Copyright © Budai L ott i, 201 7 Hung arian edition © Álomgyár Kiadó 2017 Minden jog fenntartva! Borítóterv: Faniszló Ád ám Szerkesztett e: Gimes Kat alin Korrektor: T örök Tünde Tördelés: NovaBook Álomgyár Kiadó, Budapest, 2017 Felelős kiadó: Nagypál Viktor Elérhetőségeink: +36 30 487 3552
[email protected] www.alomgyar.hu www.facebook.com/alomgyar
ISBN: 978-615-57 63-08-3
PROLÓGUS
1675-ben egy felkavaró bűncselekmény zavarta meg a párizsiak nyugalmát. A rendőrség kezére került egy bizonyos Catherine Monvoisen, aki La Voisin, azaz a Szomszédasszony néven a főúri körök kedvelt jósnője és füvesasszonya volt. A nyomozás során azonban hamar kiderült, hogy a Szomszédasszony n emcsak kártyavetés sel és szépségelixírek készítésével, hanem afrodiziákumok előállításával, magzatelhajtással, sőt méregkeveréssel is foglalkozott. A Szomszédasszony letartóztatása után pedig ontani kezdte a megrendelők neveit, amelyek között – a király, XIV. Lajos legnagyobb megdöbbenésére – a felsőbb körök egyre előkelőbb tagjai szerepeltek. Az indíték jobbára minden esetben ugyanaz volt: a szerelem és a pénz. Nemesi születésű férjek és feleségek kívántak ily módon megszabadulni a kényszerházassággal hozzájuk láncolt hitestársuktól, miután rájuk talált az igazi szerelem. No, és persze a pénzszűkében lévő udvaroncok is méreg segítségével kívánták siettetni egy-egy reménybeli ö rökhagyó eltávoztát. És a bűnügy egyre feljebb gyűrűzött, míg végül a király hálószobáját is elérte: a Napkirály fiatal és bűbájos kedvese, Fontanges hercegnő egy különös betegségtől
sújtva, gyanús körülmények között lehelte ki lelkét. A gyanú árn yéka ekk or a király egy korábbi kegyencnőj ére, Montespan márkinéra vetült, aki majd egy évtizedig birtokolta a király szerelmét, s ezen idő alatt számos ellenségre tett szert. S a márkiné ellenségeiXIV. kihasználták az alkalmat, hogy befeketítsék az asszonyt Lajos előtt. Udvarhölgyeit börtönbe vetették, és – a mérgezési ügyek kivizsgálására felállított különleges bíróság –, az Izzasztó elé állították őket azzal a váddal, miszerint úrnőjük parancsára mérget vásároltak a Szomszédasszony tól, hogy eltegyék láb alól a hűtlen királyt. Csakhogy az egyik udvarhölgy Bastille-ból…egy nap rejtélyes körülmények közt eltűnt a
1. FEJEZET
A Víg Király halála
II. Károly, az angolok királya, egy nyugodt februári napon borotválkozás közben rosszul lett. Az ötvenöt éves, vesebajos uralkodó legyengült szervezetére ekkor rászabadultak a tudós doktorok, s a bőségesen alkalmazott beöntéseknek, érvágásoknak és hánytatóknak köszönhetően néhány nap múltán az utolsó csepp erő is elszállt a betegből. A „Víg Király”, ahogyan a jó kedélyéről és a női nem iránti olthatatlan rajongásáról ismert uralkodót alattvalói nevezték, utolsó szavaival is gáláns kalandjairól emlékezett meg: – Vigyázzon Portsmouthsra… és Nellyt se hagyja éhezni – hagyta meg Jakab öccsének, aki abban a tudatban hullatta könnyeit fivére halálos ágyánál, hogy hamarosan az ő fejére sz áll a z angol koro na. Ezután Károly még kérte, hogy húzzák el a függönyt, hadd lássa utoljára felkelni a na pot a Temze fölött… Louise Harvey szomorúan idézte maga elé az uralkodó örökké nevetős arcát, míg hintója London felé röpítette.
Louise férjének, Lord Elsfieldnek részt kellett vennie a király temetésén, így elkísérte őt a fővárosba. Igaz, hogy a szertartáson lady Elsfield nem lehetett jelen, de az asszony mindenképp szerette volna leróni kegyeletét uralkodója sírjánál… Louise ugyanis sok időt töltött a király társaságában anélkül, egykor hogy bármiféle intim kapcsolat kialakult volna közöttük. Ha lady Elsfield meglátogatta az idősödő uralkodót a Whitehallban, jobbára csak beszélgettek, kitárgyalták az udvaroncok ügyes-bajos dolgait – az öreg király nagy pletykafészek volt –, nagyokat nevettek, olykor sakkoztak vagy kártyáztak. Persze az udvarban sokáig képtelenségnek pletykáltak az ellenkezőjéről; a szószátyár udvaroncok tartották, hogy a bővérű Károly ne tette volna a szeretőjévé a huszonnégy éves fiatalasszonyt, aki magas, kecses termetével, bro nzos árnyalatú vörös hajával, finom metszésű arcával és aranypettyes zöld szemével az udvar egyik legszebb hölgyének számított. Hanem az udvaroncok hiábajeleit: lestékLady a király és a szép Louise között szövődő románc Elsfieldre nem záporoztak kegyek, a király nem ha lmozta el ékszerekk el, de még – a z uralkodó viharos szerelmi életében viszonylag biztos pontnak számító Portsmouth hercegnő is barátságosan viselkedett feltételezett riválisával. Ez utóbbi körülmény pedig végképp elűzte a gomolyfelhőket a la dy jó híre fe lől. – Pedig ismert micsoda asszony! – szóltmellyel jó hangosan a gonosz nyelvéről Lord Sunderland, még csettintett is egyet, mikor Louise elha ladt mellette.
Aznap Jakab, Károly öccse ünnepelte ötvenedik születésnapját, aminek tiszteletére fényes bált rendeztek a Whitehallban. Louise arannyal szegett, mélyen dekoltált zöld bársonyruhát viselt, s valóban szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, mikor az Sunderland és a körülötte álló többi nemes közelében öreg Careless ezredes oldalán táncolt. Sunderland nem is volt rest fennhangon ecsetelni, ő maga mi mindent kezdene az asszonnyal, s hogy Károly férfiassága igencsak a végét járhatja, ha egy ilyen „mutatós példány sem mozdít meg benne semmit ágyéktájon”. Louise akkor fülig vörösödött a szemtelenség csak nehezen sikerült türtőztetnie magát, hallatán, hogy nes keverjen le egy pofont a pimasz lordnak. Azért viszont hálát adott az égnek, hogy azt a táncot az idős Careless ezredesnek adta, és nem a férjének. Az ezredes túl volt a hetvenen, és süket volt, mint az ágyú. Ha William hallotta volna Sunderland szavait, ott helyben megfojtja a szemtelent… mintha William Harvey egyetlen pillanatra is Nem kételkedett volna felesége erényeiben… Pedig ha valaki, akkor ő tudta, milyen fájdalmat okozhat az asszonyi hűtlenség: első felesége, Beatrice Brewer, akit alighogy felserdülve vett feleségül anyja utasítására, csélcsap és szívtelen asszony volt, s William bizonyára sok évig szenvedett volna mellette, ha azt nem ragadja el fiatalon a halál. Louise semmiben hasonlított feleségére, s De Williamnek esze nem ágában sem első volt megkérdőjelezni hűségét. Ami pedig Károlyt illeti, rá
különösen nem volt oka féltékenynek lenni. Hiszen a világon William tudta a legjobban, hogy Károly nem a szépségéért, de még csak nem is eleven humoráért vagy éles eszéért keresi felesége társaságát… Hanem azért, mert jelentetteHarvey, a kapcsot a férje, a király Louise között. William Elsfield lordjaWilliam ugyanis és nem volt más, mint Károly király törvénytelen fia.
Louise Williamre emelte tekintetét, aki hozzá hasonlóan a tájat fürkészte a London felé tartó hintó ablakán keresztül, elmerülve gondolataiban. Louise ekkor jött rá, hogy még sosem jutott eszébe, hogy a néhai király vonásait keresse férje jóképű arcán. De William nem is igazá n hasonlított vér szerinti a pjára, egyedü l sötét, szinte fekete szemét és puha, érzéki ajkait örökölte Károlytól. Gesztenyeszín haja édesanyja öröksége volt, akárcsak a vidám gödröcskék, melyek markáns álla körül keltek életre, mikor nevetett, szinte gyermekivé téve férfias arcát. De William azon a napon nem nevetett, sőt kifejezetten komor tekintettel bámult ki a z ablakon. Ezt alighanem észrevette az Elsfieldékkel egy hintóban utazó James Welham is, a szomszédos birtok ura és William gyermekkori jó barátja. – Mondd, cimbora – szólította meg James a mellette ülő Williamet –, merre járnak a gondolataid? Olyan zárkózott arccal meredsz magad elé. Talán nyomaszt valami? Williamet alighanem távoli tájakról rángatta vissza
ames hangja, mert néhány pillanatig szórakozottan pislogott hol a barátjára, hol a feleségére, mintha meg is feledkezett volna útitársairól. – Ami azt illeti, igen – felelte végül révetegen. – A királyra Louisegondoltam… és James egy futó pillantást váltottak, majd a fiatalasszony gyöngéden megszorította férje karját. – Kedvesem, valóban szomorú, hogy elment, de talán a temetés után… – Nem, Louise, félreérted – hárította el William a vigasztaló szavakat. – Az új királyra gondoltam. Jakabra. –– Ó! – mondta Louise. Őszintén szólva, nem tudom, mire számíthatunk tőle – folytatta William. – Attól tartok, az oly nehezen megteremtett béke előbb-utóbb veszélybe kerül miatta. James azonban csak a fejét rázta. – Nem vagy te túlságosan borúlátó? – kérdezte. – Szerintem nagyon is megvan az okunk az aggodalomra – vonta föl a szemöldökét – Végtére is, egy bigottan katolikus király készülWilliam. az anglikán nép trónjára ülni. Ráadásul Jakab nemcsak hogy pápista, de keménykezű és gőgös férfiú is… A parlament pedig izgága és önérzetes, akár egy betöretlen csikó. Nem épp a legszeren csésebb párosítás. James szemmel láthatólag nem osztotta barátja aggályait. – Jakab a fivére halála után rögvest bejelentette – vetette ellen James –, hogy védelmezni fogja mind a
parlament jogait, mind az anglikán egyházat. Magad is hallhattad. – S te hiszel neki? – kérdezte William. – Nem tudom megmondani… Nem tudom, hogy hiszek-e neki, mond.vagy csak nagyon szeretnék hinni abban, amit – Engem Jakab jelleme aggaszt – folytatta William. – Károly sokszor játszott macska-egér játékot a képviselőkkel és a Lordok Házával, de mindig tudta, hol a határ. Sosem vette semmibe a parlamentjét, mert tanult atyja hibájából, aki az életével fizetett ezért a leckéért. {1} De Jakab… ízig-vérig Stuart-uralkodó, aki még hisz a király is teni őeredetű jogaiban … – Én akkor is azt mondom, adjunk neki egy esélyt, hogy betarth assa a népnek tett ígéreteit – v élte James . – Csak attól félek, hogy a népnek hamar el fog fogyni a türelme az új királlyal szemben. – Felkeléstől tartasz? – kérdezte James. William beletúrt aTalán. hajába, a fejét. – Nem tudom… De majd az ismegrázta lehet, hogy neked van igazad, és én vagyok túlságosan borúlátó. Hanem te, kedves? – kérdezte Louise-t. – Mint vélekedsz a kérdésről? Szerinted sincs okunk az aggodalomra? Louise elmosolyodott. – Én úgy hiszem, hogy ti angolok az elmúlt negyven évben már hozzászoktatok és a békéhez. A nép emlékeiben még elevenen aéljóléthez a polgárháború réme, s eszében sincs újra káoszba taszítani az országot Jakab
miatt, még ha katolikus is. Végtére is már elmúlt ötvenéves, s nincs más örököse, mint két leány, akiket protestáns hitben neveltek gyerekkoruk óta, s akik protestáns he rcegekhe z mentek feleségül. – Újabb jele a jótette, Károly helyeselt ames. – Bölcsen hogyelőrelátásának nem hagyta, – hogy az unokah úgait ka tolikusnak nevelje a z apjuk. William felsóhajtott, a magáéba zárta felesége fehér kezét, és h osszan megcsókolta azt. – Az én szép feleségem szavaiban megnyugvásra lelek, mint mindig. Viszont ne vedd zokon, kedvesem, de jól látszik, hogy itt születtél. Te nemnép tudod, hogy forrongott ez anem jó kedélyű és kényelmes a pápista összeesküvés napjaiban {2}… Számukra a „katolikus” és „önkény” szavak egyet jelentenek, s ha Jakab meggondolatlan lépésekre ragadtatja magát, könnyen elveszítheti a nép bizalmát. Louise ismét kitekintett az ablakon. Az angol táj oly hamar beloptanem magátoda a szívébe, hogy gyakran is elfelejtette, született. Louise maga ugyanis Franciaországban látta meg a napvilágot. Az egykori mademoiselle de Morainville családjának fája egy olyan ország földjében gyökerezett, mely fölött az abszolút hatalmú Lajos, a Napkirály uralkodott vasmarokkal. Egy olyan király, akinek hatalmát földi halandó sosem merte volna Csakhogy az nyakazott angol néplemás volt, mint amegkérdőjelezni. francia. Olyan nép, mely már felkent uralkodót.
– Igazad van, William – mondta végül Louise. – Talán nem ismerem o lyan jól az a ngolokat , mint hiszem. És az is kétségtelen, hogy a néhai Károly jóval… barátságosabb természet volt az öccsénél. Kiválóan értett a parlament nyelvén. – Bizony, valamennyiünknek nagy veszteség a halála – szólt James. – Persze kü lönösen n eked, William. William tek intete e szavakr a elsötétült, s a h intóban egy pillana tra megdermedt a levegő. – Khm… – köhécselt James zavartan. – Úgy értem… Ti, urak, ott a Lordok Házában, azért egész jól kijöttetek a Víg Királlyal. Biztosan fájdalmasan érint benneteket a halála. Bár próbálta kivágni magát, mind tudták, hogy James nem er re gondolt, ha nem a Williamet és Károlyt ös szekötő vérségi kötelékre. Louise szúrós pillantást vetett barátjukra; William sosem beszélt szívesen a származását övező, többé-kevésbé nyílt titokról, s Jamesnek tudnia kellett v olna, hogy bará tját fá jdalmasan érinti a Montagu téma. William édesanyja, a híresen csábos Elizabeth kegyeiért tol ongtak a férfiak, s legjobban tulajdon férje, a kissé gyámoltalan Sir Daniel Harvey rajongott érte. Sir Harvey tehetséges diplomata volt, de korántsem elég befolyásos ahhoz, hogy kielégítse szépséges és nagyratörő felesége ambícióit. Ezért Elizabeth úgy döntött, maga lesz szerencséjének k ovácsa: a nőikibájakr a fogékony azokban az években vetette hálóját, mikor azKárol udvaryra száműzetését töltötte Hágában, s ekkoriban fogant
kisebbik fia, William is. A gyermek származását illetően sokáig keringtek pletykák a száműzött udvar berkeiben, hanem a király hamar megfeledkezett mind a fiúról, mind az anyjáról. Károly egén ugyanis egy Elizabethnél is fényesebb csillag ragyogott Barbara Palmer,kedvese aki többs mint egy évtizeden át volt afel: király első számú emellett számos gyermekének az anyja. Nem sokkal később az ifjú Károly visszakapta koronáját, Daniel Harvey-t pedig Isztambulba küldték követnek, ahová a családját is magával vitte. Így aztán lady Harvey végleg kikerült a király látóköréből, de az asszony idegenben is megtalálta a maga hódolóit, akikkel vigasztalódhatott. William ra jongva szerette a férfit, ak i apjak ént nevelte, és fájdalmasan érintette a tudat, hogy az oly sokat szenvedett anyja hűtlenségétől, aminek ő maga volt az élő bizonyítéka. Igaz, Sir Daniel Harvey ezt sosem éreztette Williammel. Ugyanolyan gyöngéd szeretettel vette körbe, mint William fivérét, ifjabbik Danielt, akinek származáshoz nem fért hagyva kétség. Daniel azóta ugyancsak elhalálozott, Williamre a családi birtokot és a vagyont. Mindenesetre Wil liam, az a pjána k tekintett férfi emléke iránti tiszteletből igyekezett tartani a három lépés távolságot a királlyal, s nem is beszélt szívesen származása körülményeiről. A kínosan hosszúra nyúló csöndet végül James törte meg. – Hallották, miféle hírek járják a csatorna túloldalán? – szegezte a kérdést útitársainak. – Állítólag franciaországi
Lajos hamarosan visszavonja a nantes-i ediktumot {3}… – Hogyan? – hökkent meg Louise, akinek a hír minden más gondolatot kiűzött a fejéből. – Azt nem teh eti! – Ezt magam is hallottam híresztelni – bólogatott komoran William. – S bevallom, nemit.lep meg. Lajos évek óta sanyarga tja h ugen otta a lattvaló Dragony osai erővel térítik át őket a k atolikus hitre… – Akik ezért tömegével hagyják el Franciaországot örökre – mondta James. – Kegyed, Louise, ugyancsak így került Angliába, nem igaz? Ha jól tudom, a poitou-i vérengzés {4} után szánta rá magát, hogy William oldalán új –otthont Igen… k– eressen. felelte Louise. – Igen, úgy volt. – Biztos vagyok benne, ha Lajos valóban visszavonja az ediktumot, a francia hugenották tíz-, ha nem százezrével özönlenek majd az országunkba – vélekedett James. – Kérdés persze, hogy az új király hogyan fogadja őket. Igaz is, Louise! Még sosem kérdeztem meg kegyedtől: annak idején, elhagyta csalá djaamikor nem tartott Önnel?Franciaországot, hogyhogy a Louise zavartan fészkelődni kezdett az ülésen. – Valóban? – kérdezte a fiatalasszony könnyednek szánt hangon. – Érdekes, h ogy még sosem meséltem erről… – Igen, pedig régóta ismerjük egymást, és igazán kíváncsi lennék rá. Fiatal özvegyként, gyermekével a karján, egyedül érkezett Hogyhogy valaki, aki elkís érte volnahozzánk. a z új hazájá ba? nem akadt – Nem voltam egyedül, William karján érkeztem az
országba, akivel még Franciaországban ismerkedtünk meg – mosolygott Louise. – Hiszen ismeri a történe tünket. – Hát persze, hogy ismerem! – felelte James. – A megható pillanat, mikor az elragadó nemeshölgy a Charante-ban garázdálkodó elől karjaiba a fővárosba menekül, ahol a véletlendragonyosok a jóképű angol sodorja… Aki rögtön beleszeret, és eldönti, hogy magával viszi a csatornán túlra… Persze, hogy ismerem, hisz oly sokszor mesélték már, hogy néha úgy érzem, magam is tanúja voltam a jelenetnek. – Hát, akkor? – kérdezte Louise. – Mégis, mire kíváncsi? – A családjára, miért maradtak hátra egy olyan országban, Louise! ahol Ők többé nem gyakorolhatták szabadon a vallásukat, de még a testi épségük is veszélyben forgott? – Nos… – habozott Louise. – Ez egy elég hosszú történet. – Szerencsére most van időnk – mosolygott James. A férfi kék tekintetében őszinte érdeklődés tükröződött, álmában sem jutott volna eszébe tolakodó kérdéseket föltenni, William mégis olyan tekintettel meredt barátja tark ójára , minth a legszívesebben lekeverne nek i egyet. – Kezdjük az elején! – javasolta James. – Ha jól tudom, ön… Hoppá! A hintó hirtelen oldalra billent, mintha az egyik kerék alól egy pillanatra eltűnt volna a talaj. A kocsis hangosan szitkozódott bakon, amegállt. jármű Az pedig lassítani kezdett, végül pedig ateljesen utasok aggodalmas pillantásokat váltottak, majd William, aki még a nyelvét is
elharapta, zsémbelve kászálódott ki a kocsiból. Mikor visszatért, jelentette, hogy kátyúra futottak, s az egyik tengely el is tört. Szerencsére épp egy nagyobbacska falu határába értek, így közel volt a segítség. A kellemetlen fordulat dacára Louise és William pillantottak egymásra, mikor ez megkönnyebbülten utóbbi kisegítette feleségét a hintóból.
Elsfieldék másnap délután búcsút vettek James Welhamtől, aki menyasszonya rokonainál vendégeskedett londoni tartózkodása alatt, majd a St. ames térhez hajtattak, ahol városi palotájuk állt. Louise és William szerették a Piccadilly környékén virágzásnak indult városrészt, ahol sorra épültek az új paloták. Igaz, London ekkoriban tele volt új épületekkel és építkezésekkel. Az 1666-os tűzvész {5} romjain újjáéledő, alaposan megtervezett nagyváros éppen akkoriban kezdte elnyerni új arcát. Az előkelő körök egyik kedvenc negyede pedig éppen a St. James tér környékén nőtt ki a földből. Itt a széles sugárutakon a legősibb családok címereit viselő hintók suhantak fel s alá; hiába, ezekhez képest az Elsfieldek címerén még meg sem száradt a festék; a címer osztott, bíborszín mezőben ágaskodó agarat és három, fejre állított kulcsot formázott, tetején a grófi koronával. Louise dolgozószobája ablakában állva várta, hogy Lisette, a londoni házhoz rendelt szobalány, a szomszédos
szobában végezzen a kicsomagolással. Az asszony kezét egy díszes ládikán pihentette, melybe az Elsfield-címert faragták. Ujját többször is végighúzta az alá írt mottón. Praesta t o p es sap ient ia ”, azaz „A b ö lcsesség túl tesz a
vagyonon”. Elsfield lordjának címét és köszönhették, a hozzá tartozó, hertfordshire-i kastélyt a királynak s Louise meg volt győződve, hogy William azért választotta ezt a mottót családjuk jelszavául, mert ezzel is a neki juttatott kegyek jelentőségét kívánta kisebbíteni. Az Elsfield-kastélyt, ezt az egyébként szép fekvésű épületet férje mindössze egyszer kereste fel, mondván, hogy romos és elhanyagolt, és esze ágában sincs egy huzatos, ódon kúriába k öltöztetni a családját. – Nagyon jó nekünk az Addington-kastély – mondta William. – Én és Daniel fivérem itt gyerekeskedtünk, s szeretném, ha a mi fiaink is itt nőnének fel… Különben sem engedhetjük meg magunknak, hogy pincétől a padlásig fel újítsuk azt… a romhalmazt! Ez persze nem volt igaz, mint ahogyan Elsfieldkastélyt romhalmazzá nyilvánítani is erősaztúlzásnak hatott, de Louise nem vitatkozott férjével. Tudta, William azért nem akarta Elsfieldet birtokba venni, mert úgy érezte volna, a király fedele alatt lakik. Szegény Károly – gondolta Louise – túl későn próbált közel férkőzni elfeledett fiához… Ugyanakkor Williamet jobban megviselte a király halála, férjét, mint mutatta, az asszony ebben biztos volt. Ismerte annak mélyen érző lelkét. Louise és Will iam szeren csések voltak . Nekik n em a
köreikben oly sok életet megnyomorító, előre elrendezett házasság jutott osztályrészül. Ők valódi testi-lelki közösségben éltek, ismerték egymás gondolatait, vágyait, hibáit és titkait. Főleg a titkait… A titkokat, melyekből mindketten oly sokat őriztek…lógó Louise előhalászott filigrán kis kulcsot a nyakában ezüstlánc végéről, egy sa ládikó zárjába illesztette. Elgondolkodva nézte annak feltáruló tartalmát: mindazt, amit évekkel korábban magával hozott Franciaországból. Volt ott egy nyaklánc borostyánkő függővel – néhai édesapja ajándéka –, egy súlyos aranygyűrű – első férjétől kapott jegygyűrűje –, illetve a ládikó alján ott lapult egy bőrtokban Louise de Morainville keresztlevele, mellyel a katolikus egyház kebelébe fogadta, illetve az ő nevére kiállított adománylevél, mellyel XIV. Lajos király Louise-nak adományozta Lavardin kastélyát a hozzá tartozó földekkel, valamint a márkinői címet. Mellette pedig egy szalaggal átkötözve egy bizonyos Louise d’Aumalis és Sir William Harvey házassági anyakönyvi hevert… Louise kezébe vette a papírlapot. Louisekivonata d’Aumalis… Igen, William ezen a néven vette feleségül őt. Őt, akit az angol udvarban már mint egy szegény, vidéki nemes kisasszonyt, egy sorsüldözött hugenottát mutattak be. Mert Louise de Morainville-nek, az előkelő Lavardin márkinőnek, a katolikus udvarhölgynek, aki Louise valójában volt, el kellett tűnnie, mihelytmerült a cipője először érinte tte Dover fövenyét. A z emlékeibe Louise nem vette észre a szobába belépő férjét, csak a hangjára
rezzent össze, mikor az á tnézett a válla fölött: – Az emlékek? – kérdezte a férfi a ládika mélyére pillantva. – Ó, William megijesztettél – nyögte Louise. – Sajnálom – mondta és egyik hátulról átölelte feleségét, a William, másikkal pedigkarjával kiemelte a borostyánk öves függőt a lá dából. Maga sra emelte, és a fény felé tartotta, h ogy az a blakon beáradó esti fények eljátszhassanak a kis kövecskével. – James kérdése kavarta föl az érzéseidet? – kérdezte William. – Azért n yitotta d ki a lá dikádat? Louise válla t vont. – Talán… Gyakran előveszem őket, hogy emlékeztes senek… arra , hogy ki vo ltam… hogy ki vagyo k. Szerinted James gyanít valamit? – Nem, nem hiszem – felelte William. – De nem ártana kitalálnunk valamilyen hihető történetet a családod sorsát illetően. Kész csoda, hogy eddig még sosem jutott eszébe megkérdezni, miért egyedül hagytad el Franciaországot. Louise elmosolyodott. – Nem egyedül, hanem a te oldaladon… Miután megmentettél a Bastille kínzókamráiból és a halálnál is rosszabb sorstól… De igen, igazad van, ki kell találnom egy hihető mesét. Legkésőbb a vacsoráig, hisz James is hivatalos igazat? rá. Szerinted mit szólna, ha megtudná rólam az – James? – vonta fel a szemöldökét William. – Be kívánod
avatn i a titko dba? – Nem tudom, nem feltétlenül – felelte Louise. – Mindössze elgondolkod tam, ugya n mit szólna az én valódi történetemhez. – Meghökkenne, az biztos. De James jó barát és okozna értelmes fickó, nem hiszem, hogy különösebb bonyodalmat nekünk. De akkor is… a titok azért titok, hogy minél kevesebb ember tudjon róla. Amit már ketten tudnak, nem titok, ezt mondta mindig apám, úgyhogy próbáljuk meg nem tov ább ronta ni a helyzetet. Louise ekkor szembefordult férjével, és átkarolta a nyakát. – Rendben, akkor előállok egy történettel a családomat illetően. No és te, kedves? Úgy érzed, készen állsz? A temetésre? – Benton már előkészítette a ruháimat. – Nem erre gondoltam, te is tudod. – Louise – sóhajtott William. – Tudom, mire célzol, és hidd el,William, jól vagyok. – De mégiscsak az apád… – Mennem kell, kedves – mondta gyorsan William, s csókot nyomott felesége ajkára. – A temetés után igyekszem halkan befeküdni melléd, hogy ne ébresszelek föl. – Azt se bánom, ha fölébresztesz – somolygott Louise, mire Williaférje m ismagára végre elmosolyodott. Miután hagyta, Louise újra a ládika felé fordult. Ám ekkor a szomszéd szobából üvegcsörömpölés
és egy fájdalmas kiáltás hangja hallatszott. Louise benyitott a hálóhelyiségbe, ahol a nyitott utazóláda fölött állva megpillantotta a sápadt Lisette-et: bal keze hüvelykujjából dőlt a vér, a lába előtt pedig Louise velencei tü kréne k összetört dara abjailány. hevertek. – Ó, asszonyom! – nyögte – A kézitükre! Véletlenü l összetörtem! – Ó! – mondta Louise. – Kérem, asszonyom, ne haragudjon rám… én… Louise lemondóan sóhajtott. – Jobb lesz, ha bekötözzük a sebét, mielőtt a szőnyeget is teljesen összevérzi… mondta,rajzolatán mire Lisette lepillantott a szőnyegre, amelynek– virágos már gyülekezni kezdtek a vércseppek. A szobalány ezután nemes egyszerűséggel elájult. Néhány perccel később – miközben a szakácsnő, Mrs. Cole repülősóval élesztgette a szobalányt – Benton, a komornyik, rosszalló pillantást vetett az összetört t ükörre. – Ha kívánja, asszonyom, már holnap nekilátok új szobalányt keresni… – Ugyan, Benton – legyintett Louise. – Nem fogom egy tükör m iatt utcára tenni a lán yt. – Akkor küldje le a konyhára, milady. Ez a teremtés ott jobban elboldogulna, mint asszonyom gardróbjában… – Valóban csak ez a problémája, Benton? – kérdezte élesen Louise. – Hogy Li sette k issé két balkezes? Benton egyébként is fennkölt arca, most még fensőségesebb kifejezést öltött.
– Tudja jól, milady, mi a véleményem arról, hogy ilyen… nőszemély szolgálja asszonyomat. Louise tudta, mire céloz Benton: Lisette-et pár hónappal korábban, egyik londoni tartózkodásuk alatt Mrs. Cole találta összefagyva a kapualjban. A lánynakfélig szerencséje volt,kuporogni hogy éppen az Elsfieldpalotához vetődött. Louise és William ugyanis sosem csapták a nélkülözők orrára az ajtót, s miután a lányt kissé magához térítették, az elmesélte történetét. Lisette egy dél-londoni kereskedő feleségének volt a komornája, egészen addig, míg az erőszakos természetű gazda el nem kezdte fölkeresni éjszakánként a kamrájában, a hálóhelyéül szo lgált. A megfélemlített k is cseléd n ami em mert szembeszállni a ház urával, aki, amikor megtudta, hogy az gyermeket vár, kidobta az utcára. Szegény lány néhány héttel később elveszítette magzatát, de munkát azóta sem talált. Louise eltökélte, hogy munkát ad a lányna k, bár Benton igencsak hú zta az orrát , hogy úrn ője egy rovott múltú nőszemélyt kíván környezetében alkalmazni. De szó mi szó, Lisetteközvetlen n em volt épp a komornák gyöngye: nem a tükör volt az első tárgy, ami tönkrement a kezei közt, de a lány gyámoltalan babaarcára pillantva Louise-nak sosem volt szíve komolyabban megdorgálni. Hanem a tükör és a sebesült szobalány körüli sürgés-forgás, valamint Benton sirámai legalább Louise Williamről, a temetésrőlelterelték és a ládikája mélyéngondolatait lapuló titkokról…
Károly lila bársonnyal letakart koporsóját február 14-én éjjel helyezték örök nyugalomra a westminsteri apátságban, melyet a gyászolók vezetőjeként Károly veje, dániai György herceg követett, s mögötte haladtak a szigorú gyászba tagjai, soraikban Williammel. A férfiöltözött akkor ésnemesség ott, tekintetét atyja fáklyák fényétől megvilágított koporsójára függesztve végre szabad folyást engedett az őt nyomasztó gondolatoknak. Mert el kellett végre ismernie azt, amire Louise már napok óta célozgatott: hogy Károly halálával ő nemcsak egy uralkodót, de egy apát is elveszített. És igen, végre azt is megolyan kellett makacsul kérdeznie magától, vajon hogy elutasította vérhelyesen szerintitette-e, apja közeledését? Mikor William, már felnőttként, visszatért Angliába, maga is a diplomáciának szentelte életét. Károly persze tudta, miféle kapcsolat fűzi a jóképű Sir Harveyhoz, akit a Lordkancellár csak mint „kiváló képességű fiatalembert” emlegetett előtte. De Károlyban csak évekkel ébredt igaziesemény érdeklődés William iránt, méghozzákésőbb egy szerencsétlen hatására. Történt ugyanis, hogy a király legidősebb s egyben legkedvesebb törvénytelen fia, James Scott, Monmouth hercege, összeesküvés gyanújába keveredett. Állítólag ő és néhány elvakult whig politikus el akarta tenni láb alól Károlyt és akabot, hogy a protestáns Monmouth fejére kerülhessen ahitelességéről korona… A többmaga ponton ellentmondásos vádak Károly sem volt egészen meggyőzve, de az ügy a nép körében nagy port pert vert fel, {6} így
kénytelen volt néhány évre száműzni Monmoutht. A fia távollététől szenvedő, s az iránta való bizalmában megingatott király ekkor figyelt fel Williamre, s ekkor kezdte furdalni a lelkiismeret, amiért nem egyengette útját úgy, ahogyan többi gyermekéét. A király eme megvilágosodásában rögvest meg is tette pedig Williamet Elsfield lordjává, s a Lordkancellár titkárságának élére állította. William érezte a megváltozott széljárást, ami cseppet sem volt ínyére. Ő szíve szerint az összes kegyet visszautasította volna, de fe lesége lebeszélte. – Tudom,– mondta miért Louise viszolyogsz bármit uralkodótól egy este. – Úgy elfogadni érzed, ezzelaz apád emlékét árulod el. És én sem tanácsolnám az ellenkezőjét, ha csak rólunk volna szó. Hisz ismersz, sosem vágytam arra, hogy halmozzuk a címeket és a birtokokat, de két fiút is nevelünk, William. Az ő jövőjüket is szem előtt kell tartanu nk. Így túlmenően William elfogadta címetpróbált és a ráosztott hivatalt, de ezen Károly ahiába meg barátságába, bizalmába férkőzni, a férfi ettől mereven elzárkózott. A királlyal való kapcsolattartás így Louise-ra hárult. Károly ugyanis nemcsak a fiára, de annak bájos feleségére is felfigyelt, s megérezvén annak Williamnél megbocsátóbb természetét, az ő társaságát is elkezdte keresni: ő volt az, aki mesélt nekiolykor-olykor William életéről, gyerekkoráról, elvitte hozzá karona ülő unokáját, as aki kis ames Harvey-t. De akkor és ott, a temetési menetben
lépdelve William azon gondolkozott, ma már nem viselkedne-e másképpen a csélcsap és megbízhatatlan, de ala pvetően jói ndula tú és kedély es öregúrral. Az eső ekkor szemerkélni kezdett, és William megrázkódott. Kár el. a múlton rágódnia, jobban ha előretekint, tökélte Szétnézett a koporsó után teszi, ballagó férfiakon, akiknek komor arcáról leolvashatta, hogy őket is éppen a jövőjük gondja foglalkoztatja. Valamennyi főúr, miniszter és hivatalnok azon töprengett, miként fogja befolyásolni életét és pályáját az új király trónra lépése. E tekintetben azonban még egy ideig el kellett viselniük a bizonytalanságot: Jakab csaktagjait, néhányhogy héttel a temetés után hívja össze kormánya új királyként kinyilvánítsa uralkodói szándékait.
Az egyszerű temetési szertartást követően az élet hamar visszatért a rendes kerékvágásba. A londoniak, úgy tűnt, nem osztják Lord Elsfield aggodalmait Jakab trónra lépésével kapcsolatban; a városban vidám hangulat uralkodott, hisz javában tartott a társasági szezon, amit látszólag még egy koronás fő halála sem akaszthatott meg. A temetés napjával a nép számára is véget ért a gyászviselés kötelezettsége, s ha bálokat még nem is, vacsorákat városszerte tartottak a nagyobb palotákban. Louise is lelkesen készülődött William születésnapjára, amit szűk körben ünnepeltek londoni házukban. A családból mindössze William nagynénje, Lady Mary
Dering, és húga , Elizabeth voltak hivata losak a vacsorára. Ez utóbbit elkísérte férje, az elkötelezett whig parlamenti képviselő, Thomas Grey, Stamford earlje. Rajtuk kívül csak néhány barátot vártak még: James Welhamet és menyasszonyát, a Goetz flamand származású üzletembert, Paul illetve Goetzt. Mr. évek óta ismerte Elsfieldéket, ő volt idősebb gyermekük, az ötéves Henry keresztapja is. Ő is Louise-zal egy időben választotta új otthonául Angliát, s noha az év nagy részét különféle üzleti útjain töl tötte, ha csak tehette, meglátogatta kedves barátait. A vacsora tehát vidám hangulatúnak ígérkezett, hiszen a társaság sokszínű, ám jólkövetően összeszokott és derűs vendégekből állt, akik érkezésüket a szalonban gyűltek össze. Míg a férfiak egy sarokba visszavonulva folytattak elmélyült beszélgetést, addig a háziasszony Lady Marynek és James menyasszonyának, Annie Killigrew-nak a társaságát élvezte. Louise mindig is szeretett e két hölgy körében időzni, ami nem csoda, hisz mindketten kiemelkedő művészek voltak a maguk területén. Lady Maryt, William néhai édesanyjának húgát, korának legtehetségesebb női zeneszerzőjének tartották, Annie Killigrew pedig költő volt, s egyben az új királyné, Modenai Mária körül sürgölődő, „felvilágosult hölgyek” koszorújának legszebb virága. A sötét, göndör hajú, ábrándos szemű Miss Killigrew ráadásul a {7}
festészetben is tehetségesnek bizonyult, azonban elsősorban költészetét ta rtotta n agyraa, skirályné maga is többször bátorította, ne hagyjon fel a verseléssel. A
társaságból egyedül William húga, Elizabeth – a családban csak Bess – lógott ki. Az enervált, örökké nyűgös Bess ráadásul sosem rejtette véka alá, hogy nem kedveli Annie Kill igrew-t, a ki szerinte „a sok okoskodással valamennyi kérőjét s így meg is valóban érdemli vénlány sorsát. Annieelriasztotta”, a maga huszonöt évével nem számított épp elsőbálozónak, de a művésznő mindaddig nem volt hajlandó beköttetni a fejét, míg magához méltó szellemi partnerre nem talál egy férfiban. Kezeit végül James Welhamnek nyújtotta, aki az első perctől kezdve rajongott menyasszonyáért, s akiben Annie-hez hasonlóan szabad és szemet felvilágosult szellem lakozott. Louise-nak ezért is szúrt James savanyú arckifejezése, mikor egy pillanatra a férfiak társaságára emelte tekintetét. A szoba másik végében Mr. Goetz nagy lelkesedéssel mesélt legutóbbi útjáról, de úgy tűnt, azt egyedü l William és Lord Stamford ha llgatt a érdeklődéssel. – …szóval, úgy döntöttem, részesedést szerzek a Kelet{8}
indiai Társaságban – fejezte egyre be csak beszámolóját üzletember. – A keleti árucikkekre növekszik aaz kereslet, s ha a társaságnak sikerül megvetni a lábát Bengálban, újabb kereskedelmi utak válnak elérhetővé Anglia számára. Igaz, Bengálra lassan negyven éve fáj a társaság foga, de az ottani kormányzó nem egyszerű eset. Hanem előbb-utóbb muszáj lesz felhúzniuk ott egy telephelyet, különben a fejébe részvényesek kezdenek, s az az igazgatóság is kerü lhet.zúgolódni Stamford a fejét rázta.
– Nekem ez akkor is túl kockázatos befektetésnek tűnik, Bengál ide vagy oda. Az út hosszú, a tenger viharos, s ha a hajó odavész, vele együt t a részvényesek pé nze is a tenger fenekére süllyed. – Ha viszont szerencsésen akárjutalma három-négyszáz százalékos haszon is lehet a kiköt, befektető – érvelt Goetz. – Különben én már szívesebben élném a kedélyes részvényesek nyugalmas életét a folytonos utazgatás helyett. Más dolgom sem lenne, mint várni, hogy a társaság hajói befussanak a Kelet kincseivel, aztán számolnám a pénzem… vagy zsörtölődnék a veszteség miatt. – Különös ezt az ön szájából hallani, Mr. Goetz – mondta William. – Emlékeim szerint még nem bírt egy hónapnál tovább egy helyben megmaradni. – Csakhogy én sem leszek már fiatalabb – dünnyögte az üzletember, kidüllesztv e mérete s pocakját. – Egyre jobban fáraszt az utazás… S egyre inkább kapom magam azon a tengeren hánykolódva, hogy után egy kényelmes egy meleget adó kandalló vágyódom,karosszék valahol ésa nyugalmas szárazföldön. Mr. Goetz – aki markáns arcvonásaival és robusztus termetével egy méltóságteljes komornyikra emlékeztette a szemlélőt – már betöltötte hatvanadik életévét. És bár életerős férfi volt, William készséggel elhitte, hogy sóvárog az–otthon m elege utá n.hogy végre letelepszik Londonban? El tudná képzelni, – kérdezte ezúttal Lord Stamford.
– Hogy Londonban? – vonta fel a szemét Mr. Goetz. – Különös módon azt a kandallót egy olyan kedélyes vidéki kúriában képzelem el, mint mondjuk, az önök Addingtonkastélya, William. Igen, tudom, én sem hittem volna, hogy egy vidéki öregúr vagyok a lelkem mélyén, de a korral valamennyi en változunk… – Tehát birtokot készül venni? – fűzte tovább a szót Stamford. – Gondolkodtam rajta, igen – felelte Mr. Goetz, mire William szeme felcsillant. – Épp a minap hallottam rebesgetni, hogy Sir Richard el akarja adni azmegvenni, Ashburton-birtokot – Nem akarja Paul? – mondta Lord Elsfield. – Azt szeretné, hogy legyek a szomszédjuk? – nevetett Goetz. – Miért is ne? Mi lennénk a legboldogabbak, ha tudnánk, hogy a szomszéd birtok jó kezekbe kerül, és legalább több időt tölthetne velünk… Louise boldog lenne, és–tudja, ogy a gyerekek is mennyire sz eretik magá t! ha Csakhazért, mert elhalmozom őket ajándékokkal, megtérek egy-egy ut amról – mosolygott G oetz. – Talán ezért is tekintenek úgy önre, mint a nagyapjukra . Elkén yezteti őket. – Nos, ha komolyan gondolják, akkor megfontolom az ötletet. Az Ashburton-kastély gyönyörű… Bár kicsit túl tága s lenne egy maga mfajta agglegény – Ha az utazgatásba belefáradt is, a nek. házasodáshoz még megfelelő korban van – hunyorgott Stamford. – Igaz is, ön
sosem volt nős? Goetz a fejét rá zta. – Életem során a szerencse kizárólag az üzleti életben szegődött társamul… Ami a szerelmet illeti… Ah! – legyintett Mr.végül Goetz.butának, – Az asszonyok, akikvagy közelhűtlennek férkőztek a szívemhez, unalmasnak bizonyultak. Maguk, fiúk, nem is tudják, mennyire szerencsések – mondta Mr. Goetz, magában elsősorban Williamnek és Jamesnek címezve szavait. – Aj-aj… – nyögött fel erre James, aki jó fertályórája ekkor szólalt meg először. – No, mi előállnod az, cimbora? – kérdezte vidáman Ideje volna a farbával, egész este olyan William. savanyú – ábrázattal jössz-mész, mint aki valami büdöset szagolt… Talá n összekü lönböztetek Annie-vel? A menyasszonyodon mindenesetre nyoma sincs a te levertségednek. William hátrapillantott a válla fölött, ahol is Annie valóban vidáman nevetgé lt lady Elsfielddel. – Nem csodálom, hogybeillő jókedve van… – morogta James. {9} ohn Dryden ódának költeményben dicsőíti Miss– Killigrew szépségét é s tehet ségét a mai Gazette ha sábjain. – De hisz ez remek – lelkendezett Stamford. – Illetve… Csak nem féltékeny Drydenre, Welham? Az a férfi kétszer olyan idős, mint Ann ie, ha nem több. – Több. De akkor is… Ha olvasták volna azokat a költeményeket, melyek az udvarban értsék félre, örülök, ha elismerik Anniekeringenek. tehetségét. Ne De hogy az a… fűzfapoéta nyilvánosan dicsőítse az én
menyasszonyom „bársonyos pilláit” és „lágyan omló hajfürtjeit”! Hát mi köze Annie pilláinak a művészetéhez!? – Nos, barátom – mondta William kedélyesen hátba veregetve Jamest –, lenni senki könnyű… sem mondta, hogy egy népszerű költőnő jegyesének Javaslom, mielőbb láss hozzá a rímfara gáshoz m aga d is… Mielőtt azonban James replikázhatott volna, Benton, a komornyik lépett a szobába, s új vendéget jelentett: – Lord Montagu, Boughton bárója érkezett, mylord. William sötét szeme egy pillanatra haragosan megvillant, de mielőtt bármit egy idősödő, de jóképű és szikár férfimondhatott rontott be avolna, szalonba, széles mosollyal az arcán, hangosan köszöntve az egybegyűlteket: – Kedveseim! – lelkendezett az őszes úr. – Micsoda megkönnyebbülés, hogy sikerült időben érkeznem! Bele szakadt volna a szívem, ha ki kell hagynom legkedvesebb unokaöcsém William! Drága fiam, fogadd szívből születésnapját… jövő jókívánságaimat! Azzal Ralph Montagu William mellett termett, s lendületesen m egrá zta a kezét. – Bácsikám – mondta amaz kimérten. – Nem számítottun k jöttödre. – Ezen nem csodálkozom, hisz úgy terveztem, a temetés utá n vidékre u tazom – hazárva darta ölelésébe. tovább a herceg, im máron a megilletődött Louise-t – Kedvesem, ön napról napra szebb lesz! Ez a William igazi szerencsefia,
én mondom! De hol is tartottam? Á, igen, szóval mikor megkaptam drága Mary húgom üzenetét a ma esti vacsoráról, úgy döntöttem, várhatnak még a birtok ügyei. Mary, k edves… Miközben lMontagu Lady Deringet üdvözölte, Louise észrevétlenü Williamhez lépett. – Te tudtad, hogy Mary néni meghívta a bácsikámat? – kérdezte William Louis e-t. – Nem, de kérlek, ne légy mérges Lady Deringre. Bizonyára örömet kívánt szerezni neked, nem tudhatta, hogy felbosszant a dolog… –– Az kifejezés… De,nem William… – kockáztatta meg óvatosan Louise. – Nem gondolod, hogy ideje lenn e elásnotok a csata bárdot? – Elárulta a hazáját, Louise! – Azért ne túlozz! Ralph bácsikád a király utasításait követte, mikor a parlament háta mögött tárgyalásokat folytatott a fran ciákka l. – De arra nem ő utasította, hogy ezértamikor kenőpénzt fogadjon el már franciaországi Lajostól! Aztán, a vádemelés elől Franciaországba menekült, én bolond még követtem is, hogy kinyilvánítsam, milyen mélyen h iszek a z ártatlanságában. – Ha nem teszel így, sosem jöttél volna Párizsba, és nem ismerkedünk meg… – Az lehet… akkor is, igazak… amikor rájöttem, hogya a parlament vádjaiDeegytől egyig Úgy éreztem, bácsikám belőlem is bolondot csinált. Mélységesen
csalódtam benne … – Megértem a dühödet, William, de mégiscsak a nagybátyád. Mind tudjuk, hogy egy nyughatatlan intrikus, de a rokonod, és mindig is közel álltatok egymáshoz. próbáld meg elviselni nea társaságát maMindenesetre este. Olyan kellemes ez az összejövetel, rontsuk el azzal, hogy kid obatod a tula jdon bácsikádat. – Rendben, de ha megint belekezd a lázító rigmusaiba, a fejére borítom a puncsos tálat! Az talán még jót is tenne a hangulatnak… – mondta William, immáron bujkáló mosollyal. Montagu tehát s William igyekezettaz nyájasan viselkedni vele. maradt, Csakhogy a vacsoránál ízletes angolnapástétom és fogolypecsenye mellé hamar egy kén yes téma, a politika is terítékre k erült. – Mondja, Mr. Goetz, ön Hágából való? – kérdezte egyszer csak Ralph Monta gu. – Ott születtem, igen – felelte az üzletember. – De annyifelé éltem már a világban, hogy magam sem tudnám megmonda ni, „hova valósi” vagyok… – De azért gyakorta hazalátogat, ha jól tudom. – Jól tudja, lord uram, már csak az üzleti ügyeim végett is. Mióta országaink rájöttek, hogy a katolikus nagyhatalmak ellen csak együttes fellépéssel van esélyünk, s letették a fegyvert, a két ország kereskedelme végre békében virágzik. Aminek nálam jobban kevesen örülnek! – Úgy van, igyunk az angol és a holland nép
bará tságára ! – emelte po harát Stamford köszöntőre. – No és az uralkodóikra! – kiáltott Montagu. – Jakab kirá lyra és Orán iai Vilmos {10} h ercegr e! Miután valamennyien ittak, Montagu továbbfűzte a szót. – Ha már a herceg szóba került… Mondja, Mr. Goetz hágai látogatása alkalmaival tiszteletét teszi a helytartónál is? – Olykor-olykor, igen. Őfensége, Vilmos herceg mindig is szívélyes volt hozzám. – S mondja… Találkozott az udvarában Monmouth herceggel is? Aztélvezi. beszélik, még mindig Orániai Vilmos vendégszeretetét – Így is van. Monmouth, mióta a megboldogult Károly száműzte őt, a helytartó udvarában időzik. – S hogy tetszett önnek a herceg? Goetz válaszát Welh am és Sta mford is érdeklődv e várta . Az üzletember végül rövid gondolkodás u tán így szólt: – Montmouth kétségkívül megnyerő személyiség. Jóképű,herceg… életvidám… Ugyanakkor kissé forrófejű és meggondolatlan. – S igazat beszélnek? – kérdezte Montagu. – Igaz a pletyka, hogy azt tervezi, partra száll Angliában, és felkelést szít Jakab ellen? Goetz megpróbálta tréfával elütni a dolgot. –– Hát, engem nem próbált a hadseregébe… De mint mondta, a hercegbesorozni a forrófejű… s igen büszke – ütötte tovább a vasat Montagu. – Aligha hagyja hidegen
az a ngol trón. – Minthogy a herceget csak futólag ismerem, erről nem tudok nyilatkozni… – felelte Goetz kitérően. Montagu herceg néhány pillanatig elgondolkodva nézegette a metszett üvegpoharán táncoló gyertyafényt, majd tovább puh atolódzott. – Mindenesetre, ha úgy döntene, partra száll… – kezdte óvatosan –, mit gondol, Vilmos támogatná őt? Úgy értem… katonailag? Goetz megütk özve nézett Monta gura . – Kötve hiszem, hogy őfensége ilyet tenne. Ne feledje, hogy Jakab király egyszerre a nagybátyja és az kínálja apósa. Ráadásul sosem lenne olyan ostoba, hogy tálcán egy… egy… álmodozónak az angol trónt, aminek ő, egészen pontosan a felesége a várományosa. – Én azért nem nevezném a herceget álmodozónak, akkor sem, ha ilyen tervei vannak – jegyezte meg Montagu. – Hisz mint mondta, Mr. Goetz, a herceg megnyerő S igenEzek népszerű a nép körében. Ráadásul személyiség… hithű protestáns. közül egyik sem mondható el szegény Jakabról… A tory lelkületű James Welham ezt már nem hagyhatta szó nélkü l. – Ez a szegény Jakab jelenleg a törvényes királyunk! – szólt némileg emelt hangon. – Remélem, nem arra célzott az imént Montagu,a trónra? hogy támogatná a herceget, ha az igényt támasztana – Ó, dehogy, Mr. Welham – mondta gyorsan Montagu
ártatlanul pislogva. – Hisz az felségárulás volna… Bár… a gondolattal talán érdemes eljátszani. Végtére is barátok közt volnán k, nem? – Aki ilyen gondolatokat forgat a fejében, az nekem nem barátom! – csattant James hangja, mire az asztal túlsó végén elhalt a női csevegés. William bosszúsan forga tta a szemét, majd te kinte te egy pillanatra elidőzött a puncsos tálon, amit Louise sietve el is húzott a férje ke ze ügyéből… – Uraim, uraim… – csitította vendégeit a háziasszony. – Vegyük úgy, hogy itt ma mindenkit elragadott a fantáziája. inkább Annie, ha Beszélgessünk jól tudom, végül úgykönnyedebb döntöttetek,témákról. Hamsey Greenben telepedtek le. Tervezed, hogy változtatsz valamit a házon, ha már te lesz el az úr nője?
Az este hátralévő része kellemes hangulatban telt anélkül, hogy William a nagybátyjának vagy a tory Welham a whig Sta mfordnak esett volna. Louise elégedett lehetett hát a férjének szervezett kis családias ünnepséggel, s jólesően sóhajtott, mikor néhány órával később, már a lefekvéshez készülődve, Lisette kibogozta fűzőjét. – Asszonyom, nagyon elfáradt? – kérdezte a szobalány. – Éppen csak, Lisette. Éppen csak… – A vendégek bizonyára jól érezték magukat. Lady Dering csudaszépen játszott a klavikordon…
– Meghallgattátok a játékát? – kérdezte Louise. – Hát… a többi cseléddel a konyha bejáratánál hallgattuk a muzsikát… Talán neh eztel érte, as szonyom? Louise fölnevetett . – Egek, Lisette, dehogy a neheztelek… – mondta, barátságosan megpaskolta lány babaarcát. – Lady s Dering valóban csodásan játszik, örülök, ha a személyzet is élvezte a zenét. Remélem, hamarosan újra megtiszteli házunkat a látogatá sával… – Kiről beszélsz, kedves? – kérdezte a szobába lépő William, ak i megha llotta a beszélgetés u tolsó szavait. – Mary nénikédről beszélgettünk – felelte Köszönöm, Lisette, a többit már megoldom magam.Louise. – – De még a harisnyáját sem segítettem le… – Megoldom azt is, Lisette. – No és a hársfateája, asszonyom? – Most nem kérem. Legfeljebb később lemegyek a konyhába, és elkészítem magam. De Lisette nem tágított. – Milady, igazán nem kellene ezzel fáradni, én szívesen… – Ez nem fáradság, Lisette – mondta gyorsan Louise. – Kérem, hagyjon inkább magunkra Lord Elsfielddel. A szobalá ny kék szemében ek kor megértés gyúlt. – Ó! – nyögte zavartan. – Igenis… értettem. Jó éjszakát, milady. A szobalány szemlesütve kisietett a hálószobából, William pedig mosolyogva n ézett u tána.
– Talán, ha mi is tartanánk magunkat a főúri körök szokásaihoz, és külön hálószobában aludnánk, nem hozná nk folyvást zavar ba a személyzetet – mondta. Louise levette utolsó gyöngysorát is, majd megfordult, és a férjére mosolygott. – Nocsak, Lord Elsfield ezek szerint szeretne külön aludni hites feleségétől? – kérdezte, karját férje nyaka köré fonv a. – Talán zavarja a horkolásom? William Louise illatos nyakába fúrta a fejét, és úgy felelt: – Nem a horkolása az, ami nem hagy aludni az éjjel, hanem a kívána idomai, Lady keblére Elsfield. vándoroltak, és William kezei tos lassan Louise finoman megmarkolta a puha halmokat. Louise halkan felnyögött. – Csak lassan a testtel, Lord Elsfield… – dorombolta. – Még nem is adtam át a születésnapi ajá ndéká t. – És mi volna az? – kérdezte William, továbbra is felesége hajlatát csókolgatva. – Egy…nyakának harisnyakötő. William érdek lődve pillantott feleségére . – Egy harisnyakötő? Nekem? – Igen… – Mégis… – somolygott a férfi. – Honnan tudtad a méretem? – Jaj, meg! William, ne bohóckodj – nevetett Louise. – Inkább keresd A férfi ekkor letérdelt felesége előtt, s villogó szemmel
felhajtotta a finom batiszt alsószoknyákat. Az egyik rózsás comb hajlatában egy finoman megmunkált függő fityegett a harisnyakötő selyemszalagjáról. William leoldozta az ékszert, és figyelmesebben megnézte. Az egy tekergőző indákból kirajzolódó kicsiny szívforma volt, tetején szépen megmunká lt koronával. – Egy szerelmi zálog – mondta William, az amulettet forgatva. – Honnan szerezted? – Mr. Goetz hozatta nekem Edinborough-ból{11} – felelte, miközben felfűzte a kis ékszert egy selyemszalagra, és férje nyakába akasztotta. Szerencsét hoz… Óv a gonosztól. S ne m ha gyjamennyire! kihu nyni a– szerelmet. – De még mosolygottTetszik? William. – A szívem fölött fogom viselni. De a mi szerelmünk soha nem fog kihu nyni, amulettek né lkül sem , ugye, tudod? – Tudom… De szerencsére mindig szükségünk lehet. Ahogy védelemre is. Megígéred, h ogy hordan i fogod? – Megígérem… – felelte William pajkosan csillogó szemmel. De most, nem bánod… szétnéznék odalent… –hátha más ha ajándékot is rejtegetsz még még az alsóneműd ala tt.
Louise a szobába bevilágító hold hűvös fényében figyelte férje eg yenletesen emelkedő és sülly edő mellkasát. Mindig ilyen volt – gondolta Louise. – Miután szeretjük egymást, úgy zuha n álomba, mint a bunda . A fiatalasszony még érezte bőrén férjének illatát,
mellén a türelmetlen csókok nyomát, combja közt magjának melegét… Kezét a hasára tette. Remélte, hogy aznap éjjel újra megfogan. Már két fiúgyermeknek adott életet, s szeretett volna egy kislányt. Milyen boldogságot hozna az Addington-kastély falai közéfölcseperednek. egy kisbaba gőgicsélése… Hiába, a gyermekei lassan Henry, a nagyobbik már hétéves, komoly kis fiatalember. Ő Louise első házasságából született, még odahaza Franciaországban. Mikor először férjhez ment, Louise mindössze tizenhét éves volt, egy romantikus lelkületű fruska, akinek elcsavarta a fejét egy veszedelmesen jóképű Az újdonsült azonban hamar kiderült,fiatalember. hogy valójából egy durvaférjről és közönséges férfi, hanem néhány hónappal a házasságkötésük után elvitte a tüdőgyulladás, amit egy esős vadászaton szedett össze. Louise nem sokat gondolt első férjével, akinek egyetlen dolgot köszönhetett az életben: a kis Henryt. Meg persze a tanulságot, hogy a boldog házassághoz nem elég a daliás termet és egy villogó mosoly… Ezthőseivel, fiatalon, amikor még tele csábosan volt a feje romantikus regények nem sejtette, de há la a gondviselésnek nem kellett ezért a hibá ért egy életen át fizetnie. Mi kor Williammel első ízben találkoztak, már mindketten maguk mögött tudhattak egy fájdalmas házasságot s annak keserű tanulságait. Nem csoda hát, hogy hamar felismerték egymásban azt a lelki társat, akinekéskarjaiban végre megtapasztalhatták az igaz szerelmet a biztonságot adó bizalmat. Kettejük pillantása öt évvel korábban találkozott a párizsi Saint
Chapelle kápolnában… S abba a pillantásba Louise a lelke mélyéig beleremegett. Szerelmük szenvedélyes és mindent elsöprő volt, s mikor két évvel később, Angliában partot érve összeházasodtak, azt nemcsak szeretőkként, hanem -lelki jóa znap bará tokként is tették.sem jött álom; már Louisetesti szemére éjjel sehogyan kezdte bánni, hogy elutasította Lisette hársfateáját, s végül kénytelen-kelletlen, de kibújt a meleg pehelypaplanok alól. Az Elsfield-palota jól fűthető, modern épület volt, de az éjszaka levegője így is csípte az asszony pőre testét. Gyorsan hálóruhát és köntöst öltött, majd gyújtva kiosont a majd hálószobából. A folyosó végérelámpást érve lesietett a főlépcsőn, a hallon átvágva a konyha felé vette az irányt. Az ajtó elé érve azonban megtorpant. Különös neszezés szűrődött ki a konyhából, mintha valaki matatott volna az elemózsiás szekrényben. Bizonyára a dundi cipős fiú dézsmálja megint Mrs. Cole készleteit, az asszony már több ízben panaszkodott rá. Louise arra, ám hogy megdorgálja belépett készen a konyhába, a lámpa fénye nema a„bűnözőt”, cipős fiú kerek képére, hanem egy idegen férfi nem mindennapi ábrá zatára esett: a betolakodó nag yra n yílt szeme ijedten villogott Louise lámpájá nak fén yében, s rövidre nyírt h aja alól két hatalmas lapátfül meredt elő. A nevetségességtől azonban megkímélték arcának vonásai, melyek egytől egyig lefelé görbültek, mintha a férfit volna, éppen ha a sírás kerülgetné… Pontosabban megkímélték nem lógott volna ki a szájából egy sült kolbász, amit, ki tudja
miért, mintha éppen a másik kezében tartott lekvárba készült volna belemártani. A betolakodó megjelenése és a szeme elé táruló jelenet olyannyira komikus hatást keltett, hogy Louise még segítségért kiáltani is elfelejtett. Helyette értetlenülmajd pislogott hol a nagyjából férfire, holösszeszedte a kezében tartott lekvárra, miután magát, feltette a z oldalát leginká bb furdaló kérdést: – Mondja… mondja, mit… Mit csinál azzal az üveg lekvárral? A férfi néhány pillanatig riadtan pislogott a ház úrnőjére, végül úgy döntött, a legjobb lesz, ha kiveszi a sült kolbászt a szájából, s miután alaposan és lenyelte a már a szájában lévő falatot,megrágta lakonikus tömörséggel csak ennyit felelt: – A mustárt kerestem. – Ó, értem – válaszolta Louise hasonló tömörséggel. – És nem találta. – Nem, ezt a lekvárt néztem annak… úgy néz ki, mint a mustár. Miféle lekvár lehetMrs. ez? Cole híresen jó… – Ha jól nézem, körte… Louise ekkor kezdett ráébredni a beszélgetés abszurditására , úgyhogy megrázta magá t, és ráripak odott a férfira. – Elárulná, hogy kicsoda maga, és mit keres itt? A férfi riadta n csitítani k ezdte az a sszonyt. – Asszonyom, kérem,a ne kiabáljon, ne hívjon segítséget – esengett kezében tartottés kolbásszal közeledve Louise felé, mire az védekezőleg felkapott egy
gyertyatartót, ami Lisette-re várt a konyhaasztalon, hogy reggel kifényesíts e. – Még egy lépés, és sikítok – mondta Louise, fenyegetőleg megrázva a gyertyata rtót, mire a férfi összehúzta magát – A férjem odafönt alszik,t. és ha itt találja magát, puszta kézzel tekeri ki a nyaká – Jaj, ne, milady, kérem – könyörgött a férfi. – Én… én… nem vagyok én tolvaj… A nevem Swanson… Merwyn Swanson. Ma érkeztem a városba, és három napja nem ettem… a hátsó ajtó pedig nyitva volt… Kérem, ne hívja rám az őrséget… A férfivédte az ajtó felé kezdett hátrálni, miközben kezével egy esetleges gyertyatartócsapás ellen. fejét – Látja, itt hagyok mindent, ideteszem a kredencre, még a lekvárt is… – hadarta a férfi. – Mondja meg Mrs. Colenak, hogy igazán finom volt. Csak… Csak nem kolbásszal. A férfi, miután lepakolta félig elfogyasztott zsákmányát, a kijárat felé iszkolt, de Louise-ból ekkorra végképp elpár olgott minden félelem. – Várjon! – kiáltott utána a férfinak, akinek lapátfülei újra megjelentek az ajtóban. – Azt mondta, Swansonnak hívják? A férfi bólintott. – És csakugyan három napja nem evett? A férfi megint bólintott. – Akkor jöjjön,n,fejezze be azt a kolbászt. Kenyeret talál abba n a kosárba ott a sültek mel lett. Louise ezután az egyik szekrényhez fordult, és elővett
belőle egy k isebb edén yt. – És itt a mustár… A férfi ezután leült, és jó néhány percig némán falatozott. Látszott rajta, hogy legszívesebben tömné magába az ételt, mégisszépen igyekszik visszafogni elé tett evőeszközöket használta, s magát. száját Az pedig minden korty előtt gondosan megtörölte, hogy ne maszatolja össze az elé rakott poharat, melybe Louise nagylelkűen egy kis sört is kitöltött. Az asszony egy idő után maga is helyet foglalt Mr. Swansonnal szemben, s némán figyelte a férfi lakmározását. Majd mikor úgy ítélte meg, hogy a z némileg elverte anem z éhét , így szólt: – Nos, Mr. Swanson, ön valóban tűnik bűnözőnek. Elmondaná, mégis mi vitte rá, hogy megdézsmálja a készleteinket ? Ha jól értettem, nem idevalós i… A férfi a fejét rá zta. – Nem, milady. Dorchesterből jöttem. Sir Richard Taftonnál szolgáltam mint inas. Csakhogy amikor Sir Richard meghalt… – Hogyan? – kérdezte Louise. – Sir Richard meghalt? – Asszonyom ismerte a gazdámat? – kérdezte Swanson fölemelve fejét a tányérból. – Futólag… A férjemmel van egy kis házunk Chideock mellett. Némileg ismerjük a környék et. Kérem, fo lytassa. – Szóval Sir Richard meghalt, az örökös, az unokaöccse, Sir Robert pedig magával hoztaígy a saját cselédjeit, mikor beköltözött. A régieket kidobta, engem is. Anyám azt tanácsolta, jöjjek a fővárosba munkát keresni, de amint
betettem a lábam Londonba, kirabolt valami csőcselék banda. Elvették azt a kevés spórolt pénzemet is, ami volt. Azóta é heztem… Louise gondolkodni kezdett. Szeretett volna segíteni a langaléta, esetlen figurán. van a chideocki ház… Mrs. Glynn, az Végül ottaniis ott házvezetőnő váltig panaszkodik, hogy nincs elég segítsége. Elsfieldék tengerparti háza aprócska lak volt csupán az Addingtonkastélyhoz vagy az Elsfield-palotához képest, s mivel csak nyáron időztek ott, nem igényelt nagy személyzetet. De talán egy dolgos kéz elkellhet ott is. William alakjatöltött jelent karabélyt meg a konyha akiEkkor kezében egy csőre tartott,ajtajában, s arcán egyszerre tük röződött á lmosság és riada lom. – Á, kedvesem… – mosolygott Louise a férjére – Az úr itt Mr. Swanson. Lenne kifogásod az ellen, hogy a chideocki házban alkalmazzuk őt?
2. FEJEZET
A pápista szajha
Az új király nem sokkal koronázása után összehívta a titkos tanácsot, aminek első ülését a legtöbb udvaronc visszafojtott lélegzettel várta. Mindenki ugyanarra a kérdésre szeretett volna választ kapni: vajon a pápista akab kiebrudalja-e a jó protestáns urakat a tanácsból, hogy katolikus nemeseit ültesse a helyükre, vagy megtartja néhai fivérének tett ígéretét, miszerint tiszteletben ta rtja a z anglikán nép érzés eit. Az ülés berekesztése után a legtöbben megkönnyebbülten felsóhajtottak. Ja kab nem változ tatott jelentős mértékben tanácsa összetételén, mindössze sógorát, Rochester grófot vette maga mellé, akit a kincstár élére állított, és így első miniszterévé tette. Rochestert azonban mindenki rátermett politikusnak és hithű protestánsnak tartotta, így a döntés nem keltett különösebb visszatetszést. Jakab másik döntése, miszerint Lord Guilfordot, akinek a titkárságát William vezette, leváltja lordkancellári posztján, valamivel nagyobb port
vert fel. Guildford ugyanis annak idején tűzzel-vassal irtotta a pápista összeesküvés feltételezett résztvevőit, s ezért néhányan vallási okokat láttak a döntés hátterében meghúzódni. Ugyanakkor Gulidfordot általában szürke, unalmas alaknak tartották, így senki sem síkra menesztése ellen. William a tanácskozás után,szállt a folyosón futott össze a lordkancellárral. – Sajnálom, hogy így alakult, Elsfield – morogta Lord Guilford, miután felvázolta a helyzetet. – De ne aggódjon, bárki lesz is az utódom, jó szívvel fogom a figyelmébe ajánlani. – Ezek szerint a király még nem isfel határozott az új lordkancellár személyéről? – vonta szemöldökét William. – Nem, még nem – felelte Guildford. – De azt mondta, hamarosan megteszi. Őszig azonban nem kerül sor a kinevezésekre, így addi g én maradok h ivata lban. – S mi lesz utána? – kérdezte William. – Mi lesz önnel, mylord? Lord Gu ildford megrán totta a vállát. – Nincsenek illúzióim, Elsfield, a kegyvesztettségem a küszöbön áll – mondta Guildford komoran. – S az én távozásom még csak a kezdet. A kirá ly egytől egyig kirak ja a maga mfajtá k szűrét a tan ácsból, majd meglátja… Azzal Lord Guildford zsémbesen távozott, s William némi szomorúsággal nézett utána. Guildford volt éppés szórakoztató egyéniség, de Willi am becsülte nem szo rgalmát józan eszét, s igencsak kíváncsi lett volna, Jakab kivel
kívánja őt helyettesíteni. Minthogy a tanács feloszlott, Lord Elsfield maga is távozni készült, mikor a semmiből akab k irály bizalmasa, Robert Sunderlan d toppant elé. – Méltóságos uram… – köszönt kellemesen búgó hangján férfi.– biccentett tartózkodóan William. – Lord auram William ki nem állhatta ezt a kíméletlen törtetőt, kinek meggyőződése és pártállása úgy váltogatta irányát, mint a szélkakas. Sunderland világéletében kiválóan értett az emberek manipulálásához, különösen a nők egyengették lelkesen az útját: Károly szeretői és Jakab felesége, Modenai királyné Ami ugyancsak sokat tettek előmeneteleMária érdekében. nem meglepő, hisz Sunderland közmeggyőződés szerint korának legszebb férfija volt: fehér bőre, finom vonású arca s dús, gesztenyebarna haja sok asszonyt elbűvölt az udvarban. De Williamet n em a vonzó külseje, so kkal inká bb a gonosz humora és örökké gúnyos mosolya irritálta, mely utóbbiból Sunderland most a legelégedettebbet öltötte fel a tiszteletére. – Lord Elsfield – búgta Sunderland –, ha megengedi, adn ék egy jó tan ácsot… – Feltételezem, nincs rá mód, hogy ezt elkerüljem – morogta William, de Sunderland mintha meg sem hallotta volna. Hallottam, mirőlnem beszéltek Guildforddal… – folytatta. És– ha rám hallgat, rendezkedik be hosszú időre a – kancellárián. Úgy hallottam, a leendő lordkancellár nem
kívánja megtarta ni a jelenlegi hivata lnokokat. – Ne fárassza magát, Sunderland – mondta William higgadtan. – A király még nem döntött az új kancellár személyéről, úgyhogy kár a fáradságért: nem hiszek a rémhíreinek. – Drága Elsfield, ne legyen már ilyen naiv – mondta Sunderland leereszkedő mosollyal. – Őfelsége már régesrég eldöntötte, kinek adja a nagypecsétet. Persze, ezt néhány bizalmi emberén kívül még senkinek nem árulta el. De hát ön, fájdalom, nem tartozik ebbe a körbe, így tájék ozatla nsága megboc sátha tó… –– És elárulná, kitszeretném óhajt kinevezni a király? Bármennyire is, nem tehetem, titoktartást fogadtam őfelségének. – Sejtettem. Hanem azt honnan szedte, hogy az új lordkancellár elküldi a régi hivatalnokokat? Ez ellentm ondana minden szokásnak . – Nos, lehet, hogy nem fogalmaztam pontosan – duruzsolta Su nderla – Az a maga szolgála taira nd. n em tartigazság igényt.a z, hogy az illető csak William meglepetését mindössze szeme villanása jelezte. – Vagy úgy… – mondta higgadtan. – Ha már ilyen jól értesült lordságod… azt legalább elárulná, minek köszönhet em ezt a k ivételes bá násmódot? Sunderland kedélyesen megveregette William vállát, mire a nna k minden porci kája megmerevedett. – Drága barátom, mindent én sem tudhatok… Én pusztán barátilag figyelmeztetni szerettem volna a
várható fejleményekre. Á, Godolphin, ha volna egy perce… elnézést! – mondta, s már el is osont, hogy Sidney Godolphin, a leváltott főkincstárnok fülébe suttogja kárörvendő szavait.
– Szörnyű alak – morogta William, s Guilford keresésére indult. Szerette volna megtudni, az mit szól a Sunderland által elmondottakhoz, de a leköszönő lordkancellár már elhagyta a palotát. Nem volt mit tenni, Lord Elsfield maga is hazaindult, hogy azzal beszélje meg a felmerült problémát, akihez mindig fordult, ha tanácstalan volt: a feleségével.
Csakh ogy Louise éppoly értet lenü l állt a fejlemények előtt, mint William. Elsfieldéknek, legjobb tudomásuk szerint, nem voltak ellenségei az udvarnál, s olyan elvakult protestánsnak sem lehetett őket nevezni, hogy hitbuzgóságuk esetleg piszkálta volna a katolikus király csőrét. Louise a maga részéről hajlott volna legyinteni az egész históriára: William sosem tört politikai babérokra, s egyikük sem volt az a tipikus törtető udvaronc… Hanem egy befolyásos ellenség sok borsot törhet az ember orra alá, ezért úgy döntöttek, jobb lesz, ha a végére járnak a dolgoknak. Kézenfekvő lett volna, az örökké jól informált Ralph Montaguhoz fordulni segítségért, de William hallani sem akart róla, hiába próbálta rábeszélni a felesége.
– Rendben, feladom – sóhajtotta végül Louise. – Akkor nek em kell bev etnem a kapcsolata imat. – Mire készülsz? – vonta fel a szemöldökét William. Louise hunyorogva mosolygott férjére. –– Ideje lennehogy meglátogatnom Anna hercegnőt… Gondolod, ő… – …és persze Lady Sarah-t – fejezte be Louise. – Vagy úgy – mosolygott William.
Anna hercegnő, Jakab király fiatalabbik leánya a Whitehall Cockpitnak nevezett épületében rendezkedett be férjével, Dániai György herceggel. Louise kedvelte a hercegnőt, annak ellenére, hogy a közvélekedés szerint egyszerű, majdhogynem unalmas teremtés volt. De Lady Elsfield mindig is nagyra értékelte kedvességét és közvetlen modorát. Anna hercegnő pedig azóta rajongott érte, hogy William Lord Rochester kíséretében részt vett Anna és Dániai György herceg házassági szerződésének előkészítésében. Sőt, ami a há zasság ötletét illeti , az éppen William fejéből pattant ki. Anna hercegnő Jakab másodszülött gyermekeként második volt a trónöröklési sorban, így jövendőbelijét igen körültekintően kellett kiválasztani. Károly királynak protestáns, ugyanakkor franciabarát vőlegényre volt szüksége, hogy kedvére tegyen népének, de mégse bőszítse fel választásával XIV. Lajost, akinek akkoriban kegyeit kereste. William javaslatára kezdtek hát a dán királyi család háza táján
keresgélni, ahol a király ifjabbik fia, György személyében meg is találták az ideális jelöltet. Dániai György jóindulatú, de kissé együgyű fiatalember volt, aki jobbára csak az asztal örömeinek, no meg felesége szerelmének élt. De talán éppen ennekfrigyekben volt köszönhető, hogy Anna és György boldog, a királyi oly ritkán előforduló, hűségre és bizalomra épülő házasságban éltek. Esküvője után a fülig szerelmes Anna, amikor megtudta, hogy mérhetetlen boldogságát Williamnek köszönheti, maga járult a királyhoz, hogy hálából rangot és földet kérjen a számára. Amit egyébként Károly éppen akkoriban kívánt megadni törvénytelen fiának, unokahúga kérése éppen jókor jött neki. Anna pedigígy lélekben összekapcsolta boldogságát William, pontosabba n Elsfieldék személyével, így aztán érthető, hogy mikor Louise megjelent a szalonjá ban, Anna szélesen mosolyogva és a kezét n yújtva indult a mélyen bókoló fiatalasszony felé. – Lady Elsfield, milyen boldog vagyok, hogy látom! – lelkendez etthogy a hercegnő. – Végre, hogy meglátogat! Ugyan mi vette rá, kimozduljon Surrey-ből? – A férjem a temetésre érkezett, én pedig vele tartottam. Természetes volt, hogy fenségednél is tiszteletemet teszem, amint tudom… – Ó, de kedves Öntől. Pedig bevallom, már abban reménykedtem, hogy hajlandó végre elfogadni az ajánlatomat, és elfoglal – Hercegnő, tudja egy jól,posztot hogyaz udvartartásomban. mennyire rajongok fenségedért, de a gyermekeim…
– Tudom, tudom… – mosolygott Anna. – Szeretne mellettük maradni a vidéki otthonukban. Meg is értem. Nincs na gyobb áldás, mint a g yermek. Anna kezét enyhén domborodó hasára helyezte. Az ötödik járthalva második gyermekével: leánya előző évhónapban májusában született, pedig ő éselső férje már nagyon vágytak a gyermekáldásra. – Hanem az idősebbik – folytatta Anna – már kész kis fiatalember lehet, lassan ideje lesz kollégiumba küldeniük. Akkor talán bízhatok benne, hogy gyakra bban megford ul a fővárosban. – Elképzelhető, asszonyom, bár bevallom, szeretném minél tovább magam mellett tudni. Szerencsére ebben aőt férjem is egyetér t… – Ó, a drága Lord Elsfield! – kiáltott a hercegnő. – Igaz is, hogy van? Őt sem látta m az u dvarn ál e zer éve! – Köszönöm kérdését, asszonyom, a férjem jól van… bár az utóbbi időben aggasztja valami… Valami a jövőjével kapcsolatban. – Nocsak, és micsoda? Louise sokatmondóan körbejártatta tekintetét a körülöttük sürgölődő udvaroncokon, mire Anna egy ablakmélyedésbe vonta Lady Elsfieldet. Ott aztán Louise suttogva beszámol t a fejleményekről. – Hm – hümmögött Anna a beszámoló végeztével. – Szóval a király már döntött is az új lordkancellár személyéről? Ez számomra is újdonság… Ugyan mit forgat apám a fejében? Remélem, nem valami pápista nagyurat
szándékozik Guildford helyére ültetni? Anna, akinél harcosabb protestáns nem sok akadt az országba n, már a gondolatra is elvörösödött. – Ezt nem tudom, fenség – felelte Louise –, de bizakodtam, hogy Ön… tud valamit, ami t Sun derland n em áru lt el a férjemnek. Ebben a pillana tban György herceg lépett a hölgyekh ez, mire Anna arca azonnal felragyogott. A herceg kedvesen üdvözölte Lady Elsfieldet, majd kétségbeesett arccal a feleségéhez fordult. – Kedvesem – mondta –, jöjjön kérem, az az átkozott Yelverton folytonmindig elver kártyában… Tudja, hogy a kegyed segítsége nélkül kikapok. Jöjjön, és mentsen meg, mielőtt a n adrágom is rámegy… – Ó, szegény drágám – mondta jóindulatúan Anna. – Mondtam, hogy ne kezdjen Yelvertonnal, az a briganti igazi mestere a kártyának. Jöjjön, nézzük meg, mit tehetünk. Anna felderü belekarolt rögvest lt. a férjébe, mire annak pufók arca – Ugye, megbocsát, Lady Elsfield, de a férjemnek szüksége van rám… – mondta Louise-hoz fordulva. – Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, de mint mondtam, magam sem tudok többet az ügyről, mint Ön. Hanem kérdezze meg Sarah-t! Ő mindig mindenről az elsők közt értesül, hátha. tud segíteni… Aztán ő majd beszámol róla, mire jutottak Miután a fenségek visszatértek a kártyaasztalhoz,
Louise szétnézett a hercegnő szalonjában. Tekintete a vidáman pusmogó udvaroncok között hamarosan megtalálta azt, akit keresett: egy magas, hamvasszőke fiatalasszonyt, aki ott állt közvetlenül a hercegné széke mögött. Sarah lánykora óta ismerte Anna hercegn őt, akiv elChurchill régi ba rátn ők és bizalmasok voltak . Bá r, ami azt illeti, ez a barátság valahol egyoldalúnak volt mondható. Szó se róla, Sarah szerette a hercegnőt, és hűségéhez sem férhetett kétség, Anna azonban valósággal rajongott Sarah-ért… S úgy általában a szép, szellemes asszonyokért, akiket szívesen gyűjtött maga köré azpróbálta ország minden részéből. Rosszhián nyelvek szerint ily módon kompenzálni a maga yos adottsága it, bár szó, ami szó, Annának a természet valóban szűken mérte a szépséget: alkata zömök, nyaka vastag volt, orcáin pedig piros foltok vöröslöttek, akárha folyton pirulna… {12} Igaz, még rosszabb nyelvek szerint Anna nem pusztán baráti érzelmeket táplált ezen gondosan összeválogatott h ölgyek irá nt… De ez ut óbbi feltételezést legtöbben – csakúgy, mint Louise – aljas udvaria pletykán ak tartott ák. Ugyanakkor tagadhatatlanul volt valami különös Anna Sarah iránti lelkesedésében… Valami, ami időnként a megszállottságra emlékeztetett. Sarah-nak naphosszat a hercegnő közelében kellett tartózkodnia, különben Anna valóságos letargiába anyai zuhant, s ha Sarah-t időről időre mégis elszólították kötelességei – ekkorra már három gyermek büszke édesanyja volt –, úrnője
szórakoztatására levélben kellett beszámolnia minden áldott napjáról. Louise szerint Anna valamiféle pótanyát láthatott barátnőjében, aki egykoron gyermekkora egyetlen stabil pontja volt: Anna hercegnő édesanyja fiatalon mostohaanyja, Modenai Mária mindössze elhunyt, néhány évvel volt idősebb nála, ráadásul idővel a viszonyuk is megromlott annak katolicizmusa miatt. S mindezek után Annának nővérétől is el kellett szakadnia, akit fiatalon adtak férjhez Orániai Vilmoshoz, az Egyesült Tartományok helytartójához. De bármi volt is Sarah befolyásának titka, ő és a férje, John Churchill, a tehetséges katona, nagy kegyben álltak azgrófjának udvarnál, éss akab nemrég megtette őket Eyemouth grófnőjének is. Louise-nak mindig is szimpatikus volt az eleven eszű és örö kké jókedvű Sa rah Chu rchill, s bár csak néhányszor találkoztak személyesen, az mindig szívélyes volt hozzá. Különösen azután, hogy Sarah meggyőződött róla, nem kell Louise személyében riválistól tartania. Anna célzott rá, hogy házasságkötése után ugyanis szívesen többször látná udvartartása tagjaként Lady Elsfieldet, ő azonban távol tartotta magát az intrikus udvartól. Louise elvegyült a hercegi pár fogadótermében összegyűltek között, de amint Eyemouth grófnője egy pillana tra egyedül m ara dt, odalépett h ozzá. –– Lady Eyemouth meg Louise Sarah-t. LouiseÁ, Lady Elsfield! –– szólította mosolygott Sarah, fölismerve t. – Ön itt? Egyébként szólítson Sarah-nak, a múltkor is
kértem rá. Louise elmosolyodott. – Ó, hogyne. Elnézést… Sarah. – Hacsak nem kíván ön is Mrs. Freemannek hívni. – Öööö… Miért ilyet, ha meg nem sértem? – kérdezte Louise csotennék dálk ozva. – Ez a hercegnő legújabb szeszélye. Őfensége ragaszkodik hozzá, hogy egyenlő felekként viselkedjünk egymással… ezért aztán, ha kettesben vagyunk, úgy szólítjuk egymást, mint a közemberek . – Nos, ez… szokatlan – mondta Louise bizonytalanul. – Ugyanakkor valahol nagyon kedves tőle. S mondja, ön hogyan szólítja őfenségét? – Mrs. Moreley-nak… Louise igyekezett elfojtani mosolyát. Különös volt elképzelni, hogy egy királyi hercegnőt, a trón lehetséges várományosát, valaki úgy szólítson, hogy Mrs. Moreley… – Akkor szólítson ön is Louise-nak… Persze csak ha nem hívna Mrs. Pi ggsnek vagy Mrs. Bonefa t-nek . Ladyszívesebben Sarah kuncogott. – Nem, a Louise tökéletesen megfelel. A férje nem biztos, hogy díjazná a Mr. Bonefat elnevezést. Apropó, ő nem kísérte el? – Ami azt illeti nem. Kissé maga alatt van azóta, hogy a király tegnap fogadta a kormánya tagjait. –Louise Értem… jegyezteőszinte meg Lady úgy–döntött, lesz.Churchill tétován. – Éppen erről szerettem volna beszélni önnel, Sarah…
Abban reménykedtem, hogy ön vagy a férje talán tudnán ak segíteni. – Johnt a király Párizsba küldte valamiféle különleges megbízással. Tehá t velem kell beérn ie. – Meggyőződésem, hogy ön is tud segíteni. A helyzet hogy Williamet a kegyvesztettség fenyegeti. Állítólag az újaz, lordkancellár, bárki legyen is az, szeretne mihamarabb megszabadulni tőle… Miközben Guildford többi hivatalnokát megtartaná. Arra gondoltam, ön esetleg tudja, kit kíván a király kinevezni, s hogy miért neheztel az illető Lord Elsfieldre. A Sarah hófehér két rózsaszín folt rögtön elárulta, hogyorcáin bizonymegjelenő vannak érdekes információi. Elgondolkodva nézett körbe a teremben. – Jöjjön – mondta végül, s Louise-t magával húzta egy üres folyosóra, ahonnan a hercegnő magánkönyvtárába vezette. – Itt nyugodtan beszélhetünk – mondta Sarah, miután becsukta maguk mögöttt az az ajtót. Louise elhe lyezkedet egyik bár sony ka rosszékben . – Hallgatom, asszonyom – mondta nyugtalanul. – Mondja, Louise… – kezdte Sarah, miután ő is helyet foglalt a z asszony mellett –, mond önn ek valamit a Jeffreys név? – Jeffreys? – Igen. Sir George Jeffreys neve, hogy egészen pontos legyek. Louise összeráncolta a homlokát. Csak egyetlen illetőt
ismert ezen a néven. – Csak nem a főbíróra gondol? – kérdezte Louise. – De igen, rá. – Azt akarja mondani, hogy a király azt a rémes alakot kívánja ni lordkan ak? Sara hkinevez Chur chill komorancellárn bólintott. Louise ugyan sosem találkozott a királyi törvényszék főbírájával, de ismerte hírét: Jeffreyst a szakmabeliek megátalkodott alaknak tartották, aki bírói pulpitusról éli ki kegyetlenkedésre hajlamos természetét. Ítéleteinek szigorán még kérlelhetetlennek tartott bírótársai is gyakran megütköztek. – Megértem a csodálkozását – mondta Sarah Churchill. – Jeffreys egy goromba fráter, aki olykor a kegyetlenségig szigorúan jár el a posztján… Ráadásul Johnnak meggyőződése, hogy gyűlöli a maga férjét, k edves. – És ugyan miért? – csattant fel Louise. – Hisz William, legjobb tudomásom szerint, két szót sem beszélt azzal az emberrel. – Ezt sajnos nem tudom megmondani – mosolygott szomorkásan Sarah. – Mindössze annyit tudok, amennyit a férjem elmondott nekem: ő a saját fülével hallotta, mikor Jeffreys kijelentet te, hogy semmi szín alatt nem ta rt igényt a férje szolgálataira. Szinte toporzékolva követelte a királytól, hogy haladéktalanul távolítsa el Lord Elsfieldet a k ancellária nak éléről. Louise szólni is alig tu titkárságá dott a döbbenettől. – Ezt egyszerűen nem értem. Nem is ismeri Williamet…
Mire ez a megátalkodott ellenségeskedés? – Ezt sajnos John sem tudja. Viszont úgy véli, a hallottak alapján többről van szó, mint puszta ellenségeskedésről. Azt is mondta , hogy amikor Jeffreys a férjéről besz élt, csak úgy süvített aszemélyes hangjából problémái a gyűlölet. lehetnek Ezért úgy Lord véli, effreysnek Elsfielddel. S ha ő azt mondja, akkor az úgy is van… John kiváló emberismerő. – Sarah… – mondta Louise. – Bevallom, egyre tanácstalanabb vagyok. – Pedig jobban tenné, ha utánajárna, mi húzódik meg a háttérben. Jeffreys csillaga kellemetlenséget o kozhat mégemelkedőben magukn ak… van, és sok Louise úgy döntött, megfogadja Sarah Churchill tanácsát, s mielőbb a végére jár a dolognak. Beszélni akart Williammel, de hazaérve nem találta otthon. Benton szerint meghívást kapott egy kis összejövetelre, melyet Lord Shrewsbury rezidenciáján tartanak. Louise felhúzta szemöldökét, de ilyen nem mondott Ha Williameta nem érte volna méltatlan semmit. bánásmód, sosem kereste volna egy Shrewsbury-féle csökönyös whig társaságát, de a történek után Louise megértette, hogy férje ily módon protestál. – Akkor ma alighanem egyedül vacsorázom… – sóhajtotta Louise. – Kérem, kü ldje fel h ozzám Lisette-et . És szóljon, ha Mrs. Cole készen áll tálalni komornyikna k nyújtotta a kalapját és a–kemondta, sztyűjét.majd a – Úgy lesz, milady… Viszont, asszonyom… – szólt Benton
úrnője után, aki épp az első lépcsőfokra helyezte volna a lábát. – Igen? – kérdezte Louise. – Ami Lisette-et illeti, van egy kis gond… –– Micsoda? Nem találjuk. Louise szembefordult a komornyikk al. – Hogy érti azt, hogy nem találják? – Miután ladységed délelőtt a Cockpithoz hajtott, ő egyszer csak felszívódott. Elhagyta a házat, s azóta sem tért vissza. Hajlamos vagyok feltételezni, hogy férfi lesz a dologban… Tekintv e a múltját, – Köszönöm, Benton – fojtottae z… bele a szót Louise. – Majd megtudjuk, mi történt, ha Lisette előkerül. Lehet, hogy vészhelyzet á llt elő, és azért k ellett elsietnie… Azzal Louise újra a szobája felé vette volna az irányt, de Benton ismét megállította: – Majd elfelejtettem – mondta –, egy úr várja asszonyomat szalonba n. Louise isméta visszafordult. – Mondtam, hogy asszonyom nincs idehaza… – folytatta Benton. – De az úr hajthatatlan volt. Azt mondta, mindenáron megvárja asszonyomat, akármilyen későn ér is haza a palotából. És hogy asszonyom érdeke, hogy meghallgass a a mondandóját… – Valóban? – kérdezte Louise nyugtalanul. – És ez a rejtélyes úr bemutatkozott? – Igen, milady. Azt mondta, a neve George Jeffreys.
