Atiq Rahimi Turelemko

Fordította M ÉS ZÁROS ERNŐ

A T IQ R A H IM I

Türelemkő Szange szabúr

MAGVETŐ BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló mű: ,, Syngué sabour—Pierre depatience,

. P.O.L., Paris, 2008 ,

A szöveget gondozta és a francia eredetivel egybevetet te: Dunajcsik Mátyás Copyright © Atiq Rahimi, 2008 - Hungáriá n translation © Mészáros Ernő, 2010 ,

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT. HONLAP: w w w . magveto . h u • e - mail : magvetö @ l i r a .h u FELELŐS KIADÓ M ORCSÁNYI GÉZ A • KÉSZ ÜLT A GYOMAI KN ER NYOMDA ZRT.- BEN A NYOMDA ALAPÍTÁSÁNAK 128 . ESZTENDEJÉBEN, 20IO-BEN • FELELŐS VEZETŐ FAZEKAS PÉTER V E Z É R IG A Z G A T Ó • T E L .: 6 6 / 8 8 7 - 4 0 0 • W W W .G YO M A IK N ER .H U E-MAIL: [email protected] • FELELŐS SZERKESZTŐ SÁRKÖZY BENCE * A KÖTETET PINTÉR JÓZSEF TERV EZTE • M ŰSZAKI VEZET Ő BE ZÚR GYÖR GYI KIADVÁNYSZÁM 8396 • GARAMOND BETŰTÍPUSBÓL SZEDVE • ISB N 9 78 963 14 276 5 3

■i „

'•1

'■

E zt a z elbeszélést, amelyet a férje álta l brutálisan meggyilkolt afgán költőnő, N . A . emlékére írtam , M . D .-nek ajánlom.

A testből a test álta l a testtel a testtől és a testig. Antonin Artaud

Történ ik val aho l Afganiszt ánban vagy m ásutt

A szoba kicsi. Téglalap alakú. Nyomasztó, a világos, ciánkék falak, és a két függöny ellené re, melyeken vándormadarak lebegnek repülés közben a sárga é s kék égen . A függönyök itt-o tt lyukasak, átereszti k a nap sugara kat, egészen egy fakó mintáz atú kilimszőnyegi g. A szo ba mélyén egy másik fü ggöny. Z öld. M in ta nélküli. Befa lazo tt ajtót rejt. Vagy egy lomtárat. A szoba üres. Nem díszíti semmi. Csak a két ablak közötti falon lóg egy kis handzsár, és fö lötte egy fénykép, egy bajuszos férfié. Talán harmincéves lehet. Göndör hajú. Szögletes ar cát gondosan nyírott pofaszakáll zárójelei fog ják közre. Fekete szemei csillognak. Az ap rószemek között sasorr. A férfi nem mosolyog, mégis olyan a tekinte te, m in th a épp vis szafojta ná a mosolygást. Ez külön ös arckifej ezést ad ne ki, m inth a m agában gú nyolódn a azon, aki nézi. A fénykép fekete-fehér, am elyet fád tónu sok kal, kézzel színeztek.

n

A fényképpel szemben, a fal lábán ál e gy piros matraco n most ugya naz a fér fi fekszik a föld ön, kissé korosabban. Szakálla őszbe hajlik. Leso ványodott. Nagyon. Csont és bőr. Sápadt. Tele van ráncokkal. Az orra most m éginkább a sasé hoz hasonló. Most sem mos olyog. És mégi s gú nyos a tek intete .’Még kisebb sze mei mélyen ül nek az üregükben. Tekintete a megfeketedett, korhadó gerendák között a plafonra szegeződik. Kezei tehetetlenül n yú lná k el a test mellett . Áttetsző bő re alatt a vénák fáradt kukaco kkén t fonódnak' a kiálló-csontok köré. Bal csuklóján mech anik us óra, a gy űrű sujjá n)arany! karik a gy űrű . Jo bb karján ak hajl atában katé ter, me ly be a feje fölül színtelen folyadék csepeg egy fal ra akasz tott, mű anyag ta sakbóL Testének többi részét a nyakánál és a csuklójánál hímzett, kék ing b orítjaf A lábait ; m ihf kétí merev karót, fe hér és piszko s lepedőbe csava rták. . .. ■' A férfi mellkasán, a szíve fölött egy kéz, egy asszony keze;követi lélegzetének ritmusát., Az asszony ül. Összehajtott lábai a mellébe nyo módnak. Feje a térde közé simul. Fekete, na gyon fekete és hosszú haja a vállait borítja, me lyek a kéz szab ályos mozgását követve ing ána k; ’ A másik, a bal kezéb en hosszú, fekete olvasót

12

tart. Morzsolja. Csendben. Lassan. Vállai üte mére. Vagy a ;férfi légzésének ütemére. Testét hosszú ruha , borítja; Bíborszínű .1Az ujja végét, ahogy a ruh a alját is, néh ány apró m otívum dí szíti, kalász ok és búzavirág ok. . Karnyújtásnyira tőle, bársony vánkoson egy nyito tt könyv, a Korán. Egy kislány sír. Nem ebbe n a helyiségben. Ta lán az oldalsó sz obába n. Vagy a folyosón. Az asszony feje megmozdul. Fáradtan. Föl emeli a térdéről. Az asszony szép. Pontosan a bal szeme szög leténél apró forradás, mely kicsit összehúzza a szemhéja sarkát, különös nyugtalanságot köl csönözve a tekintetének; Húsos, száraz és sá padt ajkai lágyan és lassan mormolják az egy szavas imát. Egy m ásik kislány i s sír. Úg y tű nik, közelebb van, mint az előző, minden bizonnyal az ajtó mögött. Az asszony visszahúzza a kezét a férfi mellé, ről. Feláll, és elhagyja a helyiséget. Távolléte alatt semmi sem változik. A férfi továbbra sem

mozdul. Folytatja a légzést, halk an, lassan. 13

Az asszony lépteinek zaja elhallgattatja a két gyereket. Hosszasan mellettük marad, míg a ház, a világ feloszlik álmáikban, aztán vissza jön. Egyik kezében üvegcse, a másikban a fe kete olvasó. Leül a férfi mellé, kinyitja az üveg csét, lehajol, és a férfi jobb, majd bal szemébe ké t csepp szemvize t cseppent . Ané lkül, hogy el eresztené az olv asót. Anélkül, ho gy ab bah agyn á a morzsolást. . A naps uga ra k,;áthatol va a ,függönyök sár ga-kék egének lyuka in, a há tát simogatják, és a vállait, mely ütemesen mozog, ahogy az olvasó szemei végig futn ak az ujjai közö tt. . Távol, valahol a városban, bomba robban. A heves robbanás valószínűleg romba dönt né hány házat, néhány álmot. Válaszolnak rá. A lövések szétszaggatják a nehéz, déli csendet, megrázzák az ablakokat, de nem ébresztik fel a, gyerekeket. Egy pillanatra - pontosan ké t olva- ■ sószem idejére —megakasztják az asszony vál lait. A szemcseppentő üvegcsét a zsebébe teszi. „Al-Kahhdr,

„Al-Kahhdr”, ismétel mormogja. geti.' Ahányszor a férfi levegőt vesz, elismé tli. És ahányszor kimondja, áttesz az ujjai; között egy olvasó-szemet.

Végéhez ér az olvasó. Kilencvenkilenc szem. Kilencven kilencszer „A l-Ka hhár”. Az asszony felegyenesedik, hogy elfoglalja he lyét a matracon, a férfi fejénél, és a jobb kezét visszateszi a mellére. Ú jrakezdi az olvasót. Amikor újra eléri a kiléncvenkilencedik „Al-Kahhárx "’, keze elhagyja a férfi mellét, és el indul a nyaka irányába. Ujjai először elvesznek a tö mött szakádban, majd egy-két lélegzetvéte lig ott m aradnak. A ztán előbukkannak, kiegye nes edne k á szájon, sim ogatják az orro t, a szeme ket, a homlokot, aztán újra eltűnnek a piszkos hajban. „Érzed a kezem?” Megtört testtel hajol fölé, feszülten figyeli. Semmi. Fülét az ajkához teszi. Sem mi hang . A férfi tekin tete u gyano lyan riad t, m int eddig: a szája nyitva, tekinte te elvész a plafon sötét gerendái köz ött. Az asszony még közelebb hajol, és azt suttog ja: „Allah nevére, adj jelet, hogy érzed a kezem, hogy látsz, hogy visszajössz hozzám, hozzánk! Csak egy jelet, egy kicsiny je let, hogy e rőt adj, hitet.” Ajkai remegnek. Könyörögnek: „Csak egy szót...”, tovább siklanak a férfi arcán,:!és megé rintik a fülét. „Rem élem, ha llasz legalább.” Fejét a pá rnára hajtja.

15

„Azt mond ták, a m ásodik hé t utá n m ár képes leszel mozogni, jeleket adni... De már, a harm adik hét ben vagy un k,.. vagy majdnem. Még mindig semmi!” Megfordul, a határa fekszik. Tekintete elvész ott, aho l a férfié, valaho l a fekete és korha dó gerendák között. , „Al-Kahhár, Al-Kahhár, A l-K ah há r... ”

, Lass an felegyenesedik. .Reményv eszte tten nézi a férfit. ;Kezét újra a ‘mellére ’teszi. „Ha tudsz lélegezni, akkor vis sza is tu dod ta r tahi a lélegzeted, ugye? Tartsd vissza!” Elhú zza a férfi haját a nyakszirtjéről, erősködik: „Csak egyszer; tartsd vissza!”, és fülét a férfi szája fölé helyezi. Figyel.* Hallja. Lélegzik. ;/> • ■ , ; Kétség beesett en azt morogja: „N em bírom t ovább.” , , '; \ , if . Egy kimerült sóhajtás után hirtelen feláll, és újra, han gos abban elismétli: „N én i ;bíróim t ovább...” Leverten. „Reggel től estig megállás nélkül m ond ogatni Ist en nev eit, ezt nem bíróm tovább!” Előrem égy n éhány lépést á fériykép.felé, nem n éz rá, „tizenhat napja m ár.; tétovázik^ „ n e m . é s bizonytalan ujjakkal utánaszámol. 16

Zavartan megfordulj visszajön a helyére, vet egy pillantást a Korán kinyitott oldalára. El lenőrzi magát. „Tizenhat nap... ma Isten t izen hatodik. nevét kell mondanom. Al-Kahhdr, az Uralkodó. Igen, ez az, a tize nh atod ik név... ” El gondolkozik. ,T iz enhat nap!” Vissza hőköl. „T i zenhat napja már, hogy a légzésed ritmusára élek.” Ind ulatos. „Tiz enh at napja; h ogy veled lélegzem.” Nézi a férfit. „Úgy lélegzem, mint te, nézd!” Beszívja mélyén: a levegőt, majd'fájdal masan kiereszti. Ugyanolyan ritmusban, mint a férfi. „Ha nincs is a kezem a melleden, már úgy lélegzek, mint te.” Föléhajol. „És ha nem is vagyok veled, ugyanolyan ritmusban; léleg zők, mint te.” Eltávolodik t őle. „H allasz en gem?” Felkiált: „Al-Kahhdr”, és új ra morzsolni kezdi az olvasót. Mindig ugyanabban az ütem ben. Kimegy a helyiségből. Hallani: ?„■Al-K ahhdr, Al-Kahhdr . : .” a folyosón és m ás utt... ' ■„Al-Kahhdr... távolodik. . i, elhalkul. „Al-Kahhdr.:. „Ál...”- m ár alig hallani. Aztán elhallgat.

Néhány pillanat csendben telik, el; Aztán az „Al-Kahhdr” újra ott zeng az ablakokon, a fo lyosón; az ajtó mögött. Az asszony visszajön a

17

szobába, és megáll a férfi mellett. Vár. Balkeze még mindig a fekete olvasót morzsolja.: „Azt is tudom , h ogy a tá vollétem ala tt harm inchá rom szor vettél levegőt.” Lekuporodik. „És most is, miközben beszélek, számolni tudom a légzései dét.” Leemeli az olvasót, és odatartja a férfi ho mályos szemei elé. „ím e,é rk ez és em óta hétszer lélegeztél.” Leül a szőnyegre és folytatja: „A nap jaim at nem órákban számolom, az órákat nem percekben, és a perceket nem másodpercek ben... egyolvasó!” nap számomra m int kilenc venkilenc Tekinteteannyi, megállapodik a vih arv ert karórán,‘mély a fé rfi csontjait és csuk lóját tartjá. „Azt is megm ondh atom , ho gy öt ol  vasó van hátra, amíg a móllá déli imára hív és. hirdetni kezdi a hadíszt.” Egy pillanat. Számol. „A huszadik olvasóra a vízhordó a szomszédok kapuján kopogtat.; Mint rendesen, a rekedten köhögő öregasszony nyit neki ajtót. A harminy cadikra megjelenik az; úton egy biciklista fiú, aki egy daltfütyül,á szomszéd-lányának: lí, L ajlí. L a jlí dzsán , dzsdn, dzsári, 'a szívem ösz-

Nevet. Szomorú nevetéssel .1„És mi re a hetvenkettedik körhöz érkezem, már itt is lesz ez az idióta móllá, hogy meglátogasson té ged, és leszidjon engem, mondván, hogy nem törődöm eléggé veled, nem követem az utasítá

szetörted. . ?

.y

V

18

sait, elh anya golom az im ád ko zás t... Máskülön ben már meggyógyultál volna!” A férfi karjára teszi a kezét. „D e te vagy a tan úm . Te jól tu dod, hogy csak érted élek, melletted, a lélegzésed del.” Tiltakozik: „Könnyű azt mondani, hogy naponta k ilencvenkilencsze r ismételd el az Isten kilencvenkilenc nevét... És mindezt kilencven kilenc napo n át! D e ez a hülye móllá nem tudja, milyen dolog egyedül lenni egy férfival, aki:..”, nem találj a a megfelelő szót, vagy nem meri k i mondani, „.hegyedül lenni két kicsi lánnyal!”, szidja halkan . Hosszú csend. Csaknem öt olvasó. Az öt ol vasó ideje alatt az asszony végig a faln ál m arad, lehunyt szemekkel. A mozdulatlanságból a déli imára hívás zökkenti ki végül. Veszi a kis ima szőnyeget, széthajtja, kiteríti a földre. Megkez di az imát. Im a u tán ülve m arad a szőnyegen, hogy hall gassa a mollát , a hét m ai na pjára vonatkozó hadísz hirdetését: „... és m a a vér nap ja van, mivel Éva először ked den veszített ro mlott vért, e na pon ölte meg’Á dám egyik fia a testvérét, és ezen a nap on ölték meg Gergel yt, Zakariá st és Jahját is —béke legyen v elük —, valam int a Fáraó bo

19

szorkányait, Asszajá Bint Muzahimot, a Fáraó feleségét, és Izrael fiainak üsz őjét.. Lassan körbenéz. Nézi a szobát. Az emberét. Ez t a teste t az üre sségben. E zt az üres testét. . Tek inte tét ny ugta lans ág ö nti el. Felál l, össze hajtja a szőnyeget, a hely ére teszi, a szoba sarká ba, és elmegy. > Néhány pillanat múlva visszajön, hogy el lenőrizze a sz érű m szintjé t az infúziós- tasakban. Kevés maradt. Nézi a csöpögtetőt, figye li a csöpögés ritmusát. Gyors, gyorsabb, mint a férfi lélegzetvételéé. Beállítja az infúziót, majd ha táro zo tt arccal hát ralép: „Elmegyek a gyó gy szertárba szérumért.” D é m iélőft kilépne az a j tón , a lábai tétováznak, a hang ja panaszos : „Re mélem, tudtak szerezni...” Elhagyja a szobát. Hallani, ahogy felébreszti a gyerekeket, „gyer tek, elm eg yü nk ”, és elindul a kislányok kal, akik futva köve tik a folyosón, az ud var on..: . ! Háro m olvasó, kétszá zhetven lélegzetvétel után visszat érnek. Az asszony a gyerekeket az oldalsó szobába viszi. „Mama, éhes vagyok”, sír az egyik. ^Mi

20

ért nem vettél banánt?!”, panaszkodik a másik. „Adok kenyeret” , vigasztalj a ők et az any juk. Mikor a nap visszahúzza sugarait a függö nyök. kék-sárga egének lyukaiból, az asszony újra megjelenik a szoba küszöbén. Hosszú pil lantást vet a férfi irányába, majd közelebb megy, ellenőrzi: á lélegzetét. Lélegzik. Az infú ziós tasa k kifogyóba n van . „A gyógyszertár zár va volt”, mondja, és rezignált arccal vár, mint ha valakitől tanácsot remélne. Semmi. Semmi, csak a lélegzetvételek. Kimegy, égy pohár 'vi zet hoz. „Úgy kell csinálnom, mint legutóbb, a sós-cukros vízze l... ” Gyors és ügyes mozdulattal kiveszi a karból a katé tert .1Kih úzza a tű t. Megtisztítja á csövet, a félig nyitott szájba vezeti, és lenyomja, hogy el érje a bélcsatornát. Aztán a pohár tartalmát az infúziós tasakba önti. Beállítja a csöpögést, el lenőrzi a cseppe k ritmu sát. És kimegy. Nagyjából tíz csöppenéssel később vissza jön. A kezében csadori „Meg kell látogatnom a nágynénémet.” Vár még... engedélyre talán. Tekin tete elka lando zik. : „Megőr ültem !” ; Ide

21

gesen megfordul és kimegy a szobából. Az aj tó'mögött, a folyosón hallani a hangját, „te szek rá...”, ahogy föl-alá járkál, „mit gondolsz rólá.. .”, föl, „én szeretem”, alá, „csak ő marádt nek em ... a nővére im elhagy tak, a fivéreid is ...”, föl, „látnom kell”, alá, „muszáj...”, föl, „...ki nem állhatod ő t...é s engem s em!” Aztán hallat szik, a hogy elmeg y a két gyerekke l. Távollétük a, férfi háromezer-kilencszáz-hatvan lélegzetvételéig tart. A háromezer-kilencszáz-hatvan lé legzetvétel ala tt sem mi m ás nem történik, mint amit az asszony előre megmon do tt: a vízhordó zör ög á s zomsz éd kap un. A re kedten köhögő vénasszony nyit neki kaput;.. N éhány lélegzetvétellel később;pedig egy fü tyülő fiú kerekezik végig az úton:

„Lajli, Lajli, Lajlí dzsán, dzsán, dzsán, a szivem öss 2Xtörted...”

Visszatérnek, ő és a két gyerek. A folyosón hagyja őket. Gyors mozdulattal kinyitja az aj tót. Az embere még mind ig o tt van. Ugyanaz a testhelyzet. Ugyánáz a lélegzési ritmus. Az aszszony arca falfehér. Sápadtabb, mint a férfié. A falhoz támaszkodik. Hosszú csend után fel sóhajt: „A nénikém... elhagyta a házat... elv

2: 2 '..

1 ■

r

■

ment!’’ A falnak támaszkodva a földre csúszik. „Elment... hová? Senki sem tudja... nincs már se nkim ... senki m!” .A háng ja remeg. A torka összeszorul. Folyn ak a könnyei. „N em tudja m i történ t velem... nem tudja! H a tu dta volna, b iztosan hagy üzenetet, a segítségemre siet... téged persze utál, de eng em szeret.. . a gyerekeket is... de téged...” A sírás elveszi a hangját. Eltávolodik á fáitól; lehunyja a szemét, mélyeket lélegzik; hogy kimondjon egy szót. Képtelen rá; A szó súlyos lehe t, súlyos jelentésű, olyan súlyos,, hogy maga alá temeti a hangj át. íg y inkább magába fojtja és másika t keres, am i kö nnyű, gyön géd és egyszerű kimondani: „És te, aki tudtad, hogy feleséged és ké t lá nyod van!” A saját hasára ver. Egyszer. Kéts zer. M in th a ki a karná ű zni magából a súlyos szót, ami a zsigerei közé szorult. Lekuporodik, és a férfira kiabál: ^Gondolkodtál csak egy pillanatig is, mikor a váltadra vetted azt a kurva Kalasnyikovot? ..lanyád”, morogja, megint elfojtva a szót. . s Egy pillan atra megmerevedik. Szemei újra le csukódnak. Feje lebillen. Fájdalmasan nyöszörög. Hosszan. Vállai még mindig a légzés ütemére m ozognak . H ét levegővétel.

'

23

H ét levegővétel u tá n felemeli a fejét , a kalás zszal és búzavirággal díszített ruha ujjával megtörli a szemét. Egy hosszú pillantás titán, kö zelebb húzódik a férfihoz, az arcához hajol, és bocsánatot kér, majd megsimogatja a karját. „Fáradt vagyok. Az erőm "végére értem1?, í su sogja. „Ne hagyj engem teljesen egyedül; csak te vágy nekem. ” . Felemeli a hangját: „Nélkü led semmi vagyok. Gondolj á lányaidra! mihez kezdjek v elük? olyan kic sin yek...” Abba hag yjá , a simoga tást.

.'

