boris_vian_-_es_mindez_a_nok_miatt

NNCL1612-569v1.0

Madárfejűek Társasága Boris Vian ÉS MINDEZ A NŐK MIATT!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Boris Vian: Elles se rendent pas compte Terrain vague, 1990 Fordította: BARABÁS JÓZSEF Szerkesztette: GROZDITS JUDIT Fedélgrafika: KISS ILONA ISBN 963 7840 57 5 © Láng Kiadó, 1992 Hungarian translation © Barabás József, 1992

Első fejezet Azzal kezdem, hogy szerintem a jelmezbálokat be kellene tiltani. Unalmas marhaság az egész, meg aztán ki a fenének van kedve a huszadik században szicíliai bandita vagy a Toscából kilépett operahős maskaráját magára húzni csak azért, hogy joga legyen barátnője szüleinek házába dugni a képét – merthogy ezért voltam kiborulva. Június 29-ét írtunk, és Gayát másnap készültek bevezetni a Társasági Életbe. Washingtonban ez olyan kínos formaság, amely elől nem lehet kitérni. Még nekem sem, pedig Gayával bilin ülős korunktól fogva kéz a kézben jártunk, afféle tejtestvéreknek számítunk..., hát nem hülyeség? Persze kizárt, hogy ne mutassam meg magam, apja-anyja keresztben nyelnének le. Csak az nem fér a fejembe, miért nem képes Gaya úgy bevonulni az Életbe, ahogy mások teszik: valami normális estélyi ruhában, szmokingban feszítő ifjoncok kíséretében. De hogy tizenhét évesen színházi rongyokat aggasson magára!...forduljak föl, ha értem. De félre a gyötrő kérdésekkel! Ideje, hogy folytassam a borotválkozás kényes műveletét, amelyet nagyító tükrömbe bámulva végeztem. Hagyjuk a rágódást, már úgyis éppen eléggé fölhúztam magam. Gaya ajkaira gondoltam, a karjára és testének egyéb részeire, melyekkel kapcsolatos gyakorlati ismereteimet tarthattam annyira elmélyültnek, hogy ezt az egész cirkuszt enyhén szólva nevetségesnek ítéljem. A csoda vigye el! Egyre jobban berágtam. Kár, hogy Ritchie öcsi nincs a környéken, most megmérhetné a vérnyomásom. A hozzá hasonló orvospalánták rögtön oda lesznek a gyönyörtől, ha

ilyesmit kérnek tőlük. Mindenfajta mutatókkal, számlapokkal, csövekkel fölszerelt vacakot húznak elő, számolgatják, hányat ver az ember szíve, méregetik a tüdőtérfogatát... persze az egész hókuszpókusznak a világon semmi értelme. De hát nem is erről akartam fecsegni. Megint csak Gaya jár a fejemben! Fogadok, neki is tetszene az ötlet. Leányzónak álcázom magam! Az összes kis pisis haverja rajtam fog lógni. Még a nevem is – Francis – jól illik e női személyhez, akivé átváltozom. Majd mindenki Francest ért, és így nem lesz semmi félreértés. Gaya egész este körmét rágva fog dühöngeni, amiért maszkabált rendezett. Mintha neki nem az ajkai közé dugott szál virág és a csípőjén feszülő bőr lenne a legtökéletesebb jelmez, mellőzve minden egyéb cifraságot. Félig nyitott ablakomon át a Connecticut Avenue és a Columbia sarkán mélázó McClellan-szobor egyik felét láttam. Szélesebbre tárva az ablakszárnyakat, a finn követség fölött lobogó zászló csücskét pillantottam meg a Wyoming Avenue és a California Street között. Nem valami tisztán. Múló szemgyengeség. Zárjuk be az ablakot. Visszamentem a tükör elé. Simára borotvált, puha arcbőrömet akármelyik szűz megirigyelhette volna. Még egy csipetnyi festék, és maga a tökély. Csak a hangommal kellene valamit csinálni. Nem nagy ügy, kitűnő eredményt lehet elérni egy orrlyukba csúsztatott üvegdarabbal. Legény legyen a talpán, aki azt kiszimatolja! Kellemes izgalmat éreztem arra gondolva, hogy mi történik majd, ha Bill vagy Bob táncba visz... az biztos, hogy az anyámtól kölcsönvett műkeblekkel és egy jó szoros alsónadrággal fölvértezett külalakomon senki nem találhat kivetnivalót, csak azt nem tudom, mi lesz, ha nem állom meg, és kipukkad belőlem a nevetés, meg elkezdem a térdemet csapkodni... Maskarám miatt nem csináltam nagy felhajtást: egy, a boldog békeidőket idéző ruhácska, sok csipkével, fűzővel, alsószoknyával, fekete, bordázott mintás harisnyával, hosszú szárú, finom bőrből készült cipellőkkel... mindez színfaltologató haverjaim jóvoltából. Ideje, hogy túlessek a bemutatkozáson. Francis Deacon, harvardi végzettségű (ti. végeztek vele a Harvardon), atyja dúsgazdag, anyja igen dekoratív. Huszonöt éves – de tizenhétnek néz ki –, előszeretettel keveredik kétes elemek – bunyósok, nagyivók, kocsmai hangoskodók, valamint bájaikat pénzért kínáló finom hölgyek – társaságába. Kitűnő parti. Nem rossz fickó. Az értelmiségieket nagy ívben kerüli. A sportot nem... már amennyiben a szolidabbakról van szó: cselgáncs, catch, vitorlázás, egy kis evezés, sí meg a többi. Törékeny alkat: hetvenöt kilós testsúly, ötvenhat centis mellbőség – anyja pont egy centivel előzi meg... de hogy a masszázsért mennyit fizetett, nem tudni. A szobai tükör elé ültem, kezemben az izével, amivel önkínzást készültem elkövetni. A kínainál vettem ezt a különleges viaszból készített rudacskát, állítása szerint hölgyvendégei lábát rendesen ezzel szőrteleníti. Öngyújtómat az egyik, a viaszt a másik kezemben szorongatva tüzet csiholtam, és az apró, kékes láng máris körülnyaldosta az áttetsző csodaszert. Kinyújtottam a lábam, és "rajta!" vezényszóra a megolvadt kulimásszal általános támadást intéztem szőrzetem ellen, "gyorsan szétkenve" – a használati utasítás szerint. Amikor öt perc múlva magamhoz tértem, az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy ha ennek a műveletnek már a kezdet kezdetén egy kristály falikar és egy kétszer kétméteres tükör esik áldozatul, talán célravezetőbb, minden további próbálkozást mellőzve, egyenesen a kínai felé venni az irányt. Órámra pillantottam. Még futja az időből. Felvettem a telefont. Félre a zsugorisággal! – Halló! Wu Chang? Itt Francis Deacon. Van egy perce számomra? Válasza természetesen igenlő volt. – Máris indulok. Öt másodperc, és ott leszek. Úgy látszik, egy sántának öt másodperc nem elég – pontosan tízre volt szükségem. Második fejezet Tárgyilagosan szemlélve Wu Chang mozdulatait, kénytelen voltam belátni, jobb, ha az ember szakértő kezekre bízza magát. – Nem marad meg a helye? – kérdeztem a kínait egyéni akcióm vörösen égő emlékére bökve. – Semmi ok az aggodalomra – mondta Chang. – Öt perc múlva az egész lába rákvörösben fog pompázni, de egy órába se telik, és hűlt helye. Rám pillantott, de gőzöm sincs, mi járt az eszében. De hát a sárgák már csak ilyenek. – Jelmezbálba vagyok hivatalos – magyaráztam –, és női harisnyát kell húznom. – Azonnal végzünk – morogta.

Szétkente a viaszt, hirtelen és pontos mozdulattal letépte a beleragadt szőrszálakkal együtt, majd a rudat újból a vékony gázláng fölé tartotta. A lábikrám leginkább flambírozott csirkemellre emlékeztetett. Fél óra alatt elkészült. Megköszöntem, fizettem és távoztam. Enyhe viszketés, semmi több. Zsebre vágtam az utókezelésre szánt kenőcsöt tartalmazó apró tégelyt, a mester ajándékát. Fürgén megmásztam a lakásomtól elválasztó két emeletet, és folytattam a beöltözést. A részleteket homályban hagyva csak arról számolok be, hogy amikor a fürdőszoba-tükörben (bizonyára emlékeznek még, a szobait millió darabra törtem) megpillantottam magam, biztos voltam benne, kínkeserves negyedórának nézek elébe, ha önuralmam elhagy. Teljesen beleestem saját magamba – persze az olvasónak is látni kellett volna e leányzót, aki szemeimmel bámult szemeimbe, és mindene megvolt, ami csak kell – formás csípő, isteni keblek (merthogy anyám sohasem vásárolt bóvlit) –, egyszóval e jelenség láttán Bowery minden nőcsábásza elalélt volna a gyönyörtől. Mennyi is az idő? Már több mint három 11 és fél órája vacakolok, szálanként ráncigálom ki az ágaskodó szőröket, a púderpamaccsal serénykedem, kezdem már érteni, miért várat annyit magára az én kis hibbant Gayám. Sőt odáig megyek, hogy kijelentsem, igen gyorsan végez az egésszel. Fogadok, az utcai szájtátiknak leesik az álluk, ha észreveszik, ki száll be a kocsimba, merthogy nemigen hasonlítok Francis Deaconra... Már Gayára sem vagyok annyira berángva – megbízható forrásból tudom, hogy apródi mezbe rejtőzve igyekszik megtéveszteni vendégeit –, de hát ez az ördögi terv holtbiztos megfeneklik domborodó bájain. Viszont annak, aki Francesről lerántja a leplet, Francis kétszáz kemény dolcsit számol le a markába. Görbüljek meg, ha nem így lesz... Az öregem ósdi Cadillacje – már vagy kétéves is megvan, most sózta rám, ugyanis újra vágyott –, szóval a vén tragacs fürgén gurul velem a Chevy Chase irányába. A Graftonnál lekanyarodom a Dorset Avenue-ra. Ez már a milliomosok háza tája, őseimnek is van itt valahol egy kisebb kalyibájuk, de – lehet, hogy hülyének néznek – én jobb szeretek a városban. Befordulok, rá egy magánútra. Gayáék tanyája előtt vagy hatvan járgány éktelenkedik, még a kertbe is jut belőlük. Befurakodom az angol követ csemetéjének Rollsja meg egy koros, 1910-es évjáratú Oldsmobile közé – ez John Keen kocsija, úgy veszem észre. (hogy a csodába hívhatnak valakit John Keennek? Nem megy a fejembe...) Atyaisten, micsoda pompás négykerekű jószág! Kiszállok. Behemót, fehér Chrysler érkezik, a fickó, ahogy megpillant, elkezd villogtatni, mint akit görcs rángat. A parókám jól ül a helyén, rajta öreg, reflektorozz csak, ami belefér! Kecses mozdulattal összefogom a szoknyámat, és felvonaglok a bejárati lépcsőn. Fényes kivilágítás, lárma, zene... Megjegyzem, pocsék – Gayának soha nem volt érzéke hozzá –, a fontos, hogy csöpögjön a sziruptól. Belépek. Nagy nyüzsgés. Legkevesebb tizenöt szicíliai brigantit számolok össze – ebben az egyben biztos voltam. Az efféle elvetemült bandita rendesen széles kivágású inget, testhez feszülő nadrágot visel, amelyek segítségével föltárhatja (vagy nem) a női tekintetek előtt mellkasi szőrkezdeményeit, valamint arra is kézzel fogható bizonyítékot kínál, hogy nem hiányzott, amikor a kis Jézus a férfiasság természetes velejáróit osztogatta (vagy hogy hiányzott – ez is járhat előnyökkel, hiszen a gyengébb nem képviselői közül sok a módfelett félénk teremtés). Ami engem illet, merészen előtérbe helyezem szivacskebleimet, pattanásig feszítve blúzom finom selymét. E kettős domborművet hozzáértő ujjak formázták, bizonyíték erre mellbimbóim szemet szúró rajzolata. A hatás nem marad el: egy nagy melák Robin Hood kér táncra, felfokozott izgalmi állapotát keze remegésével ellensúlyozza. Nem mintha engem nem enne a frász – furcsa érzés egy hasonneművel forgolódni. Robint a bódulat kerülgeti, ahogy beleszippant a hajamból áradó illatfelhőbe, melyet anyám tele üveg Soir d'Amourjának maradéktalan fölhasználásával állítottam elő. Az ájulás kerülgeti. Még szerencse, hogy lejár a lemez. Gaya szúrós szemekkel méreget a büfé tájáról. A hír igaz, apródnak álcázta magát. Két oldalról egy Lil'Abner meg egy legalább harmincöt kilós Superman – ennek se megy már el az esze! – veszi körül. Mondhatom, Gaya nincs különösebben elragadtatva tőlem, érthető, sikerem van, és nem is sejti, kinek van sikere. Na, majd mindjárt... Még nem is említettem, időközben rátaláltam az egyéniségemhez illő – mély, fátyolos, kissé rekedtesen búgó – hangra. Legjobb, ha a régi barátnőt játszom meg. – Szia, Gaya... Hogy s mint? – Kösz, jól! De jobban volnék, ha tudnám, ki vagy. – Én azonnal fölismertelek! Nehéz lenne fiúnak eladni magad. Ez talán kissé erős volt. Fogalmam sincs, hogy beszélgetnek a nők egymás között, de a túlzott kíméletesség bizonyára nem sajátjuk. Igazam lehet, mert Gayának szeme se rebben. – Te még csak meg sem próbáltad, kedves Flo – válaszolja, fitymáló tekintetét megsétáltatva

halmaimon. Ez csuda jólesett. Kitűzök egy mosolyt. Szóval én vagyok a Flo. – Dehogyisnem! Minden elképzelhetőt megtettem, mégsem bírtam velük... Pedig mit nem adtam volna azért, hogy szicíliai briganti legyen belőlem! De hát az igazi nagyságot nem lehet elnyomni. – Nekem mégis sikerült – szögezi le hűvösen. A behemót Lil'Abner karol belém. – Tényleg te vagy Florence Harman? – kérdezi halkan, nehogy Gaya értse. – Nem hiszek a szememnek! – Persze. De nehogy kiadj! – A csudába is...! Én Dick Harman vagyok, és meg mernék esküdni, hogy nem a húgommal táncolok – mondja erősen magához szorítva. – Neki sokkal... Elpirul. – Ő sokkal rosszabbul táncol. Különben tényleg hasonlítotok egymásra. – Merre van a húgod? – érdeklődöm. Merthogy igen furdal a kíváncsiság, hogy nézhet ki az a cicus, akire állítólag hasonlítok. Harman nevű udvarlóm vállat von. Most már emlékszem rá. Ez az a fickó az egyetemi futballcsapattól, már láttam Gaya körül ólálkodni. – Florence egy tökkelütött hülye – kezdi. – Ugyanazt a marhaságot csinálta, mint Gaya. Fiúsította magát. Lefogadom, hogy... – Na, csak kijön belőle. Nagyot nyel. – Szóval – folytatja – csak azt akarom mondani, hogy úgyis észrevenni..., ahogy nálad is. Ez már döfi! Szemérmetlenül kihívó mosolyt küldök felé. – Mit szólnál, ha kiderülne, hogy igazából nem is lány vagyok? Gyengéden magához ölel. Elárulom, semmi különösebb élvezet nincs abban, amikor az embert egy férfi gyengéden magához öleli. Ez a fajta szúrós, és borotvakrémtől bűzlik. Éljen a gyengébbik nem! – És Florence minek öltözött? – kérdem. – Először mindenáron Tarzan akart lenni – mondja, miközben arca rákvörösre vált. – Nagy nehezen tudtam csak lebeszélni. Végül is francia királynak álcázta magát. Valami Lajos. XIV. vagy XV., mit tudom én, számtanból mindig gyönge voltam. Magas sarkú cipőben van. Ott ni. Vörös bársonyálarc van az arcán. Szerencsétlen Dick teljesen romba dőlt nagy zavarában. – Hát nem visszataszító? – szörnyülködik. – A húgom minden lányt fölkér. Komolyan azt hiszi, férfinak nézik. – De hát Gaya sem ismerte föl. Szerinte én vagyok Flo. – Biztosan azért, mert befestette a haját. Meg az álarc is sokat számít... A következőt is velem táncolod, ugye? – kérdi reménykedve. – Jobb szeretném, ha bemutatnál a húgodnak – turbékolom érzéki hangon. – Tudod, majd megveszek a nőkért. Őszinte megrökönyödéssel és rosszallással bámul rám. Pfuj, micsoda idióták a férfiak! Gyöngéden megszorítom a vállát. – Na, kérlek, Dick...! Ja, az én nevem Frances. Fenemód kelletlenkedik, de végül odamegy. Flónak fülig szalad a szája, amikor felfogja, hogy újabb áldozat szédült bele a csapdába. Dick föltételezhetően megkapja a magáét, mert a bemutatást az elvárásoknak megfelelően végzi: – Az öcsém, Johnny. Johnny, ez Frances. Szeretne veled megismerkedni. – Igazán örülök... – mondja Flo-Johnny gyengéd pillantás kíséretében. Kezet fogunk. No nézd csak...! Már értem, miért ellenezte Dickünk oly hevesen a fiújelmezt. Nem fogják elhinni, de anyám jó kiállású műkeblei liliputivá töppednek Flo-Johnny természetes adottságaival szembesülve. Kellemes borzongás fut végig rajtam, midőn észreveszem személyes bájaim iránti érdeklődését. Nem rossz! A leszboszi leányiskola egyik növendékéhez van szerencsém. Szegénykém nem sejti, hogy neki nem lesz szerencséje... Tánc közben biztosítom arról, hogy személye nem közömbös számomra, majd faképnél hagyom vagy tucatnyi – ez esetben valódi hímnemű – gavallér kedvéért. Gayát majd szétveti a düh... Úgy látszik, nem képes örülni mások sikerének... ha ragjából szerencsétlen Dick Harmannak is alaposan kijut. Még mindig abban a tévhitben él, hogy én vagyok Flo hugi, és ez a tutyimutyi Dick meg nem meri kinyitni a száját. Az igazi Flo-Johnny árnyként követ, és valahányszor egy hódolóm felkér, eltorzulnak vonásai... Én gátlás nélkül vetem bele magam a mulatságba, időről időre némi altesti vonaglással fűszerezem a lépéseket, és

mindent megteszek, hogy hűen utánozzam a kiváló Betty Huttont, akinél jobban senki nem tud csípőt riszálni az 1890-es évek modorában. Végre, úgy hajnali három felé, Flo lekapcsol. A legtöbb pár már egymásra talált, míg mások – alkoholos befolyásoltság állapotában – éppen most számolják föl párkapcsolatukat. Gaya immár végérvényesen letett arról, hogy fiúnak adja ki magát. Egy álarc nélküli, rosszképű fickóval lötyög, akit még soha nem láttam, s fogalmam sincs, Gaya mit eszik rajta. Miközben Flo hozzám dörgölődzik, és izgató bájaimat dicsérve igyekszik magához édesgetni, szemem sarkából Gayát lesem. Úgy veszem észre, a fickó teljesen a markában tartja; amikor beszél hozzá, lesüti szemét, és végül egy megszeppent gyermek arckifejezésével mond igent. Fura. – Látom – szólal meg Flo-, nem érdekel, amit mondok. – Bocsánat, kissé elkalandoztam – mentegetőzöm. – Azt kérdeztem, akarod-e, hogy hazakísérjelek, mire te azt kérdezted, hogy miért, mire én megmondtam. – Tényleg, miért? – Mert nagyon tetszel... tudod, szörnyen jól nézel ki – válaszolja Flo-Johnny. Na, ez egyre jobb, mondom magamban, de igyekszem zavarodott képet vágni. – Nem értem, miért beszélsz ilyeneket. Igazán azt hiszed, nem tudom, hogy lány vagy? Erre még inkább izgalomba jön. – Komolyan, tudtad, nahát... – suttogja, és máris érzem gyöngéd simogatását duzzadó keblemen... vagyis inkább csak érezném, ha nem érzéketlen műtárgyról volna szó. – Hát persze – rebegem, jelentőségteljes pillantás kíséretében. Görcsös igyekezettel torzítom kéjsóvárrá arckifejezésemet. Mondhatom, férfimunka a javából... merthogy közben majd szétdurranok a visszafojtott nevetéstől. – És mit válaszolsz a kérdésemre? – érdeklődik egyre gyorsabban szedve a levegőt. Ránézek. Igazán csinos teremtés, még ebben a hülye maskarában is. Szeme zafírkék, érzéki ajkak, gyönyörű fogsor, ovális arcán gödröcskék, nyaka formás, lábai elsőrendűek... A többit XV. Lajos cifra rongyai tökéletesen takarják. Igaz, ami igaz, tisztátalan vágyaiban csalatkozni fog, de hát valahogy majdcsak megvigasztalom... – Rendben van, hazakísérhetsz – egyezem bele –, de még nem indulhatunk. Kis dolgom akadt. Találkozzunk húsz perc múlva a kertkapunál, rendben? – Hát persze – suttogja a gyönyörtől rogyadozó lábakkal. Lejár a lemez. – Akkor viszlát! – köszönök el gyengéd kézszorítással, és máris az előszobaajtóhoz rontok, ahol Gaya fordult ki lovagja karján. Mondtam már, nem tudom hová tenni a pasast. Jobb, ha utánanézek. Harmadik fejezet Gayáék viskója inkább tágas, berendezése is elfogadható, ám belülről áttekinthetetlen labirintusra emlékeztet. Építői ugyanis arra törekedtek, hogy minél több napfényt csaljanak be, ezért aztán se szeri se száma az üvegfalaknak, kiszögelléseknek, verandáknak. Az egész építmény szilárdnak tetszik, falaiból igazán nem sajnálták a téglát, hiszen Washington kissé távol esik Kaliforniától, és télidőben az ember fiának bizony kell az a kis melegség. Szerencsére e zegzugos vidéken jól ismerem a járást, és biztosra veszem, hogy Gaya emeleti szobájába vonult vissza. Alig indulok el fölfelé a lépcsőn, az ellenkező irányból felbukkan a fickó, akit már ismerek. É késői órában a személyzet az igazak álmát alussza, és Gaya szülei is bizonyára nyugovóra tértek, amin nincs mit csodálkozni, hiszen e fényes ünnepség gyomrot próbáló étel- és italáldozatok bemutatásával vette kezdetét. Mégiscsak fura, hogy e sötét arcú idegen oly meg hitt viszonyba került Gayával, hogy a szobájába merészkedik! Persze valójában nem is az "ifjú pár a szobában, mit csodál ott magában" kérdés furdalta az oldalamat, hanem az, hogy a csodába, nem láttam még soha e gáláns lovagot. Amikor elhaladna mellettem, nagy hirtelen kiszalad a lépcső a lábam alól, és véletlenül egymásba futunk. – Bocsásson meg! – kérem mézes-nyájasan. – Sajnálom! – vakkantja. Kutakodó tekintete mint a jégcsap szúr belém. – Megbotlottam a lépcsőben – magyarázom. – Vettem észre – nyugtázza. – Nem vagyok itt ismerős... Meg aztán ittam is egy kicsit.

– Azt ugyan nem jól tette. Annyi más izgalmasabb dolog van a világon. – Fogalmam sincs, miről beszél – fuvolázom disztingvált modorban. – Én imádom az italt. – Egészségére! Fagyos csönd. Látszik, alig várja, hogy elkotródhasson. Talán nem lennék elég kívánatos kacér kis ruhácskámban? – Nos, akkor viszlát! – mondja, és faképnél hagy. Utánaszólok. – Gaya fönt van? Lecövekel. – Nincs – válaszolja. – Úgy hiszem, a konyhába ment, mert megéhezett. Arra. Mutatja, hol lelem a konyhát. De hiszen ez itt minden zugot ismer! Figyelemre méltó teljesítmény. Tudniillik Gayáék konyháját csak az képes megtalálni, aki legalább tíz éve bejáratos a családhoz. Hanem mit látok...! Ne legyen Frances a nevem, ha a fickó képén nem arcfesték virít. Pedig nem is maskarában, szmokingban van. – Köszönöm. A konyha felé indulok, ám ahogy beeszi a fene a táncterembe, négyesével veszem a lépcsőket fölfelé. Gaya szobájába a kopogtatást mellőzve rontok be. Egészen jól látni, a fényárban úszó fürdőszoba félig nyitott ajtaján kiszűrődő világosságban még regényt is lehetne olvasni – persze napszemüveg nélkül. Belépek a fürdőszobába. Gaya egy széken ül, tekintete kába, ajkát idióta mosolyra húzza, orrcimpái remegnek, színe, mint a kréta. – Gaya! – szólítom meg normális hangomon. – Rosszul vagy? Ködfátyolon át bámul rám. – Ki... kivan itt? – dadogja. – Francis – mondom. – Francis Deacon. – De hát te a Flo vagy...! – villan belé a fölismerés. – Flo, Francis Deacon hangjával... Mi... micsoda húzás! Ezt se tőlem lopták... Fölkacag. De úgy, hogy kiver a hideg veríték. – Mi lelt, beszélj már! – nógatom. – Állati jó hú... zás... – ismétli elakadó hangon. Közelebb lépek, és lekenek neki egyet, hátha kijózanodik. Egy pillantás a mosdóba. Nem, nem hányt. Nem részeg. Leheletén semmit nem érezni. Sem alkoholt, sem marihuanát. – Menj a fenébe! – morogja barátságtalanul. Az arca fölé hajolok. Remegő orrcimpák, merev tekintet, összeszűkült pupillák. Már rémlik valami. Körülnézek. Semmi. Egyik ruhaujja kigombolva. Fölhajtom. Megvan, már értem. Egyelőre nincs mit tenni. Legjobb, ha lefekszik. Várni kell, míg kimegy belőle ez a vacak. Morfium vagy valami ilyesmi. A nyomok erről árulkodnak... Tucatnyi apró, vörös, barna vagy fekete pont, attól függően, hogy milyen régi a szúrás. Az egyik egészen friss, még véres. Hát ez a helyzet. Itt egy tizenhét éves lány. Termete mint a milói Vénuszé – a törött kart leszámítva (olvasóim közül bizonyára sokan ki nem állhatják e típust, de hát az effélék a telt idomú, vérbeli kancákat is messziről kerülik) –, egy lány mesés combokkal és mellekkel, gyönyörű testtel, jellegzetesen szláv fejjel, szép, vékony arccal, ferde vonású szemekkel, göndör, szőke hajjal. Egy lány, akit ráadásul fölvet a pénz. És tizenhét évesen nincs jobb szórakozása, mint hogy kültelki strici formájú pasasával – aki festi a képét, erre megesküszöm! – morfiuminjekciókat adasson be magának. Egyszerűen nem tudja, mit csinál. Lábra állítom. – Lódulj már, agyalágyult! – biztatom. Különösebben nem izgulok, hogy esetleg valaki betéved. Elvégre nincs abban semmi különös, ha egy régi barátnő ágyba dugja régi barátnőjét, akinek megártott a jóból. Ha csak ez volna a baj! De ígérem neked, kis Gayám, pár nap múlva fölkereslek, és biztos lehetsz abban, hogy amit kapsz, nem teszed az apródruhád zsebébe. Addig is lehúzom róla a kis mellényt meg a selyeminget. Ez az ütődött tyúk egy szalaggal szorította le a melleit. De semmit nem szólhatok, mert magam ugyanezt a halmazelméleti problémát igyekeztem megoldani, csak éppen ellenkező irányból. A bársonynadrágot meg a selyemharisnyát rajta hagyom... nyugodtan sorozóbizottság elé állhatna, persze ha állni tudna, amitől pillanatnyilag még nem kell tartani. Ezért aztán fölkarolom az ügyét és át- a derekát, nehogy a padló megártson a szépségének. Az ágyhoz érkezve alkalmi pizsamájában gyömöszölöm a paplan alá. – Jó éjszakát, Flo...! – suttogja.