Lady Elsfield felvonta a szemöldökét. Ez aligha lehet véletlen eg ybeesés… – Nos… – mondta végül –, ez felettébb érdekes… Azzal az asszony nagy levegőt vett, és a szalon ajtajához lépett. Mikor benyitott a helyiségbe, ott egy férfit talált, aki neki hátat fordítva, élénk érdeklődéssel tanulmányozta a kandallópárkányon sorakozó míves tubákosszelencéket, William személyes gyűjteményének darabjait. – Hagyjon magunkra, Benton – mondta Louise. – És tegyen róla, hogy ne zavarjanak bennünket. Miutánaza asszony nehéz tölgyfa ajtó lépett becsukódott a komornyik mögött, közelebb Jeffreyshez. Mielőtt azonban Louise bármit mondhatott volna, a férfi, továbbra is há tat fordítva, ridegen így szólt: – Feltételezem tudja, miért vagyok itt… Madame de Morainville? Louise a valódi nevének említésére megdermedt, akárha hideg vizetígy… zúdítottak volnaegymást a nyakába. Évek ótaa nem szólították Fejében kergették gondolatok: honnan tudhatja ez a férfi az igazi nevét? És mi mindent tudhat még? Nem kevés akaraterőre volt szüksége, hogy nyugalmat eről tessen a hangjára . – Sejtelmem sincs róla, uram – mondta kimérten. – Volna olyan kedves, hogy bemutatkozik, ha már meghívás nélkül állított be az otthonomba? – A komornyik nem mondta meg, ki vagyok? – Dehogynem. Mindössze esélyt kívántam adni önnek,
hogy ú riemberhez méltó mó don viselkedjék végre. Jeffreys ekkor megfordult, s Louise szemébe fúrta hideg tekintetét. A férfi nem volt éppen vonzó jelenség. Bár még csak negyvenéves volt, jóval többnek nézett ki, hála erőteljes, s a folyamatos sértettség állapotábakarvalyszerű merevedett orrának vonásainak. Összehúzott szeme alól gyanakodva fürkészte Louise-t, s vértelen ajkait úgy összeszorította, hogy szinte láthatatlanná vékonyodtak. – Nem díjazom a humorát, Madame de Morainville – felelte végü l. – S biztos vagyok benne, hogy mire végeztem a mondandómmal, a z ön kedve is elmegy a viccelődéstől. – Már rezzenéstelen másodjára szólít ezen a– néven, uram vagyok – felelte Louise arccal. Kénytelen feltételezni, hogy ön eltévesz tette a címet. Jeffreys pengevékony ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Bocsásson meg! Hová is tettem a jó modorom? Hisz önnek kijár a Lavardin márkiné megszólítás is… Tudja, egy magafajta kalandornő annyiféle módon nevezi magát, hogy az ember – Még mindig nemegészen értem,megzavarodik miről beszél. belé. Megkérném, hogy adja elő világosan jövetele okát, vagy haladéktalanul hagyja el a há zamat. Jeffreys válasz helyett tökéletes lelki nyugalommal a pohárszékhez lépett, töltött magának egy pohár brandyt, majd szó nélkül elterpeszkedett William kedvenc karosszékében. felháborította modortalansága, Louise-t hogy meg úgy is feledkezett arról, Jeffreys hogy a férfi súlyos titkok tudója lehet. Egy ugrással a
csengőzsinórnál termett, s már meg is rántotta volna, mikor Jeffreys rár ipakodott: – Csöngessen csak az embereiért, madame, s a reggel már a Tower egyik tömlöcének szalmáján éri! Ott, ahová a magafajta gyilkosok ésremegő méregkeverők Louise visszahúzta kezét avalók… csengőzsinórtól. Megfordult, és dühtől kivörösödve szembefordult effreysszel. – Magának teljesen elment az esze! – nyögte. – Mégis… mégis mi ez a… – Képtelenség? – szakította félbe Jeffreys. – Jaj, asszonyom, az üresÉnfrázisoktól, sok időt megspórolnakíméljen mind a meg kettőnknek. ugyanis pontosan tudom, hogy k icsoda ön. – Ugyan… Mégis mit tudhatna maga rólam? – kérdezte Louise, most már kevésbé magabiztosan. Jeffreys nem sietett a válasszal. Belekortyolt a brandybe, jólesően cuppantott egyet, majd komótosan maga mellé hely ezte a po harat. – Hogy mit tudhatok? – kérdezte előredőlve ültében. – Mindent… Mindent tudok a múltjáról, a viselt dolgairól. Tudom, hogy korántsem az a szerencsétlen sorsú, vidéki nemeshölgy, akit Angliáig űztek Lajos dragonyosai… Louise érzete, hogy a férfi szavai lesújtani készülnek rá, mire ő, mintha csak valamiféle veszély közeledne felé, ösztönösen menekülőre fogta.egyAz ajtóhoz rohant, de effreys, aki látta, mire készül, ugrással előtte termett, megragadta mind a két karját, így kényszerítve, hogy a
szemébe n ézzen. – Tudom, hogy ki maga! – mennydörögte Jeffreys. – Eresszen! – kiáltotta Louise. De Jeffreys nem tágított. –– Azt is tudom, hogy mit tett! Maga nem tud semmit! – kiabált Louise a könnyeivel küszködve. – Tudom, hogy maga egy bizonyos Lavardin márkiné, akit méregkeverés vádjával zártak a Bastille-ba, mert meg akarta gyilkolni XIV. Lajos királyt! Louise megdermedt vádlója kezei közt. Arcából először kifutott a vér, majd festette a harag. Megpróbálta kiszabadítani karjátvörösre Jeffreys szorításából, de az nem eresztette. – Hazugság! – kiáltotta a férfi markában vergődve. – Sőt! – folytatta Jeffreys. – Azt is tudom, hogy a király szerencsétlen sorsú szeretőjének, Fontanges hercegnőnek a vére is a maga kezén szára d! –– Ez nemegy igaz, én… – fojtotta belé Jeffreys a szót. – Egy Maga gyilkos! szökevény, ak it a drága látos férje menekített k i a Bastilleból! Lord Elsfield, akinek volt képe magát álnéven, hugenotta menekültként az udvarba vinni! Károly közelébe! Magát, egy pápista méregkeverőt! Férje említésére Louise-ban a harag végre felülkerekedett rémületen. Kitépte karját Aa főbíró férfi szorításából, s anagyot taszított Jeffreysen. nekiesett az egyik karosszéknek, de hamar visszanyerte
egyensú lyát, s gyűlöl ködő pillant ást vetett Louise-ra. – Ne merészeljen fenyegetni, Jeffreys! – sziszegte Louise, karját dörzsölve. – És ne merészeljen gyilkosnak nevezni! Maga nem tud rólam a világon semmit! De rajta, fusson csak a királyhoz a meséjével… Azt hiszi, melyekre hinni fog magának? Hinni fog a képtelen vádjainak, nincs semmiféle bizonyítéka? Jeffreys szeme gonoszul megvillant. – Miből gondolja, hogy nincsenek bizonyítékaim? – kérdezte. – A nagy bűnök hosszú árnyékot vetnek… Mondja, Lady Elsfield, mikor ellenőrizte utoljára a kedvenc kis ládikája tartalmát? A ládikáét, melynek a kulcsát a nyakában őrzi? Louise riadtan kapott a mellkasához. A ruha anyagán keresztül kitapintotta a kis ezüstlánc végén fityegő kulcsot. – Honnan… – hebegte Louise, de Jeffreys gonosz kacagása elnémította. – Hogy honnanmeg, tudok a ládikáról? vigyorgott főbíró. – Engedje h ogy kérdésére–egy ú jabb ktovább érdéssela feleljek: mikor hazatért, nem csodálkozott, hogy nem a bűbá jos kis Lisette n yitott a jtót? – Mi köze ennek Lisette-hez? – kérdezte nyugtalanul Louise, akit szörnyű balsejtelem kezdett a hatalmába keríteni. – Ó, ismeri, szerintem kapiskálja már…kisA színésznő. kis Lisette,Aahogyan maga roppant tehetséges Drury Lane társulatánál sajnos kevésbé értékelték a
képességeit, de én hamar felfigyeltem rájuk. Az ember azt gondolná, ez az ártatlan kis semmiség kettőig sem tud számolni, pedig igazán ravasz egy bestia. Zseniális ötlet volt a részéről, hogy az összetört tükrével megvágta a kezét, julá staszínlelt, a míg kegyed segítségért siet, magáhésozávegye ládikájahogy ta rtalmát… Louise térde megremegett. Érezte, hogy forogni kezd vele a szoba, s egy karosszék támlájába kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. – Ezek szerint maga… – kezdte elakadó lélegzettel –, maga küldte hozzám Lisette-et? – Úgy ám –adta bólogatott Jeffreys. – Az én javaslatomra ki magátelégedetten szerencsétlen sorsú, megesett cselédlánynak . Maguk , jótét lelkek, igazán kiszámítha tók, a nagyvonalúságukra mindig lehet apellálni. A kis komornája heteken, hónapokon át leste minden mozdulatát, s felfigyelt rá, milyen nagy becsben tartja azt a ládikát, s hogy milyen elvarázsolt arccal nézegeti olykor ahozza tartalmát. Mintamit aki nagy titkot őriz. sUtasítottam, hogyis el nekem, benne rejteget, ezt aznap meg tette. Louise már megbánta, hogy az imént gyáván futásnak eredt. Rájött, hogy ellenfele a megfélemlítésére játszik, s úgy döntött, még egyszer nem adja meg neki ezt az örömöt. Kihúzta ma gát, s nyugodt ha ngon így szólt: – Azok a papírok önmagukban még nem bizonyítanak semmit… – Azért ezt nem mondanám. Mindenesetre a
segítségükkel könnyen fel tudtam deríteni az ön történetét. Ma reggel kaptam kézhez ezt a levelet a fran cia udvar eg y tagjá tól, ak i segítségemre volt ebben. Jeffreys feltartott egy írást. – Egy bizonyos amonsieur Robert küldte, aki ügyészként járt el azokban csúnya mérgezési ügyekben, amelyek nemrégiben Franciaország-szerte borzolták a kedélyeket… De hiszen ön már találkozott vele, nem igaz? Ő képviselte a vádat azon a tárgyaláson is, amelyen ön állt a vádlottak padjára. Louise nem felelt, mindössze sápadtan meredt a papirosra. ígyelküldte fo lytattaaz: ügy néhány iratát és egy – RobertJeffreys főügyész meglehetősen pontos személyleírást a márkinéról, akinek az Izzasztó hiába állapította meg a bűnösségét, az megszökött a rá váró büntetés elől… Továbbá figyelmeztetett, amennyiben a gyanúm beigazolódik, és a nálunk Lady Elsfield néven ismert hölgy valóban azonos Lavardin márkinéval, úgygátlástalan vigyázzakgyilkos… vele, az illető ugyanis elvetemült bűnöző, – Elég! – kiáltott Louise. – Nem tűröm, hogy így beszéljen velem! Én nem vagyok gyilkos! Maga nem tud semmit az ügyről, rólam pedig még k evésbé! – Úgy? Tehát tagadja, hogy magácskát gyilkossággal vádolta az Izzasztó ? Louise gyot sóhajtott. – Nem,naezt nincs értelme tagadnom… De akkor sem vagyok gyilkos.
– Monsieur Robert más véleményen van; állítólag ezen a tárgyaláson számos tanút is felsorakoztattak, aki az ellenkezőjét állította. A vallomásaik nálam vannak, akárcsak a maga valódi irata i. Ha mindez eket bemuta tom a királynak, lesz kétsége a bűnössége Louise-naknemazonban ekkor támadtfelől. egy
mentő
gondolata. – Azért ne legyen ilyen biztos a dolgában, Jeffreys! – szólt. – Ezek a vallomások csak azt bizonyítják, hogy van valahol egy Lavardin márkiné, a ki esetleg ha sonlít rám, s akit gyilkossággal vádolt a francia törvényszék. Miért hinné el a király,talált hogy ez a Lavardin én lennék? A ládikámban iratok pedig…márkiné Egész egyszerűen letaga dom, hogy vala ha is látta m azokat a papírokat. – Megfeledkezett talán a kis Lisette-ről? – mosolygott negédesen Jeffreys. – Ő hajlandó eskü alatt vallomást tenni arról, miként került az iratok birtokába. No, meg aztán Robert főügyész is készségesen felajánlotta, hogy haladéktalanul ideutazik Ez azonosítani kegyed személyében a márkinét… esetben természetesen nyomban vissza is vinné ma gával Franciaországba . Louise nagyot nyelt, a pillanatnyi remény, mely fölébredt benne, ki is hunyt. Jeffreys mindenre gondolt… Csapdába került. – Ami persze nem fog megtörténni – mondta gyorsan effreys. – Tekintve, hogy itt királyt… fogják kivégezni, amiért meggyilkolta szegén y jó Károly – Maga megőrült! – szörnyülködött Louise. – Nem is
voltam a király közelében, mikor meghalt, bárki ellenőrizheti… – Léteznek a világon lassan ható mérgek is, de ezt nálam bizonyára jobban tudja. Gondolkozzék csak… Ilyen előélettel… ugyan hinné a francia után nem akarta eltenni láb akilól az anel, golhogy királyt is . – Megmondtam, hogy nem öltem meg senkit… – szűrte a fogai közt Louise. – Engem tőrbe csaltak, méghozzá monsieur Robert hathatós közreműködésével! Egy eszköz voltam csupán, amivel Montespannét akarták befeketíteni a király előtt. Ha legalább meghallgatná az énJeffreys oldalamról néz ve a egy történeteket, elhinn é, elhallgattatta hogy… azonban kézmozdulattal Louise-t. – Drága asszonyom, ön félreért valamit. Engem távolról sem érdekel, hogy ön ártatlan-e, vagy sem. Tőlem lehet olyan tiszta a múltja, mint a patyolat. Nekem egyedül az számít, hogy megvan a kezemben minden eszköz, hogy ennek ellenkezőjét Louise nem tudtaelhitessem mire vélnia királlyal. a bíró szavait. Hogy nem érdekli az ártatlansága? Mi ez az egész? Nem tudta elképzelni, miért akarja ez a habzó szájú idegen felrúgni azt a nyugalmat és boldogságot, amit végre megtalált. – Mit akar? – kérdezte végül Louise fáradtan. – Mit akar a nyuga lmamért cserébe? Pénz t? Jeffreys felkacagott. – Nekemújra nem kell pénz, madame! A hallgatásomnak nincs ára .
– Mindennek van ára, Jeffreys! Különben miért jött volna ide ma este? Miért nem rögves t a királyhoz rohant a felfedezésével? Vagy pusztán kárörvendeni akart? Gyönyörködni az esetleges rémületemben ? – Ahogy mondja, asszonyom. a figyelmeztetés. Hogy tisztábanLátogatásom legyen vele,egyetlen mától a célja kis titkuk nincs biztonságban. Ahogy ön és a férje sem. És a hangjá ban csendülő félel em egyenes en zene füleimnek. – Ezért akarja tönkretenni Williamet? – vetette oda Louise. – Tudom jól, hogy maga rakatta ki a kancelláriából… Miattam akarja ellehetetleníteni, igaz? Mert gyilkos nak hisz, holottemlítésére nem tu d rólam semmit! Jeffreys vonásai William megkeményedtek, s amikor megszólalt, olyan gyűlölet süvített a hangjából, hogy Louise megborzongott. – Ismét téved, asszonyom – mondta halkan, míg lassú léptekkel Louise felé közeledett. – Nekem személy szerint semmi kifogásom kegyed ellen. Nagyon úgy tűnik, hogy maga egy hidegv érű gyilkos, nekem de h át istenem, egyia künkn sem tiszta a lelkiismerete… is megvan magamek múltja. Jeffreys ekkor már megállt Louise előtt, olyan közzel hozzá, hogy orru k szinte összeért. – Sőt, valahol még sajnálom is magát… – folytatta, sasszemét az asszony tekintetébe fúrva. – Bátor és talpraesett teremtésnek tűnik… Én a bátorságot mindig is nagyra értékel tem a fehérnépben. Jeffreys ekkor két ujja közé fogta Louise állát, mire az
elrántotta az arcát. De Jeffreys rendületlenül folytatta a duruzsolást. – Nem, nekem nem magácskával van dolgom… Hanem a férjével. Maga csak egy eszköz, amivel őt a hóhér kezére juttatom. – Hogyhogy hóhérkézre juttatni? – kérdezte Louise, aki most rémült meg igazán. – Ennek az egésznek semmi köze Williamhez. – Azt hiszi talán – kérdezte Jeffreys –, hogy Lord Elsfieldnek majd megkegyelmez a király? Elárulok önnek egy titko t, kedves. Jak ab k i nem állhatja a kegyed a férjét. Benn lát. e is, ak árcsak a néh ai Károly többi fattyában , riválist – William soha nem merészelt volna még csak álmodni sem az ang ol trónról… – Lehet, de Jakab akkor sem kedveli. Ráadásul Károly egyik törvénytelen fia már szőtt összeesküvést az ő és a néhai király elveszejtésére. Hamar arra a következtésre jut majd, hogy Monmouth után William is kedvetmódon: kapott a királygyilkossághoz. Méghozzá igen trükkös becsempészve a bővérű király környezetébe a vonzó feleségét, a francia király titkos kémét… a katolikus méregkeverőt. Szép kis történet kerekedik ki a lelki szemeim előtt, aminek a valóságáról nem lesz nehéz meggyőznöm Jak abot. Louise alelki szemeivárakozó előtt megjelent tőke, kezében bárdjával hóhér és aaz vérfoltos összekötözött kézzel térdre ereszkedő William képe. Könnyek gyűltek a
szemébe. – Ezt nem teheti… – suttogta. – De ha ő túl is élné a vihart – folytatta Jeffreys –, ami kegyedet elsöpörni készül, én azt sem bánom. Tudom, hogy ő szereti magát.tönkr És azzal okozom neki a legnagyobb fájdalmat, ha magát eteszem. – Miért? – kérdezte Louise remegő hangon. – Miért gyűlöli ilyen megveszekedetten Williamet? Soha nem ártott magána k! – Hogy soha?! – horkantotta Jeffreys. – A maga férje volt az, aki megfosztott a legnagyobb boldogságomtól, a legdrá gábbmiről kincsemtől most végre fizetni fog! – Miféle – Mégis beszél?… –Ésértetlenkedett Louise. kincsétől fosztotta meg William? – Azt kérdezze meg tőle – felelte Jeffreys ridegen. Ezután a férfi hátat fordított az asszonynak, a kandallóhoz lépett, hogy felhúzza kesztyűjét, amit előzőleg a párkányra tett, majd vette a sétabotját, és a szalon a jtajáh lépett. L ouise azonbanazútjá t állta. aki nem – És most mitozakar tenni? – kérdezte asszony, is próbált többé bátornak tűnni. – Feljelent minket? Jeffreys gonoszul elmosolyodott. – Ki tudja? Talán egy pár napig még kiélvezem a rettegésüket. Elképzelem, ahogy az őrjárat lépéseit figyelik az utca zajai közt… Ahogy tehetetlenül nézik, a kis– álomviláguk miként dőlmegszökünk? össze recsegve-ropogva… És nem fél, hogy addig – Tegyék csak… – vonta meg a vállát Jeffreys. – Hogy
Lord Elsfield a hóhér bárdja alatt végzi, vagy űzött vad módjára rettegve és nyomorogva éli le az életét, nekem édesmindegy. Csak szenvedjen… nekem ez számít. Azzal Jeffreys félretolta az útjából Louise-t, és kiviharzott a szobából. az elfogta asszonya meghallotta becsapódó bejárati ajtó Mikor hangját, gyengeség, sa remegő térdek kel ere szkedet t le székébe. Fejében e gymást kergették a gondolatok.
Mit fog tenni Jeffreys? Vajon tényleg kiélvezi pár napig, hogy Louise és William teljes létbizonytalanságban élnek? Vagy talán már rohan is a királyhoz? Esetleg már menekülniük kéne? Louise-on lassan pánik lett úrrá… Odalépett a pohárszékhez, és magának is töltött egy brandyt. Ahogy az italt kihörpintette, megmerevedett tagja i lassan ú jra á tmelegedtek. Mély eket lélegzett. T udta , hiába látszik körülötte minden széthullani, muszáj józanul gondolkoznia… Végül Louis e-t Ben ton belépte térítette magá hoz. – Már el is ment a vendége, asszonyom? – kérdezte a komornyik. – Azt hittem, az úr ma rad vacsorára is. Ezek szerint, ahogy azt Louise sejtette is, a kiabálás hangja i nem szűrődtek k eresztül a vastag tölgyfa a jtón. – Nem, Benton, nem maradt itt… – felelte Louise. – Mondja, a z a kis cipős fiú, a z a ke rekké pű… Dennis, ha jól emlékszem. – Igen, milady?
Louise az íróasztalhoz lépett, és si etve papírra vetett egy rövid üzenete t. – Ezt az üzenetet küldje el a fiúval a Warwick-palotába, Lord Shrewsburyhez. Keresse meg a férjem, és adja át neki. hogy az ügy úgyhogy szedjeMondja a lábát.meg Egyneki, ezüstshilling lesz sürgős, a jutalma, ha negyedó ra ala tt megfordul. – Egy ezüstshilling, asszonyom? – kérdezte Benton egyszerre hitetlen kedve és rosszallóan. – Jól hallotta, Benton… No, mire vár, kérem, szalassza a fiút Lord Elsfieldért! – Hát, legalább egyszer Benton, az életben szedni fogjahagyta a lábát, annyi szent… – morogta majd magára asszonyát. Louise ekkor visszaült kedvenc karosszékébe, és a kezébe temette arcá t. Bá rhogy küzdö tt is, engedni k ezdett az emlékek rohamának. Régi életének fel-felvillanó képei egymás után idézték fel benne az egykori Lavardin márkiné boldog és megaláztatásokkal teli dicsőséges, napjait. Újramajd láttafájdalmas maga előttés Versailles pompáját, az aranyozott stukkókat, a porfíroszlopokat, a márványkandallókat, még Lajos király tömör ezüstedényekben sorak ozó na ran csfáinak illatá t is az orrában érzete… Látta továbbá maga előtt Montespan márkinét, a korosodó, de még mindig bűbájosan szép kegyencnőt, aki első ízbenörömeivel, az udvarbas vitte, és aki mellett megismerkedett annak kitanulta, miként kerü lje el csapdá it. Han em egy nap Louise-t kiraga dták az
udvarhölgyek vidámsággal teli világából, és elszakították családjától is… S Lady Elsfield most újra látta maga előtt az Izzasztó tárgyalótermét, ahol az éjszaka közepén, fekete posztóval letakart pulpitus mögött gyűltek össze bírái, ítéletet mondjanak fölötte. Ott, a Louise St. James téria palotahogy szalonjában ülve újra felsorakoztak előtt tanúk, akik mind magabiztosan állították, hogy ő, Lavardin márkiné, több ízben felkereste a hírhedt méregkeverőt és angyalcsinálót, a Szomszédasszonyt, hogy mérget szerezzen tőle, amivel végezhet XIV. Lajos királlyal. Állításaik szerint pedig mindezt egykori úrnője, Montespan asszony tette, aki nem tudott belenyugodni a királymegbízásából kegyeinek elvesztésébe… Mindebből persze egyetlen szó sem volt igaz. Louise-t pusztán eszközként használták abban a kegyetlen hatalmi játszmában, amelynek akkoriban a király hálószobája teret adott. A mérgezési botrány éppen kapóra jött Montespan asszony ellenségeinek, akik a legszörnyűbb bűncselekmények vádolták a márkinét: hogy egy mérgezettelkövetésével folyamodvánnyal meg akarta gyilkolni a királyt, hogy testét fekete mise celebrálására ajánlotta fel, hogy az ördöggel cimborált… Lajos nem hitt a vádaknak, s erre jó oka volt: az udvar kirá lyhoz közel álló tagjait ugya nis folyamatosan szemmel tartották Lajosnak az udvarban nyüzsgő kémei, így ha Montespanné vajákos asszonyok szalonjait látogatta volna, azt azonnal jelentik őfelségének. Ekkor Montespan asszony ellenségei új módszert eszeltek ki a
befeketítésére: gyanúba keverték kedvenc társalkodónőjét, Louise de Morainville-t. Hamis bizonyítékok szövevényét vonták az asszony köré: hamisított levelek és hazug tanúvallomások révén meggyőzték királyt, hogy Montespan asszonyláb egykori udvarhölgye améreg segítségével akarta eltenni alól őfelségét, de még Fontanges hercegnő halálát is a nyakába varrták. Lajos végül száműzte az udvarból Montespan márkinét, aki többé vissza sem térhetett oda. A márkiné ellenségei tehát elégedettek lehettek a helyzettel, s az a tény, hogy intrikáik miatt egy udvarhölgy élete végéigőket. egy rideg már hidegen hagyta Mert tömlöcben ez a sors senyvedhet, várt volna Louise-ra, ha nincs William. Louise William Harvey-t, a későbbi Lord Elsfieldet még jóval korábban ismerte meg. A jóképű angol nagybátyjával, a száműzetésbe kényszerült Montagu herceggel szolidaritást vállalva érkezett Párizsba, ahol sok női szívet Persze Louis e-na k is feltűnt a csinos férfi,megdobogtat s a köztükott. kialakult vonzalom először barátsággá, később szerelemmé fejlődött. Ami nem is csoda, hisz oly sok közös volt bennük: két őszinte, jóindulatú és elfogadó lélek, mindketten túl egy elhamarkodott házasság tanúságain, az igaz kötődést keresve… A király vendégszeretetét élvező angol és az udvarhölgy titkos románc szövődött, váratlanul s már az esküvőjüket között tervezték, mikor Louise-t letartóztatták. Szorult helyzetében szerelme sietett
segítségére: William néhány barátjával megszöktette mennyasszonyát és annak kisfiát a fogságból. {13} Louise-nak abban a pillanatban kellett hátrahagynia régi életét és személyazonosságát, hogy a lába először érintette Dover fövenyét. Új neve alattgyobb házasságot kötött n Williammel, akivel mi ndeddig a legna boldogságba élt új hazájában. Csakhogy a múlt most betolakodott az életébe egy gonosz idegen képében, aki eltökélte, hogy mindkettőjüket tönkreteszi, és Louise még csak elképzelni sem tudta , hogy miért. Lady Elsfieldet a szalon órájának zenejátéka térítette vissza A kandallóban már kihunyta a jelenbe. délután Megborzongott. megrakott tűz, így gyorsan magára terítette a széke karfáján várakozó gyapjúkendőjét. Hirtelen rettenetesen egyedül érezte magát a hűvös szalonban… Hol lehet már William? – gondolta. Úgy hitte, ő az egyetlen, aki ismerheti a kiutat a kelepcéből, melybe menthetetlenül belezuhanni látszottak. Szerencsére nem kellett a beígért alig teltsoká el a várnia: negyedóra, a mégjutalom mindigmegtette hangosanhatását, ziháló cipős fiúval eg yütt William is hazatér t. – Mi történt, Louise? – kérdezte a megilletődött William, mikor belépett a szalonba. – Miért hívattál ilyen váratlanul haza? A fiú egyre valami shillingről magyarázott. – Aztmert majd van én elintézem – felelte Louise. Azértvolt küldtem érted, egy kis problémánk. Ma– este egy látogatóm…
Másnap regge l Louise elhagyta Londont. A f ebruá ri na p kellemes, tavaszt idéző napsütésben és madárcsicsergésben fürdött, s az asszony szinte derűsen tekintett ki a hintó ablakán. Ha ezúttal sikerül tengelytörés nélkül megtenni az utat, már az Addington-kastélyban lehet. Amikor előzőestére este beszámolt férjének Jeffreys fenyegetéseiről, Williamet éppúgy megrendítették a hallottak, de nem vesztette el a hidegvérét; azonnal cselekvésre szánta el magát, s Louiset haladéktalanul hazaküldte vidéki otthonukba, ő pedig úgy döntött, itt az ideje, hogy felszámolja a közte és nagybátyja húzódó veszéllyel, frontvonalat… szembesült a között rájuk leselkedő WilliamMikor első gondolata az volt, hogy biztonságba helyezze családját. A második pedig, hogy ebben a helyzetben, ha valaki a segítségükre lehet, az egyedül Montagu herceg. William maga semmit nem tudott a főbíróról, Jeffreys engesztelhetetlen gyűlölete előtt éppoly tanácstalanul állt, mintfoghatnák Louise. De ha vanvitorlájából, valaki, aki tudja, miként ki Montagu… a szelet Jeffreys akkor az az örökké jól értesült és minden hájjal megkent Ralph bácsi lesz. Ha azonban ő sem tud rajtuk segíteni, nem marad más hátra, mint a szökés. William meghagyta feleségének, hogy amennyiben negyvennyolc órán belül nem ad magáról hírt, fogja a gyerekeket, a házban fellelhető öss zes készpénzt és ékszert,hozzájuk, s u tazzons egyenesen Doverbe, ahol William is csatlakozik ahonnan Mr. Goetz egyik hajóján Hágába utaznak. Legalábbis
először, aztán pedig egyelőre ismeretlen tájakon keresnek maguknak menedéket. Louise fájó szívvel képzelte el gyermekei arcát, amint az otthonuktól távol, örök létbizonytalanságban tengődve járják a világot, de nem volt mit tenni. Ha nem szöknek el, egyik – talán mindkét – szülőjük a vérpadon végzi. Mindezen borús gondolatok dacára Louise szívébe melegség költözött, ahogyan áthajtottak az Addingtonkastély kapuján. Az asszony kihajolt a hintó ablakán, és egy pillanatra elgyönyörködött a látványban. A zöld lankák ölelésében, az ősöreg tölgyfák között megbúvó ódon hunyorgott úrnőjére bágyadtkastély februáribarátságosan napfényben. Louise felidézte a napot,a mikor először érkezett az Addington-kastélyba. Versailles fényűzése után kezdetben kissé komornak érezte ezt a Tudor korabeli angol udvarházat. Persze az épület szigorúságán sokat enyhítettek a hatalmas üvegablakok, melyeket még William édesapja vágatott a zömök falakba, no és persze Louise amivel a belső terek átrendezésének látottfranciás hozzá. ízlése, William örömmel fogadta Louise ilyen irányú terveit, különösen, hogy Beatrice, William első feleségének jelleme az általa összeválogatott berendezési tárgyakban is megmutatkozott: a hiú és rátarti asszony rajongott a tekintélyt sugárzó és ósdi bútorokért, valamint hamissága is tükröződött az aranyfüsttel ésnfaragványok, valamint az érték esnekfuttatott tű nő, destukkók való jába silány minő ségű n ippek és más kacatok töméntelen halmozásában. Miután
mindezektől megszabadult, Louise örömmel fészkelte be magát világos szövetekkel és kecses bútorokkal berendezett új otthonába… A kedvenc helye azonban így is a festői park maradt, mely nélkülözte a Franciaországban divatos bonyolultvirágágyásokat. labirintusokat Az és szabályos formákba kényszerített asszony szenvedélyes lovas volt, s gyönyörű arab telivérje, Arión nyergében órákon keresztül vágtázott az Addington-kastély körül elterülő szelíd dombokon, mezőket és bájos erdőket szelve keresztül; nem csoda hát, hogy új otthona és az angol vidék hamar belopta magát a szívébe. A kastély begördülő hintót aki nemgyermekkoruk más fogadta, mint Suzon, Louiseelé egykori komornája, óta a szolgála tába n á llt. Suzont William h ozatta Angliába, aki tudta, mennyire hiányolja felesége a lányt, aki szinte nem is a komornája, sokkal inkább a barátnője volt. Miután édesanyját elvitte a tüdővész, Suzonnak nem maradt semmije, ami Franciaországhoz kötné, így boldogan csatlakozott úrnőjéhez, kétl letartóztatták évvel azután, .hogy Louise-t a zokka l a szörnyű váda kka Azóta előléptették nevelőnővé, így most ő szorongatta a két, meleg kabátba bújtatott fiúcska kezét. Louise első házasságának gyümölcse, a hétéves Henry, a néhai François de Sauvage-tól örökölte babakék szemét és arany fürtjeit, s ahogy cseperedett, úgy sugárzott belőle mind erőteljesebben néhai apja lehengerlő bája. Szerencsére – hibátlan külsejétől eltekintve – Henry nem sokban ütött Louise rosszemlékű első férjére; kissé
akaratos, ugyanakkor jólelkű és szorgalmas gyermek volt, aki éppúgy rajongva szerette édesanyját, mint Williamet, akin kívül más apát sosem ismert. Öccse, James, William és Louise közös gyermeke – bár még csak egyéves volt – ugyancsak szemrevaló ígérkezett: apjától sötét, gesztenyeszín haját,fiúcskának anyjától aranypettyes szemét örökölte, s Louise, az anyai szív elfogultságán jót derülve, gyakran gondolt arra, hány női szívet fog egy napon összetörni ez a két kis zsivány, ha beteszik a lábukat az angol udvarba… Louise a hintóból kiszállva igyekezett leplezni az őt emésztő gondokat, s arcán boldog mosollyal ölelte át gyermekeit. – Hogyhogy ilyen hamar visszatért, milady? – kérdezte Suzon, miután lefejtette az ölelő karocskákat úrnőjéről. – Azt hittük, a hónap végéig távol lesznek William úrral. – Máshogy alakultak a dolgok, Suzon… – mondta Louise, miközben valamennyien beléptek a hallba. – Később, ha kettesben leszünk , elmesélem. Suzon természetesen ismerte úrnője múltját, s Louise szerette volna elodázni a pillanatot, mikor szegény lánnyal közölnie kell, hogy talán örökre elhagyják a házat és az országot, melyet mindketten otthonuknak tekintettek. Egyébként sem akarta megzavarni az érkezését követő boldog pillanatokat. A gyermekek ugyanis ott helyben, a nagyterem szőnyegén nekiestek a csomagoknak, melyek a Londonból hozott ajándékaikat rejtették. Louise mosolyogva figyelte fiait, s kesztyűjét,
valamint kalapját egy inasnak nyújtva maga is elhelyezkedett körükben. Csakúgy, mint a legtöbb vidéki háznak, az Addington-kastélynak is a nagyterem, azaz a hall volt a szíve és a lelke, melynek aranykazettás mennyezete emelet magasságig emelkedett, s melybena egy méretes,két kiváló szellőzésű kandalló gondoskodott folyamatos melegről. Louise keze nyomán egy egészen barátságos, szalonszerű helyiség kerekedett a nagyteremből is, ahol szívesen töltötte estéit a család. A következő két napot jobbára a hall kandallója mellett töltötte, ahol feszült tekintetét a lángokra szegezve várta, hogy odakint egy lovas dobogása, amelyfelhangozzék meghozza végre a felszaba dítópatáinak hírt… Ám semmiféle lovas nem érkezett a William által megszabott határidőn belül, s Louise a harmadik nap reggelén elkeseredve készült kiadni a csomagolásra való utasítást, mikor egy hintó kanyarodott be a házhoz vezető kavicsos útra. Louise, amint felismerte az érkező járműben William fogatát, kirohant lerobogott főlépcsőn, s úgy, ahogy volt,a hálószobájából, kabát vagy kendő nélkül akirontott a bejárati ajtón, a szelíden pilinkélő hóesésbe. A hintó abban a pillanatban állt meg a ház előtt, s miután az egyik inas kinyitotta, William fáradt, de mosolygós arca jelent meg az ajtóban. Nyomban mögötte pedig nem más érkezett, mint a szélesen vigyorgó Ralph Montagu…
3. FEJEZET
Montagu herceg intrikái
Montagu herceg váratlan felbukkanására Louise nem talált más magyarázatot, minthogy Ralph bácsi elhárította fejük fölül a Jeffreys jelentette veszélyt. Ugyanis az egyetlen ok, ami rávehette Williamet, hogy otthonába invitálja nagybátyját, a hála lehetett; erre látszottak utalni a férfi szavai is, mikor feleségét a kapuban megölelve gyorsan a fülébe s úgta : – Biztonságban vagyunk… Csakhogy az érkezésük utáni percek nem voltak alkalmas arra, hogy William és Montagu bővebb magyarázattal szolgáljanak. Henry és James irtózatos robajjal robogtak le a főlépcsőn, hogy apjuk karjaiba vessék magukat, a következő pillanatban pedig már Montagu hercegen csüggtek. Ralph bácsi, aki alig ismerte William fiait, el volt bűvölve a gyermekektől, egyre csak bolondozott velük, míg azok a hercegtől kapott ajándékokban gyönyörködtek. Hanem amikor Suzon elvitte a kicsiket ebédelni, Louise, William és Ralph
Montagu végre magukra maradtak. Louise rögtön a tárg yra is tért: – William, ne csigázz tovább, kérlek! – mondta gyorsan. – Mi történt Jeffreysszel? Valóban biztonságban lennénk? – A legteljesebb kedvesem… – mondta William gyöngéden. mértékben, – És abból, hogy békejobbot nyújtottam a nagybátyámnak, sejtheted, hogy ebben ő is komoly szerepet játszott. – Ezek szerint tudja… a bácsikád… tudja rólam, hogy… – kezdte volna Louise, de Montagu mosolyogva félbeszakította. – Mindent kedvesem az – mondta –, amit tudnom kellett ahhoz, tudok, hogy megvédjem én szeretett Williamem családját. Louise fölemelkedet t ültéből, és Monta guhoz lépett. – Kegyelmes uram… – Kérem – szólt közbe Montagu –, szólítson Ralph bácsinak, ha nem esik nehezére… – Ralph bácsi… Ha valóban hogy Önnek köszönhetjük a megmenekü lésünk, énigaz, oly an… De Montagu mosolyogva rázta a fejét. – Gyermekem, eszébe ne jusson hálálkodni. Nekem öröm, hogy tehettem végre valamit az én kedvenc unokaöcsémért. – Akkor is köszönettel tartozunk… Louise tétován Williamre pillantott, aki még mindig kissé bizalmatlanul méregette a herceget, majd így folytatta:
– …s biztos vagyok benne, hogy William éppoly hálás, mint jómagam. De beszéljenek végre! Hogyan sikerült kiütniük Jeffreys kezéből a rán k szegezett fegyv ert? Lord Montagu sejtelemesen mosolyogva elhelyezkedett az–egyik Nemkarosszékben. bánják, ha előbb rágyújtok? – kérdezte, s belső zsebéből egy zacskó dohán yt vett elő. A herceg komótosan megtöltötte, majd a kandallóból vett parázzsal meggyújtotta a pipáját. Úgy tűnt, élvezi a hatásszünetet. – Az ember sokféle kincset gyűjtögethet… – kezdte végül a herceg, ata lmasforgatva füstgo molyagoka t eregetve. Williamh szemét az ablakhoz lépett; úgy tűnt, jól ismeri már a nótát. A herceg azonban zavartalanul folytatta: – …drágaköveket, kastélyokat, ritka állatokat, szép asszonyok szerelmét… Én azonban egy ezeknél is értékesebb kincset gyűjtök: titkokat. Sokat látott életem során tagjának a múltjában fedeztem fel aztazaudvar sötét nem kis egy foltot, amit legszívesebben örökre elrejtene a külvilág elől. E titkokat jobbára gondosan megőrzöm, s nem is használom fel soha, némelyek viszont csak arra várnak, hogy a legalkalmasabb pillanatban vessem be őket. Mert tudja, Louise, egy sötét titok halálosabb… – …halálosabb fegyver, mint a kard vagy abácsikám, pisztoly – szólt közbe William türelmét vesztve. – Kérlek, próbálj meg a lényegre szorítkozni.
Montagu arca egy pillanatra megvonaglott, de aztán ugyan olyan nyája s modorban folytatta . – Hát hogyne, sajnos hajlamos vagyok bő lére ereszteni a mondandómat… Nos, kedves húgom, a lényeg, hogy effreys barátunknak is van egy ilyen sötét titka. Hallott már Sir Edmund G odfrey-ről? Louise az emlékeib en kutatott. – Hallottam már ezt a nevet – mondta bizonytalanul. – De n em emlékszem, hol. – Bizonyára tőlem hallottad – szólt közbe William. – Godfrey békebíró volt, aki a pápista összeesküvés résztvevői utánemlékszem! nyomozott. – mondta Louise. – Őt találták – Igen, már nem sokkal később holtan a Primrose Hillen… – Úgy van… – folytatta Montagu. – William azt is elmesélte, milyen különös halált halt a bíró? Nem? Nos, Godfrey testére egy vizesárok alján bukkantak rá egy októberi reggelen. A saját kardjával döfték keresztül, csakhogy a h alá u tán . eszköz. Azt ugyanis full adá s okozta, s egy kötél lehetett a la gyilkos A rablótámadást hamar kizártá k, hisz a gyűrűi és a pénze ná la voltak. – Emlékszel, Louise – vette át a szót William –, hogy nemrégiben azt mondtam, ha a pápista összeesküvés idején Londonban lettél volna, más véleménnyel lennél a békeszeretőnek gondolt angol népről? Louise bólintott. – Jó okkal mondtam ezt… Ugyanis néhány nappal Godfrey halála után a londoniakon úrrá lett a pánik.
Szélsebesen járta be a várost a hír, hogy a bírót a katolikusok, egészen pontosan a jezsuiták tették el láb alól. Azt beszélték, halála előtt Godfrey bizonyítékokat készült a hatóság elé tá rni a készülő merényletrő l, amit a pápisták ellen kívántak elkövetni, hogy helyette a katolikusKároly Jaka bot ültessék a t rónra. – A városban ezután kitört a hisztéria – mondta komoran Montagu. – Katolikus országok nagykövetségeit rohamozták meg, katolikus lordok házát fosztották ki, több tucat, pápistának bélyegzett szerencsétlent koncoltak fel a n yílt utcán … – Igen, szörnyű ezt én is história, tudom – de szóltmi közbe – És ez valóban közeLouise. mindennek effreyshez? – Hát csak az – felelte Montagu –, hogy Godfrey halála koránt sem a jezsui ták lelkén sz ára d. – Azt akarja mondani – szörnyülködött Louise –, hogy a bírót Jeffreys ölte meg? – Nem,kereket azt azért nem az – rázta fejét Montagu –, de segített oldani igazi agyilkosnak… Philip Herbertnek. – Az meg kicsoda? – Philip Herbert, Pembroke earlje… – mondta William viszolyogva. – Egy vadállat. Erőszakos és durva alak, ha pedig iszik, valósággal fékezhetetlen. Két ízben állt bíróság előttpedig gyilkosságért, de egyszer önvédelemnek, másodszor gondatlanságnak ítélték a tettét. A legutóbbi perében Godfrey ügyészként képviselte a vádat,
s foggal-körömmel harcolt az elítéléséért. De Herbert végül megúszta a börtönt, s az ítélet kihirdetése után kegyetlenül berúgott. Részegségében elhatározta, bosszút áll vádlóján: hazáig követte Godfrey-t, majd egyszerűen megfojtotta. – Iszonyatos… – suttogta Louise. – No és Jeffreys? Ő hogy keveredett bele ebbe a históriába? – Jeffreys és Herbert régi jó cimborák… – mondta a herceg. – Sőt, szinte rokonok; Herbert úgy tervezi, egyetlen lányát és örökösét hozzáadja Jeffreys fiához. {14} Herbert, miután kialudta részegségét, egyből a barátjához Ő és Jeffreys elrejtették a testet,biztos hogy csak akkorrohant. találjanak rá, mikorra Herbertnek alibije lesz valahol vidéken… de a vadember nem bírt magával, és búcsúzóul beleszúrta Godfrey kardját az élettelen testbe. S mikor felfedezték a tetemet, Jeffreys elintézte, hogy nevezzék ki őt a vizsgálat élére, s hamarjában kerített néhány bűnbakot, akikre ráhúzhatta a akik vizeskínvallatás lepedőt: hatására három beismerték: szerencsétlen idénymunkást, a jezsuiták bérelték fel őket a gaztett elkövetésére.{15} A botrány egyre feljebb gyűrűzött, s végül öt főnemesnek is a fejét vették… Mindegyikük vére Jeffreys kezén szára d. – S maga honnan tudja mindezt? – faggatta Louise Montagut. – A véletlennek köszönhetően. Károly király este effreyshez menesztett, hogy a nyomozás állásaegyfelől érdeklődjön. Én éppen Jeffreysnél voltam, amikor
Herbert, aki épp csak visszatért vidékről, ránk törte a dolgozószoba ajtaját, s nagy hangon követelte, hogy hagyjam kettesben Jeffreysszel. Látszott rajta, hogy megint ivott, s a szokásosnál is indulatosabb volt. Magukra há t az uraka t azzal, hogy egyébként is későre jár hagytam . De Ra lph Monta gu nem hiá ba volt a titkok szenvedél yes gyűjtője. Már az ajtóban állva látványosan keresgélni kezdett a zsebeiben, majd közölte az inassal, hogy a szalonban hagyta a tubákos szelencéjét. Míg az inas elment megkeresni a szelencét, Montagu visszalopakodott abeszélgetését. dolgozószobaJeffreys ajtajához, s kihallgatta Herbert ésbarátját, Jeffreys éppen azzal nyugtatta hogy ne a ggódjon, mindenk i a k atolikusokat vádolja bű ne elkövetésével. – A lényeg – vette vissza a szót az elbeszélés végeztével William –, hogy Ralph bácsi tegnap este fölkereste effreyst. Visszakövetelte tőle a ládikádból ellopott papírokat, és megfenyegette, ha nyilvánosságra hozza aa múltadat, vagy feljelent a királynál, ő sem őrzi tovább kis titká t. – Jakab tombolna dühében, ha tudomást szerezne effreys szerepéről… – mondta Monta gu herceg, miközben átadta Louise-nak a visszaszerzett iratokat. – Az összeesküvés majdnem a trónjába került: a feldühödött
whig ek, kihasználva a közhangulatot, kis híján keresztülverték a Parlamenten Jakab kizárását az öröklésből. {16} Nem is beszélve az ártatlanul kivégzett és
felkoncolt pápistákról. Ők Jakab szemében mártírok… – Ha a király megtudná, hogy Jeffreys varrta a katolikusok és közvetve az ő nyakába Godfrey meggyilkolását, azonnal tömlöcbe vetné. A kulcsot pedig örökre elhajítaná fejezte be a gondolatot William. – Tehát Jeffreys–visszavonulót fúj? – kérdezte Louise. – Kénytelen lesz – bólogatott Montagu. – Ha börtönbe juttat titeket, a szomszédos cellát saját magának bérli ki, ezt ő is jól tudja. Louise néhány pillanatig némán fürkészte a két férfi arcát. – Értem – mondta végül, s a kandallóba dobta a kompromittáló papírokat. Monta gu és William nyugta lan pillantá st váltottak. – Kedvesem… – mondta William, tekintetét a lángok közt odavesző iratokra szegezve –, a veszély elhárult… Föllélegezhetü nk. Azt hittem, jobban fogsz örülni. – Ó, William – mondta gyorsan az asszony. – Persze, hogy örülök. És Önneknem is végtelenül hálás vagyok, herceg… De bevallom, érzek megkönnyebbülést. Valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ilyen könnyen megszabadulha ttun k Jeffreystől. – Pedig nekem elhiheti, húgom – nyugtatta Louise-t Monta gu. – Jeffrey s többé nem zaklatja maguk at. – Ralph bácsi… Én láttam a Jeffreys szemében lángoló gyűlöletet. az .ember az életét tette arra, hogy elpusztítsonAz minket Egyszerűen érzem… – Ez az egész olyan különös… – jegyezte meg William. –
Egyálta lán miért aka r nek ünk rosszat ez az ember? A kérdésre Montagu felelt: – Egy kicsit kutakodtam Jeffreys barátunk után… Annyit sikerült megtudnom, hogy annak idején neki is fájt– a Ez foga végül Elsfield is kastélyára a címre.– mondta Louise lehet és indok… bizonytalanul. – Az a baj – folytatta Montagu –, hogy Jeffreys az a fajta fickó, akinek sosem lehet tudni, mi jár a fejében. Egyébként is különös figura: szigorú, kérlelhetetlen és hatalomvágyó… Közben a legbigottabb emberek egyike, akit vala is ismertem. Sosem bíztam az ilyenekWilliam ben. – Ez az,haamit sosem értettem… – hümmögött –, hogy lehet egy ilyen mélyen vallásos ember ennyire megátalkodott? – Ugyan, William ne légy ilyen naiv! – legyintett Montagu. – A spanyol inkvizíció bírái, akik tömegével küldenek ártatlanokat a máglyára, szerinted nem vallásos nem kell ennyire messzire mennünk:emberek? a kedvencDeSunderlanded is ott forgatja a szemét a misén az első sorban, mégis egy megátalkodott intrikus! Williamnek az érveléshez nem is akadt további hozzáfűznivalója, így Montagu – néhány pillanatnyi habozást követően – így folytatta : – De idején találtam még egy különös egybeesést. Jeffreys annak éveken át élt Jane Brewer közvetlen szomszédságában…
William felka pta a fejét. – Jane Brewer? – kérdezte. – A volt anyósom? Jeffreys és az első feleségem szélhámos anyja szomszédok voltak? – Az a vén boszorka – fortyogott a herceg. – Emlékszem, hogy veszekedtem yáddal,lányához. hogy ne aDe djaaz a fiát ilyen sehonnai vajákos an asszony én egy húgom világéletében ostoba és mak acs teremtés v olt… Louise a férjére pill antott, akinek arca szokatlan ul sötét kifejezést öltött. – Lehet ennek a körülménynek jelentősége, William? – Nem tudom – vonta meg a vállát a férfi. – De egy dolog biztos. Ahol az én rosszemlékű ott előbb-utóbb felütötte fejét a anyósom gond és a csak ba j. felbukkant, Louise William elbeszélése nyomán jól ismerte Mrs. Brewer viselt dolgait. Közönséges szélhámosnő volt, aki a Fleet Streeten található otthonában valóságos kis boszorkánykonyhát üzemeltetett. Hivatalosan füvesasszonykén t működött, s magá t egy keleti orsz ágokat is megjárt özvegyének hazudta.alakítást Remek színésznő vált volna gyógyító belőle; kétségkívül meggyőző nyújtott, amint elfátyolozva, füstölők ködébe burkolódzva, egzotikusnak hangzó nyelveken halandzsázott kártyái, kristálygömbjei és szenteltvízzel teli táljai fölött, képtelenebbnél képtelenebb jóslataiért pedig tolongtak a londoni előkelőségek feleségei. Mrs. Brewer legnagyobb rajongója nem más volt,literszámra mint William édesanyja, Elizabeth. pedig A vajákos asszony kotyvasztotta számára a szépítőszereknek és szerelmi bájitaloknak
hazudott főzeteket, mely ekkel a hiú Elizabeth az öregedés rémét k ívánta elijeszteni. A kész séges Mrs. Brewer előbb a pártfogoltja, majd bizalmasa, végül pedig közeli barátnője lett lady Elizabeth Harvey-nak. Ezt a barátságot William apja, Daniel nem nézte jó szemmel, halála után Sir az asszony szabad bejárást kapottdea annak házukba, sőt Elizabeth mint társalkodónőjét alkalmazta az Addingtonkastélyban. Ezek után Mrs. Brewernak nem esett nehezére meggyőznie Lady Harvey-t, hogy kisebbik fia vegye feleségül az ő éppen felserdült lányát, aki akkoriban hagyta el London egyik legjobb leányneveldéjét. Lady mindig Harvey buzgón kapott után. Szíve mélyén is Daniel volt a alehetőség kedvenc gyermeke, számára fényes jövőt és gazdag partit álmodott, míg az, hogy William – akinek születésétől hasztalan várt királyi kegyeket – kit vesz feleségül, jóformán hidegen hagyta. Nem sokkal a fiatalok egybekelése után egyébként maga Jane is megtelepedett az Addington-kastélyban, ahová emlékét… most Jeffreys gonoszsága csempészte vissza boszorkányos A szobára csönd telepedett, és Louise megborzongott. Valamiért rossz érzéssel töltötte el, hogy Brewerék felbukka ntak ebben a történetben. De Montagu herceg ekkor összecsapta a kezét, hogy megtörje a feszült csö ndet. – Hanem a veszély egyelőre elhárult a fejünk ésfölül mondta vidoran. – Kihúztuk a vipera méregfogát, ezt – bizony meg ke ll ünn epelni.
Louise igyekezett elhessegetni aggodalmait: mosolyt erőltetett a rcára , a h erceghez lépett, s arcon csó kolta. – Igaza van – mondta. – Ne hagyjuk, hogy Jeffreys alávalósága tovább mérgezze az életünket. Mondja, herceg, m ivelLouise hálálh–atn ánk meg, amit értünk – Kedves felelte Montagu lágyantett? –, egyetlen dologra vágyom csupán: hogy újra családtagként üdvözöljenek ebben a házban. Úgy szeretném közelebbről megismerni kegyedet és ezeket a kedves gyermekeket. Szeretném gyakrabban látni őket. És persze Williamet is. Úgy hiá nyzott nekem a z elmúlt években… Ralph Montagu az aki utolsó szégyenlősen pillantott William felé, még szavaknál mindig az ablaknál állt, keresztbe font karral. Louise, akit meghatottak a herceg szavai, esdekelve nézett férjére, mire az engedett dacos testtartá sából, s vonakodva nagybátyj ához lépett. – Nem tagadom, Ralph bácsi, hogy sokat köszönhetünk neked – mondta William. – Úgyhogy azt javaslom, borítsunk a múltra.n. A mai naptól bármikor szívesen látufátylat nk a házunkba
Ralph Montagu két kézzel kapott a felkínált lehetőség után, s a következő hetekben gyakori vendége lett az Addington-kastélynak. Kétségkívül szívesen időzött újra megtalált családtagjai körében, de a vidéki kúria arra is kiváló búvóhelynek bizonyult, hogy a herceg visszavonulhasson a z udvartól du zzogni.
Jakab király ugyanis nem szívlelte különösebben Montagut, akinek nem tudta megbocsátani, hogy a kizárási válság során azokkal szavazott, akik a trónöröklési sorból való eltávolítását követelték. Nem száműzte ugyan posztot, az udvarból, megtagadta tőle az államminiszteri amire de pályázott, így Montagu örömmel járt le vidékre a sebeit nyalogatni. Hanem látogatásai során egyre meghittebb viszonyba került az Elsfield gyerekekkel. Henry és James lassan nagyapjukként kezdtek tekinteni a jó kedélyű hercegre, aki egyre ajándékokkal kényeztette fogadott unokáit, egy napon például fiatal egy telivérrel almásderes és egy gesztenyebarna, állított pónival be az Addingtonkastélyba. – Ezt az apróságot a kis Jamesnek hoztam… – bökött Montagu a pónira. – A fiatal mént pedig egy árverésen szereztem, állítólag az anyja kiváló versenyló. Henrynek éppen megfelelő volna… Aztán Louise rosszalló tekintetét látva még gyorsan hozzátette: – Annyi születésnapot és karácsonyt mulasztottunk el, amit együtt tölthettünk volna. Gondoltam, ezzel némiképp pótolhatom az elmara dt alka lmakat. – Ezt mondta múlt héten is, mikor a játék katonákat hozta – mondta Louise. – Ha így folytatja, teljesen elkényezteti ezt a két lurkót… Han em James még túl fi ata l a lovaglá shoz. – Hát hogyne, hogyne – bólogatott készségesen
Montagu. – De ez a békés póni szívesen ellegelészik az istállóban, míg James egy-két év múlva csatlakozhat a bátyjához. – No, az meg a másik – mondta Louise. – Henry egy versenyló hátán? Már a gondolattól is a szívbaj kerülget… – Ne aggódjon, kedvesem – nyugtatta Montagu. – Addig úgysem engedjük felügyelet nélkül lovagolni, amíg nem ül biztosan a nyergében. Én magam veszem a gondjaimba. Henr y persze magá nkívül volt a boldogságtól, hogy sajá t lovat kapott. Hamar szívébe zárta az állatot, akit Kerubnak nevezett el. A fiú igazán tehetséges lovasnak ígérkezett, s lelkesen gyak ritka orolt újértelmes bar átja hátán egyelőre csak futószáron; Kerub állat ,volt, de gyakran megmutatkozó tüzes természete miatt még sok tanu lás várt rá . – Én mondom, Kerub hátán ez a kislegény néhány éven belül maga mögé u tasítja a z egész newmarketi mező nyt! – lelkendezett Montagu, miközben kengyelszáron körbekörbe futtaLord tta aéslova hátá n nyarga lászó Henryt. Szavait Lady Elsfieldhez intézte, akik a kerítés mentén sétálga tva élvezték a márciusi na psütést. – Évek óta nem láttam Ralph bátyámat ilyen oldottnak – jegyezte meg William. – Nagyon szereti a gyermekeinket, ez nyilvánvaló – mondta Louise. Ha így folytatja, Goetz féltékeny lesz. Eddig ő volt az–egyetlen nagypapaMr. figura az életükben. – Az bizony meglehet – nevetett Louise. – De ha
beköltözik az Ashburton-házba, Mr. Goetz is sokkal többet látja majd őket. Elsfieldék barátja, Paul Goetz az előző héten vásárolta meg a szomszédos birtokot, s alig várta, hogy a tavasz beköszöntével új otthona kicsinosításának. – Bárhogy is nekiláthasson – folytatta Louise –, én boldog vagyok, hogy a herceg a családunk része lett. Valld csak be, neked is hiányzott. William mormogott valamit, ami úgy hangzott, hogy „előfordulhat”, mire Louise elmosolyodott. – Nagyon is élvezed a társaságát, kár tagadnod. Különben mennétek egész napos vadászatokra kettesben, smiért dámáznátok olyan elmélyülten esténként a kandalló elő tt? William vállat vont. – Ugyanezt tenném Mr. Goetzcel vagy James Welhammel, ha itt lennének. Csakhogy Mr. Goetz nyár előtt aligha költözik be, James pedig biztosan nem tér haza a választások előtt… Úgyhogy addig Ralph bácsikám társaságá val kell beérnem. Miközben távolabb sétáltak a karámtól, Louise férje arcát fürkészte. – Látom rajtad, hogy még mindig neheztelsz rá – mondta, amikor hallótávolságon kívül értek. William azonban csak némán baktatott tovább, s Louise így– folytatta: És azt is érzem, hogy ennek már semmi köze a Franciaországba küldött levelekhez.
William sokatmondó pillantást vetett feleségére. – Jól érzed… – mondta végül. – Valóban nem tölt el felhőtlen boldogsággal, hogy Ralph bácsi így bevette magát a z otthonunkba. – De, vágott. William… – kezdte volna Louise, ám férje a szavába – Tudom, hogy hálátlannak tűnök, hisz ő mentett meg minket a katasztrófától… De nem tehetek róla, van valami rossz érzésem vele k apcsolatba n. – Egészen pontosan mi az, ami nyomaszt? William na gy levegőt vett. – Először Ais,bácsikám itt van nem ez aegyhistória Herberttel effreysszel. ártatlanul felkoncoltés katolikus életét menthette volna meg, ha a király előtt leleplezi annak a két gazembernek a machinációit. Ehelyett mit csinált? Elrejtette ezt az emberéletekbe kerülő kis titkot a képzeletbeli ládikája mélyére. – Megértem az érzéseidet, William – mondta Louise. – Te másként cselekedtél volna soron hasonló helyzetben, mint ahogyan én is… De végső ennek a döntésének köszönhetjük a megmenekülésünk. Ha nincs mivel zsarolja Jeffreyst, már a Tower egyik cellájában vagy egy ismeretlen úti cél felé hajózó ladik dohos kabinjában gubbasz taná nk a gyerekeinkkel egy ütt… – Tudom, tudom… – értett egyet William. – Én vagyok az utolsó ember, ak i a egy szemére vethet i a döntését. Mikor rátértek enyhén emelkedő domboldalra, William így folytatta:
– De van itt más is… – Micsoda? – Hogy is mondjam? – sóhajtott nagyot a férfi. – Nem megy ki a fejemből a bácsikám unalomig ismételt frázisa: egy sötét titok halálosabb a kard vagy a pisztoly… Képtelen vagyok fegyver, kiverni amint fejemből, hogy most már ellenünk is van ilyen fegyvere. Louise megtorpant. – William, csak nem gondolod, hogy a bácsikád ellenünk használná fel, amit a múltamró l megtudo tt? – kérdezte. – Louise, te nem ismered őt úgy, mint én… Mindig is jó volt hozzám, különösen halála után, és én minden hibája ellenére szeretemapám őt… De R alph Montagu egy igazi törtető. Egy agyafúrt intrikus, aki, ha a fejébe vesz valamit, nem ismer sem istent, sem embert… Louise a he rceg ala kját figyelte a tá volban, ak i vidáman integetni kezdett feléjük. – Én ezt akkor sem tudom elképzelni róla… – mondta végül Louise, etett. ellenünk – Én semés sz aztórakozottan mondtam,visszainteg hogy valaha használná fel a titkot. De az a tény, hogy ki vagyunk szolgáltatva egy ilyen minden hájjal megkent fickónak, nem tölt el jó érzéssel. Hiába halmozza el ólomkatonákkal és pónilovakkal a fiaink at… Louise és William tovább ba kta ttak a domboldalon. Az asszony férje szavain miért akarna nekik ártani Montagugondolkodott. herceg? HiszUgyan úgy szereti Williamet, mintha a fia volna. És olyan kedves embernek
tűnik… Ugyanakkor Louise tudta jól, hogy gyakran a legelbűvölőbb emberek rejtik a legromlottabb lelkeket. Talán hibát követett el, mikor fenntartások nélkül bizalmat szavazott a hercegn ek? Gondolataiba semhatalmas, vette, hogy felértek az aprócska domb merülve tetejére, észre ahol egy sötét tölgyfa állta az Addington-kastély és a birtok fölött több száz éves őrségét. A fa tövében egy kis pad kínált pihenőt az arra járóknak, mely tökéletes hely lett volna arra, hogy az ember elmerüljön a kastély és a környező táj látványában. Louise azonban, ha csak tehette, messze elkerülte ezt az egyébként festői dombtetőt. Ennek pedig az a két sírhalom volt az oka, melyek a tölgyfa túloldalán domborodtak, és amikor látt a, hogy William éppen feléjük tart, csak vonakodva követte férjét. Mikor utolérte, a férfi kezét az egyik sírkövön nyugtatta. Louise mellé lépett, s tekintetét a két, kőbe vésett névre szegezte: William bátyja, Daniel Harvey, valamint férje első felesége, Bea trice Brewer aludta itt örö k álmát… Louise megborzongott. – Valami baj van, kedvesem? – kérdezte William. – Semmi, csak a szél… – felelte Louise, s közelebb húzódott a férjéhez. Nem akarta bevallani, de valami őt is nyomasztotta azóta, hogy Montagu megérkezett a házukba. Az, amit a herceg Jeffreysről és Brewerékről mondott. Hogy annak idején szomszédok voltak, és ismerhették egymást. Tudta, hogy valószínűleg ez véletlen egybeesés csupán, de
képtelen volt elhessegetni rossz érzéseit. Hanem ekkor eszébe ötlött valami, amit addig sosem jutott eszébe megkérdezni férjétől. – Mondd, William… – kezdte Louise. – Tulajdonképpen… hogyhogy temettétekSokat el Beatrice-t? Hisz szörnyű dolgokat éppen műveltittéletében. ártott neked és a családodnak… Hogy lehet, hogy mégis éppen itt nyugszik, a csalá di birtok ta lán legszebb pontján? William hosszan hallgatott. Louise már azt hitte, megharagította férjét első felesége fölemlegetésével, de mikor az megszólalt, hangjából inkább csengett szomorúság, semmint indulaide… t. – Daniel fivérem temette – mondta. – Azt mondta, Beatrice nyugtalan lelke ezen a helyen békére talál majd. Szerintem csak nem viselte volna el a gondolatot, hogy a teste a komor csalá di sírboltba kerüljön. A legsz ebb helyet akarta végső nyugh elyéül. – És Daniel? – kérdezte Louise elszoruló torokkal. – Ő kérte, h ogy temesd – Nem, nem ő. Te mellé? is tudod, hogy éppen Párizsban voltam, mikor meghalt. De ha itt lettem volna, hogy megha llgassam, biztosan ez lett volna az utolsó kívánsága. Hisz bármit tett is Beatrice… Ő volt az egyetlen asszony, akit a fivérem életében szeretett. Louise-t, mikor először hallotta, mélyen felkavarta Dan iel és Harvey Bea tricenem története. Daniel sokban hasonlított Williamre, az öccsére. Tulajdonképpen, ha valaki látta őket, nehezen
hitte el, hogy Daniel az idősebb fivér. Daniel gyermekkorától kezdve érzékeny, beteges fiúcska volt, ráadásul előnytelen külseje okán szégyenlős, magába forduló természet. Egyik lábára sántított, s arcát egy régi fertőzés nyomán himlőhelyek csúfították el; nem csoda, hogy szegény ördög sosem aratott különösebb sikert az ifjú hölgyek körében. Vele ellentétben az életerős William határozott, magabiztos fellépésű fiatalemberré cseperedett: a jóképű fiú kiváló táncos és remek társalgó partner lévén a környékbeli lányok kedvencének számított. Mindenki egyetértett abban, hogy William akár egy henagyobb rcegk isasszony kezére is jó eséllyel pályázh atna. Így annál volt a megrökönyödés, mikor a környéket bejárta a hír, hogy Elizabeth Harvey nem egy hercegnőt, de még csak nem is egy h elyi nemes kisass zonyt szemelt ki fia jövendőbelijének, hanem a társalkodónője, Jane Brewer lányát, Beatrice-t. Az akkor tizennyolc esztendős William gyűlölte a boszorkányos Jane Brewert, és esze ágában semhadakozott volt elvennia annak leányát. A fiú azonban csak addig tervezett frigy ellen, míg meg nem ismerte anyja választottját. Beatrice ugyanis maga volt a tökéletesség. Szabályos ívű arcát aranyszőke, göndör fürtök keretezték, s hatalmas, porcelánkék szemek ragyogták be, termete sudár volt, és kecses, buja idomai pedig úgy vonzották a tizennyolc éves ifjút, akár a mágnes. Kedves és barátságos természetével cseppet hasonlított ördögi anyjára, mint azt William már sem első találkozásukkor megállapította. De nem sokkal
házasságkötésük után rá kellett jönnie, mekkorát tévedett: a fiatalasszony babaszerű ártatlansága mögött napról napra rajzolódott ki egy önző, követelődző és irigy teremtés valódi jelleme… Ahogy telt az idő, az ifjú ara Williammel egyre türelmetlenebb, szemben pedig egyre szemtelenebbanyósával, lett. MohóElizabethtel természete is hamar megmutatkozott: a világ minden selyme, bársonya, ékszere és prémje sem elégíthette ki az újdonsült lady Harvey vágyait. A szerelmes William persze minden földi jóval elhalmozta feleségét, s dühkitöréseit anyósával való nézeteltérései számlájára írta. próbálta rábeszélni Beatrice-t, hogy Hasztalan költözzenek el, ő azonban mindenáron maradni akart. Ekkorra ugyanis már megérett az asszony fejében a terv, mely valószínűleg még szélhámos anyja fejében fogant jóval a házasságkötésük előtt. Breweréknek ugyanis esze ágában sem volt beérni egy másodszülött férjjel és annak szerény kilátásaival. Nekik az Addington-kastély kellett, és hozzá Harvey-ék mindenazvagyona. pedig egyvalamire volt szükségük: örökösre,Ehhez Danielre. S miután Elizabeth Harvey-t elvitte egy gyors lefolyású tüdőgyull adá s, s anna k árgus tekintetét n em kellett több é magán tudnia, Beatrice hozzálátott terve megvalósításához: e varázslatosan szép fiatalasszony apránként behálózta a beteges és labilis idegrendszerű Danielt, végül aEzszeretője lett. Nem is pusztán a szeretője,akinek a mindene. az egyébként jólelkű fiú, akit egyre á gyához kötö tték a betegségei , képtelen volt betelni
a gondolattal, hogy egy ilyen varázslatosan szép asszony szerelmet érezhet iránta, mint ahogyan a gyönyörrel sem, amit a csábító Beatrice nyújtott neki. Viszonyuk két éven keresztül tartott anélkül, hogy William gyanút fogott volna. nempedig volt csoda, hisz diplomataként egyre többet utazott,Ezha az Addington-kastélyban időzött, az időközben odaköltöztetett Jane Brewer fedezte a két „szerelmest”. Mikor pedig Lady Harvey úgy látta, kellőképpen megrontotta szegény Daniel lelkét, rávette, hogy szabaduljanak meg Williamtől, és házasodjanak össze. Daniel imádta bátyját, így hallani sem akart a dologról, de a z ördögi trice acsábítását ddig könyörgött, zo hogy kogott, és manipulálta húsa Bea minden bevetve, végül rávette a fiút, mérgezzék meg a férjét… Beatrice a merényletet William soron következő hazatértekor tervezte végreha jtani, de Da niel, aki a z utolsó pillana tban felismerte a lábai előtt tátongó szakadék mélységét, visszatáncolt. Mindent elmondott Williamnek: kezdve az első éjszakával, mikor aBeatrice a szobájába, meztelenül bekúszott takarójabeosont alá, egészen addig aés hajnalig, mikor a nyirkos lepedők közt, zokogva ugyan, de Daniel végül beleegyezett a gyilkos tervbe. A megalázott, megcsalt és többszörösen becsapott Williamet pusztító indulat k erítette ha talmába. Ízz é-porrá tört mindent, ami a keze ügyébe került, dühödt kiabálásának hangja felverte De Beatrice-t félteni: az asszony a környéket. eltorzult arccal vágta sem a kellett leggyalázatosabb sértéseket férje fejéhez, többek közt, hogy egy nyámnyila
alaknak tartja, akinek érintésétől a nászéjszakájuk óta viszolyog, akárcsak a nyomorék bátyjától, és hogy csak a megfelelő alkalmat várta, hogy végre mindkettőjüktől megszabadulhasson. William ekkor elvesztette önuralmát, és kis híján megfojtotta az asszonyt, Daniel az utolsó pillanatban mentette meg kezei közül. Mikor pedig lehiggadt, William úgy döntött, a törvényre bízza Jane és Bea trice Brewer megbün tetését. Á m Dan iel ismét Bea trice segítségére sietett. A fiú kétségbeesetten könyörgött öccsének, ne jelentse fel a méregkeverőket, mert bármi történt is, ő szívből szereti Beatrice-t, és ha szeretője a hóhér közt végzi, önkezével véget életének. Williamkezei végül engedett, hanemvet Jane Brewert kíméletlenül elkergette a háztól, ő maga pedig hosszú utazásra indult. Ha az Addington-kastélyban marad, még megölte volna Beatrice-t. Persze nem mintha Danielben nem csalódott volna keservesen, de őt legalább idővel megértette; ahogy nőtt köztük a távolság, és telt az idő, úgy láttafivére át mind jobban, miként mocskolhatta be szeretett sérült lelkét álnok felesége. William fél év alatt megjárta Isztambult, Alexandriát és Athént, de még mindig nem tudta, mihez kezdjen Beatrice-szal. Csakhogy az asszony megbüntetése ekkor már n em az ő, han em a jóisten kezében nyugodo tt. Dan iel levelét a törökországi Erzurumban kapta kézhez, amiben öccse arról értesítette, Beatrice gyermekágyi lázban, miután életethogy adott egy elhunyt kislánynak, Daniel gyermekén ek, ak i néhá ny nappa l később követte an yját a
halálba… William elvette kezét Daniel sírkövéről, és elmormolt egy imát fivére lelki üdvéért. Mikor végzett vele, Louise így szólt: –– És – kérdezte. – Ő hol nyugszik? Őt aisgyermek? idetemették Beatrice-szal együtt – felelte William. A feltámadó délutáni szél felkavarta a sírok körül a málladozó őszi avart, s ezúttal William is megborzongott. – Hűvös kezd lenni… – mondta. – Azt javaslom, térjünk vissza a házba, és felejtsük el végre Breweréket. Ne hagyjuk, hogy elro ntsák ezt a szép ta vaszi napot. Lord felé, és Lady Elsfielda egymás kezét fogvaarcú indultak kastély s útközben lovaglástól kipirult Henryta és a fiú lovas tudományáról áradozó Montagu herceget is beterelték a házba. Odabent valamennyien a nagyterem kandallójának tüze köré gyűltek, átfagyott ujjaikat egyegy csésze gőzölgő csokoládén melengetve. Nem sokkal később a család vacsorához ült, ami után a herceg hegedűjátékával örvendeztette A békés, ódon kastély ablakain aranyos meg fény Elsfieldéket. és muzsikaszó áradt ki a hűvös éjszakába, mit sem törődve többé Daniel és Beatrice dombtetőn őrködő sírkövével, mely körül csak hordta és hordta a n edves faleveleket a délután feltámadt a szél… A szél, mely éjszaka sem csitult, s másnapra sötét, esőtől elnehezült fellegeket sodort Surrey fölé, végethogy vetve aa korán beköszöntött tavasznak. Most, vadászatoknak és a lovas leckének végett vetett a zord
idő, William és Louise úgy hitték, Montagu herceg unalmasnak fogja találni az angol vidék nyugalmát, és visszatér a fővárosba… De nem így történt. Montagu kijelentette, hogy nagyon is élvezi az Addington-kastély kényelmét, így, ha venné rokonait nem zavarja jelenléte, továbbra is igénybe vendégszeretetüket. Louise és William pedig túlságosan hálás volt ahhoz, hogy tiltakozzon, de a herceg különben sem volt a terhükre. Lényegében alig látták Montagut; a herceg napjai nagy részét a szobájába zárkózva töltötte, s ha kérdezték, min dolgozik, csak kitérő válaszokat adott. De feltehetően leveleket indított. írt, azokból ugyanis naponta többet is útjára – Nem tudom, miben töri a fejét Ralph bácsikám – mondta egy este Louise-nak William, mikor kezükben gyertyát tartva fölfelé lépdeltek az emeletre vezető lépcsőn. – Ma még vacsorázni sem jött le. Te nem tartod nyugta lanítónak a viselkedését? – Ha a levelekre abban nembarátja látok semmi különöset – felelte gondolsz, az asszony. – Sok van Londonban, és különben is… Louise szavait határozott kopogtatás zaja szakította félbe: vala ki megzörgette a bejára ti ajtó kopo gtatóját. – Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte William, arcán nyugta lan kifejezéssel. – Ráadásul cudar újra időben? – tette ahozzá Louise, mire az éjszakailyen csöndjébe belehasított kopogtató fémes hangja.
A zajra azonban senki sem szaladt elő, még Gordon, a komornyik sem jött ajtót nyitni; Lord Elsfield szerette maga zárni a házat, így a cselédek már mind nyugovóra tértek. A kulcs ezúttal is ott lapult William zsebében, minthogy már lefekvéshez készülődtek. A férfi némi habozás után az ajtó felé indult, s Louise követte férjét. William kinézett a kémlelőnyíláson, majd elkerekedett szemét feleségére emelte. Ám, mielőtt az asszony bármit kérdezhetett volna, William előkotorta zsebéből a kulcsot, s miután kinyitotta, szélesre tárta az ajtót az érkezők előtt. A gyertyák fényebarna háromhajú alakra esett:egy egynála feltűnően jóképű, hullámos, férfira, kevésbé előnyös külsővel megáldott idősebb úrra, valamint egy elragadóan szép fiatal hölgyre, aki szemmel láthatóan váran dósága utolsó heteiben járt. – Kegyelmes úr… – szólt William a fiatalabbik férfira nézve. – Szóval emlékszik rám, Lord– Nem Elsfield? – kérdezte megszólított dallamos hangján. reméltem, hogy a rögtön megismer, hisz évek teltek el azóta, hogy utoljára találkoztunk. A hölgy bizonyára a felesége… – Igen, az… khm… – köhécselt zavartan William. – Louise… Még nem hiszem, hogy találkoztatok: ez az úr ames Scott, Monmouth hercege. – Ó… –is elfelejtett. mondta Louise, és meglepetésében még pukedlizni De nemcsak a herceg váratlan felbukkanása lepte meg
Louise-t, hanem a megjelenése is: Károly legidősebb fia szabályos vonásaival és meleg, mogyoróbarna szemével nem hiába állt rendkívüli férfiszépség hírében. – Lady Elsfield – hajtotta meg magát könnyedén Monmouth. Engedje meg, hogy bemutassam kísérőimet: a –hölgy Lady Henrietta Wentworth, ő pediga hű barátom és jobbkezem… – Lord Ferguson – mondta William hidegen. – Önök ismerik egymást? – Lord uram híre megelőzi személyét – mondta William fagyosan. Louise hallott már erről a bizonyos Fergu sonról. Úgy is emlegették, a Cselszövő, és szinte joggal: valamennyi ez a skót származású nemes az elmúlt tíz év politikai felzúdulásából kivette a részét. A rozsházi összeesküvés idején éppúgy a háttérből intrikált, mint a kizárási válság napjaiban, s az, hogy ezúttal Monmouth oldalán bukkant föl, nem sok jóval kecsegtetett… Ennek ellenére Louise – mikor pillantása Lady Wentworth domborodó hasára –, ígyillő szóltvolna Williamhez: – William, azt esett hiszem, beinvitálnunk a herceget és a kísérőit. Biztosan átfagytak odakint. Különösen Lady Wentworth… William, bár nem repesett az ötlettől, hogy vendégül lássa Jakab száműzött unokaöccsét és a bajkeverő Fergusont, sosem csapta volna rá ajtaját egy várandós asszonyra. – Ó, hogyne. Bocsássák meg a modortalanságom. Fáradjanak beljebb…
William félrehúzódott az ajtóból, és amikor vendégei beléptek, kipillantott az udvarra: sem hintót, sem lovakat nem látott a nyirkos éjszakában várakozni. Miután újra kulcsra zárta az ajtót, gyorsan hozzálátott, hogy felszítsa a tüzet a nagyterem melyben még égett a zsarátnok. Miután kandallójában, pedig elhelyezte Lady Wentworthöt egy kényelmes karosszékben, Monmouthhoz intézve szavait, így szólt: – Bevallom, kegyelmes uram, látogatása igencsak meglepett. S bár házam nyitva áll ön előtt, megkérdezhetem, minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – Én hívtam ide a herceget, William – hangzott Montagu nyugodt ha ngja a lépcső tetejéről . A jelenlévők egy emberként fordultak a hang irányába. A herceg ingujjban és arcán ragyogó mosollyal igyekezett a vendégek felé, miközben William szeme szikrákat szórt az indu lattól. – Fenség… – mondta Montagu l.meghajolva Monmouth felé, majd kezet fogo tt Fergusonna – A kocsijuk? – kérdezte Montagu. – Egy croydoni fogadóban hagytuk, ott vár ránk, míg üzenün k érte – felelte Monmouth . – Helyesen tették. Hanem milady… – mondta, miközben meghajolt Lady Henrietta előtt –, ez azt jelenti, hogy ön is gyalogolt idáig? Azelmosolyodott. ön álla potába n? Lady Henrietta – Ó, hisz alig egy mérföld… – jelentette ki az asszony,
megszorítva a mellette álló Monmouth kezét. – Különben pedig… a herceg és én soha nem válunk el egymástól. Ezt megfogadtuk. Monmouth mosolyogva pillantott le a mellette ülő asszonyra, s szeméből olyan ragyogni. gyengédség sütött, amit Louise ritkán látott férfiarcon Lady Henrietta Wentworth, ez a gyönyörű, szökésbarna hajú, ibolyaszemű asszony néhány évvel korábban hódította meg a herceg egyébként csapodár szívét, s szerelmük híre szélsebesen járta be a fővárost. Nem mintha a házassági köteléken kívül megtalált szerelem olyan nagy bűnnek számított volna… Mindaddig amíg és az Henrietta érintettek adtak a látszatra. Csakhogy persze, Monmouth Wentworth mindent elsöprő szenvedélyében fittyet hányt az illemre. Udvarbéli eseményeken kart karba öltve jelentek meg, érzelmeiket nem leplezték még Monmouth feleségének társaságában sem, sőt – nem kis közfelháborodást keltve –, össze is költöztek Monmouth londoni vezetett. palotájában, amit Henrietta annak úrnőjeként – Nos, ez igen bátor dolog öntől, milady – bólogatott a herceg. – Hanem megkínálhatjuk önöket egy kis szíverősítővel? Lady Wentworthnek biztosan jólesne egy pohárka sherry… William azonban karon ragadva nagybátyját, így szólt: – Ha megbocsátanak, és milady… Megkérném Önöket, hogy szolgáljákuraim ki magukat – mondta a pohárszékre mutatva. – Nekem volna egy kis
megbeszélnivalóm a nagybátyámmal. Azzal választ nem várva, William maga után vonszolta Montagut a szomszédos ebédlőbe. – Ha megbocsátanak… – hajtott térdet gyorsan Louise, s férje utánfelesége sietett. becsukta maga mögött az ajtót, William Amint dühösen nagybátyjának esett. – Mégis mit képzelsz, hogy a fedelem alá hozod ezt a felforgató bandát? – kérdezte William dühtől remegő hangon. – Teljesen elment az eszed? Ó, istenemre, tudtam, hogy hiba volt visszaengedni téged az életünkbe! A herceget ale, zonban nemnem rémisztette meg a katasztrófa kifaka dás. – – Csillapodj William, történt semmi mondta higgadtan. – Ez a felforgató banda, ahogy te nevezed, egy kirá lyi vérből való herceg és… – Egy herceg, akit száműztek, mert állítólag a tulajdon apja életére tört. – Ez rágalom! A hercegnek semmi köze nem volt a rozsházi összeesküvéshez, csak be akarták feketíteni Károly előtt… – És ez a borzalmas Ferguson? Az az ember maga a két lábon járó ármánykodás! Mégis mit keresnek ezek az én házamban? Egyálta lán mit keresnek az ors zágban? – Hogy sorban feleljek a kérdéseidre – mondta Montagu rendíthetetlen nyugalommal –, Ferguson nem mozdul a herceg megkerülni a meghívását. És lehet,mellől, hogy így nemnem egytudtam szent, viszont ravasz és hasznos ember. Ami pedig a helyszínt illeti, a herceget azért
hívtam a z Addington-kastélyb a, mert Londonban abba n a pillanatban tartóztatnák le, hogy beteszi a lábát a városba. És végezetül, Monmouth azért tért vissza Angliába, hogy tájékozódjon… és találkozzon néhány fontos emberrel. ugyan miről? – kérdezte ezúttal Louise. – Tájékozódjon, – A lehetőségekről. S támogatókat szerezzenek, ha a herceg úgy dönt… hogy esetleg partra száll a hadseregével. Louise a szája elé kapta a kezét. – Ez árulás! – kiáltotta William. – Figyeljetek kezdte volna a herceg, de unokaöccse beléfoide… jtotta a– szót: – Szóval ez lenne a legújabb cselszövésed? – kérdezte megvetően. – Talán te akarsz lenni a következő kirá lycsináló? Hatalomra segítve egy trónbitorl ót? – A herceg Károly fia… – felelte Montagu kimérten. – Törvénytelen fia! Semmi kifogásom a herceg személye ellen, kifejezetten dea atörvényes trónutódlásnak megvansőta rendje, az ors kedvelem, zágna k pedig király a! Ez pedig Jaka b! Akit M ária hercegn ő követ majd a trónon, s nem egy… egy… nagyravágyó s zépfiú! Monta gu herceg összehú zott szemmel nézett Williamre. – No, és ha azt mondanám, a herceg Károlynak törvényes gy ermeke? Hogy a kirá ly ann ak idején titokban feleségül vette– akérdezte z an yját,Louise. Lu cy Walters t? – Hogyan? – Ezt a herceg állítja? – Miért nem hallgatjátok meg magatok… – mondta
Monta gu, k ezét a kilincsre téve. William azonban megállította nagybátyját. – Nem hallgatunk meg semmit! Engem nem érdekel egy kalandor lázálm a a koronáról és… – És ha –nem William? – vágott a szavába Montagu. Ha kalandor, ez az ember odakint a törvényes királyunk, s a pökhendi Jakab igaztalanul bitorolja a trónt? – Ó, mert erről van szó, ugye? – mosolygott gúnyosan William. – A jogról és az igazságról. Nem inkább arról, hogy Jakab ki nem állhat, ezért amíg ő ül a trónon, nincs lehetőséged melegénél sütögetni a pecsenyédet? – Én csak aannyit szeretnék – szűrte összeszorított fogai közt a herceg –, hogy hallgasd meg Monmoutht! Azok utá n, amit értetek tettem, ez igazán n em nagy kérés! Azzal Montagu véget vetve a további vitának, visszatért a vendégekhez. – Most mitévők legyünk? – kérdezte Louise, amint magukra maradtak. elküldenénk őket? – Nem volna helyesebb, ha mégis William azonban csak megrázta a fejét, és dühödten fújtatva követte nagybátyját a hallba. Ott, mikor mindnyájan elhelyezkedtek, Monmouth – aki el sem mozdult a karosszékben pihegő Henrietta mellől – beszélni ke zdett. – Elhiszem, talán Williamnek meg is rémítette önt a látoga tásom,hogy Lordmegzavarta, Elsfield – mondta címezve szavait. – De ne nyugtalankodjék, nem azért jöttem, hogy
bajt keverjek. Mindössze tudatni kívánom angliai híveimmel, hogy nem feledkeztem meg róluk, s hogy kész vagyok akár harc árán is megszerezni azt, amit Jakab nagybátyám elbitorolni készül tőlem. Az angol trónt és az… – Kegyelmes úr… – mondta William, feltartva a kezét. – Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de jobb, ha már az elején tisztázzuk: én tiszteletben tartom az örökölés rendjét, miszerint kizárólag a király házasságból született, törvényes gyermek örökölheti a koronát. Ön, bármily nagyra tartotta is a néhai Károly, törvénytelen születésű, így nem nem tarth at igényt a trónra. – És ha volnék fattyú herceg? – kérdezte Monmouth magasra szegve állát. – Ez esetben jog szerint önt illetné a korona… – Márpedig pontosan ez a helyzet. És be is tudom bizonyítani! Monmouth ekkor mellényzsebéből egy bőrtokot, abból pedig egy réginek papirostamit vettazelő. A herceg Williamnek nyújtottatűnő az iratot, kiterített az asztalon. William, Louise és Montagu az asztal fölé hajolva olvasni kezdték a dokumentumot: az egy házassági szerződés volt, melyet Károly, akkor még csak mint walesi herceg és Monmouth édesanyja, Lucy Walters írtak a lá. Louise elsőkellett látásravolna nem azlátott ami miatt kételkednie irat semmit, hitelességében. A cirkalmas aláírások, a pecsét… Persze mindezek
könnyedén h amisíthatók. Ráadásul a kizárási válság idején Monmouth hívei egy ízben már elkezdték terjeszteni a pletykát, miszerint Károly és a Walters lány egykoron egybekeltek, mire a király a Parlament nyilvánossága előtt esküdött meg, hogy nem vette feleségül Monmouth anyját. Williamnek hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert egy idő után csak ennyit mondott: – Kegyelmes uram, amennyiben hihetünk ezen irat állításának… – Hogy érti azt, hogy amennyiben? – hördült fel Ferguson, William rendületlenül – …úgy de mivel magyarázza, hogyfolytatta. felséges atyja annak idején megesküdött a Parlament előtt, hogy a királynén kívül más assz onyhoz nem köti há zastár si fogada lom? Monmouth szép arca elkomorult. – Ezt az esküt Jakab kényszerítette ki az apámból… ő és a királyné. Pontosabban az a spanyol nőszemély, aki annak nevezte Az a nőisnem tudottahogyan örököst szülni Károlynak, és magát. ezért mindig gyűlölt, anyám emlékét is… – Az eskü mégis elhangzott. Attól tartok, kegyelmes uram, ennél a papirosnál többre lesz szüksége, ha meg akarja győzni a főrendeket, hogy ragadjanak fegyvert törvényes királyuk ellen. Fergu son fölemelkedett – Vigyázzon a szavaival,ültéből. Elsfield! Ez a dokumentum azt bizonyítja, hogy éppen a törvényes kirá lya előtt áll.
