.BORBÉLY SZILÁRD
Nincstelenek Már elment a Mesijás?
K A L L IG R A M
2013
2 .3 .5 .7 .11.13 .17.19.23 .29 . 3 1 .37 .4 1 .4 3 . 4 7 .53 .5 9 .6 1 . 6 7 .71 .7 3 .7 9 . 83 .89 .97.101
M együnk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Visszük az ebédet. A földhányáson megyünk. Mi úgy hívjuk, gorond. Az Ogm and goronda. Erre já runk, amikor az erdőre megyünk fáért. Néha a Szom oga laposa felé kerülünk, hogy a Kabolóúton mehessünk. Mert az nem olyan sáros. Mi úgy mondjuk, pocsétás. M áskor a Gróferdején keresztül, végig a Pallóúton. Anyám feje ken dővel van bekötve. Mi keszkenőnek mondjuk. Az asszonyoknak be kell kötni a fejüket. A vén asszonyok az álluk alatt csomózzák meg. Nekik feketét kell hordani. Az anyám kendője színes. Hátul, a kontya alatt köti meg. Nyaranta könnyű három sarkos kendőt visel. Fehér alapon kék pöttyös kendőt. A kölesei vásárban kapta apám tól a múlt évben. Anyámnak gesztenyebarna haja van. Vörösesgesztenye. Nem minden gesz tenye vöröses, ősszel szoktuk gyűjteni a nővé remmel. A faluban egyetlen gesztenyefa van. A Barkóczy-major helyén m aradt meg. A többit kivágták a háború után. A mindig vizes földben 9
csak a nyárfák bírják. Na meg a fűzfák. Mi úgy mondjuk: ficfák. Tavasszal könnyű sípot, ficfasípot csinálni. Azt fújjuk, hogy bosszantsuk anyánkat. A kutyákat meg a szomszédokat. ő sszel el szoktunk szökni az egyetlen geszte nyefához a Kepecgyepjén túlra. A kertek alatt lopakodunk. A hatalmas fa ötujjú levelei nyár végén száradtan hullnak le. Mintha óriások levágott kézfejei hevernének az avarban. Ta vasszal virága fehér gyertya. Zöld kopáncsa sündisznó. Gyufaszálból csinálunk neki lábat. Anyámtól elkérjük az elgyújtott gyufaszálakat. C sak anyánk nyúlhat a gyufához, mert az pulyának nem való. „Kés, villa, olló, pulya kezébe nem való”, kán tálja anyám.
„ M e r t mi vagyunk az urak. Márna már a nép az úr. A tegnapi kizsákmányoltak. Most mi zsákmányoljuk ki a kulákokat... Ha nem tetszik, untetszik! Oszt punktum”, mondják az egykori zsellérek. „Könnyű nekik, mert egy vasszeget se vittek be a közösbe”, m ondja nagyapám, aki legjobban a lovait sajnálja. „Csak kivisznek belőle.” „M ert ezek szeretik a potyát”, súgja undorral. „Csakprédálni tudnak”, mondja. „M indent fel prédáinak. Gyarapítani, azt nem tudnak.” A gazdák a lovakat sajnálták a legjobban. A földet se annyira. 10
A lovakat helyettük kínozták a téeszben. Ki hajtották belőlük a lelket. „Megszakadtak. Megdöglöttek idő előtt. Oszt mi haszna volt?” szokta mondani nagyapám. Az új urak türelmetlenek voltak és erőszako sak. Mindenkit elvtársaknak szólítottak. Új kö szönést találtak ki. „Ezeknek már az apjuk is senki volt. Azok is csak a potyát lesték”, dörmögi. „Előre!” m ondják az elvtársak adjisten he lyett. És folyvást a haladásról beszélnek. „Haladni kell a korral, elvtársak, haladni! Azt termelünk, amit akarunk. Ha gumipitypang, hát gumipitypang. Ha rizskását, akkor rizskását. Az lesz, amit a párt akar. Amit Sztálin elvtárs meg Rákosi elvtárs mond, az szentírás. A természe tet, elvtársak, le kell győzni”, ismételgették a jel szavakat a brigádvezetők a korareggeli eligazítá sokon a didergő embereknek. Közben egy-két kupica pálinkát kapnak be. „Elvtársad neked a radai rosseb”, morogja ilyenkor a bajsza alatt nagyapám, hogy ne hall ják. De hogy azért hallják. Legalábbis tudják. „Na-na, vigyázzon a szájára”, m orognak az új urak. De ők se akarnak bajt. Volt elég belő le. A kulákokat már visszaengedték a táborból. A legtöbben utána elmentek. Nem bírtak a fa luban maradni. Nem is bánták, hogy nem kell a szemükbe nézni többé. A díszfákat kivágták, a majorsági épületeket elbontották. A m ajorsági gesztenyefasor helyére 11
épült a Pártház. Az uradalomról mindenki hall gat. Mély csend van. „A parasztok nagyon tudnak hallgatni”, szok ta mondani anyám. A múltról nem szabad beszélni. Az öregek úgy mondják, hogy az ántivilágról. Amiről hall gatunk, az nincs. A múltat végképp eltörölni..., éneklik a kántor vezetésével, akár a temetéseken.
A n y á m n a k napközben kontyban van a haja. Ha leereszti, akkor éjszaka lesz. Én szoktam fésülni. Szeretem fésülni. A szarufésű széles rései között siklanak a csillogó szálak. Fénye sek, mint az éjszaka. Csillagos az ég és jó szaga van. Fű szaga. Kenyér szaga. Tej szaga. A sza rufésűtől undorodom . Leölt állatokra emlékez tet. M indig fekete kosz van a résekbe ragadva. A zsíros korpa és a por rakódik le, az tapad így össze. Az asszonyok kontyba tekerik a hajukat a kendő alatt. Szarucsattal fogják össze. N ap pal az anyám haja is el van rejtve. A nővéremé m ég nem. Szombatonként m ossuk a hajunkat. Este a konyha földjére tesszük a mosótekenőt. A platton forralunk vizet, aztán egym ás után fürdünk benne. Előbb a nővérem, m ajd én, vé gül anyánk. Mindannyian olajsam ponnal m os suk a hajunkat. A literes fazékkal öblítjük le. Ettől egyforma a szagunk. Amint belépek az ajtón, egyből érzem. M á soknál másféle szag van. Most rozséért megyünk 12
az erdőre. Sötét kendő van anyámon. Vastag gyapjúkendő. A vastag szürke kendője. M ost ő is az álla alatt kötötte meg, mint az öregek. Hogy melegítse a fülét. Mert még hideg van. Mindig fázom, fogom az anyám kezét. Az ő keze meleg, az enyém jéghideg. Ha valamit cipel, akkor zseb re dugom a kezem. M indig cipel valamit. Ilyen kor a zsebemben melegítem az ujjaimat. Fáznak a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm. Ezen gondolkodom, miközben igyekszem lépést tartani anyámmal. Nyáron aratás után kalászt szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó len ne, ha nyár lenne már. Legtöbbet a tarló szélén lehet találni. Akkor legalább meleg van. Olyan kor meg azt nem szeretem. „Nektek semmi se jó. Ha a seggeteket tűvel szurkálnák, annak se örülnétek”, m ondja anyám. És nevet hozzá. Mintha vicceset mondott volna. Pedig nem az. Megyünk a járdán, és didergek. M indig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét bele döföm, és akkor varázsütésre eltűnnek. Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. A drót zörgése miatt néha a kutyák is előszaladnak. Ha anyám hagyja, akkor botot vagy pálcát húzok vé gig a dróton. Ilyenkor a legtöbbnek nincs kedve 13
ugatni. Néhány kutya a kerítés túloldalán kísér bennünket, m íg el nem hagyjuk a portáját. Ezek az ideges kutyák. Mi úgy mondjuk, csihések. Vi csorognak. Hófehér fogaikat mutatják. Toporog nak. Remegnek a dühtől. „Ne isztikéld ükét”, m ondja anyám. „Nem isztikélem”, válaszolom és behúzom a nyakam. A szemem sarkából anyám kezét fi gyelem. A bal oldalán állok. Bal kézből nem szo kott ütni. Fellélegzek. „Ne hazudjá”, mondja. „Csak a pókhálókat ütögetem”, m ondom. Anyám nem szól semmit, durván maga felé ránt. És megszaporázza a lépteit. „Te rosszpára”, mondja. Ilyenkor nem harag szik, amikor azt mondja, hogy rosszpára.
A
nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. Ez az én számom, a kettő. A nővérem a Nagy. Ő a lány. Én vagyok a Fiú. Az öcsém a hármas, ő a Kicsi, így szólítanak bennünket. „Rőszöljétek a Kicsit”, mondja anyám. Vagyis ringassuk és altassuk el. Számolom a ringatásokat. Egy, kettő, három. Ezek az első számok, amelyeket megtanultam. Tízig már rég tudok számolni. A tojásokon gyakoroltam. Nem szo kott tíznél több tojós tyúk lenni. Anyám m indig megszámoltatja velem a to jást, hogy a tyúkok aznap hányat tojtak. Reg gel megtojózza a tyúkokat. Egyenként dobálja 14
ki a tyúkólból őket. Bal kézzel összefogja a két szárnyukat, magához szorítja és a jobb mutató ujjával benyúl a tyúk seggébe. M ár ott várako zik a tojás, ki lehet tapintani ujjal. M egszámol ja, hogy hány fog tojni aznap, és nekem elő kell keresnem mindegyiket estig, mire lemegy a nap. Télen nagyon kell sietni, mert hamar sötétedik. Ha nincs annyi, amennyit anyám számolt, akkor veszekszik velem. A nővéremnek más dolga van, vele m ásért szokott veszekedni. Délre megtojnak a tyúkok. Ebéd után kezdem keresni. Tudom már, hol szoktak elbújni, mert el akar ják rejteni. Nem kotlósok, nem ülnek rajta, csak elrejtik. A kazalba, a farakás alá, a fészer mögé. A tojó ládába csak néhány ül be, pedig oda van nekik készítve. Egy ideje m ár nekem kell csinálni a tojózást is. Hányingerem van, mert tyúkszaros az ujjam. A körmöm szélébe beeszi magát, hiába mosom. De az benne a jó, hogy anyám nem tudja, hogy aznap hány tojás lesz. M indig eggyel kevesebbet mondok. Ha mégis több, egyet elteszek m ásnap ra. Egyet mindig elteszek tartaléknak másnapra, így anyám nem tud veszekedni. „Biztos?”, azt szokta kérdezni. Látszik rajtam, hogy hazudok. Amikor hét tojás van, annak örülök. A hetes számot szeretem. Meg a hármat. Ha összeadom , pont tízet kapok. Eddig tudok elszámolni.
15
A
föld még szürkésfehér a fagytól. Megyünk az úton, amelyet összevágtak a szekérkere kek. A sárba mély barázdákat vágtak. Most a fagy miatt nem ragad. Mindenütt nagy sárdarabok vannak. Mi görnek mondjuk. Mindegyikbe be lerúgok. Porzanak és szétomlanak. Vagy odébb gördülnek. Néha megfájul a lábujjam. De ez is jó, mert legalább nem zsibbad. Am íg fáj, addig jó. Kopott a cipőm. Nem sínadrág van rajtam, hanem a vékonyabbik. Meg a kinőtt kabátom. A nővérem levetett sála és sapkája. A lábamon kapca van. A kapcarongy folyton elcsúszik a he lyéről. És ha elcsúszik, akkor még jobban fázik a lábam. M indig fázik, mert ügyetlen vagyok. Nem tudom a kapcát szorosan feltekerni és a vé gét hátul a lábszárnál visszadugni az utolsó réteg alá. Ha jól csinálnám, akkor nem csúszna szét. Akkor nem fázna. Anyám nem ér rá, hogy ráte kerje a lábamra a kapcát. „Nagy fiú vagy már. Tessék megtanulni”, m ondja, amikor segítséget kérek. Megyünk a fagyott járdán, a deres gaz közt. M ár nincs hó. De még minden fagyott. A kis kertek csapzottak és feldúltak. „Szedd a lábad”, szól rám. A bal kezem fázik. A jobbot fogja anyám. Nagy keze van. A bőre kemény és repedezett. A körmei koszosak, mint mindenkié. A férfi ak bicskával vágják a körmüket. Anyám a Kicsi körmét le szokta rágni, hogy ne karmolja meg magát. Az én körmeim is koszosak. Ha unatko16
zom, kipiszkálom alóluk a fekete koszt. A fejés, a m osás, a kormolás, a hamuzás miatt kireped a bőr, beszakad a köröm. Anyámnak csak a kéz feje puha és párnás. „Fázik a lábam”, mondom. „A te bajod”, dünnyögi, de igazából nem fi gyel. „D e fázik a lábam, ésnyám”, mondom, „n a gyon fázik. Vegyen fel, ha Istent ismer.” „Gyere a lábodon, nem bírlak máel”, mondja, de érzem, hogy m ásutt jár az esze. Ez bosszant. Mérges vagyok. Haragszom rá, mert nem akar velem foglal kozni. Azt akarom, hogy csak velem foglalkoz zon. Belerúgok a betonba. Lehorzsolom a cipőm orráról a barna festéket. Nem veszi észre. Vagy nincs kedve megverni. Máskor azt szokta m on dani, hogy „Dögölnél meg te is! A brant egyen meg...” „M ajd kapsz otthon”, sziszegi a fülembe. Mi úgy mondjuk, otthol. Aztán otthol sírva ver a felmosóronggyal. Szívja az orrát közben. A kézfejével törli a taknyot. Ez a rongy a felmosóvödörben ázik mindig, hogy kéznél legyen, ha koszt, kiloccsanó moslékot, m acskaszart kell fel törölni. Meg a ganét, amely a cipőnkről potyog le. Ezért folyton büdös a vize. A felmosórongy a nővérem elszakadt m ackónadrágja. Indigókék. Belül bolyhos. Jól megszívja magát, amitől ne héz. Anyám sosem csavarja ki rendesen, úgy ver vele. Nem fáj annyira, amennyire ordítok. A nő-
vérem is így szokta. Tőle tanultam. Anyám meg dühödten csapkod a ronggyal. „Brant egyen m eg”, szipogja. „A brant egyen meg téged is”, mondja. De közben sír. Tudom, hogy ilyenkor m agára gondol, meg erre a falura, amelyben lakunk. Nem haragszom rá, nem fáj. Megszoktam már.
A
macska retteg, mégis beszökik a szobába. A seprűtől fél a legjobban, amely az égre nyíló ajtó mellé van állítva. Folyton éhes. M in dig valami ennivaló után kajtat. Az egerek m i att, amelyeket a vályogfalból nem lehet kiirtani, anyám megtűri a lakásban, de nem szereti. Fur csák a macskák. Eltűrik az embert, de nem sze retik. Anyám sem szereti a macskát. Csak a fás ládában nem bántja. A tűzhely alatti ládában szokott melegedni. Reggel beengedi, este kizárja. A macskától anyám igazából undorodik. Néha valamitől megy a hasuk, felfúvódnak. Ilyenkor befosnak a szobába. Anyám megérzi a szagot, és megfogja a macskát. „A z orrát kell beleverni”, m ondja nekünk. A nyakánál megfogja, undorral veri bele a m acs ka fejét a saját szarába. Az állat menekülne, ka pálózik. Anyám nem engedi. „Engedje ésnyám! Ne bántsa már szegény p á rát”, kiabáljuk. De anyám nem hagyja abba. „Egy életre meg kell tanulnia, hogy ide ne szarjon”, sikítja. Undorodik a macskától. Én pe 18
dig undorodok a szartól. C sak amikor a macska m ár karmol és vinnyog, akkor engedi el. A sep rűvel üldözi. Teljes erejéből nagyokat húz rá. „Dögöljél meg, nekem nem fogsz te is ide szarni”, m ondogatja és a seprűvel veri az állatot. A macska pánikban van, összevissza rohan gál. A nővéremnek sikerül jókor kinyitni az aj tót, és a m acska kirohan. Folyton éhesek. Keveset kapnak a macskák. „Keressenek m aguknak enni”, szokta m onda ni anyám. „Van egér elég. Madár, bogár a kert ben. Szedegessen.” Girhesek voltak. Egyszer láttam az egyiket a veteményes kertben, a káposzták közt, furcsa hangot adott. Nem vette észre, hogy már egész közel mentem hozzá. A hátát láttam, erőlködött. Ez a macska sosem itta meg a tejet, nem ette m eg azt, amit kapott. Közel mentem az erőlködő macskához, akkor láttam, mit csinál. Előre ha jolva hányt. Egy békát próbált meg lenyelni, csak a lábai álltak ki a szájából. Küzdött a nyeléssel. Nem hallott, nem látott. A békával volt elfoglalva. Hányingerem lett, olyan váratlanul ért a látvány. De nem tudtam levenni a szemem róla. Egy ideig küzdött, aztán feladta és kezdte kihányni. Vinnyogva visszaöklendezte. Az egész test üte mesen rándult össze. Lassan tűntek elő a mellső lábak. Közben néha pihent. Sokáig tartott, amíg felöklendezte összeszűkült torkán keresztül a túl nagy falatot. 19
Miután kipottyant a béka, megrázta magát és ugrálva eltűnt a káposztalevelek között.
„ N e m bírom ezeket megszokni”, mondja anyám a falubeliekről. „Utálom, hogy nem fürdenek. Nem is mosdanak. A fogkrémről azt se tudják, eszik-e vagy isszák. A gyerekeik koszo sak, kutya se törődik velük. Csak elengedik őket, mint Isten a legyet. A boltban meg olyan büdös van, majd felfordulok...” Anyám mindig elégedetlen. Folyton mos. Sú rol a gyökérkefével. Takarítja az egyetlen szobát, amelyben mindannyian laktunk. Két ágy van benne, hosszában a hátsó fal mellett. A két ágy között épp annyi a hely, hogy én m ég beférek. A két ágytámlán feltolom magam. Erős a karom. De a saslengést még nem tudom. Azt gyakorlom. Ott szoktam lengeni, amíg anyám a nővéremmel tanul az asztalnál. Egy asztalunk van. A nővé rem nem szeret tanulni. Azt m ondják róla, hogy „nehéz a feje”. Egykedvűen néz maga elé és csak azt várja, hogy vége legyen. Hogy felsírjon az öcsénk, vagy bekiabáljon valaki az utcáról. Hogy kifusson a tej. Mindegy, csak véget érjen ez az egész. Néz m aga elé. Nem szólal meg. Makacsul hallgat. Úgy tesz, mintha a könyvet nézné. De nem azt nézi. A Himnuszt tanulja. Én m ár tudom a m ásodik versszakot is, csak nem értem. Bendegúznak vére... Nem tudom, kicso da Bendegúz. 20
A konyhaasztal közepén most a könyv van. Az asztal kihúzható lapjába két alumínium m o sogatómedencét építettek. Mi úgy mondjuk, alumónium. De nem használjuk. C sak disznó öléskor vesszük ki. Az asztalhoz tartozik még két hokedli. Az egyik fiókos, abban tartjuk a cipő kefét, meg amivel ki kell fényesíteni. A rongyot és a Csillag márkájú cipőpasztát a lapos fém tégelyben. Fekete és barna színű. Ennek a lefe lé fordított tetejével mázolja fel anyám a szoba földjét minden tavasszal. Van még egy konyhaszekrényünk, egy karos ruhásládánk, amelynek a tetején szoktunk ülni. Rongypokróccal van letakarva. Meg a platt, amellyel télen fűtünk is, nyáron csak főzünk. A ház fala vályog. Föl des háznak mondjuk, mert a küszöbön belül is föld van. Döngöltföld. Tavasszal anyám m in dig felmázolja. Lószart kevés agyagos földdel és polyvával kever sűrűre. Kemény kéreggé válik, amikor megszárad, ha elég sok benne a lószar. A mázolt földre szurkosvásznat teszünk, ott jár kálunk a legtöbbet, a szoba közepén, a konyhaasztal körül. Azon történik minden. Az egész „kurva életünk”, ahogy anyám szokta mondani. Ott eszünk, és ott m os anyám. Ott dagaszt és ott kopasztja a csirkét. Ott írjuk a házi feladatunkat. Néha ott olvas fel nekünk anyám. A nővérem alszik apámmal, én meg az anyám mal. Nemrég egy bölcső került még a mi ágyunk mellé, hogy anyámnak kézre legyen éjszaka, ha sír benne az öcsém. Meg éjszakára oda tesszük 21
az egyik hokedlit is. Anyám álmosan morog, ha sír a kicsi. Olyankor fél kézzel kinyúl és álmában ringatja. „M ár megint rosszat álmodott”, gondolom magamban. Én gyakran álmodok rosszat. Ilyen kor be szoktam pisilni. Reggel anyám dühöng. Mérgesen csapkod. Néha kapok egy-egy taslit, amikor a lepedőt húzza át. A surgyészalmát csak ritkán cseréljük. „A pulyahúgy nem büdös”, m ondja apám. „Azt én tudom”, m ondja anyám. „N incs annyi szalmánk, hogy folyton cserél gessük. Majd csak elhagyja. Pulyakoromba én is bepisiltem”, teszi hozzá. „De én fekszem rajta, nem te”, felesel anyám. „Akkor küldd át hozzám”, mondja apám. Ezért néha az apám ágyában alszom. A nő vérem meg anyámmal. Ilyenkor sokáig ébren vagyok. Apám horkol és büdös. M indig ciga rettaszaga van. A gépzsírt érzem a bőrén, meg a benzinszagot. A benzint szeretem, a gépzsírt utálom. Sokszor sör- és pálinkaszagot áraszt. Áporodott korcsmaszagot. Ilyenkor ájultan al szik, és amikor fordul, rám fekszik. Alig tudom kihúzni alóla a kezem vagy a lábam. De nem sokáig kell apámmal aludnom. A nő vérem ugyanis már nagy, és vele kényelmetlenül alszik anyám. Nem férnek el. Anyám visszahív, azt reméli, hogy nem pisilek be újra. Telnek az évek, de én még mindig elfelejtek felkelni és ki húzni az ágy alól a bilit. Vagy időben kitám o 22
lyogni álmosan a tornác mellé, hogy ott kön nyítsék magamon a fal tövében. Reggel sötét folt van a földön, vagy nedves csorgás a vályogfalon, amelyet körben alul, ahol a lábazatot bécsikékre kell meszelni. M ások is így szokták. Nyáron még szaga is van, a melegben megbüdösödik. A n ő vérem m indig kicsúfol. „Kis pisis, kis pisis”, mondja, és szamárfület mutat. Pedig ő a pisis. A lányok húgyosok. De anyám legjobban a falubelieket utálta. „A parasztokat”, ahogy mondani szokta. „A nagyapádék parasztok. Csak a földet im ád ják. Azt sajnálják, amit elvettek tőlük. Mindig csak a földre tudnak gondolni. Senkit se szeret nek, semmit se tisztelnek. Csak a földet. Évekig képesek koplalni. Korpalevest esznek reggel, kor palevest délben meg este is. A bika alatt borjút keresnek. M egbasznák a kecskét két fillérért, még ha tudnák, hogy sose kapják meg, akkor is. Kuporgatnak. Zsugorgatnak. Faszarik. Szarrágók. Irigyek. Megfojtanák egymást egy kanál vízben. Nem emberek ezek. Parasztok...”, m ondja m eg vetéssel és a végén a földre köp. Undor van az arcán, mintha poloskára harapott volna. A kert végében lévő m álnásban néha bekapjuk a polos kát a málnával. Utána sokáig kell köpködni. Aki még nem kapott be poloskát, az nem tudhatja, milyen. Keserű, mint az epe. Jó, hogy mi nem vagyunk parasztok.
23
A p á m ma délelőtt jött haza. Amikor benyitunk, hogy köszönjünk neki, ránk ordít. „M ars ki, szedjetek paszulyt”, mondja. „Csókolom, édesapám”, válaszolunk, de már fordulunk is ki. Vesszük a szakajtó kosarat és indulunk le a kertbe. Pedig aprók még rajta a hüvelyek. Apánk ilyenkor munkában szokott lenni. Reggel korán elmegy, hatra kell a téeszben len nie. Csak hallani szoktam, de nem látom, am i kor felkel, veszi a munkásnadrágot, belelép a gu micsizmába, szívja a fogát, krákog és köpköd. Vakarózik. Hangosan szívja az orrát. „Adok a tehénnek”, szokta mondani. Aztán kitántorog az ólba. Félig még alszik. A kút melletti vályúnál m ossa meg az arcát. Közben fújja a vizet. M indig fújja a vizet, ha mosakszik. A tenyerébe veszi, és amikor az arcához emeli, belefúj. Nem szeret mosakodni. Se a hi deg, se a meleg vizet nem állhatja. Ha a lavórban mosakszik, elázik körülötte minden. Anyám szidja, de semmi sem változik. Nem tud m ás ként mosakodni, csak ha közben fújtat, prüsz köl, lobácsolja a vizet. Ezért inkább a vályúnál m ossa meg az arcát. Hogy ne kelljen veszekedni anyámmal. Ujjheggyel a szeme környékét m eg nedvesíti, hogy felébredjen. „M acskam osdás”, szokta mondani anyám megvetően. Amikor apám kimegy, még visszaalszom. Ko
24
rán van. Néha anyám már ébren van ilyenkor. Amikor kenyeret süt, ő ébred a leghamarabb. Négykor kezdi. A villanyt felkapcsolja, a dagasz tó tekenő m ár oda van készítve. Télen kell a lám pa. Nyáron már dereng ilyenkor, akkor nem kell az áramot pocsékolni. Inkább vaklál. Anyám dagasztás után ritkán dől le, amíg kel a tészta. Ta karít vagy m osáshoz készül. Ilyenkor az enyém az egész ágy. Hétig még van három óra, ilyenkor alszom nyugodtan. Apám fél hatkor elmegy. Estig nem látjuk. Néha még este sem, ha kocsmázik. De m a délelőtt jön meg. Beköszön anyámnak. „M i lesz ebédre?”, kérdezi. Anyám nem érti. „Te meg mit keresel itt? Tán csak nem kirúg tak?”, kérdezi. Apám nagy hangon beszél. Lemegyünk és a veteményes kertben nézeget jük a paszulyt. Aprók, zöldek még, szem sincs egyikben se. Még zöldbabnak is apró és túl gyen ge. Az találjuk ki, hogy visszamegyünk és m eg kérdezzük, hogy tényleg le kell-e szedni. Az ajtóban megtorpanunk. Apánk zihálása kihallatszik. Meg anyánk nyögése. „M ár megint veri”, súgom a nővéremnek. Megállunk és fülelünk. Belesünk az üveges aj tón. Anyám a konyhaasztalon hasalt, apám m ö götte csinál valamit. A munkásnadrágja lecsúsz
25
va a bokájánál. Szőrös lábaszára világít. Fehér, mintha ki lenne hipózva. A nővérem kézen fog és húz el. „Nem bántja”, mondja. „Basznak.”
M együnk és hallgatunk.
Harmincegy év van köztünk. A harmincegyet nem lehet osztani, mert csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bon tani. Egyben kell cipelni. Apám mindig rossz kedvű. Ha nagyon rosszkedvű, elmegy a kocs mába. Mi korcsmának mondjuk. Körülszarosnak is nevezik, mert lusták az emberek elmenni a budiig. Guszti csináltatott budit, mert a járás nál azt mondták, hogy csináljon valamit a szaros kocsmájával. De hiába. A korcsma is a Rámpán van. Meg a bolt, de mi botnak mondjuk. A Piri botja. Ha nagy leszek, majd én is a kocsmába já rok. Mert a férfiak oda járnak. De még kicsi va gyok. Még csak kuglipályához járunk a fiúkkal vasárnap délután. Az is a korcsma mögött van. A szeméttároló mellett. A bábukat állítjuk fel és a golyót visszük futva vissza a férfiaknak. Van, hogy két-három forintot is keresünk. A kocsm á ba tilos bemennünk. Az asszonyoknak se szabad betenni a lábukat. O da csak a férfiak mehetnek. Az asszonyok a fiaikat szokták beküldeni. „Mennyé má, hozd haza apádat”, mondják. A férfiak m indig ott vannak estenként.
26
Vesznek egy üveg sört és kiállnak vele a Rám pára. Köpködnek. Előtte bedobják a feleseket. Cigarettáznak. Krákognak. A nikotintól sárga a foguk. Néhány kitört verekedéskor. A korcsma pultja pléhvel van borítva. A po hárm osó mellett állnak sorban az üvegek. A du góból görbe fémcső kandikál ki. Ebből töltögeti a kocsm áros a kupicákat. Egymás mellé rak ja ahányat kérnek, és akuttyogó üvegből tölti a pálinkát. A férfiak már ekkor mosolyognak. Ellágyulnak. Ilyenkor az arcuk tisztább lesz. A kemény vonások megereszkednek. A ráncok kevésbé feszülnek. A cserzett bőr kisimul. Alig várják, hogy felkaphassák a kupicát. Összefolyik a szájukban a nyál. „Egésség! Egésség!”, kiáltják és hirtelen hajt ják le. Később félrészegen azt kiabálják, hogy „Isten! Isten!” Pedig ezt nem szabad mondani. A benn fentesek szerint nincs Isten. A párttagoknak nem is szabad benne hinni. Minden héten jár nak a pártházba és ott nem hisznek benne. „M i meg a Pinkáékhoz járunk”, szokta m on dani anyám. Ott azt m ondja a pap, hogy van. De apám nem biztos benne. Ezen néha vitatkoznak. Annak mindig veszekedés a vége. „H ogy az istenfaszába nincsen?”, kérdezi nagy apám. „Ne károm kodjon m aga, vénisten”, m ondja ilyenkor Máli és röhög. Máli a nagynéném. Az
27
apám nővére. Az arca csupa ránc. „H a nincs, hát nincs. Nem lehet minden. Ez nem kíván ságműsor.” „Nem úgy van itt, mint szegény helyen: hogy ez sincs meg az sincs. Nálunk semmi sincs”, m ondja a viccet, és ezen mindenki röhög. „M ondani könnyű”, m ondja apám, „hogy nincs. De azok se hiszik, akik mondják. Mert a pulyát meg elviszik egy másik faluba. Minél messzebbre, hogy ott megkereszteljék sutyiba”, dohogja. „Istent csak a papok találták ki,” m ond ja végül apám. Anyám nem hiszi, hogy ne lenne. Igazából apám se. De hallgat, nem akar vitát. Sose akar vitát. Inkább m ásra tereli a szót. „Ezek is bort isznak, oszt vizet prédikál n ak...”
A n y á m le akarja csendesíteni apámat. „Nekünk ezekhez semmi közünk, ez a párt emberek dolga. A bennfenteseké. Hadd m ond ják, majd megveri őket az Isten.” A férfiak félnek egymástól, ezért mennek es tenként a kocsmába. Mert ha együtt vannak, ak kor szemmel tudják tartani egymást. Az asszo nyok m aradnak otthon. Mert a férfiak jobban félnének az asszony szájától, mint a többiektől. Meg attól is félnek, hogy egyedül legyenek. Az asszonyok el tudják viselni a magányt. Nekik ott van a pulya. Az asszonyok semmitől se félnek. 28
Csak a férfiaktól, akik részegen mennek haza késő éjszaka és felverik a gyereket. Az apám bátyja a kocsmáros. Először a nagyapám ék házánál volt a korcsma. Az egyik tiszta szobára ajtót vágtak az utcafront felől. A nagybá tyám látta a zsidónál, hogyan kell csinálni. Amíg el nem vitték, Mózsi volt a kocsmáros. Vizezni kell, hogy legyen rajta haszon. A férfiak fejüket hirtelen hátracsapják, amikor a rövidet bedobják. Minden munkát így kezde nek. „Na még egy kört”, m ondják disznóöléskor. Az asszonyok közben kiosztják, m ajd m eg össze gyűjtik a kupicás poharakat. Egyszerre nyelnek. Van, aki beleborzong. Van, aki krákog. Van, aki a földre köp. Dicsérik a pálinkát. Minél erősebb, annál jobban. Arcuk eltorzul. Káromkodnak. A korcsmáit csak isszák. Mindenki tudja, vi zezve van. Iváskor jam bójuk a koszos cementbe tonra hull. Ősztől tavaszig a fűrésztelepről hoz nak fűrészport, azzal van felszórva. Amíg friss, addig a kocsm ának erdőillata van. Aztán m o csárszaga. Hányadékszaga. Vizeletszaga. A leeső indigókék jam bókat sáros lábak tapossák. „A kurvaistenit! Kutya úristenit neki”, ordít ják hajadonfőtt. Világít a kopaszfoltjuk. „H ogy az Isten húzzék a faszára, mit taposol a sapkám on.. ”, mondják. És azonnal nevetnek, ha náluk erősebb lépett rá. Mert félnek egym ás tól. A csihésektől félnek, azok verekedni szeret nek. A kommunistáktól is félnek. Meg a spiclik től, aki besúgja a pártházon, hogy miket beszél 29
nek. De nem tudják, ki a spicli, ezért egymásra gyanakszanak. Mindenki mindenkire. És retteg nek. Csak a pálinka oldja a félelmet. Isznak. Az arcukon bárgyú vigyor. A gyenge világítás mellett is belátni a torkukba. A csupasz villanykörték halványsárgán izzanak. Ettől krip tahangulat van a kocsmában. Mintha barlang ban lennének. Egyre harsányabban röhögnek. Mindenki ordítva beszél. A saját szavát se érti. Meg lehet süketülni. Egymástól kérnek cigit. Az öregek még pipáznak. Apámék már csak cigiz nek. M indig idegesek, mindig sietnek. A csikket összeszedik és újat sodornak belőle. Szégyellik, de lehajolnak a csikkekért. A többség kapado hányt szív. Ollóval vágják apróra az újságpapírt, abba sodorják. Mindenki kapja a téesztől a d o hánytermesztési ágazatból. „Inkább fizetnének”, mondja anyám. Pénz nincs. A dohányvágó késsel metélik ott hon akisszéken, amelyet az ágy alatt tartanak. Minden ágy alatt van egy ilyen kisszék. Mind egyik más, mert mindenki magának eszkábálta. De mindegyik hasonlít mindegyikre. Girbegurba lábuk van. Törött villanyéiból, gereblyenyélből vágták le. A dohányra vigyáznak. Csom agolópa pírt raknak a szék alá, mert minden szem kincs. Az öregek a porát is összeszedik. Nagyapámék tubákolnak belőle. A disznó húgyhólyagjából csi nálják a dohányzacskót. Apámék már pléhdobozban tartják, és nem tubákolnak. Néha bagóznak, elrágják a csikket. A foguk köves lesz és sárga. 30
Egyszer megpróbáltuk Gedivel, de nem volt jó. Facsarta az orrunkat. Az öregek ülnek a lócákon és pipáznak. Apámék a mutató és a középsőujjuk közé csippentve szívják a cigit. A körmük is sárga a nikotintól. Meg a bütyökujjuk, mert vé gül a bütyök és a mutató közé kell csippenteni, m íg a körmükre nem ég. „Bassza meg a kurva isten”, mondják ilyenkor és dühösen rátaposnak. Am íg tart, kiguvadt szemmel szívják. Az igazi dohányosoknak egész nap a szájuk sarkában fi tyeg. Nem veszik ki, amíg el nem ég. Pedig már süt. Néha kialszik, mert fináncláb van benne. De akkor se veszik ki. Bekapják és rágják ide gességükben. Ügy beszélnek, hogy ott parázslik a szájuk sarkában. Néha eloltják, hogy tovább tartson. A markukba köpnek és ott nyomják el. Sose dobják ki. Elrágják a maradék dohányt, bagóznak. Sárga és kátrányos a nyáluk. Sűrűt köpnek tőle. A foguk sárga csonk. A korcsmái verekedések miatt mindegyiknek van néhány kivert foga. Sose mossák. Az idősebbeknek már alig van néhány. A férfiak m indig csapatokban vonulnak va lahonnan valahová. Nappal dolgoznak, este isz nak. Az arcuk keserű. Mindannyian indigókék m unkásruhát viselnek meg zubbonyt. Télen pufajkát vesznek rá és bundás sapkát a jam bó he lyett. Usánkának mondják. Az oroszok hozták divatba. Minden ruha lóg rajtuk és mindig ko szosak. Egész nap a téeszben vannak, este meg 31
a kocsmában. Elhanyagoltak, elvadultak. Zsíros és csapzott a hajuk. Szinte egész évben gum i csizma van a lábukon. Télen vastag kapcával ve szik fel. Nyáron csak úgy pucérlábra. Apám gu micsizmáját este én segítek lehúzni. Áll a szoba közepén, a feje nekiütődik a villanylámpa kari májának. Imbolyog előre-hátra. Anyám hallgat. Apám galuskásan beszél. „Nem vagyok részeg”, m ondja anyámnak. M ajdnem elesik. Akarja mutatni, hogy nem im bolyog, pedig imbolyog. „Látod, hogy nem vagyok részeg? Csak egy kicsit beszélgettünk, diskuráltunk az elvtársak kal...” „Gondolom, te fizettél”, m ondja anyám. „Meghívtam őket egyszer... kétszer én is”, mondja. „N a és akkor mi van? Az én pénzem. Én kerestem. Muszáj meghívni a kar társakat...” „Ne urizálj”, m ondja anyám. „Inkább feküdj le és ne ébreszd fel a Kicsit.” Apám közben előre-hátra inog. „Húzd má le a csizmám, édes fiam”, mondja nekem. Nem mozdulok. Félek, hogy megver. Vagy rám zuhan. „Húzd le neki, mert menten eldől”, mondja anyám. Amikor apám mégis előre akar hajolni, megbillen. Öklendezik, m ajd hányni kezd. Ki buggyan a száján a lé. Visszanyeli. Kitámolyog az ajtó elé. Az ajtó nyitva marad. Látom a csillagokat és apám hátát, ahogy előre hajlik. Az esthajnal csillagot látom az ágyból, amikor lehajol öklen32
dezni. A hűvös esti szél behozza a hányásszagot. A Rámpa felől fúj és behozza a korcsma keserű dohányfüstjét is. Amikor apám visszatántorog a szobába, ledől az ágyára. Lehúzom a csizmáját. Végigkenődik a kezemen a hányás. A csizmáján volt. A lavórhoz megyek. Lemosom. Apám köz ben hátrabillen. A lába még a földön. Átmenet nélkül alszik el. Horkol és alvás közben nyammog. A hányást nyalja le a szája széléről. Néha megrándul a teste. A kezével a levegőbe csap. Majd a karja erőtlenül visszahull. A nővérem úgy tesz, mintha aludna. Lefekszem. Befogom a fülem, hogy el tudjak aludni. Hárman hallgat juk apám horkolását.
Megyek
és számolok. Magamban számolok, amikor megyek. A lépteimet számolom. „Nézz a lábad elé”, m ondja anyám. Néha ele sek vagy belecsúszok az árokba, mert nem fi gyelek. Összekoszolom a ruhám. M áson jár az eszem. Elképzelem, hogy leszáll egy angyal és besétál a faluba. Számolom a sürgönypóznákat. A fákat. A kutyákat. M egszámolom az ablako kat, am íg megyünk az utcán. Az óriás dália szir mait. A kakukkszót. A kerítésoszlopokat. M in dent megszámolok, amit csak lehet. Kitalálom, hogy m ost mit fogok megszámolni. Számolok és közben megbotlok. „Olyan tofla vagy”, m ondja anyám. Fél kézzel felrángat. A másikkal ad egy nyaklevest. Majd 33
leporolja a nadrágom. Közben nagyot húz a fe nekemre. „Ne tátsd a szád. Figyelj a lábad alá!”, sziszegi a fülembe. A térdem mindig le van horozsválva. Ha a rövidszárú kantáros nadrágom van rajtam, akkor nem olyan mérges. Sírok, mert fáj a tér dem. Ég a seb. A salak a legrosszabb. Meg a be ton. Az aszfalt beleragad a sebbe. Anyám zsebkendőt vesz elő, megtörli az or rom. A m arkába köp, és a nyállal félresimítja a frufrumat. A könny folyik az arcomon. „Ne itasd az egereket. Ne állj itt, mint egy ra kás szerencsétlenség”, kiabál rám. „Olyan tehe tetlen vagy, mint az apád.” A számokkal játszom. Szétbontom és össze rakom. Megkeresem, hogy mivel lehet osztani. Vannak, amelyeket nem lehet semmivel. Azokat szeretem.
„ M e g ö ls z . Az apád is gyilkos volt”, ordít apám. „Hagyjál már békén”, és kirohan. Már m egszok tuk. M indig hány, amikor hazajön. Apámnak gyenge a gyomra, azt mondják. „Ne igyá, ha nem bírod”, m ondja neki másnap anyám. „M iattad iszok”, m ondja apám. „Egy frászkarikát”, m ondja anyám. „Mert szaralak vagy, azért iszol.” „Megígérem neked, hogy abbahagyom”, fogadkozik apám. 34
„Miattam ne igyá, és ne is ígérd meg. Csak úgy egyszerűen hagyjad abbafele”, mondja. Anyám farral forog apámra. Haragszik rá. Kerülik egymás tekintetét. Apám halálos beteg nek érzi magát. M ár leitta a hordós káposztáról a levet. Az se segített. Szenved, mint a kutya. Megfogadja, hogy soha többé. Ilyenkor mindig megfogadja. Nem megy többet arra se, ahol a ré gi brigádja van. „M indig ez a vége”, mondja. Anyám szó nélkül hallgatja. Apámnak nincs munkája. Az erdőre jár taplót gyűjteni. Gallyat meg makkot szed. Gombát. Mikor mi van. N ap közben vadkörtét rágcsál. Estig nem jön haza. Anyám szégyelli, nem megy ki az utcára.
E la lv á s előtt apám a boszorkányokról szokott mesélni. Vagy a tudálékos emberekről, a kísértőkről, a rontó emberekről. Az a legfélelmete sebb bennük, hogy át tudnak változni állatokká. „Bárm ék kutya, macska, ló és bika lehet bo szorkány. Főként éjjel. Éjfél után változnak át, kakasszóig tart a hatalmuk. Egyszer a szom szé dunk szólt, hogy szerinte fehér kutya képében boszorkány jár az ólunkba. Gyerekként csak azt tudtam, mert beszélték a szüleim, hogy haj nalban a boszorkány szívja ki a tehén tőgyéből a tejet. Mire megszólal a kakas, eltűnik. A tehén hetek óta nem adott tejet. A szomszéd kifigyelte, hogy egy kis fehér kutya oson ki a macskalyu 35
kon hajnalonta. A harmadik szomszédunkról, az öreg Kotvásznéról beszélték, hogy boszorkány. Kifigyeltük, mikor jön a kutya. De az úgy tu dott bemenni, hogy nem vettük észre. Apámmal még sötét hajnalban, lapáttal, vasvillával vártuk a macskalyuknál. Amikor megszólalt a kakas, apám a villát emelte, én meg a lapátot. De nem álltunk ám ott hiába, mert jött is a kutya. C sap kodtunk, de ügyes volt. Apám a villával m egsér tette a jobb hátsó lábát. Sántítva elszaladt. Eltűnt a szilvafásban, a sövény alatt kiosont. Néhány csepp vér mutatta, hogy merrefele menekült. De a gazban elvesztek a nyomok. M ásnap hiába vár tunk, nem jött. Harmadnap se. Aztán hallottuk, hogy Kotvászné két napja fekszik. Egy nagy seb van a jobb lábán. Senki sem tudja, hogy szerez hette. Olyan, mintha beleszúrtak volna. Többet aztán nem jött a fehér kutya. Reggel újra meg lehetett fejni a teheneket”, mondja. Nem tudok elaludni sokáig. Félek a boszor kányoktól. A tudálékos emberektől, a bikává változó gonoszoktól. Rettegek a szemmel verés től, a ráolvasástól. A cigányoktól, akik ellopják a pulyákat, hogy megegyék őket. A pulyaszedő zsidóktól. Félek a kutaktól. A közelükbe se m e rek menni, mert béka lakik bennük, és lasszó val berántja a gyerekeket. Az éjszakától is félek, nem merek kimenni a házból, mert a rézfaszú bagoly leskelődik a sötétben. Kalapál a szívem. Minden zajtól megijedek. Már mindenki alszik. Fülelek. Aztán elalszom, és álmomban minden 36
folytatódik tovább. Egy nagy sötét gomolygás ereszkedik rám. Amikor már m ajdnem összela pít, felsírok. Sötét van. Apám járkál a szobában, arra ébredek. „Ne sírj mán. Nincs semmi baj”, mondja.
„Ma
pászkát eszünk, mert csak azt tudok csinálni”, mondja anyám, amikor hazaérünk. Gallyat törünk a nővéremmel. A vastagabbakat a fészerben én vágom össze baltával. Mire vissza érek, anyám már összegyúrta a lisztet vízzel, megsózza, laposra kinyújtja. A forró plattvasra teszi sülni. Melengetjük a kezünket a tűzhely fölött. Még csípős a tavasz. Apánk tanfolyamon van. Kirúgták a téeszből. Sokáig nem kapott munkát. Volt a talajosoknál. Egy ideig dolgozott a keverőben is. De onnan is kitették. Aztán nem volt, aki vállalta volna a bentlakásos tanfolya mot. Kenderesen képeznek szivattyúkezelőket. A Horthy-kastélyban van a szállás. „Sose gondoltam volna, hogy egyszer a Kor mányzó úrnál lakom”, mondja otthon apám. Apám lesz az átemelő szivattyú kezelője, de a tanfolyamot neki kell fizetni. És már egy éve nincs kereset. Anyám próbál pénzt csinálni. Ka csát hizlal, libát töm, eladja a csirkét, a tojást. Mindent elad a járási piacon, amit csak lehet. A paszulyt, a hagymát, a krumpli javarészét. Csak az apró meg a hibás marad. Napszámba jár. Éjjel meg kézimunkázik, hímez a háziipari 37
vállalatnak. Még a cigányoktól is elfogad segítsé get. Rézműves Arankáéktól, akik a mi cigánya ink. Vagyis a nagyapáméké. Pedig a magyarok szóba se állnak a cigányokkal. Aranka néha hoz gombát, a disznónak makkot, amit az erdőben lelnek. Segítenek, mert amíg volt, anyám sok mindent adott nekik. „M aguk nem olyan magyarok, mint a többi”, mondja Aranka. Anyám Arankát szereti, de a cigányokat nem. „Apátok most komoly faladatot kap”, mondta anyám. De érzem, nem örül, inkább fél. Azért beszél nekünk, hogy magát meggyőzze. Attól tart, hogy apám nak egyedül kell majd az egész munkát elvállalnia. Nincs senki, aki felváltaná. Akkor éjjel-nappal kinn lesz a Túr-parton. En nek nem örül anyám. És a fizetés is kevés lesz. Meg így túl nagy a felelősség. „De most már jobb lesz”, biztat bennünket. „Apátok árasztja majd el tavasszal a rizsföldet vízzel.” A földgyaluk egyengették el a talajt, ké szítették az alacsony gátakat, csatornákat, vízel vezető árkokat. Nagy vascsöveket fektettek le és azokra hatalmas csapokat hegesztettek. A csator nákra zsilipeket betonoztak. A zsilipek vaslapját hosszú srófok mozgatták le és fel. Mindegyiket az apám fogja majd szabályozni. Kinyitja a csa pokat, felemeli a zsilipeket, beindítja a hangosan pöfögő motort, amely az aggregátort és a szivatytyút működteti.
38
Büszkének kellene lennem az apám ra, de nem vagyok az. Félek ezektől a gépektől. Nem bírom elviselni a m otor hangját. Undorodom a gépzsírtól, a gázolajtól, a rozsda meg a vaspor szagától. „Jobb, mint a semmi,” nyugtatja anyámat, „jó lesz az, ne féljél.” Anyám próbálja elhinni. De nem bízik az egészben. Fél. „Megtérül ez majd, meglátod”, mondja apám. „A téesznek most rossz éve volt. A munkaegysé geket se tudta kifizetni. De nem lesz ez mindig így”, sorolja tovább halkan, egyhangúan, visszafojtottan. Anyám odavágja az asztalhoz a lábost, amelyben puliszkát főz. „Frászkarikát! Oszt te még ezt el is hiszed vagy csak engem nézel hülyének? Mer ha elhi szed, akkor nagy baj van az agyaddal”, mondja. „Meglátjuk. Majd meglátjuk”, m ondja apám. „A vak is azt mondta”, tromfol anyám. Visszafojtott idegesség van az apám hangjá ban. A múlt évben készült el a földmunka. Idén már beindul a termelés a kásatelepen. Apám lesz a gépkezelő. Igaz, hogy kinn kell laknia a bódé ban éjjel-nappal. Az a népgazdaság érdeke, hogy a gépekre vigyázzon. Nagy értékű szivattyúk lesz nek ott. A téesz vezetősége is nagy elvárásokat fűz a rizstermelési ágazat sikeréhez. A párttitkár elvtárs, és a tanácselnök elvtárs, akit apám csak Gusztinak hív, már gratulált a kultúrházban
39
a téeszelnöknek. Forradalmi változásnak nevez te a március tizenötödikéi ünnepen a kásatelep beindítását.
M
egkérdem anyámtól, hogy mi a forradalom. Vizes m osogató ronggyal törli épp az asztalt. „Ahhoz nekünk semm i közünk”, mondja. Az tán semmi többet. Konokul hallgat. A Kultúrházban a téeszelnök elvtárs a forradalomról beszélt, meg hogy a rizstermesztési ágazat nagyon kell a falunak. Mint egy falat kenyér, úgy mondta. Aztán eléne kelték az Internacionálét, amit nálunk mindenki Incifincinek hív, mert a korábbi párttitkár így találta mondani. „Elvtársak, énekeljük el az Incifincit”, azóta nem lehet komolyan venni. M indenkinek eszé be jut ez az eset. Pukkadoznak a röhögéstől. Az Internacionálét én szeretem, de a Himnuszt unom. Unom énekelni, mert olyan, mintha va lami temetésen lennénk. Guszti, a tanácselnök elvtárs, Petőfiről beszélt. „Petőfi a rokonunk”, azt mondta. Nem értem, mi közünk van nekünk a forradalomhoz vagy Pető fihez. Anyám se m ondja meg. M indig rosszkedvű, ritkán beszél. Sírdogál csendben vagy hangosan kiabál. Minden átme net nélkül. Ordibál, aztán meg nagy csend. Ez a csend a legrosszabb. Ezután akar a kútba ugra ni. Megy a padlásra kötéllel. Kapaszkodunk a nő 40
véremmel a kezébe, szorítjuk a lábát, kapálódzik, le akar rázni bennünket. De nem hagyjuk. „Ésnyám, ne haljon meg! Ne hagyjon itt ben nünket”, kiabáljuk. A nővérem is sír. „Hagyjatok. Hadd dögöljek meg végre”, kia bálja. A haja szerte, kibomolva, csapzott. Az arca könnyes és felpuffadt. „Hagyjatok, majd éj szaka úgyis megölöm magam, amikor alusztok,” mondja. Éjjel nem merünk elaludni. Felváltva vigyá zunk, nehogy kilopózzon. Virrasztunk. Amikor rajtam a sor, folyton elalszom. Fuldokolva éb redek, hogy nem ment-e ki anyám. De anyánk ilyenkor mélyen alszik vagy úgy tesz. Némán adunk egymásnak jeleket. Nagyon álmos va gyok, de félek, hogy el fogok aludni. Anyánk arról beszél, hogy akkor fogjuk majd sajnálni, amikor ő már nem lesz. Ha a sárga föld megszívta. „Akkor kikaparnátok m ajd tíz körmötökkel a földből. Milyen árvának lenni. Majd m egtud játok, milyen a m ostoha! Milyen keserű a kenyér annak a kezéből!” mondja. „Ne tessék már meghalni!”, könyörgünk. M ind ketten zokogunk. Tele vagyunk félelemmel. „De bizony. Akkor is megölöm m agam, ha nem vesz el az Isten”, mondja. „Á rvák lesztek. Akkor majd megbánjátok, hogy nem fogadtatok szót”, ismételgeti ilyenkor. „Ily késő éjszakán ki jár ott kinn a temetőn?”, kezdi anyám az elemiben megtanult verset. 41
A megfagyott gyermekről. Szenvedek ettől. Fáj hallani. A nővérem is sír. „Hagyja már abba, ésnyám! Jók leszünk!”, rimánkodunk neki. Fáj hallani, de mindig újra elmondja. Rosszabb ez, mintha verne bennün ket. Anyám nem hagyja abba, végigmondja az egészet, kegyetlenül. Néha valamelyikünket megver. Apám már egy éve nincs itthon. De ma jó kedve volt. Fe hér inget vettünk. Nagyapám átbiciklizett, hogy m eglátogassa anyámat. Elmondtuk a nagyapám kedvenc versét, a Magyar vagyok, magyarnak születtem kezdetűt. „Mitől rokonunk Petőfi”, kérdeztem. Nem hagy nyugton. Mert nekünk sok rokonunk van, de nem beszélnek velünk. „Mert Ádám a vízre szart, Éva meg felitta”, m ondta anyám idegesen, ahogy szokta, amikor rokonokról kérdezem. „Sehonnan se. Azt csak úgy mondják”, ezt szokta mondani. „Apádnak rokona. Nem nekem. A falu egyik fele Garda, a m ásik meg az apád rokona. Szegről-végről Bobonka.” Anyám nem szereti apám rokonságát. És azok se anyámat.
Ma egész nap vártuk a Messiást, de nem jött. Amikor reggel kérdeztük anyánkat, hogy mit csináljunk, azt mondta, várjunk. „M it?”, kérdeztük. 42
„M it? Hát a M essiást”, mondta. De ezt csak úgy mondta, mert nem volt kedve beszélni. Néha nincs kedve, akkor nem kel fel és nem be szél velünk. Egész nap lézengtünk. Elképzeltem, hogy tényleg jön a Messiás. A Tökös hídja felől érke zik a faluba. Amikor beér, először jobbra kanya rodik, mert mihozzánk jön. Azt képzeltem, hogy hoz nekem ajándékot. Egy kicsi hegedűt szeret nék, hogy megtanuljak játszani rajta. A nővérem meg egy alvóbabát. Amelyiknek csukódik a sze me. Még mindig szeretné, pedig már nagy. Ha m ost kapna, már ki is nevetnék. „Akkor eldugnám. És csak itthon játszanék vele”, mondja. „Én meg mindenkinek elárulnám, hogy a n ő vérem még m indig babázik”, heccelem. Én hegedűt szeretnék. Már álmodtam is vele. A párnám mellett volt, pont a fejemnél. Érte nyúltam, hogy m egsimogassam. Arra ébredtem, hogy eltűnt. Nem volt ott. Sírtam, mert felébred tem. Egyszer mondtam anyámnak, amikor jó ked ve volt, hogy hegedűt szeretnék. Nem haragu dott meg érte, még csak le sem szidott. De nem ígérte. „Nincs nekünk arra pénzünk. Meg oszt minek is. Csak a cigány hegedül, az Aladár, aki kará csonykor kántálni jár, a szerencsétlen”, mondta. Nem mertem m ondani, hogy akkor tetszett meg nekem a hegedű, amikor Aladár kántálni 43
volt nálunk. Anyám könyörületből adott neki kolbászt. Pénzt is. Azóta minden évben jön, de nem örülnek neki. Nem zárják ki. Megtűrik. Ha nem jönne, hiányolnák. De ha elmaradna, azt is megszoknák. Aladár mindenkitől fél. Amikor játszott, akkor már nem félt. Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is he gedülni akarok megtanulni, hanem nem félni. „M i az a hártyátlan paszuly”, kérdem egy este anyámat. Rám néz. De csak néz sokáig és nem szól semmit. „Oszt neked meg mi közöd hozzá?”, kérdi.
A m ik o r húsvét közeledik, anyám egész nap ta karít. Nem beszél addig, amíg fel nem jön a csil lag. Csak este ül le, amikor már alszik az öcsénk. Az asztalra két gyertyát tesz és állva gyújtja meg. Behunyja a szemét. Hajtja m aga felé a lángot. A szemeit eltakarja a kezével. „Áldott legyen az Úr, aki engedte megérnünk ezt a napot, még ha nem is vagyunk együtt”, mondja. Apámra gondol, aki hol a talajosoknál van, hol a keverősöknél, hol meg a kocsmában. Most Kenderesen van. És már biztos a kocsm á ban, mert holnap szombat és akkor később kel hetnek. Anyám a tenyerébe hajtja a fejét, amikor leül az asztalhoz. A szipogásról tudjuk, hogy sír. „Mesélek nektek”, m ondja és előveszi a zacs kót, amelyben fémpénzek vannak. Elkopott pen gők, hátoldalukon koronával, a tetején a ferde 44
kereszttel. Málit hívjuk Keresztnek, mert nekem ő a keresztanyám. A nővéremnek fogadott ke resztanyja. Szeretek a pénzekkel játszani, mert meg lehet őket számolni. Már ismerem a szám o kat. Régen a nővéremmel rakosgattuk. M ostaná ban csak egyedül. A m íg anyám mesél, a petróleumlámpa sercegve ég, mert nagyon takarékoskodunk az áram mal. Én az asztal kislibazöld lapján rakosgatom, osztályozom a pengőket, a lyukas kétfilléreseket, a vasketteseket. Ezekért már nem adnak semmit a boltban. Az ántivilágban anyám kincsei voltak, még gyerek korában. Am íg a Kormányzó urat nem zavarták el a kommunisták. Vigyázni kell rájuk. Anyám nagyapámtól kapta, amikor hazajött Jutásról. Ha idegen jön hozzánk, gyorsan eldugjuk a fiókba. És másról kezdünk beszélni.
M esijás megáll és mosolyog. Nem m ond sem mit. Csak áll. Hunyorít a napfényben. Fürdeti az arcát a koratavaszi napsütésben. Élvezi a mele get. Áll és mosolyog. A Rámpáról jön. „M it bámulsz M esijás?”, kérdi tőle a nővé rem. „Temmit te”, válaszol Mesijás, mert tota. Nem tud tisztán beszélni. „Akkor meg ne állj itt”, m ondja neki. „Tak nétem a kittiut”, válaszolja és rám néz. Sötét arcbőre ráfeszül a csontokra. A szikár já45
romcsont kiugrik a bőrből. Ráncok futnak szét rajta. Mindegyik a szemhez vezet. A bőrét a szél szárította ki vagy a koplalás. Cserzett és repe dezett, mint tavasszal a föld. A csapzott, ritkás szakáll teszi igazán másmilyenné M esijást a töb biekhez képest. Egyedül neki van szakálla a falu ban. Ezért csúfolják Mesijásnak. Apámék heten te kétszer borotválkoznak, szerdán és szom ba ton este. Mesijásnak nincs foga. És mintha kora se volna. Nem tudom eldönteni, hogy vajon már öreg vagy még fiatal. Hogy vajon az apámhoz vagy a nagyapámhoz van közelebb korban. „Hát ne nézzed”, förmed rá a nővérem. M eg fogja a kezem és elvonszol a kerítéstől. Cigány kutyánk nem ugat. Minden kutyán kat Cigánynak hívjuk. De M esijást egy kutya se ugatja meg a faluban. Egyedül őt nem ugat ják meg a mindig éhes és ezért mindig dühös kutyák. A láncon elvadulnak, egész nap kötve vannak, csak éjszakára engedjük el őket. Ezért inkább a kertek alatt járnak. A telkeket elválasz tó két barázda között a szántatlan gyep közepén ösvény vezet a külső földek felé. A mezsgyét ti los felszántani. A sövénnyel körülvett udvarok végében gyalogút keresztezi a telkek lenyúló szántóját. Aki nem akar a haragosával találkozni vagy csak siet, inkább a kertek alatt megy. A ci gányoknak tilos a kertek alatt járni. Még most se mernek, mert emlékeznek rá, hogy a csendőr földig vágta őket, ha ott egyet is elcsípett. Mesijás csontsovány. A nyaka ferdén áll, a fejét felszeg-
ve tartja. M indig mosolyog. Keserű a mosolya. A szeme kifejezéstelen. Mindenkivel ugyanúgy beszél. Egyformán tartózkodó és tiszteletteljes hangon. Mindenki gúnyolja. De M esijás nem sértődik meg. Sosem lesz mérges. M indig csak mosolyog. A kalapját leveszi, ha magyarral be szél. Ha velünk, akkor is. Mesijás még tudja az illemet, mondják. A magyarokkal csak hajadonfőtt beszélhet a cigány. A pulyával is. „Féleszű.” „Hibás.” „Idétlen.” „Szegény szerencsétlen.” Ilyeneket m ondanak rá. Egész teste merev. A merev törzs, a dacosan felszegett fej, a lelógó cérnavékony karok miatt úgy tűnik, mintha Me sijás nem a földön járna, hanem siklana a leve gőben. Mintha lábai nem is érintenék a földet. M esijás egész évben meztéláb jár. Mi így m ond juk azt, hogy mezítláb. A havon is. „Tebuttok”, m ondja Mesijás. „Anátot hód van?” kérdezi. M indig ugyanazt kérdezi. M in denkitől valamelyik rokona egészsége után ér deklődik. „Jól van”, m ondja a nővérem kurtán. „Ét apátot?” mosolygott Mesijás. „Ő is.” „Ét natapátot?” folytatta tovább. „Ne kérdezz végig mindenkit. Jól vannak!” ordít rá a nővérem. „Atto jó”, mondta Mesijás szelíden. Mosolyog. 47
Belátunk fogatlan szájába. Sötét van ott benn. Sűrű sötét. A bőre is sötét. Elállnak a fülei. A ka lapja csálén a fejébe csapva. „Itten ádon”, m ondja és arcát a nap felé fordít va, behunyt szemmel indul vissza, le a cigányte lepre. Nem kell a lába elé néznie, már minden lépést ismer.
