Boszorkánykönyv.pdf

Boszorkánykönyv

BOSZORKÁNYKÖNYV

JÓSZÖVEG MÛHELY KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Witchcraft © 2000 Children’s Children's Leisure Products Limited, David Dale House, New Lanark, ML11 9Dj, Scotland Fordította: FÜZÉKI ESZTER Magyar kiadás: © Jószöveg Borítóterv: Mûhely Kiadó, LÁZÁR2000, 2010 © JÓSZÖVEG MÛHELY KIADÓ FÁY ÉVA Fordította: – DR. FÓTI PÉTER FÜZÉKI Kecskeméti ESZTER u. 6. 1053 Budapest, Telefon/Fax: (36-1) 317-35-36 E-mail: [email protected] Borítóterv: Hungarian translation LÁZÁR© Füzéki Eszter

ISBN 978-615-5009-06-8 ISBN 963 913 440 6 © Jószöveg Mûhely Kiadó FÁY ÉVA – DR. FÓTI PÉTER Számítógépes 1066tördelés: Budapest, Szücs Ó u. BT., 11.Dunakeszi Postacím: 1244 Budapest, Pf. 826 Készült a debreceni Telefon: 302-16-08 Kinizsi Nyomdában Felelõs Fax: vezetõ: 226-59-35 Bördõs János www. joszoveg.hu E-mail: [email protected]

Tartalom Elsõ fejezet – Bevezetés Margaret Murray és a pogány elmélet Inkvizíció Canon Episcopi A boszorkányság mint eretnekség A boszorkányság Angliában A boszorkányság Skóciában A boszorkányság az amerikai gyarmatokon A boszorkányság Írországban Alice Kyteler A Magee-szigeteki boszorkányok A modern boszorkányság

17 17 19 20 21 22 25 26 27 27 28 28

Második fejezet – Boszorkányperek és kivégzések Híres európai boszorkányperek A bambergi perek A trèves-i perek A würzburgi perek

31 32 32 34 35

Híres angliai boszorkányperek A chelmsfordi boszorkányperek A Pendle-i boszorkányperek A Warboys-i boszorkányperek

36 36 37 38

5

BOSZORKÁNYKÖNYV Híres skóciai boszorkányperek Az aberdeeni boszorkányperek A North Berwick-i boszorkányperek A pittenweemi boszorkányperek

39 39 40 42

Híres amerikai boszorkányperek A salemi perek

43 43

A boszorkányüldözõk Mattew Hopkins

58 59

A boszorkányperek bírái Pierre de Lancre Boszorkányüldözés A boszorkányság vádjai Külsõ megjelenés Kísérõ szellemek Gyógyítás Jóslás és jövendõmondás Halál- vagy károkozás boszorkányság révén Viharkeltés Lovaglás seprûnyélen Szerzõdés az ördöggel Szombati összejövetelek Próbák, vallomások és kínzás Próbák Vallomás A vallomás visszavonása A közvetett kínzás Kínzógépezetek Vizes kínzás vagy próba prób a

63 63 64 65 65 66 67 68 68 69 69 70 71 71 73 78 80 81 82 86

6

ARTALOM T ARTALOM

Egyéb kínzási módok A vallomás utáni kínzás A kínzás vége A kivégzések Összefoglalás

86 87 87 87 89

Harmadik fejezet – Boszorkányok és mágusok: vádlottak és beismerõk Az aberdeeni boszorkányok Abramelin mágus Isobel Adam Agrippa Albertus Magnus Alphonsus de Spina Charles Arnold Anne Baites A bambergi boszorkányok Margaret Barclay Francis Barrett Elizabeth Barton Elizabeth Bennet Chatrina Blanckenstein John Blymire Pierre Bocal Christine Boffgen Raymond Buckland George Burroughs A chelmsfordi boszorkányok Elizabeth Clarke Elizabeth Clauson Isobel Cockie 7

91 91 91 92 92 94 94 94 95 95 96 97 98 99 99 102 105 106 107 108 109 111 111 113

BOSZORKÁNYKÖNYV A kölni boszorkányok A connecticuti boszorkányok Mrs. Corbyn Giles Corey Martha Corey Janet Cornfoot Mrs. Julian Cox Isobel Crawford Aleister Crowley Elizabeth Device Mercy Disborough Gilly Duncan Susanna Edwards Az exeteri boszorkányok John Fian Dietrich Flade Joan Flower Anne Forster Elizabeth Francis Gerald Gardner Louis Gaufridi Sarah Good Alice Goodridge Isobel Gowdie Urbain Grandier Dorothy Green Rebecca Greensmith Isobel Grieson Louis van Haecke George Hahn

8

113 114 115 115 116 116 117 118 119 120 120 121 123 123 124 124 124 126 127 128 130 132 132 134 136 141 141 142 143 144

ARTALOM T ARTALOM

Isobel Haldane Katherine Harrison Catherine Henot Mary Hunter Isobel Insh Mary Johnson Ursula Kempe Beatrice Laing Mrs. Nicholas Lawson Eliphas Levi Temperance Lloyd Effie MacLean A Magee-szigeteki boszorkányok Andrew Mann Magdalena Mattsdotter Alice Molland Nanny Morgan Maria Renata Singer von Mosau Barbara Napier Alice Nokes A North Berwick-i boszorkányok Rebecca Nurse Isobel Ogg Margaret Ogg Sarah Osborne Mary Parsons A Pendle-i boszorkányok Joan Petersen A pittenweemi boszorkányok Elizabeth Proctor

9

144 145 146 146 146 147 147 148 149 150 151 151 152 152 153 153 154 155 156 157 157 158 159 159 159 160 160 162 163 164

BOSZORKÁNYKÖNYV John Proctor Redcap mama Anne Redfearne Helen Rogie A St. Osyth-i boszorkányok A salemi boszorkányok Agnes Sampson Alice, John és Agnes Samuel Sathan Michael Scott Shipton mama Ellen Smith Elizabeth Sowthern A stamfordi boszorkányok John Steward Tituba Mary Trembles A trèves-i boszorkányok Charles Walton A wappingi boszorkány A warboys-i boszorkányok Agnes Waterhouse Joan Waterhouse Thomas Weir Jane Wenham Anne Whittle John Willard Christine Wilson Janet Wishart Elizabeth Woodville Elizabeth Wright 10

164 165 165 165 166 167 167 170 173 173 173 175 175 175 176 177 178 178 179 182 182 182 183 183 185 186 186 187 188 188 190

ARTALOM T ARTALOM

John Wrightson Alice (Alse) Young

190 190

Negyedik fejezet – A boszorkányság kapcsolatai

191

ÉLÕLÉNYEK ÉS ISTENSÉGEK

191

Bagoly Démon Démoni megszállottság Denevér Farkas és farkasember Fekete kutya Fekete macska Feketerigó Fõpap Fõpapnõ Gyík Házinyúl Hekaté Holló Incubus Istennõ Kakas Kecske Kísérõ szellem Kutya Ló Macska Méh Menyét

191 191 192 192 193 194 194 194 195 195 195 195 196 196 196 197 197 198 198 200 200 201 203 203 11

BOSZORKÁNYKÖNYV Ördög Pók Striga Sündisznó Szarvasisten Vaddisznó Vadnyúl Varangy Varjú

204 205 205 205 206 206 206 207 208

SZEMÉLYEK

209

Cowan 209 Fehérboszorkány 209 Varázsló

209

NÖVÉNYEK

210

Alma Angyalgyökér Babér Beléndek Bodzafa Bürök Cickafarkkóró Fagyöngy Feketeüröm Fokhagyma Földitök

210 210 210 211 211 212 212 212 213 213 214 12

ARTALOM T ARTALOM

Fûzfa Galagonya Gyûszûvirág Hegyi szil Körömvirág Madárberkenye Mandragóra Maszlagos nadragulya Mogyorófa Páfrány Rozmaring Tiszafa Tojásfa Tök Tölgy Tölgygubacs Varjúháj Veresberkenye

214 214 215 215 215 216 217 218 218 219 219 219 220 220 220 221 221 221

ANYAGOK

221

Borostyánkõ Haj Köpet Körömdarabkák Méreg Ólom Sárgaréz Só Szenteltvíz

221 222 223 223 224 224 225 225 226 13

BOSZORKÁNYKÖNYV Vas Vér Víz Vizelet Zöld kalcedon

226 227 228 229 230

TÁRGYAK, HELYEK, FOGALMAK Amulett Ár Árnyékok könyve Baba Balkéz Boszorkánygömb Boszorkányjel Boszorkánykalap Boszorkánykõ Boszorkányládikó Boszorkánylétra Boszorkányüveg Bûvöskönyv Csomó E le m e k Érlekötõ fonal Fekete könyv Gombostû Gyertya Harang Ké p Képmás

231 231 231 232 232 232 233 233 234 235 235 235 236 236 237 238 238 238 238 239 240 241 241

14

ARTALOM T ARTALOM

Kereszt Könny L ig e t Malleus Maleficarum Megdicsõült kéz Nyílhegy Obszcén csók Olló Osculum infame Ördög-jel Ördög-szerzõdés Ötágú csillag Ötszörös csók Patkó Pálca Pentagram Repülõ varázsital Seprûnyél Sütemény és bor Szemmelverés Szemölcs Szégyencsók Térdszalag Tojás Üst Útkeresztezõdés Vállzsinór Varázskör Varázsvesszõ

242 242 243 243 244 245 245 245 246 246 247 248 249 249 249 250 250 250 252 253 253 254 254 254 255 256 256 257 257