Tökéletes. Holnap megesküszik, hogy a szerető Flo viselte gondját. Csókot lehelek kebelére, amiről reggel vöröslő rúzsfolt fog majd árulkodni. Kínos, nem igaz, kis Gayám? Szívesen folytatnám a ciróka-marókát, noha tudom, nincs magánál. Hirtelen a kertben várakozó igazi Flo képe tolakszik lelki szemeim elé, Flóé, aki nagyon is tisztában van azzal, mit akar. És különben is, ahogy elnézem Gayát, most egy hokedlivel többre mennék. Nem beszélve női ruhámról, amiben fogalmam sincs, hogy kezdenék a dologhoz... meg arról, mivel menteném a helyzetet, ha valaki betoppanna. Meg aztán... De hagyjuk a fenébe az egészet! Egyszerűen ki nem állhatom a kábítósokat. Sem Gayát, sem mást. Negyedik fejezet Átvágok a táncmulatság romjain. Néhány fáradtságtól meg italtól sújtott pár: Gaya társaságának maradéka. A többiek, a jó kislányok és a szófogadó kisfiúk réges-rég hazatértek papájuk-mamájuk vagy a sofőrjük kíséretében. Kimegyek a kertbe. Flo a megbeszélt helyen várakozik. – Elküldtem a sofőrt – tudatja. – Kettesben megyünk, szépséges Francesem... Megfogom a kezét, és gyengéden megszorítom. A gyönyör kerülgeti. – Szállj be, siess! – lihegi. Beülök a kocsiba. Csinos darab. Mondom a címet. Egyik kezével a kormányt, a másikkal a vállam szorongatja. Ha nem volna annyira begerjedve, bizonyára föltűnne neki lányosnak éppen nem mondható vállszélességem. Látszik, még nem igazán ismeri a nőket. Szerintem a Kinsey-jelentés tanulmányozása során jutott arra a fölismerésre, hogy a férfiak mind disznók, és sokkal kisebb a kockázat, ha az érzéki gyönyöröket egy saját nembeli, odaadó, finom teremtés karjaiban ízlelgeti. Megérkezünk. Aki látja, hogy együtt megyünk föl, biztos azt gondolja, hogy na, ez a mi kis Francisunk is megéri a pénzét..., semmit sem tagad meg magától... Nézze meg az ember...! Kettesével fűzi a gyöngyöt... Mert persze Flo mellettem jön a lépcsőn. – Egészen a szobádig kísérlek – mondja. – Furdal a kíváncsiság, hogy milyen lakásod lehet. Ha nem jön rá azon nyomban, hogy ez a lakás legénylakás, akkor ezen a téren sem rendelkezik mélyreható ismeretekkel... No nem mintha e hiányosság túlzott mértékben zavarna! Kinyitom a retikülöm – igen, retikülöm is van –, előkotrom a kulcsot, belépek, nyomomban Flo. Tudom, nem lepődnek meg: azonnal rám veti magát és hátulról markolássza mellvédelmet. Még szerencse, hogy csak közvetetten vagyok érintve, különben nem állnám ki jajgatás nélkül. A nyakamat csókolgatja, egész testében remeg. Szegény Flo! Nem mondhatni, hogy igazán járatos a nemi eltévelyedések förtelmes útvesztőjében. Kibontakozom öleléséből. Föl és le kapcsolgatom a villanyt, ahogy szobáról szobára haladunk. A hálóba érkezve hellyel kínálom. – Tedd le a kabátod valahova – mondom neki izgatott hangon. – Hozok egy kis jeget. Meg is van, indulok vissza. Az italt a ládafiában tartom. Amikor a nappaliban eloltom a villanyt, látom, hogy a hálószobára egyiptomi sötétség borult. Tapogatózva az asztalig botorkálok, leteszem a jeget. Lassan világosság gyúl az agyamban, s derengeni kezd, mi készül itten. Csendben hozzálátok a vetkőzéshez. Mennyivel simább ügy, mint az öltözködés! Hál' isten! Mocorgást hallok ágyam tájáról. Nyugalom, már csak a fűző van hátra. A melltartó természetesen marad, ha más nem is. Kész. Hangulatom emelkedik, de nem mutatom. Félénken araszolok az ágy felé. A függönyök be vannak húzva, így az utcáról beszűrődő gyenge fényben csak sejteni a tárgyak körvonalait. Megköszörülöm a torkom. – Flo – suttogom –, itt vagy? Rosszul érzed magad? – Kissé gyöngélkedem – válaszolja fojtott hangon. – Le kellett pihenjek. Földre hányt ruhadarabokba botlom, így nem nehéz kitalálni, milyen felszerelésben küzd a rosszullét ellen... Természetesen olyanban, amilyet a teniszjátékosok viselnek előszeretettel, tudniillik amikor a mérkőzés végeztével a zuhany alá állnak. Én meg csak itt állok tétován... Nem jól van ez így, hiszen ennek a kicsi Flónak igazán gyönyörű kék a szeme. Zafírkék, amit a legjobban szeretek. Elnyúlva fekszik az ágyon, halványan látom testének domborulatait. Közelebb megyek, de nem annyira, hogy megérinthessen – legalábbis úgy gondolom – annyira, amikor hirtelen elkap, és az ágyra ránt. Hűha! Kis híja, hogy üstökön nem ragadta a szerencsét... mit szerencsét, hisz ez leleplezésemmel lett

volna egyenlő. Na, most megúsztam. Csuklóit nyakam köré fonom. Az ágy szélén ülök, lábam a padlón, Flo félig fekvő helyzetben hozzám simul. Magamhoz szorítom, keblemre fel, szép leányzó!... Nem szívesen okoznék neki csalódást. – Vedd már le azt a vacakot! – lihegi lázasan. Nem sok kell hozzá, hogy kirobbanjon belőlem a nevetés. Ujjai a melltartó kapcsán babrálnak, majd egy mozdulattal letépi az egészet. Itt az ideje, hogy csináljak valamit, amíg nem késő. A szivacskelléket a levegőbe hajítom, számat ajkaira tapasztom, és egész súlyommal ránehezedem. Jól haladnak a dolgok. Úgy látszik, a fiúkat sem veti meg... Mi több: azt is pontosan tudja, mit akarnak, és hogy mit kell tennie, hogy megkapják, amit akarnak. Ötödik fejezet Már jó egy hete ennek az egésznek, és azon veszem észre magam, hogy gyönyörű tavaszi reggelre ébredek egy júliusi napon, és ebben nincs semmi rendkívüli, ahogy első hallásra föltételeznénk, hiszen a tavasz egyben a szépséget jelenti, és tényleg nem tudom elképzelni, miért ne ébredhetnék egy gyönyörűséges tavaszi napra az év bármely szakában. Néhány levelet kaptam, ezeket bontogatom szépen sorjában. Az egyik pszichoanalitikai tanfolyamra invitál igen előnyös feltételekkel. A másik arra emlékeztet, hogy a Kansas állambeli Wichita detektíviskolájának az egész világon nincs párja. A harmadik borítékból házassági értesítés hullik ki... Na, házasodunk, házasodtok? Ki lehet ez...? Hát persze, hogy kedves régi barátnőm, Gaya. És szerencsés jövendőbelije meg valami Richard Walcott. Érdekes..., bizonyos szempontból egészen érdekes. Tárcsázom, Gaya otthon van. – Halló, Gaya? Itt Francis Deacon! – Te vagy az, Francis? – kérdi ügyesen elfojtva kitörő örömét. – Hallom, férjhez mész. – Majd megmagyarázom, Francis, de nem telefonon. – Rendben. Már fölkeltél? – Éppen... igen, de... – Akkor indulok. Majd elmeséled, miről van szó. Nem értem, miért ne foglalkozhatnék egy kicsit Gayával meg a házasságával, ha egyszer a szívem így akarja. Mindig úgy képzeltem, hogy egyszer majd én fogok neki férjet találni. Ezért aztán kissé le vagyok lombozva, hogy erről a bizonyos Richard Walcottról soha életemben nem hallottam. Az az igazság, hogy nagyon szívesen megnézném magamnak közelről a fickó pofáját. Főbenjáró bűnt követnék el, ha Gaya házasságának dolgát szüleire hagynám, mert igazából egyiküket sem érdekli, meg különben is elég ritkán mutatják magukat. És most megtudhatják kedves olvasóim, mi haszna az efféle, hajuknál fogva előráncigált eszmefuttatásoknak: észre sem vették, s közben felöltöztem. Hát ennek már csak ez a módja. Le a lépcsőn, be a kocsiba, végig a városon, fékcsikorgás, föl a lépcsőn. – Szervusz, Gaya! – Szervusz, Francis! A szobájában vagyunk, melyből e kedves leánynak oly kedves, szertelen egyszerűség árad, minden csupa fehér és csupa arany, és a padlót méteres – úgy értem, vastag – szőnyeg borítja. – Miféle szerzet ez a Richard Walcott? – szögezem neki a kérdést. – Nem ismered, Francis. Szépítkezőasztalkája előtt ül valami ijesztően randa, aranysujtással ékesített, krémszínű lebernyegben, és karmocskáit simogatja egy nikkelezett izével, vagyis inkább a nikkelezett izét simogatja karmocskáival... a kérdés jelentőségét csökkenti azon tény, hogy különösebb kár egyikben sem keletkezik. – Mikor mutatod be? – érdeklődöm. – De hát miért érdekel annyira? – kérdi rám pillantva. Pillantására pillantással válaszolok, mire elkapja tekintetét. Úgy hiszem, ezt hívják őszinteségi rohamnak. A kiscicából alamuszi macska lett. Közelebb megyek hozzá. – Add csak ide a kis kacsód, szépségem! Lassú mozdulattal fölhajtom ruhaujját, és megcsókolom a hófehér bőrön éktelenkedő szúrásnyomokat. Aztán ugyanolyan lassan visszahajtom a ruhát, és elengedem a kezét.

– Ha igazán szereted, kedvesem, akkor nincs semmi baj – mondom csontig ható pillantás kíséretében. – Most pedig öltözz! Elugrunk Richardért, és együtt ebédelünk. – De... tudod, már meghívott ebédre, és egy barátja is ott lesz. – Gondolom, a nyoszolyólegénye... Hallgatása beleegyezés. – Hát akkor minden tökéletes! – kiáltok föl. – Majd azt mondod, hogy én meg a te tanúd vagyok, és falunk egy jót négyesben. Induljunk! Hónaljánál fogva fölkapom a székről, csábos otthonkáját a sarokba vágom. Arca nyugtalanságról árulkodik, szája lefelé görbül, mintha azon nyomban el akarná bőgni magát, és szeretne mindent kipakolni... de végül erőt vesz felindultságán. Gyönyörű ez a lány, így a lebernyege nélkül. – Melyik fiókban találok melltartót? – érdeklődöm. – Olyat én nem hordok. Talán kellene? – Egy fenét! Az efféle gömbölyűségeket inkább rács mögött kellene őrizni. Az nincs a háznál? Elneveti magát. – Francis – mondja –, igazán kedves vagy. Kezd fölengedni. Segítek neki az öltözködésben, ahogy az jó barátok között szokás. Gayában ezt szerettem, hogy néha egész jól el tudtunk hülyéskedni. Nem mintha bele lennék esve, de azt mégsem hagyom, hogy riherongyot csináljanak belőle – vagy még annál is rosszabbat. Mindenfajta marhasággal szórakoztatom, jókedvűen nevetgél. Megfésüli göndör haját a se vége, se hossza tükör előtt, ami a két ablak közt terpeszkedik, csöppnyi rúzs, és már kész is. Kesztyűt, táskát kap föl, majd hirtelen lehorgonyoz az ajtóban. – Még nincs is ebédidő – jelenti ki. – Ne törődj vele, gyere csak! Fordulunk egyet. Habozik. – Ígérd meg, nem csinálsz hülyeségeket, Francis. – Miféle hülyeségeket? – kérdem ártatlan őszinteséggel. – Teszünk egy kört, ez minden. A találkádra meg percnyi pontossággal érkezünk, ha ez izgat. Megesküszöm. Egy kézmozdulattal minden gondját félresöpri, és már rohan is lefelé a lépcsőn. Két ugrással a kapuban vagyunk, be a kocsiba, és indulás. – Mit szólnál egy kis osztrigához, jó friss tejecskével, valamelyik út menti büfében? – kérdem. Az jutott eszembe – de ez köztünk maradjon –, hogy egy tejkúra nem tenne rosszat neki. Merthogy a tej leköti a mérget. Nem is szólva a vitaminokról. Ráadásul hatósági ellenőrzéssel kerül forgalomba. – Miért mész férjhez, Gaya? – érdeklődöm. Vállat von. – Beszéljünk másról, Francis. Úgysem érted. Átkarolom. – Ha már annyira viszket, kicsi Gayám – mondom neki –, nézz rám, tényleg olyan visszataszítónak tartasz? Fejét a vállamra hajtja. A hangja mint egy kislányé. Aranyos teremtés ez a Gaya. Igaz, hogy egy hibbant tyúk, de fiatal, még nőni fog. – Francis – mormogja –, én sem értek az egészből semmit. Beszéljünk másról, ez nem fontos. Majd rendbe jönnek a dolgok. Szép az út, gyönyörű a táj, rengeteg a virág, még több az autó... Megannyi újabb érv előbbi állításomra, hogy tudniillik szép tavaszi reggel van. Két valóban kellemes órát töltünk egy jó kis étteremben – ahol minden nevetségesen olcsó a washingtoni Jager áraihoz viszonyítva –, és én, néhány újabb próbálkozás ellenére sem tudok semmit kihúzni Gayából. Akkora lakat van a száján, mint a Szövetségi Bank páncélszekrényén, és aki valamit kiszed belőle, az nálamnál is dörzsöltebb, amiből logikusan következik, hogy ez egyenlő a lehetetlennel, mert nálamnál dörzsöltebb fickó létét még a föltételezés szintjén sem vagyok hajlandó elfogadni. Az idő előrehaladtával Gaya mind többet veszít jókedvéből. Ideges tekintete percenként vallatja az órát, és engem sem igyekszik igazán elbűvölni. Gondolom, igen hiányzik már neki a szokásos adagja... Kedves vagyok vele, figyelmes, kenyérre kenhetne, ha akarna, de inkább a kocsiba ül. Ahogy közeledünk a városhoz, egyre nyugodtabb és ugyanakkor egyre ingerültebb. Nem szívesen nézek rá ebben a felajzott állapotában. – Hova megyünk? – kérdem.

– Ismered a helyet – válaszolja. – A Potomacnál találkozunk. – A klubban? – Ott. Már értem. A Potomac Boat Club, ahogy a neve is mutatja, a Potomac folyó partján, a Francis Scott Key híd magasságában található igencsak sznob intézmény. Midőn eszembe jutnak a hajók, kábítószerügyben is világosság gyúl elmémben. – Az ebéd is ott lesz? – kérdem. – Igen, de előbb kimegyünk a vízre. Tökéletes – állapítom meg magamban. Beletaposok a gázba. Hajszálon múlik, hogy nem egy villamos oldalában kötünk ki. Azt pedig igen rossz néven venném, mert szerintem a washingtoni villamosok páratlanok... szépek, tágasak, és a legkisebb zaj nélkül közlekednek. Ha valamelyik olvasómat rossz sorsa egy Belgium nevezetű, isten háta mögötti vidékre vetné (állítólag Európában található), ott megértené, miért harcolok ilyen elszántan a washingtoni villamosok megóvásáért. Megérkezünk a Potomachoz. Leállítom a kocsit, kiszállunk, és máris loholhatok Gaya után, merthogy olyan fürgén szaporázza, mintha le akarna rázni – de én jól ismerem a Potomac Clubot. Két fickó asztalánál áll meg, benn a bárban. Hát mit mondjak...? Azt hiszem, meglepődtem. Az egyik pontosan az a pasas, akivel Gayáéknál találkoztam a szobájába vezető lépcsőn. Az ám, a púderos pofájú. Ez a vőlegény? Nem, a bemutatkozásnál kiderül, Richard Walcott a másik egyén, aki, úgy veszem észre, szintén barátja az arcfestéknek, de akár keni magát, akár nem, arra megesküszöm, hogy forró, mint a kályha..., mint a cserépkályha. Egy langyilajcsi. Egy igazi homokozó szexuális! A hasamat fognám a nevetéstől, de hát nem lehet, bemutatkozunk. A kézszorítás részemről elmarad, biztos lucskos a tenyerük az illatos kenőcsöktől. És a hangjuk...! Valóságos cicababák. Még hogy ez lesz Gaya férje! Mindjárt megmondom, mikor. Alig telik el pár perc, Gaya türelmetlenül föláll, és az egész társaság elindul a kikötőhíd mellett ringatózó, vörös és fehér színre mázolt Chriscraft felé. A víz felszíne vakítóan csillog a gyönyörű napfényben. Részvétet érzek a halak iránt. Hogy nem sül ki a szemük! Beszállni készülünk, amikor Gaya hozzám fordul. – Francis, drágám, a bárban felejtettem a táskám. Elhoznád? Tessék! Így kell valakit levenni a lábáról. És míg a drága kis Francis visszakullog a piciny retikülért, addig az aranyos Gaya hatalmas adag morfiumot fecskendezik törékeny karjába. – Rohanok, Gaya – nyugtatom meg. Még nincs itt az ideje, hogy közbelépjek. Benyitok a bárba. Az asztal üres. – A barátnőm ittfelejtette a táskáját – mondom a pincérnek. – Nem látta véletlenül? Emlékszik, az a magas szőke, most nemrég ment ki. Rám bámul. Látszik, nem szeret. – A barátnője magával vitte a táskáját. Gyufát kért tőlem, azt is beletette. Fekete-piros antiloptáska volt. – Igen... Elnézést! Biztos csak be akart ugratni. Méteres léptekkel távozom, de kár a gőzért. A Chriscraft már messze jár. Meg kell hagyni, ördögi csel. De legközelebb szorítóba lépek. És mikor lesz legközelebb? Most! Éppen most! Merthogy észreveszem Ritchie öcsit két csinos cicussal, Joannal és Annel az oldalán. Íme, a bosszúálló végzet. Azt mondják, ez túl nagyképűen hangzik. Meglehet. – Itt a teknőd, Ritchie? – Persze – válaszolja. – Most vittem a boxba. Még meleg. – Kitűnő. Egy kicsit kölcsönvenném. Odaadod a kulcsot? Már nyújtja is. – Vigyázz a vérnyomásodra, Francis – figyelmeztet. – Enyhén vértolulásos az ábrázatod. Tartózkodj a fürdéstől ebben az állapotban. – Kösz, öreg – hálálkodom –, és már húzom is a csíkot a box felé. A vörös és fehér Chriscraft éppen most tűnik el a Három Nővér sziget csücske mögött. Hál' istennek, Ritchie öcsi teknője nem kifejezetten lassú járatú alkotmány... Valami félőrülttől vette, aki röpködni szokott vele, meg téglafalakon áttörni... Imádta az efféle kunsztokat. Tízet se fordul a hajócsavar, és máris Gaya nyomába érek. Tényleg meleg még a motor, pöccentésre indul. Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy az öcskös

teknőjének a becsületes neve Kane junior, hogy miért, azt senki nem tudta megmondani, de azt is be kell vallanom, hogy soha nem is kérdeztem. Megragadom a kormányt, aztán ami belefér! Elég sok belefér. Úgy nekilódul, hogy hanyattestemben majdnem pozdorjává zúzom az ülést... Öltözetem nem igazán az alkalomhoz illő. De ha jól emlékszem, a ládában van itt egy vízhatlan kabát. Kis kotorászás után meg is lelem, és fél kézzel a kormányt szorongatva úgy-ahogy magamra húzom. Na, így már sokkal jobb. Még egy kis gázt neki! Szép ívű kanyarral fordulok a sziget mögé. Hová tűnhetett a Chris? Megvan, ott pihen, kissé feljebb... Most elindul. Úgy látom, visszafelé. Tehát vége a morfiumszünetnek. Gaya újabb piros pontot szerzett... Arra gondolok, hogy egy kis mártózás nem jönne rosszul a két melegvérűnek. Már célzok is. Említettem, hogy a fickó, akitől Ritchie a teknőt vette, kedvelte a nyaktörő vízi mutatványokat, és előszeretettel lépett föl faltörő kosként. Na most hogy jön a Chriscraft egy téglafalhoz? Legjobb, ha az orrukra koppintok. Így lesz idejük fölkészülni a fürdésre. Meglehet, akadnak majd, akik nem tudják mire vélni a dolgot, de hát képtelenség minden apró körülményt figyelembe venni. Felbőg a motor, rohamteknőm fölágaskodik. A Chriscrafttól tíz méterre leveszem a gázt. Ripp és ropp...! Szakad a bádog, törik a deszka, kis híján belefejelek a palánkba, hűséges ladikom annyi vizet nyel, hogy két víziló kényelmesen eldagonyázhatna benne. A Chriscraft mélyen a folyóba lógatja orrát. Gaya, mint egy kis sellő, lubickol, és a két homokos is alaposan megszívta magát. Na de ne feledjük a kötelező udvariasságot! Indítok, hátramenet, aztán megállok Gaya mellett. Látom a képén, hogy a morfiumnak legalább a fele kárba veszett... Pillantása leplezetlen gyűlöletről árulkodik. Megragadom a ruhájánál fogva, és magamhoz emelem. Walcott meg kis barátja intim kettősét nincs szívem megzavarni. Különben is, közel a part... és hívogatnak a talp alá való jó éles kövek. Fölbukkan a folyami rendőrség szürke motorcsónakja. Talán zajt hallottak? Sok látnivalóban nem lesz részük. A Chriscraft már a Potomac folyó süppedős iszapágyán szunnyad. – Igazán nem szép így faképnél hagyni egy régi jó havert – mondom Gayának. Válaszát nem adom közre, tekintettel kényesebb ízlésű olvasóimra. – Dobd le a lucskos ruhád, és vedd föl ezt a kabátot! – javaslom. – Vigyél ki innét! – sziszegi összeszorított fogakkal. – Azonnal vigyél ki a klubba! És ne merészelj többé hozzám szólni! Megragadom a hajánál fogva, és farkasszemet nézek vele. Nagyot billen a hajó. Túl nagyot. Visszaejtem a padlóra. – Csak azt szeretném mondani, Gaya – folytatom –, hogy hülyeség ezekre pazarolnod hamvas ifjúságod. Fogalmam sincs, honnét szalajtották a vőlegényed, de ritka egy rusnya pasas. Hagyd a fenébe ezeket, és én is leszállok rólad. Undorító, ha valaki a te korodban kábítózik, és ha egy kis izgalomra vágysz, nyugodtan hívj föl, nem jársz rosszul... A képembe vigyorog, mire elönt a düh. – Foglalkozz valaki mással! – fröcsögi. – Nem vagyunk egymáshoz kötve, és a saját dolgaimat jobb szeretem magam intézni. Hagyj engem nyugton! Befutunk a kikötőhídhoz, lassítok, és Ritchie boxa felé veszem az irányt. – A vasládában találsz ruhát – mondom neki. – Öltözz fel, hazaviszlek! A pasasaid egyelőre a vizet csápolják, aztán úgyis illegalitásba vonulnak egy kis időre, amíg kivasalják valamennyire a pofájukat. Hang nélkül kiszáll. Úgy veszem észre, elég bizonytalanul áll a lábán. Utána indulok, hogy megtámogassam, de amikor kilépnék a betonra, az álnok perszóna hirtelen lehajol, elkapja a bokám, s a kikötő vizébe taszít, ahol, esküszöm, annyi a gázolaj, amennyit a Queen Elizabeth sem tudna elfüstölni London és New York között. Alig kecmergek ki a kulimászból, újabb meglepetés: a kobakomon teniszlabda nagyságú vendégpúp keletkezett. Szinte érezni, ahogy terebélyesedik. Ebből arra következtetek, hogy valószínűleg estemben még meg is ütöttem magam. Ideje, hogy ruhát váltsak. Még szerencse, hogy Ritchie nagyjából az én alkatom, leszámítva azt, hogy szemüveget hord, de jelen esetben ez elhanyagolható különbség. Egy darab szappan segítségével ledörzsölöm az olajsmink nagyját, magamra húzok egy kopottas pantallót meg pulóvert. Cipőmből kiöntöm a vizet, a zoknimat kicsavarom, és vissza az egész. Kellemes érzés fog el. Átsétálok a bárba, iszom egy jó cukros feketét. Igazán kitűnő formában vagyok. Elindulok a kocsihoz. Gaya sehol. Mintha a víz nyelte volna el. Milyen egyszerű az élet...! Vagy talán mégsem? Ronda cafkája... hát nem kiszúrta a kerekeket!

Hatodik fejezet Alaposan lesikálva, kipucolva, leöblítve, megszárítkozva heverészek kényelmes díványomon, és közben az motoszkál a fejemben, hogy végül is emiatt a piszlicsáré gumiügy miatt nem érdemes ölre mennem Gayával. Igaz, fél órám elrabolta, de hát az embernek mindig van egy szabad félórája, főleg, ha bokros teendői annyira szorítják, mint engem... És ha Gayának ez kielégülést okozott, legyen boldog, ennyivel igazán tartoztam neki. Egy detektívregényt lapozgatok, dögunalmas, a tizenegyedik oldalig széltében-hosszában öt silány hullát számolok össze, amikor megszólal a telefon. Kinyújtom a kezem, és fölveszem a kagylót. – Te vagy az, Francis? Itt Gaya. – Mi a csoda! Csak nem gumibelsőt akarsz rámsózni? Elneveti magát. – Nem, Francis. Igazán sajnálom... Rettentően ideges voltam. Belegondolok, mi történik, ha egyszer haragra gerjed... Vehetek új motorháztetőt. – Te Francis, este szívesen kiruccannék valahova. Nincs kedved velem jönni? Elugrom érted... Tényleg, annyira jó lenne... ki is békülhetnénk. Hát ez meg mi a fene? Azok után, ahogy elváltunk... Persze az is igaz, hogy tele volt nyomatva azzal a szarsággal. Megbeszéljük a találkát, leteszem a kagylót. Jó volna tudni, mi rejtőzik emögött. Azzal ütöm el az időt, hogy nagy pohár citromos whiskyket töltögetek magamba – így aztán mindketten jól eltelünk. Öltözni kezdek. Ma már hányadszor is? Igazán jól mutatok sötétkék szmokingomban. Senki nem merészelné azt állítani, hogy azonos vagyok azzal a fáradt olajba mártogatott madárijesztővel, aki voltam. Fejemre csapom jó kiállású kalapomat, és kiteszem magam a kapu elé. Már csak egy perc van hátra a megbeszélt időpontig. Gaya hajszálpontosan érkezik. Alig áll meg a Cabriolet, elegáns mozdulattal átvetem magam az ajtó fölött, és az ülésre huppanok. Olvasóimnak is melegen ajánlom e beszállási módot; igaz, hogy az első tíz alkalommal garantáltan megütik a bokájukat, a tizenegyediknél pedig a nadrágjuk hasad szét, de a hatás nem marad el. – Hova megyünk? – érdeklődöm. – A Fawn's bárba – hangzik a válasz. – Miért ne? – egyezem bele. Madárfogó kedvében van. Időnként rám pillant, mire mindketten vihogásba törünk ki. Mint két fejlődésben visszamaradt gyermek. Jó ideig tekergünk vagy tucatnyi utcán keresztül, nagyjából sejtem, hol járunk. Aztán a Vermont Avenue és a Massachusetts sarkára érve – a Thomas Circle-től nem messze – tovább hajtunk déli irányba, de még mindig N. W.-n belül, és végül egy jellegtelen épület előtt állunk meg, a Farragut Square szomszédságában. Gaya megy előre, engedelmesen követem. Üresen kongó alagsori hodályba lépünk, aztán le egy rosszul megvilágított lépcsőn. Helyben vagyunk. Valami nincs itt rendben... Maga a kocsma a szokásos, a sznob fajtából: stukkódísz, kovácsoltvas, műanyag, néhány reflektor. A vendégek...? Ez az! Leesett! Szóval... prérikutya legyek, ha a hölgyvendégek bármelyike akárcsak egy röpke másodperc ereiéig is szexuális viszonyt folytatott a férfinem valamely képviselőjével Ha pedig a jelen lévő urak a női bájak helyett nem egymáséin csüggnek, akkor George Washington találta föl a hot dogot. Hát ez itt a közönség, csupa melegfiú meg langyosnővér... Kissé kellemetlenül érzem magam, annál is inkább, mert vagy tucatnyi leszbikusra mindössze három buzineszman jut. Kettő régi ismerős, Richard Walcott meg hű társa a vízben – úgy hiszem, még nem mutattam be –, a szép nevű Ted Le May. A harmadik nadrágos ifjú bájosan szöszke, kissé molett teremtés. Jól fejlett meztelen csigára emlékeztet. A nővérkék meg..., de hát ismerik a fajtájukat. Némelyikük szemüveggel teszi magát kívánatosabbá. Nem egészen értem, hogy a rendőrség miért nem zárat be egy ilyen helyet. Mégiscsak Washingtonban vagyunk, vagy mi a csoda! Semmi csoda. Protekció. Walcott arcán nincs sértődöttség, jóindulatúan rám mosolyog. Gondolom, a Chriscraft biztosítva volt. Vagy nem az övé. Vagy játssza az eszét. Leülök. Csak tudnám, ez a tökkelütött Gaya miért hozott ide. Mellettem ücsörög, közöttünk a táskája. Nyitva felejtette, és miközben egy liliomtipró kinézetű pincérnő poharakat tesz az asztalra, kíváncsian belepislantok. Gaya táskájában kisebb bankjegycsomó lapul. Nagyobb, lepedőnyi címletekben.