A n y á m néha könyvből olvas fel, úgy mesél. Nem szokott olvasni. Ritkán mesél, mert m in dig fáradt. Néha ünnepkor tesz így, ha már kita karított, megfőzött és mindent megsütött, amit ilyenkor szokás. M indig minden háznál ugyan azt csinálják. Anyám elfogadja ennek a falunak a szokásait. De megtartja a régieket is, amit ott honról hozott. Nincs ideje olvasni. Néha egy-egy levelet betűz ki. Ha kap valakitől újságot, azon alszik el este. Néha Nők Lapját kap kölcsön B o tos Mariskától. A Kicsit ringatva nézegeti a ké peket. Nekünk nincsenek könyveink. Újságot se veszünk. „Nincs arra pénz. Nem vagyunk mi urak”, mondja anyám, amikor D örm ögő Dömötört szeretnék. Az erdész fiának lehet. Csak néhány Kincses Kalendárium hányódik a karos ládában. Ott tartjuk a papírokat. Nyirkosak, dohosak. Anyám innen veszi ki a töredezett, kékborí tójú, kopott könyvet. Porlik apapírja. Nekünk nem szabad hozzányúlni. Titokzatoskodik, rej tegeti. Az oldalak fele furcsa, szögletes betűs. 48
Apám nem szereti látni. Előle dugdossa anyám. Egyszer összevesztek rajta. Nem értettem, m i ért. Csak akkor veszi elő, ha biztos benne, hogy apánk nem fog hazajönni. Ahogy most is. Mert apám Kenderesen van vagy Vésztőn. Nem tu dom pontosan. C sak azt, hogy messze. A gyertya ég az asztalon. A plattban a tűzre szenet rakott anyám, hogy tartsa a meleget és ne aludjon ki hamar. A platt tetejére citromhéjat tett és cukrot szórt. Fahéj illata száll, mert forralt apám borából. A cukrot m ár délután m egpirí totta a csorba, félfülű vaslábasban. Ma karamellt kapunk, hogy emlékezzünk az ünnepre. Anyám azt akarja, hogy ünnepi legyen a hangulat. Hogy ne felejtsük el ezt az estét. M ár az öcsémet is megetette. Körülvette pár nákkal. A Kicsi m ost az ágyban játszik a kezével. Anyám kitette a könyvet az asztalra. Nagyon fi gyel a betűkre, mert nehezen olvas. Az arca csu pa igyekezet. M agas homlokán ráncok futnak keresztbe. Kék szemében tiszta patak vize csor dogál. A patak néha kicsap a medréből. Akkor könny gördül le az arcán. És ünnepélyes hangon belekezd. „Lássátok, ez a nyomorúság kenyere”, olvassa és tömpe ujjával kíséri a sorokat. A körme ko szos és repedezett. „Ebben az évben még rabok vagyunk, de a jövőben Isten szabad gyermekei le szünk. Gondolkodjunk”, és itt akadozni kezd, „az e-szé-ről”, olvassa szótagolva. Elbizonytalanodik. Mert nem érti, amit olvas. Újra nekirugaszkodik, 49
szótagonként bogozgatja a hangokat. Az ujját fel emeli és egy sorral visszább teszi, a már olvasott mondat alá. Látszik rajta, hogy úgy hallgatja a sa ját hangját, mint akinek idegen, amit hall. „Gondolkodjatok az esz-mé-ről”, olvassa ki a szót lassan és nagyon figyelve. Ekkor megnyug szik, mert így jobb. Bár látszik, hogy így sem érti. Én sem értem, de nem merek kérdezni. Nem aka rom belezavarni. „Gondolkodjatok az eszméről, amely őket ve zette életükben s halálukban. Az eszméről, amely nek emlékére van ez az ünnep...” Ekkor megáll, felnéz a könyvből, és csak an nyit mond. „A Húsvét, tudjátok.” És újra lehajtja a fejét, ráncolja a szemöldökét. A homlokán a ráncok újra végigfutnak. Az ujját a lapon hagyta, most ugyanoda tér vissza a te kintete. És folytatja, ahol abbahagyta. Izgul, mint a gyerekek, nehogy belesüljön az olvasásba. Attól is tart, nehogy kérdezni találjunk. Kerüli a tekin tetemet. A nővéremtől kevésbé fél. ő t ez egész nem érdekli, de engem igen. Ezért kerüli a tekin tetem, amikor felnéz. Gyorsan lehajtja a fejét és folytatja az olvasást: „Ez az eszme: a szabadság, amelynek határai az igazság és a szeretet legye nek. Ha gyermeked kérdezni fogja, mit jelentenek ezek a szokások, parancsok és törvények, amelye ket meghagyott nekünk Urunk Istenünk, akkor így válaszolj: Rabszolgák voltunk...” Itt megáll.
50
Körbenéz. A Kicsit keresi a szemével. Minden rendben. Ettől megnyugszik. „Rabszolgák voltunk.. ismétli meg az utolsó szavakat.
„ M ár nem vagyunk rabok”, a Kultúrházban ezt mondja a párttitkár elvtárs. Ilyenkor mindig Pe tőfit emlegetik. „A költő szavával élve: »Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink.«” Ezt mondják. Meg sokat beszélnek a szabadságról. A Pártház homlokzatán nagy vörös csillag van. A Kultúrházban is minden vörös. Szép ez a sok vörös. Nekem tetszik. Otthon minden fekete, bar na vagy szürke. Nekem is van egy sapkadísz vörös csillagom. Ottótól cseréltem tizenegy kártyanap tárért. Vörös zászlók vannak mindenütt, meg m a gyar zászló is. Kap mindenki ingyen szendvicset. Minden évben ilyenkor eszünk zsömlét parizerrel. Mindenki kap egyet. A férfiaknak ingyen sör jár. Apám szereti Petőfit. Azt mondja, hogy olvas ta. Anyám meg azt mondja, hogy mi még mindig rabok vagyunk. A sör keserű, megkóstoltam. Máli is kér egy üveggel a forradalom ünnepén. Csárdás van ráírva, és a címkén egy pár táncol. A nőnek pártája van, a férfinak pörge kalapja. Nemzeti szín szalag kanyarog utánuk a levegőben. Egyébként minden fekete és fehér rajtuk. A sör a keserűség re emlékeztet anyám szerint, mert ő nem szereti. A férfiak repetát kérnek.
51
Máli egy férfival beszélget. Már megitta a sö rét. Hallgatom őket, megkaptam Máli fél zsem léjét meg egy fél virslit. Ilyen finomat még sosem ettem. A férfi ugratja, cukkolja. „Kétféle ember van, a vérfaszú meg a húsfaszú”, mondja Máli. „Asszonyból is kétféle van: amék hátulról szereti, meg amék élőről. Amék hátulrul szereti, az magát is bizgerálja. Azt a fér fiak is szeretik. Még ha csúnya, azt se bánják”, mondja. A férfi röhög rajta és otthagyja. A kárhozatot nem értettem. Máli azt m ond ja, az a pokol. Pedig Máli nem hisz a pokolban, tudom. Szerinte csak a papok találták ki. Apám az Istenről szokta ezt mondani. Máli szerint van Isten, ő már látta. Amikor elvitték a zsidókat, Mózsiékat, akkor látta. Május volt, gyönyörű idő. Mellettük laktak az Ófaluban. Az öreg Mózsi meg a felesége. A csendőrök felrakták őket a szekérre. A menyükkel együtt, meg a két gyereket. Egyik fiú volt, a másik lány. Máli azt mondja, szépek voltak. Ügy hívták őket, hogy G oga és Majom. A kislányt hívták Majomnak. Nem ez volt a ren des neve. így csúfolták, mert urason öltöztették a zsidók. Fürtökben omlott le a gyűrűs haja. A gyerekek sírtak. Mózsit ekkor látták először sírni. Az emberek lesütötték a szemüket. A szá jukat összeszorították. Hallgattak. Volt olyan is, aki káromkodott. Néhány elvetemült köpködött utánuk. Máli akkor az eget nézte, így mesélte. Akkor látta Istent, a felhők között. Fehér bodor felhő volt a haja, habfehér a szakálla. A tengerkék 52
égen látta, ahogy a bárányfelhők közé rejtőzött el. És szomorúan nézett. De Máli nem mond m in dig igazat. Egyszer á mezőn leitatták a férfiak, de erről nem szabad beszélni.
A n y á m m ásnap este folytatja az olvasást. Megint játszhatom az aprópénzzel. Amikor végez, összehajtja a könyvet és sokáig hallgat. Amikor újra ránk néz, könny van a szemében. „Tudjátok, hogy mi megvetettek vagyunk. Gyűlölnek bennünket ebben a faluban. Minden faluban utálnak. Ne feledjétek, hogy mindig vi gyáznotok kell, mit mondtok, hol szóltok és ki előtt. A pártemberek gyerekei előtt hallgassatok. Ne is játsszatok velük. Az a biztos. Hallgatnotok kell mindig. Nem beszélhettek senkivel. Nem játszhattok senkivel. Nem szabad elmondani, hogy kik vagytok. Nem bandázhattok a többiek kel, a parasztgyerekekkel, mert mindig ti lesztek a bűnbakok. A fekete bárányok. M indig tite ket fognak okolni mindenért”, mondja. Aztán megint hallgat. A Kicsi egyenletesen szuszog. Cuppog néha. „El fogunk innen menni. Már nem sok idő és elmegyünk. Isten megszabadít bennünket, áldott legyen a neve”, mondja, a tekintete a bizonytalan messzeségben jár. Bizonytalan a hangja is, nincs benne meggyőződés. Mintha maga se hinné, amit mond. Aztán megint beszélni kezd, de már sokkal halkabban. Suttog. 53
„Jézust is gyűlölték. Nem fogadták be. Nekik se volt hol megszállniuk. Amikor az ősatyák, sok évvel korábban, elhagyták a szolgaság földjét, a fáraó nem akarta elengedni őket. Egyik pilla natban engedte volna. Hadd menjenek, Isten hí rével! De aztán megkeményítette a szívét és meg másolta a szándékát”, mondja anyám. Itt megáll, mintha ő m aga sem értené. Elgondolkodik. „Isten miért volt olyan kegyetlen, hogy azt akarta, m akacsolja meg magát a fáraó, aki talán nem volt gonosz?”, kérdi a nővérem. „Azért, mert Isten nem könyörül a gonoszok nak”, m ondja anyám. „Ha hagyná, hogy meg térjenek, akkor az utolsó pillanatban elkerülnék a büntetést”, m ondja anyám. „D e miért ölte meg a gyerekeket Egyiptom ban?”, kérdezi a nővérem. „Isten nagyon gonosz, ha hagyta megölni őket...” „Isten nem gonosz. Nem azért hagyta, hogy annyi gyerek meghaljon. Elvitték őket és megöl ték. Én még játszottam velük.. ”, m ondja anyám, aki most összezavarodott. „Ésnyám hogy játszhatott velük?”, kérdem hi tetlenkedve. „Nem nagyon régen történet mindez? Am i kor Jézus elment húsvétkor Jeruzsálembe, el árulták és börtönbe zárták. Nem így történt?”, kérdezte izgatottan a nővérem. De anyánk már nem válaszolt. Számolom a pénzeket, amelyekkel játszom. Arra gondolok, hogy Jézusnak tizenkét tanít 54
ványa volt. Akkor tizenhármán voltak. A tizen hármat nem lehet osztani, csak eggyel vagy ön magával. A tizenhárom babonás szám. Nem hoz szerencsét, azt mondják.
A n y á n k minden este imádkozik Máriához. Van is egy képünk a falon. M ária kék ruhában. Kék és fehér a ruhája. A homlokán vékony pánt fut körbe. A haja hosszú, egyenes szálú. Inkább csak sejteni lehet, mert kendő borítja a fejét. Csak néhol sejlik át rajta a haj. A bal kezét maga elé tartja, mint Jézus a jobbját. Bütyökujja behajtva. Mutató- és középső ujjával a m agasba mutat. Elborzaszt a kép. Nem szeretek ránézni. A kulcscsont táján látni lehet M ária szívét. Föl van nyitva a mellkasa. Mintha kívül hordoz ná a szívét a ruha fölött. Az erek el vannak raja metszve, ahogy disznóöléskor apám szokta, am i kor kivágja az állat szívét. Utána apám kereszt alakban belevág, hogy a vért kim ossa a kam rák ból. Ilyenkor a literes fazékkal én töltöm a lan gyos vizet a szívre, az apám kezére és a kezében lévő bontókésre. Ilyen a tyúkok szíve is. Nézem, amikor anyám a tyúkot bontja. Segítek neki. Előbb mindig kör bevágja mindkét combot. Kifeszíti, hogy a forgó nál roppanjon. Akkor vágja el az inakat, amelyek a combokat tartják. A szárnyakat már korábban levágja. Ekkor a bontókés hegyét a tyúk oldalá ba szúrja, és a combtól a szárny irányába felvág 55
ja a tyúk oldalát. Tompán reccsennek a gyenge bordacsontok. Kifordulnak a belek. Anyám keze ekkor eltűnik a tyúk belsejében. Egy csavarintással kiszakítja a belekkel együtt a szívet. Ak kor vágja le a szívet erről az alaktalan kupacról. A belek sötét színűek, abban van a szar. Ő is ke reszt alakban vág bele a csupa izom szívbe, mint a levesbe dobott hagymába szokott. Kim ossa a szívkamrákból az alvadt vért. Aztán a vájdling vizében megöblíti. Ezután dobja a zománcos tálba. A szétvágott részek tetejére. Oda se néz közben. A jobb kézfejével gyorsan megdörzsölte az orrát, mert viszketett neki. A késsel szeme előtt a levegőbe bök. Fintorog. Közben M ária néz bennünket a szobában. Rózsaszínű fényudvar veszi körül. Ruhája áttetsző a szívénél. „Nem fáj M áriának?”, kérdeztem egyszer anyámtól. „Nem. Ez csak egy kép”, mondta. Aztán a kép ről nem mond többet. Elmeséli húsvét történe tét. Hogy Jézust ujjongva fogadták Jeruzsálem ben. Pálmaágakkal, hallelujázva. „M i az, hogy hallelujázva?”, kérdeztem. „Kiabáltak, éljeneztek. Aztán leköpködték és pofon vágták. Elárulták, elfogták és megkínozták. Azt mondták, hogy Isten nem szeret mindenkit, csak a papokat. Jézus szegények gyereke volt, nem papok gyereke. Ezért nem taníthatta volna a népet. De Jézus azt mondta, hogy őt Isten sze reti, mert ő a fia. Erre aztán nekiestek. Egy botó56
kát adtak a kezébe, hogy az neki a jogara, osztán töviskoszorúval megkoronázták. Nagypénteken felfeszítették a keresztre a Golgota hegyen. Az anyja szíve m egszakadt a bánatban, mert látta a fia halálát. Ezért festették a szívét a képre, mert annyit szenvedett”, m ondja anyám. „Jézus feltámadt, ugye?”, kérdezi a nővérem. „Igen”, hagyja rá anyám. „D e akkor most hol van?” forszírozza tovább a nővérem. „A földön jár. Nem nyughatik. Keresi az anyját”, mondta anyám. „De erről nem szabad beszélned az iskolában. Senkinek sem.” Anyám hangjában félelem volt, amikor az iskoláról beszélt. Tudtam, hogy erről nem szabad beszélni. Az iskolában a pártemberek figyelnek mindenkit. Mi hiszünk Istenben. Megtartjuk a szokásokat. Gyertyát gyúj tunk péntek este. Betartjuk a böjtöt. Nem eszünk, amíg a hajnalcsillag meg nem jelenik. Vasárnaponta meg ünnepeken elmegyünk a Pinkáékhoz, a tisztaszobában tartott misékre. „Nekünk szabad, nincs vesztenivalónk”, mondta anyám. „Apátokat már mindenünnen kirúgták. A parasztok egy hajszálnyi előnyért apjukat-anyjukat eladnák. Azért ilyen nyomo rultak”, mondja anyám. Mi a nővéremmel közben az asztalon a régi pénzérméket rakosgatjuk. A fejjel felfelé fordí tott aprón a korona képe van, a ferde kereszttel, a lelógó láncokkal. Pörgettyűvel játsszunk, amit apánk faragott nekünk. Számokat írtunk az ol 57
dalára tintaceruzával, hogy ne kopjon le könynyen. Pénzben játszunk. Szoktam nyerni néha, de csalok is. Ha rossz oldalra dől, akkor mindent elveszítek. A nővérem nyer. Amikor már nincs több pénzem, sírni kezdek. A nővérem felkapja a pénzt és zsebre vágja. „Nem adok, nem adok”, kiabálja csúfolódódva. M indig csúfol. Ha nagy leszek, majd jól elverem. Csak legyek erősebb.
A tyúk
nyakát apám szokta elvágni. Anyám sajnálja. Ha nagyobb leszek, nekem kell majd. Anyám minden állatot szeret, amelyet etet. M in det megszereti. Nehezen szánja rá magát, hogy levágjon egyet. De muszáj. Napokkal előbb el dönti, hogy vasárnapra melyiket fogja levágni. „Pire, pire”, hívogatja a tyúkokat. Amikor pén tek reggel eteti őket, akkor megfogja a kiszemel teket, és leborítja egy ládával. Az estig ott vár. Vi zet teszünk csak neki egy májkrémes dobozban. Este apámmal együtt megyünk ki. Én viszem a kést utána. „Nem fáj a tyúknak?” kérdezem tőle. „Nem fáj. Csak fogd meg a lábát”, mondja. Fogom a lábát. A porcelán tányért már od a készítette a kút mellé. Meg a kést is. A toroknál megtépi a tollat, hogy ne csússzon el rajta a kés. Akkor nem kell nyiszálni, egyetlen húzással át metszi a torkot. Néha nagyon erősen vág, akkor a csigolyák közé is beszalad a kés. Ilyenkor lefitytyed a tyúk feje. Amikor elvágja, a kést ledobja 58
a földre és egyik kezével a két szárnyat fogja öszsze, a másikkal a tyúk fejét feszíti hátra. A testet fejjel lefelé, függőlegesen tartja, hogy a vér minél gyorsabban kifolyjon. Perceg a vér. A fehér por celán alján előbb halványpiros, a végén bordó, sötét sűrű lé lötyög. Hamar megalszik. Egyben m ozog az egész, mint a kocsonya. A kés pengéjét a tyúk tollaiba törli. Mind a két oldalát. A nővé rem nem bírja a vért. Ilyenkor bemegy a házba. A gyilkolás a férfiak dolga.
A nővéremnek mindig taknyos az orra. Szipog. A kézfejével törli. Mindenen elbőgi magát. Öt év van közöttünk. Az ötöt nem lehet osztani, az csak magával osztható. Ilyen szomorúság van köztünk. Egyedül kell viselnie. A nővérem mindig szalagot kér anyámtól, hogy szép legyen. A vásárban kesz kenőt akar vétetni, de nincs rá pénzünk. Egyet azért szokott kapni. A szalagokat a hajába fűzi. Büdös a szája, valami betegsége van. Pedig m in denki tudja, hogy csúnya, csak ő nem látja be. „Szép vagy, mint a segg szüretkor”, így szoktam csúfolni. Sovány, mint az agárkutya. Undorodom tőle, mert kényeskedő béka. Mindig szép ruhákra vágyik, de neki is azt kell viselnie, amit kap. M á soktól levetett ruhákat. Aztán ha kinövi, nekem kell hordani. Gyűlölöm a nővéremet. Ha bátyám volna, akkor nem kellene lányruhákban járnom. Hiába m ondom anyámnak, hogy lányos ruha, ezt nem veszem fel, abban kell járnom . Anyám 59
megver, ha nem hordom . A fiúk m eg kicsúfolnak érte. M ajom nak hívnak. Olyan jó Gedinek, neki bátyja van. Gyűlölöm a nővérem et, m ert m iatta csúfolnak. Néha m eg anyáskodik velem, az még jobban dühít. Leginkább akkor haragszom rá, am ikor m ásokkal játszik. A nagylányokkal, akik kacarásznak, sugdolóznak, csúfolódnak. Rajtam röhögnek. A nővérem m indig elm egy velük o tt honról, csak hogy engem lerázzon. Egyedül kell játszanom . Nekem kell kipucolnom a tyúkólat. A szaros deszkákat kapargatom , amelyre vastagon rákem ényedett a tyúkszar. Nyáron havonta ki kell meszelnem a deszkafalat. Nagyon meleg van bent a tyúkólban. És teli van tyúktetűvel. Még éjszaka is vakarózok utána. Időnkét beszórom őket M atador porral. Ilyenkor nem engedek ki egyet sem reggel az ólból, hanem beszórom őket. A szemükbe szórom, hadd csípje. M atadorozok. Közben visszatartom a levegőt. M inél ritkábban lélegzek. Büdös a M atador. A tyúkok m eg gunynyasztnak tőle egész nap. Még m ásnap is. A tetűirtás előtt ki kell m eszelnem. A meszelő nyelével ütöm őket közben. Anyám m eg velem ordít. „Ha lesántulnak, agyonváglak, te!” A kkor legalább eszünk húst, gondolom . De nem m erem úgy m egütni őket, ahogy szeret ném . Hogy megdögöljenek. Inkább csak ijeszt getem őket. Azt szeretem , hogy félnek tőlem. H add féljenek. A nővérem is m egtanulja majd, hogy félnie kell. 60
„JD üdös kurva, gyere ki! Hogy szakadtál vón anyádba”, ordítja nagyapám a kapu előtt. M áskor bejön. Botjával nagyot húz Cigány kutyára. Csak úgy, megszokásból. Kopog a botjával a teraszon. A sánta lábát húzza. M ost nem jön be, csak o r dít. A botját rázza a levegőben. Veri vele a kerí tésdrótot. Rugdossa a kiskaput. Mi úgy hívjuk, verőce. Rázza a verőcét, ordít. A kalapját h át rébb tolja, a feje búbjára. Kilesek a tisztaszoba ablakán. Visszamegyek a konyhába. Anyám az asztalnál ül. Sír. Az öcsém alszik. Anyám halkan sír, hogy ne ébressze fel a Kicsit. C sak az orrát szívja. A taknyot törli le a kézfejével. A Kicsi h a sát simogatja, hogy jobban emésszen. „Ne sírjon, ésnyám”, m ondom neki. „Tudja, hogy bolond. Ne sírjon m á .. ”, ism ételgetem. „M it tudtok ti?” kérdi anyám szem rehányó an. „A pulya zacskóba szarjon és azt szopogas sa”, m ondja. „Nem tudhatjátok ti azt”, m ondja.
A Kicsit sokszor rám hagyják. Ha nem a n ő vérem nek, akkor nekem kell pesztrálni. Mi úgy m ondjuk: rőszölni. H intáztatom a bölcsőjében. Szeretném abbahagyni, de félek. Ha abbaha gyom, ki fogok kapni. Közben meg folyton sír. M indig sír. Bömböl. Vörös a feje és ordít. Nincs foga. C supa ránc az arca. Lila a feje az erőlködés től. Egészen olyan, m int a puccos egereké. U ndo rodom tőlük. Egérfészek leggyakrabban a széna alól kerül elő. A kisegereket villával szoktam át ól
szúrni és kiviszem a ganéjdom bra. Teszek rájuk egy villa szart. Az a tem etésük. A verébfészekből kihullt fiókákkal is ezt szoktuk csinálni. A puc cos verebekkel. M ind lila és vékonyka. Látsza nak a bőr alatt az erek. Az eresz alól potyognak ki. Nagy a fejük, hatalm as kék golyó a szemük. Még nem tudják kinyitni. Vaksik. Apám lapáttal veri agyon őket. O ttó azt m ondja, tapossunk rájuk. Nekem nem volt erőm hozzá. Aztán O ttó se m erte. Ke resett inkább egy nagy követ és azt m agasról rá juk ejtette. Nem nézett oda, am ikor leesett. Én se m ertem odanézni. Összelapultak. Néztük, ahogy kifolyik belőlük m inden. A szem ük kiug rott a helyéről. Egy kicsi golyó a porban. A puc cos egereket, verébfiókákat irtani kell. Aztán a dögöket bedobjuk a tyúkoknak. Vagy a ganéj dom bra. A kölyköket el kell pusztítani. A m acskakölyköket vízbe fojtjuk. M inél kisebbek, a n nál könnyebb lenyom ni őket. N éhány naposan m ég nem karm olnak. A kkor kell belenyom ni őket a vederbe. Vagy kinn az udvaron a vályú poshadt vizébe. Kicsi víz is elég, nem kell sok. C sak az o rru k legyen benne sokáig. Amíg még m ozognak. Tavasszal egyszerűen beledobáljuk őket a budiba. Ahová a záptojásokat hordjuk ki. Az ilyenkor tele van lével, m ert feljön a talajvíz. A kkor belefulladnak a szarba. Nyáron a gázola jos hordóba fojtjuk őket, amelyet az eresz alá te szünk, hogy abba folyjon az esővíz, amellyel ö n 62
tözni szoktunk. Ha m ár nagyobbak a kölykök, akkor zsákba rakjuk, és kőhöz csapkodjuk őket. Vagy betonhoz. Valami keményhez, az a lényeg. „Az öcsém et is el kéne vinni valahová”, m o n d tam anyám nak. Nem értem , m iért hozták ide. A nyám meg azt m ondja nekem , hogy szeressem, m ert a testvérem. A gólya hozta. „De m iért pont ide”, kérdem , „itt m ár va gyunk elegen. Vitte volna odébb, ahol m ég nincs gyerek. O tt biztos örülnének neki.” „M ert ezt nekünk küldték az angyalok”, m ondja anyám. N em értem , mi köze ehhez az angyaloknak, ha a gólya hozza a pulyát. Azt m ondják, hogy a gólya hozza őket. De ez az egész nem igaz, ezt m ár O ttó is m ondta. „A m acskakölyköket se a gólya hozza, hanem a k an d ú r megbassza a szukamacskát, és abból vannak a kölykök.” A nagyfiúk nem hisznek a gólyamesében. A nyám nak azért m egígértem , hogy szeretni fogom az öcsémet. De csak az ő kedvéért. Kö nyörögött, hogy ne bántsam . Csak ne sírna folyton. A m últkor, am ikor anyám kikísérte a p o s tást, adtam a Kicsinek túrós haluskát. Épp azt ettem . És am ikor kim ent az anyám , villával töm tem a szájába. Jó szalonnás volt. Csicsegett a zsírtól. Abba is hagyta a bőgést. Két o l dalt lepotyogott a túró, m eg a tészta, m ert nem fért m in d bele a szájába. Kezdett rángatózni, 63
de csendben volt. Nem sírt. A m ikor visszajött az anyám, odaugrott és felkapta. Kirázta belőle a haluskát. A lábánál fogva lógatta és ütögette a hátát. Ordítozott és jajveszékelt. Láttam, hogy m ost m eg akar verni, de aztán nem tette. Nem mert megverni. C sak sírdogált csendben. Töb bet nem etethetem, azt mondta. Nagyon m eg ijedt. De m ost legalább tudja.
M egáll a bogár. Biztos érzi, hogy figyelem, mert megmerevedik. Fekete minden része. A hátán hosszanti barázdák vannak. Megcsillan rajta a fény. Meg se moccan, várakozik. Majd m ászik tovább. A fal és a beton találkozásánál araszol előre. Ha egy mélyedést talál, m egpró bál bebújni. Kaparászik a lábával, erőlködik. De nem fér bele. Megint vár. Sokáig lapít. Majd m á szik tovább. Próbálkozik megint, keresgél. Időn ként megmerevedik. Minden repedésnél újra be akarja fúrni magát. Néha megpróbál felmászni. De visszapottyan. Tompán koppan. A hátára esik. Megint megmerevedik. Kapálózik a lábai val a levegőben. Az erőlködéstől pörögni kezd. Néha megbillen, de nem tud átfordulni. Aztán hirtelen mozdulatlan lesz. Várakozik. M ajd új rakezdi a pörgést. Figyelem, ahogy végigtapo gatja a fal melletti járdát. Időnként meggondolja magát. Visszafelé megy. Pedig már járt arra. De elfelejti. A bogarak buták. A tyúkok is buták. Mintha m ég sosem járt volna ott, ugyanolyan 64
izgalom m al próbálja végig újra a repedéseket. Nagyon szeretne elbújni. Tűz rá a nap. Dél m últ nem rég. M ár harangozott az öreg Pintye. Fok hagym ás pirítóst kaptam , m ert nincs más. Éhes vagyok, ülök a járdán. Anyám kizavart. Tetszik, ahogy a hátán pörög a bogár. Egy kis ággal m eg fordítom . Nézem a kapálózását. A m ikor elu nom , odanyújtom neki az ágacskát. Bizalm at lanul m egkapaszkodik benne. De nem engedi el. M egfordítom . A kkor folytatja a rejtekhely keresését. Teszek az útjába egy nagy lapos kavi csot. M indig van a zsebem ben egy lapos kavics. Gyűjtöm őket a kacsázáshoz. A vályogvető gö dörnél szoktam kacsázni. A bogár bebújik alá. Végre nem tűz rá a nap. Árnyék van. M egnyug szik. Még várok egy kicsit. H add örüljön. Majd hirtelen leemelem róla. M egint kapálózni kezd, ahogy fényt kap. Nem érti, m i történt. A nagyok gyászbogárnak hívják. N em szere tik, h a m egjelenik a háznál. Anyám is azonnal rátapos. A lábfejét jobbra-balra forgatja. Bele passzírozza a földbe. A betonon nedves folt m a rad. A pincebogárra hasonlít. Azok a verm ekben m eg a pincékben élnek. Nagyobbak és büdösek. Téglával vagy kővel lapítom őket össze. Fehér pép buggyan ki belőlük. U ndorító nézni. A sza ga m eg fertelmes. G yűlölöm a fekete bogarakat. Ezért gyötröm ezt is. Ki akarom fárasztani. Azt várom , hogy m ikor adja fel. De nem adja fel. El unom . A sarkam m al taposok rá. Érzem, ahogy a páncélja ellenáll, m ajd hirtelen m egroppan. És 65
tekergetem rajta a lábam jobbra-balra. Ahogy a nagyoktól láttam . Aztán köpök egyet. A nyám m indig köp, ha valami undorítót kell csinálnia. U tána köp egyet. Ha nincs nyála, akkor csak úgy tesz, m intha köpött volna. Azt m ondja, hogy pffű! M int am ikor dögöt találunk m enet közben valahol. Leginkább az erdőben. Á tlépünk rajta, anyám m eg köp egyet. A nagy zöld legyek m ár dongják. Ilyenkor néhány h an gosan felröppen. M áskor csak a hangot ismétli, a köpést kísérő hangot. Ez a megvetés kifejezése. Meg a félelemé. Az undoré. A gyűlöleté.
A rontást is a köpéssel lehet előidézni. Meg kell köpködni valamit, aztán elm ondani a ráolvasást. Leginkább pénzre szokták, gyufásskatulyára. Sokan a gyufáskatulyában tartják a pénzüket. Ezt m indig felveszik az emberek. És rájuk száll a rontás, m egverődnek. Máli is tud ilyen ráolva sásokat. A nyám nak nem árulja el. Am ikor Máli mesél, m indig boszorkányokról szóló történetet m ond el. A horgas csontról is szokott mesélni. „Horgas csonttal lehet bájolni is, m eg vará zsolni is. Ilyen horgas csontra úgy kell szert tenni, hogy Szent György nap táján röptében szárnyasegeret kell elkapni. Azt élve, lyukas fe nekű cserépedénybe rakva, hangyabolyba kell eltem etni. A hangyák lerágják róla a húst meg a b őrt is. N éhány héttel később ki kell ásni és a csontok közül kiválasztani a horgas csontot. 66
Azzal a csonttal lehet aztán sok m indent csinál ni, m ár aki tudja a m ódját”, m ondja Máli. „A m it ezzel a csonttal m agad felé húzol, az a tied lesz. Am it eltolsz m agadtól a hegyivel, az meg pusztulni kezd.” Máli úgy tesz, m intha tudna bájolni meg át változtatni. Ha m érges ránk, azzal fenyeget, hogy békává változtat. Mi m eg bosszantjuk, hogy akkor változtasson m ár át bennünket. És brekegünk hozzá. „Azt titokban kell csinálni, nem úgy, hogy tudják”, m ondja. De kinevetjük. A m ikor az erdőn m együnk keresztül, találunk egy felpuffadt döglött kutyát a lapulevek alatt. Előbb csak a dögszagot érezzük meg. Keresni kezdjük, hogy m i lehet az. A nővérem találja meg. Bottal em elgette a leveleket. Nem látta, és a bottal beleszúrt a kutya hasába. Fehér pondrók öm löttek ki belőle. Tekeregtek, vonaglottak a fény m iatt. Vagy m ert a meleg, bom ló tetem hiányzott nekik. A nővérem elfordult és hányt. Máli akkor lehajolt és bal kézzel belenyúlt a dögbe. Valamit a surca alá rejtett, a szoknyája zsebébe. Éreztem a büdösséget hazáig. M ondtam este anyám nak, hogy Máli kivett valam it a dög ből. Úgy tartja a babona, m ondta anyám , hogy aki bal kézzel egy dögből valam it kivesz, majd azt két em ber közé bal kézzel bedobja, azok meg fogják utálni egym ást egy életre. „Ez igaz?” kérdem anyámtól. „Nem. Akik babonában hisznek, azok buták”, 67
m ondja. Pedig anyám is babonás. Fél a szemmel veréstől. És észrevettem , hogy apám is hisz b en ne, pedig azt m ondja, hogy nem .
M együnk és hallgatunk. Valahová m indig m e gyünk és közben hallgatunk. Szám olom a léptei met. Ritkán beszélünk. Sokat gyalogolunk. A ci pőm nyomja a körm öm et. M ár régen kinőttem . Ha m ár nagyon nyom , akkor szoktam ollóval kivágni az orrát. A bütyökujjam at kiszabadítom , hogy ne gyulladjon be a köröm . De néha mégis begyullad. M indig használt cipőket hordok, ta lán azért. A nővérem ét vagy valaki m ásét. M in den cipő rossz, m ert ki van taposva. Legjobban m ezítláb szeretek járni. Mi úgy m ondjuk, hogy meztéláb. A m int kitavaszodik, pucér lábbal já rok. H am ar m egkem ényedik a talpam on a bőr. Péter-Pálra m ár megyek a tarlón. „Olyankor csúsztatni kell az em bernek a tal pát. Nem lépni, hanem kicsit előrefeszíteni a láb fejet és csúsztatni”, tanít Máli. M álinak olyan kem ény talpa van, hogy az éles kőzúzalékon is tud m enni. A kem encéből kicsa pó parazsat eltapossa. A csikket is el tudja ta posni. A felpúposodott, forró aszfalton is képes járni, ahol m egolvadt a szurok és nagy buboré kokat ereszt. Szent Illés napján m ár m inden úgy átforrósodik, hogy szinte süt. A cipőket nem szeretem. Ha veszünk néha, akkor két-három szám m al nagyobbat kapok, 68
am elyben csúszkál a lábam. Az orrát vattával k i töm jük. És úgy járok benne, m int a bohóc. Nagy lábú bohócként lépegetek és ettől a lábikrám el fárad. Nagyokat kell lépni, és term észetellenesen m ozog a lábfejem. Ettől ham ar izom lázam lesz. Az inak gyorsan elfáradnak. Az a nagy ín hátul, a horgas ínam. Mi úgy m ondjuk, hogy a hargasinam . De inkább valakitől kapjuk. Nekem leg inkább a nővérem ét kell hordanom . Kinevetnek, m ert lányruhát viselek. Ami nagyon lányos, azt nem akarom felvenni. Néha m egkönyörülnek rajtam . De javarészt lányos ruhát hordok. A fiúk azt m ondják, hogy lány vagyok. A nővérem nem vigyáz a ruhákra, ezért nekem m ég jobban kell, hogy m ajd jó legyen az öcsémnek. „Vigyázz a ru hádra”, m ondja anyám, „nem tu du n k m ásikat venni”, m indig ezt hallom . Az ünneplő rend ruhát kell a legjobban óvni. „Nem tu d u n k m ásikat venni! Vigyázz rá, m ert az öcséd fogja m ajd hordani.”
A z t m ondogatom m agam nak, hogy csak a nyárfáig kell kibírni. O n n an m ár közel van. Vagy a hídig. M indig valam i közeli célt tűzök ki. M ert m indig m enni kell valahová. Télen fázok, nyáron m elegem van, de m enni kell. N yáron m indig szom jas vagyok. Inni szeretnék, de nincs m it. A kulacsban felforr a víz a m ezőn. A fonott korsóban jo b b an eláll. A zöld üveg m egvédi a naptól, azt m ondják. M indenki zöld 69
üvegbe teszi a vizet. Nem kívánom , de muszáj m eginni. E sőben is m együnk, télen m eg a h ó ban. Szem em be csap a zápor. Hegyes tűként karcol a hódara. De folyvást m en n i kell. M in dig gyalogolunk valahová. Hol ki a földekre, hol fel a faluba, nagyapám ékhoz. Mi az Ú jso ron lakunk, nem az Ó faluban. A postás tudja, hogy Jókai utca a neve, de így senki se hívja. Az Újsor lent van, mi úgy m ondjuk. M ert tényleg lent van, a lecsapolt Lapos területen. Régen Bi valyfürdőnek hívták. A föld itt tavasszal megbüdösödik. M ocsárszaga van. M indig örülök, ha felm együnk nagyapám ékhoz, m ert ott nincs m ocsárszag. M áli és nagyapám ketten laknak az ősi p o rtán . Segíteni kell nekik. A m unkaegy ség m iatt, hogy M álinak m eglegyen a nyugdíja. A téeszben m unkaegységet szám olnak. És foly ton veszekednek rajta, m ert m indig m ásként szám olják ki. Mi m eg m indig m együnk vala melyik dűlőbe. Mi osztálynak nevezzük. Ahol épp dolgozni kell. És m indig dolgozni kell. Az udvaron, a k ertben vagy a házban. Játszani sze retnék, de azt nem lehet. „Ha kifőztem, m együnk segítni Málinak! Úgy készüljetek”, m ondja anyám. „Te adj inni addig a tyúkoknak!” „Jó”, m ondom , de tudom , hogy nem jó. „Aztán m eg szedd össze a tojásokat!” „És ha kész vagyok vele, játszhatok?”, kérdem anyámat. „Nem. Ha azzal is kész vagy, fejtsél máiét, 70
m ajd daráld meg. A ztán vágd össze a csalánt a libának.” A csalánt m i csinárnak m ondjuk. „Keverd össze a kásával, hadd érjen meg, m ire hazajövünk. Úgy jobb szeretik. Akkor m ár nem m arja a torkukat. A ztán takard le őket a d ró th á lóval, nehogy elhordja a szarka...” És így tovább. Anyám m indig újabb m unkát ad. Ha egyikkel kész vagyok, m ár ott a másik. Soha sincs vége. Addig a nővérem vigyáz a Ki csire. Közben tereget, kicsipeszeli, aztán meg be szedi a ruhát. Összehajtogatja és kivasalja, szét válogatja és elpakolja. M egpucolom a k ru m p lit m eg a hagym át, m ert kötött leves lesz tört krum plival, m ondja anyám. Nagyapám kedvence a kötött leves, az ő ked véért csinálja. Néha beleköp, am ikor nagyon mérges rá. Azt hiszi, nem látom.
A földes konyhában m indig érezni a talajban áram ló vizeket. De legerősebben tavasszal. Az árkok ilyenkor színültig vannak. Tavasszal m eg áradnak és hozzák m agukkal a közeli erdő és a távoli folyó illatát. Ilyenkor a folyó, mely egész nyáron kicsi patak, hatalm asra nő. Elönti az ár teret, és sebesebben kanyarog, m int máskor. Pe dig akkor is m indig sietős az útja. Sebesen fut, magával ragadva fákat, in nen-onnan felszedett lom okat. Néha dögöket is cipel magával. Felpuffadt hasú teheneket, birkákat, oszló kutyákat. Kifordult szem ük fehérjét lehet csak látni. Néha 71
felbukkan turcsi orruk. R om ániából jönnek, ahová átlátunk. A hegyeket látjuk messzeségbe veszni. „Azok ott m ár a m áram arosi hegyek”, m ondta a nagyapám . Az egyik halványkék hegy oldalá ban fehér folt világít. „Mi az a folt ott?”, kérdezgettük. „Sóbánya”, m ondta nagyapám. „Ott bányász szák a sót, azért olyan fehér”, m ondja. Nagy apám sose járt arra. De így tudja, m ert neki is azt m ondták. A folyó is valahol arra ered, azokban a hegyekben. A falu fél a folyótól. Ilyenkor m in d ez újra aggodalom m al tölti el a falut. A régi el beszélésekre gondolnak vissza, a nagyapáik vagy ükapáik idejében történt borzalm akra, melyeket a hosszú, üres estéken m eséltek nekik. A falu egy szerre emlékszik és felejt. Közben szétválogatja a fontosat a kevésbé fontostól. A rosszat a jótól. Aztán újra összevegyíti őket, m ert közben elfe lejtik, hogy mi fontos és mi nem. Akik itt szület tek, nem akarnak m áshová m enni. Nem m erül fel bennük, hogy lehetne m áshol élni. Máshol alapítani családot. Máshol építeni házat. Távol a folyótól, ahol nem kell m inden tavasszal félni az áradástól. A parasztok így gondolkodnak. De mi nem vagyunk parasztok. „Mi el fogunk innen m enni”, m ondogatja anyám.
72
„ M e r t mindig is a víz lakta ezt a síkságot”, mondja apám. „Járt egyszer egy öreg rabbi M ózeséknél, az beszélt erről. Azt m ondta, hogy itt a Víz Lelke la kik, aki ham arabb volt, m int hogy em berek jöttek volna ide, az egykori roppant erdők vidékére. Ez az Erdőhát. A hatalm as tölgyesek, a rezgő levelű nyárfák birodalm a. A vízpartokat kísérő fűzfák közé óvatosan m erészkedtek. A kanyargó vizek világába, ahol tavasszal a m érgező gyöngyvirág a tölgyek aljában bódító illatot lehel. Hagymája ott lapul aztán a vízáztatta talajban. M éregzöld tölcsérlevele egész évben gyűjti m agába a hajnali harm atot. És bárm elyik napszakban hajolsz fölé, a szárra feltekeredő levelek tölcsérje alján m indig aprócska vízszem hunyorog az ég felé, és rád ka csint. A föld itt m indig vizes. A m ohos föld nem tudja m agába szívni a nedvességet, hiszen csupa agyag. Zsíros és nedves agyag. A színe sárgás. Néhol fekete, mélyfekete, amely nem vezeti le a fenti vizeket a mélybe. O da, ahol a futóhom okrétegek, a vándorló föveny rejlik. Erről m esélnek a babonás kútásók. M ert rettegnek tőle. Am ikor ak ú tg y ű rű k et engedik le, áttörve az agyagot, és elérik a hom okot, akkor nagyon észnél kell lenni. Az agyag alá érve hom ok ragadja m agá val a víz után kutató em bert. Beomlik körülötte, eltem eti, és sosem találják meg, m ert magával sodorja, m agához öleli őket. O tt lenn a m élyben vándorol a finom , sárga hom ok. A felszín alatt, a két-három m éteres agyagréteg alatt van ez 73
a hom ok. A hom ok után a kavics, am it a hajdani folyók hordtak ide a távoli kék hegyekből. Ez az a bizonytalan talapzat, a m ozgó föld, amelyen élünk. Ezen állnak a házak, a tem plo mok. Fövenyre építettünk, vándorló hom okra. Sodró, fodros, megalvadt hom oktükörre. Lenn a m élyben egy másik, titokzatos vízrendszer áramlik. Folyók és folyócskák egy része vala hol a felszín alá bukik, és ott folyik el a házak, a magtár, a tem plom , a kövesút alatt. H öm pö lyög tovább a tem ető, a dögkút, a dom b alatti Külfalu felé. Az em ber nem is sejti, hogy lassú sodrással mozgó, m egalvadt folyók felett lépked. Ha ez a mélység m egnyílna, eltűnnének a házak, a fatornyú haranglábak, az apró tem plom ok, am e lyek lassan ezer éve itt állnak. Téglából rakták őket, az agyagot égették ki hozzá, m ert kő ezen a vidéken nem akadt sosem. Itt csak a vizek van nak m indenütt. Agyag és sár. A földön, a levegő ben m eg lent a m élyben is. De hála az Ö rökké valónak, áldassék a neve, aki nem engedi, hogy alulról feltörjön a mi világunkba.” Itt szünetet tartott a rabbi a beszédben. A szom bati gyertyák fénye lobogott. Megrezdültek, ahogy beszélt, m ert közben nagyon m é lyeket sóhajtott. Fulladozó m ódjára kapkodott levegő után m inden lélegzetvételkor. Az ablaktőcce bádog vízvetőjén kopogott az eső. Egyre fenyegetőbben zuhogott. Szakadatlan esett egész nap, m intha a vízözön készülődne megint. 74
A rebbe távolra nézett, nagyon távolra. „Az első világot a tűz pusztította el. A m áso dikat a levegő. A harm adikat a víz. A m ienket a föld sara nyeli el”, m ondta a rabbi. Az asztal nál szorongó csend lapult. Goga és a húga m o corogni kezdtek, m ert m ost újra felébredtek. Jobban befészkelték m agukat a felnőttek ölé be, ahol eddig szunyókáltak. Elnyom ta őket az álom , amíg a vendég rabbi beszélt. „N em sokára eljön a pusztítás atyja, hogy segítse a fiát, akit M alkhutnak neveznek”, m ondta, és nem volt félelem a hangjában, inkább bujkáló szom orú ság. A mese keltette m erengés lassan szétoszlott a gyerekek szemében. Ekkor valaki m egzörgette az ajtót. M indannyian összerezzentünk. Mózsi sápadtan nyitotta ki. A küszöbön át lépve érezte, hogy valami puha van a talpa alatt. Valami, am i m áskor nem szokott ott lenni. De akkor m ár mi is éreztük, felism ertük a szagot”, m ondta apám. „M ár m egint disznószart kentek ide”, m o n d ta Mózsi szom orúan. Apám itt elhallgatott. Mi is hallgattunk. M indig nagy levegőt vett, am ikor ehhez a részhez ért. Apám utálta a disznószart, m ert neki kellett eltakarítani. M ent lapátért, port szórt a szarra és a vesszőseprűvel felkaparta a la pátra. Vitte hátra, a ganéjdom bra. A kútból vizet húzott, csak félig m erítve meg a vödröt, m ert alig bírta még el. „Tízéves sem voltam . Nekem kellett vizet hoz nom , hogy leöntsem , m ert a víz lemossa. Engem 75
hívtak í t akkor m ár évek óta, hogy lángra lobbantsam a sólet alatt a tüzet. Hogy meggyújtsam a lámpát. Befűtsek. Meg volt rakva a kemence, csak alá kellett gyújtani. Nekik a szom bat m iatt nem lehetett. A disznószart se takaríthatták el. M ert az tisztátalan. A faluban sábeszgojnak csú foltak érte. Nem bántam , m ert m indig kaptam valam it ajándékba. Mózsi úgy szeretett, m intha az unokája lennék”, m ondta apám. „Egyébként Feri bátyádék, m eg Sanyi, meg Mihály bátyád csinálták a heccet. Feri volt a leg hangosabb köztük. Aztán m ind nagy kom m u nisták lettek. Nagyapád akkor a Gyilkos tónál üdült”, és úgy hagyta félbe a mesélést, m int aki maga sem érti azt, am it elm ond. És m ost utólag keresi benne az értelm et. De nem találja.
„ A vizet itt soha nem itta fel a föld, m ert lépten-nyom on vízfolyások szabdalták a mezőt, kicsik és nagyok, folyók és folyócskák, árkok és vályúk, erek és csatornák. A csatornát mi vájásnak m ondjuk. A síkság itt m ég elég közel van a hegyekhez. Látni lehetett őket, m int egy kéklő fátylat a horizontra felaggatva. A hegyekből lero hanó víz itt m ég sietni akar, de ellenállásba ü tkö zik, ezért kerülőutakra kényszerült. Kezdetben kis kitérőket tesz, aztán meglassul, m ajd egyre nagyobb hurkokat vet. Fentről nézve olyan ez, m int am ikor a szalagnak egy szálát valaki m eg
76
húzta, és ettől a folyók és folyócskák kék szövete buggyot vetett. Fodros, bodros kacskaringókká válik. így terelgette az Örökkévaló, áldott legyen a neve, ezeket a vizeket évm illiók óta itt a sík ságon, akárcsak a nyájaik után lustán lépegető juhászok terelgették errefelé juhaikat. A vizek m indenütt ott vannak, nem is lehet kikerülni őket. H idakat kell keresni, gázlókat, tutajokat, kom pokat, hogy haladni lehessen. A levegőben m indig pára lebeg. H ajnalban köd rejti el a fákat, az erdőket, a m ocsarakat. Este harm at szállja m eg a bokrok, füvek leveleit. Az erdőkben a lehullott lom bok alatt lapul meg. A kutakban kéznyújtásnyira áll a víz. Nem is kell az év nagy részében lánc vagy ostor, ha m eríte ni akarsz belőlük. Ezért fedik el deszkákkal, n e hogy a gyerekek beleessenek. Ezért tiltják őket el a kutaktól rém történetekkel. Azt m ondják, m in den kútban lakik egy gonosz béka, akinél kötél van. És aki a kút kör alakú tükre fölé hajol, azt berántja. Le a kút fenekére. A m ese hihetetlen, mégis félelmetes. A kíván csiak a kút közelébe m erészkedtek, de belenézni csak az igazán bátrak, a vakm erők nem félnek. A felnőttek így védik a gyerekeket, ahogy őket is óvták, am ikor m ég gyerekek voltak. M ert soha sem m inek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szű nik m eg soha. M inden hibát végtelenszer ism é tel az ember. Ezért féltik a gyerekeket, m ert ők
77
is voltak gyerekek. Aki tanácsot ad, az csapdába csal. Soha se bízz benne. M ert itt senkiben sem bízhatsz”, m ondja.
A földek itt szikesek vagy agyagosak. Kirohad vagy kiszárad m inden. Soha sincs jó term és. Ha esik, akkor kirohad a vetés. Ha meg nincs eső, akkor kiszárad. Meg van átkozva a falu, azt m ondják az öregek. „Nem rossz föld ez”, állítja nagyapám. „A kom m unisták teszik tönkre.” És feljebb tolja a kalapját. „A Bivalyfürdőbe m eg nem lett volna szabad házat építeni. M ondtam apádnak is. De sose hallgat rám. M ert nem a földdel van a baj. Olyan határ van itt, hogy csak na. A mi földünk a Fornyoson volt. De azt tudni kell, hogy m it hova lehet vetni. Anyád nagyanyjának, a vén Jusztiéknak m eg az úton túl, a H öm börgetőben volt n é hány holdjuk. Azt nehéz szántani, m ert agyagos. O tt csak höm börgeti a földet az eke, az állat meg m ajd m egszakad bele. De terem az is annak, aki ism eri a m ódját. Aki szereti a földet, azt a föld is szereti”, m ondja a nagyapám . És megelégedetten elhallgat. Időnként beleszív a pipájába és nagyo kat köp. A ztán megszívja az orrát. Krákog. Ki köpi a slájmot. A m ikor kom m unistákról beszél, akkor m indig köp egyet. „Ezek m eg azt hiszik, az élet fenékig tejfel, oszt csak nyalni kell”, m ondja. 78
Nem tudom , kikre gondol ilyenkor. A kom m unistákra vagy apám ékra. O tthon anyám is ezt szokta m ondani apám nak. „Nyalni kell. É rtsd m ár meg, hogy nyalni kell. Aki tud nyalni, azt békén hagyják.” „M egcsinálom a m unkám , dolgozok éjjelnappal”, m ondja apám. „Dolgozol, dolgozol. Persze. Mensz, m int a fe jetlen láb. De nem ezt kell. Nyalni kell, értsd m ár m eg”, ismétli anyám. „A kkor nekünk felkopik az állunk”, m ondja apám. „M ert azt nem tudok.” „Az is a te b ű n ö d lesz. Gondoljál arra, hogy családod van. Akkor könnyebb.” De nem könnyű. A pám nak nem megy. Estén ként részegen jön meg. Anyám m eg egész este várja, csendesen sírdogál. Ringatja a Kicsit.
„ K in e k harangoznak?”, kérdezi anyám Málitól, aki a Rám páról jön, m ert ott m indent m eg lehet tudni. „Juhánka néninek”, m ondja Máli, csak úgy félvállról. M áskor m inden halálhírt sápadtan, kisírt szem m el m ond el azonnal, am int belép a házba. A végén m ár zokog, alig lehet érteni, m it m ond. Aztán este elsők között megy el a halottas ház hoz virrasztani. A sír mellett ő énekel a leghan gosabban. M indig előretolakszik a koporsóhoz, 79
a rokonok közé, akik kicsit odébb húzódnak tőle. A testvérei szégyellik, de Máli ilyen. Ő nem vesz észre sem m it. A kedvenc éneke is halottas ének. A m ikor jókedve van, azt szokta dúdol ni. A m ezőn is, m unka közben. Meg udvaron, kertben, kinn a földeken. Rezegtetett, sírós h a n gon. A szája nevet, de a szeme sír. M indig nagy átéléssel, könnyek között énekli: „Letették m ár koporsóm at sírom fenekére...” A tem etéseket szereti a legjobban. Meg a be tegségeket, hogy kinek milyen van, m indig erről beszél. M intha m indig tem etés lenne, úgy éne kel. A gyászoló gyülekezet, akiket testvéreim nek szólít a pap, akkor zendít erre az énekre, am ikor a koporsót az odakészített hordókötéllel lassan engedni kezdik, le a sárga agyagba. A végső m egnyugvást jelentő sírba, am elyből a legszára zabb két nyári hónapot kivéve vödörrel kell ki m erni a talajvizet. A szertartás végén a pap becsukja a könyvet. Összekulcsolja a kezeit és a könyvet m agához szorítja. Az ő feladata eddig tartott. Feszült csend tám ad. M ozgolódás hullám zik végig a tömegen. A tem etéseken kicsit m indig részeg kántor ek kor mély lélegzetet vesz, a feje egyre pirosabb lesz, a nyakán kidagadnak az erek, a hom lokáról izzadságcseppek futnak le m ég télen is. A férfiak feje fedetlen. Világít a kopaszfoltjuk. Ekkor érke zik el a szertartás csúcspontja. Az em berek teljes erőből énekelnek, ahogy a m ezőn a m unkában versenyeznek. Erőből, megfeszülve énekelnek, 80
egym ást akarják túlharsogni. A tem etések utol só éneke kétségbeesett ordítás inkább. A szűkölő félelem hallatszik ki a végső búcsúból. Vontatva, lassú ritm usban énekelnek, am íg a kötelet eresz tik, és süllyed a diófapáccal sötétbarnára festett koporsó, oldalán a kályhaezüst színű felírás a h a lott nevével és évei számával. A falu pedig figyel, elraktározza ezeket a ké peket. Megjegyezi, hogy eléggé sírtak-e a nők, tették-e a dolgukat a férfiak, ahogy kell. M ert elő adás ez, az utolsó nagy előadás, amelyet a m eg boldogultnak rendeznek. A falu m inden emléket megőriz. M inden tem etésről napokig, hetekig beszélnek utána. M inden részletet végiggondol nak, m inden szót latra vetnek. M indenki hoz záteszi azt az apró részletet, amelyet csak ő vett észre. Addig m ondják újra, am íg kicsiszolják és rögzítik az emlékezés végső formáját. Unalm as estéken, közös m unkák alkalmával visszatérnek hozzá. Az ünneplő rend ruhát ilyenkor veszik ki a naftalinos sifonból. A kinőtt öltönykabát a fér fiak hasán és fenekén megfeszül. A begom bolt ingnyaktól fuldokolnak. A m ezítlábas cigaret tától sárga ujjakkal ragadják m eg a kötél végét. Két m ásik a két rudat húzza ki, amelyen eddig nyugodott az üres sír fölött a koporsó, lebeg ve a lenti és a fenti világ között. A kötelet tartó négy férfi izmai ekkor megfeszülnek, fejük lilul, a lábszáruk m egrem eg. Talpuk biztos helyet ke res a csúszós agyaghalom m ellett, a sír perem én. 81
Lassan eresztik a koporsót a kérges m arkokban csúsztatott kötéllel. A rokonok közelebb tódul nak a gödörhöz. Máli is ott lábatlankodik m in dig, m iközben a pap méltóságteljesen hátrébb húzódik. Am ikor a koporsó leér és a kötelet kapkodva visszahúzzák, a szertartás pogány része követke zik. Ilyenkor m indig nagyon sietnek a segítők. A jóm ódú tem etéseken az egyik férfi fürgén b e ugrik a sírba, a két hosszanti oldalon behelyezett gerendára áll, lábai között a koporsófedél. Ke resztbe rövid deszkákat helyez, lehetőleg tölgy fát, amely sokáig nem korhad el a vizes földben. Pádim entum ot csinál, ahogy m ondani szokták. A többiek sietősen adogatják le neki a deszkákat. Kapkodva teszik a dolgukat. Ilyenkor m ár m indenki a to rra gondol. A férfiak a pálinká ra, a töltött káposztára, m egkönnyebbüléssel az életre. A gyerekeket közelebb húzzák m agukhoz, az asszonyok m egbocsátón néznek a férjekre, akik ham arosan részegek lesznek. M inden elő re ki van számítva. Ekkor kezd záporozni a ko porsóra a föld. A rokonok egy-egy gört vesznek fel, agyagos földdarabot, és sírva dobják a h a lott után. Az kongva ütődik a koporsófedélhez vagy a pádim entom ra. A koporsó és a sír ürege felerősíti a hangokat. Szükség van erre a vég ső hangra. Az utolsó, távoli érintésre az élők és a holtak között. Ekkor szakad fel a végső búcsú. Ez az utolsó esély, a végső pillanata a szeretet nek és a gyűlöletnek. Ilyenkor foszlik le m inden 82
tanult máz, és feltör a kétségbeesés, a fenyegető halál m indenkiben ott szűkölő félelme. Ekkor bocsátanak meg a halottnak egy élet gyűlölkö dése után azok, akik tovább élnek. Ekkor, vagy m ár soha többé. Az élet megalázó ttjainak torkából fulladás szakad fel. A szem ek kifordulnak helyükről. Az arcok levetik m agukról a m egfélem lített fegyel m et, az iskolától fogva rájuk kényszerített visel kedés fegyelmét. Az asszonyok ilyenkor akarnak beleugrani a gödörbe. A feleségek, az anyák fáj dalm a, amely egy életen át gyűlt, m ost egyszerre szakad fel, m int a tályogos seb. Tépik a hajukat, arcukat eltakarják. A szájuk eltorzulva legörbül. A fejüket felszegik, az ég felé rázzák az öklüket. A pap m iatt nem károm kodnak, de üvöltéstől rándul görcsbe a testük. Eddig ism eretlen h an gok törnek fel a kiszáradt torkokból, a ziháló tüdőkből. Hangok, amelyek m intha nem em beri hangok lennének. A férfiak m indent m egtesznek, hogy m egaka dályozzák a szégyent, ahogy m ondani szokták. Lefogják a nőket, m agukhoz szorítják, ügyet len és esetlen m ozdulatokkal vigasztalják őket. Ölelik a derekukat, sim ogatják a fejüket, érdes kezükkel letörlik a könnyeiket. A nők közül van, aki ilyenkor harap. Van, aki karm ol. Van, aki az érintéstől elcsendesül. E lőbb-utóbb aztán m ind elfáradnak és átadják m agukat a női sors m éltóságának, am ely a fájdalom dajkálása és felnevelése. A szenvedés gondozása egy életen 83
át. Egészen a sírig. A falu pedig árgus szemmel figyel, m iközben a gyülekezet egykedvűen éne kel. Engedelmesen követi a kántort. Együtt zo kogják a halott nevében az éneket. Tudják, hogy előbb-utóbb m indnyájan sorra kerülnek. Ezért figyelnek. A buta em ber a m aga kárán tanul, de az okos a másén. A Rám pán m ég hetek m úlva is előhozza va laki a tem etést. M egítélik a pap beszédét, latra vetik m inden arcrezdülését. A kántor éneklése is sorra kerül, m eg hogy m egint részeg volt, de azért kitett m agáért. Megfigyelték a gyász jeleit, jól viselkedtek-e a rokonok. Hogy volt-e ebben vagy a viselkedésében kivetnivaló. Egy életre megjegyzik, hogy ki volt jelen és ki hiányzott. Máli sosem hiányzik, egy tem etést se m ulaszt el. M ost mégis közöm bösen m ondja anyám nak a hírt. Nem érdekli az egész, am ikor anyám m egkérdi, hogy kinek harangoznak. „Melyik Juhánka néni?”, kérdi anyám, aki még m indig nem igazodik el a faluban. Aki bekerült, az sose érezheti m agát biztonságban. „Melyik, melyik, hát a nagy seggű”, m ondja, „tudod, a Tóni néni testvére”. Johanna és A ntó nia nénik. Lem ák Johanna és Lemák Antónia. „A M agtár m ellett laktak. Fekete ruhás, száraz vénasszonyok voltak. Lemák Johanna, hetvenhárom éves volt”, m ondja Máli. A hetvenhárom csak magával osztható. És eggyel. „Szegény Juhánka néni”, m ondja anyám. „Is ten nyugosztalja.” 84
„Por seggibe, m ás helyibe”, válaszolja Máli, m ert nem szerette őket. Máli sose bocsátotta meg, hogy nem jöttek el az anyja, Pop M ária tem etésére, m ert haragot tartottak vele és nem bocsátottak m eg neki m ég halálában sem. „Ne beszélj így, nem illik”, csendesíti anyám. Máli örül, hogy bosszanthatja. „Lúfasz a seggibe, nagy bot a kezibe”, m ondja és nevet.
