Brigid_Kemmerer_-_Elementalok_3._-_Spirit_-_Szellem.pdf

BRIGID KEMMERER SPIRIT Szellem Elementálok 3. könyv

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016

Írta: Brigid Kemmerer A mű eredeti címe: Spirit – The Elemental Series Book 3 A művet eredetileg kiadta: K Teen Books, Kensington Publishing Corp. Fordította: Farkas János A szöveget gondozta: Egyed Erika Copyright © 2013 by Brigid Kemmerer Cover design by Kristine Mills Cover photograph © George Kerrigan A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 517 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Deák Nóra, Gera Zsuzsa Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Bobbie-nak – Te vagy az én hősöm!

1. FEJEZET

H

UNTER GARRITY EGY FEGYVER KATTANÁSÁRA ÉBREDT.

A nagyszülei mindig égve hagyták az éjszakai jelzőfényt a mosókonyhában, de most vagy nem működött, vagy valaki lekapcsolta, mert az alagsori hálószobája teljes sötétségbe borult. Lélegzete csupán halk susogás volt a sötétben. Egy pillanatra belegondolt, nem álmodta-e a hangot. Ekkor acél ért az állkapcsához. Elállt a lélegzete. Megszólalt egy hang: lágy, női, enyhén gúnyos. – Azt hiszem, ezt elvesztetted. Felismerte a hangot, és ez nem okozott megkönnyebbülést. Karja részben a lepedő és a takaró közé gabalyodott, még csak gondolni sem lehetett arra, hogy ebből a helyzetből lefegyverezze a lányt. – Calla – mormogta halkan, nehogy megijessze. Fogalma sem volt, mennyi tapasztalata van a lánynak a fegyverekkel, és nem tűnt úgy, hogy ez lenne az ideális időpont rájönni erre. – Hunter. A pisztoly csöve erősebben nyomódott a Hunter álla alatti puha bőrbe. Hunternek kapóra jött volna, ha a lány megmoccan, például arrébb helyezi a súlyát, mert most csupán egy hang és egy fegyver volt a sötétségben. Hunter nagyot sóhajtott. – Hogy jutottál be ide? – Elkábítottam a kutyádat, és megpiszkáltam a zárat.

Rettenetes erőfeszítésébe került nyugton maradni. Tartott ugyan egy kést a párnája alatt, de aktuálisan érte nyúlni kábé három órát vett volna igénybe ahhoz képest, hogy meddig tart meghúzni egy ravaszt. – Elkábítottad a kutyámat? – Difenhidramin egy szelet marhahúsban. – A lány hangjába megvetés vegyült. – El sem hiszem, hogy kiengeded a kutyádat a házból, és nem vigyázol rá! Hunter soha nem sétáltatta Caspert pórázon. Nagyszülei egy régi farmon laktak. Nemigen számított rá, hogy elmebeteg tizenéves lányok fognak kábító rostélyost adni a kutyájának. – Ha baja lesz, megöllek. – Tudod – mondta a lány, ügyet sem vetve arra, amit Hunter mondott –, arra gondoltam, leégethetném ezt a kócerájt. Petróleum, gyufa, aztán huss! – És? Miért nem tetted? Hunter pár centire a takaró alá csúsztatta a kezét, hogy lássa, észreveszi-e a lány. Nem vette észre. – Csak. De még megtehetem. – Nem hiszek neked – mondta Hunter. – Ha tüzeskedni akarnál, most nem itt lennél. – Azt akarjuk, hogy adj át egy üzenetet a többi Őrzőnek. – Nem ismerek egyetlen Őrzőt sem – sziszegte Hunter. Nos, egyet ismert, de Becca apja pont olyan keményfejű volt, mint Hunter. A keze arrébb csusszant pár centivel, ki a takaró alól. – Ugyan már, Hunter! – mondta a lány negédesen. – Hát nem apád fia vagy? A hangja közelebbről jött. Odahajolt a fiúhoz. A fegyver egy centiméterrel elmozdult… és Hunternek épp ennyi kellett. A lány csuklója felé lendítette a kezét, hárított, ugyanakkor lejjebb hajolt a lány elől. Szabad kezével a lányra hurkolta a takarót, amikor az a padlóra hullott. Arra lendítette az öklét, ahol a lány térdének kellett lennie… ám Callának már nyoma sem volt, visszahúzódott valahova a sötétségbe.

Hunter igyekezett csillapítani a lélegzetét, lelassítani a szívverését és meggyőzni a testét, hogy csak hallgatózzon. – Jó próbálkozás volt – mondta a lány. Hunter a szoba levegőjére összpontosított. Kérlelte, mutassa meg, hol helyezkedik el a lány, de ezt hiába erőltette. Várnia kellett. Ám a levegő nem beszélt. Legalább a sötétség előnyére szolgált. Ha nem látja a lányt, akkor egész biztosan a lány sem látja őt. Becsúsztatta az egyik kezét a párna alá. Ujjai megtalálták a kést, az éle megnyugtató érzés volt a tenyerén. Soha senkit sem vágott meg vele, de tudta, hogyan kell eldobni. Ekkor meghallotta a lány lélegzetét… vagy inkább megérezte. Közelről, elég közelről jött a hang. Felemelte a kezét, hogy eldobja a kést. Egy deszka, vagy könyv, vagy valami csapódott a halántékának, és a szoba hirtelen megtelt fénnyel: csillagok táncoltak a szeme előtt. Elterült, és egy fájdalmas pillanatig azt sem tudta, hassal felfelé landolt-e. Ekkor a lány egy rúgással a hátára gördítette. – Te idióta – mondta. – Tényleg azt hitted, hogy egyedül jövök? Gördülés közben beverte a fejét a padlóba. Fájt. Nagyon. A kése is eltűnt. – Le kéne lőjelek most azonnal – hadarta Calla. – De szükségünk van rád. – Menj a pokolba! Megérezte a vére ízét, ahogy megszólalt. Végigsimított a szőnyegen, a kését keresve, de ekkor egy csizma tiport az ujjaira. Jó ég, ők hogy láthatták őt? A fegyver a homlokának szegeződött. – Üzenet – ismételte Calla. – Figyelsz? – Aha – nyögte ki Hunter. Egyik keze szabadon maradt, de fogalma sem volt, hogy a lány „segítőjének” van-e fegyvere. – Minden áldott nap leégetünk egy házat – mondta Calla –, amíg el nem jönnek. Ez teljesen megőrült! – Elpusztítanak benneteket – felelte Hunter.

– Nem hiszem – mondta Calla. – Üzenem nekik, hogy jöjjenek, és próbálják meg! Egy heted van. – Ártatlan embereket fogtok megölni… – Nem. Amíg el nem jönnek, az egész a te lelkeden szárad! – Arrébb mozdította a fegyvert. – Szereted a piercingeket, ugye? – A kemény acél Hunter csupasz vállának nyomódott. – Mi lenne, ha egy golyó ütötte kis lyukkal győznélek meg végleg? Hunter szabad keze megvillant, hogy megint hárítson. A mozdulattal most a lány csuklóját akarta eltörni. Calla felsikoltott, és leejtette a fegyvert. Hunter nem engedte, hogy ez elterelje a figyelmét, lendületben maradt, és ököllel behúzott egyet a lábba, amelyik a másik kezét szegezte le. Most talált. Férfihang nyögött fel fájdalmasan. A másik keze is kiszabadult. Mozgást észlelt maga körül a sötétségben, és tudta, hogy készülnek visszavágni. Ekkor hirtelen megtalálta a fegyvert. Nem tétovázott. A mozgás felé célzott, és meghúzta a ravaszt. Kate Sullivan egy fegyver kattanására ébredt. Ingerülten az oldalára fordult. Be kellett volna csuknia az ajtót, mielőtt lefeküdt aludni. Silver újra leellenőrizte a fegyvereit. Napjában többször megtette. Kate hetvenkét órája ismerte a férfit, de már most az idegeire ment. Az órára pillantott, és rámordult: – Ugye tudod, hogy még hajnali öt sincs? – Képzeld, drágám, le tudom olvasni az órát! Kate kicsusszant az ágyból, és az ajtóhoz ment. A férfi brit akcentusa szöges ellentétben állt kreolos arcbőrével, enyhén mandulavágású kék szemével és napszítta szőke hajával. Amikor a nő a férfi származása után érdeklődött, ő azt felelte, hogy egyenesen az olvasztótégelyből öntötték ki. Úgy tűnt, igencsak jó öntvényt sikerült létrehozni, mert Silver eszméletlenül dögös volt. A neve nem is igazán illett rá. Olyan napbarnított bőre és napszítta haja volt, mintha minden napját a szabadban töltötte volna. A külseje alapján homokos tengerpartra képzelné őt az ember egy homokba

szúrt szörfdeszkával az oldalán. A haja rövid volt, de kicsivel hosszabb annál, hogy katonásnak lehessen mondani. A lány kísértést érzett, hogy Icemannek1 hívja a Top Gun című film dögös rosszfiúja után. Imádta a nyolcvanas évek filmjeit. Mélyen a férfi szemébe nézett, ami olyan hideg kék volt, hogy beleborzongott. Bekukucskált a szemközti ajtón, ami abba a hálószobába vezetett, amit a férfi foglalt el, habár azt, hogy „elfoglalta” volna, túlzás volt állítani. Tegnap állítottak be a bútorozott lakásba, és Silver azt mondta: – Aludj, ahol akarsz! Az ágyneműje tökéletesen sima és rendezett volt, szinte mint a hadseregben. Vagy egész éjjel nem aludt, vagy úgy beágyazott, mintha egy kiképzőtáborban lett volna. – Aludnod kéne! – jegyezte meg Kate. Silver a helyére kattintotta a tölténytárat egy félautomata fegyverben, és becsúsztatta egy pisztolytáskába. – De ma kéne meglelnünk azt a bizonyos aranyat, amit a közmondás emleget. Kate az ajtófélfának döntötte a homlokát. – Nem akarok iskolába menni. – Ami azt illeti, te tinédzser vagy. Az nem valamiféle beavatási szertartás? Nem tudnál időt szakítani arra, hogy smúzolj a pomponlányokkal, miközben megölöd a gaz elementálokat? – Úgy látom, túl sok sorozatot nézel a CW-n.2 A férfi nem felelt. Kate a szemébe omló szőke hajtincseken keresztül kukucskált rá. Silver most rátért a többi fegyverre, mindenekelőtt a késekre. Előhúzta mindet a tokjából, és megnézte, milyen élesek. Kate felsóhajtott. Silvernek egész arzenálja volt a kocsiban, több halálos játékszerrel rendelkezett, mint amivel a lány bármit is tudott volna kezdeni. Természetesen még több lőfegyver. Különböző

1

Iceman, jelentése: jeges. Utalás a Top Gun című filmben a Val Kilmer által alakított Tom „Iceman” Kazanski figurájára. 2 Amerikai televíziótársaság.

hosszúságú kések. Egy félelmetes íj, egy tegeznyi nyílvesszővel. Ez utóbbi miatt sokat cukkolta a férfit. – Te jó ég! Ezeket a tündék elleni harcban akarod használni? Hirtelen egy nyíl jelent meg a férfi kezében, és a hegyét olyan erővel nyomta a lány torkának, hogy annak majd’ kiserkent a vére. – Nem. Ezeket olyankor használom, ha a tanítványomnak túl nagy a szája. Az akcentusa, a veszélyessége, a fegyver a kezében, mindez együtt mérhetetlenül szexivé és ijesztővé tette őt egyszerre. Kate-nek fogalma sem volt róla, milyen idős a férfi, de nem lehetett nála sokkal idősebb. Az arca sima volt és ránctalan, a teste karcsú és izmos. Biztosan nem idősebb egy főiskolásnál, középiskolásnak viszont már nem menne el. Ezért volt Kate itt. Hogy beszivárogjon a helyi középiskolába, és megtudja, hogy kik a tiszta elementálok, meg azt, hogy tényleg olyan erősek-e, ahogy a pletykák beszélik. Silver azért volt itt, hogy megölje őket. Kate nem várta, hogy ilyen fiatalon bármilyen feladatot bíznak rá, de csupán fél éve tartott az Őrzővé való kiképzése, amikor jött a felszólítás. Megtiszteltetés volt, ha valakit kiválasztottak egy feladatra, még akkor is, ha közben az agyára mentek azzal, hogy hangsúlyozták, ő csak mellékszereplő a dologban. Silver volt a küldetés vezetője. Ő pedig a tanítvány. Diák. Az anyja olyan büszke lenne rá. Kate lehuppant az egyik székre az asztal mellé, ahol Silver ült. Egy fegyver hevert az asztalon, egy 9 mm-es Glock. Végigsimított a fegyver csövén. Silver nézte őt, de nem szólalt meg. – Öltél már meg valakit közülük? – kérdezte a lány. Silver bólintott. – Hát persze. A férfinak meg sem kellett kérdeznie, kikre gondolt a lány. Egyetlen csoport jöhetett szóba. A tiszta elementálok. Azok, akiknek elég ereje volt ahhoz, hogy egész városokat tegyenek a föld színével egyenlővé.

Egy bizonyos szinten minden ember kapcsolatban áll valamelyik elemmel, de csak néhány kiválasztott tiszta elementál. Kate körként és egy beléje rajzolt ötágú csillagként látta maga előtt ezt a rendszert. A csillag négy ága a föld, a víz, a tűz és a levegő négy őselemét jelképezte. Ha az embereket elhelyeznénk valahol ebben a körben, akkor lennének, akik az ágak közé kerülnének, míg mások a csillag valamelyik csúcsára. Minél közelebb esik valaki valamelyik ág csúcsához, annál erősebb a kapcsolata azzal az elemmel. Ha valaki pontosan az egyik ág csúcsára esik, akkor képes használni annak az elemnek az erejét, sőt, alávetni azt a saját akaratának. Kate tiszta elementál volt, de ő a csillag ötödik ágának a csúcsára esett, ami a szellemet jelképezte. Amint kifejlődnek az ötödik elementáli képességei, képes lesz uralni mind a négy elemet. Ezenfelül az emberi szellemhez fűződő kapcsolatának köszönhetően szorosabb kapcsolatba tudott lépni a körülötte lévő emberekkel. Sok-sok évvel ezelőtt a tiszta elementálok iszonyatos pusztításokat végeztek, évszázadokon átívelő tömegmészárlásokat rendeztek. A nagy chicagói tűzvész. Földrengések. Cunamik. Az Ötödikek, akik a saját képességeik folytán mélyen átérezték az emberiség szenvedéseit, szövetségre léptek, hogy elpusztítsanak minden tiszta elementált, és véget vessenek a pusztításnak. Az Ötödikeket ezután megválasztották Őrzőknek, és kiképezték őket, hogy öljék meg a tiszta elementálokat, mielőtt azoknak kiteljesedne az ereje. Kate-nek a saját eleméhez fűződő kapcsolata meg kellett volna nehezítse, hogy bárkit is megöljön. Amikor azonban arról volt szó, hogy meg kell húzni a ravaszt, ez egyáltalán nem esett nehezére. Az anyja mindig azt mondta, hogy az emberiség javát szolgálják ezzel. Kate elgondolkodott, hogy mit mondana most az anyja, mindazok után, ami történt. Még egy másodpercig nézte, ahogy Silver piszmog. – Szerinted nehéz lesz őket megölni? A férfi felemelte tekintetét a fegyverről, és a lány szemébe nézett. – Ideges vagy? Kate Silver hanghordozásával így szólt: – Naná, hogy nem.

Silver elmosolyodott, de a mosolya minden nyájasságot nélkülözött. – Ismered valamennyire a fegyvereket, igaz? Kate a kezébe vette a Glockot, és négy másodperc alatt darabokra szedte. A töltények csilingelve hullottak a tárból az asztalra. – Egy kicsit. – A fejlövés az egyik biztos módja a megölésüknek. – A gyilkolással kapcsolatban is van némi tapasztalatom. – Hallottam róla. Silver ügyet sem vetett a lány magatartására, elkezdte összerakni a fegyvert. – Egyszer láttam egy levegő elementált, aki négy lövést kapott a mellkasába, mégis felállt és újra harcolt. – Felnőtt volt, igaz? Azt hittem, tizenéveseket akarunk megölni. – Így is van. – Silver egy pillanatra elhallgatott. – Ez milyen érzés neked, Kathryn? A lány meglepetten kapta fel a fejét. – Semmi különös. Miért? – Meg kell, hogy mondjam, amikor azt mondták, hogy te leszel a „gyakornokom”, nagyon meglepődtem. – Miért? – kérdezte a lány. – Mert nem tudom, mit keresel itt. Kate elengedhette volna a megjegyzést a füle mellett, de fájt neki, mint ahogy az fáj, amikor egy rossz gyerek az ember karjába csíp. Úgy érezte, igenis kiérdemelte azt, hogy itt legyen. – Azt a feladatot kaptam, hogy segítsek neked. – Úgy tűnik, alig várod. – Én már bizonyítottam. Készen állok, hogy végre tegyek is valamit. Sikerrel kellett járnia ebben az akcióban. Ha elbukna, az azt jelentené, hogy az anyja halála hiábavaló volt. Silver keze a kézifegyveren nyugodott, miközben végigmérte a lányt. – Bizonyára véghezvittél már valamit, ha mellém osztottak be. – Miért? Azt hiszed, olyan kemény fickó vagy? – Nem kell, hogy azt higgyem, Kathryn.

– Ne nevezz így! Csak az anyám hívott Kathrynnek. Silver újra a fegyverre pillantott, és ezúttal alaposan meg is nézte azt. – Hallottam valami pletykát az anyádról. Nagyon jó volt abban, amit csinált. Kate az érzelemnek az utolsó csíráját is kiűzte a hangjából. – Én jobb vagyok. – Remélem is. Anyád nyilvánvalóan nem volt elég jó. Kate erre a kijelentésre legszívesebben bemosott volna neki egyet, de annak valószínűleg nem lett volna jó vége. – Elintéztem a dolgot. – Arról is hallottam valami pletykát. – Na, és mit hallottál? – Hogy anyádat megbízták, iktasson ki egy víz elementált, de nem sikerült neki – mondta Silver, majd egy pillanatnyi szünet után így folytatta: – És hogy utána te magad eredtél ennek a víz elementálnak a nyomába, és te sikerrel jártál. – Anyám elkövetett egy hibát. – Ami úgy hallottam, akkora volt, mint a Mexikói-öböl. Hülyeség volt üldözőbe venni egyikőjüket a víz kellős közepén. Silver csapdába akarta csalni Kate-et. A lány tudta. Majdnem sikerült is neki. – Anyám tudta, mit csinál. Állandóan azt mondta: mindegy, milyen ügyes vagy, mindig lesz valaki, aki jobb nálad. – És ezt a leckét, úgy látszik, a maga kárán tanulta meg. – Azt hiszem, eleget beszéltünk anyámról. Silver elmosolyodott. – Közel tudsz férkőzni a Merrickekhez? – Igen. – Anélkül, hogy megtudnák, ki vagy? – Igen. – És ha megtalálod bennük egy tiszta elementál összes jellemző vonását, akkor mit teszel? A lány megnyalta az ajkát. – Megölöm őket. A férfi keze megállt a levegőben.

– Rossz válasz. Kate hátravetette magát a székben, és a szemét forgatta. – Jelentést teszek neked. – Jó kislány – felelte Silver, azzal visszapattintotta a tárat a fegyverbe, és odacsúsztatta azt a lánynak, keresztül az asztalon. – Öltözz! Dolgunk van.

2. FEJEZET és Hunter elkáromkodta magát. Nevetés hallatszott a sötétben, valahol Hunterrel szemben. – Azt hitted, nem ellenőrzöm, hogy meg van-e töltve? Aztán hirtelen nagy zajjal becsapódott a szobája ajtaja, és valaki dübörgő léptekkel trappolt fölfelé a lépcsőn. Hunter anyja az emeleten volt. És a nagyszülei is. Petróleum. Gyufa. Aztán huss! Hunter nem tudta volna egyedül megfékezni a tüzet, és nagyon ügyesen elvágta az utolsó baráti szálat is, ami ahhoz a sráchoz fűzte, aki képes lett volna erre. Feltépte az ajtót, és felrohant a lépcsőn. Ott feküdt Casper, a németjuhásza, az előszobában elterülve hangosan horkolt. Hunter nem hibáztatta az állatot. Őt magát is átverte már egyszer Calla. Összetört üveg csörömpölése hallatszott a konyhából, aztán valami nehéz zuhant a padlóra. Hunter végigrohant a folyosón, miközben egyre csak törtek az üvegek. Mi a fenét csinálnak ezek? Edényeket csapkodnak a földhöz? Igen, pontosan ezt csinálták. Calla az ajtó felé lépkedve végighúzta a kezét a pulton, és a földre söpörte a cserépedényeket meg az üveg vágólapot. Egy fickó, akit Hunter nem ismert, felborította a konyhaszekrényt, és az edények a földre zuhanva összetörtek. Az asztalt már felborították, összetört poharak és tányérok darabjai borították a padlót. Hunter nem tudta, mit tegyen. A fegyvert az alagsorban hagyta, de ez semmit sem jelentett, mivel nem volt megtöltve. Különben sem lőhette le őket azért, mert összetörték az edényeket.

A

FEGYVER ÜRESEN KATTANT,

Calla legalább nem gyújtotta fel a házat. A lány kihúzott egy kést a pulton álló fa késtartóból, majd földhöz csapta a súlyos fatömböt. A húsvágó kések fele kiszóródott belőle, a többi pedig a hulladék között landolt. A lány végighúzta a pengét az ajtó melletti tapétán. – Elég meggyőző voltam? Te jó ég, Hunternek hasogatott a feje, és csak részben azért, mert fejbe csapták az alagsorban. – Hordd el magad, Calla! – Különben mi lesz? Nem tudsz nekem ártani, Hunter. Tudod, nem egyedül dolgozom. Nem csak én tudok ám tüzet gyújtani. Hunter a lány barátjára pillantott, aki az ajtóban állt. Sötét haj, világos bőr, vékony testalkat. Korban közel állt hozzájuk, talán kicsivel fiatalabb volt náluk, és teljességgel ismeretlen Hunter számára, de ő csak néhány hete jár itt iskolába, úgyhogy ez nem jelentett semmit. A fiú észrevette, hogy Hunter őt méregeti, és elvigyorodott. A mosolya kicsit olyan volt, mint egy őrülté. Egy mozdulattal kirázta a haját a szeméből. – Lehet, hogy gyújtanunk kéne egy kis tüzet, csak hogy tudd, komolyan beszélünk – mondta, azzal lelökte a mikrohullámú sütőt a pultról. A sütő egy hosszú pillanatig a zsinórján lógott, majd kiszakadt a konnektorból, és a földre zuhant. Hunter elfojtott hangú káromkodást hallott odafentről, aztán megcsikordult a padló. A nagyapja. Hunter biztos volt benne, hogy egy felnőtt megjelenése csak rontana a helyzeten. Annyira nem akart ezzel foglalkozni. Nagyot sóhajtott, és leakasztotta a vezeték nélküli telefont a fali tartóról. – Kit hívsz? – kérdezte Calla. – Azt hiszed, Merrickék tudnak segíteni rajtad? A Merrick testvérek lennének valószínűleg az utolsók, akik felajánlanák a segítségüket, de ezt Callának nem kellett tudnia. – Nem – felelte Hunter. – Azt teszem, amit olyankor szokás, amikor betörnek az ember házába. – A lány kérdőn felvonta a szemöldökét, ezért Hunter hozzátette: – Hívom a rendőröket.

A lány arcáról lehervadt a mosoly. – Hazudsz. Hunter beleszólt a kagylóba: – Szeretnék bejelenteni egy betörést a North Shore Road 111. alatt… – Calla! – szólalt meg a fiú az ajtónál. – Tedd le a telefont! – sziszegte a lány. – Még mindig itt vannak – folytatta Hunter. – Fegyverük is van. Calla kiejtette a kezéből a kést. – Megöllek, Hunter – szűrte fogai között Calla. – Tudod, hogy képes vagyok… – Kérem, siessenek! – tette hozzá Hunter. – Azzal fenyegetnek, hogy megölnek. Valahol a távolban megszólalt egy sziréna. A sötét hajú srác megragadta Calla csuklóját, és magával ráncigálta. Kirohantak az ajtón. Hunter visszaakasztotta a telefont a helyére. Nem is hívta a rendőröket. Csak a vak szerencsének köszönhette, hogy megszólalt a sziréna. Micsoda kupleráj! Hunter beletúrt a hajába. A hossza még mindig megdöbbentette minden alkalommal, amikor hozzáért. Hónapok óta nem vágatta le. Az előszoba padlója megcsikordult, és Hunter magában átkozódott. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg a történteket. Ha azt mondaná, hogy betörtek hozzájuk, akkor a nagyapja tényleg hívná a rendőröket. Miután letartóztatták a múlt heti tűz miatt – amit egyébként Calla gyújtott –, ami az iskola könyvtárában tört ki, Hunter nem akart újra összetűzésbe keveredni a rendőrökkel. Szerencse, hogy a fegyver még mindig az alagsorban volt. Nagyapjának elakadt a lélegzete, amikor meglátta a pusztítást. Túl sötét volt ahhoz, hogy Hunter kivehesse az arckifejezését, de olyan nagyon nem is vágyott erre. Nagyapja magas volt, vékony és izmos a sok-sok év mezőgazdasági munkától. Rövid ősz haja volt, és az arca állandóan elégedetlenséget sugárzott. Felkapcsolta a villanyt. A

fényben százszor nagyobbnak tűnt a kár. Összehúzta a szemöldökét, és az unokájára meredt. – Nagyon remélem, hogy meg tudod ezt magyarázni. Mintha Hunter csak azért felkelt volna az éjszaka közepén, hogy romba döntse a konyhát. Pedig tényleg így folyt minden beszélgetése a nagyapjával. – Nem én voltam – felelte. Az apja sosem tűrte jól, ha az ember megjátszotta magát, úgyhogy Hunter nagyon gyakorlott volt abban, hogy ez ne érződjön a hangján. Csak az apjával ez sosem ment ilyen nehezen. – Akkor ki volt? – Valaki az iskolából. Szórakoztak. – Elhallgatott. – Majd feltakarítok. – És ki is fizeted. Hunter összeszorította a fogát, de nem szólt semmit. Amikor az anyja és ő hat hete megálltak a kocsibejárón, a nagyapja nézte, ahogy Hunter kimászik az autóból, majd így szólt hozzá: – Itt nem csinálhatod a szokásos őrültségeidet! Megértetted, fiam? Hunter az anyjához fordult, tőle várt volna… valamit. Útmutatást, talán. Utalást arra, hogy mit válaszoljon. De az anyja akkor már a nagyanyja vállán sírt. Ha hallotta is Hunter nagyapjának a megjegyzését, nem reagált rá. Hagyta, hogy sietve betessékeljék a házba, és egy tea mellett megvigasztalják. Hunter pedig magára maradt, hogy kipakolja az autót, nagyapja vizslató tekintetétől kísérve. Nagyon gyorsan megtanulta, hogyan húzza meg magát. De három perc múlva nyilván majd most is jól kioktatják a piercingjei miatt, és elmondják, hogy menjen fodrászhoz, és hogy ha ő a nagyapja fia lenne, akkor fel kéne takarítson, különben alhat a verandán. Hunter eleinte próbált tökéletesen viselkedni. Elvégzett jó pár feladatot a ház körül, anélkül hogy bárki megkérte volna rá. Kivitte a szemetet, lenyírta a füvet és kimosta a saját szennyesét. Megszögelte a két kilazult deszkát a verandán, megjavította a spalettát, ami félig kiszakadt zsanéron lógott a ház egyik utcára néző ablakán – csupa

olyasmit tett, amit az apja is elvárt volna tőle, hogy elvégezzen. Feleselés nélkül, tisztelve az idősebbeket. Az anyjára nem számíthatott. Az asszony annyira elmerült a bánatban, hogy még beszélni is kicsinyesnek és jelentéktelennek tűnt neki a nagyapjával kapcsolatos gondjairól. Így aztán igyekezett kijönni vele. Nagyon igyekezett. – Kábítószer miatt volt az egész, igaz? – kérdezte a nagyapja. Hunter felsóhajtott, és óvatosan kikerülte az üvegcserepeket, hogy felállítsa a konyhaszekrényt. – Nem. Nem kábítószerezek. Feldolgozott élelmiszereket is alig evett, ez a fickó meg azt hiszi, hogy drogot juttat a szervezetébe? Néha úgy érezte, hogy ez az egész kialakult helyzet csak egy óriási vicc. Hol volt az a nagyapa, aki horgászni viszi őt, átkarolja a vállát és megkérdezi, hogy van-e olyan lány a suliban, aki tetszik neki? Miért szakadt a nyakába egy olyan fickó, aki láthatóan le sem szarja, hogy még fél éve sincs annak, hogy Hunter elvesztette a hozzá legközelebb álló két embert? Hogy a gimnázium harmadik évét új iskolában kellett kezdenie? Hogy az egész eddigi életét olyasvalamire készülve töltötte, amit most már sosem tehet meg, mert az apja és a nagybátyja halála után az élete céltalanná vált? Hunter elkezdte visszapakolni az edényeket a konyhaszekrény polcaira. Egy pillanatig irigyelte Callát. Azt kívánta, bárcsak ő is a földhöz csaphatna pár dolgot. Ő azonban egy Ötödik, és az apja végtelennek tűnő órákon keresztül nevelte belé az önuralmat. Hunter jó tanítvány volt, és nem fogja engedni, hogy ez az oktatás most hiábavalónak bizonyuljon. Ilyesmi miatt nem. A nagyapja még mindig ott állt és őt nézte. Hunter legszívesebben bemosott volna neki egyet, ehelyett azonban óvatosan visszarakta a kuktát a legalsó polcra. – Majd mondd meg, mennyibe kerültek az edények! – szólalt meg. – Valahogy kitalálom, hogyan fizethetem vissza. Egyelőre nem volt sok elképzelése arról, hogyan. Itt még nem talált munkát, és bár tett félre kevéske pénzt egy borítékban a fiókos szekrényébe, annak tartalma vészesen fogyott minden alkalommal,

amikor megtankolta a dzsipjét. Mindenesetre ahhoz biztos kevés volt, hogy kifizesse mindazt, ami darabokban hevert a padlón. Talán két próbálkozás között, hogy megállítson egy piromániás elmebeteget, találhatna húspogácsa hajigálói munkát valamelyik McDonald’sban. Talán még nevetne is rajta, ha nem lenne ilyen szomorú. Néha azt kívánta, bárcsak elmondhatná a nagyapjának, mi is ő valójában, és mire képes. Hogy a tengerészgyalogosok elbújhatnak az ő kiképzése mögött. Hogy érzi az elektromosságot a falakban, meg a nedvességet, és a dühöt a nagyapja fejében. Ugyanakkor, ha ilyenekről beszélne, azzal csak megerősítené nagyapja azon új keletű elméletét, miszerint ő drogozik. – Elegem van a viselkedésedből, fiam. Hunter felnézett. – Nincs semmi baj a viselkedésemmel. Mondtam, hogy kifizetek mindent. – Nem csoda, hogy anyád nem tudja összeszedni magát, amennyi gondot okozol neki. Hunter megfeszült, de nem felelt semmit. Fogalma sem volt, hogy az anyja miért nem tudja összeszedni magát. Hunter szerint neki ehhez nem sok köze volt, de talán rosszul gondolta. Amikor utoljára ment fel hozzá a szobájába, az asszony szemei könnyel teltek meg. Kezét a fiú arcára tette, és így szólt: – Olyan jó lenne, ha levágatnád megint a hajadat, Hunter. Régen úgy néztél ki, mint az apád. Hunter félretolta az anyja kezét. Miért vagy ilyen szomorú? – akarta kérdezni. Apa csak kihasznált. A nagyanyjára sem számíthatott. Bár ő nem morgott vele úgy, mint a nagyapja, de összeszorított szájjal figyelte, és Hunter érezte, ahogy a rosszallása betölti a szobát egészen addig, míg legszívesebben megragadta volna őt a vállánál fogva, hogy felrázza és a képébe üvöltsön. – Mi bajod? – kiáltotta képzeletben. – Nem vagyok elég jó neked? Aztán olyan erősen rázta volna, hogy kihulljon a műfogsora, és soha többé ne tudja pengevékonnyá szorítani a száját.

Hunter majdnem elmosolyodott, de csak fél másodpercig engedte magának, hogy elmerüljön az elképzelt jelenetben. A nagyanyjának nem is volt műfogsora. Egy kéz ragadta meg Hunter karját, és talpra állította. – Szerinted ez vicces? – mordult rá a nagyapja egyre emelkedő hangerővel. – A barátaid több száz dollárnyi kárt okoztak, és te ezt viccesnek találod? Hunternek minden csepp önuralmára szüksége volt, hogy ne tépje ki magát nagyapja szorításából és üsse le az öreget. A nagyapja szemébe nézett. – Engedj el! A férfi szorítása erősödött, és hüvelykujját Hunter izmába mélyesztette a könyöke mögött. Fájt, de Hunter nem mutatta. Tudta, hogy bizonyos dolgok a képessége miatt történnek vele. A sajátos tehetsége miatt vonzotta az embereket, ami általában abban nyilvánult meg, hogy felkeltette az érdeklődésüket, bármilyen formában mutatták is ki azt. Ez néha nagyon jóleső volt, mint Beccával, akivel majdnem összejött. Máskor nem esett jól. Például most. – Ott kellett volna hagyjalak a börtönben hétfőn – jegyezte meg a nagyapja. – A büntetés-végrehajtás talán rád ijesztett volna és beléd vert volna egy kis józan észt. Mintha a nagyapja bármi mást tett volna azon kívül, hogy hazahozta őt a rendőrőrsről. A zsaruk fel sem jelentették. Nem volt ellene bizonyítékuk, mert nem ő gyújtotta a tüzet. – Engedj el! – Vagy rendesen fogsz viselkedni, vagy a verandán alszol. Megértetted? Hunter ezt nem érezte büntetésnek. Imádta a szabad levegőt. Ugyanakkor egyik-másik éjszaka már fagyott, és minden kempingfelszerelése egy raktárban volt, ahonnan még nem hozták el, amióta ideköltöztek. – Megértettem – felelte Hunter. Úristen, hogy hasogatott a feje! – Engedj el! Nagyapja eleresztette a kezét, de előtte egy kicsit lökött rajta.

– Takaríts össze mindent, mielőtt iskolába mész! És elvárom, hogy iskola után azonnal haza gyere! – Igen, uram – válaszolta Hunter. – És ne gúnyolódj! Menj a francba! Persze ezt nem mondta ki. Nem adja meg a nagyapjának ezt az örömöt. Megőrizte a hidegvérét és eltüntette a rendetlenséget a padlóról. Bárcsak ilyen könnyen rendet tehetne a saját életében is.

3. FEJEZET

M

OST LETT VÉGE AZ EGYHETES ISKOLAI SZÜNETNEK,

de ez nem jelentette azt, hogy Hunter egy kicsit is vágyott volna vissza az iskolapadba. Ült a dzsipjében a parkolóban és nézte, ahogy a tanulók beözönlenek az ajtókon. Nem akart bemenni. Callával együtt járt amerikai irodalomra. Mégis, hogy üljön vele egy teremben és tegyen úgy, mintha mi sem történt volna? Calla Ryan Stacey-t használta arra, hogy gyújtogasson a városban, így akarta az Őrzőket a városba hívni. A lány öngyújtó folyadékkal pentagrammákat rajzolt azokban a házakban, amiket felgyújtottak, arcátlan üzenetként az Őrzőknek, akik pentagrammákat festettek azokra a házakra, ahol szerintük tiszta elementálok laknak. Ryan Stacey most börtönben ült, Calla pedig azzal fenyegetőzött, hogy megint házakat gyújt fel a rejtélyes fiú társával mindaddig, amíg Hunter ide nem hívja az Őrzőket. Mégis, hogy a fenébe tudná idehívni őket? És ha sikerülne is, attól talán jobb lesz? Halálos csapdába csalni az embereket? Elővette a mobilját, és a névjegyzékben Bill Chandler számához görgetett. Napok óta nem beszéltek, de Becca apja szinte azonnal felvette a telefont. Minden udvariaskodás nélkül így szólt: – Te vagy az, Hunter? – Calla Dean betört ma reggel a házunkba. – Mit akart? Hunter nem igazodott el a férfi hangján. Nem volt benne sem kíváncsiság, sem düh, sem unottság vagy ingerültség. Hunter sohasem tudta, hányadán áll Becca apjával, ami bizonyos

szempontból megnyugtató volt, mert a saját apjánál sem tudta ezt soha. – Azt akarja, hogy hívjam ide az Őrzőket. Rövid szünet. – Ez nem újdonság. – Azt mondta, addig gyújtogat, amíg ide nem jönnek. – Ha folytatja a támadásokat, akkor előbb-utóbb egyedül is idehívja őket. Ehhez nincs rád szüksége. Hunter nem ezt a választ akarta hallani. – Van fogalma róla, kinek dolgozhat? – Nem. És nem is érdekel. Hunter pislantott. – Nem… érdekli? – Nem. Az Őrzők majd eljönnek, és megszüntetik a problémát. Ha belekeveredek, azzal csak Beccát sodrom veszélybe. – Calla embereket fog ölni. Ő nem kis tüzeket gyújt. Ő… – Calla azért van életben, mert te elszalasztottad a lehetőséget, Hunter. Az ijedség Hunter torkára forrasztotta a szót. Úgy elnémult, hogy levegőt is alig kapott. – Mondtam, hogy gondoskodj arról, hogy Gabriel Merrick ne okozzon gondot. Ehelyett segítettél neki, hogy még több bajt csináljon. Nem szabad belekeveredned! Hunter a fogát csikorgatta. Igen, Bill megkérte, hogy tartsa rajta a szemét Gabriel Merricken, egy tűz elementálon, akinek a természete az eleméhez hasonlóan szenvedélyes volt. De Gabriel arra használta a képességét, hogy kimentse az embereket a rejtélyes tüzekből, amik mostanában törtek ki szerte a városban. Hunter pedig segített neki. Aztán amikor Ryan Stacey felgyújtotta a könyvtárat, Calla elárulta, hogy ő áll a gyújtogatások mögött. Calla gúnyos megjegyzéseket is tett és azt állította, hogy ő a felelős a fiú apjának a haláláért. Hunter elővette a fegyverét. Aztán nem volt képes meghúzni a ravaszt. Hunter lehunyta a szemét. – Emberek haltak volna meg…

– De nem haltak meg. Megmentetted őket. És közben hagytad, hogy Calla Dean elmeneküljön, ezért most előnyben van. – Becca apja elhallgatott, a súlyos csend vádlón telepedett a fiúra. – Ezt te főzted ki, kölyök. Most már edd is meg a főztödet! A telefon elnémult. A döbbenetet egyfajta düh váltotta fel. Hunter magára haragudott. Már kétszer lett volna lehetősége arra, hogy megoldjon egy problémát, de ő tétovázott, mielőtt halálos fegyvert vetett volna be. A könyvtárban is csak állt, amikor minden irányból tűz vette körül, és hallgatta, ahogy Calla felsorolta, milyen bűnöket követett el. Megannyi tréning, és mégsem tudta meghúzni a ravaszt. Most szembe kell néznie a lánnyal. Itt az iskolában, ahol Calla nem rendezhet jelenetet. Az iskola előterei zsúfolásig teltek. A főfolyosókat, amik a könyvtár előtt vezettek el, lezárták sárga figyelmeztető szalagokkal, és a pincében lévő helyiségekbe terelték a diákokat, ahol az öltözőszekrények sorakoztak. Így tudtak átmenni az iskola egyik szárnyából a másikba. Huntert legalább háromszor meglökte valaki, míg a könyveit próbálta összegyűjteni a reggeli óráira. Aztán a semmiből egy kéz nyúlt ki, és kiverte az összes könyvet a kezéből, amik szétcsúsztak a kövezeten. – Isten hozott újra itt, seggfej! Gabriel Merrick. A mozdulata könnyed volt. A méreg a hangjában nem. Hunter a fiú után nézett, és egy pillanatig elgondolkodott, megtorolja-e, amit a másik tett, vagy tegye félre a büszkeségét, és tűrjön. Mert valójában megérdemelte a beszólást. – Szevasz! – szólt utána. Gabriel beintett neki, és eltűnt a folyosó sarkán. Hunter úgy érezte, szerencsés, amiért Gabriel nem gyújtotta fel a könyveit. Az osztályteremben oda sem figyelt a reggeli hirdetményekre, egy terven agyalt. A negyedik órát Chrisszel és Beccával töltötte. Talán először velük kéne beszélnie. Ha megtudják, mire készül Calla, esetleg felajánlják a segítségüket.

Vagy elküldik a francba. Szüksége volt egy B tervre. Callát nem tudta egyedül megállítani. Valaki megköszörülte a torkát. Hunter pislantott és rájött, hogy az osztályterem elnémult. Mindenki őt nézte, az idősödő tanárnőt is beleértve, aki általában csak az osztálytermet és a tanulószobát kísérte figyelemmel. Valami fontos elkerülte a fiú figyelmét. – Hunter! – szólította meg Mrs. Goodchild. – Nem hallottad a hangosbemondót, kedvesem? Vár az iskolapszichológus. Hunter felsóhajtott, és összeszedte a holmiját. Amióta elkezdődött az iskola, harmadszorra hívatták. Úgy tűnt, minden héten alá kell íratnia valami új űrlapot az édesanyjával. Ezúttal biztos egy újabb pót-pót vészhelyzeti nyomtatványt kell kitölteni három példányban. A reggeli fejfájása újra visszatért, és olyan dübörgést keltett a szemgolyói mögött, mint egy gömbölyűfejű kalapács. A központi iroda zsúfolt volt: látott a késésük miatt magyarázkodó diákokat, akik szerettek volna végre órára menni; egy mankóra támaszkodó srácot orvosi papírokkal a kezében; két öltönyös férfit, akik házalóknak tűntek, de valószínűleg főiskolai toborzók voltak, és a legszexibb lányt, akivel Hunter valaha találkozott. Egy fél másodperc erejéig azt is elfelejtette, hogyan kell egyik lábát a másik után rakni. A lány a titkárságvezető asztalánál állt. Oldaltáska lógott a válláról. Váll fölé érő, sűrű, szőke haja volt, pár tincs az arcába lógva keretezte zöld szemeit. Feltűnő szemeiből értelem sugárzott, nem unalom. Telt rózsaszín ajkai szinte duzzogó kifejezést kölcsönöztek arcának. Ruháit mintha ráöntötték volna, divatosak voltak és láthatóan drágák: karcsúsított fazonú, rövid, barna bőrdzsekit viselt, keskeny csípőjére simuló farmert és térdcsizmát, amin épp annyi csat és cipzár volt, hogy kíváncsivá tegye az embert. De nem csak a lány külseje igézte meg Huntert. A lány körül energiával telt meg a levegő, mintha a fény és a levegő apró szikráktól lobbant volna lángra körülötte. A lány oldalra kapta a tekintetét, és hirtelen a fiú szemébe nézett. Hunter szíve nagyot dobbant.

Örült, hogy ezt nem láthatta a lány. El kellett fojtania az érzelmeit. A lányok olyan bonyodalmat jelentettek, amire most semmi szüksége nem volt. Megigazította a táskáját a vállán, és rezzenéstelenül állta a lány pillantását. A lány szemei összeszűkültek, és félresöpörte a haját az arcából. Ajkai szétnyíltak, mintha mondani akart volna valamit, de ekkor a titkárnő letette a telefont, és átnyújtott neki egy iratköteget. – Nos, Sullivan kisasszony, itt a szekrénye kódja és néhány kitöltendő nyomtatvány a szüleinek, vészhelyzet esetére. Mindjárt kezdődik az első óra, úgyhogy… Új diák. Talán ez a sors keze. Ezzel teheti jóvá a Calla által okozott reggeli felfordulást. Talán azért hívták most ide, hogy körbevezesse a lányt az iskolában. Talán… – Alice? – szólt ki egy hang az iskolapszichológus irodájából. – Ha Hunter Garrity ideér, be tudnád küldeni, kérlek? Basszus! Hunter nagyot sóhajtott, és elindult Ms. Vickers ajtaja felé. Ahogy elhaladt az új lány mellett, megérezte az illatát. Édes, fűszeres illat volt, mint a fahéjas alma. A lány még mindig Huntert nézte. – Tetszik, amit látsz? A hangja szemtelen volt, de nem gúnyos. Mint aki feltett egy egyszerű kérdést, bár szemernyi kétsége sincs a választ illetően. Hunter elszégyellte magát. Nem kellett volna úgy bámulnia. Szólásra nyitotta a száját, habár ötlete sem volt, mit is mondhatna. Kérjen bocsánatot? Esetleg tegyen valami pimasz megjegyzést, mint például: Naná! Ekkor az egyik srác a későn érkezők közül megszólalt: – Ó, igen! Nekem tetszik, amit látok, bébi! A mellette lévő fiú belecsapott a társa tenyerébe, és így folytatta: – Miért nem mutatsz nekünk egy kicsit többet magadból… – Hagyjátok békén! – csattant fel Hunter. Egy lépést tett feléjük. A fiúk gúnyosan úgy tettek, mintha „hű, de megijedtek” volna. – Fiúk! – szólt rájuk a titkárnő.

A lány a szemét forgatta, belesüllyesztette a papírokat a válltáskájába, és az ajtó felé fordult. Akkor erről ennyit. Mintha bármit is számított volna. Hunter visszafordult Vickers irodája felé. Az ajtó félig nyitva állt, ő pedig szélesre tárta, és közben azon tűnődött, ugyan mi a fenéért hívatták ide. Aztán meglátta azt a diákot a székben, a könnyáztatta arcú lányt, aki az ölében tartotta csuklóját, és majdnem megállt a szíve. Calla Dean. Kate az üres folyosón állt. A telefonjára pillantott. Máris jött egy üzenet Silvertől. De most tényleg. Még csak tizenöt perce van itt. Csak megfigyelés. Ne támadj! Mintha nem mondta volna ezt el elégszer reggel. Mintha ő olyan tyúkeszű lenne, hogy harcba száll egy rakás mocskos elementállal az iskola kellős közepén. A veszélyhelyzetre figyelmeztető sárga szalag, amit egyik-másik folyosóra kifeszítettek, elég bizonyíték volt arra, milyen erős hajlamuk van az elementáloknak a pusztításra. Mit képzel róla Silver, mit fog csinálni? Nekiesik valakinek az ebédlőben? A telefon, ami néma üzemmódban volt, hangosan zizegett az üres folyosón. Találkoztál már valaki érdekessel? Kate fintorogva fújt egyet, ahogy az üzenetet olvasta. A titkárnő érdekes volt, mert kétszer is eltévesztette Kate nevét. Mégis, miért olyan bonyolult azt lebetűzni, hogy Kate Sullivan? A fiúkat az irodában érdekeseknek találta, mert mindent megtestesítettek, amit a középiskola ígért, és úgy vigyorogtak rá, mintha modell lenne egy magazinból, nem pedig hús-vér lány.

Kivéve az a piercinges fiú, ősz sávval a hajában. Ő más volt, mert úgy elnémult körülötte a levegő, mintha egy általa irányított gömbben sétált volna. Újra megzizzent a telefon. Mi a helyzet? Istenem! Erős kísértést érzett, hogy lefényképezze a középső ujját, és azt küldje vissza válaszul. Ujjai sebesen siklottak a képernyőn. Megyek az első órámra. Találhatnál hasznosabb elfoglaltságot is, mint hogy nekem üzengetsz. Mihelyst megnyomta a „Küldés” gombot, máris megbánta. Silver választotta el őt az ehhez hasonló további küldetésektől. Elkezdett bepötyögni egy új üzenetet, amivel az előző üzenet gúnyos élét elveheti, amikor az egyik osztályterem ajtaja kivágódott. Középkorú, tweed sportzakót és drótkeretes szemüveget viselő tanár állt az ajtóban. A termében kettesével ültek a diákok az asztaloknál és kíváncsian kukucskáltak kifelé. A tanár nem tűnt annyira kíváncsinak. Sokatmondó pillantást vetett a lányra. – Nem kellene valahol lennie, kisasszony? Kate becsúsztatta a telefonját a táskájába, és egy mozdulattal kirázta szőke haját a szeméből. Bárkit képes volt elvarázsolni. A nyelve hegyén volt egy kétértelmű, kihívó válasz, de a férfi tekintetéből azt szűrte le, hogy nem venné a lapot. Elgyötört arckifejezést öltött, és elkezdte kiráncigálni a táskájából az egyik lapot, amit a titkárnő adott neki. – Ez az első napom – mondta panaszos hangon. – A titkárnő megígérte, hogy küld valakit, aki elkísér az első órámra, de aztán dolga akadt… A tanár bólintott, és az egyik diák felé csettintett ujjával, aki a terem első sorában ült. – Nick, mutasd meg, hová kell mennie, de utána azonnal gyere vissza!

Kate visszacsúsztatta a térképet a táskájába, és mézesmázos szavakkal így szólt, megérintve a tanár karját: – Nagyon szépen köszönöm! Annyira elveszettnek éreztem magam. A tanár hümmögött valamit, majd visszalépett a terembe, ügyet sem vetve többé a lányra. Nahát! Ennyit a varázserejéről. – Szia! Nick vagyok. Hová kell menned? Kate felpillantott az ajtóban megjelent fiúra, és majdnem kiejtette a táskáját a kezéből. Nem azért, mert igen jóképű volt… habár részben azért is. Sötét haj, kék szemek, néhány szeplő a járomcsontja fölött. Magasabb volt, mint amire számított. Hanem azért is, mert már látott róla fényképet. Ami azt illeti, benne volt a telefonjában is, az egyik mappában. Legszívesebben kirántotta volna a telefont a táskájából, hogy leellenőrizze. Nick. Nick Merrick. Kate a képességeire utaló összes jelet eltüntette, habár ez nem volt egyszerű. Meg akarta érinteni a fiút, hogy lássa, érzi-e Nick képességeit itt a folyosón. Az biztos, hogy nem úgy nézett ki, mint egy rablógyilkos banda egyik tagja. Arra számított, hogy azonnal gyűlölni fogja őt, mihelyst megpillantja. Tudta, mire képesek ezek a tiszta elementálok, a fejébe verték a leckét. A fenébe is, első kézből származó bizonyítékai voltak: az anyja akkor vesztette el az életét, amikor az egyik ilyen elementált próbálta elpusztítani. Kate szeme láttára. De ez a srác, itt vele szemben, annyira… normálisnak látszott, hogy nehezen tudott olyan erős érzelmet kiváltani belőle, mint a gyűlölet. Könnyű, megnyerő mosolya volt, ami a lányt is arra késztette, hogy visszamosolyogjon rá. De látta a híradóban, milyen pusztítást végzett nemrég egy tornádó a városban. Látta a fényképeket a hídról, amit elpusztított egy földrengés és az utána következő árvíz. Olvasta az újságcikkeket, amik a legutóbbi gyújtogatások áldozatait mutatták be… amiket mind ezek az elementálok okoztak. Nem bámulhatta tovább a srácot.

Beletúrt a táskájába, és a kék papírlapot kereste, amin az órarendje volt. A tanár megköszörülte a torkát. – Valami gond van? Kate megrázta magát. Ő ennél sokkal ügyesebb. – Nem, elnézést kérek! Megtalálta a papírt, és diadalmasan előrántotta. Nick becsukta a tanterem ajtaját, és egy pillantást vetett az órarendre. – Ez az iskola másik felén van. A könyvtár alatt kell odamennünk. Megmutatom. Meg kéne köszönnie neki. Flörtölnie kéne vele, közel kerülni hozzá. De nem bírt napirendre térni a tény fölött, hogy besétált ide, és Nick Merrick csak úgy az ölébe pottyant. Kate bólintott, és elindult a fiú mellett. Az idegei üvöltöztek vele. Ez a fiú egy gyilkos! Csinálj valamit! Ne támadj, ne támadj, ne támadj! – Nem hallottam rendesen a nevedet – mondta Nick. – Kate vagyok. – Végre dolgozni kezdett az agya. – Az a fickó mindig ilyen tuskó? Nick megvonta a vállát. – Dr. Cutter? Áh, rendes fickó. Csak ha valaki félbeszakítja, miközben előadást tart a ferde síkokról, elborul az agya. Nick megfogta az ajtót a lépcső tetején, és kinyitotta Kate előtt. Kinyitja nekem az ajtót! Még úriember is! – Honnan jöttél? – kérdezte Nick. – A közelből – felelte a lány. – Most kerültem át az annapolisi St. Maryből. Szemenszedett hazugság volt, de Silver elmagyarázta neki, hogy az, aki nem ebből a városból származik, gyanút kelthet, és ezt most nem engedhették meg maguknak. Kate órákon keresztül magolta a kocsiban, hogy milyen nevezetességek és népszerű helyek vannak a környéken, csak azért, hogy hihetően alakítsa a helyi lakost. Szinte érezte Nick erejét a levegőben kettejük körül, és minden erejére és önuralmára szüksége volt, hogy ne árulja el magát. – Elég szívás a gimnázium közepén költözni – mondta Nick.

– Nekem nem. Ki nem állhattam azokat a begyöpösödött öreg apácákat. Nick elmosolyodott, és még egy pillantást vetett a lány órarendjére. – Az öcsém is harmadikba jár. Chris. Te jó ég! Kate-nek teljesen leállt az agya. Majdnem azt felelte, hogy tudom. – Klassz – nyögte ki végül. – Azt hiszem, a negyedik órája történelem lesz. Ha akkor is elvesznél, ő segít neked. – Kösz! – felelte a lány. – Majd megkeresem. Chris Merrick. Negyedik óra. Pipa. De most tényleg, olyan volt ez, mint halakra lövöldözni egy hordóban. Silver teljesen odalesz, meg vissza. Nick ránézett. – Az alsósok és a felsősök egyszerre ebédelnek, szóval, ha szeretnél valahová leülni, akkor nyugodtan keress engem. Bemutatlak a többieknek is. – Aztán Nick hamiskás mosollyal olyat mondott, amitől egy pillanatra kibillent a lány a lelki egyensúlyából. – Habár nem hiszem, hogy gondot okozna barátokat szerezned. Aha! Csak esett folt a fiú úriemberi páncélján. Ez segített Katenek, elhallgattatta a lelkiismerete bántó hangját. Kirázta a haját a szeméből, és felnézett a fiúra. – Sosem volt az. – Elhallgatott, majd így folytatta: – De azt hiszem, az ebédmeghívást elfogadom. Ha nem bánod. – Nem ajánlottam volna fel, ha bánnám – felelte a fiú, azzal lélegzetelállító mosolyt vetett rá. Kedves és jóképű. Kate majdnem utálta, amiért meg kell ölnie. De csak majdnem.

4. FEJEZET az iskolapszichológus irodájában, karjait az ölében ringatva. Kerülte Hunter tekintetét. Hunter a lányra meredt és próbált uralkodni magán, miközben az iskolapszichológus monoton hangon így szólt: – Kérdeztem valamit, Hunter. Te okoztad azokat a kék foltokat Calla csuklóján? Ebben a másodpercben Hunter sokkal komolyabb sérüléseket szeretett volna okozni a lánynak néhány kék foltnál. Calla nemrég tett arról, hogy Hunternek eszébe se jusson a közelébe mennie – az iskolában és azon kívül sem. Hunter összeszorította az állkapcsát, és a fogai között szűrve a szavakat egyenesen a képükbe hazudott: – Nem. Calla megint szipogott. – Ms. Vickers, én tényleg nagyon rosszul érzem magam egy helyiségben vele. – Hunter, ezt már az első napodon megbeszéltük. Mondtam, hogy mi itt nem tűrünk semmiféle tettlegességet a diákok között. Emlékszel erre? – Aham – vágta rá Hunter feszülten. – Tudom, hogy a rendőrség nem talált fegyvert nálad a múlt heti tűzesetnél, de nem tetszenek azok a pletykák, melyek szerint igenis hozzájutottál egy fegyverhez. – Azok nem pletykák – suttogta Calla elcsukló hangon. – Meg is mutatta nekem. Amikor verekedtünk, azt mondta, ha nem randizom vele, akkor… – Fejezd be a színjátékot! – csattant fel Hunter.

C

ALLA EGY PÁRNÁZOTT SZÉKEN ÜLT

Calla összerezzent. Oscar-díjat érdemelt. Hunter érzelemmentes hangon folytatta. – Soha nem fenyegettelek meg téged. Calla felnézett. Szemei könnyesek voltak. – Én kedveltelek, Hunter. Komolyan! De… – Hagyd abba! Hunter legszívesebben mindent felsorolt volna, amit a lány tett. A tüzeket, a betörést, az emberölési kísérleteit. De olyannak tűnt volna, mint egy dühöngő őrült. Miközben Calla volt az, aki megőrült. Ms. Vickers hátradőlt a székében. A negyvenes éveit taposhatta, barna haja erősen őszült. A szemei fáradtak, az arca petyhüdt, de a tekintete még mindig acélos volt. – Megkértem Callát, hogy jöjjön el hozzám minden reggel – mondta. – Téged pedig arra kérlek, Hunter, hogy kerüld el egy időre! – Örömmel. – Mi nagyon komolyan vesszük a zaklatást, Hunter. – Rendben. Tökmindegy. Nem fogom zaklatni őt. Még szólni sem fogok hozzá. Most már mehetek? – Nem. Azt szeretném, ha Calla menne el. Úgy vélem, nekünk kéne még pár szót váltanunk. Calla szipogott egyet, felvette a hátizsákját majd felmarkolt néhány zsebkendőt a Ms. Vickers asztalán lévő dobozból. Hunter ránézni sem bírt, amikor a lány eloldalazott mellette. Az ajtó halk kattanással csukódott be mögötte. Hunter Ms. Vickersre sem akart nézni. – Nem szeretnéd elmondani a történetet a te szemszögedből is? – kérdezte Ms. Vickers. – Nincs itt semmiféle történet. Vickers hallgatott. Hunter érezte a nő várakozó pillantását. Felnézett rá. – Nincs itt semmiféle történet – erősítette meg Hunter. – Nagy ívben el fogom kerülni őt. – Ez úgy hangzott, mintha te lennél az áldozat. Áldozat. Erre nem lehetett jó választ adni, így Hunter megint félrefordította a tekintetét.

– Hogy érezné magát az édesanyád – kérdezte Vickers –, ha tudná, miért hívattalak be ma az irodámba? Hunter felhorkant. – Azt kérdezné: milyen Hunter? Ms. Vickers lemerevedett, és Hunter rájött, hogy nem ez volt a helyes válasz. – Beszélgessünk édesanyádról? – kérdezte a nő csendesen. Hát ez nagyszerű! – Azt gondolja, nem kapok elég figyelmet otthon, ezért lányokat bántalmazok? – Miért, így van? – kérdezte Vickers. – Nem. Istenem! Dehogy! – Hunter előrehajolt, és kezeit az íróasztal szélére tette. – Nem akarom folytatni ezt a beszélgetést – mondta, azzal felkapta a táskáját, és felállt, hogy távozzon. – Hunter! – szólt utána Vickers. Hunter megállt az ajtóban. – Kerüld el Calla Deant, megértetted? – Igen – felelte Hunter, és megragadta az ajtónyitó gombot. – Semmi közeledés. Vágom! – Pár nap múlva szeretnék veled beszélni, hogy lássam, hogy mennek a dolgaid. Hunter a szemeit forgatta. – Alig várom. Ahogy kilépett a központi irodából, arra gondolt, hogy volt idő, amikor eszébe sem jutott volna így kisétálni egy tanár irodájából, nem is beszélve arról, hogy így viselkedjen egy tanár jelenlétében. Ugyanakkor régen támasztottak bizonyos elvárásokat vele szemben, amiknek meg akart felelni. Aztán azon gondolkodott, hogy Becca most hajlandó lenne-e szóba állni vele. Szünetben küldött neki egy SMS-t, és azonnal kapott is választ, ami meglepte. De csak amíg el nem olvasta az üzenetét: Ne vedd sértésnek, Hunter, de senki sem bízik benned. Talán itt, az iskolában nagyobb eséllyel hallgatja meg őt. Főleg, ha elmeséli neki, amit Calla mondott. A negyedik óra világtörténelem volt. Becca szokás szerint Chris mellett ült. Sötét haja az egyik vállára omlott. Azonnal felkapta a

fejét, ahogy Hunter belépett a terembe. Szürke szemei olyan szúrósan meredtek rá, hogy szinte odaszegezték Huntert az ajtófélfához. Amikor Hunter ideköltözött, rögtön megérezte, hogy Becca is egy Ötödik. De azt is rögtön tudta, hogy a lány nem Őrző. Becca túl könnyen megbízott az emberekben. Túl kedves volt. Hunter azonnal megkedvelte a lányt. Ráadásul azért jött ide, hogy befejezze az apja küldetését, és elpusztítsa a Merrickeket. És Becca barátságán keresztül, mely Chrishez fűzte, könnyű volt az út. Szóval, Hunter kihasználta a lányt. És ezzel eljátszotta minden esélyét nála. Becca egy hosszú pillanatig Hunterre meredt, majd a tekintetét elfordítva odasúgott valamit Chrisnek. Hunter egy villanásnyi időre érzett… valamit. Nem volt ez megbánás, és valójában vágyakozás sem. Könyörgött a levegőhöz, hozza el felé a lány szavait, de az ellenállt. Dühítő volt, főleg amikor Chris halkan felnevetett, és Hunterre nézett. Hunter szeretett volna egy lépéssel a helyiség másik végében teremni, és jól képen törölni Chris Merricket. Lelki szemei előtt látta amint ökölbe szorítja a kezét és beviszi az ütést, ahogy az apja tanította. Elképzelte, hogyan engednek szabad utat a csontok az öklének. – Elnézést! Hunter elállta az ajtót. Oldalra mozdult, hogy átengedje a lányt. Erőt vett magán, és szétnyitotta az ujjait. Aztán megérezte a fahéjas alma illatát és a világosszőke haj ragyogását. Az új lány, akivel reggel találkozott, komoran nézett egy kék papírlapot. – Itt van a világtörténelem-óra? – Igen. Hunter törte a fejét, szeretett volna valami okosat mondani, de a lány felemelte tekintetét a papírról, és ezzel kiűzött minden értelmes gondolatot a fejéből. Tetszik, amit látsz? Megmagyarázhatatlan érzés volt. Meg akarta érinteni a lányt, érezni akarta a szíve dobbanását az ujjai alatt, meg akart őrizni

valamit abból az illatból a tenyerén. Most már örült, hogy nem bírt megszólalni. Valószínűleg eszelősnek tűnt volna. A lány feljebb húzta a táskája pántját a vállán. – Te aztán szeretsz bámulni, igaz? Hunter elkapta a szemét, érezte, ahogy a forróság felkúszik a nyakán. – Ne haragudj! – Nem kell sajnálkoznod, de ne hibáztass, ha én is bámulni foglak! Hunter azonnal a lányra pillantott. Fogalma sem volt, csak flörtöle vele a lány. A hangja olyan… közvetlen volt. – Van egy elméletem a piercingekről – mondta a lány. – Örülnék, ha elmondanád. Hunter is tudott közvetlen lenni viszonzásképpen. Mögöttük Mr. Beamis, a történelemtanár megköszörülte a torkát: – Esetleg leülhetnénk végre mindannyian? A lány nem mozdult, így Hunter sem. Három üres szék volt az osztályban. Az egyik balra tőlük, aminek az asztala majdnem a tanári asztalhoz ért. Egy másik hátul, közvetlen Becca mögött. És egy a harmadik sorban, Huntertől két hellyel arrébb. – Te hol ülsz? – kérdezte a lány. Hunter a harmadik sorban lévő széke felé biccentett. Az asztalok kétszemélyesek voltak, és Hunter mellé Monica Lawrence-t ültették a félévzáró közös dolgozat miatt. Monica elmélyülten vizsgálta a haját, töredezett hajvégeket keresett. Néhány sorral mögötte Becca azt figyelte, kicsit túlságosan is nagy érdeklődéssel, hogy mit és hogyan mond egymásnak Hunter és Kate. Mr. Beamis újra megköszörülte a torkát, ezúttal kicsit határozottabban. – Még ma, ha nem bánják! A lány megfordult, és felmérte a termet, mintha a tanár türelmetlensége fikarcnyit sem hatotta volna meg. Azután anélkül, hogy egy utolsó pillantást vetett volna Hunterre, becsusszant a padok közé, és lehuppant a két sorral arrébb lévő üres székbe.

Hunter a saját széke felé vette az irányt, látszólag figyelemre sem méltatva a lányt. Beamis a tábla felé fordult, és azonnal mormolni kezdett valamit. Hunter simán végig bírta volna aludni ezt az órát. Tavaly teljesítette a világtörténelmet, még az előző iskolájában, és bár ezt elmondta, amikor beiratkozott, mégis belökték őt ide. Monica nem az a fajta volt, akit különösebben érdekelt volna, hogy a padtársa odafigyelt órán, vagy sem, így Hunter ezt az órát általában arra használta, hogy megcsinálja a házi feladatot, amit a többi tanár adott fel. Ma azonban minden idegszálával a tőle néhány sorra ülő új lányra koncentrált. Ahelyett, hogy azon agyalt volna, hogyan állítsa meg Callát. Vagy hogy kitalálja, mi lenne a legjobb módja annak, hogy rávegye a Merrickeket, segítsenek neki. Csak fahéj és alma és szőke haj járt a fejében. Aztán hirtelen kizárta ezeket a gondolatokat az agyából. Már kétszer megégette magát: egyszer Claire-rel, aki kihasználta őt, hogy rátegye a kezét az apja fegyvereire, másodjára Callával, aki meg arra használta őt, hogy a maga javára fordítsa Hunter apjának a kapcsolatait. Az utolsó útjuk előtt Hunter apja megosztott még egy végső tudnivalót a fiával, amit aztán az apja halála örökre bevésett Hunter agyába: Használj ki másokat, mielőtt ők használnak ki téged! Hunter előhúzta a francia tanulmányi ösztöndíjért készülő dolgozatát, és úgy tett, mintha az új lány nem is létezett volna. Egy háromszögbe hajtogatott papírdarab landolt a füzete közepén. Normális esetben óvatosan, feltűnés nélkül hajtogatta volna ki az üzenetet, de Beamisnek annyira fogalma sem volt arról, mi folyik körülötte, hogy akár fejbe is csaphatta volna, azt sem veszi észre. Lila tintával írt, ívesen hurkolt betűket olvashatott. A papír a lány illatát árasztotta: Mi a számod? Ez igen! Hunter bekapcsolta a tollát, és a lány szavai alá a következőket írta:

Van egy elméletem azokról a lányokról, akik azelőtt kérik el a számomat, mielőtt megkérdezték volna, hogy mi a nevem. Összehajtotta a papírt, és visszadobta. Önuralmának minden morzsájára szüksége volt, hogy ne azt nézze, hogyan hajtja ki az üzenetet a lány. Rekordgyorsasággal landolt újra az asztalán a papír: Van egy elméletem azokról a fiúkról, akik szívesebben írnak, mint SMS-eznek. Hunter tolla megint a papírt szántotta: Van egy elméletem azokról a lányokról, akik tele vannak mindenféle elméletekkel. Várt, nem nézett hátra, és próbálta elfojtani azt a kis mosolyt, ami a szája szegletében bujkált. A papírdarab nem jelent meg újra. Egy perc elteltével felsóhajtott, majd újra hozzáfogott a francia dolgozatához. Amikor az összehajtott háromszög halántékon csapta, akkorát ugrott, mint egy kecske. A széke megcsikordult a padlón. Beamis félbeszakította az előadását, elfordult a táblától, és azt kérdezte: – Valami gond van? – Nincs – köhögte Hunter, miközben a kezével eltakarta az üzenetet. – Elnézést! Amikor újra tiszta volt a levegő, széthajtogatta a háromszöget. Ez egy új papírdarab volt: A nevem Kate. Kate. Hunter majdnem kimondta a nevét hangosan. Mi ütött belém – gondolta Hunter. A név tökéletesen illett a lányhoz. Rövid volt, merész és leírhatatlanul érzéki. Újabb papírdarab zuhant a jegyzetfüzetére, ezúttal egy nagyon kicsire összegyűrt keskeny csík. Most csak egy telefonszám volt rajta.

Hunter úgy érezte magát, mintha gyomron vágták volna, és elfelejtette volna, hogyan is kell lélegezni. Aztán előhúzta a mobilját, és az asztal alatt elkezdte bepötyögni az üzenetét. Gyakran jársz ide? A lány válasza szinte azonnal megjelent a képernyőn. Most vagyok itt először. Beamis ekkor újra az osztály felé fordult, úgyhogy Hunter is felnézett, amíg újra biztonságosan nem folytathatta az SMS-ezést. Mire ismét a telefonjára pillantott, újabb üzenet várta Kate-től. Lefogadom, hogy akár le is vetkőzhetnék meztelenre, azt sem venné észre ez a fickó. Hunter szívverése felgyorsult. Szerencsére így egyszerűbb volt: a telefonra pillantani, nem a lány szemébe nézni. Én észrevenném. Hosszú szünet következett, mialatt azon tanakodott Hunter, hogy nem sértette-e meg a lányt. Aztán megjelent az újabb üzenet Katetől. Van egy elméletem azokról a fiúkról, akik meztelenül képzelnek el, mielőtt bemutatkoznának. Hunter elmosolyodott. Hunternek hívnak. Honnan jöttél? Ezúttal azonnal megérkezett a lány válasza. Most iratkoztam át az annapolisi St. Maryből.

Erre Hunter máris elképzelte a lányt rövid, kockás szoknyában és térdzokniban. Ne fantáziálj rólam az iskolai egyenruhámban! Hunter elvigyorodott. Honnan tudtad? Pasiból vagy. Még nem mondtad el az elméletedet a piercingekről. Oké, tessék: szerintem szuperdögösnek kell lenned ahhoz, hogy piercingeket tetess be vagy tetováltass, különben csak a rondaságodat emeled ki velük. Hunter a telefonra meredt és azon tűnődött, hogy most ki akar vele kezdeni a lány, vagy meg akarja sérteni. Mielőtt rájöhetett volna a válaszra, újabb üzenete érkezett. Mi a jelentése a tetoválásnak a karodon? Végigszántottak ujjai a billentyűzeten. Az, hogy „kérdezd meg, mi a jelentése”. Hazudós. Küldetés teljesítve, azt hiszem. Hallott egy apró hangot a lány irányából, és hátrapillantott. Kate még mindig a telefonját nézte és az arcán mosoly ült, mintha a nevetését próbálta volna elfojtani. Úgy tűnik, a küldetés tényleg teljesítve van, gondolta Hunter.

5. FEJEZET aminek a megoldásán Hunternek törnie kellett a fejét. Ehelyett az egész negyedik órát azzal töltötte, hogy Kate-tel SMS-ezett. És az ötödik óra jó részét is. A világtörténelem-óra után szívesen fejezte volna be élőben a beszélgetésüket, de a lány anélkül surrant ki az ajtón, hogy egyetlen pillantást vetett volna rá. Hunter a folyosón állt és kissé elképedve nézte, ahogy a lány keresztülvág a diákok tömegén. Félreértette volna az üzeneteit? Talán nem is akart kikezdeni vele. Csak múlatta vele az időt a lány? Ekkor a telefonja újra megzizzent a kezében.

L

ETT VOLNA KISMILLIÓ GOND,

Már megint bámulsz? Sosem találkozott még olyan lánnyal, akinek pár szava egy telefon képernyőjén elég lett volna ahhoz, hogy azonnal hevesebben verjen a szíve. Most az ebédlő felé tartott, ajkán egy mosoly árnyékával, szívén a kétely árnyával. Küldött egy SMS-t a lánynak: Nem lenne kedved egymást bámulni ebéd közben? De Kate nem felelt. Talán jobb is úgy, ha most nem ül mellé a lány. Szembeszállhat Beccával vagy a Merrickekkel, és ráveheti őket, hogy segítsenek cipelni Calla fenyegetéseinek terhét.

Megnézte a telefonját, amíg a sorban állt, és várta, hogy ő is elvehessen egy tálcát. Semmi. Hunter felsóhajtott, és becsúsztatta a telefont a zsebébe, aztán elvett egy almát, egy tányér sült csirkét zöldségekkel és egy tányér levest. Egyikre sem kellett várnia, az ilyesmikért sosem álltak sorba. A kroketteknél bezzeg annyian dúródtak, mintha ingyen osztogatták volna. Amikor elfordult a pénztártól, ott állt vele szemben Calla. Szénsavas üdítő volt a kezében és gonosz csillogás a szemében. Hunter összehúzta a szemét, és mozdult, hogy elmenjen a lány mellett, Calla azonban nekiszaladt a vállának, felsikoltott, aztán hátrahőkölt, és elejtette az üdítőjét. – Ne fenyegess, Hunter! Az egyik segéd futballedző az ebédlőbe volt beosztva, és azonnal el is indult feléjük. – Mi folyik itt? Hunter összeszorította a fogát, és elhátrált a lánytól. – Semmi. – Meglökött! – Hozzá sem értem! A segédedző Hunter vállára tette a kezét, hogy távol tartsa a lánytól, habár Hunter egy tapodtat sem mozdult. – Menj szépen tovább! Hűtsd le magad! Calla könnyekben tört ki. Mindenki őket nézte. Egy lány a röplabdacsapatból odalépett hozzájuk, és elhúzta Callát, miközben megnyugtatóan suttogott a fülébe, gyilkos pillantást vetve Hunterre. Calla kevesebb, mint három másodperc alatt teljesen tönkrevágta Hunter napját. Megint. A fiú összeszorított fogakkal felsóhajtott, és elindult az ebédlő vége felé. Ekkor elkapta a hat méterre álló Kate tekintetét. Hunternek elég volt egy pillantás, hogy megállapítsa: Kate mindent látott. Nos, nyilvánvalóan nem mindent, épp csak annyit, hogy most elítélően bámulja őt. Hát, erről ennyit.

Legalább nem okoz gondot többé Kate-nek, hogy ő bámulja. Hunter nem bírt Kate szemébe nézni. Sejtette, hogy a lány azt gondolja, hogy ő egy… olyan srác. Hunter előrevetette a tekintetét, és továbbment, olyan erővel szorítva a tálcát, hogy remegett a leves felszíne. Úgy érezte magát, mintha egy feltekert spirálrugó lenne benne, ami csak egy fordulatnyira van attól, hogy kipattanjon. Kimért, egyenletes léptekkel indult el, de a fejében minden lépése egy halálos ütés előfutára volt. Nem az a fajta srác volt, aki fényes nappal jár le a konditerembe, de most ölni tudott volna egy pár bandázsért és egy homokzsákért. Összeszedte magát, nagy levegőt vett, majd lassan kifújta, és kényszerítette a kezeit, hogy ernyedten lógjanak járás közben. – Hé, seggfej! Éhes vagy? Egy kéz a tálcája szélére csapott, és kiverte a kezéből. Hunter hátrahőkölt. A csirke és a saláta nem találta el. A leves igen. Forró folyadék fröccsent egyenesen a mellkasára. Az a bizonyos rugó elpattant. Hunter megpördült, és az ökle előrelendült. Gabriel Merrick visszaütött. Hunter az ütés elé lépett, és ellenfele lendületét kihasználva elkapta a karját, és beletérdelt a gyomrába. Aztán szétválasztották őket. Túl korán. Hunter vér ízét érezte az ajkán, de hagyta, hogy szétválasszák őket. A segéd futballedző lépett közéjük, és valamit mondott. Hunter alig figyelt rá. Az edző arról beszélt, hogy verekedtek, és az iskolapszichológust emlegette… Hunter tojt az egészre. A szeme Kate-re szegeződött, aki ott állt a köréjük gyűlt emberek között, Nick Merrick, Gabriel ikertestvére mellett. Nick is mondott valamit, hangjából szinte sütött az elkeseredettséggel vegyes ingerültség. – Látom, megismerkedtél a másik testvéremmel, Gabriellel is… Hunter Nickre sem figyelt. Ő Kate-et bámulta. Illetve egész pontosan a lány kezét. És azt, ahogy Nick Merrick karján nyugtatja. Hunter elterült az iskolapszichológus irodájában a széken, és Vickers asztalának sarkát bámulta. A pólója még nedves volt, és ragadt a levestől, és jéghideggé vált, mire leért ide. Nem akarta megadni Gabrielnek azt az örömöt, hogy hallja őt panaszkodni emiatt.