– Ha a dokumentum igazi… – Azt állítja, hazudok? – kérdezte indulatosan Monmouth, de William csak mosolygott. – Jómagam egyenes és büszke embernek ismertem meg kegyelmes uramat, tudom, hogynem sosemállítanék alacsonyodna ilyen mélyre… Amit viszont egyes tanácsadóiról. William az utolsó szavaknál Fergusonra nézett, aki rögtön repliká zott volna, de Monmouth beléfojtotta a szót. – Ez azt jelenti, hogy nem hajlandó támogatni, ha eljön a cselekvés órája? William egy dara big ha llgatott. – Nem, kegyelmes uram. Az esküm Jakabhoz köt. – Pedig úgy tudom, ő csúnyán félreállította magát… – Ez a tette még nem igazolná az árulásomat. – No, és a hite védelmezésére nem kötelezi a lelkiismerete? – kérdezte Monmouth. – Anglia trónján nem ülhet pápista király. Meglátja, amint a korona Jakab homlokához hozzálát lakosság erőszakos megtérí téséhez.ér, Véreseb b na pokavárn ak rán k, mint Má ria királynő idejében… – Ezt sem ön, sem én nem láthatjuk előre – felelte William. – Egyelőre nincs okom kételkedni a király szavában, márpedig ő ígéretet tett, hogy tiszteletben tartja népe vallását és jogait. Ráadásul… lányai és örökösei protestáns s minden jel szerint egyikük fogjahitben követninevelkedtek, a trónon. Értelmetlen és felelőtlen tett volna vérbe borítani a z országot eg y idősödő
uralkodó miatt, aki képtelen elvetni egy katolikus dinasztia magjait. S elhiheti, ebben a legtöbb angol hasonlóan gondolkodik. – Ostobaság! – fakadt ki Ferguson. – Monmouth herceget nép! Ha megtudják, hogy Angliába ,imádja ezrévelatódulna k majd a zászlaja alá visszatért . – Ebben az Ön helyében nem lennék ilyen biztos – mondta William. – Márpedig az vagyok. A nagybátyjához hasonló hazafiak már dolgoznak a hívek mozgósításán, Argyll pedig Skóciát járja be! – Argyllbajkeverő! grófja! – horkant fel William. – Az az ember egy született Mielőtt azonban Ferguson újra replikázhatott volna, egy szelíd női ha ng félbeszakította a kezdődő veszekedést. – Kérem, uraim… – szólt Lady Wentworth. – Ha megtennék, hogy egy rövid időre felfüggesztik a vitájukat… Elfáradtam. Lady Elsfield, nem bánná, ha néhány percre lepihennék? Erőt kell gyűjtenem a visszaúthoz… Monmouth ellágyulva nézett szerelmére. – Kedvesem, bocsássa meg a figyelmetlenségemet. Lady Elsfield, volna olyan jó, hogy gondoskodik Lady Henriettáról? Louise aggódva pillantott a karikás szemű asszonyra. Valóban kimerültnekDelátszott. – Természetesen. talán jobb volna, ha az éjszakát is itt töltenék , hogy a grófnő ki pihenhesse magát…
Az utolsó szavaknál Louise férjére pillantott, akinek a tekintete szintén elidőzött a várandós asszonyon, majd szórakozottan biccentett. – A kék szobát mindig készenlétben tartjuk, ha váratlan vendégek – mondta Louise, s karját nyújtotta a érkeznének… neh ézkesen mozgó asszonynak . Ahogy a két hölgy fölfelé haladt a lépcsőn, a férfiak vitatkozó hangja úgy veszett bele a ház éjszakai csendjébe. Az emeletre érve Louise kinyitotta a vendégszoba ajtaját a lady előtt, majd a kezében tartott lámpás segítségével meggyújtotta egy karos gyertyatartó ágait. A szobát derengő még jobban kiemelte a grófnő szeme fény alatt töltötte húzódó be, sötétami árkokat. – Szüksége van segítségre? – kérdezte Louise. – Nem, köszönöm – felelte Lady Henrietta kedvesen mosolyogva. – Különben sem volna jó ötlet a cselédség orrára kötni az i tt-tartóz kodásunka t. – Ha kívánja, fölébresztem Suzont. Ő a gyermekeim nevelőnője, de azelőtt a komornám volt, megbízom benne… – Köszönöm, Lady Elsfield, de már megtanultam magam boldogulni. Igazán elragadó ez a szoba… Lady Henrietta fájós derekát masszírozva sétált föl s alá a helyiségben. Louis e-t elfogta a szánalom. – Bocsásson meg, Lady Henrietta – szólt –, de nem vállal túl nagy kockázatot azzal, hogy az ön állapotában az utakat rója? – Sokkal ártalmasabb lenne az állapotomra nézve, ha
Hágá ban mara dtam volna. A herceg nélkü l… – Ön nagyon szeretheti őt. – Ó, igen! – mondta az asszony szenvedélyesen, s ibolyakék szeme felragyogott. – Az életemnél is jobban! Ő az másik felem. hangozzék is, úgyén… érzem, lelkem csakBármily azóta épközhelyesen és teljes, hogy rátaláltam. Képtelen lenn ék elválni től e akárcsak egyetlen percre is . – Akkor ez valóban kivételes szerelem. – Igen, az… Amit Isten előtt tett eskünkkel meg is pecsételtünk. Louise egy pillanatra megzavarodott. – Úgy tudtam, hercegnekis van Buccleuch hercegnéje, aki többa gyermeket szült felesége, neki. – Azt az asszonyt hozzákényszerítették! – mondta szenvedélyesen Henrietta. – James sosem szerette őt! Házasságuk évei alatt a herceg egy hetet sem töltött el egyhuzamban a feleségével közös fedél alatt… Az egyház szemében talán gúzsba köti őket néhány oltár előtt elmotyogott szó, teremtényének de számomra lelkébe elképzelhetetlen, hogy Isten, aki minden lát, ne tartaná értékesebbnek azt az esküt, amit mi tettünk egymásnak: hogy örökké szeretn i és védelmezni fo gjuk egymást. A kis grófnő olyan eltökélten nézett Louise szemébe, hogy a fiatalasszonynak eszébe sem jutott tovább vitatkozni. – Értem,a és tiszteletben tartomMindazonáltal az érzéseit…nem Sőt! Csodálom felvilágosult nézeteit! értem, ha a herceg ennyire szereti magát, hogy
sodorhatja ilyen veszélybe? Hisz akárhogy vesszük is, egy lázadást készül szítani. – A herceg hisz az ügyében, ahogyan én is. Hisszük, hogy küldetésünk van… hogy Angliának Monmouthra van szüksége, aki hogy jó és igazságosegykirálya országának. Hisszük, gyermekünk nagy és lenne dicső dinasztia első tagja lesz, aki sosem látott jólétet hoz hazánkra . S ez megér bármi lyen á ldozatot. Louise töprengve fürkészte a fiatalasszony lelkesen csillogó tekintetét. Nem tudta eldönteni, hogy Monmouth és Lady Henrietta nagyratörő tervei tiszteletre méltó eltökéltségük szánalomra elvakultságuk eredményekéntvagy születtek-e. Szólniméltó azonban nem szólt semmit, csak rámosolygott a grófnőre, és már épp magára hagyta volna a z asszonyt, mikor az megállította. – A férje… – kezdte –, ugye nem fogja meggondolni magá t? Nem fog a h erceg mellé állni, igaz? – Nem, nem fog – felelte Louise. – A férjemnek szilárd elvei S igen k ényes a becsületére… – Devannak. nem fogja elárulni Monmoutht? Ugye, nem? – A besúgás éppúgy ellenkezne a becsületével, mint a lázadás… Megőrzi a titkukat. S ha támogatni nem is fogja a herceget, bizonyosan együtt imádkozik majd velem kettőjükért és a születendő gyerm ekü kért. – Köszönöm az imáit. Én pedig ígérem, nem hozunk bajt acselédek házukra. pirkadat semMég tudna k arról,előtt hogytovábbállunk. itt jártu nk… Jobb, ha a Másnap hajnalban a különös csapat elhagyta az
Addington-kastélyt. Mielőtt azonban elbúcsúztak volna, Monmouth még félrevonta Williamet, é s így szólt: – Nem tudnám valahogy mégis meggyőzni, Lord Elsfield? Rávenn i, hogy álljo n a zászlóm alá ? William mosolyogva megr ázta a fejét.kegyelmes úr. – Sajnálom, de a döntésem végleges, Monmouth sóhajtott. – Nos, rendben. Ugyanakkor, a diszkréciójára, remélem, számíthatok… – Feltétlenül… S ha a támogatásomat nem is adhatom, remélem, a ba rátságomat elfogadja . Hisz, végtére is… Féltestvérek volnánk, akarta Monmouth mondani William, de képtelen volt kiejteni e szavakat. azonban így is értette Williamet. Megragadta a kezét, s amikor megszólalt, hangja komolyan csengett. – Megtisztel, Elsfield – mondta. – Remélem, sosem bánja meg, hogy fel ajá nlotta… – Még egy szóra, ha kérhetem – mondta William, lehalkítva a hangját. – Kérem, gondolja át újra, között hogy belevág-e ebbe a veszélyes kalandba. A tanácsadói bizonyára sokan vannak, akik csak a saját érdekeiket nézik, s még többen, akik évek óta nem élnek Angliában. Nem vagyok biztos benne, hogy jól mérik föl a lehetőségeiket. – Köszönöm az aggodalmát, Elsfield, de biztos vagyok a dolgomban. Az angolőket. nép szeret engem. Nem fog cserben hagyni, ha szólítom William lemondóan sóhajtott.
– Remélem, nem kell csalatkoznia a népében, herceg – mondta , és még utolj ára megrázta Monm outh kezét. Mikor a távozók után becsukódott az ajtó, William a nagybátyjához fo rdult: – Remélem, te semz kötöd. bánod meg, hogy a nevedet Monmouth felkeléséhe – Eszemben sincs a nevemet egy esetleges felkeléshez kötni… – felelte Montagu szemrebbenés nélkül. – Lega lábbis amíg nem vagyok bizto s a kimenetele felől. William a fejét csóválta . – Szóval hazudtál Monmouthnak, amikor azt ígérted, támogatni fogod az ügyét? – Te félreértesz valamit, William – mondta Montagu ridegen. – Én nem ígértem neki semmit, mindössze azt, hogy megha llgatom, p ontosabban, h ogy megha llgatju k a z érveit. No, meg látni akartam azt a bizonyos házassági szerződést. – Úgy? – kérdezte Louise élesen. – Mert nekem nagyon is úgy tűn t, asemmi he rcegilyesmit és Ferguson s zámít a Ha tá mogatá sára. – Pedig nem ígértem. így van, ez már csak az ő elbizakodottságuk nak tu dha tó be. – No, és a házassági szerződés? – kérdezte ezúttal William. – Mit gondolsz most, hogy a saját szemeddel láttad? Hisz úgy aggódtá l az öröklés törvényes rendjéé rt… Monta gu megvonta a vállát. – Akár valódi is lehet, de nemÉnazszemély a fontos. Hanem hogy a nép elhiszi-e a meséjét. szerint erreaz, nem sok esélyt látok.
Most már Louise is kezdett k ijönni a sodrából. – Tehát Monmouth ön szerint is lehetetlenre vállalkozik? – kérdezte indulatosan. – Akkor mégis miért biztatja ? És minek hozta ide a há zunkba ? – Leányom, kérem, ne zaklassa fel magát – csitította az asszonyt Montagu. – Louise-nak igaza van! – csattant William hangja. – Felelj a kérdésére: miért sodorsz bajba bennünket a kedvéért, ha magad sem hiszel a z ügyében? Montagu a szemét forgatta, mint aki nem érti, mit kell ezen magyará zni. – Avasat herceget hoztam ide, mert ha az ember több tart aazért tűzben – mondta. – Fel jobb, kell készülnünk minden eshetőségre. Nem köteleződtem el ugyan az ügye mellett, de az, hogy meghallgattam, és fedelet nyújtottunk a számára, már bebiztosítja a helyzetünket, ha egy nap tényleg Mo nmouth lenne a z uralkodó nk. – Akkor hát… – szólt Louise zavartan pislogva – mégiscsak arra,hinni hogya sikerrel Azt mondta, a lát népesélyt nem fog házasságijárjon? szerződés valódiságában. – A sikere nem is azon múlik majd, hanem a türelmén. akab, ahogyan William bölcsen megjegyezte, jelenleg élvezi a nép támogatását, de nincs kétségem afelől, hogy igazi jelleme előbb-utóbb meg fog mutatkozni. Ugyanolyan arrogáns uralkodó ki lesz ő is, mint amilyenfelfuvalkodott, az apja volt. Kérdés, Monmouth tudja-e várni türelmesen a pillanatot, mikor a nép már
kellőképpen gyűlöli Jakabot ahhoz, hogy trónjára emelje őt. Függetlenül attól, hogy fattyú herceg-e, vagy sem. – Bármi lesz is ebből a dologból – mondta komolyan William –, egyvalamit véss az eszedbe, bácsikám: soha, de soha többé ne hívj a tudtom aés házamba! engedélyemHacsak nélkül ilyen Ferguson-féle bajkeverőket nem akarod elveszíteni a nehezen visszanyert bizalmamat! Montagu ekkor megragadta unokaöccse kezét, és drámai ha ngon így szólt: – Drága fiam! – esengett. – Hidd el, semmit sem szeretnék kevésbé. Soha nem tennék olyasmit, ami veszélybe téged vagy a családodat. nem fogja sodorna megtudni, hogy a herceg ma itt Soha járt, senki erre szavamat a dom!
Két nappal később George Jeffreys unottan turkált az asztalán felhalmozódott akták között. Aznap több tolvaj, egy csaló és egy erőszaktevő fölött is ítéletet kellett mondania. Különösen rossz kedvében volt, a nedves idő nem tett jót a reumájának, állapota pedig az eléje járuló vádlottak kilátásainak. No, nem mintha derűsebb napokon enyhébb elbírálásban reménykedhettek volna. Mindenki tudta, hogy Jeffreys kérlelhetetlen bíró, akit gyakran vádoltak kegyetlenséggel. Pedig a híresztelésekkel ellentétben nem lelte örömét az elítéltek szenvedésében, sokkal inkább az emberi természetről alkotott elképzelése sarkallta szigorra. Meggyőződése
szerint az emberek gyengének és bűnösnek születnek, s eredendően hajlamosak a könnyű utat választani a becsületes helyett. Úgy vélte, a legtöbb ember kemény munka helyett lopná a napi kenyerét, ha nem rettegne a rá váró bün tetéstől, ezért a tni. rendet és ként a törvényt ag vasmarokkal lehet betarta Egyéb sosem kizáról rajo ngott különösebben a munkájáért, melyben csupán eszközt látott a feljebb jutásra, ám kitartó szolgálatának hamarosan meglesz a jutalma: elhagyhatja végre a vesztőhely eme vértől csatakos előszobáját, s kinevezik lordkancellárnak. Ez a gondolat némileg jobb kedvre derítette. Ekkor kopogtattak ajtaján,aki majd sem várva Derek Flint lépett be a az szobába, egyválaszt személyben volt Jeffreys kocsisa, titkára s afféle magánkopója. Derek valaha katonaként szolgált, leszerelése után pedig effreysnél helyezkedett el, aki hamar felismerte a férfi rendkívüli képességeit: a kissé pocakos, pirospozsgás férfi nyájas ábrázata veszedelmesen ravasz elmét rejtett, és remek megfigyelő volt. – mondta Jeffreys, felpillantva – Nahát, Flint… papírjaiból. – Feltételezem, híreket hoztál, minthogy engedély nélkül ha gytad el őrhely ed. Derek, az egykori brigadéros, sapkáját levéve állt meg munkaadója előtt. – Tiszteletre méltó bíró uram mondta, jöjjek, amint valami körül. különöset észlelek Elsfieldék vagy Lord Montagu Jeffreys izgatottságát mindössze szeme villanása árulta
el. – Igen, valóban ezt a parancsot adtam. – Hát megtörtént, bíró uram. Meg kell valljam, nem értettem, minek vezényelt ki, hogy egy vidéki kúriát lessek éjjel-nappal… – Morogtál is miatta eleget… – De igaza lett. Vesszek meg, ha értem, hogyan sejtette, de valami tényleg bűzlik Elsfieldék körül. Két nappal ezelőtt látogatókat fogadtak. Az éjszaka közepén. Az egyik Monmouth volt, a fattyú herceg! Jeffreys gyomra diadalmasan ugrott egyet. A bíró fölemelkedett s gyorsan megkerülve az asztalt megállt Derek székéből, előtt. – Azt mondtad, Monmouth? – kérdezte izgatottan. – Biztos vagy benn e? – Egészen, biztos uram! Először én sem akartam hinni a szememnek, hisz úgy tudom, nem léphetne angol földre… De ő volt az, a nyakamat teszem rá. Megismertem azt a selyemfiú képit.ázasságban No, meg vele volt az a nőcske is… akire aszontá k, vadh éltek. – Lady Wentworth? – Az. Viselős volt, nem sok ideje lehetett már vissza. – S ki vett még részt ezen a találkozón? – Ott volt még ugyebár Montagu herceg, aki az unokaöccsénél lakott… És az a pamfletíró. Akit úgy emlegetne k, a Cselszövő. – Ferguson? – kérdezte Jeffreys ragyogó arccal, mire Derek bólintott. – Jól van, fiam… Ezért meglesz a jutalmad
– mondta Jeffreys, és olyasmit tett, amit eddig még sohasem: rámosolygott a kocsisára . Derek Flint ezen úgy elképedt, hogy szólni sem bírt, no, nem mintha a mosolygó Jeffreys látványa bizalomgerjesztőbb lett volna, mint az éppen halálos szentenciá t kiróvó bíróé. Miután George Jeffreys elbocsátotta emberét, tenyerét elégedetten dörzsölve lépett az ablakhoz. Tekintetét a forgalmas londoni utcára szegezte, de a járókelők jövésmenését nem is látta. Montagu, Ferguson és Monmouth egy fedél alatt… – ismételgette magában. – Ez csak egyet jelenthet. készül.volna, Hanem eztvan nemannyi hittevér volna Elsfieldről. Felkelés Nem gondolta hogy a pucájában, hogy ilyen veszélyes kalandra vállalkozzék. Nem is igen hitte, hogy komoly köze lehet Monmouth terveihez, de ez nem is érdekelte. A bosszúját tervezgette, nem pedig igazságot készült osztani. Ó, igen, nem ostobaság a mondás, hogy a bosszú hidegen fogyasztva a legédesebb… És ő ki fogja é lveznielveszejtését, minden e gyes hogy pillana tát. Azóta tervezgeti Elsfield az megfosztotta egyetlen és igaz szerelmétől… Beatrice Brewertól. George Jeff reys annak idején ki nem áll hatta a szomszédos házban élő, zavaros üzelmeiről ismert Jane Brewert. Jól tudta, hogy az asszony egy minden hájjal megkent csaló, akinek ráadásul a hiszékeny és ostoba Mrs. Jeffreys is hűséges ügyfelei közé tartozott. egyfelől bosszantotta, hogy felesége egy Jeffreyst vajákos asszonynál költi az ő kemény munkával megkeresett
pénzét, másrészt a jósnő pogány praktikái sértették vallási nézeteit. Jeffreys ugyanis, ahogy a törvény szigorában, úgy vallási kérdésekben sem ismert tréfát: ő volt egyházközösségének egyik leghitbuzgóbb tagja. Ezek után nem csoda hát, hogy a zsugoria és a bigottságig vallásos férfi úgy döntött, letartóztatja jósnőt. Minthogy akkoriban még London város sheriffjeként működött, ezt könnyedén meg is tehette volna, s egy napon azzal az indokkal állított be az asszonyhoz, hogy elkészíttetné a horoszkópját. Bár valódi szándékai szerint bizonyítékokat gyűjteni ment Mrs. Brewerhoz, a látogatás végül egészen más fordulatot vett. A vendégét, jósnő, meleg nap lévén hideg, cikóriás vízzel kínálta s a nyári frissítőt Beatrice nevű lánya szolgálta fel. Jeffreys abban a pillanatban feledkezett meg jövetele okáról, hogy meglátta a mindössze tizenhat esztendős szépséget. A férfit csapdába ejtette a lány delejes vonzereje. Hódolója, rajongója, rabja lett Beatrice-nak, szinte naponta kereste fel különböző indokokkal Brewer házat, csakhogy láthassamár imádata tárgyát. Az aakkor huszonnyolc éves Jeffreys házat vezetett a Charing Crosson és a Fleet Streeten, s évjáradéka is szép összegre rúgott, így nem akármilyen parti lett volna egy füvesasszony vagyontalan lányának. Csakhogy Jeffreys nős volt, a házasságtörés gondolata pedig fel sem merülhetett a szigorúan vallásos férfi szemében. Mrs. Brewer célozgatni kezdett rá, hogy a Így aztán feleségének szánt kotyvalékaiba belecsempészhetne az ártalmasabb füveiből is, így a
megözvegyült Jeffreys nyugodtan feleségül vehetné a lánykáját. Az eleinte persze éppolyan elborzasztónak találta a gyilkosság istentelen ötletét, akár a házasságtörését, hanem a butácska és korosodó Mrs. effreys locsogása napról napra idegesítette, míg a fiatal Beatrice vonzereje szintejobban mágneses erővel hatott rá… Éjszakánként verítékben úszva riadt föl álmaiból, melyekben Beatrice jelent meg előtte vakító meztelenségében, napköz ben a munká ját is el hanyagolta, az iratokról is csak a lány porcelánszeme ragyogott rá. Már éppen hajlandó lett volna áldását adni a gyilkos tervre, mikor Mrs.hogy Brewer egy költözzön nap se szó, se Ugyanis beszéd, felpakolta lányát, vidékre vele. egy még gazdagabb kuncsaftja, a néhai lady Elizabeth Harvey ekkoriban alkalmazta társalkodónőként a házában. Jeffreys, amikor eljutott hozzá az ifjú William és Beatrice eljegyzésének híre, rájött, hogy egy nálánál is előnyösebb parti kedvéért hagyták faképnél. Tombolt dühében, nem tehetett semmit, így igyekezett kiverni a tenni fejébőlpersze Beatrice-t. Mrs. Jeffreys szitkozódásaira fittyet hányva örömlányok karjaiban és a pohár fenekén kezdte keresni a felejtést, mindhiába. Egy idő után már más vágya sem volt, minthogy viszontláthassa bálványát, de minthogy Elsfieldék nemigen jártak társaságba, ez a kívánsága sem teljesülhetett. Egy nap végül úgy döntött, becsempészi egyik emberét közé, felől. hogy legalább néhanapján hírta kastély kapjoncselédjei szerelme Akkoriban történt ez, hogy Daniel szí nt vallott Williamnek
a Beatrice-szal folytatott viszonyáról és a gyilkos tervről, amibe a fiatalasszony bevonta őt. Erről a Jeffreys által odaküldött kertészfiú persze mit sem tudhatott, hisz William igyekezett megaláztatását és Daniel viselt dolgait eltitkolni a csörömpölése cselédek elől. a falon összetörő kristályvázák és aDe rettenetes veszekedések zaja így is kiszűrődött olykor a kastély ablakain. Ezekről effreys spionja részletesen beszámolt igazi gazdájának, mint ahogyan arról is, hogy William szobája előtt elhaladva hallotta, amint az sértéseket vág felesége fejéhez, s „számító, ócska ribancnak” nevezi őt. Továbbá részletesen azt a kellemetlen rózsabokrokleírta metszése közben voltjelenetet, tanúja, aminek amikor ais William bottal kergette el a háztól Jane Brewert, s hogy felesége egy szál hálóingben, zokogva rontott ki a kastélyból, hogy lefogja férje ütésre emelt kezét, ami anyjára k észült lesújtani. A kkor a fiú úgy látta , hogy Lady Harvey nyakát véraláfutások csúfítják el, mintha valaki fojtogatta A beszámoló alapján az ítéletet,volna… miszerint William Harvey egyJeffreys alávalókimondta vadállat, aki nem érdemli meg az ég által rábízott kincset. Jeffreys kis híján eszét vesztette a gondolatra, hogy Beatrice miféle testi-lelki gyötrelmeknek lehet kitéve abban az isten háta mögötti házban, a hol Harvey képes v olt elzárni magányra ítélt várandós feleségét, míg ő a nagyvilágban utazgatott. Mikor pedig elért hozzá Beatrice tragikus halálának híre, megfogadta, hogy bosszút áll Williamen, amiért elvette tőle a lányt, aki az ő szemében maga volt a
báj és kedvesség megtestesülése, hogy aztán oly méltatlanul bánjon vele életében. Az elégtételre azonban várnia kellett, minthogy az a bugris Károly vénségére pártfogásába vette fattyú fiát. Hanem a király halála után végre nyílt beteljesítenie Mégpedig nemlehetősége más, m int William új felesége, azbosszúját. un dok kis francia kóró révén, aki semmilyen tekintetben sem érhetett elődje nyomdokaiba. Gonoszsága és elvetemültsége azonban Jeffreys szemében Sir Harvey méltó társává tette. Mikor Jeffreys megtudta, hogy Louise de Morainville-t méregkeverés vádjával zárták a Bastilleba, meg sem találta lepődött, Harvey egy gyilkos személyében meghogy a nekiWilliam való feleséget. – Már rég a Towerben raboskodnának mind, ha Montagu nem húzza ki őket a csávából… – dohogott magában Jeffreys. – De ezt már a herceg sem fogja megúszni. Monmouth felkelésre készül, mely csúfos kudarcba fullad majd. S ha ez megtörténik, teszek róla, hogy a megtorlás Montagut és Elsfieldéket egyaránt elsodorja…
4. FEJEZET
A béke szigete és a pokol kapuja
II. Jakab megkoronázására 1685. április 23-án, egy napsütéses hétfői napon került sor a lehető legbékésebb körülmények között. London népe fényes ünnepségek sorával köszöntötte újdonsült uralkodóját, méghozzá olyan lelkesen, mintha Jakab egykori népszerűtlensége soha nem is létezett volna; az angolok szemmel láthatóan megbékéltek a gondolattal, hogy néhány évig katolikus király ül majd a trónon. S mire az új uralkodó tiszteletére adott bálokon az utolsó táncokat is eljárták, s a koronázási fogadásokon köszöntésre emelt poharakat is mind kiürítették, a nyár is beköszöntött… Elsfieldék számára pedig ez nem jelentett mást, mint hogy végre eljött az idő, hogy kinyittassák Chideock melletti házukat. Az Addington-kastélytól kétnapnyi lovaglásra fekvő tengerparti lak William anyai örökségéhez tartozott, aki nem sokat gondolt dorseti tulajdonával, míg egy napon meg nem mutatta feleségének. Louise ugyanis menthetetlenül beleszeretett a fehér, meredeken zuhanó
sziklák előtt elterülő tenger látványába. A hirtelen támadt szenvedély a fiatalasszonyt lepte meg a leginkább, hiszen gyermekkorát és ifjúságát Franciaország szívében töltötte, tá vol a te ngertől, amit életében elősz ör és utoljára akkor látott, m ikor ol dalán átk elt . Akkor lelke csordultig teltférje a szerelemmel és aacsatornán megmenekülés fölött érzett megkönn yebbüléssel, így nem so kat törődött a szürkén hullámzó víz látványával, mely azon a borús napon nem is a legszebb arcát mutatta a fiatalasszonynak. Hanem az első pillantás, amit a bájos dorseti udvarház kertjéből a tajtékos habokra vetett, örökre nagyvágyott, kékségminthogy iránt táplált érzéseit, megváltoztatta s azontúl másraa sem minél többet időzhessen a közelében. Az egyszerű házikó ugyancsak hamar belopta magát az asszony szívébe. A Kétormú ház – ahogyan a környéken a homlokzatot díszítő két egyszerű timpanon után nevezték – igen szerencsés fekvéssel bírt: egy öböl bejáratánál épült, s kertjéből, ahol buján virágzott hortenzia s az enyhe tengeri klímát kedvelő többi anövény, egyenesen egy széles, szélvédett fövenyre lehetett lesétálni. A vad hullámok itt megszelídülve érték el a sárgás homokot, s csiklandozva nyalogatták Henry és James lábacskáit, mikor Louise társaságában lementek a partra játszani vagy a halászokkal diskurálni, ami gyakran megesett, hisz a Kétormú házban nem csak a berendezésvagy volt ajóval egyszerűbb, mint az Addington-kastélyban St. ames téri házban, de az élet is. S Louise szerette ezt az
életet: a reggeleket, amikor a gyerekek minden teketóriázás nélkül bemászhattak szüleik mellé a hatalmas ágyba, a William karján tett hosszú sétákat a tengerparton és a békés órákat, mikor Henryvel elmélyülten a nedves fövenyen. Nem csoda gyűjtötték hát, hogya akagylókat fiatalasszony szíve rögvest hevesebben kezdett verni, ahogy elhagyták Chideock faluját, s kocsijuk rátért a meredek lejtőre, mely egyenesen a Kétormú ház kapujához vezetett. Itt a gazda köszöntésére nem más jelent meg az ajtóban, mint a langaléta Swanson. Mikor Lisette árulására fény derült, Louise és William asokatférfit, gondolkodtak, vajon megtartsák-e szolgálatukban aki gyanúsan hasonló körülmény ek között érkezett hozz áju k, mint an nak idején effreys bérence. Ki tudja, nem egy újabb kémet készülnek-e otthonukba fogadni? Louise azonban védelmébe vette a férfit: meggyőzte a tekintetéből áradó őszinteség és gyámoltala nság . – Különben is –részében érvelt Louise –, egy házról vanmiszó, mely az év nagy üresen áll…olyan Ugyan ki vagy utá n ké mkedhetne ott, az i sten há ta mögött? – Jó, ebben igazad van… – adta meg magát William. – De Swanson haladéktalanul odautazik. Nem engedhetem, hogy a Lisette-tel történtek megismétlődjenek… – Nos, a jó Mrs. Glynn örülni fog az érkezésének – jegyezte megbírja Louise. – Régóta panaszkodik egyedül nem a munkát. Ki tudja? Idén talánmár, még hogy el is mosolyodik.
– Kötve hiszem, hogy Mrs. Glynn valaha életében mosolygott volna – vélte William. – Úgy képzelem, ha megpróbálná, az arca úgy törne darabokra a megerőltetéstől, akár a mázas cserép… Szó,szakácsnője ami szó, Mrs. – aki jó húsz éve volt Kétormú ház és Glynn házvezetőnője – nem volta épp egy napsugaras kedélyű asszonyság. Önérzetes nőszemély volt, aki igen szigorúan irányította a cselédséget, a mesterségéhez azonban kiválóan értett: szakácsművészetének nyomába sem ért senki a környéken. Hanem a gyerekek nevelőnőjével igen nehezen jött ki. Suzon francia származása gyanús volt az angol matróna szemében, ráadásuleleve a szakácsnő büszke természete nehezen viselte, hogy egy egykori komorna utasításokat adjon neki, legyenek azok bármily udvariasan is megfogalmazva. Az első összetűzésre abban az évben sem kellett soká várni. Megérkezésük másnapján Suzon fú jtatva á llított be úrnője sz obájá ba. – Kérem, madame Louise, csináljon szakácsnénak csúfolt boszorkánnyal, mertvalamit én nem ezzel bírok a vele! – Ne kímélj, Suzon… – sóhajtott Louise lemondóan. – Mit csinált ezúttal a jó Mrs. Glynn? – Azt, hogy nem hajlandó szót fogadni nekem! Istenemre mondom, milady, már úgy járulok elé, mint alázatos Sábaamit királynőjének lábához, de ígynem sem hajlandó szolga azt tenni, kérek. Megmondtam neki egyszer, hogy a kis James vacsorájára ne készítsen
paszterná kot, mert ki nem á llhatja. Erre nek iáll kiokta tni, hogy a gyereknek attól lesznek egészségesek a belei. Mikor pedig magam akartam hozzálátni a vacsorája elkészítéséhe z, az a nő egyszerűen kidobott a konyá ból. – Jól van Suzon… Nyugodj meg, kérlek. Majd én intézkedem. Louise igencsak harcias hangulatban találta Mrs. Glynnt: a szakácsnő úgy cs apdosta a fedőket a fazekak on, mintha harci indulóhoz verné a dobot. Mindeközben Madge, a konyhalány megszeppenve pucolta a vacsorára szánt halat az egyik sarokban, és olyan kicsire igyekezett összehúzni magát,ahogy Louise semfelkavarodott vette, hogy otta van, csak mikor nyers hal észre szagától gyomra… Han em még mielőtt a z úrnő a tárgyra térhetet t volna, a szakácsnő is fújni kezdte a magá ét: – Ez a fruska nem hiszi el, hogy én éppúgy jót akarok a kis drágáknak, mint ő – dohogott anélkül, hogy ránézett volna a konyha édesanyám ajtajában álldogáló Gyerekkoromban minden asszonyra. áldott nap– paszternákot etetett velünk. És nézzen csak rám! A gyomrom olyan erős, mint három férfié… Louise röpke fél óra alatt lecsendesítette a szakácsnőt, akit nagy nehezen meggyőzött arról, hogy talán maradjanak a répapürénél, majd kimenekült az egyre elviselhetet lenebbé váló ha lszagból.
– Paszternák? – kuncogott William, miután este a vacsorához terített asztalnál elmesélte az esetet. – Nem csoda, h ogy Henry visít, ha meglátja . – Apja fia… – nevetett Louise. – Te a mai napig visítasz a láttára. William elfintorodott. – Hát, ha a mi szakácsnőnk traktált volna vele, egész gyerekkoromban éheztem volna… De szegény Suzont is megértem, nem lehet könnyű dolga. Szerintem ez a Mrs. Glynn rémes egy nőszemély. De itt van ez a Madge is. Olyan arccal jár-kel egész nap, mintha tort ülnénk a házban… látszik, a morcos arckifejezés a helyi asszonyok Úgy sajátja. – William… – szólt figyelmeztetőleg Louise, ugyanis Madge abban a pillana tban lépett a sz obába . Mikor a lány letette a frissen elkész ült ten geri sügért a z asztal közepére, Willi am elégedett en hümmögve szimatolt bele a tekergőző illatos párába, majd nyájasan rámosolygott – Mmmm…a lányra. – mondta. – Csodás az illata. Kérem, feltétlenül adja át elismerésem Mrs. Glynnek… Válaszul Madge mosolytalan arccal pukedlizett, s kivonult a szobából. – Látod, erről beszéltem – mondta William. – Olyan savanyú arccal meredt rám, mintha sértegettem volna az öreganyját… – Nem tehet róla, hogy ilyen a természete… – vette védelmébe Louise a lán yt.
– Hanem ez a sügér… – folytatta William, elégedetten forgatva szájában a falatot –, és ez a fehérboros kapormártás egyszerűen mennyei. Úgy látszik, errefelé már csak így van: a jó vacsora ára a zord cselédség… De kedvesem, van veled? Egészfeleségére, en elsápa dtál. William mi aggódva pillantott aki elfehéredve meredt a tányérján heverő sült halra. A férfi aggodalma csak tovább fokozódott, mikor látta, hogy Louise hirtelen felpattan, s a kertbe nyíló üvegajtót feltépve, kirohan az éjszakai sötétségbe. Mikor William utolérte, az asszony épp a kedvenc hortenziabokra fölött öklendezett. – Louise… William, miközben aggódva lépett felesége mögé.– –mondta Kedvesem… Mi lelt téged? Csak nem vagy beteg? Louise csipkekendőjét szájára szorítva fölegyenesedett, majd férje s ápa dt ar cát lá tva erőtlenül fö lnevetett. – Ugyan már, William… – mondta végül. – Azért ennyire nem kell megrémülni. Hát nem emlékszel, hogy akkor sem állhattam a halszagot, amikor Jamesszel voltam várandós? Beletelt egy jó percbe, mire William felfogta, miről beszél a fe lesége. – Azt akarod mondani… – habogott a férfi… hogy… izé… hogy… csak nem? – De igen – nevetett Louise. – És tudod mit? Azt hiszem, ezútta l kislány lesz. – Ó, Louise! William arca felragyogott a boldogságtól, majd karjába
kapta feleségét, és megpördült vele. – Olyan boldoggá tettél ezzel a hírrel, hogy el sem hiszed! A legszívesebben belek iálta nám ezt az örömhírt az éjszaká ba! De mióta tu dod? – Egy ideje márlettem gyanakodtam… Demár amikor ma másodjára is rosszul a hal szagától, biztosan tudtam. – Ez csodálatos! – lelkendezett William, és újra megölelte feleségét . – Mármint nem a z, hogy rosszul let tél, hanem hogy újra gyermeket vársz. De miből gondolod, hogy k islány lesz? Louise megvonta a vállát.mosolyogva. – Női megérzés – mondta – Hát… akár lány lesz, akár fiú, én boldog leszek. – Azért… – mondta Louise, férje vállára hajtva a fejét –, ha tényleg kislány lesz, én szívesen nevezném el édesanyám után… Ő Anne-Marie volt, így lehetne Anne vagy Ma ry. Te mit szólnál hozzá? William nem felelt. más Úgyterelte tűnt, el: figyelmét örömteli hírről valami egészen szemét az összehúzva, gondterhelt arccal fürkészte a partot Lyme Regisnél. Louise követte férje tekintetét, s hamarosan ő is felfedezte a víz fekete felszínén mozgó több tucatnyi apró fénypontocskát, melyek szentjánosbogarak menetére emlékeztetv e araszoltak a part felé. – Kik lehetnek William? hiszem, hogy halászok… ugyan mitezek, keresnének kint Nem a tengeren éjnek idején?
– Nem, ezek nem halászok… Nézd, ott! – mutatott William a nyílt víz felé, ahol egy vitorlás hajó sötét sziluettje rajzolódott ki. Ezek onnan jönnek. S nem is kevesen… de hogy kik lehetnek, azt elképzelni sem tudom. A választ másnap reggeli közben kapták meg, amikor a piacról visszatérő Swa nson zihálva r ontott be a z étkezőbe. – Monmouth partra szállt Lyme Regisnél! – lihegte az inas, akinek nyomában megérkezett Suzon és Mrs. Glynn is. – Serege t is hozott magá val… – Hogyan? – kérdezte Louise rémülten. – Őket láttuk hát tegna p éjjel…azonban csendre intette feleségét, s William Swansonhoz fordult. – Lehet tudni még valamit? Hogy miért jött Angliába, hogy mit aka r? Swanson hevesen bólogatott. – Igen, mylord! Felolvasott a főtéren egy pork… prokr… –– Proklamációt? – kérdezte Igen, azt! Egy prokr… William. szóval egy kiáltványt. Azt állította benne, hogy ő Anglia törvényes királya, merthogy az öreg Károly feleségül vette az édesanyját. No, meg hogy felszabadítani jött a z országot a pápista Jak ab rémuralma alól, aki megmérgezte a tulajdon fivérét… – Ó, micsoda becstelenség ilyet állítani szegény jó Jakab kirá lyról! – kiá ltott föl Mrs. Glynn. William azonban nem törődött a szakácsnő kirohaná sával, inká bb Swansont fagga tta tovább.
– És az emberek? Mit szóltak, miután meghallgatták a herceget? – Nehéz megmondani… – vakarta a fejét az inas. – A többség nemigen hitte, amit mond, különösen azt, hogy akab mérgezte volnabetegeskedett. meg a Víg Királyt. Hiszmeg mindenki tudja, hogy régóta Amikor arról beszélt, hogy ő volna a trón jogos örököse… a legtöbben úgy néztek rá, mint valami c sodabogárra … De persze nem mindenki. Jó páran komolyan vették a szavait, s be is léptek a seregébe. A herceg azt ígérte, aki vele harcol a trón megszerzéséért, annak busás jutalomban lesz része, amikor a fejére kerü l a korona. – És hozott is magával embereket? – kérdezte Louise. – Igen, milady. Azt mondják, valami háromezer katona jöhetett vele… Zsoldosok. – Az nem kevés… – dörmögte William elkomorodva. – Ó, egek! – sikoltott Mrs. Glynn. – Az a cudar banda az ágyunkban fog lemészárolni valamennyiünket, majd meglátják… Ó, az vetek égre esküszöm, énDe aztcsak nem miután hagyom,meggyaláztak! inkább önkezemmel véget az életemnek. – Ugyan, ne rémüldözzön már! – torkolta le Suzon. – Monmouth emberei majd pont maga után kajtatnának, mi? Itt kü lönben sem es hetik semmi bánt ódásun k. – De nem ám! – szólt határozott hangon William, lecsöndesítve – Csillapodjék le, Mrs. Glynn, magammindkettőjüket. kezeskedem a háznép testi épségéért… Most pedig menjenek! Őladysége és én megbeszéljük a
további teendőket. A cselédség elvonult, és amikor magukra maradtak, William kifaka dt: – Micsoda meggondolatlanság! Azt hittem, Monmouth nak alesz esz e, ésfogadta nyugton rad… sHisz hallhatta, hogy népelég éljenezve újma királyát, eszeő is ágá ban sincs lázadoz ni ellene. – A Cselszövő erről aligha számolt be – mondta komoran Louise. – Bizonyára azt hazudta a hercegnek, hogy London már bűzlik a puskapor szagától. De én most más miatt aggódom. Mi lesz, ha Monmouth újra felkeres, hogy csatlakozz hozzá? Hogy fogsz nemet mondani neki, ha egy egész hadsereggel érkezik a házad kapujába? William a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Nem tudhatja, hogy Dorsetben vagyunk, de talán még a Kétormú házról sem hallott. De ha eszébe is jutna itt keresni, legutóbbi találkozásunkkor világosan a tudtára adta m,annak hogy nem his zek az üg yében… fedél kell a feje fölé – De a háromezer katonának – mondta Louise. – Mi lesz, ha erővel szállásolja el őket a környéken? Akkor előbb-utóbb ránk is sor kerül. – Ebben bizony igazad van… – felelte William. – Talán jobb volna visszatérni az Addington-kastélyba. De északon, Elsfield vastag falai mögött még szívesebben tudnálak titeket… nem volt szükség a költözésre. Mint Végül azonban kiderült, az a háromezres sereg csak a megilletődött nép
képzeletében létezett, a rebellis herceg alig ötszáz emberrel szállt partra, főleg flamand zsoldosokkal, kiket Lady Wentworth ékszereinek árán bérelt fel. Ráadásul Dorsetben, ahol sokan titkon továbbra is a római hitet vallották, és szívből szerették Jakabígykirályt, nem sok támogatóra számíthatott, nem isMonmouth kezdett a környéken további toborzásba. Ehelyett elhagyta a partvidéket, s az ország központja felé vonult, ahol reményei szerint több tá mogatót szerezhetet t. Monmouth messze elkerü lte tehá t a Kétormú h ázat, így William nem látta okát, hogy felpakolja családját, és megszakítsa kellemesélveztek. tengerparti idillt, néhány melyet legjobban a agyerekek Mindössze óvintézkedést tett: utasította Mrs. Glynnt hogy töltse fel az éléstárat tartalékokkal, s meghagyta, hogy éjszakára gondosan reteszeljék el a ház minden ajtaját. Ő maga pisztolyát megtöltve az ágy fejénél álló kis szekrénybe rejtette, s Swansont is fölfegyverezte egy megtöltött karabéllyal, szegény ember híján annak elalélt. William lőni amitől is tanítgatta az inast, de kis minthogy napok múltán is remegett a kezében a fegyver, az uraság jobbnak látta eltávolítani belőle a golyókat. Ezutá n a Kétormú há zban kis híján meg is feledkez tek a felkelésről, néhány nappal a partraszállást követően ugyanis szomorú hír érkezett: James Welham levélben értesítette barátait,shogy a himlő nemrégiben felütötte aaz fejét Londonban, menyasszonya, Annie Killigrew elsők közt kapta el a kórt, ami alig egy hét alatt el is
ragadta a bájos és tehetséges költőnőt. A levél, amit a gyászoló vőlegény barátjának írt, tömör volt, de a remegő kézzel papírra vetett sorokból áradt a kétségbeesés. William el is határozta, hogy azonnal Londonba utazik, hogy támasza legyen Jamesnek a nehéz időkben. Szándékát – családja részvétnyilvánításával együtt – meg is üzente, csakhogy levelére már nem James, hanem Annie nagybátyja, Sir William Killigrew válaszolt; Jamest ugyanis szintén ledöntötte lábáról a betegség. Ugyanakkor Sir William igyekezett megnyugtatni Elsfieldéket: James szerencsére a himlő egy enyhébb változatától szenvedett, így bár állapota volt, nem kellett közvetlen életveszélytől tartani.súlyos „Bizto sítha to m róla – írta Sir William –, hogy barátjuk a legjobb ápolásban részesül, amiről gyászuk ellenére Annie szülei maguk gondoskodnak, hisz fiukként szerették néhai unokahúgom vőlegényét. Ugyanakkor óva inteném egy londoni látogatástól. A járvány szerencsére nem
harapódzott el,magát de a családja biztonsága érdekébenteljesen jobb, ha távol tartja a fővárostól, míg a betegség el nem vonul… ” Elsfieldék napjai ezek után igen csüggesztő hangulatban teltek, nyugtalan gondolataik egyre csak a fővárosban betegeskedő barátjuk felé szálltak, ahonnan egyszerre vártá k és félték a z újabb h írek érkezését. távol arésze Kétormú ház gondterhelt lakóitól, azMindeközben, ország délnyugati bőven ontotta az embereket Monmouth zászlaja alá: a régóta munka nélkül tengődő
bányászok és a környéket sújtó éhínségtől elcsigázott parasztok boldogan csatlakoztak „Monmouth király” seregéhez, mely lassan ötezer főt számlált. Csakhogy akab – aki már megérkezése napján értesült a trónkövetelő hercegéspartra szállásáról – sem tétlenkedett. Régi harcostársa bizalmasa, John Churchill azon nyomban útnak indult háromszáz lovas, négy egységnyi gyalogos és két csapat dragonyos kíséretében. Churchill joggal reménykedhetett abban, hogy a király rábízza az egész hadművelet irányítását, de nem így történt. Churchill és Monmouth ugyanis valaha együtt harcoltak Maastricht ostrománál, aholChurchill is a herceg megmentette kapitányi rangba n szolgáló életét. Ez ugyan amit sem változtatott a férfi Jakab iránti elkötelezettségén, de Sunderland addig-addig sutyorogta az ellenkezőjét a király fülébe, míg az megtagadta hű barátjától a parancsnoki posztot. Helyette Lord Feversham, egy pocakos, szószátyár udvaronc lett a fővezér. Közben Monmouth hogy beveszi Bristolt, ahol megvetheti elhatározta, a lábát, fölfegyverezheti és alaposan kiképezheti szedett-vedett alakulatait, s ahonnan egy támadás akár komoly fenyegetést is jelenthetett volna Londonra. Csakhogy Churchill nem hiába volt egykoron Monmouth harcostársa. Jól ismerte a herceg észjárását, tudta, mit forgat a fejében, így a lázadókat megelőzve, jó előre bevette Bristol falai közé, s rendelkező Monmouth kénytelen volt magát a kevésbé jó adottságokkal Bridgewater környékére visszavonulni. A briliáns húzás
tükrében különösen méltánytalannak tűnt, hogy Churchillt Feversham alá helyezték, akinél – ahogyan Sarah Churchill mérgében fogalmazott – még egy csipkeverőnő is többet tudott a hadviselésről. Louise és Sarah ugyanis gyakortaígy váltottak levelet, mikor Elsfieldék vidéken tartózkodtak, a londoni eseményekről is neki köszönhetően értesültek a Kétormú h áz la kói: „A férjem a minap megüzente – írta a lady egyik levelében –, hogy ő és Lo rd Fe versha m to vá b b i erősítést kap ta k Lo nd o nb ó l, s jó l kiképzett csapataik hamarosan szétverhetik a lázadó elkelését… Ugyanakkor meg kell kérnem, kedves Lady
vigy á zzon csalá d já, m ra,égDo et nem ép p aElsfield legb iz,tonságos abmagá b helyraazéso raszágban harsMon mouth el is hagyta a partvidéket… Aggodalmamban egyébként osztozik Anna hercegnő is, aki megkönnyebbülten értesült az Önök jóllétéről. Kérdésére válaszolva egyébként örömmel közölhetem, hogy a hercegnő szerencsésen felépült a gyermekágyból, ő és a kisleánya – aki a Mária nevet kapta – kiváló örvendenek. A herceganőkeresztségben to váb b á meg kér t, hogyegészségnek po stafor dultáva l ad jam át ókívánságait Önnek és a születendő gyermekének. R emélem, nem b á nj a , ho gy mego szto tta m a hercegn ő vel a z örömhírt, melyet volt kedves velem legutóbbi levelében megírni, s melyhez magam is szívből gratulálok Önnek és Lo rd Elsfield nek… ” – Anna hercegnő jókívánságaita levelet. küldi – mondta Louise Williamnek, miután összehajtotta – Ez kedves tőle – mondta szórakozottan William, aki a
szalon ablakában állva figyelte a lassan sötétségbe burkolódzó horizontot. – Ki írt n eked? – Lady Churchill. Mindketten gratulálnak az új családtag érkezéséhez. Remélem, nem bánod, hogy megírtam ik a jó hírt? – Nem, nek dehogy… De nem volt ez kissé korai? James érkezését, ha jól emlékszem, jóval később jelentettük csak be. Louise válla t vont. – Lehet, de valahogy érzem, hogy minden rendben lesz… És szeretném, ha más is osztozna a boldogságunkban. – Akkor tégy, ahogy jónak látod. Egyébként Sarah Churchill nem említette, hogyan viseli a férje a másodhegedűs szerepét? – Ismered a férjét, ő túlságosan diplomatikus ahhoz, hogy fennhangon hirdesse az ellenérzéseit. Ugyanakkor Sara h ta jtékzik helyette is . – Meg John is értem. Jakab elkötelezettebb igazán méltatlanul bánt a férjével… Churchillnél híve aligha aka d az udv arban. Rá adásul kiv áló katona. Július tizenegyedikén végül sor került a Monmouth-féle felkelés első és utolsó nagy ütközetére Sedgemoornál. Monmouth egy éjjel úgy döntött, a meglepetés erejével üt rajta a kivezényelt királyi seregen, mely ugyan létszámában nem voltkatonák jelentősebb az övénél, viszont kizárólag jól kiképzett alkották, míg a lázadók legtöbbjének csak kiegyenesített kaszája volt a fegyvere.
Churchill azonban számított a támadásra, s katonáival hamar felmorzsolta a herceg hevenyészett hadseregét. A hajnal első fényeire – amire már a sátrában békésen szundikáló Feversha met is fölébresztették – vége is volt az ütközetnek. Az életben maradt és szétszóródott után véres hajtóvadászat kezdődött, de Churchillkatonák ebben már nem vett részt. Ezt a fajta „élvezetet” inkább Fevershamre hagyta, ő maga pedig a király elé járult jelentéstételre. S Monmouth? Ő elmenekült, s a csata után két napon keresztül bujdosott a lápvidék mocsaraiban. Mikor Feversham katonái elfogták,egykori már jártányi ereje sem volt, s mire a király elé állították, kevélysége is elillant. Állítólag esdekelve könyörgött Jakabnak az életéért, még a katolikus hitre is hajlandó lett volna áttérni, hogy kegyelmet kapjon. Jakab azonban süket maradt unokaöccse rimánkodására. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy árulja el, kik támogatták őt a közvetlen környezetéből. mindössze egyetlen új névvel szolgálhatott: azMonmouth örök köpönyegforgató Sunderlandéval, akiről viszont a király nem volt hajlandó elhinni, hogy elárulta őt. Monmouth, a büszke és jóképű herceg sorsa július tizenötödikén végeztetett be, tragikus körülmények között, egy ügyetlen hóhér keze által, akinek öt bárdcsapással sem sikerült végeznie áldozatával, ezért aztán egy késsel választotta láttán el testétől a herceg tagjai szép fejét. A brutális mészárosmunka a nézősereg úgy felháborodtak, hogy a hóhérnak életét féltve kellett
menekülnie haragjuk elől… A felkelés leverését megtorlás követte. A király Percy Kirke ezredest küldte, hogy végezze el a hálátlan feladatot, ami azonban aligha okozott álmatlan éjszakákat az Miután ezredesnek, aki híres utolsó volt elcsigázott kegyetlen természetéről. Kirke Monmouth „katonáját” is levadászta, a többi összeesküvőt kezdte felkutatni. Sorra megtöltötte Tauton, Dorchester, Exeter és Bristol tömlöceit, lényegében lakat alá zárva mindenkit, aki csak egyetlen szót is váltott a felkelők valamelyikével. Július végére több mint ezer ember zsúfolódott levegőjű börtönökben, arra várva,össze hogyazaegészségtelen Londonból kivezényelt különleges bíróság ítéletet mondjon fölötte. Az ország többi részén ugyanakkor megnyugodni látszottak a kedélyek, s Elsfieldék nagy megkönnyebbülésére James állapota is sokat javult, s haza is tért Surrey-be, hogy a továbbiakban ott lábadozzon, és gyászolja menyasszonyát. tűnt, az időjárás is osztozik Mr. Welham bánatában:Úgy a szép nyári időnek függönyszerűen lezúduló esőzés vetett véget. Mikor már egy h ete esett, a gyereke ket n em lehetett többé féken tartani a kis házban, így Louise és William úgy döntöttek, ők is hazatérnek az Addington-kastélyba, ily módon legalább gyászoló barátjuknak támaszt nyújthatnak, míg teljesen fel nem épül. A család tehát szedelődzködni kezdett. – Ez így nem lesz jó – mondta nagy komolyan a kis
Henry, kagylógyűjteményét rendezgetve. William, aki segédkezett fiának a csomagolásban, mosolyogva szemlélte a fiúcska rózsás orcáin ülő aggodalmas kifejezést. –– No, mi nyomaszt, fiam? – kérdezte végül. A kagylók. Így össze fognak törni… – állapította meg Henry. – Nem tehetnénk bele őket egy dobo zba? – Mit szólnál, ha odaadnám a ládikót, amiben a borotválkozó kész letemet t artom? – kér dezte William. – Az tökéletes lenne – felelte vidám arccal a gyermek. – Akkor le kell pucolnod róluk a homokot. Én megyek, és addig kiürítem a dobozt… – mondta William, s éppen magára hagyta azt volna a kagyló tisztításába merült fiút, mikor Swanso n gondterhelt a rca tű nt fel az ajtóban. – Mi az, Swanson? – kérdezte William. – Talán őladysége küldetett értem ? – Bocsásson meg, mylord – mondta a férfi zavartan –, de nem. Katonák jöttek. Odalent várják lordságodat a szalonba n. Asszonyom már fogadt a őket. észre sem véve, – Értem – mondta William komoran, hogy Hen ry közben odalopak odott mellé. – Mit akarnak a katonák, papa? – kérdezte a gyermek aggodalmas arccal pislogva föl apjára. – Nem tudom, fiam, de rövidesen kiderül. Te csak törődj a kagylóiddal. Swanson itt marad, és segít megtisztítani őket. Amikor William belépett a szalonba, s meglátta felesége sápadt a rcát, rögtö n tu dta, hogy b aj van.
– William! – kiáltotta Louise, és felpattant ültéből. – Ezek az ura k itt a zért jöttek, hogy… – Kérem, asszonyom – fojtotta belé a szót az egyik vörös zubbonyos katona, egy őrmester. – Lord Elsfield, arra szeretnénk kérni, velünk a dorchesteri megyeházára, hogyhogy Kirkefáradjon ezredes kikérdezhesse… – Percy Kirke? – kérdezett vissza William. – Mit akar tőlem az ezredes? – A lázadókkal együttműködők utáni nyomozás kapcsán szeretne feltenni néh ány kérdés t. – Az én férjem nem működött együtt a lázadókkal! – kiáltotta Louise Chideockból hetekhevesen. óta… – Ki sem tettük a lábunkat – Ilyet nem is állítottam, asszonyom – mondta higgadtan a katona. – És kérem, nyugodjon meg, ez csak afféle formális eljárás. Az ezredes mindenkit kihallgat, akinek valamiféle köze v olt a pártütő Monmouth hoz. – És az ezredes úgy gondolja, hogy nekem – ahogyan ön fogalmazott – „közöm” lenne a herceghez? – kérdezte William. – Nos… – kezdte az őrmester némileg zavartan –, tudjuk, hogy Lord Elsfield ismerte őt régebbről, s hogy… miféle rokoni szálak fűzik hozzá. Ráadásul éppen itt, a szomszéd faluban tartózkodott, amikor a herceg partra szállt Lyme Regisnél, így természetes, hogy felteszünk néhány kérdést. Mint mondtam, puszta formalitás, ha minden rendben megy, lordezuram két napon belül és vissza is térhet a csalá djához.
William sóhajtott. – Nos, rendben, uraim. Akkor talán ne is vesztegessük az időnket, h ozom a felöltőm et. William éppen elhagyta volna a helyiséget, mikor az őrmester termett. intett a fejével, s az egyik katona mellette – Csak lordságod után – mondta illedelmesen a katona, és előreen gedte Williamet. Mikor visszatértek, Williamen már rajta volt a kabátja. A férfi a még mindig sápa dt Louise-hoz lépett, és megfogta a kezét. – Ne aggódj, kedvesem – mondta. Ha Kirke kihallgatásommal, kiveszek egy –szobát az végzett Arany a Horgonyban. Hajnalban útra kelek, s holnap ebédre itt is leszek. Ha a z ezredes ma már n em fogad, k ét n apon belül akkor is visszatér ek. Azzal William megcsókolta Louise homlokát, és a katonák nyomában elhagyta a helyiséget. Louise lépteinek magára maradt a szalonban. Hallotta, ahogys aa katonák zaja szép lassan elhal a folyosón, bejárati ajtó is döngve becsukódik. A szalon hirtelen támadt csöndjében Louise úgy érezte, megsüketül… Megmagyarázhatatlan félelem uralkodott el rajta: szívverése a fülében dübörgött, s hirtelen mintha a levegőt is kiszippantották volna a tüdejéből. Az asszony remegő térddel Tudta kapaszkodott az egyik szék háttámlájában. jól, amegtestét megbénító gyöngeségnek ezúttal semmi köze a terhességhez… Aztán
egyik pillanatról a másikra kiszakította magát a dermedt rémületből. – William! – kiáltotta, s a katonák után iramodott. Férjét az esőáztatta udvaron találta, épp beszállni készült a z őrmester mell é egy egyszerű fogatba . – William! – kiáltott megint, mire a férfi megfordult. A férfi az eső függönyén keresztül értetlenül fürkészte közeledő felesége arcát. – Louise… Ennél többet nem tudott mondani, az asszony ugyanis a karjába vetette magát, és olyan hevesen szorította, minth a össze aka rná roppanta ni. – William… – suttogta férje fülébe. – Kérlek… ne menj el velük… Annyira félek… – De kedvesem, nincs mitől tartanod – nyugtatta William mosolyogva. – A világon semmi rosszat nem tettün k, nem eshet ba jom. Miért zaklatta d föl magad? – Nem tudom… De rettenetesen félek. Nem akarom, hogy elmenj! – Nincs más választásom, szerelmem… De, kedvesem – mondta, mikor Louise félbe akarta szakítani –, megígérem nek ed, hogy mi nden rendben lesz. Legkésőbb holnapu tán itt leszek, é s együtt hazamegyünk az Addington-kastélyb a, rendben? Louise nem felelt, csak homlokát William mellkasának támasztva mélyeket lélegezni. A férfiból friss szénaigyekezett és a tenger ismerősen finom illata áradó kissé megnyugtatta.
– Megígéred? – kérdezte végül. William az állánál fogva fölemelte a szeretett arcot, kisöpörte belőle a nedves tincseket, é s úgy mondta komoly hangon: – Megígérem. Most menj… Csuromvíz lettél. Még a végén megfázol. Louise ekkor hosszan megcsókolta férjét, s közben úgy tapa dt hozzá, mint ka gyló a sziklafalra. – Kérem, Lord Elsfield… – mondta az őrmester türelmetlenül. – Indulnunk kell, ha sötétedés előtt Dorchesterbe sz eretnén k érni. William gyöngéden kibontakozott felesége még egy utolsó csókot nyomott az ajkaira, majdöleléséből, beszállt a hintóba. Az egyik katona becsukta az a jtót, s miután maga is lóra szállt, a menet megindult a Chideock felé vezető úton. William a hintó ablakán keresztül biztatóan rámosolygott feleségére , mikor bú csút inte tt.
Csakhogy William ígérete ell enére nem tért h aza másnap, sem pedig a rá következő napon. Louise feszülten hegyezte a fülét naphosszat, hátha meghallja a kavicsokon megnyikorduló kerekek zaját, de a Kétormú ház elé nem gördült be semmilyen jármű. A negyedik, álmatlanul átforgolódott éjszaka reggelén úgy döntött, nem vár tovább, s maga utazik Dorchesterbe. A gyermekeket Suzon felügyeletére bízva visszaküldte őket az Addington-
kastélyba, ő maga pedig keletnek vette az irányt, méghozzá Swanson oldalán, aki önként jelentkezett kísérőjének. Még az este leszállta előtt meg is érkeztek Dorchesterbe, s Louise egyenesen az Arany Horgony fogadóhoz Ott azonban sosem hallották a férje nevét. Így hajtatott. az asszonynak nem maradt más lehetősége, mint a tanácsházán keresni Williamet, ahová elvileg kihallgatásra vitték. Csakhogy későre járt az idő, Kirke azna p már a ligha fogadta volna, ezért úgy döntött, s zobát vesz ki a fogadóban . A legké nyelmesebb lak osztályt ka pta, hatalmas, baldachinos ággyal, ami azonban nem vonzotta az asszony és tért izgalmaktól megfáradt testét; ahelyett, hogyutazástól nyugovóra volna, Louise az ablakban állva figyelte az átellenes oldalon található városházát. Az asszony tekintetét egyre csak vonzotta a baljós épület, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy William e percben is ott raboskodik, ki tudja, milyen körülmények között… A városháza ugyanis nem volt épp illusztris épület, leginkább egy omladozó raktárraAzhasonlított, amely bármelyik percben összedőlhet. erődszerű épületet még a polgárháború idején dúlták fel, s később sem vesződtek a helyreállításával, a következő évtizedekben kizárólag börtönként és lőporraktárként használták, míg a király hivatalnokai sokkal szívesebben időztek a néhány saroknyira lévő, kényelmes Antelope fogadóban. a fogadós aki egyúttal azt Louise-nak tanácsolta mindezt az asszonynak, hogymesélte, ha Kirke ezredessel kíván beszélni, őt is inkább az Antelope-ban
keresse. – Értse meg, asszonyom, az ezredes úr nem tudja fogadni! – magyarázta másnap a tisztiszolga a Kirke ezredes szobája előtt vára kozó Louise-na k. – Az ezredes úr éppen a reggelijét fogyasztja, utána pedigPróbálja rögvest útra kel. Tautonban várják egy kihallgatásra. meg talán h olnap… Louise azonban nem tágított. – Az ezredes néhány nappal ezelőtt kihallgatta a férjemet, Elsfield lordját… Azóta nem hallottam felőle, és aggódom érte. –– Asszonyom, én erről nem tudok semmit… Azt készséggel elhiszem – szakította félbe Louise a fiatal tisztet. – De az ezredes úr igen, s én nem tágítok, amíg nem beszéltem vele. – Kérem, jöjjön vissza holnap, akkor talán… Miután Louise belátta, hogy szép szóval semmire sem megy, egyszerűen félretolta a tisztiszolgát az útjából, s keze már a kilincsen mikor a fér fi megállította. – Az égre, várjon!volt, – kiáltotta. – Legalább azt hagyja, hogy bejelentsem! Ha már nem hajlandó hallgatni rám! Az ezredes úr nem szereti, ha étkezés közben megzavarják… Micsoda akaratos nőszemély. Ez utóbbi szavakat a káplár már a bajsza alá morogta, de Louise így is tisztán hallotta. A tisztiszolga néhány perc elteltével felbukkant az odabent ajtóban, majd szélesre azt Louiseújra előtt. Az asszonyt egy durva arcútárta férfi látványa fogadta, aki egy fehér batisztkendőt a gallérja
alá gyűrve épp egy sült foglyot tüntetett el éktelen csámcsogás közepette. Fején a paróka csálén állt, s zsírtól fénylett, annak bizonyítékául, hogy épp az imént nyomta a fejébe vendége érkezése alkalmából. Kirke ezredest nem meg sok szépséggel a természet, szeme apró volt, áldotta állkapcsa viszont széles, mint egy ököré, s folyton vicsorra húzódó szája is mintha száz foggal lett volna tele. Hangja pedig olyan mély volt, hogy Louise alig értette dörmögését, mikor megszólalt: – Szóval maga lenne Lady Elsfield… Az akarnok nőszemély, aki miatt nem ehetem meg békében a reggelimet. – Igen, ezredes úr, én volnék, és bocsásson meg, amiért alkalmatlan időben zavarom. De feltételezem, ön is tudja, miért jöttem. – Gondolom, a férje miatt – morogta az ezredes. – Igen… – felelte Louise nyugtalanul. – Úgy volt, hogy csak kihallgatásra hozzák be, s napokkal ezelőtt vissza kellett most. volna térnie Chideockba. Szeretném tudni, hol van – A börtönben – hangzott a lakonikus felelet. Louise nagy levegőt vett. – S megtudhatnám, miért tartják fogva? – Mert összejátszott a lázadó Monmouthszal, mi másért. Louise érez te, hogy m eginog a lába a latt a tala j. – Eza ostobaság – nyögte az asszony. – A férjemnek semmi köze felkeléshez. – A bizonyítékok nem erre utalnak.
– Mégis miféle bizonyítékok? Kirke megtörölte zsírtól fénylő kezét egy batisztkendőbe, s nagyot húzott az előtte álló vizezett kupa sörből. Én azt nem tudhatom. utasítás, le –Lord Elsfieldet, feljebbrőlAz jött, nekem hogy nem tartóztassam kötötték az orromra a z okát. – De… – hebegett Louise –, de… most akkor mi lesz Williammel? – A férje fogságban marad, míg a király által fölállított különleges bíróság meg nem érkezik, hogy ítéletet mondjon fölöttelesz? a többi fogollyal egyetemben. – És az mikor – Nem tudni… talán nyár végére megérkezik a kijelölt bíró. – Hisz az még egy hónap! – szörnyülködött Louise. – Kérem… legalább látha tná m addig a férjem? – Arról sajnos szó sem lehet – felelte az ezredes ellentmondást nem tűrő hangon. ha nem bánja, szeretném nyugalomban befejezni– Sa most, reggelimet. – Kérem, nem lehetne mégis, hogy… De Kirke belefojtotta a szót. – Asszonyom, azt hittem, értethetően fejeztem ki magam – mondta, s a kezében tartott fogolycombbal az ajtó felé muta tott. – Tá vozzon, kér em. Louise kitámolygott szobából. A fogadó előtti padkán sütkérező S wanson felpa atta nt ú rnője érkeztére. – Milady, mi történt? – kérdezte az inas. – Miért ilyen
sápadt? Az úr… – Letartóztatták – felelte Louise. – Egek! – sápítozott a férfi. – De hát miért? – A felkelés miatt. Azt mondják, összejátszott Monmouth szal. De ez szemenszedett h azugság. – Hát persze, hogy az asszonyom… a lord egy talpig becsületes úriember! Hanem most mi lesz, asszonyom? – Fogságban marad, amíg a király bírája meg nem érkezik. De én nem ülhetek addig tétlenül… Louise lázasan törte a fejét, míg kezeit tördelve föl s alá járkált a fogadó előtt. Swanson követte. – Londonba utaznom! meg hirtelen –az asszony, mire kell Swanson kis– torpant híján nekiütközött. Beszélnem kell a királlyal. – A királlyal, milady? – kérdezte az inas. – Igen! – felelte eltökélten Louise. – Akkor elkísérem, milady. Az úr nem akarná, hogy egyedül ró ja a z utaka t. – Rendben, Swanson, és hanem köszönöm a támogatását. nem kocsival fogunk menni, lóháton, az gyorsabb.De – Lóháton, milady? De hát az vagy százhúsz mérföld… – Igen, s ha az utak jó állapotban vannak, három-négy nap alatt ott is lehetünk. Swanson, menjen vissza az Arany Horgonyba, és kérdezze meg a fogadóst, hol bérelhetnénk két jó hátaslovat. Én addig szerzek egy férfiruhát… – Férfiruhát, milady? Louise türelmetlenül toppantott.
– Swanson, nagyra értékelem a segítségét, de ha valóban mellettem akar maradni, akkor le kell szoknia arról, hogy minden kérdésemet megismétli. Most pedig igyekezzen, kérem, szeretnék mielőbb útra kelni.
Három nappal később, amikor napnyugta után Louise lefékezte lovát a St. James téri ház előtt, szegény Swanson inkább volt holt, mint élő. Az inas tudott ugyan lovagolni, de képessége messze elmaradt gyakorlott lovas úrnője mögött, aki váltott lovakon gyakorlatilag végigszáguldott az úton, s csak éjszakára pihentek meg. Meg kell hagyni, Swanson zokszó nélkül állta a sarat, s Louise-t furdalta is a lelkiismeret, a mikor a jóember a londoni ház előtt szinte lefordult a nyeregből. – Bocsásson meg nekem, Swanson, hogy így meggyötörtem… – mondta. – Ígérem, lesz ideje kipihenni magát. Kap eg y forró ülőfürdőt és egy j ó puha ágyat . Louise nem hagyta, hogy nagy feneket kerítsenek érkezésének, mindössze egy szobát nyittatott magának a meglepett Bentonna l. Másnap reggel, megszabadulva az út porától és a férfiruhától, arannyal átszőtt, kék brokátruhájában hajtatott a Whitehallhoz, hogy kihallgatást kérjen a királytól. Legnagyobb bosszúságára azonban Jakab főkamarása – aki nem volt más, mint a Monmouth ellen hadba induló sereg vezetője, Lord Feversham – útját állta. – Fájdalom, a király ma nem fogad látogatót… – mondta
a lord tettetett sajnálkozással. – Talán próbálkozzék másik napon. – De nekem fontos beszédem lenne őfelségével… – mondta Louise, nehezen palástolva türelmetlenségét. – Megtenné, ogy bejelent h ozzá? meghagyta, hogy a mai – Milady,h őfelsége kifejezetten napon senki se z avarja . Louise azonban nem tágított. Közölte Fevershammel, hogy ha kell, napokig várakozik a palotában. Nem is volt hajlandó elmozdulni a király fogadószobájának előteréből, s már jó n égy órája vára kozott, mikor a folyosó kanyarulatában feltűnt Anna hercegnő, aki egy magas, jóképű féri kíséretében érkezett, s akiben Louise Lady Sara h férjét, John Ch urchillt is merte fel. – Lady Elsfield, ön itt? – kérdezte a hercegnő, amikor felismerte Louise-t. – De hát mi történt magával? Rettene tesen néz ki … Louise sápadt, beesett arcával és zilált hajával valóban nem nyújtottosztotta túl bizalomgerjesztő látványt. A hercegnő véleményét Churchill is, aki épp csak el tudta kapni a térdhajlítása közben megbillenő Louise-t. – Hercegnő… – mondta Louise alig hallhatóan. – Kihallgatást kell kérnem őfelségétől. A férjem… Kirke letartóztatta. – Kirke letartóztatta Lord Elsfieldet? – hüledezett a hercegn – De háAzt t miért? Csakhogy nem aWilliam felkelés kapcsán? – De ő.igen. állítja, összejátszott Monmouth szal. De ez nem iga z…
– Hát persze, hogy nem az! A maga férje talpig becsületes ember. Egek, mit fog szólni a férjem, ha ez a fülébe jut! Ő is igen nagyra tartja Lord Elsfieldet. – Lehet tudni, pontosan mivel vádolják a férjét? – kérdezte most Churchill. – Fogalmam sincs, lord uram… – Bármi legyen is az – jelentette ki eltökélten Churchill –, bizonyosan félreértésről lesz szó. Ha megengedi, önnel tartok a király színe elé: kész vagyok magam kezeskedni a férje ártatlanságáért. – Ez igen nagylelkű öntől, mylord – mondta Louise bánatosan. – Dei…őfelsége, úgy tűnik, egyáltalán nem hajlandó fogadn – De engem fogadni fog! – mondta hevesen a hercegnő, azzal Louise-t kézen fogva el is i ndult atyja ter mei felé. Louise korholta magát, amiért nem jutott eszébe azonnal a hercegnőhöz fordulni. Hisz Anna mindig is szerette Williamet, biztosan nem hagyta volna cserben, az pedig, hogyA Churchillt is útjába sodorta az ég, külön szerencse. király tulajdon leánya és gyermekkori jó barátja; Louise náluk hathatósabb támogatókat nem is kívánhatott volna ü gyének. – Várjon itt! – szólt Anna, és elsietett Feversham mellett, aki természetesen nem mert szembeszegülni egy királyi hercegnővel. A főkamarás megelégedett annyival, hogy ellenségesen méregett e a kezeit tördelő L ouise-t. – Fölöslegesen reménykedik, asszonyom – mondta a
lord. – Megmondtam, hogy a király nem fogadja magát, akárkit küld is a nyakára, hogy járjon el az érdekében. Csak felbosszantja a z erőszakoskodásá val. – Törődjön a maga dolgával, Feversham! – Churchill kék szeme haragosan villant, megfogta Louise karját. – Jöjjön, milady,majd üljöngyöngéden le erre a székre, hisz alig áll a lábán. Churchill, miután leültette Lady Elsfieldet, kerített egy apródot, akit elszalasztott egy pohár sherryért és némi aprósüteményért. Látta, hogy az asszony, aki egész nap a palota folyosóin vára kozott, már a lig áll a lábá n. – Köszönöm lordságod törődését mondta Louise, erőtlenül mosolyogva a férfira. – Nem –is képzelné, hogy ebben a szorult helyzetben milyen jólesik az ember lelkének a bará ti szó… – Azt elhiszem… – mondta a lord, szánakozva pillantva az asszonyra . – Mondja , mikor vitték el a fé rjét? – Lassan tíz napja… Olyan ez az egész… mint egy rémálom. Nemrég még aházunkban legtökéletesebb boldogságban éltünk. Tudja, a dorseti időztünk, amit úgy szeretnek a gyerekek. Aztán egyszer csak katonák jöttek, és… és… elvitték Williamet. Azt mondták, pusztán formális kihallgatásra viszik, de már akkor éreztem, hogy nagy a baj. – És azután mi történt? – Dorchesterbe mentem,árulással kihallgatást kértem elmondta, hogy Williamet vádolják. A Kirkétől. király és Ő Kirke pedig véres bosszúra készül, ezt ön még nálam is
jobban tudhatja. Ha valami tévedés folytán… Ha valami félreértés o kán Williamet is gyanúba keverik, a kkor ő… – Kérem, asszonyom! – szakította félbe a férfi. – Ne zaklassa föl m agá t! John Churchill zárta a nna k hidegletérdelt kezei t. az fiatalasszony elé, s magáéba – Bízzon a királyban, bízzon az igazságszolgáltatásában. Ha a férje ártatlan – és biztos vagyok benne, hogy az –, akkor szabadon fogják engedni, akár napokon belül. Higgyen neke m… Louise azonban mintha meg sem hallotta volna a megnyugtatónak szántaki szavakat. Csak más meredt maga jár, elé üres tekintettel, mint egy egészen világban majd alig hallhatóan így szólt: – Tudja… Abban a pillanatban… amikor Williamet elvezették a zok a z emberek… vala miféle rémület lett úrrá rajtam. Nem is a rémület a legjobb szó… Inkább valamilyen baljós érzés… mintha akkor minden összetört volna. egy volna elátkozott démon suhant volna átúgy a szobán,Mintha körözött a fejem fölött néhányat, döntve, megtelepszik a vállamon, hogy aztán síromig kísérjen… Churchill erre nem tudott mit mondani. Nem mintha hitt volna az átkokban, és meggyőződése volt, hogy az asszonyból a kimerültség beszél, de Louise Elsfield abban aértelmét pillanatban olyan távolinak tűnt, hogy nem látta volna további észérveknek. Így csak hallgatott mellette, fél térdre ereszkedve, kezében az asszony kezével. A
csöndet e gy ismerős hang zava rta meg. – John? – szólt Sarah Churchill, aki abban a pillanatban tűn t fel a folyosó kanyaru latá ban. Az asszony némileg megütközve figyelte Lady Elsfield és az előtte térdeplő férjekétértelműségét, kettősét, s a férfi fölismerhette a helyzet mertugyancsak nyomban eleng edte Louise kezét, és fölegyene sedett. – Kedvesem! – mondta gyorsan Churchill. – Szörnyű dolog történt… Lord Elsfieldet letartóztatták. – Hogyan? – kérdezte Sarah Churchill elkerekedett szemmel, de ekkor ismét feltűnt a király fogadótermébe nyíló ajtóban Anna hercegnő. hogy végre a királya elé Louise abban a reményben, járulhat, fölemelkedett ültéből, de a hercegnő egy kézmozdulattal megállította. Szomorú arckifejezése nem sok jóval kecsegtete tt. – Sajnálom, Lady Elsfield – mondta Anna a fejét rázva. – De a király nem hajlandó fogadni önt, még az én közbenjárásomra sem. Azt mivel azonban legalább sikerült megtudn om, hogy pontosan vádolják a férjét… – És mi lenne az? – kérdezte Louise remegő hangon. Anna habozni látszott. Egy pillantást vetett a közelben ólálkodó Fevershamre, s távolabb húzta Louise-t egy félreeső sarokba. A Churchill házaspár követte őket, ami ellen a hercegn ő – minthogy közeli bi zalmasairól vo lt szó – nem tiltakozott. Mikor ameggyőződött róla, hogy nem hallhatják illetéktelenek szavait, így folytatta : – Állítólag a férje még áprilisban megszervezett surrey-i
otthonukban egy találkozót, melyen Monmouth mellett jelen volt Lady Wentworth és Lord Ferguson is, és amelyen megállapodás született, miszerint ha Lord Elsfield segít híveket toborozni Monmouthnak, úgy a herceg államminiszterré i a hatalomátvétel utáhirtelen n… – Hogyan? – nyögött feltesz Louise, akinek gyomra öklömnyire zsugorodott. Sarah és John Churchill versengve fejezték ki felháborodásukat a képtelen ötlet hallatán, de Louise fejében a gondolatok szélsebesen kergették egymást: csak nem arról a látogatásról van szó, amit Monmouth Montagu meghívására tett aza látogatás Addington-kastélyban? Honnan tudhatnak róla? Hiszen a legnagyobb titokban zajlott, Montagu is szavát adta rá. Igaz is, Montagu! Louise a pokolra kívánta az öreg intrikust, s legszívesebben ott helyben megvádolta volna, hogy ő hozta a házukba Monm outht. De ugyan mit érne el azzal? Csak beismerné a látogatás tényét, s ezzel talán a halálos ítéletüket írnáidős alá. nemes Jól tudta, mi folyik az ország nyugati felében. Egy hölgyet, bizonyos Alice Lylse-t azért tartóztattak le, mert a sedgemoori csata után a házában rejtegette a felkelők seregének tábori lelkészét, egy öreg, já mbor pa pot, ak it Monmouth erővel sorozott be seregébe. Ha egy vén pap ekkora bajt hozhatott Dame Alice házára, akkor mégis milyen sorsra számítsanak ők, akik a felkelés S ki hinnémagát el, hogy azon avezérét baljósfogadták éjszakánotthonukban? William, ahelyett hogy csatla kozott volna a táboráh oz, kereke n megtaga dta
az együttműködést a rebellis herceggel? Nem, egyelőre az egyetlen esélyük, ha letagadja a találkozó megtörténtét, még Anna előtt is, pedig ki tu dja, a hercegn ő talán még így is hinne szeretett Lord Elsfieldje ártatlanságában… Szerencsére Louisekapott arcáravádak kiülő okozta tanácstalanságot a jelenlévők a alégből döbbenetként értékelték. Louise végül nyugalmat erőltetve a hangjára így szólt: – Sejtelmem sincs, honnan szerezhette őfelsége az értesüléseit… – mondta. – Nekünk soha semmi közünk nem volt a herceg felkeléséhez! A férjem és én a korona hű szolgái vagyunk, a feltételezés is, hogy az otthonunkban fogadtukmég az á rulót… – Tudom, kedvesem, tudom… – paskolta meg Anna Louise arcát. – És ne izgassa fel magát, biztos vagyok benne, hogy tisztázódni fog ez a félreértés, a férje napokon belül szabad lesz. De ha az ügy el is jut a tárgyalásig, ott majd kiderül, hogy semmiféle bizonyíték nincs erre a soha megbizonyíték? nem történt–talá lkozóra. És ha létezik ilyen gondolta Louise, mire gombóc nőtt a torkában. Hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magá t. – Hercegnő – szólt elhaló hangon –, ha nem bánja, most visszatérek a St. James térre. Utána pedig Dorchesterbe utazom. Ott a h elyem a fér jem mellett… – Természetesen! Sarah kedves, kérlek, kísérd ladyt a kocsijához – szólt Anna Lady Churchillhez, majd aLouisehoz fordulva így folytatta :
– Én pedig megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a király maga is belássa eme vádak képtelenségét. – Ahogyan én is! – helyeselt buzgón Churchill. – Köszönöm… – mondta hálás mosolyt erőltetve arcá ra. – Mindkettőj üknek Louise köszönöm. – De mielőtt útra kelne – folytatta Anna –, próbáljon meg pihenni, Lady Elsfield… Gondoljon az állapotára. Louise bólintott, majd meghajolt a hercegnő felé, és hagyta, hogy Lady Churchill a termek sokaságán keresztül az udvarra vezesse, ahol a kocsisa várakozott. Csakhogy miután hintója kihajtott kapuján, Louise kihajolt az abla kon, és így sz óltaa palota kocsishoz: – Ne a St. James térre vigyen, George! Bloomsburybe megyünk, a Monta gu-palotához! Louise hamar átlátta, hogy az egyetlen, aki tisztázhatja Williamet a vádak alól, az a tulajdon nagybátyja, az az ember, aki a fejükre hozta a bajt. S az asszony felkészült rá, hogy ha kell, hát aa grabancánál fogva rángatja az átkozott bajkeverőt Whitehallig. Csakhogy hiábaazt rázta harcra készen az újonnan elkészült, monumentális Montagu-palota {17} kapujának csengőjét, a megszeppent portás letaglózó hírrel fogadta az érkezőt: Montagu herceg három hete vidéki utazásra indult, állítólag a reumáját kezelteti Anglia különböző gyógyfürdőiben. De hogy pontosan, sőt hová aztnak nem meg a személyzetnek még ment, a titkárá sem,hagyta aki a napokban ugyancs ak hiába kereste a h ercege t.