M é l y árok van a po rtán k előtt. A Bivalyfürdőt ezzel csapolták le. Régen itt csak buboricska meg b ürök nőtt. Tavasszal színültig m egtelik vízzel. O lyankor csigák úsznak benne. Fekete vízi csi gák. Ülök az árok partján és nézem a csigákat. A talpam m al csiszolom az árok oldalát. A föld kifényesedik, nedvesség gyöngyözik rajta. Néha a nővérem is ott ül. De ritkán vagyunk jóban. A lányok nem játszanak a fiúkkal. Én sem já t szom vele. Inkább figyelem a csigákat. Feketék, ragacsosak. N em olyanok, m int a kerti csigák. Sodorja őket a víz. Á rvízkor visszafelé folyik az árokban a víz. A Túr felől jön fel. Seprűnyélre szegelünk konzervdobozt. A doboz aljára szá zas szeggel lyukakat ütünk, hogy a víz kifolyjon. Szűrjük vele a vizet. Ezzel halásszuk ki a csigá kat. Egy nagy befőttes üvegbe gyűjtjük őket. Nem tudjuk, m it esznek. A nagyok azt m ondják, vízi növényeket. R akunk bele azt is. Egész nap szem mel tartjuk őket. Aztán elfelejtjük, m ert a kitele 85
pítésre készülünk. A Rám pán m ondta a hangos bem ondó, hogy ki fognak telepíteni m inket. Kis kézipoggyászt vihetünk csak m agunkkal, egy napi hideg élelmet, ezt recsegte a hangszóró. „A zsidóknak is ezt m ondták.” Sugdolóznak a soron. A cigányok félnek. Aztán mégis ők lesz nek, akik elsőként felszállnak a m enetrenden kí vül érkező buszra. Sanyi bátyám, a kisbíró is kidobolta, hogy b árm ikor m enni kell. És azóta m indennap, hogy legyünk állandóan útra készen, bárm ék pilla natban sor kerülhet a kitelepítésre. A férfiakat m ár elvitték. Anyám azt m ondja, hogy valahol a gátakon dolgoznak. H om okzsákokkal erősítik m eg a gátakat. Anyám m inden reggel pénzt ad, és m in dennap veszünk egy doboz tejfölt. Mi téfelnek m ondjuk. Hogy legyen m it enni. Ez hideg élel miszer. Anyám nagyon fél. A nővérem m el nyug tatgatjuk, hogy nem lesz sem m i baj. Katonai helikopterek repülnek át felettünk. A Rám páról integetünk nekik. Visszaintegetnek. Időnkét fur csa járm űvek jönnek. A lánctalpas járm űvet kétéltűnek m ondják, m ert tu d úszni is. Ezt szeret ném kipróbálni. A nővérem m el nagyon várjuk az árvizet, hogy érjen m ár végre ide, m ert akkor talán beleülhetünk. Anyánkat azzal vigasztaljuk, hogy akkor elm ehetünk végre. M ost ennek nem örül. Addig is halásszuk az árokban a csigákat. Néhány nap m úlva büdös lesz a befőttesüveg. Fertelm es dögszaga van. A csigák fenn lebeg 86
nek a tetején. Visszaöntjük a halott házakat az árokba. M intha úsznának. De csak a víz sodorja őket. „M i vagyunk a csigák”, m ondja a nővérem . „M iért m ondod ezt?”, kérdem tőle. „Te ezt nem tudhatod, te fiú vagy”, vágja rá. „M i az, hogy a fiúk nem tudhatják? Te mit tudsz, am it én nem tudhatok?” ordítok vele. „A fiúk m ind buták”, m ondja, m eg pacuhák.” Ezt anyám szokta m ondani, am ikor a nővé rem m el sutyorognak. Anyám a nővérem et sze reti jobban. Meg az öcsém et, m ert ő a Kicsi. „A lányok a buták. Meg pisisek. Ha nagy le szek, m ajd jól m egverlek”, m ondom . A m aradék csigát kiöntöm az udvarra. Összetaposom a csi gaházakat. Nyálkás és büdös lé folyik ki belőlük. A tyúkok felkapkodják.
M o s t nem foglalkozik velünk senki. A férfiak m ár éjjel sem járn ak haza. A gátakon dolgoz nak. Az iskolát bezárták, m inden gyerek otthon kószál. Gedi is otthon van. Ha nem kell valam it dolgoznia, átjön hozzánk. Vagy én m egyek át hozzájuk. A meggyfa alsó ágán ülünk és köpkö dünk. Az udvaron van három meggyfa. Nyáron is itt szoktunk ülni és köpködjük a m agokat az udvarra. A tyúkok hanyatt-hom lok rohannak m indenre. Egymás elől ragadják el, am i leesik. A kiköpött m agokat is bekapják. M indig éhesek, m indent bekapnak. 87
„Köveket kell nekik enni, hogy a zúzájukkal tudjanak em észteni”, azt m ondta anyám. M ár szeget is találtunk az egyik zúzájában. Be volt to kosodva. Gedivel szoktuk köpködni a magokat és kinevetjük a tyúkokat. De m ost m ég nem érik a meggy. M ost csak köpködünk. A takony kicsit gurul a svungtól a földön és felszedi a port. A hogy rátapad, le lassul. Kis szürke golyóként forog. A tyúkok rá vetik m agukat. Tolakszanak, ricsajoznak, nagy ribilliót csapnak. H a gilisztát találunk ásáskor, azt is bedobjuk nekik. Lóg ki a szerencsés cső réből, a többi pedig rohan utána. C sipkedik a csőréből kilógó gilisztát. Az tekergőzik kínjá ban. N evetünk. N agyon vicces. Még több gilisz tát keresünk. M eg hernyót, bogarat. A tyúkok m in d en t m egesznek. A konyhakertből felhord ju k nekik a pucércsigát. U natkozunk. És köz ben m egéhezünk. Húsvét után m ár sem m i sincs otthon. A son kát m ár m egettük. A kolbászt is. A kredenc üres, csak kenyér van benne. A nyánk úgy megy el reggel dolgozni, hogy azt mondja: „Egyetek, am it találtok.” De nem találunk sem m it. A spájzban a b ő dön alján van m ég zsír, a padláson m eg lekvár. Szilvalekvár. Abból m indig sok van. Nagy szil kékben tároljuk. Csom agolópapírral van a szája lekötve. Spárgával körben leszorítva. A spárga alatt hernyók lapulnak. Ha kinyitom , m indig kihull néhány. Eltaposom . Moly lenne belőlük. 88
A spárgát le kell szedni időnként, hogy kipucol ju k alóla a m olybábokat. Összenyom juk az uj junkkal, hogy megdögöljenek. Más semmi. M indig zsírt eszünk. Anyám este szalonnát süt a puliszkához. A kukoricát én őrlöm m eg a fészerben. Mi m áiénak m ondjuk. A lyukas bádoggal m erem ki a zsákból és beletöltöm a darálóba. De ilyenkor jobban m eghú zom a srófot. Hogy finom abb szemcsékre darál jon. A csirkéknek csak úgy nagyjából kell, hogy elaprózza a tárcsa. Anyám m indig türelm etlen. Kiabál velem, hogy m i tart ilyen sokáig. „M it játszol m indig? M ért nem csinálod gyor san, am it m ondok?”, kiabál. „M ár elforrt a víz. M ost kezdhetem m egint forralni”, m ondja. Vizet tölt a lábosba. Sót dob m ég hozzá és belekeveri a kását. A szalonnát m ár m egsütötte hozzá. „Tegyetek rá lekvárt is”, m ondja. A kisszilkét odacsapja az asztalra. A nővérem lekvárt tesz. Én cukrot szeretnék, de azt nem szabad, m ert az drága. „Egy kis cukrot nem lehetne, ésnyám ...” m ondom . „Legyél csendben”, súgja a nővérem . Nem akarja, hogy m iattam kikapjon. „Ez van. Oszt n uku”, m ondja anyám. Sietve eszik. M ohón kanalazza a zsírban úszó puliszkát. Jól összekeveri. Ha m ár nem éhes, megnyugszik. És ha m egetette a Kicsit. A ddig ülök csendben. A nővérem m érgesen néz rám. 89
Pedig unjuk a kását, m eg a szalonnás zsírt. Unjuk a zsíros kenyeret. G edi m egm utatta, hogy ők cukorral szórják m eg a zsíros kenye ret. A m egkásásodott zsírt szétkenjük a kenyé ren. Csillog a teteje. A zután szórjuk rá a cukrot. A cukorszem ek beleragadnak a zsírba. Am íg vékony a réteg, felszívja a zsírt, és nem potyog le a cukor. Ha vastagabban szórjuk, akkor m ár vigyázni kell. Én jó vastagon m egszórom. Gedi utálja, m ert otthon náluk m indig ez van. De az ő apjának van m unkája. Nekik könnyű. Én egy nagy karéj kenyeret vágok. Vastagra kanyarítom a karéjt. Sok cukrot szórok rá a pléhdobozban tartott fakanállal. A kanalat nagybá tyám a fogságban faragta. A Kaukázusban. Vö rösfenyőből van. A zért hozta haza, m ert ilyen fát itt nem látni. A zóta itt tartják ebben a dobozban. Vigyázni kell rá. M egvernek, ha elszórom. M in dig félek, hogy kikapok valam iért. M ost biztos m egver anyám, ha észreveszi, hogy m ennyi cuk rot m egettem. „Elpocsékoltad a sok cukrot”, m ondja majd. „Azt hiszitek, hogy van szartig? Ennyi van csak itt a lelkemen körül. Te m eg idecsődíted a szom szédot is, oszt esztek szarásig?” ordít este. Pedig Gedi csak épp egy harapást kért, m ert megkíván ta. Unja és utálja, de m ost mégis megkívánta.
A ^legvert anyám . Kim egyek a hátsó kertbe. A zt m ondta, ássam fel, de azért se ásom . Ássa 90
fel a nővérem ! Leülök egy rönkre. Jön a m acs ka, dorom bol. H agyom , hogy közelebb jöjjön. D örgölődzik. A m ikor m ár elég közel ér, nagyot rúgok az oldalába. M inden dühöm beleadom a rúgásba. M érges vagyok, ezért nem sikerült. Túl nagyot ak artam a m acskába rúgni. A len dülettől m egcsúszott a talpam a sáros földön, és nem tu d tam a lábam belendíteni. A rúgás irányt tévesztett. C sak súrolta a m acskát, elcsú szott a girhes hasán. De ahhoz elég volt, hogy odébb repüljön. A kerítés mellé, a farakás tö vébe. A m acska gyorsan bebújt az ágak közé. M ost m ár gyanakszik. N em fog kijönni. Boszszant a kudarc. Próbálom kicsalogatni. H ívo gatom , igyekszem kedves lenni. De a hangom rem eg a dühtől. „Cicc, cicc! Cicukám, gyere ki”, m ondom neki. O ttó átbújik a kerítés résén. A m acska érzi, hogy valami nincs rendben. Ki se dugja a fejét. Nem fog kijönni, hiába hívoga tom . De nem hagyom abba. H ozni kéne neki v a lami ennivalót. Kenyérbelet, és abba szúrni egy gom bostűt. O ttó azt m ondta, hogy úgy kell. Az m egakad a gégéjében, és akkor megfullad. Mi úgy m ondjuk, hogy gigájában. De nincs nálam se gom bostű, se kenyér. M áskor m indig dugok az asztalnál a zsebembe, de m ost nem tettem. Keveset eszünk, anyám kim éri az ennivalót n e künk, m ert spórolnia kell. Ezért m indig éhes vagyok. Később m ég éhesebb leszek. De nem fogok ásni. Lesem a m acskát, hátha kibújik. Az 91
ásót készenlétbe tartom . Ha kidugja a fejét, levá gom az ásóval. „Elbasztad, látod”, m ondta Ottó, am ikor egyszer együtt próbáltuk elkapni a macskát. A szom szédból já rt át hozzájuk a sövény alatti lyukon. A szüleit bosszantotta. Együtt unatkoz tu n k Ottóval. M inket nem zavart a macska, de kitaláltuk, hogy akkor játsszunk m acskavadá szatot. „Elbasztad. M ost elbújik. A kurva anyád”, m ondja Ottó. „A te kurva anyádat”, válaszolom. „Lecsavarom a fejed”, m ondja. „Inkább csalogassuk vissza. Hozz valami e n nivalót neki.” „H ozok neki szalonnát”, m ondja. Az én anyám m egverne, én nem m ernék sza lonnát lopni. Hívogatjuk a macskát. „Cicc-cicc”, m ondjuk. De nem jö n elő. Terveket eszelünk ki az elpusztítására. Méreg lenne a legjobb. Vagy mégis gom bostű.
O t t ó m ár fojtott m eg m acskát, azt m ondja. H e gesztőkesztyűt kell húzni hozzá, m ert karmol. De nem sokáig. „Ha eltöröd a nyakát, akkor abbahagyja”, m ondja. „Egyébként m eg nem hinnéd, milyen erő van benne.” O ttónak az anyja m ondta, hogy pusztítsa el a kölyköket. 92
„M ár m egint lefialt a szuka, nem tu d u n k ennyi férget etetni. Tökítsétek el a háztól”, m ondta. Pe dig aranyos kiscicák voltak, O ttó meg akarta tar tani őket. De legalább egyet. A ztán összevesztek ezen az anyjával, aki m egverte O ttót, hogy ne szájaljon vele. „Én szartalak! Ne beszéljen így velem a sza rom !”, m ondta. A kkor O ttó felhúzta a hegesztőkesztyűt és m érgében m egfojtotta a macskakölyköket. De azt m ondta, szórakoztatóbb, ha újságpapírt k ö tü n k a m acska farkára és meggyújtjuk. Akkor úgy elszalad, hogy többé sose látjuk. „Ezt kipróbáljuk majd, ha nincs itthon az anyám ”, m ondta. Erre Gedi azt felelte, hogy az nagyon macerás. Inkább öntsük le benzinnel. Ha nem volna O ttóéknál benzin, akkor szóljunk, ő m ajd hoz egy üveggel. N áluk a kóterben tart az apja. A téeszből lopja. N álunk csak petró van. Anyám szokta vele a koszos m unkásruhát m os ni, am ikor apám éjszaka jön és hajnalban m ár indul vissza. P etrában dörzsöli, aztán kiakasztja a tornácra. Ebben m egegyeztünk. C sak rá kell dobni az égő gyufát, és ellobban a m acska szőre, m int am ikor az em ber elfújja a kalakánc bóbitá ját. És csak az üres csonk m arad a kezében. Úgy tű n ik el, m intha sose lett volna.
„SZ erbusz, Mesijás”, kiáltottak neki oda. Mesijás mosolyog és megemeli a koszos kalapját. 93
Valakitől kapta azt is. Mesijás m inden ruháját valaki m ár h o rdta a faluban. Ism erős róla vala h o n n an m inden darab. M indenki ad neki vala mit. Pedig sose kéregetett, csak állt a kapukban. A kár napokig. Este hazamegy, de kora hajnalban m ár m egint ott áll. Amíg ki nem jönnek és nem adnak neki valam it. Anyám sajnálja Mesijást. Avas szalonnát visz neki zsírpapírba. M áskor paszulyt, száraztésztát, zsizsikes borsót. Vászon zsákban döglött tyúkot. M ikor m i nélkülözhe tő. Mesijás napjában többször elm egy a kapunk előtt, am ikor a cigánytelepről felsétált a Rám pára m eg vissza. A R ám pán csak álldogál és hallgatja az em bereket. Mesijás nem dolgozik sehol. Néha felássa valakinek a kiskertjét. De annyira sovány és olyan gyenge, hogy a férfim unkát nem bírja. Kimeszeli az ólakat, ha kell. Azt m ég m eg tudja csinálni. Legtöbben a budit m eretik ki vele. Ha m ár kukóson állt benne a szar és visszacsap a le ve. Vagy nyáron, am ikor a nyüvek hem zsegnek benne. Ha tele a budi, a gazdák felmentek a Rám pá ra. O tt m indig álldogál valaki, akitől meg lehet kérdezni, nem látta-e Mesijást. Reggel meg este m egy busz. A falu szélét átszelő kövesúton napjá ban kétszer. Valójában aszfaltút. M ár csak hívják köves útnak, m ert régen m akadám kővel volt ki rakva. Kétoldalt hatalm as nyárfasor szegélyezi. A Rám pán a korcsm a előtt m indig van va laki. Néha egy fogat vagy egy stráf nyikorog el. Végigpöfög a kulákoktól elvett öreg Hoffer vagy 94
a Körm ös traktor. Télen egy-egy szán siklik el. A falun áthaladó országúton egy-egy teherautó prüszkölve lassít, felcsikorognak a fékek. A busz hoz reggel sokan kijönnek. N em utaznak sehová, csak m egnézik, hogy ki m egy aznap valahová. Meg hogy kik ülnek rajta. A pici ablakból fáradt, elgyötört szemek pislognak ki. Ö regek utaznak a gyerekeikhez. Kism am ák visznek babákat ki vizsgálásra. Betegek, akiket beutalt a körorvos a járási kórházba. C sak akkor szállnak buszra az em berek, ha baj van. Ha valamilyen hivatalos ügyet kell intézni. Felveszik a fekete ruhájukat. A fehér inget szorosan rágom bolják az ádám csutkájukra. Alázatosan kopognak párnázott ajtókon. Kezükben tartják a kalapjukat. A ken dő kacsutját az asszonyok szorosabbra húzzák. A bogot mi kacsutnak hívjuk. Az utazás sose jelent jót. A Rám pán m indent m eg lehetett tudni. A h í reket és a pletykákat. A kocsm ában m indig szól a Kossuth rádió. A plakátokat is a Rám pán ra gasztják ki. A faluzárlatról szóló értesítést szájés köröm fájás járvány idején. A hirdetm ényt a körözött Sági gyilkosról. A kocsm áros napköz b en az üzlet előtt állt. D élben a párttitkár meg a tanácselnök tér be hozzá, hogy tájékozódjon a közhangulatról. Hogy m it beszélnek az em berek. A téeszelnök később szokott a Hajnalvég felől erre m otorozni, ha m ár aludt egyet ebéd után. Siet a Túrra pecázni, de megáll egy-két fe lesre. Közben m egkérdezi a kocsm árost, hogy áll 95
az osztályharc. N em rég egyesítették a téeszeket. Tudni akarja, m it m ondanak az em berek a ter m elékenységről m eg a m unkaversenyről. Koráb ban az Acél volt a legerősebb téesz, abba m entek be a nagygazdák. A Vörös O któberbe és a Vörös Csillagba a szegények vitték be rossz földjeiket. A N épszabadság a régi m ajorsági területen gaz dálkodóké volt. A forradalom után egyesítették őket, így lett az Erdőhát téesz. A téeszelnök télen az elvtársakkal vadászik a Gróferdején. Nyáron pecázik. Induláskor a korcsm áros kikíséri a m o torhoz. Mesijás ilyenkor m ár ott guggol a korcsm a tövében. A nagyapám is M esijást szokta hív ni, am ikor gyepm ester kell, aki kim eri a budit. Évente egyszer-kétszer. Leginkább tavasszal, am ikor feljött a talajvíz. A Mesijást itt keresik az em berek a R ám pán, a korcsm a környékén. „M ár elm ent a Mesijás?”, kérdezik. Leginkább a kocsm árost faggatják, m e rt hogy neki hivatalból m indenkit figyelni kell. Az em berek tudják, hogy a kocsm áros besúgó. És ezt rendjén valónak tartják. De senki se m eri a szemébe m ondani. „Nem lehet csak úgy valaki kocsm áros”, m ondták belenyugvással, „m indennek ára van.” „Hogy az Isten húzza a faszára, hát honnan tudjam én aztat?” m ondja a kocsm áros ilyenkor felháborodva. „Oszt te m eg m inek keresed?”, az tán nevet. M ert ha Mesijásról van szó, m indenki nevet. 96
„H át te vagy itt”, m ondják neki. „Ki kén m erni egy budit”, teszik hozzá, hogy tudja a kocsm áros, m ert így egyszerűbb lesz je lentenie. írja csak bele a jelentésébe, ha nem sül ki a szeme, hogy lassan belefúlunk a szarba, ahogy a záptojásba a kiscsirke, am it az asszonyok a b u diba dobnak be. Akárcsak a döglött kiscsibét, amelyet m egnyom ott a kotlós. De a budiba végzi a csipásm acska is, amelyikből szuka lenne. Nagyapám fogja őket a farkuknál fogva, és a teraszlépcső cem enttel lesim ított éléhez csapja a fejüket. Néhányszor könnyen lendül a kis test, és alig hallhatóan puffan, m intha rongyot rázna ki az ember. Tom pán koppan a puha cicatarkó a szürke betonsarokhoz. A félrecsúszott szájból a pici fogsor hegyes tűi kilátszanak. A szem hé jak alatt nem forgolódik többet a szemgolyó. A hosszúkás pupilla sötét hasadéka kitágul. Az anyjuk még néhány napig nyávog a lép csőnél, dörgölőzik az elm enők lábához. Kajtat ott m indenfelé, ahol érezi a kölykei szagát. Leg inkább a lépcső éleinél toporog tanácstalanul. Ilyenkor nagyot rú gunk bele, ha arra m együnk, m ert sajnáljuk a macskát. „Hagyja m ár abba a nyávogást, m it panaszko dik itt”, m ondjuk, m ert szeretjük szerencsétlent. A döglött m acskakölyköt nagyapám bedobta a budiba. Az ülőkére vágott lyukra visszateszi a tetőt, amely sosem illeszkedik pontosan a ki koptatott deszkába. 97
Aztán előbb-utóbb szólni kell Mesijásnak. „Volna egy kis m unka, am i néked való feladat, te Mesijás.” És azzal ugratják, hogy esetleg még kincsre is lelhet, ha elég mélyre ás. Mesijás meg csak mosolyog. Áll még ott sokáig. M egkérde zi, hogy melyik gazdát keresse. Hol van a p o r ta, ahol várják. A ztán felmegy az Ófaluba, hogy m egalkudjanak.
Ü l ö k az árokparton és emlékeket találok ki. Nem tudok beszélni. M ostanában nincs hangom. Nem fáztam meg, csak nem tudok beszélni. Fek szem az ágyban és nézem a falat hetek óta. Nem beszélek anyámmal. Nem tudom , mi történt. Nem érzek sem m it. Nézem a vizet és emlékeket találok ki. Eszembe jut a nagyanyám , de nem emlékszem rá. Egyéves voltam, am ikor meghalt. M egpróbálom kitalálni a nagyanyám. Az arcát fényképen láttam . Mi úgy m ondjuk, fenkép. Szent A ndrás nap táján újholdkor hozott m a gával egy tiszta dam asztkendőt. Anyám m ásként nem hagyta, hogy nagyanyám felvegye a pólyát. Nagyanyám az ünneplő ruháját öltötte fel ezen a napon, am elyben m ajd el kell tem etni. Erre nagyon vigyázott. Rendszeresen kiterítette a ve tett ágy tetejére és elm agyarázta M álinak, m it hogyan csináljanak majd. Csak sátoros ünnepen viselte. A tisztaszobában tartotta. „Úgy im ádkozz, m intha holnap m eghalnál. És úgy dolgozz, m intha örökké élnél”, m ondogatta. 98
Készen állt a halálra. M inden este várta. A díszruháját, amelyet a koporsóban majd rá kell adni, m inden vasárnap leporolta, kisim ítot ta, szinte becézgette. Odakészítette a csizm át is, kibokszolta és kifényesítette. M ár hűvösek voltak a napok, az éjszakák meg hidegek. Nagyanyám azt m ondta, m ost az egy szer ne szóljanak bele, m it csinál. Soha többet nem kér mást. Ez az utolsó kívánsága. Tudja, hogy utálja a menye, m eg hogy koszosnak ta rt ja. De m ár nem sokáig él. Csak ezt az egyet kéri. M ost had d vigye ki a babát, csak úgy pucéran. A dam asztba fogja m ajd, bebugyolálja alaposan, nem lesz sem m i baja. De senkinek se szabad ki lesni utána, m ert az megvakul. Az efféle boszorkányságot se anyám, se apám nem szerette. De m ost nem szóltak. Elfogadták, hogy ez nagyanyám utolsó kívánsága. Egy hal dokló utolsó kívánsága. így aztán, ahogy anyám mesélte, „Nagyanyád kivitt, körbejárta a házat. Valami babonaságot csinált. De hogy mit, azt nem árulta el. A ztán m ár nem sokáig élt. Őszre m eg is halt. M án sose tudjuk meg. A ráolvasá sokat sem árulta el. Se a rontásokat, bár ígérte, hogy m egtanít rá. Ha valakire haragudott, arra ráböjtölt. Féltek tőle. Én is.” Nem tartották b o szorkánynak, de a faluban féltek Pop Maritól. M ert sose lehet tudni.
99
Ü g y évvel korábban, am ikor az öcsém még a szoba közepén mászott, am i egyben kony ha volt, anyám kim ent m egnézni, feljött-e m ár a csillag. A pénteki böjt akkor ér véget, am i kor feljön az esthajnalcsillag. A kkor kezdődik a szom bat. Anyám m egterítette az asztalt, a ke m ényített dam asztabroszt széthajtogatta. Szépen élére vasalta m indig. Friss szaga volt. Kútvíz meg napsütés szag. Az öcsém bem ászott az asztal alá. M ászni akkor m ár tudott. A mélyen leom ló dam aszt búvóhelyet adott neki. Az asztallábakat m erevítő keresztlécek között hintázott. Két ke resztléc kötött össze két-két lábat merevítővel. Szeretett ebbe a kuckóba elbújni. Ekkor m ég jó kedve volt. A hokedlikből építettünk neki kaput. A vasalópléddel letakartuk. O tt sokáig elvolt. A kkor csendben m aradt.
M
együnk Málival fel a faluba. Én hallgatok, Máli m eg folyton beszél. H arm inchét év van köztünk. A harm inchét csak magával osztható. Máli m indenkinek odakiabál, m inden portára beszól. Én fogom a kezét, ő fogja az enyémet. Számolom a lépésinket. Szégyellek vele m enni, m ert kinevetik. A m ásik kezében az ételhordó, viszünk nagyapám nak enni. M arad holnapra M álinak is, m ert ő nem szeret főzni. A haranglá bon értü n k túl, am ikor az utcán játszó fiúk közül az egyik u tánunk fut. Átugrik az árkon a járdá ra. Futtában pofon vág. A ztán gyorsan elszalad. 100
Máli késve kap észbe. A fiú m ár messze jár, am i kor utánakiabál. „Te piszok, a b rant egyen meg, mi bajod?”, ki áltja. „Szomorodj meg!” Fogom a fülem. Ég az arcom . A fülem tűzfor ró a szégyentől. „Büdös zsidó”, kiáltja vissza a fiú. „A b ű r hűljön rád!”, ordítja Máli. „A rák egye ki a szíved!” A fiú nincs egyedül. Ketten futnak utána. Felrohannak az üres foghíjportán. O tt tűnnek el az em berm agasságú gaz, a csalán és a gurdalyok közt. A nehéz bürökszárak m ég egy ideig inognak, m ajd m egint m ozdulatlanok. A szaguk émelyítő. A libák kóvályognak tőle. A legm o hóbbak megdöglenek. „Bizsi, bizsi, bizsi”, hívjuk, de akkor m ár nem hallgatnak senkire. Van, amelyik m egdöglik. A többség túléli. Máli még m indig károm kodik. „Isten húzzék a faszára”, m ondja. Nyelem a könnyem . Szégyellem a tehetetlen ségemet. A keserűség, m int a bürök szaga, ém e lyítő. Nem akarom , hogy anyám m egtudja. Nem akarom , hogy anyám sírjon. Csorog vissza a to r kom on a keserű lé.
N e m szoktuk kim ondani otthon, hogy zsidó. Apám sose ejti ki. Anyám se. Félnek ettől a szó tól. A zsidó szót nem lehet kim ondani. A nővé101
rém néha súgni szokta. A m ikor apám anyám m al beszél, m indig csak utal rá. Vagy csak egy nevet m ond. „Tudod, ő is az volt”, m ondja. „M iért, m ár nem az?”, ilyenkor ezt kérdezi anyám. Ettől apám m indig m érges lesz, és m in dig ugyanazt válaszolja. „Úgy értve, hogy m ár nem tartja”, ezt úgy m ondja, m intha nem volna sem m i jelentősége. M intha azt m ondaná: „Ma süt a nap.” De azt so sem m ondja, hogy m it nem tart. „Ja, vagy úgy”, m ondja anyám, aki ilyenkor butának tetteti magát. De anyám nem buta, csak szereti apám at bosszantani. Úgy szereti, hogy bosszantja. Apám m indig kijön a sodrából. Anyám m eg m utatja az ujja hegyét. „Itt mozog, itt m ozog”, és nevet. Egészen a sze m éhez közel, ahol m ár apám nem látja az ujjat, m ert túl közel van. Akkor csinálja ezt, am ikor jókedve van. M ostanában nincs jókedve. Máli m indig nagyon hangosan beszél. Szinte kiabál. „A Rám pán is hallani lehet a szádat”, m ondja apám , am ikor bejön a portára. „Oszt akkor, m i van”, m ondja Máli, ahogy a torkán kifér. A házban is úgy ordít, ahogy m eg szokta a mezőn. M unka közben a gyalogm unká sok kiabálnak, hogy hallják egym ást, m ert távol vannak egymástól. A gép zajong. Fúj a szél. Va lami zörgés m indig van. Ehhez szoknak hozzá
102
az em berek, és otthon is kiabálnak. A Rám pán is. Egym ást próbálják túlharsogni. M ire nagyapám ék házáig érünk, Máli m eg nyugszik, m ert jól kikiabálta magát. H am ar felfortyan, akkor veszekszik m indenkivel. Aztán ugyanilyen ham ar megnyugszik. Elneveti m a gát, aztán viccelődik. Ráncos az arca, a nap és szél sötétre cserzi. Sokan cigánynak gondolják. Ahol nem ism erik, elhúzódnak tőle. M álinak két foga van. Egy felül, ezt lehet látni, am ikor n e vet. A m ásik alul. Ezen rág. Olyan, m int a gye rek. Lehet vele kötözködni. Ő is szokott. Nem kell tisztelni, m int a felnőtteket. Úgy veszekszik velünk, m intha ő is gyerek volna. Bosszantjuk, incselkedünk vele. Szeret m inket. Ha m egsértő dik, akkor árulkodik ránk. „Máli, Máli”, m ondják neki, „hát ne állj le ve szekedni a pulyával!” Csak egy fejjel nagyobb nálunk. Kicsi m aradt. Az arca csupa ránc. A m ikor kom iszkodik velünk, nevet. Kicsi szemei elevenek és okosak. A nyel vétől m indenki fél, m ert rögvest visszavág. Éles eszű. Pedig az iskolában nem tudott m egtanulni se írni, se olvasni. A szeme körül a ráncok össze futnak. A szája körül is. A foghíjak m iatt beesett ajka és csupa ránc. Ettől m anószerű az arca. Nem szeret cipőben járni. A m int javul az idő, lerúgja a lábáról. A nevét nehézkezű írással tudja csak leírni. Kínlódva szótagol. Nem szeret olvas ni. Nem is szokott, csak ha muszáj. De m indenre
103
emlékszik, am i a faluban történt, vagy am it m e séltek neki. M indenkinek ism eri a családfáját. És hogy melyik nap mi történt, m it főzött, milyen ru h a volt rajta és kivel beszélt. És főként, hogy m iről beszéltek.
M álit Am ália M alvinnak hívják. Ezen m in d en ki nevet. M indenkinek elm ondja, ha nem is kér dezik. Szeret bem utatkozni. M indig hozzáteszi, hogy „Én B obonka lány vagyok”. Azért m ondja, hogy tudják, hogy még lány. Férfiaknak szokott bem utatkozni. Csak egyedül neki van két ke resztneve. Büszke a nevére, ahogy a családjára is. De m indenki csak Bolond M álinak hívja. Kétszer adták férjhez, m indkétszer próbahá zasságra. Először a szomszéd faluba. Nagy gaz dacsalád gyerekéhez, aki szintén hibás volt. Máli csak kicsit volt hibás. Alacsonyabb volt a többi eknél. Gyerek m aradt igazából. Komisz és köte kedő gyerek. „Régen a föld m iatt rokonok is összeházasod tak”, m ondja anyám. Ilyenkor születtek a hibá sak. A nyom orékok. M álinak kom m endáltak egy ilyen fiút. Egy hét m úlva egy éjjel hazaszö kött. Többé nem akart visszam enni. N em m o n d ta meg, m iért. M ásodszor az unokatestvéréhez adták, akit nem szeretett. „Öreg volt hozzám ”, m ondta. Kálm án egyke volt, nagygazdagyerek. Pedig a nagygazdák nem álltak szóba velünk. Ö rültek volna a házasságnak 104
nagyapám ék. De aztán m ár nem volt senkinek földje. M indegy volt. Máli így m aradt vénlány. De nem bánta. Kiabált, zengett tőle a ház. Vagy sírt, vagy nevetett. Ha sírt, m agát siratta. Ha jókedve volt, akkor a Tetves em ber énekét énekelte: Ó mely sokan vannak, akik háborgat nak engem et, én Istenem! Közben vakarózott. Anyám m al folyton kötözködött. „A kinek van ura m eg gyereke, az ne panasz kodjon”, m ondta. „Jó dolgukban csak panasz kodnak.” „Te el akarsz innen m enni? Hova? Oszt m i nek?” m ondja csúfolódva. R ájárta nagyapám pálinkásüvegére.A ttólm indig jó kedve lesz. Az arca kipirult. M indenkivel szóba állt, és ugratja vagy bosszantja a többieket. Sose fázik. Nem érti, hogy anyám nak mi baja. „Ha a segged tűvel piszkálnák, tán m ég annak se örülnél”, ezt m ondatja, am ikor anyám panasz kodik. M ert szerinte anyám urizál. Finnyás és kényeskedik. M indig m ást akar, m int am i van. M indennel elégedetlen. „A szar vásolja el a fogad”, m ondja anyámnak.
„Ha
nagy leszek, veszek egy puskát, és le fog lak lűni”, m ondom neki. Máli m eg nevet. Egyre m érgesebb vagyok. „Le foglak lűni, téged is, meg m indenkit”, kia bálom . „Engem is?”, kérdi a nővérem. 105
„Téged is”, m ondom . Ekkor a nővérem is kinevet. „Pulykakakas, pulykakakas”, csúfolódnak. Máli tele szájjal vihog, látom az ínyét. Közben fo lyik a nyála. Ettől hányingerem lesz. Rugdosom a lábszárát. De csak még jobban nevet. A nővé rem meg csúfol. Remegek a tehetetlenségtől. „Igenis, vegyétek tudom ásul, le foglak lűni ti teket! Kiviszlek a tem etőbe és eltemetlek. Akkor m ajd nem fogtok rajtam röhögni.” De ettől még jobban röhögnek. Remegek dühöm ben. Megfogom Máli kezét, karm olom . De csak nevet. Beleharapok a csuk lójába. „Az anyád picsája, te hülye”, m ondja.
„ N e m szabad soká aludni. Nem szabad ké sőn kelni. Mindig hamarabb kell ébredni, mint ahogy azt a test kívánja”, mondja apám. „Ebéd után lehet egy kicsit aludni. Hogy ki tisztuljon a fej.” „Az alvás a gonosz csapdája”, m ondja, „nem szabad soká ágyban m aradni. A nappal egyéként is arra való, hogy legyőzzük az éjszakát.” „A gyereket hat óra alvás után fel kell ébresz teni”, m ondja apám anyám nak. N éha anyám hagyja, hogy m ég egy órát aludjunk. „Ébredés után az első dolgotok”, ezt anyám m ondja, „hogy m egm ossátok az arcotokat.” „Az apa szava olyan, m int a meleg ruha. Aki 106
m agára ölti, azt megóvja”, mondja. „Csak a fáj dalom tól nem véd meg sem m i”, m ondja anyám. „Meg a csalódástól”, teszi még hozzá szom orúan. Alaposan m eg kell m osni a szemet és a kör nyékét. Aztán fel kell öltözni, ahogy szoktunk. Ü nnepen m inden ru h á n k tiszta legyen. Az alsó ru h a is. „Isten szeme m indent lát”, m ondja. M ire felkelek, anyám rég ébren van. Apámat ritkán látom. M ár elm ent. Ha m ég itthon van, az udvaron tesz-vesz. Elképzelem, hogy szom bat van. Ha szom bat van, az ablak előtt imádkozik. A nap m ár felkelt és besüt a konyha ablakán. Az ablakpárkányon aszparáguszok törékeny zöldje töri m eg a sivár kilátást. A konyhaszekrény te tején is van néhány cserép. Kicsit hasonlítanak a fenyőfa ágaira. Csak az apró tűlevelek ritkáb bak. Tél végén néhol piros golyók jelennek meg rajtuk. Fényesek és feszesek, m int a gyöngy. Ha m ár m indennel m egvagyunk, feltesszük a sapkát, a kalapot, és kelet felé fordulva elm ond ju k a reggeli imát. „Ha zsidók volnánk, nem kéne levenned a sapkád”, m ondja anyám, ha néha a fejemen felejtem. Nem csúfol. Anyám azt m ondja, am it otth o n tanult: „Aki ételt italt adott, annak neve legyen ál dott.” A m ikor végeztünk, apánk m indig ugyanazo kat a szavakat ismétli. „Sose feledjétek: az im a m indennek az alapja. 107
Az ima tartja fenn a világot. Nélküle se a dolgok, se az em berek nem m aradhatnának fenn. M in den Isten kezében van, az istenfélelm et kivéve. Ezt véssétek az eszetekbe.” Aztán apám indul az ólba, hogy kiganézza a tehenet. A tehén és a ló, az férfim unka. A tö b bi a nőké. Meg a gyerekeké. Főként az apróm ar ha, a szárnyasok gondozása. Az asszonyok dol ga a ház és a környéke. Az asztalon lévő ételre anyám m ondja az áldást. „Semmi sem a m ienk, m indenért köszönettel tartozunk”, magyarázza, m iért is kell hálát adni és áldást m ondani. „Hála Istennek, ennek a napnak is vége”, m ondja este. Ölbe tett kézzel, fáradtan ül az asztalnál. A Kicsi m ár alszik. A szoba sötét. A plattban pislákol a tűz. A szellőzőn keresztül m egvilágítja a szobát. A láng m ozog a falon. Azt képzelem, hogy így történt. Ebben a sötétben ül anyám. Aztán a bal kezét lassan felemeli. Azzal bontja ki a kendőjén a csom ót. Hosszan babrál vele, de nem emeli fel a másikat. Az elerőtlened ett keze saját súlyával húzza le a hajáról a ken dőt. A m ikor sikerül, fáradtan hullik le a karja. A ztán így lóg ott a gazdátlan kéz a hokedli m el lett sokáig.
A p á m este ül az asztalnál. M ostanában olvas. Technikum ba iratkozott be levelezőn. A ta n könyveket olvassa. G épekről van benne szó, 108
m egnéztem a képeket. Vetőgépek, ekék, ele vátorok, palántázók. Van egy külön könyve az átem előrendszerekről. Vízátemelők. Szivattyúk, amelyekben, ennyit értettem m eg belőle, fon tos a vákuum . Nem tudom , mi a vákuum . Este m egkérdem apámat. „M it jelent az, hogy vákuum ?” Apám ráncolja a hom lokát, a kezében ég a ci garettája. Nem néz rám . A füst kavarog, örvény lik, m indenféle alakzatokat rajzol ki. A m ikor a férfiak beszélgetnek az asztalnál, ha vendégek vannak nálunk, vagy m i m együnk el valahová, szeretem nézni a füstöt. Az asszonyok az ágya kon ülnek, valam it m indig dolgoznak. Jár a ke zük. Varrnak, foltoznak, fonnak. Közben pletykálkodnak. A férfiak a szoba közepén, a csupasz villanykörte alatti asztalon könyökölnek, nyikorgatják a székeket. Pálinkáznak és egyre h a n gosabban beszélgetnek. M indegyik dohányzik és szívja a fogát. De én szeretem nézni a füstöt. M ost is azt figyelem, közben lesve néha apám arcára pillantok. „Sem m i”, m ondja. „M it tetszett m ondani?”, kérdem , m ert nem vagyok benne biztos, nekem m ondta-e. „Sem m i”, ismétli meg. „M i sem m i?” kérdezem megint. „H át a vákuum . Az a sem m i”, m ondja. „H ogyhogy sem m i?” ám ulok el. „Hát úgy, hogy sem m i. Nincs ott sem m i. Ér ted: sehun sem m i, csak a szar füstöl”, m ondja. 109
Aztán elfordul, hogy hagyjam békén, m ert ő m ost tanul. Eloldalgok. Vissza a fásláda mellé, a platt elé. De nem sokára m ár alszik is a könyv re borulva. Játszom tovább a kukoricacsutkákkal a földön. Tornyot építek.
M indig
m együnk valahová anyámm al. Nem tud otthon m aradni. Nyugtalan. Fogja a kezem és húz maga után. Szeretném, ha felvenne, m ert nem bírok gyalogolni. Nem tudok olyan gyorsan m enni, m int anyám. Kullogok utána. Lem ara dok. Aztán megfogja a kezem és ráncigái m agá val. Hogy ne unatkozzam , m egszám olom a lé péseim et. Ha m együnk, leggyakrabban a nagy apám ékhoz m együnk vagy onnan jövünk haza. M indig ezen az egyetlen utcán haladunk, amely a harangláb után hajlik a Hajnalvég felé, aztán tovább nyílegyenesen a tem plom térig. Csak az után görbül élesen bal felé. A rra van kelet, o n nan érkezik reggelente a nap. Kijövünk az udvarunkról, betesszük m agunk m ögött a rossz kisajtót. Egy görbe dró t tartja a kapufélfához akasztva. Nyikorog, csikorog az alja, ahogy csúszik a betonon. A Cigány kutyát anyám a lábával visszarúgja. Finom an, hogy ne fájjon neki. „Na, coki te! M ensz vissza!”, m ondja. A kutya repül másfél m étert. Nyekken egyet, de azonnal felugrik. Lohol vissza a kisajtóhoz. A kkorra m ár be van csukva. N em tud kijönni. A drót m ögött 110
elkísér bennünket a szom széd kerítésig. O nnan nyüszít utánunk. Mi továbbm együnk. Még h á rom ház, és m ár a Köves úton vagyunk. A Bi valyfürdő mélyen fekszik. Az utcánk egy gödör ben van. A Kövesútra lépcső vezet fel. Á tm együnk a Rám pára. Nem jön semmi. H ébekorba jár erre valami. A Rám pán m indig állnak néhányan. Beszélgetnek. Anyám csak odabiccent a fejével, és m együnk is tovább az Ófaluba. A járdát nem rég öntötték. Azóta nem kell a sárban caplatni, m int annak előtte. Anyám szégyelli, hogy a Cigánysoron lakunk. A korcs m a előtt álló férfiak sziszegnek anyám után. Anyám fiatal. „Ne foglalkozz velük”, mondja. „Parasztok. Mi nem vagyunk parasztok. Azért csinálják, m ert unatkoznak. Egész életükben unatkoznak. Pedig okos em ber sose unatkozik. A nagyapád Jutáson volt kiképző, az ilyenek úgy féltek tőle, m int a tűztől. A karpaszom ántosokat képezte ki. Tisztelték, m ert volt benne tartás. Mi sose voltunk parasz tok”, mondja. Hallgat, gondolkodva lépked. „Engem is csúfoltak, am ikor kicsi voltam . Meg is vertek, m ert kaptam egy biciklit nagyapádtól negyvennégyben. Ötéves voltam. Jutásról hozta. Gyerekbicikli volt, és irigykedtek m iatta. Gyö nyörű volt. Nagyon szerettem . Egyszer aztán találtunk az ülés alatt egy cédulát: »Sternberg Évike, Pápa, Esterházy utca 25.« Az övé lehetett. A D arabánt-gyerekek elvették és összetörték”, m ondja. 111
„M ér vették el?”, kérdem , hogy kérdezzek va lam it. Hogy beszélgessen még velem. De nem válaszol. Még egyszer m egkérdem , m ert a csend nem jó. Az félelmet szül. Körbeszaglássza az em bert, m int a kutya. Nincs hangja, nesztelenül ott te rem. M indig ott van a sarkában. Nem bánt. Su nyin hozzá dörgölőzik. Meglapul a közelében. De előbb eldönti, hogy tolvajjal van-e dolga. Ilyenkor várni kell, hogy előjöjjön a gazdája, és felriassza a csendet, amely addig a közeli fa alsó ágain gubbaszt. A hangra elrepül. A kutya meg a gazda háta m ögé kucorodik.
„ A parasztok utálják az urakat”, mondja, „de egymást is gyűlölik.” „Az Alecskák nem parasztok?” kérdem . „Sose voltak. Szlatináról jöttek. Mi nem va gyunk olyanok, m int ezek. Ha az egyik paraszt kihányja az ételt, a m ásik azonnal befalja, n e hogy kárba m enjen”, m ondja anyám. És köp egyet. Anyám nem tud igazából köpni. Köpni egyenesen kell. Hegyesen. Anyám csak a hány inger m iatt köpköd kényszeresen. M ert feljön a gyomra. Keserű a szája. A sav m arja. De nincs m it kiköpnie. A férfiak tudnak igazán köpni. Hegyeset, erőset. Sárga nyúlósat. Alig lehet leva karni, am ikor m egszárad. A bagótól lehet. „Ezek itt m ind parasztok, nem tu d n ak paza rolni. Ahogy álm odni se tudnak. Ha észreveszik, 112
hogy valamék pulya álmodik, azt addig nem hagyják aludni, amíg le nem szokik róla. A na gyok el szokták titkolni, de úgy is kiderül. Azt is addig gyötrik, amíg kifaszol. A nagyok titkolják. De a gyerekek még óvatlanul el is beszélik. A pa rasztok azonnal tudják, mi a dolguk. »A pulyát le kell erről szoktatni«, mondják. Aztán egyszer, amikor már nagyon fáradt, és hiába rázzák, nem tudják felkelteni, hoznak egy fekete macskát. Feketének kell lennie, az fon tos. A kölyökmacska a legjobb. Aztán a macskát szorosan belevarrják egy kicsi zsákba, hogy ne tudjon ficánkolni, és az alvó gyerek füle mellett agyonverik...” ,„Ez nem igaz, ugye?”, kérdem anyámtól. „De bizony, hogy igaz. És nem sietnek, lassan csinálják. Mert a parasztok mindent komótosan csinálnak. Egykedvűen. A fekete macskát is így verik agyon. Lassan, unott arccal. Kedvetlenül, ahogy dolgozni szoktak. Muszájságból. Mert nem szeretik az örömöt. A jól végzett munka örömét. Azt nem ismerik. Azt akarják, hogy a fáradt gyerek ne ébredjen fel, de hallja a macs ka szenvedését. Hogy átmenjen bele az állat ha lálfélelme.” „Kiverik az álmokat belőle, azt mondják. Körbeállják, és azzal a rövid cseresznyebottal, amelylyel a napraforgó bugájából verik ki a szemeket, azzal ütik agyon a macskát”, mondja. „Tényleg?”, kérdem hitetlenkedve. „Bizony. A bot végét egy szíjból készült hu 113
rok fűzi a csuklójukra. Az alvó arca ilyenkor megrándul, és ha elég komótosan verik agyon a macskát, egészen eltorzul. Innen tudják, hogy használni fog a tortúra. Ott állnak és figyelik a kicsi zsákot. A párnán ütik, halkan puffog. Vé konyka vércsíkok indulnak el belőle. A macska lába megrándul még néha. Akkor utoljára még mindenki akar ütni rajta egyet. Tolakszanak, lökdösődnek, ahogy máskor is szokták. Lesik a szerencsétlen állat végső rándulását. Mert egyedül a halálnak örülnek. Amikor a macska kiszenved, az alvó arca ki simul. »Na most megy ki belőle az álom«, suttogják egymásnak. »Hála Istennek.« Az anyák ekkor végre meg nyugszanak. Most m ár csak nem lesz baj a gye rekkel. Nem kell majd szégyenkezni miatta a fa lu előtt”, mondja anyám. A szeme sötét. Nem tudom, kit gyűlöl.
„E gyszer láttam én is”, mesélte Ottó. És soká ig azt hittem, hogy én is láttam. Ottó öccsével csinálták ezt végig, azt mondta. Ugyanúgy m e sélte el a fekete macska zsákbavarrását, ahogy az anyám. De ő továbbmondta. Arról beszélt, hogy mi történik akkor, amikor a macska megdöglik. Az izgalomtól a férfiaknak hugyozni kell, mire agyonverik a macskát. Az apák ekkor kimennek a ház elé hugyozni. 114
„Az izgalomtól megtelt a húgyhólyagjuk. A feszültségtől felállt nekik” m ondta Ottó. „Mi áll fel?” kérdem. „Hát vajon mi? A faszuk. Neked nem szo kott?”, mondja gúnyosan Ottó. „M indjárt az ajtó előtt megállnak, ilyenkor nem lépnek még csak oldalra se. Annyi idejük sincs. Örülnek, ha idő ben elő tudják venni. Szakaszosan hugyoznak ilyenkor a görcs miatt, mint a csődörök. Élvezik a megkönnyebbülést. Hallgatják saját hugyozásukat. A kezükben lévő szerszámukat lóbálják, hogy lássák a többiek is, akik m ár szállingóznak haza, hogy nekik milyen nagy van. Meg hogy mindenki lássa, ők bezzeg nem szoktak álm od ni, mint az asszonyok. Ök csak azt hiszik el, amit meg lehet fogni. „Ehunne, Gizi, ezt fogd meg!” „Ez az igazság, ezt kézbe lehet venni”, mondják az elmenők közül a kikapósabb természetűeknek. A Gizi meg nevet, mélyről jövő nevetéssel. „Na, de sógor, csak nem azzal a gilisztával di csekedik”, mondja válaszképpen. „A múltkor is egy ilyet találtam a hombárba. Hát nem bele esett a lisztbe a kukac. Csak nem a magáé vót?”, kérdezi, és a végén m ár fel is nevet, csiklandozó hangon, ahogy a kancák szokták. Az asszonyok után kilépő férfiak a szoknyák alá nyúlkálnak hátulról. „Kapd el a pináját”, biztatják egymást. Az asszonyok ilyenkor nagyot ugranak, és nem tudják befejezni a csúfolódást. Közben a ro 115
konság, a szomszédság lassan hazaszállingózik. Az apa megrázza a faszát, húzogatja rajta a m u tató- és bütyökujját, amelyekből hurkot képzett. Kirázza az utolsó cseppet is. Ezzel vége a szertar tásnak. Visszateszi a nadrágba, krákog, szívja az orrát, és nagyot köp a húgytócsába. És amikor m ár mindenki elment, befordul a házba. „így szokták elűzni az álmokat”, mondta Ottó. A zsákba varrt döglött macskának egész éjsza ka az ágy alatt kell maradni. Fölötte kell aludjon az, akiből kiűzték az álmot. Hajnalban az apa be nyúl az ágy alá a kihűlt, megmerevedett kis ba tyuért. Kiviszi és az ereszcsorgóban elássa. Tesz rá valamit nehezéknek. Egy nagy követ vagy egy féltéglát, hogy a kutyák ne kaparják ki, ha megér zik a dögszagot. Mert folyvást éhesek szerencsét lenek. A parasztok azért nem adnak nekik eleget, hogy mérgesebbek legyenek. Amikor már büdös a dög, el lehet venni felőle a nehezéket. Akiből ki akarják űzni az álmot, attól másnap nem kérdezik meg, hogy hallott-e valamit álmá ban. Csak annyit m ondanak neki, hogy valami büdös van az ereszcsorgóban. Nézze meg, mi lehet az. Aztán a gyerek többet nem beszél az ál mairól. De nem is álmodik többé. Az ilyen gye rekek tekintete néha minden ok nélkül sötétül el. A kezük egyszer csak megrándul. Ha macskát látnak, egyet rúgnak bele. „Vajon nem ezt csinálták velünk is?”, kérdem Ottót. 116
„Ml nem vagyunk parasztok”, mondja anyám. „Nektek szabad álmodni. Nekem mindig m ond játok el, mit álmodtatok. Az álmokból lehet ol vasni”, mondja. Hallgatjuk. A nővérem a csuhébabáját eteti cukrozott kukoricával. Az öcsém puliszkát kap szilvalekvárral. Anyám rakja a kiskanállal a szá jába. Én a csutkakatonákkal játszom a platt előtt. A fásládából szedem ki és két-háromfelé töröm őket. Ezek a közkatonák. A tiszteket hosszabbra hagyom, mert nekik illik nagyobbnak lenni. Kengyel nagyapámat képzelem m inden tiszt be. Csákó van a fején, a kezén fehér glaszékesztyű, az oldalán kard. Mindegyiknek kicsi hitlerbajsza van, ahogy a nagyapámnak. Ollóval vágja, kockaformára igazítja borotválkozás után m in dig, hogy elvágólagos legyen. A katonák így hív ják az egyenest. A kisollót csak erre a célra tartja a borotválkozó dobozában, amelyet a fogságban készített magának. Tőle tanultam a katonásdit. A közlegények rajvonalba sorakoznak fel, ahogy nagyapám mutatta. Négy raj egy szakasz. Ami kor apám bejön, megkérdi, hogy mit játszok. „Katonásdit”, mondom. „És ezek itt kik?”, kérdi. „Egy szakasz, hadnagy úrnak jelentem”, m on dom. Közben felpattanok és vigyázzba vágom magam, ahogy nagyapám mutatta. „Mell ki, has be, áll felvetve, a kéz a testvonal mellé lefeszítve a nadrágvarrás középvonalára simul. Értve vagyok?” mondja. 117
Nekem mackónadrágom van, annak csak be lül van varrása, de képzelek kívülre is. A fejemet büszkén vetem fel. „Vigyázz! Pihenj!”, vezényel nagyapám. „És most jelentsen, honvéd bajtárs!”, mondja. „Hogy sorakozott maga fel? Mi ez az ökörhúgyozás? Strici maga?”, ordítja magából kikelve. „A harmadik határvadász ezred második szakasza, jelentem alássan, törzsszászlós úr!”, és összecsapom a bokámat, amikor befejezem a mondandómat. Ezzel jelzem, hogy várom a kö vetkező parancsot. „Horthy Miklós katonája vagyok én, legszebb katonája...”, énekli, magához ölel és megcsókol. Apám nem szól. Magában morog. „A nagyapád hülyesége”, mondja.
N e m szabad inni a gémeskutak vizéből, m ond ják. Sanyi bátyám, a kisbíró többször is kidobol ta. De az öregek nem hiszik el. Ők továbbra is isszák. Pedig tényleg közel vannak a kutak a trá gyadombokhoz. Tavasszal az udvaron minden latyakos lesz meg penészes. A kút legfelső gyű rűjében áll a víz. A békák is belemásznak ilyen kor. Szinte csak bele kell hajolni, hogy merítsen az ember belőle. Ilyenkor kútostor se kell. Pedig a nyári kánikula idején több méter mélyen van a víz. Tilos belenéznünk, m ert egy nagy béka la kik benne, ránk les.
118
„Ha a kút vize fölé hajolunk, a béka kidobja a lasszóját és beránt”, mondja anyám. Minél nagyobbak leszünk, annál hitetlenebbül hallgatjuk. Félünk a kút közelébe menni. Fé lünk a békától. De izgat is bennünket. A kutakat minden nyáron ki kell tisztíttatni, m ert a futóhomok eltömíti a vízeret. Kotrás után nálunk is nagy kupac homok van a kút mellett. A kutas létrán megy le. Nagyon veszélyes m un ka. A homokkal játszunk egész nyáron. Mesze léskor anyám ebből szór a vödörbe és jól elke veri. Anyám rávesz bennünket, hogy szitáljuk át a homokot. Évekkel korábban belepottyantotta a jegygyűrűjét. Azóta szeretné megtalálni. „Akkor talán elmúlna a rontás”, mondja. „Milyen rontás?”, kérdem. „Hát amék rajtunk van”, mondja. Ilyenkor kihozzuk a rostát, ha anyám nem lát ja, a szitát is. És a nővéremmel átszitáljuk. A sze neslapáttal dobom a rostára a finom homokot, ő meg fakanállal kavarja, míg áthullnak az apró homokszemcsék. De a gyűrűt sose találjuk. Anyánk nem mondja meg, mikor történt, hiába faggatja a nővérem. „Pedig nem is a gyűrűsujjamon hordtam, m ert nagy volt”, mondja anyám. A nővérem nem hiszi el. Azt se hiszi el, hogy tényleg bele akar ugrani a kútba éjszakánként. „Szerintem ez nem igaz”, súgja. „Nem is volt neki gyűrűje.”
119
„Anyánk hazudik?” kérdem tőle. „Szokott”, sziszegi.
A nővérem nem hisz anyámnak. „Biztosan beledobta a kútba”, azt mondja. Vagy bele akart ugrani, és amikor apámmal du lakodtak, anyám kapaszkodott a kútostorba és akkor sodorta le az ujjáról. Ezen összeveszünk. Én nem hiszem el. A nő vérem undok béka. Azt is szokta mondani, hogy anyám az egészet csak kitalálta. Vagy apánk dobta bele mérgében. Mert minden férfi ilyen. A nővérem embert mond, m ert mi a férfiakat hívjuk így. De apám nem tenne ilyet. A nővérem csak gyűlöletből mondja. Aztán anyámnak lett másik gyűrűje, bár sose mondta, honnan. De én tudom, hogy Kengyel nagyapám adta neki. Egyszer elszólta magát. Egyébként is férfigyűrű. Anyám csak ritkán veszi fel, m ert nagy neki. Ha utazunk valahová, akkor. Hogy lássák, ő asszony. Nem valami rosszéletű. A férfiak akkor nem molesztálják. így szokta mondani. Nem tudom, mi az a molesztálás. „Nehogy azt higgyék má, hogy valami rosszéletű vagyok. Hogy csak pulyám van, uram meg nincsen.” A gyűrűt m inden évben keressük kotrás után. Apám hallgat ilyenkor. A homokot lelkesen szi táljuk. Nem vagyok ügyes, m ert összekeverem, amit már átszitáltam a szitálatlannal. A nővé120
rém inkább csak nézi. Hamar elunja. Nekem is elmegy a kedvem és lyukakat fúrok a finom ho mokba. Várfalakat, tornyokat és alagutakat kép zelek bele. Ekkor m ár csak a vak szerencsében bízom. Hátha véletlenül rábukkanok a gyűrűre, és megkapom az ígért ajándékot. Én vízipuskát szeretnék, a nővérem meg pöttyös szoknyát. De most inkább m indketten filctollra vágyunk. „Egyforma az m ind”, mondja apám. „Pénz csalás.” „Ennek gyönyörű színe van”, rimánkodunk. „Már mindenkinek van rajtunk kívül.” „Biztos a céllövöldében is lesz”, mondja. „Majd lövök nektek a vásárban.” A vándorárusoktól lehet venni. Vasat kell vin ni vagy pénzt. Ha kifogy belőlük a szín, kölnit kell tölteni bele és akkor megint fog a toll. „Becsapás”, morog apám. „Nem az”, mondja a nővérem. „Láttam az osztályban, akiknek m ár vettek a szülei. De ne künk sose vesznek semmit.” Sajnáljuk m agun kat. Szipogunk, sírdogálunk. A hom ok m ár nem is érdekel. „Ne csináljuk, ne szitáljuk tovább. Úgyse vesz nek soha semmit”, mondja a nővérem. „Akkor nem is fogunk semmit se kapni”, m ondom neki, m ert azt szeretném, ha folytat nánk a keresést. Szeretek a homokkal játszani. Meg unatkozom is. Ha abbahagyja a nővérem, én akkor is folytatom. „Nézd, milyen finom ez a homok”, mondom 121
a nővéremnek, hogy kedvet csináljak. „Honnan van a kútban ilyen finom homok? Hogy kerül vajon ide?”, kérdem. A nővérem nem tudja. Nem is érdekli. „Itt folyó folyt régen”, mondja apám. „Azért szikes ez a föld, m ert a falu és a cigánysor kö zött itt volt egy holtág.” Apám hóttágnak m ond ja. „A falut körülfolyta a folyó, a templom volt a sziget legmagasabb pontján. Azért települtek ide, m ert védve voltak a törököktől. Később el terelték a folyót, hogy még több szántóföld le gyen”, mondja. „Itt mocsár volt, még nem is olyan régen posvány. Azért mondják ezt Bivalyosnak, Bivalyfür dőnek, mert itt fürödették a bivalyokat a sárban. Azok szeretik a sarat, dagonyáztak benne. Meg a konda járt ide. A cigányok ezen túl kaptak he lyet a falu bírájától. Amikor a tanács úgy dön tött, hogy itt telkeket nyitnak, akkorra már el tűnt a pocsolya, m ert a kommunizmus le akarta győzni a mocsarat is. „Oszt mégis őt győzte le a mocsár”, mondja anyám. „A kommunizmus legyőzhetetlen. Az egyet len igazságos társadalom”, mondja apám. „Már hamarosan senkinek se kell dolgozni, m ert a gé pek mindent elvégeznek helyettünk.” „Oszt te ezt el is hiszed?”, gúnyolódik anyám. „Már hogy a nehezét”, pontosítja apám. „Akkor már itt van az a kommunizmus. Már akiknek nem kell dolgozni. Na, azoknak biztos 122
itt van. De akinek dolgozni kell, annak sose nem lesz itt”, mondja. És itt meg is fenekük a vita. Apámat nem veszik be a pártba, m ert össze veszett a pártemberekkel. Gusztival, akivel pedig együtt gyerekeskedtek, ahogy mondani szokta. „A föld alatt a régi folyómedrekben tovább folyik a víz. Az hordja a homokot be a kútba, az áramlás”, mondja apám, de nem tudja befejezni. „Meg a güzü”, incselkedik anyám. „A föld alatt nagy folyók vannak”, mondja apám, „amelyek házakat nyelnek el és sodornak magukkal.” „Ne fesd az ördögöt a falra, mondja. Ez a fiú m ár úgy be van szarva, hogy alig tud elaludni. A hülye boszorkánymesék egy zabszemet se le hetne a seggibe dugni. Ha nem tudsz jobbat, in kább hallgass.”