Kár tovább mereszteni a szemem. Legkevesebb tízezer dollár. Meglehet, pont annyi. Egy hanyag mozdulat, és öt másodperc múlva már zsebemet dagasztja. Valami jó ürügy kellene, hogy rövid időre eltűnhessek. Fölállok, és indulok kifelé. – Hová mész, Francis? – kérdi Gaya, karomba csimpaszkodva. – A kocsiban maradt a tárcám – füllentem. – De ugye visszajössz? – Hát persze! – Fölmegyek vele – ajánlkozik az egyik fickó. – Mindjárt itt vagyok, ha mondom... Fölvágtatok a lépcsőn, ki a kocsihoz. A szerszámosládában matatok, aztán a motorháztető alatt. Minden rendben. Most le az alagsorba. Gaya nem volt elragadtatva, hogy otthagytam csapot, papot, elbűvölő társaságot. Láthatóan megkönnyebbül, amint belépek. Mire kell neki ez a tengernyi pénz? Biztos a következő szállítmány... Vagy zsarolóknak akarja betömni a száját? És vajon honnan szerezte ezt a tízezer dollárt? A borostás háremhölgyek az asztal körül ülnek, és a szájukat jártatják. Fogalmam sincs, miről beszélnek, de biztos, hogy nem normális embernek való dolgokról. Közben a nagydarab szőke közeledik hozzám, kissé a hátam mögé kerül. Egészen izgalmas. Úgy tetszik, egyre feszültebb a légkör. A hajókra terelődik a szó meg a Potomacra. Mikor a legjobb fürödni a Potomacban? Valamiféle vörös és fehér Chriscraftot emlegetnek... Richard Walcott mosolyszünetet tart. Ted Le Mayt is elhagyja a jobbik modora. Kezdem azt hinni, hogy ezek itt engem nem szeretnek. – Hát csak ezért kértük meg Gayát, hogy hozzon el ide – mondja Richard –, és hálásak vagyunk neki, amiért megtette. – Bocsánat, ez nem egészen világos – ellenkezem. – Hogy a fenébe jön ide a Chriscraft...? Miért nem beszélünk inkább a kábítószerről, amivel kufárkodtok? Ezt csak úgy, mintegy véletlenül ejtem el, mire minden megfagy körülöttem. Egy pillanatra. Mert a következőben elönt a hőség. A koponyámból ereszkedik alá. Ahová a szöszi molett vágott... egészen megfeledkeztem róla. Lehet, hogy szándékosan tette? Nem tudom, de pontosan a reggeli esés alkalmával szerzett búbomat tisztelte meg. Láttam rajta, hogy löttyedtek az izmai. Nem tudom, máshol mire ment volna ezzel... Kaptam egyet, ez minden. Mindenesetre fölemelem az asztalt, és Walcott pofájába vágom. Nem vagyok oda különösebben ezért a pasasért. Megenyhülök, a találati pontosság kielégítő. Befizethet a szépségszalonba. A kocsma az első csapásra kiürült. Egy mindenki ellen. Gaya balra áll tőlem. Jobbra a szöszi nyalogatja cipősarkamtól elpirult állkapcáját. Főleg a pofájukkal nem vagyok kibékülve. Elterelő hadmozdulat: fölkapom Gaya táskáját, és a lépcső irányába távozom. Még csak az kéne, hogy három nyamvadt, rojtos valagú maga alá gyűrje a kis Francist! A fene vigye el! A lépcsőn személyesen Behemót tornyosul fölém. Förtelmes egy alak. Vörös, koponyája csúcsban végződik, mindenütt szőrök lógnak ki belőle, olyan, mint egy loncsos medve. Legalább kétszáz kiló, ábrázata gonosz, mélyen ülő disznószemeit zsírpárnák körítik. Míg vele ismerkedem, hátulról széklábbal csépelnek. Ügyet sem vetek rá. Annál inkább Behemótra. Zsíros falat. Dönteni kell. Elhatározom magam. Lefelé indulok a lépcsőn. Ez a csel. Hirtelen megfordulok, a táskát átdobom Behemót busa feje fölött, majd amikor felém indulna, térdei közé vetem magam. Jóságos ég...! soha nem jutok innen ki. A fickó combjai, mint az elefánté. Hopp! most megvan! Megemelem, dőlni kezd, még egy lökés és a lépcső alján landol. Üvöltést hallok, Ted méltatlankodik, mert lábát a padló és a kétszáz kilós barátunk közt felejtette. Föld!... földszint! Végre itt vagyok. De hát nem sikerülhet minden... az összes ajtó légmentesen zárva. Fölkapom Gaya táskáját, aztán neki az ajtónak. Közben fürge lépteket hallok a lépcső felől. Sebtében le néhány széket! Zajlik az élet. Nincs okom panaszra, cseppet sem unatkozom. Egy tölgyfából készült széklábbal nógatom az ajtót. Nem igazán minőségi darab. Betörik. A koponyám szintén. Minden elsötétül.

Hetedik fejezet Remélem, nem gondolták komolyan, hogy annyira elmerülök e kis múló rosszullétbe, hogy közben nyugodtan leugorhatnak egy pohárra a sarki presszóba. Nem, erről szó sem lehet. Különben is kaptam a nyakamba egy üveg Seven-upot, amitől gyorsan magához tér az ember. Bizonyára a buborékok miatt. Lenn vagyok az alagsorban. A padlón egy nagy rakás... A vörös hajú Behemót. Meglehet, ügyetlenül esett. Igen nyugodt. Aztán itt van még Ted Le May. A karjába próbál életet lehelni. Walcottnak veres az orra. De inkább véres. Gaya gondolatait rendezgeti. A molett szöszi, aki állkapcsát próbálja bekapcsolni, beszédes pillantásokat vet rám. Én szétvert fejjel ücsörgök egy székhez kötözve. Elavult módszer. – Francis, hová tetted a tízezer dollárt? – érdeklődik Gaya. – Milyen tízezer dollárt? Az ájulás kerülget, amikor megszólalok. – Ami a táskájában volt, te szemétláda! – emlékeztet előzékenyen a szőke molett. Nyomatékul képen töröl. Ha neked ez kell, gondolom, és szemközt köpöm. Jobb híján. Nyálas modorom nem nyeri el tetszését, mert másodszor is belevág a képembe. Eggyel több vagy kevesebb! Észre sem veszem. – A Behemót mindig ilyen aluszékony? – kérdem. – Némi károsodást szenvedett, ahogy te is nemsokára – igyekszik megnyugtatni Walcott. – Ne nevettess már! Ti ahhoz szarjankók vagytok. – Francis, hová tetted a tízezer dollárt? – ismétli konokul Gaya. Gayánk egészen odavan. Krízis előtti állapot. – Nem vettem el a pénzedet! – válaszolom –, és különben is, közeleg a halálom órája, úgyhogy hagyj békén holmi csip-csup anyagi ügyekkel. Bumm! Széklábbal kapok egy alaposat jobbról a képembe. A rohadék Le May tisztelt meg. Azt hiszem, eltörött a pofacsontom. Vért köpök. Kellemetlen... – Egyet azért elárulhatok – folytatom. – Amennyiben nem leszek többé az élők sorában, attól a tízezer dollártól is elbúcsúzhatsz, amelyet nászajándékul szántam. Na, ez még hiányzott! De bejött! Mármint a cipő a képembe. Lábbal egyetemben. A Walcottéval. Még az a szerencsém, hogy júliusban a vékony talp járja. Arra gondolni sem merek, mi lenne télvíz idején. Vérző orrom látványától még a legmorcosabb kóser mészáros is jókedvre derülne. Nemsokára egészen szabványos tőkehúsformám lesz, ezek itt akár ki is mérhetnének, mint a borjút szokás. Gaya közbelép. – Hagyjátok! – Ne félj – mondja Richard –, még bírja a gyűrődést. – Tőlem aztán azt csináltok vele, amit akartok. De a pénzem vissza akarom kapni – jelenti ki a finom lelkületű leányzó. Szegény hülye! Rohadt dolog, amit mond, de annyira ki van szolgáltatva ezeknek a piszkos hímringyóknak, hogy egészen megesik rajta a szívem. Biztos, hogy a kábítószertől fordult ki ennyire magából. – Gaya – mondom neki –, ha kiviszel innen, holnapra nálad lesz a tízezer dollár. Nem tudom, milyen pénz miatt folyik a cirkusz, de azt tudom, hogy mi ketten jóban voltunk, meg azt is, hogy nem lehetsz felelős azért, amit ez a három szakadt buzeráns művel. Durr nekem! Még mindig próbálkoznak. Csak azért úszom meg, mert jószerivel nem tudnak már hova ütni. Érintetlen helyet rajtam nem, legfeljebb magukon találnak. Nosza, üssetek szét egymás között! Lassan elmegy a kedvem a beszédtől, viszont annál szívesebben hánynék egy jót. Az az igazság, voltam már fickósabb is. Összeszedem minden erőmet. – Gaya – szólítom haloványan –, ettől a három-a-kislánytól semmit nem kérek. De ha tudsz tenni valamit, tedd meg! Ha nem, az öcskös úgyis elköpi, amit meséltem neki az ügyről. Szégyellem a pofám, amiért Ritchie-t belekeverem, hiszen semmi köze az egészhez, meg aztán ott vannak a tanulmányai, és különben is saját magamtól sétáltam a csapdába. Az is igaz, hogy szeretem az öcsköst, és nem bocsátanám meg magamnak, ha valami történne vele. De hát ő maradt az egyetlen szalmaszál. Ezek itt hárman annyira begőzöltek, hogy készek lemondani a tízezer pénzről, csak hogy bosszút álljanak rajtam.

A csihi-puhi félbeszakad. Gaya tárgyal velük. Nem igazán értem, mi történik. Kioldoznak. Nagy nehezen föltápászkodom. Hátrább húzódnak, mire elvigyorodom. Nem kellett volna... Kiszalad alólam a föld, és visszazuhanok a székre. Nincs igazából jókedvem. Vigyorgás közben a fejem majd kiesik a számon. Nincs min csodálkoznom, végül is alapos munkát végeztek. De bevallom, jobb szeretném, ha a Behemót nem viselkedne ilyen hulla mereven. Lehet, hogy túl gyorsan landolt? – Ne mozdulj! – figyelmeztet Walcott. Fölpillantok. Valami mordállyal hadonászik. Próbálkozhatnék, mert szerintem fegyverrel is úgy lő, ahogy a lányokkal szokott, de mi van akkor, ha mellém céloz és belém talál? – Kösz, Gaya – mondom, csak hogy ingereljem az állatseregletet. – Ne köszönj nekem semmit, Francis. Nagyobb bajt hoztál a fejemre, mint képzeled, és nyugodtan hagytam volna, hogy kicsináljanak, ha nem volna annyira szükségem arra a pénzre. – Biztos vagy benne, hogy nem ezek szabadítottak meg tőle? Kár szívóskodnom. Maradt elég székláb. Újból székelnek. Csakhogy már legalább öt perce álló helyzetben lazítok, és közben elszállt belőlem a zsibbadás. Az utolsó simításokat a hátamon Ted Le May végezte. Sebzett párducként csapok le reá, és kissé megemelve, védőpajzsként tartom magam elé. A Walcott lőfegyvere ellen. Most jó, szivi! Elsütheted. Tednek még nem jó. Izeg-mozog, mint a kukac, amelyik nem fér a bőrébe. Megfegyelmezem. A szemem sarkából figyelem a szőke molettet, és hirtelen szokatlan mozgolódást észlelek... A Behemótba kezd visszaköltözni az élet. Megnyugszom. Ez minden, amit tudni akartam. Remélem, azért időbe telik, amíg összeszedi magát. Tednél fogást váltok, a gallérjánál meg az övénél fogva ragadom meg, kissé megráncigálom, hogy elvegyem az önbizalmát, aztán teljes erőből Richardnak hajítom. Pisztolydörrenés, jajgatás és fogak csikorgatása... A szöszke molettet érte utol a szerencse, hátulról, ahogy megszokta. Behemót kíváncsian emeli föl busa fejét. Vigyázzunk! A végén még egészen föltámad. Föl a lépcsőn! Rohanás közben sokat ígérően visszaszólok: – Gaya, holnapra meg lesz a pénzed! Megérkezem a földszintre – immár másodszor. Nyomás a kocsihoz! Észre sem veszem, hogy kijutottam a hodályból. Volt ajtó, nincs ajtó. Szép munkát végeztem az előbb. Sietősen teszem hármasba a váltót. Úgy indítok. Merthogy sürgős dolgom van... Nyolcadik fejezet Rekordot javítok ötven méteres távon, aztán kezdem magam jobban érezni. Nem sokáig. Valami a nyakamnak szegeződik, pontosan a gallérom fölött... Valami hideg és kemény. Aztán hang szólít. Úristen, micsoda hang. Errefelé mindenki buzi? – Csak semmi ugrabugra! Előre nézz! Egyenesen megyünk tovább... Szót fogadok, mert az a benyomásom, hogy ez a vacak a nyakamban káros lehet az egészségemre. A visszapillantó tükörből azonban meglepődve látom, hogy hölgyhöz van szerencsém. A hangból ítélve inkább a másik nemre gondoltam volna... No, de nem hiszem, hogy sokat tévedtem. A spinkó külseje meg a búgó hang csalhatatlanul mutatja, hogy Szapphó követőjével állok szemben, illetve dehogyis állok... tudják, arra a régi művésznőre gondolok, aki mindenféle disznóságokat firkált össze, méghozzá ógörögül, hogy senki se értse... ennyi szemérem azért szorult bele! – Miben lehetek szolgálatára? – érdeklődöm. – Én semmit nem kockáztatok – válaszolja nagy nyugalommal. – De a maga helyében nem ütném az orrom más dolgába. – Mindenki csak ezt hajtogatja. Pedig ha tudná, milyen diszkrét fickó vagyok...! Nem úgy, mint Tom Collins, aki a múltkor is... – Pofa be! Elég a marháskodásból! Nem filmet forgatunk! – Az biztos! Különben már legalább háromszor csókolóztunk volna. Bumm! Szegény fejem... A pisztolyagyhoz ütődött. Ha ez így megy tovább, estére olyan lesz, mint egy meglékelt görögdinnye. – Azt mondtam, elég a marháskodásból! Most ismét mondom. És ha én mondok valamit, azt jobb komolyan venni.

– Teszek arra, amit maga mond, drágám! Különben sem tudom, kit tisztelhetek magácskában. És ha nem árulja el igen gyorsan, az első zsarunál megállok, és kíváncsi leszek, hogy mászik ki a szarból. Beletaposok a gázba, de szép potyautasom nem hagy kibontakozni: olyan sorozattal lep meg, hogy kezdem azt hinni, főállásban tudományos kutató az Önvédelmi Tanszéken. – Piszkos ringyó! – vágok vissza. – Fordulj jobbra! Végrehajtom az utasítást, magam sem tudom, miért. Ez az út kifelé visz a városból. – Ha kíváncsi rá, megmondom, ki vagyok. Louise Walcott... – Örvendek. Úgy teszek, mint aki emlékezni próbál. – Aha, szóval maga annak a pudvás seggű buzeránsnak az édes jó anyukája... Üvöltve pattanok föl az ülésről. Mintha kötőtűt szúrtak volna a hátamba. Mintha...?!! A Cadillac kifarol, suttyomban a kapcsolókhoz nyúlok, de a nő szeme mint a sasé. – Kapcsolja vissza a világítást! – rikácsolja. – Azt a zsarutrükköt meg nyugodtan ejtheti. Ha megáll, golyót eresztek magába meg a nyamvadt zsarujába is. A leányzó személyleírása: arányos test, barna rövidre nyírt haj, sápadt arcszín, kemény metszésű száj. Fogalmam sincs, mi vitte rossz útra szegény teremtést. Biztosan túl sokat járt moziba. – Én Richard Walcott húga vagyok. És Richard azt teszi, amit mondok neki. Ezzel a kis tyúkkal is azért foglalkozik, mert megkértem rá. – Ezt elhiszem. Merthogy Richard inkább fess kis tengerészek után futkosna. – Kinek a pap, kinek a papné – vonja le a tanulságot. – Mindenesetre afelől nyugodt lehet, hogy magát senki sem fogja ajánlatokkal ostromolni. No nézzék csak! Bosszantani akar. Ami az ajánlatokat illeti, majd meglátjuk. Csak ússzam ezt meg ép bőrrel. – Ma este azért csaltam a kocsmába, hogy kissé kiszínezzék az arcképét. Amikor láttam, hogy nem lesz jó vége, elrejtőztem a kocsijában. Azért, hogy figyelmeztessem: nehogy azt képzelje, hogy mert Francis Deaconnak hívják, magát nem lehet megleckéztetni. Persze nem csináljuk ki rögtön az első menetben, de meg kell adni, az arcműtéte elég jól sikerült, és ne feledje, ez csak az első beavatkozás volt. Természetesen továbbiakra is sor kerülhet. Hogy állításának nagyobb nyomatékot adjon, ismételten csépelni kezdi a koponyámat. Mondhatom, a legjobbkor: egy kanyar kellős közepén. Elengedem a kormányt, és két kézre kapom a fejemet. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kocsi alól elfogy az út. Még marad annyi lélekjelenlétem, hogy a fékbe tapossak, de hiába, túl nagy a sebesség... Mielőtt a szélvédőnek vágódnék, könyökömet arcom elé rántom. A Cadillac éktelen csörömpöléssel köt ki egy kolbászokkal megrakott kirakatban. Amikor magamhoz térek, az én szerelmetes Lujzámnak hűlt helye. Az érdeklődés középpontjába kerültem, a kocsi körül nagy tömeg, egy rikácsolva hadonászó alakkal, bizonyára ő a hentesüzlet tulaja. Sajnálom, de majdcsak fizet a biztosító. Úgy ítélem, legbölcsebb, ha ájulást színlelek. Mentőbe tesznek, átadom magam a pihenésnek, meg se mukkanok. Fejem egyre kótyagosabb, szirénázó rendőrök, vörös Behemótok, púderos buzeránsok kergetőznek benne... nem csoda, hogy egy ilyen koktéltól elbódulok. És akkor a ma begyűjtött ütéseket még nem is számítottam, de... azt hiszem, sok volt..., túl sok... Lehet, hogy tényleg elájulok? Kilencedik fejezet Nem mondok újat, amikor azt állítom, hogy pénzzel mindent a helyére lehet tenni, még egy hentesüzletbe szabadult Cadillacet is, így aztán másnap már nem is foglalkozom az üggyel. A vizsgálat megállapította, hogy nem voltam beszeszelve; én azzal magyaráztam a balesetet, hogy valami porszem került a szemembe, pontosan akkor, amikor be akartam venni a kanyart. Azt hiszem, az öregemnek van némi befektetett pénze a biztosítóban, baj esetén az ilyesmi segít elrendezni a dolgokat. Amin viszont nem tud segíteni, az a koponyám állapota, merthogy szegény fejem igen hepehupás. Púp hátán púp. Bevallom, szorongató érzés, amikor mind egy kalap alá veszem. Még szerencse, hogy a lakásban mentesülök az efféle kötelezettségek alól, és így nagy nyugalommal szemlélem, mit kever Ritchie öcsi. Whiskyt szódával. Legalábbis próbálkozik. Ritchie öcsinél ügyetlenebb pasast életemben nem láttam. Mindig nyugtalanság fog el a betegek miatt, amikor eszembe jut, hogy orvosnak készül. Abban reménykedem, hogy végül is

pszichiáter lesz; e szakterületen a leggyengébb elmék is – sőt igazán csak azok – képesek sikert sikerre halmozni. Elegendő, ha arra ügyelnek, hogy agyalágyultság tekintetében minden kétséget kizáróan betegeik fölé emelkedjenek. Ritchie a kényes művelet végeztével poharat nyújt felém. Tartalmát azon melegében az ingemre lódítom. Mentségemre szolgáljon az a félkilós hús a húsomból, ami jobb szememet óvja az erős fénytől, és ugyanakkor a látásban is akadályoz. Márpedig köztudomású, hogy fél szemmel nézve nem érzékeljük helyesen a távolságot. Mindenesetre nem tartom helyénvalónak, hogy testvéröcsém még mulasson is ezen. – Ritchie! – szólítom megrovóan –, majd ha úgy szétverik a képed, mint szegény bátyádét, fogadok, elhagy a jókedved. – Aztán miért tennének ilyet velem? – kérdi. – Csak ne légy ilyen biztos a dolgodban. Sajnálom, de bemártottalak. Egy gyönge pillanatomban. Nem tudom meghatni. Ritchie kemény fickó. De amikor mindenről beszámolok, nagy szemeket mereszt. – Úgy néz ki a dolog – összegzem –, hogy ma estig, amikorra le kell szállítanom a tízezer dollárt Gayának, békén hagynak. Aztán melegünk lesz. Mindkettőnknek. – És mi a fenét csinálunk a tízezer dolcsival? – teszi föl a kérdést az öcskös. Ha pénzről van szó, gyorsan vág az esze. – Ne félj, találunk neki helyet! Először is szükségünk lesz búvóhelyre. Meg rengeteg cuccot kell vásárolni. Magyarán szólva: inkognitóban vonulunk illegalitásba. Kapiszkó? Kezébe nyomom a listát, amit kényelmesen elkészíthettem, amíg whiskymet tartotta keresztvíz alá. Művem nagy benyomást tesz rá, valamint szemüvegére. Utóbbit valósággal padlóra küldi. – Mi a fene ez? – kérdi megrökönyödve. – Nőket tartasz ki? – Nekünk kell e finom holmi – nyugtatom meg. – A szoknyák, a melltartók meg a... Na ne hülyéskedj! Ezzel röhögtessem ki magam a boltban? – Majd magaddal viszed valamelyik barátnődet. És ne feledd, holnaptól a neved Griselda, az enyém pedig Diana. Ha nem tetszik, találj ki mást! – Francis, neked agyadra ment valami. Szerintem a sok székláb. – Szeretnéd magad miszlikben látni? Ide süss! Ez az egész banda csupa buzeróból meg buzerából áll. Amennyiben valóban Walcott Lujza a nagyfőnök, semmit sem tudunk kiszimatolni, hacsak nem bújunk ki a bőrünkből. Ördögbőrből angyalbőrbe. Ez a legegyszerűbb. És lehet, hogy alkalomadtán még némi külön izgalomhoz is jutunk. Elgondolkodik. – Bizonyára igazad van. De azt még mindig nem tudom, hogy fogok az áruházban szivacsbetétes melltartót kérni. Feje búbjáig elvörösödik. Micsoda szemérem! Lehet, hogy a női test fölépítését még nem tanulmányozták az egyetemen? – Akkor lódulj! Egyik lábad itt, a másik a melltartóboltban. Nyugodt lehetsz, ezek nem vesztegetik az idejüket. Hívd föl Annt, majd ő segít! – Rendben! Csak még arra válaszolj, minek kell neked Gaya ügyeibe keveredni? – Hát jóban voltunk, vagy mi a csoda! Nem hagyom, hogy ilyen piszkos dologba rántsák. – De ez nem a te feladatod! Minek van a rendőrség? – Annyira odavagy értük? – Egyáltalán nem – válaszolja Ritchie. – Csak hülyeségnek tartom, hogy egy tyúk miatt szétvereted a képed. Gyanakodva végigmér, mint aki nem hiszi, hogy ki van a négy kerekem, majd vállat von, és kimegy az ajtón. Nagyon kedvelem Ritchie öcsit... Egyszerre csak az jut eszembe, nagy szerencsénk, hogy a rövid haj a divat. Meg hogy ez az egész a Gaya maszkabáljával kezdődött. A lábamat vizsgálgatom..., tökéletes, még nem nőtt ki a szőr. Egy szál magamban azon vihorászok, milyen képet vág majd Ritchie, amikor a kis sárga szőrcsupáló kezelésbe veszi. Nevettemben igyekszem szenvtelen kifejezést ölteni – rézbőrű indián testvéreim ősi szokását követendő, no meg azért is, mert rettentően fáj, amikor nevetek. Telefon. Mint mindig, most is a legjobb perceimet rontja el. Dühösen veszem föl a kagylót. – Halló! Itt én beszélek! – Francis Deacon? – kérdi egy hang. Azonnal fölismerem. Egy bizonyos Walcott Lujza nevezetű, igen finom hölgy van a vonalban. – Halló, ki az? – érdeklődöm. – Az Egyesült Államok elnöke?

– Csak semmi ökörködés! Louise Walcott beszél. Fülkéből, úgyhogy kár a zsarukat fölizgatnia. Mi van már azzal a tízezer dollárral? – Folyamatban. – Ötig meglegyen! Különben elszabadul a pokol. – Mondtam már, kedvesem, hogy maga egy büdös cafat?! – udvarlok neki. Tényleg, a rongyos tízezer dollár... A kutyafáját! Hiszen még a Cadillacben van, a kormányrúdhoz erősítettem szigetelőszalaggal! – Ha ez minden, ami kijön magából, kár a száját tépnie. Jó lesz, ha igyekszik, különben látogatót kaphat. A tragacsa már ráment, nehogy maga is rámenjen... – Maga gyorsan felejt, kedvesem. Hát a Chriscraft...?! Egy teljes hajóhosszal vezetek. A tíz lepedőt meg éppen a nadrágzsebemben melengetem. Úgy veszem észre, kezdi fölkapni a vizet. Kárörvendő nevetéshez készülődöm, de eszembe jutnak előbbi szenvedéseim. – Te szarházi! – veszi tegezőre. – Jobb, ha tartod a pofád, különben kaphatsz a hátsó feledre! – Nem tud fölizgatni. Én heteroszexuális vagyok. Leteszi. Jóságos egek! Ez a tízezer dollár teljesen kiment a fejemből. Komolyan... Szép tőlem, hogy Gayát ki akarom húzni a csávából, de arról szó sem volt, hogy még tíz lepedővel is megajándékozzam. Most pedig felöltözöm, és elmegyek a pénzért. Megint zsibbadok. Minden tagom sajog. Majd csak túlélem. Járni azért tudok. Úgy öregesen. De a fejemet nem szabad megerőltetni. Még a végén így marad... Amiatt mardos a lelkifurdalás, hogy Ritchie-t bemártottam. Csak tudnám valamivel kárpótolni! Megvan! Máris tárcsázom a kínai számát. – Halló, itt Francis Deacon. El tudna ugrani a lakásomra? Lenne egy kis munka. Valamit motyog a kagylóba. Egy kukkot sem értek. Istenem, ezek a copfosok...! – Tudja, még egy jelmezbál... aha! Nem én, most az öcskös. Ha nincs itthon senki, amikor megérkezik, a lakásban várjon meg! A kulcs a lábtörlő alatt. Legjobb, ha kettő felé jön. Ez akkor rendben is volna. Kis meglepetés Ritchie-nek. Veszem a kalapom, és lemegyek az utcára. Leintek egy taxit. Hogy hova lesz a fuvar? Azt nem tudom. Tényleg, fogalmam sincs, mi lett a Cadillac-kel. Ideje utánanézni. – Kérem, álljon meg a legelső rendőrnél – mondom a sofőrnek. – Nem tehetem. Tudja, az elveim – utasít vissza. – Csak kérdezni akarok valamit – nyugtatom meg. – Persze lehet, hogy maga is tud segíteni. Tegnap a tragacsomnak kolbászra fájt a foga, és betért egy henteshez. A kirakaton át. Meg egy ufó is megtámadta a szememet, de hagyjuk ezt... Szóval gondolom, nem hagyják ott a kocsit a kirakatban, hiszen, ahogy mondtam, nem autósboltról, hanem hentesüzletről van szó. Nem tudja véletlenül, hová szállítják? – Gőzöm sincs – válaszolja a jóember. – Kérdezzen meg egy rendőrt! – Pont azért mondtam magának, hogy álljon meg az első pandúrnál. – Nem állok meg. Mondtam már, az elveim... – Izélje meg őket! Álljon meg, kiszállok! – Ha nem vette volna észre, még el sem indultam – válaszol kötekedően. – Rendben, akkor ezt a fuvart maga fizeti. Viszlát! Ne feledje a borravalót! Integetek egy másiknak. Még csak nem is lassít. A rosseb...! Na mindegy. A lábam kéznél van. Útközben csak belebotlom egy délceg mihasznába. Amikor pirosba hajtok, akkor persze vagy fél tucat vesz üldözőbe. Ehol a...! Sőt: Voila! Ez itt kapóra jött! – 'Napot biztos úr! Kérem, mondja meg, hová szállítják a széttört kocsikat. – Karambolozunk, karambolozgatunk? – kérdi nyájasan, miközben a notesza után kotorászik. – Szó, ami szó, tegnap beugrottam a henteshez. Kocsin. – Melyik henteshez? – Egyre nehezebb kérdéseket tesz föl. – Az nem érdekes, a kocsi már úgy sincs ott. Éppen azt szeretném tudni, hová szállították. – De hát mit akar vele? Gondolom, használni úgysem lehet. – Az az én dolgom – hárítom el a kérdést. – A biztosító fizetett? – folytatja. – Persze. – Akkor már az nem a maga kocsija. Ittas vezetés?