15

BOSZORKÁNYKÖNYV TETTEK ÉS CSELEKEDETEK Alakváltás Beavatás Démoni megszállottság Gömbjóslás Holdceremónia Kézfogó Küldés Maleficia Megszállottság Metamorfózis Nyilazás Ördögûzés Repülés Sírrablás Táncolás Viharkeltés

258 258 258 259 261 261 261 261 262 262 262 262 262 262 262 263 263

SZAVAK Bûbáj Éjszakai varázsige Rontás

264 264 265 265

ÖSSZEJÖVETELEK ÉS CSOPORTOK Boszorkánygyülekezet Feketemise Hallowe’en Szombat Walpurgis éj

265 265 267 268 268 270

16

ELSÕ FEJEZET

Bevezetés Gyermekkorunktól kezdve mindannyiunkban tiszta, elõítéletszerû kép él arról, milyenek is a boszorkányok: csúnya öregasszonyok, akik fekete kabátot és magas, széles karimájú kalapot viselnek, s seprûnyélen repülnek, és gonoszan fecsegnek, miközben fekete üstjükben bûzös kotyvalékot kevergetnek, vagy szemmel vernek. A képhez gyakran hozzátartozik még a boszorkákat árnyékként követõ fekete macska és egy düledezõ kunyhó is. Sajnos a boszorkányság egészére vonatkozó elképzelésünk korántsem olyan tiszta, mint a hagyományos boszorkányokkal kapcsolatos. Mindössze annyit mondhatunk, a hagyomány szerint köze van a mágiához és kapcsolódik az ördöngösséghez. Ezen túlmenõen fogalmaink pontatlanok, hiszen a boszorkányság kifejezés a történelem folyamán, a különbözõ idõszakokban mást és mást jelentett.

MARGARET MURRAY ÉS A POGÁNY ELMÉLET A boszorkányság pontos mibenléte körüli fogalomzavart közelrõl sem oldotta meg Margaret Murray munkássága. Az 1863 és 1963 között élt brit antropológus, archeológus és egyiptológus egyiptológiai tanulmányai során kezdett el érdeklõdni a boszorkányság iránt. 1921-ben megjelent The Witchcult in Western Europe [Boszorkánykultusz Nyugat-Európá17

BOSZORKÁNYKÖNYV ban] címû könyvében azt állítja, hogy a boszorkányság eredetileg régi pogány, szervezett vallás volt, amely az õsidõkig nyúlik vissza, és amelynek története folyamatos. Azt a boszorkányságot, amely a középkorban és a reneszánsz alatt oly nagy hisztéria középpontjában állott, ezen õsi vallás maradványának tekinti. Murray egyes következtetései Sir James Fraser 1890-ben napvilágot látott Az aranyág címû munkáján alapszanak. Fraser felvetette, hogy a boszorkányság esetleg õskõkori eredetû. Többek között a boszorkányperek írott anyagát is átkutatva Murray azonban ennél lényegesen tovább ment és azt állította: szoros összefüggés állapítható meg egyes õsi pogány vallási szokások és a boszorkányüldözések korában magukat boszorkányoknak vallók rítusai között. Murray érvelése szerint a boszorkány vallás részben állandóan létezett, de a kereszténység a föld alá kényszerítette. Az elmélet szerint az õsi szertartások a boszorkányok rendszeres összejöveteleinek köszönhetõen maradtak fenn a történelem folyamán. Murray tézise, miszerint a boszorkányság folyamatos és folytonos pogány vallás volna, komoly vitát váltott ki. Elméletét sok mai boszorkány alátámasztja, ugyanakkor bizonyítékok hiányára utalva számos tudós elutasítja. Murray nem javított saját szavahihetõségén azzal, hogy 1954-ben Angliában megjelentette The Divine King [Az isteni király] címû könyvét, amelyben azt állította, hogy Hódító Vilmostól I. és VI. Jakabig minden angol király kriptobo kriptoboszorkány szorkány volt, továbbá továbbá,, hogy az évszázadok folyamán számos államférfit nem az eddig elfogadott módon, hanem boszorkány szertartások során öltek meg. Murray elmélete, amelynek értelmében a boszorkányság folyamatos, titkos pogány vallás volna, amely a boszorkányüldö18

BEVEZETÉS zések idõszakaiban fontosabbá és észrevehetõbbé vált, figyelmen kívül hagyta az egyház szerepét a boszorkányok körüli hisztériában. Azt sem hangsúlyozta megfelelõképp, hogy a kutatása fõ alapjául szolgáló vallomások teljesen kiagyaltak voltak. Számtalan vallomást valamilyen rettenetes kínzási módszerrel vagy esetleg finomabb módon, de kikényszerítettek, és a vallomásokban még országról országra is megfigyelhetõ hasonlóságok jórészt a kérdések egységességére vezethetõk vissza. A különbözõ országokban lefolytatott boszorkányperek nagyobb hasonlóságot mutatnak, mint a Malleus Maleficarum alapján gondolhatnánk. Ez a boszorkányságról szóló, „Boszorkányok kalapácsa” néven is ismert könyv 1486-ban Németországban jelent meg elõször, és késõbb Európa, majd Anglia szerte a boszorkányperek kézikönyvévé vált.

INKVIZÍCIÓ Az egyház komoly szerepet játszott a boszorkányság állítólagos fellendülésében. E tevékenysége mintegy kiterjesztése volt az eretnekség felszámolására irányuló törekvéseknek. A római katolikus egyház a tizenharmadik század elején indította erõteljes hadjáratát, hogy a világ keresztény felébõl kiirtsa az eretnekséget. A hadjárat részeként Inkvizíció néven elhíresült bíróságokat hoztak létre, amelyek arról váltak hírhedté, hogy céljukat, minden eretnek felkutatását és megbüntetését, ami gyakran máglyahalált jelentett, rettenetes kegyetlenséggel és kínzásokkal igyekeztek elérni. Már azelõtt is, hogy az egyházi bíróságok és különösképp az Inkvizíció felfigyeltek volna a boszorkányságra, akadtak olyanok, akiket különbözõ mágia gyakorlásával vádoltak. Az õsidõktõl fogva majd minden társadalomban találhatók 19

BOSZORKÁNYKÖNYV olyan rétegek, amelyeket megragad a mágia és a bûbájosság. Ezt azonban nem tekintették fõbenjáró bûnnek, általában csak bírsággal vagy börtönbüntetéssel sújtották.

CANON EPISCOPI A boszorkányság számára az jelentette a problémát, hogy eretnekségnek számított, amitõl drámai módon megváltozott minden ezzel kapcsolatos hozzáállás. Azt gondolhatnánk, a boszorkányságra nem vonatkoztak az eretnekség vádjai, mivel érvényben volt egy ismeretlen eredetû és korú, fontos és elismert vallási dokumentum, a Canon Episcopi, amely szerint a boszorkányság tévhit és a boszorkányságban való hit hitetlenség. Ez az elképzelés a tizenkettedik század közepe táján épült be a kánoni törvényekbe. Így ebben az idõben úgy vélték, nem a boszorkányság eretnekség, minthogy ez csupán valami lázas képzelet szülötte, hanem a boszorkányságba vetett hit. Noha a Canon Episcopi tagadta a boszorkányság létét, akaratlanul is támogatta a boszorkányság ellen irányuló mozgalmat. A Canon beszámolt rászedett nõkrõl, akik azt hitték, képesek különbözõ állatokon pogány istennõjük, Diana tiszteletére tartott éjszakai szertartásokra lovagolni. A boszorkányok állítólagos tevékenységeinek egyike-másika, amelyeket feljegyzett a Canon, késõbb a boszorkányok elleni vádak alapjává váltak. A Canon Episcopit sokáig nagy tisztelet övezte, de a boszorkánysággal kapcsolatos magatartás fokozatosan megváltozott. A domokosrendi Aquinói Szent Tamás (1226–1274) nagyban hozzájárult az egyház álláspontjának megváltozásához. Úgy vélte, hogy a boszorkányok képesek többek közt repülni, alakjukat megváltoztatni, vihart okozni, feltétel nélküli 20

BEVEZETÉS egyezséget kötnek az ördöggel, és szexuális kapcsolatra lépnek a démonokkal. Szent Tamás meggyõzõdése szerint a démonok és az ördög megkísérti az embert.