É g v e hagyja anyám a kislámpát, hogy ne fél jek. Kacsaformája van. Az égő foglalata a kacsa fejéből nő ki. M ostanában nem tudok elaludni. Az izzón drótvázra varrt szöveternyő van. Ró zsaszín az ernyő, a kacsa pedig szivárványos. Éj szaka a lámpa mellette rajzolok. Már mindenki alszik. „A lámpánál rajzolhatsz”, mondja. Szeretek éjszaka ébren lenni. De anyám nem hagyja. A tűzre nem tehetek, pedig a szoba hamar kihűl. Ég a kacsás lámpa az asztalon, én meg rajzolok. Megpróbálom lerajzolni a lámpát. Hatszínű szí 123
nes ceruzám van. Nagyon kell vigyázni rá, mert nem kapok újat. A tűzhöz nem szabad hozzá nyúlnom. Nem tehetek rá. Hamar kihűlt a platt. Fázni kezdek. Lerajzolom magunkat. Apámat messzebb és kicsiben. Nincs itthon. A nővé rem áll anyám mellett egyik oldalon. Én vagyok a legkisebb. Anyám hatalmas, nagy pocakja van, m ert még várja az öcsénket. A fák zöldek, a kis kertben m ár kibújtak a tulipánok. Kinn ülünk a ház előtt a lócán. Akkoriban néha kiültünk, m ert anyánknak fájt a lába. Kevesebbet m en tünk. Amikor anyánk az öcsémet várta, a nővérem sose jött velünk. Ha valahová mentünk, nem velünk együtt indult. Vagy előttünk ment, vagy mögöttünk. Úgy tett, m intha nem tartozna hoz zánk. Ha megyünk fel nagyapámhoz, ő átmegy a túloldali járdára. Messziről tart szemmel ben nünket. Anyám kérdezi tőle, miért csinálja ezt. „Most mindenki látja, hogy mit csináltatok”, mondja. „Mit csináltunk?”, kérdi anyám. A nővérem nem m ond semmit, csak anyám hasa felé bök. „Pulyát”, mondja. Apám nevet, de nem szól. Anyám elpirul. Nem válaszol. A nővérem durcás. „Olyan, mint a baszott róka”, mondja Máli. Mostanában mindig ilyen. Ezt nem tudom lerajzolni. 124
A nővérem összeszorítja a száját, nem vála szol. „Úgy áll a szád, m int a tyúk seggi”, csúfolja Máli. A nővérem szája legörbül. „Ne görbítsd m ár a szádat, csinálok én neked inkább egy görbét”, mondja Máli és röhög. Ezt a szófordulatot nagyon szereti. A görbe a szart jelenti. „Mert ami kijön az emberből, az sose egye nes”, szokták mondani. Mert semmi se tökéletes a világon. Egyedül szeretek lenni. De sose hagynak bé kén. Mi úgy mondjuk: békibe. Azért rajzolok éj szaka, amikor m ár mindenki alszik.
„ H o v a mensz te meg?”, kérdezi az egyik öreg ember.
„A folyón túlra. Segítek összegyűjteni a levá gott szénát”, mondom. De nem tudom, hogy szabad-e ezzel az emberrel beszélnem. Anyám nem m ondta meg. „Milyen folyón túl?”, firtatja tovább az öreg. „A Kidronon túl”, mondom. „Kidronon? Honnan veszed te ezt?” „Mi otthon Kidronnak hívjuk”, válaszolom. „Itt élsz te, ebben a faluban?” „Igen. Ide születtem”, mondom. Pedig a kór házban születtem. Akkor még új volt. Én vol tam a tizenhetedik. A tizenhetet nem lehet osztani. A nővérem megtanított számolni. Már 125
tudok szorozni meg osztani is. Apám mondta, hogy vannak olyan számok, amelyeket nem le het osztani. Nincs más osztójuk, csak egy meg önmaguk. Azóta minden számot megpróbálok felbontani. Azokat a számokat szeretem, ame lyeknek nincs osztójuk. Olyanok, m int mi eb ben a faluban. Kilógnak a többi közül. Mint az öt, a hét, a tizenegy. Már ismerem őket százig. Vagyis százegyig. Rájöttem, hogy a szorzás az igazándiból össze adás. Gyorsított összeadás. Szeretem a számo kat. Nehezen megy az osztás, ezért folyton gya koriok. Megyek az utcán és m ondom magam ban a szorzótáblát. Számokat adok össze, hogy ne gondolkodjak. Magamban mindig felbontom a számokat. így nem olyan unalmas kapálni, ku koricát fejteni, kihordani a ganéjt. Az unalmas m unkák sem unalmasak, ha közben fejben szá molok. A tizenhatot is szeretem, m ert az négy szer négy. Azt a legkönnyebb megjegyezni. Meg az ötször ötöt. A tizennyolc háromszor hat vagy kétszer kilenc. A tizenhetet azonban nem lehet osztani. Magányos szám. Oszthatatlan. „Az létezhetetlen. Még sosem láttalak”, m ond ja az öregember. Közben összehúzott szemöl dökkel fürkészi az arcom. Gyanakszik, hogy tán nem mondok igazat. A pulyák mindig hazudnak, de el is árulják magukat, m ert még nem tudnak hazudni. Ismerős vonásokat keres rajtam, hogy vajon kire hasonlíthatok. De látom rajta, nem talál fogódzót. 126
r
„A kórházban születtem”, m ondom. „De apám itt született. Itt élünk. Soha nem laktunk másutt.” „Láttál te m ár engem?” „Igen”, mondom. „De a felnőttek egyformák”. Főként az öregek. De ezt csak gondolom. Fe ketében vannak és ráncosak. És nincs foguk. „Hogy érted azt, hogy egyformák?” „Kiabálnak, hangosan veszekednek”, m on dom. „Kinek is vagy a fia?”, tudakolja a másik. M ondom az apám nevét, de az nem m ond ne kik semmit. „Ki a nagyapád?”, kérdik. „A sánta Bobonka”, m ondom, m ert így isme rik. „Tudom már. Akkor tudom már, ki az apád”, mondja az egyik öregember. „Améket a zsidó csinált, az a Bobonka?” kér di a másik. „Az a pletyka járta. Asszonybeszéd...”, m ond ja és a kezével legyint. „Mék Bobonkák ezek?”, kérdi. „A baglyos Bobonkák”, mondja. Mert a Bobonkákat Baglyosnak hívták. Ez volt a csúfne vük. De már senki se tudja, miért. „Apádat a zsidó csinálta egy csupor hártyát lan paszulyért...”, mondja és röhög. „Mi az a hártyátlan paszuly?”, kérdem. „Majd megtudod, ha nagy leszel”, mondja és röhögnek. 127
„Most nem tudhatom meg?” „Még korai lenne.” „Miért lenne korai?” „Nem kérdezel te túl sokat?” „Úgy tetszik gondolni?” mondom. „Szemtelenkedsz?” „Én?” kérdem. Már lendül a keze, hogy nya kon vágjon. De szaladni kezdek a folyó felé, amelyet mi Kidronnak hívunk.
A n y á m az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt. Közben beszél. Anyám emlékeket talál ki ne kem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. Hogy arra emlékezzek, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mesél. Nálunk az a mese, hogy elmúlt dolgokat újra elmondunk. Emlékszünk a rosszra, ami m ár elmúlt. Anyám elbeszélései közt van, ami megtörtént és van, ami nem. „Kicsi voltál. Nagyon kellett, hogy legyen ka csánk, a toll miatt is. Meg egyébként is. Akko riban a kacsatojást is megettük, m ert nem volt más. Az elhullajtott tollakat felszedtem a sárból és megmostam, hogy legyen dunnánk.” Ezekre a történetekre azért emlékszem, mert már többször elmesélte. Azóta emlékszem a ka csák történetére. A tizenegy kacsa történetére anyám emlékszik. Én arra emlékszem csak, am i re ő emlékszik. M inden emlékemből hiányzik valami, ha nem anyám mondja el. Mert ezeket az emlékeimet anyám találta ki. De minden em 128
lékemből hiányzik az anyám. Valójában tizenkét kacsa volt, de anyám története a tizenegyről szól, nem a tizenkettedikről. A tizenegy csak magával osztható. Önmagával meg eggyel. Anyám lesöpri a paszulyhéjat a szoknyájáról és mesél tovább. „A tizenkét kiskacsa hápogott a papírdoboz ban”, anyám így szokta mesélni. Reggel hozta meg. Tegnap kimostam az itatót, amelyet tavaly a vásáron vett anyám. Még telje sen új, nem is használtuk. A múlt évben a görény m inden kacsát megölt az ólban. Reggelre meg fojtotta őket. A nyakukon volt egy kis seb. Ott szívta ki a vérüket. Anyám nagyon sírt. A torku kat rágta át és kiszívta a vérük. Ahhoz m ár na gyok voltak, hogy elcipelje őket. A görény nem eszi meg a húst, csak kiszívja a vért. „Inkább enne meg egyet-kettőt”, mondja anyám. „Lepocsékolja az összest. A rák egye ki a bélit”, mondja és sír. Anyám hozta az ásót és elásta a kert végében a dögöket. „Majd szólok a cigányoknak. De a görény m i att azoknak se kell”, mondja. A földkupac tetejét megveregeti, aztán köp egyet rá. Ősszel hiány zott a kacsahús. Az itatót tegnap lemosta és kitette az udvarra, hogy a nap süsse. A napfény mindent megtisztít. Öt lyuk van rajta körben, ahol ihatnak belőle. Meg egy a tetején egy, ahol vizet töltünk bele. „Hadd szívja meg jól a nap őket, nehogy rájuk 129
jöjjön a rossznyavalya”, mondja anyám. Gyökér kefével kisúrolta, ahogy csak tudta. Anyám ujjai céklavörösek és vastagok. A kör mei repedezettek. Anyám ma kora hajnalban kelt. Mire felébredtem, m indent előkészített már. Ott volt az itató a napon, fenékkel felfor dítva, hogy jól kicsepegjen. A tyúkostól elhozta a kacsákat, már a múlt héten megbeszélte, hogy rendeljen tizenkét kacsát neki. „Tizenkettő egy tucat. Régen tucatban szá moltak m indent”, mondta apám. Anyám a do bozt feltette a biciklisaroglyára, a tyúkos segített odakötni. Az egyik Garda a tyúkos. Nála rakják le a kel tetőből hozott naposcsibéket. Fel kell iratkozni, ki hányat szeretne. Fizetni kell érte. A csirkét meg a kacsát régen kikeltette a kotlós. De a libát nem. De újabban m indent venni kell. A kotlósnak pucér lesz a hasa, hogy a bőre érjen a tojás hoz. A toll felfogná a meleget. A kotlósok ilyen kor a forróságtól megbolondulnak. Vakmerően védik a fészket. Csapkodnak és csípnek. Amíg hideg van, bent tartjuk a házban őket. Egy nagy rostával vannak letakarva. A kiskacsákat szeretném megsimogatni. Kis pihecsomók. Egy négyzet alakú kartondoboz ban vannak, amelynek az oldalán egyforintos nagyságú lyukak vannak. A barna hullámpapír ból nem minden korong esett ki a gyárban. Ha megnyomom az ujjam hegyével, ki tudom szed ni őket. Ezzel játszom, hogy kiszedem mind. Azt 130
képzelem, hogy pénz. Gyűjtöm a pénzt. Anyám nak akarom adni, hogy ne legyen szomorú. „Ne piszkáld a kacsát”, ripakodik rám. „Nem piszkálom, mindig odébb mennek. Csak a pénzt szedem ki”, mondom. A barna doboz jól össze van rakva. A tetejét nehéz levenni róla. Csak a felnőttek tudják. Az ujjamat bedugom a lyukon, ilyenkor a kacsák odébb totyognak. Ha elég sokáig várok, a bát rabbak odamerészkednek és rágni kezdik az ujj hegyemet. Puha a csőrük, körben kicsi pereme van. Recés. „Mondtam, hogy ne piszkáljad”, ismétli meg anyám mérgesen. Valami miatt mérges. Nem csináltam semmit, mégis mérges. Talán drágább volt a kacsa, mint ahogy előre megbeszélték. Vagy becsapták. Mindig becsapják. Hiába m ond ja utána, csak kinevetik. Talán azért mérges, mert beteg kacsát tettek közé, szopornyikásat, amelyik már meg is döglött, mire hazaért. Vagy kevesebbet kapott, m int amennyit kifizettettek vele. Vagy rosszul adott neki vissza a tyúkos. A férfiaknak mindig igazuk van, az asszonyo kat leordítják. Anyám meg egyébként is bekerült. „Te bekerült vagy, te hallgass!”, letorkollják. „Költsék patikára”, szokta anyám otthon m on dani.
„ N e k e d itt hallgass a neved”, mondja Máli is mindig. 131
„Neked hallgass a neved a családban.” Anyám otthon szokott sírni. Apámnak panaszkodik. „Te miért nem szólsz? Mért hagyod, hogy így beszéljenek velem?”, mondja és közben sír. Apám meg csak hallgat. Vagy védekezik. „Most mit csináljak? Mindig veszekedjek? Szard le, ha mondja”, de az arca keserű. Most is becsapták anyámat. Kiszámolta reggel a pénzét, meg elvitt még néhány forintot, hogy jövet a boltban vegyen egy tejfölt. De a tyúkos néhány forinttal többet kért, mint amikor fel iratkozott. Csak épp annyival kért többet, hogy ne jusson tejfölre. Pedig nagyon kellett volna a levesbe. Anyám mérges, m ert tudja, hogy nem igaz, amit a tyúkos mond. A tehetetlen dühtől otthon csapkod. Talán valakinek rosszul adott vissza, és most anyámtól vette el a különbözetet. „Nem akar ráfizetni, ezt meg lehet érteni”, mondja apám este. Ezen összevesznek, hogy miért kellene meg érteni. Mert aki csal, az csal, mondja anyám. Apám kijön a sodrából és azt mondja, hogy ak kor majd ő holnap elmegy a tyúkoshoz és leveri rajta. „Ne csináld a bajt”, mondja anyám, de fáj ne ki, hogy becsapták. Pedig m indenütt be szokták csapni: a boltban is, a táposnál is, a tanácson, a tejcsarnokban. M indenütt. Apámat is be szokták csapni és ő sem tud vé dekezni, amikor azt mondják, hogy nem tizen egy, hanem tizenkét forint harm inc fillér a táp. 132
„De hisz a múlt héten is tizenegy vót”, m ond ja. „Az akkor vót”, válaszol rá gőgösen a tápos, a tyúkos, a tejes vagy az irodisták. „De akkor most mitől lett drágább?”, próbál kozik apám, hogy megspórolja az egy forint har minc fillért, amit anyám számon fog rajta kérni. „Mert veled meg lehet csinálni”, szokta m on dani otthon anyám. Apám ilyenkor nem válaszol. Tudja, hogy anyámnak igaza van. Ahogy azt is tudja, hogy legközelebb is be fogják csapni. „Az isten vérvörös faszát”, mondja végül. Ezt akkor mondja, amikor tehetetlen. Ha csak dü hös, akkor nem mondja. Akkor üt. Anyám mást szokott mondani: „Az isten rogyassza rájuk az eget.” Anyám ilyenkor csapkod. Kézzel vagy fakanállal. Ami a keze ügyében van. Felmosóronggyal. Csak rit kán simogat meg. Ha jó kedve van.
„ N e piszkáld a kacsát”, mondja anyám. Pedig nem piszkálom, csak a puha, sárga pihécskéket szeretem megsimogatni. Szeretem a kiskacsákat. Teljesen friss még a pihéjük. Nincs toll a testükön. Szöszös sárga színük van. És olyan puha, mint a plüss. Nekem egy macim van. Valakitől kaptam. Majd biztosan vissza kell adnom. A macim hasán kicsit kiko pott a plüss. Szalmával van megtömve. A plüss 133
tapintása hasonlít a vakond szőrének tapintásá hoz. Onnan tudom, hogy egyszer találtam egy vakondot a kiskertben. A feketebársony bundá ján lefutott a vízcsepp. Nem szívta be. Nem lett vizes. Anélkül futott le, hogy nyomot hagyott volna rajta. Döglött volt már. Elástam, mert a vakondnak a föld alatt a helye. Közben a papírkorongokat m ind kipiszkál tam a helyükről. A lyukakon keresztül lestem a kacsákat. Megszámoltam őket. A doboz belül négy részre volt osztva. Mindegyik rekeszben három-három kacsa futkosott. „Azért, hogy erősebb legyen a doboz”, m ond ja a nővérem. „Egyébként összenyomódna a kö zepe, és kipurcanna, amit szállítanak bennük.” A rekeszekben spárgaszerű, hosszú faforgács van. Gyapotnak mondják. Abban téblábolnak, esetlenkednek. Néha valamelyik nekilát, hogy átrágja magát a gyapotszálak közt. Egy másik nekiiramodik, futni akar, de belegabalyodik a forgácsba és elhasal. M intha semmi sem tör tént volna, feltápászkodik és rohan tovább. A na gyobb kacsák, ha legyet látnak, hanyatt-homlok futnak utána. Megpróbálják elkapni. Méhek után is kapkodnak. Egy kiskacsánk így kapott el egy röptében egy méhet. Rögvest ledobta magát a földre. Látni lehetett, ahogy megdagad a nyaka. Kicsit még rángatózott a lába. Aztán kifeszült és megme revedett. Gyorsan döglött meg. A lábánál fogva vittem ki, lelógott a feje. A begye tele volt kásá 134
val. A trágyadombba temettem. Anyám m ond ta, hogy oda temessem. „Ne nyúlj a kacsákhoz, viszek moslékot a hí zónak. Mindjárt itt vagyok”, mondta. A veder mindig a konyha sarkában áll, a bejárati ajtó mellett. Oda gyűjtjük a moslékot. Mindig bü dös. A szélén rétegesen letapadt a zsír. A zápto jást is oda dobja anyám. A macska próbál néha kihalászni belőle valamit, amikor beszökik az udvarról. „Kácc, az anyád”, szólunk rá ilyenkor. Ak kor is mérges hangon, ha senki se mérges. Mert csak akkor ért a szóból. Anyám kiviszi a vedret. A nyári konyhában két serpenyő kását dob bele, ha nagyon híg a moslék. A hízók m ár ismerik a veder zörgését. Visítanak és az orrukkal töfködik az ólajtót. Várják anyámat.
A kacsákat nagyon
szeretem. Mi gacsinak mondjuk. Van egy gumikacsám. M inden gumi játék alján síp van. Ha összenyomom, az sípol. Kimegy belőle a levegő és behorpad. Ha a sípra teszem az ujjbegyem, akkor nem rugódik ki. Ha elveszem az ujjam, visszaugrik az eredeti formá jára. Amikor sípol, azt képzelhetem, hogy hápog. Pedig nem hápog, hanem sípol. A gumikacsám akkor sípol, amikor akarom. Ott marad, ahová teszem. De nem pihés, hanem csupasz. A színe sárga. A csőre narancssárgára van festve. A sze mét jelző fekete pont m ár félig lekopott. Nem lát 135
rendesen. Mindig elmondom neki, hogy mit kel lene látnia. Megígértem neki, ha kapok fekete fil cet, ha majd lő a céllövöldében apám, visszafes tem neki a szemét teljesen. Hogy újra jól lásson. De az igazi kacsák folyton mozognak. Nem úgy, mint a gumikacsa. A gyorsabbakat alig tu dom megfogni. Amikor anyám kimegy a mos lékkal, kiveszem az első kacsát. Szeretem a ka csákat. Mindegyiket nagyon szeretem. A gum i kacsám velem alszik az ágyban. Két markomba fogom és az arcomhoz emelem. A pihéje megsi mítja a bőröm. Jóleső érzés. Csiklandoz. Mosolygok. M ind egyik kapálódzik a lábával. A kis combocska erőtlenül rugdos. Sípoló hangot ad, amely még nem hasonlít a hápogásra. Leteszem a doboz mellé a kátránypapírra. A döngölt földet a konyha közepén fekete kátránypapír borítja. Olyan szurkosvászon, amit az építkezéseken szigetelésre használnak. M in denkinél ilyen van a konyhában. Az egyik olda la rücskös, a másik sima. Át van itatva a papír szurokkal. Állja a vizet és óvja a mázolt földet. A papírdoboz a szoba közepén, a kátránypapí ron van. A második kacsát is mellé helyezem. Majd a következőt is. Szép sorban egymás mellé. A harmadikat. A negyediket. És így to vább. Mindet az arcomhoz emelem. Meleg le helet csap a bőrömhöz. Sípolnak, kapálódznak. A gumikacsám sose kapálódzik. De azért ezeket is szeretem. Öt. Hat. Hét. Szépen m utatnak egy 136
más mellett. Nyolc. Kilenc. Fekszenek sorban. Jó kacsák. Tíz. Szót fogadnak. Tizenegy. Már csak egy van. Ez a leggyorsabb. Rohan a kezem elől. Már majdnem elfogom, amikor beszalad az ágy alá. A tizenkettedik elbújt. Tizenegy kacsa fek szik rendben egymás mellett. Ekkor ér vissza anyám. „Jól van”, mondom. Anyám is mindig ezt mondja. „Szép csendben ülj meg. Ne szaladgálj. Ülj a seggeden, hallod! Legyél csendben. Jól van, jó fiú voltál”, szokta mondani. Amíg neki dolgoz ni kell, én csendben ülök. Azt szereti, ha nincs velem baj. Ha szófogadó vagyok. Most a kacsák is szépen fekszenek egymás mellett. Nincs velük baj. „Jól van”, m ondom. Anyám belép a veder rel. Már üresen lóbálja. A háromsarkos ken dője menyecskésen hátrakötve. Szép az anyám. Most jókedvű. M indig jobb kedve lesz, ha ad enni az állatoknak. Hosszan nézi, amíg esznek. A malacok tolakszanak, egymást elnyomják a vályútól. Anyám mosolyog, lehajol és megva karja a fülüket. „Egyetek csak”, mondja. És a malacok szót fogadnak neki, m intha értenék. Szófogadók. Visítanak, habzsolnak. Anyám tudja, hogy kará csony előtt le fogjuk őket vágni. A süldők akkor ra m ár jó súlyban lesznek. „Ne legyél szófogadatlan”, mondja nekem. „Fogadjátok meg a szót”, mondja a nővéremnek 137
is. Ha eszem, annak mindig örül. Utána egy ki csit jobb kedve van. A tizenkettedik kacsa meglapult az ágy alatt. Be kell másznom. Anyám megáll az ajtóban. Hirtelen megmerevedik. Elejti a vödröt. Össze csapja a kezét. Nyöszörögve sír. „Micsináltál?”, kiáltja. „Moszt máj nem mozognak”, mondom. „Szó fogadók.” Tizenegy sárga szöszcsomó. A tizenegy sem mivel sem osztható. Csak önmagával. Meg eggyel.
A n y á m mesét mond. A nővérem félig m ár al szik. Az öcsém nyöszörög. Tele van a szoba a tej szagával. A kaka szagával. A szegénység szagá val. Csak az anya szagából van kevés. Nincs elég az anyából. Senkinek se jut elegendő. Nem lehet háromfelé osztani. Mert a három nem osztható semmivel, csak magával. Meg eggyel. Könyö rögtünk neki, hogy mondjon mesét. Már letette a Kicsit a gyerekágyba. Most leül az ágy szélére, megsimogat mindkettőnket. „Melyik mesét mondjam, a rőföt vagy a m u zsikát?”, kérdi. A homlokába hull a haja, az arca elgyötört. Távolba néz, pedig nincs ott semmi. Valahová a semmibe. Ilyenkor nem hallja, mit m ondunk neki. És nem is lát. „A rőföt”, mondom neki. „De a muzsika szebb”, válaszolja gépiesen. 138
Tekintete a szoba mélyébe vész, miközben ujjai tüskés hajamat birizgálják. „Akkor a muzsikát”, mondom, m ert mindig bedőlök neki. „De a rőf hosszabb”, válaszolja, mint az előbb, gépiesen. „Akkor a muzsikát, csak mondja m ár valame lyiket”, könyörgök. „De a rőf hosszabb”, ismétli meg egykedvűen. „Akkor a rőföt, csak egyszer mondja már el valaméket”, fortyanok fel. A nővérem m ár alszik. Ő nagyobb és tudja, hogy ennek semmi értel me. Én csak évekkel később látom be, amikor a fáradtságtól mese nélkül is elalszom. De most még várom, hogy elmondja. Rimánkodok, hogy mondja már el egyszer. Mindegy, hogy melyiket, vagy a rőföt, amelyik hosszabb, vagy a muzsikát, amelyik szebb. Leginkább m indkettőt szeretném hallani. De legalább az egyiket, hogy végre meg tudhassam a végét. De ilyen mese nincs. Anyám nem m ondhat ja el ezeket, még ha akarná se. Csak el akar fá rasztani. Fel akar bosszantani. Csupán elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot. A reménnyel akar becsapni, ahogy máskor is. Csak meg akar nyugtatni, m ert többre nem futja az erejéből. M int amikor elmondja mindig ugyanazt a ta lálós kérdést, amelyre régóta tudom a választ. „Elől megy az ice-fke, szórólapát a seggibe. Mi az?” „A hal”, vágom rá tüstént. És nevetünk. 139
A tizenegy kacsára nem emlékszem. Anyám elmondja újra. De én csak arra emlékszem, amit elmesél nekem. Én csak a csirkékre emlékszem. Amikor anyám kiscsirkéket vett. A nővéremmel játszottunk velük. A csirkék szabadon futkostak a konyhában, ahol fűtöttünk még a csípős hideg miatt. Rohangáltak a ház földjén. Anyám bent a házban kiengedi őket a dobozból. A szurkos vászonra szórja le nekik az ételt. Finomra da rált kukoricakását áztattunk be. Azt csipegetik. Tyúkhúrt szedünk és kalakánc levelet. A csirkék cikáztak összevissza. Óvatosan kell lépkedni kö zöttük. Anyám kimegy és én sietek utána. „Ésnyám, ésnyám”, kiáltom és szaladok utána. Az ünneplő fekete-fehér lakkcipőm viselem. Tavasz volt. Valamilyen ünnepre készültünk, m entünk a kultúrházba. A felszabadulást ün nepeltük. Huszonhárom évvel ezelőtt ért véget a háború. Akkor még csak az anyám élt meg az apám. ó k emlékeznek rá. Kengyel nagyapám az oroszok ellen harcolt. Aztán az oroszok elvitték, és öt évig a Kaukázusban üdült, ahogy m onda ni szokta. Nagyapám mindig a háborúról meg a fogságról mesél. Bobonka nagyapám is a há borúról szokott beszélni, csak ő az első háború ról. Ott sántult le. Az olasz fronton, Isonzónál. Huszonhárom év nagy idő. A huszonhárom csak magával osztható. „Ésnyám, várjon meg”, futok ki az udvarra. A lábamnál alászalad egy csirke. Rálépek a fe jére. Érzem, hogy valami van a talpam alatt. Lá 140
tóm, hogy a csirkének kiugrott a szeme. A csirke felpattan és imbolyogva elrohan. Vakon rohan, nekimegy az asztal lábának. A tyúkok is futnak egy ideig, amikor levágjuk őket. Sírva rohanok anyám után. Tavasz szaga van. A föld szaga és a víz szaga keveredik a penészes udvar émelyítő szagával. Kétségbe vagyok esve. Látom a szurkos vásznon guruló szemgolyót. Kis golyócska. Sírok. Nem tud megnyugtatni anyám. Ülök a penészes udvar földjén. Átázik a fenekem alatt a ruhám. Állandóan a csirke szemét látom. Apám jut eszembe, aki a húslevesből kihalássza a csirkefejet. A koponyából hangos szürcsögéssel szippantja ki a szemet. Rátapasztja a száját és hallom, ahogy kicuppan az üregéből. Anyám néha kimegy ilyenkor hányni. A nővérem u n dorodva félrenéz. Apám ezután késsel roppantja ketté a koponyát középen és kiszippantja az agy velőt is. Apám szája m ohón szürcsöl. A penészes udvaron sírok. M intha bepisiltem volna. Anyám közben bemegy és eltünteti a csir két. Bedobja a budiba. Nem merek odanézni.
Juszti mamát rendszeresen meglátogatjuk. Az anyai nagyapám anyja. A Harbulák juhászok voltak, régen Munkács fölött laktak. Mindig Szlatináról beszél. Kilencvenhét éves múlt épp. A kilencvenhetet nem lehet osztani, az csak m a gával osztható. A faluban ő a legidősebb. A leg kisebb fiánál lakik, egy külön házrészben. Egy 141
ágy fér be, mellette éjjeliszekrény, egy karosláda, benne ruhák. Oda ülünk mindig. Nem szabad felállni. „A térdeket összezárni, a derekat kihúzni”, mondja nagyapám a kiképző hangján. Most minket képez ki. „A lányoknak különösen fontos összezárni a térdüket”, mondja anyám. „Az a szemérem és a jólneveltség jele. Ahogy az is, hogy csak akkor beszélsz, ha kérdeznek. És csendben kell lenni.” „Jól viselkedjetek”, mondja m inden látogatás előtt anyám. „Ha valamivel kínálnak, azt kell mondani: »Köszönjük szépen, nem kérünk«. Megértettétek?” „Meg”, mondjuk. Juszti mama dereka alatt párnák vannak. Szinte ül. A fején fekete főkötő. Ritkán kel fel. „Kilencvenhét éves vagyok”, mondogatja. „Eleget dolgoztam. Most már pihenhetek.” A leg öregebb a faluban. Még Ferenc Jóska fiatal em ber volt, amikor született. Juszti mama odaállít bennünket az ágya mellé. Fejünkre teszi a kezét és megsimogat. Nem kedves, nem esik jól a simogatása. Büdös az ágya, m ert bepisil. Érzem az áporodott szagot. Az öregeknek öregszaguk van. Néha megpuszil bennünket. Büdös a szája. Száraz cserepes az ajka. Ha jó kedvében van, hátranyúl és a feje alól pasztillacukros zacskót húz elő. Ezt szopogatja, mert szárad a szája. Néha savanyúcukrot vesz elő. De inkább a pasztillát. Van fehér, sárga és 142
rózsaszín. A rózsaszín a legfinomabb. A nővé rem a sárgát szereti. „Köszönjük szépen, de nem kérünk”, m ond juk, ahogy anyánk tanította. És közben anyánk ra nézünk. Elégedett. Nem ad engedélyt. „Vegyétek csak el, mást nem tudok adni”, mondja Juszti mama. Anyánk nem tiltja meg. Sután átvesszük. Azonnal be kell kapni, m ert ha eltesszük, az utcán anyám azt mondja, hogy dobjátok el. Ha bekapjuk, nem mondja, hogy köpjétek ki. Juszti mama tényleg nagyon koszos. Nem megy ki bu dira. A bilire se szeret ráülni. Inkább maga alá engedi. „Jobb, ha eldobjátok”, szokta mondani anyánk. „Még a végén elkaptok valamit.” Anyánk finnyás és fél a kosztól. Otthon állandóan takarítottak. Neki apánk családja is koszos. A parasztokat nem zavarja a kosz. Anyánk szerint szeretik is. Apánk azt szokta mondani, hogy ahol a büdös, ott a meleg. Soha nem akar szellőztetni. Anyánk reggel mindig sarkig tárja az ablakokat. Vacogva kelünk ki az ágyból. A hideg föld süti a talpunkat. Anyánk ilyenkor kedves. Reggel még jókedvű. „Ne hasonlítsatok apátokra. Mars a lavórhoz! Mosakodás! Gyorsan, egy-kettő! Aztán ren desen! Nem csak macskamosdás!”, mondja és nevet. De Juszti mamánál mindig büdös van. Öregszag és húgyszag.
143
Jegyszer Juszti mama vigyázott rám, mert a m e nyének, Annusnak aznap a tanácsirodára kellett mennie. Akkor mesélt a Harbulákról. Leány ko rában két faluval odébb lakott. A dédapám hozta ide. „A Harbulák juhászok voltak. Bérelték a le gelőt. Ezért csak egy-két évig laktak egy helyen. Mindig vándoroltak. Akkoriban itt lehetett le gelőt venni, m ert a birtokot a harmincas évek végén kiárusították. Az én nagyszüleim ruténok voltak”, mondja. „Még Szlatinán éltek. Onnan jöttek le. Valahonnan Munkács mellől.” „Akkor mi is ruténok vagyunk?” kérdem. „Azok”, válaszolja. Este anyámat is megkérdem. De ő mást mond. „Nem, mi nem vagyunk ruténok. A Jusz ti mama nagyszülei voltak azok”, mondja. „Mi magyarok vagyunk, azt kell mondani. Mert azok is vagyunk.” „Tetszik nekem mesélni a ruténokról?”, kér dem anyámat. „Annyit tudok, amennyit hallottam. Szlati nán ruténok éltek meg németek. Fenn a hegyek közt. Télen volt egy kis favágás. De a ruténok alig kaptak munkát, inkább a németek. A lányok Munkácsra jártak szolgálatra, a férfiaknak néha építkezéseken adódott munka. Nyáron csak az erdőt járták, gyűjtögettek. Ezért aztán lejöttek az alföldre részesbe aratni. Meg kubikolni, amikor Széchenyi gróf elindította a folyószabályozást, így aztán idővel itt maradtak. De a magyarok 144
nem szerették a ruténokat. Juszti mama azt mondta, hogy az anyja sose beszélt előtte ruté nul, hogy neki jobb legyen. Az anyját az iskolá ban addig piszkolták, amíg nem m ondta, hogy ő magyar. Nem akarta megtanulni a Himnuszt. A Miatyánkot haláláig ószlávul mondta. »Az én Istenem nem tud magyarul«, úgy tar totta. Makacs volt szépanyád. Juszti is ilyen kutyamakacs. De a makacsok sokáig élnek, m ert nem tudnak meghalni se. Juszti egész életében úgy ment, mint a golyó. Mostanra fáradt el. Sose volt beteg. Az ilyeneket le kell lőni, azt mondják. Meg a ruténok szívósak, mint a lovaik. A hucul lovak”, mondja anyám.
Ma egész nap vártuk a Messiást. Apám a korcs mában volt. Azt mondta, hogy ő inkább ott várja. Mi csak legyünk nyugodtak. Ha jön a Messiás, a Rámpán biztos meg fog állni. Ott mindenki megáll. „A Messiásnak is a kocsmában kell érdeklőd nie”, tette még hozzá. De ezt már kapatosan mondta. „Kicsit pityókás vagyok”, de alig találta meg a kiskapu kallantyúját, hogy kimenjen rajta. Va lahol m ár névnapoztak. Már tegnap is vártuk haza. Vártuk, m int a Mes siást. Este anyám meggyújtotta a gyertyákat. A láng fölé hajolt és behunyta a szemét. A lyukat 145
figyeltem a kardigánja könyökén, amely be van stoppolva. Az ünneplő fejkendőjét vette fel. Arca elé tartja a kezét. A gyertya lángja táncol. A falra árnyékok ve tülnek. A mennyezetéről lelógó villanydrót végén bakelitfoglalat van. Ez tartja a karimát, a zomán cozott, alul fehér, felül fekete lámpakarimát. A vil lanykarima szélén legyek futkosnak körbe-körbe. Egyre gyorsabban keringnek. Néha megállnak. Mindig ezt figyelem, amíg a nagyok beszélgetnek. Nem értem, hogy miről beszélnek. Apám ilyen kor egyre hangosabban mondja. A végén már ki abál. Közben pálinkával koccintanak. Nem értem a legyeket, miért szaladnak körbe-körbe. Apám mostanában nem jár haza. A kocsmá ban van. Néha éjszaka sem alszik itthon. Anyám azt mondja, hogy elment, keresi a Messiást. Majd hazajönnek. „Miért keresi? Miért nem itthon várja ve lünk?”, kérdem anyámtól. „Azt hiszi, lehet siettetni”, mondja. Aztán másra tereli a beszédet. „Segíts. Tegyük tisztába a Kicsit”, mondja. „Ha megtalálja, akkor majd hazajön?” kér dem. „Haza, hogy az Isten rogyassza rá az eget.”
„ A tijkéket nem tejetem” mondja Mesijás. Nem szereti a csirkéket, m ert bántják egymást. Mesijás nem szereti, ha veszekednek. De m oso 146
lyogva elviseli, ha csúfolják. Csak mosolyog, és nem szól semmit. Ha valakit bántanak, akkor elszomorodik. Csendben eloldalog. Odébbáll. Visszamegy a cigánysorra. Azt mondja, hogy az emberek csípik-marják egymást, ő nem érti, miért csinálják. Mesijást senki sem bántja. Ha néha valaki rákiabál, Me sijás elsírja magát. Megvédik ilyenkor és az ellen fordulnak, aki Mesijást bántja. „Akkor tán nyaljátok ki a seggét is”, mondja sértetten, akire rászólnak. Mert az emberek nem viselkednek úgy, mint az állatok. A csirkék, ha észreveszik, hogy vala melyik különbözik, azt kikezdik. Üldözik egyik helyről a másikra. A tollait kitépkedik. Aztán védtelen lesz a bőr és seb támad rajta. Akkor azonnal csipkedni kezdik. A pici sebet még meg lehet gyógyítani faha muval, de ha már nagy, akkor el kell különíteni a többitől, amíg meg nem gyógyul. A legveszé lyesebb a farnál lévő sérülés. Ha lágy részen keletkezik seb, reggelre kihúz ták a beleket, a szívet, a májat. Mindent. Láttam. Sehol se volt nyoma a belsőségnek. M indent fel faltak. Csak az üreg maradt. Még vércseppek se voltak. Az égvilágon semmi. Utána sokáig nem ettem tyúkhúst.
K ánikulában sokkal kellemetlenebb az anyám szaga. Már megint érzem, hogy milyen büdös. 147
Ilyenkor mindig büdös, és sokkal idegesebb is. Anyám elküld a boltba. Ideges és csapkod. Nincs itthon vatta. „Menj el a boltba és hoz vattát”, mondja. „De siess! Ne tátsd a szád!” Nem árulja el, hogy miért, de tudom. Akkor is tudtam, amikor a nővérem még nem menst ruált. A véres vattákat mindig láttam a budiban. So káig nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Anyám kedve úgy változik, ahogy a hold. Péntek este, amíg a csillagot várjuk, hogy fel keljen, megfigyeljük a holdat. „Szent Péter hegedül benne”, azt mondják. Nem látom. Anyám jut eszembe. A fényről a vér.
iV Iár tudok olvasni, de még nem járok iskolába.
Kaptam egy képes bibliát az atyától. Ez az első könyvem. Kékek a betűk, a képek is kékek ben ne. Jeruzsálemben vagyok, ha a képeket nézem. Galilea térképe is benne van. Elképzelem a nyári hőséget Jeruzsálemben. Ott sem tűzhet maga sabbról a nap. A juhnyáj közönyösen hallgatja a kutyák ugatását. Elképzelem, hogy az apám ács. Elképzelem a Genezáreti tavat. A Szentföld történeteit képzelem el a képek segítségével. Amit olvasok, megelevenedik a képzeletemben. A búzaföldön megyünk keresztül. Az ösvé nyeken kikopott a fű. A folyón a Kövicses sekély 148
részénél kelünk át. Kánikula van. A szöcskék lustán ugranak odébb. A folyó a fák között éles kunkorokat leírva kanyarog. A távoli hegyek fe lett kékes pára dereng. Egy hóka folt volt még kivehető messze, ahol sziklák verték vissza a nap fényét. „Egyszer, majd ha nagy leszek”, gondoltam, „megnézem, mi van ott.” De nem gondolom komolyan, hiszen apámék sem utaztak soha. Senkiben se merült fel, hogy lehetne másutt is élni. „Ott sem másmilyen az élet, m int itt. Akkor meg minek cancékolni?”, mondogatják. A falu biztonságot ad. M indennap végigme gyek az egyetlen utcán. El tudom sorolni a há zakban lakók nevét: Udicska, Ricu, Kotvász, Tarca, Tógyer, Udud. Megyek végig az utcán és mondom magam ban a neveket. Ismerem a kapukat, a düledező kóróból font, elfeketedett, szegényes tákolmá nyokat. Az elrozsdásodott drótfonatot, a közei ben lengedező pókhálókkal, amelyek őszidőn, amikor a dér és a reggeli harmat megszáll, fehé ren kirajzolódnak. Megyek végig az egyetlen utcán, amely maga a falu. Minden ablakból les valaki. Tudom, hogy ott vannak. Figyelnek. Minden ablaknak szeme van. Mindegyikből kikukucskál valaki. A tor komban visszafojtott kiáltás. Közben hallgatom a kutyákat. Mindegyiknek ismerem a hangját. A korcsma felőli oldalon kell mennem. Az útnak 149
ez az oldala a Hajnalvég felé kanyarodik. Meg ígértem anyámnak, hogy nem megyek át a túl oldalra. Ott hamisabb kutyák vannak. Amikor kevesen vannak az utcán, nem félek annyira. Én az ismeretlentől félek jobban. Az emberektől.
A p á m nem szereti a nagyapámat, m ert hor thysta fasiszta. Apám szerint háborús bűnös. „Ki tudja, hány embert ölt meg az apád”, mondja anyámnak. Ilyenekkel bosszantja. „Jutási népnyúzó briganti!” De ezt csak vesze kedéskor mondja. Amikor részegen jön meg a korcsmából. Ilyenkor egymás családját szidják. Mert anyám se szereti apám családját. „Nekem is elegem van már! Torkig vagyok az egész hülye családoddal! Nem leszek senkinek a lába kapcája! Hazamegyek. És viszem a pulyát,” mondja anyám. Néha összepakol és ha zaköltözik velünk. Amíg a Kicsi nem volt meg, elég gyakran megesett. Volt, hogy egyedül ment el. Addig a nővérem vigyázott rám. Amikor józan, csak gúnyolja nagyapámat. „Apád? Az se normális. Mindig urizál. Kesz tyűvel fogja a villanyelét. Magázza a kutyáját. Amikor a csontot kiönti elé, azt mondja: »Parancsolj, kérlek. Fogyaszd egészséggel.« Aztán amikor végez, megkérdi, hogy »lzlett? Egészsé gedre!« Üvegkancsóban viszi ki a vizet, abból önt a mindig fényesre sikált edényébe. Üveg150
kancsóból, mint az étteremben szokták”, mondja apám. Bádogkannából nem szabad. A kutya így van megtisztelve. Mindig élére vasalt pantallóban jár. Pufajkát sose venne fel. »Hordtam eleget a Kau kázusban^ mondja. Hetente kétszer jár fodrászhoz. M indennap borotválkozik. Apám emlékszik arra, amikor a nagyapám még az apja nyáját hajtotta, mielőtt továbbszolgáló katonának állt volna. A nagy válság idején nem volt sehol munka. Apám még látta gyerekként juhokat terelni. De m ár akkor se volt ki mind a négy kereke: napszemüveget hordott, mondja apám. Pedig nem láthatta, mert apám a válság utolsó évében született, amikor nagyapám már elszegődött katonának. „Ruténok voltak ezek mind. Az apja se sze rette a munkát, az öreg Kengyel. A Jani. Ha nem lett volna Juszti, a felesége, akkor biztos felkopik az álla”, mondogatja.
A z t képzelem, hogy apám halott. Ettől meg nyugszom. Apám mostanában újra részegen jár haza. Anyám csak sír. Megint veszekszenek. Le hunyom a szemem, befordulok a fal felé. Hallom a kiabálást. A nővérem sírását. Csuklik. A lá nyok sírósak. Össze kell szorítanom a szemhé jam, hogy ne nyíljon ki. A falvédőt nézem ilyen kor, mint esténként, amikor anyámék átöltöznek vagy lemosakszanak. Ég a villany. Nekem be kell 151
fordulnom, hogy ne lássam őket. A nővéremet meg az anyámat. Nem nézek oda. Csak néha lesek ki. A nővérem persze figyel, és mindig árulkodik. Utálok vele veszekedni. Inkább nem nézek oda. A falvédőhöz nyomom az arcom. Pe nészes, de legalább hideg. Érzem a tapasztott fal hepehupáit. Éjszaka egerek motoznak a falban. Félek tőlük. Vagy inkább undorodom. Lapáttal szoktuk agyon csapni őket. Csapkodom őket, közben félek. De undorodok hozzájuk nyúlni. A farkuknál fogva dobom oda a macskának. Vagy a tyúkok közé. Megtanultam megölni őket. Az orrom azonnal jelez, ha egér van a közelben. Tévedhetetlenül megérzem az egérszagot. Apám csuklik, ordít. Megint részeg. „Ha nagyobb leszek, megölöm”, gondolom m a gamban. „Megölöm, ha anyámhoz nyúl. Vagy ha a nővéremet bántja.” A sötétben most nem látom a falvédőt, de tudom, mi van rajta. M inden részletét az emlé kezetembe véstem. Havas táj. Sziklás hegyoldal, fenyvesek kúsznak fel rajta. A csúcsokon örök hó. Örök jég. Apámat látom ott a hóban elterül ve. Nem mozdul. A részegek meg szoktak fagyni télen, m ert elalszanak a hóban. De még messze van a tél. Apám halála megoldana mindent. Akkor el lehetne innen költöznünk és nem lenne több ve szekedés. Anyám sem akarna a kútba ugrani. És nem sírna m inden este. Nem hajtogatná, hogy 152
vegye már el őt az Isten. Meg hogy a szegény K i csit ki fogja felnevelni? A nővéremet esketi meg igaz lelkiismeretére ilyenkor. Átkokkal fogadtat ja meg, ha mégsem tartaná meg a szavát. „Esküdj meg, ha m ár én nem leszek, gondját viseled ennek a szerencsétlennek”, mondja. A nővérem durcás. Eddig is mindig ráhagyták. M indez nem lenne, gondolom, ha az apám nem lenne. Az anyám is, a nővérem is büszkék lennének rám, azt képzelem. Ekkor tervezem el, hogy meg fogom ölni. De persze jobb lenne, ha meghalna, vagy bezárnák. Akkor tudnám, hogy nem árthat nekünk. És hogy nem öltem meg. De mégis megnyug vás volna, hogy nincs.
„Mi nem vagyunk parasztok”, mondja anyám azon az este, amikor a fiú megint pofon vágott, m ajd elrohant a többiekkel, és eltűntek a foghíj telken, „ezt jegyezzétek meg.” Anyám kiabált utánuk. Veszekedett is velük, amikor később találkoztunk a Rámpán. A fiú hátrafordul. Szemtelenkedik. Nem szól, csak po fákat vág. „M i köze hozzá?”, m ondja foghegyről. „M aga meg mit akar?” Anyám a szégyen miatt nem tud neki vissza vágni. Az a szó nem hangozhat el. „H ogy mered bántani a fiam?”, kérdezi. „Megérdemelte”, m ondja és elszalad. 153
.
Anyám nem tud mit mondani. A fiú eltűnt. Tehetetlenül állunk. Magához ölel, én meg bele fúrom a fejem a szoknyájába. Vérszaga van. „Nem szabad sírni”, mondja anyám. „Ezek pa rasztok, mi nem vagyunk azok. Ne hagyd, hogy hatalmuk legyen feletted. Hogy föléd kerekedje nek. Mi szabadok vagyunk. Elmész innen. Nem leszel soha a barátjuk. Semmi közöd hozzájuk. Ne játssz velük. Ne barátkozz velük. Ne kérj és ne adj semmit nekik. Tanulj az apád sorsából. A parasztok ott halnak meg, ahová születtek. Nem tudnak semmit igazságról és a szeretetröl. Olyanok, mint a növények. Nem tudnak m a gukkal mit kezdeni. Ha túlélik a telet, tavasszal kihajtanak. Ősszel begubóznak. Télen alszanak. Szeretik a büdöset, m ert ott meleg van. Inkább megfulladnak a füsttől, de nem nyitnak ajtót senkinek. Nem dobják ki a szalonnát, ha megavasodott. Akkor sem, ha megköpte a légy. Akkor se, ha m ár kikeltek benne a kukacok. Előveszik a bicskájukat és katonákat vágnak belőle. Ez is hús, mondják. Bolondok lennénk kidobni...” „De miért mondják, hogy büdös zsidó?” kér dezem. „Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog m enni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki más milyen, az is. És aki más akar lenni, az is. M in denkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. 154
Aki okosabb náluk: az zsidó. Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. Hogy ne hagyja el a szüleit öreg koruk ra. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van a homlokán”, mondja anyám. „Nekem csillag van a homlokomon?” kérdem anyámtól. „Az van, kincsem. Szőke hercegem. Te nem lá tod, de én igen”, mondja. Aztán halkan a fülembe súgja: „A parasztok nem látják, csak érzik.” Elgondolkodtat ez a csillag. Lopva a hom lo komhoz nyúlok. Végigsimítok rajta. Nem érzek semmit, semmiféle csillagot. „De ha nem parasztok vagyunk, akkor mik vagyunk?”, kérdem. „A nagyapád kardot hordott és fehér glaszékesztyűt viselt. A haját finom olajjal kente. A bajszát viasszal. Mindenkivel viccelődött. És mindenki előre kalapot emelt neki. De ő csak a mutató- és a középsőujját emelte a csákójához. Mert a katona, ha nem tiszteleg, akkor így kö szön. A csizmája mindig olyan fényes volt, mint a tükör. Szigorú volt, de emberséges. Azért tisz telték, mert valaki volt. De a saját emberségéből lett valaki”, mondja anyám. „Ölt is?”, kérdem anyámtól. Apám akkor szók-
ta mondani, amikor haragszik anyámra, hogy gyilkos, mint az apja. „A háborúban vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg”, mondja anyám. „Én is leszek katona?”, kérdem. „Csak az lesz katona, aki egészséges”, mondja. „Nagyapád hitt a Kormányzóban, meg a végső győzelemben. Meg a csodafegyverben. De be csületes volt, csak ostoba”, mondja anyám. És el neveti magát. Felhúzza a szemöldökét, komoly kodó arcot vág. „Kérlek alássan, alászolgálja. Szerbusz, kérlek. Szerbusz, kérlek! Tiszti becsületszavadat adod? Na, hallod, kérlek, ez csak természetes. Tiszti becsületszavamra...”, utánozza anyám a nagy apám hangját és viselkedését. „Kérlek, nekem a te tiszti becsületszavad ga rancia. .. Számíthatsz rám, kérlek.” „Köszönöm, kérlek alássan.” „A katona lényege a tartás, nagyapád m in dig ezt mondja. A becsület lényege a tartás, nem a szavak. És ebben biztosan igaza is van”, mondja. „Mi akkor most katonák vagyunk?” kérdez tem anyámtól. „Dehogy. Foglyok vagyunk. Rabok vagyunk, ahogy nagyapád is az volt.” Kis szünet után foly tatja. „Az oroszok azt m ondták Győrnél a nagyapád osztagának, hogy ne strapálják magukat a gya loglással. Inkább fáradjanak be a vagonba. Nagy apád azonban megkérdezte, hogy ugye nem vi 156
szik el őket Szibériába. Az oroszok ekkor komoly arccal azt válaszolták, hogy á, dehogy! Hova gon dol! És megesküdtek mindenre. Anyjuk, felesé gük, gyermekük életére. Nagyapád soknak talált ennyi esküt és gyanakodni kezdett. »Adjunk dokumentet?«, akarták az oroszok még a gyanú árnyékát is elhessenteni. De nagy apám hallotta, hogy a kommunisták a papírokat nem tisztelik. Sőt megvetik, mint a jogot, amely re a papír emlékezteti őket. »H a tiszti becsületszavát adja, nekem az ele gendő^ mondta nagyapád. »Tiszti becsületszavamra!«, mondta egy orosz, és még a sarkát is összecsapva, haptákba vágva magát, ahogy a magyaroktól látta. » Akkor rendben, kérlek alássan.« És nagyapám beszállt a vagonba aknavetős osztagával együtt. » Parancsolj.« » Parancsolj.« »Te vagy a rangidős.« Előzékenykedtek a m ar havagon ajtajában. Aztán kívülről csattant a zár és hetekig zötyögött a szerelvény vissza Ázsiába. Pedig a nagyapám szerint mi nem is a többi ekkel, a szervezett túrán, hanem magánúton jö t tünk. Nem a magyarokkal, hanem a ruténokkal. Öt év múlva engedték haza. Itthon másik fogság várta: a múltja. Azóta csak a tyúkoknak vezényel meg a kacsáknak. A libákat szereti, mert azok alakiasan mozognak. Rajvonalban, ahogy szokta mondani.” Anyám nevet. Kineveti 157
az apját, akit szeret. Akire haragszik. Pedig nem szabadna.
A p á m mostanában megint az erdőre jár. Fél éve ráborult a Hoffer-traktor. Akadozott a m o tor. Apám az ékszíjra gyanakodott, hogy meg nyúlhatott és csúszik. Az útpadkára állt a két jobboldali kerékkel. Az eső utáni puha földbe besüllyedt a nagy vaskerék. Apám megijedt, hogy elborul a traktor, és akkor megint nem kap munkát. Meg akarta tartani. Nekifeszítette a vál lát, ahogy a legnagyobb erőkifejtéskor szokták. Az lett a vége, hogy beszorult az oldalra boru ló gép alá. A traktor az árokba dőlt. Szerencsé je volt, csak a karja tört el. Most gipszben van. A jobb kezét nem tudja használni. Most nem tud munkába járni, és nem kap fizetést. Amikor felgyógyul, nagy nehezen kapja meg végül a körmöst. De csak azért, mert a körmös traktort senki sem akarja használni a traktoris ták közül. Mert folyvást javítgatni kell. A leg többjük nem ért a traktorhoz. Nem értik és nem szeretik a gépet. „Pedig a gépnek lelke van”, mondja apám. „Elrontják, aztán hozzák a műhelybe”, dohogott otthon, amikor még a gépállomás szerelőmű helyében dolgozott. „Tehén való ezeknek, tehénszekér, meg ökör. Még lovat se szabadna a kezükre bízni”, mondja. A körmöst azért nem szerették a többiek, 158
m ert a sok leállás miatt keveset lehet vele telje síteni. Akkor kevés a munkaegység. Márpedig a prémiumot a munkaegység alapján osztják. A jó traktort a pártemberek kapják. Sokan ol vasni se nagyon tudnak. Kocsisnak lennének jók ezek, de a traktortól félnek.
A n y á m ma is bele akart ugrani a kútba. Épp csak elaludtunk, amikor kirohant az udvarra. A nővérem vette észre, és visítva szaladt utána. Akkor én is felébredtem, és kimentem utánuk. Anyám haja ki volt bomolva. Sírt, de nem ér tettük, amit mond. Az életét átkozta. Meg m a gát, ahogy ilyenkor szokta. Mindig megátkozza magát. Csak minket nem. Minket szeret. Én is szeretem anyámat. De félek, hogy megöli magát. A múltkor azt mondta, felakasztja magát a pad láson. Mindig vele vagyunk. Csak amíg alszunk, addig nem tartjuk szemmel. A nővérem még ak kor is figyel, mindig éberen alszik. Anyám lerogyik a kút mellett, a haja zilált. A nővéremmel lábába kapaszkodunk. Sírtunk mindketten. „Ha anyánk megöli magát, akkor minket biz tosan elvisznek a lelencbe”, azt mondja. „Nem akarok lelenc lenni”, mondom. „A testvéreket nem egy helyre viszik”, ezt is tudja valahonnan. Két különböző helyre visz nek, m ert úgy szokták. Az egyikbe ő, a másikba én fogok kerülni. Anyánk zokog, hogy hagyjuk 159
végre meghalni. Már nem bírja tovább. Elege van a faluból, a sunyi emberekből. Az apánkból is elege van. „Az apátokból. Meg az egész pereputtyából.” Zokog, ordít. Csitítjuk. M intha nem lenne m a gánál. Lassan elfárad. Kisimul az arca, megnyug szik. Ma éjjel mélyen fog aludni. Visszavezetjük a házba. Hagyja. Nem ellenkezik. Szipog, kézfejével törli az orrából folyó taknyot.
