd csináljam – kérlelte Narcisse. – Ne engedje – mormolta Koestenbaum. – Kérem, nagyon kérem… ne engedje neki. Most meglátta a nőt. Az, ami látszott a testéből, elég normálisnak tűnt, de Koestenbaum nem szívesen tippelte volna meg, hogy néz ki á blúza alatt. Bármi lehet. A torzszülöttek hatalmában van és nincs menekvés. – Hol van Boone? – kérdezte a nő. Nem volt semmi értelme, hogy kockáztassa a tökét, a szemét vagy bármi mást. A segítsége nélkül is megtalálják a foglyot. – Itt – mondta és szemével az ötös cella felé intett. – És a kulcsok? – Az övemen. A nő lenyúlt és elvette tőle a kulcsokat. – Melyik? – kérdezte. – Amin a kék címke van. – Köszönöm. A nő ellépett Koestenbaum mellett és elindult az ajtó felé. – Várjon… – kérte Koestenbaum. – Mi az? – Vegye rá őt, hogy hagyjon békén… – Narcisse – szólt oda a nő. A férfi elvette a kampót a rendőr szemétől, de a másik, az ágyéka előtt, továbbra is fenyegetően közel maradt. – Sietnünk kell – mondta Narcisse. – Tudom – felelte a nő. Koestenbaum hallotta, hogy kitárják az ajtót. Hátranézett, hogy lássa, amint a nő bemegy a cellába. Ahogy elfordította a fejét, a férfi ökle nekicsapódott az állának, és ő három helyen eltört állkapoccsal zuhant a padlóra.
3 Cormack ugyanezt az ájulatba taszító ütést szenvedte el, csakhogy ő már amúgy is imbolygott, és így az ütés nem tette eszméletlenné, csak kicsit kábává. A kábaságból azonban gyorsan feleszmélt. Négykézláb az ajtóhoz mászott, aztán fáradságosan lábra állt és kisántikált az utcára. A forgalom már lanyhult, de még mindig jártak autók mindkét irányban, és a látvány, hogy egy rendőr, akinek hiányzik a fél lábfeje, felemelt karral botladozik a kocsiút közepén, tökéletesen elegendőnek bizonyult, hogy vagy fél tucat kocsi csikorogva fékezzen. Mielőtt azonban a kocsik utasai odaérhettek volna, hogy segítsenek, Cormack már érezte, hogy beáll a késleltetett sokk, a sebesülés hatására el fog ájulni. A felé rohanó emberek szavai érthetetlen zagyvalékként jutottak el a fülébe. Azt hallotta (vagy remélte, hogy hallja), hogy valaki azt mondja, hozom a pisztolyom. De nem lehetett benne biztos. Remélte (imádkozott érte), hogy összegabalyodó nyelve még képes elmondani, hol lelik meg a bűnösöket, de ebben még kevésbé volt biztos. Ahogy az arcok gyűrűje elhalványult körülötte, még ráébredt, hogy vérző lába mindenképp nyomot hagyott maga után, és ez majd elvezeti őket a támadókig. Megnyugodva ájult el.
4
– Boone – szólalt meg a lány. A férfi pergamenszínű, derékig meztelen teste – tele hegekkel, s az egyik mellbimbója hiányzik – összerezzent, ahogy meghallotta a hangját. De nem nézett fel a lányra. – Csinálj valamit, hogy elinduljon, jó? Narcisse állt az ajtóban és a fogolyra nézett. – Úgy nem fog menni, ha itt állsz és ordítozol – mondta a lány. – Hagyj minket békén egy kicsit, jó? – Most nincs idő entyem-pentyemre. – Tűnj már el! – Oké, oké – emelte fel Narcisse mókásan a kezét, mintegy a megadás jeleként. – Megyek már. Narcisse becsukta maga mögött az ajtót. Most már csak ő volt itt és Boone. Az élő és a holt. – Kelj fel – biztatta Lori. Boone reszketett. – Felkelnél? Tényleg nincs sok időnk. – Akkor hagyjatok itt – mondta a férfi. A lány nem törődött az érzéssel, amit a mondat kifejezett; csak az érdekelte, hogy Boone végre megszólalt. – Szólj hozzám – kérlelte. – Nem kellett volna visszajönnötök – mondta a férfi. A vereség érzete sütött minden szavából. – A nagy semmiért kockáztattátok az életeteket. Lori nem ezt várta. Tálán haragra számított, arra igen, mert ő hagyta, hogy foglyul ejtsék a szállodában. Vagy gyanakvásra, hogy miért érkezett Midian egyik lakójával. De arra nem gondolt, hogy ez várja – ez a motyogó, összetört alak, aki úgy húzódik be a sarokba, mintha bokszoló lenne, aki túl sok mérkőzést bokszolt végig. Hol van az a férfi, akit a szállodában látott, mikor a szeme előtt alakította át a saját húsát valami mássá? Hol van az a könnyed erő – hol van az az éhség? A férfi olyannak látszott most, mint aki a saját fejét sem lenne képes felemelni, nemhogy húst marcangoljon. Erről van szó, értette meg hirtelen Lori. A tiltott hús. – Még mindig érzem az ízét – motyogta a férfi. Olyan szégyenkezés volt a hangjában – az ember szégyenkezése, akit taszított a szörnyeteg, amivé lett. – De hát nem tehettél róla – győzködte Lori. – Hiszen nem voltál magadnál. – De most már igen – felelte a férfi. Lori látta, hogy a körmei belemélyednek az alkarjába, mintha csak vissza akarná tartani magát. – Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Addig várok itt, míg vissza nem jönnek, hogy felkössenek. – Semmi értelme nem lenne, Boone – emlékeztette őt a lány. – Rád nem hat. – Jézusom… A férfi szavai könnyekbe fulladtak. – Mindent tudsz? – Igen, Narcisse elmondta. Halott vagy. Akkor meg miért akarnád felakasztatni magad? Úgysem ölhetnek meg. – Majd kitalálnak valamit – legyintett Boone. – Lefejeznek. Vagy szétlövik az agyamat. – Ne beszélj így! – Muszáj, hogy végezzenek velem, Lori. Legalább véget vetnek a kínjaimnak. – De én nem akarom, hogy véget vessenek a kínjaidnak – sírt a lány. – De én igen! – felelte határozottan Boone, és most először fölnézett Lorira. Ahogy a lány meglátta az arcát, megint eszébe jutott, hányan rajongtak érte, és megértette, miért. A csontjai, a szeme, az arca – a fájdalom és a szépség elválaszthatatlanul olvadt össze bennük. – Ki akarok jutni innen – csattant fel a férfi. – Ki ebből a testből. Ki ebből az életből. – Nem lehet. Midiannak szüksége van rád. Le akarják rombolni. – Hát hadd rombolják! Hadd szedjék darabokra az egészet! Midian csak egy lyuk a földben, ami tele van olyan dolgokkal, amiknek nyugton kéne feküdniük holtukban. És ezt tudják is mindannyian. Csak nincs meg a merszük, hogy azt tegyék, ami helyes.
– Nem létezik olyan, hogy „helyes” – mondta Lori (milyen messziről jutott el eddig az egyszerű igazságig). – Csak az a helyes, amit tudsz. Amit érzel. Boone dühe elapadt. A szomorúság, ami bekúszott a helyére, mélyebb volt, mint valaha. – Halottnak érzem magam – suttogta. – És nem tudok semmit. – Ez nem igaz – ellenkezett Lori, és most lépett először Boone felé, mióta bejött a cellába. Boone úgy húzta össze magát, mintha azt várná, hogy a lány megüti. – Hiszen engem ismersz – győzködte a lány. – És érzel is. Megfogta a férfi karját és magához vonta. Boone-nak nem volt ideje, hogy ökölbe szorítsa a kezét. Lori odahúzta a férfi tenyerét a hasára. – Azt hiszed, undorodom tőled? Azt hiszed, félek? Hát nem. A mellei közé húzta a férfi kezét. – Még mindig kellesz nekem, Boone. Midiannak is kellesz, de nekem jobban. Hidegen is kellesz, ha hideg vagy. Holtan is, ha az vagy. És ha te nem jössz hozzám, akkor én jövök el érted. És hagyni fogom, hogy lelőjenek engem. – Nem – mondta a férfi. Lori most már nagyon puhán fogta csak a férfi kezét, az elhúzhatta volna, ha akarja, de nem akarta. Ott pihentette a lány testén, bőrük között csak a vékony blúzzal. Lori azt kívánta, bár a puszta akaratával eltüntethetné onnan a szövetet, és a férfi keze a meztelen bőrét simogatná a két melle közt. – Előbb-utóbb értünk fognak jönni – figyelmeztette a férfit. Nem blöffölt. Kintről hangok hallatszottak – a csőcselék gyülekezett, és meg akart lincselni valakit. Bárkit. Lehet, hogy a szörnyek örökké élnek – de az üldözőik se halnak ki soha. – Mind a kettőnket meg fognak ölni, Boone. Téged azért, ami vagy, engem azért, mert szeretlek. És akkor soha többé nem tarthatlak a karomban. Ezt nem akarom. Nem akarom, hogy ugyanaz a szél hordja szét a porainkat. Együtt akarok veled lenni. A tiéd akarok lenni: Nem akarta ilyen nyíltan kimondani, de kiszaladt a száján. Mindegy. Most már kimondta, és így igaz, nem szégyelli. – Nem hagyom, hogy megtagadj engem, Boone – folytatta. A szavak most már maguktól jöttek, odavezették a kezét Boone fejére. Érezte a bőre hidegségét, belemarkolt vastag, erős szálú hajába. A férfi nem ellenkezett. Keze rásimult a lány blúzára, aztán térdre ereszkedett előtte, odanyomta az arcát Lori ágyékához és csókolgatni, nyalogatni kezdte, mintha a szájával akarná lefoszlatni róla a ruhát, aztán belehatolni a nyelvével, a nedvével, egész leikével. Nedves volt a ruhája alatt. A férfi érezte, hogy lángol érte, érezte, hogy nem volt hazugság, amit mondott neki. Megcsókolta az ölét vagy még inkább a ruhát, mely az ölét rejtette, megcsókolta újra és újra. – Bocsáss meg magadnak, Boone – suttogta a lány. A férfi bólintott. Lori még jobban belemarkolt a hajába és elhúzta a kábító, meleg illat forrásától. – Mondd ki – biztatta. – Mondd, hogy megbocsátasz magadnak. A férfi fölnézett rá, és még mielőtt megszólalt volna, Lori már látta, hogy a szégyen súlya már nem nyomja, a bűntudat eltűnt az arcáról. Hirtelen mosolya mögött Lori szeme felfedezte a vadállat szemét – sötét, egyre jobban elsötétülő szemét, ahogy Boone kiengedte magából a szörnyet. Az a tekintet szinte fájt. – Kérlek, szeress engem… – suttogta Lori. A férfi megrántotta a blúzát, az elszakadt, és a férfi keze már benn is volt a résen egyetlen sima mozdulattal, és a melltartója alatt megmarkolta a mellét. Ez persze őrültség volt. A tömeg gyülekezett odakint, és pillanatokon belül rájuk törnek, ha nem tűnnek el innen minél gyorsabban. De most ez az őrület hatalmába kerítette Lorit is – hiszen az is őrültség volt, ami
idehozta őt erre a helyre, a por és a legyek világába, miért lenne hát meglepő, ha az utazás során maga sem marad épelméjű? Ez is jobb, mint nélküle élni. Boone felegyenesedett, a tenyerébe fogta Lori mellét, hideg szája a lány forró mellbimbójára tapadt, harapdálta, nyaldosta, a fogak és a nyelvek tökéletes összjátékában. A halál igazi szeretővé tette Boone-t Megajándékozta az emberi porhüvely ismeretével, és hogy hogyan keltsen benne izgalmat; megtanította, hogy könnyeden kezelje a test misztériumait. A férfi mindenütt ott volt rajta, lassú körökben dörzsölte csípőjét az övéhez, nyelvét végigfuttatta a lány mellén, aztán a nyaka hajlatán, az arcán, míg végül belecsókolt a szájába. Lori életében csak egyszer érzett eddig ilyen emésztő éhséget. Évekkel ezelőtt New Yorkban megismerkedett és ágyba bújt egy férfival, akinek a nevét se tudta meg, de akinek a keze és a szája mintha jobban ismerte volna az ő testét, mint ő saját maga. – Megiszik velem valamit? – kérdezte utána a férfitől, amikor kibontakoztak egymásból. A férfi csaknem szánakozva mondott nemet, mintha sajnálkozna rajta, hogy ennyire nem ismeri a játékszabályokat, és ezért másra, mint csalódásra, nem is számíthat. Ő csak figyelte az ágyból, ahogy a férfi felöltözik és elmegy, dühös volt magára, hogy megkérdezte, és dühös volt rá is a gyakorlott, kiszámított hidegsége miatt. De a következő hetek alatt még vagy egy tucatszor álmodott arról a férfiról, újra és újra átélte azokat a mocskos és gyönyörűséges pillanatokat, és éhezett rájuk. Most itt volt megint. Boone az a szerető volt, aki ott bujkált abban a sötét szegletben – csak tökéletesebb. Hideg és lázas, sürgető és kifinomult. Lori ezúttal