Catharina Ingelman-Sundberg RABLÁS UZSONNÁRA
A m ű eredeti cím e: Kaffe m ed rån Copy right © Catharina Ingelm an-Sundberg, 2 01 2 by Agreem ent with Grand Agency Magy ar kiadás © Anim us Kiadó, 2 01 7 A jogtulajdonos engedély e nélkül a m űből részlet sem közölhető. Fordította: Bándi Eszter Szerkesztette: Kukucska Zsófia Korrektor: Hav adi Krisztina Borítóterv : Beleznai Kornél ISBN 9 7 8 9 6 3 3 2 4 500 2 (papír) ISBN 9 7 8 9 6 3 3 2 4 501 9 (epub) ISBN 9 7 8 9 6 3 3 2 4 502 6 (m obi) Kiadta az Anim us Kiadó 2 01 7 -ben A Central Médiacsoport tagja Felelős kiadó: dr. Szem ere Gabriella www.anim us.hu info@anim us.hu Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Unokaöcséimnek és unokahúgaimnak: Fredriknek, Isabellának, Simonnak, Hannának, Mariának, Henriknek,
Catrinnak, Hampusnak, Susanne-nak, Christiannak, Catharinának, Helenának, Fredrikának, Annának és Sophiának. „Bűnözz napi egyet, Máris jobb a kedved!” (Stina, 77 éves)
Prológus Az idős hölgy megragadta a kerekes járókeretet, és igyekezett eltökélt arcot vágni. Ha az ember hetvenkilenc éves nyugdíjas, és épp élete első bankrablására készül, muszáj tekintélyt sugároznia. Kihúzta magát, az arcába húzta a kalapját, és benyitott. Lassan lépkedett befelé, Carl-Oskar márkájú járókeretére támaszkodva, amire ráakasztotta a botját. Öt perc volt még zárásig, három ügyfél várakozott odabent. A járókeret halkan nyikorgott, bár bekente olívaolajjal, de mióta karambolozott az otthon takarítókocsijával, az egyik kerék ferdén állt. De ez igazán lényegtelen egy ilyen napon. Csak az számít, hogy a járókeretnek hatalmas kosara van, amibe jó sok pénz belefér. A södermalmi Märtha Anderson némiképp görnyedten haladt, egy átlagos, seszínű kabátban, amit azért választott, hogy ne keltsen feltűnést. Kissé magasabb volt az átlagosnál, erős testalkatú, de nem kövér, és strapabíró félcipőt viselt, amiben, ha úgy adódik, jó tempóban lehet menekülni. Eres kezén elnyűtt bőrkesztyű, rövidre vágott, ősz haját széles karimájú kalap rejtette. Fényvisszaverő anyagból készült sálat tekert a nyaka köré. Ha valaki netán vakuval fényképezné, a sálról visszaverődő villanás miatt a képen senki nem tudná kivenni az arcát. De ez csak egy extra biztonsági felszerelés – arcát így is beárnyékolja a kalap. A kis bank a Götgatanon úgy nézett ki, ahogy mostanában a bankok szoktak. Csak egy pénztár, steril, unalmas falak, fényes padló, valamint egy kis asztal, rajta brosúrákkal, amelyek előnyös kölcsönöket ajánlottak, valamint tippeket adtak a
meggazdagodáshoz. Ó, drága brosúrakészítő! – gondolta Märtha. Én sokkal jobb módszereket tudok! Leült a kanapéra, és úgy csinált, mintha a falakon levő posztereket tanulmányozná, amelyek takarékszámlákat és befektetési alapokat reklámoztak, de a kezét nem tudta mozdulatlanságra bírni. Diszkréten benyúlt a zsebébe a cukorkája után, amitől óva intették az orvosok, a fogorvosok viszont köszönték szépen az ennek kapcsán keletkező bevételt. Az erős ízű medvecukor igazán illett a mai naphoz. Valami káros szenvedélye pedig mindenkinek kell, hogy legyen. A kijelző felcsipogott, és egy negyvenes férfi sietett a pénztárhoz. Gyorsan végzett, az utána következő tizenéves lány szintúgy. Aztán viszont egy idősebb úriember következett, aki hosszan matatott a papírjaival, és motyogott. Märtha kezdte elveszteni a türelmét. Nem szabad túl sok időt töltenie idebent. Valakinek még feltűnik a testtartása, vagy valami más, ami leleplezheti. Nem jó ez így, elvégre úgy akar kinézni, mint egy átlagos idős hölgy, aki azért jött a bankba, hogy pénzt vegyen ki. Valójában ezt is fogja tenni, még ha a pénztáros meg is lepődik majd az összegen… Märtha megtapintotta a kabátzsebében az újságkivágást. A cikk arról szólt, mennyibe kerül egy bankrablás a bankoknak, ő pedig kivágta a címét: „Ez egy bankrablás!” Tulajdonképpen ezek a szavak ihlették meg. A férfi a pénztárnál szedelőzködni kezdett, Märtha pedig a járókeretre támaszkodva felállt. Egész életében tiszteletre méltó emberként viselkedett, ő volt az, akire mindenki mindig számíthatott, már az iskolában is. Most pedig a bűn útjára lép. De mégis hogyan másképp rendezhetné el hátralevő életét? Pénzre van szüksége, hogy magának és a szeretteinek megfelelő otthont teremthessen, most pedig már nincs visszaút. Neki és a kórusbeli barátainak ragyogó „aggkora” lesz. Röviden szólva, némi ereszd el a hajam, életük alkonyán. Az úriember igazán nem siette el a dolgát az ablaknál, de végre felhangzott a csipogás, és az ő sorszáma jött. Lassan, méltóságteljesen haladt a pénztárablak felé. Most minden tekintélyét és jó hírét, amit élete során
felépített, pillanatok alatt porig rombolja majd. De van-e más választása egy ilyen tolvaj társadalomban, ahol rosszul bánnak az öregekkel? Az ember vagy beletörődik, és aláveti magát a dolgok folyásának, vagy maga is hozzáidomul ahhoz, ahogyan a társadalom viselkedik. Ő most idomulni fog. Az utolsó métereken alaposan körülnézett, majd megállt a pénztár előtt, a pultra tette a botját, és barátságosan biccentett a pénztárosnak. Aztán elébe tolta az újságkivágást. „Ez egy bankrablás!” A pénztárosnő elolvasta, majd mosolyogva nézett fel rá. – Miben segíthetek? – Hárommilliót, de gyorsan! – szólt Märtha. A pénztáros még szélesebben mosolygott. – Pénzt akar kivenni? – Nem, MAGA fog pénzt kivenni NEKEM. Most! – Értem. De még nem jött meg a nyugdíj, néni kérem. A hónap közepén érkezik, tetszik tudni. Märtha kissé összezavarodott. Ez nem pont úgy megy, ahogy kitalálta. Jobb lesz sodródni az árral. Megfogta a botot, és fenyegetően bepiszkált vele az ablakon. – Siessen már! Ide a hárommilliómat! – De a nyugdíj… – Tegye, amit mondok! Hárommilliót! Ide, a járókeret kosarába! A nő ekkor megunta, felállt, és két férfi kollégájával tért vissza. A férfiak erejük teljében voltak, és udvariasan mosolyogtak. A közelebbi, aki úgy nézett ki, mint Gregory Peck – vagy Cary Grant? – megszólalt: – Elrendezzük a nyugdíjat, ne tessék aggódni! A kollégám meg telefonál a betegszállítónak. Märtha bekukkantott az ablakon. Látta, ahogy a háttérben lévő lány felemeli a telefont. – Akkor majd egy másik alkalommal rabolom ki önöket – nyugodott bele Märtha, majd összeszedte a botját és az
újságkivágást. Mindenki kedvesen mosolygott, aztán besegítették az autóba. Még a járókeretet is összecsukták. – A Gyémánt Idősek Otthonába kérném – mondta Märtha a sofőrnek, és integetett a banki személyzetnek. Óvatosan visszatette az újságkivágást a zsebébe. Minden pont úgy ment, ahogy tervezte. Egy járókeretes nő sok mindent megtehet, amit mások nem. Újabb medvecukoradag után kutatott a zsebében, és elégedetten dúdolgatott. Ahhoz, hogy a terve működjön, már csak kórusbeli barátainak segítségére lesz szüksége, akikkel együtt énekelt, és akikkel több mint húsz éve összejárt. Persze nem kérdezheti meg őket csak úgy, nincs-e kedvük bűnözőnek állni, hanem fortély útján kell maga mellé állítania őket. De aztán, ebben biztos volt, meg fogják köszönni, hogy jobbá tette az életüket. Märtha búgó hangra ébredt, amit csipogás követett. Kinyitotta a szemét, és megpróbált rájönni, hol van. Hát persze, az otthonban. És nyilván Gereblye zajong, azaz Bertil „Gereblye” Engström, akire mindig az éjszaka közepén jön rá az ehetnék. Ilyenkor berak egy adag ételt a mikróba, aztán elfeledkezik róla. Märtha felkelt, és a járókeretére támaszkodva kiment a konyhába. Dünnyögve kivette a sütőből a paradicsomszószos makarónit a húsgolyóval, és álmodozva nézett a szemben lévő házra. Az éjszaka közepe volt, de néhány lámpa még égett. Azokban a lakásokban biztos van rendes, igazi konyha, gondolta. Korábban nekik is volt, de az új vezetőség a spórolás jegyében leépítette. Mielőtt a Gyémánt Kft. átvette az idősek otthonát, az étkezések voltak a nap fénypontjai, és mindig csodás illat lengte be az ebédlőt. De most? Märtha ásított, és a pultra támaszkodott. Nem, majdnem minden rosszabb lett, ő pedig egyre többet ábrándozott. Igen, most is milyen remeket álmodott… Majdnem olyan érzés volt, mintha tényleg ott állt volna a bankban. Talán a tudatalattija átvette az irányítást, és mondani akar neki valamit. Az iskolában, ahol tanított, mindig tiltakozott valami ellen.
Fellépett az értelmetlen rendelkezésekkel és az ostoba újításokkal szemben. De furcsamód itt az otthonban csak úgy elvolt. Hogyan lassulhatott le ennyire? Azok, akik nem tűrhetik tovább egy ország kormányát, forradalmat szítanak. Ezt akár itt is meg lehetne tenni, ha sikerülne a maga oldalára állítani a többieket. De egy bankrablás! Nem túlzás az? Idegesen felnevetett. Ugyanis – és ez most kissé ijesztő volt – az álmai majdnem mindig valóra váltak.
1 Másnap, amikor a Gyémánt Kft. lakói (avagy kliensei, ahogy manapság hívták őket) a reggeli kávéjukat itták a társalgóban, Märtha azon merengett, mihez is kezdjen. Skånéban, Svédország déli részén, ahol gyerekkorát töltötte, senki sem várt arra, hogy valaki megmondja, mihez kezdjen: ha a szénát be kellett hordani, vagy ha egy kanca elleni kezdett, tenni kellett a dolgukat. Ez magától értetődött. Märtha felemelte a kezét és megszemlélte. Büszke volt rá: nagy volt, és azt sugallta, hogy tulajdonosa mindig ott volt, ahol a szükség megkívánta. A társalgóban folyamatosan változott a zajszint. Märtha végigmérte a lepusztult helyiséget. Lerítt róla, hogy adományokból válogatták össze a berendezést, néhány bútornál még az is szóba jöhetett, hogy a lomtalanításból. A régi, szürke, negyvenes évekbeli épület leginkább egy régi iskola és egy fogorvosi váró keverékére hasonlít, vélekedett Märtha. Itt fogja leélni élete hátralevő részét, automatás kávéval a kezében és mikrós étellel a gyomrában? Nincs az az isten! Märtha vett egy mély levegőt, félretolta a kávésbögrét, és előrehajolt. – Figyeljetek! Mit szólnátok egy másik körhöz nálam? – kérdezte, és intett a barátainak, hogy kövessék a szobájába. – Azt hiszem, lenne mit megbeszélnünk. Mivel mindenki tudta, hogy Märtha egész áfonyalikőrlerakattal rendelkezik, lelkesen bólintottak, és azonnal felálltak. A jóképű, éjszakánként megéhező Gereblye állt a sor elejére, akit Zseni követett, a feltaláló, majd Märtha két barátnője: Stina, aki imádta a belga csokoládét, és Anna-Greta, aki az a fajta néni volt, akitől minden más néni elsápad. Egymásra néztek. Märtha
mindig olyankor invitálta meg őket egy likőrre, amikor valamit forgatott a fejében. Rég volt erre példa. Mikor mindenki megérkezett, Märtha elővette az üveget, eltette félig kész kötését a kanapéról, majd hellyel kínálta barátait. A régi mahagóniasztalra nézett, amit frissen vasalt, virágos abrosz takart. Már régóta fontolgatta, hogy lecseréli az asztalt, de nagy volt, masszív, és mindenki odafért köré. Mikor letette az üveget, a komód tetején álló családi képre esett a pillantása. A keretből szülei és a nővére mosolyogtak rá a házuk előtt állva. Ha tudnák! Antialkoholisták voltak. Ezek után még határozottabb mozdulatokkal tette le az asztalra a kupicákat, majd csurig töltötte őket. – Egészségetekre, mihasznák! – mondta, és megemelte a poharát. – Csirió! – válaszolták boldogan. – És most énekeljünk egy kanásznótát! – javasolta Märtha, mire mindnyájan tátogni kezdtek. (Itt, az otthonban nem lehetett rajcsúrozni, nehogy rajtakapják őket a dugipiával.) Märtha hangtalanul eltátogta még egyszer a refrént, aztán mindenki nevetésben tört ki. Eddig még nem buktak le, és ezen mindig remekül szórakoztak. Märtha letette a poharát, és a többiekre nézett. Mesélje el nekik az álmát? Nem, először el kell érnie, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint ő. Akkor talán sikerül mindenkit maga mellé állítania. Összetartó kis társaság voltak, már ötvenéves koruk körül elhatározták, hogy együtt akarnak élni, ha megöregszenek. Bizonyára képesek új döntéseket is hozni. Elvégre annyi bennük a közös. Nyugdíjazásuk után kórházakban és templomok közösségi házaiban léptek fel kórusukkal, a Hangszólóval, néhány évvel ezelőtt pedig egyazon idősek otthonába költöztek. Märtha gyakran hangoztatta, hogy inkább egy skånei kastélyra kellett volna gyűjteniük, az izgalmasabb lett volna. Nemrég olvasta az újságban, hogy egész olcsók, és több olyan is van, amit még várárok is körülvesz.
– Ha egy hatósági személy kellemetlenkedne, vagy a gyerekek akarnák idő előtt kikérni az örökségüket, csak felhúznánk a felvonóhidat – győzködte anno a többieket. Aztán persze belátták, hogy drága mulatság fenntartani egy kastélyt, és cselédséget is alkalmazni kéne, így a Gyöngyvirág idősek otthona mellett döntöttek, amit az új tulajdonosok aztán átneveztek Gyémántnak. – Ízlett az éjféli nasi? – kérdezte Märtha, amikor Gereblye az utolsó csepp likőrt is kicsalogatta a poharából. Fáradtnak tűnt, de annyira sosem lehetett fáradt, hogy ne tűzzön rózsát a gomblyukába, és ne tekerjen frissen vasalt, színes kendőt a nyaka köré. Ősz úriember volt, még mindig sármos, és olyan elegánsan öltözködött, hogy még a fiatalabb nők is megnézték. – Éjféli nasi? Alig ettem. Ha ittam volna, annak legalább értelme is lett volna. Ennél a kajánál még a kétszersült is ízletesebb – felelte, és letette a poharat. Ifjúkorában megjárta a tengerészgyalogságot, ott evett folyton kétszersültet. Aztán, amikor leszerelt, átképezte magát kertésznek. Mostanság virágokat és zöldfűszereket termesztett az erkélyen. Élete nagy bánata volt, hogy Gereblyének szólították. Csak mert szeret kertészkedni, és egyszer megbotlott egy gereblyében, még nem kell egész életére megbélyegezni. De ha más becenevet javasolt, mint „Virág”, „Szirom” vagy „Levél”, senki se figyelt rá. – Az még nem jutott eszedbe, hogy kenj magadnak egy szendvicset? Az csöndes étel, nem sípol – morogta Anna-Greta, aki szintén felébredt az éjjel, és nehezére esett visszaaludni. Szigorú nő volt, határozott és korrekt, termetre pedig olyan magas és vékony, hogy Gereblye azzal ugratta, biztos esőcsatornában született. – Jó, de mindig étel- és fűszerillat jön az emeletről. Még szép, hogy megéhezem – mentegetőzött. – Igazad van. A személyzet igazán osztozkodhatna velünk. Mikrós étellel nem lakunk jól – jelentette ki Stina Åkerblom, és diszkréten tovább reszelte a körmét. Az egykori kalaposnő – aki
könyvtárosi álmokat dédelgetett –, volt a legfiatalabb közülük, csupán hetvenhét éves. Nyugodt, kellemes életre vágyott, jó ételekre és arra, hogy akvarelleket festhessen. Nem pedig arra, hogy szeméttel etessék. Östermalmi élete során hozzászokott egy bizonyos színvonalhoz. – A személyzet is ugyanazt eszi, amit mi – magyarázta Märtha. – Az új tulajdonosoké az iroda és a konyha az emeleten. – Akkor szereljünk be egy liftet, amivel lehozhatjuk magunknak az ő ételüket – javasolta Oscar „Zseni” Krupp, a csapat feltalálója, aki egy évvel volt idősebb Stinánál, és saját műhellyel rendelkezett Sundbybergben. Ő is szerette a hasát, kerek, kedélyes férfi volt, aki szerint a mozgást azoknak találták ki, akiknek igazán nincs jobb dolguk. – Emlékeztek még a brosúrára, amit érkezésünkkor kaptunk pár évvel ezelőtt? – kérdezte Märtha. – Ízletes étel, egyenesen az étteremből, ezt írták. Ezenfelül napi sétát, rendszeresen fellépő művészeket, pedikűrt és fodrászt is ígértek. De amióta új tulajdonosok vannak, semmi sem úgy működik, ahogy kéne. Itt az ideje kifejezni az elégedetlenségünket. – Lázadás az otthonban! – szólalt meg Stina drámai hangon, és olyan hévvel lendítette meg a kezét, hogy a reszelője nagy ívben elröpült, majd lekoppant a padlóra. – Bizony, egy kis zendülés! – tette hozzá Märtha. – Pedig nem is a tengeren vagyunk – szipákolt Gereblye. – De az is lehet, hogy az új tulajdonosok nehéz gazdasági helyzetben vannak. Majd meglátjátok, hogy lassacskán jóra fordulnak a dolgok – csitította őket Anna-Greta, megigazítva ötvenes évekbeli szemüvegét. Egész életében bankban dolgozott, így jól tudta, hogy milyen nehéz nyereségessé tenni egy vállalkozást. – Jóra? A nagy büdös francokat – motyogta Gereblye. – A disznók csak emelik az árat, de nem kapunk érte semmit. – Ne legyél már ennyire negatív – nyugtatgatta Anna-Greta,
ismét megigazítva régi, elnyűtt szemüvegét, ami folyton lecsúszott az orrán. Keretet sosem váltott ugyanis, csak lencsét, mert úgy vélte, időtlen modellt választott egykoron. – Hogyhogy negatív? Jobb körülményeket kell követelnünk, minden téren. De kezdjük az étellel – jelentette ki Märtha. – Figyeljetek, biztos van valami finomság az emeleti konyhában. Arra gondoltam, hogy ha a személyzet hazament… Miközben Märtha beszámolt a tervéről, egyre szélesebb jókedv uralkodott el az asztaltársaságon. Az öregek szeme hamarosan úgy csillogott, mint a tenger egy napsütéses nyári délután. Mindenki felnézett a plafonra, elképzelve az emeleti konyhát, majd egymásra pillantottak, és elismerően feltartották hüvelykujjukat. Miután mindenki visszavonult a saját szobájába, Märtha visszatette a likőrösüveget a szekrény mélyére, és lelkesen dudorászott. Az álmától új erőre kapott. Semmi sem lehetetlen, gondolta magában. De csak úgy lehet változást elérni, ha az ember felhívja a figyelmet a különböző lehetőségekre. És ő pont ezt fogja tenni. A barátai meg azt hiszik majd, maguk döntöttek.
2 Mikor mindannyian kiszálltak a liftből a Gyémánt Kft. irodájának ajtaja előtt, Märtha felemelte a kezét, és csöndre intette a többieket. Keresgélt egy kicsit a kulcsos szekrényben, majd kiválasztott egy háromszögletű fejjel ellátott kulcsot, azt a fajtát, amit nem lehet másoltatni. Betolta a zárba, elfordította, az ajtó pedig kitárult. – Pont, ahogy gondoltam. A főkulcs. Kiváló, menjünk is be, de csak csendesen. – És ezt épp te mondod… – motyogta Gereblye, aki azon az állásponton volt, hogy Märtha hajlamos túl sokat beszélni. – Mi lesz, ha felfedeznek minket? – aggodalmaskodott Stina. – Nem fognak, ha csöndben vagyunk – mondta Anna-Greta jó hangosan. Ahogy mindenki, aki nagyothall, ő is kissé hangosabban beszélt az átlagosnál. A kerekes járókeretek különböző hangfekvésben nyikorogtak, ahogy mind az öten beljebb araszoltak a helyiségbe. Papír és bútorápoló szaga terjengett, az íróasztalon pedáns rendben sorakoztak a mappák. – Hm, a konyha bizonyára arra lesz – intett Märtha. Előrement, és behúzta a konyha függönyeit. – Most már felkapcsolhatjátok a lámpát! A mennyezeti világítás felgyulladt, előttük pedig egy hatalmas konyha terült el, hűtővel, fagyasztóval, valamint méretes szekrényekkel a falon. Középen mobil konyhasziget, az ablaknál pedig egy étkezőasztal hat székkel. – Egy valódi konyha! – sóhajtott Zseni, és végigsimított a hűtőajtón.
– Itt biztos találunk valami ehetőt – nyitotta ki Märtha a hűtőt. A polcokon egymás hegyén-hátán állt a csirke meg a bélszín, volt ott egy bárányszelet és többfajta sajt is. A rekeszekben salátafejek, paradicsom, cékla és gyümölcs. A fagyasztó ajtaja nehezen nyílt. – Jávorszarvasszelet és homár. Te jószagú ég! – kiáltotta Märtha, és kitárta az ajtót, hogy mindenki jól láthassa. – Hát itt aztán van minden, mi szem-szájnak ingere! Biztos egyfolytában buliznak idefent. Aztán csak szó nélkül bámultak egy darabig. Zseni végighúzta a kezét rövid haján, Gereblye a szívére tette a kezét, és sóhajtott, Stina zihált, Anna-Greta sopánkodni kezdett. – Ez bizonyára egy vagyonba került! – motyogta. – Senkinek sem fog feltűnni, ha elveszünk belőle egy keveset – jelentette ki Märtha. – De hát nem lophatjuk el az ételüket! – vélte Stina. – Nem is lopjuk. Mit gondolsz, kinek a pénzén vették mindezt? Csak elvesszük, amit amúgy is kifizettünk. Tessék, fogjátok! Märtha egy csirkét nyújtott feléjük. Gereblye ért oda elsőnek, akit szokás szerint elkapott az esti éhség. – Aztán kell még rizs, fűszerek és liszt, hogy mártást készíthessünk – sorolta Zseni, aki kezdett magához térni. Nemcsak ezermester, de kiváló szakács is volt. Mivel a felesége ehetetlen ételeket készített, rákényszerült, hogy megtanuljon főzni. Amikor aztán ráébredt, hogy az asszonynak nemcsak a főzés jelent problémát, hanem az életet is egyetlen hatalmas problémaként fogja fel, elvált. Mind a mai napig az volt a rémálma, hogy a nő ott áll az ágya mellett, kezében a sodrófával, és vernyákol. Azért annak örült, hogy megajándékozta egy fiúval. – Kell egy jó bor is a szószhoz. – Zseni körülnézett, majd tekintete megállapodott a falra szerelt palacktartón. – Atyaég, ti is látjátok, amit én? Micsoda borok! – Azokat nem vehetjük el. Rögtön lebukunk – jelentette ki
Märtha. – Márpedig, ha senkinek sem tűnik fel, hogy itt voltunk, jöhetünk többször is. – Nem, nem! Az étel bor nélkül, akár az autó kerék nélkül! – példálózott Zseni, azzal odalépett a palacktartóhoz, és levett két üveggel a legjobb fajtából. Märtha rosszalló tekintetét látva, megnyugtatóan a nő vállára tette a kezét. – Kinyitjuk az üvegeket, megisszuk a bort, aztán céklalevet töltünk a helyére. Märtha elismerően nézett Zsenire. Mindig teli van ötletekkel, örök optimista, aki szerint problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. A saját szüleire emlékeztette Märthát. Mikor ő meg a húga gyerekkorukban felpróbálgatták a szüleik ruháit, iszonyú felfordulást hagyva maguk után, az apjuk és az anyjuk persze helyre tette őket, de az ügynek nevetés lett a vége. Az volt a véleményük, hogy inkább a kupleráj és boldog gyerekek, semmint tökéletes rend és gátlásos utódok. Életfilozófiájuk ez volt: „Minden rendben lesz.” Märtha egyetértett. Előbb-utóbb mindig minden elrendeződik. Vágódeszkák, serpenyők és fazekak kerültek elő villámsebesen, mindenki segített, ahol tudott. Märtha betette a csirkét a sütőbe, Zseni mennyei mártást készített, Gereblye ínycsiklandozó salátát kevert, Stina pedig próbált helytállni, ahogy tudott. Persze ő is tanult főzni ifjúkorában, de mivel egész életében konyhai alkalmazottak végezték helyette ezt a feladatot, elfelejtett mindent. Az egyetlen, amiben igazán jónak érezte magát, az uborkaszeletelés volt. Anna-Greta gondoskodott a rizsről, és megterített. – Ügyesen megcsinál mindent, amit rábíznak – suttogta Märtha Zseninek a barátnője felé biccentve. – De lassú, és mindig mindent meg akar számolni. – Reménykedjünk, hogy nem áll neki megszámolni a rizsszemeket – dünnyögte a férfi. A konyhában hamarosan pompás illatok kezdtek terjengeni, Gereblye körbejárt, és bort töltött mindenkinek. Az alkalomhoz illő kék zakót viselt, nyaka körül frissen mosott színes kendő,
meg is fésülködött, és remek illata volt az arcszesztől. Stina, konstatálva ezt az eleganciát, diszkréten elővette púderét és rúzsát. Mikor senki nem figyelt, kifestette a száját, a púderpamaccsal pedig megpaskolta az orrát. Beszélgetés és nevetés keveredett a tányérok és fazekak csörömpölésébe. Tagadhatatlan, hogy a főzéssel elég sok idő elment, de mit számít, ha közben folyik a jó bor? Végül boldogan és ifjonti lelkesedéssel ültek le az asztal köré. – Még egy pohárkával? Gereblye tovább töltögetett, úgy érezte magát, mint a régi szép időkben, amikor egy földközi-tengeri hajón pincérkedett. Igaz, most kissé lassabban ment a kiszolgálás, de attól még ugyanolyan méltóságteljesen töltött és hajolt meg. Két falat között koccintottak, és elénekeltek egy-egy dalt a repertoárjukból. Aztán Zseni előkerített egy üveg elegáns pezsgőt, és az is körbejárt. Stina megemelte a poharát, majd hátradöntött fejjel lehúzta a pezsgőt. – Király! – mondta boldogan. A kifejezést mostanában tanulta el a gyerekeitől. Az egykori kalaposnő még nem halt ki belőle, folyamatosan próbálta követni a fiatalos trendet. Letette a poharat, és körülnézett. – Most pedig, drága barátaim, táncolni fogunk! – Táncolj csak – mondta Zseni, és a hasára tette a kezét. – Táncolni, úgy ám! – lelkendezett Gereblye és felállt, de kezdő lépései inkább tántorgásnak tűntek, így Stina egyedül táncolt ki a többiek elé. – Merészebb vállalni, hogy fordul a kocka, semmint kialudni a múló lánggal[1] – szavalta kitárt karokkal. Bár Stina legnagyobb álma, hogy könyvtáros legyen, sosem vált valóra, de ez az irodalom iránti lelkesedését nem lohasztotta le. Amit nem tudott Heidenstamról, Selma Lagerlöfről vagy Tegnérről[2], azt nem is volt érdemes tudni. – Na, kezdődik, klasszikusokat fog idézni. Csak nehogy megint felolvasson az Íliászból – morogta Märtha.
– Vagy kiselőadást tartson a Gösta Berlingről[3]… – tette hozzá Zseni. – Kedvesebb a pattanó húr hangja, semmint sosem ajzani íjad – folytatta Stina. – Hm, pontosan. Ez akár a mottónk is lehetne – töprengett el Märtha. – Méghogy pattanó húr! – szakította félbe Gereblye. – Nem! Jobb a pattanó ágyrugó, semmint egyedül heverni. Stina megállt a tánclépés közepén, és elpirult. – Gereblye! Muszáj ilyen faragatlannak lenned? Viselkedj! – szólt rá Anna-Greta, és összeráncolta a szemöldökét. – De most felajzottuk az íjat, nem? – kérdezte Stina. – Ezek után hetente legalább egyszer idejövünk. – Koccintásra emelte a poharát. – Egészségetekre! Ezt megismételjük! Mindenki koccintott, majd folytatták az estét, míg egyre laposabbakat nem kezdtek pislogni. Addigra már a nyelvük sem úgy forgott, ahogy kellett volna, Märtha pedig skånei dialektusban kezdett beszélni, amit pedig csak akkor tett, ha nagyon elfáradt. Ezt figyelmeztetésnek fogta fel, érezte, hogy ideje lenne indulni. – Most pedig, drága barátaim, elmosogatunk és rendet rakunk, mielőtt távoznánk – utasította őket. – Mosogass csak – biztatta Gereblye, és újratöltötte Märtha poharát. – Nem, komolyan, el kell pakolnunk mindent, vissza a szekrénybe, hogy senki se jöjjön rá, hogy itt voltunk – unszolta őket, és eltolta magától a poharat. – Ha fáradt vagy, pihenhetsz a vállamon – ajánlkozott Zseni, és barátságosan megpaskolta a nő arcát. Hogy miként történt, Märtha maga sem tudta, mindenesetre Zseni vállára dőlt, és elnyomta az álom. Másnap reggel, amikor Ingmar Mattson, a Gyémánt Kft. igazgatója megérkezett a munkahelyére, különös hangokat
hallott odabentről. Olyasfajta morgást, amit csak egy falka állatkertből megszökött medve adhat ki. Benézett az irodába, de nem látott semmit, ellenben feltűnt, hogy nyitva áll a konyhaajtó. – Mi a nyavalya – motyogta, majd megbotlott egy járókeretben, és hasra esett. Káromkodva állt talpra, teljesen elképedve a látványtól. A szagelszívó ment, a konyhaasztal körül pedig öt öreg aludt felöltözve. Az asztalon ételmaradékok, üres borospoharak, a hűtő pedig nyitva. Mattson igazgató végignézett a pusztításon. Az otthon lakóinak sokkal rosszabb az állapota, mint gondolta volna. Meg kell kérnie Barbro nővért, hogy gondoskodjon róluk. [1 ] V er ner v on Hei denstam: Å k al l an oc h l öf te. [2] Sv éd k l asszi k usok . [3] Sel ma Lager l öf r egény e.
3 Az utcán egy autóriasztó vijjogott, a távolban pedig búgott a szagelszívó. Märtha pislogott, majd kinyitotta a szemét. Egy napsugár betűzött az ablakon, szeme lassan alkalmazkodott a világossághoz. Az ablakok igencsak tisztításra szorultak, akárcsak a világos színű, virágmintás függönyök, amiket azzal a céllal aggattak fel, hogy otthonosabbá tegyék a szobát. Láthatólag manapság senkit sem érdekel a takarítás, és jelenleg Märthának sem volt érkezése ilyesmivel foglalkozni. Nagyot ásított, és a gondolatai tovább cikáztak, de nem igazán sikerült alakot ölteniük. Jesszusom, mennyire lelassult. A buli óta az agya helyét mintha rágóból készült bárányfelhők töltötték volna ki. De azért igazán jól érezték magukat. Bárcsak lett volna idejük kitakarítani, és visszamenni a szobáikba… És hát igen, bárcsak ne aludtak volna el… Märtha kiült az ágy szélére, és felszuszakolta a papucsát. Atyaég, mennyire kínos volt: Mattson igazgató úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg. Hát na, tény, hogy a bor és a napi gyógyszereik nem jöttek ki egymással valami jól. Tekintete az éjjeliszekrényre tévedt, és a dugóhúzóra, amit Zsenitől kapott „az elkövetkezendő bulikra”. De ennek most lőttek. A parti után Barbro nővér mindenkit bezárt, és csak akkor mehettek ki, ha a személyzet egyik tagja velük tartott. Aztán kaptak apró, piros tablettákat is, „hogy megnyugodjanak”. Istenem, micsoda dögunalom! Apropó, a tabletták! Miért tömik mindig az öregeket tablettákkal? Már-már több gyógyszert kapnak, mint ételt. Talán ettől lassultak le ennyire? Régen mindig kártyáztak, meg
átosontak egymás szobájába este nyolc után. De mióta a Gyémánt Kft. átvette az irányítást, ennek is vége szakadt. Mostanában nem csináltak semmit. Ha kártyázni próbáltak, vagy elaludtak, vagy elfelejtették, melyik lapot is akarták kijátszani. Stina, aki imádta Selma Lagerlöföt és Heidenstamot, már a napilapokat is csak ímmel-ámmal forgatta, Anna-Greta pedig, aki szerette a fúvószenét és Jokkmokks-Jokkét [4], csak bámulta a lemezjátszót, de nem tudta elszánni magát, hogy elővegye a lemezeit. Zseni már nem talált fel semmit, Gereblye elhanyagolta a virágait. Leginkább tévét néztek, és vegetáltak. Nem, valami tényleg nem stimmel, itt valami nagyon félrement. Märtha felállt, és járókeretére támaszkodva kiment a fürdőszobába. Elgondolkodva mosakodott, és végezte reggeli rituáléját. Nem éppen ő akart tiltakozni és forradalmat szítani? Mégsem csinál semmit. Belenézett a tükörbe, és konstatálta, hogy nagyon is törődöttnek látszik. Sápadt arc, kócos, ősz haj. Nagyot sóhajtva nyúlt a hajkeféért, de azzal a mozdulattal lesodorta a piros tablettás üveget. Tartalma kiszóródott a padlóra: gonosz, piros kis pöttyök a lába körül. Semmi kedve nem volt összeszedni őket. Megvetően fújt egyet, majd határozott lábmozdulatokkal beterelte az összeset a padlóösszefolyóba. Kiselejtezett néhányat a többi gyógyszere közül is, és pár nap múlva kifejezetten frissebbnek érezte magát. Folytatta a kötést, és ő, aki mindig is szerette a krimit, átrágta magát egy halom gyilkosságon. Forradalmi kedve is visszatért. Mikor Zseni meghallotta a kopogást, már tudta, hogy Märtha az. Három határozott koppintás az ajtón, a kilincs közvetlen közelében, aztán csönd. Naná, hogy ő az. Mosolyogva kászálódott fel a kanapéról, pulóverét lesimította kerek hasán. Kíváncsi volt, mi szél hozhatta Märthát, rég járt itt utoljára. Zseni minden este azt tervezte, hogy átmegy hozzá, de aztán csak elaludt a tévé előtt. Keresett egy dobozt, sietősen beleszórta jegyzeteit,
szerszámait meg a csavarokat a dohányzóasztalról, és az egészet betolta az ágy alá. Két kék inget és néhány lyukas zoknit elrejtett a kanapé párnái mögé, a morzsákat pedig lefújta a földre. Mikor elkészült, kikapcsolta a tévét, és ajtót nyitott. – Á, hát te vagy az, kerülj beljebb! – Zseni, beszélnünk kell – lépett be Märtha. A férfi bólintott, és bekapcsolta a vízforralót. A szekrényben talált két mikrochipet, egy kalapácsot, néhány kábelt, majd végül az instant kávét. A kávésdoboz mögött két csészére bukkant. Mikor a víz felforrt, megtöltötte a csészéket, majd mindkettőbe beleszórt egy kis kávét. – Sajnos süteménnyel nem szolgálhatok, de… – Jó lesz így is – vette el Märtha az egyik csészét, és leült vele a kanapéra. – Azt hiszem, valami nem stimmel. Szerintem elkábítanak minket. Túl sok gyógyszert kapunk. Ezért lettünk ennyire fáradékonyak. – Micsoda? Úgy érted… – Zseni diszkréten bekotort egy szétszerelt Grundig rádiót a fotel alá, és remélte, hogy Märtha nem veszi észre. – Ez nagyon nem járja. – De nem ám! Ráadásul tiltakozni akartunk. Zseni a nő keze után nyúlt, és megcirógatta. – De kedvesem, még nem késő. Märthának felcsillant a szeme. – Gondolkodtam. A börtönben ki lehet menni a szabad ég alá minden nap, de itt jóformán be vagyunk zárva. – Azért a „szabad ég” kifejezés talán túlzás. – A rabok kimehetnek a jó levegőre, frissen főtt, tápláló ételt kapnak, és dolgozhatnak is a műhelyben. Tulajdonképpen jobb soruk van, mint nekünk. – Műhelyben? – szűrte ki Zseni a lényeget. – Érted? Én nem akarok így meghalni. Remélem, minél később történik meg, és addig is olyan életet akarok élni, amit megemlegetnek – Märtha előrehajolt, és súgott valamit Zseni fülébe. A férfi összehúzta a szemöldökét, és a fejét rázta. De
Märtha nem adta fel. – Zseni, én tényleg alaposan végiggondoltam… – Oké, tulajdonképpen miért is ne? – mondta végül a férfi, majd hátradőlt a fotelben, és harsogó nevetésben tört ki. [4] Hatv anas-hetv enes év ek b el i sl áger ének es.
4 A cipősarkak hangosan csattogtak a padlón, ahogy Barbro nővér végigsietett a folyosón. Kinyitotta a tároló ajtaját, előhúzta a kocsit, majd a tálcára helyezte a gyógyszereket. Mind a huszonkét lakónak megvolt a saját koktélja, és mindezt neki kellett észben tartania. Mattson igazgató igen gondosan járt el gyógyszerügyben: néhány tablettát, mint például a pirosat, mindenki megkapott, valamint azt a világoskéket is, amit nemrég vezetett be. Attól a nyugdíjasoknak elment az étvágya. – Akkor kevesebbet esznek, nekünk meg nem kell annyit vásárolni – magyarázta. Barbro ugyan nem tartotta ezt valami jó ötletnek, de nem merte szóvá tenni, mert igyekezett jó viszonyt ápolni az igazgatóval. Vinni akarta valamire az életben. Az anyja egyedül élt, bejárónő volt, szűkösen éltek. Egyik nap, mikor elkísérte anyját a munkába, bepillantást nyerhetett egy másik fajta életbe. Gyönyörű festményeket látott, csillogó ezüstöt és parkettát. Látta az urakat is csinos ruháikban és bundáikban. Sosem felejtette el. Mattson igazgató is egyike volt ezeknek a sikeres embereknek. Húsz évvel volt idősebb Barbrónál, erős, talpraesett és befolyásos, több év üzleti tapasztalattal. A nő pedig rájött, hogy a férfi segítheti őt az életben. Lelkesen itta minden szavát, ahogy egy lány az apjáét, és csodálta. Lehet, hogy Mattson pár kilóval nehezebb a kelleténél, és túl sokat is dolgozik, de gazdag. Barna szeme, sötét haja és kisugárzása akár egy olasz szeretőé. Nem telt sok időbe, hogy beleszeressen. A férfi házas volt ugyan, de Barbro nem adta fel a reményt, így hamarosan viszonyt kezdtek. Az igazgató már meg is ígért neki
egy közös nyaralást. Barbro végighaladt a folyosón, és mindenkinek kiosztotta a gyógyszerét. Aztán visszaállította a kocsit a tárolóba, és visszatért az irodába. Már csak a papírmunkával kell végeznie, hogy Katja, a helyettese, üres asztalt találjon, amikor megérkezik. Barbro nővér leült a számítógéphez, és elmerengett. Holnap, gondolta, holnap. Ingmar és ő végre csak egymással törődhetnek. Másnap Märtha végignézte, ahogy Mattson igazgató felveszi Barbro nővért a kocsijába. Aha, állapította meg, amit már régóta gyanított: ezeknek közük van egymáshoz. Az igazgató konferenciára megy, és magával viszi a nővért. Remek. Tökéletes. Alig hajtott el az autó az épület elől, Märtha máris körbejárt, és mindenkinek beszámolt a tablettákról. Hamarosan el is tüntették az összeset. Néhány nappal később beszélgetés és nevetés töltötte be a társalgót. Zseni és Gereblye dámáztak, Stina egy akvarellképet festett, Anna-Greta pedig vagy a lemezjátszót hallgatta, vagy pasziánszozott. – A pasziánsz edzi az elmét – hangoztatta, és kipakolta a kártyákat az asztalra. Sosem csalt, és sosem felejtette el kihirdetni, amikor sikerrel járt. Vékony, hosszú arca és a tarkóján levő konty miatt egy századfordulóról itt ragadt tanárnő benyomását keltette, holott banki alkalmazott volt régebben. Értett a részvényekhez, aminek köszönhetően meg is gazdagodott, és büszke volt rá, milyen gyorsan tud fejben számolni. Mikor az otthon személyzete egyszer felajánlotta neki, hogy gondoskodnának a pénzügyeiről, olyan sötéten nézett vissza rájuk, hogy senki nem merte ezt még egyszer szóba hozni. Djursholmban nőtt fel, Stockholm leggazdagabb kerületében, és megtanulta, mit ér a pénz. Az iskolában mindig ő volt a legjobb matematikából. Märtha rásandított, és azon gondolkodott, vajon egy ennyire feddhetetlen személyt el lehet-e csábítani egy kis
kalandra. Ugyanis elhatározták magukat. Zsenivel készítettek egy tervet, és csak a megfelelő alkalomra vártak. Barbro nővér távollétében vihar előtti csend volt az otthonban. A felszínen minden úgy festett, mint szokott, de a csapat lelke mélyén elindult a változás. Mind az öten énekeltek, mint mindig, mielőtt a Gyémánt Kft. átvette az irányítást, a személyzet pedig hosszú idő után először tapsolt és mosolygott. A tizenkilenc éves Katja Erikson, Barbro nővér helyettese, süteményt sütött a délutáni kávéhoz, szerszámokat adott Zseninek, és hagyta, hadd tegye mindenki, amihez kedve van. Az otthon lakóinak önbizalma egyre nőtt, és mire felvirradt a nap, amikor Katja elbiciklizett tőlük, Barbro nővér pedig visszatért, már mindegyikükben csírázásnak indult a dacos ellenállás magja. – Nos, hát akkor készüljünk fel a legrosszabbra! – sóhajtott Zseni, mikor meglátta, hogy Barbro befelé igyekszik az épületbe. – Majd megint elkezd adagolni, hogy Mattson igazgató jól járjon – mondta Märtha. – Másrészről, ez még a végén a mi malmunkra hajthatja a vizet – tette hozzá kacsintva. – Igazad lehet – kacsintott vissza Zseni. Barbro nővér alig pár órája térhetett vissza, de máris ajtócsapkodás hallatszott, és magas sarkúja hangosan csattogott a folyosón. Délután mindenkit összehívott a társalgóba, megköszörülte a torkát, és letett egy halom papírt az asztalra. – Sajnos elkerülhetetlen, hogy a spórolás útjára lépjünk – kezdte. Haja takaros frizurába volt fésülve, karján új arany karkötő csillogott. – Ilyen nehéz időkben segítenünk kell egymáson. Sajnálatos módon kénytelenek vagyunk elbocsátani a személyzet egy részét, így a jövő héttől rajtam kívül csak ketten lesznek itt. Ez azt jelenti, hogy csak heti egyszer mehetnek ki. – Még a raboknak is jár a napi testmozgás. Ez teljességgel elfogadhatatlan! – tiltakozott Märtha hangosan, de Barbro nővér nem vett róla tudomást. – Aztán spórolnunk kell az étkezésen is, természetesen –
folytatta. – Mostantól napi egy meleg ételre számítsanak, azon kívül szendvicseket szolgálunk fel. – Kizárt dolog. Rendes ételt követelünk, valamint több zöldséget és gyümölcsöt! – kiabálta Gereblye. – Vajon zárva van odafent a konyha? – suttogta Märtha. – Csak azt a konyhát ne! – szörnyülködött Stina, és elejtette a körömreszelőjét. Késő este, amikor a személyzet már hazament, Märtha csak felosont a konyhába. Gereblye örül majd, ha megkapja a salátáját. Morcos, mert a fia nem jelentkezett, jókedvre kell deríteni. Märtha azt kívánta, bár neki is lenne családja, de élete nagy szerelme elhagyta, mikor a fiuk kétéves volt. A kicsinek gödröcskés arca volt, és göndör, szőke haja. Öt éven át ő volt Märtha legnagyobb boldogsága. Az utolsó vidéki nyáron gyakran mentek ki a lovakhoz az istállóba, áfonyát szedtek, horgászni jártak a tóra. De egy vasárnap reggel, míg Märtha aludt, a fiúcska fogta a horgászbotot, és kiment a mólóra. Ott találta meg, a móló egyik lábánál. Märtha élete megállt akkor, és ha a szülei nem lettek volna mellette, talán feladja. Azóta több férfival is volt viszonya, de amikor megpróbált újra teherbe esni, elvetélt. Végül kifutott az időből, és lemondott a család gondolatáról. A gyermektelenség volt élete nagy bánata, bár sosem mutatta. Elrejtette a fájdalmát, a nevetés sok mindenre leplet tud borítani. Mennyire könnyű átverni az embereket, gondolta. Märtha elhessegette a gondolatait, beosont Barbro nővér irodájába, és kinyitotta a kulcsos szekrényt. Mikor felért az emeletre, felidézte a legutóbbi illatokat, és várakozással telve húzta elő a főkulcsot. De aztán megdermedt. Kulcslyuk helyett egy olyan fura kártyaleolvasó volt az ajtó mellett. A Gyémánt Kft. bevehetetlen erőddé alakította a konyhát! Letaglózta a csalódás, belekerült némi időbe, hogy összeszedje magát és távozni tudjon. De nem adta fel, az alagsorba irányította a liftet. Hátha talál a pincében egy kamrát vagy tárolót.
Mikor kinyílt a liftajtó, először nem tudta, merre induljon, de akkor meglátta, hogy a folyosó távolabbi végén valami dereng: egy régi ajtó, üvegablakkal a tetején. Ez az ajtó is zárva volt, de a főkulcs beleillett. Óvatosan tárta ki, és friss, hideg téli levegő áramlott be rajta. Nagyszerű, itt egy kijárat! A fuvallattól felfrissült, és eszébe jutott szülei házának a kulcsa. Még mindig megvan. Annak is háromszögletű a feje, mint a főkulcsnak. Ha kicseréli őket, biztos senkinek sem tűnik fel. Märtha bezárta az ajtót, felkattintotta a lámpát, és elindult a másik irányba. Az egyik ajtón „Edzőterem – Csak a személyzet részére” felirat állt. Märtha kinyitotta, és bekukkantott. Ablaktalan helyiség volt, így elbíbelődött egy darabig, mire megtalálta a villanykapcsolót. A fénycsövek felbúgtak, Märtha pedig ugróköteleket, súlyzókat és szobabicikliket pillantott meg. A falak mentén padok és futógép, meg egy sor más, furcsa szerkezet, aminek a nevét se tudta. Tehát a Gyémánt Kft. tőlük elvette a sport lehetőségét, de saját edzőtermük azért van! Milyen sokszor kérték, hogy nekik is biztosítsanak lehetőséget ilyesmire, de nemet mondtak. Märthának kedve szottyant belerúgni az ajtóba – ami igazán botorság lett volna az ő korában, így csak káromkodva behúzta maga mögött, és az öklét rázta. – Ezt még megkeserülitek, mocskos disznók, várjatok csak! Mikor visszatért az irodába, szülei házának kulcsát betolta az ajtó alá, és nyomott rajta egyet. Aztán visszaakasztotta a csálé kulcsot a szekrénybe. Most majd senki nem kezd gyanakodni, hogy miért nem illik a zárba. Aztán a szobájába ment, elrejtette a főkulcsot a melltartójába, lefeküdt, és állig betakarózott. Az első lépés egy forradalom során a szabad mozgás biztosítása. Ezzel meg is volnánk. Csukott szemmel, mosolyogva aludt el, és egy csoport idős emberről álmodott, akik kiraboltak egy bankot, és akiket lelkes éljenzéssel fogadtak a börtönben.
5 Märtha és Zseni tervei egyre nagyobb méreteket öltöttek. Fellelkesültek annak a lehetőségétől, hogy valami újat csinálhatnak, csábította őket az ismeretlen. Ugyanakkor az otthonban folytatódtak a megszorítások. A vezetőség elvette a délutáni kávé mellől a süteményt, és senki nem ihatott napi három csésze kávénál többet. Mikor az öregek fel akarták díszíteni a karácsonyfát, újabb sokk érte őket: a vezetőség elspórolta a karácsonyfadíszeket is. – Bármiben lefogadom, hogy még a börtönben is jár egy feldíszített karácsonyfa – mondta Märtha. – És nem csak az. Kimenőt is kapnak, hogy megnézhessék a karácsonyi fényben pompázó várost – állt fel Zseni. Kiment, és kis idő múlva visszatért egy csillaggal, amit ezüst szigszalagból készített. – Pazar karácsonyi csillag – jelentette ki, majd kimerevítette néhány dróttal, és felrögzítette a fa tetejére. Mindenki tapsolt, Märtha pedig elmosolyodott. Zseni nemsokára nyolcvanéves, de még mindig élt benne a kisfiú. – Egy karácsonyi csillag csak nem kerülhet olyan sokba – morfondírozott Anna-Greta. – A zsugori embereknek minden sokba kerül, nem hajlandók másokra költeni. Itt nem lesz jobb a helyzet, épp ellenkezőleg. Zseni és én találkoztunk tegnap a vezetőséggel, és több javaslattal is előálltunk, mitől éreznénk magunkat jobban, de nem akartak meghallgatni minket. Ha változtatni akarunk, rajtunk a sor – mondta Märtha, és olyan gyorsan állt fel, hogy a széke feldőlt. – Zseni és én szeretnénk ezt-azt megváltoztatni.
Van kedvetek beszállni? (Azt mondta, ezt-azt megváltoztatni, ahelyett, amit gondolt: forradalmat szítani. De nem akart elijeszteni senkit már az elején.) – Természetesen! – állt fel Zseni is. – Igen, miért is nem találkozunk a szobádban egy pohárka áfonyalikőrre? – kérdezte Stina, aki szívesen kezelte volna kezdődő megfázását valami nyalánksággal. – Áfonyalikőr? Jó, hát végül is az is alkohol – motyogta Gereblye. Nem sokkal később mind az öten beléptek Märtha szobájába, és leültek a kanapéra, kivéve Gereblyét, aki a fotelt választotta. Ő ugyanis előző nap beleült Märtha félig kész kötésébe, és ezt az élményt nem óhajtotta újra átélni. Mikor Märtha elővette a likőrt, és mindenkinek töltött, megindult a beszélgetés is. Egyre hangosabban és hangosabban tárgyaltak, míg végül Märtha kénytelen volt a botjával kopogni az asztalon. – Figyeljetek! Nem fogjuk csak úgy megkapni a dolgokat, tennünk is kell értük – mondta. – Először is, ahhoz, hogy bírjuk a gyűrődést, edzenünk kell. Itt a kulcs a személyzet edzőterméhez. Esténként lelopakodunk, és edzünk. – Diadalmasan emelte a feje fölé a főkulcsot. – Hát, szerintem ez nem fog menni – tiltakozott Stina, aki szívesebben diétázott, mint hogy tornázzon. – Le fogunk bukni. – Ha feltakarítunk magunk után, senkinek sem tűnik fel, hogy ott jártunk – mondta Märtha. – Pontosan ezt mondtad a konyháról is. Ráadásul biztos, hogy egyből letörnek a körmeim. – És én még azt hittem, hogy itt, az otthonban végre nyugi lesz – nyögött fel Gereblye. Märtha nem vett róla tudomást, csak gyorsan összenézett Zsenivel. – Néhány hét edzés után akármivel megbirkózunk, ráadásul a kedélyünk is javul – mosolygott. Még nem mondhatta ki, amire tulajdonképpen gondolt. Hogy a bűnözőknek jó erőben kell lenniük, hogy bűnözni tudjanak. Mostanra ugyanis már biztosan
tudta, mit akar. Előző este elbóbiskolt a tévé előtt, és amikor felriadt, épp egy dokumentumfilm ment az egyik börtönről. Azonnal magához tért, és benyomta a „Felvétel” gombot a távirányítón. Egyre nagyobb csodálkozással követte a riportert a műhelybe, a mosókonyhába, végül a rabok megmutatták neki a szobáikat. Mikor a börtönlakók összegyűltek ebédelni, választhattak hús, hal és vegetáriánus fogások között, és még sült krumplit is kaptak. No meg többféle salátát és gyümölcsöt. Märtha ekkor rohant át Zsenihez. Együtt újra megnézték a műsort, majd egészen éjfélig beszélgettek. Märtha megemelte a hangját. – Javítani akarunk a körülményeinken, nem? Akkor edzenünk kell. Nincs olyan, hogy majd. A majd már rég elmúlt. Märtha tudta, milyen fontos a jó kondíció. Az ötvenes években, mikor a családja Stockholmba költözött, csatlakozott egy tornászcsoporthoz. Éveken át sikerrel fejlesztette állóképességét, koordinációját, gyorsaságát és erejét – bár a plakátlányok csábító külsejével nem versenyezhetett. Aztán elkényelmesedett, felszedett pár kilót, és még ha néha próbálkozott is koplalással, mindig kissé kövérkés maradt. Most tehet ellene! – Edzeni? Micsoda rabszolgahajcsár! – kelt ki magából Gereblye, és úgy bedöntötte az áfonyalikőrt, mintha pálinka volna. Köhögni kezdett, és dühösen nézett Märthára. De a kerek, izmos hölgy csak mosolygott, és olyan kedvesen nézett rá, hogy Gereblye belepirult. Nem, Märtha nem rabszolgahajcsár, csak a legjobbat akarja. Biztos volt benne, hogy most már érti, mi okból visel a nő övtáskát retikül helyett. Hogy szabadon legyen a keze, és cselekedni tudjon, ha a helyzet úgy kívánja. – Figyeljetek, szerintem adjunk Märthának egy esélyt – szólt közbe Zseni, aki bár nem adott sokat az edzésre, tudta, hogy nem jutnak messze a Gyémánt Kft. ajtajától, ha nem gyúrnak egy kicsit. Märtha hálásan nézett rá. – Jó, de akkor mi lesz most? – kérdezte Stina és Gereblye egyszerre.
– Mi leszünk a világ legidegesítőbb öregei – válaszolta Märtha. A forradalom szó azért még várhat.
6 Gereblye kiköpte a bagót, és ismét kézbe vette a súlyzókat. Már jóval könnyebben ment, elvégre egy hónapja edzett esténként és hétvégén is. Mellette Stina ült a szobabiciklin, kicsit távolabb tőlük Anna-Greta és Zseni gyakorolt azokkal a fura eszközökkel, amik a mellizmokat dolgoztatták. Közben pedig a futógépen gyalogoltak. Csak mentek és mentek anélkül, hogy bárhová is eljutottak volna. Pont, mint mikor szélcsendben állt a vitorlás az egyenlítőn. – Hogy megy, Gereblye? Märtha kedvesen mosolygott, és barátságosan vállon veregette a férfit. – Jól – lihegte az vörös fejjel. Letette a súlyzókat, és fáradt pillantást vetett Märthára. A nő, hetvenkilenc éve dacára gond nélkül dolgozott a gépekkel, jóformán anélkül, hogy kifulladt volna. Gereblyének szent meggyőződése volt, hogy amikor eljön Märtha ideje, bizonyára maga sétál el a sírhoz, fekszik be a koporsóba, és húzza magára a fedelét. – Még egy kört biztos meg tudsz csinálni – folytatta. – Aztán összepakolunk és kitakarítunk. A férfi grimaszolt. – De nyoma se maradhat, hogy itt jártunk, Gereblye, ezt ugye tudod? És kérlek, mondj le a fokhagymáról! A szag elárulhat minket. Ez a kioktató stílus! Märtha a göteborgi nagynénjére emlékeztette Gereblyét. A nyanya már meghalt, de tanárnő volt egykor, és vagy százötven kiló. Amikor a diákok rendetlenkedtek, azt mondta: „Ha nem maradtok csöndben,
rátok ülök!” Märtha és a nénikéje bizonyára rokonok lehetnek. De Märthának volt egy másik oldala is. Törődött az emberekkel. Minden nap kiosont a sarki boltba, majd gyümölcsökkel és zöldségekkel megpakolva érkezett vissza. És nem engedte, hogy kifizessék. – A zöldségek jót tesznek! – tiltakozott, majd rájuk villantotta megnyerő mosolyát, mókusszemei csillogtak. Sportot űzött abból, hogy kiosonjon, mikor senki sem látja, és mindig kicsattanó jókedvvel érkezett vissza. Néha még az arcukat is megcirógatta. Ha kisfiú lett volna, aki épp elesett a biciklijével, biztos Märtha ölébe bújt volna vigasztalásért. – Nemsokára meglátszik rajtunk az edzés! – beszélt tovább Märtha. – Egy kis vitamin és szénhidrát, kedves barátaim, aztán kifordítjuk a sarkából a világot. – Fordítsad ki te – motyogta Gereblye, és közben azt gondolta, hogy itt bizony valami gyanús. Märtha nagyon céltudatos. Biztos, hogy tervez valamit. De mit? – Rendben, mára elég! – kiabálta. – Ne felejtsétek el feltörölni a padlót, és lepucolni a gépeket. Találkozunk a szobámban. Miután lezuhanyoztak és rendbehozták magukat, Märtha szobájában gyülekeztek, aki addigra már kitett az asztalra egy kosár teljes kiőrlésű kenyeret és egy halom gyümölcsöt, Zseni pedig energiaitalokat vett elő. Új terítő díszlett az asztalon, pirosfehér virágmintás. – Még egy hónap edzés, és szerintem abszolút egészségesek leszünk – mondta Zseni. – Igen, és március elejére a hó is elolvad. Akkor aztán vitorlát bonts! – tette hozzá Märtha. – Miféle vitorlát? – kérdezte Gereblye. – Elvégre nem vagyunk a tengeren. Különben is, mi a célunk? Az isten szerelmére, mondd már el, mi a fenét tervezel! – Szeretném, hogy mindnyájan boldogabbak és egészségesebbek legyetek, és azon a napon, amikor biztosan
formába jöttetek… – Mi lesz akkor? – Akkor, de csakis akkor tudhatjátok meg A Nagy Titkot – felelte Märtha. Barbro nővér letette a súlyzókat, és megigazította a homlokpántját. Milyen mókás, mintha fokhagymaszag terjengene az edzőteremben. Odalépett a futógéphez, és bekapcsolta. Itt és a súlyzós szekrénynél lehetett leginkább érezni a szagot. Fellépett a szalagra, és kocogni kezdett. A teremnek nem voltak ablakai, szóval a szag nem jöhet odakintről. Kivéve, ha a szellőzőrendszer a ludas. Igazából nem volt egy nagy sportfanatikus, de szeretett volna imponálni Mattson igazgatónak. A férfi azt mondta, gyönyörű teste van, és ő ezt meg is óhajtotta tartani. Ha be akarja hálózni, nem elég a mély dekoltázs, feszes is kell hogy legyen az a mell, és csinos az egész alak. Eddig minden jól ment, még ha titkolózniuk kellett is. Leginkább a munkahelyükön találkoztak, mivel a férfinak családja volt. De hamarosan elhagyja a feleségét, ebben Barbro nővér biztos volt. Hiszen azt mondta, hogy a házasságának tulajdonképpen már vége is, nem találnak már közös témát a nejével. „Életemben most először érzem magam boldognak, hála neked, édesem”, mondogatta. Barbro nővér mosolygott. Mattson igazgató, avagy Ingmar, ahogy intim perceikben szólította, azt mondta, összetartoznak. A nő leszállt a futógépről, hozott egy matracot, és nyújtani kezdett. Milyen csodálatos lenne újra elutazni vele valahová! Még ha csak egy konferenciára is, mint korábban. Persze a legjobb az lenne, ha összeköltöznének. Akkor elintézhetné azt is, hogy társtulajdonos legyen a cégnél. No de addig meg kell hogy elégedjen a lopott pillanatokkal az irodában. És ha elintézné, hogy a Gyémánt Kft. még nagyobb hasznot termeljen? Akkor talán az igazgató meggyőződne az ő értékeiről, és elválna. Kinyújtózott a matracon, és azt kívánta, bár itt feküdne mellette a férfi. Ők
ketten egy pár. El kell intéznie, hogy így is legyen! Mikor felállni készült, meglátott valamit a padlón. Egy ősz hajszál? Különös. A személyzet egyik tagja sem ősz, sőt a takarítók sem. Más pedig ugyebár nem használja az edzőtermet.
7 Másnap a társaság kávéra volt hivatalos Märtha szobájába. Mikor megérkeztek, ment a tévé. Miután mindenki megkapta a csészéjét, és leült a kanapéra, Zseni elindított egy dvd-t. – Ezt a műsort látnotok kell! – mondta. – Egy dokumentumfilm a börtönök világáról. – Behúzta a függönyt. – Juj! – ijedt meg Anna-Greta. Az öregek a kávéjukat meg a szokásos áfonyalikőrt kortyolgatták, és alig kezdődött el a műsor, máris méltatlankodással telt meg a szoba. – Hogy ez egyáltalán lehetséges! – tört ki Stina, reszelőjével hadonászva. – A bűnözőknek jobb soruk van, mint nekünk! – Ráadásul a mi adónkból! – fújtatott Anna-Greta. – Az adó egy részét idősgondozásra fordítják – jegyezte meg Zseni. – No persze, nem túl nagy részét. Az önkormányzatok inkább sportcsarnokokat építenek idősek otthona helyett – szólt közbe Anna-Greta. – A politikusokat kellene börtönbe zárni – vélekedett Märtha, és leejtett egy szemet. Nehezére esett egyszerre tévét nézni és kötni. – Börtönbe? De hát oda mi megyünk! – kiáltott fel Zseni, mire Märtha gyorsan sípcsonton rúgta. Elvégre megegyeztek, hogy nem hamarkodják el a dolgokat. Akkor sosem állítják a többieket a saját oldalukra. De az egész tévéműsor alatt repkedtek a keserű megjegyzések, míg végül Anna-Greta már nem bírt magával. Megigazította a kontyát, a térdére fektette a kezét, és nagy komolyan körülnézett.
– Ha a raboknak jobb dolguk van, mint nekünk, miért is ülünk itt? Mindenki azonnal elhallgatott. Märtha elképedve nézett rá, de gyorsan összeszedte magát. – Pontosan. Miért nem indulunk egy kis rablóturnéra, aztán a börtönbe? – Most ugye csak viccelsz? – Anna-Greta nevetése általában olyan volt, mint a lónyerítés, de most legfeljebb egy póniéhoz lehetett volna hasonlítani. – Rablóturné? Hogyan? Soha az életben! – szörnyülködött Stina, akinek egyházi neveltetése nem múlt el nyom nélkül. Ne lopj, ámen, slussz és passz. – Gondoljatok csak bele. Miért ne? – kérdezte Märtha. Felállt, és kikapcsolta a tévét. – Mi veszítenivalónk van? – Te nem vagy normális. Először sportcsillagot akarsz faragni belőlünk, aztán bűnözőt. Azért mindennek van egy határa, nem? – háborgott Gereblye. – Csak látni akartam, mit szóltok – hazudta Märtha. Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán más témára terelték a beszélgetést. Miután elmentek, Zseni maradt még egy kicsit. – Szerintem azért át fogják gondolni – mondta. – Most láttak valami mást, ami nem az otthon. – Igen, ez volt az első lépés. Most hagyni kell megérni a gondolatokat – vélte Märtha. Zseni megcirógatta az arcát. – Tudod-e, hogy nemsokára magunk mögött hagyhatjuk ezt a helyet? – Igen, de annál sokkal több minden vár ránk! Eltelt egy hét anélkül, hogy bárki is szóba hozta volna azt a dokumentumfilmet. Mintha megijesztette volna őket a téma, és senki nem mert volna előhozakodni vele. De míg Märtha az új krimijét olvasta, Gyilkosság az idősek otthonában, Zseni
folytatta a készülődést. Előkerített egy-egy kihajtható szélességjelzőt a kerekes járókereteikhez, hogy el ne üssék őket a városban, valamint az utolsó simításokat végezte e heti találmányán. – Nézd csak, Märtha – mondta, és átnyújtott a nőnek egy piros baseballsapkát, aminek az elejére öt apró lyukat fúrt. – Nyomd meg az ellenzőjét! Märtha elvette a sapkát, megnyomta, és a következő pillanatban éles fénypászma terítette be a szobát. – Jobb, mint a fejlámpa. Egy led-es baseballsapka jól jöhet a rablásoknál. Märthából kitört a nevetés. – Milyen előrelátó vagy! – mondta némi gyengédséggel a hangjában. – De kellene még néhány led. – Ha már úgyis kimegyek a zöldségeshez, akkor elsurranhatok a barkácsboltba is. De ugye, hogy kész elmebaj, hogy még kimennünk is csak titokban lehet? Emlékszel még az otthon hirdetésére? Aranyélet 70 felett, ez állt benne. – Ha minden a terv szerint halad, ennél sokkal jobb dolgunk lesz – nyugtatta meg Zseni, és a fejére tette a sapkát. – A börtönben pedig biztos kedvesek lesznek velünk, mivel ilyen öregek vagyunk. – Ugye, hogy izgi dolog átképezni magunkat tolvajjá? Először megtervezzük és véghez visszük a bűncselekményt, aztán jönnek az új kalandok a börtönben. – Pontosan. Már nem vagyunk olyan formában, hogy ejtőernyőzzünk, vagy világkörüli útra induljunk, de azért izgalmasabbá tehetjük az életünket. – Zseni álmodozva nézett ki az ablakon. – Azért olyan bűntettet kell kitalálni, amelynek során nem sérül meg senki – folytatta Märtha. – A vagyon elleni bűncselekmények elegendőek ahhoz, hogy az ember börtönben kössön ki miattuk, és ebbe talán még a többiek
is belemennének – vélekedett Zseni. – Legjobb lenne igazán gazdagoktól lopni. – Úgy több jut nekünk is – mondta Märtha. – Azokat a gazdagokat, akik költenek kutatásra és jótékonyságra, békén hagyjuk. De akik harácsolnak, és nem fizetnek adót, azokat meglophatjuk. – Tőzsdecápák, kizsákmányolók és…? – Igen, akik két kézzel szórják a pénzt. Eszedbe jutott valaha is, hogy a gazdagok mindig olyanokkal hasonlítják össze magukat, akik náluk is gazdagabbak? Hát persze, hogy nem elégedettek. Ha nem látják be, hogy érdemes osztozkodni, mi majd segítünk nekik. Tulajdonképpen szívességet teszünk vele. – Lehet, hogy ők nem így látják majd – fűzte tovább Zseni –, de attól még igazad van. – Zseni Sundbybergben nőtt fel, ő és a barátai is mind szegények voltak. Az apja a csokoládégyárban dolgozott, ő pedig kifutófiúként próbált keresni egy kis zsebpénzt. A gyárnak viszont jó vezetői voltak, építtettek egy parkot, ahol a munkások és családjaik kikapcsolódhattak. Zseni ezt fantasztikus dologként könyvelte el, és nagy tisztelettel adózott a keménykalapos uraknak. Ők megértették, hogy osztozkodni kell. Igazából annyira megkedvelte Sundbyberget, hogy ott maradt, bár munkát és lakást is ajánlottak neki Stockholm belvárosában, miután megszerezte a mérnöki diplomát. Először az elektromos műveknél dolgozott, majd a szülei halála után műhelyt nyitott a házuk földszintjén. Életében először akkor költözött, mikor eljött ide, az otthonba. – Mindent, amit ellopunk, betesszük a Lopási Alapítványba – tért vissza Märtha a vezérfonalhoz. Felvette a kötést az öléből, megigazította a gombolyagot, és nekilátott a kardigán hátának. – Lopási Alapítvány? – Ott gyűjtjük a pénzt, aztán ha kijöttünk a börtönből, szétosztjuk kultúrára, idősek otthonára, meg minden másra, amit az állam elhanyagol. Még jó vége is lehet, nem? Zseni egyetértett, az este pedig további ötleteléssel telt. Mire
eljött a lefekvés ideje, eldöntötték, hogy ott csapnak le, ahol a leggazdagabb emberek gyülekeznek. Igazi nagy balhét terveztek. Olyat, amilyet azelőtt csak moziban láttak.
8 Szállingózott a hó, mikor Märtha és barátai kiszálltak a stockholmi Grand Hotel előtt a taxiból. Märtha egyből rájött, hogy nem fognak tudni elvegyülni a tömegben. Zseni kirítt a piros sapkájában, járókereteik is feltűnőek voltak a kihajtható szélességjelzőkkel. Zseni járókerete meg aztán különösen esetlenül nézett ki. A váza valahogy szélesebbnek tűnt, mint Märtháé. Vajon mit csinált vele? – Akik a Grand Hotelbe jönnek, mindig adnak borravalót – jegyezte meg a taxisofőr. – Kedves uram – szakította félbe Märtha. – Mi nem a Grand Hotelbe megyünk, hanem a waxholmi komphoz. – Miért hazudsz? – suttogta Anna-Greta. – Mert minden valamirevaló bűnöző hagy maga után hamis nyomot. – Nemsokára annyi borravalót kaphat, amennyit csak akar – szólt közbe Gereblye, de Zseni oldalba vágta. – Pssszt, ne hívd fel magadra a figyelmet! – Mondod te, abban a sapkában. Legalább a lámpákat kapcsold le! Zseni gyorsan megnyomta az ellenzőt, a fény kialudt. Märtha behajtotta a szélességjelzőt, és intett Zseninek, hogy ő is tegyen így. A szemtanúk pont az ilyen kis részleteket szokták megjegyezni. – Kezdődik a nagy kaland! – szólalt meg Märtha, mikor a taxik elhajtottak. Felnézett a Grand Hotelre, és biccentett Zseninek. Amit sokáig inkább tréfának vettek, kezd megvalósulni, még ha
elég sokáig tartott is eljutni idáig. Csak hetekkel a dolog felvetése után sikerült meggyőzniük a többieket, de Märtha a lelke mélyén továbbra is attól félt, hogy valaki bedobja a törölközőt. Pedig ő annyira szerette volna élvezni az életet egy kicsit, mielőtt rács mögé kerülnek. Rémálmai voltak arról, hogy valaki az utolsó pillanatban kiszáll, vagy ami még rosszabb, leleplezi őket, mielőtt véghez vinnék a Nyugdíjas Liga első akcióját. Stina találta ki, hogy legyen ez a nevük, és mindenki rábólintott. Szerettek volna valami vagányabbat, de ez legalább viszonylag fiatalosan hangzott, és amúgy sem a név, hanem a tettek számítanak. Az Idősek Bandája nevet, amit Märtha javasolt, végül elvetették, mert túlságosan gengszteresnek ítélték. Barbro nővérnek hála, tehetetlen vénségekből sokkal gyorsabban változtak leendő bűnözőkké, mint azt gondolták volna. Märtha ugyanis elment a barkácsboltba, hogy bevásároljon Zseninek, de a férfi kézírását sem ő, sem az eladó nem tudta elolvasni. – Hát akkor hívjuk fel a barátját – ajánlotta az eladó, és Märtha gondolkodás nélkül bediktálta Zseni számát. Túl későn jutott eszébe, hogy minden magánbeszélgetést a Gyémánt Kft. központjából kapcsolnak. – Itt áll egy idős hölgy, és szeretne venni valamit, de sajnos nem tudom, mit – magyarázta az alkalmazott a vonal túlsó végén jelentkező nőnek. Közben Märtha észbe kapott, de túl későn: Barbro nővér addigra már megértette, hogy valaki kiszökött az engedélye nélkül. Egy héttel később a Gyémánt Kft. zárakat kezdett cserélni az otthonban, Märtha pedig Zseni vállán sírdogált elkeseredetten, hogy most aztán mindennek vége. – Ne szomorkodj, kicsi Märtha! Végre felvirradt bűnözői karrierünk kezdetének napja! El kell tűnnünk innen, mielőtt a bejárati ajtón is kicserélik a zárat. Azzal Zseni leült a számítógép elé. – Azt mondtad, keressük meg a gazdagokat. Nos, hát itt
vannak! – nyitotta meg mosolyogva a Grand Hotel honlapját. – Most pedig szobát foglalunk. – A Grand Hotelben? – nyelt nagyot Märtha. A skånei sorházból egy stockholmi kétszobás lakáson át… egy luxusszállodába? Pedig a szülei mindig azt mondták, elégedjen meg azzal, amije van… Nyelt még egyet. – Hát persze. A Grand Hotel, magától értetődik. – Akkor megrendeljük mindenkinek az „ünnepi csomagot” virágokkal, pezsgővel és gyümölcskosárral, hogy felviduljanak. – Friss eperrel? – Hogyne – folytatta Zseni lelkesen, aztán hirtelen elhallgatott. – De gondolj bele, mi lesz, ha Stina és Anna-Greta túl jól fogják érezni magukat a szállodában. Még a végén nem akarnak börtönbe menni. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell – felelte Märtha. – De azt hallottam, a luxust is meg lehet unni. Zseni tovább görgetett a honlapon, és néhány perccel később le voltak foglalva a luxuslakosztályok és öt „ünnepi csomag”. Märtha kellemes bizsergést érzett. – Pontosan negyvennyolc óránk van – kapcsolta ki Zseni a számítógépet. – Hétfőn jön a lakatos, és addigra távoznunk kell innen. Vasárnap este, miután a személyzet hazament, mind az öten kiosontak az otthonból, botostul, járókeretestül. Március első hetében jártak, az ég szürke volt, hószag érződött a levegőben, de ez nem zavarta őket. Érezték, hogy új korszak kezdődik az életükben. A kaland korszaka. Märtha kulcsra zárta maguk mögött a pinceajtót, majd megrázta öklét a ház felé. – Csirkefogók, azok vagytok mind! Amikor elvettétek a karácsonyfadíszeket, az volt az utolsó csepp! Úgy bizony! – Mit mondtál? – kérdezte Anna-Greta, aki kicsit nagyothallott. – Hogy az ördög vigye el őket!
– Ja, hogy ő – nyugtázta Anna-Greta. – Most pedig fogunk egy taxit – húzta szorosabbra a kabátját Märtha, és elindult a taxiállomás felé. Egy fél órával később megérkeztek a Grand Hotelbe. Kifizették a taxit, és elindultak befelé. Märtha megállt, és áhítatosan nézett fel az illusztris szállodára. – Milyen csodálatos épület! – tört ki belőle. – Kár, hogy már nem építenek ilyet manapság. – Be lehetne zárni az összes építészeti egyetemet – vélte Gereblye. – Fel nem fogom, miért kell évekig tanulni ahhoz, hogy az ember aztán nagy kockákat rajzoljon. Én azt már négyévesen tudtam. Ráadásul sokkal szebbeket. – Akkor miért nem mentél építésznek? – Üdvözöljük önöket a Grand Hotelben! – szakította félbe őket egy elegáns ajtónálló, és meghajolt. – Köszönjük, köszönjük – felelte Märtha, és igyekezett a legelőkelőbb mosolyát megvillantani. De akárhogy mosolygott is, a hangján érződött a bizonytalanság. Az, hogy épp az imént szöktek meg az otthonból, és hamarosan a bűnözés útjára lépnek, kicsit sok stressznek bizonyult az ő korában.
9 A kerekes járókeretek puhán és halkan gurultak a padlószőnyegen, egészen a recepcióig. Märtha megbabonázva nézte a sötétkék, aranykoronákkal díszített szőnyegszegélyt. A királyokra gondolt, akik megfordultak itt. Egy pillantás a padlóra, és a saját fejdíszüket látták viszont sokszorosítva. Eltartott egy kis ideig bejelentkezni, mivel a személyzet diszkréten ellenőrizte, mennyi fedezet van a bankkártyáikon. Hál’ istennek Anna-Greta vagyonos volt, így a számláján elegendő pénz volt mindannyiuk számára, mégis feszülten vártak. A többiek csak a nyugdíjukat mutathatták fel. Végül a recepciósok csak elmosolyodtak, és üdvözölték őket. – Második ajtó, az emeleten balra – állt Zseni a sor élére. – Ti, lányok, Lilian hercegnő lakosztályát kapjátok, ahol a celebek szoktak megszállni, Gereblye és én két másik luxuslakosztályban szállunk meg. – Atyaég, hát ez nem lesz olcsó mulatság! – kiáltott fel AnnaGreta, aki egyfolytában számolt. – De drágám, elfelejtetted, hogy nem óhajtunk fizetni? – suttogta Märtha. Vidáman lépkedtek végig a folyosón, járókereteikre támaszkodva. Igazság szerint már nem volt szükségük rájuk, mert az edzéstől sokat javult az egyensúlyérzékük, de úgy vélték, hogy jobb megőrizni a látszatot. Märtha mosolygott. Ki gyanúsítana egy járókeretes öregasszonyt? Ráadásul a kosárba remekül el lehet rejteni a lopott holmit. Megérkeztek a bal oldali, második ajtóhoz. – Ez az – jelentette ki Zseni magabiztosan, majd benyitott.