Kate és Nick. Hogy történhetett ez? Hát Nick nem Becca barátnőjével, Quinn-nel jár? A levegőt szűknek és karcosnak érezte a bőrén, mint egy túl passzentos gyapjúpulóvert. Ms. Vickers tollával a jegyzettömbjén kopogtatott. – Ez ma már a második, Hunter. A fiú legszívesebben rákérdezett volna, hogy nem ítélhetné-e simán elzárásra vagy valamire, csak hadd mehessen végre a francba, el ebből az irodából. De lenyelte a szavakat. Becca apjának búcsúzóul ejtett megjegyzése járt a fejében, tovább fokozva a fejfájását: Ezt te főzted ki, kölyök. Most már edd is meg a főztödet! Nagyon úgy hangzott, mintha a saját apja mondta volna. Ms. Vickers a székében fészkelődött. Vibrált és halkan zúgott a mennyezeti lámpa. – És Gabriel Merrick. Reméltem, hogy a múltkori kis összeütközésed a törvénnyel egy időre távol tart téged az irodámtól. – Boldogan elmegyek. A nő nem mosolyodott el. – Tudod, hogy komolyan vesszük a tettlegességig fajuló összetűzéseket. Melyikőtök akarja elmondani, mi történt? Hunter fel sem emelte a szemét az asztal sarkáról. Várta, hogy Gabriel bemártsa őt. De Gabriel sem szólt egy szót sem. Ms. Vickers felsóhajtott. – Rendben, Hunter. Mi történt Calla Deannel? Taylor edző szerint nekimentél, miközben ebédért álltatok sorban. Hunter keze ökölbe szorult. – Nem csináltam semmit. – Calla azt mondta… – Calla hazudik! Hozzá sem értem. Ms. Vickers összeszorította az ajkait. – Megkértelek, hogy tartsd távol magad tőle. Ha nem látom jelét annak, hogy ezt teszed, akkor arra kényszerítesz, hogy felfüggesszelek. Nevetséges volt ez az egész. – De hiszen azt teszem!

– Még az ebédet sem bírtad ki. Nem hiszem, hogy ez komoly próbálkozásnak számítana. Hunter majdnem kirúgta maga alól a széket. Kezei le akarták tépni a műanyag karfát. – Én nem… – Hé! – kiáltott rá Gabriel éles hangon. Hunter már mozdult volna, hogy nekiessen Gabrielnek, és befejezze azt, amit az ebédlőben kezdett el. – Mi van? Gabriel meg sem rezzent Hunter tekintetétől. – Vegyél vissza, haver! – felelte Gabriel, és Hunterre emelte a tekintetét. Hunter észrevette, hogy a mennyezeti lámpa egyre izgatottabban zizeg, a fénycső pedig hangosan kattog. Az iroda levegőjének hőmérséklete hirtelen tíz fokkal zuhant. Hunter mindig érezte az elemeket, és újabban uralni is képes volt azokat, de ilyen mértékben még soha semmit nem tudott befolyásolni. Hunter lehunyta a szemét, és lassan nagy levegőt vett. Beszívta a levegőt az orrán, és kifújta a száján. Aztán még egyszer. Az öklét kinyitotta, és visszaült a székbe. – Nagyon zen – jegyezte meg Gabriel. – Akarod, hogy gyújtsak gyertyát? Hunter szemei kipattantak. – Menj a francba! – Uraim! – szólt rájuk Vickers. Az Isten verje meg! Ma valahogy mindenkinek sikerül Hunter idegeire mennie. – Sajnálom – nyögte ki Hunter. – Távol tartom magam Callától. – Még egy ilyen, és felfüggesztelek, Hunter. – A tanárt kirázta a hideg, és levette a kardigánját a széke háttámlájáról, majd beledugta a karját a ruha ujjába. – Ha újra sor kerül egy ilyen beszélgetésre, akkor háromnapos felfüggesztés vár rád. Megértetted? – Igen. Pillantása Gabrielre siklott. – Ugyanez vonatkozik rád is, Gabriel. – Vettem. – Gabriel gúnyosan tisztelgett a nőnek.

– Kibírjátok a következő óráig verekedés nélkül? Vagy itt kell tartsam valamelyikőtöket? Hunter felpattant a székből. – Kibírom. Gabriel követte a folyosóra. Hunter nem foglalkozott vele, bár szívesen nekilökte volna az öltözőszekrényeknek. Még nem csöngettek ki, és a folyosók üresek voltak. – Szép póló – szólalt meg Gabriel. – Kopj le! – Mi az, most már nem követsz, hogy jelenthess rólam a gazdidnak? Hunter eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és ment tovább. Gabriel követte. – Nem szereted, ha árulónak hívnak, igaz? – Nem vagyok áruló. – Apádat is elárultad, ezért van olyan erős bűntuda… Hunter sarkon fordult. Gabriel elkapta a csuklóját, mielőtt a fiú üthetett volna. – Ne legyél idióta! – csattant fel. – Azt akarod, hogy felfüggesszenek? Hunter kitépte a kezét Gabriel szorításából. – Azt akarom, hogy hagyj békén! – Ja, persze, szóval az rendben van, hogy te követsz engem… – Nem követtelek! – Jóságos ég! Hunternek sokat megért volna most egy maréknyi Ibuprofen. – És tudod, mit? Mi lenne, ha nem játszanád tovább a mártírt? Gabriel hitetlenkedve nézett. – Én? A mártírt? – Igen. Te! – Hunter Gabrielre meredt. – Mintha én vertelek volna át téged. Esélyt sem adtál, hogy megmagyarázzam… – Oké. – Gabriel megállt. – Magyarázd meg! Hunter nagy levegőt vett, de nem tudott mit mondani. – Na jó, mindegy – mondta Gabriel, és továbbment. – Most őt hibáztatod? – kiáltott utána Hunter. Gabriel elbizonytalanodott, de nem fordult vissza. – Kit?

– Billt, Becca apját. Őt hibáztatod, amiért bajkeverőnek tart téged? Nem én cipeltelek el az első tűzhöz. Gabriel halkan, magában felnevetett, de nem azért, mert különösebben viccesnek találta Hunter megjegyzését. Megfordult, és visszament Hunterhez. – Nem, seggfej. Téged hibáztatlak. És különben is, hol tanultad, hogy viselkedik egy barát? Hunter mereven nézett Gabrielre. – Ez meg mit akar jelenteni? – Azt jelenti, hogy nagyon itt lenne az ideje, hogy eldöntsd, kinek az oldalán állsz. Ekkor megszólalt a csengő, és a folyosókat elárasztották a diákok, elválasztották a két fiút egymástól, míg Hunter teljesen el nem vesztette Gabrielt a diákok tengerében.

6. FEJEZET

A

TANÍTÁS

VÉGEZTÉVEL

KATE A TÖBBI DIÁKKAL EGYÜTT kinyomult az épületből a délutáni napfényre. Megpillantott valamit az iskola előtt az út mentén, és felsóhajtott. Silver várt rá, a pick-upja oldalának dőlve, egyik kezét a nadrágja zsebébe akasztva. A napfény megcsillant a világosabb hajtincsein, és aranyszínűre festette azokat. Szűk, fekete pólója nem sok kétséget hagyott afelől, milyen a felsőteste. Nem csak ő gyönyörködött a férfiban, amennyire ezt a pick-up közelében elhaladó nevetgélő lányok számából meg lehetett ítélni. Ám Silver csak Kate-et nézte. A lány felsóhajtott, elővette táskájából a napszemüvegét és életunt arccal felvette, majd mindkét irányban körbenézett, és átkelt az úttesten. Egy pillanat erejéig azt kívánta, bárcsak megkérte volna Nick Merricket, hogy vigye őt haza, csak hogy ezzel is bosszantsa Silvert, de ebédnél megismerkedett Quinn-nel. – Nick barátnője – mondta az egyik lány nyomatékosan és olyan hangon, mintha acéltőrökkel szurkálta volna őt. Kate elvett egy sült krumplit Nick tányérjáról – miután Nick megkínálta –, és édesen visszamosolygott rá. – Istenien hangzik. Ekkor Nick magára öltötte azt a csintalan mosolyát, és így szólt: – Látod? Mondtam, hogy nem okoz majd gondot barátokat találnod. Kate átkelt az úton, unott arckifejezéssel az arcán. – Soha nem láttad még a Tizenhat szál gyertyát? Silver meghökkent. Oldalra biccentette a fejét. – Hogy mit?

– Ez egy klasszikus. Már csak egy piros sportkocsira lenne szükséged. Gyerünk, Jake, éhes vagyok! De ahogy Kate mozdult volna, hogy elmenjen a férfi előtt, Silver elkapta a derekát, és magához húzta. Kate-nek elakadt a lélegzete, de a férfi amúgy is belefojtotta a szuszt, mert száját a lány ajkára szorította. A csók váratlanul érte Kate-et. Silver pokolian jól csókolt. Kate halkan felnyögött, és a teste magától lágyult el és simult Silver testéhez. Élvezte, ahogy a férfi keze a bőrkabátja alá csúszik, és megmelegíti a dereka bőrét. Különleges erőik szikrákat vetettek, ahogy egymáshoz értek. Hőt vontak el a napfényből és kis örvényeket keltettek a levegőben maguk körül. Kate elhúzódott a férfitól, és egyik kezével feltolta a napszemüvegét a homlokára. Felnézett Silverre. Kissé megszédült, habár nem akarta, hogy Silver ezt észrevegye. – Hiányoztam, igaz? – kérdezte gúnyosan utánozva a férfi brit akcentusát. – Egyáltalán nem. – Silver megcsókolta Kate orra hegyét. – Alibiből csókoltalak meg, hogy ne keltsünk gyanút, ha együtt látnak bennünket. Szállj be a kocsiba! – Azzal a lány fenekére csapott, és hátrébb lépett. Kate keze ökölbe szorult, de mielőtt túlléphetett volna az első sokkon és megmozdulhatott volna, Silver rászegezte a szemét. – Üss meg, és én is megütlek! Silver mosolygott, de szemének veszélyes csillogása arról árulkodott, hogy nem viccel. Kate nem engedhette meg magának, hogy Silver észrevegye, hogy megijedt tőle. Újra a szemére tolta a napszemüvegét, és szándékosan lassú mozdulatokkal előhúzott egy vékony ajakfényt a táskájából, habár az ujjai remegtek az adrenalintól. – Ez most fenyegetés vagy ígéret? – Mindkettő. Jól emlékszem, azt mondtad, éhes vagy? Silver elvitte a lányt az iskola közelében lévő Pizza Hutba, ahol ragadtak az asztalok, ragacsos volt a padló és ragadós kisgyerekek üvöltözték túl a sarokban álló ősrégi zenegépet. Aminek a gombjai valószínűleg szintén ragacsosak voltak. Kate nem akarta kideríteni.

A férfira nézett, és felvonta a szemöldökét, amikor a pincérnő vastag műanyag pohárban üdítőt hozott ki nekik. – Ez most komoly? Azt mondom, hogy éhes vagyok, és te ide hozol? Silver eleresztette a füle mellett a lány megjegyzését. – Mit tudtál meg ma? Kate ivott egy korty üdítőt, és körbepillantott az étteremben. Túlhajszolt anyukák, fáradt pincérek, unatkozó konyhai kisegítők. Silver nagyon elütött ettől a környezettől, ahogy ott ült a piros műbőrrel bevont bokszban. Mint ahogy, gondolta Kate, alighanem én is. Kate megvonta a vállát, és a szívószáljával kevergetni kezdte az üdítőjét. – Ők is csak fiúk. Az egyikőjük az orrom előtt keveredett verekedésbe. Egy tanár állította le. – Kate a szemét forgatta. – Szerintem ha visszamennénk, most rögtön el is tudnánk intézni őket. – Ha az egyikőjüket elkapjuk, akkor mindet el kell intéznünk. Nem kockáztathatjuk a járulékos veszteségeket. – Mondd még egyszer, hogy „járulékos veszteség”! Olyan izgatóan hangzott. Silver nem mosolyodott el. – Miért nem veszed komolyan a küldetést, Kathryn? Silver halkan beszélt, és a hangja veszélyt sugárzott. Kate még mindig neheztelt rá amiatt, ahogyan a parkolóban bánt vele. Felkeltette benne a vágyódást a piercinges, tetovált sráccal folytatott SMS-ezés könnyed évődése után. Hunter. Milyen gyorsan a segítségére sietett ma reggel, amikor kiállt mellette azok ellen az idióták ellen a titkárságon. Eltűnődött, hogy vajon ő hogyan csókolhat. Aztán félresöpörte a gondolatot. Küldetése volt. Nem hagyhatta, hogy Silver azon kapja, hogy máshol járnak a gondolatai. És az a fiú, Hunter, meglökött egy lányt az ebédlőben. Belekötött Gabriel Merrickbe is. Pedig olyan összeszedettnek és fegyelmezettnek tűnt. Aztán egy perc sem telt bele, és az egész józansága köddé vált. Elhessegette a gondolatait Hunterről és az üzeneteiről.

– Nem értem, mire fel ez a nagy elővigyázatosság. Szervezetlenek. És csak négyen vannak. – Minden Őrző, aki azért jött, hogy elpusztítsa őket, eltűnt. Mi nem int elővigyázatosságra, ha ez nem? Ne engedd, hogy a korod meggondolatlanságokra ragadtasson. – A korom? – A lány Silverre meredt. – Te sem vagy sokkal idősebb nálam. Hogyan kaphattad egyáltalán te ezt a megbízatást? – Én huszonegy vagyok. És parancsot követtem. – Parancsot követtél. A férfi nem felelt, csak farkasszemet nézett a lánnyal. Kate szeme résnyire szűkült. – Nos, ez nem túl hatásos. – Talán nem – mondta Silver. Közelebb hajolt, és így folytatta: – De jól csinálom. Szavai a veszély ígéretét hordozták, amitől a mondanivalója még jelentőségteljesebbé vált. Kate gyorsan ivott egy korty üdítőt, és elkapta a tekintetét. Ideje volt témát váltani. – Nickkel és Chrisszel ebédeltem ma. Kedvesek voltak. – Kedvesek? Rossz kifejezést használt. Kate hallotta a rosszallást a férfi hangjában. Mi az ördögért kellett neki ezt mondania? Kedvesek? Azok az emberek, akiket megölni jöttek ide? Hát teljesen elment az esze? Kate gyorsan így folytatta: – Bevették a mesémet. Hétvégére meghívatom magam a házukba. Azt hitte, ennek a hírnek örülni fog Silver, de a férfi elkomorodott. – Nem szeretném, hogy egyedül menj oda. – Féltékeny vagy? – Túl kockázatos. Valahol mélyen felötlött benne a gondolat és el is tűnődött rajta, hogy a férfi netán érte aggódik, de gyorsan félresöpörte ezt. – Ha ott leszel egyedül, velük, esetleg elárulod magad. És ha megölik a csalimat, kezdhetek mindent elölről. – Hagyd abba! Egészen zavarba hozol.

– Lehet, hogy tehetséges vagy, de nem vagy elég erős ahhoz, hogy egyedül intézd el mindegyikőjüket, Kathryn. Ahogy korábban, most is sikerült neki egy mondatban megdicsérnie és megsértenie Kate-et. A lány megint belekortyolt az italába. – Tudok vigyázni magamra. Silver egy pillanatig némán nézett rá. – Találj rá más módot, hogy a közelükben legyél! Ki kell találnunk, hogyan tudom figyelni a helyzetet. Silver szavaitól Kate újra tizenkét évesnek érezte magát. – Na és, te mit tanultál ma? – Az iskola előtt ültem és rendőrségi jelentéseket olvastam a közelmúltban történt gyújtogatásokról. – A pick-upban ültél egész nap? Miért? – Nem csak úgy ültem a pick-upban. – Silver hozzá sem nyúlt az üdítőjéhez, de most végigsimított ujjával a pohár peremén. – És nem tudhattam, hogy nem lesz-e szükséged segítségre. – A gimisek után kukkolókat a törvény üldözi. – Senki nem vett észre. – Elhallgatott. – Letartóztattak egy fiút a gyújtogatások miatt, és nem is történt több tűzeset. De ahogy én látom, ennek a Ryan Stacey-nek semmi köze az elementálokhoz. A rendőrség szerint a gyújtogatások helyszínén felrajzolt pentagrammák csupán az elkövetők kultikus megszállottságára utalnak. Kate felhorkant, és kortyolt egyet az üdítőjéből. – Idióták. – A rendőrségi jelentések szerint Gabriel Merricket letartóztatták, majd elengedték. Nem emeltek ellene vádat egyik gyújtogatás miatt sem. Az egyik cikk szerint ő és egy másik fiú – Silver megnézte a telefonjában –, egy bizonyos Hunter Garrity kimentették a diákokat az iskolai könyvtárból, amikor az lángra kapott… Kate hirtelen félrenyelte az üdítőjét, és köhögni kezdett. Silver felvonta a szemöldökét. – Valami gond van? – Találkoztam vele. Ma. Hunter Garrityvel. Ő verekedett össze Gabriel Merrickkel az ebédlőben.

– Egyre izgalmasabb ez a sztori. Kate megtörölte a száját a szalvétával. – Valóban? És miért? – Az egyik Őrzőt, akit az elsők között küldtek ide, hogy gondoskodjon a barátainkról, a Merrickekről, John Garritynek hívták. Nem élte túl. Habár én hiszek a véletlenekben, ezt egy kicsit nehéz annak hinni, nem igaz? Kate lemerevedett. Eszébe jutott, hogy megdermedt a levegő Hunter körül az iskolai titkárságon. – Közel tudnál kerülni hozzá? – kérdezte Silver. A lány bólintott, eszébe jutottak az SMS-ek. – Tudd meg, mi történt valójában az apjával. – És még? – Meg kell tudnod azt is, hogy neki volt-e valami köze a történtekhez. Kicsit aggaszt – hajolt közel Silver –, hogy több elementál szerepel a történetben, mint gondoltuk. – Több, mint ahánnyal el tudnál bánni? – kérdezte Kate. – Azt azért nem – nevetett a férfi halkan a bajsza alatt. – Az aggaszt, kedvesem, hogy többen vannak, mint ahánnyal te el tudnál bánni. – Meg tudom csinálni – felelte Kate, egy szikrányi élcelődés nélkül a hangjában. – Meg tudom. – Rendben – felelte Silver. – Akkor bizonyítsd be! Amikor Hunter hazaért, anyja és a nagyszülei a konyhában, némán ülve rá vártak. Hunter megtorpant. Fegyvere a konyhaasztalon feküdt, közte és a többiek között. Kate kése a pisztoly mellé került. A tartaléktár és a doboz lőszer is. Átkutatták a szobáját. Casper az orrával bökdöste a kezét, rimánkodott, hogy simogassa meg, de először életében Hunter tudomást sem vett a kutyájáról. Érzelmei vadul ingadoztak harag és félelem között, és nem bírtak megállapodni egyiknél sem. Szíve olyan hevesen vert, mintha utat akart volna törni magának a külvilágba.

Anyja láthatóan sírt – de ez mostanában naponta megtörtént, így Hunter nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Nagyanyja szokás szerint csalódottnak tűnt. Nagyapja pedig úgy nézett ki, mint aki mindjárt megtölti azt a fegyvert, és használja. Hunter kísértést érzett, hogy ő tegye meg először. Megköszörülte a torkát, de nehezen talált rá a hangjára. – Mi folyik itt? Anyja már éppen szólt volna, de nagyanyja rátapasztotta a kezét a szájára, és megszorította – úgy látszott, jó erősen. Nagyapja tekintete, mint az acél, szilárd és megingathatatlan volt. – Mondd meg te! Hunter dühbe gurult. – Nem, te mondd meg nekem! Kutattatok a szobámban? – És milyen jól tettük, tekintve, hogy mit találtunk. Hunter az anyjára nézett, de az asszony már nem nézett rá. – Azok apáé voltak – mondta neki halkan. – Tudod, hogy én tettem el őket. Az anyja nem felelt. Nagyapja folytatta: – Nem érdekel, kié voltak! Nézz rám! Hunter erőltetetten a nagyapjára emelte a tekintetét. A férfi az asztalra mutatott. – Szerinted az rendben van, hogy egy tizenöt éves fiú szabadon hozzáférhet ilyen fegyverekhez? – Tizenhat vagyok. – Ne okoskodj velem, kölyök! Hunter a fogait csikorgatta. – Nem okoskodok. Egyedül jöttem ide autóval, az isten szerelmére. – Szállj le a magas lóról! – Nagyapja felpattant. – Ilyen közel vagy ahhoz, hogy az utcán találd magad. Hunternek nagyon elege volt az üres fenyegetésekből. Különösen ma. Elindult, hogy a nagyapja mellett kimenjen a konyhából, le a szobájába, és a takaró alá temetkezzen másnap reggelig, amikor új nap kezdődik. Nagyapja elkapta a karját.

– Nem mész sehova! A barátaid betörnek hozzánk az éjszaka közepén, bajba kerülsz az iskolában, amiért összeverted a barátnődet, most meg fegyvereket találunk a szobádban! Ezek szerint Vickers felhívta őket. Nagyszerű! Hunter nyugodt hangon így szólt: – Engedj el! – Addig nem mész ki innen, amíg bocsánatot nem kérsz édesanyádtól. Hunter újra az anyjára nézett és azon tűnődött, vajon hogy lett az anyjából ekkora rakás szerencsétlenség, akit a szüleinek kellett összekaparnia. Azt sem tudta, miért kellene bocsánatot kérnie, de az anyja először nézett rá napok óta, és a csalódottság a szemében jobban fájt neki, mint bármi, amit a nagyapja a fejéhez vághatott. – Sajnálom – mondta. Anyja szemei könnyel teltek meg, és gyorsan el is kapta a tekintetét. Hunter nyelt egyet, de ekkor a nagyapja megrázta őt. – Önző vagy, amiért ilyen stressznek teszed ki anyádat, amikor így is olyan nehéz időszakon megy keresztül! Hunter egyszerre érzett bűntudatot és sértődöttséget. Nem tudott többé az anyjára nézni, de nem akart a nagyapjára sem. – Csak hadd menjek végre! – Akkor maradhatsz ebben a házban, ha elárulod, hogyan akarsz megváltozni. – Oké. Akkor a kocsiban alszom. Nagyapja elengedte Huntert, de közben úgy meglökte, hogy a fiú egy lépest hátrahőkölt. – Jó – felelte a nagyapja. – Már össze is csomagoltunk helyetted. Nahát! Várjunk csak! – Te meg miről beszélsz? Nagyapja Hunterre emelte az ujját. – Akkor gyere vissza, ha tudsz viselkedni! Hunter odanézett. Két utazótáska – az ő utazótáskái – hevert a konyhaszekrény előtt. Úgy néztek ki, mint amik tele vannak tömve

ruhával. Hunter alig kapott levegőt. Mintha forró kátrányt nyelt volna. Az anyjára pillantott. Az asszony nem nézett rá. – Ki akartok dobni? A hangja majdnem elcsuklott, de nem érdekelte. – Amíg itt laksz, nem fogsz törvényt sérteni! – felelte a nagyapja. – Nem sértek törvényt! – Valami gond van veled fiam, és nekem elegem van belőle. Megértetted? Nem tudom, hogy nevelt téged az apád… – Ne! – Hunter remegő izmokkal mély lélegzetet vett. – Ne merj az apámról beszélni! – Mit szólna hozzá, ha tudná, hogy nőket versz? – Nem is így történt! – Akkor hogy történt? Hunter alig bírt megszólalni a mellkasát összeszorító érzés miatt. – Ez… ez csak egy félreértés. – Ez is egy félreértés? – kérdezte a nagyapja, azzal megütötte Huntert. Az ütéstől Hunter félrecsapta a fejét. Látta, mire készül az öreg, de az agya nem bírta elhinni, így nem is mozdult, hogy megvédje magát. Fájt az ütés. Ütötték már meg, de valahogy más volt az, hogy a nagyapja tette. Mintha az egész kapcsolatuk – ami nem volt mindig olyan rossz – bele lett volna sűrítve abba a tasliba. Hunter fogai között szívta a levegőt. Anyja a szája elé kapta a kezét, de nem szólt semmit. – Ha meg akarsz ütni valakit – mordult rá a nagyapja –, válassz a te súlycsoportodból! – Azzal megint megütötte, ezúttal nyitott tenyérrel. – Milyen érzés? Hunter az oldalához szorította a kezeit, de nem tudta megállni, hogy ökölbe ne szorítsa őket. – Hagyd abba! – Hagyjam abba? Nem bírod elviselni? Az a lány is kérlelt, hogy hagyd abba? Casper az öregre ugatott. – Az nem is… én nem…

Huntert újabb ütés érte. Felkapta a karját, hogy védje az arcát, de nem járt sikerrel. Nagyapja nem bánt vele kesztyűs kézzel. Ezek célzott, nagy erejű ütések voltak. Soha nem támadt még így rá egyetlen felnőtt sem. Hunter szemei égtek, inkább a dühtől, mint a könnyektől. A harag feltekert rugóként pihent a mellében, készen arra, hogy kipattanjon és leterítse a földre a nagyapját, de Hunter nem tudta keresztülverekedni magát zavarodottságán és hitetlenségén. A nagyapja megütötte őt. Megütötte őt. És az anyja hagyta. Aztán a nagyapja eltalálta az arcán egy fájdalmas ütéssel, ami csípett. Hunter visszalökte az öreget. A fiú hangosan zihált a hirtelen beállt csendben. Ki kellett jutnia innen. Megfordult, behúzta a vállát, kezét az oldalához szorította. Nagyapja megragadta a karját. Mintha meghúzta volna a ravaszt. Hunter megpördült és lecsapott. Az idős férfi nem számított erre, vagy nem hitte, hogy Hunter vissza mer ütni. A pultnak esett, és a földre zuhant. Hunter nagyanyja felsikoltott. Casper ugatott és a hátsó lábain pattogva várta, hogy Hunter valamilyen parancsot adjon neki. Az anyja újra sírva fakadt. – Hunter, hagyd abba! Mintha ő kezdte volna az egészet. Ezt te főzted ki, kölyök. Most már edd is meg a főztödet! Talán tényleg ő kezdte az egészet. Túl gyorsan lélegzett. Nagyapja nagy nehezen lábra állt. Arcán vér és gyilkos arckifejezés látszott. Hunternek fogalma sem volt, hogyan oldja meg ezt a helyzetet. És nem tudott másra gondolni, csak az utolsó dologra, amit az apja tanított meg neki, arra, amikor lehetősége lett volna halálos erőt alkalmazni és nem járt sikerrel. Ahogyan Callával sem. Gondolatai veszélyes irányba terelődtek, és nehezen fékezte meg őket. Ki kellett jutnia innen, mielőtt valami olyasmit tesz, amit nem tud visszacsinálni. Már tettél olyasvalamit, amit nem tudsz visszacsinálni.

Nagyapja újra rátámadt. Hunter elrohant. Már a bejárati ajtón kívül járt, amikor felfogta, hogy felkapta az ajtóhoz odakészített egyik táskát, aztán a dzsip kerekei felszántották az apró kaviccsal felszórt kocsibejárót. Casper a hátsó ülésen ült, fejét a két első ülés közé lógatta, nyelve Hunter arcának dörzsölődött. Hunter félretolta a kutyát, és elfordította a kormányt, hogy a főútra kormányozza az autót. Szívverése hangosan dübörgött a fülében, tüdeje levegő után kapkodott, le kellett lassítania. Össze kellett szednie magát. Quiet Watersbe, az egyetlen közparkba hajtott, amit ismert. Egyszer már járt itt, Beccával. Mintha egy másik életben lett volna. Kölykök árasztották el a játszótér játékait, így elhajtott a park másik oldalára, és a tóparton állt le a dzsipjével. A nyugati égbolton kihunyóban volt a nap, de a fénye még elég volt ahhoz, hogy megmelegítse az arcát. Az arca tüzelt és tompán fájt ott, ahol a nagyapja megütötte. Hunter leállította a motort, és a légzésére összpontosított. Be. Ki. Az anyja hagyta, hogy elmenjen. Azt is hagyta, hogy a nagyapja kidobja őt. Az anyja hagyta, hogy a nagyapja megüsse őt. Hunter az apjával is összezördült jó párszor, de az apja sosem esett így neki és verte meg. Az anyja elhitte, hogy megütötte Callát, azt gondolta róla, hogy törvénytelenségekben vett részt. Meg sem kérdezte, hogy mi történt, nem várt magyarázatot. Hónapok óta alig bírta rávenni az anyját, hogy a szemébe nézzen, most meg azt hitte róla, hogy… Állj! Levegőt! Meg tudja csinálni. Ki tudja találni, hogy legyen. Kezébe vette a telefonját. Nem jött üzenete. Az anyja nem hívta. Próbálkozzon ő? Az anyja csak állt és nézte, ahogy a nagyapja megüti őt, aztán Hunternek mondta, hogy hagyja abba. Levegőt! Le kellett lassítania. Megdörzsölte a szemét. Végül kinyitotta az ajtót, és kiengedte Caspert az autóból. Átemelte az első ülésre a táskáját, és kicipzárazta. Csupa ruha. Nem

sok, de néhány napra elég. Cipője viszont csak az volt, amiben eljött. Elég szeles volt aznap az idő, úgyhogy még mindig kapucnis pulóvert viselt a farmerdzsekije alatt és farmert, ugyanazt, amit az iskolában. Sem szappan, sem borotva, de ilyesmit kaphatott bárhol. Bemehet korábban az iskolába, és lezuhanyozhat ott is. Talán reggel más színben látja majd a dolgokat. Megnézte a pénztárcáját. Tizenhét dollár. A kocsija tankja félig volt. Még nem vacsorázott, de a többi pénzét egy borítékban tartotta a szekrénye felső fiókjában – ha a nagyapja nem kobozta el azt is a „házkutatás” során. Tizenhét dollárral nem húzza ki sokáig, különösen, ha a benzin elfogy. Nem tudott mást adni Caspernek, csak egy kis zacskó kutyakekszet, amit a kesztyűtartóban talált. Hirtelen kegyetlen ötletnek tűnt, hogy magával hozta a kutyát. Hunter nyelt egyet. Szél söpört keresztül a tavon, megborzolta a haját, és megremegett tőle. – Igen, igen – mondta. Újra rápillantott a telefonjára, szeretett volna felhívni… valakit… hogy elmagyarázza, mi is történt, de sajnos nem jutott eszébe senki, aki ne csapná le egyből a telefont, azt meg nem tudta volna elviselni. Már így is elég bűntudatot érzett. Nem akarta, hogy más rátegyen még egy lapáttal. Esélytelen lett volna felhívni Beccát vagy Merrickéket, és elmondani, hogy kidobták otthonról. Gabriel valószínűleg a képébe röhögött volna. Hamarosan besötétedik. Egy estét kibír egyedül. Hunter kihalászta a kutyakekszet a kesztyűtartóból, elfelezte, és a felét ledobta a fűbe Caspernek. Aztán hanyatt feküdt a fűben, és a sötétedő égboltot nézte. Nem akart mást, mint levegővel megtölteni a tüdejét. Hirtelen felbukkant a parkőr, aki felszólította, hogy hagyja el a parkot… miután adott neki egy idézést, amiért a kutyáján nem volt póráz. Hunter a kesztyűtartóba lökte a papírt, és ráadta a gyújtást. Ujjai olyanok voltak, mint a jégcsapok, és az üres gyomra kezdte ellenezni azt a tervét, hogy ma este már ne egyen semmit. Visszatért a fejfájása, a két halántékán kapaszkodott felfelé. Hunter nem akart messzire menni, mert nem tudta, milyen sokáig kell a benzinjének kitartania. Leállt az éjjel-nappali Target mögötti

parkolóban, a Ritchie főútvonal mellett. Megállt az egyik sorban a többi autó között, amik valószínűleg a dolgozók járművei voltak. Olyan magasra tekerte a fűtést, ameddig csak el bírta viselni, amíg a leheletétől be nem párásodott az ablak, és Casper lihegni nem kezdett. Aztán melegítőt húzott a farmerja fölé, és bemászott a hátsó ülésre. Lábát beszorította a szűk helyre, fejét pedig az utazótáskára hajtotta. Casper is bepréselte magát a hátsó üléssorra. Hátát Hunter mellkasának nyomta, orrát pedig bedugta a fiú álla alá. Reggelre tiszta kutyaszőr lesz, de Huntert ez nem érdekelte. Casper melegen tartja. Újra megnézte a telefonját. Semmi. Elszorult a torka. Magára parancsolt, hogy ne foglalkozzon az érzéssel. Bárcsak tudta volna, hogyan hozza helyre. Ezt, és minden egyebet. Még mindig kapkodva vette a levegőt. Casper felemelte a fejét, és megnyalta Hunter arcát. Senki nem látta, de ő tudná, hogy elengedte magát, és ezt nem engedhette. Úgy pláne nem, hogy ő volt az oka mindennek. A légzése továbbra is akadozott. Beletemette az arcát Casper tarkójába. Annyira hiányzott az apja. Belegondolt, hogy hol van most és hogy jutott ide, és pontosan tudta, milyen csalódott lenne az apja. Rendbe hoz mindent. Valahogy. Rendbe fogja hozni. A telefonja megzizzent, és Hunter megtörölte a szemét. Szíve reménykedve remegett. Talán az anyja meggondolta magát? Talán ad neki egy esélyt, hogy megmagyarázza a történteket? De nem az anyja száma jelent meg a telefon kijelzőjén. Mit bámulsz, amikor nem vagy iskolában? Kate.

Hunter felemelte a fejét. Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy kikapcsolja a telefont, és a zsebébe süllyeszti, ugyanakkor meg mi más dolga lett volna most? Nyilván az olyan lányok üzeneteit, akik tele vannak mindenféle elméletekkel. Kate villámgyorsan válaszolt. Lassú az éjszaka, mi? Hunter elmosolyodott. A hosszú éjszaka pontosabb kifejezés lenne. Hosszú szünet, majd: Mi van közted és a között a lány között az ebédlőből? Hunter összeráncolta a homlokát. Kate Callára gondolt. Eszébe jutott Kate arckifejezése, amikor őket nézte, ahogy ott állt, kezét Nick karján nyugtatva. Nem volt nyilvánvaló? Nem. És ne legyél velem ilyen >:0! Honnan tudtad, hogy >:0 voltam? Ugyan már! Az SMS-eidből csak úgy süt a >:0! Hunter újra elmosolyodott, de csak egy pillanatra. Ez elég bonyolult ügy. Van egy elméletem a bonyolult fiúkról. Hunter elmosolyodott.

Mielőtt bármit válaszolhatott volna, újabb üzenet jelent meg a telefonján. Ja, egyébként nagyon szép volt az a kézhátütés, amit arra a srácra mértél, aki kiverte a kezedből a tálcádat. Hol tanultál meg így verekedni? Hunternek lefagyott a mosoly az arcáról. Újabb mondat jelent meg a képernyőn, mielőtt bármit is írhatott volna. Kijöttél a formából, szerencséd volt, hogy az a tanár leállította őt. Dolgoznod kell még az időzítésen! Hunter elképedve meredt a telefonra. Nem tudta eldönteni, hogy legyen lenyűgözve, vagy érezze magát megbántva a lány szavaitól. Aztán válaszolt: Most ilyen vagyok. :-0 Jobban szeretem, ha ilyen vagy: :-) Hunter elmosolyodott. Újabb üzenet jött Kate-től. De most komolyan, hol tanultál meg így verekedni? A nindzsaiskolában. Vicces. Miért van hosszú éjszakád? Hunter elgondolkozott, miközben a telefon tanulmányozta. Egyáltalán nem is ismerte ezt a lányt. Családi ügy. Anyukád vagy apukád?

képernyőjét

Nagyapám és az anyukám. Apám meghalt a nyár elején. Miután megnyomta a „Küldés” gombot, meredten nézte a saját szavait. Nem most mondta ki először ezeket a szavakat, de most először írta le azokat, és ezáltal beégtek az agyába, mintha írásban sokkal több erejük lenne. Gyorsan beírt valamit, csak hogy lejjebb görgethessen a képernyőn. Most a nagyszüleimmel élünk. A lány válasza szinte azonnal megjelent. Sajnálom, ami apukáddal történt. Hosszú szünet állt be, majd újabb üzenet jött Kate-től. Az én anyukám is meghalt. A lány szavai is különös súlyt hordoztak, mintha a képernyő ismerte volna a szavak erejét. Hunter ujjai maguktól gépeltek. Sajnálom. Majd hozzátette: Nem utálod, amikor ezt mondják az emberek? De igen. Ne haragudj, hogy ezt írtam! Te se haragudj! Ekkor nagyon hosszú szünet állt be, mintha Hunter azon kínlódott volna, mit mondjon ezek után. Azon tűnődött, Kate ráunt-e az SMSezésre, amikor újabb üzenetet kapott tőle.

Hogy halt meg apukád? Ettől a kérdéstől általában elborult az agya. De SMS-ben mindez más volt, ráadásul olyasvalakitől, aki szintén elveszítette az egyik szülőjét. Autóbalesetben. Én is vele voltam. A nagybátyám is meghalt. Az én anyukám vízbe fulladt tavaly. Hunter összerezzent. Valahogy ez rosszabbnak érződött – de végül is ugyan miben volt más? Újabb üzenet villant fel a képernyőn. Nem lett volna szabad megtörténnie. Ez a megjegyzés furcsának is hathatott volna, de Hunter megértette. Pontosan tudom, mire gondolsz. Apukáddal közel álltatok egymáshoz? A szavak golyókként ütötték mellbe Huntert. Közel. Nem mindig jött ki jól az édesapjával, de ettől függetlenül úgy érezte, hogy az apja megérti őt. Ujjai végigsiklottak a képernyőn. Igen, nagyjából, néha egyáltalán nem. Elég bizarr, igaz? Mi mindannyian elég bizarrak vagyunk, csak vannak, akik jobban el tudják ezt rejteni, ez minden. Hunter elmosolyodott. Te a Nulladik órából idéztél?

0_0 A legtöbben nem szokták ismerni. A nagybátyám imádta a 80-as évek filmjeit. Én is láttam sokat. Senki nem fogja Bébit sarokba szorítani. Fény fel, fény le. Nem hiszem el. hogy odaadtam a bugyimat egy ilyen nyominak. Hunter megdermedt. Az utolsó megjegyzés veszélyes irányba terelte a gondolatait. A telefonja megzizzent. VERD KI A FEJEDBŐL A BUGYIMAT! Hunter elvigyorodott. Már késő. Bámulsz rám holnap is? Hát persze. Ott leszek korán az ebédlőben. És ennyi volt. Kate nem válaszolt. De ez így rendben is volt. Öt percig legalább nem érezte magát olyan egyedül Hunter. Lehajtotta fejét az utazótáskájára, és elmosolyodott.

7. FEJEZET és egy hosszú gumicukrot szopogatott. A Merrick testvéreket kellett volna keresnie, ehelyett azonban Hunterre várt. A szíve zsongott, hiába próbálta lecsillapítani. Küldetése volt itt. Feladata. Emlékezett, hogyan omlott össze az önmagát és a helyzetet egyébként tökéletesen uraló Hunter egy pillanat alatt. Olyan volt, mint amikor egy finoman kidolgozott üvegszobor ezer darabra hullik szét – csak hogy újra össze lehessen rakni, olyan tökéletesre, hogy az illesztések se látszódjanak. Volt ebben valami érdekfeszítő, ahogy abban is, ahogy a fiú nyíltan és őszintén válaszolt az SMS-eire. Silver erről semmit sem tudott. És Kate-nek esze ágában sem volt őt beavatni. A mobilja megzizzent.

K

ATE AZ EBÉDLŐBEN ÜLT,

Nem ülhetek le melléd. A lány arra sem vette a fáradságot, hogy körülnézzen, egyszerűen csak válaszolt a fiúnak. Miért nem? Bonyolult. Kate hátizsákjának elülső zsebébe dobra a zacskó édességet. Odamegyek hozzád. Hol vagy?

Mivel Hunter nem válaszolt, Kate újabb üzenetet küldött neki. Ne is mondd! A tetőn ülsz, a medence szélén. Erre azonnal jött a válasz. Nehogy azt mondd, hogy bevetted ezt a sztorit. Kate elmosolyodott. Mintha bedőlne olyasminek, amivel az elsősöket szokták szívatni. Azt majdnem elhittem, hogy az iskola alatt óvóhely van. Aztán rájöttem, hogy ez csak eufemizmus. De most komolyan, hol vagy? Visszamentem az autómhoz. Olyasvalaki mellett ülsz, akinek nem kerülhetek a közelébe. Összevonta a szemöldökét, és felnézett. Nem látta a Merrick testvéreket, úgyhogy Hunter most biztos nem az elől a srác elől bujkált, akivel tegnap verekedett össze. Viszont a másik asztalnál ült az a lány, felálló hajjal és a csuklójára tetovált lángokkal, akit Hunter meglökött. Annyira ellentétben állt ez a tette azzal, hogy megvédte őt az irodában. Kate összeszedte a holmiját, és elindult a parkoló felé. Fogalma sem volt, milyen autója van Hunternek, márpedig anélkül nehéz lesz megtalálnia – a parkoló tele volt diákokkal. Szél fütyült a járdán, és bekúszott a bőrdzsekije hajtókája alá, amitől kirázta a hideg. Könyörögni akart a napfénynek egy kis melegért, meg akarta kérni a levegőt, hogy kapcsoljon vissza néhány fokkal, de túl sok elementál volt a városban, úgyhogy vigyázott minden ilyesmivel. A telefonja újra megszólalt. Nem lett volna muszáj a keresésemre indulnod. Kate a gumicukrot a fogai között tartva visszaírt.

Azt hittem, megbeszéltük, hogy találkozunk és bámuljuk egymást. Melyik a te kocsid? Hosszú szünet. Kate újra megborzongott. Azt kívánta, bárcsak húzott volna valami vastagat a kabátja alá. Végül megszólalt a telefonja. Fehér dzsip, tőled húsz méterre jobbra. Kate kiszúrta a fiú autóját a sor végén. Egy lehajló ágú tölgyfa alatt állt. A motor nem járt, de legalább szélvédett helyen lesz, ha beül. Habozás nélkül bemászott a kocsiba, és a padlóra dobta a táskáját. Hunter a lányra pillantott, de épp csak futólag. – Szia! Kate már éppen válaszra nyitotta volna a száját, amikor egy németjuhász dugta be a fejét a két első ülés közé, és üdvözlésképpen rámordult. Kate elvigyorodott, és megvakarta a kutya fülét. – Van kutyád? Hunter bólintott, de szemeit a szélvédőre szegezte. – Caspernek hívják. Hunter hangja elég könnyed volt, de alig észlelhető feszültséget hordozott, ami arra késztette Kate-et, hogy abbahagyja a játszadozást a kutyával, és komolyan szemügyre vegye a fiút. Hunter hajtincseinek vége az arcába lógott, még mindig nedvesen, valószínűleg nemrég zuhanyozhatott. Láthatólag nem fáradt azzal reggel, hogy megborotválkozzon. Szemei alatt homályos árnyék húzódott, mintha ébren töltötte volna a fél éjszakát. Nagyon más volt ez a fiú, mint az, akivel tegnap találkozott. Eltöprengett, vajon mi történhetett vele. A verekedés Gabriel Merrickkel? A kivarrt lány? A családi problémák, amiket tegnap este említett? Kate úgy érezte, el kéne hagynia a védekező pozícióját és megérinteni a fiút, hadd mondják el neki az elemek, amit tudni akar,

hogy jelenthesse Silvernek. Ám Kate azonnal rávágta gondolatban, hogy a tudatalattija baromságokat sugall neki. Azért akarta megérinteni Huntert, mert azt érezte rajta, hogy szüksége van valakire, aki öt percig kedves tudna lenni vele. Lágy hangon így folytatta: – Akarsz róla beszélni? – Csak fáradt vagyok. – Ez többnek néz ki, mint egyszerű fáradtság. Hunter röviden felnevetett, de a nevetésében nem volt túl sok öröm. – Te egyáltalán nem ismersz engem. A lány előhúzta a mobilját a zsebéből, és a hüvelykujja végigsuhant a billentyűzeten. Akarsz róla SMS-ezni? A fiú telefonja szinte azonnal megzizzent. Hunter rápillantott, és alig érzékelhetően elmosolyodott. Ezután ujjai gyorsan végigsöpörtek a telefonja kijelzőjén. Nem nézett a lányra. Egy pillanattal később Kate telefonja rezgett. Tegnap este kidobott otthonról a nagyapám. Az iskola pszichológusa felhívta, és azt mondta neki, hogy megütöttem Callát, azt a lányt, akit az ebédlőben láttál. Ezért aztán behúzott nekem, és felszólított, hogy tűnjek el. A lány felkapta a fejét. Kinyitotta a száját, de Hunter feltartotta a kezét, továbbra is a szélvédőre meredve. – Ne! – mondta. Nem csoda, hogy alig tartotta magát. Kate-nek bevillant az első alkalom, amikor az anyja elvitte arra az apró tanyára, valahol Nyugat-Virginiában, mondván, hogy elmennek „kiképzőtáborba”, amiről kiderült, hogy egy széna és vér szagától bűzlő sötét pajta. A lány nem akart belépni az épületbe, de ekkor egy

hatalmas férfi lépett elő a sötétből. Amikor a férfi kinyújtotta felé a kezét, azt hitte, be akar mutatkozni. Soha nem csaptak még ököllel az arcába azelőtt. Eszébe jutott, hogyan gurult a porban és a szétszórt szalmában, azon tűnődve, vajon mikor áll újra helyre a világ rendje, és közben azt remélve, hogy az anyja közbelép. Ehelyett az asszony így szólt: – Ne okozz több csalódást, Kathryn! Kate gyorsan a következő két szót pötyögte be a telefonjába: Jól vagy? Amikor Hunter telefonja megszólalt, a fiú az ölébe pillantott, aztán újra a szélvédőre bámult. És megrázta a fejét. Kate tudta, milyen érzés az, amikor az ember élete annyira irányíthatatlanná válik, hogy muszáj tennie valamit, hogy az újra elinduljon valamilyen irányba. Bármerre, csak ne robbanjon fel a feszültségtől, amiért egy helyben toporog. Kate feladata az lett volna, hogy felderítést végezzen, de nem tudta figyelmen kívül hagyni a mellette ülő fiú állapotát. – Calla a barátnőd volt? – kérdezte. Hunter habozott a válasszal. – Nem. Azt hiszem… nem tudom. – Miért? Hunter a kormánykerékre szegezte a szemét. – Néhány héttel ezelőtt egy buliban futottunk egymásba. Az apja tengerészgyalogos, az enyém is az volt. Azt hittem, szívesen beszélgetne valakivel. Nem jöttem rá, hogy… Kate várt, de Hunter nem folytatta. – Nem jöttél rá mire? – kérdezte. Hunter vett egy mély levegőt, de aztán nem fújta ki, és a feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben. – Most jobb, ha kiszállsz, és bemész az iskolába. Azt hiszem, ellógom ezt a napot, te viszont le fogod késni az első órádat. – Lógok veled. Hunter megrázta a fejét.

– Ne! Úgy értem, el kell intéznem pár dolgot. Pár dolgot? Miféle dolgokat? A telefonja megremegett Kate kezében, és ez annyira meglepte, hogy majdnem kiejtette a kezéből. Silver. Mit csinálsz? Kate megnyomott egy gombot, hogy eltüntesse az üzenetet a képernyőről. A pulzusa felszökött. A telefon újra megzizzent. Ő lenne a mi titokzatos Hunter Garritynk? Ezek szerint Silver őket nézi ebben a pillanatban is? Kate eltüntette ezt az üzenetet is a képernyőről, és a zsebébe süllyesztette a telefont, ahol az harmadjára is vibrálni kezdett. – Valaki szeretné, ha rá figyelnél – mondta Hunter. – Olyan, mint egy kisfiú – bólogatott a lány. Hunter egy leheletnyit feljebb vonta a szemöldökét. – Fiú? – Nem fontos! – vágta rá a lány. De a telefonja újra vibrált. Hunter szemeiben látszott, hogy újra falat emelt az érzései elé, és az állkapcsa megfeszült. Annyira feszültnek és idegesnek látszott, hogy Kate szinte félt egyedül hagyni. – Hová akarsz menni? Veled megyek. Hunter nem nézett rá. Kate Hunter karjára tette a kezét. – De tényleg. Esetleg körbevezethetnél… Hunter elkapta a lány csuklóját. Megszorította. Nem erősen, de ahhoz eléggé keményen, hogy a lánynak elakadjon a lélegzete. – Nem akarok bunkó lenni – mondta Hunter, és pillantása a lány szemébe fúródott –, de én ezt nem tudom csinálni. Kate nem értette, miről beszél.

– Ezt? A fiú pillantása fáradt, de óvatos volt – ugyanakkor éles és értelmes is. – Igen. Ezt. Kate a fiúra meredt. – Most mi történt? Hunter ránézett a lány telefonjára. – A barátod? – Micsoda? Nem! – Aztán eszébe jutott Silver fedősztorija. Vajon azzal elront mindent, ha most annak ellentmondóan cselekszik? – Ez nem az, aminek látszik. Csakhogy kereste a szavakat, miközben ezt mondta, és pontosan tudta, hogy ezzel milyen benyomást kelt a fiúban. Hunter átnyúlt előtte, és kinyitotta a lány felőli ajtót. Hűvös levegő áramlott a kocsiba. Most ki akarja őt dobni? Hunter arckifejezése erről árulkodott. – Félreérted az egészet – magyarázta a lány. – Nem hiszem. Kate kicsusszant a kocsiból. Mielőtt becsukta volna az ajtót, így szólt: – Csak arra gondoltam, jó lenne megismerni egymást. Hunter nagy sokára mélyen a szemébe nézett, és röviden felnevetett. – Ha magányos vagy, miért nem írsz SMS-t Nick Merricknek? Úgy tűnt, ő maximálisan hajlandó téged bámulni. Aztán válaszra sem várva az ajtó után nyúlt, megragadta a fogantyúját, és becsukta. Magára hagyta Kate-et a hidegben. Hunter addig várt, amíg már nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni a gyomrát mardosó éhséget. Akkor vett két szikkadt szendvicset a Dunkin Donutsban. Elég éhes volt ahhoz, hogy mindkettőt befalja, de Caspernek sem maradt már keksze – az utolsót odaadta neki aznap reggel –, így a kutyája elkeseredetten meresztette rá a szemét. Fogta hát a második szendvicset, és lerakta a kutya elé a földre.

Tizenegy dollárja maradt, és harmad tank benzinje. A telefonja kijelzője továbbra is üresen meredt rá. De legalább volt hozzá autós töltője. Milyen hülye, amiért eljátszott a gondolattal, hogy… hogy bármi is lehetne Kate és közte. Mintha nem lenne már így is éppen elég bonyolult az élete. A lány bemászott a kocsijába, ő meg majdnem összeomlott előtte, mire az a lány elkezdett SMS-ezni valami másik fickóval. Istenem, biztosan totál idiótának látszott. De most tényleg. Igazán nem kellett volna meglepődnie azon, hogy a lány őt szúrta ki, hogy szórakozzon valakivel. Hunter a képességei révén vonzotta az embereket. Csak az emberek figyelme általában kötözködésben és ökölrázásban nyilvánult meg. Ő meg ostobán azt hitte, ez most más lesz. Különben is, akadt más is, ami miatt főhetett a feje. Például kitalálni azt, hogy kereshetne pénzt. Egy vagyonba kerül teletankolni a kocsiját, márpedig ha nem tud eljutni A-ból B-be, akkor neki annyi. Az anyja még azért sem hívta fel, hogy megkérdezze, jól van-e. Úgy érezte, nem kéne, hogy ezen izgassa magát – az anyja azt is hagyta, hogy a nagyapja kidobja őt –, de ettől még igenis foglalkoztatták a történtek. Nagyon is. Állj meg! Koncentrálj! Jelentkezési lapokat kellett kitöltenie. Milyen nehéz vajon munkát találni? Három bevásárlóközponttal később tudta a választ: nagyon nehéz. Olyan sokszor adta meg a személyes adatait, hogy már maga is unta. Először még nagyon odafigyelt minden részletre. Tudta, hogy csak egyszer van lehetősége első benyomást tenni valakire. És tudta, hogyan kell magabiztosan a másik szemébe nézni, kezet rázni és beszélni. Ám mintha gyomorszájon vágták volna, amikor látta, ahogy az unott dolgozók átvették a kitöltött jelentkezési lapjait, és belökték valami dobozba. És arculcsapásként érte, amikor azt a választ kapta, hogy nem tölthet ki egy jelentkezési lapot a kinézete miatt. Ez egy kis kávézóban történt a Ritchie főút mellett. Az üzletvezető nő a

homlokát ráncolta, amikor Hunter jelentkezési lapot kért tőle – amivel nagyanyja állandó megrovó pillantására emlékeztette –, majd így felelt: – Aki itt dolgozik, annak nem lehet sem piercingje, sem hosszú haja, sem tetoválása. Hunter bólintott, megköszönte a nő segítségét, és úgy vélte, hogy ez csak a véletlen műve lehet. Biztosan idősek járnak ide. Aztán két másik boltban is ugyanezt mondták neki. Mintha bármi jelentősége lenne annak, hogy néz ki, ha edényeket mosogat vagy a raktárban pakol dobozokat. Délután háromra elkeseredett, és mindenből elege lett, ráadásul újra mardosta az éhség. Elcsigázott volt. A kocsiban aludt éjjel, pontosabban, a kocsiban nem aludt igazából egy szemhunyásnyit sem. A telefonja megzörrent. Azonnal Kate jutott eszébe. Nem. Becca volt az. Minden oké? Miért nem vagy az iskolában? Hüvelykujja habozott a képernyő fölött, de aztán eszébe jutott az, ahogy a lány lepattintotta őt, meg ahogy Chrisszel róla sugdolóztak. És hogy Becca többé már nem bízik benne. A kocsija tankja már csak a negyedéig volt. Másfél dollárért vett egy palack vizet, és elhatározta, hogy ezzel kihúzza vacsoráig. Kevesebb mint tíz dollárja maradt, és kezdett kifogyni a lehetőségekből. A Home Depot két másik nagy raktáráruház mellett állt a főút mentén, és ki volt rakva a „Munkatársat keresünk” feliratú tábla a kirakatába. A vevőszolgálati pult mögött álló férfi a fiókban lévő pénzt számolta. Nem is nézett fel, amikor Hunter jelentkezési lapot kért tőle. – Be kell hogy töltsd a tizennyolcat, kölyök. Hunter ezt már hallotta korábban. – Tizennyolc vagyok. A fickó felpillantott, de ujjai tovább számolták a pénzt. – Hát persze. Bizonyítsd be!

Na ezt még nem hallotta Hunter. A férfi felnevetett, és tovább számolta a pénzt. – Oké, figyeljen ide! – Hunter úgy érezte, hogy a kötelének a végére ért, és az a vég egy rojtos, szakadt csomó. – Nekem munka kell. Magánál pedig ki van rakva a hirdetés, hogy keres valakit. Én keményen dolgozom. Nem értem, miért viselkedik mindenki úgy, mintha én… – Te figyelj ide! – A férfi heves mozdulattal belökte a pénzt a fiókba. – Ha szemet hunynánk afelett, hogy még fiatalkorú vagy, akkor is nap mint nap jönnek be olyan férfiak hozzám, akiknek el kell tartaniuk a családjukat. Azt akarod, hogy utasítsam őket vissza, mert egy kölyöknek pénz kell, hogy elvihesse a barátnőjét a szalagavató bálba? Hunter a férfi szemébe nézett. – Szükségem van munkára. – Állj be a sorba! Megszólalt a pulton lévő telefon, a férfi pedig elfordult és felvette. Hunter állt a pultnál és érezte, ahogy a levegő az arcába mar. A raktáráruház fluoreszkáló fénycsövei a szokásosnál mintha hangosabban zümmögtek volna, de lehet, hogy csak a pattanásig feszült idegei játszottak vele. Ha így haladnak a dolgok, a maradék pénze egy részén fájdalomcsillapítót kell vennie. Aztán rájött, hogy a férfi nyitva hagyta a pénztárgépet, és éppen másfelé nézett – egy laminált lapokból álló mappát böngészett. Hunter a pénzre meredt. Látta, amikor a férfi számolta, egy nagy köteg húszdolláros volt. Több száz dollár lehetett. Alig lézengtek a boltban. Simán felkaphatna egy húszast, és elfuthatna. Soha életében nem lopott még semmit. A fénycsövek egyre hangosabban zúgtak. Hunter meg akarta dörzsölni a fejét, de félt, hogy ha felemeli a kezét, akkor az akarata ellenére felmarkolja a pénzt. – Te vagy az, Hunter? Hunter elfordította a fejét. Úgy érezte magát, mint akinek egy perc örökre kiesett az életéből.

Michael Merrick állt ott két tekercs zöld valamivel a hóna alatt. Egy, a Merrick kertépítő cég logójával díszített piros ing feszült a mellkasára, amit finom porréteg borított és foltos volt a szegélye. Michael néhány centivel magasabb volt, mint Hunter, de lehet, hogy csak a munkásbakancs miatt. Hunter most először látta frissen borotválva. Fogalma sem volt arról, hogy Michael milyen véleménnyel van róla, de tekintetbe véve, hogy bántak vele az öccsei, valószínűleg nem lehetett valami jó. Ugyanakkor Michael nem rázta felé az öklét és nem gúnyolódott vele nyíltan, úgyhogy talán nem haragudott rá. Michael azt kérdezte: – Miért nem vagy az iskolában? Hunter megdermedt. Egész nap várta, hogy elhangozzék ez a kérdés, de Michael tette fel először, és vele valószínűleg nem lehet megetetni semmi maszlagot. Michael az órájára pillantott. – Jézusom, már három óra is elmúlt? – Megigazította a tekercseket a hóna alatt, és kicsit kritikusabban nézett Hunterre. – Veled minden rendben? A kérdés váratlanul érte Huntert. – Igen, persze. A pénztárgép fiókja becsapódott mögötte, Hunter pedig megrezzent. Hát, ennyit erről. Ez a lehetőség is elúszott. Hunter elkomorodva azon tűnődött, hogy most megkönnyebbülést vagy haragot érezzen inkább. A boltvezető megköszörülte a torkát. – Azokat beütöm a gépbe, ha más nem lesz. – Rendben – felelte Michael, azzal a holmijait letette a pultra. Aztán előhúzta a pénztárcáját. Hunter látta a pénztárca redői közé beszorított pénzköteget. A boltvezető őt nézte. – Szeretnél valami mást is, kölyök? Hunternek ideje volt abbahagynia a bámészkodást, és eltűnni végre a fenébe. Mielőtt valami olyat tesz, amit megbánna.

– Nem. Felejtse el! – felelte Hunter. Kinyitotta ökölbe szorított kezét, és elfordult. – Várj csak! – szólt utána Michael. – Hunter! A fiú megpördült, és várta a férfi epés megjegyzését. – Mi az? Michael lehúzta a hitelkártyáját a terminálon. – Egyik öcsém sem ér rá ma este, én meg már így is késésben vagyok. Nincs kedved segíteni nekem felhúzni egy támfalat? Hunter egy másodpercig csak bámult rá értetlenül. Az alváshiány és az éhség elhülyítette. – Én nem… hogy mi? Michael felnézett. – Könnyű munka, csak sokáig tart, és ki akarom használni azt a pár órát, amíg még süt a nap. – Elhallgatott, majd így folytatta: – Persze, ha valahová menned kell, akkor nem erőltetem. Hunter Michaelre meredt és várta, hogy kiderüljön, mi van az ajánlat mögött. Biztos van valami trükk a háttérben. Kell, hogy legyen. – Azt akarod, hogy én segítsek neked? – Hát persze. Úgy értem, fizetnék is érte. Ötven dollárhoz mit szólsz? Hunter levegő után kapkodott. Ötven dollár? Azzal valószínűleg kihúzná a hét végéig. Ha Michael ennyi pénzért azt akarná, hogy szálanként vágja le a füvet, azt is megcsinálná. De aztán eszébe jutott Casper. – De itt van a kutyám is a kocsiban. Michael visszacsúsztatta a hitelkártyáját a tárcájába. – Hozd őt is! Ha nem túrja fel a kertet, engem nem zavar. Találkozunk a pick-upnál.

8. FEJEZET Eltekintve attól, amikor a kezébe nyomta a cégemblémás baseballsapkát, mondván „ebben majd úgy nézel ki, mintha te is nálunk dolgoznál,” nem mondott semmit. Hunter a sapkát gyűrögette a kezében, és azon gondolkodott, hogy talán hiba volt igent mondani, de már úton voltak, és hülyén jött volna ki, ha most hátrál ki a dologból. A terepjáró leengedett ablakain át keresztülsüvített a szél a fülkén. Casper a kocsi hátsó ülésén ült, fejét Hunter vállán nyugtatta, és hagyta, hogy a levegő libegtesse a füleit. Hunter mobilja a zsebében volt. Nem kapott új üzenetet. – Ötletem sincs, hogy kell támfalat építeni – szólalt meg végül. – Akkor jobban teszed, ha most rögtön kiszállsz az autóból. Hunter úgy gondolta, hogy ez csak vicc, de Michael hangja olyan határozottan csengett, hogy teljesen biztos nem volt benne. Michael futólag Hunterre pillantott. – Be tudod fogni a szádat és azt csinálni, amit mondok? – Ja. – Akkor te támaszfalépítő szakember vagy. Michael megpöccintette az indexkart, és beálltak a parkolóba, az egyik Wendy’s elé. – Éhes vagy? Mondd, mit kérsz! Hunter habozott. Az ételnek már a gondolatától is megszédült, de nem akarta az utolsó kilenc dollárját elkölteni, amíg nem volt biztos abban, hogy Michael állja a szavát az ötven dollárral kapcsolatban.

M

ICHAEL ELÉG SZŰKSZAVÚ VOLT.

Ugyanakkor az lenne most az elképzelhető legkegyetlenebb kínzási mód számára, ha néznie kellene, ahogy valaki mellette eszik. Hunter a zsebébe nyúlt a tárcája után. – Meghívlak – mondta Michael. – Mivel te teszel nekem szívességet. – Akkor ugyanazt kérem, amit te. Nem egészen tíz perccel később egy félig megevett grillcsirkés szendviccsel a kezében Hunter hirtelen gyanakodni kezdett. – Miért vagy kedves velem? Michael anélkül, hogy levette volna szemét az útról, kivett egy marék sült krumplit a dobozból. – Kedves? – Azt hittem, mindannyian haragszotok rám a Bill Chandlerrel történtek miatt. Michael vállat vont. De aztán nem felelt semmit. Hunter a homlokát ráncolva nézte a szélvédőt. Sértett önérzete próbálta rávenni, hogy a következő piros lámpánál ugorjon ki az autóból. A beígért ötven dollár viszont odaszegezte az anyósülésre a seggét. Valójában… nem volt feszült a hangulat a kocsiban. Kapott egy feladatot, amivel elterelhette a gondolatait az anyjáról, a nagyapjáról és a romokban heverő életéről. Michael indexelt, és az autóval óvatosan behajtott egy kaviccsal felszórt kocsifelhajtóra, ami egy terebélyes, vidéki stílusú farmot idéző vízparti házhoz tartozott. – Nézd – kezdte Michael –, én nem haragszom a Bill Chandlerügy miatt. Tudom, miért kért meg téged arra, hogy tartsd szemmel Gabrielt. – Én nem… én csak… – Hunter elhallgatott, aztán sóhajtott egyet. – Az nem egészen úgy volt. Michael megállította az autót, miután lekanyarodott az útról. – Tedd fel a sapkát, és kapd fel azokat a talajtakaró szövettekercseket! Erről tehát nem beszélnek többet. Rendben. Hunter kicsusszant a terepjáróból. Hátrafésülte a haját az arcából, és betömködte a sapka alá. Belélegezte a párás levegőt. A ház

egymagában állt egy hatalmas, többholdas területen. Még a felhajtó is, ahol álltak, jó százlépésnyire volt a bejárati ajtótól. Hunter jobban érezte magát most, hogy végre a szabadban volt, ahol érezhette a nap sugarait a bőrén. Casper egy szökkenéssel kint termett a kocsiból, és szaglászni kezdte az út szélén lévő raklapokat, kőhalmokat, a földdel és fenyőkéreggel teli zsákokat. A szél és a vízparti környezet ellenére az egész helyen csend és nyugalom ült. Nyugtatóan hatott Hunter érzékeire. – Van itthon valaki? – kérdezte Hunter. – Áh, nem kell, hogy itthon legyenek. – Michael a kocsifelhajtó belső felére mutatott, ahol a szabályosan nyírt pázsitot kopasz emelkedő törte meg. – Ma építünk egy falat a kanyar mentén, aztán visszajövök jövő héten, és beültetem növényekkel a tetejét. Tessék! Van egy skiccem róla. – Azzal Michael benyúlt a terepjáróba, és kivett egy kapcsos táblát. Hunter vetett egy pillantást a hevenyészett vázlatra. Michaelnek alighanem szerencséje volt, hogy kertépítéssel kereste a kenyerét és nem rajzolással. – Vágom. Mivel kezdjük? Michael szemügyre vette Huntert. Egy kicsit talán túl alaposan is. – Verekedésbe keveredtél a suliban? – Mi? Nem. – Akkor mi ez a kék folt? Hunter le akarta venni a sapkát, és hagyni, hogy a haja megint eltakarja az arcát. Nem vette észre a foltot reggel, de sietett is, hogy kijusson az öltözőből, mielőtt becsengetnek az első órára, mert nem akart ott maradni tanításra. – Semmi az egész. Hunter arra számított, hogy Michael tovább erőlteti a témát. Nem nézett ugyan félre, de az agya zakatolt a fejében, hogy valami mentséget találjon. Michael azonban csak megrándította az egyik vállát, és újra a füves lejtő felé intett. A munka nehezebb volt, mint Hunter gondolta. Befogta a száját, és azt csinálta, amit Michael mondott. Ásott, kőzúzalékot terített és támrendszert épített. Jólesett neki a munka, kézzel a földet markolni, és hagyni, hogy a nap megizzassza a hátát. A faragott kődarabok

nehezek voltak, és a fal harmadát sem húzták még fel, amikor ő már érezte a súlyukat a vállaiban. Hunter felegyenesedett, és kihúzta magát. A szeme sarkából látott valamit elsuhanni az út melletti fák között. Megdermedt. Egy pillanatig csak nézett. Semmi. Hülye! Ez a ház a főúttól távol állt. Valószínűleg csak egy szarvas volt, vagy egy ág, amit a szél mozgatott. Nem hallott mást, csak a saját légzése zaját és azt, ahogy a víz megtört a sziklákon. Az elővigyázatosságát félretéve hagyta, hogy az elemek beszéljenek hozzá – bármi volt is ott a fáknál, az elemek nem bánták a jelenlétét. Ám őt csak zavarta ez a valami, magára vonta a figyelmét, és nem eresztette. Közben egyre csak Callán járt az esze, ahogy a lány besurrant a szobájába és a fejéhez tartotta a fegyvert. Azt kívánta, bár lenne fegyvere. Azt kívánta, bár lenne fegyvere itt és most. – Na, mi az? – kérdezte Michael. – Semmi – felelte Hunter. – Csak azt hittem, láttam valamit. Hunter felkészült a gúnyos megjegyzésre, mert az égvilágon semmi nem volt ott. De Michael kezeit a földre tette, és felemelte a fejét: – Nem érzek semmi rossz szándékot. – Egy pillanatra megállt. – De majd figyelek. Hunter érzékeit éberen tartva pakolta a köveket Michael utasítása szerint, de figyelme nagy részét az út kötötte le. Michael odapillantott. – Van ennek bármi köze ahhoz a verekedéshez, amiben nem vettél részt? Hunter nem nézett Michaelre. – Nem – vonta meg a vállát. – Csak egy kicsit kivagyok. Még egy kő került a helyére a falba. Michael megtörölte a homlokát a ruhája ujjával. – Van ennek valami köze ahhoz, amiért le akartad rombolni a Home Depot-t? Hunter kezei ráfagytak az előtte lévő kövekre. Michael nem szólt többet, megállás nélkül folytatta a kövek helyükre illesztését. Úgy hajigálta a köveket, mintha nem lenne

súlyuk, azok pedig tökéletesen a helyükre csusszantak. Hunter maximalistának nevezte volna, ha nem feltételezi, hogy Michael önkéntelenül tette, amit tett. A következő kő is landolt a falban, és Michael Hunterre nézett. – Gondolkozz és dolgozz egyszerre! Hunter megragadott egy követ, majd lassan kifújta a levegőt. – Én nem akartam lerombolni az áruházat. – Szándékosan lehet, hogy nem. Hunter lepörgette magában az elmúlt huszonnégy óra eseményeit. Calla. Az iskola. Kate. A nagyapja. Az autóban töltött éjszaka. Jézus, a torka megint elszorult. Bevágta a követ a helyére. Érezte a becsapódást végig a karján, föl, egészen a válláig. Michael behajított egy követ az övé mellé, és csendben maradt. Egy perccel később Hunter rájött, hogy Michael nem is fog megszólalni. Nem akart erőltetni semmit. Hunter újra felvette a munka megnyugtató ritmusát. Aztán érezte, hogy… valami felborzolja az érzékeit. Felkapta a fejét. Épp amikor Casper is felmordult a fűben a közelben. Szél támadt a víz felől, keresztülfújt a pázsiton, az út felé. A szél nem hordozott sem erőt, sem idegen akaratot. Nem segített Hunternek. A nap már lebukott a távoli fák és házak mögé, és hosszú árnyakat festett szerte a földre. Michael egyik keze a porban volt, szemei a facsoportokat pásztázták. Hunter újra Callára gondolt. Azon tűnődött, vajon követte-e őt a lány, és hogy ezt a házat szemelte-e ki, hogy felgyújtsa, csak hogy kicsesszen vele. De Calla nem követhette őt egész nap, nem igaz? Casper újra felmordult. Ott! Valami megmozdult. Biztosan van valaki a fák között. Hunter észre sem vette, hogy elindult a fák felé, amíg Michael el nem kapta a karját. – Várj! – mondta. Hunter várt. – Fogd meg a kutyád! – szólt Michael.

Hunternek nem kellett megfognia Caspert, viszont ráparancsolt, hogy maradjon ott. Elgondolkodott, vajon Caspernek is olyan hangosan dübörög-e hirtelen a szíve, hogy az eltompítja a hallását. Nem látott több mozgást a fák között. Michael felállt, és leporolta kezeit a két térdén. – Menjünk! Holnap befejezem. Majd azt mondom nekik, hogy rám sötétedett. – Te most… el akarsz menni? – Talán semmi sincs ott. De itt vagyunk kint a semmi közepén. Jobb félni, mint megijedni. Amikor a furgonban voltak, Michael odaadta Caspernek a Wendy’s-ből maradt sült krumplit. Nem engedte le az ablakokat, de Hunter ki-kilesett, és a fákat figyelte, ahogy elsuhantak mellettük. Semmi. Michael oldalra nézett. – Van valami gond otthon? Hunterben bennszorult a levegő. – Hogy érted? Miért? – Semmi pentagramma, vagy ilyesmi? Ja, hogy olyan gondok… – Nem – felelte. Úgy beszélt, mintha hirtelen gombóc nőtt volna a torkában. – Nincsenek pentagrammák. Megint arra várt, hogy Michael tovább feszegeti a témát, de csendben utaztak vissza az áruház parkolójához. Nem volt túl késő, de hétköznap este lévén a parkoló szinte teljesen üres volt. Hunter levette a sapkát a fejéről, és egyik kezével végigszántotta a haját, hagyta, hogy az az arcába hulljon. Izmai becsomósodtak a feszültségtől és a kimerültségtől. Nem tudott megszabadulni Calla fenyegetésének a gondolatától, hogy további házakat fog felgyújtani. Annak ellenére, hogy a lány nem lopózott utánuk a kertbe, ahol dolgoztak – és még mindig nem tudott rájönni, hogy mit is érzett ott a kertben –, lehetséges, hogy tervez valamit ma éjszakára. És Hunter sehogy nem tudta megállítani őt. – Kösz! – mondta Michael, miközben húszasokat szedett ki a tárcájából, és átnyújtotta azokat Hunternek. Hatvan dolcsi. Hunter felnézett.

– Nincs nálam elég visszajáró. – Ne törődj vele! Hunter legszívesebben csak két húszast vett volna el, de ki tudja, mikor jut megint pénzhez. Felmarkolta a bankjegyeket, és zsebre vágta őket. Nagyon gyorsan koromsötét éjszaka borult rájuk. A parkoló halogénlámpái megannyi napként ragyogtak a sötétben. Hunter kezét az ajtónyitó kallantyúra tette, készen arra, hogy belevesse magát a hidegbe. Egy újabb egyedül töltött éjszaka ígéretébe. Hunter megnézte a telefonját. Nem kapott üzenetet. Ismét összeszorult a torka. El kell tűnnie innen a francba, mielőtt Michael őrültnek nevezi. Aztán Michael megszólalt: – Akarsz beszélni róla? Valami oknál fogva a szavai egyszerre okoztak megkönnyebbülést Hunternek, és bántották. Nem is tudta, mit válaszoljon. Szemét a terepjáró ablakának és ajtajának a találkozásánál lévő fémszegélyre szegezte. Bizonyára hűvösebb van, mint gondolta. Látszott a lehelete a levegőben. Michael bekapcsolta a fűtést a fülkében. – Nick is ezt csinálja. Ez a megjegyzés elvonta Hunter tekintetét a fémszegélyről. – Mármint mit? – Lehűti a környezetét, amikor stresszel. Moroghatnék miatta, de inkább csak feltekerem a fűtést. Ha a kocsit gyújtanád fel, még ennyit sem tudnék tenni. Hunter visszatartotta lélegzetét, de Michael hangjában nem volt sem bírálat, sem sürgetés vagy türelmetlenség. – Még soha nem veszítettem el ennyire az uralmamat a dolgok felett. – Tizenhat éves vagy, igaz? Lesz ez még sokkal rosszabb is, mielőtt helyrejönnek a dolgok. Hunter összeráncolta a homlokát. – Nagyszerű.

Az autóra megint csend telepedett. Csak a fűtőventilátorok keverte levegő halk sziszegése hallatszott. Amikor Hunter épp kiszállni készült a terepjáróból, Michael megszólalt: – Miért van annyira szükséged pénzre? Hunter Michaelre nézett, a szemei elkeskenyedtek. Michael bizonyára hallotta a boltvezetővel folytatott beszélgetését. – Szóval csak szánalomból adtál nekem munkát? – Hunter belenyúlt a zsebébe a pénzért, és oda akarta dobni Michaelnek. – Azt gondoltad... – Nyugi! Akkor adtam volna szánalomból a pénzt, ha csak simán a kezedbe nyomom. Megdolgoztál érte. Mi van veled? – Semmi. – Ez baromság, Hunter, és ezt te is tudod. – Mi a francokat érdekel ez téged? – Hunter kinyitotta az ajtót. – Nem vagyok az öcséd! Megvárta, míg Casper kimászik mellette az autóból, majd becsapta az ajtót, és a dzsipje felé vette az irányt. Michael sebességbe tette az autót, gázt adott, és elindult. Helyes. Elviheti magával haza az összes hülye aggodalmát. Hunter bedugta a kocsikulcsot a dzsipje ajtajába. Hirtelen Michael terepjárója beállt keresztben Hunter autója mögé, ezzel eltorlaszolva az útját… és egy Honda Civicét, ami mellette parkolt. Amikor Michael kiszállt a kocsiból, Hunter rámeredt. – Na, most tényleg fel akarom gyújtani a kocsidat! Michael olyan közel lépett hozzá, hogy halkan mondhatta: – Ha azt hiszed, hogy hagylak volán mögé ülni, amikor kész vagy havazást előidézni októberben, akkor elment az eszed. – Húzz el onnan a kocsiddal! – Nem. Hazaviszlek, hogy lecsillapodj. Még egy szó, és Hunter megüti Michaelt. – Húzz el onnan a rohadt kocsiddal! Michael még csak nem is pislogott. – Állj le! Szállj be! Hazaviszlek. Hunter érezte, hogy a kezei ökölbe szorulnak. Kicsinálhatná ezt a fazont, aztán arrébb állhatna a terepjárójával. De egyszeriben ez az

egész túl soknak tűnt. A feje megint hasogatni kezdett, és a levegő jéghidegre hűlt. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire meg tudott szólalni. – Nem tudsz – mondta végül. Michael hangja közömbös volt. – Mit nem tudok? – Nem tudsz hazavinni. A nagyapám... – Hunter hangja majdnem elcsuklott, így inkább elhallgatott. A kulcsai a tenyerébe vágtak, a szabad kezébe pedig Casper dugta az orrát. Michael várt egy pillanatig, aztán így szólt: – Szállj be! Akkor eljössz hozzánk. Istenem, az még szörnyűbb lenne. – Ki van zárva. – Ide figyelj, csak néhány órára viszlek el magunkhoz, amíg összeszeded magad. Aztán visszahozlak a dzsipedhez. Hunter mereven nézte a férfit. Michael kinyitotta a terepjáró ajtaját, majd a fogai között füttyentett egyet. – Gyere, kutyus! Hunter arra számított, hogy Casper mellette marad, ahogy szokott. De a kutya beugrott a kocsiba, majd lógó nyelvvel lefeküdt a hátsó ülésre. Hunterre nézett, mintha azt akarná mondani: Ne gyerekeskedj már! Hunter sóhajtott hát, és bemászott utána a kocsiba.