^ /te g y ü n k a nagyapámmal. Fogom a kezét. Sántít, ezért vele bicegősen kell menni. Számo lom a bicegését. Nekem kell igazodnom hozzá. Mindig a bal kezét fogom, m ert a jobbal a gör bebotra támaszkodik. A jobb lábára sántít. Az első háborúban elfagyott a lábfeje. Én szoktam neki masszírozni, amikor náluk vagyok. A bá doglavórt kiveszem a kézmosóállványból. Alul ról a bádogszappantartót a szürkésbarna m osó szappannal, amit tavasszal a zsöndörzsírból főz anyám Málival. Kenegetem a lábát. Kitekerem a kapcából. A kapca büdös, belerohadt az iz zadtság. A lába is büdös, de már megszoktam. A keze reszket, amíg végighúzza a lábán. Örege sen, reszketősen dörzsölgeti. „Nem érzem”, mondja. „Már ötvenkilenc éve nem érzem.” A keze remeg, tapogatja, simogatja a lábszárát. 160
Ilyenkor régi dolgokról beszél. Szeretem hall gatni. „Jól figyelj arra, amit most elmondok,” m ond ja. „Mi románok vagyunk.” „Hogy lennénk mi románok”, kérdem, „ami kor nem is tudunk románul? „A nagyanyád szépapja, Trajan Popescu még tudott”, válaszolja. „A nagyanyád is tudott, a dédanyjától tanulta. Amikor mérges volt, m in dig románul káromkodott. Másokat is románul mocskolt. Nagyon tudta mondani.” „Mikor halt meg nagyanyám?” kérdem. „Egyéves múltál, öt éve se volt még. Máiét tör tünk. Este hazajöttünk a munkából. Lefeküdt és meghalt. Akkor már nem káromkodott. Dolgoz tunk látástól vakulásig. Elfáradt. Meg elfáradt az élettől. A mi életünknek nagy sora volt”, mondja. „A Popescu-család volt Berken a pópacsalád. A Károlyi uraságék telepítették be őket. Be rek kipusztult. A török meg a tatár kirabolt, az embereket legyilkolták. Nem volt osztán sokáig semmi. Akkor gondolták a Károlyiak, hogy hoz nak be románokat. Hoztak tizenkilenc családot, köztük volt a Popescu család is. Avram Popescunak hívták az ükanyád szépapját. Ő volt a pópa. Előbb a havasokról költöztek be Erdélybe, de nem kaptak földet. Csak a kicsi fatemplomukat hozták magukkal. Eladták a birkát, a kecskét, amit hoztak, hogy kifizessék az adót. A birtok ura magyar volt, nyáron felfogadta őket, de ahogy eljött a tél, nem volt mit csinálni. Néha 161
favágás, erdőirtás, kubikolás, amíg be nem állt a fagy. De hamar elfogyott a kukorica, kiürült a szalonnásláda. M inden zsírosbödön koppig volt. Télen a fakérget szedték le, megőrölték, hogy pogácsát süssenek. Tavaszra kihullt a fo guk, megkopaszodtak a gyerekek, az asszonyok is a főkötő alatt. Ügy néztek ki, m int a zsidónők. így aztán, amikor a Károlyi grófok ágense be ment Erdélybe, hogy munkásokat toborozzon, örömmel ajánlkoztak. Eljöttek ide. Nem kel lett otthagyniuk semmit, mert nem volt sem mijük. Csak a kicsi fatemplomot szedték újra szét, amelyben nem volt egyetlen vasalkatrész se. Se ácskapocs, se vasszeg, se csavar. M inden fából készült abban. Azt hozták magukkal. Azt állították fel itt a szomszéd faluban. Otthagyták a hajnali ködöt a hegyek felett, a téli fagyot a pa takok jegében, a fenyőerdőkből néha leereszke dő és a gyerekeket elragadó farkascsordákat. És otthagyták a gyilkos tavaszi éhséget, amikor az elfáradt öregek megtértek a távoli hazába, a kék hegyeken túlra. A pópa megáldotta a földet, a fákat, a vizeket, és vezetésével új falut jelöltek ki maguknak itt. így teltek az évek, megtisztították a vízfo lyásokat, kiirtották az erdőt, hogy legyen elég szántó. Megművelték a földet. Házakat építet tek. Először, ahogy megszokták, fából. Kicsiket és melegeket. Aprócska ablakokkal. De a Káro lyiak nem adtak elég fát, m ert itt kevés van és nagyon meg kell becsülni. Ami van, az sem su 162
dár fenyő. A tölgy se nő itt olyan magasra, mint Erdélyben vagy a Havasokban. Ezért amikor m ár jobban álltak, a kicsi faházak mellé vályog ból nagy házakat építettek, ahogy errefelé szo kás. A folyóból fogtak halat. Termett elég búza. A kertekben gyümölcs is. Már csak a szilva kék je emlékeztette őket a hegyekre. Elmúlt a tavaszi éhség. Nem hullt ki a foguk. Nem kopaszodtak meg az asszonyok meg a pulyák. A pópa minden tavasszal megáldotta a határt. Kivonult az egész falu, hogy a friss vetésre hintse Popescu unokája a szentelt vizet. Vitték az ikonjait, a zászlóikat, énekelték a furcsa dalaikat, amelyekben untigfáradtig könyörögtek az Istenükhöz, az ortodo xok istenéhez, akit a környékbeli reformátusok nem győztek gyalázni. De a Károlyiak meg voltak elégedve. A falu rendesen fizette az egyre magasabb adót. Szor galmasak voltak. Amit megtermeltek, vitték vá sárra Károlyba, Szatmárra. Ott árultak a láncos templom melletti téren. Elmentek a távoli Nagy bányára vagy Szigetre, Máramarosszigetre is. Kínálták a közeli jánki vásáron is a portékájukat. Az Isten áldása volt a falun”, mondja nagyapám. A bajsza végén lévő nyálcseppet tenyerével törli le. Nézi a csizmája orrát. „Mígnem egyszer megjelent a vármegye kül dötte. Károlyból jött, a megye hajdúi kísérték. A küldött nagy fekete porköpenyt viselt, a haj dúk zöldet. Lassan, komótosan haladtak. A haj dúk a lovakon, a küldött meg fáról-fára repült. 163
Keresztül a hajdúk feje felett. Ahogy a varjak szokták: vitorlázva lebbent át egyik ágról a m á sikra. Forgatta a fejét jobbra, forgatta balra, hogy lássa azt, ami középen van. Kémlelte az utat, hogy Zajta után merre kell továbbmenni. Addig tudták csak a járást. De aztán csak beértek Be rekre. A küldött leszállt a falu szélén álló legsudárabb nyárfára. O nnan a falu közepére siklott. Leverte a port a köpenyéről és a belső zsebéből előhúzott egy írást. Hosszában volt összehajtva a papír, az alján három pecsét díszelgett: egy a kamarától, egy a főispántól, egy pedig a fog ságban nevelt metropolitától származott. M ind egyik kárminszínű volt, mintha friss vércseppeket ejtettek volna a papírra. A fogságban nevelt metropolita pecsétjéből egyszeriben csöpögni kezdett valami, amíg Nyisztor, a falu bírája felol vasta az iratot a pópa köré gyűlt románoknak. És m ert nem értették a magyar hivatali bikkfanyelvet, ezért mind Popescura néztek. Közben a harm adik pecsétből, m inden erdé lyi románok fogságban nevelt metropolitája pe csétjéből nagy kövér cseppek hulltak. »Singe«, m ondták az emberek babonásan, borzongással. A singe ugyanis vért jelent. És valóban, vér volt az, a románok vére. Megkínzott román pa rasztoké, akik ragaszkodtak a hitükhöz, a pópájukhoz, a nyelvükhöz. Akik nem akarták hagyni, hogy elvegyék a többször szétszerelt aprócska fatemplomukat, amelynek darabjait 164
induláskor a vándorútra induló családok között osztottak szét. így hozták keresztül a hegyeken, patakokon, folyókon. Szánkón eresztették le a havasokban. Folyókon úsztatták. Olyan fákból készült, amilyeneket többé sose láttak viszont. Fenyőkből, amelyek itt a síkságon nem élnek meg. Lombos fákból, amelyek lehullatják ősszel a levelüket és kizöldellnek tavasszal, de itt még színüket se látták. Amikor megérkeztek, összerakták akis fa templomot. A pópa felszentelte, a nép pedig énekelt hozzá. Az emberek fejüket mélyen le hajtva léptek be az alacsony bejáraton. A tem p lomban még a következő nemzedékek is érezték a távoli erdők illatát. A legnagyobb hőségben is arcukba csapott a metsző havasi szél. És az örök zöldek ragyogása vette körül őket. De tudták, hogy a szentek szentjét elválasztó hármas kapu mögött, ahová asszonyszemély nem teheti be a lábát, csak a férfiember, jelen van az élő Isten, nem úgy, mint a többi hitetlen templomában. A középső kaput egyedül csak a pap nyithatja ki, miközben azt énekli, hogy Ajtókat az ajtóknak... Ott harsant fel, az oltár és a kapu közt Popes cu érces hangja, mint a bérceken végiggördülő visszhang. És amikor kitárja a királyi kapu két szárnyát, felzúg a picike templomba begyömöszölődött falu, m intha üdvrivalgás volna, úgy énekelik teli torokból, mint a győztesek: »Áldott a mi Istenünk öröktől fogva, most és m indenkor és örökkön-örökké! Ámen.« 165
De most hallgatott a nép. Nézték, ahogy a metropolita pecsétjéből románok vére csöpög a fe kete köpenyeget viselő vármegyei küldött fénylő csizmájára. Amíg a küldött olvasott, a falu már nem Popescura figyelt, hanem a csizma orrán megikrásodó vércseppekre. Az előbb a csiz mán még látták visszatükröződni a falut. Ott volt az egész kicsiben. A megriadt közösség úgy gyűlt össze a pap körül, ahogy a csirkék bújnak a kotlós szárnya alá. Már nem látták magukat a rácsöpögő vér miatt. És amikor a küldött be fejezte a levél olvasását, kínosan hosszú szünetet tartott, végighordozta tekintetét a népen, majd megkérdezte: »Mindenki értette, hogy mi a felséges királyi tábla határozata, melyet a nemes megye és őfőméltósága, a főispán úr saját keze szennyével illetett és karmazsinszín pecsétjével megerősí tett? Továbbá a minden erdélyi románok metropolitája is helybenhagyólag, mint akaratával mindenben tökéletesen megegyezőt, írt alá, és a legfáinabb magyar viaszból készült, legkivá lóbb m agyar kárminnal színezett bíborosi pe csétjével látott el?«, hangzott a követ sürgető és türelmetlen hangja. M ondandója végére érve egyre fenyegetőb ben, szinte kiabálva fordult a teljes papi díszbe öltözött Popescuhoz, a falu pópájához, aki m in dennek ellenére úgy nézett ki az egyszerűen öl tözött, de finom kelmékbe burkolt követ mellett, mint egy moslékba esett csirke. 166
Popescu hallgatott. »M indenki megértette, amit mondtam, te pópa?«, kérdezte ordítva a követ. Mire Popescu, a te szépapád apja szelíden válaszolt. »N agyságos uram, alig tudnak szerencsétle nek magyarul, hisz rom ánok...« »Hát ez a baj!«, vágott közbe a követ. »Tanuljanak meg! Addig is fordítsad le nekik te«, m ond ta dühösen, erősen megnyomva a te szócskát. A vér pedig továbbra is csöpögött a fogság ban nevelt metropolita leveléből, aki soha sem hagyhatta el püspöki kalitkáját. Szökött rabok jutottak el néha hozzá, akik szörnyű kinzásokról vittek hírt, és csak az udvar homokjába raj zolhattak, mert a nyelvüket kivágták. Sebeiket mutatták meg a püspöknek, aki csak mutató- és középső ujját helyezte az eleven sebhelyekbe, szakította fel kezeivel a váladékos bőrt, varas ré sekbe túrt bele, és néma könnyek folytak végig az arcán. Aztán amikor gyűrűsujjával finoman megérintette a papírt, a pecsétet helybenhagyólag rátette a románok elleni újabb határozatra, a néma könnyek ráncokat vágtak finom, naptól óvott bőrébe. És akkor Popescu, a te szépapád apja, el m ondta a megriadt nyájnak, hogy többé nem beszélhetnek románul, a magukkal hozott kicsi templomukban nem énekelhetik többé Arany szájú Szent János liturgiáját. A templomban töb bé nem hangozhatnak el a hit titokzatos és rejtett értelmű szavai: 167
»Mennyei király, Vigasztaló, Igazságnak Lel ke, ki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden jónak kútfeje és az életnek m eg adója, jöjj el és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket!« Ezt a részletet, amelyet a legjobban szeretett a liturgia szövegéből. Elvész a titok, gondolta, mert elveszik a néptől a szavakat. »Nem mondhatjuk többé románul a mennyei liturgiát.« A népből ekkor szakadt ki a fájdalom. Kiabál ni, jajveszékelni, sírni kezdtek. A zúgás idővel elcsendesedett. A követ hideg hangja, felemelt keze elnémította a népet, vég leg csendet parancsolt. A pópa, a te szépapád pedig folytatta, hogy immár a fogságban nevelt metropolita vérző pecsétjével megerősített bele egyezése szerint ők többé nem a minden erdélyi románok metropolitája, illetve nem az egyedül üdvözítő ortodox egyház fennhatósága alá tar toznak, hanem im m ár az Ungváron és M unká cson, gyalázatos árulás árán létrehozott uniált egyház jám bor báránykái. Amikor Popescu ro mán nyelvű beszédében kimondta a miserabil, majd megismételte a még súlyosabb josnic sza vakkal, mi a véleménye a levélről, mely szavak értelme az, hogy alávaló és gyalázatos, a mellette álló követ hirtelen lendületből úgy vágta szájon, hogy a pópa fejéről lerepült a sapka. Popescu a meglepetéstől úgy némult el, mint 168
a kacsa, amelyik méhet nyelt, egy szempillantás alatt dagad fel a nyaka. Vagy a tömés alatt lévő liba, amelyik szemet kap és rögvest kankot vet.
A követ ekkor tökéletes románsággal szólt Popescuhoz, és könyörtelen szigorral közölte vele, hogy a pópa, mármint Popescu, mélyen megbántotta a m agyar királyság és az osztrák császárság védőszárnyai alatt megbecsülést élve ző anyaszentegyházat, továbbá az öszentségét, a kegyelmes pápát kebelére ölelő uniált papságot. Ekkor derült ki, hogy a követ tökéletesen beszél románul, olyan kifogástalanul, ahogy csak az be szélhet, akinek ez az anyanyelve. Popescu szíve ekkor összefacsarodott, hogy akkor bizonyosan nincs miben reménykedni, ha már a románok árulják el a románokat. És ezt követően megadó egykedvűséggel várta, hogy mi történhet még. A követ felemelt kezével megint csendet pa rancsolt. »Rám ruházott hatalmamnál fogva lázításért és szentséggyalázásért húsz év nehéz várfog ságra ítéllek«, m ondta Popescunak. » Egyúttal a m agam m al hozott uniált egyház papját, Anselm Radut nevezem ki a község pásztorává, aki megtanítja nektek az egyesült, görög és katoli kus egyház nyelvét és szokásait, és beterel titeket a katolikus egyház üdvözítő lelki édességekkel teli aklába.«
169
»Nem akarjuk«, zúgták a románok. »Popescu pópát akarjuk.« A követ nem szólt. Türelmesen figyelt a haj dúk biztonságot adó gyűrűjében. Megvárta, amíg kidühöngi magát a nép, mert a követ ismerte a tömeg természetét. A hajdúk kutyaszemmel lesték a tolongó, szitkozódó parasztokat. Aki túl közel jött, arra ráhúztak egyet a frissen nyesett mogyorófa-husángokkal. A többiek a falut zár ták körül. El voltak készülve az álló ítélkezésre, ahogy akkoriban a statáriumot nevezték. De minden vihar véget ér egyszer. Minden friss szar bebőrösödik. Sem mi sem tart örökké. Amikor a nép elcsendesedett, megszólalt a követ. »Na, ide figyeljetek. Mindenki kap rendes m a gyar nevet. Tömeges keresztelés keretében ha marosan mindannyian megerősítitek az uniált egyházhoz való önként kinyilvánított ragaszko dásotokat. Úrnapjára itt több pogány már ne le gyen! Az új tisztelendő atya felkészít titeket arra, hogyan lehettek hű alattvalók és az üdvösség reményében földi zarándokutat folytató hívei az anyaszentegyháznak. A Munkácsi Exarhatus istenszerető püspöke el fog látogatni hozzátok. Felveszi miattatok legszentebb pásztorbotját, ál dozatos szívű diakónusai fejére helyezik püspö ki süvegét, felhúzzák reszkető, májfoltos kezére habos kesztyűjét és gyűrűsujjára felvonják püs pöki pecsétgyűrűjét, amelyet kegyesen megen ged nektek, hogy alázatosan megcsókoljatok. És akinek mindez nem tetszik, az itthagyhatja m in 170
dériét és visszatoloncoltatik a Kárpátokon túlra. A külső sötétségbe, ahol lesz m ajd sírás-rívás, és fogaknak csikorgatása.« A falu bírája eddig csendben várakozott. Ed dig csak vakarta a fejét. De mostanra összeszed te a bátorságát, és hogy ne maradjon az övéi előtt szégyenben, levette a kucsmáját és meghunyász kodva a követ elé járult. »Alázatosan instálom a tekintetes urat, ha már úgy kell lennie, hogy ez után a Munkácsi Uniált Egyházhoz tartozunk, mint katolizált hívek, m i ért nem tehetnénk ezt a mostani pópánk, Popes cu vezetésévek, kérdezte és közben könyökével bökdöste a pópát. »Na, mondjon már valamit, Popescu. Elvezeti ezt a falut a római pápa nyájába, ugye? Mert azok követni fogják magát, az már biztos«, mondta. A követ azonnal letorkolta. »Szó sem lehet róla! Popescu magát bűnében megmakacsolt eretnek. Belőle sose lesz a pápá nak, sem a tisztelendő hercegprímás urunknak igaz híve. Kutyából nem lesz szalonna. Tudnod kellene neked, bíró, hogy régi tömlőbe nem töl tenek újbort. Popescunak gyalázatos szavai mi att a börtönben a helye«, mondta. És úgy is lett, mert példát kellett statuálni, mint a katonaságban”, tette hozzá nagyapám. „Akadt még néhány fafejű román, akit meg kellett büntetni. De a többség belátta, hogy jól van ez így. Már megszerették a lassú futású fo lyót, a csendes teleket, a faházak helyett épített 171
vályogházakat, a tüzes szatmári szilvapálinkát, és nem vágytak vissza a havasokba, ahol tavaszszal fakérget kellett őrölni, hogy cipót süssenek a pulyának. A koplalásba se vágytak vissza, am i kor tél végére kihullt a foguk, feldagadt az ínyük, és a m egkopaszodott asszonyok olyanok, mint a borotvált fejű jám bor zsidófeleségek. Ahol ta vaszra az öregeket megtizedelte a várakozás. így aztán lassan átszoktak a kicsi fatemplom ból a téglából épített újba, ahol az uniált egyház papja énekelte ugyanazt az Aranyszájú Szent Jánostól származó liturgiát, mint hajdan Popes cu, csak m ár nem románul, hanem magyarul. A gyerekek is m agyar iskolába jártak. Az öregek lopott holmiként, titokban adták tovább a m eg kopott román beszédet. Idővel az emlékezet ne hézkes folyója azonban már nem sodorta tovább az idegenül csengő szavakat. Aztán már az sem keltett felháborodást, am i kor egy nap valahogy kigyulladt és reggelre p o rig égett az aprócska fatemplom, amelyet a H a vasokból hoztak magukkal. Amikor a hamu alatt kihunyó parázs köré gyűltek, már nem volt mit oltani. És nem volt mit éleszteni sem. Ahogy ott állt a falu a csípős hajnali fűben, a pirkadó ég alatt még egyszer utoljára beszívták az ism e retlen havasi fák illatát, érezték a legelők metsző fuvallatát, a ködöt a bércek fölött, a vad szeleket, amelyek végigszáguldtak a bércek felett, és fel kavarták az örök havat. Az egykori románok behúzták a nyakukat. 172
A bíró meggyőzte őket, hogy az éhségnél, amely ről az öregek meséltek szorongó téli estéken, jobb a szolgaság. Popescut többé nem emleget ték. Munkácsról egyre ritkábban jött hír. Aztán többé nem m ondták ki Posescu nevét. Ahogy se a követről, se az akkor történtekről nem beszél tek többé. Csak mi nem felejtettük el. Azért mesélem el, hogy te se feledd”, mondja. „Ne povedáljon má! Ne szédítse a pulyát, m aga vénisten”, kiált oda Máli. „Segítsen inkább nekem.”
A nagyapám az öreg sánta. így hívják a faluban. Pop Mária, a nagyanyám volt az idősebb kettőjük közül, ő hordta a nadrágot. Ő kérte meg nagy apámat, így beszélik. Nagyapám már fiatalon is sánta volt, mert tizenhét évesen kivitték a front ra. A tizenhetet nem lehet osztani. Már többször lehulltak az őszi falevelek, de még mindig kellett katona Ferenc Jóskának. Akkor már a fiatalokat is besorozták. Nyár volt. Azt mondták, mire le hullnak a levelek, itthon lesznek a fiatalok. Most m ár tényleg. De csak nem akart véget érni a há ború. Eljött a háború utolsó tele. Egész ősszel szakadt az eső. Aztán meg minden befagyott. A nagyapám lába ott nyomorodott meg. így lett hadirokkant, aki állandó segélyt kapott. Állami nyugdíjat. Pop Mari kiszámolta, hogy mennyit jelent ez tíz, húsz, harminc és negyven éven ke 173
resztül, és abból hány hold földet lehet venni. Aztán megkérte a fiú kezét. Pop Mari nem volt csúnya, de szép se. „Erős, szálas asszony, aki bírja m ajd a m un kát”, gondolta a nagyapám. „Abból baj nem le het.” Adtak vele hozományt is. „így aztán összekerültünk nagyanyáddal”, mondja. Pop Mari viselte a nadrágot. Nagyapám meg kiszolgáltatta magát. Kímélte a lábát. Keveset dolgozott. M indig megaludta a delet. „A negyvenes évek elején vettünk néhány hold földet. Nagyanyád nagyon tudta fogni a pénzt. M indig kuporított. Az uradalom birto kait harmincnyolc után kezdték eladni, amikor a Göm bösék kitalálták a földprogramot. Az ura dalom meg akart szabadulni a rossz földektől, a Hömbörgetőtől, ahol nem termett más, csak bivalyszar. Mi meg megvettük. Kihúztuk az urak talpából a tövist és belenyomtuk a sajátunkba. Mert a föld, az kell, m ondta nagyanyád. Aztán az is ment be a közösbe.”
„Mi románok vagyunk. Bekerülteknek hívnak a faluban. De ha van földed, nem mondhatják, hogy le is út, fel is út, neked itten coki. A paraszt úgy vágyik a földre, mint a fuldokló a levegő re. Aki román, az meg azt hiszi, neki a föld az életbiztosítása. Ez fogja m ajd megvédeni. Nagy 174
anyád élére rakta a pénzt. Vettük egyik holdat a m ásik után. Nem is vettük észre, hogy jön a háború. Dolgoztunk éjjel-nappal, gyűjtöttük a pénzt. A banktól hitelt kellett kérni, rajta volt a jelzálog. A banké volt igazából az egész. Sose ettünk egyet a hasunkkal. A háború bennünket nem foglalkoztatott. Nekem már nem kellett bevonulnom, mert rok kant voltam. A fiúk meg még fiatalok voltak. Csak a legnagyobbat sorozták be leventének. Aztán negyvennégyben őt is elvitték. Mi nem is vettük észre, hogy átvonult rajtunk a front. Egy szer csak felbukkantak. Egy hetet se töltöttek az udvarunkon. Úgy tűntek el, ahogy jöttek. Csak a gulyáságyú maradt utánuk, mert azt itt felejtet ték. Ott van még m ost is a fészerben, ahol hagy ták. Abban tartjuk az oltott meszet. Aztán vettünk még a legnehezebb időben négy holdat a gacsályi határban. Nagyanyád akarta. Jó üzletnek látszott. Már ki is volt fizetve, de még nem volt átírva, amikor kijött a kulákrendelet. Azzal a négy holddal pont beleestünk volna a kuláklistába. Na hogy a kutya Úristen basszon meg, mondtam nagyanyádnak. A nagyanyád sírt, ordított, káromkodott, mint egy kocsis, de csak a belső szobában, hogy a szom szédok ne hallják. Aztán éjszaka elmen tem az eladóhoz. Vittem minden megtakarított pénzünket. ígértem még egy fél disznót télre, ha elállnak az üzlettől. így nem lettünk kulákok. Az ügyvédnek is kellett adni, hogy eltökítse a papí 175
rokat. Minden nyomot eltüntetett. A párttitkár tudott a dologról, de bizonyítani nem tudta. Ette is a fene miatta. Fenyegetőzött, hogy így, meg úgy, nem ússzuk meg. De belátta, hogy semmit se tud csinálni, még ha megfeszül, akkor se. így aztán nem vittek el se engem, se a fiúkat. Csak a beszolgáltatásba rokkantuk bele. De túléltük. A földet meg m ind elvették. Nagyanyád, szegény, majd beleőrült. Bele is őrült. Aztán könnyebb volt már neki a végén meghalni, mint a föld nélkül élni. Most már van neki földje ott lenn. Isten nyugossza. Mert benne volt a rom ánok félelme, azért kellett neki annyira a föld. A dem okráciában m ár nincs ennek jelentősége, azt mondják. De ki tudja. A zsidókkal is mit csináltak? Te azért ne feledd, hogy román vagy. Tegyél úgy, m int ha m agyar lennél. A többiek is úgy tesznek. De nem felejtik, hogy te ki vagy. A m agyarok olya nok, mint a sár. Lehúzzák egymást. De a ro m ánok könnyűek. A román szavak felszálltak, de m ég itt lebegnek a fejünk fölött. Am ikor el mentem Pop Marit megkérni, az apja elmondta nekem, hogy ők adták hajdan a falu pópáját. Az elégett kicsi templom minden részét elm a gyarázta, milyen volt, hogy egyszer m ajd meg lehessen építeni. »Eljön az idő«, mondta az apósom , »amikor a Tiszánál lesz Nagyrománia határa. Akkor fog m ajd újra felépülni a templom. Akkor lesz ne künk jó, mert akkor újra szabadok lehetünk. 176
Addig meg úgy kell tennünk, mintha magyarok volnánk. Semmi se tart örökké. A víz szalad, a kő marad«, mondta.”
A búzaföldön keresztül keskeny ösvény veze tett, amelyet minden évben kitapostak. A lábak, amelyek erre elmennek, ezt a nyomot követik. Senki se lép máshová, csak az előző lábnyomába. Ha többen vágnak át a vetésen, akkor libasorban mennek, pedig kényelmesebb volna egymás m el lett. De senki nem tér le a kitaposott ösvényről. Ez a rend. A mezőn sem szabad keresztbe-kasba mászkálni, mert ott minden talpalatnyi földnek tulajdonosa van. Még mindig így gondolják az emberek. „A já rt utat a járatlanért el ne hagyd”, m on dogatta Máli. Mert mindig mindent ugyanúgy kell csinálni. Ugyanazokkal a mozdulatokkal. Még ha nincs is értelme. Anyám a hájas tésztát asp órban tüzesített késsel vágja. Az izzó szén közé dugja be, és amikor már áttüzesedett, csak fogókendővel tudja megfogni. A sistergő pen ge körül füstöl a zsíros tészta. A leveles tésztát könnyedén metszi a penge. A fém azonban ha mar elég és m egrozsdásodik. Egész évben ra kosgatjuk. Húsvétra süti anyám minden évben a hájast. Segítek neki. A konyhaasztalon nyújtja, hajtogatja anyám. Az én dolgom, hogy tüzesítsem a kést, fogjam egy ronggyal a felforrósodott
177
nyelet. Amikor elunom, kipróbálom, hogy vág ja-e hidegen is. „Jól vágja”, m ondom anyámnak. „Hagyjuk az egészet. így egyszerűbb.” De anyám ellenáll. „Úgy nem lehet, mert így szoktuk”, mondja. „Miért ne lehetne másként? Csak azért, mert így szokták?” Ha a nővérem vitatkozik anyám mal, akkor azt mondj, ne szólj bele. „Én szartalak. Majd vitatkozom a szarom m al”, mondja ilyenkor. Hiába minden. „Ha így szoktuk, akkor így a jó”, makacskodik. „De hisz vágja. Tetszik látni, hogy vágja. Akkor meg nem kell telefüstölni a házat. Meg összesütni a kezünket. Ha kisül, akkor se lesz különbség.” Anyámnak is csípi a füst a szemét. És már ő is unja az ilyenkor szokásos szerencsétlenkedést a folyton kihűlő késsel, a plattból kipottyanó parázzsal, az elégő késekkel, a hólyagokkal a ke zünkön. Nehezen, de enged és beleegyezik, hogy próbáljuk ki. A hideg kés éppúgy elvágja a tésztát. És sütés után sincs különbség. „Csak észre ne vegye apád vagy a vendégek a tésztán”, mondja. Mert mi tésztának hívjuk a süteményt.
A m ik o r nagyapám beszél, a bajsza le-fel ugrál. Az alsó állkapcsa egészen felszalad az orráig. Mintha az állkapcsát akarná bekapni. Nagy 178
apám nak ugyanis m ár nincs foga. A teába áz tatja a kenyérhéjat. A tejbe áztatja a kenyérhéjat. A levesbe áztatja a kenyérhéjat. A kenyérhéjat mindig áztatva eszi. A kenyér belét nekünk adja. A nagyapám bicskát hord a zsebében. A szalon nából kis katonákat vág, hogy ne kelljen rágni. Csak megnyammogja és lenyeli. A bicskájával apróra szeli a kolbászt. A nagyapám elmondja, amit az apósától hal lott. A románok bicskások is voltak. Úgy m en tek bálba, hogy mindegyiknél bicska volt. Nagy apám nem szeretette a románokat, mert kései tek. Hamar előkapták a bicskát. „Nagyanyád is ilyen csihés volt”, mondja. „M indig veszekedni kellett Pop Marival, de szót fogadtam neki.” Nagyanyám halála után nem megy ki a temetőbe. Sose visz virágot a sírra. Az nem a férfi dolga. Máli megy mindennap. Évvekkel később elkészült a műkő emlékmű, a fekete márványlapba be volt vésve nagyapám születési éve. Nyolcszázkilencvenhét. A halálo zás dátumát kell m ajd még bevésetni. „Úgy néz rám, mint valami kérdőjel” mondja a sírkőre. Máli mondta, hogy nagyapám is román, azért adták hozzá Pop Marit, de ő mindenkinek azt mondja, hogy magyar. Meg hogy a családja ne mes volt. Nemes Bobonkayak. Csak elveszett a kutyabőr. „Azt keresi már évtizedek óta, az elveszett pergamentet”, gúnyolódik Máli. 179
„Pedig úgy van. Nemes Bobonkay vagyok”, állítja. Máli kötözködik vele. „M aga nemesekkel volna rokon? A m agya rokkal?”, kérdi. „Igenis”, állítja nagyapám. „Oszt mirül? Mert Ádám a vízre szart, Éva meg felitta?”, kiabál Máli és vihog, hogy majd bepisil. „Pedig m aga román, nem ?” De nagyapám csak m orog tovább, mint az öregek. M ondja még akkor is, amikor már egye dül van. „Igenis! Nemesek vagyunk, csak elveszett a kutyabőr.” „Akkor csak keresse, hátha meglesz”, mondja Máli. Mert nagyapám mindent felszed, amit az ut cán talált. Hazahordja a gépekből kiesett csava rokat. M indig elpotyog a traktorokból, a teher autókból valami vasalkatrész, csavarok, kampók, alátétek. „Úgy hullatták, mint macska a szőrét”, m on dogatja nagyapám. A nagyapám felszedi és hazahordja. Beteszi a fészerbe. Minden vasat szeret. Minden tárgyat gyűjt. Ha követ lel, azt is hazahozza. „Egyszer majd jó lesz valamire”, szokta m on dani. Apám is mindent ugyanígy csinál. A fé szert telehordja vasdarabokkal. Én is felsze dek minden csavart, szegecset, furcsa kavicsot. A nővéremmel mindig pénzt szeretnénk találni. Tíz-, húszfillérest már többször találtunk. Néha 180
ötvenfillérest is. A korcsma környékén kell leg inkább figyelni. A férfiak a m unkásnadrág zsebé be dugják a pénzt. Ahová a kombinált fogót, villáskulcsot, csavarokat teszik. A zsebük pedig m indig ki van lyukadva. Kiszúrja a csavarhúzó. Amikor este hazamenet belépnek a kocsmába bedobni egy felest, meginni egy sört, a kapkodó beszélgetés közben nem figyelnek. Az apró meg kipotyog a lyukon. Télen a hó színét kell figyelni. A pénzt beletapossák a hóba. A gyakorlott szem észreveszi az árulkodó szín alapján, hol rejtőzik. Ha találok, elrejtem a nővérem elől, mert elve szi. Amikor együtt megyünk, lopva nyúlok le, ha látok egy pénzérmét. A legjobb, ha gyorsan ráállok. És amikor nem figyel, lehajolok és fel kapom. A fagyott pénzt a markomban szoron gatom. A nővérem mégis észreveszi. „M i van a markodban?”, kérdi. „M utasd meg!” Amikor kinyitom a tenyerem, alulról felüti és gyorsan elkapja a pénzt. Ha nem nyitom ki és makacsul szorítom az öklöm, akkor a csuk lómnál belenyomja a körmét az inak közé. Az éles fájdalom miatt kinyitom. És akkor kikapja belőle. A nővérem m indig elszedi a pénzem, ahogy az anyám szedi el az apámtól. Amikor részeg, kiforgatja a zsebét. Ezért rejtem el otthon is. A tyúkok fészke alá teszem, oda nem mer be nyúlni, mert utálja a tyúkszart. Engem meg nem zavar. Ezért ha pénzt találok, mostanában már gyorsan bekapom. Leszopogatom róla a jeget. 181
Jólesik a fémes hideg. Ha azt mondja, hogy tátsam ki a számat, akkor a nyelvem alá rejtem. Az alumíniumnak furcsa íze van. Amikor pénz van a számban, csak hümmögök. A nővérem gyanút fog. És elveszi. *
„ E n nem vagyok zsidó”, mondja az apám. Anyámnak mondja. Anyám mérges rá. „A fene azt a m akacs zsidó véred”, mondja, amikor összevesznek. Mert apám nem akar el költözni a faluból. Anyám azt akarja, hogy men jünk el egy városba, ahol nem ismernek bennün ket. Ezen szoktak veszekedni. Apám azt mondja, hogy nem tudna városban élni. „Nem vagyok zsidó. Ezt verd ki a fejedből”, m ondja anyámnak. Halkan, szinte súgja. Most nem kiabál, mint máskor szokta, ha veszeked nek. Apám nem zsidó. Anyám is szokta mondani. „Apátok nem zsidó. Csak m ások tartják an nak.” A nővérem mondta, hogy ő sem zsidó. Én se vagyok az. Csak Mózsi zsidó, de róla mindenki tudja. A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy szó. Mindenütt ott van, mert mindig emlegetik, de láthatatlan. A zsidó a krumplilevél fonákján a sárga pete. Csak meg kell fordítani, és ott van. Köröm között szokták összelapítani, mint a tetvet. A zsidó a gyermekláncfű sárga virága, mi 182
kalakáncnak hívjuk vagy csorbánkénak. A zsidó a sárga csillag, amelyről beszélnek, de én sose láttam. „Mindenki azzal csúfolt, hogy zsidó vagyok, pedig nem vagyok zsidó”, mondja apám anyám nak. Apámnak csapzott a haja, keresztbe áll a szeme. Megint a korcsmában volt. „Nem akarom, hogy a pulyát is ezzel csúfol ják”, m ondja galuskásan. „Persze, hogy nem. Mer mondta m a valaki neked?”, kérdi anyám, gúny van a hangjában. De apám most nem hallja. M áskor észrevenné. De most nagyon igyekszik egyenesen állni. Csak arra tud'figyelni, hogy ne essen el. Azt a szót, hogy zsidó, apám nem ejti ki. Csak amikor részeg. Egyébként soha. És ilyenkor is halkan, szinte súgva. Érezni lehet a szavaiból, hogy a zsidó valami sötét titkot jelent. Valami félelmetest. Amiről nem beszélünk. Valami szégyellnivalót. Mert fojtott hangon beszél. Csak annyit mond anyámnak: „Na, tudod. Az.” Vagyis zsidó. Mert kerüli a szót. Félünk ettől a szótól. Én sem m ondom ki. A nővérem se. A nevektől is félünk. Ahogy né ven sem nevezünk senkit. Apám ritkán mondja ki bárkinek a nevét. Körülírja inkább. Valahogy utal rá. A gúnynevét m ondja inkább. Anyámat ez idegesíti. Hogy csak körülírjuk a neveket, és nem mondjuk ki. Aki itt lakik vagy ott lakik. Akinek ilyen vagy olyan tulajdonsága van. A fia 183
vagy lánya a tudod kinek, az ennek vagy annak, ahogy apám szokta mondani. Felesége vagy gye reke. Vagy férje. Mi úgy mondjuk, hogy az ura. Én is félek a nevektől. A faluban már nincsen zsidó. Vagyis van, de nem beszélnek róla. Ügy tesznek, mintha nem volna. Egy zsidó van, de már ő sem az. Mózsi negyvenötben jött vissza a munkaszolgálatból és várta a családját. Várta az apját, az anyját, a fe leségét, a fiát és a kislányát. Mindennap várta őket. Kiült a kapu elé és leste az utcát, hogy nem jönnek-e. A Rámpa felől kellett volna bekanya rodniuk, amerre kivitték őket a faluból. Aztán balra tartott a szekér, Szatmár felé, Berek felé, át a Tökös hídján. M ajd továbbvitték őket Szatmárra, a gettóba. A bakon ülő csendőrökkel és a szekeret kétoldalt kisérő lovas csendőrökkel nem lehetett beszélni. Parancsba adták nekik, hogy nem beszélhetnek! „Nem beszélni! Kussolni!” mondták. „Na, zsidók, most aztán majd dolgozni kell”, csak ennyit mondtak, és a kérdésekre nem vála szoltak. A kakastollal játszott a szél. Május volt, május harmadika. Amikor megjött Mózsi, mindenhol érdek lődött, a Vöröskereszttel kerestette őket. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, egyre bizonyosabb lett, hogy soha nem jönnek vissza. Mózsi nem hagyta többé hosszúra nőni a szakállát. A pajeszt se növesztette újra. A ház kifosztva várta. Eltűntek belőle a könyvek, az imaszíjak, 184
a gyertyatartók. Minden, ami a régi életre emlé keztethette volna. Amikor eljött a szombat, arra emlékezett, hogy régen ilyenkor szombat volt. Amikor eljött a zsidó húsvét, akkor meg arra, hogy ilyenkor volt húsvét. Az emlékeit igyeke zett elfelejteni. De nem sikerült. Várt még har minchét évig, de a M essiás nem jött el. A har minchetet nem lehet osztani. Am ikor Mózsi nyolcvanháromban meghalt, mindenét a zsidó fiúárvaházra hagyta. Nem sok volt az a minden. A nyolcvanhármat sem lehet osztani. A sírján semmi sem jelzi, hogy előbb m eg tagadta, aztán meg mégis eltűrte a falu. De so hasem fogadta be. Halottak napján senki sem gyújt neki gyertyát. De néha egy kavics tűnik fel a műkő emlékművön. A barátai kivándoroltak a Szentföldre. Mózsi nem tudott elmenni, mert ide kötötték az emlékei. Gyerekeinek, Gogának és Ráchelnek csak itt, ebben a faluban maradt nyoma. És csak ő látta ezeket a nyomokat. „Pedig szép kislány volt a Majom. Meg Goga is”, Máli így emlékezett rájuk.
A m álnásba bújunk el a nővéremmel. Vasár nap van, rekkenő hőség. Am íg ebéd után anyánk megeteti a Kicsit, mi lemegyünk a kert végébe. A portánk itt erősen lejt, a föld pedig olyan ke mény, hogy nyáron kapával nem lehet megla zítani. Itt csak a csákány segít. Apánk málnást telepített ide. Gyorsan elszaporodott. Tavasszal 185
m indig ritkítani kell. Nyáron már alig lehet kö zémenni. Most érik. Anyánk el szokott ilyenkor aludni, ha megszoptatta a Kicsit. Mi meg el bújunk a kertben. Az almafák már elég nagyok, lassan tízévesek. A málna még virágzik. Egyik száron virág, a másikon érett gyümölcs. A méheink járják. Egyszerre felordítok, mert megcsíp egy méh. Az arcomnak repült, és azonnal szúrt. Az izzadtság miatt. „Segíts”, ordítok a nővéremnek. „M i bajod?” „Megcsípett egy méh! Segíts!”, kiabálok. „Ne ordíts, mert meghallja anyánk. Mindjárt segítek”, mondja. A kiszáradt föld teteje keményre száradt. Nem tudjuk az ujjunkkal megkaparni. A nővérem ki csit távolabb észrevesz egy vakondtúrást. „Várj. Rápisilek”, mondja. A kupac fölé gug gol, felhúzza a szoknyáját. Nem hord bugyit. Egy hosszanti vágás van a combjai közt. Onnan jön a pisi. „Ne bámulj”, mordul rám. „Fordulj el.” „Nagyon fáj”, mondom. „Siess.” A sárga sugárral a kupac tetejét célozza. A fi nomra őrölt, kiszáradt föld porzik a pisitől. A pi si erejétől perceg minden irányba a földdel keve redett vizelet. A lába kétoldalt is olyan lett tőle. Amikor végez, a vizeletet összekeveri a földdel. Sarat készít. Kis kupacot gyűjt a markába. Gyúrogatja.
„Na, mutasd, hol fáj? Hova csípett?”, kérdezi és fürkészi az arcom. „Ide”, mutatok a halántékomra. A szemem már kezd bedagadni. „Ez meg fogja gyógyítani”, mondja, és kom o lyan, mint anyánk szokta, összeráncolja a hom lokát. A körme közé csippentve kirántja a ful lánkot, hogy a maradék mérget ne fecskendezze a bőrbe. Majd rákeni az arcomra. Apánk tanított erre bennünket a méhesben. Aztán ráköp a bő römre, ahol a csípés volt. Pakolást készít a daga dó bőrre. Szétkeni és masszírozza. „Szorítsd rá”, mondja, „nehogy leessen. Ez m ajd lelohasztja.”
A m ik o r Mózsi hazajött a munkaszolgálatból, m ár nem hasonlított a zsidókhoz. Olyan volt, mint akárki más. Ügy tért vissza, mint a többi menekült, aki a házát kereste, a cókmókját, az itt hagyott családot. Mint mindenki, aki nem tudta abbahagyni az életet. Cipelte a terhet, amelyet az élet jelent. Kopasz volt, szedett-vedett kato nai ruhát viselt. Régen dús haja, gyűrűbe szedett pajesza sehol se volt már. Nem vett többé fekete kaftánt. Se kalapot. Se fehér inget. Nem öltötte fel soha többé a halotti inget a rojtokkal a sar kain, amelyet a férfiak viseltek. Hogy hová lettek ezek a ruhák, senki sem mondta meg a faluban. Mózsi meg nem kér
187
dezte. Ahogy azt sem, hová lett a boltból az áru. A házból a bútor. A polcról a könyv. A fal ból a kampó. A szekrényből a ruha. A szívekből a könyörület. A csontig soványodott Mózsi, amikor ha zaért, leült a kifosztott ház előtt, amelyet a falu éjszakánként hordott szét, feltörve a csendőrség pecsétjét. A nagybátyáink voltak a legelsők, akik a heccet csinálták annak idején. „Senki sem mert nekik szólni, mert a nyilas párt tagjai voltak, és akkor már nagyon tartott mindenki a nyilasoktól”, m ondja Máli. Az éjszaka leple alatt senki sem köszönt a m á siknak. Sürögtek, forogtak. Volt, aki többször is fordult. Némán, szótlanul fosztogatták a házat és a portát. A szekrényeket törték fel, a damasztabroszokat kapkodták el egymás elől, a stelázsiból a kőedényeket szorították magukhoz. Ügy tet tek a sötétben, mintha nem ismernék egymást. És többé nem beszéltek ezekről az éjszakákról. Tele lett a falu titokkal. Csak kezek nyúltak a sö tétben a tányérokért, az eszcájgért, a bundabu gyiért, a vágyott berliner kendőért, a gyerekek itt hagyott játékaiért. Vitték az imaköpenyt is, a macesztálat, a hímzett ünnepi sábeszdeklit. Lefeszítették az ajtófélfáról a mezuzát. De csa lódtak, mert nem papírpénz volt benne, csak egy fecni valami ákombákommal. Nem néztek egym ásra akkor sem, amikor az almáriumot hordták szét. Amikor a spájzban meg a kam rák ban ásták fel a földet. Amikor a kemencét verték 188
szét, és vizsgálták át téglánként. Mert mindenütt elrejtett kincs után kutattak. A mesés zsidóarany után, amiről a kocsm ában suttogtak. A pénzt keresték, az ezüst evőkészletet, az igazgyöngy nyakláncot, a gravírozott zsebórát, az ékköves fülbevalót. A zsidóvagyonra úgy tekintettek, mint a saját jukra, mert akkor már évek óta mondták nekik, hogy azt tőlük vették el a zsidók. A magyaroktól. Azt kell visszaszerezni. Visszaszolgáltatni jogos tulajdonosaiknak. De kevesellték, m ost, am ikor széttépték a párnacihát és a dunnát, kiforgatva a surgyét, felhasították a kanapé huzatát, mert a sóvárgott kincseket sehol se találják, amit tőlük oroztak el. A vágyott tárgyakat, az aranyat, amelyet lát ni véltek M ózsiéknál, amely nem volt velük, am ikor elvitték őket a csendőrök. Azután ku tattak, azt keresték megszállottan. Közben már egym ásra gyanakodtak, hogy talán a szem fü lesebbek ellopták előlük. Már megint késve ér keztek, mert nekik sosincs szerencséjük. Pedig m indent megfigyeltek, hogy mikor melyik ruha volt rajtuk, milyen ékszereik voltak. Ö sszeszá m olták a bolt bevételét évekre visszamenőleg. És nem voltak a kincsek sehol. Pedig valahol lennie kell. „A kurva zsidóarany valahol el van rejtve”, m ondogatták nekikeseredve. „Hol lehet? Hova dughatták a piszok zsidók?”, m orogtak magukban. A hangjukban elismerés is 189
volt. Ügyesek ezek a zsidók, hogy így el tudták rejteni. De inkább bosszankodtak. A bosszú vágy és a m ohóság keveredett a szegények örök sóvárgásával. Ekkoriban minden este Mózsiék mesés gaz dagságáról beszéltek a kocsmában. Számba vet ték, újra és újra megsaccolták, hogy az eltelt évek alatt mennyi bevételük lehetett. A különbözetet keresték. A képzelet és a valóság közötti különb ség nem hagyta nyugodni őket. A zsidóarany le gendája felvillanyozta a falu képzeletét. A Rám pán nappal is erről suttogtak. „M ózsiéknak annyi aranyuk volt”, sziszegték egymás fülébe, „hogy a Rámpától a haranglábig ki lehetne rakni vele az utcát.” Emlékezni véltek a drága ékszerekre, fényes brossokra, a súlyos gyertyatartókra, ezüst eszcájgra, az asszonyok gyémántos fülbevalóira. „Ezeket nem vitte ám magával se Szálé, se Rézi. A kislányra se adták”, mondták az asszo nyok, akik azon a májusi napon mindent m eg figyeltek a sírás könnyei, az arcuk elé tartott kezük ujjai közül kilesve. Emlékezetükbe véstek mindent, ami rajtuk volt: a blúzt, az inget, a réklit, a szoknyát, a bokszbőr csizmát. „Nem volt rajtuk fülbevaló”, mondták. „A pulyalyányon sem volt ékszer. Ha lett vol na, én emlékeznék rá”, mondogatták. „Persze az lehet, hogy elrejtették a házban vagy a portán. Vagy bedugták oda, ahová csak
190
az asszonyok tudnak eldugni kisebb tárgyakat”, m ondogatták és csiklandósan nevettek hozzá. A férfiak meg odanyúltak, arra a helyre, hogy hallják az asszonyok sikoltását, akik félreugrottak a közeledő kéz elől. Volt persze, aki csak kés ve ugrott. És akkor se el, hanem épp ellenkező leg. Ezen mindenki nevetett a Rámpán.
„ A m ik o r elvitték a zsidókat”, mondta nagy apám, „m ájus volt. Csaholcról jöttek a szekerek. A Rámpán már várták az emberek, mert ki volt hirdetve. Mindenki tudta, hogy május harmadik napján jönnek értük. Mózesék otthon voltak, akkor m ár tilos volt elhagyniuk a házat, nem jö hettek ki. A fiatal Mózsit már jóval előtte elvitték munkaszolgálatra. Kezdetben még jöttek hírek tőle. Néhány képeslap, sebtében írt rövid levél. Aztán már az se. Az öreg Mózsi nagyon im ád kozott. Hajnaltól késő estig. Talán nem is aludt akkoriban már. A bojtos fehér ingben, karján és homlokán a szíjakkal kántálta egész nap az im á kat. A felesége csak sírt. Szálé, a menyük, akkor ra m ár nem sírt. Nem szólt senkihez. A gyereke it ölelte csak magához. C supa rettegés volt. Nem moccant. Csak várt. Nem láttam még embert úgy félni. Szép május volt. Nehéz volt negyvennégy tele. Negyventől kezdve, amikor a németek m eg támadták az oroszokat, minden tél nehéz volt.
191
A fák törzse kirepedezett. A varjak egymás után estek le az ágakról. Nem volt mit enniük.” »Tán a negyvenháromról negyvennégyre for duló tél volt a legkom iszabb«, azt m ondták az öregek. A frontról rossz hírek érkeztek, de ezt csak suttogták. A rádió csak győzelmekről adott hírt. Apróbb taktikai visszavonulásokról. A közelgő tám adás érdekében végrehajtott csa patátrendezésekről. Pedig beszélték már m in denfelé, hogy közelednek az oroszok. A nyila soknak egyre bátrabban járt a szájuk. Szidták a Kormányzót, akit pedig szigorúan tilos volt megsérteni. De legfőképp a zsidókat pocskon diázták. A nagybátyádék voltak a legnagyobb nyilasok a faluban, ö k csinálták a zsidóhecceket. A kert alól fellopóztak és disznószarral kenték össze a Mózsiék ajtaját. A meszelt falra azt írták, hogy ZSIDÓ DISZNÓK. Meg hogy ZSIDÓ HIZLAL DA. Ezzel szórakoztak. Kezdetben mindenki szégyellte, de senki se mert szólni. Akkor még ők is tagadták. Aztán már dicsekedtek vele. » A zsidók csinálták a háborút, meg a kom m u nizmust. Ők csinálták Trianont is, meg a válsá got, a nagy krakkot«, ezt kiabálták. Mindent rá juk kentek. Ahogy romlott a hadi helyzet, és be szélték, hogy összeszedik és elviszik őket, nőket, gyerekeket, öregeket is Németországba m unká ra, egyre hangosabbak lettek a nagybátyáid. Már nappal is bejártak Mózsi boltjába, rámutattak az áruk közül, ami még volt, erre-arra, amire ked 192
vük szottyant. Eszük ágában se volt fizetni. Ha Mózsi kérte a pénzt, csak röhögtek. »Szart se kapsz te«, mondták. Aztán már ha budira indultak, nem azt mondták, hogy m e gyek a budira, hanem, hogy » Megyek, kifizetem a zsidót.« És vihogtak hozzá. »Jelentsél fel, zsidó«, mondták Mózsinak, ha szólt. Akkor már nem úgy köszöntek neki, mint régen, hogy »Tiszteletem, Mózes úr! Hogy szol gál a kedves egészsége, Mózes úr?« Akkor már csak foghegyről vetették oda neki a szavakat. »írd a többihez, zsidó«, mondták gőgösen, amikor köszönés nélkül vitték el az árut a bolt ból. Megvetéssel néztek rá. Nem fogtak vele töb bé kezet, mert a zsidó koszos. Van benne valami fertőző, úgy tudták. » A zsidót el kell kerülni, mert aki velük közös ködik, az fajgyalázást követ el«, olvasták a Rám pán a kitett hirdetményekből, »és aki segít neki, az a helyszínen felkoncoltatik.« Ki akarta volna felkoncoltatni magát? Este a korcsmába röhögtek a megszeppent Mózsin, aki félt tőlük. Pedig korábban milyen magabiztos volt. Milyen büszke. Mint valami úr, úgy viselkedett. A nagybátyáid még suhancok voltak, egy-két évük volt még a katonaköteles korig. Ekkor már ők voltak a falu hangadói. A férfiak mind a fron ton. ő k meg leventeként m asíroztak le s fel a Kepecgyepen. Gyakorlatoztak a mogyorófa-husán193
gokkal. Szálasit istenítették. Tavaszra még bát rabbak lettek. Mindent megtehettek. Nem volt, aki rájuk szóljon. Elengedték őket, mint Isten a legyet. Éjszaka megverték Mózsiék ablakát. Az öreg kikiabált. »Ki fágy?«, kérdezte. »Itt a M essiás«, mondták. De nem bírták so káig. Nem vártak választ. Kitört belőlük a röhö gés. A bakter már nem mert rájuk szólni. Éjfél tájt, korcsma után mentek oda. Vagy hajnalban. Amikor már részegek voltak. Akinek kisdolga volt, ott könnyített magán. Pisszegtek, hogy hal kan. Ahogy a részegek szokták. Lehugyozták az ajtófélfát. Aztán valamelyikük odaszart az ajtó elé, akire rájött a szükség. Amikor elfingta m a gát, kitört a röhögés. A nappalnak szeme van, az éjszakának füle van. Mindenki mindent hallott. Negyvennégy tavaszára m indennapossá vált a hecc. A boltból elhordták az árut. Mózsi még felírta, hogy ki mit vitt el. Minden este megcsinálta a leltárt. De tör leszteni már senki se törlesztett. Mózsi hagyta, hadd vigyék. Mi mást tehetett. Akkor m ár az egész falu tartozott neki. Amikor harmadikán eljöttek értük, és felültették a csend őrök a szekérre, az már szinte megkönnyebbülés volt. Mózsi felesége, az öreg Rébi jajveszékelt. Szálét ekkor megint sírni látták. Ölelte a két gye reket. Sokan megsiratták őket, akik aznap össze gyűltek a Rámpán. Főként az asszonyok. A gye 194
rekeket sajnálták, az ártatlanokat. De mindenki kussba volt. Hallgatott. A szomszéd falvak zsidó családjai már a sze kereken ültek az engedélyezett kézipoggyásszal. Azok is sírtak. A csendőrök komiszak voltak, dölyfösek. Ráordítottak az emberekre. »Tirhuljatok innen! Tűnjetek el! Semmi ke resnivalótok itt! Ez nem cirkusz! Ne tátsátok itt a szátokat. Aki akar, felszállhat! Van még hely!« Komiszak voltak, de hát a parancs az parancs. A zsidók kiabálták, amikor a szekerek m egin dultak Berek felé. »Jaj, mit tettél velünk, Kun Béla! Mit tettél...« Mintha mindenért Kun Béla volna a felelős. Aztán eltűntek a szekerek Berek felé, bezárult mögöttük az út fölött összehajló nyárfasor. El vesztek a szemünk elől. Már a por is leülepedett, de még sokáig ott álltak az emberek és néztek utánuk. Az asszonyok szipogtak. Csak lassan széledtek szét a Rámpáról. Akiknek tartozása volt, azok a tartozásukra gondoltak. Hogy akkor most már nincs tarto zás. Megkönnyebbülést éreztek. Amíg vissza nem jön Mózsi, addig nem kell a pénzt előke ríteni. Semmilyen hatóság nem tudja, hogy mit nem fizettek ki. Csak az adóslista árulkodik róla. A csendőrök lepecsételték a bejáratot. » Azt a listát kéne eltüntetni valahogy«, m ond ták. Este m ár erről beszélgettek a Rámpán”, m ond ta nagyapám. 195
F u llad ok , ha zsidókról beszélnek. Ha a zsidó szót hallom, összeszorul a torkom. Kapkodom a levegőt. A fülem zúgni kezd. Észre fogják raj tam venni. Félek, hogy elárulom magam. Igyek szem úgy viselkedni, mintha egyáltalán nem ér dekelne. A szívem a torkomban dobog. Ilyenkor nem veszek levegőt. Egy ideig nem szabad léle geznem. Tudom, hogy nem sokáig tart ki a le vegőm, de addig nem moccanok. Nem merek levegőt venni. A füleim égnek. Biztosan látszik is. Tükörben meg kellene néznem. Félek, hogy elárulnak a füleim. A zsidókról szoktak beszélni. A szavak tele vannak fenyegetéssel. Félek a sza vaktól. Ősszel érik a szentjánoskenyérfa. A termése hosszú, barna tok. Hasonlít a bab meg a borsó hüvelyére, csak nagyobb. Abban lapulnak a m a gok. A szentjánoskenyér tekeredő hüvelye olyan színű, mint a csoki. Sötétbarna. Némelyik olyan hosszú, akár egy felnőtt alkarja. Amíg friss és nincs kiszáradva, édes és zamatos a húsa. A fa luban zsidófosnak hívják. Máli is így mondja. A fának is ez a neve. „Megérett a zsidófos”, ki abálják egym ásnak a Rámpán. „Szóljatok a pulyának!” Aztán nevetnek. M indig röhögnek, amikor a csúnya szavakat mondják. Amikor a faszt meg a pinát. A beszél ni tanuló gyereket szeretik rávenni, hogy m ond ja utánuk: pina, fasz, együtt basz. „M ondd azt, hogy »az anyád picsája!« 196
»Az apád véreres fasza.« »Az Isten rakja beléd a faszát«”, ismételtetik. Mindenkinek van kedvence. Amikor a kicsi gyerekek elismétlik a nekik még semmit sem je lentő szavakat, élvezettel röhögnek. „N a még egyszer”, mondják. Nem tudnak be telni vele. „Zsidófos, zsidófos” ismételgetik. „Megérett a zsidófos!” Szeretik kimondani. Szeretik hal lani. A zsidó szótól félek. Kengyel nagyapám előtt nem lehet így beszélni. „M i nem káromkodunk”, mondja. „És nem beszélünk csúnyán.” Félek ettől a szótól, amit mindenki örömmel ismételget. Nem kapok levegőt. Nem tudok ve lük nevetni. Pedig mindenki nevet. Az öreg Mózsira gondolok. A listájára, amely re felírta a tartozást. „M ost már kitörölheti vele”, mondták.
„ A í o n d d azt, hogy sarok”, mondják a szom szé dok. Nem akarom mondani, mert akkor kinevet nek. A nővérem is unszol. Anyám is mosolyog. Nem mondja nekik, hogy hagyjanak békén. Szé gyellem, hogy röhögnek rajtam. „N a m ondjad már, ne kéresd m agad”, mondja anyám. A nővérem m ár előre nevet. 197
„Na, mondjad, hogy sarok.” „Nem mondom”, makacskodom. „De m ondjad m ár”, unszol. „De nem”, válaszolok. „Kapsz savanyúcukrot”, mondja anyám. „Szarok”, m ondom halkan, mert sokszor be csapnak. De hátha most kapok. Meg szeretném, hogy vége legyen. Hagyjanak békén. Amíg nem mondom, nem hagyják abba. „Szarok, szarok”, ismétlik és röhögnek. „M ond azt, hogy saroglya.” „Szaroglya”, m ondom most már engedelme sen. Ezen is nevetnek. „M ondd azt is, hogy üveg”, vezényel a nővé rem. A szom szédok röhögnek. M ost elcsende sednek. Ezt is akarják hallani. „Üveg”, mondom. Hiába erőltetem, nem tu dok ü-t mondani. „Tota, tota, totamilota”, csúfol a nővérem. „De már majdnem ki tudom mondani”, véde kezem. „M egy az majd, mint a botraszarás”, mondja az egyik szomszéd. Ezen is nevetnek.
N ag y an y ám egy fényképen az ősi porta udva rán áll egyedül. A tornác előtt, ahol az ereszcsorgásba szőlőt ültetett nagyapám. Otellóval futtatta be az E betű alaprajzú tornác két belső udvarát. A tornác körbe futja az L alakú, az utcafrontra négy ablakkal forduló házat. A középső, szé 198
les teraszon lakott nyaranta nagyapám. A delet a dikón aludta meg. Legénykorában apám nak is itt volt helye kora tavasztól késő őszig. „A férfiak télen az istállóban aludtak, a lovak mellett”, szokta m ondani apám. Amíg még vol tak lovak, ő is ott aludt. Szép időben meg kinn a legelőn a lovak mellettük. Vagy a dikón. Innen nyílik a konyha is. A tornácról be lehetett látni az egész portát a kaputól a csűrig. Esős időben az őszi munkák is itt zajlottak. A fényképen itt áll nagyanyám. A kép néhány évvel a halála előtt készült. „Miért dugja el a kezét a surc alá?”, kérdem anyámat, amikor a képet nézzük. „Biztos fázik”, m ondja anyám. „M indig fá zott.” A keszkenője a homlokába húzva. A fotó fe kete-fehér. Fekete a ruhája, fekete a blúza. Nem is lehet más, hiszen mindenki fekete ruhát hord ilyen korában. Az arca férfiasan kemény. A szája pengevékony. Az orra sasorr. „Szigorú volt?”, kérdem anyámat. „Komisz. Komisz volt”, válaszolja. „Csak két gyerekét szerette. Azoknak adott mindent.” „Apám at szerette?”, kérdem. „Szerette. De másként. A m aga módján. Sem mit sem adott neki”, mondja. Negyven éves kor felett az asszonyok öregnek számítanak. Ekkor m ár csak fekete ruhát vesz nek fel. Kezdetben még apró fehér pontok oldot ták a fekete szigorúságát. De csak az ünneplőn, 199
hogy jelezzék a különbséget a hétköznapoktól. A fehér helyett kék szirmocskák enyhítették a gyászt meg a búcsút a vágyaktól, az elmúlás fe ketéjét. A bánatba egy kis örömöt csempésztek. A lem ondásba egy pici reménységet. Nagypöttyös szövetet a fiatalok viselnek csak. Az eladó lányok. Öregasszonyt megszólnának érte. Nagyanyám a képen a napsütésben áll és a Hajnalvég felé néz. Délelőtt lehet. Élesek a fé nyek. Pop Mari hunyorog. Nem látni a tekinte tét. A szigorú, csontos, előreugró álla uralja az arcát. A beesett bőrön mély ráncok. A csontos, előreugró orr árnyékot vet az arc balfelére. „Ö erőszakolta ki a keresztnevedet. Ehhez ér tett leginkább”, m ondja anyám, „hogy az történ jen, amit ő akar.” A surca vasalásáról látszik, hogy ez ünneplő. Az ereszig felfutó szőlőn még nincsenek levelek. Koratavasz lehet. Vagy egy szikrázó téli nap. „Sem m i sem maradt utána, csak a gyerekei”, m ondja anyám. „De mi mást is akarhatna egy asszony?”, kérdezi.
A n y á m azt mondja, hogy mi zsidók vagyunk. Amikor mérges, mindig ezt mondja. Ha fel bosszantja nagyapám vagy a falubeliek közül valaki. Máli szokta ezzel csúfolni, de akkor vic celnek. Akkor mindketten jókedvűek. „A z urad meg a zsidó csinálta egy zacskó hár200
tyátlan paszulyért”, mondja. „Nekem ő ne be széljen, m ondd meg neki.” Ezt csak anyámnak mondja ilyen bátran. Apánknak nem meri a szemébe mondani, csak a háta mögött. Anyánk kitér a csúfolódás elől. Nem válaszol vagy viccel üti el a dolgot. M ásra tereli a szót. Valami pletykára, amit Máli nagyon szeret. Otthon azonban komolyan beszél. „Ne felejtsétek el, hogy ti zsidók vagytok”, m ondja titkolózva. „Akkor se, ha csúfolnak m i atta.” Apánk, ha mérges, hallgat. Minél jobban megbántják, annál jobban hallgat. Megjön, leül az asztalhoz és nem szól. Anyám szó nélkül leve szi a konyhaszekrény tetejéről a butéliát és mel léteszi a kupicás poharat. Apám tölt és felhajtja. Kimegy a színbe, csak késő este jön be. Anyánk szerint azon emészti magát, hogy zsi dónak mondják. „De ez a mi titkunk”, m ondja anyám cinko san. „Apátoknak ne mondjátok”, teszi hozzá. „Nem akar erről beszélni.” „Vedd le a sapkád!”, kiáltják, ha belépünk va lahová. A fejen lévő sapka a zsidót jelenti. Aki a ház ban nem veszi le a sapkát, az zsidó. Ahogy a pajesz meg a kaftán is. A zsidót mindig emlegetik. A zsidó az, aki nincs sehol. A zsidó, aki speku lál. Akinek nem jó, ami van. Amit már m eg szoktunk. Ahogy szoktuk, úgy nem jó neki. Aki 201
mindig valami mást akar. Az öregek tudják, de még apámék is, hogy a zsidó az, amit nem lehet érteni. A zsidó a lelkiismeretfurdalás és a zsidó a bűntudat, amelyet csak a megvetés enyhíthet. Mózsit sajnálják. De a zsidókat nem. A zsidó még most is itt kísért, pedig már nincs sehol. „Ki a zsidó?”, kérdi a nővérem. „A z a zsidó, akit mindenki utál. Akit kivetnek m aguk közül, csak azért, mert zsidó”, mondja anyám. „Akitől elfogadták a segítséget, de nem tud ják megbocsátani, hogy segített. Akinek a hom lokán csillag van. Akit nem fogadnak be. Ahogy minket se.” „Miért vagyunk mi m ások?”, kérdem. „Mert nem vagyunk idevalósiak”, mondja anyám. „Akkor mi is zsidók vagyunk?” kérdi a nővé rem. „Azok leszünk”, válaszolja anyám. „Engem leköptek, és azt mondták, hogy M a jom ”, m ondja a nővérem. „Szaladjatok el. Találjátok ki, hogy mi a szán dékuk”, mondja anyám. Közben két gyertyát tesz az asztalra. Meggyújtja őket, mert az ablakon már alig szűrődik be fény. A kutya ugat kinn. Rohan a kerítés mellett, amikor valaki a járdán elmegy. Ha kilesünk, meglátjuk a hajnalcsillagot. A nő vérem már kikukucskált egyszer. De akkor még nem jött fel. Addig nem ehetünk. Ezzel emlék 202
szünk apánkra, aki nincs velünk. Az ő fogadal mát tartjuk meg, hátha elfelejtette. Meg alig van mit enni. Puliszkát főzött anyám, az lesz szilva lekvárral. „Engem G ogának csúfoltak, és pofon vág tak. Kergetnek, ha egyedül vagyok”, mondom. Anyám nem szól, nézi a táncoló lángot. Feláll és a gyertyák fölé hajol. Két kézzel maga felé hajtja a láng fölött a kezét. A szemét becsukja. Az arcán könnyek. Amikor kinyitja és ránk néz, a gyertya lángja tükröződik benne. „El fogunk innen menni. Isten kivezet”, mondja.