1

> '

’>

•

K int, valahol ,1ne m túl messze, valaki kilő égy golyót. Egy másik, közelebbről, válaszol. Az el ső kilövi a második golyót. A másik már nem válaszol:1 ‘ >, ;. , í

„A móllá ma nem fog jö nni”, m ond ja az a szszbny< némi'megkönnyebbüléssel. „Fél az elté vedt golyóktól. Olyan gyáva, mint a fivéreid.” Feláll, és tesz néhány lépésti(‘;,Ti,! férfiak;: m ind gyávák vagytok!” Visszajön. „Hol vannak a fi véreid, ak ik olyan büszk ék vo ltak, ihogy har coltál az ellenségük ellen?” Két lélegzetvétel, és harag gal teli csend. „A gyávákig leheli; „ Törőd niü k kellene a gyermek eiddel, velem - a te: be- csületeddel, az ő becsületü kkel—, nem? H ol van 24

az anyád, aki folyton azt mondogatta: egy haj fü rtö dért feláldozná magát!? Sosem v olt hajlan dó elismerni, h ogy a f iát, ez t a hőst, a ki m ind en fronton, minden ellenség ellen harcolt, végül egy szánalmas veszekedés során lőtte meg va laki - aítulajdon harcost ársa egyébként - , aki csak annyit mondott: köpök a z anyád, szőrös luAzWEgyetlen sértés miatt!” Egy lépést előre megy. „Olyan nevetséges, olyan abszurd!” Te kintete elkalandozik a szobában, azután sú lyosan: megállap odik a férfin, aki talá n hallja, ahogy folytatja: „Tudod.. . mit mondott a csa ládod, mielőtt elhagyták a várost? Hogy nem tudnak törődni sem a feleségeddel, sem a gyer mekeid del. ..; tu dd meg: elhag ytak téged; N em érdekelte őket az állapo tod, ami t örtént veled, a becsületed!... itthagytak bennünket.. kiáltja. „Minket, engem!” Felemeli a kezét az olvasó val a plafon felé, és úgy könyörö g: „Allah, segíts meg engem!... Al-Kahhár, Al-K akhár. . É s sír. Végéhez ér az olvasó. Az asszony leverten dadog: „Én... megőrü lök. . .é n... megő rültem,” veti hátr a a fejét, „miért mondom neki mindezt? megőrülök. Vágd ki á nyelvem,'Allah! földdel tömd el á szám!”, elrejti

2-5

az arcát, „Allah, óvj meg engem, eltévelyedtem, mutass ut at nekem!” Nincs semmi hang. X; Nincsen kiút. í Az asszony keze elvesz az embere hajában. Száraz torká ból esengő szavak törnek elő: „Gye re vissza, könyörg öm, mielőtt elvesztem az e sze met. Gyere vissza, hajmásért nem, a gyerme keidért...” Felemeli a fejét, könnyes tekintete megállapodik abban a bizonytalan irányban, amerre a férfi néz. „Isten, add,j hogy visszatér jen az életbe!” Hangja komollyá válik. „Végtére is a te neved ben h arcolt, hosszú i deig. A Dzsihádért!” Megáll, majd újra kezdi: „És te ilyen ál lapotban hagyod?! És a gyermekeit? És engem? Nem teheted, nem, nincs jogod, hogy minket így, férfi nélkül hagyjál!” Balkeze, amely az ol vasót tartja, mag a felé húzza á K oránt. A torka mélyéről tör elő a düh. „Mutasd meg nekünk, hogy létezel, tedd, hogy .visszatérjen az életbe!” Kinyitja a Koránt. Az ujja átfut Isten nevein, melyek a kö nyv előlapj án so rakoz nak. „Meges küszöm neked, ho gy soha többé nem engede m, hogy harcolni menjen,- mint egy szegény bo lond. Még a Te neve dben ,sem! Az enyém lesz, itt, velem.” Sírás szorítja össze a torkát, és csak egy fojto tt kiáltás tö r ki belő le: „Al-Kahhár. ” Új 26

ra elkezdi morzsolni az olvasót. „AL-Kahhár... ” Kilencvenkilencszer „Al-Kahhár". : A szoba elsötétedik. „Mama, félek. Nagyon sötét van.” Az egyik lány hangja nyöszörög a folyosón, az ajtó mögött. Az assz ony föláll, hogy k ime njen a szobá ból. , „Ne félj, kislányom. Itt vagyok.” „Miért kiabálsz? Félek, mama”, sír a gyerek. „Nem kiabálok. Apáddal beszéltem”, nyugtat ja az anyja. Eltávolodik az ajtótól. „Miért hívod apát Al-K ahhám ak? D ühö s talán?” „Nem , akkor lesz düh ös, ha zavarják.” A kicsi elhallgat. Leszáll az éj. És, ,mint az asszony előre látta, a móllá nem jöttél.. Egy viharlám pával tér vissza. Leteszi a föl dre, a férfi feje mellé, és előveszi a zsebéből a szem cseppentő üvegcsét. Ü gyesen csepe gtet a szemé be. Egy, kettő. Aztán kimegy a szobából. Egy lepedővel, és egy kis mosdótállal jön vissza. Fel emeli a lábakat rejtő, piszkos lepedőt. Megtisz títja a fé rfi hasát, a lábait, a nemi szervét. A mosdatás után betak arja a t iszta l epedővel, ellen őrzi

27

a cukros-sós víz csepegésének ritmusát, és ki megy a lámpá val. Mindenújrasötét, Hosszúidéig. Hajnalban, mikor a móllá reszelős hang ja im ára hívja a hívőket, a ház folyosójáról cso szogó léptek zaja hallatszik, közelebbről, távo labbról, majd ismét közel ebbről . Nyílik az aj tó. Belép az asszony. Nézi a férfit. Az emberét. To vábbra i s o tt van, u gya nab ban a test helyzetben. De a szemével nincs rendben valami. Az aszszony tesz eg y lépést előre . A férfi szeme csukva. Még közelebb megy. Egy lép ést Za jtalanul. Az tán két lépést. Nézi. Semmi különbséget nem lát. Tanakodik. Hátrálva kimegy a szobából. Kevesebb, mint öt lélegzetvétel után visszatér a vihar lám pával. A férfi szeme tov ább ra is csukva. Az asszon y leroska d a földre . „Alszql?!” A kezét remegve a férfi mellére teszi. Lélegzik: „Igen... alszol!”, kiált fel. Tekintete keres valakit a szo bában, akinek megmondhatná: ,;Alszik!” Üresség. Az asszony fél. :,í ’ Fogja a kis szőnyeget, széthajtja, és leteríti a földre. A reggeli ima után ülve marad, fogja a Koránt, kinyitja egy pávatollal megjelölt olda28

Ion, amit kivesz és a jobb kezében tart. Bal ke zével morzsolja az olvasót.

Néhány, vers elolvasása után becsúsztatja a tollat a helyére, becsukja a Koránt, és egy pilla na tig elmereng a szent könyvből kiló gó toll fö lött. Megsimogatja, először szomorúan, aztán izgatottan.

Feláll, elrakja a szőnyeget, és az ajtó felé in dul. Mielőtt kilépne az ajtón, megáll. Megfor dul. Visszamegy a helyére a férfi mellé. Bizony tala nk éz ze l kin yitja a f érfi egyik s zemét. Az tán a másikat. Vár. A szemek nem csukódnak viszszal Fogja á szemcseppentő üvegcsét, és né há ny cseppet a fér fi 1szemébe ereszt. Egyet, ket tőt. Egyet, ke ttőt. Ellenőrzi az infúziós z acskót. Még.van be nne cukrós-sós v íz. Mielőtt felegyenesedne, feltesz az infúziós csőre egy szorítót, nyugtalan pillantását a fér fira'veti ,1és megkérdezi: „Be tudod még egyszer csu kn i a szemed?” A férfi üres te kin tete nem vá laszol. Az asszony erősködik. „De igen, be tu dod. Csu kd be mé g egyszer!”, és vár. Hiáb a. ; A kezét fino man, óvatosan a férfi tark ója alá helyezi. Egy érzés, egy balsejtelem fut végig a karján . Becsukja a szemét, összeszorítja a fogait.

29

Mélyeket lélegez. Fájdalmasan. Szenved. Zihál va visszahúzza a kezét, és a lám pa gyér fén yénél megvizsgálja remegő ujjai végét. Szárazak. Fel kel, ho gy a férfi t az oldalára fordít sa. A lám pát a tarkójához közel ítve megv izsgálja a még m in dig nyitott, kicsiny sebét, mely ólomszínű, ki vérzett, de még nem fo rrt össze te ljesen.'.?;■; v\r Az asszony visszatar tja a lélegzetét, és: meg nyom ja a sebhelyet. A férfi nem reagál. M ég job ban nyomja. Semmi panasz. Sem a szemekben, sem a légzésben: „ Méga csak nem is szenvedsz?!” Visszafordítja a férfit hátára, lehajol, hogy a szemébe néz zen. „Te soha nem szenvedsz! Soha sem szenvedtél, soha!”,' lihegi.- „Sose hallottam még olyanról, hogy egy ember élni tudna így, golyóval a tarkójában! Egyáltalán nem vérzel, semmi genny, semmi fájdalom, semmi szenve dés! Valóságos csoda!,mondta az anyá d... de mi lyen át kozo tt egy csoda! ” Feláll. „Sebesülten. is megkímél a szenvedés.” A hangja csikorog az elszorult torkában. „És nekem kell belegebedni, m egsiratn i téged!” Aztá n elind ul az ajtó f elé: Könnyes és haragos szemével eltűnik a folyosó hom ályában, mialatt a viharlám pa a férfi árnyé  kával játszik a falon, amíg teljésen világos nem lesz, s a naps uga rak be nem ha toln ak á függöny

30

sárga és kék lyukain keresztül; végleg elhomá lyosítva a lám pa fényét. Egy bizonytalan kéz próbálja kinyitni a szo ba ajtaját. Kevés sikerrel. „Papa!” Az egyik gye rek hang ja elnyomja az ajtó nyikorgását . „Hová mész?.” ; Az asszony kiáltására a gyerek eleresz ti az ajtót, és eltávolodik. „Drágám, ne zavard apádat. Beteg. Alszik. Gyere ide!” Apró, gyors lépések a folyosón.„És te, amikor bemész és kiabálsz, te n em zavarod?”, kérd i a gyermek. Az anyja válaszol: „De igen.” Csend. ' ■ ■■ Egy légy jelenik meg a szoba- néma levegő jében. Leszáll a férfi homlokára. Habozik. Bi zonytalan. Mászkál a ráncaiban, nyaldossa ■;a férfi ízetlen, m ind en bizonnya l ízetlen bőrét Lemegy a szeme sar kába. Még m ind ig tétová zik. Megkóstolja á szem fehérjét, aztán vissza húzód ik. Sem mi sem zavárja. Fo lytatja az útját, eltűnik a szakállbán,' fölmászik az orra. Elrepüli Méreg eti a te stet. Visszajön. Újra az arcra száll: Belekapaszkodik a félig nyitott szájban eltűnő csőbe. Végignyaldossa, egészen a szájszögletig. Sem mi nyál. Sem mi íz. Előrehalad, befuraks zik a szájba. És ott eltűnik .

3i

A vih arlám pa fá rad tan kiadja utols ó leheletét. A lán g elalszik. Az asszony belép. Mély fáradtság fogja el —a lényét, a te sté t.'M iután tesz néhá ny erőtlen lépést á férfi felé, megáll. Még bizonyta lanabb, mint előző este. Tekintete reménytele nül elidőzik a férfi tehetetlen testén. Leül a fér fiéba Korá n közé, amelyet kin yit az e íőoldalnál; Ujja sorra megérinti Isten neveit. Megáll a ti zenhetedik névnél. „Al-Vahbdb, az Adományo zó”, suttogja. Keserű mosoly húzza össze a szája sarkát. „Nincs szükségem semmi adományra”; és megragadja a pávátoll végét, amely kinyúlik a Koránból. „ Már nincs bátorságom Isten ne ve it sorolni.”/Végigsim ít az ájka in a tollal. ^Dicsér- : tessék Isten... meg fog gyógyítani; Nélkülem. Az imáim nélkül. ;; meg kell tennie.” „ A kopogás az ájtón cséndrékedve inti azajtót asszonyt. „Biztos á móllá az.” Semmi nyitni. Újra kopognak. Az asszony tétovázik. Kitartó kopogás. Elhagyja a helyiséget. Lépteinek zaja kihallatszik az utcára. Valakivel; beszél., Szavai elvesznek az udvarban, az ablak m ögö tt. ríEgy kéz. félénken beny omja a . szoba ajtaját. Belép az egyik kislány. Finom arc a vádi kócos haj alatti Aprócska. Kis szemei a férfit nézik. „Papa!”, szól, és félénken előrejön. „Papa, al'V .-■V;-;'-

, 3 Í Í;"'''

1 ,

szol? Mi van a. szádban?”, mutatja ujjával az in fúziós csövet. Megáll az apja mellett, nem tud ja, hogy az arcára tegye-e a kezét. „De hát nem is alszol!”, kiáltja. „M iér t mon dja m indig a ma  ma, hogy alszol? Nem hagyja, hoigy bejöjjek és hozzád szóljak... de ő, ő állandóan beszél hoz zád.” Le akar mellé ülni, de a nővére kiáltása a félig nyitott ajtóban visszatartja. „Hallgass!”, kiáltja neki, az anyja hangját utánozva, és óda-, szalad a húgához. „Gyere velem!”, mondja né ki, és odahúzza az apjukhoz. Egy rövid, habo zó pillantás után a fiatalabb fölmászik'az apja mellére' é s hú zo gatni kezdi a szakál lát. A má sik élénken kitör: „Gyerünk, papa,- szólalj meg!” majd a szájához hajol. Megérin ti a csövet: „Vedd ki ezt az izét! és beszélj!” Kiveszi a csövet ,1.fé méivé, hogy hallani fog valamit. Semmi. Csak a lélegzetvétel. Lassú és mély! A lány nézi az ap ja nyitott száját. Kis keze kíváncsian; belenyúl, és kiveszi a legyet. „ Egy légy!” kiált ja, és undo rodva a földre, hajítja. A kise bb lány felnevet, és kiseb esedett arcá t az apja mellére helyezi. Belép az anya. Rémülten ordít: ;,Mit kerestek ti itt?!”, od aroh an a lányok hoz , „Kifelé! Gyer tek!” és a karjukná l fogva kih úzz a őket. „Egy légy! Papa megevett egy legyet!”, kiáltják a lá-

33

nyok szinté egyszerre. „Csend legyen!”, paran csolja az anya. ■ ' • Elhagy ják a helyiséget. ■/ A légy, nyálban fuldokolva, a szőnyegen ver gődik. . 1

i

. Az asszony visszajön a szobába. Mielőtt visz-, szad ugná a csövet a férfi szájába, nyug talan ul és kíváncsian körülnéz . „Egy légy?!” Sem mit nem vesz észre, visszahelyezi a csöv et, és kimegy. Később visszajön, hogy édesTSÓs vizet öntsön az infúziós tasakba, és csejppéntsen a férfi sze mébe. Feladatai végeztével nem marad az emberé mel ; M ár ln em e t teszi t . a' jobb ■ ■ kezé . ■t az v em bere me llé' re.' ' : ;; ■v. í í W;v,'‘yc/:';'" -ifim:?bj: Nem morzsolja a fekete olvasót az embere lég zésének ritmu sára . , Elmegy. ' ! A-b ■ .bb h bi,;v Csak a déli imára híváskor tér vissza, nem azért, ho gy vegye á kis szőnyeget, széthajtsa, és imádkozásho z a földre tegye. Csak azért, jön,

34

hogy folyadékot cseppentsen a. férfi szemébe. Egy, kettő . Egy, kettő . És újra elmegy. Az imára hívás után a móllá reszelős hangja arra kéri az Iste nt, h og y oltalmazza a k erület la  kóit ezen a szerdai napon: „... mert, m int a Pró féta mondja: ezen a szerencsétlen napon, amelyen a Fáraó és népe vízbe fu lla d t, valam int Szá lih próféta népe, Á d és Szám úd népei elpusztultak . .. ” M egál l,' majd megrettent ha ng on ' újrakezdi: „Kedves híveim, mint ahogy mindig rámutat tam , szerda az a nap, am iko r a m i legn emesebb prófétánk hadisza szerint nem szabad érvágást végezni, sem vágni, sem elszenvedni. Egy másik hadísz szerint azonban, melyet Ibn Júnusz ha gyom ányozott ránk , Dzsih ád alatt mégi s folya m odhatu nk érvágáshoz. A mai napo n fivéretek, a nagytiszt eletű P arancsn ok fegyv ert ad majd a kezetekbe, hogy védelmezzétek a becsületete ket, véreiteket, törzseteket !” -r Az utcá n az emberek tor kuk szakadt ából üvöl tenek: „Allahu A kb ar!”Rohannak. „Allahu A kbar!” Hangju k távolod ik, „Allahu. : .”, és egyre közelebb ér a mecsethez.

35

Néhány hangya járkál a légy hullája körül, a szőnyegen. Aztá n ráv etik mag uk at, és elviszik. Az asszony ny ug talan pillantá st vet a férfira. Talán attól fél, hogy a fegyverre hívás lábra állítjal ..,... O tt mara d az ajtónál. Ujja i az ajkát simo gatják, aztán, idegesen, a fogai közé hatolnak, mintegy hogy kihúzzák a szavakat, amelyek nem mernek kijönni . Elhagy ja a s zobát. Ha lla ahogy készít ani,gyerekekke l. valam it ebédre, beszél és játszik ^ í :j Az tán a pihe nő. , Az árnyéko k. ■ Acsend:; Visszajön az asszony. Kevésbé ádeges. Leül a férfi mellé. „Az előbb a móllá volt az. A közös imádkozás m iat t jött . Közölt em vele, hog y teg nap óta tisztátalan vagyok, hogy menzeszem van, mint Évának. Nem értékelte. Nem értet tem miért. Vajon azért-e mert Évával mertem, összeha sonlítani m agam, vag y m ert a m enstruá ciómról beszéltem neki? Elment,' a szakállába .dünnyögve. A ze lő tt nem ilyen volt, le hetett vele tréfál kozni. D e m ióta új törvén yt hird ette tek az országban, ő is megváltozott. Fél, a szegény.” 36

■

’

'■

Tekintete a K orán ra téved. H ir te le n:felug rik. „A francba, a toll?!” Keresi á könyv lapjai között. Nem találja. Keresi a párna alatt, nem találja. Keresi a zsebeiben, ott van. Egy „uf!” után visszaül a helyére, ,,... ez a móllá elvette az eszem!”, mondja, és visszateszi á tollat a Ko rán lapjai közé. „M iről is beszélt em?... a menst ruációmról... természetesen hazudtam neki.” Elénk, inkább gúnyos, mint elnéző pillantást vet a férfira. „Ahogy neked is hazudtam... többször is!” Felhúzza a térdeit a melléhez, és az állát a térdek közé szorí tja. „Viszont égy dolgo t be kell neked vallanom. . .” Hosszasan nézi a fér fit. A szemében ugyanáz'a különös nyugtalan ság. „Tudod...” A hangja nyerssé válik. Nagyot nyel, hogy felfrissítse a torkát, és felveti á fejét. „Am ikor *először eg yü tt voltun k az ágyban.. . három év házasság után , emlékeztetlek! azon az éjszakán is menstruáltam.” Tekintete menekül a férfitől, és elvész a lepedő ráncaiban. Bal arcát a térdéré teszi. Szeme, amelyik a forradást hor dozza, most már kevésbé aggodalmas. „Nem szóltam neke d. És te , te azt hitt ed.:, hog y a vér a szüzességem jele!” Süket nevetés rázza me g az asszony- földre kuporodó testét. „A vér láttán csupa boldogság töltött el, és büszkeség!”/Egy pillanat. Egy pillantás: És a félelem, hogy ha

37

raggal rászólnak, sértegetni kezdik. Semmi. így aztán gyöngéd en, derűsen hagyja m ag át alámerülni emlékezetének legbensőbb zugaiba: „Tulajdonképpen nem kell ett volna m enstruálnom. Nem volt itt az ideje, de egy héttel előbb megjö tt, mivel aggódtam és féltem a veled való találkozástól. Végül is, gondolj bele, csaknem egy évig jegyben járni, aztán házasnak lenni egy olyan férfival, aki nincs is ott, eléggé szokatlan dolog! A neveddel éltem. Nem is láttalak, hallottala k, érin tettelek előtte. Félt em, félt em m indentől, tőled, az ágytól, a vértől. Ugyanakkor olyan félelem volt: éz, amit szerettem. Isméred a félelemnek azt a fajtáját, amely nincs messze a vágytól, ellenkezőleg, izgat téged és szárnyaka t ad , még ak ko r is, ha éget? Ilyen félelem volt az enyém is . Nap ról na pra növe kedett bennem, elön tötte 'a gyom rom, a zsigereim .. . a ztá n az érkezésed e lőestéjén kiü rü lt belőlem. N em kék félelem volt; N em . Vörös félelem volt, vörös, m in t a vér. Amikor a nagynénémnek beszéltem róla, azt tanácsolta, hog y ne szóljak semm it. így há t hallgattam . Ez megn yugtatott. Bár szűz voltam, tényleg féltem. Azon tipródtam,; mi lesz, ha mégsem fogok vérezni azo n az es tén;. .” Keze a levegőt kavarja, mintha legyeket hessegetne. valóban katasztrofális lett volna. Annyi tör38

ténet et hallottam erről. M inde nt el tud tam képzelni.” Aztán csúfóndáros hangon: „Tisztátlan vérrel he lyette síteni a szüzesség vérét —zseniális gondolati nem?” Lefekszik, és ráfonó dik a férfira: „Sohasem értettem, hogy nálatok, férfiaknál a büszkeség miért kötődik annyira a vérhez.” Keze ismét felemelkedik. Az ujjai mozognak. Mintha, jelet adna valami láthatatlan lénynek, hogy jöjjön közeleb b; „D e emlékezz rá, e gy este, közös élet ün k elején, későn jöttél haza. H ullar észegen, mérgesen: Aludtam. Anélkül, hogy égy szót szóltál volna, leh úzta d a nadrágo mat. Úgy tettem, mintha mélyen aludnék. Te... te belém hatoltá l. . . Végig rem ekül szórakoztá l. . . de am iko r felkeltél mo sako dni, észrevetted, hog y á farkad véres! D ühösen visszajöttél és megvert él, az éjszaka kellős közepén, csupán azért ,1 mert nem figyelmeztettelek, hogy menstruálok. Beszennyeztelek!” névet •fel. „Tisztátalant csin áltam belőled!” Keze a levegőben kapkod az emlékek után, összezáródik és leereszkedik, hogy megsimogassa a hasát, amely gyorsabb ü tem ben emelkedik és süllyed, m in t a férfi légzése. Hirtelen lejjebb csúsztatja a kezét, a ruhája alá, á combjai köz é. Le hunyjá a szemét. Mélyen, fájdalmasan lélegzik. Olyan erősen mélyeszti az ujjait a lábat közé, minta pengével vágná be-

39

le. Visszatartja a lélegzetet, és fojtott kiáltással húzza k i a kezét. A szemét kinyit ja, né zi a kör mei végét: nedvesek. Ned vesek a vértől. Vörösek a vértől. Kezét a férfi üres tekintete elé helyezi. „Nézd! Ez is az én vérem, tiszta. Mi a különb ség a men struációs vér é s á tiszta vér közöt t? mi olyan'visszataszít ó ebb en a vérben?” Keze a férfi orra felé mozd ul. „Ebb ől a vérből születt él! Tisz tább, mint a saját véred!” Brutálisan megragad ja a szakállát az ujjaival. A férfi ajkához érve érzi a leheletét. Félelemmel telt borzongás járja át a bőrét. Karja remeg. Visszahúzza a kezét, bezár ja az ujjait, és még egy kiáltást hallat, szájával á párnán. Egyetlen egyet. Hosszút. Szívszaggatót. És mozdulatlan m afád. Hosszan. Nagy on ho szszan; Egészen addig, amíg a vízhordó kopog ni nem kezd a szo mszéd ka pu n, és a szom szédasszony öblös köhögésé át nem hatol a falakon, am íg a vízhor dó k i ne m üríti a tömlőjét a szo m széd tartályá ban , és az egyik lá nya fél nem s ír a folyosón.* Akkor feláll, elhagyja a szobát, anél kül, ho gy rá m érne nézni az emberére. Később, jóval később,: am ikor a ha ngy ák na k sikerül a légy testét az ablakok közötti fal lábá hoz vonszolni, visszajön egy tiszta lepedővel és a kicsi, műanyag 1mosdó tállal. Fel em eli a férV

40

fi lábait rejtő fehérneműt, megtisztítja a hasát, a lábait és a nemi szervét..; és újra betakarja. „Undorítóbb, mint egy hulla! Szaga sincs.” És kimegy.

n

.