A többiek a nyomában. Hunyorított. – Hát, nem sok minden emlékeztet itt Sundbybergre. – Istenem, látjátok? Az egész szoba csillog, mintha aranyból lenne – hökkent meg Stina. – És milyen szép piros, kárpitozott székek! Így élnek a gazdagok? – kérdezte Zseni. – De… – motyogta Gereblye. – Nincs itt túl erős parfümillat? – Alig merek megmozdulni. Láttátok a tükröket és a csodás mosdókagylókat? Ez lenne Lilian hercegnő lakosztálya? – kérdezte Anna-Greta. – Nem is tudom – motyogta Zseni. – Kicsit talán túl sok a tükör… – Nyolc darab egy szobában – számolta össze Märtha. – És láttátok, milyen szép a csillár? Meg a márványborítás és a lámpák a mosdók felett? – De hol vannak az ágyak? – kérdezte Stina, aki kezdett elfáradni, és szeretett volna lepihenni. Mintha egy kis megfázás bujkált volna benne. – Ágyak? – nézett körbe Zseni. Ugyanabban a pillanatban jól ismert hangot hallottak. – Na ne már… ez itt… a budi? – vigyorgott Gereblye. – Most már értem, miért van nyolc mosdókagyló. Nevetve hagyták el a női mosdót, és megkeresték a liftet. Zseni benyomta a plasztikkártyáját, és megnyomta a nyolcas gombot. – Bocsánat, kicsit eltévedtem. Lilian hercegnő lakosztálya természetesen a legfelső emeleten van. Märtha gondolataiba mélyedve állt a liftben. Az, hogy összekevertek egy lakosztályt egy női mosdóval, rossz előjel. És ha már józanul is így tévelyegnek, mi lesz, ha megisznak egy-két pohárkával a bárban?
10 – És most hogyan tovább? – kérdezte Stina, miután már többször is körbejárta a lakosztályt, és megbabonázva végigkapcsolgatta a tévéket minden szobában. – Nehéz eldönteni, melyiket nézzem, ráadásul annyi más dolog is van itt. Még egyszer körülnézett. Üljön le a könyvtárban? Vagy a zongorához? Menjen és nézze a házimozit, vagy csak roskadjon le a legközelebbi fotelbe? De vonzotta a nagy fürdőkád is a mesés csempékkel, no meg a szauna. A szálloda vezetője azt mondta, hogy zöld fényt is be lehet kapcsolni, ami mellé dzsungelhangokat játszanak, vagy akár kéket is, ha az embernek inkább az van ínyére. Az is jó ötletnek tűnt, hogy csak elnyúlik a franciaágyon, ahonnan kilátás nyílt a királyi palotára. – Nézheted a csillagokat is, ha ahhoz szottyan kedved. Van egy teleszkóp a hálószobában – ajánlotta Zseni. – Vagy akkor már kukkants be a palotába. A király biztos valami izgalmassal foglalkozik éppen. – Ugyan, ha izgalmassal foglalkozik, akkor azt nem itt csinálja – vélte Märtha. – Egyébként van itt vécé valahol? – nézelődött Gereblye. – Van egy jobbra, egy a fürdőszobában, és kettő még odébb – világosította fel Stina. – Elég lesz egy is, nem tudok négyet használni egyszerre! – Zuhanyból is négy van. Rohangálj fel-alá közöttük – ötletelt Märtha. Miután mindenki kipakolt, majd pezsgővel a kezében lehuppant egy fotelba, elérkezett az idő, hogy megbeszéljék a további teendőket.
– Fontos a tervezés – magyarázta Zseni. – Fel kell térképeznünk a szállodát. Elmegyünk a fürdőbe, iszunk egyet a bárban, beülünk a könyvtárba, eszünk az étteremben, diszkréten elvegyülünk a szállóvendégek sokadalmában. És ha már tudjuk, hol vannak a leggazdagabbak, lecsapunk. – Én tudom. Negyvenkét luxuslakosztály található a szállodában, és a legtöbb ott lakó vendég igénybe veszi a fürdő nyújtotta szolgáltatásokat – szólalt meg Anna-Greta. – Ahová biztos magukkal viszik a karóráikat meg a karkötőiket, és beteszik őket az értékmegőrzőbe. – Remek. Mi pedig ellopjuk őket. Egyszerű. Aztán elrejtjük a zsákmányt, hogy meglegyen, amikor kijövünk a börtönből – lelkendezett Märtha. – Szerintem túl sok krimit olvastál – jegyezte meg Gereblye. – Dehogy. A legnagyobb bűnözők leülik a büntetést, és miután kiszabadultak, magukhoz veszik a pénzt. Mint például az angol vonatrablók, meg akik helikopterrel rabolnak bankot. – Akkor legyen így – határozott Anna-Greta, szemében a lelkesedés tüze égett. – Figyeljetek, menjünk le a fürdőbe felderítőútra. És ha már ott vagyunk, vízi tornázhatunk is – javasolta Märtha. – Na nem, nem edzeni jöttünk ide! – méltatlankodott Gereblye, de szerencsére megálljt parancsolt magának, mielőtt hozzátette volna: te fitnesznáci. – De hová rejtjük a sok lopott holmit? – érdeklődött Stina. – Megoldjuk – vágta rá Märtha vörös fejjel, ugyanis erre nem gondolt. – Szerintem igyekezni kell az akcióval, az otthon már biztos kerestet minket. Miért ne csaphatnánk le holnap vagy holnapután? – javasolta Zseni. – Aztán maradhatunk még egy kicsit. – Hogy maradjunk a helyszínen? Hová gondolsz? – szörnyülködött Märtha, aki egyetlen krimiben sem olvasott ilyet. – A tett színhelyére visszatér az ember, nem pedig ott marad!
– Éppen ezért nem fogja a rendőrség itt keresni a tettest első körben – jelentette ki Zseni. – Most pedig öltözzünk át, aztán találkozunk kicsit később. Mikor a férfiak elmentek, Stina végignézte a szálloda ajánlatait, és közben manikűrözött. – Szerintem foglaljunk le egy kezelést a fürdőben – integetett a reszelőjével. – Fürdő és szépségápolás? – Märtha fáradtan nézett a barátnőjére. Stinát csak az érdekelte, hogyan tartsa magát a lehető legjobb karban. Ötvenöt évesen felvarratta a ráncait, de erről nem volt szabad tudni. Azt akarta, hogy szépsége természetesnek és belülről fakadónak tűnjön. A fogfehérítéséről sem szólt egy szót sem. Talán a neveltetése miatt: a szülei még azt is megtiltották, hogy sminkelje magát, mondván az bűn. És hogy büszkén kell viselni természetes kinézetünket, amivel Isten ajándékozott meg. Stina tizenévesen titokban festette magát. Most titokban járt plasztikáztatni. – Ezt hallgasd – folytatta. – Van olyan kezelés is, ami feloldja az érzelmi és fizikai blokkokat, és ellazítja a testet. Ehhez lehet választani egy szemmaszkot, ami elfedi a fáradtság és a kor minden nyomát. – Szerintem rajtam a teljes arcmaszk sem segít – vonogatta a vállát Märtha. – A szemkörnyéki marma pontokon nagyon hatékony a masszázs. Jelt ad az idegeknek, az izomzat pedig erős marad – olvasta tovább Stina, akit teljesen beszippantott a szálloda reklámkatalógusa. – Mi a csuda az a marma? – kérdezett vissza Märtha. – Nem, ez sokkal jobb! – szólt közbe Anna-Greta, aki szintén elmart egyet a hotel spa- és fitneszkatalógusából. – Hatvanperces arcakupunktúra. A tűk stimulálják a kollagén termelődését, valamint megerősítik a kötőszöveteket. – Pont erre vágytam – forgatta a szemét Märtha. – A kezelésektől a bőr feszessé és puhává válik. Egykor
ezekkel a jelzőkkel illették a kebleim – merengett el Stina. – Most már azt sem tudom, merre keressem őket. – Elég legyen. Rablóturnén vagyunk, nem máson. Most pedig indíts a fürdőbe – jelentette ki Märtha határozottan, és elvette a katalógusokat. – Sose felejtsétek el, miért is jöttünk! A hölgyek bólintottak, átvették fürdőruháikat, majd felöltötték a szálloda fehér köntösét. Märtha az ajtó előtt még megállt egy pillanatra. – Mikor lemegyünk, nézzetek alaposan körül, hogy hol vannak az óráknak, pénznek, gyűrűknek meg ilyesmiknek szánt értékmegőrzők. – Tehát akkor komolyan véghez viszünk egy valódi bűntettet! – kiáltott fel Stina hirtelen. – Csitt! Nem, dehogy, csak kalandozunk – lépett be Märtha a liftbe, és megveregette barátnője vállát. Aztán hirtelen nyugtalanság fogta el. Ugye nem fog Stina mindent eltolni?
11 A recepción egy erősen kifestett nő fogadta őket mosolyogva. Épp meg akart szólalni, mikor Zseni és Gereblye is befutott. Ötvenes évekbeli, pöttyös fürdőnadrágjuk kivillant a köntös alól. – Óhajtanak törülközőt? – Igen, köszönjük – mosolygott Märtha. – Ez pont olyan, mint mikor Törökországban voltam – lelkendezett Gereblye. – Szép fürdők, mozaik, nők és… – Éneklés? – biggyesztette el a száját Anna-Greta. – Az akkor volt. A férfiak megkapták a törülközőjüket, és elindultak zuhanyozni, Märtha és a többiek pedig a női részleg felé vették az irányt, ahol rögvest egy egész falnyi sorszámozott értékmegőrző szekrénnyel találták szembe magukat. – Jackpot! – suttogta Märtha elragadtatva, és oldalba bökte Anna-Gretát. – Hát itt ránk vártak – számolgatta Anna-Greta a szekrényeket. Bementek, és az egyik hideg vizes medence felé ballagtak, ami mellett az egyik fal dekorációja az északi szigetvilágot ábrázolta. – Látjátok, milyen szép? – mondta Stina. – Az egzotikus észak, amiért a turisták annyit fizetnek. – Bár valójában ingyen is megnézhetnék – jegyezte meg AnnaGreta. – De az exkluzív élmény pénzbe kerül – zárta le Märtha. – Ezért laknak csak üzletemberek, államfők és filmsztárok a Grand Hotelben. – Meg mi – csipogta Stina.
– Itt olyanok szállnak meg, akik irányítják a világot – folytatta Märtha remegő hangon. – De honnan tudják akkor, milyen az átlagemberek sorsa? – kérdezte Stina. – Hát épp ez az. Nem tudják – jelentette ki Märtha. – De ha te lennél Frank Sinatra, Zarah Leander[5] vagy egy császárnő, te sem egy turistaszállóban akarnál lakni. Akkor senki sem tudná, hogy világsztár vagy – szólt bele Anna-Greta. – Ez olyan, mint Djursholmon élni. A cím bizony számít. Amikor odaértek a medencéhez, látták, hogy Zseni és Gereblye már bementek, és ráérősen úszkálnak. A víz a kék különböző árnyalataiban játszott, rózsa- és levendulaillat terjengett. A medence alját nagy, fekete lapokkal rakták ki, a négy lépcsőt boltív övezte. A teremből keskeny folyosó nyílt, aminek jobb oldalán a gőzfürdő ajtaja látszott. – Ott lehet gőzfürdőzni, meleg nyírborogatást kérni a lábunkra, és biotőzeg-pakolást – tájékoztatta őket Anna-Greta. – A tőzeg stimulálja a légzést és az emésztést, valamint nyugtató hatású – tette hozzá Stina. – Mint ahogy azt már mondtam, nem ezért jöttünk – szögezte le Märtha ismét. Zseni és Gereblye kimásztak a medencéből, boldognak és életvidámnak tűntek. – Akkor hát irány a gőz! – lelkendezett Zseni. Végigmentek a folyosón, benyitottak a nedves félhomályba, majd leültek. Olyan sűrűn gomolygott a gőz, hogy alig láttak valamit. Egy fiatal férfi, egy nő és egy csapat középkorú fickó ült odabent. Elég nagy helyiség volt, a fala mentén félkörben padok, középen pedig egy szemmagasságban végződő fekete hengerféle, benne egy fúvókával, ami gőzt köpött magából. Fojtogató, párás, nyírfaillatú volt a levegő. – Most majd jól eldeformálódik a botom – panaszolta AnnaGreta. – Szent egek, hát azt az öltözőben kellett volna hagynod! –
nyögött fel Gereblye. – Még szerencse, hogy a járókeretet nem hoztad. Az még be is rozsdásodott volna – tette hozzá Märtha. Zseni csodálattal nézte a hengert. – Hm. Egy gőzt lövellő nyílás. Pont megfelel – motyogta. Üldögéltek bent még egy kicsit, aztán kimentek zuhanyozni. Miután kifelé is elhaladtak az értékmegőrző szekrények előtt, fellifteztek a szobáikba. – Láttátok? A szekrénykéknek nincs kulcsa. Plasztikkártyával nyitják őket – ült le Märtha a kanapéra. – A férfirészlegen is – sóhajtott fel Gereblye. – Mágnescsíkjuk sincs. Minden szekrényhez saját kódolt kártya tartozik, és legalább háromszáz szekrény van odalent. Barátságtalan csönd ereszkedett a szobára, mindnyájan megértették, mit jelent ez. Senki nem nyúlt a pezsgőhöz, csak Zseni mocorgott a székén. – Holnapra kitalálok valamit – ígérte. – Akkor azt javaslom, találkozzunk itt holnap reggel 10-kor, és akkor megbeszéljük, hogyan tovább – vette át az irányítást Anna-Greta, aki annak idején a bankban hozzászokott a reggeli meetingekhez. – Mielőtt lecsapnánk? – kérdezte Stina lélegzet-visszafojtva. – Pontosan – felelte Zseni és Märtha egyszerre. – Amikor valami nagyon bonyolultnak tűnik, általában akad rá egyszerű megoldás. Olyan, amire korábban senki sem gondolt – bátorította őket Märtha. – Most pedig együnk. Az általában segít. – És a vacsora árát írassuk a számlához – döntötte el AnnaGreta. Legjobb ruháikba öltözve ültek le a Verandában. A hosszúkás étterem leginkább a Titanic egyik fedélzetére hasonlított, a hatalmas ablakok előtt megterítve álltak az asztalok. – Talán nem a legjobb ötlet ablak mellé ülni – gondolkodott
hangosan Märtha. – Mi lesz, ha valaki megismer minket, és visszazsuppol az otthonba? – Senki sem figyel arra, ki ül idebent – vélte Gereblye, de azért nyugtalan pillantást vetett az utcára. Tetszett neki, hogy szökésben vannak, és nagyon nem akart lebukni. Nyelvhalat rendeltek „à la meunière”, baconbe csavart zöldbabbal és tört burgonyával. Mikor megérkezett az étel, mindnyájan úgy eltátották a szájukat, hogy a pincér megkérdezte, félreértett-e valamit. – Nem, dehogy. Csak már elfelejtettük, hogyan is néz ki egy valódi étel. Műanyag fólia nélkül – nyugtatta meg Märtha. Csendben enni kezdtek. Aztán jöttek a sóhajok. – Elolvad a szájban, mint a meleg vaj – cirógatta meg Gereblye a halat a villájával. – Az M/S Kungsholm óceánjáró első osztályán volt ilyen ízű az étel. – Elképesztő. Valódi hal – bámult Stina a tányérjába. – És érzitek, milyen tökéletesen van fűszerezve? El is felejtettem már, hogy lehet ilyen finomat is enni. Jóformán elfog az áhítat – szólt Zseni. Csöndben ettek tovább, ahogyan azok, akik ki akarnak élvezni minden falatot. A desszert – flambírozott Crêpes Suzette, azaz francia narancslikőrös palacsinta – után Anna-Greta sokáig törülgette a száját a textilszalvétával. – Mindez tényleg csodálatos, de eszembe jutott valami. Ugye biztos, hogy hozzájutunk az értékmegőrzők tartalmához? Mert ha nem, a szálloda az én kártyámról von majd le mindent, és hát nem szívesen állnám az egész cechet… Ezúttal nyugtalan csend telepedett rájuk. – Nyugodj meg, Anna-Greta – próbálkozott Märtha –, amit az értékmegőrzőben találunk, az elég lesz neked is és a Lopási Alapítványnak is. – De helyes dolog lopni? – tette fel a kérdést Stina. – Ne lopj, áll a… – Minden attól függ, hogy ki lop. Ha az állam, vagy egy bank,
akkor minden rendben van – győzködte Märtha. – Csak csinálj úgy, mintha te kezelnéd a nyugdíjunkat. Azt tehetsz, amit csak akarsz. Mindenki egyszerre bólintott. A lift felé menet Zseni meginvitálta Märthát a szobájába. – Gyere, mutatok valamit! Märtha először egy kis várakozó bizsergést érzett, de aztán rájött, hogy Zseni valami komoly dologról akar beszélni. Bementek a gusztaviánus stílusú lakosztályba, ami olyan visszafogott eleganciával volt berendezve, mintha maga III. Gusztáv válogatta volna a bútorokat – bár a király minden bizonnyal nem hagyott volna ekkora felfordulást maga után. Märtha fel nem érte ésszel, hogyan képes Zseni ilyen rövid idő alatt ekkora kuplerájt csinálni. Minden széken ruhák lógtak, az íróasztalon egy fogkefe és egy tubus fogkrém, az előtérben pedig egy doboz nyitott tej. Mindenfelé kitépett spirálfüzet-lapok, a sötét, nehéz függöny alól pedig egy fél pár papucs kandikált ki. – Bocsánat a rendetlenségért, de rengeteg a dolgom. Ide figyuzz! – Azzal odalépett az ágyhoz, és előhúzott egy spirálfüzetet a matrac alól. – Helyezd magad kényelembe. Nos hát, te, aki krimiket olvasol… Märtha leült, és Zsenit nézte, aki a füzetben lapozgatott. A férfi nyugalmat és melegséget sugárzott magából, Märtha biztonságban érezte magát vele. Régóta ismerték egymást, mindig is kedvelte Zsenit. De most, hogy cinkostársak voltak, még közelebb kerültek egymáshoz. Märtha felnevetett. Bolond egy élet. Az ember sosem tudhatja, miből lesz a cserebogár. – Itt is van. A művelet nem lesz olyan egyszerű, mint hittem. Már nem úgy megy, mint a régi filmekben, ahol az ember csak ellopta a kulcsot az őrtől, aztán kirámolt mindent. – Tehát még a gazfickóknak is könnyebb dolguk volt anno? – Úgy fest. – Zseni a füzetlapra mutatott, ahová felvázolta az értékmegőrzők zárját és sarokvasát. – A szekrények
elektronikusan működnek, kódolt kártya nyitja és zárja őket. Na mármost, egy elegáns szálloda nyilván nem a legolcsóbb szekrénykéket vásárolja meg. Ezek drága luxusváltozatok. Legalább százezer koronába kerülhettek, és lopásbiztosak. Nem mertem mondani a többiek előtt, de igazából fogalmam sincs, hogyan csináljuk. – Ne nyugtalankodj, Zseni! Áramszünetet csinálunk. – Nem segít. Extra aksira kapcsolnak, ami zárva tartja őket. – Akkor viszont tudom! – lelkesedett Märtha. – Lemész korán reggel, rövidzárlatot csinálsz, a szekrények bezárnak. Mivel a fürdő vendégei így nem férnek hozzá a rendes szekrényekhez, muszáj lesz valahová máshová tenniük az ékszereiket. Láttad azt a kis fémszekrényt a recepción? Régimódi, zárral működő fajta. Bármiben lefogadom, hogy ilyen esetben abba teszik az ékszereket. Zseni elképedve nézett Märthára. – De drágaságom, hát én tegnap óta ezen merengek! – Ti, férfiak leginkább a technikai problémákra koncentráltok. De van egy emberi oldala is a dolognak… Zseni elmosolyodott, felállt, majd két fehér zacskóval jött vissza. – És itt vannak a füvek. Gereblyétől kaptam őket, ez beléndek, ártalmatlan kis adag. Ha beöntjük a henger fúvókájába, ahonnan a gőz jön, a por szétterjed az egész fürdőben. Amikor mindenki elbódult, kezelésbe vesszük a szekrényt. – Mi van a másik zacskóban? – Azt is beöntjük a fúvókába. Némi maradék kannabisz, abból az időből, amikor még mindenfélének a termesztésével kísérletezett, vagy még a tengerről, már nem is emlékszem. Akárhogy is, mindenki vidám és cserfes lesz tőle. Gondolj a szerencsétlenekre, akiket meglopunk. Ha kapnak egy kis hasisgőzt, már nem is lesznek annyira szomorúak, amikor észreveszik, hogy megfosztották őket az értékeiktől.
– Jó ember vagy, Zseni, mindig gondolsz mások jóllétére – olvadozott Märtha. – Boldog áldozataink lesznek. Az emberek nevetni fognak az üres értékmegőrző előtt. – Kuncogott, és a nevetés Zsenire is átragadt. – Ha vállalod a feladatot, hogy beöntöd a zacskók tartalmát a gőzmasinába, én gondoskodom a szekrényről – javasolta a férfi. – És a többiek, nekik nem jut feladat? – Így első alkalommal legjobb lesz, ha magunk végezzük a teendők oroszlánrészét. Akkor nem okolhatunk mást, ha az akció félresikerül. Ráadásul tapasztalatot is szerzünk. – Nem sokan kezdenek új karrierbe a mi korunkban – jelentette ki Märtha. – Az öregek mindenre képesek! – felelte Zseni, majd együtt nevettek, és Märtha csak sokára keveredett vissza a szobájába. [5] Sv éd szí nésznő (1 907 –1 981 ).
12 Gereblye már épp vetkőzött, amikor kopogtak. Visszahúzta a nadrágját, felvette a zakót, és néhány tétova lépést tett az ajtó felé. – Én vagyok az, Stina – hallatszott egy elcsukló hang kintről. Gereblye gyorsan végighúzta a fésűt a haján, kendőt kötött a nyakába, és ajtót nyitott. – Fáradj be! Azonnal látta Stinán, hogy valami nincs rendben. – Egy kis pezsgőt talán? A nő a fejét rázta, és leült a kanapéra. – Tehát a Zászló lakosztályt választottad. Férfias – húzta végig a kezét a nő az egyik szemöldökén. – Gondoltam én is, hogy illik hozzám. Letisztult, valahogy a tengeren eltöltött időre emlékeztet. – Gereblye elpirult. – Képzeld el, hogy így is lehet élni. A visszatérő vendégek általában ugyanazt a szobát kérik. Meg is értem őket… Nem akarok börtönbe kerülni. Itt akarok maradni. – De Stina, pont erről van szó. Ha bűnözünk egy kicsit, akkor élhetünk ilyen körülmények között is – ült le mellé Gereblye. – Én nem akarok lopni – mondta Stina élesen. – Ne csináljuk. Nem helyes. Nem szabad elvenni mások holmiját. – Egyetlen Stinám, most már nem szállhatsz ki. Tönkretennél mindent. – Mit fognak szólni a gyerekeim? Emmának és Andersnek szégyenkezniük kell majd miattam, és talán örökre hátat fordítanak nekem. – Ugyan már! Büszkék lesznek rád. Gondolj Robin Hoodra, aki
a gazdagoktól lopott. Az angolok imádják. – Tehát a gyerekeim megbecsülnek majd, mert Robin Hood módjára lopok? De Robin Hood és az értékmegőrző szekrények nem pont ugyanaz a kategória. – Dehogynem, a gazdagoktól lopunk, és olyankor mindenki elnézőbb. Anders és Emma is elnéző lesz. Emlékszel az angliai nagy vonatrablásra? Mindenki elismeri, hogy hihetetlen bravúrral sikerült kivitelezni. Mindenki csodálja a tettest. – De az egy nagy rablás volt. Mi meg csak egy keveset akarunk lopni. – Úgy-úgy, de eleget ahhoz, hogy börtönben kössünk ki. – Jó, inkább az, mint az elektronikus lábbilincs. Iszonyatos dolog lehet azzal járkálni. – Stina könnybe lábadt szemmel nézett Gereblyére. A férfi megnyugtatóan átölelte. – Hiszed vagy sem, valójában mindenki csodálni fogja a bátorságodat. Történelmi lopást tervezünk, te pedig a részese vagy. Legendaként tartanak majd számon. – Engem? – Téged hát. Tisztelettel veszik majd szájukra a neved. Büszke vagyok és boldog, hogy te is benne vagy a csapatban. – Komolyan mondod? – sütötte le Stina a szemét, és Gereblye tudta, hogy most már győzni fog. Tudott bánni a nőkkel, diadalmasan folytatta hát. – Nagyon édes vagy, mondták már? – Kezébe vette Stina arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Hiszek benned, meg tudod csinálni. – Azzal gyengéden végigsimított az arcán, előrehajolt és hosszan megölelte. Aztán felállt, és Stinát is felsegítette. – Veled leszek végig. Bízhatsz bennem – lehelt csókot a nő arcára. Aztán lovagiasan kikísérte. Miután Stina visszament a szobájába, még sokáig éberen feküdt, kezét összekulcsolva a mellkasán. Mosolyogva gondolt vissza rá, milyen drága pofa volt Gereblye, milyen biztonságban érezte magát az ölelésében. De ez a lopás dolog… A szülei pünkösdisták
voltak, és egyfolytában a helyes magaviseletről szónokoltak. Adja fel az egész neveltetését csak úgy? Minden vasárnap templomba kellett mennie. Mérhetetlenül unta, ha nincs zene, talán ki sem bírta volna. Jönköpingben minden erről a felekezetről szólt, és arról, hogyan cselekedjünk helyesen. Mikor a Vättern-tó simán csillogott, úgy gondolta, Isten jókedvében van, ezért tartja féken a hullámokat. Vihar esetén pedig, mikor a hullámok a partot verték, rettegett Isten haragjától, és attól, hogy a víz magával ragadja. Anyja és apja ugyanis azt mondták, Isten meg fogja büntetni, ha bolondságot csinál – márpedig ő gyakran csinált bolondságot. Stina elvigyorodott a sötétben. A szüleinek méteráruboltja volt, és remélték, hogy a lányuk majd átveszi. Talán így is lett volna, ha nem szeret bele Olléba, a templomi kórus tenorjába. A fiú gyakran hívta, menjen fel vele a brahehusi kastélyromhoz, és nézzék onnan a tavat. Mesés romok vastag falakkal és fekete, üresen ásító ablakokkal. Stinát egyszerre ijesztette és vonzotta, akárcsak Olle. Alig pár alkalom után a fiú behúzta őt egy bokor mögé. Ott vesztette el a szüzességét. Már akkor sem tudott ellenállni az újnak és izgalmasnak. Ahogy most sem. Amikor aztán teherbe esett, a szülei házasságra kényszerítették. Ollénak jól ment, elég pénzük volt házaséveik alatt. De sosem voltak boldogok. Stina nem kedvelte a háziasszonylétet, ezért megkönnyebbülés volt számára, amikor elváltak. Ekkor nyitotta meg kalapüzletét a váláskor kapott pénzből. Új, tartalmasabb életet kezdett. Irodalomtörténetet tanult, és kórusba járt, ahol barátokat is szerzett. Ezek mind örömet szereztek neki. Stina behunyta a szemét, és Gereblyére gondolt. Ha a férfi bűnöző lesz, követi ő is. Ez is pont olyan volt, mint a kirándulások a romokhoz. Valami tiltott és izgalmas…
13 A reggeli találkozó után eljött a cselekvés órája. Zseni fogott egy harapófogót, egy darab kábelt, némi szigszalagot meg egy tubus pillanatragasztót. Bepakolta őket egy fehér, nem átlátszó zacskóba, az egész elfért a köntös méretes zsebében, nem is látszott kívülről. Az órára nézett. Öt perc múlva találkoznak Märthával a fürdőben. Lefelé a liftben Märtha még egyszer végigvette a tervet. Mindent alaposan átgondoltak, az egyetlen, ami nyugtalanította, hogy Zsenit esetleg megrázza az áram, és összeesik, amikor rövidre zárja a rendszert. A recepciós Märtha közeledtére felnézett. – Egy törülközőt kérek. – Igen, köntöse már van, mint látom – fordult a lány a polc felé. Ugyanabban a pillanatban Zseni osont el nesztelenül a pult előtt a férfirészleg felé. A recepciós leemelt egy nagy, fehér törülközőt. – Annyira puha – nyomta Märtha az arcához. A csitri átnyújtott neki egy plasztikkártyát. – Ha betette az értékeit a szekrénybe, nyomja be a zárszerkezetet a kártyával. Kifelé csak hozzá kell érinteni a kártyát, és kinyílik a szekrény. – Nagyon fifikás – mosolygott Märtha, és remélte, hogy természetesen viselkedik. Világos volt az öltözőben, és édes illat szállt. Egy sötét hajú nő éppen öltözött, kicsit távolabb meg valaki kijött a zuhanyzóból. Egyébként üres volt minden. Ilyen korán reggel csak néhány értékmegőrző foglalt. Märtha lezuhanyozott, felvette a
fürdőruháját, és kiment a medencéhez. Alig tempózott párat, mikor a lámpák pislogni kezdtek. Megállt, kimászott a vízből, és visszament az öltözőbe. Addigra már kialudtak a lámpák, és beletelt egy kis időbe, hogy újra felkapcsoljanak. Kipróbálta a plasztikkártyát. A szekrényt nem lehetett kinyitni. Elmosolyodott, felvette a köntösét, és visszament a recepcióra. Ott is égett a lámpa. – Az értékmegőrzőket nem lehet kinyitni – tájékoztatta a recepcióst. – Megoldjuk – jött a válasz. – De hová tegyem az értékeimet? – Itt jó lesz – mutatott a recepciós egy robusztus, fehér fémszekrényre. – De maga már betette a holmiját a szekrénybe, nem? – Tényleg, kiment a fejemből – mentegetőzött Märtha. – Hogy ment? – kíváncsiskodott Anna-Greta, mikor nem sokkal később Märtha visszatért a lakosztályba. Ő és Stina még a reggelit sem fejezték be, továbbra is köntösben ültek. Stina felemelte Märtha kötését. – Ez a kanapén feküdt. Nem lehetne, hogy amikor befejezed aznapra a kötést, ezt elteszed valahová? Akkor le lehetne ülni anélkül, hogy felnyársalódjak. – Bocsánat, mindig elfelejtem. Kardigán lesz – tette el Märtha a fonalat és a tűket. Töltött magának egy csésze kávét. – Mikor a rendszer bemondta az unalmast, a recepciós a szekrényt jelölte ki arra, hogy ideiglenesen beletegyék az értékeket, ahogy azt előre megjósoltuk. – Csodás. Mennyi cucc fér oda? – érdeklődött Anna-Greta. – Bizonyára egy jó csomó – reménykedett Märtha. Stina kétkedve nézett rá, elvett egy nápolyit, és azzal kezdett gesztikulálni. – Elégedettnek tűntök, pedig elkövettünk egy hatalmas hibát – jelentette ki. – Azért jöttünk, hogy a leggazdagabbaktól
lopjunk, mégis elfoglaltuk előlük a legdrágább lakosztályt. Kis csönd támadt, megpróbálták feldolgozni Stina szavait. – Nem olyan egyszerű ez, kezdő gazfickók vagyunk – próbált magyarázatot találni Märtha, és ő is elvett egy nápolyit. Ennyit igazán megengedhet magának. – Kisebb szobákban kellett volna megszállnunk, és kivárni, hogy egy valódi világsztár foglalja el ezt a lakosztályt, egy gazdag, ismert művész, esetleg egy király vagy elnök – jelentette ki Stina. – Nem olyan egyszerű mindenre egyszerre gondolni a mi korunkban – vélte Märtha. – Most magas az arany ára. Három vastag arany karkötő máris legalább százezer – büszkélkedett Anna-Greta a fejszámolási képességeivel. – Ne feledd, hogy börtönbe is kell jussunk – mutatott rá Stina, aki elfogadta, hogy Gereblye oda vágyik, és immár ő is csatlakozott hozzá. – Lemegyünk a fürdőbe, amikor a legtöbben vannak. Ebéd előtt. Minden csurig lesz arannyal – bizakodott Märtha. A többiek is egyetértettek. Rendbe szedték magukat, és Märtha lement Zsenihez még egyszer átfutni a menetrendet. A férfi megmutatta a rajzait. – Itt csináltam rövidzárlatot – mutatott a lapra. – Beletelik egy kis időbe, míg valaki megtalálja a hibát – bökött rá néhány fura vonalra. – A medencék és a gőzfürdő áramkörei csak ideiglenesen lettek megjavítva. Két másodperc alatt sötétbe borítom az egészet. A szigszalag igazán fantasztikus eszköz! – Olyan öröm látszott rajta, hogy Märthának egy gyerek jutott eszébe róla, aki az új számítógépes játékával játszik. – És ha mégse sikerül? – Persze sok minden közbejöhet, de akkor egyszerűen újra megpróbáljuk. Itt az álkulcs és a pótszerszámok – veregette meg a sporttáskáját. Kopogtak, és belépett Gereblye. Álmosnak látszott és
fokhagymaszagot árasztott. Észrevette a két apró műanyag zacskót az asztalon. – Csak óvatosan a füvekkel! – De nem jutott tovább, mert újra kopogtak. Befutott Stina és Anna-Greta is. – Mindenki itt van! – Märtha próbált uralkodni a hangján. – Most már csak ki kell várni a megfelelő időt. Mindenki nagy komolyan bólintott.
14 Märtha pár órával később leliftezett a fürdőbe a többiek társaságában, időről időre meglapogatva köntöse zsebét. Abban voltak ugyanis a zacskók a füvekkel. Zsenire nézett, aki törülközőjét a sporttáska tetejére pakolta, hogy eltakarja vele a szerszámokat. Milyen lelkesnek látszott! Mint aki épp valami csínyre készül. És őszintén szólva, gondolta Märtha, én is pont úgy érzem magam. A látszat kedvéért lezuhanyoztak, és ráérősen fürdőzni kezdtek. Pancsoltak, és várták, hogy jó sokan legyenek. AnnaGreta időnként türelemre intette őket. – Nyerhetünk még egy karkötőt – mantrázta, ha valaki már nagyon kezdeni akarta az akciót. Zseni végül kijelentette, hogy egy percig sem képes többé várni, aztán súgva megkérdezte Märthát: – Nálad vannak a zacskók? Egy bólintás volt a válasz. – Mikor pislogni kezdenek a lámpák, vedd elő a port, és öntsd bele a fúvókába, ami a gőzt köpi. Gyorsan, hogy senkinek se tűnjön fel. – Láttam már ilyet filmen! Zseni eltűnt a folyosó irányában, ahol a kapcsolótábla volt, Märtha és a többiek pedig a gőzfürdő felé vették az irányt. A beléndektől majd mindenki lelassul, de mielőtt túlságosan is begőzölnének, Märtha beönti a kannabiszt is a henger fúvókájába. Aztán Stina és Anna-Greta kitántorognak a gőzből, és úgy tesznek, mintha elájulnának, Märtha pedig riasztja a recepciót. Amint a recepciós elhagyja a helyét, Zseni sötétbe
borítja az egész fürdőt, majd Gereblyével kiürítik a fémszekrényt. Zseni szükség esetére led-eket szerelt az egyik papucsába. Märtha aggódott, hogy pont ez fogja lebuktatni őket, de Zseni biztosította, hogy minden rendben lesz. A papucsot csak végszükség esetén fogja használni, de amúgy sem jönne rá senki, honnan is jöhetett a fény. Senki nem fog később egy világító papucsot keresni. Märtha ezzel nem értett egyet, úgy vélte, hogy Zseninek, mivel férfi, nincs fantáziája. De vénségére már megtanulta, hogy néha egyszerűbb megadni magát. Mikor bementek a gőzfürdőbe, megcsapta őket a meleg, alig láttak valamit a párától. Stina és Anna-Greta leültek a félköríves padra, Märtha pedig körülnézett. Huszonvalahány ember lehetett idebent, idősebb urak, hölgyek, valamint egy középkorú pár. A legközelebbieket meg tudja figyelni, hogy hogyan reagálnak, gondolta Märtha, és érezte, hogy szúrják a zacskók, amiket betett a fürdőruhájába. Korábban felmerült, hogy inkább Gereblyének kéne a tervnek ezt a részét végrehajtania, de ő kijelentette, csakis élő növényekért vállal felelősséget. Száraz leveleket, köszöni, nem kér. Märtha kihúzta magát. Jól van, megoldja ő maga is. A pad szélére ült, közel az ajtóhoz, hátha ott bejön kintről egy kis friss levegő, és magához vett egy csokor nyírfaágat. Kezével a dekoltázsában tapogatózott. A zacskókkal kitömve úgy nézett ki, mint a régi szép időkben, sajnálta is, hogy ilyen sötét van idebent. – Meddig ülünk itt? – suttogta Stina. – Már nem sokáig. Szólok, ha itt az idő – nyugtatta meg Märtha. – Nem is jó sokáig itt ülni – tette hozzá Anna-Greta, kezével a száján. – Túl sok a gőz. A ködben nem látszott az emberek arckifejezése, és Märtha nyugtalankodni kezdett. Hogy fogja így kivenni a reakcióikat? Alig ért a gondolat végére, amikor pislogni kezdett a lámpa. Zseni elrendezte a rövidzárlatot. Csapjunk a lovak közé! Märtha a fürdőruháját kezdte tapogatni. Hová lettek a zsacskók? Közben
eszébe jutott, hogy nem hozta be a szemüvegét. Pont ő, aki arról szónokolt, hogy sok múlik az apróságokon, és hogy figyeljenek a részletekre. Na mindegy, a nagyobb zacskóban van a kannabisz, ennél többet nem is kell tudnia. Benyúlt a dekoltázsába… A szemben ülő férfi megbámulta. – Azt hittem, hárommal indultam el otthonról – próbálta viccel elütni Märtha. A férfi ostoba kifejezéssel nézett vissza rá. – Kettővel? – próbálkozott. Zavart krákogás hallatszott, aztán valaki köhögni kezdett. Ez vajon annak szól, hogy idős hölgyek nem szoktak ilyesmivel viccelni? Märtha felhúzta az orrát, elvégre az öregekre is ráfér a szórakozás. Sűrűbb lett a gőz, egyre többen tették a kezüket az arcuk elé. Mostanra már túlságosan is meleg és ragacsos volt minden idebent, ketten fel is álltak és kimentek. Nem várhat tovább. Märtha előhalászta a beléndekes zacskót, és kinyitotta. Csak pár lépés a henger, aztán már csak bele kell önteni. De hüvelyk- és mutatóujja nem talált semmit a zacskóban. Märtha kihúzta a kezét. Ez nem létezik! Döbbenten dugta be ismét az ujját, s akkor a zacskó alján valami nyúlós masszát tapintott. Szent szösz, beázott a zacskó! Biztos a medencében. Hirtelen maga előtt látta, ahogy a kint úszkálók sorban elbóbiskolnak. De aztán felismert egy férfit, akivel majdnem összeütközött a medencében, és megnyugodott. A beléndek nagy része biztos a zacskóban maradt, csak átázott. De vajon ettől elment az ereje, vagy nedves beléndektől is lehet hallucinálni? Märthának fogalma sem volt. Az lesz a legjobb, ha gyorsan cselekszik, aztán kisiet a zuhanyozóba. De mi van, ha olyan kevés beléndek maradt, hogy semmi hatása nincs már? Gereblye azt mondta, tegyen hozzá egy csipet kannabiszt is, de most más a leányzó fekvése. Legjobb lesz az egészet felhasználni. Ismét benyúlt a fürdőruhájába, és kihúzta a kannabiszt. Hál’ istennek az nem ázott be. Odabotorkált a hengerhez, és mikor a fúvóka gőzbe burkolta a környéket, belezuttyantotta a zacskó egész tartalmát,
aztán az egészet nyírfaágakkal álcázta. Dolga végeztével leült a bejárat mellé, és várt.
15 Barbro nővér a frissen felújított sollentunai lakásban cigarettázott. Letüdőzte az utolsó slukkot, majd elnyomta a cigarettát a borospohárban, és becsukta az ablakot. Mióta csak Mattson igazgató átvette a Gyémánt Kft.-t, arról álmodozott, milyen jó lenne, ha összedolgozhatnának. Ők ketten. Együtt sikeresek lennének. A férfinál van a pénz, ő pedig gondoskodhat az ügymenetről. De csak telt az idő, és Barbro kezdett türelmetlen lenni. Szeretett volna elbeszélgetni a férfival a jövőről. Ugyanakkor tudta, hogy elővigyázatosan kell cselekednie, nehogy elriassza őt magától. – Siess, édesem – szólalt meg Mattson, és kinyújtotta a kezét. A férfi a hátán feküdt az ágyban, teljesen meztelenül, és nem kellett Einsteinnek lenni ahhoz, hogy Barbro megállapítsa, mit akar. Míg odalépkedett hozzá, a tervén gondolkodott. Függővé kell tennie Mattsont a légyottjaiktól. Csak így érheti el, amit akar. És talán ez a megfelelő pillanat, hogy szóba hozza. – Szívem, ugye, jó dolgunk van együtt? Mattson lehúzta maga mellé, és válasz gyanánt megcsókolta. A nő hátradőlt, és komolyan nézett rá. – Bár gyakrabban találkozhatnánk. Hiányzol, amikor nem vagyunk együtt. – Te is hiányzol, édesem – próbálkozott a férfi egy újabb öleléssel. – Gondolkodtál azon a dolgon a feleségeddel, úgy értem, a válás meg ilyesmi… A férfi egy pillanatra leblokkolt, de aztán csak még erősebben szorította magához Barbrót.
– Te kis bolond, a mi szerelmünket nem kell házassággal megpecsételni. Amúgy is ott vagyunk egymásnak. – Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. Kicsit habozott, de a harmadik csengésre felvette. – Halló? Szia. Igen, igen. Jól vagytok? Szóval azt mondod… Barbro nővér megismerte a telefonból kihallatszó vékony hangot, így hát felállt, és kiment a konyhába. Nem szerette a feleséggel folytatott beszélgetéseket hallgatni. Eszébe juttatta, hogy még igen hosszú út áll előtte. – Tehát maradtok még egy hetet, szívem? Aha, értem… Jaj, kedvesem, de kár! Meg akartalak hívni a gyerekekkel együtt egy étterembe. A felesége és a gyerekek Londonba utaztak. Szóval úgy fest, elidőznek ott még egy darabig. Akkor talán kicsit tovább lehetnek együtt? Végre letette. Barbro visszament a hálószobába, ahol a férfi tárt karokkal várta. – Édesem, a családom Londonban ragadt. Úgyhogy kiveszek még pár nap szabit, és együtt lehetünk! – Csodálatos! De az öregekkel mi lesz? – Keresünk egy helyettest. – Belefér a keretbe? – Édesem, a Gyémánt Kft. valódi nyerőgép. Hogy is hívják, aki legutóbb is helyettesített? Katja, ugye? Hívd fel őt! Ismét hívogatón nyújtotta a kezét, és Barbrónak ezúttal nem kellett kétszer mondani. Elégedetten mászott be a takaró alá és ölelte át a férfit. Mikor Katja, a helyettes ápoló megérkezett, szokatlanul csöndesnek találta a Gyémánt Idősek Otthonát. Az öregek szokás szerint reggeliztek, majd összegyűltek a társalgóban, de a kórustagokat nem látta sehol. Mikor ebédidőben sem jelentek meg, végigjárta a szobáikat, ahol mindent rendben talált. Viszont megállapította, hogy egyiküknek sincs ott a kabátja. Biztos énekelnek valahol. Hallotta őket egy strängnäsi és egy
eskilstunai fellépésről beszélni. Barbro nővér valószínűleg csak elfelejtett szólni. Katja elmosolyodott. Hátha előadják az egyik darabot, amit itt gyakoroltak. Szerettek énekelni, és kijárt nekik az ebből fakadó boldogság. Bizonyára hamarosan hazaérnek, nyugodott meg.
16 Fojtogató levegő ülepedett a fürdőre, szuszogott a gőz. A fúvókában levő füveknek köszönhetően új illat kezdett terjengeni. Märtha elálmosodott, nehezére esett tisztán gondolkodni. Az ajtó felé nézett. Ekkor hallotta meg az első kuncogást. A vele szemben ülő férfi kinyújtotta a lábát, és megpróbálta feltenni a kőpárkányra, de folyton lecsúszott, ő pedig nevetni kezdett. A körülötte ülők bekapcsolódtak a nevetésbe, a hangulat emelkedett. Märtha az egyre erősödő édeskés szagból rájött, hogy bizonyára kevés volt a nyírfaág, amit rátett a füvekre. Megfordult, hogy hozzon még, de aztán elkalandoztak a gondolatai. Valamit csinálni akart, de mit? Fel kellett volna írnia, de bizonyára gyanús lett volna, ha papírokkal kezd vacakolni a gőzfürdőben. Hirtelen Anna-Greta nyerítése vált ki a hangok közül, majd hisztérikus röhögés. Stina kuncogva lecsúszott a földre, és maga Märtha is érezte, hogy vigyorog. Ekkor pislogni kezdett a lámpa, kialudt, majd megint felhunyorgott. A férfiak olyan idétlenül kacarásztak, mintha ez volna a világ legviccesebb dolga. Märtha arra eszmélt, hogy maga is nevet, és átfutott az agyán, hogy nem maradhat itt. Valamit csinálnia kellett, de mit is…? Megállapodtak valamiben, de ha megfeszül, sem jut eszébe, miben… Csak mikor a vele szemben ülő fickó ásítozni kezdett, akkor ugrott be neki. Anna-Greta és Stina ájulást kell hogy színleljenek, ő pedig el kell hogy rohanjon a recepciósért. Megbökdöste barátnőit, és suttogni kezdett. – Itt az idő! Dőljetek végig a padon! – Csak nem itt? – csipogta Anna-Greta, és a szemben ülő
férfira kacsintott. Aztán lehúzta a fürdőruhája egyik pántját, és vadul felnyerített. – Feküdjetek le, ájuljatok el, siessetek! – hadarta Märtha, amilyen halkan csak tudta. – Neki le nem fekszem, túl öreg – gondolta meg magát AnnaGreta, és visszaigazította a pántot. Aztán féktelen nevetésben tört ki, ami betetőzte a hangzavart. – Lennétek olyan drágák, hogy ledőltök ide, hogy segítséget hívhassak? – sziszegte Märtha, akit hirtelen elkapott a szédülés. Stina, aki mindig engedelmeskedett, szálegyenesen végigfeküdt a padon, Anna-Greta pedig, aki hirtelen megértette, miről is van szó, vihogva dőlt oda mellé. Ekkorra már elaludtak a lámpák. Märtha kisietett a recepcióra, ahol még mindig égett a villany. – Ketten elájultak a gőzfürdőben! Szedje a lábát! A lány a pult mögött elsápadt, felállt, és Märtha után iramodott. Amint kinyitotta a gőz ajtaját, Märtha rögvest fordult is vissza a recepcióra. Zseni már ott állt a fémszekrény előtt. Melegítőben volt, és a záron dolgozott a tolvajkulccsal. – Végre egy régimódi zár! – suttogta, és megkérte Märthát, készítse a sporttáskát. Az ajtót meglepően egyszerű volt kinyitni, de épp amikor ki akarták pakolni az értékeket, kialudt minden fény. – Mi történt? – kérdezte Zseni, de aztán eszébe jutottak a ledek, és lehajolt a papucsáért. Ám a mozdulat közepén megállt. Gereblye azt mondta, az edzőcipőjét vegye fel, és ő így is tett, vagyis most itt áll a világítós papucs nélkül. A sötétben. Mindegy, gyorsan kell cselekedni. Sietősen lehajolt, és mindent besöpört a szekrényből a táskába. A lámpák pislákolni kezdtek, Zseni pedig becsukta az ajtót. – Később találkozunk – súgta oda Märthának, majd táskástul elsietett az egy emelettel feljebb lévő konditerem felé. Mikor odaért, félretette a táskát, és felült az egyik szobabiciklire. A következő pillanatban belépett Gereblye. Összenéztek. Gereblye megragadta a legközelebbi súlyzókat, és mindketten
edzeni kezdtek. Ez alatt az idő alatt Märtha visszatért a gőzfürdőbe, ahol a recepciós épp azon ügyködött, hogy valamiképp kivonszolja onnan Stinát és Anna-Gretát. A hölgyek meglepő gyorsasággal magukhoz tértek, és nevetgélni kezdtek. Mellettük két idősebb úriember szintén vígan volt, prüszkölve csapkodták a térdüket nevettükben. A recepciós döbbenten nézett körül, Märtha elkapta a pillantását. – Bizonyára pezsgős reggelit fogyasztottak. Nem értem a mai fiatalokat – jelentette ki. – Én úgy nézem, a főkolomposok épp annyi idősek lehetnek, mint maga. – Felteszem, fiatalabbnak akarnak tűnni, mint amilyenek – motyogta Märtha, majd kifelé menet elkapta két barátnőjét. – És most lezuhanyozunk, lányok! – adta ki a parancsot, de jó időbe telt, mire kótyagos barátnőit sikerült beterelnie az öltözőbe. – Ilyen vicceset még nem éltem! – sikkantotta Stina. – Nem lehetne ilyet csinálni az otthonban is? – reménykedett Anna-Greta. – Pszt – intette le őket Märtha, de ezzel csak felszította a vihogást. Végül csak eljutottak a pihenőszobába, ahol friss gyümölcslével és a napi sajtóval terveztek kikapcsolódni, hogy a gyanúnak árnyéka se vetüljön rájuk. Märtha tiszta ideg volt attól, hogy ott kell maradnia a tett színhelyén, de Zseni biztosította afelől, hogy ez tűnik majd a legtermészetesebbnek. Alig feküdtek le egy-egy nyugágyra, mikor zajt hallottak odakintről. Nem tudták türtőztetni magukat, felszedelőzködtek, hogy utánanézzenek. A recepció felé haladva egyre nőtt a lárma, végül izgatott tömeggel találták szemben magukat. A fémszekrény tárva-nyitva, előtte pedig spiccesnek látszó fürdővendégek mutogattak összevissza. – Üres a szekrény! Minden oda, nyakláncok, ékszerek,
útlevelek! – kárálta egy középkorú nő, de közben alig tudta visszafogni a nevetését. – Püff neki! A recepciós igen boldogtalannak látszott. – És az arany karkötőm is oda! Fuccs neki! – csiripelte ősz barátnője. – És az az ocsmány karóra, amit az anyósomtól kaptam, az is oda! – vihogta bárgyún egy úriember. – Végre, megszabadultam tőle, hihi! – És az ezüst? Én mondtam, hogy ne hozzunk ide le értéktárgyakat! – nyávogta a felesége. – Ugyan, ne légy ilyen zaklatott, kincsem. Igazad volt, márpedig ez nem gyakori eset! Örülj ennek, ha másnak nem tudsz. – És aztán kétrét görnyedve röhögött. A zűrzavarban Märtha kézen fogta barátnőit, és elindultak a lift felé. – Legjobb lesz, ha most felmegyünk – jelentette ki vidáman. Egész úton felfelé kuncogtak, Märtha pedig egy skånei népdalt énekelt. Még jó, hogy nem Gereblye intézte a füvet, biztos túl keveset rakott volna bele, gondolta Märtha. Ő bezzeg nem spórolt. Valahogy kompenzálni kellett az elázott beléndeket.
17 Megitták a pezsgőt, és megették az összes olajbogyót. Eljött az idő, hogy kinyissák a sporttáskát, és megszemléljék a zsákmányt. Zseni ünnepélyesen emelte a magasba a táskát, és hagyta, hogy a tartalma kiszóródjon az asztalra, az öt újdonsült gazember pedig gyermeki várakozással nézte, ahogy nő a halom. Csillogó szemmel kutakodni kezdtek a dolgok között. Aztán elült a zsivaj. – Mi ez? – matatott Märtha a kupacban. – Smink és hajkefék? – Nem kérek rúzst, köszönöm – motyogta Gereblye. – Kinek a remek ötlete volt kipakolni a szekrényt? Csak magatokra vessetek, mégis mit vártatok? – A férfiak legalább a mobiljaikat betették. Azok talán érnek valamennyit – számolgatott Anna-Greta, a kupacban keresgélve. – És nézzétek csak, vannak itt karkötők és karórák is! – De ez nem juttat minket börtönbe – sóhajtott fel Märtha. – És ha megosztozunk, pláne eltörpül az összeg – vélte Stina. – Dehogyis, ez a vastag karkötő legalább 18 karátos, és ez a karóra is érhet vagy százezret – jelentette ki Anna-Greta. – Itt egy arany púderosdoboz – lelkendezett Märtha, és előhúzott egy agyondíszített dobozkát a kupacból. Az apró csatot azonban hiába próbálta kinyitni. – Ezt a dobozkát szívesen elteszem, ha másnak nem kell… – kockáztatta meg Anna-Greta, és gyorsan magához rántotta, mielőtt más is észbe kapott volna. Stina hosszan nézett rá. Néma csöndben keresgéltek olyasmi után, ami tetszik nekik. De hiába, nem találtak túl sok értékes holmit. A terv sikerrel járt, csak éppenséggel a zsákmányuk csupa kacat volt. – Ez csak az első próbálkozás. Az talán még Robin Hoodnak se
jött be – motyogta Stina, fájdalmas arccal nézve körmét, amely letört, ahogy a lomok közt turkált. – Azért azt erősen kétlem, hogy hajkeféket zsákmányolt volna – felelte Gereblye. – Egy csomó limlom miatt kockáztatjuk a szabadságunkat. Legközelebb körültekintőbben kell eljárnunk. Emberrablás vagy ilyesmi – javasolta Anna-Greta, és meglóbálta eldeformálódott botját. – Emberrablás? – hördült fel mindenki. – Igen, tudjátok, túszejtés, váltságdíj és a többi. – Erről már sokat olvastam – fontoskodott Märtha –, de ilyen esetekben a túlerőre kell építeni, és nem vagyok benne biztos, hogy az a mi esetünkben fennáll. Gondoljatok csak bele, a végén még esetleg mi járunk pórul. – És nem üthetnénk le valakit csak úgy finoman? – kérdezte Stina. – Gáncsoljuk el talán? – vigyorgott Gereblye. Senkinek nem volt ereje nevetni, a pezsgő ellenére valahogy ellaposodott a hangulat. – Megkérdezhetnénk a recepción, jönnek-e előkelő vendégek a napokban – javasolta Zseni egy kis idő múlva. – És elrabolod őket, vagy mi? Clintont vagy Putyint például, ugye? Azt azért megnézném – csóválta a fejét Gereblye. – Tudom már! Rulettet rendezünk a szobában. Lopás és illegális szerencsejáték. Ez már csak börtönbe juttat minket – állt elő Märtha egy újabb ötlettel. – Atyaisten, a végén meg bordélyt nyitsz, nemde? Maradjunk azért a realitások talaján – hűtötte le Anna-Greta. – A szerencsejáték nem is olyan rossz ötlet – ismerte el Zseni. – De nem hiszem, hogy egy felfüggesztettnél súlyosabb következményekkel járna. – Így is van. Az alapján válogassunk, hogy mennyi időt akarunk ülni. Meg üdvös volna a legjobb börtönbe kerülni – jelentette ki Märtha, aki rákapott az elegancia ízére.
– Hogy ennyi mindenre kelljen gondolni! Mintha nem lenne elég nehéz csak bűnözni is. – Stina ismét a körmét kezdte reszelgetni. – Nincs túl sok időnk. Ki kell találnunk valami okosat, mielőtt lecsuknak minket a fürdőbeli lopásért – aggódott Märtha. – Vagy mielőtt Barbro nővér a nyomunkba ered. A hosszú beszélgetés kifárasztotta őket, így nem sokkal később visszavonultak. – Ne búsuljatok. Reggelre majd kifundálunk valamit! – biztatta őket Märtha. Az éjszaka közepén hirtelen felriadt. Hevesen vert a szíve, ki kellett várnia, hogy újra visszatérjen a normális ritmusba. Kikászálódott az ágyból, és a vizespohár után nyúlt. És abban a pillanatban rájött, hogy mi a megoldás. Szélesen elmosolyodott. Nem csoda, hogy úgy vert a szíve, mint egy légkalapács. Az agya éjszaka is szépen dolgozott tovább, és lassan, de biztosan megoldást talált kényes problémájukra. Most már tudta. Túszt fognak ejteni – de amolyan modern módon. Märtha alig győzte kordában tartani a lelkesedését, nem is tudott többet aludni aznap éjszaka.
18 Amikor másnap reggel le akartak menni úszni, zárva találták a fürdőt. Mindenütt kesztyűs rendőrök mászkáltak mérőszalagokkal, halkan beszélgetve. – Azt hiszem, ma a fürdőkádban fogunk pancsolni – fordult meg Stina. – Hm, én pedig odafent felejtettem a papucsomat – tette hozzá Anna-Greta, és Stina után indult. Gereblyével együtt fellifteztek, de Märtha és Zseni még maradtak egy kicsit. Märtha a rendőröket figyelte. Tudta, miért viselnek kesztyűt, a DNS-ről és az ujjlenyomatokról már mindent elolvasott, amit tudott. Akár egy kisujjlenyomat is leleplezheti a bűnözőket, erre nem árt gondolni a jövőben. A lakosztályban elfogyasztott kontinentális reggeli után összegyűltek az aznapi megbeszélésre. Amikor mindannyian helyet foglaltak a kanapén, Märtha bekapta a negyedik csokis nápolyijának maradékát. Egy pillanatra elmerengett, vegyen-e még egyet, de nem akart rossz példával elöl járni, így uralkodott magán. Sajnos kezdett hozzászokni a magas színvonalhoz itt, a szállodában (valamint a reggelire felszolgált vaníliás párnához is), és titokban kezdett kissé aggódni, vajon ő és a barátai elégedettek lesznek-e a börtönnel. De nem mondott semmit nekik. Még a végén oda a munkamorál. Zseni ragadta magához a szót. – Hallottatok valamit a rádióban ma reggel? – kérdezte. – Nem keresnek eltűnt nyugdíjasokat, vagy ilyesmi? – A nyugdíjasok senkinek sem hiányoznak, örülhetünk, ha nem löknek le valami szikláról – morogta Stina, akinek mindig
ilyen gondolatai támadtak másnaposan. – Ne borongjunk a sovány zsákmány miatt, örüljünk inkább, hogy a tervünk sikerrel járt. Megúsztuk. Fogjuk fel gyakorlásként – szólalt meg Märtha is. Tudálékos szipirtyó, gondolta Gereblye. – Talán még nem keresnek minket, a szálloda pedig lehet, hogy nem akarja nagydobra verni a bűntényt. Oda lenne az imázs, vagy mi – reménykedett Gereblye. – De az azért mégis fura, hogy Barbro nővér még nem fújt riadót – mondta Stina, aki kissé sértőnek érezte, hogy senkinek sem hiányzik. – Lefogadom, hogy Mattson igazgatóval hetyeg. Biztos valami szénaboglyában hemperegnek, ezért nem tűnt még fel nekik, hogy nem vagyunk a helyünkön – vélte Gereblye. – Hallod-e, hogy neked mindig muszáj… – emelte fel AnnaGreta fenyegetően a mutatóujját. – Fejezzétek be – csitította őket Märtha. – Azért gyűltünk össze, hogy megtervezzük a következő akciónkat – egy olyat, amiben senki sem sérül meg, viszont ami sokat hoz a Lopási Alapítvány konyhájára. Van egy javaslatom. Túszejtés itt a közelben. Mindenki levegő után kapkodott, Gereblye riadtan nézett rá. – A királyi palota? Neked teljesen elment az eszed? – Nem, nem, nem ott, te sükebóka, akkor évekre lecsuknának. Nem, csak egy ártatlan kis túszejtés volna, amiért úgy egy-két évet kaphatunk. Akkor megnézhetjük, milyen is a börtönben. Az is lehet, hogy túlreklámozzák, mint az otthont. És ha így van, akkor még mindig visszaköltözhetünk az idősek otthonába. – Soha! – törtek ki a többiek kórusban. – Persze választunk majd egy jobbat. Ha meglesz a pénz, megengedhetjük magunknak. – Akkor nagyban kell gondolkodnunk – szögezte le AnnaGreta, akinek eszébe jutott a csekk, amit havonta kiállított a Gyémánt Kft.-nek. – Ha tényleg valami jót akarunk kapni a
pénzünkért. A megjegyzés lavinát indított el: kitárgyalták a különböző otthonokat, és azt, hogy valójában mire elég a nyugdíj. Valamelyikük azt javasolta, hogy a politikusokat szakmai gyakorlatra kellene küldeni, nézzék meg az otthonokat, amikre olyan keveset szánnak, de aztán belátták, hogy az túl kemény büntetés lenne. Ráadásul a képviselőket ott este nyolc után bezárnák, így nem vehetnének részt a vitaműsorokban. – Most viszont próbáljunk koncentrálni – szakította félbe Märtha a diskurzust, és csöndet kért. – Azt hiszem, megálmodtam a tökéletes bűntényt. Néma csönd fogadta a szavait, még Gereblye is odafigyelt. – Jó ötven méterre innen áll a Nemzeti Múzeum. Több mint tízezer festményük van, és tudjátok, mire gondolok? – nézett körbe diadalmasan. – Arra, hogy egyszerűen nem lehet az összes beriasztózva! Ha sikerülne három-négymilliónyi értékűt ellopni közülük, az biztosan elég lenne egy-két év börtönre. Senki sem tapsolt, de Märtha mintha érdeklődést látott volna megcsillanni a szemekben. – És ezt mégis hogyan gondoltad kivitelezni? – kérdezte Zseni. – Semmi bonyolult. Figyelemelterelés, közben valamelyikünk leakaszt egy vagy két festményt, aztán pedig spuri kifelé – vázolta Märtha. – Futni nem igazán tudunk – jegyezte meg Anna-Greta. – Pont ezért kell elterelni az őrök figyelmét. – Futkározhatnánk meztelenül a termekben – javasolta Gereblye. – Ahhoz kissé fiatalabbnak kéne lenni, te perverz disznó – háborgott Anna-Greta. – Nem is igaz. Szerintem pont hogy nagyobb feltűnést keltenénk, mint egy fiatal – ellenkezett Stina. – És éppen ezért én biztosan nem fogok meztelenül futkározni a múzeumban. – Nem is kell, mert akkor nincs hová elrejteni a lopott holmit – mutatott rá Märtha. – Másféle figyelemelterelésre gondoltam.
– Ácsi, ácsi! Nem olyan egyszerű az, ahogy te elképzelted. Mi lesz a biztonsági kamerákkal? – kérdezte Zseni. – Eltakarjuk őket. Aztán leakasztjuk a festményeket, és a legnagyobb nyugalommal elhagyjuk a múzeumot. Úgy teszünk, mintha közünk sem lenne a lopáshoz – magyarázta tovább Märtha, s közben kinyitotta az övtáskáját, és elővett egy zacskó medvecukrot. Nem kéne édességet ennie, de ennyit csak megérdemel. – Kér valaki? – kínálta körbe, aztán letette a zacskót az asztalra. Mindenki a fejét rázta. – Úgy teszünk, mintha közünk sem lenne hozzá? Ezt most fejtsd ki. – Gereblye kezdte elveszíteni a türelmét. – Ha leakasztottuk a képeket, betesszük őket a járókeretem kosarába, és rájuk terítem a kabátomat. – A kabátod ott libeg egy bazi nagy festményen, miközben szól a riasztó? – Gereblye a szemét forgatta. – Ne legyél már ennyire negatív – sziszegte Märtha. – De ha valaki megkérdezi, mit művelünk, mégis mit válaszolunk? – kérdezte Stina. – Nem kell mindenre válaszolni – hűtötte le Märtha. – És honnan fogjuk tudni, mely festményeket riasztózták be? – kérdezte Zseni, aki máris lázasan gondolkodott, hogyan zárja rövidre a riasztókat. – Rembrandtot és Van Goghot nyilvánvalóan – merengett Märtha. – Meg Paul Gauguint is. De Carl Larssont [6] biztos nem, és őt jó áron veszik a Bukowskison[7 ]. – A jó öreg Bukin – biccentett Anna-Greta. – Tehát először is értékes festményeket lopunk, aztán eladjuk őket a Bukowskison. Nem fog menni. Fel fogják ismerni őket. – Ezért találtam ki valami egészen mást – nyugtatta meg Märtha. – Nem egyszerűen ellopjuk a festményeket, mint a mezei gazfickók, hanem túszul ejtjük őket. Nem semmisül meg semmi, senkit nem rabolunk ki személy szerint, senki nem lesz szomorú. Az állam, vagyis jelen esetben a múzeum, majd fizet nekünk pár millát, mi pedig visszaszolgáltatjuk a képeket.
Elismerő „óóó” hallatszott az asztal körül, még Gereblye is kénytelen volt belátni, hogy Märtha ezúttal alaposan végiggondolta a dolgot. – Pár millát… Märtha drágám, a te szádból minden olyan egyszerűen hangzik – mondta Anna-Greta. – De az állam sokat szöszmötöl a dolgokkal. – Vannak támogató szervezetek is a világon. Fizethetnek a Nemzeti Múzeum Barátain keresztül, akkor talán gyorsabban megy. A múzeumban elhelyezett festmények nemzeti kincsek. – Jól hangzik, de hogyan fog ez működni a valóságban? – nézett Stina várakozón a többiekre. Kezdett ráérezni a kaland ízére, és annyira murisnak találta a fürdős esetet, hogy szívesen bűnözött volna tovább. – Azt javaslom, nézzünk utána, hol lógnak a legjobb képek, hol van riasztó, merre helyezkednek el a kamerák, aztán megtervezzük a lopást – folytatta Märtha. – Felderítjük a terepet, kijelöljük a menekülőutakat. Zseni, van egy spirálfüzeted? Gereblye tiltakozásul nagyokat nyelt, mert megszólalni nem tudott. Belátta, hogy nem maradhatnak a végtelenségig a szállodában, és immár ő is szívesen lecserélte volna az otthont egy jobb börtönre. Kinyújtotta hát a kezét, és elvett néhány medvecukrot. – Figyeljetek, szerintem ma este nézzünk meg egy filmet, és szórakozzunk. Holnap pedig gatyába rázzuk magunkat. Märtha először tiltakozni akart, de elismerte, nem árt, ha mindenki vidám marad. Egy kis kikapcsolódás nem árthat. Hozott mogyorót, étcsokoládét, és bekért két filmet: a Gyilkosság az Orient expresszent, valamint a Betörő az albérlőmet. – Inspiráció gyanánt – mondta, de Stina olyan riadtan nézett rá, hogy kénytelen volt megmagyarázni. – Drága Stina, nem a gyilkosság fog inspirálni minket, hanem a bűntény kitervelése.
Másnap Märtha és Zseni együtt bóklásztak a stockholmi Nemzeti Múzeum termeiben. Azt a látszatot próbálták kelteni, mintha nagyon érdekelné őket a művészet, Zseni lázasan jegyzetelt a spirálfüzetébe. – Az az érzésem, hogy az őrök figyelnek minket – mondta Märtha, mikor már jó ideje keringtek, és aggodalmas pillantást vetett maga mögé. – Gondolod? Ha kérdezni találnának valamit, mondd, hogy művészek vagyunk. – Mintha az mindent megmagyarázna. – Sokat megmagyaráz – mosolygott Zseni. Märtha tényleg aggódott. A dolog bonyolultabbnak ígérkezett, mint gondolta volna. Kamerák, riasztók és fotocellák, villogó piros lámpák mindenhol. Ráadásul folyton akkor bukkantak fel az őrök, amikor a legkevésbé számított rájuk, még a liftben is beléjük botlottak. Ez az új akció komoly tervezést igényel. Aztán az is eszébe jutott, hogy nemcsak a bűntettet kell megtervezni, de azt is, hogy előbb-utóbb lebukjanak. Hogy máshogy kerülnének börtönbe? Csak hát annyira kellemes volt a Grand Hotelben, hogy egyiküknek sem igazán akaródzott kiköltözni onnan. Legalábbis egyelőre. Felidézte a mondást, hogy a gazdagság elvakít, és hogy akinek sok van, még többet akar. Ilyen gyorsan megváltoztak volna? Tán csak nem. Átmentek a következő terembe. Märtha azon gondolkodott, mi értelme ekkora belmagasságnak, elvégre föntre nem lehet képeket akasztani. A sok gondolkodásban és jövés-menésben kifáradt, muszáj volt kicsit leülnie egy padra. A riasztórendszert kiismerni elég nagy kihívás volt, és a képeket is figyelni kellett. Märtha magába roskadva üldögélt. Minden lehetséges helyen riasztó, a tetejébe meg egy halom őr, mobiltelefonokkal és walkie-talkie-kkal. Ha valami gyanúsat látnak, biztos egyből hívják a rendőrséget. Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy ők is csak emberek. Egész nap fel-alá mászkálnak, a figyelem meg egy idő után alábbhagy, nem? No meg bizonyára
ők is kávéznak, ahogy mindenki más. Zseni leült Märtha mellé, kezét összekulcsolta a hasán. – Azt hiszem, boldogulunk – jegyezte meg halkan. – Az őrökkel is. – Gondolod? – reménykedett Märtha. – Annyira szeretem benned, hogy mindig ilyen pozitív vagy. Zseni gyengéden megszorította a nő kezét. – De te inspirálsz engem, kicsi Märtha, és megígérem neked, hogy együtt mindent megoldunk. Támadt egy ötletem. Gyere, megmutatom! Felállt, Märthát is felsegítette, és elindultak az időszaki kiállítások termei felé. Talán ott kevesebb az őr. [6] Sv édor szág egy i k l egi smer teb b f estője (1 853–1 91 9). [7 ] Onl i ne auk c i ós por tál .
19 Katja kinyomta a telefont, és úgy nézett a kijelzőre, mintha az segíteni tudna. Már nem is számolta, hányadszor hívja sikertelenül Barbro nővért. Ugyan említette, hogy hosszabb nyaralásra indul, de korábban mindig elérte, ha tanácsra volt szüksége. Most viszont, amikor legjobban kellett volna, elnyelte a föld. Katja felsóhajtott, és végignézett a társalgón. Egy nő takarót varrt, két idősebb úriember pedig sakkozott. A kórustagok ellenben nem tértek vissza, és ez megijesztette. Az életigenlő társaság mindenkit felvidított az otthonban. Most pedig csönd van és dögunalom. Katja Zsenire gondolt, aki barkácsolni szokott, mikor azt hitte, senki sem hallja, és Gereblyére, aki tengerésznótákat dalolt. Sosem hitte volna, hogy ennyire hiányolja majd őket. Most még Anna-Greta nyerítése is felvidította volna. Gereblye jutott az eszébe, aki az erkélyén kertészkedett a tilalom ellenére, meg Stina, aki segített neki locsolni. Katja észrevette, hogyan néz a nő Gereblyére, meg is állapította, hogy belezúgott. Nagyon odafigyelt rá, hogy csinos legyen, ha bekopog a férfi szobájába. Ebben nagyon más volt, mint Anna-Greta, aki láthatólag csak azért húzott ruhát, hogy ne fázzon. Ha sokan gondolkoznának úgy, mint ő, mindenfelé hemzsegnének a munkanélküli manökenek, a divatcégek pedig egész Európában lehúzhatnák a rolót. A fenébe is, hol lehetnek a kórustagok? Bement az irodába, és végigtúrta a papírokat, hátha talál valamit. Mondjuk egy üzenetet Barbro nővértől, de sehol semmi. Ha az öregek Strängnäsben vagy Eskilstunában koncerteztek volna, már rég vissza kellett volna érniük. Nem, nem várhat tovább, muszáj lesz
önállóan intézkednie, mert még a végén folt esik a Gyémánt Kft. hírnevén. Katja leült a telefonhoz, de nem tudta rávenni magát, hogy a rendőrséget tárcsázza. Ehelyett inkább körbetelefonálta a közeli gyülekezeteket, és mindenhol megkérdezte, nem jártak-e ott az öregek, illetve nem volt-e náluk mostanában olyan koncert, amelyen idősek léptek volna fel. Nem? Köszönöm. Két órával később feladta. Senki nem tudott semmit. Lehet, hogy a koncertek csak Märthának és a barátainak fejében léteztek? Katját most már komolyan elfogta a nyugtalanság, és bánta, hogy nem cselekedett azonnal. Remegő kézzel emelte fel újra a kagylót. Próbált nyugalmat erőltetni magára, és amíg a kapcsolásra várt, azzal vigasztalta magát, hogy öt elveszett ember jobb, mint egy. Legalább segíthetnek egymásnak, ha valami baj történik. – Rendőrség? – Katja mély levegőt vett, és beszámolt az öt eltűnt nyugdíjasról. Miután Märtha és Zseni visszatértek a múzeumból, lepihentek, aztán estére pezsgős vacsorát hozattak mindenkinek. Elkapta őket a lelkesedés, és most, hogy kialudták magukat, igazán jókedvűek és bizakodók voltak. Zseni véletlenül az esküvői ajánlatot ikszelte be, három fogás és esküvői torta, de Märtha szerencsére idejében észrevette, és lecserélte egy átlagos luxusmenüre. Aztán elpirult, és Freudra gondolt. Talán Zseni öntudatlanul rendelte ezt, mert a lelke mélyén reménykedik valamiben? A férfira nézett, aki viszonozta a pillantását. – Végignéztem az újságokat a könyvtárban – mondta Zseni, miután mindenkinek pezsgőt töltött, és letette a palackot. – Nem találtam rólunk semmit, de kiszúrtam négy civil ruhás rendőrt az épületben. A személyzetet kérdezték ki. Még mindig itt van a rendőrség? A kis akciójuk, ami eddig inkább játéknak tűnt, hirtelen komollyá vált. Nyugtalanul fészkelődtek, elvégre tisztelték a karhatalmat. A lopott holmi a
cipőikben és zoknijaikban lapult a szekrényben, ami nyilván nem a legbiztosabb rejtekhely – de annyi más, fontos dolguk volt, s a tetejébe épp a következő bűntettet tervezgetik. – Zsenivel felmértük a terepet a múzeumban, és találtunk egy csomó gyenge pontot – mesélte Märtha a desszert közben. Zseni bátorítóan nézett rá. – Aha, felvirradt hát a következő bűntett napja? – kérdezte Gereblye, és letette a kanalát. Stina letörölt egy csepp csokoládé mousse-t a szája sarkából, Anna-Greta pedig előredőlt. – A következőre gondoltunk. A múzeum most nyitott új kiállítást Bűn és bujaság címmel – folytatta Märtha. – Bekukkantottunk, hát az egy fertő, tele erotikus, illetlen képekkel. – Majd én őrködök ott – ajánlotta magát azonnal Gereblye. – Korán reggel nincsenek olyan sokan a múzeumban, így feltehetőleg a legtöbb biztonsági őr ebben a teremben lesz – tájékoztatta őket Märtha. A többiek egyetértően bólintottak. – Szerintem akkor kell lecsapni. Ha csapatban dolgozunk, mindenki eszén túljárhatunk. Ezzel is mindenki egyetértett, amit Märtha az előző bűntettből fakadó önbizalom számlájára írt. – Anna-Greta, rád nagyon fontos szerepet osztottunk. Be kéne menned a flamand mesterek termébe és vinni a botodat is. Azután állj meg az egyik Rembrandt-festmény előtt, hajolj előre, és bökj a festmény felé, hogy megszólaljon a riasztó. – De a botom elferdült. Tudod, a gőzfürdőben. – Pontosan, és épp ez kell nekünk. Majd elmondom, miért. – Szóval be kell indítani a riasztót. – Igen, ez a cél. De most nem akarok mindent a legapróbb részletekig megbeszélni. Ma csak vázolni szeretném a tervet. – Hál’ istennek, különben sosem végzünk – türelmetlenkedett Stina, ugyanis rájött, hogy elfelejtette kifesteni a körmét, amit még lefekvés előtt pótolnia kell.