A BOSZORKÁNYSÁG MINT ERETNEKSÉG Aquinói Szent Tamás tekintélyes teológus volt, akinek gondolatai nagy súllyal estek latba, jelentõs hatást gyakorolva azokra, akik részt vettek a boszorkányok késõbbi üldözésében, és határozottan befolyásolták az egyház boszorkányokkal kapcsolatos nézeteit. Ugyan még mindig létezett a Canon Episcopi, de az idõvel egyre inkább hitelét vesztette. Kialakult és fokozatosan megerõsödött az álláspont, amely a boszorkányságot egyszerre tekintette valóságnak és az eretnekség egy fajtájának. A tizennegyedik század elsõ felében sok embert perbe fogtak, és boszorkányként máglyára küldtek Dél-Franciaországban, s e kegyetlenségek késõbb elterjedtek Olaszországban, Németországban és Svájcban is. Hatalmas lendületet adott a boszorkányok elleni küzdelemnek VIII. Ince pápa 1484-ben kibocsátott bullája, amely kiemelte az Inkvizíció és eretnekek elleni buzgó harcuk jelentõségét, beszámolt a Németországban és másutt elkövetett gonosztettekrõl, és elítélte az állítólagos tetteseket mint olyanokat, akik istenkáromló módon lemondanak vallásukról. A szóban forgó bûnök többek között ördöggel cimborálás, emberek, állatok és termény szemmel verése voltak. Az Inkvizíció tagjai rendkívüli örömmel fogadták a pápai bullát, amely azt jelentette, hogy most már hivatalosan is eretnekségnek tekinthették a boszorkányságot, és a megvádolt boszorkányokat úgy kezelhették, mint az eretnekeket. Ekkorra az 21

BOSZORKÁNYKÖNYV Inkvizíció már annyi embert fogott perbe, és küldött máglyahalálba, hogy kezdtek kifogyni az eretnekekbõl. Két évvel késõbb megjelent az Inkvizíció két domonkos rendbeli tagja által összeállított Malleus Maleficarum (lásd még 19. oldal, és Negyedik fejezet 243. oldal), a „Boszorkányok kalapácsa”, a boszorkányság és a boszorkányüldözés kézikönyve, amely aztán jelentõs hatással volt mindazokra, akik a megvádolt boszorkányokat azonosították, bíróság elé állították, és elítélték. Így indult meg a boszorkányperek özöne, amelyrõl bõvebben a második fejezetben lesz szó. A perek az Inkvizíciónak az eretnekek elleni eljárások során kialakított módszerei szerint zajlottak. Mivel összefüggést feltételeztek az eretnekség és a boszorkányság között, számtalan embert kegyetlen kínzásoknak vetettek alá, amelyekbe sokuk bele is halt. A boszorkányok elleni hisztéria 1560 és 1660 között érte el a csúcspontját, de kisebb mértékben még vagy további kilencven évig tartott. Az inkvizíciós boszorkányperek „fénykorában” Franciaországban és Németországban zajlottak a legkegyetlenebb üldözések. 1500 után maga az Inkvizíció kevés pert indított, késõbb más egyházi vagy világi bíróságok vezették a tárgyalásokat. Európában, Angliában és Amerikában az 1730-as évekre az egyház és az állam nagyjából megszûnt a boszorkányokat üldözni, ugyanakkor Franciaországban még 1745-ben is történtek boszorkányság vádjával kivégzések. Az utolsó, boszorkányság miatt kivégzett személy a bajorországi Anna Maria Schwagel volt, õt lefejezték. A BOSZORKÁNYSÁG ANGLIÁBAN Fontos megjegyeznünk, hogy az Inkvizíció boszorkányellenes tevékenysége az európai kontinensre korlátozódott. A perek elengedhetetlen részének tartott kínzás tilos volt Angliá 22

BEVEZETÉS ban, és a boszorkányság itt polgári bûnnek számított. Ezen túlmenõen, a Malleus Maleficarumot csak 1584-ben fordították le angolra, s így a könyv születése után mintegy minteg y száz évvel késõbb kezdett hatást gyakorolni a boszorkányperekre. Angliában a kivégzendõ boszorkányokat nem máglyára küldték, hanem felakasztották. Az angliai boszorkányhisztéria csak jóval az európai után kapott teljes lendületet. VIII. Henrik 1542-ben hozott Boszorkánytörvénye lehetõvé tette ugyan, hogy a boszorkánysággal gyanúsítottakat az állam perbe fogja és megbüntesse, de a törvény célja az volt, hogy megakadályozzák, hogy az állítólagos boszorkányok kárt okozzanak másoknak, s nem az, hogy eretnekségért elítéljék õket. E törvény értelmében egyetlen embert állítottak bíróság elé, de ez az eset is kegyelemmel végzõdött. VI. Edward 1547-ben visszavonta a törvényt. törvényt . 1563-ban Erzsébet királynõ azonban újabb Boszorkánytörvényt hozott, amellyel Angliában is kezdetét vette a boszorkányhisztéria. Noha a törvény kitételei nem voltak olyan szigorúak, mint az európaiaké, mégis megengedték, hogy kivégezzék azt, akit boszorkányság vagy bûbájosság által elkövetett gyilkosságban találtak vétkesnek. Elterjedt az a nézet, miszerint Erzsébetre komoly befolyást gyakoroltak püspökei, akik tanúi voltak néhány európai pernek és az ezeket követõ boszorkányégetésnek, valamint pletykák keringtek az Erzsébet elleni állítólagos boszorkány összeesküvésrõl is. A boszorkányságtól való félelem szintén befolyásolta a közvéleményt, s Angliába is eljutott a híre az Európában történteknek. Az angliai boszorkányhisztériának nem volt ugyan közvetlenül köze az eretnekség-vádakhoz, közvetve azonban mégis összefüggésben állt velük, mivel az európai perek híre félelmet és nyugtalanságot keltett a boszorkányok esetleges jelenlétével szemben. 23

BOSZORKÁNYKÖNYV 1581-ben megszületett egy újabb szigorú törvény, ám angliai I. (és skóciai VI.) Jakab 1604-ben hozott Boszorkánytörvénye ennél lényegesen drákóibb volt. Számos angliai boszorkányper e törvény értelmében zajlott. Akasztásos halállal volt büntethetõ az, akit boszorkányság útján másoknak való károkozásban vétkesnek találtak, függetlenül attól, hogy az illetõ meghalt-e vagy sem. A törvény bûncselekménynek tekintette a gonosz szellemekkel való érintkezést is. Az angliai boszorkányhisztéria az 1640-es évekre érte el „csúcspontját”; az országban politikai és társadalmi nyugtalanság uralkodott, s a közvélemény bûnbakot keresett. Ekkor tevékenykedett Matthew Hopkins, a hírhedt boszorkányüldözõ (lásd Második fejezet, 59. oldal). Az 1604-es törvény 1736-ig maradt érvényben. A tizenhetedik század második felére a boszorkányhisztéria fokozatosan lecsendesedett. Az utolsó, Angliában boszorkányság vádjával kivégzett személy az exeteri Alice Molland volt, 1684-ben. Az utolsó komoly vádemelés a leicesteri Jane Clarke ellen történt 1717-ben, és a vádat annak dacára ejtették, hogy sokan akartak a vádlott ellen tanúskodni. Az angliai boszorkányok sokkal inkább „egy kaptafára készültek”, mint az európaiak. Az európai gyanúsítottak sokkal eltérõbbek voltak, és bizonyos európai bíróságok a gazdagokra vetettek szemet, hiszen a boszorkányság vádjával elítélteknek meg kellett fizetniük saját perük és kivégzésük költségeit, maradék vagyonukat pedig elkobozták. Angliában a tipikus boszorkány furcsa külsejû, magányosan élõ, különc, szegény öregasszony volt, aki macskát tartott. Az ilyen embereket könnyen meg lehetett félemlíteni, és környezetük sem igen sietett segítségükre. Természetesen akadtak azonban kivételek is.

24

BEVEZETÉS A BOSZORKÁNYSÁG SKÓCIÁBAN Skóciában sokkal kegyetlenebbül bántak a boszorkánysággal vádolt személyekkel, mint Angliában, nem számíthattak nagyobb kíméletre, mint az európai boszorkányok. Noha az Inkvizíció maga nem mûködött közre, számos módszerüket Skóciában is használták, a presbiteriánus egyház csakúgy, mint egyes világi bíróságok nagy igyekezetrõl tettek bizonyságot a boszorkányság kiirtása terén. A boszorkányhisztéria némi késéssel ért el Skóciába, de amikor végül oda is eljutott, különleges kegyetlenséggel tombolt. Angliához hasonlóan, Skóciában sem közvetlenül az inkvizíciós eretnekvádak indították el a boszorkánypereket, de közvetett módon mégis fontos szerepet játszottak, hiszen Skócia erõsebb európai kapcsolatokat ápolt, mint Anglia, így az európai történések tö rténések is komolyabb hatással voltak Skóciára, mint Angliára. A boszorkányságtól való félelem így eljutott Skócia népéhez is. A Skót Mary királynõ 1563-ban a korábbiaknál szigorúbb törvényt hozott a boszorkányok ellen. A skóciai boszorkányhisztéria azonban akkor kapott igazán lendületet, amikor VI. Jakab (aki késõbb I. Jakab néven Anglia királya is lett) trónra lépett. VI. Jakabot Jaka bot gyak gyakran ran vádo vádoljá ljákk azzal azzal,, hogy hogy tovább tovább szí szította totta a hiszt hisztériá ériát,t, de vannak akik védelmükbe veszik, mondván, a vádak igaztalanok: VI. Jakab kora gyermeke volt, boszorkánysággal kapcsolatos véleménye megfelelt az akkoriban elterjedt nézeteknek. Jakab azonban azonban valóban kapcsolatban kapcsolatban állt Európával, Európával, és tisztában volt a boszorkányság ottani megítélésével és a perekkel. Úgy tûnik, kezdetben nem igen hitte el a North Berwick-i boszorkányper (lásd Második fejezet, 40. oldal) egynémely vádlottjának vallomását, de késõbb egyre nagyobb érdeklõdést mutatott a boszorkányság iránt, és a téma tanulmányozása végül egy 25

BOSZORKÁNYKÖNYV könyv megírásához vezetett: Daemonoligie címû mûve 1597-ben jelent meg. A könyv legalábbis a figyelem homlokterébe állította és felerõsítette a már meglevõ boszorkányellenes hangulatot, de egyes vélemények szerint kifejezetten felszította a nép boszorkányellenes hisztériáját. 1604-re Jakab Anglia királya is lett, és az ott hozott törvény (lásd Boszorkányság Angliában, 22. oldal) Skóciában is hatályba lépett. Egyes vélemények szerint noha a király maga is érdeklõdést mutatott a téma iránt, s számos boszorbo szorkánysággal kapcsolatos vádat elhitt, és védelmébe vette a vízpróbát (lásd Második fejezet, 86. oldal), valamennyire megpróbálta lecsendesíteni a hisztériát, amikor végképp mértéktelenné vált. A skóciai boszorkányperek az Angliában betiltott rendkívül kegyetlen kínzásoktól váltak hírhedté, mint például a kínzóeszközök, a hüvelykszorító és a spanyolcsizma használata, vagy a kínzások „kifinomultabb” módjai, például az alvásmegvonás (lásd Második fejezet, 82. oldal). Skóciában az európai szokásokhoz hasonlóan a halálra ítéltek máglyán végezték. Körülbelül 1700 után a boszorkányperek száma visszaesett. Az utolsó, kifejezetten boszorkányság vádjával folytatott per 1727-ben zajlott, amikor Janet Horne-t Dornochban elítélték, és kivégezték. Kivégzésének módja jól példázza a skót boszorkányüldözés kegyetlenségét: Janetet égõ szurokhordóba tették.