A p á m a t m ásodik éve alig látom. Megüzente neki a téeszelnök, hogy ne tegye be a lábát a faluba. „A z ilyennek itt nincs helye. A kulákfattyak éhen is dögölhetnek a kölykeikkel együtt. Aki uszít, akinek semmi sem jó és nem tiszteli a ve zetőséget, arra nincs szükség. Mi itt a kom m u nizmust építjük, az ántivilág reakciósaira nincs szükség.” Apám három évig perben áll a téesszel. Nem mer hazajönni. M ióta nincs itthon apám, legtöbbször nagy apámmal vagyok. Minden héten megyünk a gu lyára. Sót viszünk a Mancinak. A gulya Berkier dőn van. Csak a nevében erdő, valójában lege lő. Rég kivágták ott is a fákat. Nyáron a gázlón megyünk át. Ilyenkor nem kell a berki hídig 203
kerülni. Átlábalunk a Kövicsesen, ahol bokáig ér a víz. A cipőt, a szandált a nyakunkba akasztjuk. Az apró kavicsok csillognak a víz alatt. Jólesik a hűvös víz a kánikulában. Anyám apja a kisboltot vezeti azóta, hogy idegösszeom lást kapott. Utána leváltották és nyugdíjazták. Előtte az Áfész könyvelője volt. Nem mondja el, mitől kapott idegösszeomlást. Miután felépült, a szomszéd falu vegyesboltjá ban kapott állást. Mindig ráfizet. A nyugdíjból egyenlíti ki. A szállítók becsapják. Őt nem viszi rá a lélek, hogy becsapja a vevőket. Pedig a ha szon abból van. Mert mindenki csal, mindenki lop. Az Áfésznál is ettől kapott idegösszeomlást. „Rájött, hogy az elvtársak lopnak. És őt fogják börtönbe csukni, mert osztályellenség. Akkor kapott idegösszeomlást”, mondja anyám. „A fiatalok mindent elhisznek, amit m onda nak nekik. Az emberek már nem tudják, hogy milyen volt a zsidóbolt. Milyen volt a paraszt, aki a maga ura volt. Milyen volt az, amikor még mindennek volt gazdája. A fiatalok már nem tudnak semmit, csak amit szajkóznak nekik és a szájukba rágnak”, m ondja nagyapám. Hitlerbajsza frissen van vágva. M indig bekölnizi magát. M oszkovszkaja kapható csak. Azt nem szereti. „A z oroszok a kölnit is megitták. Olyat addig még nem láttunk.”
204
.egy szer ki akartunk vándorolni. Kitelepülni Kanadába. De nem lett belőle semmi. Anyám meg apám suttogták izgatottan estenként a kony haasztalnál. Előttünk erről nem beszéltek. Csak amikor már azt hitték, alszunk. Akkoriban nem volt könnyű, családegyesítéssel lehetett volna. Ezzel is eltelt egy-két év. Először hetvenegyben akartunk. Frici hívta apámat Kanadába. Aztán hetvenháromban újra felmerült a dolog, amikor Dollárpapa hazalátogatott. A hetvenhármat sem lehet osztani. Csak magával. Még nem alszom. Hallgatom a szüleim be szélgetését. Kanadában él az apám nagybátyja, Frici. Már azelőtt elment, mielőtt megszülettem. Azt suttogják, hogy disszidált. D-tiszt volt. M eg ijedt a forradalom idején. Miskolcon szolgált. Kiismerte a rendszert. Volt orosz fogságban is, ott megtanult oroszul. Belépett a pártba, aztán D-tiszt lett. Sötét ez a szó, valamiért szégyellni kell. A forradalom idején elmentek a feleségével. Nagyapám szokott dohogni, amikor megyünk. Úgy beszélget velem, hogy magában dohog. „A z is mire volt jó, hogy Friciék elmentek? Miskolcon eltemették az első gyereküket, aztán elmentek. Szegény három hetet élt. Nem tudtak tovább ott élni. Mindent ott hagytak. Talán iga zuk is volt”, m ondja és megáll. Kigombolja a sliccét, nyögve pisil. Előrehajol, hogy megőrizze az egyensúlyát, a görbe botját meg nekem nyújtja, hogy fogjam meg. „Forradalom ... M ire volt jó az is? Adtak 205
a szarnak egy pofont”, mondja. Préseli ki az utol só cseppeket avizelés után. Sokáig rázza. De mégis m indig sárga húgyfoltos a nadrágja. És érezni a szagát is. Az öregeknek ilyen a szaguk.
„ A gyerekeket a gólya hozza”, mondják a felnőt tek. De mi látjuk, hogy születnek az állatok. Az anyjuk hasa megnő, aztán egyszer csak kicsuszszannak belőlük. Véresek és valami szivárványos hártya ragad rájuk. Mint a kiscsirkére a tojáshéj. A borjúnak a szőre is összekuszálódik, amikor megelli az anyja. Aztán tisztára nyalja a szőrét. Az anyám undorodik ettől. Az apám nem. A nagy apám sem. A férfiak nem undorodnak semmitől, csak én nem tudok még odanézni. A fiúk m ind hőzöngnek. Aztán mégis hány nak, amikor a verekedő kutyákat nézzük. Az egyik kihúzza a m ásik belét. Vonszolja még m a gát a vesztes, de kilóg a bele. A hőzöngők öklendeznek akkor is, amikor dögöt találunk a szom szédos üres telken. Bottal piszkálom meg a puffadt a hasát. Kíváncsi vagyok, hogy mitől lett ilyen nagy. Az elvékonyodott bőr könnyen be szakad. A felpuffadt hasban férgek hemzsegnek egymás hegyén-hátán. Büdös szag terjed a dög körül. Közelről figyelem a férgeket. Esznek. A disznók sebében vannak ilyen férgek. Nyaranta valamelyik disznó mindig m egsé rül. Felhasad a bőre, de fekszik tovább a kosz ban. A seb környékét ilyenkor ellepik a legyek. 206
Mászkálnak rajta. A disznó lustán rándul néha, de nem tudja elhessenteni őket. Néhány nap múlva kis hernyók jelennek meg benne. A nyüvek a fénytől vonaglanak. Igyekeznek mélyebbre fúrni magukat a sebben. Nagyapám ilyenkor egy lapos bottal beletúr és kikaparja a gennyet a nyüvekkel együtt. Ka paszkodnak, ahogy tudnak. M ásznának vissza. Segítek eltaposni őket. A végén pálinkát locsol a sebbe. De előbb köp egyet. Aztán meghúzza a lapos üveget. Sajnálja a disznóra önteni, de muszáj fer tőtleníteni. A koca ekkor összerándul, mintha beleszúrtak volna. A piszkálást tűrte. A disznók szeretik, ha vakargatják őket. Bongyor szőrükbe beleragadt a kosz. A fülük m ö gött vakarjuk a bőrt. Ilyenkor szétvetett lábakkal állnak és nyögnek. Élvezik a vakarást. Amikor a hasuk alatt elindul a csorgás, elnémulnak. M a guk alá hugyoznak. Olyankor nem is röfögnek. Bambán hallgatnak. „Hallgat, mint a húgyó disznó”, szokták m on dani. Amikor nagyapám végez a seb tisztításával, megint köp. Nagy bajsza megrándul. Közben grim aszt vág. Felhúzza a felső ajkát, mint aki vi csorít. Pedig nem vicsorított, csak nagyon figyel, hogy jó helyre öntse a pálinkát. Nagyon reszket a keze. Vizeléskor is. A ruháját is azért vizeli le. M ostanában egyre gyakrabban megállunk, am i kor megyünk valahová. 207
„Várj, huggyozok”, mondja. A gy-ét hosszan megnyomja. Nem szeretem ezt a szót. Mi azt mondjuk, hogy pisilek. Anyám megtiltotta, hogy csúnyán beszéljünk. A többi fiú csúnyán káromkodik. „Anyád urizál. Fenn hordja az orrát. Kényeskedik. Pedig ő is büdöset szarik”, m ondja nagy apám. Nem szeretem, ha így beszél anyámról. „Ha huggyozni kell, hát huggyozni kell. Nincs abban sem m i”, mondja. „Az első háborúban té len már annak is örültünk, ha tudtunk hugyoz ni. Nem finnyáskodtunk. Te se tennéd”, mondta. Apám apját az első háborúba vitték el, az olasz frontra. „Ott nem volt gyógyszer. Egymás húgyát it tuk”, mondja. Nagyapám sokszor elmeséli, hogy megitták egymás vizeletét, mert az gyógyít. Amikor erről beszél, mindig köpköd. A pondró mellé céloz. Az ott tekergőzik előtte. A sánta lábával ráta pos, és a csizma spiccét előre feszítve forgatja a kukacon. Jó alaposan belepasszírozza a por ba. Egy nedves foltocska marad belőle, néhány összetapadt porszem. Aztán megint köp egyet. Szájához viszi a laposüveget, hirtelen m ozdulat tal hátrahajtja a fejét. Az üveget megrázza, hátha van még egy csepp benne. „Apádék is el akarnak menni. Kanadába?”, m orog magában. „M i a faszom van abba a Ka nadába? Nem ország az, hanem hizlalda”, d o 208
hog magában. „Frici is milyen kövér lett! Mert csokoládégyárban dolgozott. Kellett ez neki?” m ondja és legyint. Frici súlyát nem bírta a szíve. Infarktus vitte el hetvenháromban.
AZ ünnepekre
m indig jön fénykép Friciéktől. A kanadai házról, amelyben laknak. A családról. A hatalmas karácsonyfáról, amely egy gazdagon berendezett szobában áll. A fényképek felülete furcsán bordás. Egy fiú áll sok ajándék között. Irigykedve nézzük a nővéremmel. A fa másként van díszítve, mint ahogy mi szoktuk. Nincs rajta se gyertya, se szaloncukor. Csak gömbök. „Ezt is minek küldik? Pocsékolás. Elég lenne leírni”, mondja m indig nagyapám, „Elég csak annyit írni, hogy így vagyunk, meg úgy va gyunk. Minek az a sok fenkép.” Mi így mondjuk a fényképet. Friciék már tíz éve élnek Torontóban. Ott sok a magyar, azt mondják. A disszidálásuk után folyton a Szabad Európát hallgatták nagyapámék. Várták, hogy mikor üzen Frici. Nagyanyám ordított. Elsiratta a fiát, ahogy kell. Kitette a fényképét az asztalra, és jajgatott. Eltakarta az arcát, és önkívületben mondta, ahogy a sirató asszonyok szokták. „Jaj, drága fiam. Jaj-jaj. Hogy tehetted ezt? Miért hagytad itt az anyádat? Jaj-jaj...”, így gyá szolta el a fiát. 209
Frici volt az elsőszülött. Maradt itthon még két fiú és két lány. Kettő pedig meghalt csecse m ő korában. Apám volt a legkisebb az életben m aradtak között. Utána született még egy, de azt a nagyapám leejtette a kőre. Fejre esett és m eg halt. Erről nem szoktak beszélni. Főként nem a pulya előtt. Halottak napján néha emlegették. De mindig suttogva, hogy ne halljuk, miről beszélnek. M a gamban azt gondoltam, hogy nem leesett, ha nem leejtették. Méghozzá a nagyapám leejtette. „A vén sánta”, mondták, „komisz. A sánták gonoszak.” A kölyökkutyákat is ő szokta agyonvágni, hogy ne kelljen etetni őket. A macskakölyköket zsákba köti, és vízbe fojtja. Anyám is őt szokta megkérni, ha a szukánk lekölykezik.
M együnk apámmal.
Harmincegy év van kö zöttünk. A harmincegyet csak önmagával lehet osztani. Meg eggyel. Apám ritkán fogja meg a kezem. Számolom a kerítésoszlopokat. Nem szokott megsimogatni. Pedig szeretném, ha meg simogatná a fejem. Ha néha magához ölelne. Amikor az anyai nagyapám jön hozzánk, mindig beülök az ölébe. Hallgatom, ahogy m e sél. A háborúról mesél. „M a tizenhetedik éve, hogy hazajöttem a Ka ukázusból”, mondja. „M inden évben eszembe
210
jut. Mintha nem is lett volna igaz. Az ötödik évben azt hittem, sose jutok haza.” Az ötöt csak magával lehet osztani. Meg eggyel. „M ost meg már minden olyan messze van, mintha sose történt volna meg. Csak elfelejteni nem tudom”, sóhajt és mesél a háborúról meg a fogságról. Közben magához ölel. „De jó, hogy itt vagytok”, mondja. Apám nem szokott megölelni. Egyikünket se. A nővéremet m ár ütni sem szokta, mert nagy lett. A nagyobb lányok csak hébe-korba kapnak egy pofont. A fiúkat szíjostorral és nadrágszíj jal szokták ütni. A m íg vissza nem vágnak. Ez a szokás. Apám csak azért nem ver minket, mert nincs itthon. Amikor éjszakánként hazalopakodik, nincs ideje rá. Kedve se. Fáradt annyi biciklizés után. Meg örül, hogy lát. A falubeli fiúkat még veri az apjuk. Főként, ha részegek. Amikor hazajönnek a kocsm á ból. Apám csak néha jött így haza. Anyám azt mondja, mert hogy őket is verték, ezért hiszik azt, hogy így kell csinálni. „Úgy lesz belőle em ber”, szokták mondani. „M eg fogod ezt még köszönni”, ezzel fejezik be a verést. Amikor hazaérnek, előveszik az előre beázta tott kötelet az udvaron lévő vályúból. Belépnek a házba, és elordítják magukat: „A kurva anyátokat!” Ezt szokták mondani.
211
Akkor az asszony is megijed, és nem mer pe relni az urával. Aztán kezdődik a verés. Ha a fe leség szól, akkor ő is sorra kerül. De minél részegebbek a férfiak, annál ham a rabb elfáradnak és abbahagyják. Régen apám is egész este a kocsmában volt. Anyám nem hagy ta, hogy ez m indennapos legyen. így aztán el maradt a kocsmából. „Talán ez volt a baj”, mondta később. „Ezért néztek ki m aguk közül.” Csak amikor már nagyon piszkálták, akkor ment be néha, hogy lássák, otthon ő az úr. Oda megy, ahová akar. De ez se segített.
F é le k elaludni, mióta nagyapám beszélt a hábo rúról. A Donról mesélt, a frontról, az orosz télről, negyvenhárom teléről. A partizánokról és a m eg torlásokról. A tábori csendőrök kegyetlenkedése iről. Mert meg kellett félemlíteni az ukránokat. „Kegyetlenek voltak”, mondja. „Bűnözőket engedtek garázdálkodni. A tiszturak m eg sze met hunytak. A megtorlásokkor kegyetlenkedtek. A csecsemőket feldobták a levegőbe és szuronnyal kapták el. Azoknak a faluknak a la kóit, akik segítették a partizánokat, beterelték egy csűrbe és csóvát dobtak a tetejére. A részeg tábori csendőrök körbeállták és a kirohanó égő embereket legéppuskázták”, mondja. Ezek a ké pek nem múltak el belőle. Elmondja minden al
212
kalommal. Az iszonyat még most is benne van, huszonhárom év után. „A németek még kegyetlenebbek voltak. A magyarokat megvetették. Negyvenháromban, a visszavonulás idején nekik még volt benzinjük. Mi gyalog vonszoltuk magukat. Aki leült, az ott fagyott meg. A rendszeresített ruházat semmit se ért az orosz télben. A Wehrmacht katonái teherautókon mene kültek az oroszok elől. Mi gyalog. Minden tagunk el volt fagyva. Amikor fel akartunk kapaszkod ni, a németek figyelmeztetésül a levegőbe lőttek. Lelőttek volna, ha nem engedelmeskedünk. Aki a teherautó platójába kapaszkodott, annak az ujjait szuronykéssel vágták el. Nem volt ott bajtársiasság. Szóba se álltak velünk. Még a fogság alatt a táborban se”, mondja. „A tábori csendőrök részegek voltak. Azok m indig részegek voltak. Kegyetlenek. Idegen műveleti területen kell a megfélemlítés, ezt alá írom”, mondja. „D e azokat az ártatlan csecse mőket szuronyhegyre hányni, arra nincs semmi m entség...” Elalvás előtt eszembe jutnak a repülő pólyások. Féltem a Kicsit. Félek, nehogy kipattanjon a plattból a szikra. Nehogy elégjünk. M ondom az imát, hogy m ásra gondoljak, de közben látom az égő embereket a hóban. „Szegény Kormányzó úr”, nagyapám mindig így fejezi be a mesélést.
213
A n y á m pászkát készít. Szereti a pászkát. Ha nincs kenyér, és gyorsan kell csinálni valamit, akkor m indig pászkát csinál. A keletien tésztát vékonyra nyújtja és a plattra teszi. A forró vason átpirul. A fehér tésztán barnás foltok keletkez nek. Néhol kis puklik lesznek rajta. A gőz felpúposítja a tésztát. Hólyagos lesz. Ha már felhólyagosodott, akkor fordítja meg, hogy megpiruljon a m ásik oldala is. „M indjárt itt a sábesz”, mondja. „Nézz ki, nem látsz valakit jönni”, kérdi. Kihallom a hangjából a ravaszkodást. Az ide geneket nem engedjük be. A falubeliek az ide genek. „Tán hazajön édesapánk?”, kérdezzük biza kodva. „M ég csak az kéne! Isten ments”, mondja. „M a azt játsszuk, hogy várjuk a Messiást.” „Merről fog jönni?” kérdi a nővérem, aki azonnal benne van a játékban. „Oszt nem mindegy? Azt játsszuk, hogy zsi dók vagyunk”, m ondja anyám. „Gyorsan, tedd fel az apád ünneplő kalapját”, mondja. Leveszem a sifon tetejéről apám fekete kalap ját. Apám egyébként jam bót hord. Hétköznap csak pantallós ember visel kalapot. Meg a zsi dók. De már nincsenek zsidók. Mindenkinek sötétkék jam bó van a fején. A napfény hamar kifakítja. Nyáron a napszúrás ellen hordják. M áskor meg a hideg miatt. Tél víz idején usánkát viselnek. Az öregek kucsmát. 214
Az usánkában úgy néznek ki, mint a szovjet katonák a filmekben. A pufajkakabáthoz pufajkanadrág illik. Télen ezt veszik fel. M áskor csak kék m unkásnadrágot jégeralsóval. Kalapot csak vasárnap tesznek. Na meg temetésen, esküvőn, keresztelőn. „Csak a füled hegye látszik ki belőle”, csúfol a nővérem. A kalap nagy. Hátra kell csapnom, ahogy a férfiak szokták, amikor mérgesek. Vagy ha jókedvük van és ugratják egymást. A csálé kalap vicces. Akinek így áll a kalapja, azt nem kell komolyan venni.
„ Z S i d ó van a házba, kölönc a nyakába”, kántálják, ha valaki a fején hagyja a sapkát. Nem ér tem, hogy miért mondják. Ennek nincs értelme. „Nem kölönc az?”, kérdem a nővéremtől. „A kölöncöt a csorda vezérmarhájának a nya kába akasztják. A kölöncöt a kutya nyakába te szik, nehogy messzire elcsám borogjon.” Máli így csúfol engem, ha elfelejtem leven ni a sapkámat. Kinevet. Csupa ránc ilyenkor az arca. Máli csúnya. Szeretem, de undorodom is tőle. Folyik a nyála, ha beszél. „Na, ne finnyáskodjál! Ne urizálj”, szokta m on dani és fingik egyet. Akármikor tud fingani. Erre a tudására büszke. Hosszan elnyújtva ereget. A fél lábát felemeli, ahogy a kutyák pisilnek. És mély hangon nevet hozzá.
215
Nem undorodik semmitől. Mindent m eg eszik. A romlott ételt is. Ahogy a nagyapám is. Beleszagol és szó nél kül bekanalazza. „Apu, nem volt romlott?”, kérdi tőle Máli. „Öt perc múlva már az lesz”, mindig ezt vá laszolja. Máli meg röhög. „Szarnak minden jó”, mondja. „Egy helyre megy.” Örül, ha anyámat fel tudja bosszantani. M á sokat is szeret bosszantani, de anyámat nagyon. Anyám nem tudja neki megbocsátani a koszt, a rendetlenséget, az igénytelenséget, amiben él. Na meg az állandó feleselést és káromkodást. „Hogy élhetsz így, hogy mindenen csak rö högsz?” veti a szemére. „Te meg folyton mérges vagy, mint a baszott róka”, vág vissza Máli. Anyám nem szereti Málit. Ha nála vagyunk, akkor segíteni kell. Máli nem tud főzni. Nem is szeret. Minden ehetetlen, amit csinál. Ha nem esszük meg, akkor veszekszik velünk. Csúfol minket. „A szar vásolja el a fogatokat, ha nektek ez se ízlik! Finnyások vagytok, mert úri koszthoz szoktatok”, mondja. És m indig van valami mun ka. De most otthon vagyunk. A Kicsi is alszik. És anyánknak jókedve van. „Nézd meg, nem jön-e a M essiás?”, mondja 216
még egyszer. Közben a nővérem a horgolt térítőt borítja a hajára. És ájtatos képet vág hozzá. „M errünnen várjuk?”, kérdezem. „Arrunnan, a Rám pa felől. De lehet, hogy a kert alól jön, Berek felől”, mondja. Csak a C i gánysor irányából nem várjuk. Abba az irányba nem is látunk ki a házból. Csak a falu felé lá tunk. Leskelődünk a nővéremmel az ablakokon. Anyám az asztalnál ül. A nap a Kepecgyep m ö gött nyugszik le. Nagy vörös karimája lebeg az ég peremén. Már feljött az esthajnalcsillag. Apám ilyenkor hagyja abba a pénteki böjtöt. Fogadalma van. De nem mondhatja el, hogy mi az. Anyánkat szok tuk kérdezni, hogy ő tudja-e. Azt mondja, ő sem tudja. Ha tudná, akkor nem lenne titok. És akkor a böjt se hatna. Hiába tartaná be apánk, már ha épp el nem felejti. Mert néha elfelejti. De az b o csánatos bűn, ha nem szándékosan megy ki a fe jéből. Ha péntek este otthon van, együtt ülünk az asztalnál, és várjuk, hogy feljöjjön a csillag. De m ost nincs itthon. Anyámmal azt játsszuk, hogy a M essiásra vá runk, mint a zsidók. A felhőtlen égen már de rengenek a csillagok. Péntek este van. M ár beállt a szábesz. De m a se jött. Csak nem jött el. Hiába vártuk. Anyám Jeruzsálemről mesél. Meg Eszter királynőről. És arról, hogy jövőre már együtt fo gunk ünnepelni. De nem itt.
217
A n y á m hisztériázik, amikor hazajön. Ordíto zik velünk. Orvosnál volt. Hallgatunk csendben, bűntudattal. M indig csinálunk valami rosszat. Most is félünk, nehogy észrevegye anyánk, hogy engedély nélkül ettünk. Kétujjnyira szeltük a ke nyeret, ahogy nem szabad. így szoktuk, ha nem látják. Előbb zsírral kenjük meg vastagon a bödönből, majd annyi cukrot szórunk rá, amenynyit feliszik a zsír. Ez pedig pazarlás. Anyánk m ost nem ellenőrzi a cukortartót, nem néz bele a zsírosbödönbe. Egyszerre csak fuldokolni kezd és hány. Belehány a lavórba. Érzem a szagán, megint epét hányt. M ostanában gyakran zöldet hány. Az az epe. A zománcos lavór szélén kör ben végig kenődik az epesár. Szaladok azonnal a lavórral és kiöntöm. Aztán a kútnál kimosom a lavórt. Undorodom én is, de a nővérem nem bírja. Ezért nekem kell csinálni, mert én vagyok a férfi a háznál. Nekem kell elvágni a csirke nya kát is. A nővérem attól is iszonyodik. Pedig ezt is meg kell tanulni neki is, mert nem lehetek m in dig itthon. Már nincsen sakter. Most a sarokba húzódunk, és mint a rémült csirkék, összebújunk a nővéremmel. Közben fel borítjuk a vizeskannát. A kannafedő messze gu rul. M ászok be utána a kecskelábú asztal alá. Az asztalt apám csinálta. A lábai nyárfából vannak. C sak a lapja rendes fa. De a nyárfa nem való bú tornak. Penészedik és gombásodik. M ost azt re mélem, hogy itt elbújhatok. A nővérem gyorsan 218
felkapja a kannát, de m ár úszik a föld. Anyám beleragad a hajába és a lófarkát cibálja. A m á sik kezével összevissza csapkod. Anyám keze jár a levegőben, m int a m otolla. A nővérem rázza a fejét, próbál szabadulni. Könyörög. „Ne bántson, ésnyám, ne bántson! Jó leszek”, m ondogatja rim ánkodva. Nem m erek kijönni a kecskelábú asztal alól. Beszorultam a m oslékos veder mellé. Büdös. M indig büdös, de m ost m ég büdösebb. Kotlóstojást dobhatott bele anyám . A héja úszik a lé tetején, látom. A disznók a záptojást is szeretik. Szorítom a kannafedőt. M ár korábban lepattant róla a zom ánc. A helye m ár rozsdásodik. Ki fog lyukadni. Akkor m eg m ásikat kellene venni, de nincs rá pénz. M indent m eg kell becsülni. Meg kell becsülni a cipőnket is. „Nem prédálunk”, szokta anyám m ondani. A pocsékolás nagy bűn. M indenre nagyon kell vigyázni. Leginkább a ruhánkat kell m egbe csülni. Érzem az ujjam alatt a rozsdás foltot, könnyen kitapintom , m ert ott nem csúszós a felszíne. M egtapad rajta a bőr. Érdes. A nnyira szorítom a hideg kannafedőt, hogy begörcsöl az ujjam az erőlködéstől. Nem veszem észre, m ert félelm em ben görcsösen szorítom . Közben nem tudom levenni a szemem a n ő vérem ről, sajnálom szegényt. Szeretnék segíte ni neki. Lelkiism eret-furdalásom van, m intha elárultam volna. Elbújtam ide, és m ost egyedül 219
rajta tölti ki anyám a dühét. A nővérem két kéz zel védi a fejét az ütések elől. Anyám arca m egré m ít, m ert ilyenkor teljesen eltorzul. M ost h ason lít a bolond asszonyhoz, aki m indenkit megállít az utcán és azt kérdi: „Te is ellenem re vagy?” N em tudni, hogy m ire gondol. Azt állítja, hogy üldözik. M indenkit ellenségnek tart. De nem tudja eldönteni, hogy ki nem az. Ezért állít meg és kérdezget m indenkit. Anyám tépi a nővérem haját. Sírok, nem tu dok nem odanézni. M indig csinálunk valamit. Valami rosszat. Pedig nem is akartuk. „M indig csináljátok nekem a kárt”, m ondja anyám. Tehetetlen vagyok. Bekapom az ujjam. M egint szopom , pedig m ár régen abbahagytam . Érzem a rozsda vasas ízét rajta. Anyám keze összevissza csapkod. M ár kezd fáradni. De még üti a nővérem , de közben sír is. Erőtlenednek az ütései. „Gyere elő! Te is gyere elő”, kiált rám. Erő sebben szopom a bütyökujjam. Kucorgok a fal mellett. Szorosan hozzátapadok a falhoz. Most szeretném , ha bele tudnék bújni. Ha volna ott egyszeriben egy ajtó, m int a m esében. És ta lálnék rajta egy kilincset. Az m eg kitárulna és átlépnék egy m ásik világba. Vagy m agam is át változhatnék asztallábbá. Vagy inkább m acská vá. És uzsgyi, kiszaladnék anyám lába közt. Ki a m acskalyukon. „Jössz ki o n nan azonnal”, kiáltja anyám, és ráncigái ki a kecskelábú asztal alól. Közben va 220
lam it lever róla, m ert az asztal m egingott a cihelődéstől. Megijedek. H a valami összetörik, még jobban megver. Inkább hagyom , hogy kihúzzon. A karom m al védem a fejem m eg az arcom . Köz ben sírok és rim ánkodom . „Ne bántson ésnyám! Nem akartam felboríta ni a kannát”, m ondom hüppögve. Anyám levette a kasornyát, amely egész évben a falon lóg az asztal m elletti szegen. Épp kéznél van. Ezzel szokott verni m inket, ha valam i bajt csinálunk. Egész évben itt lóg a kasornya, m int valam i figyelmeztetés. Félünk tőle. M áskor meg se szoktam látni. Csak ha valami nyom ja a lel kem. M int most. A m ikor anyám mérges, csak a kasornyát figyelem a falon. Hogy m ikor nyúl érte. M ikor suhogtatja m eg a levegőben. Egyébként csak disznóöléskor használják. A hurkát teszik bele, hogy kifőjön a lében, amely ben előzőleg a belsőségeket a zsöndörzsírral együtt megfőzték és a kását megfonnyasztották. A ztán m egint egy évig itt lóg. Kiszárad és m egm erevedik. Csak m inket szokott vele ver ni. M eg fakanállal és felmosóronggyal. Anyám dühében m indig azzal ver bennünket, am i a ke ze ügyében van. Puszta kézzel is szokott. De csak ahogy az anyák tu d n ak ütni. Erőtlenül és céltala nul. M inden rendszer nélkül. A pánk m ódszeresen ver, ahogy a férfiak szok tak. A zsákolástól nagyon erős a keze, a szív lapáttól m egkem ényedett. Kézzel ritkán üt. Nadrágszíjjal ver vagy ostorral. A pánktól félünk. 221
Anyánk verése csak hisztéria. Nem fáj igazán. Közben nagyon kell sírni és kiabálni. Anyám ve szekedve üt. Erőtlenül csapkod, m ert sír. A többi fiú is azt m ondja, hogy az asszonyok nem tudnak verni. Azt csak ki kell bírni. Húzni az időt, hogy elszálljon a m érgük. M indig elszáll és m indig m egbocsátanak. Az apák verése más. A nnak kiszabott menynyisége van. Előbb nem hagyják abba, m egvár ják, hogy nagyon fájjon. A kkor jön meg hozzá a kedvük. Addig vernek, am íg m ár nem csak a félelemtől sírunk, hanem a fájdalomtól. Hogy m egemlegessük. Tudják, hogy m ikor jön el ez a pillanat. Addig csinálják. „Az anyák keze akkor is sim ogat, am ikor üt. Az apáké akkor is büntet, am ikor sim ogat”, m ondja m indig anyám. M ert m egbánja utólag és akkor m eg azért sír. Olyankor mi szoktuk vi gasztalni. Meg azt m ondjuk, hogy nem fájt. De ez nem igaz.
A m ik o r anyám végre megnyugszik, a m ara dék vizet felteszi a plattra. Ami nem öm lött ki, azt beletölti a vasfazékba. Ez a vasfazék anyám kedves fazeka. Nagyon nehéz. És nagyon kell rá vigyázni, m ert öntöttvas, hogy el ne törjön. Eb ben m inden gyorsan megfől. Elhúzom a plattka rikát és dobok a parázsra egy kevés papírt, arra pedig vékony ágakat. Ha fellobban a tűz, néhány hasáb akácfát is teszek rá, hogy ham ar felforr222
jón a víz. Segítünk anyámnak krumplit pucolni. Pergelt krumpli lesz, ez készül el leggyorsabban. Ilyenkor anyám mindig ezt szokott főzni, ha sebtében kell ebédet csinálni. Meg tört krumplit, szalonnás hagymával. Vagy a krumplis lapótyát, ha nem vagyunk farkaséhesek és a Kicsi sem sír még. A nővérem rántást készít. Kicsit odaégeti. Erre anyám megint mérges lesz. „M ikor tanulod m ár meg? Ilyen nagy kanca, és még most se tud egy rántást megcsinálni”, mondja. A nővérem kap egy nyaklevest, de ez szinte babusgatás most. Aztán elzavar minket. „Menjetek má vízért a kerekes kútra, ha kiöntöttétek”, ad utasítást. De ekkor már csak színleli, hogy haragszik. Ismerjük. Egyedül szeretne m a radni. Amíg a krumplit hámoztuk, megint hányt. „Szeretné kisírni magát. Gyere”, súgja a nővé rem. „Én csak sós krumplit ehetek. Már megint rakoncátlankodik az epém”, mondja. Szom orúan állunk. Vele együtt aggódunk. Állunk bambán anyám előtt, egyik lábunkról a másikra helyezve a súlyt. „Mit álltok itt, mint aki beszart?”, mondja. A tűzre vet még néhány vastagabb akácfaha sábot. Nem figyel ránk, háttal áll nekünk. Nem veszi észre, hogy még ott vagyunk. A hátát lát juk, a széles, erős hátát. A dereka is most mintha szélesebb lenne. Egyszerre megrándul a válla, m ajd azt halljuk, hogy sír. 223
Csuklásba fullad a sírása, aztán öklendezni kezd. A fedőre leteszi a fakanalat és átrohan a lavórhoz. Belehány. Epeszag terjeng megint. H ányingerem lesz nekem is. A zöld nyál a fehér zom áncra kenődik. M egint le kell m ajd m os nom . A nővérem a szája elé teszi a kezét. Öklendezik ő is. Próbálja visszanyelni az undorát. Erre a hangra figyel fel anyám. Ekkor veszi észre, hogy még m indig ott vagyunk. „Ti m eg m it álltok még itt! Takarodjatok m ár!”, m ondja. Sarkon fordulunk és indulunk a Rám pára. Én viszem az üres kannát. Lóbálom. „Ne lóbáld”, m ondja a nővérem. „M ér ne lóbáljam ?”, vágok vissza. „Nézd, meg tudom pörgetni és közben nem esik ki a fedő”, dicsekszem. Szeretném bem utatni, m ert m ár gyakoroltam az udvaron, am ikor nem látták. M utatni akarom a nővérem nek, hogy nagyfiú vagyok. Láttam a többiektől, akik a kútra járnak. A te le kannát is m eg tudják pörgetni. Úgy m ég nem m erném , de üresen nekem is megy. Közben a nővérem lökdös. M ajdnem beleesek az árokba. Mély árok húzódik a járda mellett. A Rám pánál m egállunk, hogy nem jön-e autó. Nem igen szokott. Nagy ritkán jár erre valami a m enetrendszerű buszon kívül. M együnk tovább, innen m ár nincs messze. A harangláb m ellett van az artézi kút. Mi fúrott kútnak m ondjuk. Többször m egtöltjük a kannát 224
és többször ki is öntjük. Úgy teszünk, m intha véletlenül történne. M egbotlok és elesek. Szán dékosan botiok m eg és direkt esem el. Ha észre veszik, m indig ránk szól valaki. „Ne pocsékoljátok a vizet! Hogy hívnak tite ket?” A végén m eg anyánkat szólják m eg, hogy nem nevelte m eg a pulyát. Ha a kútnál nem kell sorban állni, akkor húz zuk az időt. Engedjük a vizet mellé, a vas rácso kon folyik ki, am elyre a kannát szoktuk állítani. De ez látszik az árokban, m ert a lefolyó kive zeti. Feltűnik a nagy tócsa. Ezért kell elbotlani, m intha véletlenül történt volna. O tthon meg azt m ondjuk, hogy sokan voltak és sorba kellett áll ni. M indig hazudni kell. Nem akarunk o tthon lenni, am ikor anyánk mérges. Ha túl sokáig elm aradunk, akkor u tá n u n k jö n , hogy megnézze, hol csavargunk. Vagy nem bántottak-e a többiek. A kút környékén ját szanak a bandák. Azok szoktak csúfolni. Vagy leköpködnek bennünket. „Na mi van, Goga? Bamba vagy? M it tátod a szád?”, m ondják nekem. „M it bám ulsz, m it bámulsz? Egyet fingok el ájulsz!” skandálják. P róbálnak fingani. Felém fordítják a fenekü ket. A bátrabbak letolják a gatyájukat. Világít a fenekük. E lőrehajolnak és széthúzzák a far pofájukat. Látom a segglyukuk barnás színét. A lábuk között néznek vissza és kinyújtják a nyelvüket. 225
A nővérem et M ajom nak csúfolják. Meg sze retném verni őket. De kicsi vagyok, és a b an dában nagyfiúk vannak. K inevetnek minket. Tehetetlen dü höt érzek. Lehajtott fejjel szaporázom a lépteim . M inél ham arabb haza szeretnék jutni. M ire hazaérünk, anyánk m egfőzte a k ru m p lit. M egtörte. A levéből üres levest csinált. M ár nem haragszik. Ő csak krum plit eszik, só nélkül. Mi úgy m ondjuk, sajtalanul. Beletúr a hajamba. A nővérem et m egsim o gatja. A Kicsi nem sír. Alszik. N ém án eszünk. Nem beszélünk.
E lk ép zelem , hogy anyám halott. Elalvás előtt befordulok a fal felé. Egész nap azt kívántam , hogy haljon meg. Most ettől m egnyugszom. Látom anyám at holtan. N em tudom , hogy halt meg. Talán a kútba ugrott vagy valamilyen be tegségben. Látom m agam előtt kiterítve. Az arca kisimult. Fekete kendő keretezi a fejét. H arag szom rá. Azt akartam , hogy haljon meg. Tudom, hogy m eghalt, pedig csak úgy néz ki, m intha aludna. Alvás közben is ilyen az arca. Figyel ni szoktam , am ikor délután a Kicsi szoptatása után elszunnyad. Ilyenkor az öcsém kiságya felé fordul. Nem m ozdul és nem válaszol. M indig megijedek, hogy talán meghalt. Közelebb hajo lok hozzá. Figyelem, hogy lélegzik-e. Nem látok változást. 226
A kkor nyugszom meg, am ikor m eghallom a szuszogását. Vagy horkant. N éha horkol is. Halkabban, m int apám, de horkol. M ost is olyan az arca. De m ost nem alszik, tudom . Elégedett séget érzek. M egnyugszom, hogy nem bánthat többé. M indig azt szerettem volna, hogy ilyen legyen az arca. Nyugodt, kisimult, békés. M in dig ilyennek fogom látni, gondolom m agam ban. Tudom , hogy el fog jönni ez a pillanat, am ikor m ajd meghal. M egpróbálok felkészülni rá. Foly nak a könnyeim , keserű a szám. Sajnálom m a gam. Ürességet érzek. Mély és tom pa ürességet. N em találom utólag a pillanatot, am ikor ez az állapot alvásba vált át. Ezt az átm enetet keresem. Szeretném érezni, am ikor eljön az alvás. De sose sikerül.
A m acskák dorom bolva dörgölőznek anyám lá bához. Nem szereti, de eteti őket. Ezt a m acskák is tudják. Anyám néha odébb rúgja őket. Nem gorom bán. Nem úgy, hogy fájjon. Csak finom an odébb huppantja őket a lábával. A tejet a bádog ból a lapos zom ánctálkába önti. M inden háznál ilyen a macskatál. Fehér zom ánc. Azt m ondják, a m acska tiszta állat. Tisztább, m int a kutya. A m acskának tartása van. Valami úri tem pó van benne, valam i nemesség, am i tisz telet kelt. A m acska éhes és a tálhoz furakszik. Anyám hiába próbálja távol tartani. Az ennivaló a fejére csurog. 227
„Na, ugye”, m ondja m egbocsátó hangon. Anyám m inden állatot sajnál. N em szereti, ha éheznek. Első dolga, ha m egjön a mezőről, hogy megetesse őket. „Ne éhezzenek m iattunk”, m ondja. „Macska kell a házhoz. Egyébként m egenne bennünket az egér. És milyen ház az, ahol nincs macska?”, kérdi. „Cigányház. A cigányok azért nem tartanak macskát, m ert az belekapar a szarába. Nem tiszta. Csak a m agyarok hiszik. A m agyarok azt gondolják, hogy a m acska folyton tisztálkodik. A m ikor nyalja a szőrét meg a m ancsát, akkor tisztálkodik. Elkaparja a piszkát. A m agyarok is a házba szarnak. Látta az uraknál A ranka, hogy bent van a budi a házban”, m ondja anyám és mosolyog. Régen a m acskalyukon ki-be járt a macska. Az ajtókat csak télen csukták be. Vagy ha elm en nek otthonról, hogy jelezzék, nincsen itthon senki. Ősszel aztán m egint nehéz megszokni, hogy zárni kell az ajtót. „Tedd be az ajtót”, ilyenkor kezdődik a kiabá lás. „Ne legyen tárva-nyitva, m int a kurvák pi csája!”, m ondják. „Füst van”, m ondja anyám. „Ahol a büdös, ott a m eleg”, válaszolja apám. Ezen összevesznek. Am ikor nagyon hideg van, akkor szólnak ránk. „Csukd be! Seggedbe ragadt a kezed?” 228
r l / g y ideje nem tudok elaludni. Korábban a n ő vérem sem tudott. M ostanában m eg én sírok fel. A doktor azt m ondta, vérszegénység. Anyám is vérszegény. Sápadt vagyok és a körm öm ön nagy fehér foltok vannak. A szem héjam at is kifordítja a doktor, az is hóka. „M ondom : vérszegénység”, diktálja a doktor az asszisztensnek, aki m indent felír. A kultúrház egyik term ében vizsgál meg, ahol rendelni szokott. A focipályára látok innen, az iskola udvarára. Az udvart figyeltem az ab lakon keresztül, am íg anyám az orvossal beszél. Mi orvasnak m ondjuk. Az iskolával közös u d varon van a kultúrház. A telek végében a budi kat közösen használja az iskola meg a kultúrház. Látom, ahogy valaki fut az egym ás mellett sora kozó zöld faajtók felé. M indegyiken kirajzolódik egy Z betű. A nadrágját letolva lépett be. A p u cér feneke kivillan. A hajam hullik. A vérszegénység m iatt van, azt m ondják. Vagy vitam inhiány. A nővérem m ár alszik, am ikor én még m indig forgolódom. Nekem este m indig be kell fordulnom a fal felé, am ikor m ár m egm ostam az arcom és a lábam. Anyám ragaszkodik hozzá, hogy ezeket m indig m eg kell m osni. Lefekvés előtt a fogat is. A la vórba köpöm a fogkrémet. A ruhám at bestokizom a hokedlire, ahogy nagyapám tanított. A nadrágot élére igazítom. Az inget és a pulóvert összehajtom. A zokniból gom bócot gyúrok és a hokedli lábai közé, a ci 229
pőm be dugom . Ősszel a cipőm ről lem osom a sa rat, aztán kicsit a sütő szájába állítom száradni. Mi blódernek m ondjuk. A sütő ajtaja m indig le van nyitva, a m acska is ide szokott feküdni. Hogy el ne égjen a lemez, nyitva kell tartani az ajtaját. Itt száradnak meg legham arabb a nedves ruhák. A cipővel csak arra kell vigyázni, nehogy túlszá radjon, m ert akkor törni fog a bőr és kireped. „A ruhát m eg kell becsülni”, m ondja nagy apám, „m ert az alapján ítélnek meg. A cipőd legyen m indig kifényezve. Tiszta külső rendes belsőt takar!”, ez a jelm ondata. Anyám azt m ondja, hogy „becsüld meg a ru hád, m ert nincs pénz másikra.” „Hogy adjuk m ajd oda az öcsédnek, ha tö n k reteszed?”, szokta hozzátenni. „Legalább neki nem kell lányruhában járnia és nem fogják csúfolni.” Anyám erre nem válaszol sem m it. A fiúk gúnyolnak a nővérem ruhái miatt. Azt m ondják, hogy m in o r vagyok. „M inor! M inor! Vegyél szoknyát!”, és sárral dobálnak. A kultúrház vezetőjét m ondják m inornak. Vastag m űanyagkeretes szemüveget hord és m indig pantallót visel. A fekete zakóhoz magas nyakú, dzsörzé pulóvert vesz. Nem fehér inget, ahogy a férfiak. Kalapot sem hord. A haja hoszszú, egyenes szálú, amelyet a belső zsebében tar tott nyeles fésűvel folyton igazgat. Jobbra fésü
230
li, de aztán m indig visszacsúszik a szemébe. És nem jár kocsm ába, ahová a férfiak. Este nem m er a korcsm a környékére m enni. Többször m egverték már. Szakköröket szervez és ő tanítja be az iskolásoknak a Nagy O któberi Szocialista Forradalom ünnepi m űsorát. Utálják a faluban, de félnek tőle. A bennfentesek közé tartozik, meg párttag. A m ikor nagyapám m eg látta, aki lélekben m ég m ost is katona, köpött utána. „Ki ez a strici?”, kérdezi. „A kultúrházas”, m ondom . „M it jelent az, hogy strici?” „Lógós”, válaszolja. „Biztos kom m unista. Ezek m ind azok.” N agyapám a szabályokat nagyon ko m o lyan veszi. A cipő az egyik legfontosabb. Meg a hajviselet. N ekem m indig nullásgéppel kell lenyírni a hajam at. Egy kis frufrut engedélyez csak. Elölről olyan, m in th a volna hajam . De oldalról és hátulról látszik, hogy teljesen ko pasz vagyok. K éthetente vissza kell m ennem G usztihoz, a fodrászhoz, aki egyébként nem fodrász, de estenként bárkinek levágja a haját. Van egy gépe, am elyet a m estergerendán tart egy papírdobozban. O n n an veszi le. A ztán egy rossz lepedőt kanyarít a nyakam ba és csattog tatja a nyírógépet. Közben cigarettázik, m int m in d en férfi. A gép húz. Sziszegek, m ert fáj. De nagyapánk rámszól.
231
„Ne kényeskedjetek. Ez katonadolog!” förm ed rám . „Csak a striciknek m eg a cigányoknak loncsos a hajuk”, m ondja. /
A m ik o r egyszer anyám ham arabb jön haza, m int szokott, kikapunk az űrhajós játék miatt. „M it csináltok? N em kap levegőt ez a szeren csétlen”, sikít fel. Bálint arcára rátapadt a zacskó. A szája szederjes. N em vettük észre, hogy nem kap levegőt. Az űrhajóst nylonzacskóval kell játszani. Azt húzzuk a fejünkre. A kkor m indenkinek űrhajós lesz a feje, m ert rátapad az arcára a nylon. „Nem látjátok, hogy m egfullad!”, ordít anyám. „Meg ne próbáljátok m ég egyszer, értitek? Letö röm a kezeteket, ha még egyszer zacskót húztok egym ás fejére, m egértettétek?” kiáltja anyám. Anyám m eg van rémülve. Keresi a tekinte tünket, de nem találja, m ert lehajtottuk a fejün ket. Kiabál, pedig m eg van ijedve. Érzem a hang ján. Le kell ülnie és a fejét a két kezébe hajtja. így szokott sírni, hogy két kezébe rejti az arcát. A nővérem is így sírt, am ikor a kedvenc ga lam bjának kitekertem a nyakát. Addig nagy volt a szája, csúfolódott. Aztán m ár nem . Elcsende sedett azonnal.
A r r a ébredek, hogy valami körkörösen nyo m ogatja a hátamat. Nagyon mélyen alszom, alig 232
tudok m agam hoz térni. Éjfélkor alszom a legm é lyebben. Közben azt érzem, hogy a falhoz vagyok szorítva. Anyámmal alszom együtt. Anyám korán kel, kenyeret dagaszt, mos, közben az öcsémet kell m egszoptatnia. Csak ha felkel, az után tudok nyugodtan aludni. Nehezen ébredek, m ert rosszul alszom és keveset. Nem férünk el ketten. Két ágyunk van. Van m ég egy a tisztaszobá ban is, de azt a szobát nem fűtjük. Meg egyéb ként is, ott van a vetett ágy a dunnákkal, am elye ket anyám nem használ. Azok a tisztaszobában vannak. „A garnitúra”, ezt szokta m ondani anyám. Nem tudom , m it jelent ez a szó. A garnitúrát kapta hozom ányba. M ást se. Ezért szokott vele Máli veszekedni. „Pucér seggel jöttél ide. Semmid sincs. Én gaz dag lány vagyok, te meg csak egy pucérseggű!” A nővérem nagylány már, ezért lett övé az ágy. Nem aludhatunk együtt. Az öcsém nek még elég a bölcső. A m ikor a sötétben kinyitom a szemem , nem látok sem m it. Nehéz szuszogást hallok csak. Az anyám mély sóhajait. A meztelen háta nyom ó dik a hátam hoz. Hallom az apám nyögését is. „M ár m egint hazajött”, jövök rá a zaj okára. Ilyenkor m indig felébresztenek. Én m eg úgy teszek, m intha aludnék. Ö sszeszorítom a fogam. A szívem hevesen ver. Várom, hogy abbahagy ják. A m ikor befejezik, apám felkapcsolja a vil lanyt. A bilibe pisilnek egymás után. A használt 233
óvszert is abba dobják. Reggel nekem kell majd kivinnem . U ndorodom tőle. Úszik a sötétsárga lé tetején a kinyúlt hosszúkás zacskó. Nem n é zek oda. Gyorsan beleborítom a budiba. U tána nézek. O tt fekszik elnyúlva a szarkupac tetején a kinyúlt zacskó. „Ilyen hosszú lenne az apám nak?” A csődörnek is hatalm as volt. A fedeztetés a kovácsműhely m ellett szokott lenni. A csődörös lóháton jön, a csődörön. A korlát közé beál lított kancákat figyelik az emberek. A csődörös csak akkor engedi el a feltüzesített csődört, am i kor m ár kinn lóg a fasza és kaparja a lábával föl det. Dobrokol. A kkor a csődörös ráereszti a kan cára. Utána gyorsan odalép a korlát mellé, ahol biztonságban van. A sárló kancába nem m indig talál bele a csődör. A csődörös ilyenkor odanyúl és kézzel segít neki. Beigazítja a helyére. Az összegyűlt em berek nem bírják tovább. Kiabálnak, biztatják a csődört m eg a csődöröst. M inden arc kipirul. Ugratják a csődöröst meg egymást, közben m eg röhögnek. Az asszonyok m egbabonázva néznek. A csődörös velük n e vet. Vicceseket m ond, hogy oldja a feszültséget. A csődör m indig túl ham ar végez, és az em berek csalódottan m orgolódnak. Elszélednek, m ennek dolgukra.
A szalmával töltött derékaljat rendszeresen frissíteni kell, m ert átizzadjuk. Mi surgyénak 234
nevezzük. Télen is újra szoktuk töm ni, ha m u száj. A havon húztuk ki a nővérem m el. A ritka szövésű zsákvászon a keverőből került hozzánk. A m ikor valam it hazahoz apám a m unkahe lyéről, arra azt m ondjuk, hogy került. Ez nem m agyar zsák, m ert az magas és vékony, fehér vá szonból szőtték és a szélén, m int a tábornokok nadrágján, színes csík fut végig. Nem zetiszínű, piros-fehér-zöld. Ezért hívják m agyar zsáknak. A surgyé pesti zsákból készült, amelyet juttából vagy csalánból csinálnak. „Piros-fehér-zöld, ez a m agyar föld”, skandál ja m indig nagyapám . A surgyét anyám varrta. Néhány pesti zsákot vágott szét, azokból. Középtájon hagyott egy hosszanti rést. O tt szedjük ki a régi szalmát és töm ködjük bele az újat. Ezt m ár mi, gyerekek szoktuk összeölteni. Csak úgy nagyjából, hogy ne nyíljon szét. Nővérem hozza a zsákvarró tűt. Sze retjük ezt a m unkát, m ert ritkán kell csinálni. És lehet ugrálni a szalmában. Fogjuk a zsák csücs két, és húzzuk m agunk után, m int a szánkót. „Gyí, te paci, gyí, te lú!”, kiabáljuk. A régi, nyirkos szalm át bedobáljuk a disznó alá. A disznó felágaskodik, mellső lábával fel ugrik az ajtóra. Röfög. Reménykedik, hátha kap valamit. Az ajtó zsanérja nyikorog. M inél nehe zebb a disznó, annál nehezebben viseli a súlyt. M ajdhogynem kiszakad a disznó súlya alatt. Gyorsan újratöm jük a szalmát. Ma jó lesz aludni rajta. Ilyenkor friss, m ezőillata van az 235
ágynak. Ha végeztünk az egyikkel, m együnk a m ásikért. Szánkázunk vele vissza a fagyott h a von. Beemeljük az ágyba, am elyik m ár kész. De előtte úgy visszük be a házba, hogy ne hullassuk szét a szalmát a szobában. M ert akkor kikapunk. Legutóbb azt álm od tam , hogy m ár leszálltam az ágyról és az ágy alá bekészített bilibe pisiltem. De csak képzeltem. M ostanában kígyókkal álm odok. Rettegek tő lük. Egy szűk helyen vagyok, ahol vályogfalak vesznek körül. A tapasztást durván sim ították el és nincs kimeszelve. Állok ott, de nem értem , hogy kerültem ide. Nincs rajta se ajtó, se ablak. A föld olyan, m int nálunk. Érzem a pucér tal pam alatt, hogy m ázolva van. Hűvös és nyirkos. A falon körben karvastagságú lyukak. M agasan fenn a kéklő ég. De az túl messze és túlságosan távol. A fal is magasabb, m int amelyen át tu d nék mászni. Nem értem , hogy kerültem ide. De nincs sok időm ezen gondolkodni, m ert a falban lévő lyukakból egyszerre csak kígyók siklanak elő. Mi csúszónak m ondjuk. Egyre közelebb ér nek. Az utolsó pillanatban felsírok.
Ha
Máli senkivel sem tud beszélgetni, ak kor énekel. M indig énekel. Ha jó kedve van, ha rossz. Ügy énekel, m int a tem plom ban. Vonta tottan, kántálva, sírós hangon. Elnyújtva a sza vakat és rezegteti a hangját. Máli jóval öregebb nek m utatja m agát, m int amilyen. Apró m intás 236
fekete ruhát hord. Vagy tiszta feketét, m int aki gyászol. „A nyom orult kurva életem et”, m ondja, ha m egkérdezik, m it gyászol. Öregíti magát és kép zelt betegségekről beszél. Sokat jár orvoshoz, gyógyszereket irat fel. Szereti a gyógyszereket. Olyanokat, amelyekről m ásoktól hallott. Azt képzeli, hogy attól m ajd jobban lesz. Pedig nem is beteg. Ha az orvos nem akarja felírni, akkor összevész velük. A kkor m ásik orvost keres, aki felírja neki. A ztán m indenkinek m egm utatja a receptet vagy a gyógyszeres dobozt. Sírva be szél arról, hogy ő milyen nagy beteg. „H am arosan m eg fogok halni”, m ondja. Sze ret végrendelkezni. Mi úgy m ondjuk, testálni. E lm ondja anyám nak is, m ilyen ruhát adjanak rá, melyik lepedőt kire hagyja. Fakanalakat, szil kéket, csuprokat hagyatékoz. Anyám hallgatja türelm esen. „Na, de a pénzt hova tetted? Azt kire h a gyod?”, kérdi és nevet. „Lúfasz a seggedbe”, m ondja Máli, am ikor rá jön, hogy anyám ugratja. Máli m inden tem etésre elmegy. M inden dol got félretesz, csak hogy ott tudjon lenni. A falu reform átus, a tem plom is az. Azt beszélik, hogy hajdan az uraság lett reform átus, és akkor m u száj volt m indenkinek áttérni. De mi rom ánok voltunk akkor még, később lettünk görögkato likusok. M ert mi bekerültek vagyunk. Máli a re form átusokhoz is eljár. M ert a tem etés m inden 237
m unkánál fontosabb. O da m ég a haragosok is elm ennek, hogy kibéküljenek. „A halál színe előtt nincs harag”, m ondja Máli. M indenki szám on tartja, hogy az ő rokonai tem etésén ki volt ott, ki nem . És azt vissza kell adni. Máli észben tart évtizedekre visszam enő en m inden tem etést. Ism er m inden reform átus éneket. Csak azt sajnálja, hogy a reform átusok olyan gyorsan végeznek a temetéssel is. „Ágyesz-bugyesz. Por seggibe, m ás helyibe, oszt m ár m ennek is”, mondja.
Ü l ü n k Pinkáék udvarán. Tavasz van, süt a nap. M indenki ünneplőt vett ma. Kicsíptük m agun kat, m int Szaros Pista Jézus neve napján. Feszen günk benne, m ert kényelmetlen. A lócákat meg a székeket kivitték az udvarra. A férfiak röhécselnek, ugratják egymást. De m ost halkabban, m int a kocsm ában. Az apám is itt van. M ost nem ré szeg. Sokat veszekedtek a napokban anyámm al. Apám sokszor m aradt este a kocsm ában. Büdös és részeg, am ikor éjszaka megjön. Nincs m unka, nincs pénz. Anyám süt kenyeret, a búzát a téesz adta. A zárszám adáson a m unkaegységek havi papírcsíkjain kívül a papírzacskóban apám csak aprót talált. A tom bolán se nyert sem m it. „Sehun sem m i, csak a szar füstöl”, m ondja neki anyám, am ikor apám késő éjjel hazajön. Anyám sokáig várta. Apám a kocsm ába ment. 238
M ásnap egész nap veszekedtek. Apám reform á tus iskolába járt, m ert a faluban nem volt más. Anyám a m ásik faluban görög iskolába. M ind a ketten görögök. De apám csak a zsoltárokat tudja, anyám m eg a rózsafüzért olvassa. Este le fekvéskor a vetett ágy előtt térdepelve kell im ád koznom . A nővérem a m ásik ágy előtt. A földes konyhában télen nagyon várom a végét. Nincs papucsom . A m ezítelen talpam fázik. M ost m ár tavaszodik, ilyenkor az udvaron áll a víz. Az u d var földje kelt tésztára emlékeztet. Virágzik rajta a zöldpenész. Nem lehet lelépni a járdáról. Készülünk a Húsvétra. Anyám takarít, mos, vasal, süt, főz. A szokások ereje hajtja. Virágva sárnap cicókát tesz a fali tükör fölé. M i a barkát m ondjuk cicókának. A fűzfáról vágjuk az ágakat. Mi ficfának m ondjuk. A barkaágak keresztezik egym ást a tükör fölött. Ezek szentelt barkák. Az ün n ep után anyám elégeti és a ham ut elteszi. Azt dobja m ajd a vízbe, ha betegek vagyunk, azzal gyógyít. Elmulasztja a szam árköhögést és a lá zat. M ert a víz is szentelt lesz tőle. Nagy becsben tartja anyám a szentelt cicókát. Én szorgalm asan átnézem a tyúkólat, a széna kazlat, a farakás alját. O da szokott néhány tyúk tojni. Hogy ne vesszen el tojás, anyám reggel, am ikor kiengedi őket, m indegyiket megtojózza. Este keresni kezdjük a tojásokat, ha kevesebb van a fészekben. Ez jó játék. K utatunk a tojások után. A kerítés és a sövény néhány helyen lyu kas. De m indig van olyan fészek, amelyet csak 239
nyáron találunk meg. A kkorra m ár m ind megzápul. Anyám ilyenkor sír. Tegnap hagym ahéjjal m eg büröklevéllel festettünk m eg a tojásokat. A szom szédasszonyunk m ég nálunk is szegé nyebb. Hétfőn m egdöglött egy tojója. Napokig ordít és zokog, úgy jár az udvaron. Gyászol. „Húsvét van és m ég a tyúkom is megdöglik. Az isten húzza bele a faszát!”, m ondja. Ma végre kisütött a nap. Anyám jobb kedvű. M inden m unkát elvégzett. M indent kisikált, ki m osott, kiszellőztetett. A szekrények hátáról is letörölte a nyálkás penészt. Forró, lúgos vízzel szokta. Faham uval forralja fel a vizet. A víz tete jén úszik az ázott pernye. M ár m egfőtt a sonka, a kolbász, a tojás. M egsütötte a kalácsot. Font rá keresztet a tetejére. A fehér kalács édes. Tejes a tésztája. Estére lecsöpög a gézbe kötött sárgatúró is. Az ajtó előtt a nyári almafa ágára köti fel. M eg engedte, hogy m a én kavargathatom . Szeretem a fahéjas illatát. Leszűrés után az édes levéből sokat ittam. Elcsaptam a hasam . A kristálycu korba titkon kanállal beleettem. Észrevette, de m a nem vert m eg érte. Csak nevetett. Ma apám se részeg. A fészerben a b ort próbálta feljavítani. A m i szőlőnkből készítette, a kék Otel lóból, de m ár megecetesedett. Üvegdemizsonban van, amelynek a nyakát letörte. Fehér ronggyal körbetekert nagy fadugóval csinálta be a száját. A pászkához bor is kell a csiszolt üvegbutéliába, m elynek a dugója üvegből van. A h ím 240
zett terítő m ár ki van keményítve. A kosarat, am elyben szentelni visszük, ezzel kell letakarni. Reggel apám m egborotválkozott. Kicsit mérges volt, m ert életlen a pengéje. Az üvegpohár szé lén próbálja élezni. A hogy a kaszát fenik, vagy a borbélyszíjon a borotvakést. De nem lett éle sebb. Felvesszük az ünneplő ruhánkat. A falu ban az egyetlen tem plom reform átus. O da mi nem m ehetünk. „Oláh bekerültek vagytok”, m ondják. „Oda be ne tegyétek a lábatokat.” Mi görögök a Pinkáékhoz járunk, akiknek a tisztaszobájuk az im aterem . A görögpap bi ciklivel jár át két faluval odábbról. Az alacsony m ennyezetű szobában lócákon ülünk. M ost a meleg m iatt és m ert sokan vagyunk, kivitték a nagyok a lócákat az udvarra. R ongypokróco kat tettek rájuk. Az udvar itt füves, m ert Pinkáék nem tartan ak tyúkot. M ár néhány virág is nyílik. A m éhek a kalakáncot járják. M ások pitypang nak m ondják. Cakkos szélű levelüket figyelem. Az asszonyok csendben énekelnek, hangol nak. Anyám és apám is csendben ül egymás mel lett. Nem néznek egymásra. De m ár az is jó, hogy egymás mellett ülnek. És nem veszekednek. A fűbe térdepelünk le, am ikor a pap körbejár áldozáskor. A férfiak m ég nem részegek, csak spiccesek kicsit, de m ár hangosabban éneklik: „Föltám adt Krisztus halottaiból, legyőzte h a lálával a halált és a sírban lévőknek életet aján dékozott...” 241
Hosszan, elnyújtva dörm ögik. Az énekben folyton a húsvéti üzenet ism étlődik. „Föltám adt K risztus....”, rugaszkodnak neki újra és újra. A harsogó zöld fű jólesik a szemnek. Ü lünk a kék ég alatt. Isten tem plom ában. Nem sokan vagyunk, talán hat-hét család. „A feltámadás rem ényében fogadjuk a húsvét szentségét”, m ondja a pap, akinek tizenegy gye reke van. Két faluval odébb laknak. „Az m ár egy focicsapat”, viccelnek rajta a fér fiak. De mi még élünk. M iért kellene nekünk fel tám adnunk, gondolom . Közben a pap körbejár és a pászkát megáldja szenteltvízzel. Csak addig van béke, am íg itt ülünk. Estére m ár részegek lesznek a férfiak. H olnap locsolódás van. Egész nap inni fognak m egint. Ragyog a kalakánc az aranysárga napfényben. És alig hallatszik a nép könyörgése. „Uram irgalmazz! Uram irgalmazz! Adj áldást Uram !”