tudta a nevét, de mégis idegen volt a számára. A birtokolni vágyás lázában és a férfi forró izgalmában ott érezte azt a másik szeretőjét, és ott érezte az összes szeretőjét, aki Boone előtt élvezte őt, és ebben a lángban mind hamuvá égtek. Most csak a hamvaik maradtak meg Loriban, ahol azelőtt a nyelvük meg a farkuk járt – és neki tökéletes hatalma volt felettük. Boone lehúzta a nadrágján a cipzárt. Lori a kezébe vette a farkát, és most a férfin volt a sor, hogy felsóhajtson, ahogy a lány végigfuttatta ujjait a merev húson a heréktől egészen addig a pontig, ahol a körülmetélés hege egy lágy kis dudort hagyott. Ott simogatta őt pici mozdulatokkal ugyanolyan ritmusban, ahogy a férfi a nyelvét mozgatta az ő ajkai közt. Aztán hirtelen egyszerre érezték meg, hogy elég a játszadozásból, és a férfi keze már felemelte a szoknyáját, tépte a bugyiját, az ujjai ott jártak, ahol hosszú, ó, olyan hosszú ideig csak Lori saját ujjai. Lori a falnak lökte a férfit, lejjebb rángatta a farmerját, aztán az egyik karját Boone válla köré fonta, a másik keze még mindig élvezte a farka selymét, aztán, még mielőtt láthatta volna, már magába is segítette. Boone ellenállt az ő sietős mozdulatainak, szándékosan ellenkezett vele, hogy még jobban felizgassa; Lori sikoltani szeretett volna, soha nem nyílt még meg ennyire senkinek, soha nem volt rá ilyen szüksége, hogy valaki beléhatoljon, betöltse teljesen. Most kezdődött igazán. Nem álom, hanem valóság. A férfi háttal nekitámaszkodott a falnak, a csípőjét felemelte, hogy még mélyebbre tudjon döfni belé. Lori megnyalta az arcát. Boone vigyorgott. A lány az arcába köpött, a férfi nevetett és visszaköpött. – Igen – mondta a lány. – Igen, igen, csináld… Csak igent tudott neki mondani. Igen, igen, igen a nyálára, a farkára, erre az életre a halálban, erre a gyönyörre a fél-élet, fél-halálban, mindörökkön-örökké. A férfi a testével válaszolt, szó nélkül szorította magához, összevont szemöldökkel, összeszorított foggal. Lori görcsösen összerándult a gyönyörtől, attól a tudattól, hogy a férfi azért csukja be a szemét, hogy ne lássa, mekkora örömet szerez neki; a tudattól, hogy maga a gyönyör látványa, amit ő ad neki, túl közel viszi ahhoz a ponthoz… Olyan hatalmuk van egymás felett. Mind a ketten mozogtak, a lány fél kezével belemarkolt a téglákba a férfi háta mögött, hogy még jobban fel tudjon emelkedni egész hosszában, hogy aztán lesüllyedhessen megint. Soha ilyen édes kínt. Azt kívánta, bár soha ne lenne vége. Az ajtóból megszólalt egy hang, Lori még zúgó fejjel is hallotta.
– Siessetek. Narcisse volt az. Siessetek. Boone is hallotta Narcisse hangját, és a zajt is mögötte, ahogy a lincselők gyülekeztek. Új ritmusba kezdett, most ellenkező irányba mozgott, mint Lori. – Nyisd ki a szemed – súgta a lány. Boone a parancson nevetve engedelmeskedett. Túl sok volt neki, hogy a lány szemébe nézzen. Túl sok volt a lánynak, hogy a férfi az ő pillantását keresi. Olvastak egymás tekintetéből. Annyira szétváltak, hogy egy pillanatig szinte elszakadtak egymástól, aztán megint egyesültek egy utolsó döfésben. Lori felkiáltott a gyönyörtől, de Boone nyelve belefojtotta a sikítást. Lent azonban semmi eszközzel sem lehetett volna megakadályozni a kitörést. A több hónapnyi tehetetlen éhség után a férfi magja egyszerre szökkent ki és végigcsordult a lány lábán. A folyadék hidegebb volt, mint a férfi bőre vagy a csókjai. Narcisse volt az, aki visszarángatta őket kettejük külön világából a nagy, közös világba. Az ajtó nyitva volt, Narcisse a zavar minden jele nélkül figyelte őket. – Végeztetek? – érdeklődött. Boone Lori szájához dörzsölte a sajátját, szétdörgölve ezzel kettejük nyálát az arcukon. – Egyelőre igen – mondta, de továbbra is csak Lorit figyelte. – Akkor indulhatunk? – kérdezte Narcisse. – Bármikor, bárhová. – Midianba – jött azonnal a válasz. – Akkor Midianba. A szeretők szétváltak. Lori felhúzta a bugyiját, Boone megpróbálta még mindig merev farkát begyömöszölni a nadrágba. – Szép nagy tömeg gyülekezik odakinn – tudatta Narcisse. – Hogy a pokolba megyünk el mellettük? – Mind egyformák – közölte Boone. – Mind félnek. Lori, aki háttal állt Boone-nak, érezte, hogy a levegő megváltozik körülötte. Növekvő árnyék szőtte be a falakat mindkét oldalon, végigterült Lori hátán, megcsókolta a nyakát, a gerincét, a fenekét, az ölét Boone sötétsége volt az. Teljes egészében befedte mindkettejüket. Még Narcisse is izgalomba jött. – Mi a szent szar – morogta, aztán kitárta az ajtót, hogy szabadon eressze az éjszakát.
5 A csőcselék valami szórakozásra vágyott. Akiknek volt puskájuk vagy pisztolyuk, azok elhozták a kocsijukból; akik tartottak kötelet benne, azok csomókat kötöttek rá, akiknek meg egyik se volt, azok köveket szedtek fel. Önmaguk igazolására elég volt annyi, hogy meglelték Cormack lábfejének maradványait az őrszoba padlóján. A csoport vezetői – akik egykettőre meglettek a természetes kiválasztódás alapján (vagyis hogy nagyobb volt a hangjuk és jobbak a fegyvereik, mint a többieknek) éppen ezt a vértől vörös padlót tapodták, mikor a cellák környékéről valami zaj vonta magára a figyelmüket. Valaki hátul a tömegben ordítozni kezdett: – Lőjétek le a mocskokat! A lövöldözésre éhes fegyveresek nem Boone árnyékát pillantották meg először, hanem Narcisse-t. Bőr nélküli, vörös arca láttán néhányan undorukat fejezték ki, a többiek inkább azon vágyuknak adtak hangot, hogy meg kellene szabadulni tőle. – Lődd le a rohadékot! – Egyenest a szívébe! A vezetők nem haboztak. Hárman azonnal lőttek, egyikük el is találta Narcisse-t. A golyó a vállán érte és egyenesen keresztülment rajta. A tömeg éljenzett. A sikeren felbátorodva még többen özönlöttek be a helyiségbe, a hátul lévők vért akartak látni, az elülsők viszont észre sem vették, hogy a célpontból egy csöpp vér sem hullott. Hogy nem esett el, azt látták, és
most néhányan helyre óhajtották hozni a hibát. Egyszerre tüzeltek Narcisse-ra többen is. Néhány lövést elhibáztak, de nem mindet! Mikor azonban a harmadik golyó becsapódott, haragtól izzó üvöltés rázta meg a helyiséget. A hangtól az asztalon felrobbant a lámpa, a mennyezetről finom por kezdett szállingózni. Az üvöltés hallatán egy-két ember a küszöbön állók közül meggondolta magát. Hirtelen úgy érezték, nem annyira fontos, hogy mit gondolnak róluk a szomszédaik, és kitülekedtek a szabadba. Az utcán még mindig világos volt, és a meleg felolvasztotta azt a jeges félelmet, ami mindegyikük gerincén végigfutott, mikor meghallotta azt a kiáltást. De azok, akik a tömeg elején álltak, nem hátrálhattak meg. Túl sokan voltak az ajtóban. Csak annyit tehettek, hogy tartják a helyüket keményen és célra tartanak a fegyverekkel, mikor az üvöltő előbukkan a sötétből az őrszoba hátsó felén. Az egyik ember ott volt a Sweetgrass Szálló előtt is aznap reggel, és felismerte azt a férfit, aki most előbukkant. Ő volt a gyilkos, akit letartóztattak. Még a nevére is emlékezett. – Ez ő! – ordította. – Ez Boone! Az a férfi, aki először rálőtt Narcisse-ra, felemelte a puskáját. – Szedd le! – rikkantotta valaki. A férfi tüzelt. Boone-t már lőtték le ezelőtt, nem is egyszer. Ez a kis golyó, amely behatolt a mellkasába és megcsiklandozta elcsendesült szívét, nem jelentett neki semmit. Csak nevetett és jött tovább, érezve magában az átváltozást, ahogy kifújta magából az anyagát. Most folyékony volt, amit kifújt, apró cseppekben lebegett körülötte, és a felvett alak is valami új volt. Részben a vadállat alak, amit Peloquintól örökölt, részben árnyékharcos, mint Lylesburg, részben pedig Boone, az őrült, aki végre megbékült a látomásaival. És ó, micsoda öröm érezni, hogy szabad, hogy hatalmában áll átváltozni; hogy joga van lecsapni erre az embercsordára, és látni, amint összezavarodik és menekülni kezd előle. Érezte a forróságuk szagát, és felkeltette benne az éhséget. Látta a félelmüket és erőt merített belőle Olyan hátaimat ragadtak magukhoz ezek az emberek, ami nem volt az övék. Saját kényükre-kedvükre akarták eldönteni, hogy mi a rossz és mi a jó, a természetes és a természetellenes, és a kegyetlenségüket hamis törvényekkel igazolták. Most valami egyszerűbb törvényt volt alkalmuk megtapasztalni, ahogy a zsigereikben érezték az ősi félelmet: azt, hogy milyen érzés prédának lenni. Csapatostul menekültek Boone elől, a pánik viharsebesen terjedt rendezetlen soraik közt. Az emberek a káoszban megfeledkeztek a kövekről és a puskákról, ahogy a vért kívánó ordításokból segélykérő kiáltások lettek. Egymást taposták le a nagy sietségben, foggalkörömmel igyekeztek kijutni az utcára. Az egyik fegyveres a helyén maradt, vagy csak a földbe gyökeredzett a lába rémületében. Bárhogy is légyen, Boone hatalmas keze egy pillanat alatt kitépte a fegyvert a szorításából, és a férfi a menekülők tömegébe vetette magát, hogy elkerülje a további összetűzést. Odakint még mindig nappali világosság volt, és Boone utált kilépni a fény alá, de Narcisse közönyösnek mutatkozott az efféle finom árnyalatok iránt. Amikor az emberek eltisztultak az ajtóból, kilépett a fénybe és a menekülő tömeg közt észrevétlenül eljutott az autóig. Boone látta, hogy odakinn az erők átcsoportosítása és újbóli csatarendbe állítása veszi kezdetét. A távolabbi járdán egy csapat ember vitatkozott emelt hangon, megnyugtatta őket a napfény és a vadállat viszonylagos távolsága. Az eldobott fegyvereket újra felszedték a földről. Csak idő kérdése, hogy elmúljon a sokk, amit Boone átváltozása okozott, és újra támadni fognak. Narcisse azonban gyorsan cselekedett. Már a kocsiban ült és beindította a motort, mire Lori az ajtóhoz ért. Boone visszatartotta a lányt az árnyéka egyetlen érintésével (olyan volt, mintha füstöt eresztett volna ki magából); ez több mint elegendő volt, hogy eloszlassa a lány bármilyen elfojtott félelmét az átalakult testtel szemben. Sőt, Lori azon kapta magát, hogy
azon gondolkodik, milyen is lenne ebben az alakban szeretkezni vele; széttárni magát az árnyéknak, közepén a szörnnyel. Az autó hangosan fékezett az ajtó előtt. – Menj! – kiáltotta Boone, és kilökte Lorit az ajtón, miközben az árnyékával befedte a járdát, hogy megzavarja az ellenség szemét. Jól tette, mert egy lövés szétrepesztette a hátsó szélvédőt, épp amikor Lori beugrott a kocsiba; a lövést kőzápor követte. Boone már ott is termett mellette és becsapta az ajtót. – Utánunk jönnek! – kiáltotta Narcisse. Boone válasza csak annyi volt: – Hadd jöjjenek. – Midianba? – Most már nem titok. – Igaz. Narcisse beletaposott a gázba, a kocsi megugrott. – Velünk jöhetnek a pokolba – dörögte Boone, mikor néhány autó üldözőbe vette őket –, feltéve, hogy oda akarnak menni. A hangja mély volt és reszelős, hallatszott, hogy annak a teremtménynek a torkából jön, amivé átváltozott, de a nevetés, ami követte, Boone saját nevetése volt, mintha mindig is ehhez a szörnyhöz tartozott volna, mintha mindig is szélesebb lett volna a nevetése, mint amennyire oka volt, és most végre ez a nevetés megtalálta volna a hozzáillő arcot és a hozzáillő alkalmat.