A BOSZORKÁNYSÁG AZ AMERIKAI GYARMATOKON Az amerikai boszorkányhisztéria sohasem érte el a máshol tapasztalható intenzitást, annak ellenére, hogy a salemi esetet (lásd Második fejezet, 43. oldal) megõrizte a történelem. Az amerikai boszorkányüldözés csak 1640 táján kezdõdött el, amikor Angliában a leghevesebben tombolt. A gyarmatokon a 26

BEVEZETÉS boszorkányságot illetõen viszonylag kevéssé éreztették hatásukat az angliai események. A Salemben kivégzettek mellett mindössze körülbelül tizenkét boszorkányság vádjával kivégzett emberrõl szólnak a feljegyzések Új-Angliában.

A BOSZORKÁNYSÁG ÍRORSZÁGBAN Noha az írek közismertek õsi, természetfeletti legendáikról és kelta misztikus vonzódásukról, Írországban nem uralkodott el az Európában, Angliában és Skóciában elterjedt boszorkányhisztéria. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy Írország jóval elzártabb volt Európától, mint Skócia és Anglia, s európai kapcsolatai is lazábbak voltak.

ALICE KYTELER Az elsõ feljegyzett írországi boszorkányper 1324-ben történt. A per alanya a Kilkennyben lakó Alice Kyteler, gazdag nemesasszony volt, aki három férje halálával jókora vagyonra tett szert. Amikor negyedik férje, Sir John Le Poer is megbetegedett, õ és gyermekei, akik nem akarták, hogy apjuk vagyona Alice-re szálljon, azt mondták a helyi ferences püspöknek, Richard de Ledre-nek, hogy Poer betegsége Alice-nek és esetleg boszorkányságnak tulajdonítható tulajdonítható.. A püspök, aki franciaországi tanulmányai során nagy valószínûséggel megismerhette az európai álláspontot a boszorkányságot illetõen, s talán szemet vetett Alice bûnössége esetén elkobzandó vagyonára, helyt adott a család gyanújának. Alice-t többek között ördöggel való cimborálással, szentségtörõ szertartások szervezésével, ördögimádók vezetésével és elsõ három férjének meggyilkolásával vádolták. 27

BOSZORKÁNYKÖNYV Alice Kytelernek befolyásos barátai voltak, ráadásul a püspöknek szembe kellett néznie azzal a hátránnyal, amit angolsága jelentett Írországban. Nem ment egykönnyen az Alice elleni vádemelés, s amikorra végül sikerült, Alice már Angliába menekült. Távollétében bûnösnek találták boszorkányság és eretnekség vétkében, de élete hátralevõ részét nyugodtan élte le Angliában. Sajnos egyesek, akik ellen bûnrészesként emeltek vádat, nem voltak ilyen szerencsések. Komornáját, Petronillát többször is eszméletlenre korbácsolták, míg végül beismerte az ellene és Kyteler ellen felhozott vádakat. Ezután kiközösítették, és 1324 novemberében máglyán elégették. Másokat, akik szintén Kytelerrel együtt kerültek vád alá, elfogtak, különbözõ büntetésben részesítettek, néhányukat máglyán elégették.

A MAGEE-SZIGETEKI BOSZORKÁNYOK Alice Kyteler üldöztetése elindíthatta volna az írországi boszorkányhisztériát, de nem így történt. A feljegyzések kevés, talán nyolc perrõl szólnak, amelyek a fent leírt, elsõ, 1324-es és az utolsó, 1711-es eset (lásd Harmadik fejezet, Magee-szigeteki boszorkányok, 152. oldal) között történtek. Írországban 1586ban született meg a Boszorkánytörvény, amely egészen 1821-ig érvényben maradt, de nemigen alkalmazták.

A MODERN BOSZORKÁNYSÁG A huszadik század második felében a boszorkányság iránti érdeklõdés feltámadásának lehettünk tanúi. Ez azonban másféle boszorkánykultusz, s a megkülönböztetés kedvéért Wiccának hívják. A modern boszorkányság legtöbb híve azt vallja, 28

BEVEZETÉS hogy kultuszuk csak jótékony mágiával áll kapcsolatban, s elutasít mindenféle rosszindulatú boszorkányságot. Noha a modern boszorkányságot és a sátánizmust gyakran összekeverik, sokszor az elõbbi irodalmi, színházi és filmbeli ábrázolásának következtében, a kettõ nem áll kapcsolatban egymással. A sátánizmussal és az állítólagos hagyományos boszorkánysággal ellentétben a modern boszorkányok nem állítják, hogy szövetségre lépnek az ördöggel. A modern boszorkányságot, vagyis a Wiccát gyakran neopogány mozgalomként írják le. Az irányzat egyes tagjaira hatással volt a fentebb már említett Margaret Murray munkája (lásd 17. oldal), és õk úgy vélik, hogy szervezetük a kereszténység hajnalán illegalitásba kényszerített egykori szervezett pogány boszorkánymozgalom folytatása. Margaret Murray e téren kidolgozott elméletét azonban nagyrészt megcáfolták. A Wicca egyes szertartásai bizonyos pogány rituálékra emlékeztetnek. Létezik olyan feltételezés, mely szerint egymástól elszigetelt csoportok az évszázadok folyamán ébren tartották e ceremóniákat, anélkül, hogy szervezett boszorkánymozgalomhoz tartoztak volna. Például a modern boszorkányok tiszteletének tárgya az istennõ, olykor társával, a szarvasistennel (lásd Negyedik fejezet 197., 206. oldal) együtt. A Wicca azonban alapvetõen modern mozgalom. A modern boszorkányság nem csekély mértékben Gerald Gardnernek (lásd Harmadik fejezet, 128. oldal) köszönheti a létét. Gardner írásai, amelyek a néphagyományra, õsi pogány rítusokra és szertartási mágiára támaszkodnak, sok angol érdeklõdését felkeltették a boszorkányság iránt. A Boszorkánytörvény 1951-es visszavonása után létrehozta saját boszorkánygyülekezetét, és számos követõre talált. talált . Amikor Gardner mûvei születtek, Murray elmélete még nem dõlt meg, és Gardner azt 29

BOSZORKÁNYKÖNYV állította, azzal, hogy a potenciális tagok számára ismertté teszi, ébren tartja az õsi kultuszt. Az 1960-as és 70-es évek folyamán egyre erõsödött a modern boszorkányság iránti érdeklõdés, majd eljutott Amerikába is, ahol nagy port vert fel. Az eredeti tagok jó része a feminizmus iránt is érdeklõdõ nõ volt, s így kapcsolat jött létre a kettõ között. Kezdetben a gardneri hagyományt folytatták, késõbb azonban Alexander Sanders is mozgalmat alapított, amely jelentõs mértékben Gardner szertartásrendjére szertartásrendjére támaszkodott. A modern mozgalmon belül számos állandóan fejlõdõ és változó hagyomány él. Az irányzatok alapvetõen függetlenek, nincs köztük összetartó szervezet vagy központi hatalom. Az irányzatokon belül minden boszorkánygyülekezet is önálló, mindnek megvan a maga „árnyékkönyve” (lásd Negyedik fejezet, 232. oldal), amely a gyülekezet szertartásait, szabályait, stb. írja le. A modern boszorkánymozgalom, amely tiszteli a természetet, meglehetõsen széttagolt, és mivel számos gyülekezet nagyon fontosnak tartja a titoktartást, nehéz széttagoltságuk mértékét megbecsülni. Noha a modern boszorkányság hívei állítják, hogy gyakorlatuk teljesen veszélytelen, még mindig komoly fenntartással kezelik õket. A szó még ma is olyan üzelmekre enged asszociálni, amelyekkel a boszorkányok elleni hisztéria idején vádolták õket Európában, Angliában és Skóciában. Gardnert rituális szexuális aktusokban való részvétellel hozták összefüggésbe, és jóllehet az aktusok most már inkább szimbolikusak, mint valóságosak, máig él a boszorkánys boszorkányság ág mint tobzódó mozgalom képe.