9. FEJEZET – mondta Michael –, Calla betört hozzád, és azt mondta, hogy addig fog házakat felgyújtani, míg ide nem hívod az Őrzőket. – Aha. – Azután azt állította Vickersnek, hogy te megütötted őt. Hunter összeszorította az állkapcsát. – Aha. – Hát, nem volt több tűz. Egyelőre. Gabriel letöltött egy rendőrségi megfigyelő alkalmazást, vagy mit, amin rajta tartja a szemét. A tűzoltóparancsnok úgy gondolja, hogy az igazi gyújtogató már rács mögött van, így ők nem is számítanak több tűzre. De van itt egy fontosabb kérdés. Miért pont te? Hunter a férfira nézett. Semmi egyebet nem mondott a nagyapjáról, és most örült, hogy Michael Calla szerepére koncentrált ebben a zűrzavaros helyzetben. – Miért pont én? – Aha – vonta meg Michael a vállát. – Miért pont te? Ha Calla azt akarja, hogy jöjjenek el az Őrzők, akkor úgyis megjelennek előbbutóbb, nem? – Pontosan ezt mondta Bill is. – Elmondtad Billnek? Na és ő mit mondott, mit csinálj? Hunter felhorkant. – Azt mondta, hogy ezt az egészet én főztem ki, úgyhogy egyem is meg a főztömet. Michael felháborodottan mordult egyet.

L

ÁSSUK, JÓL ÉRTEM-E

– Mekkora paraszt! Nem egészen értem, mit jelent ez, de elborul tőle az agyam. Hunter meglepetten pislogott Michael hevességén, és kicsit megdöbbent azon, hogy a férfi az ő oldalára állt. – Azt mondta, meg kellett volna ölnöm Callát, amikor volt rá lehetőségem. – Milyen egy gyáva féreg! Ő nem segített kimenteni azokat a srácokat, amikor leégett a könyvtár. Te és Gabriel segítettetek. Pedig ő az istenverte Őrző. Ha holtan akarja látni Callát, gondoskodjon ő a dologról. – Michael megbökte az indexkart, sokkal erősebben, mint ahogy szükséges lett volna. – Mennyire jellemző, az a rohadék mással akarta elvégeztetni a saját munkáját. Erről szól ez az egész? A pokolba vele, Hunter! Komolyan mondom. Dögöljön meg! Olyan régóta nem állt már senki Hunter pártjára, hogy el is felejtette, milyen érzés. A mellkasát összeszorító feszültség egy része most elszállt. – Pedig igaza van – mondta Hunter. – Egyszerűen le kellett volna lőnöm. – Gyerek vagy még. Ott sem kellett volna lenned. Azt meg végképp nem várhatja el senki, hogy megölj bárkit is. Jézusom, legszívesebben odamennék, és egy kis értelmet vernék annak a fickónak a fejébe. Hunter nem tudta, mit mondhatna, így csak nézett ki továbbra is az ablakon. Egy pillanattal később megjegyezte: – Köszönöm! – Semmi gond. Aztán Hunter hozzátette: – Egyszer már lelőttem valakit. Michael rámeredt, de nem szólt egy szót sem. Hunter átrendezte a csuklójára felfűzött köveket. – Egy lánynak, Claire-nek az apját, akivel egy iskolába jártam. A férfi verte őt is meg az anyját is. A vállán találtam el. – Hunter elhallgatott. – Apám… csalódott volt, mert nem öltem meg. – Apád csalódott benned, amiért nem öltél meg valakit?

– Talán a „csalódott” nem a megfelelő kifejezés. Azt mondogatta, hogy Ötödiknek lenni azzal jár, hogy az ember minduntalan segíteni akar másokon, még azokon is, akik helytelenül cselekszenek. Szerinte ahhoz, hogy jó Őrző váljon belőlem, túl kell ezen lépnem. – Nem akarlak megbántani, Hunter, de szerintem jó, hogy nem tetted meg. Hunter megeresztett egy félmosolyt Michael felé. Elég gyászosra sikeredett. – Azért, mert egyébként kinyírtalak volna, amikor idejöttem megölni mindannyiótokat? Michael nem mosolygott vissza. – Nem. Hanem mert ez az egész nagyon úgy hangzik, mintha kikapcsolnád a lelkiismeretedet. Ki dönti el, mi a jó és mi a rossz? Te? – Ezzel nem kapcsolom ki a lelkiismeretemet. – Miért nem? – Mert nem, és kész. – Hunter elkeseredetten felnyögött, és újból kibámult az ablakon. – Te ezt nem értheted. – Én nem akarok ítélkezni feletted. – Michael szünetet tartott. – Te most életről és halálról beszélsz, Hunter. Az egyiket ezek közül nem tudod visszacsinálni. Mintha nem az apján és a nagybátyján gondolkodott volna amúgy is egész nap. Hunter nem mondott semmit. Hirtelen ki akart szállni az autóból a legközelebbi piros lámpánál. Különösen, amikor Michael azt kérdezte: – Mi történt nagyapád és közted? A Ritchie Highway ötven mérföld per órás tempójú szakaszán jártak éppen, úgyhogy Hunter csak vállat vont, és annyit mondott: – Félreértés az egész. – Mi miatt? Hunter tétovázott. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy szégyellte elmondani, mi történt. – Vickers felhívta nagyapámat, és elmesélte neki, hogy mi történt Callával. Michael egy hosszú percig kivárt, majd így szólt: – És?

– Nagyapám hitt neki. Még egy hosszú szünet. – Kérek még egy kis infót, Hunter, mert fogalmam sincs, ez mit jelent. Hunter körzött egyet a fejével. – Nagyapám hitt Vickersnek, érted? És anyám is. – Hunter hangja remegett a dühtől, de nem tudott uralkodni rajta. – Összepakolták a holmimat, és kidobtak otthonról. Amikor próbáltam elmagyarázni, hogy csak félreértés volt, nagyapám… ő… Hunter nem folytatta, érezte, ahogy a kezei ökölbe szorulnak, és a lehelete megint látszott a levegőben. Michael kinyújtotta a kezét, hogy feltekerje a fűtést. – Na, mindegy – fejezte be Hunter. – Fogtam a cuccaimat, és eljöttem. – Ez ma történt? – kérdezte Michael. – Ezért voltál úgy felhúzva Home Depot-ban? Hunter megrázta a fejét. – Tegnap. – Tegnap? – nézett rá Michael. – És hol töltötted az éjszakát? – A dzsipben – felelte Hunter alig hallhatóan. – A Target mögött. Meglepetésére Michael átnyúlt, és tarkón legyintette. – Megőrültél? Jézusom, Hunter, miért nem hívtál fel? – Mi? – vágott vissza Hunter. – Hogy az öcséid tovább szarakodhassanak velem? – Lassan megálltak egy stoptáblánál az Old Mill Road végén, egyutcányira Merrickék házától. Hunter megragadta az ajtónyitót. – Nekem erre nincs szükségem. Michael elkapta a karját. – Állj meg! – Nem eresztette el Huntert, egy kézzel kormányozva az autót elkanyarodott. – Talán szarakodtak veled az iskolában, de ha felhívtál volna, és elmondod, hogy nincs hova menned… Hunter kirántotta a karját Michael kezéből. – Tudok vigyázni magamra. – Ó, valóban? Ezért kellett csutkára tekernem a fűtést? Ráfordultak a kocsifelhajtójukra, és Michael leparkolt a terepjáróval a garázs előtt. – Gyere be, és egyél valamit! A kutyád is biztos szomjas.

Casper említésére Hunter megtorpant. Kutyája az üléstámlán pihentette a fejét, és a nyelvét kilógatva lihegett a fülkében uralkodó hőségtől. – Oké! – mondta Hunter. – De ne hibáztass, ha a végén benyomok egyet Gabrielnek! – Semmi probléma! – felelte Michael. – Gabriel általában megérdemli. Silver megint a fegyvereivel babrált, kirakta őket az asztalra. Egész este dühös volt. Végül Kate nem bírta tovább. – Mi bajod van? Silver szemei felvillantak. – Egy hajszálon múlt, hogy lebuktass minket. – Mondtam, hogy rossz ötlet követni őket. – Nem kellett volna követnem őket, ha több információt húzol ki Hunter Garrityből. A lány összevonta a szemöldökét. – Próbálkoztam. De kiszállított a kocsijából. Mit akarsz, mit tegyek? Vessem rá magam? – Már abban is kételkedem, hogy azt meg tudnád csinálni. – Fogd be! De Kate valamilyen szinten egyetértett vele. Silver olyan pillantást vetett Kate-re, hogy a lány szíve megállt, tudatosítva benne, hogy Silver töltött fegyvert tart a kezében. – Ne felejtsük el, miért jöttünk ide! Kate állta a férfi tekintetét, és nem kért bocsánatot, de semmi mást sem mondott neki. A szíve újra gyors ütemben dübörgött. Megköszörülte a torkát, hogy elnyomja a fülében mennydörögve zubogó vér hangját, és meg tudjon szólalni. – Mi a következő lépés? – Minél többet gondolkodom a dolgon, annál jobban tetszik a te ötleted, miszerint töltsünk több időt a Merrickek körül – mondta Silver. Kate felhorkant.

– Ma majdnem sikerült meghívatnom magam hozzájuk, de Nick Merrick barátnője egy ribanc. – Nem a házukra gondolok, inkább valami nyilvános helyre, ahol egy kis csellel rávehetnénk őket, hogy okozzanak némi kárt. Kate ellenállt a késztetésnek, hogy duzzogjon. – Valahol, ahol szemmel tudsz tartani? – Nem kellene elutasítanod a védelmemet. – Oké. Ahogy akarod. Mit forgatsz a fejedben? Silver a szemöldökét felvonva végighúzta kezeit a fegyverén. – Talán le kéne szállnod a magas lóról! A lány összevonta a szemöldökét, Silverre meredt és várt. Silver kihúzott egy összehajtogatott papírdarabot a zsebéből. – Elmész ide. Kate elvette a papírt. Látta az iskolában kitett plakátokat, de nem foglalkozott velük. – Egy iskolai karneválra? Ez most komoly? – Komoly. Ez nyilvános esemény, amin nagy valószínűséggel mindannyian ott lesznek, én pedig feltűnés nélkül figyelhetem őket. Holnap este lesz. – És mit csináljak ott? – Meggyőződsz róla, hogy nem árultál-e el bennünket eddig. Silver hangjában olyan új él jelent meg, ami tökéletesen kifejezte, milyen sötétek a szándékai. Kate a körmeit nézte, és minden tőle telhetőt megtett, hogy figyelmen kívül hagyja ezt. Alig töltött még időt a Merrickekkel, el sem tudta képzelni, hogyan fedhette volna fel magukat. De nem tudott nem Hunterre gondolni és arra, hogyan dobta ki őt a fiú az autójából. A lány megérintette, aztán Hunter elkapta a karját. Rájöhetett valahogy? Kate felnézett Silverre, de addigra ő már újra a laptopját nézte. – És mi van, ha felfedtem magunkat? – Akkor nagyon jól kell futnod. – Előlük? Silver és a lány pillantása találkozott. – Előlem.

10. FEJEZET

G

ABRIEL ÉS

NICK MERRICK A KONYHAASZTALNÁL ÜLT, amikor Hunter Michael nyomában belépett a házba. Habár egypetéjű ikrek voltak, Hunternek soha egy percre sem jelentett gondot megkülönböztetni őket. Az erejük annyira különböző volt, hogy teljesen ellentétesen hatottak Hunter érzékeire. Amikor először találkozott az ikrekkel, még nem tudta, mit jelent ez – soha nem töltött egyetlen percet sem tiszta elementálokkal. De amikor megismerte a képességeiket – Nick különleges kapcsolatát a levegővel és Gabrielét a tűzzel –, elcsodálkozott, hogy tudná őket valaha is összekeverni. Nick előtt egy vastag munkafüzet hevert az asztalon kinyitva, mellette jegyzetfüzettel. Ingerültnek tűnt, ahogy Gabrielt nézte, aki Oreo kekszet tördelt bele egy tál tejbe. – Tudod – mondta Nick –, a változatosság kedvéért készíthetnél is valamit vacsorára. – Épp azt csinálom. Nem vették még észre Huntert, és Hunternek nem állt szándékában orvosolni ezt a helyzetet. Caspert viszont nem érdekelte, ő követte Michaelt a konyhába, a farkát zászlóként lengetve maga mögött. Hunter látta, hogy az ikrek arckifejezése megváltozik. A szemükkel követték Caspert, miközben a kutya körmei végigkopogtak a járólapon, majd tekintetüket az ajtó felé fordították. A csend körülbelül három másodpercig tartott. Ekkor Gabriel szigorú arckifejezéssel így szólt: – Nézd, Michael hazahozott egy kutyát és egy…

– Gabriel, hagyd őt békén! Michael elővett egy tálat a szekrényből, és megtöltötte vízzel. Hunternek fogalma sem volt, miként fog alakulni ez a helyzet, de ácsorogni sem nagyon akart, és várni, amíg kiderül. Leülhetne odakint a ház előtti teraszon, amíg Casper megissza a vizet. Mielőtt azonban egy lépést is tehetett volna, Nick megköszörülte a torkát. – Segítesz Mike-nak a munkában, vagy ilyesmi? – Aha. – Kérsz valamit inni? Hunter tétovázott. Csapdát sejtett, de Nick csak nézett rá, válaszra várva. Hunter vállat vont. – Persze. Aztán Hunter megmerevedett, mert úgy gondolta, hogy épp most sétált bele a csapdába. Nick mindjárt tesz valami szemét megjegyzést, mint például „a francba”, vagy az arcába loccsant egy pohár vizet, vagy… …egyszerűen odasétál a hűtőhöz, kivesz egy üveg Gatorade-et, és odadobja neki. Hunter elkapta a palackot a levegőben, de habozott, mielőtt letekerte a kupakját. – Kösz! – Nincs mit. Gabriel végignézte ezt a kis közjátékot. – Mi a francot csinálsz te itt? Volt valami megnyugtató az ellenségességében. Ezt tudta Hunter kezelni. Ivott egy kortyot, megváratva Gabrielt a válasszal. – A bátyád elállta az autóm útját, és arra kényszerített, hogy szálljak be a pick-upjába a Home Depot-nál. Nick szemöldöke felszökött. A bátyjára nézett, aki leroskadt az asztal végében álló egyik székbe. – Nocsak. Michael nem mondott semmit, csak vállat vont, és elvette a csomag Oreót.

– Ez igen, Mike! – mondta Gabriel. – Mondd csak, egy kicsit sem tűnt gázosnak a szitu? Michael nem válaszolt neki, csak felnézett Hunterre. – Mit csinálsz ma este? Hunter megvonta a vállát, és nekidőlt az ajtófélfának, miközben a Gatorade-et lötyögtette az üvegben. – Megleszek. – Mi van ma este? – kérdezte Nick. Ekkor becsapódott a bejárati ajtó, és léptek zaja hallatszott a folyosón. Hunter oldalra húzódott, és Chris bukkant fel az ajtóban, vizslató tekintettel. – Szóval itt vagy. – Chris a konyhaszekrényre dobta a kocsikulcsot. – Hát ez felesleges út volt. Hunter felvonta a szemöldökét. – Hogy érted? – Becca rávett, hogy ugorjunk be hozzátok, mielőtt hazavittem. – Chris úgy mondta ezt, mintha Becca arra kérte volna, hogy tegyen egy kitérőt a városi szeméttelepre. – Nem voltál suliban, és nem válaszoltál az SMS-ére. Aggódott. Becca aggódott. Hunteren fura meghatottság vett erőt. Chris folytatta: – Nagyapád azt mondta, elmentél. Hunter mellkasa addig feszült, míg már nehezére esett újra lélegezni. A nagyapja azt mondta, hogy ő ment el? Mintha csak kisétált volna? – Gondoltam, leléptél a városból – mondta Chris, és levetette magát egy székbe, Nick mellé. – De ahogy látom, mégsem vagyunk ilyen szerencsések. – Hát nem – felelte Hunter. Olyan erősen szorította a Gatorade-et, hogy a műanyag megroppant. Gondolatai tornádóként örvénylettek, és sehogy sem tudta lenyugtatni őket. Az anyja végignézte… a nagyapja… az anyja… az… – Casper – szólt a kutyának. – Hierr! A kutya mellette termett, és az orrát a kezéhez dugta. Hunter Michaelre nézett.

– Visszavinnél? – Miért nem maradsz? – szólt Michael. – Vacsorázz velünk! Hunter a tejben ázó, összetört kekszet nézte. – Inkább kihagyom, kösz! – Az autódban alszol, és holnap megint ellógod a sulit? – kérdezte Michael. A kérdés megváltoztatta a helyiség hangulatát. Hunter nem bírt rájuk nézni. Érezte, hogy őt bámulják, és ez elég szörnyű volt. – Felejtsd el! – mondta. – Megyek gyalog. Az éjszakai levegő csípte az arcát, amikor kilépett a házból. Hunter feljebb húzta a nyakán a pulóvere kapucniját. Senki sem követte. Helyes! Koszos volt a munkától. Egy forró zuhany talán enyhítette volna a fájdalmat a vállában, de arra még várnia kellett másnap reggelig. Nem tudta, meddig használhatja az iskolai tornaterem tusolóját, mielőtt valaki észreveszi, hogy nem jár be órára, de amíg lehetett, ott akart zuhanyozni. Nagyapád azt mondta, elmentél. Hunter nyelt egyet. Bolond öregember. Mintha arra vágyott volna, hogy a nagyszüleihez költözhessen. A Merrickeken gondolkodott, ahogy a konyhaasztal körül ültek… egy szoba tele agresszióval és régi sérelmekkel, de bajtársiassággal és szolidaritással is. A Merrick fivérek nem mindig jöttek ki egymással, de nagyon jól ismerték egymást. Az ő nagyapja még azt sem tudta róla, hogy soha nem ütne meg egy lányt. Az ő nagyapja még csak nem is habozott, mielőtt megütötte őt. Hunter megint nyelt egyet. Istenem, ne legyél már olyan béna! Apja nagyon csalódott lenne most. Hunter megdörzsölte a szemeit. Megszólalt a mobilja. Előkapta a zsebéből, ostobán abban reménykedve, hogy az anyja lesz az. Nem ő volt.

Lógós… Lógós… Lógós. Kate. Hunter elmosolyodott, és bokán akarta rúgni magát. Az üzenetre meredt. Gondolkodott, mit válaszolhatna. Egy villanásnyi ideig bűntudatot érzett, mert eszébe jutott, hogy dobta ki a lányt a dzsipjéből. Léptek zaja hallatszott a járdán, a háta mögött. Hunter felemelt kezekkel megpördült, és látta, ahogy a levegő szikrázik Gabriel körül. Belenyomta a telefont a zsebébe, és továbbsétált. Gabriel mellé szegődött. Hunter rá sem pillantott. – Hagyj békén! – Éppen jól kisírod magad? Nem igazán, de Hunter azért összeszorította az állkapcsát. – Menj a pokolba! – Szóval, tegnap – kezdte Gabriel –, emlékszel… amikor kiütöttem a kezedből a tálcádat? – Nem, már rég elfelejtettem az egészet. – Fogalmam sem volt, hogy leves is van rajta. Jesszusom, azt sem tudtam, hogy a menzán árulnak… Hunter megállt az úton, és Gabrielre nézett. – Mit akarsz, Gabriel? Mit? – Azt akarom tudni, miért játszottad meg, hogy a barátom vagy? Hunter újra elindult. Gabriel szorosan a nyomában. – Michael azt mondja, nagyapád kidobott otthonról amiatt, amit Calla művelt. – Na és? – Megbízik még bárki benned? Vagy csak addig etettél mindenkit a hazugságaiddal, amíg azok utol nem értek téged? Hunter nem bírt Gabrielre nézni. – Fogalmad sincs, mit beszélsz. – Emlékszel arra a napra, amikor elmentünk futni? Emlékszel, ahogy ültél az ösvényen és keseregtél az apád miatt? Az valódi volt? Vagy az is csak színjáték? Valami, amiről beszélni lehet, aztán pedig jelentést készíteni Billnek? – Gabriel a hangját elváltoztatva

gúnyosan, pöszén sóhajtozva előadta Huntert. – Képzeld, mit derítettem ki ma! Gabriel Merricknek hiányzik az anyukája. – Menj a francba! – Nem, te menj a francba, Hunter! – Gabriel Hunterhez lépett, és dühösen ellökte. – Tudod, miért aludtál egyedül a dzsipedben múlt éjjel? Mert már mindenkit átvertél, aki segíthetne rajtad. Hunter a vállával meglökte Gabrielt, és továbbment. Emlékezett arra a napra, amikor az ösvényen kocogtak és poénból versenyeztek, amíg az erejükből tellett, majd elterültek a fűben. A levegő csípősen friss volt, és a nap tűzött rájuk. Aztán az apja emléke elhomályosította Hunter gondolatait, míg végül önkéntelenül is beszélni kezdett róla. Az érzelmek most is összeszorították a mellkasát, elég volt csupán felidézni az emlékeket. Egy autó gördült el az úton, felkavarva maga mögött a lehullott faleveleket. Az éjszakai szellő bekúszott Hunter nyakába, a gallérja alá. Kevéske melegért könyörgött a levegőnek, de az csak arra volt hajlandó, hogy belecsípjen a bőrébe, amitől kirázta a hideg. – Csak azt nem értem – szólalt meg Gabriel mögötte –, hogyan bízhattál meg abban a seggfejben. Hunter nem válaszolt. – Úgy értem – folytatta Gabriel –, tudod, hogy elhagyta a saját lányát. Tudod, hogy csapdába csalta Christ és Nicket, és csalinak használta őket. A pokolba is, láttad a hírekben a bejátszást, amikor megpróbálta felrobbantani Becca autóját. Micsoda istenverte apa az ilyen?! Hunter ment tovább. – És ha Bill oldalán állsz, akkor miért segítettél ma Michaelnek? – Kell a pénz. Gabriel elkapta Hunter karját, és megpördítette. – Lószart! – Ez nem lószar. Nekem igenis kell a pénz. Hunter kiszabadította karját. Gabriel meglökte Hunter mellkasát. – Magadnak is hazudsz? Hunter összeszorította a fogait. – Menj innen!

– Miért nem tudsz válaszolni egy egyszerű kérdésre? – Megint meglökte Huntert. – Láttam, ahogy fél kézzel földre küldöd Mike-ot, szóval én nem veszem be azt a maszlagot, hogy ő kényszerített be a terepjáróba. Gabriel megint lökött egyet Hunteren, olyan hevesen, hogy Hunter hátrahőkölt egy lépést. Hunter nem akart verekedni. Nem is akart itt lenni. – Megint a családommal akarsz szívózni, Hunter? – Hagyd abba! – Ha be akartad fejezni, amit apád elkezdett, le kellett volna lőnöd bennünket ott a focipályán. – Még egy lökés, még egy lépés hátra. – Hagyd abba a hazudozást, hogy el tudjam dönteni, szétrúgjam a segged, vagy segítsek neked! Hunter el akarta taszítani. Amikor Gabriel arrébb mozdult és felkészült, hogy visszavágjon, Hunter belépett a mozgásterébe, elgáncsolta őt, és megpördítette. Öklének háta Gabriel arcának csapódott, mire a fiú elterült. Mint egy zsák. Hunter lenézett rá, a kezeit ökölbe szorítva, készen a visszavágóra. – Nem tudnád szétrúgni a seggem. Gabriel megrándult, és megérintette a tarkóját. – Haver, ez beton. – Helyes. – Jézusom! – Gabriel megint összerezzent, és felült a járda szélére. – Egy nap megmutathatnád, hogy csinálod. Hunter lebámult rá, érezte, ahogy a légzése megnyugszik, a kezei ellazulnak. Nagyot sóhajtott, és lehuppant ő is a járdára. Casper odament, és a térdének dőlt. Hunter beletemette ujjait a kutya nyakának szőrébe. – Ne haragudj! – mondta Hunter. – Beszélnem kellett volna róla neked. Billről. Gabriel nem szólt semmit, így Hunter a kutyán tartotta a szemeit. – Amikor követtelek az első tűzhöz, nem is akartam, hogy megtudd, hogy ott vagyok. De akkor éreztem, hogy valaki bent rekedt, és nem tudtam… tudod. – Emlékszem.

– Semmit sem árultam el Billnek. Kérdezősködött, de én nem beszéltem. Sem a tüzekről, sem… bármi másról. Az apámról vagy az anyukádról… – Értem. – Néha… – Hunter habozott. – Néha nem tudom, mi a helyes. Érted? – Dehogyisnem, haver. Dehogyisnem tudod. Vajon tényleg tudja? Huntert elgondolkodtatta Michael megjegyzése az autóban a kikapcsolt lelkiismeretről. Ki dönti el, hogy mi a helyes? Gabriel felállt, és kinyújtotta a karját. – Gyerünk! Becuccolhatsz Nickhez. Hunter felnézett rá. – Mi? Miért? – Mert az ő szobájában nagyobb hely van egy felfújható matracnak. – És mi van azzal, hogy nem bíztok bennem? Hunter belekapaszkodott Gabriel kezébe, és felhúzta magát. – Tartsd szem előtt az ellenségeidet, nem igaz? – felelte Gabriel. Hangjából azonban eltűnt a feszültség, a kihívó él és az agresszió. – Kösz! – mondta Hunter. – Talán egy éjszakára. – Maradj, amíg úgy érzed, hogy maradnod kell. Huntert meglepte a hirtelen a torkába nőtt gombóc. Meg sem tudott szólalni. Gabriel elmosolyodott. – Viszont ha megint szarakodsz velem vagy a testvéreimmel, hagyom, hogy Nicky megfojtson álmodban.

11. FEJEZET és várta, hogy álom szálljon a szemére, de úgy tűnt, az a bizonyos álom nem akarja megtalálni. Casper nehéz súlyként feküdt az oldalán, pofáját a mancsa alá dugva. Nick légzése lassú és egyenletes volt, biztos jeleként annak, hogy már alszik. Hunter előhúzta a telefonját a zsebéből, és addig keresgélt, míg meg nem találta Kate utolsó üzenetét.

H

UNTER A MENNYEZETRE MEREDT,

Lógós… Lógós… Lógós. Még nem is válaszolt az SMS-re. Egyszerűen törölnie kellett volna ezt az üzenetet, de a reggeli SMS, amiben a nagyapjáról írt, közvetlenül fölötte volt. Mekkora idióta. Miért mesélt a lánynak a történtekről? Te jó ég, majdnem összeomlott a lány előtt, pont amikor SMS-ezni kezdett egy másik fickóval. A telefon hirtelen megrezzent a kezében. Majdnem elejtette. Addig bámullak, amíg nem válaszolsz. 0_0 Hunter elmosolyodott. Magára parancsolt, hogy hagyja abba. A telefonja újra megrezzent. 0_0 És megint.

0_0 Hunter hüvelykujja végigsiklott a billentyűzeten. Csak óvatosan! Kiszáradnak a szemeid. Ahogy mindig, a lány válasza most is szinte azonnal megérkezett. Gondoltam, hogy a bámulásra felfigyelsz. Hunter nem tudta, mit feleljen erre. Rövid szünet után újabb üzenet jelent meg a képernyőn. Miért vagy még mindig fent? Nem tudok úgy aludni, ha valaki bámul. Miért dobtál ki ma reggel a kocsidból? Hunternek fogalma sem volt, mit válaszoljon. Az hogy Nem szeretem, ha játszadoznak velem, rossz válasznak tűnt. Már így is lúzernek érezte magát, amiért majdnem összeomlott Kate előtt. Nem volt értelme tovább súlyosbítani azt az érzést. Ugyanakkor a lány is elveszítette az édesanyját. Lehet, hogy csak félreértett mindent, ami reggel történt. Nick légzésének ritmusa megváltozott. A fiú megfordult az ágyon, megdörzsölte az arcát, majd lenézett Hunterre. – Hát te meg mit csinálsz? – Nick az éjjeliszekrényen lévő órára pillantott. – Hajnali kettő van. – Ne haragudj, nem tudok aludni! Hunter kikapcsolta a telefonját, és a takaró alá dugta. – Kivel SMS-eztél? – Senkivel. Szünet. Hosszú szünet. Súlyos szünet. Ekkor Nick, különös éllel a hangjában, azt kérdezte:

– Ez valami alaposan kitervelt trükk, hogy bejuthass a házunkba? Billnek jelentesz rólunk… – Nem! – vágott közben Hunter, majd elhallgatott. – Ez csak egy lány. – Bizonyítsd be! Hunter legszívesebben megtagadta volna a kérés teljesítését, de közben meg egyáltalán nem hibáztatta Nicket, amiért nem bízott benne. Előhúzta a telefont a takaró alól, megnyitotta Kate üzeneteit, és odadobta Nicknek a telefont. Nick gyors pillantást vetett a készülékre, és visszadobta. A különös él eltűnt hangjából. – Kate? Az a lány, aki most iratkozott be? Hunter meglepetten nézett fel Nickre, habár a lány neve egyértelműen látszott a képernyő tetején. – Honnan tudod? – Ma rólad kérdezett. – Tényleg? Nick megjegyzése milliónyi kérdést vetett fel. Kate róla kérdezett – de Nicket kérdezte. Vajon megint Nickkel ebédelt? Huntert nem érdekelte. Egyáltalán nem. Dehogyisnem. Te jó ég! Nem viselkedhet ennyire idiótán. Az a baj, hogy egyre csak Kate-re gondolt. – És mit kérdezett? – Azt akarta tudni, hogy szerintem miért léptél le a suliból. Hunter úgy érezte, hevesebben ver a szíve. Nem, úgy érezte, hogy a szíve szünetet akar tartani és kitörni a mellkasából. Telefonja meleg súlyként nehezedett a tenyerébe. Elő akarta venni a takaró alól, hogy lássa, írt-e újra a lány. – Na és mit mondtál? – Hát, ööö… hogy nem tudom. Persze. Hunter hanyatt feküdt, és a mennyezetre bámult. – Ismered? – kérdezte Nick. Hunter megrázta a fejét. – Tetszik?

Igen. Mérhetetlenül. – Nem mondhatnám. – Hunter lenézett Casperre, aki forró leheletével szuszogva melegítette a karját. – Viszont úgy tűnt, hogy te tetszel neki – folytatta Hunter. Nick fintorgott. – Igen, ami miatt Quinn legszívesebben gyökerestől tépte volna ki a haját. Szerintem csak barátkozni akar – felelte Nick, majd rövid szünet után így folytatta: – Amiatt ne aggódj, hogy nekem tetszik-e Kate. Hát, ez is valami. – Kezd komolyra fordulni a dolog Quinn-nel? – Valami olyasmi. – Szerintem Kate csak játszadozik velem. – Gondolod? Hunter kisimította a haját az arcából, és nagyot sóhajtott. – Bemászott ma reggel az autómba, aztán meg egy másik fickóval kezdett SMS-ezni. – Quinn látta tegnap. Beszállt egy pasi mellé az egyik pick-upba. Hát, akkor erről ennyit. Hunter eleresztette a telefont. A készülék a felfújható matracra zuhant, onnan meg a szőnyegre esett. Nick folytatta: – Ahogy Quinn mesélte, a fickó… nos, nem fogom megismételni, milyen kifejezést használt, legyen elég annyi, hogy úgy tűnt, Kate eléggé odavan érte. Hunter nem mondott semmit. A tudatalattija azt üvöltötte: HAVER! Totál IDIÓTA vagy! Kate biztos jókat röhög rajta azzal a másik fickóval. A szoba úgy elcsendesedett, hogy Hunter biztosra vette, Nick elaludt. A feszültség még mindig szorongatta a torkát, de kezdett elaludni. Nick hangjára ébredt. – Figyelj csak… – Nick hangja álmosan reszelős volt. – Nem akartam meglesni azt az SMS-t arról, hogy mi történt a nagyapáddal. Hunter most már teljesen ébren volt. – Semmi gond. – Nem mondom el… – Azt mondtam, semmi gond! – csattant fel Hunter.

Ez az egész helyzet csak arra volt jó, hogy emlékeztesse mindarra, amit elrontott. És Hunter nem akart az otthoni dolgokra gondolni – itt a sötétben, miközben valaki más szobájában fekszik a padlón, végképp nem. Aztán rájött, hogy nem kellene gyökér módjára viselkednie annak a valakinek a szobájában. – Ne haragudj – mondta –, hosszú napom volt. Én tényleg… Csak egyszerűen nem akarok beszélni róla. – Értem. – Újabb szünet. – Gabriel néha olyan, mint egy tehervonat, de nem gyűlöl téged. Hunter ebben nem volt annyira biztos. – Chris sem. – Tényleg? Az is csak barátságos gesztus volt a részéről, hogy lehűtötte a vizet jéghidegre, miközben zuhanyoztam? – Gabriel húsz dolcsit fizetett neki, hogy megcsinálja. Hunter elmosolyodott. Nick hozzátette: – Aztán meg ökörnek érezte magát, amikor elárultam neki, hogy simán el is zárhatta volna a meleg vizet a pincében… Hunter halkan felnevetett. De hirtelen beléhasított az érzés, hogy milyen magányos is ő. A Merrick testvérek ott vannak egymásnak. Neki nincs senkije. Az arcáról lehervadt a mosoly. Most súlyosan nehezedett rá a szoba levegője. Újra a plafonra bámult. Nick sóhajtott, aztán feltámaszkodott az egyik karjára. – Szeretnél egyedül lenni? Szunyálhatok Gabriel szobájában is. Hunternek fogalma sem volt, mi lenne a helyes válasz. – Komolyan mondom, haver, érzem a levegőben, milyen feszült vagy. Erre Hunter is felkapta a fejét. – Komolyan? – Erre ébredtem fel. Hunter visszafordult a plafon felé. – Sajnálom. – Rövid szünet után így folytatta: – Apám mindig azt mondta, hogy a levegő elementálokkal kell a legjobban vigyázni. Síri csend telepedett rájuk egy pillanatra. Aztán:

– Azt hiszem, a légzés az oka. Az emberek másként veszik a levegőt, amikor idegesek. – Újabb szünet. – Ez nekem új. Csak nemrégóta érzékelem az érzelmeket. Hunternek eszébe jutott az a nap, amikor Nick összeverekedett Gabriellel, és leállította a légzését… és Hunter azt gondolta, az apjának mindvégig igaza volt. – Apám mesélt egy fickóról, aki mindig meg tudta állapítani, ha valaki hazudott, gondolom, ugyanezt a képességet használva. Apám szerint ő volt a legerősebb levegő elementál, akit valaha látott. A fickó Pókember módjára ugrált az épületek között. Érted? – Na, ez valami! – Nick izgatott lett, de aztán habozott folytatni. – Mi történt vele? Az apja erről homályosan beszélt. Viszont ha ismerte is a fickót, akkor sem ismerhette sokáig. Hunter félrefordította a tekintetét. – Nem tudom. – Dehogyisnem. Hunter élesen rávillantotta a szemét. – Akkor viszont te is. Tudod, mi volt az apám. Nick nem hátrált meg, de nem is felelt semmit. A csend újra súlyosan telepedett rájuk. Aztán Nick így szólt: – Te miért nem vagy olyan? Nem kellene valamilyen kiképzésen vagy ilyesmin részt venned? Nem ezt csinálják veletek, Ötödikekkel? Nick hangszíne szinte ugyanolyan volt, mint amit Hunter apja használt, amikor a tiszta elementálokról beszélt. – Mentem volna. Most ősszel. Fiatalabb koromban menni akartam, amikor rájöttem, tudod… De apám várni akart, míg nem biztos abban, hogy elég erős vagyok. És Hunter nem volt elég erős. Azt hitte magáról, hogy az: könyörgött az apjának és a nagybátyjának, hogy vigyék magukkal az utolsó bevetésükre. Jay bácsikája az ő pártját fogta, és azzal érvelt, hogy amúgy is csak megfigyelésre mennek, de az apja nem engedett. Később meggondolta magát. Visszafordultak Hunterért. És akkor a Pennsylvania Turnpike autópálya sziklafalainak egyike meglazult, és maga alá temette az autót.

Calla vállalta a felelősséget. De Hunter tudta, hogy az ő hibája volt. Nem kellett volna ott lennie az édesapjával és a nagybátyjával, amikor az autó összetört. Nem is kellett volna ott lennie egyáltalán, mert nem kellett volna visszafordulniuk érte. Ha nem borult volna el az agya, az autó nem esett volna a hegyomlás fogságába. És Calla meg a barátai késve érkeztek volna. – Ismersz más Őrzőket is? – kérdezte Nick. Hunter megrázta a fejét. – De Calla azt hiszi, hogy igen. – Idehívnád őket, ha tudnád? – Nem tudom. – Calla embereket fog ölni. Hunter ránézett. – Calla mindenképpen embereket fog ölni. Mennyivel lesz jobb, ha meggyőzök egy csomó Őrzőt, hogy jöjjön ide? – Michael szerint így is, úgy is eljönnek, ha a csaj nem állítja le magát. – Igaza van. – Akkor lenne egy kérdésem. – Éspedig? – Kinek az oldalán állsz majd, ha eljönnek? Hunter nem mozdult. Nem tudott. Így még soha nem gondolta végig, hogy mi vár rájuk. De Nicknek igaza volt. Ha az Őrzők eljönnek, nem érik be annyival, hogy elintézik Callát és az embereit. Elpusztítják a Merrick testvéreket is. Hunternek elképzelése sem volt, hogy vele mit tennének. Nick kigördült az ágyból, és elindult kifelé, magával húzva a párnáját és a paplanját. Hunter felült. – Mit csinálsz? – Megyek, és beverem a szunyát Gabriel szobájában, a padlón. Hunter nem tudta, kérjen-e bocsánatot, és mire kitalálta, Nick már az ajtón kívül volt. Valószínűleg neki kellett volna felajánlania, hogy lemegy a földszintre. Nick bedugta a fejét az ajtón.

– Nem akarunk kicseszni veled, haver. Egyikünk sem. Csak segíteni próbálunk. Hunter nem nézett rá. Nick felhorkant, majd behúzta az ajtót, miközben így szólt: – Nem lenne hülyeség, ha te is megpróbálnál segíteni rajtunk.

12. FEJEZET

A

MERRICK-HÁZBAN BONYOLULT VOLT AZ ÉLET, ugyanakkor nagyon egyszerű is. Hunter nem gondolta volna, hogy lehetséges ilyen elszigeteltnek éreznie magát ennyi… energia kellős közepén. Gabriel hajnalhasadtakor azzal ébresztette, hogy egy pohár vizet öntött az arcába, és a bordái közé rúgott. – Kelj fel, naplopó! Nem úgy volt, hogy lefutsz egy maratont a hónap végén? Hunter megpróbált kikecmeregni a hálózsákból. Még hajnali fél öt sem volt, és két óra is elmúlt, mire el tudott szundítani. – Atyaég, megőrültél? Gabriel már az ajtón kívül járt. – Örülj neki, hogy nem gyújtottalak fel! – Eltöröm a bokádat. – Ahhoz előbb el kell kapnod, seggfej. A futás jólesett neki, jó volt kiszabadulni a házból és érezni a friss levegőt az arcán. Még akkor is, ha Gabriellel nem beszélgettek túl sokat, ami gondolkodóba is ejtette Huntert. Azon tűnődött, hogy Nick mennyit mondott el neki az éjszakai beszélgetésükből. Valószínűleg mindent. Ezután reggeliztek, többféle gabonapelyhet, például Lucky Charmst és Cookie Crispet. Amikor azt kérdezte, van-e gyümölcs vagy tojás, mindannyian úgy néztek rá, mintha második feje nőtt volna. Nem voltak undokok. És közömbösek sem. Csak nagyon tartózkodóak. Ez kimerítő volt.

Mire beért az iskolába, minden vágya az volt, hogy a figyelmét valami másra összpontosíthassa, bármilyen földhözragadt tantárgyról legyen is szó. De aztán ott találta Calla Deant a szekrénye előtt. Olyan ártatlannak látszott, mint a ma született bárány, és éppen ajakfényt kent fel. Úgy nézett ki, ahogy szokott: punk szexistennőként. Szűk farmert viselt és egy majdnem átlátszó felsőt, a karjait fekete gumikarkötők borították, keresztül-kasul eltakarva a lángokat ábrázoló tetoválásait. Tollas fülbevaló, hajában egy fényes sárga tincs. Hunter lelógó kezei ökölbe szorultak, de nem mehetett a lány közelébe. Michael kioktatta aznap reggel. Ha nálunk akarsz lakni, akkor iskolába kell járnod, és el kell kerülnöd minden zűrös szitut. Nem szeretnénk pont most felhívni magunkra a figyelmet. Megértetted? – Hunter. A fiú megfordult a halk hang hallatán, és meglátta Beccát. Sötét haja a vállára omlott. Hosszú idő óta most először volt gyengéd a hangja. Pillantása egyenesen Hunter szemére szegeződött. Ő volt az első lány, aki feltűnt Hunternek az iskolában. Az első, aki nem úgy nézett rá, mint valami ennivalóra – vagy mint valami ocsmányságra. A Merrick testvérek képességeit nem tudta kisakkozni elsőre, de Beccáét, Becca erejét a kezdetektől fogva érezte. – Szia! – szólt Hunter. – Jól vagy? Hunter elnézett a lány válla fölött. – Voltam már jobban is. – Chris elmondta, mi történt a nagyapáddal. Hunter összeszorította a fogait. – Hát igen. De most ennél fontosabb dolgok aggasztanak. Calla elrakta a szájfényt, és őket bámulta. Ujjaival megütögette a csuklóját, és azt tátogta: tiktak. Hunter felsóhajtott. – Menjünk innen, mielőtt Calla jelenetet rendez! Becca követte, és halkan így szólt:

– Chris mondta, hogy Calla azzal fenyegetőzik, hogy újra gyújtogatni fog. Ez igaz? – Aha. Becca pillantása elkomorodott. – És nem tudjuk mi magunk elintézni őt? Hát persze hogy Becca azonnal neki akart rontani. – Rá kell jönnünk, hogy kik a társai. Volt vele valaki, amikor szétverték a házunkat. Sosem láttam még azt a fickót. – Egy másik tizenéves? – Azt hiszem. Azóta is figyelem, hátha meglátom őt az iskola környékén, de nem bukkant fel újra. Hunter ezt sem tudta hova tenni. Calla barátai úgy néztek rá, mintha őszintén elhitték volna, hogy megverte a lányt. Ők nem voltak olyanok, mint Calla, aki számító volt és manipulatív, és minden adandó alkalommal valami bántó megjegyzést súgott oda neki. Ki ez az eltűnt srác? És vajon kik lehetnek még a társai? Becca most már Callára bámult. – Nem kérhetnénk meg? – Azt adta be a fél iskolának, hogy ütöttem-vertem. A közelébe sem mehetek. – Én nem kérhetném meg? Hunter megrázta a fejét. – Apádnak eldurranna az agya, ha megtudná, hogy belerángattalak ebbe. – Eggyel több ok, hogy segítsek – felelte Becca, azzal sarkon fordult, mintha kész lenne szembeszállni Callával ott a folyosón. Hunter elkapta a hátizsákját, és visszatartotta a lányt. Önkéntelenül is elmosolyodott. – Ne olyan hevesen, ne csinálj őrültséget! – Jól van, akkor add ide a pisztolyod! Csak lőjük le, és kész. Hunter nem fáradt azzal, hogy megdöbbenjen a lány reakcióján, ő is eljátszott naponta legalább egyszer a gondolattal. – Nagyapám elkobozta. És különben sem lőhetsz le csak úgy valakit.

– Emberek haltak meg azokban a tüzekben – suttogta Becca dühösen. – Azokban a tüzekben, amiket ő gyújtott. Lehet, hogy Ryan Stacey-nek is köze volt a dologhoz, de Calla... – Igen, tudom. – Hunter egy másodpercig a lány szemébe nézett, majd elengedte a hátizsákját. Még csak reggel nyolc volt, de ő máris kimerültnek érezte magát. – Én sem akarom, hogy folytassa a gyújtogatásokat. Csak próbálom kitalálni, hogy lehetne megállítani őt. Becca felnézett a fiúra. Majd Hunter legnagyobb meglepetésére a nyaka köré vetette a karjait. Hunter automatikusan viszonozta az ölelést. Becca testének melege és közelsége eszébe juttatta azt az éjszakát, amikor a lány hozzásimulva aludt. Még egyetlen lány sem akart ilyen közel kerülni hozzá, és az, hogy Becca annyira megbízott benne, hogy elaludt a karjaiban akkor éjjel… nos, Hunter akkor legszívesebben el sem aludt volna, csak hogy egy percet se vesztegessen el ebből az élményből. El akarta ezt mondani neki akkor. Mesélni akart magáról, arról, hogy ki volt az apja, és arról, hogy miért van most a városban. Féligazságokkal traktálta a balesettel és az édesanyjával kapcsolatban. Elmondott volna neki sok egyebet is. De akkor felbukkant Chris Merrick, és elvitte kocsival az iskolába Beccát. Hunter mobilja megcsörrent, és ez visszarántotta a jelenbe. Hunter figyelmen kívül hagyta. Olyan jó érzés volt, hogy átöleli valaki, hogy semmi pénzért nem hagyta volna veszni a pillanatot. De a lány elhúzódott tőle, és Hunternek el kellett engednie őt. – Ezt miért kaptam? – kérdezte Hunter. – Úgy tűnt, jó ideje nem ölelt meg téged senki. Hunter csak nézte a lányt és nem tudta, mit mondjon. Becca válasza Nick múlt éjszakai megjegyzésére emlékeztette, de egészen más módon. Becca a füle mögé tűzte a haját. – Én itt vagyok, ha szeretnél beszélni valakivel. – Valóban? És ez Chris részéről is rendben van? – Ehhez Chrisnek semmi köze. Hunter felhorkant. Az agya úgy érezte, mintha minden gondolata tévedésnek bizonyult volna.

Becca szigorúan nézett rá. – Ne! Bármit is akarsz mondani, ne mondd ki! Mindenkit az ellenségeddé teszel, pedig nem is azok. Chris és a testvérei csak segíteni akarnak neked. Hunter nagy levegőt vett, és végignézett a folyosón a szekrényeken. – Tudom. – Én is azt próbálom – tette hozzá Becca, amikor becsengettek és ő megfordult. – Ezt ne felejtsd el! Hunter nézte, ahogy a lány távolodik a folyosón, és eltűnődött, nem először életében, mi lett volna, ha az elejétől fogva őszinte a lányhoz. Ám mielőtt túlságosan beleélte volna magát a gondolatba, a telefonja újra megzizzent. Két SMS, mindkettő Kate-től. Az első akkor jött, amikor Beccával átölelték egymást. Akkor most te vagy a bagoly, én meg a veréb? Hunter felnézett. A folyosót vizslatta, ami gyorsan kiürült, ahogy a diákok órára mentek. Ha Kate figyelte is őket, most már biztos nem volt a folyosón. Hunter újra a telefonjára pillantott, és a következő üzenetre lépett. Ki az a barna lány? Ez igen! Hunter ujjai repültek a képernyő felett. Csak egy barát. Kate válasza egy szívdobbanásnyi időn belül ott volt. Tényleg nagyon barátságosnak tűnt. Hunter összevonta a szemöldökét, és dühösen pötyögte be a választ. Úgy hallottam, te is nagyon barátságos voltál egy pick-upos fickóval.

Hosszú szünet. Hunter érezte, hogy a szíve a mellkasát püföli belülről. Fantasztikus érzés volt így nekimenni valakinek és érezni, hogy lépéselőnybe került egy helyzetben. Ugyanakkor nagyon szar érzés is volt. Mindenkit az ellenségeddé teszel. Tényleg ezt tenné? A telefon megcsörrent. Nem értem, mi történt. Hunter komoran a telefonra meredt. Aztán válaszolt. Én sem. Aztán várt, de a lány már nem válaszolt. Egész nap. A nap végén Hunter a kocsijába ült, és elment a Merrick-házhoz, de amikor odaért, a dzsipben maradt és a motort sem állította le. Nevetséges, de nem volt benne teljesen biztos, hogy szívesen vennék, ha még egy éjszakát ott töltene. Nem ment be az ebédlőbe ebédkor, mert be kellett pótolnia egy tesztet, amit nem írt meg, amikor lógott, hogy munkát keressen, és különben sem szóltak egy szót sem egymáshoz Chrisszel világtörténelem-órán. Valójában, ha Casper nem lett volna bezárva a házba, lehet hogy visszament volna a Target parkolójába. Lehelete meglátszott az autója börtönében, és elkáromkodta magát. Nem szokott hozzá, hogy ennyire kicsússzon a lába alól a talaj. Végül kikászálódott az autóból, kihúzta magát, és kapucnis pulóvere zsebébe dugta a kezeit. Ha nem látják őt szívesen, akkor fogja a kutyáját, és elmegy. A bejárati ajtó nem volt bezárva. Casper nem volt a házban. Senki sem volt. Egy pillanat erejéig Hunter eljátszott a gondolattal, hogy nem csak egy nagy trükk-e az egész, hogy nem csak szórakoznak-e vele. Aztán kutyaugatást hallott a hátsó udvarból. Sietve átvágott a konyhán, félretolta és kinyitotta a konyha üvegajtaját. Az ég fokozatosan egyre sötétebb szürkévé vált. A hűvös

levegő egész délután a ruháján próbálta átrágni magát. Michael a füvön állt, és egy teniszlabdát dobált Caspernek, aki lélekszakadva loholt utána. Michael észrevette Huntert, és felnézett. – Szevasz! Milyen volt a suli? – Nem szállt rám sem Vickers, sem Calla. Elhallgatott. A kutyája visszaügetett Michaelhöz, miközben a labda félig kilógott a szájából. Csak annyi jelét adta annak, hogy észrevette Huntert, hogy a labdán keresztül egyet odavakkantott. Hunter elmosolyodott. – Kösz, hogy kiengedted Caspert! – Kint volt egész nap. – Tényleg? – Aha. Amikor ma reggel kiléptem az ajtón, kirohant mellettem, és már be is ugrott a pick-up rakterébe. Próbáltam visszaterelni a házba, de nem volt hajlandó bemenni. Így aztán magammal vittem. Casper kiejtette szájából a labdát Michael lába elé, és ráugatott. – Áruló – mondta neki Hunter. Michael felvette a labdát, és behajította a fák közé. Pokolian erős karja volt, a labda eltűnt. Casper futásnak eredt, mintha puskából lőtték volna ki. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Hunter. – Ma estére nem adtam nekik munkát, így aztán mindegyikőjük csinált magának valami programot. Szerintem beugranak az iskolai karneválba. Te nem mész? Karnevál. Mintha elmehetne egy ilyen eseményre, miközben Calla valószínűleg otthon ül, és azon agyal, hogy melyik házat borítsa lángokba legközelebb. – Áh – felelte Hunter. – Na, a helyzet az, hogy felhívtam ma az anyukádat – mondta Michael. Hunter felkapta a fejét. Michael elkérte az anyja telefonszámát tegnap este, mondván szüksége lehet rá, vészhelyzet esetén. – Mit csináltál? – Tudnia kell, hogy hol vagy.

– Tudja a mobilszámomat – vágta rá Hunter. – Ha akart volna, megtalál. Hunter úgy érezte, nem kap levegőt. Az érzelmek vadul vágtáztak benne. Az anyja nézte, ahogy kisétál az ajtón. Kicsit sem kéne, hogy érdekelje, mit gondolt most az anyja. De érdekelte. Nagyon is. Nem akarta megkérdezni, mit mondott az anyja. Körmei barázdákat vájtak a veranda korlátjába. Casper visszatért, ledobta a teniszlabdát Michael lába elé, és az orrával bökdöste, amikor látta, hogy Michael nem dobja el azonnal. Michael engedelmeskedett, és újra bedobta a labdát a fák közé. Hallatszott, ahogy egy fa a látóhatáron túl reccsen egyet. Casper elhúzott. Michael felpillantott a verandára. – Azt mondta, összepakolta a maradék holmidat, ha el akarnád vinni azokat. Michael szavai szíven ütötték Huntert. Ha hozzávágta volna a teniszlabdát, az is kevésbé fájt volna. Meg sem bírt szólalni. Tudta, ha megszólal, a hangja elcsuklik, és egy rakás szerencsétlenségnek fog tűnni. Az anyja nem azt mondta, hogy: „Mondd meg Hunternek, hogy jöjjön haza!” Azt mondta, hogy összepakolta a dolgait. A korlátból kitépett szilánkok befúródtak a körme alá, de a fájdalom segített neki összpontosítani. – Terveztél mára valamit? – kérdezte Michael. Hunter nyelt egyet és magára parancsolt, hogy szedje össze magát. – Nem, semmit. – Helyes. Akkor gyere, elviszlek! – Én nem… De ez… Le kell csillapítania veszettül cikázó gondolatait, különben nem lesz képes egy összefüggő mondatot sem kiejteni a száján. – Nem akarok odamenni. – Miért nem? Mert nem akarom látni anyámat. Mert nem akarom látni nagyapámat.

Mert ha elhozom a cuccomat, akkor az azt jelenti, hogy tényleg nincs egy hely a földön, ami az otthonom. Hunter megfeszítette az állkapcsát. – Na és, mihez kezdjek a cuccaimmal? Hányjam be a pincétekbe? És aludjak továbbra is Nick szobájában, a földön? – Kemény hangon beszélt, de belül a szíve összetörve, romokban hevert. – Casper! – szólította kutyáját. – Hierrr! A kutya odaszaladt mellé, de Hunter addigra már lement a verandáról, és elindult ki a ház elé. A kocsijához. – Hé! – kiáltotta utána Michael. Hunter nem állt meg. Michael azonban gyorsabb volt, mint Hunter képzelte, és utolérte őt, mielőtt becsukhatta volna a dzsip ajtaját. Hunter nekivágta az ajtót Michaelnek, aki egy lépést hátrahőkölt, majd még egyszer meglökte az ajtót ráadásnak. – Hagyj békén! – kiáltotta Hunter. – Hagyj… A hangja megbicsaklott, és sírva fakadt. Ez borzasztó volt, és megalázó. Hunter üresbe akarta rakni a dzsipet, és hagyni, hogy az keresztülguruljon rajta. Michael nem ért hozzá. Ezt bölcsen is tette, különben Hunter behúzott volna neki. Hunter elképzelte… látta maga előtt a mozdulatot, a becsapódó öklét, és tudta, hogy pontosan mekkora erőt kellene kifejtenie, és micsoda megkönnyebbülést érezne utána. Ez nem segített. Csak annyit ért el vele, hogy még feszültebbé vált. Becsapta a kocsi ajtaját, és lehuppant a kocsifeljáró aszfaltjára, nekidőlt az autónak, és a keze tövét a szemébe nyomta. – Menj el innen! – rivallt Hunter Michaelre, miközben utálta, hogy a hangja olyan magas, mint egy nyafogó hatévesé. Casper kiugrott a dzsipből, és lefeküdt mellé. Michael leült a feljáró túloldalán. – Ez az ellentéte annak, hogy elmész – mondta Hunter. – Nézd – magyarázta Michael –, anyukád aggódik érted. – Nem akarok beszélni róla. Michael erre nem felelt semmit. Olyan sokáig maradt néma, hogy Hunter végül megtörölte az arcát a ruhája ujjával, majd Michael felé fordult, és ránézett.

– Nem vagyok a testvéred. Ne ülj itt tovább! Menj! El! – Nem hiszem – kezdte Michael lassan –, hogy édesanyád azért csomagolta össze a holmidat, mert nem akarja, hogy visszamenj. Hunter be akart húzni valakinek. Sajnos azok az emberek, akik igazán megérdemelték volna, nem voltak kéznél. – Honnan a fenéből tudod? Michael végignézett a bejáró mentén álló fasoron. – Nem tudom. Vagyis, nem nagyon, azt hiszem. – Elhallgatott. – Tudod, nincs kézikönyv ehhez az egész szülő-gyerek dologhoz. – Mit akar ez jelenteni? – Ez azt jelenti, hogy… Szerintem anyukád is rosszul érzi magát a történtek miatt, ő sem tudja, hogyan hozhatná rendbe. – Újabb szünet. – Gondolom… azzal, hogy összepakolta a dolgaidat, talán azt hiszi, hogy segít. Hunter a térdére fektette a két karját, és nem válaszolt. Michael felsóhajtott. – Emlékszem, tizennyolc éves voltam, amikor derült égből villámcsapásként ért a felismerés, hogy a szüleim egész idő alatt csak megjátszották magukat. Volt egy alkalom, amikor Chris… – Ne fáradj! – vágott közbe Hunter. – Nem akarok hallani egyetlen anekdotát sem a Merrick család történetéből. – Rendben – felelte Michael egykedvűen. – Mit szólnál egy anekdotához a Garrity család történetéből? – Mi? – Mondd meg te, Hunter, mert minket – téged és engem – nem köt össze semmilyen emlék azon kívül, hogy te meg akartál ölni, én meg beléd botlottam, amikor el akartad söpörni a föld színéről a Home Depot-t. Nem azért vagy ennyire dühös anyukádra, mert hagyta, hogy a nagyapád kidobjon otthonról. Mi van még? Hunter fogcsikorgatva meredt a fákra. A levegő csípős volt és hideg, és oly könnyedén rágta át magát a ruháján, mint az aszfalt hidege a farmerén. De a szabad levegő megnyugtatta a háborgó lelkét. És Michael csak várt.

Hunter rájött, hogy olyan erővel kapaszkodik mindenbe, hogy ha nem vigyáz, egy óvatlan pillanatban minden elpattan. Ahogy Gabriellel történt az ebédlőben. Vagy Kate-tel a kocsiban. És egyszerre azon kapta magát, hogy megeredt a nyelve. – Furcsa párt alkottak a szüleim – kezdte. – Vagyis, hát, én sosem gondolkoztam ezen, de mindenki ezt mondta. Apám nagyon sokáig szolgált a Tengerészgyalogságnál. Bekerült a különleges alakulatba is, meg minden. Még azután is elvállalt néhány megbízást, hogy leszerelt… a veszélyesebbik fajtából valót. Ez nagyon jól passzolt az Őrzőként végzett munkájához. Nem is tudok minden egyes megbízásáról, amit elvállalt. Nagy részük titkos volt, és most már… nos, gondolom, most már örökre titkosak is maradnak. Elhallgatott, és megdörgölte Casper nyakát. Michael várt. – Anyám… egyedülálló nő volt. Volt egy new age-es boltja a városban, ahol éltünk, és ő ebben a szellemben is élt. Olvasott tarotkártyából, kristályokkal gyógyított, meg ilyenek. Ő adta nekem a köveket. Csak akkor vettem észre, hogy a részemmé váltak, amikor elkezdtek erőt adni… – Hunter elhallgatott, és felsorakoztatta a köveket a csuklóján. – Anyám nem tudta, mi volt az apám valójában – mármint apám Őrzőségéről –, de mindig is imádta őt, és azt mondogatta, hogy apámnak különleges kapcsolata van az őt körülvevő világgal. Most, hogy Hunter tudta, amit tudott a szüleiről, eszébe jutott, hogy az apja bizonyára jót nevetett rajtuk a háta mögött. – Nem akartad elmondani anyukádnak? – kérdezte Michael. – Hogy mi az apád? Hunter megrázta a fejét. – Nem. Amikor fiatalabb voltam, ez olyasmi volt, ami csak apámra és rám tartozott. Nem úgy, mintha titok lett volna, hanem inkább, hogy ott voltam neki én… – Hangosan legyintett a gondolatra. – Hülyeség az egész. – Nem az. Megértem. Hunter Michaelre pillantott, aki vállat vont. Még mindig a fákat nézte, ami megkönnyítette a beszélgetést.

– Az én apám is föld elementál volt. – Michael megtorpant, hallgatása mély érzelmektől volt terhes. – Nem mindig jöttünk ki egymással, de hát tudod, hogy megy ez. Hunter bólintott, és maga is visszanézett a fák felé. – Az emberek mindig azt kérdezik, hogy szigorú volt-e az apám. Az volt, ugyanakkor mégsem. Én soha… én nem… Abba kellett hagynia. Az apja be is szarna, ha megtudná, hogy ő itt ül és sír. – Büszke volt rád? – kérdezte Michael. Hunter felhorkant. – Soha nem tudtam, hányadán állok vele. – Hunter önkéntelenül is nyelt egyet. Istenem, szedd már össze magad! – És már nem is fogom megtudni soha. – Biztos vagyok benne, hogy valami fogalmad azért van róla. – Nincs. A halála előtti napon azt mondta nekem, hogy az egyetlen oka annak, hogy az anyámmal van, az az, hogy kihasználhatja anyámat. Az egész kapcsolatuk ezen alapult. És anyámnak erről fogalma sincs. – Ejha! – Szünet. – Na és szerinted ez mit jelent a te és az apukád kapcsolatára nézve? – Azt mondta, hogy amiatt, ami vagyok, meg kell tanulnom kihasználni az embereket, mert ezáltal biztonságban leszek. – Hát, ez sok mindent megmagyaráz. Hunter Michael felé rántotta a fejét. Michael feltartotta a kezét, mielőtt Hunter bármit is mondhatott volna. – Csak nyugi! Nem kell mindig mindent mellre szívni, kölyök! – Szünet. – De ha nem bánod, megosztanék veled valamit, amit tizennyolc éves koromban tanultam. Valamit, ami azóta mardos, hogy a szüleim azt az elcseszett egyezséget kötötték a város többi elementáljával… – Na és, mi az? – A szülők néha tévednek. A szavak újra keményen szíven ütötték Huntert, és a fiú összerezzent.

– Gyerünk! – mondta Michael, és Hunter vállára csapott. – Hozzuk el a cuccaidat! – Én nem akarom… – Gyerünk! – ismételte Michael. – Hadd tévedjen anyukád most az egyszer! Jót fog tenni mindkettőtöknek.

13. FEJEZET Vagy legalábbis sem az anyja, sem a nagyszülei kocsija nem állt a felhajtón. – Hát ez elég ismerős – mondta Hunter. Le sem állította a dzsip motorját. Michael Hunter felé fordította a tekintetét. – Van kulcsod? – Persze. De Hunter nem akart bemenni a házba. Habár az út szabad volt, erős kísértést érzett, hogy elhúzzon innen, kavicsot szórva szerteszét maga után. – Ha a cuccaid már be vannak csomagolva – mondta Michael –, akkor csak fel kell markolnunk őket, és mehetünk is, igaz? Talált. A ház ugyanolyan volt, mint amire emlékezett. Nagyanyja chilijének – amit minden hétvégén főzött – illata lengte körbe, enyhén keveredve a nappaliban lévő illatosító aromájával. Hűvös, csendes és nyugodt. Semmit sem talált az előszobában. Talán az anyja lent hagyta a holmijait a pincében. Vagy még nem is csomagolt össze. Hunter nem is tudta, melyiknek örülne. Nyugtalankodott amiatt, hogy nem tudta, hová lett mindenki, és hogy mikor jönnek haza. Csak állt ott az étkező és a nappali között, és a kulcsait idegesen csörgette a kezében. – Akkor… – nézett rá Michael. – Az emeletre? – Nem. A pincébe. Gyere utánam!

S

ENKI SEM VOLT OTTHON.

A pinceszint tíz fokkal hidegebb volt, mint a ház többi része. Ez soha nem tűnt fel neki ezelőtt. Felkapcsolta a lámpákat, hogy megvilágítsa a helyiséget. Az anyja már összepakolt. Két nagy műanyag tárolódoboz és egy katonai málhazsák feküdt az ágyán. A régi ágya. Az ágytakarója eltűnt, vagy elpakolták, vagy belehajtogatták az egyik műanyag dobozba. Az Xboxa és az ébresztőórája is eltűnt. A könyvei, a régi iskolai jegyzetei – minden. A szoba úgy nézett ki, mint ami a következő bérlőre vár. Hunter lekapta az egyik doboz tetejét. Főleg elektronikai dolgok és jegyzetek voltak benne, két bekeretezett fényképpel a doboz tetején. Michael felvette az egyik képet. – Apád és nagybátyád? Valami oknál fogva Hunter ki akarta tépni a képet Michael kezéből. – Aha. – Kinyújtotta a kezét. – Nehogy azt mondd, hogy pontosan úgy nézek ki, mint az apám! Mindenki ezzel jön. Michael felnézett rá, és visszaadta a képet. – Én nem látok semmi hasonlóságot közted és e között az ember között, Hunter. A fiú meglepetten bámult vissza rá. – Néha talán tükörbe nézhetnél! – mondta Michael. Hunter ismét a képre meredt. Éppen azt próbálta eldönteni, hogy ez most sértés volt-e, amikor becsapódott a ház bejárati ajtaja. Olyan érzés volt, mintha egy lövés szíven találta volna. A pulzusa megháromszorozódott. – Nyugi! – mondta Michael. – Anyukád azt mondta, hogy eljöhetsz a holmijaidért. Michael visszatette a műanyag doboz tetejét, amit Hunter nyitott ki, a fényképet kihagyva – azt Hunter tartotta kezei között. Aztán fejével a másik doboz felé intett. – Hozod amazt? Huntert ez mozgásra késztette. A málhazsákot átdobta az egyik vállán, majd megragadta a dobozt, és elindult a lépcső felé. Michael

követte. Senkivel sem találkozott volna szívesen, de remélte, hogy az anyja jött meg. Ez tűnt a kisebb rossznak. Természetesen a nagyapja jelent meg a lépcső tetején. Hunter megtorpant, és felnézett rá. Körülbelül harminc különböző módját ismerte annak, hogyan lehet leszerelni valakit puszta kézzel, de most legszívesebben elbújt volna Michael mögött. Ezzel az érzéssel sokkolta és ösztönözte újra mozgásra saját magát. – Csak a cuccomért jöttem – mondta. – Anya azt mondta, eljöhetek értük. Nagyapja nem mozdult a lépcső tetejéről, így Hunter megállt az utolsó előtti lépcsőfokon, a műanyag dobozzal akadályt képezve kettőjük között. A férfi mereven bámulta. Hunter visszabámult rá. Hunter meg akarta lökni a nagyapját a dobozzal. Erősen. – Ki a barátod? – kérdezte a nagyapja. – Azok közül való, akik szétverték a konyhát? – Nem – válaszolt Michael. – Azok közül, akik felajánlották Hunternek, hogy lakjon náluk. Amikor senki nem szólt egy szót sem és senki nem mozdult, Michael hozzátette: – Félreállna az útból, kérem, hogy kivihessük ezeket az autóba? Hunter meglepetésére a nagyapja félreállt, de nem látszott boldognak. – Menj csak tovább! – mondta Michael halkan. Jó tanács. Hunter megtörte a bámulóversenyt, és elindult. Sajnálatos módon úgy tűnt, a nagyapja úgy érzi, megnyerte a csatát. Elkapta Hunter karját, mielőtt a fiú elmehetett volna mellette. – Talán ellenőriznem kéne azokat a dobozokat, csak hogy biztos legyek benne, semmi olyat nem viszel el, ami nem a tiéd. Hunter összeszorította a fogát. – Anya pakolta össze ezeket. – Még mindig tartozol nekem a konyhában történtek miatt. Azt hiszem, el kellene vennem tőled azt a GameBoxot… – Rendben! – csattant fel Hunter. – Tartsd meg! Mit érdekel ez… – Ácsi! – kapta el Michael Hunter karját.

Hunter csak most vette észre, hogy földhöz vágta a dobozt, és úgy áll ott, mint aki felkészült egy ökölcsapásra. Levegőt vett. Olyan volt ez, mint az első lélegzet a téli csípős hidegben, ami belehasított a tüdejébe. Ő több ennél. Vett még egy mély lélegzetet, és próbálta összeszedni magát. – Mennyivel tartozik magának Hunter? – kérdezte Michael. Hunter nagyapja olyan képet vágott, mint aki azt várja, hogy Hunter még egyszer nekiiramodjon. – Nagy károkat okoztak, úgyhogy… – Mennyi? – Háromszáz. A férfi akár hárommilliót is mondhatott volna. – Rendben – mondta Hunter, és arrébb lépett Michaeltől. – Tartsd meg a cuccaimat! Engem nem… – Hunter fizetni fog önnek – mondta Michael. – Két héten belül. Megegyeztünk? – Két hét. Hiszem, ha látom. Michael Hunterre nézett. – Tudsz nekem segíteni hat éjszaka a következő két héten? Hunter Michaelre meredt, míg az kérdőn fel nem emelte szemöldökét, mint aki azt kérdezi: mi ez az egész, haver? Hunter megrázta magát. – Ja, persze. – Akkor ezzel megvagyunk. – Michael felvette a dobozát. – Gyerünk! – Ki is vagy te? És milyen munkáról beszélsz? Mintha a legidősebb Merrick fiú arra venné rá Huntert, hogy fegyvereket áruljon külföldieknek, vagy meztelenül táncoljon asztalokon. Michael egyik csípőjére helyezte a dobozt, és kihúzott egy névjegykártyát a zsebéből. – Michael Merrick vagyok. Kertépítéssel foglalkozom. Hívjon csak bátran, ha meg akarja menteni a kipusztulástól azokat a krizantémokat az előkertben! Letette a kártyát az ebédlőben az asztal sarkára, és elindult az ajtó felé.

Hunter tudta, mikor kell lelépni. Sietve felzárkózott Michael mögé. Nagyanyja a konyhában ült, szintén barátságtalan arccal, rosszalló pillantást vetve feléjük. – Szia, nagyi! – köszönt Hunter vidáman, jól tudva, hogy ez jobban idegesíti, mintha beintene neki. Aztán a kocsiban termettek, és már úton is voltak. Hunter kezei remegtek a kormányon. Michael nem szólt, Hunter pedig nem tudta, mit mondhatna. Végül megszólalt. – Azok a krizantémok nem is haldokoltak. – Pedig úgy fog tűnni. Hunter elmosolyodott, aztán elnevette magát. – Kösz! – Szívesen. – Michael hátrapillantott. – Lepakolhatod azokat a pincébe, amíg ki nem találod, mit csinálsz. Hunter arcáról lehervadt a mosoly. Arra gondolt, vajon tartozik-e határidő ehhez az ajánlathoz, de mivel félt a választól, nem mert rákérdezni. – Oké! – Gabriel próbál felzárkózni matekból és néhány más tárgyból is, mert el akar végezni egy elsősegély-tanfolyamot tavasszal. Ő általában csütörtökön és pénteken segít nekem. Át akarod venni ezeket az estéket a következő két hétben? És esetleg hétvégenként? Szóval Gabriel komolyan vette a tűzoltó ötletet. Hunter egy pillanatra irigy volt, mert az ő hol barátja, hol ellensége Gabriel rátalált az útjára az életben, ő viszont úgy érezte, hogy a saját életéhez tartozó térképet benyomták egy iratmegsemmisítőbe. – Persze. – Hunter szünetet tartott. – De nem kell ezt csinálnod, eladhatom néhány cuccomat… – Ha az egész életed azokban a dobozokban van, Hunter, akkor tartsd meg őket! Legyen így! Bekanyarodtak a Merrick-ház felhajtójára, ahol semmi sem változott, Michael öccsei még mindig nem voltak otthon. Michael tétovázott, mielőtt kiszállt a dzsipből.

– Elmegyek Hannah-ért egy óra múlva. El akarja vinni Jamest a karneválra. Senki sem lesz itthon ma éjjel. Hunternek lövése sem volt, ki az a Hannah és James. Rápillantott Michaelre, és azon törte a fejét, mire akar ezzel utalni. – Nem szeretnéd, hogy itthon maradjak egyedül? Michael sóhajtott. – Jézusom, Hunter, lazíts már! Azt akarom, hogy legyél tinédzser. Van kocsid, a világban pedig zajlik az élet. Menj! Vesd bele magad!

14. FEJEZET

K

ATE NEM ÉRTETTE, HOGYAN LESZ PÉNZ A KARNEVÁLI BÁLBÓL

a végzős osztály számára. A pálya tele volt gépjárművekkel, büfés sátrakkal, és egy csomó idétlen vásári játék sorakozott szerteszét. A fények és a zaj rettenetes volt, neonfények villództak, karneváli zene szólt, pattogatott kukorica és tölcsértorta illata terjengett mindenfelé. Az érzékei nem működtek ebben a káoszban. Ez frusztrálta volna egy rendes napon is, de ma kétszeresen is zokon vette. Silver minden mozdulatát figyelni fogja este. Gyorsan tett hát egy kört, felmérte a terepet, és meg is találta a Merrickeket. Nick skeeballozott azzal a szemét kis szőke pomponlánnyal. Gabriel egy sötét hajú lánnyal és egy fiatalabb fiúval dartsozott lufi célpontokat dobálva, messze a játékstandok végén. Chris egy padon üldögélt azzal a barna csajjal, aki a múltkor Hunterre tapadt az iskola folyosóján, és egy doboz pattogatott kukoricán osztoztak. A tömegtől megfájdult a feje, úgyhogy behúzódott két sátor közé az árnyékba, közben azon gondolkodott, melyik Merrick fiút kellene megkörnyékeznie. – A barátodat keresed? Kate megfordult. Hunter rátalált. És a pillantása tele volt gyanakvással. Talán Silvernek igaza volt? Hunter sejti, hogy ki ő valójában? Hogy kik is ők valójában? A szeme ugyanakkor kihívóan csillogott. Ha tudná, hogy ők Őrzők, nem tenne valamit? – Mi bajod van? – kérdezte Kate. Kivett egy szájfényt a táskájából, és az ajkára kent belőle.

– Nem tudok elmenni rajtad. – Rajtam? – Mik voltak azok a kis SMS-ek? A pasid nem elég neked? Kate meg tudta volna ölni Silvert, amiért azt a látszatot keltette, hogy ők egy pár. – Talán csak kedvellek. – Talán én is kedvellek téged. A fiú hangja nyugodt volt és komoly, sokkal magabiztosabb, mint amire Kate fel volt készülve. A lány hirtelen idegesen elfordult, és elindult a sátrak mögé, a sötétbe. – Nem hiszem, hogy ez minden – mondta Hunter a lányt követve. – Szerintem te valamilyen oknál fogva játszadozol velem. Kate tétovázott. Hunter hirtelen mellette termett. – A gond csak az – szólt Hunter –, hogy nem látok át rajtad. Aztán, mielőtt a lány válaszolt volna, Hunter otthagyta. Te jó ég, Hunter megőrjíti őt. Kate a fiú után ment. – Te mindig ilyen nyílt vagy? – Időt takarítok meg. Kate izgatott lett, mintha Hunter egyszerre átvette volna az irányítást az ő kis játéka felett, és most azt játszaná, hogy Kate nem mehet a közelébe. – Még arra sem bírok rájönni, hogy dühös vagy-e rám. Kate csempészett egy kis könyörgést a hangjába, de Hunter nem fordult meg. – Ne fogsz átverni – mondta a fiú. – Nem akarlak átverni. – Hidd el, Kate, sokat tudok arról, hogyan kell kihasználni embereket. Mit akart ez jelenteni? Kate egy pillanatig Hunter után meredt. A fiú úgy mozgott, mint egy vadmacska, céltudatosan, kiszámítva minden mozdulatát – és végtelenül kecsesen. Kate utánaeredt. – Nem értelek – mondta. – Akkor érdekellek vagy sem? – Nem. Hunter továbbment.