Louise mérgesen fújtatott… Három héttel azelőtt, hát persze. Abban a pillanatban, hogy Monmouth zászlaja porba hullt Sedgemoornál, a herceg jobbnak látta meghúzni magát, amíg elvonul a vihar. De hová mehetett? vidékiBiztosan házába? Nem, ott túl könnyű Talán lenne valamelyik megtalálni… valamelyik barátjánál bujkál. És éppen ez az, amire Louise-nak szüksége lenne: barátokra. De William letartóztatásának híre hamarosan elterjed a köreikben, s ő tudta jól, ha egy nemesre az árulás gyanújának árnyéka vetül, az úgynevezett barátok menekülnek a bajbajutottól, akárha pestis fertőzte volna de meg az illetőt. Welhamre biztosan számíthatna, ő még mindig James gyengélkedik, Mr. Goetz pedig… – Mr. Goetz! – futott át Louise fején a felismerés. Hát persze, legutóbbi levelében azt írta, néhány hetet Angliában tölt, miután visszatér üzleti útjáról. Talán még Londonban éri… Louise tehát a Citybe hajtatott, egyenesen ah hoz az új építés ű kereskedőházhoz , ah ol Mr. Goetz a vállalkozásának székhelyét tartotta fent. Ott bizonyára meg tudják mondani, merre keresse az örökké úton lévő üzletembert. Louise-nak ezúttal szerencséje volt. Ahogy a nevezett épület előtt kipattant a hintóból, szembe találta magát öreg barátjával, aki éppen a kereskedőház ajtaján lépett ki egy magas, jámbor arcú, parókás úriember társaságában. – Louise, kedvesem! – kiáltotta Mr. Goetz, aki rögvest az
asszonyhoz sietett. – Éppen most értesültem a szerencsétlenségről, ami önöket érte. De mondja, valóban igaz? Igaz volna, hogy a mi Williamünket letartóztatták? – Igen, Paul, igaz! – mondta Louise a könnyeivel küszködve, mire vezette. a férfi az asszony karját a magáéba fonva társához – Ezek szerint már terjed a tragédi ánk a híre… – Igen, és meg kell mondjam, ez igazán képtelen história! – sopánkodott Mr. Goetz. – Nem tudom elképzelni, hogy Lord Elsfieldnek köze lehet a felkeléshez. Éppen ezt ecseteltem Sir Childnak is, amikor megláttam kiugrani a hintóból. Louise, ő Sir Josiah Child, a Keletindiai Társaság igazgatója. Louise gyorsan meghajolt a férfi felé, aki részvétteljes hangon így szólt hozzá: – Asszonyom, fogadja együttérzésemet e nehéz időkben… Remélem, ha mar tisztázódik a férje üg ye… – Én is ebben reménykedem, Sir Child, és köszönöm a kedves szavait… Nem erre számít az ember, ha a férjét áru lással vádol ják… – Louise – szólt Mr. Goetz. – Legyen erős, biztos vagyok benne, hogy csak valami félreértésről van szó… Ha van bármi, amiben segíthetek… – Éppen ezért keresem önt, Mr. Goetz – kapott a szón Louise. – Mert segítségére lenne szükségem, az ön segítségére , hogy a férjem n eve mielőbb tisztázódhasso n… Ha váltha tná nk néh ány szót négyszemközt.
Louise ezek után nem sokáig időzött Londonban. Mr. Goetz megígérte, minden tőle telhetőt megtesz, hogy barátai és egyéb informátorai révén mielőbb Montagu herceg nyomára bukkanjanak, őt pedig visszaküldte az Addington-kastélyba, a gyerekei mellé. Csakhogy Louise egyelőre nem akart hazatérni. Dorchesterbe kívánkozott, hogy William közelében lehessen a tárgyalás napjáig, s esetleg valamiféle csoda folytán híreket is kapjon felőle. Mr. Goetz eredetileg nem értett egyet a tervvel, de végül megértette, hogy Louise-nak úgysem lenne maradása Surrey-ben, amíg férjét veszély fenyegeti. Az asszony tehát visszatért eztDorchesterbe, Swanson megkönnyebbülésére az utat már lovass kocsin tették meg, ahol az inas a bakon kapott helyet. Ez az utazás sokkal jobban megfelelt fizikai képességeinek, mint a lélekszakasztó vágta, egyedül a tűző nap okozott számára némi kellemetlenséget. A júliusi esőzéseket olyan rekkenő augusztusi kánikula követte, amilyet ritkán tapasztaltak ahátáról vidék alakói. Louise-nak egész úton patakokban folyt víz, és amikor az Arany Horgony fogadó előtta kikászálódott hintójából, már csak arra vágyott, hogy megszabaduljon fullasztó fűzőjétől. A zötykölődő kocsiban töltött napok sokkal jobban megviselték, mint a London felé megtett vágta. Akkor még a rosszulléteiről is megfeledkezett, de a zárt kocsiban nemcsak a meleg, de émelygő gyomra is egyre gyötörte. Mikor megszabadult nehéz utazóruhájától, tiszta inget öltött,végre és odalépett a szélesre tárt ablakhoz, abban a reményben,
hogy becsalogathat valamicskét az esti szellőből. A naplemente vöröslő fényében Louise egyre csak az átellenben álló öreg épületet bámulta, ahol a férje raboskodott. Olyan meredten nézte a romos tornyokat, minth a abban reménykedne, go ndolata i kirepülhetnén a nyitott ablakon, eljutva Williamhez, hogy erőt adjanak ek neki a nehéz időkben. A legjobban az bántotta, hogy semmit sem tudott fogva tartása körülményeiről. Elnézve az egykori városháza nem túl bizalomgerjesztő látványát, elképzelni sem merte, milyen állapotok uralkodhatnak odabent. Szerencsére Swanson másnap reggel előállt egy javaslattal, kérdéseire. hogy Louise választ kaphasson kínzó – Képzelje, milady – kezdte izgatottan az inas, amikor Louise mosdóvizével megjelent az úrnője lakosztályában. – Tegnap este, miután ön aludni tért, még meglátogattam az itteni rokonaimat. Kiderült, hogy az egyik másodunkatestvérem a megyének dolgozik, s ide helyezték foglárnak. ismerem túl közelről, de kedves ha néhányNem aranyat csúsztatnánk a zsebébe, oda fickó, tudnaés hatni, hogy jól tartsák odaben t az ura t. – Ó, Swanson! – sóhajtotta Louise. – Elképzelni sem tudja, mekkora követ gördítene le a szívemről, ha ezt megtenné. Miko r tu dnán k beszélni a rokonával? – Már ma este, milady. Megvárhatnánk a városháza előtt, leteszi szolgálatot. Esetleg úrna k,amikor há tha azt is beatudja juttatni hoz zá…írhatna is az – Remek ötlet, Swanson! – lelkesült fel Louise.
Azzal rögtön papírra is vetett néhány biztató sort William számára, amiben beszámo lt londoni látoga tásáról s Anna hercegnő meg Churchill azon ígéretéről, hogy közbenjárnak érdekében a királynál, illetve Mr. Goetz erőfeszítéseiről, hogy mielőbb megtalálják Montagu herceget. Louise szimpatikusnak találta Swanson rokonát. A Raven névre hallgató, vörös hajú, holdvilágképű férfit az asszony meginvitálta egy jó kupa sörre a megyeházával szemközi ivóba, a Vörös Macskába. Ott aztán sikerült mindenben megegyezniük. – Ígérem kapott, – bizonygatta Raven, megtömött miközben zsebre tette–, a Louise-tól aranyakkal zacskót minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a férje jó ellátást kapjon. – És mégis hogyan teszi ezt? – kíváncsiskodott Louise. – Ó, milady – mosolygott a férfi. – Egy érme a szakácsnak, egy másik az ételt osztó bakának… Megvan enn a bevett módja. – ek Sajnálom azokat a szegény ördögöket, akiknek a családja n em enged heti m eg magána k ezt… a kerülő utat – mondta Louise komoran. – Hm… – hümmögött a férfi. – Hanem a levél már neh ezebb ügy, a k enyeret meges zik, de ha ezt megta lálják a férjénél, én is megüthetem a bokámat… de azért megteszem, ami tőlemmajd, telik.hogy sikerrel járt-e? – kérdezte – S honnan tudjuk Louise.
– Swanson rokonom itt talál majd a Vörös Macskában minden este, ahogy leteszem a szolgálatot. Rajta keresztül majd továbbítom a fér jéről szóló hírek et. – Köszönöm, Mr. Raven – hálálkodott Louise. – Reméljük, a levele erőt ad majd ameg gazdának, elviselje a megpróbáltatásokat – jegyezte Swanson.hogy – Hát, abból kijut most szegény ördögöknek. Borzalmas állapotok uralkodnak odabent. Ma azt hallottam, hogy egy-két emb ert már el is kapott a vérha s. – Mi… Micsoda? – rebegte Louise, akinek megfagyott az ereiben a vér a rémülettő l. Raven szemlesütve bólogatott. – Bizony… Azt mondják, az a sok esőzés. Aztán meg ez a forróság… nem tett jót a börtönbeli állapotoknak… Hanem, milady, ne aggódjék, a férje fiatal, erős férfiú lehet… az effajta betegségek az öregeket és a gyengéket viszik el elsőként. De már késő volt a nyugtató szavakhoz, Louise-t az ájulás kerülgette,rendelt, így Raven intett aSwanson fogadósnak, egy szíverősítőt miközben egyreakitől csak rokonát szidta, a miért így felz aklatta úrn őjét.
A következő hetek csigalassúsággal teltek. Louise jóformán alig evett és aludt, naphosszat az ablakában ült, ahonnan összehúzott szemmel nézte a börtön falait, mintha így akarna erőt küldeni egyik foglyának. Közben egyre csak azzal biztatta magát, hogy William erős,
vasegészségű fiatalember, s ha valakinek, hát neki sikerülni fog kijut ni a foglyait élve elemésztő veremből. Az első halottakat három nappal azután szállították el a börtönből, hogy Swanson beszélt az őrrel. Mikor a rongyokkal letakart testeket kihozták aminden kapun, testi és azerejét utca közepén kordéra rakták, Swansonnak latba kellett vetnie, hogy megakadályozza úrnőjét, nehogy a halottakat szállító kocsihoz rohanjon. Végül ő maga szaladt megtudakolni az áldozatok kilétét, s egy idegőrlő fél órával később meg is jött a szomorú, de Louise számára felszabadító hírrel: a betegség első áldozatai két fiatal lány ésAegy öregember voltak, William Harvey nem volt köztük. következő napokban már mindenfelé azt pletykálták, hogy a betegség egyre-másra szedi az áldozatait a börtönben. A borzalmas kór, ami leggyakrabban katonai táborokban szedte áldozatait, a fogházakban is gyakorta felütötte a fejét, s ez esetben a zsúfoltság, a mocsok és a rekkenő hőség csak tovább fokozta A holttesteket egy égették idő után nemneis hantoltákerejét. el, hanem a börtön udvarán el, hogy hordják szét a betegséget a városban. Augusztus végére ötvenen vesztek oda a háromszáz fogvatartottból. Szerencsére Raven, ahogy megígérte, minden este ellátogatott a Vörös Macskába, ahol megnyugtató hírekkel szolgálhatott Swanson számára: William úr, bár nehezen viseltealapvetően a számára szokatlanul nehéz körülményeket, jó erőnek örvendett. De Louise-t így is emésztette az aggodalom. Egy
örökkévalóságnak tűnő várakozást követően, a nyár utolsó vasárn apján hírül a dták, h ogy a király által kijelö lt bíró aznap délután megérkezik a városba. Louise, aki a vérhas fenyegető rémében már sokkal nagyobb veszedelmet mint az árulás vádjában, fellélegzett; ha a bíró itt látott, lesz, hamarosan megkezdődnek a perek, s William legalább a betegség jelentette veszélytől megszabadul… Swanson minden tiltakozása ellenére Louise ragaszkodott hozzá, hogy ő is csatlakozzon az Antelope fogadó előtt gyülekező sokasághoz, akik mind azért csődültek oda, hogy egy pillantást vessenek a király emberére. – Nem tudom, mit vár ettől az egésztől, milady… – nyögte Swanson, aki a könyökével igyekezett úrnőjének és saját magán ak helyet s zorítani a tömegben. – Látni szeretném ezt az embert, Swanson… Látnom kell az arcát, hogy vajon kegyetlenség vagy könyörület ül rajta. – Ha azt ilyen egyszerű volna megállapítani… – nyögte a férfi. De Louise nem figyelt Swansonra, mert az Antelope közbe éppen ekkor fordult be a High Streetről egy négylovas hintó. A jármű lépésben haladt előre a kíváncsiskodók között, a kiket az őrség emberei igyekeztek visszaszorítani. Végül megállt a fogadó kapujában, s miután a kocsis a bakról, s kinyitotta a hintó ajta ját, megjel entleugrott benn e egy tollas kala p, majd egy magas férfi szikár alakja .
Mikor fölemelte a fejét, Louise úgy érezte, a föld nyílik meg alatta, hogy legrosszabb rémálmainak pokla rántsa magával… Az arrogáns arc, a hideg szempár és a karvalyszerű orr nem máshoz tartozott, mint akiGeorge legutolsó emberhez a földön, valahaJeffreyshez, is visszaadtaa volna a férjét. – Swanson… – nyögte Louise. – Swanson… vigyen ki innen… – Milady! Rosszul van? – Vigyen ki innen… nem kapok… nem kapok levegőt… Swanson, kézzel-lábbal előtt az utat aza embertömegben, kicipeltetörve az maga ájuldozó Louise-t sokaságból, s már éppen kiértek volna a levegősebb High Stree tre, mikor a z asszony elvesztette a z eszméletét.
5. FEJEZET
A lógós bíró
George Jeffreys, Wem bárója, a High West Street egyik fagerendás házába vette be magát kíséretével, {18} néhány lépésre az Antelope fogadótól. Lou ise érkezésének másnapján kereste föl a bírót, s nem is kellett soká várakoznia, hogy fogadják. A fiatal inasfiú, aki jelentette érkezését, hamar újra felbukka nt a z ajtóban: – A bíró úr fogadja önt – mondta, majd el is sietett a dolgára. A szigorú fekete ruhába öltözött asszony nesztelenül lépett a sz obába , ah ol Jeffreyst az ablakn ál á llva talá lta. A férfi parókája hanyagul az ágyra dobva hevert, míg ő vizes kendővel törölgette csakn em teljesen ta r fejét. – Átkozott forróság! – mérgelődött Jeffreys anélkül, hogy megfordult volna. – Nem lennék most azoknak a szerencsétleneknek a helyében. Beszéd közben állával a börtön felé bökött, majd így folytatta: – Állítólag úgy hullanak, mint a legyek… A pokolban is
kellemesebb lehet az élet. – Akkor most bizonyára elégedett magával – jegyezte meg Louise színtelen hangon, mire a férfi végre megfordult, és az asszonyra emelte hideg tekintetét. – Nem némi elégtételt, hogy az áruló férje nem tagadom, ússza meg érzek a cselszövéseit. – A férjem nem csinált semmit! – Nos, az majd a tárgyaláson kiderül. S bár nem lepett meg a lá togatása, k íváncsi lennék, h ogy mit akar tőlem… Jeffreys kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben, s lábát keresztbe vetve kíváncsian fürkészte az előtte álló asszony arcát. Louise, kínálták Tényleg, hellyel, mozdulatlanul állt minthogy a szobaőt nem közepén. tulajdonképpen miért is jött ide? Maga sem tudta, miben reménykedett, hisz jól tudta, Jeffreys ezúttal nem fogja hagyni, hogy Will iam kicsússzon a kezei közül. – Nem tudom – mondta Louise rezignáltan. – Fogalmam sincs, mivel vehetnék rá egy ilyen kőszívű, istentelen alakot, mint maga, a könyörületességre… Főleg, maga volt az, ak i Williamet ide jutta tta, iga zam van?hogy – Nem tagadom, hogy volt benne némi részem… Figyeltettem a házukat. Az én emberem kémlelte ki Monmouth és Ferguson látogatá sát. – S most mik a szándékai a férjemmel? Lefejezteti? Vagy hagyja elpusztulni a börtön szalmáján, hogy végre megkaphassa és a címet? Hisz ezért áskálódik ellenünk , nemElsfieldet igaz? Jeffreys arca azonban kifürkészhetetlen maradt.
– Asszonyom – mondta kimérten –, ön, amióta a szobámba lépett, több téves kijelentést tett: egyrészt, hogy istentelen volnék. Nos, talán nem tudja, de nagyon is félem az Istent és annak egyházát, aminek törvényeit sosem szegtem Ellentétben magával vagy a drágalátos férjével.meg. Másrészről azt állítja, hogy szívtelen volnék. Ez sem igaz. Va n szívem, és ez a szív tud szeret ni is. Legalábbis egykor tudott. Harmadrészt pedig nem azért gyűlölöm a férjét, mert elhalászta előlem Elsfieldet, hanem mert elvette tőlem az egyetlen lényt, akit szerettem: Bea trice Brewert. A szobára pillanatra csönd telepedett. Tehát innen fújt a néhány szél… Louise számára hirtelen minden világos lett, bár a dolgok ilyetén alakulása nem igazán lepte meg. Már akkor motoszkálni kezdett benne valamiféle homályos balsejtelem, mikor Montagu elmesélte, hogy Jeffreys egykor Brewer asszony szomszédságá ban élt. – Tehát Beatrice… szólt Louise mélyen sejtettem, hogy–ism erte őt… nyugodtan. – Valahol Jeffreys nem válaszolt azonnal. Ám mikor megszólalt, hangja meglepően fátyolosan csengett: – Ismertem, szerettem, istenítettem. Feleségül kellett volna vennem, az anyja nekem ígérte őt. De akkor William Har vey közénk á llt… –– Az a frigy William anyjának a döntése volt…fel Jeffreys. Elsfield akkor is feleségül vette! – csattant – És neki vigyáznia kellett volna rá, a tenyerén
hordoznia… de ő nem becsülte azt a drága teremtményt. Elhanyagolta, gyötörte, az anyját elkergette a háztól… Az a szegény lán y pedig belebetegedett. Louise-nak össze kellett szorítania az ajkait, hogy fel ne kiáltson. Az aza elragadtatás, amivelBrewerről, Jeffreys, eza a hűtlen merev, sótlan alak néhai Beatrice méregkeverőről beszélt, egyszerre megdöbbentette és felháborította az asszonyt. Louise azonban nem merte volna azzal ingerelni a férfit, aki jelenleg férje nyakán tartotta a hóhér bárdját, hogy leleplezi előtte egykori szerelme igazi jellemét. – Sajnálom – mondta végülkívül az asszony Sajnálom, ha William akaratán fájdalmattömören. okozott – magának, de tudnia kell, hogy ő sosem volt rossz férje Beatrice-nak. Úriemberként viselkedett vele, amíg csak élt. Ha ezért aka rja elvenni az él etét, akk or… – Na látja, ez egy újabb tévedés, madame. Ugyanis én nem akarom megölni az ön férjét. Louise aegy pillanatra már föllélegzett volna, k.ösztönei azonban zt súgták , ne higgyen a férfi szavaina – Valóban? – kérdezte gyanakodva. – Amikor a bosszú, amire várt, végre ka rnyújtásnyira kerü lt magá tól? – Úgy van. – Ez hogy lehetséges? Jeffreys szája a következő pillanatban kegyetlen mosolyra úzódott. A férfi laelőtt. ssan fölemelkedett ültéből, és megállt, k hözvetlenü l Louise – Úgy, hogy a férje élete nem az én kezemben van,
asszonyom. Han em a magáéba n. – Mit… mit akar ezzel mondani? – kérdezte Louise, akit zavart a férfi fenyegető közelsége. – Azt, hogy csak magán múlik, a férje élve hagyja-e el a tárgyalótermet… Vagy ahogy kiszabadul-e a dorchesteri tömlöcből, még mielőtt gyilkos kór vele is végez. – És mégis, mit akar azért cserébe, hogy így történjen? – kérdezte Louise els zoruló torokka l. Jeffreys fölegyenesedett, s úgy tekintett le az előtte álló asszonyra, mint az áldozatára leső héja. – Egy éjszakát. Magával. Louise nemgondolat tudta , hogy nevess en vagy szörnyülködjön a visszataszító hallatán. – Hogy micsodát? – kérdezte megvetően. – Jól hallotta, asszonyom. Legyen az enyém, és a férje már másnap sz aba dul. – Ennek… ennek semmi értelme – hebegte Louise. – Maga, maga nem szeret, és nem kíván engem. Sőt, gyűlöl engem, Látom meg is a szemében az undort, ahogyan ahogyan Williamet rám néz.is. Akkor mégis miért akarja… miért akarja, hogy a magáé legyek? Miért? Ugyan miért engedné ki ilyen könnyen a kezei közül a férfit, ak it gyűlöl? Jeffreys vészjósló mosolya ekkor még szélesebbre húzódott. – Mert,akarom mint azt idejénÉnis megmondtam, én nem elvenni a annak férje életét. az életét akarom. A házasságát, a maga iránt érzett szerelmét akarom
megmérgezni. Azt akarom, hogy ő is ugyanúgy szenvedjen, mint én. Hosszú évekig eméssze a keserűség. Hogy a bakó egy könnyed csapással elválassza a fejét a testétől? Ugyan, mi az nekem? Nem, asszonyom… Tudja, miJeffreys az, amit hangja én ak arok? a suttogásig halkult, s közben olyan közel hajolt Louise-hoz, hogy az asszonyt megcsapta a férfi savanyú lehelete. Mikor Louise nem felelt, a férfi így folytatta: – Azt akarom, hogy a drágalátos férje, akárhányszor magára néz, ne tudjon többé másra gondolni, mint hogy egy másik férfiúgy érintése bemocskolta azt a testetne éshiggye, lelket, melyet egykor szeretett… Mert, asszonyom, hogy könnyedén adom a férje életét. Az az éjszaka, amit kérek, a maga számára végtelenül mocskos lesz… és végtelenül megalázó. Louise-nak a szeme se rebbent. Legyűrte a torkába felkúszó rosszullétet, majd határozott hangon, minden egyes szót jóegy… ala posan kiha ngsúlyozva így szólt: – Maga… beteges… undorító alak. És inkább adom magam is hóhérkézre, semhogy hagyjam, hogy egy ujjal is hozzám érjen. Azzal Louise hátat fordított a bírónak, s az ajtó felé indult, de a férfi megállította. – Ugye tudja, hogy ezzel a férje halálos ítéletét írta alá, madame? Louise visszafordult, s végigmérte ellenfelét. – Nem tud megrémíteni, Jeffreys. Nagy hiba volt
előhozakodnia ezzel a gusztustalan ajánlattal, mert ezzel leleplezte m agát: a William elleni bi zonyítékok k orántsem elegendők ahhoz, hogy elítéljék. Tudja, hogy Williamet fel kell mentenie, s nem akarta, hogy anélkül sétáljon ki a börtönből, bosszúját. hogy maga beteljesíthetné rajta a kicsinyes – Úgy gondolja, madame? – Úgy. Ez az egész zagyvaság, hogy nem megölni akarja, hanem a házasságunka t tönkretenni… Nevetséges! Maga nagyon is szeretné Williamet holtan látni, csakhogy erre nem lesz módja, mert ebben az országban még mindig léteznek törvények… én abízom az erejükben. hiába állította nekemÉsezt csapdát, nem leszekÚgyhogy olyan bolond, hogy bel esétá ljak. Jeffreys szárazon fölnevetett. – Ó, madame, drága madame – mondta, szánakozva nézve az asszonyra. – Magácska tényleg azt hiszi, hogy a férje ítélete a bizonyítékokon fog múlni? Azt hiszi, ennek az egész színjátéknak van bármiféle köze a méghozzá joghoz és igazsághoz? A király vért akar, madame. Vért, sokat. A lázadás nagyon szíven ütötte, s olyan leckében kívánja részesíteni a felkelt területeket, amit az örökre megemleget. S ebben szabad kezet kaptam őfelségétől. Ha úgy tetszik, egy ma született csecsemőt is kivégeztethetek, ha úgy döntö k, h ogy köze van a lázadáshoz … –– Ezt nem azt vagyok hajlandó elhinni. Akkor javaslom, jöjjön el holnapután az első tárgyalásra. Talán az ott látottak majd meggyőzik, és
rájön, hogy a férjének egyetlen esélye az, ha maga engedelmesen szétteszi nekem azokat az imádni való lábacskáit… Louise a férfit v ála szra sem méltatva el ak arta hagyni a szobát, Jeffreys ismét ut ánaszólt: – S hademajd meggondolja magát, ne reménykedjen: nem fog gyorsan szabadulni. Lehet, hogy nem vagyok éppen fiatal, de megvan az erőm ahhoz, hogy magamévá tegyek egy asszonyt. Sőt van néhány igen hatásos porom, amivel akár eg ész éjszaka állni tudom a sara t… – Menjen a pokolba! – kiáltotta Louise, és döngve becsapta magakegyetlen, mögött azszáraz a jtót. nevetésének hangja még De Jeffreys sokáig elkísérte a kiha lt folyosókon.
A következő két napban Louise mást sem tett, mint hogy föl-alá sétált a szobájában, s közben legalább ezerszer megfogadta , hogy nem m egy el a tárgya lásra, a hol az els ő napon tucatnyi vádlottat állítanak majd a király bírája elé. A nevek már nyilvánosságra kerültek, de Williamé nem volt köztük. Nem, Louise határozottan elutasította a gondolatot, hogy belemenjen Jeffreys kisded játékaiba, s egyre csak azzal győzködte magát, hogy a férfi ajánlata nem volt más, mint aljas csapda. Bár biztos volt benne, a király példásan meg kívánja büntetni az összeesküvőket, azt képtelen volt elhinni, hogy ez az őrült szabad kezet kapott volna, hogy kegyetlenségét gátlástalanul kiélhesse
azon a néhány száz egyszerű parasztemberen, akiket megtévesztett egy törtető fattyú herceg szónoklata. Hanem az elmúlt napok vívódása és az elmúlt hetekben átélt aggodalom alaposan megviselte testét és lelkét egyará nt. Hajaegyre elha nyagoltan tt vállára , szeme ala és tt a lilás karikák ijesztőbbélógo váltak, s csak fogyott fogyott, minthogy gyomra öklömnyire zsugorodott az állandó félelemtől . – Milady – sopánkodott egyre Swanson –, az égre kérem, próbáljon meg jobban vigyázni magára. Az ön állapotában különösen óvnia kellene az egészségét. Mit fog szólni úr, hakisasszonytól hazatér, és ilyen állapotban Arra, hogyazSuzon mit fogok kapni,találja? amiért nem vigyázta m jobban magá ra, már gondolni sem merek . – Suzont csak hagyja rám, Swanson. Ha pedig egyszer az uraság biztonságban lesz, akkor én is rögvest visszanyerem az egészségem, abban biztos lehet… Hanem Swanson… Szeretném, ha holnap, kora reggel elkísérne az–Antelope fogadóba. Asszonyom, meg akarja nézni az első tárgyalást? – Igen. Szeretném a bírót ítélkezés közben látni. – Hát jó… – mondta bizonytalanul Swanson. – De nem lesz egyszerű bejutni. Bizonyára nyüzsögni fognak ott a népek. Swansonnak igaza lett. Az Antelope fogadó előtti szűk közben, nagytermében a tárgyalásokat tartjáka majd, melynek már hajnalban gyülekezni kezdtek kíváncsiskodók, s mindnek ugyanaz volt a célja: helyet
kapni a hallgatóság soraiban. Louise fél órányi nyomakodás után már majdnem feladta a küzdelmet, mikor az egyik, rendre ügyelő egyenruhás gárdista lépett oda hozzá: – Bocsásson meg, asszonyom, kérdezte udvariasan a fiata l tiszt.ön nem Lady Elsfield? – – De igen, én vagyok az. – Ó, már egy ideje kerestem a tömegben. Ha megtenné, hogy velem fárad. – De… de miért? Nem csináltam semmit. A gárdista elmosolyodott. – Nem is egy arról van hszó, bíró úr para ncsára társam elyetasszonyom. biztosított aJeffreys z Ön számára a hallgatóság soraiban. A bíró úr szigorúan meghagyta, hogy amint megérkezik, vezessük a helyére. Tehát tudta, hogy eljövök, gondolta Louise magában, majd rezignáltan hagyta, hogy a katona keresztülkísérje a tömegen, egyenesen a tárgyalóterembe. A tágas, tölgyfa {19}
borítású rem egészen átalakult az ítélkezés idejére. A nézőseregte számára fából emelkedő padsorokat ácsoltak, velük szemben h elyezkedett el a bírói pulpitus. A gárdista a fiatalasszonyt nem akármilyen helyre vezette. Úgy tűnt, Jeffreys azt is fontosnak találta, hogy Louise az első sorból nézhesse végig az ítélethozatalt. A terem lassan megtelt emberekkel, akik egyre türelmetlenebbül v ártá k a „látván yosság” ke zdetét, s ha lk duruzsolásuk egyre hangosabb lármába csapott át. Végül a rendre felügyelő katonák elcsendesítették a tömeget,
mire belépett a terembe Jeffreys bíró, akit egy rossz arcú, ötvenes évei derekán járó parókás férfi követett, a vád képviselőjének kijáró talárban. Jeffreys nem nézett Louise-ra, nem is kereste tekintetével az asszonyt, hogy meggyőződjön róla, eljött-e a tárgyalásra. Ezutá n kitárult a zvalóban ajtó, és m egjelentek a z első vádlottak. Csakhogy azokat nem az ilyenkor megszokott szitkozódás fogadta, helyette az egybegyűlteken döbbent moraj futott végig, ahogy a tizenkét ember bevonult a terembe. A sort egy idős, meggyötört asszony nyitotta, akinek valaha elegáns ruhája úgy lógott lesoványodott testén, mintha koszos rongyokat polgárasszonytól hordana magán. Mint Louisea ahölgy mellette ülő pirospozsgás megtudta, volt az a bizonyos Dame Alice Lylse, akinek a letartóztatását már Louise is hírül vette. – Dame Alice-t néhány nappal ezelőttig a Tautonkastély egyik cellájában őrizték, a tárgyalás végett hozatták ide, de hogy miért, azt nem tudni – suttogta az asszonyság. – Mindenesetre, ha itt tartották volna fogva, a vérhas már régen elvitte volna. A nemesasszony mögött egy riadt képű, tizenéves forma fiúcska csoszogott, William Wiseman, egy jómódú borbély fia, akinek bűne mindössze az volt, hogy felolvasta Monmouth proklamációját Dorsetshire főterén. – Szegény kölyök, azt sem tudta mit csinál… – mondta fojtott Louise szomszédja. – Amert fattyú herceg emberehangon a kezébe nyomta a kiáltványt, ő volt az egyetlen, aki az egybegyűltek között olvasni tudott. Az
meg ott a fiú mögött, az a riadt képű férfi, egy dorchesteri kovács, én is ism erem lá tásból. Állítólag azért van itt, mert azzal viccelődött, hogy arra az időre, amíg Monmouth királynak kiáltotta ki magát, nem fizeti meg az adót a koronának. A kovács mögött hasonlóan „veszedelmes elemek” sorakoztak föl, többek közt egy szalmaszőke hajú, sápadt arcú lány, akit azért tartóztattak le, mert Monmouth abban a varróműhelyben hímeztette ki a zászlóit, amelyben ő is kereste a kenyerét, illetve egy középkorú, zavartan viselkedő férfi, akiről a vak is láthatta, hogy nincs ki a négy kerekközött e. egyedül Dame Alice-nek tellett Az ítéletre várók védőre, aki szép, ékesszóló beszédével bizonygatta az asszony ártatlanságát, mondván, hogy keresztényi könyörületből fogadta be Isten emberét, akiről el sem jutott a tudatáig, hogy a lázadó herceget szolgálta, hisz az asszony jócskán benne van a korban, és hát szenilis is már szegény.soraiból Az ügyvéd szónoklatát kísérte a hallgatóság egy-egy helyeső gyakran megjegyzés vagy „Ártatla n!” felkiáltá s. Miután az asszony védője befejezte a beszédét, Jeffreys felpillantott az iratokból, amelyeket addig unottan lapozgatott, majd csak en nyit mondott: – Dame Alice Lylse, bűnösnek találtatik árulás és felségsértés vádjában, amiért élve elégettetik Dorchester főterén, büntetésképpen mához két napra, hajnalban. Következő vádlott!
Jeffreys koppintott a kalapácsával, s a teremben néhány pillanatnyi döbbent csönd után kitört a felháborodott hangzavar. A bíró erre vadul verni kezdte kalapácsával a pulpitus t. – Csöndet! Csöndet a teremben, vagy mindannyiukat kivezettetem! Míg a katonák úgy-ahogy rendet tettek az elégedetlenkedő tömegben, két foglár – nem épp finom mozdulatokka l – kituszkolta a teremből az áju lás ha tárá n lévő idős asszonyt. A soron következő vádlottat, a tizenhárom éves William Wisemant ugyancsak halálra ítélte Őtlevágják, az ítélet felnégyelik, szerint két nap múltán onnanJeffreys. még élve beleit szemefelkötik, láttára elégetik, majd lefejezik, testének maradványait pedig a megye öt különböző városában közszemlére állítják… S ez így ment végig, mind a tizenkét szerencsétlenen… Mire az utolsót, egy Lyme Regisből származó fogadóst is elvezették, aki a vád szerint nem akadályozta meg a lázadókat abban, hogy lovait,a pulpi a teremben az elégedetlens ég aelvigyék te tőfokáraa hágott: tust megkerülő s a tárgyalótermet elhagyó Jeffreyst szitkok, káromkodások özöne kísérte. A férfi nem sokat törődött a feléje szálló szidalmazásokkal, hanem mielőtt még kilépett volna a teremből, egy sokatmondó pillantást küldött a falfehér Louise fel é. Az asszony mégvolt sokáig letaglózvaJeffreys a kiürült teremben. Képtelen felfogniültaz átélteket. idős asszonyok, serdülőkorú lányok, ártatlan férfiak életének
vetett véget egyetlen kalapácsütéssel, csak azért, mert a véletlen útjukba sodorta a herceget… A legtöbben még csak nem is beszéltek vele, nem is látták személyesen, nemhogy harcoltak volna érte! Ehhez képest az, hogy William otthonában fogadta a főkolompost, főbenjáróaz bűnnek tűnt. Louise csak lassanvalóságos hagyta tudatába bekúszni a rettenetes felismerést, hogy Jeffreys el fogja ítélni Williamet. Történjen akármi, még ha valami csoda folytán előkerülne is Montagu, s a tárgyalás közepén rontana is be a terembe, hogy nagy garral magára vállalja a felelősséget a herceg látogatásáért, William is nem elveszett… Hacsaka kkor Louise teszi meg, amit Jeffreys kér. De még mielőtt elszánta volna magát erre az elborzasztó lépésre, egy utolsó reménysugár törte át a gyülekező felhőket: szárnyra kapott a városban a szóbeszéd, hogy Rochester earlje, Jakab sógora és egyben kincstárnoka, akit a király azért küldött, hogy a perek során szeme és füle legyen, ugyancsak az ítéletek szigorát s megpróbáljafelháborodott visszafogni a bírót. Azonban hamar látva, kiderült, hogy az earl csakis Dame Alice ügyében próbált közbenjárni, aki távoli rokona volt. De az idős asszony életét R ochesterne k sem sikerü lt megmenten ie, mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a máglyahalált lefejezésre változtassák. Az ítéletet két nappal később hajtották végre avezető Gallows Hillen, egy aprócska dombon a London felé út mellett. Louise, Swanson minden tiltakozása ellenére, elment a kivégzésre, persze őt – a vesztőhely
árnyékában gyülekezőkkel ellentétben – nem a látványosság vonzotta oda. Miután Alice Lylse ősz feje a porba hullt, megkezdődött a többi elítélt kivégzése is, de Louise azt már nem nézte végig; a szerencsétlen William Wiseman megcsonkított teste láttán felfordult gyomra, egy bokorhoz támolyogva öklendezni kezdett.a A látványs valósággal letaglózta. Ráadásul tudta, hogy maholnap akár a férjére is ez a sors várhat… Louise – mintha csak egy utolsó megerősítésre lenne szüksége – még egyszer ráemelte tekintetét, a vesztőhelyre, az emberi kegyetlenség eme borzalmas emelvényére, ahol már a következő a kezét. áldozat vonaglott. Az asszony ökölbe szorította – Nem – szűrte fogai közt –, William soha nem fogja így végezni. Bármi történjen is. Aznap este Louise sápadt tükörképével nézett farkasszemet a fogadóbéli szobájában. Közömbös arccal méregette a változást, amin külseje az utóbbi időben keresztülment: arcakiemelt soványságát, bőre begombolt sápadtságát,szürke amit csak még jobban a nyakig posztóruha. – Legalább Jeffreysnek nem sok öröme telik majd a látványom ban… – gondolta keserűen. Későre járt, a többi vendég és bizonyára a fogadós is aludni tért már. A fiatalasszony egy utolsó pillantást vetett férje börtönének jól ismert körvonalaira, minthaablakából csak a látványból próbálna erőt meríteni a rá váró megpróbáltatásokhoz. Végül nagy levegőt vett,
magára borította szürke selyemköpenyét, és keresztülsuhogott a kihalt folyosón. Mikor kilépett a fáklyákkal itt-ott megvilágított utcára – annak ellenére, hogy az éjszakák még mindig szokatlanul melegek voltak –, borzongva húzta össze látványa nyugtalaníto tta.magán a köpenyét. A kihalt utca – Ostobaság – morgott magában Louise. – Ugyan mitől kellene tartanom? Hogy megerőszakolnak? Az se lenne rosszabb a nnál, mint a mi rám vár… De ilyesmitől nem kellett félnie; Jeffreys szállása mindössze néhány háznyira feküdt az Arany Horgony fogadótól, így a rövidke utat ette. egy magányosan sétáló asszony is biztonságba n megteh Louise megállt a ház előtt, és fölnézett az emeletre, ahol még világosság szűrődött ki az egyik szobából. – Rám vár… – gondolta magában. Keze egy pillanatra megállt a levegőben, mielőtt megfogta volna a rézkopogtatót, de végül elszánta magát, és az ajtón. Azt ugyanaz a fiatal inas nyitotta ki, bezörgetett akit Lo uise néhá ny nappa l korábba n látott. – Jó estét, asszonyom – mondta a fiú. – A bíró úr még ébren van. Meghagyta, hogy ha megérkezik, azonnal vezessem hozzá. A fiú félrehúzódott az ajtóból, s Louise belépett a házba. Az inas gyertyát vett a kezébe, s az emeletre vezette az asszonyt, és amikor Louise ajtaja vett, előtt, és a fiú nyomtalanul el is tűnt. megállt Louise Jeffreys nagy levegőt kopogtatott az ajtón, ami abban a pillanatban ki is tárult
előtte. Jeffreys ingujjra vetkőzve várt rá a gyertyáktól megvilágított szobában, s arcán mindössze egyetlen pillanatra suhant át az elégedettség, egyébként kifejezéstelen arccal meredt az asszonyra. –– Esküdjön! szólt Louise. Mit akar? –– kérdezte Jeffreys értetlenül. – Esküdjön! – ismételte Louise, és köpenye zsebéből előhúzta a Szentírás egy kisebb példányát. – Esküdjön a Bibliára, h ogy ez után az éjszaka utá n kiengedi W illiamet a börtönből. Esküdjön a Beatrice Brewer iránt érzett szerelmére. Beatrice lelki üdvére… Az talán számít is magának Jeffreysvalamit. néhány pillanatig megkövülten szegezte pillantá sát a z eléje tart ott könyv ecskére. – Esküdjön, vagy már itt sem vagyok – sürgette Louise. Végül Jeffreys jobbját az Írásra helyezte. – Esküszöm – mondta a férfi színtelen hangon. – Esküszöm, hogy nem fogom elítélni a férjét. Ez életére. nem elég. Esküdjön arra is, hogy más módon sem tör– az Esküdjön, hogy kihozza abból a borzalmas börtönből… vagy szerelme lelke az idők végezetéig a pokolban sínylődjön. Jeffreysnek a Biblián tartott keze egy pillanatra megremegett , végül azonba n így szólt: – Rendben. Megesküszöm rá. – Jól avan – mondta az asszony, és visszacsúsztatta zsebébe könyvet. A férfi félreállt a z ajtóból, s Louise belépett a szobába .
Már világosodott, mikor Louise remegő lábbal átlépte az Arany Horgonybéli szobája küszöbét. Magára csukta az ajtaját, s azzal a lendülettel le is rogyott a földre. Torkából zokogás tört fel, s hisztérikusan szaggatta le magáról a ruhát, mely mintha beszennyeződött volnamás, bőrének érintésététől. Mikor már nem volt rajta csak megtépázott alsó ruhája, elterült a ruhakupacon, bőségesen ontva könnyeit, miután pedig valamennyi cseppjét elsírta, még sokáig kuporgott a hűvös kőpadlón, mellkasához szorított térddel, üveges szemmel meredve maga e lé. Késő délelőtt a közeli haran g zúgásán ak hangja térítette s döbbentette rá, hogyahogyan már órák csak óta fekhet magához, a kemény padlón. Végül, elgémberedett tagjai engedték, ülő helyzetbe tornázta magát, s megpróbált fölemelkedni, de ekkor éles fájdalom nyílalt a hasába. Olyan éles, mintha kést döftek volna belé… – Ne… – nyögte Louise. De nema lábai volt között. mit tenni: a vér megállíthatatlanul megindult
A fogadós feleségét, aki takarította volna Louise szobáját, rémisztő látvány fogadta. A megtépázott és véres ruhafoszlányok között Louise eszméletlenül feküdt. Az asszony hamar rájött, mi történhetett, hisz ő maga is vesztette már el magzatát nem is egyszer. Ám, amíg ő hamar felépült a megrázkódtatásból, addig úgy tűnt,
vendégük testét valósággal összetörte a vetélés: napokon keresztül hánykolódott lázasan az ágyában, s rémálmaiban olyan rettenetes dolgokat kiabált, hogy a rémült fo gadósné n em győzte há nyni magára a keresztet. – Ezt a –szegény mintha– Nem a pokol ezerhívni ördöge kínozná… mondta asszonyt kezeit tördelve. kellene a papot? A kérdést az ugyancsak halálra vált Swansonhoz intézte. – A papot? – kérdezett vissza az inas – Úgy gondolja, haldoklik? Ilyen ross z volna a helyzet? – Nem az azért, hanemelk hogy belőle az ördögöt! – suttogta asszonyság erekkiűzzük edett szemmel. – Ostobaságokat fecseg! – mordult rá a férfi. – Asszonyomat nem a z ördög szállta meg, ha nem lá zas! – Hanem akkor vissza kéne hívni a doktort! – Még mit nem! Az itteni orvos egy sarlatán… Piócákkal és érvágással akarta gyötörni a szerencsétlen úrnőt. Mikor úgyis an vesztett. – Ugyan! Mitnyi értvért maga az orvosláshoz? A doktor csak jobban tudja a dolgát… – Némelyik talán igen, de nem ez… A nagybátyám a dorsetshire-i kirurgus, s ő maga mondta nekem, hogy az a sok érvágás meg beöntés, amit ezek az úgynevezett tudósdoktorok használnak csak megölik a beteget. És én inká bb hiszek Swanson jól neki! tette, hogy távol tartotta a doktort, mert Louise-nak estére magá tól is lement a láza, s úgy tűn t, túl
van a veszélyen. – Hol… hol vagyok? – kérdezte az asszony másnap reggel, amikor megpillantotta az ágya mellett bóbiskoló szobalányt. Kérdésére a lány, őrzésére rendeltek, felriadt, és közelebb hú akit zódottLouise az á gyhoz. – Milady, hát fölébredt! Csak hogy jobban van… – Ki maga? – kérdezte Louise, aki még mindig nem tudta , hol van. – A nevem Agatha, itt dolgozom az Arany Horgonyban. A fogadós unokahú ga vagyok. – Igen, fekszem itt?az Arany Horgony, Dorchester… De miért – Ó, asszonyom… bár ne tőlem kellene megtudnia… – Micsodát? – Hogy… elvesztette a gyermekét… Louise rémülten tapogatta meg a hasát, s ekkor megrohamozták az emlékek: a börtön, a vérhas, a effreysszel töltött Egy pillanatradeaztegy kívánta, bár nyelné el újra éjszaka… a lázas öntudatlanság, újabb gondolat a valóság felszínén tartotta elméjét. – William! – kiáltotta. – Hol van a férjem? – Mi történt vele? – Én azt… azt nem tudom, asszonyom… – Mióta fekszem így? –– Három napja, asszonyom… Swanson! – kiáltotta ekkor Louise. – Hívassák ide az inasomat, gyorsan!
Louise a lány rémületére megpróbált fölkelni az ágyból, de szerencsére a kiabálás hangjára megjelent a szólított inas. – Asszonyom, hát jobban van? – kérdezte megkönnyebbülten. – William! Mondja meg, Swanson, mi történt vele? – Egyelőre semmi, asszonyom, nyugodjon meg! Még börtönben van, de három nap múlva tartják a tárgyalá sát. Az utolsók közt fog a bíró elé jár ulni… Louise kissé megnyugodva ereszkedett vissza a párnái közé. – Akkor… akkor él… ésfordult: élni is–fog… – motyogta maga elé, majd újra még az inashoz Swanson… Ha ma este találkozik a rokonával, Mr. Ravennel… Szeretném, ha átadna neki egy levelet, hogy juttassa el Williamhez. Tudatni akarom vele, hogy ne aggódjon, mert épségben k i fog jutn i a börtönből. – Adná az ég, hogy úgy legyen – sóhajtotta Swanson. – Úgy lesz, én tudomújra – mondta Louise, majd a további magyarázatot mellőzve megkérdezte: – Mit gondol, Mr. Raven át tudná adni a levelet? De Swanson válasz helyett csak meredten bámult Louise-ra. – Swanson, mi az? – kérdezte Louise nyugtalanul. – Valami baj v an? – Nincs, két milady… Ha acsak nem, hogy rokonomat n apja minth a földaz nyelte volna el. Raven – Hogy érti ezt, Swanson?
– Úgy, hogy egyik este nem jött el a Vörös Macskába. Aztán pedig hiába kerestem a megyeházán és az anyja házában, senki s em tudta, hov á tű nt. – Különös… – mondta Louise. – Lehetséges, hogy bajba kerü lt azhiszem, aran yakmilady… és az ételA rabok miatt? hozzátartozói, már akik – Nem megtehetik, rendre fizetnek le őröket, hogy szerettük jobb ellátást kapjon. Bevett szokás ez… De persze előfordulhat, hogy a bíró nem ilyen elnéző a foglárokkal, és kalodába vetette néhá ny na pra szegény ö rdögöt… – Remélem, nem hoztunk nagy bajt a fejére… – suttogta Louise. – Hanem, Swanson, akkor honnan tudja biztosan, hogy William jól van? – Onnan, hogy a neve nem szerepelt a vérhas áldozataié közt, ellenben kihirdették azokéval együtt, akik fölött effreys az utolsó napon mond ítélete t. – Jól van… Értem – mondta Louise, majd a még mindig megszeppent szobalányhoz fordult: – Agatha, ugye, így hívnak? nekem egy fürdőt. Nagy szükségemKérlek, lenne rákészíttess . A szobalány elsietett, s egy fél órával később már ott is gőzölgött a szoba közepén a vízzel teli dézsa. A legyengült Louise Agatha segítségével volt csak képes beleereszkedni a fü rdővízbe, han em azután elküldte a lá nyt. S akkor ott a szoba csöndjében, a bőrét égető forró vízben végregyermekét, megindult könnyeinek árja.akit Elsiratta magát és elsiratta a gyermeket, Williamnek kellett vo lna szülnie. Sírt, m ert ott és a bban a pillana tban
úgy érezte, hogy Jeffreys elérte célját: bemocskolta őt, és úgy érezte, ezt a mocskot soha nem mossa már le magáról… Mikor hosszú idő múltá n megnyug odott kissé, kinyitotta afelszínén. szemét, Louise és megpillantotta a kihűlt víz farkasszemettükörképét nézett a lesoványodott arcú és ka rikás szemű a sszonnya l. – Nem… – suttogta. – Ez nem én vagyok… Engem nem fog legyőzni egy gonosz ember és a beteges bosszúvágya. Nem hagyom, hogy elérje a célját! Ha William kiszabadul, hazatérünk együtt az Addington-kastélyba… és boldogok leszünk! És lesz… szeretni fogjuk egymást!a pokolba, És rengeteg gyermekünk Jeffreys pedig elmehet hogy ott perzselődjön romlott lelke az idők végezetéig!
Három nappal később Louise némileg megerősödve, de még mindig bizonytalan léptekkel indult meg az Antelope fogadó felé. Mikor azonban odaért, váratlan dolog történt. Egy hintó szinte végigvágtatott a High West utcán, s a bakon ülő kocsis ágaskodva és tajtékozva fékezte le a lovakat éppen a fogadó előtt, nem kis riadalmat keltve az összegyűltek között. A hintó ajtaja még abban a pillanatban fel is pattant, és Louise legnagyobb döbbenetére Montagu herceg ugrott ki a kocsiból. – Louise! – kiáltotta az asszonyhoz rontva. – William! Mondja , hogy még nem k éső! Az asszony, aki néhány nappal korábban még tíz
körömmel ugrott volna a hercegnek, ha az a szeme elé kerül, most csak közömbös hangon a nnyit mondott: – Nem, még nem késő… A tárgyalása most kezdődik. Azért jött, hogy v allomást tegyen ta lán? A herceg sápata g arca ek kor még fehérebbre v áltott, d e miutá n nagyot nyelt, ha tározott h angon így szólt: – Igen… ha szükséges. Nem hagyhatom, hogy William az én meggondolatlanságomért fizessen. – Ezt nagyra értékelem – mondta Louise anélkül, hogy a hercegre pillantott volna –, de erre talán előbb kellett volna gondolnia… –AzLouise, én úgy egyetlen sajnálom…mozdulattal elhallgattatta asszony Montagut. – Hagyjuk ezt most. Talán nem is lesz szükség az önfeláldozására. – Hogyhogy? De Louise nem válaszolt, mert a hintóból két további ismerős bukk ant elő: Mr. Goetzelőször és James Louisearc könnyes szemmel borult Mr.Welha Goetz,m.majd ames karjaiba. Barátai közelsége olyan örömmel töltötte el, amit régen nem érzett. – Louise… – suttogta rémülten James, gyengéden kibontakozva az asszony öleléséből – Az égre! Mondja, elkéstünk? – Nem, William életben van… Most kezdődik a tárgyalása. – Hála az égnek! – sóhajtott fel Goetz és Welham egy
emberként. – A herceget csak a napokban sikerült felkutatnunk – magyarázta James. – Egy barátja skóciai birtokán bujdokolt. – Én nem bujdokoltam, megmondtam már!volna, – csattant a herceg. – Ahogyan azt is, hogy ha tudtam hogyföl William ilyen szorult helyzetben van, egy percet sem haboztam volna, hogy… – Hagyjuk ezt, Montagu! – dörrent rá Mr. Goetz szigorú baritonján. – Inkább indítson befelé! A tárgyalás bármelyik percben elkezdődhet… A tiszt, aki azrá,első napon ais helyére most is várt ígytárgyalási Louise ezúttal az elsőkísérte, sorból szemlélhette az eseményeket, míg kísérői, köztük a kalapját remegő kézzel gyűrögető Montagu herceg, a fal mellett sorakoztak fel. Az asszony szíve a torkában dobogott: néhány perc múlva végre viszontláthatja a férjét. Vajon milyen állapotban lesz? Nagyon megviselte a börtön? És Jeffreys? Mi lesz, ha mégsem tartja Louise gyomra összerándult a gondolatra. Nem,a szavát? az nem lehet… Jeffreys bigott alak. Ha kőszívű is, de az istent és a Bibliára tett esküt féli… A hallgatóság egyre növekvő izgalommal várta az utolsó tárgyalás megnyitását, melynek kezdetét már nem jelezte előre az odakint gyülekező tömeg szitkozódása. Jeffreys ugyanis hamarosan olyannem népszerűtlenségre tett azszert a városban, hogy mert napvilágnál utcán mutatkozni, még arra a néhány lépés megtételére sem
vállalkozott, ami a szállásától az Antelope fogadót elválasztotta. De hogy hogyan sikerült napról napra úgy bejutnia a bíróság épületébe, hogyan kerülte ki a számára tartogatott, rohadt gyümölcsöket szorongató {20}
tömeget, sem ezúttal tudta. is váratlanul toppant be a Jeffreyssenki tehát terembe, ahol a közönség izgatott morajlása rögvest alábbhagyott; a bíró ugyanis az elmúlt tárgyalásokon rendre kitoloncolta a teremből a hangoskodókat. Louise vöröslő arccal figyelte a férfit, akinek néhány napja konc módjára volt kénytelen odadobni a testét, s azonnal elöntötte Jeffreysnem ezúttal sem kereste aa szégyenérzet. tekintetével, Szerencsére így Louise-nak kellett farkasszemet néznie ellenségével. A férfi háromszor koppintott a kalapácsával, mire az egyik foglár kinyitotta a terem ajtaját, s bevezette a foglyokat: tíz, bokájánál összebilincselt, kócos, szakállas férfit… de William nem volt köztük. Ekkor az ügyész felolvasta a vádlottak nevét, akik a zért álltak a király ítélő törvényszéke elé, valamennyien mert Sedgemoornál Monmouth mellett fogtak fegyvert. William neve ekkor sem hangzott el. Louise sápadtan emelkedett föl ültéből, s tekintetét Jeffreysre szegezve így k iáltott: – A férjem! Hol van a férjem? Miért nincs köztük? A teremben minden szem Louise-ra szegződött, kivéve effreysét, aki Nézzen fel sem pillantott ktá iból. – Jeffreys! rám! Holavan William? Mit csinált vele? A szavát a dta, hogy…
Louise, miközben egyre hisztérikusabban kiabált, megindult a pulpitus felé, mire George Jeffreys kiadta a parancsot: – Távolítsák el azt a bolond nőszemélyt a termemből! Erre kétasszonyt. katona Louise-hoz lépett, s lefogták a rúgkapáló – Ne! Eresszenek! Tudni akarom, mi történt a férjemmel! Ezt megkeserüli, Jeffreys! Hallja, ezt még nagyon megkeserüli! Az asszony kiabálása lassan elhalt a távolban, s a teremben folytatódott a tárgyalás. Louise egykettőre a High West Streeten magát, a Jamesszel, két katona szorításában, nyomábantalálta a szitkokat szóró Mr. Goetzcel és Montaguval, akikhez az addig az utcán vára kozó Swanson is csatla kozott. – Eresszék el Lady Elsfieldet! – követelte Welham az egyik katona zubbonyát rángatva. – Maguk barbárok! Hát micsoda bá násmód ez! Ő nemes hölgy! – Nemes vagy katona, sem, megzavarta a tárgyalás rendjét! mondta az egyik miközben durván elengedték a – kitoloncolt asszonyt. – Maga pedig vegye le rólam a kezét, ha nem aka rja maga is a fogdában végez ni! Azzal a két katona visszatért az Antelope közbe, Swanson pedig elkerekedett szemmel nézett a ruháját igazgató úrnőjére: –– De hát mi történt, asszonyom? inas. William… nem volt… nem volt –a kérdezte vádlottakaz között. – Hogy lehetséges ez? – kérdezte most Montagu. – Nem
értem az egészet. Elképzelhető, hogy lesz még egy tárgyalás? De mielőtt Louise válaszolhatott volna, egy zömök, vörös hajú és kerekded arcú férfi kiáltott rá Sawnsonra, aki futva közeledett feléjük. A férfi befején lila dudor éktelenkedett, s egyik karja vastagon volt pólyálva, és egy há romszögletű ken dővel a nyak ába kötötték. – Mervyn! – kiáltotta a sérült kezű férfi. – Csakhogy itt vagy! Téged kereslek, az Arany Horgony fogadóban mondtá k, hogy itt leszel. – Raven! – hüledezett Swanson. – Hogy kerülsz te ide? No,– és hol a pokolban vol tálTörtént az elmúlt h árom ? Sajnálom, Mervyn… velem egynapban kis baleset. Egyik este verekedés tört ki a Vörös Macskában, és én is megsérültem… – Mr. Raven! – kiáltotta Louise izgatottan. – Mondja, Ön tud valamit a férjemről? A férfi jámbo r holdvilágk épe eg yszeriben megnyú lt. Éppeniaazért indultam a fogadóba, hogy ne–kIgen, elljenmilady… mástó l hallan a h írt… – Milyen hírt? Istenem, ugye nem… – Asszonyom… Nagyon sajnálom. Néhány napja a férjét is elkapta a vérhas… És ma hajnalra… meghalt. – Ne… – nyögte Louise. – Az nem lehet… – Sajnálom, asszonyom. Amint újra fel tudtam venni a szolgálatot, első dolgom az volt, hogy megkeressem. Addigra máraznagyon rossz állapotban volt, de megismert. S megkért, hogy ez t adjam át…
A férfi Louise hideg tenyerébe ejtette azt a kis Skóciából való szerelmi zálogot, amit Louise egy örökkévalósággal korábban a születésnapjára adott férjének. – Ezután már nem sokáig volt tudatánál. S hamarosan végleg kiszenvedett. A hátsó udvaronnem temettük el, kéta másik fogollyal együtt, akik szintén élték meg tárg yalásuk n apját – fejezte be a beszámolót Ra ven. Louise azonban már alig hallotta szavait, csak megkövülten meredt a tenyerén fénylő kis aranymedalionra. – Asszonyom… – szólította meg Swanson Louise-t. az asszony éppen ráemelte tekintetét hűDe szolgájá ra, majd eszmcsak életlenül terü fátyolos lt el az u tca kövén.
Egy h ó na p p a l későb b – Louise, gyermekem, ez így nem mehet tovább! – feddte Mr. Goetz az Addington-kastély nagy kandallója előtt állva, a pokrócokba burkolódzó Louise-t. – Tudja, hogy Williamet úgy szerettem, mintha a tulajdon fiam lett volna, és tisztában vagyok azzal, hogy még friss a seb, de nem hagyhatja így el magát… Suzontól tudom, hogy még mindig nem h ajlan dó többet enn i egy kismadárn ál. – Kérem, Jean-Paul, hagyjon ezzel – felelte Louise színtelen hangon. – Suzontól hallgatom eleget. Mit tegyek, ha egyszer nincs étvágyam? Különben is… Minek vegyek magamhoz táplálékot, ha egyszer élni s em ak arok?
– Hát épp ez az! – horkant fel az idős úr – Egyáltalán, hogy juthat eszébe ilyeneket mondani? Elvesztette a férjét, a szerelmét, igen… És gyászolja is meg, az rendjén van, de ne mondja, hogy nem akar élni! Hiszen van két szép gyermeke! Rájukamit nem Anna gondol?hercegnőnek És az Addingtonkastély? A birtok, hála, megtarthatott? De Louise-t hidegen hagyta a William után hátramara dt földi javak sors a. – Jean-Paul, engem a birtok egy csöppet sem érdekel. – Azért annak csak örül, hogy nem kellett elhagynia az otthonát? – Engem itt minden Williamre emlékeztet. Elhiszi, ha azt mondom, szívesebben élnék a híd alatt, semmint egy házban, a hol minden hol az ő szelleme kísért? – Elhiszem. De azért remélem, a gyermekeinek nem kíván hasonló fedelet a fejük fölé. Apjuk birtokait ők öröklik egy napon, már csak ezért is érdekelhetné a földek sorsa. De ha ennyire nem élni,t!adja el. És költözzön új vidékre . Kezdjen valaszeret hol újittélete – Még mindig nem érti? – kérdezte Louise egyre növekvő indulattal. – Engem semmiféle élet nem érdekel. Sem itt, sem más házban, sem más országban. Az én életemnek vége lett Williamév el együ tt… – Önző, ostoba beszéd! – kiáltott fel Goetz. – Hát beszélhet virágjában lévő fiatalcsalódtam nő? Egy édesanya? így Megegy kellélete mondjam, Louise, nagyot magába n. Azt hittem, maga egy ha rcos, aki…
Louise azonban Goetz meglepetésére fanyar mosolyra húzta a száját. – Drága barátom… Azt hiszi, talán nem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem a harag beszél önből, mindössze így felrázni? De ez nem fog sikerülni, hagyjon inkáakar bb gyászolni… Goetz megenyhülve térdelt Louise karosszéke mellé, s megfogta az asszony lesoványodott k ezét. – Kedvesem… ha csak arról lenne szó, hogy gyászol. Hiszen a gyász, a mélységes, szívet tépő gyász a legtermészetesebb dolog a világon… De én úgy hiszem, maga gyászol. Szerintem az életet. fog És félek, nem nagyon félek, hogy maga valamifeladta ostobaságot elkövetni. Louise öreg bará tjára emelte k ödös tekintetét. – Talán azt hiszi, meg akarom ölni magam? – Igen, azt. De tudja meg, hogy én azt nem fogom hagyni. Nekem maga a családom, Louise. Én sosem hittem volna, arra a meg szeretetre, egy család hogy nyújt,szükségem ezért semlehet nősültem soha. amit De mióta magát és a gyerekeket ismerem… Az utóbbi években úgy tekintettem magára, mintha a lányom volna… Ugyan mi lenne velem maga nélkü l? Mr. Goetz hangja az utolsó szavaknál megbicsaklott, s szeme könnybe lábadt. a rendíthetetlenül és magabiztos embernek azEnnek elgyengülése, akit azelőtterős soha nem látott csüggedni, még a fásult Louise szívét is megindította.
– Drága Jean-Paul – mondta, s megszorította barátja kezét. – S osem lehetek elég há lás a sorsnak, a miért a nna k idején Illiers-ben {21} az utamba sodorta a gondviselés. Bocsásson meg, amiért nem mondom ezt gyakrabban, és amiért fájdalmat nem legeslegaljára tehetek róla, úgy érzem, egy okozok sötét magának. és mély De gödör kerü ltem, ah onnan nincs kiút. A f érjem halott. Pedi g nem kellett volna, hogy így történjen. Ha csak pár nappal tovább él, ma itt lehet ne velem… Goetz elgondol kodva szemlélte fogadott lán yát. – Kérem, Louise, legyen őszinte velem – mondta végül. – Van valami, amit Tudom, hogy nem csak Williamről van titkol, szó. érzem. Valami történt magával Dorchesterben. Valami, ami azóta is a lelke legmélyét rágja… Louise egy pillanatra kísértésbe esett, hogy kiöntse szívét Mr. Goetznek, az utálatos és teljesen hiábavaló alkuról, melyet Jeffreysszel kötött. De végül meggondolta magát, ennyit – Nems csak tudom, hogymondott: mire gondol, barátom… Goetzön látszott, hogy nem hisz neki, de a beszélgetést izgatott gyermekzsi vaj szakította félbe. – Mami, mami! – kiabálta Henry, aki a napfényben úszó kertből futva közeledett a hall felé. – Mami, James bácsi üzent Hamsey Greenből, hogy megellett a kutyája. Azt mondta, Jimmyvel kaphatunk egy-egy kölyköt! Ugye, megengeded? Louise bágyadtan elmosolyodott. Ugyan, hogy is
mondhatna nemet a fiának, aki először mosolygott azóta, hogy meghozta az apjaként ismert és szeretett férfi halálhírét? – Persze, kincsem – mondta az asszony. – Kaphattok. De még ideig nem lehet elválasztani őket az anyjuktól.őket! – egy Tudom. De akkor is szeretnénk megnézni Szabad? – Drága Jean-Paul, megtenné, hogy átkíséri a fiúkat? – Maga nem akar velünk tartani? Gyönyörű nap ez a mai. A fák már az ősz ezer színében pompáznak… Ráadásul Mr. Welhamet is csak egyszer látta azóta, hogy visszatér a z Addington-ka stélyba. – Igen, tek tudom. De nincs kedvem a látogatókhoz, meg kell értenie. – Igen, tudom… Jó néhány kondoleálónak letagadtatta már magát. Amit Montagu esetében meg is értettem. Annál jobban sajnáltam Churchill kapitányt, amikor olyan kurtá n kiadta a z útját. John Churchill ugyanis néhány nappal az Addingtonkastélyba való visszatérésük után felkereste Lady Elsfieldet, hogy átadja az ő és felesége, no meg Anna hercegnő részvétnyilvánítását. Ugyanakkor személyesen akarta közölni az örömhírt, hogy Anna kieszközölte a királynál, hogy – noha férjét áru lással vádolták – felesége megtarthassa az Addington-kastélyt. Ugyanakkor Elsfieldet elkobozták, s a birtokot a király rövid úton át is játszotta Jeffreys kezére. Ahogy ellensége neve elhangzott, Louise becsukódott, akár egy kagyló, és nem is
marasztalta a látogatót. Pedig John Churchill roppant előzékenyen viseltetett a gyászoló özveggyel, érezni lehetett, való ban megrendí tette bold ogtalansága . – Hanem ő még hagyján… – folytatta Mr. Goetz. – De legalább Jamest fogadhatná… Ő is elveszítette a szerelmét, ne feledje. – Éppen ezért hiszem, hogy ha valaki, akkor ő bizonyára megérti az állapotomat. – Épp ezért kellene beszélnie vele – kötötte Mr. Goetz az ebet a karóhoz. – Őt is tragikus veszteség érte, mégis mindennap fölkel, megmosdik, örömét leli az ízletes ételben, játszik a példa keresztfiával, és azélvezi az ilyen őszi napsütést… Ő az élő arra, hogy élet egy trag édia utá n is megy tovább. – Lehet, hogy én nem vagyok olyan erős, mint James Welham – jegyezte meg Louise. – Bárhogy legyen is, ma valóban gyengének érzem magam a sétához. Inkább lepihennék, ha nem bánja. Mr. Goetz nehezen csalódását. – Gyere, Henry –leplezte mondta, kézen fogva a kisfiút. – Hagyjuk a mamát pihenni… és lássuk azokat a híres kutyakölyköket!
Louise az ablaknál állva nézte a holdfényben ezüstösen csillogó parkot. Az ősöreg fák hajladoztak az erős szélben; alighanem a ragyogó őszi napoknak aznap éjjel kiadós vihar fog véget vetni. Mögötte a megvetett ágy
érintetlenül állt. Nem tudott aludni. Igazából még az ágyba is képtelen volt belefeküdni, melyen egykor Williammel osztozott, s mely mintha még mindig őrizte volna testének lenyomatát. Az ágyba, melyben éjszakáról éjszakára hallgatta férje egyenletes szuszogását vagy szíve megnyugtató dobogását, amikor a mellkasához simult… Az ágyba, melyben annyi forró éjszakán ölelték egymást. Ezért Louise inkább a szobája sarkában álló kereveten szendergett, ha egyáltalán meglátogatta az álom. Sajnos aznap éjjel messze elkerülte. Magára kanyarított hát egy vastag gyapjúkendőt, kezébe vette lámpáját, s mezítláb, megindult kastély kihalt folyosóin.nesztelen Meg sem léptekkel állt az északi toronybaa vezető lépcsőkre nyíló ajtóig, melyet mindig zárva tartottak, nehogy a felfedező kedvű Henrynek kedve támadjon megnézni az Addington-kastélyt a veszedelmes magasságból. Louise elővette hálóinge zsebéből a nehéz kulcsot, s elfordította a zárban. Megmászta a rövid csigalépcsőt, amikor magasodó kilépett a tornyokat hűvös éjszakába, a kastély négyéssarkán összekötő folyosón találta magát. Tekintetével újra bejárta az ezüstfényben derengő parkot, majd leengedte válláról a gyapjúkendőt. A hideg fuvallat a hajába kapott, s libabőrös lett tőle, de nem bánta, mint ahogyan a hideg padló érintését sem meztelen talpa alatt. Lassan a folyosó mellvédjéhez alacsony fal Milyen éppen könnyű csak a derekáig ért… lépett. Milyen Az könnyű volna… volna egyszerűen átlépni rajta és megszabadulni a
gyásztól, a fájdalomtól, William hiányától, a keserű tudattól, hogy élete utolsó napjaiban elárulta őt… Még akkor is, ha ezzel az életét akarta megmenteni. Louise kitárta karját, s becsukta szemét. Fehér batiszt hálóinge vitorla csapkodott körülötte. Végül kinyitotta a szemét, módjára és letekintet t a mélybe. – Mit keresek én itt? – suttogta bele a kérdést az hideg szélbe. Persze tudta jól a választ: kíváncsi volt rá, hogy vajon képes lenne-e megtenni azt a végső lépést, melytől Mr. Goetz annyira féltette. De ahogy ott állt, karnyújtásnyira aNem megszabadító tudta, hogy képtelen lenne rá. teheti megmélységtől, ezt a gyermekeivel, a barátaival, de önmagával sem. Az élni akarás – mindannak ellenére, ami történt – még mindig ott buzgott lelkében. Louise hátralépett a mellvédtől, és fölvette a földről a gyapjúkendőt, amelybe beburkolódzott. De hát akkor mégis, mitévő legyen? Ha a halált nincs elég bátorsága elfogadni, akkortűmit tegyen? Éljen? nélkül? Ez képtelenségnek nt számára. Bos szútWilliam is esküdhetne… De mi értelme volna? Hogyan is férkőzhetne ellenfele közelébe ő, a kegyvesztett asszony, kiben ahhoz is alig munkálkodott erő, hogy reggelente az ágyából fölkeljen. Ráadá sul Jeffrey s csillaga éppen a zenitjére készült há gni. A király végtelenül elégedett volt az általa végzett munkával, többa száz embert ítélt halálra, és mely majdsorán ezretJeffreys küldött Nyugat-Indiákra elpusztulni a cukornádültetvényeken. Mindössze két
embernek adott kegyelmet a pulpitusa elé járuló szerencsétlenek közül: egy Josuah Roycroft nevű brigadérosnak és egy Mrs. Richardson nevű idősödő asszonynak. Jeffreyst ezek után már mindenfelé csak a Lógós Bíróként még Londonban is, ahol visszatérte után emlegették, Jakab a legnagyobb szívélyességgel fogadta: rögvest megkapta az ígért lordkancellári kinevezést, és egyéb kegyekkel is elhalmozta. Ugyan hogyan nyúlhatna utána ő, Louise, egy testben és lélekben összetört özvegy, akinek néhai férje a fejére vonta a király haragját? Az asszony egyelőre nem találta aajtót, kérdésre a választ,visszafelé de mikor abezárta maga mögött az és elindult keskeny csigalépcsőn, elhatározta, hogy soha többé nem keresi fel az északi tornyot.
Hajnalban aztán valóban megérkezett az eső és vele a hamisítatlan angol őszi idő. Louise és a gyerekek nem is mozdultak ki a házból, inkább a nagy kandalló tüzénél melegedtek , ahol Mr. Goetz és James Welham, mely utóbbi délután a zord idő dacára meglátogatta őket, mesékkel szórakoztatták a kicsiket. Louise elgondolkodva nézte gyermekei keresztapját; James és ő majdnem egy időben veszítették el szerelmüket, mégis úgy tűnt, James már túl van a gyász legsötétebb időszakán. Régi, önfeledt vidámsága persze még nem tért vissza, de már képes volt mosolyogni, sőt olykor nevetni is, amire Louise a maga
részéről úgy érezte, sosem lesz már képes. Ennyivel szorosabb lett volna a kötelék, amely őt Williamhez fűzte? Vagy talán azért volt könnyebb Jamesnek feldolgoznia a veszteséget, mert még azelőtt elvesztette Annie-t, hogy házasokkén tén ylegesen mego volnaőtaz életük Vagy talán atbetegség, amely kissztották híján elvitte magát is,et? volt az, ami segít a férfinak, hogy továbbra is meglássa az élet szép oldalá t? Miközben Louise így töprengett, egészen besötétedett. Hanem a szalon békés csöndjét egyszer csak hangos dörömbölés zaja zavarta meg; valaki állt a bejárati ajtó előtt. komornyikja éppenCharles ekkor Gordon, lépett beazaAddington-kastély hallba, kezében gyertyákkal; arra készült, hogy lec serélje a már csonkig égette ket. – Ki lehet az ilyen időben? – kérdezte Mr. Goetz csodálkozva. – Suzon az imént látott keresztülvágni valakit a parkon. – mondta Gordon. – Azt hittem, képzelődik, de bizonyára az–aBiztosan z ember kopo csak gtat. valami megfáradt vándor lesz – mondta ames. – Nem irigylem szegény embert, nehéz lehet ebben az ítéletidőben az utakat róni – mondta Louise, és a komornyikhoz fordult. – Gordon, ha bebocsátást kér, adja nak nek i vacsorát és szállást a pajtá ban. – Igenis, milady hogy – mondta Gordon. – Mervyn, mondd meg a látogatónak, a cselédbejárónál kopogtasson. Aztán kérje meg Mrs. Fletchert, hogy adjon neki némi
harapnivalót. Swanson, merthogy ő volt a megszólított, elszaladt ajtót nyitni. Louise úgy döntött, nem küldi vissza Chideockba a férfit, aki hűséges támasza volt a dorchesteri nehéz időkben, s inkább megtette első inasnak az Addingtonkastélyban. – Mervyn… – kuncogott James. – Szegény ördög, nem lehetne továbbra is Swansonnak nevezni? Louise halványan elmosolyodott. – Én nem bánnám, hanem Gordon idegeit nem szívesen borzolnám ilyen ötletekkel. Egy ilyen vidéki kúrián a szokás na gyobb úr az ú rnőnél. – Pedig önt, kedvesem, továbbra is miladynek nevezi, holott… – Már nem vagyok az. Erre a körülményre én is felhívtam Gordon figyelmét, de ő elengedte a füle mellett. Aligha nem ő ily módon fejezi ki lojalitá sát. – Egyébként miféle név ez a Mervyn? – kérdezte Goetz. – Ha jól tudom, Swanson édesanyja {22} adta a nevet egy valaha élt helyi király walesi után,születésű, akit nagyő tisztelet övez arra felé. A néhai nagy király névrokona arcán tanácstalan kifejezéssel tért vissza a szalonba . – Bocsásson meg, Mr. Gordon – mondta –, a férfi azt mondja, addig nem tágít, míg nem beszélhet az úrnővel. Azt mondta, hozzá jött, nem pedig alamizsnát kunyerálni… – A szemtelenje – morgolódott Gordon. – Ne aggódjon,
milady, majd én elintézem. – Várjon, Gordon! – állította meg Louise a komornyikot. – Swanson…, azaz Mervyn, elárulta a férfi, hogy milyen ügyben jött? – Nem, milady. Csak azt tudom, hogy Tautonból érkezett. – Tautonból? – kérdezte Louise, fölemelkedve ültéből. Tauton várbörtöne egyike volt azon nyomorúságos helyeknek, ahol a Monmouth-féle felkelés utolsó résztvevőit ta rtottá k fogva. – Igen, azt mondta, Tautontól idáig gyalogolt, hogy asszonyommal – Vezesse be! beszélhessen. – rendelkezett Louise. Swanson bólintott, majd elsietett, s néhány pillanattal később egy harmincas éveiben járó, nyílt tekintetű férfival a nyomában tért vissza. Az érkező jobb napokat látott elegáns öltözete azt sejtette, hogy viselőjük úriember lehet. Ezt persze csak figyelmes szemlélő feltételezhette, a férfifoltot ugyanis koszos és borotválatlan volt, és sáros cipője hagyott a néhai Mrs. Harvey Isztambulból magá val hozott szőnyegein, a mit Gordon egy fájdalmas grimasszal nyugtázott. – Lady Elsfield – mondta kapkodva az idegen. – Bocsásson meg, hogy így magára törtem, de beszélnem kell önnel. Amint szabadultam a tautoni fogságból, első utam ide vezetett, még hogyfontosságá a családomat fölkerestem volna, ami jelziazelőtt, mondandóm t. – Kérem, hallgatom Mr…
A férfi gyorsan megha jolt. – Ó, bocsásson meg, asszonyom, Foe. A nevem Foe. – Milyen különös név… Remélem, azért nem ellenséges szándékka l jött. {23} Hallgatom. Foe bizonytalanul a szobában lévőket. – Talán jobb volna,méregette ha csak ön hallaná ajelen mondandómat. – Gordon gyerekkora óta áll az Addington-kastély szolgálat ában – mondta Louise. – S Mervyn is hű a házhoz, amit szolgál. A másik két úr ugyancsak feltétlen bizalmamat élvezi. Nyugodtan beszélhet előttük . – Értem – felelte a férfi, majd a szőnyegen játszó Henryre folytatta: és Jamesre sandított, s hangját lehalkítva így – Hanem azt javasolnám, a gyerekeket mindenképp küldje ki a szobából. Amit mondani szándékozom, esetleg felzaklath atja őket. Louise gyanakodva méregette a férfit, de végül intett Gordonnak, hogy kísérje a szobájukba a kicsiket. Mikor ez megtörtént , a háziasszony ismét a vendégh – Most már, azt hiszem, beszélhet, Mr. Foeez– fordult. mondta. – Nos, rendben, akkor a tárgyra térek: ha jól látom, ön gyászt visel. Megkérdezhetném, kit vesztett el a közelmúltban? – Ami azt illeti, alig egy hónapja, hogy megözvegyültem. – És azt is megkérdezhetem, hogyan halt meg a férje? Louise kényelmetlenül fészkelődni kezdett a karosszékében. – Lord Elsfieldet Dorchesterben érte utol a halál. Elvitte
a vérhas, ami a börtönben pusztított… ahol egyébként olyan bűnökért ta rtották fogv a, a miket soha nem követett el, és ne m is… – Kérem, asszonyom, nekem nem szükséges magyarázkodnia. jöttem,el hogy tudassam: önnek hazudtak. A férje Azért élve hagyta a dorchesteri börtönt, makkegészségesen… – Mit beszél? – kérdezte Louise elsápadva. – Honnan veszi ezt? – kérdezte James, fölemelkedve ültéből. – Uram! – szólt Mr. Goetz remegő hangon. – Kérem, jól fontolja meg a abban, szavait,amit mertállít? egy gyászoló özvegy érzéseivel játszik. Biztos Mr. Foe védekezőn fölemelte kezeit. – Azt nem tudom – mondta –, hogy Lord Elsfield hol van jelen pillanatban, így azt sem tudom, hogy még életben van-e. De azt biztosan tudom, hogy szeptember első napjaiban ő is felbukkant Tautonban, ahonnan néhány nappal későbbazonban, el is vitték, de tárgyalásra azt, hogy hová, tudom. Nem hiszem hogy vagynem kivégzésre hurcolták volna. – Miért gondolja ezt? – kérdezte Louise felindultan. – Mondjon el, kér em, mindent , amit tud! És Mr. Foe beszélni kezdett: A tautoni kastély börtöne éppoly zsúfolt volt, mint az összes többitámogatóit tömlöc a megyében, melyben Monmouth vélt vagy valós fogdosták össze. Voltak ott katonák, parasztok, nők és gyermekek annyian, hogy az ember a
lábát sem tudta kinyújtani rendesen. Éppen ezért is furcsállta a vaspántokkal megerősített ajtó rácsain keresztül búsan nézelődő Mr. Foe, amikor két őr az arcán maszkot viselő, megkötözött kezű férfit terelt be a vele szemközti cellába, ami – –ahogyan megállapíthatta, mikor annak ajtaja kinyílt kongott azt az ürességtől. Újabb foglyokat később sem helyeztek el a különös rab cellájába, még akkor sem, amikor már jobb híján a folyosó falához erősített vaskarikákhoz láncolták az újonnan érkezőket. Mintha mindenáron el akarták volna kerülni, hogy bárki is érintkezzen ezzel a férfival… Foe, aki ekkor már hetek óta sínylődött várkastély börtönében, sokat töprengett titokzatos rab akilétén, akinek arcát ugyan nem láthatta,a de a ruhája egyértelműen előkelő úréra vallott. Hanem egy hét elteltével, az éjszaka közepén, újra kinyílt a szemközti cella ajtaja. Mr. Foe felriadt a zajra, és rögtön az ajtó rácsos nyílásánál termett. Látta, hogy legalább négy katona várakozik a cella ajtaja előtt, s hallotta, hogy az egyik a fogolyra, hogymegvilágított takarja el az arcát. Így,közülük amikorrámordul az kilépett a fáklyákkal folyosóra, már rajta volt a csuklya, s miután megbilincselték, az őrök megindultak előtte a lépcső felé. Hanem az egyik fickó megcsúszhatott, mert kiáltás, majd egy lépcsőfokokon lebucskázó test zaja hatolt el a kukucskáló Mr. Foe-hoz. Az őrök társuk után vetették maguk at, mégmajd a csuklyás férfit utol sóként kísérő katona is megkerülte, odahagyta foglyát, hogy megnézze, mekkora a baj. Az nem lehetett semmiség, mert a sebesült
őr fájdalmas jajgatásba kezdett. A magára maradt ismeretlen tanácstalanul forgatta csuklyás fejét, s fennhangon megkérdezte: – Van itt valaki? Mi történt? Mi volt ez a kiabálás? De őrei haz elyett Mr.őrFoe sz ólította meg sutt – Pszt… egyik leesett a lépcsőn. De ogva. kicsoda maga? És hová viszik ilyen na gy titokban ? – Ki maga? – hangzott a kérdés a csuklya alól. – A nevem aligha mondana sokat magának… A szemben lévő cella e gyik foglya vagyok. A férfi ekkor es deklőre fogta a hangjá t. – Uram! Azinnen, égre könyörgöm, ha Istent ismer, és egy az nap kiszabadul menjen el a feleségemhez Addington-kastélyba, Surrey-be, és mondja meg neki, hogy életben vagyok! A nevem William Harvey, Elsfield lordja vagyok. – Egy lord! Sejtettem, hogy nemes ember. De miért takargatják a z arcát? – George Jeffreys, főbíró, a családom régi ellensége, belekeverte a nevem aa felkelésbe. Letartóztatásom után Dorchesterbe vittek. Heteken keresztül senyvedtem a túlzsúfolt börtönben, ahol vérhas kezdett pusztítani, aztán pár napja idehozattak. Csakhogy előtte még egy titkos alagúton Jeffreyshez kísértek. Borzalmas dolgokat mondott… Foe itt egy elkerekedett pillanatra félbeszakította a beszámolóját, ésMr. a rémülettől szemű Louise-ra nézett. Az asszony alig láth atóan megrázta a fejét.
– Igen? – kérdezte türelmetlenül Mr. Goetz. – Mit mondott még ezután ez a csuklyás ra b? – Hogy is volt? – mondta zavartan a férfi. – Á, igen, folytatom… Tehát a magát Lord Elsfieldnek nevező férfi azt mondta, bíró borzalmas sértéseket a fejéhez. Valamint azt,a hogy készüljön fel rá, hogy vágott nem látja többé a családját. Mert egy idegen nap alatt éri a halál, messze innen… míg a felesége örökké gyászolni fogja. – És azután? – kérdezte James feszülten figyelve. – Ennyi, mást nem tudott mondani – tárta szét a kezét Foe. – A jajveszékelés elhallgatott, s az őrök visszatértek. Annak alapján, beszéltek, összezúzta magát,amit mégegymás az egyikközt karját is eltörte.aAztársuk egyik őr meghallotta, hogy a lord beszélget valakivel, és rárivallt, hogy kivel diskurál. Ő persze letagadta, s jó hangosan – feltételezem, hogy én is meghalljam – megkér dezte, hová vis zik. Vá laszt persze nem ka pott, csak annyit mondtak, majd megtudja, ha odaér… Ezután a katonák a különösvégére foglyot.ért. Mr. Foeelvezették ezzel beszámolója Louise arcán örömkönn yek csillogtak a boldogságtól. – Drága uram! – mondta hálás mosollyal, mely hirtelen visszaadta ifjúságát. – Hogy köszönhetném ezt meg? Ezt a csodála tos hírt? Ó, hisz az életem a dta vissza! Louise a férfihoz szaladt, és átölelte a megilletődött Mr. Foe-t, majd Mr. Gdrága oetzhöz fordult ra gyogó arcca – Jean-Paul, barátom! Hallotta ezt? l.William él! Életben van !