– Nem. Valami kis piszok ment a szemembe. – Naná! Valami piszok erős bourbon a gyomrába...! – Le van maga szarva! – mondom neki kifejezetten udvarias modorban, és szedem a sátorfámat. Tényleg kiállhatatlanok ezek a hatósági személyek! Kettőt se lépek, és megmozdul a föld. Mi lehet ez...? Á, semmi sem mozog. Rajtam kívül. Én is csak a zsaru miatt. Ráz, mint a kétszázhúsz. – Hogy mondta az előbb? Mondja csak még egyszer! – sürget. Talán már volt alkalmuk megfigyelni, mennyire türelmes alkat vagyok. Ha a zsarunak azt mondtam, hogy le van szarva, az csak azért volt, mert úgy is gondoltam. De mi ebben a rossz? Szerintem az őszinteség a legszebb emberi tulajdonság. – Nyugodjon már meg – csitítgatom. – Az úgy volt, hogy maga lerészegdisznózott, én csak arra mondtam, amit mondtam. Vagy talán nem maga kezdte? Akkor meg jobb, ha nem ordibál és nem rángat, mert még megbánhatja. Mester, ha nem tudná, ez itt Washington, nem pedig a Sziklás-hegység! És különben sem iszom egyebet ásványvíznél. Erre befogja. Talán megsértődött. Hát, ahogy elnézem, ez rögtön bekísér... Nem, mégsem. Morog valamit, aztán int, hogy menjek a fenébe. Na, most gyorsan egy telefont! Találok egy fülkét, hívom a biztosítót. Valamilyen titkárnő veszi föl. – Itt Deacon beszél – mondom neki. – Tegnap volt egy karambolom. A kötvény száma ez és ez. – Hol történt a baleset? – kérdi. – Evvel most fölösleges foglalkoznia! Ami a biztosítót illeti, minden rendben. De hogy ne higgye, hogy titkolódzom, nos, egy hentesüzletet törtem szét. – Miért nem egy illatszerboltot. Szerintem sokkal kellemesebb érzés lett volna. – Hívjon föl egyik nap – mondom neki –, jobb, ha ezt személyesen beszéljük meg. Azt viszont tényleg tudnom kellene, hol találom a kocsimat. – Tehát akkor föltételezi, hogy nem maradt a boltban? – kerüli meg a választ. – Az biztos – válaszolom. – Ki nem állhatja a kolbászt. Viszont él-hal a szardellapasztáért... Elneveti magát. De hát ki tudná visszatartani ennyi szellemesség hallatán? – Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezekkel a roncsokkal. Valószínű, hogy először valamilyen műhelybe vontatják őket, aztán meg a roncstelepre. – Igazán? – ébred föl bennem a remény. – És melyik műhelybe? – Túl sokat kíván tőlem – válaszolja –, hiszen a biztosítónknak csak ebben a városban háromszáz szerződéses műhelye van. De hát miért nem hívja az ügynököt, aki az egészet intézte? – Napközben egyszerűen lehetetlen utolérni – magyarázom –, pedig átkozottul sürgős a dolog. Minden papírom a kocsiban maradt. – Igazán sajnálom – mondja vigasztalóan. – De lehet, hogy illatszerügyben többre megyünk. Ha telefonál, kérje Dorothy Shearinget. – O.K., Dot! Köszönöm, és viszlát! Úgy érzem, a helyzet egyre kilátástalanabb. Persze, az ügynököm többet tudna mondani, de az esély ötven az egyhez – biztos, hogy egész nap hiába koslatok utána. Most déli egy óra van. Ritchie kettő felé jön vissza. Ugyanakkor érkezik Wu Chang. Mi a fenét csináljak? Ahhoz nem ragaszkodom különösebben, hogy Ritchie-vel a szőrtépő hadművelet előtt találkozzam, mert esetleg elszólom magam, mi készül, és akkor megeshet, hogy én készülök ki. Mégiscsak nézzük meg ezt az ügynököt! Tárcsázom. Újabb titkárnő. Az előbbi sóder. Ez sem tudja. Miért tudná? Azt tudja, hogy semmi értelme sürgetni a dolgokat, hogy a szakértő majd annak rendje-módja szerint megvizsgálja a kocsit, hogy talán már túl is van rajta, hogy nekem semmi dolgom az egésszel, mert a biztosító dolga, nem az én dolgom, hogy nem történt gázolás, és felejtsük el. Nem kell sokat erőlködnöm, hogy rájöjjek, az öregem intézkedett. Ez a mániája. Egy telefonnal mindent elsimított. De hát okvetlenül meg kell találnom a Cadillacet! Felütöm a telefonkönyvet az autómentőknél. Reménytelen. Ha nincs százötven, akkor egy sem. Tanácstalan vagyok. Sőt, tehetetlen. Az persze meg sem fordul a fejemben, hogy az öregemet megvágjam tíz lepedővel, aztán a pénzt a szemétláda Walcott Lujza ládafiájába hagyjam vándorolni. Egy biztos: jobb, ha Ritchie-vel együtt eltűnünk a képből. Legkésőbb ötkor. Hagyjuk a kocsit a fenébe! Talán majd máskor. Most nincs idő azon rágódni.

El innét! Mint a kámfor... És minél előbb! Ennél jobb megoldás pillanatnyilag nem kínálkozik. Na, indulj már! Tizedik fejezet Saját magamnak mindenki másnál szívesebben engedelmeskedem, így aztán fél ötkor megérkezem a házunk elé, ahol Ritchie öreg Buickja várakozik gazdájára. Gondolom, az öcskös meg fönt számolgatja szomorúan elhullajtott kunkori szőrszálait. Utána indulnék, amikor látom, jön ki a kapun igen sietősen, és ha lehet, még sápadtabban. Észre sem vesz, amikor megszólítom, összerázkódik. – A kocsiba! – adja ki a parancsot. Végrehajtom. Már itt sem vagyunk! – Csak most érkeztél? – kérdem. – Igen. A szobád kellős közepén egy kínai, a kínai kellős közepén egy tőr. Kösz a kellemes meglepetést! – Hogy mentél be? – Könnyen. Az ajtó tárva-nyitva volt. A lakásban minden a feje tetején. Igazi kirakodóvásár! – A kínai, az Wu Chang – magyarázom. – Én hívtam el, hogy szőrtelenítse a lábaid. Tudod, engem is ő kopasztott meg. De azt hittem, kettőre otthon vagy. Kicsinálták? – Kissé lyukas, de még van benne élet – nyugtat meg Ritchie öcsi. – Azonnal hívtam a zsarukat, ezért is vágtatunk most négyesben. – Csak három sebesség van a kocsin – hívom föl a figyelmét. – Elég baj az – állapítja meg. – Szerintem a spinkók jöttek el kicsit körülszaglászni. Úgy vélték, önkiszolgálással gyorsabban kaparintják meg a pénzt. Micsoda elvetemült banda, egy ilyen szakadt öreg kínait fölnyársalni, mint Wu Chang! És az egész az én hibám, hiszen én hívtam el. – Honnan tudhattad volna? – vigasztal Ritchie. – Különben is mondtam már, hogy nincs egészen oda. Fülsiketítő szirénázással két- meg négykerekű rendőrök húznak el mellettünk. – Amennyiben a penge nem éri a májartériát, és nem lyukasztja át a májat, egy ilyen sebecskét elég jól össze lehet foltozni – magyarázza szakszerűen. – Már persze akkor, ha nem fertőződik el... – Jó, hogy kihívtad a rendőröket. De azért nyakig vagyunk a pácban. – Nézd, ha a copfos élve megússza, mindenképpen megmondja a zsaruknak, hogy nekünk késhegynyi közünk sincs a kilyukasztott hasához. – Lehet, de arra ne számíts, hogy a keblére ölel bennünket – figyelmeztetem az öcsköst. – Tudod, a látogatóid tényleg alapos munkát végeztek. Egyetlen bútordarab sem maradt épen. – Ne törődj vele! – mondom neki –, majd a tízezer dolcsiból mindent rendbe hozunk. Persze... Tényleg, csak most jut eszembe, hogy nincs is meg a pénz. De Ritchie-t már semmivel sem lehet kihozni a sodrából. Nyugodtan beszélhetek előtte. – A búvóhely viszont rendben van – folytatom. – Nagy pompára ne számíts. Afféle bútorozott szoba, bolhák, miegymás... A tulajnak azt adtam be, hogy van két kis barátném, akiknek féltő gondoskodással egyengetem életútját, és nem bánja meg, ha rendesen viselkedik. Ebből természetesen az következik, hogy beöltözve foglaljuk el új otthonunkat. – A kellékek a csomagtartóban – mondja Ritchie. – Két teli bőrönd. – Rendben. Akkor már csak megfelelő helyet kell találni az átváltozáshoz. – De az mégiscsak kibírhatatlan, hogy egész idő alatt ezekben a rongyokban feszengjünk – tiltakozik az öcskös. – Nyugi, nyugi! – csitítom. – Az egész nem tart csak néhány napig. – És mit teszel most öt órakor? Amikor a pénzzel meg kellene jelenned Gayánál. – Azt kihagyom. – Pedig biztos le lehetne kapcsolni egy pipit a fészekaljból – mondja Ritchie. – Minek? – Elbeszélgetnénk vele. Csak úgy szórja a jobbnál jobb ötleteket az öcskös. – Meg aztán azt is megmutathatnánk szegényeknek, mire képes az odaadó szeretet, az igazi önzetlenség – folytatja. – Mert a leszbikusok többsége azon szerencsétlenek közül kerül ki, akik nem

ismertek gyöngédséget, akiknek érzéseibe mélyen beleszántottak, akiknek lelkét durván fölsebezték... Ha karjainkban mindezt elfelejthetnék, szerintem ferde hajlamaik is megszűnnének. Meg kell hagyni, ezt sem ejtették a feje lágyára! Micsoda cinizmus! Az az igazság, hogy én is örömest ellennék egy ilyen nővérkével. Puszta kíváncsiságból. Az egész vállalkozás egyre inkább egy jótékonysági akcióhoz kezd hasonlítani, amelynek egyetlen célja a Leszbosz szigetére bitangolt nőstény báránykák megmentése. Íme, a jó pásztor. Nem is egy, kettő. Megint elővesz a lelkifurdalás Wu Chang apó miatt. Ritchie ránt ki gyászos gondolataimból. – Legjobb, ha a Potomac Clubba hajtunk. Bezárkózunk a bokszba, megkérjük Kane juniort, ne leskelődjön, és máris átöltözhetünk. Lassan a klub elé kanyarodunk. Egyre inkább fölnézek az öcskösre. Ezt az egészet már előre kisütötte. Vajon mennyit törhette a fejét? Végül is mindegy, fejtörésben még én vezetek... Kiszállunk a kocsiból, és azt mondom Ritchie-nek: – Együtt megyünk Gayához. Nem volna okos dolog szétválnunk. – Naná, hogy együtt megyünk! – feleli az öcskös egyetértően. – Sőt, édes kettesben. Ja, és ehhez mit szólsz? Rózsaszín keretes szemüveget húz elő. Igen ízléses portéka. – Evvel egyszerűen szívdöglesztő leszek! – Már most alig merek rád nézni – erősítem meg. Úgy érzem, közismert nyugalmam egy pillanatra elhagy. – Arra viszont nem mernék megesküdni, hogy a vizsgáimra ez a külső a legelőnyösebb. – A Walcott-féle bandával egykettőre végzünk. Efelől nyugodt lehetsz. De az is lehet, hogy már fél egyre... Bőségesen lesz időd, hogy visszaférfiasodj. Ó egek! Ha tudom, mibe vágom a fejszém, talán a nyelvemmel kezdem. Most, hogy már túl vagyok a nehezén, és papírra vetem az eseményeket, csak most van fogalmam arról igazán, hogy mennyi badarságot fecsegtem össze. Közben Ritchie kinyitja a bokszot. Belépünk, és magunkra zárjuk az ajtót. Kane junior mozdulatlanul szendereg a nyugodt vízen. A folyó felőli oldal szokás szerint nyitva, Ritchie nem fárasztja magát azzal, hogy a redőnyt le-föl tekergesse. Most viszont már sötétedni kezd, lámpát kell gyújtanunk, eggyel több ok arra, hogy becsukjuk a boltot. Megragadom tehát a kallantyút, és leengedem a rozsdaette rolót. Elnőiesedésünk részletes leírásától eltekintek, kérem, önök is tekintsenek el, hogy nyugodtan átöltözködhessünk. Közismertek a műmellviseletek terén szerzett tapasztalataim, Ritchie öcsinek azonban valósággal púp a hátán, illetve a mellkasán e pajkos gondolatokra ingerlő szerszám. – Lehetetlen, hogy ezek ilyen szerelésben futkossanak egész nap! Úgy melegít, mint két búbos kemence. – Jobb, ha beletörődsz, mást úgysem tehetsz – bölcselkedem. – A baj nem is azokkal a dolgokkal van, melyeket az ember magára aggat, hanem amelyektől meg kéne szabadulnia, különös tekintettel a nőre keményedő anyagokra... – Az én alsómnak igen jó a fogása. Olyan, mint egy satué. Különben is, a ruhák sem túl feszesek – nyugtat meg Ritchie. – Napjában kétszer kell borotválkoznunk. Talán ez a legkínosabb. – Erre is gondoltam. Már a retikülökben vannak a kis méretű borotvakészülékek. – A gyorstüzelő készülékekkel egyetemben – teszem hozzá. – Egy fenét! Mindent megteszek, amit kérsz, de ezt nem! Mordályt nem hordunk! Abból csak baj származik. – De hát a kocsiban úgyis van. Akárki kitalálja, hogy a tiéd, csak a rendszámot kell megnéznie. – Nem egészen. Csak abból indulhatunk ki, hogy Walcotték nem fedezik föl azonnal a búvóhelyet. Különben el se bújjunk! Nagyjából mindent tisztáztunk, így teljes odaadással színezzük-púderozzuk bájos orcáinkat. Ritchie egész egyszerűen őrjítő. Mintha ebben a minutában lépett volna ki egy szellemileg visszamaradt milliomos csemeték számára fönntartott iskola kapuján. Én értelmiségi benyomást teszek... és egy egész csöppnyi rúzst, még kevesebb púdert. Lapos cipellőimben igazán szemrevaló menyecske vagyok. Kane junior bokszában púder és körömlakk illata terjeng, amely a benzinbűzzel összekeveredve egészen sajátos elegyet alkot. Levetett férfigúnyáinkat a bőröndökbe pakoljuk, majd az egész cucc a hajóládába kerül. – Mehetünk – mondom Ritchie-nek.

Habozni látszik. – És ha összefutunk valami ismerőssel? – aggályoskodik. – Legalább lemérhetjük munkánk eredményét – nyugtatom meg. Rajtam világoskék kötött felső rész van, meg szürke flanellszoknya. Ritchie egyszerű kartonruhát visel. Tegyük még ehhez hozzá feszülő kebleinket... egyszerűen képtelenség, hogy bárki is fiúnak nézzen. Kilépünk a bokszból, elsőként a merészebb Francis. Nagy a nyüzsgés a környéken. Melegen süt a nap, hajók indulnak és érkeznek, csónakmotorok brummognak, fürdőruhára vetkőzött emberek sétafikálnak kettesével. Kellemes látvány... Alig megyünk vagy tíz métert, amikor fölfedezem Ritchie egyik barátnőjét, Joant. – Észre se vedd! – bököm oldalba. – Hisz nem is ismered. A lány elmegy mellettünk, mintha ott sem lennénk. Az öcskösre nézek, homlokán kövér izzadságcseppek. Baráti kézfogással gratulálok neki. Rám vigyorog. – Rendben, Francis! Mehetünk! Csak ez a meglékelt kínai ne feküdné meg annyira a gyomromat! És még azt nem is mondtam olvasóimnak, hogy Ritchie lábát egyetlen szőrszál sem csúfítja... Tizenegyedik fejezet Negyed hatra érkezünk Gayáék háza elé. Ritchie cabrioletjének fönn hagyjuk a tetejét, hogy ne ébresszük fel a ház környékét esetleg szemmel tartó megfigyelők gyanakvását. Valami ürügyet azért kell találnunk, hogy miért pont itt állunk meg. Ritchie-vel alaposan meghányjuk-vetjük a kérdést, és elhatározzuk, azt játsszuk el, hogy nem tudjuk eldönteni, hová megyünk ma este moziba. Ezért aztán megállunk, és az újságot nézegetve beszélgetünk. Végig az utcán kocsik parkolnak, kettőt szúrok ki, amelyek talán érdekesek számunkra. A várakozáson kívül semmi dolgunk, s ezt nem igazán szeretem, mert a fölnyitott hasú jó öreg Wu Chang azonnal megjelenik lelki szemeim előtt, bizonyítandó, hogy tényleg mindig rokonszenvet éreztem iránta, és igen elkeserít, ami vele történt. Ritchie megbök. Becsapódik a kerti rácsos kapu, és egy lány bukkan elő. Jobbra, balra, majd az órájára néz, aztán egy vadonatúj, kék Chevrolet-ba ül. Világos kosztümöt visel, kalap nélkül. Arra számítok, hogy megfordul, és a város felé indul, de pontosan az ellenkező irányt választja. Fogalmam sincs, hova megy. Jobbra fordul, a Goldsboro Roadra, és máris a Bethesda negyed kellős közepében vagyunk... utána balra, föl a Rockville Pike-i főútra. Ott aztán a gázba tapos. Biztonságos távolságból követjük. Ahogy megindult, nem fog sokáig tartani, hogy Frederickbe érjen. De nem, letér balra – a Grosvenor Lane vagy mi a fene. Most jobbra, aztán ismét balra. Itt már csapnivaló az út, vagyis inkább betonozni való. Igyekszem tájékozódni. Aztán gyorsítok. Ritchie ismét oldalba vág. – Ne hagyd megérkezni, ahova megy! – figyelmeztet. – Akkor semmit nem csináltunk. Csupán annyit, hogy Lujza tárt karjaiba rohanunk. Gázt neki! Ritchie Buickja vénebb, mint a Chevrolet, de legalább harminc lóval több a motorháza alatt. Most vágtába kezdenek. Előzök. Jobbra szorítom. Rám dudál. Finoman elé kanyarodom. Kész. A két kocsi milliméterekre áll meg egymástól. Ritchie átugrik a leányzó mellé, és a pisztollyal megoldalazza. – Kövesse a Buickot! A lány szótlanul engedelmeskedik. Remélem, nem csinálunk hülyeséget... nem, ki van zárva, hogy ez Gaya barátnője. Keskeny, félreeső útra fordulok. Jó kis csalitos hely. Ilyenre vágytam. Fékezek, a Chevrolet megáll mögöttem. Az ajtót átlépve ugrom ki a kocsiból. Kedvenc mutatványom. A hatás most sem marad el. – Mit akarnak? – csipogja a fogoly madárka. Ritchie visszateszi a mordályt a Buickba, és óvatosságból végigtapogatja a lányt. Oly részletességgel végzi a kényes műveletet, hogy a lány akár másra is gondolhatna. A táskája a kocsiban maradt, azzal nem is foglalkozunk. Nem hagyhatom, hogy kétségek gyötörjék. A kocsik mögé kerülök vele, ott megragadom a karját, és közelebbről is megnézem magamnak. Fiatal, haja fiúsra vágva, arcvonásai kemények, de nem csúnyák. Mellei picinyek, ám formásak. Magamhoz szorítom és szájon csókolom. Apait-anyait beleadok, ez most nem az a pillanat, amikor

érzelmeimet titkolni kellene. Jó darabig ajakoskodunk. Az eljövendő nemzedékek okulására szükségesnek tartom följegyezni, hogy a szemek a huszadik másodpercben zárultak le, és az ajkak a huszonötödikben nyíltak meg, elfogadván mind hevesebb udvarlásomat. Bevallom, igen jól csinálja. Ha nem viselne aranyláncot a csuklóján, elégedetten állapíthatnám meg: boldog a te kedvesed!..., de sajnos ott fityeg a csuklóján az a vacak karkötő; meg arra is dühösen gondolok, hogy ha nem Dianának volnék öltözve, e gyönyörökbe bele sem kóstolhattam volna. Mivel óvatos közeledésem kedvező fogadtatásra talált, a kis fogolymadaramat a fűre ültetem, és tovább tapogatózom. A szó szoros értelmében... Formás lábai karcsúak és izmosak. – Mit akar tőlem? – ismételgeti, de csak azért, hogy értésemre adja: olyan könnyen azért nem veszti el a fejét. – Talán nem eléggé világos, hogy mit akarok? – kérdezem. .................................................................................................................. Ficánkol, mint macska a fürdővízben, majd kiveri a szemem, és amikor megcsavarintom a karját, sikongatásba kezd. Ritchie rezzenéstelen arccal figyeli a terepet. ..................................................................................................................1 Nem mondhatnám, hogy túlságosan tart tőlem, de hát mi félnivalója is volna egy gyönge leánytól? Abban persze biztos vagyok, hogy keskenyebb vállakkal, vékonyabb karokkal jobban tetszenék neki. – Griselda! Helyette Ritchie érkezik. – Fogd a kezét! Ritchie elkapja a két kaszáló karocskát, és a lány feje fölött a földre szorítja, miközben én kinyújtott lábaival teszem ugyanezt. Igazán szemet gyönyörködtető látvány egy csinos, vékony lány lapos hasa, alatta a harisnyatartóval, meg combtőben az aranyos, piciny fészekkel, megannyi jómadár kedvenc rejtekével. Magam is fészkelődni kezdek... ................................................................................................................... Szívesen fogad. Azt hiszem, elengedhetem a lábait. No lám, mennyivel kényelmesebb így, ráadásul egyik kezem is fölszabadul. Fölsikolt, mikor túlcsorduló érzéseimtől hajtva ráborulok... de már késő. Ritchie elengedi a kezét, és figyelőállásába vonul... Gyermekkorában is igen tapintatos kis krapek volt. A lány szemei tágra nyílnak. – Micsoda bunkó! – fitymál a foga között. Úgy érzem magam, mint egy méretre készített öltönyben, amely kissé szűkre sikeredett. Ez az enyhén szorongató, bár távolról sem kellemetlen érzés az újdonság erejével markol belém. Lefogom a kezét, és ismét csókolgatni kezdem az ajkát. Harapós kedvében van. Én is. Visszaharapom. Lélegzése mind szaporább. ................................................................................................................... ................................................................................................................... Hiába no, szép mesterség a detektívé! De igazán nem volna méltányos, ha a nyomozati anyag ellenőrzését teljes mértékben magamra vállalnám. Ritchie-nek is ki kell vennie a részét a munkából! Föltápászkodom, és kisimítom szoknyám ráncait. Nagy szerencse, hogy ilyen gyér a forgalom ezen az úton! A lány ernyedt tagokkal piheg a fűben. Olvasóim bizonyára azt hiszik, teljesen elment az eszünk, mármint Ritchie-nek meg nekem, mert miután teljes órát töltöttünk azzal, hogy elnőiesedjünk, az első adandó alkalommal kivetkőzünk magunkból, csak azért, hogy egy nőtársunknak bizonyítsuk: mindenünk megvan, ami egy nőt férfivá tesz. De az is lehetséges, hogy olvasóim nincsenek egészen tisztában szándékainkkal. Hogyan is lehetnének, amikor Ritchie-vel folytatott párbeszédünknek csupán egy részéről számoltam be. Ugyanis miközben felajzott íjainkkal üldöztük e nemes vadat, az öcskössel arra jutottunk, hogy jó, jó, szép dolog az élet kettecskén egy hónapos szobában, szoknyában-melltartóban, de csak akkor, ha cicát is tartunk... egy igazi házicicát. És mivel egy ilyen cicusra úgyis vigyázni kell, legalább saját magunkra is jobban vigyázunk. – Ritchie – szólítom meg az öcsköst –, szerintem már kipihente magát. Rajtad a sor. Nem kell nógatni...

Ritchie gyengéden fölemeli a lányt és a kocsiajtóhoz állítja, könyöklő helyzetben, mint aki az üléseket nézegeti, és megkér, segítsek tartani. ................................................................................................................... Ha valaki erre vetődik, semmi föltűnőt nem tapasztalhat, hiszen e testhelyzet igazán természetes... vagyis... szóval most már árulkodóbb, mert a lány hátraveti a fejét Ritchie vállára, az öcskös meg a füle mögött csókolgatja, nem minden eredmény nélkül, mivel a formás test megfeszül, majd mintegy önkívületi állapotban remegni kezd, és a lány keze görcsösen szorítja Ritchie csípőjét. Úgy veszem észre, kis barátnőnk előtt megnyíltak a hetedik mennyország kapui. Fél órán belül immár másodszor... Félájultan zuhan Ritchie karjaiba, aki fölemeli, és a kocsiba fekteti. Hiába, szegénynek túl sok volt az izgalmakból. – Te hozd a Chevrolet-t – mondja az öcskös. – Majd letesszük egy parkolóban bent a városban. Aztán hazamegyünk, és háziasítjuk ezt a kis vadmacskát. Ez utóbbi a hátsó ülésen kuporog. Óvatosságból fölhúzzuk a vászontetőt, és lezárjuk az ajtókat. Indulás. Útközben semmi érdekes. Mielőtt fölkanyarodunk a Rockville Pike-i főútra, egy kocsiba botlunk. Lassít, majd megáll. Nem tudni, nyomunkba szegődik-e. Mindenesetre nem várjuk meg. Föl az országútra, aztán teljes gázzal előre. Lehetséges, hogy Walcott Lujza az, a Chevrolet-t is fölismerhette. De ahhoz elég gyorsan mentünk, hogy ne tudja elolvasni a rendszámot. Különben is, Chevrolet-val Potomacot lehetne rekeszteni. Biztos, ami biztos, nem vesztegetjük az időnket, és félóra múlva már a Pickford Place-i kis lakás oltalmában melegedünk. Nagyon elégedettek vagyunk magunkkal, már úgy értem, erkölcsi tekintetben, hiszen igazán megtettük, ami tőlünk telik, hogy e szerencsétlen, rossz útra tévedt leányok megízlelhessék a normális szerelem gyönyöreit... Mindez kizárólag a nők miatt történt, de vajon ők tisztában vannak ezzel? Tizenkettedik fejezet Pickfordi búvóhelyünkön semmi nyoma a hivalkodó pompának és fényűzésnek: az egész két szobából, fürdőszobából és teakonyhából áll, az ablakok egyik oldalon egy végesincs folyosóra, a másikon egy belső udvarra nyílnak. A lakás egy eléggé szakadt, vörös téglából és betonból emelt épület hatodik szintjén található. A kapun belépve ócska, vörös kárpittal bevont karosszékekkel telezsúfolt hallba jutunk, amelynek minden díszítése egy cserepes növény, mellette szundikáló portással. A felvonó igen barokkosra sikeredett, de még mindig kényelmesebb, mint a foszladozó szőnyeggel leterített lépcső. Aki benyit, azonnal látja, miféle szánalmas alakok laknak itt. Lakásunk berendezése bizonyára megegyezik a többiével: csupa olcsó, divatjamúlt szállodai bútor. Díványból kettő van, és ez fontos, legalább aludni tudunk majd. Belépve magunkra zárjuk az ajtót és berendezkedünk. Ritchie terülj-terülj bőröndjében mindent megtalálni, ami egy háztartásban szükséges: inni-, ennivaló, kávé, cigaretta, szappan, törülköző és társaik. Magamhoz ragadom a whiskys meg az ásványvizes butéliát, és visszavonulok a konyhába, hogy üdítő hűsítőket készítsek, mert kinn sem nagyon fáztunk, de itt döglesztő a meleg. A hűtő brummog, mint egy jegesmedve, úgyhogy lesz mit aprítanunk a whiskybe. Térülök-fordulok, és íme az asztalon a három pohárral megrakott tálca. Ritchie ülő helyzetben tartja szemét a lányon, aki ülő helyzetben tartja körmét a foga közt. Azonkívül még a plafont is bámulja, és nagyokat hallgat... Megannyi, pszichés szempontból kedvezőtlen tünet. Vetkőzni kezdek. – Magának nincs melege? – kérdeztem a lánytól. – Nyugodtan leveheti a kosztümjét. Rám néz. Szép a szeme. A nézése nem. – Hát persze, nyugodtan vegye csak le – udvariaskodik Ritchie. – Apropó, elárulná a becses nevét? – Nem, de azt megmondhatom, hogy mit maguknak, és hova, rohadt stricik! – Vigyázzon, ne cserélje föl a szerepeket! Ha jókívánsága teljesül is, elsősorban ne ránk gondoljon. Cicánk szőrét borzolja. – Csak nem kezdik újra? – Hova gondol! – válaszolja Ritchie kitérően. Belenyalok a whiskymbe, majd fuldokolva vágtatok a konyhába. Ott a köhögést mintha elvágták volna, hiszen valójában nem is nyeltem félre, egy igazán ravasz cselről van szó csupán, amely íme, sikerült, és én már be is faltam vagy fél tucat nyers tojást. Amennyiben Ritchie még egy merülést tervez, ügyelni kell, nehogy érzékeny szondáink fölmondják a szolgálatot. Állítólag a szolgálatmegtagadás legjobb ellenszere a nyers tojás... állítólag.