Megint az éjszaka. A szo ba teljes sötétségbe boru l. Hirtelen egy robbanás vakító villáma. A fül süketí tő robáj megren geti a földet. A légnyomás betöri áz üvegeket. Üvöltések szaggatják a to rkokat. Második robbanás. Most közelebbről. Tehát erősebben. ‘ , A gyer ekek sírnak. Az asszony felkiált. ’ ■ Rémült lépteik zaja a folyosón'visszhangzik, aztán eltűn ik a pi ncéb en. Kint, nem messze, valami tűzre kap, talán a szomszédok fája.A lángok fénye fölszakítja az udvar és a szoba félhomályát. Kin t egyesek kiabálna k, mások sír nak, megint mások Kalasnyikowal lőnek, nem tudni hon nan, k ire..., lőnek és lőn ek ... Végül minden elhallgat a bizonytalan hajnal szürke fényében.' •t • . , , , ■<,■

,41

Akkor sűrű csend telepszik á füstös utcára, a halo tt kertre az údvaron, a szobá ra, ah ol a férfi ugy anú gy fekszik, korm osán. M ozd ulatlan. Ér zéke tlen. Lélegzik , lassan. A ny íló ajtó tétova nyikorgása, a folyos ón kö zeledő, óvatos léptek nem törik meg a halotti csendet ; in káb b kihangsúl yozzák. A lépések elhalnak az ajtónál. Hosszú szü net —a férfi négy lélegzetvételéig tart -, majd kinyílik az ajtó. Az asszony Belép.felméri Tekinte te nem esik azonnal a férfire,az. először a szobá állapotát: áz üvegc serepeket, a függönyö k vándormadaraira rakó dott korm ot, a kili msző nyeg fakó csíkozását, a nyitva hagyott Koránt, az infúziós tasakot, mely az édes-sós víz utolsó ; cseppjeit ü r í t i : A z t á n vég igfut a f érfi hal ott  szerű lábait borító lepedőn, súrolja a szakállát, és végül eléri a szemeit. • Az asszony tesz egy félénk lépést a férfi ir ányá  ba; Megáll. ;Nézii mellének ttozg^tsát. Lehajol, hogy jobb an lássa a szemét. N yitva van, b ár fe kete-p or borítja. Megtisztít ja az ingujjával,’elő veszi az üvegcsét és m indk ét szembe csepegt et. Egy, kettő. Egy, kettő.; Óv ato sán m egsimogatja a férfi arcá t, hogy le. törölje a korm ot, az tán m ozd ulatlan mara d ő is. 42

Az aggodalom súlya lehúzza a vállait, és mint mindig, most is azonos ütemben lélegzik a fér fivel. •A szomszédasszony öblös köhögése megtö ri a szürke hajnal csendjét, és az asszony fejét a sárga-kék egű függöny felé fordítja. Feláll és a függöny felé megy, lába alatt csikorognak az üvegszilánkok. A függöny lyukain keresztül a szomszédasszonyt keresi. Éles sikoltás tör elő a melléből. Az ajtóhoz ro han, kim egy a folyosóra. De egy tan k fülsiketítő robaj a megtöri a lendü letét. Kétségbeesetten visszatér. „A kapu... az utcai kapunk megsemmisült! A szomszéd ház falai pedig...” Félelemmel telt hangja elvész a tank dübörgésében. Tekintete még egyszer át futja a helyiséget, és megáll az ablakon. Oda megy, széthúzza a függönyöket és úgy nyög: „Csak ezt ne! Ne, csak ezt ne!” ; A tank robaja lass an elhal, a szomszéda sszony köhögése visszatér. Az asszony leroskad az üvegcserepekre. Csu kott szemmel, fojtott hangon imádkozik: „Ir galmas.. . Isten, ho zzád .. . tar tozom .” Egy lövés. Az asszony elhallgat. Még egy lövés. Aztán egy férfihang: „Allahu A kbar!”ÍLs a t an k lő. A deto náció megrázza a házat, az asszonyt. Hasra ve

43

ti magát, az ajtó fel é kúsz ik, h og y elérje a folyo sót, és lerohan a pince lépcsőjén a megrémült lányaihoz. A férfi továbbra is m ozdu latlan; Közönyös. Mikor a lövések elhallgatnak —talán. lőszer híján —, a ta nk továbbáll. A tájr a sű rű, füstös csend telepszik egy hosszú pillana tra. ; Ebben a poros mozdulatlanságban, az abla kok közötti fal lábánál ,1egy pó k mászik a lé gy hullája felé, amit meghagytak a hangyák. Körbevizslatja. Otthagyja, tesz egy kört ;a szobá ban; visszajön áz ablakhoz, a függönybe kapasz kod ik, fölmászik raj ta, és körbesétál a sárga -kék égen megmerevedett vándormadarakon. El hagyja az eget és á plafonra mászik, majd eltű nik a korhad ó ge rendák men tén; biztosa n azért , hogy a háló ját szője.• •Az asszony újra megjelenik. A kezéb en megint a műanyag mosdótál, a törölköző, a lepedő. Mindent eltakarít. Az üvegcserepeket, a szo bában szétterülő kormot.:?Kimegy. Visszajön. Gukros-sós vizet tölt az infúziós tásakba, elfog lalja a helyét a férfi mellett,'és becsöppenti ne-

■

'■

;

44

ki a szemcseppe ntő m arad éká t. Egy. Vár. K ettő. Megáll. Az üvegcse üres. Elmegy. , A plafon on újra megjel enik a pók. Selyemfo nala végéről lógva, lassan leereszkedik. A fér fi mellére érkezik. Néhány tétova pillanat után követi a lepe dő kanyargó s vonalát, amely a sz a káll felé vezeti. Óvatosan megfordul, és eltűnik a lepedő gyűrődéseib en. Az asszony visszajön. „Biztosan lesznek még újabb megtorlások is!”, jelenti ki, és határozott arccal elindul a férfi.felé. „Le kell, hogy vigye lek á pincébe.” Kiveszi á csövet a férfi szájából, és kezeit a hónalja alá teszi.: Megemeli. Húzza a csontvázát.' Vonszolja a szőnyegen. Megáll. „Nincs több erőm. .;” Elkeseredett. „Nem, soha sem tu dn ála k a lépc sőn levi nni. ” Visszaviszi, a* matracra. Visszadugja a csövet. . Egy, pillana tig mozdu latla n marad. Kifull adva, idegesén méregeti, és végül azt mondja: „Jobb lenne, ha egy eltévedt golyó egyszer s minden korra végezne veled!”, majd hirtelen felkel, öszszehúzza a függö nyöke t, és düh ös lépésekkel el hagyja a helyiséget.

45

A szomsz édasszony köhögé si ro ham a épp úgy felszaggatja a délutáni csendet, ahogy a mell kasát. A falak romjain jár. Lassú és határozat lan lépései a kertben csoszognak, közelednek a házhoz. Megtört árnyéka megjelenik a füg göny vándormadarain. Köhög , 1és egy kivehetetlen nevet motyog. Köhögi Vár. Hiába. Meg mozdul, távol odik, ugyan azt a nevet motyogj a, és köhög. Ninc s válasz, semm ilyen. Vala kit hív, köhög. Már nem vár. Már nem motyog. Vala mit énekelget. Neveket talán. Elmegy. Messze. Aztán visszajön. Az utca zaján keresztül halla ni, ahogy énekel. Bakancsok csattogása. A fel fegyverzett emberek bakancsainak csattogása. Futnak, a bakancsok. Szétszélednek, biztosan azért , ho gy elbújjanak valahol, a falak m ögött, a törm elék ben... és várják az é jszakát. Ma nem jön a vízhordó. A fiú nem jö n a bicik lijén és nem fütyörészi a da lt \ „Lajlí, Lajlí, L ajlí dzsdn, dzsdn, dzsdn, a szívem összetörted ...” M indenki elrejtőzik! Hallg at. És vár. t . Leszáll az éjsz aka a városra, minden a félelem zsibbadtságába hullik . De senk i sem lő.

46

Az asszony megjelenik a szobában. Ellenőrzi az édes-sós vizes tasakót, és kimegy. Szó nélkül. A szomszéd öregasszony még mindig köhög és énekelget. Nincs sem távol, sem közel. A fal romjai között lehet, amely nemrég még a két házat választotta él. ’ , : A házat, az összes házat, az egész utcát, mély és fenyegető álom önti el, melynek a mélyén á szomszéd öre gasszony dúd oló pana szait hallan i. És az öregasszony ekkor hallja me g újra a zaj t, a bakancsok zaját. Abbahagyja az éneklést,' de to vábbra is köhög. „Visszajönnek!”, remeg a ha ng ja az éjszaka sötétjében. Visszajönnek, a bakancsok. Közelednek. El űzik az öregasszonyt, behatolnak!az udvarra és előrenyomulnak. Előrenyomulnak, egészén az ablakig. A betört ablakkeretben .egy puska cső félrehúzza a vándormádaras függönyt! Pus katussal betörik a maradék ablakot. Három üvöltő ember ugrik be rajta. „Senki sem moz dul!” És semmi sem mozdul. Egyikük meg gyújt egy fáklyát, a lebénult -férfinak szegezi, és rákiált: „Maradj, ahol vagy, különben kilyu kasztom a segged!”, és bakancsát a férfi mellé re teszi. M indhármuk, fejét és arcát fe kete tur-

47

bán rejti. Körbeállják a férfit,. aki. továbbra is ' lassan és csen dbe n lélegzik. Egy ikük fölé hajol, „a francba, egy cső van a szájában!”, és vissza hőköl, whol a fegyvered?”, ordítja. A fekvő fér fitekintete'továbbra is kifejezéstelen, a plafon félárnyékába vész, talán oda, ahol a pók a há lóját szőtte nemrég. „Hozzád beszélek!”, ordítja a férfi, ak i a fáklyát tartja. „E nn ek m ár annyi !” von ja le a következtetést a m áso dik, aki léhajol,: hogy levegye 'róla a ka rórát és az arán y karika gy űrű t. A ha rm ad ik a szoba mind en sarká t fel túrja: a matraco t, a pá rná ka t, benéz a dísztelen függ öny m ögé^a szőnye g alá. . . ,;Itt nincs sem- , mi!”, paná szkod ik. ^M enjetek meg nézni a töb bi : szobát!”,; parancsolja a másik, az első, a ki a fák lyát tartja a kezében, a bakancsát pedig a férfi ’ mellén. A m ásik kettő engedelmesked ik. E ltű n nek a folyosón. '!• Amelyikük a szobában maradj felemeli a le pedőt a puskája csövével, hogy kitakarja a férfi testét. Megzavarja e z az élett elenség és e z a ha ll-’ gatás, baka ncsa sarkát a beteg m ellébe m élyesz ti. „M i van veled, h ogy így, nézel?” Egy nyögé st vár. Semmi. A bénán fekvő férfi nem panasz kodik. Zavarában még egyszer megpróbáljad „Hallasz engem?”, és a réveteg arcot fürkészi. Bosszúsan iazt, morogja:'„K ivágták a ínyelved?”, ^

4 8

;

majd d ün nyögn i kezd,!„M ár megdöglöttél , vagy mi?” Végül elhallg at. Miután mélyeket lélegzett, haragosan meg ragadja a gallérjánál, és felemeli. A férfi sápadt és ijesztő arca megrémíti. Elengedi, és hátrálva eltávolodik, megáll az ajtóküszöbnél. Feldúlt. „Hol vagytok, fiúk?”, mondja a turbánja mö gött, ami éltompítja a hangját. Egy pillantást vet az éjsötét folyosóra, és felkiált: „Itt vagy tok?” A hangja visszhangzik az ürességben. Az ő légzése is hosszúvá és méllyé válik. Viszszamegy a fé rfihez, ho gy még egyszer megnéz ze. Valami- nyugtalanítja, aggasztja. Fáklyája végigsöpör a mozdulatlan testen, nézi a nagy, nyitott szemeket. Bakancsa orrával gyengén megrúgja a férfi vállát. Megint nincs reakció, semmilyen. Puskáját a férfi látómezejébe tartja, majd a, csövet a h om lok ára helyezi, rátá masz  kodik. Semmi. Továbbra is semmi. Visszanye ri a lélekj elenlétét, és visszamegy a szoba küszö béig. Hallja végül, hogy a másik kettő az egyik szo bába n nevetgél. „M it cs inálnak ezek?”, zsör tölődik, nyugtalanul. A másik kettő visszajön, nevetve. „M it talál tatok?” „Nézd!” mond ja ke ttő jük közül az egyik, egy

melltartó t mutatv a. „Van it t egy asszony is!” 49

„Igen, tudom.” r. . „Tudod?!” : ’• ' „Te idióta, most vetted le a jegygyűrűjét, nem?” ■ . /„'J'1'; A máso dik földr e dobja a m elltartót, „elég kis melle lehet!”, röhög a társával. De nem a fák lyás ember. Az elgondolkozik. „Mintha ismer ném”, morogja és előrelép a férfi felé. A másik kettő követ i.

:Í[k í W -?”;

.

„N özü em lünk tud om nevét.” ; „K valaó?” „Az t hiszem ” Állva mara dn ak, arc uk továbbra i s fekete tu r bánjuk szárnya mögött. „Beszélt?” „Semm it sem m ond. N em mozog.” Az egyik férfi belerúg. . n; „Hé, ébresztő!” ; ’l . „Megállj, n em látod, ho gy n yitva a szemé?!” „Kinyírtad?” ., A fákly át tartó férfi, nemet -int a fejével, és megkérdezi: „Hol a felesége?” „Senki sincs a házban.” :■ Csend , újra. Hosszú csend, amelyben m inden a férfi légzésének ritm usához iga zodik. Lassú és nehéz. A férfiak egyike végül szárazon megkér5 0

,',

di: „Akkor mit csinálunk? Lelépünk?” Semmi válasz.■,. ■ - < ■ ■> .. Nem mozdulnak. Ismét hallani a szomszéd öregasszony köhögés-szaggatta énekét. „Visszajön az őrült nő”, mondja az egyik. „Talán az anyja”, feltételezi a másik. A ha rm ad ik az abl akon kereszt ül elha gy ja a szobát, és az öregasszonyra támad. „Anyó, te it t laksz?” Az öregasszony dudorászik: „Itt la kom...”, köhög, „ott lakom...”, köhög, „ott la kom, ahol akarok, a lányomnál, a királynál, ahol akarok... a lányomnál, a királynál.és köhög. A férfi még egyszer elzavarja a saját háza romjaiból, és visszajön. „Ez teljesen megőrült!” A köhögés távolodik és az éjszakába v ész. A fáklyás férfi észreveszi a Ko ránt a földön , rá veti magát, megragadja, a földre borul, megcsó kolja a könyvet, miközben a turbánja mögött im át mo rmol. „Ez egy jó muszlim !...”, kiált fe l. Újra a gondolataikba merülnek, némán. Ek kor a z egyik, meg int ugyanaz , n yu gtalan kod ni kezd: „Jó, de akk or m ost m it tegyünk? a ro had t őrjárat! nem á sem miért bo mbáztá k le a környé ket, nem?” Felállnak. >«

5i

Aki á fáklyát tártja, beta kar ja a lepedővel a fek vő testet, visszateszi a szájába a csövet, és in t a má sik kettőn ek, hogy menjenek. Elmennek. A Koránnal . Ism ét a hajnal . Ism ét a z asszony l éptei. Feljön a pinc e lépcsőjé n, á tsiet a folyo són, be  lép a sz obába, anélkül, ho gy csodálkozna, hogy az ajtó nyitva van, h ogy a függ öny el van húzva, és anélkül, hogy gyanítaná, hogy járt itt vala ki. Egy pillantá st vet az emberére. Léle gzik. K i megy és ké t p ohá r vízzel tér vis sza. Az egyikből feltölti az infúziós tasakot, a má sikból m egne d vesíti a férfi szemeit. Még ekkor sem vesz észre semm it. Bizto san a félhomály m iatt. Még nincs világos, a nap még nem süt á t a vándormadaras függöny egének lyukain. Csak később, amikor visszajön, h ogy kicserélje a férfin az inget és a le pedőt, veszi észre a meztelen csuklót és kezet. „Az órád? A gyűrűd?” Megvizsgálja a f érfi keze it, zseb eit. A lepedő ala tt kutat.'Me gzav arod ik, tesz néhány lépést a szobában. Visszajön. „Mi történt?” Nyugtalanul, riadtan kérdezi: „Vala ki járt itt?”, és az ablakhoz megy. ^Igen, valaki járt itt!”, kiált fel rémükén, mikor felfedezi a teljesen betö rt abl akot. „P edig ... Sem mit sem 5*

hallottam!” Hátralép. „Aludtam! Istenem, ilyen mélyen?!” Eszét vesztve ro han a folyosó felé, takaratlan ul h agy va a férfit. Visszajön. A küs zöb  ről összeszedi a melltartóját. „Átkutatták a há zat?! N em jöttek le a pincébe?!”, összerogy a férf i mellett, megragadja a kezét, kiabál: „Te vo ltál. .. Járkáltál! M ind en t te csinált ál, ho gy megf élem líts! Te voltál!” Hevesen megrázza. Kihúzza a csövet. És vár. Semmi jel, semmi hang. Fejét a vállai közé húzza. Sírás szaggatja a torkát, ráz za a testét. Egy elnyomott sóhajtás után feláll, ingujja v égével meg törli a szemeit, és mie lőtt el menne, visszateszi a c sövet a férfi szájába. Hallani, hogy átvizsgálja a többi helységet. Megáll, amikor a szomszédasszony öblös kö högése közeledik a házhoz. Az udvarra siet, és megszólítja az öregasszonyt: „Bibi... voltak az éjjel látogatók?” „Igen, lányom, itt já rt a király ...”, mo ndja az köhögve, „eljött, hogy meglátogasson... megsi mogatott...”, nevet, és köhög. „Van kenyered, lányom? Az enyémet a k irály nak adta m .. . éhes volt. Szép volt ez a király! a meghalásig szép, és megkért, hogy énekeljek.” Énekelni kezd :„Óh, jóságos király l Magányomat panaszlom / Óh, ki rály...” . , •.

53

„H ol v annak a többiek? A férjed, a fiad?”, kér dezi az asszony. Az öregebb abbahagyja az éne ket, majd szomorú hangon folytatja: „A király sírt, amikor hallgatta az énekem, sőt megkérte a férj em és a fiam, h ogy tánco ljana k rá. Táncol tak. A király kér te őket, hog y a haláltánc ot jár ják ... de nem ismerték.;.” Mosolyog és fojtatja: „Akkor m egtanította őket, a fejüket levágta, a testükre fo rró olajat öntö tt... akkor m ár tán  coltak!” Újra panaszosan: „Óh, király, tu dd meg, aszajöjj szíve...” m szaka d nélkül megállítja: ed / Ideje már, hogy viszAz asszony „De... Iste nem ... a házad! a fér jed és a fiad ... élnek?” Az öreg hangja elvékonyodik, akár egy gyermeké. „Igen, a férj em és fiam, o tt v an na k a házban. köhög, „a fejüket a kezükben tartják”, köhög, olyan mérgesek rám!” , köhög és sír az öre gaszszony. „Nem szólnak hozzám! M er t m inde n ke nyeret a királynak adtam: A karod látni őke t?”

„Gyere! Beszélj velük!” Eltávolodnak, keresztülvágnak a romhalma zon. Ne m ha llani ő ket. Hirtelen egy üvöltés, az asszonyé. Rém ült. Ré misztő. Léptei kopognak á kövezeten, botladoz  nak a rom okon , átszelik a kertet és vissza térnek á házba. Ordít, még mindig. Hány. Sír. Föl-álá

rohan a házba n. M in t égy őrült. „Elmegyek in nen. Megkeresem a nagynéném. Bármi áron!” Kétségbeesett hangja betölti a folyosót, szétter jed a szobákban és a pincében. Aztán visszatér, a gyerekekkel. Elha gyják a háza t, anélkül, h ogy ránéznének a férfira. Hallani, ahogy eltávolod nak, nyom ukban az öregassz ony köhögésével és kántál ásaival , am i m egne vetteti a gyer ekekét. Mindent' eláraszt a férfi némasága és mozdu latlansága. ' És úg y marad . Sokáig. Időnként a legyek szárnya kavarja föl a csen det. Először határozottan szállnak a levegőben, aztán, miután körberepülték a szobát, leeresz ked nek a férfi testére. M ajd újrakezdik. Néha kis szél kerekedik, és megemeli a füg gönyöket. Játszik az itt-ott lyukas, sárga és kék égen lebegő vándormadarakkal. Még az sem veri föl a mozdulatlanságba der medt szobát,!mikor egy fenyegetően zümmö gő darázs érkezik. Egy dara big .köröz a férfi körül, leszáll a homlokára —hogy megcsípi-e,vagy sem, soha nem fog kiderülni -, majd fel száll a plafon, a korh adó gerendák felé; bizonyá

55

ra azért, hog y fészket rakj on. Fészek rakó álmai a pókháló csap dájá ban érnek véget. ;" ■ Lábai val kapálódz ik. Aztá n semm i. Egyá ltalán semm i.

v

'

•

rAztán leszáll az éj. ' ' Lövések rop ogna k. Újra hallani a szomszédasszony énekét és sí ron tú li köhögését. Aztán az is elhalku l. Az asszony, ő nem jö n haza. ;A hajnál, i . -• ’ A .imóllá imára hív. . , ,-,S 1 A fegyverek elny ugo dnak. De a fiist és a pus-, kapor szaga őrzi az emlékü ket. n í Végül, mikor a függönyök sárga és kék egé nek lyukain újra betörnek a nap első sugarai, visszatér az asszony. Egyedül. Egyenesen a szo bába megy, a férfi mellé. Először leveszi a fáty lát. M egáll egy pillanatra. Tekintetével m inde nt ellenőriz. S em mit nem mozd ították el . S emm it sem vitte k el. Egyedül az i nfúziós tasak üres . • A z asszony megnyugszik, megelevenedik. Imbolygó lépteivel a matrachoz megy, amelyen .

56

■.

■ •

a férfi fekszik, félig meztelenül, ahogy az elő ző este hagyta. Hosszan, mereven nézi, mintha megint a lélegzetvételét akarná számolni., Ép pen leülne, de hirtelen megtorpan, és felkiált: „A Korán?!”, és tekintetét újra aggodalom ön ti el. A szo ba m ind en zugát á tkutatja. Isten igéi nek sem mi nyom a. „Az olvasó?” Azt m egtalálj a a párna alatt. „Valaki megint itt járt?!” Megint a kétség.i Megint az aggodalom. „Tegnáp a Ko rán ott .vóltj nem?” Bizonytalanul leül a földre. És hirtelen: „A toll!”, ordítja, és dühösen min de nü tt k utá tni kezd. „Istenem! A toll!” A", környék gyerekeinek hangja hallatszik. A romokon hancúroznak: „Ila dzsí morálé?”