– Elég kifinomult a múzeum riasztórendszere – folytatta Märtha –, ráadásul biztonsági kamera is van minden teremben. De láttam egy párásítót az egyik kamera alatt, az impresszionisták termében. Csak rá kell állni, és fekete festékszóróval lefújni a lencsét. Te, Stina, kicsi vagy és fürge, ezt majd te elintézed. – Hogy én? – Igen, vagy inkább elájulnál? – Ájulj el, az kényelmesebb – javasolta Gereblye, és megfogta Stina kezét az asztal alatt. – Én majd lefújom azt a lencsét. Vagy tulajdonképpen elég, ha egy lencsevédőt teszünk rá. – Megoldom mindkettőt – döntötte el Stina. – Te nagyobb és fontosabb feladatokra termettél. – Akkor így lesz – szögezte le Märtha. – Tehát Anna-Greta, te beindítod a riasztót a Rembrandt-teremben, Stina, te pedig elájulsz, amikor mondom. Zseni fogja elvágni a drótokat, amelyeken a festmények lógnak, én pedig fedezem. Jó lesz? Mindenki egyszerre kezdett beszélni, és jó időbe telt, mire végül megállapodtak, kinek mi lesz a feladata. De még így is sok kérdés maradt. – Hogyan visszük ki a szajrét? – kérdezte Zseni. – A lépcsőn nem nagyon tudunk futkározni. – Lifttel. Mivel szűkös a hely, ezért kisebb festményeket választunk. – Kis festményeket, riasztó nélkül – Stina már egészen gazfickóhoz illően gondolkodott. – Olyan kicsiket, hogy elférjenek a járókereten. – Pontosan. Egy nagy Liljefors[8] vagy Rembrandt szóba sem jöhet. – Sem III. Gusztáv megkoronázása Pilótól[9] – nyerített fel Anna-Greta. Apja, az ismert jogász, rengeteg drága festménnyel aggatta teli djursholmi otthonukat, így már gyerekként megtanult egyet s mást a művészetről. Diákévei óta rendszeresen járt kiállításmegnyitókra, nyugdíjazása után pedig
művészettörténetet tanult az egyetemen. – Az a kép legalább öt méter széles és két méter magas. – Megvizsgáltam, milyen képek jöhetnek számításba – vette vissza Märtha a szót. – Vannak kisebbek Strindbergtől[1 0] és Zorntól[1 1 ], de azok alaposan oda vannak erősítve, és be vannak riasztózva. Ezzel szemben vannak olyanok is, amelyeket csak kamera vagy mozgásérzékelő véd. Párat pedig feltehetőleg semmi sem. – Komolyan? Ez fantasztikus – kiáltott fel Stina, és máris tervezgetni kezdte, mit vesz majd a pénzből. Mivel hajlamos volt szanaszét hagyni a rúzsait és körömreszelőit, egy kozmetikai táskát szeretett volna, egy Titan márkájút, valami bájos színben. Vacsora után énekeltek a zongoránál, aztán szusszantak egyet, majd előkerült a kártya. Gereblye, egy sörrel a kezében, azt a merész javaslatot tette, hogy bridzseljenek, és tegyenek fel valódi pénzt. Anna-Greta közölte vele, hogy neki olyan úgysincs, és még ha idővel fürödni is fog benne, egyelőre a jelen számít. Ezzel le is szavazták Gereblyét, aki erre megsértődött, és belesúgott valamit Stina fülébe. Ők ketten egyébként még fiatal korukból ismerték egymást, amikor is néhány nyarat Finnországban töltöttek. Gereblyének az az ötlete támadt, hogy az ott felcsipegetett finntudásukat kamatoztathatnák most egy kicsit. Így hát bridzsezés közben Gereblye néha el-elénekelt egy finn népdalt, kitalált szöveggel, ily módon tájékoztatva Stinát, milyen lapjai vannak. – Öt nyelvet beszélek, erre egy hatodikon énekeltek. Nem lehetne inkább törökül, görögül, vagy valami olyan nyelven, amit ismerek? – dohogott Zseni. De Stina és Gereblye lehurrogta, mondván sajnos pont a finn népdalokat nem lehet csak úgy helyettesíteni, így egész este énekeltek, és folyamatosan nyertek. Később aztán Gereblye – mikor meglátta a játék főnyereményét, egy zacskó pisztáciát, amit Anna-Greta talált a minibárban – javasolta, hogy inkább nézzenek meg egy filmet. Át is vonultak a moziszobába, és
megtekintették A nagy bankrablás című filmet, amelyben minden gazfickó megúszta. Märtha és Zseni bőszen jegyzeteltek, Anna-Greta ezzel szemben horkolni kezdett. Mivel ugyanolyan hangerővel horkolt, mint ahogy nyerített, gyorsan felkeltették, aztán megszavazták, hogy itt az ideje nyugovóra térni. Addigra Zseni spirálfüzete már jóformán megtelt. Különböző négyszögeket rajzolt, és vonalakat húzott közéjük, aztán beleillesztett egy sudokut és egy keresztrejtvény-kezdeményt. – Ha a rendőrség kezébe kerül, nem értenek majd semmit – mondta lelkesen, és Märthára kacsintott. – Én is nagy rajongója lettem a hamis nyomoknak. Märtha olyan boldogságot és melegséget érzett a lelkében, hogy muszáj volt elmosolyodnia. Alig néhány órával később Zseni felébredt. A reggeli nap első sugarai átszűrődtek a függönyön; a férfi fázott. Valami nem stimmel. Gereblye hangját hallotta, aki az ajtó előtt állva kiabált. Zseni ajtót nyitott neki. – Megfagyok! – panaszolta barátja, és kért egy meleg plédet meg egy grogot. Miután megkapta őket, Gereblye mesélni kezdett. Nyitott ablak mellett aludt, és ahogy hűlt a levegő, úgy burkolózott bele egyre jobban a takaróba. Így aztán nem vette észre, hogy a szoba hőmérséklete nulla fok alá esett. Éjfél után nem sokkal befagytak a radiátorok. Egy órakor szivárogni kezdtek, és mire felébredt, mindent víz borított. – Süllyedünk, süllyedünk, mindenki a fedélzetre!, ezt kiabáltam teljes pánikban, és az ajtó felé rohantam – ürítette ki Gereblye a poharat. – Hát persze. – Komolyan! Felcsengettem a recepciót, de a személyzet nem hitt nekem, ahogy te sem! Látnod kellett volna az arcukat, amikor meglátták a tócsákat. – Te tényleg elhiszed mindezt? – ásított Zseni. Gereblye kitartotta a poharát.
– Kérlek, töltenél még? Meg kölcsönadhatnál egy pár meleg zoknit is. – Nem. Elég volt. Indíts aludni! Gereblyének folyton kitalált történetekkel kellett traktálnia mindenkit. – Ugye tudod, hogy a valóság mindig meglepőbb, mint a kitaláció? – próbálkozott Gereblye még egyszer, üres poharát lengetve. – Csak még egy kicsit? Zseni a fejét rázta. – Holnap találkozunk, addig szedd össze magad. A második akciónkról van szó! – Tudom. Ezért nem tudok aludni. De a radiátoros történet nem volt rossz, ugye? Egy grogot megért. – Gereblye, mars lefeküdni! – Elnézést, hogy zavartam. Azt hittem, te is ébren leszel. – Akkor még nem voltam, na de most... – Jó, jó, bocsánat, de a radiátoros történet valójában igaz. Az 1800-as években biztos megtörtént valamikor. – Gereblye, alvás! Amikor barátja eltűnt, Zseni sokáig nézett utána. Egy bűnözőcsapat tagjának lenni nem egyszerű. Még ha ő maga helyesen cselekszik is, a társak mindent elronthatnak. Stina miatt már rég aggódott. Most Gereblyét is szemmel kell hogy tartsa. [8] Br uno Li l jef or s (1 860–1 939): Ter mészetet és ál l atok at áb r ázol ó k épei a l eghí r eseb b ek . [9] Car l Gustaf Pi l o (1 7 1 1 –1 7 93): Kor ának l egnagy ob b f estője, a k ol or i sta stí l us k épv i sel ője. [1 0] A ugust Str i ndb er g (1 849–1 91 2): El sősor b an i r odal mi munk ásságár ól hí r es, de k i pr ób ál ta magát f estők ént i s. [1 1 ] A nder s Zor n (1 860–1 920): N emzetk özi l eg i s el i smer t f estő, szob r ász, r ézmetsző.
20 Micsoda épület! A Nemzeti Múzeum hatalmat és méltóságot sugárzott. Märtha egész aprónak érezte magát, ahogy a bejárati csarnokban állva felnézett az emeletre vezető lépcsősorra. Ott volt XII. Károly halottas menete[12], a hatalmas Carl Larssonképek és a kicsi Märtha. Szorongását az sem enyhítette, hogy épp az évtized legnagyobb képrablására készült. Elvégre egész életében testnevelőtanár volt, és nem tolvaj. Természetesen lépésről lépésre megbeszélték az akciót, többször is, csiszolgatva az egyes pontokon, de elég egyetlen apró hiba, és minden dugába dől. Märtha azzal igyekezett vigasztalni magát, hogy a lakosztályban többször is elpróbálták a rablást. Most már csak annyi a dolguk, hogy nem felejtenek el semmit, és legfőképp: hidegvér. Odalépett a pénztárhoz, és megvette a jegyeket. A múzeum éppen most nyitott, azért választották ezt az időpontot, hogy nyugodtabban dolgozhassanak. Abból indultak ki, hogy az őrök reggel talán még nem olyan szemfülesek. – Üdvözlöm, hölgyem. Fázik? – kérdezte a pénztáros, látván, hogy Märtha nem vette le a kesztyűjét. – A reumám – mosolygott Märtha, és visszatért a többiekhez. Ismét felsandított a lépcsőn. Atyavilág, minden lépcsőfok olyan magas, akár egy szobor talapzata! Miért kell egyáltalán a képeket a felső emeleteken kiállítani? Nem elég, hogy a falon magasan vannak? Kiosztotta a jegyeket a barátainak, amiket aztán leolvastattak azzal a furcsa géppel, és már meg is érkeztek a lifthez. – Vajon beférünk egyszerre? – kérdezte Zseni. – A legjobb lenne, ha mi, járókeretesek szállnánk be az első
körben – javasolta Märtha, aki szerette volna ellenőrizni, mi is a helyzet odafönt. A liftnek egy örökkévalóságba telt felnyikorogni a másodikra. Ott aztán kiszálltak, és visszaküldték a felvonót a többieknek. Märtha érezte, ahogy nő a feszültség, és nagyon remélte, hogy Gereblye nem felejti el odalent kiakasztani az ajtóra az ÜZEMEN KÍVÜL táblát. Közhelyes megoldás volt, de biztos. Zseni számítógépről nyomtatta ki a feliratot, felragasztotta egy darab kartonra, aztán csinált rá két lyukat, hogy fel tudják akasztani egy zsinórral. Märtha büszke volt rá, hogy egy ilyen apróságra is gondoltak. Ahogy arra is, hogy Gereblye álljon őrt a liftnél. Mondjuk ő nem rajongott az ötletért. Csak amikor Märtha elmagyarázta, hogy rajta áll vagy bukik, hogy el tudnak-e menekülni, akkor enyhült meg, és bólintott rá a dologra. Mikor Stina és Anna-Greta is felértek, mindannyian elindultak a kiállítótermek felé. Másnap lesz a hivatalos megnyitója a nemrég berendezett Bűn és bujaság című tárlatnak, és Märtha arra alapozott mindent, hogy a legtöbb biztonsági őr bizonyára ott nyüzsög majd. Feltehetőleg szeretnék suttyomban, nyugodtan megnézni a kiállítást még a megnyitó előtt. Vagy Bujaság és bűn a címe? Nem emlékezett kristálytisztán. Illetlen cím, annyi bizonyos. A nagy termek felé indultak. Ahogy számítottak rá, még sehol nem volt senki, de nemsokára szállingózni kezdenek majd a látogatók. Gyorsan kellett cselekedniük. Anna-Greta ferde botjára támaszkodva letért a flamand mesterek terme felé, míg a többiek az 1800-as évek francia festészetét célozták meg. Csöndesen haladtak, Zseni még a járókereteik kerekét is beolajozta saját repceolaj-keverékével. Stina hirtelen megtorpant. – Elfelejtettem elhozni a gyógyszereimet! – Csak nem pont most kellenek? – nyugtalankodott Märtha. – Tudod, csak a vérnyomásom – szégyenkezett Stina a
gondatlansága miatt. – Akkor tényleg ne aggódj. Gyorsan megvagyunk, és nemsokára újra a hotelben leszünk – vigasztalta Zseni. – Amúgy meg úgyis el kell hogy ájulj… Märtha Zseni mögött haladt, és néha a férfi járókeretére pillantott. Egyszer már feltűnt neki korábban is, hogy milyen masszív kerete van, meg is kérdezte, miért. A szerszámai miatt természetesen, vigyorgott akkor a férfi. Pont belefér a drótvágó. Rövidesen megérkeztek az impresszionisták és az 1800-as évek francia művészetének termébe. Märtha egy percre szinte el is feledkezett róla, miért van itt, kibújt belőle a műkedvelő. Cézanne, Monet és Degas voltak a gyengéi, szívesen elcsórta volna Degas kis táncosnőt ábrázoló bronzszobrát, hogy megajándékozza vele Zsenit. De sajnos az túl nehéz. Elsétáltak a Bűn és bujaság kiállítás ajtaja előtt. Bentről kiabálás és nevetés szűrődött ki, Märtha csodálkozott is, hogy mi olyan mulatságos a meztelenségen. De kit érdekel, lényeg az, hogy az őrök nincsenek itt. Märtha és Zseni gyorsan összenéztek, aztán határozottan két kisebb képhez léptek, amelyeken Monet és Renoir aláírása szerepelt. Úgy tettek, mint akik elmerülnek a francia impresszionizmus nyújtotta gyönyörökben, holott valójában a drótokat szemlélték. Itt nem voltak acéllal megerősítve, de attól még jó vastagnak látszottak. Märtha a járókeret kosarára fektette kabátját, majd Zseni jobbjára lépett, Stina pedig diszkréten a baljára. A férfi gyorsan lecsavarozta a járókerete felső részét, és kihúzta a drótvágót. – Stina, fedezz kicsit jobban, kérlek – suttogta Zseni. – Várj, először a kamera! – mondta a nő, majd elsietett. De mikor odaért, döbbenten vette észre, hogy a párásító nincs ott, ahol lennie kéne, így nincs mire felállni. Hál’ istennek a kamera pont ott előtte volt bedugva a konnektorba. Simán kihúzta, és visszatért. Aztán visszaállt Zseni mellé, és megpróbált jó széles lenni.
– Most már csak Anna-Gretára várunk, hogy indítsa be a riasztót a flamandoknál – suttogta Märtha. Stina és Zseni felkészültek, de nehezükre esett nyugton maradni. A szájukat nyalogatták, a körmüket piszkálták. Vártak. Végre megszólalt a riasztó. Zseni megragadta a drótvágót, és már emelte is, Stina pedig úgy elájult, hogy még a táskája is elrepült. – Atyavilág, de hát nem most kellett volna elájulnia! – zavarodott össze Märtha. – Téged kellett volna, hogy fedezzen! – Emeld meg a lábát, az segíteni szokott – válaszolta Zseni, s közben elvágta az első drótot. – De nekem ki kell takarnom a másik kamerát! – tiltakozott Märtha, de azért egy csöppet megemelte Stina lábát. Néhány nyisszantás, és Renoir Beszélgetés című munkája megremegett, majd leesett a falról. Majdnem a padlón kötött ki, utolsó pillanatban sikerült csak elkapni, és becsúsztatni Märtha kabátja alá. A riasztó teljes hangerővel szólt a másik teremben. Ez a helyiség néma riasztóval volt felszerelve, a jelzések egyenesen a rendőrségre futottak be, ezt Märtha még a terepszemlén megállapította. Ez biztosította számukra azt a pár pluszpercet, amire szükségük volt. Zseni a festmény helyére sietve feltette második táblájukat, amit ugyanúgy készítettek, mint a lifteset. LELTÁROZÁS ALATT, szólt a felirat. Ezzel végeztek is Renoirral, most már csak Monet gyönyörű képe maradt, ami a Schelde torkolatát ábrázolta. Odaléptek hozzá, és Zseni nagy nehézségek árán, de azt a két drótot is elvágta. Gyorsan előhalászta a harmadik táblát, és felakasztotta. Kezdett ideges lenni, és mehetnékje támadt. Märtha is hasonlóképp érzett, de tudta, muszáj türtőztetnie magát. Ajtók nyíltak, és őrök jelentek meg. Épphogy sikerült elrejteni a képet a kabát alá, mikor az egyik meglátta őket. Märtha azonnal Stina fölé hajolt, akinek valójában most kellett volna elájulnia, ráadásul nem is igazából. – Ébredj már! – kiabálta, és még magasabbra emelte barátnője lábát. Az őr erre megszaporázta a lépteit.
– Segítsen! Egy fickó megpróbálta ellopni a ridiküljét! Arra futott – mutatott Märtha a holland terem felé. Az őr kissé megzavarodott, de mikor Märtha megpróbálta felemelni ájult társnőjét, segített neki. Együttes erővel felültették Stinát, és nekitámasztották Märtha járókeretének. Az őr még a táskát is összeszedte. Ekkorra Stina magához tért. – Készen vagytok? – kérdezte. – Kapja el, kapja el, arra futott! – kiabálta Märtha, próbálva túlharsogni Stinát. – Szakálla volt, hosszú, barna haja, és rossz szaga – mutogatott hevesen. A járókeret megingott, azzal fenyegetve, hogy mindjárt összerogy. Zseni kiszámolta ugyan, mennyi súlyt bír el, de most még a nekitámasztott plusz hatvan kilóval is meg kellett birkóznia. Märtha tekintetével a férfit kereste, aki visszanézett rá. – Majd én vigyázok rá – nyugtatta meg Zseni az őrt. – A feleségem. Biztosan sokkot kapott. Az őr bólintott, bár már végképp semmit sem értett, és elsietett a többiek után. Amikor eltűnt, Märtha még egy pillantást vetett a Monet-festmény helyére. Pislogott. Aztán még egyet, és megigazította a szemüvegét. A LELTÁROZÁS ALATT felirat helyett egy kézzel írott tábla lógott a falon: RÖGTÖN JÖVÖK. – Jesszusmária, ezt a táblát Stina akasztotta ki nekünk, mikor elment vásárolni! – tört ki Märtha, és már rohant volna levenni, mikor néhány látogató lépett be. – Nincs más választásunk, indulnunk kell a lifthez! – sziszegte Zseni. – De a tábla… – Senki sem tudja, ki tette fel. Gyere már! Märtha nagyot nyelt, vett egy mély levegőt, és próbált nyugalmat erőltetni magára. Fogták a járókereteiket, és lassan, méltóságteljesen a lift felé lépkedtek, nyomukban Stinával, akinek kezdett visszatérni a színe, miután Märtha adott neki egy cukorkát. Märtha bátorítón megpaskolta barátnője arcát,
betessékelte őt a liftbe, majd utánatolta a képeket rejtő járókeretet. Aztán megnyomta a földszintgombot, de ő maga nem szállt be. Most már csak Anna-Gretát kell megvárniuk. Ahogy Gereblye meghallotta, hogy közeledik a lift, levette az ÜZEMEN KÍVÜL táblát. – Várj meg ott – utasította a kiszálló Stinát, és belépett a fülkébe. Nem tette át a képeket a saját járókeretére – az túl sok időbe telt volna –, hanem gyorsan kicserélte a saját járókeretét Märtháéra. Aztán letakarta a festményeket a saját kabátjával, Märtha kabátját pedig áttette a felfelé induló liftben maradó járókeretre. Mikor Stina jelzett neki, hogy tiszta a levegő, sietve kilépett a felvonóból. – Remek – motyogta, majd visszaakasztotta a liftajtóra az ÜZEMEN KÍVÜL táblát. Aztán bátorítón Stinára mosolygott, előhúzta a fésűjét, és csinos választékot fésült magának. – Menjünk – mondta, majd Stina oldalán nyugodtan kisétált a múzeumból, Märtha ingó járókeretére támaszkodva, amelyen a drága festmények utaztak. Őrjítő lárma! A riasztó elviselhetetlen hangon üvöltött, AnnaGreta legszívesebben kirohant volna a teremből. Meg sem fordult a fejében, hogy ez ennyire hangos lesz. Holott éppen csak előrehajolt, és megpiszkálta Rembrandt Lány az ablakbanját. Erre meg elszabadul a pokol. Amikor megszólalt a riasztó, annyira megijedt, hogy majdnem elfelejtett lefeküdni a padlóra, ahogy megbeszélték. Kissé gyorsan huppant le, feljajdult, és máris egy egész horda őr robogott be, hogy leteperjék a tolvajt. Már épp rávetették volna magukat Anna-Gretára, mikor ráébredtek, kivel van dolguk. – Állj, ez egy idős hölgy! – állította meg az első őr a többit. – Bocsánat, nem tudom, mi történhetett. Bizonyára meglendült a botom, mikor elestem – kiabálta Anna-Greta, igyekezve túlharsogni a szirénát, aztán megpróbált
feltápászkodni. Az egyik őr talprasegítette, majd átnyújtotta neki a botját. – De hát ez teljesen ferde! – Ezért estem el! – kiabált vissza Anna-Greta. – Őszintén bocsánatot kérek. Az őrök csak álltak döbbenten, és tekintetükkel tovább keresték az ismeretlen fickót. – A riasztó! – fogta be Anna-Greta a fülét. Az egyik őr elsietett, hogy kikapcsolja, a többiek maradtak, Anna-Greta pedig a ruháját porolgatta. – Látott esetleg egy szakállas, hosszú, barna hajú férfit, aki itt rohant keresztül? – kérdezte egyikük Anna-Gretától. – Láttam bizony. Egy fiatal, szakállas férfi járt itt nem sokkal ezelőtt. Nagyon kedves arca volt. Sajnos nem tudom, merre ment tovább, ugyanis elestem. Az őr arcáról lehervadt a mosoly. – Fiatal és kedves? – Ó igen, pont gondoltam, bár a fiam lenne! – Á, menjünk vissza – dünnyögték a többiek. – Tolvaj volt az illető? – érdeklődött Anna-Greta. – Tudomásunk szerint semmit sem loptak el – felelte az őr. – Nagyszerű! – támaszkodott Anna-Greta a botjára, de az megcsúszott, aminek újabb esés lett volna a vége, ha az egyik őr nem ugrik mellé. – Muszáj lesz új botot vennem, nem gondolják? Ez kész életveszély. – Így igaz, hölgyem, legyen óvatos – támogatta az őr. – Jobban van? Anna-Greta bólintott. – Nagyszerű, akkor most elrendezzük ezt a riasztó dolgot, de ha látja a szakállas férfit, lenne olyan kedves, és szólna nekünk? Ott ülünk – mutatott az időszaki kiállítás felé. – Á, vagy úgy, hát ott vannak – nyugtázta Anna-Greta, majd megköszönte a segítséget, és elbicegett a lift felé. Sietett, amennyire csak feltűnés nélkül lehetett. Megkönnyebbülten
látta, hogy Märtha és Zseni ott várnak rá, ahogy megbeszélték. Märtha Gereblye járókeretére támaszkodott, rajta a saját kabátja, eddig tehát minden rendben ment. – Siess! – sürgette Märtha, és mikor mindhárman beléptek a liftbe, gyorsan benyomta a gombot. A földszinten körülnéztek, megvárták, míg egy látogató elhalad előttük, aztán angolosan távoztak. Zseni levette az ÜZEMEN KÍVÜL táblát, de aztán meggondolta magát, és visszaakasztotta, majd minden sietség nélkül kisétáltak az épületből. Odakint Märtha épp a kabátját vette föl, mikor az első rendőrök megérkeztek. Mindhárman udvariasan félreálltak, és beengedték őket, majd lementek a lépcsőn. Ott aztán jobbra fordultak, a szálloda felé. A második autóval érkező rendőrök is látták még az öregeket, mielőtt berohantak az épületbe. Odabent aztán megtorpantak. Mivel a lift nem működik, kénytelenek lesznek a lépcsőt választani. [1 2] Gustaf Ceder str öm f estmény e.
21 Elfogyott a pezsgő, az eper és a zselécukorka, de az öt öreg továbbra is dalolászva járkált a lakosztályban, lengették a poharaikat, valamint újra és újra megálltak megcsodálni a képeket. – Gondoljatok csak bele, hogy megérinthetünk egy valódi Renoirt! – sóhajtott Anna-Greta áhítatosan, majd óvatosan megcirógatta a kép egyik sarkát. – Ilyesmiről még csak álmodni sem mertem. A nap nagyobbik részében azon vitáztak, melyik festmény a szebb, de nem jutottak megegyezésre. Märthának a Monet tetszett, és felidézte a múzeumban látott többi képét is. Egy pillanatra felmerült benne, hogy azokat is el kéne lopni, de aztán eszébe jutott, mit mond erről a krimiirodalom: botorság megismételni ugyanazt a bűntettet. Különben is, először meg kell kapniuk a váltságdíjat a már ellopott képekért. Kiment az erkélyre, ahol bűntársai pezsgőspohárral a kezükben álldogáltak. Kedélyesen figyelték az utcában kialakult káoszt. – Ezt mi okoztuk – mutatott le Stina. A Nemzeti Múzeum előtt elkerítettek egy nagyobb részt, mindenütt újságírók nyüzsögtek, újabb rendőrök érkeztek, több tévéstáb is forgatott, a kordon mögött pedig nagy tömeg bámészkodott. – Csak nem elloptak valamit a Nemzeti Múzeumból? – hüledezett Anna-Greta, majd akkorát nyerített, hogy senki nem tudott tovább pókerarcot vágni. Aztán koccintottak, és tettek pár tánclépést az erkélyen. Mire a rendőrautók eltűntek, ők is elfáradtak az ácsorgásban, és visszatértek a lakosztályba. Gereblye és Zseni szaunázni akartak vacsora előtt, és míg a
férfiak izzadtak, a nők a kanapéról nézték a hatalmas ablakokon át a stockholmi panorámát. Stina akvarellt festett a kastélyról, Anna-Greta egy sudokuval kapcsolódott ki. Märtha irigyen szemlélte nyugalmukat. Ő nem tudott lazítani, ugyanis váratlanul eszébe jutott valami: hol fogják tárolni a festményeket, míg a váltságdíjra várnak? Fiatalabb korában egyszerre több mindent is meg tudott tervezni, csak úgy száguldottak a gondolatok a fejében. Most meg mindenről megfeledkezik. Felállt, bement a hálószobába, ahol a festmények az ágytámlához támasztva várakoztak. Ha elég sokáig nézi őket, talán eszébe jut valami. De ahogy ott ácsorgott, csak egyre nyugtalanabb és nyugtalanabb lett. Ő tervezte meg az akciót, márpedig akkor neki kell befejezni is. Hova a fészkes fenébe fogják elrejteni a képeket? A rendőrök egész nap ki-be jártak a múzeumba, nemsokára nyilván bejönnek a szállodába is szemtanúkat keresve. Mi lesz, ha házkutatást tartanak? Nem tudta, megtehetnék-e, mert az angol krimik azért nem kifejezetten esnek a tankönyv kategóriába. De amíg ott állt, eszébe jutott még valami: a személyzet ellenőrizte a fedezetet a bankkártyáikon, és feljegyezte a bankkártyaszámaikat, amikor bejelentkeztek. Tehát nemcsak azt tudják, ki lakik Lilian hercegnő lakosztályában, hanem tisztában vannak a pénzügyi helyzetükkel is. Ha valamelyik számla a havi nyugdíjon kívül megugrik néhány millióval, az kétségtelenül gyanakvásra ad majd okot. Märtha felsóhajtott. Bonyolultabb bűnözőnek lenni, mint azt hitte. Kénytelen lesz tanácskozást összehívni. – Valamelyikőtök gondolt már arra, milyen bankszámlára kérjük majd a váltságdíjat? – kérdezte. – Te nem gondoltál rá? – kérdezte Anna-Greta, és meglepetten pillantott fel a rejtvényéből. – Te vagy a főszervező, és ezt többször is voltál szíves a tudomásunkra hozni. Märtha próbált nem kiborulni. – Egyikünk számlájára sem kérhetjük.
– Kérd egy bőröndben, ahogy az a régi szép időkben volt szokás – javasolta Anna-Greta. – Először a képeket kell elrejteni – szakította félbe őket Stina, aki szerette a megfelelő sorrendben végezni a feladatait. – Az ágy alatt jó lenne. – Az túl kockázatos. És ha porszívóznak? – kérdezte Märtha. – A szállodákban az ágy alatt soha. – Hajaj, dehogynem! – felelte Märtha, és elkezdett körbejárkálni a szobában. – Nem, valami mást kell kitalálnunk. A legegyszerűbb megoldásra kell törekednünk, arra mindenki csak utoljára gondol. Anna-Gretának ez már túl elvont volt, csak a fejét rázta, Stina pedig az ecsetjét rágta. – Hallj imát jámbor ajkakról – motyogta. – Mi van? – Almqvist. Carl Jonas Love Almqvist [1 3], az van – válaszolta Stina. Märtha felsóhajtott, és tett még egy kört. Benézett a konyhába, lassan átsétált a könyvtáron, körbejárta a hálószobát, majd visszatért a szalonba. Egy jó ötlete sem támadt. Hosszasan bámulta a kastélyt és a parlamentet, végül megfordult. – Gondoltatok már arra, hogy mi deviánsok vagyunk? Azon ritka tolvajok közé tartozunk, akik nem bánják, ha börtönbe dugják őket, csak az időpontot akarjuk kitolni kicsit. Tehát vállalhatunk nagyobb kockázatot. Javaslom, rejtsük a képeket a rendőrség orra elé, amíg meg nem kapjuk a váltságdíjat. Oda, ahol eszükbe sem fog jutni keresni. – Akkor tudom már! A múzeumba! – kiáltott fel Anna-Greta. – Komolyan beszélek. – A festmények itt vannak, miért ne élveznénk ki ezeket a mesterműveket? – tette le Stina az ecsetet. A kastélyról készült akvarellje még távolról sem volt kész, és egyelőre leginkább azokra a képekre hasonlított, amiket a Vöröskereszt boltjaiban látni. Sóhajtozva pakolta el a festékeket és az ecseteket egy nagy
kézitáskába. – Élvezzük ki a mesterműveket? – néztek rá a többiek kérdőn. – Igen, tudok egy biztos helyet, ahol senki sem keresi majd őket. Csak pár percet adjatok, és elrendezem. – Märtha és AnnaGreta értetlenül nézték, ahogy barátnőjük, vállán a táskával, kisétál a szobából. – Hagyjuk őt – vélte Märtha. – Talán megoldja a gordiuszi csomót. – Mit mondtál? – emelte Anna-Greta a kezét a füle mögé. – Gordiuszi csomó – ismételte meg Märtha. – Ja, hogy az a gubanc. [1 3] Sv éd r omanti k us k öl tő (1 7 93–1 866). A z i dézet az Am orina c í mű v er séb ől szár mazi k .
22 Gereblye és Zseni a lakosztály szaunájában ültek, és a hangszóróból áradó tam-tam dobokat hallgatták. Zöld fény pulzált, a kövekből csak úgy áradt a meleg. Gereblye a vizesdézsa felé nyúlt, és Zsenire pillantott. – Kicsit még rakhatok rá, ugye? Zseni felmordult, amit Gereblye igennek vett. Öntött még egy kis vizet a kövekre, majd elégedett sóhajjal dőlt hátra. Nagyon örült a rengeteg dicséretnek, amit kapott. A barátjánál tett éjszakai látogatás után végül sikerült elaludnia, de lüktető fejfájással ébredt. Akkor még azt is kétségbe vonta, hogy velük tud tartani a múzeumba, de egy jéghideg zuhany után helyrejött. Märtha egyenesen azt mondta, neki köszönhető a siker. És hát így is van, nem? Tagadhatatlan, hogy rá hárult a legnagyobb felelősség, nélküle sose tudták volna kivinni a festményeket a múzeumból. Most A dzsungel könyve zenéje szólt, ő pedig együtt dúdolt vele. A forró dzsungel. – Még egy kicsi mehet rá, ugye? – nyúlt a dézsa felé. – Nem, vigyázz, túl nagy lesz a forróság. Elvégre ez nem a szauna-világbajnokság! – intette Zseni. – Ne aggódj – nevetett Gereblye, és még egy kis vizet öntött a kövekre. – Egyébként ez a gőzfürdőre emlékeztet engem – folytatta, kezét az arca elé emelve, mikor felcsapott a forró gőz. – És az értékmegőrzőkre. – Az értékmegőrzőkre? Arról már meg is feledkeztem. Egy Renoir- és egy Monet-festmény elemelése magasan visz mindent – mondta Zseni, és megemelte a sörösdobozát. – Gépfegyver és gyújtogatás nélkül. Egészségedre, te csibész!
A férfiak lendületesen koccintottak dobozos sörükkel, ki is loccsant egy kevés. Gereblye azt állította, hogy ez életének egyik legszebb pillanata. Csak három napja szöktek meg az otthonból, és máris többet élt, mint az elmúlt évben összesen. Összerezzent, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón. – Halljátok, siessetek! Gyertek, ezt látnotok kell! – kiabálta Märtha. Gereblye kérdőn kitárta a karját, aminek következtében még több sör loccsant a padlóra. – Nem értem, hogy bírod elviselni ezt a basáskodást. – Pont ez az, ami olyan szép, Gereblye. Vigyáz ránk. Nélküle nem lennénk itt. Gereblye elhallgatott, mert erre az aspektusra tényleg nem gondolt. – Én jobban kedvelem Stinát. Csöndesebb, és nem kerít akkora feneket a saját dolgainak. Ráadásul csinos, sőt elegáns. – Aranyos nő, de tudod, mindenféle nőkre szükség van. – Bizony ám, látnod kellett volna, mikor a Fülöp-szigeteknél hajóztam, hát ott micsoda csajok voltak! Egyiknek olyan jó… – kezdte Gereblye, de újabb dörömbölés szakította félbe. – Majd elmeséled később – állt fel Zseni. – Jobb lesz meghallgatni, mit akarnak. A férfiak magukra tekerték a törülközőt, fogták a sörüket, és kimentek. Zsenit egy pillanatra elfogta a nyugtalanság. Csak nem a rendőrség találta meg máris őket? – Gondoltatok rá, hogy hová tegyük a képeket, míg a váltságdíjra várunk? – fogadta őket kint Märtha, a szokásos határozott pillantásával. Zseni és Gereblye zavarodottan néztek egymásra, a dobozokat babrálva. – Nem kifejezetten. – Mi sem. De Stina elrejtette őket. Szeretném, ha megpróbálnátok megtalálni a festményeket. – Istenem, de gyerekes! – szólt Gereblye. – Szerintem mókás – vélte Zseni.
Azzal, ahogyan voltak, fehér törülközőkbe csavarva nekiindultak Lilian hercegnő lakosztályában, két lopott kép után kutatva, amelyek összértéke harmincmillió korona. De akárhogy is keresték, nem találták őket.
23 Arne Lönnberg nyomozó épp az imént beszélt egy zaklatott fiatal hölggyel a Gyémánt Kft. által üzemeltetett idősek otthonából. Öt lakójuk eltűnt, bár zárva volt az ajtó. A nyomozó a papírjaival babrált. Igaz lenne? Öt ember nem szokott egyszerre eltűnni, pláne, hogy nem fiatalokról van szó. A telefonáló nagyon aggódott, és arra kérte, diszkréten járjanak el. Ha híre megy az eltűnésnek, az otthon a kliensei elvesztését kockáztatja. Kliensek? Lönnberg felhorkant. A kliens saját maga választja a helyet, ahol így nevezhetik őt. Mostanában viszont úgy szokás, hogy a gyerekek és az unokák pakolják be a felmenőiket ezekbe az otthonokba, az pedig elég távol áll a kliensségtől, nem? Hála istennek, hogy ő egyedülálló, így nem kell jóindulatú gyerekekkel megküzdenie, akik beleártják magukat abba, hogy hol lakjon majd élete alkonyán. Ujjaival dobolt az asztalon, és azon merengett, mitévő is legyen. Az öregek általában kedvük szerint kisétálhattak az otthonokból, legalábbis elméletileg, neki pedig se kedve, se emberei, se felhatalmazása nem volt, hogy elkezdjen kutatni utánuk. Megjelölheti a nevüket a nyilvántartásban, az igaz, és akkor, ha el akarnák hagyni az országot, jelzést kapnak róla. De egyébként nem. Míg egy hozzátartozó sem hiányolja őket, vagy el nem követnek valamiféle bűncselekményt, a rendőrségnek semmi köze hozzájuk. Lönnberg nyomozó hátradőlt a székén. Kellemes időtöltést kívánt az öregeknek. Talán titokban elmentek egy hajóútra, vagy a kapzsi rokonok elől bujkálnak. Nagyon sok olyan eset van, mikor a kölykök nem hagyják békén a szüleiket, mert idő előtt akarják az örökséget.
Fogott egy lapot, leírta a lány nevét és számát, de aztán meggondolta magát, összegyűrte a papírt, és kidobta a szemetesbe. Ha megint jelentkeznek az otthonból, majd hozzányúl a nyilvántartáshoz. De pár nap szabadságuk igazán lehet a lakóknak, mielőtt visszakényszerítik őket az otthonba. A férfiak megelégelték, hogy vizes törülközőben járkálnak fel s alá, a festmények után kutatva. Lilian hercegnő lakosztálya hatalmas volt, öt szobája tele potenciális rejtekhellyel. Feladták tehát, visszamentek a szaunához lezuhanyozni, aztán felöltöztek. Alig jöttek ki, Stina lelkendező hangja ütötte meg a fülüket. – Nem ér csak úgy feladni, próbáljátok meg újra! – kérte ragyogó szemekkel. – Egy valódi Zseni nem adhatja fel ilyen könnyen! – szórakoztatta magát Stina. Mivel a feladat ilyen fogósnak bizonyult, Stina versenyt csinált a dologból, és hatalmas adag bonbont ígért a nyertesnek. AnnaGreta elbiggyesztette a száját, Zseni felhúzta a szemöldökét, Gereblye mosolygott. Märtha örült neki, hogy a barátnője ilyen élénk, és teli van ötletekkel. Ez nyilvánvalóan annak tudható be, hogy eljöttek az otthonból, de talán Gereblye hatása sem elhanyagolható. Előfordulhat, hogy Stina egész egyszerűen szerelmes? – Miután annyi viszontagságon mentünk keresztül azért, hogy ellopjuk a képeket, nagyon remélem, nem dugtad el őket annyira, hogy soha többé ne találjunk rájuk – kellemetlenkedett Gereblye. – Dehogyis! De neked, aki olyan sokat utaztál, igazán lehetne annyi fantáziád, hogy megtaláld őket – replikázott Stina. Gereblye kihúzta magát, és hozzáértő tekintettel nézett körül. Szerette volna boldoggá tenni Stinát, márpedig akkor meg kell találnia a képeket. No, nem mintha valami hatalmas műértő volna, de el-eljárogatott múzeumokba, ha valami kikötőben vesztegelt a hajója. A falon lógó képeket kezdte méricskélni: odalépett eléjük, elmozdította őket, hátha rejtőzik mögöttük
valami. Aztán hirtelen megállt. A zongora fölötti képek ismerősnek tűntek. Az egyik egy férfit és egy nőt ábrázolt, akik egy kávézóban beszélgetnek, a másik pedig régi vitorlásokat egy folyón. A különbség csak annyi volt, hogy a Renoirra hasonlító festményen a férfi fura kalapot viselt, hosszú haja volt és szemüvege. Monet képén pedig egy modern vitorlás is feltűnt, ami eddig nem volt ott. Megértette: Stina egészen különleges módon rejtette el a képeket. Elöntötte a szeretet. A kislány egész egyszerűen meghamisította a festményeket akvarellfestékkel – épp csak annyira, hogy megzavarja a szemlélőt. Még az aláírásokon is módosított. Alaposan megszemlélte a jobb sarkokat. Renoir aláírása helyett a Rene Ihre név állt az egyiken, Monet-ből pedig Mona Ed lett.
24 A nagy járókeretes rablás másnapján mind az öten a Grand Hotel könyvtárában ültek, és újságot olvastak. Csak néha hallatszott némi papírzörgés, motyogás, halk kuncogás, de egyébként csend volt. Mindannyian elmerültek a róluk szóló cikkekben, kiélveztek minden egyes szót. Végül aztán Märtha nem bírta tovább türtőztetni magát. – Láttátok? Itt azt írják, ez a legügyesebb képrablás, amit valaha is véghez vittek – büszkélkedett, és ragyogott a szeme. – Sokkal okosabb, mint a legutóbbi, amikor is gépfegyverekkel érkeztek, autókat gyújtottak fel, és egy lopott hajóval távoztak. Micsoda felesleges feltűnés. – Pontosan – nézett Gereblye helytelenítő pillantással Märtha járókeretére. Zseni megint rácsavarozta a kihajtható szélességjelzőt. Na, és az az övtáska! Igazán hagyhatná már a fenébe. – Úgy gondolják, egy szakállas, hosszú, barna hajú férfi követhette el a lopást – folytatta Märtha. Stina boldogan felkacagott, Anna-Greta is majd’ kicsattant a boldogságtól. Ő javasolta ezt a hamis nyomot. – Akinek kedves arca van – olvasta tovább Märtha. – Igen, azt azért mondtam, mert szerintem hitelesebb lettem tőle. Ilyesmit egy valódi gazfickó sosem mondana – nyerített fel Anna-Greta olyan hangosan, hogy Gereblye majdnem befogta a fülét. Anna-Greta sosem ment férjhez, és ezt Gereblye nem találta valami meglepőnek. Ha voltak is kérői fiatalkorában, biztos belepusztultak ebbe a hangerőbe, vagy csak simán kivitte őket a huzat.
– És ezt olvastátok? – nézett fel Märtha az újságból. – Az Expressen hetedik oldalán. A riporter a RÖGTÖN JÖVÖK tábla jelentőségét próbálja megfejteni. Azt írja, vagy valami szektáról lehet szó, aki hisz Jézus visszatértében, vagy egy terroristacsoport az elkövető, akik újabb akciót terveznek. A rendőrség mindenesetre újabb őröket küldött a helyszínre. – Helyes, küldjetek csak őröket néhány szökött nyugdíjas miatt – vigyorgott Zseni. – Egy tábla miatt, amin az áll, RÖGTÖN JÖVÖK – vihogott Stina, és elővette a reszelőjét. Most már olyan vígan voltak, hogy hangoskodásuk kihallatszott a recepcióig. Märtha csitítani kezdte őket. – Azért kár, hogy kézzel írott volt az a tábla. Amiatt lebukhatunk – gondolkodott hangosan. – De Märtha, elfelejtetted volna, miért csináljuk ezt? – mutatott rá Zseni. – Nem, de azért a börtön még várhat. Egyetértő morajlás. Néhány vendég haladt el az ajtó előtt, az étterem felé tartva, de a könyvtárban továbbra is egyedül voltak. Märtha előrehajolt. – Még ha más embereket gyanúsítanak is, nem lazíthatunk. Nem tudhatjuk, mikor kezdenek keresni minket, mi lesz, ha Barbro nővér… – A legfontosabb, hogy megkapjuk a pénzt – szögezte le AnnaGreta. – Miért nem követeljük a váltságdíjat még ma? – Igen, küldhetünk egy faxot, az gyorsan megy – ajánlotta Stina. – A fax már nem trendi a számítógépek korában – tiltakozott Zseni. – De azokat le lehet nyomozni, mint nyilván tudod – mondta Stina, aki klasszikusai hiányában kölcsönkapta a Nyomok a cybertérben című krimit Märthától. – Csináljuk a régi módszerrel – vetette fel Gereblye. – Veszünk egy újságot, kivágjuk belőle a szükséges betűket vagy
szavakat, aztán felragasztjuk őket egy papírra, betesszük az üzenetet egy borítékba, és feladjuk postán. A többiek csendben emésztették az ötletet. – De a posta manapság túl lassú – jegyezte meg Anna-Greta egy idő után. – Meg nem is túl biztonságos. – Akkor van egy jobb ötletem – vette vissza a szót Gereblye. – Telefonálunk. Én nagyon ügyesen el tudom változtatni a hangom. – Nem, inkább telefonálok én – jelentkezett Anna-Greta, de a társaság egy emberként tiltakozott. Senki sem akarta vállalni a kockázatot, hogy barátnőjük esetleg nevetni kezd. Némi vita után úgy döntöttek, marad az üzenet a kivágott betűkkel. Természetesen kesztyűt kell használniuk, nehogy ujjlenyomatot hagyjanak. – De van itt még egy bökkenő – mondta Märtha. – Hogyan vegyük át a váltságdíjat? – Megkérjük őket, hogy tegyék a pénzt egy bőröndbe, azt pedig rakják fel az egyik finnországi kompra. Akkor még kirándulhatunk is egyet Helsinkibe – javasolta Zseni. – Milyen szép ötlet – merengett Märtha, aki szívesen hajókázott volna Zsenivel. A kompon még táncolni is lehet. – Miért is ne, jó muri lenne ismét tengerre szállni – örült meg Gereblye is. – Mikor Ausztrália partjainál hajóztam, olyan magasra csaptak a hullámok, hogy el sem tudjátok képzelni. Mintha… – Nem lenne egyszerűbb az Arlanda reptérre kérni a bőröndöt? – szakította félbe őket Anna-Greta. – Akkor azt fogják hinni, nemzetközi bűnbanda vagyunk. – De gondolj bele, mi lesz, ha terroristának néznek, és lelőnek – aggódott Stina. A többiek ezt nagyon valószínűtlennek tartották, de hogy mindenki elégedett legyen, a komp mellett döntöttek. Az amúgy is biztonságosabb. – Még ma elküldjük a levelet, és egy hetet adunk nekik, hogy előteremtsék a pénzt – javasolta Märtha. – De mindenekelőtt vegyünk egy újságot, és írjuk meg az üzenetet, a
kívánt összeggel. – Igaz is, mennyire gondoltunk? – kérdezte Zseni. – Tízmillió – mondta Gereblye. – De… – Anna-Greta összeráncolta a homlokát. – Az túl sok papírpénz lesz. Lássuk csak, ezer ezres egymillió, és tízezer ezres lesz tízmillió. Belefér ez egy bőröndbe? Nem, én nem hiszek ebben. Banki átutalással jobban járnánk. Csend támadt, mert erre a részletre senki sem gondolt. – Ráadásul az ezres túl nagy címlet, figyelmet kelt. Lehetnének inkább ötszázasok – gondolkodott hangosan Zseni. – Vagy akár húszasok Selmával.[1 4] Azok olyan szépek. – Te nem tudsz számolni, mi? Tudod, hány bankjegy lesz az? Nem, nem. Egy ötszázkoronás körülbelül fél gramm. Az összesen tíz kiló bankjegy – számolta ki fejben gyorsan Anna-Greta. – Az sok helyet foglal. Ha a kötegeket egymás mellé rakjuk, legalább egy négy méter hosszú kupacot kapunk – folytatta. – Akkor talán jobb lenne gurulós bevásárlótáskába kérni – mondta Märtha. – Nos, négyméternyi bankjegy belefér két nagyobb méretű bevásárlótáskába. Az Urbanistának van egy Rózsaszín Párduc nevű nagy, ötvenöt literes bevásárlótáskája. – Rózsaszín táska? Azért moderáljátok már magatokat – motyogta Gereblye. – Van belőle fekete meg barna is, kihúzható fogóval – mondta Märtha. – Azokba kényelmesen bele tudnák pakolni a pénzt. – Beszélgessetek csak, én addig elmegyek a szálloda boltjába újságért – szólalt meg Gereblye, aki belefáradt a huzavonába, és valami hasznosat szeretett volna csinálni. – Nekem is kéne ez-az a boltból. Ugyanabban a ruhában járok három napja – dohogott Stina, eltette a körömreszelőt, és ő is felállt. – De Stina, miért akarsz a boltba menni, ha rendelni is lehet? – kérdezte Anna-Greta. – Alakra szabottért…
– Az a mi korunkban semmi jót nem jelent – jegyezte meg Anna-Greta, de Stina és Gereblye addigra már el is tűntek. A társaság visszatért a lakosztályba, és fél órával később Stina és Gereblye is csatlakozott hozzájuk. Stina új, piros pulóverben feszített, amelynek színe ment a frissen vásárolt körömlakkjához és a nyakában lógó sálhoz. A csuklóján csillogó ezüst karkötőt viselt. – Alakra szabott, mi? – horkant fel Märtha. – Elvégre a Grand Hotelben lakunk – mentegetőzött Stina. – Hozzáírattam a számlánkhoz. Anna-Greta sötéten nézett Stinára. Nem elég, hogy szórja a pénzt, még Gereblyéhez is törleszkedik! Neki sem lett volna ellenére némi figyelem a férfi részéről, nem is értette, az miért pont Stina iránt érdeklődik. Elvégre ő intelligensebb, képzettebb, ráadásul Djursholmban lakott. Sokkal jobban értett a dolgokhoz, mint Stina. De nem, ennek láthatóan semmi jelentősége. A férfiak ízlése igen furcsa. Szívesen hozzáment volna egy rátermett lovaghoz, de sajnos sosem a megfelelő ember udvarolt neki. Élete nagy szerelme munkás származású volt, ezért az apja eltiltotta tőle. Azt mondta, olyasvalakihez kell hozzámennie, aki képzett, vagy legalábbis gazdag. Aztán a végén hoppon maradt. Néhányszor fontolgatta, hogy hirdetést ad fel az újságban, de végül sosem merte megtenni. Felsóhajtott, és elfogta az önsajnálat, de aztán a finnországi hajóútra gondolt. Talán belebotlik egy kedves özvegybe a fedélzeten… – Ne álmodozz, Anna-Greta, össze kell állítanunk a levelet! – szólt rá Märtha. Mind az öten leültek az asztal köré. Előkerült a pezsgősüveg, meg némi mogyoró és eper, aztán nekiálltak megalkotni a lehető legütősebb üzenetet. Bár alig pár mondatról volt szó, elég hosszú időbe telt, és a pezsgősüveg is kiürült, mire végül mindenki elégedett lett a szöveggel. Míg Anna-Greta dudorászott, gondosan kivágták a szükséges betűket, aztán felragasztották őket egy A/4-es oldalra.
Renoir „Beszélgetés” és Monet „Schelde” című festménye nálunk van. Csupán tízmillió korona váltságdíjért visszakapják őket. A pénzt két fekete, Urbanista márkájú gurulós bevásárlókocsiba kérjük, a Silja Lines társaság Silja Serenade nevű hajójára március 27-én legkésőbb 16:00 óráig. További instrukciók később. Amint megkaptuk a pénzt, visszaszolgáltatjuk a festményeket a múzeumnak. Ha belekeverik a rendőrséget, megsemmisítjük a képeket. Stina majdnem aláírta, de a többiek az utolsó pillanatban megállították. Átnézték az üzenetet, és elismerőleg hümmögtek. Anna-Gretának nagyon tetszett a „csupán tízmillió” kitétel. A múzeumiak ebből érzékelhetik, hogy remek ajánlatot kaptak, más gazemberek biztos sokkal többet kértek volna. Märtha viszont nem volt maradéktalanul boldog. – Nem hangzik az egész túl kedvesen? – kérdezte. – A festménylopásra szakosodott bandák vajon maguk viszik vissza a képeket? Nem jelölnek ki inkább egy átvevőpontot? Félek, hogy amatőr benyomást keltünk. – De ha emberi hangon szólunk hozzájuk, talán szívesebben fizetnek – vélte Stina. Ezzel mindenki egyetértett, és végül megszavazták, hogy javítás nélkül adják fel a levelet. Mivel nem merték a Grand Hotel levélpapírját és borítékját használni, a lapot csak összeragasztották celluxszal, ráírták a Nemzeti Múzeum címét, és felbélyegezték. Kesztyűben. – Tulajdonképpen át is vihettük volna, úgy nem kellett volna fizetnünk a bélyegért – jegyezte meg Anna-Greta, de a többiek lehurrogták. Nem sokkal később Märtha elvitte a levelet a metrómegálló melletti postaládához. Hosszan nézte a bedobónyílást, mielőtt elszánta volna magát. Megsimogatta néhányszor a ládát, és csak
akkor jött rá, mennyire ideges. Ez már nem valami jelentéktelen kis lopás. A bűn útját választották, innen nincs visszaút. Bűnözők lettek. A szállodába visszafelé menet ízlelgette a szót. Bűnöző… izgalmasan hangzik! Akármilyen öreg volt is, legszívesebben táncra perdült volna, és úgy teli volt élettel, mint fiatal korában. Végre volt értelme a napoknak, már előre örült a hamarosan érkező pénznek. Unalmas lett volna, ha átutalással érkezik egy bankszámlára, jó ötlet volt a bevásárlótáska. Így legalább elmehetnek hajókázni, ráadásul izgulhatnak, haza tudják-e vinni az összeget észrevétlenül. Az ő korában hány embernek lehet része ilyen kalandokban? [1 4] Sel ma Lager l öf , í r ó. A k öny v megí r ása óta a húszk or onás b ank jegy ek megv ál toztak , az újak on A str i d Li ndgr en k épe l átható.
25 Petterson felügyelő semmit sem értett. Ismeretlen tettesek elloptak két értékes festményt a Nemzeti Múzeumból, és bár a rendőrség lezárta az utakat, ellenőrzött mindenkit a vonatokon és a repülőkön, valamint kapcsolatba lépett az autókölcsönzőkkel, mégis itt álltak nyom nélkül. Ráadásul senki sem látta a tolvajt vagy tolvajokat kiszaladni a múzeumból, vagy elhajtani a lopott holmival. Itt valami sántít. Nem nyelhette el őket a föld. Bizonyára elslisszoltak autóval, mielőtt még a múzeum dolgozói rájöttek volna, hogy hiányoznak a képek. Hallott már olyan pletykát, hogy a személyzet nem is tudja pontosan, mi tartozik a gyűjteménybe, és az sem lendítette előre az ügyet, hogy megszólalt a riasztójuk. Az élete derekán járó Petterson nyomozón erőt vett a búskomorság. Az ügy reménytelennek látszott. Ötlete sem volt, egyáltalán hogyan fogjon hozzá. Mindent tudott a fegyverekről, töltényekről, autós üldözésekről és a zsarolási kísérletekről, de ez? Még az alvilág sem hallatott magáról. A besúgójuk csak a torkát köszörülte, és azt motyogta, egyelőre nem hallott semmit, de persze utánajár. – Ezt évekig tervezhették – szólalt meg kollégája, Rolf Strömbeck, egy szakállas, idősödő férfi, aki a papírjai között kutakodott. – Gondolj bele, elmenekültek anélkül, hogy keréknyomot, vagy bármi mást hagytak volna. Se ujjlenyomat, se semmi, a kamerák felvételeitől sem lettünk okosabbak. Egyszerűen nem értem. – A francia impresszionisták termét megfigyelő kamera nem működött. Ha legalább lefújták volna festékkel! Azzal még lehetett volna mit kezdeni, de a tolvajok simán kihúzták a
konnektorból – sóhajtott fel Petterson. – Á, kávézzunk inkább egyet. A két férfi felállt, és elballagtak a kávéautomatához. Ez volt Petterson felügyelő hatodik csésze kávéja aznap. Forró, íze, mint a régi műanyagé, de legalább kikapcsolt kicsit, miközben itta. Biztos, hogy maradtak nyomok, csak meg kell őket találni. Erről eszébe jutottak a múzeumi látogatók. – Itt az idő kideríteni, kik jártak aznap a múzeumban, és behozni őket kihallgatásra. Biztos voltak ott mások is a zavarodott nyugdíjasokon kívül, akikről az őrök beszéltek. – Az öregek egy barna hajú férfit emlegettek, akinek az egyik nyanya szerint nagyon kedves arca volt. Azt kívánta, bár a fia lenne – sóhajtott a kollégája. – A másik nyanya viszont azt állította, hogy rabló az illető. És hogy megpróbálta elvenni a táskáját. Szerencsétlenek biztos sokkot kaptak a riasztó miatt. Petterson elhallgatott, az öregségen töprengett. Szomorú, hogy ennyire meg lehet zavarodni, gondolta, és azon merengett, vajon ő milyen lesz. Esetleg mostantól ehetne több gyümölcsöt, azt hallotta, az jót tesz az agynak. Magához vett egy almát a gyümölcskosárból, és a kollégája felé biccentett. – Menjünk, nézzük meg újra a táblákat. Ha már csak ennyit hagytak maguk után. – Mintha attól majd okosabbak lennénk. Visszatértek az irodájukba, és leültek az íróasztalhoz. Előttük feküdt a három tábla, amit a múzeumban találtak: ÜZEMEN KÍVÜL, LELTÁROZÁS ALATT és RÖGTÖN JÖVÖK. Petterson megpróbálta végiggondolni, mi történhetett. A táblák hátráltatták a rendőrséget, csak hosszú órák után jöttek rá, hogy igazából működik a lift. És amikor körbejártak, hogy minden kép megvan-e, a másik két tábla elaltatta őket, és először más termeket vizsgáltak át. Elsősorban a Bűn és bujaság nevű időszakos kiállítást szemlélték meg alaposan. És csak akkor terjesztették ki a keresést a többi részlegre, amikor az egyik
kurátor megállapította, hogy onnan semmi sem hiányzik. Akkor kezdték újult érdeklődéssel tanulmányozni a két kép helyét az impresszionisták kiállításán. LELTÁROZÁS ALATT… Petterson leküldött egy csapat kollégát a raktárba, hátha ott vannak a képek, míg a technikusai átnézték a múzeum jegyzékeit. Sok idejük és energiájuk ráment, de se a Renoirt, se a Monet-t nem találták meg. Ekkor ébredtek rá, hogy a festményeket bizony ellopták. Claude Monet képe a Schelde torkolatáról és az a Renoir, ami már háromszor esett rablás áldozatául. És most megint! – Okos tolvajokkal van dolgunk – mondta Petterson, és a LELTÁROZÁS ALATT feliratra mutatott. Micsoda hamis nyom! Rolf Strömbeck hosszan nézte a táblát, rágott egy kicsit a bagóján, és bólintott. – És hogy elhittük! Annyira egyszerű, mégis olyan átkozottul fifikás. – Na de a RÖGTÖN JÖVÖK tábla. Érted te ezt? – Ilyet egész rendőrségi pályafutásom alatt nem láttam – válaszolta kollégája. – Ki rak ki egy ilyen táblát, és legfőképp miért? – Ezt legalább kézzel írták, a többi nyomtatva van. Tehát egy kézírásunk legalább van. – És mi van, ha a RÖGTÖN JÖVÖK valaki olyantól származik, aki felfedezte a lopást, és elrohant riasztani a rendőrséget? Ez esetben legjobb lenne minél előbb kapcsolatba lépni az illetővel. – Elgondolkodva rágta a tollát. – Talán körözést kéne kiadnunk, de hogy lehet ezt megfogalmazni? Petterson felügyelő több variációt is végiggondolt, de mindet elvetette. – Ha körözni kezdünk valakit, aki RÖGTÖN JÖVÖK feliratot hagyott valahol, egész Svédországból özönleni fognak a bejelentések. És egyik sem vezet majd nyomra. Egyetlen profi bűnöző sem hagy maga után ilyen egyértelmű nyomot. A táblákat kesztyűben készítették, de itt a tintában van egy
ujjlenyomat. Látod? A sarokban. Tollas lett az ujja – Petterson áttolta a táblát a társának. – Tudod mit, szerintem ez a tábla nem vezet sehová. Csak egyetlen értelmes használati módot tudok. – Azzal Strömbeck felállt, kinyitotta az ajtót, és kiakasztotta a kilincsre a RÖGTÖN JÖVÖK feliratot. – Most pedig sétálunk egy kört, és a városban ebédelünk. Úgy legalább senki sem zavar minket egy darabig.
26 Aznap, mikorra a váltságdíjat várták, mind az öten eltaxiztak a hajóállomásra, megvették a jegyüket (Anna-Greta természetesen készpénzben fizetett), majd leültek, és várták az indulást. Ezúttal nem a saját járókereteiket használták, hanem a hajón béreltek néhányat. Ugyan már egyikük sem szorult rá, de ártatlan külsőt kölcsönzött nekik. Felszálltak a Viking társaság kompjára, majd betették a járókereteket és még néhány apróságot a kabinjukba. Aztán diszkréten távoztak a hátsó lépcsőn és az autófedélzeten át ki a mólóra. Ha valaki követi őket, szépen zsákutcába fut. Ők öten ugyanis egy másik komppal fognak utazni. Elmentek a parkba, és összeszedték az elrejtett, Urbanista márkájú bevásárlókocsikat, majd taxit rendeltek, és elautóztak egy másik kikötőbe, ahonnan a Silja Serenade fog kihajózni. Märtha nagyon büszke volt a Nyugdíjas Liga elterelő hadműveletére. A rendőrség nyugodt szívvel keresheti őket a Viking társaság Mariella nevű kompján, mert valójában a Silja társaság Silja Serenade nevű hajóján utaznak. Gereblye morgott, hogy mi értelme ennek a fárasztó elterelésnek, de Märtha megmondta, hogy minden krimiben hagynak a bűnözők hamis nyomot, időnyerés céljából. És amúgy is abban maradtak, hogy szórakozni akarnak kicsit, mielőtt börtönbe kerülnek. Csak úgy sorjáztak a rablós poénok, miközben arra vártak, hogy megkapják a kabinjukat a Silja Serenade-on. A közelebb álló utasok kedvesen néztek a gondtalan kisöregekre, és mosolyogtak. Talán mégsem olyan rémes megöregedni. Mikor végre megkapták a plasztikkártyájukat, nem mentek egyenesen
a kabinjaikba, hanem lelifteztek az autófedélzetre a bevásárlótáskákkal. Ott lent, a teher- és személyautók rejtekében észrevétlenül végigsétáltak a hajó oldalában egészen a rámpáig. Közben fürgén járt a tekintetük, rejtekhelyek, beugrók után kutattak, ahol letehetnék a holmijukat. Párás volt a levegő, benzinszag terjengett, a padlón mindenütt tócsák, de ők nem zavartatták magukat. A feladatra koncentráltak. Közvetlenül a rámpa előtt végre felfedeztek egy helyet, ahová a csizmákat, esőkabátokat s hasonló holmit szokták pakolni. – Ide! – mondta diadalmasan Märtha, és óvatosan beállították a bevásárlótáskákat a kiszemelt helyre egy faláda és két tengerészzsák mellé. Körülnéztek, hogy nem figyelik-e őket, aztán gyorsan eltűntek onnan. A váltságdíjat persze csak a visszaúton kapják majd meg, de azért nem árt kipróbálni, itt maradnak-e a táskák békében, vagy a rendőrség kieszelt valamiféle csapdát. A reggeli nap beragyogott Lilian hercegnő lakosztályának ablakán, csillogott tőle a zongora, de még a szürke szőnyeg is. A fiatal takarítónő, Petra Strand, aki félállásban dolgozott a szállodában, a párnákat rendezgette a kanapén, és kibámult az ablakon. Már kiporszívózott, kitakarította a fürdőszobát, és letörölgetett minden bútort. Kihúzta magát, és beletúrt vörös, frissen mosott hajába. Elkészült a takarítással, most már csak a legjobb rész van hátra. Végignézi a szoba dekorációját, és elmereng, hogyan lehetne még jobbá tenni. Ugyan takarítónő volt, de a vezetőség szívesen vette a berendezéssel vagy a színekkel kapcsolatos javaslatait, mert tudták, hogy művészettörténetet tanul. Még ha leginkább idősek szállnak is meg a Grand Hotelben, az internetnek köszönhetően azért felfelbukkan néhány fiatal milliomos is. A vezetőség pedig szeretett volna alkalmazkodni ehhez. Petra kinézett a napsütötte palotára, a takarítókocsira tette a porrongyot, majd még egyszer körbejárt a szobákban. Míg a
dekorációt, a szőnyegeket és a textíliákat szemlélte, végig azon járt az agya, hogyan lehetne ez az egész még szebb. A lakosztály fehér, szürke és fekete színekben pompázott, az ezüstös padlószőnyeg nagyon illett hozzá. A türkiz virágos ágytakaró és minden más is igazán passzolt a méltóságteljes kilátáshoz. Mégis, valami hiányzott. A 330 négyzetméteres lakosztály berendezését kétségkívül át kéne gondolni. Esetleg jót tenne néhány új festmény? Az volt az első benyomása, hogy a műalkotások kissé unalmasak, szívesebben látott volna élénkebb színeket. Az egyik hálószobában egy vitorlás hajót ábrázoló kép lógott az ágy fölött, a konyha felé vezető folyosón egy rézmetszet, a könyvtár falát pedig két kisebb csendélet díszítette. Megállt a zongora fölött lógó két olajfestmény előtt. Csinosak voltak, de ez minden. Az egyik hajókat ábrázolt egy folyótorkolatban, a másik pedig egy párizsi életképet, egy férfi és egy nő egy kávéházban. A folyót ábrázoló képen a barna és piszkosszürke színek domináltak, ráadásul túl sok hajó lebegett az aránylag kevés vízen. A párizsi életkép sem volt sokkal jobb. A nőt ferdén hátulról ábrázolták, sötét fejfedővel, a férfi is furcsán nézett ki hosszú hajával, hatalmas bajszával, és nem kifejezetten korhű kalapjával. Túl sok volt mindenből, elég lett volna, ha a nőnek van valami a fején. Mégis ismerősnek tetszett a festmény. Közelebbről is megnézte. Igen, Renoir egy munkájára hasonlít. Nagy mestereket előszeretettel másoltak, de az eredmény legtöbbször igen gyatrára sikeredett. Ez is egy ilyen festő lehetett. Akárhogyan is, ez a két festmény nagyon nem illett ide. Jobban passzolna egy nagy, modern kép a helyükre. Miért ne egy Ola Billgren[1 5], egy Cecilia Edefalk[1 6] vagy egy Picasso? Gyorsan le is kapta a két képet, a takarítókocsira állította őket, majd leliftezett, és elvitte őket a melléképületbe. Ott ugyanis éppen felújítást végeztek, és az egyik használaton kívüli szobába több festményt is beraktároztak, ott álltak a falnak támasztva. Alaposan szemügyre vette őket: az egyik egy
Chagallra emlékeztette, a legnagyobb pedig, egy Matisse-ra hasonlító akvarell igazán remekül mutatna a zongora fölött. A frissen leszedett képeket ott hagyta a kocsin, majd a másik kettővel a hóna alatt visszaliftezett a Lilian lakosztályba. Nagy izgalommal akasztotta fel először az egyik, majd a másik képet a zongora fölé. Aztán csillogó szemmel hátralépett. Mennyivel jobban néz ki! Hogy fog örülni a vezetőség! [1 5] 1 940–2001 [1 6] 1 954–
27 Miután mind az öten elfoglalták a kabinjaikat, és pihentek egy keveset, átöltöztek, és lementek az étterembe. Märtha tekintete egyfolytában körbejárt, azt leste, nem figyelik-e őket. Gyalázatos dolog ez a váltságdíjjal, de ugyanakkor nagyon izgalmas is. – Menü vagy büfé? – kérdezte a többiektől. – Természetesen büfé – mondták egyhangúan, és beálltak a finomságokhoz vezető sorba. Gereblye és Stina csevegtek, Märtha Zsenihez és Anna-Gretához csatlakozott. Mielőtt lejöttek enni, Anna-Greta feltett neki egy különös kérdést a kabinban. Főképp azért volt meglepő, mert most nagyon más dolgokra kellett koncentrálniuk. – Miért van az, hogy a férfiak némely nők iránt érdeklődnek, mások iránt meg nem? Märtha próbálta elviccelni a kérdést, de aztán rájött, hogy barátnője komolyan beszél. – A csinos öltözet, a jó kedély és a nyitottság a fontos – pillantott Märtha Anna-Greta ruháira, akinek barna-fekete szoknyája a piszkoszöld mintákkal már-már az álcázás határát súrolta. – Csinos öltözet? Nem értem – nézett Anna-Greta Märtha övtáskájára. – Igen, és hát tudni kell viselni is a ruhákat, sminket használni, és flörtölni egy keveset – próbálkozott tovább Märtha. – És szerinted te ezt így csinálod? – Nem, én nem, csak úgy általában beszélek – ködösített Märtha, és arra gondolt, tényleg jót tenne Anna-Gretának, ha találkozna valakivel, ugyanis láthatólag kívülállónak érzi magát.
Stina és Gereblye között elkezdődött valami, és ő maga is leginkább Zseni társaságát keresi. – De tudod, mi a legjobb az életben? – folytatta Märtha. – Az, hogy sosem tudni, mi következik, és hogy sosem késő reménykedni. – Van még pár közhely a tarsolyodban? – szipákolt AnnaGreta, Märtha pedig azonnal el is hallgatott. Csak bátorítani akarta. Azt mégsem mondhatta, hogy Anna-Greta túl merev, unalmasan öltözik, és inkább nyihog, semmint nevet. Mire lezárták az étkezést egy szelet tortával, Anna-Greta jobb kedvre derült, egy pohár borral a kezében beszélgetett és nevetett, mint mindig. Märtha megkönnyebbülten figyelte, és arra gondolt, többet kéne törődniük vele. Anna-Greta mindig összeszedettnek mutatkozott, de ahogy mindenki más, ő is vágyott a szerelemre. Az este a karaokebárban folytatódott. A bortól igen jó hangulatba kerültek, és kedvük szottyant énekelni. Märtha fellépett a pódiumra, és megnyitotta a sort a Yesterdayjel. Gereblye egy tengerésznótát választott, és még Anna-Greta is összeszedte a bátorságát, és előadta a My Wayt, igen egyéni értelmezésben és mozdulatokkal. Mindenki kedvesen megtapsolta, de mikor a himnusszal akarta folytatni, Märtha inkább azt javasolta, menjenek máshova. Anna-Greta tiltakozott, és csak akkor adta be a derekát, amikor Märtha odasúgta neki, hogy a bár bizonyára tele van özvegyekkel. Barbro nővér arca kipirult, és csak úgy dőlt róla a verejték. Már több órája a Mattson igazgatóval közös kabinjukban időztek. Azt hitte, a férfi Európába fogja vinni, ahol majd lubickolhat a luxusban valami bájos szállodában, de helyette jelenleg Helsinkibe tartottak a Silja Serenade fedélzetén. Nem örült neki, de a magyarázat logikus volt. – Tudod, csillagom, egy repülőúton nagyobb eséllyel futnék össze a kollégáimmal. Itt viszont tudom, hogy zavartalanul
kettesben lehetünk. Barbro nővér megenyhült. Boldoggá tette, hogy ilyen fontos a férfi számára. Ez bizonyára azt jelenti, hogy idővel majd feleségül is fogja kérni. Nemsokára eléri a célját. Igen, a férfi egészen belebolondult. Délután fél ötkor léptek fedélzetre, most meg már este nyolc is elmúlt, és még azt sem vette észre, hogy a hajó elindult. – Mit szólnál, ha lemennénk a bárba egy italra, aztán harapnánk valamit? – kérdezte, mert megkordult a gyomra. – Oké, de igyekezzünk – húzta vissza magához a férfi. – Kicsi, kicsi kincsem! Barbro érezte, hogy az olyan régóta elfojtott szavak ki akarnak törni belőle. Válj el, és vegyél el engem!, üvöltötte volna, de uralkodott magán. Meg kell várnia a megfelelő pillanatot. Talán egy vagy két ital után a bárban végre elérkezik. Az öt szökött nyugdíjas egy-egy itallal a kezében állt a bárpultnál, és a táncparketten mozgó párokat nézték. Märtha arra gondolt, hogy megkockáztathatna egy fordulót, elég erősnek érezte magát a sok edzés után. Hallotta, hogy a barátai nevetnek valamin, és az jutott eszébe, micsoda változáson mentek át. Alig pár hónappal ezelőtt fáradtak voltak és tehetetlenek. Most pedig boldogok, még Anna-Gretának is jó a kedve. Ami persze azzal jár, hogy a hangja időnként túlharsogja mindenki másét, de az a fő, hogy remekül érzi magát. Märtha még most is csodálkozott saját magán, ugyanis nem sokkal korábban megszállta a bátorság és így szólt a barátnőjéhez: – Anna-Greta, ne sértődj meg, de amit kérdeztél a férfiakról… – Igen? – Ne beszélj ilyen hangosan, és próbáld türtőztetni a hahotázást. A férfiak jobban szeretik, ha ők a társaság középpontjai. Märtha maga sem értette, hogy mert ilyen nyíltan beszélni, de tényleg csak jót akart. Aztán elrángatta Anna-Gretát a női
mosdóba. Ott kölcsönadott neki egy rúzst, és segített kicsit átalakítani a frizuráját. Rávette, hogy bontsa ki a kontyát, a frufruját oldalra söpörték, és máris sokkal jobb lett az összhatás. A szoknya és a blúz, amit szintén ő adott neki kölcsön, jól állt a barátnőjének. De aztán minden a szokott kerékvágásban haladt tovább. Anna-Greta beszélgetni kezdett egy idősebb úrral, és ahogy magyarázott, a hangja megint bántóan éles lett, mint mindig, és egyre hangosabban beszélt. Märtha a fejét rázta. A férfi nemsokára feladja. De telt-múlt az idő, és a férfi kísérletet sem tett a távozásra. Ott álltak egymás mellett, és mikor AnnaGreta prezentálta klasszikus nyerítését, a férfi még csak hátrébb sem lépett. Nocsak, máris megvolna az ideális társ? Hát igen, sok dolog történhet, ha az ember elhagyja az otthont. Märtha magában végigvette, mi mindent is csináltak, mióta szabadok, és azt kívánta, bár minden bentlakó ilyen jól érezné magát. Mert valami nagyon nem stimmel, ha az embernek bűnözővé kell válnia öregkorára ahhoz, hogy jól érezhesse magát. Megint felhangzott Anna-Greta nevetése, a férfi pedig a vállára tette a kezét. Atyaég, fel akarja kérni! Úgy is történt, és a pár egymásba karolva elindult a táncparkett felé. És Märtha ekkor hitte el, hogy barátnője tényleg megtalálta az igazit. A férfi hallókészüléket viselt. Feltehetőleg kikapcsolva. Szólt a zene, és Märtha újra azt fontolgatta, hogy kimerészkedik egy óvatos táncra, amikor Zseni jelent meg mellette, és felkérte. Örömmel indult el, mert szívesen átölelte volna a férfit, de alig értek ki a táncparkettre, mikor Zseni odahajolt hozzá, és azt suttogta: – Odanézz, itt van Barbro nővér! Most mitévők legyünk?!
28 Az öregek eltűnése után megindult a pletyka az otthonban. Hová lett a kórus? Senki sem tudott semmit, Katja pedig továbbra is sikertelenül próbálkozott azzal, hogy elérje Barbro nővért. A rendőrség sem lett készségesebb. Lönnberg nyomozó újra csak azt válaszolta, hogy nem tud segíteni. – A rendőrségnek nincs ehhez joga, hölgyem – magyarázta. – Ha az idős lakók egyedül akarnak mászkálni, akkor azt teszik. Ebbe nem keveredhetünk bele. Ráadásul ott vannak egymásnak. Szükségtelen aggódni. – De én igenis aggódom! – tört ki Katja. – A törvény az törvény, tudja – folytatta a rendőr, míg a nő végül letette a telefont. Kész időpocsékolás volt ez a hívás, gondolta Katja, de mi mást tehetne? Bele sem mert gondolni, mit fog szólni Barbro nővér, ha rájön, mi történt. Letette a kávéscsészét, és átment a társalgóba. Ott, mint mindig, nyugalom és csönd honolt. Egy lenémított tévé villódzott az egyik sarokban, a két férfi, akik sakkozni szoktak, szunyókált. Egy idősebb hölgy olvasott, barátnője pedig kinézett az ablakon. Csönd volt és unalom. Már épp indult volna haza, mikor nyílt az ajtó, és az egyik kisöreg bekiabált neki. – Látogatója jött! – Látogató? – Katja senkivel nem beszélt meg semmit. – Barbro nővért keresik, magácska pedig a helyettese. Katja bólintott, lesimította a szoknyáját, és kiment a látogatószobába. Egy középkorú, sörtehajú, bőrkabátos, szakállas férfi várta. Egyik fülében karika, csuklóján tetoválások. Mikor Katja belépett, felállt.
– Nisse Engström vagyok, a faterhoz jöttem. – A faterhoz…? – Igen, Bertil Engströmhöz, Gereblyéhez, tudja. – Ja, hogy hozzá. Átadhatok neki valami üzenetet? – Ugyanmá’, gondoltam, bemegyek hozzá. – A szobája arra van, de… – Megígértem neki, hogy meglátogatom, mikor kikötök itt, és be akarom tartani az ígéretem. És mielőtt Katja megállíthatta volna, már el is indult az apja szobája felé. A nő hiába szedte a lábát, nem tudta megakadályozni, hogy a férfi feltépje az ajtót. – Mi a szent szar? Hol van? – Nem tudom, de… – Szóval nem tudja, hol tartózkodik. Mi a bánatos istennyilát csinálnak maguk itt? Katja elpirult. – Gereblye és a többi kórustag elutazott egy fellépésre. – Ja, hogy úgy – nyugodott meg a férfi, és leereszkedett egy székre. – A franc enné meg, hogy elkerülöm. Olyan ritkán vagyok itt, aztán nem is mindig lehet partra szállni. – Szóval maga tengerész? – Igen, mint a fater. Majornában laktunk. Láttuk a folyót a hegyről, és a rakparton veszteglő hajókat. Fater mindig mesélt a kalandjairól, és elvitt a Tengerészeti Múzeumba. Katja leült a szomszédos székre. Gereblye fia elég zord külsejű, mégis kellemes fickó. – És az anyja? – Á, nem voltak sokáig házasok. Faternek a nők voltak a gyengéi. Anyám sosem ment újra férjhez. Azt hiszem, egész életében apámat szerette. – Gereblyét itt is kedvelik. – A fater mogorva, de jó ember. Mindig elvitt horgászni is. Bedobtuk a horgot, aztán csak ültünk és őriztük a botokat, ő pedig a tengerészéletről mesélt. Naná, hogy én is tengerre
szálltam. Katja elmosolyodott. – Csukát fogtunk, néha még lazacot is. De aztán szennyezett lett a víz, és vége szakadt az egész históriának. Kár érte. A férfi felállt. – Jobb, ha megyek. Holnap kihajózunk. De adja át üdvözletemet. Katja is felállt, és kikísérte. Az ajtóban a kilencvenhárom éves, botjára támaszkodó Henrikbe futottak. – Itt nagy a nyugi, tudja – szólította meg a látogatót fontoskodva. – Vasárnap óta egyik kórustagot sem láttuk! – Mi a fenéről beszél ez? – fordult Nisse Katjához. – Vasárnap óta? Ezt nem mondta! – Hívtam a rendőrséget, de nem hallgatnak meg. Sajnálom. Jobb lesz, ha egy hozzátartozó telefonál be – mondta Katja. – Igencsak itt az ideje, hogy keresni kezdjék őket. Gereblye fia kihalászta a telefonját a zsebéből, és beütötte a 112-es segélyhívószámot.