Visszamegyek a szobába. Ritchie macskát puhít. – Jegyezze meg, kedvesem, hogy módszereink hatékonyság tekintetében vetekszenek a rendőrségnél alkalmazott eljárásokkal. Azt javaslom, ne legyen túl okos, mert könnyen megbánhatja. Hogy hívják? – Ha beszélek, nyugton hagynak? – Hát persze – ígéri meg Ritchie. – És ha nem beszélek? – Akkor levetkőztetjük, és kikezdünk magával. Ki kezdi, ki folytatja. Míg csak ki nem löki magából..., amire kíváncsiak vagyunk. – Azt nem várom meg – mondja vigyorogva. Lassan csak fölenged. Szerintem amikor lestricizett bennünket, még dolgozott benne a harag, de most már kezd rájönni, hogy nem is olyan rossz a helyzete. – Nincs is értelme sokat szívóskodni. Az előbb a bozótosban szerény tehetségünknek csupán maroknyi részéről szerezhetett futó benyomást. – Maroknyi? – hitetlenkedik. – Micsoda szerénység! Ritchie elpirult. Cicánk whiskyjét lefetyeli. – Én úgy éreztem – folytatja –, hogy igen keményen állták a próbát. Azt is elárulhatom, egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha lányok lennének, és nem értem, mi a csodának aggatták magukra ezeket a szörnyűséges púpokat. Egy igazi nő soha nem követne el ilyen ízléstelenséget. – Rendben van – egyezik bele Ritchie. – Levesszük a melltartót. De előbb mondja meg, ki maga. Tudtommal még nem estünk túl a bemutatkozás formaságain. – Louise Walcottnak dolgozom – mondja. – Ezt tudjuk – világosítom föl. – Nehogy azt higgyék, valami nagy fogást csináltak velem. Különben is csak azért tudtak idecipelni, mert... nos hát ebben a formában először részesültem bizonyos élményekben, és ezek az élmények mély nyomot hagytak bennem. Most már mindegy, kipakolok, de csak egy föltétellel. Ha elmondom, amit tudok, akkor megengedik, hogy itt maradjak. – Ez csak természetes. Mi is erre gondoltunk – biztosítom legteljesebb egyetértésünkről. – És... szóval fölidézzük közös élményeinket... – Naná, minden este! – adja beleegyezését Ritchie. – Hármasban, miau? – csóválja meg farkincáját házicicánk. – Helyesebb, ha váltott lovakkal dolgozunk – sietek tisztázni. – Elvégre a ló nem disznó. – Rendben – válaszolja. – Hát akkor helyezzük magunkat kényelembe. Engem Sheila Sedricnek hívnak. – Szia, Sheila – köszöntöm. Ritchie végzi el a bemutatást. – Én Richard vagyok, ő meg Francis. – Talán üljön ide – mondja Ritchie a lánynak. Mellé ül, de nem szorosan. Én kettejükkel szemben helyezkedem el egy fotelben. – Kérem, adja ide a táskámat! – fordul hozzám Sheila. – Kis púdert teszek magamra. Még nem is szedtem rendbe magam a délutáni testkultúra foglalkozás után. Odanyújtom a táskát, kinyitja, és mielőtt bármit csinálhatnánk, jókora hatlövetűt szegez ránk, és közben ültéből fölemelkedik. Ezt megettük. Két ilyen marhát! – Nyugalom, kandúrkáim! – szól fenyegetőn. – Szaros két farkantyú, csak nem gondoltátok komolyan, hogy ennyire tökkelütött vagyok?! Görcsösen markolászom a fotel karfáját, és kisebb fölfedezést teszek... hogy mit, azt egyelőre még olvasóimnak sem árulom el. – Nem puffantalak le benneteket, jobb, ha szakértő kezek közé kerültök. Majd Lujza személyesen. És miután kicsit foglalkozott veletek, nyugodtan kiállhattok az út mellé nőkre vadászni, semmi kárt nem tudtok bennük tenni... Még a női ruha is jobban áll majd rajtatok. Mondtam már, hogy ezek úgysem értik, minden miattuk volt. Érdekes, hogy ez a Sheila ilyen hosszú litániára méltat bennünket, ahelyett, hogy elpucolna, amíg lehet. Mert, most már bevallhatom, kisebb rajtaütésre készülök, csapásmérő fegyveremet az alkalom szolgáltatja, pontosabban a szék kilazult karfája, amelyet kirántani egy pillanat műve, és már jöhet is a villámgyors rajtaütés. A csuklóra. Fájdalmas sikoly. A hatlövetű a földre esik. Ritchie kapja föl, kiveszi a

tárat, és a zsebébe süllyeszti. Nekivadult macskánk bal kezével szorongatja jobb csuklóját, és keservesen nyivákol. Kap két nagyot, aztán az ágyra taszítom. Elhagyja magát. – Pofa be! – csitítom. – Csak semmi ostobáskodás, vagy alvóbabát csinálok belőled. Tény, hogy kis híján csőbe húzott. A hatlövetűébe. Ha nincs ez a törött szék, mehettünk volna zabot hegyezni. Mialatt Ritchie az alamuszi macskát őrzi, én a táskáját forgatom ki. Semmi érdemleges. Jogosítvány, Donna Watson nevére kiállítva. – Akkor kezdjük elölről – mondja az öcskös. – Hogy hívnak? – Mondtam már – morogja barátságtalanul. – Szóval Sheila Sedric? Nem válaszol. Az ágyhoz sétálok, és képen törlöm. Erélyes föllépésem váratlanul éri, és most először valódi félelem tükröződik az arcán. – Legközelebb olyat kapsz, hogy elered az orrod vére – fitogtatom jóstehetségemet. – A neved? – Donna Watson. – Nem úgy veszem észre, hogy túlzottan hasonlítana Sheila Sedricre. Ez az igazi? – Igen – suttogja. – Hol van most a Walcotték Lujzája? Nem méltat válaszra. Én igen. Balkézből. A jóslat bevált. Zsebkendőt kotor elő, és elkezdi törölgetni az orrát. – Hagyjuk ezt! – szólok rá. – Majd lemosod. Különben sincs vége. Hol a Walcotték Lujzája? – Öt mérföldnyire attól a helytől, ahol elkaptak – oldódik meg a nyelve. – A Weaver Road után balra kell fordulni a Falls Roadra, és az első keresztutca jobbra. Nem tudom, hogy hívják. A ház teteje jól látszik az útról, szilfák övezik. – Ebben biztos vagy? – kételkedem. – Megesküszöm! – válaszolja orrhangon. Ezek szerint az alvadt vér eldugaszolta az orrlyukait. – Töröld meg magad! Egy abroszfélét dobok neki oda, avval igyekszik a nyomokat eltüntetni. A kosztümje csupa vér. – Mit dolgozol Lujzának? – Ezt is, azt is. Amit éppen kell. – Ha lehetne kicsit részletesebben. Vagy azt akarod, hogy megsimogassam a combocskáidat? – fenyegetőzöm. – Amolyan küldöncféle vagyok. Ma is egy csomagért mentem Gaya Valenkóhoz. Öt órára. – Hányan vagytok Lujzánál? – Egy egész hadsereg, és úgyis kicsinálunk titeket, bujakóros strici társaság! – Ezt már mondtad – emlékeztetem. – Mivel tartja markában Lujza Gayát? – Nem tudom. Ismét kezet emelek rá. Egyet. A másikkal a kosztümaljat ráncigálom le formás fenekéről. Amúgy sem számítok nyámnyila legénynek, de ha fölhúznak... Moccanni sem mer. – Fölkészültél? – kérdezem meztelen hátsóját méregetve. – Ritchie, az övedet! – De hát mi lesz a szoknyámmal? A végén még elvesztem – tiltakozik az öcskös. – Sebaj, legalább nem kell fölhajtanod. Ha kivertük a fenekét, megadod neki a kegyelemdöfést. Attól talán megjön a jobbik esze. – Piszkos stricik! Kéjgyilkosok! Kurvapec... A kurvapecéreket visszaküldöm, ahonnét jöttek, majd rájuk tenyerelek. Meg a feladóra is. Harapni próbálna, de a szeme nagyobb, mint a szája, a kezem meg mindkettőnél. Úgy fordítom, hogy feneke kéz alá essen. Ritchie nekilát. – Nem értem, mire jó ez az üvöltözés – csitítom –, hiszen magad sem tudod, mikor volt rajtad utoljára valódi krokodilbőr. Ilyen luxust! Hányja-veti magát, mint a jóvérű csikó. Pontosabban zebracsikó, mert Ritchie nagy zajjal dolgozik, és nem nyomtalanul. – Kicsit jobbra, hallod, Ritchie?! Még igen halovány. Ahogy említettem, nagy a zaj, de lehetne nagyobb is, ha szigorú szeretettel övezett áldozatunk nem húzta volna fejére a párnát. Tizenötnél Ritchie leáll. – Elég ennyi – mondja egy törvényszéki orvos ellentmondást nem tűrő hangján. – A kezelt bőrfelület egészére a bőséges vérellátás jellemző, de lokális sérüléseket sehol nem konstatálok.

Micsoda zagyvalék! Ahelyett, hogy folytatnánk... Leveszem a kezem a lányról. Fölemelkedik az ágyon, majd szétveti a düh, szemei lángolnak, homlokán izzadságcseppek, haja szétzilálva. Igazán kívánatos ebben az állapotban, főleg, hogy kis kosztümkabátján meg a harisnyáján kívül semmi nincs rajta. Felemeli hangját, én meg a kezem. Be nem áll neki. Egy csapással helyzetbe hozom. Elfekvőbe. – Rendben van. Te akartad. Ritchie, palackozunk! Az öcskös egy ideig habozik, majd röhögésbe tör ki. A konyhából üres üveggel tér vissza, és érzéssel a fenekére készíti. Én is vigyorgóra veszem, mint egy csiklandós fakutya, noha még mielőtt bármibe is foghatnék, kitépi magát szorításomból és ököllel csépelni kezd. Aztán Ritchie-re néz, aki hétrét görnyedve nyerít hatalmas jókedvében. Elpityeredik, és kezébe rejti az arcát. – Hagyjanak engem békén! – szipogja. – Biztos, hogy vacak riherongy vagyok, egy sárló leszbika, de azért mégsem kell ilyen csúfságot művelni velem... Különben sem jószántamból lettem ilyenné, kényszerítettek. Zavar a bőgése. Mennyivel jobban áll neki a fúria szerep. Fölállok és megfogom a kezét. – Jól van, na – nyugtatgatom. – Gyere, megmossuk az arcodat, aztán durrból moll hangnembe váltunk, rendben? Bemegyek vele a fürdőszobába, és lehúzom róla a véráztatta kabátkát, megmosom az arcát, rendbe hozom a haját. Fázik. Szólok Ritchie-nek, hozzon valamit, amit fölvehetne. Egy fürdőköpenyt talál a bőröndben. Nem értem, hogy fázhat ilyen hőségben; minket az öcskössel a hőguta kerülget. Lehetséges, hogy tőlünk fázik. Az biztos, hogy mi, más normális emberekhez hasonlóan, a nap melegétől kornyadozunk. Mikor visszamegyünk a szobába, látom, hogy a csinosítgatás eredménnyel járt. Ritchie a konyhából újabb szódás whiskyket hoz, melyeket sietve magunkba döntünk, Donna fűtő-, mi hűtőfolyadék gyanánt. Meglepő, hogy mennyire eltérő hatást gyakorol az alkohol az emberi szervezetre. – Meséld el, légy szíves, hogyan került Gaya Lujza markába – kérem Donnát. – Valami bulin – válaszolja. – Lujza bandájában a bátyja is benne van. Meg annak egypár haverja. Tudjátok, a nőkbe a bátyó nem túl... – Nem túl bejáratos – segítem ki egy kis súgással. – Annál inkább a fiúkba – folytatja házicicánk. – Nos, Lujza ezeket a fickókat használja, hogy lányokat hajtsanak föl neki, amit könnyűszerrel meg is tesznek, lévén elég jóképűek meg ismertek az itteni jó társaságokban, így aztán minden nehézség nélkül bejutnak, ahova akarnak. Ezek itatták le Gayát egy szép napon. Egy nőt berúgatni persze nem nagy teljesítmény, elegendő azzal fölhúzni, hogy nem bírja a piát, és rögtön bizonyítani akarja az ellenkezőjét. – A fiúkkal hasonló a helyzet – világosítom föl. – Lehet – válaszolja Donna -, én csak a nőkhöz értek. De hogy a végére érjek, szóval amikor Richard egyik haverjánál hülyére itatták Gayát, rettentően rosszul lett, vagyis inkább teljesen lebetegedett, mire aztán úgy tettek, mintha meg akarnák gyógyítani, és akkor nyomták bele az első adagot, amitől, úgy érezte, jobban lesz... Aztán lassanként teljesen rákapott. Lujza kezdetben magát a lányt akarta megszerezni, de amikor kiderült, hogy az öregét fölveti a dohány, akkor sütötte ki, okosabb, ha el veteti Richarddal Gayát, és így minden veszély nélkül ráteheti a mancsát a családi vagyonra. – Ez a Lujza egy nagy rakás szemét – vonom le a következtetést. – Tagadhatatlan – bólint rá Donna –, de az is, hogy nagyon jó vele szeretkezni. – El sem képzelhetem, mi olyat tud, amit mi nem – ellenkezem. – Sőt, a mi lehetőségeink több hüvelykkel előtte járnak az övéinek. – Igaz – ismeri el, és beszédes pillantást vet Ritchie-re. – És a nőkön kívül miben szeret még elmerülni ez a rokonszenves leányzó? Gondolom, a piszkos üzelmekben. Kábítószer, ugye? – Rengeteg mindennel foglalkozik – válaszol Donna cica. – De pontosan nem tudom, mivel. Én csak egy huszadik fullajtár vagyok, semmi több. Sok haverja van a politikusok között. Meg barátnője. Szenátorfeleségek, visszavonult nagyvilági kurvák..., mindenféle fura, ütődött alak. – Rendben van. Jó kislány vagy. Mit gondolsz, mi lesz a következő dobásuk? Úgy értem, Gaya után. – Fogalmam sincs – feleli. – Tényleg nem tudom megmondani, hogy a sok ügy közül melyik indul be. Nem ismerem a részleteket. – Talán valami bomba üzlet? – próbálok neki segíteni. – Atombomba? Leszbosz lányait a férfiak nem bizsergetik meg. Hideg vér, hideg fej, másra nem térek ki, de gondolom, valóságos jégbarlang... Szóval született spionok, vagy nem?

Fagyosan hallgat. – Azt akarom még mondani – fejezem be az interjút –, hogy itt maradsz. Halaszthatatlan elintéznivalód? Semmi. Helyes. Lakótársaid ismered. Ne félj, nem nyúlunk hozzád. Igazából jobban szeretjük az egyértelmű eseteket. – Megyek, készítek vacsorát – mondja válasz helyett. – Nagyon jó gondolat – helyesel Ritchie. Mindketten tudjuk, amit tudunk, hogy ma este már nem érdemes újabb akcióba kezdeni. Majd holnap. Donna lábosokkal csörömpöl a konyhában, közben nagy hangon szitkozódik, kifogásolva makulátlannak egyáltalán nem nevezhető állapotukat. Kifejezésmódja olyan plasztikus, mintha legalábbis Utah S.-béli kiképző bázisán szolgált volna őrmesterként. Nem tudni, mit kotyvaszt, de az illata elmegy. A nyitott ablakon. Vagy negyedóra múltán, amelyet Ritchie és én a búsképű spanyol lovagok kedvelt szórakozásával – malmozással – töltünk el, megjelenik az ajtóban újsütetű szakácsnénk. – Elkészültem. Tessék, spagetti forró sonkás rántottával és hideg kanállal. Villa nincs. – Sebaj! – nyugtatja meg az öcskös –, olyan éhes vagyok, hogy akár a tíz ujjammal is bekanalaznám. Egy mozdulattal megterítek, vagyis mindent lesöprök az asztalról, ami nem illik az alkalomhoz, és máris előttünk gőzölögnek a finom falatok. Leülünk. Fura egy társulat, mondhatom. Ritchie és én női ruhában, Donna fürdőköpenyben, amelyet vörös színű öv fog össze. Arcán égő foltok, két kezem munkája. Óvatosan ereszkedik a székre, mint kotlós a tojásaira. Szégyellem magam, de ha nem áldozom rá azt a kis időt, semmit nem haladtunk volna előre. Végül is atyja helyett atyja voltam, és csak azt igyekeztem pótolni, amit az elmulasztott. Úgy ücsörgünk itt, mint három régi jó barát, akik vacsora közben elbeszélgetnek a világ folyásáról. A whiskys-szódát sem tagadjuk meg magunktól, amely bizonyítottan országunk egyik legegészségesebb itala. A másik, amelyikben nincs szóda. Elérkezik a pihenés ideje. Amint már jeleztem, búvóhelyünkön két dívány van rendszeresítve. Arról szó sem lehet, hogy a kis Donnát magára hagyjuk, mert igaz ugyan, hogy helyre állt a békesség, de ki tudhatja, nem szoktak-e a macskák nyúlcipőt húzni. A két kisebbet kényelmes, nagy franciaággyá egyesítem, lepedőről-takaróról Ritchie gondoskodik. – Tessék – mutatom Donnának –, maga a központi fekvésű, mi majd meghúzzuk... magunkat a végeken. Tiltakozik. – Azt hittem, az ágyba és nem túlzásokba esünk. Nem untak még eléggé belém? Ellenkezőleg, éppen úgy érzem, hogy az előbb elnyelt fél tucat nyers tojás lassan beérik, majd szétfeszít a rengeteg vitamin meg hormon, és hogy a legfontosabbat ne feledjem... a nyers erő. Donna szótlanul vonul a fürdőszobába, hogy megtegye az éjszakai pihenéshez szükséges előkészületeket. Az öcskössel mi is nekivetkőzünk. Igen szemrevaló pizsamákat szerzett be, az övé vörös, az enyém sárga selyemből készült. Úgy veszem észre, ízlésünk sokban megegyezik: a nadrág viseléséről mindketten lemondunk. Nagyon kellemes érzés, amikor az ember mezítelen alsó végtagjait a puha ágynemű simogatja. Házicicánk kinyalta magát, és már settenkedik is vissza a szobába. Nedves hajával tizenhatnak se nézné az ember. Ragaszkodik a hagyományos fürdőköpeny-viseletéhez. – Nincs pizsamám. Pedig anélkül nem tudok aludni – panaszolja. – Nyugodtan leveheti azt a köpenyt. Majd melegítjük – ajánlja föl lovagiasan Ritchie. – De hát alul nincs rajtam semmi – körülményeskedik Donna. – Jöjjön csak bátran! – biztatom. – Majd szemet hunyunk e hiányosságok fölött. Leoltja a lámpát, átlép rajtam, és közénk bújik. A szobában sötétség, az udvarról beszűrődő halvány derengésben csak az ablakok négyszöge látszik. Figyelem Donna lélegzését. Mozdulatlanul fekszik, de nem hiszem, hogy aludna. Tíz perc sem telik el, és megszólal: – Szörnyen melegem van. Hirtelen mozdulattal lerúgom a takarót, Ritchie úgyszintén. Immár semmi nem állhat közénk. Még öt perc, és mozgolódás indul el a központból. Jobb oldali, bal oldali? Nem látok tisztán. Talán ilyen is, olyan is. Odasandítok. Lassan tisztázódnak az erővonalak. Donna arccal a passzivitásba vonult Ritchie felé keresi a kibontakozást. Én hátulról biztosítok. ................................................................................................................... Lám, közös igyekezettel a bonyolult helyzetek is megoldhatók. Közmegelégedésre. Olvasóim talán a

szememre fogják hányni, hogy a cselekmény végkifejlete szempontjából érdektelen mozzanatokkal terhelem figyelmüket. Számomra viszont pontosan e részletek adtak magyarázatot arra a kérdésre, hogy miért választják oly sokan a nyomozói hivatást. Meg hát egy komoly könyvbe kell egy kis couleur locale is... Tizenharmadik fejezet Az éjszaka minden különösebb kellemetlenség nélkül telik el, és úgy hiszem, nem vagyok szerénytelen, amikor azt állítom, hogy sokat próbáltunk... Csupán a nap első sugarai lazítják meg a kötelékeket, melyek engem Donnával összefűznek. Egymáshoz viszonyított helyzetünk párhuzamos, csak hogy ami neki nyugat, az kelet nekem. Már nem kell... Ritchie pihentető álomba szenderült, amelyre igencsak nagy szüksége van, Donnát legfeljebb egy kiskanállal lehetne egyesíteni, engem sokkal, mivel nagyon szétszórtnak érzem magam. Mint akit elhintettek. Föltápászkodom, sietve felöltözöm, és már rohanok is valami ennivalóért. Reggeltájt Washingtonban az ember semmit nem kockáztat, mert az utcán a gazdiknak bevásárló fekete bőrű legényeken és leányokon kívül senkit nem látni. Nem kell tartani attól, hogy esetleg jó barátba botlunk. Jó barátba biztosan nem... – Adjon egyet! Ezt az újságárusnak mondom. Szalagcím. Francis D. vágta a tőrt a kínaiba? Ez hiányzott! Érzem mindjárt, emelkedik a vérnyomásom. De hogy csak a nevem kezdőbetűjét írták ki, mutatja, az öregem még mindig számít a városban. Mindenesetre tenni kell valamit. Nyakamba kapom a lábam, föl a lépcsőn. Szélvészként rontok a lakásba, még csak nem is kopogtatok. Lehet, nem ártott volna több óvatosság, mert úgy veszem észre, Ritchie kipihente magát, s ismét működik. Kitöréshez készül. Donnát már teljesen maga alá temette. – Ki a kráterből öcskös! Ezt figyeld! – Innen is látok – mondja. Donna nem mond semmit. Csak azt, hogy ah... óó, ah... óó. Ez minden. Mutatom a címet Ritchie-nek. Donna se lát, se hall. Mint akit agyon bunkóztak. – A szemüvegem... hol hagyhattam a szemüvegem – próbál koncentrálni az öcskös. Orra alá nyomom az újságot. A vulkánkitörés elmarad. – Gáz van – szuszogja. Szorult helyzetéből menekülni próbál, ám Donna rácsimpaszkodik, és a mélybe rántja. – Kérem, Donna, hagyjon már felöltözni! Majd Francisszel folytatják. – Lehetetlen – tiltakozom. Francisnek se vége, se hossza. Közben Ritchie-nek sikerül az ellenséges hadállásokból kivonnia erőit, és sebesen öltözködni kezd. – Ne sajnáld a púdert! – figyelmeztetem. – A helyzet fokozódik... – Mi a terved? – kérdi. – El kell tűnnöm. – És hogyan? Gondolkodóba esem. – Figyelj csak, ismersz valakit a hullaházból?! Persze, nem hullát, hanem... mondjuk, egy orvost. – Azt hiszem, igen – feleli. – Rendben... Úgy látom, mindent ért. – Tehát kölcsönveszünk egy hullát, és Francisnak álcázzuk – foglalja össze a lényeget. – Aztán jön Kane junior – teszem hozzá. – Bevallom, sohasem vágytam ilyen melóra – mondj a Ritchie. – Jó, jó, de ne feledd, hogy minden rosszban van valami kellemes is. Például isteni nőket lehet fölcsippenteni, akik Chevrolet-val járnak... – Igen, egy jó nő nem rossz, de néha igen fárasztó – panaszkodik az öcskös. Az ágyban Donna nyújtóztatja meztelen tagjait. Még így, karikás szemekkel, csapzott hajjal is igen kívánatos. Tényleg bombázni való nő. – Mit csinálunk? – érdeklődik.

– Te semmit – mondom neki. – Mi madám Walcottal csinálunk valami csúnyát. Nevetni kezd. – Kemény dió! – Majd csak megtörjük – nyugtatom meg. Fölül az ágyon. – Francis, úgy érzem, évek óta nem csókolództunk. – Én egész mást érzek – feleltem elgyötörten, de azért megcsókolom. – Nem tudom, melyikőtöket kedvelem jobban. Oly sokban különböztök... Talán éppen ezt, a különbséget. – Nem szégyelled magad? – kérdem. – Leszbikus létedre fiúkkal henteregni! Elvigyorodik. – Azt hiszem, nem fáradtatok hiába. Térítő munkátok sikerrel járt. – A baj az, hogy más munkánk akadt. Mit csináljunk veled? – teszem föl neki a kérdést. – Veletek maradok. Szép az élet hármasban. – Én is így gondoltam, de közbejött valami. Jobbat ajánlok – mondom Donnának, és a telefon után nyúlok. Hiszen van nekem egy jó barátom, bizonyos John Keen, emlékeznek rá, az, aki egy gyönyörű, muzeális, 1900-as évjáratú Olds-szal furikázik. Fölveti a pénz, és egyetlenegy szenvedélynek hódol, a nőknek. Ha szoknyát lát, azonnal föloldozást nyer. Az alsója... – Halló! Beszélhetnék John Keennel? – Tessék, itt Keen... – Itt meg Francis. Mit szólnál egy kis ajándékhoz? – Szőke vagy barna? – kérdi. – Is, Is. Fölül szőke. Hallom, amint csorog a nyála. Bele a kagylóba. – Jöhet! – Megőrzésre adnánk át. Négy-öt napra. – Megőrizni? Mitől...? Magamtól? Élénk tiltakozás. – Tőlem meg is őrizheted, de mással is próbálkozhatsz. Amivel akarsz... Ha ő is akarja. Donna méltatlankodva szakít félbe: – Beavatnál, mire megy ki ez az alkudozás? Rám? – Várj ! – mondom Johnnak. Tenyeremmel letakarom a mikrofont, és igyekszem meggyőzni Donnát: – Figyelj ide! Ha ketten Ritchie-vel mindenünket összeadjuk, John Keen akkor is lepipál bennünket. Pipahosszal. Ezenkívül úgy néz ki, mint Bob Hope, pénze meg annyi, mint a pelyva. – Le van ejtve! Én ti kettőtöket akarlak – makacskodik felesben művelt barátnőnk. – Csupán három-négy napról van szó – nyugtatom. – Meg kell tenned! Ha ellenkezel, megint összeakasztjuk a bajuszt. Rám pillant. – Nem is volna rossz! Hiszen oly édes a kibékülés... Elnevetem magam. Ő is. – Rendben a dolog, John – mondom a telefonba. – De tíz percen belül itt légy! Pickford Place. Beton meg vörös tégla. Dudálj és megyünk. Lekísérem. Leteszi. Már indul is. – Donnabomba, nemsokára látjuk egymást. Ne szomorkodj! – vigasztalom. Csókolgatni kezdem, de a tíz perc hamar letelik. Megérkezik John, felkürtöl, lemegyünk, Donna beszáll az Oldsba. Én a liftbe. Munkára föl! De előbb a lakásba. Tizennegyedik fejezet Nyilvánvaló, hogy Washington összes zsaruja közül – akiknek száma, hasonlóan fellépésükhöz, igen tekintélyes lehet, nem is tudom, miért éppen e városban kellett galibába keverednem – egy sem sejti, hogy a kis Frances, vagy ha úgy tetszik, Diana szoknyájában a kis Francis lapul. Ez mindenképpen nagy előny. Viszont Ritchie, ha tényleg hullatolvajlásra adja a fejét, könnyebben boldogul a női kacatok nélkül. Akciónkat tehát a jó öreg Kane junioron kezdjük, amely ideiglenes ruhatárunkul szolgál. Miközben ezt előadom Ritchie-nek, leérünk a kocsikhoz. A Buick is, a Chevrolet is ott van, ahol

hagytuk. A Chevrót két sarokkal arrébb viszem, majd Ritchie mellé ülök a Buickba. Végig az úton motoszkál valami a fejemben, egy gondolatfoszlány vagy mi a csoda, amit képtelen vagyok üstökön ragadni. Egy piros lámpánál kiugrom, és veszek még egy újságot. Az előbbiből. Újraolvasom a cikket. – Te Ritchie! Rám néz. – Ebben a szennylapban egy árva szó sincs arról, hogy a kínai elpatkolt volna. Ritchie felhúzza a szemöldökét. – Csak annyit írnak, hogy meglékelték, de azt nem, hogy meg is halt. – Na és? – kérdi Ritchie. – Semmi, csak úgy mondom. Valóban nem tudom neki megmagyarázni, miért figyeltem erre föl, és miért tartom fontosnak. – El kellene menni hozzá a kórházba – mondom. Persze a dolog igen fontos, mindenekelőtt a szegény kínai ördög szempontjából, gondolom, neki is jobb, ha egy sérüléssel megússza, mintha... Így aztán még engem is kihúzna a csávából – mert úgy látom, komolyan a nyakamba akarják varrni az ügyet –, hiszen egy élő kínai beszélő kínai, aki elfogja mondani, hogy semmi közöm a lyukas hasához. De vajon mi lehet az oka annak, hogy az újság ilyen homályosan fogalmaz? – Naná, hogy el kellene menni a kínait megnézni a kórházban, de csak akkor, ha már eltűntél a színről. Különös tekintettel arra, hogy továbbra is szíveden viseled ezt a Walcott Lujza-féle históriát. Vagy nem? – Már hogy a fenébe ne! Csak azt nem tudom, hogyan vágjak bele. Meg beléjük. Legszívesebben az egész bandát kimiskárolnám. – Nem lenne okosabb a helyes útra téríteni őket? – veti föl Ritchie. – Vegyük csak Donna esetét. Milyen gyorsan magába fogadta a jót! Vigyorogva nézek az öcskösre. – És mit gondolsz, mivel fogsz egy tucatnyit az igaz útra taszigálni? Beletörik a bedekkered. Meg aztán én láttam is közülük egypárat. Fogadok, elhagyna a lelkesedés. Nem kifejezetten vonzóak. Ami meg Lujzánkat illeti, nos, kétlem, hogy a Donnánál bevezetett eljárásokkal az ő esetében sokra megyünk. Ritchie gondolkodóba esik. – Soha nem lehet tudni... – mondja. – Végül is megpróbálhatjuk, de én szívesebben alkalmaznék valami más módszert – jelentem ki. – Rájuk kellene már uszítani a rendőrséget! – javasolja az öcskös. – Persze, de majd csak akkor, ha rólam leszállnak. – Az igaz – hangzik az egyetértő válasz. – És ha pillanatnyilag egy darab ötletünk sincs, később csak okosabbak leszünk. Egy gondolat hasít belém. – Atyaisten! – kiáltok föl. – A tíz rongy... Csak nem hagyjuk veszni! – Hagyd a fenébe! Jobb, ha egyelőre a saját bőrödre ügyelsz. Nehogy azt képzeld, hogy Walcott nyanya unalmában a hátulját vakargatja, és közben érted imádkozik. – Te, ne ijesztgess, mert mindjárt viheted a Buickot alvázmosásra! Velem együtt. – Na csak hátrább az agarakkal! – torkoll le az öcskös. – Nem árt, ha kettőnk közül valaki az eszét is használja. Az élet e fontos eszmecsere alatt sem áll meg. Nem beszélve Buickunkról, amely lassan a klubhoz érkezik. Óvatosan szállunk ki, a feltűnősködésnek most nincs helye. Külsőnk persze a megtévesztésig hasonlít Dianára és Griseldára, mindazonáltal célszerűbbnek látszik, hogy a kertek alatt közelítsük meg Kane junior bokszát. Végül is sikerül az áhított célt észrevétlenül elérnünk. Egy székre telepedve nézem végig, mint lesz Griseldából Ritchie öcsi. Az átváltozás jó húsz percet vesz igénybe. – Szoknyában sokkal jobban szellőznek a lábak – állapítja meg. – Nyáridőben praktikus viselet. – Látom, szoknyabolond lettél. Még szerencse, hogy bármikor belebújhatsz. Vigyorog, mint a vadalma. – Igazából az a legnagyobb előnye, hogy a lányok azt hiszik, semmi félnivalójuk. Könnyen szüretelnek az ilyen Walcott Lujza-félék. – Ez már így igaz – bölcselkedem. – Tudod, a hasonló ló a lónak örül. Nyihaha...! És mire a nyihogást befejezem, a kanca helyén egy mindenre elszánt csődört látok.