„B alé r

■■

„Ki választja a vizet? Ki választja a tüze t?” Az asszony az ablakhoz megy, széthúzza a függönyöket, és megkérdi: „Nem láttatok vala kit a házba bejönni? ” M ind an ny ian ugyanazon a hangon kiáltják: „Nem!”, és újra játszani kez denek: „Én a tüz et vála sztom!” Elhagyja a szobát, átvizsgálja a h ázat. Fáradtan visszajön, helyet foglal a két ablak közötti falnál. „ De kik voltak a zok? M it csinál-

57

rak veled?” Tekintetében zavarral vegyes aggo dalom honol. „Nem maradhatunk itt!” Hir telen elhallgat, mintha valaki félbeszakította volna: Rö vid? hallgatás u tán újrakezdi: „D é mit csináljak vihetlek á te állapotod ban? Azt veled? hiszem,Hová hogy...” Tekintete az üres in fúziós tasako n állapod ik meg. „El ke ll menn em vízért”, mondja, hogy időt nyerjen. Fölkel, ke resgél, és két pohár vízzel tér vissza. Elvégzi á mindennapos teendőket. Azután leül. Figyel; Gondolkodik. Néhány légzés, után, csaknem győzelemittas hangon kijelenti: :„Megtáláltam a nagy néné m. A város észak i részébe ment, egy biztosabb helyre, •az unokatestvéréhez.” Szü net. A szokásos szünet, mely alatt a férfi reak cióját várja, a mi n em jön . M ajd folytat ja: ;,Nál a hagytam a gyerekeket.” Megint szünet. Aztán leverten azt morog ja: ;„Félek itt ”,m in te g y igazolva a döntését. M ivel nem kap sem mi választ, egyetlen szót sem, ami megnyugtatná, lehajt ja a fejét, és azt m ondja: „Félek tőled!” Tekin tete va lam it keres a földön. Szavakat. D e legfő kép p merészséget. M egtalálj a, m egragad ja őket , és kibuknak belőle: „Semmit sem tehetek ér ted. Azt hiszem, mindennek-végé!” Elhallgat megint, azután gyorsan és keményen folytatja: „Úgy tűnik, a frakciók között itt lesz az újabb 58

frontvonal.” Haragosan hozzáteszi: „Te tudtad, igaz?” Megint szü net, egy szusszanás, hogy erőt gyűjtsön, majd kijelenti: „A fivéreid is tudták! Ezért mentek el m indanny ian. Elhag ytak ben nünket! a gyávák! Nem vittek magukkal, mert még éltél. Ha:..” Lenyeli a nyálát és a háragját is. Kevésbé hevesén folytatja: „Ha halott lettél volna, a dolgok másképpen alakulnak...” Fél behagyja a gondolatot. Tétovázik. Egy hosszú lélegzet után,'határozottan azt mondja: „Ak kor az egyiküknek feleségül kellett volna ven nie!” Az elfojtott nevetés reked té teszi a hangját: „Talán szerették volna, hogy halott legyél.” Re meg. „Akkor meg tu dta k vo ln a... baszni! M in den további nélkül.” Miután kimondta, hirte len feláll és elhagyj a a szobát. A folyosón föl -alá kopognak ideges léptei. Valamit keres. Nyu galmat. Derűt. De visszajön, még lázasabban. A férfihez ro han és folytatja: „A fivéreid, állan dóan meg akartak baszni! ők...” Eltávolodik, visszajön. „Leskelődtek, állandóan, végig a há rom év alatt, amíg nem voltál otthon... beles tek a fürdőház kisablakán, amikor mosakod tam, és... maszturbálták. Minket is meglestek éjs zakánk ént.. :” Ajka i remegn ek. Kezei ide-óda járnak a levegőben, a hajában, a ruhája ráncai ban. Léptei elvesznek az öreg szőnyeg fakó csí

59

kozásán. ^Kiverték a. . Elh ara pja a szót, és dühö dten újra ottha gyja a szobát, hog y levegőzzön egy kicsit, és kiadja a dühét. ÜA disznók! bészari alakok!...”, kiabálja a kifulladás szélén. Az tán, rögtön ezután hallani, ahogy sír és könyö rög. „Miket mondok?! Miért mondom ezekét?! Istenem, se gíts! M ár nem tud ok u ralko dni m a gamon. Össze-vissza beszélek.. Bezárja ma gát a csend falai mögé. nem játszottak. látni a gyerekeket, akikvalahová, nemrég a Már romokon Elkotródták máshová. : 'i ' Az asszony újrá megjelen ik. A haja kó cos. Za varos a tekin tete. Kis kitérő után leroskad a férfi fejéhez. „Nem tudom , m i tör tén ik velem. Nap  ról napra kevesebb az erőm. És a hitem. Meg kell értened.”. Simogatja. „Remélem, még ké pes vagy gondolkodni, hallaniflátni... látni és meghallgatni eng em ...” A falhoz támaszkodik, aztá n hosszú csend —talán tíz olvasószém lenne, ha megin t a férfi légzésének ütemé re mo rzsolná az olvasót -, amíg gondolkozik, alászáll életé nek r ejte tt zugai ba, és né hány emléket elhoz on  nan: M ajd folytatja: „Te sohasem ha llgattá l, so hasem hallgattál meg! Sohasem, beszélgettünk 60

:

i

ezekről! Több, mint tíz éve, hogy házasok va gyunk, de együtt csupán két, vagy három évet éltünk. Nem ?” Számol. „Igen, tíz és félévnyi há zasság, három közös év! Most számolom csak. Csak ma eszmélek rá!” Mosoly.: Sárga és rövid mosoly, mely ezeregy szót helyettesít, és ami ki fejezi mind en bána tát, lelkifu rdalásá t... Az em  lékek gyorsan elragadják: „Még kérdéseket sem tettem föl a távolléteidről. Természetés volt! A front op :voltál. Harc oltá l a szabadság, Allah nevében! És ez mindent igazolt. Engem pedig reménnyel és büszkeséggel töltött el. Bizonyos értelemben jelen voltál. Mindkettőnkben.” Sze mei áth atolnak az időn, és a mú ltba révedn ek... „Az anyád, a hatalma s'mellév el, egyszer csak el jött hozzánk, hogy megkérje a húgom kezét. De nem rajta volt a sor, ho gy férjhez menjen. Én vol tam a soros. És az anyád csak annyit mondott: Rendben, semmi gond, akkor legyen ő!, és ah ús os ujjával rám m uta tott , mikö zben a teát t öltöttem. Úgy megi jedtem, h ogy kibo rítottam a teáskan nát.” Eltakarja az arcát a tenyerével. Szégyené ben, vagy hogy elhessegesse az anyósa képét, a k i " ann ak idején bizonyára jól kigúnyo lta az ügyet  len kislányt- i,Neked m ég csak sejtel med se volt erről. Az apám, aki csak err e várt, azon nal bele egyezett. N em érdekelte, hog y nem vagy ott! Ki

61

voltál valójában? Senki sem tudta. Számunk ra csak egy név voltál: a Hős! És mint minden hős, te sem volt ál jelen! N agy d olog volt egy ti zenhét éves lánynak, hogy egy hőssel jegyezze el magát. Azt mszeretem, on dtam magám ban: IstenSzóval is tá vol van , mégis hiszek be nne... megtartottuk az eljegyzést, a vőlegény nélkül! Az anyá d azt ha jtogatta:/#/ van így, a győzelem közel! Nem sokára vége a háborún ak, szabadok le

Csaknem egy é v múlvá, az anyád vissz ajött. Azt m ondta: Veszedelmes szü nk, és visszajön a fia m !

dolog egyfia ta l menyasszonyt ennyi ideig a szülei né l hagyni ! Össze kellett

házas od nu nk , a távol léted el lenére. A szertartás alat t a fényképed he lyettesített, és ez a vacak han dzsár, amit mellém tettek, a te helyedre. És m ég hár om évig kellett várn om rád. Három évig! És ezalatt a há rom év alatt nem láthattam a barátnőimet, a családor mát. . . N em tanácsos, h ogy egy szűz fia talaszszony a férjezett barátnőit látogassa: Baromság! Az anyáddal kellett aludnom, ő őrködött fölöt tem, p onto sabb an a szüzességemen. És m indez nor málisna k tű nt, természetes ;volt minde nk i nek. N eke m is! A magány számom ra nem léte zett. Éjszakánként az anyáddal aludtam, nap pal az apáddal társalogtam. Szerencse, hogy ott volt. Micsoda ember! Csak ő volt nekem. Az

anyád ki nem állhatta ezt. Ha látta, hogy vele vagyok, méregbe gurult. Gyorsan á konyhába zavart. Az, apád verseket olvasott nekem, történeteket mesélt. Olvasásra, írásra, gondolkodásra ösztönzött. Szeretett. Mivel szeretett téged, téged. Büszke volt rá, hogy a szabadságért harcolsz. Beszélt róla nekem. A felszabadulás után kezdett gyűlölni,, téged és a fivéreidet, amikor m ár csak a hatalomé rt harcoltatok.” / A romokon újra az visszhangzik koltozása. Bejárja udv art és aagyerekeksiház at. Az asszony elhallgat. Figyeli a játék ot újrakezdő gyerekeket : „H ad zsí morálé?”

„Baléi”

,

„Ki vála sztja a lábat? K i a fejet?” „A lábat választom.” :< , Majd megin t szétszéledne k az utcában. Az asszony folytatja. „Miért is beszéltem az apádról?” Fejét a falhoz dörzsöli, mintha elgondolkodna, kutatna az emlékeiben... „Igen, ezért beszéltem az esküvőnkről, á magányomró l... ezért. Há ro m évig vá rtalak , a ztán e gyszer csak hazaj öttél. Emléks zem, m in th a tegna p történ t volna. A n apra, am iko r vissz atért él, a napra, am iko r először lá tta la k.. Gúny os nevetés tör

63

föl a melléből; „Ugyanolyan voltál, mint most, ne m szól tál, n em is néztél rá m ... ” Tek intete a férfi fényképére siklik. „Csak leültél mellém. Mint Ka m ár is merné nk egym ást. .. m intha csak egy rövi d távol iét után találkoz ná nk újra, vagy mint h a -valami egyszerű győzel mi trófea len nék! Nézt elek, d e a te sze med nem tudó m, h o vá kalandozott. Nem tudom, hogy szemérem ből, vagy büszkeségből-e. Mindegy. De én, én láttalak, titokban néztelek, szemügyre vettelek. Leste m a tested l egkisebb m ozdu latát, az arcod legkisebb rezdülését...” Keze a férfi piszkos ha jában turkál. „D e te, a távolba vesző, dölyfös te kintete dde l, valahol máshol volt ál. Igaza van a ; bölcs mondásnak: Sose bízz olyan emberben, aki ismeri a fegyverek öröméi!”M égint nevet , ezú ttal lágyan. „Számotokra a fegyver lett a m ind en ... , Biztos isméred azt a történe tét, m ikó r a katonai tábo rba n egy ti szt a fegy ver értékét magyará zza a frissen behívott újoncoknak. A tiszt megkér dezi az egyik fiatal katon át, Bénám ot: Tudo d m i van a yálládón? Béná m a ztm ondja: Igen, főnök, a. pus kám !K ú^át ^áx \ N em ;f eled i A z anyád, a nővéred, a becsületed!Azután egy másik kató-

ná ho z lép, és felteszi ugya na zt a kérdést. A kato  na rávágja: Igen Jonök, Bénám anyja, nővére, be csülete!”N l asszony nevetgél . „Mennyire igaz ez 64

a törté net. Ti férfiak! H a fegyveretek van, meg feledkeztek az asszonyaitokról.” Hallgatásba burkolódzik, miközben tovább simogatja a férfi haját. Szeretettel. Hosszan. ; ; . -j. , Aztán elkeseredett hangon folytatja:„A je gyességem idején sem mit nem tudtam a férfiak ról. Semmit sem tudtam a házaséletről. Csak a szüléim ét ismertem . Szép kis példa?! Az ap ám at csak a fürjei érdekelték, a harci fürjei! Gyakran láttam, hogy csókolgatja a fürjeket, de minket, az anyámat és a gyerekeket soha. Heten vol tunk. Hét! lány, szeretet nélkül.” Tekintete el vész a függöny vándormadarainak röppályái között . 1Az-apját látja: „Mindig törökülésben ült, kezében a fürjjel, melyet a ruháján simoga tott, pontosan az izéjénél. A fürj kis lába kiló gott az ujjai közül, és az apám obszcén módon simogatta a nyakát. És ezt órákon és órákon át! Még akkor sem hagyta abba 2. gasszau]ít, ahogy mondta, amikor látogatókat fogadott. Ez vala mi imaféle volt számára. Annyira büszke volt a fürjeire. Még azt is láttam, hogy egyszer, ami kor kemény’és jeges hideg volt, az egyik fürjet a nadrágjába, a kestak)ába. tette. Kicsi voltam. Utána hosszú ideig azt képzeltem, hogy a fér fiaknak-fürj van a lábuk között! Szórakoztató volt rágondolni. Képzeld csak el a kiábrándu-

65

lásomat, amikor először megláttam a heréidet!” Egy mosoly megakasztja az a sszony bes zédét, és lecsukja a szemét. Balkeze a saját hajába; téved és simog atja a hajszálak tövét. „ Gyűlöltem apám furjeit.” Kinyitja a szemét. Szomorú tekinte te ismét a függöny lyukas egén függ: „Min den pénteken elvitte őket harcolni a Káf-kertbe. Fogadott rájuk. H a veszített, nyugtalanná, gonosszá vált. Tajtékozva jött haza, és bármi lyen ürüg y jó volt neki , h og y elverj en-bennü nket..; az anyámat is verte.” A felszökik fájda lom hallgatta tja el. A fájdalElhallgat. om, ame ly egész az ujjhegyéig, és kényszeríti, hogy még jobban belemélyessze fekete hajának gyökerei be. Erőt vesz magán, hogy folytatni tudja: ^.Mi kor az egyik Viadalon sok pénzt nyert, gondo lom . .. az egész nyerem ényt egy csi llagászati árú harci fürj vásárlásába fektette. Heteket és hete ké t tö ltö tt azzal, hogy felkészítse egy fontos viadálr a. É s...”, nevet, olyan nevet éssel, amely egy szerre fejez ki gúnyt és elkeseredé st, és folytatja: „A sors iróniája, hogy veszített. És mivel nem volt elég pénze, hogy a fogadást kifizesse, oda adta a nővéremet. A tizenkét éves nővéremnek egy negyvenéves férfihez kellett költöznie!” Az asszony körmei e lhag yják á hajsz álak gyöker eit, és leereszkednek a homlokára; hogy megsimo 66

gassák a bal szeme sar kán ál a forradást. „ Abb an az időben csak tíz... nem...” gondolkozik, „de igen, tíz éves voltam. Féltem. Féltem, hogy én is fogadás tárgya le szek. Ezért tu do d, hog y m it csináltam a, fürjjel?” Szün etet t art. Nem lehet tu dni, azért-e, h ogy fokozza a feszültséget, vagy azért, mert tétovázik, hogy. elárulja-e a folyta tást. Végül újrakezdi: „Egy napon... pénteken; amíg apám a mecsetbe n volt imádkozni, mielőtt elindult volna a Káf-kertbe, kiengedtem a fürjet a kalickából és hagytam, hogy elszökjön, pe dig láttam, hogy egy vörös-fehér csíkos, kóbor macska már figyelte a falról.” Mélyeket sóhajt. „És a macska elkapta. Elvitte egy sarokba, hog y nyugodtan megehesse. Ottmaradtam, figyel tem. Soha nem felejtem el ezt a pillanatot. Leg szívesebben jó étvágyat k íván tam volna a macs kának.: Boldog voltam, amíg néztem, hogyan eszi m eg a macska a fürjet. Egy perc hamisítat lan önkívület . De elég ha mar úrrá lett rajt am az irigység. Szerettem voln a én len ni a macska, aki apám fürjéből lakmároz ik. Irigy voltam é s szo morú. A macska semmit se m tu dott a fürj érté kéről. Nem osztozhatott az örömömben. »Micsoda pazarlást, mondtam magamnak; és egy hirtelen m ozdulattal a macska f elé iram odtam, hogy elvegyem tőle a madár maradékát. Meg

karm olta az arco m és elfutott, magával c ipelve a furjet: Anny ira csaló do ttnak és elkeseredet tnek éreztem m agarái ho gy m in t egy légy, elkezdt em felnyalni a fö ldről azt a né há ny cseppet , am i az apám fürjének kio ntott vér éből ottm arad t.” Aj kai elfintorodnak. Mintha még éreznék a vér nedves melegét. „Apám, amikor hazajött, és a kalickát üresen találta, csaknem beleőrült. Ma gán kívül volt; Üvöltött. Összevert bennünket, az anyámat, a nővéreimet és engem, hogy nem vig yáztuazt nk kiabáltam, a fürjre. Az ájó,tkohogy zo tt fürjére!; Am íg püfölt, így történt... ráivel a nővér emnek e m iatt az átkoz ott fürj mi att kellett elmennie. Apám mindent megértett. Bezá rt a pincéb e. Sötét volt. K ét na po t o tt kel  lett töltenem; Eg y macs kát isibedobott hozzám - egy másik kóbor macskát, ará ely éppen arr a kód orgott - és boldogan fig yelmezt etett, hogy az állat éhes, és engem fog megenni. De a há zu nk szerencsére tele volt patkán nyal. A macs ka a barátom lett.” Megáll, elűzi a pince emlé keit, ás magához tér, a férfi mellett. Feldúltan rápillant, és hirtelen ellöki m agá t á faltól. Sut tog: „De miért mesélem mindezt el neki?” Em lékei súlya alatt roskadozva, nehézkesen felkel. „Sohasem akartam, hogy bárki megtudja. So ha!fMég a nővéreim sem!” Z av artan elhagy ja 68

a helyiséget. Félelme a folyosón visszhangzik: „Megőrjít! gyengévé tesz! kényszerít, hogy be széljek! hogy bevalljam a hibáimat, a ballépése imet! Figyel rám! hall engem! ez biztos! el akar kap ni... el ak ar pusz títani!” i; Az egyik szobába zárkózik, hogy teljes ma gány ba m enek üljön a kétségbeesése elől. A romokon még mindig kiabálnak a gyere kek. ■K■ A nap a ház m ásik oldalára von ul, viss zahúz za a fénysugarakat a sárga és kék egű függöny lyukaiból. Később az asszony visszajön. A tekintete sö tét. A keze remeg. Közeledik a férfihoz. Mélye ket lélegzik. Hirtele n mozd ula ttal megragadj a a csövet. Becsukja a szemét, és kihúzza a szájból. Megfordul, csukott, szemmel. Egy bizonytalan lépést,tesz előre. Z okog: „Isten bocsássa meg nekem!” felteszi á fátylát és eltűnik. Fut. Át a kerten. Keresztül az utc án... A lógó csőből a f érfi hom loká ra csepeg a cu k ros-sós víz. Kis patakokat képez a ráncok vájataiban, az orr töve felé veszi az irányt, szétterül a szemüregekben, és a repedezett arcon végig

69

futva végül felszívódik a vastag ba jusz szálai kö zött. Lemegy a nap. Felkelnék a fegyverek. M a este meg int rom bolnak. M a este megint ölnek. 0

;

Reggel. Esik. Esik a városra é s a rom jaira. Esik a testekre és a sebeikre. Néhány szusszanásnyival az édes-sós víz utol só csepp je ut án nedves lépések zaja halla tszik az udv arba n, majd a foly osón. Bárk i legyen i s, a sá ros cipőjét nem veszi le. ; Az ajtó lassan résnyire nyílik. Az asszony az. N em mer belépni. Különös nyugtalansággal vizsgálgat ja a férfit.' M ajd b átran bélöki az ajtót. Még vár. Semmi sem mozdul. Leveti a cipőjét, óvatosan be settenk edik , de megáll az ajtónyílás elő Kezei elereszt ik aElőremegy, fátylát. Remeg. A érintik hideg től;tt. Vagy a félel emtől. a lábai a m atrac ot, a min a férfi fekszik. : A légzés a szokásos ütemű. A száj még m ind ig nyitva. 70

A tek inte t gunyo ros. A szeme k üresek, lélekt elenek. .. de m ost ned vesek a könnyektől! Az asszony ijedten lekupo rodik hozzá: „Te... te sírtál?!” A földre roskad. De gyorsan észreveszi, Hogy a kön nyeke t a cső  ből szivárgó édes-sós víz okozza. A száraz, néma torokból színtelen hang tör elő: „De h át ki vagy te? ” Két szusszanásnyi szü net. „Miért nem küldi le Isten Azraelt, hogy egyszer s mindenkorra végezzen veled?!”, kér dezi azonnal. „Mit akar tőled?” Felemeli a fe jét. „Mit akar tőlem?!” A hangja elmélyül. „Té ged akar 'bün tetni!, te biztosan ezt mondanád.” A fejével nemet int, majd világosabb hangon: „Tévedsz! Talán téged büntet, téged! Megőrzött téged, hogy lásd,' mire jutok veled. Lassan dé mont csinál belőlem... neked, ellened! Igen, a démonod vagyok! egy hús-vér démon!” Leül a matracra, hogy elkerülje a férfi üveges tekinte tét. És hosszú ideig csendb en m arad. Gondo lat ban máshová kalandozik, messze, nagyon meszsze az időben, addig a napig, amikor a démon megszületett benne. „A nnak a lapján, am it te gnap bevallottam ne ked, azt mond anád, hog y m ár kis koromt ól fog va, mindig is démon voltam. Démon az apám

71

szemében.” Kezei lágyan a férfi karjához ér nek, simogatja: „De számodra sohase m , vol tam az, ugye?” Csóválja a fejét.,„De igen... Ta lá n...” , Hossz ú, kétellyel, bizon ytala nság gal terhelt csend.megtartsalak.” „De amit tettem, érted mel tet tem... hogy Kezeazt a férfi lére csúszik. '„Nem, igazából azért, hogy te, te tarts meg engem. Hogy ne hagyj el. Azért tet tem...” Megszakítja a mondatot. Teste össze görnyed, meglapul a férfi mellett. „Azért tet tem, hogy meg tarts magad mellet t. N em azér t, mert sze rettelek, ha nem hogy ne hagyj el . Nél küled egy, senki lettem volna. Egy kiközösí tett!” Elhallgat. Keze a hom lok át dörzsöl i. „Be vallom, először nem voltam biztos magamban. N em :voltam biztos benne, hogy képes leszek szeretni téged: Azon tűnődtem, hogyan is kel lene szeretni;égy-hőst. Annyira megfoghatat lan vol t, m in t egy á lom. \Hár om éven keresz tül próbáltalak elképzelni... És aztán egy nap meg jöttél. Az ágyamba bújtál. Rám feküdtél. Hoz zám dörgö lőzté l... De felsültél! És egy szót sem mertél szólni hozzám. Pedig teljesen sötét volt, a sz ívü nk össze-vissza vert, fel-fel sóh ajtottunk, a tes tünk verejtékben ú sz ott.. .” Becsu kja a sze mét. Valahol máshol van, távol ettől a mozdulatlan testtől. Egészen alámerül a vággyal telt

éjszaka homályába. Szomjasan. Egy ideig így marad. Szótlanul. Mozdulatlanul. Aztán: testedhez, „Végül hamar szoktam, az ügyetlen az üreshozzád jelenlétedhez, ame lyet n e m :tud tam máskép p jellemezni... Egy idő után, már aggódtam is, ha elmentél hazul ról. Lestem a visszatérted. Ha elmentél, akár csak rövid időre is, egészen furcsa állapotba ke rültem... Úgy éreztem, valami hiányzik. Nem a házban, hanem bennem... Üresnek éreztem magam . .Mindenfélét össz eettem. És mindanynyiszor amikor ez történt, a türelmetlen anyád mind ig azt kérdezt e, ■nincs-e hányinge rem. Azt remélte, állapotos vagyok! iHa :megosztottam mások kal - a nővéreimmel - az aggodal mamat, a lelkem nyugtalanságát, amíg távol voltál, azt felelték, hogy biztosan csak szerelmes vagyok. De ez nem. tartott soká. Öt, hat hónap múltán minden megváltozott. Mivel meg volt győződ ve róla; hog y m edd ő; vagyok, anyád gyötörn i kezdett. Te is, egyébként. De...” Keze egy moz dulattal a feje fölé emelkedik, mintha el akarná űzni a folytatást, am i fojtogatja. Néhány pillanattal - öt-hat lélegzetvétellel később , folytatja: „És! te újra fölvetted a fegy-

73

vert. Elmentél ebbe a képtelen testvérháború ba! Követelődző, arrogáns, erőszakos lettél. Mint mindenki a családodban, kivéve az apá dat. A többiek megvetettek engem, mind. Az anyád m ind en vágya a z volt, hog y m ásodik fe  leséget hozz a házhoz. Akkor már elég hamar meg értettem , mi vár rám . A sorsom.; Foga lmad sincs... tényleg fogalmad sincs, mi mindenre képes voltam csak azért, hogy. megtartsalak.” A férfi karjára hajtja a fejét. Gyengéden moso lyog, mintha kegyelemért könyörögne. „Egy nap meg fogsz nekem bocsátani mindazért, am it tettem.-.. ” Arca bezárul . „D e akkor, azt hi szem. .: ha m eg tudtad volna , a zonna l megölsz!” A férfira veti mag át, hosszan néz rá, egyene sen a távolba vesző szemeibe. Aztán a mellére fekteti a fejét, lágyan; „Milyen különös! Sohasem érez tem annyira közel hozzád magam, mint most, ebben a pillanatban. Tíz éve házasodtunk öszsze. Tíz éve! és csak háro m hete,, hogy bárm it is meg oszt ok veled.” Keze a fér fi hajá t simogat ja. „Most megérinthetlek.;, sohasem hagytad, hogy hozzád érjek, soha!” A férfi szája felé csú szik.. „Sohasem csókoltalak meg.” Megcsókolja. ^Am ikor el őször ak arta m a szádat megcs ókolni, ellöktél >mag adtól. Úgy ak artalak megcsók ol ni, ahogy az indiai filmekben láttam. Féltél ta-

74

Ián, igaz?”, kérdezi huncut arccal. >Igen. Féltél, m ert nem tud tad hogyan kel l egy lány t megcsó kolni.” Ajkai a sűrű szakállt simogatják. „Most az t teh ete k veled, a mit ak arok !” Felemeli a fejét, hogy jo bb an lássa az üres te kin tetű férfi t. Hoszszasan nézi, közelről. „ Bármit m on dh ato k, anél kül, hogy félbeszakítanál, anélkül, hogy rámripakodnál.” -Fejét a vállához szorítja. „Tegnap, amikor elmentem, különleges, meghatározha tatlan érzésem volt. Szomorúnak és megkönynyebbültnek, szerencsétlennek és boldognak éreztem magam.” Tekintete a szakáll sűrűjébe vész. „Igen, különös megkönnyebbülés lett úr rá rajtam. N em 1értettem miért, de az aggoda lom és a benne m lévő borzal mas bűntu dat elle nére nyugodtnak, könnyűnek éreztem magam. Nem tudom, hogy azért volt-e, m ert...” Megáll: M os t sem lehet tud ni, hogy azér t-e hogy meg  szakítsa á gondolatot, vagy csak a szavakat ke resi. Fejét ismét a férfi mellére helyezi, és folytat ja: „Igen, azért könnyebbültem meg, m ert itt hagytalak t éged. .. hagy talak m eg ha lni... mert megszabad ultam tőléd!” Teste a fé rfi mozdu lat lan testéhez simul; mintha fázna. „Igen, mert megszabadultam tőled... mert tegnap egy szer csak azt hittem, hogy eszméleteden vagy,