29 – Barbro nővér itt?? Hogyan lehetséges ez? Szent szösz! – tört ki Märtha olyan hangosan, hogy majdnem túlharsogta a tánczenét. Karon ragadta Zsenit, és visszaráncigálta a bárpulthoz, ahol tudósították a többieket a tényállásról. – Pucoljunk innen! – sürgette őket Gereblye, de akkor meglátta, hogy a nővér nem egyedül van itt, hanem Mattson igazgató társaságában. – Vagyis semmi vész. Azok ketten úgyis csak egymást látják. Vártak egy darabig, és megpróbáltak láthatatlanná válni. – Talán nem vett észre minket – reménykedett Stina, mikor a pár eltűnt a kabinok irányában. – Semmit se láttak. Még egy italra sem volt idejük – mondta Zseni. – Biztos ő is attól fél, hogy meglátják. De most már legalább biztosan tudjuk, hogy van valami közöttük – jelentette ki Märtha. – Valószínűleg megint hemperegnek. Micsoda remek zsarolási alap! – kommentálta az eseményeket Gereblye. – Hogy neked mindig… – kezdte Anna-Greta, de Märtha félbeszakította. – Barbro nem láthat meg minket! Az mindent tönkretenne. – Ha mégis meglát, akkor egyszerűen megkérdezzük, mi szél fútta ide a hajóra Mattson társaságában – vigyorgott Gereblye. Ezzel vigasztalódtak, de így is oda lett a jó hangulat. Az egyetlen, akit láthatólag nem érdekelt a dolog, Anna-Greta volt. Märtha látta, amint az idős úriember megint elviszi őt táncolni. Örült neki, de azért remélte, hogy nem lesz sírás a vége: Anna-
Greta csípője rakoncátlankodott, amióta elesést színlelt a Nemzeti Múzeumban. Még szerencse, hogy nem igazából esett el. – Hát akkor a legjobb lesz lefeküdni. Rémségesen elfáradtam. Találkozunk a reggelinél – köszönt el Märtha. A többiek bólintottak, és a kabinok felé vették az irányt, kivéve AnnaGretát, aki továbbra is táncolt. Mi lesz, ha Barbro nővér visszajön és meglátja? De a barátnője annyira jól érezte magát a lovagjával, hogy Märtha nem akarta elrontani az örömét. Reméljük a legjobbakat. Másnap reggel nehéz volt életet verni Anna-Gretába, így Märtha rákérdezett, hogy mikor is feküdt le. – Mintha eszembe jutott volna megnézni az órát – felelte az ködös tekintettel, de mást nem lehetett kihúzni belőle. Csak a reggeli megbeszélésen oldódott meg a nyelve. – Újra találkozni fogunk – mesélte pironkodva, pont mikor megszólalt a kapitány a hangosbemondóban. Anna-Greta elhallgatott, a társaság összenézett. Märtha kettőt tapsolt. – Akkor hát, barátaim, megérkeztünk Helsinkibe. Itt az idő lemenni az autófedélzetre. Alaposan nézzetek körül! Mindannyian bólintottak, felálltak, és távoztak a kabinból. Követték a lift felé hömpölygő embertömeget. Pont, mikor megérkeztek a rámpa melletti rejtekhelyhez, a hajó motorja felbőgött, ahogy beállt a kikötőbe. Märtha és Zseni gyorsan összenézett. A bevásárlótáskák megvoltak. Megvárták, amíg kiköt a hajó, és a személyzet elkezdi kifelé terelni az autókat. Märtha és Zseni ezek után magukhoz ragadták a járókereteiket, és elindultak kifelé, míg a többiek a bevásárlótáskákat húzták maguk után. A kis csapat akadálytalanul lejutott a rámpán, senki sem állította meg őket, senki sem kiáltott utánuk. De még ha meg is állították volna őket, akkor sem lett volna gond, Märtha arra is felkészült. Kérette volna az illetékest, hogy panaszt tegyen, amiért rossz
bánásmódban részesülnek, csak mert öregek – a hajótársaság nyilván nem akarja a jó hírét azzal csorbítani, hogy diszkriminálják az időseket. A rakparton aztán fellélegeztek, kezdték azt érezni, hogy nem is lesz olyan nehéz megszerezni a váltságdíjat. Elmentek a vásárcsarnokba, füstölt kolbászt, sonkát és finn sajtot vásároltak, aztán a döcögős villamossal beutaztak a központba. A Fazer cukrászdában kávéztak, szendvicset ettek, és megrakodtak süteménnyel. A helsinki sétát azzal fejezték be, hogy feltöltötték medvecukor-, karamellszósz-, valamint áfonyalikőr-készleteiket is, majd visszatértek a hajóra. – Muszáj most a visszaúton átvennünk a váltságdíjat? Nem lehetne később? – kérdezte Stina, akit elfogott az idegesség. – Ahogy már mondtam, a mi korunkban nincsen később. Az már elmúlt – zárta rövidre Märtha, aki érezte, hogy most muszáj határozottnak maradnia. Teljes összhangra van szükség. – Egyébként láttam, hogy a hajó boltjában van belga csokoládé. Gyere, vegyünk! Stina figyelmét könnyű volt elterelni. Ismét felmentek a fedélzetre, be a boltba. Märtha öt doboz belga csokoládét vett Stinának, és amíg sorban álltak, mindent még egyszer átgondolt. Mire a komp megérkezik Stockholmba, két ugyanolyan bevásárlótáskának kell állnia az övéik mellett. Akkor kicserélik őket a sajátjaikkal. Az egyetlen különbség a táskák között az lesz, hogy a sajátjaik fogantyújába Zseni fúrt egy-egy apró lyukat a kihajtható szélességjelzőknek, de olyan aprót, hogy az rajtuk kívül senki másnak nem tűnne fel. – Tessék, fogd a csokit és pihenj le. Egy óra múlva találkozunk a kabinomban, és iszunk egyet vacsora előtt – nyújtotta át Märtha a zacskót Stinának, aki magához ragadta az ajándékot, megköszönte, és engedelmesen elindult lepihenni. Mikor Märtha és Zseni nem sokkal később végigosontak a hajó
oldalán a beugróhoz, Märtha legszívesebben megragadta volna a férfi kezét, úgy izgult, de aztán uralkodott magán. No meg szabad keze sem volt: az egyikben bevásárlótáska, a másikban esernyő. Lassan, óvatosan haladtak a rámpa felé, és előtte pár lépéssel összecsukták az ernyőiket. (Azért kellettek, hogy eltakarják őket a biztonsági kamerák szeme elől.) A beugrónál megálltak, és vettek néhány mély levegőt. Märtha alig mert odanézni… Esőkabátok, gumicsizmák, és… igen, az egyik sarokban két új, fekete, Urbanista márkájú gurulós bevásárlótáska. Pont, mint az övéik… Most már csak az a kérdés, hogy a múzeum valóban beletette-e a táskákba a kért tízmilliót… A kis nyugdíjpótlékot, ahogy Märtha nevezte. Végre egy tranzakció, amiért a bank nem tud lenyúlni magának semmit. Legszívesebben azonnal magához vette volna a bevásárlótáskákat, de a kabinba mégse viheti őket, az azonnali bizonyíték volna a bűnösségére. Diszkréten kell eljárniuk. A táskák itt maradnak, amíg partra nem szállnak Stockholmban. De azért mégis… Ki kéne nyitni őket, ellenőrizni, nem átverés-e. Esetleg megnyomogathatná a szövetet? Elsőre éppen csak hogy hozzáért az egyikhez, de aztán rendesen megtapogatta őket. Zizegést hallott, és úgy vélte, érzi a bankjegyeket, amitől olyan boldog lett, hogy tett néhány tánclépést. Zseni gyorsan leállította, de azért látta a melegséget a férfi tekintetében. Át akarta ölelni, de ennek nem most van itt az ideje. Csak miután beállították a saját bevásárlótáskáikat a másik kettő mellé, visszaballagtak, és beszálltak a liftbe, csak akkor csukták össze újra esernyőiket, és ölelték át egymást. A kabinban aztán mindenről beszámoltak a többieknek, majd némi izgatott beszélgetés után ki-ki visszavonult pihenni. Märtha elővette a kötését, és leült az ágyra néhány puha párnával a háta mögött. A múzeum két, újságpapírral teli bevásárlótáskát kap, ők pedig tízmillió koronát. Nem rossz csere. De vajon sikerülni fog? Valahol úgy érezte, túl egyszerűen ment minden. De nem jutott tovább a gondolataiban, ugyanis a kötéssel a hasán
elbóbiskolt, és csak akkor ébredt fel, mikor Zseni bedörömbölt hozzá. Vacsoraidő. Lelkes hangulatban gyűltek össze vacsorázni, ám folyton kémlelniük kellett, nem jelenik-e meg Barbro nővér. De nem látták sehol. – Biztos lefeküdtek… – kezdte Gereblye, de Anna-Greta lehurrogta. – Nem kell részletezni – torkolta le, és szigorúan nézett rá. – Hát pedig biztos, hogy lefeküdt, mégpedig hanyatt – makacskodott Gereblye. Már megint fokhagymaszagot árasztott, kezében pedig hatalmas söröskriglit tartott. Anna-Greta rosszallóan nézett rá, Stina pedig kinyújtotta a kezét, hogy befogja a száját. De Anna-Greta hirtelen mintha meggondolta volna magát, még a szigorú ránc is eltűnt a homlokáról. – Tudod mit, Gereblye, ha Barbro nővér szerelmes Mattsonba, hadd legyen. Dugjanak csak bátran!
30 Már besötétedett, Petterson nyomozó a város fényeit nézte a szemerkélő esőben. Már megint túlórázott, ugyanis a képrablás nem hagyta nyugodni. Végignézte a Nemzeti Múzeum kameráinak felvételeit, mert ha az impresszionisták termében levő kamera nem is működött, volt több másik. A felvételeken látszania kell, kik jártak a múzeumban azon a balszerencsés napon. A látogatók között pedig ott lesz a tolvaj. Vagy a tolvajok. Alaposan végignézte az egész anyagot, de semmi gyanúsat nem talált. A modern dizájn kiállítás emeletén három idősebb úriember és egy kétgyerekes család nézelődött. Az egyik sarokban két harmincas nő szemlélte a festett üvegeket egy vitrinben, egy idősebb hölgy pedig egy gustavsbergi porcelánt tanulmányozott. Egyikük sem tűnt tolvajnak. Lassan, érdeklődő tekintettel sétálgattak. A második emeletre vezető széles lépcsőkön két fiatal lányt látott magas sarkú cipőben. Rájuk közelített. Nem, nincs náluk festmény, de rémes, milyen rövid a szoknyájuk. Kicsit távolabb három középkorú pár tartott a reneszánsz festmények csarnoka felé, a francia impresszionisták terme előtt pedig egy idősebb nő állt kerekes járókerettel, egy idős férfi és egy apró, vékony nő. Semmi figyelemre méltó nem volt itt sem, kivéve, hogy ezek hárman feltehetőleg fáztak, ugyanis kesztyűt viseltek. Ez a baj az öregkorral, a vérkeringés szépen bemondja az unalmast. A flamand terem előtt? Itt lógott az az értékes Rembrandtkép, de nem volt bent senki, csak egy idős hölgy bottal. Petterson egyik felvételen sem látott biztonsági őröket, ezt furcsállta is. A múzeumi gyűjtemények milliókat vagy akár
milliárdokat érnek. A másik, ami aggasztotta, hogy sehol sem látta a szakállas ifjoncot, akiről a nyugdíjasok beszéltek. Az őrök kihallgatásán derült ki, hogy két öreg hölgy is látta a szakállast. De akkor meg hogy lehet, hogy egyetlen felvételen sem látszik? A nyomozó felállt, és kinyitotta az ablakot. Alaposabban végig kell néznie az anyagot, nem csak áttekerni, dorgálta magát. Elejétől a végéig, teljes nyugalomban. Nagyokat szippantott a friss levegőből, majd hozott magának egy csésze kapucsínót az automatából. Azután leült a számítógép elé, és újrakezdte. Nem kifejezetten izgalmas képek pörögtek a szeme előtt, nehéz volt koncentrálni. De amikor a Rembrandt-terem került sorra, valami történt. A képen egy öregasszony látszott, aki odasétált az egyik Rembrandt-képhez. Túlságosan is közel ment hozzá, majd hadonászni kezdett felé egy ferde bottal. Pettersonnak is öreg volt már az édesanyja, tudta, hogy az idősek néha csinálnak bolondságokat, de ez azért mégiscsak fura. És most, hogy alaposabban megnézte, észrevett még valamit, amit nem tudott hová tenni. Mikor a nő már eleget lengette a botot, körülnézett, majd óvatosan lefeküdt a földre. Ha gyorsan tekerte, úgy nézett ki, mintha elesett volna, de most látszott, hogy direkt lefeküdt a földre! Ez nyilván valami félreértés… De nem, mert nem sokkal később feltámaszkodott a könyökére, és közelebb araszolt a képhez. Talán megpróbál felállni? Nem, hanem maga mellé fektette a botját, mintha csak odaesett volna mellé. Néhány képkockával később futva érkeztek az őrök, és felsegítették. Ugyanazok az őrök, akik azt állították, hogy a hölgy látott egy szakállas fiatalembert. Igaz is, az őrök! Miért nem tartózkodtak a termekben? Itt valami bűzlik, egyik felvételen sem látszik senki, aki képeket vinne ki a múzeumból. Egyik látogatónál se volt bőrönd, táska, vagy más olyasmi, ahová festményeket lehetne rejteni… Az egyetlen, amit látott, két kerekes járókeret volt, az egyikre egy idős hölgy támaszkodott, a másikra egy görnyedt úr. De a férfi ugyanezen nő társaságában sétált ki a múzeumból, aki kizárt,
hogy benne lett volna a lopásban. Ugyanis a nő levette a kabátját, és a járókeretére fektette, mikor bement, majd felvette, mikor kiment. És akkor látszott, hogy semmi nem volt a kosárban – még egy könyv vagy egy szemüveg sem. Nem, ez egy belsős akció kellett hogy legyen. Vagy a személyzet, vagy az őrök követték el. Bár az a botos nyanya elég misztikus, de olyan vékony és gyenge, hogy ő aztán biztos nem tudna elcipelni semmit sehová. A nyomozó hátradőlt, és ujjaival végigszántotta a haját. Az ok, hogy egy őr sem volt a kiállítótermekben, nyilván az, hogy épp az akciót készítették elő. Füttyentett, és máris sokkal derűsebben látta a világot. Hogy miért is nem jött rá azonnal? Itt az idő behívni az őröket kihallgatásra.
31 Märtha már Sveaborgnál érezte, hogy a szél belekap a hajótestbe, de nem foglalkozott a dologgal. A modern hajókon van stabilizátor. Mást sem érdekelt az eset, csak szedegettek a büféasztalról, csacsogtak és viccelődtek. – Az étterem nem olyan rossz, de a kabinokat egy napon sem lehet említeni Lilian hercegnő lakosztályával – merengett Märtha. – Hál’ istennek nemsokára visszatérünk a szállodába – tódította Stina. – Magasabb színvonal, kevesebb hullámzás. – Hihetetlen, hogy az ember milyen hamar hozzászokik a jóhoz. A luxuskabinokat béreltük ki, de így is csak szekrénynek tűnnek a lakosztályhoz képest – tette hozzá Märtha. – Nos, nemsokára magunk mögött tudjuk az évszázad műkincsrablását, és új vizekre evezhetünk – szólalt meg Gereblye, és átkarolta Stinát. – Miért is ne maradhatnánk még egy kicsit a szállodában? Legrosszabb esetben kifizetjük az ott-tartózkodást. – De nem úgy volt, hogy nem fizetünk? – tiltakozott AnnaGreta. – Azt meg, remélem, nem felejtettétek el, hogy a börtönbe tartunk. – Nem, nem, de az időpontot nem választjuk ki a rendőrséggel való konzultálás nélkül – jegyezte meg Zseni. – Meglátjuk, vajon a múzeum belekeverte-e őket, de szerintem nem merik. Idézzétek csak fel, mit írtunk az utóiratba: Ha belekeverik a rendőrséget, megsemmisítjük a képeket – mondta Märtha. – Persze nem tennénk meg, de ők ezt nem
tudják. – Akárhogy is, első az óvatosság – intette őket Anna-Greta. – A pénz mostantól a miénk. De aztán hogyan tovább, Märtha? Hová tesszük? Nem fér el egy banki széfbe. Csend fogadta a szavait, mert erre még egyikük sem gondolt. Hihetetlen, hogy valami mindig kimarad. Märtha felnyögött. – Amíg van matracunk, nincs gond – próbálta elütni a problémát. – Csak nem a matracba akarod dugni? – tiltakoztak a többiek, és azonnal élénk vita alakult ki, hová rejtsék a pénzt. Nem tudtak megegyezni, és mivel a hajó egyre jobban hintázott, visszatértek a kabinjaikba. Fontos, hogy jó formában legyenek másnap, mikor össze kell szedni a bevásárlótáskákat. Mielőtt Märtha elaludt volna, még egyszer végiggondolta az egészet, hogy biztos nem felejtett-e el semmit. A második levélre gondolt, amelyet az első után egy nappal adtak fel: A két fekete, Urbanista márkájú bevásárlótáskát töltsék meg a tízmillió koronával, majd helyezzék a Silja Serenade autófedélzetére, a rámpához legközelebb eső beugróba, ahol az esőkabátokat tárolják. Csak semmi trükközés! Rendőrség kizárva. Csak tegyék, amit mondunk, nehogy valami baj érje önöket vagy a festményeket. Märtha nagyon elégedett volt a csavarral a végén, de a többiek nem lelkesedtek ugyanannyira. – Fenyegetően hangzik – aggódott Stina. – Á, jó lesz ez! Nem érdemes finomkodni – állította AnnaGreta. – Nem húzhatnánk ki az utolsó két mondatot? Helyette aláírhatnánk Bandidos néven – mélázott Zseni. – Az úgyis mindent elmond. Sokáig szerkesztgették a levelet, de végül kihagyták a Bandidost, bár egyetértettek, hogy igen eredeti ötlet. De a
fenyegető szöveg ott maradt a végén. Pedig ha jobban belegondolt, Märthának már nem is tetszett annyira. De azért csak bedobta a postaládába. A hajó megingott, és egy hatalmas hullám csapódott az orrának. Most már nemcsak a gondolatai, de a hánykolódás is ébren tartotta. Azon gondolkodott, vajon sikerült-e a múzeumnak ilyen gyorsan összeszedni a tízmillió koronát. Talán játékpénzt tettek a táskákba… A múzeumoknak általában még kéztörlőre sem telik. Az álláig húzta a takarót, és úgy döntött, nem nyugtalankodik. A Renoir és a Monet felbecsülhetetlen értékűek. Ilyen perspektívából a tízmillió csak aprópénz. Az éjszaka folyamán tovább erősödött a szél, és hajnal felé viharossá fokozódott. Az åbolandi kis szigeteknél viszonylag védett helyen hajóztak, de Mariehamn és Stockholm között kegyetlenül himbálóztak. Nemsokára tombolni kezdett a vihar. Mind az öten a kabinjaikban lapultak, kapaszkodtak, Märtha pedig az éjszaka folyamán kétszer is majdnem hányt. Nagyon remélte, hogy a többiek nincsenek ugyanilyen rosszul, mert ő úgy érezte magát, mint a mosogatórongy. Hála istennek, ahogy közeledtek, alábbhagyott a hullámzás, és reggel hétkor, bár nem hitte, hogy sikerülni fog, de felöltözött, és levonszolta magát reggelizni. A többiek is sápadtak voltak, és mindössze egy-egy csésze tea és pirítós volt előttük. Egy órával később recsegni kezdett a hangosbemondó, és a kapitány megkérte a sofőröket, hogy induljanak el az autóikhoz. Ők öten ekkor már a liftben álltak, és gyorsan benyomták az autófedélzet gombját. Először egyiküknek sem tűnt fel, hogy valami megváltozott, legfeljebb annyit lehetett látni, hogy kicsit nagyobb a rendetlenség, mint azelőtt. De ahogy a rámpa felé közeledtek, Märtha ráeszmélt, hogy valami bizony nem stimmel. Négy bevásárlótáska helyett csak egyetlenegy árválkodott a kijelölt helyen! Körülnézett, de sehol sem látta a másik hármat. Gombócot érzett a torkában, alig bírt levegőt venni.
– Zseni, látod ezt? – suttogta feldúltan. Annyira megfeledkezett mindenről, hogy még az esernyőt is elfelejtette kinyitni. De Zseni észnél volt, kinyitotta mindkettejükét. – Gyanút keltene, ha elkezdenénk kutatni a többi táska után. Egy is legalább ötmilliót hoz a konyhára. Szerintem elégedjünk meg ennyivel. – Igazad van. A krimikben is mindig a legvégén buknak le a tolvajok. Ha csak simán elvisszük a táskát, és leszállunk, mintha mi sem történt volna, az őrök elhiszik majd, hogy csupán ártalmatlan nyugdíjasok vagyunk. – Az egyetlen probléma az lehet, ha kifizettethetik velünk az eltűnt milliókat, amikor elkapnak. – Ugyan, majd megkérjük Anna-Gretát, hogy segítsen ki minket. Egymásra mosolyogtak, és odamentek a bevásárlótáskához. Zseni a lyukat kereste, de nem találta. Tehát ez a múzeum táskája. Gyorsan megragadták, az ernyőjüket kétszer megemelve jeleztek a többieknek, majd kiszálltak a hajóból. A vámvizsgálat már nem aggasztotta Märthát, a szomszédos országokból érkező dolgokat sosem szokták átnézni, öt szegény nyugdíjast meg aztán biztos nem zavarnak. De mikor odaértek, két vámos lépett elő, és megállította őket. – Nincs nálunk alkohol! – mondta gyorsan Gereblye. – Drog se – tette hozzá Stina, és tüsszentett. Már megint megfázott. – Akkor mi van a bevásárlótáskában? – kérdezte az egyik vámos, és intett Zseninek, hogy nyissa ki. – Tele van pénzzel. Benne van a váltságdíj, amit a Nemzeti Múzeumban elkövetett képrablásért kaptunk – mosolygott Märtha szívélyesen. Biztos volt benne, hogy ha így megmondja az igazat, senki sem fog hinni neki. – Nem is, mert ruletten nyertem – szúrta közbe Anna-Greta. – Megyünk a bankba bepakolni! Märtha ideges pillantást vetett rá. Nem szabad túl sokat
mondani, mert attól csak kíváncsiak lesznek. És lőn. – Szerencsejáték? No, lássuk csak! Legyen szíves kinyitni – kezdte a vámos a cipzárt babrálni. Ekkor ájult el Stina. Ez ugyan nem volt megbeszélve, de a tengeribetegség miatt kihányta a vérnyomásgyógyszerét, és most kidőlt. Märtha odasietett hozzá, és felemelte a lábát, ahogy szokta, míg a többiek megpróbáltak életet verni bele. – Kérem, nincs önöknél egy cukorka? – kérdezte Märtha a vámost, és mivel a férfi nem sietett eléggé, Anna-Greta hasba bökte a botjával, és rákiáltott. – Azonnal segítsenek a szerencsétlen asszonynak! Még a végén meghal! – a hangja olyan metsző volt, hogy a vámosok azonnal engedelmeskedtek. Amíg próbálták magához téríteni Stinát, a sor hatalmasra dagadt mögöttük. Mire az asszony végül sápadtan és zavarodottan magához tért, elfogyott a vámosok türelme. – Tűnjenek innen! – rendelkeztek, majd visszavonultak az irodájukba, hogy egy csésze kávéval nyerjék vissza erejüket. Aznap már senkit nem állítottak meg. A kórus pedig elinalt, amilyen gyorsan csak tudott. Így esett tehát, hogy csak aznap több csempészáru érkezett Stockholmba, mint máskor egy hét alatt szokott.
32 Barbro nővér csípőre tett kézzel állt, és tátott szájjal bámult Katjára. Mit mond ez a lány? Öt öreg lelépett az otthonból? Ráadásul pont akkor, amikor ő kikapcsolódni próbált. Ez nem lehet igaz! Mit szól majd Ingmar? Barbrót annyira felzaklatták az események, hogy a nyelve nem engedelmeskedett neki, csak egy mekegő hang telt tőle. Ha nem szólalt volna meg a segélyhívó az egyik szobából, minden bizonnyal nyakon ragadja a csitrit, és jól megrázza. Ha ő itt van, ez nyilván sosem történik meg. Nem érdemes másra bízni a felelősségteljes feladatokat. És ha az öregek az ő felügyelete alatt is megszöknek? Akkor természetesen gondoskodott volna róla, hogy visszazsuppolják a kornyikálós bandát. Igen, Barbro nővérnek igazán rossz volt a kedve. Ingmar nem kérte meg a kezét ezúttal sem, és ha tudomást szerez erről a szökésről, biztosan őrjöngeni fog. Ő pedig akár fel is adhatja a reménykedést. De nem, azt nem lehet! Ha már ilyen messze jutott, nem adja meg magát, mielőtt a férfi be nem veszi őt az üzletbe. Nem akar alulfizetett ápoló maradni. Gazdag lesz, és akkor végre úgy élhet, ahogyan szeretne! Vett egy nagy levegőt, lazított a tartásán, és nyugalmat kényszerített magára. Meg fogja oldani. – A rendőrség azt mondta, megjelölhetik a nevüket a nyilvántartásban. Amint használják a bankkártyájukat, vagy külföldre akarnak utazni, azonnal megtudjuk, hol vannak – vigasztalta Katja. – Kedveském, ne nyugtalankodj! Előfordul néha ilyesmi. Általában minden elrendeződik – mondta Barbro nővér, bár hányingerrel küszködött. Meg kell találnia az eltűnt kórustagokat
azonnal, mielőtt valaki pletykálna a vezetőségnek. De hol keresse őket? Tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Mikor mindenki leszállt, Janson fedélzetmester és a haverja, Allanson, kimentek egy slaggal az autófedélzetre, hogy kitakarítsanak, mielőtt megérkeznek az újabb utasok. Tíz éve dolgoztak a Silja Line-nek, hozzászoktak ehhez a munkához, de attól még nem lett izgalmasabb. Az éjszakai hullámzás után hatalmas felfordulás uralkodott itt, rengeteg dolguk volt. Janson erősen sóhajtozott a szanaszét heverő szemét láttán. Mélységes unalommal kezdte összeszedni a papírokat, üvegeket és más hulladékot. A hajó bal oldalán kilazult egy faláda, kinyílt a teteje, és szétköpködött magából egy csomó szerszámot meg szöget. Mentőmellények, esőholmik szerteszét, és egy zsák úszó is szétgurult. Jansson az esőholmikra irányította a vízsugarat, és eltolta őket egy sarokba, ahol már gyülekezett egy halom tárgy, köztük egy tetőboksz. Hogy az autóvezetőnek nem tűnt fel, hogy hiányzik! A hajóutakon sokan összezavarodnak, vihar után meg aztán végképp. Elzárta a vizet, és átment a jobb oldalra. A tetőbokszon kívül több mentőmellényt, bevásárlótáskát és néhány törött alkoholos üveget is talált. A fekete gurulós bevásárlótáskák egészben voltak, csak kissé megáztak. Megpróbálta kinyitni az egyiket, de apró lakatot talált rajta. A másikon szintén. Elővette a kését, hogy felvágja a szövetet, de a barátja megállította. – Ezt nézd! Több láda vodka. Hogyhogy senki nem jött érte? – A tulajdonosa nyilván merevrészeg volt. – És ezek itt? Urbanista márkájú bevásárlótáskák meg egy tetőboksz. – Talált tárgy lesz belőlük, mint mindig. A férfiak rendbe szedték a fedélzetet, az autójukra kötötték az utánfutót, majd mindent belepakoltak. Janson már elfordította a slusszkulcsot, mikor megállt a keze. – Te, ha a faládákban vodkát találtunk, talán lelünk valami
izgalmasat a tetőbokszban és a bevásárlótáskákban is. – Akkor vigyük őket a fészerbe. Kihajtottak a kompból. Mindig nyitott utánfutót használtak, nehogy bárki is gyanakodjon, ráköszöntek a vámosokra is, mikor elhajtottak mellettük. Működött. Eddig még soha senki nem állította meg őket. De sietniük kellett. Nem volt sok idejük a következő indulásig.
33 Amikor visszatértek a Grand Hotelbe, a személyzet kedvesen megkérdezte, meddig terveznek maradni. A recepciós lány a számláikat lapozgatta, ahol a pezsgő és az ünnepi csomagok mellett luxusmenük, csokoládé és számtalan más tétel is szerepelt a hotel boltjából. –Ezen a héten még maradunk – felelte Märtha udvariasan. – Vagy várnak valakit? Talán le akarnak cserélni minket az Egyesült Államok elnökére? Anna-Greta erre olyat nyerített, hogy a recepciós felvillantotta legkedvesebb mosolyát, és kellemes napot kívánt nekik. A lakosztályban aztán kinyitották a bevásárlótáskát, egy pillanatig szinte megütközve nézték a sok pénzt, majd ujjongásban törtek ki. Lelkesen tapogatták a bankókat, és ez olyan kellemes elfoglaltságnak bizonyult, hogy csak sokára fáradtak bele. Végül bezárták a táskát, betették a szekrénybe, és előhúzták a pezsgőt. Märtha figyelte a többiek örömét. A kalandjuk összehozta őket, tényleg remekül szórakoztak. Az otthonban annyi volt a szórakozás, hogy néha eljött egy-egy előadóművész énekelni, esetleg olykor imaórát tartottak. De ezek passzív elfoglaltságok, a titok pedig az, hogy ők maguk csináljanak valamit, és ehhez nem kell feltétlenül tolvajjá válni. Märtha legalább tíz évvel fiatalabbnak érezte magát, mióta otthagyta az otthont. Pedig majdnem minden nap keményen dolgoztak. Két lopás egy hét alatt több, mint amit a profi bűnszervezetek véghez szoktak vinni. Aztán pedig, alig pár nap pihenés után Helsinkibe utaztak. Még Anna-Greta is kivirágzott. Märtha arra gondolt, milyen lehetett az élet régebben, amikor
az öregek a családdal maradtak – még ha ki is költöztek valami melléképületbe –, és kisegítettek otthon. Érezhették, hogy szükség van rájuk. De most? Kinek van kedve élni, ha senkinek sem kell a segítsége? Nem, minden teljesen kifordult a sarkából. A bűncselekményekkel legalább bebizonyították, hogy maradt még energiájuk. Az öregek sok mindenre képesek, és Märtha úgy gondolta, ők jó példával járnak elöl. Lelkesen hozta be a konyhából a pezsgőspoharakat, és dudorászva töltögetni kezdett. – Valamit harapjunk is hozzá – javasolta Stina, mire Märtha visszafordult a konyhába. Ám a zongora mellett elhaladva hirtelen úgy érezte, valami nem úgy fest, mint szokott. Megtorpant, pislogott, megrázta a fejét, aztán csak állt és bámult. Barbro nővér újabb cigarettára gyújtott. Ezek a nyavalyás, makrancos nyugdíjasok! A rendőrség talált ugyan valamit: felszálltak a Viking társaság Helsinki felé tartó, Mariella nevű hajójára, de mikor a hajó visszatért, nem voltak rajta! Lelki szemei előtt látta, ahogy eltévedtek Finnországban, vagy akár még keletebbre is keveredhettek. A kedves Lönnberg nyomozó próbálta megnyugtatni, hogy előbb-utóbb úgyis felbukkannak, de hát már eltelt egy hét. – Ne feledje, öt felnőtt emberről van szó, akik gondoskodnak egymásról. Biztos minden rendben van, kisasszony. Amint megtaláljuk őket, jelentkezem! De ő nem akarta karba tett kézzel várni a botrányt. Muszáj cselekednie. Gereblye fia már a saját szakállára kezdett nyomozni, és az otthonban csak ez volt a téma. Ám amikor kikérdezte a lakókat, nem kapott sok segítséget. – Senki sem szökik meg ok nélkül – csattogtatta egy néni a protézisét. – Az utolsó csepp a karácsonyfadísz volt! – panaszolta egy másik. – Kár ilyen zsugorinak lenni. Akkor lázadozni kezdenek az emberek. Igaz is, mikor kapunk megint süteményt a kávéhoz?
– Ha nem kapunk kalácsot vagy süteményt, még a végén mi is el találunk tűnni – célozgatott a kilencvenegy éves Elsa ravasz mosollyal az ajkán. – No és képviselőfánkot. Sok habbal, ha kérhetem! Barbro nővér nem értett semmit. Minden olyan nyugodt és békés volt korábban, mikor csak ültek a foteljaikban a tévét bámulva. Most meg visszapofáznak. De leginkább Märtha, Gereblye és a többiek aggasztották. Nem is értette, hogyan tudták elhagyni az otthont. Biztos kintről kaptak segítséget, talán a gyerekeiktől. Igen, ez lesz az. Gereblye fia kiesik, amilyen káromkodva telefonált a hajójáról, ő szóba sem jöhet. De talán Stina gyerekei? Barbro nővér úgy döntött, felhívja őket. Egyedül nem fog boldogulni.
34 Ez nem lehet igaz! Märtha a zongora fölé hajolt, eltátotta a száját, és megrázta a fejét. Nem, biztos csak elszédült, és kifáradt az utazástól. Ha eszik pár falatot, máris jobban lesz. Egy jó bárányszelet, egy pohárka bor, és helyreállnak a dolgok. Milyen jó is lesz úgy enni, hogy nem himbálózik az egész asztal! De hiába győzködte magát, a lelke mélyén tudta, hogy valami nagyon nincs jól, valami egész egyszerűen… nem, nem hitt a szemének. Megrázta a fejét, és szó nélkül visszament a másik szobába. Lent ebédeltek az étteremben, és Märtha végig nem szólt egy szót sem. A többiek azt tárgyalták, annyira rémes-e, hogy elvesztették a fele váltságdíjat. Végül arra jutottak, hogy így is elégedettek, elvégre sokkal több pénzhez jutottak, mint amiről valaha is álmodni mertek. Egyedül Anna-Greta dohogott. – Hogy találjuk meg a többi pénzt? – kérdezte. – Elvégre a miénk. – Ne olyan hangosan – csitította Gereblye. – Hát kvázi a miénk… – De ha nem akarjuk előkeríteni, mit keresünk itt? Nem a börtönben kéne… Gereblye erre jól sípcsonton rúgta. – Néha nem a terv szerint mennek a dolgok – felelte Märtha, és az eltűnt festményekre gondolt. – Egyetértek Anna-Gretával. Ideje továbbállni – szólalt meg Gereblye. – Itt már csak ugyanaz az uncsi luxuskaja van, fura szószokkal és dzsemekkel. Nagyon vágyom már egy sima hamburgerre. – Igen, vagy valami jó házi kosztra. Láttam, mi van a
börtönben: húsgolyó, hal és saláta. Mindent az egészséges étrendre alapoznak – tette hozzá Stina. Märtha kikanalazta a maradék epersörbetjét, eltolta maga elől a tányért, és alaposan megtörölgette a száját a textilszalvétával. De mielőtt bármit is mondhatott volna, ismét Anna-Greta ragadta magához a szót. – Nem is igazán értem, mit művelünk. Csak pár napra jöttünk ide, maximum egy hétre. Április elseje van, szalad az idő. Azért akartuk elhagyni a Gyémánt otthont, hogy a börtö… – Csend! – sziszegte Gereblye. – Úgy értem, hogy jobb állandó lakhely után nézzünk… Elhallgattak. Märtha Anna-Gretára nézett. Valójában igaza van. Akármennyire mókás dolog is lopni, nem lakhatnak szállodában örökké. Ráadásul most már pénzük is van, ami majd bearanyozza a börtön utáni napjaikat. Csak a rendőrség nem teszi a dolgát. Minden annyira összezavarodott! Még csak nem is gyanúsította őket senki, és az idősek otthona sem jelentkezett. Ehhez jön még a váratlan gond az eltűnt képek miatt. Märtha megköszörülte a torkát. – Figyeljetek, lenne itt egy kis probléma. – Újabb Märtha-beszéd várható – jegyezte meg Gereblye. – Majd a szobában elmondom. Tájszólással mondta, ebből Zseni azonnal megértette, hogy nagyon fáradt lehet. A liftben megfogta a kezét, és gyengéden megszorította. Märtha legszívesebben a férfihoz bújt volna vigasztalásért, de uralkodott magán. – Láttok valami változást? – kérdezte, mikor mindnyájan leültek a kanapéra egy csésze kávé és némi sütemény társaságában (kivéve Gereblyét, aki a fotelbe ült, mivel megint sikerült ráhuppannia Märtha kötésére). – Nem – vágta rá Gereblye. – Először azért körülnézhetnél – motyogta Märtha. – Jó, egy kicsit talán máshogy néz ki, igazad van. Ugyanis takarítottak – állt fel, majd a zongorához lépett. – Énekeljünk
valamit? – kérdezte, de egy éles visítás félbeszakította. – Nincsenek meg a festményeim! – sikította Stina. – Hát hogy a tieid, az tán túlzás – mondta Zseni. – Isten irgalmazz! – takarta el Anna-Greta is az arcát. – Most már legalább harmincmillióval lógunk! – Látjátok? – kérdezte Märtha. – Nem elég, hogy rejtekhelyet kell találnunk a pénznek, de még a képeket is elő kell kerítenünk. – Mit szólnak majd a gyerekeim? Egyáltalán nem lesznek büszkék rám! Robin Hood sosem hagyta el a szajrét! – szipogta Stina, és papír zsebkendőért nyúlt. – Tudatában vagytok, hogy Svédország legértékesebb képeit, igazi műkincseket kótyavetyéltünk el? – nézett Anna-Greta szigorúan Märthára. – Ez aztán tényleg nem a terv szerint halad! – Elég lesz, nem Märtha hibája, mindannyian benne vagyunk! – csitította őket Zseni. – Talán még előkeríthetjük a képeket. – Igen ám, de nem mászkálhatunk körbe egy Monet-t meg egy Renoirt keresve – mutatott rá Stina. – Szerintem adjuk fel magunkat – ajánlotta Märtha. – Megérett rá az idő. A rendőrség úgysem bukkan a nyomunkra. Ha feladjuk magunkat, talán még enyhítenek is a büntetésünkön. – És segítenek megtalálni a képeket – tette hozzá Zseni. – Nem is hülyeség! Ezen rágódtak egy darabig. Märtha előhúzta a pezsgőt, hogy oldja a hangulatot, de mindenki a fejét rázta. – A következő állomás a börtön. Hozzál inkább vizet, hogy elkezdhessünk hozzászokni! – morogta Gereblye. – Úgyis unom a pezsgőt. – Pontosan. És az feltűnt, hogy nem szolgálnak fel borsófőzeléket? Jó sűrűn, sült hússal – nyalta meg Zseni a száját. – Ti csak az ételről beszéltek, de gondoljatok a mozaikkal kirakott süllyesztett fürdőkádra! Túl alacsony az én csípőmnek. A börtönben biztos nincs ilyen gond – kontrázott Anna-Greta. – A mozi is kisebb, mint egy átlagos mozi. Mostanra már megnéztük a legjobb filmeket. A börtönben biztos másféle
felhozatal van nekünk, igazi férfiaknak – vigyorgott Gereblye. Stina gyanakodva nézett rá. – Ezt meg hogy érted? Mielőtt azonban Gereblye válaszolhatott volna, Märtha vette át a szót. – Jól van, akkor szavazzunk! Hányan akarnak börtönbe menni? Hosszas sutyorgás után végül senki nem emelte fel a kezét. – Más ötlet? Megint beszélgettek egy darabig, aztán arra jutottak, mégiscsak jobb lenne feladni magukat. Egyikük sem akarta, hogy a rendőrség betrappoljon a lakosztályba, és bilincsbe verve vezesse el őket. Nem, akkor már jobb összepakolni a cókmókot, a járókereteket, és bekopogni a hatóságokhoz. De a bevásárlótáskát nem vihették magukkal. – Hová rejtsük a pénzt, hogy meglegyen, mikor kijövünk? – kérdezte Gereblye. Märtha körülnézett, valami javaslatra várt. Mindenki mélyen hallgatott. – Zseni, te mindig remekelsz valami megoldást… A férfi néhányszor végigsimított az állán. – Igen, egy ötletem van, de az annyira vad, hogy nem tudom, belementek-e. – Mi lenne az? – kérdezte Märtha. Zseni elment a bevásárlótáskáért, és bemutatót tartott. Mire végzett, kezdett javulni a hangulat, mert a pénz elhelyezése mindenkit aggasztott, és Zseni őrült ötlete elméletileg kivitelezhetőnek tűnt. Anna-Gretát kivéve mindenki felemelte a kezét, hogy támogassa a javaslatot, de mivel jobb ötlete neki sem volt, maradtak Zseni tervénél. Végezetül meg akarták szavazni, hogy elmenjenek-e a rendőrségre vagy sem, de továbbra is annyira eltért a véleményük, hogy a kérdést elnapolták. Még egy pár napig szabadon járkálnak, de aztán úgyis feladják magukat, gondolta Märtha. Mindenekelőtt azonban el kell hogy rejtsék a pénzt. Zseni az órára nézett.
– Még van időnk megcsinálni ma – mondta. – De először is mindenki vegyen ki magának pénzt. Ne feledjétek, a nyugdíjból egyre kevesebbre futja. Ezzel mindenki egyetértett, úgyhogy a táska köré gyűltek, és kihalászták a jussukat. Stina elmerengett, adjon-e a pénzből Emmának és Andersnek, de hát már felnőttek, oldják meg maguk az életüket. Mikor mindenki elkészült, Zseni megkérte Märthát, segítsen neki képet választani az internetről. Sorra nyitotta meg a különböző ejtőernyős klubok weboldalait, majd kiválogatták a legszínesebb, legvidámabb ejtőernyős képeket. Azután Märtha szövegeket keresett végkielégítésekről és kedvezményekről. Mikor a nyomtató kiköpte a papírokat, Märtha kivágta, és a bevásárlótáskába tette őket legfelülre. Végezetül kitalált egy nevet, és elkészített egy táblát. Délután négy óra felé, mikor már csak egy óra volt hátra a Modern Múzeum nyitva tartásából, elhagyták a szállodát. – Eszedbe jutott, hogy a látogatók esetleg viccnek értékelik majd komoly műalkotás helyett? – kérdezte Zseni, aki kissé elbizonytalanodott. – Elvégre április elseje van. – Nem, én csak arra tudok gondolni, hogy eddig elvesztettünk két festményt és a pénz felét. Jó lenne, ha legalább a maradékot nem hagynánk el. – De legalább jól szórakozunk, nem? – Dehogynem – pirult el Märtha. Átsétáltak a hídon, és beletelt némi időbe, mire felértek a bejárathoz vezető emelkedőn. Amikor beléptek a múzeumba, az őr meg akarta állítani őket, de Märtha azt mondta, tönkrement a járókerete, ezért kénytelen a bevásárlótáskára támaszkodni. Így végül beengedték őket. Betették a kabátjukat a ruhatárba, aztán elindultak a kiállítótermek felé. Járkáltak egy darabig, míg végül megakadt a szemük egy pódiumon, ahol egy férfi kinyújtott kezű faszobra állt. – Zseni, te is arra gondolsz, amire én? – Ez nekünk lett idetéve – kuncogta Zseni, és mikor egy
pillanatra kiürült a terem, felemelte a táskát, és a kinyújtott kéz elé helyezte. Annyira nevetséges volt, hogy Märtha csak nehezen tudta megőrizni komolyságát, de aztán összeszedte magát, és kinyitotta a táskát, hogy az ejtőernyős képek és bankjegyek jól látszódjanak, majd kiragasztott egy cikket a tőzsdecápák kedvezményeiről, végezetül Zseni kitette a házilag készült táblát. Stina Adelshög grófnő: A zsugori, állt a táblán cirkalmas arany betűkkel, és ezzel el is készültek az alkotással. Mindketten egyetértettek abban, hogy a fiktív művészt Stinának nevezzék el, mert barátnőjük rettenetesen szomorú volt amiatt, hogy eltűntek a festmények, s gondolták, ettől majd jobb kedvre derül. Hátráltak két lépést, úgy csodálták a művüket. – Tényleg úgy gondolod, hogy itt békén hagyják? – nyugtalankodott Märtha. – Senki sem meri piszkálni a műalkotásokat. Különösen egy grófnőét nem. – Jogos – motyogta Märtha, bár nem volt teljesen nyugodt. Körbejártak a teremben, minden szögből megcsodálva az alkotást, és arra jutottak, hogy profinak látszik. El is készültek tehát, elmentek a kabátjukért, és már kifelé tartottak, amikor valaki utánuk kiáltott. – Maguk ott, jöjjenek csak ide! – Megfordultak, és egy feléjük száguldó őrt láttak, aki maga után húzta a bevásárlótáskát. – Mi ütött magukba? Märtha érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, Zseni nagyot nyelt, és mélyebben a szemébe húzta a sapkáját, majd így szólt: – Nézze el egy öregembernek, hogy szórakozni akart egy kicsit. Úgy ítéltük meg, így jobban néz ki az alkotás. – Megőrültek maguk? Nem lehet tönkretenni egy műalkotást! – De ugye, hogy szép lett? – kötötte Märtha az ebet a karóhoz. – Április, április, ugye, mi csak… – nevetett Zseni mesterkélten, és életében először hiányolta Anna-Greta nyerítését. – Áprilisi tréfa? Ugyan már, ez egyáltalán nem is vicces –
morgott az őr, és visszaadta nekik a bevásárlótáskát. – Tűnjenek el, mielőtt hívom az igazgatót. Märtha tovább dohogott. – Ha azt hiszi, hogy csak a fiatalok szórakozhatnak, hát nagyon téved. Nekünk, öregeknek is szükségünk van egy kis bolondozásra, de úgy ám! – Azzal elvette a bevásárlótáskát, behúzta a cipzárat, és kinyújtotta a kezét. – A táblát is kérjük vissza. Csak mikor az őr azt is kihozta nekik, akkor mentek haza megszégyenülten a szállodába. Mindenki felhördült, mikor meglátták a bevásárlótáskát. – Á, ha iszunk egyet, biztos eszünkbe jut valami más – vigasztalta őket Gereblye. Azonosulni tudott a kudarcélménnyel, és ebből erőt merített. Mennyiszer megesett, hogy még csak nem is hibázott, mégis minden balul sült el, de végül aztán csak elrendeződtek a dolgok. Poharakat és grogot hozott, és mindenkit meginvitált az erkélyre. A nap még mindig sütött, és kabátban egész kellemes volt odakint. Mindenki az italát szopogatta és gondolkodott. Gereblye felhajtotta a maradékot, és átkarolta Stinát. – Megoldjuk, kis szívem, egyet se félj! – Fázom, azt hiszem, bemegyek, és felveszek egy melegebb harisnyát – felelte a nő, de aztán felcsillant a szeme. – Gereblye, nézd! – kiáltotta, és az esőcsatornára mutatott. Gereblye követte a tekintetét, de csak a tetőt látta, meg a falon lefelé futó fekete, vastag esőcsatornát. Csak amikor Stina felhúzta a szoknyáját, hogy megmutassa a lábát, akkor értette meg, mire gondol. – Figyelem, depinek vége! Stina és én rájöttünk a megoldásra – mondta. – Az esőcsatornába rejtjük a pénzt. Hölgyeim, kölcsön tudnak adni néhány pár harisnyát? – Nekem csak olyan szokásos van – vonogatta a vállát Märtha. – Nekem van egy pár modern, mintás – lelkendezett Stina. – Az enyém nem kifejezetten modern, de erősített sarka van – tette hozzá Anna-Greta.
– Nagyszerű – foglalta össze Gereblye. – Körülbelül kilencezer ötszázasunk maradt, ha jól számolom. Begyömöszöljük őket a harisnyákba, aztán csak valami műanyag borítás kell, és egy darab madzag. A hangulat határozottan javult, előkerült a pezsgősüveg is. Rendeltek még egy ünnepi csomagot, háromfogásos vacsorával és zselécukorral, az estét pedig a zongoránál énekelve zárták, Gereblye kísérte őket. Minden megoldódik, gondolta Märtha. Mint mindig. Másnap reggel Märtha elment fekete szemeteszsákokért, Gereblye pedig a hajósboltba kátrányozott zsinegért. Stina vett három pár harisnyát a szálloda boltjában. Anna-Greta rögtön magához ragadott belőlük egy párat, mondván a pénznek megteszi a régi is. Aztán kulcsra zárták a lakosztályt, és egymás után taszigálták be az ötszázasokat a harisnyákba. Mivel AnnaGretának volt a leghosszabb lába, az övével kezdték, és a végén kisült, hogy két pár elegendő az összes bankjegynek. Gereblye profi hajós csomókkal kötötte össze a harisnyákat, Zseni pedig két fekete szemeteszsákba nyomta a bankjegykolbászt. Végezetül Gereblye körbetekerte az egészet csodás illatú kátrányos zsineggel. – Akkor készen is vagyunk – mondta Zseni kisfiús huncutsággal. – Te pedig garantálod, hogy a kötél megtartja – fordult Gereblyéhez. – Még sosem rontottam el, ráadásul két zsineggel kötöttem meg őket, dupla csomóval és hurokkal – felelte. Ezzel mindenkit megnyugtatott, és másnap reggel öt óra körül, mikor az urak amúgy is felkeltek, hogy könnyítsenek magukon, felöltöztek, és bekopogtak a hölgyekhez. Aztán munkához láttak. Gereblye a zsinegeket tartotta, a többiek pedig leengedték a fekete, slaghoz hasonlatos alkotást az erkélyről a csatornába. Mivel alaposan összetekerték a pénzt, mielőtt betették volna a harisnyába, az alig két méter hosszú csomag nem foglalta el teljes
szélességében a csövet. Az esővíz persze lassabban folyik majd itt, de nem gyanúsan lassan, ezt Zseni kiszámolta. Végül összekötötték az egészet Gereblye spéci csomóival. A kátrányozás miatt a zsineg ugyanolyan fekete volt, mint az eresz, nem tűnt fel fentről, senki meg nem mondta volna, hogy itt bizony majdnem ötmillió hever készpénzben. Mire elkészültek, a forgalom is lassacskán megindult odalent. Amikor a nap felkelt, már vidáman reggeliztek mind az öten. Ezúttal nem elégedtek meg a szokásos kontinentális reggelivel, hanem egy bőségesebbet rendeltek, pezsgővel. A feladatot elvégezték, az egyetlen, ami emlékeztette őket a nagy festményrablásra, az az üres, Urbanista márkájú kerekes bevásárlótáska volt, amelyen bőven volt a Nyugdíjas Liga minden tagjának DNS-éből.
35 Eljött hát a nap, amit olyan régóta halogattak, a nap, amikor feladják magukat a rendőrségen. Märtha úgy képzelte, bemennek egy kicsi, otthonos őrsre, ahol majd nyugodtan elbeszélgethetnek egy kedves felügyelővel. De az óvárosi rendőrség – azzal a szép, piros lámpával az ajtaja felett – sajnos nem működött. Maradt hát Kronoberg, a hatalmas kolosszus, ahol minden volt, még zárkák is. Märtha csak egy pillantást vetett a hatalmas, piros téglaépületre, és megremegett. Úgy érezte magát, mint egy valódi gazember, és ez egészen addig eléggé zavarta, míg rá nem jött, hogy tényleg az. A cinkosaival és a bevásárlótáskával együtt megállt a recepción, hunyorított, és így szólt. – Szeretnék bejelenteni egy bűncselekményt. – Kirabolták magukat? – Nem, túszejtésről lenne szó. – Túszejtés? – A lány a pult mögött elsápadt, és nyomogatni kezdte a telefont. Märtha nem hallotta, mit mond, de nemsokára megjelent egy nagydarab rendőr. Nem volt az a cukipofa, akit elképzelt magának, és igen értetlenül nézett, amikor Märtha pukedlizett. – Erre tessék – mondta. – És a barátaim? – tiltakozott Märtha. – Gondolom, nem együtt akarnak bejelenteni egy bűncselekményt. – De, ugyanazt – mondta Märtha, de egyből belátta, hogy ez milyen ostobán hangzik. – Egyszerre csak egy – mondta határozottan a rendőr, és bevezette egy kihallgatószobába, ahol
aztán leült a számítógéphez. – Nos? – Egy lopást szeretnék bejelenteni – kezdte Märtha, és egy árnyalatnyit elpirult. – Vagy úgy. Mást nem? – Igazából túszejtésről lenne szó. – Ezt most lenne kedves megmagyarázni? – Tudja, a Nemzeti Múzeumban elkövetett lopás. Mi tettük. Én és a barátaim. – Tehát maguk eltulajdonítottak a művészettörténet legismertebb festményeiből kettőt? – kérdezte epésen a rendőr. – Mindenféle nyom nélkül? – Pontosan, senki nem fedezett fel minket. – Értem – nézett a rendőr az órájára. – De túszejtésről beszélt. Kiről van szó? – Hát, nem kiről, hanem miről. A festményeket ejtettük túszul. – Vagy úgy. Hogyan csinálták? – Leszedtük őket, és ráraktuk a kerekes járókeretre. – Vagy úgy. Értem, aztán kigurították. Mást is szeretnének bevallani? Märtha elgondolkodott. Mesélje el az értékmegőrzőt is? Bár nem hozott sokat a konyhára, és a büntetést sem biztos, hogy befolyásolni fogja. De a lelke mélyén büszke volt rá. Hányan bűnöznek fehér köntösben a Grand Hotelben? – Igazából nem ez volt az első bűntettünk – bökte ki végül. – Mielőtt elloptuk volna a képeket, kifosztottuk a Grand Hotel értékmegőrzőjét. – Vagy úgy, még azt is. Ebbe is belekeveredtek. És azt hogy csinálták? – Rövidre zártuk a szekrények áramkörét, aztán mindenkit elkábítottunk beléndekkel és kannabisszal. – Hát persze, értem – mondta a rendőr, aki eddig egy billentyűt sem ütött le a gépen. – Aztán mit csináltak? – Megosztoztunk a zsákmányon.
– Hát persze, és ezt otthon tették? – Nem, igazából a Gyémánt Idősek Otthonában lakunk, de megszöktünk. A Grand Hotelbe költöztünk be, és ott történt az eset. – Mit nem mond! Megszöktek hát? – Igen, elégedetlenek voltunk az étellel, meg be is zártak minket. Taxival jöttünk el. – Aha – húzta végig a rendőr a kezét a homlokán. – Mikor bezárták magukat, eltaxiztak… – Igen, a Grand Hotelbe. Ott terveltük ki a festménylopást. Sajnos nem pont úgy sikerült, ahogy terveztük – folytatta Märtha. Kissé zavarban volt, hogy el kell ismernie, mennyire elszúrták. – Mikor fel akartuk venni a váltságdíjat, nagy hullámzás támadt, és minden pénz eltűnt. Az autófedélzeten mármint. – Nahát, vagy úgy – próbált komoly maradni a rendőr. – A pénz eltűnt az autófedélzeten. Az a recepció mellett található? Märtha oda sem figyelt, annyira belemerült a történetbe. – De talán a sors akarta így, tudja. Afölött meg nincs hatalmunk. Hogy a pénzt elvesztettük, az egy dolog, de engem a képek jobban izgatnak. Eltűntek. – Milyen képek? – Hát, amiket elloptunk. Felakasztottuk őket a falra, amikor elmentünk felvenni a váltságdíjat, és mire visszaértünk, nyomuk veszett. – Märtha igen szomorúan nézett. A rendőr felsóhajtott. – Milyen képek voltak? – Monet és Renoir, nem olvassa az újságokat? – Dehogynem, csak tudni akartam, hogy ugyanarról beszélünk-e – mentegetőzött a rendőr. – Ami a leginkább zavar, az valami más – folytatta Märtha –, mégpedig, hogy talán senki nem jön rá, milyen értékesek a képek. – Mindenki tudja, hogy Renoir és Monet értékes. – A probléma csak az, hogy egy vitorlást festettünk a Monet-
képre. – Ezt tették, vitorlást festettek? – Igen, a Renoirra pedig egy kalapot és egy nagyobb bajszot. – Vagy úgy, vagy úgy, hát hogy mennyi mindent tettek! – kapcsolta ki a rendőr a gépet. – De még nem fejeztem be – tiltakozott Märtha. – Honnan fogják tudni, hogy a képek értékesek? Vissza akartuk adni mindkettőt a múzeumnak, mikor megkaptuk a váltságdíjat. Segíteniük kell előkeríteni őket. A kulturális örökség részei! – Tehát a festmények, amiket túszul ejtettek, eltűntek, az értük kapott pénzzel együtt? Hát, nem valami szerencsés flótások maguk. Tudja mit, elintézem, hogy valaki visszavigye önöket az otthonba. – De hát mi bűnözők vagyunk! – sértődött meg Märtha. – Igen, ezt értem, de nem mindig kerül az ember börtönbe ilyesmi miatt. Rendelek egy kocsit. Märthának ebben a pillanatban esett le, hogy a rendőr nem hisz neki. Egyáltalán nem. A lopásra pedig az egyetlen bizonyíték a pénz az esőcsatornában – de arra szükségük lesz, mikor kijönnek a börtönből. Habozott egy kicsit, aztán kihúzta magát, kinyitotta a pénztárcáját, és előhúzott egy bankjegyet. – Nézze meg ezt az ötszázast. Bizonyára megvan maguknál a bankjegyek sorszáma, amelyekkel a váltságdíjat kifizették. Nézze meg! Akkor majd elhiszi, hogy tényleg mi vagyunk a bűnösök. – Märtha az asztalra dobta a pénzt. – Hogy a többit meg elfújta a szél az autófedélzeten, arról nem mi tehetünk. A vihar a ludas. Az összeget ebben a bevásárlótáskában kaptuk meg, de csak pár bankjegyet sikerült megmenteni, a táska pedig üres. Nézzen csak utána. Felállt, kinyitotta a bevásárlótáskát, hogy a rendőr is lássa. Bosszús volt. Elkövette a majdnem tökéletes bűntettet, és még csak nem is hisznek neki. – Ha nem veszi komolyan a beismerő vallomásomat, feljelentem szolgálati vétségért – mondta tovább a magáét
szigorúan. – Itt megvárom, amíg ellenőrzi a bankjegy sorszámát. Addig én és a barátaim nem hagyjuk el az épületet – emelte fel az ujját fenyegetően. A rendőr csak ekkor nyúlt végre a kagyló után. Miután több osztállyal is beszélt, és kétszer ellenőrizte a sorszámot, letette a telefont, és meglepetten nézett Märthára. – Igaza van. De hogy a manóba sikerült megkaparintaniuk ezt az ötszázast? Azt hittük, erre az ügyre keresztet vethetünk. A tökéletes bűntett. – Komolyan mondja? – kérdezte Märtha fülig érő szájjal. – A tökéletes bűntett? A rendőr szavaitól a hetedik mennyországban érezte magát.
36 – Az édesanyjuk a kronobergi fogdában ül. Sajnálom, de így van. Most beszéltem a rendőrséggel. Barbro nővér Stina két felnőtt gyermekéhez intézte szavait, akiket, az arckifejezésükből ítélve, mélységesen sokkolt a hír. – Anya biztos szenilis – sóhajtotta a negyvenkét éves Emma. Karcsú volt és szőke, akár az anyja, de kerek, kék szem helyett mandulavágású, halványzöld jutott neki. – A fenébe is, biztos csak ment a többiek után, mint mindig – jegyezte meg Anders vállrándítva, mintha azt akarná mondani, hogy az anyjuk igazán azt csinál, amit akar. A férfi hét évvel volt idősebb Emmánál és göndör, túlságosan is hosszú haja volt. – Vagy memóriazavara van – gondolkodott tovább Emma. – Az anyjuk jó állapotban volt, mikor utoljára láttam. Egyébként én sem tudok többet annál, ami itt áll – mondta Barbro nővér, és eléjük tolta a két esti újságot. A Nemzeti Múzeum-beli képrablás az Aftonbladet címoldalára került. – Nagy képrablás – eltűnt festmények – olvasta fel Anders a fejét rázva. – Nem hiszem el, hogy anyám ebben benne van. – Pedig de, nézd, még kép is van róluk – tartotta fel Emma az újságot. Barbro nővér alaposan megnézte a fotókat: néhány régi útlevélkép volt Märtháról, Stináról, Anna-Gretáról, Bertilről és Oscarról. A nővérnek az az érzése támadt, rajta vigyorognak gúnyosan. Újra és újra elolvasta a főcímet. Őket vádolják a nagy képrablással. De a legrosszabb mégiscsak az, hogy a valódi nevük áll a fotók alatt, és azt is odaírták, hogy egy idősek otthonában laknak. Hála istennek nem
nevezték meg név szerint a Gyémánt Kft.-t, de ha egyszer megteszik… Barbro nővér maga előtt látta a következményeket. Ingmar megállapítja majd, hogy ő mindenre alkalmatlan, feleségül venni pedig végképp nem fogja, nemhogy átadná neki a cég egy részét. Talán ki is rúgja. Bement az irodába egy cigarettáért. – És én még azt hittem, anyánk nyúlszívű – kuncogott Emma, amikor beleolvasott a cikkbe. – Tökösebb, mint gondoltam. – A nők mindenre képesek – lapozott tovább a bátyja. – Ezt hallgasd, se a képek, se a váltságdíj nincs meg. – A férfi remekül szórakozott. – És hogy megkapták a pénzt! Micsoda eltökéltség! Igazi bűnbanda – Emma egyre jobban érezte magát. – Nyugdíjas Liga – mosolygott Anders. – Anya azt állítja, hogy a váltságdíj egy finnországi kompon tűnt el. Hogy lemosta a csomagokat a hullámzás. Hiszi a piszi. – Szerintem is tuti, hogy eldugták a dohányt. Anyának megvan valahol a része, az fix. – Csak nem az eljövendő örökségünkre gondolsz? – Dehogyisnem. Meg kéne osztoznunk rajta. Több millióról van szó – legalábbis az újságok szerint. – Anyát legalább két évre becsukják ezért – folytatta Anders, és az Aftonbladet elemzésére mutatott. – Hallod, látogassuk meg a börtönben, és kérdezzük meg, hol a pénz. Kérjük ki előre az örökséget. – De Anders, itt valami sántít. Miért adták fel magukat? Senki sem gyanúsította őket. Először elkövetik a tökéletes bűncselekményt, aztán elmennek a rendőrségre feladni magukat. Mintha azt akarták volna, hogy leültessék őket. – Jól bánnak maguk itt az öregekkel? – kérdezte Anders, amikor Barbro nővér visszatért. – Olyan, mintha szántszándékkal börtönbe akarnának kerülni. – Az öregek furcsák néha – ködösített Barbro. – Sosem tudni, hányadán áll velük az ember. Kérnek kávét? Van egy
kávéautomatánk. – Köszönjük, igen – felelte Emma. – Van ötkoronásuk? – nyújtotta ki a nővér a kezét. Emma és Anders átadtak neki egy-egy érmét. Míg elment kávéért, ők áttértek a reggeli lapokra. Ott is a rablás volt a fő téma. – Rossz a lelkiismeretem, gyakrabban meg kellett volna látogatni anyát – mondta Emma egy idő után, és letette az újságot. – Hát lehet, hogy akkor ez nem történt volna meg – értett egyet Anders, majd Barbro nővérhez fordult, aki épp most jött vissza a kávéval. – Volna egy kis süteménye? Nem volt időnk ebédelni. – Sajnálom… – Egy kis keksz? – Az sincs… Emma az újsághalmot szemlélte a kanapén, és észrevett két példányt a tegnapi Expressenből. Letette a csészét, és felemelte az egyiket. – Ezt sajnos nem vettük meg tegnap, elvihetjük? – Nem lehet, az otthoné – felelte Barbro nővér. Anders felnevetett. – Gyere, Emma, menjünk! – Azzal felállt, és az ajtó felé indult. – De a szoba, arról még nem beszéltünk – mondta a nővér. – Még megtartjuk. Anyát egyelőre nem ítélték el, és amíg nincs itt, addig legalább spórolnak a kávéján. Barbro nővér összerezzent. Tessék, felhívja Stina gyerekeit, hogy hátha együtt többre jutnak, és erre ilyen stílusban beszélnek vele. Talán mégis meg kellett volna hívni őket arra a kávéra. – Rendben, de lenne még valami – tördelte Barbro a kezét, mert nem tudta, hogyan hozza fel a témát. – Igen, hát, a beszélgetésünkre gondolok. Értékelném, ha köztünk maradna. Nem szeretném, hogy a Gyémánt Kft.-re a bűn árnyéka
vetüljön. – Tehát nem akarja, hogy kiderüljön, hogy itt lakott az anyánk? Barbro nővér bólintott és felállt. – Tudja, mit gondolok? – kérdezte Anders. – Ha az anyám és a barátai jól érezték volna magukat itt, ez nem történik meg. Esetleg gondolják át a működésüket. Elindultak kifelé, de az ajtóból Emma még visszafordult. – Egyébként a maguk helyében jobban gondoskodnék azokról akik itt maradtak, mielőtt ők is lelépnek – mondta, azzal mindketten távoztak. Az ajtóban megálltak búcsúzkodni. Andersnek vissza kellett menni dolgozni a munkaközvetítőbe, Emma pedig be akart vásárolni. Mivel gyereket várt, csak félállásban dolgozott. – Anyának nem lehetett itt könnyű. Egy hatalmas lakásban lakott egész életében. Becsülöm, hogy lelépett – mondta Emma. – Szerintem is szuper. Mindig olyan papucs volt. Mikor apával élt, sosem mert neki ellentmondani. Szegény, csak a főzés meg a vendéglátás. Nem volt valami örömteli élete. Jó is, hogy elváltak, és most… most meg megszökött. – Végre mert tenni valamit. Azelőtt mindig a szabályok szerint élt. Ahhoz a generációhoz tartozik, aki hisz Istenben, és mindig háztartásbelinek készült. Az volt a legfontosabb, hogy elláthassa a férjét és a gyerekeit. Nem is értem, apa miért nem látta, hogy nincs jól. – Hát valószínűleg ő csak magára gondolt. De anya most mindenért kárpótolja magát. Tudod mit, nekem ez tetszik – dugta zsebre a kezét Anders. – Anya olyan, mint az acélrugók a régi matracokban. Sokáig lenyomva tartod, de aztán kiugrik, és akkor aztán lehetetlen visszanyomni – nevetett Emma. – De hogy bűnöző lesz, arra álmomban sem mertem volna gondolni. Másrészről, láttad, mit írt az újság? Svédország egyik legnagyobb műkincsrablása! Tisztelem anyát. Tett valamit,
hogy változtasson az életén, én meg csak folytatom a régi kerékvágásban. Akármennyit dolgozom is, csak egyre rosszabb a helyzet. – Mindenki így van ezzel – vigasztalta Emma. – Igen, de már nem elég a fizetésem. Mióta az építtető cég felújította a házat, megháromszorozták a lakbért, és most költöznünk kell az asszonnyal, pedig semmi kedvem a külvárosban lakni. – Legyél te is bűnöző, vagy kérj előleget – javasolta Emma. – Nem hiszem, hogy kapok örökséget, anya még vagy húsz évig eléldegél. – Igazad van. Ráadásul ki kell érdemelnünk az örökséget, nem? – Emma cigarettára gyújtott, és a szürke épületet szemlélte, ahol az anyja az elmúlt három évben lakott. Lassan fújta ki a füstöt. – Ha börtönbe kerül, látogassuk meg gyakrabban. Gondoskodjunk róla. Vagy más úton kell a zsozsóhoz jutni. – Te is úgy gondolkodsz, mint egy bűnöző. – Á, ugyan! De igaz, ami igaz, az ember már-már ihletet kap. Mikor Petra, a takarítónő lement a takarítókocsiért a melléképületbe, megrökönyödve állt meg. Se a gumikesztyűi, se a Lilian hercegnő lakosztályából származó képek nem voltak a kocsin. Az ablaktisztító folyadéknak is nyoma veszett, a felmosószer meg majdnem elfogyott. Az ő hibája. Vissza akarta vinni a kocsit a tárolóba, ide csak azért jött be, hogy lehozza a képeket, de akkor telefonált a barátja. Látta őt egy ismeretlen férfival egy bárban, és magyarázatot követelt. Elég sok időbe telt meggyőzni, hogy csak egy kollégáról van szó. A beszélgetés annyira felzaklatta Petrát, hogy teljesen elfeledkezett a takarítókocsiról, csak a metrón hazafelé jutott eszébe, hogy az bizony ott maradt a képekkel együtt a melléképületben. Most már késő. Valaki használta a kocsit, a festmények pedig felszívódtak. Kereste őket a többi kép között, de nem találta.
Először arra gondolt, hogy szól a vezetőségnek a dologról, de aztán megijedt, hogy még a végén kisül, hogy olyasmit csinált, amihez nem volt joga. Elvégre a saját szakállára cselekedett. Ha pedig senki másnak nem tűnik fel a dolog, kár beszámolni róla. A képek előbb-utóbb úgyis előkerülnek. Egy új flakon ablaktisztítót és egy bontatlan felmosószert tett a kocsira, elment egy pár műanyag kesztyűért, és felliftezett. Mint mindig, ma is sok a dolga.
37 Janson fedélzetmester a fészerekhez vezető úton haladt Värtahamnenben, megállt egy kapu előtt, és kinyitotta egy távirányítóval. A rakpart kihaltnak tetszett, egy sámlin szendergő dokkmunkáson kívül senkit sem látott. Továbbhajtott, és a 4B számú épületnél állt meg. Allanson kiszállt az autóból, kinyitotta a fészert, és rutinos mozdulatokkal irányította társa tolatását. Janson beállt, leállította a motort, és kiszállt. Bár csak kilenc hónappal ezelőtt bérelték ki a fészert, kezdett megtelni. Az egyik fala mellett raklapok, egy kompresszor és gumiabroncsok hevertek, a másik oldalon pedig egy polc állt, tele mindenféle kacattal. Autóalkatrészek, csempészett pia, rézcsövek és egy halom egyéb holmi. De a legtöbb helyet a biciklik foglalták el. Igazából egyből tovább kellett volna adniuk őket Észtországba, de a rendőrség fülest kapott az ügyletekről, így egy ideje kénytelenek voltak lapulni. – Lássuk, van-e itt valami hasznos – nézett végig Janson az utánfutón. – Egy láda vodka azért nem rossz. – A tetőboksz? Megpróbálták kinyitni a zárat. Allanson elővett egy csavarhúzót, matatott egy kicsit, és a zár máris kattant. – Emlékszel a legutóbbira? Tele volt szennyessel. Janson vigyorogva nyitotta ki a tetőbokszot. Egy macskahordozó, macskakaja, néhány takaró és konzerv került elő belőle. A kupac alján egy pár síléc feküdt, a hozzá való botokkal. – Kurva életbe!
– Mehet a talált tárgyakhoz – állapította meg Allanson. – Ugyan, dobd ki az egészet a fenébe! – A bevásárlótáskákkal mi az ábra? – Allanson gyorsan levágta a lakatot az egyikről, és kinyitotta. – Ördög és pokol! Papír… Ki a franc nyom teli egy bevásárlótáskát papírral? – Biztos kínai porcelán vagy tudomisén mi van alatta – kezdte Janson lelkesen kihajigálni az újságokat, de csak nem talált semmit. Allanson a homlokát ráncolta, és alaposabban megnézte a táskát. – Lehet, hogy kábítószer van a nyelében – találgatott Janson. – Jobb, ha óvatosak vagyunk. Láttad rajta ezt a kis lyukat? Itt valami bűzlik. Én nem akarok semmibe se belekeveredni. – Légy erős, én sem. Szemétre vele. A másik táska? – Az is biztos ugyanaz a nóta – mondta Janson, de azért kinyitotta és belenézett, majd felnyögött. – Ebben is újságpapír. – Azon is van lyuk? Janson megtapogatta. – Igen, van. És ez? – rúgott bele Janson az utolsóba. – Hm, ezen nincs lyuk, de hallod, hogy zizeg? Érthetetlen, három táska dugig újságpapírral. Szerintem dobjuk ki mindet – hajította fel Allanson mind a hármat az utánfutóra, majd körülnézett. – Ideje lenne megszabadulni ezektől – biccentett a kerékpárok felé, amik egymás hegyén-hátán álltak az egyik sarokban. Három héttel ezelőtt tettek egy körutat a városban drótvágóval felszerelkezve, és több utánfutónyit szedtek össze. – Talán a jövő hétvégén. És eurót kértem az észtektől. – Jól van, most viszont lépjünk. Janson beült a vezetőülésre, és kihajtott. Allanson kulcsra zárta az ajtót, majd beugrott mellé az autóba. Elővett egy cigarettát, és letekerte az ablakot. Néhány esőcsepp landolt az arcán. – Bakker, esni fog. Induljunk! – utasította társát. – Amúgy azok a bevásárlótáskák vízállóak. Megtartjuk őket – határozott Janson.
– Azokat a szarokat? Nemá’. – Legalább egyet! – kérte Janson, aki teljesen megfeledkezett a lyukról a fogóban. – Bevásárlótáskát fogsz húzni magad után, mint valami vénasszony? – gúnyolódott Allanson. Janson nem is figyelt rá, csak kiszállt, és levette az utánfutóról az egyik táskát. Aztán kinyitotta a fészert, és betette a táskát az ajtó mellé egy raklapra. Mire elkészült, már rendesen szakadt az eső. – Egy ilyen táska nagyon is jól jöhet. Például ha valami olyasmit szállítunk, ami száraz kell, hogy maradjon. Előbb vagy utóbb, de hasznát vesszük. – Oké, de ha a napernyő és a fátylas kalap a következő lépés, új haver után kell nézned. A férfiak a rakparton álló konténerhez hajtottak, és belehajigálták a szemeteszsákokat, meg a két kiselejtezett bevásárlótáskát. A tetőbokszot és pár egyéb apróságot a talált tárgyak osztályára vitték. Hogy mégiscsak megmaradjon az illúzió, hogy ők megbízható, tisztességes srácok. A nap besütött az irodahelyiségbe, Petterson nyomozó pedig izzadni kezdett. Felállt, kinyitotta az ablakot, de ugyanolyan gyorsan be is csukta, mert egy hirtelen szellő azonnal lefújta a papírjait az asztalról. Szitkozódva szedte össze őket, és inkább a zakóját vette le. Aztán leült, megtörölte az arcát egy zsebkendővel, és magához húzta a legközelebbi ügyiratot. Micsoda nyomozás lett ebből! Hat embert állítottak az ügyre, hat jól képzett rendőrt, akik minden erejükkel igyekeztek a képek és a váltságdíj nyomára akadni. Felsóhajtott. Figyelemre méltó egy eset, az biztos, öten adták fel magukat, de a lopott holminak és a pénznek se híre, se hamva. Ilyesmiben eddig még nem volt része. És bár a túlbuzgó néni a váltságdíjból származó egyik bankjeggyel integetett, ez nem volt elég ahhoz, hogy elítéljék őket. Az ügyész azért előzetesbe tette őket, míg a rendőrség
elegendő bizonyítékot nem szerez. Eddig nem jutottak semmire, de vettek tőlük ujjlenyomatot, és beküldték a DNS-mintáikat a linköpingi laborba. Az majd talán vezet valahova. Petterson a kollégájához fordult. – Figyelj, Strömbeck, ma házkutatást kell tartanunk a szállodában. – Tudom, már odatelefonáltam. Képzeld, a Lilianlakosztályban laktak az öregek. Mint a filmsztárok! Elképesztő! – Hm, szerintem jól hangzik. Legalább a történetük ezen része igaz. De hogy harmincmilliót érő képeket aggattak fel a szobában, azt azért nem hiszem – szögezte le Petterson. – Amiknek aztán lába kelt, amíg Finnországban jártak – tette hozzá Strömbeck. – Lehet, hogy csak kitalálták az egészet. Nincs semmi bizonyíték. – Hát igen. Ráadásul azt állítja a nyanya, hogy a Silja Serenade-dal utaztak Helsinkibe – folytatta Petterson. – De a papírok szerint a Viking társaság Mariella hajójára szálltak fel, és találtak is ott hozzájuk tartozó tárgyakat. Vagyis még a hajó sem stimmel – sóhajtott Petterson. – Az otthonbeli szobájukkal talán jutunk valamire – szólt közbe kissé lassú kollégájuk, Lönnberg, akit Norrmalmból kaptak kölcsön, és aki nemrégiben beszélt a Gyémánt Kft. személyzetével. – A lopásokat megtervezték. Biztos vannak jegyzetek valamelyik fiókban, amikről azóta már megfeledkeztek. – Igazad lehet. Vigyél oda magaddal két embert – javasolta Petterson. Lönnberg bólintott, felállt, és már indult is kifelé. – Házkutatás egy idősek otthonában – sóhajtott. – A munkám minden nap kész meglepetés. – Ne felejts el benézni a süteményes dobozba is – cukkolta Strömbeck. – Vagy akár a matrachuzat alá. – Kis komolyságot, uraim! – szólt közbe Petterson szigorúan. – Nem vehetjük félvállról az ügyet, csak mert öten ismerték be
ugyanazt a bűntettet. – De hogy öt vénember véghez vigyen egy olyan műkincslopást, amivel még a profik sem boldogultak, nem, én ezt nem értem… Őszintén szólva szerintem szórakoznak velünk – mondta Lönnberg. – Igen, és könnyű dolguk van, mert bár se kép, se pénz, mégis eldicsekedhetnek, hogy ők hajtották végre a tökéletes bűntettet – sóhajtott Petterson. Mindhárman elhúzták a szájukat. – Azt mondták, két bevásárlótáskában kellett volna megkapniuk az összeget, amit két ugyanolyanra akartak kicserélni, csak épp kitömték őket újságpapírral. De aztán, ezt figyeljétek… – Azt mondják, hogy biztos levitte a szél a pénzt a fedélzetről. – Tízmilliót nem visz le a szél a fedélzetről, pláne nem táskákban – tiltakozott Strömbeck. – Mit mutat a biztonsági kamera? – Nem sokat. A kamera lencséje az idők során telement sóval és piszokkal. Nem is értem, minek van ott. Ha tényleg kell, akkor semmi sem látszik. Végignéztem az egészet. Mintha zabkását tanulmányoznék. Néhány kockán esernyős, sötét alakokat látni, de semmi mást. Nem, nem. Ráadásul a fedélzetmesterek, Janson és Allanson sem láttak semmi furcsát. Sem az öregeket, sem a bevásárlótáskákat. Ők mossák le slaggal az út végén a fedélzetet. – Lefogadom, hogy a pénz ott lesz a sütis dobozban az otthonban – vigyorgott Strömbeck. – Indulás a szállodába! – állt fel Petterson. – De ne feledd, hogy egy megváltoztatott Renoir-képet keresünk, frissen festett kalappal és bajusszal. – Igen, tényleg, frissen festett – állt fel Strömbeck is. Felvették a kabátjukat, és lelifteztek a garázsba. A Volvo csak harmadik próbálkozásra indult be, és volt némi dugó is, de végül csak megérkeztek a Grand Hotelbe. Diszkréten felmutatták a rendőrigazolványukat, és kérték, hadd nézzenek körül ott, ahol
az öregek laktak. – A nyugdíjasokat keresik Lilian hercegnő lakosztályából? – kérdezte a recepciós lány udvariasan mosolyogva. – Milyen okból? – Azt nem mondhatjuk meg. – Sajnos távoztak. Jelenleg egy popsztár lakik a lakosztályban. – Szeretnénk ott körülnézni. – Nem lehet. Ellentmond a szabályzatnak. Petterson és Strömbeck ismét elővették az igazolványukat. A recepciós gondolkodott egy kicsit, majd megeresztett egy telefonhívást, és nem sokkal később megjelent a Grand Hotel igazgatója. Mikor Petterson elmagyarázta neki a helyzetet, bólintott, és felkísérte őket a lakosztályba. Bekopogott, de miután nem kapott választ, kinyitotta az ajtót. – Atyaúristen – mondta, ahogy az ajtó kitárult. Üres üvegek, teli hamutálak, egy póló a kanapén, a zongora tetején pedig egy piros bugyogó. Az étkezőasztalon négy üres pezsgősüveg, az egyik széken tányér ételmaradékokkal, és összegyűrt szalvétákkal. – Igen, ilyen korán még nem volt időnk takarítani – magyarázta. Petterson nyomozó kiszúrta a kanapénak támasztott gitárt, de mit keres egy piros bugyi a zongorán? A hálószoba sem volt jobb állapotban. A szétdúlt ágy fölött ferdén lógott a festmény, mindenütt ruhák, Strömbeck pedig kifelé menet megbotlott egy melltartóban. A fürdőszobában aftershave illat, a padlón egy kupac szennyes. A tükör sarkában rúzsnyomok, a polcon az elektromos borotva mellett egy hajkefe, hosszú, szőke hajszálakkal. – Rod Stewart? – találgatott Strömbeck. – Nem adjuk ki a vendégeinket – jött a válasz. Megálltak a zongoránál, Petterson nyomozónak pedig eszébe jutott, amit Märtha mesélt a kihallgatáson. A Renoir és a Monet itt lógott. Most két színes festmény foglalta el a helyüket, amik Matisse-ra és Chagallra emlékeztettek.