– Ezt egyedül intézem el – jelenti ki. – Csak nem hibbantál meg, hogy fényes nappal fogsz hullatolvajlásba? – Ilyet is csak te föltételezhetsz – fölényeskedik Ritchie. – Semmi kedvem a városi hullaház körül szimatolni. Viszont van egy szemfüles haverom, aki magánklinikát vezet itt a közelben. Majd fölkéreti egy volt páciensét a hűtőből, mondjuk... szemátültetés ürügyén, és ha a szemfényvesztés lelepleződik, ügyesen port hint a kíváncsiskodó szemekbe, mondván, szemtelenül elcsenték a kiszemelt hullát. Ez minden. Ha nem tudnád, szemesnek áll a világ... – Ennyi ész! – kiáltok föl elismerően. – Hál' istennek, hogy beavattalak az ügybe. Én képtelen lettem volna ezt így kifundálni. – A lebonyolításhoz legalább két órára lesz szükségem. Addig majd iszol valamit, napozgatsz, mit tudom én. Másfél óra múlva Kane juniorra szállsz, és fölcsorogsz a csatornán Brookmont fölé, túl a Taylor-medencén. Ismerem a helyet, valami hajózási kutatóintézet van ott, fent a csodában, a Mac Arthur körút táján. – Carderock és Cropley között van egy pont – folytatja Ritchie a parancskihirdetést –, ahol a csatorna találkozik az országúttal. Ott megállsz. – Annál akis szállodánál? – kérdem. – Látom, tudsz követni – állapítja meg a hullaházak réme. – Szóval horgonyt vetsz, és vársz. – Ez legkevesebb huszonöt mérföld – jegyzem meg. – Pontosan egy és negyed óra. Rohanás nélkül, kényelmes tempóban. – És ha sok a hajó? – érdeklődöm. – Miért, mire számítottál? Rénszarvasfogatra? – kérdi az öcskös. – Remélem, holnapra végzünk. – Azt hiszem, elfelejtettél valamit – figyelmeztet Ritchie. – Nyakig vagy a pácban. Akkor meg ne ugrálj! Tényleg jobb, ha meghúzom magam. Hiszen én telefonáltam a kínainak. Teljesen kiment a fejemből! – Ha már itt tartunk, az egész tervbe beavatlak – folytatja. – Nem messze a megbeszélt helytől található egy másik haveromnak a kis part menti házacskája a hozzávaló csónakszínnel együtt. Te csak türelmesen várakozol, és amint megérkezem, tetemre hívjuk a hajót, pontosabban hajóra hívjuk a tetemet, és irány a csónakgarázs. Az ügyet ott vesszük kézbe. Persze, csak ha beesteledik. Az effajta speciális plasztikai műtétnek jobban kedvez az éjszaka... Megvakarja az állát. – Aztán föl is kell öltöztetnünk... nem is szólva a vérellátásról. – Hogy micsodáról? – kérdem értetlenül. Az ilyen tudományos dolgokhoz nemigen konyítok. – Köztudomású – magyarázza Ritchie –, hogy a holttestek vérellátása általában igen elégtelen. Ezért aztán, tekintve, hogy az arc átalakítása belövéses módszerrel történik, miután rásütöttük a mordályt, szükséges némi vér fölvitele... ugyanis így sokkal életszerűbb. Igazi szakemberhez méltó feladat! – Világéletemben szerény fickó voltam – tiltakozom. – Ó, tudod, a mi szakmánkban nem ritkák a nehéz esetek. De szedd már elő azt a gúnyát! – Melyiket? – Hát a te igazi, francisi ruhádat. Mondom, hogy föl is kell öltöztetni. – Meghülyültél? A kék öltönyömbe...! – Miért? Van más? – kérdezi. – Tedd a személyes dolgaidat a zsebekbe! Aztán ide a karóráddal meg a gyűrűiddel! – De hát... Próbálok tiltakozni. – Nyugi, nyugi! – csitítgat Ritchie öcsi. – Csak semmi szívóskodás! Az egészet egy zsákba gyömöszöli, amelyet Kane junior gyomrából kotort elő, és máris indul kifelé. – Legalább a jogosítványom hadd maradjon. Mihez kezdek anélkül? – Mostanában úgysem vezetsz – veti oda. – Szia! Ahogy megbeszéltük! – Ha ráérsz, küldj képeslapot! Színeset! – Rendben! De csak akkor, ha kirakod az ágyad fölé – feleli az öcskös. Rám csapja az ajtót. Másfél órám van. Csak tudnám, mihez kezdjek. Egy kis alvás talán nem jönne rosszul... a Kane junior ringató ölében... Kényelmesen megvackolok magamnak a gumimatracon, és magamra húzom a lóbőrt. Úgy tetszik, a Donnabomba-Watsonnal vívott éjszakai állóháború megtizedelte erőimet. De mi lesz, ha nem ébredek időben?

Másfél óra alatt csak összeszedem magam. Hiába, no, fárasztók a nők! Gyerünk, vár az ágyikó. Nélkülük... Tizenötödik fejezet Valami zajra riadok föl. Mi lehet ez? Annyira elanyátlanodtam, hogy a boksz ajtaját is elfelejtettem bezárni. Én szamár! Magamhoz illő füleket növesztek, és moccanás nélkül hallgatózom. Elég jól látni, hiszen kinn ragyogó napfény van. Óvatosan, minden feltűnést kerülve, kinyitom a szemem. Persze így fekve hiába bámulok. A zajt az ajtó felől hallottam. Kettős hangon nyikorogva szokott tiltakozni az ellen, hogy ki-be lökdössék: i-i-i és ó-ó-ó. Ideje körbekukucskálni. Minden elővigyázatosságot félredobva tápászkodom föl. Amikor nadrágot akarok húzni, eszembe jut, hogy pillanatnyilag ez fölösleges, sőt kerülendő viselet. Kikecmergek a hajóból, és villanyt gyújtok. No lám, férfivendéget kaptam. Ráripakodom. – Mit keres itt?! Vigyorogva bámul. – Csak semmi ijedelem, kisasszony! – mondja. – Kifelé! – szólítom föl. – Ebben a minutumban! – Micsoda kis vadóc! – kedveskedik. Felém indul. Nagydarab, tagbaszakadt. Harmincöt-negyven lehet, haja fekete, szája vékony. Csíkos vászonöltönyt és világos színű kalapot visel, mint mindenki ezen a nyáron. Fogalmam sincs, hova tegyem. – Álljon meg! – szólok rá. – Ne közelítsen! – Hagyjuk ezt – mondja. – Legyél okos kislány, és gyere ide a bácsihoz! Kicsit eldiskurálunk. – Megállni, ha mondom! – ismétlem erélyesebben. Ez hatott. – Mire kíváncsi? – kérdem. – Különben a tudakozót pontosan az ellenkező irányban találja. – Arra, hogy mit keresett maga tegnap egy Buickban Gaya Valenkóék háza előtt. – Maga csontrészeg – mondom neki válaszképpen. Kissé arrébb araszolok, hogy jobb helyzetbe kerüljek. Úgy tesz, mint aki nem veszi észre. – Az előbb még ketten voltak itt – jegyzi meg. – Jó órája egy fickó ment ki az ajtón. Valenkóék előtt is ketten ólálkodtak. Mi dolguk volt ott? – Ilyen nevű lényt nem ismerek – biztosítom. Majd jobbra egy csel, balról meg egy egyenes. Telibe kapja, mégsem megy le vízszintesbe. Elálmélkodom. – Ügyeske! – szól elismerően. Aztán komolyan nekigyürkőzünk. Alig hárítom az egyik csapást, máris érkezik a következő. A fülemre. Zúgolódni kezdek. Büntetőm orrnyeregbe száll – nyereg alatt puhul a hús. Földre vetem magam, és a bokáját harapófogóba szorítom. Megadóan mellém rogyik, mire rátelepszem, és a lábát csűröm-csavarom. Ez nagyon nem tetszik neki. Az a baj, hogy erős, mint egy bivaly, én meg egészen belegabalyodtam. A csipkés szoknyámba. A szerencse forgandó, immár én kerülök betonközelbe. Bivalyom hátamra tehénkedve nógat, hogy falatoznék belőle. Tanulékony, ezúttal ő csavargatja a lábam. Mélyen átérzem előbbi fájdalmát. A küzdelem néma áhítatban folyik, egyikünk sem szeretné a klub vendégeit becsődíteni, pedig helyzetemen sokat segítene, ha néhány keresetlen szóval kedveskedhetnék ennek a kétpatájú tuloknak. Kihasználom, hogy jobb fogást keres, és a nyakát kezdem szorongatni, lefoglalva így mindkét mancsát... Erre persze nem számíthatott, ez az én specialitásom, igen hajlékony derék kell hozzá. Fogadok, olvasóim mindezt jobban élveznék filmvásznon, főleg most, hogy sikerült oldalamra hemperednem, és látogatóm egyik combja közeledik az állkapcsomhoz... már meg is érkezett. Egy kis harapnivaló... Hatalmasat bődül, és elenged. Fölpattanok, elég a catchből, váltsunk dzsúdóra, egy dobás, máris repül, úgy látszik, ezt is ismeri, bizony, a hátamon érzem, mennyire... mennyire kemény errefelé a beton. Levezetésképpen boksz következik a hajóboxban, egy kis sovány menetecske csupán, mindketten összerogyunk, nekem az orrom vérzik, neki az egyik szeme tűnt el egy vörös dudor mögött. Ahogy egymás mellett ülünk a földön, kitör belőlünk a nevetés.

Az ilyesmi a békülékenység biztos jele. – A kutyafáját!... Először tényleg azt hittem, nővel van dolgom – vallja be. – Én meg löttyedt dagadónak néztem magát – mondom neki. – Belátom, tévedtem. Föltápászkodik. – No, ezen is túl vagyunk. De ideje, hogy munkához lássunk, mert soha nem érünk a végére. Jack Carr vagyok, magándetektív. Salomon Valenko fogadott föl, hogy tartsam szemmel a lányát. Azt szeretném tudni, miért vették üldözőbe tegnap délután Donna Watsont. Így ránézésre ez a fickó nem is ellenszenves. Föltornászom magam a betonról. – És ezt elhiggyem magának? – teszem föl a kérdést. Nyújtja a levéltárcáját, benne az igazolvánnyal, engedéllyel, ami kell. Előtte a rendőrségnél szolgált. – Nézze, engem nem tud megetetni – jelentem ki. – Nincs olyan magánzsaru a földön, aki így jeleskedne a catchben meg a dzsúdóban. Maga az FBI embere, vagy engem nem Francis Deaconnak hívnak. Ó én, barmok barma! Azt hiszem, ezt hívják baklövésnek. Most már mindegy. – Á! Francis Deaconhoz van szerencsém? Örvendek a találkozásnak. – Vegye úgy, hogy nem mondtam semmit – simogatom a döglött bakot. – Szólítson csak Dianának. Különben is tíz percen belül távozom. Jó lesz sietnie, ha le akar tartóztatni. Nevetni kezd. – Minden világos – közli. – Csupán még arra hívnám föl a figyelmét... – Nesze! Majd megtanulod, mikor nyúlkálj a zsebedbe. – Hatalmas horgot akasztok az állába. Ezúttal reakciója normális. Elfekszik, mint aki nem kér többet. Egyik kezemmel a sarokba vonszolom, a másikkal Kane junior motorját rántom be. Pár perc, és a hajó kifutásra kész. A legénység is. Hű, a mindenit!... majd elfelejtettem bepúderozni magam. Tizenhatodik fejezet Vagy húsz mérföldes óránkénti sebességgel repesztek, és ez vízen nem is akármilyen teljesítmény. Kis kerülőt kell tennem, hogy rátaláljak a csatorna torkolatára a Theodore Roosevelt szigettel szemben, aztán, amikor már jó úton vagyok, egy falkányi kisebb bárkát kerülök ki, nem tudom, mi a fene van itt, mindenkire most jött rá a sétahajókázhatnék? Közben hányattatott sorsomon rágódom. Még csak ez hiányzott...! Hát nem rám szabadult az egész szövetségi nyomozóiroda! Persze ez így szokott lenni, ha kábítószer van a dologban, de arról fogalmam sincs, mihez fogok, ha ezt kapcsolatba hozzák a meglékelt kínai esetével. Egyszóval, helyzetem nem rózsás. Biztos nem az, de hagyjuk a virágnyelvet! Végighúzok Kane junioron: mint megvadult paripa száguld a csatorna vizén. Lehet, hogy ifjúkorában vízilóként teljesített szolgálatot? Hosszabb-rövidebb vízi útjaim alkalmával előszeretettel viselem az öcskös sárga tengerészkabátját. Most is abban feszítek, szerintem legalább olyan csinos lehetek, mint egy habok közül kiemelkedő szirén. Szerintem az a hely, ahová Ritchie rendelt, még az Operenciás tengeren is túl van. Az Üveghegyeken biztos, éppen most hagytam el baloldalt egyet... Bár az is elképzelhető, hogy csak a vízi telep épületét láttam. Belehúzok, nehogy fölismerjenek, tudva tudván, hogy Kane juniorral ez csak sikertelen próbálkozás lehet. A tervezők fizetségüket a kanális hossza után kaphatták, mert már egy jó órája száguldok, és még sehol sem vagyok. Biztosra veszem, hogy a világ összes csatornatölteléke kényelmesen megférne itt egymás mellett. Hosszában. Ismét kezdek elálmosodni, így egyre nehezebben tudom követni cikázó, mindamellett mélyenszántó gondolataimat. Szextáns helyett az egymást követő stégek alapján tájékozódom. Little Falls már rég a hátam mögött van, Calvin John Creeket vagy tíz perce hagytam el. Föl a fejjel kapitány, hiszen egész rendesen haladok. Mind jobban hatalmába kerít az álmosság. Megszokásból nézem a hajó előtt a vizet, de az is lehet, hogy szempilláim már régen lecsukódtak. Utána kellene nézni... Igen ám, de hogyan, csukott szemmel? No, lássuk csak, mit látunk. Kis hajókat látunk. Egyre ritkábban. A matrózkésit neki! Előttem meg egy fa úszik. Igen, egy álló, dús lombú fűzfa... Fedélzetmester, fél gőzzel jobbra! Na, ezt elkerültük. Utána nézek. Reccs! Admirális, jelentse, mi a fene ez! Zátonyra futottunk? Nem uram, nem zátonyra, hajóra. Teringettét! Fővitorlát behúzni! Vasmacskát kidobni! Sicc!

No, evvel megvolnánk. Kane junior, a jó öreg torpedóromboló természetesen sértetlen. Senki nem látott semmit. Én sem... Az egész egy kanyarban történt, és ha nincs itt ez az átkozott görbület, nyugodtan aludhattam volna tovább. Visszakanyarodom a tetthelyre. Egy hajótörött! Ez biztos. Sehol nem látom a vízen. Csak alatta lehet. Nini, valami izé lebeg ott. Megragadom és berántom az életet jelentő deszkákra. Úgysem találják ki, mit fogtam. Most egy nőt fogtam. A változatosság kedvéért. Nem, kedves olvasóim, ez nem holmi tengerészmese. Köttessenek ki a főárbochoz, ha nem igaz. Ráhúzok egy vizes lepedőt meg egy száraz ponyvát, sebtében összekapkodom a vízen lebegő bűnjeleket, aztán irány észak-északnyugat. Épp jókor, mert ellenséges hajóraj közeledik. Ezt megúsztam. Közben a hajóraj is elúszik mellettem. Mehetnek vagy hat-hét csomóval, meg egy csomó hajósinassal, vagy ahogy a szárazföldi patkányok mondják, iskolásgyerekkel, akik rám nézve hízelgő kifejezésekkel illetnek. Karmozdulatokkal üdvözlöm őket, majd teljes sebességre kapcsolok. Kane junior orra megemelkedik, és hatalmas hullámokat vetve szeli a csatorna vizét. A gépházból egyenletes, mély dorombolás hallatszik... Nem dobtuk volna ki a vasmacskát? Pillantás a hajóhídról az órára... Úgy számítom, tíz perc múlva célhoz érek, és akkor húsz percem marad erre a lányra, akit élete kockáztatásával a feneketlen mélységekbe taszítottam. Igazat szólva teljesen hidegen hagy... már ez a hajótörés. Az utóbbi időben annyi rázós kalandom volt, hogy eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Teljes lelkinyugalommal adom át magam ismét a bóbiskolás gyönyöreinek. Egy világos pillanatomban lehúzom a ponyvát áldozatom arcáról. Nos, nem állítanám, hogy nagyon lélegzik. Szabad kezemmel ráncigálni kezdem. – Ébredj már! Nem hallod? Ébresztő! Gyenge sóhajtás. Na, ez már jobb... A tengeribetegség jelei mutatkoznak rajta. Fölemelem, és fejét kilógatom a hajóból. Megnyílnak a zsilipek... Ez így van rendjén, a csatorna vizének a csatornában a helye, és nem egy érző gyomorban. Jobb. Sőt egyre jobb. Már a szemét is fölnyitotta, rám néz, aztán bőgni kezd. Mindent elviselek, csak a bőgést nem. – Hol... hol a hajóm? – kezdi a kérdezősködést. – Mi történt? A motorbúgás miatt kénytelen megemelni hangját. Próbáljuk meg. Úgyis annyit ivott, talán ezt is megeszi. – Csak az történt, hogy jól megszívta magát csatornavízzel – kiabálom a fülébe. – Maga húzott ki? – érdeklődik. Kétkedő pillantással mér végig. Mi a baj...? Persze, már megint elfelejtettem, hogy gyönge leánykának vagyok öltözve. – Tudja, nem ment könnyen – magyarázkodom. – Különben Dianának hívnak. És magát? Szerintem a robbanó motor miatt történhetett az egész. Mesélhetek, amit akarok, mert biztosra veszem, hogy – mint nőnemű lényeknek általában – fogalma sincs, mi a különbség a robbanó motor meg a robbanómotor között, legföljebb ha annyit tud, hogy az anyacsavarba apacsavart szoktak dugni... – Jaj nekem! Hát akkor oda a hajóm? – kérdi sopánkodó hangon. – Oda – válaszolom, és a vízre mutatok. Megint rázendít a bőgésre. Pedig amikor nem az egereket itatja, egész csinos. – Nekem van egy, amit úgyis meguntam. Akarja, hogy magának ajándékozzam? – kiabálom versenyre kelve a motor zajával. – De hisz' nem is ismer! – Na és, mi van akkor? – folytatom üvöltve az udvarlást. – Nem elég, hogy rokonszenvesnek találom? Igazat mondok. Mint mindig. Szőke haja egészen rövidre vágva, szeme kék, orra pisze, ajka szép metszésű, fogai gyöngyházfénnyel csillognak, nedves ruhája testére tapad... én is örömest rátapadnék. – Maga egy angyal! – kiáltja elragadtatva. – Hadd puszilom meg! A nevem Sally. Üde csókja máris az arcomon szárad. Ez jólesett. Ó, és milyen nedves a kedves! – Vigyázzon, még megfázik – súgom-búgom a fülébe. – Dobja le a trikóját, és kapja föl ezt – nyújtom neki a vízhatlan kabátot. Máris vetkőzik, hiszen egy lány előtt minek zavartatná magát? Pici, formás mellei vannak. Ennivaló!

Első fogás, második fogás... És még én vettem rá, hogy vegye rá ezt a randa matrózkabátot. Kane junior feldobja farát. Úgy tűnik, teljesen fölébredtem, már testének legkisebb rezdülését is észreveszem. A hajó testéét... Közben meg Sallyvel a motorzaj miatt továbbra is fülön át érintkezünk. Mondhatom, kellemes. – Gyorsan elviszem a Cock's Innbe – duruzsolom abba a kis csacsi fülébe. – Megszárítkozunk, aztán hazaviszem. – Szó, ami szó, jó messze lakom innen – mondja. – Maga merre megy, Diana? – Találkozom valakivel a Cock's Innben. De csak egy fél óra múlva. Van még időnk. Helyben vagyunk. Leállítom a motort, a sebesség fokozatosan csökken, ladikom vízszintes helyzetbe kerül, úgy csordogálunk a fogadó kikötőhídja felé. Fura ez a süket csönd. Ahogy a motorzaj nem kalapálja a fejem, teljesen üresnek érzem. Csak érzem?! Kiugrom a hajóból, jól meghúzom a kötelet. A miénken kívül még két-három bárka fenekét nyaldossák az apró, ám annál szorgalmasabb hullámnyelvek. Segítek Sallynek kiszállni. Egész testében remeg, mint Miss Colts kocsonyája. – Hogy maga milyen erős! – dicsér meg. – Hogy maga milyen légies! – mondom viszonzásul. Nagyot szaladunk a fogadóig. Szobát kérek. Sok törülközővel. Felhívom az olvasók figyelmét arra a tényre, hogy ezt férfiruhában nem tehetném meg. Legfeljebb csak akkor, ha megolajoznám a szállodai gépezetet. Szoknyában tehát mindent szabad. És anélkül...? – A barátnőm vízbe pottyant. A szobában, reméljük, majd kiheveri a megrázkódtatást. Kérem, hozzanak föl két száraz martinit. – Azonnal, kisasszony! – hajlong a portás. A fából, piros téglából épült fogadó egyemeletes, körülötte rózsabokrok légiója, a víz felé eső oldalon terasz asztalokkal. A berendezés egyszerű, abból a fajtából, amelyet rusztikusnak mondanak, a falakon virágmintás papírtapéta. A falusias ízlés alsó határa a padló, azt ugyanis már süppedő szőnyeg borítja. Szobánk a vízre néz. Én az órára. Tizenöt percem van. – Gyorsan vetkőzzön! – biztatom Sallyt. – Először alaposan ledörzsölöm. Nem! Kezdjük a zuhannyal! Betámogatom a fürdőszobába, és mosdókesztyűvel egész testét végigtapogatom a zuhany alatt. Húsa kemény, bőre aranyló színű. Kedvem lenne beleharapni. Gyorsan, vissza a szobába! Fürdőköpenyt adok rá, és odaadóan szárítgatom, nem feledkezve meg a legeldugottabb zugokról sem. Gyönyörködöm művemben... Lássuk csak egy kissé közelebbről... Kopognak. Megjöttek a martinik. Bezárom az ajtót. Egy mozdulat, és fölhajtjuk az italokat. Belerázkódik, aztán elneveti magát. Még egy mozdulat, és fölhajtom a köpenyét. Az ágyra döntöm, és nekiesek, ahol érem. Mindkét oldalán... Sőt, azon belül is. Furdal a kíváncsiság, vajon hogyan fogadja. A válasz csattanós. Páratlanul az. Füleim belepirulnak. – Megőrült? – tiltakozik. – Bocsásson meg! Olyan vagyok, mint egy szárnyaszegett madár... De hát miért is? Egyszerre szárnyalni kezdek, hiszen egy igazi nőies nőt tartok a csőrömben, akit nem kell fáradságos munkával jó útra téríteni. – Hülye egy helyzet... Az az igazság, hogy nem is Dianának hívnak. Fiú vagyok, nem lány – magyarázkodom. – Nem hiszek magának – jelenti ki. Hogyan győzzem meg? Felhúzom a pulóverem, és láttatni engedem szivacskebleimet. – Nézze! – mondom neki. Kihúzom, mint a rágógumit. Tetszik neki a mutatvány. – Na és? Úgy gondolja, ha nem lány, joga van megcsókolni? – méltatlankodik. – Képtelen voltam bájainak ellenállni – mentegetőzöm. Összehúzza magán a fürdőköpenyt. – Maga egy perverz alak! – szapul tovább. – Különben miért öltözne női ruhába? És hogy került Richard Deacon hajójába? Ő sohasem vetemedne ilyesmire... Azt hiszem, legjobb lenne, ha kihívnám a rendőrséget. Na tessék! Le vagyok leplezve. Úgy érzem magam, mint a fába szorult féreg. Nagy zavarodottságomban – szokásom szerint – elszólom magam.

– Hat maga ismeri az én Ritchie öcsi... őő... csicsi... Maga egy csinibaba, tudja? – fordítok ügyesen. Vagy talán mégsem eléggé? – Tehát Richard bátyja? – szegezi mellemnek a kérdést. Átlát rajtam. – Ez így nem egészen pontos – kötöm az ebet a karóhoz. – Szóval maga a Francis... Akit égen-földön keresnek? – Á, egy csodát! Biztosítom, rosszul ítéli meg a dolgokat. Vizsla tekintettel méreget. – Márpedig maga Francis Deacon – zárja le a vitát. – Egyszer láttam messziről, lent a klubban. Tényleg igaz? Kinyírta a kínait? És már hányja le magáról a köpenyt. Kezével végigsimogatja mellét, majd csábos mosoly kíséretében ölelésre tárja karjait. – Francis... kedvesem... – lihegi. – Gyere, rohanj, szoríts! Így már jó...! Nem kéretem magam, természetesen, de hát azért... mégiscsak... Ki érti ezt? Tizenhetedik fejezet Egy röpke negyedóra nem elegendő arra, hogy Sally kertjének minden zegét-zugát bekalandozzam. Kis kosaramba inkább csak kóstolót gyűjtök, innen egy hamvas barackot, amonnan kemény húsú körtét... A termés ígéretes, a befektetés megtérül... talán kissé túl gyorsan is: tíz perc leteltével buzgalmam lankadni érzem. Kár, hiszen bőre simogató, ölelése forró, és tapasztalatlanságáért kárpótol odaadó igyekezete. Mindenre kapható... és ebben most különbözünk. A hátamra fordít, aztán rám tehénkedve nyomorgatni kezd. – Ennivaló kis gyilkosom! – lihegi a fülembe. – Te, kínaiak réme...! Harapj meg... gyűrj magad alá! – De én senkit nem öltem meg! – tiltakozom. Mégiscsak jobb, ha visszafojtom őszinteségi rohamomat, a végén még mindent elrontok vele. Fölülök, a térdemre kapom, és a fenekére sózok egyet. Ficánkol, mint egy angolna, végül kisiklik kezeim közül, a hátamra dönt, majd újból rám telepszik. Az órámra pillantok: még három percem van. Nem hagy nyugton, simogat, ahol ér, keze alatt ég a munka. Micsoda eleven gyermek! – Nyomd ki belőlem a szuszt! – biztat mind hevesebben. – Nyársalj föl! Szemérmes nógatása nagy hatással van rám... egészen ellágyulok tőle. Lehajtott fejjel vonulok ki a küzdőtérről. Nagy űrt hagyhattam magam után, mert csalódott arckifejezéssel kérdi: – Nem tetszem neked? – Ha nem járatnád szünet nélkül a szádat – felelem rosszallóan –, nem kellett volna meghátrálnom egyetlen puskalövés nélkül. De állandó óbégatásoddal kisebbségi érzést váltasz ki belőlem. – Ó, Francis! siránkozik –, olyan szerencsétlen vagyok! Döfj már belém valamit! Végezz velem, mint avval a kínaival! Kibújok alóla, és föltápászkodom. – Tudod, mi kellene neked? – mondom válaszképpen. – Valami érzéketlen tuskó, aki még a lelket is kiszorítja belőled, s közben csinos kis nyavalyával ajándékoz meg. Erre vágysz, mi? E dörgedelem alatt sietve kapdosom magamra ruháimat. Már öt perc a késésem, és nem szeretném, ha Ritchie, meglátva az üres Kane juniort, nyugtalankodni kezdene. – Te Francis...! – suttogja Sally bátortalanul. Az ablakhoz megyek, és szemügyre veszem a csatornát. Éppen most érkezik egy hajó a kikötőhíd mellé. Valószínűleg Ritchie. Rohanás! – Maradj itt! – mondom Sallynek –, és várj meg! Majd ha visszajövök, mindent megbeszélünk. – Tényleg visszajössz? – nyugtalankodik. Butuska teremtés, de aranyos. Az ágyhoz megyek, és szerető testvérként arcon csókolom. Olyan képet vág, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és sírás helyett önként áll a sarokba, hogy megbüntesse magát. – Kedvesem! – hajolok fölé –, igazán el kell tűnjek! De ha jó kislány leszel, egy óra múlva visszajövök. – Komolyan? – kérdi. – Hát persze! – nyugtatom meg.