– Hazudsz. Hunter kedvetlenül legyintett az egyik kezével, de nem nézett vissza. – Elszaladsz egy lány elől? – kiáltott utána Kate. Hunter figyelmen kívül hagyta őt, úgyhogy Kate most tényleg utánaeredt. Hátulról elkapta a fiú karját, és próbálta megpördíteni. Habár látta már Huntert verekedni, a fiú gyorsasága így is meglepte. Hunter a lány lendületét kihasználva elkapta a karját. A kiképzésén tanultak egyből beugrottak Kate-nek és hagyta, hogy Hunter elkapja, aztán kifordult a fiú szorításából, és belekönyökölt a gyomrába. Azaz, hogy így történt volna, ha Hunter nem tekeri ki a karját. Blokkolta a lány következő ütését, és elkapta a csuklóját, hátracsavarta, majd közel húzta magához a lányt. Hunter nem ütött vissza. Sötét tekintettel a mellkasához szorította Kate-et. Kate felnézett rá. Érezte, ahogy a fiú mellkasa megemelkedik, és az övéhez préselődik. Ujjai gyengéden tartották a karját, kis elektromos sugarakat bocsátva a lány bőrébe. Ilyen erőt eddig csak fájdalom kíséretében érzett. Ez a fajta gyengédség új volt számára. – Van pár jó mozdulatod – mondta Hunter. – Kösz! Óvatos voltam. Hunter elmosolyodott, de a mosoly mögött kis szomorúság húzódott. – Engedj el! – mondta a lány. – Bebizonyítom. Hunter elengedte. – Én tényleg nem akarok játszadozni, Kate. De Kate már lendítette az öklét, minden erejét beleadva. Hunter leszerelte, és megállította a lány karját, de ő kicsavarta azt Hunter keze közül, és egy magas rúgással megcélozta a fiú bordáit. Ám mielőtt bevitte volna a rúgást, Hunter elkapta a bokáját, és földre teperte őt. Hunter a földhöz szegezte a lányt, de közben mosolygott. – Még mindig óvatoskodsz? Kate légzése túl gyors volt, azt kívánta, bár ne engedné el a fiú. De elengedte. A mosoly eltűnt Hunter arcáról, és felegyenesedett.

Kate felpattant a földről, hogy kihasználva minden lendületét, gyomorszájon üsse Huntert. Elgáncsolta a fiút, és Hunter máris a földön feküdt. Lovagló ülésben a mellkasára ült, mielőtt a fiú mozdulni tudott volna. – Simán ledoblak magamról – szólt Hunter. – De nem fogsz. Kate kimerült volt és felvillanyozott, és azt kívánta, bárcsak ledobná őt magáról Hunter. Szerette érezni a fiú kezeit, ahogy az ereje szikrázott a bőrén, meg azt az érzést, amit a fiú keltett benne, ha a közelében volt. Hunter elmosolyodott. A lány arcát tanulmányozta. Kate elpirult. A szíve majdnem hangosabban dobogott, mint a karneváli zenebona. A francba! A karnevál. Kate körülnézett. Silver valószínűleg most is figyelte. Hunter megérezte a változást. Kate látta a mosolyt eltűnni a fiú arcáról. – Kelj fel, Kate! Nem vicceltem. Nem akarok játszadozni. A Merrickek tudnak várni tizenöt percet. Kate Hunter vállaira tette a két kezét, lenézett rá, és érezte, ahogy a haja a fiú arcába hullik. – Igazából hol tanultál meg így verekedni? – Apámtól. És te? – Anyám elvitt egy fickóhoz, aki egy pajtában élt, és marhákat vágott le, hogy sózott húst készítsen belőlük. Ő tanított meg. – Hát ez igazán megható történet. Kate azon gondolkodott, mit szólna Hunter, ha elmondaná neki az egész történetet… ahogy Roland minden éjjel nekiment ugyanazzal a késsel, amivel a marhahúst darabolta. Csodálkozott, hogy Hunter nem ismeri Rolandot. Azt mondták neki, hogy minden Őrző Rolandnál kezd. Ha Roland meg tudta törni az embert, kiesett. Hunter még mindig a lányt nézte. Vagy ő a legnagyobb istenverte színész a világon, vagy tényleg nem tudta, ki Roland. Vagy hogy Kate micsoda. A lány elmosolyodott.

– Elég jól megtanított, ha téged letepertelek, nem igaz? Hunter úgy nézett rá, mint aki épphogy elviseli a lány súlyát a mellkasán. – Mit gondolt apád a vágóhídi továbbképzésről? – Nem gondolt róla semmit. – Kate elhallgatott, és megvonta vállát. – Soha nem ismertem az apámat. – Válás? – Nem. Anyám azt mondta, megkapta tőle, amire szüksége volt belőle. – Sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Vágod? Hunter elkomorodott, és kinyújtotta a kezét, hogy kisimítson egy hajtincset a lány szeméből. Egyszerű kis mozdulat volt, a lány lélegzete mégis elakadt tőle. Ellökte Hunter kezét. Most nem tudta elviselni még az ilyen egyszerű érintéseket sem, teljesen kimozdította őt az egyensúlyából. Tényleg az ő anyjáról beszélt? Kate közelebb hajolt Hunterhez. – Mit szólnál egy menethez? – suttogta. Hunter szemöldöke felszökött. Kate oda mutatott, ahol a fények a magasba világítottak kéken, sárgán és pirosan. – Óriáskerék? Hunter úgy nézett, mint aki készül visszautasítani az ajánlatot. – Ne kéresd magad! – nógatta Kate. – Ne akard, hogy megint fenéken billentselek! Hunter hátralökött egy hajtincset az arcából, és felsóhajtott. Kate homlokát Hunteréhez érintette, amíg meg nem érezte a piercingeket a szemöldökében, és a meleg leheletét az ajkán. – Ne akard, hogy bámuljalak! Hunter elmosolyodott, de visszatolta a lány vállait, amíg az újra fel nem ült. – Veszélyes vagy – mondta neki. A lány mosolygott, és leszállt róla. – Fogalmad sincs, mennyire. Hunter behúzta a fülke ajtaját, becsukta, és a helyére akasztotta a kis láncot. A levegő az olajról, a gépezetről és a főiskolás gyerekről

suttogott neki, aki ellenőrzi a zárat, meg Kate fűszeres alma és fahéj illatú testápolójáról, samponjáról, vagy bármi is az. Nem akarta beismerni magának, hogy mennyire élvezte a dulakodást a sátrak mögött. Annyira ellentétes volt ez a Michaellel való veszekedésével vagy a nagyapjával való összekülönbözésével. Kate azt mondta, visszafogta magát, pedig láthatóan nagyon igyekezett. Hunternek komoly erőfeszítésébe került, hogy úgy hárítsa a lány támadásait, hogy ne ártson neki. Nem úgy, ahogy Beccával gyakoroltak, vagy ahogy Gabriellel verekedett. A tökéletes egyensúly eléréséhez lelkierő és fegyelmezett, tiszta elme kellett, és jó volt félretenni az aggodalmait az este egy pillanatára. Nem kellett volna eljönnie erre az idióta karneválra. Senkinek sem kellett volna. De mi mást tehettek? Ücsörögjenek a Merrick-házban, és Gabriel rendőrségi megfigyelő alkalmazását figyeljék? Várják, hogy az Őrzők megint eljöjjenek? Mindenki másnak van barátnője. Hunter az árnyékhoz simulva kereste Callát. A lány eddig nem tartotta magát az ígéretéhez, de ez csak idő kérdése volt. És ekkor látta meg Kate-et. Nem kellett volna hozzá szólnia. De minden alkalommal, amikor a lány keresztezte az útját, másra sem gondolt, mint a flörtölő SMS-ekre, és arra, ahogy a lány megjelent első nap az iskolában. Próbálta megvédeni az egész megyét egy elmebeteg piromániástól, de nem tudott nem gondolni a lányra, akit elé vetett a sors. – Minden rendben? Hunter oldalra nézett. Kate lekuporodott a padra. Fényes haján villództak az óriáskerék állványzatáról ráeső színes fénysugarak. Annyira tökéletesen nézett ki, mintha egy angyalt zártak volna be vele ebbe az acélfülkébe. A lány divatos ruhái furcsán mutattak a fiú piercingjei és a durvára vágott haja mellett. Ez arra emlékeztette őt, amit Michael mondott a képről. – Igen, minden rendben – válaszolta Hunter. – Úgy nézed azt a zárat, mintha ketté akarnád törni. A lány kimutatott az éjszakai égboltra, ahol csillagok függtek a magasban, fénylőn a csípős levegőben. – Gyönyörű esténk van.

– Tele van a fejem mindennel. – Elhiszem. – A lány rövid szünet után így folytatta: – Nem akarsz könnyíteni a lelkeden? Hunter felsóhajtott. Egy másodperc törtrészéig kísértésbe esett. Aztán Kate közelebb csúszott. – Miért nem mesélsz nekem Calla Deanről? Hunter felkapta a fejét. Kate megvonta a vállát. – Hallottam, hogy elég rosszul alakult a kapcsolatotok. Hunter összeszorította az állkapcsát. – Rosszul hallottad. – Akkor miért mondta volna ezt? – Mert ő egy… Hunter megálljt parancsolt magának. – Mert ő egy mi? Ringyó? – Nem. Mert ő egy őrült. – A fiú körkörös mozdulatokkal nyugtatta a halántékát, a lüktető fejfájást enyhítendő. – Igazolhatóan. – Nekem elég értelmesnek tűnt. – Azt hiszem, akadnak olyanok, akiknél sosem lehet tudni – mondta a fiú, és félrefordította a tekintetét. Csend telepedett a fülkére egy időre. Hunter kinézett, figyelte a többi diákot, ahogy nyüzsögnek a karneváli sokadalomban. Chris és Gabriel karikákra lövöldöztek egy bódénál, Layne és Becca nevettek rajtuk. Nicket és Quinnt sehol sem látta. Aztán kiszúrta Layne öccsét, Simont. A lufidurrogtató sátornál állt, és dartsozott egy lánnyal, aki valószínűleg elsős lehetett. Hunter elmosolyodott. Utána néhány fiú, akiket nem ismert fel, odasétáltak hozzájuk, és Simon képébe másztak. – Jézusom! – dörmögte Hunter. – Ismered őket? – kérdezte Kate. – Aha. Várj! Hunter előhalászta a mobilját, és küldött egy üzenetet Gabrielnek. Segíts Simonnak a lufidurrogtatónál! Én az óriáskeréken ragadtam.

Gabrielt figyelte, hogy megbizonyosodjon róla, megkapta az SMS-t. Megnyugodott, amikor látta, hogy mind a négyen elindultak segíteni Simonnak. – Simon süket – magyarázta Hunter Kate-nek. – Sokat szív emiatt. Kate zavarodott arckifejezéssel nézett a fiúra. – Ez nagyon rendes tőled. – Elhallgatott. – Nem is gondoltam, hogy jóban vagy azzal a Gabriellel. – Igen, hát… – Hunter megtorpant. – Ez egy hosszú történet. – Aztán valami szöget ütött a fejében. – Te meg tudod különböztetni őket? Kate alig egy másodpercig ijedten pislogott. – Hát… az ikertestvére jár a szöszivel, vagy nem? Az óriáskerék megállt, hogy még több ember szálljon fel, míg ők libegve lógtak az óramutató szerint három óránál. – Aha – felelte Hunter. – Akkor… – kezdte Kate –, te amolyan se veled, se nélküled haverságban vagy Gabriel Merrickkel, azzal a Calla nevű tyúkkal kapcsolatban pedig vegyes érzelmeid vannak… – Nem beszélhetnénk valami másról? Kate nekidőlt a fülke falának. – Mint például? – Rólad. – Rólam? – Ja. Azt mondtad, nincs játszadozás. Ki az a terepjárós srác? – Silver. – Kate rövid szünetet tartott. – Ő csak egy barát. Mintha ezt Hunter bevette volna, főleg miután hallotta Quinn beszólását. – Te minden barátoddal smárolsz? – Csak a dögösekkel. Hunter felhorkant, és elfordította a fejét. – Miért? – kérdezte a lány. – Érdekellek? Hunter pulzusa felszökött, nem tudta tovább tolerálni a blöffölést. Tekintete találkozott a lányéval. – Persze. Erre a lány lovagló ülésben az ölébe pattant. A fülke erősen himbálózott, mire Hunter szitkozódott, majd automatikusan elkapta a

lányt, egyik kezével körbeölelte a derekát, másik kezével pedig megkapaszkodott a korlátban. A lány beletúrt Hunter hajába és nem engedte el. Halkan nevetve odanyomta az ajkát Hunteréhez. A fiú hirtelen vett egy mély lélegzetet, és elhúzódott a lánytól. Kate nem sértődött meg. Megcsókolta azt az érzékeny pontot a fiú füle alatt. – Megijesztettelek, igaz? A fiú érezte a lány testének minden rezdülését, és azt, ahogy a lány még mindig az ő testének feszült. Ez az érzés nagyon különbözött a sátrak mögötti dulakodásuktól. Hunter el akarta tolni magától a lányt, de elég biztos volt abban, hogy a keze cserbenhagyná, és a másik irányba mozdulna. Kate ujjai még mindig Hunter haját túrták. A fiú érezte a lány leheletét a fülcimpáján. Nagyon nehezen tudott így tiszta fejjel gondolkodni. Hunter behunyta a szemét. Összpontosíts! – Azt hittem, blöffölsz. Kate az ajkai közé fogta a fiú fülcimpáját, aztán a fogai közé, majd beszívta a szájába. Hunter egész testében megborzongott. Levegő után kapkodott, és mindkét kezével megragadta a lányt a csípőjénél, bár abban nem volt teljesen biztos, hogy el akarja tolni magától, vagy inkább közelebb akarja őt húzni. A lány egyik keze Hunter dzsekije alá lopakodott, és ujjai hegyével végigsimított a mellkasán. Ajkai a fiú nyakára vándoroltak, majd összecsípte fogaival a bőrt. Hunter egy másodpercig képtelen volt megszólalni. – Kate – mondta. – Kate… Kate íjként megfeszülő teste Hunter kezei közé simult. A lány elkapta Hunter egyik csuklóját, és feljebb vezette a testén, amíg a fiú tenyere a melléhez nem ért, hüvelykujja pedig intim tájakat súrolt a lány pólóján keresztül. Hunter sípolva vette a levegőt, és meg kellett mozdulnia a padon. Úgy érezte, az óriáskerék vadul pörög, ugyanakkor mozdulatlanul áll egyszerre. Nem látott mást, csak fényeket és csillagokat és a lány hajának ragyogó glóriáját.

És ekkor a lány ajka az övére tapadt. Hunter nem húzódott el. Kate nyelve a fogai közé csusszant, addig incselkedve a fiú nyelvével, míg végül Hunter felült, szabad keze a lány dereka mögé csúszott, épp egy kicsit az övé mögé, és közelebb húzta magához. Ujjbegyei alatt selymet, csipkét és a lány bőrét érezte. Egyszeriben nagyon zavaróvá váltak a ruhák. Kéjesen belenyögött Kate szájába, és addig cirógatta a nyelvét, míg a lány lihegni kezdett. Hunter veszélyesen közel járt ahhoz, ameddig valaha életében lánnyal jutott, pedig alig ismerte Kate-et. Mindezek ellenére legszívesebben soha nem hagyta volna abba. Pokolba a gyújtogatásokkal, pokolba a széthulló életével – ha élete további részét itt tölthetné, ebben a fülkében, az óriáskeréken, állandóan ezt csinálva, az tökéletesen megfelelt volna neki. Aztán Kate megint elkapta Hunter csuklóját, és lassan végigjártatta a testén. – Óvatosan – lehelte a lány. Hunter megdermedt, és a másik kezét is biztonságba helyezte. – Ne haragudj! – suttogta rekedtes hangon. Te jó ég, legszívesebben beleverte volna a fejét a fémfülke falába. Öt perccel ezelőtt még dühös volt Kate-re, most pedig abba sem akarta hagyni a lány simogatását. Hogy veszíthette el ennyire az önuralmát? De a lány szikrázó szemei olyan közel voltak hozzá. – Megint meztelenül képzelsz el? – Hát, igen… de kizárólag a lehető legtisztességesebb módon. A lány mosolygott. A távolban mögötte a csillagok mozdulatlanul fénylettek. Az óriáskerék megállt, amikor ők épp a tetején voltak. Kate közelebb hajolt, mígnem mellei a fiú mellkasához értek, és Hunter a fülén érezte a lány meleg leheletét. A lány kezei ismét Hunter dzsekije alá csúsztak, keresztül a fiú vállán. Hunter azt kívánta, bárcsak lenne olyan képessége, amivel eltüntethetné magukról a ruhákat. Aztán Kate megint a fiú fülébe suttogott: – Érints meg újra! Hunter habozott, nem tudta, mitévő legyen. A lány azonban újra megcsókolta, nyelvével a fiú szájába hatolva. Hunter kezei elindultak

a lány oldalán felfelé. Kate elkapta a kezeit, és végigjártatta őket a pólója dekoltázsán, míg el nem érték a melltartóját. Hunter majdnem visszakozott. Érzékei őrülten tüzeltek, és nem tudott másra gondolni, mint az alma és fahéj illatára, a nedves ajkakra, amik ellenállhatatlanul vonzották, és a puha bőrre az ujjai hegye alatt. Hunter hirtelen megérezte az elemek erőteljes jelenlétét maga körül. A levegő csípősségét, az óriáskerék izzóiban lévő elektromosságot, az izzadságot a bőrén. Szellő kavargott a kabinban, amitől megborzongott, és elhúzódott a lány szájától. A karnevált kivilágító lámpák ragyogása felerősödött. Hunter kibújt a dzsekijéből, és a lány vállára terítette. Az óriáskerék megint elindult, úgyhogy Kate odabújt hozzá, és a nyakába lehelt. Hunter lehajtotta fejét, és megcsókolta a lány halántékát. Közben azon gondolkodott, hogy tudott az éjszaka így összeesküdni ellene, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe. Kate teste izgalmas, provokálóan és kihívóan forró súlyként nehezedett rá, mégis óvón körbe akarta fonni őt karjaival. Amikor a lány elfordította a fejét, ajka találkozott Hunterével, és a fiú minden agresszió nélkül – ami oly gyorsan elszabadult benne –, lassan megcsókolta a lányt. És még ez a lassú csók is olyan volt, ahogy egy fazék víz forr a lassú tűzön: a felszínen csak gyöngyözik, de alant perzselő hő árad szét. Talán Beccának és a Merrickeknek igaza volt: lehet, hogy tényleg csak lazítania kellett kicsit, abbahagyni végre az aggódást mindenki miatt. Kate telefonja megcsörrent. Hunter olyan közel volt, hogy érezte a lány testén végigfutó vibrálást. Ne figyelj rá, darálta magában Hunter, ne figyelj rá, ne figyelj rá, ne figyelj rá… A lány felegyenesedett, kisimította a pólóját, és a zsebéhez nyúlt anélkül, hogy Hunter szemébe nézett volna. Hátrébb húzódott Hunter térdén, és úgy tartotta a telefont, hogy a fiú ne lássa azt. Hunter elnézett a lány mellett, bele az éjszakába. Teljesen megfeledkezett Kate „barátjáról”. Elég volt megérintenie a lány

bőrét, és máris a világ legnagyobb marhájává változott. Te jó ég, mekkora idióta! Fogalma sem volt, hogy csinálja vissza ezt az egészet. Fájdalmat érzett, ami nevetséges volt. Mégis, mire számított? Az előbb beszélgettek a másik fickóról! Hogy hagyhatta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Hála az égnek, hogy nem mondott semmit arról, hogy örökre a karjaiban akarja tartani a lányt, vagy más ehhez hasonló marhaságot. Most teljesen más okból akarta beleverni a fejét a kabin oldalába, mint az előbb. Kate visszacsúsztatta a telefont a farmerja zsebébe. Hunter rá sem akart nézni. A lány Hunter mellkasára tette a kezeit. Éreznie kellett a fiú testében vibráló feszültséget. Hunter arra számított, hogy Kate feláll az öléből, de nem tette. – Féltékeny vagy egy SMS miatt? Máris? – Ne játszadozz velem! – Egy perccel ezelőtt még nem voltál velem ellenséges. – Most azt kívánom, bár az lettem volna. Hunternek dolga van itt, rá kellett hangolódnia arra, amiért itt van, mielőtt mindenről elfeledkezne. Gyorsan végigpásztázta a terepet. Semmi rendellenességet nem látott. Kate őt nézte, incselkedő arckifejezése eltűnt az arcáról. – Nem akartalak megbántani. Ez a kijelentés meglepte Huntert, és a lány szemébe nézett. – Nem is ismersz engem. – De szeretnélek megismerni. Hunter nem akarta elhinni, amit a lány mondott neki, aki lovagló ülésben ült az ölében. Felemelte Kate-et a derekánál fogva, és maga mellé ültette a padra, aztán ujjaival végigsimított a haján. – Már nem tudom, mi igaz, és mi nem. Fogalmam sincs, hogy csak szívatsz, vagy tényleg akarsz tőlem valamit. Tudod, mit? Játsszunk tiszta lapokkal egy percig! Mert nekem ez így nem megy. Kate légzése felgyorsult, zavartnak és bizonytalannak tűnt. Hunter örült a reakciójának, mert ő pontosan ugyanezt érezte. – Nem tehetem – suttogta Kate. – Miért nem? – faggatta Hunter. A lány ajkai szétnyíltak.

És ekkor, szerte a karnevál területén a generátorok elkezdtek sorban felrobbanni.

15. FEJEZET Érezte, ahogy az himbálózni kezd a mozdulata erejétől. Két generátor felrobbant, és a lángok az égbe csaptak. A földön az emberek kiabáltak, pánikba esett tömegek rajzottak minden irányba. Fentről tökéletes kilátás nyílt Hunter számára, habár az óriáskerék még mindig forgott a tengelye körül, és mintha a lenti tüzek is csak a látványosság részei lettek volna. Felrobbant még egy generátor, a fiútól balra. Még több ember sikoltozott. A sokaság elindult a másik irányba. Kate mellette állt, ő is lefelé nézett. Aztán megszólalt a telefonja, és Hunter ránézett. Mi van közte és a között a srác között? Hunter oldalra hajolt, és lekiáltott az óriáskerék kezelőjének, hogy engedje ki őket, vagy legalább állítsa meg a szerkezetet. A saját hangját is alig hallotta a lenti zűrzavar miatt, így nem lepődött meg, hogy a kezelő fel sem nézett. A többi fülkében lévő emberek is kihajoltak és kiáltoztak. A levegőben érezhető pánikhangulat fojtogatta Huntert. Még egy generátor robbant. A srác, aki az óriáskereket kezelte, megrántott egy kart a kezelőfülkében, majd elrohant. A gépezet inogva megállt, olyan hirtelen, hogy Hunter elveszítette az egyensúlyát. Megkapaszkodott a fülke korlátjában. A fülke vadul himbálózott az óramutató szerint két óránál.

H

UNTER FELÁLLT, ÉS MEGRAGADTA A FÜLKE VÁZÁT.

A tűz egyik sátorról a másikra terjedt, és fekete füstgomolyag árasztotta el a levegőt. Egy másik generátor is felrobbant, Huntertől balra. A karneváli sokadalmat bekerítette a tűz. Öt generátor, kör alakban. Ennél egyértelműbb nem is lehetett volna. Hunter Gabrielt kereste, vagy bármelyik Merrick fiút. Őrült káosz uralkodott a földön: senkit sem lehetett felismerni, a füst egyre sűrűsödött. Több ember is összekuporodva feküdt a földön, de Hunter nem tudta kivenni, hogy kik. Szirénák harsantak fel valahol a távolban. Ismerős dühöt érzett a tűzben: ugyanazt, amit egy hete a könyvtári pokol idején. Calla. Mennyire hülye volt. Arra számított, hogy egy házat fog felgyújtani. Egy házat. Több százan lehettek itt. Hunter érezte, ahogy terjed a tűz, majd teljes kör alakot vesz fel, és meggátolja a kijutást. Calla meg akart ölni mindenkit. Ő meg csak ült itt, tizenöt méterrel a föld felett, tehetetlenül. – Csapdában vagyunk – mondta Kate. Hunter a lányra nézett. Gondolatait elhomályosították bonyolult érzelmei, amiket le kellett ráznia magáról. Az óriáskerék lábánál elhelyezkedő színes lámpákat tanulmányozta. Az egész szerkezet csak egy nagy és bonyolult kerék volt, amit acélrudak és nagyfeszültségű vezetékek tartottak össze. A legközelebbi merevítőrúd előtte helyezkedett el, de sokkal lejjebb, körülbelül három méterre tőle. Nem, inkább két és fél méterre. Az jobban hangzott. De ha túl sokáig gondolkozik a dolgon, tuti, hogy összetojja magát. Hunter felmászott a biztonsági korlátra, elkapta a fémkeretet, és megkapaszkodott benne. – Szent szar! – kiáltotta Kate. – Megőrültél? Még egy pillanat, és Hunter ujjai behorpasztják az acélt. Érezte, ahogy az izzadság összegyűlik az ujjhegyei alatt. – Ne mozgasd a kabint! – kiáltott oda Kate-nek.

A lány mozdulatlanná dermedt. Szellő csapkodott Hunter körül az őrült eseményektől izgatottan. Messze nem volt benne annyi erő, hogy megkérje a szelet, hogy segítsen neki az ugrásban, de így is megpróbálta. – Bolond vagy! – mondta Kate. – Kösz a bizalmat! – felelte Hunter. Aztán leugrott. Nagy erővel a merevítőknek csapódott. Az egész keret megzörrent. A fémhuzalok vékonyabbak voltak, mint várta, és nedvesek, így nehezen talált fogást rajtuk. Vércsíkok jelentek meg a fehér festéken, és Hunter ekkor vette észre, hogy a rozsdás fém a kezébe vágott. Még nem érzett fájdalmat. Ez annyit jelentett, hogy később viszont annál inkább fog fájni. Meglendítette a lábait, amíg támasztékot nem talált, aztán átvetette egyik karját az oszlop körül, hogy enyhítse a nyomást a tenyerén. Vetett rá egy pillantást. Tiszta vér és mocsok volt mindkét keze. Sikolyt hallott, és hirtelen tudatosult benne, hogy rengeteg ember lehet ott sokkal rosszabb állapotban, mint ő. Mászni kezdett. Úgy tűnt, ezt a hülye óriáskereket pont olyanra építették, hogy megnehezítsék a dolgát. Minden egyes támasztórúd körülbelül harminc centivel távolabb volt, mint amit el tudott érni. Tovább kellett másznia a kerék közepe felé, mielőtt lefelé vehette az irányt. Kezei még mindig véreztek. Állandóan meg-megcsúsztak. Valami nekiütközött az óriáskeréknek, amitől az egész keret megremegett. Hunter szitkozódva fonta karját a fémre, hogy fent maradjon. Talán valami idióta követni próbálja? Igen. Kate. A lány ügyesebben jutott ki a fülkéből, mint Hunter, vagy talán csak tanult abból, amit Hunter csinált. Kate elkapta a merevítőket, és most háttal ült két merevítővas találkozásánál. Hunter egy pillanatra pánikba esett, azon járt az agya, hogy másszon-e vissza segíteni a lánynak, vagy folytassa a mászást lefelé. De aztán Kate elindult, és Hunter rájött, hogy inkább neki kéne követnie a lányt.

Kate úgy mozgott, mint egy istenverte akrobata. Úgy tekergett a merevítők között, mintha azokat kifejezetten neki készítették volna. Negyedannyi idő alatt, mint ameddig Hunternek tartott megtennie ugyanazt a távolságot, majdnem utolérte a fiút. Úgy nézett ki, mintha egy mozifilmből ugrott volna elő. Szőke haj, világos bőr, a háttérben az óriáskerék lámpái, mögötte pedig füst és lángcsóvák. – Most komolyan – szólt oda a lány. – Már megint bámulsz? Hunter megrázkódott, és mászni kezdett. A tenyerei égtek, de nem fordított figyelmet rá. A kerék két fülke között állt meg, így a legalsó fülke körülbelül három méterre volt a csöppnyi kezelőfülkétől, ami szintén körülbelül három méter magasra került a földtől, egy emelvényre, egy körülbelül két négyzetméteres négyzetre. Ha elvéti ezt az ugrást, akár rosszabbul is járhat, mint az első után. Az első ugrásba bele is halhatott volna. Ez csak borzasztóan fájna. Hunter elengedte az acélt, és leugrott. Így is fájt. Érezte a becsapódást a bokáiban, az ütés ereje felhatolt egészen a térdéig. De lent volt, és életben volt. Kate mellette ért földet, olyan puhán, mint egy macska. Egy pillanatra egymásra meredtek. Fejük felett az emberek még mindig kiáltoztak, könyörögtek, hogy valaki szedje le őket. Hunter érezte a rettegésüket, és érezte Kate tanakodását is. Ha Kate nem tesz lépéseket, akkor neki kell. Lökött egyet a lányon az irányítópanel felé. – Szedd le onnan őket! – kiáltotta. – Mielőtt ez a generátor is felrobban. Aztán vissza sem nézett. Leugrott a padozatról, és Calla után eredt. Tombolt a tűz mindenütt. Lángok csapkodtak a külső sátorsor felől a büfésátrak felé, és villanykörték durrogtak jobbra-balra. Borzasztó hőség volt, az emberek kétségbeesve rohangáltak körbekörbe. Nem lehetett segíteni nekik, nem volt kiút a körből, amíg a tűz el nem aludt.

Hunter a kábelben futó energiára koncentrált, ami ezt az egész poklot egyben tartotta. Aztán követte a vezetéket. A középpontban volt, naná, hogy ott. Tudhatta volna. A lángok között Calla állt, vidám arckifejezéssel. Itt volt a legmelegebb a tűz. A lány körül mindenütt testek hevertek. Hunter nem akarta tudni, melyik volt halott közülük, de az érzékei elárulták neki. Több volt a halott, mint az élő. Nekik meg nagy fájdalmaik voltak. Olyan sok fájdalmat érzett maga körül, hogy szinte perzselték az érzékeit, és mázsás súlyként nehezedtek rá. Ez a sok ember itt. És ő cserbenhagyta mindannyiukat. Most már nem lehetett Callát megállítani. Nem volt már meg a fegyvere sem. Nem tudta, itt vannak-e Merrickék, azt sem tudta, hogy uralma alá tudna-e vonni ilyen kiterjedt tüzet, ha itt lennének is valahol. – Megmondtam – szólalt meg Calla, túlkiabálva a lángok bömbölését. Szél kavargott az egész pálya körül, ami a lángokat egyre magasabbra korbácsolta. – Megmondtam neked, hogy mit teszünk. Több erő volt jelen, mint amennyit Calla egyedül létre tudott hozni – és ráadásul vad volt, szinte fékezhetetlen. Hunter megint azon gondolkodott, kivel dolgozhat össze a lány. Kik képesek ilyet tenni? Ki akar annyira elszántan háborúzni, hogy ártatlan embereket is öljön? – Idehozom őket – mondta Hunter. Érezte a szorongást és szenvedést a levegőben, amitől elcsuklott a hangja. – Idehozom az Őrzőket, Calla, csak állítsd le ezt az egészet! – Megvolt rá az esélyed. Tudtad, mire vagyunk képesek. Háborút akarunk. – Kérlek! – szólt Hunter. – Kérlek, állítsd ezt le! Idehozom őket. – Nem fogod. Te félsz tőlük. Tudom, ki vagy, Hunter. Tudom, mit tett az apád. Hát persze hogy tudta. Nem épp ez volt a probléma? – Én nem… mit akarsz… – Szerintem te nem érted, mennyire komolyan gondoljuk. Az Őrzők embereket ölnek, Hunter. Jó embereket. Képmutatók. – Te is embereket ölsz, Calla!

– Az emberiség érdekében teszem, nem igaz? Nem ezt szokták mondani az Őrzők is? – Calla szemei villogtak a sötétben. Alig lehetett lélegezni a sűrű füstben, de a lány csak mosolygott. – Komolyan kell venniük engem. Milyen jogon maradhattok ti életben, ha minket kinyírnak? – Nem értelek – szólt Hunter. A hangja ismét elcsuklott. – Kérlek! Calla szólásra nyitotta száját, de mielőtt egy hang is kijött volna rajta, a teste megrándult. Kétszer. Elsőre Hunter nem értette. Aztán a lány összegörnyedt. Hunter ekkor meglátta a férfit, fegyverrel a kezében. Ó, a francba! Hunter rohanni kezdett, mint egy őrült. Körülbelül tizenöt métert tett meg, amikor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Valaki. Kate. A lány hangja magára vonta a figyelmét, majdnem meg is fordult. Aztán ütést érzett a vállában. Felbukott, és csillagokat látott. Alkarja a porban landolt. Egy iszonyatos pillanatig azt hitte, le fogja hányni saját magát. Fuss, gondolta magában. Fuss, te balfék! Talpra kényszerítette magát. Egyik lábát a másik elé. Ez nem érződött éppen futásnak. Újra megbotlott. Arccal a földre esett. Nem mozgott a karja. Aztán tényleg hányt, és utálta a gondolatát is annak, ahogy rátalálnak a holttestére, a saját hányadékában fekve. Az apja nagyon csalódott lenne. – Hunter! – Valaki megrázta őt, és megfordította. – Hunter! A fiú kinyitotta a szemeit. Úgy érezte, mintha órák óta aludt volna. De a tűz még mindig megtöltötte a levegőt, perzselte az érzékeit minden irányból. Gabriel volt ott vele, háttal a tűznek. Fölébe hajolt. – Hallasz engem? – Őrző – mondta Hunter. A hangja furcsán hangzott, távolinak tűnt és valahogy olyan ónos volt. – Fuss el innen! – Láttam – felelte Gabriel. – Ne aggódj, majd mi…

Hunter nem aggódott. A lángoló ég elsötétült.

16. FEJEZET SILVER MELLÉ ÉRT. Látta, hogy a férfi újra meghúzza a ravaszt. Túl sok minden zajlott körülötte ahhoz, hogy alapos vizsgálatnak vethesse alá a hirtelen támadt szaggató érzést a mellkasában. – Állj! – kiáltotta. – Nem ő kezdte ezt! – Tudom. Silver jégkék szeme rávillant. – Akkor miért lősz rá? – Mert egyezkedni próbált azzal, aki a gyújtogatás mögött áll. Hunterrel voltál. Miért nem tartóztattad fel? – Az embereket menekítettem le az óriáskerékről. A szél tépte a lány haját, füstöt fújt a szemébe és egyre magasabbra űzte a lángokat. Silvert ugyanakkor mintha az egész felfordulás nem érdekelte volna, mintha a szél nem merte volna kihozni őt a sodrából. – Nem ez a feladatod itt, Kathryn. – Nem az a feladatunk, hogy megvédjük az embereket? – Nem hallottad még azt a mondást, hogy a cél szentesíti az eszközt? Silver az égre pillantott, a lány követte a tekintetét. A lángok több mint három méter magasra csaptak. Először azt gondolta, hogy füst takarja el felettük a csillagokat, de aztán rájött, hogy felhők úsztak be föléjük. Sötét fellegek, amikben villámok villództak. Mennydörgéstől zengett az ég.

K

ATE

Kate látta, hogy Gabriel Merrick Hunter fölé guggol. Silver újra felemelte a fegyvert. Kate nem tudta, hogy Gabrielre vagy Hunterre céloz. A szíve a torkában dobogott. Gondolkoznia kellett. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! Silver felhúzta a fegyver kakasát. – Öld csak meg őket, ha a többieket is a földre akarod küldeni – mondta Kate. Egyenletes hangon beszélt, mintha csak jelentéktelen megfigyelést tenne a szélvihar táplálta pokoli pusztítás közepette. Izzadságcseppek gördültek végig a hátán, csíkot húzva a lapockái között, de nem foglalkozott vele. Silver habozott. Kate megvonta a vállát, mintha nem is érdekelné a dolog. – Mit is mondtál, hány Őrzőnek az eszén jártak túl? Silver visszaeresztette a kakast, és leeresztette a fegyverét. – Különben is, nem kellene eltüntetned a hullát? – kérdezte Kate, és arra gondolt, milyen ügye lehetett Hunternek Callával… és hogy állnak össze egy képpé ezek a darabkák. Hunter egyezkedett Callával? – Gondoskodom róla, hogy a tűz eltüntesse – felelte Silver. Újabb mennydörgés hallatszott. Villám hasított végig a levegőn és csapott bele a körhintába. Szikrák lövelltek a levegőbe. Kate jókorát ugrott hátra. Érezte, hogy a hideg levegő kavarogva végigfúj a föld felszínén, és hiába égtek a tüzek, mégis megcsiklandozta arcát. Hunter és Gabriel eltűnt. Silver újra felemelte fegyverét, és elindult arra, amerre az előbbi fiúk voltak. – Nem fogok ölbe tett kézzel várni, miközben ők még több kárt okoznak. Újabb villám csapott bele a porba három méterrel mögöttük, és ezután még Silver is felugrott ijedtében, és kezében a fegyverrel hátrapördült. A villám ereje végigbizsergette a lány bőrét. Tudta, hogy Silver ugyanezt érzi. Egy része azt kívánta, bárcsak önfeledten átadhatná magát az energia áramlásának, ám elhessegette a gondolatot, mielőtt az megizmosodhatott volna agyában. Ettől csak olyanná válna, mint ők.

Ha Hunter apja egy Őrző volt, akkor mi köze volt Hunternek a Merrick testvérekhez? És hogy jön a képbe az a Calla nevű lány? A szirénák már egészen közelről hallatszottak. A szél egyre több örvénylő szikrát és törmeléket kapott fel a földről, és Kate arcát ostromolta velük. A tűz ereje a bőrén lüktetett. A széllel bizonyára egyre terjedt a tűz. Kate nem látta, hol érnek véget a lángok. Egy ideig nem érzett mást, csak fájdalmat és szenvedést, de most már az is elmúlt, és nem érzett semmit. Vajon hibát követett el azzal, hogy megállította Silvert, amikor a Merrickeket is megállíthatta volna? Vajon a Merrick fiúk összejátszanak Callával? Ez lenne az oka annak, hogy Hunter összeverekedett Gabriellel az ebédlőben? Vajon még most is gerjesztik a tüzet? Kate-nek egyre csak sokasodtak a kérdései, a válaszai viszont nem. – Meg kell találnunk őket – mondta Silver. – Ők terjesztik a tüzet. Már így is éppen elég életet oltottak ki… – Várj! – Kate kinyújtotta a kezét. Vízcsepp hullott a lány csuklójára és kapaszkodott meg rajta, de gyorsan el is párolgott. Újabb csepp jelent meg. És még egy. Ömleni kezdett az eső, igazi égszakadás lett, az a fajta, amit általában nyár végén lát az ember. Villám reccsent a fejük fölött a felhőkben, az eső pedig súlyosan, nedvesen és szűnni nem akaróan esett. És kioltott minden egyes tűznyelvet. Hunter elmerült a sötétségben, de időről időre felbukkant a tudatalattija tengeréből. Először, amikor felfeszegette a szemeit, és vakította a fény, összerezzenve elkapta a szemét. Eszébe jutott, hogy talán a lángok közé zuhant, mert azt érezte, hogy egyszerre ég és fagy meg a teste. Női hangot hallott. – Nagyon sok vért veszített. Szüksége lesz egy…

De épp amikor már kezdte összerakni, mit is mondott a nő, minden újra elsötétült. Második alkalommal, amikor kinyitotta a szemét, tüzet és sötétséget látott, és biztos volt benne, hogy magára hagyták. Nagy levegőt vett, de majdnem köhögni kezdett, mert több füstöt szívott be, mint oxigént. Egy kéz szorította meg a kezét, keményen, amitől fájdalom szikrázott fel a karjában és futott végig a válláig. Gabriel Merrick szólalt meg: – Gyerünk, Hunter! Aztán a szikrák elborították teljes tudatát, és újra elájult. Harmadjára suttogásra ébredt. Először értelmetlenek voltak a szavak, és nem bírta kibogozni azokat az agyát borító ködben. A szemei nem akartak még kinyílni. Nem érzett sem tüzet, sem veszélyt… csak hogy az eső veri az ablakokat. Ablakok. Egy házban volt. Azt nem tudta, hogy hol. Most már erőszakkal kinyitotta a szemét, és igyekezett minél több információt begyűjteni a környezetéről, mielőtt felfedné, hogy eszméleténél van. Gondolkozz! Karnevál. Óriáskerék. Tűz. Calla. Ahogy megrándult a lány teste. Ahogy ő elfutott. Ahogy a földre esett. Azt akarta, hogy kiderüljön, csak álmodta az egészet, de a vállában lüktető fájdalom meggyőzte arról, hogy nem álmodik. Minden valóságos volt. Hunter igyekezett egyenletesen lélegezni. Egyre közelebbről hallotta a suttogást, de még mindig nem nyertek értelmet előtte a szavak. Egy lehelet simította végig az arcát, majd egy ujj cirógatta meg a szemöldökét. Hunter odakapott, és megragadta valaki csuklóját. Felült, és a fogva tartottjára nézett. Egy fiú volt, aki ugyanolyan döbbenten nézett rá, amilyennek Hunter érezte magát. Fiatal volt, szőke, és nagy szemeket meresztett

rá. Nem lehetett több öt- vagy hatévesnél. Olyan kifejezés fagyott az arcára, ami arra utalt, hogy sírás is lehet a találkozásuk vége. Hunter elengedte a fiút. Felszisszent, mert az adrenalin hatása elmúlt, és a teste jelezte, hogy nem tart káprázatos ötletnek semmilyen hirtelen mozdulatot. A kisfiú nem mozdult, de legalább már nem is nézett ki úgy, mintha mindjárt sírva fakadna. Odahajolt Hunterhez. – Miért vannak fülbevalók az arcodban? Mi a fene? Hunter megdörzsölte a szemét. Egy kanapén ült, és valaki takarót hajított rá. A szoba sötét volt, sápadt fény törte át az esőt, kora reggel vagy késő este lehetett. A pólója már nem volt rajta, de a farmerja még igen. Pokolian fájt a válla. Az egyik tenyerét bekötötték. Hunter agya nem tudta összerakni a kirakós darabkáit. Várjunk csak! Ismerte ezt a szobát. Ez Merrickék háza. De akkor ki az a kölyök, aki ilyen kíváncsian kukucskált és nyúlkált, hogy megérinthesse a piercingeket a szemöldökében? Hunter újra megfogta a fiú csuklóját, ezúttal finomabban. – Hol vannak a többiek? – Anya dolgozik. – Suttogássá halkítva a hangját így szólt: – Aludnom kellene, de már nem vagyok fáradt. A házban néma csend uralkodott, az ablakokat verdeső eső elszigetelte őket a külvilág zajától. Ebből legalább kiderült, hogy valószínűleg reggel van. A kisfiú nyújtózkodva próbálta elérni a dohányzóasztalon lévő távirányítót, hiába fogta Hunter továbbra is a csuklóját. – Nézhetek rajzfilmet? Ez… szürreális volt. Hunter újra elengedte a fiút. – Persze. – Elhallgatott. – Nem tudod, hol vannak a többiek? – Alszanak. A fiú úgy mászott fel mellé a kanapéra, mintha egész életében ismerte volna Huntert. Aztán bekapcsolta a tévét. Hunter egy teljes percig csak ült és azon gondolkozott, mitévő legyen. Sajnos, az agyában egyre csak az elmúlt éjszaka képei peregtek.

Tűz. Egy elsülő fegyver. Calla. A rajzfilm zenéje úgy kínozta, mintha vízbe akarná fojtani valaki. Újra megdörzsölte a szemét, és hirtelen attól félt, hogy hányni fog. Meg kell tudnia, mi történt, és hogy még mindig veszélyben vannak-e. Lefordult a kanapéról, és otthagyta a fiút. A bejárati ajtó még zárva volt, de kinyitotta, és kilépett a verandára. Szakadt az eső a sötétszürke égből, nekicsapódott a ház falának és patakokban folyt le a bejárón. Nagyon korán lehetett, mert még az utca egyik házában sem érzékelt mozgást. Egy pillanat… talán még megvan a telefonja. Nem, a zsebei üresek voltak. De vér szennyezte be a farmerja derekát és csorgott végig a nadrágja egyik szárán. Hunter kilépett a bejárati ajtóhoz vezető járdára, és hagyta, hogy esőcseppek hulljanak rá. Kinyújtotta az egyik kezet. Nem volt erő a cseppekben, csak egy hétköznapi vihar volt. – Azt hittem, Chris az egyetlen ember, aki olyan bolond, hogy kiálljon az esőre. Hunter megfordult. Gabriel állt az ajtóban. Melegítő és egy régi póló volt rajta. A haja még kócos volt az ágytól, nem tűnt rémültnek, de fáradtnak annál inkább. Körülbelül harminc kérdés jutott Hunter eszébe, de végül azt kérdezte: – Ki ez a kisfiú? – James. Hannah kisfia. Ezek a nevek semmit nem mondtak Hunternek. – Ki az a Hannah? – Mike barátnője. Már találkoztatok. Ő volt az egyik tűzoltó a rendőrségen, a múlt héten. Ott maradt a karneválon, hogy segítsen, aztán Mike elhozta ide. – Gabriel elhallgatott. – Bejössz végre az esőről, vagy mi lesz? Hunter rájött, hogy csak áll az ajtó előtt, és érezte, hogy az eső végigszalad a haján, majd kis patakokban le a mellkasán. Jólesett az érzés a vállának, így nem mozdult.

– Mi történt? Hogy jutottam ide? – Emlékszel a karneválra? – Aha. – És a tüzekre? Gabriel most viccel vele? Azok a tüzek örökre beleégtek Hunter szemhéjának a belsejébe. – Emlékszem a generátorokra. Le kellett másznom az óriáskerékről. Gabriel bepillantott a házba, majd becsukta az ajtót. – A gyerek mindent meghall. – Nekidőlt az ajtófélfának. – Arra is emlékszel, hogy meglőttek? Hunter megdermedt. – Meglőttek? – Ja. A válladat. – Gabriel kinézett a szürke égre. – Ne vedd sértésnek, haver, de piszok nehéz vagy. Hunternek ezek után még több kérdése lett, mint válasza. Fájt a válla, és nem hiányzott neki a golyó ütötte lyuk sem. Ezek szerint valamelyikük az erejét használva próbálta meggyógyítani őt. – Menj, mosakodj meg! – mondta Gabriel. – Én csinálok kávét. Mára szünetet kaptunk az iskolában, szóval… – Veszélyben vagyunk? Gabriel felhorkant. – Mikor nem vagyunk veszélyben? – Elhallgatott, majd így folytatta: – Ötletem sincs. A tűz óta nem történt semmi. Hunter beosont Nick szobájába, hogy keressen tiszta farmert a táskájában. Olyan csendesen mozgott, ahogy csak tudott. Valószínűleg nem kellett volna ilyesmivel vesződnie. Nick gyakorlatilag öntudatlanul feküdt, miközben egyik karja lelógott a földre. Az egész első emelet mélyen aludt. Egy gyors pillantás az órára elárulta, hogy még reggel hat sem volt. A zuhany az esőnél is jobban esett neki, de kérdések égtek az agyában, úgyhogy sietett. James takaróba tekerve magát Cookie Crispet evett egyenesen a dobozból, amikor Hunter elment a szobájuk előtt. Hunter eltűnődött, milyen lenne, ha ilyen otthonosan érezhetné magát az őt körülvevő

világban. Nem emlékezett arra, hogy valaha is így érezte volna magát, még a családja körében sem. Halk pusmogás szűrődött ki a konyhából, de nem értette, mit mondanak, egészen addig, amíg ki nem vette Michael szavait. – Most először gondolkodtam el komolyan azon, hogy el kellene hagynunk a várost. Elhagyni a várost? Hunter elbizonytalanodva állt meg a folyosón. Gabriel felelt valamit, de Hunter nem értette, mit. Aztán Michael így felelt: – Nem tudom. Te mit gondolsz? Hunter még az előszobából is érezte, mennyire meglepődött Gabriel. Hunter feszülten hallgatózott. – Szerintem most először van okunk maradni. – Rövid szünetet tartott. – A lány, akivel jársz, rád bízta a kisfiát, Michael. – Pontosan. Veszélynek teszem ki őket. – Nincs pentagramma az ajtón. – Egyelőre. Gabriel elhallgatott. – Úgy beszélsz, mintha egy ideje már gondolkodnál ezen. – Csak az éjszakát töltöttem vele. Kopogó hang, amit Hunter nem tudott mire vélni. Majd egy fájdalmas sóhaj. – Egy ideig elég szűkösen lenne pénzünk, de be tudjuk osztani, és akkor elég lesz. – Mikor? – Egy hét múlva, ha kell. Egy hét! Hunter visszatartotta a lélegzetét. – És tudod, hova mennénk? Michael hangja tompán hallatszott, mintha a fiú távolodott volna. Hunter csak mondatfoszlányokat hallott. – …menj el a bankba! Kell… halkan, hogy meg ne halljon minket. Hogy meg ne halljon minket. Felkiáltójelek lobbantak fel Hunter fejében. Előrébb lopakodott a folyosón, hogy hallja a beszélgetés többi részét. A padló megreccsent. A konyhai beszélgetés azonnal abbamaradt.

Hunter azonban nem volt ostoba. Mellkasát újra satuként szorította össze az a bizonyos marok. Itt soha nem látták szívesen, legalábbis nem nagyon. De őrültség is lett volna mást várni tőlük. Hunter olyan könnyedén lépett be a konyhába, mintha a padló nyikorgása tökéletesen jelentéktelen és ártatlan esemény lett volna, ő pedig egy szót sem hallott volna. Gabriel és Michael az asztalnál ültek. Hunter azt várta, hogy bűntudatot lát az arcukon, de csak fáradtnak tűntek. Három pohár kávé állt az asztalon. Az egyik érintetlen maradt, de volt mellette egy doboz zsíros tej és egy cukortartó. És Hunter mobiltelefonja. A telefon villogott. Ez legalább ürügyet adott Hunternek arra, hogy ne kelljen rájuk néznie. Nem volt benne biztos, hogy nincs-e az arcára írva, mennyire elárulva érezte most magát. Az egyik székbe huppant, és a telefon képernyőjére pillantott. Kate. Beszélnünk kell a tegnap este történtekről! Ettől egyből akcióba lendült a szíve. Megnyomott egy gombot, hogy eltüntesse az üzenetet a képernyőről, aztán lerakta a telefont, hogy elvegye a kávét. Fejében Gabriel verandán mondott szavai a most kihallgatott beszélgetéssel küzdöttek. Ne vedd sértésnek, haver, de piszok nehéz vagy! – Szevasztok! – Az asztal túloldalán ülő Gabrielre nézett. – Kösz! Gabriel félig megvonta a vállát, és a kávét Hunter kezébe nyomta. – Nem tudtam, mivel iszod. – Nem… úgy értem… Gabriel a szemébe nézett. – Tudom, hogy érted. – A vállamat is te raktad helyre? Újabb apró vállrándítás, mintha az egész semmiség lett volna. – Rengeteg erő volt a tűzben. És a sebed vérzett. Könnyű volt. – Ám aztán elfordította a tekintetét. – El kellett futnunk, nem tudtam teljesen meggyógyítani. Amint Hannah meglátta a sok vért, máris helikoptert akart hívni.

Gabriel hangja könnyed volt, de Hunter érezte benne a feszültséget. A szeme alatti sötét táskák kiemelték a szemét és nyomatékot adtak az aggodalmának. – Mi történt az Őrzővel? – Nem tudom. Chris és Nicky földre kényszerítették az esőt, hogy eloltsák a tüzeket, és biztosra vettük, hogy ránk fog találni, de… nem talált. – Egyelőre – mondta Michael. – Egyelőre nem talált meg minket. Gabriel belekortyolt a kávéba, de nem mondott semmit. Michael Hunterre nézett. – Sokkal jobban nézel ki, mint tegnap este. Jól vagy? Nem. Hunter úgy érezte magát, mint akinek az egész világa éppen most dőlt romokba. Az agya nehezen egyeztette össze azt a tényt, hogy megmentették az életét az imént hallott beszélgetésükkel, miszerint elmennek a városból, őt meg magára hagyják ebben a káoszban, ami körülvette őket. A kávéjába pillantott, és bólintott. – Gondoltam rá, hogy felhívom anyukádat – mondta Michael. – De aztán megijedtem, hogy netán át akarna jönni, azt meg nem akartam, hogy a tűzvonalba kerüljön. – Semmi gond – mondta Hunter. Nem akarta látni az anyját, akkor sem, ha az anyjának eszébe jutna, hogy jó lenne látni a fiát. Nagyapja valószínűleg elmondaná megint mindennek, és követelné, hogy fizesse ki a konyhai eszközökben esett károkat. Egy pillanat törtrészéig azt kívánta, Gabriel bár ne használta volna az erejét, hogy meggyógyítsa őt, hanem ez a Hannah nevű nő tette volna inkább a mentőhelikopterre és vitték volna be a traumatológiára vagy bárhová. Csak hogy az anyjának rá kelljen néznie egy pillanatra ahelyett, hogy a saját sebeit nyalogatná. Persze az anyja valószínűleg azt sem venné észre. Egy arcizma sem rezdült, amikor látta, hogy a nagyapja Hunternek esett. Michael kisimított az arcából pár kóbor tincset. – Megnéztem a híreket múlt éjjel. Hét ember tűnt el. Vannak halottak is, de a testük túlságosan megégett ahhoz, hogy azonosítsák

őket. Heten. Legtöbben közülük még csak gyerekek. És ebben nincs benne azoknak a száma, akik kórházba kerültek. A hirtelen ránehezedő bűntudattól Hunter köpni-nyelni sem tudott. Eszébe jutott, milyen pánikot és kétségbeesést érzett a karneválon. Senkin sem tudott segíteni. Megdörzsölte a szemét. Michael még mindig őt nézte. – Calla is az eltűntek között van. Hunter előtt újra megjelent a kép, ahogy Calla teste megrándul és a földre zuhan a lángok közepén. Elesett a pokoli zűrzavar közepén. Biztosan ő az egyik halott. – Ő legalább már nem árthat másnak – jegyezte meg Hunter. – Jézusom – mondta Gabriel –, miért vagy ideges emiatt? – Nem vagyok ideges. De az volt. Mert meg akarta állítani Callát, de azt nem akarta, hogy meghaljon. És amiért ő nem tudta megállítani Callát, most még többen veszítették el az életüket. Mert már megint nem tudta pontosan, kinek az oldalán áll is ő a jó és a rossz harcában, illetve arról sem volt fogalma, hogy ki melyik oldalon állt. Ő más, mint Calla. Ennyit biztosan tudott. De ha ő nem olyan, mint az Őrzők, akkor vajon mit jelent ez az apjával kapcsolatban? Ki volt az az ember, aki lelőtte Callát? Ugyanaz, aki fegyvert emelt Hunterre is? Hunter első gondolata ösztönösen az volt, hogy elrohanjon. Nem az, hogy felemelje a kezét, és azt mondja: „Ne lőj! Én közétek tartozom.” És ki volt valójában Kate, az a lány, akinek úgy tűnt, legalább annyi titka van, mint neki? Sokkal ügyesebben mászott le az óriáskerékről, mint ő. Utánakiáltott, és a nevén szólította, amikor az Őrző elől futott – amivel elbizonytalanította őt, és amivel valószínűleg megmentette az életét. A válla nem volt túlságosan messze a szívétől. Nem Kate-nél volt a fegyver. De mi történne akkor, ha elmondaná a Merrick fiúknak, hogy gyanít… valamit vele kapcsolatban? Hogy van valami gyanús ebben a barátjában, akivel folyton SMS-ezik? Nem tudta, mit mondjon. Maga sem tudta kibogozni ezt az egészet,

hogy tudná hát akkor elmagyarázni nekik? Nem volt bizonyítéka semmire… de tényleg. És már most sem bíztak benne. Ugyanakkor ő sem bízhat bennük, ha tényleg itt hagynák egyedül. Fájt a feje. Hét ember eltűnt. Hét ember. Mindez azért, mert nem tudta rávenni magát arra, hogy meghúzzon egy nyavalyás ravaszt a könyvtárban. Mindez azért, mert rávette az apját, hogy jöjjön vissza érte. Ez a gondolatmenet nem vezetett sehova. Hunter esze egyre azon a fickón járt, aki a konyhában is felbukkant akkor éjjel, amikor Calla besurrant hozzá a szobájába. Hova tűnt az a fickó? Miért nem látta őt Hunter az iskola körül? Válaszokra volt szüksége. Beszélnünk kell a tegnap este történtekről! Ez a mondat olyan sok mindenre utalhat. Részben kellemesre. Részben kellemetlenre. Csak egy módon jöhetett rá, miről akar Kate beszélni vele.

17. FEJEZET

K

ATE MÁR VÁRTA.

Hunter először nem is vette észre: a lány szűk szürke farmert viselt testhez simuló olajzöld felsővel, ami beleolvadt a karnevál területe melletti fasor színébe. Az ég még mindig tele volt felhőkkel, de az eső elállt, nem hagyva maga után mást, mint ázott, elszenesedett felfordulást. Egyetlen karneváli kocsit és bódét sem mozdítottak el. A testeket viszont természetesen igen. Szinte mindent körbekerítettek a vizsgálati helyszínt jelző citromsárga szalaggal. Hála istennek, Hunter dzsipje négykerék-meghajtású volt. Azért a biztonság kedvéért a felfordulás előtt parkolt le vele, így sáros keréknyomokon kellett átvergődnie, hogy eljusson Kate-hez. A hely elhagyatott volt, és kísérteties, mintha a tegnap esti vérontás nyomot hagyott volna a levegőben. Casper szökkent mellé, kalandra készen. Kate-nél nem volt fegyver, hacsak nem rejtett valamit hátul a derekánál. De ez volt minden, ami elterelte Hunter figyelmét a lány alakjáról. Szemei vadak, vállai hátrafeszítve, ajka pokolian érzéki volt, mint mindig. Hunter körülnézett. – Mi ez a rejtélyes találkahely? A lány eleresztette a füle mellett a kérdést. – Mi dolgod van a Merrickekkel? Nahát. Ez beugratós kérdés akar lenni? De Hunter is jól tudta játszani ezt a játékot. – Tudod, mi a helyzet a nagyapámmal. Merrickék engedték, hogy náluk csövezzek egy ideig. – Elhallgatott. – Miért?

– Ne játszd a hülyét! Hunter félmosolyt küldött a lány felé. – Óvatosan játszom. – Miért? – Talán ugyanazért, amiért te is. Most már magabiztosabban tett egy lépést előre. Kate nem mozdult, de a fiú érezte a hirtelen támadt feszültséget a lány testében. Érezte, hogy Kate követi a szemével minden mozdulatát. Hunter tényleg kijött a gyakorlatból. Észre kellett volna vennie múlt éjjel, amikor játékból verekedtek. Csak most érezte meg, hogy a lány egyáltalán nem játszik. – Feszültnek tűnsz – szólt Hunter könnyedén. – Azt hittem, beszélgetni akarsz. – Ha óvatosan játszol, akkor talán nem kéne közeledned hozzám. Nos, ez a kijelentés tele volt fenyegetéssel, és határozottan kijelölte a beszélgetés menetét. Hunter tétovázott egy pillanatig, mérlegelte a lehetőségeit. A vihar utáni párás levegő veszélyről suttogott. Hunternek át kellett vennie a helyzet irányítását, mielőtt a lány teszi meg. Továbblépkedett, tudván, hogy bármit is tesz a lány, gyorsan fog cselekedni. Kate nem vesztegetne szemernyi energiát sem felesleges mozdulatokkal, legalábbis nem Hunter ellen. Kate fél másodperccel azelőtt mozdult, mint ahogy Hunter várta, de egyáltalán nem úgy, ahogy számított rá. A lány nem verekedett, hanem elszaladt. Hunter utánaeredt. Kate gyors volt, kilőtte magát, és csak futott az erdő aljnövényzetében, a patak irányába, alig csapva zajt, miközben lábai keresztülsiklottak a száraz leveleken. Lebukott, és átsuhant a szűk átjárókon, míg már Caspernek is nehezére esett a nyomában maradnia. Aztán a lány eltűnt. Hunter gyorsan feladta, a tüdeje levegőért küzdött. A válla ismét megfájdult, tiltakozva minden mozgás ellen. Körülbelül háromszáz méterre tőle valami elfutott az egyik bokornál. Casper

utánairamodott. Hunter lemerevedett. Hogy juthatott Kate olyan messzire, hogy… Puff. Kate ráugrott Hunterre valahonnan felülről. A hirtelen érkező nagy súlytól a fiú a földre zuhant. Kate a fiú hátán volt. Egy kést szorított Hunter torkához. Megmarkolta a fiú haját, és szorosan tartotta a pengét Hunter álla alatt. A penge olyan éles volt, hogy Hunter szerint a nyaka máris vérzett. – A fiúk olyan idióták – mondta Kate. De Hunter nem figyelt rá. Kezét máris a lány csuklójának belső felére kulcsolta, és minden erejét beleadva előrelökte a lányt. Kate elveszítette az egyensúlyát, Hunter pedig a piszkos levelekbe pördítette a lányt. A derekát közrefogva ráült, és földre szegezte karjait – egyiket a térdével, a másikat a kezével –, és a kést a lány torkához szorította. – Akkor most ki az idióta? Kate szemei indulatosan villództak. – Ne nézz így rám! – mondta Hunter. – Te hagytad szabadon a kezeimet. – A fiú még mindig érezte a nedvességet a nyakánál. – Egyébként jó trükk volt. Rejtegetsz még fegyvereket? Kate nem szólt, Hunter pedig kicsivel lazábbra engedte a kést a lány torkán, de csak pár centivel. – Nem számítottam arra, hogy verekedni fogunk – mondta Hunter. – Miért, mire számítottál? Azért jöttél, hogy még egyszer megfogdoss? Ez jobban bántotta Huntert, mint kellett volna, de Kate-nek ezt nem kellett tudnia. – Miért? Ez is egy lehetőség? – Ölj meg vagy engedj el! – Egyik sem tetszik. Te is egy Ötödik vagy, igaz? – Ó, nagyszerű! Rájöttél? – Együtt dolgozol azzal a sráccal múlt éjjelről? Kate csak bámult rá, és ezzel válaszolt is. Hunter körülnézett, de a fák körül nyugalom volt. Casper valószínűleg üldözőbe vett egy nyulat vagy valamit. – Megint megpróbál majd lelőni?

– Átálltál a másik oldalra? – kérdezett vissza Kate. Hunter a lányra nézett. – Ki mondta, hogy átálltam a másik oldalra? – A Merrick fiúknál laksz. – Aha, és ők utálnak is engem. – Neked kéne utálnod őket. Hunter egy pillanatra szerette volna felemelni a kést, és saját maga ellen fordítani. A lány kérdése leszűkítette Hunter belső vívódását egyetlen gondolatra. – Ők fékezték meg a tüzet múlt éjjel – mondta Hunter csendesen. – Ők mentették meg az életem, miután a barátod lelőtt. – Ő nem a barátom! – A lány arckifejezése veszített indulatos dühéből. – És tudom, hogy ők mentettek meg. – Úgy hangzik, mintha érdekelne. – Mintha érdekelnének azok az emberek? Persze hogy érdekelnek. Hunter nem úgy értette, de nem javította ki a lányt. Habár nem kellett volna, hogy ez bármit is jelentsen számára, mégis megenyhült, amikor rájött, hogy a lány sem tudja kiiktatni a lelkiismeretét. – Szóval, mit akarsz, Kate? Hm? – A segítségedet. – És azt gondoltad, megkaphatod a segítségem, ha kést szorítasz a nyakamhoz? – Amikor feltűntél a színen, annyira… olyan óvatos voltál. Tudtam, hogy rájöttél. Arra, hogy mi vagyok. – A lány hangja elhalkult. – Azt hittem, te tényleg az ő oldalukon állsz. Azt hittem, megölsz, mielőtt bármit megmagyarázhatnék. – Ezek szerint mégsem vagyok annyira kiszámítható. Kate megmozgatta a Hunter keze alatt lévő csuklóját. – Nem bánnád? Hunter felemelte egyik szemöldökét. – Csak beszélgetünk? A lány bólintott. – Csak beszélgetünk. Leültek hát egymással szembe egy-egy fa tövébe, de Hunter továbbra is a kezei között pörgette a kést.

– Talán elmondhatnád nekem az egész történetet. Tényleg a Saint Maryből jöttél át? Rá kellett volna jönnöm az óriáskeréken, hogy az is csak egy óriási hazugság volt. Kate nem pirult el, de az állkapcsát összeszorította. – Úgy gondoltam, gyanút keltene benned valaki, aki nem a városból való. – Már az első nap tudtad, ki vagyok? – Azt tudtam, hogy John Garrity meghalt, miután megbízták, hogy végezze ki Merrickéket. Gondoltam, hogy a neved nem lehet véletlen. Hunter nevetett, de nem úgy, mint amikor valamit viccesnek talált. – Édesanyád tényleg halott? Vagy azt is csak azért mondtad, hogy közelebb kerülj hozzám? A lány megdermedt. – Anyám halott. Meghalt egy megbízatás közben, amikor egy víz elementált kellett volna megölnie. Hunter figyelmeztette magát, hogy ne törődjön ezzel. Beleesett már ebbe a hibába, nem is egyszer. Apja azt mondta, meg kell tanulnia uralni az együttérzését, hogy mások ne tudják felhasználni ellene, meg hogy az együttérzés elhomályosítja a józan ítélőképességét, és elfedi, amit meg kell tenni. De Hunter nem tudott ez ellen mit tenni. Hallotta a fájdalmat a lány hangjában. Vagy inkább felismerte. – Mi történt? – kérdezte Hunter halkan. – Meggondolatlan volt. Szembeszállt vele a vízen. Kate tekintete megkeményedett, amikor kimondta ezt. A hangja szinte gúnyos lett. – Tehát a vérbosszú hozott ide – mondta Hunter minden előítélet nélkül. Nem ítélkezhetett felette, hiszen annak idején ő is ugyanezért jött. – Nem. Azért vagyok itt, mert ez a munkám. Azt hittem, te megértesz. Hunter nem tudott erre mit felelni. Kate arckifejezése vadabbá vált.

– Én még mindig nem értem, miért laksz velük? Hallottam, milyen kemény fickó volt az apád. Hunter elhalkult. – Semmit sem tudsz az apámról. – El tudom képzelni, mit gondolna rólad, amiért egy egész horda elementállal laksz, akiket anno neki kellett volna megölnie. Hunter megszorította a kést… de a lánynak igaza volt. Elfordította a tekintetét. – A Merrickek ölték meg? – kérdezte Kate. – Téged meg valahogy meggyőztek… – Nem! – csattant fel a fiú, és érezte, ahogy elszorul a torka. – Nem. Fogalmad sincs, miről beszélsz. – Akkor magyarázd el! Beletellett kis időbe, mire Hunter elhitte, hogy hangja nem fog remegni. – Amikor utánuk mentünk, az autónk összetört egy sziklaomlásban. Apám és a nagybátyám meghalt. Hunter magán érezte a lány pillantását, és a szemük összetalálkozott. A fiú belekapaszkodott a lány tekintetébe, hogy legyen mersze elmondani… bármit. Nem tudta pontosan, hogy mi segíthetne neki átlépni azt a bizonyos határt. Kate hangja elhalkult. – Michael Merrick egy föld elementál. Hunter zordan rámeredt. – Tudom. Nekem is ez volt az első gondolatom. Idejöttem, hogy befejezzem a munkát. – De nem tudtad. Ez annyira közel állt az igazsághoz, hogy Hunter összerezzent. Hüvelykujját a penge élére tette, kicsit megnyomta, és hagyta, hogy a fájdalom kijózanítsa. – Nem ők az egyetlen elementálok a városban – mondta. – A szüleik egyezséget kötöttek a többiekkel, hogy azok nem fordulnak az Őrzőkhöz, ha a Merrickek távol tartják magukat a bajtól és nem használják a képességeiket. Aztán a többiek évekig zaklatták Merrickéket, hogy fedjék fel magukat. Kate felhorkant.

– Szép kis egyezség. Tegnap este is használták a képességeiket. – Az egyezségnek vége. Amikor apám nem tudta… amikor nem tudta elvégezni a feladatát… – Hunter nyelt egyet – egy másik Őrző jött. Ő majdnem megölte őket. Elfogta Christ és Nicket, de… Hunter elhallgatott. Kate is félre fogja ezt érteni. – De mi? Hunter most erősebben húzta végig a hüvelykujját a kés élén, hogy érezze az élességét, és jól tudta, hogy egy picivel nagyobb nyomásra vér serkenne ki az ujjából. – Segítettem nekik megmenekülni. – Segítettél nekik megölni is a másik Őrzőt? – Ő nem halt meg! – csattant fel Hunter. – Még mindig nem értem, miért akarod, hogy segítsek, ha azt hiszed, áruló vagyok. Kate válasz nélkül hagyta Hunter kirohanását. – És Calla? Tényleg megütötted őt, igaz? – Nem. Bár megtettem volna, de nem. Azt mondta, maradjak távol tőle. – Hunter összevonta a szemöldökét. – Mostantól ez nem okoz majd gondot. – Hogy kerül ő a képbe? Ő is Merrickék nyomában volt? – Nem. Calla ide akarta vonzani az Őrzőket. – Hunter a késsel Kate-re mutatott. – Küldetés teljesítve, mi? – Miért? Hunter öklével a földbe csapott. – Nem tudom, miért! Folyton azzal fenyegetett, hogy tovább gyújtogat, ha nem hozok ide még több Őrzőt. Nem hittem volna, hogy felrobbantja az egész karnevált. – A fiú hangja majdnem elcsuklott. – Azt hiszed, én akartam, hogy azok a srácok meghaljanak? Meg kellett volna őt állítanom, Kate. Meg kellett volna állítanom két héttel ezelőtt. Meg kellett volna… Hunter eldobta a kést, és ökleit a szeméhez nyomta. Kate simán le tudta volna szúrni a fiút, és az szemrebbenés nélkül tűrte volna. A lány kezei Hunter vállaira estek, könnyedén, óvatosan és teljesen váratlanul. A fiú leejtette az ökleit, hogy a lányra nézhessen, akinek az arca közel volt az övéhez. Kate a leveleken térdelt Hunter előtt, zöld szemei lágyan közeledtek.

– Te teljesen ki vagy készülve. Hunter felhorkant. – Na, ne mondd! Kate még közelebb húzódott hozzá, két kezével végigsimított a fiú karján, fel a válláig. A lány közelsége hatással volt Hunterre, még közelebb akarta vonni magához. Idióta. Hunter elkapta a lány csuklóit. – Ne játszadozz velem, Kate! – Te még mindig vérzel. – Túlélem. Kate az ég felé fordította a szemét, aztán előrehajolt. A kezeit még mindig szorította a fiú. Lehelete könnyedén cirógatta Hunter nyakát, erővel telten, hűvösen és forrón egyszerre. Hunter megremegett, mielőtt észbe kapott. A lány teljes súlya a fiú kezein volt. Ha elengedné, Kate nekiütközne a mellkasának, és gyakorlatilag az ölébe esne. Hunter visszatolta őt. – Állj le! Kate hátrébb húzódott, de épp csak annyira, hogy a fiú szemeibe meredjen. – Nagyon sok ellenséged van. Hunter nem tudott mit felelni erre. Kate-nek igaza volt. – Kimerítő lehet – tette hozzá lágyan a lány. – Nem is tudod, mennyire. – Nem hiszem, hogy én is az ellenséged volnék – suttogta. Szent ég, Hunter annyira belefáradt már a harcba… az emberekkel. Elengedte a lány csuklóit. – Csinálj, amit akarsz! Kate kezei ismét a fiú vállán termettek, ahogy előrehajolt. Amikor a lány lehelete megérintette Hunter bőrét, a fiú becsukta a szemét. Erő áradt szét a levegőben, hogy megtalálja a vért Hunter nyakán. A fiú megremegett. Kate hangja halk volt és rekedtes.

– Anyám mindig azt mondta, hogy az a legnehezebb dolog abban, hogy Ötödik vagy, hogy le kell küzdened a késztetést, hogy segíts az ellenségen. – Apám ugyanezt mondta – felelte Hunter, aztán kinyitotta a szemét. – Ezért segítesz most nekem? – Nem. – Hüvelykujjával végigsimított a fiú nyakán. – Ezért segítesz te Merrickéknek. – Ők segítenek nekem. – Igazán? Követtek a tűzön át, hogy megállítsák Callát? Hunter megmerevedett. Nem. Nem követték. Gabriel kihúzta őt a tűzből, de Hunter egyedül szállt szembe Callával. – Tényleg segítenek neked – kérdezte Kate –, vagy csak a közelükben akarják tartani az ellenségüket? Hunter hazudott volna, ha azt mondja, hogy ez fel sem merült még benne. Nem Gabriel használta pontosan ugyanezeket a szavakat múltkor este? Nem Nick követelte, hogy megnézhesse az SMS-eit? Michael megkérte, hogy segítsen neki a kertépítésben. Vajon tényleg csak kedves volt, vagy biztosan akarta tudni, hol van Hunter? Amikor Hunter és Gabriel a Calla által okozott tüzeket oltották, Michael ugyanígy viselkedett Gabriellel is, keresztülrángatta a városon, úgy csinálva, mintha csupán jó testvér akart volna lenni. Michael arról beszélt, hogy elhagynák a várost… egy hét múlva. Itt hagynák őt egy nagy felfordulás kellős közepén, aminek mindannyian okai voltak. – Még mindig vannak elementálok a városban, igaz? – kérdezte Kate. – Ja. – Te olyan helyzetben vagy, hogy segíthetsz nekünk megtalálni őket. – Naná! – Hunter meg sem kísérelte eltüntetni a keserűséget a hangjából. – Imádnék segíteni annak a csávónak, aki meglőtt. – Azt hitte, hogy azzal a lánnyal dolgozol, aki a tüzeket okozta. – Mi a francért gondolta volna azt? – Mert éppen egyezkedtél vele. Hunter a szemeit meresztette a lányra.

– Én nem egyezkedtem vele, hanem próbáltam megállítani őt, hogy… – Tudom, tudom. – Kate elhallgatott. – És ő is tudja. Most már. Hunter sóhajtott, és a távolba meredt. A jól ismert bűntudat csapdában tartotta. Tartozott ő bármivel is Merrickéknek? Vajon elárulja őket pusztán azzal, hogy most itt van? Szinte fájt neki ez a sok bizonytalanság. Aztán ráébredt: nem mindegy? Ők úgyis elmennek egy hét múlva! Újra Kate-re nézett, bele a lány könyörgő, kristálykék szemeibe. – Mégis, hogy tartsalak téged titokban? – kérdezte Hunter érdes hangon. Aztán, mielőtt Hunter észbe kaphatott volna, a lány az ölében termett, épp mint előző este. Ujjai a fiú haját szántották, ajka pedig forrón tapadt az övéhez. Olyan volt, mintha a lánynak hatalma lett volna felette, mintha az ajkai, a bőre érintése és a lehelete irányították volna őt. Hunter kezei megragadták a lány csípőjét, és rátaláltak pár centiméternyi bőrre a farmerja és a trikója között. A városban élő összes elementál megtámadhatta volna ebben a pillanatban, az sem érdekelte volna. A lány csókja annyira Kate-es volt, agresszív és gyengéd egyszerre, mint egy támadás, amiről azt gondolod, nem kell védekezned ellene, egészen addig, amíg már túl késő. Erő vibrált körülöttük a levegőben, és most, hogy egyedül voltak, nem maradtak titkok közöttük. Hunter nem tartott vissza semmit. Kezei felcsúsztak a lány oldalán, és ő nem tiltakozott. Végigcsókolta az állát, a nyakát, abban a biztos tudatban, hogy a hőmérséklet az erdőben nemsoká trópusira fordul. Kate-nek is trópusi illata volt, mangó vagy papaja… vagy valami édes és ehető. A lány hirtelen húzni kezdte lefelé a fiú pólóját, aki hátrébb dőlt, hogy megkönnyítse a dolgát. De aztán Kate mobilja csipogott. Kétszer. Ez úgy hatott Hunterre, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna rá. Azonnal igyekezett kiszabadulni a lány öleléséből, de ekkor Kate megragadta a vállát. – Állj! – suttogta. – Állj le! Mondtam már… ő nem a barátom.