– Mióta lógnak itt ezek a képek? – kérdezte Strömbeck. – 1952-ben vettük őket, de akkor még nem volt kész a lakosztály. Lássuk csak, pár éve adtuk át… – És a festményeket akkor helyezték ide? – Minden bizonnyal. – Nincs valahol egy Monet vagy egy Renoir? – De kedves uraim, ha átmennek a szomszédos Nemzeti Múzeumba, ott annyi szép festményt látnak, amennyit csak akarnak. Strömbeck tehetetlenül nézett a kollégájára, és azt suttogta: – Mit keresünk mi itt? – Egy Renoirt, egy Monet-t és tízmillió koronát. Csak ennyit – motyogta Petterson. Még kutakodtak egy darabig, de aztán feladták. A liftet lefelé egy idősebb takarítónővel osztották meg. A kocsiján egy nyeles portörlő és egy szemeteszsák foglalt helyett, valamint felmosószer, ablakpucoló folyadék és néhány rongy. No meg néhány festmény. – Ezek miféle képek? – kérdezte Petterson. – A Vöröskeresztnek lesznek. – A Vöröskeresztnek? – Igen, elég rossz utánzatok. Mi itt a Grand Hotelben valódi műalkotásokat tartunk, nem ilyen mázolmányokat – piszkálta meg a képeket a portörlővel. – Megértem – mondta Petterson. – Hol tartja a szálloda a rendes festményeit? – Egy tárolóban a szobrokkal együtt. No meg levittünk a melléképületbe is néhány képet, amíg tart a felújítás. Nem sokkal később Petterson és Strömbeck levitették magukat az egyik őrrel a tárolóba. Együttes erővel alaposan végignézték a műalkotásokat, de se egy Renoir, se egy Monet. Még egy utánzat sem, ráfestett bajusszal. Fáradtan tértek vissza a rendőrségre.
Az idősek otthonának átvizsgálásával sem jutottak semmire. Lönnberg nyomozónak vacak napja volt. Egy bizonyos Barbro nővér rátapadt, mint egy pióca, egyfolytában a diszkrécióról tolta a szöveget, közben meg felidegesítette a bentlakókat. Ráadásul még az imaórát is az ottlétére időzítették, és enni sem kapott. Még egy csésze kávét sem, némi süteménnyel. Az öregek szobái közül négy szépen ki volt takarítva, egyszerű volt őket végignézni, de ósdi ruhákon, ortopéd cipőkön, fotóalbumokon és gyógyszeres üvegeken kívül nem sok mindent talált. Az utolsó szoba viszont úgy nézett ki, mint egy raktár, tele volt szerszámmal, csavarral, motorral, led-ekkel, de ebből semmit sem lehetett a bűntetthez kötni. Lönnberg mindent feltúrt, de semmi hasznosat nem talált. Ha csak egyvalaki ismerte volna be a műkincsrablást, akkor lezárhatták volna az ügyet, de jelenleg öten vannak. A nyomozó felnyögött. Mire a három rendőr összegyűlt az irodában, mindannyian fáradtak és fásultak voltak. Petterson felügyelő az asztalon dobolt az ujjaival. – Ahogy azt mindannyian tudjuk, se a festmények, se a pénz nincs meg, és öten tettek beismerő vallomást. Még ha nem is találunk semmit az öregek ellen, az ügyész be fog nyújtani egy letartóztatási indítványt. Végül is harmincmilliót érő festményekről van szó, és nincs más nyomunk. Strömbeck feltette a lábát az asztalra, és végignézett a szobán. – Látjátok magatok előtt a szalagcímeket? A rendőrség jobb híján megfoszt öt nyugdíjast a szabadságától. Erre mindannyian felsóhajtottak, és megállapították, hogy a legjobb lesz hazamenni. Nem elég, hogy egy kellemetlen képrablást kaptak a nyakukba, de hozzá még öt kellemetlen öreget is.
38 A Volvo elhajtott a metróállomás előtt, és megállt a sollentunai fogdánál. Kalle Ström, a sofőr és két őr kisegítette Märthát az autóból, majd odaadták neki az övtáskáját, a botját és a kerekes járókeretét. – Milyen fura izé – piszkálta meg Kalle a keret szélességjelzőjét. – Az ember ugyebár nem akarja, hogy fellökjék – magyarázta. – Inkább egy széles járókeret, semmint egy törött csípő. Kalle mosolygott. Sok bűnözőt szállított már élete során, de ezt a hölgyet nagyon megkedvelte. Láthatólag imádta a börtönöket, és egész úton zsoltárokat dúdolgatott. Märtha megköszönte a fuvart, a járókeretre támaszkodott, és körülnézett. A Sollentuna központjában sorjázó szürke panelépületeket látva megcsóválta a fejét. – Látják azokat a randaságokat, fiúk? Ocsmányak, mi? Az építészeket kéne börtönbe dugni, nem engem. – De ez az épület nem olyan rossz, ugye? – kérdezte Kalle, és a fogdára mutatott. Märtha oldalra biccentett fejjel jól megnézte az épületet. Magasságával kivált a környékbeli szürkeségből, és meg-megcsillant, ahogy a nap rásütött az üvegablakaira. Hát igen, milyen szép is lenne itt nézni a napsugarak játékát, kár, hogy mostantól odabent kell kuksolnia. – Erre tessék – mondta az egyik őr, és a bejárat felé irányította. Most kell majd leadnia a személyes tárgyait, aztán felveszik a nyilvántartásba. Egyszeriben rázuhant a helyzet komolysága, még elevenen élt benne, milyen sokkot kapott, amikor a kronobergi felügyelő előredőlt, és hunyorítva azt
mondta neki: – Férfiak és nők nem kerülnek ugyanabba az intézetbe. Märtha akkor azt hitte, el fog ájulni. Hogyan lehetséges, hogy ez nem jutott eszébe? Szégyellte magát, és nagyon rosszul érintette a felismerés, hogy ha elítélik őket, akkor Stina és ő nélkülözni fogják a lovagjaikat, akár hosszú időn át is. Ha gondol erre is, talán szívesebben marad az otthonban, bár akkor kétségkívül kimaradtak volna a kalandokból. De hiába, az életben semmi sincs ingyen. És ami még rosszabb, Stinával és Anna-Gretával sem találkozhat. – A tettestársak nem tartózkodhatnak egymás társaságában – szögezte le a felügyelő. – Miért? – értetlenkedett Stina. – Ha többen is részt vettek ugyanabban a bűncselekményben, el kell választanunk őket egymástól. – De hát ez nem szép dolog – tiltakozott Märtha. – Mi egy nagy család vagyunk, együtt kell maradnunk! – Pont ezt akarjuk megakadályozni. A festmények és a pénz még mindig nincsenek meg, önök pedig nem beszélhetnek össze. Mind az öten elkeseredetten néztek a felügyelőre, még a burkolt dicséretnek sem örültek. Néma csöndben üldögéltek, mindenki Märthát nézte. – Annyit papoltál, hogy milyen jó lesz a börtönben – méltatlankodott Anna-Greta. – Ez meg sem közelíti az eredeti tervet. – Bocsássatok meg, álmomban sem gondoltam volna, hogy… – nyelt nagyot Märtha, és eleredtek a könnyei. Zseni észrevette, és átkarolta. – Szívem, mindannyian hibázhatunk. Ne sírj! Nemsokára úgyis kikerülünk. Märtha Zseni mellkasának dőlt, és most már gátlástalanul bőgni kezdett. – Gereblye nem látogathat meg – kezdett Stina is szipogni. Gereblye átölelte a vállát.
– De kedvesem, anno sok időt töltöttem a tengeren. A büntetés-végrehajtás legalább a szárazföldön van, és nagyvonalúan osztogatják a kimenőket. Meglátod, hamarosan újra találkozunk. – Kisimogatott egy tincset Stina arcából, aztán csókot lehelt rá. Gereblye a torkát köszörülte, Zseni pedig többször is megtörölgette az orrát. Mindenki nagyon szerencsétlennek látszott, és Märthának görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, hogy ő tehet az egészről. Szinte semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezte. Stina és Gereblye valójában inkább a szállodában akartak volna maradni. Anna-Greta is a kompon megismert Gunnarról álmodozott. A megállapodásukra fittyet hányva, egyáltalán nem akartak börtönbe menni. – Jobb kutatómunkát is végezhettél volna – mondta Stina, aki még mindig a Gereblyétől való elválását gyászolta. De a gyerekek miatt is aggódott, valamint hogy a jönköpingi barátai a templomi kórusból mit szólnak majd. – És ti? Ti nem csinálhattatok volna valamit? – védekezett Märtha. – Én a lopásokat terveztem. – Te bűnöző szipirtyó! – vagdalkozott Gereblye, mire Märtha, aki már épp befejezte volna a zokogást, újra rákezdett. – Rettenetesen sajnálom – szipogta. – Legközelebb nem hibázom. – Legközelebb? – hegyezte a fülét a felügyelő. – Ennyire rossz a helyzet? Még börtönbe se kerültek, és máris a következő akciót tervezgetik? – Nem, nem, úgy általában az életemről beszéltem – magyarázkodott Märtha. – Mostantól először gondolkodom, és csak aztán cselekszem. – Ehhez fogadd szerencsekívánataimat – duzzogott Gereblye. Amikor mindenki kisírta magát, és még mielőtt elvitték volna őket a celláikba, kibékültek. Sokáig ölelkeztek, és azt ismételgették, hogy nemsokára találkoznak. Märtha valami bátorítóval próbált elköszönni.
– Gyorsan megy az idő. Nemsokára nyitott börtönbe[1 7 ] kerülünk, vagy kapunk egy csinos lábbilincset. Aztán hipp-hopp, már szabadok is vagyunk! – mondta, majd lehalkította a hangját. – És ne feledjétek, mindenki kéresse be magához a papot! Nem csak Isten beszél vele – folytatta titokzatosan, és kacsintott. Aztán háromszor megszorongatta mindenkinek a kezét, és ebből megértették, hogy kitalált valamit. [1 7 ] Ol y an b ör tön, ahonnan napk özb en el l ehet táv ozni , esténk ént v i szont v i ssza k el l tér ni .
39 A sollentunai fogdának új, friss illata volt, kellemesebb volt, mint az öreg kronoberginek. Bár azért fesztelenül itt sem érezhette magát az ember. Märtha emelt fővel haladt végig a helyiségeken, igyekezett higgadtságot sugározni, bár valójában ideges volt. Először is nem értette, miért voltak a kronobergi rendőrök olyan barátságtalanok. Elvégre azért mentek oda, hogy beismerő vallomást tegyenek, de hála helyett az egyenruhás fazonok folyton ironizáltak, már-már gúnyolódtak. Semmi tiszteletet nem mutattak a koruk iránt! És amikor Anna-Greta az eltűnt festményeket siratta, Stina pedig elmesélte, hogyan hamisította meg őket, akkor a nyomozónak elege lett. Felhívta az ügyészt, és kérte, hogy vegyék őket őrizetbe. Aztán kérdezgették még őket egy darabig, és végül gyanúsítottjai lettek a beismert bűncselekménynek. – Erre jöjjön! – bökte Märthát oldalba az őr, és elkanyarodtak az irodarészleg felé. Märtha egy tiszta, fűrészpor- és műanyagszagú szobába került, amit üvegfal választott ketté. Leültették egy fotelba szemben az üveggel, és arra kérték, hogy várjon. Nem sokkal később megjelent néhány sötétkék pulóveres ember az üvegfal túlfelén, és udvariasan integettek. A smasszerok. Märtha azon kapta magát, hogy a smasszer szót ismételgeti, mert úgy tudta, így nevezik őket a fogvatartottak. Nem akart nagyon kiríni, ha már bekerült, a legjobb lesz beolvadni, amilyen gyorsan csak lehet. Kronobergben már hallott zaklatásról és más rémes dolgokról, így jobb lesz nyitott szemmel járni. Az üvegfalon kinyílt egy ablak, és egy őr nézett be rajta. – Isten hozta – mondta a smasszer, ami Märtha szerint úgy
hangzott, mintha az illető az ablak mögött vendégségbe várta volna. Aztán a férfi érdeklődött, hogy érzi magát Märtha, szed-e gyógyszert, szüksége van-e speciális étrendre, és hogyan viszonyul a letöltendő időhöz. Le kellett adnia az óráját, a pénztárcáját, gyűrűket, karkötőket és más privát holmikat, majd át kellett öltöznie az itteni egyenruhába. A smasszerek szerették tudni, kik a gazemberek, és kik nem. Märthának be kellett látnia, hogy erre szükség is van, elvégre az ő esetében nem volt nyilvánvaló első pillantásra, hogy csirkefogó, különösen akkor nem, ha a járókeretére támaszkodott. Mikor a rituálé véget ért, elvezették a cellájába. Egy szürke, villogó neonlámpás folyosón helyezkedett el, sok másik társaságában. Märtha megállt, és mély levegőt vett. Ez legalább pont úgy néz ki, mint a filmen. – Parancsoljon – nyitotta ki a smasszer a 12-es számú cella ajtaját. Märtha belépett, és úgy érezte magát, mint a finnországi kompon, azzal az egy eltéréssel, hogy most másodosztályon kényszerül utazni. A cella nem lehetett nagyobb tíz négyzetméternél, de az is lehet, hogy csak hat volt. Zuhany és vécé volt ugyan odabent, de nem maradt sok hely másnak, kivéve egy ágyat, egy falra szerelt íróasztalt, egy polcot, és néhány gyenge műanyag kampót, amire a ruhákat lehet akasztani. Amint belépett, Märthának rögtön bezártsági érzése támadt. Eddig úgy gondolta, ez valamiféle izgalmas vakáció lesz, de most érezte, hogy valóban megbüntették. A smasszer rázárta az ajtót. Märtha percről percre levertebb lett. Körülnézett, és megállapította, hogy a polc ferdén van felszerelve. Sehol egy mozdítható tárgy, se vécéfedő, se vállfa. Nyilván azért, hogy senki ne tudjon kárt tenni magában, vagy felakasztani magát egy kampóra. Märtha elbizonytalanodott. Ha ilyen körülmények vannak az ország legmodernebb fogdájában, akkor a börtön sem lesz sokkal jobb… Még egyszer megnézte a ferde polcot. A finnországi kompon a bútorok egyenesek és négyszögletesek voltak, csak a padló nem maradt nyugton. Itt
minden ferde és lekerekített, a padló viszont mozdulatlan. Az életben, úgy látszik, semmi nem lehet tökéletes. Azzal vigasztalta magát, hogy csak addig kell itt maradnia, amíg el nem ítélik, utána majd továbbviszik. Bár akkor sem Zsenihez. Leült a priccsre, és sajnálta magát. Hiányolta a kisöregét, és bele sem mert gondolni, vajon Stina hogy érzi magát. Anna-Gretának sem lehet könnyű, annyira bízott a Gunnarjában. Märtha mély levegőt vett. Nem, ez sem jobb, mint az otthon, ahonnan megszöktek. És mi lenne, ha innen is megszökne? Elvégre ott vannak a kimenők… Csak össze kell szedni a pénzt az esőcsatornából, és elutazni. Látta maga előtt, ahogy leszáll a gépük Floridában, vagy valami más meleg helyen. Megszállnak egy luxushotelben, kaszinóznak, tömik magukba a jobbnál jobb fogásokat. Biztosan meg lehetne oldani… Azonnal el kell kezdenie dolgozni ezen. Ha most nekilátok, gondolta, talán kész lesz a tökéletes terv az első kimenőig. Másnap reggel magához hívatta a smasszert. Azt mondta, egész éjszaka éberen feküdt, oda a lelki nyugalma, úgyhogy szüksége lenne egy papra. Úgyis fennáll a lehetősége, hogy egy ilyen öregasszony, mint ő, nem éli túl a börtönben letöltendő időt. A smasszer azonnal hívatta a lelkészt.
40 A Lilian hercegnő lakosztályát elfoglaló híres popsztár eldülöngélt a bárszekrényig, és kivett egy újabb üveg whiskyt. Félhosszú, szőke haja kócosan meredezett mindenfelé, a farmer is lógott rajta. Böfögött, megszemlélte a whisky címkéjét, aztán elővett egy másik üveget. Egy Macallant 1952-ből. A bárban 1199 koronába kerül per centiliter, szóval biztos megteszi. Letekerte a kupakot, és lehajtott pár kortyot, mielőtt bement volna a hálószobába az üveg és két pohár társaságában. A lány mélyen aludt, ő pedig úgy döntött, elszív egy cigarettát. Az éjjeliszekrényre nézett, ahol a tegnapi whiskysüveg alján felfedezett még egy kortyot. Jól megy majd a Marlborójához. Kilépett az erkélyre, és mélyet lélegzett a langyos levegőből. Stockholm most ébredt, a nap is felkelőben, az ég csodás színekben játszott. A parlament előtt egy ember épp hálót vetett ki a vízre, ő pedig elcsodálkozott, hogy egy nagyváros közepén is történhet ilyen. Szerette Stockholmot. A város közepén volt, és mégis vidéken érezte magát. Ráadásul igazán élvezetes Svédországban fellépni. A svédek jól neveltek, és tapsolnak, míg más országokban, például az olaszoknál vagy a franciáknál arra is volt példa, hogy kifütyülték. Stockholmban ováció fogadta, és bármit csinált, a közönség tombolt. Nem csoda, hogy ünnepelt előző este. Tekintete az üres whiskysüvegekre tévedt, amiket a bandatagokkal együtt kihajigáltak az erkélyről. Egy csomó a tetőre esett, kettő pedig az esőcsatorna felé gurult. Nem kellett volna ilyen sokáig fent lennie, elvégre este már Oslóban koncertezik, muszáj hoznia a formáját. De a szálloda bárjában megakadt a szeme azon a lányon, akivel nem sokkal később már
egymás után hajtották fel az italokat. Aztán feljött vele a lakosztályba, és hát nem semmi a csaj. A popsztár egyik kezében a whiskysüveget egyensúlyozta, a másikban az öngyújtóját. Másnapossága miatt csak többszöri próbálkozásra sikerült tüzet csiholnia. Szép, arany öngyújtója volt, a nevével gravírozva. A lángba tartotta a cigarettát, meggyújtotta, és szívott pár nagy slukkot. Némán dohányzott, nézte a füstpamacsokat, míg el nem illantak. Aztán elnyomta a cigarettát, kiitta az utolsó kortyot is, és az üveget áthajította az erkélykorláton. Csattanva esett a másik kettő tetejére. Akkor vette észre, hogy az egyik üveg nincs is nyitva. Mi a fene? Rekedt hangon felnevetett. Fénykorában tetőgerinceken egyensúlyozott, még partit is tartott egyszer a tetőn. Mostanában már kicsit öregesebben nyomja, és hát nem is kimondottan józan. De a pokolba is… Meg kell mentenie azt a whiskyt, ráadásul akkor a másik két üveget is belelökhetné a csatornába. A cső itt kezdődik az erkély szélénél, szóval ha lehasal és kinyújtja a karját… Igen, eléri az üreseket, és már épp be akarta lökni az egyik flaskát, mikor felfedezett egy fekete zsinórt, ami az esőcsatornában tűnt el. Mi van, ha valaki leeresztett oda egy üveg drága pezsgőt, hogy legyen mit innia legközelebbi látogatásakor? Vagy ki tudja, valami vagyonos ürge elrejthetett ide némi gyémántot, amit a drogokért kapott, vagy autóeladásért, vagy valami hasonló. Meglódult a fantáziája, és felbátorodott. Anélkül, hogy kötéllel biztosította volna magát, átmászott a korláton, és előrearaszolt. A madzagnak kátrányszaga van. Tehát nem lehet itt túl régóta. Kíváncsian megfogta a végét, és felfelé húzta. Zizegett egy kicsit, de aztán megakadt. A kíváncsiság most már nem hagyta nyugodni, és teljes erejéből rángatni kezdte a zsineget. A dolog megmozdult, és egy fekete szemeteszsákra hasonlító valami jelent meg a nyílásban. Tovább cibálta, de megint megakadt. Idegesen ráncigálta, de a madzag erre elszakadt. Hallotta, hogy a fekete izé lefelé csúszik, majd megint elakad. Kurva életbe! Tovább
káromkodott, és utánaküldte a dolognak a két üres üveget. A bontatlant pedig a pólója alá csúsztatta, aztán lassan elkezdett visszatolatni az erkély felé. Ott sikeresen letette a palackot, és visszamászott. Felállt, leporolta magát, és megszemlélte a zsákmányt. Egy százhúsz koronát érő Lord Calvert volt az. Mocskos szavak kíséretében küldte le azt is az esőcsatornán, majd visszatért a lakosztályba. Ugyanabban a pillanatban hangokat hallott odabentről. Felébredt a csaj. Felidézte, milyen huncut a hölgy, majd besietett a hálószobába.
41 Zseni a sollentunai fogda legfelső emeletén lévő cellába került, körülötte rablók, gyilkosok és gazdasági bűnözők. Kissé szokatlannak ítélte a társaságot. De aztán arra gondolt, hogy nem szabad ítélkezni embertársaink felett. Mindenki jó a maga módján, és mindenki fontos valamiért. Muszáj pozitívnak maradni, még ha ezek a marcona alakok simán el is intézhetnék. Nem túl kellemes itt, és be kellett látnia, hogy az otthon azért nagyságrendekkel jobb volt. A cella olyan kicsi volt, hogy alig fért el benne, a szerszámairól pedig nem is álmodhatott. Märthára gondolt. Ezt jól megcsinálta az ő kedvese. Persze a legjobbat akarta mindenkinek, de most elég sötéten láthatja a világot. Hát, talán majd jobb lesz a börtönben, ahol műhely is van. Akkor majd nem kell cipőfűzőket kötegelnie, mint itt szokás. Unalmában épp elterült a priccsen, amikor kopogtak. Az egyik őr lépett be. – Egy pap várja a látogatószobában. – Pap?! Zseni megrázta a fejét, és már épp meg akarta kérdezni, mi az ördögöt akar tőle az ipse, de aztán eszébe jutott, amit Märtha mondott. Mindenki kéresse magához a papot. Nem csak Isten beszél vele. – Vagy úgy, a pap… – kapott észbe, majd követte az őrt a látogatószobába. Märtha keze lesz a dologban, biztos üzent valamit. Zseni mosolygott magában, és udvariasan üdvözölte a lelkészt. Az őr kiment, Zseni és a pap pedig leültek a kanapéra. A csuhás előhalászott valamit a zsebéből. – Egy verset hoztam. Az egyik hölgy, akit látogatok, megkért, hogy adjam át önnek. Reméli, hogy így megtalálják a fényt.
– A fényt? – Igen, a Märtha Anderson nevű fogvatartott láthatólag nagyon a szívén viseli a sorsát. Ezt a verset írta, és szerette volna, ha átadom. – A pap átnyújtott egy összehajtott lapot. Zseni kihajtogatta, és olvasni kezdte. Ő, a Legfelsőbb kinyújtja kezét Életet ad neked Akár víz az ereszben Gazdagság a szabadsághoz Együtt útra kelünk Messzire Sose feledj el. Zseni elképedve forgatta a lapot. – Nem nagyon értem – mondta. – A versek nem rímelni szoktak? – Átnyújtotta az írást. A pap csöndben végigolvasta, többször is végigsimítva a lapon. – Szerintem a hölgy kedveli magát – mondta egy idő után. – Látja, együtt útra kelünk és sose feledj el. Szép szavak. – Azzal visszanyújtotta a papírlapot. – Kedvel engem, úgy gondolja? De ezt nem mondhatná meg egyenesen ahelyett, hogy nekem kelljen kibogarásznom? – Zseni újra elolvasta a költeményt. – Az emberek különféle módokon fejezik ki magukat. Talán ő így tudja kimutatni az érzéseit. Zseni elpirulva hajtotta össze a papírt, és zsebre vágta. Märtha nélkül elhagyatottnak érezte magát, és már semmiben nem talált örömet. De most ez, micsoda költemény! A paphoz fordult. – Kedves a hölgy. Azt hittük, találkozhatunk a börtönben, de sajnos nem így lett. Remélem, hamarosan kikerülünk innen. Jó barátom, Gereblye is hiányolja az asszonykáját. – De az meglátogathatja őt, nem?
– Nem, Stinát is lecsukták, nem láthatják egymást. – Hát ez rémes. Tehát önök négyen csoportos bűncselekményt követtek el? – Nem, öten. Anna-Greta, aki ugyanabban a kórusban énekel, mint mi, szintén benne volt. – Öt bűnös lélek, ejha… – A pap diszkréten előhúzta a Bibliát. – Olvassunk esetleg együtt egy kicsit? – Köszönöm, az jó lenne, de először szeretném viszonozni a szép szavakat, amit az én Märthámtól kaptam. Át tudna adni neki egy üzenetet? – Például mit? – Nem is tudom. – Esetleg egy bibliai idézetet? – Jól hangzik, Mózesről, aki a pusztában vándorol… vagy esetleg megpróbálhatnék én is írni egy verset. Az jól mutatná, mi mindenre vagyok képes érte. – Ezt nagyon jól kigondolta – a pap elővett egy tollat, és kitépett egy oldalt a naptárjából. – Tessék. Zseni sokáig gondolkozott, a pap pedig némán ült, mert nem akart zavarni. Zseni lassan és körülményesen körmölte a verset. Kinyújtom a kezem, Märthám A dolgok rejteke felé, drágám Kettőnkre vár a fény Meg egy új remény Együtt utazunk tavaszunk felé Messzire, szívem, érted-é? Elég titokzatosan fogalmazott, a pap biztos nem fogja érteni. De Märtha igen. Ő érti majd, hogy Zseni rájött, hogy az esőcsatornáról beszélt a versében, és a pénzről, ami jobb életet biztosít majd nekik, mikor kijönnek a börtönből. De ezenfelül titkos tervet is közölt vele a versben. Gazdagság a szabadsághoz, Együtt útra kelünk. Märtha tervez valamit…
– Ahogy mondtam, nem értek nagyon a versekhez – mentegetőzött Zseni, és átnyújtotta az irományát. – De mit gondol, értékelni fogja? – A pap átolvasta a verset, és mosolyogva nézett fel belőle. – Szép szavak. Meghatódtam. Miután a pap elment, Zseni majd’ kiugrott a bőréből. Sikerült találniuk egy módot, hogy kommunikáljanak, és előbb vagy utóbb az is kiderül, mit tervez ez a csodálatos nő.
42 Már érezhetően hosszabbodtak a nappalok, és az első levelek is kezdtek kibújni, mikor Märthát átszállították Hinsebergbe. Az autó ott várt rá a kijárathoz egészen közel. Mielőtt beszállt volna, még egyszer felnézett a sollentunai fogdára. Az ég szokás szerint tükröződött az üvegablakokon. Gyönyörűen sütött a nap. Végrevalahára egy rendes börtön vár rá, mondjuk kár, hogy női. Bizonyára sokkal jobb lesz ott, mint a fogdában, de akkor sem lesz könnyű. Most megtapasztalta, milyen a bezártság érzése. Az otthonban is bezárták őket, de Barbro nővér legalább nem tett rácsokat az ablakra. Megszületett a bírósági ítélet, és Märtha nem fellebbezett. Pedig elég közel jártak hozzá, hogy ne legyen börtönbüntetés a dologból. Az ügyész kérvényezte a szabadlábra helyezést. Az ötszázas és a bevásárlótáska nem elég bizonyíték. És hát igen, a rendőrség talált néhány mobiltelefont, hajkefét és arany karkötőt a Grand Hotel lakosztályának szekrényében, de… Nem, az öregek csak összezavarodtak egy kicsit. A bíróság tehát azt kezdeményezte, helyezzék szabadlábra a gyanúsítottakat, úgysem volna tisztességes egy év börtönbüntetést kiróni büntetlen előéletű nyugdíjasokra. Az esküdtek ezzel szemben azon a véleményen voltak, hogy mivel az öregek beismerő vallomást tettek, jogos a büntetés. Az újságok heteken át cikkeztek a gátlástalan nyugdíjasokról, akik ellopták a svéd kulturális örökség egy részét, és a két harmincmilliót érő festményen kívül még tízmilliónyi váltságdíjat is megkaparintottak. Vezércikkek sorozata szólt az esetről, őket pedig harácsoló tőzsdecápákhoz hasonlították. Az esküdteket ez
is befolyásolta, még ha semlegességüket hangoztatták is. Märtha azt állította, vissza akarták adni a képeket a múzeumnak, és hogy a tízmilliót jótékonyságra költötték volna, de senki sem hitt neki. Mikor elítélték őket, nem akartak fellebbezni. Az időbe kerül, és így is elég nagy volt már a felhajtás. Jó magaviselettel fél év után szabadulhatnak, és az pont elég idő arra, hogy kipróbálják, milyen a börtönélet. Märtha már nagyon kíváncsi volt az új lakhelyére, és úgy vélte, izgalmas lesz bűnözőkkel megosztani a hétköznapokat. Börtönben még sosem járt, az ismeretlen pedig vonzotta. Ráadásul a fogdánál csak jobb lehet. A fogda szűkös volt, sivár, és a napi mozgás sem bizonyult olyan kellemesnek, mint ahogy számított rá. A smasszerek kivitték egy kopár udvarra, amit olyan magas falak vettek körül, amilyeneket még életében nem látott. Sehol egy barátságos, hullámzó gabonaföld, mint österleni otthona mellett, nem, csak beton. Még ha négy rab vállára áll is, akkor sem látott volna át a peremen. Míg csalódottan járkált körbe-körbe a szürke, mocskos betonon, madarakat hallott, a HÉV-et, a szokásos életet odakint, de ha felnézett, csak szürke rácsot látott egy darabka kék ég előtt. Bezártság és falak. A kontraszt Lilian hercegnő lakosztályához képest túl nagy volt, és azon kapta magát, hogy bizony hiányolja Gereblye éjszakai mikrócsipogtatását és AnnaGreta nyerítését. Ha a pap nem jött volna néhanapján Zseni üzeneteivel, bizonyára nem bírta volna ki. De hála a verseknek, új erőre kapott, volt mivel foglalkoznia: az Új Tervvel. – Siessen már, jön vagy sem? – szólongatta a sofőr. Szeretett volna időben elindulni, hogy elkerülje a pénteki csúcsforgalmat. De Märtha lassan haladt a bilinccsel a kezén, ráadásul a járókeretet sem egy pillanat volt összecsukni. A smasszerek segítettek persze, de el kellett nekik magyarázni, hogyan kell a szélességjelzőt behajtani. Märtha kimerülten ült be közéjük a hátsó ülésre. Az autó elindult, nyílt a kapu, és már úton is voltak. Az Örebro felé vezető úton Märtha a barátain gondolkodott. Anna-Greta és Stina is ide fog kerülni, alig várta, hogy
találkozhasson velük. Többek között azért is, hogy beavathassa őket új tervébe. Ami egyelőre inkább még csak ötlet. Nem tudhatta, hogy belemennek-e. Jó néhány kilométerrel később a sofőr indexelt, Märtha pedig meglátott egy fehér épületet, amit kerítés és szögesdrót vett körül. Elhaladtak a kapusfülke előtt, és az autó behajtott az udvarba. Märtha kikukkantott, azt hallotta, hogy Hinsebergnek középkori hangulata van. Azért nem rossz egy régi kúriában letölteni a büntetést, gondolta, bár úgy látszott, a régi épületek egy részét már lebontották. A háttérben mintha egy tavat látott volna megcsillanni. Sehol egy magas betonfal, és a kerítésen meg a szögesdróton át legalább ki lehet látni. Kiszállt az autóból, megköszönte a fuvart, üdvözölte az új smasszereket. Egy középkorú, hosszú, szőke hajú, sovány nő lett a felelőse. – Märtha Anderson? – kérdezte a sovány a papírjaira pillantva. – Személyesen – nyújtotta a kezét Märtha. Azon gondolkodott, vajon megelőzte-e a híre. A nyolcvan fogvatartottból egy sem hitte volna, hogy egy hetvenkilenc éves bűnözőt szabadítanak rájuk. De a kor nem számít. Egy kilencvenéves is lehet olyan friss, akár egy hetvenes, és vannak olyan hetvenöt évesek, akiket könnyedén saccolnánk száznak. Märtha továbbra is jó formában volt, mivel edzett a fogdában. A járókeretet itt nem is fogja használni, csak majd a következő bűntettnél. Tudta, hogy a rabok többsége harminc-negyven év körüli, de cseppet sem zavartatta magát. Épp ellenkezőleg, szerette a fiatalokat, az energikusságukat. Miután a szőke, lófarkas smasszer végignézte a papírjait, bekísérte Märthát egy helyiségbe, ahol sajnos kénytelen volt levetkőzni, hogy megmotozzák. Megalázó dolog vadidegenek előtt meztelenre vetkőzni, különösen, ha az ember már nem úgy néz ki, mint fénykorában, de a nyafogásnak nem volt értelme. Nyilván elengedhetetlen, hogy ellenőrizzék, nincs-e nála valami tiltott tárgy.
– Értik maguk, hogy miért kell így megráncosodni öregkorunkra? – kérdezte Märtha, az állára és a hasára mutogatva. – Mi értelme? A lófarkas felnézett, de nem válaszolt. – Nem lehet felvarratni az egész testet, hogy nézne már ki – folytatta Märtha, és elmosolyodott a saját viccén. – Emelje fel a karját. – Igenis. Persze, a hónaljamba is elrejthettem valamit. De a mellem alá több férne. A lófarkasnak arcizma sem rándult. – A lógó mell tökéletes lopott gyémántok elrejtésére, még ha kicsit szúr is – csiripelte Märtha, és az elszállt éveket tanúsító testrészekre mutatott. – Az arany túl nehéz, az kipotyog. – Tessék? – kérdezte a lófarkas. – A mellimplantátumokkal mi a helyzet? Van hozzá egy spéci szkennerük? – Felöltözhet – mondta a lófarkas mosolytalanul. – Kövessen, megyünk az orvosi rendelőbe! – Nem vagyok beteg. – Alaposabban megmotozzák. Märtha azonnal megértette, miről van szó, vett egy mély levegőt, és egy hangos pjiihu kíséretében kifújta. – Kedveskéim, én örülök a váratlan látogatóknak. Őszintén szólva rég került sor ilyesmire. De megmondhatom, csak az idejüket vesztegetik. Nem rejtettem el oda a festményeket. A lófarkas gyilkos pillantást vetett rá, Märtha azonnal el is hallgatott. Micsoda savanyú némber. De hát elvégre börtönben van. Kezdte sejteni, mi vár rá. Hinsebergi tartózkodása talán mégsem lesz olyan rózsaszín, mint képzelte.
43 Véget ért a fogdabeli idő, új hely várt Zsenire is, aki a cellájában lapozgatta a Märthától kapott verseket. Meg merje tartani őket? Talán lefoglalják, és kielemzik őket az új helyen. Ugyanakkor nem volt benne biztos, emlékezni fog-e mindenre, amit Märtha írt. Csak magával kéne vinnie őket. Legrosszabb esetben majd hazudik, és azt mondja, ő írta őket. Még egyszer átolvasta a verseket. Az elsőben az esőcsatornában elrejtett pénzen időzött, a későbbiekben meg javaslatok voltak, hogy mit lehetne kezdeni a milliókkal. Egy részét felajánlhatnák az idősotthonoknak, kulturális célokra és a szegényeknek. De aztán Märtha szentimentális lett. Utalt arra, hogy milyen rossz gazdasági helyzetben vannak a múzeumok, és hogy talán egy részt vissza kéne szolgáltatni a Nemzeti Múzeumnak, mondjuk névtelen adományként a Nemzeti Múzeum Barátai részére. Mennyei gazdagság, a művészetre vár, vagy mit is írt. Aztán a következő versben valami egész másról beszélt. Pihenjen békében Mammon ajándéka az élet csobogó vizében. Ezt meg úgy értelmezte, hogy Märtha azt akarja, hagyják a pénzt a helyén, de lehet, hogy csak a szokásos hamis nyomról van szó? A pap, aki szintén olvasta az üzeneteket, egyre kevésbé értette a dolgot, Zseni elmagyarázta neki, hogy Märtha valószínűleg nem érzi jól magát a börtönben. A két legutolsó verse tényleg kissé eltúlzottra sikerült. Egy határtalan élet gazdagság mindenkinek
Vár a Föld napsütése boldogságot a népeknek Märtha azt akarja tehát, hogy adjanak a pénzből másoknak, de ezenkívül utazzanak is el valami melegebb vidékre. Aztán nem szabad a Lopási Alapítványról sem megfeledkezni. A mennyei seregek Szívének alapítványát Töltsük meg élettel Isten jóságában Märthának ezek szerint nagyszabású tervei vannak, de talán túlságosan is optimista. Még ha el is tulajdonítottak néhány értéktárgyat és két ismert festményt, nem úszhatnak meg bármilyen akciót. A bűnözők világa nem játék és mese, hanem nagyon is veszélyes. Jó, érdekes volt kipróbálni magukat, de ha a börtön olyan, mint a fogda, akkor bizony túlreklámozták. Ha folytatni akarják a bűnözést, mindennek klappolnia kell, nehogy újra lecsukják őket. Zseni a züllött alakokra gondolt, akikkel a fogdában találkozott. Juro, egy nagydarab, erős jugoszláv, valami bankrablásról sugdolózott. Horvátul beszélt, de Zseni, aki több nyelven is tudott, megértett mindent. Zseni apja asztalosként dolgozott az egykori Csehszlovákiában, az anyja pedig olasz volt. Mire a szüleivel Svédországba költöztek, mindhárman jó pár nyelven beszéltek már ilyen-olyan szinten, Zsenit érdekelték a nyelvek, gyakran hallgatott külföldi rádióadókat, miközben barkácsolt. Mert így lehet nyelvet elsajátítani erőfeszítés nélkül. Eddig működött is. Horvátul is egész jól tudott. A jugoszláv bizonyára meglátta, hogy Zseni a találmányait rajzolgatja, mert néhány nappal ezelőtt odalopózott hozzá a börtönben, és azt suttogta. – Tye tudni sok tyeknika, mi?
– Ó, hát nem is tudom. Kiskölyök koromban legóztam, de ez minden. – Nyem, nyem, tye feltaláló. Én tudni. Tye lenni ördög a zárakkal és riasztókkal. A francba, gondolta Zseni, aki nem akart feltűnést kelteni. – Dehogy, csak tanulmányoztam Polhemet [1 8] gyerekként, az ő zárjai pedig 300 évesek – mosolygott Zseni szerényen. – Bankok, tudod – folytatta a jugoszláv. – Buták, nyagyon buták. Elfogadni állam pénzit, mikor rosszul megy, mi, de nem adnak, mikor jól megy. Én elintézni ők, tye segíteni… – Nem, nem teljesen így van – szakította félbe Zseni. – Az állam igényelhet náluk kedvezményeket. Az a nagy üzlet. – Próbált jártasnak mutatkozni az élet dolgaiban, olvasott újságot, tudta, hogy a kedvezményektől lesz gazdag valaki. Nem volt teljesen ismeretlen előtte a gazdaság. A jugoszláv felnevetett, és Zseni vállára tette a kezét. – Tudod, itt, Stockholmban. A Handelsbanken irodája a Karlaplanon, mi? Közel a Valhallavägen, simán lelépni repülőn. De a zárak nyagyon ravaszok… Zseni sajnálkozva tárta szét a karját. – Olyan zárakhoz egyáltalán nem értek. A jugó maffiába aztán tényleg nem akart belekeveredni, és onnantól kezdve nem ment ki szünetben. De látta, hogy Juro másokat is megkörnyékez az udvarban. Többek között egy egykori banki alkalmazottból akart kiszedni részleteket. A férfit gazdasági bűncselekményért ítélték el, éveken át ürített ki különböző bankszámlákat, míg végül a felesége feladta. Egy héttel később a jugoszláv elhagyta a fogdát, Zseni pedig fellélegezhetett. Az, hogy játszotta a hülyét, azt eredményezte, hogy sokat megtudott a nagy rablásról, amit Juro és barátai terveztek a falakon kívül. A némák információt kapnak, a bolondok beszélnek maguktól, ez volt az életfilozófiája. – Néha elfognak, nem vész. Csak kicsi börtön. Aztán vár a
pénz – magyarázta a jugoszláv. Zseni ezen elmélázott, és megpróbálta továbbgondolni a dolgot. Nem lehetne-e kihagyni magát a bűntettet, és mégis meggazdagodni. Elvégre ez lenne az optimális. De arra még nem jött rá, hogyan csinálja. Szüksége van Märthára. Ketten csak jutnak valamire. [1 8] Chr i stopher Pol hem, 1 661 –1 7 51 , f el tal ál ó, „a sv éd mec hani k a aty ja”.
44 – És te hogy kerültél Hinsebergbe? A hozzád hasonlóknak öregek otthonában a helye. Märtha megfordult. A konyhában állt, épp kitöltött egy pohár tejet, mikor a göndör hajú, keskeny szájú, hegyes orrú lány belépett a helyiségbe. Harmincöt éves lehetett, nyitott szájjal rágózott, a kezét csípőre tette. Micsoda fogadtatás, gondolta Märtha. Legalább megpróbálhatott volna kedves lenni. – Otthon, ugyan már. Nem vagyok dinoszaurusz. Ugyanis ha az lennék, nem állnék csak úgy itt, hanem felfaltalak volna. A lány szempillája megrebbent. – Aha, szóval te ilyen nagyképű fajta vagy. Vigyázz magadra! Ne feledd, hogy még új vagy. Engem már bevarrtak többször is. Bevarrták? Märtha elgondolkodott. Ez bizonyára azt jelenti, hogy már járt itt korábban is. – Na és ha bevarrtak. Attól még nincs megtiltva, hogy kedves legyél az újonnan érkezettekkel – kortyolt bele Märtha a tejbe, majd visszatette a poharat a pultra. – Egyébként Märtha Anderson vagyok. A lány tovább csámcsogta a rágóját. – Mit keresel itt? – Raboltam. – Egy ilyen, mint te? Ezért iszol tejet? Hogy a következő akcióra erősebb legyél? Hajrá, boci! Két fiatalabb lány, akik azóta jöttek be a konyhába, felröhögtek. Märtha az üvegablak mögött álló smasszerre nézett, és azon gondolkodott, vajon hallotta-e őket. A rágógumis lány arckifejezése rezzenéstelen maradt. Bizonyára ő itt a vezér.
Néhányan magukhoz ragadják az irányítást, és még a smasszerok szerint is jobb követni a ki nem mondott szabályokat. – Hm, hát lebociztál – szólalt meg Märtha. A rágógumis lány biccentett. – Ha még egyszer lebocizol, felnyomom a seggedbe a járókeretemet. Csak hogy tudd. Néma csend fogadta a kijelentést, majd elnyomott kuncogás hallatszott a háttérben álló lányok irányából. A rágógumis fenyegetően előrelépett. – Hallod-e te szenilis ringyó! Kapjál az agyadhoz, nehogy befizessünk egy szaunakörre! – Szauna? – Märtha semmit sem értett, és ez nyilván látszott is rajta. – Ott rendezzük el a dolgokat. Jól szigetelt, és nincs ablaka. – Vagy úgy –Märtha kezdte kapiskálni, hová akar a leányzó kilyukadni. Stílust váltott hát, és barátságosabb hangot ütött meg. – Kérsz? – nyújtotta a lány felé a tejesdobozt. – Szórakozol velem?! – És te miért ülsz? – Gyilkosságért és rablásért. Märtha félrenyelte a tejet, köhögnie kellett. – És kit raboltál ki? – kérdezte a rágógumis lány. – Csak festményeket loptam. A Nemzeti Múzeumban. – A vállát vonogatta, mondván, igazán csekélység. – Ja, hogy a műkincsrablás. Olvastam róla. Még mindig nincsenek meg a képek? Märtha bólintott. – Így van. Eltűntek. – Picsába… Hová rejtettétek őket? Nem foglak beköpni. – Sem mi, sem a rendőrség nem találta meg. – Ezt sajnos nem hiszem el. Beszélj! Itt összetartunk, vágod? Ha nem avatsz be, akkor… – A lány elvette Märtha poharát, és
kiöntötte a tejet. – Az akció sikerült, de aztán… Semmi sem tökéletes – mondta Märtha, és újabb adag tejet töltött. – Felvágós egy csoroszlya vagy. Sok nyugdíjasokra specializálódott csaj van itt, csak hogy tudjál róla. Fogadd meg a tanácsom, és nyugodjál le. – A rágógumis lány ismét kiöntötte Märtha tejét. – És még egy dolog. Mivel túlkoros vagy, nem akarunk a műhelyben látni. Te majd kisegíted a személyzetet. Nyolckor kezdünk, a reggeli legyen kész hétre. – Az ilyesmiről nem te döntesz, hanem a smasszerek – tiltakozott Märtha. – Mi és ők. Aki a smasszeroknak nyávog, nem tartozik közénk. Megértetted? Már most kiérdemelted azt a szaunát. – Neked agyadra ment a börtön – motyogta Märtha. – Épp ezért vinnélek gondolkodás nélkül a szaunába, akármilyen vén vagy is. A rágógumis lány tekintete hideg volt, akár az északi szél. Märtha megköszörülte a torkát. – Akkor hát holnap reggel hétkor reggeli. Viszontlátásra! Magasra emelt fejjel távozott, de a szeme sarkából még látta a lányok gúnyos mosolygását. Märtha mostanra már megértette, hogy a valóság elég távol áll a tévében látottaktól, vagy krimikben olvasottaktól. Itt bizony olyan óvatosnak kell lenni, mintha tojásokon lépkedne.
45 – Így ni. Alig maradt valami – mondta Allanson fedélzetmester, és még egy kört tett a fészerben. Valóban, nem maradt más, csak egy horgony és egy láda sör, a polcokon néhány halászháló, bója és horgászbot. Minden mástól megszabadultak: a bicikliktől, a robogóktól és a két motoros szántól is. – És ráadásul euróban fizettek, ahogy akartuk. Hogy elkapkodták a gyerekbicikliket és a tízsebességeseket! Az észtek baromi elégedettek voltak – örvendezett Janson. – A robogók is hamar elkeltek – szólt közbe Allanson. – Most újra van egy csomó helyünk. Jöhet egy újabb kirándulás? Biciklik és robogók? – Naná hogy! Szombaton? – A hétvégén nem dolgozom, felköszöntöm anyámat az otthonban. Születésnapja van. De akkor utána. – Csak nem hajnali négykor akarod felköszönteni? – vigyorgott Janson. – Nem, nem – ült le Allanson a földre. Gyakran cukkolták, hogy ilyen sokszor látogatja meg az anyját. De ő ragaszkodott hozzá. Olyan boldog volt az öreglány, ha meglátogatta, még ha másnapra általában el is felejtette, hogy ott volt. – Eltöltök nála egy kis időt, aztán majd elmegyek érted. De valamit vinnem kéne neki. A csokoládé és a virág olyan elcsépelt. – Virág? Nem, azt úgyis kap az otthonban. Vidd ezt. Egészen újnak néz ki, és csak útban van – rúgott bele Janson a fekete bevásárlótáskába, ami a raklapon állt. – Bevásárlótáska? De hát ő túl öreg ahhoz, hogy vásárolni járjon.
– Nem érted? Hadd higgye, hogy nem az. Az ilyesmitől fiatalabbnak érzik magukat az öregek. Meg aztán, tehetsz bele valami meglepetést. Allanson gyanakodva nézett a bevásárlótáskára, de aztán elmosolyodott. – Van egy halom plédje, amiket mindenhová magával hurcol. A személyzet már szóvá is tette. Bepakolhatná őket a táskába! – Na látod. Csak először szórd ki belőle az újságpapírt. – De valamit kéne még vinnem – gondolkodott tovább Allanson. – Azt mondtad, hogy megvonták tőlük a süteményt. Vegyél kalácsot meg egy-egy sütit mindenkinek. Valami finomat nekünk is vehetsz. Allanson arca felragyogott. – Neked mindig olyan jó ötleteid vannak! Janson elnevette magát, majd bezárta és lelakatolta a fészert. Beültek az autóba, és a megszokott módon elautóztak a talált tárgyak osztályára.
46 Mikor fél hétkor megszólalt az ébresztő, Märtha összerezzent. Nem tartozott a korán kelő idősek közé. Märtha világában istentelen időpontnak számított a fél hét, madaraknak, bűnözőknek és a kócos ifjúságnak volt kitalálva, akik ilyenkor még le se feküdtek. Kelletlenül kelt fel, lezuhanyzott és felöltözött. Mikor a smasszerek hétkor kiengedték, elbotorkált az egyszerűen berendezett konyháig. Elővette a tejet és a felvágottat a hűtőből, a szekrényben megkereste a zabpelyhet és a müzlit. A csészék és tányérok a pult fölötti polcokon sorakoztak, alattuk fiókban az evőeszközök. Ásítozva főzte a tojást és a zabkását, megterített, kipakolta a kenyeret, a sajtot, a sonkát és a lekvárt. Mikor elkészült, leült az egyik székre egy csésze kávéval a kezében. De Lizának, az asztalfőn ülő rágógumis lánynak nem terített meg. Egyesével érkeztek a lányok, Märtha pedig mindenkinek bemutatkozott. Üdvözölték őt, leültek, és elkezdtek enni. Nyugodtan reggeliztek, csak akkor néztek fel, mikor Liza bedübörgött. Messziről látszott, hogy rossz passzban van, és nem lett jobb a helyzet, mikor felfedezte, hogy neki nem terítettek. – Hol a csészém? – Gondolom, a szekrényben – válaszolta Märtha. – Vedd elő! – utasította Liza. – A tányérokat a legfelső polcon találod, a legalsón meg a csészéket. Poharak a pulton. A lányok megrettenve nézték őket, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, olyan csönd lett. Märtha tovább kanalazta a zabkásáját, kevergette a kávéját. A levegő feszültségtől vibrált,
de ő nem izgatta magát. – Ide a csészével, és teríts meg nekem is! – mordult fel Liza. – Elképzelhető, hogy holnap neked is terítek, de az sok mindentől függ. Háklis vagyok arra, hogyan bánnak velem. Liza meglökte Märtha csészéjét, a kávé végigömlött az asztalon. Märtha számított valami ilyesmire, újra töltött, és tovább nyammogta a kásáját. Aztán a mellette ülő lányhoz fordult. – Minden reggel ilyen undok? Semmi válasz. Valaki köhögött, egy kanál csikordult egy tányéron, a lányok néma pillantásokat váltottak. A következő pillanatban valaki székestől elhúzta Märthát az asztaltól, majd felemelte őt a blúzánál fogva. – A kávémat! – üvöltötte Liza. – Van tea is – söpörte le Märtha a legnagyobb lelki nyugalommal a lány kezét. A lányok először levegő után kapkodtak, aztán viszont halk kuncogás hallatszott innen-onnan, míg végül már mindannyian hangosan nevettek. Liza csak bámult, de Märtha tudta, hogy tehetetlen. A lányokat uralhatta, fenyegetőzhetett a szaunával, de Märtha más tészta. Ha egy majdnem nyolcvanéves nőt elagyabugyál, csak veszíthet vele. Ezt belátta ő is, és mindenki más is az étkezőben. – Szedj magadnak reggelit, én meg elmosogatok – ajánlotta Märtha. Liza úgy tett, mint aki nem hallja, de azért elvett egy csészét, kávét töltött magának, és leült az asztalfőre. Szó nélkül készített egy sajtos szendvicset, és mikor végzett, kisétált. Märtha utánanézett, és azon merengett, vajon miféle bosszúra számíthat.
47 Petra a metrón ült, mikor meglátta a szalagcímeket a nagy képrablásról. Nem is olyan régen történt az előző, gondolta. Vajon ugyanaz a banda csapott le újra? De az újság elég szűkszavúan fogalmazott. A rendőrség nem nyilatkozott, és első körben még arról sem számoltak be, mely képekről van szó. Petra akkor még nem követte nyomon az eseményeket, mert a barátjával épp válságban volt a kapcsolatuk, és egy nagy vizsgára is fel kellett készülnie. A Grand Hotel meg a takarítás várhat. Csak a vizsga után kezdte összeszedni magát. Kezdetnek felkereste a barátját. Mindent megbeszéltek, aztán befizettek egy last minute utazásra Egyiptomba. Mikor kipihenten, barnán visszatértek, ismét felvette a munkát a szállodában. Akkor tudta meg, hogy a két eltűnt képet Monet és Renoir festette. A Grand Hotel könyvtárában lapozgatott a régebbi újságok között, mikor meglátta a róluk készült fényképeket. Összerezzent. A kalapot, a bajuszt és az extra vitorlást leszámítva a Renoir- és Monet-képek megtévesztésig hasonlítottak azokra, amelyeket Lilian hercegnő lakosztályából leakasztott. Akkor azt gondolta, hogy rossz másolatok, de mi van, ha mégse…? Mondjuk, az elég furcsa lenne, ha a rablók egy szállodai szobában hagyták volna a képeket, pár száz méterre a Nemzeti Múzeumtól. Biztos, hogy már rég nincsenek a képek az országban. De azért csak foglalkoztatta a dolog, mert hát az a két kép meglepően szép keretbe volt foglalva. Persze ezt így csinálják: egy szép keret a legrosszabb reprodukciót is feljavítja. Petra a körmét rágta, és járt az agya. A festmények eltűntek a takarítókocsiról, de talán még ott vannak a melléképületben.
Nem szívesen kérdezett volna körbe utánuk, de lehet, hogy muszáj lesz. Ha tényleg a valódi festményekről van szó, még a végén pórul jár, hiszen felsőbb parancs híján cserélte le őket. Harmincmilliót érő képek… Körülnézett. A bárban zsibongtak az emberek, az étterem is tele volt. Ha átmegy a Nemzeti Múzeumba, hogy másolatokat nézzen a Renoir- és Monetképről, akkor összehasonlíthatná azokkal, amik a lakosztályban lógtak. Aztán elmosolyodott. Elvégre ezt az interneten is megteheti. Felállt, és átsétált a földszinti gépterembe. Gyorsan behívta a múzeum honlapját, és a Gyűjtemények menüpontra kattintott. Elég hamar megtalálta a két képet. A számítógép színes nyomtatóján kinyomtatta mindkettőt. Aztán a táskájába tette a lapokat, visszaült a géphez, kitörölte a böngészési előzményeket, majd a papírlapokkal felszerelkezve lement a melléképületbe. Meg kell tudnia, miféle képeket szedett le a lakosztályban, muszáj még egyszer átnéznie mindent. Valahol meg kell, hogy legyenek, csak úgy nem nyelhette el őket a föld. Kivéve, ha valaki megtalálta őket, és felfedezte, hogy nem rossz reprodukciók, hanem harmincmilliót érő eredeti festmények…
48 Mikor Allanson belépett a Gyémánt Kft. otthonába, kezében a bevásárlótáskával, az anyja, Dolores, éppen aludt. A férfi várt egy kicsit a társalgóban, de végül felkeltette. Az anyja fehér, kócos haja szétterült a párnán, kissé kótyagosnak tűnt, de mikor meglátta őt, felragyogott az arca. – Ó, kisfiam, de jó látni téged! – Isten éltessen! – ölelte át Allanson. – Ugyan már. Gratulálni, csak mert öregebb lettem, botorság. Inkább fordítva. Minden születésnapomon ereszd félárbócra a zászlót, és nyilvánítsd ki részvétedet. Allanson átnyújtotta a süteményes dobozt. – Hoztam egy kis apróságot a kávéhoz, meg még egy meglepetést. Hogy tetszik ez a bevásárlótáska? – Tegyük bele a süteményt? – Nem, tarthatsz benne fonalat, plédet, ilyesmit. – Annak pont megteszi. Tedd be a sarokba, és igyunk egy kávét. – Csak kiürítem belőle az újságot. – Hagyd csak. Majd később megkérem Barbro nővért. Kávéscsészék vannak itt, de lennél kedves elmenni kávéért? Allanson úgy tett, ahogy az anyja kérte, mint mindig. Megterített, és az egyszerűség kedvéért a társalgóban elhelyezett automatából hozott kávét. Aztán kivette a süteményeket és a kalácsot a dobozból. Az anyja leült a kanapéra, és őt is hellyel kínálta. – Emlékszel, mikor kicsi voltál, és kimentünk vörösáfonyát szedni?
Allanson bólintott. Úgy látszik, ma azt a mesét hallgatja meg, mikor farkasnyomot láttak az erdőben. Hosszú és szövevényes történet, és anyja bizonyára minden részletre kitér majd. Tányérra tette a süteményeket, és kávét töltött. Az édesség elfárasztja Dolorest, szóval nemsokára megint el fog aludni. Akármennyire szerette is őt, megterhelő volt újra és újra ugyanazokat a történeteket meghallgatni. Allanson hátradőlt a fotelben. Egy-két óra múlva anyja édesdeden alszik majd, ő pedig mehet tovább Jansonhoz. A munkások hazamentek, a melléképület üresen állt. Petra a faliújsághoz lépett, hogy megnézze, ki használta a takarítókocsit őutána aznap, amikor leakasztotta a képeket. De sajnos azt a táblázatot már kicserélték. Nem fűzött hozzá túl sok reményt, de azért még egyszer körbejárt, hátha megkerülnek a képek. De hiába. Kétségbeesetten szidta magát, hogyan lehetett ennyire felelőtlen, hogy otthagyja a képeket a kocsin. Mostantól minden festményhez máshogyan közelít. Sosem lehet tudni, ki festette őket. Tovább kutatott a pincében, a tárolóban, aztán fáradtan tért vissza a melléképületbe. Remegő kézzel próbált cigarettára gyújtani. Mibe keveredett? Mikor meggyulladt az öngyújtó, eszébe jutott, hogy a melléképületben tilos a dohányzás. De nem volt kedve elmenni a bárba. Csinálhatja úgy, mint a suliban, elszívhatja a cigit a vécében. Be is ment, és dohányzás közben a mennyezeti stukkókat csodálta, valamint a kecses mosdót. Kék-ezüst színekben pompázott minden, a művészi vízcsapoktól olyan érzése volt az embernek, mintha valami kastélyban volna. Kár, hogy a munkások mindent összemocskoltak. Ide hajigálták be a festékesdobozokat, ecseteket, a takarópapír maradékát meg más szemetet. Még ha a melléképületet nem is használják, attól még tisztán lehetne tartani a mosdót. Lehúzta a csikket a vécén, majd arrébb pakolt néhány szemeteszsákot és vödröt. Úgy látszik nem tud nem takarítani. A létra mögött egy dobozt talált,
„Vöröskereszt” felirattal. A dobozból két festmény sarka kandikált ki.
49 Petra mindent kiszedett a dobozból, majd remegő kézzel kiemelte a képeket. Azok voltak, amiket a lakosztályból hozott le. Feszülten körülnézett, hogy hová tehetné őket. Oda, a fésülködőasztalra. Lefektette őket, aztán elővette a táskájából a kinyomtatott képeket. Igen, leszámítva a kalapot, a túlságosan bozontos bajszot és az extra vitorláshajót, egyeztek. Megfordította a vásznakat, és megszemlélte a hátoldalukat. Talált rajtuk egy-egy regisztrációs számot. A kerete mindkettőnek aranyozott volt. Ha belegondolt, ilyen keretet nem látott máshol a szállodában. Ennél tovább nem jutott, mert lépéseket és hangokat hallott odakintről. Úgy hangzott, mintha a pultosfiú közeledne a bárból és az új recepciós lány. Petra ösztönösen összehúzta magát. A folyosó legvégén kialakítottak egy ideiglenes raktárt, hogy festés idejére legyen hová pakolni a bútorokat. Talán oda tartanak. Megvárta, míg elhalkulnak a lépések, akkor aztán felemelte a Renoir-képet, hogy visszategye. Meglepetésére festékes lett az egyik ujja. Valaki biztos véletlenül összemaszatolta a képeket. A munkások, persze, vagy talán az a rendetlen rocksztár, aki a szobában lakott… Bár akkorra ő már kicserélte a képeket, előtte meg csak az öregek laktak ott… Elővette a zsebkendőjét, benedvesítette, és óvatosan végighúzta a vásznon. Mikor a férfi kalapjához ért, a zsebkendő feketébe váltott, és a kalap alól előtűnt a figura haja. A Monet-képpel is megpróbálkozott. Az egyik vitorláshajó különösebb erőlködés nélkül eltűnt. Tehát azok a kedves idős emberek a lakosztályban… Petra szélesen elmosolyodott. Egész Svédországban riasztották a rendőrséget, de nem sikerült a
képek nyomára bukkanni. A Lilian hercegnő lakosztályában lakó kisöregek mindenkit átvertek. Az első gondolata az volt, hogy lerohan a recepcióra, és elújságolja, mi történt, de ugyanebben a pillanatban kiáltást, nyögést és nevetést hallott. A pultos és a nője. Gyorsan visszatette a képeket oda, ahol találta őket. A legjobb lesz lelépni. Gondolkodott. Ha a festményeket ennyire keresik, előbb-utóbb biztos kitűznek valami jutalmat a megtalálónak. A diákkölcsön elfogyott, és elege volt a takarításból. Egy kis nyomravezetői jutalom mindent megoldana. Ha hazaviszi a képeket, és egy darabig magánál tartja őket, azt mondhatja, a jó szándék vezérelte. Elvégre nem ellopta, hanem megtalálta őket, a lomok között egy vécében. Csak vigyázott rájuk, míg ki nem találja, hol legyen az új helyük a szállodában… Ezt mondhatja, igen, ez jól hangzott. Aztán, amikor ráébredt, miféle festmények birtokában van, haladéktalanul értesítette a múzeumot, vagy a rendőrséget, vagy aki a jutalmat felajánlotta. Az állam arannyal és ezüsttel fizet az őskori leletekért. Akkor biztos azért is jár jutalom, ha értékes műalkotásokat ment meg, érvelt magában. A sajtónak pedig majd elmondja, mennyire örül, hogy megmentette a drága képeket az utókornak. A forgatókönyvben nincs hiba. Nyílt egy ajtó, ő pedig közeledő lépéseket hallott. Azok ketten! Úgy látszik, nincs titkolnivalójuk, hangosan beszéltek és cuppogtak. Visszaosont a vécéhez, és ráült, miközben azon gondolkodott, mit mondjon, ha felfedezik. De aztán eszébe jutott, hogy az emberek azonnal visszakoznak, ha véletlenül rányitnak valakire, aki a vécén ül. Ám a párocska végül elkerülte a rejtekhelyét, eltávolodtak, majd hallotta, ahogy beszállnak a liftbe. Csak akkor mert megmozdulni. Még üldögélt egy darabig, és hálás köszönettel gondolt a pultosra meg a barátnőjére. A sötétben ülve ugyanis támadt egy ötlete. Most már pontosan tudta, mihez kezd a képekkel.
50 Hinsebergben „nyaralni” nem volt annyira kellemes, mint egy jó szállodában lett volna. Se libasült, se habos torta. Märtha forgolódott, nem jött álom a szemére. Meleg volt, és sajnos még csak az ablakot sem tárhatta ki, elvégre börtönben volt. Kitakarózott, pofozott egy kicsit a párnán, majd elszunnyadt, de gyakran felriadt. Nyugtalanította Liza. Talán ostobaság volt így szembehelyezkedni vele, de már az első alkalommal, mikor meglátta, ellenszenvet érzett iránta. Mindegy, ami történt, megtörtént, holnap majd mindenkinek terít. Mikor Liza másnap lejött a konyhába, úgy tett, mint aki nem veszi észre a csészét és a tányért, csak leült enni. Még csak nem is köszönt. Tenyerébe szorította a kávésbögréjét, és néha kinézett az ablakon. Märthát nagyon érdekelte, mi üthetett belé, ugyanis lerítt róla, hogy nincs jól. Feszült arckifejezés, szürkés bőr, zavarodott tekintet. Ha valaki hozzászólt, csak motyogott, vagy nem is válaszolt. Nem sokkal később az edzőteremben Märtha úgy döntött, megszólítja. – Szervusz! – Hát nicsak, kit fújt ide a szél. – Még a dinoszauruszok is szeretnek formában lenni. Bejött néhány lány, és kiválasztottak egy-egy gépet. Liza nem vett róluk tudomást, hozott egy matracot, és elkezdett felüléseket végezni. – Hallom, kimenőd lesz – mondta Märtha, mikor Liza megpihent. Egy morgást kapott válaszként. – Nem is örülsz neki?
Liza kinyújtózott a matracon, és fekvőtámaszozni kezdett. Märtha megvonta a vállát, és elvett egy súlyzót. – Tudod, nekem, ha kapnék is kimenőt, nincs hova mennem – próbálkozott újra. – Otthagytam az otthont, és most a fene se tudja… Liza, aki épp felülni készült egy szobabiciklire, megállt. – Üdv a valóságban! Amíg benn vagyunk, elveszítjük a kinti lakásunkat. Amit a műhelyben keresünk, legfeljebb édességre és cigarettára elég, többre nem. Ha nincsenek szüleink vagy pasink odakint, hogy fizessék a bérleti díjat, kidobnak minket. Aztán meg csodálkoznak a hatóságok, hogy miért leszünk visszaesők. Märtha erre még sose gondolt. Hogyan kerül vissza innen az ember a normális életbe? – Ha jól értem, sok mindent megéltél – mondta a lánynak. – Nem akarok beszélni róla. – De… Liza felállt és kiment. A következő napokban ugyanúgy igazgatta a kis uradalmát, mint azelőtt, Märtháról pedig nem is vett tudomást. Közeledett a kimenője. Előtte egy nappal váratlanul összefutottak a mosókonyhában. Märtha önkéntelenül összerezzent, mikor megpillantotta. – Betojtál, mi? – kérdezte Liza, mikor észrevette a mozdulatot. A leányzó a sarokban állt, és várta, hogy elkészüljön a mosása. Arrébb lépett, és elállta a kijáratot. – Mi a fene ütött beléd, hogy kimerészkedsz egyedül? Nem volt valami erős a világítás, nedves gyapjú és mosószer szaga terjengett. Fehér padló, a sarokban egy felborult szennyeskosár. Märtha pókerarcot vágott, bár a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Azért jött a mosókonyhába, hogy kiderítse, tudja-e segítség nélkül használni a gépeket. Lizára nem számított. – Jó ez a mosógép? – biccentett Märtha a legközelebbi felé. Remélte, hogy a hangja normálisan cseng.
– Nézd meg magad. Dugd be a fejed, én meg elindítom – gyújtott cigarettára Liza. Märtha nem vett tudomást a gúnyolódásról, harákolt, majd köhögött a füst miatt. – A te mosásod? – kérdezte az egyik járó gépre mutatva. – Az, és be is fejezem. Märtha ki akart menni, de Liza nem engedte. – Hinseberg egy akvárium, gondoltál már erre? A smasszerek mindenhol látnak minket. De itt nem. Meg a szaunában sem. Ülj le – mutatott az egyik padra. – Gondoltam kint várom meg, hogy elkészülj. – Nem, ülj le! Märtha habozott egy kicsit, de aztán leült. – A festményekkel kapcsolatban gondoltam valamire – mondta Liza, és lecsippentett egy kis darabka odatapadt dohányt a nyelvéről. – Egy Renoir és egy Monet, az egy halom zsozsó. – Már annak, aki megtalálja. – Hagyjuk már. Hol vannak? – Nem tudom. Sikeresen elloptunk kettőt az ország legértékesebb képei közül, és amíg a váltságdíj után jártunk, mindkettő eltűnt. Lehet, hogy valaki lenyomozott minket, és bement a lakosztályba, amíg távol voltunk. Liza lépett egyet előre, most közvetlenül Märtha előtt állt. Túlságosan is közel. – Először vagy itt, és látom, nem érted, mi a pálya. Mi itt összetartunk. Lökjed, hol vannak a képek! – A lakosztályban voltak, mikor elmentünk a Grand Hotelből, aztán mire visszaértünk, sehol semmi. Ennél többet nem tudok. – Melyik lakosztály? – Majd biztos elmondom. Ti sem leplezitek le a rejtekhelyeiteket. Engem nem versz át – vonogatta a vállát Märtha. – És különben sincsenek már ott a képek. – Hát akkor meg mit számít? – Igaz. – Märtha elgondolkodott. – Engem is érdekelne, mi
történt. Ki ment be Lilian hercegnő lakosztályába, hogy ellopja a képeket? Valami értelmes fazon lehetett, elvégre meghamisítottuk őket. – Meghamisítottátok? – Aha, látnod kellett volna – mosolyodott el Märtha. – Kalapot és vitorlás hajót festettünk rájuk, meg más apróságot, hogy senki ne ismerje fel őket. Mégis eltűntek. Liza lehamuzott, aztán mélyen leszívta a következő slukkot. – Valaki bizonyára felismerte és továbbadta őket. – De ki? Csak egy napot voltunk távol. – A személyzet vagy más vendégek. Hacsak valaki ki nem cserélte a képeket. – Valóban két másik kép lógott ott, mire visszatértünk – idézte fel Märtha. – Látod, hát nincs igazam? – De a rendőrség az egész szállodát átvizsgálta. Semmit sem találtak. Pedig mi vissza akartuk adni a képeket a váltságdíjért cserébe. – Azt megkaptátok? – Eltűnt a pénz is – füllentette Märtha, ugyanis semmi kedve nem volt beszámolni az ereszbe rejtett csomagról. – Hallod, ez nem tiszta. Véghez viszitek a világ legnagyobb műkincsrablását, de se szajré, se váltságdíj? – Hát azért nem olyan könnyű ez. Első bűncselekmény, tudod. De a képeket sajnálom. Liza Märtha fölé hajolt, aki egy pillanatra azt hitte, a következő adag hamu az arcán landol majd. – Kikérdezte a rendőrség a takarítókat? – Nem tudom. Bizonyára mindenkit kikérdeztek. – A személyzetből lehetett valaki. Egy kis megvesztegetés, és beszélnek. – De bent ülök egy évig. – Holnap van a kimenőm. Segíthetek, de akkor a váltságdíj tíz százalékára igényt tartok.
– Mondtam már, hogy nincs meg a pénz. – Hallod-e, nyanya, minden nem szívódhatott fel! Elhiszem, hogy a pénz egy része oda, de biztos nem az összes. A festmények is megvannak valahol. Vagy eladták őket, és akkor cseszhetjük, vagy megszerezte valaki, de az illető lapul. A szállodában bárki felismerhette őket, és az illető csak arra vár, hogy a rendőrség nyomravezetői jutalmat ajánljon fel. – Igazad lehet. Énnekem ez meg sem fordult a fejemben. – A bűnözés szakma, neked meg segítségre van szükséged. Oké, hogy vén vagy, de attól még nincs több eszed. – Liza végigmérte Märthát. – Teszek egy kört, kérdezősködöm kicsit a megfelelő helyeken. Amikor megtalálom a képeket, megkapom a tíz százalékot. Jut is, marad is. – Nem tudom, többen vagyunk benne. Nem dönthetek egyedül – sopánkodott Märtha. – Tökre lényegtelen. Már eleget elmondtál ahhoz, hogy egyedül megoldjam. Csak nem gondoltad, hogy osztozkodom? Első lecke a börtönben: sose mondj túl sokat. És ne bízz meg senkiben. – De… – Bocs. – Liza kipakolt a mosógépből. – Parancsolj, te jössz, boci. A kimenő előtti éjszaka Lizát hirtelen elkapta valami gyomorfertőzés. Két napig feküdt, nem tudott elmenni. Märthát kivéve senki nem tudta, mi okozhatta. Még volt egy kicsi Gereblye füveiből. Senki nem vizsgálta át a járókeret szélességjelzőjét.
51 Amint elhaltak a léptek, és egyedül maradt a melléképületben, Petra munkához látott. A munkások jócskán hagytak hátra szigetelőanyagot, takarópapírt, szemeteszsákot és más anyagokat. Gyorsan betekerte a festményeket a papírba, aztán bedugta őket egy barna szemeteszsákba, amelyet szigetelőanyag hulladékkal, régi újságokkal és más szeméttel tömött ki. A csomagot a vécéfülkében rejtette el. Pénteken viszik el legközelebb a szemetet, aggodalomra semmi ok. Huszonnégy órája van kicsempészni a képeket a Grand Hotelből. Kifelé menet szokás szerint barátságosan üdvözölte a recepciósokat, és viccelődött az őrökkel. Aztán hazametrózott. Egész úton feszült volt, újra és újra végiggondolt mindent, kereste a buktatókat, de aztán meggyőzte magát, hogy minden rendben lesz. A szüleire gondolt. „Gondos kicsi lányom”, mondogatta gyakorta az anyja, apja pedig egyfolytában vele dicsekedett. Pedig ha tudnák, mire vetemedett! Ha valami balul sül el, csak magára számíthat. A szülei sosem álltak ki mellette korábban, most se tennék. Az anyja jóindulatú, de mindig is beteges volt, nem nagyon tudott foglalkozni vele, az apja pedig, úgy tűnt, csak azért akart gyereket, hogy legyen mivel dicsekedni. Eladóként dolgozott egy rádióboltban, és ha nem örökölt volna, sosem költözhettek volna Stockholmba. Ő volt az első a családban, aki egyetemre járt. Ha az apja megtudná, hogy harmincmilliót érő képeket rejteget, azonnal elájulna, vagy infarktust kapna. Másnap ebédszünetben Petra elment a királyi palotába, belépőt váltott a fegyvertárba, de nem érdekelte a kiállítás.