A n y á m ném án sír. Nyeli vissza a könnyeit. Apám velünk veszekszik. Anyám összeszorított szájjal hallgat. Nagy kézfejével törli a szemét. Szívja az orrát. A keze koszos. K rum plit hám oz. M ostanában m ár nem mosolyog. Apám iszik. Tegnap is későn jött meg a korcsm ából. A n ó tá ját énekelte a kisajtóig, ott hirtelen elhallgatott. Nem találta a zárat. Egy darab fa a zár, középen csavar tartja, el kell fordítani. A két vége kiko 242
pott már. Ha függőlegesen áll, akkor van nyit va. Elfordítva megfeszül és nem enged. A kutya m iatt van. Elég nagy a zár, de apám nem találja. M atat és m agában károm kodik. Aztán elunja és berúgja a kaput. Meg az ajtót is. N yitott ajtó m ellett alszunk. Nincs kulcsra zárva. A faluban senki sem zárja kulcsra a házát. Ha kim együnk a m ezőre, akkor sem. Ha kilincs re van zárva a külső ajtó, akkor nem vagyunk itthon. Egyébként m indenki bekiabál, a postás is. Senki nem megy be a m ásik udvarára enge dély nélkül. Kiabálnak egym ásnak. A kiabálást m egszokták. A m ezőn az em berek m esszire át kiabálnak egym áshoz. A szélzúgás és a gépek, a m unkák zaja m iatt állandóan kiabálni kell. Apám is m indig kiabál, de m ost csendes akar lenni. Ahogy a részegek, am ikor azt hiszik, most óvatosak. Apám m egbotlik a küszöbben, beesik a konyhába. Elkárom kodja magát. „Az istenfaszát ennek a küszöbnek, tegnap m ég nem itt vót”, m ondja. Anyám nem szól. Apám jókedvű. M ost h irte len józanabbnak érzi magát. M ásnap anyám farral forog apám ra. Nem b e szél vele, kerüli a tekintetét. Apám rosszul van, szégyelli magát. Egy idő után nem bírja tovább, odaszól anyám nak. „Na, mi bajod?” „Az egész életünk egy nagy szar”, m ondja anyám.
243
„Rágd meg, am it beszélsz”, m ondja apám. Ezt viccnek szánja. „Isten bocsássa m eg neked, hogy nem foglal kozol a családoddal, csak a barátokkal”, m ondja anyám. „így legalább lesz m unkám ”, m ondja. „M egbecsülnek? Szarér-hugyér dolgoztat nak”, fakad ki anyám. „M egélünk, nem? M it akarsz m ég?”, m ondja apám és fogja a fejét. Fáj neki. Hasogat. „M enjünk el innen, m ielőtt m egdöglünk. N em kapok levegőt. Te nem kapsz m unkát. Utálnak, m int a szarukat. Ha kinyalod a seggü ket, akkor se kapsz sem m it. Még ganét se h o rd hatsz”, sorolja. „A pulya is így éljen? M ajd járjon a korcsm ába ezekkel?” „Hát olyan nagy szégyen az?” „Benne vagyunk a szarban”, dohog anyám. „Rágd meg, am it beszélsz”, m ondja egykedvű en apám, m ár nincs játékosság a hangjában. De nem ideges, nem emeli fel a hangját, m int m ás kor szokta. Csak hallgatja, am it anyám m ond. M ert az asszonyoknak nincs m ás fegyverük, csak a beszéd. Tudja, hogy igaza van. Érzi, hogy tehetetlen. H iába kereste m eg a téeszelnököt, am ikor ki derült, hogy tovább m ár nem kap m unkát a m ű helyben, ahol addig dolgozott. „Nem hagyhatom itt az anyám sírját, az apá m at meg a testvéreim et”, m orogja halkan.
244
„A nyád m it tett érted?”, kérdi anyám. „Fel építtette veled a bátyád házát, m ert te úgyis rá érsz. Kaptál érte egy papírt, amivel kitörölheted a segged. Kaptál mást? Majd jól kisem m iznek. Na, ugye” m ondja. „H ordhattad a téglát Kisvárdáról, a cserepet Köleséből. De am ikor te építkeztél, csak a focicsapatból jöttek néhányan, akiknek nem győzted visszasegíteni.” Erre apám sem tu d m it m ondani. „Nem is vagy a testvérük, hátad m ögött azt m ondják.” „M ár hogyne lennék a testvérük”, védekezik apám. „A zsidó csinált, azt m ondják”, folytatja anyám a szemrehányást. „Jól van na. Oszt akkor m it csináljak? Akaszszam fel m agam ?”, m ondja apám. És a fejére húzza a párnát, hogy ne hallja anyámat.
E lk ép zelem , hogy m eghaltam . Anyám folyton m eg akar halni. A libákat legeltetem a hátsó kertben. Fekszem a friss fűben. Azt hiszem , jó érzés halottnak lenni. Elképzelem a ravatalom at. Anyám sír, a nővérem is sír. Apám csak áll, ta lán be van rúgva. Azt képzelem, ha m ár halott leszek, szeretni fog anyám. Sír majd. Az apám is sír, pedig a férfiaknak nem szabad. Én még szoktam . De ha m ajd nagy leszek, akkor nem sírok többé. A m ikor apám elver a nadrágszíjjal,
245
akkor sírok. Meg am ikor anyám sír, és próbálom vigasztalni. Anyám m indig sír, am ikor apám a korcsm ába megy. „M inek is jöttem ide? Ebbe a m ocskos faluba”, ezt hajtogatja. „Itt fogunk m egdögleni”, m ondja. „Hogy az Isten verje m eg az egész életünket. Meg az apá tok hülye fejét”, és tovább sír, hiába vigasztaljuk. Keverget a lábasban valamit. Szipog.
„Mi
parasztok vagyunk”, m ondja Máli. „Te se urizáljál!” „Én nem vagyok”, m ondom , hogy bosszant sam. „D ehogynem . Az vagy te is”, vág vissza Máli. Hallom a hangján, hogy csak bosszantani akar. Szeret bosszantani m indenkit. A nővére m et is. És nevet rajtunk. Ha sokáig idegesít, rugdosom a lábát. Azon még jobban nevet, de próbál lefogni. M agához szorít, hogy ne tudjak lendületet venni a rúgás hoz. Akkor szoktam beleharapni a kezébe. Tel jes erővel harapom a csuklóját. A kkor elernyed a karja. O rdítva károm kodik. „Anyád picsája, te hülye vagy”, m ondja. Elenged és botot keres, hogy elverjen. Elszala dok. Le a p o rta végére, a szilvásba. Hiába szalad utánam . Á tm ászok a sövényen és eltűnök a ker tek alatt. Elbújok. M egvárom , am íg elunja a ke resgélést és visszamegy. 246
A parasztok nem szeretnek keresgélni. Nincs b ennük kitartás.
.C ltörtem egy tányért. Anyám kedvenc tányér ját. Valamikor a készlet része volt. Apró virág m inták futnak körbe a szélén. Ez volt az utolsó darab. Anyám nagyon óvta. Nem volt szabad hozzányúlni. M egszám olom a cserépdarabokat. Huszonkilenc darabra tört. A huszonkilencet nem lehet osztani. A konyhaszekrény üveges részében tartja anyám. Kivettem, m ert nem volt tiszta tányér. Tejbe aprítok kenyeret. Anyám nem főz m ostanában. Zsíroskenyeret kenek m a gam nak. Vastagon cukorral szórom be. Ha nincs kenyér, akkor csak cukrot eszem. Vagy kanállal eszem a zsírt és vizet iszok rá. Ez is csillapítja az éhséget. Ha nincs ebéd, se vacsora, akkor a n ő vérem m el tejbe aprítunk kenyeret. Ha anyám észreveszi, elver bennünket. Nem baj. Az se fáj annyira, m int az, hogy sír és nem tudom m eg vigasztalni. Letérdelek és im ádkozom . Rettegek az eltört tányér miatt. Azt kérem Istentől, hogy gyógyul jon m eg az anyám. M ár fél éve csak néz maga elé. M ióta a Kicsi elm ent. Azóta nem beszél. C sendben ülünk m i is, am ikor hazajövünk. Elképzelem, hogy eljön egy angyal, és megáll az idő. M inden m ozdulatlanná derm ed. Tudom, hogy ez nem tö rténhet meg. De jólesik elkép zelni. 247
A hogy azt is, hogy halott vagyok. Vagy hogy m eghalt anyám. M ert akkor legalább vége lenne már. M indig rettegek valamitől. De nem tudom , mitől. Kocog a fogam. Ha becsukom a szemem, látom az angyalt, am int leszáll. Pucér talpa fi nom an érinti a földet. Úgy jár, hogy alig érinti. A porban vékony lenyom at m arad utána, öt pici pöttyel. Az ötöt nem lehet osztani. A Gróferdeje felőli földútra ereszkedik le, a Cigánytelep m el lől jön a falu felé. A rankáék háza m ellett halad el. A napraforgókórókból eszkábált kör alakú viskó mellett. E lm enőben az ujjhegyét végighúz za a kunyhó oldalán. Néhol kihullt a tapasztás és széles repedések nyíltak rajta, ahol be lehet látni a házba. Inkább putri ez. Csak közel kell hajolni. A tető náddal van befedve. Az angyal jön tovább az utcánkban a falu felé. Felénk. Fel a Cigánysorról a R ám pa irányá ba. Látom, ahogy közeledik a házunkhoz. Most a Kotvászék portájánál jár. M ár túljutott a Liglerék házán. Látom, hogy elérte a mezsgyénket. Továbbhalad. Megáll ak isajtónk előtt. A keze m ár a verőcén. Ekkor m indig megijedek. A szívem erősen dobog. Valami megijeszthette. Az álom m indig itt ér véget.
A p á m focizni megy. Felvette a helyi csapat m e zét. Nagy rá. M ost m ég soványabbnak látszik,
248
m int a m unkásruhában. Apám alacsonyabb a többieknél. „Porbafingó”, így csúfolja anyám. A pályán, am ikor vonalban felsorakoznak, ő áll a sor végén. A kapus mellett, de annak ott a helye. Az apám azért áll ott, m ert ő a legkisebb. A focista m ez is nagy rá. Lóg rajta. Ettől m ég so ványabbnak látszik. Alig ötven kiló. „Kár beléd az étel. Hiába etetlek. Még azt h i szik, nem főzök rád ”, m ondogatja anyám. Apám nem szól. Nyersen eszi a hagym át. M ert m ondták neki, hogy akkor m egerősödik a gyom ra. Állítólag gyenge a gyom ra. Anyám bosszantani szokta apám at, aki hirtelen term é szetű. Felfortyan, m int a pulyka. De nem tud visszavágni, m ert nem jut eszébe sem m i. „Én nem vagyok alacsony”, m ondja. „Nem azt m ondtam ”, riposztol anyám. „So vány vagy, nem tökm ag. Hát nem kicsi? M ond játok meg őszintén”, fordul hozzánk anyám. „Ne csúfolódj”, m ondja apám. „Apa nem kicsi”, m ondjuk a nővérem m el együtt. „Egyáltalán nem , csak anyátok csúfolódik”, védekezik apám. „Te, porbafingó”, anyám szeme nevet. Kék a szeme. Égszínkék. Búzavirágkék. És am ikor nevet, olyan, m int a derült ég. Apám szem e bar na és m indig szom orú. Anyám magas, néhány centivel magasabb apám nál.
249
A négy házzal lejjebb lakó szom szédunk, Ligler bácsi, azt m ondta, hogy az úgy jó, ha a feleség m agasabb és erősebb az uránál. Elm ondja m indig, hogy választott ő m agának feleséget. „M entem háztűznézőbe, m ert ajánlottak n e kem egy asszonynakvalót, korábban m ég nem láttam . A m ikor bekanyarodtam az udvarukra, láttam , hogy van ott egy lány, aki karót ver a föld be egy ötkilós kalapáccsal. Ügy püfölte, m intha csak sulykolna. A kkor m ár tudtam , hogy ő lesz a feleségem”, meséli. „M ert ilyen asszony kell n e kem , gondoltam , aki tud szántani, és megfogja a m unka végét, ha kell”, m ondja és nevet. M indenki nevet, m ert am ikor azt m ondja, hogy a m unka végét, akkor lenyúl jobb kézzel a lába közé, és megem eli a tökét. „Ha értitek, m ire gondolok”, teszi hozzá. Az asszonyok visítva röhögnek.
Azt játsszák a fiúk az iskolai vécé hosszú vi zeldéjében, hogy ki tud kihugyozni a szellőző ablakokon. Ezek a rések élére állított tégla nagy ságúak. A fehérre meszelt falon látszanak az aláfolyó nedves csíkok. A pucájuk végén össze csippentik a bőrt. Közben m ár engedik a pisit, am ely felduzzasztja a gom ba környékén a bőrt. A nnyit engednek bele, am ennyit csak lehet. A b őr kitágul, a hajszálerek rózsaszín hálózata jól kivehető az elvékonyodott bőrfalon. Akkor 250
kicsit lazítani kell a szorításon, a m ásik kezükkel összenyomják a hólyagot és a vizelet vékony su gárban, spriccelve távozik. M agasra kilő. Lehet vele célozni, irányítani a sugár útját. Az győz, aki ki tu d hugyozni a szellőzőablakon. A vécé oldalában lányok bújócskáznak. O tt szeretnek játszani, a bokrok között. Ilyenkor sikongatva m enekülnek. A fiúk m eg a budiban hangosan röhögnek, hogy a lányok meghallják. El akarják rontani a lányok játékát. A lányoknak nevetséges játékaik vannak. Sepregetik a bokrok alatt a földet. Háziasszonyosat játszanak. Takarítanak, sütnek, főznek, m osnak. A fiúkat meg nem engedik be. „Ne koszoljatok itt!” „Józanon gyertek haza!” „A ludjatok a csűrben vagy a disznóólban”, m ondogatják. Nem lehet velük játszani. Pisisek és buták. Sírósak. „Síró, pityogó, iskolába nem való!”, így csúfol juk őket. Babáznak, sütnek-főznek, takarítanak, plety kálnak együtt. A fiúk partizánost játszanak. A szovjetek a friccek ellen. Ezekben a játékokban nincsenek lányok. A fiúk egy idő után elunják, lányok nélkül nem érdekes. Bosszantani akarják őket. Ezért találták ki acélb a pisilést. A m ikor a lányok visítva m enekülnek a bokorból, a fiúk kiszaladnak, hogy összetapossák ak itak aríto tt szobáikat. A tűzhelyet felrúgják. De előbb a pisit 251
kirázzák a pucájukból. A m ackónadrág gum ija csattan a hason. A kezüket a feneküknél beletörlik a mackókba. Elrohannak. A m ikor egyedül m aradok, én is m egpróbálom . A hosszú szünetben a nagyfiúk, a felsősök m indig bejönnek ide. A fitym abőrt húzogatják. Versenyeznek, ki végez ham arabb. Nyögnek hozzá, sóhajtoznak. Addig csinálják, am íg elél veznek, azt m ondják. „Nézzétek, pisisek, így kell”, m utatja az egyik cigányfiú. Neki m ár szőrös. M arokra fogja és rángatja rajta a fitymát. „Verjétek ki, jó érzés”, m ondja és mosolyog.
A p á m m ég m indig az erdőre jár. Gyűjtöget. M ióta ősszel kirúgták a téeszből. Vagyis nem rúgták ki, csak nem kap m unkát. Hétre bem ent reggel. A m unkaelosztásnál a m űvezető nem m o n d o tt neki sem m it. A többiek sem. így bejárt m ég egy hétig, de senki sem szólt hozzá. Aztán m egüzenték, hogy mivel nem végez m unkát, nem kap fizetést. Úgyhogy nem érdem es bejárogatnia. Ne fárassza magát. M aradjon otthon vagy m enjen m áshová. Fel is út, le is út. De m indenkinek dolgoznia kell, azt m ondják. Aki nem jár m unkahelyre, azt elviszik a ren d őrök. A m unkakerülőket börtönbe zárják. Apá m at is be fogják zárni, azt m ondja Ottó. A szocia lizm usban nincs henyélés. Pedig apám szeretne dolgozni. 252
„Aki nem dolgozik, ne is egyék”, ezt a nagy apám szokta m ondani. „H orthy nem hagyta, hogy ilyen nagy szájuk legyen a cigányoknak. A csendőr földig vágta őket. Akkor rend volt.” Nem szereti a cigányokat, m ert nem valók k a tonának. És nem dolgoznak. Anyám sajnálja őket. Ezen össze szoktak vesz ni. Anyám A rankáéknak olyasm it is ad, am it ci gánynak nem kéne. „Ha párttag lennél, biztos adnának m unkát”, m ondja anyám. Apám káderlapján rajta van, hogy m iket b e szél. Ezért nem vették fel, pedig DISZ-tag is volt. De nem agitált eléggé a kulákok ellen. Ezért se szerette a vezetőség, m ert azok nem állhatták a kulákfattyakat, ahogy m ondták. A ztán m ár egyszer csak nem járhatott tovább a gépállomásra. M egkereste a téeszelnököt. De az nem beszélt vele. Egyszer összefutottak a korcsm a m ögött, am ikor az kilépett a budiból. Épp a sliccét gom bolta. „Neked nincs m unka, és punktum . Bekap h ato d ”, m ondta. Az utolsó gom bot bújtatta át a lyukon. M egigazította a derékszíját, és jobb ke zével a heréi alá nyúlt. Megemelte, hogy kényel m esen elhelyezkedjenek a nadrágvarrás mellett és a zacskóját ne szorítsa a gatya. „Oszt m ért p ont nekem nincs m unka?”, kér dezte apám. Ezért ült itt lesben az egym ás m ellett sorako 253
zó deszkaajtós budik egyikében. A budik hátul vannak, a kuglipálya mellett. „Ne csináld, Pesta,” m ondta neki apám , m ert a DISZ-ben m ég jóban voltak. Egy évbeliek. Együtt gyerekeskedtek, együtt jártak iskolába a reform átusokhoz. „Két pulyám van, az asszony is hisztériázik, m iből etessem őket?”, kérdezte. „Neked én nem vagyok Pesta! Neked én téeszelnök elvtárs vagyok”, m ondta szigorúan. „Te kopcihér.” Apám nyelt egyet, elpirult, a füle is foltos lett. „A kkor téeszelnök elvtárs, aggyá nekem m u n kát. Van sofőrpapírom , bárm it elvezetek. Van szerelőpapírom , bárm it megjavítok, te is tudod. Ha csak a tehenészetben van m unka vagy csak gyalogm unkás lehetek, azt is m egcsinálom . Nem büdös nekem a m unka”, m ondta, de ekkor m ár inkább könyörgött. „Oszt m ikor vakaróztunk mi együtt a fertő zőn, hogy tegezzen m aga engem ?”, kérdezett vissza a téeszelnök. „Az ilyenektől m ár szarni se lehet ebbe a faluba”, m ondta felháborodva. „H a a sok büdös kulákot elvitték, akkor téged m ért hagytak itt?”, kérdezte fenyegető hangon. „Szólok m ajd a járásnál, hogy hiba történt. Te itt m aradtál m agnak”, m ondta és ezzel lezárta a b e szélgetést. De apám m egfogta a karját. „Téeszelnök elvtárs, adjon nekem m unkát”, m ondta az idegességtől elcsukló hangon. „Néked, te hajszálkulák, nincs. N yúztátok ele 254
get a népet. Kotród; el a faluból”, m ondta. „Ne fogdossál engem. Bajt akarsz?” Apám keze lecsúszott a karjáról. És az elnök fütyörészve indult vissza a korcs m ába, am elynek az ajtajához m ár csak egy lép csőfok vezetett, m ióta lebetonozták a placcot, am it m indenki R ám pának nevezett. A korcsm a égrenyíló ajtaja felett egy csupasz villanykörte sárga fénye pislákolt. Egy negyve nes izzó volt benne korábban, de reggelre m in dig ellopták.
Am ióta apám nincs itthon, anyám jár napszámba. Néha M álinak segít be, hogy meglegyen a m unka egysége. Amíg a nővérem az iskolában, én anyám nagyanyjánál vagyok, Juszti m am ánál. Harbula Jusztinia egész nap fekszik. A szobájában büdös van. Öregségszag. A bili az ágy alatt. Húgyszaga van. A feje vastag kendővel bekötve. Nagyon szi gorú asszony. A menye szerint gonosz. Hozzám kedves. Am ikor nála vagyok, benyúl a párnája alá és pasztillacukrot vesz elő. Szárad a szája, azt szo pogatja, ezért van nála m indig cukor. Az öregek kiszáradnak, m int a szamárkóró. „Kérsz cukrot?”, és m egrázza felém az átlát szó nylonzacskót. Sose mosolyog. Halványszínű, m andulaform a cukrok vannak benne. Nagyon szeretem , Juszti m am a kezéből mégis émelygés sel veszem el. De annyira kívánom , hogy az u n d o r ellenére bekapom . 255
„Köszönöm. Nem kérek.” Azt m ondta anyám, ha kínálnak, m indig ezt kell válaszolnom. „M ondd azt, hogy nagyon szépen köszönöm , de nem kérek.” Nem szabad sem m it se elfogadni. Am ikor nincs velem anyám, nem m ondom ezt. Elveszem és m egköszönöm . Juszti m am a régi dolgokról beszél. „Mi huculok vagyunk”, m ondja. „A m últkor m ég azt m ondta, hogy ruszin”, válaszolom. „Többféle ruszin van. Mi huculok vagyunk”, m ondja. „Én is?” kérdem . „Hát hogyne. Te is. Szépapád Szlatináról jött le. Nem Aknaszlatináról. Azt m indenki ismeri. Ha nem a hegyi Szlatináról, am elyik M unkács fölött van. O tt csak huculok laknak. Pici falu. Ki sebb, m int ez itt. Hegyi em berek voltak az ősök. Juhászok. A szegénység m iatt el kellett jönni szolgálni. Úgyhogy itt ragadtak. Pedig a szlatina azt jelenti, hogy arany. Régen gazdagok voltak. Volt pénz, volt m inden dögivei. A ranyat mostak. A ztán elfogyott egyszer az is, m ert egyszer m in den elfogyik. Még a jóindulat is. Na akkor jöttek ide”, m ondja.
A p á m zárszám adáskor nem kap semmit. A többiek igen. „Te m indig kim aradsz, m int kutyaszar a h ó ból”, m ondja anyám. 256
A pám nak csak levonása van. M ert a traktort tönkretette, azt m ondják. Ezt m eg kellene fizet nie. Anyám otthon veszekszik vele, am íg a plat tot vasporozza. „Nem te tetted tönkre. M ár akkor rossz volt, am ikor rád bízták. Ne tehetetlenkedj má! M en jél be és m ondd meg, hogy neked is etetned kell a családod. M ásoknak is van, tudják, m i az. N e ked is adjanak rendes fizetést, m int a többinek. M indig kim aradsz m indenből, m int kutyaszar a hóból”, m ondja. „M ert Pista nem akarja, hogy ott legyél. Pedig neked van szakmád. Fél, hogy kiesik a nagy csecs a szájából miattad.” Apám nem szól. Hallgat. „M ondd meg! Állj ki m agad mellett, oszt ne a seggednek beszélj”, oktatja anyám. Apám bem egy m ásnap a műhelybe. De a b ri gádvezető nem oszt neki m unkát. Áll, téblábol, kéri a m unkát. „Neked nincs. Menj haza. Nagy a szád”, m o n d ja a brigádvezető. „Itt dolgozom. Mi az, hogy itt nekem nincs helyem”, m ondja apám. „Rúgjatok ki akkor. M in dent m egcsináltam , am it m ondtatok. Nincs rá sem m i okotok.” „Értsél a szóból. Neked itt nincs helyed”, m ondja a brigádvezető. „Ha nem tetszik, keresd m eg a művezetőt.” Apám így tesz, m int otthon meséli. Elmegy a m űvezetőhöz, panaszkodik. Ő dolgozni akar, hogy eltartsa a családját. H árom gyerek, a h ar 257
m adik még pólyás. Kell a pénz. De zárszám adás kor nem kapott egy fillért se. „Nincs m it adni a tehénnek se m ár”, m ondja. „Pedig az tart el bennünket.” „Basszad seggbe a tehened”, m ondja a m űve zető. „Ne basszál ki velem”, m ondja apám , „ott van három pulya a nyakam on. A negyedik meg az anyja hasába, nem tehetitek ezt velem.” „Ne csináljál olyan sokat”, m ondja az ágazat vezető. Nevet az egész brigád. „Egyébként m eg hát ilyen az osztályharc, elv társ, m ost ti lenn, m i fenn. Kulák vót a te apád. A kecskét is m egbaszta vóna két fillérért, még ha sose kapja meg, akkor is. Csak hogy neki több legyen. A m ásiknak m eg nuku. K aparták a fő det. Kapartatok, hogy több legyen. A béresnek m eg coki.” Apám erre nem válaszol. Áll egyik lábáról a m ásikra „Van szakm ám . H add dolgozzam.” „Mi van neked, te kopcihér”, mondja. Ettől ide ges lett a Pesta, m ert neki nyolc osztálya sincs. „Na, menj, am erre a szem ed lát. Ne állj ilyen bam bán. Sem m i keresnivalód itt”, m ondja. „Hogy értsük egym ást, csak azért m ondom .”
A n y á m galambfiókából akar levest csinálni a Kicsinek. „H ozzatok két fiókát”, m ondja. A nővérem tartja a létrát, én meg felmászok 258
a dúchoz. A kút mellett van a galambdúc, egy oszlop tetejére van felrakva. Szögesdróttal bete kerte apám, hogy a macska ne tudjon felmászni. Olyan, m int egy kacsalábon forgó kastély, am i lyen a mesében van. Hallottuk a fiókák vértyogását már. Néhány napja megnéztük, még pelyhesek voltak. A csőrük puha és sárga. Ketten vannak. Egy galam bnak két tojása van. A galambtojás ki sebb, m int a jércetojás, nem lehet megenni. Néha kidobják a tojást a fészekből. Nem tudni, miért. Azt a tyúkok eszik meg. Vagy a macska, ha idő ben észreveszi. A dúc alatt szokott ólálkodni. „Tartsad a létrát”, m ondom a nővérem nek. G ebeszkednem kell, hogy ki tudjam venni a kicsiket. Nem akarnak jönni. Jó kövérek már. Tollasok. Karm olnak, csípnek. De gyengék még. Próbálom óvatosan, de sietni kell. Inog a létra. Rossz, korhadt. Félek, hogy összetörik. Akkor m ajd kikapok, hogy tönkretettem . A nővérem szipog. Mérges vagyok rá. M ost ne szipogjon itt nekem , hanem tartsa a létrát. Meg kell tenni, m ert kell a leves a Kicsinek. „H átha attól erőre kap”, m ondta anyám. Szép kövér m ind a kettő. Az egyiket m ár ki húztam . Lenyújtom a nővérem nek. „Fogjad jól”, m ondom . Kicibálom a másikat is. M ost m ár sietek. A nővérem csak fél kézzel fogja a létrát. A szárnyánál fogva kihúzom a m á sikat is. Siránkozik, az anyja idegesen a dúc tete jére száll. A ztán tesz egy kört és visszatér. Nem félek, de azért tartok tőle. 259
A m ikor kész vagyok, gyorsan lem ászok a lét ráról. Két kezem be szorítom a galam b forró tes tét. A tyúkok is forróbbak, m int mi. Érzem, m i lyen ijedten dobol a szíve. „El ne engedd”, m ondom a nővérem nek. A nálam lévő galam bot a kosár alá teszem. Ó vatosan húzom ki a kezem. M együnk a farakáshoz. A bárdot m ár o d a készítettem a tönkőre. Apám m utatta, hogy kell csinálni. Elveszem a fiókát a nővérem től. Bal kezem m el összefogom a két lábát. A tönkőre fektetem úgy, hogy jobb kezem m el a fejét előre húzom . Leszorítva tartom . M utatom a nővérem nek, hogy lássa, m it kell csinálnia. „M ost te fogd a fejét”, m ondom . „Nem akarom ”, nyafog. „Ne kényeskedj. A lányok m indig kényeskednek”, m ondom . „Én fogom levágni a fejét. Csak fogd itt meg. És csukd be a szemed. Ez a férfiak dolga,” ism étlem , am it apám m ondott. Először nem akartam lecsapni a galam b fe jét. Apám azt m ondta, m ár elég nagy vagyok. Ki fognak nevetni, ha ennyit se tudok. Ne tehetetlenkedjek. „Anyád nem m eri. Ha nem leszek itthon, vala kinek m eg kell csinálni. Te leszel a férfi a háznál. Segítened kell anyádnak. Ez a férfiak dolga.” Sírok, de m egkem ényítem a szívem. „Ha megeszed a tyúkot, akkor m eg is kell öl n ö d ”, m ondja. „Gyorsan kell, hogy ne rettegjen.” A nővérem fogja a galamb nyakát, de elfor 260
dítja a fejét. A galam b nyaka kifeszül. Ettől felborzolódnak a tollak a nyakán. Kilátszik a pihék közt a bőre. Szörcsög, m ert a nővérem az orrlyu kát fogta be. „H atározottan kell vágni”, m agyarázta apám. „Egyetlen csapás. Van, amelyik m ég fej nélkül is elszalad.” Az erős gúnárok szaladnak ősszel, am ikor le vágjuk őket, körbe az udvaron. Hosszú nyakuk végén m ár nincs fej. A Cigány kutya vicsorog rájuk. „Előtte m ondj el egy imát. Isten m egbocsát”, m ondja apám. Apám határozottan csap. Azóta én is. A bárddal levágom a galam bfióka fejét. Nagy szemére hártyaként sim ul rá a szemhéj. A tönkő m el lé dobom . A nővérem nem bírja. Látom rajta, m indjárt hisztizni fog. Kikapom a kosár alól a m ásik fiókát is. „Fogjad a fejét. M indjárt kész is vagyunk”, si ettetem . „M ost én vagyok a sakter”, m ondom neki. „Értek hozzá.” „El fogod vágni az ujjam”, m ondja. „Dehogy. Fogjad m ár”, m ondom . Sietni kell. A fej nélküli galam btest csapkod a szárnyaival. Spriccel a vér a nyakából. A nővérem toporzékol, de megfogja. Gyorsan csapok, kapkodva. Ez is megvan. Anyám m ondta, hogy a m etsző a harm adik faluból jött csütörtökön. Anyám sajnálja az ál 261
latokat. M ióta nincs itthon apám, én vagyok a férfi a házánál. Én vágom el a tyúk m eg a kacsa nyakát. Ősszel a libáét is. Ki kell folyatni belő lük a vért. Az a fontos, hogy ne szenvedjenek, és a vér ne m aradjon bennük. „A vért tilos m egenni”, szokta m ondani apám. „A parasztok megeszik, fúj”, m ondogatja anyám. És köp. „D isznóöléskor m egisszák m e legen, m int a pálinkát. V irtuskodnak”, fintorog. A férfiak virtusból isznak, verekednek, szkandereznek a korcsm ában. A galambfiókák fejét gyorsan kell lecsapni. „Nem szenvednek, értsd meg. M inél gyor sabban csináljuk, annál kevesebbet szenvednek. Gondolj a Kicsire m eg ésnyánkra”, m ondom , hogy m egnyugodjon. A két fej nélküli galam btest egym ás mellett hever. A fejeket itt hagyjuk. A m acska m eg fog ja találni. A fiókákat lábuknál fogva felemelem, hogy kicsöpögjön a vérük. „Gyere. Segíts m egpucolni. A nyánk m ár fel forralta a vizet. Vigyázni kell, m ert gyenge a b ő rük”, m ondom .
.Cgyszer volt egy boldog napunk. Emlékszem rá, a szilvát szüreteltük éppen. Egy angyal járt a faluban. M indenki a szilva szedésre készült. A hatalm as fák ágai hasadozni kezdtek a súlytól. A pajták hátoldalához tám asz tott ágasok előkerültek újra, ahogy a m últ évben 262
is. Nagyapám hosszú fontolgatás után feltám asz totta a görnyedő ágakat velük. Ezekben a napok ban érkezhetett meg az angyal, am ikor a ham vas szilvák kék héja alatt a hús megfeszült. A kora őszi reggeleken harm atcsepp futott le rajta. Aki m egérinti ezt a sápad, áttetsző réteget, ujjával nyom ot hagy rajta. Ahogy érnek a szilvaszemek, lassan puhul a húsuk. Illatozni kezdenek a ringlók, a berzencei szilvák húsa mézesedik, a nem tudom szilvák tanácstalanul pillantanak ki a levelek közül, és a m ézédes fosószilvák, amelyekből a legfino m abb pálinkát lehet főzni. Az angyal m aga is kék volt. Valami halványkéken derengett a bőre alól. M intha m indig vacogna. És ez a didergés okoz ná különös színét. Arca is kékes árnyalatot öltött, a bőrön pedig apró száraz bőrfelületek tűntek elő. A haja hosszú volt és tincsekben om lott le. A füle mellett egy magányos fürt csigába tekeredett. N em tu d h attu n k róla sem m i bizonyosat azon kívül, hogy valahonnan kelet felől jött. N em egyedül érkezett, hiszen még tíz év körül lehe tett, m int mi m agunk is. Az osztályterm ünkben úgy bukkant fel, hogy észre se vettük. Akkor ez nem volt meglepő, hiszen a szokásos szeptem ber elsejei tanévkezdés felfordulásában sokáig nem vettük észre. Úgy tűnt el, ahogy érkezett. A h e lyén hűvös árnyék m aradt m ég sokáig. Ism erős nek látszott, de nem tudtam , m iért tűnik ism e rősnek. Csak később jöttem rá, hogy az öcsém re em lékeztetett. Olyan volt az arca, m int am ikor 263
a Kicsi aludt. A m ikor az öcsém arcán viszontlát tam ezt a kékséget, akkor értettem meg.
Az öcsém betegsége nem
sokáig tartott. Még nem tudott beszélni se. Ahogy jött, úgy tű n t el közülünk. Szinte ész revétlen. Azt hittük, ő lesz a mi M essiásunk. M indig csak róla beszéltünk, vagy hozzá, m ert ő m ég nem tudott beszélni. És mivel nem beszélt, m intha utólag sem kellett volna beszélni róla. H allgattunk is róla, leginkább anyám hallgatott. De előbb tépte a haját. Lecibálta a fejéről a ken dőt. Ö sszehasogatta a ruháját. Apám at vádolta. Meg a falut. „Ti öltétek meg! Gyilkosok! Ti vagytok a gyil kosok”, kiabálta. Apámat az árvíz után elkergették. Szerencsére nem kellett ott lennie, am ikor anyám m egbolon dult. így beszélték a faluban, hogy megbolondult. A m ikor a Kicsi elm ent, csak egy nevet vitt m a gával. A saját nevét. M inden nagyon gyorsan történt. Sírtunk a n ő véremmel, de sem m it sem értettünk. Az én ki nőtt ünneplőm et kapta. A kicsi zakócskát, am e lyet D olha készített. Meg a kis pantallóm at, amely még nagy volt neki. Fel kellett hajtani az alját. A vékonyka lábszárára a fehér térdzoknim at húz ták. És a fekete-fehér lakcipőm volt a lábán. H asonlítottunk egym ásra, m int két tojás.
264
Olyan volt, m intha én feküdnék ott a fekete d ra périával leterített asztalon. Anyám az öklét harapta. Apám hallgatott. Csak mi szipogtunk zavartan, am ikor a kony haasztalon felravatalozták. T izenhárom hónapig volt velünk. A tizenhárm at nem lehet osztani.
A k k o r kezdett foglalkoztatni, hogy mi az élet, am ikor m egtanultam kézzel elkapni a legyeket. Az élet fekete-fehér. Vagy színtelen és ezért lát hatatlan. Figyelem a levegőt, amelyről azt m o n d ják, hogy m indenütt ott van. Ezt állította apám az Atyaúristenről, hogy m indenütt jelen van. Hogy olyan, m int a levegő. Apám azt mondja, hogy a levegőnek van súlya. Ezt nem akarom elhinni. Figyelem, hogy észrevegyem, de nem látom a levegőt. Sem Istent. Nem bukkan fel sehol, csak az ősszel egyre lassúbb le gyek züm m ögnek m indenütt. Az ablak üvegén mászkálnak. A legyekkel kísérletezem tovább, hogy milyen az élet. Van időm gyakorolni, m ert m ást nem lehet az iskolában csinálni. C sendben kell lenni. Anyám nem beszél m ostanában.
A m ik o r ősszel el kellett m ennem az iskolába, anyám nem kísért el. Nagyon féltem, és soká ig nem beszéltem ott senkivel. Csak a legyeket kaptam el és beraktam a zsebem be, de előbb ki
265
téptem a szárnyukat. Ezt is csak titokban, m ert féltem a tanító nénitől. M ire iskolába m entem , m ár m inden betűt is m ertem , de nem m indegyiket szerettem . Voltak betűk, amelyek zavartak, ezért azokat a szavakat, amelyekben ilyen betűk voltak, nem akartam ki olvasni. Szerettem a kis k betűt és szerettem az olyan szavakat, am elyekben előfordul. De a nagy K betűtől félek. A zs betűtől is, m ert az a zsidót jelenti. M egrettenek, ha zs betűt látok. Ilyenkor úgy teszek, m intha m agam ban olvasnék. Vagy m intha nem tu d nék olvasni. Közben várom , hogy megközelítsen egy légy. O któber vége volt, am ikor kinéztem az abla kon. Az ablak alatti karosláda a kuckóm . Innen jól láttam a kék eget. M ozdulatlanná d erm ed tem. Közben kezem et a levegőben tartottam , hogy könnyen tudjam m ozgatni. Nem volt sza bad elárulnom m agam . Figyeltem a legyeket, ahogy gyanútlanul közel jönnek. Kezdetben gya nakodtak. Köröztek. De ha nem m ozdultam , fel bátorodtak. A kezem alatt sétáltak át, csak össze kellett csuknom a tenyerem . És én egyre p o n to sabban zártam be őket a m arkom ba. Kicsi volt a m arkom , ezért könnyen kisiklottak. Picit meg kellett Toppantanom a testüket, hogy játszani tudjak velük. „M it csinálsz?”, kérdi a nővérem. „Semmit. Olvasok”, válaszolom. „A kkor m iért kapkodsz?” „Nem kapkodok.” 266
„Az olvasáshoz nyugalom kell. Inkább figyel jél”, m ondja. „Épp azt teszem”, válaszolok. „És m ire figyelsz?” „Ezekre a fekete foltokra. A betűkre”, m o n dom . És gyorsan összecsapom az olvasóköny vet. Benne m arad a légy lenyom ata, amely addig a betűk közt sétált.
M együnk a gorondon. Számolom az út m enti fákat. Máli inkább erre szeret m enni. Erre keve sebben járnak. M ost náluk lakunk, fenn az Ó fa luban. Az ősiben, ahogy m ondani szokták. Az első tisztaszobában. N agyapám éknak két tisz taszobájuk van, m ert jóm ódúak. Négyablakos háza csak a tehetős családoknak volt. G azdagpa rasztoknak tartották m agukat. A téeszesítés óta csak a ház m aradt. Ez m ég m utatja, hogy régen jól m ent nekik. Nagyapámék sok veszekedés után m egenged ték, hogy felköltözzünk hozzájuk. Még egy fél évig nincs fedél a fejünk felett. Addig itt kell m eghúz ni magunkat. Az Újsorosi házat eladták apámék. A m ásik még nincs kész. M ár két hónapja anyám is az építkezésen dolgozik. Őszre majd elkészül egy szoba, amelyben kihúzzuk a telet. Máli folyton összevész valakivel: anyámm al, a nővérem m el vagy velem. A faluban is m indig van haragosa. Ezért nem m együnk fenn az u t cán, hanem a kertek alatt, valamelyik gorondon. 267
A ztán a falut elhagyva m együnk tovább a m e zőn, az erdőn, a gáton, a Túr töltésén. Az Öreg Túr mellett vagy a Túrcsatorna töltésén. Máli olyan, akár egy manó. M ajdnem törpe. Alig nagyobb nálam . Állítólag Alecska nénénkre ütött, aki törpe volt. Máli csak alacsony. Egész évben m ezítláb jár. Mi úgy m ondjuk, hogy mesztéláb. A lába is kicsi, nem nagyobb az enyémnél. Egy vászonpapucsa van, de csak akkor húzza fel, ha muszáj. A cipő orrát kivágja, hogy a bütyke kényelm esen elférjen. Azt m ondják, hat ujjal született, de elszorították neki. A lábán is hat ujja volt. „A Bobonkák között nem ritka”, nagyapám azt m ondja.
A nagyapám ék portáján a kapu m ellett m eggy fák vannak. Ö t meggyfa. Meg m ég két fosószilva. A tyúkok itt vannak. Ha lepottyan egy, rárohannak. H irtelen nagy csődület tám ad. Felverik a port. A leggyorsabb se tudja lenyelni, m ert nincs ideje. A csőrébe kapja, és lohol vele. N yugodt helyet keres, ahol meg tu d n á enni. De a többi a nyom ában. Rohangálnak az udvaron. Egyszer ezt is abbahagyják. A koranyári forróságban a tyúkok pihegnek. Sütkéreznek a napon. C send van. A gerlék hang ja az egyetlen zaj. A hőség m iatt a tyúkok gödrö ket ásnak, abba fekszenek. A szárnyukat m aguk m ellett kiterjesztik, hogy testük m inél nagyobb 268
részen érintkezzen a földdel. így hűtik m agukat. A kár a kutyák, azok is gödröt ásnak ilyenkor. „H un vagytok?”, kiált nagyapám , aki a ve randán aludt ebéd után. A dikón. A botját a ve randa korlátjához tám asztja. Befordul és m áris alszik. Néha krákog, köhög. A terasz betonjá ra köp. A bagó m iatt van. M agának term esz ti a dohányt. A kertben vetett egy sort. Ősszel leszedi a leveleket, felfűzi zsinegre és a hásziján kiszárítja. Egyenként simítja ki a leveleket. Csom agolópapírba teszi és a szekrényben ta rt ja. A vágott dohányt zacskóban hordja. Am ikor kiürül, szertartásosan nekiül újat készíteni. Ezt szom baton szokta. Közben hallgatja a rádiót. Jó ebédhez szól a nóta. A nótákat szereti. A negy venes években vásárolt világvevőn recseg a ci gányzene. Előhozza a dohányvágó deszkát meg a dohányvágó kést. Ezeket m ásra nem szabad használni. A levelek nagy ereit kiszedi. Néhány levelet összefog, hengeresbe sodorja és akkurá tusán vékonyra vágja. M ajd keresztbe is. Ha talál m ég vastagabb eret, azt kidobja. Abból lesz a fi náncláb. Máli közben veszekszik vele. „Az a büdös bagó. Csak azon jár az esze”, ri kácsol. „Hagyjad má”, m orog nagyapám . Máli szotyizik. Valahogy beilleszti a m agot és elroppantja. Nem tudom , hogy csinálja két fog gal. Köpködi a szotyihéjat. És folyam atosan be szél. A kicsordult nyálat szürcsölve szívja be. N éha részeg, sokszor csak kapatos. A faluban 269
sokan m ár reggel kapatosak. Érezni rajtuk a p á linkaszagot. Jókedvűek, hangoskodnak, be van nak csípve. A m ikor Máli kapatos, nagyon szeret bennünket. Engem is összecsókol. Nem szere tem , m ert büdös a szája. Zavar, hogy az arcom ra csorog a nyála. A pulyákat úgy csókolják, hogy egym ás után sok kicsi csókot adnak nekik. A rokonok szájra adják a csókot. Z árt szájjal. H árom szor csókol ju k m eg egymást. A gyerekeket az öregedő aszszonyok szeretik csókolgatni. Főként a kisfiúkat. „Jaj de szép ez a pulya! Na, gyere lelkem, hadd adjak egy csókot”, m ondják, és m agukhoz húznak. Letörölöm a tapadós nyálat. A kabátujjam m al csiszatolom a bőröm . Nyáron még n e hezebb. A kezükkel a fenekem et fogdossák, be lem arnak. A nagynéném is így szokta. Nem sze retek odam enni. N em akarok, de anyám odatol, m ert akkor m egsértődne M agdus nénéd, szokta m ondani. Nincs gyerekük, m indketten egykék. Nagy gazdák voltak a szülők. Nagy portán nagy ház ban laknak ketten. A nagynéném egész nap ül a lugasban, a szőlő alatt. Nem dolgozik. A fér je is öreg. M ár lenyugdíjazták. M agdus néném nagyon kövér. Egy hokedlin ül. A hokedli kicsi, a feneke körben lecsüng. Nem áll fel, csak m agá hoz húz, összecsókol, a fenekem fogdossa, maga felé húz. A m ásikkal megfogja a pöcörőm et. „M icsoda kis pucája van m ár”, m ondja anyám nak és vihog. Látom, hogy kipirul. N evet 270
gélnek, én igyekszem kicsúszni a kezéből. H a ragszom anyám ra, m ert vele nevet. Még m ielőtt elengedne, jól belecsíp a fenekembe. Csak lassan enged el, a karm ai belem élyedtek a bőröm be. Alig várom , hogy induljunk haza. Duzzogok, haragszom . „Ide ne jöjjünk többet”, m ondom m ár az u t cán. „M egsértődik, m eg kell néha látogatni”, m ondja anyám. „Tudod, hogy van.” „De undorító”, válaszolom. „Öregasszony”, válaszol anyám. „Kibírod.” M agdus néném nyáron kinn ül a ház előtt a lócán. A nagyapám ékkal átellenben laknak. Ilyenkor csak átkiabálunk neki. Anyám súgását hallom . „Köszönjél!”, bökdös. A köszönésből nem lehet engedni. Magdus néném nek m essziről kell kiabálni és integetni. „Még m indig nagyon tartják m agukat”, m o n d ja anyám. „Na, köszönjél m á”, sziszegi a foga közt. „Nem akarok”, m ondom m akacsul, leszegett fejjel, én is a fogam közt sziszegve. „Köszönni kell, úgy illik”, válaszolja szigorú an. A nővérem hangosan, éneklő hangon átkö szön, és m ár szalad is be a nagyapám ékhoz. „Csókolom”, m ondja. Valamit m orm olok, hogy békén hagyjanak. „Ezt nem lehetett hallani. Ne a seggednek b e szélj!” egzecíroztat anyám. 271
Néha kitör anyámból a szeretet, ilyenkor öszsze szokott csókolni bennünket. Ilyenkor meg markolja a fenekem is, ahogy M agdus szokta. „D e jó kis feneked van”, mondja. A pöcörőmet is megsimogatja. Egy idő után már elhúzom a fenekem. Nem akarom, hogy megfogja. „N o nézd má, a kis pucás”, mondja, amikor észreveszi, hogy elhúzódom. „M ár nagyfiú”, mondja.
Az
első szobában ülünk. M agduséknak nagy házuk van. Sok melléképülettel. Nagy kulákház, nagy kuláktelek. Minden este tévét szoktak néz ni, mondják. Nekünk nincs tévénk. Csak a kul túrházban van. Mi is oda járunk néha. Nem kell fizetni és van fűtés. Egyik este bekéredzkedtünk hozzájuk, valamit anyám szeretett volna m eg nézni. Köszönés után a kezét megint a lábam közé csúsztatta, de m ost nem fogdos sokáig. Ott volt az ura is, Károly bátyám. Nagyon gazdagok, a vitrines szekrény tele van nippekkel. A tükrös szekrényen is. Nem szabad semmihez se nyúlni. A tévé a barna intarziás asztalon van. A tete je csipkekendővel van letakarva. Nekik már van saját készülékük. A kultúrházban nem lehet ér teni semmit, mert folyton beszélnek. Az öregek nagyot hallanak, mindenre rákérdeznek. „Ez most kicsoda?”, kérdezik minden újabb szereplőnél. A fiatalabbak kiabálnak, hogy így nem lehet 272
érteni semmit. M indig nagy veszekedés a vége. Inkább nem megyünk oda. Azért jöttünk most Magdusékhoz. Mindenki elhelyezkedik, M agdus néném a ka rosszékbe, mi gyerekek a sámlin, anyám is kap egy kényelmetlen széket. Károly bátyám szertar tásosan bedugja a konnektorba a vezetéket. Fur csa sercegő hangot hallani. Károly bátyám hátul nézi, a doboz résein, hogy mi történik. „Kigyulladtak a lámpák”, közvetíti, amit lát. „N a jó van má, üljé le te is, majd bemelegszik az nélküled is”, inti le Magdus. Károly bátyám leül. „Nem kapcsolja be, Károly bátyám?”, kérdezi anyám. „Nem nyomogatjuk a gombot, mer elromlik”, mondja. „Elég, ha kihúzzuk meg bedugjuk. Azt mondták a botba. Meg ez így jobb is, mert vi harkor nem csap bele villám. Olyankor mindent ki kell húzni, mert az elektromosság bevonzza a villámot. A rádiót se hagyd sose bedugva”, mondja. „Én is mindig azt m ondom neki. Elég, ha be dugja, meg kihúzza. Csak legyen valami”, m ond ja M agdus néném anyámnak. Anyám elpirul. Zavartan igazítgatja a szok nyáját. M agdus mélyről jövő hangon felnyerít, anyám szemérmesen nevetgél. Elpirul, lopva ránk néz. Károly bátyám is elneveti magát, hogy a zavarát leplezze. „Vénasszony és még mindig ilyeneken vicce lődik”, mondja. 273
„Nem kell sokáig bent tartani, csak dugja be”, m ondja még m indig mélyről jövő vihogással M agdus néném. „Ne beszélj ilyet a pulya előtt”, m ondja Károly bátyám. A tévé képernyőjén szikrák futnak át, majd hosszúkásán ferde csíkok. Megjelenik, de fut a kép. Lassan megáll a kép. Előbb elmosódottan, majd ahogy apró pattanásokat hallatva felmeleg szik a tévé. „Bemelegszik a képcső”, magyarázza Károly bátyám. Megjelenik a tévében a bemondó, ismerteti az esti műsort. A képernyőre sebtapasszal lila papír van erő sítve, lila csomagolópapír, amibe az iskolai füze teket csom agolja a nővérem, aki már iskolás. Károly bátyám a vetett ágyra ült, neki már csak ott maradt hely, a magasra tornyozott dunyháknak dőlt. Oda vendég nem ülhetne. Magdus néném így is rászólt, hogy azért ne tehénkedjen nagyon el. „Vigyázz a vetett ágyra! Nem könnyű azt úgy megcsinálni, hogy felfelé álljon a dunna csücske”, mondja és csiklandósan nevet. „De magyarázha tom én azt néked, hogy kell annak felfele állni...”
V a sá rn a p ra húsleves dukál. Sokszor mégsincs. Mert nincs. Akkor pergelt levest csinálunk. Anyám szégyelli, hogy nincs húsleves. Apám is 274
szégyellj, hogy nincs hús a fazékban. Csak én örülök, mert utálom a csirkehúst. Undorodom a bőrétől. Tavasszal még kicsik a csirkék. A kacsákat, a libákat már megettük. A disznóból csak egy füstölt comb lóg a spájzban, néhány szál kolbász, kevés szalonna. A sodor kell a húsvéti pászkába, meg a kolbász is, azokat nem lehet megenni. To jás is alig van. Néhány kopott tyúk kárál az ud varon. Ilyenkor tavasszal azok is elbújnak tojni. Folyton keresgélni kell. Csend van. Hallgatnak, esznek. Mi is hallga tunk a nővéremmel. Csendben kanalazzuk a le vest. A pergelt levest jobban szeretem. A tojás levest is, meg a keménymagos levest. Krumpli még van. Mi kolompérnak mondjuk. Az udvaron vermeltük el ősszel. A hidegben jó volt. De már romlani kezdett. Amíg el nem fogy, mindennap krumpli lesz. Hétköznap rendben van. De vasárnap húsle vest kellene tenni az asztalra. Még ha böjtölünk, akkor is. Mi úgy mondjuk, hogy bűtölünk. Szer da és péntek böjtnap. Mi mindennap böjtölünk mostanában. Anyám sóhajtozik. Apám csend ben van. Kanalazzuk a híg levest. M ost minden ki örül, mert apám ezen a vasárnapon itthon van. Mindennap kinn van az átemelőnél, mert nincs váltótársa. A faluból senki sem vállalta ezt a munkát, de apám nak nem volt m ás lehetősé ge. M ost jó, hogy itt van. Boldogok lennénk, ha a Kicsi nem lenne beteg. 275
A m ásodik fogás a fánk. Lekváros fánk. Vagy lapótyát süt anyám, néha csörögét. Apám iszik egy kupica pálinkát. Közben megy a Déli krónika a kis piros rádióban. Apám ciga rettára gyújt. M aga sodorja újságpapírból. A do hányt nagyapám termeli a kertben. Apám az asztalon könyököl. Anyám a kisasztalon elmosogat a nagy vájdlingban. Apám a rádióval együtt énekel: Édes anyám, te jó asszony. Cigarettázik és halkan éne kel. Anyám háttal áll. Nem beszélnek.
„ N e m megyek iskolába”, kiabálok ki az ágy alól. „M egm ondtam, hogy nem megyek.” Bebúj tam az ágy alá, egész be a sarokba. Nem akarok iskolába menni. „Gyere ki”, mondja anyám és nevet. Vele nevet apám is. „Nem megyek ki! Én nem fogok iskolába menni, tudják m eg!”, mondom. „Ne hülyéskedj”, nevet a nővérem, aki már iskolás. M indig sír, amikor hazajön. Mert m eg verték. Körmöst kapott. Sarokba állították. Vagy anyám veri meg, mert egyest hozott. „M ajd mész akkor a tehén farára”, mondják. „Mehetsz tarlót kaparni. Hordhatod a ganét.” „M ost is azt hordom”, feleselek. „Miért nem akarsz?” kérdi anyám. „Mert nem tudok se írni, se olvasni”, válaszo lom. 276
„D e hát m ások sem tudnak. Azért kell iskolá ba menni”, mondja apám. „D e engem ott ki fognak nevetni, mert sem mit se tudok”, mondom. Anyámék nevetnek.
A tanító néni undorodik tőlünk. A fiúk ko szosak, büdösek és vadak. A lányok is elhanya goltak. Olvasni tanulunk. Már az 1 betűnél tartunk. Az olvasókönyvben egy szép lovat rajzoltak. A nézzük a könyvet és hallgatjuk a tanító nénit. „M i ez?”, kérdi és az olvasókönyv képére m u tat. Az illatos könyvben barnára színezték a lovat. Nézzük a képet. Ha kinézünk az ablakon, bármikor látunk lovat, de az nem így néz ki. Akinek az apja ál latgondozó, az szokott lóra ülni. Az öreg trágya hordó lovaknak fel lehet ülni a hátára. Ha trágyázni vagy szántani kell, az emberek kérnek a téesztől fogatot. Télen fát hordanak az erdőről. Nyaranta szénát a csűrbe. Vagy szem es takarmányt visznek a darálóba. Búzát a keverőbe, hogy megőröljék. „M i van a képen?” kérdi a tanító néni. Mindenki egyszerre kiáltja a választ. „Nem”, mondta a tanító néni. És újra felteszi a kérdést. M ásodszorra m ár elbizonytalanodunk. H arm adszorra senki se válaszol. 277
„M i van a képen?” ismétli meg türelmetlenül a tanító néni a kérdést. Gyanakszunk. Mindenki tudja, mi van a ké pen, de mégse jó a válasz. „M i ez?” kérdi újra a tanító néni. A hatalmas fekete konty alatt a merev arc megrándul. A rikítópiros száj környéke. A pú deres arc és a m indig ugyanolyan kiskosztüm. A toronymagas konty hálóval van összefogva. A tanító néni úrinő. Fintorog a parasztoktól. Nem ér hozzánk. Aki rossz, annak vonalzóval körmöst ad. De nem lép közel, inkább előre hajol. „Vendéghaj az, nem igazi”, mondja anyám a kontyra. Talán fertőzéstől fél. Gyűlöl itt lakni. M inden kit gyűlöl. „Királyné vagyok”, mondja bemutatkozáskor. A férje Király tanár úr, az igazgatóhelyettes. Királyné kezdi elveszíteni a türelmét. „M i ez?” kérdezi újra. Most már mérges. „Hát lú”, mondja valaki. „M icsoda?” „Hát lú”, ismétli meg. „Lú! Lú!”, kiáltjuk egyszerre. „Ló”, mondja tanító néni. „Csend legyen!”, és a vonalzóval az asztalra csap. Ettől csend lesz. A harmadikosok a szélső padsorban sutyorognak. „Nektek nem osztottam lapot!”, szól rá a har m adikosokra a tanító néni. 278
„M ondjátok azt, hogy ló!”, rikácsol Királyné. „Ne úgy beszéljetek, mint a parasztok!” „Tessék szépen mondani utánam, hogy ló”, hangsúlyoz és rikítóra rúzsozott szájával szabá lyos kört formál, így mondja, hogy ló. Megértjük, hogy miért nem volt jó a válasz. De mi nem mondjuk így. Megpróbáljuk utánoz ni. Lassan, elnyújtva ismétletjük. Királyné felírja a táblára. „És mit csinál a ló?”, kérdi. „Fingik”, kiabálja Ottó. „Ki volt az?”, pördül meg maga körül, hogy lássa, honnan jött a hang. „Te voltál?” kérdezi Bálinttól, aki sunyin lapít. „Ü vót”, mondja Bálint, „nem én.” „Süljön ki a szemed. Ne hazudjál”, mondja Ottó. „így görbüljek meg, tanító néni, ha én vótam. Apám-anyám haljon meg, ha nem m ondok iga zat”, bizonygatja. Királyné megmerevedik. Remeg a szája. Már a harmadikosok is röhögnek. Az osztott tante rem ablak felőli oldalában mi vagyunk, a fal mel lett meg a harmadikosok ülnek. Két padsor van a teremben. A padló olajos. A takarító néni gáz olajjal minden reggel felönti. Ettől fényes fekete lesz és csúszós. Nem szabad elesni rajta. Ha vala ki kitartja a lábát, akkor nagyot lehet taknyolni. Aki elesik, azt kiröhögik. Otthon meg kikap. „M ég egyszer kérdezem, mit csinál a ló?”, szi szegi Királyné. 279
„Fingik”, m ondja valaki. „Rotyog, berottyant.” „Öreg papó, rotyogtató.” „Szarik.” „Fosik.” Elszabadult a pokol. A harm adikosok is beszállnak. Nem tudják abbahagyni. Királyné kapkodja a fejét. Elfehéredik a szája. A kontyán látszik, hogy remeg a feje. Kirohan. „Parasztok!”, ordítja vissza. „Suttyó parasztok!” Bevágja m aga után az ajtót.
B álin tn ak két zöld csík van az orra alatt. Az odaszáradt takony. A szélei sárgás-barnák. K ö zépen nedves és élénkzöld. Több napos lehet már. Néha az öklével beletöröl. Nem törli le, csak végigsodor rajta. Zsebkendőt senki se használ. Aki taknyos, szívja az orrát. Aki taknyos, az köpköd. Aki nem taknyos, az is köpköd. A fér fiak mindig köpködnek. A cigi miatt. Az öregek nagyokat sercintenek a szájuk szegletéből. A ba gó miatt. Hatalmas slájmot. Bálint mindig szi pog. M ost is. Megverte a bátyja. „Mér vert m eg?”, kérdezzük tőle. „Mer m indig szipogok”, mondja és szipog. „Akkor hagyd abba”, mondjuk neki. „De megvert a bátyám”, szipogja, és legörbül a szája.
280
„Ügy áll a szád, mint a tyúk seggi”, mondják neki. „M ert bántott”, válaszolja. „Hát épp ezért. Hagyd már abba, mert mi is megverünk”, mondjuk neki. „Aggyá már neki egy nyaklevest”, biztatják a többiek. „Ne!! Páj pilem”, mondja, és két kézzel védi a fülét. Retteg a várható ütés miatt. Erősen szo rítja, védi a fülét. Ezért nem hall semmit. A com b jait is összeszorítja. Annyira fél, hogy nevetséges. Játszanak vele, mint macska az egérrel.