75

egészséges vagy testben és lélekben; és azt aka rod, hogy beszéljek, hogy felfedhesd minden titkomat, hogy egészen a magadévá tégy. Ak kor félni kezdtem.^ Megcsókolja a férfi mellét. „Megbocsátasz?” nézi. „Amikor el hagytam a házat, aGyengéden csadór rejtekében, könnye sen bo ly on gta m ;a süke t és 'va k .város utcáin: M in t egy őrült! Este, m ire a nagynéném hez ér  tem, mind en ki azt .hitté; beteg vagyok . Azon nal a szobám ba m entem; h ogy egyedül le gyek a kétségbeesésemmel, bűntudatommal. Egész éj jel: nem aludtam.- Úgy'éreztem,’ szörnyeteg va gyok, égy igazi démon! R ettegtem. Azé rt, mert őrült, mert bűnöző lettem?” Elválik a férfi tes tétől. „M int t e, m int a hozzád has onlók ... m int azok, akik az egész szomszéd családot lefejez ték! Igen, én sem vagyok job b nála tok. Rémisz tő .volt ilyen köv etkezteté sreijutn i;: Egész éjjel sírtam.” Közelebb húzódik hozzá. „És reggel, hajnalban, pont mielőtt esni kezdett, a szél ki nyitotta az ablakot.;.: fáztam... féltem. A lá nyaimhoz bújtam... Úgy éreztem, valakiláll a hátam mögött. Nem mertem hátranézni;: Egy simogat ó kezet ér eztem. N em bírtam megmoz dulni. Az apám hangját hallottam. Minden erőme t összeszedtem, és megfordultam, ő volt az. A fehér s zakállár ai., Az apró szemei csillog 76

ta k a sötétben. A körvonalai elmosódtak. Kezé ben a fürjet tartotta, amit a macskának adtam; Azt gondoltam: újraéledt a fúrj, mert mind az, amit tegnap meséltem, feltámasztotta. Ak kor megcsókolt. Fölegyenesedtem. Már nem volt ott. Elm ent, elfújta a szél. Az esőben. C sak álom volt? N em ... igaz volt! A lehelete a tark ó mon, kezének érdessége a bőrömön...” Az aszszony a kezét az álla alá teszi, hogy egyenesen tartsa a fejét. „Ez a látogatás elvarázsolt, megvilágosított. Végül megértettem, hogy nem azért könnyébbültem meg, mert megpróbáltalak el hagy ni.” Nyújtózko dik. „É rted?... valójába n az szabadított fel, hogy elmeséltem ezt a történe tet, a fúrj történetét. Az egészet. Mindent, ne ked. Akkor döbbentem rá, hogy mióta beteg vagy, beszélek hozzád, perlekedem veled, sérte getle k elmondok m inden t, am i a szívemen van, és te'nem tudsz válaszolni, nem tehetsz sem mit* elle ném... és m inde z megvigas ztal, meg nyugtat.” Vállainál tartja a férfit: „Megkönynyebbültem, felszabadultam... a mindennapos szörnyűségek ellenére, hála a nn ak , hog y felfed hettem a titkaimat, hála neked. Nem vagyok démon!” Elereszti a férfi vállait , simogatja a sza kállár „Mert mostantól az enyém a tested, én pedig cserébe rád bízom a titkaimat. Nem tu-

r ■

77

dóm, hogy látsz-e, vagy sem, de egy dologban biztos, bizonyos vagyok: hogy hallasz engem és érted , am it m ondo k. És ezért vagy még éle tben. Igen, miattam vagy életben, a titkaim miatt.” Megrázza. „Majd meglátod. Ahogy feltámasz tották az apám fürjét, téged is életben fognak tart an i a titkaim! H iszen hár om he te már, hogy egy golyóval élsz a tarkódban. Ilyen még so ha, senkivel nem történt, soha! Senki nem hit te volna; senki! Nem eszel, nem iszol, és még is itt vagy. tényleg egy ma csoda. E gyk csoda , am i csak nek emEzszól, és csak ga mna kösz önhe tem. A titkaim tartják fenn a lélegzetvételed ” Megkön nyebb ülten fel áll, m ajd egy báj os moz dulat közepén megtorpan: „De ne nyugtalan kodj, végtelen sok titko m.va n még.” Szavai m ár az ajtóból hallatszanak: „Most már nem akar • lak elveszíteni!” ' mí o -• •■■■Visszajön, hogy feltöltse az infúziós tasakot. „M ár értem, miről be szélt az apád, am iko r egy szent kőről mesélt. Az élete vége felé. Te távol voltál, megint háborúban. Néhány hónappal azelőtt, m ielő tt ezt a golyót kap tad, az apá d be teg volt; csu pán én törő dte m vele. Eg y csodála tos kő já rt álla ndóan az eszében. E gy fekete kő. Egyfolytában csak arról beszélt... hogy is hív-: 78

ta ezt a követ?” Keresi a szavakat. „A bará taitó l, ak ik meglátogatták, rendszerint azt kér te, hog y hozzák el neki.ezt a követ... egy fekete drága követ.” csövet torkába. „Tu dod, ez Lenyomja egy olyan akő, amit ahaférfi leteszel magad elé... elpanaszolhatod neki minden balsorso dat, minden szenvedésedet,, minden fájdalma dat, minden nyomorúságodat... és rábízhatsz mind en t, am i a szívedet nyomja, és ami t mások nak nem mersz e lm on da ni. ..” Beállít ja, a csö pögést. „Csak beszélsz, beszélsz hozzá, és a kő meghallgat téged, magába szívja a szavaidat, a titkaid at, mindad dig, amíg egy szép napo n szét nem robb an. Darabo kra! hullik.”-, Megtisztít ja; és benedvesíti a férfi szemeit. „És ezen a na pon megszabadulsz! minden szenvedésedtől, m in den,bá na todtó l... de hogy i s hívják ezt a követ?” Megigazítja a leped őt. „A ha lála.előt ti estén az apád magához hívott, hogy kettes-: ben beszéljünk. Haldoklóit. Azt su tto gta: Lá nyom, a h alál angyala jele nt meg nekem, Gábriel angyal kísérte. Gábriel felfe dett nekem egy titkot, a m it most reád bízok. M ost má r tüdőm, hol van ez a.kő. A Kába szentélyben van, M ekkában! A z Isten házában .. Tudod, van az a Fekete Kő, amely körü l H áddzs idején zaránd okok m illiói keringe nek. Nos, h át nem más az, m in t az a kő, am elyről

r

' 79

beszéltem: :: E z a kő a paradicsomban Adóm ülő helye vol t.:: de m iután Is ten Ádá m ot és É vá t ki űzte a föld re, lebocsátotta a követ isj ;hogy Adám gyermekei megoszthassák : vele >a kétségbeesésün ket, szenvedésüket..: És Gábriel ugy anezt a köve t ajánlottá fe l párna gyanánt Hágárnak, és a fiá na k Izmáel nek, miután Ábra hám kiű zte őket a si vatagba. .: igen, ez a földön minden szerencsétlen ember köve : M en j e l hozzá! Tárd fe l neki 'a tit kaidat, ameddig dárabőkra nem hull.:, amed dig meg nem szabadulsz a kínjaidtól. ”A z asszony száját elö nti a b án at hamuszíne. Eg y pillan atig a gyász csend jébe burko lódzik . Rekedt hangon folytatja: „A hívők századok és századok óta zarándoko lnak M ekkába, hogy imádkozva körbejárják a Követ, így aztán nem értem, miért n em robba nt még s zét.” Gunyor os nevetés csend ül a ha ngjá ban , és ajkai vis szanyerik eredeti s zínüket: „Egy nap s zétrobb an majd, és azon a nap on az emberiségne k is vége lesz: Az lesz talán az Apokalipszis.” ■ 1 \ Valaki járkál az udvaron. Áz asszony elhall-

gat. A léptek távolodnak. Folytatja: „Tudod mit?... én megtaláltam;ezt a csodakövet... az én kövemet.” A szomszédos ház romjai felől jövő han go k megszakítják a gondolatait. Idegesen felkel, és az ablakhoz megy, széthúzza a függö-

80

nyöket. Kővé derm ed attól, a m it lát. S záját a ke zébe rejti. Megnémul. Behúzza a függönyöket, és a sárga-kék ég lyu kain keres ztül figyeli, ho gy mi történik. Felkiált: „A saját kertjükbe teme tik a h alo tta kat... hol van az öregasszony?” Egy hosszú percig mozdulatlan marad. Zavartan visszafordul az embere felé. Elnyúlik a matra con, vele ellenkező irányban. Szemeit a karjai ba rejti és mélyeket lélegzik, csendesen, m int az előtt. A férfi légzésének ütem ére. A móllá hangja, amely a temetéshez a Korán verseit szavalja, letompul az esőben. Ezért fel emeli á han gját, felgyorsítja az im át, ho gy m inél hamarabb a végére érjen. Az átáz ott romoko n szétszóródnak a zajok és a suttogások. ■ Valaki közele dik a házhoz. O tt áll az ajtó mögött. Kopognak. Az asszony nem mozdul. Megint kopognak. „Van bent valaki? A móllá vagyok”, türelmetlenkedik. Az asszony, a kia bálásra süketen, nem mozdul. A móllá morog néhán y szót, és elmegy. Az asszo ny felegyenese dik, a fa lhoz ü l, és mindad dig m ozdulatlan marad, amíg a móllá nedves lépései el nem halnak

az utcában . 81

„Holnap visszajövök”, suttogja az asszony. Am ikor az ajtóba n lehajol, h ogy fölvegye a fáty lát, hirte len lövés hallatszik^! nem tú l messze! A lövés a küszöbre szögezi, mozdulatában kő vé válik. M ásod ik lövés, m ég közelebbről . H ar madik. .. és aztán m inden oldalról lőnek, m in den irányba. ! A földön ül, panaszait, „a gyerekeim”, sen ki sem hallja, elveszik égy tank süketítő roba jában. Összekuporodva az ablak felé mászik. A függöny lyukain keresztül a külvilágot kém leli, és elkeseríti; amit lát. Melléből könnyes ki áltás tö r elő: „Isten, ó vj meg be nn ün ke t!” Az ablakok közötti falhoz támaszkodik, köz vetlenül a hand zsá r és a férfi gunydrös képe alá. Halk an nyögdécsel. Valaki lő a ház; mellett, valósz ínűleg a kert ben, a fal mögül. Az asszony visszatartja a sí rását és a lélegzetét. Megemeli a függöny alját. Egy ember körvonalát látja, ahogy az utca irá nyába lő. Gyorsan visszahúzódik, és óvatosan az ajtó felé közelít. A folyosóra érve; egy fegyveres férfi árnyéka állítja meg: „Vissza á szobába!” Visszamegy a szobába. „Ülj le és ne mozdulj!” Az asszony le84

ül oda, a hol korábba n az embere feküdt, é s nem mozdul. A fekete folyosóról előtűnik a férfi, a fején tu rb án , amelynek a sz árnya fé lig elrejti az arcát; Alakja be tölti az aj tó keretét, és eluralko  dik a szobán. Turb ánja rej tekéből, sötét tekinte tével átfésüli a helyiséget. Szó nélkül előrejön a függöny irányába, és vet egy pillantást az utcá ra, ahol abbamarad a lövöldözés. Aztán az aszszony, felé fordul, hogy megnyugtassa: „Ne félj semmitől, nővérem,!megvédelek.” És újból k i kém lel.' Az asszony nem fél, i nkább csak két ségbeesett. Derűs arcot vág, és magabiztosságot színlel. Ah ogy o tt ül a két f érfi kö zött - az egyik a turbán mögött rejtőzik, a másikát ő maga rej tette a zöld függöny mögé -, nyugtalanul tekintget körbe-körbe. i 1 ^ ^ A fegyveres férfi a sarkára gug gol, ujja a rava szon..' ' ' V:.., , Gyanak vóan és óvatosan, a függ önyről az aszszony felé fo rdítjá a fejét, és meg kérdezi:„E gyedül vagy?” Az asszony nyugodt, túlságosan is nyugodt hangon válaszol: „Nem.” Majd kisvár tatva szenvedélyesen hozzáteszi: „Allah,velem

van”, és vet egy pillan tást a zöld függ öny felé. ,.85

A fegyveres férfi hallga t. Tetőtől-ta lpig végig méri az asszo nyt. O da kin t m ár nem lövöldöznek. Á távozó t an k tom pa dübörgése elhal a messzeségben. i5 A szóba, az udvar és az utca nehéz és füstös csendbesüllyed. * • Ahogy lépéseket hall odakintről, a: férfi fel ugrik, fegyverét az asszonyra szögezve int ne ki, hogy maradjon nyugton. Szemét a függöny lyukaira mereszti. Felhúzott vállai leereszked nek. Megkönnyebbül. Megemeli a függönyt; és halk an egy kódo t fütyüli A lépé sek megállnak. A férfi suttog : „Eh, én vagyok. Gyere be!” v.;A m ásik behatol a szobába. Ő is turb án t vi sel, ami félig elrejti az arcát. H osszú gyapjúken  d ő ,/><#« borítja sovány, megnyúlt testét. A z ászszony jelenlétén meglepődve, á társa mellé ül, aki megkérd ezi: „Mi a helyzet?” A más ik tek in tete az asszonyra szegeződik: „Re... rendben, tű... tűzszünet v... van!”; dadogja a másik, egy mutáló kamasz hangján. „De meddig?” • „N... nem tudom!”, hangzik a fiú válasza, akit még m indig leköt az asszony jelenléte.

86.

„Jól van, eridj őrk ödni! Itt éjszakáz unk.” A fiatalabb ne m tiltakoz ik. Szemeit az asszony ra szegezve, megkérdi: „Tu... tudsz ad ni e ... egy ci. . . cigare ttát”, am it az első odadob neki, hogy mielőb b megszabaduljon tőle. Ő maga, mintán teljesen felfedi bajszos arcát, szintén rágyújt. Mielő tt átl épné a küszöbö t, a fiú vet még é gy utolsó, elképedt pillantást az asszonyra, aztán kénytele n-kellet len eltűnik a folyosón. Az asszony a helyén marad. Igyekszik elrejte ni a gyanakvását, amivel a férfi mozdulatait fi gyeli. „Nem félsz így egyedül lenni?”, kérde zi a férfi, kifújva a füstöt. Az asszony megvonja a vállát. „Van választásom?” A férfi egy hoszszú szippantá s után megkérdi: „N incs senki , aki tör őd ne veled?” Az asszony vet egy pillan tást a zöld függöny felé. „Nincs, özvegy vagyok!” „Melyik táborból?” „A tietekből, gondolom.” A férfi nem erőlteti tovább. Még egy mélyet szív a cigarettából, és folytatja: „Vannak gyere keid?” '-' • . . , „Igen. Kettő... két lány.” „Hol vannak?” „A nagynéném nél.” , „És te, m iér t vagy itt?”

87

„Hogy dolgozzam. Keresnem kell,, hogy el tarts am a két gyereket.” J;i / „És m it dolgozol?” Az asszony egyenesen a szemébe néz. és rávágja: „A testem verejtékével keresem meg a ke nyeret.” ; „Micsoda?” Kérdezi megzavarodva. : Az asszony a szemérem legkisebb jele nélkül, válaszol: „A testemet árulom .” i ., , ; i ez a bar omság?” : „M „Eladom a testem et, ah ogy ti a vér eteket. ” ; „M it beszélsz?!” , • ’ , ^Eladom a testem, hogy a férfiaknak örömet szerezzek!” \ A férfi haragosan felugrik, köpi a szavakat: „Allah, A l-Rahm án! A l-M um in\ Óvj meg en gem!” ,-'. ■ ■ „Kitől?” A cigar ettafü st ö mlik a férfi szájából, aki még mindig az Isten ét szólítja:. „Allah nevében!”, mondja, mintha ördögöt űzne, „óvj meg a Sá tántó l!”, majd szív egy nagy slu kko t a cigarettából, és mérgesen kifújja a füstöt: „Nem szégyelled maga d, hogy ilyeneket mondasz?!” „Ho gy m ondo m, vagy hog y csinálom?” „Muszlim vagy, vagy nem? !” „Mu szlim vagyok. ”

88

„Meg fogn ak kövezni! A pok ol fü zé ben fogsz elégni!” < Feláll, és elmond egy hosszú verset a Koránból. Az asszony még mindig ül. Nézi, gunyoros arccal. Kih ívóa n, a fejétől a lábáig, a lábától a fe jéig méregeti. A férfi elképed. A cigaretta füstje elfátyolozza dühös szakállát, szemének feketeségét. Sötét arccal előbbre lép,'Aztán fegyverét az asszony felé fordítva ordítani kezd: „Megöllek, szajha! ” A pus kacső az asszony has ába fúródik. ,;Szétrobbantom ,á koszos pinádat! Rohad t kurva! Sátán!” Az asszony arcába köp. Aki nem mozdul. ’A , férfi szeme közé, nevet.. Közönyös, m inth a b átorí taná, hogy lőjön. A férfi csikorgatja a fogait, éleset kiált, és elhag yja a házat . Az as szony ret tenthetetlen marad mind áddig, am íg hallj a, h ogy a férfi kim egy az udvárba és a másik at szólítja: „Gyere, lel épü nk inn en. Ez egy istentelen ház!” , aztán m ár csak a sáros utc án távolodó lépteket hallan i. Az asszony lehunyja a szemét, sóhajt, kifújja a szoba füstös levegőjét, amelyet soká ig a mellé-

ben tartott. Száraz ajkaira győzelemittas mosoly 89

ül ki. Hosszan 1nézi a zöld függ önyt, majd feltápászkodik, és közelebb lép az emberéhez. „Bo csáss meg nekem'.”, suttog ja. „Kénytelen voltam ezt mondani neki, máskülönben megerősza kol.” Gúnyos nevetés rázza meg. „Az olyan fér fiak számára, mint- ő, megbaszni, megerősza kolni egy kurvát, nem valam i hősies cselekedet. Beletenni a m ocskát eg y olyan lyukba, a mi ko rábban már több százszor is szolgált másokat, nem nagyon hízeleg a férfibüszkeségnek. Ugye, .szatórom? Ezt neked tudnod kell. Az ilyen férfiak félnek a kurváktól. És tudod, mi ért? Megm ondo m, türelemkövem: h a megba sz tok egy kurvát; annak már nem uralkodtok a testén. Csereüzl etről van szó. T i p én zt ad tok ne ki, ő meg cserébe élvezetet. És meg kell mond

szange

jam, gyakran ő uralkodik rajtatok. O basz meg titeket.” Megnyugszik. Higgadtan folytatja: „Megerőszakolni egy kurvát, az nem érdekes. De elrabolni egy lány szüzességét; meggyaláz ni egy assz ony becsületét! E bben hisztek ti!” Az asszony megáll, hosszú szünetet hagy, amíg az embere - ha képes rá, am it az asszony erősen re mél —clgo ndo lkodik a szavain. Majdfolytatja: „Én szange szabúro m , szerin ted nincs igazam?? Még közelebb megy a fug90

gönyhöz, kissé arrébb teszi a matracokat, me lyek a rejtekhelyét takarják. Egyenesen az embere üveges szemébe néz, és azt mondja: „Re mélem, azért képes vagy felfogni, és magadba szívni mindazt, amit mondok neked, türelem kövem.” Bekandikál a függöny mögé. „Lehet, hogy most azt kérdezed magadtól, vajon hon nan veszem mindezt! Óh, szange szab úr, annyi mindent akarok még neked élmondani.” Kis sé hátralép. „Dolgokat, melyek az évek során felhalmozódtak bennem. És amelyekről soha sem volt alkalmunk beszélni. Vagyis, legyünk őszinték, sohasem adtál rá alkalmat, hogy be széljek róluk.” Szünetet tart, egy szusszanásnyi ideig, mintha azon tanakodna, hol és mi vel kezdje. De a m óllá hangja, amely arra hívj a a híveket , hog y a szürkületi Ó rán leboru ljanak Is tenük előtt, megakasztja az asszonyt, aki viszszanyeli magába a titkot. Hirte len felugrik, „Is ten vágja ki a nyelvem! mindjárt leszáll az éj! a gyermekeim!” , ésessietve a vá ndorm ras függönyt. Az ő szürfelemeli ke fátyla mög ött mada in  den sötét é s borús han gu latb a burkolódzi k. Mire még egyszer, utoljára leellenőrzi az édes-sós víz csöpögésének ütemét, fölveszi a

fátylát, bezárja a kaput és kimegy az udvarba, 91

már késő. Az imára hívásnak vége, a móllá ki hirde ti a kij árási tilalmat a negy edbe n, és m in denkit arra kér, hogy tartsa tiszteletben a tűz szünetet. V; j1; ::: Az asszony léptei megtorpannak a-nedves ta lajon. '.Vní:. . ü Tétováznak. , ;Elvesznek. Visszafordulnak. v; .A z asszony visszajön a szobába. Zavarában ledobja a fátylát a földre és fárad ta n lehu ppa n a m atracra, ame lyen nemrég még az embere teste feküdt. „A •lán yai mat ma éj jel Allahra bízom!” A Korán egyik versét kezdi mond ogatni magának , hogy memegvédeni ggyőzzé magát: Istennek valóban hatalmábanáll a lányait. Azután megadja magát a szoba sötét jének, és elnyúlik a padlón. Tekintete tovább ra is a matra cokra szege ződik, keresztül a szoba árnyékain. A m atraco k mö gö tt a zöl d függöny. A függöny m ög ött az embe re, a szange szabúr . ,; Távoli lövés. Aztán egy másik, közelebbről. És így ér véget a tűzszü net. ,

92

Az asszony felegyenesedik, aztán az összehú zo tt, zöld függöny fe lé megy. Elmo zdítja a m at racokat, de nem húzza el a függönyt. „Itt kell hát maradnom. Egész éjszaka beszélhetek hoz zád, szange szabú rom . De hol is tartottam, mi elő tt ez a hülye mó llá bőg ni kez dett?” Koncent rál. „Ah igen, azt kérdezted magadtól, hogy honnan veszem ezeket a gondolatokat. Ez volt áz, ugye? Az életemben két mesterem volt, a nagynéném és az apád. A nagynénémtől azt ta nultam meg, hogyan kell élni a férfiakkal, az apádtól pedig azt, hogy miért kell velük élni. A nagynén ém. . .” Kicsit elhúzza a fü ggönyt. „Te semmit se tudtál róla. És szerencsére! Másképp azonnal elüldözted volna. De most m ind en t el mesélhetek. Ő áz apám egyetlen: lánytestvére. Micsod a asszony! Az ő gyöngédségében n őtte m föl. Jo bban szerettem, m int az anyámat. Nagy lelkű volt. Szép. Nagyon szép. Nagy szívvel. O tanított meg olvasni, élni... de tragikus sor sa volt. E gy szánal mas, de nag yon gazdag alak hoz m ent férjhez. A ki bűz lött. És tele volt pisz kos lóvéval. A nagy néné m k ét év háza sság után sem szült neki gyereket. Azért mondom, hogy neki, mert ti, férfiak így, gon dolk odto k errő l... Szóval a nagynéném-meddő volt. Más szavak-