A múzeumi bolt annál inkább. Minden képet és posztert végignézett, amely a királyi párt ábrázolta. Miután lapozgatott egy ideig, kiválasztott két lenyomatot, az egyiken csak a király szerepelt egyenruhában, a másikon ketten voltak. Kifizette a képeket, betetette őket egy papírhengerbe, úgy ment vissza a szállodába. A délután folyamán különféle mondvacsinált okokkal többször is lement a melléképületbe, és ellenőrizte, minden megvan-e még. Mikor elkészült a takarítással, várt egy fél órát, hogy a munkások hazamenjenek, aztán lement. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, és egy darabig csöndben ácsorgott, hogy biztos legyen benne, egyedül van. A pultos csak két óra múlva jön be dolgozni, addig van ideje. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben, előhúzta a képeket. Monet-val kezdte, kitette a fésülködőasztalra. Megizzadt, mire leoperálta róla a keretet; éket és harapófogót is használnia kellett, de végül sikerrel járt. Aztán rásimította a király képét a vászonra, és tűzőgéppel rögzítette. Az így elfedett festményt visszatette a keretbe, a falhoz támasztotta művét, és hátralépett kettőt. Csinos volt a király a szürke egyenruhájában, a rengeteg kitüntetéssel a mellkasán. A sisak is jól állt neki, ráadásul elfedte, hogy őfelsége kissé kopaszodik. Mennyivel elegánsabb, mint a kövér politikusok, akiket nap mint nap látni a tévében. Talán nem is a szocdemekre kéne szavaznia, elvégre royalista. Hogyan is lehet ellenezni a királyi családot? Ha egy ország megszabadul a királyától, más államfővel kell őt helyettesíteni, és hát nem biztos, hogy jól járnak vele. A Renoirral folytatta. A széles aranykeret jól passzolt a királyi párhoz. Megismételte az eljárást: keret le, poszter fel, tűzőgép. Ezúttal nehezebb volt visszatenni a keretet. Kisimította a hajat az arcából, és megszemlélte a művét. Elég csicsás, de hát Svédország királyi párját ábrázolja. Ők az ország arca, a szocdemek meg mondjanak, amit akarnak. Az azért kár, hogy Szilvia királyné plasztikáztat. A világ egyik legszebb nője nem
tartja magát elég szépnek. Katasztrófa a nőmozgalomnak, kudarc a női nemnek, legalábbis Petra így vélte. Ismét megszemlélte a két képet. A színek és a keretek összeillettek. Talán az aranyszín egy kissé mégis túlzás, gondolta Petra, és összemaszatolta a kereteket egy kis építkezési porral. Csak akkor érezni, milyen nehéz, ha valaki megemeli, különben simán elmegy műanyagnak. Eltette a szerszámokat, a szemeteszsákot, ellenőrizte, nem ejtett-e el valamit. Aztán visszacsomagolta a képeket a takarópapírba, betette őket két nagy, fekete zacskóba, majd a bőröndjébe. Bámulta egy darabig a táskát, aztán behúzta a cipzárat, megragadta a kihúzható fogantyút, majd elindult a lifthez. Nem lop. Csak kölcsönveszi a képeket egy időre, és amint megkapja a nyomravezetői jutalmat, visszaadja őket a múzeumnak. Senki nem szentelt neki figyelmet, mikor kiment a szállodából, a metrón is csak egyike volt a sok bőröndös utasnak. Otthon aztán magára zárta az ajtót, és nagyot fújt. A festménykaland sikerrel járt, és ha nem találja meg a képeket, talán örökre elvesznek. Hát igen, büszke volt magára, hogy biztonságba helyezte őket. Főzött egy teát, kent egy szendvicset, aztán újra munkához látott. Körülnézett, és a kanapé fölötti falat szemelte ki. Felakasztotta a képeket, aztán elégedetten nézegette a királyt és a királynét, akik az aranykeretből mosolyogtak rá. Senki, a világon senki nem fogja Renoirt és Monet-t egy egyetemi hallgató szobájában keresni.
52 Stina és Anna-Greta hatalmas felhőkkel és egy vihar előszelével egyetemben érkezett meg Hinsebergbe. Amikor kinyíltak a kapuk, és Märtha meglátta a barátnőit, elöntötte a melegség. Végre együtt lehet a társaival! Kell is a jó társaság az elmúlt rémes napok után. Mikor Liza felépült, kiderült, hogy az elkövetkező hetekben nem kaphat kimenőt, mert az őrök be vannak táblázva, aztán pedig megkezdődnek a szabadságolások. Beletelik még egy kis időbe, hogy odakint mászkálhasson. A leány dühösen méricskélte Märthát, mintha gyanítana valamit. Märtha pedig tudta jól, hogy egy ilyen ember biztosan bosszút áll. Stina és Anna-Greta sokáig elmaradt, ők is átestek a motozáson és az egyéb kezdeti lépéseken. De valószínűleg minden jól ment, mivel alig pár órával később recsegő kürtmuzsika szűrődött ki Anna-Greta szobájából. A szabályzat szerint csak öt személyes ruhadarabot hozhattak be, valamint növényeket, könyveket, kazettákat és CD-ket, de Anna-Greta, úgy látszik, meggyőzte valamelyik szerencsétlen smasszert, hogy engedje behozni a hanglemezeit. Valószínűleg a nyerítést nem bírták elviselni. Bezzeg Märtha nem hozhatta be a kötőtűit és a félkész kardigánt. Ebéd után felszakadozott a felhőzet, Märtha ki is ment a parkba. Most fognak először találkozni, mióta lecsukták őket, és ezért nyugtalankodott kissé. Haragudni fognak most, hogy megtapasztalták, milyen egy igazi börtön? Mikor nyílt az ajtó, és a barátnői kijöttek, vett néhány mély levegőt, mielőtt eléjük sietett volna. Sütött a nap, mennyei hárs- és orgonaillat
terjengett. Virágzott a cseresznyefa, langyos volt a levegő. – Remélem, nem haragusztok, hogy belerángattalak titeket ebbe – kezdte Märtha, miután üdvözölték egymást, és bekanyarodtak a parkban futó főösvényre. Csiripeltek a madarak, szél járt a fák koronájában. – Haragudni? Ugyan már! Utoljára a banki bulikon szórakoztam ilyen jól – gyújtott rá Anna-Greta egy vékony cigarettára. Stina és Märtha meglepődve néztek egymásra. Barátnőjük szívott egy slukkot, köhögött, és folytatta. – Látjátok ti is, milyen szép itt. A társalgó az otthonban a nyomába se ér. Stina bólogatott. – Szomorkodásra semmi ok! Elvégre erre törekedtünk. Szép, természetközeli lakóhely, házi koszt. A fiúkért persze kár, de majd vigasztalódunk a lehetőségekhez mérten. – Vigasztalódunk? – kérdezett vissza Märtha. – Igen. Jó viszonyt kell ápolnunk a smasszerokkal. Többet is láttam odabent. Jóképű, fiatal fiúk, sörhas nélkül. Izmosak, csábító tekintetűek. Jól áll nekik a barkó. – Na de Stina, mit szólna ehhez Gereblye? – kérdezte Märtha, míg Anna-Greta elkalandozni látszott. – Képzeljétek, Gunnar meglátogatott a fogdában. – Hogyhogy? – kérdezte Stina. – Szégyellős a szentem. Mire összeszedte a bátorságát, hogy meglátogasson a Grand Hotelben, már rács mögött ültem. De kiderítette, hol vagyok. – Hihetetlen! Ő vett rá a dohányzásra is? – kérdezte Märtha. – Igen. Kértek? Megkérhetem az őrt, hogy nektek is hozzon, de akkor tudnom kell már reggel. – Köszönjük, megvagyunk nélküle – felelték kórusban, és kihátráltak a füstből. – Gunnar – folytatta Anna-Greta boldog mosollyal –, nem ítélte el a tettem, épp ellenkezőleg. Olvasott a műkincsrablásról, és úgy találta, fantasztikus, hogy sikerült átvernünk a Nemzeti Múzeumot és a rendőrséget is. Azt mondja, a többi nő, akikkel
találkozgatott, olyan unalmas volt, és hogy hozzájuk képest egy csodálatos tornádó vagyok. – Tornádó? – ízlelgette Märtha a kifejezést. Hát, ha hangerőből ítélt, fején találta a szöget. – Azt ígérte, itt is meglátogat. – Milyen kedves tőle! – mondta Märtha. – És tudjátok mit? Gunnarnak hatalmas lemezgyűjteménye van, és kölcsönadott három dobozzal. A legjobb az egészben az, hogy rajong a katonazenéért, és több Lapp-Lisa lemeze is van. – Jackpot – motyogta Märtha. – Akárhogy is, szép itt – nézett körül Stina. – Mint egy nagy kertben. – Ugye? – vette át a szót Märtha. – Korábban a rabokat faházakban helyezték el, de… – Fogvatartottakat – javította ki Anna-Greta. – De az nagyon maradi megoldás volt, mindig ki kellett kéredzkedni vécére. A házakat pár éve lebontották, és így mienk lett a kastély. – Majdnem olyan, mint a Grand Hotel! – lelkendezett Stina, és kitárta a karját, mintha át akarná ölelni az egész világot. – Az talán túlzás – húzta fel az orrát Anna-Greta. – Meg sem közelít egy djursholmi villát, és láttad a kerítést? Négy méter magas. De legalább nem kell fizetni a szobákért. Mikor meglógtunk a szállodából, de ők zárolták a számlámon a cechet, háromévnyi spórolt pénzem lett oda. Azt a pénzt kérem vissza, csak hogy tudjátok. – Természetesen megkapod! – De azért nem volt rossz a fürdő, és jól is szórakoztunk, nem? – kérdezte Stina. – A Gyémánt Kft.-nél csak azt az ocsmány bérházat nézhettük a túloldalon. – Szép itt, és edzőterem is van – tette hozzá Märtha. – Remek. Elkezdtek izmokat építeni, vagy hogy mondják – jelentette ki Anna-Greta. – Gunnar azt mondja, nagy rajongója a szépségnek. Egyébként van itt fürdő? – szívta végig a
cigarettáját, majd eldobta, és eltaposta a cipősarkával. – Az nincs, csak szauna – felelte Märtha. – És egy büfé. Meg látogatót is fogadhatunk. De csak olyat, aki nem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Kár, ha a fiúkra gondolunk. AnnaGreta, csak te láthatod a pasidat. – Hiiiii – a nyerítés ezúttal hangosabb és lelkesebb volt, mint valaha. A három hölgynek sok beszélgetnivalója akadt, így leültek egy padra. Beszívták a kora nyár illatát, élvezték a sok zöldet. Néhány lány a virágágyásokat tisztogatta, egy másik füvet nyírt. Stina szórakozottan mosolygott. – Képzeljétek, Emma és Anders meglátogattak a fogdában. Megdicsértek a képrablásért, és érdeklődtek, tervezek-e még valamit. Mintha lehetne a börtönből is lopni. Annyira örültem a gyerekeknek! Remélem, meglátogatnak Emma kisbabájával – csacsogta. – Három unokám van most már! A gyermektelen Märtha rögtön érdeklődni kezdett. – Minden rendben ment? – Emmának az a gondolata támadt, hogy otthon akar szülni, de a férje közölte, hogy hülyeség megölni magát és a gyereket is. – Micsoda modern baromság – csóválta a fejét Anna-Greta. – Akkor kitalálta, hogy vízben akar szülni, mint a hetvenes években. – Aha – biccentett Märtha, aki egyszer olvasott erről egy cikket. – Ha nem az egyik, akkor a másik. – Hogy ment? – kíváncsiskodott Anna-Greta. – Megszült, mielőtt feltölthették volna a medencét. Anna-Greta úgy nevetett, hogy ha a kezében lett volna a cigaretta, simán leszóródott volna róla minden hamu. Märtha és Stina is csatlakoztak, pont, mikor Liza elment előttük. – Vigyázzatok azzal a bongyor hajú lánnyal – biccentett feléje Märtha. – Csipkelődős fajta. Ráadásul kikérdezett a képrablásról. – Micsoda? – háborgott Anna-Greta.
– Sajnos elmeséltem neki, hogy eltűntek a képek. Erre felajánlotta, hogy segít előkeríteni őket, feltéve, hogy részesedést kap a váltságdíjból. – Szemtelenség – jelentette ki Stina. – Próbálkozott, de mást nem keverhetünk bele, mert akkor kicsúszik a kezünkből az irányítás – mondta Märtha. – Szerintem már ki is csúszott – jegyezte meg Anna-Greta. – Á, megoldjuk. De mielőtt bármi újabb apróságot elkövetnénk, elő kell kerítenünk a képeket, és vissza kell adni őket a múzeumnak – jelentette ki Märtha. – Magától értetődik, de mégis hogyan? – kérdezte Stina, akinek egyfolytában a bűnözésen járt az esze. Már nem Selma Lagerlöföt és Heidenstamot olvasott, hanem krimiket. A fogdában is áhítatosan itta mindenkinek a szavát, aki szót ejtett egy lopásról. – Gunnar talán segíthet – ajánlotta Anna-Greta. – De nem akartunk belekeverni mást – mutatott rá Stina. – Liza mondott valamit a nyomravezetői jutalomról – halkította le Märtha a hangját. – Nem is olyan rossz ötlet. Ha felajánlanánk mondjuk egymilliót a nyomravezetőnek, talán előkerülnének a festmények. Legalább négy-öt milliónk van a harisnyákban. – Adjunk oda csak úgy egymilliót? – ráncolta Anna-Greta a szemöldökét. – Nem, százezer elég lesz. – De a múzeumnak vissza kell kapnia a képeket. Még a gazemberekben is van tisztesség – állította Märtha. – Csak ne kerüljünk börtönbe – ijedezett Stina. – Mintha nem ott lennénk – forgatta a szemét Anna-Greta. – Van egy ötletem – folytatta Stina, miközben a bokorban tanyázó verebeket szemlélte. – Feladjuk a hirdetést, és mikor választ kapunk, kimenőt kérünk, és… – De akkor őrök kísérnek– szakította félbe Anna-Greta. – Talán jobb lenne megvárni, míg elektronikus lábbilinccsel ki nem
engednek. – Szabad a Grand Hotelben lakni lábbilinccsel? – érdeklődött Stina. – Erősen kétlem, a smasszerek követnek a számítógépükön, és akkor lebukunk az esőcsatornával – mondta Märtha. – Nem vehetnénk le a lábbilincset, és tehetnénk rá őrségváltáskor az egyik lóra? – ötletelt Anna-Greta, akinek egykor a lovaglás volt a hobbija. Märtha és Stina hüledezve néztek egymásra. Anna-Greta ritkán viccelt. Ez a Gunnar tényleg csodákat művel. – Gondoljuk most ezt át rendesen – lassított Märtha a tempón. – Tervezzük meg, aztán kérjünk kimenőt, és derítsük fel a terepet. Ebben megállapodtak. De Märtha nem volt teljesen elégedett, Liza aggasztotta. Mi van, ha a göndör némber bukkan rá hamarabb a képekre?
53 Semmi sem reménytelen, sohasem szabad feladni, mondogatta magában Barbro nővér, míg az asztalán tornyosuló papírok között keresgélt. A szerelem olyan, mint a politika. Vagy mint a részvények. Sose tudni, merre fordul a szél. De igen sok energiát fektetett már bele az Ingmarral közös jövőjébe. Nemsokára tényleg történnie kell valaminek. Elővette fehér zsebkendőjét, és letörölte az izzadságot a dekoltázsából. A társalgóban két idősebb úr bóbiskolt, Dolores is elaludt a kanapén. Barbro figyelt is rájuk, meg nem is. Csak Ingmaron járt az esze. Gondjai voltak az asszonnyal, aki visszatért a gyerekekkel Angliából, de egy hétre rá ismét odautazott. A kezdetekkor a férfi nem beszélt sokat a házasságáról, de az azért feltűnt, hogy csöndes lett és elgondolkodó. Mikor végül rákérdezett, mi bántja, kiderült, hogy a felesége beleszeretett egy angol üzletemberbe Londonban. Egy férfi sem szereti, ha kiütik a nyeregből, így Barbro vigasztalni kezdte. Ottmaradt nála éjszakára, és mostanra már több ruhája és cipője is bekerült a férfi szekrényébe. Úgy érezte, kapása van, és lassacskán kezdte feltekerni a damilt. – Ingmar, szívem, hogyan tovább? – próbálkozott pár héttel később. – A feleségemmel el kell rendeznünk egyet s mást, de aztán, szerelmem! Aztán! Ők ketten. Hamar kiderült, hogy komolyak a szándékai, elvégre bemutatta őt a gyerekeinek. – Ez itt a kollégám, Barbro, remélem, jól kijöttök majd – mondta. Gyakran sajnálkozott Barbrónak, hogy annyi dolga van.
– Kár, hogy ennyit kell túlóráznom, de az esték és az éjszakák a mieink, drágám! A nő pedig segített neki, amiben csak tudott, keményen dolgozott azon, hogy nélkülözhetetlenné váljon. Mostanra osztoztak az otthonukon, a hétköznapjaikon, és Barbro minden nap sietett haza vacsorát készíteni. Mintha már házasok lennének. Érezte, hogy lassan célba ér. Nemsokára, gondolta, nemsokára! Szerencse, hogy rendeződni látszott a helyzetük, mert a munka egyre nehezebben ment. A műkincsrablás óta már semmi sem volt a régi. – Miért kell itt ülnünk? Elkelne már egy kis hejretyutyutyu! – fejtette ki véleményét a nyolcvannégy éves Sven. – Én a Mälaren-tavon szeretnék hajózni – panaszolta barátnője, a nyolcvanhárom éves Selma. – Szerintem menjünk shoppingolni! – javasolta a nyolcvanhat éves Gertrud, és megrángatta Barbro nővér karját. – Néhány új ruhától jobb kedvre derülnénk! Ezt csinálták vele a vénségek, és mikor már túl nagy volt a ricsaj, Barbro megszállott módjára keresni kezdte a piros tablettákat. De akárhogy is kutatott, nem lelte őket. Elment hát a patikába, de ott sem járt szerencsével. – A tabletták nem hozták a megfelelő bevételt, így már nem gyártjuk őket – világosították fel. Az új tabletták sokkal többe kerültek. Barbro Ingmarhoz fordult tanácsért. – Atyaég, ilyen drága gyógyszert nem engedhetünk meg magunknak – válaszolta. – Fáraszd le az öregeket – nevetett, és átölelte Barbrót. Az otthonban kezdett elfajulni a helyzet. Senki sem feküdt le nyolckor, ami a takarodó időpontja volt, és elutasították a felszolgált ételt. A legrémesebb mind közül a kilencvenhárom éves Dolores volt. Folyton egy bevásárlótáskát huzigált maga után, amit telegyömöszölt plédekkel és újságpapírokkal, de váltig
állította, hogy igazából pénz van benne. – Több milliót kaptam! – lelkendezett minden nap, és elégedetten mutatott a táskára. – A fiam nagyon bőkezű, gondoljátok csak el, milyen jó dolgom van! Barbro mosolyogva bólogatott, mert ez a lehető legjobb módszer, ha idősekkel akarunk zöld ágra vergődni. Tanfolyamon tanulta. Dolores dúdolgatott, és vidáman megveregette a bevásárlótáskát. – A millióim – kuncogta. – Jó neked – adta alá a lovat mindenki. Egy hét elteltével Dolores égszínkékre festette a táska fogantyúját. Mivel, mondta, a pénz mennyei ajándék. Barbro napjai egyre stresszesebbek voltak. Igazából nagyobb személyzetre lett volna szükség, de mikor felvetette Ingmarnak, hogy felvehetnének valakit, azt a választ kapta, hogy nem pocsékolhatják a pénzt. – Tudod, szívem – magyarázta –, ha a Gyémánt Kft. még többet hoz a konyhára, akár több otthont is nyithatunk. És akkor, kincsem, gazdag leszek. Mi leszünk gazdagok, gondolta Barbro, de nem mondta ki hangosan. Helyette különböző spórolási ötletekkel állt elő, hogy boldoggá tegye a férfit. Az egyikért egy kicsit szégyellte is magát. – Ha munkahiányra hivatkozva felmondunk a jelenlegi személyzetnek, és bevándorlókat alkalmazunk, nekik adhatunk kevesebb fizetést. Úgysem mernek nyávogni, örülnek, ha van munkájuk – mondta egy nap merészen, bár nem volt benne biztos, hogy jó fogadtatásra talál az ötlete. – Hát édesem, fantasztikus vagy! – nézett rá a férfi egy egészen újfajta tekintettel. Barbro tiszteletet érzett ebben a pillantásban, amitől immár nemcsak társnak, de közeli kollégának is kezdte magát érezni. Összeszedte a papírokat az asztalról, ellenőrizte, hogy nem
felejtett-e el valamit, és felállt. Felvette a kabátját, és az ajtó felé indult. Ingmar tegnap mondott valamit arról, hogy talán együtt kéne vezetniük az üzletet. Mosolygott. Lassan eléri a célját, ráadásul sokkal gyorsabban, mint számított rá.
54 – Lassan járna nekünk egy kimenő, nem gondoljátok? – vetette fel Märtha egy nap, mosogatás közben. Elállt az eső, és úgy tervezték, kimennek sétálni. Évtizedek óta nem esett ennyit nyáron, Märtha nyugtalanul gondolt az esőcsatornára. Remélhetőleg Gereblye tényleg alaposan lezárta a zacskókat, és a zsinórok is tartanak. Senki sem tudta ellenőrizni, mivel nem kaptak kimenőt, holott már több mint egy fél év eltelt. – Ezen a héten sincs kimenő. De ne aggódj, Märtha. A pénz ott lesz, mikor szabadulunk – vigasztalta Anna-Greta, és egy koszos tálcát tett a pultra. Märtha újabb adag mosogatószert öntött a vízbe, és míg a tálcát mosta, azon járt az esze, mennyire nyugodt és kiegyensúlyozott lett Anna-Greta. Amíg őt a jövő izgatta, Anna-Greta zenét hallgatott, vagy varrt a műhelyben. Rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert a fogvatartottak körében. Különösen, mikor varrótűvel a kezében kiselőadást tartott a különböző számlákról és átutalásokról. – Szeretek itt lenni, a lányok tisztelik a tudásomat – mondta. – Egész máshogy néznek rám, mint ahogy a bankiak tették. Meghiszem azt, gondolta Märtha, de azért nem mondta ki hangosan. Stina is elégedett volt. Ő is a műhelyben dolgozott, pólókat nyomtak. Minden nap beszámolt az új szlogenekről, amiket a reklámcégek találtak ki. – Ha unod már a blamázst, tőlünk vegyél lakást – kuncogta egy nap. Következő héten ezzel jött: – Éld ki minden vágyad, vegyél itt egy házat. – Märtha úgy gondolta, kissé egy kaptafára mennek a szlogenek, és nem is volt biztos benne, hogy tényleg ez
áll a pólókon. Stina végül elismerte, hogy bár akár ezek is állhattak volna rajtuk, de igazából ő találta ki mindkettőt. Eléggé idegesítő lett a béna rímeivel, és csak azon a héten hallgatott el, mikor egy orosz cég küldött megrendelést. A cirill betűket ugyanis nem ismerte. Még Märtha is egész jól érezte magát, bár néha azért furcsa volt bűnözők között élni. Egyik fogvatartott sem beszélt arról, mit követett el, de attól még különös érzés volt. Az pedig kifejezetten rossz, hogy a legdurvább bűnözők irányították a többieket. Például Liza. – Nem nyugszom meg, míg vissza nem adtuk a festményeket, és a kezünkben nincs a pénz – sóhajtotta, és tovább súrolta a tálcát. – De Märtha, a pénz a csatornában van, és ott is marad – vigasztalta Stina. – Talán kimossa a víz. – Nem tudjuk siettetni a dolgokat. Jól érezzük magunkat – folytatta Stina. – Muris a pólónyomás, és edzeni sem titokban kell járni. – Pontosan – tette hozzá Anna-Greta. – Ráadásul annyi LappLisát és Jokkmokks-Jokkét hallgatok, amennyit csak akarok. Elgondolkodtatok már ezen, lányok? Ha a raboknak ilyen jó dolguk van, talán az otthonban is lehetnének hasonló körülmények. – Persze hogy – mondta Stina. – Külföldön jobban tisztelik az időseket. Hetven év fölött is lehet elnök az ember – fűzte tovább a gondolatot Märtha. – Itt még a talicskát is elveszik az embertől, ha betöltötte az ötvenet – háborgott Anna-Greta. – Nem érünk semmit. Tegnap a hírekben néhány nyugdíjas panaszkodott, hogy nem érnek át a zebrán, mielőtt a lámpa vissza nem vált pirosra. A felelős hivatalnok azt mondta, hogy márpedig át kell, hogy érjenek, mert az irodában kiszámolták. – Hozzuk ide a fickót, hadd csapkodom meg egy kicsit –
mondta Märtha. – Bár az nem lesz elég. Kéne hozzá egy baseballütő. – Kitaláltam! – szólalt meg Anna-Greta. – Változtassuk meg a dolgokat. Minden otthonból legyen börtön, és minden börtönből otthon. – Szegény rabok – szomorkodott Stina. Csönd lett, mindannyian gondolkodtak. Märtha letette a mosogatókefét, és a többiekre nézett. – Figyeljetek csak: mi is tudtunk változtatni a helyzetünkön, nem? Akkor itt az idő segíteni másokon is. – De a millióinkból nem lehet mindent kifizetni – búslakodott Anna-Greta. – Tegnap itt volt a pap, új verset hozott Zsenitől. Valami utópisztikus költemény egy lopásról. Az az ötlet nagy vonalakban, hogy valaki más követi el a tettet, de mégis mi kapjuk meg a pénzt. – Potya dohány, jó ötlet – örült meg Anna-Greta. – Nem, nem akarok többet bűnözni – tiltakozott Stina. – Gereblyére vágyom. – De nem mi fogunk bűnözni, Stina. Mi csak begyűjtjük a pénzt utána – mondta Märtha. – Új üzleti vállalkozás – vitte tovább a gondolatot Anna-Greta. – Lopjunk lopott pénzt… – Minden bűnöző oly elbűvölő – rímelt Stina. – Gondolkodjunk nagyban, különben nem lesz elég a pénz – mondta Märtha. – Zseni is ezt mondja a verseiben. Valamit kitalált. – De mit szólnak hozzá a smasszerek? – tette fel a kérdést Anna-Greta. – Ugyan, a sorok között kell olvasni. Bankrablásról van szó, lányok. Nem a tökéletes, hanem az eszményi bűntettről. – Csak el ne hagyjuk a fiúkat útközben – aggódott Stina. – Vagy a pénzt – tette hozzá Anna-Greta. Märtha kihúzta a dugót a mosogatóból, majd felakasztotta a
kefét. – De valamit csak tanultunk az előző alkalomból? Ezzel mindenki egyetértett, és miután Märtha letakarította a pultot, fogták a kabátjukat és kimentek. Séta közben lelkesen taglalták a jövőt. A boldog élet titka, egyeztek meg, hogy valamit mindig várni kell. És mi lehet jobb az eszményi bűntettnél? Másnap reggelinél észrevették, hogy Liza helye üres. – Liza nem eszik? – kérdezett rá Märtha. – Nem hallottátok? – kérdezett vissza az egyik lány. – Tegnap kimenőt kapott, és nem tért vissza. Megszökött. Märtha ereiben megfagyott a vér. Keze megremegett, és a zabkásája az asztalra cseppent. De ő észre sem vette.
55 – Ismersz egy göndör hajú, rágózós lányt? A Grand Hotel pultosa megállította Petrát, aki épp beszállni készült a liftbe a takarítókocsival. Már csak a padló volt hátra a Zászló lakosztályban, és kész is van mára. De most megállt. Göndör hajú lány? – Egyik barátom sem ugrik be róla. – Harmincöt körül lehet. Azt kérdezte, van-e takarítói állás. A főnökhöz irányítottam. – Miért nem ment egyenesen hozzá? – Sokan érdeklődnek először a bárban. Megkérdezte, milyen itt dolgozni, és hogy ismerem-e a takarítószemélyzetet. – Kíváncsi egy ember. – Beszélni akart valakivel a takarítók közül, és úgy gondoltam, te esetleg… – Felejtsd el. Nemsokára vizsgázom. Beszéljen mással. – Talán hülyeség volt, de megmondtam neki a neved. Te olyan jól bánsz az emberekkel. – Küldd máshoz, mint mondtam. Sajnálom. Petra belépett a liftbe, és felfelé azon gondolkodott, ki lehet a göndör hajú lány. Aztán megvonta a vállát, bement a lakosztályba, és elővette a porszívót. Hamarosan az egészről megfeledkezett. Liza feljött a metróból, és körülnézett. Az egyetem világoskék épületeinek hátat fordítva elindult a kollégiumok felé. Az utóbbi napokban észrevétlenül beszivárgott a takarítókhoz, de nem talált festményeket. Már fel akarta adni, mikor a pultos megadott neki egy nevet, aki takarított, és művészettörténetet is
tanult. Először persze azt mondta, hogy nem adhat ki neveket, de Liza addigra már tudta, hogyan lásson a dologhoz. Magán érezte a pultos tekintetét. Inkább a dekoltázsán, semmint a szemében. Habozás nélkül kért tőle egy cigarettát, kihívóan közelebb lépett, és csípőre tette a kezét. – Van a közelben olcsó, ámde jó szálloda? – kérdezte. A pultos másodszorra kezdte eltörölni ugyanazt a poharat. – Van az af Chapman, a turistaszálló, aztán néhány olcsóbb hely az elővárosban. – De a turistaszálló mindig tele van, és az előváros… hát… te se gondolod komolyan, ugye? – ült fel a bárszékre. Gondosan átvetette egyik lábát a másikon, és megpróbálta megigazítani a szoknyáját, ami beleakadt a székbe. – Várj, segítek – tette le a pultos a poharat. Sokáig cibálta a szoknyát, míg ki nem szabadította. – Egyébként lehet, hogy el tudok intézni neked valami olcsót a melléképületben. Csak annyi, hogy korán el kell menned, mert hétkor kezdenek a munkások. – Csak ne kerüljön sokba. – Semmi sincs ingyen – kacsintott a férfi. Liza pedig az esti műszak után meglátogatta a melléképületben, és reggelre mindent tudott a takarítókról. Azt is, hogy egyikük művészettörténetet tanul. Pár nappal később kiderítette, hogy melyik kollégiumban lakik Petra Strand. Valamint azt is, hogy zárásig a könyvtárban szokott tanulni, és csak hat után ér haza. Liza az órájára nézett. Fél öt van, ideje, mint a tenger. Nem telt sok időbe, hogy megtudja, melyik is pontosan Petra szobája, meg is találta az ajtót az első épület második emeletén. Mikor felért, körülnézett, hogy biztosan egyedül van-e. Aztán az ajtóhoz lépett, bedugott egy fémfésűt az ajtónyílásba, és meghajlította. Kattant a zár, ő pedig belépett.
56 Liza beosont a kis szobába, ami nem volt sokkal nagyobb, mint az ő hinsebergi cellája. Egy bevetetlen ágy fogadta, balra pedig egy szék és egy asztalka, rajta egy kupac könyvvel. A kanapé előtt egy másik kis asztal, valamint két fotel. A falon két kép lógott, az egyiken a király, a másikon a királyi pár, valamint két kisebb festményt is észrevett, amik nimfákat és angyalokat ábrázoltak. A jobb oldali falon egy parafa tábla, rajta egy csomó cetlivel meg egy plakáttal az idei karneválról. Felvette az egyik könyvet, és lapozgatni kezdte. A művészet története. Hát persze. Pont, ahogy a pultos mondta, tényleg művészettörténetet tanul a csaj. Liza kinyitotta a gardróbszekrényt. Nadrágok, blúzok és szoknyák, alul meg egy halom cipő. Legbelül néhány kép. Lelkesen húzta elő őket. Másolatok, de abból a modern fajtából, amikről nem lehet tudni, mit ábrázolnak. Megrázta a fejét, és visszatette őket. Se nem Claude Monet, se nem Auguste Renoir, csak túlértékelt marhaságok. Becsukta a gardróbszekrényt, és elkezdte átnézni az íróasztalt. A legfelső fiókban levelek, tollak, radírok, gemkapocs és egy olló. A következőben fényképek és képeslapok. Stockholmi látkép, a Vasa-hajó, a palota, a Grand Hotel és hasonlók. Lassan nézegette őket. Az utolsó két kép az ellopott festményeket ábrázolta. Vajon miért őrizte meg őket a lány? Liza felnézett a falra, és úgy határozott, megfordítja a királyi párt ábrázoló képeket, hátha talál valamit a hátoldalukon. Odalépett az egyikhez, és óvatosan megemelte. Ebben a pillanatban lépéseket hallott a folyosóról. A fürdőszoba ajtaja nyitva állt, beslisszolt, és még épp sikerült magára csuknia, mielőtt egy csapat fiatal megszállta a szobát. Egy pillanatnyi
csend után egyikük bedörömbölt. – Petra, tudjuk, hogy odabent vagy! Nevetés, kiabálás, majd kórusban énekelni kezdték. – Boldog szülinapot, boldog szülinapot! Liza némán állt a tükör előtt. – Boldog szülinapot, Petra! Boldog szülinapot! Kiáltás, suttogás, aztán valaki feltépte az ajtót. Liza leguggolt. – Te meg ki a franc vagy? – kérdezte a lány, aki fél kezében egy tortát egyensúlyozva állt az ajtóban. Hátralépett egy kicsit, a csorda mögötte ugyanígy cselekedett. – Meg akartam lepni az ünnepeltet – tette be a rúzsát Liza a táskájába. – Az unokatestvére vagyok. – Tényleg? De király! – Van egy ötletem. Várjatok Petrára idebent, én meg a ház előtt várom – folytatta, és gyorsan távozott, mielőtt bárki válaszolhatott volna. A lépcsőn lefelé szembejött vele egy vörös hajú, hátizsákos lány. Lehet, hogy ő Petra, de Liza nem mert megállni, hogy kiderítse. Elég baj az, hogy rányitottak. Összeszedte magát, és elindult vissza a metróval a városba, közben pedig a képeken gondolkodott. Talán túlságosan is optimista volt, mikor azt gondolta, megtalálhatja őket. Ha nincsenek se a szállodában, se a személyzetnél, akkor már nyilván kivitték őket az országból. Vagy eldugták őket valami pincébe vagy padlásra, bár nem valószínű. Kockázatos lenne. Kár, hogy ez a Petra-dolog nem jött össze. Nagyon bízott benne, hogy ez a lány rájött, milyen értékkel bírnak a képek, és magához vette őket. De még csak ízlése sincs. Azok a cicomás képek a királyról meg a királynéról tényleg a legalja. Ráadásul túlságosan is nagy keretbe voltak foglalva. Nem, nem ért ez a művészethez, gondolta Liza, és összehúzta magát az ülésen. De aztán mégis tovább töprengett. A kép, amit meg akart fordítani, meglepően nehéz volt. Itt valami nem stimmel.
57 Elképesztő. Nincs rá más szó. Zseni heteken át kísérletezett, hogyan távolíthat el egy lábbilincset, majd operálhatja vissza anélkül, hogy észrevennék. De pont, amikor megoldotta a problémát, megtudta, hogy nem is fog lábbilincset kapni. Egy kora őszi reggelen kinyílt a Täby börtönbeli cellája ajtaja. – Itt az idő. Továbbszállítják – mondta az őr. Zseni, aki fekve olvasgatott, feltápászkodott. – Mi, hogyhogy továbbszállítanak? – Eljött a nyitott börtön ideje. Aztán mehet haza az asszonyhoz. Csak úgy forogtak a fogaskerekek az agyában. Haza? Märtha és Barbro nővér képe jelent meg előtte, lévén, hogy rendes otthona már nemigen volt. A volt felesége újabban Göteborgban élt, egy gazdag öregúr feleségeként, a fia pedig egy sikertelen házasság után külföldre költözött. Tanzániában dolgozott a Vöröskeresztnél, Zseni három éve nem látta. Ám a sundbybergi műhelye még megvolt, mert remélte, hogy a fia egy szép nap majd átveszi tőle. De lakni azért nem lakhat ott. Az orrát vakargatva fontolgatta a dolgot. Ha nem mehet vissza a Gyémánt otthonba, mi lesz vele? – Gereblyét is kiengedik? – kérdezte Zseni. – Amint vége a tárgyalásának. Zseni ismét megvakarta az orrát, és megpróbálta elképzelni új életét. De csak Märthát látta maga előtt, és a pénzt az esőcsatornában. – Asptunában újra hozzászokhat a szabadsághoz, hogy könnyebben vissza tudjon térni a társadalomba – folytatta a
smasszer. – Nemsokára betöltöm a nyolcvanat. Jobb későn, mint soha – mondta Zseni. – Értesítettük a szállítókat. Nemsokára jönnek. Zseni megszédült. Jól érezte itt magát, és ha nem lenne Märtha meg a többiek, simán el tudná képzelni, hogy marad. Jó, kicsit hangos és párás az épület, de besegíthetett a konyhán, és egy valódi műhelyben dolgozhatott. Ráadásul élvezetes volt különböző korú emberekkel találkozni. Nem kellett folyton különböző nyavalyákról és a gyorsan múló időről beszélgetni, itt minden most történt. Aztán pedig minden fogvatartottnak olyan izgalmas volt a jövőképe! Gyakran hallgatta őket, mikor kimentek sétálni. Leginkább arra volt kíváncsi, hogyan jártak el, ha sikerrel végződött az akciójuk, és mi ment félre, ha nem jött össze. De az eszményi bűntény ötlete nem hagyta nyugodni. Akkor pedig nem szabad lebukni. Gereblye is jól érezte magát, mert piszmoghatott a kertben. Szerette nézni, ahogy nőnek a virágok, és ültetett salátát, káposztát és retket. Rózsái és muskátlijai is voltak. Lehet, hogy már nem hajolgatott olyan könnyedén, mint egykor, de Zseni készített neki teleszkópos gereblyét és lapátot. Barkácsolt neki egy szerszámtartót meg egy összecsukható széket is, aminek állítani lehetett a magasságát. Olyan jó volt látni, mennyire boldog Gereblye, miközben a növényeivel babrál. Egymás után énekelte a tengerésznótákat. Azt viszont nem szerette, hogy este nyolckor bezárták őket, így vigaszképpen kiakasztott a cellája falára egy hiányos öltözetű hölgyeket ábrázoló naptárat. Stina helyett, magyarázta, de Zseni nem hagyta magát becsapni. Gereblye mindig is nagy rajongója volt a gyönyörű nőknek. Eltelt néhány nap, Gereblye tárgyalása is lezárult, és egy hétfői reggelen mindketten átkerültek Asptunába. Egyikük szökésétől sem tartottak, így nem került rájuk a lábbilincs. Vagy ahogy a smasszerok fogalmaztak: – A lábbilincs és a járókeret valahogy nem passzol össze.
Amikor megkapták új celláikat, meglepődve konstatálták, micsoda kis lyukak. Nincs se zuhany, se vécé, és a dolgaik sem férnek el. Ijesztő hely volt, sok erőszakos bűnözővel. De csak megszokják, vonogatta a vállát Zseni, ez van. Az ember mindent meg tud szokni. Már első nap engedélyt kért, hadd dolgozzon a műhelyben, és edzeni is óhajtott. Kicsit ellustult Märtha irányítása nélkül, de jó formába akart kerülni, mire találkoznak. – Szeretnék edzeni – mondta a smasszeroknak. – Én is – csatlakozott Gereblye, aki szintén formába akart lendülni. Stina elejtett egyszer valamit a kisportolt férfiakról. Bekapott egy adag bagót, és elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy nemsokára újra találkozik a nővel. De hol? Nincs hol laknia. – Te, Zseni – szólította meg barátját –, hová megyünk, ha kiengednek? Mi lesz? Nem lakhatunk a Grand Hotelben. – Marad az otthon, amíg nem találunk jobbat – válaszolta Zseni. – Soha! – De a fiad fizette a szobádat, és ott vannak a dolgaink, meg a lányok is. – A lányok, persze – Gereblye ellenállása árnyalatnyit enyhült. Az elkövetkező hetekben különböző lakhatási alternatívákat latolgattak, de hamarosan elvonta valami a figyelmüket. Egyik nap késő délután nyíltak a kapuk, és a szállítókocsi két új rabot hozott. Zseni összerezzent. Az egyiküket ismerte. Juro volt az, a jugoszláv.
58 – Tye, ott! Másnap vacsoránál, amint Zseni leült az asztalhoz, egy árnyék tornyosult föléje. – Szevasz! Juro hátba veregette, majd leült mellé egy púpozott tányér spagetti társaságában. Zseni a férfi széles vállát és vaskos karját nézte. Atyavilág. Színtiszta izom. A jugoszláv úgy nézett ki, mint aki puszta kézzel kiegyenesít egy lópatkót. Vagy esetleg egy olajfúró torony lábát. – Hol jártál? – kérdezte Zseni, reményei szerint nyugodt hangon. – Magánzárkában. Ott kellett volna lenni rögtön, de papír lenni hibás. – Bombajó – próbálkozott Zseni a szleng használatával. – Bomba? Még nem. – Nem, nem úgy értettem – pirult el Zseni. – Én lenni óvatos egy időre – húzta fel Juro a nadrágja szárát, kivillantva a lábbilincsét. – Látod, alatta zokni, hogy ne törni. De nyagyon fontos, te tudni rövidre zárni? – Juro egy adag spagettit tömött a szájába, ami úgy eltűnt, mintha valami konténerbe öntötte volna. – Mmmm – hümmögött Zseni. – Igen, a lábbilincset lehet… – Az utolsó pillanatban elhallgatott. Oldja meg Juro maga a problémáit! Még csak az hiányzik, hogy ismét megpróbálja beszervezni a bandájába. De a férfi már folytatta is. – Tye nem elfeledni Handelsbankot, mi? Most van idő tervezni.
A jugó valami nagy balhét forgat a fejében. Zseni légzése felgyorsult. Nem kéne belekeveredni semmibe, de azért… Másnap reggel Juro a műhelyben várt rá. Intett neki, hogy beszélniük kell. Zseni fogta a fadarabját, és esztergálni kezdett. Egy tálat készített Gereblyének, hogy annak legyen hol tartania a bagóját; már majdnem kész volt. Juro egy pillantást vetett a darab fára. – Áhá. Tye tudni ilyet? – Egy kicsit… Juro hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem hallgatózik. – Tye. A nyagyja kész, de tudni, a zár… – Vagy úgy – motyogta Zseni. – A széfhez? A férfi bólintott. Zseni habozott. Egyrészt tudni akart mindent a tervezett bűncselekményről, főképp, hogy hová akarják rejteni a zsákmányt, másrészt olyan távol akarta tudni magát a jugó maffiától, amennyire csak lehet. Néhány nyugdíjas akciója és a maffia valahogy nem ugyanaz a kategória. Ugyanakkor a terv, amit dédelgetett, végső soron az volt, hogy valaki elvégzi a munkát, ők meg gondoskodnak a szajréról. Akkor pedig muszáj megtudnia, mik a tervek. Leállította az esztergát. – Tehát már készülődtök? – vetett Zseni egy lapos pillantást Juro felé. A férfi karján levő tetoválás egy égő fáklyát, egy kést és egy kardot ábrázolt, a válláról pedig egy koponya vigyorgott. – Csak levenni tudni a bilincset. Zseni mély levegőt vett. Megint a lábbilincs. Mondjon valamit? Á, mégsem. – Figyelj ide. A bankrablás kockázatos. Ráadásul elég kevés készpénzt tartanak. Térítsetek el egy pénzszállítót inkább. A jugó szeme felcsillant. – Csak az egy csomó lövöldözés. – Nem. Derítsétek ki, melyik autókat használják. Azokat
mindenképpen elküldik az éves szervizre, nem? Küldd be az embereidet oda szerelgetni. Juro megemelte a szemöldökét, felhúzta a vállát, és várta a folytatást. De Zseni ismét nekilátott esztergálni, mert gondolkodnia kellett. A szünetben ki akarta próbálni az új horgászbotját, de még be sem dobhatta a horgot, Juro már ott állt mögötte a mólón. – Mi a fene? – mutatott az összecsukható botra, melynek damiljára több apró szakállas horog volt kötve. Zseni gyanította, hogy ez a jövőben még jól jöhet – például az esőcsatornához. – Eszedbe jutott már, milyen gyakran szabadulnak el a halak a horogról? Most itt is fennakadhat egy pár – tartotta fel a damilt. – De hogy… gubanc, nem? – Nem, rárakok egy védőrészt, ami aztán leoldódik a vízben. – Aha – nézett rá elképedve a maffiafőnök, és leült. – Tye, a pénzszállító. Szerelő csinál micsoda? – Ahhoz tudnom kell az egész tervet – felelte Zseni, és próbálta kerülni Juro tekintetét. – Megállítani autó. Tüskés lezárás és gépfegyver. Aztán felrobbantani autó, és Djursholmba vinni szajrét. – Csak semmi gépfegyver. A szállítóknál nincs fegyver. Próbáljátok megdolgozni a zárat. Ennyi az egész. – Pénzszállítónak nem biciklizára van, nyagy zára… – magyarázta Juro kalapácsnyi öklével hadonászva. Zseni kinyitotta a horgászdobozát, amiben a csalik és horgok foglaltak helyet, és a zárra mutatott. Aztán kivette a rágógumit a szájából, rányomta a zárnyelvre, majd becsukta a dobozt. – Most úgy néz ki, mintha bezáródott volna, pedig nem. Nem rendesen. – Megragadta a dobozt, és kulcs nélkül felnyitotta. – Érted? Juro csak bámult. – Mikor beviszik az autókat a szervizbe, legyenek ott az embereid. A zárnyelv helyét, ahová bepattan, megtöltik fémreszelékkel és gyantával, hogy ne látszódjon. Az ajtók
bezáródnak, mint mindig, és mindenki azt hiszi, hogy rendben van. De ki lehet nyitni. Becsszó. – Gyanyta? Mindenki kinevet, az ördögbe! Zseni zavartan mosolygott. – Mondtam, hogy nem vagyok szakember. De az autók valutát hoznak a bankokból. Postai zsákokban, amit majd külföldre küldenek. Cseréld ki a zsákokat ugyanolyanokra, amik tele vannak hamis pénzzel. Vidd el az egészet az Arlanda reptérre. Hogy a pénz hamis, az csak Londonban derül ki, de akkor már bottal üthetik a nyomodat. – Tye nem lenni hülye – mondta a jugó. – Mostanában sokan szállítanak pénzt. Rengeteg utazgat körbe, csak össze kell szedni – folytatta Zseni. Aztán hosszú előadásba kezdett a hallundai, gustavsbergi és más pénzszállítórablásokról, és hogy mit lehetett volna azok esetében jobban csinálni. Elbeszélését megfűszerezte részletekkel, amiket ő talált ki Täbyben, és remélte, hogy elég hozzáértőnek tűnik ahhoz, hogy Juro beavassa a részletekbe. Akkor talán elárulja neki, hol fogja elrejteni a pénzt. – Ha nem tetszik a záras ötletem, van másik javaslatom is. Miért ne játszanátok el egy rendőri ellenőrzést? Öltözzetek be rendőrnek. Mikor megállnak, és lehúzzák az ablakot, csak bedobtok valami altatóanyagot. Étert, mit tudom én. Mikor az őrök elalszanak, rengeteg időtök van összeszedni a pénzt. – Pokolba. Tye lenni velünk! – mondta Juro. – Nem, engem ne keverjetek bele. Nem bírok ki több börtönt. Öreg vagyok. Ez az utolsó alkalom. Soha többé ne zárjon be engem senki, és ne mondja meg, mikor egyek vagy aludjak. Nyugalmat akarok a maradék időmre. Te is megérted majd, ha megöregszel. – De… – Aztán ott van a szívem is – kontrázott rá Zseni, és mellkasára helyezte sovány, eres kezét. Abba a hitbe akarta ringatni Jurót, hogy feladta a bűnöző életmódot. Pedig igazából
csak most kezdte. – Igen, nehéz megöregedni, de a rablás után, jut eszembe… Gondolkodtatok már azon, hová viszitek a zsákokat? – kérdezte közömbös hangon. – A tyizenegyesbe. – Tizenegyes? – Igen, anyós borospincéje Skandiavägenen. Atyaég, neki van nyagy palota, hosszú kerítéssel. Aztán autóval Dubrovnikba, és… Juro elhallgatott, mert az egyik smasszer közeledett, Zseni pedig bedobta a horgot. A vízre bámult. Juro többet fecsegett, mint remélte. Ha a jugók tényleg abba a borospincébe viszik a szajrét, itt a remek alkalom! Most már csak ki kell, hogy derítse a rablás időpontját anélkül, hogy gyanút keltene. De nem olyan egyszerű az. Nem csak a rendőrséget kell elkerülni. A Nyugdíjas Ligának ezúttal a maffia eszén kell túljárnia. Zseni aznap este papírt és tollat ragadott, verset írt Märthának. Még titokzatosabbat, mint rendesen, kissé el is bizonytalanodott, vajon meg fogja-e érteni a nő. De nem mert konkrétabban fogalmazni. Az ember nem lophat büntetlenül a jugó maffiától.
59 Märtha első kimenője nem épp úgy alakult, ahogy gondolta. Az volt a terv, hogy csinosan felöltözik, beszambázik a Lilianlakosztályba, és ellenőrzi, minden rendben van-e az esőcsatornával. De ahelyett, hogy egymaga maradt volna pár órára, kénytelen volt két őr társaságában csámborogni. Az egyik a lófarkas, kőarcú nő volt, aki megmotozta, mikor megérkezett Hinsebergbe. Ez a humortalan teremtmény mindenhová követte, és olyan közel ment hozzá, hogy Märtha többször is majdnem elütötte a járókeretével. – Vigyázzon már! – sziszegte Märtha dacosan, de belátta, hogy kénytelen lesz viselkedni. A lófarkas szíves örömest leülteti még egyszer, ha megteheti. Minél több hónapot tölt Märtha bezárva, annál boldogabb lesz. Vannak ilyen emberek. Az első kimenő igazából Örebróba szólt, de Märtha könyörgött, hadd mehessen inkább Stockholmba. Hadovált valamit az időskori gyengeségről, elpanaszolta, hogy szédül, és néha elveszti az egyensúlyát. Életében utoljára még megnézné a királyi palotát. – A Grand Hotelből látszik a legjobban – kotyogta lelkesen, mikor beértek a városba. – Először el kell intéznünk az ügyeit a társadalombiztosítónál, és be kell mennünk az otthonba – szögezte le Lófarok. – De kérem, a palota annyira pompázatos! – kérlelte Märtha, és addig hisztizett, míg meg nem kapta, amit akart. Beletelt egy kis időbe, mire odaértek, mert Märtha vánszorgott. Nem kell mindenkinek tudnia, milyen edzett is valójában. Menet közben a pénzükön gondolkodott. Mi van, ha Anna-Greta harisnyái túl régiek voltak, vagy Gereblye kihagyott egy lépést, amikor a
csomót kötötte? Nyugtalan volt, és azonnal fel akart menni a lakosztályba. Lófarokhoz fordult. – Amikor a Grand Hotelben laktam, elhagytam anyám egyik arany karkötőjét. Szívesen megkérdezném a recepción, hogy megtalálták-e – mondta, és a szálloda felé fordította a járókeretet. – Most? Erre nincs időnk – felelte Lófarok. – Nem sok idő, ígérem. A két őr egymásra nézett és bólintott. – Rendben, menjünk be. Märtha fellélegzett, és a járókeret hamarosan a jól ismert, koronákkal díszített kék szőnyegen gurult. Kissé persze kínos bűnözőként visszatérni ide, de ezzel nem tud mit csinálni. A recepción elmagyarázta, mi járatban van. – Csodálatos lenne, ha megtalálták volna a karkötőt – fejezte be mondandóját. – Elárulná a nevét? – Märtha Anderson. Märtha elpirult, de tudta, hogy csak a valódi nevét megadva mehet be a lakosztályba. – Märtha Anderson, igen. Márciusban lakott itt, ugye? – Március végén. – Märtha Anderson, meg is van. – A lány kattintgatott, listákat olvasott végig. – Hárman laktak a Lilian-lakosztályban, igaz? Märtha bólintott. – Nem, sajnos nem találtunk karkötőt. – De azt hiszem, tudom, hol lehet. Nem sok idő… – Sajnálom – közölte a lány távolságtartóan, és a hangja hirtelen rideg lett. – A lakosztály foglalt. Ezenfelül – vett egy mély levegőt –, az ön számára más üres szobánk sincs. Märtha dühbe gurult. A recepciós rájött, ki ő, de attól még nem kell udvariatlankodni. Aztán eszébe jutott, hogy anélkül hagyták el a szállodát, hogy fizettek volna. Persze végül levontak
mindent Anna-Greta bankkártyájáról. De Märtha nem akarta feladni. – A karkötő az édesanyámé volt, és sokat jelent számomra. Családi ereklye. Lófarok kezdte kellemetlenül érezni magát, és jelezte, hogy indulni kéne, de Märtha makacsul kitartott. – Nem engedhetünk fel senkit a lakosztályba – ismételte a recepciós, de aztán elhallgatott. – Egyébként várjon, Märtha Anderson, ugye… – A lány eltűnt, majd egy levéllel tért vissza. – Ez nálunk van már egy ideje – nyújtotta át. – Gondoltuk, továbbküldjük, de ha már úgyis itt van... Valóban az ő neve állt a borítékon. A címet számítógéppel nyomtatták ki. Märtha kinyitotta a borítékot, mielőtt Lófarok odaért volna. Apró cédulát talált benne. Rejtsen el 100 000 koronát egy babakocsiban. Állítsa le a kocsit a Grand Hotel hátsó falánál október 30-án 13.00kor. Csak diszkréten, ne keverje bele a rendőrséget. Két órával később jöjjön vissza. A takarók és párnák alatt megtalálja majd a festményeket… Märtha eddig jutott az olvasásban, mikor meghallotta az őröket a háta mögött. Köhögőrohamot színlelt, és két köhögés között a szájába tömte a lapot. Jesszus, de rossz íze van, de a krimikben is ezt csinálják. Megfordult. – Hát ez furcsa, egy üres boríték – vonogatta a vállát. Aztán újra köhögni kezdett, mert az egyik papírdarab megakadt a torkán.
60 Nem, ez nem lehet igaz! Barbro nővér fel volt dúlva. A bűnbanda kórus nemsokára visszatér! Példamutatóan viselkedtek a börtönben, így hamarosan visszatérnek a Gyémánt Kft. otthonába. Sajnos végig fizették a szobáik árát, és a szociális hivatal szerint semmilyen módon nem utasíthatják el őket. Ráadásul Ingmar nemhogy sajnálkozott volna, de egyenesen örült. – Micsoda szerencse! – mondta. – Most rajtunk lesz a világ szeme! A média bizonyára foglalkozni fog az öregekkel, riportot készítenek velük. El tudsz képzelni ennél jobb reklámot? Mindenki megismeri a Gyémánt Kft.-t, mi pedig alaposan megemelhetjük az árainkat. Szívem, lásd meg a kínálkozó lehetőséget! Barbro nővér megpróbálta elmagyarázni, hogy azok öten rossz példa, és felvázolta a káoszt, ami majd ebből fakad. De Ingmar értetlenül nézett rá. – De drága Barbro, a te dolgod foglalkozni az ilyesmivel. Ezért fizetlek. És bizonyára nem felejtetted el, mi áll a munkaköri leírásodban: gondozni és ápolni az öregeket. – De nem a bűnözőket! – Megbánták a tetteiket, joguk van visszatérni a társadalomba. Most mindnyájan megmutathatjuk, hogy igenis gondoskodunk az öregekről. Meg kell adnunk nekik minden támogatást, hisz rászorulnak. – De hát megszöktek! – Épp ezért. Ápold őket, édesem, gondoskodj róluk. Gondoskodás, ezt a szót akarja az önkormányzat hallani.
– Mi…? – Barbro nővér levegő után kapkodott. – De nem spórolni akartunk? – Meleg szavak, szerető támogatás… Semmibe sem kerül. Ez a gondoskodás. És amíg a sajtó figyel minket, példamutatóan kell eljárnunk. Az otthonunk legyen mintaszerű. Ez majd jól jön, mikor megnyitjuk az újabbakat. Két új otthont terveztem, ami sok tennivalóval jár. És persze beosztónak kell lennünk. Gondoltam, te majd előkészíted az egészet, és elvégzed a papírmunkát. Katja addig majd átveszi a Gyémánt otthont. – Hagyjam el a Gyémánt otthont? –Barbro agyán ezer gondolat cikázott át. Most komolyan, jól hallotta? – Nem, nem, csak ideiglenesen. És ne aggódj, drágám! Nemsokára feljebb lépsz a szamárlétrán, és felelősségteljesebb pozíciót kapsz. Három otthon több haszonnal jár, mint egy, és most, hogy elválok, szükségem is lesz a pénzre. Aztán pedig, szívem, megoszthatnád velem az egészet. Több vezetőre lesz szükség. Társtulajdonosok lehetünk. Te és én. Átölelte a nőt, mire az minden mást elfelejtett. Végre előkerült a válás szó, és a közös jövő képe is felsejlett. Mikor a férfi átölelte, és forró szavakat suttogott a fülébe, ő a mellkasára tapasztotta a tenyerét, és azt suttogta. – Hamarosan, Ingmar, hamarosan egyek leszünk…
61 – Hát újra itt volnánk. El se hiszem – mondta Anna-Greta. Félresöpörte a fátylat a kalapján, és körülnézett. A társalgóban a férfiak egy parti sakkal kapcsolódtak ki, Dolores asszony a karosszékében kókadozott, két idősebb nő pedig, akiket eddig sose látott, harisnyát kötött. – Vissza a kályhához – sóhajtott fel Stina. – Nem hiszem el, hogy már megint itt vagyunk. Azok után, amiken keresztülmentünk. Micsoda mélypont… – Hát igen. De azért ne feledd a Grand Hotelt! Azt ugye nem akartad volna kihagyni? Ez itt pedig csak ideiglenes. Nagyon is ideiglenes – kacsintott Märtha. – Nem is értem, hogyan fogadhatnak vissza minket. Rossz hatással lehetünk a többiekre – vihogott Anna-Greta. – A Gyémánt Kft. határozottan kérte, hogy térjünk vissza. A másik helyre, ami felmerült, nem fért volna be Zseni és Gereblye, arról meg szó sem lehetett, igaz? És Gunnarnak is könnyebb dolga van így. – Ő bárhol rám talál – tiltakozott sértődötten Anna-Greta. – Akárhogy is, ez remek bázis lesz, míg jobb megoldást nem találunk – kacsintott ismét Märtha. Végre mindannyian elmosolyodtak. – Ez lesz akkor a központ? Így gondoltad, Märtha? – érdeklődött Stina. – Pontosan. Itt találkozunk, itt készítjük el a tervet. Ki gyaníthatná egy idősek otthonáról, hogy az egy bűnbanda főhadiszállása? Bevitték a táskáikat a régi szobáikba, és még örültek is nekik,
mert itt pontosan tudták, mit hol találnak. Rendbe szedték magukat, aztán leültek a társalgóba, hogy beszélgessenek egy kicsit a többiekkel. Épp időben érkeztek a délutáni kávéhoz, és meglepődve tapasztalták, hogy kalácsot és háromfajta süteményt is felszolgálnak hozzá. Katja ezek szerint visszatért. – Ha jól értettem, volt itt egy s más, amivel nem voltak elégedettek – ült le melléjük Katja. – De Barbro nővér most más feladatokat kapott. – Épp idejében. Bezárt minket, mint a taknyos kölyköket szokás – panaszolta Anna-Greta. – Ezen máris változtattunk. Csak mondják meg a recepción, hová mennek, hogy tudjunk róla. – Kiváló! – csúszott ki Märtha száján túlságosan is gyorsan. – Aztán azt is hallottam, hogy beadtak néhány javaslatot, hogyan lehetne jobbá tenni az otthont. – Igen, de senki sem törődött vele – búslakodott Stina. – Majd én átnézem őket – nyugtatta meg Katja. Märtha és a többiek összenéztek. Hát ez elképesztő. Most fordul minden jóra, amikor már kitaláltak valami mást? Mert ha jól értelmezte Zseni verseit, nemsokára itt az idő. Nyakukon az eszményi bűntett. A fiúk bármelyik nap megérkezhetnek, és akkor több is kiderül. De először is a képekkel kell foglalkozni. Össze kell szedniük százezer koronát október 30-ig. Pár nappal később teázás közben tárgyalták meg a dolgot Märtha szobájában. – Nekem van spórolt pénzem, még ha a nagy részét el is vitte a szálloda meg a hajóút – mondta Anna-Greta. – Egy takarékszámlán. Abból kivehetünk, míg meg nem oldódik a dolog. Märtha félrenyelte a süteményét, köhögött, majd a barátnőjére nézett. – Kamat nélkül? Anna-Greta legyintett.
– Átutalom az összeget elosztva a saját folyószámlámra, meg a ti számláitokra, hogy ne legyen gyanús, hogy egyszerre nagy összeget vesz ki valaki. – Aztán együtt bemegyünk a bankba kivenni. Ennyi az egész. – Rágyújtott egy vékony cigarettára. – Fantasztikus dolog az internet. Az ember éppen csak odanyúl, és minden kitárul! Hová nyúlkál Anna-Greta? Märtha ismét félrenyelte a süteményt, úgyhogy a barátnői kénytelenek voltak hátba veregetni. Anna-Greta Märthára nézett. – Gondolom, a pénz érdekel, de Gunnar szerint a jelenben kell élni. Ha az ember ilyen öreg, meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy kellemesen teljen az idő. Így élhetünk igazán gazdag életet. – Ahá, hogy így gondoltad! – mondta Stina, akit legalább annyira megleptek a hallottak, mint Märthát. A barátnők végre magukhoz tértek, és hálás köszönetet mondtak Anna-Gretának, amiért megmenti őket. Aztán megkérték, hogy ugyan hagyja már abba a dohányzást. – Bocsánat, nem gondoltam, hogy zavar. De ugye, hogy fantasztikus az internet? – nyomta el a cigarettát Anna-Greta. – Gunnar sok mindent megtanított nekem. Tudtátok, hogy lemezeket is lehet venni rajta? – Ó, hát akkor már értem! – mondta Stina és Märtha egyszerre, mert barátnőjük egyfolytában a lemezjátszót nyúzta. Mikor Gunnar látogatóba érkezett, beültek Anna-Greta szobájába, és kürtmuzsikát hallgattak, bár néha túlszárnyalta a zenét egy-egy nyerítés. Märtha kíváncsi volt, mit csinálhatnak valójában, mert volt, hogy megakadt a lemez, és senki nem reagált. Ami nem kis megpróbáltatás volt annak, aki hallotta, pláne ilyen zene esetén. Lett volna inkább Frank Sinatra. Mikor megállapodtak, hogy Anna-Greta szállítja a százezer koronát a rejtélyes megtalálónak, megnyugodtak. Iszogatták a teát és az áfonyalikőrt Märtha szobájában, és boldogan fecsegtek, míg Anna-Greta fel nem állt, mondván, hogy van fontosabb
dolga. – A banki átutalások, tudjátok – jelentette ki ünnepélyesen, és hangsúlyozta: nem akarja, hogy zavarják. Az este hátralevő részében a számítógép előtt ült, és az átutalásokat intézte. Lassan, körülményesen osztotta a pénzt háromfelé, hogy aztán a reggelinél büszkén a tudomásukra hozza, hogy itt az idő eltaxizni a bankba. A bankban sokan voltak, a barátnők fel-alá lézengtek, mire Anna-Gretára került a sor. Intett nekik, hogy jöjjenek vele, és együtt léptek a pénztárhoz. Märtha azt suttogta, gyanús lesz, ha együtt mennek, de Anna-Greta letorkolta. – Az én pénzem, én döntök! A pénztáros kedvesen mosolyogva nézte, ahogy megérkeztek gurulós járókereteikkel, de elsápadt, mikor meglátta a nyomtatványaikat. – Ennyi pénzünk nincs bent. – Dehogynem. Szóltam előre. Telefonáltam. Merthogy manapság ez a módi – mondta Anna-Greta. A pénztáros habozott, elnézést kért, és elment tanácsot kérni egy kollégájától. Nemsokára visszatért, és sajnálkozva nézett Anna-Gretára. – Sajnos más probléma adódott: nincs elegendő fedezet a számlán. – Ne is próbálkozzon! Tegnap utaltam át rá a megtakarított pénzem a neten. Az interneten, tudja. Erre buzdítanak minket, nem? Nem akarják már, hogy bejöjjünk a bankba, ugye? Legyen kedves, nézze meg, mennyi pénz van a takarékszámlámon. – Valami hiba csúszhatott a dologba. Ugyanis a számla üres. – Pedig nagyon hozzáértően nyúltam oda! – tiltakozott AnnaGreta. – Hogy mit csinált? – ODANYÚLTAAAM! A pénztáros összerezzent, Märtha látta rajta, hogy csak nagy
küzdelmek árán sikerül komolynak maradnia. – Néha nem működik jól az internet – vigasztalta a lány. – Szóval hiába nyúltam oda? Az irodából nevetés hallatszott, a pénztáros is eltakarta a száját. – Tegnap volt egy kis probléma a számítógépekkel. Talán nem volt sikeres a tranzakció. Ellenőrizzük. – Bankban dolgoztam, és negyven éve vagyok az ügyfelük – ordította Anna-Greta, hogy a fátyol csak úgy lebegett a kalapján. – Nem bánhatnak velem akárhogy! Märtha figyelte a színjátékot. Ma nem lesz nyerítés. AnnaGreta elővette az ablakrobbantó hangját. – Ha problémás a számítógép, máskor esetleg próbálkozhat telefonon – javasolta a pénztároslány kedvesen. – Telefonon? De drága szívem. Maga szerint miért beszélek ilyen hangosan? MERT ROSSZUL HALLOK! – kiabálta. A sor mögöttük egyre nőtt. Nyílt az iroda ajtaja, és egy jól öltözött úr sietett oda hozzájuk. – Jöjjenek vissza holnap, addigra megoldjuk – mondta udvariasan, átnyújtott nekik egy reklámtollat a bank logójával, aztán meghajolt, és udvariasan, ámde határozottan kiterelte őket az ajtón. Nyomott hangulatban tértek vissza az otthonba. Anna-Greta bezárkózott a szobájába, és nem akart beszélni senkivel. Märtha leült a társalgóban, gondolkodni próbált, Stina a körmét reszelte, bár már egyszer megcsinálta. Senki nem szólt semmit. Nem ízlett sem a kávé, sem a kalács. A hétvégére meg kell tölteni azt a bizonyos babakocsit pénzzel, különben nem kapják vissza a képeket. Märtha hátradőlt a fotelban, és becsukta a szemét. Ez általában működött, mikor meg akart oldani valami problémát, most pedig tényleg szükség volt egy ötletre. A távolból Katja hangja hallatszott, telefonált, néhány úr pedig a focimeccset tárgyalta ki. Aztán ismét Katja hangját hallotta. Nem működött az internet… A kapcsolat… A szerver… Elmosolyodott. Legalább
meg tudja vigasztalni Anna-Gretát. Lassan elbóbiskolt, és azt álmodta, bankot rabol Ystadban. De mikor fellépett a kompra a zsákmánnyal, felébredt. Dolores ajtaja kivágódott, és az öreglány szokás szerint kicsámborgott, maga után húzva a táskáját. – A fiam a legfantasztikusabb a világon! – dünnyögte ragyogó arccal. – Körülhajózta a földet, és milliomossá tett. – Azzal a bevásárlótáskára mutatott, és felnevetett. Egy rózsaszín pléd és egy zokni lógott ki a táskából, valamint egy sál, ami a padlót szántotta. A táska mélyéről újságpapír kandikált ki. – De jó neked, Dolores! – mondta mindenki a szobában. – De már leszerelt. Közel akar lenni az anyjához, tudjátok. Tegnap jött meg Helsinkiből. – Aztán dúdolt egy kicsit, tett még néhány kört, végül leült az asztalhoz, és vett egy süteményt. Märtha kedvelte Dolorest, mert mindig mosolygott, és mindenkinek a legjobbat akarta, de most valahogy nem volt hozzá türelme. Megint hátradőlt, és lehunyta a szemét. Honnan teremtse elő a megtalálói jutalmat?
62 Märtha egy rándulással felébredt. Már megint furcsát álmodott. Doloresről, aki a bevásárlótáskával járt körbe-körbe az autófedélzeten, közben pedig a millióiról dúdolgatott. Mikor kiért a lehajtóra, és majdnem beesett a vízbe, Märtha felébredt, és zavarodottan ült fel az ágyban. Sötét volt, messze még a reggel. De az agya dolgozott. Bevásárlótáska és finnországi komp… A reggelinél egy csésze teával a kezében lehuppant Dolores mellé. Az időjárásról beszélgettek, meg az ennivalóról, míg Märtha úgy nem érezte, itt az idő. – A fiad ugye egész életében a tengert járta? – Bizony. Annyira ügyes! Az autófedélzeten dolgozik. – Kellemes munka. Jobb, mint kapitánynak lenni. Akkor nagy az ember vállán a felelősség, és képzeld, ha zátonyra fut a hajó, akkor aztán lesheti – próbált hízelegni Märtha. – Sosem futott zátonyra. – Nem, nem is úgy értettem, kicsi Dolores. – Nem vagyok kicsi. Csak mert megöregszik az ember, még nem kell lekicsizni. Märtha elhallgatott. Ez nem kezdődik valami jól. – Annál már csak a kicsi szívem a rosszabb, nem? – próbálkozott tovább. Dolores nem válaszolt, elkapta a rosszkedv. Märtha nem adta fel. – Milyen szép bevásárlótáskád van, kék fogantyúval meg minden. – A fiamtól kaptam. Törődik az öreg anyjával. Märtha közelebb húzódott, és lopva a táskára pillantott. Egy
Urbanista. Fekete, olyan, mint amiben a váltságdíjat kapták. Csak ez kopott, koszos, és kék a fogantyúja. De persze befesthették később is. A táskarész teteje pedig fénylett, mintha olaj ömlött volna rá. – Kérjük meg Katját, hogy hozzon egy kis sütit? – ajánlotta Märtha. – Sütit? Nem, fáradt vagyok. Visszamegyek a szobámba. – Hadd segítsek… – nyújtotta ki a kezét Märtha, hogy kitapogathassa, van-e lyuk a táska fogantyúján. – Ne nyúlj a táskámhoz! A pénz az enyém! – kiabálta zaklatottan Dolores, felállt, és beviharzott a szobájába. Mindenki elnézően mosolygott, aztán visszatértek a foglalatosságukhoz, Märtha pedig elgondolkodva nézett a csukott ajtóra. Dolores nem jött ki egész délután, és Katja másnap reggel azt a hírt hozta, hogy megbetegedett. Senki se zavarja. Megkérte Katját, telefonáljon a fiának, aki megígérte, hogy meglátogatja. Akkor Märtha először Anna-Gretát, aztán Stinát kérte meg, kopogjanak be Doloreshez, hogy közelebbről is megnézhessék a táskát, de az asszony nem nyitott ajtót. Még Katja sem mehetett be. A vacsorát egy zsúrkocsin az ajtaja elé gurították, az elfogyott reggelre. De Dolores nem mutatkozott. Märtha felsóhajtott. Minden egyre zavarosabb, és neki fogalma sincs, mitévő legyen. Éjszaka nem jött álom a szemére. Muszáj megvizsgálnia azt a táskát. Ha Dolores fia másnap eljön látogatóba, még a végén magával viszi. Bizonyosságot kell szereznie. Märthánál még mindig ott volt a főkulcs. Az ember persze nem tör be a lakótársaihoz, legfeljebb úgy tesz, mint aki eltévedt. Álmosan bújt bele a köntösébe, és a társalgón átvágva elosont Dolores ajtajáig. Próbaképp lenyomta a kilincset, és sikerrel járt, az ajtót nem zárták kulcsra. Óvatosan benyitott, aztán megállt az ajtóban. Atyaég, alig lát valamit, már a szeme sem a régi. Halkan visszasettenkedett a szobájába, hogy előkeresse a világítós sapkát, amit Zsenitől kapott. Szerencsétlenkedett vele egy
darabig, de aztán felvette, és visszatért Doloreshez. Becsukta maga után az ajtót, vett egy mély levegőt, és benyomta az ellenzőt. Halvány, kékes fény terült a szobára, szellemszerű árnyak mozogtak a falon. Märtha egy pillanatra hátra is hőkölt. Az öregasszony aludt, minden lélegzetvétele hangos horkolásba fulladt. Märtha körülnézett, hogy hol lehet a táska. A fene egye meg, ott áll az éjjeliszekrénynél, közvetlenül Dolores feje mellett. Hogy is mondták Hinsebergben… Mi a lopakodás titka? De álmos fejének nem sok hasznát vette, így inkább cselekedett. Hangtalanul odalépett az ágyhoz, és kinyújtotta a kezét a táska felé. Dolores vett egy mély levegőt, aztán hirtelen megfordult, arca majdnem a táskát súrolta. Märtha megállt, lekapcsolta a lámpát, és mozdulni sem mert. Dolores bármikor kinyithatja a szemét, és segítségért kiálthat. Ám az asszony hamarosan ismét horkolni kezdett, Märtha pedig megfogta a táska fogantyúját, és óvatosan kihúzta maga után a szobából. A saját szobájában aztán letette a táskát a földre, és kinyitotta. Ritkán érzett ilyen izgalmat. Dolores fia a finnországi kompokon dolgozott, az a folt meg olajnak látszott. Mi van, ha… Bár ha összeszedett egy táskát az autófedélzeten a vihar után… igen, akkor talán belenézett volna, mielőtt az anyjának ajándékozza. De több táska is volt ugyebár. Lehet, hogy megnézte azokat, és úgy gondolta, ebben is ugyanaz van. A kék szín viszont megzavarta, nem talált rá magyarázatot. Így is, úgy is, muszáj kinyomoznia. Különben sosem bocsát meg saját magának. Újságpapír zizegett, néhány régi pléd esett a padlóra. Märtha türelmetlenül dugta beljebb a kezét. Még több pléd, és még több újság. Ez lenne Dolores sok milliója? Märtha kihúzott egy halom papírt, és próbálta kitapogatni, mi van odalent. Újság, újság, de mintha lenne valami más is! Igen, úgy fest. Märtha szíve hevesen vert, és kiborította az egészet. Te szent ég. Ötszázkoronások! Egymás után szálltak ki a táskából, és nem sokkal később mindenütt pénz hevert. Igaza volt, ez a másik táska! De most hová rejtse ezt a rengeteg pénzt? Körülnézett.
A paplanhuzat! Magához rántotta, és elkezdte belepakolni a zsákmányt. Egymás után tűntek el a pénzkötegek a virágos anyagban. De Dolores nem vehet észre semmit. Gyorsan elkeverte a maradék pénzt a régi újságpapírokkal, meg hozott újabbakat is a szekrényből. Aztán a tetejét jó vaskosan megrakta a bankókkal, arra jöttek a plédek és a sál. Mikor a táska ismét megtelt, alaposan szemügyre vette minden irányból, és addig igazgatta, míg pontosan úgy nem nézett ki, mint azelőtt. Aztán kilopakodott vele a társalgón át, és lassan benyitott Dolores ajtaján. Megállt a küszöbön hallgatózni. Az asszony még mindig horkolt. Märtha bekapcsolta a led-eket, és a halovány fényben csöndesen beljebb lépkedett. Visszagurította a táskát az éjjeliszekrény mellé, pontosan az eredeti helyére. Dolores abbahagyta a horkolást, Märtha pedig összerezzent. Moccanni sem mert, az öreglány a karját nyújtogatta, láthatólag fel akart ülni. Kinyitotta a szemét, és Märthára nézett, aki hátrálni kezdett, és már épp készült előrukkolni valami magyarázattal, mikor Dolores lehunyta a szemét, és az oldalára fordult. Morgott egyet, a vállára húzta a takarót, aztán hatalmasat szellentett. Märtha nyugtalanul nézett rá. Csak mikor ismét hortyogni kezdett, akkor mert megmozdulni. Kisietett az ajtón, visszaiszkolt a szobájába, aztán egy nagy sóhajjal, kimerülten lerogyott az ágyára. – Fuhh, micsoda próbatétel! – szusszant, de ugyanabban a pillanatban máris újra megfeszült, mert valami nagyon furcsa hangot hallott. Összekulcsolt kézzel, meredten bámult az ajtóra. Csönd. Märtha várt. Semmi sem hallatszott, így ő is felbátorodott. Az éjjeliszekrényre támaszkodott, és óvatosan felállt. Akkor újra meghallotta. Mintha… Ó, istenem, hát persze, ráült a bankjegyekre. Be kell tekerni őket egy plédbe, hogy ne zizegjenek. Semmiképp sem fedezhetik fel a lopást. Az a bűnözői pályájuk végét jelentené.