De Mr. Goetz koraina k ta rtotta még a z örömünnepet. – Louise, kedvesem… – mondta komoly arccal. – Nem akarok fájdalmat okozni magának, de várjon még az ünnepléssel. –– De hát és miért? Hallotta, amit ez az úrmegkérdőjelezni mondott! Igen, nincs is szándékomban a szavahihetőségét. És én is magával örülnék, ha biztosak lehetnénk a dolgunkban… Ha Mr. Foe ténylegesen látta volna ezt a férfit. De mi van, ha ez is csak Jeffreys egyik aljas trükkje? – Igen, Louise – szólt közbe James is –, nem szeretném, hogy ábrándokat kergessen… Nincs esetleg valami módjahiú annak, hogy biztosan megtudjuk, ki lehetett az álarc alatt? – Khm… – köhintett ekkor Swanson. – Asszonyom… ha megeng edi, én is kérdezné k vala mit Mr. Foe-tól… – Csak bátran, Mervyn… – mondta Louise, mire a lakáj a jövevényhez fordult. mondani pontosan, melyik napon érkezett ez–aMeg férfi tudná Tau tonba? – Jó kérdés… Tudja, a börtönben könnyen elveszti az ember az időérzékét, de annak alapján, amit az őrök beszéltek, az ősz első napjaiban lehetett. – És nem emlékszik véletlenül valamelyik őrük nevére? Vala melyikére, a ki a titokzat os foglyot kísérte? – Nos… – gondolkodott hogy mondja… emlékszem, hogy amikorFoe. az – aMost, bizonyos őr leesettArra a lépcsőn, a társa a nevét kiáltotta. Nem is tudom… ami úgy
hangzott, ah ogy a lovak prüszkölnek. – Redfrew? – kérdezte Swanson. – Igen, az! Honnan tudja? Swanson Louise-ra nézett. – Ő az, érem, milady… ahogy sejtettem. A másodunokatestv Raven.Épp, Redfrew Raven. – Biztos benne, hogy ez ugyanaz a Redfrew? – kérdezte Mr. Goetz. Swan son halványan elmosolyodott. – Nem sok angol családban sújtják azzal a gyermekeket, hogy különös en csúf ówalesi nev eket adna k nekik. Sajn os édesanyám oldalán ez hogy a szokás amolyan károsa szenvedély. Nem csoda, Redfrew is inkább vezetéknevét használja. Különben is, milady, ha emlékszik, a fickó éppen akkor tűnt el Dorchesterből… – …mikor az álarcos rab felbukkant Tautonban… – suttogta Louise. – Szavamra, igaza van, Swanson! Minden egybevág… a fején sérülés ek n yomát viselte, és a k arja fel volt kötve! – Azt mondta, a Vörös Macskában szerezte, de én ezt már nem hiszem… – mondta Swanson. – És a függőt is ő hozta el nekem William halálhírével együtt! – Akkor már csak egyetlen teendőnk van! – határozott ames. – Előkerítjük ezt a… ezt a lóprüszkölést, ha kell, a föld alól is!
Másnap James és Swanson fölkerekedtek, hogy kézre kerítsék Redfrew Ravent. Louise tudta, hogy pár napba mindenképp bele fog telni, mire visszatérnek, s már előre rettegett a gyötrő bizonytalanság óráitól. Szerencsére Mr. Foe vendéglátását néhány napra, amiis sokatelfogadta javított azLouise asszony kedélyállapotán, aki egyébként kezdte visszanyerni életerejét: végre hajlandó volt kitenni a lábát a házból, s az ősz utolsó szép napjait kihasználva, hosszú sétákra indult Mr. Foe oldalán. Kiderült, hogy a férfi – aki, miután alaposan rendbe szedte a börtönben elvadult külsejét, egészen jóképűnek volt mondható – igen kalandos múltat tudh atbizonyára maga mögött. – Az őrangyalom kivételesen jól érti a dolgát… – mondta egy nap, mikor Louise-zal a kastély körül sétáltak. – Tudja, a Lógós Bíró kezei közül való megszabadulásom nem az első csodaszámba menő esemény az életemben. Gyermekkoromban túléltem a nagy a pestisjárványt {24}, ami megölt majd hetvenezer embert, köztük több rokonomat majd minden barátunkat. A következő évben aés tűzvész, amely elpusztította fél Londont, beleértve a mi környékünket is, mindössze két házat kímélt meg a Cripple-Gate-en, ahol laktunk: ezek közül az egyik éppen az otthonom volt. Ezután Chathambe költöztünk, és kis híja volt, hogy oda nem vesztünk, mikor a hollandok rátámadtak a {25}
városra . Foe, leszögezhetjük, hogy ön valóban egy – Nos, Mr. születe tt tú lélő – mondta Louise.
– Így is mondhatjuk, de kérem, szólítson csak Danielnek. Mint idővel kiderült, Daniel nemcsak különösen szerencsés, de művészi érzékkel megáldott ember is volt. – Tudja, mindig is író szerettem volna lenni – fűzte tovább a szótker Mr.eskedést Foe. – Amit persze apám,Azt akiak egy jó nevű londoni vez et, sosemazpártolt. arta, hogy vegyem át az üzletet. A felmenőink nem olyan régen még franciaorsz ági menekü ltként érkeztek a z országba , s apám nagyon büszke az elért eredményeire. Különösen, hogy valaha, a csatorna túloldalán, az ő ősei is nemesek voltak. Gondolkozom is azon, hogy az ő tiszteletükre hozzáillesztem a nevemhez a „de” jelzőt… mégis csak előkelőbben hangzik, nem gondolja? Louise elgondolkodv a nézett a távolba. – Hm… Daniel Defoe{26}… szerintem kiváló név egy írónak – mondta mosolyogva. – Én is úgy vélem. – Egyébként, Daniel – váltott témát Louise –, igazán elárulhatná, keveredett bele egy jó nevű londoni kereskedő fi ahogy Monmouth herceg lá zadásába… – Nos igen, ebbe az ostoba kalandba is az írói vénám sodort; tudja a regényötlet, amelyen éppen gondolkodtam, számos csatajelenetet is tartalmazna… csakh ogy én maga m sosem voltam ka tona , és háború viselt férfi sincs az ismeretségi körömben. Úgy határoztam hát, követem a herceget, afféle krónikásként szegődve mellé, hogy megnézzem magamnak, milyen is egy igazi ütközet. Csakhogy balul ütött ki a tervem: a Bridgewater melletti
vérengzés aligha volt nevezhető igazi csatának, én magam pedig azon kaptam magam, hogy a király katonái elől menekülök. Kis híján sikerült ebből a csávából is kikecmeregnem: egy temetőben egy sírkő mögött húztam meg magam.vádjával Persze kellett végül szembenéznem… elkaptak, és nekem is a felségárulás De, tudja mit? Azt a nevet a sírkövön sosem felejtem el. Robinson Crusoe, ez állt rajta… Igazán… regénybe illő név, nem gondolja? Louise fölnevetett . – Maga valóban született író, ha még ilyen szorult helyzetben az ihletet kutatja! nem ítélte haislálra… a Lógós Bíró? Hanem hogyhogy önt – Ez is az őrangyalomnak köszönhető. Az utolsó tárgyalási nap előtt a fővárosba rendelték a bírót, hogy levezesse Argyll grófjának a perét. Így aztán engem és egy tucat má sik szerencsést s zó nélkül szélnek eresztettek … A beszélgetést egy érkező hintó zaja szakította félbe, ami nagy sebességgel be a kastélys udvarára. Amint megállt, ajtajakanyarodott nyomban kivágódott, megjelent benne James Welham, aki maga után ráncigálta a csuklójánál megkötözött Redfrew Ravent. Bár a kötést már nem viselte karján, külseje így is igen zilált volt: látszott rajta, hogy néhány napja alaposan helybenhagyták. – Louise! – kiáltott James a fiatalasszonynak, miután fogoly mögött felbukkant a diadalmas arcú Swanson is. – a Meghoztam a madárkát! Azt hiszem, érdekelni fogja az
éneke… Miután foglyukat bevezették a szalonba, mindannyian köré g yűltek . A férfi lesütött sz emmel állt „bírái előtt”. – Most pedig, Mr. Raven – kezdte Louise szigorú hangon –, mondja el aza igazat: mi történt maga szerepe so rsa alak ulásábaan?férjemmel, és mi volt a Raven pedig beszélni kezdett, mint aki boldog, hogy végre megszabadu lhat a szívét nyomasztó titoktól: – Jaj, milady… – hadarta. – Az úgy történt, hogy egy este, néhá ny nappal a férje tárgyalásának kitűzött na pja előtt effreys értem küldetett. Azt hittem, neszét vette, hogy ara fogadta m el néháMár ny fogoly jobb ellátá végett, és nyak ezértatakar elővenni. remegtem is, sa mint a nyárfalevél, mikor a színe elé járultam, de ő nem ezért hívatott. Parancsa volt számomra. Azt akarta, hogy a titkos ala gútján keresztül vezes sem hozzá Elsfield Lordját, aki a megyeházán raboskodik. Én pedig így tettem. Megbilincseltem, és a pincéből nyíló alagúton át egészen effreys azt ajtajáig kísértem. Aztán, néhány hogy mi odabent, nem tudom, de amikor perczajlott múlva le a bíró ajtaja kinyílt, ő kilökte rajta a veszettül káromkodó foglyot, és rám parancsolt, hogy vigyem vissza a börtönébe, s másnap reggel kísérjem át Tauton várába, s hogy további utasításig maradjak is ott… Lord Elsfield végig kérlelt, hogy jöjjek el önhöz, és mondjam el, hogy effreys be aakarja csapni… De én nem mertem ellenszegülni bíró para ncsána k… – Nem is beszélve arról a szép zacskó aranyról, amivel a
hűségedet megvette, igaz, te gazember? – kérdezte komoran Swanson. – Szégyellem, hogy a rokonom vagy! Szegény anyád bele is halna, ha megtudná, mi lett belőled… Redfrewmintázatá nem felel t. t, csak bűntu datosan bámulta t ovább a szőnyeg – S mi történt ezután? – kérdezte Louise. – A férjét Tauton várába vittük. A medált magamhoz vettem, ahogy a bíró utasított, hogy azzal később vigyem meg Önnek a halálhírét. – Ami hazugság volt… igaz? – kérdezte tétován az asszony. – Igen, hazugság volt. A férje nem halt meg, milady. Louise ekkor úgy érezte magát, mint a fuldokló, aki hosszas küszködés után végre átszakítja a víz felszínét, és újra levegőhöz jut. Lehajtotta a fejét, és néma imába merült. Mellette Mr. Goetz és James Welham ugyancsak megkönnyebbülten felsóhajtottak. – Akkor hol van most? – kérdezte Louise, miután befejezte imáját. – Arról fogalmam sincs, milady… – Ne hazudj, te akasztófáravaló! – hördült fel Swanson. – Esküszöm, nem tudok semmit! Mindössze annyit, hogy néhány napra rá üzenet jött a bírótól, hogy egy hintó fogja várn i a foglyot a k astély el őtt… S hogy át k ell adnom őt, aztán aaz egészet udvarán. örökre elfelejteni. én fogadtam várkastély Kérdeztem A ámkocsit én a két marcona ala kot, akikn ek át kellett adn om Lord Elsfieldet,
hogy hová viszik ezután, de csak letorkoltak, hogy ne kíváncsiskodjak. Aztán, amikor a fogolyért mentünk, leestem a lépcsőn, és eltört a karom… de biztosan tudom, hogy az a h intó magá val vitte a z urat. – És nem James. látott semmi különöset azon arájöhetnénk, két fogdmegen? – kérdezte – Valamit, ami alapján kik voltak ők? – Csak annyit mondhatok róluk, hogy bivalyerős fickók voltak… és az egyik mintha… kátrányszagot árasztott volna. – Kátrányszagot? –– Igen, És a azt. hintó? – kérdezte most Mr. Goetz. – Volt rajta valami feltűn ő? Nem volt az oldalá n címer? – Ó, címer az volt! – És emlékszik rá? – kapott a szón Louise. – Hát, most, hogy mondják… Dereng valami. Három sólyomfej volt rajta. Vagy talán sas… nem, mégis inkább sólyom. Meg egy rondamert zöld emlékszem, kígyó tekergett a tetején. Ebben biztos vagyok, hogy meg is borzongtam. Irtózom a csúszómászóktól… – Pedig inkább az ő rokonuk, semmint az enyém… – morogta Swanson. – Paul, ki tudja deríteni, kihez tartozik ez a címer? – kérdezte Louise. Mr. kurtá n biccentett. – AztGoetz hiszem, menni fog… – És velem mi lesz? – kérdezte Raven. – Velem mit akar
tenni, asszonyom? Higgye el nekem, rettentően megbánta m, hogy becs apta m magá t… – Inkább azt, hogy lebuktál… – morgott megint Swanson, de Louise ezútta l közbeszólt. – Hagyja Mervyn… Nem az igazi bűnös itt,ehhez hanem effreys. Ha őt, a maga kuzinja nemő nyújt segítő kezet a gaztetthez, megtette volna helyette más. Neki legalább volt bátorsága megvallani az igazat. Nekem pedig visszaadta a reményt, és ezért hálával tartozom neki. Köszönöm az őszinteségét, Mr. Raven. Swanson most elkíséri az északi szárny egyik szobájába, ott lepihenhet, míg eldöntjük, mi lesz a sorsa. De ne aggódjon… eszem ágában sincs bántani önt. Raven azt sem tudta, hogyan hálálkodjon a kedves szavakért, végül unokatestvére gondjaira bízva elvezették a megkönnyebbült foglyot. Mikor maguk maradtak, Mr. Goetz így szólt: – Ez nagyon szép volt magától, Louise. Az vállatgondoltam, vont. – asszony Komolyan amit mondtam, az én ellenségem Jeffreys, nem ez a szerencsétlen . Különben is… nem hiányzik, hogy rögtön szaladjon a lordkancellárhoz, amint szélnek eresztjük. Nem kell tudnia, hogy lelepleződött a hazugsága, jobb, ha egy lépéssel előtte járunk. A legjobb lesz, ha munkát adok ennek a fickónak itt, az Addington-kastélyban. szemünk előtt lesz. Hanem mit gondol, Mr. Goetz?Így Kié alehet az a sólyomfejes címer?
Mr. Goetz sokatmondó pillantá st vetett Louise-ra. – Ami az illeti, én pontosan tudom, kié az a hintó – mondta. – Sőt, alighanem magam is utaztam már benne. Csak nem ak arta m a fickó el őtt megmondan i. – És kié? – kérdezte egyszerre Louise és James izgatottan. – Maga is ismeri a tulajdonosát, Louise, találkozott már vele. A hintó Sir Jos iah Childé. Louise lázasan kutatni kezdett az emlékei között, majd elfehéredve emelte tekintetét Mr. Goetzre. – Ki az? – kérdezte James türelmetlenül. – Ki az a Sir Child? Louise Jamesre nézett, s gondterhelten csak annyit mondott: – A Kelet-indiai Társaság igazgatója…
Két nappal később Louise és Mr. Goetz hintója bekanyarodott a Wenstead Manorhoz vezető, gesztenyefákkal szegélyezett hosszú sugárútra. Louise kinézett az ablakon. – Ez a ház éppolyan grandiózus, ahogyan leírta, barátom – mondta a fiatalasszony. – Sosem láttam pazarabbat. Legalábbis itt, Angliában nem. Igazán jól fizető pozíció lehet a Kelet-indiai Társaság igazgatójának lenni. – Meghiszem azt – felelte a férfi. – Pedig Josiah Child apja egyszerű kereskedőként kezdte a Fleet Streeten. Bár
az anyja ereiben csörgedezett némi nemesi vér, a Roycroftok egyik elsz egén yedett á gához tartozott. – Azt mondja, az anyja egy Roycroft lány? – Igen, azt. Van ennek tán valami jelentősége? Louise homlokátDe rá ncolta. – Azt ahiszem… majd kiderül. Egyébként milyen ember ez a Josiah Child? Maga elég jól ismeri. – Megfontolt és jó üzletember. És ami azt illeti, egészen rendes fickó… Ezért sem értem, hogy hagyhatta, hogy effreys belerángassa az üzelmeibe. Mr. Goetzt néh ány perccel ké sőbb egy rizsporos paróká t viselő lakáj akibejelentette a Kelet-indiai vezetőjének, dolgozószobájában fogadta Társaság őt és a nyomában érkező Louise-t. Child, ez a hatvanas évei elején járó, de életerős férfi igen szívélyesen fogadta a nagyhatalmú üzletembert. – Paul, drága barátom! – mondta, és íróasztalát megkerülve kezet rázott a vendégével. – Úgy örültem, mikor bejelen atkeztél. Hát mi szél előbukkanó hozott Wemsteadbe? Ó… A felkiáltás Goetz háta mögül Louise-nak szólt, akinek jöttére Sir Child jól láthatóan nem volt felkészülve. – Igen, Sir Child, én is itt vagyok – mondta Louise, egyenesen a férfi szemébe nézve. – És azt hiszem, sejti, miért jöttem. –– Nem, őszintén szólva, hogy… Kérem, Sir Child – sejtelmem szegte fel sincs, a fejét Louise. – Ne fecséreljük e gymás idejét: mondja meg, hol v an a férjem!
– Kérem, én nem ismerem az ön férjét… – De igen, ismeri! Legalábbis a maga hintóján tűnt el a tautoni várbörtönből… Vagy tagadja? Ez esetben mehetünk is a királyhoz, hogy előtte tisztázzuk az ügyet! Sirszót Child egy sem.megkövülten meredt Louise-ra, de nem szólt – A titok lelepleződött, lássa be végre – ütötte tovább a vasat az asszony. – Mr. Goetz szerint ön jó ember, és én hajlandó vagyok hinni neki. Bármi okból tette is, amit tett, ha őszinte lesz hozzánk, talán találunk kiutat a helyzetből… anélkül, hogy súlyosabb következményekkel kellene számolnia. Sir Josiah nagyot szusszant, majd letelepedett az íróasztala mögé, és hellyel kínálta vendégeit. – Mit szeretne tudni, milady? – kérdezte rövid hallgatás után a férfi . – Először is – kezdte Louise –, mondja meg, hol van a férjem. –– Úton… – felelte amaz rövid hallgatás – India akik felé. Sejtettem – nyögte Louise. – Azokután. a férfiak, elvitték, állítólag kátrányszagot árasztottak. Gondolom, matrózok voltak ? Child bólintott. – Akkor most azt mondja meg… – folytatta Louise –, miért vitték el? És főleg… k inek a para ncsára ? – Szerintem ön is szemébe sejti a választ, osiah mélyen Louise nézve. milady – felelte Sir – Jeffreys… – szűrte a fogai közt az asszony.
– A főbíró… – kezdte az igazgató a homlokát dörzsölve. – Itt járt… az ősz első napjaiban. És megfenyegetett… pontosabban megzsarolt. Sajnos nem tudtam mást tenni, mint enge delmeskedni a para ncsainak … – És mire vonatkoztak… a parancsok? – kérdezte ezúttal Mr. Goetz. – Pontosanezek milyen sorsot szánnak neki ott, az isten háta mögött? – Utasításai értelmében a férjét hajóra kellett raknom, és útnak indítanom Szúratba, egy levél kíséretében, mely az ottani telephelyünk vezetőjének szólt. Ebben a levélben a telephelyvezetőnek meg kellett hagynom, tegyen róla, hogy aanélkül, részérehogy á tadott férfi s oha nepersze. térhessen vissza Angliába… az életére törne, – Hát, akkor mégis hogyan kellene megakadályoznia a visszatér tét? – k érdezte G oetz. Sir Josiah fészkelődni ke zdett. – A levélben… a levélben a telephelyvezető arra is felhatalmazást kapott, hogy a foglyot állítsa munkába a bombayi telephelyünkön… a várospróbálna, körüli mocsárvidék lecsapolásánál, illetve, ha szökni egyszerűen adja el rabsz olgán ak… – Rabszolgának? – nyögte Louise. – Úgy érted, erre te adtál neki felhatalmazást? – dörögte Mr. Goetz. – Miért?! Miért tettél ilyet, Josiah? Jeffreys mostanában nagy ember az udvarnál, tudom, de akkor is… Mivelbecstelenséghez? zsarolhatott meg, segédkezet nyújtottál egy ilyen Egyhogy angol nemest egyszerűen rabszolgasorba taszítani? Ismét kérdem: hogy tehetted
ezt? – Hidd el, Paul, rettenetesen szégyellem magam… A maga részéről Louise ezt készséggel el is hitte. Az egyébként szilárd tartású úr hirtelen éveket öregedett, mintha mázsás súlyálmomban nyomná a vállát. – Azóta is kísért az a szerencsétlen ember… A sorsa, hogy mi lett vele… nem hagy nyugodni – mondta, s ahogy felnézett, könny csillogott a szemében. – Rettene tesen érzem m aga m azért, amit tettem. – Akkor miért? – kérdezte csöndesen Goetz. – Miért hagytad, hogy Jeffreys belerángasson a személyes bosszúhadjáratába? De Sir Josiah csak a fejét rá zta. – Azt nem mondhatom el – mondta, s egy batisztkendő sarkával megtörölte a szemét. A szobára rövid csönd telepedett , amit Louise tört meg: – A fia miatt, igaz? – kérdezte a fiatalasszony nyugodt hangon. – Jeffreys halálra ítélte volna, ha nem engedelmes n eki,Joshról? igazam van? – Honnan kedik tud maga – kérdezte Child elsápadva. – Nem volt nehéz kitalálni; Jeffreys mindössze két embernek kegyelmezett meg: Egy bizonyos Mrs. Archibaldnak és egy Joshua Roycroft nevű fiatalembernek… Josiah, Joshua… hasonló nevek. Gondolom, nem merte saját maga után elnevezni. De az édesanyja nekiadta. Sir Josiahnevét bólogatott, s újra könnyezni kezdett. – Igen… Tudja, ő nagyon jó fiú… Már házas voltam,
amikor az anyját megismertem. A környékbeli lelkész lánya volt. Egymásba szerettünk… Akár meg is szöktem volna vele, de atyja vidékre vitte, mikor megtudta, hogy terhes. Aztán néhány hónappal később egy csecsemőt találtunk a küszöbömön, és anyja egy levél volta szülésbe, a kosarába rejtve. Abban az állt, hogy az belehalt és mostan tól az én gondom a felne velése. A feleségem persz e sosem látta a levelet, azt hitte, Josh csupán egy szerencsétlen lelenc gyerek, akit az intézőm és a felesége puszta szívjóságból vett magához. Persze én kértem meg rá őket. Így a közelemben nevelkedhetett, és gondoskodhattam az előmeneteléről. Épp egy megkezdte volna a jogi tanulmányait Oxfordban, mikor gyenge pillanatomban megvallottam, hogy az igazi apja én vagyok… Szegény Josh. Tudják, amilyen tehetséges, olyan büszke fiú. Nagyon a szívére vette, hogy annyi éven át mind hazudtunk neki… – És dacból beállt Monmouth seregébe… – szakította félbe a z–elbeszélést Goetz. – Így történt? – Így bólogatott Mr. Child. – Minden jel arra mutatott, hogy a Lógós Bíró el fogja ítélni. Pedig higgyék el, megpróbáltam megmenteni. Aztán egy napon fölkeresett, és előadta az ajánlatát… És én nem tudtam nemet mondani. A szobára csönd te lepedett. –Child Williamet Joshuáért… – suttogta Louise. leho rgasztotta a fejét. – Most mit fognak tenni? – kérdezte csöndesen.
– Egyértelmű, hogy mit fogunk tenni! – dühöngött Goetz két n appa l később az Addington-ka stély nagy h alljában . – Megyünk, és jelentjük a z esetet a királynak ! – Szerintem is ezt kell tennünk – helyeselt James Welham. A király anem hogy egyik nemesét, –ráadásul sajátnézheti vérét tétlenül, csak úgy eladjak rabszolgának egy idegen országban! Ez képtelenség! Szerintem egy percet sem kellene tovább vesztegetnünk… Ön nem így gondol ja, Louise? A fiatalasszony már egy ideje némán hallgatta a két férfi eszmecseréjét, s gondolataiba mélyedve járkált föl s alá a szobába n. Mikor James m egszólította, megtorpant , és nagy levegőt vett. – Ami azt illeti… – kezdte lassan –, szerintem jobb volna, ha Jakab semmit nem tudna az egészről. El kellene hallgatnun k előle, ami a tudom ásun kra ju tott. Mr. Goetz szemöldöke a homlokára szala dt. – Hogyhogy? – kérdezte a férfi. – Kedvesbele, barátom gondoljon ugyan –mitfordult érünk Louise el azzal,Mr. ha aGoetz királyfelé elé –, járulunk? Mi fog történni? Talán tajtékozva elzavarja effreyst az udvartól, Childot leváltja, s William megmentésére küldi az angol flottát? Mennyire valószínű ez? Mr. Goetz elkomorodott. –– Nem – felelte. Nem,túlságosan szerintem sem az. Esetleg megdorgálná Jeffreyst, ha egyáltalán, Child tette fölött elsiklana, rám pedig
hallgatást parancsolna. Lássuk be, a király nem lelkesedett Williamért, ki tudja, talán nem is bánja, hogy Károly fattyú fiaiból még eggyel kevesebbet lát az udvarban. Főleg Monmouth lázadása után… És akkor még ne m isminden beszéltünk arról az nélkül eshetőségről, hogy Child aés effreys további letagadhatja történteket. Ugyan mit számítana a királynak Redfrew Raven vallomása? – Akkor mégis mit szándékozik tenni? – kérdezte James. – Egyetlen dolgot tehetek, és azt hiszem, egyértelmű, hogy mi az: Indiába utazom, és hazahozom Williamet magam. – Arról szó sem lehet! – pattant fel a székéből James. – Louise, van fogalma róla, hogy miket beszél? Hogy milyen veszélyeket rejt egy ilyen út? Egyszerűen nem engedhetem, hogy ilyen őrültséget csináljon! Louise azonban csak elnézően mosolygott a férfi hevességén. – Kedves James – rá, mondta –, kénytelen vagyok emlékeztetni hogy nyugodtan nincs joga előírni, mit tegyek , és mit ne… – De igen, van! – makacskodott a férfi. – William a legjobb barátom, és ha egy nap megtudja, hogy hagytam ilyen veszélynek kitenni a feleségét, a fejemet veszi, és igaza is lesz! Louise, legyen esze… gondoljon a gyermekeire. – Higgye el, rájuk is gondolok! Vissza akarom hozni nekik az apj uka t!
– Akkor engedje, hogy én utazzam! Visszahozom őt maguknak, ígérem – esengett James, s Louise látta rajta, hogy komolyan beszél. – Drága James – mondta Louise –, köszönöm az ajánlatát, tudom, hogy komolyan gondolja, és meg is tenné… de… – De? – De képtelen lennék itt ülni karba tett kézzel, és várni a visszatértükre. Ha egy kicsit is ismer, tudnia kell, hogy ebbe a tétlenségbe… én belebolondulnék! Nekem kell visszahoznom őt! Harcolnom kell érte, és harcolni is fogok! James kétségbeesetten nézett Mr. Goetzre. – Az ég szerelmére, Paul, mondjon már valamit! Próbálja lebeszélni err ől az esztelenségről. Mr. Goetz Louise-ra n ézett. – Kedvesem, tudja, hogy az út, amire vállalkozik, mennyire veszélyes? Viharok, alattomos zátonyok, fosztogató ka lózok… is beszélve ahiggye betegsége – Tisztában vagyoknem a kockázattal, el! kről… – felelte a fiata lasszony, csökönyösen nézve a férfi szemébe. – És azt is tudja, hogy egy ilyen utazás mennyi kén yelmetlenséggel já r? – Igen. – És azt is átgondolta, hogy legalább egy évig távol lesz a gyermekeitől, nemistovább? Az út a legszerencsésebb körülmények ha között négy hónapig tart, ha viszont kedvezőtlen széljárást fognak ki, akár fél évig vagy még
tovább is eltarthat… És tudja, mennyi idő, mire megtalálja Williamet abban a beláthatatlanul nagy országban? Ugyanis semmi garancia nincs arra, hogy Szúratban találja… – Ezt mind tudom, barátom. hogy És elképzelheti, fájdalmas nekem a gondolat, ennyi időremennyire el kell válnom mindazoktól, akik megmaradtak nekem… De ezt kell ten nem. egyszerűen érzem, hogy így helyes! – Nos, jól van… – mondta Mr. Goetz megadóan. – Ez esetben James és én elkísérj ük! – Úgy van! – helyeselt James Welham, de Louise már rázta is a fejét. – Azt nem lehet. A gyermekeimnek támaszra lesz szükségük, amíg én távol leszek. Hiszen, gondoljanak csak bele… Az apjukat árulással vádolták, anyjuk leggyűlöltebb ellensége pedig a király egyik fő bizalmasa. Ki tudja, mit tervel még ellenünk Jeffreys. A helyzetünk legalábbis bizonytalan; lehet, hogy egy nap innen is menekülnünk Ilyen legodaadóbb körülmények között nema foszthatom megkell. a fiaimat védelmezőitől, keresztapjuktól és attól a férfitől, akit nagyapjukként szeretnek. – Ezek szerint eltökélte, hogy egyedül veszi nyakába Indiát ? – kérdezte bos szúsan James Welha m. – Nem. Természetesen, nem. Gondoskodni fogok megfelelő védelmezőkről az útA során, de magukra, barátaim, itt van szükségem. gyermekeimtől való elválás gondolata rettenetesen fájdalmas a számomra.
Utam során az egyetlen vigaszom az lesz, hogy tudom, jó kezekben hagytam őket.
Ezek után felgyorsultak az események: miután Louise négyszemközti megbeszélést folytatott Childdal, a lelkiismeret-furdalástól szenvedő igazgató intézkedett, hogy biztosítsanak a fiatalasszony számára egy kabint a társaság következő hajóján, amely India felé kifut. Erre szerencsére nem is kellett soká várni, minthogy a NyugatIndiába tartó hajók számára éppen ez az időszak volt a legkedvezőbb a kihajózáshoz, hogy a Jóreménység foka táján fújó kedvező szeleket a vitorláikba foghassák. Így aztán alig három héttel azután, hogy elhatározását közölte Sir Childdal, az igazgató hintója megállt az Addington-kastély előtt, hogy Louise-t Tilburybe vigye, ahol a Cornelia névre keresztelt határbócos már várta a kikötőben. Egy ilyen út előkészítése, ráadásul ilyen rövid idő alatt, nem csekély feladat, hiszen rengeteg elintéznivalóról kellett gondoskodni. Mr. Goetz szerencsére minden rosszallása ellenére kivette a részét a munkából, még Mr. Defoe is felajánlotta szolgálatait. A férfi ugyanis elutazása előtt még egyszer fölkereste Louise-t, és búcsúzáskor a legmelegebb szavakkal kívánt jó szerencsét a fiatalasszonynak, akit őszintén megkedvelt. Az egyetlen, aki nem mutatkozott, James Welham volt. Nem rejtette véka alá a véleményét, hogy szerinte Louise felelőtlenül cselekszik. Louise-nak fájt
bará tja t ávolléte, de a legnehezebb még így is hátravolt: a búcsú a gyermekeitől. Mielőtt beszállt volna a rá váró járműbe, még utoljára megölelte Henryt és Jamest, s minden erejét össze kellett szednie, hogy ne törjön ki belőle a zokogás.hogy A kicsiket megelőző hetekben végig azzal nyugtatta, anyjuk anagy és izgalmas kalandra vállalkozik, aminek a végén a papa várja majd, akit visszahoz a családjának. James végig nyugodtan viselkedett, Hen ry pedig kom oly arccal k ijelentett e, hogy ő maga fog vigyázni kisöccsére, míg édesanyja haza nem tér. Louise végül az ajtóban várakozó Suzonra bízta két fiát, aki ugyancsak sápadtan, könnyek nélkül állta a búcsúzást. A fiatalasszony márde éppen beszállt volna Child sólyomfejes címerét viselő hintójába, mikor egy lovas vágtatott be az udvarra, s miután porfelhőt kavarva lefékezett, a nyeregből James Welham ugrott le. A férfi Louise-hoz szaladt, és megragadta a kezét. – Bocsásson meg, hogy nem jöttem előbb… – zihálta a férfi. – A lényeg, hogy itt van – mosolygott Louise. – Továbbra sem értek egyet a szándékaival, de nem engedhettem el búcsú nélkül. Már azt is megbántam, hogy az előkészületekhez nem nyújtottam segítő kezet. Sikerült mindent beszerezniük, amire szüksége lehet? Nem fog semmiben hiányt szenvedni? – Nem, James, ne aggódjon, Mr. Goetz és én mindenről gondoskodtun k. Ami a fiúk at illeti… – Arra gondoltam – szakította félbe James az asszonyt –,
hogy egy időre ideköltöznék hozzájuk. Az is eszembe jutott, hogy a gyerekek is átjöhetnének Hamsey Greenbe, de nem szeretném kimozdítani őket a megszokott környezetükből. Mit szól hozzá? Louise arcát há láslenne, mosolynem ragyogta be. – Az csodálatos is mertem volna ekkora szívességet kérni. – Ugyan – legyintett James –, ki más viselné jobban gondjuk at, mint a keresztapjuk ? Hisz gondolom, Mr. Goetz is gyakra n meglátogat majd mi nket … – Arra mérget vehet, barátom – mondta a hintóban vára Goetz mosolyogva. – Éskozó Ön… – folytatta James Louise-hoz fordulva. – Mikor hallunk legközelebb hírt Önről? – Talán már egy-két hónapon belül. Ahol csak kikötünk, hagyok hátra levelet a társaság dokkjában, amit az első, Angliába tartó hajó kézbesít majd. Sir Child gondoskodik róla, hogy így legyen. És persze üzenek, amint megtaláltam Williamet. – Úgy legyen! Szívből kívánom, hogy járjon sikerrel, és hozza vissza a barátomat. De, Louise… az égre kérem… Nagyon vigyázzon magára. James Welham jóképű arcán őszinte aggodalom tükröződött, ami megha totta Louise-t. – Ne aggódjon, barátom – tette megnyugtatólag kezét a férfi karjára. Épségben visszatérek, – De ahhoz–először el kell indulniamegígérem. – szakította félbe Mr. Goetz. – Sajnálom, kedvesem, nem akarom sürgetni, de
indulnunk kell. – Rendben… máris – mondta Louise elszoruló torokkal. – A viszontlátásra, James… Vigyázzon magára és arra a néhány emberre, aki megmaradt nekem. Önre bízom őket… Azzal Louise beszállt a hintóba, James pedig becsukta anna k ajtaját. A kocsi nekilendült, s ahogy Louise az ablakon át az Addington-kastély borús novemberi égbolt előtt kirajzolódó sziluettjét s szerettei távolodó alakját nézte, rettegve gondolt arra, vajon mennyi idő telik el, míg viszontlátha tja őket.
6. FEJEZET
A sirály röpte
1686 áp rilisa Louise a Cornelia, a tekintélyes kereskedőhajó fedélzetén állt a lenyugvó nap fényében, mel y éppen eltűn ni készült a horizonton. Tekintetével egyre csak a halványkék eget pásztázta. – Fölöslegesen keresi őket, milady – szólt egy hang az asszony háta mögött. – Ilyenkor este már nem látni őket a nyílt víz fölött. Louise hátranézett, és megpillantotta Andrew Graham barátságos arcát, amint előbukkant a kabinja ajtajában. A fiatalasszony elmosolyodott. – Akkor is nyugodtabban aludnék, ha látnék belőlük még egy példányt. Aznap reggel jött el ugyanis a pillanat, mikor a Cornelia utasai és legénysége hosszú idő után újra sirályokat láttak az égen cikázni. Ez pedig azt jelentette, hogy közel már a part. Louise a maga részéről alig várta, hogy lába ismét szárazföldet érinthessen, hisz utoljára
Madagaszkárnál hagyhatta el a hajót, amióta mintha már e gy örökkévalóság telt volna el. Összességében lassan öt hónapja , hogy úton vo ltak. – Higgye el, közel már a cél – biztatta Mr. Graham. – És vele William is… –hozzá… szólt Louise mosolyogva. – Szinte érzem, ahogy közeledek Tudom, hogy hamarosan újra együtt l ehetünk . – Úgy legyen! – vágta rá Mr. Graham. – Lady Elsfield, tudom, mondtam már önnek, de engedje, hogy elismételjem: lenyűgöző az a bátorság és az az eltökéltség, amivel a férje keresésére indult.
K uh b e kuh – Nos, Mr.âdam Graham, ahogy a mondás tartja: .{27} Jól mondtam? nemi-rasad; be âdam mi-rasad Mr. Gra ham elnevette m agá t. – Bravó! Úgy látom, már nincs mit tanítanom magának. – Azt azért nem mondanám… – felelte az asszony. – Mindenesetre, ha Indiába érve nem veszek el egészen a nyelvi sokféleségben, a z egyedül önn ek lesz köszönhet ő. A ndrew ham jelenléte a Corneliá a Kétségtelen, legnagyobb hogy szerencse volt,Gra ami Louise-t érhette. Ez a n harmincas évei dereká n járó és ro ppant n agy tudá sú férfi Charles Zinzan, a társaság szúrati igazgatóhelyettesének barátja és egyben a helyi angol közösség lelkésze volt. A szerény, de mindig jó kedélyű Andrew igazán szórakoztató útitársnak s nem utolsósorban remek tanárnak Louise ugyanis nemnyelvtanulásra tétlenkedéssel töltötte azbizonyult. elmúlt hónapokat: kemény adta a fejét.
– Ha meg akarja könnyíteni a dolgát odaát – javasolta Mr. Goetz még a Tilbury felé vezető úton –, tanuljon meg valamilyen helyi nyelvet. Én a magam részéről a fárszit javasolnám. A Mogul Birodalomban {28} jelenleg ez a hivatalos nyelv, noha csak megértetheti a lakosság töredéke beszéli. Mégisanyanyelvként ezen a nyelven magát szinte mindenkivel, a kereskedőtől az udvari hivatalnokig. Különben sem árt elmélyülni egy ilyen uta zás előtt a helyi kultúrá ban és nyelvben. Ez az, amit az angol utazók, amolyan tévesen értelmezett felsőbbrendűségi érzéstől hajtva, sajnos gyakran elmulasztunk… Mr. Goetz a jó tanács mellé egy Ravius nevezetű holland nyelvész perzsa–latin szótárát, valamint Edward Terrynek, Sir Thomas Roe {29} lelkészének, az úti beszámolóját {30} adta. De Louise nyelvtudása korántsem fejlődött volna ilyen szépen egy másik lelkész, Andrew Graham hathatós támogatása nélkül, aki lelkes nyelvész ésAndrew a keleti kultúrá ku tatója vo lt.lépett, és rákönyökölt a Grahamk Louise mellé korlátra, hogy útitársával együtt gyönyörködjön a naplementében. A h orizonton k ét k ísérő ha jójuk, a Caesar és La urel vitorláit festette rózs aszínre a n aplemente. {31} – Erős szelünk van – jegyezte meg Graham a feszesen dagadó vitorlákra pillantva. De nem ígérkezik vihar. Ha szerencsénk a legszebb pillanthatja meg India partjait.van, Egyébként is ez aidőben legszebb évszak: a nyár már a küszöbön áll, de a hőség még nem tombo l.
– Őszinte leszek, Mr. Graham – szólt Louise. – Felőlem akár a monszun is áztathatná a föld porát, én akkor is megcsókolnám, amint megérkezünk. Ezt az utolsó néhány hetet… majdnem olyan rosszul viselem, mint az első párat. Louise azelőtt életében egyszer szállt hajóra, mikor Angliába utazott a csatornán keresztül. Azt az utat jól viselte, így elem i erővel lepte meg a tengeri bete gség, mely hetekre ledöntötte a lábáról: semmilyen étel nem maradt meg benne, egészen legyengült, nem használtak a jól bevált tengerészpraktikák, még a Mr. Goetz által bekészített gyömbérpor is csődöt éjjelmind aztán vihar csapott le a hajókra. Louisemondott. akkor aztEgy hitte, odavesznek. Rettegve gubbasztott kabinja mélyén, mindössze egyetlenegyszer mert kipillantani a veszettül hánykolódó hajó gyomrából, s kis híján el is ájult a szélben megzabolázhatatlanul lebegő vitorlák s a csuromvizes fedélzeten csetlő-botló matrózok látványától, amit megvilágított egy-egy égbolton á tcikáután zó villám. Ám az átremegett és végigimádkozott éjszaka tükörsima tenger és verőfényes napsütés fogadta az előmerészkedőket, s Louise tengeribetegségét attól a pillanattól kezdve mintha elfújták volna. A továbbiakban egészen jól viselte az utat, leginkább csak a tisztálkodási lehetőségek szűkösségétől szenvedett, no és a bezártsá gtól, mely az út vége feléfeladták mind jobban k ínozta. Mr. Graham és Louise végül a sirályok utáni kutatást, búcsút vettek egymástól, s ki-ki a maga
lakrészébe tért. Az asszony a lelkész nagyvonalúságának köszönhetően a nagyobbik kabint foglalhatta el, ami természetesen így sem volt tágas: a Cornelia kereskedőhajó volt, minden négyzetcentiméterét úgy tervezték, minél többhagyva. áruval Louise rakodhassák meg,ágy az utasoknak hogy nem sok helyet a keskeny kényelmetlensége ellenére aznap végre olyan mélyen aludt, mint a bunda, a sirályokat látva ugyanis úgy érezte, William oly sok idő után újra karnyújtási távolságra került tőle. Másnap reggel ugyanilyen bizakodva ébredt, azonban a kapitányt, Mr. Cavendisht, igencsak gondterhelt hangu latban ta láltailyen a hídon. – Mi történt, kapitány, miért fürkészi szigorúan a horizontot? – k érdezte Louise vi dáma n. – A La urel és a Caesar… – mondta a kapitány, anélkül, hogy az asszonyra pillantott volna. – Nagyon elhagytak minket , már a látóhatá rról is eltűntek . – Bizonyára beérjük őket előbb-utóbb – szólt az asszony szórakozottan. – Bizonyára… – dörmögte Mr. Cavendish. – De ismerem a kaptányaikat. Igen versengő alkatok, különösen egymást szeretik azzal heccelni, hogy melyikük tudja gyorsabb iramra ösztökélni a hajóját. Nem csodálkoznék, ha nagy igyekezetükben észre sem vették volna, hogy lemaradtunk. Különben is, a Cornelia a maga hatszáz tonnájával olyan nehéz, mint az a két kis ladik… Na, de majdkétszer igyekszünk. Csakhogy a hajó hiába hasította a hullámokat teljes
vitorlázattal, kísérőiknek híre-hamva sem volt a nyílt vízen. Nem sokka l dél utá n pedig megtö rtént a baj: – Kapitány! – kiáltotta az első tiszt, távcsövét a szeméhez szorítva. – Egy felségjelzés nélkü li ha jó! és az első tiszthez – Az ördögbe! – kiáltotta Cavendish, szala dt, aki át adta nek i a tá vcsövet. – Ez nem lehet igaz… – morogta a kapitány. – Hogy éppen most, az utolsó pillanatban! – Mi az, kapitány uram? – kérdezte Mr. Graham, aki Louise-zal az oldalán Cavendish mellé lépett. – Csak nem kalózok? – De igen, valószínűleg kalózok – felelte a kapitány, továbbra is távcsövével kémlelve a szabad szemmel egyelőre parányinak tűnő hajót. – Sőt, biztosan azok… Látják, felhúzták a zászlót; az üzenet egyértelmű: adjuk meg magu nka t, vagy végün k. A kapitány Grahamnek, majd Louise-nak nyújtotta a messzelátót. A lány,lobogót: mikorfekete belenézett, meglátta főárbócon lengedező háttérben egy fehéra kard és mellette egy ember alakja. A hajó oldalán pedig megpillantotta az ott felsorakozott kalózokat, akik lőfegyvereiket a maga sba ta rtva ha donásztak . – Vannak puskáik… – jegyezte meg az asszony. – Sőt, ahogy nézem, ágyúik is… – Azok nekünk is vannak – jegyezte meg kurtán a kapitány. – Ezek szerint nem adja meg magát? – kérdezte ezúttal
Graham. – Nem – felelte Mr. Cavendish határozottan. – Még elhagyhatjuk őket… A La urel és a Caesar itt lesznek a közelben… Sőt, a part is felbukkanhat bármelyik pillanatban. fogjuk rázni Ahhoz őket. ezek sosem merészkednének közel. Le Azzal a kapitány elviharzott, hogy parancsokat osszon, a legénység pedig elkezdett fölf egyverkezni. Louise-nak összeszorult a torka a félelemtől, és megragadta Mr. Graha m karját. – Gondolja, hogy bölcs dolog ez? – kérdezte. – Az egyik matróz úgy mondta, ha egy kalózhajó szemetDevethaegy kereskedőhajóra, azt rendszerint el is foglalja. a kapitány nem tanú sít ellenállást, akkor az emberek életét megkímélik. – Nos, ahogyan megismertem, a mi kapitányunk ehhez túlságosan büszke ember… – felelte Mr. Graham. – De bízzunk benne, h ogy érti a dol gát. A következő óra a igyekeztek két utas számára volt, mint egy rossz három álom: hiába lerázniolyan magukról baljós követőiket, azok lassan, nagyon lassan, de mégiscsak egyre közelítettek hozzájuk. – Mintha az ember órákon keresztül figyelné, ahogyan egy tőr közelít a torkához, de mégsem ugrik előle félre – mondta Louise, szemét le sem véve az egyre közeledő hajóról. Andrew Gra ham nyelt egyet. – Bizonyára marátha kalózok lesznek – mondta. – Az
utóbbi időkben kis zemelték magu kna k az angol hajóka t. – Miért? – A Kelet-indiai Társaság nemrégiben felrúgta a korábbi megállapo dását a Mará tha Birodalommal, és megtagadta , hogy lőportlenn adjon el nekik… Pedig igencsak nagy szükségük e a mogulokka l vívottarra állandó ha rcban. Ugyanis Aurangzib mogul sah {32}, aki ekkoriban már harminc éve ült a trónon, igen vakmerő külpolitikát folytatott: a birodalom területe csaknem kétszeresére gyarapodott uralkodása alatt, s ezzel szinte az egész indiai szubkontinenst az ellenőrzése alatt tartotta. Csakhogy ilyen beláthatatlanul nagy területeket nemvolt volt egyszerű megtartani, s Aurangzib képtelen uralmát megszilárdítani. Szinte mindennap felütötte fejét egy lázadás, s országa határait minden irányból ostromolták. A legnagyobb fenyegetést pedig a Marátha Birodalom jelentette, melynek fiatal uralkodója, Sambhaji, égett a vágytól, hogy apja, a legendás Shivaji nyomdokaiba lépjen, s kiű zze a muszlim A kalózok azonban akárhódítókat maráthákIndiából. voltak, akár nem, lassan, de biztosan közeledtek. Mikor már néhány száz lábnyira is megközelítették a Corneliá t, a kalózók puskáikkal a levegőbe kezdtek lődözni, s hangosan kántáltak. – Legjobb lesz, ha visszatérnek a kabinjaikba – kiáltotta oda a z utasokna k a kapitány. – Hamarosan célba ves znek minket… Ahogy a mondat elhagyta Mr. Cavendish száját, Louise
füle mellett elhasított egy golyó, s belefúródott a főárbóc fájába. – Te jó ég! – kiáltotta az asszony a földre kuporodva. – A vitorlázatot veszik célba, hogy megakadályozzák a menekülést Graham, túlharsogva a matrózok kiáltozását. –– mondta Ha a kapitány nem adja meg magát, rövidesen a legénységre is lőni kezdenek. Jöjjön, tűnjünk el inne n, mielőtt ez bek övetkezik! Louise és Andrew Graham ezután a hajókorlát fedezékébe h úzódva egyenesen a k abinjaikba siettek, s az elkövetkező fél órában nem is tudták követni a fedélzeten zajló eseményeket. Azt mindenesetre hallották,legénysége hogy a tűzharc egyre kiélezettebbé válik, a Cornelia ugyanis bőszen ropogtatta puskáit, s a kajütbe beszűrődő kiáltozások alapján, tagjai egyre-másra szenvedték el a sérüléseket. Nem sokkal később pedig egy velőtrázóan hangos dörrenés rázta meg a hajót, de akkora, hogy Louise a földre esett az ágyáról, ahol addig csöndesen imádkozott. – Mi volt ez? – kérdezte halálra váltan. – Elsütöttünk egy ágyút – felelte Graham nyugtalanul. – Ezek szerint a kapitány úgy döntött, felveszi a harcot. – És akkor most ők is ágyúval kezdenek lőni ránk? Grah am a fejét rázta. – Nem érdekük, hogy elsüllyesszék a hajót… Ugyanakkor néhány figyelmeztető lövést biztosan leadnak. Louise-nak ideje sem maradt csodálkozni Mr. Graham
tájékozottságán a kalóztámadások menetét illetően, ugyanis a lelkésznek igaza lett: a távolból elsülő ágyúk zaját és súly os lövedékek csobbaná sána k hangját leh etett hallani. Egy nagyob bminket! rázkódásnál Gracsak hamléket felkiáltott: – Eltaláltak Az égre, ne kapjunk. Ekkor Louise-nak az a különös érzése támadt, hogy a hajó mintha lassulni kezdene, mintha egy hatalmas kar kinyúlt volna a tengerből, hogy magához húzza a határbócos monstrumot. A hajót megcsáklyázták, erre Louise magá tól is rájött. Néhány perccel később a Cornelia döngve kalózoka zsákmányolt hajójának, hajót akik bizonyáranekicsapódott rögvest össze is akapcsolták a sajátjukéval. A kampóival a Cornelia korlátjába kapaszkodó felvonóhídon keresztül kalózok tucatjai lepték el a kereskedőhajót. Louise és Mr. Graham egy dara big csak az ismeretlen lépések dübörgés ét h allották a fejük fölött, majd nem sokkal később két állig fölfegyverzett tengeribőrű, bandita tűnt fickók fel aelégedetten kajütjük ajtajában. A bronzos rosszarcú pillantottak egymásra a jól öltözött utasokat látva, ami jobbára nem jelentett mást, mint szép váltságdíjat. Védekezni nem lett volna értelme, minthogy a férfiak egyike széles szablyát, a másik pedig véres, hegyes kést tartott a kezében. A kalózok fegyvereiket az utasokra fogva lték őket a fedélzetre, mely c súszottfegyverek a kiömlött vértől:kitere mindenfelé holttestek és szertehagyott hevertek, szomorú mementóiként a nemrég lezajlott
csatának. Louise-t és Mr. Grahamet a hajó végébe toloncolták, ahol a legénység életben maradt tagjai térdepeltek megkötözve. Előttük Cavendish kapitány teste feküdt, átlőtt fejjel… Ez volt a kapitányok sorsa, ha sikertelenül védekeznek a kalózok ellen.a Miután az asszony és a lelkész kezét istámadása összekötözték hátuk mögött, a többi fogoly közé terelve, a földre térdepeltették őket. A túszok előtt egy középkorú, olajbarna bőrű férfi járkált fel és alá, mint aki mustrát tart. Louise úgy sejtette, ő lehet a tengeri banda vezére, már csak azért is, mert fülében értékes gyöngyfüggőt, nyakában viselt, s magasabb és izmosabb ishosszú volt a aranyláncot többi kalóznál. A férfi végül megállt Louise és Graham előtt, s miután tetőtől talpig végigmérte az asszonyt, egy ismeretlen nyelven parancsot adott embereinek. A kalózok közül erre néhányan szétszóródtak a hajón, feltehetőleg azért, hogy átkutassák. Ekkor azonban Mr. Graham szólalt meg halk, tétova hangon, de ugyanazon a nyelven, amit a kalózkapitány is használt. Amit mondott, bármi volt is az, elkomorította a kapitányt, aki Louise-ra mutatott, és kérdezett valamit a lelkésztől. Az asszony nyugtalanul kapkodta tekintetét a két férfi között, de sejtette, miről van szó: a kapitány bizonyára azt akarta megtudni, kicsoda ő, és miért van a hajón. Miután az emberei visszatértek, jelentették a hajó Ezután átfésülésének eredményét, a svezér komoran bólintott. néhány szót intézett még Mr. Grahamhez, alighanem felszólítva a
férfit, hogy fordítsa le szavait, mert az ezután a legén ységhez fordult, s fennh angon így szólt: – A kalózok vezére lefoglalta a hajót őfelsége Sambhaji, a marathák uralkodója nevében. Egy Goa melletti kikötőbe kísérnekegy minket, addig is engedelmességet vár tőletek. Emberei része itt marad, hogy rajtatok tartsa a szemét, néhányatok pedig a kalózhajón fog szolgálni. Ha mind jól viselitek magatokat, Goa közelében szabadon enged benneteket… kivéve… kivéve azokat, akik úgy döntenek, csatlakoznak a kalózok törvényen kívüli táborához. Miután végzett Grahamet visszakísérték az mondandójával, asszony kabinjába, ahol és a Louise-t kalózok eloldozták a kezüket, ám a kajüt ajtaját gondosan bereteszelték mögöttük. – Mit mondott magának a kapitány? – kérdezte Louise izgatottan, amikor magukra maradtak. – Mihez akarnak kezdeni v elünk ? – Váltságdíjat a társaságtól. Elmondtam neki, fognak hogy én kérni vagyokértünk a szúrati telephely lelkésze, így bizonyára hajlandók lesznek kiváltani, illetve, hogy ön Sir Child személyes vendégeként különösen értékes fogoly a számukra. Nem hiszem, hogy ezek utá n bán tani fo gják… – Köszönöm, Mr. Graham – mondta Louise hálásan. – Bár nem tudom, mennyire lehet kiszámítani ezeknek a tengeri ú tonállókna k a viselkedés ét. – Nem áll érdekükben, hogy bántsanak minket. Ezek a
bandák törvényen kívüliek, de megvan a magukhoz való eszük. Számukra az üzlet éppúgy elsődleges fontosságú, mint bármely kereskedőnek. Louise kétkedve hallgatta a lelkész szavait, úgyhogy magában azért hozzátette: Ha pedig lennének ilyen megfontoltak, még –mindig ittmégsem van egy tőr az alsószoknyám zsebében … – A rakomány miatt azonban igen bosszúsnak tűntek – folytatta Graham. – Természetesen salétromot kerestek. {33} A kapitány csalódott volt, amikor csak ezüstöt, no meg némi megvesztegetésre szánt csecsebecsét találtak a raktérben. Ettől kezdve Louise és a lelkész között nem sok szó esett. A hajót lassan körbevette az éjszakai sötétség, s a fedélzeten a kalózok részeg dajdajozásba kezdtek, bizonyára győzelmüket ünnepelték. Louise az ágyon fekve, Graham a földön egy pokrócon kuporogva próbálta kizárni elméjéből a nyugtalanító hangzavart. Az asszonyt már épp elnyo mta volna az á lom, mikor a kabin ajta ja hirtelen kivágódott, és betántorgott rajta az egyik tengerész, aki Louise-t és Grahamet kirángatta a kabinból. A férfi arcát keresztben forradás csúfította el, bizonyára egy régi tengeri csata emlékeként, ami csak még visszataszítóbbá tette amúgy is durva vonásait. Kezében egy lámpást lóbált, keresztben álló szemei és bizonytalan léptei arról tanúskodtak, hogy alaposan felöntött a garatra. A férfi
imbolyogva k özeledett az á gy végébe h úzódó Louise felé. – Mit akar itt? – kérdezte Graham hindiül a férfit. – Azt ott… a vöröset – mondta a kalóz Louise-ra muta tva, miközben kivicsorította sá rgás fogait. Louise-t, bár nem értette a férfi szavait, rémülettel töltötte el a lá tványa. – Ne tegye, barátom… – próbálta Graham győzködni a kalózt. – A kapitánya elevenen megnyúzz a, h a kárt tesz az egyik tú szába n… De a férfi ügyet sem vetett a lelkészre. Lámpását felaka sztotta egy ka mpóra, s tántorogv a megindult a z ágy felé, mígbeszélni. Graham egyre riadtabban igyekezett a agazfickó lelkére A férfi végül megelégelte lelkész kiabálását, és egy mozdulattal leütötte. Graham a földre zuhant, Louise pedig felsikoltott, de a kalóz a szájára tapasztotta egyik mocskos kezét, az ágyra döntötte, szabad kezével pedig rögtön lefogta az asszony kapálódzó karjait, így annak esélye sem volt előhúzni a szoknyájában lapuló kezek tört. alatt, Louise vonaglott az őt fogdosó míg akétségbeesetten borszagú férfi érthetetlen szavakat zihált a fülébe. A kalóz szabad kezével a lány fűzőjét cibálta, majd a szoknyáját akarta felhajta ni, de belega balyodott a temérdek a lsószoknyá ba, így egy pillanatra elvette kezét áldozata szája elől. Louise abban a pillanatban torkaszakadtából üvölteni kezdett, az–egyetlen t, amiKomak-am-kom! ak kor és ott eszébe {34} ju tott: Komak! szó Komak! Szinte abban a pillanatban megjelent az ajtóban a
dühös kalózkapitány, s miután lerángatta emberét az asszonyról, akkora pofont kevert le a férfinak, hogy annak fölrepedt a szája, s olyan hangos szitokáradatot zúdított rá, h ogy Louise azt hitte, bes zaka d a dobhá rtyája. A sebhelyes végülfektében elkotródott, s ebben aApillanatban Graham is arcú elkezdett mocorogni. kapitány először őt vette szemügyre. Amikor meggyőződött róla, hogy túléli a sérülését, a lelkészt a falnak támasztotta, majd Louise-hoz lépett. Leakasztotta a falról a támadó lámpását, majd a fényében végi gpásztázta a ruh áitól félig megfosztott fiatalasszonyt, különösen a megtépázott fűzőből keblek vonalán időzött sokáig tekintete.előbukkanó Louise kényelmetlenül fészkelődött a férfia pillantása alatt. – Tudsz fársziul? – kérdezte végül rekedten, némileg tört perzsa k iejtéssel. – Igen… – felelte Louise. – Egy kicsit. Ő tanított. A lány á llával a z éledező lelkészre bökö tt. A kapitány darabighozzá, merőn és nézteszinte a megkötözött lányt, majd egy lehajolt gyengéd mozdulatokkal elrendezte a szoknya ráncait, s visszahúzta vállára a ruhát. Ezután állát két ujja közé fogva csak en nyit mondott: – Te nagyon szép vagy… Néhán y pillana tig tekintetét merőn Louise pillantá sába fúrta, majd szókét nélkül fölegyenesedett, az ajtóhoz lépett, s füttyentésére ember termett mellette. A kapitány távoztában még ennyit mondott:
– Ők megbízható embereim, az éjjel ők fognak vigyázni magu kra . Többé nem történ ik ilyesmi. Ígérem. Az ígéret ellenére Louise minden hangosabb zajra összerezzent, és képtelen volt lehunyni a szemét. Szerencsére azonban további zaklatásnak nem voltak kitéve, így mikor hajnalodni kezdett, s a haramiák végre elcsöndesedtek , ő is elszenderü lt végre. A lányt a kabin ajtaján keresztül betűző déli nap ébresztette, mely előtt ott tornyosult a kapitány sötét alakja. Odavetett valamit az őrt álló embereinek, mire azok beléptek, két oldalról megragadták Louise-t, majd se szó, se beszéd, elkezdték kajütből. Mr. Graham kétségbeesve kiabáltkivonszolni utána, de aakalózok ügyet sem vetettek rá, egyszerűen az orrára csapták az ajtót, amit újra bereteszeltek. A két fogdmeg Louise-t a hajó korlátjáh oz vezette, a kapitány pedig köv ette őket. – Mássz le – mondta tömören a kapitány, a hajó oldalára erősített kötéllétrára mutatva. Odalent, egy csónakban, rátámadt. az a sebhelyes arcú férfi várta, aki az éjszaka Louise rém ülten pillantott a kapitán yra. – Ne félj, nem fog bántani – mondta – Én is jövök utánad. Louise végül vonakodva bár, de átvetette lábát a hajó korlátján, s reszketeg tagokkal araszolni kezdett lefelé. Mikor csónakot, de a lent várakozó, véreres szemű férfi a elérte kezét anyújtotta, ő hevesen ellökte magától. Mikor lehuppant a csónakba, az vészesen imbolyogni
kezdett alatta. A következő pillanatban megérkezett a kapitány is, majd embere evezni kezdett a közelben horgonyzó kalózhajó felé. Louise-t megkísértette a gondolat, hogy előkapja szoknyája alól a kést, de nem tudta, mire smehetne két férfit nema tudná ugyan leteríteni, ha megvele. is Mind tudnáa kaparintani csónakot, valamelyik hajó seperc alatt utolérné. De egyáltalán miért viszik át arra a baljós a lélekvesztőre? Ugyan mihez aka rna k kezdeni v ele? A napfényben szikrázó vizet gyorsan szántotta a kis csónak, amely hamarosan nekiütődött a kalózhajó oldalán ak. Az sorban ottmaradta k kötélhágcsót bocsátottak alá , s a ladik utasai felmásztak rajta. Ezután a kalózok néma pillantásától kísérve a kapitány a fedélköz egyik kabinjába vez ette a lán yt. A férfi becsukta maguk mögött az ajtót, s Louise körbenézett a helyiségben. Viszonylagos kényelemmel rendezték be, még ha nem is volt olyan komfortos, mint a társaság hajója. gondolta, és nem isAlighanem tévedett. a kapitány kajütje lehet, – Ez az én kabinom – mondta a férfi. – Itt fogsz lakni, amíg el nem érjük Udu pit. – Az hol van? – Goától délre. Annak kikötője már a Marátha Birodalomhoz ta rtozik. – És miért hoztak engem ide? Mik akarnak velem csinálni? – Elviszünk a Raigad Erődbe. Sambhaji őfelségéhez…
– És mégis minek? – csodálkozott Louise. A kapitány szárazon fölnevetett. – Ugyan minek? Hát, hogy a rabszolgája legyél… ágyasa, vagy ami nek i csak tetszik. –– Ezt teheted… – hebegte Louise– elhűlve. Én nem azt teszek, amit csak akarok felelte a kapitány higgadtan. – Figyelj… – kezdte Louise és közelebb lépett a férfihoz –, a társaság sok, nagyon sok pénzt fog fizetni értem… Sokkal több et érek n ektek túszként. A társaság igazgatója, maga Sir Child, személyesen fog megválta ni engem. – Az lehet, de annyit biztosan fog fizetninőket érted,még mint Sambhaji. Szereti a szép nőket. nem Az egzotikus inkább. Te biztosan a kedvére való leszel… Különben is, nem lesz boldog, hogy ezútt al sem tu dunk lőport szállítani neki. A mogulok már szorongatják a legközelebbi szövetségesünket, Bídzsápurt… de te biztosan enyhíteni fogod a n agy u ralkodó go ndjait… – Ne, én kérlek, könyörgök, meg! – esdekelt Louise – Én… is nagyon gazdaghallgass vagyok… Odahaza Angliában házaim és kastélyom van. Ha írsz a családomnak, annyi ara nyat kapsz, amennyit el sem bír ez a hajó… – Nekem minden aranynál fontosabb, hogy a király haragját elkerüljem. Ő a mi védelmezőnk, ő tart el minket. Ezt a pecsétet a nevével – húzott elő a kalóz inge alól egy zsinóron lógó aranytárgyat adta át nekem, amikor megkaptam tőle –eztő maga a hajót. És megesketett, hogy a kapitányaként őt és a birodalmat
fogom szolgálni. Én az ő szolgája vagyok, és az én uram örömét fogja lelni a puha fehér combjaid között, és nekem csak ez számít… Louise nem adta fel. Könnyek közt vettette magát a vezér lába i elé,kérlek, és megraga dtaszabadon! n adrá gja szélét. – Kérlek… engedj Nekem Szúratba kell mennem, a férjem ott vár… ott fogoly… Haza kell őt vinnem a gyerekeinkhe z! A férfi durván megragadta az asszony kezét, és kén yszerítette, hogy bogárszerű, feket e szemébe nézzen. – Neked már nincs otthonod, nincs férjed, és nincsenek gyermekeid. Magadnak szívességet, ha tartozol, mielőbb elfelejted őket. Te mátólteszel a nagy Sambhajihoz senki máshoz. Ezt jól vésd az eszedbe. – Én nem tartozom a te átkozott királyodhoz! – kiáltotta Louise, mire a férfi arcu l ütötte, és ő elterült a földön. – Ne beszélj tiszteletlen hangon az uralkodónkról. Tisztelned kell őt, mert te mától az ő tulajdona vagy. Ne hadakozz a kedj, végzeted asszony! Jól viseld engedelmes vagyellen, a cápák kal etetlek meg! magad, és Azzal a férfi hátat fordított a földön kuporgó asszonynak, és rázárta az a jtót.
Louise, miután magára maradt, összekuporodott a földön, és sírva fakadt. Az elmúlt huszonnégy óra történései megviselték az idegeit, s a feszültség végre távozott a testéből. Hanem ezután a kétségbeesés kerítette
hatalmába: éppen most, amikor már olyan közel járt Williamhez, újra eltávolodik tőle… Ráadásul a helyzete teljesen kilátástalan… Két tucat felfegyverzett kalóz foglyaként, egy hajó gyomrában, a nyílt tengeren ugyan miben reménykedhetn e? Órákig feküdt mozdulatlanul, amikor ismét nyílt az ajtó, hogy újra felbukkanjon benne előző éjszakai támadója. A gazember nem nézett rá, mindössze letett elé egy tálat, ami színültig volt gőzölgő halraguval, és egy kancsó vizet, majd távozott. Az asszony orrát megcsiklandozta az étel illata, ami ráébresztette, hogy farkaséhes. Lassan odakúszott tálhoz,volt, és kanalazni a ragut. Az meglepően aízletes s Louise kezdte számára ismeretlen fűszerektől illatozott. Nagyot kortyolt a vízből, majd tovább falatozott. Ahogy elkezdte visszanyerni erejét, úgy tisztult a tudata is. Eltökéltsége lassan visszatérni látszott. Végtére is, nyugtatta magát, életben van, túlélt egy kalóztámadást, épségben elérte India partjait, és ez a lényeg. Ami pedig a kalózok, személyével kapcsolatos terveit illeti… még akármi közbejöhet. A Raigad erőd, a Marátha Birodalom központja messze van, számtalan alka lma nyílhat a szökésre. És ha elérik is vele a maráth a udvart, akkor sem biztos, hogy tetszeni fog Sambhajinak. Ez esetben közönséges szolgát csinálnak belőle, akit kevésbé őriznek majd, mint a királyi ágyasokat. Vagy ki tudja, a király talán meg fogjalehet értenai, számára amit a kalózok ne m: azt, hogy sokkal értékesebb túszként, semmint ágyasként. Különösen, hogy olyan nagyon
szüksége van a társaság támogatására a háborújához, amit a mogulok ellen vív. Ráadásul a szoknyájában még ott lapul a tőre is… A legfontosabb, hogy ne adja fel a reményt, és ne ves zítse el a hidegvérét! Különben is… n em {35}
ez az első eset, hogy meg fogságba esik. Akkormost is a találékonysága mentette szorult helyzetéből, sem lesz ez másként. Mire végzett az evéssel, egészen más színben látta a helyzetét, s a további napokban is ügyelt arra, hogy megőrizze erejét. Am i ételt fogva tartói csak elé raktak, azt az utolsó morzsáig eltüntette… Az evésen kívül amúgy sem akadt más, mi megtörte volna napjai egyhangúságát, kivéve naponta talán fölkereste a vezérkabinjában, időnkénti látogatásait, aki néhány hogy értékes túsza állapotát ellenőrizze. – Ha továbbra is kedvező lesz a széljárás – mondta egy nap Louise-nak –, két hét múlva kikötünk. Sajnos csak lassan haladhatunk, a part közeli zátonyok között lavírozva, hogy az errefelé portyázó angol hajókat elkerüljük. Louise elgondolkodott a kapitány szavain: ezek szerint közel vannak a parthoz. Vajon mennyire közel? Lenne esélye kiúszni a szárazföldre, ha egy éjszaka sikerülne megszöknie? – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte a kapitány. Louise zavartan pillantott a férfira, majd lassan bólintott. – Hamarosan megérkezünk Udupiba. Meg kell lassan fürdened. Nem állhatsz a nagy Sambhaji elé ilyen
mosdatlanul. Figyelmeztelek, ha kell, erőszakkal fogunk lecsutakolni… – Semmi szükség nem lesz erőszakra – jelentette ki Louise felsőbbségesen. – Magam sem vágyom másra, mint hogy végre rendesen – Helyes. Tudom, megtisztálkodhassam. hogy a te néped igencsak irtózik a víztől, ha azt fürdésre kell használni. Szerencse, ha te kivétel vagy… Má tól rendszeresen k apsz fürdővizet. Aznap délután egy alacsony peremű, rézből készült dézsaszerűséget állítottak be Louise kabinjába, amit a sebhelyes arcú férfi megtöltött forró vízzel. Louise legnagyobb örömére még csak nem is tengervíz volt. A férfi egy lapos pillantás kíséretében egy üvegcsében illatos olajat is hátrahagyott a fogolynak. Bár sok víz nem állt a rendelkezésére, Louise valósággal újjászületett a fürdőtől, s szinte gyermeki örömmel dörzsölte magát a rózsaillatú olajjal. Miután végzett a tisztálkodással, belebújt az egyik ingébe – a kapitány áthozatta a
Corneliá ról azegy egyik ládáját –, s éppen amikor haját szárítgatta elmélyülten pamut törölközővel, reccsenést hallott a háta mögött. Megfordult, és s zembe ta lálta magát a sebhelyes arcúval, akinek szemében állatias vágy tükröződött. Louise rájött, hogy a férfi végig leskelődött, amíg ő a fürdőjét élvezte. Mielőtt felocsúdhatott volna, a férfire előrelendült, és a lányra vetette magát, aki erejét megfeszítve védekezett:aütött, rúgott, harapott,vette, s próbálta erősen összeszorítani lábait, de biztosra hogy ezúttal nem menekül, ez a vadállat meg fogja
erőszakolni… Hanem végre sikerült a körmét a férfi arcába mélyesztenie, mire az felüvöltött a fájdalomtól. A sebhelyes visszakézből akkora pofont kevert le Louisenak, hogy kis híján elájult. A lány elhomályosuló pillantá sa egy fényes tár gyra e sett: koszos földre dobva, alig karnyújtásnyira feküdt alsószoknyája tőle, zsebéből a pedig kikandikált az ezüstnyelű tör. A férfi nem vette észre, hogy áldozata keze a fegyver után tapogatódzik, amit éppen abban a pillanatban sikerült megmarkolnia, mikor magáévá akarta tenni a lányt. Louise a férfi vállába döfte a kést. A sebhelyes felüvöltött, Louise elrúgta magától a sebesültet, s rögvest felé iramodott, ahol ebben a pillanatban tűnt felazegyajtó másik kalóz, aki valószínűleg meghallotta a kiabálást. Louise gondolkodás nélkül hasba szúrta, és rohant is tovább a napfényben fürdő fedélzetre. Sikerült elérnie a hajó korlátját, és már épp lendítette volna a lábát, hogy a vízbe vesse magát, mikor a kapitány ott termett, és derekánál fogva akár tollpihét. Azdonászó irtózatoslány erejű sepercfölemelte, a latt lefogta a egy véres késsel ha kaférfi rjait, majd hindiül szitkozódva visszacipelte a kajütbe, ahol ledobta a földre, az azóta is ott fetrengő, sebesült vállát markolászó sebhelyes mellé. A kapitány ez utóbbit talpra rángatta, s maga után vonszolta a fedélzetre, Louise-ra pedig rázárta az ajtót. A lány ezúttal képtelen volt türtőztetni magát, asföldön véresfekve. kezeit maga alá húzva, hosszasan zokogott Megölte az egyik haramiát… egy másikat
megsebesített… szökni próbált, ráadásul a fegyverét is megtalálták. Ugyan mi lesz a büntetése mindezért? Hisz a kapitány megmondta: ne merjen a neki szánt sors ellen hadakozni, különben a cápák közé veti. Vajon előtte mit tesz vele? Átadja legénységnek, mindegyik kényekedve szerint leljea örömét benne?hogy Egészen másnap estig kellett ilyen és ehhez hasonló félelmek között őrlődnie, amikor is a kapitány újfent megjelent nála. Ezúttal két embere k övette, a kik fölemelték a z asszonyt a földről, és a vezér szigorú pillantástól kísérve, úgy, ahogy volt, kibontott hajjal, véres alsóruhájában kivezették a kajütből. a hajó végébe irányították,akárcsak ahol a teljes legénységLouise-t felsorokozott félkörívben, ha valamiféle tárgyalásra várnának, majd a félkör közepén feltűnt a tat közepén álló oszlophoz bilincselt, lecsupaszított hátú sebhelyes férfi. Vállát kötés fedte. A kapitá ny ekk or Louise-hoz fordult: – Én megígértem, hogy nem esik bántódásod. Szigorú parancsba adtam az embereimnek, hogy ujjal sem érhetnek hozzád. Egyikük megszegte ezt egy a parancsot. Ezért bűnhődni fog. Azzal a vezér az oszlophoz bilincselt kalózhoz lépett, átvett egyik emberétől egy bőrkorbácsot, nagyot lendített rajta, s a következő pillanatban a sebhelyes férfi felüvöltött. A kapitány újra és újra lesújtott. Úgy a tizedik ütés kiserkent a férfi vezér nem abbaután a korbácsolást, s vére, végüldea a kalóz hátánhagyta már cafatokban lógott a bőr. Louise képtelen volt nézni,
elfordította a fejét, és amikor már az üvöltést sem bírta hallgatni, a kezét is a fülére szorította. Az árbóchoz kötözött férfi egy idő után nem bírta tovább a fájdalmat, és elájult. A kapitány ekkor elhajította a korbácsot, és megtörölte kező homlokát. – Vigyétekverejté – mondta, s miután leoldozták az alélt testet az oszlopról, Louise-hoz fordu lt. A lány igyekezett fölemelt fejjel, bátran állni a pillantását. – Te is megszegted a parancsomat… – mondta halkan, s a lány, akarata ellenére, megremegett. – Fegyvert rejtegettél magadnál, neked is felelned kell. egyik társunkat meg is ölted. Ezért Louise nyelt egyet. Mikor megszólalt, hangja határozottan csengett. – Akkor hát… mire vársz? Ölj meg! Szemet szemért, talá n nem ez a sz okás nála tok? A kalózkapitány lehorgasz totta a fejét. – Én nem Megmondtam, Sambhajié vagy,ölhetlek sorsodrólmeg. egyedül ő dönthet. teDe már a bünteté sed akkor sem mara dha t el. A kapitány intett egy emberének, mire az Louise mögé lépett, és késével felhasította a batiszt alsóruha hátát, lecsupaszítva a lány felsőtestét. Ott állt hát, félig meztelenül a haramiák gyűlölködő tekintetének kereszttüzében, csak aarémisztően maga sodó oszlopot látta, melyen mégdeottő lógott bilincs, amellyel korábban a sebhelyes arcút kötözték oda.
– Nem – mondta akkor a kapitány, mire a lány meglepetten fordult felé. – A te büntetésed nem korbács lesz – folytatta. – A nagy királynak nem a dha tok sebektő l elcsúfított ra bszolgát. De tenni hogy soha, de soha többé hogy tefogok már aróla, nagy Sambhajihoz tartoz ol. ne felejtsd el, Ekkor ugyanaz a férfi, aki Louise-t ruhájától megfosztotta, egy tá lban para zsat hozott, a kapitán y pedig szemét le sem véve foglyáról, leakasztotta nyakából a maráthák királyától kapott pecsétet, majd egy szénfogóval a parázs közé dugta. – Ne! – kiáltotta ráébredt, mire készül a férfi. – Kérlek ne! Louise, Én csakmikor magamat védtem, ő támadt rám… k érlek, ne tedd … De két férfi már mögötte is termett, és két karját lefogva térdre kényszerítették, majd arccal a földre nyomták. Louise érezte, ahogyan a kapitány közelít felé. Vergődött, zokogott, és kegyelemért könyörgött, de hasztalan. A kapitány és amikor a tűzforró billogot a bőréhez megállt nyomta,fölötte, a lány felüvöltött az iszonyatos fájda lomtól, majd elvesztette az eszméletét. Louise-t másnap húsába maró, égető fájdalom térítette magához. Megint a kalózkapitány kabinjának padlóján feküdt, felsőtestén cafatokban lógott a szétszabdalt ruha. Óvatos mozdulatokkal a billog környékét kezdte tapogatni. A válla égetettAzsebasszony és körülötte bőraz vörösen izzott és alá lüktetett. felállt,a és asztalhoz botorkált, ahol egy agyagedényben víz állt.
Foszladozó ruhája egy darabját letépte, és a vízbe mártotta, majd óvatosan a sebre helyezte. Felszisszent a fájdalomtól, s bár a hűsítő víz néhány pillanatra enyhülést hozott, a seb hamarosan újra sajogni kezdett. Louise megnézni a heget: látta, hogy a kerekmegpróbálta billog furcsajobban jelekből, talán idegen szavakból áll. Hogy mit jelenthetnek, azt nem tudta, de nem is érdekelte. Egész hátralévő életében hordania kell majd, lesz ideje rájönni, pontosan mit égetett a válla alá az a vadállat. Egészen sötétedésig egyedül kuporgott a kabinjában, egyetlen elfoglaltsága az volt, hogy újra és újra amivel a fájó ápolta.megnedvesítette Végül es tefelé a aka rongyot, pitán y újra felbukka nt náheget la, s a szokásos sűrű halragu t hozta egy tálban . Beléptére Louis e megpróbálta egy kendővel eltakarni meztelenségét, de a férfi ügyet sem vetett rá, csak némán lerakta elé a vacsoráját. Louise egykedvűen nézte az ételt. – Mi az? – kérdezte a kapitány. – Miért nem eszel? Azt ne mondd, hogyvan… nem vagy éhes, eddig úgy faltál, mint akinek két gyomra – Pedig nem vagyok éhes – mondta Louise. – Nem érzem jól magam. – Hm – hümmögött a kapitány. A férfi ezután Louise fölé hajolt, és szemügyre vette a heget. – AMegtisztítom. sebed csúnyán begyulladt – mondta a férfi. – Fordulj ide. Louise a kapitány felé tartotta a hátát, aki övsáljából
egy kisebb üveget h úzott elő. – Előbb igyál – tartotta a lány felé a flaskát. Louise nagyot kortyolt az italból, s a méregerős rum azonnal égetni kezdte a torkát. – Ez most afájni fogöntött. – közölte a kalóz, majd az üvegcséből egy keveset sebre A fájdalom enyhe kifejezés volt a kínra, amit Louise érzett, s amit összeszorított fogakkal ugyan, de némán tűrt. Ezután a férfi tiszta pamutot hozott, és azzal tekerte körbe Louise vállát, hogy óvja a sebet. Csakhogy a „kezelés” nem bizonyult hatékonynak. A seb állapota egyre s Louise két nappal később márhideg arra ébredt,csak hogyromlott, az egész teste lángol, homlokán mégis verejték gyöngyözik. A gyomra émelygett, mikor pedig lehámozta magáról a kötést, majdnem rosszul lett: a heg gennyben úszott, s körülötte a bőr már nemcsak vörös volt, de duzzadt és fényes is. Másnapra a láza úgy felszökött, hogy már félrebeszélt. A kalózkapitány ekkor komolyan megrémült, hogy a Sambhajinak szánt értékes ajá ndék elvész. – Ki kell kötnünk mielőbb, hogy gyógyítóhoz vigyük ezt a perszónát – mondta a kormányosnak. – Hány napra vagyunk Udupitó l? – Ha megmarad a jó szelünk, holnap estére kiköthetünk – felelte amaz. – Hát akkor csak igyekezzünk. vitorlázattal haladjunk. Erre az asszonyra élve vanTeljes szükségem, kár lenne a h ala kra pazarolni azt a szép húst…
Louise mindeközben öntudatlanul feküdt egy háncsszőnyegen, ha egy-egy pillanatra kinyitotta is a szemét, csak elmosódva érzékelte a bedeszkázott ablak résein keresztül beszűrődő fénycsíkokat, s ködös tudatáig alig hatolt ahogyan el a azok hajótest deszkáinak sóhajtozása, újra megfáradt és újra a hullámoknak feszültek . Napjait h agymázas álmai közt v ergődve töltötte. Rémálmaiban újra látta maga előtt az Addington-kastély északi tornya alatt megnyíló mélységet, de most nem ő készült ugrani, hanem Williamet látta ott zuhanni, aki kezével még felesége után nyúlt: „Miért nem kaptál el? Miért hagytál meghalni?”, a fejében túlvilági ha ngja. Egyszer a kérdezgette kis James t látta , amintWilliam felkapja egy hatalmas sirály, hogy a part felé repüljön vele, máskor Henryt találta az oszlophoz kötözve, amint a sebhelyes arcú épp korbácsával lesújtani készül rá, de a fegyver az utolsó pillanatban méregtől csöpögő fogú kígyóvá változik, s tekeregni kezd Louise testén, amitől hiába azriadt végülfel belemar a válla alatt a húsba.próbál Louiseszabadulni, nyöszörögve álmából. Valami nem volt rendben… Láza ködén keresztül érezte, hogy valami megváltozott: a hajó megszokott, ritmikus recsegésébe más zajok vegyültek: rémült kiáltozás és lábdobogás zaja. Idegen hangok… mintha angol szót hallana… De nem… Ezt csak a láz teszi. Végül lövés is dördült, s Louise megemelte a fejét,vissza de nema bírta, s az erőlködéstől kimerülten volna hanyatlott fekhelyére, és újra öntudatlanságba merült.
Amikor újra kinyitotta a szemét, a kabin képe megváltozott körülötte: ismét a Cornelia fedélzetén volt a régi ágyában. Egy férfi hajolt fölé, s Louise lassan fölfedezte az elmosódó vonásokban Andrew Graham arcát. A lelkész– nyúzott vol t,elhaló és borostás. – Andrew… szólt Louise hangon. – Louise, hála az égnek… – kiáltotta a férfi. – Nézzen rám, mara djon velünk. Ő itt Aisha… segíteni fog magán . Louise egy feje körül vörös kendőt és homloka közepén vörös pöttyöt viselő középkorú asszonyt látott. A nő a kezében tálat tartott, benne zöldes masszával, melynek kámforos megcsiklandozta beteg orrát. Andrewmajd és az a sszonyillata gyöngéden a hátára afordították Louise-t, az ismeretlen nő gyakorlott mozdulatokkal kitisztította a sebet. A fiatalasszony felszisszent a fájdalomtól. – Tartson ki, asszonyom! – mondta Graham. – A sebe nagyon csúnyán begyulladt, és a fertőzés átterjedt az egész testére… De Aisha érti a dolgát. Hamarosan jobban lesz. A javasasszony a heget vastagon bekente a kenőccsel, mely olyan kellemesen hűsítette a beteg bőrét, mintha tiszta, hideg vízzel teli kádba merülne. Louise hangosan felsóhajtott. Két héttel később a Cornelia ismét kihajózott. A még gyengécske, de már gyógyulófélben lévő Louise a hajókorlátnak figyelte a távolodó Goa pálmafákkal és támaszkodva sziklákkal tarkított partjait. Ez a terület elvileg a portugálok fennhatósága alatt állt, de valójában
már a mogulok akarata érvényesült itt is. Ez volt a legközelebbi kikötő, mikor a Gargantua, a társaság egy másik kereskedőhajójának a legénysége visszafoglalta a kalózoktól a Corneliá t. A Gargantua nem sokkal azután,
Corneliá hogy Bombayból, összetalálkozott val és az őt kifutott kísérő kalózhajóval. Ez utóbbi hiába avonta fel hamis lobogóit, a kapitány gyanút fogott, és a két hajó után eredt. Mikor pedig messzelátójába tekintve a kapitány meglátta az izmos, sötét bőrű férfiakat a fedélzeten, már szinte egészen bizonyos volt benne, hogy a hajó nem a társasághoz tartozik. Üldözőbe vették hát a kalózokat, s alig nappalkövetően azelőtt, hogy azok elérték avolna Udipurt, véresegycsatát visszafoglalták t, a Corneliá kalózokat pedig lefegyverezték, majd kivégezték. Louisera jóformán az utolsó pillanatban találtak rá a kapitány kabinjában, s Goába érve rögtön elhívatták hozzá Aishát, a nagy tudású gyógyítót, akinek képességeiről még az ottani jezsuiták is elismerően szóltak. Aisha lelkiismeretesen ápolta a beteget, akinek hamarosan lejjebb ment a láza, s mikor eléggé megerősödött ahhoz, hogy útra keljenek, egy edényben bőségesen hagyott hátra csodatévő kenőcséből. Louise szabadulásuk történetét Mr. Graham elbeszéléséből tudta meg, aki már lemondott a fiatalasszonyról, minthogy a kalózkapitány azt hazudta neki, a tengerbe veszett, mikorGraham a partoklegnagyobb közelében szöknihogy próbált. Ám most itt volt, örömére, még ha nem is egészségesen s nem is teljesen
épen. A férfi az asszonyt nézte, aki arcát a lenyugvó nap fénye felé tartotta. Szegény milady – gondolta a lelkész magában. – Ugyan mennyi szenvedést kell még elviselnie, mire megtalálja a férjét? Ebben a pillanatban Louise válláról lecsúszott a könnyű selyemkendő, amivel sebét takargatta. – Fáj még? – kérdezte Andrew Graham, az asszony mellé lépve, aki gyo rsan ú jra beta karta vállát a kendővel. – Nem, már nem – felelte. – Hála Aishának. Mondja, Mr. Gra ham, amit… a mit a vállamba égettek… az hindi ül van, igaz?
Sa mb ha jié, Sh iva ji mah aaradfényességes zsa fiá é, ki – „Ez a p aecsét beragyogja sziporkázó eget, akárcsak élhold, s vele mindazokat, kik alávetik magukat e pecsét hatalmának.” – Értem… hát ezt nem találtam volna ki magamtól – mondta Louise fa nyar mosollyal. – Sajnálom… – mondta Mr. Graham elkomorodva. – Mármint a sebet. Louise felsóhajtott. – Nem akarok fellengzősnek tűnni, Mr. Graham, de talán egy nap még büszkén is fogom viselni. Egy napon ez a seb annak a küzdelemnek lesz az emléke, amit azért folytatt am, hogy visszaszerezzem a férjem. Tudja … valami azt súgja, örülhetek, ha ennyivel megúszom ezt a kalandot, elynek kiezt, tudja, h ol van még a vége.hamarosan – Miértmmondja asszonyom? Hiszen Szúratba érünk, s jó esély van rá, hogy a férjét ott
találjuk, Mr. Goodyear {36} házában vagy a társaság telephelyén… Az asszony vállat vont. – Nem tudom, Andrew… női megérzés. Talán túl sok sorscsapás borúlátó. ért az utóbbi időben, ezért lettem ilyen – Nos – szólt derűsen Andrew Graham –, annak mindenesetre örülök, hogy végre a keresztnevemen szólított. Louise végre maga is elmosolyodott. – Szólítson engem is Louise-nak, kérem… Elvégre nem akármilyen kala ndokon vagyunk tú l együtt. Két hét múltán a Cornelia megmaradt legénysége és uta sai végre megpil lanth attá k Szúra t kikötő jét. A látvány, legalábbis távolról szemlélve, nem volt épp bizalomgerjesztő: sík, lápos vidék tárult a szemük elé, alacsony, fából tákolt házakkal és elvétve néhány bágyadtan porosodó pálmafával. A révkalauz, aki a hajó utasait és rakományát jött jegyzékbe venni, lassan araszolt a kereskedőhajó felé. Őt követték a gyümölcs- és zöldségárusok kis lélekvesztői, akik a hajókon várakozóknak kínálták portékáikat, amit rendszerint seperc alatt elkapkodtak, hisz az utazók a hosszú út végére már jócskán ki voltak éhezve a friss élelemre, s az adminisztráció, melynek eredményeként egy hajó megkaphatta a kikötési engedélyt, akár egy hétig is
eltarthatott. Ám ezúttal az árusok hoppon maradtak: a társaság, és így a révkapitány is értesült már a Cornelia viszontagsága iról, igyekeztek tehá t a lehető leghamara bb a partra juttatni a hajón lévőket. Mikor Louise lelépett a hajópallóról, s lába oly sok idő utá n végre ért, rögtön megszédült, olyan szokatlan voltszárazföldet a megszokott hullámzó érzés hiánya. Mr. Graham, aki szorosan követte, gyorsan elka pta a fiatalassz ony karját. – Óvatosan, Louise! Egy ilyen hosszú hajóút után a legtöbb utazónak újra meg kell tanulni a szárazföldön járni! Hanem nézzen csak oda! Úgy tűnik, Mr. Zinzan személyesen jött az elénk ! Louise abba irányba nézett, amerre a lelkész mutatott, s meg is látta az igazgatóhelyettest, amint mosolyogva szaladt feléjük. Charles Zinzan – idegen hangzású neve dacára – régi angol nemesi családból származott, és élete nagy részét egy hertfordshire-i birtokon töltötte, de ha ezt nem tudja, a férfit látva Louise azt volna, aAjómódú helybéli kereskedők egyikéhez van hitte szerencséje. férfi ugyanis haját rövidre vágatta, sa helyi szokásoknak megfelelően halványzöld kurtá t, azaz térdig érő, hosszú ujjú, könnyű vászonból szabott inget és hozzá fehér doti t, bokánál összefogott bő nadrágot viselt. Napcserzette bőre ugyancsak arról tanúskodott, hogy régóta időzik e forró éghajlatú országban, s bár már negyvenes éveikortalan közepénifjúságot járt, az kölcsönzött arcára kiülőe különös örökké derűs mosoly úriembernek.