30

MÁSODIK FEJEZET

Boszorkányperek és kivégzések A boszorkányságot, különösen Európában, rendkívül komoly kihágásnak tartották, és az eretnekség bûnével azonosképp kezelték. Az eretnekséghez hasonlóan, a boszorkányságot is Isten elleni véteknek tekintették, mivel azt feltételezték, hogy a bûnösök szövetségre léptek az ördöggel, és hátat fordítottak az Istennek. Kezdetben a boszorkánypereket egyházi ügynek vélték, a pereket egyházi bíróságok folytatták le, s a világi hatóságok csak a kivégzés fázisában kapcsolódtak be. Az elsõ világi boszorkánypert 1390-ben Párizsban tartották. Számos európai országban az Inkvizíció által vezetett eretnekperek szolgáltak a boszorkányperek mintájául. Így aztán meglehetõsen csekély fontosságot tulajdonítottak a bizonyítékoknak, a vádlottakat állítólagos önkéntes vallomásaik és a legle ggyengébb közvetett bizonyítékok alapján ítélték el. A hatóságok kezdettõl fogva azt feltételezték, hogy a vádlott bûnös, s csak le kell folytatni a rendkívül durva eljárásokat. A vádlottak csekély vagy épp semmilyen segítséget sem kaptak. A védelem tanúi, akiknek száma különben is elenyészõ volt, hiszen a vádlott védelmére kelni nagy valószínûséggel hasonló vádat jelentett volna a tanú számára, gyakran be sem léphettek a tárgyalóterembe. A vád tanúit megillette a névtelenség joga, 31

BOSZORKÁNYKÖNYV ami nagyon megnehezítette a vádlott számára a vádak cáfolatát. A vádlottak gyakorta csak saját maguk védelmére számíthattak, mert sokszor megakadályozták, hogy ügyvéd képviselje õket. Különösen az európai bíróságokon nagy hangsúlyt fektettek a vádlottak vallomásaira. A legtöbb vádlott azonban nem vallott önként, ilyenkor a bíróságok különbözõ kínzási módszerekkel csikarták ki vallomásaikat (lásd Próbák, vallomások és kínzás, 71. oldal). A vallomások fontossága nagyban hozzájárult az Európán végigsöprõ boszorkányhisztéria fellángolásához, hiszen sokan azok közül, akiket kínzással vettek rá, hogy árulják el bûntársaikat, annak a nevét mondták, akié éppen az eszükbe jutott. Így a nép állandó félelemben élt, hogy mikor vádolják meg õket boszorkányságban való bûnrészességgel. A boszorkányperek valóságos terrort jelentettek. A kikényszerített vallomásokban megnevezett személyek nagy száma miatt egyszerre általában sokak ellen folyt per. Az európai bíróságok szinte mindig elmarasztaló, vagyis halálos ítéleteket hoztak, a boszorkányperek gyakran tömeggyilkosságba torkolltak.

HÍRES EURÓPAI BOSZORKÁNYPEREK A BAMBERGI PEREK Az európai boszorkányperek leghírhedtebbike leghírhed tebbike a német Bamberg fejedelemségben zajlott. Johann Gottfried von Aschhausen püspök 1609-tõl 1622-ig tartó uralkodása alatt indult meg a boszorkánysággal vádolt emberek üldözése. Ez idõ alatt 300–400 embert végeztek ki, de mindez semmiség volt ahhoz képest, ami késõbb történt. 1623-ban a térségben kezdetét vette az 1633-ig uralmon levõ Gottfried Johann Georg II. Fuchs von Dornheim 32

OSZO ZORK RKÁN ÁNYP YPER EREK EK ÉS KI KIVÉ VÉGZ GZÉS ÉSEK EK BOS

terroruralma. Friedrich Forner segédpüspök felügyelete alatt rendkívül hatékony és kegyetlen hadjáratot indított a boszorkányság írmagjának kiirtására a tartományból. A helyieket arra biztatták, a boszorkányság legcsekélyebb gyanúja esetén is jelentsék fel egymást. E vádaskodásoknak gyakran semmi más alapjuk nem volt, mint a bosszú, az is elõfordult, hogy a feljelentõ saját magáról mag áról akarta elterelni a figyelmet és a gyanút. A boszorkányok elleni hajtóvadászat végtelenül alapos volt. A nagy számú vádlott miatt külön börtönöket kellett építeni. Von Dornheim érdekelt volt abban, hogy a lehetõ legtöbb embert helyeztessen vád alá és végeztessen ki, mivel a boszorkányság bûne miatt kivégzettek javait elkobozták, s a per, a kínzás és a kivégzés költségeinek levonása után a bevétel az õ markát ütötte. A bambergi perek során elképzelhetetlenül barbár és kegyetlen kínzási módszereket alkalmaztak. Kínvallató szakembereket hívtak a fejedelemségbe, akik a legkülönbözõbb vallatóeszközöket alkalmazták: hüvelykszorítót, spanyolcsizmát, kínpadot, csigát (részletes leírást lásd Kínzógépezetek, 82. oldal). A vádlottakat továbbá égetett meszes forró fürdõbe helyezték, izzó vasszékre ültették, szegecses deszkára térdepeltették, szegecses kalodába zárták. Úgy tûnik, a bambergi bíróságok vádlottakkal szembeni kegyetlensége nem ismert határokat. Ahogy az európai bíróságokon máshol is megszokott volt, a per egész menete itt is a vádlottak ellen irányult. Védelmükre nem fogadhattak ügyvédet, gyakran nem fedték fedt ék fel elõttük a vád valódi mibenlétét, vagy vádlóik kilétét. A per arra ment ki, hogy addig kínozzák a vádlottakat, míg végül „önként” vallomást tesznek. A kínzások a halálos ítélet meghozatala meghozat ala után sem értek véget, a halálraítélteket még a kivégzés helyszínére vezetõ úton is kínozták. 33

BOSZORKÁNYKÖNYV Még a hatalmasok sem érezhették biztonságban magukat von Dornheim terrorja idején, valószínûleg azért nem, mert szemet vetett vagyonukra, amely kivégzésük esetén reá szállt volna. Bárkit, aki megpróbálta felemelni a szavát egy bizonyos vádlott, vagy az egész rettenetes eljárás ellen, elfogtak, és boszorkányság vádjával perbe fogtak. Bambergben hisztéria és pánik uralkodott ezekben az években. Az emberek megpróbáltak elmenekülni, de sokakat elfogtak, s segítségül hívták Ferdinánd római császárt, de d e von Dornheim nem méltatta figyelemre beavatkozási kísérleteit. Noha Ferdinánd 1630-as és 1631-es rendeleteiben betiltotta az üldözéseket, a helyzet nemigen javult von Dornheim 1632-ben bekövetkezett haláláig.

A TRÈVES-I PEREK Németország arról volt ismert, mennyire elterjedt a boszorkányhisztéria. Különösen hevesen dúlt a boszorkányüldözés Trèves, a mai Trier környékén a tizenhatodik század végén. A helyzet 1582-tõl kezdve mérgesedett el a leginkább. A hisztériát Johann Zandt helytartó, Peter Ormsdorf jegyzõ és Peter Binsfield segédpüspök segítségével fõleg Johann von Schonenberg hercegérsek szította fel. A terror uralma akkor vette kezdetét, amikor von Schonenberg állítólagos engedékenysége miatt megtámadta Dietrich Fladét, a boszorkányperekben közremûködõ egyik polgári bírót. Fladét boszorkányként perbe fogták, és kivégezték, ami egy sor további boszorkánypert indított el. Cornelius Loos atya hiába próbálta meg a figyelmet a törvénytelen perekre irányítani, az egyház nem mutatkozott hajlandónak lépéseket tenni, ehelyett Loost Belgiumba számûzte. 34


1587 és 1594 között hatezer ember ellen emeltek vádat, és a környéken általános hisztéria uralkodott el. A vádlottak között alig akadt olyan, aki megmenekült a kínzásoktól, és sokukat kivégezték. Az elítéltek között szép számmal fordultak elõ ismert, jómódú polgárok. Ugyanúgy, mint Bambergben, a pénz itt is komoly motivációt jelentett, hiszen az állam a per, a kínzások és a kivégzés költségeinek levonása után elkobozta a vádlottak vagyonát.

A WÜRZBURGI PEREK Németország a boszorkányperek kegyetlenségérõl vált hírhedtté. A legembertelenebb eljárások Würzburgban, a tizenhetedik század elején zajlottak. Philip Adolf von Ehrenberg hercegérsek 1623 és 1633 közötti uralkodása alatt majdnem ezer boszorkányt végeztek ki. A mészárlást nagyrészt a jezsuiták kezdeményezték. Bamberghez és Trèveshez hasonlóan, a vádlottak jelentõs része itt is jómódú volt, s vagyonuk elkobzása degeszre tömte az államkincstárat és a jezsuiták pénztárcáit. Eluralkodott a hisztéria és a terror, s a helyzet csak akkor változott meg, amikor von Ehrenberg utódját, Ernest Ehrenberget hirtelen letartóztatták, boszorkányüzelmekért titokban perbe fogták, és rövid úton kivégezték. Úgy tûnt, a hercegérsek, akit nem értesítettek a fejleményekrõl, ekkor feleszmélt, noha addig támogatta a jezsuiták gonoszságait. Engedékenyebb és visszafogottabb lett, bár a boszorkányõrületet végül csak a közelgõ háborútól való félelem lohasztotta le. A svéd hadsereg Würzburg elfoglalására készült, így a hatóságoknak a boszorkányok helyett a hadügyekre kellett minden figyelmüket összpontosítaniuk.