93

kai: semmire kellő. íg y h át a férjé vidékre kü ld te a szüleihez, hogy azoknál szolgáljon. Mivel meddő volt és szép, az apósa nyugodtan megbaszhátta, nem lehetett baj belőle. Éjjel-nappal csinálta. A nagynénémnek aztán egy szép na pon elege lett. Betörte az apósa fejét. Kiűzték a házból. A férje szintén eltaszította. A saját csa ládja, beleértve az apámat, elhagyta. Ekkor ő, a család »sz égyenfoltja«, eltű nt, s csa k néhány so rt hag yott mag a utá n, hogy v égez mag ával. Áld o zattá, hamuvá lett a teste! Minden nyom nél kül. Sír nélkül. És ezzel persze mindenki elintéze ttnek te kin tette a z ügyet. Temetés sem vo lt. Se gyászszertartás. Egy »ringyónak«? Egyedül én sirattam meg. Tizennégy éves voltam akkor. Állandóan rá gondoltam.” Elhallgat, lehajtja a fejét, és lehunyja a szemét, mintha ebben a pil lana tban is róla álmod na. Néhány lélegzet után, mintegy; révületben; folytatja: „Több, mint hét éve, még éppen az előtt, hogy visszajöttél volna, a háborúból, az any ádd al sé táltam a piacon. nemű-árusnál. Ismerős hang Megá ütö ttelltam meg aa fehér-: füle  met. Megfordultam. És őt láttam, a nagynénémet. Egy pillanatig azt hittem , hallucinálok; D e nem , tényleg ő volt. A kereszt nevén szólítottam, 94

de úgy tett, minta nem az ő neve lenne, m inth a nem is ismerne. Én viszont biztos voltam ben ne. A vérem megsúgta, hogy ez ő. Akkor eltá volodtam az anyádtól, mintha elvesztem volna. Követtem a nagynénémet. Eg y lépésre sem ma radtam el tőle. A háza előtt, a kapunál megál lítottam. Könnyekben tört ki. A karjaiba zárt, es bevitt magahoz. Ab ban az időb en egy nyilvá nosházb an élt. Cse ndbe n marad, amíg az em bere a függöny mögött néhányszor ki- és belé legzik. Ahogy az asszon y is. A varosban újra lőnek. Távol, közel, szórvá nyosan. A szobában minde nt elönt a z éjszaka. „Éhes vagyok”, mondja az asszony, és felkel, majd tapogatózva elindul a folyosón a konyha felé, hogy valami enn ivalót ker essen. M eggyújt egy,:lám pát, am i megvilágítja á folyosó egy ré  szét, es a szobát is egy kissé. Végül, némi mata tás, szekrényajtók csapód ása u tá n visszajön. Egy karéj többnapos, száraz kenyér, és egy fej hagy ma van az egy ik kezében, a másikb an viharlám  pa. Elfoglalja a helyét az embere oldalán, a zöld

függ öny mellett, am it egy kissé félrehúz, ho gy a 95

lámpa sárgás fényénél megbizonyosodjon róla: a szange szab úr még nem pattant szét. Egyben van. N yito tt szemekkel. Gunyoros tekintettel, a siralmasan nyitott szájban eltűnő cső ellénére. Melle csodálatos módon ugyanolyan ütemben dagad, majd apad, m int aze lőtt. „És ma ez a nagynéném fogadott be minket. Szeret i a gyerekek et. És a lány ok is őt. Ezért va gyok kevésbé nyugtalan.” Megtisztítja a hagy mát. „Történeteket mesél nekik... mint régen! ; Éri is a törté net ein nő tte m fel.” Egy réteg hagyiriát ra k égy darab kenyérre, és az egés zet a szá jába tömi. A száraz kenyér ropogása összekeve redik a gyöngéd hangjával: „Az előző este egy különös törté nete t ak art elmes élni, a mit még az anyja mesélt nekünk. Kértem; hogy ne mond ja el a lányaimnak. Nagyon felzaklató történet. Kegyet len. D e csodás erejű! A lány aim még tú l kicsik ah hoz, hogy, megért sék;” Iszik egy ko rty vizet a pohárból, amit még azért hozott, hogy benedvesítse az embere szemeit. ' a miÉscsaládunkban csak Ami lányok vol tak„Tudod, . 1lét lány! egyetlen fiú sem! igen csak feldühítette a szüleinket. Ezért mesélte a nagymama ezt az elbeszélést, nekem meg a nővére imnek. Sokáig azt hittem, hogy riekünk talál-

ta ki. De a na gyné ném szerint az anyja e lőször a déda nyja szá jából ha llo tta ezt a tö rténe tet.” Második réteg hagyma, második darab ke nyér. '1 ^ ,'S1 „Akárhogyan is, a nagymama figyelmezte te tt be nnü nke t, h og y ez egy varázsmese, amel y boldogságot, vagy boldogtalanságot hozhat az életünkbe. A figyelmeztetés megrémített, de fel is csigázott minket. Szép hangja összecsen-, gett a szív ünk dobbanásával -. H olv olt, hö l nem volt, volt egyszer egy király. Egy szépséges király. Bátor volt ez a király, az életét mégis megkeserí tette egyetlen nagy, kényszerű óhaja: hogy soha ne szülessen lánya. A z asztrológusok ugyanis a nász éjszakája előtt megjósolták néki, hogyh a a felesége valaha leánygyermeket szül, a z szégyent fo g hozni a koronára. A sors iróniája, hogy a felesége csak lá nyokat ho zo tt a vilagrá. A király m inden szül ésnél megparancsolta a hóhérnak, hogy ölje meg az új szülöttet1. ”

Az emlékei től elra gad tato tt assz ony m ost egé szen úgy fest, m int egy öreg h ö lg y - m inden va  lószínűsé g szerint m in t a nagyanyja aki az un ok áin ak mesél. „A hóhér megölte a z első lányt, m ajd a másodi kat. A ha rm ád ikná l azonba n megállította egy vé

kony hangocska, am i a z újszülött szájából tört elő. 97

A gyermek könyörgött a hóhérnak, hogy értesít se az anyját: ha meghagyják a z életét, a királyné nak saját birodalma lesz! M ivel a csecsemő szavai nem hagyták nyugodni, a hóhér titkon az úrnő höz m ent és elmesélte neki, m it lá tott és hallott. A királyné, anélkül, hogy a királynak szólt'volna, azonnal elment, hogy lássa a-csodás,újszülöt tet, aki már képes volt beszélni. Egyszerre csodá lat és rettegés lett úrrá rajta, s megkérte a hóhért, hogy kerítsen egy kocsit, amivel elmenekülhetnek a z országból. Pontban éjfélkor a királynéba lánya és a hóhér titokban elhagyták a várost, távoli tá ja k felé . ” ■ ' Semmi sem téríti el az elbeszéléstől; még a háztól nem messze leadott lövések sem. íA ki

rály éktelen haragra gerjedt a szökés hírére, s azon nal távoli vidékekakadjon. meghódítására indult, hogy a felesége nyomára A n agym am a az e lbe szélésnek ezen a pontján mindig szünetet tar tott; Föltette az örö k kérdést: Vajon azért-e, hogy

újra láthassa a feleségét, vagyfo g y megbüntesse?” A z asszony mosolyog. Talá n ép pen úgy, ahog y a nagyanyja mosolygott. Folytatja: „Évek teltek el. A király hódításai során történt, hogy egy kis ki- , rályság, am it egy igazságos, bátor és békés királynő kormányzott, ellená llt neki. A nép visszautasította az idegen király betolakodását. A dölyfos királyét!

A király akkor megparancsolta, hogy égessékfe l az országot. A királyság vezírjei a zt tanácsolták a ki rálynénak, hogy találkozzon a hódító királlyal, és tárgyaljon vele. D e a királyn ő nem volt hajlandó a találkozóra. A z t mondta, hogy inkáb b maga égeti fe l a királyságát, minthogy tárgyaljon. A kkor a lá nya, a kit az udvar és a nép is nagyra tartott, nem csak különleges szépsége, hanem esze és kivételesjó sága m ia tt is, arra kérte a z anyját, engedje m eg hogy ő találkozhasson a királlyal. A királynő, a lá nyát hallgatva, magán kívül volt. Kiáltozni kez dett, és nagy hangon átkozta a z egész világot. Nem tu dott alu dn i. A palotában bolyongott. M egtiltot ta a lányának, hogy elhagyja a szobáját és közbe ava tkozzon. Senki sem értette. A királyság minden egyes nappal közelebb került a végsőpusztuláshoz. Fogytán voltak a z élelemnek és á víznek. A lány, aki éppúgy nem értette anyja viselkedését, m in t a többiek, elhatározta, hogy a tiltás ellenére találkor z ik a királlyal. A z egyik éjjel, bizalmas szolgálója segítségévek elment a király sátrába. M ennyei szép sége láttán a király azonnal őrülten belészeretett. Fölajánlotta neki, hogy lem ond a z országról, ha a lány hozzámegy feleségül. A hercegnő, a kit szintén elbűvölt

a

király, elfogadta az ajánlatot. Együtt

töltötték az éjszakát. Kora reggel a hercegnő győzelemittasan tért vissza a kastélyba, és elmesélte ta-

99

lálkózását a királlyal. Szerencsére a zt nem vallot ta be, hogy a sátrában e gyütt töltö ttékaz éjszakát: A királynő, amikor megtudta, hogy a lánya meg látogatta a. királyt, a legmélyebb kétségbeesésbe zu hant. A világ minden szerencsétlenségét el tudta volna viselni, csak ezt nem. Megsemmisülve kia- ; hálta: »Végzet! Á tkozott végzet!« És elájult. A lá nya, a ki még mindig nem tudta, m i lelte az any já t, aférfih ez fordult, aki a királynőt egész életéberi kísértei és kikérdezte a z anyja állapotána k okáról. A férfi a következőket adta elő:»Drága hercegnőm, m in t tudod, éri riem vagyok az apád. A z igazság az, hogy a hódító király lánya vágy! Én; éri csak a hóhéra voltam. ..« Aztán felfedte előtte a teljes igazságot, és ezzel a különös következtetésselfejez tébe: j»ímep hercegnő, ez á sorsunk. H a bevalljuk az igazságot a királynak, törvény szer int m indh ár munkat fiikötnek. Es á királyságunk minden lako sa rabszolga lesz. Ha nem teljesítjük á követelését, felégeti a királyságunkat.'És ha hozzámészi vérfer tőzést követsz el, am i megbocsáthatatlan bűn! Á t kozottak} leszünk és Urunk megbün tet minket.« A nagymama ekkor abbahagyta a történetet: Megké rtük, hogy mon dja el a folytat ást, de ő azt válaszolta: Sajnos, kislányok, a történet végét nem

ismerem. "És mostanáig még senki sem ismerte. Am azt mondják: hogy aki megtalálja, a zt egész; életé

ben elkerülik a bajok. H z engem nem igazán g yő zö tt meg, ezért azt mon dta m neki, ho gy ha sen  ki nem ismeri a történ et végét, akk or soha nem is tudhatjuk meg, hogy melyik befejezés lenne a jó. A nagyanyám szom orúan nevetett és meg csókolta a homlokom: Épp ezt nevezzük miszté

rium nak, kicsim. M inden vég lehetséges, de tudni, hogy melyik a jó és a helyes. ..E bben van a titok. Azt is megkérdeztem, hogy vajon ez a történet igaz-e, vagy sem. Azt válaszolta: Megmondtam: »Hol volt, hol nem volt...« Ugyanazt a kérdést tette m fel neki, a mit kiskorá ban ő is feltehetett a nagyanyjána k, és ugy ana zt a vál aszt kapta: Épp ez a nagy titok, kicsim, a titok. Az évek során ál landóan kísértett ez a történet. Ne m tud tam tő le aludni. Minden éjszaka, az ágyban, könyö rögtem . Isten nek, hogy súgja m eg a mese .végét! A kedvezőt, hogy boldog életem legyen! Min denféle befejezést kitaláltam. Mindegyikkel ro ha ntam a na gymamához, hogy el mondja m ne ki. De ő csak a vállát vonog atta, és azt mondta:

Lehetséges, lányom, lehetséges. A z életed során meg látod majd, hogy igazad van-e, vagy sem. A z éle ted fogja megmutatni. D e bárm it is találsz ki, ne m on d él soha senkinek. Soha! M ert, m in t minden varázsmesében, mindaz, am it kimon dasz, megtör ténhet. Ő rizd meg ezért a befejezést magadnak. ”

IOI

Eszik. Egy darab kenyér, egy réteg hagyma. „Egyszer apádat is megkérdeztem, ismeri-e ezt a történetet. Azt m ondta, nem. Akk or elmesél tem neki. Mikor á végére értem, hosszan hall ga tott, majd gyöngéden azt vá laszolta: Lányom, illúz ió a zt hinni, hogy a történetnek bol dog vége lehet. E z nem lehetséges. M ivel a vérfertőzést elkö vették, a tragédia elker ülhe tetlen ..”

Az utcán valaki kiabál: „Állj!” Aztán egy lö vés. És mene külő léptek . Az asszony folytatja: „Szóval az apád meg fosztott az illúzióimtól. De néhány nap múl va, kora reggel, amikor a reggelit vittem ne ki, megké rt, ho gy üljek me llé, és beszéljünk' a meséről. Minden szót alaposan megrágott: Lá nyom; sokat gondolkodtam . Igazából kell, hogy le gyen boldog befejezés. Csakn em

a karjaiba v etet tem magam, meg akartam csókolni a kezét és a lábát, hogy ezt lehetségesnek tartja. De ter

mészetesen visszafogtam magam. Elfelejtettem az a nyádat és apá d reggelijét, és leültem elé. Az egész testem egy óriási fül volt, tudomást sem vettem semmilyen más hangiról és zajról. Csak az apád remegő és bölcs hangja létezett a szá102

momra, aki, miután a gőzölgő teába kortyolt, azt mondta: Lányom, hogy a történetnek bol

dog vége legyen, ahhoz, m in t az életben, áldozat szükséges. Vagyis valakit mindenképp balsors kell, hogy érjen. Soha ne feledd: minden boldogság két boldogtalanságot szül. - És miért?! Csodálkoztam naivan. O pedig válaszolt, a maga egyszerű szavaival: Lányom, sajnos, vagy sem, de nem

lehet mind enki boldog, sem a z életben, sem a me sékben. A z egyik ember boldogsága egy másik em ber számára mindig boldogtalanságot szül. Szo morú, de így van. Ebben a történetben a boldog véghez boldogtalanság, és áldozat szükséges. De az önszeretet, és a hozzá d közelállók irá nt érze tt szereteted megakadályoz abban, hogy erre gon dolj. E z' a i történet gyilkosság után kiált. Kinek kellene meghalnia? D e mielőtt válaszolnánk, mi előtt megöln énk valaki t, fe l kell tenn ün k egy m á sik kérdést: K it akarsz életben látni, és boldognak? A király-apát? Á királynő-anyát? Vagy a herceg nő-leányt? A ttó l á pillana ttól, hogy ezt a kérdést fölteszed, minden megváltozik, lányom. Benned és a történetben. Ehhez háromféle szeretettől kell megszabadulnod: önm agad szem etétől, valam int az apa, és az anya ir ánt érze tt szeretettől! —M i ért?, kérdeztem. Hosszan, csendben né zett rám,

tiszta sz emei csillogtak a s zemüvege alatt. M in -

i°3 J

de n bizon nyal olyan szavakat keresett, ,am ike t én is megértek: Ha a lány oldalán vagy, az irán ta érzett szeretet meggá tol abban; hogy elképzeld a z öngyilkosságát. Ugyanígy, az apa irá nti szere te t kizárja a zt a lehetőségét, 'hogy a lá ny elfogadja a házasságot, és a nászéjszakán megölje a saját ap já t a nászi ágyban! Végül a z anya iránti szeretet kizárja a királynő meggyilkolását, mely lehetővé tenné a lányn ak, hogy a királlya l éljen, eltitkolva előle az igazságot. Hagy ta, hogy néhány pi llanatig gondolkozzam. Újabb nagy. kortyot ivott a teából, és folytatta: Hasonlóképpen, ha én, m in t apa fejezném be a történetet, szigorúan ,a törvény szerint járnék el. Megparancsolnám, hogyfejezzék le a királynők a hercegnőt és a hóhért, hogy meg büntessem a z árulókat, és hogy a vérfertőzés velük együtt örökre sírba szálljon! Azt kérdeztem tőle:. É sa z anya, ő m it javasolnál;Á pá dá rá jellemző , apró kis mosolyával azt válaszolta: Lányomé én nem ismerem a z anya i szeretétet, így nem tudok helyette megoldást vá lasz tán itílej a ki im m ár anya vagy; neked jobban kell tudnodsD e az élettapasz azt súgja, egy anya atalatom királynő, inká bbhogy hagyná, hogy éppmgykmint d királyságát a fö ld del tegyék egyenlővé, étjfnéperabszolgdsorsrajusson; mintsem hogy a titk á t felfedje. A z anya a z erkölcs szerint cselekszik: Megtiltja a lányának, 104'

Istenem, mi lyen felkavaró volt ezeket a bölcs szavakat hal lani. Én, aki mindig a kedvező kimenetelt ke restem, megkérdeztem tőle, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen. Először, azt m ondta, igen —ami megnyugtatott - , majd gyorsan hozzá tette: ; Gyermekem, mondái ebben a történetben kinek van joga megbocsátani? Azt feleltem: A z apának. Megrázta, a fejét, és azt mondta: D e lá hogy .a z apjával összeadja magát.

nyom, a z apa, a ki megölte a saját gyermekeit, aki városokat és népeket semmisített meg a hadjára ta i során; és aki vérfertőzést követett el, ugyan olyan bűnös, m in t a királyné. A m i a királynő t il leti, persze megcsalta a királyt, a törvényt; de ne felejtsd el, hogy őt is megcsalta a z újszülött lánya és a hóhér. Mielőtt

otthagytam .volna, elkese redésemben így; foglaltam. össze á szavait: A k kor nincs boldog befejezés!Azt mondta : De igen. Viszont,:m in t m ondtam , ,csak a zza l a feltétellel, hogy beleegyezünk egy áldozatba és visszautasí tunk három dolgot: az önszeretetet, az apa törvé nyét, és a z anya erkölcsét. Zavartan

azt kérdez tem, hogy ez megvalósíthátó-e. Egyszerűen azt válaszolta: M eg kell próbálni, lányom. Ez a be szélgetés annyira felkavart, hogy hónapokon és hón apok on át má sra sem tud tam gondolni . Rá

jöttem, hogy a zavaromat egyetlen dolog okoz 105

za: az, hog y ap ád na k igaz a volt. Apá d igazá n jól ism erte az élet dolgait.”. Megint egy darab kenyér, és égy réteg hagyma, am it nehezen nyel le.

i

„Ha az apádra gondolok, az anyádat egyre jobban gyűlölöm. Hagyta, hogy egy dohos kis szobában éljen, ahol egy gyékényszőnyegen aludt. A fivéreid bolondnak tartották. Pedig csak az történt, hogy az idők során meglehetősen nagy bölcsességre tett szert. Senki sem értette őt. Eleinte én is féltem tőle. Nem azért, amit az anyád és fivéreid fecsegtek róla,1hanem m ert eml ékeztem rá, a nagynénémnek m i m indent kellett az apósától elszenvednie. Lassanként mégis közeledni kezdtem hozzá. Nagyon tar to ttam tőle. Ug yanakkor valami kül önös kíváncsi ságot is éreztem. N em tud tam , m i ez. De úgy felcsigázott! Talán az a részem vonzott felé, amit még a nagynéném emléke kísértett. A vágy, hog y ug yanazt átéljem, a m it ő. Félelmetes, nem?”

;

■■.

M eg ha totta m és elgondo lkodva; eszi meg a marad ék ha gy mát és sz áraz kenyeret. ' '; Elfújja a lámp át. n 106

Elnyúlik. : És elalszik.

:.

Amiko r a fegyverek elhallgatnak, megérk ezik a hajn al. Szürkén és csendesen. Néhány szusszanással az imára hívás után bizonytalan léptek zaja hallatszik a sáros udvar bejárata felől. Valaki odajön a házhoz, és kopog a folyosó ajtaján. Az asszony kinyitja a szemeit. Vár. Ú jra kop ogn ak. Felkel. Álo mittasan. Az ablakhoz megy, hogy megnézze, ki az, aki nem mer kopogás nélkü l belépni. Az ólomszürke, hajnali ködben egy turbános, felfegyverzett árnyékot lát. „Ig en”, mondja, m ire a szilue tt az ablak félé indul. Az arca a tu rbán mögö tt rejtőzik, ha ngja törékenyebb, mint az alakja, dadog: „Be... bejö... hetek?” Rekedtes kamaszhang, ugyariazé, aki tegnap is itt volt. Az asszony próbálja kivenni a vonásait. De a gyenge, szürke fényben nem ismeri fel. Először int a fejével, majd hozzáteszi: „Az ajtó nyitva van.” Ő marad a helyén, az abla k mellett, tekintetével követve az árnyék mozgását a fal mentén, a folyosón, egész a küszöbig. Ugyanaz a ruha. Ugyanaz a tartás, ahogy az ajtóban áll. Ugyanaz a félénkség. Ez ő.

Egész biztosan. Ugyanaz a fiú, mint előző este. 107

Az asszony várja, hog y m i lesz. A fiú nem képes belépni. A ajtókerethez szegeződik, és azt kérde zi: „M e... men ny i... be ke ... kerül?” Az asszony egy szót sem é rt a motyogásból .' „M it akar sz?” „A... az...” A hang rekedtes. Igyekszik gyor sítani, hiába: „M ... m eny ... menn yi?” i Az asszony visszafojtott lélegze ttel tesz egy lé pést a fiú felé. „Figyelj, nem yagyofc az, akinek gondolsz. Én...” A fiú heves kiáltása félbeszakít ja: „Ku... k u ... ssoljál!”, aztán nyugodtabban: „M e.. . mennyi?” Az asszony hátrálni próbál, de a puskacső a hasánál megállítja. Hagyja, hogy a fiú megnyugodjon, és csendesen megszólal. „Gyermekeim va nnak... ” D e a fiú u jja a ravaszon beléfojtja a szót. Beletörődve megkérdi: ^Mennyi van nálad?” A fiú remegve elővesz néhány bank jegyet a zsebéből, és az asszony lábaihoz dobja. Az asszony hátrale p egyet és kissé elfordul, ho gy egy gyors pillan tást vessen a rejtekhelyre. A zöld függöny kissé nyitva van. De,a félhomályban nem sejthető a férfi jelenléte. A földre ereszke dik. A hátá fekszik, vet egy.pill ántást az embe re felé, aztánraelnyúlik, és széttárja á lábait. És vár. A fiú megmerevedik. „Rendben, gyere és fejezd be hamar!”, türelmetlenkedik az asszony. ' A fiú az ajtó lá bához tám asztja a fegyverét , bi108

zonytalan léptekkel előrejön, és megáll az asz.szony fölött. Valami belső reszketés szaggatja a lélegzetét. Az asszony behunyja a szemeit. A fiú hirtelen mozdulattal ráveti magát. „Fi noman!” sutto gja az asszony. A felcsigázott fiú megragadja a lábait. Az asszony kővé dermed ve állja az ügyetlen, fiatal test őrjöngő roha mát, mely fejét a nő hajába fúrva, hiába próbálja le küzde ni róla a nadrág ot. Végül az asszony maga vészi le. A fiú is letolja a sajátját. És amikor a ne mi szerve az asszony com bját érinti, tompán fel nyög, fuldokolva az asszony hajá ban, aki sápad tan igyekszik zárva tar ta ni a szemét. : A fiú nem mozdul. Az asszon y sem. A fiú mélyen lélegzik. Az asszony is.