– Andrew, drága barátom! – kiáltotta Mr. Zinzan, ahogy hallótávolságon belül kerültek. – Elképzelni sem tudja, micsoda öröm, hogy viszontláthatom! Mikor hírét vettem annak a kalóztámadásnak, az ütő is megállt bennem, el sem tudjaittképzelni a kétségbeesésem… De a fő, Lady hogy épségben van, azaz itt vannak! Ön bizonyára Elsfield, a nemes hölgy, akit Sir Child volt kedves a figyelmünkbe a jánla ni, méghoz zá igen meleg szavakkal. – Igen, Mr. Zinzan, én volnék az… – mondta Louise gyorsan. – És bocsásson meg, ha a formaságokat félretéve, egyből letámadom a kér désemmel, de mondja meg kére m: önnél van a férjem? Vagyarca tudjaegy legapillanatra lább, hol elkomorult. van? Mr. Zinzan bará tságos – Nos, igen… Sir Child megírta, hogy ön Lord Elsfieldet keresi e messzi vidéken… Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a férje nincs Szúratban… De ne keseredjen el, kérem! – szólt, amikor látta, hogy Louise elsápad. – Találkoztam a férjével, aki ép volt, és egészséges, s némi információval szolgálhatok a jelenlegi hollétét illetően. De, kérem…is Legalább néhány órányi pihenést engedélyezzen magának, mielőtt az ügyére rátérünk. Ha másért nem is, legalább Mr. Graham kedvéért. Biz onyára szívesen elha gyná már a hajópallót… Louise zavartan hátrapillantott Andrew-ra, aki még mindig türelmesen várakozott a pallón, pedig mögöttük a rak egészen feltorlódtak . – odómunkások Ó, hogyne… – már mondta Louise szórakozottan. – Kérem, bocsássana k meg.
Azzal az asszony hagyta, hogy kivezessék a kikötőből, amin túl egy öszvérek vontatta kocsi várt rájuk, s ahová a csomagjaik is hamarosan követték őket. – Az igazgató, Mr. Goodyear, jelenleg nem tartózkodik a városban – magyarázta útközben Mr. Zinzan. – Így én fogom vendégül látni, a saját házamban… Mr. Zinzan házáig bazárok, mecsetek, a jezsuiták templomai mind egyre-másra hagyták el őket, de a fiatalasszony nemigen tudott a helyi látványosságokra figyelni. A megkönn yebbülésbe, mely et a fölött érzett, h ogy férje épségben megérkezett Indiába, némi csalódás vegyült: Louisemondott, annak ellenére, amit Andrew-nak a balsejtelmeiről titkon remélte, hogy Szúratba érve végre újra karjaiba zárhatja férjét. Az, hogy ez egyelőre nem következhetett be, rossz előérzetét látszott igazolni. Ezek az érzelmek, a k imerítő uta zás, a forrós ág, a kocsi lágy ringatódzása, illetve a betegség, melyből még nem épült föl egészen, elbódították az érzékeit, s hamarosan Mikor megérkeztek, Mr. Graham gyengéden elbóbiskolt. magához térítette. Louise alig-alig érzékelt valamit az egyszintes, magas és üvegezetlen ablakokkal tagolt falú házból vagy a négyszögletű, virágládákkal szegélyezett u dvarból, melyen keresztülvezették , de még a kövezeten nesztelen léptekkel suhanó fehér ruhás szolgálókat sem vette észre. Csak a kkor tért többé-kevésbé magához, mikor Mr. Zinzan szobája ahol egy Mirjam nevű fiatal alány várt ajtajához rá, kinek vezette, fekete bőre olajosan fénylett, s hosszú, selymes haját feje
tetejéről leomló copfba összefogva hordta. Mirjam ruhája jóval díszesebb volt a többi szolgálóénál: karcsú, gazellaszerű testét fekete és arany kelme vette körül, csuklóján vastag arany karkötőt viselt. Barátságosan rámosolygott és bevezette a szobájába, onnan egyből Louise-ra, a fürdőhelyiségbe, melybe belépve a majd lány úgy érezte, a mennyország kapuja nyílik meg előtte: a fürdő egy zöldesfehér márvánnyal borított falú terem volt, melynek közepét egy földbe süllyesztett, hatalmas kerek kád uralta. – Mr. Zinzan igen megkedvelte a helyiek fürdőzési szokásait mondta egy Mirjam törtot angolsággal. magán ak is– építtetett a há zába… – Így hammam Louise-t ezután Mirjam megszabadította ruháitól, s a lány elmerült az illatos vízben, melynek tetején lótuszvirágok úszkáltak. Szinte kéjes élvezettel hagyta, hogy Mirjam aprólékos gondossággal lecsutakolja róla az elmúlt hat hónap minden mocskát. Miután végeztek, a szolgáló rózsaolajjal átmasszírozta a lány megfáradt testét, s h aját is beillatosította vele. A vállát e lcsúfító billog láttán Mirjam felszisszent, de szó nélkül lekezelte a sebet az Aishától kapott kenőccsel. Ezután Louise-t ágyba fektették, aki egy pillanatra még érzékelte a fehér pamutlepedők hűvös ölelését, majd azonnal elnyomta az álom.
Mikor másnap kora délután fölébredt, eltartott néhány
percig, mire rájött, hol is van. Ekkor nézett szét először alaposabban a szobájában: a falakat nagy gonddal megfestett tekergőző virágindák díszítették, de ettől eltekintve nemes egyszerűséggel volt berendezve, mindössze egy alacsony ágy, a kis falasztalka menténalkották sorakozó párnázott padok s néhány kecses a bútorzatot. Louise, miután ivott néhány korty vizet az egyik tálalón álló agyagkancsóból, az ágya végében fölfedezett egy ládát is. A tetejét felnyitva megtalálta benne az Angliából magával hozott ruháit, melyek közé gondos kezek illatos babérleveleket helyeztek a molyok ellen. – Mit szeretne ma viselni, sahiba {37}? Louise megpördült, s Mirjammal ta lálta szemben magá t, aki barátságosan mosolygott rá. A szolgáló nesztelenül lépett a sz obába , aká r egy macska. Louise tétovázva pislogott a lefüggönyözött ablak felé: a sásból szőtt füg göny résein á tszűrődött a hevesen perzselő nap fénye. – Szívesebben viselnék olyan ruhát, mint amit Ön is hord… az talán jobban megfelelne az éghajlatnak. Nem is tudom… Tudna esetleg… De Louise-nak be sem kellett fejeznie a mondatot, Mirjam szélesen elmosolyodott, majd se szó, se beszéd kisietett a szobából. Néhány perccel később visszatért egy halvány színekben játszó készült rövid, testhezállórózsaszín blúzzal és és arany egy hasonló anyagból hatalmas ken dővel.
– Ez a csoli – magyarázta a szolgáló, Louise felé nyújtva a kis blúzocskát. – Ez pedig a gha gra – lebegtette meg a nagy kendőszerűséget –, ebben inkább segítek. Mirjam gyakorlott mozdulatokkal körbetekerte Louis e derek án a kendőt, majd sznéhányszor ép redőkbe rendezve átvetette a vállán. Néhány pillanatig elégedetten szemlélte a művét, majd bátorítóan Louise-ra mosolygott. – Nagyon csinosan áll, sahiba . Később megtanítom, hogyan kötheti fel szépen magának is. De most siessen, Mr. Zinzan még és csatlakozhat Mr. Graham éppen az ebédjüket fogyasztják, hozzájuk. Louise-t hálószobája homályából kilépve elvakította a házban uralkodó fényesség. A napfény zavartalanul áradt be a hatalmas ablakokon, s a fehér márványlapok csak fokozták a világosságot. Mirjam a középső, szögletes udvarról nyíló egyik teraszra vezette a vendéget, ahol Mr. Grahamet és vendéglátójukat jóízű Andrew éppen végzett egy nagy tálfalatozásban kacsatojásbóltalálták: készült rántottával, míg Mr. Zinzan ráérősen egy szelet burfi t{38} majszolt. Úgy tűnt, Mr. Graham is azon nyomban megszabadu lt a formális angol öltözettől, amint pa rtot ért, mert ugyancsak a helyiek ruh ázatá t viselte. – Á, lady Elsfield, hát fölébredt? – szólította meg Mr. Zinzan – Ó… úgy látom, ön is hamar fölfedezte, hogy a az miérkezőt. Angliánkban honos öltözködési szokások itt felérnek egy gutaütéssel… Bájos, roppant bájos! Jöjjön, és
csatlakozzon hozzánk. Louise helyet fo glalt a z asztalná l, s abba n a pillana tban három szolgáló kezdett sür ögni-forogni körülötte: eg yikük egy tál vizet tartott elé, melyben citromszeletek úszkáltak, ebben megmosta a kezét. Ezután két egy másiknagy szolgakupac letett elé egy tál gyömbéres csirkét jázminrizzsel, majd mézzel és borssal sült oldalas, illetve korianderes joghurtban pácolt bárányhús és frissen sült naan {39} is érkezett a z asztalhoz. – Ennyit egész nap nem tudnék megenni, Mr. Zinzan – szólt Louise udvariasan mosolyogva. – Őszintén szólva nem igazán vagyok éhes… Jobb szeretném, ha inkább a férjem ügyére összpontosítanának… Louise meglepetésére az igazgatóhelyettes ekkor átnyúlt az asztal fölött, és megszorította az asszony kezét. – Ígérem, mindent elmondok, amit Lord Elsfield hollétéről tudok. De először is egyen, vis sza kell n yernie a z erejét. Louise végül engedett a szelíd erőszaknak, s fokozódó étvággyal kezdett a falatozáshoz. A fiatalasszony végül asztaltársait is megszégyenítő mennyiségű ételt pusztított el, s miután a szolgálók eltakarították a romokat, ő pedig megmosta a kezét egy kínai porcelánedényben, Mr. Zinzan elégedetten csettintett a nyelvével. – Látja, ezt már szeretem! Fogadok, már el is felejtette, milyen szépen terített ízű ételeket érzés fogyasztani… Hanem, asztalnál ha nem igazán bánja, jómost rágyújtanék egy hukká ra {40}, s megosztanám önnel, amit a
férjéről tudok. – Ó, kérem, Mr. Zinzan, alig várom… – szólt Louise izgatottan. A férfi ekkor nagyot szívott a keze ügyébe készített pipából, s így szólt: – A férjével néhány hónappal ezelőtt, egy februári napon találkoztam, Mr. Goodyear, a szúrati telephely igazgatójának irodájában. Azon a napon igen jeles vendéget fogadtunk: magát a trón örökösét, Azam herceget, aki felséges édesapja, Aurangzib császár jóváhagyásával Bídzsápur ostromát helyettesére hagyta, hogy Szúratba utazzon. Az ostrom már egy éve húzódott, a maráthák ugyanis rendreakkor ellátmányt, közte rengeteg puskaport juttattak be az ostromlott városba, amit a Bídzsápurt körbe vevő ingovány miatt n em sikerü lt teljesen elzárni a külvilágtól… – Már megint az az átkozott lőpor – morogta Louise, akiben már a maráthák említése is rossz emlékeket ébresztett. n…– A kalózok is a puskapor miatt ütöttek a Corneliá – Nem hiába. Lőpor nélkül a maráthák aligha tarthatják sokáig Bídzsápur városát. A salétrombányákat szinte kivétel nélkül a mogulok ta rtják ellenőrzésük ala tt, egyedül rajtunk keresztül juthattak hozzá. Miként arra a herceg is rájött a lőpor nyomát követve. Követelte, hogy azonnal szüntessük a Maráthakülönben Birodalommal és szövetségeseikkel valóbekereskedést, Aurangzib császár kiakolbólít minket az országából…
– Ez igen komoly fenyegetés – jegyezte meg Mr. Graham. – Persze a fenyegetést követte a mézesmadzag – folytatta Zinzan. – A birodalomban a megvesztegetés olyan bevett szokás, mint nálunk a köszönés. Mr. Goodyear kapzsi ember, így örömmel a csinos mennyiségű aranyat, amivel a hercegfogadta kitömteazt a zsebeit. Hálából az igazgató úr még azt is felajánlotta, hogy Azam herceg válasszon kedvére az aznap érkezett rabszolgalányok közül. A társaság egyik hajója, a Tritón éppen aznap kötött ki, s a szokásos ezüstön és egyéb csecsebecséken kívül rabszolgákat is szállított, akiket Madaga szkáronhogy vettek föl . – Jól tudom, fenséged nemcsak a maráthák és a lőpor végett látogatott Szúratba – kedélyeskedett Mr. Goodyear –, hanem azért, hogy a háremét néhány egzotikus szépséggel gazdagítsa. Én ugyan személyesen még nem vettem szemügyre a mai szállítmányt, de bizonyosan akad közöttük néh ány szemrevaló dara b. A – herceg Nos jó,elgondolkodott. nem bánom… – mondta végül Azam. – De vezessék őket t üstén t a színem elé, mert sietős a dolgom . – De, felség… – szabadkozott az igazgató. – Hiszen még le sem csutakoltuk őket és… – Az nem számít – legyintett a herceg. – Az igazi szépséget a kosz alatt is felismerem, majd a palotában rendbe teszik ide őket. Üzenjen a telephelyre, igazgató úr, hogy vezessék a rabszolgáka t azon nyomban. – Mr. Goodyear engedelmeskedett a hercegi akaratnak
– folytatta Mr. Zinzan –, s elszalasztotta az egyik szolgát az üzenettel. Ezután bőséges lakomával kínálta az ifjú Azamot, ám az ebéd k özben nem sokat szólt, noha egészen jól beszéli az angol nyelvet. Érdeklődő és jó eszű fiatalember, kedvtelésből több nyelven megtanult, deaki Mr.puszta Goodyearre nem kívánta pazarolniis eme tehetségét. Szemmel láthatólag nem kedvelte az igazgatót. Mire pedig az ebéddel végeztek, jelentették is, hogy megérkeztek a Tritón szállította rabszolgák, akiket a herceg elé vezettek: többnyire fekete, olajosan csillogó bőrű, fiatalcsúfolt lányok koszos voltak, rongyok akiknek csábító idomaisudár mégtermetű a ruhának alatt is ingerlően domborodtak. Hanem a sor végén valamennyiük meglepetésére egy magas, középkorú férfi lépett a terembe, borostás arccal és hosszú hajjal, ám minden fáradtsága ellenére büszke, egyenes tartással. Azam herceg elhűlve nézte a jövevényt, s Mr. Goodyear habogni kezdett. – Fenséges úr… ne vegye zokon… ez csakis valami félreértés lehet… Ám a herceg jóízűen felkacagott: – Mindenki tudja, hogy kedvelem a különleges szépségeke t, de e z itt tú lságosan szőrös az én ízlésemnek. A tréfát aligha nem elismételte az írnokána k is a maguk nyelvén, a sarokban gubbasztó turbános férfi ugyancsakmert kuncogni kezdett. Hanem ekkor a jelenlévők meglepetésre az ápolatlan fickó megszólalt, méghozzá a
herceg által is használt csagatáj törökre {41} igencsak hasonlító nyelven. – A férjem az ifjúkorát Isztambulban töltötte… – vágott közbe izgatottan Louise. – Minden bizonnyal az ott megtanu nyelvetishasználta. – Igen, lt magam erre gondoltam – vette vissza a szót Mr. Zinzan. – Bárhogy is, a herceg megértette a jövevényt, és a szóba elegyedett vele. S míg jómagam egyre növekvő érdeklődéssel figyeltem a jelenetet, addig Mr. Goodyear azt a levelet futotta át komor tekintettel, amit a Tritón kapitánya küldött az igazgatónak, s ami a fogolyra vonatkozó utaazt sításokat lmazta. – Ez a férfi állítja tarta – szólalt meg végül a herceg, mire az igazgató felpillantott a levélből –, hogy a hazájában jogtalanul börtönözték be, és hozták ide láncra verve… Mr. Goodyear összevont tekintettel nézett a hercegre. – Ez az írás mást állít – lebegtette meg a levelet. – Eszerint ez az ember William Harvey, Elsfield lordja, egy közönséges lázadó,s aki összeesküvést szőtt a királyunk meggyilkolására, mint ilyentől azonnal meg kell szabadulnom tőle. A parancs szerint el kell küldenem őt a Bombay körüli m ocsár lecsapolásához rabszolgána k. – S mégis kitől származik ez a parancs? – kérdezte ingerülten Lord Elsfield. – Kitalálom magam is: George effreystől, a lordkancellártól, aki bosszúhadjáratot folytat ellenem a csalá dom ellen… – Mondja, Mr.ésGoodyear – szólt ekkor közbe a herceg. – Ha ez a férfi, mint mondja, áruló, akkor miért nem
végezték ki Angliában? Miért nem vette a fejét a királyuk? – Én azt nem tudom, nagyuram… – tárta szét karját az igazgató. – Szerintem fölöttébb – folytatta – Nem látom be, miértezkell ennek különös a férfinak több ezerAzam. mérföldet megtéve a bombayi mocsarak poklában bevégeznie az életét, ha ennél egyszerűbb és biztosabb módon is megszabadulha ttak volna tőle. – Nagyuram, én csak azt tudom, ami ebben a levélben áll. Illetve azt, hogy mi az én kötelességem: deportálni ezt a pribéket az új nem telephely építéséhez, – Márpedig ezt fogja tenni,és… Goodyear – szólt a herceg keményen megvillanó szemmel. – Hanem nekem adja őt. – De, nagyuram, ez lehetetlen, a parancs úgy szól… – Ne akarjon magára haragítani, sir! – fojtotta bele Azam ismét a szót. – Ne feledjék, hogy önök vendégek ebben a z országba n, ah onnan atyá m, a császár, bármi kor kiebrudalhatja magukat. Ráadásul én szívességet készülök tenni önnek, hisz a jelek szerint magától azt várják, hogy szabaduljon meg ettől a szerencsétlentől, és éppen ezt fogja tenni. Átadja nekem, s én a személyes kíséretem tagjává teszem… Amiről persze Angliában senkinek sem kell tudnia. Mr. ekkfenségednek or rava szul megvillant. – S Goodyear mégis mi szeme szüksége erre a toprongyos alakra? Már ha meg nem sértem a
kíváncsiskodásommal… Azam ekkor végigmérte Lord Elsfieldet, aki fölemelt fejjel állta a tekintetét. A herceg végül biztatóan rámosolygott: – Érdekesnek találom ezt az embert. mindig büszke voltam a jó emberismeretemre. ÚgyÉs… hiszem, ez a is nemesember egy m űvelt férf iú, aki á rtat lanu l került ebbe a méltánytalan helyzetbe. Kár volna, ha a mocsárban végezné be életét… – Rendben van… – mondta lassan Mr. Goodyear. – De ne felejtsük el fenséged eredeti küldetésének célját. Ön és a császár a zt követelik, a tov ábbiakba n ne üzletel jünk a maráthákkal, hát ímeh ogy az ajánlatom: ha szavatolja, hogy soha nem ereszti el maga mellől ezt az embert, s hogy mi, angolok soha többé még csak nem is hallunk róla, úgy Sambhaji és a szövetségesei soha egy szemernyi lőport sem kapnak a társaságtól. Sőt! Semmilyen más segítséget sem nyújt a fenséges Aura ngzibbel vívott galá d csatáihoz. – Úgy legyen! – egyezett bele a herceg, felcsillanó szemmel még hozzátette: – Hanem ezt a kis majd szépséget még magammal viszem, ahogy azt volt kedves felajánlani – mondta , s rámuta tott az egyik ra bszolgalán yra. Ezután a szende fiatal lányt – akinek riadt, nagy, zöld szeme volt, és hozzá hosszú, fekete haja, akár egy ló sörénye – elvezették Lord Elsfielddel egyetemben, aki hiába is magyarázott a hercegnek feleségéről, akit Angliában hagyott. a családjáról és a – Sajnálom, barátom… – mondta Azam. – Az életét
megmentettem, de ennél többet nem tehetek sem önért, sem a családjáért. Az adott szavam mostantól engem is köt. De ne féljen… Jó dolga lesz az udvaromban, meglátja. Mr. Zinzan itt sajnálkozva Louise-ra nézett. Ladyvolna Elsfield. Ha akkorésMr.sosem Goodyear nincs ott,– Sajnálom, én fogadtam a herceget, hagytam volna, hogy egy honfitársamat, akit ilyen gyanús körülmények között hoztak a házamba, csak úgy elvezesse a herceg, akár egy kutyát. Így azonban nem tehettem mást, mint hogy némán szemléltem az eseményeket. A fiatalasszony, történtek hallatán, tétovázvaaki ígylassan szólt: tért – Nemagához eméssze amagát, Mr. Zinzan, nem ön tehet róla. Sőt, ön okolható a legkevésbé a történtekért. De mondja, hol lehet most a férjem? És a herceg? Ön szerint állta a szavát, és megóvta William életét? – Ebben egészen biztos vagyok. Azam herceg tisztességes, fiatalember, mindig tartja az adott szavát.jóravaló Számomra úgy tűnt, aki valóban rokonszenv ébredt benne a kegyed férje iránt. Hanem hogy merre lehet jelen pillanatban Lord Elsfield… Azt sajnos nem tudom. Lehet, hogy a herceg elküldte Delhibe {42}, az Áldott Erődbe {43}, de akár az is elképzelhető, hogy magával vitte az ostromhoz, aminek az irányítását visszavette. Ha a személyes – Miért? véleményemre kíváncsi, ez utóbbi a valószínű… – Mert, mint mondtam, a herceg roppant kíváncsi
természetű, az ön férje pedig figyelemre méltó személyiségnek tű nik, a ki szórakoztató tá rsasága lehet a z ostrom unalmasabb na pjaiban. Mr. Zinzan meglepetésére Louise ekkor hirtelen felpattant. – Akkor nincs más választásom! Bídzsápurba megyek! – Mi… Hogyan? – hebegett Zinzan. – Hogy maga Bídzsápu rba? Na, a rról szó sem lehet ! Mr. Graham ugyancsak rákezdte: – Mr. Zinzannek igaza van. Louise, ön nem tudja, mit beszél! Egy ilyen ostrom nem egy nőnek való hely! – Egy kalózhajó sem az, mégis sikerült élve megjárnom! – vágtafedélzete rá Louise hevesen, de Mr. Zinzan csak a fejét rázta. – Nem csak erről van szó. Az odavezető út sem gyerekjáték. Kegyed nem tudja, milyen hatalmas ez az ország. Egy ilyen utazás előkészületeket igényel, katonákra, kísérőkre lesz szüksége, egy ilyen karaván megszervezése hetek is telhet. – Akkor hozzá isbelátok mielőbb! – kiáltotta Louise hevesen. – Mert azt jobb, ha tudja, Mr. Zinzan, hogy én Bídzsápurba megyek, h a kell, aká r egy öszvér h átá n is! Mr. Graham ekkor lemondóan sóhajtott, és így szólt munkaadójához: – Mr. Zinzan, nekem volt szerencsém kiismerni az elmúlt hónapokban utastársam S higgye el, van olyan makacs, hogy valóratermészetét… váltsa a fenyegetését. A legtöbb, amit tehetünk, hogy a segítségére leszünk az
utazásra való felkészülésben. Sőt, én magam ajánlkozom is, hogy elkísérem. – Hát jól van, legyen – morogta Mr. Zinzan. – Ha tényleg van olyan elszánt, hogy nő létére két hadakozó birodalom közé veti magát, hát ne mondja,próbáljon hogy én nem figyelmeztettem. De tegye, az ég de szerelmére… meg minél többet pihenni és megerősödni a következő hetekben. Mert az ég a megmondhatója, szüksége lesz az erejére.
7. FEJEZET
A kán gyanúja
Mr. Zinzan kénytelen-kelletlen, de hozzálátott a karaván megszervezéséhez. Tevéket, hajcsárokat, vízhordó öszvéreket és katonákat hajtott fel, továbbá igyekezett beszerezni minden olyan szükséges hivatalos iratot, ami Louise dolgát megkönnyítheti hosszú utazása során. Mindeközben az igazgatóhelyettesnek arra is volt gondja, hogy bevezesse vendégét Szúrat kulturális és gazdasági sokszínűségébe, a mibe az rendk ívüli érdek lődéssel merült el. – Nem is sejtettem, hogy Szúrat ennyi különböző népnek ad otthont… – mondta egy na p Louise, kitekintve hintójuk lefüggöny özött a blaká n. Louise aznap éppen egy hete élvezte Mr. Zinzan vendégszeretetét, aki felajánlotta, hogy elkalauzolja az asszonyt a város Nagy Bazárjába. Az utcán, mely hemzsegett a bazársor felé igyekvő emberektől, a legkülönfélébb öltözékbe bújt népek tolongtak. Az egyik sarkon hatalmas, hófehér turbános, hosszú szakállú
férfiak merültek alkudozásba, csoportjukat pazar selymekbe öltözött hindu asszonyok kerülgették, akiknek minden mozdulatára ékszerek csilingeltek. Őket mezítlábas szolgagyerekek követték, karjukon üres kosarakkal. A következő üzlet előtt fejük búbján apró, púpszerű turbánt és bő nadrágot viselő férfiak merültek élénk beszélgetésbe e gy-egy csésze csáj {44} fölött, ám Louise a legkülönösebbnek egy ékszerüzlet előtt pipázgató javakorabeli férfi viseletét találta, aki fején jó két arasznyi magas, henger alakú kalapot viselt, melynek ferde tetejéből mintha karddal csaptak volna le egy darabot. Mintkasztrendszerre kísérője Louise értésére a férfiak a szigorú épülő adta, Indiaezek társadalmi rétegeinek képviselői voltak, akiket öltözékük is élesen megkülönböztetett egymástól. De Louise látott az utcán zsidó kereskedőket, talpig fehérbe öltözött dzsainista szerzeteseket – akik seprűjükkel tisztogatták maguk előtt az utat, nehogy Isten egyetlen apró élőlényét is eltapossák –, illetve egy pillanatra még aNo,jezsuiták tornya is felbukkant a távolban. és perszetemplomának ott voltak a mindenhová népes kísérettel közlekedő muszlim hivatalnokok, a messzi Delhiben székelő császár hatalmána k helyi letéteményes ei. – Gudzsarátban legalább százféle nép és tucatnyi vallás él együtt – magyarázta Mr. Zinzan. – A legnagyobb számban természetesen hinduk élnek itt is, akárcsak az ország többi részén, a legbefolyásosabb tagjai a banija kasztból kerülnek ki, akik szinte kizárólag mind
kereskedők. Akárcsak a muszlim vallású bohrá k… De ne higgye, hogy ez ilyen egyszerű, egy kaszton belül megszámlálhatatlan mennyiségű közösség létezik, és a bohráknál is összetett a helyzet. A nagy fehér turbános
sunni bohrá k, bohrák… fickók, a kis kúpos viselők akiket pedig látott, a közép-gudzsaráti a turbánt mókás, henger alakú sisakot hordó alak pedig egy daudi bohra volt. – Ezt nem lehet egyszerű megjegyezni – mondta Louise mosolyogva. – Hát, nem – hagyta annyiban Mr. Zinzan. – Emlékszik, hogy a vacsoránál megkérdezte, hogy gyakran látok-etegnap vendégeket a házamban? – Igen, mire ön azt felelte, szívesebben fogad el, mintsem küld meghív ókat. – Nos, ennek oka nem az, hogy udvariatlan volnék, hanem az, hogy az első és egyetlen fogadás, amikor a város előkelőségeit meginvitáltam a házamba, igen csúf botrányba torkollott. hagyján, hogy a különböző kasztok tagjaiAz nemugyanis házasodhatnak egymással, de még a kasztokon belül is állnak fenn különféle tilalmak. Például két csoport tagjai házasodhatnak egymással, d e ne m étkezhetnek egy asztalnál, és v an, ah ol megfordítva szól a szabály… no meg hogy ki kicsoda előtt ülhet az asztalhoz, ki ki után szedhet a rizsből… Szép kis kalamajka keveredett belőle, vendégek hetekig nem álltak szóbamondhatom. velem az őketEgyes ért méltán ytalanságok mi att.
Szúrat népénél már csak a bazárok kínálata volt sokszínűbb. A hangosan r ikoltozó árusok a legk ülönfélébb portékákat kínálták roskadásig megrakott pultjuk mögül. Volt ott nyersselyem Sziámból, porcelán Makaóból, elképesztő műgonddal szőtt ból. szőnyegek Perzsiából, elefá ntcsont és boros tyán Afriká – Szúrat fekvése igen szerencsés… – magyarázta tovább Mr. Zinzan, a pultok közt haladva. – A város nemcsak a különféle kereskedőnépek olvasztótégelye, de a világ négy sarkáról érkező áruk is itt cserélnek gazdát. De ha igazán szépet akar látni, akkor a gudzsaráti textileket csodálja meg… talál. Szavamra, ilyen pazar kelméket sehol máshol nem Mr. Zinzan igazat szólt. Mikor Louise befordult a kelmeárusok utcájára, a lélegzete is elakadt; hiába fordult meg korábban Európa két legelőkelőbb udvarában, azok az anyagok, amelyekből a párizsi márkinék és az angol ladyk ruhái készültek, a nyomukba sem érhettek azoknak selyemés brokátcsodáknak, amelyeket Szúrat utcá inalátott. A fiatala sszony ne m tudott betelni a virágos medalionokkal díszített damasztok, az arannyal és ezüsttel dúsan átszőtt nehéz brokátok, a makhmal nak nevezett pihe-puha bársonyok és az üde, virágos indákkal díszített világos selyem, a chintz látványával. Mr. Zinzan egyre nógatta Louise-t, hogy vásároljon kedvére a kaz elmékből. – Nem hiszem, hogy úton, amire vállalkozni készülök, ilyesféle értékes holmikra lenne szükségem – hárított
Louise. – Akkor hagyja a házamban, meg fogja várni önt minden szerzeménye. Legfeljebb a férje fog zsörtölődni, ha meglátja , miket vásár olt össze… –Ám Bár az úgy asszony, lenne… – mondta Louiseaggodalma szomorú mosollyal. aki minden ellenére mégiscsak Éva leánya volt, végül engedett Mr. Zinzan unszolásának, és alaposan bevásárolt a világ különböző tájairól összesereglet t árusok portéká iból. Louise még két hetet töltött Mr. Zinzan házában, és ezen idő alatt nem győzte kapkodni a fejét a rengeteg új élmény közepette. Szúrat minden napra tartogatott valami meglepetést: esténként, miután a kereskedők bezárták boltjaikat, helyüket kígyóbűvölők, kötéltáncosok, fakírok és zenészek vették át, sőt Mr. Zinzan még a város egyik terecskéjén esténként táncot lejtő kanchani kat is megmutatta Louise-nak. Ráadásul az asszony városon kívüli élményekkel is gazdagodott. A helyi kereskedők Mr. Zinzant, így rendre meghívták, tartson kedvelték velük hétvégi kirándulásaikon, ő pedig ezúttal nemcsak Andrew Grahamet, de Louise-t is magával vitte. Így lehetett Lady Elsfield tanúja, miként vadászik Szúrat színe-java idomított leopárddal szarvasra, vagy miként hűsöl a délutáni rekkenő hőségben a Tappy folyó vizében. Végülfájó minden készen álltútjára Louise indulására, deakit Mr. Zinzan szívvel engedte a fiatalasszonyt, őszintén megkedvelt.
– Meg kell vallanom, ön kellemes csalódást okozott nekem, kedvesem. A legtöbb angol, aki idevetődik, ki sem dugja az orrát abból a szűk körből, amit néhány honfitársa társasága jelent. {45} Akár hétszámra sem hagyják nyuga tias ízlés szerintbennem beren dezett há zaikat… – Nos, el Mr. Zinzan, úgy tűnik, éppoly felfedező lélek lakik, mint önben. Engem bámulatba ejt ennek a vidéknek és kultúrának a sokszínűsége, melynek, önnek hála, magam is részese lehettem. – Ez esetben talán örömmel részt venne még holnap a kormányzó, Muchtar kán vacsoráján, melyet a város néhány prominens ön búcsúfo gadá sa. kereskedőjének rendez. Ez lehetne az – Szívesen mennék… – állt rá a lány. – Bár, nem olyan rég még azt az utasítást kaptam öntől, hogy pihenjek, amennyit csak bírok, mielőtt Bídzsápurba indulnék… – Csak nem merítettem ki a sok jövés-menéssel? – kérdezte riadtan Mr. Zinz an. De Louise csak nevetett. – Ellenkezőleg, kedves barátom. A lehető legnagyobb szívességet tette nekem, hogy végre elterelhettem a gondolataimat a közelmúlt eseményeiről. És a jövőt illető félelmeimről…
Másnap este tehát Louise, az igazgatóhelyettes és Mr. Graham a kormányzói palotához hajtattak. Muchtar kán háza a városfalakon kívül feküdt, csakúgy, mint a többi
helyi előkelőségé. A hosszan elterülő, egyemeletes ház hófehér márványból épült, és a legpazarabb kert vette körül, amit Louise valaha látott. Egymást követték a márvány szökőkutak, a csobogók és a mesterségesen kialakított kisTalán patakok, tarka halacskák fickándoztak. csak melyekben a versailles-i palota kertjei voltak hasonlatosak Much tar kán kis Para dicsomához, de ami a virágokat illeti, a Napkirály parkjai sem vehették fel a versenyt a kormányzóéval. Jázminbokrok, rózsalugasok és hatalmas tulipánágyások ontották igéző illatuk at a forró éjszakába n. A házban, ugyancsak fényűzően volt berendezve, főként férfiakami élvezték Muchtar kán vendégszeretetét, a meghívottak feleségeit és leányait a kormányzó hitvese és egyéb nőrokonai számára fenntartott lakrészben, a zenaná ban fogadták. A p rav d a szigorú szabályai szerint ugyanis a közeli rokonokat leszámítva idegen nem léphetett a kizárólag asszonyok lakta helyiségekbe. A kormányzó felesége – akihez Louise-t megérkezése vezették – középkorú, hallgatag asszony volt, aki után igen unott arckifejezéssel hallgatta a többi vendég vidám csacsogását. Ugyanakkor a vendéglátásra nem lehetett pan asz, az asz talokat roskadásig pakolták finomságokkal, elsősorban különféle édességekkel, s a tálakat szinte percenként töltötték újra a csilingelő bokaláncban osonó szolgálólányok. egyik sarokban fiatal andalító hangon énekeltAzóperzsa dalokat, egy amit két lány másik lány kísért szitáron, illetve egy Louise számára ismeretlen
fúvós hangszeren, mely leginkább a furulyára emlékeztette. Minthogy a dalok szövegéből legalább értett valamit, egy darabig a zok hallgatá sával foglalta el magát, később pedig egy kisebb szobában megtalálta két honfitársát, két angol kereskedő idősebb szemmel látható élvezettel szívták az feleségét, ópiumot akik egy agyagpipából. Louise próbálkozott beszélgetésbe elegyedni a két hölggyel, de minthogy azok nem voltak megfelelő állapotban a társalgáshoz, egy idő után faképnél hagyta őket. Feje hamarosan fájni kezdett a folyamatos, számára érthetetlen csacsogástól, és a nehéz édességekkel is hamar eltelt.őtÚgy döntött, megkeresi Mr. Zinzant, és megkéri, vitesse haza a kocsisával. Vállára borította hát a muszlinkendőjét, és a mardana , a ház férfiak és vendégek részére nyitva álló része felé vette az irányt. M r. Zinzant ha marosan meg is találta, amint há tát egy mag as már ványoszlopna k vetve egy szaká llas, szigorú szemű férfival beszélgetett. Mikor Louise meghallotta, miről tárgyalnak, tak ará sába, és fülelni gyorsan kezdett. behúzódott az oszlop – Mik a legfrissebb hírei Bídzsápurból, kormányzó úr? – kérdezte Mr. Zinz an. – Azam herceg kétségkívül kiváló katona, de sajnos a városban felkészültek a fogadására – mondta a kormányzó szinte kifogástalan angolsággal. – Bevették magukat a falak akár közé, évés végéig sokáigis úgy tűnt, az élelmiszerkészleteik kitarthatnak… Ugyanakkor a hercegnek sikerült végre szoros
harapófogóba zárnia a z erődöt. Ráa dásul kémeink sz erint a tüzérségük h asznavehetetlen, mi nth ogy egy fia lőp oruk nem sok, annyi sem maradt. Hacsak nem jutnak hozzá valamilyen más módon… – Nagyuram – hallotta Mr. Zinzen hangjáterre –, Mr. Goodyear magának AzamLouise hercegnek tett ígéretet vonatkozólag, s becsületszavamra mondom, én sem szándékozom a megállapodásukkal ellentétesen cselekedni. – Egy ígéretet bármikor meg lehet szegni… S jobb, ha tudja, amíg a hercegnek nincs erre vonatkozólag valamilyen a kezében, nem fog megbízni abban {46} a firan gibanbiztosíték . – Egy angol lord becsületszavánál nem létezik nagyobb biztosíték! – mondta indulatosan Mr. Zinzan. Az oszlop másik oldalán Louise felsóhajtott. A férfi ezek szerint nem kívánta beavatni a kormányzót a herceg és Mr. Goodyear Williamre vonatkozó megállapodásának részleteibe, ezért h álá s–volt az igazgatóhe – Ha mársitt tartunk folytatta Zinzan lyettesnek. –, nem ártana, ha a hollandoknak is a körmére néznének olykor-olykor, ahelyett Mr. Goodyeartól követelnek mindenféle ígéreteket. A Holland Kelet-indiai Társaság ugyanúgy kereskedhet a maráthá kka l, ha kedve tartja… – A felséges Aurangzib császárnak arra is van gondja, elhiheti – hangzott a felelet, és ből. Louise elérkezettnek látta az időt, hogy elő bújjon re jteké – Mr. Zinzan – szólt az asszony, mire a két férfi a hang
irányába fordult. A kormányzót szemmel láthatólag megzavarta a helyi viseletbe öltö zött szépséges a ngol a sszony felbu kkanása. – Mr. Zinzan, bocsásson meg, kérem, de ha nem bánja, én–hTermészetesen, azatérn ék. Nagykedvesem. út á ll előttem, és szeretnék pihenn i. – Mr. Zinzan, nem tudtam, hogy egy hölgy is érkezett ma önökkel – szólalt meg immár Muchtar kán is. – Bemutatna az elra gadó kísérő jének? – Hogyne, kormányzó úr, a hölgy Lady Elsfield, aki a társaság igazgatójának, Sir Josiah Childnak a személyes vendégeként – S mégis,érkezett miféle Szúratba. szelek fújtak egy ilyen elragadó rózsaszálat ily messzire az angol partoktól? – kérdezte kedélyes hangon a kormányzó, de Louise figyelmét nem kerülte el a szigorú pillantás, amivel Muchtar kán méregette. Az asszony helyett a zonban Mr. Zin zan válaszolt. – Ladyvégzett Elsfield a férjét keresi, akinek számára munká ja során veszett nyo maa– htársaság azudta a férfi szemrebbenés nélkül. – Őfelsége, Jakab király személyesen küldte Indiába Lord Elsfieldet, hogy a társaság ügyeiről jelentést v igyen az u dvarba . – Ó, értem. És mondja, mi történt a férjével, Lady Elsfield? Mit érte nek azon, h ogy nyoma veszett? – Úgy tűnik, hogy –elrabolták, nagyuram – folytatta füllentést Louise. A nyugati partokhoz közel a megtámadták a hajóját. Minden bizonnyal a maráthák
tették, és attól tartu nk, hogy el adtá k ra bszolgána k. – Nahát, ez igazán tragikus… Azok az átkozott lázadók még a szövetségeseinket sem tisztelik! – háborgott a kormányzó. – Ha bármiben a segítségére lehetek, hogy férje nyo mára akadjon, ne h már abozzon a tudtomra hozni.Mr. – Szerencsére úgy tűnik, sikerült… – folytatta Zinzan. – A szálak Bídzsápurba vezetnek, így Lady Elsfield holnap odautazik. Erős kísérettel, természetesen, amit maga m válogattam össze. Muchtar ká n összevonta a szemöldökét. – Ejnye, Mr. Zinzan… Hogy juthat eszébe elengedni egy törékeny asszonyt ostromlott városhoz? Bármilyen ifjú erős lesz is az egy a kíséret, ez a vállalkozás roppan t vakmerőnek h angzik… – Nos, lady Elsfield roppant vakmerő asszony. – Muchtar kán – szólította meg Louise a kormányzót. – Ha jól tudom, a helyi asszonyok körében még mindig él a szokás, miszerint férjük halála után a halotti máglya lángja i közé vetik maguk at, h ogy a h alá lon is osztozzanak férjükkel. – Igen, bár Aurangzib császár és elődei minden erejükkel igyekeztek eltörölni azt a barbár szokást, mely miatt sok ass zony aka rata ellenére h alt rettentő ha lált. – Ez a törekvés valóban dicséretes. De kormányzó ura m… én nemcsak a lángok k özé, de a pokol l egmélyebb bugyraiba is követném a férjemet, ha szükséges. Méghozzá önkén t. A kormányzó elgondolkodva fürkészte az aranypettyes,
zöld szempárt. – Férjeura iránti ragaszkodása becsületére válik, asszonyom – mondta egy idő után. – Így nem teh etek mást, minthogy sok szerencsét kívánok a vállalkozásához. És kérem… magár a. Azzal avigyázzon kormányzó magára hagyta Louise-t és Mr. Zinzant. – Mit gondol, bölcs dolog volt elárulni Muchtar kánnak az úti célom? – kérdezte Louise suttogva barátját. Mr. Zinzan vállat vont. – Amit a kormányzó meg akar tudni, azt meg is tudja, fölösleges lett vo lna eltitkolni. Han em önNo, ezek n em élvezte Asmat vendégszeretetét? ésszerint Mrs. Foster sahiba és Mrs. Aberdeen? Úgy reméltem, a két angol hölgy legalább szó val tart ja majd kegyedet… – Nos… – mondta Louise, miközben megigazította muszlinkendőjét, mely lecsúszott a válláról. – A hölgyek nincsenek éppen abban az állapotban, hogy értelmes társalgást lehessen folytatni velük. Azon is csodálkoznék, ha képesek volnának a tulajdon lábukon elhagyni a kormányzó palotáját, olyannyira elmerültek az ópium élvezetében… – Ó, vagy úgy… – kuncogott Mr. Zinzan. – No igen, mi, rideg angolok gyakran veszítjük el a mértéket, ha idegen földre lépünk .
Nem messze tőlük, egy szö kőkút tak ará sából Muchta r kán
továbbra is gyanakodva figyelte Louise és Mr. Zinzan nevetgélő kettősét. – Úgy látszik, ez a firan gi nagyon odavan ezért a vörös asszonyért… Nem gondolod, Yasir? – szegezte a kérdést a mellette á lldogáló írnokán ak.e mberke bőszen bólogatott. Az alacsony, ravasz sz emű – Ha engem kérdezel, nagyuram, egészen belebolondult… Nem is csoda. Szemrevaló fehérnép ez. Nézze csak , most is egyre mutogat ja a vállait, és vi llogtatja a mosolyát. Nincs ezekben az asszonyokban semmi szemérem. – Érdekel is engem a szemérme! Viszont arra kíváncsi lennék… A kormányzó azonban nem fejezte be a mondatot, a döbbenettől ugyanis a t orkára forrt a szó. – Mi… mi az ördög? – hebegte, s keze ökölbe szorult, míg szürke szeme acélosan villózni kezdett, ahogy a kendőjét igazgató Louise-ra meredt. –– Mi – kérdezteAza atitkár. – MiAzlelt téged, nagyuram? Az az? az asszony… billog… a nőszemély Sambhaji jelét viseli magán, Allahra mondom! – Biztos vagy benne, nagyuram? – Vakuljak meg, ha nem! Láttam, mikor lecsúszott a kendője. – Na de… Mit keresne ezen a sápadt némberen a marátha volna? uralkodó pecsétje? Csak nem a rabszolgája – Vagy a kéme… – morogta bajusza alatt Muchtar kán.
Louise-nak aznap éjjel nem jött álom a szemére, hiába búcsúzott azzal Mr. Zinzan a hálószobája ajtajában, hogy igyekezzék kialudni magát. Az asszony képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, vajon mi várja majd Bídzsápurban. William lesz És aha herceggel? egészségben találja majd aottférjét? igen, hogyanJó veszi majd rá a herceget, hogy adja át neki, mikor az ígéretet tett Mr. Goodyearnek, hogy többé nem ereszti el maga mellől? Ki tudja, talán, ha az ostrom véget ér, értelmét veszti az alku… Bár a birodalom és a maráthák viszonyát ismerve közel se valószínű, hogy a jövőben ne kerülne újabb ütközetre, a moguloknak a társaság sor semlegességére lesz ahol szükségük. Megannyi megválaszolatlan kérdés, valamennyi a jövő zenéje… Louise-t pedig egyelőre csak az érdekelte, hogy végre viszontláthassa férjét. Hogy végre újra megölelje, a karjában tartsa… A chowkidar {47} elhaladt Mr. Zinzan háza előtt, s L ouise a kántá lásból megtudta, h ogy kezdetét {48}
p anem: hr . fölkelt, vette második Ekkor és olyasmire határozta magát,a amire régen ágya mellé térdelveel mély imádságba merült. „Istenem, add, hogy William ott legyen Bídzsápurban, épen és egészségesen, engedd, hogy újra együtt legyünk…” Hanem nem fejezhette be az imádságot: hirtelen egy erős kar ku t este köré, szorított. arcára pedig egy fekete kesztyűs kézlcsolódott szúrós sz aagú kendőt
Mikor Louise magához tért, szédült. De nem attól a kábító anyagtól, amivel a kendő át volt itatva, hanem a szűnni nem akaró imbolygástól. Tudata csak lassan tisztult ki, s bár szemét nem merte kinyitni, meggyőződése volt, hogy egy hajó gyomrában fog magához térni.tengeren Ismét… hánykolódó Ám amikor résnyire nyitotta pilláit, szemét a lemenő nap fénye vakította el, s előtte egy szótlan, kopasz, sötét figura alakja rajzolódott ki, akivel mintha egy minden oldalán nyitott sátorféleségben ültek volna. De akkor mi lehet ez a különös imbolygás? – Ezt idd meg… – szólt a férfi angolul, s az asszony felé nyújtott ezüstkupányi vizet.lmát, a serleget visszaadta a Miutá negy Louise kiitta a tarta férfinak. – Mi történt velem? – kérdezte, most már tisztuló elmével. – Hol vagyok? – Úton. Delhi felé – hangzott a tömör felelet. – Hogyan? – szörnyülködött Louise. – Delhi felé? Az asszony körülnézett. Egy ládaféleségben selyempárnákkal takarókkal kényelmessé tett, tágas találtaés magát, mely fölé a négy sarkában álló oszlopokra feszített ponyva borult. Louise sajgó fejjel igyekezett a láda pereméhez húzni magát, de mikor áthajolt fölötte, felkiáltott a rémülettől: a láda egy elefánt hátra erősítve billegett több méter magasan, s az állat lassú, de határozott léptekkel haladt kígyózott, kelet felé. Az elefánt előtt és mögött hosszú karaván lovasokkal, ökrös szekerekkel, s távol, a sor legelején, ugyancsak egy
tekintélyes méretű elefánt ha ladt. – Azonnal állítsák meg a menetet! – kiáltotta Louise. – Nem hallja? Ál ljana k meg, ki a karok szállni! Louise megpróbált föltápászkodni, de a hullámzó mozgás megakadályozta Végül csak és {49} sikerült minduntalan megkapaszkodnia a howdahebben. peremében, már átvetette volna rajta a lábát, mikor a férfi utánakapott. Néhány perces néma kézitusát követően a vékony, de igencsak izmos férfinak sikerült lefognia Louise-t. – Megőrültél, asszony? – kérdezte a férfi indulatosan. – Mégis porban?mit gondolsz, halálra akarod zúzni magad a – Mit műveltetek velem? – kiabálta Louise dühösen, miután visszarogyott a párnáira. – Miért vagyok itt, mit akartok tőlem ? – Hamarosan ránk esteledik, és megállunk az első szerájnál – felelte a férfi higgadtan. – Muchtar kán akkor bizonyára magyará zatot ad mi Louise szeme kerek re nyílt a ndenre. csodálkozástól. – Muchtar kán? Hát ő raboltatott el? De hát miért, mit ártotta m én a k ormányzónak? A férfi vállat vont. – Én azt nem tudhatom. Nekem a kán mindössze annyit parancsolt, hogy őrizzelek, amíg Delhibe nem érünk. S így is Louise fogok tenni, nekem elhiheted. az elkövetkező két órában dacos némaságba burkolódzott. El sem tudta képzelni, mit akarhat tőle
Muchtar, de a legkétségbeejtőbb gondolat az volt a számára, hogy minden egyes lépéssel, amit az a hatalmas állat, melynek hátán utazott, megtesz, egyre távolabb kerül eredeti úti céljától, Bídzsápurtól… s vele együtt a reménytől is, hogy megta lálja Williamet. Mire leszállt az este, elértek egy kisebb település határába, ahol egy út menti fogadó, azaz szeráj várta a betérőket. Louise, aki még mindig muszlin hálóingét viselte, megborzongott, mert bár a nappalok és éjszakák mind forróbbakká váltak, éjszaka hideg fuvallatok támadtak a hegyek felől. Ekkor őre meglepően gyöngéd mozdulattal ráterített egy kasmírkendőt az asszony vállára, amit az halkan megköszönt. A menet eleje már jóval előttük elérte a szerájt, így Muchtar kán már a szobájában berendezkedve fogadta Louise-t. Mikor foglya belépett, a kán éppen hangos cuppogások közepette végzett egy báránysülttel. Ám az asszonyt sem étellel, sem hellyel nem kínálta. Louise egyre fortyogó indulattal nézte a végtelen nyugalommal lakmározó férfit, s egy idő utá n elfogyott a tü relme. – Kormányzó úr, ön, aki oly sokat forgolódik idegenek között, tudhatná, hogy nálunk, angoloknál roppant nagy sértés egy hölgy et ácsorogni ha gyni… Muchta r ká n ledobta a tisztára rágcsált cso ntot, s acélo s tekintetét Louise-ra szegezte. – Úgy? – kérdezte, és megtörölte kezét egy
pamutszalvétába. – És mondja csak… maguknál, angoloknál az á ruló kémeknek is udv arias bán ásmód jár? – Mi ez a különös kérdés? – értetlenkedett Louise. – És miért mondta olyan furcsán, hogy „maguknál, angoloknál”? – Azért, mert úgy vélem, maga éppen annyira angol, mint amennyire én maláj táncosnő vagyok… Nem mondom, roppant kifinomult módszer a lázadó Sambhajitól, hogy egy ilyen… különleges szépség révén próbál Azam herceg közelébe férkőzni. Ugyanakkor ez roppant vakmerő tett is a részéről, tekintve, hogy ezt a trük köt márkormányzó bevetették Mu’adzam hercegnél… – Kérem, úr, egy szót sem értek abból, amit beszél… – szakította félbe Louise. – Egyáltalán ki az a Mu’adzam herceg? – Nagyon jól játssza a szerepét, de ezzel nem megy sokra. Éppolyan jól tudja, mint én, hogy Mu’adzam herceg Aurangzib császár ifjabbik fia, akit ugyancsak egy marátha segítségével hálóztak be, és vettek rá a felséges atnémber yja elleni lázadá sra… – Nos… köszönöm a tájékoztatást! – mondta Louise indulatosan. – De még mindig nem értem, mi közöm nekem ehhez az egész históriához. – Az, hogy maga is egy marátha kém, maga boszorkány! – kiáltotta a férfi, s felpattanva ültéből Louise felé indult. Az asszony azt hitte,kán a férfi meg akarja ütni, de nem egy így pillanatra történt. Muchtar mindössze egy dühös mozdulattal letépte Louise bal válláról a könnyű
muszlin há lóinget, s a billo gra muta tott: – Ez… – mennydörögte. – Sambhaji magánpecsétje… Csakis a személyes levelezéséhez és a saját rabszolgáinak a megbélyegzésére használják. Meri még tagadni, hogy ő küldte hogy Azamcélpontja? hercegre Talán vesse azt magát? Vagy nem ő magát, volt a bájolgásai a tökfilkó Zinzant vagy Goodyeart akarta volna behálózni, hogy ne vágják el a lőporszállítmányok útját a lázadóktól? Louise felszisszent, mint a kit k ígyó har apott meg. – Azt akarja mondani, hogy az ostoba képzelgései miatt raboltatott el? – háborgott az asszony. – Emiatt az átkozott billog miatt a képtelen vádaskodását ahelyett, hogykell a férjem nyo mát ku tatn ám? hallgatnom, – Na és ez a másik! Ez a valószerűtlen mese arról, hogy a férjét marátha kalózok rabolták el! Azt hiszi, ilyesmi megtörténhet Gudzsarát partjainál úgy, hogy én ne tudnék róla? Vagy hogy a maráthák magukkal hurcoltak volna egy ilyen foglyot egy ostromlott városba, ahelyett, hogy személyével zsarolnák társaságot, ha már egyszera olyan nagy becsben áll a amaguk királyánál? De ne, ne is mondjon semmit! Az a billog a hátán minden szónál többet mond. Azzal a kormányzó elindult volna az ajtó felé, hogy szólítsa az őröket, de Louise megragadta a karját, és kén yszerítette, h ogy a szemébe nézzen. – Na ideisfigyeljen dühösen villámló – Először téved: az– kiáltotta az átkozott Sambhaji ezt aszemmel. pecsétet különösen nagy becsben tartott szolgáinak is
előszeretettel osztogatja mint ajándékot. Mint ahogyan megaján dékozta vele azt a maráth a kalózkapitán yt is, aki a partok közelében elfoglalta a hajónkat, a Corneliá t. Erről is hallania kellett, ha már olyan nagyra van a jól értesültségével. Szökni próbáltam, a kapitány az emberei előtt megbélyegzett azzal a ezért pecséttel… minthogy Sambha ji rabszolgáján ak szánt. A kormányzót egy pillanatra elbizonytalaníthatta Louise határozott fellépése, s szemében a kétség fénye villant. – Erre maga elraboltat, ahelyett, hogy feltett volna néhány Zinzannek – folytatta Louise, deegyszerű Mucht ar kérdést kán csakMr. morgott. – No persze, nyilvánvalóan őt is ügyesen félrevezette… Bár ki tudja, az a tökfilkó talán még szántszándékkal fedezné is, látta m, hogy az ujja k öré csavarta . Louise felsóhajtott. – Az ég szerelmére, akkor kérdezze meg a káplánját, Mr. Grahamet… ő velem amit elmondta m. utazott Angliából. Igazolhat mindent, A kormányzó néhány pillanatig habozni látszott. – Kérem… – fogta kérlelőre Louise. – Még nem járhatunk messze Szúrattól… küldessen Mr. Grahamért és Mr. Zinzanért, ők eloszlatják minden gyanúját… Én pedig újra a férjem keresés ére indulha tok. – Na, ezisaz, a férj! –abőszült újra ahogy kán.elrabolták… – Ne akarjon továbbra kitartani meséjefel mellett, Hogy férjet és feleséget is marátha kalózok ejtsenek
fogságba… még mit nem! Tudja meg, hogy én átlátok az embereken, tudom, hogy maga és Mr. Zinzan hazudtak nekem róla a minap. Úgyhogy vagy mondja el az igazat, vagy viszem egyenest Aurangzib császár színe elé, ahonnan egy börtön szalmájára hajítják, arra mérget vehet. Louise habozott. Tudta, hogy mind Williamet, mind a küldetését veszélybe sodorhatja, ha felfedi a lapjait. A kán látta az asszony bizonytalanságát, és ravasz mosollyal megjegyezte: – Vagy talán írhatnánk egy levelet az angol Jakabnak… megtudakolhatjuk Elsfieldet Indiába … tőle, csakugyan ő küldte-e Lord – Ne! – szaladt ki Louise száján. – Ő nem… ő nem tudja, hogy William itt van… és nem is tudhatja meg soha. – Nocsak. Ezek szerint nem tagadja, hogy ez a bizonyos Lord Elsfield nem is létezik? Louise lemondóan sóhajtott. – Nem, nem jelenti. Ő a férjem… és valóban Bídzsápurnál van.azt De nem a maráthák foglyaként. Azam herceg tartja maga mellett. A férjem odahaza egy aljas cselszövés áldozata lett, ami miatt árulás vádjával bebörtönözték. A király egyik legfőbb bizalmasa, aki régi ellenségünk, idehozatta őt, hogy a bombayi mocsarak miazmás levegője végezzen vele. Ezután azt Louise a kormányzónak, egyedül nem elmesélt említette, mindent hogy William a záloga a társaság lojalitásának. Úgy adta elő a történteket, hogy
Azam h ercegben é rdeklődés ébredt az a ngol nemes i rán t, akit az igazgató mi nden további nélkü l nek i ajá ndékozott. Beszámolója végeztével Muchtar kán átható pillantással fürkészte az asszony tekintetét, mintha olvasni akarna benne. igencsak érdekes. De hogy igaz is… – Nos… ez a történet Azt majd a felséges Aurangzib eldönti, amint Delhibe értünk. – Hogyan? – nyögte Louise. – Ezek szerint nem enged vissza Szúra tba? – Eszemben sincs! – vágta rá határozottan Muchtar kán. –császárna A kötelesség Delhibe szólít, éves k. Úgyhogy én odamegyek, magajelentéstételre pedig elkísér. a – És megkockáztatja, hogy egy angol nemesasszonyt, akab király alattvalóját, aki a társaság elnökének a védelmét élvezi, elrabol, és j ogtala nul fogva ta rt? – Nos, ha a császár is úgy találja, hogy ön valóban ártatlan, úgy egy bocsánatkérő levél kíséretében visszakü Mr. Zinzann ek. Ami a magu k Ja kab királyát illeti, az ldjük elmondottak alapján aligha érdekli a kegyed sorsa. Ő egyébként is messze van… Nem árthat nekem. Ha viszont kiderül, hogy maga mégis kém, s Aurangzib megtudja, hogy hagytam szabadon elsétálni, biztosan a fejemet veszi. A maga személyében és történetében túlságosan sok a rejtélyes elem ahhoz, hogy ezt megkockáztassam… Azzal a kormányzó kinyitotta az ajtót, hogy szólítsa az őröket. Louise elhomályosuló tudatában mindössze
egyetlen gondolat harsogott: megint távolabb kerül Williamtől… Megtett egy rettenetesen hosszú utat, túlélt egy kalóztámadást, felgyógyult egy betegségből, ami majdnem végzett vele, végre szerelme nyomára bukkant, selgáncsolja most egya célja betegesen gyanakvó, felé vezető úton. túlbuzgó hivatalnok Louise az ajtó felé iramodott, félrelökte útjából a kormányzót, s kirontott a fáklyáktól megvilágított belső udvarra. Tudta, hogy nincs esélye a menekvésre, mégis lélekszakadva rohant a kapu felé, amit a szeráj két szolgája é pp bezárn i készült. – Elkapni! után eredtek. – kiáltotta Muchtar, mire fogdmegjei Louise A két őr persze pillanatok alatt utolérte és lefogta a lányt, aki hisztérikusan vergődött a férfiak erős szorításában. – Eresszenek! – kiabálta. – Engedjenek az utamra! A férjemhez a karok menni! Engedjenek hozzá! William! Louise kétségbeesetten kapálódzott, olyan elszántsággal, hogy az őrei alig bírtak vele. – Ifram! – kiáltott Muchtar kán, mire megjelent a Louise-t a howdah ban felügyelő férfi. – Hívd a hekimet {50}, hogy csillapítsa le vala mivel ezt a nőszemélyt. Ifram elszaladt, és hamarosan egy alacsony, köpcös férfival tért vissza, a ki óvatosan döcögött a z udvar közepe felé, nehogy kilöttyintse a kezében tartott ezüstkupa tartalmát. A két őr közben továbbra is szorosan tartotta a
rúgkapáló asszonyt, aki csekély káromkodáskészletének minden szavát rájuk kormányzóra zúdította. Az egyik őr végül kipeckelte Louise száját, s az orvos leerőszakolta
perzsa és a erővel torkán
kesernyés merült. főzetét. Louise nem sokkal ezután mély álomba Az asszony, akit két nap alatt másodízben kábítottak el akara ta ellenére, fájó s fejjel és kótyagosan ébredt. Hanem ezúttal nem az elefánt hátára erősített howdah ban, hanem egy elfüggönyözött, leginkább hatalmas ágyra emlékeztető gyaloghintóban, melyet elöl-hátul négy-négy férfi cipelt a négy sark ához erősített ru dakn ál fogva.térve Erről Louise maga is meggyőződhetett, ahogyan magához a függöny résein keresztül kikandikált. A táj kopár és kietlen volt, a horizonton a rekkenő hőségben vibrált a levegő. Louise megállapította, hogy már nem a szakadt muszlin hálóinget viseli, hanem egy derekát szabadon hagyó csóli t és egy könnyű ga ghrá t, valamint, azt is, hogy bokájára neh éz fémpánt kulcsolódik, aminél fo gva az ágy egyikegy oszlopához láncolták. Legutóbbi utazótársa, Ifram ezúttal is vele tartott, és némán nézte Louise-t az ágy tú lsó végéből. – Fáj a fejem… – nyögte az asszony. – Elhiszem – mondta Ifram. – Tessék, igyál vizet, sahiba . ót tesz. Louisegyümölcs egymás után felhajtott két kupa vizet, de a felé nyújtott östálat visszautasította. – Pedig jól tennéd, ha ennél is valamit – ajánlotta Ifram.
– Napok óta semmilyen élelmet nem vettél magadhoz. – Mégis, mióta fekszem itt kábultan? – kérdezte Louise ahelyett, hogy az étel után nyúlt volna. – Majdnem két napja… A hekim alighanem a nagy sietségben túladagolta még így hánykolódtál álmodban.azR ópiumot. émálmaidDe lehettek . is sokat Louise-t nem kellett emlékeztetni a tantaluszi kínokra hasonlító álm aira. Ópiumáztatta rémképei ben egyre csak Williamet látt a: hol egy sziklaszirten, hol a tenger partjá n, hol az Addington-kastély Nyugati tornyában állva… de bárhol volt is, Louise hasztalan próbálta elérni, hiába nyújtotta a kezét, egy láthatatlan a derekánál felé fogva húzta mintha volna vissza, egyre és erő egyre távolabb férjét ől. – Egyél valamit – biztatta újra Ifram az asszonyt. – Nem vagyok éhes – mondta Louise, és mogorván az ágy egyik sarká ba h úzódott. Azonban nem sokáig tudta tartani magát éhségsztrájkjához, korgó a jussát követelte. Hamarosan nekilátott hát gyomra szemezgetni az egyik fürt szőlőből, s közben a gyöngyös gha gra szélével játszott. Eltűnődött, vajon hogyan kerü lt rá a ru ha. – Ne aggódj amiatt… – mondta Ifram, aki kitalálta a lány gondolatait. – Én öltöztettelek át. Én eunuch vagyok, és nem számítok fér finak , ha ilyesmiről van szó. Louise tágra nyílt szemmel meredt a barátságos arcú férfira. – Ó… – mondta végül a lány. – Nem is tudom… mit
szoktak ilyenkor mondani. Sajnálom. De Ifram elnevette magát, fölfedve fehér fogait. – Ne tedd. Amióta csak az eszemet tudom, az vagyok, ami. Nem ismerek má s életet. S jó s orom van Muchtar kán mellett. Eddig felesége szolgálatában ezen az úton téged kellaőrizzelek. S méghozzá jól,álltam, mert adefejemmel fizetek, ha szökni hagylak. S elhiheted, ez nem üres fenyege tődzés a kormán yzó részéről. – És azt is elmondta neked, mivel vádol engem? Vagy hogy mik a további t ervei velem? – Elmondta, hogy a körülmények, ahogyan a firan gi Zinzan környezetébe kerültél, S hogy a sorsodról a császár döntmeglehetősen majd. De a zt gyanúsak. is megha gyta, hogy mindenki a lehető legnagyobb tisztelettel bánjon veled, s a legjobb báná smódban r észesülj. – Igen, azt látom – jegyezte meg Louise, megcsörrentve a láncot a bokáján . Ifram vállat vont. – Muchtar elővigyázatos ember. Azok után, ahogyan a szerákán j udvarán küzdöttél, nem is csoda. – S te is azért lettél hirtelen ilyen kedves hozzám, mert a gazdád megpara ncsolta? Ifram csak mosolygott. – Nem, én azért vagyok kedves hozzád, mert egy kedves ember vagyok. –– Legutóbb nemMert ezt tapasztaltam. Ugyan miért? nem engedtem, hogy levesd magad egy elefánt hátáról?
Louise csak vállat vont, és nem felelt. A nap hátralévő részében makacs némaságba burkolódzott. Estére megint csak egy szerájhoz érkeztek , s míg Louiset a szobájába vezették, Ifram magához bilincselte a lányt. Miután az eunuch ételről,számára, italról elhelyezkedett és mosdóvízről gondoskodott mindkettőjük a lány ágyának végében. Másnap reggel ugyanúgy, magához láncolva kísérte vissza Louise-t a p a la nq uin hoz{51}. Úgy tűnt, azt az utasítást kapta, hogy egyetlen pillanatra se hagyja magára a foglyot, s úgy is tett. Egy teljes hónap állt még előttük, amíg elérik Delhit, s Ifram, továbbra is kedvesen és tisztelettel társalgást. viseltetett Louise báriránt, nemigen kezdeményezett Kizárólag akkor beszélt, ha az asszony kérdezte. Ami mind gyakrabban megtörtént, a táj ugyanis egyre kietlenebb és kopárabb lett, s Louise napról napra nehezebben viselte a néma baktatás monotonitását. Így aztán idővel egyre többet k érdezősködött őrzője élet ének részletei felől. Egy nap, lány arról kérdezte, hogyan lett belőle eun uch, Iframikor m ígyafelelt: – Azért, mert a családomnak nem volt más választása… Tudja, volt egy csúnya balesetem. Apám tanító volt egy Lahor közeli kisvárosban. Szerényen, de békésen éltünk, hanem a nagyapám született bajkeverő volt. Egyre-másra adósságokba keveredett, és amikor a hitelezői az életét fenyegették, az egész kellett. Az úton történt meg acsaládunknak baj: az egyik menekülnie ökör felöklelt, s én csúnyán megsérültem… a hekimnek nem volt más
választása, mint megszabadítani férfiasságom maradékától is. Hanem a nagyapámnak ez jelentette a megoldást minden problémájára, hisz jóképű voltam, s atyámnak hála, művelt. A családom szép pénzt kapott értem, eladta–kmotyogta a császáriLouise. hár emnek. – Ez…mikor ez iszonyú – Úgy gondolod, sahiba? Allah úgy akarta, hogy kasztráltként éljem le az életem, de legalább sikerült a legtöbbet kihozni a helyzetből. A vételárnak hála, atyám jól ki tudta házasítani a két húgomat, nekem pedig nem kellett az utcán k oldulnom a mindenna pi kenyerünkér t… UgyanisbaezZeb a un sors rám, ha nem kerülök a Ő Aurangzib császár zenaná issavárt Be gavolna m{52} mellé. legidősebb leánya , Azam herce g egyik n ővére. – S hogyan kerültél Muchtar kán szolgálatába? Ifram egyébként derű s arca elkomorult. – Az úrnőm, Zebunissa néhány évvel ezelőtt kiesett atyja kegyeib ől… A háztartá sa na gy részét feloszlattá k, őt {53}
Salimgarh magát bebörtönözték – A pedig császár börtönbe záratta a sajáterődjében. lányát? De hát miért? Mi vihet rá ilyesmire egy a pát? – A bizalmatlanság, sahiba… A császárnak már kétszer kellett szembenéznie fiai árulásával. Első ízben akkor, mikor az ifjabbik, Akbar csatlakozott a rádzsput {54} felkelőkhöz a Dekkán-fennsíkon. Másodszor pedig akkor, amikor Mu’adzam hercegmegdöntésére. néhány éve aZebunissa maráthákkal szövetkezett a hatalma neve még Akbar lázadása idején sározódott be, állítólag
szövetkezett a fivérével… De ez nem igaz, én tudom jól. Mindössze azért levelezett a felkelés idején a bátyjával, hogy lebeszélje őrült vállalkozásáról. Ezt a császár talán még el is hitte volna kedvenc lányának, csakhogy ő azután is száműzte váltott leveleket Akbarral, hogy Aurangziba Perzsiába őt. A császárt pedig meggyőzték hercegnő rosszakarói, hogy Zebunissa Akbar kiszabadításán munkálkodik, hogy együtt taszítsák le apjukat a trónról. – Kit értesz a rosszakarói alatt? – kérdezte Louise. Ifram ekkor körülnézett, mintha attól félne, kihallgatj ák őket.Nawab Bai lehetett az, Aurangzib egyik – Azt hiszem, felesége… A császár kedvenc asszonya, a megboldogult Dilras Begam szülte Azam herceget Akbart, Zebunissát, illetve még egy húgukat, Zinatunissát. Nawab Bai pedig Mu’adzam herceget. A zenaná ban a császár feleségeit és ágya sait egyetl en cél élteti : hogy sajá t gyermekeiket mi nél előnyösebb a többi asszony gyermekén ek helyzetbe a rovására . juttassák Így már érted? – Tehát ez a Nawab Bai Zebunissa ellen hangolta Aurangzibet, hogy ezzel is saját gyermekének helyzetét erősítse… – Pontosan. Nawab Bai nagy reményeket fűz Mu’adzam herceghez, aki igen ambiciózus ifjú. – Ez a meg Nawab Bai kegyetlen egy nőszemély lehet… – jegyezte Louise. – Nem rosszabb, mint a zenana többi ass zonya… Han em
az utóbbi időben nem sok vizet zavar. Öreg már, és az elmúlt években sokat romlott az egészsége. Most már a z új nemzedéken, Azam feleségén, Dzsahánzeben és Mu’adzam hitvesén, Nizam sahibá n a sor, hogy egymás húsába mélyesszék a fogukat… hidd elcsak nekem, nem is haboznak így cselekedni, ak árh Sányszor megtehet ik. A következő napokban Louise mind bizalmasabb viszonyba került az eunuchhal, és sokat mesélt neki angliai életéről, a családjáról, az Addington-kastélyról és arról, hogy an kerü lt férje Az am h erceg mell é. – Azam herceg jó ember, biztosan jól bánik a férjeddel – biztatta – Ő kedves és igyekvő fiatalember, nem úgy,Ifram mintLouise-t. testvérbátyjai… Szerintem a császár sosem méltányolta kellőképpen Azam herceget. Neki mindig is Mu’adzam volt a kedvence. Neki még a lázadást is megbocsátotta. De már nem bízik meg benne, folyamatosan maga mellett tartja, hogy mindig szem előtt legyen. Ifram mellett Louise is sokat fejlődött, mivel a férfi egy idő utánperzsatudása szinte csak ezen a nyelven szólt úrnőjéhez, hogy – mint mondta – tovább csiszolja nyelvtudását, ha egy napon a császárt kell majd megszólítania. Ifram egyébként főleg Zebunissáról szeretett mesélni, úgy tűnt, őszintén ragaszkodott egykori úrnőjéhez. – Tudod, császár szerintem csak azért záratta be asahiba, lányát, amert megingott bennenem a bizalma. A költészet, a zene… mindaz, amiben a hercegnő
jeleskedett, az ő szemében Allah és a vallás ellen való. Ő sokka l kevésbé megengedő nézeteket vall e téren , mint az elődei… Dzsahán sah, az apja, Dzsahangír, a nagyapja és nagy Akbar… ők mind lelkes támogatói voltak a művészeteknek, és sosem zaklatták az ország más vallású népeit. – S Aurangzib? – kérdezte Louise. – Őfelsége igen keménykezű vezető… – mondta Ifram suttogva. – S szent kötelességének tartja, hogy valamennyi alattvalóját az iszlám hitre térítse. A más vallásúak templomait gyakran leromboltatja vagy megszentségteleníti. Ifjú szentélyben éveiben például egy hogy nagy tiszteletben álló hindu elrendelte, vágjanak le benne egy tehenet, a hinduk szent állatát. Igen türelm etlen ember hát… s ráadásul hirtel en h ara gú. – Ó, Ifram, inkább ne is folytasd – szakította félbe Louise. – Tudod, amikor megtudtam, hogy a sorsomról a betegesen gyanakvó Muchtar kán helyett az uralkodó fog dönteni, azok vénember alapján, amiket meséltél, megkönnyebbültem. a császár egy kőszívű,Debigott lehet… Ugyan mi jóra számíthatn ék tőle? Louise-nak könnyek gyűltek a szemébe. – Most kezdtem csak igazán rettegni, hogy soha nem látom viszont a férjem és a fiaim… – hüppögte. Ifram ekkor váratlan dolgot tett: átnyúlt a párnák felett, s megszorította az a sszony kezét. – A Fényességes – Neé félj, gyöngéden. sahiba – mondta Allah megóv… Ő nem hagyja, hogy az ártatlanok
igaztalanu l szenvedjenek. Louise azonban csak lemondóan sóhajtott. – Ha valamit megtanultam rövidke életem során, Ifram, akkor az az, hogy az Isten nem sokat törődik az ártatlanok szenvedéseivel. az én istenem, sem a tiéd, sem semelyik másik, akihezSem a balga hívek imádkoznak. Ifram látta a kétségbeesést az asszony szemében, és nem tudta, mivel önthetne erőt belé. Pedig szeretett volna segíteni rajta, mert őszintén megkedvelte… Sőt, ami azt illeti, att ól a na ptól kezdve a lekötelezettje is lett. Aznap Udaipur mellett éjszakáztak egy szerájban, ami minden addiginál nagyobb jobbanIframna felszereltk volt. dicsekedett is a fogadós, m ígéssegített becihVáltig elődni a szobájuk ba. – Élvezzétek ki szerény hajlékom kényelmét, mert Ádzsmírig nemigen találtok hasonlót – mondta a büszke szerájtulajdonos. – Hanem a feleségem majmával vigyázzatok. Kivételesen okos, de roppant szemtelen állat, svendégeinktől legnagyobbezt-azt. bosszúságomra szeret elcsenni a Aznap este Louise és Ifram jóízűen megvacsoráztak a vendéglős feleségének kiváló főztjéből, s az eunuch épp a fekhelyét készítette elő Louise ágya mellett, mikor felbukkant az ajtóban az említett majom. A kis állat felkapta a legelső tárgyat, ami keze ügyébe került – történetesen Ifram és elszaladt vele. az eunuch, – Adod vissza, te papucsát kis koszos–,tolvaj! – kiáltotta és eliramodott a majom utá n.
Siettében pedig elfelejtette bezárni maga mögött az ajtót. Louise szíve hevesen kezdett dobogni. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A szeráj udvarán egy teremtett lelket sem látott, ám az átellenes oldalon még nem zárták be a kapukat. Ha az magára öltené osonó Ifram alakot. köpenyét, senkitudta, sem venné észre éjszakában Louise hogy ez az egyetlen esélye a szökésre. A tárva-nyitva álló kapu hívogatóan ásított felé, de ő képtelen volt megmozdítani a lábát. Tisztában volt vele, ha megszökik, Iframnak a fejét veszik… S bár csak nemrég ismerte a fiút, tudta , hogy képtelen lenn e ezzel a gondolatta l tovább élni. Különben is, amikor IframUgyan észreveszi szökést, és az egész szerájtvisszatér, fellármázza. gyaloga milyen messzire juthatna? Mikor az eunuch visszatért a papucsával, amit némi édességért sikerült „visszavásárolnia” az egyik fa tetején üldögélő majomtól, s látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van, a vér is megfagyott ereiben . Ám ann ál nagyobb volt a meglepetése, Louise-t – Sahiba… mikor – suttogta az odabent eunuch. találta. – Azt hittem… attól féltem… – …hogy megszöktem. Bevallom, megfordult a fejemben, de nem akartam, hogy az életeddel fizess a szaba dulásomért. Hát, maradta m. – Köszönöm, sahiba – mondta Ifram meghatottan. – Ezzel megmentett ed az hogy életemet. Mikor Louise látta, a férfi szemében könnyek gyülekeznek, i gyekezett elhár ítani a há lálkodás át:
– Ugyan, Ifram… – De komolyan mondtam, sahiba… Köszönöm, hogy nem kevertél bajba. Ifram ettől kezdve még több figyelemmel vette körül a Mikor pedig Louise másnap visszafeküdt a tapasztalta, hogy Ifram nem pfiatalasszonyt. a la nq uin ra, meglepetéssel kötözi bokáját az egyik oszlophoz, ahogyan azt tette addig minden alka lommal, mikor útra keltek. – Meggyőztem a kánt, hogy erre nincs szükség, mert úgysem szöksz meg – magya rázta. – Csak nem meséltél neki a tegnap estéről?
sahiba, Nem,volt nem vagyok bolond – mosolygott De– nem nehéz meggyőznöm az igazamról. Te Ifram. magad– is meg fogod látni, miért. Louise hamarosan Ifram minden szavát megértette. Udaipur után a karaván elhagyta a Luni folyó völgyét, s minden addiginá l forróbb és sivatagosabb vidékre é rt. – Nos, igen – summázta Louise. – Ezen a vidéken fél napig bírná m víz nélk ül. – Hasem engem kérdezel, még egy óráig sem, sahiba… Hamarosan itt a monszun, a hőség mindig ilyenkor a legrekkenőbb. Ez még a p a la nq uin -hordozókat is megviseli, pedig őket kemény fából faragták. A hőség miatt a menet valamivel lassabban haladt tovább, minthogy a nap legforróbb óráira letáboroztak, s aazkaraván minden tagja árnyékot keresett. Viszont már első hajnali fényeknél útra keltek, s késő éjszakába nyúlóan meneteltek a következő táborhelyig. Egy
alkalommal az andbi, ez az elemi erővel pusztító, forró szél ugyancsak megneh ezítette az elő reha ladásuka t. – Az ég elsötétítője, mi így nevezzük – harsogta túl Irfam a szelet egy vihar közepén, miközben hasztalan próbálta
nqhogy uin onmég . behúzva tartani a függönyöket a p a lale, Az orkán olyan váratlanul csapott tábort sem volt idejük verni. Az útról néhány szikla árnyékába húzódva próbálták átvészelni a természet tombolását, s Louise hamarosan rájött, miért nevezik így a helyiek a jelenséget. A forró szél akárha a pokol torkából tört volna elő, annyi port és homokot kavart fel, hogy szinte éjszakai sötétség borult a tájra. Szerencsére soránfeltámadó többször nem találkoztak e monszun előtt útjuk gyakran szélviharral. Két héttel a vihar után végre elérték a amuna folyó völgyét, és a táj zöldebbé és barátságosabbá vált. Néhány nappal később pedig Louise egy hatalmas, vörös homokkőből készült épületet vett észre a távolban, mely egyelőre aprócska pont volt csupán a horizonton, de még így is látn lehetett , hogy gran diózus mérete bír. – Végre! – i sóhajtott fel Ifram. – Már egykkel hónapja gubbasztunk ebben a bársonykalitkában… Az ott az Áldott Erőd… Megérkeztünk, sahiba .
8. FEJEZET
Monszun előtt
Aznap a karaván még nem lépte át a birodalom központjának kapuját, az utazók az éjszakát egy kisebb elővárosi szerájban töltötték. Másnap Gudzsarát kormányzója teljes díszkísérettel vonult végig a város utcáin, s a menet végén ott haladt Louise is, ismét elefántja hátán, ám ezúttal egy alaposan elfüggönyözött howdah ban. Az asszonynak elvileg nem lett volna szabad kilesni a függöny résein, de Ifram engedélyezte számára, hogy vessen néhány pillantást a városra, ha előtte gondosan elfátyol ozza magá t. Elhaladtu kban Louise tága s zöld kerteket, előkelő palotákat és az út mentén felsorakozott, jól öltözött nemeseket látott, a távolban pedig a Jamuna folyó vize csillogott. Ahogyan az ilyenkor szokás volt, a kormányzó emberei pénzt és élelmet dobáltak az összegyűltek közé, amit az elefántok lába alatt meglepő bátorsággal rohangáló utcagyerekek hálás rikkantások közepette szedtek össze. – Muchtar kán meglepően népszerű a fővárosiak
körében … – jegyezte meg Louise. – Nem igazán a személye népszerű, hanem az arany, amit oszt – jegyezte meg Ifram. – No, meg a származása is tekintélyt parancsoló. Muchtar kán személyében nemcsak kormányzót, hanem a egyik császár rokonát {55}is a éltetik, a akán ugyanis Aurangzib húgának gyermeke, azaz az unokaöccse. Természetes hát, hogy megéljenzik. Mire a lomhán cammogó menet elérte az Áldott Erőd kapuját, esteledni kezdett, ám a látvány ettől csak még lenyűgözőbb lett: az erőd vörös homokkő falai szinte izzottak a lemenő naphogy fényében, olyan hosszan nyúltaka el mindkét irányban, Louisesnem is látta egyszerre két végét. A leghatalmasabb épület volt, amit addig életében látott. A menet a Lahori-kapun át lépett az erődbe, ami nem volt más, mint egy hosszú, fedett bazársor, ahol csak a legelőkelőbb kelme- és ékszerkereskedők értékesíthették portékáikat. uralkodó család otthonának tövében árusítani igenAznagy megtiszteltetésnek és főként igen jövedelmező üzletnek számított, hisz a palota beszerzéseit is rajtuk keresztül intézték. Az érkezők a bazársort maguk mögött hagyva egy kövezett udvaron találták magukat, amelynek túlsó végén egy árkádokkal szabdalt, hosszan elnyúló épület állt. Ablakából katonai indulóra emlékeztető zene hallatszott, sLouise előtte őrök sorfala őrizte bejáratot, akik összezáródtak elefántja előtt, de aa lány így is keresztüllátott a középső, legnagyobb boltíven.
A távolban egy vörös oszlopcsarnokot fedezett fel, mely előtt százával tolongtak az emberek. De nemcsak az emberek, katonák, lovak, de még elefántok is, szépen egymás mellett felsorakozva, mozdulatlanul vártak. – Az ottmeghallgatások a Diwa n-i-Am… – magyarázta Ifram.látni – A nyilvános terme. De ha az uralkodó akar téged, akkor bizonyára nem itt, hanem a Diwa n-iK ha s-ban, a magá nmegha llgatá sok termében fo gad majd. – S az mikor lesz? – kérdezte Louise nyugtalanul. Ifram szomorúan felsóhajtott. – Azt nem tudom, sahiba… talán már h olnap, talán csak hetek múlva.múlva? – szörnyülködött Louise. – Ezt nem – Hetek mondhatod komolyan… – Minden attól függ, mit mond rólad a kormányzó… És hogy az mennyire kelti fel az uralkodó kíváncsiságát. – No és addig, amíg őfelsége nem hajlandó fogadni, ugyan mi lesz velem? Csak nem fogok hetekig ezen az elhagyatott udvaron Ifram azonban errerostokolni? sem tudott felelni. Louise és az eunuch tovább várakoztak hát a lassan sötétségbe burk olódzó udvaron. Néhá ny, rövid mellényt és bő n adrágot viselő szolga már éppen meggyújto tta a körben elhelyez ett fá klyáka t, mikor egy izgatottan tipegő hivatalnok keresztülfurakodott az őrök sorfalán.Louise-t, Miután aIframhoz férfi leplezetlen végigmérte lépett, csodálkozással s hosszasan sugdosott a fü lébe.
Mikor eltűn t, Ifram Louise-hoz lépett: – Fátyolozd el az arcod, és gyere utánam, sahiba . A szállásodra kísérlek. Az őrök ezúttal kettéváltak a jövevények előtt, így Louise és Iframtovább beléptek árkádos épületbe. Itt azonban nem haladtak a az virágszőnyeggel borított kertbe, melynek végén a Diwan-i-Am állt, hanem rögtön jobbra fordultak, s egy vaspánttal elreteszelt kapuhoz értek, amely előtt két ta gbaszakadt férfi őrködött. Azaz hogy… – Te jó ég! – kiáltott fel Louise önkéntelenül. – Bizony… – mosolygott Ifram, majd angolul hozzátette: {56}
zenana ahadi t –maguk Ezek aalákasmíri nők, őrei, a legtöbb gyűrnék. Nealepődj meg, alaposan át fognak kutatni miket. A kasmíri nők így is tettek, s miután néhány morgással jelezték, hogy szabad az út az érkezők előtt, kitárták Louise előtt a zenana kapuját… Melyről ekkor még nem sejtette, hogy jó darabig zárva marad mögötte.