35

BOSZORKÁNYKÖNYV

HÍRES ANGLIAI BOSZORKÁNYPEREK A CHELMSFORDI BOSZORKÁNYPEREK Az Essex megyei Chelmsfordot gyakran hozzák kapcsolatba boszorkánysággal, mert számos boszorkányper színhelyéül szolgált. A legismertebb tömegper volt a legdöbbenetesebb. A perek 1645-ben, Matthew Hopkins, a hírhedt angol boszorkányvadász közremûködésével zajlottak. A perek Elizabeth Clarke kihallgatásával kezdõdtek. Természetesnek tûnt, hogy a féllábú öreg Elizabeth, akinek anyját mint boszorkányt korábban felakasztották, maga is boszorkány. Elizabeth Clarke beismerõ vallomást tett, és megnevezett másokat is, akik újabb személyeket kevertek az ügybe, ügyb e, és így tovább, míg végül 1645. július 29-ére harmincnyolc embert idéztek bíróság elé. Az ilyen láncreakciószerû vádaskodás sajnos hozzátartozott a boszorkányperekhez. A chelmsfordi boszorkányperek részben a vallomások kicsikarásához felhasznált módszerektõl váltak hírhedtté. Angliában tilos volt fizikai szenvedést okozó kínzóeszközöket alkalmazni, így a vádlottakat nem vallatták hüvelykszorítóval, kínpaddal, csigával, de más módszerekkel kegyetlenül megkínozták õket. Nem engedték õket aludni, órákon keresztül törökülésben kellett ülniük egy széken, folyamatosan addig kellett járkálniuk, amíg a kimerültségtõl össze nem rogytak. Ezt a nagyrészt Matthew Hopkins ösztönözte bánásmódot addig tartották fenn, míg a vádlott vallomást nem tett. A perek a kivégzettek száma miatt is hírhedtté váltak. A harmincnyolc vádlott közül mindössze kettõt mentettek fel. Az el-

36


ítéltek közül néhány halálbüntetését börtönfogságra változtatták, de tizenhét nõt felakasztottak. (További részleteket lásd Harmadik fejezet, A chelmsfordi boszorkányok, 109. oldal.)

A PENDLE-I BOSZORKÁNYPEREK Az egyik leghírhedtebb angliai tömeges boszorkányper a Lancashire-i Pendle erdõk lakóit érintette. Az 1612-ben Lancasterben lezajlott perek az addigi legnagyobb angliai boszorkányperek voltak. Az eset nemcsak a vádlottak nagy száma miatt volt figyelemreméltó, hanem azért is, mert közülük sokan két viszálykodó családhoz tartoztak. Számos vádpont megegyezett az egyéb angliai pereknél felhozottakkal: boszorkányság boszorkányság általi gyilkosság, állatok szemmel verése. A perben szokatlan fordulatot jelentett, hogy kevéssel a letartóztatások után híre ment, hogy a két család összefogott, hogy felrobbantsák a Lancasteri Kastélyt, ahol rokonaikat tartották fogva. A perben az is meglepõ, hogy az egyik vádlottat, Elizabeth Devine-t fõleg saját gyermekei által szolgáltatott bizonyítékok alapján ítélték el. Ellene vallott húszéves, igencsak szerény értelmi képességû fia, és kilencéves lánya, aki fiatal kora miatt a törvény szerint nem is tanúskodhatott volna. Az ilyen tilalmat azonban a bíróságok gyakran nem vették figyelembe. Elizabeth Devine mindkét gyermeke azt vallotta, anyjuk boszorkányságával ölt, és kísérõ szellemei, vagyis állati formában megjelenõ állítólagos természetfölötti szellemtársai is vannak. Azokban az idõkben az embert könnyedén megvádolhatták efféle bûnök elkövetésével. A második esetben elég volt, ha valaki macskát, kutyát tartott, vagy hogy egy macska vagy egy kutya elmenjen a háza elõtt, vagy háza melletti mezõn nyúl vagy béka jelenjen meg. 37

BOSZORKÁNYKÖNYV A per tíz vádlott akasztásával végzõdött 1612. augusztus auguszt us 20án Lancasterben, noha legtöbbjük még ekkor is azt állította, ártatlan. Az egyik vádlott, Elizabeth Sowthern a börtönben halt meg, egy másikat, Jennet Prestont szülõvárosában, Yorkban akasztották fel. (További részleteket lásd Harmadik fejezet, A Pendle-i boszorkányok, 160. oldal.)

A WARBOYS-I BOSZORKÁNYPER BOSZORKÁNYPEREK EK Ez a per fõleg a benne érintettek magas társadalmi állása miatt lett ismert. Alice Samuel, férje, John és lánya, Agnes pere Huntingdonban zajlott. Azzal vádolták õket, megrontották a gazdag Warboys-i földesúr Robert Throckmorton öt leányát. Az esetben több olyan vonás is felbukkant, amely késõbb a hírhedt amerikai salemi boszorkányperben is elõfordult. Mindkét per középpontjában egy csapat furcsa rohamok gyötörte lány állt, akik szerint bajaikat a vádlottak boszorkánysága okozta. Egyik esetben sem találtak orvosi magyarázatot a lányok állapotára. Kisebb mértékben ugyan, mint Salemben, de itt is hisztéria alakult ki, újabb és újabb emberek állították, õket is megbabonázta a Samuel család. Eluralkodott a boszorkányoktól való félelem. Az eredeti vádakhoz újabbak kapcsolódtak, amelyek a késõbbi perekben is gyakran elõfordultak: halálokozás, emberek és az állatállomány szemmel verése. A legsúlyosabb vád Lady Cromwell, Throckmorton földesurának, Sir Henry Cromwell feleségének, és egyben Oliver Cromwell nagyanyjának halálához kapcsolódott. Lady Cromwell megpróbálta megszüntetni Alice Samuelnek a lányokra gyakorolt állítólagos hatását, és noha kudarcot vallott, megsebesítette Alice-t. Késõbb a Lady arról panaszkodott, rémálmok 38


gyötrik, amelyekben Alice Samuel és macskája megtámadja. A hölgy körülbelül tizenöt hónappal késõbb meghalt, és a Throckmorton família Samuelékat és boszorkányságukat hibáztatta a tragédia miatt. Alice Samuel végül beismerte, hogy boszorkánysággal foglakozott, és az ördöggel cimborált. Õt, férjét és lányukat is bûnösnek találták, és felakasztották, vagyonukat elkobozták. Sir Henry Cromwell a pénzt a Huntingdonban évenként megtartott boszorkányellenes prédikációkra használta fel. A szokás 1814-ig fennmaradt.

HÍRES SKÓCIAI BOSZORKÁNYPEREK AZ ABERDEENI BOSZORKÁNYPEREK A skóciai Aberdeen városában lezajlott boszorkányperek a bennük érintett személyek rendkívül magas száma, és a perhez vezetõ boszorkányellenes hajtóvadászat mögötti hisztéria miatt ismertek. Nyomást gyakoroltak a vádlottakra, ismerjenek be egy sor olyan vétséget, amelyek hagyományos boszorkány bûnnek számítottak: halálokozást, emberek és az állatállomány szemmel verését, viharkeltést, valamint az ördöggel és démonokkal való mulatozást és paráználkodást. A vádlottakkal szemben alkalmazott módszerek közé tartozott a vízpróba, melynek során összekötött kézzel és lábbal patakba lökték õket. Ha feljöttek a víz felszínére, bûnösnek nyilvánították õket, hiszen csak az ördög jöhetett segítségükre, ha elmerültek, ártatlannak minõsültek, igaz, hogy addigra a legtöbb esetben meghaltak (lásd még Próbák, vallomások és kínzás, 71. oldal.) 39

BOSZORKÁNYKÖNYV 1597 áprilisáig huszonhárom nõt és egy férfit végeztek ki. A máglyáknál elõbb megfojtották, majd elégették õket. A bíróság elé állítottak és bebörtönzöttek egyike-másika annyira félt a rájuk váró eljárástól és a valószínû haláltól, hogy a börtönben önkezükkel vetettek véget életüknek. Még ekkor sem kerülték el a hatóságok bosszúját. Holttestüket végigvonszolták az utcákon, míg cafatokra hullottak. Azokat is megbüntették, akiket bizonyítékok hiányában felmentették: arcukra bélyeget sütöttek, és kiûzték õket a városokból.

A NORTH BERWICK-I BOSZORKÁNYPEREK Az 1590–92-ben zajlott perek érintettjeit azzal vádolták, hogy az Edinburgh-tól délre a tengerparton fekvõ North Berwick-i boszorkánygyülekezethez tartoznak. A perek több okból kifolyólag is nevezetesek lettek. Részben azért, mert az érintettek egy része magas társadalmi állású volt, v olt, sõt maga a király, skóciai VI. Jakab, aki késõbb I. Jakab néven Anglia királya is lett, kapcsolatban állt a perrel, igaz, nem mint vádlott, hanem mint vádló. Jakab két módon is része részese se volt az ügyn ügynek. ek. Elõsz Elõször ör is, a vádlottak egy része, Earl of Bothwell feltételezett segítségével, boszorkányságuk révén állítólag az életére törtek, ami természetesen felségárulásnak számított. Másodszor, Jakab érdeklõdést mutatott a per iránt, és ragaszkodott hozzá, hogy mint vallató maga is részt vegyen benne. A királyt nagyon érdekelte a boszorkányság, de ellenszenvvel viseltetett ezzel szemben. Az ügyben való részvétele nagyban fokozta a per körül kialakult hisztériát. (Lásd még Gilly Duncan, 121. oldal, John Fian, 124. oldal, Effie MacLean, 151. oldal, Barbara Napier, 156. oldal.) 40