Na persze, talán nem. De az még nem jelentette azt, hogy ez az egész… igazi volt. Idióta, kiáltozta a tudatalattija. Idióta vagy! Kate ismét közelebb hajolt, és homlokát a fiú homlokához érintette. – Azóta meg akarlak csókolni, hogy először megláttalak. – Ez mind része a tervnek, igaz? Kate azonnal ellökte magát tőle. – Azt hiszed, az összes SMS-em csak egy terv része volt? – Megrúgta Hunter lábát. – Seggfej! Úgy gondolod, nem tudom elválasztani a munkámat attól, amit irántad érzek? Hunter felnézett rá. – Nem tudom, Kate. Talán én nem bírok lépést tartani veled. – Jézusom! Bízol te valakiben egyáltalán? – Nem. És eléggé biztos vagyok abban, hogy te sem. Kate rámeredt. Mellkasa olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, akár a fiúé. A lány nem szólt egy szót sem, és ez annyit jelentett, hogy minden rendben. – Mi áll az SMS-ben? – érdeklődött Hunter. – Talán érdeklődik, hogy haladnak velem a dolgok? – Azt sem tudja, hol vagyok. – Na, persze. Kate légzése gyors volt és szaggatott, az arca kipirult. Aztán benyúlt a zsebébe, előszedte a mobilját, és odadobta neki. – Gyerünk, nézd meg, ha nem hiszed! Hunter ujja végigsiklott a kijelzőn, aztán felnézett. – Kód? – Kilenc-hat-hét-négy. Beütötte a számokat, mire a telefon zárja kioldott. Megbökte az SMS ikonját. A legfelső név Silver volt, félkövér betűkkel. Amikor azt mondtad, elmégy sétálni, nem számítottam rá, hogy két órára eltűnsz. Ne akard, hogy a keresésedre induljak, Kathryn! – Nahát! – mondta Hunter. – Elbűvölő fickó lehet. Kate kikapta a telefont a fiú kezéből.

– Csak a munkáját végzi. Kate végighúzta ujjait a képernyőn, és válaszolt az üzenetre. Egy pillanattal később a fiú telefonja csipogott, és Hunter előkapta a zsebéből. Kate neki küldött üzenetet. Én nem akarok az ellenséged lenni, Hunter. Amíg ezt nézte, egy másik üzenet tűnt fel. Silver meg akart ölni téged múlt éjjel. Én állítottam meg. Nem is nézett a lányra, csak válaszolt az üzenetére. Miért? Mert megértelek téged. És úgy gondolom, hogy te is megértesz engem. Hunter felsóhajtott. Újabb üzenet érkezett. Én sem szeretném, hogy bárkinek baja essen. Mielőtt Hunter válaszolni tudott volna, Kate a kezei közé fogta a kezét, az ölébe ejtve a telefonját. A lány felnézett rá. – Megállíthatjuk őket, Hunter. Meg tudjuk csinálni. Meg tudjuk akadályozni, hogy ez még egyszer megtörténjen. A fiú kifújta a levegőt. – Hogyan? – Tudd meg, ki dolgozott Callával! Aztán majd mi intézkedünk, és téged békén hagyunk. Csak kihasználta a fiút. Ez egyértelmű volt. Mindketten tudták. De mit akarna az apja, hogy mit tegyen? Azt akarná, hogy Hunter a Merrick fiúkkal bujkáljon? – Nem tudom, kivel dolgozott együtt – mondta Hunter. – Ki tudod deríteni?

Folyton arra a srácra gondolt, aki Callával volt a házukban. Ki lehetett ő? Talán vannak képek az eltűnt gyerekekről az újságban. Kezdhetné ezzel. Nem biztos, hogy vezet valahová, de az is lehet, hogy igen. – Van egy ötletem – mondta. – De meglehet, hogy sehova sem vezet. – De segítesz? – Talán. – Ennyi egyelőre elég. Kate megcsókolta Huntert az arcán, aztán elment. Hunter nem nézte még meg a másik üzenetét, mióta kiszállt a dzsipből. Kapott egy SMS-t Gabrieltől. Minden OK? Hunter ült, és hosszú ideig bámulta a kijelzőt. A lövésre gondolt, arra, hogy Gabriel megmentette az életét, a veszekedésre a Merrickházban, a suttogásokra arról, hogy elmennek, arra, amikor hirtelen elhallgattak a padlórecsegésre. Callára gondolt. Kate-re és Silverre. Eszébe jutott az apja is. Aztán gyorsan visszaírt. Aha, nemsokára ott vagyok. Kikapcsolta a telefont, és beindította a motort. Silver az asztalnál ülve várta a lányt, és a fegyverét ellenőrizte. Kate szándékosan húzta az időt, mielőtt belépett az ajtón. Levette a napszemüvegét, megállt az előszobai tükör előtt, és szájfényt tett fel. Felmordult, amikor Silver megragadta a karjánál fogva, és megpördítette. – Beleegyezett? – kérdezte egyenletes hangon. – Engedj el! – Válaszolj! – Igen. Most pedig engedj el, vagy megbánod!

Silver eleresztett egy félmosolyt. – Most kíváncsivá tettél. Mondd csak, miért bánnám meg? Kate nem tétovázott, máris Silver gyomra felé lendítette az öklét. Silver természetesen hárította az ütést. A lány rögtön reagált, kihasználta Silver lendületét, és a könyökével bevitt egy ütést az ellenfele ágyékába. Az viszont felkészületlenül érte, amikor a férfi ökle az arcába csapódott, mint ahogy az is, hogy elindult vele a szoba. Hála istennek, hogy az előszobát szőnyeg borította. Silver otthagyta őt. – Az a baj, Kathryn, hogy azt hiszed, az emberek vonakodnak megütni a csini pofidat. Nem, a baj az volt, hogy a lány azt hitte, hogy Silver nem bántaná őt. Hogy csak játszik, ahogy Hunter is játszott a karneválon. Hülye! Próbálta mozgásra késztetni az ízületeit. Még mindig forgott vele a világ, és egy pillanatig nem tudott rájönni, hogy melyik gipszkarton is a plafon. Az arca fájt. – Leszúrhatnálak álmodban – mondta Silvernek. – Megpróbálhatod. Eléggé biztos vagyok abban, hogy hasonló eredményre jutnál, mint most. Könnyek égették Kate szemét. Utasította őket, hogy tűnjenek el. Silver valószínűleg érzékelné az arcán végigfolyó könnycseppeket. Elvileg Hunter volt az ellensége, de Kate el sem tudta képzelni, hogy a fiú ugyanezt megtenné vele. Eszébe jutott, ahogy a tegnapi karneválon Hunter figyelmeztette a barátait az erőszakoskodó bandára, és az, ahogy Gabriel Merrick végigsöpört a vásártéren, hogy szembeszálljon velük. Vagy ahogy Nick Merrick meghívta, hogy üljön oda hozzá ebédnél. Silver megszidta Kate-et, amiért a lány segített az óriáskeréken ülőknek lejutni a kerékről. A cél szentesíti az eszközt! Kate-nek fel kellett állnia a szőnyegről. Küzdött, hogy megtalálja az egyensúlyát, és eszébe jutott a konfliktus azzal a víz elementállal, ami az anyja halálához vezetett. Tartsd elevenen ezt az emléket!

De voltak más emlékei is későbbről, melyek elhomályosították az ítélőképességét. Emlékeznie kell arra a pillanatra, amikor az anyja meghalt, és mindenre, ami rosszul sült el azon az éjszakán. Merrickék talán nem szörnyetegek, de jó emberek sem. Nem lehetnek azok. Egész életében mást sem hallott, csak hogy milyen veszélyesek a tiszta elementálok. Kate lezuhant egy székbe az asztalnál, ahol Silver ellenőrizte a fegyvereit. Nem igazán akart itt ülni a férfival, de nem hitte, hogy el tudna menni a hálószobájáig. Óvatosan megmozgatta az állkapcsát. Úgy tűnt, nincs eltörve. De még ha el is lett volna törve, sem kérte volna meg Silvert, hogy gyógyítsa meg őt az erejével, akkor sem, ha ő lenne az egyetlen ember a földön. – Holnap találkozom vele az iskolában – mondta Kate. A hangja furcsán csengett, és a kemény mássalhangzók kiejtése fájdalmat okozott, de nem törődött vele. – Azt mondtam neki, hogy szükségünk van a segítségére, hogy megtaláljuk a többi elementált a városban. Beleegyezett. Silver szemöldöke felszökött. – Szép munka. A dicséret kihúzott néhány fullánkot, amiket az okozott, hogy Silver megütötte az előszobában. Kate elismételt mindent, amit Hunter mesélt neki az apjáról, Calláról és a Merrickekről. – Mi a véleményed? – kérdezte Silver. – Nekik dolgozik? Veszélyt jelenthet számunkra? – Azt hiszem, össze van zavarodva – mondta a lány őszintén. Eszébe jutott a fiú tekintetéből sugárzó elveszettség, az érzelmei, amik elöntötték, amikor az apjáról beszélt. – Nem igazán tudja, hová tartozik. – Nekem ez nem tetszik – mondta Silver. – Hunter jelenlétével tökéletes kör alakult ki abban a házban. Minden elemből egy, plusz egy Ötödik? Megállíthatatlanokká válhatnak. – Megesküdött, hogy nincs közük a tüzekhez. – Sokkal nagyobb dolgokhoz lehet közük. – Silver szeme felvillant. – Úgy tűnik, mintha éreznél valamit az iránt a srác iránt. – Őrültség. Kikérem magamnak! Ő ellenség.

Silver tovább tanulmányozta a lányt, aki állta a pillantását. A férfi végül elfordította tekintetét. Kate végre fellélegezhetett. Habár tényleg neheztelt Hunterre, amiért Merrickékkel élt, a lelke egy kis részét kíváncsivá tette. És talán egy kicsit féltékeny is volt. Gabriel Merrick az életét kockáztatva vonszolta Huntert biztonságba. Vajon Silver megtenné ugyanezt érte? Nem foglalkozott sokat ezzel a gondolattal. Hát persze, hogy nem tenné meg. Ha Kate feküdt volna ott sebesülten, Silver elővette volna a fegyverét, és a helyszínen kivégzi. Kate megrázta magát. A küldetésre kellett koncentrálnia. Hunter Garrity csak egy megbízást jelentett. És a lány pontosan tudta, hogyan kell kezelni egy megbízást.

18. FEJEZET a Merrick-ház bejárójára, és majdnem hátramenetbe is kapcsolt. Az édesanyja autója állt a ház előtt. Úgy érezte magát, mintha az élet csupa csavart labdát dobott volna neki, ő meg nem tudna elég gyorsan csapkodni a baseballütőjével. Nos, az egyszer biztos, hogy nem hagyja, hogy az anyja nyugodtan ücsörögjön abban a házban. Isten tudja, mikkel traktálják Merrickék. Ráérősen lépett be az ajtón. Nem volt kulcsa, és egy része abban reménykedett, hogy zárva találja az ajtót, csak hogy nyerjen pár percet, mielőtt az anyja szemébe néz. Az ajtó azonban nem volt zárva, így halkan belépett, és óvatosan becsukta azt maga mögött. Azonnal megismerte az anyja hangját. A konyhából hallatszott, Michaellel beszélgetett, ha jól hallotta Hunter. Aztán egy másik nő is megszólalt. Hunter túl messze volt ahhoz, hogy értse, mit mondanak. Egy másodpercig idegesen babrált a kulcsaival, majd magára parancsolt, hogy most már álljon le ezzel az idiótasággal. Miért van itt az anyja? Mi van, ha ragaszkodni fog hozzá, hogy menjen haza? Mihez kezd akkor? Kiveri a hisztit és követeli, hogy Merrickékkel maradhasson? Mintha erre lenne bármi esély. Csendesen végigsurrant a folyosón. Michael a pultnál állt és éppen kávét töltött. – Szia! – szólt oda neki Michael. – Vendéged van. Hunter még egy lépést tett. Érezte, hogy behúzza a vállát. Azt kívánta, bár lenne fegyvere.

H

UNTER BEFORDULT A DZSIPJÉVEL

És mit csinálnál azzal a fegyverrel? Valójában semmit. Csak félmeztelennek érezte magát azóta, hogy a nagyapja elkobozta a fegyvereit. Félmeztelennek, de magabiztosnak. Ott ült az anyja az asztalnál, egy szőke nő mellett, akit valahonnan ismerősnek talált. Hunter nem bírt rájuk nézni. Már így is úgy érezte, mindjárt darabokra hullik, a szemkontaktus az utolsó csepp lett volna a pohárban. Az ajtófélfának támaszkodott, és a kulcsait zörgette a zsebében. – Mi járatban vagy? – kérdezte. – Bemondták a déli hírekben, hogy tűz volt az iskolai karneválon, és a múlt héten történtek után… azt hittem… nem tudtam… Hunter agyából végigömlött a düh a vállain, amitől azok megmerevedtek. Az anyja csak most hallott a tűzről? Őt múlt éjszaka lőtték meg, az anyja meg egy órával ezelőttig semmit sem tudott a karneválon történtekről? Habár ez olyasmi volt, amihez az asszonynak semmi köze nem volt, Hunter mégis önkéntelenül őt hibáztatta. – Jól vagyok – mondta érzelemmentes hangon. – Hazamehetsz. Elég lett volna, ha felhívsz. – Nem voltam benne biztos, hogy felvennéd a telefont. Nos, ez legalább őszintén hangzott. Hunter maga sem volt benne biztos, hogy felvette volna a telefont. Egy szék csikordult meg a padlón. Hunter kíváncsian felpillantott, hogy az anyja tényleg elmegy-e. De csak a szőke, fiatal, alacsony termetű nő állt fel. A helyi tűzoltóállomás pólóját viselte. Biztosan ő Hannah. – Magatokra hagyunk benneteket egy kicsit – mondta csendesen, azzal Michael felé lépett, megfogta a karját, és gyakorlatilag kivonszolta őt a konyhából. Hunter elállt az ajtóból, hogy elférjenek, de még mindig nem nézett az anyjára. – Megnézted már azokat a dobozokat, amiket összepakoltam? – kérdezte az asszony halkan. Hunter megvonta a vállát.

– Nem, még nem volt rá időm. Ez többé-kevésbé igaz is volt. Nem vette a fáradságot, hogy átnézze a dobozok tartalmát a karnevál előtt, és ma sem jött lázba egy doboz régi képtől és a videojátékától. Hunter anyja hallgatott egy darabig, majd így szólt: – Nos, nézd meg minél hamarabb azt a dobozt, csak hogy biztosan benne van-e minden, amire szükséged van. Hunter olyan szorosan markolta a kulcsait, hogy úgy érezte, mindjárt elgörbülnek az ujjai között. Szeretett volna rárivallni az anyjára, és választ követelni olyan kérdésekre, mint: Hogy tehetted ezt?! De félt a válaszoktól. Amennyire nem akarta, hogy itt legyen az anyja, annyira nem akarta azt sem, hogy elmenjen. Megköszörülte a torkát, és eleresztette a kulcsait, de valamivel le kellett kötnie a kezét, úgyhogy összefonta a karját a mellkasán. – Jó. Az asszony nem mozdult. Hunter sem. A fiú nem tudta, hogyan hozhatná rendbe, ami elromlott köztük. El akarta mondani az igazságot Callával kapcsolatban. Kényszeríteni akarta az anyját, hogy vallja meg, hogyan gondolhatta, hogy ő valaha is képes lenne ilyesmit tenni. Beszélni akart vele, el akart neki mondani mindent, amit az apja mondott neki, mielőtt meghalt. El akarta mondani neki, hogy elveszettnek és irányt tévesztettnek érzi magát, és hogy próbál rájönni, ki ő, és kinek is kéne lennie valójában most, hogy mindent, amiben hitt, maga alá temetett az a sziklaomlás. Meg akarta kérdezni az anyját, miért csak most néz rá, amikor bármit megadott volna, ha csak egy percig rá figyel az apja halála óta. Meg akarta kérdezni, hogy volt képes ülni és nézni, ahogy kisétál az ajtón? Hogy képes most itt ülni mozdulatlanul és egy szót sem szólni hozzá? Minél tovább ült ott az anyja, látszólag annál jobban igazolta az apja halála előtti napon tett megjegyzését. Az anyja gyenge volt. Tudatlan. Befolyásolható. Legszívesebben letépte volna a hülye köveket a csuklójáról, hogy az asszonyhoz vágja. Tőle kapta mindet.

Amikor az anyja széke megcsikordult a padlón, Hunter összerezzent, de aztán minden további gesztust kizárva mozdulatlanná dermesztette a testét. Ujjait ekkor már a bicepszébe mélyesztette. Az asszony megállt Hunter előtt, de a fiú nem nézett rá. A nő a fiú karjára tette a kezeit, és felnézett rá. Hunter félre akarta lökni. Nem, dehogy akarta. Nagy sokára az anyja szemébe nézett, és erőszakkal elűzte az iménti érzéseit. – Jól vagyok. – Nem hiszem – felelte az asszony. Pillantása mély érzelmekről árulkodott. – Bár képes lennél beszélni velem! Mégis hogyan, amikor az anyja nem értette meg őt... a legkevésbé sem? – Nekem is hiányzik az apád, Hunter – suttogta az asszony olyan csendesen, hogy Hunter alig hallotta. Hiba volt ezt mondania, Hunter legalábbis semmiképp nem akarta ezt hallani. Kicsusszant az anyja kezei közül, és elfordult. – Ez a te bajod, igaz? Te jó ég, mekkora seggfejnek hangzott. De a másik lehetőség az lett volna, hogy összeomlik itt a Merrick-ház konyhájának a közepén, és abból már elege volt. Az anyja elengedte Huntert, aki majdnem utánaszólt, hogy bocsánatot kérjen tőle. Nem árulta el neki az apja mocskos kis titkát, ami tépte őt belül, hogy kiszabadulhasson. El akarta mondani, de ezzel még több fájdalmat okozott volna, mint azzal, amit most tett. Apa soha nem mondta el neked az igazat. Semmiről. Ő csak kihasznált téged. Hunter édesanyja halkan ellépett a fiú mellett, és miközben elhaladt, a kezét megpihentette a fia karján. Az ujjai melegek és gyengédek voltak. Ugyanezek a kezek gondozták kiskorában a horzsolásait. Hunter majdnem megfogta az anyja kezét. Nem akarta, hogy elmenjen. De aztán anyja elvette a kezét.

– Hívj fel, ha szükséged lenne még valamire! Elhozok bármit, amit szeretnél. – Rendben! – Ezzel az asszony egyszerűen kisétált a házból. Hunter erőt vett magán, hogy ne menjen utána. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy tudta, a Merrick testvérek a házban voltak, minden szót hallottak, és most valószínűleg arra vártak, hogy kijöjjön a konyhából. Kiment a hátsó ajtón, és ledobta magát az egyik székbe a verandán. A levegő még mindig csípős volt. A felhők a feje fölött illettek a hangulatához. Lehunyta a szemét és próbálta kiereszteni a feszültséget a vállaiból. A magány azonban lehetőséget adott arra, hogy gondolkozzon, és rosszabbul érezte magát odakint. Megint ott tartott, milyen jó lenne pár bandázs és egy homokzsák, vagy egy ellenfél és néhány matrac. Amikor a tolóajtó kinyílt, felkészült, hogy Michael újabb kiselőadást tart neki. Meglepődött, amikor egy női hang így szólt: – Csatlakozhatok? A szeme azonnal kipattant. Hannah. A lány, aki az előbb a konyhában volt. A tűzoltó. Michael új barátnője. Csinos volt, karcsú és lezser anélkül, hogy törékeny benyomást keltett volna. Hunter észrevette, milyen tömör izmok futnak a karjában, és tudta a Gabriellel közös kalandjaikból, hogy a tűzoltó készülékek használata nem gyerekjáték. A lány nem volt idős, de nem volt semmi fiatalos a pillantásában. Már nagyon sokat megélt, Hunter látta rajta. Ott volt tegnap este a karneválon is. Gabriel mondott is valamit arról, hogy a lány be akarta őt rakni egy mentőhelikopterbe, hogy elvigye a traumatológiára. Vajon látta Callát is? Vajon azonosítható egyetlen holttest is a tűz után? Hunter nem akart rákérdezni. A lány még mindig őt nézte, kezét a Hunter melletti Adirondack székre téve. – Persze – felelte Hunter.

A lány lehuppant mellé a székbe, és ő is az égre meredt. Lélegzése nyugodt és egyenletes volt. Hunter el sem tudta képzelni, mit keres idekint a lány. – Tudod – kezdte anélkül, hogy ránézett volna a fiúra –, egyszer kihívtak minket egy fickóhoz, akinek a barátnője kitépte a srác összes piercingjét a szemöldökéből. – Durva – mondta Hunter, majd azt kérdezte: – Hogy nézett ki? – Mindenütt vér volt. Egy biztosítótű, vagy valami olyasmi volt átfűzve a négy karikán, a lány azt fogta meg, és azzal együtt tépte ki mindet. Az összes kiszakadt. Hunter a lányra pillantott, kíváncsian, mert a lány hangja ugyanazt a borzadályt és csodálatot hordozta, amit ő is érzett. – Verekedtek? – Á… nem. Mondjuk úgy, a pillanat hevében történt – mosolygott a lány. Hunter újra az ég felé emelte a tekintetét. – Az aztán pokolian jó pillanat lehetett. – Láttam egy másik fickót is, akinek piercing volt a… Hogy is mondjam… – Értem. – Oké. Na, azt tényleg verekedés közben tépték ki. Egy csomó új szóval gyarapodott a szókincsem, amikor ahhoz az esethez hívtak ki bennünket. De ez még semmi ahhoz a fickóhoz képest, aki egy akkus fűrésszel a saját… – Nem akarok panaszkodni, vagy ilyesmi – vágott közbe Hunter, hogy félbeszakítsa a történetet –, de tényleg azért jöttél ki ide, hogy mentős történetekkel szórakoztass? – Van néhány nagyon jó sztorim – mondta a lány, majd elhallgatott. – Jól vagy? – Jól. – Anyukád nagyon ideges volt, amikor idejött. – Annyi baj legyen. Hunter várta a kioktatást, de Hannah vállat vont. – Nem akartam őt még jobban kiborítani azzal, hogy elmondom neki, hogy néztél ki múlt éjjel.

Hunter arra gondolt, hogy lehet, az sem változtatott volna semmin, és úgy döntött, hogy nem is érdekli az egész. Ó, ugyan ki a fenét akart átverni? Igenis érdekelte. – Te is elmész elsősegély-tanfolyamra tavasszal Gabriellel? Hunter meglepetten pillantott a lányra. Ez meg sem fordult a fejében. Hannah is Hunterre nézett. – Most miért nézel így? Azt hittem, legjobb barátok vagytok. – Nem mondhatnám. – Rosszul fontad be a haját, vagy mi történt? Hunter elmosolyodott. Kedvelte a lányt. – Valami olyasmi. – Na és, mi van anyukáddal? Miért vagy rá olyan dühös? Hunter újra az égre meredt, és úgy döntött, hogy annyira mégsem kedveli a lányt. Hannah vállat vont. A szeme sarkából észlelte Hunter fejmozdulatát. – Csak azért kérdezem, mert gyakorlatilag magánkívül lett, amikor megtudta, hogy nem vagy itt. Biztosan szó volt a hírekben az azonosíthatatlan srácokról. Michaelnek kábé tizenötször kellett elmondania neki, hogy hazaértél a karneválról és hogy jól vagy. Hunter összevonta a szemöldökét. Szerette volna, ha Hannah szavai hallatán nem érez bűntudatot. Egy hosszú pillanat erejéig némán ültek. Hannah ekkor így szólt: – Nézd, vagy elkezdesz beszélni, vagy befejezem azt a történetet arról a fickóról, aki levágta a saját farkát. Te döntesz. Hunter felhorkant, és számára is váratlanul kitört belőle a nevetés. Aztán kijózanodott, mert eszébe jutottak az azonosíthatatlan srácok. – Nem tudom, hogyan tudsz viccelődni azok után… a múlt éjszaka után… – Talán azért, mert különben becsavarodnék. Ha nem tudod helyrehozni azt, amit elrontottál, foglalkozz azzal, amit jól csinálsz. Hunter a lányra nézett. – Apám is mindig ezt mondta. – Az én apám is. A rendes apák ilyeneket mondanak.

A hirtelen érzelmek elszorították Hunter torkát, alig kapott levegőt. Utálta ezt, hogy sosem lassan történik az ilyesmi, hanem mint egy ninja, odalopakodik hozzá, és egy óvatlan pillanatban lesújt rá. Kihúzódott a szék szélére, és ujjai hegyével a szemét nyomkodta. Hannah is kihúzódott a szék szélére, amíg közel nem került Hunterhez. Megérintette a fiú vállát. Volt ebben valami biztonságos és megnyugtató. – Nem akartalak felzaklatni. – Jól vagyok. – Michael mondta, hogy apukád és a nagybátyád autóbalesetben haltak meg. Hunter most ellökte a lány kezét, és kihúzta magát. – Nem akarok erről beszélni. Egyáltalán mit csinálsz te itt? Még azt sem tudom… – Nem tudod helyrehozni – vágott közbe Hannah határozott és kimért hangon, mintha nem is szakította volna félbe a fiút. – Nem lehet. – Nagyon jól tudom! Azt hiszed, nem tudom? Semmit nem tudok helyrehozni! – Nem a te hibád volt. Mondta már ezt neked valaki? Nem a te hibád volt. – Nem tudsz semmit. Te jó ég, elege volt már a kioktatásokból. Hannah és Michael tökéletesen kiegészítették egymást. Felpattant a székből, és nagy léptekkel beviharzott a házba. Chris és Nick a nappaliban voltak Beccával. Mindhárman felnéztek, amikor meglátták. Becca utánakiáltott, de Hunter nem állt meg. Nem ment ki a lakásból, hanem felviharzott a lépcsőn. Bezárkózott a fürdőszobába, és próbálta nem összetörni a tükröt. Le kellett nyugodnia. Lélegezz! Mi a fenét tudott Hannah? Michael küldte ki hozzá? Hunter várta, hogy valaki kopogtasson, valaki, aki beszélgetni akar. Erről eszébe jutott Kate, aki bármit megtett, csak ne kelljen beszélgetnie. A különbség annyi, hogy ő sokkal kellemesebb módon terelte el a figyelmét.

Megnyitotta a csapot, és hideg vizet fröcskölt az arcába. Hagyta, hogy végigfolyjon az arcán. Felnézett a tükörbe. Nem akart úgy kinézni, mint aki sírt. Aztán egyre csak nézte magát. Mit is mondott tegnap Michael? Én nem látok semmi hasonlóságot közted és a között az ember között, Hunter. Néha talán tükörbe nézhetnél! Amíg az apja élt, Hunternek mindig rövid haja volt, nem az a katonásan rövidre vágott fazon, de elég rövid ahhoz, hogy megfeleljen az iskola elvárásainak. Piercingje nem volt soha. Aztán az autót összezúzta a sziklaomlás, ő pedig azon kapta magát, hogy huszonhat öltés húzódik a homloka és a haja találkozásánál, ahol egyébként ősz haja nőtt. Átvészelte, hogy eltemették az apját, hogy összepakoltak és elköltöztek, hogy az anyja magába zárkózott anélkül hogy bármit is érzett volna. Kivéve, amikor az anyja emlékeztette arra, hogy mennyire hasonlít az apjára. Akkor neheztelt az anyjára. Majd dühös lett. Aztán lelkiismeret-furdalást érzett. Egy nap elment a boltba – mert az anyja a legalapvetőbb cikkeket sem volt képes megvenni –, és egy motoros fickó, háromszáz tetoválással és piercinggel megszólította: „Jó kis fehér hajtincs, kölyök. Már csak egy kis fém és tinta kellene mellé.” Aztán átnyújtotta neki az egyik helyi tetoválószalon névjegykártyáját. A tű okozta tűz volt az első új dolog hetek óta, amit Hunter valóban érzett. Úgyhogy többet akart belőle. A saját szemébe nézett a tükörben. Michaelnek igaza volt. Hunter többé egyáltalán nem hasonlított az apjára. Ám ahelyett, hogy ez jó érzéssel töltötte volna el, rongy alaknak érezte magát. Lehajtotta a fejét, és megtörölte az arcát egy törülközőben. Hannah-nak is igaza volt. Nem teheti meg nem történtté a balesetet. Ezt ő is tudta. Vajon rendbe tudja hozni a viszonyát az anyjával? Rendbe akarja egyáltalán? És vajon az anyja szeretné, ha megpróbálná? Az emeleten még mindig nem volt senki, hála istennek. Hunter belépett Nick szobájába, ahol a szekrény előtt várta a két, nagyapja házából származó doboz. Kinyitotta az elsőt. Az apja és a nagybátyja

fotója fogadta egyből a doboz tetején, pont, mint tegnap. Hunter félrerakta a képet, és folytatta a leltárt. Évkönyvek a pennsylvaniai iskolájából. Régi, elavult képeslapok. Ez most komoly, anya? Régi iskolai jegyzetek, amikre többé már nem lesz szüksége. Az Xboxa a játékaival együtt. Mert most pont játszhatnékja van. Ennyi gond mellett. Néhány puha kötésű könyv, amikre nem is emlékezett, még több képeslap és még több szemét, amire sosem lesz szüksége. Aztán egy barna, gumiszalaggal átkötött mappa következett. Látta a benne levő akták szélét és arra gondolt, hogy az édesanyja bizonyára elcsomagolta az ő hivatalos papírjait a régi iskolájából. A gumigyűrű elpattant, amikor kicibálta a dossziét a dobozból, és két akta csúszott ki belőle. Arra számított, hogy régi bizonyítványai lesznek. Talált benne néhány feljegyzést, de nem az iskolából valókat. A felső akta a Merrick testvérekről szólt. Olyan személyes adatok voltak benne, amiket ő már tudott, mint például a címük és a telefonszámuk. Megsárgult fotók, amik jó néhány évesek lehettek, mert a szüleik is rajta voltak. Oldalakat töltöttek meg a feljegyzések a fiúk erejéről, a megfigyelésük eredményeiről és a családhoz kapcsolódó lehetséges kockázatokról, már ami a többi elementált illeti. Hunter szíve hevesen vert, nem is akarta elhinni, hogy nem okoz ricsajt odalent a földszinten. Ismerte a Merrickeket. Az ő aktájukat később is ráér elolvasni. Gyorsan a következő aktára ugrott. A Morgan család. Tyler, tűz elementál, nem különösen veszélyes. Emily, levegő elementál, elhunyt. Nincs kockázat. Képeket is talált, de Hunternek nem volt rájuk szüksége. Ismerte a Morgan család történetét. A Ramsey család. Seth, Becca egyik támadója. Nem jelent különösebb veszélyt az akta szerint, de ők nyilvánvalóan kizárólag az elementálok miatti veszélyt értették ez alatt. Hunter nem ismerte a következő családot. Elgondolkodott, vajon a Merrick fiúk ismerik-e.

Amint kinyitotta a negyedik aktát, felismerte a srácot a képen. Ő volt az a fiú, aki Callával betört hozzájuk, és romba döntötte a nagyapja konyháját. Hunter úgy érezte, mindjárt megáll a szíve és megfullad. Noah Dean. Szóval, akkor rokona Callának. De Calláról nem voltak képek, csak erről a fiúról. Hát persze. Hiszen Calla csupán néhány éve költözött ide a nagynénjéhez, amikor az apját bevetésre küldték. Az összes akta ősrégi volt. Hunter megnézte a fiú születési dátumát, és gyorsan fejben számolt. Noah tizenhárom éves volt. Túl fiatal ahhoz, hogy középiskolás legyen. Nem csoda, hogy Hunter nem látta őt soha az iskola környékén. A középiskola mellett, az alsó tagozatosok iskolájába járt. Hunter elgondolkodott, vajon Noah is a karneválban eltűntek között van-e. El kellett olvasnia a híreket. Aztán valami szöget ütött a fejébe: vajon az anyja átnézte ezeket az aktákat? A kezében lévő papírra meredt. A mappát átfogó gumiszalag olyan öreg volt, hogy azonnal elpattant, amikor hozzáért. Miért adna neki az anyja egy köteg aktát és papírt anélkül, hogy átnézné azokat? Hunter neve nem szerepelt egyiken sem, és az is biztos, hogy nem úgy volt összerakva, ahogy ő szokta. Hunter még soha nem látta ezeket az aktákat, így az anyja nem is találhatta azokat az ő szobájában. Gyorsan visszalökte a papírokat a mappába, igyekezve abba a sorrendbe rendezni őket, ahogy találta őket. Aztán letépte a másik doboz tetejét. A paplanja. Az ágyneműje. Ezt is komolyan gondoltad, anya? Nyavalyás elnyűtt törülközők, ráadásul nem is az övéi. Amikor félredobta a törülközőket, valami nehéz gördült ki belőlük hangos zörrenéssel. Két kés, apja legjobb kései közül. Hunter tüdejéből kiszökött a levegő. További törülközőket szedett ki a dobozból, de ezúttal körültekintőbben, ha netán újabb kések lennének benne, tok nélkül. Nem volt több kés. De a két utolsó törülköző között megtalálta a fegyvert egy plusz tölténytárral és egy doboz lőszerrel.

Felvette a fegyvert, és automatikusan megnézte, be van-e biztosítva. Önmagában az, hogy újra érezte a fegyver acélját a kezében, olyan megnyugtató volt, mintha anyja a gyerekkori játék mackóját csomagolta volna el. Anyja ezt a mappát és ezeket a fegyvereket csomagolta neki. Elhozok bármit, amit szeretnél. Az anyja tudta…

19. FEJEZET

H

UNTER NEM TUDTA, MENNYIRE KELL TITKOLÓZNIA.

A fegyvert mindenképpen titokban kellett tartania. Ha másra nem is, arra jó volt, hogy biztonságot jelentett számára. Hallotta eleget az apja hegyi beszédeit, elég hangosan visszhangzott a fejében, hogy ne hagyjon töltött fegyvert szanaszét heverni, különösen, ha Hannah gyereke is a házban van. Nem volt páncéldoboza, de be tudta zárni a pisztolyt a dzsipje kesztyűtartójába – vagy magánál is tarthatta. Figyelembe véve az elmúlt napok eseményeit, arra is kész volt, hogy fegyverrel az övében aludjon. De a mappák… Hunter nem régóta volt a városban, ezért beszélnie kellett valakinek róluk, hogy megtudja, kik azok a srácok a többi mappában. Csak Noah arcát ismerte fel, de ez nem volt elég. Segítség kellett. Merrickék valószínűleg megadták volna ezt neki, ha Hunter nyílt lapokkal játszik velük. Ma délután is egyedül hagyták, ami jólesett neki… de ezt alighanem azzal érdemelte ki, hogy olyan bunkón viselkedett, hogy senki sem akart összeakaszkodni vele. Gyerekkorában mindig három ember volt a házban, meg időnként a nagybátyja, aki be-beugrott a változatosság kedvéért. Túl messze laktak a nagyszülőktől, így ritkán látogatták együtt. Még amikor ideköltözött az anyjával sem ült négynél több ember az étkezőasztal körül. Amikor kis idő után végre megkockáztatta, hogy lemegy a földszintre, Merrickék konyhája gyakorlatilag dugig volt emberrel. A négy testvér. Becca és Quinn. Layne és az öccse, Simon. Hannah és James.

Hunter volt a tizenegyedik. Ez új értelmet adott a kakukktojás kifejezésnek. Körülbelül tíz KFC-s vödör és doboz hevert az asztalon. Hannah kisfia sima tésztát és sült krumplit csócsált, aminek a felét Casperrel etette meg, aki az asztal alatt ült. A helyiségben lévő zaj és energia már majdnem elég volt ahhoz, hogy Hunter visszaforduljon, és fölmenjen a lépcsőn. Ám az illatok ott tartották őt. Hunter soha nem ebédelt. Becca tűnt fel előtte, megfogta a kezét, és behúzta a konyhába. – Aggódtam miattad – mondta halkan. – Óvatosan – mondta Hunter –, ez ragályos. – Elaludtál? Hunter a mappák átolvasásával töltötte a délutánt, de Becca kérdése hibátlan kifogást szolgáltatott neki. – Aha, nagyon kivoltam. – Akkor gyere, egyél! A lány az asztal felé vonszolta. Chris rájuk meredt, látva, hogy a lány keze még mindig Hunterét fogja, így Hunter nem is húzta el, sőt, még közelebb vonta magához a lányt, és halkan beszélt, hogy a konyha zajától ne hallatszódjon. – Bocs, hogy nem foglalkoztam veled korábban. Hosszú napom volt. Becca felnézett rá. Olyan közel volt hozzá, hogy érezte a lány illatát, amit egyébként elnyomott a csirke, vanília és mandula illata, amik keveredtek még valamivel. – Semmi gond – szólt a lány. – Tudom, hogy sok minden történt veled mostanában. A lány szeme őszinte megértést tükrözött, ami meglágyított valamit Hunter lelkében. – Kösz, hogy próbálsz segíteni! A fiú elhallgatott, és a Merrickekkel szembeni figyelmeztetésekre gondolt, meg a mappákra odafönt. Hátralökte az arcából a haját, és felsóhajtott. – Talán később elmondhatnád a véleményed… Egy kéz lökte vissza, és Chris megszólalt: – Talán később emlékezned kéne, hogy ő nem a te barátnőd.

– Hé! – kezdte Becca. – Nincs gond. Hunter mosolygott, de semmi barátságos nem volt a mosolyában. Chris agresszív reakcióját látva Hunter sokkal könnyebben döntött Kate-tel kapcsolatban. – Talán később te is emlékezni fogsz, hogy Beccának megvan a magához való esze. Chris megint meglökte őt, ezúttal kicsit hevesebben. – Mit képzelsz, mit csinálsz te itt… – Hé! – kiáltott James. Vékony, kisfiús hangja mindent felülírt. – Használjatok szavakat a kezek helyett! – Aztán Hannah-ra pillantott. – Igaz, anya? – Tökéletesen – mondta az anyja lazán, miközben kivett még egy darab csirkét a vödörből. Chris meghátrált. Hunternek szélesebbre nyílt a mosolya. – Vicces. Ebben a percben két szóra tudok gondolni. De Becca már húzta is Christ az asztal túloldalára. – Szavak, nem kezek – mondta Layne, a villájával Gabrielbe bökve. – Szerintem kéne neked egy póló ezzel a felirattal. Gabriel közel hajolt hozzá. – Adj öt percet, és megváltoztatom a véleményed! – Fúj! – szólalt meg Quinn, miközben egy újabb darab csirkét nyársalt fel a villájával. – Kímélj meg bennünket! Michael Hannah-ra pillantott. – Mondtam, hogy megbánod, ha maradtok vacsorára. – Te most viccelsz? Látnod kéne, hogy néz ki egy vacsora a tűzoltóállomáson. Hunter megragadott egy papírtányért és egy darab csirkét, majd letette magát egy összecsukható székre, amiket azért hoztak be, hogy mindenki leülhessen. Nick és Simon között kuporgott, és alig volt hely a tányérjának az asztalon. Chris még mindig rajta tartotta a szemét. – Szóval, mit akartál mutatni Beccának később? Most Becca meredt Chrisre. – Szállj le róla!

– Eszem ágában sincs! – mondta Chris. – Ha annyira ártatlan dologról van szó, elmondhatja mindenkinek. Hunter lehúzta a csirkéről a bőrt, és megetette Casperrel. Tudta, hogy mindenki őt nézi. Tekeregtek az agytekervényei, próbált kitalálni valami ártalmatlant, de semmi nem jutott eszébe. Nagy volt a kísértés, hogy az egészet titokban tartsa, és odaadja a mappákat Kate-nek, hogy lássa, mire jutnak együtt. De fogalma sem volt, kik azok az emberek, a Merrick fiúk viszont valószínűleg tudták. A pisztoly súlyos tömegként simult a derekához, mint egy nehézacél biztonsági takaró. – Végignéztem a holmikat, amiket anyám bepakolt nekem – mondta Hunter lassan, miközben a tányérján lévő csirkét nézte. Nem tudta biztosan, hogy az asztalnál ülők közül hányan tudnak az elementálokról, így körültekintően válogatta meg a szavait. – Betette apám mappáit is. – Olyan mappa mappák? – kérdezte Gabriel. Hunter bólintott. – Van bennük bármi érdekes? – kérdezte Nick. – Elég régiek. – Hunter szünetet tartott. – De ja. – Miféle mappák? – kérdezte Hanna. – Később – mondta Michael, és ravaszkás pillantást vetett a lányra a szeme sarkából. – Talán, amikor a körzeti tűzoltóparancsnok lánya nem ül az asztalnál. – Ne aggódj! – vágta rá Hanna. – Később kihúzom belőled a titkaidat. – Hidd el – mondta Michael –, nem szívesen fejtenéd meg ezeket a titkokat. Hunter eléggé egyetértett vele ebben. Később, amikor Hannah és James elmentek, és Quinn meg Becca is autóba ültek és hazamentek, Hunter lehozta a mappákat a földszintre, és ledobta őket az asztalra. Voltak kételyei Layne-nel és Simonnal kapcsolatban, de Gabriel így szólt: – Ők maradhatnak. Jól kezelik a titkokat.

Hunter figyelte, ahogy a Merrick testvérek először a róluk készült aktákat nézték át. Michael hosszat füttyentett: – Apádnak jó sok infója volt. Layne megbökte Gabriel arcát. – Mindig ilyen mogorva voltál? Hány éves vagy ezen a képen? Gabriel a szemcsés képmásolatra meredt. – Tizenkét, tizenhárom éves lehettem. Nem tudom. – Michaelre pillantott. – Vannak itt feljegyzések apáról és anyáról is. Az Őrzők tudták, mi történt Tyler nővérével és Seth szüleivel. Nick Hunterre nézett. – Akkor miért nem eredt apád a nyomunkba? – Nem tudom. Hunter hezitált egy pillanatig. Eszébe jutott, hogy az apja körültekintésre intette, amikor a Merrickekről beszélt pár nappal a halála előtt. Hunter erősen gyanította, hogy Merrickék négyen együtt sokkal félelmetesebbek, mint azt magukról gondolnák. Erről az a beszélgetése jutott eszébe Kate-tel, amit a pályán folytattak Hunternek a Merrick-házban való jelenlétéről, és ami még félelmetesebbé tette a fiúkat, ahelyett hogy az ellenkezőjét érte volna el, függetlenül attól, kinek az oldalán állt Hunter. Hunter kisöpörte a gondolatot a fejéből, és még több aktát húzott ki a mappából. – Vannak itt jegyzetek Sethről és Tylerről is. – Hunter az asztalra csúsztatta a papírokat. – Meg egy csomó emberről, akiket én nem ismerek. Gyorsan félretolták az aktákat Sethről és Tylerről. Amikor megnézték az elsőt azok közül, akiket Hunter nem ismert fel, Nick azt mondta: – Ez Jeff Bluster. Egy évvel felettünk járt. A szülei jóban voltak Tyler szüleivel. Ők is benne voltak az egyezségben. – Mi történt velük? – kérdezte Hunter. Chris vállat vont. – Elköltöztek néhány évvel ezelőtt. Hunter a következő aktát nyitotta ki. Noah Dean.

– Ez az a srác, aki Callával volt, amikor betörtek hozzánk. Soha nem mondta, hogy lenne öccse. Talán az unokatestvére? Calla a nagynénjével és a nagybátyjával él. – Hunter habozott, majd hozzátett halkan: – Élt. Simon előrehajolt, és megnézte a képet. Layne-hez fordult, és jelelt valamit. – Én is emlékszem a fiúra – mondta Layne. – Nyolcadikos, egy évvel Simon alatt jár. – Layne öccse tovább jelelt, a lány pedig fordította: – Nem bajkeverő. Nagyon sok barátja volt. – A lány felnézett – Valószínűleg még most is sok van neki. – Én nem ismerem – mondta Michael. – Az ő családja nem volt benne az egyezségben, a szüleim talán nem is tudták, hogy ők is elementálok. Hunter előkapta a következő aktát. Ez és szinte az összes többi fel volt címkézve, és ez állt rajtuk: POTENCIÁLIS FENYEGETÉS. – Na és mi van ezzel a lánnyal? Az összes Merrick megrázta a fejét, de Layne előrehajolt. – Alison Merryman. Ismerem őt. Elsős. Csendes. Kedves. Következő akta. Egy másik hetedikes. És még egy. Aztán egy nyolcadikos. Simon gyorsan jelelt valamit. Layne odahajolt. – Őt is ismerem. Egy bunkó. – Gabrielre pillantott, ahogy Simon folytatta a jelelést. – Az egyik azok közül, akik Simont piszkálták a karneválon. – Elfutott, amikor odaértem – mondta Gabriel. – Azt hittem, csak elszaladt, nehogy megverjem. Layne öccse dühösnek látszott az emlékek miatt. Hunter ránézett. – Én segíthetek neked ebben – mondta. Simon szemei elkerekedtek meglepetésében. Hunter megrándította a vállát. Még emlékezett arra, milyen érzés volt úgy végigsétálni az iskola folyosóján, hogy közben azon gondolkodott, vajon mikor fogja a következő idióta bezárni őt az egyik szekrénybe. – Mármint, ha akarod.

Simon bólintott. – Nem csoda, hogy nem kezdenek ki velünk a suliban – mondta Gabriel. – Ők még mind gyerekek – szólt Nick. – Talán csak most fedezik fel, mik is valójában. Ez azt jelentette, hogy ezeket a srácokat nem tartották szigorú megfigyelés alatt – egyelőre. – Megsérült közülük bárki is a karneválon? – kérdezte Hunter. – Van lista a sérültekről valamelyik híroldalon, vagy valahol? Michael elővette a laptopját, és leellenőrizték. Egyik név sem szerepelt az eltűntek listáján. De Hunter észrevett valami mást: Calla Dean nevét. Az eltűntek listáján, de nem az elhunytakén. Jelent ez valamit? Hunter látta, ahogy elesett. Azután elvetette a gondolatot. Az Őrző – Silver – nem hagyta volna ott feküdni a lányt a karnevál kellős közepén. – Nos – szólalt meg Gabriel –, senki sem állíthat meg bennünket, hogy odamenjünk és megnézzük. – Hova oda? – kérdezte Michael. – Az alsósokhoz. Alsósok. Nicknek igaza volt, ők még gyerekek. Ez új és váratlan gondot jelentett. Hunter készen állt arra, hogy átadja az aktákat Kate-nek, azt gondolván, hogy ezzel egyszerűen jóvá tehetné, amit az apja szerint elhibázott. De ők még gyerekek! Callára gondolt, ott a karneváli forgatag közepén. Túl fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon, az biztos. De tudta, mit csinál. Vajon tervezett valamit egy csoport elementállal, amire azok még nem álltak készen? Beszélnie kellett ezekkel az alsósokkal, hogy kiderítse, melyik oldalon állnak. És ezt neki kellett megtennie, Merrickék nélkül. – Ne csináljunk hülyeséget! – mondta Michael. – Van egy Őrző a városban. Ha mi rájöttünk, hogy ezek a kölykök Callával voltak, akkor ő is rá fog jönni. Nekünk távol kell maradnunk tőlük. – Azt már nem – mondta Gabriel. – Egyetértek Michaellel – szólt Hunter.

A többiek meglepetten néztek rá. Hunter megvonta a vállát, és a fogai között hazugságot szűrt ki. – Szerintem várnunk kéne pár napot. Egyértelműen Calla volt a banda vezetője. Nézzük, megteszik-e a következő lépést. Hunter Simonra nézett, egy gyerek volt, akit könyörtelenül terrorizáltak. Hunter tudta, hogy a Merrick fivérek min mentek át az évek során. Azon töprengett, vajon ezek az új elementálok is ugyanazokon a dolgokon mennek-e keresztül. Meg azon, hogy könnyű volt-e – túl könnyű – Callának, hogy lázadásra szítsa őket.

20. FEJEZET a középiskola alsósainak és felsőseinek óráit különböző időbeosztásban tartották. Hunternek és a Merrickeknek korán az iskolában kellett lenniük, míg az alsósok nem kezdtek reggel kilenc előtt. Hunter nem tudott könnyen ellógni egy-két órát, hogy a hetedikeseket és a nyolcadikosokat figyelhesse – ez valószínűleg feltűnt volna valakinek. Ehelyett inkább úgy döntött, hogy suli után megy át, és akkor figyeli a fiatalabb diákokat, amikor azok rohannak a buszokhoz, hogy hazamenjenek. De ez azt jelentette, hogy Hunternek előtte túl kellett élnie hét tanórát az iskolában. Több gyerek ezt az időt azzal töltötte, hogy szentélyeket épített az elhunyt diákok szekrényei köré. Huntert megint elöntötte az érzés, hogy ő ezt az egészet meg tudta volna akadályozni. Vagy mintha elárulta volna a Merrickeket. Igyekezett meggyőzni magát arról, hogy téved. Nem tervezte, hogy megosztja az információit róluk Kate-tel. És egyébként is, mit tennének vele? Hagyják, hogy ott lakjon náluk, amíg úgy nem döntenek, hogy összecsomagolnak, és elhagyják a várost? Michael tett egy megjegyzést aznap reggel, miszerint kikalkulálja, hogy mennyi pénz kell nekik mindehhez. Szó volt bérlésről és a kertépítő vállalkozás felszámolásáról, és – Hunternek el kellett hagynia a helyiséget. Ez mind arra utalt, hogy őt itt hagyják, hadd birkózzon meg egyedül ezzel a zűrzavarral. És miután átrágta magát az összes aktán, azután sem volt fogalma arról, hogy mi volt az anyja szerepe ebben az egész történetben. Ő

B

ÁR EGY ÉPÜLETTÖMBÖN OSZTOZTAK,

nem Őrző, hacsak nem rejtegette ezt az apja elől is. Hunter végigpörgetett minden lehetséges forgatókönyvet a fejében, de egyik sem tűnt életszerűnek. Vajon az anyja helyeselte az apja foglalkozását? Vagy azt, hogy Hunter folytassa a küldetését? Ha nem így lenne, biztosan nem rejtette volna a fegyvereit a holmijai közé, a dobozokba. Nem is beszélve az apja régi aktáiról. Vajon tudott az anyja a Merrickekről? Azokat az aktákat egy ősrégi gumiszalag fogta össze; az volt Hunter benyomása, hogy senki nem olvasta őket az utóbbi időben. Fel akarta hívni az anyját, hogy szembesítse őt mindezzel, és válaszokat követeljen tőle. De talán nem is tudna válaszokkal szolgálni. Anyja eldugta mindezeket a dolgokat, amikor elő is rukkolhatott volna velük, és átadhatta volna őket Hunternek. Arról nem is beszélve, hogy Hunter hónapokig gyászolta az apját, azon töprengve, hogy meg fogja-e őt még érteni valaki. És az anyja tudta ezt. Mindvégig… tudta. Hunter gondolatai messze elkalandoztak, és nem tudtak megkapaszkodni semmiben. Várta a negyedik órát, amikor találkozhat Kate-tel és elmondhatja neki, mit tudott meg és milyen tervei vannak. De Kate nem jött be a negyedik órára, és Hunter SMSei is válasz nélkül maradtak. Idiótának érezte magát, ahogy ott üldögélt, mint egy lelkes kölyökkutya, aki várja a csontot. Mint általában, most is válaszúton állt, és fogalma sem volt, melyik a helyes irány. Ahelyett, hogy a menzára ment volna ebédelni, kifelé indult, arra, ahol néhány beton piknikasztal sorakozott a fenyők alatt. Az idő még mindig vacak volt. Eső csöpögött az ágak között, eláztatta a talajt, és a testéhez láncolta a hűvösséget. De mindez a szabadban volt, Hunter pedig érezhette az elemeket és gondolkodhatott. Az egyik asztalon feküdt, és az eget nézte. Fegyverét a nadrágjába rejtette. Úgy tűnt, az eső egyenesen a szemeit vette célba. Eszébe ötlöttek Kate tegnapi szavai. Bízol te valakiben egyáltalán? Nem. Hunter nem bízott senkiben. Ez volt az apja utolsó leckéje, és a fiú nagyon is jól megtanulta.

Ág reccsent, majd tört le valahol tőle balra, mire Hunter egy szempillantás alatt lent termett az asztalról. Guggoló helyzetbe érkezett a földre, szemével végigpásztázta a fenyőfákat. Semmi. Kitapintotta a fegyvert, de nem húzta ki a helyéről. Az utolsó dolog, amire szüksége lett volna, hogy néhány tanár elkapja pisztollyal a kezében. A fák csendesek voltak, eltekintve attól a néhány vízcsepptől, amik levélről levélre gördültek. A levegő rengeteg információt hordozott, kezdve azzal, hogy valaki rejtőzködik a közelben. Tegnap Kate egy fáról ugrott rá, hogy leszerelje. Hunter felnézett, de csak az eget látta a feje fölött. Aztán mozgást érzett, mielőtt látott volna bármit. Már azelőtt mozdult, pördült és lelapult, mielőtt az agyában tudatosult volna a támadás. Minden túl gyorsan történt. Fogalma sem volt, ki követhette. A mérete alapján fiú lehetett. A világos haj alapján nem valamelyik Merrick. De aztán a levegő hőmérséklete tíz fokot esett és ritkássá vált. Nehéz volt belélegezni. Jég képződött Hunter arcán, szúrta a szemét és akadályozta a látását. Aztán egy ököl csapódott a vállába. A bal vállába, pontosan oda, ahol meglőtték. A hirtelen jött fájdalom szinte teljesen kiütötte Huntert. Olyan érzés volt, mintha megint meglőtték volna. Nem, inkább olyan, mintha az egész karja elszakadt volna a testétől. Bár nem látta a támadóját, Hunter ereje fellobbant, erőt merített a talajból és a levegőből, majd meglendítette az öklét, és keményen betalált. De nem állt meg itt. A legtöbb ember, amikor verekedett, el akarta távolítani magától az ellenséget, nem így Hunter. Őt arra tanították, hogy húzza magához minél közelebb az ellenségét, mert így okozhatja neki a legnagyobb sérülést. Kipislogta a fagyot a szeméből, és az izmai felkészültek a megtorlásra. Erőt merített a földből egy erős ütéshez. Megérezte a pillanatot, amikor a támadója távolodni akart, és már elkapta a győzelmi mámor, amiért fölénybe került. Aztán egy ököl sújtott le rá, és egyenesen a torkába hatolt. Hunter lerogyott. Még rosszabb volt, hogy nem bírt lélegezni. Négykézláb állt a koszban, a járdán, az iskola udvarán, és simán

megfulladhatott ott helyben, lévén senki más nem volt annyira hülye, hogy kimenjen az esőbe. Mozgást érzékelt, és keze a fegyverre talált. Aztán a mozgás abbamaradt. – Jobb vagy, mint gondoltam. A fiúnak akcentusa volt, lecsippentette a szavak végét. Hunter köhögött, rohadt fájdalmas volt. Viszont ez azt jelentette, hogy a levegő utat talált a tüdejéhez, így nem panaszkodhatott. Kelj fel, kelj fel, te balfék! Talpra erőltette magát, hogy fegyverét a támadójára szegezve szemügyre vehesse őt. Legalább a keze nem remegett. A férfi magas volt, fiatalabb, mint amire Hunter számított. Kreolos bőr, jégkék szemek. Katonás külső és rövidre nyírt haj. Szilárdan megvetette a lábát. Látszott, hogy nem szereti a szarakodást. Megbízták egy munkával, és ő teljesíteni is szándékozott azt. Hunter agyán átvillant, hogy vajon ő is ilyenné vált volna, ha az apja nem hal meg? – Tegyél egy szívességet mindkettőnknek, és tedd el a fegyvert! – szólt a férfi. – Te vagy Silver – mondta Hunter. A hangja úgy csikorgott, mintha a torka tele lenne kavicsokkal. – Te lőttél rám tegnap este. A férfi bólintott. – Szerencséd, hogy nem öltelek meg tegnap este. – Szerencséd, hogy nem öllek meg most rögtön. – Nem hiszem, hogy a szerencsének bármi köze van ehhez. Tedd el a fegyvert! Hunter nem mozdult, mire a férfi felhúzta a szemöldökét. – Néhány pillanattal ezelőtt még te ültél a fűben, mint az a bizonyos nyuszi. Biztos vagyok benne, hogy rájöttél, rég megöltelek volna, ha azért lennék itt. Hunter megrágta a gondolatot. Ő sem tud itt ülni egész nap, a pisztolyt szorongatva. Apja egyik mondása szerint: „Pisztolyt szegezni valakire nem jelent semmit, ha nem vagy hajlandó elsütni azt.” Lelőheti ezt a fickót?

Nem. Nem lőheti. Visszacsúsztatta a fegyvert a tokjába. – Hol van Kate? – Kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy fel tudja-e mérni józanul, mekkora fenyegetést jelentesz. Hunter megdörzsölte a torkát. Megint eszébe jutott Gabriel beszólása az első éjszaka. Tartsd közel az ellenségeidet! Vagy ahogy a mondás tartja: Az ellenségem ellensége a barátom. Silver rálőtt, és rendesen szét is rúgta a seggét itt az iskolaudvaron, Hunternek mégis az volt az érzése, hogy a férfi nem azért jött, hogy vele verekedjen. – Ha azért vagy itt, hogy megállítsd az elementálokat, akik a tüzet okozták, akkor mindketten ugyanabból az okból vagyunk itt – mondta Hunter. – Én nem jelentek számodra fenyegetést. Silver elmosolyodott. – Nem amiatt aggódom, hogy számomra jelentenél fenyegetést. Jó ég, ez a pasi mennyire öntelt! Hunter dühbe gurult. – Mondtam Kate-nek, hogy segítek kideríteni neki, ki a többi elementál. – Kíváncsi vagyok, miért mennél bele, hogy átadd néhányukat, de nem mindet? Valószínűleg Merrickékre utalt ezzel. – Nem kell átadnom nektek senkit. Ismered Merrickéket. De egyébként is, teljesen mindegy. Nem ők a bajkeverők. Silver a homlokát ráncolta. – Tudod, mit csinált az apád, vagy nem? Hunter is összeráncolta a homlokát. Nem egészen értette, mire fut ki ez a beszélgetés. – Igen, tudom. – És neked semmi bajod azzal, hogy a Merrickek még mindig élnek? – Már mondtam, ők nem bántanak senkit. Silver nekidőlt a piknikasztalnak. – Beszélt neked Kate az anyjáról? – Azt mondta, hogy egy víz elementál ölte meg. A férfi bólintott.

– És azt említette, hogy megkereste ugyanazt a víz elementált, hogy befejezze, amit az anyja elkezdett? Beszéltek a bosszúról, de arról soha, hogy megöltek volna bárkit. Ezzel együtt nem tudta, ki is Kate valójában. Akkor még nem. – Nem – felelte Hunter. – Nem mondta. – Tudod, Hunter Garrity, John Garrity fia, apád nagyszerű ember volt. Megtette, amit meg kellett tenni mindannyiunk érdekében. Fogalmam sem volt róla, hogy van egy fia, így te kissé rejtélyes vagy. És attól tartok, hogy egyszer még baj lesz veled. Hunter érezte, ahogy gyűlik benne a düh, de nem Silver miatt. Saját maga miatt. Ugyanis ő is pontosan ugyanettől tartott. – Megmondtam Kate-nek, hogy megtalálom a többi elementált. – Te úgy beszélsz az elementálokról, mintha lenne köztük különbség. De ez nem így van. Vannak teljes elementálok, és vannak Őrzők. Hunter nem mondott semmit. Silver a fiút vizslatta. – Ha elvégeztem a feladatot, amiért idejöttem, melyik oldalon fogsz állni? – Mit számít az? – csattant fel Hunter. – Elég sokat számít, amennyiben ti öten teljes kört alkottok. Érted, miről beszélek? – Ja. Silver arra utalt, hogy nem fog esélyt adni Hunternek, hogy a Merrickek segítségére legyen a harcban. Hunter eltűnődött, Silver vajon megölné-e őt itt és most, ha rossz választ adna. Annyira utálta már ezt a vitát arról, hogy mi a helyes és a helytelen. Silver ellene irányuló támadása részben megnyugtató volt – egy támadástól meg tudta védeni magát. Egy verekedés mindig egyértelmű. De most komolyan, nem volt ez is épp olyan egyértelmű? Silver még mindig őt nézte. A hangja komoran csengett. – Ismertem apádat. Nagyra becsültem őt, és nagyon elszomorít a halálhíre. Szívesebben hagynálak életben, de nálam első a munka, csak aztán jön az érzelem. És nálad?

Hunter félrenézett. Az eső becsurgott a gallérja alá, amitől megborzongott. – Egyezkedtél Calla Deannel – mondta Silver. – Miért? – Nem akartam, hogy bántson bárkit is. – Miért nem ölted meg, amikor volt rá lehetőséged? Azt olvastam róla, hogy régóta terrorizálta az embereket. Nagyon sok embert. – Nem tudtam, kivel dolgozik. Silver kihúzta magát. – Ez nem egyenes válasz. Hunter összevonta a szemöldökét. Lehet, hogy csak azért, mert többször is feljött az apja, de ebből a beszélgetésből áradt a csalódottság, és Hunter kényszert érzett, hogy kiálljon magáért. – Először azt hittem, hogy Calla a barátom. Azt hittem, megértem őt. Meg akartam tudni, hogy miért szeretné idecsalni az Őrzőket. – Szerinted nem érdemel halált azok miatt a bűnök miatt, amiket elkövetett? Hunter erre sem tudott válaszolni. A hallgatása nem volt elég válasz? Folyton arra a beszélgetésre terelődtek a gondolatai, amit Michaellel folytatott a pick-upjában a lelkiismeret kikapcsolásáról. Vajon ez lehetett itt a gond? Mindent rosszul közelített meg eddig? Tényleg csak annyi lenne az egész, hogy a célra koncentrál, és nem foglalkozik azzal, hogyan éri azt el? Kate minden porcikájával gyűlölte a tiszta elementálokat. Hunter ezt meg is értette, ha ők ölték meg az anyját. Ő maga képtelen volt megölni Michaelt és Gabrielt néhány hete. És Callát sem tudta. Képtelen volt elvégezni azt a feladatot, amire született. A Merrick fiúk egy család voltak. Összetartottak. Azt tették, amit tenniük kellett, hogy együtt maradhassanak, és ne essen bajuk. Árulásnak számítana, ha most összefogna Silverrel? Merrickék amúgy is épp arra készültek, hogy elmennek innen. Hunter hirtelen megvilágosodott: talán ez volt az igazi ok, amiért az anyja elrejtette neki a fegyvereket és a mappákat. Az asszony úgy vélte, hogy fia ellenséges területen él. Azt gondolta, hogy a Merrick fivérek veszélyt jelenthetnek rá.

És ez így is volt, bizonyos szempontból célponttá tették. A vállába fúródó golyó is ezt igazolta. Hunter egy darabig letévedt az útjáról. De itt és most, ahogy Silverrel beszélgetett, aki megpróbálta megölni őt, a fiú úgy érezte, hogy újra rátalált a számára kijelölt útra. Kihúzta magát, és felnézett. – Nem vagyok az ellenséged – mondta. – Mondd el, mit szeretnél tudni!

21. FEJEZET HUNTER AZ ALSÓSOK ISKOLAÉPÜLETE ELŐTT ÜLT. A fiú egy vizespalackot szorongatott és forgatott a kezei között, amíg Kate-nek eszébe nem jutott Silver a fegyvereivel. – Ideges vagy? – kérdezte a lány. – Nem. – Melyikőjükre várunk? – Amint meglátom, tudni fogom. Hunter más volt ezen a délutánon, valahogy céltudatosabb. Ez az iskolában töltött első napjára emlékeztette Kate-et, amikor meglátta Huntert, aki borzasztó feszült volt, és annyira igyekezett uralkodni magán. Azon töprengett, mit mondhatott Silver Hunternek. És hogy mi kellene ahhoz, hogy újra összeroppanjon a fiú. – Lemaradtam valami érdekesről a mai történelemórán? Hunter oda sem nézett. – Ez most komolyan érdekel? – Engem nagyon is izgat a versailles-i szerződés. Hunter a lányra villantotta a szemét. – Tényleg? Akkor mesélj róla! Kate felvehette volna a kesztyűt, mert tegnap este elolvasta az ide vonatkozó fejezetet a könyvben, mivel arra számított, hogy ma megy suliba. Ha Silver nem lett volna olyan átkozottul erőszakos, el is ment volna. – Ez zárta le az első világháborút, és rádöbbentette a németeket, hogy mégsem olyan kemény legények, mint gondolták. Hunter fintorgott egyet, majd újra az iskola kapuját nézte. – Nézd – kezdte a lány –, nem értem, mi a bajod.

K

ATE ÉS

– Nincs semmi bajom, Kate. – Akkor mit duzzogsz? – Én nem duzzogok. – Hunter pillantása élesen, mint az acél, megint a lány felé villant. – Csak elegem van abból, hogy játszadozzanak velem. – Én soha nem játszadoztam veled. – Oké. – A gúnyos viselkedésed nem valami vonzó. – Nem igazán érdekel. A hangja felért egy arculcsapással. De mire is számított Kate? A lány végigsimított az ujja hegyével a Hunter alkarján lévő tetováláson, ami valami hosszú írás volt. Felismerte, hogy az írásjelek arab vagy perzsa vagy valami ilyesmi nyelven íródtak, de nem értette azokat. – Mit jelent ez igazából? – kérdezte kihívóan. – Valami mocskosat? Hunter lesöpörte a lány kezét magáról, mintha az egy idegesítő légy lett volna. – Milyen érzékeny valaki – suttogta Kate gúnyosan. – Neked nem kell itt lenned – szólt Hunter. – Mondtam Silvernek, hogy nincs szükségem rád. – Te és Silver hirtelen ilyen jóban lettetek? – Maradjunk annyiban, hogy ő nem mászik az ölembe, hogy megkapja, amit akar. Na, ez fájt! Kate csendbe burkolózva ült tovább, és hagyta, hogy a haja begyűjtse az utolsó esőcseppeket, és lehűtse a nyakát. Már nem akart Hunter mellett ülni, de ha feláll és elmegy, azzal beismeri, hogy Hunter az elevenébe talált. Egy perccel később Hunter felsóhajtott. Súlyos sóhaj volt ez, mintha készült volna bocsánatot kérni. De nem tette. Hosszasan ültek ott, ugyanazt a levegőt belélegezve, és várták, hogy megszólaljon a tanítás végét jelző csengő, ami kihajtja a diákokat az ajtón. Talán Kate tartozott bocsánatkéréssel a fiúnak. Vagy magyarázattal.

– Én soha nem akartam játszadozni veled – szólalt meg a lány csendesen. Hunter testtartása feszültté vált, mintha vissza akart volna vágni, de aztán mégsem mondott semmit. Ez felbátorította a lányt, hogy folytassa. – Amikor idekerültem – mondta –, nem is tudtam, hogy ki vagy. Nekem csak meg kellett volna találnom a Merrickeket, és rájönni, hogy mennyire nehéz megölni őket. Te csak egyfajta… előre nem látható tényező voltál. Hunter nem szólt, de figyelt. Kate érezte. – Az első napon… megvédtél az iskola titkárságán, aztán volt valami ügyed Callával, aztán összeverekedtél Gabriel Merrickkel… és én… nem bírtam rájönni, hogy ki vagy. – A lány szünetet tartott. – És még mindig nem tudok. – Én sem bírok rájönni, hogy te ki vagy! – vágta rá Hunter élesen. – Hiszen ráveted magad minden srácra, akivel összefutsz… – Ez nem igaz! Hunter sokatmondóan, mélyen a lány szemébe nézett. Kate felegyenesedett ültében, és viszonozta a pillantást. – Mi van? A fiú felsóhajtott, és figyelmét újra az iskola ajtajára fordította. Aztán hirtelen visszanézett a lányra. – Mi történt az arcoddal? Kate pislogott. – Miről beszélsz? – Van egy zúzódás az arcodon. Kate az arcához nyúlt, mire Hunter megcsóválta a fejét, kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány másik orcáját. – Itt – mondta. A fiú keze meleg volt, és Kate maga is meglepődött, hogy kis híján elakadt a lélegzete az érintésétől. Ha bármit is mondana a lány a zúzódásról, Hunter valószínűleg kigúnyolná érte. Így inkább félresöpörte a fiú kezét. – Csak öklöztünk Silverrel. Hunter halk, hitetlenkedő hangot hallatott. – Öklöztetek, mi?

Kate legszívesebben megütötte volna. – Milyen érzés volt, amikor az emberek nem hittek neked Callával kapcsolatban? Erre felkapta Hunter a fejét. – Ez nem ugyanaz. – Ó, tényleg? Hunter szemei most élénken szegeződtek a lány szemeire. – Tényleg! Kate-nek már a nyelve hegyén volt a visszavágás, de nem bírt megszólalni, amíg Hunter úgy méregette őt. – Te tényleg megcsókoltad Silvert? – kérdezte a lánytól. – Ő csókolt meg engem. Nem volt semmi ebben a válaszban, amitől el kellett volna pirulnia, de az arca ezt másképp gondolta. – És amikor rám ugrottál az óriáskeréken, az nem azért volt, hogy elhallgattass? – Nincs valami jó véleményed rólam, igaz? Az arca még mindig forró volt, mert Hunter szavai telibe találtak. Ez nem jelentette azt, hogy ne élvezte volna a Hunterrel töltött időt az óriáskeréken. – Látod, ez a különbség – mondta a fiú. – Én soha nem ütöttem meg Callát. Az egyetlen alkalom, amikor hozzáértem, akkor volt, amikor meg akart ölni engem. – Félreérted az egészet. Hunter elfordította a fejét, hogy a lányra nézzen. – Megtennéd megint, nem igaz? Csodálkozom, hogy most nem veted magad rám, csak hogy véget vess ennek a beszélgetésnek. Kate felhorkant. – Mintha tudnád, mit csinálj, ha így tennék. Hunter hátrahőkölt, amitől a lány rögtön megbánta, amit mondott. De vissza kellett vágnia mindazért, amit a fiú mondott neki, mintha minden képessége, amivel hozzá tud járulni ennek a küldetésnek a sikeréhez, kimerülne egy kis fizikai figyelemelterelésben, csini mosolyba csomagolva. Silver pontosan így bánt vele. És az anyja is.

Hunter vállai feszesek voltak. Próbálta lefejteni a vizespalack címkéjét. Nagyon elszántan nem nézett a lányra. A fiúval való civakodás jó érzést kellett volna hogy keltsen Kateben. De nem így lett. Vacak érzés volt. – Nagyon sajnálom, hogy úgy gondolod, nem bízhatsz meg bennem – mondta végül. Hunter nem válaszolt. Nagy valószínűséggel már fejből tudta, mi állt a palack címkéjén, annyira erősen tanulmányozta azt. – Senkiben sem bízom – mondta. Ez meglepte a lányt. – De Silverben megbízol. Hunter Kate felé nézett. – A bizalom nem a helyes kifejezés. Hosszú idő óta ő az első ember, aki nem beszél mellé. És Hunter ezt tisztelte benne. Kate kiérezte a hangjából. Talán nem kedveli Silvert, de tiszteli őt. Tisztelte Silver itteni munkáját. – Akkor most a Merrickek ellen fordulsz? – Nem fordulok senki ellen. Ők nem az én oldalamon állnak. – Láttam Gabrielt, ahogy kimentett téged a tűzvonalból, miután Silver lelőtt. Hunter nem mondott semmit. Aztán a lányra nézett. – Te kinek az oldalán állsz? – Én is csak biztos akarok lenni abban, hogy nem fogsz hátba szúrni minket. – Senkit sem szúrok hátba. Ők tudják, ki vagyok. Isten tudja, mennyit kérdezgettek erről az egészről. Ők vigyáznak saját magukra, és nekem is ezt kell tennem. – Mit akar az jelenteni, hogy vigyáznak magukra? – Pontosan azt jelenti, aminek hangzik – felelte Hunter, előtte azonban egy pillanat erejéig tétovázott. Mielőtt Kate tovább kérdezősködhetett volna, megcsörrent az iskola csengője. Az oldalajtó kivágódott, és az alsós diákok kiözönlöttek a szabadba. Kate hihetetlennek találta, milyen fiatalok ezek a gyerekek. Volt ő valaha ilyen fiatal? Nagyon apró volt még, amikor az anyja elvitte arra a virginiai farmra. Körülbelül ilyen idős lehetett, amikor a véres

arcát belenyomták a mocskos szalmába. Mi lehetett a legrosszabb dolog, ami ezekkel a kölykökkel valaha történt? Szálka ment a körmük alá? Vagy elfelejtették a házi feladatot? Hunter feszülten figyelte az ajtót, megnézett minden gyereket, aki kilépett rajta. Az iskolaudvar megtelt gyerekekkel. A szürke ég eltompította a színes dzsekiket és hátizsákokat. Lányok nevettek és vihorásztak, fiúk kiáltottak oda egymásnak valamit sportokról és játékokról, és hirtelen körülvették őket a gyerekek. – Nem tudjuk csak úgy simán lelőni, ugye tudod – mondta a lány. Hunter nem felelt, de megint úgy nézett rá, mintha azt mondaná: Nem vagyok idióta. Kate nem szerette ezeket a nézéseket, folyamatosan kizökkentették őt a lelki egyensúlyából. Nem szerette elveszteni a lelki egyensúlyát. – Úgy viselkedsz, mintha egyszeriben baromira tapasztalt lennél – kötekedett Kate. – Akkor halljam, mi a terved? Hunter megfordult, ujját az ajkára helyezte, és lepisszentette. Lepisszentette! Kate legszívesebben térden csapta volna a fiút, de Hunter arrébb húzódott a padon, és kicsit kiegyenesedett. Kate pontosan tudta, kit szúrt ki, mert amint a sötét hajú kölyök vetett egy pillantást Hunterre, azonnal elszaladt. Hunter utánaeredt. Kate káromkodott, és csatlakozott a hajszához. A fiú előnyben volt. Épp kifelé jött az iskolából, így végig tudott szaladni az iskola fala mentén, miközben Hunternek keresztül kellett küzdenie magát egy csapat diákon, hogy követni tudja. A kölyök gyors volt, vékony és magas, hosszú szökellésekkel falta a métereket, és nagy előnyre tett szert. Kirohantak az iskola mögötti focipályára, egy hosszú gyepes területre, ami nem nyújtott semmi fedezéket. Egy szörnyű pillanatig Kate azon tűnődött, hogy a kölyök a vesztébe rohan, mert Silver biztosan itt van valahol és figyeli az eseményeket, márpedig ő már többször bizonyította, hogy nem fél először lőni, és csak aztán kérdezni. Aztán Kate erőt érzett, és tudta, hogy Hunter energiát merít a levegőből, a szitáló esőből és a talajból a lába alatt. Egy pillanatra

féltékenység kígyózott át az agyán: neki messze nem volt annyi hatalma, hogy hirtelen ennyi erőt merítsen. Hunter előrevetődött, leszerelte a fiút, és leterítette a földre. A fűben gördültek, de aztán Hunternek sikerült a földre szegeznie, mire Kate utolérte őket. A fiú pokolian küzdött. Kate érzékei kiélesedtek, és a fiú félelme szinte megostromolta őt, a rémülete, a dühe, amiért olyan könnyen elkapták. Mindez olyan hevesen támadt Kate-re, hogy majdnem megragadta Hunter karját, hogy lerántsa őt a fiúról. Kate jól ismerte ezt az érzést. Annak idején ő is a maga kárán tanulta meg, hogy is megy ez. – Engedj el! – kiáltotta a fiú. – Engedj el! Tudni fogják, hogy te tetted. Ők tudják… – Állj le! – kiáltott rá Hunter. – Csak beszélni akarok veled… A fiú Hunter arcába köpött. Hunter káromkodott, és lehajtotta a fejét, hogy az arcát a vállába törölje. – Ez most komoly? – Nem tudsz megállítani minket. Túl sokan vagyunk, és tudjuk, hová bújhatunk. – Ne legyél ostoba! – mondta Hunter. – Tudod, mi történt Callával. – Azt tudom, hogy Calla el fog pusztítani téged. Hunter elkomorodott. A döbbenete szinte tapintható volt. – Mit mondtál? A fiú megint leköpte Huntert. – Calla ki fog nyírni mindannyiótokat! – Calla él? Kate nem ismerte fel, miféle érzelmet közvetít Hunter hangja. Mintha a megkönnyebbülés és a döbbenet harcoltak volna egymás ellen az első helyért. A lány egy dolgot biztosan tudott: Silver el fogja dobni az agyát. És valószínűleg őt hibáztatja majd ezért. A fiú remegett, de a szemei tele voltak dühvel. – Csináld! Ölj meg! Ha eltűnök, az csak rosszabb lesz mindenki számára.

– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Hunter. – A karnevál semmi sem volt. Csak várj! Megmutatjuk az Őrzőknek, mire vagyunk képesek. – Hányan vagytok? – kérdezte Kate. – Hol van Calla? – faggatta Hunter. – Azt hiszed, elmondom? Mi a legrosszabb, amit tehetsz? Megölsz? – Törd el a karját! – mondta Kate Hunternek. A lány csak fenyegetőzni akart, ráijeszteni a fiúra. De Hunter egy gyors és hirtelen csuklómozdulatot tett, aztán reccsenés hallatszott és a fiú halálsikolya. Szent szar! Kate nem kapott levegőt, és a sokktól valószínűleg kiesett neki pár pillanat. A fiú csendben volt. Elájult. Legszívesebben Kate is ezt tette volna. Hunter… ő… ez egy… Aztán kiáltozásra lett figyelmes, épp ott… átvágtak a pályán, feléjük. Egy tanár elkapta Hunter karját, és elvonszolta a földön fekvő fiúról. Egy másik Kate-et ragadta meg.

22. FEJEZET

K

ATE AZ ISKOLAPSZICHOLÓGUS ASZTALÁNAK A SZÉLÉT BÁMULTA,

és azon gondolkodott, vajon nagyobb bajba kerülne-e, ha most előkapná a csizmájából a kését, és leszúrná Huntert. Mekkora bunkó! Hunter ingerülten meredt Ms. Vickersre. – Nem is bántottam őt. Ms. Vickers hasonló arckifejezéssel nézett vissza rá. – A fiú azt mondta, hogy azt hitte, el fogod törni a karját. Hunter fújt egyet. – Csak vicceltem. Csupán megroppantottam az ízületét. Erre elájult. A hangja egyértelműen azt sugallta: De béna! Kate nem tudta hibáztatni a kölyköt. Ő is majdnem elájult. De béna! Az iskolapszichológus még mindig Huntert tanulmányozta. – A fiú is azt mondta, hogy csak móka volt. – Nagyszerű. Akkor mehetek? – Lassan a testtel! – A nő Kate felé fordult. – És te hogy keveredtél a dologba? Kate nem tudta, mit mondhatna, ez nem igazán volt része a tervnek. Volt egy telefonszám az iskolai aktájában, de az Silver mobilszáma volt. Mi van, ha felhívják, hogy jöjjön érte? Mielőtt bármit is mondhatott volna, Hunter megszólalt: – Neki az egészhez semmi köze. Fogalma sem volt arról, hogy mi csak hülyülünk. Próbált megállítani. Hunter hangja érdektelen volt, szinte már fásult. Kate becsukta a száját, és igyekezett ártatlannak mutatkozni.

Ms. Vickers mereven bámulta Huntert az asztal másik oldaláról. – Hunter, már kétszer is beszéltünk a fizikai bántalmazásról. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek felfüggeszteni téged… – Nagyszerű – mondta Hunter, azzal felállt, és az ajtó felé fordult. – Még nem végeztünk. Hunter megállt. – A kölyök azt mondta, hogy csak vicc volt az egész, igaz? Akkor nem vagyok bajban. Ms. Vickers vékony csíkká szorította össze a száját. – Ne hidd, hogy nem tartom rajtad alaposabban a szemem azok után, amit ezzel a fiúval műveltél, Hunter. Én nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez csak egy vicc volt. – Egészségére! – És Hunter már ki is lépett az ajtón. Ms. Vickers a fejét csóválta, és Kate-re nézett. – A St. Maryből kapott anyaga szerint ön kifogástalan diák. Valóban segíteni próbált annak a fiúnak? Kate gondolta, hogy a hamisított iskolai anyagát olyan lehetett olvasni, akár egy bestsellert. Próbálta összeszedni magát. – Én… igen… láttam, ahogy Hunter a fiú után szaladt… – Rendben. Menjen! Ms. Vickers ujjával az ajtó felé bökött, a másik kezével pedig tárcsázott is a telefonon. Hunter a parkolóban volt, mire Kate utolérte. A nap felperzse az összes felhőt az égről, és Kate érezte, ahogy melegen bizsergeti a nyakát. Megragadta Hunter karját. – Te megőrültél? – sziszegte. – Én tényleg azt hittem, hogy eltörted a kölyök karját. Miért volt erre szükség… – Most már fél tőlem. Azt akarom, hogy féljenek tőlem. Kate azt kívánta, bár leállna Hunter, és beavatná őt. – Miért? – Mert Calla mindig előttem járt egy lépéssel, ami oda vezetett, hogy egy csomó embernek baja esett. Időre van szükségem, hogy kiderítsem, mire készülnek. – Betolta a kulcsot dzsipje zárjába. – Hogy rájöjjek, hol rejtőzik Calla.

– A fenébe is, Hunter, ha velem akarsz dolgozni, akkor tényleg dolgozz velem. El kell mondanod, mit csinálsz. Mi nem úgy dolgozunk, mint… A fiú megfordult, és elkapta a lány karját. Kate megfeszült, és visszavágni készült, de aztán rájött, hogy szükségtelen harcolnia vele. Mert Hunter megcsókolta őt. A lány egy pillanatra teljesen elvesztette az időérzékét a meglepetéstől. Hunter keze, mely erős és gyengéd volt egyszerre, felcsúszott a dzsekije alatt, hogy csapdába ejtse a derekát – nem mintha fennállt volna annak a veszélye, hogy Kate el akarna menekülni. Egész nap nem tudott eligazodni a fiún. Először azt gondolta, hogy Hunter utálja, aztán látta, milyen kegyetlen volt azzal a kölyökkel, most meg… most… A lány háta a dzsip oldalához dőlt, miközben azt sem vette észre, hogy Hunter megfordította őt. A nap melege élettel telítődött, és erőt sugárzott végig, le a bőrén, párhuzamosan azokkal a szikrákkal, amik Hunter ajkain keresztül áramlottak belé. A fiú szinte az egész testével nekipréselődött. Kezei a lány oldalán kúsztak felfelé, és hőt sugároztak a lány testébe. Olyan hőt, aminek semmi köze nem volt sem a napfényhez, sem a különleges erőkhöz. Silver akár fegyvert is foghatna rá, ebben a pillanatban az sem érdekelné. Hunternek fahéj íze volt, és olyan illata, mint az erdőnek, fenyő és kéreg és valami nagyon férfias. Szája magabiztosan játszott az övével, és amikor a nyelvével beléhatolt, hang szökött ki a lány ajkán. Aztán még egyszer megcsinálta ezt, és hüvelykujjaival finoman végigcirógatta a lány mellét, olyan gyengéden, hogy Kate azon kapta magát, a teste ívesen megfeszül, és a fiú testéhez tapad. Hirtelen azt kívánta, bár valahol máshol lennének, kettesben, valami elfüggönyözött helyen és kevesebb ruhában és… Hunter elhúzódott a lánytól. Kate légzése gyors volt, hangos és elszánt a hirtelen támadt üres térben közöttük. Hunter újra a lány derekára kulcsolta a kezeit, és elfordította őt az autótól. Kate agyában pörögtek a kerekek, próbáltak fogást találni. Hunter közel hajolt hozzá.

– Csak hogy tisztázzuk: pontosan tudnám, mit kellene tennem, ha a karjaim közé vetnéd magad. Aztán már a kocsijában volt, ráadta a gyújtást, a lányt pedig a parkolóban hagyta, mint egy olvadt pocsolyát, felkavarva és nagyon dühösen. Hunter a zsákutca végén várakozott és nézte a kétemeletes házat egy juharfa takarásából. Valaki a környéken épp péntek esti bulit tartott. Kocsija feltűnés nélkül vegyült el a tucatnyi másik autó között. Kosárlabdagyűrű lógott annak a háznak a garázsajtaja fölött, amit éppen figyelt. Valaki nekieshetett volna már a kertnek egy fűnyíróval. Rózsaszín szalagokkal díszített háromkerekű bicikli állt a kocsifelhajtón, körülbelül tizenhat, krétával rajzolt különböző szivárvány mellett. Túl sötét volt már persze ahhoz, hogy a szivárványokat látni lehessen, de Hunter addig nézte, hogy rajzol a nap árnyakat a gyepre, amíg sötétség nem hullott a környékre, és ő annyira megjegyezte a ház elrendezését, hogy makettet is készíthetett volna róla. A szomszéd ház teljesen a tűz martalékává vált, és most elkerítették, hogy felújítsák. Ez volt az első ház, amit Calla porig égetett. Az akta szerint Noah Dean, a sötét hajú kölyök, akinek végül nem tört el a karja, lakott a szivárványokkal telerajzolt felhajtójú házban. Hunter addig várt, míg mindenki le nem feküdt, hogy betörhessen és folytathassa a kihallgatást. Itt várt, nem máshol, nem érdekelte, hogy Noah el is mehetett hazulról. Hunter mobilja megrezzent, mire felsóhajtott. Mind ez idáig figyelmen kívül hagyott öt SMS-t. Kettő Beccától jött. Három Michaeltől. Egyiket sem olvasta el. Ránézett a telefonjára, puszta kíváncsiságból. Még egy üzenet jött Michaeltől. Hol vagy? Hunter a szemeit forgatva visszadugta a telefont a zsebébe. Mintha Michaelt tényleg érdekelné. Úgyis csak azt akarja tudni,

mikor megy vissza, hogy elvigye a cuccait a házból, ők meg végre elköltözhessenek egy másik városba. Hunternek egyetlen oka volt arra, hogy visszamenjen a Merrick-házba ma este, és az Casper volt. A világítás a Dean-házban lassan kialudt. Most már csak idő kérdése volt. De aztán kinyílt a bejárati ajtó, és Hunter felegyenesedett. Holdfény tükröződött a sötét hajon. Szemeteszsák zörgése hallatszott. Hunter felismerte a kölyköt. Egy szempillantás alatt kint termett az autóból, és a járdán lopakodott felé. Válj árnyékká, Hunter! Azzá tudnál válni? Ez volt az egyik első dolog, amit az apjától tanult. Hatéves korában. Noah Dean nem látta őt közeledni. Hunter elkapta a fiút, és leteperte a földre a házak között, mielőtt a srác annyi levegőt vehetett volna, hogy felkiáltson. Noah küzdött ellene, és a kapálózó lábai elértek egy kukát. Hunter elfojtott egy káromkodást, és egyik kezével átfogta Noah nyakát, majd akkora nyomást fejtett ki, hogy a fiú nyöszörögve megdermedt. – Na, így már jobb – mondta Hunter. Noah remegő hangon kapkodta a levegőt. – A szüleim tudni fogják, hogy valami nincs rendben. Csak azért jöttem ki, hogy kidobjam a szemetet. – Te és a barátaid embereket öltök. Gondolod, hogy kicsit is érdekelnek a szüleid? – Hívni fogják a zsarukat… – Akkor gyorsabbnak kell lennem, nem igaz? Hunter erősebben szorongatta a fiút, míg az össze nem szorította a szemét. – Mi az? – kiáltott. – Mit akarsz? – Azt akarom tudni, hol bujkál Calla. És hogy mit terveztek. – Én nem… én nem tudom… A fiú levegő után kapkodott és tekergett Hunter szorításában. Hunter így tartotta őt még egy percig, amíg a félelem megerősödött a levegőben. – Ha azt hiszed, hogy nem foglak bántani – szólt Hunter –, akkor tévedsz.

– Menj a francba! – nyüszítette a fiú a szavakat. – Ezzel is csak azt bizonyítod, hogy nekünk van igazunk. – És mi a ti igazatok? – Az Őrzőket el kell pusztítani! – Noah megint tekeregni kezdett, próbálta enyhíteni Hunter szorítását a torkán. – Az adottságaid nem tesznek téged jobbá a többi elementálnál. Inkább rosszabbá. Nézd meg, mit művelsz most is! A fiú dühe szinte arcul ütötte Huntert. A bűntudat, ami ezt követte, már a sajátja volt. De nem bírta elengedni ezt a kölyköt. Ez az egész dolog messze túlmutatott kettőjükön. – Mit terveztek? – kérdezte Hunter. – Mit tervez Calla? Noah fuldokolva vonaglott. – Mondjuk úgy, hogy én nem szeretnék a környéken lenni hétfőn. Egy ajtó nyikordult valahol a ház elülső részében, aztán egy nő szólt ki, szinte remegő hangon. – Noah! Minden rendben? Hunter lenézett a fiúra, akit a földhöz szegezett, és jól tudta, hogy körülbelül három másodperce van arra, hogy kitaláljon valamit. – Áruld el, hol van Calla, különben lelövöm anyádat! Hunter bizonyára nagyon meggyőző lehetett, mert a fiú légzése akadozott. – Hagyd őt békén! Nem tud az egészről semmit! Anyám nem elementál. Hunter azt mondta Kate-nek, hogy muszáj ezeknek a kölyköknek félnie tőle. Ám most, hogy Noah félt tőle, borzasztóan érezte magát. – Mondd meg! – sziszegte Hunter. – Noah, itt vagy? Mrs. Dean közeledett. A hangjában aggódás csengett. Hunter előhúzta a fegyverét, és felhúzta a kakasát. Még nagyobb erővel szorította Noah torkát. – Alagutak – lihegte Noah. – Alagutak? Milyen alagutak? – Az… az alagutak…

Az asszony strandpapucsa csattogott a felhajtón. Hunternek lépnie kellett. Vagy lelövi a nőt, vagy lelövi Noah-t. Ám ha Callát sem volt képes lelőni, akkor tuti biztos, hogy képtelen lenne lelőni egy fegyvertelen, nem elementál anyát, aki épp a fiát keresi. Eleresztette a kölyköt, és becsusszant az árnyékba. A fiú nem tudott lábra állni, mire az anyja odaért a ház oldalához, de már felült, és a torkát dörzsölgette. A nő egy szempillantás alatt a fia mellett termett, megérintette az arcát, és faggatta, jól van-e, aztán megnyugtatta, hogy otthon maradhat pár napot az iskolából, ha az a gonosz idősebb fiú nem hagyja őt békén. Majd megölelte, és beígért neki egy csokis sütit. Hunter érezte, ahogy kezei ökölbe szorulnak. Eltartott egy darabig, míg rájött, mit érzett. Féltékenységet. Meg kell tanulnia kitörölni a fejéből az anyja gondolatát. Kate gondolata magától átvette az anyja képét. Nem a teste érintése a parkolóban, vagy ahogy hagyta, hogy Hunter megcsókolja, és ahogy gyakorlatilag elolvadt a kezei között, inkább arra a pillanatra gondolt, amikor a lány az erdőben erőt lehelt a nyakára, hogy meggyógyítsa a kés okozta sérülést. Az, ahogyan a kezét a csuklójára helyezte azon a reggelen, amikor Hunter elmondta neki, mi történt a nagyapjával. Az, hogy úgy viselkedett, mint aki érdeklődik iránta. Egy szempillantás erejéig azt kívánta, bár valódi lenne valamelyik pillanat.

23. FEJEZET

H

UNTER BEÁLLT A KOCSIFELHAJTÓRA, ÉS FELSÓHAJTOTT.

Michael az elülső teraszon ült. Majdnem éjfél volt, és a testvérei autója is a felhajtón állt már, így Michael alighanem rá várt. Casper is a teraszon volt Michael mellett. A kutya odaloholt Hunterhez, amikor a fiú kikászálódott a dzsipből. Hunter szórakozottan megvakarta a kutya orrát, miközben azon töprengett, hogyan lehetséges az, hogy Casper ilyen hamar elfogadta az új otthonát, miközben ő még mindig kívülállónak érezte magát… jobban, mint valaha. Továbbra sem volt fogalma arról, hol rejtőzhet Calla. Azt sem tudta, hogy Calla barátai miért akarták idevonzani az Őrzőket. Gőze sem volt, mi mást tervezhettek még. És most jön a hétvége, amikor itt kell dekkolnia a Merrickházban. Michael mellett egy bögre volt a lépcsőn, és ő a korlátnak dőlve ült. Meg sem mozdult, amikor Hunter közeledett. – Elfelejtettél valamit? Hunter a homlokát ráncolta. – Nem. – Emlékszel, hogy ígértem a nagyapádnak háromszáz dollárt? Emlékszel, hogy azt mondtad, segítesz a munkákban, amíg az ki nem lesz fizetve? Hunter elpirult, ezért elfordította a fejét. Elfelejtette. Kezdte úgy érezni, hogy mindenkinek tartozik valamivel magából.

Megfeszítette a vállait, és visszanézett Michaelre. Mit számít az adósság, ha ők már úgysem lesznek itt elég sokáig ahhoz, hogy Hunter ledolgozhassa azt? – Sajnálom – mondta. A hangja tompa volt, és Michael nézte őt egy percig. Hunter visszanézett rá, annak a jelét kereste, hogy a férfi visszamegy a házba. De Michael nem mozdult. – Nem akarsz leülni egy kicsit? – Nem. – Nem akarod elmondani, merre voltál egész este? Hunternek egyetlen olyan válasz jutott eszébe, ami nem késztetné Michaelt további faggatózásra. – Visszamentem a házunkba. Megpróbáltam rendbe hozni a dolgokat anyámmal. – Ugye tisztában vagy vele, hogy van három öcsém? Hunter összeráncolta homlokát. – Miről beszélsz? – Ez azt jelenti, hogy elég kifinomult a hazugságérzékelőm. Hunter elfordult. Ujjai ökölbe szorultak a kulcs körül a zsebében. Michael arrébb ült a lépcsőn. Hunter remélte, hogy ennyi volt, és most az következik, hogy Michael dühösen nekimegy, ő meg kivételesen győztesen jöhet ki a játszmából. De az egyetlen dolog, ami utolérte, az Michael hangja volt. – Hunter! A fiú csak ment tovább. – Hunter, gyere vissza! Most azonnal! Michael hangja parancsként hatott, és megállította Huntert, hatásosabban, mint az ökle tette volna, vagy mint ha megragadja a karját. Egyszerre nagyon megnyugtató és mérhetetlenül fájdalmas érzés kerítette hatalmába, mert annyira emlékeztette Michael viselkedése az apjára. Ismét összeszorult a szíve, és olyan emlékekkel homályosította el az elméjét, amikre most nem akart gondolni. Emlékekkel, amik arra késztették, hogy szembenézzen Michaellel, hogy tisztelje az idősebbet, amikor rájött, hogy semmi sem tartja vissza őt attól, hogy beugorjon a dzsipjébe és elmenjen.

Megfordult, és a tekintete találkozott Michaelével. Megállt a teraszon. Michael hangja kemény volt. – Ne menekülj mindig a konfliktus elől! Ülj le! – Én nem menekülök előled. – Nem, ha be akarnék húzni, biztos nem futnál el. De minden alkalommal, amikor próbálok beszélgetni veled, te megpattansz. Ülj le! Ez igaz? Hunter elgondolkozott rajta. Igaz. Nem örült neki, hogy így van. Leült a verandára, és nekidőlt a Michaellel szemközti oszlopnak. – Rendben. Beszélgessünk! – Ha továbbra is nálunk akarsz lakni, nem tűnhetsz el suli után. Értesz engem? Hunter nyugodt hangon válaszolt: – Mondtam, hogy sajnálom a mai munkát. – Leszarom a mai munkát! Engem az érdekel, hogy tizenhatéves srác vagy, akinek nagy valószínűséggel céltábla van a hátán. Hunter addig bámult Michaelre, míg úgy nem nézett ki, hogy a férfi kezdi meggondolni magát, és tényleg bemos neki egyet. Aztán Michael felsóhajtott, nagy lélegzetet engedett ki, keresztülszűrve a fogain. – Jézusom, kölyök, bár beláthatnék a fejedbe és megfejthetnélek! Hunter ugyanezt kívánta, mert akkor Michael talán el tudta volna magyarázni neki is. Michael még mindig Huntert tanulmányozta. – Mi történt múltkor este? Miután elmentünk a cuccaidért, azt hittem, kicsit felengedsz. De épp az ellenkezője történt. Múltkor este. Amikor Michael megígérte, hogy kifizeti a nagyapját. A karnevál. Az a sok minden Kate-tel, aminek még a gondolatába is majdnem belepirult. A tűz. Calla. A lövés. Egy pillanatig szeretett volna mindent elmondani Michaelnek, hogy ne egyedül cipeljen minden terhet. Nem akart mást, csak

összekuporodni ezeken a deszkákon, és hagyni, hogy mindez a szorongás, aggodalom és harag lefolyjon a lépcsőkön. De az apja emléke még mindig túl friss volt, és csak elképzelni tudta, hogyan reagált volna az apja arra, ha ő összeomlik. Főleg olyan valaki társaságában, akit gyűlölnie kéne. Fel a fejjel, Hunter! Az nem más feladata, hogy megoldja a te problémáidat. Különben is, hogy nézne az ki? Nos, Michael, nagyon boldog vagyok, hogy elhagyjátok a várost, mivel én éppen arra készülök, hogy kicsesszek veletek. Nem bánnád, ha sírdogálnék a válladon egy percig? Na, persze. Egyszer már összetört Michael előtt, és esze ágában sem volt újra megtenni. – Semmi sem történt – mondta. – Nos, akkor bizonyára nagy csomó ilyen semmiség zakatol a koponyádban. – Erről akartál beszélgetni? Michael szeme megvillant, és Hunter felkészült az újabb kioktatásra, de a legidősebb Merrick csak felvette a kávéját. – Tudnál nekem segíteni egy munkában vasárnap? Hunter pislogott. Michael kérdése kibillentette a nyugalmából. Nem tudta, hogy jobban érzi-e magát most, hogy véget ért a kihallgatás, vagy inkább csalódott. Mintha számítana. – Persze. – Ezúttal ne felejtsd el, oké? Nick és Chris azt mondták, ők is segítenek, de ez nagy meló, és jól jönne a belőle befolyó pénz. Jól jönne a pénz. Valószínűleg a költözésre tartalékolt. Mit is mondhatott volna erre? Kierőltetett néhány szót a száján. – Nem fogom elfelejteni. Chris és Gabriel ajtaja csukva volt, amikor Hunter felment a lépcsőn. Az ajtók alól sem szűrődött ki fény, egyedül Nick szobájából áradt világosság a folyosóra. Hunter kopogott az ajtón, mielőtt belépett.

Nick olvasott. Régimódi festmény volt a könyv borítóján. Biztos iskolai feladat lehetett. Nick felnézett, amikor Hunter belépett. – Szevasz! Hunter ledobta a hátizsákját a felfújható matrachoz, a két műanyag doboz mellé. – Szia! – Megállt egy pillanatra, hogy kiolvassa Nick hangulatát a szoba levegőjéből. A levegő nem mondott neki semmit, de hangjának volt némi éle. – Iskolai olvasmány? – Aha. – Nick felemelte a könyvet. – A sötétség mélyén? – Hunter lehajolt, hogy kikösse a cipőfűzőjét. – Azt hiszem, én a Wikipédiához fordulnék ez ügyben. – Jó ötlet. Nick visszafordult a könyvéhez. Hunter már szinte azt kívánta, bár ne vette volna le a cipőjét. – Mi ez a morcosság? – Segítenem kellett Michaelnek kiásni egy öntözőcsatornát, mert te eltűntél. – Ez a te problémád. – Hunter érezte hangjában az erős élt. Nick erre felnézett. – Még neked áll feljebb? Te cseszted el! Hunter hezitált. – Sajnálom! Feltartottak. Nem tudtam, hogy te szívod meg miattam. – Három dolgozatom lesz hétfőn. Tudtam volna mire használni azt az időt. – Mondtam, hogy sajnálom, oké? – Oké. De Hunter nem érezte, hogy Nick megbocsátott neki. Viszont ezután Nick befogta, és Hunter magára hagyta őt a marha izgalmas regényével. Elindult tusolni lefekvés előtt. Gabriel várt rá, amikor kilépett a szobából. Elállta az útját. Hunter sóhajtott. Lehet, hogy inkább a Target parkolójába kellett volna hajtania a Merrick-ház helyett. – Nem tudnátok mindannyian egyszerre cseszegetni? – Miről beszélsz? – Mindegy. Mi van? Fáradt vagyok.

Tényleg az volt. Miközben kimondta ezeket a szavakat, a kimerültség egyre feljebb kúszott a hátán, megragadta a benne lévő feszültséget, ami összefogta őt, és jól összeszorította. – Csak azt akarom tudni, hogy mi van veled. Hunter horkant egyet, majd a vállával nekiment Gabrielnek, és elindult. – Csatlakozz a klubhoz! Gabriel megragadta őt, és a falhoz lökte. Halkan beszélt. – Hallottam valakitől, hogy egy felsős követte azt a Noah Dean kölyköt tanítás után. Hunter visszalökte, és megtörte Gabriel szorítását. – És akkor mi van? Gabriel nem engedte, hogy elmenjen. – Mit művelsz, Hunter? Hunter visszanézett rá, és azon gondolkodott, hogy talán el kéne mondania neki, amit Noah mondott. Azt, hogy Calla él. Aztán Nick tűnt fel hálószobája ajtajában. – Hé, hagyd őt békén! Hunter nem tudta, Nick melyikőjükhöz szólt. Gabriel közelebb lépett. – Mit művelsz? – kérdezte halkan és veszélyesen. – Te voltál az, igaz? Te követted Noah-t. Miután megegyeztünk, hogy távol kell maradnunk tőlük. – Higgadj le! – Megint át akarsz verni minket? – lökte meg Gabriel erősebben Huntert. A folyosó keskeny volt, egyik oldalán gipszkarton fal, a másikon korlát húzódott, és Hunter ezt kihasználva visszalökte Gabrielt. – Azt mondtam, higgadj le! De Gabrielnek esze ágában sem volt lehiggadni, és igaziból Hunter sem akart lemaradni. Verekedésszag lógott a levegőben. Amikor Gabriel lendítette a karját, hogy megüsse, Hunter minden erejét beleadva blokkolta az ütést, és kieresztette azt a dühöt, ami egész nap gyűlt benne. A szorongató feszültség egyszeriben kiszabadult, és Hunter addig küldött erőt az ütéseibe, amíg a levegő jéghideggé nem vált és a mellkasa belsejét nem mardosta.

De a szűk folyosó Gabrielnek is kedvezett, kirúgta Hunter alól a lábait. Gabriel erősebb volt, de Hunter gyorsabb, és jól tudta, hogyan fordítsa a maga javára az ellenség erejét. Hunter kihasználta a helyzeti előnyét, és átfordította őt, még több energiát beleadva. Csak azt nem vette figyelembe, hogy milyen közel vannak a lépcsőhöz. Vagy hogy Gabriel pörgésének lendülete elé dobhatja Huntert. Mindketten legurultak. Minden lépcsőfok fájt, mint a rosseb. A palaburkolatra érkezés pedig az előszobában még fájdalmasabb volt. Hunter először a vállán, majd a fején érezte. Különösen, mivel Gabriel rajta landolt. Aztán a rá nehezedő súlyt levonszolták. Hunter megkönnyebbült. Már csak azt kellett kitalálnia hogy merre van a fel, és merre a le. Miután összeszedte magát, látta, hogy Michael néz le rá. Majd Gabriel a gyomrába rúgott. A fájdalom robbanásszerűen terjedt szét a bordái alól kiindulva. Hunter összekuporodott, és azt is elfelejtette, hogy kell lélegezni. Jézus, még nem ütötték gyomorszájon… sohasem. Nem tudta eldönteni, hogy ez fáj-e jobban, vagy a feje. Mindkettő. Mindkettő fájt. Kiáltozásokat hallott a feje fölött, de nem tudta kivenni azokat a levegőért folytatott rettenetes küzdelme miatt. Úgy érezte magát, mintha már fél órája fulladozna. Jó esély volt arra is, hogy összenyálazta a padlót. Gabriel hajolt fölé, a hangja heves volt. – Úgy látom, az ellenségeidet választottad a barátaid helyett. Így van, seggfej? Hunter látta Gabriel lábát mozogni, és épp amikor arra gondolt, hogy elő kéne húznia a pisztolyát, nehogy megint belerúgjon valaki, Michael barátnője tűnt fel Gabriel előtt, és a kezét a mellkasára tette: – Oké – mondta a lány. – Sétálj egyet! Hűtsd le magad! Hannah a konyhába terelte Huntert, mielőtt az felfogta volna, hogy felkelt a földről és a folyosó felé sétál. Egyik Merrick sem követte őt, így egyedül maradt a lánnyal, és követte az utasításait, hogy ülj le, és ne mozog. A szék hamarabb ott termett, mint arra Hunter számított. Azon gondolkodott, hogy milyen keményen üthette be a fejét. Egyik

kezével megérintette a halántékát, és meglepődött, amikor meglátta, hogy nedves. Vér. Hannah megint előtte állt, egy összehajtogatott papírtörlővel a kezében. – Tartsd ezt szorosan a homlokodhoz! Ide kell hoznom a táskámat az autóból. – Vérzek – mondta Hunter, mint egy hülye. – Tudom. – Hannah szemeiben ugyanakkor nem tükröződött túl nagy aggódás. – Tudnád ezt tartani és egyenesen maradni? Vagy válaszolt, csak nem emlékezett rá, vagy a lány válaszra sem várva elment. Akárhogy is, eltűnt, Hunter pedig ott ült kábultan, és próbált mindkét szemével összpontosítani. Aztán Hannah visszajött, közelebb húzott hozzá egy széket, majd a papírtörlő helyett gézt nyomott a homlokához. Lila gumikesztyűt viselt, olyat, amilyet az orvosok is hordanak. – Fogd ezt ide megint! – mondta, és Hunter csuklóját a megfelelő helyre tette. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte a fiú. Megzápult agyával egy pillanatig azon töprengett, hogy a lány is ott volt-e a teraszon, amikor Michaellel vitatkozott, de nem jutott dűlőre ez ügyben. Hannah a táskájában kutatott. – Most végeztem a munkában. Mike küldött egy SMS-t tíz perccel ezelőtt, hogy mindenki ágyban van, úgyhogy megihatnánk egy csésze kávét édes kettesben. Elnevette magát, de nem úgy, mintha ez olyan vicces lett volna. – Sajnálom – szólt Hunter. A lány egy apró lámpát tartott a kezében, és belevilágított vele Hunter szemeibe. – Nem mindennap sétálok be úgy egy házba, hogy két srácot látok lezuhanni a lépcsőn egymás tetejére. A lány megfogalmazásában őrülten gyerekesnek hangzott a történet. Hunter elfordította a tekintetét. Hannah megérintette Hunter állát. – Ne, nézz rám! Min veszekedtetek?

– Nem fontos. A lámpa Hunter másik szemébe villant. – Általában nem az. – Hannah elhallgatott. – Nincs agyrázkódásod. Szerencséd van, hogy nem törted ki a nyakad. Láttam, hogy Gabriel beléd rúgott. Hogy vannak a bordáid? Hunter úgy érezte, hogy holnap még meggyűlik velük a baja. Eltolta Hannah kezét. A kábulat kezdett múlni, és helyét a sajgó fájdalom vette át. – Jól vagyok. – Rakok néhány összehúzó tapaszt a homlokodon lévő vágásra. Most, hogy a fiú gondolatai kitisztultak, nem akarta ezt az egészet. Gabriel valószínűleg odakint volt a folyosón, és vihogva tervezte a következő támadást ellene. Hunter levette a gézt a homlokáról. – Jól vagyok. Hannah elkapta a fiú kezét, és visszatette a gézt. – Fogd be, és viselj el egy kis anyai gondoskodást öt percig! Ez elhallgattatta Huntert. Nem azért, mert a lány kérte, hanem mert egy emlék villant be az agyába. Ezúttal nem az apjáról, hanem az anyjáról. Nem emlékezett már, hány éves is volt. Talán tíz vagy tizenegy, mert az emlékképben minden nagynak tűnt. Először ment haza az iskolából felhasadt szájjal és egy vágással a szeme fölött, és jobban félt az apja reakciójától, mint a megye összes erőszakos kölykétől. Az anyja ellátta a sérüléseit, és adott neki jégkrémet, és megígérte, hogy az apja nem lesz mérges rá. Arra nem emlékezett, mi lett a történet vége. De arra igen, hogy bízott az anyjában. Hannah eltávolította a hátsó részt a tapaszról. – Minden rendben? Az ujjai gyengédek voltak, amikor rányomta a szalagot a fiú homlokára, emiatt nehezebb volt elhessegetni az emlékeket, mint gondolta. – Igen. Hosszú napom volt. – Na, ne mondd! Kivett egy másik összehúzó tapaszt a dobozból. Hunter azt gondolta, hogy a lány idősebb Michaelnél, a fia és a munkája meg a „ne gondold, hogy minden szar” hozzáállása miatt.

De most, hogy ilyen közel ült hozzá a homályos konyhában, most tűnt csak fel Hunternek, hogy a lány nem is olyan idős. – Hány éves vagy? – kérdezte. – Huszonkettő. – De van egy fiad – mondta, mielőtt végiggondolta volna, hogy ez milyen bunkó megjegyzés. Hannah biztosan ugyanezt gondolta, mert Hunter szemébe nézett, és azt kérdezte: – Ó, szóval már nincs szexuális felvilágosítás a suliban? Hunter érezte, ahogy a forróság elönti az arcát és elpirul. – Nem. Ne haragudj… nem kellett volna… – Semmi gond. Az emberek folyton ezt kérdezgetik. Akkor estem teherbe, amikor felsős lettem a középiskolában. – Vállat vont. – Megtörténik az ilyen. Én szerencsés vagyok. – Szerencsés? Felhelyezte a harmadik tapaszt is Hunter homlokára. – Aha. A szüleim fantasztikusak. Dolgozom és közben iskolába is járok, ők pedig segítenek nekem James körül. – Suliba jársz? De hát van munkád. – Mentős szeretnék lenni. Most még csak segéd vagyok. – A kezei megálltak a fiú homlokán, és a pillantása találkozott Hunterével. – Te és Gabriel nem egy lány miatt verekedtetek, igaz? Michael jött be az ajtón. – Jézusom, bár ilyen egyszerű lenne! Hunter rámeredt Hannah ujjai között. – Mondtam, hogy a végén behúzok neki egyet. – Ja, köszi! Azt viszont elfelejtetted mondani, hogy közben szétzúzzátok az előszobát. – Michael megsimogatta Hannah fejét, aztán megszorongatta a vállait. Az arca ellágyult, ahogy lenézett a lányra. – Még mindig szeretnél inni egy kávét? Hannah felemelte a fejét, hogy rámosolyogjon a férfira. Könnyeden válaszolt. – Igen, nagyon jó lenne. Köszi! Hunter figyelte a párbeszédet, és máris úgy érezte magát, mint a nemkívánatos harmadik. De ugyanakkor irigységet is érzett, valami hasonlót, mint amikor Noah Deant és az anyját nézte.

Látta így a szüleit is annak idején, gyengéd figyelmességgel egymás iránt. Hunter egészen addig hitt is nekik, amíg az apja szét nem rombolt mindent, elárulva, hogy csak kihasználta a nőket, és minden emberi kapcsolat egyetlen célt szolgált számára. Ez azt jelentette, hogy apja anyjához fűződő kapcsolata sohasem volt őszinte. De ami még rosszabb, Hunter nem tudta, hogy mit jelentett ez az ő és apja kapcsolatát tekintve. És azóta is, most is, ezekben a percekben, ahogy elnézte ezt a természetes érintkezést Michael és Hannah között, elemezte és rá akart jönni, hogy kinek mi járhat a fejében. És természetesen abban a percben, hogy elemezni kezdte, eloszlatta a varázslatot. Mint amikor Kate az ölébe ugrott az óriáskerék fülkéjében… az is csak egy ügyesen kivitelezett húzás volt. És Michael keze Hannah haján… szintén csupán gépies érintés, ami arra kényszerítette a lányt, hogy maradjon. Ahogy a lány lágy hangja, amikor egy csésze… – Hé! – szólt rá Michael. – Figyelsz te rám? Hunter kezeit a szemére szorította. Úristen, tiszta hülyét csinál magából. – Nem. Bocs! – Azt mondtam, hogy szóltam Gabrielnek, fejezze be a szarakodást. Szerinte vitatkoztál Nickkel. Ez nem egyezett azzal, amit Gabriel a folyosón mondott, de Hunternek nem maradt annyi szellemi kapacitása, hogy rájöjjön erre. – Én nem vitatkoztam Nickkel. Michael felemelte a kezét. – Nick is ugyanezt mondta, és ezután ők ketten kezdtek veszekedni. Ettől majd eldurrant az agyam, mert észre sem vettem, hogy a fiatalkorúak börtönében élek. – Szép, mondhatom – jegyezte meg Hannah. Michael lenézett a fiúra. – Gondolod, hogy kibírod az éjszakát anélkül, hogy eltörnéd bárkinek is a csontját? – Aha – válaszolta Hunter. Michael Hannah-ra nézett, és azt kérdezte: – Jól van Hunter?

A lány Hunterre nézett. – Jól vagy? Hunter felpattant a székből. – Igen, kösz! Gabrielt sehol sem találta, Nick pedig megint az ágyában volt, és ugyanazt a könyvet olvasta. Hunter úgy érezte magát, mintha mindez már megtörtént volna órákkal ezelőtt, habár nem telt el több húsz percnél. Talán be kellett volna vennie egy aszpirint, mielőtt feljött az emeletre. – Üdv megint! – mondta Nick. Az volt az érdekes, hogy Nick hangjából hiányzott az az él, ami korábban benne volt. Hunter ránézett. – Kösz! – Egyszer, amikor Chris tízéves volt, lelöktük őt a lépcsőn. Ez kétszer olyan szórakoztató volt. Hunter nem tudta eldönteni, hogy Nick csak szekálja vagy sem, s ebbe belefájdult a feje. – Örülök, hogy jól szórakoztál. – Az tuti biztos, hogy ezért már megérte helyetted dolgozni ma este. Hunter még mindig nem tudta, hogy értse ezt. Bemászott a paplan alá a felfújható matracon, és azt kívánta, bárcsak az álom elvinné jó messzire egy kis időre. Kicsivel később Nick lekapcsolta a villanyt, és Hunter gondolatai kezdtek másfelé kalandozni. Sajnos masszívan Kate-hez kötődtek, ahhoz a pillanathoz, amikor érezte a lány leheletét a bőrén. Folyton azzal a képpel hasonlítgatta össze ezt az emléket, ahogy Michael Hannah hajára tette a kezét a konyhában. – Még mindig kedveled azt a Kate-et? – szólalt meg Nick váratlanul. Hunter hirtelen majdnem megfulladt lélegzés közben. – Elég rendes lány. – Kaptam tőle egy SMS-t. Kérdezte, hogy mit csinálunk hétvégén, úgyhogy áthívtam. Itt lesz Becca és Layne, meg az öccse… Hunter Nickre nézett a sötétben. – Te… áthívtad Kate-et?

– Ja. – Nick hangja kicsit kihívó volt. – Ugye nem bánod? Hunter ráparancsolt a szívére, hogy hagyja abba az összevissza kalimpálást a mellkasában. Nick áthívta Kate-et. Kate valószínűleg felderítést akar végezni, vagy ilyesmi. De Nick kérte, hogy jöjjön. És a lány elfogadta a meghívást. Mikor történt ez? És miért nem említette neki a lány? Kate egész este nem írt SMS-t Hunternek. Ránézett a mobiljára, csak hogy biztos legyen benne. Nem jött üzenet tőle. Nem is érdekelte. Nem. Nem. Ó, mégis kit akart átverni? Egy párna ütődött a fejéhez, és Hunter ugrott egy istenverte mérföldet. Annyira fel volt húzva, hogy csoda, hogy nem rántotta elő a fegyverét. – Nyugi, Ninja Zen Mester! – szólt Nick fanyarul. – Miattad hívtam át. Hunter egy pillanatig nem mozdult. Tanulmányozta Nick körvonalait a majdnem teljes sötétségben. – Miattam? – Ja – felelte Nick. – Mert, őszintén, haver, ha itt bárkinek szüksége van arra, hogy lazuljon egy órát egy csajjal, hát az te vagy.

24. FEJEZET Nos, nem igazán bujkált. Simonnak mutatott meg néhány alapfogást. Addig is, amíg itt volt lent, nem kellett látnia Kate-et, és nem kellett percenként elviselnie Gabriel szurkálódását. Ha Gabriel sokáig folytatja, Hunter tojni fog a Michaelnek tett ígéretére, és befejezi, amit tegnap este elkezdtek. Mindenki más a hátsó teraszon volt, ahol már pizzáztak és üdítőt ittak, mintha valami dezodorreklámból léptek volna ki, vagy ilyesmi. Nem akart ő bujkálni, de aztán meghallotta a csengőt, rögtön utána a lépéseket a feje felett, végül Nick kiáltását, hogy „mindenki” megérkezett. Hunter visszaszólt, hogy egy perc és fent lesz, aztán megkérdezte Simont, hogy akarja-e folytatni a gyakorlást. Ez egy órával ezelőtt történt. Ha őszinte akart lenni magához, egyszerűen sóvárgott ezért az egyszerű dologért. Tanítani valamit valakinek, akinek kell az a tudás. Semmi hátsó szándék, semmi elementál erő, semmi árulás. Látni Simon növekedő önbizalmát, ahogy felfedezte, hogy egyáltalán nem tehetetlen. A pinceajtó zörögve és nyikorogva kinyílt. Hunter felemelte az egyik kezét Simonnak. Halk lépések surrogása hallatszott, valaki lefelé jött a lépcsőn. Kate? Hunter azt fontolgatta, hogy elbújik a mosógép melletti fali fülkében. Haver! Most komolyan! Becca volt az, hosszú, csillogó barna hajjal. A két fiúra pillantott. – Nem jöttök fel, srácok?

H

UNTER

A

PINCÉBEN

BUJKÁLT.

– Rögtön – rázta volna le Hunter, de Simon bólogatott. Azt mutogatta, hogy inni akar valamit, aztán az egyik öklét kitartotta Hunternek, hogy öklözzön bele. Simon elment, és Hunter azt remélte, hogy Becca is követi majd, de ő ott maradt a pincében, és Huntert nézte. – Mi a helyzet? – kérdezte Hunter. – Mondd meg te! A fiú vállat vont. – Simon megkért, hogy segítsek neki, úgyhogy… – Ne már! Ne csináld ezt! Hunter ezért szerette meg a lányt eredetileg. Becca nem rejtette véka alá a véleményét, de tapintatlan sem volt. – Nem hiányzom odafent senkinek, Becca. Nem igazán. – Nick azt mondta, miattad hívta meg Kate-et, erre te itt bujkálsz a pincében. Hunter leroskadt a régi kanapéra, ami a betontéglából készült hátsó fal előtt állt. A pincét még nem fejezték be teljesen, de egy csomó régi bútort itt lent tároltak. Feldobta a lábát egy szakadt huzatú zsámolyra. – Azt is mondtam Nicknek, hogy Kate csak játszadozik velem, és hogy engem nem érdekel. Becca kicsit bánatosan elmosolyodott. – Azt elhiszem. Hunter elkomorodott. – Hogy érted ezt? – Úgy értem, hallottam, ahogy ráhajt minden srácra ott a teraszon. Azon csodálkozom, hogy Casperre nem csapott le. Jaj, de jó! Hunter pont ezt akarta hallani. Becca lehuppant mellé. – Nem kell ezt csinálnod – mondta a fiú. – Minden oké, tényleg. Csak nem vagyok bulizós hangulatban. – Tudom, hogy sok minden kavarog a fejedben – felelte Becca lágyan. – Akarsz beszélni róla? – Nem. A lány addig helyezkedett a kanapén, amíg szembe nem került Hunterrel.

– Kérdezhetek tőled valami személyeset? A fiú a plafonra szegezte szemét, és próbálta nem elképzelni, mi történik odafent. – Tessék! – Voltál már valaha úgy egy lánnyal, hogy nem használtad őt fel a céljaidra? Becca minden rossz szándék nélkül tette föl a kérdést, de Hunter vállai megfeszültek. A fiú Becca felé fordult. – Nagyon sajnálom, ha megbántottalak, Becca. Nekem… nagyon sok… – Én nem a bocsánatkérésedet akarom hallani, Hunter. – Becca tekintete kedvesebb volt, mint amit a fiú megérdemelt, és talán egy kicsit huncut is. – Csak azt mondom, hogy velem nagyon magabiztos voltál, most pedig a pincében bujkálsz. – Én nem bujkálok. De amit a lány mondott, az egy kicsit túlságosan is egybecsengett Michael megjegyzésével a menekülésről. – Tudod, szerintem miért vagy itt lent? – kérdezte Becca. – Azért, mert kedveled ezt a lányt. És vesztésre állsz valamiben, ami fontos neked, és ettől berezeltél. Hunter nem akart félrenézni, de nem volt túl sok minden, amivel visszavághatott volna. Meg kellett köszörülnie a torkát ahhoz, hogy megszólaljon. – Honnan tudod? – Ugyan már! Láttam az arcodat, amikor azt mondtam, hogy Kate minden srácra lecsap. Ne aggódj, azt hiszem, Quinn épp arra készül, hogy gyökerestől kitépje a körmeit. Újabb zörgés és nyikorgás, majd megint lépések zaja hallatszott a falépcsőn. Most komolyan, mindenki lejön, hogy megnézzék, mi van vele? Kate. És Nick, Quinn-nel a nyomában. De őszintén szólva, csoda, hogy Kate-en kívül bárki mást is észrevett. A lány égkék színű, fodros aljú felsőt viselt, keskeny pántokkal… pontosan az alsó bordája magasságáig fedte a testét.

Szűk fekete farmerjának dereka pedig épp a köldöke alá ért, felfedve egy széles sávot dereka napbarnított bőréből. Azt nem tudta volna megmondani, hogy mit viselt Nick vagy Quinn, még akkor sem, ha pisztolyt tartanak a fejéhez. Kate csettintett egyet az ujjaival a szeme előtt. – A szemeim nem dél felé vannak, nagyfiú. Hunter nem hagyta, hogy a lány miatt elpiruljon. – Akkor talán nem ezt a szerelést kellett volna felvenned. – Úgy hallottam, seggszétrúgó leckéket adsz idelent. Kate hangja kihívó volt, és ezt sokkal könnyebben tudta kezelni, mint bármi mást. Hunternek még mindig fogalma sem volt arról, mit keres itt a lány. Csak azért SMS-ezett Nicknek tegnap este, hogy vele szórakozhasson? – Igen, így van – felelte Hunter nyugodtan. – Szeretnél te is egy seggbe rúgást? Quinn közelebb húzódott Nickhez, és valamit mormogott neki, amitől a fiú elnevette magát. – Mit mondtál? – kérdezte Hunter. – Azt, hogy keresnetek kéne egy hálószobát, és túlesni végre rajta. Kate elmosolyodott, és közelebb lépett Hunterhez. – Épp ráérek, ha tudod, mihez kezdj ezzel. Hunter nem tudta biztosan, hogy ez sértés vagy felhívás volt-e. Szemei közvetlenül a lány farmerjának gombjaival voltak egy magasságban, ezért hirtelen nehezére esett a gondolkodás. – Mondtam, hogy nagyon lefoglal a seggszétrúgás. A lány előrébb lépett, míg el nem érte a fiú térdeit, amiket a lábai közé vett, és leült. Hunter erőltette az agyát, igyekezett elterelni a gondolatait, de az agya nagyon is örömmel foglalkozott az ölében ülő csábos idomú nővel. Kate előrehajolt, és a fiú fülébe suttogott. – Gyerünk, bébi, taníts nekem valamit, amit nem tudok! Hangjában ígéret csengett, ami ellen a fiú teste sem ellenkezett. Pontosan ezért kellett leállítania a lányt.

– Oké – mondta a fiú, hasonlóan ígéretes hanghordozással, és egy csipetnyi csúfolódással. – Szeretnéd megtanulni, hogyan kell bánni egy sebváltóval? Quinn felhorkant. Kate csak bámult a fiúra, mint aki próbálja helyére tenni ezt a célzást. Könnyed magabiztossága kissé megbicsaklott. Helyes. Jó volt látni, hogy a lány is el tud bizonytalanodni. Míg Kate kissé megingott, Hunter a lány csípőjére tette a kezét, felemelte, és maga mellé rakta, majd egyik kezét a zsebébe dugta, a kulcsait keresve. – Na, gyere! – szólt a fiú. – Lehetőleg ne vágd tönkre a kuplungomat! Hunter már a lépcsőn járt, de a lány még mindig meredten bámult utána. – A kuplungodat…? Mit…? De Hunter már kilépett az ajtón, és útban volt a dzsipjéhez, nem törődve azzal, hogy jön-e utána a lány. Kate először azt gondolta, hogy egyszerűen hagyja Huntert, hadd menjen. Megérdemelné, és ő különben sem az a fajta lány, akinek csak csettint egyet egy fiú, és ő már szalad is utána. De eleve azért jött ma el, hogy négyszemközt beszélhessen Hunterrel, és a fiú épp most ajánlotta fel a tökéletes lehetőséget. Kate a dzsip mellett érte utol. Hunter kutyája már a hátsó ülésen feküdt, végignyúlva rajta. – Szállj be! – mondta Hunter. Alig hagyott időt Kate-nek, hogy engedelmeskedjen, mert máris sebességbe tette az autót, még mielőtt a lány becsukta volna az ajtót. A lány szíve kihagyott néhány dobbanást, és számára ismeretlen ütemre dobogott, így elővett egy rágógumit a táskájából, mintha unatkozna, és a szájában forgatta. – Menekülünk valami elől? – Nem, csak el kell mennem innen. – Szar van a palacsintában?

– Mondd csak, Kate, benned egyáltalán nincs méltóság, vagy egyszerűen csak annyira el vagy telve magadtól, hogy le sem szarod a többi embert? A lány majdnem megfulladt a rágótól. Egy stoptáblához érkeztek az utca végén, és Hunter a lányra nézett. – Valójában miért jöttél el? – Meghívtak. – Aha, és hogy buliztad ki, hogy meghívjanak? Küldtél magadról egy meztelen képet Nick Merricknek? Kate be akart húzni neki, de néhány szava igaznak bizonyult, és ez őrülten égette a lelkét. – Mit érdekel az téged, ha így is tettem? Hunter visszafordult, újra az utat figyelte, és beletaposott a gázba. – Féltékeny vagy? – kérdezte. Hunter annyira összeszorította az állkapcsát, hogy a lány pontosan ki tudta venni az izmok és a csont találkozásának a vonalát. – Ha egyszer eldöntöttük, hogy a problémát Calla és egy rakás alsós kölyök okozza, akkor nem kéne Merrickékkel bandáznod. – Ők hívtak meg! – Nemet is mondhattál volna, tudod? – Hunter Kate-re pillantott. – Vagy az teljesen ismeretlen fogalom számodra? – Kicsit unom már, hogy úgy teszel, mintha egy nagy ringyó lennék. – Ó, én vagyok az, aki úgy csinál, mintha te egy nagy ringyó lennél? A lányt cseppet sem érdekelte, hogy Hunter éppen vezet, az ökle megindult a fiú arca felé. A fiú elkapta a lány csuklóját, mégpedig igen keményen. Kate-nek egy pillanatra bevillant, ahogy az a kölyök ott feküdt a pályán és éppen elájult a karjába nyilalló fájdalomtól. Ő is majdnem elájult a fájdalomtól, ami a karjába nyilallt. Kate a másik kezével megragadta a kulcsokat, és leállította a motort, miközben a kocsi még mozgásban volt. Azután fogta a maréknyi kulcscsomót, és a fiú lábai közé döfött vele. Szerencséje volt, hogy Hunter nem állt fejre a kocsival.

Végül az út szélén álltak le. Casper a hátsó ülésen tántorgott, egyik lábával a két első ülés között. Hunter kezei halálosan szorították a kormányt, a homlokát közéjük támasztotta. – Azt hiszem, meg kell öljelek – mondta. – Rögtön, ahogy ki tudok egyenesedni. A lány szíve megint furcsa szinkópa ritmusban vert. – Megérdemelted. Hunter elfordította a fejét, és a lányra nézett az ujjai között. – Igazad van. Sajnálom. Nem kellett volna azokat a dolgokat mondanom neked. A fiú bocsánatkérése jobban meglepte a lányt, mintha újra száguldani kezdett volna az úton. Kate arra sem emlékezett, hogy mikor kért tőle bárki is bocsánatot. És Hunter olyan természetességgel tette ezt, mintha semmiség lenne az egész. De a fiú bocsánatkérése mellett Kate azon a felismerésen sem tudta túltenni magát, hogy a fiú nem ütött vissza. Neki még mindig érzékeny volt az álla ott, ahol Silver megütötte, és tessék, itt volt Hunter, aki egy kemény ütést olyan… méltósággal viselt. Kate megköszörülte a torkát. – Te most azért kértél bocsánatot, mert soha nem fogsz tudni gyereket nemzeni? – Alighanem. A lány úgy tett, mintha megint ütésre készülne, mire a fiú összerezzent, és majdnem elmosolyodott. – Na, elég legyen! Kate visszanézett az útra. Lejjebb, az utca végén állt néhány ház, de itt, ahol ők voltak, semmi, csak néhány fa sorakozott az út mentén, meg a dzsip által felkavart vörös és sárga levelek. A levegő végigörvénylett a haján. Olyan hűvös volt, hogy legszívesebben bedugta volna a kezeit a combja alá, hogy felmelegítse az ujjait. Ám továbbra sem tudta hova tenni Hunter viselkedését, ezért inkább ott tartotta a kezeit, ahol használni tudta őket, ha kell. – Igazából mit csináltál Merrickéknél? – kérdezte a fiú. – Meg akartam kérdezni tőled, hogy láttad-e Silvert. Ez meglepte Huntert, és apránként felegyenesedett. – Nem. Miért? Történt valami?

– Nem jött vissza a lakásba múlt éjjel. Küldött üzenetet, amiben azt írta, hogy dolgozik valamin. Kate nem mondta el a többi részét Silver üzenetének, amiben azt írta, hogy legyen jó kislány, és maradjon távol a bajtól. A lány nem tudta eldönteni, mit utál jobban Silverben: a leereszkedő stílusát vagy az erőszakosságát. Kate a körmeit vizsgálgatva folytatta: – Azt gondoltam, hogy talán veled dolgozik valamin. – Féltékeny vagy? Kate a fiúra nézett, és azt kívánta, bárcsak olyan egyszerű dologról lenne szó, mint a féltékenység. – Ez az én munkám. Te az ellenséggel élsz. Én kiérdemeltem ezt a pozíciót. – Mivel? Hunter tekintete élénk volt, és semmi csúfolódás nem hallatszott a kérdéséből. A válasz elég egyszerű volt, de a lány megtorpant, csapdába esve Hunter pillantásától. Amikor Kate nem válaszolt semmit, Hunter felajánlott neki egy válaszlehetőséget. – Silver azt mondta, hogy megbosszultad, ami anyukáddal történt. Hogy végeztél azzal a víz elementállal, aki megölte őt. Kate a végletekig megkeményítette a hangját, míg szinte már fájt, ahogy a szavak elhagyták az ajkát. – Így van. Nos, mint látod, ez az én munkám. Kiérdemeltem. Hunter visszanézett a kormányra. Kate Huntert vizsgálta, ahogy a fiú homokszőke tincsei az arcába hullottak, a piercingeket a szemöldökében meg a fülében és az ismeretlen nyelven írt tetoválásait. Meg akarta érinteni őket, hogy megtudja, vajon melegek-e a bőrétől, hogy engedje áramolni az erőt kettőjük között, mint ezelőtt. Mi a fene ütött belé? Hát már nem veszekednek? – Nem beszéltem Silverrel – szólalt meg Hunter. – Komolyan. Azt hittem, egész hétvégére a Merrick-házban ragadok a hétfői iskolát várva, amikor majd kikérdezhetek néhány másik alsóst. A lány elgondolkodott, vajon hogy akarja „kikérdezni” őket Hunter.

– Eltörsz még néhány kart? – Nem törtem el a srác karját. – Keserűen csengett a hangja. Aztán hosszú szünetet tartott. – Nem tehettem. Nem, nem keserű volt. Felháborodott. Kate nézte őt a napfényben. Hunter a lány felé fordult. – Én nem akarom elvenni a munkád, Kate. – Aztán hátravetette magát az ülésben, és a hajába túrt. – Isten a tanúm, hogy nem akarom. A lány ajkai szétnyíltak, és tudatosan lélegzett, de egy szót sem tudott volna kinyögni, még akkor sem, ha akart volna. Nem akarja a munkáját? Hunter megint végigsimított hüvelykujjaival a kormánykerék bütykein. – Nem akarom, hogy még valaki megsérüljön, szóval teszem, amit tennem kell. De ez nem jelenti azt, hogy szeretem, amit csinálok. – Én sem szeretem – suttogta a lány. Hunter felé pillantott. – Akkor mi volt ez a hantázás a te munkádról? – Mi mást kéne tennem? Egész életemben azt hallgattam, hogy a tiszta elementáloknak meg kell halniuk, mielőtt bárki megsérülne. És hogy mi vagyunk azok, akiknek meg kell ölni őket, mert a mi kapcsolatunk az ötödik elemmel lehetővé teszi számunkra, hogy létrehozhassuk a legcsodálatosabb spirituális kapcsolatot, aminek a segítségével helyesen cselekedhetünk. – Ismerem a sztorit – mondta Hunter, szinte gyengéden. – Előttem is elhúzták a mézesmadzagot. Ott ültek hosszasan, belélegezve a levegőt, míg a lány megborzongott, és bánta, hogy ezt a kurta felsőt vette fel. Hunter kinyújtotta egyik kezét. – Kulcsok? Kate szégyenlősen átadta neki azokat. A fiú beindította a motort, és feltekerte a fűtést, ami elég furcsán hatott, mivel az autónak le volt nyitva a teteje. De a meleg csak úgy tódult ki a szellőzőnyílásokon, és a lány odatartotta a kezeit. – Köszi!

– Szívesen – felelte Hunter, aztán levette a pulóverét, és átnyújtotta a lánynak. Kate ámultan fogadta, és hálás volt, hogy Hunter az utat figyelte, amikor elindult az autó, ahelyett hogy őt nézte volna. A polár anyag a fiú testének melegét és illatát árasztotta, mint valami alig észrevehető finom pézsma, egy csipetnyi kölnivel vagy tusfürdővel keveredve. A lány a mellkasához ölelte a pulóvert, és belélegezte az illatát. Egy perccel később a fiúra nézett. – Hová megyünk? – Bárhová, ahová akarsz. – Hunter megeresztett egy pillantást a lány felé. – Még mindig megtaníthatlak, hogyan kell vezetni egy sebváltós kocsit, ha akarod. A hangja könnyed volt. Barátságos. Szinte sóvárgott valamiféle normalitás után. Vajon a lány vallomása lehetővé teszi, hogy fegyverszünetet kössenek? Kate kinyújtotta egyik kezét, és bekapcsolta a rádiót. – Csak vezess!

25. FEJEZET Nicsak, ki beszélből – mondta Kate. Hunter elvigyorodott. – Tedd a kezed a botomra? – idézte. – Pontosan. – Az egy repülőgép volt, te meg nem vagy Kirstie Alley. – Hát igen. De te sem vagy John Travolta. – Hála istennek! Kate-nek fogalma sem volt, hogy merre járnak, de nem is bánta. Jó órája vezettek már, talán két órája is, amikor az autópálya elkezdett a hegyek között kacskaringózni, és megjelentek a sziklaomlásra figyelmeztető jelzőtáblák. A levegő itt hűvösebb volt, és élesebb, csípte az arcát. Hunter talált egy elhagyatott parkolót – egy elhagyatott áruház előtt –, és vezetni tanította Kate-t. Csak egyszer fulladt le a kocsival, mire megérezte a kuplung egyensúlyi pontját, ahol elkezdhette nyomni a gázpedált. – Sokkal jobban megy, mint amire számítottam – mondta Hunter. – Ez most sértés vagy bók? – Ahogy szeretnéd. Kate nem tudta, hogy mosolyogjon vagy felpofozza a fiút. Minden olyan bizonytalan volt még. Óvatosan tapogatóztak, mintha egy bármilyen irányba tett rossz mozdulat újra egymás torkának ugraszthatta volna őket. – Csak tíz mérföld per órával megyünk. – Meg akarod próbálni az autópályán is? – Micsoda? Dehogy!

E

Z EGY KICSIT OLYAN, MINT AZ A JELENET A

– Nincs itt senki. Adj egy kis gázt, csak ne menj neki egyik villanyoszlopnak se! Nézzük, ráérzel-e, hogy mikor kell sebességet váltani. A lány gyorsított, és az autó meglódult, de Kate érezte, hogy a motor nehezen bírja ezt a sebességfokozatot, mert úgy küzdött, mint egy ketrecbe zárt állat, ami szabadulni akar. Benyomta a kuplungot, és a motor megkönnyebbült. Másik fokozatba rakta a sebességváltót. Az autó megállt, a motor pedig lefulladt. Kate szitkozódott. – Tedd újra egyesbe! – mondta Hunter. – Egyes után kapásból harmadikba raktad. A második az egyes alatt van. – Egyértelmű – mondta a lány, ahogy a sebváltó tetején lévő kis gömbre nézett. – A legtöbb embernek tényleg az… Kate ekkor tarkón legyintette a fiút. Amikor a keze elindult, hogy megfogja a sebességváltót, Hunter Kate kezére tette az övét, és megállította. – Első a kuplung. A lány engedelmeskedett, majd egyesbe rakta a sebességváltót. Nem akarta kihúzni a kezét Hunteré alól, de muszáj volt, hogy beindíthassa az autót. Amikor azonban újra megfogta a sebességváltót, Hunter ismét rátette a kezét a kezére. – Gyorsíts! – mondta a fiú. A lány így is tett. Amint a motor újra küszködni kezdett, Hunter így szólt: – Most próbáld meg! Ezúttal segített a lánynak egyenesen hátra, második fokozatba húzni a sebességváltót. Kate felbátorodva tovább gyorsított, és harmadikba váltott. A szél lebegtette a haját, és a szíve szárnyalt. Elérték a parkoló végét, így a fékre lépett. Az autó újra lefulladt. Kate megint káromkodott. Hunter felnevetett. – Gyakorolni kell. Kate ránézett. – Téged ki tanított meg vezetni? Apukád?

A kérdéstől lehervadt a mosoly Hunter arcáról. – Ami azt illeti, nem. A nagybátyám. A dzsip is az övé volt régen. Azt mondta, ha megtanulok sebességváltós autót vezetni, utána bármit el fogok tudni vezetni. Kate egy percre elnémult. – Nagybátyád és apukád tényleg egy sziklaomlásban haltak meg? – Aha – felelte Hunter, majd lélegzetvételnyi szünet után így folytatta: – Körülbelül három mérföldre északra innen. Apámnak engedélye volt a katonaságtól, úgyhogy a balesetnek nem maradt nyoma a hivatalos papírokban. Még a temetés is teljesen zártkörűen zajlott. Kate azon töprengett, vajon Hunter azért húzódott-e félre itt és tanította őt autót vezetni, hogy ne kelljen még egyszer végigmennie azon a szakaszon. – És te még mindig úgy gondolod, hogy a Merrick fiúknak nincs semmi köze a halálához? Hunter Kate-re nézett. – Tudom, hogy nincs hozzá közük. Calla gyakorlatilag beismerte hogy ő állt mögötte. Kate behúzta a kéziféket, majd az ülésben Hunter felé fordult, és ránézett. – Tényleg? És te nem… Hunter kerülte a lány tekintetét, inkább újra a műszerfal felé fordult. – De meg kellett volna tennem. Kate szíve dübörgött a mellkasában. – És miért nem tetted? – Nem tudtam. – Nem tudtad? – Volt rá lehetőségem, de nem tudtam meghúzni a ravaszt. Kate nyelt egyet. Hunter ránézett. A fehér hajtincse belógott a szeme elé, és megtört rajta a napfény. – Ezzel, azt hiszem, elárultam magam – mondta Hunter. – Te hogy csináltad? Kate pislogott.

– Az anyukád… – mondta Hunter. – Amikor azt a víz elementált akartad elkapni. Ja, igen. Kate előadta már ezt korábban, akkor, amikor kihallgatták. Egy órán át gyakorolta a válaszokat. – Két golyót kapott. Kirohant a móló végébe, nyilván a vízhez. Én találtam el őt először. Derékon lőttem, amitől összeesett. Aztán fejbe lőttem, és meghalt. Hunter nem felelt semmit. A lány szavai élesen, sötéten és fájdalmasan lebegtek a levegőben. Hunter nagy sokára kifújta a levegőt, és Kate rájött, hogy eddig ő is visszatartotta azt. – És mit csináltál a holttesttel? – Belöktem a vízbe. – Te aztán érzéketlen vagy! Ahogy korábban, Kate most sem tudta, hogy Hunter megjegyzése sértés volt vagy bók. – Már hajnalodott. Gyorsan kellett tennem valamit. – És milyen érzés volt? A lány a fiú felé kapta a fejét. – Micsoda? – Milyen… érzés… volt? Hunter hangja nyugodt, mégis elszánt volt. A lány belülről az arcába harapott. – Nem nagyon szeretnék most erről beszélni. Hunter kinyújtotta a kezét, és kisimított egy hajtincset a lány arcából. Ujjai finoman cirógatták a lány bőrét, miközben a hajtincset a füle mögé illesztette. – Múlt éjjel azon tűnődtem, milyen lenne bízni benned. Kate szeme felvillant, és elkapta Hunter pillantását. – Én is ezen gondolkodtam. – Kate-nek levegőt kellett vennie. – Veled kapcsolatban. Hunter arckifejezése feszült volt, mintha gondolkozna valamin, vagy fontolgatna valamit. Végül így szólt: – Nem akarom, hogy Merrickéknek bármi bántódása essen.

– Tudom – suttogta a lány. – Tudom, hogy Silver képtelen rendbe hozni ezt a zűrzavaros ügyet Callával meg az alsósokkal, és elmenni a városból. Hunternek igaza volt. Kate nem tagadhatta. Megnedvesítette az ajkát. – Akkor miért segítesz nekünk? – Mert úgy érzem, ezt kell tennem. – A lány szemébe pillantott. – Tudod, miért. Hunter az apjáról beszélt. És az anyjáról. Igen, Kate tudta. A fiú mély lélegzetet vett, és hátrasimította a haját. – Egy hét múlva elmennek a városból. Nem sejtik, hogy tudom. Kate felült az ülésben. – Elmennek a városból? Aztán eszébe jutott, hogy Silver vajon tud-e erről. De valószínűleg nem tudhat, különben azonnal lebombázná a házukat. – Nem tudom, hová mennek – tette hozzá Hunter. – Szerencséjük. Ez olyan… olyan… Kate nem is tudta, milyen volt. Jó? Rossz? Még arra sem jött rá, mit is érez most valójában. A fenébe is, levegőt is alig kapott! – Azért mondtam ezt el, mert bízom benned – mondta Hunter. A hangjában némi elkeseredettség csengett. Mintha két másodperc múlva felhívná telefonon Michael Merricket, ha Kate bármi jelét adná annak, hogy továbbítja a kapott információt. Silver meg is ölné a lányt, ha rájönne, hogy tudott erről. De Kate látta, ahogy Gabriel belép a fegyvere elé, hogy biztonságba helyezze Huntert. És első kézből tapasztalta meg Nick kedvességét. Silverrel együtt figyelték, ahogy Michael kiráncigálta Huntert az érzelmi hullámvölgyből, és munkát adott neki. Látta, hogy családként élnek, az elementál képességeikkel együtt és anélkül is. Silver mit kínált neki? És az édesanyja? Úgy érezte magát, mintha versenyt futna Hunter dzsipjének a vezetőülésében.

– Ha elmondod Silvernek, az nem sokban különbözne attól, mint ha te magad húznád meg a ravaszt. – Na ne mondd! – csattant fel a lány. Te jó isten! Gondolkozni sem tudott. – Azt hiszem, te sem akarod bántani őket. – Tényleg? És ezt honnan veszed? Hunter tekintete a lány szemébe fúródott. – Mert szerintem te valójában nem ölted meg azt a fickót annak a mólónak a végén. A lány az ég felé dobta a kezeit. – Akkor szerinted mégis hol csináltam? – kiáltott fel hitetlenkedve. – Szerintem egyáltalán nem is tetted meg! Hunter ennyi erővel akár ki is lökhette volna Kate-et a kocsiból, és neki is csaphatta volna a fejét az aszfaltnak. A lány csak ült ott a nyitott dzsipben, és nem kapott levegőt. Aztán feltépte az ajtót, és nagy lendülettel kiszállt az autóból. Járnia kellett egyet. Most azonnal SMS-t kéne írnia Silvernek a Merrickekről. Most azonnal. Az ilyen tettek győznék meg Silvert arról, hogy ő érti a dolgát. Hunter elkapta a karját, és maga felé fordította a lányt. Kate a fiúra meredt. Valahogy ártalmatlanná kellene tennie őt. Ellopni a dzsipjét és a telefonját, és eltűnni az autópályán… Ugyanakkor valószínűleg csak fél mérföldet tudna megtenni. Tök mindegy, minden gond nélkül leintene egy autót. visszamenne Annapolisba, Hunter itt ragadna, a Merrickekből pedig nem maradna más, csak egy lezárt akta. Hunter elkapta Kate másik karját is, de a kezei gyengédek voltak. Kate szinte azt kívánta, bárcsak visszaadta volna neki a pulóverét, hogy érezhesse a fiú tenyerét a meztelen bőrén. Aztán Hunter nem mondott semmit. Kate-nek ezernyi sértés jutott eszébe, amit a fejéhez vághatott volna, szavak, amikkel elterelhette volna a fiú figyelmét. Ehelyett azonban így szólt: – Hogy? Honnan tudtad? – Mert nem vagy érzéketlen – felelte Hunter óvatosan.

– Tévedsz. Az vagyok. – Nem. Nem vagy az – felelte Hunter, majd rövid szünet után így folytatta: – A nevemen szólítottál akkor éjjel, amikor Silver meglőtt. A lány elfordította a tekintetét. – Azt tetted. Tudom, hogy így volt. – Silver félreértette, amit Callával csináltál. Hunter egy kézlegyintéssel elhessegette a lány szavait. – Mérges voltál, amikor azt hitted, hogy eltörtem Noah Dean karját. – Mert úgy gondoltam, hülyeség ilyet csinálni az iskola területén. Hunter elmosolyodott. – Nem öltél meg a karnevál utáni reggelen. – Sok dolgom volt. Úgy véltem, ráérek még azzal. Hunter felnevetett, de gyorsan fegyelmezte magát. Kezei rátaláltak a lány arcára, megvédték azt a széltől, a tenyere forrón simult rá. Hunter odahajolt hozzá, a homlokuk összeért, és ugyanazt a levegőt szívták be. Olyan jó érzés töltötte el Kate-et, ahogy így tartotta őt Hunter, hogy ott voltak kettesben a kihalt parkolóban, a hegyoldalban, és csak a föld és az ég vette őket körül. Messze-messze az elementáloktól, a haláltól, a veszélytől és az árulástól. – Szeretnélek megcsókolni – szólt Hunter halkan. – De úgy szeretném megtenni, hogy nem választanak el bennünket hazugságok. Valami oknál fogva a lány szemei égni kezdtek Hunter szavaitól, és aggódott, hogy a könnyek utat törnek a szeméig. Hunter a hüvelykujjával végigsimította Kate arcát, szörnyű bizonyítékát adva annak, hogy jogosan aggódott. – Nem emlékszem, hogyan kell csinálni – suttogta. Szavai mosolyt csaltak Hunter arcára. – Hogyan kell csókolózni? Kate összeszorította a szemeit, és gyorsan megrázta a fejét. – Azt, hogy hogyan kell őszintének lenni. Hunter megcsókolta a lány szemhéját. Először a balt, aztán a jobbat.

– De igen, emlékszel, Kate. Kate kiengedte a levegőt a tüdejéből, és meglepetten tapasztalta, hogy remegve tudja csak kifújni. Soha nem mondta még ki ezeket a szavakat senkinek. És most szinte égették a nyelvét, mert a kudarca súlyát hordozták. – Nem öltem meg azt az embert, aki megölte az anyámat. Kate készen állt rá, hogy a fiú vájkálni kezd a múltban és megkérdezi, miért nem, és a beszélgetésüket kihallgatássá változtatja. De Hunter tétován várt, lehelete a halántékát melegítette. – Akarsz róla beszélni? – Nem. Istenem, dehogy! Ekkor a feszültség húrja elpattant, és Hunter ajka rátalált a lány szájára. A fiú egyszerre volt vad és gyengéd, de nem volt semmi agresszió a csókjában, semmi düh. Olyan volt, mint egy első csók, nem Katetel, hanem… egyáltalán, bárkivel. Színlelés nélkül, játszmák nélkül csak egy fiú, aki megcsókol egy lányt, mert futótűzként perzseli őket a vonzalom. És itt, a semmi közepén nem volt szükség arra, hogy elrejtsék a képességeiket. Hunter ereje a felszínre tört, és a lány bőrének suttogott. A levegő egyszerre hűtötte és melegítette őt, de az érintése forró volt. A föld ünnepelt, hogy itt voltak tele energiával és képességekkel, és hagyta, hogy patakokban buzogjon fel belőle. Hunter nyelve évődve súrolta a lány száját. Kate ajkai szétváltak, beengedte közéjük a fiút, és rátapadt a szájára. Hunter torkát kéjes hang hagyta el, és a kezei bekúsztak a lány pulóvere alá. Csinálták már ezt korábban, de ez most más volt. Egyszerre volt új és ismerős. Kate olvadozott belül, és örült, hogy Hunter kezei megtartották őt, mert különben ráomlott volna. Hunter keze a lány mellére fonódott, és Kate belenyögött a fiú szájába. A háta íjként feszült meg, amikor Hunter hüvelykujja megtalálta a legérzékenyebb részeket. Már egyáltalán nem fázott. Sőt, valójában sokkal kevesebb ruha is elég lett volna rá.

A kezei vándorútra indultak a fiú pólójának széle alá, végigcirógatták a hasa tájékát, és bebarangolták a mellizmait. Hunter végigsimított a lány hátán, és utat talált a lány farmerjának a dereka alá, csak két-három centire, talán négy-ötre, de maga a tény, hogy az ujjait a még érzékenyebb bőrfelületen érezte, már arra késztette a lányt, hogy Hunter szájába lihegjen. Hunter a lány fején keresztül lehúzta róla a pulóvert, mielőtt az felfogta volna, mit csinál a másik. Szája ezután Kate nyakára tapadt, kezei megragadták a combját, majd felemelték, és visszavitték az autóhoz de úgy, hogy Kate azt kívánta, Hunter hagyja abba a finomkodást, és lökje neki az autó oldalának, csak hogy érezze a mozdulat erejét. Hunter pontosan ezt tette. Kate-nek ez még jobban bejött, mint amire számított. Szólt a rádió, és a bemondó hangja megtöltötte a délutáni levegőt. Labdarúgó-mérkőzések eredményeivel, időjárásjelentéssel, beszámolókkal arról, hogyan alakul a tea ára Kínában. Kate-et a legkevésbé sem érdekelték a hírek, mert Hunterről eltűnt a pólója, és a fiú a felsője nyakvonalán belül kezdte csókolni. Hunter olyan szorosan simult hozzá, hogy Kate mindent érzett, és minden olyan csodálatos volt, és félelmetes és érzéki, és nem kapott levegőt, és nem tudott gondolkodni. Kate kezei Hunter farmerjának gombjai után tapogatóztak. Hunter halkan, de biztatóan morgott. Ekkor azonban elvonta a száját Kate ajkaitól, és elkapta a csuklóját. – Várj! – mondta érdes, aggodalmas hangon. A lány mellett benyúlt az autóba, és felhangosította a rádiót. – Mit mondott? Kate ekkor már az angol nyelvet is alig értette, és még az is komoly feladatot jelentett számára, hogy felfogja, mi okozza ezt a hirtelen hangulatváltást Hunternél. – Mi az? Mi… – Csitt! – tette az ujját Hunter a lány ajkaira, miközben feszülten hallgatta a rádiót. Ekkor Kate is kezdte felfogni, hogy mit mond a bemondó.