Amint beléptek a kapun, Louise-t és Iframot két újabb amazontermetű női őr fogta közre, és átkísérték őket a zenana kertjén. Későre járt már, így Louise nem sokat látott a mogul csász árok a sszonyaina k fennta rtott lakrész pompájából, melyet Ifram beszámolója szerint úgy építettek meg, ahogyan Allah hívei a K o rán írása alapján a Paradicsomot elképzelték. Hanem még így is érezte az ágyásokból feléje szálló több ezer rózsa, a bájosan
integető jázminbokrok és több száz, virágba borult narancsfa bódító illatát, és hallotta a több tucatnyi szökőkút és kerti csobogó békés ciripelését. Mert a zenana tulajdonképpen nem volt más, mint egy hatalmas kert, melyben itt-ottárkádokkal elszórva, holszabdalt kisebb, hol nagyobb, nyitott vagy épületek és teljesen kisebb paloták sorakoztak, s mindegyiken keresztülfolyt a N a hri-Bihisht, a márványkanálisban csordogáló Paradicsom Patakja. Itt azonban a vörös homokkőnek, amelyből az erőd külső fala épült, nyoma sem volt: hófehér, csipkésre faragott márványból épült minden. Az egyik kis márványpalota nyitott terasza erősen ki voltszerint világítva, sa kiszűrődő zeneszó és női nevetés tanulsága éppen valamiféle mulat ságot tartha ttak ott. – A császár őfelsége… – mondta Ifram. – Alighanem ma este menyét, Dzsahánzeb Begamot érte a megtiszteltetés, hogy vendégül lássa. De Louise akárhogyan nyújtogatta a nyakát, nem sikerült megpillantania úrnőt, sem Aurangzibet, s a kasmíri asszonyok sem is az gyorsabb továbbhaladásra ösztökélték. Louise-t végül a kert egy távolabbi pontján, messze a vigasságtól szállásolták el egy három oldalán nyitott kis márványpalotában, amelynek árkádjaira arannyal hímzett brokátfüggönyöket akasztottak, minden bizonnyal azért,, Ifram hogy senki se láthassa újdonsült lakóját. Mikor beléptek felsóhajtott: – Ez Zebunissa úrnő palotája volt egykor. Akármi is a
császár szándéka, az, hogy ide szállásoltat el, arról tanúskodik, hogy tisztelettel fog bánn i veled. A kis palotát tucatnyi gyertya vonta aranyos ragyogásba, melyek fényénél Louise megcsodálhatta lakhelye páratlan pompáját: topázzal és mása féldrágakövekkel berakotta jáspissal, márványoszlopokat, cirkalmas mintázattal kivert ezüstlemezekkel borított mennyezetet, az arany parázstartókat, a fal mentén körbefutó , selyem- és bárso nypárná kka l dúsan megpakol t padot és a finom selyemlepedőkkel borított ágyat, mely a kis terem túlsó v égében állt. – A zenana összes Louise palotája ilyen pazarul van berendezve? – kérdezte a döbbenettől suttogóra váló hangon. – Igen, legalábbis majdnem… A császári család tagjai mind hasonló pompa közepette élnek, illetve néhány kivételezett ágyas is ilyen megtiszteltetésben részesül. Rajtuk kívül csak a… De áit Ifram ekkor váratlanul elnémult. Tekintete az ágy párn ren dezgető kis rabs zolgalán y arcá t fürk észte. – Aiyla! – kiáltotta. – Csakugyan te vagy az? A rabszolgalány felpillantott munkájából, s bájos, szív alakú arcára határtalan boldogság ü lt ki. – Ifram! – rikkantotta Aiyla. – Allahra, hogy kerülsz te ide? A lány eunuch Ifram felé indult, egyébként kimért és nyugodt olyat tett, mire amireazLouise nem számított. Odaszaladt a lányhoz, megölelte, s két oldalról arcon
csókolta. – A sahibá t kísérem Muchta r kán para ncsára – m uta tott Ifram Louise-ra. – Ő volna az angol asszony, akinek szolgálatára rendeltek? – kérdezte a lány suttogva, miközben megha jolt Louise felé. Ifram elmosolyodott. – Igen, ő az, és szerencsére beszéli a nyelvünket… – Sahiba, bocsáss meg nekem – mondta a lány fülig pirulva –, az én nevem Aiyla. Állok szolgálatodra, míg a fenséges császár urunk vendégszeretetét élvezed. – Üdvözöllek, Aiyla – mondta bajosan Louise nevezném szomorúan mosolyogva. – S bár az emberrablást vendégfogadá snak , köszönöm kedves szavaid. – Aiylával annak idején együtt álltunk Zebunissa úrnő szolgálatában – vette át a szót Ifram. – S ha bátorkodhatom megjegyezni, nagy szerencséd van, hogy őt ren delték melléd. Kevés őszinte és megbízható lélek él a
zenana fala belül, de A iyla közéjük Aiyla fü liginpirulva h ajolt meg ismét tartozik. Louis e felé. – Sahiba, ha megengeded, most a fürdőd után nézek. Őfelsége parancsának értelmében nem találkozhatsz rajtam és Iframon kívül mással, így csak sötétedés után kísérhetlek oda. Azzal a lány kisietett a szobából. Míg Louise a visszatértére Ifram meghozta az asszony vacsoráját, mely frissvárt, gyümölcsökből, hagymás gyömbéres galambsültből és cukorral megszórt halvából
állt. Amint a fiatalasszony végzett az – egyébként kifogástala n – étk ekkel, megjel ent a rabszolgalá ny, hogy a fürdőhöz kísérje Louise-t. A tökéletes sötétségbe burkolódzó kerteken át a két kasmíri őr között haladva Louise ból, ezúttal sem aláthatott semmit ámulatba a híres-nevezetes hanem fürdő látványa ejtette. zenaná Miután beléptek a hatalmas, kupolás csarnokba, Aiyla sorra meggyújtotta az aranytálkákban lebegő mécseseket, melyek aranyos fénybe vonták a terem aprólékosan faragott, fehér márványfalait. A padlót süppedős szőnyeg borította, r ajta vízipipák, selyempárn ák és takarók szanaszét dobálva várakozó a teremben. Louise szintehevertek látta maga előtt a fürdőre vagy utána ejtőző háremhölgyek érzéki sokaságát. A fő csarnokból további, gőzzel telt kamrák és kisebb termek nyíltak minden irányban, ezeket a helyiségeket padlóba süllyesztett hideg-meleg vizes medencék uralták. Louise nem leplezett élvezettel merült el az egyik, rózsaolajjal illatosított vizes medencében, míg Aiyla megmosta forró a haját. Végül némi húzódozás utánalaposan azt is hagyta, hogy a szolgálólány beterelje az egyik hideg vízzel teli dézsába. A frissítő mártózás után pedig jázminolajjal dörzsölték át utazástól megfáradt testét, így szinte újjászületve lépett ki a fürdő ajtaján. Nem csoda, hogy azon az éjszakán olyan nyugodalmas álomba merült, mint a milyenben r égóta nem volt része.
Hanem az ébresztő már annál kevésbé volt kellemes. Ifram izgatott óbégatására ébredt, aki szó szerint felrázta mély álmából. – Ébredj, sahiba, ha mar! Az uralkodó hívat! – Mi… micsoda? motyogta Louise álomittas hangon. – Éppen most? Korán–reggel? – Nincs már korán, sahiba… lassan dél felé jár az idő … A Diwan-i-Amban már véget értek a kihallgatások, s a császár most a magán meghallgatások terme felé tart a hercegek kel, ah ová téged is o darendelt. Ezután Aiyla izgatott arca is beúszott az ébredező Louise látóterébe, és a szolgálólány azon nyomban fésülnia és öltöztetni kezdte őt. Mikor elkészült, ceremóniamester, a Mir Tozuk lépett a palotába. A köpcös kis emberke megmutatta az udvari köszöntés, a taszlim mozdulatait, majd felszólította Louise-t, hogy kövesse. A fiatalasszony most is marcona őreitől közrefogva kelt át a kerten, ahol azonban a napnak abban az órájában jóval nagyobb volt csobogók a jövés-menés. Platánfák árnyékában hűsölő és kerti mellett pletykálkodó ágyasok és rabszolgalányok bámulták meg kíváncsian az új jövevényt, majd Louise elhaladt a fehér márványpalota mellett is, ahonnan este a mulatozás zajai kiszűrődtek. Annak teraszán most egy magas, sötét hajú és roppant előkelő tartású asszony nézett le az elhaladó Louise-ra. Mikor az utóbbi felpillantott, a kétpuszta asszony tekintete találkozott, míg azonban Louise-é érdeklődést tükrözött, addig a másik leplezetlen rosszindulattal
vizslatta az a latta elha ladót. Ez a hideg pil lantá sú a sszony nem lehet más, mint Dzsahánzeb úrnő, Azam felesége, gondolta Louise, de ezután nem foglalkoztatta többé a császár menye, sokkal inkább az a pillanat, mikor az uralkodó elé járul.az Tudta, jövője azon így múlik, tudja-e győzni a császárt ártatlanságáról, hátmeg igyekezett minden bátorságát összeszedni a találkozóra. Ahogyan a földszintes, árkádokkal szabdalt, csipkézett márványból faragott épület felé haladtak, Louise tucatszorra is elismételte magában a szavakat, melyekkel ártatlanságát fogja hangoztatni. Mikor azonban beléptek a Diwan-ikash fala iés közé, minden eltökéltsége dacára megroggyant a térde, ámulatában még az illő köszöntésről is megfeledkezett. A sz eme elé tá ruló látvány fén yűzőbb volt Versailles és a Whitehall minden pompájánál: a császár magánmeghallgatásokra fenntartott termének minden szegletét aranyozás borította, a falakon, oszlopokon drágakövek ezrei rajzoltak ki aprólékosan kidolgozott mintákat. S még emeLouise rengeteg felbecsülhetetlen kincs – közül is kitűnt – erről szentül meg volt győződve az ismert világ legértékesebb műremeke, a Páva Trón. Louise hallott már Iframtól a legendás trónusról, de álmában sem képzelte, hogy ilyen letaglózó látványban lesz része, mikor elé járul. A Páva Trón ugyanis nem csupán egy díszes szék volt, mint amilyenen a Stuart uralkodók fogadták alattvalóik hódolatát, egy magas, tömör aranyból készült, téglalap alakúhanem emelvény, mely fölé arany- és ezüstlemezekből kiszült baldachin
borult. A baldachint összesen tizenkét aranyoszlop tartotta, az oszlopokon pedig rubintok, smaragdok, zafírok és gyémántok sokasága tekergődzött fölfelé, egészen a „trónus” négy sarkán pihegő négy, drágakövekkel kirakott pávamadárig. oszlopok között pedig ott ült maga Aurangzib császár: Az az uralkodó fején fehér turbán ült – közepén kócsagtollal s egy akkora zafírral, mint egy kisgyermek ökle, s arannyal kivert kaftánja jól illeszkedett a terem pompájához. A hatvannyolc éves Aurangzib megőrizte férfias szikárságát, egyenes tartású, büszke férfiú volt, aki acélosan hideg pillantással vizslatta miközben jobb kezév el enyh én őszülő szakáallátjövevényt, simogatt a. A Mir Tozuk egy idő után oldalba bökte a Páva Trón megfélemlítő árnyékában ácsorgó nőt, mire Louise észbe kapott. Jobb kézfejét kecsesen a földre ejtette, lehajolt, majd tenyerét a homlokához szorítva háromszor meghajolt. Az így uralkodó majd szólt: még egy darabig a szakállát simogatta, – Muchtar kán az állítja, beszéled a nyelvünket. Igaz ez? – Igen, felség – felelte Louise összeszedve magát. – Ez különös. Nem sok angollal találkoztam eddig, aki értette volna a perzsa szót… Hanem Muchtar kán igen különös történetet mesélt rólad, asszony. Állítása szerint egy zavaros a társaságilyemberével arról, hogy történetet a férjedadtatok nyomátelő keresed távol az otthonodtól. Csakhogy a kormányzó szerint valódi célod
az, hogy elcsavard Azam fiam fejét, s rávedd, hogy a maráthák segítségével lázadjon föl ellenem. Hogy a társaságnak ebben milyen szerepe van, azt a kormányzó sem tudta megmondani. Szerinte vagy elcsavartad a szúrati emberük fejét,szövetkezik hogy segítsen neked Bídzsápurba jutni, vagy egyenesen veled a lázadásban… – Ha engem kérdezel, felség – szólt közbe egy férfihang –, biztosra veheted, hogy azok a hitvány firan gik, ha tehetnék, fivéremet ültetnék a helyedre. Emlékszel, hogy tajtékzott az az otromba Goodyear, amikor itt járt? Louise csak most lett figyelmes az emelvény előtt bársonypárnákon üldögélő azok. két fiatalemberre. kitalálta, hogy kik lehetnek A jobb oldali, aHamar ködös tekintettel mélázó férfi csakis Kam Baksh, a császár kedvenc ágyasától, Udaipuri Mahaltól született fia lehetett, aki egész napját részeg kábulatban töltötte. A másik herceg pedig nem lehetett más, mint a hírhedt intrikus Mu’adzam. A fiatalember kivételesen jóképű férfi hírében amitfekete Louisebajsza magavalóban is nyugtázott: halványzöld szeme ésállt, csinos kivételes vonzerőt kölcsönzött számára, de ravaszul csillogó szeme és behízelgő modora visszatetszést keltett a lányban. Köztudomásúlag ő volt a császár kedvenc gyermeke sorozatos árulásai ellenére, ám a mostani közbevetését az ura lkodó nem díj azta. – Csakhogy nem kérdeztem véleményed, torkolta le Aurangzib a fiát, a ám az nagy Mu’adzam merészen – folytatta.
– Pedig te is emlékszel, felség, hogy lázadozott a társaság, amikor háromról öt százalékra emelted a izya {57} mérték ét. Goodyear t udja , hogy Azam, mint oly s ok más kérdésben, ebben is bírálni merte a politikádat. – Csakhogy nem bizonyít semmit… És ismétlem, nem kértem ezamég véleményedet. Sokkal szívesebben hallanám ennek az asszonynak a mondandóját. Mondd, tehát… Tagadod ezeket a vádaka t? – A leghatározottabban, felséges császár – mondta Louise magabiztosan. – Muchtar kán igencsak melléfogott, mikor a fejébe vette, hogy marátha kém volnék… kormányzó irántad elhivatottságához nem fér A kétség, de engedd megvaló nekem, uram, hogy elmondjam, Gudzsarát irányítását egy igencsak élénk képzeletű férfiúra sikerült bíznod. Én ugyanis Lady Louise Elsfield vagyok a z angliai Su rrey-ből, az Addingtonkastély és Elsfield úrnője, s azért jöttem, hogy m egta lálja m és hazavigyem a férjemet, akit jogtalanul száműztek Bombay mocsaraiba. Aurangzib továbbra is a szakállát simogatta, és gyanakodva fürkészte Louise-t, aki így folytatta: – Azam herceget megindította a férjemet ért igazságtalanság, és védelmébe vette őt, minthogy azonnal megkedvelte, mikor a társaság igazgatójánál megismerte. Ezt egyébként az igazgató helyettesének, Mr. Zinzannek az elmondásából tudom. Szerinte a herceg magával vitte Lord Elsfieldet Bídzsápur ostromához, ezért igyekeztem oda magam is… Én pedig esedezem felségednek, hogy
engedjem utamra, hogy csatlakozhassam a férjemhez, mivel az minden a sszonyna k a kötelessége. – Csak lassan a testtel – emelte föl kezét a császár. – Muchtar kán említett mást is… Egy bizo nyos billogot, mely Sambhaji személyes pecsétjét formázza, s mellyel a vállada t megbélyegezték. Azzal Aurangzib intett az egyik kasmíri nőnek, aki nem épp finom mozdulatokkal lerángatta Louise válláról a csolit, a lányt pedig közelebb tuszkolta a trónhoz. Aura ngzib figyelmesen szemügyre vette a pecsétet. – Igen, ez kétségkívül a lázadó király személyes pecsétje. Meg tudnáekkor d magyar ázni, ho gyan k erüld arádkalóztámadás ez a jel? Louise részletesen elmesélte esetét, méghozzá a lehető legnagyobb átéléssel. Úgy tűnt, az előadás megtette hatását, mert Aurangzib élénk figyelemmel kísérte a történetet, s olykor-olykor még Kam Baksh szemében is az érdeklődés halvány fénye látszott pislákolni. Egyedül Mu’adzam herceg meredt továbbra is kifürkész hetetlen tekintettel Louise-ra.úr lett volna kegyes – … mindazonáltal, ha a kormányzó kulturált emberhez méltóan megkérdezni a billog eredetét, úgy a történteket neki is előadhattam volna – jegyezte Louise beszámolója végeztével, míg újra elrendezte csolija vállát –, ám ő ehelyett barbár módon elraboltatott és… – Muchtar kán csak– azt ami hát kötelessége – szólt közbe Mu’adzam. Netette, merd bírálnivolt kedves rokonunkat. Ugyanakkor Azam fivéremre jellemző volna
az efféle hóbortosság. Ha többet foglalkozna a hadsereggel a helyett, hogy mi ndenféle k ülönc szerzeteket gyűjt maga köré, talán Bídzsápur ostroma sem húzódna ilyen sokáig… Louise, aki hagyta ismeretlenül is hálás voltBombay Azam hercegnek, amiért nem elpusztulni férjét miazmás mocsaraiban, nem tudta tovább türtőztetni magát; felháborítónak találta, hogy Mu’adzam herceg fivére távollétét kihasználva egyre csak Azamot szapulja. – Több megértést is tanúsíthatna a fivére iránt, herceg – szólt Louise emelt hangon. – Hiszen az ön különleges, messziről iránti lelkesedése is közismert, különösen,jött a miidegenek a nőket illeti. Mu’adzam, akit néhány évvel korábban valóban egy különleges vörös szépség, egy kazah kémnő segítségével bujtottak föl a maráthák, elvörösödött a megjegyzésre. – Szemtelen nőszemély! – kiabálta Mu’adzam. – Egy császári herceggel beszélsz, hogy mersz megszólalni, anélkül, némbert!hogy kérdeznélek? Apám, tanítsd rendre ezt a Csakhogy Louise harag helyett valami egészen különleges dolgot fedezett fel a császár egyébként szigorú arcán, Aurangzib szája ugyanis egy röpke pillanatra mosolyra húzódott. – Ugyan minek? Hisz igazat szólt… Hanem ami a története igazságtartalmát illeti, még vagyok egészen meggyőzve. Szerencsére ennek az nem ügynek egyszerűen pontot tehetün k a végére. D idar kán !
Aurangzib parancsára egy eddig háttérbe húzódó eun uch közelebb lépett. – Azonnal küldj üzenetet Azam hercegnek – utasította a császár. – És kérdezd meg tőle, valóban maga mellé vett-e egy Elsfield nevű angolt legutóbbi szúrati tartózkodása alatt… – Aurangzib itt egy pillanatig habozott, majd Louise-ra sa ndítva így folytatta : – S amennyiben így van, s az említett úr még életben van, úgy fiam elmondhatja neki: asszonya itt van udvarunkban, ahol gondját viseljük, míg az ostrom véget nem ér. Az eunuch elsietett, Aurangzib pedig ismét Louise-hoz fordult: – Te pedig, asszony, itt maradsz a felügyeletünk alatt, míg a válasz meg nem érkezik. Ha a fiam levele tisztáz Muchtar kán vádjai alól, úgy megvitatjuk a jövőd sorsát. De ha nem… Úgy ne nagyon reménykedj semmilyen jövőben. Most térj vissza lakrészedbe. A fiatalasszony, még lett volna mondandója, érezte, hogy nincs helye bár további vitának. Így újra meghajolt, majd őrei nyomában kihátrált a teremből. Odakint Ifram várta, akinek beszámolt a kihallgatásról, miközben palotájuk felé tartottak. – Mennyi idő alatt érkezhet meg a válasz Bídzsápurból? – kérdezte végül Louise. – A császárihét posta igen gyors, sahibaa. Ha szerencséd van, három-négy alatt megfordulhat futár, s ideérhet Azam herceg levelével.
– S vele az ítélettel… – Biztos vagyok benne, hogy a herceg alátámasztja az ártatlanságod. – Nem csak erről van szó, Ifram – suttogta Louise szomorúan. Hanem férjem életéről is… hatöbbé kiderül, hogy valami –baja esett…a úgy az élet számomra mit sem ér. – Ne mondj ilyet, sahiba . Gondolj a gyermekeidre! Imádkozz inkább, s meglátod, mi nden jóra fordul.
De Louise minden igyekezete ellenére nem talált vissza imáihoz. A közte és a keresztény isten között feszülő kötelék már néhányszor megsínylette a sorscsapásokat, melyek a fiatalasszonyt érték, de a szakadás ezúttal komolynak tűn t: Louise utoljára azna p este könyö rgött az Úrhoz, mikor elrabolták… s ez végképp elültette benne a kétkedés magját Isten iránta való jóságában. Így csak ült naphosszat a lefüggönyözött palotában, még a zenana életének látványa sem szórakoztatta, fogságában egyedül a rabszolgalányok kacagása és a császári ágyasok bokáján csilingelő aranyláncok zaja hatolt el olykor hozzá. Néha-néha megpróbált kilesni a nehéz brokátfüggöny résein, de Aiyla ilyenkor szelíden elterelte onnan. – Bocsáss meg, sahiba, de nem engedhetem, hogy bárki is meglásson… Itibar kán, a császár főeunuchja, személyesen parancsolt rám. Ha valaki meglátja, hogy a
függ önyhöz engedlek, en gem vesznek elő… Louise szomorúan rámosolygott a kis rabszolgalá nyra . – Ez esetben nem teszem. Nem akarlak bajba sodorni, Aiyla. Csak hát nemigen van itt mivel elterelni a gondolataimat… pedigh írt. igencsak gondterhesek, minth ogy a férjemmelyek felől várok – Hát akkor engedd meg, hogy szórakoztassalak, sahiba… mesélek n eked, a miről csak akarod. – Akkor mesélj nekem magadról, Aiyla. S akárcsak Ifram, úgy Aiyla is fellapozta Louise előtt élete történetét, s a messzi földről ideszakadt asszony ezúttal belefeledkezett annak csodálatába, hogy mily sokszínűisvégzet várhat Isten egy-egy teremtményére, attól függően, hogy a világ mely po ntján látja meg a napvilágot. Aiyla egy üzbég kereskedő lányaként született, s életét jómódban kellett volna leélnie, hanem egy nap az uralkodó csapatai feldúlták faluját. Ott is azt keresték, amit szerte hazájában: szemrevaló lányokat. Az üzbég király ugyanis Aurangzib és szövetségét kereste,akkoriban s enne k jeleként értékes kegyeit ajá ndékokat küldött neki, többek közt majdnem száz, gyönyörű fiatal leányt, akik az uralkodói család különböző palotáiban kaptak elhelyezést. Aiyla az Áldott Erődbe került, mindössze tizennégy évesen. S alig töltötte még be a tizenhatot, amikor egy éjszaka őt választotta ki a császár hálótársául… Csakhogy az uralkodónak nem sok kedve telt benne, s másnap Itibar kánnak ki is jelentette, hogy nem szereti az ilyen kis alacsony nebáncsvirágokat. Ettől
kezdve a kis Aiyla sorsa megpecsételődött, s ágyasból egyszerű szolgálóvá lett, eleinte Zebunissa úrnő, majd Dzsahánzeb szolgálatá ban. Louise együttérzéssel vegyes értetlenkedéssel figyelte a kis rabszolgalány vonásait, miközben a császárral töltött éjszakájának reggeléről beszélt. Szemében Aiyla igazán tüneményes szépség volt: kecses, szív alakú arcát hatalmas, mandulavágású zöld szeme uralta, s bár termetre valóban nem volt éppen magas, karcsú derekának és telt kebleinek hála, igazán nem volt oka szégyenkezni. Ezt a nézetét Louise meg is osztotta a lánnyal, de Aiyla csak legyintett. – Ugyan, énvidáman sosem bántam, hogy nem lettem a sahiba, császár kedvence. Cudar világ jár itt azokra a lányokra, akikre az uralkodó szemet vet, hacsak nem tudják megvédeni magukat. De kevesen elég erősek ehhez. Itt van például Udaipuri Mahal… Sokat küszködött, mire el tudta magát fogadtatni a zenaná val. Nem volt más, mint egyszerű táncosnő, amikor idekerült, most mégis ő az uralkodó legfőbb támasza. De mesélt Aiyla Azam hercegről és Dzsahánzeb úrnőről is. Tőle tudta meg Louise, hogy Dzsahánzeb már négy gyermeket szült a hercegnek, és hogy most várja az ötödiket… Elmondása alapján Dzsahánzeb nem akármilyen asszony lehetett: császári születésű mogul {58}
hercegnő volt , egy igaziakitharcos, aki mélységes szerelemmel csüggött férjén, még a hadjárataira is elkísért. Számos ütközet előtt csatlakozott férjéhez egy
harci elefánton, hogy jelenlétév el tovább szítsa a katonák lelkesedését. Louise számára az ókori regék amazonjai kezdtek kirajzolódni, ahogyan Aiyla úrnője bátorságát és eltökéltségét ecsetelte. A fiatalasszony azt is megtudta, hogy Dzsahánzeb nehezen jelenlegi terhességét, ezért isigen küldték vissza viseli a fővárosba; harminchetedik évében jár, s minden bizonnyal ez az utolsó lehetősége, hogy gyermekkel ajándékozza meg férjét, és ha ez is fiú lenne, akkor Azam már négy örökössel büszkélkedhetne, ami végképp megerősítené Mu’adzam herce g fölötti fölényét. – Bár, engem kérdez, – jegyezte meg Aiyla –, nem csakha a kora miatt viseli sahiba meg a terhessége. Az úrnővel ugyanis az egyik szolgálólánya is viselősen tért vissza az ostromról, ő is a herceg gyermekét várja. Nézze, épp itt megy… ú gy értem, a sz olgálólány. A függöny mellett álldogáló Aiyla cinkos pillantással Louise-ra nézett. – Most épp nem jár itt senki, ha kívánod, vethetsz rá egy pillantást. Louise csatlakozott a szolgálóhoz, és kilesett a kertbe, ahol két vidáman kacarászó lány között egy egyenes tartású, világosbarna, göndör hajú lány lépdelt, magasra tartott fejjel. Igazán igéző szépség volt, magas termetével és bájos, szeplős orcáival. Gömbölyödő hasa alapján terhessége a negyedik járhatott. – Ő Maysa, neve azt hónapban jelenti, büszke léptű… – magyarázta a lány. – Rá is szolgált a nevére, úgy jár-kel, mióta
állapotára fény derült, minth a ő lenne a Pa disah Bega m… Különösen, hogy megkapta azt a hatalmas zafírgyűrűt, ami csak úgy szikrázik az ujján. Látod, sahiba? – Látom hát – mondta Louise. Maysaahogy éppen fölemelte jobbjárkezét, s ásnyi elmélyülten figyelte, a napfény táncot a fürjtoj méretű kövön, melynek sziporkázását még a fiatalasszony is jól láthatta rejtekéből. – A herceg ajándéka? – kérdezte Louise. – Igen, az, sahiba, akkor kapta, mikor kiderült a terhessége. Így szokás ez, de ez az ékszer akkor is párját ritkítja. – Nem tűnik idevalósinak… – jegyezte meg Louise. – Mármint a lány. – Nem is az, sahiba, a Krímről került ide. Az arra lehet, amerről te is jö ttél… Louise elmosolyodott. – Azért nem egészen… Bár, amilyen messze kerültem az otthonomtól, Krím akárcsak ha arajonghat szomszédban lenne. Hanem Azama herceg csakugyan a külföldi szépségeké rt. S a jelek szerint a hűség sem erős oldala. Aiyla először értetlenül meredt Louise-ra, majd elnevette m agá t. – A hűség, sahiba? Allahra, mindig elfelejtem, hogy ahonnan ti jöttök, ott egy férfi csak egy asszonyt vehet maga Bizonyára lehet neked itt.élvezze Hanema hogy ismellé. várhatná el bárki furcsa egy hercegtől, hogy ne háremét? Különösen, ha le kell mondania a felesége
társaságáról, míg az viselős. No meg aztán… nem is minden asszony vágyik ilyenk or a h itvese közeledésére. – Szóval azért esett teherbe a lány, mert a herceg kímélni akarta a feleségét? – kérdezte pikírten Louise. – Egyébként ne hidd, Franciaországi Aiyla, hogy mifelénk férfiakannak nem tartanak háremet. Lajos akirály idején több szeretőjének is a maga lakrésze mellett tartott fönn szobát. Károly, a néhai angol uralkodó, ugyancsak. Se szeri, se száma n em volt az udvarba n szala dgáló királyi fattyaknak. De az a szenteskedő Jakab sem veti meg az asszonyi bája kat… – Hát adni akkor?ezeknek – kérdezte – Nem igazságosabb jogokat az Aiyla. asszonyoknak és főleg a gyermekeiknek? Maysát, ha gyermeket szül Azamnak, tisztelet és megbecsülés övezi majd, ha pedig a gyermek fiú lesz, épp annyi joga lesz a trónra, mint a herceg többi gyermekének. Senki sem nevezhetné őt fattyúnak… Nem igazságosabb hát a mi módink? – Bizonyos szempontból van… –Mimondta Louise elmélázva. – Csak tudod, énigazad és William… a férjemmel igazi testi-lelki közösségben éltünk. Soha nem tudnám elképzelni, hogy más asszonyt érintsen, és biztos vagyok benn e, hogy ő sem. Louise érezte, hogy szerelme említésére újfent rátör a szomorúság, így gyorsan megrázta magát, és témát váltott: – És mikorra várja Dzsahánzeb úrnő a gyermekét? – kérdezte.
– Úgy két holdforduló múltával, sahiba . A császár hamarosan imákat mondat a szerencsés szülésért. De biztosan minden rendben lesz. Dzsahánzeb úrnő erős asszony, s eddig minden gyermeke épen és egészségesen jöttKét a világra… nappal később, egy kora hajnali órán izgatott zsivaj hangjai ébresztették Louise-t és a mellette fekvő Aiylát. Kintről lábdobogás és izgatott kiáltások szűrődtek be a lefüggöny özött palotába. A két nő ta nácstala nul pillantott egymásra, s az ajtób an ekkor feltűnt Ifram sápadt a rca. – Mi történt, Ifram? – kérdezte Aiyla. – Mi ez a zsibongás odakin t, csak n em ostromolják erődöt? meg az egyik – Nem, Aiyla. Épp az imént az érdeklődtem őrtől: Dzsahánzeb úrnő vajúdni kezdett. – Máris? – kérdezte elkerekedett szemmel a kis rabszolgalány. – De hiszen még nagyon korai. – Én is tudom – tördelte a kezét Ifram – Itibar kán már elszaladt értesíteni az uralkodót. Allah adja, hogy minden szerencsés en alanem kuljon. Sajnos Allah volt kegyes az úrnőhöz, aki három órával később egy halott fiúgyermeknek adott életet, s ő maga is kis híján oda veszett. A palotára ezután napokra súlyos csönd telepedett. Louise lakrészébe már nem szűrődött be nevetés és ének zaja, a rabszolgalányok bokalánca is megszűnt csilingelni, de mintha még a szökőkutakból is halkabban csobogott volna a víz. Hanem egy este, amikor napszállta után Louise-t Ifram és Aiyla a fürdőjéhez kísérték, hangos zene
és nevetés zajára lettek figyelmesek, ami az egyik kis márván ypavilonból szűrődött ki. – Mindenségit… – morogta Ifram. – Kinek jut eszébe mulatságot rendezni, amikor az uralkodócsalád gyászol? Mire Louise végzett a fürdőjével, Ifram már meg is tuda kolta a válasz t: – Maysa az, ő rendezte az ünnepséget – mondta az eunuch nem leplezett felháborodással. – Azt mondja, neki nincs oka búsulni, minthogy „az ő trónörököse életerősen rugdal a szíve alatt”, ahogy fogalmazott. – Ostoba leányzó – mondta Aiyla, és állával Azam feleségének palotája bökött. – Ha a szavai Dzsahánzeb úrnő fülébefelé jutnak… Louise és Ifram követték Aiyla pillantását, ami megállapodott Dzsahánzeb úrnő teraszon álldogáló alakján. A szobormerev asszony hosszasan meredt a vidám méhkasként zsibongó pavilonra, majd aranyszín kendőit megsuhogtatva dühösen visszatért a hálószobájába. Három nappal később, amikor Louise a fürdőbe lépett, az előcsarnokban a szokásos sötétség fogadta, ám abból a teremből, ahol ő forró vizes fürdőjét szokta élvezni, fény szűrődött ki. – Valamelyik mihaszna nem oltotta el a mécseseket – morgolódott Aiyla, majd nekilátott, hogy gyertyájával meggyújtsa az előcsarnok Louise-t azonban rossz fényeit. érzés fogta el a derengő fény látványára. A félhomályban óvatosan a kivilágított
fürdőhelyiség felé lépdelt, és amikor odaért, belesett a terembe. A következő pillanatban felkiáltott, mire a háta mögött Aiyla ijedtében elejtette a gyertyáját. Louise megkövülten meredt az elé táruló jelenetre: a medence vize eltűnt, egytérdelve, élettelennek test feküdt, míg alján annakpedig szélén egy tűnő feketenői ruhás, idősebb asszony egy ezüstfiola dugójával babrált. A kiáltásra persze feltekintett, s miután egyetlen sötét pillantással felmérte, hogy rajtakapták, egy macska fürgeségével ugrott Louise-nak, s a lányt feltaszítva eliramodott a sötét csarnokon keresztül. Egy döbbent kiáltás és nekiütk tompa özött puffanás hogy Aiylának ugyan csak az elkövjelezte, ető. – Jól vagy, sahiba? – hangzott Aiyla hangja a sötét csarnokból. – Én jól, de ő nem – mondta Louise, és feltápászkodva a medence felé indult. Már éppen rálépett volna az első lépcsőfokra, amikor meglátta, hogy és valami folyadék csillog a márványpadlón. Louise lehajolt megérintette. – Mi az, sahiba? – kérdezte Aiyla, aki épp ekkor ért a terembe. – Rózsaolaj. Ezen csúszhatott meg… Az a nőszemély önthette k i. Látta m a fiolát a kezében. Louise és Aiyla a kiömlött olajat kikerülve a medence aljára ereszkedtek, és amikor hátáraaz,fordították az eszméletlen lányt, látták, hogy aMaysa Dzsahánzeb szolgálólánya.
– Ó, te jó ég – kiáltott fel Aiyla, a lány lábai közül szivárgó vérre muta tva. – Menj, siess, hozz segítséget, és hívassanak orvost! – kiáltotta Louise. – Én addig itt mara dok vele. elsietett, Louise pedig az ölébe emelte a lányLouise fejét, akiAiylaerre halkan nyöszörögni kezdett. kétségbees etten nézett sz ét a teremben, s pi llantása ekkor megakadt egy kékesen csillogó tárgyon. A medence lefolyója mellett ott hevert Azam ajándéka, a csodaszép zafírgyűrű. Az őrök, akiket Aiyla riasztott, hamarosan megérkeztek. szólt egyik kasmíri Aiylához. – Vidd vissza az–aTe… ngol –nőt a laazkrészébe. De nehnő ogy elcsata ngoljatok! Mi elvisszük ezt a szerencsétlent a bábához. Talán tud még segíteni rajta . Palotájukba érve, Aiyla izga tottan így szólt: – Sahiba… az a nő a fiolával. Én nem láttam őt a sötétben, a gyertyámat elejtettem, mikor felkiáltottál. Te láttad az világosság arcát? Neked látnod kellett, hisz abban teremben uralkodott. – Igen, láttam… – És hogy nézett ki? – Idősebb asszony volt. Talán ötven felé járhatott. Sötét ruhát hordott… Fekete fátyollal. De az arca… a vonásaira nem emlékszem tisztán. –– Ez matróna volt, sahiba . Egyegy micsoda? – Idősebb szolgáló. A fekete fátyol azt jelzi, hogy az
uralkodócsalád valamelyik nőtagjának a szolgálatában áll. Valamelyik császári hercegnőében… vagy valamelyik herceg feleségéében. – Csakis Dzsahánzeb szolgája lehetett – mondta Louise. – Láttad, milyen szemmel figyelte a mula tozást aa minap… De Aiyla gyorsan ú rnője szájára tapa sztotta kezét. – Ilyesmit veszélyes hangosan kimondani, sahiba . Itt a falnak is füle van… Különben sincs rá bizonyítékod. Matrónája nemcsak Dzsahánzebnek, de Mu’adzam feleségeinek is van, közülük pedig öt is él a zenaná ban. És ott vannak a hercegnők: Zinatunissa {59}, a Padisah Begam és–aGondolod, h úga, Zu bdatun issa… hogy ők képesek lennének ilyesmire? – Nehéz megmondani. Zinatunissa aligha, ő egyébként is mélyen vallásos asszony. De Dzsahánzeb, Nizam és Mu’adzam herceg többi feleségének az érdekeit már sérthette egy ú j gyermek érkezése. – Te jó ég, Aiyla… – suttogta Louise. – Egy merényletnek hány gyanú sítottja lehet– itt egysz erre? – Számtalan, mondta Aiyla egyszerűen. – Ez a sahiba hely… veszélyes. Ezért jobb is, ha arról a matrónáról nem beszélsz senkine k. Mar adj k i ebből az ügyből. Louise-na k elszorult a torka . Nem tudta , mit feleljen. – A gyűrű… – mondta végül. – A zafírköves gyűrűje ott hevert a medence alján. Alighanem ellophatták tőle. Azért ment, hogy visszaszerezze. – Felejtsd el azt a gyűrűt is,Szegény Bárki kérdezi, sahiba!gyermek… baleset tö rtént. Kérlek téged, úrn őm, ne a karj bajt h ozni a
fejedre! Másnap reggel a zenaná ban futótűzként terjedt el a hír, hogy Maysa megcsúszott a fürdőbe menet, és elvesztette a gyermekét. A lányt sikerült megmenteni, de amikor megtudta, fiát – idegállapotba merthogy a jövevény fiú volt – elvesztette, hogy rettenetes került. Ismeretlen matrónákról, ellopott gyűrűkről azonban nem szólt a fáma. Bár Louise továbbra sem látott semmit a zenana életéből, még magányos elszigeteltségében is érezte a nyomasztó légkört, ami az incidens után a nők lakrészén még inkábbnemeluralkodott. A fullasztó, hangulaton segített az időjárás sem. A nyomasztó június a végéhez közeledett, a hőség lassan kibírhatatlanná vált; Louise azelőtt elképzelni sem tudta, hogy emberi lény elviselhet ekkora forróságot. Lényegében az egész napját szaténlepedőin fekve töltötte, egyebet ha akart volna sem tudott vo lna tenni; minden moz dulatá ra verejték csurgott le a gerincén, a könyöke a térdeahajlatából. Ifram és Aiyla valamivel jobban és viselték hőséget, de Ifram turbánja alatt is rendre gyöngyözött a férfi homloka, s Aiyla is igencsak pihegett, akárhányszor megtért a konyháról egy újabb adag zöldcitrommal ízesített jéggel. Louise a legnagyobb élvezettel szopogatta el a hűsítő nyalánkságot, amit boldo gan osztott meg szolgálóival. Egyegy pillanatra úgymert tűnt,esténként a monszun végre véget vet szenvedéseiknek, a láthatáron súlyos fellegek gyülekeztek, s olykor az ég is megdörrent, de az
enyh et a dó esőből egy csepp sem hu llott a földre. – Ne is reménykedj, Aiyla – szólt Ifram a párnáin fekve. – Ezek a fellegek csalfák. Csak azért gyülekeznek a város szélén, hogy minket bosszantsanak. Incselkednek, esőt ígérnek, aztánösszenevetnek itt hagynak , minket faképnél… hallom, ahogy miközben elvonulnaSzinte k. Aiyla, aki aznap este is a függöny résein kikandikálva kémlelte az eget, hátraszólt a válla fölött: – A hőségben talán elpárolgott a derűlátásod, Ifram kán? Ma éjjel megjön az eső , érzem a csontjaimban … – A csontjaidban, csontjaidban… nem vagy te reumás vénasszony, h ogyválasz megérezd a z esőt. Hanem Aiyla helyett riadtan hátraugrott a függ önytől, s felsikkantott. – Mi az, te lány? – kérdezte Ifram. – Csak nem skorpió csípett meg? – Itibar kán tart erre, a császár főeunuchja… Allahra, remélem, nem látott meg. Azzal a árta lány tlan leültképet a földre igyekezett vágni.Ifram és Louise mellé, és Itibar kán arca nem sokkal később fel is bukkant a függ önyök között. – Ifram! – szólt, mire a megszólított fölpattant. – Gyertek, az ura lkodó látn i kívánja a z angol nőt. Louise és az eunu ch rémülten pillantottak egymásra. – Ez azt jelenti – hebegte Louise –, hogy megjött a herceg levele? – Hamarosan megtudjuk, sahiba – mondta Ifram. – De
siessünk, ne várassuk meg a császárt. Allah legyen velünk… Louise a Divan-i-kash felé vezető úton végre visszatalált az imához. Így könyörgött Krisztushoz, Szűz Máriához, Allahhoz s a világ minden istenségéh ez: – Engedjétek, hogy Azamismert herceg levele meghozza a hírt, amelyre oly régóta várok – fohászkodott. – Engedjétek, hogy William életben legyen… A magánmeghallgatások termének túláradó pompája ez alkalommal is letaglózó erővel hatott a lányra, de ezúttal legalább fel volt készülve a szeme elé táruló látványra. A császár egymaga fogadta Trónuson ülve, mindössze a levelet hozó futár aésPáva írnoka álltak mellette lesz egett fejjel. Louise remegő térdekkel mutatta be a taszlimot, ami után az uralkodó egy örökkévalóságnak tetsző percig bámulta őt némán. Végre a sah dörgő barito nja betöltötte a termet: Jó hírt hozott a futár, asszony… – mondta. –azLegalábbis a –számodra. A fiam ugyanis megerősítette általad előadottakat. Csakugyan van mellette egy angol, aki Lord Elsfieldnek mondja magát, s akinek a története egybevág a tiéddel… Louise úgy érezte, a pazar palota kupolája megnyílik fölötte, és szorongó, kavargó lelkét végre elárasztja a megkönnyebbülés fénye. nevetni és sírni szeretett volna Legszívesebben kiáltani, egyszerre, de nagy nehezen fékezte magát az uralkodó
jelenlétében. – Azt írja – folytatta a császár, rövidlátó szemével böngészve a levél sorait –, „Lord Elsfield nagy tudású, tisztességes fiatalember, aki az isztambuli udvarban sajátította csatagáj törökök nyelvét, s nagyban segédkezik ela aperzsa–csatagáj szótáram elkészítésében, melyen olyankor munkálkodom, amikor az ostrom heve pihenőt ad megfáradt testünknek, míg szellemünk a kihívást szo mjúhozza… ” – Ha Mu’adzam itt lenne, már biztosan megjegyzéseket tett volna Azam fiam nyelvek iránti rajongására – morogta a császár. a leírás illik a férjedre? – Igen, felség – Hanem – rebegte Louise, feltörni akaró örömkönnyeivel küszködve. – Férjem gyermekéveit az Ottomán császárnál töltötte, ahol édesapja követként működött. – Nos, a továbbiakban a fiam arról is beszámol, hogy a lord megindu ltan értesü lt arról, hogy feles ége ily messzire követte nyomát, segymást… hogy alig Mindehhez várja a napot, mikornekem végre viszontláthatják persze semmi közöm – morgolódott az uralkodó. – De a fiam kifejezetten megkért, hogy hozzam ezt a tudomásodra. Louise ekkor térdre hullott Aurangzib előtt. – Felséges császár! Most, hogy nem lebeg többé fejem fölött az árulás gyanúja, kérlek, engedd meg, hogy Bídzsápu s csatla kozzamAférjemh ez. – Arrólrba szó,siessek, sem lehet, asszony. fiam magával hozza angol foglyát, amint végzett az ostrommal. Azt írta, addig
tartsalak itt, ahol biztonságban megvárhatod a férjedet. Ha valaki itt Bídzsápurba megy, az én leszek. Azam katonai támogatást is kért, és magam fogom vezetni az embereinket… Ideje véget vetni enn ek a z ostromnak, a mi túlságos an régóta h úzódik. Itibar! – afordult a főeun uchoz. – Tedd meg a szükséges lépéseket mielőbbi indulásom érdekében! Azzal Louise-ról szemmel láthatólag megfeledkezve, indult volna a dolgára, de az asszony megállította. – Kérlek, felség, vigyél engem is magaddal! Ígérem, nem okozok majd gondot. De az asszony esdeklésenem nemegy hatotta meg az uralkodót. – Asszony, a hadsereg karaván. Nem pazarlom arra embereim erejét, hogy a p a la nq uin odat cipeljék. – Nem lenne rá szükség, felség. Jól lovagolok, és magam látná m el az állatot. Senkinek nem rabolnám az id ejét. – Akkor is! Fehérnépnek semmi keresnivalója a menetben… tisztességesnek legalábbis. – Dzsahánzeb úrnő rendre elkísérte fiadat a hadjára taira – vetette ellenisLouis e. Aurangzib szeme összeszűkült. Nem volt hozzászokva, hogy vitatkozzanak a döntéseivel. – A menyem Timur házából való hercegnő… – mondta keményen. – A harc a vérében van, akárcsak a felmenőinek. Ne akard maga d hozzá mérn i, asszony. – Eszemben sincs! De nem ismersz kiálltam már annyit az te életben, mint azengem, úrnő, sfelséges hidd el,úr, néhány nyeregben töltött hét semmi ahhoz képest, amire
a férjemért képes l enné k! Aurangzib, bár kemény és kérlelhetetlen férfi volt, becsülte a bátorságot. – Elszántságod s urad iránti ragaszkodásod elismerésre méltó… némileg a döntésem végleges.– mondta A fiam azt kérte,megenyhülve. itt várd be a– De férjed, hát így teszel. Ne feledd, hogy bármi lesz is a sorsotok, az angol már a fiam fennhatósága alá tartozik. S egyébként is… mint ebből a levélből megtudtam – itt az uralkodó megrázta a papirost –, ez a Lord Elsfield az egyetlen garanciánk arra, hogy a társaságotok nem nyújt segítséget Sambhajinak . kézmozdulattal elbocsátotta Aurangzib ezzel egy Louise-t, aki nem merte tovább feszíteni a húrt. Hanem a császár még u tán uk szólt: – Ifram kán! Louise asszony a mai naptól szabadon járhat-kelhet a zenaná ban… Tegyetek meg m indent, hogy kedvét lelje a z itt töltött időben, s hogy könn yebben viselje aangol várakozás óráit. Kezeljétek oly tisztelettel, mint az egy nemesasszonynak, aki udvarunk vendégszeretetét élvezi, kijá r… A palotája felé tartó Louise mellől tehát elmaradtak a marcona kasmíri nők, s ő végre érezte, hogy a félelem, mely még Angliában telepedett a lelkére, végre enged a szorításából… William nem halt meg, él! Él, és egészséges, és egy olyanőt.herceg vettehamarosan pártfogásába, akiér,kedveli és megbecsüli Az ostrom véget és ő újra láthatja élete szerelmét. Louise-ban minden megtett
lépéssel az öröm újabb hulláma szabadult el. Nem is hallotta, ahogy az ég megdördül felettük. Csakis Williamre tudott gondolni. Vajon nagyon megváltozott? Szinte látta maga előtt, amint bő nadrágban és hímzett
pherceg esvá zban, lebarnulva borostásan megjelenik Azam mellett, amikor és majd diadalmasan belépnek az Áldott Erőd kapuján. S mi lesz utána? A herceg, ha van szíve, bizonyára visszaadja őt feleségének… De bármi lesz is, azt az eg yet szentül megfogadta, hogy többé semm ilyen erő nem választhatja el őket egymástól. Ekkor hirtelen, mintha csak egy éles késsel hasították volna fel az esőtől elnehezedett felhők sötét hasát, eleredtsűrű az eső… De nem csak egyszerűen esett. Ömlött, zuhogott függönyként, melyen átlátni is alig lehetett. Louise futásnak eredt, és meg sem állt egy márványudvar közepéig, ahol boldogan tárta arcát és karját a hűsítő zuhatag felé. Közben pedig egyre csak nevetett és nevetett… A környező kis palotákból és pavilonokból egyre több leány, asszony és gyermek hogy –való ahogyan az nélkül ilyenkoregyütt lenni szokott – szaladt rangra elő, és korra tekintet ünnepelje a fojtogató forróságtól való szabadulásukat. A lányok először megütközve pillantottak az ismeretlen vörös szépségre, ám hamarosan vele együtt fröcskölték felszabadultan a vizet a lassan egybefüggő márványm edencév é alaku ló kertben. Még Dz sahá nzeb és Mu’adzam feleségei, Nurunissa, Amrita és aNizam is előbújtak palotáikból, hogy osztozzanak többiek örömében. Egyetlenegy valaki nem csatlakozott a vidám
sokadalomhoz: Maysa, aki szobája magányába zárkózva csendesen sírdogált, összekuporodva az ágyán. De a távolmaradá sa senkinek nem tűn t fel…
9. FEJEZET
Aiyla titka
Louise zenana beli élete a császár távozása után gyökeres fordulatot vett. Palotája nyitott falairól lekerültek a függönyök, s a bezártság hetei után mintha a világ nyílt volna meg a fogoly előtt, még ha ez a világ mindössze a hatalmas kiterjedésű Áldott Erőd asszonyok számára fenntartott részét jelentette is. A zenaná ban elfoglalt pozíciójában ugyancsak jelentős változás állt be, s ezt már a levél érkezésének másnapján éreztették vele, amikor is a Padisah Begam, Zinatunissa, személyesen kérette magához a reggeli áldás után. Zinatunissa, Aurangzib másodszülött leánya, egyenes derékkal ült egy selyempárnán, körülvéve a császári család más előkelő hölgytagjaival, mikor Louise eléje járult. A szigorú, halványszürke selymekbe öltözött asszony érdeklődő tekintettel nézte a tökéletes taszlimot bemutató vendéget. Miután Louise végzett a köszöntéssel, alaposabban is megnézhette magának Azam herceg nővérét. Zinatunissa elsősorban jótékonyságáról és mélységes ájtatosságáról
volt híres az országban, s külseje ennek megfelelő méltóságot és mértékletességet tükrözött: nem viselt ékszereket, s nem is festette magát, mint a jelen lévő többi hölgy. Zinatunissa harmincöt éves hajadon volt, s nem volt valószínű, hogy ez az aállapot valaha megváltoznék. Louise Aiylától tudta, hogy császári hercegnők gyakran maradnak pártában; egyrészt, mert nehezen akad olyan vőlegényjelölt, aki rangban fölérhetett volna hozzájuk, másrészt azon egyszerű oknál fogva, hogy egy-egy ambiciózus férj fenyegetést is jelenthetett a császár hatalmára. Zinatunissa mellett húga, Zubdatunissa ült, egy hasonlóan vallásos, ám igenfoglalt visszafogott teremtés, illetve másik oldalán Dzsahánzeb helyet. Ez volt az első alkalom, hogy Louise közelebbről is megszemlélhette a harcos hercegnőt. Az ő bőre barna és olajos volt, hatalmas, bogárszerű szeme fölé pedig hosszú és selymes szempillák borultak, akár a pillangó szárnya. A fiatalasszony egy szempillantás alatt megérezte a hercegn dó erőt. Dzsahánzeb maga volt, és edzett, anélkül, őből hogyára alakja robusztus lett volna, s as mellette ülő Nizam – Mu’adzam kedvenc felesége – szinte törékenynek tűnt, vékony alkatával és agárszerűen kecses arccsontjával. Mu’adzam további feleségei a háttérbe húzódva ácsorogtak… Nyilvánvaló volt, hogy közülük Nizamnak van a legnagyobb hatalma. MiutánNizam a Padisah Begam bemutatta, elsőként szólította megvalamennyiüket a vendéget: – Ön volna tehát az a fiatalasszony, aki
vendégszeretetünket élvezi, míg szeretett császárunk és fia vissza n em tér a hadjára tból? – Igen, sahiba, én volnék… – felelte Louise udvariasan. – S imám a tiétekével együtt azért száll az égbe, hogy ez a szerencsés hazatérés mielőbb amegtörténjen. jelentené, hogy viszontlátom férjemet… Hiszen ez azt – Igen, hallottuk a történetedet – vette át a szót Zinatunissa. – Figyelemre méltó bátorságra vall, hogy ilyen messzire követted a z ura d nyomát. – És ha ez a szerencsés visszatérés megtörténik – vette át a szót Dzsahánzeb –, ugyan mi jóra számítasz? Hisz, ha jól tudom, a fér jedegy immáron szolgája … – A férjem angol Azam lord, herceg akit senkinek nincs joga szolgaságba vetni – felelte dacosan Louise. – A herceg mellett pedig sokkal inkább a túsz szerepét tölti be, akire többé nem lesz szükség, ha a császár egyszer legyőzi a maráthákat… – Az még hosszú évekig is eltarthat… – szakította félbe Dzsahánzeb. – Bídzsápur bevétele csupán az első repedés volna a pajzsukon… – Akkor is bizakodom sorsunk jobbra fordultában… – Nos… – mondta Dzsahánzeb gunyoros mosollyal. – A remény a z álmodozók ópiuma, ahogy mifelénk mondják … Mielőtt azonban Louise visszavághatott volna, Zinatu nissa magáh oz raga dta a szót: – Hanem a ául? nyelvünket kiválóan beszéled. Kitől tanultál meg így perzs – A társaság káplánja tanította meg nekem az alapokat,
később Ifram, majd pedig Aiyla gondoskodtak a fejlődésemről. – Valóban remekül beszéled a perzsát – helyeselt Nizam is. – Sőt, ahogy elnézlek, remekül beilleszkedtél. Akárha ideLouise tartozNizam nál a zenaná ba, ngunyoros em igaz, Dz sahálátott nzeb?villanni. szemében fényt Dzsahánzebet láthatólag bosszantotta Nizam kijelentése, s erőltetetten fölnevetett. – Ne légy nevetséges, Nizam. A maláj rabszolgalányom szebben beszéli a nyelvet, aki a múlt héten került ide… Különben is, Louise asszonynak aligha van eszében hosszasan itt időzni. Ha jól tudom, odahaza gyermekei várják. – Ami nagy szerencse rád nézve. Még a végén úgy járnál, mint a kis Maysa esetében… Ahogy elnézem, a lady is éppen Azam herceg k edvére való fala t volna… – Nizam! – szólt rá a Padisah Begam az asszonyra. – Elég legyen a z efféle megjegyz ésekből… semmi rosszat nem szóltam – védekezett az– Asszonyom, úrnő. – De Dzsahánzeb nyilvánvalóan azért undokoskodik a vendégünkkel, mert fenyegetve érzi magát. – Én soha életemben nem éreztem magam fenyegetve – csattant fel Dzsahánzeb. – A férjem ragaszkodik hozzám, amit mi sem jelez jobban, mint hogy soha nem vett más feleséget mellé, ami Mu’adza nem mondható A férjemmaga kizárólag olyankor hálmról ágyasokkal, mikorel. gyermeket várok…
– Nos – duruzsolta Nizam –, akkor ettől a jövőben aligha kell tartanod… – Ebből most már tényleg elég legyen! – szólt szigorúan Zinatunissa. – Nizam, amit mondtál, tapintatlanság. Kérj bocsánatot Dzsahánzebtől, és vonulj vissza a lakosztályodba. Nizam fürgén felpattant, majd magát mórikálva meghajolt Dzs ahánzeb előtt. – Felséges asszonyom! Bocsáss meg, ha téged és összeaszott, öregedő méhedet megbántottam. Nem állt szándékomban. Szerencsére az úrnő a védelmedre kelt… Mint mindig. Gyere, Szafia ! a Nizam, nyomában megszólított szőke rabszolgalánnyal, megkerülte a jelenetet megszeppenve szemlélő Louise-t, és selymeit suhogtatva távozott. – Ne vedd a lelkedre… – vigasztalta fivére feleségét Zinatunissa. – Tudod, Nizam milyen heves, előbb beszél, mint gondolkodik. – Ha engem szavát alaposan megfontolta, mielőttkérdezel, kimondta minden – felelte Dzsahánzeb. – De nem érdekel. Az bánt ja, h ogy én négy gyermeket is adtam Azamnak, míg ő az egyetlen Dzsahandarral büszkélkedhet. Hanem a fejem megfájdult az oktalan rikácsolásától… – A kakukkfű főzeted a szobádban vár, asszonyom – szólt egy idősebb Dzsahánzeb mellett. nő, aki a semmiből bukkant föl Louise ránézett a fekete ruhás matrónára, és
megkövült a rémülettől. Ő volt az, akit ott talált aznap éjjel a hammam ban, az eszméletlen Maysa fölött. Most már tehát biztosan tudja… Dzsahánzeb műve volt, ami azzal a szegény lánnyal és a gyermekével történt. Csakhogy matróna nem észre nézetta Louise-ra, úgy tűnt, a másik két aúrnő sem vette vendégük sarcára kiülő iszonyatot. – Köszönöm, Zeefa – mondta Dzsahánzeb a matrónán ak, majd a Padisah Bega mhoz fordult: – Ha nem bánod, én most visszavonulok. Miután Dzsahánzeb és az őt sötét árnyként követő szolgálója mellétársalogni ültette Louise-t, s eltűntek, igyekezett Zinatunissa kellemesebbmaga témákról vele. A lány próbált a Padisah Bega mnak adott válasz aira összpontosítani, de egyre csak az járt a fejében, vajon Zeefa felismerte-e őt. Aiyla ugyanezt kérdezte tőle, miután palotája magányában beszámolt neki és Iframnak a felfedezéséről. – Nem tudom… – felelte Louise. – Nem adta jelét, hogy felismert volna, de ta lán csak hatalmas az ö nuralma. Bá r, ki tudja… Ő a kivilágított teremben állt, én pedig az árnyékba burkolódzó csarnokban. Az is lehet, hogy nem látta az arcomat. Csak azt nem tudom, most mitévő legyek? –– Hogyhogy mitévő legyél?annyiban… – kérdezte Aiyla értetlenül. Ezt mégsem hagyhatom – De, sahiba, emlékezz, mit mondtam. Itt a zenaná ban,
ha túl akarsz élni, a legjobb, ha nem keresed a bajt. Húzd meg magad, és maradj észrevétlen, amíg az urad meg nem jön. – Aiylának igaza van – helyeselt Ifram. – Az ilyesmibe jobb nem úrnbelekeveredni. Dzsahánzeb veszedelmes ő. Jobb, ha nem h úzol vele ujjat. asszony Louise elhúzta a száját. Tudta, hogy Ifram és Aiyla a legjobbat akarják neki, és jobban is ismerik a zenaná t nála, így hallgatnia kellene rájuk. De mégis… Igazságérzetét nem hagyta nyugodni, hogy egy ilyen bűn büntetés nél kül maradha t.
A zenana élete a megszokott mederben folyt tovább. Napközben a hölgyek ettek, ittak, ruhákat és ékszereket válogattak, és egyéb módokon kényeztették magukat. Az est leszálltával néhányan hennafestéssel és még ragyogóbb ékszerekkel ékesítették magukat, jobbára azok, akiknek szórakoztatnia kellett urukat vacsora és az azt követő mulatság során. Ez máskor a császárt jelentette, aki estéit kedvenc ágyasa, Udaipuri Mahal lakosztályában töltötte, Louise ott-tartózkodása alatt azonban az ágyas és Dzsahánzeb palotája esténként némaságba burkolódzott. Csak Kam Baks és Mu’adzam, valamint az ifjú Dzsahandar – aki életkoránál fogva ugyancsak jogosult volt saját háremre – szórakozott éjszakánként hölgyei társaságában. Azt azonban jó hangosan tették.
– Ha a császár itt volna – mondta egy este Ifram, aki nem tudott aludni a Mu’adzam lakrésze felől feléjük szálló tivornyázás zajától –, nem mulatnának ilyen féktelenül. Az uralkodó a mértékletesség híve… Ilyenkor persze, amikorisőtöbbet felségemegengednek h áborúzi k, vagy a z uta kat rója,aa z ifjú hercegek maguknak. Folyik bor, és egyre fogy a bhang {60}; ilyesmit a császár n em tűrn e el. Louise-t nem lepte meg, hogy a férfiak kihasználják a szigorú uralkodó távollétét, az viszont nagyon is, hogy az egyébként kizárólag asszonyoknak fenntartott
zenaná ban milyen férfiakkal. Az eunuchokon kívül a gyakran császári családba született zenana a találkozik fiúgyermekeknek is otthonául szolgált addig, amíg férfikorba nem léptek, de rajtuk kívül néhány idegen is bejárással bírt a háremhölgyek lakrészébe. Zinatunissa úrnő például gyakorta fogadta lakosztályában a város egyik nagy tudású imámját, s Louise Aiylától megtudta, hogy császárzenészeket, ideje előtt de szokás városba érkezőAurangzib híres költőket, akárvolt mása vallások tanítóit is vendégül látni. – Persze ők sem sétálgathattak csak úgy keresztbe-kasul a zenaná ban – magyarázta Aiyla. – A jövevények fejére sötét bársonylepedőt borítanak, hogy a saját lábfejükön kívül ne is láthassanak mást, és kasmíri asszonyok kísérik keresztül őketízben, a kerteken, ak aárpalotája a vakokat. Louise egy amikor előtti padon ülve Aiylával hímeztek, maga is látott egy őrök által
közrefogott, bársonylepellel „világtalanná” tett férfit keresztülmenni a zenaná n. – Ki lehet ez? – kérdezte Louise a szolgálóját, tekintetével a letaka rt férfit köv etve. – Nem tudom, – mondta a lány, mikor a bizarr menet eltűnt az sahiba egyik nagyobb épületben. – Talán egy mesteremberféle, akit valamilyen munkához… Nem, sahiba, tévedtem. Ez egy hekim lesz. És őket kísérik hozzá… Aiyla állával két csinos háremhölgy felé mutatott, akik egy eun uch nyomában, a jókedvtől kipirulta n, n evetgélve eltűntek az orvosépp utábetegnek… n az épületben. – Nem tűnnek – jegyezte meg Louise. Aiyla elhú zta a szájá t. – Nem is azok, sahiba, a rra mérget vehetsz. – Akkor miért hívtak hozzájuk gyógyítót? – Legyen elég annyi, sahiba… hogy a zenana orvosának lenn i életveszélyes foglalk ozás. Aiyla visszatért a lakrészükbe, hogy megterítsen azAzzal ebédhez. – Miért mondod ezt, Aiyla? – kérdezte Louise, aki nem hagyta a nnyiban a dolgot, s követte a lányt. – Mi t művel a hekim azokkal a lányokkal? – Az nem művel semmit, inkább fordítva… Aiyla végül nagy nehezen kibökte, hogy ha egy háremhölgy megbetegszik, hozzá a hekimet, akkor az asszonyt beültetik és egyelhívják aprócska sátorféleségbe, hogy a gyógyító még véletlenül se láthassa az arcát, s azon
keresztül teszik fel a betegnek a panaszaira vonatkozó kérdéseket, és persze azon kere sztül zajlik a vizsgálat is. – Sok lány ilyenkor rettentő merészségekre ragadtatja magát – suttogta Aiyla. – Nemrég halottam egyiküket dicsekedni, amikor a húzta, hekim benyúlt a sátor résein át, a kezéthogy a melléhez majd csókolgatni és szopogatni ke zdte az ujja it… A szemérmetlen! Aiyla ezután elment, hogy az ebéd után nézzen, Louise pedig elgondol kodva fordu lt az épület felé, a hol a hekim és háremhölgyek eltűntek. Szívében különös szánalom ébredt a két teremtés iránt… Aiylával ellentétben ő ugyanis hanemszámlájára a szerelem és az érintés nem utánia szemérmetlenség, hasztalan vágyakozás írta tettüket. A zenana ugyanis hiába volt a császár és az ura lkodó csalá d férfi tagja i számára a gyönyörök kertje, a legtöbb háremhölgy számára nem volt ez egyéb, mint minden földi jóval fölszerelt kolostor: több ezer asszony, ágyas, táncos és szolgáló élt a falai közt, de csak töredéküknek sikerült életeérdeklődését. során fölkeltenie a császár vagy valamelyik herceg Voltak köztük persze szerencsések, főleg szép vagy feltűnően művelt lányok, akiket idővel kiházasítottak, elsősorban magas rangú katonákat vagy hivatalnokokat részesítve e kegyben, de a hölgyek nagy része szűzi életet volt kénytelen élni halála napjáig. Mindezért persze kényelem, finom ételek, gyönyörű ékszerek és soksok szórakozás kárpótolta a ruhák, lakóit, már zenana amennyire ez lehetséges… S ami a szórakozást illeti, a
hölgyek kedvencének a kéthavonta megtartott Mina Bazár számított, melyen ezúttal Louise is részt vehetett. Valóságos ünnep volt ez az esemény: a város legjobb kereskedőinek feleségei és lányai beköltöztek pultjaikkal
zenana falai közé, avásárolhassanak hogy a háremhölgyek kedvükre a birodalom legtávolabbi pontjairól összehordott finom holmik közül. Louise-na k, minth ogy nem volt sajá t pén ze, mindössze a nézelődés öröme jutott, de így is élvezte a vásárt, és a hölgyek felszabadult jókedve rá is hamar átragadt. Egy személy volt csupán, aki nem lelte örömét a bazári forgatagban: Maysa. Amikor Louise megpillantotta, a lány egy épület árkádja alatt üldögélt egy padon, hátát a hűvös falnak vetve, keze ernyedten pihent ölében, míg tekintete a semmibe révedt. Louise körbepillantott. Úgy tűnt, senki sem törődik a magába roskadt ágyassal. Némi habozás után végül odalépett hozzá, s leült mellé a padra. Maysa úgy tűnt, észre sem veszi őt, egészen addig, amíg Louise meg nem szólította: – Te vagy Maysa, igaz? – kérdezte óvatosan, mire a lány összerezzent. – Az én nevem Louise. Vendég vagyok itt, a zenaná ban… Mondd, miért nem élvezed a bazárt a többiekkel? Te biztosan ismered már ezeket az árusokat. Nem lenne kedved megmutatni nekem, kitől érdemes vásárolnom? No, nem szívesen szétnéznék . mintha lenne pénzem… De azért Maysa ekkor Louis e-ra emelte réveteg te kintetét.
– A te hangodat hallottam… – suttogta. – A te hangodat hallottam, aznap a fürdőben… – Igen, Maysa… én találtam rád aznap este, amikor… a baleset ért. A yit lány tekintetét újra egy távoli pontra függesztve csak enn mondott: – Nem baleset volt. Valaki… meglökött. Valaki… akinek rózsaillata volt. Látta m őt, tudta d? Louise-nak egy pillana tra k iszáradt a torka. – Úgy érted – kezdte óvatosan –, láttad azt, aki lelökött a lépcsőn? – Nem mielőtt – rázta aelvitték… fejét alig láthatóan a lány. – Láttam fiamat, olyan kicsike volt, olyan a törékeny. Meghalt. Megö lték őt is , ak árcsak Piyart… – Hogy kicsodát? – kapta fel a fejét Louise. – Kit öltek meg? Ki az a Piyar? – Piyar azt jelenti: „Szeretett”. És én nagyon szerettem őt… Louise-nak ekkorfény tűntég,fel, hogy a lány tekintetében sokkal különösebb mint a boldogtalanság tompa csillogása. Létezik, h ogy Maysa elméje megbomlo tt volna a megrázkódtatástól? – Nagyon sajnálom… – mondta végül Louise. – Sajnálom, hogy elvesztette d ezt a Piyart. De mondd, k i volt ő? De Maysa err e már n em felelt, csak bá mult a semmibe. – A macskája volt – csendült fel egy női hang Louise mellett. A fiatalasszony föltekintve Nizam úrnőt pillantotta meg.
Mu’adzam felesége kedvesen rámosolygott, s így szólt: – Gyere, járjunk egyet… Hagyjuk szegény Maysát pihenni. Louise még egy részvétteli pillantást vetett a hajdan sugárzóan szép lányra, s csatlakozott Mikor kicsit eltá volodtak tőle, Louis e azt kérdeNizamhoz. zte suttogva: – Azt mondod, ez a Piyar… a macskája volt? De ki ölte meg? – Azt nem tudjuk. Nem sokkal azután, hogy a lány felépült a… balesetéből, éppen a fürdőből tért vissza a lakrészébe, mikor az ágya közepén ott találta Piyar tetemét. szerencsétlen LouiseAszája elé ka pta aállatna kezét. k kitörték a n yaká t. – Édes istenem… Ki vetemedik olyan szörnyűségre, hogy ezt tegye egy árta tlan á llatta l? – Valószínűleg ugyanaz, aki képes ilyesmire egy asszony ártatlan magzatával is. Louise, eszébe idézve Aiyla szavait, igyekezett meglepetést színlelni. – Úgy érted, Maysa balesete… nem is baleset volt? Nizam ekkor megtorpant, majd rövid habozás után, suttogóra fogott ha ngga l csak ennyit mo ndott: – Maradjunk annyiban, Louise asszony, hogy itt a zenaná ban ritkán történnek balesetek… De hagyjuk talán szegény Maysát, imádkozzunk érte, hogy Allah visszaadja az erejét. Beszéljünkmég inkább rólad: figyellek egy ideje, miért nem vásároltál semmit? Talán félsz, hogy nem tudnál elég ügyesen alkudozni? – kérdezte
Nizam bujkáló mosollyal. – Akár attól is tarthatnék, úrnőm… – felelte Louise. – De nem err ől van szó. Nekem ugya nis nincsen pén zem. – Az hogy lehet? – kérdezte Nizam megütközve. – Mikor kán elrabolt Szúratban, nem kérdezte meg, hogy Muchtar maga mmal kívánom-e hozni az erszényem. Nizam fölnevetett . – Igaz is, bocsáss meg… Elfeledtem, milyen kalandos körülmények közt keveredtél hozzánk. Hanem akkor engedd meg, hogy én vegyek n eked vala mi szépet. – Köszönöm, úrnőm, de nem fogadhatom el. – Ugyan, szabadkozz! Nekem úgyis mindenem megvan már,ne viszont egy kis vérpezsdítő alkudozás jót tenne a kedélyemnek. Nizam föl is fedezett az egyik árusnál egy pár gyöngy fülbevalót, ami t mindenáron meg ak art venni Louis e-nak . De amikor jó húsz perccel később a lány kezébe ejtette az ékszert, elégedetlenül ciccegett. – Úgy rúpiát látszik,igazán puhányabb vagyok,volna mintaz egykoron… még néhány elengedhetett a szemtelen nőszemély. – Én így is nagyon hálás vagyok neked, sahiba – mondta Louise, miközben a fülébe illesztette a súlyos gyöngyöket. – Ez a fülbevaló igazán pazar. – Lehettem volna kitartóbb is – sóhajtotta Nizam. – Nézd meg Szafiát. Már egy órája alkudozik azokra az énekesmadarakra. Louise követte Nizam pillantását, ami megállapodott
azon a szőke rabszolgalányon, akit már korábban is látott az asszony társaságában. A lány egy aranyozott kalitkát tartott a kezében, amelyben két színes kismadár lapult, s szemmel láthatóan hevesen vitatkozott a pult mögött álló idősebb asszonnyal. HanemDzsahánzeb az alkufolyamatnak egyszer csak véget vetett matrónájának felbukkanása. Louise megborzongott a gyilkos asszony látványától, de Nizam tekintete is elkomorult, mikor látta, hogy az asszony egy zsák aranyat ejt az árus kezébe, s a kalitkát magához véve elindul a jelenetet egy pipulfa árnyékából figyelő Dzsahánzeb felé. Szafia csalódottan nézett a távozó madá rkáltivégig felé, sszép porcelá nkék szeméből két kövér könnycsepp guru orcáin. – Az a nyomorult perszóna – szűrte fogai között Nizam, és elindult szolgálója felé. Louise követte őt, és amikor odaértek, az úrnő a leggyöngédebb sz avakkal kezdte vigasztalni sz olgálóját. – Ne sírj, Szafia… Az a boszorkány Dzsahánzeb csak azért el az orrodTudja, elől azokat madarakat, hogy engemvitte bosszantson. hogy anem szeretem, ha szomorkodsz. Hanem neked – fordult Nizam az árushoz – van még il yen éneke smada rad? Az asszony szabadk ozva tördelte a kezét. – Ilyen nincs, asszonyom… De van itt egy másik pár… – mondta, és elővett pultja alól egy még díszesebb, féldrágakövekkel díszített kalitkát. De ezek igen drága madarak. A legszebb dalokat tudják– elfütyülni, a lányom maga tan ította őket, végtelen tü relemmel.
– Mi az ára? – kérdezte Nizam. – Négy aranymohur. – Tessék, fogd – vágta rá Nizam teketóriázás nélkül, és az asszonyság kezébe nyomta az aranypénzeket. – És ezt is elviszem… – mutatott egylitká rikító sárga kanárira, ami egyedül üldö gélt egy ezüs tka ban. – Az tíz ezüstrúpia lesz… – Nyolcat kapsz – felelte, s le is számolta a pénzt, ami még így is jó ár lehetett, mert az asszony igen elégedett képet vágott. Louise meglepetésére a kanáris kalitkát Nizam az ő kezébe – Ezt nyomta. neked szántam – mondta. – Magányos lehetsz itt nálunk idegenként. Mindenkinek szüksége van egy kis társaságra… Te pedig, Szafia – fordult most a szolgálójához –, fogd, és vidd az új kis szerzeményeidet a lakrészünkbe… Adj nekik enn i-inni. – Ó, köszönöm, úrnőm, már viszem is. Azzaltottan a lánynézett ragyogó mosollyal a z arcá n távozott. Nizam megha utána . – Ez nagyon kedves volt tőled, sahiba – mondta Louise az úrn ő arcát fürk észve. Nizam vállat vont. – Szafia olyan nekem, mintha a húgom lenne. Akkor került a szolgálatomba, mikor még mindketten kislányok voltunk . Aza én apá m gazdag k ereskedő v olt Pu licatba n, a z ő családja hollandok Kelet-indiai Társaságával érkezett a városba, s a pám felkarolta őket.
– Tehát Szafia holland? – Igen, ha jól emlékszem, Marie-nak hívták egykoron… De nem mara dt sokáig a z. Hároméves volt, mikor a szüleit elvitte a kolera. Szafiát apám magunkhoz vette, és hitünknek nempedig sokkal később az megfelelően én atyámat nevelte. is elvitteCsakhogy a kór, én ott maradtam árván. Aurangzib császár egyik nővérének a férje távoli rokonom, az ő segítségével kerültünk ide a zenaná ba. Ahol egy nap Mu’adzam herceg felfigyelt rám… Szafia azóta is a szolgálatomban áll. A fiam és a herceg után ő a legfontosabb személy számomra. Ezt mindenki tudja, mégőtMu’adzam is, megtehette aki ezt tiszteletben tartva nem is érintette soha, pedig volna. Nos – mondta végül Nizam nagyot sóhajtva –, immár tudod az én történetemet is. De most már mennem kell. Rálicitálok arra az ezüst parázstartóra, amelyet Dzsahánzeb egyik szolgálója nézett ki magá nak. – Azt meg kitől kaptad, sahiba? – kérdezte Aiyla, mikor Louise visszatért lakrészükbe – Nizam úrnőtől – hangzotta madárkával. a válasz. – Nagyon kedves tőle, nem igaz? Nézd, egy pár fülbevalóval is megajándékozott. Louise meglepetésére azonban Aiyla arca elkomorult. – Nem tanácsolom, hogy add vissza az ajándékát, mert az igen nagy sértésnek számít mifelénk. De azt javaslom, tartsd úrnnagyon őtől. Pontosabba tőle is. – Detávol hátmagad miért?Nizam Igazán kedves nasszonynak tűnik… Legalábbis Dzsahánzebnél mindenképp
kedvesebbnek. – Ő valójából nem kedves senkihez, csakis Szafiához – mondta Aiyla. – Ha mégis úgy érezted, hát bizonyosan akar tőled valamit. Hidd el, semmivel sem jobb ő a többi úrnőnél. Aiyla ekkor elmesélte, hogy fél évvel korábban, amikor Nizam asszony ünnepséget rendezett a palotájában, az egyik vakmerő táncos lány szemérmetlenül csábító táncot lejtett Mu’adzam herceg előtt. A herceg aznap éjjel ezt a táncos lányt vitte magával lakrészébe, pedig jó ideje nem fordult elő, hogy egy éjszakát ne kedvenc feleségével töltött – Kétvolna. nappal később láttam ezt a lányt – mondta Aiyla. – Hatalmas, mély vágás csúfította el keresztben az arcát, mintha valaki ketté akarta volna hasítani… Azóta a konyhán szolgál, mert nem kerülhet így az uralkodó család tagjainak szeme elé. Ez volt Nizam bosszúja. Úgyhogy én mondom neked, sahiba, úgy bízz meg benne is,Louise mint egy barátságosnak látszó viperában! aznap este elgondolkodva nézte madárkáját a kalitkában. A kedves, sárga jószág békésen csipegette a pirított mandulát, amit új gazdája a tálkájába potyogtatott. A lány azon töprengett, tulajdonképpen milyen élete lehet ezeknek a hölgyeknek itt a zenaná ban. Hiszen végtére is megvan mindenük, épp, mint ennek a kismadárnak kalitkában. Nem kell a földeken vagy félhomályba a burkolódzó műhelyekben görnyedve megöregedniük, mint odahaza oly sok asszonynak. Nem
kell egy rossz aratás után kiállniuk az éhínség poklát, nem fenyegeti őket télen a fagyhalál. Persze bezárva élnek, hisz kalitka a zenana is… De a legtöbben, mint Szafia vagy Nizam, az egész életüket itt élték le, nem ismerik kívüli hát nem is hiányozhat nekik. Ezaz aezen kanári se világot, látott mást életében, mint a kalitkáját, mégis elégedett kis jószág. Louise bedugta hozzá az ujját, minek hegyét a madárka kedveskedve megcsipkedte… Ugyanakkor, szőtte tovább Louise gondolatainak fonalát, itt van a szerencsétlen Maysa… vagy az a táncos lány, akinek élete végéig forradás csúfítja el az arcát. S rajtuk kívül balsorsuk ugyan hány olyan szerencsétlen lány lehet, akiket náluknál hatalmasabb és erősebb asszonyok útjába sodort? Bármilyen kemény is az élet a zenana falain kívül, Louise úgy érezte, képtelen lenne ilyen légkörben élni. Ehhez elég volt csak a Maysa szemében táncoló tébolyra gondolnia. A lány tekintete volt az, ami a legjobban aggasztotta. Nem tudta kiverni aforgolódott fejéből, s álom aznap a szemére. Késő éjszakáig ágyásem ban.jött Hanem egyszer csak hallotta, hogy mellette Aiyla is mozgolódni kezd a földre terített matracán. Louise félig nyitott pilláin keresztül látta, ahogyan a lány felül, s óvatosan körülnéz a helyiségben. Miután úgy hitte, úrnője alszik, felkelt, és a palota egyik árkádjához osont, ahonnan oszlop mögé húzódva kertet kémlelni. egy Miután meggyőződött róla, ahogy nemkezdte látja senki, fejére borította kendőjét, és elsietett a fürdők felé.
Louise különösnek találta szolgája viselkedését. Ugyan hova mehetett? Talán szükségre? De ah hoz miért kell úgy osonnia, mi nt tolvajna k a z éjszaká ban? Louise, aki a múgy is elunta a forgolódást, úgy döntött, utánaered. Palotájukból kilépve, meg is látta a telihold fényében megcsillanni Aiyla aranypettyes fátylát, amint eltűnik egy rózsabokor takarásában. Louise gyors, nesztelen léptekkel követte az árnyat, aki további virágágyások és épületek mentén osont hol jobbra, hol balra fordulva. Ekkor azonban egy kisebb felhő kúszott a fényesen világító h old fölé, és a kert sötétségbe borult. Louise sz inte vakon tapogatódzott a számára ismeretlen másra pa dokba, fákba és szökőkuta kba ütkhelyen. özött, sEgyreegy idő után már csöppet sem érdekelte, vajon merre mehetett Aiyla, egyedül a lakhelyét szerette volna újra megtalálni. Messzire keveredhetett palotájától, mert egyszer csak elérte a zenana kertjének falát, ahol már csak kiszolgálóépületek sorakoztak. Szeme azonban lassan hozzászokott a sötétséghez, a távolban fölfedezte fürdőház hatalmas épületéneks vonalait. Arrafelé indult,a minthogy onnan könnyebben hazatalálhat. Ekkor azonban a hold újra előbukkant, s Louise megpillantotta Aiylát… S neki éppen csak annyi ideje maradt, hogy beugorjon az egyik kis raktárféleség takarásába. Onnan kilesve egyszerre zavarba ejtő és gyönyörű látvány tárult
zenana aegy szeme elé: nem tőle, aontotta faláhozmelynek tapadva hatalmas, öregmessze rózsabokor virágait, tövében Aiyla és Szafia szerette egymást… Louise
megkövülten meredt a két meztelen női testre. A két lány haja kibontva omlott keblükre, míg a mámorban elveszve csókolták és simogatták egymást. Bőrüket ezüstös ragyogásba vonta a holdfény, és sóhajaikat elnyomta a Paradicsom Patakjának csobogása. Hanem egy újabb felhő kúszott a halk hold ezüsttányérja elé, s aekkor kert ismét sötétségbe borult. Louise rájött, hogy itt az egyetlen alkalma, hogy észrevétlenü l elosonjon… A következő napokban Louise minden erejével igyekezett eltitkolni Aiyla előtt, hogy akaratlanul is leleplezte titkát. De hiába, a jelenetet, amelynek tanúja volt, képtelen volt kiverni a fejéből, s rendreérdeklődéssel fülig pirult, valahányszor eszébe jutott. Mindeközben vizsgálgatta fölfedezésével kapcsolatos érzéseit. Sem felháborodást, sem undort nem érzett a két lány iránt, noha tudta jól, a keresztény erkölcsöket követve mélységes megvetést kellene éreznie tettük fölött. De Louise-on egészen másfajta érzelem uralkodott el, ha a holdfényben szerelmeskedő Aiyláramint és Szafiára a szánalom. Ugyanaz a szánalom, ami agondolt: kuncogó, orvoshoz igyekvő lányok láttán fogta el. A szerelem és gyöngédség… olyasmi, ami minden asszonynak lételeme, akár a víz. S Louise csak most döbbent rá igazán, miféle érzelmi sivatagban élhetnek ezek a szerelemre nevelt háremhölgyek, hogy a gyöngédség legkisebb megnyilvánulásáért is képesek akár egy az idegen életüket is kockáztatni. Akik a szerelmet jobb híján orvos érintésében vagy eunuchok és egymás karjaiban
keresik…
Louise már két hónapja időzött a zenaná ban, s a nyár lassan a végéhez közeledett. Napról napra türelmetlenebbül várta az udvar és Aurangzib s velük együtt William visszatértét. Hiába próbálta tartalmasan eltölteni az idejét, úgy érezte az Áldott Erőd falai napról napra közelebb torlódnak egymáshoz, minth a a zenana és az egész kert egyre csak zsugorodna. – Megbolondulok ettől a tétlenségtől – panaszolta egy nap Iframnak. – Ha legalább tanulhatnék, mint a háremhölgyek… Az talán elterelné a gondolata imat. A zenana lakóinak élete ugyanis nem csak lustálkodásból állt. Az ágyasok és szolgálók, főként a fiatalabba k, a lapos okta tásban is részesültek. Irodalomra, történelemre, zenére és táncra oktatták őket, hogy még szórakoztatóbb társaságot nyújthassanak uraiknak. – Sahiba… – felelte Ifram. – Hogy ez milyen ragyogó ötlet! Miért nem kéred meg a Padisah Begamot, engedélyez ze számodra a tan órák látogatá sát? – Gondolod, hogy hozzájárulna? – kérdezte Louise elgondolkodva. – Szerintem igen. Az úrnő maga sem szenvedheti a tétlenséget, igyekezeted, hogy tanulással kívánod tölteni az időd, becsületedre fog válni a szemében. Iframnak igaza lett. Zinatunissa kegyes mosollyal engedélyez te vendégük nek, hogy rész t vegyen a z órákon,
s ettől kezdve Louise délelőttjei a tanulás jegyében teltek. Igaz ugyan, hogy a helyi hangszerek használatával meggyűlt a baja, de a tánc-, illetve az irodalomórákban, ahol elsősorban perzsa költők műveit tanulmányozták, igazá örömét lelte. Így naztán gyorsabban telt az idő, s végre szeptember derekán hírek érkeztek Bídzsápurból: Aurangzib császár közbelépése megtette a hatását, s az ostromlott város megadta magát. Aznap este a zenaná ban mindenki vigadt, méghozzá Zinatunissa Begam palotájában, aki vidám mulatságot rendezett atyja győzelmének hírére. S valamennyi közül talán Louisevisszatérte volt a legboldogabb: ünneplő végre-valahára William belátha tó közelségbe k erült. – De azért ne gondold, hogy már holnap megtérnek az Áldott Erődbe – hűtötte le Louise lelkesedését Zinatunissa. – Bármennyire szeretnénk is, még eltart egy darabig, mire a császár visszatérhet. A leigázott városban újra meg kell teremteni fogadnia a legyőzött főurak hódolatát. a Srendet, mire s azzal a kell hatalmas hadsereggel visszatérnek… November vége előtt aligha számíthatunk jöttükre. – Úrnőm – mondta Louise mosolyogva –, azóta, hogy elhagytam az otthonom és a családom, már tízszer telt meg és fogyott el a hold… e zt a ke ttőt már fél lábon á llva is kibírom, ahogyan mifelénk mondják. Zinatu nissa fölnevetett. – Elmés mondás… Imádkozni fogok, hogy a férjeddel
való egyesülés végre elhozza neked a lelki békét. Hanem most jöjj, csatlakozzunk a többiekhez az ünneplésben. Igyál még egy serbetet. Azzal Zinatunissa két ezüstserleget vett le egy arra elhaladó szolgálólány tálcájáról, és az egyiket Louisenak nyújtotta volna, amikor velőtrázó sikoltásépp rázta meg a zenana falait. – Allahra… – nyögte Zinatunissa rémülten. – Mi történhetett? A Padisah Begam palotájának korlátjához lépett, s Louise követte őt. Odalent a sötét kerten keresztül egy eunuch szaladt a fáklyák fényébe ért, Louise látta, hogyfeléjük. ruhája sAhogy keze vértől csatakos. – Úrnőm… – zihálta a futástól kifulladva. – Úrnőm… – Mi történt? – kérdezte az asszony, halálra váltan a rémülettől – Kinek a vére az ott a kezeden? Allahra, beszélj végre! – Maysa… – nyögte az eunuch. – Megölte magát… Felvágta ereit. Nborongós em tudtun k segíteni rajta. Másnapazszürke, időre ébredtek a zenana lak ói. Louise-t az éjjel, ha elnyomta is olykor az álom, rögtön rémképek kezdték gyötörni: Maysa jelent meg előtte, amint a hófehér karjain tátongó sebekből ömlik a vér, s ölében egy ha lott macskát simogat. Hajna ltájt megelégelte a rémálmokkal tarkított forgolódást, s halkan, nehogy Aiylát kiosont a reggeli fényben derengő kertbe. fölébressze, Remélte, hogy tehet egy nyugodt sétát, mielőtt a többi lány fölkelne, hanem egyszer csak meglátta Maysa
testét egy fehér selyemlepedőbe csavarva, amint négy eunuch egy hordágyhoz hasonló alkalmatosságon a zenana kapuja felé cipeli. A lány világosbarna fürtjei kikandikáltak a szemfedő alól, s Louise érezte, hogy gyomra Tőle Begam távolabb Zinatunissagombócnyira és Hamida zsugorodik. Banu, a Padisah matrónája követte szigorú pillantásával a tetemet. Louise a két asszonyhoz lépett, s miután illendően köszöntötte, Zinatu nissa úrn őnek szegezte a k érdést: – Mi lesz most Maysával? Hová viszik a testét? A két a sszony zárk ózott pillantá st váltott. – Le aBanu folyóhoz… testét a Jamunába vetik – felelte Hamida úrnője helyett. – Na de… – habogott Louise –, én azt hittem… Ti eltemetitek a h alottjaito kat. – Azokat nem, akik ilyen otrombán megszegik Allah és a próféta törvényeit. Az öngyilkosság bűn, ha nem tudnád. Louise nem hitt a fülének . – Igen,akik valóban bűn, amit a mi vetnek egyházunk is elítél, azokat, tébolytól vezetve véget önnönde életü knek, még mi is tisztességgel eltemetjük . – Maysa nem volt őrült… – jegyezte meg Hamida. Louise nem ha gyta an nyiban. – Márpedig, szerintem, gyermeke elvesztése után igenis megbomlott az elméje. Különösen azután, ami a macskájával, yarra l beszélsz? történt… – kérdezte Zinatunissa – Te meg Pimiről szárazon. – Miféle macskáról beszélsz?