;

Egy pillanatig teljes a mozdulatlanság, majd könnyű szellő támad, és meglebbenti a füg gönyt. Az asszony végül kinyitja a szemét. Gyenge, de irgalma s hango n ,suttogja: „Befe jezted?”" A fiú sértett: kiáltásától összerezzen: „Ku... ku... ssoljál!” A fiú nem meri felemelni a fejét, amely még mindig az asszony hajában van. A légzése egyre kevésbé heves. Az asszony csendes, végtelenül szomorú pil

lan tás t vet a zöld függön y nyílása fe lé. 109

A két összeölelkezett test;hosszú ideig moz dulatlan marad, a földhöz szögezve. Aztán egy. újabb széllökés megmozdítja őket. Az asszony keze az. Gye ngéden simogatja a fiút. . A fiú nem tiltakoz ik. Az ass zony tovább sim o gatja. Anyai gyengédséggel. „Nem baj”, vigasz talja. Semmi válasz. Megnyugtatóan: „Bárkivel előfordulhat.” Óvatosan: „Ez volt... az első?” Hosszú csend, három szusszanás után a fiú-be-';.; leegyezően, félénken megrázza a fej ét, am i még mindig az asszony hajában van. Az asszony a fiú fejéig emeli a kezét, és megérinti a turbán ját. „Egyszer el kell kezdeni.” Szétnéz, szeme a fegyvert keresi. Messze van. A fiú még mindig ugyanabban a helyzetben fekszik. Az asszony óvatosan megmozdítja a lábát. Semmi ellenál lás. „Akkor felkelünk?” A fiú nem válaszol. Az asszony: „M on dtam már, hogy sem mi baj.. . se gítek.” És gyen géde n felemeli a jobb vállát, h ogy oldalra forduljon, és megszabaduljon a fiú meg tö rt testétől . Megkeresi és felhúzz a a nadrágját, miután a ruhája aljával megtörölte a combjait, aztán léül. A fiú végre szintén m egm ozdu l. Ke rülve az asszony pillantásá t, felveszi a nadrágját, háttal az asszonynak leül, és a puskája felé néz. A turbá nja szétbomolva. Arca fedetlen. Vil ágos, nagy szemei vannak, festékkel kihúzott,; szén 1IO

fekete kontúrok ka l. Szép. Az arca ke skeny, egé szen sima. Csaknem szakálltalan. Vagy nagyon fiatal. „Van családod?”, kérdezi az asszony tisz ta han go n. A fiú nem et int, gyorsan vis szateszi a turb án ját és elrejti a fél arcát. Az tán hirte len fel kel, felveszi a fegyverét, és hanyatt-homlok el men ekül a házból. Az asszony még mindig ugyanott ül. Hoszszú ideig ott marad. Anélkül, hogy a zöld füg göny fe lé nézne. Szemét kön ny ek áztatják. Tes te m eghajli k. Térd eit a karjai közé tes zi, közéjük rejti a fejét, és sír. Szívszaggató sírással. > Kön nyű szellő kél —minteg y válaszul a sírá sá ra - , megemeli a függönyt, a szobába engedve á szürke köd öt. Az asszony kiegyenesedik. Lassan. Nem kel fel. A te kintetét sem emeli fe l a zöld füg göny fe lé. Ne m meri. A földre'szórt, gyűrött bankjegyekre mered, ah og y játszik velük a szél. A hideg vagy a fel indulás, a kön nyek vagy a rettegés m eg-m egszakítják a lélegzetvételét. Re meg.

in

Végül feláll, a folyosóra, m ajd a fürdő szobába siet. Megmosdik, ruhát vált. Újra megjelenik. Zöld és fehér díszben. Jóval derűse bben . 1 Felveszi a pénzt, és elfoglalja a hely ét a rejtek hely mellett. Összehúzza a rést, anélkü l, h ogy a tekinte te a fér fi üres tek inteté t keresztezné.. Néhány csendes lélegzetvétel után hirtelen keserű nevetés szakad fel a gyom rából, és meg remegtet i az ajkait. „ N ah át.. . ez nem csak má sokkal törté nik még! E lőbb -utób b svelünk is meg kellett történnie; ..” i ',; i Megszámolja a bankjegyeket, „szegény”, és a zsebébe teszi;'„Vannak pillanatoki amikor az a benyomásom, hogy kemény dolog férfinak len ni. Nem?” Szünetet tart. Vagy gondolkodik, vagy válaszra vár. Ugyanazzal a kényszeredett mosoll yal folytatja: .^Ez a fiú a m i régi idő nk re emlékeztetett.;; Bocsáss meg, hogy ezt csak így mondom. Ismersz engem.;.; az emlékeim mindig ott lepnek meg; ahol nem várom őket. 1Vagy am iko r m ár n em várom őket . Bá rmit cs i náljak, megrohannak. Jók vagy rosszak. Ebből aztán vicces helyzetek adódnak. Mint áz előbb is... am iko r ez a fiú olyan zav arban v olt. H irt e len a meg késett nászéjszakáink ötlö tte k fel bcn.nem ... Eskü szöm, önkéntel enül rád gondolt am.

Te szinten ügyetlen voltál , m in t ez a gyerek. Per sze akk oriban én sem t ud tam még semm it erről. Azt úgy kell csinálni, ahogy'te'csinál-' tad. hittem, De gyakran az volt az érzésem, hogy nem vagy elegedett. Akk or b űntu dato t éreztem. Úgy gondol tam, hogy e z m iattam van, mert nem tu  dom, hogyan fogjak hozzá. Egy évvel később m ár tudtam , hogy nem, m inden nek te vagy az oka. Te soha semmit nem t ud tál adni. Semmit. Emlékezz rá, hányszor basztál meg úgy hogy engem közben... magamra hagytál...” Az aszszony megtil tja magának, hogy folytassa.' Hosszú szünetet tart. Aztán hirtelen: „De mondd csak, mit jelent számodra az élvezet? Hog y kier eszted a sz ennyedet. Hog y látod a vért, miutá n széts zagga ttad az erényfüggönyéti” Lehajtja a fejét, és az alsó ajkát harapdálja. Haraggal. A harag elragadja a kezét, összezár ja, ököllé változtatja, amely a falon dörömböl. Nyögdécsel. Elhallgat.

1

•-

”Bocsáss meg” ;: ez... ez az első alkalom, hogy így beszélek veled... szégyellem magam. Nem tudom, honnan jön ez. Azelőtt nem gon

doltam ilyenekre. H id d el. Soha!” Kis idő után:

„Amikor láttam, hogy csak egyedül élvezel, egyált alán ne m bá nk ód tam ezért . Elle nkezőleg, élveztem, hog y élvezel. Azt hittem , h ogy ez a m i termész etünk . Hogy ez a külö nbs ég közöttünk . Ti, férfiak, élveztek, m i n ők pe dig az t élvezzük, ho gy ti él veztek. Ez kielégítet t. Egye dül én tu d tam m agam nak kéj t adni , magam at.. . simo gatva.” A szája vérzik. Letörli a gyűrűsujjával; aztá n a nyelvével. „Az eg yik éjszaka megleptél. Háttal neked, simogattam magam. Talán a zi háláso m ébresz tett fel. F elugro ttál és kérdezted, m it csinálok. Meleg em volt, és rem eg tem ... A zt mondtam, hogy lázas vagyok. Elhitted. De átkü ldtél alu dn i a gyerekek s zobájába. Te disznó! ” Elhallgat, félelemből vagy szeméremből. Az ar ca elvörösödik, majd lassan a nyaka is. Tekin tete elrejtőzik a szemhéja alatt, mely álmodoz va lecsukódik. 'V > ■ Kö nnyedén feláll. „ Oda kell m ennem . A gye rekek és a néném biztos nyug talan ko dn ak!” M ielőtt elmenne, m egtölti az infúzi ós tasako t édes-sós vízzel, b eta karja az embe rét, bezárja az ajtót, és elt űnik az utcá n a fátyol alatt.

A szoba, a ház , a kert, m ind en ködbe bu rko lódzik, és eltűnik a szürke és kedélytelen páraköpeny alatt. Semmi se m történik. Semm i sem mozdul, ki véve a pókot, ami egy ideje már tanyát ütött a plafon korhadó gerendáiban. Lassú. Hanyag. Kis kö rt í r le a falon, a ztá n visszat ér a hálójába. Odakint: Időnként lőnek. Időnkén t imádkoznak. Idő nkén t hallgat nak.

%

A hajnali szürkü letben egy kéz kopo g a folyo só ajtaján. Senki sem hívja be. Erősebben kopog. Senki nem nyit neki ajtót. Elmegy.

, ■

Az éjszaka jön, aztán elmegy. Felhőket és kö döt visz magával.• • Visszatér a nap. Fénysu garai vissz avezetik az asszony t a szobába.

Miután végigsöpör tekintetével a szobán, a táskájából új infúziós tasa kot h úz elő, és egy ú j üvegcsét. Egyenesen a zöld függönyhöz megy, hogy megnézze az emberét. A férfi szeme félig nyitva van. Az asszony kihúzza a csövet a szá jából, jobban lefekteti, és csöppent a szemeibe. Egy, kettő; egy, kettő. A ztá n kim egy a szobából és a m űanyag mosdótállal; a törölközővel és ru há kk al tér vissza. Megm osdatja az emberét; át öltöz teti, és visszahelyezi á zugába. •' ' ' Gondosan felhajtja a férfi ingujját, megtisz títja a karja hajlatát, ahová behe lyezi a katétert, beállítja a csöpögtetőt, és mindent, amit kell, kivisz a szobából. Hallani, ahogy mossa a lepedőket. Kiteríti a napra. Seprűvel jön vissza. Lesöpri a kilimszőnyeget és a m atraco kat. .. - . ' ' Mé g nem fejezte be, am ikor kop ogn ak az a j tón. A porfe lhő ben az ablak fe lé megy. „Ki az?” Megint a patába, burkolódzott fiú néma szilu ettje. Az asszony kezei fárad tan leh ulln ak a teste mellé. ,',Mit' akarsz m ár megint?” A fiú né hány bankjegyet asszonyfelé nemindul. mozdul. Egy szót semnyújt szól.neki. A fiúAz a folyosó Az asszony utána. Érthetetlen szavakat suttognák, majd beos onn ak az egyik szo bába.

116

Először csend, majd suttogás... és aztán né hány elfojtott nyögés. Megint csend. Egy ide ig. M ajd nyílik egy ajtó. Lép tek, siető léptek, ki felé.-

;V

Az asszony a fürdő szo báb a megy, m egm osdik és félénken visszatér a szobáb a. Befejezi a ta ka rítást, kimegy. ' i , Léptei a konyha kövén kopognak, ahonnan gáz moraja jön, beterítve a házat. M iutá n elkészítette az ebédet, a szobában fo gyasztja el, egyenesen a serpenyő ből. Nyugodt és szelíd. Az első fa lat utá n azt m ondja, minden ok nél kül: „Sajnálom ezt a fiút!. . . De nem ez az oka, hogy fogadom... Egyébként ma megsértettem, és csaknem elűztem szegényt! Rámtört a neve tés. Ő meg az t hitte, rajta gún yo lód om .. , per sze ez kicsit így is volt... de az ördögi nagynéném en nevettem. Beszéltem nek i erről a dadogó fiúról, aki túl ha mar fejezte be. E r r e . n e  vet, hangtalan,: fojtott nevetéssel, ;,erre a néni kéin azt mondta, hogy azt kellett volna neki tanácsolni...” A nevetés, amely most már han gos, megint megszakítja. Újrakezdi: „...neki ta-

V7

nácsolni, hogy a nyelvével keféljen, és a farká val beszéljen!”, nevet fel, a könnyeit törölgetve, „szörnyű! volt erre gondo lni ab ba n a pillanat b an... D e m it tegyek?! Amikor elkezdett da do gn i..; ez a m on dat juto tt az eszembe. És fel nevettem. O meg pánikba esett... próbáltam magam visszafogni... de lehetetlen volt. Sze rencsére...”, kis szünet, „vagy sajnos, a gondo lataim egyszerre más irányt vettek...”, megint kis idő múlva, „rád gondoltam... és a neveté sem hirtelen abbam aradt. Egyébként borzalmas lehetett volna... nem szabad megbántáni a fi atalokat... nem szabad az izéjükön gúnyolód n i. .. m ert azt his zik, a farkuktól függ a f érfias ságuk, attól, hogy feláll-e, hogy m ilyen hossz ú, hogy milyen hosszan ejakulál, pedig...” Elveti azik. gondolatot. Mélyeket „Jól van, Az elmorcái últ...vörösek. de mégis közel járléleg tam a katasz trófá hoz;; , még egyhez.” ■ Befejezi az ebédet. Miután visszavitte a serpenyőt a konyhába, visszajön és kin yújtó zik a m atracon . Szemeit el rejti a karja hajlatában, hagyja , h ogy hosszú pil lanatokig csend Jegyen, összeszedi a gondola tait, aztán újrakezdi a vallomást: „No igen, ez á fiú megint téged juttatott eszembe. Még egy 118

szer megerősíthetem, hogy ugyanolyan ügyet len, mint te. A különbség az, hogy ő kezdő, és gyorsan tanul! D e te, te sohasem változtál. N eki megm ond hatom , hogy m it és hog yan csináljon. H a neked il yeneket mon dtam vo ln a... Istenem! Beverted volna a számat! Pedig ezek kézenfek vő dolgok... csak a testedre kellett volna hall gatnod. De te sohasem hallgattál a testedre. Ti mindig csak a lelketekre hallgattok.” Fölegyénesedik és heves szavait a zöld függönyhöz in tézi: „Látod, ide jutottál a lelkeddel! Élő halott vagy!” Közeledik a rejtekhelyhez: „Ez a te átko zott lélked, amely a földhöz sz ögez, szange szabúr\”, újabb levegőt vesz, „és nem ez a te átko zott lelked az, ami most megvédelmez engem. Nem az eteti a gyerekeket.” Elhúzza a függönyt. „Tudod mi van most a lelkeddel? Hog y hol van? O tt lóg fölötted áfaio n.” És a z infúziós tasak f e lé int. „Igen, ott vanj ebben az édes-sós vízben, és sehol másutt.” Teleszívja a mellét: „A lelkem a becsületem, és a becsületem oltalmazza a lelkemet. Hülyeség! íme, itt van a becsületed, amit meg baszo tt égy tiz enhat éves fiú! ím e, a becsü leted, ahogy épp megbassza a lelkedet!” Hideg mozdulattal megfogja a férfi kezét és fölemeli: „M ost a test ed ítél kezik fölött ed. ítéletet mon d a lelkedről. Ezért nem szenved a tested.íMert a

lelked szenved helyette. Ez a fe lfüggesz tett lélek, am i m ind en t lát, m inde nt hall, de képt elen bár m it is tenni, m ert m ár nem ura a test edne k.” Az asszo ny elenge di a férfi kezét,! amely merev en a , matracra hullik. Az asszonyt fo jtott nevetés, ta szítja a fal felé. Folytatja: „A becsülete d csak egy darab hús! Te használtad ezt a szót. . Rám kiál tottál, hogy, takarózz am be: ne lássam a húsod! Tényleg csak hús darab voltam, amibe,beledug-: tad azt a kosz os faszo dat. Csak azért, ho gy szét szaggasd, és vérezzen!” Zihálva elha llgat. Aztán hirtelen felkel. Kimegy a: szobából. Hallan i, a hogy a folyosón l épked és beszél: „De mi tö rtén ik velem? M iket mondo k? M iért? M i ért? Ez nem normális, nem, ez nem no rm ális ... ” Újravagyok, bejön. aki „Ez beszél... nem éri valaki vagyok.,Nem, ez nem én más beszél he lyettem... az én számmal. A testembe bújt... Megszállt engem. Tényleg yán bennem'egy dé mon. Ő szer etkezik ezzel a fiúval... ő fogta meg a reszkető kezét , és tette a m ellemre.. . a hasam  ra, a co mbo m'köz é:.; ez ő! Nem én vagyok! Ki kell űz nöm magamból ! El ke ll menn em a bölcs H ákim hoz, v agy'á moháh oz, hogy m indent be vallják. Ű zzék ki a bennem lapuló dém on t... Az a pá mna k igaza volt. A macska kísért eng em.

A macska vett rá, hog y kinyiss am a fürj kalickáját. Megszállott vagyok, és m ár mióta!” Az em bere rejtekhelyébe veti magát, és sír. „Nem én vagyok, aki beszél!... A démon ereje tart fog va... nem én vagyok... hol van a Korán?” Pá nikba esik. „Még a Koránt is ellopta, a démon. Az ő munkája!. .. ig;en, a tollat is ő lopta el, azt az átk oz ott toll at!” Kutakodni kezd a matrac alatt. Megtalálja a fekete olvasót. „Allah, te vagy az egyetlen, aki elűzheti a démont: A l-M uahhir, A l-M uahhir . .. ” Morzsolja az olvasót, „Al-Muahhir . .. ”, felveszi a fátylat,, „Al-Muahhir . .. ”, elhagyja a szobát, „A l-M uahhir...”, kimegy a házból, „Al-Muahh ir ...” •

M ár nem hall ani. Nem jön vissza.

■■■■••.

Ahogy beáll a szürkület, valaki belép az ud varb a, és kopog a folyosó ajtaján. Senk i sem vá laszol, senki nem nyit ajtót. De a betolakodó ezúttal úgy tűnik, a kertben marad. Fa ropo gása, egymáshoz ü tőd ő kövek csi korgása ostro molja a ház falait, lakán épp most lop el vala mit. Vagy rombol. Vagy épít. Holnap kiderül, ha az asszony hazatér a függöny sárga és kék egének lyuk ain áthatoló na psug arakka l együtt .

121

Lehu ll az ej. Á kert elsötétedi k. A látogató elmegy. Felkel a nap. Az asszony vi sszajön. Falfehéren nyitja k i a szoba ajtaját és egy pillanatra megáll,1hogy megvizsgálja a legkisebb nyomot is, ami látogatásra utalhat. Semmi. Tanácsta lanu l belép a hel yiségbe, és a zöld füg gönyig jön. Óv atosa n elhú zza. A férfi még m ind ig ott van: Szemei nyitottak. Légzésének ritmusa nem változott. Az infúziós tasak félig üres. A cseppek, mint korábban, ugyanolyan ritmusban hullanak, m int a légzése, vagy m int az olvasó pergés e a nő kezében. Leül a matracra. „Valaki megjavította a kertkaput?” Kérd ése a falakn ak szól. Hiáb a vá r válaszra. M in t mindig.

>

Felkel, elhagyja a szobát és ugyanolyan tanácstalanul végignézi a többi helyiséget, a pincét.' Feljön: Belép: Hi tetle nkedik. „D eh át senki sem já rt itt!” Egyr e fáradtabb, ledől a m atracra. M ár M ár nem nem beszél. tesz mást, csak• ^az olvasót morzs olja. Az olvasó háromszor körbejár. Kétszázhetven szem. Kétszázhetven lélegzetvétel. A z Isten heveinek említése nélküli < ' ■

1 22

■

'

Mielőtt belekezdene a negyedik körbe, hirte len beszélni kezd: „Ma reggel az apám megint meglátogatott... de most azért, hogy megvá doljon, hogy elloptam a pávatollat, amit a Ko ránban könyvjelzőként használt. Megrémül tem. Mérges volt. Féltem.” A félelem most is látszik a szemében , aho gy a szoba sarkai felé tekintget. „Nagyon régen volt...” A teste hintá zik. Hangja határozottabb lesz. „Nagyon rég óta már, hogy elloptam.” Heves mozdulattal feláll.'„Félrebeszélek!”, mormogja, először nyu godtan, majd egyre gyorsabban, idegesebben: „Félrebeszélek. Meg kell nyugodnom. El kell hallgatnom.” Nem tud a helyén maradni. Egy foly tába n mozog, rágja a nagyujjá t. Verdes a te kintete . „Igen, ez a kurv a tollas üg y... az. Az őr jít meg. Az a. rohadt pávatoll! Először csak egy álom volt. Egy álom, de igen különös. Minden éjszaka megálm odtam , am iko r állapotos volt am az első lányommal;.. minden éjszaka1ugyan az a rémálom: magamat láttam, amint ép pen fiút szülök. Fiút, akinek fogai voltak és tu dott beszélni... A nagyapám voná sait viselte... ez az álom kínzott, megrémített... A gyermek azt mondta, hogy ismeri az egyik nagy titko mat.” Nem mozdul. „Ige n, az egyik nag y titk o

mat. És ha nem adom meg neki, amit kér, ak 123

ko r elárulj a m ind en kin ek a, titkot; Első éjszaka a melleimet kérte. Látva a fogait, néni a ka rtam odaadni neki... ezért ordítani kezdett.” Remegő kezével befogja a fülét. „Még most is, ma is hallom, ah ogy üvölt. Aztán elkez dte mon dani a titkom elejét. Odaadtam neki a mellemet. Szopott és rágott a fogaival... ordítottam ... sírtam álmomban...” ,, Az abla k előtt m ara d, ■háttal az emberéne k. „Em lékezned kell rá, mivel:ezen az éjszakán megint kizavartál az ágyból. A konyhában töltöttem az éjszakát.” Leül a vándormadaras függöny aljához! „Egy má sik .éjjel megint a,gyérekkel álmodtam... most azt kérte tőlem, hogy hozzam el neki az ap ám páv atollát... de;.. ” Valaki kopog az ajtón. Az asszony hátrahagyja az álmait, a titkait, és felkel, hogy elhúzza a függönyt. Megint a fiatal fiú. Az asszony határőr zott an az t mo nd ja:„N em ,m a nem! É n ...” A fiú szaggatot t beszéde megs zakítja. „M m . . . :m eg ... esi... náltam a;., az ajtót.”'Az asszony.teste kienged. „Hát te voltál az! Köszönöm.” A fiú .várja, hogy behívják. Az asszony nem mond semmit. „Be... bejöhe...” Az asszony, fáradtan: „Mondtam, hogy ma nem...” A fiú közelebb lép. „Nn... nem az... ért.;.” Az asszony.nemet int a fejével és hozzáteszi: „Valaki m ást vá ro k...” 124 :

A fiú még egy lépéssel közelebb jön. „Én... n n ... nem azt a .. . ak aro m .. .” Az asszony türelmetle nül a szavába vág: „Kedves vagy, de nekem, tu dod, dolgoznom kell...” A fiú nagy erőfeszítést tesz, hogy gyorsabban beszéljen, de csak még erősebben dadog. „Nm... em... mm... mun ka!” Feladja. Visszalép, és leül a fal mellé, mint egy megbántott, duzzogó gyerek. Az asszony tanácstalanul kimegy, és a folyosó ajtajánál azt mondja: „Figyelj! Gyere vissza' délután, vagy holnap... de most nem...” A másik megnyug szik, de tovább erő sködik: „Bbe. . . beszélni aka rok. . . ve... led...” Az asszon y Végül enge d neki. Bemennek, és meghúzódnak az egyik szobá ban. Egyedül suttogásuk hallatszik, s ez csak to vább erősíti a barátságtalan hangulatot, mely végighömpölyög a házon, a kerten, az utcá n, sőt a városon... Aztán a suttogás’egyszer csak abbamarad, és hosszú csend következik. Hirtelen ajtócsapódás. A fiú sírása, ahogy végigsüvít a folyo són, aztán az udvaro n, és végül élhal az utcá ban . Vé gül az asszony mérgesen kiabálva beront a szo bába: ,',Kurafi! Fattyú!” Egy ideig fol-alá járkál dühében, mielőtt leülne. Nagyon sápadt. Ha-

125

rágósán folytatja: „Ha belegondolok, hogy az szemét g eci az arcomba m ert köpni, am ikor azt m on dta m neki, ku rva vagyok!” Felegy enesedik. Teste és hangja gyűlölettel teli. Elindul a zöld függöny felé: „Emlékszel a fickóra, aki nemrég itt já rt ezzel a szegény fiúval, az, ak i m ind en ne k elmondott? na, tud od ő meg m it csinál?”:Letérdel a függöny; előtt: „Ezt a szegény fiút a saját kényére-kedvére tartja! Egész kis korában vet te magáho z. A fiú á rva volt, egyedül boly ong ott az utcáko n. Felnevelte, ho gy Kalasnyikovot ad jon a kezébe, esténként pedig csengővel ,a lá bán táncoltassa. A kurva állat!” Visszahúzódik a fal lábához . Mélyen beszívj a a lőportó l és füst től nehéz levegőt. „A fiú teste tele van sebekkel.' Mindenütt tele .van égésnyomokkal, a comb jain, a fenekén.. . ez borzalmas! A fickó a pus kája csövével égeti!” Könnycseppek öntik el az arcát, lefolynak a száját; szegélyező ráncokban, végigpatak zan ak az álián, lecsúsz nak a nya kára és me gá llna k a mellén, amelyből k iáltás tör. elő: „Szá nalma s, nyom orult ban da! ” , , ■ Kimegy. N em szól semmit. > N em néz sehová. ! , Nem nyúl semmihez.