A per a kegyetlen kínzások miatt is ismertté vált. Az angliai boszorkányperekben tilos volt a kínzóeszközök használata, nem úgy azonban Skóciában. E perek során számos különbözõ módszert és eszközt alkalmaztak, mint például a csavarást, amikor a vádlott fejét egy kötél segítségével vadul és hirtelen megrántották, a hüvelykszorítót, amivel összeroppantották a vádlott hüvelykujját, a boszorkánykantárt, amelyet az illetõ fejére erõsítettek, majd rendkívül rövid láncon a zárka falához rögzítették, hogy a fogva tartott ne tudjon lefeküdni, és aludni, valamint a csipeszt, amivel a vallatottak körmét tépkedték. A király részvétele és a kínzások mellett a per azért is nagy figyelmet keltett, mert egyes vádlottak vallomásaiból szenzációs részleteket lehetett megtudni, különösen a szombatonkénti orgiákról és a király elleni boszorkánymerényletrõl. Agnes Sampson és mások vallomásait egyesek olyannyira lehetetlennek tartották, hogy el sem hitték. A király azonban nagy haragra gerjedt, ha valaki felvetette, a vádlottat fel kellene menteni, mert állítólagos vallomása szerfelett valószínûtlennek hangzik. A per végén Margaret Thomson belehalt a kínzásokba, és Agnes Sampsont, John Fiant és Effie MacLeant kivégezték. Az elsõ kettõt elõször megfojtották, majd elégették, de Effie MacLeannel szemben, aki pedig, lévén Lord Cliftonhall lánya, magas társadalmi állású volt, nem bizonyultak ilyen kegyesnek: õt elevenen égették el. Ez az ítélet valószínûleg azzal függött össze, hogy Effie kapcsolatban állt Earl of Bothwell-lel, akit királyellenes összeesküvéssel vádoltak. Bothwellt magát is egy idõre tömlöcbe vetették Edinburgh várába, de mivel a városban sok támogatója volt, megmenekült a halálbüntetés elõl. Noha lehetséges trónörökösnek tartotta magát, végül belátta, Jakabot nem tudja elmozdítani a hata41

BOSZORKÁNYKÖNYV lomból, így elhagyta Skóciát és számûzetésbe vonult. (Részletesebben lásd még Harmadik fejezet, A North Berwick-i boszorkányok, 157. oldal.)

A PITTENWEEMI BOSZORKÁNYPEREK E perek 1704-ben a kis skóciai halászfalu, Pittemweem boszorkányai ellen irányultak. A per során rendkívül kegyetlenül bántak a vádlottakkal, noha hivatalosan nem került sor kivégzésekre. Az egyik vádlottat megmenekülése után a fékezhetetlen tömeg megölte. Az eredeti vádlóról, a kovácsinas Patrick Mortonról, aki az elsõ vádlottal, Beatrice Lainggal szemben azt hozta fel, miatta kapott rohamokat és egyéb nyavalyákat, késõbb kiderült, hogy szélhámos, akit ármánykodásában a gyülekezetét a boszorkányság veszélyeitõl óvó helyi pap, Patrick Cowper segített. A vádlottak közé tartozott Mrs. Nicholas Lawson, Janet Cornfoot, Isobel Adam, Thomas Brown és Beatrice Laing. Lainget „a felügyelet és felriasztás” néven ismert módszer révén alvásmegvonásnak tették ki: állandó felügyelet alatt tartották, nehogy elaludhasson, s ha mégis elszenderült volna akár egyetlen pillanatra is, azonnal hirtelen felébresztették. E módszerrel vallomásra kényszerítették, ezt azonban késõbb visszavonta. Ezután vagy öt hónapra sötét magánzárkába zárták. Thomas Brownt éheztették, börtönében éhen halt. Cornfootot szintén addig kínozták, míg vallomást nem tett, amit késõbb visszavont. visszavont . Ekkor egy toronyba zárták, ahonnan sikerült megszöknie. Ugyan nem a hatóságok részérõl, de ennél kegyetlenebb sors várt rá. Amikor megpróbált egy vádlott-társa házában elrejtõzni, elfogta a csõcselék, akit felbõszített, hogy Cornfoot megúszta a büntetést. A tömeg saját kezébe vette a törvényt, és Janetet megverték, megkötözték és megkövezték. 42


Ezután nehéz ajtó alá tették, amire súlyos köveket helyeztek, és halálra préselték. Végül egy lovas kocsi többször áthajtott rajta, hogy az élet legapróbb szikrája sem maradhasson benne. A csõcselék ellen semmilyen jogi lépést nem tettek e barbárság miatt, valószínûleg azért nem, mert a hatóságok egyetértettek velük. (Lásd még Harmadik fejezet, A pittenweemi boszorkányok, 163. oldal.)

HÍRES AMERIKAI BOSZORKÁNYPEREK A SALEMI PEREK A messze leghíresebb amerikai boszorkányper a Massachusetts állambeli Salemben zajlott 1692–1693-ban. A per középpontjában egy csoport lány és fiatal nõ rendkívüli viselkedése állott. A tizenkét és húsz év közötti lányok egyszer csak görcsöt kaptak, furcsa hangokat adtak ki, és testük is eltorzult. A csoporthoz tartozott a tizenegy éves Abigail Williams és unokatestvére, a tizenkilenc éves Elizabeth Parris – rajtuk mutatkoztak elõször a furcsa tünetek –, a tizennyolc éves Elizabeth Booth, a tizenhét éves Elizabeth Hubbard, a tizenkilenc éves Mercy Lewis, a tizennyolc éves Susan Sheldon, a húszéves Mary Warren, a tizenhat éves Mary Walcott, a húszéves Sarah Churchill és a tizenkét éves Ann Putnam. Késõbb a hisztéria másokra is átterjedt. A hisztéria oka A lányok furcsa viselkedésének nem volt semmi oka. Miután más papokkal is tanácskozott, a helyi tiszteletes, Samuel Parris, az egyik legfiatalabb és leghamarabb érintetté vált kis43

BOSZORKÁNYKÖNYV lány apja elhatározta, beszél a helyi orvossal, William Griggsszel is, aki egy másik érintett lány, Elizabeth Hubbard munkaadója volt. Griggs nem talált semmilyen orvosi magyarázatot a lányokat kínzó bajokra, és végül arra a meggyõzõdésre jutott, megbabonázták õket. Úgy vélték, hogy a lányok gyógyulása érdekében mindenképp meg kell találni és meg kell büntetni azt, aki elvarázsolta õket. Kikérdezték a lányokat, kit terhel felelõsség állapotuk miatt. A lányok viselkedésének valódi okai máig nem tisztázottak, t isztázottak, noha a legkülönbözõbb elképzelések láttak napvilágot: elfojtott szexualitás, a nõk elnyomása, helyi politika és viszálykodás, a gabonát megtámadó valamilyen betegség, amely hallucinációt okozó ételmérgezéshez vezethet, egyszerû rosszindulatú csalás vagy figyelemvágy. Elfogadott és hihetõ magyarázatnak tûnik az, hogy a Parris tiszteletes által Barbadosról hozott indián szolgálójuktól, Titubától hallott vudu történetek felkeltették Elizabeth Parris és Abigail William érdeklõdését az okkultizmus iránt. Akármi is a valódi ok, a lányok szemmel láthatólag szívesen vették a boszorkány-verziót, és szívesen gyanúsítgatták a helyi asszonyokat. Salem nem volt egyedülálló abban a tekintetben, tekintetb en, hogy a boszorkányság vádját fiatal lányok képviselték. Angliában is feljegyeztek olyan eseteket, ahol fiatal lányok rohamokat kaptak, amit olykor késõbb epilepsziának tulajdonítottak, és állapotuk miatt a környék egyik asszonyát okolták, általában olyasvalakit, aki a vádaskodónak vagy családjának korábban valamilyen módon kárt okozott. Salemben a vádemelés mértéke, a vádlottak és a vádlók száma is rendkívüli volt. Ugyanakkor az sem volt példátlan, hogy gyerekek vallomásait is elfogadták, noha ezt a törvények általában nem engedték meg. A törvényeket gyakran szándékosan figyelmen kívül hagyták. 44


A vádat képviselõ lányok és nõk viszonylag zárt közösségben éltek, mindannyian jól ismerték egymást. Minden bizonynyal pletykáltak egymással és titkaikat is kicserélték. Így tehát a helyzet alkalmas volt arra, hogy megfertõzzék egymást saját hisztériájukkal, különösen, ha belekóstoltak az okkultizmusba. Ahogy elkezdtek vádaskodni, a dolog önálló életre kelt, még akkor is nehéz lett volna végét vetni, ha akarták volna. A boszorkányellenes hisztéria rémisztõ sebességgel terjedt. Ehhez több dolog is hozzájárult: politikai nyugtalanság, a bennszülött indiánok támadásai, a kemény tél okozta rossz termés és a himlõjárvány. Salemben minden készen állt arra, hogy megtalálják a bûnbakot. Meg is találták: a boszorkányokban. Az elsõ gyanúsítottak A lányok okosan jártak el elsõ gyanúsítottjaik kiválasztásakor. Az elsõ három a társadalom peremén élõ, a templomi közösséghez nem tartozó ember volt, akik segítségére senki sem sietett kezét-lábát törve. Nem meglepõ módon a gyanú elõször az indián Titubára esett. Õt és férjét Parris tiszteletes Barbadoshoz hozta magával szolgálónak. Titubáról már régóta beszélték, hogy okkult hatalma van, és valószínûleg mesélt a felügyeletére bízott két gyereknek, Elizabeth Parrisnak és Abigail Williamsnek a szülõföldjérõl származó vudu és boszorkánytörténeteket. A következõ két gyanúsított Sarah Good és Sarah Osborne volt. Az elsõ koldusasszony volt, a második másod ik öreg nyomorék nõ, aki megbotránkoztatta a közösséget azzal: megengedte az egyik szolgájának, hogy nála lakjék, mielõtt feleségül ment hozzá.