– Ostobaság, úrnőm – fojtotta bele a választ Louise-ba a matróna. – Ne is figyelj oda. Maysának volt egy macskája, aki elkóborolt, no de egy macska elvesztésébe még nem őrült bele senki. – Nemésigaz! – csattant fel ágyába Louise. –tette! Valaki kitörte Piyar nyakát, a tetemet Maysa Csodálkozom, hogy te, úrnőm, aki a zenana rendjéért felelsz, erről nem tudsz! – Mit képzelsz, hogy ilyen hangon beszélsz a Padisah Bega mmal? – h ördült fel Ha mida Banu. – Pimasz! – Hagyd őt, Hamida – csitította Zinatunissa a matrónát. –olykor Idehallgass, itt a zenaná ban kemény,Louise ezt énasszony… is tudom,Azs élet a lányok gyakorta ragadtatják el magukat féltékenységtől, avagy irigységtől vezérelve. De valamennyiünknek cipelnie kell a terhet, amit Allah ránk rótt, és senkinek sincs jogában eldobnia az életet, amit a Fényességes neki adott. Még Maysának sem. – De Maysa nem tudta, mit csinál… Elvesztette a gyermekét… – Az is Allah akarata volt – szögezte le Zinatunissa. – Az nem Allah akarta volt, hanem Dzsahánzebé! – kiáltotta dü hösen Louise, de mi re rá jött, mit mondott, már megvolt a baj. Többé nem tudta visszaszívni a szavait. Zinatunissa néhány másodpercig kifürkészhetetlen tekintettel vizslatta Louise arcát. – Amit mondasz – mondta végül nyugodt hangon –,
hallatlanul súlyos vád. Mégis hol hallottad ezt a képtelenséget? – Hallottam… valahol – habogta Louise, aki már megbánta, hogy belekeveredett az ügybe. – A lányok pletykálták a fürdőben. – Hazudsz – szólt közbe Hamida Banu. – Ha tudsz valamit, köteless éged e lmondan i. – Én nem hazudok – húzta ki magát Louise továbbra is Zinatunissának címezve szavait. – Te magad mondtad, hogy a lányok itt a legkülönfélébb gonoszságokra képesek ragadtatni magukat. Ha azt mondod, mindez pletyka csupán, elhiszem dea azt ne kérd Nem tőlem,akarok hogy megnevezzem, kitőlneked, ered ez híresztelés… bajt k everni. – Hát akkor ne is tedd! – torkolta le Hamida. – És máskor vigyázz jobban , mit fecsegsz össze a Padisah Bega m előtt! – Türelem, Hamida – csitította szolgáját Zinatunissa. – De jól mondod, az ilyesfajta beszédet jobb meg nem hallani. pedig ember felejtse el,Ha sem hogy az továbba dja.már meghallotta, inkább Louise fej et h ajtott a Padisah Bega m előtt. – Rendben van, úrnőm. Megjegyzem szavaid. Csak nagyon felkavart ennek a szegény lánynak az esete. Ha megeng eded, visszavonulnék … Zinatunissa egy biccentéssel elbocsátotta Louise-t, akinek távolodó alakját. Hamida Banu még sokáig kísérte gyana kvó tekintetével Louise a szobájába visszatérve rögvest beszámolt
Aiylának könnyelműségéről. – Jól van, tudom, tudom… – fojtotta bele a szót Louise a szolgálóba, amikor az méltatlankodni kezdett volna. – Megmondtad, hogy maradjak ki ebből. Csak kicsúszott a számon, ennyi az egész. De azt hiszem, sikerült kimentenem magam. – Zinatunissa úrnő talán hitt neked – mondta Aiyla –, én Hamida asszony miatt aggódom. Az a nő Dzsahánzeb szövetségese, és ha ez a fü lébe jut … – Akkor a fülébe jut! Én pedig elmondom neki is, hogy csak ostoba pletyka az egész. Ami nem is hazugság… Legalábbis ne mondd hogy beszélték szegény Maysanekem, e sete utá n. a lányok nem ezt – Dehogynem, hisz ők sem ostobák. De azért reménykedjünk, hogy Dzsahánzebhez nem jut el a Padisah Begammal folytatott beszélgetésed híre! Sajnos Aiyla reményei hiábavalónak bizonyultak. Néhány nappal később, amikor Louise végzett a tanóráival, és Úgy visszatért palotájába, ott találta Dzsahánzebet. ült a apárnákon, unalmában a gyűrűivel játszva, mintha csak otthon lett volna. A lány jöttére felpillantott. – Hát itt vagy végre! – mondta üdvözlés helyett Dzsahánzeb, majd állával a Louise kezében tartott könyvekre bökött. – Látom, a t anodából jössz. Mondd csak, hogy boldogulsz a perzsa versekke l? szintén mellőzve a – Hol van Aiyla? – kérdezte Louise, köszönést.
– Elküldtem, hogy nyugodtan beszélgethessünk – hangzott a felelet. – És mégis miről akarsz velem beszélni? – kérdezte Louise, miközben elpak olta könyveit egy ládá ba. Dzsahánzeb ekkor felállt, s megállt a kettőjük között állóA alacsony asztalt megkerülve Louise előtt. fiatalasszony ekkor vette csak észre, milyen termetes asszony is Azam felesége, Dzsahánzeb ugyanis jó fél fejjel föléje magasodott. Louise felszegte fejét, és kihúzta magát. Nem akarta, hogy Dzsahánzeb akárcsak egy percig is azt higgye, megfélemlí theti. – Tudod te az aztéleted? nagyon jól jut – sziszegte Dzsahánzeb. – Talán eluntad Hogy eszedbe gyilkossággal vádolni a Padisah Bega m előtt? Louise igyekezett pislogás nélkül állni az asszony tekintetét. – Én nem vádoltalak semmivel… Mindössze beszámoltam egy pletykáról, amit a fürdőben hallottam. – Hazudsz! hogy Zeefát aúgy fürdőben este, elmondtaTudom, nekem… Deláttad mindketten véltük, aznap van annyi sütnivalód, hogy tartsd a szád. Louise nagyot nyel t. Tehát a matróna lá tta őt. – Nekem semmi közöm az ügyeitekhez – mondta végül. – Én nem ide tartozom, és nem akarok belekeveredni a mocskos intrikáitokba. – Ameddig itt élsz, igenis kötelességed betartani a szabályainkat. – Úgy? – kérdezte Louise, akit a felsőbbséges hangnem
kezdett ingerelni. – S ez rád n em vonatkozi k? Vagy ta lán a ti vallásotok ne m bünte ti a gyilkosságot? Dzsahánzeb szeme villámokat szórt. – Mi nem jut eszedbe! Nem merészelj gyilkosságot emlegetni! Az a bolond lány anem sajátvédték életét oltotta ki! – És a gyermeke? Őt talán Allah törvényei? – A törvény itt az én szavam, ezt jól jegyezd meg! Törvény, amit te is köteles vagy betartani! Ne akard, hogy az ellenséged legyek… – Mondtam már, nem akarok belekeveredni a zenana ügyeibe. Én csak a férjemet akarom visszakapni. Addig nem vagyok itt más, m int a császár vendége… téged! Ha – Nehogy azt hidd, hogy ez megvédelmez akarla k, elpus ztítha tlak téged is ! Louise ekkor egy lépéssel közelebb lépett Dzsahánzebhez, s úgy felelt, minden egyes szót hangsúlyozva. – El sem hinnéd, hányan próbálkoztak már ezzel, amióta világon szövetkeztek vagyok. Nálad hatalmasabb éss ravaszabba emberek az elpusztításomra, egyikük sem járt sikerrel… Nem tudsz megijeszteni! Mindenki, aki fontos nekem, ezer mérföldre van tőled, én pedig meg tudom védeni magam! Úgyhogy azt ajánlom, te se aka rj engem az ellens égeddé tenni. Dzsahánzeb ekkor megragadta Louise karját, aki felszisszent, ahogy a nő éles körmei a húsába vágtak. – Ne merészelj engem fenyegetni! – mondta Dzsahánzeb. – Attól, hogy a szeretteidet biztonságban
hiszed tőlem, még ne hidd, hogy nem tudok ártani neked… – Dzsahánzeb! A kiáltásra az asszony elengedte Louise karját, és mindketten hang irán yába fordultak. A kert felő l Nizam lépett be a paalotába . – Mit művelsz ezzel a szegény asszonnyal? – rontott Nizam ellenfelére. – Elm ent talán az eszed? – Maradj ki ebből, Nizam! – vetette oda Dzsahánzeb. – Eszem ágában sincs! Azóta fújsz Louise asszonyra, hogy betette a lábát a zenaná ba, s úgy lát szik, már nyíltan sem rest nekiesni. Hagyd őtondta, békén, vagy panaszta teszekvagy a Padisah Bega mnál. Megm hogy m indenki legnagyobb tisztelettel kezelje Louise asszonyt, amíg itt időzik. – Persze, szaladj csak az úrnőhöz árulkodni… Arra viszont kíváncsi lennék, te miért pátyolgatod úgy ezt a betolakodót, mintha a tulajdon húgod volna? Csak nem ráu ntál aszeme kis Szafiára? Nizam megvillant. – Azért védelmezem őt, mert szemmel láthatólag egy vipera feni rá a fogá t! Most pedig tá vozz! – Mit képzelsz te, hogy parancsolgatsz nekem? – hördült fel Dzsahánzeb. – Én a trónörökös herceg, Azam felesége vagyok, a Timur-ház született hercegnője, míg te csak egy semmiből jött á gyas r abszolga akkora vagy… pofont kevert le Csatt! Nizam e szavakra Dzsahánzebnek, hogy visszhangzott belé a kis
márványpalota. Dzsahánzeb az arcához kapott. Szeme lassan könnybe lábadt, de nem a fájdalom, hanem a harag könnyei gyülekez tek sűrű szempillái a latt. – Ezt… – nyögte dühtől remegő hangon a büszkeségében megsértett hercegnő –, ezt még megkeserülöd. Mind a ketten megkeserülitek! Azzal Dzsahánzeb kiviharzott a kertbe, Nizam és Louise pedig kettesben maradtak a hirtelen támadt, nyomasztó csöndben. – Nos… – mondta végül Nizam –, ezt már régóta meg aka rtam tenni. – Úrnőm… kezdte óvatosanveszélyes Louise. –asszony. Attól félek, ez hatalmas hiba–volt. Dzsahánzeb Louise meglepe tésére Nizam elmosolyodott. – Ne aggódj, Dzsahánzeb már számtalan módon megpróbált kikezdeni, de én mindig is tudtam, hogyan védjem meg magam. Hanem ami téged illet… érted jobban aggódom. Hisz hallhattad, hogy téged is megfenyegetett. Jut is eszembe, mi volt ez a nézeteltérés köztetek, amibe sikerült beleavatkoznom? – Semmiség… – felelte Louise könnyednek szánt hangon. – A hercegnő kifogásolta, hogy a szót emeltem Maysa érdekében. Nem értek egyet azzal, hogy a testét a folyóba dobják a szeméttel együ tt. Ám Nizam kétk edően rá zta szép fejét. – Ne áltass engem, Louise asszony, tudom, hogy miről van szó… – Tudod? – kérdezte Louise elkerekedett szemmel.
– Tudom hát… Dzsahánzeb attól retteg, hogy kiveted a hálódat a férjére, ha Az am ha zatér… Louise megilletődötten pislogott. – De hát… de hát ez ostobaság. Én a férjem miatt utaztam jutna… át a fél világot, akit szeretek. Eszembe sem – Hát persze, hogy nem. De Azam bizonyosan szemet fog vetni rád. Hisz en lá ttad Maysát, Azam imádja a z egzotikus szépségeket. Ez afféle családi ártalom Aurangzib fiainál – fejezte be Nizam keserű mosollyal. – Csakhogy én házas asszony vagyok, ráadásul Azam a barátságába fogadta a férjemet. Annak alapján, hallottam róla, a herceg soha nem támadna hátbaamit ily módon egy bará tot. – Szerintem sem, de Dzsahánzebet ez aligha nyugtatja meg. Jobban teszed, ha vigyázol magadra. Sőt, megígérem, hogy ezentú l személyesen felügyelek a biztonságodra . Nizam ezután jóformán el sem mozdult Louise mellől, amit a fiatalasszony ellenére nem bánt, hogy nem feledte Aiyla intését,annak miszerint ne bízzon az asszonyban. Nizam mellett legalább biztonságban érezhette magát. Louise ismeri Dzsahánzeb titkát, ráadásul, ha a féltékenység is emészti, kétszeresen sincs biztonságban attól a nőtől, aki bármire képes, ha saját érdekei védelméről van szó. A harcias hercegnő szemrebbenés nélkül vagy rászabadítaná a gyilkosmegmérgeztetné matrónáját, ha az úgyebédjét, dönt, hogy megszabadulna tőle. Nizamot éjjel-nappal szolgálólányok és eunuchok
hada vette körül, az ő közelségük mégiscsak jelentett némi biztonságot. A következő hetekben Dzsahánzeb nem is tett egyebet, mint hogy ellenszenves pillantásokkal méregette a kertben kart karba öltve sétálgató Nizam és Louise kettősét, de lomban ezt leszámítva viszonylagos nyuga teltek . a fiatalasszony napjai Október vége felé az élet lassan visszatért a rendes kerékvágásba. A Maysa halála okozta felbolydulás csillapodni látszott, s a zenana ismét türelmetlenül várta az újabb híreket a császár felől. Különösen Mu’adzam. A herceget nem sokat lehetett látni az utóbbi hónapokban, hisz birodalomnélkül, igazgatását. Igaz, a rebellis ifjút atyja nem rábízta hagyta afelügyelet főeunuchját, Itibar kánt is hátrahagyta, aki szinte naponta küldte jelentéseit a császárnak. Ezekben Itibar rendre beszámolt a herceg döntéseiről, rendelkezéseiről, panaszairól, de még a sóhajtásait is számon tartotta. Mu’adzamnak pedig lassan kezdett elege lenni a főeunuch gyámkodásából csakúgy, mint az unalmas olvasásából és aa kihallgatásokból. Nizam,jelentések aki egy napon megelégelte herceg örökös morgolódását, úgy határozott, fényes ünnepséggel lepi meg férjét. Aznap este zenészek, táncos lányok és a konyha főszakácsának remekei adtak találkozót Nizam lakosztályában, de még a városból is hívtak embereket a herceg szórakoztatására: egy tűzdobálót, illetve egy két rögtönzött tagbaszakadt birkózót, akik aa teraszon tartottak bemutatót. Miután férfiak végeztek az előadással, Mu’adzam megjutalmazta
a győztest, majd mindkettőjüket vastag lepellel letakarva kivezették a zenaná ból. Az éjszaka beálltával a hangulat egyre oldottabb lett, különösen Mu’adzam herceg szeme csillogott egyre ködösebben. Dzsahánzeb egy ideje mellette ült, s egyre sustorgott valamit már a herceg fülébe. Louise-nak sehogy sem tetszett a páros látványa, nem tudta elképzelni, ugyan milyen bizalmas megbeszélnivalójuk lehet. Ráadásul meg volt győződve róla, hogy Nizamról folyik a szó, mert a herceg több ízben is rájuk emelte vöröslő tek inteté t. – Nizam úrnőt. asszony… – szólította megdiskurálhat Louise a mellette bóbiskoló – Szerinted miről ilyen elmélyülten Dzsahánzeb és a herceg? De Louise válaszként fáradt morgást kapott csupán. Nizam az este folyamán bőségesen fogyasztott a bhang ból, amit szolgálólányo k hordtak körbe ezüstkupák ban. – Nizam asszony… – szólongatta tovább Louise, de hasztalan. Nizam, úgy tűnt, túlságosan messze jár a zenana valóságától, s Louise, aki mind ez idáig igyekezett megőrizni józanságát, úgy döntött, nyugovóra tér. Ahogy maga mögött hagyta a mulatozókat, arra gondolt, jó pár fájós fejű ember indul másnap útjára Fatehpur Szíkri felé. Dzsahánzeb úrnő ugyanis néhány napos zarándoklatra indult, ahová elkíséri Mu’adzam többi felesége is. Zinatunissa maga isNizam velükés tartott volna, de őt egy kólikás roham az ágyához szögezte. Louise a
maga r észéről nem bánta , hogy néh ány napig nyugta lesz Dzsahánzeb gyűlölködő tekintetétől és Nizam örökös gyámkodásától, mely utóbbiért hálás volt ugyan, de olykor-olykor fára sztotta a z asszony társaság a. A másnap délelőtt tehát és fojtogatta csöndesensem telt. aA hátramaradt lakóitnyugodtan aznap nem zenana hőség, sem a párától nehéz levegő. A kék égen bárányfelhők úsztak, a szökőkutak csobogtak, a madarak hangosan csiviteltek, mintha ki akarták volna használni, hogy nem nyomja el muzsikájukat az úrnők és ágyasok szűnni nem akaró csacsogásának zaja. Louise élvezettel merült ebbszámára en a nyugalo mban szolgálólány egy juharfa árnyékában, amikorelegy ismeretlen bukkant elő a semmiből, és egyenesen felé tartott. A lány igen különösen viselkedett: kendőjét arca elé húzva jobbrabalra tekintgetett, mintha csak attól félne, köv etik. Louise azt hitte, a lány meg fogja szólítani, de nem; a szolgáló elment mellette anélkül, hogy ránézett volna, de elhaladtában egy szalaggal papírtekercset dobott a lábához. Louise átkötött néhány apró pillanatig habozott. Miután meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, fölvette az üzenete t a földről, s a szalagot k ibontva olvasni kezdte: „Ne m va gy b izto nsá gb a n. Me rényl et készül ellen ed . Amint elolvastad ezt az üzenetet, gyere a lakrészembe, itt várlak. N iza m”
Louise hátán hideg verejték csorgott végig. Mellette a
bokorból éppen ekkor röppent föl egy énekesmadár, s ő riadtan kapta fel fejét a zajra. Nem… nem a gyilkosa közeledik. A kihalt kertben eleven céltáblának érezte magát. Dzsahánzeb… hát mégis bosszúra készül! Amint magához tértfelé. a kábultságából, felállt, s megindult lakosztálya Nem tudta, az asszony miként Nizam jutott vissza ilyen gyorsan a palotába, egyáltalán hogyan sikerült kiválnia a menetből, mely Fatehpur Szíkri felé tart ott, egyre tu dott gondol ni csupán: az ő lak osztályába n talá n biztonságban lesz. Eleinte nyugodt léptekkel ha ladt, ám egy idő után futásnak eredt, s csak rohant és rohant keresztül a virágágyásokon és kerti azonban valósággal berobbant Nizampavilonokon. lakrészébe, Mikor senkit nem talált ott, az kongott az ürességtől, csak saját, szapora lélegzete törte meg az ott uralkodó csöndet. Majd egy férfiha ng szólalt meg Louis e há ta mögött. – Talán eltévedtél? A fiata lasszony rémülten pördült m eg a sarká n. De n em egy marcona bérgyilkos állt vele szemben, hanem Mu’adzam herceg. – Uram… – szólt Louise némileg megkönnyebbülve. – Én csak azért jöttem… – Tudom, miért jöttél – vágott közbe a herceg, miközben lassan közeledett Louise felé. – Védelmet kerestél a gyilkosod elől. –– Hogy… Honnan tudtad? Én írtam azt a levelet Nizam nevében. Louise-nak a z arcába a szökött a vér.
– És mégis mi szükség volt erre az otromba tréfára, uram? – Nem tréfának szántam. Mindössze kettesben akartam mara dni veled, hogy beszélgethe ssünk kicsit. A herceg hátrálni már egészen közel ért Louise-hoz, erre ösztönösen kezdett, Mu’adzam azonban aki elkapta a karját. – Hová sietsz? – kérdezte a herceg negédesen mosolyogva. – Csak nem félsz tőlem? – Nem – felelte Louise dacosan. – De nem hinném, hogy illő volna sokáig kettesben mara dnun k. Mu’adzam Szép, zöldesszürke úgy ragyogott;felnevetett. látszott rajta, élvezi a helyzetet. szeme csak – Elhiheted, senki nem fog megszólni érte… Én itt akkor maradok kettesben az asszonyaimmal, amikor csak akarok. – Csakhogy én nem vagyok az asszonyod, uram! Szabad nő vagyok, n em vagyok itt sem feleség, sem ra bszolga, sem ágyas… Mu’adzam – figyelmen kívül hagyva a nő szavait – ekkor magához húzta Louise-t, és szorosan átölelte karjával. Az asszony orrát megcsapta a férfiből áradó rózsa- és szantálfa illat, mely keveredett leheletének borszagá val. A férfi teh át már a znap is ivott. – De szeretnél az lenni, nem igaz? – kérdezte továbbra is szorosan tartva a z asszonyt. – Szívesen len nél a z ágya som, ne tagadd… – Ha az életem múlna rajta, akkor sem – sziszegte
Louise a férfi szorításában tekeregve. – Hazudsz… ne játszd meg magad… Csak egy szavadba kerül, és te leh etsz asszonyaim éke! – Elfelejted tán, hogy férjes asszony vagyok? – Ó, azon lehet hozzánk. segíteni… Egy Régóta figyellek már. Azóta, hogykönnyen megérkeztél ilyen meseszép asszonynak, mint te, a világ legha talmasabb férfi jána k az ágyában a helye. – Az én helyem a férjem és a gyermekeim mellett van! S ha azért hívtál ide, hogy tisztességtelen ajánlatot tégy nekem, akkor én… A herceg ismét még élesen fölnevetett, borzolvaLouise-t, a lány idegeit. Mu’adzam közelebb vonta magához s egészen a füléhez hajolt. Az asszony fülcimpáját csiklandoz ták a férfi ajka i. – Én nem teszek ajánlatokat… – suttogta a herceg. – Micsoda képtelen gondolatok laknak abban a csinos fejecskédben. Én, ha akarok valamit, azt elveszem. Én a Timur-dinasztia trónjánaka lábam várományosa vagyok. egész világ fog nemsokára előtt heverni. S ha Egy egy ilyen bájos rózsaszál sétál be a kertembe… azt jogom van leszakítani. Azzal Mu’adzam belecsókolt Louise nyakának selymes bőrébe, s megrészegülve szívta be az asszony illatát. Louise épp csak felocsúdott a meglepetéstől, s már éppen összeszedte volna amikor… erejét, hogy eltaszítsa magától az erőszakos herceget, – Uram!
A kiáltásra a herceg eleresztette Louise-t, és a hang irányába fordult: az ajtóban Nizam úrnő állt villámló szemmel. – Megtudhatnám, hogy mi folyik itt? – kérdezte az asszony dühtől remegő hangon. – Fényes nappal az én lakosztályomban? – Asszonyom, félreérted – kezdte gyorsan Louise, de Mu’adzam félbeszakította. – Nizam, nem történt semmi, amiért így fel kellene paprikáznod magad. Csak szórakoztunk kicsit… – Szórakozni? – kiáltotta Louise, aki a párnákon keresztül igyekezett minél én jobban eltávolodni abukdácsolva hercegtől. – Hidd el, asszonyom, egy cseppet sem szórakoztam jól. – Te… – sziszegett Nizam, kék szemét Louise-ra szegezve. – Te kígyó… én a barátságomba fogadtalak. Védelmeztelek, és tanácsokkal láttalak el. Jó voltam hozzád, akárha a testvérem volnál. Erre te így elárulsz… –– Én nemmégis árultalak el, úrnőm – tiltakozott Louise. Akkor mit keresel itt? Az én lakosztályomban, az én urammal? – A herceg csellel csábított ide, egy nevedben küldött levéllel, aztán rám vetette magá t… – És hol van most az a levél? – kérdezte Nizam élesen. – Itt kell lennie – nézett körül Louise a szobában. Emlékezett érkezésével, rá, hogy deelejtette, Mu’adzam megijesztette most seholmikor sem látta. Louise tanácstalan pillantása ekkor találkozott a herceg
gúnyosan villogó tekint etével… – Ő tüntette el valahova! – mutatott Louise a hercegre. – Biztos vagyok benne. – Én nem tudom, miféle levélről beszél – mondta Mu’adzam nélkül.beléptem, – Én nem küldtem neki semmiféle szemrebbenés üzenetet. Mikor itt találtam, kihívóan elterülve a párnákon. Rám várt, hogy elcsábítson… – Hazudsz! – kiáltotta Louise. Mu’adzam a rcáról rögvest elolvadt a gun yoros mosoly. – Mit képzelsz, asszony! Nem elég, hogy megpróbáltál elcsábítan i, még–hfordult azugn akLouise is nevezel? – Asszonyom Nizamhoz. – Hinned kell nekem… – Menj most el, Louise asszony! – mondta Nizam keményen. – Félreérted… Én nem… – Azt mondtam, menj! – fojtotta bele a szót az úrnő. – Beszédem van a dühösen herceggel,elviharzott ami nem ta Nizam rtozik rá d. Louise végül mellett, aki gyűlölködő tekintettel nézett utána. Egyik asszony sem látta, hogy Mu’adzam lehajol, és gyorsan felveszi a földről a papírt, amire rátaposott, mikor Nizam megjelent az ajtóban.
10. FEJEZET
Vérrózsák
Louise dühösen fújtatva indult vissza lakrészébe. Épp a zenészek pavilonja mellett haladt el, mikor Ifram és Aiyla jöttek szembe vele. – Sahiba… – kezdte Ifram izgatottan. – Hol jártál? Aggódtunk érted! – Igen, egyik pillanatról a másikra eltűntél a kertből – vette át a szót Aiyla. – Nizam úrnőnél jártál? Hallottad talán, hogy a menet visszafordult? Állítólag Dzsahánzeb úrn ő rosszullétre pa naszkodott, épp csak amint elha gyták volna a város határá t… Louise, anélkül, hogy válaszolt volna, elrobogott a két szolgáló mellett, akik próbáltak vele lépést tartani. – Asszonyom, mi történt, miért vagy ilyen dühös? – kérdezte Aiyla. – Azért, mert Dzsahánzebnek semmi baja, ezt én mondom nekt ek. Ezt az egészet kitervelte! – De hát mit, asszonyom? – kérdezte Ifram. Louise nem akarta az egész zenana füle hallatára
elmesélni a történtek et, há t továbbha ladt a lakrésze fel é. – Gyertek, elmondom odabent – mutatott Louise a palotájára. – Ez a ravasz… undok nőszemély… csak tudnám, mire volt ez jó. Persze tudom én… ezzel akarta Nizamot… Louise-nak abban a pillanatban, hogy belépett a lakosztályába, a torkán akadt a szó. Rögtön, az első pillanattól érezte, hogy valami nincs rendben. S rá is jött, mi volt az: a csönd. A kis kanári megszokott csicsergése nem zengte be a termet. Louise tekintete a kalitkára tévedt. Annak alján ott feküdt a sárga kismadár. Kitörték adugtak. nyakát.Louise A kalitka rácsairemegő közé egy kis papírtekercset kihúzta, kézzel széttekerte, és olvasni kezdte. Az üzenet tömör volt, és lényegre törő. „Lát o d ? Akkor á rtok neked , a mikor a ka rok. Mo st már nincs se védelmeződ, se madarad… Jól vigyázz. Ha csicseregni támad kedved, a te kecses nyakacskádat is kitörhet i v alaki… ”
Louise keze ökölbe szorult, összegyűrve az utálatos levelet. – Istenem – suttogta Aiyla, mikor ő is közelebb ért a kalitká hoz. – Ki tehette ezt? De Louise nem felelt. Az indulat, a mérhetetlen harag hullámokban árasztotta el a testét… Dzsahánzeb… Mennyi gonoszság lakhat egy emberben? Mennyi bűnt nem szégyell ez a nő a lelkére venni, míg valaki meg nem
állítja aljaságai sodrát? Maysa, akinek megölte gyermekét, és az őrületbe kergette… Még azt a szerencsétlen macskát is elpusztította, hogy tovább gyötörje szegény lányt… Rávette Mu’adzamot, hogy támadjon rá a felesége lakosztályában… megölte a madarát… Fenyegeti… De nem, azDzsahánzeb a perszóna akkor sem fogja megfélemlíteni őt! Louise szinte beleszédült a lényét betöltő gyűlöletbe, szívverése a fülében dübörgött. S még mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, kirohant a lakosztályából, ki a kertbe, kis híján fellökve Aiylát és Iframot, és ment, törtetett, egyenesen Zinatu nissaSla kosztálya felé. hová akarsz menni? – Sahiba! ahiba ! Állj meg, De hiába kiáltozott utána Aiyla és Ifram, Louise csak ment tovább megállíthatatlanul. Zinatunissa palotájához érve ott talá lta Hamid a Ba nut. – Beszélnem kell a Padisah Begammal! – mondta Louise ellentm ondást nem tűrő han gon. Hamida Banu rosszallóan mérte végig a váratlan vendéget. – A Begam pihen, még nem heverte ki a gyomorrontásá t. Most nem zavarhatod. – Márpedig beszélni fogok vele! – jelentette ki Louise – Most rögtön. Azzal a méltatlankodó matrónát megkerülve belépett Zinatunissához. Aurangzib között ülve találta, homlokához nedveslányát kendőtpárnái szorított. Mellette szolgálója egy plafonra erősített hatalmas legyező
zsinórját húzogatta. A Padisah Begam nem volt jó kedvében, ez érződött a zon, a hogy megszólította Louise-t. – Mit keresel te itt? – vetette oda. – Hamida hol van? – Itt vagyok, úrnőm! – lépett be a matróna pihegve. – Bocsáss meg, tudtam Ez a nőszemély úgy rontott be nem i de, aká r egyfeltartóztatni. elefánt… – Hagyd csak – legyintett Zinatunissa. – Hanem, Louise asszony, add elő jöveteled okát, de gyorsan. Gyengélkedem. – Köszönöm, úrnőm – kezdte Louise még mindig a felindultságtól remegő hangon. – És bocsáss meg, amiért jelen állapotodban zavarlak, de mondanivalóm nem tűr halasztást. És nem tartoz ik idegen fülekre . – Négyszemközt kívánsz hát beszélni velem? – kérdezte Zinatunissa. – Igen, úrnőm. A Padisah Begam méltatlankodva forgatta a szemét, de egy intésére Hamida és az ott sürgölődő többi szolgáló elha gyta a termet. M ikor kettesben mara dtak , Louise nem kertelt: – Hazudtam neked, úrnőm. – Ó! – mondta Zinatunissa értetlenül. – Mégis mikor? Milyen ügyben? – Mikor azt állítottam, hogy csupán pletyka, hogy Dzsahánzeb áll Maysa balesete mögött. Az igazság az, hogy a saját szolgálóját szememmelott,láttam aznap este Dzsahánzeb a hammam ban.Zeefát, Éppen bedugaszolta azt a rózsaolajos üvegcsét, amivel leöntötte
a medence aljára vezető lépcsőket, hogy balesetnek tűnjön az eset. Pedig ő lökte le, ebben biztos vagyok. Mint ahogyan abban is, hogy Maysa gyűrűjét is ő lopta el. Szegény lány azt akarta visszaszerezni, mikor a tragédia megtörtént. De azelőször a nő ott Zeefa volt, felismertem azonha a reggelen, mikor magadhoz rendeltél… S erre, kell, megesküszöm a keresztény mellett valamennyi isten nevére. Louise ekkor nagyot sóhajtott, mint aki régóta cipelt súlytól szabadult meg. S ebben a percben arra is rájött, hogy olyan szellemet engedett szabadon a palackból, amit nem tud többé visszazárni oda. De most már nem volt visszaút… – S engem is megfenyegetett – folytatta Louise. – Ma délelőtt megölte a madaramat, és ezt az üzenetet hagyta hátra. Louise átadta a gyűrött papírost a Padisah Begamnak, aki gyorsan elolvasta azt. Zinatunissa azonban nem úgy reag ált, akutatta hogyan Louise arr a számított.tekintetét, Kifürk észhetetlen arccal a fiatalasszony majd elégedetlenül felsóhajtott. – Bíztam benne – mondta, miközben apró darabokra tépte Dzsahánzeb levelét –, hogy lesz annyi eszed, és megtartod magadnak ezt a titkot. Hát még mindig nem érted, Louise asszony? Itt te idegen vagy, semmit nem tudsz a mi életünkről. amihez semmi közöd?Minek ártod bele magad olyasmibe, Louise azt hitte, ross zul ha ll.
– Úgy érted… úgy érted, úrnőm… hogy te tudtad? – Nem, nem tudtam… Mindössze sejtettem. De hála nek ed, mától az én éjsz akáimat sem f ogja békén h agyni a bizonyosság. Azzal Zinatunissa feltápászkodott s egy alacsony szekrénykéhez lépett, melyenpárnáiról, egy kancsóban citrommal és rózsaszirmokkal ízesített víz állt. Teletöltött egy ezüstserleget, s kortyolgatn i kezdte a h űsítőt. Louise továbbra is értetlen ül pislogott az úrnőre. – S Dzsahánzeb? – kérdezte. – Mit fogsz tenni vele? – A te érdekedben semmit. Ha megtudja, hogy eljárt a szád, veled sem lesz kegyesebb, mint a zzal a szeren csétlen Maysával. – Én meg tudom védeni magam, úrnőm, attól ne félj – szegte fel a fejét Louise. – Az én védelmemben ne hagyd megtorlatlanul ann ak a viperának a bűn eit. Zinatu nissa szeme ekkor h ara gosan megvillant. – Azt ajánlom, vigyázz a szádra. A trón várományosának feleségéről beszélsz, egy császári hercegnőről! – Származása talán feljogosítja arra, hogy gyilkoljon? – tört ki Louise-bó l az indu lat. – Ostoba! – sziszegte Zinatunissa – Itt senki nem ölt meg senkit! Maysa önkezével v etett véget a z életének! – De felelős a haláláért! És ezt látja az istenetek is, akit állítólag te úgy félsz! – Ne merészeld a szádra venni a Fényességes nevét! – kiabálta Zinatunissa olyan hangerővel, amiről Louise
nem hitte volna, hogy képes. – Te hitetlen! Eltöltöttél közöttünk pár hetet, s azt hiszed, mindent tudsz rólunk? A vallásunkról? Az istenünkről? A törvényeinkről? Hát jól vésd az eszedbe, itt a legfőbb törvény a hallgatás törvénye, felejsem tsd hát el, amit láttá l! S hezt a kedves az életed, egy szóval említed senkinek a badarságot Dzsahánzebről és Zeefáról… – De, asszonyom! – Nincs de! Tartsd a szád, ha nem akarod a drágalátos férjed érkezését egy dohos cella padlójához láncolva kivárni! Most pedig tűnj a szemem elől. S köszönd meg, hogy említem ezt az m egészet Alighanem nem az életed mentem eg vele.Azam feleségének. Ám Louise-nak esze ágában sem volt köszönetet mondani Zinatunissának. A csalódottságtól és keserűségtől elszoruló torokkal hátat fordított neki, s mindenféle köszöntés nélkül távozott a Padisah Begam lakosztályából. Olyan sietősen, hogy az egyik oszlop tak ará sában h allgatódz ó Hamida Ba nut észre sem vette. Louise dühösen járkált fel-alá a palotája hűvös márványpadlóján. Képtelen volt elhinni Zinatunissa úrnőről, hogy ilyen könnyedén szemet hunyt Dzsahánzeb bűnei fellett. Tudta jól, hogy a Padisah Begam mindig is Azam fivérét és feleségét részesítette előnyben Nizam és Mu’adzam kettősével szemben, de akkor is… Ez az asszony, akit mindenki kegyes szívéért és
nagylelkűségéért méltat a birodalomban… Aki maga a megtestesült ájtatosság, az erkölcs szobra! Nevetséges! Az a kegyes arckifejezés rögvest leolvadt az arcáról, amint pártfogoltjai érdekei veszélybe kerültek. Louise csak magát és ezzel tisztában volt; naivitás volt aa részérőlokolhatta, azt feltételezni, hogy Zinatunissa kiállna zenana rendjéért és erk ölcséért, pedi g az volna a feladata . De fölösleges volt ezért ostoroznia magát, Ifram és Aiyla megtették helyette. – Tudom, tudom, hibát követtem el… – mondta nekik Louise megunva a sopánkodásukat. – Inkább azt mondjátok meg,biztonságba mitévő legyek? Nemnzeb fogom tagadni: érzem magam n Dzsahá bosszújá tól.nem – Azt jól is teszed, sahiba – morogta Ifram. – Erre előbb is gondolhat tál volna. – Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon! Ez a boszorkány, ez a Dzsahánzeb nem hiheti, hogy bármilyen gaztettet megúszhat… Ennek nem így kellett volna történnie. Ha Pa disah B egamban becsület, ak kor… – Megértem a dühödet, szólt közbe Aiyla. – De a sahiba –volna Begamot jobb, ha nem szidod, még indulatodban sem. A falna k is füle v an itt, mondtam m ár… – Ha legalább falak volnának… – vetette közbe Louise, kipillantva palotája árká djain át a kertbe. – Jobb volna azon töprengenünk, mitévők legyünk most –muszáj vette lesz vissza a szót a szolgálólány. Valamiképpen gondoskodunk a védelmedről,– sahiba . – A lánynak igaza van – szólt Ifram. – Nem bánnám, ha
azok a kasmíri nők ismét elfoglalnák helyüket a palotád előtt… Bár Mu’adzam ez t aligha fogja elrendelni. – Ő nem, de Itibar kán már inkább – vélte Aiyla. – Ő itt a császárt képviseli, s őfelségének az volt a parancsa, hogy vendégének ne essék bántódása, tartózkodik. Talán figyelmeztethetnénk, hogy amíg Louiseitt asszony testi épsége veszélyben van … – Szavamra, igazad van – kapta fel a fejét Ifram. – Itibar kán a mi emberünk. Megyek is, és szólok neki. Nem avatom be a részletekbe, mindössze annyit mondok, hogy néhány lány féltékeny indulatokat táplál az úrnőnk iránt. Ennélmennek több magyarázatra nem is is! lesz szükség, jól tudja, hogy itt a dolgok. Indulok – Várj! – állította meg Aiyla. – Inkább én megyek. Idehívatom. Jobb lesz, ha te az úrnő mellett maradsz. S a amadhar odat {61} ta rtsd kéznél. Azzal Aiyla elsietett, hogy megkeresse a császári főeunuchot. S aznap már nem is került többé elő. Louise-t nyugtalanította a lány ellenére távolmaradása, s mikor leszállt azny est, Ifram til tak ozása elha gyta la krészét, s a lá keresésére indult. Csakhogy Aiylának nyoma sem volt az egész zenaná ban . Ifram ekkor a férfiak lakrésze fel é vette az irányt, hogy Itibar kánnál érdeklődjön, csakhogy őt sem találta sehol. – Gyanús ez nekem, sahiba – mondta az eun uch, miutá n újra Louise-hoz. – Mintha a föld nyelte volna el aztcsatlakozott a lányt. Louise a pá rná in ült, és a k ezeit tördel te.
– Úgy félek, Ifram – mondta. – Mi van, ha Dzsahánzeb keze van a dologban ? Ha bán totta őt… – Ugyan, sahiba… Nem kell egyből rémeket látni. Bizonyára mindenre kapunk magyarázatot, amint Aiyla előkerül. hogybízta összefutott Hamida Banuval, aki valamiféleLehet, feladattal meg. De Ifram bizakodó szavainak ellentmondott gyöngyöző homloka, amit sietve megtörölt egy selyemkendővel. Louise látt a, hogy a keze is remeg. – Igen, Ifram – mondta csöndesen. – Bizonyára erről lesz szó. Az eunuch aznap úrnője lábánál álmuk aludt, szorosan markolva tőrét. De azéjjel éjszaka, nyugtalan ellenére, esemény nélkül telt el. Hanem Aiyla reggel sem került elő. Louise a délelőtt folyamán idegesen sétált föl s alá lakrészében, és már azon volt, hogy minden ellenszenve dacára Zinatunissához fordul segítségért, mikor Zeefa egyszer csak előtt. – mondta az asszony – megjelent Az úrnőa palotája látni akar kifürkész hetetlen a rccal. – Mit akar tőlem Dzsahánzeb? – kérdezte Louise rosszat sejtve. Zeefa azonban nem válaszolt. Némán elmosolyodott, majd Louise-nak hátat fordítva elindult Azam feleségének lakosztálya felé. soha nem járt Dzsahánzebnél. A Louise még kétemeletes palota egyike volt a zenana terasszal
rendelkező épületeinek, mely a legelőkelőbb helyre, közvetlenül a kapu előtt elterülő, négyszögletű, márványlapokkal kövezett udvarra nyílt. Az úrnőt Louise ezen a teraszon á llva ta lálta, miután fölsietett az emeletre vezető keskeny úrnő az érkezőnek hátát mutatva, teraszalépcsősoron. korlátjánál Az állt, s tekintete a távolba veszett, mintha gondolatai messze, az Áldott Erőd falain túl járnának. Dzsahánzeb nem fordult meg jöttére, nem pillantott rá, s nem kínálta hellyel a körülötte szétszórt selyempárnák egyikén. Végül hosszas hallgatás után, továbbra is a tá jra meredve, így szólt: – Tudod, Louise asszony, nem voltamDeénhercegnőnek mindig az a keményszívű úrnő, mint akinek te hiszel. születtem, ami azt jelenti, Allah kemény életre teremtett, és erre már gyerekkoromban rá kellett ébrednem. Mindössze tízéves voltam, mikor atyámat, Dara Sikoh herceget kivégeztette tulajdon fivére, Aurangzib. Anyámat ugyanabban az évben betegség vitte el. Engem Rosanhara nénémmint gondjaira akicseléddel. éveken keresztül úgy bánt velem, holmibíztak, alávaló Gyötört, amikor csak tudott, megalázott, a rabszolgák munkáját végeztette velem. Mikor meghalt, Agrába vittek, ahol nagyapám, a nagy Dzsahán sah sorvadozott a börtönben, ahová fia záratta. Dzsahanara néném ugyancsak ott raboskodott… De ő legalább jó volt hozzám, a saját lányával engem. sem bánt volna különbül. Dzsani… így hívott Dzsahánzeb ekkor megfordult, s kifürkészhetetlen
pillantása Louise-on állapodott meg. A fiatalasszony látta, hogy az úrnő ujjai között egy tyúktojásnyi rubinfüggőt forgat. – Ezt az ékszert tőle kaptam – folytatta. – A halálos ágyán hagyta meg rám.arra, Da hagyott sok hasznos tanácsot is. Ő tanított hogyanrám rejtsem el a fájdalmam. Ezért voltam képes később mosolyogva hajtani térdet a nagybátyám, atyám gyilkosa előtt, s hálálkodni, amiért kegyes a tulajdon fiához adni feleségül. A néném megtanított arra is, hogy a féltékenység olyan asszonyi gyenge ség, mely sehová sem vezet. Ezért vagyok képes szó nélkül ha férjem mása asszonyokat ágyába. végignézni, S arra is ő tanított meg, hogy más, zenana nem visz mint egy viperafészek, s hogy az egyetlen esélyem a túlélésre, ha mindig egy lépéssel az ellenségeim előtt járok. Ha előbb támadok, mintsem engem marnak halálra. Mikor azt mondtam, semmit nem tudsz a mi világu nkról, komolyan beszéltem. – Úrnőm, egy én kézmozdulatta nem akartam… – kezdte Dzsahánzeb l elhallgatta tta. Louise, de – Nem kellett volna az ügyeinkbe avatkoznod. De nem fogadtad meg a tanácsom. Kénytelen vagyok hát más módon megtanítani neked, hogy itt a zenaná ban minden szavunknak, minden tettünknek súlyos következménye lehet. Louise-nak hideg futkározott a hátán. Nem tudta, mire készül azaasszony, de minden idegszálával felkészült a támadásra. Idegesen pillantott körbe, várva a rá rontó
őröket. De nem jött senki. Dzsahánzeb elindult egy kis asztalka felé, melyen egy gyöngyház berakásos ládika feküdt. Fölemelte a doboz tetejét, gondosan elrakta kedves ékszerét, majd Louise-nak továbbra is hátat fordítva, k ezét szótlanu l hangjai a lá dika tetején n yugtatta .zenana Ekkor váratlanul dobpergés hasítottak a kertjének csöndjébe. Louise ösztönösen a kapuk felé fordult, azt hitte, a hadsereg tért végre vissza Bídzsápurból. De tévedett. A zenana kitáruló kapuján bevonuló, dobjaikat ütemesen verő katonák után nem Aurangzib császár és Azam herceg léptek be, hanem az egyenruhás őröktől körülvett láncraomlott vert meztelen Aiyla és Szafia. A két lány kibomlott haja és kócosan felsőtestükre, melyről durva kezek letépték a kendőt és a csolit. – Mi ez… – hebegte Lousie, elborzadva pillantva hol az elé táruló jelenetre, hol Dzsahánzebre. – Mit akarnak tenni velük?! Állítsd meg! Louise két kétségbeesetten futni kezdett a lépcső felé, deAzzal a semmiből k asmíri nő termett ott, hogy útjá t állja. Louise megfordult a z előtte összezáru lt eleven fa l előtt, s könnybe lába dt szemét Dzsahánzebre e melte. – Könyörgök… – fogta kérlelőre Louise. – Ne bántsd őket… Ők nem tehetnek semmiről. Igen, beszéltem Zinatunissával. Ostobaság volt tőlem… De őt nem érdekelte és ígérem, a császár herceg egya mondandóm, szót sem hallanak Maysáról. Csak vagy nekika kegyelmezz!
De Dzsahánzeb arca rezzenéstelen, hangja kimért és hűvös maradt. – A zenaná ban nincs kegyelem a szabályszegőknek, Louise asszony. S te bizony megsértetted a törvényeinket, közülük is aa tiltott legfontosabbat, a hallgatás törvényét. Ők is vétkeztek, szerelem bűnébe estek. Régóta tudom, ahogy mások is. És én hallgattam volna a titkukról, ahogyan törvényeink megkövetelik. De te nem hagytál nekem más lehetőséget. Hozzátok ide! – szólt a kasmíri nőkhöz. – Azt akarom, hogy közvetlen közelről lássa, mit tett ezekkel a szerencsétlenekkel. ekkor megragadták kővé dermedt Louise karját, ésŐrei a korláthoz vezették. Azaidőközben elhallgatott dobok hangjára mindenhonnan elősereglettek a zenana asszonyai, tömeget alkotva a négyszögletű téren, aminek túloldalán Louise észrevette a szolgálói gyűrűjében közeledő Nizamot. – Szafia! – kiáltotta Nizam úrnő, mikor meglátta szerete szolgálóját, láncra verveEngedjétek a tömeg közepén. – Ne! ttSzafia, mit tettek veled? el! Eresszetek hozzá! Nizam hiába hadakozott, a két lány körül felsorakozott őrök nem engedték szolgálójához. Szafia esdeklő tekinteté t úrnőjére szegezv e, csöndesen sírdogált. Ekkor előlépett Itibar kán, aki hangosan sorolni kezdte abűnébe két lány bűneit, akik istentelen a lányszerelem estek, megszegve Allah, módon a császár és a zenana törvényeit, melyekért most nyilvánosan elnyerik
büntetésüket. A két remegő lány lehajtott fejjel hallgatta az eunu ch dörgő hangját. – Mit… – suttogta Louise elcsukló hangon –, mi lesz velük… Ugye, nem… Nem végzik ki őket? De Dzsahánzeb nem fel elt. két őr lépett elő a sorfalból. Miután Itibar kán végzett, Mindketten egy-egy korbácsot tartottak a kezükben. Louise próbálta elfordítani a fejét, de őrei kényszerítették, hogy az udvarra nézzen. Ekkor szorosan összeszorította szemét, de hiába, a kezét nem tu dta fülére sz orítan i, hogy kizárja a Dzsahánzeb terasza felé szálló rettenetes zajokat: és Aiyla szívszaggatólemeztelenített kiáltásait, a korbácsokSzafia csattanását a szerencsétlenek bőrén… Hogy mennyi ideig tartott a borzalom, Louise maga sem tudta. Talán percekig, talán egy óráig… Mikor végre megszűntek a kiáltások, nagy nehezen rávette magát, hogy az udvarra pillantson. A kövezeten fekvő két lány háta merő seb volt, húsukat szinte szétszaggatta a korbács. erőtlenül Szafia, súgy tűnt, elájult. A Aiyla távolban Nizam nyögdécselt, hangosan zokogott, szolgája nevét kiáltozta. A szőke rabszolgalányt fellocsolták az őrök, s miután mindkettőjüket talpra rángatták, kivezették, vagy inkább kilökdösték a zenana kapuján. Louise jéghideg kézzel markolta a terasz korlátját, míg tekintetét az udvar márványkövezetére szegezte, ahol a vörös vértócsák két fehér folt maradt ott, ahonnan a lányok közepén testét elv onszolták.
Louise ezután napokig ki sem mozdult a lakosztályából. A fürdőt éjszaka látogatta, akárcsak fogsága idején, az ételt Ifram a szobájában szolgálta fel, de az eunuch az étellel megrakodott tálcákat jóformán érintetlenül vitte vissza a konyhára. Louise-t teljesen maga alánem temette az önvád és a lelkiismeret-furdalás. Hogy miért volt képes tartani a száját? Hisz Aiyla milliószor is a lelkére kötötte, hogy ne ártsa magát a zenana ügyeibe, melyeket nála erősebb és hatalmasabb asszonyok irányítanak. Louise kénytelen volt beismerni, hogy túlbecsülte saját képességeit. Önhitt módon azt képzelte, elég erős ahhoz, hogy fölvegye a kesztyűt Dzsahánzebbelaszemben. gondolta, az általa átélt megpróbáltatások, számtalanÚgy megvívott csata, amit maga mögött tudhat, megacélozták annyira, hogy el tudjon bánni a zenana jégszívű királynőjével… Hát, tévedett. Tévedett, és ennek a boldogtalan Aiyla és Szafia itta meg a levét. Ifram a maga részéről nem bánta, hogy Louise szobafogságra ítélte magát fájdalmában. Noha esze ágában– sem volt úrnőjét elmondta vádolni az történtekért ezt számtalanszor nekiAiylával –, ám Dzsahánzeb úrnő haragjától továbbra is féltette. Sőt, most már Nizam bosszúját is retteghették. Csak idő kérdése, míg Mu’adzam felesége megtudja, hogy Dzsahánzeb azért korbácsoltatta véresre Aiylával együtt az ő kedvenc szolgáját is, hogy az angol asszonyt móresre tanítsa. Minden bizonnyal ő is Louise-t fogja aokolni a dolgok szerencsétlen alakulásáért. Hanem fiatalasszony sápadtsága s megtörhetetlen némasága idővel aggasztani
kezdte az eun uchot. – Louise asszony – szólította meg egy reggel. – Olyan csodás napunk van ma… Délután Dzsahánzeb úrnő vadászatra indul. Talán kihasználhatnánk a távollétét, és miLouise, is sétálhat akinánk addigegyet. közömbösen meredt maga elé, az eun uchra pillantott. Az ara nycirmos szemek a latt húzódó sötét karikák mindennél jobban árulkodtak az asszony lelkiállapotáról. – Ne haragudj, Ifram – mondta végül halkan –, de nincs kedvem. Te menj, ha szeretnél. Mondtam már, semmi szükség rá, cs h ogy is bezárk De Ifram ak atefejét rá zta.ózz velem ebbe a pa lotába… – Nem hagylak magadra, úrnőm. – Van újabb híred Aiyláról? – kérdezte ekkor Louise. – A legutóbbi óta semmi új. De biztosan szépen gyógyul… Miután Aiyla és Szafia mögött bezárult a zenana kapuja, úgy, ahogy voltak, szakadt kihirdették, ruháikban kipenderítették őket azsebesülten, utcára, s egyúttal hogy a császár és Allah törvényeit megsértő bűnös lelkek ők, s aki csak segít rajtuk, bajt hoz a fejére. Ezek után Aiyla és Szafia akár ott pusztulhatott volna el a bazár porában, ha Ifram nem találja meg a módját, hogy segítsen rajtuk. Az Áldott Erődben sürgölődő ezernyi szolga közül a konyhai személyzet tagjai járhattak ki legszabadabban és be, Ifram pedig megbízott egy bátrabb fajta kuktát, aki szép zacskó aranyért cserébe fölkeresett
egy bizonyos Babbar névre hallgató gyógyítót, aki messze földön híres volt a szegények és elesettek felé tanúsított törődéséről. A mester minden vagyonát gyógyszerekre és egyéb eszközökre költötte, melyekkel éjszakánként két segítőjét ma ga melléa véve, egyre a város járta. Ifram tudta, jólelkű nem nyomornegyedeit fogja megtagadni hekim a két sorsűzött leánytól a segítséget. Az eunuch nem is tévedett: Babbar valóban felkutatta a két sebesültet, akik az Áldott Erődöt a Salmigrah Erőddel összekötő híd alatt húzták meg magukat, s az általa fenntartott kis kórházba vitette őket. Sőt, a jólelkű férfi arra is módot talált, hogy mindezt megüzenjeAiyla Iframnak, így ősorsa és Louise megnyugodhatott és Szafia felől. némileg Mindez persze mit sem csillapította Louise kínzó lelkiismeretét. – És ha egyszer fölépülnek – kezdte Louise –, mi lesz akkor velük? Ki fogja befogadni őket, ki fog gondoskodni róluk? Hiszen még csalá djuk sincs… Ifram lehorgasz totta a fejét.
sahiba – Ne aggódj, . Idővel megoldást erre a problémára is. Most biztonságban vannak,találunk és ez a lényeg. És ha felépültek… Talán az lenne a legjobb, ha egy távoli vidékre küldenénk őket, ahol új életet kezdhetnek. Babbar mester biztosan segíteni fog ebben is. Majd teszek róla, hogy… Az eunuch elhallgatott, és fülelni kezdett. A távolból zenana falai dobpergés és hamarosan fanfárok zaja szűrődött beésaörömujjongás közé, melybe hangos éljenzés is vegyült.
– A császár! – kiáltotta izgatottan Ifram. – Visszatért! – William! – kiáltotta Louise örömittasan, és rögtön talpra ugrott. Az asszony arcába egyetlen pillanat alatt visszatért a szín, és régi mosolya valósággal gyogta itt a rcát. – William! – ujjongott. – Ő isbera biztosan van, itt kell lennie! Végre! Louise az eunuch nyakába vetette magát, s olyan szorosan megölelte, hogy a szuszt is kipréselte belőle. Miután Ifram újra lélegzethez jutott, együtt nevetett a boldogságtól ugrándozó Louise-zal, aki már szaladt volna a zenana . sahiba! A menet még a csak város – Várj, ka ne puja siessfelé úgy, kapujánál járhat. Ha pedig megérkezik a császár, először is Mu’adzam herceg köszöntését fogadja, s csak utána jön a zenaná ba… Jöjj inkább, szedd rendbe magad, hadd lásson a férjed teljes gyö nyörűségedben ! – Szavamra, igazad van, Ifram – nevetett Louise, végignézve – Hisz több egy éveWilliam, már, hogy elragadták magán. tőlem. Nahát, mit mint fog szólni ha meglát! Rám sem fog ismerni ebben a z öltözékben! Ifram elégede tlenü l szemlélte Louise gyűr ött ga gha ráját és fekete kendőjét. Mióta Aiylát elüldözték, úrnője nem sokat adott a megjelenésére. – No, az a legkisebb baj! – mondta Ifram. – Nézz csak magadra Gyere,mint majd én te szek róla, h ogy William sahib szebbnek… lásson, valaha. Ifram ekkor magához rendelt két szolgálólányt, akik
kezelésbe vették a nyughatatlan csitri módjára izgőmozgó Louise-t. Megmosták a haját, és fényes fürtjeit ittott fonatokba rendezték, amit Ifram egy aranyláncocskával díszített, melyről csepp alakú gyöngyfüggő lógottésa lány homlokába. Ezután a halvány legszebb selyemgagharáját csoliját adta rá, melynek zsályazöld színe és aranymintái tökéletesen kiemelték a lány hajának vörösét és szemének árnyalatait. Bokájára csilingelő láncot kapcsolt, s karjait hennafestéssel díszítette… pontosabban csak szerette volna, mert a boldogan fecserésző fiatalasszony képtelen volt egy helyben maradni, így az eunuch jobb kézfejénél feladta a küzdelmet. – És képzeld csak el, Ifram – csacsogta, miközben az lemondó sóhajjal visszacsavarta a hennafestéket rejtő elefántcsont tégely tetejét –, mennyi mesélnivalónk lesz egymásnak! Annyi minden történt velem azóta, hogy elváltunk, s neki is számtalan kalandban lehetett része Azam herceg mellett.nem Mit agondolsz, hogy itt maradjon? Mármint ban, hanem az Áldott zenaná megengedik, Erődben. A herceg ta lán ta lál neki helyet a mardaná ban… De biztosan megengedik majd, hogy csatlakozzak hozzá, ugye? Ifram fölnevetett. – Ne félj, sahiba! Azam herceg biztosan kiutal majd egy lakosztályt És valahogyan csak megoldja angol majd, barátja hogy számára… ti ketten… annyi éjszakát beszélgethessetek át, amennyit csak szeretnétek – tette
hozzá kaján mosollyal. – Ugyan, Ifram – mondta Louise elpirulva. – Ne gún yolódj rajta m… Várj! Hallod ezt? A zene és az ujjongás egyre közeledő hangja hirtelen felerősödött, majd elhalt, hogy a császár megérkezett az erőd falai jelezve, közé. Egy órával későbbmenete Ifram meghozta a hírt, hogy a császár a Diwan-i-aamban tartózkodik, ahol Mu’adzam és a többi hivatalnok jelentéseit hallgatja. Louise ekkor félredobva minden félelmét, csatlakozott a többi asszonyhoz, akik mind a ja li környékén gyülekeztek. A ja li egy két méter széles, faragott homokkő paraván volt, közvetlenül Diwan-iaam falába illesztve. A zenana nagyhatalmúa asszonyai innen kísérték figyelemmel a meghallgatások termében folyó eseményeket, sőt korábban még nagyobb hatalmú feleségek és Padisah Begamok innen sugdosták tanácsaikat vagy észrevételeiket a császár fülébe, aki közvetlenü l a ja li előtt ült a fal túlold alá n. Louise-nak persze sem volt, hogy Zinatunissát, Dzsahánzebet vagy esélye Mu’adzam feleségeit félrelökve magának is helyet szorítson a ja li előtt. Ehelyett hátrébb toporgott néhány ágyas társaságában, akik meglepett pillantásokat vetettek az idegen asszonyra, akit nem láttak még így fölékesítve. Louise-hoz annyi mindenesetre eljutott az izgatott suttogásból, hogy a császárral együtt megérkezett is, és úgy tűnik, jól vannak. Azam Miutánherceg a meghallgatás végetvalamennyien ért, a zenana lakói izgatott méhkas módjára gyülekezni kezdtek a tér
körül, ahol alig egy héttel korábban Aiylát és Szafiát kis híján halálra korbácsolták. Az udvar azonban ezúttal sokkal békésebb jelenetnek szolgált helyszínül. A hazatérő Aurangzib üdvözölte családtagjait: elsőként a Padisah Begamot, a lakrészét csak Muti jeles alkalmakkor elhagyó,majd nyolcvanéves nagynénjét, Mahalt, azt követően nővérét, Gauharát s végül kisebbik lányát, Zubdatunissát. Ezután következtek fiai, feleségei és az unokái. Louise a nyakát nyújtogatva próbálta fürkészni a császár mögött sorakozó eunuchok és szolgák sokaságát, de Williamet nem találta köztük. Hogy is találhatta volna, gondolta magában, hisz várakozik… őt sosem engednék be a zenaná ba. Biztosan odakint Louise legalább Azam herceget szemügyre vehette. A fiatalember éppen a lánya, Nadzsibunissa hercegnő feje búbját csókolta meg gyengéden, mikor a fiatalasszony fölfigyelt rá. Azam magas, széles vállú, jókötésű fiatalember volt, élénk kék szemmel, markáns állkapoccsal érzékielkönyvelni ajkakkal. Louise még jóképűnek is hajlandó lettésvolna a herceget, ha az nem vetett volna oly gyengéd pillantásokat a gyűlölt Dzsahánzebre. Ugyanakkor a hercegen látszott, hogy nehéz hetek állnak mögötte: erről különösen sarjadó borostája és a szeme alatt húzódó sötét karikák árulkodtak. Miután a ceremoniális üdvözlések végére ért, Aurangzib kedvenc ágyasa, Udaipuri Mahal táraságában a lakosztályába vonult, a kíséret pedig feloszlott. Louise tekintetével követte Azam herceget. Remélte, gondja lesz
rá és Williamre, mielőtt ő is Dzsahánzeb karjaiban piheni ki az ostrom és az utazás fáradalmait. Reményei nem voltak hiábavalók. Azam elbocsátotta feleségét és gyermekeit, majd hosszan sutyorgott Itibar kán fülébe.
zenaná Azam végülLouise újra elhagyta t, a Afőeunuch pedig egyenesen és Iframa felé indult. fiatalasszony szíve nagyot dobban t a boldogságtól. – Louise asszony, jöjj velem! – mondta Itibar, mikor odaért hozzájuk. – Férjedet nem messze, a Salimgarh erődben találod. Odavezetlek, a herceg is ott fog várni rád. Louise csak felsikkantott örömében, amit nyugtázott, a méltóságteljes főenuch egy rosszalló pillantással majd távozott. A fiatalasszonyt és Iframot egy p a la nq uin várta ugyanazon az udvaron, ahova Louise hónapokkal korábban megérkezett. Az eunuch majdnem olyan izgatott volt, mint úrnője, ak inek osztozott boldogságá ban, de magának is megvolt oka az örömre: Salimgarh erődjében tartották fogvaazZebunissa úrnőt, akit talán meglátogathat, ha Azam herceg lesz olyan kegyes, és engedélyezi. Az út a Salimgarh erődig nem volt hosszú, a két épületet mindössze a Jamuna folyó egyik ága választotta el, amely fölött egy árkádos homokkő híd ívelt át. Ezen a hídon
p a latartották. nq uin ja meg áth ala dva Louise-ék is érkezett oda, ahol állítólag Williamet fogva Mikor Louise kiszállt a legfüggönyzött ágyról, látta, hogy az erőd túlsó végében
magas, kupolás torony emelkedik, minden szintjén körben terasszal. Azam herceg írnoka és egyben főeunuchja, Fahim, ennek a toronynak a lábához vezette Louise-t és Iframot, majd így szólt: – Ifram Te Aengedélyt hogy tiszteleted egykori úrnkán! ődnél. medence kaptál, mellett fordulj job bra, a tedd déli toronyban találod… Te, sahiba, kövess, kérlek, Azam herceg és a férjed a torony legfels ő szintjén várn ak rád. Ifram megszorította a boldogságtól ragyogó Louise kezét, majd elsietett a mondott irányba, az asszony pedig sietős léptekkel feltipegett a tornyon körbefutó lépcsősoron. Salimgarh erődje régebbi épület volt, mint hatalmas, vörös homokkő szomszédja, de ugyanolyan levegős és világos helyiségek s mesteri megmunkáltság jellemezte minden tenyérnyi felületét. Különösen a legfelső szintjét, melyet Louise zenana beli palotájához hasonlóan minden oldaláról nyitott árkádok tagoltak, s melyeken fehér muszlinfüggönyök lengedeztek, aranyos színbe a lemenő napfog fényétől. azt ragyogó remélte, ezen a vonva teraszon William várni Louise rá arcán mosollyal, napbarnította bőrrel, de csak Azam herceget találta ott. A férfi fáradtan könyökölt a terasz korlátjára, az alkonyi táj látványába merülve, mikor Louise alakja felbukkant a lépcső tetején. Azam egy pillanatra összerezzent, mint akit nagyon messzire ragadtak gondolatai, mikorelröppent Louise-raa emelte kék szemét, tekintetéből ám azonnal kimerültség tompa fénye, s kerekre nyílt az ámulattól: William Harvey
ódákat zengett asszonya bájairól, de az eléje toppanó, szépsége teljében sugárzó fiatalasszony látványára a herceg nem volt felkészülve. Mindazonáltal Azam hamar összeszedte magát, s kezét udvariasan Louise-nak nyújtotta, felsegítse boldog az u tolsó vagyok, lépcsőfokokon. – LadyhogyElsfield, hogy végre megismerhetem – mondta kifogástala n angolsággal. Louise tökéletesen bemutatott taszlimmal köszöntötte a herceget, amit az elégedett bólintással fogadott, majd angolosan megfogta az asszony kezét, s könnyű csókot lehet h enná val festett kézfejére. – Jöjjön, üljön mellém, kérem – mondta a herceg, a falhoz tapadó faragott padra mutatva. – Beszélgessünk kicsit. Csakhogy Louise ezúttal képtelen volt udvariassággal palástolni türelmetlenségét. – Azam herceg… – mondta. – Ha nem viszi zokon, úgy kérem, hogy beszélgetésünket később ejtsük meg. Égek a türelmetlenségtől, van? Ugye, itt van? hogy viszontlássam a férjemet. Ő itt – Igen, itt van – mondta Azam, és a lengedező függönyökön túli helységre mutatott. Louise már indult is volna, de a herceg elka pta a karját. – Várjon… Előtte váltanunk kell néhány szót. Üljön le, nagyon kérem. Azam tekintetébe ekkorfigyelmét visszakúszott a kezdeti gondterheltség, s ez Louise sem kerülte el. Az asszony torkát egyszerre rettentő balsejtelem szorította
össze. – William… – suttogta. – Csak nem… Meghalt? – Nem, életben van – mondta gyorsan Azam, s Louise pillanatnyi bizonytalanságát kihasználva, gyöngéden a padhoz őt. elhelyezkedett , a herceg így fol ytatt a: Mikorterelte az asszony – Életben van… De nincs jól. Sőt, az állapota mondhatni válságos… – Mi történt vele? – lehelte Louise. – Súlyos sebet kapott… – De hát… az hogy lehet? Talán ő is részt vett az ostromban? – Nem – rázta a fejét Azam. – A sebesülését később szerezte. Mikor a város átadása után apámmal végigvonultunk a behódolt Bídzsápur utcáin, néhány elvakult felkelő, bizonyára Sambhaji kémei, ránk rontottak… Fél tucatnyi fölfegyverkezett férfi. Épp amikor kiszálltunk volna apám howdah jából. Őt a testőrei rögtön távolabb s azokakit a fenevadak ekkor elkezdtek vagdalkozrángatták, ni. Kaszabolni, értek . Apám ha rci elefántját is halálra sebezték… Azam nem tudta tovább állni az asszony könnyben úszó, elkerekedett tekintetét, s elfordította a fejét. – Az egyik fegyveres felismert… – folytatta. – Rájött, hogy a császár fia vagyok, s nekem támadt. William sahib pedig afegyver… védelmemre kelt. Csakhogy Így egyikünknél semdöfés volt a testével védelmezett. a nekem szánt az ő testét j árta át.
Louise kérdezni akart valamit, de csak egy erőtlen nyögést bírt kipréselni magá ból. – A hasán érte a találat – mondta Azam, aki tudta, mire kíváncsi az asszony. – De eleinte nem tűnt súlyosnak a
hekim azonnal seb. A egészen s néhány hazafelé, napig William jól volt. ellátta, El is indultunk ő egy sahib p a la nq uin on utazott. Csakhogy hamarosan rosszabbra fordult az állapota. Annak a galád orgyilkosnak a kardja bizonyára jobban összeroncsolta a belsőjét, mint először hittü k. És a sebe elfertőző dött… Azam itt n agy levegőt vett. – Az sebesülések… Sajnos gyakran végzetesek, még ha ilyen nem okoznak is azonnali halált. William sahib a következő három hétben egy oroszlán elszántságával küzdött az életéért. De jól tudom… az utolsó pár napban már csak a z a remény tartotta őt életben, hogy m agá t még egyszer viszontlát hassa. Louise szeméből ekkor buggyantak ki az első könnycseppek. Azam aherceg egyes tagjait szava ólomsúllyal nehezedett lelkére.minden A feje zúgott, mintha vasbéklyók szorították volna. Lassú mozdulatokkal felállt, és elindult a toronyszoba felé. A herceg meg akarta állítani, mondani akart valamit, de Louise már nem ha llotta. Ha ngjá t elnyomta saját dübörgő szívverésének a zaja. A szél ellibbentette előle a függöny könnyű anyagát, és ő belépett a kerekragyogásba terembe, melyet a ferdén beeső napsugarak aranyszínű vontak. Louise könnyein keresztül homályosan látta csak a szoba
közepén álló elfüggönyzött ágyat és a fehérlő lepedőket, melyek közt ott fekü dt William. Az asszony közelebb lépett az ágyhoz, és félrehúzta annak függönyét. William ott feküdt: beesett és sápadt arcát vörösesA levegőt borosta nehezen, fedte, ajka kiszáradt, gyöngyözött. pihegve szedte, homloka s látszott, hogy egész testét emészti a láz. Ennek ellenére megérezte felesége jelenlétét, és lassan kinyitotta a szemét. – Louise… – suttogta. – William – nyögte az asszony, akinek torkát a feltörni készülő zokogás szorította össze. – Itt vagyok… Itt vagyok melletted… Az asszony lassú mozdulatokkal megkerülte az ágyat, leült, majd férje fejét gyöngéden fölemelve az ölébe tette azt. – Itt vagyok melletted – ismételte, William nyirkos homlokát törölgetve. – Itt vagyok melletted, és többé nem hagylak el. Hallod… többé nem választanak el minket egymástól… – Louise… – nyögte újra elhaló hangon William. – Szerelmem… – Igen, kedvesem… itt vagyok veled… Louise letörölte az arcán végigguruló könnycseppeket, s óvatosan leemelte férjéről a könnyű pamutvászon lepedőt. Elhűlt, mikor látta, hogy az egykor szikár és erős férfitestből hogy szállt el minden bordái erő. Sovány volt, aés törékeny, karjai elvékonyodtak, átsejlettek vékony vászoningen, beesett mellkasa zihálva emelkedett
és süllyedt. Óvatosan felhajtotta férje hasát átvérzett, de tiszta asszony összeszorította a fogait, gyolcsot… S iszonyodva rögtön
az inget, s látta, hogy vászondarab fedi. Az s óvatosan fölemelte a el is engedte. William
hasán a seb fekete és gennyes volt, zokogás és orrfacsaró árasztott. Louise torkából hisztérikus tört fel,bűzt de igyekezett uralkodni magán. Újra Williamre pillantott, akinek ekk or kitisztult a tekintete. – Hát, itt vagy… – suttogta a férfi leheletnyivel élettelibb hangon. – Tényl eg eljöttél… értem. – Igen, William, hát persze, hogy eljöttem érted… – felelte az asszony, nyugalmat erőltetve a hangjára. –A világ végére is követnélek. S haza is viszlek magammal, meglásd. Nem hagylak itt elpusztulni. Hazamegyünk együtt… a fiainkhoz… De Louise maga is tudta, hogy képtelenségeket beszél. William is ezt gondolhatta, mert alig láthatóan megrázta a fejét. – Tudom, hogy… Tudom, a vég,kell, Louise… mondta halkan. – Ezért tudnodhogy kell…ittTudnod hogy – szeretlek. – Tudom, William. Hát persze, hogy tudom. Én is szeretlek. Ekkor William tekintetét mintha újra a delírium borította volna el. De nem, a különös fény a pillantá sában nem láz volt…közelebb hanem rémület. Teste kerülni megfeszült, s mintha mindenáron akart volna feleségéhez, kétségbeesett erőfesz ítéseket tet t, hogy fölemelje a fejét.
– William – szólt rémülten Louise, miközben férje homlokára szorította a kezét. – Maradj… maradj, kérlek. Pihenned kell! – Nem… – hörögte elhalón William. – Tudnod kell… tudnod kell,kedvesem, menyire szeretlek – Tudom, tudom –…igyekezett csitítani a férjét, de ha sztalan. – Nem… – nyögte William. – Nem érted. Én elárultalak. Elárultam a szerelmünket. – William, félrebeszélsz… A férfit ekkor elhagyta az ereje, feje hátrahanyatlott Louise karjaiban , s márVigyázz alig ha llhatóan suttogta. – Ő nem tehet róla… rá, kérlek… Tudnod kell… Te vagy a z életem szerelme… A férfi elcsöndesedett, s szemével újra felesége egyre homályosuló körvonalait kutatta. Mikor Louise képe egy pillanatra kiélesedett előtte, békés mosoly suhant át az arcán. Ezután az egész egy pillanat műve volt: William tekintete még egyszer Louise belőle borostyánszín pillantásába kapaszkodott, majd kihunyt az élet fénye, s egy utolsó sóhajjal lelke elhagyta testét és a világot. Mikor rájött, hogy férje nem létezik többé, Louise egy megsebzett oroszlán üvöltésével zokogott fel. Testét egyre csak rázta és rázta a sírás, kétségbeesetten dülöngélt előre-hátra, William fejét úgy dajkálva ölében, akár egy kisgyermeket. Könnyeimíg eláztatták a férfi kócosmintha haját, amit egyre csak simogatott, férjét szólongatta, még életben lenne…
– Szerelmem… – suttogta könnyeivel birkózva. – Miért tetted ezt velem… Éppen most… mikor rád találtam… Louise még hosszú, hosszú ideig zokogott, senki sem zavarta meg friss gyászában. Csak lassan lett úrrá rajta a kimerültség. Mikor később, sokkal kezdett később testében, az első megrázkódtatás lassan csillapodni letörölte a könnyeit, s remegő kezével lezárta William szemét. – Kegyetlen az isten… – suttogta végül, férje lehunyt pilláira meredve. Louise szétnézett a szobában. Nem tudta, mióta ült ott halott férjével és a kétségbeesésével, de lassan ráesteledett a Salimgarh erődre. A távoli horizonton éppen eltűnni készült a nap vörösen izzó korongja… Ekkor hűvös fuvallat söpört végig a szobán, és Louise összerezzent. De nem a szellőtől. Megérezte, hogy valaki nézi. Lassan megfordult, és meg is látta, hogy ki az: a toronyszoba teraszán állt valaki, a könnyű függönyön keresztülsejlett a lakja .kezdett, Egy asszony A nő közeledni s alak egy ja.újabb fuvallat föllebbentette a fehér muszlint. Louise egy kreol bőrű, hosszú, fekete hajú lányt pillantott meg, akinek zöld tekintetében rémület tükröződött. A lány megtorpant, amikor meglátta a Louise ölében élettelenül fekvő Williamet, s szeme megtelt könnyel… Egy pár hetes csecsemőt ta rtott a k arja iban.
{1}
II. Károly apját, I. Károlyt az angol polgári forradalom idején végezték ki, 1649-ben. Felesége és gyermekei ezután évekig éltek száműzetésben, elsősorban Franciaországban és Hágáb an. /A szerző/
{2}
A pápista összeesküvés 1679 és 1681 között váltott ki tömeghisztériát Anglia- és Skócia-szerte, miután két kalandor hamisított bizonyítékokat tárt Edmund Godfrey békebíró elé, miszerint a helyi katolikus kisebbség, a jezsuiták és Braganza Katalin királyné meg akarták gyilkolni a királyt, hogy helyette öccsét, a katolikus Jakabot ültessék trónra. /A szerző/
{3}
IV. Henrik, francia király 1598-ban adta ki a nantes-i ediktumot, melyben szabad vallásgyakorlást engedett a hugenottáknak, véget vetve a régóta húzódó vallá sháborúknak. /A szerző/
{4}
XIV. Lajos, a Napkirály 1680-tól kezdve dragonyosokat küldött szerte az országban, hogy a hugenottákat erővel áttérítse a katolikus hitre. Az első komolyabb atrocitásokra Poitou-ban került sor, ahol néhány hónap alatt több mint harmincezer hugenottát kereszteltek át erővel. /A szerző/
{5}
1666. szeptember 2-a és 5-e között tűzvész, a Nagy Londoni Tűzvész pusztított a városban, eltüntetve a régi városközpontot, nyolcvanezer otthont és majdnem száz templomot beleértve. /A szerző/
{6} Az ügy később
a rozsházi összeesküvés néven híresült el. /A szerző/
{7}
Anne Killigrew Jakab királyt ábrázoló portréja a mai napig a mindenkori angol uralkodó személyes gyűjteményének részét képezi. /A szerző/ A Kelet-indiai Társaságot 1600. december 31-én alapították „Keletindiákkal Üzletelő Londoni Kereskedők Társasága és Helytartója” néven, melyet 1608-ban „Kelet-indiákkal Üzletelő Angol Kereskedők Egyesült Társaságává” változtatták. A továbbiakban csak a Kelet-indai
{8}
Társaság vagy a t ársaság elnevezést használju k. /A szerző/ {9}
John Dryden (1631–1700) a Stuart-restauráció korának befolyásos irodalomkritikusa, író, fordító és drámaíró. Véleménye oly nagy befolyással volt a korszak irodalmi életére, hogy szokás „Dryden korának” is nevezni ezt az időszakot. /A szerző/
{10}
III. Vilmos (1650–1702) angol király és a Holland Köztársaság számos tartományának helytartója. Felesége, II. Jakab angol király idősebbik lánya, Mária, aki a történet ezen pontján az angol trón várományosa volt. /A szerző/
{11}
A szívet és koronát formázó amuletteket luckenboothsnak nevezték Edinborough Luckenbooths városnegyede után, ahol azokat elsősorban árusították. A luckenboothsok népszerű szerelmi zálogok volt a 17–18. században. /A szerző/
{12}
A gyenge egészségű Anna a leírások szerint többek közt lupuszban is szenvedhetett. /A szerző/
{13} Lásd
a regény előzménytörténe tét, A Borosty ánszeműt. /A szerző/
{14}
Charlotte Herbert és John Jeffreys 1688-ban házasodtak össze. /A szerző/
{15}
A három munkást, Greent, Berryt és Hillt a Primrose Hillen végezték ki, ott , ahol God frey testét megtalált ák. A környéket ezután sokáig csak mint Greenberry Hillt emlegett ék a három kivégzett után. /A szerző/
{16}
Ezt az időszakot „kizárási válságként” is emlegetik. A whig és a tory megkülönböztetés is ebből az időszakból ered, előbbiek a kizárás pártján ál ltak, utób biak t ovábbra is J akabot akarták t rónörökösnek. /A szerző/
{17} A
későbbiekben a Montagu -palot a ad ott helyet a British Museum első gyűjteményének. /A szerző/
{18} A
ház ma is áll, étterem működik b enne, m ely hírhedt lakója, Georges Jeffreys nevét viseli. /A szerző/
{19}
A terem, ahol George Jeffreys az ítéleteit meghozta, ma is látható, jóformán vált ozatlan állapotában az Antelope W alk 5. szám alatt. Napjainkban teázó működik benne. /A szerző/
{20}
Jeffreys a tárgyalótermet és High West Street-i szállását összekötő titkos alagutat használta, melynek létezéséről évszázadokig terjedtek legendák a városban, de csak nemrégiben találták meg és tárták fel. /A szerző/
{21} Lásd {22}
a regény előzménytörténe tét, A Borosty ánszeműt . /A szerző/
A IX. századi Szeplős Marvynról van szó, Gwynned uralkodójáról.
Nevét Merfynnek is írták. /A szerk./ {23}
Foe azt jelenti: ellenség. /A szerző/
{24}
1665 és 1666 között pestisjárvány dúlt a városban, mely elpusztított csaknem százezer embert. A járvány megfékezése részben az ugyanabban az évben kitört Nagy Londoni Tűzvésznek volt köszönhető. /A szerző/
{25}
A második angol–ho lland hábor ú alatt , 1667 június ában, a hollandok sikeresen felhajóztak a Temzén, és felgyújtották a Chatham környéki dokkokban várakozó angol hadihajókat. /A szerző/ {26} Dan iel Defoe (eredeti nevén: Dan iel Foe) ang ol író (1659–17 31),
akinek
a leghíresebb regénye a Robinson Crusoe. /A szerk./ {27}
Kb. „Hegyek nem tudnak találkozni, de emberek igen”. Perzsa szólás. /A szerző/
{28}
A Mogul Birodalom észak-indiai muszlim birodalom volt Agra központ tal. /A szerk./
{29}
Indiába az első hivatalos angol követ, Sir Thomas Roe személyében 1615-ben érkezett meg. /A szerző/
{30}
Edward Terry (1590–1660) A Voya ge to Eas t-India (Utazás KeletIndiáb an) cím ű művéről van szó. /A szerk./ Az ilyen hosszú utakra a kereskedőhajók a legritkább esetben vállalkoztak egyedül. Jobbára szorosan együtt haladtak, hogy egy esetleges kalóztámadás esetén több esélyük legyen szembeszállni az ellenséggel. /A szerző/
{31}
{32} A urangzib
(más átírás ban Aurangzeb) a Mogul Biro dalom uralkodója volt Indiáb an 1658 és 1707 között. /A szerk./
{33} A salétrom a lőpor egyik fő összetevője. /A szerző/ {34} Segítség! Segítség! Segítsenek rajtam! {35} Lásd
a regény előzménytörténe tét, A Borosty ánszeműt.
{36} A
Kelet-ind iai T ársaság szúrati telephelyének igazgatóját valójából S ir John Childnak hívt ák. Nem volt rokona a társaság Londonban székelő igazgatójának, Sir Josiah Childnak, s a félreértések elkerülése végett anyja nevén, Goodyearként szerepel a regényben. /A szerző/
{37} Úrnő.
/A szerző/
{38} Tej felhasználásával
készült indiai édesség, hasonló a törökméz néven ismert nyalánksághoz: pisztáciás, mogyorós, kókusz és egyéb vált ozatait is előszeretett el fogyasztot ták. /A szerző/
{39} Lapos, lepényféle kenyér. /A szerk./ {40}
Vízipip a. /A szerző/ {41}
A mogul udvarban használt hivatalos nyelv. /A szerző/
{42}
A mai Ódelhi területén évezredek óta létezett település, melyet többször is átneveztek, s az elnevezések között gyakran feltűnik a Delli, azaz Delhi név is. Aurangzib apja, I. Dzsahán sah 1639-ben tette át ide székhelyét Agrából, ő építette a ma Vörös Erőd néven ismert épületet. Sah Jahan nevezte el a várost (sokadik) megalapítása alkalmából Shahjahanabadnak, ahogyan történetünk idején is hívták, de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak Delhiként fog szerepelni. /A szerző/
{43} A {44}
delhi V örös Erőd régi elnevezése. /A szerző/
Fűszeres tea. /A szerző/
{45} Szúratban
ekkoriban m integy 150-200 angol család élt, főként a Keletindiai Társaság alkalmazásában. /A szerző/
{46} Idegen, kü lföldi hin di {47} A molyan {48} A nap {49}
nyelven. /A szerző/
lámp agyújt ogató-féle. /A szerző/
ot nyolc pahrra, háromórás egységekre bont ott ák. /A szerző/
A howdah fedett ülés, mintegy kis házikó az elefánt hátán. /A szerk./
{50}
Orvos. /A szerző/ {51} Fedett {52}
gyaloghint ó. /A szerk./
Zebunissa a Timurid-dinasztia egyik legfigyelemreméltóbb hölgy tagja: hétéves korára hafiz lett belőle, azaz fejből tudta idézni a teljes Koránt. Az esemény tiszteletére édesapja szerte az országban ünnepségeket rendezett. Évekkel később kedvenc lán yát Aurangzib m ég az államügyekbe is bevonta. Zebunissa széles körű ismeretekre tett szert asztrológia, matematika és irodalom terén, illetve Makhfi álnéven (ami Rejtőzködőt jelent) verseket is írt. Bár számos kérője akadt, sohasem ment férjhez. /A szerző/
{53}
A Vörös Erőd közelében, a Jamuna folyó túlpartján álló, a történelem során g yakran börtönnek használt épület. /A szerző/
{54}
A rádzsput hercegi családból származó, illetve a harcosok kasztjába tartozó indiai személy. /A szerk./ Aurangzib császár apjának, Dzsahángir sahnak, illetve feleségének, Ardzsumandnak összesen tizennégy gyermeke született. Ardzsumand egyébéként az a császári feleség volt, akinek tiszteletére az India jelképének számító Tádzs Mahalt emeltette férje. /A szerző/
{55}
{56}
Palotaőr a Vörös Erődben. /A szerző/
{57}
A nem iszlám hitű ekre kivetett adó, melyet Aurangzib megenge dőbb politikát követő elődei eltöröltek, ő azonban újra bevezette, sőt idővel meg is emelte. /A szerző/
{58}
Dzsahánzeb Aurangzib fivérének, Dara Sikoh hercegnek volt a lánya, azaz ő és Azam unokatestvérek voltak. /A szerző/
{59}
Zinatunissa Aurangzib második lánya. /A szerk./
{60} V adkenderből készült,
kábító hat ású ital. /A szerző/
{61}
Hegyes, Indiában használatos tőrféle, jellegzetes H alakú nyéllel. /A szerző/