XXII. A MASZK GYŐZELME Eigerman úgy gondolta, hogy ha soha nem lesz még egy ilyen nap az életében, akkor sem lesz oka panaszra, ha a jóisten elé lép. Először a bilincsbe vert Boone látványa. Aztán a kisbaba a karján, amivel nyakra-főre fotózták a riporterek, és tudta, hogy másnap reggelre minden újság címlapján ott lesz a képe. Most pedig ez a dicsőséges látvány: Midian lángokban. Pettine ötlete volt – és milyen jó ötlet –, hogy meggyújtott benzint öntsenek le a kripták csatornám és nyílásain, és kiűzzék a fényre, ami a föld alatt van, bármi legyen is az. Jobban működött, mint gondolták volna. Mikor a füst sűrűsödni kezdett és elterjedt a tűz, az ellenségnek nem volt más választása, mint hogy kibújjon a vackáról és előjöjjön a szabadba, ahol Isten áldott napja egy szempillantás alatt darabokra olvasztotta őket. Nem mindegyiket, persze. Voltak köztük, akik fel tudtak készülni arra, hogy elő kell jönniük, és mindenféle eszközzel eltakarták magukat a napfény elől. Az ügyeskedésük azonban hiábavaló volt. A máglyáról nem volt kiút: a kapuk lezárva, a falakon emberek. Képtelenek voltak az ég felé menekülni, mert nem tudták egyszerre eltakarni a szárnyukat és a fejüket, így hát elpusztultak vagy visszabújtak a föld alá, ha bírtak. Más körülmények között Eigerman talán nem engedte volna meg magának, hogy ilyen nyíltan élvezze a látványt. De ezek a teremtmények nem voltak emberek – ez még ilyen messziről is nyilvánvaló volt. Ezek itt torzszülöttek, nincs köztük két ugyanolyan, és biztos volt benne, hogy maguk a szentek is nevetnének, ha látnák őket pusztulni. A Sátán elpáholása az Úr kedvenc sportja, hát nem? A mulatság azonban nem tart örökké. Nemsokára leszáll az éj. Ha pedig a sötétség leple lehull, akkor az ellenséggel szembeni legerősebb fegyverük is elvész, és lehet, hogy fordul majd a kocka. Legfeljebb azt tehetik, hogy hagyják égni a máglyát egész éjjel, és hajnalban visszajönnek, hogy kiássák a túlélőket a borzlyukaikból és végezzenek velük. A keresztek és a szenteltvíz miatt, amivel biztosították a falakat meg a kapukat, nem sok esélyük van, hogy elmeneküljenek hajnal előtt. Eigerman nem volt benne biztos, mivel győzték le a szörnyeket. A tűz, a víz, a napfény, a hitük? Mind együtt? Nem számított. Őt csak az érdekelte, hogy elég
erős ahhoz, hogy betörje a fejüket. A domb aljából felkiáltott hozzá valaki, és szétzilálta a gondolatait. – Vessen véget ennek! Ashbery volt az. Az arcán látszott, hogy túl közel állhatott a tűzhöz, mert piros volt és csörgött róla a verejték. – Minek vessek véget? – ordította vissza Eigerman. – Ennek a mészárlásnak. – Én semmilyen mészárlást nem látok. Ashbery már csak pár méterre volt Eigermantól, de mégis kiabálnia kellett, olyan zaj szűrődött föl a domb aljából: a sírlakók keltette zaj meg a tüzeké, amit időnként hangosabb robajok ellenpontoztak; ilyenkor a hőségtől elrepedt egy kőtábla vagy ledőlt egy síremlék. – Esélyük sincs rá, hogy megmeneküljenek1. – ordította Ashbery. – Nem is kell, hogy megmeneküljenek – mutatott rá Eigerman. – De hát maga nem is tudja, kik vannak odalenn, Eigerman! Nem is tudja, kiket öl meg! A rendőrfőnök vigyorgott. – Kibaszott jól tudom – mondta. A tekintete olyan volt, amilyet Ashbery eddig még csak veszett kutyák szemében látott. – Halottakat ölök meg, hogy lehetne ez helytelen? He? Válaszoljon nekem, Ashbery. Hogy lehet helytelen, ha az ember arra kényszeríti a holtakat, hogy feküdjenek le és maradjanak szépen halottak? – Gyerekek vannak odalenn, Eigerman – felelte Ashbery, és a hüvelykujjával lefelé bökött, Midian irányába. – Ó igen, és olyan szemük van, mint egy-egy csészealj! És micsoda fogak! Látta azoknak a szarzsákoknak a fogait? Ezek a Sátán gyermekei, Ashbery. – Magának elment az esze. – Ezt maga se hiszi komolyan, ugye? Maga töketlen fattyú! Lépett egyet a pap felé és megfogta fekete reverendáját. – Talán maga inkább rájuk hasonlít, mint ránk – sziszegte. – Erről van szó, Ashbery? Megérezte bennük a rokonlelket? Ashbery kirántotta a reverendáját Eigerman szorításából. A fekete szövet elszakadt. – Rendben van – mondta a pap. – Én megpróbáltam értelmesen beszélni magával. Ha a hóhérai istenfélő emberek, akkor Isten szolgája talán megállíthatja őket. – Hagyja békén az embereimet! – kiáltotta Eigerman. Ashbery azonban már félúton volt lefelé a dombról, és hangja túlharsogta a nyüzsgést. – Hagyjátok abba! – ordította. – Tegyétek le a fegyvereiteket! Középen, a nagykapu előtt jól látta a papot Eigerman hadseregének nagyobbik része, és noha nem sokan léptek be közülük a templomba az esküvőjük vagy a keresztelőjük óta, most mégis odafigyeltek. Szerettek volna magyarázatot kapni mindarra, amit az elmúlt óra alatt tapasztaltak, mert olyan dolgokat láttak, ami elől boldogan elmenekültek volna. Eigerman tudta, hogy az emberek csak tévedésből állnak az ő oldalán. Nem azért engedelmeskednek neki, mert annyira szívükön viselik a törvényt. Azért engedelmeskednek, mert jobban félnek attól, hogy meghátráljanak a társaik szeme láttára, mint attól, hogy elvégezzék, amit kell. Azért engedelmeskednek, mert nem tudnak ellenállni a „hangyaboly a nagyító alatt”-effektusnak, annak a bűvöletnek, hogy tehetetlen lényeket lássanak elpusztulni. Azért engedelmeskednek, mert egyszerűbb engedelmeskedni, mint ellenállni. Ashbery megváltoztathatja a véleményüket. Rajta van az a ruha, tud szónokolni is. Ha nem állítja meg valaki, képes és elrontja az egészet. Eigerman elővette a pisztolyát, és követte a papot lefelé a domboldalon. Ashbery látta, hogy jön, és látta a pisztolyt is a kezében. Még jobban felemelte a hangját. – Isten nem ezt akarja! – kiáltotta. – És ti sem ezt akarjátok! Nem akarjátok, hogy
ártatlanok vére tapadjon a kezetekhez! A pap a bűntudatukra apellál, gondolta Eigerman. Ennek nem lesz jó vége. – Fogd be a szádat, te buzi! – ordította. Ashberynek esze ágában sem volt elhallgatni épp akkor, mikor a hallgatóság figyel rá. – Azok ott nem állatok! – folytatta. – Azok emberek! És ti megölitek őket csak azért, mert ez az elmebajos azt mondja nektek, hogy csináljátok! A szavainak még az ateisták előtt is volt súlya. Egy olyan kétségüket fogalmazta meg, melyen mindannyian gondolkodtak, de senki sem merte kimondani. Vagy fél tucat civil elindult vissza a kocsik felé, a lelkesedésük kihunyt mindenféle irtó hadjárat iránt. Eigerman egyik embere is visszahúzódott a kapunál elfoglalt őrhelyéről, lassú hátrálásából fejvesztett futás lett, ahogy a rendőrfőnök kilőtt felé egy golyót. – Maradj a helyeden! – ordította Eigerman, de a férfi már eltűnt a füstben. Eigerman összes dühét Ashberyre öntötte. – Rossz híreim vannak – hörögte, és vészjóslóan közeledett a pap felé. Ashbery forgatta a fejét, hátha valaki a védelmére kel, de senki sem mozdult. – Hát képesek vagytok végignézni, ahogy megöl? – kérdezte. – Az Isten szerelmére, hát senki sem segít nekem? Eigerman felemelte a pisztolyát. Ashbery meg sem próbált elfutni. Letérdelt és imádkozni kezdett. – Miatyánk… – Egyedül vagy, te geci – dorombolta elégedetten Eigerman. – Senki se figyel rád. – Nem igaz – szólalt meg valaki. – Mi? Az imádkozó elhallgatott. – Én figyelek. Eigerman hátat fordított a papnak. Öt méterre mögötte egy alak lebegett a füstben. Eigerman rászegezte a pisztolyát. – Ki vagy te? – A nap már csaknem lenyugodott – kezdte a másik. – Még egy lépés és lelőlek. – Akkor lőj – mondta a férfi, és a pisztoly felé lépett. A körülötte lebegő füstfoszlányok elszálltak, és Eigerman szeme előtt megjelent az ötös cella foglya; a bőre fényes, a szeme még fényesebb. Anyaszült meztelen volt. A melle közepén tisztán látszott egy golyónyom, de messze nem ez volt az egyetlen seb, ami a testét díszítette. – Te halott vagy – jelentette ki Eigerman. – De bizony ám. – Jézus úristen. Eigerman hátrált egy lépést, aztán még egyet. – Talán még tíz perc napnyugtáig – folytatta Boone. – Aztán miénk a világ. Eigerman megrázta a fejét. – Engem nem kapsz el – mondta. – Nem hagyom! Sietve hátrálni kezdett, aztán megfordult és futott, nem nézett hátra. Ha visszanézett volna, akkor látja, hogy Boone nem követi. Midian eltorlaszolt kapuja felé indult el. Ashbery még mindig a földön térdelt. – Keljen fel – mondta neki Boone. – Ha meg akar ölni, akkor most, jó? – könyörgött Ashbery. – Essünk túl rajta. – Miért kellene megölnöm? – kérdezte Boone. – Pap vagyok. – És akkor? – Maga egy szörnyeteg.