Az
iskolakezdés előtt a tanítónő jár nálunk. Családlátogatásra jön. Egy űrlapot tölt ki. M in den hivatalos papírtól fél anyám. Nem tudja, mit kell mondani. Nem akarok iskolába menni. Bebújok az ágy alá. Valahogy kiszednek. A nővérem m ár isko lás, nekem is hamarosan mennem kell. „Szobatiszta a gyerek?”, kérdezi anyámtól. Anyám zavarban van. A haját most összefog ta. Nem válaszol egyből. Felvette az ünneplő ru háját és kitakarított, hogy nézzünk ki valahogy. De nem tudja, mit kell válaszolni erre a kérdés re. Mert nem érti. Anyám nyolc osztályt végzett. De felső tago zatra már nem járt be. A kisebb testvéreit nevel te otthon. Ő volt a legidősebb lány a nyolc gye rek közt. 281
A tanítónő nem ismeri a falubelieket. Ide he lyezték. Elvágyik innen. Nem beszél a parasztok kal. A gyerekeit eltiltja a falubeliektől. Körülnéz a szobában. Tisztaság van. A két gyertyatartót alaposan megnézi a szekrény tetején. „Ügy értem, hogy nem vizel vagy nem kakái be már a gyerek?”, teszi fel újra a kérdés. „Értem m ár”, könnyebbül meg anyám. „Nem, m ár nem.” És elpirul, mert néha még bepisilek. Zavartan néz rám. Elkapom a tekintetét. Szorongok, hogy m ost meg fognak szégyeníteni. Az elkapott te kintetéből és a pirulásából látom, hogy anyám zavarban van, mert hazudnia kellett. Nehezen hazudik. Pedig néha bepisilek. Mert félek. Éjszaka ér zem, hogy vizes alattam a lepedő. Sokáig nem tudok visszaaludni. Nem merek szólni anyám nak. Segíteni már úgysem tud a dolgon. Reggel m ajd leszid, ahogy szokta. „M ár megint eláztattad a surgyét. Most megint cserélhetjük a szalmát”, mondja. Mérges. Vagy csak úgy tesz. Nem mindig tu dom eldönteni. „Szépek a gyertyatartók” m ondja a tanítónő. „Ha elmegy az áram, muszáj”, válaszol anyám. Gyakran van áramkimaradás. Mindenki oda készíti éjszakára a gyufát meg a gyertyát, hogy kéznél legyen. Ne kelljen keresgélni. „Itt laknak?”, kérdezi. „Igen”, válaszol anyám. 282
„M indannyian?” „Persze. Hol laknánk?”, mondja anyám. „Ebben az égre nyílóban?” „Hát ez van.” „H ogy férnek el?” „Jól”, válaszol anyám. Anyámék tízen laktak egyszobakonyhában. Egy szobát épp elég fűteni, mert szűkén van a tüzelő. A tanítónő felír valamit a papírra. Anyám ag gódik. „Szo-ba-tisz-ta”, szótagolja a tanítónő, amikor leírja.
A p á m m a l feljöttünk nagyapámékhoz. Anyám van otthon a kicsivel. Málinak segítünk. Mindig jövünk, ha valamilyen munka van. Elvárják. De itt jobb is, mert nagyobb a porta. Jobban lehet bújócskázni. A nagy csűrben úgy el tudok bújni, hogy a nővérem nem talál meg. Be se mer jönni. Ha huhogok, kiszalad. A csűrben laknak a sün disznók. Mindenki szeretné, hogy legyen a por táján sündisznó, mert összeszedi a férgeket. Éj szaka pöfögve járkál. A veteményesben megeszi a rovarokat meg a hernyókat. A csűrben láttunk már patkányt is. Máli nem állhatja a kutyát, se a macskát. Elvadítja a háztól mindet. A szomszédét megmérgezi, ha átjön. A macskáknak nem ad enni, sajnálja tőlük a te jet. Apámmal m indig veszekednek. Biztos azért, mert testvérek. Én is veszekszem a nővéremmel. 283
Kukoricát fejtettünk néhány zsákkal. Apámék fejtették, én meg daráltam, hogy legyen kása. A kamorába hordtam szakajtónként, a nagy hombárba, amelyben régen a búzát tárolták. Amikor végzünk, kapunk enni. Aztán indulunk haza. Mózsi mindig figyel az ablakból. Szemben lakik Erzsiké nénivel. Erzsiké régen szolgáló volt egy m ásik zsidó családnál. Azok elmentek a Szentföldre. így került ide Erzsiké néni. Ha apám itt van, akkor Mózsi mindig kijön a ház elé. Leül a lócára. Figyel bennünket. Amikor kilépünk a kapun, már ott vár. M in dig átjön az utcán. A háború előtt még nagyapámék is a túloldalon laktak. Amikor indulunk haza, Mózsi átjön és köszön apámnak. Hosszan tartja a kezét. Nekünk barackot nyom a fejünkre. A nővérem arcát begörbített mutató- és középső ujjával megcsípi. A bőrt a két ujj közé csippenti. Nem tudom, a felnőttek miért csinálják ezt. M o solyognak miközben fájdalmat okoznak. Nekem is szokták. Főként az öregasszonyok. „Milyen finom a bőre ennek a pulyának. Egyem a húsod”, mondják. Némelyik olyan erő sen szorítja, hogy piros folt marad a helyén. „Ezek meg is ennének”, súgja a nővérem. Tény leg olyanok, mint a mesében a vasorrú bába. Apám zavarban van, ha Mózsival beszél. Ke rülni szokta. De Mózsi kilesi, mikor vagyunk a nagyapámnál és megvárja. Megkérdi, hogy
284
van, mi van a gyerekekkel meg az asszonnyal. Az asszony az anyámat jelenti. Apám röviden és kelletlenül válaszol. Érezte ti, hogy nem szívesenen beszél. De mégsem siet. Ezt m indig eljátsszék. Apám úgy tesz, mint aki siet. Mózsi meg, mint aki tartóztatja. „Sietni kell”, m ondja apám. Valamiért mindig sietni kell. De m égse mozdul. Mózsi hatalmas teste elállja a járdát. Mindig úgy helyezkedik, hogy útban legyen. A Rámpa felőli oldalra áll, amerre mennünk kell. Hogy apám ne tudjon gyorsan elbúcsúzni. Apám volt az öreg Mózsiéknál a sábeszgoj. Jóban vannak. Félek Mózsitól, mert nagyon kövér. Hatalmas tokája reng, amikor beszél. A pocakja kinyomja az ingjét. Óriási nadrág van rajta, amelyet a hózentrág tart. G om bos hózentrágja van. Dolha varr rá nadrágot. A boltban nem árulnak ilyet. Dolha is Erdélyből menekült, akárcsak az öreg Mózsi. Ezért összetartanak. Dolha az egyetlen úri szabó a környéken. Azt mondják rá, hogy ő is zsidó. És összekacsintanak.
C s ú fo ln a k az utcán. Elképzelem, hogy mit gon dolhatott Goga. Ha elfordulok, megdobálnak. M egszámolom a sárgolyókat. Üregesre csinál ják. Lukat készítenek a közepébe, aztán befedik sárral. Előtte beleköpnek. Abban versenyeznek, kié szól nagyobbat. Mielőtt földhöz vágnák, azt
285
kiáltják, hogy „Akkorát szóljon, mint a Mózsi töke!” És teljes erőből földhöz vágják. Ilyennel dobálnak. Disznószart kennek a kapufélfánkra. „Pajeszos zsidó”, csúfolódnak. Éjszaka m eg zörgetik az ablakunkat. Aztán bekiabálnak és vihognak. „Féltek ugye? Féljetek csak!” mondják. Anyám reszket. Nagyapám előveszi a baltát az ágy alól. „M aga megőrült? Dugja el rögtön”, sziszegi nagyanyám. „Ha meglátják, mindőnket agyon vernek ...” „Ne sipákoljon”, válaszolja nagyapám. „H agy jam inkább szó nélkül?” „Elment m agának a józan esze? Meg ne lás sam még egyszer.. ”, suttog nagyanyám. Aztán egy éjjel fél téglával dobják be az abla kunkat. Nem tudok aludni. Azt képzelem, hogy pajeszom van, mint Gogának. Az apám munka szolgálatos a fronton. Nézem a mennyezetet. A Rámpánál kanyarodó autók reflektora bevi lágít az ablakon. Figyelem, ahogy a fénycsóva végigpásztázza a mennyezetet. Ha Csaholc felé mennek, akkor jobbra kanyarodnak. Ha meg Berek felé, akkor balra. Először a tisztaszoba felé, m ásszor a kamra felé. Kiabálás hallatszik a Rám páról. Néhány részeg gajdol ott még. A korcsma pedig már bezárt. De nem mennek haza. Apám nincs velünk. Tegnap megint leköptek. Nem akarok iskolába menni. Félek. 286
Május van most is. Elképzelem azt a májust, amikor Mózsiékat vitték el. Ilyenkor a levegő tele van illatokkal. G ogára gondolok. A huszon hét évvel korábbi májusra. Élete legszebb m ájusa ez. Még nem tudja, hogy az utolsó. A falu hallgat ezen a szerdai reggelen. M ájus harm^dika van. Ma nagy a csend. Ma kell indulni. Elképzelem, hogy még nem tudja, mi fog történni. Tizenegy éves. Nem tudja, hogy nem fog visszatérni. A tizenegyet nem lehet osztani. A húga hét. A hetet se. Próbálok elaludni. Számolok száztól vissza felé. Ez szokott segíteni. Aztán párosával. Majd páratlanul. így nehezebb. Anyám már alszik. Vagy úgy tesz. Nem tudom. Az öcsém ágyát kiraktuk. Nem beszélünk róla. Végre csend van. Lehetne aludni.
„ M egyek, kifizetem a zsidót”, m ondja Ottó. Az arcán aggodalom. A többiek röhögnek. Indul ki az osztályteremből, de az ajtóban hangosat fin gik. Székely tanító bácsi utána dobja a kezében tartott könyvet. Ottó villámgyorsan becsapja az ajtót, kiszalad. Hallani a lépései visszhangját a folyosón. Meg kell kerülnie az épületet, mert a hátsó ajtó ilyenkor még nincs nyitva. A szü netben nyitják csak ki. A budik az iskola m ö gött, az árokparton vannak. Azon túl már csak a mező. Az osztályból figyeljük, ahogy fonja az 287
inát. A budi felé iparkodik. Néha visszanéz az osztályterem ablakára. Mosolyog. A tanár bácsi feladatot ad mindkét osztálynak, hogy elfoglalja őket, aztán kimegy. M ásodikban férfi tanárt kaptunk. Mindig büntet. Vonalzóval üt. A cigányoknak nyaklevest kever le. Ha kell, pofont is. Mert köztük már felsősök is vannak. M égsem szólnak vissza. Nem mernek. Nekünk a pajeszünket húzza. Van, aki kokit kap. Van, akit seggbe rúg. Bajuszt is szokott adni. A két bütyökujjával a felsőajkak feletti bőrt húzza szét. Ez nagyon tud fájni. „Te meg mit bohóckosz?”, kérdezi. „Nem én voltam”, mondom. „Hát akkor tán én?” vág vissza. „Ü vót”, mondom. Ottóra mutatok, aki köz ben visszajött. És nem fér a bőrében. „Ő volt. így m ondjuk szépen”, javít ki. „Egyéb ként meg befogod a szád.” Nem hagy megszólalni. „Nem érdekel! Nincs árulkodás!”, kiált rám. Elhallgatok. Félek, hogy körmöst kapok. „Kezet hátra! Derék egyenes! Nincs trafikálás!”, mondja. „És neked meg kuss!” fordul felém. A vonalzója csattan a pádon.
„E lk ése tt! Elkésett!”, skandálják az osztályte remben a többiek.
288
„Jó napot kívánok! Erőt, egészséget kispajtá sok!”, köszönök. Hangosan és érthetően kell köszönni. De én annyira félek, hogy nem jön ki hang a torko mon. Elkéstem az iskolából. Amikor belépek, a töb biek verik a padot. „Elkésett!” „M i legyen a büntetése?”, kérdi Székely tanár bácsi az osztályt. „K örm ös!” „Álljon a sarokban.” Nem szabad elkésni. Azt mindenki gyűlöli, aki elkésik. A tanár a sarokba állítja. És meg is érdemli. Nem ülhetek le a helyemre. Az osztály ismételgeti ugyanazt. „Elkésett! Elkésett! Meg kell büntetni.” „M i legyen a büntetése?”, kérdi még egyszer a tanár bácsi. „M ondja azt háromszor, hogy Szamár va gyok!” „Álljon feltartott kézzel tíz percig!” „Húsz percig!”, tromfolnak rá többen. Az egész osztály büntetése az, ha rosszak va gyunk, hogy feltartott kézzel kell állni vagy gug golni. „Állj a sarokba és csend legyen!” csendesíti az osztályt a tanár bácsi. Szégyellem magam. A hengerelt fal mintáit nézem. A zöld olajfestékkel felhúzott lábazatot
289
barna csík választja el a hengerelt faltól. Ott kez dődik a minta. Világoskék fatörzsmintát henge reltek rá. Követem a minta vonalait. Számolom benne az elágazásokat.
A Kicsi halála
után minden jobb lett. Apánk két éve nem él velünk. De ez jó. Húsz kilométer rel odébb lakik, és ritkán látjuk. Megfenyegették, hogy megölik, ha beteszi a lábát a faluba. Kez detben csak éjszaka mer hazalopakodni. Berek felől a kert alatt jön. Hajnalra már el is megy. Persze nem ölték volna meg, csak mondták. De az jó volt, hogy többé nem jött haza részegen. Nem verekedett a nadrágszíjjal. Az utolsó nyáron, amit a faluban töltöttünk, a szüleim eladták a Cigánysoron lévő házunkat. A nyarat a nagyapám ék tisztaszobájában húz tuk ki. M agunkra voltunk hagyva, mert anyám is az építkezésen dolgozott. Végre békén hagy tak bennünket. Máli sose volt otthon. M indig ment, mint Orbán lelke. M indig az utcán vol tunk, mint a lószar, mi is. Kiszöktünk a kerten át a mezőre. Jártuk a határt. M álinak nem fogad tunk szót. A tévében háborús filmeket néztünk. Fából csináltam pisztolyt és dobtáras géppuskát. A szalmabálákat szuronyrohammal öldöstük le. A nővérem is szeretett katonásdit játszani. Leg inkább partizánosat, mert azt lányok is játsz hatták. Az Ottóék kutyája volt a kém. Amikor foglyul ejtettük, megkötöztük. A vallatáskor egy 290
idő után harapott. Akkor el kellett engedni a ké met. A vonítása felhívta volna ránk a felnőttek figyelmét. Máli volt az ellenség. Meg egyébként sem akartuk megölni, olyat csak a friccek csi nálnak. Tankosat is játszottunk. A vályogvető gödör környékén vannak dombok. Szereztünk egy nagy hullámpapírdobozt. M osógép volt benne. A földre fektetve ketten-hárman is belefértünk. Térdelve nekifeszültünk az oldalának, és egy szerre lendítettük előre. így araszolt előre a hen ger. Mint a lánctalpak. Dombra fel nehezebb volt. De a muhar és a bürök között is utat vágott magának a tankunk. Ügy lapította le a gazt, mint az igazi. Kívül faszénnel ráírtuk, hogy TIGRIS. „Jönnek a tankok”, kiáltottuk, hogy a nagyok ne hallják. Nagyon halkan kiáltottunk.
291
páttal szórták rá a polyvát. Rozsdás vödörből locsolták. Végül sablonba lapátolták. A tetejét egy nedves fával lesimította. Nagyapám dohány nyal kínálta őket. Amíg m egsodorták és elszív ták, beszélgettek. Ágyékkötőt viseltek. A tűző napon dolgoztak már régóta. Valaki egy egész házhoz való anyagot rendelt tőlük. A sablonban az agyag összeáll formára. Amikor kifordították belőle, a kész vályogtéglákból négy-öt sort lazán egym ásra raktak. Réseket hagytak köztük, hogy járja a szél. A kánikulában gyorsan kiszáradt. Egy telet várni kell, akkor lesz jó. „A z már a vevő dolga”, mondták. „D e már nem rendelnek, mert téglából épít, aki teheti”, m ondták a cigányok.
A vályogvető környékét májusra sűrű gaz b o rítja. Nem vetnek már vályogot. Hatalmasra nő a csinár, a muhar. Óriás ernyős leveleivel a lapu levél beborította és elrejtette a hepehupás földet. Itt senki sem zavar bennünket és játszhatunk. Ha jön a zápor, egy nagy lapulevelet fordítunk a fejünkre. A nagyok is úgy szokták. A férfiak kikapják a zsebükből a bicskát, és lenyesik a leg nagyobb levelet. Bicska mindenkinél van. Ne künk még csak bugylibicskánk van. A vályogvető környékén nyüzsögnek a rova rok. Csúszó is surran a gaz között. Valaki dögöt hord ide. Pedig van dögkút, távol a falutól, Gacsály felé. A két falu közt félúton. 292
„A m i középen van, az van legmesszebb”, szok ta mondani anyám. Szikes és vizenyős terület. De a vadkapor m a gasra nő. A ficfák és a bodzabokrok árnyékában a bürök is kövérre hízik. Tankkal itt lehet egye dül játszani. A tévében A négy páncélos és a ku tya megy minden héten. Alig várjuk a folytatást. Egész héten erről beszélünk. A kutyát szeretjük a legjobban, mert olyan okos. A mi kutyánk buta, hiába próbáltuk betanítani. Semmit nem úgy csi nál. Amikor elunjuk, dühösen belerúgunk.
A macska a gaz közt lépked. Rejtekből figyelem. Hozzásimul egy-egy fűszálhoz. Közben úgy m eg nyúlik, mintha már nem is a földön járna. A fű szál puhán meghajol, amikor hozzá dörgölőzik. A macska teste végighullámzik raja. Kidudorodó bordáit számolom. Sovány, éhes, óvatos. A sző re csapzott. A fű méregzöld. A macska könnyed mozdulatokat tesz. Szagolgatja a füvet. Néha be kap a szájába egyet. A macskáknak nincs nevük. „Kácc”, mondja anyám és lendíti a ciruseprűt. Amikor mérges, mindenkire mérges. „Sicc, ne lábatlankodj itt”, mondja. A macska nem érti. Hízelegni akar. Amikor megnyílik az ajtó, a kert felől óvatosan beszökik a szobába. Katonásdit játszom egyedül. Lapulva, mint a szovjet katonák Berlin ostromakor, egyik bú vóhelytől szököm át a másikba. M indig fedezék 293
ben kell lennem. A szovjetekre közben lőnek. Nekem szerencsém van. Nem talál el a golyó. Kijutok a kiskertből, a csűr mellett meglapulok. Itt már fedezékben vagyok. „M inden kilométernél ott vagyunk, és győzni fogunk”, egy filmben mondták ezt. A szilvásban szoktam partizánost játszani. A fakéreg alá üzenetet rejtek el. Meg tartalékokat a visszavonulásra. Útbaigazítást a mieinknek. A szovjet katonák a legjobb katonák a világon.
K isim íto m a csokoládépapírt. A vékony alu míniumfóliát hívjuk így. Csom agban kaptuk Kanadából. Két tábla csokit meg egy Johnson & Jonhson hintőport szép bádogdobozban. Anyám a vitrinbe tette őket. A csokit tilos m eg enni. A hintőpor meg olyan szép. Eleinte rimánkodunk, hogy az egyik csokit együk meg. „Nem lehet”, m ondta anyám. „M iért nem ?”, kérdeztük. „M ert nem. Oszt punktum.” Nem mertük kilopni a csokit, ahogy a kará csonyfáról a színes papírba csomagolt kocka cukrot se. Nem szabad. Nagyon kikapnánk. Ritkán látunk csokit. Ha mégis, akkor m eg osztozunk rajta a nővéremmel. De csal. Mindig ő osztja el, mert ő a nagyobb. A kezéből szabad csak harapnom. És annyit, amennyit enged. „A fele az enyém, nem ?”, kérdem. „Ennyi a fele”, m ondja. És az ujjával ott tart 294
ja, am eddig haraphatok. Tudom, hogy becsa pott. Nem a felénél van az ujja. D ühöm ben az ujjába harapok. Érzem a vér ízét a számban. Szerencsére a csokiból is sikerült kiharapnom. Elszaladok. Ordít. Fáj neki. Hiába fut utánam, gyorsabb vagyok. Elbújok. Biztos árulkodik majd. Szopogatom a csokit a számban. „M eg érdemelte, mert csal”, m ondom este anyámnak, am ikor szám on kér. Nagy csábítás volt a csokoládé. De a kanadás csokit tilos megenni. „M ajd karácsonykor”, mondta anyánk. Büsz ke rá. Ha vendég jön, megmutatja. Mert mi m á sok vagyunk. Nem parasztok. Kanadát juttatja az eszünkbe, ahová szeretnénk kivándorolni. „M i el fogunk menni innen”, ezt jelenti a csoki. Karácsony előtt anyámnak egyszer jókedve volt és játszott velünk. A végén azt m ondta, hogy most együk meg a kanadás csokit, ne várjunk karácsonyig. Kivette a vitrinből és kicsomagolta, de a csokoládé tönkrement a penészes lakásban. A csokipapírba minta volt nyomva. A fény ben kirajzolódott. Körömháttal kisimítottam.
^M egyek az utcán. Számolom a Gardák házait. A Felsősoron végig Gardák laknak. Az Alsósoron is. A Hajnalvégen is. A temetőben is Gardák fek szenek. A régi temetőben is, az újban is. A Gardák nem rokonaink. A falu nagyobbik 295
része Garda. Mind egyforma. Mi nem olyanok vagyunk. A legtöbb Garda alacsony. Egymás közt házasodnak. Minden férfi a faluban marad és elveszi feleségül az osztálytársát, a szom széd ját vagy az unokatestvérét. Nem lehet őket m eg különböztetni. Egyik Garda olyan, mint a másik Garda. Hasonlítanak, mint egyik tojás a m ásik ra. Az abc betűivel különböztetik m eg őket. A. Garda, B. Garda, C. Garda és így tovább. A Gardák legénykorukban fekete mellényt és fehér inget viselnek. Fekete bricsesznadrágjukhoz bokszercsizmát hordanak. Fekete kalap van a fejükön. Megyek az utcán, és jönnek szembe. M esszi ről látszik, hogy Garda. A falu régóta a Gardák faluja.
A n y á m a kezembe nyomja a cekkert. Meg a háromhatvanat. „Hozzál egy kenyeret. Meg egy poharas tej felt.” Mi úgy mondjuk: téfel. Gyűlölök boltba menni. A kocsmában m in dig becsapnak. Piri néni ritkán. A nagyok elém tolakodnak. „A pulya ráér”, mondják. Pedig ők se sietnek. Aztán ott állnak a Rámpán és beszélgetnek. Rá érnek. Senki nem siet sehová. M esijás is mindig ott téblábol. Kicsit távolabb áll a magyaroktól, vigyorog. M indig vigyorog. A nagyok ordítanak. Tele szájjal röhögnek. Köpködnek és károm kod 296
nak. A szotyimagot köpködik. A bagót köpkö dik. Ha összevesznek, egymást is köpködik. „A pénz a kétszemed!”, m ondja anyám. Ez azt jelenti, hogy úgy vigyázzak rá, mint a két sze memre. „Megértetted?” „Megértettem.” Ezt mondanom kell. „Hangosabban! Te is a seggednek beszélsz!” mondja. Ez azt jelenti, hogy olyan vagy, mint az apád. És ez nem jelent jót. Anyám ideges. Ez az utolsó pénz a háznál. Ha elvesztem, nem lesz téfel. El szoktam veszteni, mert félek. Vacogok a félelemtől. A bolttól félek. A Rámpától is. Az emberektől félek a legjobban. A sorbanállástól. Az ordítozástól. Akkor szoktam elveszteni, am i re nagyon kéne vigyázni rá. „Megértettem”, m ondom jóval hangosabban. Piri néni boltja a Rámpán van, a kocsm á val szemben. Nem szeretek délután a Rámpára menni, amikor m ár a korcsma előtt állnak a fér fiak. Dülöngélnek előre-hátra, mint a kuglibábúk, amelyeket megcsapott a golyó és még nem dőltek el. Csak imbolyognak, billegnek. A fér fiak így billegnek a Rámpán. Hangosan kiabál nak és röhögnek. A műszak vége van. O sonok át a túloldalra. El akarom kerülni őket. Félek tőlük. Észreveszem Mesijást, aki az árokparton ül és nem mozdul. Nem guggol, pedig guggolni szokott. A cigá nyok egész nap tudnak guggolni. A magyarok nem. Nekem is elzsibbad a lábam. M esijás ha sonlít hozzánk. Nem tartozik sehová. 297
Kíváncsi vagyok és nem is tudom kikerülni. Néz rám. Valami van az arcán. Hunyorítok, hogy jobban lássam. Rövidlátó vagyok. Majd megint kapok szemüveget, ha jobban állunk. Csak most nincs rá pénzünk. Elvesztettem a szemüvegem, mert szégyellem. Csak nekem van szemüvegem az osztályban. Bagolynak csúfolnak. „Szerbusz, Mesijás. Mér sírsz?”, kérdem tőle. Nem válaszol. Sír. „Mit kentél m agadra?” Akadozva válaszol. Mintha nem kapna levegőt. „Tebut. Látót, letöptek.. m ondja olyan vé kony hangon, amit nem ismerek. A korcsma előtt a röhögő férfiak néha Mesijás felé mutogatnak. Átkiabálnak. „Látlak cigány, gyere elő!” Ettől megint rö högni kezdenek. „Leköptek?” kérdem. Mesijás m indig mosolyog, mindenki elől ki tér. Mindenkivel alázatos. „Mér köptek le?”, kérdezem tőle. „Met tigán vadok”, mondja. A korcsma előtt mesélik egymásnak a viccet, amelyet mindennap elmondanak. Hogy a ci gány éjszaka elmegy a paphoz lopni. Egyszer csak kijön a pap verandára és elkiáltja magát. „Cigány! Gyere elő!” A cigány elbújik a budiba. A pap megint kiált. „Látlak, cigány, gyere elő!” A cigány bemászik a pöcegödörbe. Belekucorodik nyakig. A pap megint kiált: „Látlak, cigány, gyere elő!” 298
„Látod az anyád picsáját, már nyakig ülök a szarban!”, kiált vissza a cigány. A pap a kutyáját hívja Cigánynak. Azt hívja a vicc szerint. De ezt nem tudta a tolvaj cigány. Meg a szaron nevetnek. Azon mindig. A szaros cigányon. Dőlnek a röhögéstől. Egymásnak ismételge tik: „Látod az anyád picsáját...” „Nyakig vagyok a szarban...” M esijásnak m a volt munkája. Budit mert va lahol. Amikor ment hazafelé, a korcsma előtt belekötöttek, hogy büdös. Eszükbe jutott a vicc. Egy részeg leköpte. Aztán egy másik is. Senki se védte meg. Röhögtek. „Látlak, cigány!”, kiabálják jókedvűen.
„En el fogok menni innen”, m ondom Málinak. „És sose jövök vissza.” „M ensz te az apád faszára”, vágja rá Máli gon dolkodás nélkül. „Nem megy el innen senki se. Én is megpróbáltam, oszt mégis itt vagyok. Két szer mentem férjhez, egyszer se lett belőle sem mi”, mondja. És felkacag. „M er sokat tetszik beszélni, és nem tetszik sze retni a pulyát”, mondja a nővérem. „Egy nyaló kát se tetszik nekünk venni.” „Ne járjon a szád”, kiabál Máli. „M er sóher tetszik lenni”, csúfolódik a nővé rem. 299
„Faszari! Faszari!”, kiabáljuk együtt. „Mentek ti az anyátok picsájába”, kiáltja és hozzánk vágja a seprűt.
„ M indig tedd be a kaput”, mondja Máli. Enyhe őszi este van, kukoricahántás lesz. Le szedték a részesföldet, már jönnek a szom szé dok. A férfiak ugratják egymást, mindenki kap egy kupica pálinkát. Kérdik az asszonyokat is, ki nem vetné meg. Máli mindig kér. Titkon nyakal ja az üveget, amikor beviszi a spájszba. „Ne vidd el, Máli, mert m egiszod”, kiabálnak utána. „Apád fasza”, kiabál vissza Máli. „Tegye be valaki a kaput”, m ondja nagyapám. „Ne álljon tárva-nyitva, mint a kurvák picsája! Egyszer hagytuk nyitva, negyvennégyben, akkor is baj lett belőle”, mondja. „Az se most vót”, mondja valaki. „A z nem. Még a háborúban.” „Nincs valami közelebbi?”, ugratják nagyapá mat. De nem hagyja magát zavartatni. „Negyvennégyben a kapu egyszer nyitva m a radt, és bekanyarodtak. Berek felől jöttek az oro szok. Elöl egy géppisztolyos katona lovagolt, az hozta a többit. Alacsony tatárlovaik voltak. Egy fél disznót hoztak átvetve az egyik lovon, a gu lyáságyút meg egy másik ló húzta. Alágyújtot tak, a kútból vizet húztak, a húst felkockázták. Káposztát raktak bele, meg még ők tudják, mit. 300
Minket is megkínáltak. Ittak, sírtak. A tiszt az első szobába aludt, a többi meg az ólba, a csűr be, ki hova tudott kucorodni. Egy hétig m a radtak. Végig rajtunk volt a frászkarika. Aztán ahogy jöttek, úgy eltűntek. Mintha megcsípték volna őket, ripsz-ropsz összepakoltak, oszt uccu picsám, láss vásárt, elmentek. Összecsókoltak mindenkit és igazán sírtak. Az is igaz, hogy ak kor is részegek voltak.” Apám hordott inni a lányoknak, asszonyok nak, akik a kazal alá ásott óvóhelyen lapultak. Hosszú folyosó vezetett oda. A farakás mögül indult. Csak egy gyerek tudott benne végigmen ni. Vizet kellett vinni m eg híreket. „A kaput tegyétek be”, m indig így végződik a történet.
301
„Ki a nagyapád?”, fürkészi az arcom. „A sánta Miska”, mondom, hogy értse. Mert így hívják a faluban. „A sánta M iska?” „Az”, mondom, mint akinek szégyellnie kell magát. A sántákat gonosznak tartják. Az egyik unokanagybátyám is sánta. Meg törpe is. Alig nagyobb, mint én. A szülei unokatestvérek vol tak. Két Bobonka házasodott össze a föld miatt. És a gyerekeik, egy fiú meg egy lány, mindket tő hibás lett. M ost együtt laknak az ősi portán. Egyik se házasodott meg. Egyedül élnek. Az egyik cipője olyan, mintha patája lenne. Vastag talpa van. Ők egyébként is messze laknak, Csaholc fele, a régi Barkóczy utcán, amelyet most Rákóczinak hívnak. A magtáron túl. Arra ritkán megyünk. „Ja, a Mózsi fattya”, súgja a másiknak, hogy ne halljam. „A Mózes Jóskáé?” „Azé.” „Nem tudtam.” „Nem ezé”, mondja. „M ost m ondtad, hogy a Mózsié.” „D e nem ezé, amék itt van. Hanem az öregé.” „Améket elvittek?” „Azé.” „Akkor a Pop Marié.” „Azé há.” „Él még a M ari?”
302
„Nem. Már meghótt. Van úgy vagy négy-öt » eve. „Isten nyugossza, kutya egy természete vót. Nagyon tudott kaparni.” „Az igaz. A Miskát is hogy összekaparta”, mondja, ezen röhögnek. Köpnek egyet. Hall gatnak. Mindkettő gondol valamire, ugyanarra gondolnak. „A z öreg Mózsi azér szép ember vót. Snájdig, azt meg kell hagyni.” „A z igaz. A Mari meg mégis csak fiatal vót”, mondja. „H a nem is szép.” „A z öregnek mán m ind szép, amék fiatal.” „Megesik az ilyen.” „A Mózsi mit csinál?”, kérdi. „Jár még Csaholcra, az állami gazdaságba?” „Jár mindennap. Biciklivel. Van neki ott bot ja”, mondja. „A Bukó fele?” „Arra. Az ártatlan. Hát mi csináljon szeren csétlen? Seftel”, mondja. „Csak zsidó. Benne van a véribe”, mondja. „Az. A bothoz ért. Ad hitelre most is. Vala hogy lekönyveli. Leltárnál minden stimmel.” „Hagyják neki. Könyörületből, tudod...”, mondja. Nem mondják ki, hogy mit. Hogy a csendőrök elvitték az egész családját. „Hát azé.” Ebben megegyeznek. Megszívják a pipát. Megigazgatják a kalapjukat. Előbb hátratolják, r
303
m ajd meg előre. A bajszuk végét is megtörlik mindig, miután kiköptek oldalra. Sercintenek. Egyiknek sincs foga. Amikor nem figyelnek rám, elszaladok.
„F o g já to k már erősen a szárnyát”, mondja Ottó. Az Ottó öccsével fogjuk a tyúkot. A tojóket recből vettük ki, mert Ottó azt mondta, m egm u tatja nekünk, hogy szokták a nagyok csinálni. Letolja a mackónadrágját és kezébe veszi a pu cáját. Húzogatta rajta a bőrt. Aztán felállt neki, ahogy a kutyáknak szokott. „Na, tartsátok erősen”, mondja. A tyúk kárál, kapálódzik, a lábával karmol. „Fogjátok le a lábát is, mert összem ar”, m ond ja Ottó. „Hát fogjad le te”, mondja az öccse. „Könnyű azt mondani”, m ondom neki. Köz ben küszködünk a tyúkkal. Nagyon erős. „Fene gondolta, hogy ilyen piszok erős egy tyúk, te Ottó”, m ondjuk neki. Ottó egyre türelmetlenebb. Kiabál velünk. „A seggit fordítsátok ide”, mondja. „Csináljad te egyedül”, mert teljesen összekar molt bennünket a tyúk. Elszaladtunk, otthagytuk Ottót. „Bassza meg a tyúkját, ahogy tudja”, dohog az öccse. „Jól összekarmoltatott vele. A múltkor m eg egy lyukat vágott lent a kertben a földbe. Körbepisilte, puha sárt csinált. Abba dugdosta 304
bele a pucáját. Ez a bolondériája mostanában”, mondja. „Próbálta m ár a tehenet is. A fejőszékre állt fel, de felrúgta a tehén”, és röhög.
B icik lin megyünk. Engem anyám visz a saroglyán, mert sehogy se vagyok képes megtanulni. Nagyon félek, nem találom az egyensúlyt. A n ő vérem már tud. A velem egyidősek is mind tud nak. Szégyellem, de nekem nem megy. Közben apám anyámmal beszélget. Egymás mellett mennek az úton. Időnként egy-egy m o torjön szembe vagy megy el mellettünk. Pannó nia motorok oldalkocsival. A sofőrök porvédő szemüvege olyan, mintha úszószemüveget visel nének. Szárazföldre vetett halak. Nagy ritkán jön egy teherautó. Akkor apám előrébb teker és ki abál vissza anyámnak. Nem hallják jól egymást. Ettől még hangosabban kiabálnak, mint ahogy egyébként szokták. A nővérem szeret csengetni. „Ne csengessél m ár”, kiabál rá az apám. A hatalmas nyárfák összehajolnak az út fölött a távolban. Számolom a nyárfákat. Igazából per sze nem hajolnak össze, csak úgy látjuk. Ahogy a sínek sem keresztezik egymást a m esszeség ben. Kellemes árnyékot adnak. Néha szél kere kedik. Titok, hogy honnan. A szurok lecsorgott a púpos út közepéről a szélek felé. Nézem a sze gélyt. A szürke kőtörmelék kibukkan a szurok alól. Apámnak férfibiciklije van. Az anyámé női vázas. Én hátul ülök, a lábam már zsibbad, mert 305
el kell tartanom, nehogy a küllők közé csavarod jon. Pedig van rajta küllővédő. A küllőket nem lehet látni, amikor forognak. A nagybátyám egyszer sallerezte a belsőt. Am i kor visszatette a kereket, a hátára fordítja a bi ciklit. A kormányon és a nyergen áll. Jól megte keri a pedált. Finoman surrogva pörgött a hátsó kerék. „Pipec a hangja”, m ondja a nagybátyám. „L á tod?” Közelebb hajolok, egész közelről nézem a ke reket. Nem látom a küllőket. Nem akarom el hinni, hogy nincs ott. Hisz az előbb még ott volt. Az orrom már majdnem eléri a kereket. „Vigyázz, te”, m ondja a nővérem. „Nincs benne küllő”, mondja a nagybátyám. És tényleg, pörgés közben nem látszanak a kül lők. Mutatom is az ujjammal. „Látod, nincs itt semmi.” És át akarom dugni a mutatóujjam a kerékagy és a ráf között a levegőben. De nem sikerül.
A n y á m tizenkilenc éves volt, amikor a nővére met szülte. Az első gyerek nehezen jött. Tizen nyolc volt, amikor ötvenkilenc május tizenhe tedikén férjhez ment. Huszonegy éves, amikor engem szült. Apám akkor huszonhét. Huszon három volt anyám, amikor az öcsémet világ ra hozta. Amikor anyámra gondolok, mindig érzem a szagát. Vérszaga van. Apám szagát is 306
érzem. Izzadt férfiszag. Korcsmaszag. Cigaretta szag. Gázolaj és gépzsir szaga. Rossz szagok. Az anyámé jó szag, ételek illata. Az otthon szaga. Hét év választotta el őket. A hét csak magával osztható. Meg eggyel. Megoszthatatlan évek. Ahogy az emlékek is. Egy eltűnt világ, amely végképp elmosódott. Anyám kövérkés kislány volt, úgy mondták. Nekünk sosem beszélt magáról, csak néhány történetet mondott el a gyerekkoráról. Jelen téktelen történeteket. Mintha nem is lett volna gyerekkora. A történetek is arról szóltak, hogy nem volt gyerek. Olyan történeteket mondott el, amelyekben nevetett. De úgy hallottam, hogy inkább sír. „M ért tetszik sírni?”, kérdeztem. „Nem sírok”, mondta. Azt mondta, hogy ne vet. „Látod, nevetek. Mert hála Istennek, elmúlt ez is. Minden elmúlik, hogy jó órában legyen mondva”, mondta. „Elmúlik, csak közben olyan hosszú, hogy azt hiszed, sose lesz vége”, mondta. „Közben nagyon rossz. Mint a lyukas gumi csizma a fagyos vízben. Meg az éhezés, amitől nem tudsz elaludni, mert annyira korog a gyom rod. Hiába mondod egyik imát a másik után. Ak kor úgy érzi az ember, hogy sose lesz vége. Sose lesz reggel. Pedig reggelig nem lehet enni. Akkor minden olyan végeérhetetlenül hosszúnak tűnik. Főként, ha gyerek vagy. A pulya mindentől ret teg, mert tehetetlen és kiszolgáltatott”, mondta. 307
De ritkán beszélt, mert mindig dolgoztunk. Amikor könnyű munkát végeztünk, akkor lehe tett közben beszélgetni. Akkor meg inkább ne vettünk. Amikor vert bennünket, akkor sírtunk.
A Kicsi temetése gyorsan ment. A temető a fa lu szélén van. M indjárt a legelők mellett. A gacsályi út két oldalán. A jobb oldalon tehénlege lő, baloldalt disznólegelő. Erre jár ki a csorda és a konda. A kövesút itt a legszarosabb. Az új temetőben egymás mellett fekszenek a külön böző vallásúak. Vele szemben van a téesztelep. A túloldalon a régi református temető. Mellette a kisebb görög katolikus temető. Csak az út volt hosszú, kisétálni odáig. Az volt a leghosszabb, ahogy mentünk egymás mellett, anyám, apám meg a nővérem. Meg a Kicsi, az ötödik. Az ötöt nem lehet osztani, csak önm a gával. Ilyen magányt cipeltünk végig a falun, a Hajnalvégen ki a temetőig. Abban az évben anyám az őszt és a telet a te raszon töltötte. Két évvel korábban csináltunk a nyitott verandából zárt teraszt. A haja bomlott és csapzott. A teraszon áll a dikó, egy rövid és keskeny ágy. Anyám hetek óta nem főz, nem ta karít, nem mos. Nem csinál semmit. Botos Mariska volt az egyetlen, aki pártját fog ta anyámnak a faluban. Neki sose volt férje, de volt egy lánya meg egy fia. A Kepecgyepjén túl lakott, a Cigánysor m ásik oldalán. Ő intézte el 308
a tanácson, hogy kapjunk kedvezményes napkö zit. A nőveremmel ott voltunk egész nap. Adtak enni és lehetett játszani. Otthon csendben kellett lenni. Ott voltak játékok is. Építőkocka, tüskés építő. És fűtenek. Nem kell fázni, mint otthon. Otthon alig van tüzelő. Anyám takarékoskodik, azt mondja. Amíg nem vagyunk otthon, egyál talán nem fűt. Azon a télen talán nem is ment ki a házból. így telt el másfél év. Az elmúlt tavasszal nem is olvasott fel anyám. Nem csinált semmit. Nagy apáitoknál kaptunk enni. Megint eljött a húsvét, de m ost nem takarított, nem mosott. Feküdt a teraszon. Most már jobban van, készített pászkát. Aztán leül és előveszi a kék borítójú köny vet. Kiteszi az asztalra és olvas. „M ost nem kell félni, mert nem jön haza apá tok”, mondja. Már ott lakik, a másik faluban, ahová ősszel mi is költözni fogunk. De még nem mer hazajönni, mert azt ígérték neki, ha beteszi a lábát a faluba, megölik. Nélküle fogunk megint ünnepelni. És már csak hárman. A Kicsiről nem beszélünk. Anyám tiszta ruhát vett, a haját összefogta és az ünneplő keszkenőt kötötte fel. Már ég a gyertya az asztalon. Izgul, ahogy olvas. Fél, hogy bele fog sülni. Ismerős szavakat hallok. „Lássátok, ez a nyomorúság kenyere...”, kezdi anyám. Az Örökkévalóról van benne szó. „Istent hívják az Örökkévalónak”, mondja. 309
„Aki soha sem múlik el. Olyan, mint a végtelen. Egyetlenegy.” A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. „A z Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie m in dent. Az egész mindenséget”, m ondja anyám.
V é g é a télnek. Apámat már két éve alig látjuk. Fekszem az árokparton, nézem az eget. Elképze lem, hogy meghaltam és már lent vagyok a zöld gyep alatt, a földben. A fecskéket látom a m a gasban cikázni. Megjöttek a gólyák is. Köröznek fenn. Rátalálnak egy meleg áramlatra, amellyel egyre magasabbra emelkednek. Nem tudom, mit keresnek ott. Szeretném látni, amit ők látnak. G ó lyának lenni jó lehet. Fecskének is, gondolom. Kutyának lenni nem jó, az biztos. Van egy fekete korcs kutyánk, Cigánynak hívjuk. M in den kutyát Cigánynak hívnak a faluban. Láncra kötve, hogy ne járkálja össze a kertet. A kony hakertet és a virágoskertet. Csak este engedjük szabadon. Anyám nem szereti, de kutya is kell a házhoz. A kutyák mindig éhesek, majd megőrülnek. Tépik a láncot. Szabadulni szeretnének. Neki futnak teljes erőből, de a lánc visszarántja őket. A nyakukon van a lánc megcsomózva. A rántás tól az ugatásból hörgés lesz. Vannak, akik sze retik bosszantani őket. Ezt élvezik. Odaállnak 310
a kutya által kitaposott szakasz szélére, ahol már nincs fű. Ott biztonságban vannak. Kis vesszővel ütik a kutya orrát. Van olyan kutya, amely sokáig bírja a tehetetlen dühöt. Rángatják a láncot, hö rögnek és hánynak a fulladástól. Egyszer eljön minden kutyánál az a pillanat, amikor összeom lik. Későn fogja fel, hogy egy millimétert sem tud előrébb menni. A kínzója hiába van ott az orra előtt, mégis elérhetetlen. A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vi csorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres. Vinnyogva lapul be az olda lára állított almásládába, amely a háza a beledo bott rongydarabbal. Vagy keres valami farakást, és megpróbál behúzódni alá. Vinnyogva dugja be a fejét valahová. A kihevült test reszket, mint a kocsonya. Ha nincs más, akkor a mancsai közé dugja be a fejét. Mert összeomlott. M ár többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmé ben ugat. De retteg. Ettől félek. Ezért képzelem el, hogy szabad vagyok és repülök, mint a gólya vagy a fecske.
A p á m ül a kisszéken. Nem beszél m ár napok óta. Amikor megjön a munkából, leül a kisszékre az ágy mellett. Ilyenkor szinte guggol, olyan kicsi a szék. Nem az asztalhoz ül. Amikor ott ül 311
a kisszéken, nem veszekszik, nem zsörtölődik. Ilyenkor hallgat. A kezeit összefonja, malmozik. Forgatja egy m ás körül a két bütyökujját. Néz maga elé. M or mol magában valamit, imádkozik. Felső teste hajlong: előre-hátra. Csendben járunk körülöt te. Óvatosan zárjuk az ajtót. Kimegyünk. M agá ra hagyjuk. Nem tudunk segíteni. Ügy bánunk vele, mint a beteggel szokás. „Hagyjad. Nem érdekes...”, vigasztalja anyám. Aztán szünetet tart. Közben elmosogat egy poharat. „M in változtat ez?”, kérdezi és apám felé for dul, mert eddig háttal állt. Apám nem válaszol. Nem mond semmit, csak sóhajt. A kiskéssel piszkálja a munkászubbony ujját. A kifeslett varrást. A fejét lehajtja. Nem látjuk az arcát.
U 1 a sámlin. A hátát a ládának veti. Valamit mormol. Előre-hátra dőlve hintáztatja magát. Ma volt a hagyatéki eljárás, ahol a testvérei m eg tagadták. „Nem vagy a testvérünk”, mondták. „H ogyhogy nem vagyok a testvéretek?”, kér dezte apám. „M er nem”, mondták. És álltak ott, ahogy a parasztok, összeszorított szájjal, makacsul. „D e mér is nem ?” erősködött. „M er neked nincs apád”, mondták. 312
„Dehogy nincs. Egy apánk van.” „A z csak a mi apánk”, mondták. „H ogy-hogy?”, kérdi apám. „Tudod te azt jól”, válaszolták. Hallgattak. Álltak m ég egy ideig, mint a gye rekek. Durcásan. Senki sem engedett. Nem ta nultak meg engedni a másiknak. A falu törvé nye szerint eljött az idő, hogy kivessék maguk közül. Már nem gyerekek többé, mert nincs ap juk. Most már nincs irgalom. A halál után nincs megbocsátás. „Nem vagyok a testvéretek?”, motyogta apám a kérdést. „Nem ”, mondták. „Te is tudod, miért.” „Nem vagy a testvérünk”, mondták. Apámban ekkor tört meg valami. Ül a sámlin. Néz m aga elé. Az összetaposott, parkettamintájú linóleumot nézi. Az inge ujját piszkálja zavarában. A mandzsetta alatt m eg rántja, hogy behasadjon a szövet. Valami m eg szakadt. A szövet a varrás mellett néhány centire bereped. A jobb ingujját behasítja. Felszakad valami. Kimegyünk.
A n y á m megeteti a tyúkokat. Segítek neki. Friss vizet húzok a kútról, kiöntöm a m egposhadt ré git az itatókból. Kiöblítem és újratöltöm. A kakas kukorékol. A kutya nyüszít. Lassan dolgozunk, húzzuk az időt. 313
Keresünk még valami munkát. Pakolunk. Rendet teszünk. Sepregetünk. A disznóknak adunk enni. A teheneknek bekészítem az abra kot. Almát vágok össze. A tetejére egy kőműveskanálnyi darát szórok. Letakarom, hogy ne szállja a légy. Csak szürkületkor megyünk be. Amikor már minden munkával végeztünk. Az ólat bezárjuk majd, szürkület után, ha már elültek a tyúkok. De az még odébb van. Még ráér. Amikor visszamegyünk, apám még mindig a sámlin ül. Hintáztatja a felsőtestét. Nem vesz észre bennünket. Anyám az ünnepi terítővel ta karja le az asztalt. Két gyertyatartót tesz rá. Tá nyérokat is, vacsorához terít. Egy butélia bort. Tölt a poharakba. „Gyere, vacsorázzunk”, szól apámnak. Apám nem válaszol. „Asztalhoz ülünk”, mondja még egyszer. „Gyere.” Apám nehezen vánszorog oda. Anyám már tudja, hogy mi történt. „Nem érdekes. Tudtuk ezt mindig”, mondja vigasztalásul. „Sem m it se vesztettünk és sem mi újat nem tudtunk meg.” De nem kap választ. „Van valami, amin meglepődtél?”, kérdezi. Anyám csendes. Nyugodt és keserű. Szünet és lélegzetvétel nélkül folytatja. „Jól van. Elmentél a hagyatékira. Adtunk a szar nak egy pofont”, mondja. És rakosgatja a késeket. 314
„Üljünk asztalhoz”, mondja még egyszer. M eg gyújtja a gyertyákat. Anyám a gyertyaláng fölé hajol. Eltakarja az arcát. Behunyja a szemét. A szeméből könny csordul. Nem törli le, végig m ondja az áldást. Apám leveszi a szekrény tetejéről a kalapot. Fejére teszi. Feláll, a kezét kiterjesztve elm ond ja az áldást. Rosszul tudja, mert nem tanították meg neki. Csak ahogy hallotta gyerekként, félre értve a szavakat, úgy mondja. Aztán megesszük, amit a föld adott és a szavak megszenteltek. Fi gyeljük az ízeket. A keserű a legerősebb. „Nem megyek többé vissza”, m ondja maga elé. „A falu nevét ki se ejtem. Nekem sincsenek testvéreim. M egtagadom őket”, mondja. „Elfe lejtem az életem. Az emlékeink ne legyenek az emlékeink”, mondja. Nézzük a tányért. Vannak pillanatok, amikor az ember okosabb, és tisztábban lát, mint korábban valaha. Vagy később bármikor. Okosabb annál, mint amilyen okos egyébként. Egyszeriben kinyílik a füle és felnyílik a szeme, mintha hályog esne le róla, és belelát a sors rejtelmeibe. Belelát, de nem fogja fel. Csak megsejt valamit abból, amiről pontosan tudja, hogy ez bizony így van. Ennyi volt.
A m ik o r hetvenháromban elköltöztünk, nem hoztuk el a vitrinben tartott műanyag gyüm öl csöket. A hetvenegyet csak magával lehet osz 315
tani. A román határ túloldalán maradt rokonok jó húsz év múlva, a hatvanas évek végén újra az életünk részei lettek, amikor a határ két oldalán, a húsz kilométeres övezetben lakók látogathat ták egymást. Ez volt a kishatár. És nyitottak egy kishatárátkelőt. Átjártunk Petére, Szatmárra, Darára, Lázáriba. Üj tárgyak jelentek meg, új szokások. Közben mindkét oldalon születtek és felnőt tek gyerekek. A felnőttek keményebbek és kese rűbbek lettek. Átbicikliztünk néha. Egy másik ország szaga fogadott bennünket. A határon a félelem. Anyám is, apám is örült. Aztán Ro mániában ham arosan minden elfogyott. Már nem lehetett onnan semmit se hozni, csak vittek innen. Odaát minden asztalon üvegtányér állt. Az üvegtányérra gyönyörű gyümölcsök voltak ki rakva. Banán, ananász, valószínűtlenül hatalmas szemű szőlők, zöldben és lilában, kékben és ró zsaszínben. De nem volt igazi. Igazit nem lehe tett kapni. Ezzel helyettesítették. Hoztunk mi is műanyag gyümölcsöket. Meg olcsó kristálytányért. Arra rakta anyám. Porosak lettek, törölgetni kellett őket. Idővel a műanyag gyümölcsök a vitrinbe kerültek át az asztal ról. Aztán a gyüm ölcsök színe lassan kifakult. Szappant adtunk értük, kölnit vagy óvszert. Az óvszerért akkoriban bármit lehetett cserélni. Cserekereskedelem volt, am íg a szocializmus el nem durvult Ceausescu alatt. Aztán elmaradtak 316
a rokonok. Mi se mentünk. A műanyag gyüm öl csöket a költözés előtt kidobta anyám. „N a most akkor ennek vége”, mondta.
E vek k el később Máli meglátogatott bennün ket. Már a m ásik faluban laktunk. Öregebb volt és hajlottabb, mint amikor legutoljára láttam. Az álla alatt megkötött kendőben a feje teljesen eltűnt. Fogatlan arca olyan volt, mint az aszalt szilva. A szeme piros a sírástól és olyan picike, mintha a könnyek a szemgolyóból folynának ki. Az arca csupa ránc. „Otthonba akarnak adni, de inkább hozzátok költöznék”, mondja sírós hangon könyörgve. Anyám távolságtartó. Nem válaszol. Hallgat. Majd másról beszél. Időt akar nyerni. „Nem kaptátok meg a leveleket”, kérdi Máli. „D e”, mondja anyám. Aztán hosszan hallgat. Máli várja a választ. „Megkaptuk”, m ondja anyám, és nem mond többet. „Nem válaszoltatok.” „Nem volt mit.” „Nem akartok befogadni, ugye?”, kérdi. „Tudod, hogy nem lehet”, mondja anyám. Máli kézfejével törli ki a könnyeket a szem zugából. Lesütött szemét újra anyámra emeli. Alázatos, mint a kutya. M ost ért véget benne a reménykedés. Pedig végig tudta, hogy ez nem lehetséges. Ez már évek óta nem lehetséges. De 317
talán kezdettől fogva, ahogy találkoztak anyám mal, eldőlt. Nem anyám döntötte el, hanem az apám választása. És az anyám képzelete. Máli szó nélkül áll fel. Megigazítja a kendőjét. Szorosabbra húzza a csom ót az álla alatt. „Többet nem találkozunk”, mondja és kifordul a nyári konyhából. Látom még, ahogy pici, haj lott alakja elmegy az ablak előtt. „Azt reméltem, hogy ez a nap sose jön el”, m ondja anyám a hosszú csend után, amelyet Máli hagy maga után. „Menj utána, kísérd ki a vasútállomásra.” Gyorsan biciklire pattanok. Málit m ár félúton találom. Sután mellé hajtok. Leszállók a bicik liről. „H add kísérjem ki”, mondom. Megáll. Lete szi a táskáját. Sötétbarna kétfülű táska. Minden öregasszonynak ilyen van. Műbőr. M ár kitört, repedezett, mint Máli arca. A szeme piros, könynyek folynak belőle. A szemgolyója kicsike, pi ros és kicsi. A táskás szemhéj rálóg, alul pedig ráncos lebernyeg fityeg. Mintha valahogy össze ment volna a szemgolyó. A könny folyik belőle. Szembefordul velem. „H add búcsúzzam el tőled, ha a nővéredtől már nem tudok. Nem látjuk többé egymást eb ben az életben. Hadd csókoljalak m eg”, mondja. Megcsókolom. M indig undorodtam ezektől a csókoktól. Háromszor csókol meg, jobbról-balról-jobbról, végül a homlokomat. Régen a szá mat csókolta végül, mert az volt a szokás nálunk. 318
Ezt nem hagytam. Málit szerettem is, meg un dorodtam is tőle. Soha nem lehetett komolyan venni, m indig gyerek maradt. Elkísérem. Látom, már nem remél semmit. Mint aki elkésve m eg bánt valamit, de könnyebb lett ettől a lelkiisme rete, most olyan. Tisztább a tekintete. Már nem kér semmit. Nem reménykedik semmiben. Most szabadabb, mint amikor megjött. „Jól van”, mondja. „Ne kísérj el, egyedül aka rok menni.” „M eg kell értenie”, mondom neki. „Megértem. M ost már megértem. De ne kí sérj tovább. Most már mindig egyedül leszek. Isten áldjon.” Megint sír. Lehajtja a fejét, felveszi a táskát. Nem szól, nem néz hátra. Megy. Nézem a görbe hátát, a töpörödött testet, amíg be nem kanya rodik a Vasút utcába. Hazamegyek. Anyám ül a nyári konyhában és sír. „Szegény Máli”, mondja. „Isten bocsássa meg nekünk.” „Nem tehettünk másként”, mondom, hogy vi gasztaljam. „Nem tehettünk másként”, mondja. Kérdés van a hangjában. „Nem így kellett volna ennek lennie”, mondja. Kézfejével törli ki a könnyeket. Kimegy. Leakasztja a kapát. A virágoskertben kapál. Dühösen vágja a kiszáradt földet.
319
A m ik o r már a m ásik házban laktunk, m egta láltam a régi házunk műszaki rajzát. Az áttetsző zsírpapírra készült másolat volt. Kupírral készült, kékeslila vonalak egyszerű hálózata. Alaprajz, homlokzati rajz és oldalnézet. Nagyon egyszerű terv, elöl egy ablak, oldalt két ablak és egy ajtó. Egyszobakonyha plusz spájz, ahogy nevezték. Egy kémény az alacsony esésű tetőn. Nyitott ve randa. Meg a négy évszakot, a tájolást jelző ke resztvonal. Csupa egyenes, csupa párhuzamos. Nem látszik rajta a penész. Nem hallatszik a ve szekedés. Nincs rajta tizenhárom év keserűsége. A tizenhármat nem lehet osztani. Nem látszik benne a szegénység. Hirtelen olyan szépnek lát tam, hogy m ásnap anyám tudta nélkül elvittem a városba a keretező műhelybe. „Ezt akarja bekereteztetni?”, kérdezte a férfi. Éreztem, fenntartás van a hangjában. Sértett, hogy nem vesz komolyan. Még nem voltam ti zennyolc éves. Sokszor éreztem akkoriban, hogy nem vesznek komolyan. „Igen, ezt kérem bekeretezni”, válaszoltam. „Hát jó. Milyen keretet kér hozzá?”, kérdezte, de az volt az érzésem, hogy innentől nem vesz komolyan. Kamasz voltam, akit nem kell kom o lyan venni. „A legegyszerűbbet, csak legyen kerete”, és kezdtem elbizonytalanodni. „Rendben”, mondta, és gyorsan összehajtotta a rajzot. Hátat fordított nekem, betette egy fiók ba. Aztán nem vett rólam tudomást. Valamit csi 320
nált, csak a hátát láttam. Akkor m ár szerettem volna visszakérni, amikor láttam, hogy eltűnik a szemem elöl. Sokáig vártam. Am ikor végre megfordult, mintha meglepte volna, hogy még m indig ott vagyok. Aztán súlytalanul feltett egy kérdést, hogy megszabaduljon tőlem. „M ost fizet, vagy amikor kész?”, kérdezte még és nem nézett rám. Nem bíztam benne. Többé nem nézett rám. „M ajd ha kész, akkor fizetek”, mondtam. Áll tam még ott kicsit egyik lábamról a m ásikra he lyezve a súlypontomat. De a férfi többé nem vett rólam tudomást. Oldalra nézett, valamit rakos gatott az asztalon. A falon bekeretezett díszok levél, kiváló szocialistabrigád elismerés. Az asz talokon keretek voltak, keretlécek, üvegtáblák mindenütt. Egyszerű gyalult fából készült pult. Nem üzletnek látszott, inkább műhelynek. H á tul volt egy nagy asztal, amelyen egy m ásik férfi dolgozott. Vagy csak úgy tett, mint aki dolgozik. Lassan kihátráltam. Sértődötten, azzal a gyanú val, hogy ezek a férfiak nem vettek komolyan engem. Mindennek lehet kerete, gondoltam. A kere tek tartják össze a dolgokat. És kimentem a busz állomásra, mert a keretező üzlet a gimnázium és a buszállomás között volt félúton. Vártam a ha zamenő járatra. Néztem ki az ablakon. Otthon mondtam anyámnak, hogy beadtam a keretezőhöz a tervrajzot. „Nem kellett volna”, válaszolta. 321
„A múltkorában megtaláltam a dobozban. Megtetszett. Tiszta és egyszerű rajz”, mondtam. „M i értelme? Mi nem vagyunk rajta, csak az üres szoba. Nincs rajta semmi, ami velünk tör tént...” Lehet, hogy ez tetszett meg benne. Hogy csak szám ok és vonalak voltak rajta. De ezt nem m ondtam anyámnak. Anyám megjegyzése rá döbbentett erre. Mert utólag tényleg nem értem, vajon miért is tetszett meg nekem ez a kupírral készült régi műszaki rajz. „És hova akarod tenni?”, kérdezte anyám. „Hát kitesszük valahol a falra”, mondtam. Nem válaszolt. Láttam, hogy a tekintete el homályosodik. Nem sír. Nem könnyezik. Csak olyan lett a szeme, mint a levegő a folyó felett alkonyaikor. A Túr felett volt ilyen nyáron a dél utáni ég, amikor a fecskék szárnyuk hegyével hasították a víztükröt. M indig pára volt a leve gőben. Mert már érezték a zivatar közeledtét. Vagy az alkonyét, amikor az óriás vörös napko rong készülődik átbukni a szemhatáron. Ilyen kor rajzanak a bogarak, kavarognak a fecskék. M ost ilyen lett anyám búzavirágkék szeme. Vagy mint a mező feletti horizont naplementekor, m i kor leszáll a harmat. Meghomályosodott. „Te tudod.” Ennyit mondott. Erről nem be széltünk többé. Ahogy a Kicsiről sem.
322
N e m mentem vissza a képkeretezőhöz. Nem váltottam ki a tervrajzot. Ha egyáltalán bekere tezte. De lehet, hogy többet tudott nálam, job ban ismerte az embereket, és bele sem kezdett. Elrakta a sok fiók közül, amelyekkel tele volt a műhely, az egyik mélyére. Aztán m ajd egy lom talanítás alkalmával kidobták. Jobban m eggon dolva, nem is tudom, miért akartam egy terv rajzot bekereteztetni. Talán tényleg az tetszett, hogy nem vagyunk rajta a rajzon. Hogy egy ideá lis séma, amelyben minden tökéletes. Az egye nes tényleg egyenes és a párhuzamosok tényleg párhuzamosak. A mi házunk nem ilyen volt. Ha jobban m eggondolom, nem is hasonlított arra a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a töké letes ház, amelyben nem élnek emberek. És ettől a felismeréstől utólag elszégyelltem magam. Igaza volt anyámnak, nincs hová kitenni. Nincs olyan fala a házunknak. Semmi értelme nem volt bekereteztetni. Kezdetben ezért halogattam a dolgot, hogy visszamenjek érte. Aztán hosszú időre elfelejtet tem a rajzot meg a barlangszerü műhelyt. A bar na munkaköpenyes férfi hátára emlékszem csak. A köpenye középen végig fel volt repedve a var rat mentén, a lapockák közt. A zsebek kinyúlva lógtak kétoldalt. A baloldali félig le volt szakad va. Lógott, lengett a levegőben. Mi úgy m ond tuk, hogy lifeg. Lifegett a munkaköpeny leszakadt zsebe. Ez /
323
is egy kicsi szabadság volt akkoriban, amikor a szabálytalanság és a trehányság az értelmetlen rend lebegtetésének számított. A megszokott igénytelenség, ahogy éltünk és a megszokhatat lan ideiglenesség, amelyben azóta is élünk. Amiről azt gondoljuk, hogy szabadság, és aminek nem ismerjük a határait.