…Mrs. Dean nemrég veszítette el az unokahúgát, Calla Deant egy iskolai karneválon keletkezett tűzben. Azt állítja, hogy Noah az eltűnése előtt jó tanuló volt, soha nem adta jelét annak, hogy el akarna szökni. Jelezte, hogy gondjai voltak az egyik felsős diákkal. Ehhez a történethez újabb adalékokkal szolgálunk, mihelyst friss információkat kapunk. A helyi rendőrőrs egyelőre bűntett helyszíneként kezeli az érintett területet. Aki bármiféle információval tud szolgálni, kérjük, hívja a… Eltűnés. Noah Dean eltűnt.

26. FEJEZET

H

ANNAPOLIS IRÁNYÁBA, betartva a sebességhatárt. Most kerülnie kellett a feltűnést. Lelkének egy része szinte könyörgött, hogy meneküljön el, hiszen nem titokban ment Noah Dean után. Vickers tudott róla. A többi tanuló szintén. Mit is mondott a bemondó? Bűntett helyszíne? Lehet, hogy a rendőrök máris keresik őt. Igazából rohadtul nem is kellett volna törődnie egy kölyökkel, aki igencsak nagy galibát okozott. De Hunter nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy ő a felelős. Várt másik tudósítást, de a DJ már nem akart többet tenni, mint bekeverni ugyanazokat a silány popslágereket, amit minden órában lejátszott. Kate a telefonján keresgélt. Legalábbis próbálkozott. – Várnunk kell, amíg kikeveredünk a hegyek közül – mondta. – Egy örökkévalóságig tart betölteni bármit is az interneten. – Nem kéne írnod egy SMS-t Silvernek? A lány nem válaszolt. Hunter ránézett, hogy lássa az arcát, miközben Kate a mobilját tanulmányozza, a száját csücsörítve, mint aki elmélyülten gondolkozik. – Hé! – szólt a fiú. – Küldenél egy SMS-t Silvernek, és megkérdeznéd, mit tegyünk? – Nem. – Nem? A lány Hunterre nézett. – Arra nem gondolsz, hogy esetleg Silver van Noah eltűnése mögött? UNTER ELINDULT VISSZA

A feszülő rugó megint Hunter mellkasa köré tekeredett. Idiótának érezte magát. Nem megegyeztek tegnap, hogy segíteni fog nekik? Erre most eltűnt egy kölyök. Úgy érezte magát, mint aki mindjárt darabokra hullik. Ahogy mindig, Hunter most sem tudta, kit kéne megmentenie és kit megsemmisítenie. Az adottságaid nem tesznek jobbá a többi elementálnál. Rosszabbá tesznek. Nézd, mit művelsz most is! Addig harapta a szája belsejét, míg meg nem érezte a vér ízét. Aztán kihalászta a mobilját a zsebéből, és odadobta Kate-nek. – Írj egy SMS-t Michael Merricknek, és kérdezd meg tőle, hogy hallott-e valamit Noah Deanről. – Azt akarod, hogy SMS-ezzek Michael Merricknek, és kérjek segítséget tőle? – A lány hangja kissé hitetlenkedő volt. – Ne kérj, csak… Nézd, Kate, csak tedd meg, oké? Hunter idegesen hátrafésülte a haját és azon gondolkodott, nem lenne-e könnyebb egyenesen a szakadékba hajtani. Kate végigsimította az ujját a telefon képernyőjén. – Oké, megkérdeztem, hogy hallotta-e a hírt. – Akkor várjunk, és meglátjuk, mit mond! Vártak. Tíz perc. Tizenöt. – SMS-ezz Gabrielnek! – mondta Hunter. A lány úgy tett. Hunter ezután már csak hét percet várt. – Próbáld Beccát! Semmi. Semmi! Mit jelenthet ez? Valami történt? Vagy ők is eltűntek? Vagy csak buliznak a hátsó teraszon és senki sem néz a telefonjára? Mindkettő előfordulhatott. – Keresd ki Bill Chandler nevét! Kérdezd meg tőle, hogy beszélt-e Beccával! Kate a névhez görgetett. SMS-ezett.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó szám? – kérdezte a lány egy perc múlva. – Aha, múlt héten beszéltem vele. – Az üzenet visszajött azzal, hogy ez a vonal olyan előfizetéshez tartozik, ami még nincs aktiválva. – Mi? – Írok Silvernek, és megkérdezem, mi a helyzet vele. A lány elhallgatott, és írni kezdett. A válasz minden bizonnyal azonnal megérkezett, mert Hunter látta a szeme sarkából, ahogy a lány összeráncolta a homlokát. – Mi az? – kérdezte. – Azt írtam: Csak érdeklődöm: hol vagy? Erre ő: Érdekes kérdés, Kathryn. Te hol vagy? Hunter így már értette a homlokráncolást. – Elég gyökér ez a fickó. – Nekem mondod? A lány dühödten pötyögött tovább a telefonján. A szél összekócolta a haját. Fantasztikusan nézett ki. Aztán Kate így szólt: – Azt írom neki, hogy veled vagyok. – Biztos, hogy jó ötlet ez? – Őszintén? Kifogytam az ötletekből. Fogalmam sincs, mit akar, mi meg itt vagyunk a semmi közepén. Hunter erre nem tudott mit felelni. Ő hozta el ide a lányt, és közben történt valami, ők pedig túl messze voltak, hogy bármit is tegyenek. Egyre csak Michael tegnap esti kiselőadását hallotta magában a konfliktusok elől menekülésről. Ez most az elevenébe talált. – Nahát! – szólalt meg Kate meghökkenve. A lány megőrjítette Huntert. – Mi az? – kérdezte a fiú. – Azt írja Silver: Ez költői kérdés volt. – Ezek szerint tudta, hogy velem vagy. Ettől nem lettek okosabbak.

Hunter vezetett, ujjaival dobolt a kormányon és gondolkodott. Nem volt elég információja. Vajon Noah tényleg elszökött? Mi lehet az a tetthely? Silvernek lehet bármi köze a fiú eltűnéséhez? Aztán támadt egy ijesztő gondolata. Esetleg Merrickéknek lehet köze a dologhoz? Hunter aktái a házban voltak. Ők is üldözőbe vehették Noah Deant. De anélkül, hogy szóltak volna Hunternek? Gabriel gyomorba rúgta Huntert múlt éjjel, elemi dühvel rontott rá. Nem. Nem szóltak volna neki. – Végre van internet – mondta Kate. – A helyi hírekben az áll, hogy az anyja elment az élelmiszerboltba, és Noah-t otthon hagyta. – Halkan füttyentett egyet a fogai között. – Mire a nő visszaért, a fiú eltűnt és egy pentagramma volt az ajtóra festve. – Silver lehetett? – kérdezte Hunter komoran. – Talán – felelte Kate. – Most már nem válaszol az üzeneteimre. Hunter megdermedt. – Elmondtad neki, hogy mi történt tegnap? – Igen. – Akkor tudja, hogy Calla még él? – Szerinte semmi bizonyíték nincs rá, hogy a lány ne halt volna meg, és hogy egy gyerek szava nem elég ahhoz, hogy eltérítse őt a küldetésétől. Hunter próbált visszaemlékezni arra a pillanatra a karneválon. Látta, ahogy Calla elesett, látta, ahogy vér folyik a vállából. A tűz belekapott a lány ruhájába. Aztán Hunter elfutott. Koncentrálj! Gondolkodj! Azóta nem volt egy tűz sem. De Noah annyira határozottan állította, hogy Calla életben van, viszont az anyját, Calla nagynénjét nagyon idegesnek látta Hunter. Még a hírekben is benne volt Calla halála. Ha Calla még mindig életben volt, akkor vagy bujkált valahol, vagy elment. Nem, nem hagyná el a várost. Főleg nem a gyerekseregével.

De hol bujkálhatott? Népszerű volt az iskolában, ő volt a röplabdacsapat kapitánya. Nem, az iskolába nem mehetett, ahhoz pedig túlságosan feltűnő jelenség volt, hogy a városban mászkáljon. Azonnal feltűnt volna mindenkinek. – Hová menjünk? – kérdezte Kate. Hunter hatalmasat sóhajtott, és hátrasimította a haját. – Kitől tudunk legnagyobb valószínűséggel segítséget kérni? Merrickéktől vagy Silvertől? – kérdezte Hunter. – Nekem van egy jobb kérdésem – felelte Kate. – Melyikük ölne meg minket a legkisebb valószínűséggel? A válasz: Merrickék. Hunter abban a pillanatban tudta, hogy valami nincs rendben, amikor befordult a kocsifelhajtóra. Sem a fiúk kocsija. Sem a munkára használt pick-up. Nem volt ott egyetlen jármű sem. Hunter behúzta a kéziféket, de nem állította le a motort. – Mi a baj? – kérdezte Kate. – Nincs itt egy kocsi sem. Korábban lehúzódtak az autópályáról, hogy felhúzzák a dzsip tetejét, és most jéghideg volt az autóban. Hunter tudta, hogy ezúttal ez nem miatta van. Minél tovább várakoztak, annál inkább úgy érezte, hogy célkeresztben van. Apja leckéi zakatoltak a fejében, és azt súgták neki, hogy máshol kellett volna leparkolnia, és titokban kéne megközelítenie a házat. Kate lehelete meglátszott az ablakon. Hunter kikapta a kulcsot a gyújtásból, és kinyitotta vele a kesztyűtartót. Kate szemei kikerekedtek, amikor meglátta a pisztolyt. – Te egész idő alatt fel voltál fegyverkezve? A fiú ránézett. – Azt ne mondd, hogy te nem! – Nekem nincs pisztolyom. – Akkor mid van? – Talán később megtudod – felelte Kate, azzal elfordult, és kicsusszant a dzsipből.

Szent ég, ez a csaj tényleg káprázatos! Az előkertben minden rendben volt, Hunter mégis védtelennek érezte magát, ahogy a bejárati ajtó felé ment. Különösen, amikor észrevették, hogy az nincs bezárva. Sőt, nemcsak hogy nem volt bezárva, de résnyire nyitva volt. Hunter megállt az elülső teraszon, és kitárta az érzékeit, hogy információt gyűjtsön az elemektől. A házban az áramot kikapcsolták. Valaki vagy lekattintotta a főkapcsolót a pincében, vagy elvágták a vezetéket. Semmi elektromosságot nem érzett. Csak a csendes levegőt, ami nem hordozott rosszindulatot. Azért a fegyverét a kezében fogta. Háttal állt a háznak, így a lehető legtöbbet látta a kertből. Minden mozdulatlan volt. Ám nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy valami nincs rendben, és elég ostobának tűnt egyenesen besétálni egy olyan házba, amit így hagytak itt. Casper feszülten és némán figyelt Hunter mellett, és a fiú parancsára várt. – Menj be! – mondta Kate. A hangja mintha csak egy lehelet lett volna. – Fedezlek. Hát, nem is volt olyan rossz, hogy van egy szövetségese. Hunter besurrant az ajtón, miközben végig az apja hangját hallotta a fejében. Árnyék, árnyék, árnyék, árnyék. Kíváncsi volt, mit gondolna róla most az apja, ha látná. A földszinten nem volt senki. Kate árnyként mozgott, olyan csendesen, hogy a fiú majdnem elfelejtette, hogy ő is itt van. A pokolba, még Casper körmei is nagyobb zajt csaptak a lekövezett bejáraton. Soha nem dolgozott még senkivel úgy, mint most. Olyannal, aki tudja, hogyan mozogjon, aki a kiképzéseken tanultakat képes ennyire az előnyére fordítani. A konyha tiszta volt, semmi kajamaradék a pulton. És semmi nyoma küzdelemnek vagy bántalmazásnak. Ugyanakkor az autóknak sem volt nyoma, és nem volt áram. Merrickék sehol, de fogalma sem volt róla, hogy önként távoztak-e. Kate a hűtőszekrényre mutatott. Hunter könnyedén kinyitotta. Üres volt. Teljesen üres. A levegő egy hussanással kiszaladt Hunter

mellkasából. Üres. Ha elűzték volna őket a házból, vagy elrabolták volna őket, vagy bármi, akkor nem ürítették volna ki a hűtőt. Huntert teljesen felkészületlenül érte a mázsás súlyként ránehezedő csalódás és veszteség érzése. A zsigereiben érezte az egészet, amitől a légzés is nehezére esett hirtelen. Tudta, hogy tervezték az elköltözést – igaziból számított is rá –, de azt nem hitte, hogy csak így itt hagyják őt egyetlen szó nélkül. Hunter lehanyatlott az egyik székre a konyhában, és végigsimított az arcán. – Senki sincs itt – mondta. – Elmentek. Szent ég, olyan szánalmasan hangzott ez a szájából! Kate lehuppant egy székre a fiú mellett. Egy szót sem szólt. Valószínűleg azon gondolkodott, hogy Hunter mekkora egy idióta, amiért megbízott Merrickékben. De lehet, hogy csak Hunter gondolta ezt. A fiú azon gondolkodott, hogy vajon végig erre készültek-e. Bulit rendezni, elterelni a figyelmét, összehozni Katetel… Várjunk csak! Az ő ötlete volt, hogy menjenek el a házból. Az isten szerelmére, gondolta, ott állt kint és hallgatta Michael baromságait múlt éjjel, miközben ők azt tervezték, hogy cserbenhagyják őt. Ő meg bűntudatot érzett, amiért összeverekedett Gabriellel. Amiért cserbenhagyta Nicket. Keresztül akarta ütni öklével az asztalt. Casper beledugta az orrát Hunter kezébe, ő pedig elgondolkodva megsimogatta a kutyát. – Sajnálom! – szólt Kate csendesen. A fiú felemelte tekintetét, hogy megtalálja a lány szemeit. – Tudtam, hogy ez lesz. A lány úgy vett levegőt, mint aki mondani akar valamit, de bizonyára meggondolta magát. Ehelyett kinyújtotta a kezét, és Hunter kezére tette. És ez többet jelentett, mint bármilyen más érintés. A fiú megfordította a kezét, átfonta ujjait a lány kezén, és megszorította. Kate mobilja csippant egyet, mire a lány megriadt. – Silver? – kérdezte Hunter. A lány a képernyőt nézte, aztán visszatolta a telefont a zsebébe.

– Nem, lemerült az akkumulátor. Túl sokat keresgéltem az interneten. Hunter felegyenesedett. – Ha Merrickék elmentek, akkor biztonságban vannak. Gyerünk, kapjuk fel a mappáimat, és tűnjünk el innen! Hunter becsúsztatta a fegyvert a nadrágja derekába, a pólóját pedig kihúzta, hogy eltakarja vele. Később rájött, hogy ez elég nagy hülyeség volt, mert minden elővigyázatosság nélkül sétáltak ki a bejárati ajtón, ellentétben azzal, ahogy bejöttek. Hunter cipelte az egyik dobozt, Kate a másikat. A kezük tele volt. Casper kifutott előttük az ajtón. Aztán elsült egy fegyver. A lövés hangja valahonnan a fák közül csattant. És mielőtt Hunter elő tudta volna kapni a pisztolyát, Kate összeesett.

27. FEJEZET KATE-T A HÁZBA. Üvöltött Caspernek. A kutya valahol a kertben ugatott. Hunter még egyszer kiáltott

H

UNTER VISSZAVITTE

neki. Egy újabb lövés a ház faburkoltába csapódott. Hunter összerezzent, és beljebb húzta Kate-et a folyosón. Elérték az előtér végét, ahonnan látta a bejárati ajtót, de részben takarta őket a lépcsőfeljáró. – Jól vagyok – mondta a lány. – Jól vagyok. Kate nem volt jól. Mindent vér borított hosszú sávban a padlón és egyre terjedő foltban a farmerján, valamint hosszan elkenődve az alkarján. – Jézusom! – suttogta Hunter. Levette a pulóverét, és összetekerte. – Hol talált el? – A csípőmön – felelte Kate, és Hunter hallotta az erőlködést a lány hangjában. – Szerintem csak egy karcolás. Hunter nem tudta megállapítani, hogy így van-e, túl sok volt a vér. Odanyomta a pulóverét, ahol a legtöbb vért látta. Megadott volna bármit azért, hogy Hannah most besétáljon az ajtón. Még egy lövés dördült. Hunter felugrott. Valahol odakint Casper csaholt, majd hirtelen szűkölni kezdett. Hunter nagy nehezen felültette Kate-et, hogy a szíve magasabbra kerüljön, mint a sebe. – Casper! – ordította. – Hierr! Aztán visszatartotta a lélegzetét. Kate is az övét. Hunter nem hallott semmit. – Az isten verje meg! – kiáltotta. – Casper! Hierr! Semmi.

– Casper! – Hunter hangja elcsuklott. – Zsaruk – nyögte Kate. A hangja olyan volt, mintha összeszorított foggal beszélt volna. – Hívd a zsarukat! Hunter alig tudta kiszedni a telefont a zsebéből. Ujjai ragadtak a lány vérétől, és az agya nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Casper is ugyanígy vérzik valahol odakint. Az érintőképernyő nem akart működni, és a fiú sem bírt újra kapkodás nélkül lélegezni. – Casper! – kiáltott megint, és hallotta a saját hangjában megbúvó kétségbeesést. Lyukat tudott volna ütni öklével a padlóba. A képernyőzár végül kioldott a rettegve remegő keze érintésétől. Tárcsázta a 911-et. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kicsengett. Valaki odakint lesett rájuk és lövöldözött. Calla? Silver? Fogalma sem volt. Az autó legalább tíz méterre volt az ajtótól és Kate nem tudott járni. A helyzet az, hogy nem egy muskétával lőttek rájuk. Hunternek nem volt ideje kivinni Kate-et a dzsiphez, míg támadójuk újratöltött, és kitolatni a feljáróról. És nem hagyhatta itt Caspert sem. Casper. Casper. Casper. Casper. A kutya egy perccel ezelőtt még a kezét nyaldosta, most meg… Állj! Abba kellett hagynia. Koncentrálnia kellett. Különben egyikük sem kerül ki innen élve. Végül a kezelő felvette a telefont. – 911, sürgősségi. A rendőrségre, a tűzoltóságra vagy a mentőkre van szüksége? A szavak csak úgy ömlöttek ki Hunter száján. Úgy nyávogott, mint egy tizenkét éves. Amíg nem kezdett beszélni, észre sem vette, hogy sírva fakadt. – Valaki lövöldözik ránk! Küldje azonnal a rendőröket! Küldje a… A bejárati ajtó megmozdult. Hunter eldobta a telefont, és kezébe vette a fegyverét. Kibiztosította.

– Állj, vagy lövök! Ebben a pillanatban tényleg komolyan gondolta. Ha még egy centit mozdult volna az ajtó, meghúzza a ravaszt. Ám az ajtó nem mozdult. Semmi sem mozdult. Hunter most tisztán hallotta a levegőben a saját lélegzése hangját, és nagyon érezte Kate vérét, és a vére melegségét, miközben az lassan a farmerjába szivárgott. A támadó pisztolya elsült, és szilánkokat robbantott ki az ajtóból. A lövedék Hunter lába elé, a földbe fúródott. A fiú káromkodott, és visszarántotta Kate-et, majd a konyha felé húzta, miközben fegyverével a bejáratra célzott. A lány felkiáltott. – A cím! Mondd a címet! Hunter mobilja másfél méterre volt tőlük a padlón, de a kijelzője világított. A vonal még mindig élt. – Chautauga! – kiáltotta a fiú. Nem tudta a házszámot. – Kék ház a Chautauga Court végén! Csak le kell kanyarodni a Ritchie… Újabb lövés robbant keresztül az ajtón. A lövedék szétlőtte a telefonját. Hunter visszalőtt. Eltalálta az ajtó bal felső sarkát, amivel sikerült egy jó nagy darab fát kiszakítani belőle. De Hunter nem hallott semmit. Kate reszketett. A pokolba, valószínűleg ő maga is reszketett. A pulzusa dübörögve zakatolt a fülében, és a szája teljesen kiszáradt. A pisztolyt célra tartotta, és várt egy mozdulatra. Egy hangra. Bármire. Ott van. Meghúzta a ravaszt. A fegyver üresen kattant. Ez lehetetlen. Hiszen csak egyszer tüzelt. Megint meghúzta a ravaszt. Az ütőszeg a helyére kattant hangos, fémes kattanással. Nem volt szikra. Nem rúgott vissza a fegyver a kezében. Nem volt golyó, ami kirepülhetett és megállíthatta volna a támadójukat. Az ajtó tágra nyílt, és Hunter felnyalábolta Kate-et, azzal a szándékkal, hogy bemeneküljenek a konyhába. Már ha képes eljutni odáig. Kate ernyedten hevert Hunter karjaiban, és a fiú azon tűnődött, mennyi vért veszíthetett a lány. A padlón nem volt tócsa, de a pulóverén látszott, hogy elég sok vért magába szívott.

– Állj! – szólt egy hang, erős brit akcentussal. – Vagy ne. Úgy is simán lelőlek, ha mozogsz. Hunter a kezében tartotta a pisztolyát, mert úgy mégiscsak jobban nézett ki, mint anélkül. – Én is le tudlak lőni. Silver összevonta a szemöldökét. – Nincs egy kis gondod az ütőszeggel? Érdekes, hogy néha nem akar kipattanni a szikra, ugye? Hunter rámeredt. Nem eresztette le a fegyverét. Arra céloz Silver, hogy ő bénítja le valahogyan a pisztolyát, ezért nem sül el? Ehhez őrülten erős képességek kellenek, különösen ilyen távolról. – Menj a pokolba! – mondta Kate reszelős hangon. – Adtam neked egy esélyt, Hunter – szólt Silver. – Egyetlen esélyt. De amíg te hagytad, hogy ismert elementálok menekülhessenek el, én egy kicsit kutakodtam utánad. Kiderült, hogy apád nem is egészen olyan ember volt, mint amilyennek gondoltam. – Nem tudom, miről beszélsz – mondta Hunter. Nem is érdekelte különösebben, de amíg beszélgettek, legalább nem halt meg senki. – Szerintem te tudod, mit csinált. Te vagy rá az élő bizonyíték. – Lőj rá megint! – lehelte Kate. – Csak… próbáld meg! Hunter kibiztosított, de most, hogy Silver beszélt, nem akarta leállítani. Silver nem tűnt nyugtalannak. – Mindketten tudjátok, miért jöttem ebbe a városba. Tudjátok, mégis a rossz oldalt választottátok. Azt is tudjátok, milyen büntetés vár rátok. Silver kibiztosította a fegyverét. – Várj! – kiáltotta Hunter. – Nem. Silver meghúzta a ravaszt, ám a lövés messze célt tévesztett. Ugyanis megjelent Casper, és vicsorogva megragadta Silvert, a maga ötvenkilós tömör izom-, szőr- és fogtömegével. Silver a földre esett. A kutya állkapcsa rázáródott az alkarjára, és a fegyver végigcsúszott az előszoba padlóján. A férfi káromkodott, próbált kiszabadulni, de

Casper képzett rendőrkutya volt. Leszerelni egy fegyveres embert olyan dolog volt, amit tudta, hogy kell csinálni. Hunter szinte elszédült, úgy megkönnyebbült. – Fuss! – suttogta Kate. Ujjai Hunter kezét szorongatták, a szája elfehéredett. Hunter a karjaiba vette a lányt, majd megkerülte Silvert, és kirohant az ajtón. Szirénák harsantak fel valahol az utca végén. Hunter kíváncsi volt, vajon Casper le tudja-e addig fogni Silvert, míg a rendőrség ideér – mert Kate-nek mindenképpen mentőre volt szüksége. De aztán Casper felvonított, Silver pedig a fegyveréért nyúlt. Hunter csaknem behajította Kate-et az utasülésre, és gyakorlatilag maga is beugrott utána a kocsiba. – Casper! – kiáltott. – Hierr! Ráadta a gyújtást, és sebességbe tette az autót. Semmiképpen sem mehetett lefelé az úton, az utca egy másodperc múlva tele lesz rendőrökkel. Hála istennek, hogy dzsipje volt. Rálépett a gázpedálra, és az autó nekiindult a hátsó kert felé. – Casper! – kiáltott megint a kutyája után. A kutya a ház mellett vágtázott az autó felé, majd átvágott az előkerten. Hunter beletaposott a fékbe, és a kutya beugrott az ablakon, épphogy csak elkerülve Kate-et. Silver lélekszakadva futott a ház sarka felől. Hunter tövig nyomta a gázt. Elsült egy fegyver. Az autót találat érte, de nem állt meg. Mintegy elkésett gondolatként Hunter lebukott, megragadta Kate vállát, és a földre nyomta. Az autó köveken és aljnövényzeten száguldott keresztül. Hunter megcélozta a legszélesebb nyílást a fák között. A szirénák gyakorlatilag fölöttük vijjogtak, nyilván épp most hajtottak be a kocsifeljáróra a rendőrök. Hunter megint nagy gázt adott, és a kuplunggal játszott, ahogy csak tudott, miközben az autó rázkódott és csúszkált az egyenetlen talajon. Ismerte a fákat, az utat. Ezen az úton futott Gabriellel pár nappal ezelőtt. Ha szépen halad előre a kocsival, kijut a főútra anélkül, hogy bárkiben felmerülne, hogy a Merrick-házban volt.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a lányt. – Pompásan – felelte Kate. – Kórház? – kérdezte Hunter. – Megőrültél? Ránk találna, és lelőne minket a váróban. Kate lassan és nehezen érthetően ejtette ki a szavakat. Hunter végigsimított egyik kezével a haján. Fogalma sem volt, hová mehetnének. Azt sem tudta, hogy ki segíthetne nekik. Mindenki, akit ismert, vagy célpont volt, vagy elhagyta a várost. Aztán eszébe jutott valaki, aki „lekapcsolódott a hálózatról”. Valaki, aki megtagadta a segítséget. Hunternek nem volt többé telefonja, így nem tudott felhívni senkit, de pontosan tudta, kit kell keresniük. Becca apját.

28. FEJEZET CHANDLER EGY SZÜRKE, BÉRELT kis házban lakott a vízparton. Hunter csak egyszer járt ott, amikor Bill megkérte, hogy tartsa szemmel Gabrielt, de emlékezett rá, hogy merre van a ház. A keskeny deszkaborításra ráfért volna egy festés, és az ereszcsatorna is meglazult a tető bal oldalán. Az épület meghitt, félreeső helyen állt, így senki sem tudhatta, hogy ő idejött. Hunternek pontosan erre volt most szüksége. Egy zöld pick-up parkolt a ház előtt, a TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK OSZTÁLYA emblémával az oldalán. Bill otthon volt. A férfi ajtót nyitott, amikor Hunter kopogott. – Becca nincs itt – mondta. – Helyes. Szükségem van a segítségére. Bill szemei felélénkültek, valószínűleg észrevette a vért Hunter ruháján. – Megmondtam neked, hogy ne keverj bele a piszkos ügyeidbe! – Azzal a férfi készült becsukni az ajtót. Hunter egyik kezével megtámasztotta a fát. – Segítsen, vagy elmondom mindenkinek, hogy hol találják meg magát! – A fiú elhallgatott, és közben csak arra tudott gondolni, hogy Kate bármelyik pillanatban elvérezhet az első ülésen. – Elmondok nekik mindent Beccáról. – Ne fenyegess, kölyök! – Az isten verje meg! – csattant fel Hunter. Arra is készen volt, hogy előkapja a pisztolyát, és lelője a férfit. Vagy saját magát. – Segítsen! Kérem, csak segítsen nekem!

B

ILL

Hunter úgy érezte, ha Bill nemet mond, nem fogja tudni, mihez kezdjen. Tényleg összecsaptak a feje fölött a hullámok. – Jól van – felelte Bill, miközben végigmérte a fiút. – Megsérültél? – Nem én. Kate. Jöjjön! – Rögtön ott vagyok. – Azzal rácsapta Hunterre az ajtót. Hunter szitkozódva visszament az autóhoz. A lány szemei csukva voltak, de halkan felnyögött, amikor a fiú a karjaiba vette. A légzése felületes volt. Az arca rettentő sápadt. Hunter elindult a ház bejárata felé, de Bill újra feltűnt, és intett neki, hogy hátra menjen. Keresztülmentek a teraszon, majd le a füves lejtőn, ahol a talaj homokosra váltott. – Fektesd a homokba! – mondta Bill, és a földre mutatott. – Közel a vízhez. Hozok néhány farönköt. Hunter a homokba ült a lánnyal. Magához szorította. Felmerült benne, hogy hülyeséget csinált, el kellett volna vinnie Kate-et a sürgősségire. De aztán feltámadt a szél, örvény kerekedett körülöttük, a hullámok felkúsztak a partra, és Kate lábait nyaldosták. A nap forrón tűzött le rájuk, megmelegítette Hunter bőrét és erővel töltötte meg a levegőt. Casper meghempergett a homokban, sütkérezett a napfényben. Nem, ez volt a jó döntés. Hunter most már érezte. Magához húzta az erőt, és még többért könyörgött, hogy a lány meggyógyuljon. Remélte, hogy ennyi elég lesz. – Óvatosan! – szólt Bill mögöttük. – Ne erőltesd! Az elemek hajlandóak segíteni. Csak hagyjuk őket dolgozni! – A férfi ledobott pár farönköt melléjük a homokba, aztán néhány pokrócot és hálózsákot. – Vedd le a nadrágját! Én tüzet rakok. Hunter meredten nézte a férfit. Bill rakásba rendezgette a rönköket, és száraz gallyakat dugdosott közéjük. – Azt akarod, hogy én vegyem le a nadrágját? – pillantott a fiúra. – Látnunk kell, milyen mély a sebe. Lehet, hogy össze kell varrni. Hunter megköszörülte a torkát. – Én… le tudna teríteni neki egy hálózsákot?

– Jobban fogja érezni magát, ha közvetlenül a homokon fekhet. Ugyan már, kölyök, még soha sem vetkőztettél le lányt? Hát, ööö… Nem. Hunter megemberelte magát, és végigfektette Kate-et a homokon. Néhány órával ezelőtt még Kate volt a legdögösebb csaj, akit valaha látott. Most meg sápadtan, vérben ázva feküdt a homokban. A vér fémes szaga csípte Hunter orrát. Ez elsöpörte minden határozatlanságát. Kigombolta a lány farmerját, és lehúzta a cipzárt. A bizonytalanság visszatért. Hunter kapkodva vette a levegőt. Te jó ég, a lány gyakorlatilag itt haldoklott az orra előtt, és ő még a nadrágját sem képes lehúzni róla. Aztán Bill mellette termett. Kést tartott a kezében. Felhasította a lány farmerját a derekánál kezdve, mielőtt Hunternek eszébe juthatott volna megállítania őt. Hunter jól megnézte a feltépett húst a lány csípőjén, és egyből elfelejtette, hogy szinte meztelenül látja a lányt, átadta magát az aggódásnak. Kate rendben volt, a golyó éppen csak súrolta, de feltépett egy csomó bőrt is. Bill a fogain keresztül fütyült. – Szerencséje volt. A lábban sok az artéria, és biztos nem jutottatok volna el ide időben, ha egyet is eltalál a golyó. Hozom a sebvarró készletemet. – A sebvarró készletét? De… maga nem tud… – Szükséged van a segítségemre, vagy nincs? Nem sok különbség van egy vadállat és egy ember összevarrása között. – A férfi elhallgatott. – Nem hagyhatsz rá mindent az elemekre, Hunter. Az napokig tartana. – Használhatunk erőt, hogy meggyógyítsuk? – Jól sejtem, hogy valaki a nyomotokban van? – Aha. Bill bólintott. – Nem akarok túl sok erőt a levegőben. Így aztán Hunter figyelte, ahogy Bill ellátta a sebet, befújta valami helyi érzéstelenítővel, aztán varrni kezdte a bőrt a lány csípőjén. Egyelőre ez volt minden, amire a fiú agya képes volt figyelni, a

befűzésre és a zsinór áthúzására a bőrön. Rémisztőnek kellett volna találnia, de Hunter elég szörnyűségen esett túl a héten. Ez a tevékenység szinte hipnotikus erővel hatott rá, különösen a tűz pattogásával a háttérben. – Azt hiszem, sok mondandód van a számomra – mondta Bill. Hunter megrázta a fejét. – Egyszerűen nem áll össze a kép. – Mondd el, amit tudsz! Hunternek megeredt a nyelve. Beszélt a múlt heti eseményekről, Silvertől a karneválon át Calláig és Noah Deanig; és beszélt a fenyegetésről, hogy mi fog történni hétfőn. Azzal fejezte be, hogy Merrickék elhagyták a várost, összepakoltak, és szó nélkül kiürítették a házukat. Hunternek nehéz volt úgy beszélnie, hogy ne érződjön a keserűség a hangjában. De Bill bólintott. – Becca velük ment. – És ez a maga részéről rendben van? – Pillanatnyilag? Igen, részemről rendben van. – A férfi elkötötte az utolsó varratot. – A barátnődnek reggelre már talán nem is lesz szüksége ezekre. Hagyj itt kint mindent, amikor elmentek! Majd én elégetem, amit kell. – Azzal elindult a ház felé. – Ez minden? – kérdezte Hunter megdöbbenten. – Nincs más mondanivalója? – Ez minden. Ahogy mondtam, kölyök: ez a te sarad. – Jézusom! Már értem, Becca miért utálja magát. Bill megpördült, és megütötte a fiút, de olyan váratlanul, hogy Hunter nem is látta, mire készül. Hirtelen a homokban találta magát, és vér ízét érezte a szájában. Az állkapcsa fájt, mint a… nos, mintha jól állon verték volna. Casper fölötte állt és morgott. De Bill nem félt a kutyától, Huntertől pedig még kevésbé. Meredten nézett le a fiúra. – Nem tudod, mit tettem azért, hogy megvédjem Beccát, úgyhogy ne beszélj olyan dolgokról, amikről fogalmad sincs! Értve vagyok? Hunter feltérdelt, és kiköpte a vért. – Ja. Rendben. Felőlem…

– Itt életre-halálra mennek a dolgok, Hunter. – Mit nem mond… – Apád ugyanazokat az áldozatokat hozta meg érted, és ahelyett hogy az elvárásai szerint élnél, most itt vagy a zűrzavar kellős közepén. Nos, engem nem fogsz belerángatni. Nem, ha rajtam múlik. Hunter nem tudta eldönteni, hogy csak zsong a feje, vagy Bill szavainak tényleg nem volt semmi értelme. Felemelte a fejét, és látta, hogy Bill elsétál. – Maga meg miről beszél? – Apádról. Szerinted puszta véletlen, hogy egyetlen Őrző sem ment utánad apád halála után? Várjunk csak! Várjunk csak! Hogy mi? – Jöjjön vissza! – mondta Hunter. – Tüntesd el onnan a dzsipedet, de minél előbb! Nem akarom, hogy itt álljon a ház előtt. – Azzal Bill eltűnt a ház hátsó bejáratán át. Hunter hallotta a zár kattanását. Színtiszta gyötrelem volt arra várni, hogy Kate felébredjen. Hunter nem akarta magára hagyni, de nem volt mobilja, és így esélye sem volt bárkivel kapcsolatba lépni. Két hálózsákja volt, meg a feje, tele súlyos gondolatokkal. Minden alkalommal, amikor egy ág reccsent az erdőben, a pisztolyát a kezébe kapta. Napnyugta körül a gyomra figyelmeztette, hogy még nem evett semmit. Kate egyre jobban nézett ki. Az arcába visszatért a szín, és a sebe mintha szépen összezárult volna a varrat mentén. A hegesedés is megindult rajta. A légzése egyenletesebb lett, úgy tűnt, mélyen alszik. Most, hogy a nap már lemenőben volt, a hideg kikúszott a vízből és belekapaszkodott a levegőbe. Hunter kiterítette az egyik hálózsákot a homokba, és óvatosan ráemelte Kate-et, aztán betakarta a másik hálózsákkal.

A fiú egyik fele azt kívánta, bárcsak Kate felébredne és továbbmehetnének. A másik fele abban reménykedett, hogy a lány sokáig alszik még, mivel nem volt hová menniük. Ez elég nagy szívás. Hunter arrébb állt a dzsippel oda, ahol a fű helyét átvette a homok, aztán játszott egy ideig a rádióval, hírek után vadászott, de nem hallott semmi olyat, amit már ne tudott volna. Végül, mivel aggódott, hogy lemeríti az akkumulátort, leállította az autót és visszatért Kate mellé. A ház ajtaja kinyílt, és Hunter talpra ugrott, de csak Bill volt az. Két vászontáskát cipelt, azt a fajtát, amit az élelmiszerboltokban árulnak. – Gondoltam, nem ettetek már egy ideje. – Bill szünetet tartott, megköszörülte a torkát. – Van itt néhány ruha is. Cuccok, amiket itt tartottam, Beccának, de… nos… – Köszönöm! Hunter elvette a táskákat, és letette azokat a takaró mellé. Igen nehezére esett nem nekik esni, élelem után kutatva. Bill kinyújtotta az egyik kezét, és megérintette Hunter állát. Hunternek eszébe is jutott, hogy bizonyára egy újabb zúzódással gyarapodott a gyűjteménye. – Sajnálom, hogy megütöttelek – mondta Bill. Hunter is sajnálta. Veszettül fájt, és egy kicsit túl élénken emlékeztette őt a nagyapjával történt vitára, ami elindította ezt az egész felfordulást. De nem szólt egy szót sem. – Sok mindent megtettem azért, hogy Beccának ne kelljen ilyen katasztrófákon keresztülmennie – mondta Bill. – Tudom, mit gondol rólam, de megvolt az okom arra, hogy távolságot tartsak. – Egy pillanatra elhallgatott. – És nem jó érzés, ha mindezt a képembe vágják. Hunternek az jutott eszébe, mennyi mindent megoldana, ha Bill ugyanezeket a szavakat elmondaná Beccának is. – Sajnálom – szólt Hunter. Nem gondolta teljesen őszintén, de úgy érezte, kell valamit adnia cserébe az élelmiszerért és a többi holmiért. – Te gyűlölted apádat?

A szavak olyan erővel érték Huntert, hogy úgy érezte, egy lépést hátrálnia kell. – Nem – mondta reszelős hangon. – Nem, soha. Ő… én csak soha nem tudtam, hogy hányadán állok vele. Bill egy kicsit elmosolyodott ezen. Apró, szomorú mosoly volt. – Igazán? Hunter nem tudta értelmezni Bill arckifejezését. – Aha, igazán. – Azt mondanám, hogy elég nagy becsben tartott téged. Apád elment szinte a végsőkig, hogy téged titokban tartson. – Honnan tudja? – Ismertem őt. Még a nevedet sem ejtette ki soha a száján. Hunter felvonta a szemöldökét. Ha ez igaz, valami nem stimmelt azzal, amit Silver mondott, amikor Kate és Hunter után ment a Merrick-házba. Sem azzal, amit Calla Dean vágott a fejéhez a karneválon. Tényleg titokban tartotta őt az apja? De… miért? A fiú fejében eleve zűrzavar uralkodott, nem akart még egy dologgal kapcsolatban kételkedni. – Talán ez csak annyit jelent, hogy egyáltalán nem érdekeltem. – Az apák nem így működnek, kölyök. – Bill a táskákra mutatott. – Ennek a kajának elégnek kell lennie mára és holnapra. Tehát Bill elvárta tőlük, hogy idekint aludjanak a parton. Október volt, és az éjszakák egyre hidegebbek lettek. Hunter a hátsó ajtó felé pillantott. Egy hosszú pillanatig morfondírozott, mielőtt megalázkodott volna, majd azt kérdezte: – Van rá esély, hogy a padlóján aludjunk? – Ki van zárva. – Bill újra megkeményítette a hangját. Hunter túl fáradt volt vitatkozni. – Jól van. Alszunk a homokban. Legalább voltak hálózsákjaik. – Vannak olyan helyzetek, amikor csak két rossz megoldás közül tudsz választani. Hunter a szemeit forgatta. – Ez nagyon megnyugtató, kösz!

– Becca sohasem értette, miket kell megtennem érte, ezért gyűlöl. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, rendben? Hunter csak nézett vissza a férfira, és azon tűnődött, miféle áldozatot követel Bill Chandlertől az, ha enged két embert a parton aludni. – Gondolkodj ezen! – mondta Bill. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg időm lesz rá – felelte Hunter. Hátat fordított, lehuppant a takaróra, és áttúrta az első táskát élelem után kutatva. Az egyetlen dolog, ami csalódásként érte, hogy Bill elment. Különösen azért, mert minden erejét össze kellett szednie, hogy ne forduljon meg, és ne könyörögjön a férfinak további információkért.

29. FEJEZET

H

UNTER ARRA ÉBREDT,

hogy valaki megmozdult mellette. Nem emlékezett rá, hogyan aludt el, de most felébredt és azonnal teljesen éber volt. Ahogy kinyitotta a szemét, Kate pillantásával találkozott a szinte teljes sötétségben. Kate szemei tágra nyíltak. – Hol vagyunk? – kérdezte suttogva. Hunter kihallotta a lány hangjából az aggodalmat. – Biztonságos helyen – felelte. – A tengerparton, Becca apjának háza mögött. A lány kicsit fészkelődött a takaró alatt, hogy jól szemügyre vehesse az égboltot. Az éjszaka egészen besötétedett, és szikrázóan fényesen sütött le a hold és a csillagok. Még mindig égett mellettük a tűz, ami fénysugarakat vetett Kate arcára, és aranyszínűre festette a haját. – Hogy érzed magad? – kérdezte Hunter. Kate grimaszolt egyet. – Jobban és rosszabbul, mint amire számítottam. Van egy kis vized? – Aha. – Hunter elővett egy palackot az egyik táskából, és segített felülni Kate-nek, habár a lánynak nem igazán volt erre szüksége. Még csak fel sem szisszent. Kiivott egy egész palack vizet, szinte levegőt venni is elfelejtett közben. – Éhes vagy? – kérdezte Hunter. – Van egy kis ennivaló is. Amikor a lány bólintott, Hunter kibontott egy előrecsomagolt mogyoróvajas és eperlekváros szendvicset. Kate nekiesett az ételnek.

Hunternek ismerős volt a mozdulat. Ő is ugyanezt csinálta kicsivel korábban három másik szendviccsel. Ahogy Casper is. Amikor Kate már félig befalta a szendvicset, hirtelen abbahagyta az evést, és azt kérdezte: – Te vetted le a nadrágomat? – Bill segített. – Ó, ez kedves. Remélem, jól megnéztél magadnak. Kate hangja játékos volt, nem kötekedő. – Némiképp elvette a dolog varázsát, hogy azt figyeltem, hogyan ölti össze Bill a csípődet. – Összeöltötte? – Kate benyúlt a takaró alá. – Nahát! És képes voltam átaludni azt? – Nem biztos, hogy alvásnak nevezném, amit csináltál. Vad szél szántott keresztül a vízen, és felszította a tüzet, ami lángolni kezdett. Hunter megborzongott. Volt egy tiszta farmer és egy póló a táskában, amit Bill adott, de semmi ennél melegebb. A pulóvere tocsogott Kate vérétől, és föltekerve hevert a tűz mellett. – Fázol? – kérdezte Kate, és felhajtotta a hálózsák szélét. – Itt még bőven van hely. Ha a lány ezt pajzánkodva mondta volna, Hunter nem fogadja el a felajánlását. De mivel Hunter tényleg nagyon fázott, Kate hangja pedig könnyeden csengett, Hunter odakúszott, bedugta a lábát a felső takaró alá, és a lány mellé ült. Most, hogy közel kerültek egymáshoz, nem tudta, mit mondjon. Kate keze rátalált Hunter kezére a takaró alatt. – Köszönöm, hogy megmentettél! Hunter megfordította a tenyerét, és ujjait átfonta a lány ujjain. – Mi az utolsó emléked? – Hogy Silver fegyvert szegez ránk. – Kate elhallgatott. – Nem gondoltam, hogy valaha még felébredek. – Újabb szünet. Ezúttal hosszabb. Kate ezután nehéz hangon így szólt: – A kutyád… Hunter füttyentett. Casper őrült tempóban rohant fel a partról, félbehagyva a vizsgálódását, bármi volt is a tárgya. Kate arcán széles mosoly terült szét. – Casper él!

Hunter megdörzsölte a kutya füle tövét, mire az jólesően morgott. – Nagyon kemény kutya. Megvakarta Casper orrát. – Neki kellene inkább köszönetet mondanod. Ő támadt rá Silverre. Kate megfogadta Hunter tanácsát, és elkezdte ő is Casper füle tövét vakargatni. A kutya hanyatt vágta magát a homokban, és várta, hogy megvakarják a hasát is. Kate így is tett. Ezután így szólt: – Szóval, mi a terv? – Mit szólnál ahhoz, ha életben maradnánk? Nem tudom… – Hunter ujjaival a szeme sarkát dörzsölte. – Nem tudok egyetlen helyet sem, ahová mehetnénk. – Mit tudunk? – Nem sokat. – Akkor ki vele, és csináljunk egy tervet! Hunter meglepetten nézett rá. – Mi az? – kérdezte Kate ingerülten, szikrázó szemekkel. – Azt hitted, egyedül fogod kitalálni, hogy mit tegyünk? – Nem… én nem… – Hunter elhallgatott, hogy kitalálja, mit mondjon, amitől nem hangzik totál balféknek. – Én csak… olyan régóta vagyok már magamra utalva. – Én is. A lány Hunterre meredt, és a fiú lenyűgözve nézte, ahogy a tűz árnyékot vet a lány testének vonalaira. – Most már együtt vagyunk. – Oké – bólintott Hunter. – Rendben. – Beszéljük meg! Mi az, amit tudunk? – Silver összetörte a telefonomat, és én elejtettem az aktákat, amikor meglőtt téged. Félig van az autó tankja és húsz dollárom maradt. Nem emlékszem minden gyerek nevére, akik Callának dolgoztak, és nem tudom, hol bujkál. Csak annyit tudok, amit Noah mondott: hogy Calla életben van, és hogy terveznek valamit hétfőre. Kate elgondolkodott a fiú szavain, és bólintott. – Nem tudod, hol bújhatott el? – Noah valami alagutakról magyarázott, de lövésem sincs, hogy ez azt jelenti-e, hogy valami alagútban bújt el Calla, vagy hogy

alagutakkal kapcsolatos az, amit tervez… nem tudom. Calla egy tűz elementál. De miért akarna tüzet gyújtani egy alagútban? Mondjuk, ha ez csak arra utal, hogy ott bújt el, akkor sem értem. Ezen a környéken az egyetlen alagút a szennyvízcsatorna, ami nem kedvez a tűznek. Gabriel néhány héttel ezelőtt a vízben töltötte az éjszakát, és utána azt mondta, soha nem érezte magát olyan kimerültnek. – Silver tud erről bármit is? – kérdezte Kate. – Tőlem biztosan nem. – Összevonta a szemöldökét. – De valószínűleg nála vannak az aktáim, úgyhogy azok a srácok veszélyben vannak. – Veszélyben? Ők akarnak kicsinálni másokat. – Nem mindegyikőjük. Egyik-másik közülük nem lehet több tíztizenegy évesnél. Valószínűleg fogalmuk sincs, mibe ártották magukat. És csak próbálják megvédeni magukat. – Elhallgatott. – Magam sem tudom, ki áll a jó oldalon. Sosem tudnék olyan lenni, mint Silver, de nem ülhetek tétlenül sem és nem nézhetem, ahogy tiszta elementálok ártatlan embereket öldösnek. – Silver az ártatlanok elpusztítását csak eszköznek tekinti a cél elérése érdekében. Vajon apád is így gondolkozott? Hunter eltűnődött. – Nem hiszem. – Egy pillanatra elhallgatott. – Bill azt mondta, hogy apám azért hozott áldozatokat, hogy az én képességeimet titokban tartsa. Silver szerint meg én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy apám hibázott. Nem tudod, ez mit jelenthet? Kate felsóhajtott. – De. Talán igen. Hunter várt. Újabb szél támadt a víz felől, ami kissé összeborzolta a haját. A levegő határozottan csípőssé vált már, Kate fázósan dörzsölgette a karját. A lány arrébb csúszott, hogy visszabújjon a takaró alá, majd felkönyökölt és hátrébb húzódott, hogy helyet adjon Hunternek. – Bújj be a takaró alá! Elmondom, amit tudok. Hunter egy pillanatig tétovázott, majd ő is becsusszant a takaró alá, és maga is felvette a lány testtartását. – Amikor Silverrel a városba jöttünk – kezdte Kate –, azt mondta, hogy John és Jay Garrity útközben haltak meg, amikor elindultak,

hogy megöljék a Merrick testvéreket. Aztán megismertelek téged, és a te vezetékneved is Garrity volt, és te is új voltál itt, szóval… sok volt a véletlen egybeesés. Túl sok. Amikor próbáltunk többet megtudni rólad, kinyomoztuk, hogy nincs Garrity a városi telefonkönyvben, és nem volt egyetlen ház vagy autó sem ilyen név alatt bejegyezve, sem… – Mert a nagyszüleimmel éltem – vágott közbe Hunter. – Anyám szüleivel. És ő megtartotta a lánykori nevét, úgyhogy… – Igen. Ez elég rejtélyes volt. Különösen azért, mert tudsz verekedni, ugyanakkor nyilvánvalóan sosem vettél részt az Őrzők kiképzésein. Nem állt össze bennem a kép. Hunter összeráncolta a homlokát. – Nem tudom, miről beszélsz. – Hunter, amikor tizenkét éves voltam, anyám elvitt a Farmra. Tudod, mi az? – Meséltél egyszer egy fickóról, aki verekedni tanított. – Igen. Van egy birtok Virginiában, ahol egy Roland nevű fickó gyakorlatilag addig csépel, amíg ki nem veri belőled minden érzékenységedet, és beléd nem sulykolja, hogy a kötelesség előrébb való az érzelmeidnél. Hunter szeme kikerekedett, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Kate hozzátette. – Mindenki elmegy oda, Hunter. Mindenki. Ez kötelező. Hunter próbálta kiverni fejéből a képet, hogy valaki péppé veri Kate-et. – Apám mondogatta annak idején, hogy el fog küldeni kiképzésre – felelte Hunter. – De mindig azt mondta, hogy majd jövőre. Mert még nem állok rá készen. Kate szemei elhomályosodtak, mintha megkísértette volna valami, és a hatást csak felerősítette a tűz villódzó fénye. – Arra soha senki nem áll készen, Hunter. Hunter megharapta a szája belsejét, és meg akarta kérdezni… de nem akarta megkérdezni. – Azt hiszem, apád titokban tartott téged – suttogta, majd némi habozás után így folytatta: – Márpedig azt szigorúan tilos. Ahogy Bill titokban tartotta Becca képességeit.

Hunter a hátára fordult, hogy a csillagos égboltot nézhesse, és eltűnődött azon, mit is jelenthet, amit a lány mondott. Nem először fordult elő, hogy azt kívánta, bár itt lenne vele az apja. Nem csak azért, mert ő választ adna a Hunter agyát lekötő ezernyi kérdésre. Hanem azért is, mert ő tudná, mit kell tennie. Az apja számára mindig a kötelesség volt az első. Hunter képességeit meg titokban tartotta volna? Hunter felidézte magában azt a napot, amikor ők hárman elindultak a Merrick testvérek után. Nagybátyja azt mondta, hogy egyelőre csak megfigyelési céllal indulnak útnak, kizárólag ezért mehetett velük Hunter. Később azonban bárki beszélt a küldetésről, készpénznek vette, hogy az apja azért jött ide, hogy megölje a Merrick fiúkat. Vajon az apja küldetése felderítés volt csupán a Merrick testvérek meggyilkolása előtt? Vagy soha nem is állt szándékában megölni őket? De akkor mi volt a célja a rengeteg mappával? És ha sosem akarta megölni Merrickéket, akkor mégis, mit tervezett? Túl sok volt a kérdés. Hunter újra megdörzsölte a szemét. Kate a csuklójára tette a kezét. – Becca apja segít nekünk? Hunter felhorkant. – Takarók és étel. Ennyi. A házába már nem enged be. – Fura egy alak. – Nem fura. Seggfej. – Nem maradhatunk itt örökre. – De nem is furikázhatunk körbe-körbe. Attól tartok, a rendőrök már keresnek engem. És egy fehér dzsipet elég könnyű felismerni. A hátsó sárvédőjén tátongó golyó ütötte lyukat sem nevezném finom utalásnak. – Anyám mindig azt mondta, hogy reggel minden dolog jobb színben tűnik fel. Hunter éppen belekezdett volna, hogy ugyan miből gondolta, amikor Kate közelebb húzódott hozzá, és a vállára hajtotta a fejét. A teste egybeolvadt Hunterével. A fiú figyelmeztette a testét, hogy a lány megsérült, és csupán melegre vágyik, azért bújik hozzá, és hogy ez nem jelent semmit.

A teste azonban így felelt: HAVER! NINCS RAJTA NADRÁG! – Örülök, hogy elvittél kocsikázni ma délután – mondta a lány. – Tényleg? – kérdezte Hunter meglepetten. – De hát amiatt lett ilyen szar vége a napnak. – Szerintem nem lett az. – A lány hosszan fújta ki a levegőt, a fiú testéhez simulva. – Ha nem megyünk el, akkor Silver valószínűleg akkor ment volna a Merrick fiúk házába, amíg még mindenki ott volt. Hunter elborzadt. Erre nem is gondolt. – Jó ember vagy, Hunter – mondta a lány. – Tudom, hogy érdekel, mi történik velük. Tudom, hogy te ezt gyengeségnek tartod, pedig hidd el, nem az. Te csak szeretnéd megmenteni őket. – Kate! – Hunter kicsit fészkelődött, hogy a lány szemébe nézhessen. – Kate, te sírsz? – Nem – felelte a lány, pedig tényleg sírt. Még szorosabban simult a fiúhoz, mintha ez lehetséges lett volna, és az arcát Hunter mellébe temette. A fiú végigsimított a lány haján. – Miért? Miért sírsz? Kate nem felelt. Hunter addig helyezkedett, amíg teljesen át nem tudta karolni a lányt. Kate maga volt az… erő, ezért Hunter nem tudta, hogyan reagáljon a könnyeire. Megcsókolta a lány halántékát, és butaságokat suttogott neki, hogy megnyugtassa. Kate végül abbahagyta a sírást. Hunter érezte a lány forró leheletét a pólóján keresztül. Hunter mozdulatlanul ölelte a lányt, mert érezte a feszültséget a testében. – Nem mondtam el a teljes igazságot anyámmal kapcsolatban – szólalt meg végül Kate. Hunter várt. Tudta, hogy a lány elhatározása egy hajszálon függ, és nem akarta felborítani a törékeny egyensúlyt Kate lelkében, hiszen azon múlt, hogy folytatja-e a mondatot vagy sem. – Tudtam, hogy küldetésre megy – folytatta Kate. – Én is menni akartam. Azt mondta, hogy ahhoz még további kiképzéseken kell részt vennem. Hunter bólintott, és újra megcsókolta a lány halántékát. Ismert egy történetet, ami pont ugyanígy kezdődött.

A sajátját. – Én persze csak azért is elmentem – mondta Kate. – Feltörtem a számítógépét, rájöttem, hogy melyik járattal megy… Helyet foglaltam egy másik járatra. Kinyomoztam, mi a küldetése. Követtem mindenhová. Fogalma sem volt, hogy én is ott vagyok. – Kate szipogott és megtörölte a szemét. – De aztán megláttam, hogy kinek eredt a nyomába – folytatta. – Élt ott egy fickó, egy kis étterem tulajdonosa Maine-ben. Arrafelé halászatból élnek az emberek. Apró kis étkezdéje volt a pasinak, közvetlenül a vízparton. A fickó arra használta az erejét, hogy kifogja a legfinomabb tengeri herkentyűket. Butaság, nem igaz? Kate még mindig sírt, és Hunter nem tudta, mit felelhetne erre. Érezte, hogy a rossz rész csak most következik. – Én nem tartottam nagy cuccnak a dolgot – mondta Kate. – Hiszen érted, miben különbözik ez attól, hogy a tehetséged által jobb szakáccsá válsz? Egyre csak vártam, mert tudni akartam, hogy bánt-e valakit éjszaka, vagy hogy kiderül-e valami ennél súlyosabb dolog. Anya a fickó napi rutinját tanulmányozta, úgyhogy én is betanultam. Anyának fogalma sem volt, hogy ott vagyok. – És mit tudtál meg? – kérdezte Hunter. – Megtudtam, hogy van öt gyereke – mondta a lány. – Hogy rendes ember. Az éttermi maradékokat a város hajléktalanjainak adta. Vártam, hogy mikor csinál bármi rosszat, és ugyanakkor vártam, hogy anyám helyesen cselekedjen, és hagyja őt békén. – De nem hagyta. Nem is volt kérdés. – Nem. Üldözőbe vette a férfit. – És a fickó megölte anyukádat. Kate hevesen megrázta a fejét. – Anya megvárta, hogy a férfi egyedül legyen az étteremben, és szembeszállt vele. – Kate-et ekkor már rázta a zokogás. – És tudod, mit felelt az az ember? Hogy érti a helyzetet, és hogy nem fog harcolni, ha anya megígéri, hogy a családját nem bántja. Aztán feltette a kezét, és azt mondta: Csináld! Feláldozta volna magát a családjáért. Ilyen egyszerűen. Elhatározta, hogy meghal, ha ezzel

megvédheti őket. És anyám el akarta venni a gyerekektől az apjukat. Meg akart ölni egy jó embert, mert ez volt a kötelessége. Hunternek zakatolt az agya, azon gondolkodott, hogy ez az ember, aki kész lett volna feláldozni magát a családjáért, vajon hogyan vált Kate anyjának a gyilkosává. Kate újra megtörölte a szemét. – Anya előhúzta a fegyverét, és azt felelte, nagyra értékeli, hogy a férfi hajlandó azt tenni, ami helyes. – Rövid, éles nevetés hangzott fel a könnyek közül. – El tudod ezt hinni? A férfi hajlandóságát, hogy azt tegye, ami helyes. – És hogy ölte meg végül anyukádat? – kérdezte Hunter. – Nem ő ölte meg – mondta Kate, azzal felült, elhúzódott a fiútól, ujjait a szeme sarkába nyomta és a két tenyerébe zokogott. – Én tettem. – Te? De… – Lelőttem őt. Vállon lőttem, hogy ne tudja lelőni azt az embert. Aztán ellenem fordította a fegyverét, és elsütötte. Hunter letérdelt a lány elé, meg akarta érinteni, de nem tudta, hogyan fogadná Kate. – Tudta, hogy te vagy az? – Amikor először lőtt, talán nem. De aztán újra rám célzott. Tudta, hogy én vagyok. Visszalőttem. Én nem… minden olyan gyorsan történt. Végigcsináltam azt az irdatlan hosszú kiképzést, csak tudod… a helyzet az volt, hogy vagy ő, vagy én. És anyám meghalt. Ott, az étterem padlóján. – Kate felnézett Hunterre. Könnyek csillogtak a szempilláján. – És ha bárkinek elmondanám, hogy én tettem, megölnének. Ha bárkinek azt mondanám, hogy a víz elementál tette, még több Őrzőt küldenének rá, és alighanem elpusztítanák az egész családját. – Szóval, azt mondtad nekik, hogy a férfi megölte anyukádat, te pedig őt. – Hunter elhallgatott, majd így folytatta: – Futni hagytad. Kate remegő hangon nagy levegőt vett. – Igen. – Újabb lélegzetvétel, ezúttal már magabiztosabban. – Szerinted szörnyű ember vagyok? Hunter kinyújtotta a kezét, és hátrasimította a lány haját az arcából.

– Szerintem csodálatos ember vagy, akinek szörnyű döntést kellett hoznia egy szörnyű helyzetben. – Egy hatalmas kudarc vagyok. Hagynom kellett volna anyámat, hogy befejezze a küldetését. – Nem. Te ember vagy, és te voltál az, aki azt tette, ami a helyes. – Nem tudom, mi a helyes többé. Hunter ugyanezeket a szavakat mondta Gabrielnek a napokban, ami most olyan távolinak tűnt, mintha egy korábbi életben lett volna. Úgyhogy ugyanazt felelte Kate-nek, amit Gabriel felelt neki. – De igen. Tudod.

30. FEJEZET és a víz hangja hipnotikusan hatott rájuk, kivonta a feszültséget a levegőből. Kate újra szorosan Hunterhez simult, fejét a vállára hajtotta, és egyik karjával átölelte a fiú mellkasát. Hunter elgondolkozva simogatta a lány haját. Csendesen feküdt, mert biztos volt benne, hogy a lány már alszik. Az apja tévedett. Milliószor jobb volt érezni ezt a bizalmat, mint azokat a falakat, amiket Hunter húzott maga köré. – Alszol? – kérdezte Kate suttogva, alig hangosabban a hullámok morajlásánál. – Nem – felelte Hunter, azzal a lány felé fordította a fejét, és ajkaival finoman megcsókolta a lány haját. Kate fészkelődött, aztán feltámaszkodott a fiú mellkasán, és lenézett rá. A hold fénye megcsillant a lány haján és arany szikrákkal díszítette. A szemét és az arcát azonban árnyékba borította. Kate hangjából áradt a szomorúság. – Még soha nem mondtam el senkinek mindent… mindent arról. Hunter megérintette a lány arcát. – Megőrzöm a titkodat. – Tudom. Ezért mondtam el neked – felelte Kate, azzal elfordította a fejét, és megcsókolta Hunter csuklójának belső felét. Aztán a fiúhoz hajolt, és szájon csókolta. Most valahogy más volt… most, hogy nem feszültek közöttük titkok, és az éjszakai égbolt volt az egyetlen tanújuk. Édesebb volt. Csendesebb. A lánynak eper és mogyoróvaj íze volt, és Hunter nem tudott annál nagyszerűbb dolgot, mint hogy a súlyát érezhette a mellkasán.

A

TAKARÓK MELEGEK VOLTAK

Kate a nyelvével csiklandozta Hunter ajkait, majd becsúsztatta a kezét a fiú pólója alá, és végigcirógatta a mellkasát a körmeivel, míg Hunter határozottan úgy nem érezte, hogy tűzforró ez az éjszaka. Elhúzódott a lánytól, amihez szinte minden önuralmára szüksége volt. – Kate… te megsérültél… – Kérlek! – könyörgött a lány, miközben a fiú állát csókolgatta, majd megtalálta a nyakát is. Hunter bőrébe suttogott. – Kérlek! El kell terelned a figyelmemet! Kérlek, Hunter! És Kate újra sírva fakadt. – Kate – suttogta Hunter. – Kate! Hüvelykujjával végigsimított a lány arcán, és letörölte róla a könnyeket. – Csak csókolj meg! – válaszolta a lány. Aztán nem hagyott neki választási lehetőséget. Közrefogta Hunter derekát, és a szája elfoglalta a fiú minden gondolatát. A nyelve elevenen ficánkolt Hunter szájában. A fiú keze azonnal Kate derekára simult. A lány falatnyi trikója alig lógott a mellkasa alá, és Hunter keze csupasz bőrre talált, mely puha volt, meleg és ruganyos. – Vedd le a pólód! – sürgette Kate suttogva. És mielőtt Hunter akár csak fontolóra vehette volna a kérést, már meg is ragadta a pólója szélét, és ráncigálni kezdte, keresztül a fején. A fiú hasára ült, és csupasz lábaival gyakorlatilag körbefonta Hunter testét. Hunter minden figyelmét a lélegzetvételre összpontosította, ami elég kemény feladatnak bizonyult, mert a lélegzetvételével együtt mozgott Kate teste is, és Hunter pontosan érezte a lány bőrének minden hozzásimuló centiméterét. – Kate… nem akarom, hogy megsérülj. A lány közel hajolt hozzá, és homlokát a fiú homlokának támasztotta, pont úgy, mint a karneválon, amikor birkóztak. – Akkor ne sérts meg! – Azzal levetette a felsőjét, és nem maradt más rajta, csak a melltartója meg a bugyija. Hunterből kiszállt minden levegő. Nem tudott úgy gondolkozni, hogy közben a lány lovagolt rajta. Elkapta Kate csuklóját, és

gyengéden legördítette magáról, visszafektette a takarókra, majd karjaival csapdába ejtette a lány felsőtestét. – Javíthatatlan vagy. – Panaszkodsz? – Hát, ööö… nem. Megcsókolta a lány ajkát, arcát és nyakát. Megsimogatta a köldöke körülötti biztonságos területet és a mellkasa alját. Amikor ujjaival finoman végigszántott a csípője mentén, a vékony csipkeszegélyen, Kate levegő után kapott. Hunternek tetszett ez a hang. Nagyon is. Becsúsztatta ujjait a csipkeszegély alá, és végigcirógatta a lány hasát. Kate teste megfeszült alatta, és Hunter lehajolt, hogy ajkával végigpuszilgassa a lány hasát és belélegezze az illatát. Kate kezei a fiú haját túrták. – Megölsz – suttogta. – És ez most jó vagy rossz? – Jó. Hunter erre megtorpant. Keze mozdulatlanul a lány hasán nyugodott, majd felült, hogy a lányra nézzen. – Én is tartozom neked a teljes igazsággal. A lány végighúzta az ujját a fiú mellkasa közepén, de úgy, hogy Hunter kapkodva vette a levegőt és lehunyta a szemét. – Esetleg elmondhatnád később – búgta. Hunter elkapta a lány csuklóját, és bánatosan elmosolyodott. – Az iskolában, amikor megcsókoltalak a parkolóban. – Emlékszem. – Azt állítottam, pontosan tudom, mit kellene tennem, ha rám vetnéd magad. – Úgy érted, hogy azzal, amit most csinálsz, be is bizonyítod? Hunter elpirult, mire Kate elnevette magát. De aztán magához tért. – Oké, nem szívatlak! Na, mi az a nagy, sötét titok, amit el akarsz árulni? Hunter számára sokkal nehezebb volt ezt elmondani, mint bármi mást. Persze valószínűleg könnyebben ment volna, ha félmeztelenek. Azt kívánta, bár ne pirulna el folyton, az isten szerelmére. – Én még soha… ööö…

– Hunter Garrity. – Mi az? – Azt akarod mondani, hogy még szűz vagy? Ha a lány hangjában a gunyorosságnak csak a nyomát is felfedezi, mindent letagadott volna. De mivel erről szó sem volt, így ő sem tagadott semmit. – Igen – felelte a fiú. – Gondoltam. – Hé! Kate nem mosolyodott el. Orcái különösen erős rózsaszínben tündököltek most, a tűz fényénél. – Vagyis… úgy értem… én is az vagyok. – Szűz? A lány bólintott. Hunter nem bírta levenni a szemét a lányról. – De te olyan… olyan… – Ha azt akarod mondani, hogy ribancos, akkor megint odaütök, ahol a legérzékenyebb! – Magabiztos vagy! – sietett a válasszal Hunter. – Azt akartam mondani, hogy magabiztos. – Nézd, csak azért, mert tetszem magamnak, az nem jelenti azt, hogy lefekszem mindenkivel. Hunter nem tudta eldönteni, hogy megsértette-e a lányt, vagy Kate csak a szokásos játékot űzi vele megint. – Senki nem mondta, hogy lefekszel mindenkivel. – Lássuk csak, mintha emlékeznék valami ártatlan megjegyzésre arról, hogy én képtelen vagyok nemet mondani. Na jó, Hunter talán tényleg mondott ilyesmit. Arcával a lány arcához simult, és a fülébe suttogott: – Nagyon sajnálom. Megbocsátasz? A lány ujjai megint végigszántották a fiú haját, és közelebb húzódott hozzá, majd jobban betakarózott, hogy eltakarja a csillagokat. – Még nem. Előbb ki kell engesztelned. És Hunter ekkor rájött, hogy egy kis figyelemelterelés talán nem is olyan rossz ötlet.

Hunter arra ébredt hajnalban, hogy egyedül van a takaró alatt. A tűz meg volt rakva, a víz pedig lehúzódott egész a tengerpart aljára az apály miatt. Kate sehol. Hunter kihúzta magát, és felült. Szívverése nulláról felugrott hatvanra. De aztán fellélegzett. A lány a dzsipben ült. Azt a farmert és világos rózsaszín pólót viselte, amit Bill hozott még pluszban, és a mobiljával bíbelődött. Hunter végigdörzsölte az arcát és arra gondolt, bárcsak lenne szappanja és borotvája. Ezek híján ivott egy kortyot az egyik palackból, a takaró alatt felhúzta a farmerét, és mezítláb elindult az autó felé. Az éjszaka során történtek arra késztették, hogy a karjai közé húzza a lányt, és biztonságot nyújtson neki örökre. Különösen, amikor Kate felnézett rá, és elpirult. – Szia! – szólt halkan Hunter. Lehajolt, és megcsókolta a lány nyakát. – Szia! – felelte Kate, és a fiúhoz bújt. Hunter hagyta. – Mit csinálsz? – Lemerült a telefonom. Rádugtam a töltőre. Nem baj? – Dehogyis. – Hunter látta, hogy a telefonon meg volt nyitva az internetböngésző. – Van valami érdekes? – Alagutakat kerestem. – Kate felnézett. – Tudtad, hogy van két alagút a főútvonalon, ami Baltimore-ba vezet? Hunter elvette a lány telefonját, és a térképre nézett. – Alagút a főútvonalon? – Hát, bevezetnek a kikötő alá. Hunter gondolkozott a dolgon, de nem tudta mire vélni. – Calla egy tűz elementál. Mégis, mit akarna tenni, tüzet gyújt az alagútban? – Na és mi van, ha egy víz elementál dolgozik neki? Vagy egy föld? Hunter végiggondolta.

– Ha romba döntenének egy alagutat a főútvonalon, arra biztos sokan odafigyelnének. – Aztán megrázta a fejét. – De még csak gyerekek. Nincs nekik ennyi erejük. – Csak a hatás kedvéért csinálja. Félnek. Ők… Casper felmordult. Hunter felkapta a fejét. A kutya előreszegte a fejét, és a fák irányába nézett. Kate szoborrá dermedt. Hunter gyakorlatilag hallotta a lány szívverését. De lehet, hogy a sajátja volt. A ház sötét volt és néma, a fák csendesek, eltekintve egy könnyű szellőtől. Casper még mindig minden idegszálával feszülten figyelt. Hunter megfogta a lány kezét. – Gyere! Kate kihúzta a telefont a töltőből, és a fiú után ment. Hunter lesöpörte a homokot a lábáról, és felráncigálta a cipőjét, de azzal már nem foglalkozott, hogy megkösse a cipőfűzőt. A fegyverét becsúsztatta a derekába. Felhúzott egy olajzöld pólót, miközben a szemközti fasor felé tartottak. Casper nekiiramodott, be a fák közé. Hunter nem merte felemelni a hangját, hogy visszahívja. A kutyája tudott vigyázni magára. Nem kellett mondania Kate-nek, hogy maradjon csendben. A lány árnyékként ment mellette, éberen és elővigyázatosan. Valahol a fák között elpattant egy ág, és Kate nekivetette a hátát egy fának. Hunter is. Ellentétes irányba indultak el, és most mintegy háromméternyire álltak egymástól. Egymást nézték. Újabb reccsenés, ezúttal hangosabb. Volt valami baljóslatú a levegőben. Valaki járkált az erdőben. Kate kezébe vette a telefonját, és ujjai végigsiklottak a képernyőn. Most mit csinál? Aztán Kate felnézett, és odadobta a vékony, fekete telefont a fiúnak. Hunter elolvasta, mit írt a lány. Te menj északkelet felé, én megyek délkeletnek. Taposs ki két ösvényt! Majd pont most hagyja magára Hunter Kate-et. Felnézett, és egyértelműen azt tátogta: Nem!

A lány hasonlóan egyértelműen tátogta: De igen! Azzal elrohant. A fene vigye el ezt a lányt és a nagy önállóságát! Hunter is futásnak eredt, északkeletnek, ahogy Kate akarta. Ezúttal nem foglalkozott az elővigyázatossággal. Teljes erőből futott, nem törődve azzal, hogy elrejtse a nyomait, vagy hogy óvatosan lopakodjon. Zajt akart kelteni, hogy ő legyen a célpont. És Kate elmenekülhessen. Kate gyors volt, mint egy sprinter, szinte repült a fák között, tőle jobbra. Hunter rádöbbent, hogy látja a lányt, látja azt az élénk rózsaszín pólót, ahogy ott villódzik a fák között. A francba! Valami megreccsent. A rózsaszín jelzőfény a földre omlott. Hunter a földön megcsúszva lefékezett, majd megállt. Elmondott magában egy imát, remélve, hogy a lány egyszerűen csak megbotlott. Ebből a távolságból szinte teljesen elmosódva látta a rózsaszín pólóját, de annyit kivett, hogy felemelkedik a földről. Fuss tovább, fuss tovább, fuss tovább! De már futott is a lány felé. Ám hamarosan újra le kellett fékeznie, és beugrott egy fa mögé. Silver egyik karjával átfogta Kate nyakát. Kate próbált kiszabadulni a szorításából. Egy nyíl állt ki a lány combjából, és Silver egy számszeríjat nyomott a lány nyakának. – Gyerünk, Hunter! – kiáltotta. – Gyere, szabadítsd ki a barátnődet! – Már elmenekült! – kiáltotta Kate, és Hunter messziről kihallotta a lány hangjából a dühöt. – A másik irányba futott, te idióta! – Szerintem inkább te voltál idióta akkor, amikor bekapcsoltad a telefonodat, Kathryn. Hunter kikukucskált a fa mögül. Volt fegyvere, de onnan nem látta elég tisztán Silvert ahhoz, hogy lelőhesse. Gondolkoznia kellett. Gondolkoznia kellett. – Rohanj! – kiáltotta a lány. – Hunter, rohanj! Aztán Silver bizonyára csinált valamit, mert Kate felsikoltott, és a hangja zokogásba fulladt. Hunter körmei a fa kérgébe vájtak. A rózsaszín póló bevörösödött. Silver hasba szúrta a lányt az íjával. Kate sírt.

Hunterből kiszökött egy apró hang, mielőtt ez tudatosult volna benne. – Nem menthetsz meg, Hunter! – kiáltotta a lány egyre gyengébb, elcsukló hangon. – Rohanj! – Megölhetem lassan is – szólt Silver. – Miközben te nézed. Hunter nem akarta elhinni, hogy valaha is, akár csak egy pillanatra is megfordult a fejében az a gondolat, hogy belőle is olyan ember lehet egyszer, amilyen ez a fickó. – De abba is hagyhatom – mondta Silver. – Kitalálhatnánk valamit. Szerintem hasonlóak a céljaink. – Hazudik! – kiáltotta Kate. – Kérlek, könyörgök, fuss… Mindegyikőjüket megöli! Hunter… Emlékezz az önfeláldozásra… Kate felsikoltott. Silver kitépte a nyilat a lány combjából. Aztán az oldalába szúrt, és a nyilat a teste belsejébe tolta. Kate nem sikítozott, habár úgy tűnt, szeretett volna. Silver kilyukasztotta a tüdejét. Hunter talpon volt, fegyverrel a kézben. Ekkor azonban egy kar fonódott a nyaka köré és egy kéz tapadt a szájára, így hirtelen Hunter is fogoly lett.