– Miért, maga nem? Ashbery felnézett Boone-ra. – Én? – Csipke lóg ki a reverendája alól – jegyezte meg Boone. Ashbery összehúzta a szakadást a reverendán. – Miért rejti el? – Hagyjon békén. – Bocsásson meg magának – mondta Boone. – Én már megtettem. Elment Ashbery mellett, a kapu felé tartott. – Várjon! – szólalt meg a pap. – A maga helyében elmennék innét. Midian lakói nem nagyon szeretik a papi öltözéket. A rossz emlékek, tudja. – Látni akarom – kérte Ashbery. – Miért? – Kérem. Vigyen magával. – Csak a saját felelősségére. – Vállalom.
2 Ebből a távolságból nehéz volt kivenni, hogy mi folyik a temető kapujánál, de két dologban biztos volt a doktor: Boone visszajött, és valahogy fölébe kerekedett Eigermannak. Boone megérkezésének első jelére Decker menedéket keresett az egyik rendőrautóban. Most is ott ült, kezében az aktatáskája, és próbálta megtervezni a következő lépését. Nagyon nehéz volt, mert mindkét hang mást tanácsolt neki. A nyilvános, mindenki számára látható énje követelte, hogy vonuljon vissza, mielőtt még veszélyesebb események következnek be. Menj el most, mondta ez az énje. Csak hajts el. Hadd haljanak meg mind együtt. Ebben volt logika. Az éjszaka már csaknem leszállt, és ott van Boone, hogy vezesse őket – Midian lakói még mindig győzhetnek. Ha győznek, és megtalálják Deckert, kitépik a melléből a szívét. De volt egy másik hang is, ami magának követelte a figyelmét. Maradj, mondta az. A Maszk hangja, ami az ölében fekvő táskából kígyózott elő. Itt már megtagadtál egyszer, folytatta a hang. Igen, így volt, és tudta, hogy majd eljön az az idő, mikor meg kell fizetnie az adósságát. – Ne most – suttogta. Most, szólt a hang. Tudta, hogy a józan érvek mit sem használnak a Maszk éhsége ellen, és nem hallgat a könyörgésre. Használd a szemed, utasította a hang. Dolgom van. Mit lát a Maszk, amit ő nem? Kibámult az ablakon. Hát nem látod? Ebben a pillanatban látta meg. Annyira lefoglalta, hogy Boone meztelenül áll a kapu előtt, hogy észre sem vette a másik újonnan érkezettet: Boone nőjét. Látod azt a kurvát? kérdezte a Maszk. – Látom. – Tökéletes időzítés, nem? Ebben a zűrzavarban ki veszi észre, hogy végzek vele? Senki. És ha neki vége, nem marad senki, aki ismeri a titkunkat. – Még mindig ott van Boone. Sose fog tanúvallomást tenni, nevetett a Maszk. Az isten szerelmére, hát halott! Mondd meg nekem, mennyit ér egy zombi szava? – Semmit – adott igazat neki Decker.
Pontosan. Ó nem jelent veszélyt a számunkra. De a nő igen. Hadd hallgattassam el. – És ha meglát valaki? Tételezzük föl, hogy tényleg meglátnak, mondta a Maszk. Azt fogják hinni, hogy én is Midian lakója vagyok, hogy ott voltam egész végig. – Nem, te nem – tiltakozott Decker. A gondolat, hogy az ő becses másik felét összekeverik Midian torz lakóival, undorral töltötte el. – Te tiszta vagy – mondta. Hadd bizonyítsam be, csábítgatta a Maszk. – Csak a nőt? Csak a nőt. És utána elmegyünk. Tudta, hogy ez értelmes tanács. Sose lesz jobb alkalom arra, hogy végezzenek azzal a kurvával. Hozzáfogott, hogy kinyissa a táskát. Bent a Maszk már türelmetlenkedett. Gyorsan, vagy eltűnik előlünk. Az ujjai megcsúsztak a számzáron, ahogy beállította a kódot. Gyorsan, a fene egye meg. Az utolsó szám is a helyére kattant. A zár kinyílt. A jó öreg Gombarcú sose volt még ilyen szép.
3 Noha Boone azt tanácsolta Lorinak, hogy maradjon Narcisse-szal, a lángokban álló Midian látványa lecsalta Narcisse-t a domb biztonságából, le egészen a temető kapujáig. Lori vele ment egy darabon, de aztán látta, hogy terhére van Narcisse-nak, aki egészen elmerült a bánatban, így hát hátramaradt tőle néhány lépéssel, és a füst meg az egyre mélyülő alkony hamarosan elszakította őket egymástól. A Lori előtt feltáruló látvány a teljes zűrzavar képét mutatta. Már senki sem kísérletezett azzal, hogy végleg leszámoljon Midiannal, mióta Boone megfutamította Eigermant. A rendőrök és a civilek egyaránt visszavonultak a falakról. Voltak, akik már elhajtottak; valószínűleg attól féltek, mi fog történni, ha a nap eltűnik a láthatárról. A legtöbben azonban maradtak, felkészültek rá, hogy visszavonuljanak, ha szükséges, de egyelőre teljesen megbűvölte őket a pusztulás látványa. Lori egyik arcról a másikra nézett, kereste rajtuk az érzések bármilyen jelét, de mindegyik arc üres volt. Mint a halotti maszkok, gondolta Lori, teljesen kifejezéstelenek. Kivéve, hogy ő most már ismeri a halottakat. Járt köztük, beszélt velük, látta, hogy éreznek, hogy sírnak… Kik a valódi halottak? A csendes szívűek, akik még mindig ismerik a fájdalmat, vagy üveges szemű kínzóik? A füst egy percre felszakadt és átsütött rajta a napi mely ott pipiskedett a világ karimáján. A vörös fény elvakította Lorit, behunyta a szemét. A sötétben meghallotta, hogy valaki lélegzik mögötte. Kinyitotta a szemét és megfordult; megérezte, hogy veszély közeleg. De már túl késő volt, hogy elmeneküljön. A Maszk már csak egy méterre lehetett tőle és egyre közeledett. Csak másodpercei voltak, mielőtt a kés megtalálja, de ez elég volt arra, hogy úgy megnézze a Maszkot, mint soha annak előtte. Itt volt az az üresség, amit az arcokon látott, csakhogy tökéletessé csiszolva – a kártékony emberi állat, mítosszá csiszolva. Nincs semmi értelme, hogy Deckernek nevezze. Ez nem Decker. Nincs értelme bárminek is hívni. Olyan messze van a nevektől, amennyire ő az erőtől, hogy elbánjon vele. Megvágta a karját. Egyszer. Kétszer. Most nem volt ugratás. Most csak azért jött, hogy végezzen vele. A sebek fájtak. Ösztönösen odatette rájuk a kezét, a mozdulat alkalmat adott a Maszknak arra, hogy kirúgja alóla a lábát. Nem volt ideje, hogy valahogy tompítsa az esést. A kemény
földre zuhanva kiszaladt a tüdejéből a lélegzet. Levegőért kapkodott, arcát a föld felé fordította, hogy megvédje a kés elől. Úgy tűnt, mintha a föld rengene alatta. Egész biztos csak illúzió. De nem, most újra. Felpillantott a Maszkra. Az is érezte a földmozgásokat, és most a temető felé nézett. Ha a földrengés elvonta a figyelmét, akkor talán megmenekülhet – ki kell használni az alkalmat. Kigördült a Maszk árnyékából és talpra állt. Sehol nem látta Narcisse-t, sem Rachelt; a civilektől nem sok segítségre számíthatott, mert azok már otthagyták a füstöt és az őrhelyüket, siettek a kocsijukhoz, ahogy a rengések erősödtek. Lori a kapura szegezte szemét, melyen Boone az előbb belépett, és botladozva lefutott a dombról, a poros föld táncolt a lába alatt. A rengés forrása Midian volt. Megjött a jel, amire vártak, eltűnt a nap és vele együtt a fény is, amely csapdába ejtette az Éjszaka Gyermekeit a föld alatt. Most az ő zajongásuktól rengett a föld, ahogy megsemmisítették a menedéküket. Ami lent volt, most már nem maradhatott lent többé. Az Éjszaka Gyermekei előjönnek. Lorit ez a tudat egy percig sem rettentette vissza. Bármi szabadult is el odabent a kapukon belül, azzal ő már rég kibékült, és talán könyörületet is várhat tőle. Ettől a rémségtől a háta mögött, ami öles léptekkel követi őt, nem számíthat kegyelemre. Most már csak az égő kripták világították meg az utat előtte. Az út tele volt szórva az ostrom szemetével: benzineskannák, ásók, eldobált fegyverek. Már csaknem a kapunál járt, mikor megpillantotta Babette-et, amint rémült arccal álldogál a fal mellett. – Fuss! – kiabálta oda neki, mert félt, hogy a Maszk még megsebzi a gyereket. Babette engedelmeskedett, a teste mintha egy másodperc alatt vadállattá olvadt volna, ahogy hátrafordult és besurrant a kapun. Lori néhány lépésre volt csak tőle, de mire átlépett a kapun, a gyerek már eltűnt valamerre. Mindegyik út fölött ott gomolygott a füst. Itt már olyan erősek voltak a rengések, hogy kimozdították a helyükről a járdaköveket és megrepesztették a kriptákat, mintha valami földalatti erő talán Baphomet, Midian megalkotója – rázta volna meg alapjaiban a helyet, hogy még a nyomát is elpusztítsa. Lori nem. gondolta, hogy ilyen veszélyes a helyzet – nincs nagy esélye rá, hogy túléljen egy ilyen földrengést. Mégiscsak jobb viszont, ha a föld temeti el, mint ha a Maszk végez vele. Tulajdonképp hízelgőnek kellene éreznie, hogy a Sors legalább felkínálta neki a választás lehetőségét: hogyan akar meghalni.