;

•

;

; (

6

12

..

Csak másnap jön vissza. Mind en a regi. A férfi —az embere - még m indig lélegzik. Feltesz neki egy új infúz iót. , Szemcseppet tesz a szemébe: egy, kettő; egy, kettő. És ez min den . Törökülésben leül a matracra. Egy nylonsza-; tyorból vásznat vesz elő, két kis inget, és egy varrókészletet, amelyben megkeresi az ollót. A vászonb ól darab okat vágy az in geket foltozza. * Időről időre , lopva a zöld függönyre né z, de még gyakrabban veti aggódó tekintetét a ván dormadaras függöny felé, amely épp csak anynyira van elhúzva, hogy látni' lehessen az ud vart. Munkáját a legkisebb zajra is félbeszakítja. Felemeli a fejét, hogy ellenőrizze jön-e valaki, vagysem. De nem , senki se m jön. Mint minden délben, a móllá most is imára hív. Ma a kinyilatkoztatásról hirdet igét: „Hir dess Urad. nevében, aki teremtett, vérrögből te rem tette a z embert. Hirdess!A te Urad a legnágylelkűbb, aki írótollal tanított, megtanította az

127

em bert arra, am it nem tudo tt. Testvéreim, ezek

a Korán első versei, az első kinyilatkoztatás, , amelyet Gábriel angyal a Pró fétána k te tt ...” Az asszony megáll, hegyezi a fülét, hogy figyelje a ■ folytatást: „...akko r, amikor Allah kiv álasztott ja elvonult a Keresés barlangjába, mely M egviIágosulás hegyének lábánál fekszik, hogy me ditáljon és imádkozzon, még nem tudott sem írni, sem olvasni. D e e verseknek kös zönh etően m indent megt anul t! A M i Ureád run ak zmondja zt az ő Küldöttjéről: >Leküldötte írá st aez Igaz sággal am a kinyilatkoztatások 'bizonyságaképpen, am ik előtte voltak. Lek üldött e a Tó rát és a z Eva n gélium ot korábban útm utatás 'gyanánt a z embe reknek.. . ” Az asszony újra varrni kezd, a mól

lá folytatja: „Mohamed csak hírvivő, akit mások előztek m eg.. .” Az asszony újra abb ahagyja a fol tozás t és a'korán i szavakra konc en trált ^Moha  med, a m i prófétá nk mond ja: N em rendelkezem hatalom m al sem ártan i, sem ha sználni, kivéve ha A llah ügy akarja. H a ismerném a láthatatlant, akkor sok jób an lenne részem, s nem érhetne en gem semm i rossz.. .”A z asszony ne m hallgatja a

folyt atást . Tekin tete az ingek ráncaiba fú ród ik. Hossz ú idő utá n' feleme li■a fejét, és álm od o zó hang on azt mondja: „Ezeket á szavakat m ár hallottam az apádtól. Többször elmesélte ezt a

128'

'

■

részletet, mert nagyon mulatságosnak találta. A szemei huncutul csillogtak. A bajusza remegett. És a hangja betöltötte a dohos kis szobát. Ezt mondta: „Egy nap, meditáció után Moha med, béke legyen vele, elhagyta a hegyet ésfelesé géhez, H ádídzsához m ent és így szólt: »Hadídzsa, kezdek megörülnie A felesége megkérdezte: »De miért?« A z t válaszolta: »M ert a megszállottak je leit észrehallok, magamon. M iko az utcák at já rom,veszem hangokat melyek a rkövekből, a fa lakból jönnek. És éjszakánként egy hatalmas lényt látok felém közeledni. Nagy. Nagyon nagy. Feje az eget, lába a fö ld et súrolja. Nem ismerem. Es akárhányszor látom, egyre közelebb jön, hogy el ragadjon.« megvigasztalja kéri, hogy szóljon neki,Hadídzsa ha újra megjelenik. Egy es nap, amikor a házban vanna k, M oham ed felkiált: »Hadidzsa, megjelent á ‘ lény. Latomba Hadídzsa odamegy hozzá,; leül, a mellére vonja és megkérdi: »Még mindig látod?« M oham ed így szól: »Igen, még lá to m ^ Hadídzsa akkor beborítja a fejé t a hajával, es újra megkérdi. »Most latod?« Mohamed vála szol: »Nem, Hadídzsa, már nem látom.« Akkor a felesége a zt mondja: »Örvendj , Moham ed, ez nem egy óriás dzsinn, vagy dév, hanem egy an gyal. Ha dzsinn lett volna, nem lett volna ben

ne a legkisebb tisztelet sem a hajam iránt, és nem 129

És a történe thez apád hozzátette még, hogy Hadídzsa küldetése az volt, felfed je Mohamed előtt a prófécia értelmét, feloldja a tű n t volna el.«

varázsla t alól,szemfényvesztéseitől... és megóvja a látsz atok Neki és az ma ördö  gi bálványok gán ak kellett vol na a hírvi vőnek le nnie, a Pró fétának.” ■ ;V;'1v r Az asszony abbahagyja és hosszú, elmélkedő csendbe mélyed, majd folytatja a kis ingek fol tozását. ■

'

•

'

’

,< <

Csak akkor, töri meg a csendet egy éles kiál tással, m ikor a tűvel megszúrja az ujját. Lesz op ja a vért, és folytatja a varrást. „Ma reggel., v áz apám újra megjelent a szobámban. Hóna alatt aigen, Korán volt,el,azamikor enyém,eljött, az, amelyik itt volt... ő vitte hogy visszakérje a pávatollat. Mivel m ár nem volt a K orá nban.■■ Azt mondta; hogy a fiú —akit itt; a házban foga do k- ^ ő lo p ta d a tollat. H a újra eljön, minden képpen megkérdezem tőle.” Feláll, és az ablak felé megy. ^Remélem, éljön.” Kimegy, á házbó l.' Léptei vég igk opognak' az udvaron, megállnak az utcára nyíló kapu mö gött. Bizonyár a ki kell nézzen áz utcára. Semmi. • Csend. Senki, még egy járókelő árnyéka sem.

130

Visszajön. Megáll kint, az ablak előtt. Alakja kirajzolódik a sár ga és kék egű függ önyön, a melyen o tt lebe gnek a vándorm adarak. A nap lemenő ben. v > Az asszonynak vissza kell mennie a gyerekeihez. sM ielő tt elhag yná a házat, még visszatér a szobába, hogy elvégezze a szokásos teendőket. Aztán elindul . Ezen az éjszaká n nem lőnek. A hold színtelen és hideg fényében kóbor kutyák ugatnak, a város minden részéről. Hajnalig. Éhesek. M a este nincsenek halottak.

■

Hajnalban valaki kopog az utcai kapun, aztán kinyitja, és bejön az udvarba: Egyenesen a folyosó bejárati ajtajához megy. Valamit letesz, és távozik. Amikor az infúzió utolsó cseppje a csepegtetőbe hullik , hogy on na n a férfi ,vénáiba hatoljon, az asszony visszatér.

Fáradtabb arccal, m int valaha, bemegy a szó-

bába. Szemei sötétek, fátyolosak. Az arca sá padt, tekintete ködös. Ajkai kevésbe húsosak, ólomszürkék. A sarokba dobja a fátylát és elő relép, kezében egy kis piros és fehér csomag, almavirágos díszítéssel. Megvizsgá lja, az em be re állapotát. M in t min dig , m ost is beszél hozzá. „Valaki itt já rt, és az ajtó elé te tte ezt a kis cso magot.” Kinyi tja. Ő rölt búza , két ére tt gránátal ma, ké t dara b sajt, és egy aranylánc van benne, papírba csomagolva. „Ez ő, a fiú!” Szomorú ar cán futó elége dettség fu t át. „Jobban kellet vol na sietne m. Remélem; visszajön.” : • Miközben a férfi lepedőjét cseréli: „Bizto san eljön, m ert mielőtt itt keresett volna, meg-, látog atott a n énikém nél. . . én m ég ág yba n vol tam. Csendesen jött, zajtalanul. Tiszta fehérbe volt öltözve. Tiszta volt a tekintete. Ártatlan. Nem dadogott. Azért jött, hogy megmagya rázza, miért volt az a kurva pávatoll olyan fon tos az apámnak. Felvilágosított, hogy az annak á pává nak a tolla vol t, amelyet É vával e gy ütt űz tek ki a paradics omból. Aztán elment. Még ar ra sem hagyott időt, hogy valamit kérdezzek.” Kicseréli az infúziós tasakot, beállítja a csöpö gés ütemét, és leül az embere mellé. „Remé lem nem haragszol rám, hogy beszélek róla, és

hogy fogadtam ebben a házban: Nem tudom, hogyan, de ő , hogy i s mo ndjam ?... itt van ben nem. Csak nem olyanok az érzelmeim, m in t va laha ve led volta k, a h ázassá gun k kezdetén. N em tudom miért! Még akkor is, ha tudom, hogy egyszer talán ő is olyan állattá válhat, mint te. Biztos vagyok benne, bizonyos. Ha már birto koltok egy asszonyt, rögtön szörnyeteggé vál tok.” Kinyújtja a lábát. „Ha valaha visszajössz az életbe, ha lábra állsz, megint olyan szörnye teg leszel, m in t voltál?” Szünet, a gondo latai t o vább folynak. „Nem hiszem. Azt gondolom, hogy talán mindaz, amit mesélek, megváltoz tat. Hallasz, figyelsz engem, elmélkedsz. Gon do lkozol...” Köz eledik hozzá. „Igen,, meg fogsz változni, szeretni fogsz. Úgy fogsz majd szeret kezni velem, ahogy én kívánom. Mivel most sok új dolgo t fedeztél fel. Róla m, rólad. Ism ered a titkaimat. A titkaim már megszálltak téged.” Megcsóko lja a nyak át. „Becsülni f ogod a titk ai mat. fogom a testedet.”a nemi Ke zét a Eri férfipedig lábaibecsülni közé teszi, és simogatja szervét. „Sohasem érintettem így a... fürjedet.” Nevet. „Lehetne, hogy...?” Becsúsztatja a kezét a férfi nadrágjába. A másik keze a saját comb jai között vész el. Ajkai a férfi bajuszát érintik,

súrolják a félig ny ito tt szájat. Légzésük össz eol133

vádi összekeveredik. „Erről álmodtam... min dig. Ho gy am ikor si mogat om magam , a farkad a ke zem ben leg yen.” A lélegzetvételei egyre rövidebb idők özönk ént köv etik egymást, felgyor sulnák, elhagyják a férfi légzésének ütemét. Kezével a lába között, gyengéden, aztán; egyre élénkebben, erősebben Simogatja m agát.. . Lég zése egyre szag gatottab b lesz. Zi háló. Füty ülő. Egy kiáltás. - ' íNyögdécselés. ' ; Megint a csend . Megint a mozdu latlan ság. ' Csak lélegzetvételek. > Hosszúak. És lassúk.

>- n - -

v^

Néhány lélegzettel később. 1 Elfojtott sóhajtás töri meg a némaságot. Azt mondja az asszony a férfinek: „Bocsáss meg!”, és csendesen megmozdul. Anélkül, hogy ránéz ne, visszahúzódik a rejtekhelytől á fal kiszögelléséig. szemeitörnek még csukva. Szája1még Nyög. A Lassan elő belőle a szavak:remeg. i„Már megint mit csinálok?” Feje. a : falba .ütközik. „Tényleg megszállott vagyok... igen, látom a holtak at. . . a lá th atatla nt.. . én.. .” Zsebéből elő -

húzza a fekete olvasót. „Allah... mit teszel ve lem?” Teste előre-hátra ringatózik, lassan, sza bályosan. „Allah, segíts, hogy visszanyerjem a hitemet! Szabadíts meg a rontástól! Ragad j ki az érzéki csalódások és az ördögi bálványok szem fényvesztései ;közül! M in t Mohamedet!” H ir telen felugrik. Körbejár a szobában. Kimegy a folyosóra. Hangja elárasztja a házat. „Igen... ő csak égy küldött volt a többi között. 1. olya nokból, m i n t ő százezer volt... előtte...• akik valamit,kinyilatkoztattak, mint ő... én, én is kinyilatkoztatok... én vagyok...” Szavai össze keveredn ek á víz zajával. M osd ik. 1; Visszajön. Szép ebben a bíborszínű ruhában, melyet alul és az ujjánál apró kalászok és búza virágo k díszítenek. Visszajön és elfoglalja a helyét a rejtekhely mel lett. Nyugodt és derűs, amikor belekezd: „Nem HákinAxoz, sem a mohá mentem el sem a bölcs hoz: A nagynéném megtiltotta. Állította, hogy sem őrült, sem megszállott nem vagyok; Hogy nem lakozik bennem démon. Amit mondok, am it teszek, egy hang sugallja a magasból , amely vezet engem. A hang, ami a torkomból jön,' év

ezredeken át lappangott, elfojtva, titkosan.” 135

Becsukja a szemét, és három lélegzetvételnyi idő utá n kinyitja. Ané lkül, ho gy a fej ét forgatná, tekintete átfésüli a helyiséget, m in th a m ost látná először. „Várt am, hog y jöjjön az apá m. Mind en  kinek el kell mesélnem, egyszer s mindenkor ra, a pá vatoll történetét. ” Ha ng ja m ár nem olyan lágy. „De először vissza kell szereznem.. . igen, azzal a tollal fogom megírni m indaz t, am it a be lőlem kitörő hango k mesélne k; á kinyilatkozta tásukat!” Idegessé válik. „Ez a kurva pávátoll! De hol van ez a fiú. Mit kezdjek ezekkel a grá nátalm ákkal?! Ezzel a lánccal? A toll! Szükségem van a tolira!” Felkel. Szemei csillognak; Mint egy őrülté. Kiszalad a sz obából. Fe ltúrja a házat. Visszajön. Kibomlott hajjal. Porosán. Az embe re képével szemben i matra cra veti mag át. Felve szi az olvasót, és elkezdi morzsolni. 9 V--V?.;.!■.■ Hirte len felord ít: „Én xagyók.Al-DzsabbáA" Suttogja: „Én vagyokAl-Rahím ...” . 'Elhallgat. Tekintete visszanyeri tisztaságát. Légzése fel veszi a férfi légzésének ütemét. Elnyúlik. Arc calafalfelé. > '• Végül gyöngéden újrakezdi: „Ez a pávatoll nem hagy ny ugod ni.” Kör mével né hán y lémál-

lőtt festékdarabot szed le a falról. „Kezdettől fogva nem hag yo tt nyu godn i, m ióta azt a rémálmot látt am. A rémálmot, amiről a m inap beszéltem: a gyermekkel, aki álmomban gyötört, és aki azt mondta, hogy ismeri a nagy titkomat. .. Az ál om m iatt m ár aludn i sem akart am . De az álom szép lassan beférkőzött a napjaimba is, amikor ébren volta m ... hallottam a gyerek hangját a hasamban. Mindig. Mindenütt. A fürdőben, a konyhában, az utcán... Ez a gyermek beszélt hozzám. Gyötört, a tollat követelte...” A körme végét nyaldossa, amelyet ciánkékre színez a festék. „Ilyenkor mindig el akartam hallgattatni. De hogyan? Azért imádkoztam, hogy elvetéljek. Hogy elveszejtsem azt az átkozott gyereket, egyszer s mindenkorra! Azt gondoltátok, mindannyian, hogy az a bajom; m int a legtöbb terhes asszonynak. D e nem. Amit most mondok neked, az az igazság... a gyermek az igazságot mondta... tudta az igazságot. A gyermek ismerte a titkomat. O maga volt a titok’Az én titkos igazságom. Elhatároztam , hog y a születése pillana tába n megfojtom a lábaimmal? Ezért nem akartam kinyomni. Ha nem kábítanak el ópiummal, a gyermek megfulla dt volna a hasam ban. D e a gyerek megszü-

letett. Amikor visszanyertem az eszméletemet, 137

és láttam, hogy n em fiú - m int az álma im ban hanem lány, úgy megkönnyebbültem! Azt gondolt am: egy lány s ohas em á ruln a el en gem. Tudom, hogy majd’ meghalsz, olyan kí váncsi vagy rá, hogy m i ez a titok ” Megfo rdul. A zöld függöny felé emeli a tekintetét és a fér fi felé kúszik, mint egy kígyó. Mikor a lábához ér, próbálja elkapni a f érfi üres tekinte tét: „M ert az a gyerek nem a tiéd volt!” Elhallgat, türel metlen ül ;nézi azaz most emberét, adjon. Mint mindig, sem hogy reagál,hang;ot egyáltalán nem. Az asszony erre felbátorodik’és kijelenti: „Igen, szange szabiír, ezek a lányok nem a tie id!” /Felegyenesedik .1„És tudod, miért? M ert te voltál nemzőképteleri, nem én!” Leül a falhoz, a rejtekhely kiugrójánál, szeme az ajtó felé néz, mint a férfié. „Mindenki azt hitte, hogy én va gyok a meddő. Az anyád azt akarta, vegyél el egy másik lányt. Akk or pedig mi lett volna v e; lem? A nagynéném sorsára juto k. :És csodálatos mó don épp ekkoriban találtam meg őt. Az Is ten küldte, hogy u tat m utasson neke m.” Lehu nyja a szemét. A szája sarkánál titokzatos mosoly jele nik meg . „Akkor azt mondtam anyádnak, hogy van egy Hákim nevű, nagy ember, aki csodák ra képes ezzel kapcsolatban. Ismered a történe tet... de nem az igazságot! Szóval elmentünk

138

hozzá, hogy konzultáljunk vele, és adjon a ta lizmánjaiból. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Hogy mi mindent kellett végig hallgatn om! odafel é any ád szájából! Mind enfé le nevekkel illetett. F olyton a zt rikácsol ta, hog y ez az utols ó esélyem! N em kevés pénzt a dott ki rá aznap! Miután többszöri elmentem á bölcs H ákbnhoz, állapotos lettem. Mintegy varázs H dkim valójában a nagyné ütésre! Tudod, ez aÖsszep niéül kerít ője volt. árosított egy b ekötö tt szemű pasassal. Bezárták bennünket egy telje sen elsötétített szobába. A pasinak nem enged ték meg, hogy beszéljen hozzám, engedély nél kü l meg s em érint he tett;.. Egyéb ként sohasem

vo mezt elenek. Csak letoltuk nad rágu n kat,ltunk ez volt min den . Fiatal lehetett.a Nagyo n fia tal, és erős. De ügy tűnt, gyakorlatlan. Én érin tettem meg először, én döntöttem el, mikor hatol jon belém. Ő t is minden re meg kellet t ta nítanom!... Szép dolog mások testét uralni, de az első n a p ;borzalmas volt. M indk etten roszszul éreztük magunkat, rettegtünk. Nem akar tam , hog y ku rvá nak véljen, ezért merev voltam. Ő meg félt, retteg ett, és sehogy sem jö tt össze neki, szegénynek. Semmire sem ju tottu nk . O tt álltunk, távol egymástól, és csak a másik szag

gatott lélegzetét hallottuk. Összeomlottam. 139

Ordítottam. Kivittek a szobából... egész nap hányt am! D e a köv etkező alkalm ak egyr e jo b ban sikerültek. Mégis, utána mindig sírtam. Bűnösnek éreztem magam... gyűlöltem a vilá got, átkoztalak titeket; téged és az egész csalá dod! És hogy a szenvedés teljes legyén,; éjjel meg veled ke llett hálnom ! Az egészben az volt a leg viccesebb, hog y miután teherbe est em, az anyád álland óan eljárt Afó&whóz, hog y a legkül önfé lébb do lgokra ve gyeii-tőle tali zm áno kat.” S üket nevetés tö r fel a melléből. „O, szange szabúrom, ha egyszer nehéz dolog asszonynak lenni; rög tö n nehé z férfinak lenni is!” Hosszú sóhajt ás tör elő a testéből. Visszahullik á gond olataiba. Sze mei sötétek, kifordulnak. Ajkai egyre vértelenebbek, mozognak, mintha valami imát mor moln ának. iÉs hirtele n fikülö nös, ünnepé lyes hang on kezd el beszélni: „ Ha m ind en vallás ki nyilatkoztatások története, az igazság kinyilat koztatásáé, akkor, szange szab úrom , a m i tört é netü nk is vallás. A mi vallásunk!” Járkál. „Igen, a test a mi kin yilatkoztatásunk .” Megáll . „A mi testünk, a titkaival, sérüléseivel, szenvedéseivel, gyönyöreivel...” A férfi felé rohan, megvilágo sodva, m in th a az igazság a kezei kö zö tt lenne és felajánlan á a férfinak: „Igen, szange szab úro m . . . tudod mi a kilencvenkiléncedik, az utolsó ne 140 : ;

ve Istennek? Al-Szabúr, a Türelmes. Nézz magadra, Isten vagy. Létezel, és nem mozogsz. Látsz és nem vagy látható! Mint Isten, türelmes vagy, és mozdulatlan. És én, én vagyok a Hírvivőd! A Prófétád! A hangod vagyok! A tekinteted vagyok! A kezed vagyok! Fölfedlek téged! Al-Szabúr!"E gészen eltávolodik a zöld függönytől. Aztán hirtelen megfordul, széttárja a karjait, m inth a közönségnek be szélne, és azt kiáltja: „ íme , a kinyilatkoztatás: Al-Sza búr !”Keze a férfire, emberére mutat, aki továbbra is ott ül és néz valamit, ami nincs ott, szemben a teremtéssel, am i ugy anú gy nincs o tt. Az asszonyt elragadja ez a kinyilatkoztatás. Magán kívü l tesz egy lépést el őre, ho gy folytassa, de egy kéz, mögüle, megragadja a csuklójánál fogva. Megfordul. A férfi, az embere az. Az asszony mozdulatlanná dermed. Mint akit villám sújtott. A sz ája tátva m arad : A férfi hirtelen felegyenesedik, mereven és szárazán, akár egy mozdulattal fel. >szikla, „Ez ...amit ez egyetlen egy csoda! M aga aállítottak F eltámadás!”, mondja az asszony irém ület től fojtott hang on, „tudtam, hogy a titkaim visszahoznak az életbe, hozzám ... tudtam ...” A férfi magához vonja az asszonyt, m egmarkolja a hajá t, és a fejét a fal-

ba veri. Az asszony összeesik. Nem kiabál, nem

sír. „Ez az, megtörtént... most robbansz szét!” Révü lt tekintete áthatol a rendetlen Jhajfü rtö kön. Viho g: „Robba n a szange szabtirom]", aztán kiabálni kezd: „Al-Szabűr!”, lehunyja a szemeit, „köszönöm, Al-Szabúr! Végre megszabadulha tok a szenved éstől”, és átka rolja á'férfi lábait. A férfi, fénytelen és sápadt arccal, újra meg ragadja az asszonyt, felemeli, és a falhoz vágja, ahol a han dzs ár és a fénykép lógnak. Oda meg y hozzá, m egint megraga dja; felemeli a falhoz. Az asszony felin du ltan nézi. Fe je érin ti a hand zsá rt. Megragadja,1és a férfi szívébe döfi. Egyetlen vércsepp sem fakad . A férfi, ugya nolyan mereven és hidegen, a hajá nál ragadja meg az asszonyt, és végighúzzá a föl dön, a szoba középére. I smét á földbe veri a fejét, aztán egy hirtelen moz dulattal kiteke ri a nyakát; Az asszony kilélegzi a levegőt. A férfibelélegzi. 1

1 *

Az asszony lehun yja á szemeit. ■ A férfi tovább ra is az isme retlenbe néz. • Valaki kop og az ajtón.

142

A férfi, handzsár ral a szívében, a iái ná l visszafekszik a ma tracra , szem ben a fényképével. Az asszony skarlátvörös. Skarlátvörös a saját vérétől. Valaki bejön a házba. Az asszony lassan újra kin yitj a a szemét . Feltámad a szél, röptéd a vándormadarakat a teste fölött.

143