31. FEJEZET Hunter nem talált rajtuk fogást. Különösen, hogy talpa alatt a föld fogva tartotta a lábát. – Ne ficánkolj! – morgott egy hang a fülébe. – Segíteni próbálok, kölyök. Michael Merrick. Hunter nem küzdött tovább. Michael levette a kezét a szájáról. – Segítenünk kell neki! – mondta Hunter. Alig bírtak előtörni a szavak a szájából. – Muszáj, hogy… muszáj… – Ha kirohansz elé, téged is megöl! Csak… – Gyerünk, Hunter! – kiáltott Silver. – Három másodperced van! Michael szorítása erősödött Hunter csuklóján, aki csak ekkor jött rá, hogy próbált kiszabadulni Michael vasmarkából. A férfi újra a szájára tapasztotta a kezét. – Egy! – kiáltotta Silver. Hunter nem kapott levegőt. Alig látott a dühtől. Michael leszorította a földre. – Kettő! Fogalma sem volt, mi fog történni akkor, ha Silver elszámol háromig, de meg kellett, hogy… Lövés dördült. Végtelennek tetsző másodpercekig Hunter nem is hallott mást, csak a fülében zubogó vére hangját. Nem tudott gondolkodni. Nem tudott gondolkodni. Aztán rádöbbent, hogy Michael még mindig halálos szorításban tartja, és a fülébe mormog.

A

KAROK ACÉLKAPOCSKÉNT FOGTÁK LE.

– Hagyd abba, Hunter! Maradj nyugton! Remegtek körülöttük a levelek. Nem. Ez ő volt. Ő remegett, és tőle remegtek a levelek. Levelek. A növények dús lombot növesztettek előttük és körülöttük, hogy elrejtsék őket a kíváncsi szemek elől. Vagy legalábbis így lett volna, ha Hunter nem teszi tönkre az illúziót. Nyelt egy nagyot, és összeszorította a szemét. Érezte, hogy könnyek gördülnek végig az arcán. Kate jól van. Jól kell lennie. Nyilván csak trükk volt az egész. Ugyanakkor látta azokat a nyilakat, amik átdöfték a lány testét. Hallotta a lövést. Nem. Ki fognak jutni innen. Meggyógyítja. Michael majd segít. Kate. Hunter nem érzékelte Kate jelenlétét. Érezte Michael félelmét meg Silver türelmetlenségét és a veszélyt a levegőben, de Kate-et nem érezte. – Azt hiszem, elmegy – mondta Michael alig suttogva. – Maradj nyugton! Hunter nem akart nyugton maradni. Silver éppen ott állt. A döbbenete dühvé alakult át, és Hunter fejbe akarta lőni azt a szemétládát. Ujjai viszkettek a ravasz után, érezni akarta a fegyver rúgását és a bosszú ízét. – Gyerünk! – szólt rá Silver, mintha megérezte volna a gyűlöletet a levegőben, és az elégedettséggel töltötte volna el. – Próbálj lelőni! Michael szorítása erősödött Hunteren. – Hunter, ne! Ne! Felfedsz mindkettőnket, és akkor végünk! Így hát vártak. Silver is várt. A nap felkúszott az égboltra, és tápláló meleggel öntötte el az erdőt. Az árnyak egyre keskenyebbé váltak a fák között. A feszültség átsiklott a leveleken, és addig fojtogatta Huntert, amíg kész lett volna lelőni Michaelt, csak hogy elmeneküljön előle. A vállai már fájtak, olyan régóta fogta le Michael. Óráknak tűnt. Talán órák is voltak. Kate magára maradt. Valószínűleg fájdalmai is voltak.

Tarts ki! – gondolta Hunter. Csak tarts ki! Végül megszólalt egy mobiltelefon az erdőben. Silveré volt. Beleszólt, de túl halkan ahhoz, hogy a hangja elérjen hozzájuk. Hunter egy szót azért megértett: kivégezni. Nem kapott levegőt. De lehet, hogy Kate csak játszik. Ő is kivárásra játszik. Ahogy Casper tette a háznál. A beszélgetés rövid ideig tartott. Silver becsúsztatta a telefont a zsebébe, és nagy léptekkel kiiramodott az erdőből. Michael még mindig nem engedte el Huntert. – Várj! – mondta Michael. – Azt akarom, hogy megvárjuk, amíg nem érzem azt, hogy elhajt innen egy jármű. Végre – végre – Michael elengedte Huntert. A fiú megpördült, és megütötte. Amilyen erősen csak tudta. Aztán átküzdötte magát az aljnövényzeten, megbotlott, de nem esett el, majd kibújt a sárba ragadt cipőiből. Újra kapkodva vette a levegőt. Amikor meglátta Kate-et, az agya nem akarta feldolgozni a látványt. Látta a cipőjét, a kölcsönkapott farmert, amire újabb vér fröccsent. A rózsaszín pólót. A vérfoltokat. A nyilakat. A legyeket, amik már gyülekeztek a lány fölött. Aztán meglátta Kate fejét, és azt kívánta, bár ne vette volna észre egyáltalán. Kate nem játszott kivárásra. Nem voltak fájdalmai. Meg akarta érinteni a lányt, de nem tette. Úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Michael elkapta Huntert, és visszarántotta. – Ne! – mondta. – Nem érhetsz hozzá! Nem vezethetnek hozzád a nyomok. Hunter Michael mellébe ütött, minden erejét beleadva az ütésbe. A hangja nyers volt és fájdalomtól terhes. – Miattad kellett várnom! Megmenthettük volna! – Nem, Hunter… A fiú újra megütötte Michaelt. – Meg tudtuk volna! Ő…

– Már túl késő volt. Silver átszúrta a mellkasát egy nyíllal. Hunter, túl késő volt! – Az isten verjen meg! – Még egy ütés. – Meg tudtuk volna… Ő… Ő… Ekkor már zokogás rázta Huntert, mire Michael elkapta, és szorosan átölelte. – Nagyon sajnálom – mondta Michael. – Nagyon sajnálom. Hunter körülbelül tizenöt másodpercnyi szánalmat engedélyezett magának, aztán ellökte magától Michael kezét, és letörölte a könnyeket az arcáról. Nem akarta, hogy sajnálják. Nem akart semmit. Ökölbe szorított kezeit az oldalához nyomta, mert azt gyanította, hogy teljesen elveszti az önuralmát, ha szétnyitja a tenyerét. – Mennünk kell! – mondta Michael halkan. – Nem fogom őt csak úgy itt hagyni. – Hunter… – Nem fogom őt csak úgy itt hagyni, hogy felfalják a rovarok és a vadállatok! – Hunter hangja remegett a dühtől. – Megértetted? Úgyhogy vagy hozol nekem egy lapátot a kocsidból, vagy kézzel ások neki sírt. – Nincs lapátom – mondta Michael. – Rendben! Hunter egy lépést tett előre. Michael elkapta a karját. – Majd én elintézem. Csak adj egy percet! – Azzal letérdelt a porba, és az egyik kezével a földre támaszkodott. Igaza volt, az egész csak egy percig tartott. A föld elnyelte a lányt. A teste lassan és fokozatosan süllyedt bele a talajba, mintha a föld egyszerűen megnyílt volna alatta. De aztán a lyuk feltöltődött fölötte, majd fű és levelek nőttek a lány holttestének helyére. Mintha mi sem történt volna. Hunter csak bámult. Azt hitte, hogy így jobb lesz, de rosszabb lett. Szüksége lett volna a tevékenységre, a sírásás fizikai megpróbáltatására. Szüksége lett volna rá ahhoz, hogy lezárja a történteket. Így inkább úgy érezte, mintha Kate törlésre került volna. Hunter térdre omlott, és megérintette a földet.

Túl gyorsan telt el az elmúlt huszonnégy óra. A bizalmatlanságtól a barátságon át eljutottak a… mihez is? Úgy érezte, hogy a kezében tarthatott valami igen értékeset, de csak azért, hogy az a darabjaira is hulljon, mihelyst hozzáér. Mindenki másnál jobban tudta, hogyan képes megváltozni az ember élete, akár egy szempillantás alatt. De ez… ez túl igazságtalannak tűnt. A torka elszorult, amitől megint nehezen kapott levegőt. Nem volt semmije, ami a lányra emlékeztette volna. Semmi. Még egy kép sem. Még az SMS-ei sem voltak meg a mobilján. A mobilja. Előhalászta a lány telefonját a zsebéből. Mit is mondott Silver? Szerintem inkább te voltál idióta akkor, amikor bekapcsoltad a telefonodat. Silver nyomkövetővel talált rá Kate-re. Hunter kikapcsolta a telefont. De visszarakta a zsebébe. Kate önfeláldozást említett. Kate érte tette mindezt. Feláldozta az életét, hogy megvédje az övét. Nos, a pokolba az életével, ha hagyni fogja, hogy Kate áldozata hibavalónak bizonyuljon. Felnézett Michaelre. Nem bírt megszólalni. Így csak felállt, és elindult. Az biztos volt, mint a halál, hogy Hunter dzsipjével sehova nem mehetnek. Michael nem a saját pick-upjukkal jött, sem az egyterűvel, hanem egy bérelt autóval. Casper be volt zárva a kocsiba. Ettől Hunter úgy megrökönyödött, hogy megtorpant. Michael megvonta a vállát. – Ott rohangált az erdőben. Őt láttam meg először. Nem akartam, hogy bántódása essék. Hunter bólintott. Tudta, hogy meg kellene köszönnie, de még nem állt készen arra, hogy bármit is megköszönjön Michaelnek. Nem érdekelte ez az autó, vagy hogy miért ezzel jött Michael. Az sem érdekelte, hogy hová mennek. De amikor Hunter beszállt az autóba, Casper a vállára helyezte a fejét, és nyüszített. Hunter megdörzsölte a kutya pofáját. Michael elővette a telefonját a zsebéből, és felhívott valakit. Amikor az a valaki felvette, a férfi halkan így szólt a telefonba:

– Szia, Michael vagyok. Találkozhatnánk a hotelben? Igen, megtaláltam. Biztosan Hannah volt az. Hunter torka újra elszorult. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Kate meghalt. Hogy már nincs többé. Újra egész testében remegett. Egy lány, aki után nem maradt más, csak az emléke és a mobiltelefonja. Az édesanyja meghalt, és sosem említette az apját. Van bárki más, akinek hiányozhat? Hunter megrökönyödve döbbent rá, hogy még azt sem tudja, a lány neve tényleg Kate Sullivan volt-e. És nem tudta, hogy mindabból, amit most érzett, mennyi a sokk és mennyi a gyász. Csupán egy hete ismerte a lányt, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, annyi minden történt ez alatt a pár nap alatt. A fenébe is, annyi minden történt csak az elmúlt tizenkét órában is! Elmenekültek Silver elől a Merrick-házból azért, hogy… miért is? Könnyebb lett volna, ha mindez ott történik. A sors bizonyára a szíve mélyéből gyűlöli őt. Még mindig emlékezett a lány hajának illatára, és arra, milyen érzés volt az ujjai hegyével végigsimítani a bőrén. Értelmetlen volt az egész. – Jól vagy? – kérdezte Michael. Hunter megrázta a fejét. Ökleit a szemébe kellett préselnie. – Sajnálom – mondta Michael. A hangja érdes volt. – Jézusom, kölyök, nagyon sajnálom. Kezét Hunter vállára tette. És ez – ez – már túl sok volt. Hunter félrelökte Michael kezét. – Te sajnálod? Mi a francot érdekellek én téged? Itt hagytál! Elmentél! Beadtál valami légből kapott baromságot arról, hogy mennyire aggódsz miattam, amiért célpont lettem, aztán felszívódtál. Senki le sem szar egészen addig, amíg valami baj nem történik, mert olyankor hirtelen minden az én hibám! Senkinek nem tudok a kedvére tenni, és mindig, amikor megpróbálom, rohadt nagy csalódást okozok! Mindenki azzal nyaggat, hogy döntsem el, kinek az oldalán állok. Mégis, hogy a fenébe tudnám ezt eldönteni, amikor

mindenki gyűlöl? És az egyetlen embert, aki nem gyűlölt, a szemem láttára ölték meg! Michael vett egy mély lélegzetet. – Én nem akarlak bántani, mert tudom, hogy így is éppen elég bajod van, de éppenséggel te sem könnyíted meg azoknak a dolgát, akik meg akarnak bízni benned, Hunter. Nagyszerű. Hát persze. Ez is az ő hibája. Hunter kinézett az ablakon. – Tegnap délután hirtelen eltűntél, igaz? – kérdezte Michael. – Kate-tel, egy idegennel, akivel kapcsolatban senkinek nem árultál el semmit. Hunter nem felelt. Nem akart Michaellel beszélgetni, de máskülönben csak arra tudott volna gondolni, ahogy Kate testét elnyeli a föld, úgy, mintha a lány soha nem is létezett volna. – Aztán – folytatta Michael – hallottuk a hírekben, hogy Noah Dean eltűnt, és egy pentagrammát festettek az ajtajukra. És ez azalatt az idő alatt történt, míg te oda voltál. Gabriel azt mondta, hogy pénteken összeverekedtél azzal a gyerekkel, miután nekünk megígérted, hogy nem teszel semmi ilyesmit. Mégis, mit kellett volna gondolnunk? Hunter nem tagadhatta Michael állításait, főleg mert ő ekkor a hegyekben éppen azon tanakodott, vajon Merrickéknek van-e bármi köze Noah eltűnéséhez. – De ti ettől függetlenül is el akartatok menni – felelte Hunter. – Hallottam, amikor Gabriellel erről beszélgettetek… és nem akartátok, hogy megtudjam. Michael ezen meglepődött. – Mikor beszéltem én erről Gabriellel? – A karnevál utáni reggelen. A konyhában beszélgettetek, és te szó szerint azt mondtad; nem akarom, hogy meghalljon minket. Michael szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. – Ne fáraszd magad! – mondta Hunter. – Nem – felelte Michael. – Én csak… jézusom! Ha te abban a tudatban voltál, hogy mi elmegyünk, akkor miért nem szóltál? – Mert ti nem akartátok, hogy tudjak róla! – Oké! Először is, nem rólad beszéltünk. Hanem Jamesről.

– Hogy… kiről? – Jamesről. Hannah fiáról. Amikor azt mondtam, hogy nem akarom, hogy kihallgasson minket, akkor arra az ötévesre gondoltam, akinek olyan a füle, mint egy felvevőgépnek. Azt akartam, hogy Hannah tőlem tudja meg, ha tervezünk valamit, ne pedig a fiától, mint valami pletykát. Ez biztos megint csak süketelés. Ugye? – Na jó, akkor azt mondd meg, hogy ha nem törődtél vele, hogy megtudom-e, akkor miért nem mondtál semmit? – Mert ennyi volt az egész beszélgetés. A filmekben mindig úgy látszik, hogy nagyon könnyű személyazonosságot változtatni, de valójában nem az. Különösen nem négy embernek, akik közül ketten egypetéjű ikrek. Mindannyian fiatalkorúak, könnyen azonosíthatóak. A pokolba is, valószínűleg ordenáré nagy zűrbe keverednék az állami szervekkel, ha megtudnák, hogy egyáltalán fontolóra vettem a dolgot! De nem, Hunter. Nem az volt a tervünk, hogy összecsomagolunk, és itt hagyunk téged, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. Te tényleg ezt gondoltad? Egészen mostanáig? Hunter az ablakon bámult kifelé. Az elsuhanó fákat nézte, és körülbelül hatévesnek érezte magát. A szemei égtek, a torka megduzzadt. – Aha – nyögte ki végül. – Istenem, rosszabb vagy, mint a testvéreim. Michael megjegyzése, vallomása felszakított valamit Hunter mellkasában. A fiú nem érezte már annyira magányosnak magát. – Tényleg nem akartatok elmenni? – Nem. Pontosan azt szándékoztuk tenni, amit megbeszéltünk, együtt: hagyni, hogy az Őrzők gondoskodjanak az alsós diákokról és kivárni, hogy nem lesz-e az egészből nagyobb baj. Hunter összevonta a szemöldökét. Ha ezt tudta volna, akkor nem beszélt volna Silverrel az udvaron pénteken. Nem támadott volna rá Noah Deanre és nem kellett volna elmenekülniük Kate-tel. És Kate talán még mindig élne. Önfeláldozás.

– De most – folytatta Michael – egy szállodában bújtunk meg. – Elbújtatok? – Igen. Az Őrző nyilvánvalóan üldözőbe vette azt a srácot, és nem tudtuk, hogy nem mi leszünk-e a következők. Valószínűleg okos húzás volt, tekintve, hogy Silver tényleg megjelent a Merrick-háznál. – Nem vetted fel a telefont, amikor hívtalak. – Nem vittük magunkkal a telefonjainkat, mert azok alapján könnyű kinyomozni, hol vagyunk. Vettünk két feltöltőkártyás mobilt. A hangja kissé üresen csengett. Hunter végigsimított az ujjával Kate telefonjának a peremén a zsebében. Nagyon szerette volna bekapcsolni, és újra elolvasni az SMS-eiket, de ha a telefon jelzést küld Silver telefonjára arról, hogy hol vannak, vagy ilyesmi, akkor erre nem is gondolhatott. – Honnan tudtad, hogy hol vagyok? – kérdezte végül Hunter. – Bill felhívta Beccát, és elmondta neki, mi történt. – Bill – horkant fel Hunter. – Még a házába sem engedett be. Nem tudtam, hogy ennyire aggódik értem. – Nem engedett be a házába? Jézusom, mekkora seggfej! – Nekem mondod? Hunter majdnem felnevetett. Aztán a világ újra mázsás súllyal omlott rá. Összefonta karjait a hasán, és igyekezett bent tartani a fájdalmat. – Figyelj! – mondta Michael. Hunter rápillantott. – Nagyon sajnálom, ami történt – mondta Michael halkan. – De te nem okoztál csalódást. Hunter nagy levegőt vett, és elcsukló hangon így felelt: – Hagytam, hogy meghaljon. – Hunter, az a fickó nem szórakozott. Kate már akkor halott volt, amikor lefogtalak. Ettől nem lett jobb. Hunter újabb levegőt vett, és próbált nem megfulladni. – Tudtad, hogy az a lány egy Őrző? Mindvégig? Hunter bólintott.

Michael nem reagált, de Hunter sejtette, hogy vette ki magát ez a helyzet: hogy ő adott esetben elárulta volna Merrickéket. – Nem köptelek be, azt hittem, el akartok menni. Azt hittem, nekem kell egyedül rendbe hoznom mindent. – Beengedtelek az otthonunkba, Hunter. Azt mondtam, hogy maradhatsz, ameddig csak szükségét érzed. Hunter nagyon nehezen tudta féken tartani az érzéseit, és kétségbeesett szavak hagyták el a száját, ijesztő erővel. – Tudom, oké? Tudom. – Majdnem megint megtört a hangja, de sikerült elkerülnie. – Nagyon sajnálom! Mindent elszúrtam. Minden az én hibám. Nagyon sajnálom! Michael felemelte az egyik kezét. – Hagyd abba! Én nem… nem akarom, hogy ostorozd magad. Én csak azt mondom, hogy megbízhatsz bennem. Bennünk. Mindannyiunkban. Mindig is megbízhattál. Hunter Michaelre meredt. Soha nem bízott senkiben, és most az egész világ a feje tetejére állt körülötte. De most már valószínűleg nem is maradt más választása. – Az akkor volt – felelte Hunter. – Na és, mi a helyzet most? Michael Hunterre pillantott, és kezét a vállára tette. – Még most is, kölyök. Még most is.

32. FEJEZET

M

ICHAEL KIVETT EGY SZÁLLODAI SZOBÁT az

egyik kis Residence Innben, a reptér mellett. Inkább apartman volt ez, apró teakonyhával és két hálószobával. Hunter felkészült rá, hogy bámulják majd az ifjabb Merrickek, amikor belép az ajtón. Arra azonban nem volt felkészülve, hogy az anyja ül az asztalnál. Ez túl sok volt. Ezt nem tudta elviselni. Egy verekedést tudott volna kezelni. A tervezgetést tudta volna kezelni. A sok részletet. A figyelem-elterelést. Ám abban, ahogy ott ült az anyja, volt valami, ami teljesen elvette a harci kedvét. Észbe sem kapott, már sírva fakadt. És amikor az anyja karcsú karjai köré fonódtak, nem volt képes lehámozni azokat magáról. Zokogva az anyja vállába temette az arcát. Nem érdekelte, hogy Merrickék látják. Nem érdekelte, hogy ez ugyanaz a nő, aki csak nézte, ahogy a nagyapja ököllel az arcába csap és kidobja őt a házból. Ő volt az anyja. És most bármit megtett volna, hogy ha csak egy percre is, de nyugalmat lelhet a karjaiban. Különösen, mert az anyja kezdte az ölelést. Anyja a pamut, a szegfűszeg, a vanília és az otthon illatát árasztotta. Hunter nem akarta elengedni. De az sem old meg semmit, ha az idők végezetéig ölelik egymást. Amikor végül felemelte a tekintetét anyja válláról, meglepetten tapasztalta, hogy egyedül vannak. – Elmentek, hogy hozzanak valamit enni – mondta az asszony halkan. – Nemsokára visszajönnek.

Hunter a mosogatóhoz lépett, és hideg vizet fröcskölt az arcába. Hirtelen több mérföldnyinek tűnt a kettejük közötti távolság a sok kimondatlan titokkal és árulással. Amikor Hunter megfordult, anyja az asztalnál ült. A fiú bántóan éles akart lenni, mint az anyja legutóbbi látogatásakor. De azóta sok minden történt, és az elmúlt napok megerősítették őt, ugyanakkor sérülékenyebbé is tették. – Mit keresel itt? – kérdezte lassan Hunter. – Michael felhívott, és mondta, hogy megtalált téged. Akkor az anyját hívta Michael az autóból. Nem Hannah-t. Hunter a pultnak dőlt, és a járólapokat tanulmányozta a talpa alatt. – Hiányoztam? – Hunter, azóta hiányzol, hogy apád meghalt. Hunter felkapta a fejét. – Nem sok tanúbizonyságát adtad. Az asszony elsápadt. Ez elégedettséggel kellett volna, hogy eltöltse Huntert, de nem így történt. Aztán az asszony összeszedte magát. – Nem akarsz leülni és beszélgetni velem? Hunter leült. Összefont karral az asztalra könyökölt, de nem nézett az anyjára. Most gyengének érezte magát, amiért úgy összeomlott az előbb, mihelyt meglátta az anyját. A nő egyik kezét a fiú karjára tette. – Először láttalak sírni azóta, hogy apád meghalt. Hunter nem vette le magáról az anyja kezét. Egyforma karkötőik voltak, csak az övéit szalagokra és fonott bőrre fűzték fel, nem zsinegre. Meglehet, hogy egyik-másikat még ő készítette kiskorában, már nem emlékezett rá. Hunter nem húzódott el az anyja érintése elől, de megkeményítette a hangját. – Te eleget sírtál kettőnk helyett is. – Ezt gondolod? Hogy túlságosan hiányzott az apád ahhoz, hogy gondoskodjak rólad? – Nem így volt?

– Nem! Soha! – Ekkor már mindkét keze a fiú karján volt, és lágy hangon így folytatta: – Hát erről szól ez az egész? Azért haragszol rám, mert nekem hiányzik az apád? – Nem. De. Én nem… igen. – Félretolta anyja kezét. – Ezért ütötted meg azt a lányt? Mert rám haragudtál? – Az isten verje meg, nem ütöttem meg Callát! Anyja összerezzent a fia haragját látva. De Hunter nem bánta a szavait. Szaporán lélegzett, már-már olyan hevesen, hogy alig kapott levegőt. Aztán a mai éjszaka újra utolérte Huntert, és a fiú a tenyerébe temette az arcát. – Felejtsd el! – mondta újra rekedtes hangon. – És menj el! Hunternek minden erejét össze kellett szednie, hogy megállítsa a könnyeit. Az asszony megérintette a fia csuklóját, ujjai, mint könnyű pihék simogatták Hunter bőrét. – Nekem is hiányzik az apád, Hunter, nekem is. De az anyád vagyok és… – Nem! – Hunter félrelökte az anyja kezét. – Nem. Egy anya nem ült volna csak ott, ahogy te tetted. Az asszony szemei kikerekedtek. Kérdeznie sem kellett, mit értett ez alatt Hunter. Megköszörülte a torkát, de a szavak még mindig úgy törtek elő belőle, mintha fojtogatták volna. – Az anyád vagyok. De ez az egész olyan nehéz volt nekem… – Igazad van – felelte Hunter, szarkasztikus éllel a hangjában. – Én vagyok az önző. Valószínűleg sokkal korábban el kellett volna költöznöm otthonról. Az anyja csak ült döbbenten. Hunter körülbelül három másodpercig igazolva érezte a megbántottságát. Aztán az anyja sírva fakadt. Hunter utálta ezért. Gyűlölte ezért. És gyűlölte magát is. – Hiányzik az apád – mondta az asszony könnyektől terhes hangon, de dühösen is. – Szerettem őt, Hunter! Meg tudod ezt érteni? Szerettem. Apád megértett engem. Ő volt a legjobb barátom. És elmondhatom, mennyire bánt, hogy ilyen haraggal nézel rám minden

alkalommal, amikor kifejezem a gyászomat? Van erről bármi fogalmad? Hunter teljesen mozdulatlanná dermedt. Nem. Fogalma sem volt. – Én vagyok az anyád – folytatta a nő még mindig remegő, de erőteljes hangon. – Elvesztettem a férjemet abban az autóbalesetben. Hála istennek, hogy a fiamat nem. De a kórházból úgy jöttél haza, hogy nem éreztél irántam mást, csak gyűlöletet. Mindig azt sugároztad, amikor rám néztél. Így aztán nemcsak egy ember elvesztését gyászoltam, hanem kettőét. – Nem gyűlöltelek – suttogta Hunter. De az anyjának igaza volt. Tényleg gyűlölte. – De igen – felelte a nő. – Gyűlöltél. És tudom, hogy te is gyászoltál. Próbáltam megérteni. Azt gondoltam, ha ideköltözünk, itt új életet kezdhetünk. De minden csak rosszabb lett. – Rám sem bírtál nézni! – Mert mindig, amikor rád néztem, úgy néztél vissza rám, mintha én okoztam volna azt a balesetet! Verekedtél az iskolában, rossz társaságba keveredtél, egész éjszakákra kimaradtál. Tényleg olyan felháborító képtelenségnek érzed, hogy azt hittük, meg tudnál ütni egy lányt? Különösen annak tudatában, hogyan éreztél irántam? – Igen! Annak! De nem. Valójában nem volt az. Olyan sok bűntudatot érzett Kate miatt, hogy nem bírt el még többel. Erre tessék, itt van, egyre csak gyűlik. Ő volt a legjobb barátom. – Nekem is ő volt a legjobb barátom – mondta Hunter, és amint kimondta ezeket a szavakat, újra elsírta magát. Az anyja a fia kezére helyezte a kezét. Hunter nem érdemelte meg, de az anyja rajta tartotta és gyengéden megszorította. – Tudom – mondta halkan. – És nem gyűlöllek. Én csak… én csak… Az asszony megérintette a fiú arcát. – Te csak mi? Hunter félretolta az anyja kezét. Nem érdemelte meg a nő kedvességét. Nem, mert tudta, mit akar mondani neki. És a szavak már el is hagyták a száját, mielőtt megállíthatta volna azokat.

– Apa csak kihasznált téged – mondta Hunter, és a szavak szinte megfojtották őt. – Azzal töltötted ezt az elmúlt sok-sok hónapot, hogy egy olyan ember elvesztése miatt sírtál, aki csak kihasznált téged. Ő nem volt a te legjobb barátod, és nekem sem volt az. És ekkor nem tudta többé fékezni az érzelmeit, miután heteken – hónapokon – át uralkodott rajtuk. Őszintén, szíve mélyéről sírni kezdett. Anyja közelebb húzódott hozzá, és újra Hunter arcára tette a kezét. – Hunter, az apád nem használt ki engem. És semmiképp sem használt ki téged. – De igen. Ő maga mondta. Az asszony felsóhajtott, és ajkát pengeéles csíkká szorította össze. – Apádnak és nekem rengeteg nézeteltérésünk volt azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket neked mondott. Hunter a homlokát ráncolta. Nem tudta, mit válaszolhatna erre. Anyja így folytatta: – Ő nincs itt, hogy megvédhesse magát, úgyhogy nem kritizálom a döntéseit. Szerettem őt és sosem kételkedtem abban, hogy ő is szeret engem. – Kezét ekkor a fia keze fölé csúsztatta. – És téged. Hunter torka megint elszorult. – Mindig úgy érezte, hogy nem vagyok elég jó. – Ez nem igaz. Nem akarta, hogy olyasmiket kelljen tenned, amiket ő tett. Amikor megmutatkoztak a képességeid, nem akart elküldeni, hogy kiverjék belőled az összes jóérzést. Ő maga kezdett kiképezni téged, hogy aztán elmondhassa, jobb munkát végzett náluk. Azt mondta neked, hogy én nem tudok semmit, így biztonságban lettem volna, ha bárki is rájön a képességeidre. Most már érted? Ennyi elég? Hunter úgy érezte, hogy semmit nem ért. Anyja hevesen megszorította a kezét. – Azért mondta, hogy használd ki az embereket, mert így meg tudod védeni a szívedet, Hunter. – Az asszony hangja újra elcsuklott. – Mert ha szeretsz valakit, akkor mindig fennáll a veszélye annak, hogy elveszíted őt. Hunter lehunyta a szemét, és Kate-re gondolt.

– Soha nem csalódott benned, Hunter. Soha. – Nem tudhatod. Anyja felsóhajtott, és megérintette a fiú arcát. Hunter el akarta utasítani a közelségét, de nagyon is jólesett neki. – Emlékszel azokra az aktákra, amiket adtam? Hunter kinyitotta a szemét. – Igen. – Apád tette azokat félre, mielőtt elment. Azt mondta, adjam neked oda mindet, ha ő nem térne vissza. – Elkomorodott. – De aztán téged is magával vitt, és megtörtént a baleset… – Eddig miért nem adtad ide az aktákat? – követelőzött a fiú. – Mert nem akartalak veszélybe sodorni! – Anyja elhallgatott, hogy összeszedje magát. – És mert olyan dühös voltál és szóba sem akartál állni velem. Még a külsődet is megváltoztattad! – Mert utáltam, hogy úgy nézek ki, mint ő! Gyűlöltem, hogy mindig, amikor a tükörbe nézek, őt látom viszont! Utáltam, hogy cserbenhagytam… – Nem hagytad őt cserben, Hunter. Soha nem hagytad cserben. – Anyja szemében újra könnyek csillogtak. – Nem voltál hajlandó beszélni velem. Nem tudtam, mit tennél, ha odaadnám azokat az aktákat. De akkor jöttek a gyújtogatások, és a sajtóban megjelentek a hírek a pentagrammákról. Rájöttem, hogy benne vagy a sűrűjében és vaktában lövöldözöl. Rájöttem, hogy tévedtem, amikor titokban tartottam előled ezeket az információkat. Hunter végigdörzsölte az arcát. – Nem sokat segítettél. Nem tudom hova tenni mindazt, amit elmondtál. Azt várta tőlem apa, hogy megöljem helyette azokat a srácokat? Azt várta, hogy öljem meg Merrickéket, ha ő kudarcot vall? Anyja suttogva így folytatta: – Hát ezt gondolod? Azt akarta, hogy öld meg őket? – Ötödik vagyok! – kiáltott fel Hunter. – Ez a dolgunk! – Apád nem ezt csinálta, Hunter. Ő tudta, hogyan kell végrehajtani egy küldetést a maga módján. Nem mindig jelentette a feletteseinek az igazságot. – Nem tudom, miről beszélsz.

Anyja szemei idegesen villogtak és Hunter pillantását keresték. – Amikor megkapta az utasítást, hogy ölje meg azokat a fiúkat, akkor nem ezzel a céllal jött ide. – Hát akkor mit akart tenni? – Azért jött ide, hogy megmentse őket. A többiek egy KFC-s vödörből csipegettek, de Hunternek nem volt kedve enni. Anyja felajánlotta neki, hogy menjen haza vele, vagy maradjon itt, ha akar. És bár már nem volt olyan feszült köztük a viszony, a gondolat, hogy a nagyapja szemébe nézzen, most még túl sok volt számára. Ugyanakkor nem akart egy asztalnál ülni sem egy csomó olyan emberrel, akik vegyes érzelmekkel viseltettek iránta. Michael azonban azt kérte, hogy bízzon meg bennük, és Hunter tartozott neki ennyivel. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Kate meghalt. Még mindig azt érezte, hogy küldenie kéne neki egy SMS-t az apjáról, hogy ő is tudja meg az igazságot. – Jól vagy? – meredt rá Nick az asztal túlsó oldaláról. – Aha. Nem volt jól, de mi mást mondhatott volna? A Merrick fiúk mindenről tudtak, onnantól kezdve, hogy kiautóztak a hegyekbe. Tudtak arról, hogy Silver megakadályozta, hogy elsüljön a fegyver, és tudtak Kate haláláról is. Nos, mindent azért mégsem tudtak. Becca megkerülte az asztalt, és átkarolta hátulról a nyakát. – Úgy sajnálom – suttogta. – Jól vagyok, Becca. Tényleg. – Nem bírta elviselni az együttérzést. Iszonyú bűntudatot érzett a történtek miatt, és az együttérzés csak tovább rontott a helyzeten. Tartózkodott attól, hogy elhúzódjon a lánytól. – Csak… ülj le! Egyél! Minden rendben. Becca újra lehuppant a székébe. Hunter érezte, hogy Gabriel figyeli. Ő volt az egyetlen a Merrick testvérek közül, aki egy árva szót sem szólt hozzá azóta, hogy belépett a szállodai szobába. Hunternek nem volt túl sok kedve belekötni Gabrielbe sem. De a szemébe nézett, és állta a pillantását.

Na, gyerünk, gondolta. Szórakozz csak velem! Itt és most. Csináld csak! Gabriel nem mozdult. – Na és, mi a terv? – kérdezte Chris. Hunter megköszörülte a torkát, és tovább már nem nézett farkasszemet Gabriellel. – Noah Dean utolsó szavaival azt mondta, hogy Calla tervez valamit hétfőre. Valami nagyot. Fogalmam sincs, hol bujkál az a nő, és nem is igazán indulhatok a keresésére, amíg Silver szabadon járkel és rám vadászik. – Holnap van hétfő – mondta Michael. Holnap? – pislantott Hunter. Úgy érezte, teljesen egybefolynak a napok. – Na és, mi a helyzet Calla terveivel? – kérdezte Becca. – Van bármi ötleted, hogy mi lehet az a valami nagy? – Kate azt mondta… – Újra nagy levegőt kellett vennie. – A telefonján keresgélt valamit. Azt mondta, hogy két alagút vezet keresztül Baltimore Cityn. Bemennek a kikötő alá. Szerinte talán ezek az alagutak lehetnek a célpontok. De ezek több mérföld hosszúak, és ötletem sincs, hogy lehetne egy ilyen objektumot megvédeni. Arról nem is beszélve, hogy azt sem tudnám, hogy fogjak hozzá. – De mit akar az alagutakkal? – kérdezte Michael. – Ennyit tudtam kihúzni Noah-ból. Alagutakat mondott. Nem tudom elképzelni Callát, ahogy a szennyvízcsatornában mászkál, és nem találtam semmiféle barlangokkal kapcsolatos információt az Anna Arundel megyei… – Vannak alagutak az iskola alatt is – mondta Michael. Gabriel felhorkant. – A régi óvóhelyre gondolsz? Az is csak egy olyasmi, amivel az elsősöket szívatják… mint a medence a tetőn. – Nem, ez nem olyan. – És honnan tudsz te erről? Michael jelentőségteljesen ránézett. – Fú, hát nem is tudom. Hogyan is tudnék olyasmiről, mint alagutak a földben…

– Mire szolgálnak? – szakította félbe Hunter. – A kazánházba vezetnek – válaszolta Michael. – És végigfutnak mindkét iskola alatt, azok teljes hosszában. Az előadóterem alatt találkoznak. Koromsötét van odalent, és tele van mindenféle csővezetékkel. – Vízvezetékek? – kérdezte Hunter. Michael bólintott. – És gáz. – Te jó ég! – suttogta Becca. – Lehet, hogy fel akarja robbantani az iskolát! Hunter szerette volna hinni, hogy Calla nem tenne ilyet, de látta a karneváli mészárlást. És járt azokban a házakban, amiket Calla maga gyújtott fel. – Be lehet jutni az alagutakba az iskolán kívülről is? – kérdezte Hunter. – Nem – felelte Michael. – Néhány osztályteremből és az előadóterem végéből nyílnak a bejáratok. – Na és ezt honnan tudod? – tudakolta Nick. – Lehet, hogy időnként használtam ezeket az alagutakat. Tudjátok, nem csak benneteket szívattak az iskolában. – Nem rohanhatunk csak úgy be – mondta Hunter. – Ha ráijesztünk a srácokra, akkor ránk is omlaszthatják a helyet. – Lehet, hogy még nincsenek is ott – mondta Michael. – Miért ülnének egész hétvégén a csatornában, amikor simán bemehetnek a főbejáraton a többiekkel együtt anélkül, hogy a legkisebb gyanút keltenék? – Noah és Calla eltűntek – mondta Becca. – Az emberek észrevennék, ha hirtelen megjelennének az iskolában. – Nem is tudom – mondta Chris. – Ha eltűntek, akkor senki nem számít arra, hogy egyszer csak besétálnak az alsósok épületének főkapuján. Lehet, hogy észrevétlenül bejutnának, főleg, ha nem mennek be órára. – Akkor… mit tegyünk? – kérdezte Hunter. – Kockáztatjuk az összes diák életét azzal, hogy megvárjuk, hogy elkezdődjenek az órák? – Nem – felelte Michael. – Az első óra előtt kiüríttetjük az iskolát.

Hunter összeráncolta a homlokát. – És ezt mégis, hogy a fenébe képzeled? – Könnyen – felelte Michael. – Bombariadót csinálunk.

33. FEJEZET hogy megint az iskolában van. Úgy érezte, mintha egy húzásra megivott volna egy egész kanna kávét. Az idegei pattanásig feszültek. Igaziból egy kanna kávé nem is volt olyan rossz ötlet. Szemernyit sem aludt múlt éjjel. Ahányszor csak lehunyta a szemét, Kate-et látta maga előtt. A nyilakat. A vért. Ahogy a lány a földbe süllyedt. Koncentrálj! Még nem szólalt meg az első csengetés, a folyosó már tömve volt. Kölykök lógtak a mobiljaikon, a szekrényeikben pakolásztak, nevetgéltek, csókolóztak, veszekedtek. Több száz gyerek. Több ezer, ha az alsósokat is beleszámoljuk. Ma mindannyiuknak céltábla feszült a hátán. Hunter gallérja alatt izzadság gyűlt. Az előadóterem ajtajához húzódott, azt tettetve, hogy SMS-t ír, de igazából csak az ujját húzgálta Kate kikapcsolt telefonján. Merrickék terve gyenge volt. Simán megeshetett, hogy nem sikerül, és Calla meg a társai porig rombolják ezt az egész helyet. Valójában az egész terv elég ócska volt mentőakciónak. Túl sok bizonytalan tényező volt benne. És túl sok esélyt adott arra, hogy a rosszfiúk megmeneküljenek, a jók pedig megsérüljenek. Már megint. Így Hunter a saját tervét követte. Megnyomta a telefon bekapcsoló gombját. Nézte a kis ikonokat felvillanni. Az akkumulátorét. A

H

UNTER EL SEM AKARTA HINNI,

WiFi-ét. GPS. Aztán a telefont a zsebébe csúsztatta. Csak idő kérdése volt, hogy Silver felbukkanjon. Megszólalt a tűzjelző, mire Hunter majd kiugrott a bőréből. A hang berobbant a fejébe, és azonnal lüktető fejfájást okozott. Becca elvégezte a maga feladatát. A bombával fenyegetés elhangzott. Azonnal tanulók csoportosultak a kijáratoknál. Hunter keresztülbújt az előadóterem ajtaján. A tűzjelző sziréna itt még hangosabban szólt, mert visszhangzott is a terem akusztikája miatt. Hunter már csak arra várt, hogy a Merrickek is elhagyják az épületet. A testvérek az iskola különböző pontjain állomásoztak. Hunter elővette a feltöltőkártyás telefont, amit Michaeltől kapott. Annyiszor hazudott már nekik, vajon most megbíznak benne? Sietve küldött a többieknek egy csoportos SMS-t. Megtaláltam Callát és a kölyköket az előadóteremben! Megszöktek. A bevásárlóközpont felé mentek. Fedeznetek kéne! A válaszaik szinte azonnal megjöttek. Elhagyták a megfigyelőhelyeiket, és úton voltak, hogy segítsenek neki. A bevásárlóközpont legalább fél mérföldre volt az iskolától. És teljesen biztonságosnak tűnt. Hunter minden nehézség nélkül megtalálta a csapóajtót az alagutakhoz. Nehéz acéllemez fedte a lejáratot, amit csupán egy egyszerű, dupla végű pánttal és egy lánccal zártak le. Létra vezetett le a sötétségbe. Hunter lába rátalált az első fokára, majd a következőre is. A vészcsengő hangja a helyiség falainak csapódva visszhangzott, és tovább lüktetett a fejében. A zsebében megrezdült a telefon. Gabriel. Ne csinálj semmi hülyeséget! Várj meg minket! Ha tudná. Hunter számított arra, hogy sötét lesz, de amikor elhagyta azt a kis négyzet alapú helyiséget, ahová még bevilágított némi fény kintről, az alagút totálisan elnyelte. Az orra hegyéig sem látott. Kezével csöveket, betonfalakat és rozsdás fémoszlopokat tapintott. Érzékeit kitárva kutatott valami után.

Jézus, ölni tudott volna azért, hogy az az átkozott riasztó elhallgasson. Víz. Mindenhol víz vette körül, a csövekbe zárva, a falakról csöpögve, ami tócsákba gyűlt a lába alatt. És gázvezetékek, amiknek a felrobbantásával a fél város eltűnt volna a föld színéről. Amikor a tengerparton ült Kate-tel, mind a négy elem erejéhez tökéletesen hozzáfért, mert ott volt a homok, a víz, a tűz és a szél is. Itt, ezen a helyen, bár minden mesterséges volt, mégis ugyanolyan tökéletes. Hunter befordult az egyik sarkon. A riasztó hangja gyöngült, a sötétség viszont még sűrűbbé vált, szinte fojtogató volt. Hallotta a saját légzését. Szinte még a szívverését is. A zsebéből újra zizegés hallatszott. A parkolóban vagyunk. Te hol vagy? Hunter kikapcsolta a telefont. Erőltette érzékeit, hogy többet tudjon meg. Víz. Gáz. Beton. A levegő áporodott volt idelent, nem volt benne feszültség. Kevéske erőt a vízben talált. Kezét a falakról csöpögő vízhez nyomta, és könyörgött, hogy mutasson irányt neki. Először semmi. Aztán… erre. Új útra bukkant a sötétségen keresztül. Egy másik lejárat alá kerülhetett, mert a sziréna hangja kissé felerősödött, majd újra elhalkult. Még egy kanyar. Majd még egy. Aztán a levegő azt suttogta, hogy valaki van a közelben. Hunter megdermedt, keze a fegyverére tapadt. Erre. Befordult a következő sarkon, óvatosan mozgott. Fényt látott, nagyon halvány fényt az alagút következő kanyarjában. Fegyverét a kezében tartva kilépett a sarok mögül. És ott voltak. Fél tucat tinédzser üldögélt egy, a plafonról lelógó kis zseblámpa alatt. Megdermedtek, amikor Hunter megjelent. A csoport egyik fele el akart futni, páran viszont harcra késznek tűntek. Michael rosszul gondolta. Ezek a srácok valószínűleg egész hétvégén itt dekkoltak az alagútban. Vagy talán még régebb óta. Hunter érezte az éhségüket, a bőrük hidegét és az elszántságukat.

És a csoport elején ott volt Noah. Ő volt az egyik, aki készen állt a harcra. A fiú reszketett. – Kifelé! – csattant fel. A tenyerén végiggördítve meggyújtott egy öngyújtót, és a másik kezét egy csőre tette. – Ne akard, hogy olyasmit tegyek, amit később megbánnál! A hangja éles volt, de nem igazán magabiztos. Inkább rémült. – Hol van Calla? – kérdezte Hunter. Egy másik gyerek lépett előre, baltával a kezében. – Várja, hogy tegyük a dolgunk az Őrzőkkel szemben. Aztán felemelte, és meglendítette a baltát. Hunter odarohant hozzá, hogy megállítsa. Apró kölyök volt, a balta meg nehéz. Hunter elkapta a karját, és hátrahúzta a gyereket. A fiú megpróbált újra lesújtani. Hunter meglökte, erősen, mire a balta csörömpölve a földre esett. – Állj! – mondta Hunter. – Ki kell mennetek innen! Fogalmatok sincs, mi ellen harcoltok! – Tudjuk, mit kell tennünk, hogy bebizonyítsuk, komolyak a szándékaink! – mondta Noah. – Egy Őrző tart erre. El kell futnotok! – Csak hadd jöjjön! – felelte az egyik lány. – Majd ráomlasztjuk az iskolát. – Nem fogjátok, ha én kezelésbe veszem a problémát – hangzott brit akcentussal Hunter mögül a sötétből. Egy pisztoly kattanásával kísérve. Hunterből gondolkodás nélkül előtörtek a kiképzésen tanultak. Körbefordult, felderítette a hang eredetét, hogy egy ökölcsapással kibillentse a támadót az egyensúlyából. Tüzelni nem akart, itt nem, még nem, amikor a gázvezetékek ilyen közel vannak. Bezzeg Silvert nem akadályozta meg ez abban, hogy meghúzza a ravaszt. Golyó csapódott egy csőnek, és gőz ömlött a zárt kis helyiségbe. Nem gázvezeték volt. Még nem. A lányok sikoltozni kezdtek. – Futás! – kiáltotta Hunter. – Kifelé!

A pisztoly újra elsült. Szikra villant, ahogy a golyó a fémen csattant. Még több gőz dőlt ki és még vakítóbbá tette a sötétséget. Tornacipők puffantak a betonon, bizonyára a gyerekek szaladtak el. – Ezek még gyerekek! – kiáltotta Hunter. – Hagyd őket elmenni! – Nem! Silver megint lőtt. Hunter balra ugrott, és a csöveknek ütközött. Könyörgött a gőznek, hogy mutassa meg Silver helyét. Silver bizonyára ugyanezt tette, és az ő képességei erősebbek voltak. A fegyver hozzáért Hunter állkapcsának éléhez, mielőtt Hunter egyáltalán érzékelte volna a mozgást. Hunter megdermedt. – Dobd el a pisztolyt! Hunter eldobta. A sötét gőzfelhők azonnal elnyelték a fegyvert. Silver kissé meglökte Huntert a pisztolyával, és feljebb emelte a fiú fejét. – Elkergetted a gyerekeket. Komolyan azt hiszed, hogy nem okoznak több kárt, csak azért, mert te azt mondtad nekik? – Ezek gyerekek. Nem tudják, mit csinálnak. – De. Pontosan tudják. A karneváli halottak is ezt bizonyítják. De most nem aggódom miattuk. Az aktáid nagy segítséget nyújtanak majd ahhoz, hogy a nyomukra bukkanjak. Az aktái. Azok, amiket elvesztett, amikor Silver utánament a Merrick-házba. Valami azt súgta Hunternek, hogy Silver nem csak fenyegetőzik, hogy bántani fogja azoknak a gyerekeknek a szüleit, nem úgy, ahogy ő tette Noah Deanék háza mögött. Silver erősebben nyomta a fegyvert Hunternek. – Áruld el, hol rejtőznek a Merrickek, és cserébe gyorsan öllek meg. – Én foglak megölni téged – mondta Hunter. – Sok szerencsét! – felelt Silver. Ennek semmi köze nem volt a szerencséhez. Ez csupán idő kérdése volt. Hunternek csak addig kellett életben maradnia, amíg a kölykök kijutnak az alagútból. Aztán ha kell, ő maga robbantja fel az iskolát, hogy megölje ezt az embert.

– Elég hamar ideértél – mondta Hunter. – Áruld el, hol bujkálnak a Merrickek – szólt megint Silver. – Rohadj meg! Silver meglőtte Huntert. A lábán. A fájdalom azonnal és gyorsan érkezett, és Hunter a földre rogyott, mielőtt felfogta volna, mi történt. Mit is mondott Bill az artériákról? Hunter máris apró foltokat látott. Arrébb gurult, és felnézett Silverre. – Te tényleg egy seggfej vagy. Silver most Hunter másik lábába lőtt. Hunter felkiáltott. Nem tehetett ellene semmit. A fájdalom izzó piszkavasként hasított belé. Úgy érezte, mintha a golyó egyenesen keresztülfúródott volna a csonton. Talán pontosan ez is történt. Megesküdött volna, hogy nem érzi a lábait. Meg kellett találnia a fegyverét. Hogy lelője Silvert. Vagy belelőjön a gázvezetékbe. Vagy saját magába, csak hogy megszüntesse ezt a szörnyű fájdalmat. – Hányan vagytok még? – kérdezte Silver. Hunter már képtelen volt felfogni, amit hallott. – Vagyunk? – Ötödikek, mint te, akikről nem tudunk. – Csak én. – Nem hiszek neked. Mivel vetted rá Kate-et, hogy csatlakozzon hozzád? Kate említésére pillanatnyi világosság derengett fel Hunter elméjében. – Én nem kényszerítettem őt semmire. Kate nem volt gyilkos. Egyszerűen nem akart olyan lenni, mint te. Hunter a kezével végigtapogatta a betont. A fegyverét kereste, vagy a baltát. – Az én hibám – mondta Silver –, hogy gyerekekkel dolgozom. Megint lábon lőtte Huntert, közel a térdéhez. Hunter előtt egy pillanatra minden elfehéredett, aztán úgy érezte, mintha kiesett volna egy kis idő az emlékezetéből. – Van még más, aki olyan, mint te? – követelőzött tovább Silver.

– Cseszd meg! – Hány éves vagy? Tizenhat? Nem csoda, hogy nem tudtad megmenteni apádat. Nem csoda, hogy… – Fogd be! Nem tudsz te semmit! Ő egyáltalán nem hasonlított rád! – Igazad van – felelte Silver. Fegyverével célba vette Hunter fejét. – Én megteszem, amit meg kell tennem. Meghúzta a ravaszt. A fegyver eldördült. Hunter látta a torkolattüzet, de ez volt minden. Aztán Silver felkiáltott, és gázszag terjedt szét a levegőben. Hunter tüzet is érzett. Messze volt még, de egy dühös tűzgömb az ő irányukba tartott. Biztosan a kölykök okozták menekülés közben, valamerre távolabb az alagútban. Nyilván a vérveszteség miatt, Hunter nehezen követte az eseményeket. Különösen, amikor Michael előbukkant a sötétségből, és nekicsapta Silvert a betonfalnak, elég erővel ahhoz, hogy a fal megrepedjen. Faldarabok potyogtak Hunter köré. Silver a földre rogyott. Hunter érezte, hogy a vállánál fogva valaki felemeli. Kinyitotta a szemét, bár nem emlékezett, mikor csukta be. Gabriel vonszolta őt. De közben Gabriel a testvéreire nézett. – Tennünk kell valamit! Érzem, hogy egyre erősebb lesz! Tűz. Gabriel érezte, ahogy a tűz életre kel. Hunter is érezte, ahogy tomboló dühként egyre duzzadt és feléjük haladt. – A gyerekek… – kezdte Hunter. Meg kellett nedvesítenie a száját és erősen koncentrálnia, hogy össze tudjon rakni egy mondatot. – A gyerekek kijutottak? – Aha. Kint vannak. Gabriel nem hangzott túl boldognak ettől. Hunter érezte a hőt, a dühöt maga körül a levegőben. Aztán érezte a tüzet, igazi tüzet, ami az alagúton keresztül száguldott. Hunter agya próbált pánikba esni, de a fejét is alig tudta felemelni. Viszont legalább össze tudott rakni egy értelmes mondatot. – Gabriel! Meg kell állítanunk a tüzet!

Túl késő volt. Hunter érezte, ahogy végigfut rajta a tűz. Hő égette a tüdejét és perzselte az arcát, és elvakította egy pillanatra. De aztán megérezte Gabriel erejét. Barátja megpróbálta megzabolázni a tűz, a saját eleme energiáját, hogy megfékezze a tűz terjedését. Ám túl sok volt. Gabriel nem bírt vele egyedül. A tűz ki akart törni ezekből az alagutakból, és Gabriel nem volt képes kordában tartani. De aztán egy másik erő kapcsolódott Gabriel erejéhez. Nick próbálta elvonni az oxigént, és ezzel megfojtani a tüzet. Ez sem volt elég. Chris erőt merített a csövekből áramló gőzből és a falon csöpögő vízből. Kevés volt. A tűz gyengült, lassult, de nem eléggé. Hunter hallotta, hogy törmelék potyog az alagút aljára, de túl sokára jött rá, hogy mit is jelent ez. Silver kezdett lábra állni. És Silver erőt vonzott magához, rengeteg erőt a körülöttük lévő levegőből. Hunter érezte, ahogy egyre csak növekszik az Őrző ereje, és tudta, hogy Silver képes lenne megölni Merrickéket itt és most, ebben az alagútban, a saját erejük ellenére. Így Hunter azt tette, amiről azt mondták neki, hogy soha ne tegye meg. Hozzáadta az erejét a többiekéhez. És mint ahogy az utolsó láncszem a helyére pattan, úgy alkotott az ő ötösük is teljes kört. Minden tétovázott. A pusztító erő ott volt Hunter kezében, és úgy világította meg a fiú előtt a teret, mintha egy elektromos hálózatra kapcsolódott volna. Várta az útmutatását. Hunter Silver felé pillantott. Aztán a fiú minden csepp erőt Silver irányába lökött. Hunter úgy érezte, hogy az erő elhagyja a testét, és Silver testének csapódik. Aztán nem érzett semmit.

34. FEJEZET Eltartott egy pillanatig, mire felérte ésszel, hogy hálásnak kellene lennie azért, hogy egyáltalán felébredt. Infúziót kötöttek a kezébe, és oxigén orrkanül futott végig az arcán. Semmije sem fájt igazán, ezzel együtt egy csepp kedve sem volt kimászni az ágyból. Csontjaiba tompa, nyugtalanító fájdalom költözött. Megpróbálta megmozdítani a lábait. Mozogtak. Fájtak, de mozogtak. Nem bilincselték az ágyhoz, ami szintén jó hír volt. Az egyik Merrick iker aludt a szoba túloldalán lévő fotelágyon. A pólójára ez volt írva: Szeretek rákeresni magamra. Gabriel. Hunter nem tudta biztosan, hogy ez jót jelent vagy rosszat. – Szevasz! – szólalt meg Hunter. Semmi. Megint megpróbálta. Végül fölvett egy doboz papír zsebkendőt az ágya mellett lévő kis szekrényről, és hozzávágta. Gabriel felriadt és felült. Megragadta a dobozt, és az ablakpárkányra dobta. – Haver, szerencséd, hogy megsebesültél, különben ezt feldugnám a… – Majd később! Mi történt? – Te… jó… ég, Hunter, igazán nagyon szívesen! – trillázta Gabriel fejhangon. – Kirobbanó élmény volt megmenteni az életedet!

H

UNTER KÓRHÁZBAN ÉBREDT.

Nem lehetett annyira mérges, ha viccelődött. De az is lehet, hogy dühöngött. Néha nem lehetett nála tudni. – Talán, ha elmondanád, mi történt, akkor én is nekifognék a „köszönöm szépen” résznek. Gabriel arcáról eltűnt a gúnyolódás. – Amikor rájöttünk, hogy a bevásárlóközpont hamis nyom volt, el kellett döntenünk, hogy megkeressünk téged, vagy tűnjünk el a környékről, mielőtt az iskola felrobban. – Gabriel megvonta a vállát, és pajkos mosoly csillant meg a szemében. – Úgyhogy pénzfeldobással döntöttünk. – Köszönöm, hogy megkerestetek! – Annak az érmének kéne megköszönnöd. Hunter egy hosszú pillanatig nem mondott semmit. Gabriel várt. Aztán Hunter félrefordította a tekintetét. – Sajnálom, hogy hazudtam a bevásárlóközponttal kapcsolatban. Én csak… én csak nem akartam, hogy bárkinek bántódása essen… – Tudtuk, hogy hazudsz. Hunter pislantott. – Mi? – Tudtuk. Mit gondolsz, miért találtunk rád olyan gyorsan? – És ennek ellenére is utánam jöttetek? – Nem vagyok benne biztos, hogy valaha valaki is elmagyarázta neked, hogy működik az az egész barátság cucc, de… – Gabriel szúrósan Hunterre meredt. – Igen, te állat. Utánad mentünk. Hunter nem tudta, mit mondhatna erre. Így Gabriel tovább beszélt. – Eltartott egy ideig, mire rád találtunk. Aztán megláttuk azt a pöcsfejet, ahogy rád céloz a fegyverével. Megpróbáltam azt a trükköt, amit említettél, hogy megállítjuk a szikrát, mielőtt elsülne a fegyver. Hunter emlékezett a villanásra, arra, ahogy Silver kezében felrobbant a pisztoly. – És mi történt? – Na, szóval, annyi erőm nem volt, hogy minden sikerüljön, de azzal is megelégedtem, ami kisült belőle. Most már felfogta Hunter. Megértette a komolytalan válaszok mögötti tartalmat.

– Kösz! – Ha hagytalak volna meghalni, esélyem sem lenne seggbe rúgni, amiért Noah Dean után eredtél. Hunter felkönyökölt. – Mindezek után miért vagy még mindig ilyen zabos amiatt? Most először látszott valódi düh Gabriel arcán. – Azért, te seggfej, mert engem is magaddal kellett volna vinned. Hunter visszazuhant a párnára, és azon viaskodott magában, hogy most megüsse Gabrielt vagy inkább ölelje meg. – Akkor azon az éjszakán, amikor lelöktél a lépcsőről, nem azért voltál dühös, mert esetleg átvertem a családodat? Azért szállt el az agyad, mert nem vittelek magammal? – Naná, hogy azért! Nick sosincs benne ilyen ügyekben. Hunter meghatódott. – Mindjárt könnyekben török ki. – Cseszd meg! – Aztán Gabriel arckifejezése megváltozott. – Nagyon más vagy a piercingjeid nélkül. Hunter keze végigsuhant az arcán. Minden karika eltűnt. – Mi történt? – Volt egy MRI-d. – Gabriel a tévé feletti órára pillantott. – Anyukád hamarosan visszajön. – Itt volt? – Itt szokott aludni. Itt szokott aludni? – Mióta vagyok kórházban? – Két napja. – Mi történt Silverrel? – Hunter egy pillanatra elhallgatott. Emlékezett az érzésre, ahogy az erőt az ellenségének irányította. – Meghalt? Úgy tűnt, Gabriel felkészült Hunter reakciójára. Az ajtó felé pillantott, mielőtt közelebb húzta a székét. – Letartóztatták. Hunter megint feljebb tolta magát az ágyban. – Szóval még mindig él? – Hát, a kirobbanó erőd sok kárt okozott, de nem eleget ahhoz, hogy megölje Silvert. Kivonszoltuk. Szükségünk volt valakire, aki

elviszi a balhét mindenért: a kölykök elrablásáért és a rejtegetésükért az iskola alatt, téged is beleértve. Ez az egyetlen hihető történet, ami mindent lefed: az eltűnésedet, a lövöldözést a házunknál… Hunter hitetlenkedett. – És ti hogy jöttök a képbe? – Mi nem is voltunk a városban. Hétvégi főiskola-látogatáson voltunk Nickkel. Kihagytuk az egész patáliát. Hunter kinyitotta a száját. És becsukta. – Ejha! – Szerencsére Layne apja mindent elsimít a zsarukkal. Mike folyton azt mondogatja, hogy az a fazon eszméletlen jól csűricsavarja. – Mi van a kölykökkel? – Ők azt mondták, amit mondtunk, hogy mondjanak. Ők sem akarták elvinni a balhét. – Mindannyian biztonságban vannak? Gabriel megrándította az egyik vállát. – Kicsit összezavarodtak. – Szünetet tartott, majd így folytatta: – Semmi hír Calláról. Megpróbáljuk kideríteni, pontosan kik voltak benne a balhéban, hogy távol tartsuk őket a bajtól. – Még több Őrző jön majd. Gabriel bólintott. – Tudom. Ezután elhallgattak, és sokáig nem is szóltak, mígnem Gabriel még közelebb húzta a székét, és karját az ágy korlátjára fektette. – Honnan tudta Silver, hol találhat rád? Hunter elterelte tekintetét Gabrielről a plafon pöttyös csempéjére. – Szerencséje volt, gondolom. Gabriel meglegyintette Huntert a feje tetején. Hunter félrekapta a fejét, és Gabrielre meredt. – Fuss neki még egyszer! – mondta Gabriel. Hunternek már olyan elege volt a hazudozásból. Sóhajtott egyet. – Bekapcsoltam Kate mobilját. – Miért? Miért tetted ezt? – Nem hittem, hogy ilyen gyorsan ott terem. Gabriel várt, de Hunter nem mondott semmi egyebet.

– Ez nem válasz arra, hogy miért tetted – szólalt meg végül Gabriel. – Nem akartam, hogy bárki más is megsérüljön. Én akartam megölni őt. És ha nem ment volna, akkor felrobbantottam volna az iskolát Silverrel együtt. – Jézusom, legszívesebben kiráznám ezt a sok hülyeséget belőled – rázta meg Gabriel Hunter vállát. – Amikor klassz dolgokat csinálsz, hadd legyek már én is benne! Hunter még egyszer a plafonra emelte a tekintetét. – Nem számítottam arra, hogy túlélem. Gabriel hangja lecsendesedett, nem volt benne gúny sem. – Miért? Hunter hirtelen fáradtnak érezte magát. – Menj el, Gabriel! – Nem. Miért tetted volna azt? Hunter összeszorította a szemét. Szempilláit nedvesnek érezte, és ujjai hegyét a szemeihez nyomta. – Mert Kate feláldozta magát értem. Ő volt az egyetlen ember, aki valaha megbízott bennem. – Haver! Hunter! Nem! Nem ő volt az egyetlen. Ő csak az egyetlen ember volt, akiben te is megbíztál. Hunter kinyitotta a szemét. Gabrielnek igaza volt. Régóta meg kellett volna bíznia Merrickékben. Egy csomó dolgot jóvá kellett tennie. – Sajnálom, hogy rossz barát voltam – szólt Hunter. – Nem vagyok benne biztos, hogy a „rossz” fedi a valóságot. – El sem hiszem, hogy két héttel ezelőtt majdnem megöltelek. Gabriel a szemeit forgatta. – Én elhiszem. Amilyen idióta vagy. Egy sötét hajú ápolónő kopogott az ajtón, de választ sem várva belépett. Egy tálca ételt hozott. – Nagyon örülök, hogy ébren vagy – mondta derűsen, enyhe akcentussal. – Éhes vagy? – Nem igazán. – Hagyja csak itt! – mondta Gabriel. – Én mindig éhes vagyok. A nő letette a tálcát az asztalra, és a fülébe dugta a sztetoszkópot.

– Ellenőrizhetném az életjeleidet? Hunter kinyújtotta a karját a vérnyomásméréshez. A nő rászorította a tépőzárat, aztán finoman végighúzta ujját a Hunter könyöke fölött lévő tetováláson. – Ó – szólalt meg a nővér –, a kedvenc közmondásom. – Az apámé is ez volt – mondta Hunter. – Afganisztánban szolgált? – Igen. De csak hat hónapot. – Várjunk csak egy percet! – szólalt meg Gabriel. – Valaki tudja, hogy mit jelent a titkos tetoválásod? Hunter Gabrielre nézett. – Ez nem titkos. Itt van a karomon. – Elég a bizonytalanságból! Mi van oda írva? – Semmi fontos – felelte Hunter. A nővér elmosolyodott, és meglazította a mandzsettát. – Az első nap, amikor megismerkedtek, barátok vagytok. A második nap már testvérek. Ez van odaírva. Gabriel arcáról eltűnt a mosoly. Aztán rácsapott Hunter vállára. Hunter rosszallóan ránézett. – Ez meg mi volt? – Testvériség – válaszolta Gabriel. – Üdv a családban!

35. FEJEZET

H

UNTER ÜLT A FŰBEN, A SZEMEIT BEHUNYTA.

A nap melegebb volt itt, a levegő pedig frissebb… mintha Kate teste erőt vonzana erre a pontra, még a halála után is. Hunter meg mert volna esküdni, hogy érzi a fahéj és az alma illatát. Ujjait a fűhöz érintette, és kinyitotta a szemét. – Bárcsak bámulhatnálak most, ebben a pillanatban! – szólt a fiú. Szellő kavargott a kis tisztáson, a lehullott levelek és a susogó lombok között. Azt hitte, ha eljön ide, képes lesz lezárni magában a dolgot. De csak még erősebben hiányzott neki lány. A levegő minden érintése, a föld minden illata, a víz hangja, ahogy a távoli partnak csapódott, az utolsó együtt töltött éjszakára emlékeztette. – Merrickékkel maradok egy időre – mondta Hunter. – Rendbe kell hoznom a dolgokat az anyámmal. Úgy értem… Michaelnek igaza volt. Anyám hibázott. De én is. Hülyén érezte magát, amiért a fűhöz beszél. Nyelt egyet és rájött, hogy képtelen abbahagyni. – Nem volt igazam apámmal kapcsolatban sem. Azt hiszem… azt hiszem, ő kedvelne téged. Hunter hangja megtört. – Sajnálom! Sajnálom! A szél vadul felerősödött, felborzolta a haját és felszárította a szeméből a könnyeit. Aztán a szél lecsendesedett, és a bőrét simogatta. Hunter érezte a szellőben a lány jelenlétét. – Nem tudtam megölni Silvert érted – mondta Hunter csendesen, miközben ujjaival a fűhöz ért. – Megint elhibáztam.

Ekkor egy kéz pihent meg a fiú vállán. – Nem hibáztad el – szólalt meg Michael. Hunter nem felelt semmit. – Távol tartottad Silvert attól, hogy megölje azokat a gyerekeket. – Nem öltem meg őt. Meg kellett volna ölnöm. – A bosszú nem megoldás, Hunter. Úgy gondolom, apád tudta ezt. És szerintem te is tudod. Igaza volt. Hunter még nem állt készen, hogy lemondjon a bosszúról, de Michaelnek igaza volt. Michael tétovázott. – Apám mondogatott valamit, amitől mindig majd megőrültem. „Ha nem tudod helyrehozni azt, amit elrontottál…” – „Foglalkozz azzal, amit jól csinálsz.” – Hunter felnézett Michaelre. – Az én apám is ezt mondogatta régen. – Jó tanács. Hunter visszanézett a földre. A levegő békésnek érződött. – Köszönöm! – mondta Michaelnek –, hogy elhoztál ide! – Mehetünk? Vagy szükséged van még egy kis időre? Hunter utoljára megérintette a füvet. Aztán felállt. – Mehetünk. Menjünk haza!

A TÖRTÉNETEN TÚL Háttérzene a Szellemhez Fun: „Some Nights” Mindig vannak dalok, amiket akkor hallgatok, amikor könyvet írok, mert valahogy beindítják a gondolataimat, segítenek beleélni magam az adott karakter hangulatába. A Szellem írása elején nem volt olyan dal, ami így beszélt volna hozzám. Régi számokat hallgattam, megírtam egy fejezetet, megvakartam a fejem, aztán írtam még egy kicsit, de nem igazán jött az ihlet. Twitteren kértem javaslatokat, hogy miket hallgassak, és habár rengeteg nagyszerű tipp érkezett (közülük több szerepel is ezen a listán), Hunterhez egyik sem illett igazán. Aztán meghallottam a Some Nightsot a Funtól, és tudtam, hogy megtaláltam Hunter dalát. Minden szava telitalálat. Philip Phillips: „Home” A helyzet az, hogy ez volt az első év, amikor nem néztem az American Idolt (Brigid megismerkedett a határidő fogalmával). Nem is hallottam Philip Phillipsről egészen addig, amikor már mindenki tudta, hogy ki ő. De abban a pillanatban, ahogy meghallottam a dalt, tudtam, hogy szerepelni fog a Szellem háttérzenéi között. Egyik beszélgetésünkön Aliciával (az én csodálatos szerkesztőmmel) előálltam pár tervvel a cselekménnyel kapcsolatban, és azt mondtam: Ez a könyv nem arról szól, hogy Hunter megtalálja a szerelmet. Ez a könyv arról szól, hogy Hunter megtalálja önmagát. Csak szüksége

van egy kis útmutatásra, és ez a dal engem nagyon emlékeztet a Michaellel való kapcsolatára. Train: „50 Ways to Say Goodbye” Ez egy fülbemászó és szellemes, ugyanakkor egyszerre sötét és vidám dal, és valami oknál fogva Hunter és Kate kapcsolatára emlékeztet. Pink: „Blow Me (One Last Kiss)” Hú! Imádom ezt a számot! Pink nagyon durva arc. Vagy ahogy Kristin Feliz mondaná, egy BAMF3. Ezt a dalt hallgatva mindig Kate jut eszembe. Gym Class Heroes, featuring Ryan Tedder: „The Fighter” Ez a dal abszolút megfelel arra, hogy felkészítsd magad valami nehéz dologra. Illik a könyvhöz, és teljesen passzol az életemhez is. Imádom. Cupid: „Cupid Shuffle” Ennek a számnak semmi köze a könyvhöz. Ki tudja, miért, de letöltöttem, és nem tudtam abbahagyni a hallgatását, miközben a Szellemet írtam. Nos, nem lesz minden szám menő, rendben? (Ugyan! Fogadok, már te is táncolsz, igaz? Down down, doyour dance…) Demi Lovato: „Give Your Heart a Break” Ezt a dalt azóta szeretem, hogy először hallottam. Annyira szokatlan, hogy egy lány megígéri egy srácnak, hogy nem fogja megbántani. Ez

3

BAMF: Badass anyaszomorító állat.

Motherfucker.

Magyarul

körülbelül:

durva,

egy ballada (vagy valami olyasmi), és nagyon szeretem benne a fordulatot. Tökéletesen illik Hunter és Kate történetéhez. Swedish House Mafia: „Don't You Worry Child” Nem hallottam ezt a dalt addig, amíg sor nem került a Szellem szerkesztésére. Akkor rájöttem, hogy egy csomó módosítást el kell még végeznem, és ez a szám tökéletesen passzolt ahhoz a hangulathoz. Gyors, vezet a ritmus, és a szövege pontosan Hunterhez illik. Florence + the Machine: „Shake it out” Gyakran hallgatok Florence + the Machine-t, de fogalmam sincs, miről szólnak a számaik. Csak hallgatom a számokat és tetszenek. Ez a dal sem más, de számomra megindító, és segített kicsit másképp nézni Kate-re, segített meglágyítani a lány karakterének karcosságát. Úgyhogy, ha így nézzük, azt mondanám, hogy ez Kate dala. Tristan Prettyman: „My Oh My” Na, ez a dal le sem tagadhatná, hogy Kate és Hunter dala! Kate tudja, ki ő és mit akar, aztán megismerkedik Hunterrel, és végül mindent megkérdőjelez, amiben addig biztos volt. (Na és, Tristan Prettymannek hihetetlen hangja van.)

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Mindig az anyukámmal kezdem, és ezúttal sem lesz ez másképp: az ő bátorítása, támogatása és állandó iránymutatása nélkül, ami egész életemben vezetett, nem lennék ma ott, ahol vagyok, és ezt a könyvet sem tarthatnád a kezedben, kedves olvasó. Anya, te mindig inspirálsz. Köszönök neked mindent! Mandy Hubbard az én hihetetlenül tehetséges ügynököm és az egyetlen ember, aki tud arról az egyszarvúról, amit az asztalomhoz láncoltam. (A francba! Most már mindenki tudja. Egy szót se, rendben?) Mandy, köszönök mindent! Izgalmas veled bejárni az utat, amit ez a könyv jelent! Alicia Condon elvetemülten jó szerkesztő, nem véletlen, hogy rövid örömtáncot lejtek minden alkalommal, amikor a telefonom felvillan, hogy e-mailt kaptam tőle. Alicia és a csapat többi tagja a Kensingtonnál egyszerűen csodálatosak, és én ezúton szeretném kifejezni, milyen hálás vagyok mindazért a rengeteg munkáért, amit értem végeznek. Hanyagság lenne részemről, ha nem mondanék külön köszönetet a mesés újságírónak, Vida Engstrandnak, aki mindig rendelkezésemre áll, amikor csak szükségem van rá. A Viharhoz és a Szikrához kapcsolódó köszönetnyilvánításomat azelőtt írtam meg, hogy tudtam volna, milyen fantasztikus csapat az Allen & Unwin (az ausztráliai és új-zélandi kiadóm), így ezt most háromszor is le kell írnom: Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Eva, Jodie, Lara és a többi „Hagyma”: nincs hozzátok fogható. Köszönök mindent, amit azért tettetek, hogy az Elementálok-sorozat sikeres legyen!

Sok-sok ember segített, hogy a Szellem összejöjjön. Bobbie Goettler és Alison Kemper Beard hű barátaim és kritikusaim voltak a kezdetektől fogva, és az ő segítségük nélkül ez a könyv sem lenne az, ami. Hölgyeim, mint mindig, elképesztő anyák, csodálatos írók és csodálatos barátok vagytok! És én nem lennék itt nélkületek! Olvasók! Könyves bloggerek! Könyvtárosok! Tanárok! Ti is mind csodálatosak vagytok. Olyan sok fantasztikus emberrel ismerkedtem meg az írói karrierem kezdete óta, hogy lehetetlen lenne most mindenki nevét felsorolni, de szeretném, ha tudnátok, hogy mindannyian mélyen megérintettetek. Szeretek (és igyekszem meg is válaszolni) minden e-mail/ Twitter/ Facebook/ Goodreads/ postagalamb/ stb. üzenetet, amit kapok tőletek. Köszönöm mindenkinek a támogatást! Külön köszönettel tartozom annak a néhány csodálatos bloggernek és barátomnak, akik esélyt adtak egy kezdő szerzőnek, és megszerveztek egy fantasztikus blogturnét tavaly áprilisban: Sarahnak a Saz101-tól, Brodie-nak az Eleusinian Mysteries-től, Badass Bookie Lisának és Braidennek a Book Probe Reviews-tól, Kainak az Amaterasu Reads-től, Lisának a Read Me Bookmark Me Love Me-től, Shirley-nek a Shirley's Bookshelftől, Celine-nek a Forget-Me-Nottól, és Beccának a Reading Wishes-től. (Ha kihagytam volna valakit, kérlek, kérlek, kérlek, bocsássátok meg nekem! Attól még ugyanolyan lenyűgözőek vagytok!) Köszönöm mindenkinek a fáradozását és lelkesedését! Nem tudom elégszer mondani, mennyit jelent ez nekem. Hatalmas köszönet jár Wes Parkernek, aki egymaga kezeli az Elementalists rajongói oldalt a Facebookon. A Photoshop-tudásod újra és újra bámulatba ejt. Már akkor hittél bennem, amikor a könyvem még el sem jutott a boltokba, és remélem, egy nap meghívhatlak egy csésze kávéra (vagy a fenébe is, egy egész rohadt vacsorára!), így végre találkozhatunk, és személyesen köszönetet mondhatok mindenért. Szeretném megköszönni még mindazoknak, akik elolvasták a Szellem korai változatát, és megosztották velem az ezzel kapcsolatos gondolataikat: Sarah Gonder, Wes Parker, Tom Berry, Nicole Kalinosky és Sarah Fine, srácok, ti mind királyak és csodálatosak

vagytok! Kérlek benneteket, ne mondjátok el senkinek, milyenek voltak azok a korai változatok, oké? Végül, az én Kemmerer fiaim, Jonathan, Nick és Sam baba: mindennap eszembe juttatjátok, milyen szerencsés vagyok. Ám extra-külön köszönet jár az én csodálatos férjemnek, Michaelnek: te vagy a legjobb barátom, az én személyes szurkolói csapatom, a férfi, akihez volt szerencsém feleségül menni. Köszönök mindent, drágám!