XXIII. VÁNDORMADARAK Boone-t a Shere Necki cella foglyaként mindvégig gyötörték az emlékek Midian labirintusáról. Ha becsukta a szemét, hogy ne bántsa a napfény, azonnal ott találta magát, és ha kinyitotta, ott látta tükröződni a labirintust az ujja bőrredőiben meg az erekben a karján. Olyan erek, melyben nem fut melegség – a szégyenére emlékeztetik ugyanúgy, mint Midian. Lori megtörte az önkínzás bűvös körét, mikor eljött hozzá, és nem kérte, hanem követelte, hogy bocsásson meg magának. Most, hogy Boone megint itt találta magát a sétányok között, ahol megfertőzték, ahonnan szörny-mivoltát kapta, érezte, mennyire szereti Lori – mintha az életet érezte volna, ami az ő testéből már elpárolgott. Szüksége volt arra a biztonságra, amit ez az érzés nyújtott. Lenn az alagutak és cellák
szövevényében az Éjszaka Gyermekei nem egyszerűen lerombolták Midiant, hanem kitöröltek minden nyomot, ami a természetükre vagy az életmódjukra utalhatott. Boone látta, hogy mindenütt megfeszített erővel dolgoznak, akkurátusan befejezik, amit Eigerman elkezdett. Összegyűjtötték a halottaik darabjait, és bedobták a lángok közé; elégették az ágyukat, a ruháikat, mindent, amit nem vihettek magukkal. Az előkészületek bonyolultabb formában is megnyilatkoztak. Olyan alakokban látta az éjlényeket, amilyenekben azelőtt még soha: kibomló szárnyak, átalakuló testek mindenütt. Volt, ahol egy lény több részre hasadt (mint egy férfi, akiből bárányok lettek), de olyan is, ahol többen eggyé váltak (a három összefonódott szeretőből lett egy felhő). Készülődés az útra. Ashbery még mindig Boone mellett loholt, meglepetten és elragadtatva. – Hová mennek? – Elkéstem – morogta Boone. – Itt hagyják Midiant. Előttük lerepült egy sír teteje, és egy szellemalak rakétagyorsasággal emelkedett fel, majd eltűnt az éjszakai égen. – Gyönyörű – ámuldozott Ashbery. – Mik ezek? Miért nem ismerhettem meg őket soha? Boone megrázta a fejét. Semmi módon nem tudta leírni az Éjszaka Gyermekeit, ami beleillett volna a megszokott fogalomrendszerbe. Nem tartoztak a pokolhoz, de egyelőre a mennyországhoz se. Azok voltak, amivé a faj, amihez valaha tartozott, nem mert válni. A nem-emberek, a másik törzs, az emberalak, melyet kifordítottak és újra összevarrtak, mint egy zsákot, csakhogy most belül volt a hold. És most, még mielőtt megismerhette volna őket – és egyúttal önmagát is –, már el is veszíti őket. Útrakelnek a celláikból, és felemelkednek az éjszaka felé. – Túl késő – suttogta Boone újra, és a búcsú fájdalma könnyeket csalt a szemébe. A menekülés egyre nagyobb méreteket öltött. Ajtók tárultak ki, sírok nyíltak fel, ahogy a szellemek számtalan formában távoztak. Nem mind repült, voltak, akik kecske vagy tigris alakjában rohantak át a lángokon a kapuig. A legtöbben egyedül indultak el, de voltak, akiknek termékenységét sem a halál, sem Midian nem lassította le, hat vagy még több gyerekkel keltek útra, a legkisebbeket a karjukban vitték. Boone tudta, hogy egy korszak lezárulását látja maga előtt, amely akkor ért véget, mikor ő először Midian földjére tette a lábát. Ő maga nem gyújtott fel semmit, de mégis ő hozta rájuk a romlást. Embereket hozott Midian földjére, és ezzel lerombolta. Még Lori sem tudja arra rábeszélni, hogy ezt is megbocsássa magának. Arra gondolt, hogy a lángok közé veti magát, de meghallotta, hogy a gyerek az ő nevét kiabálja. A kislány csak annyira öltött emberi formát, hogy beszélni tudjon, a többi része vadállat maradt. – Lori – mondta. – Mi van vele. – A Maszk elkapta. A Maszk? Csak Decker lehet az. – Hol vannak?
2 Közel, egyre közelebb. Lori tudta, hogy nem tud elfutni előle, ezért olyan helyekre merészkedett, ahová a Maszk talán nem meri követni. A férfiban azonban lángolt az ölés vágya, és nem hagyta lerázni magát. Követte Lorit oda is, ahol a lábuk alatt fortyogott a talaj, és füstölgő kövek záporoztak rájuk. Most azonban nem a Maszk hangja szólt hozzá. – Lori! Erre! Megkockáztatott egy kétségbeesett oldalpillantást, és – áldja meg az isten – ott volt Narcisse, és közeledett felé. Lori letért az ösvényről vagy inkább arról, ami maradt
belőle, lebukott két kripta közé, mikor a színes üvegablakok szétrobbantak és egy szemekkel teli árnyékoszlop emelkedett ki búvóhelyéről a csillagok felé. Olyan, mintha ő maga is az éjszakai ég része lenne, csodálkozott a lány. A mennyországhoz tartozik, nem ide a földre. Végzetes hiba volt, hogy elbámészkodott. A Maszk utolérte és megragadta a blúzánál fogva. Lori előrevetette magát, hogy elkerülje a szúrást, amiről bizonyosan tudta, hogy be fog következni. A blúza elszakadt, és ő elesett. A Maszk megfogta. Most már nem menekül. Ahogy Lori megkapaszkodott a falban, hogy talpra álljon, már érezte” a tarkóján a Maszk kesztyűs kezét. – Mi van, te buzi? – ordította valaki. Felnézett, és meglátta Narcisse-t az átjáró másik végén, két sír közt. Sikerült felkeltenie Decker figyelmét, és a szorítás Lori nyakán engedett egy kicsit. Ahhoz nem eléggé, hogy el tudjon szabadulni, de ha Narcisse továbbra is el tudja terelni a figyelmét, akkor talán sikerül. – Nézd csak, mim van neked – folytatta Narcisse, és elővette a kezét a zsebéből, hogy megcsillogtassa ezüst hüvelykujjait. Összeütötte a kampókat. Azok felszikráztak. Decker elengedte Lori nyakát. A lány kicsúszott a szorításból és botorkálni kezdett Narcisse felé, aki egyre közeledett – nem is feléje, hanem Decker felé, akire a tekintetét szegezte. – Ne – nyögte Lori. – Nagyon veszélyes. Narcisse hallotta – elmosolyodott a figyelmeztetésre –, de nem felelt semmit, csak ment tovább, hogy megmérkőzzön a gyilkossal. Lori visszapillantott. Amikor karnyújtásnyira voltak már csak egymástól, a Maszk előrántott a zakójából egy másik kést, a pengéje széles volt és erős, mint egy bozótvágó kés. Még mielőtt Narcisse védekezhetett volna, a Maszk egy gyors, lefelé irányuló mozdulattal csuklóból lecsapta Narcisse kezét. Narcisse a fejét rázva hátrált, de a Maszk követte, másodszor is felemelte a kést, és most az ellenfele koponyájára csapott le. Az ütés nyomán Narcisse feje a fejtetőtől nyakig kettévált. Olyan seb volt ez, amit még egy halott sem élhetett túl. Narcisse egész teste reszketni kezdett, aztán szétesett, ugyanúgy, mint Ohnakáé a napfényben. Üvöltések és sóhajok szálltak ki a testéből az utolsó lélegzettel, aztán vége lett. Lori felzokogott, de azonnal elfojtotta a sírást. Ha csak addig vár, míg egyetlen könnyet is ejt, akkor a Maszk elkapja és Narcisse önfeláldozása hiábavaló volt. Hátrálni kezdett, mellette mindkét oldalon reszkettek a falak. Tudta, hogy futnia kellene, de megbabonázva figyelte a Maszk undorító mozdulatait. A férfi előbb kaszabolni kezdte Narcisse fejének egyik felét, aztán megelégelte, és beletörölte a kést áldozata vállába, mielőtt újra üldözőbe vette volna Lorit. Most már rohant, ki a kripták árnyékából és vissza a fősétányra. Még ha emlékezett volna is rá, merre járhat, a síremlékek, amik alapján eligazodhatott volna, mind romokban álltak. Elvesztette a tájékozódási képességét, minden ugyanolyan volt, és minden eggyé vált. Bármerre fordult, ugyanaz a vég várta és ugyanaz az üldöző. Ha mindörökkön-örökké követni fogja – és fogja, mert meg akarja ölni –, akkor miért rohanjon előle páni félelemben? Legyen vége gyorsan. A szíve már úgy dobog, hogy úgysem bírja sokáig. Ahogy azonban szembefordult a késsel, közte és üldözője között megnyílt az úton átfutó repedés. Füstfelhő takarta el a Maszk elől. Egy pillanattal később az egész út szétnyílt, a sétány eltűnt. Lori elesett, de nem a földre zuhant, mert nem volt alatta föld, hanem bele a föld gyomrába…
3 – Lezuhant! – kiáltotta Babette. A sokk majdnem levetette ót Boone válláról. Boone felnyúlt, hogy megfogja, de a kislány belekapaszkodott a hajába.
– Nem fogsz leesni? – kérdezte Boone. – Most már kapaszkodok. Babette nem volt hajlandó megengedni, hogy Ashbery elkísérje őket. Otthagyták egyedül a temető közepén, ők pedig elindulták megkeresni Lorit. – Előre – mondta Babette, és mutatta Boone-nak az utat. – Már nincs messze. A tüzek már kialvóban voltak; a lángok mindent felemésztettek, ami éghető volt. Mikor a hideg, csupasz téglákkal találták szemben magukat, a lángnyelvek nyalogatták egy darabig, aztán kialudtak. De a föld remegése nem csendesedett. Még mindig összecsikordultak a kövek, valahányszor megmozdult valami a mélyben. És a dörejt mindig kísérte valamilyen más hang is, amit Boone nem annyira hallott, mint inkább érzett, a beleiben, a heréiben és a fogában. A gyerek oldalra fordította Boone fejét. – Arra. A kihunyó tüzek megkönnyítették az előrehaladást, de a fényük nem tetszett Boone szemének. Most már gyorsabban ment, noha a sétányokat össze-vissza repesztették a rengések, és puha, frissen megforgatott földön tapodott. – Milyen mesze van? – kérdezte Boone. – Pszt – súgta Babette. – Mi az? – Állj meg. – Te is hallod? – kérdezte Boone. – Igen. – Mi ez? Babette először nem válaszolt, hanem újra fülelni kezdett. Aztán csak annyit mondott: – Baphomet. Boone a fogsága alatt gyakran gondolt a Keresztelő termére, és azoknak a perceknek a hidegére, mikor a darabokra vágott istent láthatta. Nem mondott neki jóslatokat? Nem suttogta a fülébe a próféciáit, nem kényszerítette, hogy odafigyeljen? Előre látta a pusztulást. Megmondta neki, hogy Midian utolsó órája közeleg. Mégsem vádolta őt, noha tudnia kellett, hogy azzal beszél, aki ezért felelős. Ehelyett csaknem bensőséges volt, amit mondott, ami Boone-t jobban megrémítette, mint bármilyen támadás. Ő nem arra született, hogy istenek bizalmas barátja legyen. Azért jött Baphomethez, hogy az újonnan jött holtak egyikeként folyamodjon hozzá, helyet kérjen a föld gyomrában. Ezzel szemben úgy köszöntötték, mint egy eljövendő dráma főszereplőjét. Nem is a saját nevén szólították. Neki ebből nem kellett semmi. Nem kellettek a jóslatok, nem kellett a név. Harcolt ellenük, hátat fordított a Keresztelőnek, elbotorkált, ki akarta űzni a jóslatokat a fejéből. Ez nem sikerült. Baphomet jelenlétének tudatára azonnal feltámadtak a gondolatok, és jöttek vele a szavak. – Te vagy a Szövetséges – zengte Baphomet. Megtagadta akkor és megtagadta most is. Bármennyire is szánta Baphometet, hiszen el nem kerülheti a pusztulást ebben a sebesült állapotban, de most is valaki másnak van szüksége rá. Nem mentheti meg a Keresztelőt. De Lorit igen. – Ott van! – mondta a gyerek. – Merre? – Előttünk. Nézd! Csak káoszt látott. Előttük kettéhasadt az út, fény és füst gomolygott elő a föld törésvonalán át. Semmi élőnek nem volt jele. – Nem látom. – Mert a föld alatt van – felelte a gyerek. – A gödörben. – Akkor irányíts.
– Nem mehetek tovább. – Miért nem? – Tegyél le. Elhoztalak addig, ameddig lehetett. Babette hangjában ott bujkált a félelem. – Tegyél le. Boone letérdelt és a gyerek lesiklott a válláról. – Mi a baj? – kérdezte Boone. – Nem mehetek veled. Nem szabad. Miután az idevezető út félelmetes volt, de Babette mégsem ijedt meg, Boone zavarbaejtőnek találta ezt az ijedelmet. – Mitől félsz? – kérdezte. – Én nem nézhetek rá – mondta a gyerek. – A Keresztelőre nem szabad. – Itt van? Babette bólintott és hátrálni kezdett, ahogy a repedés előttük még jobban nyílni kezdett. – Menj el Loriért – kérte a kislány. – Hozd ki. Neki… neki nincs más, csak te. És ezzel eltűnt, a két lába már futás közben változott négy lábbá. Otthagyta Boone-t a gödörnél.