63 – Hát ketten vágyakoztunk! – mondta Zseni másnap, mikor átölelte Märthát, aztán úgy is maradtak egy darabig. Annyi mindent akart mondani még, de nem talált szavakat. Helyette csak ölelte őt. Az otthon üvegajtaja máshogy nézett ki, mint szokott, nem volt olyan ocsmány, mint amilyenre emlékezett. Még ha randa, negyvenes évekbeli stílusban épült is a ház, megszépítette, hogy Märtha itt lakott. Zseni érezte, ahogy asszonykája a vállára hajtja a fejét. – Végre! – mondta végül, és már potyogtak is a könnyei. – Végre – ismételte meg, Zseni pedig a gyengéd szavakra gondolt, amiket a filmekben mondanak ilyenkor. Pontosan úgy érezte magát, de ostobaságnak tartotta volna kimondani őket. Ezért csak motyogott valamit, és kissé esetlenül cirógatta Märtha haját. – Hahó, engem már meg sem ismertek? – kiáltotta Gereblye, és közelebb lépett. Szokás szerint kendő volt a nyakán, és a börtönben körszakállat növesztett. Boldogan vigyorgott, hátba vágta Zsenit, aztán átölelte. Märtha mosolyogva figyelte a barátait, akikkel már olyan régóta nem találkozott. Fantasztikus érzés volt újra mellettük állni, nem tudta abbahagyni a sírást, bár ebben az éjszakai kaland miatti fáradtsága is benne lehetett. Gereblye csinos, még ha bagószaga van is, Zseni pedig az egyetlen férfi, akinek valaha is verseket írt – még ha azok bűncselekményekről szóltak is. – Kicsi Märtha – Gereblye puszit nyomott Märtha arcára, mint valami francia, bár bizonyára csak a szakállával akart dicsekedni.
– Jaj, de szúrsz! – szaladt ki a nő száján. – Jaj, de jó újra látni! – helyesbített barátságosan. Gereblye elmosolyodott, kedvesen Märtha arcába csípett, aztán visszatért Stinájához. Valószínűleg hosszan üdvözölték egymást, mert Gereblye kendője ferdén lógott, Stina szeme pedig csillogott. Märtha figyelte, ahogy egész reggel az ablaknál állt és várt, újra és újra végighúzva fésűjét amúgy tökéletes frizuráján. Most végre itt a lovagja. Amíg mindenki ölelkezett, Anna-Greta a háttérből figyelte őket. Természetesen ő is örült, hogy újra láthatja Zsenit és Gereblyét, ő is meglapogatta őket, de mégsem volt felhőtlen jókedve, hisz az ő Gunnarja nem volt itt. Ráadásul az internetes átutalások ügyén sem tette még túl magát. Lógatta az orrát. Märtha látta, hogy valami nincs rendben, ezért odament megvigasztalni. – Valami nem stimmelt az otthon internetkapcsolatával tegnap este – vigasztalta. – Komolyan? – Igen, az egész ingatlanban. Még egy tizenöt éves hacker sem tudott volna pénzt utalni tegnap. – Ó, de jó! – könnyebbült meg Anna-Greta. – Ráadásul a pénz dolog közben meg is oldódott – nézett rá Märtha ravaszul. Többet nem mert mondani, nem tudhatta, vajon Doloresnek feltűnt-e valami. Uzsonnaidőben Märtha kötéssel az ölében üldögélt, de ahelyett, hogy részt vett volna a beszélgetésben, nyugtalanul pillantgatott Dolores szobája felé. Mikor hirtelen kinyílt az ajtaja, ijedtében elejtette a fonalat, és csak amikor az öreglány megindult a szokásos körére a táskájával, a bőkezű fiáról prédikálva, akkor tudott Märtha megnyugodni. A többiek felé fordult: – Nos tehát. Várlak titeket a szobámban vacsora után. Egy rémes ragu után, amihez túlfőtt babot és hideg, porból készült krumplipürét tálaltak egy műanyag dobozban, Märtha
úgy vélte, nem árt kipótolni a vacsorát. Nápolyit, kávét, áfonyás pitét és likőrt tálalt. Zseni kopogott be elsőként. – Segítsek? – kérdezte, és egy dobozos fagyitortát tett az asztalra. – Gondoltam, ünnepelünk. – Azzal összeszedte minden bátorságát, előrehajolt, és puszit nyomott Märtha szájára. A nőt olyan melegség járta át, hogy válaszul megölelte a férfit, és hosszan-hosszan álltak összeölelkezve, még a tortáról is megfeledkeztek. Ha nem kopogtak volna, bizonyára el is olvad. – Ennek a tortának nem a fagyasztóban a helye? – kérdezte Gereblye, mikor belépett, a doboz körüli fagyitócsára mutatva. – Ilyen állapotban legjobb a fagyi – jelentette ki Zseni, és előszedte a tányérokat. Mikor mindenki megérkezett, megtöltötték a csészéket, kanalaztak egy kis fagyit, majd Märtha megkopogtatta az asztalt. – Figyeljetek, remélem, nem érzitek becsapva magatokat, hogy megint itt vagyunk az otthonban. – De drága Märtha! – kiáltottak fel egy emberként. – Úgysem leszünk itt sokáig. Egészségetekre, zsiványok! Azzal mindenki megemelte a likőröspoharát, és ivott, majd teljes hangerőn végigénekelték az egész repertoárjukat. Aztán türelmesen meghallgattak egy tengerésznótát Gereblye tolmácsolásában, majd Anna-Greta produkciója következett. Mikor mindenki kiénekelte magát, kalandokat és mulatságos történeteket meséltek egymásnak a börtönidőből, végül pedig Märtha vette át a szót. – Megtaláltam az eltűnt bevásárlótáskát. – Tényleg? Csodálatos! – kurjantott Zseni. – Na de hogyan? – kérdezte Gereblye. – Csak azt ne mondd, hogy a pénz is benne volt – tamáskodott Anna-Greta. – Hihetetlen, deb is tudob elkébzelni, hogyan – mondta Stina, aki megint megfázott. Märtha beszámolt az éjszakai akciójáról Dolores szobájában. – Szerintem a váltságdíj teljes második fele, vagyis mind az öt
milla ott lehetett a táskában. Erre mindannyian felszisszentek. Gereblye kihúzta magát. – Ötmillió! – Csss – csitította őket Märtha, az ágyhoz lépett, és megveregette a takarót. – Itt a pénz, amit kivettem. Akinél a festmények vannak, jutalmat követel. Rejtsen el 100 000 koronát egy babakocsiban. Állítsa le a kocsit a Grand Hotel hátsó falánál október 30-án 13.00-kor ez állt a papíron. – Papíron? Láthatnám? – kérte Gereblye. – Sajnálom, de megettem. – Csak semmi bürokrácia – motyogta Gereblye. Märtha beszámolt az őrökről, és arról, hogyan nyelte le az utolsó pillanatban az üzenetet. – Éjjel kivettem belőle százezret és elrejtettem egy párnahuzatba. Kétszáz darab ötszázast, ha nem számoltam el. Benne vagytok, hogy betegyünk száz lepedőt a babakocsiba? – Lepedőt? – Mármint hogy pénzt, ugye – világosította fel Märtha. – Babakocsi – gondolkodott el Stina egy alapos orrfújás után. – Anders és Emma biztos tudnak segíteni. Megkérem őket, hadd vigyázzak a kicsire, és akkor kölcsönvesszük a kocsiját. Malin elvégre hat hónapos. Tökéletes. – A gyereket is belekevered? Hat hónapos, és már bűnöző – nyerített Anna-Greta boldog póni módjára.
64 Hála istennek se nem esik, se nem havazik. Tökéletes idő gyanús ügyletekhez. – Nyugodtan kell kezelnünk az ügyet – sandított ki Märtha az utcára. Feszült volt a hangja, és ezt ő maga is érezte. Az áruszállító még sehol, miért késlekedik? – Ne aggódj. Megoldjuk – felelte Zseni. – És ha valaki lebuktat minket? – aggódott Märtha. – Erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy megrendeltél négy doboz pelenkát és egy babakocsit – motyogta Stina. Még mindig duzzogott, mert nem engedték meg neki, hogy igénybe vegye a gyerekei segítségét. Andersnek és Emmának is volt babakocsija és takarója, így nem értette, miért kell Märthának szükségtelen költségekbe vernie magát. – Az anyai szeretet a stratégiai gondolkodás útjába állhat – válaszolta Märtha, Stina pedig azóta is morcos volt. Märtha tudta, hogy később kénytelen lesz kiengesztelni a barátnőjét, de most más dolguk van. Most felvirradt A Szállítás Napja. A cég már üzent, hogy úton van az autó, így mind az öten az utcán toporogtak. Várakozás közben Anna-Greta beszámolt arról, hogyan rendelte meg a napernyős kocsit, a babatakarókat és a pelenkákat a neten. Házhozszállítást kért, és azt, hogy átvételkor fizethessenek készpénzben. – Micsoda szerencsénk van, hogy itt vagy nekünk – mondták elismerően, majd elmosolyodtak, látva mennyire örül AnnaGreta a dicsérő szavaknak. Két nappal korábban tartottak egy beszerzési megbeszélést. Az első napirendi pont a „Megfelelő pelenka” címet viselte.
Türelmesen meghallgatták Stina előadását az apró Malinról és alvási szokásairól. Stina csak mondta a magáét az unokájáról, és hogy mennyi folyadékot szív fel a pelenkája, holott a kérdés valójában az volt, melyik fajtába lehet több pénzt elrejteni. Zseni és Gereblye ásítoztak, Anna-Greta az ujjaival dobolt a számítógépen, Märtha pedig próbálta a megfelelő irányba terelni a beszélgetést. – A pelenkába ötszázasokat kell csomagolni, drágám – szólt közbe. – El kell, hogy rejtse a pénzt, valamint gumírozott lábrész sem ártana, nehogy mind kipotyogjon. Én a Bambo márkára szavazok. Zseni, Gereblye és Anna-Greta keze azonnal a magasba lendült, így többségbe is kerültek. – Jellemző, hogy ti döntitek el, holott fogalmatok sincs, miről beszélek – morogta Stina. – Mit tudtok ti a pelenkákról? – Semmit, aranyom, de a világ így működik – vigasztalta Gereblye. – Azok hozzák a döntéseket, akik nem értenek semmihez. Mikor a „Babakocsi beszerzése” ponthoz értek, parázs vita alakult ki. – Remek lett volna együttműködni a gyerekeiddel, Stina – kezdte Märtha –, de Emma babakocsija sajnos elvezethet hozzánk. Olyan kocsi kell, amit lehetetlen lenyomozni, egy ikerkocsiba ráadásul mindkét festmény belefér. – Úgy is van! – értett egyet Anna-Greta. A számítógépnél ült, és a Google segítségével kereste a megfelelő modellt. – Például ez itt, az Akta Gracila nevű napernyős kocsi, olcsóbb, mint a többi. Pont megteszi. – De rossz értékelést kapott – tiltakozott Stina. – Azt hallottam, hogy a fogantyúja lejár, a csavarok kilazulnak, legrosszabb esetben meg összecsuklik az egész. – Ez nem. Ez érte el a legtöbb pontot a teszten – folytatta Anna-Greta. – Ráadásul van hozzá cipzáras esővédő és lakat. – De ha ikerkocsi, hülyén néz ki, ha csak egy gyereket teszünk
bele – vélekedett Zseni. – Majd veszünk egy élethű játék babát – oldotta meg a kérdést Märtha. – Ebben a korban már nem tudok világra hozni egy gyereket, az tuti. – Azt hiszed, vicces vagy? Nem vagy te normális – jegyezte meg Stina. – A gyerekeim és én állunk rendelkezésedre, de te egy műanyag babát akarsz vásárolni. Elegem van! – Azzal zokogva kirohant a szobából. Ijedten néztek egymásra, és belátták, hogy kénytelenek lesznek elfogadni Anders és Emma segítségét, különben Stina kiszáll. Märtha elment egy doboz belga csokiért, átadta Gereblyének, aki Stina után sietett vele, hogy megvigasztalja. Hosszú idő telt el anélkül, hogy bárki is mondott volna bármi érdemlegeset, csak hallgatták Stina hüppögését. Mindenki rájuk várt, de mivel csak nem jöttek, végül folytatták a megbeszélést. Azon tanakodtak, hogy milyen ruhát adjanak a játék babára, és kell-e neki sapka vagy sem. Az esővédő alatt úgy néz majd ki, mint egy valódi gyerek, Malinnal a másik oldalon pedig igazán hihető lesz, hogy két kisgyerekkel furikáznak. Stina nélkül nem volt olyan élénk a megbeszélés, és hamar kifogytak a témából. Végre-valahára lépések közeledtek, és nagy megkönnyebbülésükre visszatért Gereblye és Stina. Ez utóbbinak csokis volt a szája, de a játék babát azért nem feledte el. – Szent egek, mit gondolnak majd a gazfickók, mikor találnak egy gyerekkocsit benne egy játék babával? – tört ki ismét, és kitárta a karját. – Azt, hogy figyelünk a részletekre, és mindent a lehető leghitelesebben igyekszünk elvégezni – mutatott rá Zseni. – Az unokád meg majd megkapja ajándékba a babát – zárta le a vitát Märtha, és erre Stina is megnyugodott. Megkérték, hogy ő válassza ki a párnákat és a takarókat, így végül mindenki megbékélt. Megegyeztek hát az esővédős ikerkocsiban, hogy beleférjen mindkét kép, és a kiegészítőkről is döntöttek. Erre
koccintottak, és lefeküdtek aludni. Märtha töprengését egy érkező autó szakította félbe. A furgon lassított. – Ez az! – lelkendezett Märtha. Az autó megállt előttük. A sofőr lehúzta az ablakot. – Ez a Gyémánt Kft.? – Pontosan – felelte Märtha. – Nagyszerű. – Az ifjonc kinyitotta az ajtót, kiugrott a vezetőülésről, és Maja Strand iránt érdeklődött. Märtha biccentett, hogy ő az, majd aláírta a nevét a fickó elektronikus kütyüjén. Manapság nem ment már ugyanolyan jól az írás, no meg a Maja Strand névhez sem volt szokva. De végül sikeresen odafirkantott egy olvashatatlan aláírást, mint amilyet a befolyásos férfiak és az orvosok szoktak. Anna-Greta megszámolta a ládákat, ellenőrizte a szállítólevelet, és fizetett. A sofőr nagyvonalúan becipelt mindent a liftbe. Több fordulóban pakoltak ki, idegesen és kapkodva, de végül sikerült az egész kupacot észrevétlenül becsempészni a szobáikba. Alig helyeztek el mindent, máris megérkezett a következő furgon a babakocsival. Märtha lesietett az utcára, és közölte az elképedt sofőrrel, hogy a gyerekeinek kell a kocsi, bár közben rájött, hogy az ő korában már inkább unokákat kellett volna mondani. De minden rendeződött, és mikor visszatért a szobába, poharakat és egy üveg pezsgőt vett elő. – Drága barátaim, igyunk a művészetre és a festmények épségére! – emelte poharát. – Az impresszionistákra! – tette hozzá Anna-Greta. Azzal elővett egy doboz szendvicset, amit mindenki nagy örömére szintén a netről rendelt. Märtha kulcsra zárta az ajtót, és miután ettek-ittak, megtöltöttek néhány pelenkát ötszázasokkal. Anna-Greta egész este remek hangulatban volt, mivel ilyen simán ment a netes rendelés, és jókedvűen kijelentette, hogy másnap betelefonál a bankba, hogy
beszámoljon a számítógépes problémáról. A többiek azt tanácsolták neki, hogy nem is kéne magyarázkodni, csak mondja azt, hogy állítsák vissza a számlát az átutalás előtti állapotába, lévén, hogy vagy ő, vagy egy vírus kitörölt mindent. – De ha a pénzkivételről kérdeznek, mit mondjak? – kérdezte. – Mondd, hogy meggondoltad magad. Összességében nagyszerű napot zártak, és mikor még Gunnar is felbukkant vacsora után, Anna-Greta azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól. Visszavonultak Anna-Greta szobájába, és a késői óra ellenére felcsendült egy Lapp-Lisa-dal. Együtt dúdoltak vele, aztán a lemez megakadt a sor végén. Egy darabig kattogott, majd a tű végigszántott a lemezen, és csend lett. A többiek reménykedve néztek egymásra. Talán Gunnar szándékosan belerúgott? De aztán ismét felcsendült ugyanaz a nóta, úgyhogy a csapat tagjai jó éjszakát kívántak egymásnak, és elvonultak szobáikba. Kis idő elteltével azonban ismét kinyílt két ajtó, és Zseni meg Gereblye keresztezték egymás útját a társalgóban. Váltottak pár szót arról, hogy milyen nehéz elaludni, majd visszatértek szobáikba. De nemsokára ismét nyíltak az ajtók, és ki-ki átosont az asszonykájához. Aztán pedig egész mással foglalatoskodtak, nem bűncselekmények tervezgetésével. Bár a fejleményekre való tekintettel talán jobb lett volna arra fordítani az időt.
65 − Jaj, de ideges vagyok! − sóhajtotta Stina maga elé, miközben az újonnan vásárolt babakocsit tolta. Október 30-a volt, öt perccel egy óra előtt. A víz felől fújó hűvös szél már a tél ígéretét hordozta magában. Malin bebugyolálva feküdt az ikerkocsi egyik felében, a másikban az élethű játék baba sapkában. Stina és Märtha felváltva tolták a kocsit, mert sokkal nehezebb volt, mint gondolták. Még délelőtt belepakolták a játék babát, a takarót és a pénzzel kitömött pelenkákat, valamint egy cumisüveget, néhány babazoknit és egy extra pulóvert. Aztán taxiba ültek a kislánnyal együtt. A taxisofőr segített nekik a babakocsi körül, aztán elhelyezték Malint és a babát, majd elindultak a Grand Hotel felé. Útközben Märtha azon gondolkodott, vajon kik nyúlhatták le a képeket. Minden lehetőséget végigzongorázott a jugó maffiától a szálloda személyzetén át egy ismeretlen tolvajig. Bár igazából semmi jelentősége, a legfontosabb az, hogy visszakerülnek a festmények. Mikor a megjelölt helyre értek, alaposan körülnéztek, majd otthagyták a babakocsit a megbeszéltek szerint. Stina épp emelte kifelé az unokáját, amikor megállt a mozdulat közepén. Elgondolkodva nézett a játék babára. − Märtha, rosszul gondolkodtunk. Ha az emberek meglátják a kocsiban ezt az élethű babát, azt hiszik majd, hogy elhagytuk a gyerekünket, és utánunk rohannak. − Ne aggódj. Ráhúzzuk az esővédőt, és senkinek nem tűnik fel semmi − húzta be Märtha a cipzárat. – Semmi kedvem vinni azt az izét – bökött a játék babára. − Gyereknek hívják – javította ki Stina éles hangon. – De ha
úgyse látszik, hogy mi van a kocsiban az esővédő alatt, mi értelme volt a babának? − Hm, szerintem úgy gondoltuk, hogy… − kezdte Märtha, de ha az élete múlik rajta, sem tudta volna megmondani, minek is vették a babát. Miért kell Stinának mindig utólag okosnak lenni? Már úgyis mindegy. – Hát szóval, azt mondtuk… − Mondtuk? Engem ugyan ne keverj bele – húzta fel az orrát Stina. – Én Emma babakocsiját akartam hozni. Ezek a csirkefogók most majd hülyének néznek. Játék baba! Ha én dönthettem volna, akkor… − Jobb lesz indulni – szakította félbe Märtha. – A megállapodás szerint két órára el kell tűnnünk innen. Aztán felvehetjük a képeket. − Egy Monet, egy Renoir és egy játék baba egy babakocsiban – rágódott tovább Stina. − Jól van, na. A lényeg, hogy svéd nemzeti kincsekről van szó, amiket vissza kell juttatnunk a nemzetnek. Stina a vállát vonogatta, és lelakatolta a kocsit. Az utca kihalt volt, errefelé kevesen jártak. Inkább a vízparton szoktak sétálni. Malin egy plédbe tekerve, sapkásan feküdt Stina karján. − De aranyos – gügyögte Märtha, hogy oldja a hangulatot. − Igen, ugyanis Ő IGAZI, tudod? – vakkantotta Stina. Nem volt a közelben kávézó, így a Grand Hotel éttermébe ültek be. Märtha szívesebben ment volna máshová, félt, hogy felismerik, a múltkor is milyen kínosan alakult. De hideg volt odakint, és nem volt más lehetőség. Rendeltek egy előételt, de épp hogy csak csipegettek belőle. Két órával később felhajtottak egy-egy kupica szíverősítőt, amiről csak utólag derült ki, hogy nem likőr, hanem eper ízesítésű vodka volt. De mit tesz az, legalább meghozta az önbizalmukat, és már nem remegett a lábuk. Stina hangulata a tetőfokára hágott, amikor belga csokoládét hoztak neki a kávé mellé. Olyan hangosan viháncolt Malinnal, hogy Märtha kénytelen volt megkérni, hogy moderálja
magát. − Remélem, becsületes csirkefogóval van dolgunk, aki nem csak elveszi a pénzt, hanem tényleg visszaadja a festményeket is – aggódott Märtha, mikor kiléptek az utcára. – Különben nem lennék a helyében. Majd jól elpáholom. − Vagy karaterúgást kap a lába közé – kuncogott Stina, és majdnem elbotlott. Märtha csak nézett, hogy henceg a barátnője. Biztos a sok krimi tette. Stina a magasba emelte Malint. − Napi egy bűntett, minden ráncot eltüntet! – skandálta. Märtha megállapította, hogy Stina csúcsformában van. Minden flottul fog menni. Alkonyodott, és az eső is nekieredt. Märtha vizes képkereteket és felpöndörödött festményeket vizionált, így megszaporázta lépteit. Ám hamar kifulladt, kénytelen volt megállni, hogy kilihegje magát. Akkor eszébe jutott az esővédő, és megnyugodott. De mi van, ha a babakocsi két órán át ott állt, és senki nem ment el a pénzért…? Vagy ha csapdáról van szó. Óvatosan közelített a babakocsihoz, nem lépett mellé, először csak a botját nyújtotta felé. Elvégre akár egy bomba vagy más rémség is lehet a kocsiban, jobb az elővigyázatosság. De a bot nem ért el odáig. Véletlenül Anna-Greta botját hozta el magával, az meg ugye ferde. Így hát kétszer megkerülte a babakocsit, és alaposan megszemlélte minden oldalról, mielőtt meg merte emelni az esővédőt. A játék baba lecsúszott, valaki matatott tehát a takarók között. A párnáknak és a pelenkáknak nyoma veszett, a pléd alatt viszont dudorodott valami, sőt, kettő valami, mint egy teve púpjai. Märtha odanyúlt, aztán felsóhajtott a megkönnyebbüléstől: két festmény volt az. Be voltak csomagolva, de érezni lehetett a két masszív keretet. Az egyik szögletes, mint amilyen a Monet-képé volt, a másik hullámos, lekerekített sarkokkal, mint a Renoiré. Próbálta megemelni a Renoirt, hogy megnézhesse, de nem ment. Az aranykeret túl
nehéznek bizonyult. − Akkor most irány a múzeum? – kérdezte halkan, Stina pedig bólintott. Eloldozták a kocsit, és elindultak a múzeum irányába, de útközben megálltak. − Itt egy kicsit világosabb van. Nézzük meg, hogy sértetleneke. Nálad vannak a kesztyűk, Stina? − A zacskóban találsz cérnakesztyűt. Én viszont kénytelen vagyok fogni Malint. Becsinált. − Jellemző. Märtha előbányászta a kesztyűt, felvette, és elkezdte letépni a papírt az egyik csomagról. Több rétegben volt rátekerve, nehezebb volt leszedni, mint gondolta. De mikor előbukkant az aranykeret sarka, a boldogságtól alig tudott hová lenni. − Látod, Stina? Jaj, de örülök! Tudod, nem mindig a birtoklás a legnagyobb boldogság. Adni is ugyanolyan nagyszerű, vagy talán még jobb is. De visszaadni valami igazán értékeset, amit az ember ellopott, hát az viszi a pálmát! − Nincs időnk filozofálgatni. Át kell pelenkáznom Malint. Märtha gyorsan visszahajtotta a takarót a képekre, és hátrált két lépést, hogy helyet adjon Stinának. A csere gyorsan ment, barátnője rutinos volt, hiszen ez a kislány már a harmadik unokája volt. A babakocsi körül félreismerhetetlen szag kezdett terjengeni. − Szerencse, hogy Monet és Renoir ebből már mit sem érez – jegyezte meg Märtha. Stina nem válaszolt, csak betette a pelenkát a babakocsi végébe, aztán betakargatta Malint. − Sietnünk kell. Takarj le mindent. Járókelők. Märtha felnézett. Valóban, egy csapat nyugdíjas közelített feléjük. Sietősen behúzta a cipzárat. − Bizonyára a Nemzeti Múzeumba mennek. − Honnan veszed? − Alig pár férfi van, viszont rengeteg nő. Akkor kultúráról van szó.
Befordultak a sarkon a múzeum felé, a szél erősödött, és amikor kiértek a partra a Grand Hotelnél, taszított egyet a kocsin. Erős szélroham volt, alákapott az esővédőnek, a babakocsi pedig elkezdett csúszni a rakpart felé. Märtha egyből reagált, erősen belekapaszkodott a fogantyúba, de az levált, ott maradt a kezében. Stina ösztönösen kikapta Malint a helyéről, de máris érkezett az újabb szélroham. Most, hogy kevesebb volt benne a súly, a kocsi a víz felé kezdett gurulni. − Mentsd meg, mentsd meg! – visította Stina, Märtha pedig a kocsi után loholt. Lelki szemeivel látta, ahogy a babakocsi belefordul a vízbe, és ő tehetetlenül nézi, ahogy a Renoir és a Monet elsüllyed. Végveszélyben az ember erején felül képes cselekedni, Märtha megpróbált hát futni. De már három lépés után érezte, hogy ez nem fog menni, így hát segítségért kiáltott. Igen, lármázott és kiabált, ő, aki néma csöndben, diszkréten akarta megközelíteni a múzeumot. Az egyik komp kapitánya, aki látta, mi történik, beérte a kocsit, elkapta, és visszakormányozta az utca felé. − Talán legjobb lesz levenni az esővédőt, nehogy a szél megint játszadozni kezdjen vele – mondta kedvesen. − Nem, nem, nem szükséges! – válaszolta Märtha, aki nem akarta, hogy a férfi meglássa, mit rejt a kocsi. – Ezer köszönet és hála! Azzal fogta a kocsit, visszahelyezte rá a fogantyút, és már indult is a múzeum felé. − De kedves hölgyeim, arrafelé tartanak? Hadd segítsek! – ajánlkozott a férfi. − Nem, jó lesz így – hárított Märtha, de a kapitány addigra már átvette az irányítást. A lépcsőnél feléjük fordult. − Csak azt ne higgyék, hogy itt hagyom önöket a lépcső alján. Igazi férfira van szükségük! Azzal felvitte a kocsit a lépcsőkön, majd egy kissé túlságosan is határozott mozdulattal lesuhintotta a tetején. − Így ni, innentől már egyedül is boldogulnak.
A férfi mosolygott, szalutált, Märtha és Stina pedig köszönetet motyogott. − Nincs szerencsénk, hogy meglátott – feszengett Märtha. − De a rendőrség csak nem veszi rossz néven, ha vissza akarjuk adni a festményeket? Nyugodj meg, Märtha. Ráadásul kedves férfi. Nélküle sosem jutottunk volna fel idáig – mondta Stina, akit teljesen kikészített a sok dráma. Kimerülten támaszkodott neki a gyerekkocsinak, ami elég csálén állt. Egy csavar hullott a földre. − Látod ezt? Ráadásul nem is volt olcsó! Pedig reméltem, hogy megajándékozhatom vele Emmát – panaszolta. − Emma örülhet, hogy nem kapja meg – nyögte Märtha, miközben megpróbálta begyömöszölni a sérült kocsit az ajtón. Valami történhetett a kerékkel, mikor a férfi letette, ugyanis a kocsi nem akart gurulni, és így elég nehéz volt kezelni. Märtha lihegve támaszkodott a falnak. − Csak toljuk be a liftbe, és szabaduljunk meg tőle – tanácsolta Stina, miközben helyet keresett, ahová letehette volna Malint. − Remek ötlet! – örült meg Märtha. A lift a bejárattól jobbra kapott helyet, mellette egy pad állt. Stina óvatosan letette unokáját a padra, aztán a két nő együttes erővel a lift felé tolta a kocsit. Néhányan furcsán néztek rájuk, de Stina és Märtha nem zavartatta magát. Szerencsére a lift a földszinten állt, és mikor megnyomták a hívógombot, azonnal nyílt az ajtó. Két fiatalember felajánlotta a segítségét, így együtt tolták be a kocsit a liftbe. Az ifjak sajnos olyan erővel taszították meg, hogy nekiment a lift túlsó falának. − Elnézést – mentegetőztek. − Köszönjük, kedveskéim. Nem tesz semmit, önök igazán lovagiasak – lihegte Märtha. – Innentől boldogulunk. De mikor megfogta a fogantyút, hogy az egyik sarokba helyezze a kocsit, újabb csavarok potyogtak ki belőle. − Legjobb lesz becsukni a liftajtót, és búcsút venni tőle – mondta Stinának, és benyomta a gombot. De mikor az ajtó
bezárult, odabentről csattanás hallatszott. − Mi volt ez? – kérdezte Stina, Märtha pedig gyorsan ismét megnyomta a hívógombot. Nyílt az ajtó, és ott feküdt előttük a kocsi darabokban. − Hűha! – hűlt el Märtha. − Ennyit a minőségről – vonta le a tanulságot Stina. Csodálkozva nézték az esővédő, a kerekek, a pelenkák és a takarók forgatagát, a tetején egy játék babával, valamint a képkeretek púpjaival. A kocsi összeesett, pont ahogy a kommentelők állították. Märtha ösztönösen hátralépett. Az ajtók bezáródtak, ő pedig jelezte Stinának, hogy jobb lesz eltűnni. Mindennek a tetejébe még Malin is ordítani kezdett, úgyhogy erőltetett mosollyal, kezükben a visítozó gyerekkel elindultak a kijárat felé. Olyan méltóságteljesen és lassan léptek ki, ahogy csak tellett tőlük. Csak mikor a Grand Hotel mögé értek, és egy közeledő szabad taxit is kiszúrtak, akkor vette elő Märtha a telefonját. Kölcsönkapott egy feltöltőkártyásat, és a tudakozót tárcsázta. − A Nemzeti Múzeumot kérném – mondta, miközben Stina Malinnal az ölében próbált bekászálódni a taxiba. A központ vette fel, és Märtha az igazgatót kérte. − Halló, Tham múzeumvezető, Nemzeti Múzeum. Märtha összeszedte magát, és elváltoztatott hangon így szólt. − Egy babakocsi áll a bejárat melletti liftben, benne a Monet és a Renoir – mondta, majd azonnal letette. Aztán ő is beszállt a taxiba, és címként bemondta a Bromma repteret. Onnan belföldi és külföldi járatok is indulnak, így Märtha megfelelő hamis nyomnak ítélte. − Megbízatás letudva – jelentette ki. − Letudva? Teljesen biztos vagy benne? – kérdezett vissza Stina. – Ott maradt a játék baba. − Ajjaj – mondta Märtha, és bár komoly hibát követtek el, nevetni kezdett. – Harmincmilliót érő képek, és a tetejébe egy sapkás játék baba. Az élet tele van meglepetésekkel.
Mikor megérkeztek a Brommára, tettek egy kört az indulási csarnokban, ügyelve rá, hogy többen is meglássák őket, aztán visszabuszoztak a városba. Malin visszakerült Emmához, ők pedig az otthonba. Zseni és Gereblye lesegítették róluk a kabátot, Anna-Greta pedig annyira odavolt, hogy még a lemezjátszót is békén hagyta. Inkább teát és süteményt szolgált fel a szobájában. Mindenki töltött magának, aztán leültek a kanapéra. − Nos? – kérdezte Anna-Greta, és a fény felé tartva megtörölgette a szemüvegét. Új, modern keretet vásárolt, igazán jól állt neki, és még csak le sem csúszott az orráról. A régi, ötvenes évekbelit meg elajándékozta. Néhány korty tea után Märtha és Stina mesélni kezdtek. Mikor elértek az összecsukló babakocsihoz, Anna-Greta vidáman összeráncolta az orrát, és nevetett, de valahogy máshogyan, mint eddig, amitől a többiek nyugtalanul néztek össze. De amikor Märtha hozzátette, hogy a játék baba ottmaradt, megérkezett a szokásos nyerítés is, és mindenki megkönnyebbült. − „Legtöbb pont a teszten”, persze – mondta. − Régebben üzletben vásároltunk, ahol hozzáértő eladók voltak, akiktől lehetett kérdezni – nosztalgiázott Märtha. – Most mindent el lehet adni a neten, és a totális pancserek is értékelhetnek. Méghogy a legtöbb pont, piha! Két babakocsi közül, ami szétesett, ez csinálta lassabban, vagy mi? − Csakhogy a világ fejlődik. Az internet maradni fog – nyilatkoztatta ki Gereblye. − A fejlődés nem mindig pozitív irányú – ragaszkodott Märtha az igazához. − Te meg az eszmefuttatásaid – motyogta a férfi. Aztán csöndben iszogatták a teájukat. Stina csörömpölt egy kicsit, aztán letette a csészéjét az asztalra. − Tudjátok, azt hiszem, megint bakot lőttünk – mondta. Mindenki felkapta a fejét, mert Stina hanghordozása azt jelezte, hogy valóban valami fontosat akar mondani.
− Mire gondolsz? – kérdezte Zseni. − Miért kellett így settenkedni a képekkel? Märtha, nem mondtad-e el a kihallgatáson, hogy csak túszul ejtettük a képeket, és vissza akartuk adni őket, amint megkapjuk a váltságdíjat? − Dehogynem. − Hát akkor meg? Akkor mire volt jó ez az egész felhajtás? A hónunk alá vághattuk volna a képeket, és bemasírozhattunk volna velük, nem kellett volna se játék baba, se semmi. Nem büntetendő visszaadni valamit. Brommába elmenni meg végképp szükségtelen volt. – Stina szipákolt egy kicsit, majd tüsszentett párat. Huzatban ült, most megint meg fog fázni. – Az egészet hiába csináltuk – vonta le a következtetést, majd kifújta az orrát. Märtha elpirult és az asztalt bámulta. Zseni összekulcsolta a kezét a hasán, Gereblye dünnyögött valamit. Anna-Greta törte meg a csendet. − De hát az isten szerelmére, az ember elkövet hibákat, főleg ilyen időskorban nem? Mit számít? − Eljövendő bűncselekményeinkhez fiatal, erős emberekre lesz szükségünk, akik értelmesen gondolkodnak – szögezte le Stina. – Mint Anders vagy Emma. Amikor egyedül nem megy, segítséget kell kérni, és mi nem leszünk már fiatalabbak. − Á, nem tudnának lépést tartani velünk – legyintett AnnaGreta. – És jól szórakoztunk, nem? Ez a legfontosabb. Senki és semmi nem sérült meg, leszámítva a hasznavehetetlen babakocsit. És az utolsó szó után kirobbant belőle a nevetés, hangosabban, mint valaha. Märtha legszívesebben átölelte volna. Az volt a helyzet, hogy ő már a reptérről kifelé menet rájött, hogy hibázott. Semmi értelme nem volt így eljárni a képekkel. De nem mert szólni, és remélte, hogy senki nem jön rá. Most azzal vigasztalta magát, hogy a brommai látogatás jó volt terepszemlének. Alaposan megnézte magának a check-in pultot
és a biztonsági kaput is. Talán később kapóra jön a megszerzett tudás.
66 A telefon éles hangon szólalt meg, Petterson felügyelő a készülékre bámult. Egész nap telefonált, nem volt kedve újabb hívást fogadni. Ráadásul utálta ezt a csengőhangot. A norvég himnuszra hasonlított, azt pedig kegyetlenül megunta a legutóbbi sívilágbajnokság óta. Aztán mégis felvette. − Mit mond? Hogy festményeket találtak a liftben? Azt gondolják, hogy a Renoir és a Mon… Nem, nem, ne nyúljanak semmihez… Nem, AZ ÉGVILÁGON SEMMIHEZ, megtiltom! Azonnal jövünk. – Petterson zihált. Lehetséges ez? Azt hitte, a képek már rég elkeltek a nemzetközi piacon, de a nő a telefonban biztos volt a dolgában. Jobb lesz sietni. Strömbeck felügyelő is belátta a helyzet komolyságát, magához vette a kabátját, és a két rendőrtiszt nagy sebességgel a múzeumhoz hajtott. A Grand Hotel bárja előtt parkoltak le, és Strömbeck, miközben bezárta az autót, meglátott egy bankjegyet a járdán. Lehajolt, és felemelte az ötszázast; körülnézett, de nem látott senkit a környéken. − Ki a fene hajigál ötszázasokat maga körül? – motyogta, és zsebre vágta a bankjegyet. A múzeum bejáratánál egy egyenruhás őr fogadta őket. Odakísérte őket a lifthez, ugyanahhoz, amelyik a múltkor nem működött. De most nem az ÜZEMEN KÍVÜL felirat lógott rajta, hanem a LEZÁRVA. Egy nyugdíjas csoport toporgott az emeleten a liftajtó körül, akik a Bűn és bujaság kiállításra váltottak jegyet. − Követeljük, hogy azonnal helyezzék üzembe a liftet. Hogy máshogy tudnánk lemenni? Repüljünk? – morogta egy idősebb
hölgy, amint megpillantotta az őrt. − Vagy levisznek minket ölben? – kérdezte savanyúan a férje. − Nyugalom, nyugalom – csitította őket Petterson nyomozó, és a lift felé indult. – A rendőrségtől jöttünk. Sajnos, várniuk kell. − Önök jöttek a rendőrségtől? – Egy előkelő, középkorú hölgy nyújtotta a kezét a nyomozó felé. Szemüveges volt, a szája kifestve, és elegáns kosztümöt viselt. − Tham múzeumvezető vagyok – mutatkozott be. − Petterson felügyelő. − Itt vannak a képek – nyomta meg a gombot, mire a liftajtó kinyílt, és ezzel egy időben undorító bűz kezdett terjengeni. − Ez valami rossz vicc? Egy babakocsi maradványai… És ez? Atyavilág, egy játék baba rózsaszín sapkában! − Látja, szerintem azok ott a festmények. De mivel azt mondta, az égvilágon semmihez sem nyúlhatok, így nem bontottam ki őket. De érezni a keretet – mutatott a dudorokra a múzeum vezetője. − Hát akkor lássuk csak – hajolt előre Petterson felügyelő, és izgatottan matatni kezdett a kocsiban. − Vigyázz, nehogy becsípje a kezed a kocsi – figyelmeztette Strömbeck. Petterson csak egy hangyányit lassított. Olyan régóta dolgozott az ügyön, hogy már nem tudta türtőztetni magát. − Fantasztikus lenne végre tisztázni az ügyet – túrt egyre mélyebbre a kocsiban. – Mi a szent szar? Átkozódva lépett hátra, kihúzta az összegöngyölt használt pelenkát, majd a padlóra hajította. − Elnézést, hogy alkalmatlankodom, felügyelő úr, de vigyázzon a képekre… − dadogta Tham. Petterson gyors, ideges mozdulatokkal megtörölte a kezét, és óvatosabban folytatta. Elővette a zsebkését. − Biztos benne, hogy ezek valóban a hiányzó művek? – kérdezte epésen, és elkezdte róluk levágni a csomagolást. − Nem tudhatom, mivel nem engedte, hogy hozzájuk nyúljak.
Azt gondoltam, DNS-mintát akar venni, így tényleg nem tapogattuk. Tudjuk, mennyi bajuk van a nemzetközi műkincstolvajokkal. − Pontosan – motyogta Petterson, és óvatosan haladt előre, nehogy megsértse a festményeket. Leszakított egy nagyobb darab papírt, és a padlóra dobta. Abban a pillanatban ijedt sikkanást hallott, és a múzeumvezető az arca elé kapta a kezét. − Uramatyám! Petterson nyomozó letépte a maradék papírt, és hátrált néhány lépést. Megismerte a képeket, anno sokszor látta őket. A puccos aranykeretben az a jól ismert kép volt egy síró kislányról, ami majdnem minden svéd vécéjében ott lóg. Petterson letette a képet a földre, és a másikkal folytatta. Ezúttal nem volt annyira óvatos. Gyorsan felszabdalta, majd letépte róla a papírt. − Mindjárt gondoltam! A kép egy hajóskapitányt ábrázolt, viharkalapban, pipával a szájában. − Giccsparádé! − lihegett Tham. − Szóval úgy gondolja, a rendőrségnek nincs jobb dolga? – érdeklődött Petterson fejhangon. – Hogy erről már ne is beszéljek. – Felemelte a babát, és lovagló pózban rácsapta a képkeretre, de olyan erővel, hogy a parányi rózsaszín sapka leesett a fejéről. − Ha tudtam volna… tényleg sajnálom – pirult el a múzeumvezető. Strömbeck felügyelő közben végig fotózott. Alig bírt magával. − A jegyzőkönyvbe – vigyorogta. – A netre is kirakom. Petterson tiltakozón emelte fel mindkét kezét. − Meg ne próbáld. Képzeld el, ha lehozza az újság… − Éppen ezért. Átverték a rendőrséget. A Nyugdíjas Liga ismét lecsap – röhögött Strömbeck. − Állítsd le magad! – Petterson csípőre tette a kezét, majd némi gondolkodás után folytatta. – Emlékszel? Märtha Anderson
azt vallotta, hogy vissza akarták adni a festményeket, de ellopták őket a Grand Hotelből. Hogyan magyarázzuk meg most ezt? Megvannak a keretek, de a képek sehol. − Megnézzük a biztonsági kamerák felvételeit, hogy ki tolta ide a babakocsit. − Kamerafelvételek már megint? Ne már! – nyögött fel Petterson. − Nem, tudom már, mi legyen – komolyodott el hirtelen Strömbeck. – Tájékoztatjuk a sajtót, hogy megtaláltuk a képeket. Akkor a valódi elkövetők elbizonytalanodnak. Kicsalogatjuk őket a nyílt terepre. Talán adódik valami, amin azután elindulhatunk. − Erőltetetten hangzik. És ha a sajtó látni akarja a festményeket? − Akkor azt mondjuk, várniuk kell, mert egyelőre a nyomozati anyag részei. − Hm – gondolkodott el Petterson. A múzeumvezető azóta meg sem nyikkant. Petterson töprengve nézett rá. − Ezekkel mi legyen? – kérdezte, és megpiszkálta a síró lányt ábrázoló képet. Strömbeck elmosolyodott. − Bolhapiac? − Nem, tulajdonképpen lehet rajta DNS – gondolta meg magát Petterson. − Pont ezt mondtam – mutatott rá a múzeumvezető. – Akkor addig leviszem a képeket a raktárba. Istenkém, giccses tucatképek a Nemzeti Múzeumban! − A babakocsit el ne feledje – tette hozzá Strömbeck. – Micsoda kiállítási darab lehetne! Megfagyott pillanat, az alkotó pedig… akárki. − Ez nem a Modern Múzeum – utasította rendre a múzeumvezető. − Persze, értjük – válaszolt Petterson felügyelő. – Akárhogyan is, nem jutottunk előbbre a nyomozásban. A képek még mindig nincsenek meg, és…
− Pontosan. A képek nincsenek meg, és annyi minden történhet még – állapította meg Strömbeck.
67 Liza megvakarta a fejét, és megrázta a haját. A tükörképét bámulta, és káromkodott. Mi a francért kellett megfésülködnie? Visszakerült Hinsebergbe, hát nem csoda, hogy rossz kedve van. Alig volt egy kicsit szabadon, és a rendőrség máris újra bevarrta. Csak mert meg akart szabadítani egy vénembert a pénztárcájától. Oké, hamisított egy aláírást is az ékszerboltban, aztán lelépett pár ékszerrel, de nem olyan sokkal. Akkor bukott le, amikor kirabolta a tatát. Istenem, de ciki! Hogy pár százkoronásért csukják le, amikor milliókat célzott meg… Kurva életbe! Ha kereshette volna a festményeket még egy darabig, biztos előkeríti őket. Az a nehéz, csicsás aranykeret az egyik királyi képen nem volt hétköznapi, és előbb vagy utóbb biztos kihúzta volna az igazságot Petrából. Mert biztos, hogy a csaj benne van. Liza szentül meg volt győződve erről. Az egyetemhez is újra el akart menni, de a rendőrség közbeszólt. Micsoda bénaság így pofára esni. Most kénytelen várni a következő kimenőig, vagy megszökni. És ha nem talál semmit Petránál, Märthából fogja kiszedni az igazat. A boci mostanra már visszakerült az otthonba, csak meg kell látogatni. Biztos, hogy többet tud a festményekről, mint amennyit mondott. A tízmilliós váltságdíjat sem lehet csak úgy elveszteni. Liza bement a társalgóba, hogy főzzön egy kávét, mikor meglátta, hogy az egyik smasszer neki integet az üveg mögül, és felé tart. – Lenne itt valami – vágott bele a smasszer, amikor belépett. – Aha… – Emlékszel Märtha Andersonra?
– Ki tudná elfelejteni a nyanyát? – Beszéltél vele valaha is a képrablásról? Liza nem válaszolt. A smasszer folytatta. – Beismerte a rablást, de azt állította, hogy a festményeket később ellopták tőlük. Gyanúsított esetleg valakit? Liza szinte tudomást sem vett a kérdésről. – A festmények visszakerültek a múzeumba. De senki sem tudja, hol voltak, és miért pont most hozták vissza őket. – Hát derítsék ki – ajánlotta Liza. – Épp ezért kérdeztem, hogy te tudsz-e valamit. – Szarok az egészre – hagyta ott Liza. Káromkodva szorította ökölbe a kezét. Tehát visszakerültek a festmények! Pedig arról ábrándozott, hogy megszerzi őket, aztán kierőszakol Märthából egy-két milliót. Az egésznek lőttek! A nap hátralevő részében a pólónyomóban dolgozott, de nem tudott koncentrálni. Aznap az összes pólónak a belsejére került a felirat. Petra kikapcsolta a tévét, kinyitotta a hűtőt, és töltött magának egy pohár bort. Levizsgázott, és most azon merengett, mivel töltse a hétvégéjét. Ismét szakított a barátjával, de ezúttal egyszer s mindenkorra. Furcsamód nem érezte magát nyomorultnak, inkább megkönnyebbült. Végre lezárták az egészet. Ráadásul nem tűnt úgy, hogy sokáig egyedül marad, máris több srác jelentkezett. Csak azt nem tudta eldönteni, kivel menjen randizni. A kanapé fölött lógó, Stockholmot ábrázoló poszterekre nézett. Ugyanott lógtak, ahol előtte a múzeumi képek. Így utólag el sem tudta hinni, hogy harmincmilliót érő festményeket birtokolt. Amiket, lássuk be, majdnem tönkretett. Aznap este, amikor egy bögre kávéval a kezében a nappaliba tartott, megbotlott, és a csésze tartalma a falon kötött ki. A nagy része persze a képeken. A király szép, szürke egyenruhája barna pöttyös lett, Szilvia botoxolt arca is csupa maszat. Hála istennek a poszterek beszívták a folyadékot, így a műalkotásokban nem esett kár. A király és a királynő viszont púpos lett, és kezdtek
leválni. Aztán ott volt az a titokzatos személy, aki bevette magát a lakásába, és azt állította, az unokatestvére. Itt volt az ideje megszabadulni a festményektől. Még aznap este leült üzenetet írni az öregeknek. Abból indult ki, hogy a képrablás után nyilván maradt pénzük, és a százezer koronás „megtalálói jutalom” nem lesz olyan vészes. Se nem kevés, se nem sok, észszerű összeg. Többet becstelennek érzett volna. Megfordult ugyan a fejében, hogy ne kérjen-e félmilliót, de az őt is bűnözővé tenné, gondolta. Ez leginkább csak a munkája fizetsége lesz, elvégre megmentette a képeket a melléképületben, nem? Így ingyen lakhat és ehet a tanév hátralévő részében, és megengedhet magának néhány ruhát, meg valami utazást. Többet nem is akart az élettől. Már másnap cselekedett. A szállodában ott hagyott egy levelet Märtha nevére a recepción, mikor senki sem figyelt. De a képekkel is kezdeni kellett valamit. Nem hagyhatta a kávéfoltos posztereket a kanapé fölött. A megoldás két nappal később kínálta magát, a kistai régiségvásáron. Ott látta meg a síró lányt és a hajóskapitányt a viharkalapban meg a pipával, és minden elrendeződött. Otthon csak körbevágta egy kicsit a frissen szerzett képeket, hogy eltakarják a valódi festményeket. Micsoda felfordulást okozhattak a tucatképek a múzeumban! Bár ott lehetett volna! Leült a kanapéra a borral, felvette az újságot, és ismét elolvasta a vonatkozó cikket. Az állt benne, hogy a Renoir- és a Monet-kép egy babakocsiból került elő, egy játék baba társaságában. Elmosolyodott, azon merengett, hogy is gondolhatták ezt ki az öregek. Egy játék baba! Akárhogyan is, minden tisztázódott, még ha meglepően keveset cikkeztek is az esetről. De a legfontosabb mégiscsak az, hogy megkapta a százezer koronáját, ráadásul ötszázasokban. A vénségek tényleg mindenről gondoskodtak. Nyugodtan használhatja a pénzét, senki nem gyanít majd semmit. Felemelte a borospoharat, és csukott szemmel ivott egy kortyot. Az élet máris
kellemesebbnek tűnt. Petterson és Strömbeck felügyelők a számítógép előtt ültek egyegy csésze kávéval. Tájékoztatták a médiát, hogy előkerültek a festmények, és most mindenki azt hitte, az ügy megoldódott. Csak ők tudták, hogy a festmények még mindig nincsenek meg, és minden kísérlet, amit a babakocsis vicc megoldására tettek, csődöt mondott. Megint átverték őket. Petterson felügyelő nem hitt abban, hogy a hamis cikk majd előcsalogatja a bűnözőket, de jelenleg mindent kénytelen volt megpróbálni. Unottan nézte végig a múzeum bejáratánál készült kamerafelvételeket. Például, ahogy egy kapitánysapkás fickó lerakja az ikerbabakocsit. – Ezt figyeld. Úgy vágja oda, mintha egy zsák szemét lenne. Nem csoda, hogy darabokra tört. – Csak azt nem értem, miért. Nyomokat ezzel nem tud megsemmisíteni – tanácstalankodott Strömbeck. A felvételen világosan látszott, hogy a kocsi meginog, és kissé elferdül. Másodpercekkel később megjelent Märtha Anderson és fiatalabb barátnője, Stina, két másik látogató társaságában, akiknek az arcát nem lehetett látni. Nagy nehézségek árán benyomták a kocsit a liftbe, és becsukták az ajtaját. Aztán megfordultak, és elindultak a kijárat felé. Az arckifejezésükből ítélve nagyon boldogok voltak. Petterson újra és újra lejátszotta a jelenetet, és hirtelen leesett neki a tantusz. Szent egek, ha Märtha Anderson és a barátnője benne vannak, akkor ezek a valódi képek! – Strömbeck, azt hiszem, vissza kéne mennünk a múzeumba. Hiszed vagy sem, de szerintem megoldódott az ügy. – Úgy érted…? – Most nincs időnk megtárgyalni. Gyere! Nem sokkal később a két rendőr Tham múzeumvezetővel együtt a múzeum raktárában ácsorgott. A síró lányt és a viharkalapos hajóskapitányt nézték.
– Gondoljanak bele, Svédország majd’ összes otthonában ott lógnak ezek a képek – vette elő Petterson a zsebkését. – A mienkben nem – grimaszolt Tham. Petterson óvatosan bemetszést ejtett a kép egyik sarkában, és lám, valami máris kezdett előtűnni a kép alól. – Na, most figyeljenek! –Petterson tovább dolgozott a késsel, míg a síró lányt ábrázoló kép el nem vált a kerettől. – Egy másik festmény van alatta, nézzék! – Monet! – suttogta a múzeumvezető. – Ez nem lehet igaz! Tíz perccel később Petterson a Renoir-képet is elővarázsolta. – Renoir! – szipákolt Tham. – Íme, megoldottuk az esetet! – nyilatkoztatta ki Petterson, kihúzta magát, és becsukta a bicskáját. – Most pedig gondoskodjanak róla, hogy megfelelő riasztórendszer legyen a múzeumban, hogy a jövőben elkerülhessük az ilyesmit. – A riasztó pénzbe kerül. Nincs rá keret – mentegetőzött Tham. – Akkor próbáljanak pénzt szerezni – felelte Petterson. A liftben felfelé kissé nyomott volt a hangulat, de mire felértek, a múzeumvezető összeszedte magát. – Felügyelő úr, apropó pénz! Ha visszakaphatnánk a váltságdíjat, tudja, a tízmilliót. Akkor talán… – Váltságdíjat? – Igen, amit kifizettünk a rablóknak a Nemzeti Múzeum Barátai alapítványon keresztül. – Ja, hogy azt, igen... – Nos, ha visszakaphatnánk azt a pénzt, talán vehetnénk belőle új riasztót. Petterson az ajtónak dőlt. Francba már, azt a pénzt teljesen elfelejtette. A nyomozást mégsem lehet még lezárni. – Természetesen. Teljes erővel dolgozunk rajta. Majd jelentkezünk – motyogta, és elsietett. A lépcsőn lefele menet Strömbeckbe ütközött. – A rohadt életbe, hogy ennek a nőnek miért kellett
előhozakodnia azzal a váltságdíjjal! Hogy nem lehet csak úgy örülni egy kicsit. – De Petterson, tulajdonképpen igaza van. A pénz még mindig nincs meg.
68 – Ez meg mi? – kérdezte Zseni, és leeresztette a kezében tartott esti lapot. Märtha szobája felé menet kapta fel, de azt kívánta, bárcsak meg se látta volna. Homlokát ráncolva ült a délutáni tea mellett, és ismét elolvasta a cikket. – Nagy pénzszállítórablás. Nincsenek nyomok – olvasta fel hangosan. – Märtha, szívem, én azt hittem, egy ideig még nyugalomban lehetünk, de… – Mi történt? – A jugók… – Miről beszélsz? Most mondd el nyugodtan az elejétől! – Märtha felállt, és becsukta az ablakot. Aztán elővette a kötését. Zseni arckifejezéséből ítélve elég sok mindent kell megbeszélniük. Ráadásul a kardigán sem halad. És ha kész lesz, akkor még össze kell varrnia a karokat a hátrésszel, ami mindig nagyon nehezére esett. Zseni a torkát köszörülte. – Tudod, volt az a bankrablás, amit Juro tervezett. Elég sokat beszéltünk róla Asptunában. Azt tanácsoltam neki, hogy inkább raboljon ki egy pénzszállítót, és ahelyett, hogy gépfegyverrel lövöldözne, inkább kábítsa el a sofőröket. És erre itt van! – mutatott Zseni a cikkre. – Az elkövetők pontosan úgy jártak el, ahogy javasoltam. Húszmilliót zsákmányoltak. Húszmilliót! Ez egészen biztosan Juro műve. – Elképesztő. Juro? – Märtha letette a kötését, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Mikor elkészült a kávé, kitöltötte, és kirakott egy tál csokis nápolyit is. Megkínálta Zsenit, aztán visszatelepedett a helyére, és még a kötésébe sem ült bele, de csak mert a férfi az utolsó pillanatban kihúzta alóla. A nő a mutatóujjára tekerte a
fonalat, és kötni kezdett. – De Zseni, mi aggaszt? A remek ötleteidért csak nem ítélhetnek el. – Nem erről van szó. Juro azt mondta, Djursholmban rejti el a zsákokat, és vár egy kicsit, míg alábbhagy a feszültség. De a zsákok nem maradnak ott az idők végezetéig. Ha le akarunk csapni rájuk, most kell cselekedni. Märtha előrehajolt, és megfújta forró kávéját. Aztán egy nápolyiért nyúlt. – Hm, tehát újra itt az idő? – kérdezte, és bekapta egyben az egészet. – Az eszményi bűntett, igen, és ehhez szükségünk lesz az ágyba rejtett pénzre. Kell egy kis befektetés. Ugyanis, amikor Märtha arról panaszkodott, hogy az ágya túl kemény, Zseninek eszébe jutott, hogy oda kéne rejteniük Dolores pénzét. Kibontotta a matrac oldalát, aztán a rugók alá begyömöszölt egy csomó pelenkákba, és ágyneműhuzatokba csomagolt pénzt. Aztán mindent elrendezett, ahogyan volt, és a művelettől furcsamód még az ágy is kényelmesebb lett. De most készpénzre van szükség. Zseni összefonta a kezét a hasán. – Hogy megkaparintsuk a jugók pénzét, szükségünk lesz egy autóra, hogy elszállíthassuk a szajrét. – Miért nem jó egy taxi? Arra senki nem gyanakszik. – Még jobbat mondok. Egy betegszállítót kéne szereznünk. Abban nyolc-kilenc ember is elfér, és még állni is lehet benne. Anna-Gretának úgyis nehezére esik hajolgatni. És az ilyen autóknak rámpája is van. Simán feltolhatjuk rajta a járókeretet, akármilyen teherrel. – Kezdem érteni. Azt mondod, húszmillió. Az elég sok zsák. – A használt autós oldalon lehet betegszállítót venni körülbelül fél millióért. Egy Toyotát vagy egy Ford Transitot, abba sok minden elfér. – Tehát aratás előtt kénytelenek vagyunk befektetni. Hát hallod, könnyebb dolgunk volt a képekkel! – Talán, de ez igazibb! – vélte Zseni.
– Ráadásul ebben nincs az a nyomasztó kulturális felelősség– tette le Märtha a csészéjét, és újra felvette a kötést. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy szóljunk a többieknek. Zseni arca felragyogott. – Ezt szeretem benned. Mindig mindent megértesz. Gyorsan szóltak mindenkinek, és vacsora után a Nyugdíjas Liga összegyűlt Märtha szobájában. Amint mindenki megkapta az áfonyalikőrjét, Märtha belekezdett. – Egy lopásról van szó. Az első kérdés, amit át kell gondolnunk, hogy akarjuk-e kockáztatni a helyünket az otthonban. Ha ebbe belemegyünk, valószínűleg külföldön kell töltenünk pár évet. – Nekem ez nem tetszik – mondta Anna-Greta, és Gunnarra gondolt. – Hacsak nem gondoskodunk mindenekelőtt hamis személyazonosságról. Ma már lehet új nevet és személyi számot vásárolni, tudtátok? – kérdezte Stina, aki nemrég fejezte be Az ellopott személyazonosság című krimit. – Komolyan? Akkor benne vagyok – mondta Anna-Greta, és Gereblye is bólintott. – A bankot és a többi szenvedő alanyt majd kiengeszteljük – szögezte le Märtha. – A bankot muszáj? – tiltakozott Gereblye. – Nem akarok annak adni, aki mástól lop. – De ha valaki elégedetlen lesz, akkor nem ez a tökéletes bűncselekmény – jelentette ki Märtha. – Az eszményi bűntett – javította ki Anna-Greta. – Tehát egy kedves rablást viszünk véghez, hogy senki se érezze rosszul magát. Jól értettem? – Nem teljesen. Nem mi fogunk rabolni. Azt már elvégezték helyettünk mások. Mi csak felvesszük a pénzt – magyarázta Zseni. – A te szádból minden olyan egyszerűnek hangzik – sóhajtotta
Anna-Greta. – Kockázat nélkül persze nincs üzlet. De azért meg lehet próbálni, nem? – babrált Gereblye az új kendőjével. Ezúttal oldalt kötötte meg. A bevezető után még órákig beszélgettek a jövőről, és mire mindenki elmondta a véleményét, elfogyott két üveg likőr, és szépen kipirultak. – Újra lopunk hát – merengett Stina. – Csodálatos! Pedig hogy féltem attól, hogy az élet hátralevő része unalmas lesz. Egyébként ti mit gondoltok, megírja majd valaki a történetünket? – Minden bizonnyal – biztosította Gereblye. – Az emberek rajonganak az igaz történetekért. – De még semmi sem történt – mutatott rá Anna-Greta. – Viszont minden megy, mint a karikacsapás! – jelentette ki Märtha. Ezen mind elmosolyodtak, és a késői óra ellenére énekeltek egyet közösen. Többek között egy zsoltárt is, amit ráadásként szoktak adni. Anna-Greta ezek után még egy szólóba is belekezdett, de ekkor kivágódott Märtha ajtaja. Barbro nővér állt a küszöbön. – Mi a fene ütött magukba? Felverik az egész házat. Már rég elmúlt a villanyoltás. Azok öten egymásra néztek. Barbro nővér? – De hol van Katja? – dadogta Märtha. – Áthelyezték. A Gyémánt Kft. mostantól csak és kizárólag az én irányításom alá tartozik.
69 Miután Katját kirúgták, semmi sem maradt a régi. A lány hagyott nekik egy levelet, amelyben megköszönte a közösen eltöltött időt, és sajnálkozott, hogy kénytelen elhagyni őket. Az öregek pedig vele együtt szomorkodtak, mert senki, abszolút senki nem akart visszatérni a régi rendszerhez. Katja ideje alatt a lakók visszakapták az életkedvüket. És Barbro nővér most egyszerűen nem bírt velük. Dacosak lettek. Mikor azt mondta, ideje lefeküdni, rá sem hederítettek, mikor be akarta zárni a társalgót, odaálltak az ajtóba, és nagyobb személyzetet követeltek. Ha rossz volt az étel, hangosan panaszkodtak, egyesek még éhségsztrájkba is kezdtek, valamint egyre többen követeltek kulcsot az edzőteremhez. Folyton vizsgálgatták a nekik szánt gyógyszereket, és csak azokat voltak hajlandóak bevenni, amikről tudták, hogy tényleg szedniük kell. Mikor Barbro nővér napi két csészére akarta korlátozni a kávézást, felborították a kávésbödönt. Vagyis miközben a Nyugdíjas Liga újabb akcióját tervezgette, a Gyémánt Kft.-n eluralkodott a káosz. Barbro nővér az ablakon át nézte az öregeket, és szórakozottan hallgatta a lármát. Anna-Greta a lemezeivel volt elfoglalva, Dolores énekelt, két tata meg hortyogott. Mostanra csillapodott a helyzet, de egész nap úgy lármáztak és zsivajogtak, hogy kezdte lassan az eszét veszteni. Az új otthonban mindenképp szerez egy saját szobát, kulcsra zárható ajtóval és kertre néző ablakkal. Itt csak a társalgó felé nézelődhetett. Amint megvásárolják az új épületeket, üzlettárs lesz, és minden jóra fordul. Ingmar nagyobb szabadságot ad majd neki, hogy mindent a legcélszerűbben
tudjon elrendezni és megszervezni. Több alkalmazottra lesz szükség, ez elkerülhetetlen, de Ingmar ellenállt. Ő inkább csökkenteni akarta a létszámot. Barbro elgondolkodott. A bevándorlók igazán jó ötlet volt. Ők amúgy is olyan gondoskodóak, mindig törődnek a rokonaikkal. Remélte, hogy sikerül őket olcsón alkalmazni; Ingmarnak nagyon tetszett az ötlet, elvégre a nagy nyereség és a gyors eredmények híve volt. Ő pedig addig is próbálkozhat kedves szavakkal. Felállt, és kiment a társalgóba. – Milyen szép időnk van ma, ugye? – kezdte. – Igen, ki is akarunk menni a napra. És jobb ennivalót követelünk. Nem csak üres ígéreteket szeretnénk hallani. Minket nem tud átverni – mondta a kilencvenhárom éves Henrik, és felemelte a középső ujját. Barbro nővér visszament az irodába. Ott kétségkívül nagyobb a nyugalom. – Szerintem nem bírja már sokáig – mondta Märtha, mikor Barbro nővér cipője elkopogott a folyosón. – Még Dolores is fúj rá. – Nem is baj. Amíg ekkora a káosz, senkit nem érdekel, mit tervezünk – tette le Zseni az ecsetet. A többiekhez hasonlóan ő is festegetni kezdett, és nagyon megtetszett neki a dolog. A félig kész vásznak a falnak döntve álltak, a padló tele volt festékfoltokkal. Hátrább lépett, úgy szemlélte a készülő alkotást. Vastagon felvitt festék, modern stílusban. – Milyen muris festeni! – folytatta. – Kár, hogy nem kezdtem korábban. – De most mindenütt olajfesték-szag terjeng. Nem használhatnál mást? – kérdezte Märtha. – Erre a célra nem – mondta Stina. – Ehhez a technikához olaj kell. Mondtam Barbrónak, hogy „Az öregek tudnak” névre kereszteltük a művészcsoportunkat. Nem mondott semmit, csak bámult. – Egyébként hallottátok, hogy visszakozott és megint napi három csésze kávé az adag? – kérdezte Anna-Greta.
– Tényleg? Próbálkozik. Hamarosan magasról tehetünk rá. Kifelé áll innen a rudunk – szólt Gereblye. – A betegszállítóba pedig sok minden befér: festmények, zsákok, vagy egész bankautomaták, ha épp arra van szükségünk – mondta Märtha. – És a járókeretek! Märtha és Zseni egymásra mosolyogtak. Minden új kalanddal egyre jobban érezte magát a társaság. A kihívások motiválták őket. Bármelyik nap lecsaphatnak.
70 – Én nem pont erre gondoltam, mikor felvételiztem a Rendőrtiszti Főiskolára, hát te? – Lönnberg felügyelő beleharapott a hamburgerébe, és kinézett a szélvédőn. Esett, ahogyan az elmúlt héten minden nap. Egy darab paradicsom a nadrágjára pottyant, lesöpörte a földre. – Napok óta ülünk ez előtt a nyomorult otthon előtt, és semmi sem történik. – Dehogynem, vettek egy macskát – mondta Strömbeck, és bekapott egy kis bagót. – Ráadásul, ha jól emlékszem, te találtad ki, hogy figyeljük őket. Vénembereket egy idősek otthonában… – Én ugyan nem. Felsőbb parancs volt. Petterson egyik ragyogó ötlete. Egyébként nagyon erős dohányszagod van. Nem próbálnál ki egy másik márkát? – kérdezte Lönnberg teli szájjal, s ezúttal néhány uborkadarab landolt az ülésen. Azokat is lesöpörte, és Strömbeckre nézett. Kollégája sose evett, csak nikotinon élt. Bagó és nikotinos rágó, semmi más. Mondjuk rosszabb volt, amikor még cigarettázott. Akkor hogy bűzlött! De Lönnberg felügyelő kedvelte Strömbecket. Jó fiú, gondolta. Nős, két gyereke van, és mindenben segít odahaza. A férfiak új generációjához tartozik, akik pelenkát cserélnek és főznek. Őt még úgy nevelték, hogy mindenben a férfi határoz. A nő legyen otthon, szüljön, és rajongja körül a férjét. Miért változott ez meg ennyire? Hiszen amint azt mondta egy barátnőjének, hogy maradjon otthon háziasszonynak, a kapcsolat megindult a lejtőn. Ő már feladta, hogy valaha is megnősüljön, és jól érezte magát egyedül – ott volt a kertje meg a könyvei. Leginkább a munkájának élt, talán ezért érezte megalázónak a nyugdíjasok utáni szaglászást. Semmire sem jutott velük, nem tudta kezelni a
helyzetet. De azt tudta, hogy egyszer elvezetik majd az elveszett pénzhez, úgyhogy nem adhatja fel. Azt, hogy a pénzt lefújta a szél a kompról, egy percig sem hitte. Nem, ravaszak ezek a vénségek, egészen biztos, hogy elrejtették valahová a váltságdíjat. A legrosszabb Märtha kihallgatása volt. Nem tudott zöld ágra vergődni vele. Az asszony csinos ruhában, hozzá illő sállal és cipőben érkezett a kihallgatószobába. Végig barátságosan mosolygott, biztosította róla, hogy a pénznek nyomát se látta, de bármit megtesz, hogy segítsen neki. Amint bármi gyanúsat hall, jelentkezik. Aztán nyilván kiröhögte a háta mögött. Végül a főnök eldöntötte, hogy megfigyelés alá helyezi a csapatot. Petterson azt gyanította, hogy a nyugdíjasok egy nagyobb bűnszervezet strómanjai, és hogy a rendőrség általuk előbb vagy utóbb, de rábukkan a valódi elkövetőkre. A bűnözők általában csóró munkanélkülieket vagy alkoholistákat használtak ilyesmire, de talán az idősek az új divat. Lönnberg felügyelő a hamburger maradékára nézett, felmérte, aztán az egészet benyomta a szájába. Saláta és majonéz keveréke hullott a nadrágjára. Káromkodott, elővette a zsebkendőjét, és mindent a padlóra söpört. Aztán Strömbeckhez fordult. – Ennek a Nyugdíjas Ligának milyen alvilági kapcsolatai vannak? – Nem tudom, kikkel dolgozhatnak. De nagyon büszkék a képrablásra. – Rohadtul kezd elegem lenni abból, hogy járókeretes emberek után szaglászunk… – Lönnberg megpróbált kipiszkálni egy fogai közé ragadt salátadarabot. – Hiába, ez van. A Lepel Hadművelet, ahogy a főnök elkeresztelte. Azt mondta, nem derülhet ki, mivel foglalkozunk. – Sokkal jobb valódi bűnözők után koslatni – vélte Lönnberg. – Igen, akkor tényleg csinál valamit az ember. De ez? Az elmúlt napokban ötször követtük őket a pedikűröshöz. – Meg a könyvtárba felolvasóestre. – A vízitornát és az istentiszteletet ki ne hagyd!
– De mi van, ha valójában titkos találkozókra járnak? Terjesszük ki a megfigyelést! – Hogy úgy járjunk, mint mikor erősítést kértél a masszázsszalonhoz? Az autók az Erósz Rózsamasszázshoz vonultak ki, a nyugdíjasok meg közben az Írisz Rózsaterápián feküdtek a fájós nyakukkal. – Na de… – A férfi elhallgatott. Märtha Anderson és két barátnője jött ki az otthonból a két úr társaságában. Megálltak a járdán, mintha várnának valamire. Lönnberg oldalba bökte kollégáját. – Hallod-e, Strömbeck, ezek valamire készülnek. Érzem a csontjaimban. – Legutóbb teázni mentek a cukrászdába, aztán egy rózsacsokorral egy sírhoz a Skogskyrkogårdenbe[1 9], majd pedig a szokásos talpmasszázsra. Vajon miféle gyanús dolgot találhattak ki mára? Egy zöld betegszállító lassított az utcán, és megállt a Gyémánt Kft. előtt. Ötvenes, világos hajú férfi ugrott ki a sofőrülésről, kinyitotta az ajtót, és lehajtotta a rámpát. A három hölgy fellépkedett a járókeretekkel, a két úr a nyomukban. – Öt idős ember egy betegszállítóban. Na most, Lönnberg, most elkaptuk őket! Biztos bankot fognak rabolni – mondta Strömbeck. Lönnberg nem vett tudomást az ironikus hangról, hanem a kormányra tette a kezét. Mikor a sofőr visszahajtotta a rámpát, becsukta a hátsó ajtót, majd visszaült a vezetőülésre; Strömbeck elővette a látcsövet. – Indulnak. Követjük őket. – Oké, ahogy gondolod. – De csak óvatosan, nehogy felfedezzenek. – Jól van, cseszd meg, akkor nem kapcsolom be a kék fényt. A betegszállító haladt, az ablaktörlők sebesen jártak. A csapat Zöld Veszélynek keresztelte el az autót, és ez mindannyiuknak
nagyon tetszett. Jelenleg csak Märtha nem volt maradéktalanul elégedett, ugyanis korábban beletolatott az autóval egy mozgássérülteknek fenntartott járműbe a Gyémánt Kft. előtt, ami némi felfordulást okozott. Az eset folyományaként Stina diplomatikusan azt javasolta, vegyék fel Anderst sofőrnek, mire a többiek egyetértően krákogtak és hümmögtek, így Märtha kénytelen volt beadni a derekát. Titokban azért ő is belátta, hogy az ötlet nagyszerű. Gereblye és Zseni fizikailag túlvoltak már a fénykorukon, még ha nem is akarták beismerni, és nehéz tárgyak emelgetésekor Anders még jól jöhet. De még ha Stina fia is, Märtha nem tudta, bízhat-e benne. Fiatal volt még, negyvenkilenc éves. Vajon hogy áll az ilyesmihez? Vagy mi van, ha megkaparintják a húszmilliót, ő meg lelép vele? Akkor nem csak a fele szajrét veszítenék el, mint a múltkor, hanem az egészet. Märtha azzal próbálta vigasztalni magát, hogy egy állami alkalmazásban levő, köztiszteletben álló hivatalnok csak nem lop. De aztán a Liga hátterére gondolt, és ismét nyugtalankodni kezdett. Akárhogyan is, most már nem lehet semmin sem változtatni, mert Stina elszólta magát, így Anders tudta, új bűntett van készülőben. – Nincs semmi lelkiismeretetek? – kérdezte. – De pont, hogy van – magyarázta Stina, és beszámolt az eszményi bűntettről és a Lopási Alapítványról. – Az Alapítvány, kisfiam, nagyon is fontos – mondta. – Mi, akik fiatalon építettük az országot, öregkorunkban ki akarjuk élvezni. Nem vagyunk valódi bűnözők. Csak akkor lépünk közbe, ha az állam nem tud helyesen eljárni. Elveszünk egy kicsit a gazdagoktól, és odaadjuk a rászorulóknak. Tudod, azoknak, akiken spórol az állam: özvegyek, idősek és akik képesek tovább betegeskedni, mint ahogy azt a politikusok elképzelték. Anders ekkor átölelte Stinát, és azt mondta, büszke rá. Aztán elmesélte, mennyire egysíkú és értelmetlen a munkája, de most, hogy segíthet nekik, végre hasznosnak érzi magát. Így esett, hogy Anders a Nyugdíjas Liga jobbkeze lett. Märtha elfogadta
ezt, sőt kezdte úgy gondolni, nem is bolondság kapcsolatot tartani a fiatalabb generációkkal, kell a vérfrissítés. De valódi tag sosem lehet, állapodtak meg, úgyhogy fizetni fognak neki az elvégzett munkáért. A Lopási Alapítványt ők maguk kezelik. – A bankszámláról én gondoskodom – nyilatkoztatta ki AnnaGreta szigorúan, és ezzel nem volt érdemes vitába szállni. Anders persze nem bírta ki, hogy ne pletykáljon a húgának. Emma a szemét forgatta, és kijelentette, hogy anyjuk napról napra egyre menőbb és fiatalosabb. Märtha ugyanis kihallgatta a beszélgetésüket, amikor az otthon előtt cigarettáztak. – Mostantól jobban odafigyelek anyára – mondta Anders. – Én is – bólintott rá Emma. Aznap este megint megbeszélést tartottak, és úgy tűnt, nagyon is szükségük lesz Anders segítségére. – A djursholmi villákkal nem olyan egyszerű. A borospincék mélyen vannak. A lépcsőzéshez elkelhet a segítség – vélte Zseni. – A zsákok is bizonyára nehezek – tette hozzá Gereblye. – Ráadásul ezúttal biztosra kell menni, és az egész zsákmányt meg kell szerezni. Nem hagyhatjuk el mindennek a felét, az nagy veszteség – szögezte le Anna-Greta. – Veszteség elhagyni egy rablott összeg felét? – gondolkodott Märtha hangosan. – Hogy lehet valami veszteség, ami igazából nem is a miénk? – Ne kezdj már megint filozofálgatni – sóhajtott Gereblye. – Szerintem jó, hogy bevettük Anderst – szúra közbe Stina. – Így van egy megbízható emberünk Svédországban, aki majd gondoskodik a dolgainkról, amíg külföldön leszünk. Biztos sok mindent el kell rendezni idehaza. Ezzel Märtha is egyetértett, ugyanis úgy döntöttek, hogy amint megszerzik a pénzüket, elrepülnek a Karib-szigetekre. Ez pár nappal ezelőtt történt, Anna-Greta már szállodát is foglalt az interneten, valamint megigényelte a szükséges papírokat. Hogy ez hogy mehetett ilyen simán, az Märtha számára kész rejtély volt, ugyanis biztos, hogy benne vannak a bűnügyi
nyilvántartásban. Lehetséges, hogy a rendszer a koruk miatt átengedte őket. Egy autó dudált előttük, Märtha vissza akart dudálni, de aztán rájött, hogy nem ő vezet, ő csak az anyósülésen ül. Anders hajt éppen Djursholm központja felé, nem ő. Miután elhagyták a könyvtárat, egy egyenes szakasz után balra kanyarodtak a parti sétányra. Märtha kinézett. Több luxusvillát is elhagytak, egyik nagyobb és cifrább volt, mint a másik. Aztán egy öböl következett, majd az út felvezetett egy dombra. – Itt volnánk – kanyarodott be Anders jobbra, majd leparkolt az út szélén. Mindenki néma csendben ült, átérezték a pillanat komolyságát. Óvatosan a ház felé sandítottak. – Skandiavägen, stimmel. Nem ég sehol a lámpa– mondta Zseni. – Az anyós nyilván elutazott, ahogy Juro is mondta. – Teljesen kihalt az egész – jegyezte meg Stina remegő hangon. – Szerintetek tényleg itt rejtették el a zsákokat? – Először felderítjük a terepet, csak aztán csapunk le – határozott Märtha. – Ha valaki rajtakap, majd megmondjuk, hogy azt hittük, ez a Kronan nevű idősek otthona. Így mondtad, Märtha? – Így. Akkora ez a ház, mint egy kastély. A Kronan jó szöveg lesz. Nálad van a tolvajkulcs, Zseni? – Igen, és néhány pincekulcs is. Az emberek nagyon pöpec zárakat tetetnek az ajtajaikra, de a pincéről általában meg szoktak feledkezni. – És a riasztó? – aggódott Stina. – Tudod, hogy az a specialitásom – nyugtatta meg Zseni. – Induljunk hát – tekert Stina egy fekete sálat a nyakára. Feketébe öltözve kevésbé feltűnő az ember, ez volt az egyik első dolog, amit Hinsebergben megtanult. Most pont úgy nézett ki, mint aki a király temetésére készül. Csak a fekete gyászszalag hiányzott. – Várj, Zseni! Gereblye és én először megszemléljük a házat a
kertből – mondta Märtha. – Aztán pedig, ha tiszta a levegő, lemegyünk a pincébe. – Igen, tényleg, így beszéltük meg. – Akkor hát… – mondta Zseni, aki nem akart túl sokáig üldögélni az autóban. – Felkészültetek? Egyetértő morgást kapott válaszként. Abban a pillanatban, ahogy Märtha kinyitotta az ajtót, egy autó hajtott fel a dombra. A sötétkék Volvo nesztelenül suhant, és pont akkor lassított le, mikor a betegszállító mellé ért. Nekünk most lőttek – gondolta Märtha. [1 9] Stoc k hol mi temető.