És kifordulok a szobából. Átrohanok a teraszon, két ugrással a hajóhídon termek. Ritchie már vár. Kane junior mellé kötött ki, és elképedten bámulja a hajótörés után összeszedett tárgyakat. Bevetem magam a ladikba, eloldom a cölöptől, közben Ritchie-nek kutyafuttában beszámolok az eseményekről, nem feledve boxbeli látogatómat meg a sikeres sportfoglalkozást. Az öcskös fanyalogva fogadja a híreket. – Igazából nem sokat értek az egészből – vallja be. – Nem baj! Az a fő, hogy nem jöttem egyedül. Megvan a hulla! Szépen kicsinosítva, beöltöztetve. Gondoskodtam vérellátásról is. Egy egész üveggel. Patakokban fog folyni! Hahaha, vérfagyasztó látványban lesz részünk! Gyomrom emelkedni kezd. – Hogy te micsoda egy szakmát választottál! Erélyesen tiltakozik. – És vajon ki rángatott bele ebbe a mocskos ügybe? – kérdi dühösen. A két hajó szorosan egymás mellett halad, így kényelmesen tudunk társalogni. Az öcskös haverja házáig mindössze egy mérföld a távolság. Amikor megérkezünk, beviszem Kane juniort a csónakszínbe. Csak a fara látszik ki, úgyhogy biztonságban dolgozhatunk. Egy vaskarikához kötöm, aztán kimászom a betonra. A boksz üveges ajtaján át megpillantom Ritchie Buickját. – A... az... izé a kocsiban van? – kérdezem. – Hát hol lenne? Már hozhatod is. A Buickhoz kullogok. Nem hátrálhatok meg. Lepedőnyi zsákba csavarták, amilyenben a katonaságnál az inget-gatyát szállítják. Nehéz, mint a dög. Valahogy elvonszolom a hajóig. – Vedd ki a zsákból! – utasít Ritchie. – Kivenni kiveszem – válaszolom –, csak nézegetni nincs nagy kedvem. – Aztán mi bajod vele? – tudakolja az öcskös. – Egész fiatal, és valamennyire még hasonlítotok is egymásra. – Mibe halt bele? – Ütésbe. Szélütésbe – világosít föl a szakember. – De ennek nincs jelentősége, hiszen a belövéses módszer alkalmazásával gyökeres változást idézünk elő a kórképen... Persze a hulláén is. Öklendezni kezdek. – Remélem, hogy ezt az... előidézést... ugye nem nekem... Ritchie a helyzet magaslatáról elnéző mosollyal tekint le rám. Közben zsákol. Már ki is ürítette. Én is ürítek. Éppen csak annyi időm van, hogy kiugorjak az ajtón, aztán a falnak támaszkodom. Remegő lábakon érkezem vissza. – Hogy micsoda egy piszkos társaság...! Már akik szegény jó öreg Wu Changot megdöfködték – szitkozódom. Ettől aztán harci kedvem visszatér. Mielőbb végezni kell evvel a söpredékkel. Előkaparom a tragacsból a mordályt és fölhúzom. – Add ide! – kéri az öcskös. – Hagyd csak! Rendbe jöttem. Francis! Rohamra felkészülni! – adom ki a vezényszót. Ritchie mutatja, hogyan képzeli az arcátlanítást. – Ide lőjj, ni! Közelebbről! Várj még! Turkál a hajóládában, egy darab ponyvát vesz elő, és a halott ábrázatára teríti. Magát a testet ülő helyzetben tartja a Kane junior kormánykereke mögött. – Nem szeretném, ha mi is kapnánk belőle – mondja. – Most pedig rajta, durr bele! Csak a közepébe! Ócska sálat nyom a markomba, abba bugyolálom a pisztolyt, hogy minél kisebb zajt csapjon. A csövet a halott szájába nyomom, és meghúzom a ravaszt. Tompa puffanás, nagyot rándul akarom. Ritchie leveszi a ponyvadarabkát, és szemlét tart. Gyorsan hátat fordítok nekik. – Gyújtsd meg a sálat! De előbb önts rá egy kis benzint! – mondja Ritchie öcsi. Miközben a sarokban ezzel foglalatoskodom, furcsa, kotyogó hangra leszek figyelmes. Tehát már kezdetét vette a vérfürdő... – Most pedig a noteszedbe írj egy pár sort, hogy az egészből eleged van, ezért inkább végzel magaddal, s a többi – szól a következő parancs.

Végrehajtom. Gépiesen engedelmeskedem. Fuj, micsoda hullaszag...! Pedig csak a gyapjúsál füstölög a sarokban. Amikor befejezem a búcsúlevelet, aggódva kérdezem Ritchie-től: – Mondd csak, szerinted mit gondolnak majd a szüleink?! Különösebben nem érdekli. – Csak kibírják valahogy – válaszolja. – Két nap múlva úgyis vége az egésznek. – Ezt nevezem derűlátásnak – gúnyolódom. Megrázza a vállam, és egy lapos üveget nyújt felém. – Látom, Francis, berezeltél. Húzd meg, ez majd rendbe tesz! A végén még az én morálomat is kikezded. Ne mondd, hogy teszel arra, mit csinálnak ezek Gayából! Meg gondolj a többi szerencsétlen kábítósra, akik ugyanolyan kilátástalan helyzetben vannak, mint ő! Ne hagyd el magad, mert teljesen lelombozol! Rendben van, csináltunk egypár hülyeséget, de legalább nem tűrtük ölbe tett kézzel, hogy ezek a szemetek azt műveljenek, arait akarnak. A szentbeszéd alatt az jár a fejemben, hogy az a szakadt képű izé ott ücsörög a kormánykeréknél, indulásra készen, mi meg itt tétlenkedünk. – Küldjük el már a fenébe! – sürgetem az öcsköst. – Nézz körül, s ha nem jön semmi, kivihetjük Kane juniort. Úgy is történik... Bemászunk a másik csónakba, s Kane-t a csatorna közepére vontatva a sodrásba állítjuk, majd sorsára hagyjuk. A másik hajót helyére tesszük, a bokszot bezárjuk, és illa berek, nádak, erek..! No meg a Buick. – És most tudod, hová lesz az út? – kérdem Ritchie-t. – Lujzához? – Lujzához – erősítem meg. – Lássuk a medvét! A saját barlangjában. Tizennyolcadik fejezet Az igazat megvallva Sallyről egészen megfeledkeztem, de hát ez nem olyan nagy baj, tekintve, hogy pillanatnyilag fontosabb dolgom akadt. Olyan sebességgel hajtunk, amely még nem szúr szemet a zsaruknak, hiszen kerülni szeretnénk velük minden közelebbi kapcsolatot. Hát igen, mindig ezek a rendőrök! Sohasem gondoltam ennyit rájuk, mint most, hogy én is nyomozóvá vedlettem. Buickunk mint sebes faló vágtat az országúton. Ritchie biztatja: gyí te, Benzinfaló! Eszembe jut a lapos üveg, vagyis inkább a tartalma, amitől az előbb kellemesen fölüdültem. – Ritchie, adj innom! – szólítom a gazdáját. – A helyedben nem innék – figyelmeztet. Nyújtja a flaskót. – Aztán miért nem? – kérdem. Jót húzok belőle. – Éppen hogy nagy szükségem van rá – magyarázom. – Először is harci kedvem buzdításra szorul, aztán meg elképzelésem sincs, mit fogunk tenni ennek a brummogó nősténynek az odújában. – Majd meglátjuk – válaszolja az öcskös. – Elfelejtetted már, mit mondott Donna? Ha Walcott Lujza markába kerülünk, mindenünket lenyisszantja – figyelmeztetem. – Mit nekem a langyos Lujza! Úgyis belém törik a bicskája – hetvenkedik Ritchie. – Szép az önbizalom, de nem viszed kissé túlzásba? – kérdem. – Bakfitty! – hangzik a válasz. – Lehelj csak rám! – mondom neki. Készségesen felém küld a mélyből egy fuvallatot, és én a meglepetéstől meg a whiskybűztől majd kifordulok a kocsiajtón. Tényleg nagyon be lehettem tojva az előbb, hogy semmit nem vettem észre. – Szép dolog! Te be vagy szíva – állapítom meg. – Azt csak hiszed – feleli. – Ezt nézd meg! Nyílegyenesen megyünk. Előre nézek, éppen kanyar jön. – Nem lehetne valamivel később? – kérdezem. Fölgyorsít. – Élvezed, mi? Pont mint a gengszterfilmekben. Figyeld a gumikat! Fülsértő zííít meg zúúút hallani, nem tudom, értik-e, mire célzok.

– Legalább jó állapotban vannak? – érdeklődöm. – Mit tudom én! Azt hiszed, nekem van időm minden hülyeséggel foglalkozni? – Fordulj jobbra – mondom neki. Mert közben a Potomac Roadhoz érkezünk, amely egyenesen a Falls Roadig visz. Méghogy egyenesen...! Telis-tele van kanyarokkal meg emelkedőkkel. – Most már beletaposhatsz – biztatom. – Errefelé nemigen botlunk tekergő rendőrbe. Mint a szélvész... Előttünk még vagy tíz mérföld. Ezzel a sebességgel nem több negyedóránál. Annyi sem kell. Pontosan tizenkét perc. Jártunk már a környéken, emlékszem egy lányra itt, az út szélén... Sally jut eszembe. – Te Ritchie! Ismersz a klubból egy Sally nevű lányt? – fordulok az öcsköshöz. – Fiatalka, legfeljebb tizenhét éves. – Tényleg olyanformának néz ki – válaszolja. – Jól ismered? – faggatom tovább. – Közelebbről. Testközelből – mondja Ritchie. – Egy csomó haver keresztülment rajta. Én is. – Nocsak! – Jegyzem meg hidegen. – És mondd, minden bugrisnak szétteszi a lábát? – Azt azért nem mondanám – nyugtat meg az öcskös. – Tudod, megvannak a rigolyái. – Aha, így már egészen más – jelentem ki megkönnyebbülten. – Szerinted meddig fog várni? Azt ígértem neki, egy óra múlva visszamegyek. – Majd alszik egyet – mondja Ritchie. – Későre jár. Lehet vagy fél öt, ami július hónapban még nem igazán számít kései órának. – Okosabb, ha nem megyünk most azonnal Nyissz-nyissz Lujza odújához. Megállhatnánk egy kis pihenőre – javaslom Ritchie-nek. – Mi van? Megint becsináltunk? – gúnyolódik. – Hol vagy, mama? – kiáltom fájdalmasan. Tényleg úgy érzem, biztonságosabb volna a szoknyája mögött. – A fenébe is! – kurjantom acélos hangon. – Gázt neki, öcsi! Ahogy a Falls Roadhoz érünk, nem kanyarodunk rá, hanem balra fordulunk. Ritchie tövig nyomja a gázpedált, így aztán gyorsan megérkezünk. Az út szélére húzódik, és leállítja a kocsit. Előttünk háromszáz méterre nagy fehér épület kandikál ki a fák mögül. Tényleg szilfák. Az öcskös környezettanulmányt végez, majd összegezi az eredményt: – Várni kell. Túl világos van. – Beszari! – szögezem le. – Aki mondja! – vág vissza. – A végső leszámolás előtt henyélünk egyet. Ránk fér. – Igen eredeti gondolat – dicsérem. – Mindenesetre előbb is megoszthattad volna velem. Akkor nem ide jövök, hanem Sally meleg ágyába. – Itt sokkal egészségesebb – mondja rám pillantva. – Aztán miért? – kíváncsiskodom. – Nagyon szeretnél a nemi gondozóba járni? – Lehetetlen! – tiltakozom. – Hiszen ez a kis Sally maga az ártatlanság. Értetlenül bámulok magam elé. Döbbenetes... micsoda fertő! Ezek a nők! – Szerencse, hogy megúsztam – mondom Ritchie-nek. – Miért úsztad volna meg? – kérdi jóindulatúan. – Az ilyesmi ragadós, mint a jó példa. Ha érdekel, azt is elmondhatom, hogy nem tizenhét esztendős. Pontosan huszonnyolc. Na, mehetünk aludni. Egy világ omlik össze bennem. Továbbhajtunk, ameddig el nem hagyjuk a Walcott-villát. Az első keresztútnál letérünk, Ritchie megfordítja a Buickot, és megáll az árokparton. Hanyatt dőlünk, fejünk alatt összekulcsolt kezünk a párna. Sok a fa errefelé. Elbűvölő vidék. Már egy ideje nagy élvezettel bámulom, amikor – isten tudja, honnan – egy fickó bukkan föl. Egyik szemén öklömnyi, kék-zöld színben pompázó monokli. Termete arányos, mert magas, ugyanakkor széles is. És ez a száj honnan ismerős? Hát persze! Visszakézből. Csíkos vászonöltönyt visel. – Nini, Francis! – lelkendezik. – De jó, hogy itt találom! Remélem, nem tagad meg tőlem egy kis visszavágót! A régi bajtárs az FBI-tól. Ritchie-re nézek. Ő egy legalább ötcentis kaliberű mordály csövébe, amivel egy szófukar idegen tartja sakkban.

Be vagyunk kerítve! – Egy vérbeli sportembertől soha – nyugtatom meg. Majd villámgyors testcsellel megragadom a karját, s máris röpül, mint akinek szárnyai nőttek. Ma már másodszor. Amint visszaér a földre, talajtorna-bemutatót tart. Nem sokat látok belőle, mert engem használ szőnyegként. Hát igen, szenvedés az élet... Egy erőteljes atemivel szabadulok alóla. Igazából nem ütünk nagyokat. A hangsúlyt a játékosságra helyezzük... a balegyeneseket egymásra. Ötpercnyi szórakozás után mindketten verítékben fürdünk. – Ebben a vacak szoknyában nem tudok igazán kibontakozni – panaszolom. Abbahagyja. – Egyelőre ennyi elég – zárja le a bemutatót. – Különben még soha nem mondták magának, micsoda egy szájtáti? Kérdése annyira meglep, hogy valóban eltátom a számat. Abban a pillanatban egy hatalmasat kapok az államra. Fondorlatos fickók ezek az FBI-ügynökök! Szolgálatkészen fölsegít. – Ezzel még tartoztam – mondja. – Nincs harag, de ez járt magának. Különben most már elárulhatom, hogy a kínaija nem költözött a Mennyei Birodalomba. Kicsit lassan forog a nyelvem, de igyekszem annál ékesszólóbban kifejezni magam. – Remélem, maga minél előbb oda költözik! Randa sunyi rendőrkopója! Azt a szaros farkát csóválva koslat a becsületes állampolgárok után, s közben máson sem jár az esze, csak azon, hogyan marhatna a hátsó fertályukba. Hányingert kapok a fajtájától! – Tényleg – veti közbe Ritchie –, nem árulnák el, mi bajuk velünk? – Magánügy – jelenti ki a zsaru. – Kettőnkre tartozik, nem igaz? – fordul hozzám. A választ nem veszi be a gyomra. Derékszögbe görbül. Most kéne egy kupica erősítő! Belerázkódik. Nem csoda, kilencven fokos. A térdemmel adom be neki. – Ettől majd rendbe jön az emésztése – biztatom. – Székrekedés kizárva. Kollégája el van ragadtatva gyógyító tudományomtól. Biztos, hogy ezek ketten nem akármifélék. A gyomorrontásos próbál kiegyenesedni. Még gyöngélkedik. – Kiszállok – nyögi. – Mától fogva haverok vagyunk, Francis. Fájdalmas arckifejezéssel tapogatja magát. Igaz, ami igaz, a térdkalácsom nem piskóta. Most már fegyverbarátok között folyik a társalgás. – Maga hogy került ide? – kérdezem. – És maga? – Figyeljen ide! – mondom neki. – Ezt már említettem, de most is az a véleményem, hogy maga a szövetségi nyomozóirodához tartozik. Így van? Hallgatása beleegyezés. – Tudtam. És abban is fogadok, hogy nem Jack Carrnak hívják – folytatom a vallatást. Elmélyülten masszírozza a gyomrát. – Jack Carruthers vagyok – mutatkozik be. Így már más. Ezt a nevet ismerem. – Akkor ez nem akármilyen ügy – állapítom meg. Tetszik neki. Az orra, úgy látszik, nem. Aggodalmasan tapogatja. – A házat körülzárta a rendőrség. Talkie-walkie-n jelentették, hogy látogatók érkeztek – világosít föl. – Na és nem tartóztat le? – érdeklődöm. Elmosolyodik. – Az apja rossz néven venné..., pedig magának jót tenne. Mondtam már, hogy elmúlt a vész. A kínai beszélt. – És amit az újságok írnak? – faggatom. – Zagyvalék. Arra kellett, hogy lépre csaljon egy bizonyos Walcott nevezetű hölgyet. Ritchie-re pillantok. – Látod? Megmondtam. – Jöjjenek be, nézzék meg közelebbről Meleg Lujzát! – invitál a Carruthers zsaru. – A markunkban van. – Hogy kapták el? – kérdem. – Bespricceltünk neki. Kis könnygázzal.

Elindul az út felé. Én is. – Maga nem jön? – kérdezi Ritchie-től. – Nem bírom a homokosokat – menti ki magát. – Lujzához pedig semmi közöm. Életemben nem láttam. Megyek, szundítok egyet a tragacsban. Alig bírom nyitva tartani a szemem. Beszáll a kocsiba, mielőtt bárki is közbeléphetne. Komótosan elhelyezkedik az ülésen. Aztán felbőg a motor, és a Buick eltűnik a porfelhőben. Bimm! Bamm! Bumm! A két zsaru fáradságot nem kímélve lövöldöz Ritchie után, de ő már árkon-bokron – de legalábbis a sarkon – túl jár. Fegyverbarátom, Carruthers szemlátomást habozik. A száján. Biztos mosóport reggelizett. Vagy szappant? Nem tudom megkérdezni, mert lesújtó érzés tör rám. Pisztolymarkolat. De ekkora! Mielőtt elájulnék, azt próbálom kitalálni, vajon melyik rendőrségnél vannak rendszeresítve az ilyen kézi mozsárágyúk. Mert a washingtoninál bizonyosan nem. Tizenkilencedik fejezet A szoba, amelyben magamhoz térek – hogy magamhoz, az talán túlzás, mert úgy érzem, nem vagyok a régi önmagam, ahhoz túl sokat kaptam –, üres, az ablakredőnyök leengedve. Kinn még világos van, a beszűrődő fényben a csupasz, fehér falakat bámulom. Csurog a nyálam egy csöppnyi nyál után. Vagy öt percen át tologatom lepénnyé puffadt nyelvemet a számban, míg az egyik zugban félkortynyit találok. Hogy elbeszélésem fonalát össze ne csomózzam, elárulom, hogy a kezemmel ez már megtörtént. Tudtomon kívül, mondhatni a hátam mögött. Leköteleztek. Csuklón túl semmit nem érzek. Próbálom ujjaimat mozgatni, hogy meginduljon a vérkeringés. Testhelyzetemen is változtatni kellene, mert nem igazán kényelmes: lógó fejjel kornyadozom a fal mellé vetve, mint a rongyszedő zsákja egy rossz nap után. Úgy veszem észre, nem vagyok egyedül. Két társbérlőm is akad. Balról hozzám hasonló, csüggeteg alakot látok női kiadásban, távolabb mozdulatlanul heverő test körvonalai. Szemem egyre jobban hozzászokik a félhomályhoz. – Ki vagy? – kérdem fojtott hangon. – Donna Watson... – hangzik a válasz. – A szegény, szerencsétlen Donna Watson. – Szia, Donna. Én Francis vagyok. Kísérteties, torz kacaja kegyetlenül hasít a fülembe. Minden hajam szála égnek mered. – Ez meg itt mellettem – nyögi –, ez John. Egy bizonyos John Keen. Ez volt a neve... Donna túlvilági hangja nagy hatással van rám. Kiver a hideg veríték. – Donna! – suttogom. – Próbálj megnyugodni...! Ne félj, majd csak kivágjuk magunkat! – Aha, mint John – mondja rezignáltan. – Mint az a fickó, akit John Keennek hívtak, mielőtt Walcott Lujza ki nem vágta neki a... Ó, kínok Keenja! Minden erőm összeszedem, és hátamat a falnak vetve álló helyzetbe tornászom magam. – Az isten szerelmére, Donna, kérlek, fogd be a szád! Hiszen amit mondasz, annak se füle, se farka. Fejét lehajtva hallgatásba merül. Minden tagom sajog, gúzsba kötött lábaim csak nehezen tartanak meg. Úgy tetszik, alapos kezelésben részesültem. Némi ügyeskedéssel sikerül Johnig – ha valóban ő az – elugrándoznom. Donna mellett fekszik elterülve, keze – mint nekem és a lánynak – a háta mögött összekötve, arca falfehér. Világos színű ruhában van. Nadrágján vörös folt. Vérfolt hátán vérfolt. Alatta vértócsa. Minden csurom vér. – Vége – mondja Donna. – Húsz percig üvöltött fájdalmában, aztán kiszenvedett. Igen, Keen szenvedett. És nem mondhatni, hogy férfiasan. Lujza faragott belőle... Borotvával! – Hagyd abba, Donna! Elég! Elönt a vak gyűlölet. Ebben a pillanatban mindenre képes volnék... Szeretnék Lujzából vagdalt húst csinálni. – Donna – fordulok a lányhoz –, ki kell jussunk innen! Vészjósló nevetés. – Rád is a borotva vár, Francis. Rám a vasrúd... amit forrasztólámpával vörösre izzítanak. Aztán Lujza

belém nyomja... Igen, oda! – Donna – próbálom megnyugtatni –, kijutunk innen! A kötelet vizsgálom a lábamon. Elég vastag, de menni fog. – Vonszold magad az ablak alá! – mondom neki. Nem érti. – Próbálj valahogy az ablak alá gurulni! – ismétlem. Nekiveselkedik. – Kisebb zajt csapunk, ha rád esnek az üvegcserepek – magyarázom. – Be akarom törni az ablaküveget. Amilyen halkan csak tudok, a francia ablakhoz ugrálok. Elkezdem nyomni az üvegtáblát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a redőny le van engedve. Csak meg ne hallják... Lökök egyet rajta. Csörömpölés... sikerült! Egy jókora cserép Donna hátába fúródik. Fájdalmában összerándul, de egy szót sem szól. Eddig rendben. Pontosan így gondoltam. A keret sarkában helyén maradt az üveg. – Most húzódj arrébb! – mondom Donnának. – Lehetőleg zaj nélkül. A padlóra ereszkedem, és addig erőlködöm, míg sikerül a törött üvegtáblát két bokám közé fognom. Kész az üvegvágó! Összekötött lábaim óvatosan ide-oda húzgálom a hosszú élen, amely mind mélyebbre hatol a kötélcsomóba. Az első kötél enged. A többi nem. Ahány tekerés, annyi csomó. Egyenként kell mind elnyiszálnom. Kitartás! Sajnos, nem csak a gúzs málladozik. A bokám is. Húsba vágó ez az üvegfűrész. Ha összeszorított fogakkal is, de kibírom, hiszen idegzetem kötél... Már a negyediknél tartok, következik az utolsó. Győzelem! Újból szabad lábon vagyok. Térdhajlítás egy-kettő... Túlságosan belemélyedtem. Mi ez? Zajt hallok. Lépések a folyosón. Fürgébben! Térdhajlítás három-négy. – Vízszintesbe! – utasítom Donnát. – És meg ne moccanj! Mint akiből elszállt az élet. Mellékuporodom. Nyílik az ajtó. Egy nő lép be. Szemem sarkából figyelem. Ismerős. Louise Walcott. Egyedül van. Beteszi maga mögött az ajtót. Valami megcsillan a kezében. A borotva. Kifogástalan, fekete ruhát visel, mély kivágással. Igen földíszítette magát a ringyója! – Nocsak! – mondja köszönés helyett –, melegünk van, hogy az ablakot törjük? Vagy segítségért kiáltozunk? Felkacag. – Lesz még itt melegebb is, Donna Watson... – helyezi kilátásba. – Majd ha befűtök neked alulról. John Keenhez megy. – Ez kész. Teljesen kész – állítja ki a halotti bizonyítványt. – Nevetséges, hogy a férfiak nem tudják elviselni, ha néhány centivel megkurtítják őket. Sziszeg, mint egy fészekaljnyi vipera. Felém közeledik. – Te is sorra kerülsz, kis kandúrom – biztat. – Nyiszi-nyuszi, kicsit elkukacoskodunk, jó? Bugyogni fogsz az élvezettől. Lefeküdni! Metszési bemutatót tartok. Csak hogy rákapj az ízére. Nem mozdulok. Még közelebb jön. A szerszámát gusztálja. – Nem túl éles – igyekszik megnyugtatni. – A barátod kicsorbította. – Csak nem egyedül akarja élvezni az előadást? – kérdem tőle. – Hát nincs több műértő a házban? Egy lépést hátrál. – Látom, a nyelved a helyén van – mondja. – Vigyázz, kis idő múlva nem mindennel lesz ez így! Türelem, türelem! Előbb egy kis előjáték. Gyere, ezt nézd meg! Galléron ragad, és John holttestéhez ráncigál. – Itt van. Jól nézd meg! Atyaisten! Mindenesetre jobb helyzetbe kerültem, titkon erre vártam. Nem tudom, ismerik-e azt a figurát, amikor valakit ollóba fognak. Hirtelen egy erőteljes mozdulattal fölvetem a két lábam, és Lujza máris halálos szorításomban vergődik. Beadta a derekát! Majdnem kiáltok örömömben, amikor koppanást hallok a padlón. Finom műszere hullott ki a kezéből.

A földhöz lapítom, hogy moccanni sem bír, aztán fejjel a falnak lódítom. Nyomorgatom, ami csak belefér, közel vagyok az ájuláshoz. Reccs! Ez bordatörés lesz. Nem kiabál. Szóhoz se jut. Levegőhöz se nagyon. Szorítok neki. Na még egyet. Ettől teljesen ellágyul. Halk nyögés, és kienged. A hátam mögött mocorgást hallok. Donna kúszik a tűzvonalba. Kitekerem a nyakam, hogy lássam, mit csinál. A padlót harapdálja. – Maradj nyugton, Francis! – szuszogja. Aha, értem! Sikerült a borotvát a foga közé szorítania. A vérszomjas nőstényt még mindig a lábam között tartom. Érzem, hogy Donna a borotvával ügyetlenkedik a csuklóm tájékán. – Kicsit följebb vágd! – mondom neki. Elnyiszál egy kötelet. Hatalmas rántással kiszabadítom magam. Csuklóm ég a fájdalomtól. Próbálom az ujjaimat mozgatni. Mintha elhaltak volna. Karomat a magasba emelem, hogy lefolyjon a bennszorult vér. Lassanként elindul. Kezd helyreállni a vérkeringésem. Megnyugszom. Most már bátran voníthatok, üvölthetek, mint akinek hű fegyverén már szikrát vet a penge. – Ójajajaj...! Kegyelem, Louise...! Jaj nekem...! Segítség...! Csak azt ne...! Ááá...! Donna szájából kiesik a borotva. Vérzik, alaposan megvágta magát az előbb, amikor fölvette a földről. Megszabadítom kötelékeitől, életet dörzsölök a végtagjaiba, aztán megölelem. – Isteni lány vagy! – súgom a fülébe. – Te gáncs és félelem nélküli Donna! Nagyon szeretlek! – Ó, Francis! – sóhajt föl. – Meg vagyok semmisülve... Ez a szegény, szerencsétlen John! Küldd utána vérszopó hóhérát. – Nem lehet – hárítom el a megbízást. – Vallomást kell tennie a rendőrségen. Különben nyugodt lehetsz, ott majd megtanítják kesztyűben borotválni... A nagyobb hatás kedvéért óbégatok még egy darabot, illetve egy darab miatt..., ami persze nekem nem hiányzik. – Farkas ordító! – erősíti meg a tényállást nevetve Donna. Gyors haditanácsot tartunk. Tisztázni kell a helyzetet. Legelőször is Lujzáét. – Ripsz-ropsz elintézem – biztosítom Donnát –, anélkül, hogy a nyavalyás életére törnék. Az elalélt testet a padlóra terítem, aztán a kezére játszom. A csuklójára. Két gyors ütés, és vége a kéztörő mutatványnak. A nyílt színi siker láttán megkönnyebbülést érzek. Lujza is érez valamit, mert magához tér. Donna fojtja belé a szót. Álomba szenderül. Fültőre mért altatást alkalmazok. – Most a lábát! – javasolja Donna. – Francis, a lábát is! – Attól nagyon fölébredne – tiltakozom. – Különben sem vagyok csontkovács. Undorodom ettől a fenevadtól. Így is elege van, semmit nem árthat. Megmotozom. Hóna alatt automata pisztoly, mint egy valódi gengszternek. Azért kell tehát a mélyen kivágott ruha..., hogy sebtében bármikor előkaphassa. Donna további javaslatokkal hozakodik elő, amelyek mind Lujza személyét érintő cselekedetekre buzdítanak. – Ide süss, kedvesem! – torkolom le. – Egy beteg kenguruval bármikor, de ezzel itt soha. Inkább kötelet a nyakamba! És vajon miért tisztelném meg ilyen mélyen azok után, amit szerencsétlen Johnnal művelt? Hát már elfelejtetted?! Pityereg egyet John emlékére, aztán újból földerül az arca, hiszen eddig jól mennek a dolgaink. Szabadon mozoghatunk – persze csak a szobán belül –, és Lujza fegyvert is adott a kezünkbe. Egyetlen kiútnak az ablak kínálkozik. – Milyen a kert? – kérdem Donnát. – Érdemes próbálkozni? – Nincs sok esélyünk – válaszolja. – Egészen bizonyos, hogy a második emeleten vagyunk, ugyanis ott sorakoznak a cellák. A kertben egy fabódén kívül nincs semmi, abból meg akkor füstölnek ki bennünket, amikor akarnak. Nem jó búvóhelynek. Az ablakhoz megyek, és kinézek a redőny résein. Igaza van. Megfordulok. – Túl magasan vagyunk – mondom –, úgyhogy marad az ajtó. – Hát akkor mire várunk? – kérdi. Aztán hirtelen elsápadva hozzáteszi: – Nem érünk le ép bőrrel. Útközben leszednek mindkettőnket. – Hányan laknak a házban? – érdeklődöm. – A kertész, Mac Coy, egy kétszáz kilós, vörös masztodon. Nem túl veszélyes. Aztán három-négy lány. A többit a városban eszi a fene. Az biztos, hogy Viola Bell itt van. Az a házvezetőnő. Igazi szörnyeteg. Tudom, mert a barátnője voltam... – teszi hozzá Donna.