4 Lori elvesztette az eszméletét, miközben zuhant. Amikor másodpercekkel később magához tért, félig feküdt, félig ült valami meredek lejtő oldalában. Fölötte a mennyezet még érintetlen volt, de csúnyán repedezett, és a repedések már az alatt a pár pillanat alatt is nyíltak valamicskét, míg nézte őket. Nemsokára beomlik a tető. Ha nem indul el gyorsan, élve eltemeti a törmelék. Felnézett a lejtő tetejére. A keresztirányú alagút nyitva állt az ég felé. Mászni kezdett a nyílás felé, föld záporozott a fejére, a falak recsegtek, mintha engedni akarnának a nyomásnak. – Ne még… – suttogta. – Kérlek, még ne… Csak mikor már csaknem felért a lejtő tetejére, akkor ismerte fel a helyet káprázó szemmel. Ezen a lejtőn cipelte fel Boone-t, el attól az erőtől, mely a lenti teremben lakozott. Vajon még mindig itt van, és figyeli, ahogy ő küzd? Vagy az egész kataklizma az ő távozásának bizonyítéka – az építész búcsúja? Nem érezte a közelségét, de alig érzett valamit is egyáltalán. A teste meg az agya csak azért működött, mert az ösztönei megmondták nekik, mit csináljanak. A lejtő tetején van élet. Centiméterenként vonszolta föl magát, hogy odaérjen. Még egy perc és elérte az alagutat, vagy inkább a tető nélküli maradványait. Egy darabig csak feküdt a hátán és bámulta az eget. Mikor már újra rendesen tudott lélegezni, feltápászkodott és megvizsgálta sebesült karját. A vágásokat belepte a föld, de legalább nem véreztek már. Ahogy a lábra állást próbálgatta, valami nedves esett elé a porba. Narcisse fél arca nézett föl rá. Lori zokogva mondta ki a nevét, aztán hátrafordult. A Maszk. Úgy járt fönt az alagút mellett, mint egy sírásó, aztán leugrott Lori mellé. A szúrás a szívét érte volna. Ha Lori erősebb, lehet, hogy sikerül is, de amikor hátralépett, a föld megindult alatta, és neki nem volt ereje, hogy megálljon rajta. Tehetetlenül gurult végig a lejtőn… A kiáltása vezette nyomra Boone-t. Felfordult kőtáblákon ugrált át a nyitott alagutakban, összeomlott falak, kialvó tüzek labirintusán vágott át Lori felé. A legelső, akit meglátott, nem a lány volt. Valaki más fordult hátra és emelte fel a késeit. Itt volt végre a doktor, akivel már annyira vágyott találkozni. Lori a lejtő viszonylagos biztonságából látta, hogy a Maszk elfordul tőle, valami eltérítette az útjából. Lorinak sikerült megállnia, ép kezével belekapaszkodott egy repedésbe a falban. Elég ideig tartotta fenn magát, hogy meglássa fenn Boone-t. Lori látta, mit tett a machete szegény Narcisse-szal. Még a holtak is halandók. Mielőtt azonban figyelmeztethette volna Boone-t, jeges hullám árasztotta el a gödör alját. Baphomet nem engedte ki összes lángját.
A Keresztelő még mindig ott rejtőzött, és a szorítása letépte Lori ujjait a falról. Képtelenség volt ellenállni ennek az erőnek. A teste végiggördült a lejtőn, be egyenesen a feltáruló terembe, a tűz kitöréséhez. Deckert semmilyen formában nem érdekelték az éjlények. Úgy jött Boone felé, mint egy mészáros a vágóhídon: szenvedély nélkül, hadonászás nélkül. Veszélyessé tette ez a hidegség. Gyorsan szúrt, és nem adta jelét a szándékának. A vékony penge egyenesen beleszaladt Boone nyakába. Boone, hogy az ellenséget lefegyverezze, egyszerűen oldalt lépett. A kés benne ragadt a húsában és a markolat kicsúszott Decker kezéből. A doktor meg sem kísérelte, hogy visszaszerezze. Ehelyett két kézzel megragadta a koponyatörő kést. Most kiszakadt belőle valami torz hang, valami nyögésféle, ahogy előrevetette magát, hogy darabokra szedje az áldozatát. Boone lebukott a csapás elől, és a kés beleállt az alagút falába. Mindkettejüket beszórta a föld, ahogy Decker kirántotta a pengét. Újra nekilendült, most csak egy ujjhossznyival hibázta el áldozata arcát. Boone elvesztette az egyensúlyát és majdnem elesett. Ahogy lepillantott, meglátta Decker trófeáját. Ezt az arcot nem lehetett összetéveszteni. Narcisse, amint holtan, darabokra vágva fekszik a homokban. – Te rohadék! Decker megállt egy pillanatra, és figyelte Boone-t. Aztán megszólalt. Nem a saját hangja volt ez, valaki másé – vinnyogó, sipító hang. – Ti is meg tudtok halni – mondta a hang. Miközben beszélt, föl-le lóbálta a pengét. Meg sem kísérelte, hogy megérintse Boone-t – a kés most csak a hatalom jelképe vált. A penge is úgy süvített a levegőben, ahogy a hang. A koporsóban röpdöső légy idegesítő muzsikája, ahogy ide-oda száll a falak közt. Boone halálos félelemmel a zsigereiben húzódott hátra. Deckernek igaza volt. A holtak csakugyan meghalhatnak. Mély levegőt vett, érezte, hogy perzseli a torkát, ahogy beszívja a tüdejébe. Majdnem halálos hibát követett el azzal, hogy megőrizte emberi alakját a Maszk jelenlétében. És miért? Valami abszurd igazságérzettől vezéreltetve, hogy a végső összecsapásnak ember és ember között kell lezajlania, hogy nemcsak testi, hanem szellemi csata is, ami kettejük közt folyik, és előbb a doktor önhittségét zúzza porrá, csak aztán öli meg. Hát nem. Ez nem a páciens bosszúja a csalárd, hazug orvoson; ez a vadállat és a mészáros harca, fogak a kések ellen. Kifújta a levegőt, és az igazság úgy folyt elő a sejtjeiből, mint a méz. Gyönyör futkározott minden idegében, a teste lüktetve duzzadt meg. Egész életében sosem érezte magát ilyen élőnek és erősnek, mint ezekben a percekben, mikor ledobta magáról emberi külsejét és az éjszaka leplét öltötte föl. – Soha többé… – mondta, és hagyta, hogy a vadállat előzúduljon a testéből. Decker felemelte a machetét, hogy végezzen az ellenségével, még mielőtt az átváltozás befejeződik. Boone azonban nem várt tovább. Még átalakulóban volt, de rávetette magát a mészáros arcára és letépte róla a maszkot – gombostul, cipzárostul, mindenestül –, hogy felfedje az alatta leskelődő gyengeséget. Decker sikoltozni kezdett, ahogy igazi valóját meg kellett mutatnia, és kezét az arca elé emelte, hogy legalább félig eltakarja a vadállat pillantása elől. Boone felragadta a maszkot a földről és elkezdte darabokra tépni. A karmai széthasították az anyagot. Decker egyre vadabbul kiáltozott, Már nem takarta el az arcát, elhatalmasodott rajta az őrület. Esztelen dühvel kezdett Boone felé vagdalkozni. A penge belevágott Boone mellkasába és felhasította, de ahogy Decker másodszor is le akart csapni, Boone ledobta a rongy foszlányait és megállította az ütést. Olyan erővel csapta neki Decker karját a falnak,
hogy a csontját törte. A machete a földre esett, és Boone kinyúlt, hogy megragadja Decker arcát. A sikítás abbamaradt, mikor a karmok lecsaptak. A száj bezárult, az arc vonásai megkeményedtek. Egy pillanatig Boone azzal az arccal nézett szembe, melyet valaha órákig tanulmányozott, miközben csüggött minden szaván. Erre a gondolatra a keze lecsúszott Decker nyakára és megragadta a légcsövét, amin át annyi hazugság özönlött ki felé. Becsukta a kezét, a karmai áthatoltak Decker húsán, belemélyedtek a torkába. Egy rántás, és a légcsöve egy tócsányi vér kíséretében mindenestül kifordult. Decker szeme kitágult, rászegeződött arra, aki végleg beléfojtotta a szót. Boone rántott egyet rajta, aztán még egyet. A szemek üvegessé váltak, a test rángatózni kezdett, aztán megroggyant, elnehezült. Boone nem hagyta, hogy a földre essen. Úgy tartotta a testet, mintha táncolna vele, és darabokra tépte a húst és a csontokat, ahogy darabokra tépte a maszkot is. Decker testének darabkái beszennyezték a folyosót. Boone-nak most már csak halvány emlékei voltak arról, milyen bűnöket követett el ellene Decker. Most már az Éjszaka Gyermekeinek étvágyával és gyönyörűségével tépdeste a testét, szörnyű elégedettséget érezve az iszonyatos tett láttán. Amikor végzett, a földre dobta a roncsot, és a tánc utolsó lépéseivel ellenfele hulláján tiport végig. Ez a test nem fog felkelni a sírból. Reménye sincs arra, hogy itt a földön feltámadjon. Boone még a támadás hevében is visszatartotta azt a harapást, amellyel bejuttathatta volna Decker testébe a halál utáni élet balzsamát. Ez a test legyen csak a legyeké, és más ne hirdesse, milyen volt, mint azoknak a fecsegése, akiknek kedve támad mesélni róla. Boone-t ez már nem érdekelte. Ha sosem rázza is le magáról a bűnöket, amiket Decker ráaggatott, az sem számít. Már nem volt ártatlan többé. Decker megölésével gyilkossá vált, ahogy Decker meggyőzte előzőleg, hogy az. Mikor meggyilkolta a prófétát, beigazolódott a jóslat. Otthagyta a testet a földön és Lori után indult. Csak egy helyre mehetett: le a lejtőn Baphomet termébe. Most már összeállt a kép. A Keresztelő idehozta Lorit, berogyasztotta a földet a lába alatt, hogy őt, Boone-t idecsalja. A szétszaggatott testet övező láng hidegen ragyogott Boone arcába. Ellensége vérébe öltözve megindult lefelé a lejtőn a ragyogás felé.
XXIV. CABAL Ashbery a pusztulás közepén állva fényt pillantott meg. A fény az összetört lépőkövek közül tört fel a magasba. A sugarai fagyos-hidegek voltak, és valahogy ragacsosak, amilyennek a fénynek nem is szabadna lennie. Ráragadtak a reverenda ujjára meg a kezére, mielőtt elenyésztek volna. Ashbery kíváncsian követte a fény forrását egyik kitöréstől a másikig, mindegyik kitörés fényesebb volt, mint a megelőző. Mivel tanult ember volt és járatos a teológiában, ha valaki a fülébe suttogta volna Baphomet nevét, felismeri a nevet, és megérti, hogy az istenség lángjának visszfénye miért gyakorol rá ilyen mágikus vonzerőt. Tudta volna, hogy ez az istenség isten és istennő egy személyben. Tudta volna, hogy a követői hogyan szenvedtek a bálványukért, hogyan égették meg őket mint eretnekeket, vagy büntették meg természetellenes bűneikért. Talán félt volna egy ilyen hatalomtól, amely ekkora tiszteletet követel – és bölcsen tette volna, ha fél. De hát nem volt ott senki, aki elmondhatta volna ezt. Csak a fény volt, amely egyre tovább csalogatta.
2 Boone felfedezte, hogy a keresztelő nincs egyedül a termében. Tizenegyet számolt meg az Éjszaka Gyermekei közül; mind bekötött szemmel, háttal a lángnak térdeltek a fal mentén.