45

BOSZORKÁNYKÖNYV Kísérteties hatások A társadalom e három kivetettjét letartóztatták, és a helyi elöljárók, John Hawthorne és Jonathan Corwin elé idézték. A vád képviselõi is jelen lehettek amikor kihallgatták a nõket. Ekkor kezdõdtek azok a történések, amelyek oly rendkívülivé tették a salemi pert. A lányok a vádlottak elõtt álltak, de szemmel láthatóan nem értek hozzájuk, mégis azt állították, a vádlottak csipkedik és harapdálják õket. A lányok erõsködtek, hogy a nõk szelleme árt nekik, noha ezeket a fantomokat csak õk maguk látták. Meggyõzõen elõadták, hogy kínozzák õket, gyakran valamilyen, a teremben található lényre mutogattak, mintha a szarufán madár ülne és valamelyik vádlott szellemének megtestesítõje lenne. Tituba vallomása A kihallgatások során Sarah Good és Sarah Osborne tagadták, hogy boszorkány-kapcsolatuk volna, de rájuk nézve sajnálatos módon Tituba beismerõ vallomást tett. Tituba azt is bevallotta, Good és Osborne boszorkánytársai, és együtt járnak összejövetelekre. Azt állította, létezik egy massachusetti boszorkánygyülekezet, amelyet egy feketébe öltözött magas mag as férfi vezet, aki vérrel aláíratott vele egy könyvet. Mindezt a boszorkányság bo szorkányság egyik legfõbb bizonyítékaként kezelték: Tituba lepaktált az ördöggel. A vádlottak között Tituba volt a legesélytelenebb legesélyteleneb b arra, hogy felmentsék a boszorkányság vádja alól. Még mielõtt a lányok viselkedése furcsa lett, és vádaskodni kezdtek volna, elterjedt a faluban, Titubának okkult kapcsolatai vannak. Valószínûleg azért tett beismerõ vallomást, mert azt gondolta, így megmene46


külhet. Az amerikai gyarmatokon ugyanis az európai szokásokkal szemben az volt a gyakorlat, hogy beismerõ vallomással elkerülhetõ volt a halálos ítélet. Tituba vallomása és a boszorkánygyülekezet híre félelmet ültetett a helyiek szívébe, méghozzá részben azért, mert néhány évvel korábban pletyka keringett, miszerint Salemet egy csapat boszorkány el fogja pusztítani, és a helyi lelkész otthonának valahogy köze lesz ehhez. Mintegy Tituba vallomására és a növekvõ nyugtalanságra válaszképp, a lányok kiterjesztették a vádlottak körét. Valószínûleg Mrs. Thomas Putnam, az egyik vádló, Ann Putnam anyja segítette és bujtotta fel õket. Vádak a jámborok ellen Ekkorra az elöljárók sokkal inkább hajlottak arra, hogy higgyenek a lányoknak, mint eleinte. Sõt mi több, õk is bátorították a lányokat, nevezzenek meg még másokat is, de vádjaik igazságtartalmát még akkor sem ellenõrizték, amikor a falu tisztelt asszonyait, például Martha Corey-t vagy Rebecca Nurse-t hozták gyanúba. Martha Corey-t, egy helyi földtulajdonos feleségét jellemes asszonynak, hithû kereszténynek, rendszeres templomjárónak ismerték. Nurse a falu egyik legmegbecsültebb lakója, szintén rendszeres templomjáró volt. Ha elsõk között õket vádolták volna meg a lányok, az elöljárók és mások nagy valószínûséggel nemigen adtak volna hitelt a vádaskodásnak. A pernek ebben a szakaszában azonban már szó sem volt szavahihetõségrõl. A bíróság egyszerûen mindent elfogadott, amit a lányok mondtak, akik most már a nem salemieket is, összesen huszonkét falu lakóit gyanúba kevertek. Ekkorra Mrs. Putnammal együtt több felnõtt szintén állította, boszorkányok szelle47

BOSZORKÁNYKÖNYV me támadta meg õket. Közéjük tartozott az indián John, Tituba férje is. A boszorkányság vádjában mindig rejtõzött egy adag boszszúvágy. Ez motiválhatta a John és Elizabeth Proctor elleni vádakat is. Õk szintúgy a közösség becsületes tagjai voltak, de John Proctor egyszer egy szer korábban komolyan megsértette megsért ette az egyik lányt, Mary Warrent. Mary Proctoréknál szolgált, és gazdája megverte, amikor elõször görcsroham jött rá, és boszorkánysággal vádaskodott. A verés után görcsei és furcsa viselkedése rejtélyes módon megszûnt. A többi lány mindezt nem nézte jó szemmel, Mary-t is boszorkánysággal vádolták. Ez figyelmeztetõleg hatott minden vádlóra, nehogy átálljon a másik oldalra. Mary megerõsítette a lányok vádjait, és újra közéjük tartozott. A lányok még valaki ellen felhozták valószínûtlen vádjaikat: George Burroughs tiszteletes ellen, aki 1680-tól 1682-ig misézett a salemi templomban. A tiszteletes egyszer a Putnam családnál szállt meg, és kihasználta vendégszeretetüket. A lányok azzal vádolták, szelleme megharapta és megcsípte õket, és állítólag ez a vád bebizonyosodott, mert a harapásnyomok megegyeztek Burroughs fogazatával. A lányok további komoly vádja szerint a tiszteletes néhányukkal aláíratott egy ördögtõl származó könyvet, és ezzel kényszerítette õket, paktáljanak le az ördöggel. Azt is felrótták neki, hogy valódi személyeket ábrázoló képeket és bábukat mutatott a lányoknak, hogy õk tûket szurkáljanak beléjük, s ezzel bajt hozzanak az illetõkre. További komoly vádak szerint gyilkosságot követett el, és puritán szertartásokat utánozva istenkáromló rítusokat végzett. Végül már õt tartották a Tituba által leírt boszorkánygyülekezet fejének.

48


Kételyek A hisztéria tehát nem hagyott alább, sõt egyre több és több ember vált érintetté. Az egyik békebíró, Dudley Bradstreet aggódni kezdett a vádaskodás mértéke és a megvádoltak fontossága miatt, s nem írt alá több letartóztatási parancsot. Jól mutat mutatja, ja, milye milyenn idõk járt jártak ak akkor akkoriban, iban, hogy ezutá ezutánn õt is azonnal boszorkánysággal vádolták, de szerencsére el tudott menekülni. Hasonló helyzetbe került a helyi földmûves, John Willard, a békebíró helyettese, aki részt vett az elsõ gyanúsítottak letartóztatásában. Ahogy telt-múlt az idõ, és úgy tûnt, a dolgok túlzott méreteket öltenek, Willard elgondolkodott, és felvetette, az igazi bûnösök az eredeti vádakat megfogalmazó lányok. Ezt a fajta beszédet nem tûrték el. Willard megneszelte megne szelte a rá váró letartóztatást, és elmenekült. Õ azonban sajnos nem volt olyan szerencsés, mint Bradstreet, elfogták, bíróság elé állították, és felakasztották. Meggondolások, visszatáncolás Ahogy a hisztéria tovább dühöngött, a lányok egyike-másika magába nézett, és úgy tûnt, beismeri, tévedett. Sarah Churchill egyszer tényleg beismerte, félrevezette a bíróságot, amikor munkaadóját, George Jacobsot letartóztatták és kihallgatták. Mary Warren szintén arra utalt, csalás történt, amikor munkaadóját, Proctorékat börtönbe vetették, és ezzel rá maradt öt gyermekük felügyelete. Vádlótársaik fenyegetésére azonban mindkét lány meggondolta magát, és visszavonta tévedésre vonatkozó kijelentéseit.

49

BOSZORKÁNYKÖNYV Kínzás és Giles Corey A többi amerikai és angliai boszorkányperhez hasonlóképp Salemben sem alkalmazták az Európában oly elterjedt rettenetes kínzóeszközöket. Legalább egy kivételt ismerünk azonban: a massachusettsi földbirtokos, Giles Corey esetét. A kegyetlen kínzás oka az volt, hogy Corey nem volt hajlandó védekezni, és szótlanul hallgatta végig az ellene szóló vádbeszédet. Azt gondolta, ha nem válaszol az ellene felhozottakra, nem ítélhetik el. Elképzelhetõ, tudta, ha elítélik, elkobozzák vagyonát is, és ha elkerüli az ítéletet, talán megtarthatja javait. A hatóságok nagyon rossz néven vették Corey-tõl, hogy megtagadta az együttmûködést, és elhatározták, kényszeríteni fogják, válaszoljon a vádakra. A büntetés szigorú és kegyetlen volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Corey nyolcvanadik évében járt. Kivitték egy mezõre, ahol botokkal meztelenül meztele nül a földre szorították, majd nagy deszkát tettek rá, amire egyre több súlyos követ helyeztek. Corey még mindig nem volt hajlandó együttmûködni a bírósággal, végül halálra tiporták. Egyszer a rá nehezedõ súlyok alatt nyelve kicsúszott a szájából, George Corwin seriff egyszerûen visszatolta a botjával. Mivel az ilyesfajta kegyetlenség valójában törvényellenes volt az amerikai gyarmatokon, és mivel a közösség egyik-másik tagjában maradt még egy csepp emberség, akadtak olyanok, akik kifejezték aggodalmukat a Corey-val történtek miatt. Az emberek azonban általában nem mertek nyíltan beszélni, a Putnam család pedig újabb bizonyítékokkal állt elõ Corey ellen, így végül nem történt semmi. Corey esete ugyan szerencsére egyedülálló volt, de a többi salemi vádlott helyzete is, akiket ugyan nem kínoztak meg, 50

Boszorkánykönyv.pdf

Recommend Documents