Beleborzong. – De hát ez rettenetes! Ha eszembe jut, micsoda korpa közé keveredtem, és csak úgy nyaltak-faltak a disznók! – A szép szál kertészlegényhez már volt szerencsém – dicsekszem. – Ő az én Behemótom. Gyomirtóból ilyen randát még nem láttam. – Az egyedüli férfi a háznál – magyarázza Donna. – És Richard Walcott? – Ritkán fordul meg itt. Inkább bent a városban forgolódik a barátai körül. Aztán Violán kívül Beryl meg Jane is itt lakik. Két véres kezű gyilkos. Meg Rosie Lance, késdobáló- és konyhaművész. – Nála is van pisztoly? – kérdem. – Hát persze – nyugtat meg Donna. – Mindannyiunknak volt fegyverünk. A pincében szoktunk célba lőni. Elakad a szava. – Emberre? – faggatom. – Emberi hullákra. – Akiket Lujza szállított? – Igen. – Ebből elég! – mondom. – Hagyjuk ezt! Indulás! – Pszt! – figyelmeztet. Valaki jön föl a lépcsőn. – Ez Viola! – suttogja Donna. – Megismerem a járását! A lépések közelednek, majd az ajtó előtt megállnak. Kiáltás. – Louise! Nincs válasz. Honnan is volna? – Louise Walcott! Lenyomja a kilincset. Donnát magam mögé rántom, és óvatosan az ajtóhoz megyek. Nagyon határozatlan a drága. Markolássza azt a vacak kilincset, de nem mer beljebb jönni. Segítek neki. Vigyázva belekapaszkodom a kilincsbe, és hirtelen mozdulattal berántom az ajtót. Viola egyensúlyát vesztve zuhan a szobába. Arra még van ideje, hogy eldurrantsa a pisztolyát. Egyszer. Aztán én durrantom el fején az öklömet. Teljes erőmből. Ökörölő ököl! E gyönge virágszálnak a negyede elég lett volna. Körbeszagolgatom. Bájait nadrágjába rejti. Pisztolyát a farzsebébe. Egy másikat a blúza alá. Támad egy ötletem. Minden gúnyát leráncigálok róla. – Vetkőztesd pucérra Lujzát is! – szólok Donnának. – Így nehezebben tudnak meglógni. Viola nem nyújt kellemes látványt. Minden rossz rajta. Melletlen, keskeny csípőjű, kiköpött deszka. Mocorogni látszik. Fölemelem a nyakánál fogva, és állon veregetem. Nem valami barátságosan. Elpihen. Lábszárán bőrszíjjal fölerősített kisebb gyilok meg kulcscsomó díszeleg. – Ez egy két lábon járó fegyverraktár! – álmélkodom. De most már szedni kell a sátorfánkat, mielőtt a többiek szagot kapnak. Elmélyülten fülelek, és közben valami eszembe jut. – És Jack? – fordulok Donnához. – Kiféle, miféle? – Lefestem neki, hogy néz ki az ál-Carruthers zsaru. Kutat az emlékezetében. – Tudom már, kiről van szó, de fogalmam sincs, hogy hívják – mondja. – Ez a fickó húzott a csőbe – magyarázom. – Szeretném neki meghálálni. Volt vele egy másik ürge is. Alacsony, barna és kézi mozsárágyút cipel. Nehezen, mert elég nyeszlett, a száját összeszorítva tartja, biztosan a nagy erőlködéstől. Donna elneveti magát. – Nem ürge az. Legalábbis nem kan ürge – mondja. – Rosie, a konyhaművész. – Érdekes... – jegyzem meg. – Illetve a fenét érdekes. Menjünk! Fogd ezt! Egyik pisztolyt a kezébe nyomom, a magaméba kettőt. Szerelvényt igazíts! – Kinevezlek idegenvezetőnek – mondom Donnának. – Várjuk meg inkább, míg feljönnek – javasolja. – Egyenként elkaphatnánk őket. – Támadás, fél győzelem – bölcselkedem. – Gondolj arra, mi van, ha ránkgyújtják az egész kócerájt, és elfüstölnek. Minket meg meg. Utálok leégni.

– Hát akkor, rajta! – egyezik bele Donna. Hozzám simul. – Ugye nem hagysz magamra, ha valami történik velem? – kérdi. – De hát mi történne, Donna? Gyöngéden megcsókolom, és előremegyek. – A lépcső balra van – figyelmeztet. Zajtalanul mozgok. Donna hóna alá kapja Lujza és Viola Bell gönceit, majd kulcsra zárja mögöttük az ajtót. Óvatosan ereszkedem alá. Halotti csönd uralkodik a házban. Arra gondolok, hol lehet Ritchie. Megérkezem az első emeletre. A falhoz lapulva körülnézek. Ugyanúgy, mint a másodikon, a folyosón itt is egymással szemben négy vagy öt ajtó sorakozik. Egy sincs nyitva. Donna szorosan mellettem áll. – Valószínű, hogy az első szobában vannak – suttogja. – A jobb oldaliban. Mielőtt felocsúdnék, az ajtóhoz ugrik, és benyit. Két lövés, egy jajkiáltás. Zajok a földszintről. Donna után rohanok. A földön térdel az ajtó mellett. A szobában egy nő. Egy nő volt... Donna igazat beszélt, tényleg megtanultak lőni. Egy karosszékben nyugszik, az asztal mögött. Fiatal, szőke, termetre csinos, de arckifejezése kegyetlenségről árulkodik. Fehér blúzát a bal mellénél tenyérnyi vérfolt festi vörösre. Fölemelem Donnát. – Mi bajod? Megsebesültél? – Vigyázz! – figyelmeztet elhaló hangon. – Valaki jön föl a lépcsőn. Elengedem és megfordulok. Tekintetem feszült figyelemmel szegeződik a nyitott ajtóra. A biztonság kedvéért a két pisztoly is. Hallom, amint Donna az asztalhoz tántorog. Elsőként nyitok tüzet. Méghozzá – életemben először, s remélem, utoljára – egy nőre. Ahhoz képest nem rossz. Afféle ujjgyakorlat. A pisztolyt a padlóra ejti. Egy ujját is. Fájdalmasan felüvölt. Balegyenessel a földre küldöm, hadd keresse. – Kezeket föl! Carruthersnek adta ki magát. Nem értem, miért nem lőtt már belém egy tárral. Eldobom a két mordályt. Mi mást tehetnék. Ekkor golyó süvít el a fülem mellett, egyenesen a fickó képébe. Borzalmas képrombolás! Rámfröccsen a vére. Hátralépek, hányingerem van. – Kösz, Donna! – mondom anélkül, hogy megfordulnék. Fölkapom a fegyvereimet, és az ajtóból a folyosót kémlelem. Nagy ürességet érzek. Az egész házban. Becsukom az ajtót, és odamegyek Donnához. – Komolyan megsérültél? – kérdem. A földre rogyva gubbaszt, nehezen lélegzik. Az asztalra fektetem. – Tüdőbe kaptam egyet – suttogja. – Akkor nem olyan súlyos... Majd rendbe jön – vigasztalom. – Feküdj nyugodtan, lassan vegyél levegőt! – Kár a fáradságért, Francis – mondja. – Mi értelme a hazugságnak? Jobb, ha végzel velem. Akárhogy vesszük, annyi van a számlámon, hogy úgyis rámsóznának harminc évet. – Ki van zárva – mondom. – Szerinted az álzsaru miért nem puffantott le? – Nem tudom – válaszolja. Feje alá teszem Viola ruháit, amelyeket még mindig a kezében szorongat. – Azt hiszem, rájöttem. A dollárok miatt, amit értem akart kizsarolni. Érted már? Úgy gondolta, az öregem szenátor. Biztos, hogy el akart rabolni. Donna mosolyogni próbál. – Hetet-havat összehordasz, Francis – mondja. – Igazából annyi a pénze, mint hetvenhét szenátornak együttvéve – folytatom. – És az mind egyedül a tied lesz! Csak ne gyötörd már magad! Mialatt Donna az asztalon pihen, átkutatom a fickó zsebeit. Előkerülnek a papírok, amikkel engem beetetett. Van itt mindenféle. A belső zsebben is találok egy irattárcát. Ez az. A néhai ál-Carruthers valódi neve Sam Driscoll. Mondhatom, ügyesen kitekerte! Tényleg

magándetektív. New Yorkból. Az is igaz, hogy Gaya Valenko apja fogadta föl, hogy vigyázzon egy szem lányára. Három hónapja. Hát ami azt illeti, meglehetősen egyéni módon értelmezte a megbízatást. Úgy szagolom, nagy kanállal akart falni, és túlbuzgó igyekezetében két húsosfazék mellé ült. A másikat Meleg Lujza boszorkánykonyhájában rotyogtatták. Most letette a kanalat. Jó ideig nem is lesz rá szüksége. Zsebre vágom a papírokat, és visszamegyek Donnához. Rossz bőrben van. Homlokára teszem a kezem. Lázas. Az motoszkál a fejemben, hogy valamiről megfeledkeztem. Erősen gondolkodom. Már amennyire tőlem telik. Aha, megvan! Jobban mondva nincs meg... Behemót, a kerti gazőr! A kétszáz kilójából még egy dekát sem mutatott. – Donna! – fordulok a pihegő lányhoz. – Hallgass ide, de szót ne szólj! Ha igen a válasz, pislants egyet, ha nem, ne csinálj semmit! Lakik még más nő is a házban? Rápislog. – Ez itt Beryl? Arca mozdulatlan. – Jane? Igen. Eszerint Beryl házon kívül van. Vagy elrejtőzött valahol, és csak arra vár, hogy golyót eresszen belém. – Rajtuk kívül van még valaki? Int, hogy igen. – De ezt vagy ezeket nem ismered? Alig hallhatóan megszólal. – A többiek nem a házban éltek. Ez itt a Lujza főhadiszállása. A többi... a többiek a bárban kapták az utasításokat. – Elég! Ne beszélj! Értem. Megint csak az jut eszembe, mit csinálhat Ritchie. Lassan erősödő motorzúgásra leszek figyelmes. Az ablakhoz rohanok. Kocsi fordul be, és megáll a bejárat előtt. A sarkon túl. Semmit nem látok. Ez biztos Ritchie! Az ajtó felé indulok. – Francis... Donna fektéből fölemelkedik. – Francis... állj meg...! Csuklik egyet, kezét a mellére szorítja. – Ez... ez Lujza kocsija... Vi... vigyázz, Jane érkezett... meg! A kutyafáját, hogy semmit nem látok! A folyosó végi ablakhoz vágtatok, az a kertre nyílik. Semmi. A kocsi üres. Már bejöttek a házba. Visszarohanok a lépcsőfordulóig, és elrejtőzöm. Beleolvadok a falba, csak a szemem gúvad ki. Megjelennek a lépcső alján. Úristen! Gyilkolni készülök. Ritchie jön elöl. Arca vérben fürdik. Nyomában a Behemót meg egy rövid hajú, hiénapofájú nőszemély, fekete nadrágban és szvetterben. Tőrrel biztatja az összekötött Ritchie-t fürgébb mozgásra. Szerencsémre nem vesznek észre. Lőni azonban nem lőhetek, mert könnyen eltalálhatnám szegény öcsköst. Visszasettenkedem a szobába, és vigyázva beteszem az ajtót. Ráfordítom a kulcsot. Biztos egyik fönti cellába zárják foglyukat. Az ajtón keresztül hallom, hogy a hiénapofájú, ősei szokásához híven, szorgalmasan szimatolgat. – Lőporszagot érzek – születik meg a diagnózis. – Akkor lőttek is. – Vidd csak föl, Dan – folytatja –, én bekukkantok az irodába. Az az iroda, ahol rejtőzöm. Az ajtófélfa mellett szobrozom. A kilinccsel babrál, de az ajtó nem enged. – Louise! – Beryl...! Hogy nem kap választ, morgolódik. Egy ideig csönd van. Aztán lépések az emeleten. Zuhanó test puffanása. Gyors léptek a lépcsőn. – Dan...! A gyomirtó jött le. Izgatott pusmogás. – Törd be az ajtót!

Felkészülök a támadásra. Hallom, ahogy nekifut... Szorosan a fal mellé állok. Nagy robajjal szakad be az ajtó, és Behemót még nagyobb robajjal szánkázik a szoba közepéig. Én a hiénára vadászom. Mindkét pisztollyal, mert nem akarom elvéteni. Piff-paff! Azt sem mondja, nyekk. A küszöbön feketéllik, mint valami mocskos lábtörlő. Behemótnak eszébe jut emberi méltósága. Fölemelkedik. Értetlenül bámul. – Ne mozdulj! – figyelmeztetem. Szófogadatlan. Felém indul. – Megállj! – kiáltok rá erélyesen. Intelligens. Látja, úgy sem lennék képes csak úgy lemészárolni. Idegeim gyöngélkednek. Elvigyorodik. – No mi lesz? Lőjj már! – heccel. Ez jó hatással van rám. Máris összeszedtem magam. A mordályokat az asztalra lököm, az aléltan fekvő Donna mellé. – Puszta kézzel csinállak ki – tájékoztatom elhatározásomról. Mert már elegem van abból, hogy hidegvérrel gyilkoljak. Gusztustalan egy szakma. Kitérek lópatányi ökle elől, ami nettó legalább három kiló, és lépre megyek. Meg májra. Ilyen nincs! A kezem egyszerűen belesüllyed, csak húsz centi után érek feneket. Nagy cuppanással kiszabadítom magam, és hátratáncolok. Hosszú karjával utánamcsápol, ideje valami dzsudó- vagy catchfigurát bevetni, mert a végén még humusz leszek a kertjében. Kerülgetem, mint macska a forró kását, s lesem a kedvező alkalmat. No, talán most... Támadok, egy csel, és a földre rántom. Beleremeg a szoba, amikor padlót ér. Cseng a telefon... Behemót jobb oldalán nyugszik, nagy nehezen mászom ki romjai alól. Nyakára taposok, és megragadom a bal mancsát. Fölrúgom magam a levegőbe, majd visszaesve csavarintok egyet rajta. Nem ficam. Törés. A ragyogóját! Hogy ma mennyit török-zúzok! Belefárad. Alszik egyet rá. Én is belefáradtam. Folyik rólam a víz. A homlokom törölgetem. A telefon nem hagyja abba. Fölveszem. – Halló...! Itt Richard... – Itt meg a római pápa – mutatkozom be. Egyből fölismerem annak a hímringyó Walcottnak a fuvolázó hangját. – Halló...! Louise? Idegesen kapkod levegő után. – Ne csináld össze magad, úgysem jutsz a Paradicsomba, az ott a magasban buzgármentes övezet! De félre a tréfát! Itt Sam beszél! Gyere gyorsan, Louise látni szeretne! Viszlát! Lenyomom a gombot, aztán tárcsázom. – Rendőrség? – Tessék! – dörren bele egy hang a kagylóba. – Itt egy jóakarójuk beszél. Jöjjenek erre és erre a helyre (elmagyarázom neki, amennyire tudom), jó fogást csinálhatnak. A koporsókról ne feledkezzenek meg! Leteszem, és rohanok Ritchie-t megkeresni. Viola kulcsaival nyitogatom az ajtókat. A harmadik szobában találok rá. Egy sarokban kuporog, cefetül néz ki. Zakó nincs rajta, inge foszlányokban. Mozdulatlan. Rám jön a félsz. Letérdelek mellé, és Viola lábra való tőrével megszabadítom a kötelektől. Gyorsan dörzsölni kezdem. – Ritchie...! Ritchie...! Ébredj már! Nehezen megy neki, de azért megmozdul benne az élet. – Francis vagyok! – kiabálom a fülébe. – Hallod? Francis, a bátyád! Térj már magadhoz! Mindjárt itt vannak a zsaruk! El kell tűnnünk! – A zsaruk? – morogja. – Azokat nem várom meg. Pedig szereti őket. Én is, mert segítettek az öcsköst fölrázni. Próbál felállni, de egymaga nem bír. – A fenébe is... A lábam! – mérgelődik. Csurom vér a háta. Az a hiénapofájú nőstény alaposan összevagdalta. Szerencsére sebei nem mélyek. Tántorogva tesz pár lépést. – Hogy állnak a dolgok? – érdeklődik. Mindent elmesélek neki, miközben lefelé megyünk a lépcsőn, ő meg beszámol arról, hogyan vették üldözőbe. Behemót meg a hiénapofájú. Az öreg Buick nem bírta az iramot, és egy kanyarban kiborult.

Ritchie-re. – Nagyon megrázott az esemény – magyarázza. – Valósággal fejbe vert. Egészen ütődött voltam. Leszüreteltek, mint az érett almát. Azt is elmondom, hogyan kapott golyót Donna a tüdejébe, amikor megtisztította előttem a terepet. – Súlyos? – érdeklődik. – Jó volna, ha megnéznéd. Benyitunk az irodába. Behemót, a kertész egy kényelmes melegágyban nyugszik a fal mellett. Mozdulatlan. De nem töretlen. Panaszosan nyögdécsel. A többiek, a hamis Carruthers, a hiénapofájú elszórtan hevernek a helyiség különböző pontjain. A karosszékben Jane, az asztalon Donna. Alig lélegzik. Ritchie föléje hajol. – Reménytelen – suttogja felém fordulva. A lány halványan elmosolyodik. Megsimogatom a homlokát. Szemei rajtunk, talán lát is bennünket. Remegés fut végig a hátamon. – Kár érte – mondom szomorúan. – Nagyon jó kislány volt. – Nagyon jó – ismétli Ritchie. – Maga sem tudta, mennyire. Két óra múlva vége. Kimegyünk a szobából, aztán le a lépcsőn. Mi mást tehetnénk? A zsarukat csak nem várjuk meg. A kocsi a bejárat előtt áll. Legújabb típusú Packard. A kulcsot bennehagyták. Ez a modell nem lett népszerű, mert túlságosan emlékeztet egy gyászhintóra... Persze attól valamivel fürgébb, így nem csodálkozom azon, hogy Ritchie ósdi Buickját egy-kettőre beérte. Megérdemli, hogy elkobozzuk. Én még mindig csipkés szoknyában páváskodom, habár kezdek már egy kicsit ráunni. A két revolvert a kesztyűtartóba vágom. Elindulunk Washington felé. – És most? – kérdezi Ritchie. Egész csinosan helyrepofozta magát, és tudom is én, honnan, még egy zakót is kerített. Tényleg, most mitévők legyünk? Ha jól emlékszem, engem még mindig keres a rendőrség. Elegem van már ebből az egészből... főleg most, hogy Donna... Gyászos hangulat kerít hatalmába. – Tudod, hogy John fönn volt a másodikon? – fordulok Ritchie-hez. – John Keen. – Tudom – válaszolja. – Dan megmutatta, mielőtt bezárt. Közeledünk a városhoz. Egy kocsi húz el mellettünk. – Állj meg! – mondja az öcskös. Nem kérdem, miért. Én is észrevettem Walcottot. Megfordulok és gázt adok. Sokat. Háromszáz méter után a nyomukban vagyunk. Tövig nyomom a pedált, és megnyomorgatom a hátsó lökhárítójukat. Ritchie kinyom egy mordályt az ablakon. Tatatata! üres a tár. A másik tragacs megugrik. Nem rossz tragacs. Lincoln. Sok bajunk lesz. – Húzz bele, Francis! – biztat Ritchie öcsi. Azon vagyok. A gázon. Eltépünk a Lujza és Társai-féle mészárszék mellett. Ha ilyen sebességgel rohanunk, előbb-utóbb biztos kikötünk. Valamelyik árokparton. De ezzel mit sem törődöm. Annál inkább a púderos Walcottal. A bögyömben van. Mi meg hátul... Sőt, a Lincolnhoz képest leghátul. A fene ebbe a lusta dögbe. A végén lekéssük a finálét. – Ritchie! Még egy kis hideg ólmot beléjük! Úgy húsz méter a két száguldó kocsi között a távolság. Ideális célzott lövések leadásához. Feltehetőleg a Lincolnban is ez a vélemény alakult ki, mert valami kopog a szélvédőn. Eső nem lehet, az úttest száraz. Az öcskös komótosan céloz. Minek is kapkodná el, amikor már csak hatot pukkanthat. Elenged egyet... Egyre jobban kanyarog az út, Walcotték kénytelenek alább adni. Példájukat követem. Őket is. – Az ördögbe, Francis! – kiáltja Ritchie –, ne lassíts! Megint kopogtatnak a szélvédőn. A zaj idegesíti az öcsköst. Bekapcsolja a rádiót. A zene szárnyán röpülünk tovább. – Te csak előre figyelj! – mondja. – Gyorsabban! Próbálkozom. A gumik is zenélnek. Fortissimo. Nyerünk hat métert. Nyílegyenes útszakasz következik. Szélvészként száguldunk keresztül egy településen. Újabb keringő. Előttünk egy kis híd. Végre sikerült! Walcott mellé férkőzöm. Milyen szép is így egymás mellett! Szorosan. Megbökdösöm balról. Úgy látom, ideges. Elkelne alá egy ágytál. Ritchie nem sajnálja. Kétszer bedurrant az ablakon. Én

taszigálom őket. A híd elé érünk. Hórukk! Most egy nagyot. Neki a korlátnak. A tükörből látom, hogy az ilyen Lincoln-féle sem szereti a betont. Ezer darabra esik szét. Robbanás rázza meg a levegőt. Csak nem a benzintank? De bizony... Pedig az igen veszélyes. Erről már Ritchie számol be élő adásban, miközben én a kanyarokkal vesződöm. Atyaisten, hogy milyen görbék! Kis híján áthelyezek egy villanypóznát. Nagyot rántok a kormányon... aztán vissza. Hánykódunk, de nem süllyedünk! Most már akár lassíthatnék is... – Talán menjünk erre tovább – mondja Ritchie. – Nem messze innen lakik egy haverom. Ellehetünk nála egypár napig. Vajon hány haverja lehet...? Huszadik fejezet Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól, mint Ritchie barátjánál. Fürdővíz, szappan, törülköző... minden, mi szem-szájnak ingere. Ráadásul ruha. Igazi férfiruha, melltartó és szoknya nélkül. Mert idővel azért rá kellett jönnöm, hogy ezek a finom női holmik úgy állnak rajtam, mint tehénen a gatya, és ez igazán előnytelen egy hozzám hasonló, jóvágású fiatalember esetében. Önfeledten lubickolok az illatos fürdővízben, amikor valaki rám nyitja az ajtót. – Nyugi, csak én vagyok – hallom Ritchie hangját. Még jó. Már éppen fedezékbe akartam vonulni. A szokás hatalma... – Fölhívtam a papust – mondja az öcskös. – Némi vívódás után. – Mit mondtál neki? – Mindent kitálaltam. – És? – Az a véleménye, hogy huncut csirkefogók vagyunk. Mármint mi ketten. – Lehet, hogy igaza van. Keblem dagad a büszkeségtől. Jó egy megértő szülő a háznál. – Megpróbálja elintézni, hogy semmirekellőkből rendőrök legyünk – folytatja. – Rendőrfelügyelők. Vagy pedig nyomozók. Az államügyészségen. Az államügyész jó embere. Együtt őriztek disznót. Mivel kábítószerügyről van szó, kapóra jövünk a fickónak, növeljük a presztízsét. Cserébe szemet huny csínytevéseink fölött. – Nem rossz – foglalom össze a véleményem. – Mama megbízott, hogy dorgáljalak meg – teszi hozzá. – Lehet, hogy neki is igaza van. Tényleg rendesek. Mind a ketten. Fölnézek rájuk. De örömöm csak akkor lenne teljes, ha szegény Donna megúszta volna. De hát... Meg John... John Keen. Ő is pórul járt. A mi hibánkból. Még jó, hogy szerencsétlennek voltak előtte kellemes percei. – És az öregnek említetted, hogy alig várjuk az intézkedéseit? – Tíz perc múlva visszahív. – Más? – Ja igen... Papus még azt is megkérdezte, hogy a csodába került a kocsid kormányrúdjába tízezer dollár. Egy szerelő vitte be neki délután. Majd leülök a csodálkozástól. – Hát igen, vannak még becsületes emberek – állapítom meg. – Adott neki ötszáz dolcsi jutalmat – mondja Ritchie. – Reméli, nincs ellene kifogásod. – És Wu Chang? Róla mondott valamit? – kérdem. – Tudott a dologról. Beavatták, mármint a papust. Wunak kutyabaja, és az otthoniak tisztában voltak azzal, hogy az egész nem egyéb csapdánál, amit Walcott Lujza számára állítottak. – Ez egyenesen csodálatos! – kiáltok fel. – Hiszen akkor a csalafinta Driscoll által kitalált történet igaznak bizonyult...! Azt hiszem, elfelejtettem önöknek arról beszámolni, hogy atyám pályája kezdetén kenyerét pálinkával kereste, ami szerintem igazi emberbaráti cselekedet, ha belegondolunk, milyen sok polgártársunk szomjazott a prohibíció éveiben. Később hogy, hogy nem, rendőrfőnök lett belőle Chicagóban, amely foglalatosság pénzszerzés szempontjából inkább előnyösnek mondható; öreg napjaira pedig Washingtonba vonult vissza. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs mit aprítania a tejbe. De hát megdolgozott érte.

– Jut eszembe, Ritchie... Szép munkát végeztünk...! – Azt te csak hiszed – válaszolja az öcskös. – Papa még azt is elmesélte, hogy hónapok munkája veszett miattunk kárba, mert a rendőrség már régóta szimatolt Lujza után, de most biztos, hogy egy szót sem fognak belőle kihúzni. Azért túlságosan nem haragszanak ránk, hiszen a bandával leszámoltunk, de gondolj csak arra, hogy az ügy sokkal rosszabbul is végződhetett volna számunkra. Hát igaz, ami igaz... Nem akarok erősködni. – Ez minden? – kérdem. – Igen. – Hozd csak ide a telefont! – kérem. Már itt is van. Gaya számát tárcsázom. – Halló? – Halló, te vagy az, Gaya? Fölismertem a hangját. – Itt Francis Deacon. Ülj kocsiba, és gyere ide. – Hova ide? – kérdi. – Ben Kirbyhez. Tudod, hol van? Megkapod, amire szükséged van. Leteszem a telefont, és izmaim meg ízületeim masszírozásába fogok. Kék-zöld foltok, zúzódások mindenütt, arcomon duzzadások. Most, hogy nem tud mit magába fecskendezni, szerintem Gaya a végét járja. Nem fog késlekedni. Legföljebb húsz perc múlva itt lesz. Ritchie is igen belemélyül a szépségápolásba. Alig látszik ki a ragtapaszból. – Te Ritchie! – mondom neki. – Nem lenne kedved jól elfenekelni? – Kicsodát? – Ezt a kis cafka Gayát – válaszolom. – Hát... tudod – habozik az öcskös –, szívesebben csinálnék vele valami mást. – Rendben van – zárom le a kérdést. – Miért is ne? Megkettőzött erőfeszítéssel folytatjuk a helyreállítási munkálatokat. Gyorsan telik az idő. Kocsi fékez a ház előtt. Gayának rettentően hiányzik valami. Füstöt eregetve üldögélünk Ben vendégszobájában meg alsóneműben. – Sziasztok! – lép be Gaya. – Tényleg van árud, Francis...? Vagy csak kábítani akarsz? – tér a lényegre. – Semmi puszi? – kérdem. – Ajtóstul a házba?! Rosszul néz ki, remeg az idegességtől. Teljesen elhatalmasodott rajta a hiánybetegség. Azt hiszem, ezen tudunk segíteni. Nálam az orvosság. Először az elsősegély, utána a második, s a többi... – Zárd be az ajtót, Ritchie! Ráfordítja a kulcsot. – Vetkőzz, Gaya! Mint a siketfajd. Még a tollait is borzolja. Meg az idegeinket. Ebből tollfosztás lesz! Pucér fajdot még úgyse láttam... eddig. Mert két ilyen gyakorlott tollforgató gyorsan elintéz ám egy madarat. Anyaszült meztelen. – A zuhany alá! – biztatom. Beállítjuk neki... sssz, de forró!... a meleg vizet, és alaposan megmossuk a fejét. Azt legutoljára. Használt neki. Gyönyörű látvány: fölül zuhanyrózsa, alatta tavirózsa... – Úgy hiányzik neked a kábítószer, mint nekem a Walcotték Lujzája – folytatom. – Megjátsszuk a vérbeli narkóst, mi? Marhaság! Megmondom én, mi kell neked. Egy jó kis üdítő testgyakorlat! Azon nyomban hozzá is látok, és alaposat sózok a fenekére. Ágynak esik. Ijedtében pityeregni kezd. És most borítsunk fátylat az elkövetkezendő eseményekre. Valahogyan majd csak megvigasztaljuk. Különben is, a történetnek nagyjából vége. Huszonegyedik fejezet Nos, ahogy végignyálazom a papírjaimat, szerintem egyszer sem fog olyasmi az eszükbe jutni, hogy ezt az egészet valami kitanult pasas írta. Talán a könyv nyelve miatt? Nem. Azt gondolom, főleg azért, mert hogy nincsenek benne latin idézetek. Pedig az elején még igen erőlködtem, hogy a fentebb stíl ormaira föltornásszam magam, de félúton aláhullottam, és győzött a természetesség. Erről ennyit. Sokkal fontosabb az erkölcsi tanulság, ami e sorokból kiolvasható. Meg a sorok közül...

Aki eddig nem tudta volna, most már tudja, hogy a becsület mindenek fölött. Éppenséggel nem tartozom az úgynevezett rendes fickók közé, de minden, amit tettem, becsületes és korrekt volt. Aztán igen nagyra tartom a családi kötelékeket. Azon igyekeztem, hogy az öcskös mindenből kivehesse a részét. Jóban-rosszban együtt voltunk, kéz a kézben, ahogy az testvérekhez illik. És a nők? Lehet, hogy túl rámenősek voltunk velük...? Talán... De hát végül is minden miattuk történt.

Lábjegyzetek: 1A pontok fokozott gyönyörérzetet kiváltó cselekmények helyett állnak, amelyek részletes bemutatása tilos; ugyanis arra bárkinek joga van, hogy embertársait egymás lemészárlására szólítsa föl, akár Vietnamban, akár másutt, de arra nincs, hogy szerelmeskedésre buzdítsa őket.

A kiadásért felel a Láng Kiadó igazgatója Készült a Gyomai Kner Nyomdában, Gyomaendrődön Felelős vezető: Szász Imre Megjelent 10,4 (A/5) ív terjedelemben