Köztük volt Lylesburg úr és Rachel is. Jobbra az ajtó mellett ott feküdt Lori. A karja és az arca véres volt, a szeme csukva. Boone a segítségére akart sietni, de az a dolog a lángok közül ránézett és jeges érintésével maga felé fordította őt. Dolga volt vele, és nem szándékozott késlekedni egy percet sem. – Jer ide – szólalt meg a test a lángban. – Jer hozzám szabad akaratodból. Boone félt. A földből előtörő láng kétszer akkora volt már, mint amikor utoljára itt járt, és a tetőt ostromolta. Jéggé fagyott vagy hamuvá vált földdarabok csillogó esője hullott és befedte a padlót. A lángtól öt méterre állva is brutális erővel érzékelte a belőle sugárzó energiát. Baphomet mégis hívta, hogy lépjen közelebb. – Biztonságban vagy – mondta neki. – Ellenséged vérében jöttél ide. Az majd melegen tart. Boone tett egy lépést a tűz félé. Noha a halál utáni életében már szenvedett el sebeket késtől is, golyótól is, egyiket sem érezte – de a Baphomet lángjából áradó hideget nagyon is jól. Fagyos lehelete megdermesztette Boone meztelen testét, zúzmarával vonta be a szemét. Baphomet szava azonban nem üres ígéret volt. A rajta levő vér úgy lett egyre melegebb, ahogy a levegő hűlt körülötte. Biztonságot merített belőle, és lassan megtette az utolsó lépéseket is. – A fegyver – szólt Baphomet. – Dobd el. Elfelejtette, hogy a nyakából kiáll a kés. Kihúzta a húsából és elhajította. – Még közelebb – hívta a Keresztelő. A csapkodó lángok elrejtették a testét, de az a néhány villanás is elég volt, hogy megerősítse azt, amit Boone első idejövetelekor már tudott: hogy ha ez az isten is teremt élőlényeket a saját képére és hasonlatosságára, akkor soha nem lesz képes rájuk nézni. Még az álmok mezején sem találhat olyasmit, ami a Keresztelőt akár megközelítené. Egyetlen és egyedi. Baphomet valamelyik tagja hirtelen kinyúlt Boone-ért a lángból. Hogy a végtagja, egyéb szerve vagy mindkettő, azt Boone már nem látta. Megragadta a nyakát és a haját, és a láng felé vonta. Most már nem védte Decker vére; a jég hidege az arcát perzselte. Mégsem szabadulhatott. A lény belemerítette a fejét a lángba és erősen tartotta. Boone azonnal tudta, mi ez, ahogy a feje körül összezárult a tűz. Ez a Keresztelés. És mintegy a hitét megerősítendő felhangzott a fejében Baphomet hangja. – Te vagy Cabal – zengte a hang. A fájdalom enyhült. Boone kinyitotta a száját, hogy lélegzetet vegyen, és a tűz lezúdult a torkán, bele a gyomrába és a tüdejébe, keresztül az egész testén. Magával vitte az új nevét, és megkeresztelte kívül-belül. Most már nem Boone volt, hanem Cabal. Cabal, ami annyit tesz, hogy titkos szövetséges. Most már ezt is tudta. Ő volt a Szövetséges. A Sokak Megsegítője. Most, a megtisztulásától fogva újra meleg lesz a teste, folyik a vér az ereiben és képes lesz rá, hogy gyermekeket nemzzen. Ez benne rejlett Baphomet ajándékában. De mostantól gyenge is lesz – vagy legalábbis gyengébb. Nemcsak azért, mert újra vérzik, hanem mert okkal kapta az ajándékot. – El kell hogy rejtsenek ma éjjel – mondta Baphomet. – Mindannyiunknak vannak ellenségei, de az enyémek hosszabb ideje léteznek és kegyetlenebbek, mint másokéi. Most elvisznek engem innen, és elrejtenek az ellenségeim elől. Hát ezért voltak jelen az Éjszaka Gyermekei. Ők maradtak utolsónak, hogy magukkal vigyék a Keresztelő egy részét és elrejtsék az üldözőik elől, bárkik legyenek is. – Ezt te hoztad ránk, Cabal – emlékeztette Baphomet. – De nem hibáztatlak. Meg kellett történnie. Egyetlen búvóhely sem marad rejtve örökké. De a te feladatod… – Igen – mondta a férfi. – Mondd meg, mit tegyek. – Építsd fel újra, amit leromboltál. – Egy új Midiant?
– Nem. – Akkor mit? – Meg kell keresned a módját az emberek világában, és aztán meg kell találnod minket. – Segíts nekem – kérte a férfi. – Nem tudok. Mostantól neked kell rajtam segítened. Leromboltad a világunkat. Most újra kell teremtened. A láng remegett. A keresztelés rítusa már majdnem a végéhez ért. – Hogy kezdjek hozzá? – kérdezte Cabal. – Segíts nekem – felelte Baphomet. – Találj meg és gyógyíts meg. Ments meg az ellenségeimtől. A hang most teljesen máshogy hangzott, mint először. Nem követelt, csak kért, csak ez a szelíden a fülébe súgott könyörgés jött, hogy gyógyítsák meg, hogy óvják meg az ellenségeitől. A szorítás a fején is engedett, most már tudta jobbra-balra forgatni a fejét. Ő nem hallott semmit, de Baphomet mégis odahívta valahogy a híveit, mert azok eljöttek a faltól, és bekötött szemük ellenére biztos lépésekkel sétáltak el a láng széléig, amely most nem lobogott olyan vadul. Felemelték a karjukat, rajta egy szétterített lepel, és a lángfüggöny megtört, ahogy Baphomet testének darabjai sorban belepottyantak az útrakelők karjába, akik azonnal betakarták a darabokat és eltüntették szem elől. Iszonytató volt ez a darabokra szakadás. Cabal úgy érezte a fájdalmat, mintha a saját teste lett volna, míg már majdnem elviselhetetlenné vált. Hogy elmeneküljön előle, elkezdett visszahúzódni a lángból. Volt még azonban egy darab, amit el kellett helyezni. Ahogy visszahúzódott, Baphomet feje úszott az arca elé, és feléje fordult: hatalmas, hófehér, teljesen szimmetrikus, mesebeli arc. A teljes teste odaszegeződött ehhez az archoz: a tekintete, a farka, kicsorduló nyála. A szíve verni kezdett, első dobbanásával saját magát gyógyítva meg. Megdermedt vére újra cseppfolyós lett, mint egy szenté, és folyni kezdett az ereiben. A heréje összehúzódott, a kilövellő sperma cseppjei szemmagasságban zuhantak bele a lángba és megérintették a Keresztelő arcát. És ezzel vége is volt. Kibotorkált a tűzből, ahogy Lylesburg – a hívek közül az utolsó – kivette a fejet a lángok közül és becsomagolta. Amint az utolsó darab is eltűnt, a lángok még vadabbul támadtak fel. Cabal hátratántorodott, ahogy a tűz pusztító erővel tört ki… Fönt a felszínen Ashbery érezte a kitörés előszelét, a halmozódó erőt, és megpróbált elhátrálni, de az agyát teljesen lefoglalta mindaz, amit kikémlelt, és lassabban mozgott, mint gondolta. A tűz első kitörése elkapta és elsöpörte, ahogy az ég felé tört. Felkiáltott, ahogy a láng megérintette és megérezte benne Baphomet ízét. Számtalan álarcát elemésztette a tűz. Először a reverendát, aztán a csipkéket, melyek nélkül felnőtt életének egy napját sem tudta eltölteni, aztán a nemisége külső jegyeit, melyben sosem lelt élvezetet. Végül pedig a húsa egy részét. Megtisztította, lemeztelenítette. Csupaszabb lett, mikor a földre visszaesett, mint az anyja méhében volt – és megvakult. A kitörés összezúzta karját-lábát, elvette a szemét. Lent Cabal lerázta magáról a szent kábulatot. A tűz lyukat tört magának a tetőn, és villámsebesen terjedt minden irányban. Épp oly könnyen megemészti majd a húst, mint a földet vagy a követ. Ki kell jutniuk innen, mielőtt még rájuk találnak. Lori már eszméletén volt. A tekintetében bujkáló gyanúból nyilvánvaló volt, hogy látta a Keresztelést, és fél tőle. – Én vagyok az – nyugtatta a férfi. – Még mindig én vagyok az. Kinyújtotta felé a kezét, Lori belekapaszkodott és felállt. – Majd viszlek – mondta a férfi. Lori megrázta a fejét. A tekintete odatévedt valamire, ami a férfi mögött feküdt a földön. Ő követte a tekintetét. Decker kése ott feküdt a repedés mellett, ahová az az ember vetette, aki ő volt valaha – mielőtt a Keresztelés megváltoztatta.
– Akarod? – kérdezte Lorit. – Igen. Eltakarta a karjával a fejét a törmelék elől, odament és felvette. – Halott? – kérdezte a lány, ahogy visszament hozzá. – Igen. A testnek nem volt semmi nyoma, hogy bebizonyíthatta volna, igaz, amit mondott. Az alagút már beomlott és eltemette Deckert, ahogy egész Midiant is eltemeti majd. A sírok sírja. Mivel a legtöbb építmény már leomlott, nem volt nehéz meglelni a kapuhoz vezető utat. Nyomát sem látták útközben Midian lakóinak. Vagy a tűz emésztette el a maradványaikat, vagy a föld és a törmelék temette el őket. Épp a kapun kívül, ahol mindenképp meg kellett látniuk, ott volt valami – valaki olyannak a becses tárgya, akiről Lori mindenképp azt remélte, hogy megmenekült. Babette fűből font babája, fején a virágkoszorúval, hevert ott egy kis kőhalmon. Ahogy Lori ujjai megérintették a játékot még egyszer, utoljára látott valamit a gyerek szemén át – mozgó tájat, ahogy egy felnőtt elmenekíti biztonságosabb helyre. A felvillanás túl rövid volt, nem maradt ideje szerencsés utazást kívánnia a gyereknek, mert a látomás elillant, ahogy valami zaj ütötte meg a fölét. A zaj a háta mögül jött. A kapuoszlopok rogyadoztak. Cabal megragadta a karját és elrántotta, ahogy a két kőoszlop roppanva egymásnak lódult, aztán fej fej mellett imbolygott, mint a bokszolók az utolsó ütés előtt, végül lezuhant oda, ahol egy pillanattal előbb még Lori és Cabal állt egymás mellett.
3 Noha Cabalnál nem volt óra, mégis világosan tudta, mennyi idejük van még napkeltéig – talán Baphomet ajándéka volt ez is. Lelki szemei előtt ott látta az egész bolygót, mint egy óra lapját, amit tengerekkel díszítettek, és rajta ott kúszott az éjszakát a nappaltól elválasztó varázslatos vonal. Már nem félt attól, hogy a nap feltűnik a horizonton. A Keresztelés olyan erőt adott neki, amely fivéreitől és nővéreitől megtagadtatott. A nap nem ölheti meg. Ezt kérdés nélkül is tudta. Kétségtelenül kellemetlen lesz neki továbbra is, és a holdkelte mindig kedvesebb látvány marad a számára, mint a napkelte. De a munkája nem korlátozódik az éjszakai órákra. Nem kell elrejtenie a fejét a nap elől, mikor a többi éjlénynek igen. Ők már most is búvóhelyet keresnek, hogy védve legyenek, mikor a nap felkel. Elképzelte őket Amerika egén vagy autóútjai mentén futva; a csoportok szétválnak, mikor néhányan elfáradnak közülük vagy megfelelő búvóhelyet találnak, a többiek pedig továbbmennek, a kétségbeeséstől hajtva. Magában biztonságos utat kívánt nekik és otthont nyújtó menedéket. Mi több: megígérte, hogy idővel újra megleli mindőjüket. Összegyűjti és egyesíti őket, ahogy valaha Midian. Ha nem is akarta, de sebet ütött rajtuk. Most be kell gyógyítania ezt a sebet, bármennyi ideig tart is. – Már ma éjjel útra kelek – mondta Lorinak. – El kell indulnom, vagy teljesen kihűlnek a nyomaik, és akkor sose találom meg őket újból. – Nem mehetsz el nélkülem, Boone. – Már nem vagyok Boone többé. – Miért? A dombon ültek, ami a temetőre nézett, és a férfi elmesélte Lorinak mindazt, amit a Keresztelés alatt megtudott. Kemény lecke volt, és neki oly kevés szó volt a birtokában, amivel megmagyarázhatta. A lány elcsigázottnak tűnt és reszketett, de nem hagyta, hogy elhallgasson. – Folytasd, mondj el mindent – mondta neki, valahányszor megtorpant beszéd közben. – Hallani akarom.