71 – Láttál már ilyet? Ezek a nyavalyások járókerettel masíroztak be az autóba, de anélkül jöttek ki. Még csak botjuk sincs. Mondtam én, hogy kétes alakok – mutatott Lönnberg felügyelő a szürkületben settenkedő öregekre. – Ne izgasd fel magad, Lönnberg. Az öregeknél sosem lehet tudni – mondta Strömbeck. – Parkolj le azon az ösvényen baloldalt, és vágd be az ajtót, amikor kiszállsz. Ne tűnjön úgy, mintha észrevétlenek akarnánk maradni. Aztán sétálj fel a dombra, én pedig utánuk lopódzom. – Rendben, de csak óvatosan. Sötét van. – Annál jobb, legalább nem vesznek észre. – Vigyázz a lehullott gyümölcsökre. Ilyenkor simán kimegy az ember bokája egy rohadt almán. – Hogy min csúsztam meg, azt úgyis csak utólag látom – motyogta Strömbeck. Szorosabbra tekerte a sálat a nyakat körül, felhajtotta a kabátja gallérját, és összegörnyedve elsietett a ház felé. Először nem látott semmit, de mikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, felfedezte a három fekete árnyat. Ha itt valakit az elesés fenyeget, akkor ők azok. A végén még combnyaktörést szenvednek mindahányan. Közelebb lépett. A vénségek úgy ballagtak, mintha látogatóba készülnének valakihez, bár a vak is láthatta, hogy senki sincs otthon a töksötét házban. Strömbeck elrejtőzött egy fenyőfa mögé, és az ágak közül leskelődött. Azok hárman teljes lelki nyugalommal körbejárták a házat, fel-felkémleltek az ablakokra, majd becsöngettek a bejáratnál. Mikor senki sem nyitott ajtót, a pincelejáró felé vették az irányt. Az egyik férfi a lakattal kezdett
matatni, aztán Strömbeck már nem látta, mi történik. Bátorságot gyűjtött, és becsusszant a kapun. Az udvaron észrevett egy üvegházat. Onnan nyílik majd a legjobb kilátás. Märtha felnézett a hatalmas djursholmi villára, amely szellemkastélyként tornyosult fölötte. Mi van, ha benn ülnek a gengszterek, és őket figyelik? Az a sötétkék Volvo is gyanús volt. Talán valakié, aki itt lakik, de akkor be kellett volna, hogy hajtson valamelyik telekre. Mi van, ha a rendőrség… vagy… vagy ha a jugók, akik arra várnak, hogy elkaphassák őket? Märtha megremegett a sötétben. – Pszt! – Zseni a vállára tette a kezét. – Kinyitottam a zárat, már csak kiriasztok. Szólnál Andersnek, hogy hozza a kézikocsit? – A járókereteket is? – Azokat is. Märtha begombolta a kabátját. Huhú, csak úgy remegett a gyomra! Most fordul komolyra. Eddig talán mondhatták volna, hogy eltévedtek, de ha náluk lesznek a zsákok, már nem olyan egyszerű a helyzet. Ha meglátják őket, mindennek vége. Most még kiszállhatnak… De nem… Olyan régóta álmodnak az eszményi bűntettről. Mély levegőt vett, és elsietett a betegszállító felé. Ott fogta a járókeretét, és intett a többieknek, hogy kövessék. Anders érkezett elsőként, a pincelejáró tetejére állította a kézikocsit. – Hol vannak a zsákok? – Odalent – suttogta Zseni, és a lépcsőre mutatott. – Tízkilósaknak tűnnek. Egyszerre csak egyet-kettőt. Aztán rápakolunk fejenként egyet a járókeretünkre. – Mi lesz, ha összecsuklik, mint a babakocsi? – Ezeket nem a neten vettük. Anders eltűnt a pincében. – Remélem, van olyan ügyes, mint azt Stina állította – suttogta Märtha. – Igen, erősnek tűnik – mondta Zseni.
– Az nem ugyanaz. Egy idő után Anders nyögése hangzott fel a pincéből: felhajított négy zsákot, aztán lihegve megjelent ő is. – Hármat ráteszünk a kézikocsira, a negyediket meg oldjátok meg valahogy – állított egy zsákot Märtha járókeretére. Míg rakodott, Märtha mozgást vélt felfedezni az üvegházban. – Van ott valaki. Anders mozdulatlanná dermedt. – Lassan menjünk vissza az autóhoz, mintha mi sem történt volna – tanácsolta. Ekkor az alak kivált a sötétségből, és kirontott az üvegházból. Feléjük rohant, a kezét előretartotta, mintha pisztoly lenne nála. Anders felgyorsított, Märtha és Zseni pedig lebuktak egy fa mögé. A férfi sebesen közeledett a kerten át, ám az egyik fa alatt hirtelen megcsúszott és elvágódott. – Biztos a komposzt állt az útjába – mondta Zseni. – Vagy egy alma – találgatott Märtha. Az öregek igencsak iparkodtak a betegszállító felé, Anders előttük szaladt a kézikocsival. Csakhogy sötét volt, a földön egy csomó alma, és mikor a kocsi megpattant, a zsákok lecsúsztak. – Most füstöltek el a millióink – gondolta Märtha, miközben lihegve igyekezett az autóhoz. A tízkilós zsák nyugtalanítóan billegett a járókeret kosarában, Märtha attól tartott, elveszíti. Ha leesik, úgysem bírja felemelni. Zseni mellé lépett és segített, aztán végre megérkeztek az autóhoz. A Zöld Veszély nyitott hátsó ajtóval, lehajtott rámpával várt rájuk, csak be kellett szállni. De Anders elmaradt, Märtha pedig először arra gondolt, hogy fogta a pénzt, és lelépett. Vagy közelharcba keveredett a férfival, aki elesett. Nagyon hosszúnak tűnt az idő, míg végül Anders futva meg nem érkezett. Märthát kirázta a hideg. – Hol vannak a zsákok? – kérdezte, és az üres kézikocsira nézett. – Majd megmagyarázom. Siessünk! Üljetek be! Beterelte őket az autóba, becsukta az ajtókat, és beült a
sofőrülésre. – Hol vannak a zsákok? – kérdezte Märtha ismét, de nem kapott választ. Anders elfordította a kulcsot, gázt adott, kikanyarodott az utcára, és elhajtott. Csak mikor már jócskán eltávolodtak a háztól, akkor fordult hátra. – Hány zsákot hoztatok el? – Egyet, ez minden – mondta Zseni. – A tieid hol vannak? – Azért elég drága mulatság egy zsák krumpli miatt egy egész betegszállító járművet vásárolni. – Ezt hogy érted? – Nem a borospincébe mentünk be, hanem abba, ahol a krumplit tartják – tájékoztatta őket. – Én meg vagyok fázva, de ti nem éreztétek? Mármint a szagot. Krumpli van a zsákokban!! – Rossz címre jöhettünk – mentegetőzött Zseni. – De ki volt a fickó a fűben? – kérdezte Märtha. Anders nevetni kezdett, de annyira, hogy nehezére esett tartani a kormányt. – Azt kiabálta, hogy a rendőrségtől jött. És ahogy ott feküdt a fa alatt… – Fakabát! – kurjantotta Zseni. Most már együtt nevettek mindannyian, Märthának kellett lecsendesítenie őket. – A krumpliszsák talán csak elterelő hadművelet. – Te meg az elterelő hadműveleteid! – Talán Juro akciója félresikerült – mondta Stina élesen, mire mindenki felkapta a fejét. – A bankok mostanában festékpatronokat használnak. A jugók talán sikeresen kirabolták a pénzszállítót, de a bankjegyek piros festékesek lettek. – Kék – javította ki Anna-Greta. – Úgyhogy kénytelenek voltak az egészet kidobni. Ezért nem voltak pénzeszsákok a pincében. Ez mindent megmagyaráz. – Na de a krumpli? – Talán régiek, ott maradtak tavalyról. – De Juro biztos nem adja fel ilyen könnyen – gondolkodott
hangosan Zseni. – Talán nem. De mostanában tulajdonképpen kevesebb a pénzszállítórablás – folytatta a gondolatot Stina. – Ebbe még bele se gondoltam. Ez a fajta bűncselekmény elavult. Manapság már más a módi. Egyébként fura az a Mercedes mögöttünk. – Stinának igaza lehet – mondta Zseni. – A dutyiban sokat beszéltek a pénzszállítórablásokról, de az elítéltek már évek óta bent ültek. Talán lemaradtak az újdonságokról. – Az a Mercedes követ minket! – szakította félbe őket Märtha. Elcsendesedtek, és hátrafelé tekergették a nyakukat. Sötét volt, és jó darabig csak az autó fényszóróját látták, de mikor elhaladtak egy lámpaoszlop mellett, megállapíthatták, hogy a kocsi szürke. – Djursholmban vagyunk. Itt a Mercedes olyan, mint Koppenhágában a bicikli. Tulajdonképpen az lenne a fura, ha nem lenne mögöttünk egy Mercedes – nyilatkoztatta ki AnnaGreta. Ez elég megnyugtatóan hangzott, úgyhogy ennyiben maradtak, és újra beszélgetni kezdtek. A tervezett utazásuk körül jártak a gondolataik. Csakhogy jelen állás szerint nem volt pénzük. – Kár, pedig annyira szívesen utaztam volna külföldre – tüsszentett Stina. Hihetetlen, gondolta, hogy mindig megfázom. Talán túl vékony ez a fekete hacuka ebben az időben… – Sajnos kénytelenek leszünk visszamondani a jegyeket és a szállodát – mondta Anna-Greta. – De az interneten ez sem jelent problémát. – Nagyszerű felfogás, Anna-Greta! És ne bukásként könyveljük el a mai napot, tekintsük inkább főpróbának – mondta Märtha. – Sok új tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Ezzel mindenki egyetértett, és bár fáradtan, de közel sem csüggedten értek haza. Märtha utolsóként szállt ki a kocsiból, és megfordult, mert egy autót vélt hallani maga mögött. Egy pillanatra azt hitte, a szürke Mercedes az, de mikor
figyelmesebben képzelődött.
körülkémlelt,
már
nem
látta.
Bizonyára
Másnap reggel a gondolataikba merülve itták a kávéjukat, amikor Zseni hirtelen meglengette az újságot. – Láttátok ezt? – terítette ki a lapot, hogy mindenki lássa. Kudarcba fúlt rablás. A rendőrség megtalálta a kidobott bankjegyeket. – Mit mondtam! – tapsikolt Stina örömében. – Szerintem menjünk a szobámba – mondta Märtha, és felállt. A többiek követték. A kanapén ülve aztán Zseni felolvasta a cikket. Egy pénzszállítóról szólt, amit kiraboltak, ám később egy szeméttelepen megtalálták az eltűnt pénzeszsákokat. Az összes bankjegy kék színben pompázott, nem lehetett használni őket. Egy emberként néztek Stinára. – Teljesen igazad volt – biccentett Zseni. – Elképzelhető, hogy ez Juro műve, bár egész furcsa, hogy nem figyelt egy ilyen fontos részletre. – A bűnözők is lemaradhatnak az újdonságokról. Akár az egyszerű emberek, azt hiszik, mindent tudnak – vonogatta a vállát Märtha. – A szállítók megbuherált táskákkal furikáznak. Mondták ma reggel a rádióban – folytatta Stina. – Beépített festékpatron van bennük és GPS. Már egy nagyobb rázkódásra is spriccelni kezd a festék. És ha letérnek a beprogramozott útvonalról, a GPS érzékeli, és riaszt. Mindenki megfordult, és Stinára bámult. Úgy látszik, mióta megjárták a börtönt, nagyon beleásta magát a bűnözés témakörébe. Mindig is olyan ember volt, aki alaposan elmélyül abban, ami épp foglalkoztatja. Ha a kertészkedésről volt szó, akkor másról sem beszélt, csak növényekről, ha a művészetre váltott, csak festményekről. Most úgy tűnik, a bűnözés van soron. – GPS és festékpatronok. Akkor tényleg nem könnyű
kijátszani a rendszert. Talán hűtéssel sikerülne. Ha lefagyasztanánk az egészet – gondolkodott Zseni. – Már csak Dél-Európában használják a jó öreg táskákat – folytatta Stina. – Elutazhatnánk oda. – Külföldön nem olyan szépek a börtönök, mint Svédországban. Nem, jobb ötletem van. Nem fogunk más lopott pénze után kajtatni. Mi lendülünk akcióba. A légy zümmögését is hallani lehetett volna, nem mertek egymás szemébe nézni. Märtha kimondta azt, amin titokban mindenki rágódott. Vagyis, hogy valódi rablóvá kéne előlépniük. – Úgy érted… – fészkelődött Stina a székén. – A rablás tényleg komoly ügy – vélte Anna-Greta. – Képtolvajként kezdtük, aztán lopott holmit akartunk lopni, most meg már legyünk rablók? Egybevág ez a Nyugdíjas Liga filozófiájával? – Hogy máshogy akarod gyarapítani a Lopási Alapítványt? Ráadásul, amíg nem ártunk senkinek, és jó ügyre fordítjuk a pénzt, én nem látok olyan nagy különbséget – válaszolta Märtha. – Kedvesebb a pattanó húr hangja, semmint sosem ajzani íjad – szavalta Stina, akit bár elkapott a krimiláz, nem feledte jó öreg Heidenstamját. – De hogy gondolod ezt kivitelezni? – kérdezte Gereblye. – Öt nyugdíjas beront a bankba kibiztosított pisztolyokkal? Kemény dió. – Minden szakma körülményesebb lett, no meg unalmasabb – szólalt meg Anna-Greta. – Az én időmben még nem voltak számítógépek a bankokban. Olyan sebességgel számoltam a bankókat, mint egy bűvész, és senki nem ért a nyomomba fejszámolás terén. Ma már nem számítanak az ilyen képességek. Minden a gépen van. Csak odanyúlok… – Kérlek, nem használhatnád a bekapcsolom szót, vagy valami? – szakította félbe Gereblye. – Akárhogyan is – folytatta Märtha. – Nem remélhetjük, hogy más majd elvégzi helyettünk a piszkos munkát. Muszáj lesz
kitalálnunk valamit. – És mégis mit? – kérdezte Zseni. – Azt nem tudom, de mikor legnagyobb az ínség, akkor közel a segítség. Furcsa módon pont így esett.
72 Éppen abban a pillanatban zavarták meg őket, amikor a rablás pontos időpontját akarták kitűzni. Barbro nővér minden figyelmeztetés nélkül lépett be Märtha szobájába, és azt mondta, mindenki azonnal menjen a társalgóba. Hiába kérdezték, miért, már fordult is kifelé. – Átkozott boszorka – grimaszolt Gereblye. – Legalább elmondhatta volna, miről van szó. A társalgóban virággal díszített asztal fogadta őket, Barbro nővér pedig máris tapsolt egyet, felállt egy székre, és szónokolni kezdett. – Barátaim, ünnepelni fogunk! – ingott a széken a magas sarkújában. – Barátaim… a nagy fenéket – morogta Gereblye. – Hála egy adománynak, ami Dolorestől érkezett, holnap hatalmas mulatságot rendezünk. Ötéves lesz az otthon, és más remek híreink is vannak. – Barbro nővér szélesen elmosolyodott. – Hosszas tárgyalások után Mattson igazgató úr két újabb otthont vásárolt, vagyis társaságunk bővül. Az igazgató úr délután többet is mond majd erről, de a lényeg röviden az, hogy az új otthonokat beolvasztja a Gyémánt Kft. Új vállalat alakul, amelynek Mattson igazgató úr és jómagam leszünk a vezetői. Erről ugyebár szintén érdemes megemlékezni… – Mármint nektek – jegyezte meg Märtha. – Barbro nővér azt mondta, ünnepelni fogunk! – szakította félbe a beszédet Dolores, és minden szem rá szegeződött. Lehajolt, benyúlt a bevásárlótáskájába a takarók közé, és dudorászva keresgélt. Aztán előhúzott néhány ötszázast, és
feltartotta őket, hogy mindenki lássa. – Ezt a bulira, és van még ott, ahonnan ez jön. – Ó, ne! – nyögött fel Stina és Anna-Greta egyszerre. Zseni elsápadt, Gereblye csuklani kezdett, Märthának görcsbe rándult a gyomra. Ha a rendőrség megtudja, hogy ötszázasokkal dobálóznak az otthonban, újabb házkutatást tartanak. Akkor pedig hamar kiderül, hogy ugyanaz a bankjegyek sorszáma, mint azoké, amelyeket „elfújt a szél” a kompon. Onnan pedig már tényleg csak egyetlen lépés felfedezni, mi rejtőzik Märtha ágyában. – Jesszusom, kezd meleg lenni a helyzet – ijedezett Märtha. – Valóban. Cselekednünk kell, mégpedig MOST – suttogta Zseni. – Már rendelem is a jegyeket, és foglalom a szállodát – tette hozzá Anna-Greta. Märtha felállt, és a zsibongásban az ablakhoz lépett, hogy gondolkozzon. Minél előbb el kell tűnniük, de még nem készültek el a következő akció terveivel. Egy rablást alaposan elő kell készíteni. Kinézett. Kissé lejjebb az utcán épp leparkolt egy autó. Egy sötétkék Volvo. A másik irányba is elnézett, de a szürke Mercedest ezúttal nem látta. Az otthon partija már délután négykor elkezdődött. Barbro nővér úgy ítélte meg, így a legjobb, mert akkor szokás szerint nyolckor már mindenki ágyban lehet. – Sosem lazít a gyeplőn – háborgott Märtha. – Még a gyerekek is tovább lehetnek fenn, ha buli van. – Vannak, akiknek szigorú szabályok szerint kell élniük, hogy jól érezzék magukat – próbált magyarázatot találni Zseni. – Még a saját buliján is? – sóhajtott Märtha. Már kicsípték magukat, és Zseni átjött érte. Märtha még egyszer kikukkantott az ablakon. Ott állt a szürke Mercedes. – Zseni, láttad? – Várj, nem hoztam a szemüvegemet – mondta, de mire
visszaért vele, az autó már elhajtott. Helyette a sötétkék Volvo bukkant fel. – Először egy szürke Mercedes állt itt, most meg egy sötétkék Volvo. Miért? – kérdezte Märtha. – Mindenkinek ilyen Volvója van. – De ennek vonóhorga és dupla visszapillantója van. – A rendőrség? Csak nem tartanak megfigyelés alatt egy idősek otthonát! Valami másról lesz itt szó – gondolkodott Zseni. – Mi van, ha… Nyílt az ajtó, és Gereblye lépett be. – Mit csináltok? Mindenki rátok vár. – Jövünk már – mondta Zseni, de amint Gereblye kiment, visszafordult Märthához. – Kezdek félni. Ha Juro szúrta el a rablást, kénytelen lesz más úton pénzhez jutni. Szerintem ki akar belőlem szedni mindent, amit a zárakról és a riasztókról tudok. Gondolj bele, ha rájöttek, hogy itt lakom, ha ő vagy valamelyik haverja ül a szürke autóban… Ezek kemény fickók. Märtha a férfi kezébe csúsztatta a kezét. – De már nincs itt a Mercedes. Nyugodj meg. Siessünk, mert Anna-Greta megígérte, hogy fellép a kórus. Maga után húzta Zsenit a társalgóba, ahol aztán mindannyian felsorakoztak egymás mellé. Märtha elővette a hangvillát, és belekezdtek. Két dalt énekeltek közösen, majd Gereblye tengerésznótája következett. Azután Anna-Greta azt susogta, szívesen elénekelne egy Lapp-Lisa-számot a capella, de a többiek már inkább enni szerettek volna. – Talán inkább valami mást? – firtatta. Ebben a pillanatban azonban felcsendült egy fanfár, és lejjebb vették a világítást. – Üljenek le! – utasította őket Barbro, s azzal megjelent két pincér, és tenger gyümölcseiből és lazacból készült pástétomot szolgáltak fel szárazjég ágyon. A porcelántálat salátalevelek és kaporágak díszítették. Mikor hirtelen kékbe váltott a világítás, varázslatosan nézett ki a tálalás.
– Hihetetlen – csóválta a fejét Märtha. – Dolores nem fukarkodott. – A mi pénzünkből – tette hozzá Anna-Greta. – A szárazjégbe be ne dugjátok az ujjatokat! Olyan hideg, hogy lefagyasztja az egészet – okoskodott Zseni. Egy kis idő után visszakapcsolták a lámpákat, és Barbro, aki kivágott, piros estélyit viselt, szerpentineket és papírkalapokat kezdett kiosztani. Talán mégsem olyan zsugori, gondolta Märtha. Hátha tanult a hibáiból. Ezek után pezsgőt szolgáltak fel, és mikor mindenki megkapta a magáét, Mattson igazgató felállt, és koccintásra emelte a poharát. – A jövőre! – nézett bele Barbro dekoltázsába. A főétel sült pulyka volt kiflikrumplival és zöldbabbal. Mindenki zabált, és nem mert hinni a szemének. – Majdnem, mint a Nobel-díj átadásakor – ájuldozott Stina. – Csak a díj összege hiányzik – röhécselt Anna-Greta. A zaj egyre nőtt, az öregek jól érezték magukat, bár sokan azt hitték, álmodnak. De mikor Dolores felállt, és összekulcsolt kézzel hálát adott a fiának a pénzért, mindenki belátta, hogy ez nem álom, és hogy az otthonban vannak, csakúgy, mint általában. A pezsgő után megint levették a világítást, beindult a füstgép, és ismét felbukkant a két pincér. A zene ütemére villogott a diszkólámpa. Desszertnek málnafagylaltot kaptak csokoládészósszal és citromfűvel. Attól eltekintve, hogy a diszkólámpa két öregnél epilepsziás rohamot váltott ki, minden jól ment. Este nyolc felé Barbro nővér ismét tapsolni kezdett. – Kedveskéim, későre jár. Lassan itt az idő visszavonulni. – Eszünkben sincs! – kiabálták az öregek kórusban, és mielőtt Barbro reagálhatott volna, Mattson igazgató állt fel. – A mai este különleges – kezdte. – Először is szeretnénk köszönetet mondani Doloresnek, aki meghívott minket erre a lakomára, de nekem is akad bejelentenivalóm. – Biztos megint valami leépítés – dünnyögte Märtha. – Barbro nővér korábban elmondta, hogy üzlettársak lettünk,
és hogy az immár három otthont közösen fogjuk vezetni. De nem csak ezt ünnepeljük. Eljegyeztük egymást. – Áhá. Akkor már értem. Így nem kell nektek fizetni az eljegyzési partit, zsugoriak – motyogta Anna-Greta. Nyílt az ajtó, és a két pincér egy fura gépet hozott be, ami szappanbuborékot fújt. Míg a buborékok a diszkólámpa fényében táncikáltak, Märtha és Zseni diszkréten Dolores bevásárlótáskájára pillantott. Az est nyilván sokba került, és csak idő kérdése, hogy az asszony mélyebbre túrjon a táskában, és rájöjjön, hogy az alsóbb részeken már csak újságpapírt talál. Märtha Zsenihez hajolt. – Holnap, vagy legkésőbb a hét második felében le kell csapnunk. – Tudom. Talán még ilyen felkészületlenül is sikerrel járunk. Elvégre ott van nekünk Anders… – Remélem, bízhatunk benne. Visszamentek Märtha szobájába, és az éj leple alatt megszületett a terv. – Nem hiszem, hogy valaha is lett volna példa ilyen rablásra – mondta Zseni végül büszkén. – Én sem – vigyorgott Märtha.
73 Barbro nővér kopogtatás nélkül lépett be Märtha szobájába. – Ilyet soha többé ne csináljon! – sziszegte Märtha dühösen, és felállt. – De kedveském, mit művelnek maguk? – hátrált Barbro, nagyokat pislogva. Nem elég, hogy az intézmény kész káosz, most már a szobákban is felfordulást talál. A kórustagok festettek. A komódon és a dohányzóasztalon olajfestékek, keretek, festmények és fóliatekercsek. A padlón összegyűrt festékes tubusok, még kupak sem volt rajtuk. A kanapéra rádőlt egy állvány, mellette Zseni kevert festéket egy tálkában. Stina egyre vastagabb rétegben vitte fel a színeket egy óriási vászonra, Anna-Greta pedig az utolsó simításokat végezte egy apró, négyszögletes festményen. Feltehetőleg ezüstpénzeket akart ábrázolni, de a képen lévő tárgyak inkább látszottak szürke háztartási kekszeknek. Az asszony dudorászva dolgozott. Barbro nővér felcsattant. – Mi a nyavalya folyik itt? – Művésszé képezzük magunkat – felelte Märtha, kézfejével végigsimítva amúgy is maszatos arcán. – Nem lehetne inkább akvarellel kísérletezni? – kérdezte a nővér. Próbált pozitív maradni, Mattson igazgató ugyanis azt tanácsolta, ne tiltson meg semmit, inkább legyen kedves, és bátorítsa a lakókat. Természetesen úgy, hogy közben a saját elképzelései irányába terelgeti őket. Például ez esetben: fessenek akvarellt, ahelyett hogy büdös olajfestékkel maszatolnak össze mindent. – Akvarell? Nem, azon már túl vagyok – fölényeskedett Stina.
– Tudja, nővér, az akvarellnek megvannak a maga határai. Ezért kísérletezünk most olajjal. Ezt nem lehetett nem észrevenni. Hatalmas, absztrakt olajképek álltak a falnak döntve, és ha nem lett volna minden beterítve fóliával, bizonyára padlót kellett volna cserélni. Barbro közelebb lépett. A festmények vidám színekben pompáztak, de ő az élete árán se tudta volna megmondani, mit ábrázolnak. – Vagy úgy. Művészet… – nyögte ki végül. – Annnyira jól szórakozunk! – rikkantotta Märtha. – Kiállítást akarunk rendezni. Talán itt is lehetne? Már meg is alapítottuk művészeti iskolánkat: Az öregek tudnak. – Rendben van. De itt ki kell takarítani. Így nem nézhet ki egy szoba. Nem sokkal később megbánta az utolsó mondatot, pedig ez volt a véleménye. Nagyot sóhajtva kiment az irodából, és bezárta az ajtót. Azt hitte, a buli után könnyedén a saját oldalára állít mindenkit, de épp az ellenkező hatást érte el. Nem elég, hogy mindenki ment a saját feje után, még több bulit követeltek, a kórustagok pedig kiállítást akartak rendezni az otthonban. Végigsimított a homlokán. Az azért vigasztalta, hogy sikerült Ingmart elkormányoznia a kívánt célig. Összeházasodnak, még ha a férfi tologatta is az esküvő időpontját, és nemsokára három idősek otthonát fognak közösen igazgatni. Ingmar azt hiszi majd, övé az irányítás, de Barbrónak ennél sokkal nagyratörőbb tervei voltak. Az esküvő csak az első állomás az úton. Märtha az ölébe tette az ecsetet, és a csukott ajtó felé pillantott. – Szomorú, hogy Barbro nővér nem tudja élvezni az életet. Amúgy jobban járt, hogy most megfutamodott, mert ha rájött volna, mivel foglalatoskodunk valójában, bizonyára szívrohamot kapott volna. – A következő állomás Las Vegas! – örvendezett Gereblye. – Nem, a Karib-szigetek! – szólt közbe Anna-Greta. – Ott nincs kiadatási egyezmény. Az USA-ból azonnal hazaküldenek.
Barbadosra megyünk, csak tíz óra az út, ráadásul fantasztikus luxusszállodát találtam. – Mindez szép és jó, de először Täbybe kell mennünk, nemde? – kérdezte Märtha. Erre mindenki elhallgatott, mert eszükbe jutott, mi vár még rájuk. Csak előbb még ellenőrizniük kell valamit. Mégpedig, hogy hogyan töltik fel a stockholmi bankautomatákat. A Zöld Veszély ismét az utakat járta, a rádiót maximum hangerőre tekerve sorra látogatták Stockholm északi és nyugati külvárosainak bankautomatáit. Mindegyiknél kiszálltak a járókereteikkel, kivettek egy kis pénzt, aztán haladtak tovább. Néha Gereblye és Zseni szállt ki, néha Stina és Anna-Greta, de mindenki a legnagyobb odafigyeléssel tette a dolgát. Annyira lekötötte őket, hogy természetesnek látsszon a viselkedésük, hogy nem is vették észre a nyomukban járó sötétkék Volvót. Még Märtha sem, pedig ő aztán mindent feljegyzett. De most csak a bankautomatákra figyeltek, meg a lehetséges egérutakra, semmi másra. Miután alaposan feltérképezték Täbyt, teletankolták a kocsit, és visszatértek az otthonba. Egy délutáni szunyóka után bepakoltak, majd átvették Anderssel az egész tervet még egyszer, és zárásként koccintottak. Most fognak először bonyolult bűntettet elkövetni, nem erőszakosat ugyan, de akkor is. Märtha jót aludt a nagy nap előtt, és arról álmodott, hogy a sikeres akció után hogyan osztja ki a pénzt mindenkinek. Reggel hétkor frissen kelt. Az izgalmas álmok mindig jókedvre derítették. Remek nap a rablásra, gondolta Märtha, mikor délután Täby központja felé autóztak. Nem esett az eső, az ég viszont szürke volt és komor, amilyen december elején lenni szokott. Fagypont fölött volt a hőmérséklet, így nem kellett attól félniük, hogy
elcsúsznak. Eleve nem egyszerű nyugodtan sétafikálni, mikor az ember tizenöt-húsz milliót tervez lopni. – Nézzétek, bekanyarodik! – Märtha balra indexelt, és messziről követte a pénzszállítót. Mivel két sofőrre volt szükségük, ezúttal vezethetett. Anders a bérelt, utánfutós autót vezette, Märtha pedig a Zöld Veszélyt. Nem mindennapos esemény, hogy egy betegszállító követ egy pénzszállítót. – A täbyi automatát töltik fel először. Pont, ahogy gondoltuk – mondta Zseni, mikor az előttük haladó jármű lelassított, és jobbra kanyarodott, a parkolóba. – Remélem, ma is úgy megy minden, mint tegnap, és Anders befér az utánfutóval. Mindennek óraműpontossággal kell történnie – aggodalmaskodott Märtha. – Csak semmi pánik, egy utánfutós autóval meg egy betegszállítóval senki sem törődik. Mindenki el van foglalva saját magával. – És a fagyasztóládák? – Ha megállítanak, azt mondjuk, egy buliba visszük őket. A legjobb lenne persze semmit sem mondani. Märtha lassan követte a pénzszállítót. Az emberek hazafelé bandukoltak a munkából, csak a járdát nézték, semmi mást. Szegénykék, milyen kimerültek, gondolta Märtha. És ez a környék is! Tele van óriási, emeletes üzletekkel, beleszédül az ember. Sehol egy szatócsbolt, csengővel az ajtaja felett, ahol megismernék az embert. A mai fiatalok el sem hinnék, hogy volt idő, amikor a boltokban az eladók név szerint köszöntötték a vásárlókat, és nemcsak őket ismerték, de a családjukat is. – Märtha, ugye, figyeled az autót? – bökte oldalba Gereblye. – Persze – pirult el. Gereblyének igaza van. Jobban kell figyelnie. Most már a bankautomata felé haladtak, a sofőrt láthatólag nem izgatták a járókelők. Az emberek bevásároltak, és siettek haza a csípős időben. Ráadásul péntek van. Ilyenkor mindenki otthon akarja tölteni az estét a szeretteivel. Élvezzétek csak a vacsorátokat, mi milliókban utazunk! Ezúttal tényleg nagy
fába vágták a fejszéjüket, sokkal nagyobba, mint korábban. Märtha dúdolgatott, bizakodva nézett a kaland elébe. Ekkor látta meg a visszapillantóban a sötétkék Volvót. Rögtön rájött, hogy ez nem a véletlen műve. Hátranézett, megkérte Zsenit, hogy fogja a kormányt, míg ő a jobb kezével előhalászott egy doboz szöget az övtáskájából. Hát, ha a rendőrség nem adja meg magát csak úgy... Felkészült az összecsapásra. Lönnberg nyomozó lassított, értetlenkedve Strömbeckre nézett, és megrázta a fejét. – A fene se látott ilyet. A vénségek ma is a bankautomatáikkal szórakoznak – biccentett a betegszállító felé. – Úgy látszik, tegnap nem volt elég az a tíz. Most megint Täby van soron. Nem jártak ott tegnap is? Semmit se értek. – És mindegyikből ki is vesznek. Ráadásul szerencsétlenkednek a járókeretükkel, holott nincs is szükségük rá. Nagyon érdekel, miben mesterkednek. Állítsuk le őket? – kérdezte Strömbeck, és bekapott egy adag bagót. – Tudod mit? Szerintem szórakoznak velünk. Hagyjuk Petterson parancsát. Itt az idő cselekedni! – jelentette ki Lönnberg, és máris tettrekészebbnek érezte magát. Belefáradt abba, hogy öt nyugdíjast követ, és nagy kedve támadt kiszúrni velük. – Van egy ötletem – mondta Strömbeck. – Kapcsoljuk le őket a parkoló bejáratánál, és akkor nem jutnak el az automatáig. – De ha azt feltételezzük, hogy lopni fognak, először meg kéne várni, hogy elkövessék a bűntettet, nem? – kérdezte Lönnberg. – Mindig ez az átkozott alaposság! De legyen akkor így. Úgyis mindjárt éhen halok, kéne egy hot-dog. Láttam egy standot a sarkon, hozzak neked is? Lönnberg habozott, de ő is éhes volt. Körülnézett, és úgy látta, egyelőre minden a legnagyobb rendben van. – Jó, de siess! Nem téveszthetjük őket szem elől. Ha elkövetnek valamit, itt kell lennünk!
– Csak egy perc – ugrott ki Strömbeck a kocsiból. Märtha megint a visszapillantóba nézett. A kék Volvónak nem volt se híre, se hamva. Talán tévedett, és csak egy gazdag volvós ipse volt az a környékükről. De azért nem árt az éberség. Semmi nem csúszhat félre. Nini, ott áll a Volvo a hot dogos standnál! Dupla visszapillantós. Hát persze, hogy a rendőrség! Anélkül, hogy lassított volna, lehúzta az ablakot, és kidobta a szögesdobozt a sötétkék autó elé. Egy kis óvintézkedés, de jobb biztosra menni. Az alaposság mindig kifizetődik. Előző nap lemérték, mennyi időbe telik eljutni egyik bankautomatától a másikig, illetve mennyit időznek az őrök odabent a táskákkal. Nem akartak hibázni. Märtha le sem vette a szemét a pénzszállítóról, és ugyanazt a bizsergést érezte, mint mikor kifosztották az értékmegőrzőt. De hol van egy értékmegőrző ehhez képest? Egy ilyen rablásért legalább négy év börtön jár, és most egyikük sem akart rács mögé kerülni. Lilian hercegnő lakosztálya elkényeztette őket. – Szerintetek gyanúsnak találják a betegszállítót? – kérdezte meg Stina harmadszor is. – Még sosem olvastam hasonló rablásról – mondta Märtha. – Épp ez benne a szép – szólt közbe Gereblye. – Erre nincs precedens, így a rendőrség nem gyanít semmit. Hidd el, minden a lehető legnagyobb rendben lesz. – Nos, ez az első automata, amit a pénzszállító feltölt – tért a lényegre Anna-Greta. – Vagyis utána még kilenc teli táska marad az autóban. Mindegyikben négy kazetta, azokban pedig darabonként ötszázezer korona. Azaz összesen tizennyolcmillió. Azzal elleszünk egy darabig. – Először meg kell térítenünk Anna-Gretának a Grand Hotel számláját… – számolgatott Märtha. – Gyalázatos eljárás – tette hozzá Anna-Greta. – Megpróbáltam ugyan letiltani a számlámat, de addigra már levették az összeget.
– Aztán az eljövendő utazásunk költségei, a szálloda, a szórakozás, meg amire még nem számítunk. A maradék viszont tényleg megy a Lopási Alapítványba – mondta Märtha. – Pszt, figyeljetek! – intette le őket Zseni. – Megérkezett az autó. – Elővette Anders feltöltőkártyás póttelefonját, és benyomta a gyorstárcsázót. Mikor kicsöngött, letette. Ennél többre nem volt szükség. Anders tudta a dolgát. A pénzszállító lassított, megállt az automatánál, aztán az őrök kiszálltak. Märtha kicsit arrébb parkolt le, de nem állította le a motort. A férfiak hátramentek, kivettek egy táskát, bezárták az ajtót maguk mögött, és bementek a bankba. Körül sem néztek. – Hát akkor – szólt Gereblye, és kiszállt. – Hát akkor – ment utána Zseni. Märtha végignézte, ahogy odasettenkednek a pénzszállító autóhoz, körülnéznek, és munkához látnak. Zseni az autóriasztót vette kezelésbe, Gereblye a hátsó ajtót. Ha minden a terv szerint halad, Gereblye be tud nyomni egy kis fémreszelékkel kevert gyantát a zárfogadóba. Mikor az őrök legközelebb becsukják az ajtót, az bezáródni látszik majd, de valójában nyitva marad. Akkor pedig lecsaphatnak. Sok függött attól is, hogy Gereblye sikerrel jár-e. Persze elpróbálta a dolgát a saját autójukon is. – Hol van Anders? – suttogta Zseni, mikor visszatért a kocsihoz. – Megcsörgettem. Már itt kéne lennie. – Csak nem ver át? Stina megígérte neki, hogy ha segít, kiutal neki egy kicsit az örökségből már most… – felelte Märtha. – Ne aggódjatok. Bízom Andersben – mondta Zseni. A két őr végzett az automatánál, fogták az üres táskát, a kocsihoz mentek, betették hátra, bezárták az ajtót, és útra keltek. Sejtelmük sem volt, hogy a hátsó ajtó valójában nem záródott be. Nem vehették észre, ugyanis Zseni lefújta a kamera lencséjét, és kiiktatta a riasztót. Märtha egyesbe váltott, gyorsított, majd hirtelen négyesbe kapcsolt, és a Zöld Veszély pont a pénzszállító előtt fulladt le keresztben. Amíg Märtha látszólag újra próbálta indítani, Stina kiszállt, Gereblyére
támaszkodva odavánszorgott a pénzszállítóhoz, és bekopogott a sofőrablakon. Sötét parókát viselt, alaposan kisminkelték, és szélesen mosolygott műanyag álfogsorával. Gereblye világos szakállat ragasztott, és parókát tett fel, amitől sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint amennyi valójában volt. Mikor a sofőr lehúzta az ablakot, Gereblye diszkréten átsétált a túloldali ajtóhoz. – Lefulladtunk, nem tudnának segíteni? – kérdezte Stina, és a betegszállítóra mutatott. Eközben Anna-Greta is kiszállt, kezében egy virágcsokorral, ami éterszagot árasztott. – Parancsoljanak – mosolygott, majd bedugta az ablakon, az őrök orra alá. Közben erősen betámasztotta az ajtót úgy, hogy a botját a kilincs alatti mélyedésbe illesztette, és biztosította a járókerettel. Az őrök a másik ajtó felé vetették magukat, de Gereblye addigra már nekifeszült a túloldalon. A következő pillanatban Stina az éteresüveg teljes tartalmát a vezetőülésre borította, és még volt ideje résnyire nyitni az ajtót, bedugni a kezét és feltekerni az ablakot, mielőtt a férfiak megfordultak volna. Aztán erősen bevágta az ajtót, és visszatette a botot meg a járókeretet a helyére. – Nem tudnak kijönni – mormogta elégedetten Anna-Greta, majd kissé csalódottan állapította meg, hogy az őrök máris elkábultak. Akkor leeresztette a botot, és Stinával együtt visszatért a betegszállítóhoz. Zseni és Gereblye ezzel szemben a pénzszállító hátsó ajtajához mentek, és mire Anders megérkezett az utánfutóval, már ki is nyitották. – Egyszerű, de nagyszerű – fejtette ki Zseni a gyantát. Az utánfutón két fagyasztóláda volt, teli szárazjéggel, valamint egy láda szerpentin. Mindenen lufik lógtak, sőt még egy „Gratulálunk!” plakát is akadt. Anders felugrott az utánfutóra, kinyitotta a fagyasztókat, és mire a fehér jégpára kissé szétoszlott, Zseni és Gereblye már hozták is az első két táskát Gereblye járókeretén. – Óvatosan, nehogy felrobbanjanak a patronok – mondta
Zseni, de Gereblye lágyan, ám magabiztosan lépkedett az utánfutó felé tengerészlábain. Aztán Anders, akin vastag kesztyű volt, egymás után betette a táskákat a ládába, és beborította őket jéggel. Mikor már nyolcat bepakoltak, és épp az utolsóért indultak, hirtelen Märtha hangját hallották. – Siessetek! Indulnunk kell! – Egy csoport diplomatatáskás hivatalnokra mutatott, akik hangosan beszélgetve, gyorsan közeledtek feléjük. – Az utolsóra még van idő – határozott Zseni, Gereblye pedig elsietett. Sikerült is betenni a táskát a fagyasztóba, és a pénzszállító ajtaját is bezárták, mire a hivatalnokok melléjük értek. – Itt nem lehet parkolni – rúgott bele egyikük az utánfutó kerekébe. – Vigyázz! – sikította Märtha fejhangon, de Anders villámgyorsan cselekedett. Lezárta a fagyasztóládákat, és szélesen elmosolyodott. – Leánybúcsú. Hogy fog örülni a menyasszony! – mondta, és kacsintott. – Sose nősüljetek meg! – tette még hozzá. Aztán mindegyiküknek adott egy lufit, beült a volán mögé, és lassan elhajtott. Märtha szájtátva nézte, és arra gondolt, a férfi talán mégsem olyan ostoba, mint amilyennek elsőre tűnik. Zseni és Gereblye sietve beszálltak a betegszállítóba, Märtha pedig gázt adott. – Pucoljunk! – lelkesedett Anna-Greta. – Ezt látniuk kellett volna a bankosoknak. Märtha kikanyarodott a parkolóból, és követte Anderst az E4es út és az Arlanda reptér felé. – Hihetetlen, sikerült! – kiáltott fel Gereblye. – Még nem vagyunk a repülőn – figyelmeztette Märtha, és gyorsított. Már jó ideje úton voltak, amikor észrevette, hogy egy autó jön mögöttük. Egy szürke Mercedes.
74 – A kurva életbe, hogy minek kellett neked az a hot dog! Most elvesztettük őket – sziszegte Lönnberg, és a parkolót fürkészte. Már majdnem besötétedett, a betegszállító meg sehol. Egy ekkora járművet szem elől téveszteni! Csak hát zöld, nem a legkirívóbb szín ebben az évszakban. – Hát, azért te is benyomtál egyet, ráadásul egy csomó ketchupot csöpögtettél a vezetőülésre. Különben meg néztél volna jobban körül. Sosem hajtunk át semmin, ami az úton fekszik. Különösen egy doboz szögön nem. – Ki a tököm gondolta, hogy valaki elhagy egy doboz szöget? – motyogta Lönnberg. – Száz darab huzalszeg, az isten sem húzza ki őket a gumiból – állapította meg Strömbeck. – Még szerencse, hogy nálunk volt a pótkerék. – Többet egy szót se erről! Elő kell kerítenünk az öregeket. – Már csak az hiányzik, hogy most csináljanak valami őrültséget. Akkor átképezem magam – döntötte el Strömbeck. – Én is – bólintott rá Lönnberg, beindította az autót, és egyesbe váltott. – De nem hiszem, hogy nyugtalankodnunk kéne. Biztos most is csak pedikűrre mentek. – A bankautomaták nem nyújtanak ilyen szolgáltatást. Lönnberg figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, gyorsított, még a visszapillantóba se nézett bele. Pedig akkor észrevehette volna, hogy az emelőt és a szerszámokat otthagyták az út kellős közepén. Märtha vett pár mély levegőt, és beletaposott a gázba.
– Mitévők legyünk? A Mercedes követ minket! – Atyaég, a Mercedes! Bármit, csak azt ne! – kiáltotta rémülten Zseni. A szürke Mercedes a Gyémánt Kft. előtt… Ettől tartott. Juro és a haverjai… Követték. Először talán csak beszélni akartak vele, de aztán rájöttek, mi készül itt. Az időmérés a bankautomatáknál, Täby felderítése, a próbaút az utánfutóval… Talán láttak mindent, a rablást is. És ha igen… Juro és a bandája pontosan tudták, miről van szó. Tizenöt-húsz millió… – A jugók – motyogta. – Anders pedig a fészer felé tart. – Jesszusom, le fognak szorítani minket! – ijedezett Märtha. – Hívd fel Anderst, és mondd, hogy késünk. Próbáljuk meg lerázni őket – javasolta Stina. – Lerázni, lerázni – motyogta Märtha. – Várjatok, tudom már! – kurjantott fel, és egy hajtűkanyarral megfordult. Gereblye káromkodott, majdnem leesett az ülésről. – Mit művelsz, hogy vezetsz? – Mi a franc ütött beléd? – szirénázta Anna-Greta. – Irány a Danderyd-templom, van egy ötletem! – kiáltotta Märtha. Nem volt értelme vitatkozni vele, már száguldottak is. – Csapjunk a lovak közé! – Hát, ha muszáj – mondta panaszosan Gereblye. Mikor feltűnt a távolban a középkori templom, Märtha letért felé a kijáratnál. A motor nagy fordulatszámon pörgött, Zseni remélte, hogy bírja a gyűrődést, ugyanis használtan vették. A visszapillantóba nézett, de a Mercedes rendületlenül jött utánuk. Ráadásul újabb kísérőt kaptak, az ismerős, sötétkék Volvót. – Na, már ti is itt vagytok – szusszantott Märtha. – A maffia és a rendőrség. Mi a… – azzal éles ívben bekanyarodott a templomhoz. – Märtha, mit művelsz? A reptér volt a cél! – csipogta Stina riadtan. – Nem azt mondtad, hogy rázzuk le őket? – Egy betegszállítóval? Még majd a rámpát is kinyitod, mi? –
csóválta a fejét Gereblye. – De mégis mihez kezdünk a templomban? – kiabálta AnnaGreta, miközben minden erejével kapaszkodott. – Bemegyünk imádkozni – lassított le Märtha. – Ezt nem mondod komolyan – sóhajtotta Gereblye. Megálltak. – Szálljatok ki, én majd odébb parkolok – mondta Märtha. – Vigyétek a járókereteket is, és induljatok el lassan a templom felé. Az oltárnál vessetek keresztet. – Ördög és pokol! – nyögött fel Gereblye. – Aztán vegyetek fel egy-egy énekeskönyvet. Lassan, méltóságteljesen haladjatok, mintha istentiszteletre tartanátok. Ne feledjétek, öregek vagyunk és zavarodottak. Alapvetően ártatlan benyomást keltünk. Senkinek nem fog eszébe jutni, hogy talán épp most követtünk el egy bűncselekményt. – De a maffia és a rendőrség! Nem lehetnek… – kezdte Gereblye. – Na gyerünk, kifelé! – Két autó követ minket, te pedig templomba kényszerítesz – sóhajtott Zseni. – Később megmagyarázom. Menjetek már! Minden el fog rendeződni, és amint végzünk, irány az Arlanda. De ne feledjétek a járókereteket! – Märtha kiterelte a barátait, aztán leparkolt a templom közvetlen közelében. – Jó, most már tényleg feladom – mondta Lönnberg nyomozó, mikor a betegszállító lekanyarodott a Danderyd-templom felé. – Mikor végre megtaláljuk őket, templomba mennek. Én végig nem ülök egy istentiszteletet. – De mit csinálnak ott ilyenkor? Istentisztelet nem csak vasárnap van? – kérdezte Strömbeck. – Biztos gyónnak. – Hacsak nem a templomi kincsekre utaznak. – Este hat is elmúlt. Lejárt a munkaidő. Szerintem menjünk
haza – javasolta Lönnberg. – Nem óhajtom tovább követni ezt a betegszállítós bagázst. – Lassított, és vágyakozva nézett a város felé. – Azért ez nem így működik. Ellenőriznünk kell őket. Ki tudja, mit csináltak, mióta szem elől tévesztettük őket Täbyben. Gondolj a bankautomatákra – érvelt Strömbeck. – Talán valamelyik keresztrejtvényben találkoztak a bankautomata szóval, azért érdekli őket. Lazíts! Induljunk. – Nem, amíg nem váltanak le minket. Különben Petterson kiborul – makacskodott Strömbeck. – Nem kell megtudnia, hogy leléptünk – vonogatta a vállát Lönnberg. – Ne csináld már! Pár perc alatt ellenőrizzük őket. – Közben behajtottak a templom parkolójába. – Ha elloptak valamit, annak a betegszállítóban kell lennie, ugyebár? – kérdezte Strömbeck. – Most meg járókeretestül mennek be a templomba – tette hozzá. – Igen, tényleg. Jól van, kutassuk át a kocsit, sosem lehet tudni. Talán rajtakapjuk őket valamin – reménykedett Lönnberg. Az autóhoz léptek, és bekopogtak az ablakon. – Rendőrség! Märtha letekerte az ablakot. – Nahát, jó napot, jó napot! – mondta mosolyogva. – Azt a mindenit, milyen csinos egyenruhában feszítenek ma! Lönnberg azon kapta magát, hogy elpirul. Előrehajolt. – Szeretnénk ellenőrizni az autót. Legyen kedves kinyitni a hátsó ajtót – mondta. – Rendben van, szívecském. Csempészárut keresnek? Rettenetes. Már nyitom is. A rámpát is kérik? – Köszönjük, boldogulunk – motyogta Strömbeck. – Ha találnak valami szépet, nekem adhatják. A nyugdíjból, tudják, nem sokra futja manapság. Strömbeck már épp válaszolt volna, mikor a Volvóban megszólalt a rádió, riadót fújtak.
– Lönnberg, valamit nagyon akarnak. – A fenébe, riadó. Menj, hallgasd meg, mi van, én addig körülnézek itt! – utasította Lönnberg. – Ezúttal nem adom fel. Lebuktatom őket. Határozottan körbejárta az autót, aztán kinyitotta a hátsó ajtót. Egy bot, egy pár gumiharisnya és néhány inkontinenciabetét volt odabent. Belépett, és túrni kezdett köztük, de a rohanó Strömbeck félbeszakította. – Lönnberg! Azt mondják, rablás történt! – Na, mit mondtam? Most elkaptuk őket. Bármiben lefogadom… – De hát nem látod, hogy tök üres az autó? Csak nem láthatatlan bankjegyeket loptak? Ugyanebben a pillanatban egy dízel Mercedes jellegzetes hangja ütötte meg a fülüket. A két rendőr felnézett. Az autó lassan haladt, mintha keresne valamit. – Láttad? Egy szürke Mercedes. Mi van, ha a jugók? – Lehet, hogy a riadó is miattuk van. – Okos ötlet egy templomba menekülni. Ellenőrzöm a rendszámot. Strömbeck a Volvóhoz szaladt, és bekapcsolta a számítógépet. Néhány kattintás után füttyentett, és kiugrott a kocsiból. – Igazad van! Juro az, a fenébe is! Felejtsük el a vénségeket, és kövessük a Mercedest! – Végre, valódi bűnözők! Kezd ez alakulni! – Lönnberg becsapta a hátsó ajtót, elmotyogott egy „elnézést” Märtha felé, aztán Strömbeck után loholt. Bevágták magukat a Volvóba, a Mercedeshez hajtottak, és lefékeztek mellette. Strömbeck kiugrott és bekopogott az ablakon, a sofőr pedig leengedte az üveget. – Láthatnánk a jogosítványát? – kérdezte Strömbeck. – Persze. – A bent ülő férfi látszólag keresgélni kezdett, de aztán villámgyorsan egyesbe váltott, a motor felbőgött, és az autó meglódult.
– Csessze meg! – ugrott vissza Strömbeck a Volvóba. – Utána! – ordította Lönnberg, és padlóig nyomta a gázt. – Elkapjuk őket! – Végre egy kis izgalom, gondolta. Végre valami értelmes munka.
75 Märtha végignézte, ahogy a sötétkék Volvo a Mercedes nyomába ered. – Így ni, ez is el van rendezve! – örvendezett, mikor a két autó nagy sebességgel elhajtott az E18-as út felé. – De azért meleg helyzet volt. Mikor Lönnberg elkezdett nézelődni az autóban, azt hittem, mindennek vége. Még ha Andersnél van is a pénz, simán találhatott volna valami nyomot. – Ez gyorsan ment. Alig értünk be a templomba – ült vissza Stina a hátsó ülésre. – Rögtön fordulhattunk is vissza – kontrázott Anna-Greta. – Úgy terelgetsz minket, mint egy marhacsordát szokás. – Megmagyaráznád végre, mi folyik itt? Semmit sem értek – mondta Gereblye. – Nem tűnt fel nektek? Ugyanez a két autó állt felváltva a Gyémánt Kft. előtt. Ahogy felbukkant a sötétkék Volvo, eltűnt a szürke Mercedes. A jugó maffia felismerte a rendőrök autóját, ezért léptek le mindig, mikor amazok feltűntek. Azért hajtottam be ide, mert abban reménykedtem, hogy itt meglátják egymást, és így minket békén hagynak. Sikerült. Most már nyugodtan mehetünk tovább. Zseni elismerő pillantást vetett Märthára. Milyen ügyes! – Ráadásul mindkét autót lekoptattuk! – örvendezett Stina. – A Magasságos segített minket – nézett fel Anna-Greta az autó plafonjára. – Dehogyis, Märtha volt – mosolygott Zseni. – Tudom, csak vicceltem – mondta Anna-Greta, aztán egészen Sollentunáig dudorászott. Märtha végig több mint százzal
száguldott, és csak akkor lassított, amikor a kis földúthoz értek, ahol le kellett hajtaniuk. Ha minden igaz, Anders az út végén, a fészernél vár rájuk a pénzzel. Remélhetőleg nem lépett le vele. Märtha bizakodott, mert látta, hogyan viselkedett Anders a rablás során, és kezdte megváltoztatni a véleményét róla. Nem kellene nyugtalankodnia, de azért… Az órájára nézett. Ha minden jól megy, fogják a pénzt, és az utolsó esti géppel távoznak. A biztonság kedvéért Anna-Greta egy rendes légitársaságnál foglalt jegyet. Nem akartak kockáztatni egy fapadossal, mert életbevágóan fontos volt, hogy a megfelelő helyre érkezzenek, és hogy ne dobják ki őket a gépről helyhiányra hivatkozva. Míg a földúton haladtak, Märtha arra gondolt, mit csinálhat Anders. Vajon tényleg meg lehet bízni benne? Egy fél órán belül kiderül. Anders még egyszer, minden oldalról alaposan megnézte a táskákat, aztán felemelte a baltát. Ám ekkor elbizonytalanodott. Vajon elég alacsony a hőmérséklet? Amint megérkezett a fészerbe, bedugta a konnektorba a fagyasztóládákat. De azért nem árt még egyszer ellenőrizni a hőmérsékletet, nehogy a végén mindent tönkretegyen. Keményre kell, hogy fagyjon az egész, a festékpatronoknak minimum mínusz húsz fok kell. Le a kalappal a szárazjég előtt, de a fagyasztás időbe telik, jobb lesz várni még egy kicsit. Az ajtó felé nézett. Furcsa, hogy ennyit késnek. Az öregeknek már réges-rég meg kellett volna érkezniük. Remélhetőleg nem egy közúti ellenőrzés állította meg őket, vagy egy defekt, vagy valami még rosszabb. Akkor aztán lőttek az egésznek. Minden olyan gyorsan történt, hogy „B” tervvel nem is készültek. Muszáj ennek működnie. Telefonálni nem mert. Mi van, ha a rendőrség várja a hívást, hogy aztán lokalizálják a telefont? Jobb lesz lapulni. Körbe-körbe járkált, míg végül már nem bírta tovább. Ki kell szedni a pénzt. Fogta a baltát, és a markába köpött. Mostanra már biztos minden megfagyott, és a GPS is tönkrement… Csak nehogy olajfesték
legyen a patronokban, az nem fagy meg. De nem, a bankok biztos valami olcsó festéket használnak, erről szentül meg volt győződve. Óvatosan az első táskához lépett, megcélozta, és egy határozott mozdulattal lesújtott. Várt és hallgatózott. De nem történt semmi. Egyetlen patron sem robbant fel. Csak ekkor merte kinyitni a táskát, és elöntötte a boldogság, mikor megpillantotta a bankjegyeket. Nagy lelkesen nekihuzakodott a következőnek, de ekkor egy fékező autó hangját hallotta. Végigsimított a haján, kihúzta magát, tett néhány tétova lépést az ajtó felé, és fülelt. Biztonsági okokból várt, aztán meghallotta: három lassú koppanás, szünet, majd két gyors. Hála a jó istennek, itt vannak! Elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. – Minden rendben? – lépett be Zseni. Anders bólintott. – És a porszívó? – A lányok intézkedtek. Hol vannak a képek? – Az autóban. Várj. – Anders kinyitotta a kocsit, és kiemelte a legnagyobbat. – Remélem, jók a számításaid. Négy réteg ötszázas egy 65×95-ös vásznon. Nem túl sok. – Persze, de Stina mindkét vászna nagyobb. Tudod, mindig felül akarja múlni saját magát – vigyorgott Zseni. – Igen, aztán a többiek képei, meg azok, amiket a kézipoggyászban visztek. Remélem, a fólia működik. – Az otthonban működött. És szerencsére az sem számít, ha a festmények esetleg kicsit összenyomódnak szállítás közben. Modern művészet. – Munkára fel! – hadonászott Märtha a porszívóval. Már a hangjából tudni lehetett, hogy bizony sietni kell. Míg a három hölgy kiszívta a pénzt a táskákból, az urak sorban lefejtették az első réteg fóliát a vásznakról. Kissé megrepedezett a festék, néhány darab le is vált – elsősorban Stina vaskos alkotásáról – de egyébként minden várakozáson felül sikerült. Zseni és Gereblye az egész réteget egy padra fektették, aztán visszatértek a képhez. Ott állt előttük a puszta vászon, fóliával
borítva. – Stina, Anna-Greta, ti jöttök! – kiáltotta Zseni. A hölgyek megérkeztek egy zacskó ötszázassal, és a bankjegyeket elegyengették a vásznon. Märtha vékony műanyag hálóval rögzítette őket, aztán újabb és újabb réteg pénz következett, rá pedig műanyag fólia, amit a sarkoknál leragasztottak. Csak ezek után tették vissza a festékréteget, és pillanatragasztóval rögzítették. Stina szögbelövőt javasolt, de az utolsó pillanatban rájöttek, hogy az látszana az átvilágításon. Mindenesetre a végeredmény olyan lett, mint egy rendes festmény. Anna-Greta szeme boldogan csillogott munka közben. Imádott bankjegyek között lenni, és ennyit egész pályafutása során nem látott egy rakáson. Csöndben, nyugodtan dolgoztak, de hamarosan mégis elfáradtak, nem volt ez olyan egyszerű. Märtha hozott kávét és szendvicset, úgyhogy tartottak egy rövid szünetet. Közben vámvizsgálatról, fémérzékelőkről és röntgenberendezésekről beszélgettek, majd folytatták a munkát. Fél kilenc előtt el is készültek, és mindenki nagyon elégedett volt, kivéve Stinát, aki morgott, hogy eltorzították a művét. – Túl vastag lett. Ez tönkreteszi a mondanivalót. – Mondanivalót? – kérdezett vissza Gereblye. – Igen, amit a festménnyel ki akarok fejezni. – Ne aggódj! Amint megérkezünk, kivesszük a pénzt, és minden helyreáll. – De én azt akarom, hogy szép legyen a festményem. Mindenki kényelmetlenül fészkelődött, míg Märtha rendet nem tett. – Stina, a nagy mesterek mindig elégedetlenek a műveikkel – jelentette ki. – Megértjük. Stina ettől szerencsére meg is nyugodott. Már befelé pakolták a képeket a Zöld Veszélybe, amikor Anna-Greta megtorpant. – Atyaég, nem fog mind beférni! – állapította meg csalódottan.
– Legalább egymillió kint marad. – Andersnek is jár egy kevés – mondta gyorsan Stina. – Elvégre ő fogja intézni a dolgainkat. És Emma, ő… – Te lekeveseztél egymilliót? Egymillió írószerre és bélyegre? – mennydörögte Anna-Greta. – De kérlek! Hát nem megígértük, hogy Gunnar utazását is álljuk? Az is jó sokba kerül – sietett közbelépni Zseni. – Aha, vagy úgy. Igen, tényleg. – Anna-Greta kis időre elhallgatott, aztán felkiáltott: – Atyaég! Valamiről megfeledkeztünk! – csapott a homlokára. – A pénz az ereszcsatornában! – Elfeledkeztünk? Dehogyis – biztosította Märtha. – Majd elmondom, de most irány a reptér. Befelé! A beszállás kissé több időt vett igénybe a szokásosnál, mert útban voltak a festmények, de azért siettek, ahogy tudtak. Mielőtt becsukta volna utánuk a kocsiajtót, Anders vigyorogva a műalkotásokra mutatott. – A Nyugdíjas Liga ismét lecsapott! – Az öregek tudnak! – horkantotta Anna-Greta, amin jót derültek. Märtha letekerte az ablakot. – Sajnálom, hogy itt hagyunk a piszkos munkával – mondta, és beindította a kocsit. – De hát megfizetjük. Köszönjük, és üdvözöljük Emmát. – Átadom. Most kitakarítok, aztán elviszem a porszívót és a fagyasztókat a hulladéklerakóba – mondta Anders. – Szegény kisfiam – sajnálkozott Stina. – Majd látogass meg minket! A betegszállítóval mi is lesz? – Amiben megállapodtunk. Beállítjuk a reptér parkolójába, az érkezési oldalra – tekerte fel Märtha az ablakot. – Így nem tűnik fel senkinek legalább egy hétig – akkor meg már messze járunk! – Hacsak el nem megyek érte korábban – motyogta Anders. – Rendben, induljunk! – javasolta Zseni. – Ne, várj még egy kicsit – szállt ki Stina, és átölelte a fiát, majd a kezébe nyomott egy köteg pénzt. – Vigyázz magadra,
fiacskám, és adj Emmának is a pénzből. No, és ne felejtsd el átadni a nagyi üdvözletét Malinnak. Ez egy kis előleg, de gondolj arra, hogy a húgoddal együtt még gazdagabbak lesztek, ha kivárjátok az egész örökséget. De ha elsikkasztjátok a milliónkat, nem örököltök semmit. Egyáltalán semmit! – Igen anya, tudom – mosolygott Anders, és átölelte édesanyját. Mire megérkeztek az Arlandára, mind az öten elég feszültek voltak. Eddig minden jól ment, nem akartak a célegyenesben elbukni. Nyugalmat erőltettek magukra, és méltóságteljesen elvonultak az automatához, amelyen a jegyüket kellett kinyomtatni. Gond nélkül sikerült, a poggyászjegyek is megvoltak. Az ilyen kopott, régi automatákkal könnyedén boldogultak. A bőröndjeik, melyeken Az öregek tudnak feliratok álltak, nem lépték át a megengedett súlyhatárt, és a check-in pultos mosolyogva vette át őket. De ott volt még a festmények kérdése. – Vajon megengedik, hogy ezzel felszálljunk? – kérdezte Stina kajánul, Anna-Greta papírba csomagolt absztrakt festményére mutatva, amit olyan jól ismertek mindannyian. Mintha egy nőt ábrázolt volna hátulról, kócos hajában masnival. A mű nem volt kifejezetten mestermunka. Sőt, igazából a határozottan ocsmány kategóriába esett. Anna-Greta a barátaira nézett. – Most nem arról van szó, hogy hogy néz ki, hanem hogy vajon kézipoggyász méretű-e. A többiek képei sem voltak sokkal szebbek. De alaposan becsomagolták őket, és egy centivel sem lépték át a megengedett mérethatárt. – Speciális poggyász – biccentett a lány a pultnál, és elrendezte a festményeket. Märtha alkotásánál azonban elbizonytalanodott. – Nem is tudom, mintha kicsi nagyobb lenne – mondta. – Nagyon féltem ezt a darabot – mondta Märtha remegő
hangon, és megcirógatta a keretet. Több réteg festéket vitt fel, aztán késsel bele-belehasított a képbe, hogy úgy nézzen ki, mint egy valódi Lucio Fontana[20]. Az volt az elképzelés, hogy így majd könnyebb lesz belőle kiszedni a pénzt. – Látom, Barbadosra utaznak – mondta a lány. – Igen, Bridgetownba. Ott rendezünk kiállítást. – Nagyszerű! És látom, első osztályon utaznak. Majd megkérem a légiutas-kísérőket, hogy gondoskodjanak a festményekről. Nagyszerű dolog, hogy vannak nyugdíjasok, akik festenek. Művészek nélkül a világból kiveszne a lélek. – Belőlünk már úgyis kiveszett – motyogta Märtha. A biztonsági kapun már nem jutottak át ilyen egyszerűen. Az őrök kiszúrták Märthánál a simítókést, amit az oldaltáskájában felejtett, és emiatt azonmód megállították. Gondterhelten tapogatni kezdték a festmény papírcsomagolását. – Ez mi? – kérdezte az egyik őr szigorúan. Menjünk elébe a dolgoknak, gondolta Märtha, és letépte a papírt, majd a kereten levő táblácskára mutatott. – Látják? Vihar a rózsák között a címe. Ez a legjobb alkotásom. Még csak nem is hazudott, ugyanis korábban sosem festett. Felismerhető rózsáknak persze nyoma sem volt rajta, de a cím tetszetős, az biztos. – Nem tudom, hogy átengedhetjük-e – morfondírozott az őr. – Kérem, mondják, hogy önöknek is tetszik! Boldoggá tennének – simogatta Märtha a képet. – Kérem! Végül átengedték, majd nemsokára Zseni, Gereblye és AnnaGreta is átjutott az ellenőrzésen. Mikor Stinára került a sor, megszólalt a csipogó. – Hoppá! – zihálta boldogtalanul. – Ezt még egyszer át kell világítanunk – mondta az őr. – Persze – sóhajtotta Stina, a többiek meg nézték. Gereblye idegesen toporgott, Anna-Greta meg sem mukkant, Zseni a homlokát ráncolta, Märtha térde remegett. Viszont a
körülményekhez képest barátnőjük meglepően nyugodtnak látszott. Sietve letépte a festményről a csomagolópapírt, és kihúzgált a műből néhány kerek, piros rajzszöget. Ezután szélesen mosolyogva az őrhöz fordult. – Talán eltúloztam kissé, de ez a festmény különleges. A címe Kanyaró. Sajnos megfeledkeztem a rajzszögekről. A biztonságiak a piros rajzszögkupacot nézték, és nem tudták, mit is higgyenek. Egyikük kinyúlt valami másért. – És ez? – Ó, a körömreszelőm! Fogalmam sincs, honnan pottyanhatott ki. Az őrök lemondóan egymásra néztek, és őt is átengedték. A Nyugdíjas Liga fellélegezhetett. – Miért csináltad ezt, Stina? – kérdezte Märtha útban a repülő felé. – Csak leteszteltem a gépeket. Fogunk még bűnözni, nem? Mikor a hatalmas Airbus felemelkedett, és ismét felkapcsolták a kabinvilágítást, Märtha egy üveg pezsgőt rendelt, és elővett három papírlapot. – Rendezzük el, amiben megállapodtunk, hogy feladhassuk a leveleket, amikor megérkezünk. – Persze, természetesen! – emelte Zseni a poharát. – Várj egy kicsit. Hadd írom meg. Märtha kissé remegő kézzel, lelkes biztatás közepette írt, a többiek pedig titokban kóstolgatták a pezsgőt. A levél így kezdődött: A kormánynak, amely remélhetőleg véghez tud vinni valamit anélkül, hogy leszavaznák. Itt Gereblye félbeszakította, úgy gondolta, inkább az egész parlamentet kéne megszólítani, elvégre demokráciában élünk. Anna-Greta is közbeszólt, hogy akkor már írják bele azt is, hogy akik a pénzt kapják, azoknak ne kelljen a bürokráciával bajlódni. Märtha követte az utasításaikat, majd folytatta:
„Az Idősek Barátai” egyesület hivatalos éves közgyűlésén elfogadta a javaslatot, miszerint évente pénzt küldenek a rászorulóknak. A pénzt csakis az alább felsorolt célok elérésére lehet fordítani. Minden idősek otthonát illessen meg az az alapfelszereltség, ami az ország börtöneit megilleti. Ezenfelül legyenek számítógépek, fodrász és pedikűrös. A szabad levegőn tölthető idő, a kirándulások és az emberi bánásmód alapkövetelmény. Minden otthon rendelkezzen saját konyhával, ahol képzett személyzet főzi az ételeket friss hozzávalókból. Egy pohár whisky étkezés előtt, valamint némi bor vagy pezsgő mindenkinek járjon a vacsora mellé, aki úgy kívánja. A bentlakók kedvük szerint járhassanak-kelhessenek, és maguk határozhassák meg, mikor kelnek és fekszenek. Az edzőterem álljon nyitva mindenki előtt, az otthonok alkalmazzanak saját edzőt. Mindenki annyi kávét ihasson, amennyi jólesik, és süteményt, kalácsot is kapjon mindenki, aki szeretne. Mielőtt egy politikus döntéshozó pozícióba kerülne, gyakornokoskodjon fél évet egy idősotthonban. Az egyesület rendelkezik egy alapítvánnyal, a Garassal (valójában persze a Lopási Alapítványra gondoltak, de ezt nyilván nem írhatták), és azt a döntést hozta, hogy az alapítványból bármikor bármennyi pénz kifizethető. A döntés ellen fellebbezésnek helye nincs. Minden adomány adómentes. Amint kész volt, Märtha lemásolta a levelet, hogy egy példányt eljuttathassanak a médiához, nehogy valaki megfeledkezzen a levélről. – Erről ennyit. És ne felejtsünk el pénzt küldeni az otthonbeli barátainknak sem – emlékeztette Stina. – Semmiképpen, de először írjuk alá az adománylevelet –
nyújtotta feléjük Märtha a lapot. A saját nevüket írták alá, úgysem számított sokat, ugyanis olyan olvashatatlanul írtak, hogy akármelyik orvos féltékenységi rohamot kapott volna, ha látja. Mikor elkészültek, Märtha borítékba helyezte a leveleket, és leragasztotta őket. – Akkor most foglalkozzunk az otthonbeli társainkkal. – De Barbro nővért hagyjuk ki – mondták kórusban. – Persze, én is csak a lakókra gondoltam. Mit szólnátok, ha létrehoznánk nekik egy közös szabadidős kasszát? Telne belőle kirándulásokra, bulikra és ínyenc vacsorákra a Grand Hotelben. – Kapjanak egy-egy ünnepi csomagot is a szállodából – ajánlotta Stina. Ezzel mindenki egyetértett, Anna-Greta vállalta, hogy majd havonta feltölti ezt a kasszát. Mindenki bólintott, és elégedetten emelték koccintásra a poharukat. – Egészségetekre, barátaim! Most már csak az esőcsatornában maradt pénz van hátra – nyerítette boldogan Anna-Greta. – Talán az se. Nem kéne visszaadnunk az összeget a Nemzeti Múzeum Barátainak? – kérdezte Stina. A többiek gondolkodtak egy kicsit, végül Märtha szólalt meg először. – Természetesen. Sőt akár emelhetünk is az összegen, hogy jobb kiállítást nyithassanak, mint az a Bűn és bujaság volt. – Nekem nem volt vele bajom – vonogatta a vállát Gereblye. – Adjunk nekik kétmilliót évente, és akkor még marad elég arra, hogy Las Vegasban kaszinózhassunk – mondta Märtha. Ezt egyhangúan elfogadták, aztán eszükbe jutott, hogy tulajdonképpen Barbadosra tartanak. Mindenki a poharát forgatta. – Ugyan, nem számít! Majd átruccanunk oda a Karibszigetekről – törte meg Anna-Greta a csendet. – Nagyszerű, akkor ezzel is megvolnánk – mondta Märtha. – Már csak a rendőrségnek szóló levelünk van hátra. – Elővette a harmadik lapot, és papírra vetette a szöveget, amiről már
korábban megállapodtak. A Stockholmi Rendőrségnek Kedves Rendőrség! Volt módunk közelről megfigyelni, milyen keményen dolgoznak, ezért szívesen támogatnánk önöket. Menjenek el a stockholmi Grand Hotelbe, és keressék meg azt az esőcsatornát, ami a Lilian-lakosztály erkélyétől indul. Lazítsák meg a csövet, találni fognak benne egy harisnyanadrágot tele pénzzel. A benne lévő összeget önöknek, valamint a Rendőrök Nyugdíjalapjának ajándékozzuk. Igazuk volt. Nem fújt el minden pénzt a szél. Sok sikert kívánunk jövőbeli munkájukhoz. Üdvözlettel, A Nyugdíjas Liga Ui.: A harisnyát nyugodtan tartsák meg. Mikor ez a levél is elkészült, Märtha lezárta a borítékot, Zseni pedig újra töltött. – Ránk, akik olyan sokakat igyekszünk boldoggá tenni! – mondta. Mindenki bólintott, és megemelte a poharát. Tiszta lelkiismerettel indulhatnak neki új, külföldi életüknek. Várja őket a kaland! Ha pedig egyszer véletlenül hazaveti őket a sors, új személyazonosságok várják őket. Anna-Greta ugyanis vett néhány jól csengő nevet a neten. [20] 1 899–1 968, ol asz műv ész.
Epilógus Strömbeck felügyelő a számítógép előtt ült, és a stockholmi térfigyelő kamerák képeit nézegette. A szürke Mercedest kereste, át kellett, hogy haladjon valamelyik útdíjfizető állomáson. Ugyanis hiába voltak gyorsak, hiába hajtották padlógázzal a sötétkék Volvót, szem elől tévesztették a jugókat. Strömbeck káromkodott, és az asztalán heverő csoki után nyúlt. Bánatában eszik… De mi mást tehetne? Nem elég, hogy nem sikerült kézre kerítenie a jugoszláv maffiát, még a nyugdíjasokat is elszalasztotta. Az íróasztalán fekvő levélre nézett. Természetesen már azon is meglepődött, hogy postai levelet kap a Karib-szigetekről, de a felett meg egyenesen nem tudott napirendre térni, hogy valaki így kigúnyolhatja a rendőrséget. A vénségek azt javasolják, kajtasson egy rakás harisnyába csomagolt pénz után a Grand Hotelben. Egy esőcsatornában! Káromkodva gyűrte össze a papírt, és behajította a szemétbe.
Hálás köszönet E könyv megírását rengeteg kedves ember segítette. Inger Sjöholm-Larsson, aki elolvasott mindent a kezdetektől a kész könyvig és bátorított. Lena Sanfridson, akivel együtt ötleteltem évekkel ezelőtt, és aki végig megmaradt múzsának. Ingrid Lindgren aki olyan villámsebesen olvasta a fejezeteket, lelkesített, és okos javaslatokkal látott el. Isabella IngelmanSundberg, aki a könyv írása alatt végig támaszom volt. Susanne Thorson, aki értékes megjegyzéseket tett. Kerstin Fägerblad, aki mindent elolvasott, és biztatott, akármilyen félkész kéziratot küldtem is. És Fredrik Ingelman-Sundberg, aki szintén lelkesített, és mindent elolvasott. Hálás vagyok még Magnus Nybergnek, Micke Agatonnak, Gunnar Ingelmannak, Britt-Marie Laurellnek, Åke Laurellnek, Ingegerd Jonsnak, Helene Sundmannak, Anna-Stina Bohlinnak, Bengt Björksténnek, Karin Sparring Björksténnek, Agneta Lundströmnek, Anna Rasknak, Mika Larssonnak, Erva Karlgrennek és Eva Rylandernek. Köszönöm, hogy időt szántatok rám, a segítségetek nagyon sokat jelentett nekem. Külön köszönet Barbro von Schönbergnek, aki erő- és örömforrásként funkcionált a könyv megírása alatt. Szeretném megköszönni a sollentunai fogda vezetőjének, Hanna Jarl Källbergnek és Lina Montanarinak a Grand Hotelből, hogy segítették a kutatómunkámat. Hálás köszönet a Forum könyvkiadónál Adam Dahlinnak, Viveca Petersonnak, Liselott Wennborg Rambergnek, Anna Källnak, Sara Lindgrennek és Annelie Eldhnek, valamint a Grand Agencynél Maria Enbergnek, Lena Stjernströmnek, Peter
Stjernströmnek és Lotta Jämtsved Millbergnek. És végül köszönet Magda Laurellnek a sok kellemes látogatásért, amit a siljansnäsi Björkbacken otthonban tehettem.
Table of Contents Prológus 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30
31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64
65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 Epilógus Hálás köszönet