A legnagyobb részét már úgyis tudta. Épp annyira Baphomet eszköze volt, mint ő maga, vagy még inkább. Része volt a jóslatnak. Nélküle sosem tért volna vissza Midianba, hogy megmentse – és hogy kudarcot valljon. Ennek a visszatérésnek és kudarcnak a következménye lett az előtte álló feladat. Lori mégis lázadozott. – Nem hagyhatsz el – győzködte. – Nem teheted meg azok után, ami történt… A férfi combjára fektette a kezét. – Jusson eszedbe az a rendőrségi cella… – suttogta. A férfi ránézett. – Azt mondtad, bocsássak meg magamnak, és jó tanács volt. De ez nem jelenti azt, hogy hátat fordíthatok mindennek, ami itt történt. Baphomet, Lylesburg és mindannyian… Elpusztítottam az egyetlen otthonukat, amelyben valaha megpihenhettek. – Nem te pusztítottad el. – Ha nem jövök ide, még mindig állna – felelte a férfi. – Helyre kell hoznom a kárt. – Akkor vigyél magaddal – kérte a lány. – Együtt megyünk. – Nem lehet. Te élsz, Lori. Én nem. Te még mindig ember vagy. Én nem. – Ezen változtathatsz. – Mit akarsz mondani ezzel? – Olyanná tehetsz engem, mint te vagy. Nem lenne nehéz. Egy harapás, és Peloquin örökre megváltoztatott. Változtass át engem. – Nem lehet. – Azt akarod mondani, hogy nem akarod. A lány Decker késével rajzolgatott a porba. – Nem akarsz velem lenni. Nem kellek. Ilyen egyszerű, nem? Lori keserűen mosolygott. – Miért nem mondod ki egyenesen? – Ha végeztem a feladattal… – kezdte a férfi. – Talán akkor majd lehet. – Ó, vagy száz év múlva, ugye? – mormolta könnyes hangon a lány. – Majd akkor visszajössz értem, ugye? Kiásol, összecsókolgatsz, aztán elmondod, hogy jöttél volna hamarabb is, de úgy repül az idő… – Lori… – Fogd be – kiáltotta a lány. – Nekem te ne szabadkozz. Sértés minden, amit mondasz. Nem nézett a férfira, a pengét nézte a porban. – Megvannak a magad okai. Szerintem hülyeség, de te ragaszkodsz hozzá. Kell valami, amihez ragaszkodj. A férfi nem mozdult. – Most mire vársz? Nem fogom azt mondani, hogy minden rendben van. Csak menj. Soha többet nem akarlak látni. A férfi felállt. Fájt, hogy a lány ennyire haragszik, de könnyebb volt, mint ha sírna. Három vagy négy lépést hátrált, aztán megértette, hogy a lány nem mosolyog, nem is néz rá – elfordult. Lori csak ekkor nézett föl. A szeme egy pontra szegeződött. Most vagy soha. Decker késének a hegyét a gyomrához illesztette. Tudta, hogy fél kézzel nem tudja magába döfni, így hát letérdelt, beékelte a földbe a kés nyelét és hagyta, hogy a teste súlya belehúzza a pengébe. Borzalmasan fájt. Felsikoltott a fájdalomtól. Mikor a férfi visszafordult, ott látta őt rángatózni a porban, a vére eláztatta körülötte a földet. Visszarohant hozzá, a hátára fordította. Ezek már a halál utolsó, görcsös rángásai voltak. – Hazudtam – suttogta a lány. – Boone… hazudtam. Én csak téged akarlak látni. Senki mást. – Ne halj meg – suttogta a férfi. – Istenem, ne halj meg. – Akkor ne hagyd. – Mit tegyek? – Ölj meg. Harapj belém… a balzsam…
A fájdalom végigvonaglott Lori arcán. Levegő után kapkodott. – Ha nem vihetsz magaddal… hadd haljak meg. Az is jobb, mint… nélküled élni…, A férfi a karjában ringatta, az arcára hullottak a könnyei. Lori szeme kifordult, már csak a fehérje látszott, a nyelve cikázott az ajkai közt. A férfi tudta, hogy pár másodperc és vége. Ha már halott, nem lesz hatalmában, hogy visszahozza. – Szóval… nem? – lehelte Lori. Már nem látta a férfit. A férfi kinyitotta a száját, hogy válaszoljon – odatette Lori nyakához. A lány testének keserű illata volt. Mélyen beleharapott az izmokba, a lány vére édesen olvadt szét a nyelvén, a balzsam feltolult a torkában, hogy belevegyüljön a lány vérébe. De a test már nem rángatózott, puhán, tehetetlenül feküdt a karjában. A férfi felemelte a száját a tépett nyakról és lenyelte, ami a szájában volt. Túl sokáig várt, az isten verje meg érte! Ő volt az egyetlen társa, a gyóntatója, lelke minden titkának ismerője, és ő hagyta, hogy elillanjon előle. A halál már elvette magának, mielőtt még ő teljesíthette volna az ígéretét. Ez volt a legutolsó és legsúlyosabb kudarca. Gyengéden leeresztette a lányt a földre. Ahogy kihúzta alóla a karját, a lány szeme felnyílt. – Sosem hagylak el – mondta, és a férfi szemébe nézett.
XXV. KITARTÁS Pettine talált rá Ashberyre, de Eigerman volt az, aki a maradványokból felismerte, kivel van dolguk. A pap még mindig élt, ami a sérülései súlyosságát tekintve a csodával volt határos. Az elkövetkező napokban mindkét lábát amputálni kellett, sót az egyik karját is csonkolták könyök felett. Az operációk után nem tért magához a kómából, de meg sem halt, noha mindegyik sebész úgy vélekedett, hogy az esélyei a nullával egyenlóek. Ám a tűz, amely nyomorékká tette, természetellenes erővel ajándékozta meg egyben. Minden nehézség ellenére kitartott. Nem volt egyedül az eszméletlenség napjai és éjszakái alatt. Eigerman napi húsz órán át ült az ágya mellett, és várt, ahogy a kutya vár az asztalnál, hogy vessenek neki egy csontot. Biztos volt benne, hogy a pap képes lesz majd a gonosz erők nyomára vezetni, amik mindkettejük életét tönkretették. Többet kapott, mint amit várt. Mikor Ashbery végre felmerült a mélységből, miután két hónapig szédelgett az élet és a halál mezsgyéjén, kifejezetten beszédes lett. Teljesen megőrült, de beszélt. Megnevezte Baphometet. Megnevezte Cabalt. A reménytelenül beszámíthatatlan emberek összefüggéstelen képeivel leírta, hogyan vitték el az Éjszaka Gyermekei istenségük testének részeit és hogyan rejtették el. Mi több, azt mondta, újra meg is tudná találni őket. Megérintette a Keresztelő tüze, megérintették a túlélői. Újra át akarta élni ezt az érintést. – Megérzem az istenük szagát – mondta újból és újból. – És el tudsz minket vezetni hozzá? – kérdezte Eigerman. A válasz mindig igenlő volt. – Én leszek a szemed – ajánlkozott Eigerman. – Együtt fogunk menni. Senki másnak nem kellett a bizonyíték, amit Ashbery felkínált. Már így is túl sok értelmetlen és hihetetlen részlete volt az eseményeknek, és semmi szükség nem volt további gőzös marhaságokra. A hatóság boldogan engedélyezte, hogy Eigerman vegye gondozásába a papot. Az általános vélemény az volt, hogy megérdemlik egymást, sült bolondok mind a
ketten. Ashbery teljességgel Eigermantól függött. Képtelen volt egyedül enni, mosdani vagy elvégezni a szükségét – legalábbis kezdetben. Bármilyen undorítónak találta is Eigerman az Ashbery körüli teendőket, tudta, hogy ez az elmebeteg számára Isten ajándéka. Rajta keresztül még bosszút állhat valahogy azokért a megaláztatásokért, amik Midian utolsó órái alatt érték. Ashbery őrülten csapongó monológjaiban ott voltak az utalások arra, hol rejtőzik az ellenség. Idővel megfejti majd ezeket az utalásokat. És amikor ez sikerül – ó, amikor sikerül – akkor olyan bosszút áll, hogy az utolsó ítélet tündérmese ahhoz képest.
2 A látogatók lopva jöttek, éjszaka, titokban, és elrejtőztek, ahol tudtak. Voltak, akik olyan tanyákat kerestek fel, melyeket az elődeik kedveltek valaha; falvakban telepedtek le a széles ég alatt, ahol a hívők még énekelnek vasárnap délelőtt a templomban és a léckerítéseket lefestik minden tavasszal. Mások a nagyvárosok felé vették az útjukat: Torontóba, Washingtonba, Chicagóba, mert remélték, hogy könnyebben elkerülhetik a felfedeztetésüket ott, ahol az utcákon nyüzsögnek az emberek, és ami tegnap még romlottságnak számított, ma már árucikk. Egy ilyen helyen talán észrevétlenek maradhatnak egy évig – vagy kettőig, netán háromig. De nem örökké. Akár nagyvárosban, akár üdülőtelepen, akár valami porfészekben telepedtek meg, egyikük sem tett úgy, mintha elhinné, hogy sokáig fog ott lakni. Idővel felfedezik őket és kisöprik onnan. Külföldön már megint új hisztéria támadt fel ellenük, különösen régi ellenségeik, a keresztények körében, akik már látványosságnak számítottak, ahogy a mártírjukról beszéltek egyfolytában és az Ő nevében követelték a megtisztulást. Abban a pillanatban, ahogy felfedezik maguk között az Éjszaka Gyermekeit, újra kezdődik az üldözés. Így hát a jelszó a titoktartás volt: Csak akkor vettek magukhoz húst, ha az éhség már legyűrhetetlenül erős volt, és akkor is olyan áldozatokat választottak, akiket valószínűleg nem fog hiányolni senki. Amennyire lehetett, tartózkodtak attól, hogy másokat megfertőzzenek, nehogy közhírré tegyék a jelenlétüket. Ha valakit megtalálnak, akkor a többiek nem segíthetnek rajta, mert nem kockáztathatják, hogy őket is felfedezzék. Kemény törvények, de nem annyira kemények, mint annak a következményei, ha nem tartják be őket. Ezen túl már nem kellett mást tenni, csak türelmesen várni, ehhez pedig hozzá voltak szokva. Egyszer majd eljön értük a felszabadítójuk – ha ki tudják várni. Csak nagyon kevesen tudták, milyen alakban jön majd el. De a nevét mind ismerték. Cabal, ez volt a neve. Midian Lerombolója. Az imáik tele voltak a nevével. Kérünk, repülj ide a következő szél szárnyán. Ha nem most, akkor holnap. Talán nem imádkoztak volna ilyen szenvedélyesen, ha tudták volna, milyen gyökeresen megváltozik minden az eljövetelével. Talán nem imádkoztak volna egyáltalán, ha tudták volna, hogy önmagukhoz imádkoznak. Ez azonban majd jóval később fog csak kiderülni, ha kiderül egyáltalán. Egyelőre egyszerűbb gondjaik voltak. Ügyelni kellett a gyerekekre, nehogy a háztetőkön mászkáljanak éjszaka; a gyászolókra, hogy ne sírjanak hangosan; a fiatalokra, hogy nehogy emberekbe szeressenek bele nyári éjjeleken. Élték az életüket. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Clive Barker: Cabal HarperCollinsPublishers Copyright © Clive Barker 1988 Published by arrangement with Intercontinental Literary Agency, The Chambers, Chelsea Harbour London, England
All rights reserved Fordította Szentmihályi Szabó Péter Borító Mark Harrison ISBN 963 9020 93 1 Hungarian translation © Szentmihályi Szabó Péter, 1997 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 1998 Lektor: Szőts Katalin Tördelőszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor Borító tipográfia: MarsNet Multimedia Színre bontás: A-SzínVonal Bt. Szerkesztő: Dobos Tamás Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre
