Anne_L._Green-Viharos_erzelmek.pdf

Copyright © Anne L. Green Hungarian edition © Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva! Borítóterv: Faniszló Ádám Szerkesztette: Kalocsai Judit Korrektor: Hoppe Adrienn Tördelés: NovaBook Felelős kiadó: Nagypál Viktor Álomgyár Kiadó, Budapest, 2016 www.alomgyar.com ISBN: 978-615-5596-63-6

Barátnőimnek: Marcsinak, Annamarinak, Rékunak, Juditnak és minden olyan nőnek, akinek egy férfi boldogítja az életét.

Ne feledjétek! Soha senki nem fogja megnyerni a nemek csatáját!

Jason Kiút a sötétségből „Csupa fölfedezés és csupa elfelejtés az emberiség sorsa. Fölfedezni éppoly megszokott dolog, mint elfelejteni. Olykor épp a felejtés a legbiztosabb alapja a fölfedezésnek.” (Elekes Ferenc) Mint az őrültek rohantunk az állítólagos célszemély tartózkodási helyére. Az előírás szerint öt percen belül oda kellett érnünk. Ahogy érkeztek az információk, kúszott feljebb az adrenalin. Nem volt sok időnk, menet közben zajlott a taktikai eligazítás, feladatleosztás. Nem volt már agyalás, hogy mi lesz, mert ezt csináltuk folyamatosan. Imádtam a munkám. Voltak esetek, amikor órákon át feszülten várakoztunk, beöltözve, a tűző napon. Majd hirtelen kell cselekedni, az elfogás mindig váratlanul történik – látszólag.

Nekünk

persze

mindenre

alaposan

kidolgozott

akciótervünk volt. Az egész olyan varázslatos volt. Alig vártuk, hogy dolgozhassunk, de ide nem lehet csak úgy bejönni melózni, hogy „na, majd lesz valami”, mert itt tényleg lehet valami. Például kilövik mellőled a társad. Ám mégsem volt bennünk félelem. Ha minden eset megviselt volna bennünket, nem tudtuk volna ezt csinálni.

Megpróbáltuk

kizárni

az

érzelmeket.

De

persze

teljességgel nem lehet. Megnyugtató volt azonban a tudat, hogy nagyon jók a védőfelszereléseink, és a lehető legbiztonságosabb

taktikával dolgozott a csapatunk. Az évek során teljesen összeszoktunk. Mindenkinek tudtuk az erősségeit, gyengeségeit, de néha foroghattak a leosztások. Akadt, aki pajzzsal volt jobb, és volt, aki ügyesebben lőtt, de akadt nálunk volt birkózó is, általában ő teperte le és bilincselte meg az embereket. Mindannyian tudtuk, milyen helyzetben mi a dolgunk, de alakulhatott úgy egy szituáció, hogy az improvizáció miatt cserélődtek a pozíciók. Az eddigi bevetéseink során számtalanszor keveredtünk éles helyzetbe, de sosem volt még emberveszteségünk. Nekünk sem az ölés volt a célunk, hanem a helyzetmegoldás, minél kevesebb sérüléssel, maximális életvédelemmel. Jelenleg is a mi bevetési egységünk érkezett meg elsőként az érintett épület elé. Körülkémleltem, első ránézésre minden békésnek és csendesnek tűnt. Túlságosan is. Az információink szerint túszejtés volt folyamatban. Kellemetlen, rossz előérzet hasított belém. Sokszor vettünk már részt hasonló bevetésekben, de itt semmi jele nem volt annak, hogy bármilyen terrorista akció folyna. Lépésről lépésre közelítettünk a hatalmas épület felé. Az első felderítők lassan hatoltak be. – Tiszta. – Itt is tiszta. – Az épület üres – hallottam a fülesben. Az osztag vezetője kézjelzéssel intett, hogy nézzünk körül kint is. Az egyenruhánk erőt sugárzott, de beöltözve sem éreztük, hogy sebezhetetlenek vagyunk, leginkább csak fizikai biztonságérzetet, lelkierőt adott, ezért ilyenkor is óvatosnak kellett lennünk. Az adrenalin dübörgött, habár nem értettem, miért. Nem ez volt az első ilyen bevetés, mégis valami megmagyarázhatatlan rossz érzés

kezdett rajtam eluralkodni, amit próbáltam elnyomni, hogy tehessem, amit tennem kell. Pár perccel később hangos robbanás zaja hallatszott a bejárat irányából. Az embereink bent ragadtak, mi pedig kint. Ekkor rémült sikolyok és üvöltözés hangja szűrődött ki az épületből. Be kellett valahogy jutnunk. A sűrű, fekete füst egyre intenzívebben gomolygott elő az ablakokból, így csak a tetőn tudtunk behatolni az épületbe. Gyorsan kellett cselekednünk. A túszok és a társaink élete volt a tét. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk a nehéz homályban, ami olyan volt, mint a legsűrűbb éjszakai köd. A maró, égető érzés egészen a tüdőmig hatolt, szinte alig kaptam levegőt, mégsem fordulhattam vissza. Azóta tudom, miért mondják: a füst csendes gyilkos. Az épületet egykettőre ellepte a fekete felhő. Kaparta a szemem és égette a tüdőm. Aztán hirtelen felcsaptak a lángok körülöttem, minden vörös és narancsos fényben égett. Ez nem lehet véletlen. A bent lévők egyre szorosabban húzódtak egymáshoz, ahogy megpróbáltak elhátrálni a lángok elől. Már így is rengetegen voltak a teremben, de a lökdösődés még rosszabb helyzetet teremtett. A sikolyok egyre hangosabbá váltak, egyre közelebbről hallatszottak; ekkor megpillantottam a tetőt nyaldosó lángnyelveket. Tudtam, hogy arra már nem juthatunk ki. Az épület rendkívül forró volt már. A lángok félelmetes árnyékokat festettek a felfelé bámuló emberek arcára. Különféle érzelmek: szomorúság, félelem, düh. Én mégsem éreztem egyiket sem. A megoldás után kutattam az agyamban. Láttam rajtuk a rettegést és a haragot a szemeikben, némelyikben még a tűznél is vadabbul lobogott. Az emberek kétségbeestek, és üvöltözve dörömböltek a falon. Eluralkodott a pánikhangulat. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte Dennis, a társam.

– Nem tudom. Nagyon nem tetszik ez nekem. Forduljunk vissza! Hol a parancsnok? – üvöltöttem túl a hangzavart. Nem érkezett válasz, mert abban a pillanatban egy újabb erős robbanás rázta meg az egész épületet. Hatalmas reccsenéssel szakadt ránk a plafon, ezzel azonban még nem volt vége. Éreztem, hogy a levegőbe emelkedek és nekivágódom a falnak. Utolsó villanásként még láttam a társam, ahogy kirepül az épületből. Sebesült állat módjára üvöltött a fájdalomtól, a testét vér borította. Az ajtó hatalmas robbanás kíséretében kiszakadt, és vele a fal egy jókora darabja is. Amikor a fal kirobbant, mintha valaki egy hatalmas kalapáccsal sújtott volna a fejemre. Feltápászkodtam. A vállam és a karom meglehetősen fájt, csak nehezen bírtam mozdítani a kezem. A francba! Dühödt erőfeszítéssel, hideg céltudatossággal tornáztam fel magam a talajról. Az arcomat jeges veríték borította, a homlokomon szivárogni kezdett a vér, ami zavart a látásban. Sántítottam, de eltökélt léptekkel közeledtem Dennis felé. Tudtam, hogy megsebesült; lehajoltam hozzá, és láttam, hogy a teste több helyen erősen vérzik. Biztos voltam benne, hogy mindjárt az eszméletét is elveszíti. Hevesen kapkodott levegő után, a kezem csupa vér lett, ahogy a mellkasához értem és segíteni próbáltam rajta. Elfordítottam a fejem a felismerésre. – Tarts ki, haver! Hallod? – pillantottam rá tehetetlenül. Addigra az arcomon vastag, riasztó mocsokká maszatolódott verejték, vér és korom volt. Körülnéztem segítség után kutatva, de mindenhol élettelen testeket vagy kínjaiktól jajgató embereket láttam. Mi a fene történik itt? Ez lett volna az évszázad akciója? Több tucat kommandós tartózkodik az épületben. Tőrbe csaltak minket! Ez csapda volt! Végül nem hallatszott több sikoly, de a csend még borzasztóbbnak hatott.

Dennis vére pedig megállíthatatlanul szivárgott a kezeim között. Fájdalmas volt a felismerés, hogy nem tudok segíteni rajta. Ekkor fegyveresek ugrottak elő a semmiből, és tüzet nyitottak a fetrengő túlélőkre! Néhány pillanatra a szívverésem is elállt. Nem talált el. Mellélőtt! Mészárolnak. Dennis mellé húzódtam, és ott feküdtem a hideg, véres betonon mozdulatlanul, halottnak tettetve magam. Kővé dermedve figyeltem, ahogy bajtársaim teste hirtelen elernyedt. Micsoda őrült és piszkos harcmodor ez… Nem félek a haláltól… hol van már? Kétségbe voltam esve. Ekkor egy árnyék állt meg közvetlenül előttem, és egyenesen rám szegezte a fegyverét. – Neee! – ugrottam fel az ágyamban. Patakokban folyt rólam a víz a nyomasztó álomkép hatására. Ugyanaz a rémálom hónapok óta. Igyekeztem minél hamarabb magamhoz térni. Meredten, sokkos állapotban, vadul ziháltam, miközben a plafont bámultam. Véget kellett vetnem végre ennek. Ez így nem mehetett tovább. Hónapok óta egy hosszú, sötét alagútban bolyongtam. Nem tudtam az életemmel a történtek után mit kezdeni. Képtelen voltam feldolgozni. Dennis az utolsó erejével lelőtte a támadómat, így maradhattam én életben, de ő belehalt a sérüléseibe. Bénító levertséget és zavart éreztem. Tömény, sértett haraggal gondoltam a barátomra. Hogy volt képes itt hagyni engem? Megmentette az életem, de én nem menthettem meg az övét. Akkor ott valami nagyon megváltozott.

Jason

Scott

meghalt.

Legalábbis

egy

része.

Elveszítettem az eddigi legfontosabbat: a hivatásom iránti tiszteletet és szeretetet. Kerestem a kapaszkodót, a reményt, hogy ez egyszer csak elmúlik, de napról napra csak egyre rosszabb lett. Láttam már sok mindent, de a bajtársak elvesztése olyan mély gödörbe taszított, amelyből nem találtam a kiutat. Nem volt már meg bennem az az elhivatottság, mint addig.

Elképesztő, hogy az ember milyen könnyen feladhat egy küzdelmet, ami addig az életet jelentette. Nem akartam magamra ismerni, eddig ész nélkül vetettem magam bele a küzdelmekbe, de most erőtlen és elgyötört lettem. Ez az utolsó halálközeli élmény valamit megváltoztatott. Szerettem volna ezt az egészet meg nem történtté tenni, de sajnos nem voltam mindenható, hogy visszapörgessem az idő kerekét. Egyetlen dolog maradt csupán, továbblépni és felejteni. Persze ez lehetetlen. Amikor el akarsz felejteni valamit, teljesen kitörölni még az emlékét is, de nem lehet. Nem múlik el, úgy követ, mint egy szellem. Kommandósként túl sok helyen jártam, túl sok mindent láttam az életben, vért, halált, szenvedést. Az utolsó akcióban történtek azonban elvették a hitem. – Jason! Itthon vagy!? – hallottam a nagyim kiáltását, de nem válaszoltam. Nagyon nem volt kedvem vele cseverészni, így gyorsan kiosontam a hátsó ajtón. Az autómhoz siettem, és szinte menekültem. Nem akartam lelkizni. Azon kaptam magam, hogy a bevásárlóközpont előtt parkoltam le. Hogy kerültem én ide? Kiszálltam

a

kocsiból,

és

csak

céltalanul

bolyongtam,

bámészkodtam, anélkül, hogy bármit is láttam volna. Végtelen ürességet éreztem, a hangok is elmosódott, zavaros egyvelegként kavarogtak. Még mindig a múltbéli borzalmas képek emléke kúszott a szemem elé. Pár perccel később kijózanodva azon kaptam magam, hogy nem tudom, mit is keresek én itt. Ah, hogy én mekkora idióta vagyok! A fejem csóváltam, és egy hirtelen 180 fokos fordulattal irányt akartam változtatni, de a nagy tömegben sikerült beleütköznöm

valakibe,

aki

szinte

lepattant

megtántorodva a fenekére huppant a földön. – Megőrültél? – ripakodott rám.

rólam,

és

Lepillantottam, gyorsan utána kaptam, és egy mozdulattal felrántottam. A hömpölygő tömeg nem vett róla tudomást, kis híján eltiporták. Meghökkent tekintetével találtam szemben magam, a tenyerét a mellkasomnak támasztotta, úgy pislogott rám. Ahogy

belepillantottam

abba

a

csokoládészínű

szempárba,

kiszaladt belőlem minden. El is felejtettem, mit akartam mondani. Mi is volt… – Legalább bocsánatot kérhetnél – korholt szelíden, de még mindig a karjaimban tartottam őt, a szabadulás vágya nélkül hosszan engem vizslatott. Azt hiszem, erre mondhatják, elvesztünk a pillanatban. Na, ez félelmetes. – Ne haragudj! – nyögtem ki végül, és enyhítettem a szorításon, de nem engedtem el teljesen. Hosszan meredtem rá. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Valahogy olyan ismerős. Találkoztunk már? Nem, arra egészen biztosan emlékeznék. Nem tudom, mennyi idő telt így el, mikor megszólalt. – Mondd csak, meddig akarsz még ölelgetni? – suttogta. Hát te sem nagyon akartál szabadulni. – Bocsánat – eresztettem el, de nem szívesen. Mi a fene van velem? – Semmi baj – sóhajtott, majd a szétszóródott csomagjait nézegette, és elkezdte összekapkodni. – Segítek – guggoltam mellé, de a gondolataimat továbbra sem sikerült összeszednem. Ahogy egyszerre nyúltunk az egyik tégelyért, véletlenül megérintettem a kezét. Rám kapta a tekintetét, és láttam benne, hogy ő ugyanolyan zavarban van, mint én. Az arcunk szinte súrolta egymást. Olyan dolog történt akkor velem, mint még soha azelőtt. Lefagytam.

– Elnézést – hebegtem, és elkaptam a kezem. Hát, Jason, most biztos azt gondolja, hogy egy ostoba fajankó vagy. Folyamatosan csak mentegetőzöl, egy értelmes mondat még nem hagyta el a szádat. Nem felelt, csak somolygott, szemmel láthatóan jót mulatott a zavaromon. Ez ciki! Vágd ki magad! De ahogy rám nézett, semmi értelmes nem jutott az eszembe. Basszus! – Köszönöm – szólalt meg, mikor az utolsó kacatot is kivette a kezemből és a táskájába dobta. – Akkor én megyek is. Szia – akart sarkon fordulni. Nagyot dobbant a szívem, mintha pánikba estem volna. Nem mehet csak úgy el! A nevét, Jason! A nevét! – Ne haragudj! – ragadtam meg a karját. Először a kezemre, majd a szemembe nézett. – Szeretném ezt jóvátenni. Meghívhatlak egy italra? Hát ez szánalmas – vertem gondolatban a fejem a falba. Furcsa fürkésző pillantással méregetett. Hezitált. – Az előbb úgy tűnt, nagyon sietős – biccentette oldalra a fejét. – Én csak… szóval… izé… Állati… lebőgés az egész. – Értem. Majd máskor – és egy szó nélkül otthagyott. – Várj! Legalább a neved áruld el! – Ennél megalázóbb már úgysem lehet, gondoltam. – Ha a sors úgy akarja, még úgyis találkozunk – kiáltotta vissza anélkül, hogy visszafordult volna. Csodás. Történik valami jó, és én lemaradok róla. Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, és csak néztem utána. Ha a sors úgy akarja… merengtem. Milyen válasz ez? Vészesen egyre távolabb került tőlem, majd megtorpant, és egy széles mosoly kíséretében hátrapillantott. A szívem is kihagyott

egy ütemet. Rám kacsintott, és eltűnt a tömegben. Ez meg mi a franc volt? Hetekig ezen ettem magam. Sokszor korholtam magam, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok ennek az egésznek. Igazából nem is történt semmi. Az, amit én most éppen bebeszélek magamnak, csak a filmekben létezik, nem a való életben, hiszen ennek a logikus menete:

ismerkedünk,

randizunk,

végül

vonzódni

kezdünk

egymáshoz. Ez egy hosszú folyamat. Valami átmenetnek mindig kell lennie abban, hogy valakivel jól érzem magam, majd ennél többé válik. De álljunk csak meg! Ez itt most kimaradt. Abban a pillanatban, ahogy belenéztem a szemébe, olyan volt, mint egy villámcsapás. Rám tört a vágy, hogy megcsókoljam. Ezt hívják a nők szikrának, de ilyen nincs! Fél szemmel az órámra pillantottam. Huh, így elszaladt az idő! A bezártságtól gyakran elvesztettem az időérzékem. Hirtelen rám zuhant a valóság. Indulnom kellett, ha nem akartam elkésni, de nem éreztem magamban annyi erőt sem, hogy felálljak. Az utóbbi időben nagyon elhagytam magam, hánynom kellett magamtól. A bevetést követően pszichológushoz akartak küldeni, de én nem voltam képes beszélni az ott történtekről senkivel. Azt azonban tudtam, hogy ki kell mozdulnom a mélypontról, ezért is vállaltam egy időre teljesen új munkát, reméltem, hogy ez majd eltereli a gondolataimat, hogy újra a saját kezembe vehessem az irányítást az életem felett. Végül nagy nehezen feltápászkodtam, magamra húztam egy fehér pólót, farmert, és már indultam is le a házunk lépcsőjén. Egy pillanatra megálltam, felnéztem egyenesen a vakító napsugárba. Csodás! Végre itt a tavasz! Szippantottam egy mélyet a tiszta levegőből, majd feltettem a napszemüvegem, és már vágódtam is

be az autómba. Ahogy a megadott cím felé tartottam, már nem is voltam olyan biztos benne, hogy akarom én ezt a melót. Nem volt nekem való. Az életben mindig is csapatjátékos voltam, emellett nem

a

türelmemről

szenátornak,

akihez

voltam

híres.

testőrnek

Utánanéztem

készültem

kicsit

elszegődni.

a

Davis

szenátor volt az állam egyik legbefolyásosabb embere, a családja azonban korántsem volt olyan makulátlan. Semmi kedvem nem volt beképzelt milliomoscsemetékhez, akik a fiatalok áloméletét élik, a paparazzók kedvenc fotótémái és rengeteg pletyka kering róluk. Ám egyéb befolyásoló tényezők miatt muszáj volt mégis belevágnom ebbe az új kihívásba. Végre a ház elé érkeztem, ahol meg kellett állapítanom, hogy az épületet inkább nevezhetném villának. Minden egyes részlet a szenátor gazdagságát hirdette. Ezeknek aztán van mit a tejbe aprítaniuk. A hatalmas öntöttvas kapuk, a zöldövezetben kialakított kavicsos felhajtó és az óriási fehér épület varázslatos összhangban volt egymással. Minden bizonnyal a szenátor kényes a külsőségekre. Becsöngettem a külső kaputelefonon, és vártam. Egy mogorva, kimért hang szólalt meg a túlvégén. – Davis rezidencia. Mit óhajt? – Jason

Scott

vagyok, Davis

szenátorral van megbeszélt

találkozóm – feleltem. Körbepillantottam, és felmértem a terepet. Több kamera vette körbe az egész birtokot. Mély hallgatás következett, majd lassan megmozdult a biztonsági kapu. Ahogy behajtottam, két biztonsági ember várt a főbejáratnál. Miután leparkoltam a ház előtt, kiugrottam az autómból, majd odaléptem eléjük. Nem lepett meg, hogy átvizsgálták a ruházatom, mielőtt felkísértek a márvánnyal borított lépcsőkön. Ez aztán a pazarlás – fújtattam magamban. Kíváncsi lennék, mennyit költhet

egyáltalán jótékonyságra? Egész életemet a harctéren töltöttem, nem igazán tudtam értékelni az ilyen puccos, felvágós kégliket. Hát még az embereket, akik benne laktak. Beinvitáltak a hatalmas ajtón, majd pillanatokon belül elém lépett egy díszpinty is, valami komornyikféle lehetett. Huh, ennél megalázóbb állás aligha lehet. Minden érzelem nélkül fogadott. – Mr. Scott – köszöntött mereven, lenézően. A látványától legszívesebben kiröhögtem volna, de ma uralkodnom kellett magamon. Uramatyám, hová kerültem! – Üdv, Mr. Davis már vár engem – jelentettem ki nagyon határozottan. – Igen, tényleg várja magát – mért végig sokatmondó pillantások kíséretében. – Valami gond van? – néztem rám kérdőn. Sejtettem én, hogy a ruházatomat stíröli, a legtöbb helyen öltönyös, kinyalt figurák voltak a biztonságiak, de én ennél jóval rugalmasabban kezeltem a helyzetet. Gyűlöltem, ha be akartak skatulyázni. Szóval a külsőmmel nem loptam be magam a szívébe, de sebaj. Bevezetett egy igen előkelő helyiségbe, ahol egy hatalmas, tekintélyt parancsoló asztal mögött ott ült Mr. Davis. Meglehetősen fölényes pillantással mért végig ő is, és cseppet sem próbálta leplezni nemtetszését. Király! Ő sincs oda értem. Elegáns, sármos fazonnak tűnt, olyan ötvenesnek saccoltam, és a korához képest felettébb jól tartotta magát. – Jó napot, Mr. Davis – kezdtem az udvariassági formákat betartva. – Késett – jelentette ki, a tekintetét a monitorjáról fel sem emelte. Ezzel is jelezve a jelentéktelenségem. – A délután kettő az nálam nem kettő óra két perc.

– Bocs, de feltartott a barátunk az ajtóban – mutogattam a kijárat felé, ahol éppen távozott a komornyik. – Ha nem lenne olyan ajánlólevele, amilyen, akkor páros lábbal rúgnám ki – méregetett szigorúan. – Nagyon laza csávónak képzeli magát, azt látom, de majd meglátjuk, hogy birkózik meg a feladattal, amit magának szántam. Már most mondom, hogy felkötheti a nadrágját, mert higgye el, nem lesz sétagalopp. Naná, hogy nem! Ha az lenne, valószínű, nem engem kértek volna. Nem voltam beképzelt, de azzal azért tisztában voltam, mi folyt ebben a házban az utóbbi időben. A szenátor feje igencsak fájhatott a családtagjai miatt. Egyik zűrösebb volt, mint a másik. Nem vetettek jó fényt a karrierjére. A gyerekei minden baromságot elkövettek már, amit egy ráérős millerkölyök csak véghez vihet: drog, kiszivárgott szexvideók, botrányos megjelenések… Elővett egy fényképet, majd megkerülte az asztalát, és átnyújtotta. – Ez itt a lányom, Nina. Jaj, csak ezt ne! Egy hisztis kis tyúkot kaptam ki! Meggyőződésem volt, hogy a saját testőrségének a tagjai közt kapok majd helyet. Ez így már nem annyira kóser. Hanyagul elvettem tőle a képet, és anélkül, hogy rápillantottam volna, már be is gyűrtem a farzsebembe. Felfordult a gyomrom. Tényleg csak erre tartanak alkalmasnak? Egy burzsujgyerek pesztrája legyek? – Elmondom most, amit tudnia kell róla – vágott bele. – Nagyon nehezen kezelhető és az utóbbi időben úgy fogyasztotta a testőreit, mint más a reggelijét. Ártatlannak tűnő pofikája ne tévessze meg, mert valójában egy igazi kis bestia. Megpróbál majd minden létező módon túljárni az eszén, de ne dőljön be neki! Csábos, aranyos, de a legkevésbé sem jóindulatú. A maga dolga az, hogy gondoskodjon

róla, ne okozzon nekem bonyodalmat, és emellett persze vigyázzon a testi épségére is. Elegem van már abból, hogy a bulikban készült botrányos fotóival árasztja el a netet, vagy hogy szándékosan rongál és az éjszaka közepén a rendőrségről kell kirángatnom. A büntetőcédulákról

nem

is

beszélek.

Legutóbb

elcsente

a

hitelkártyám, és jó poénnak szánta, hogy a nevemben egy egész kutyafarmot vásárolt, aztán elengedte azokat a dögöket a kertben. Az állatbarát szenátor, így gúnyoltak hetekig. Egy örökkévalóság volt a romok takarítása az ebek után. Ez a lány egy kész rémálom. Tudja, nem volt ő mindig ilyen. Volt egy komolynak tűnő kapcsolata két éve, de véget ért. Nina azóta teljesen kifordult önmagából. Nem lehet ráismerni. Folyamatosan borsot tör az orrom alá, mert engem okol az egészért. Azt hittem, idővel elmúlik, de ez csak egyre rosszabb. Felteheti magában a kérdést, hogy miért ragaszkodom akkor hozzá mégis. Az ok, hogy két gyerekkel már kudarcot vallottam. Vele ez nem fog megtörténni, nem engedem! Az rettentően rosszul venné ki magát. Nem engedhetek most meg magamnak egy újabb botrányt. Segítségként, jó, ha tudja, minden pénzforrást megvontam tőle. Így kevesebb az esély a kellemetlen meglepetésekre. Maga viszont egy vagyont kap tőlem minden hónapban, ha megfékezi és féken is tartja. Megértette? Nem, ezt nem igazán értem. Én ennél többre vagyok hivatott. Ám ezt megtartottam magamnak. – Igen, uram! De, ugye, nekem nem kell olyan csini ruhát hordanom, mint a kedves úriembernek ott kint? – Miért, mit akar viselni? – kerekedtek ki a szemei. Széttártam a kezem, és végigpillantottam magamon. – Nem gondolja komolyan!? – ámult el.

– Miért? Azt gondolom, hitelesebb lesz, ha nem egy öltönyös majom kergeti a fékezhetetlen gyerekét mindennap. Engedje, hogy a saját módszereimet használjam! – Ennek a háznak megvan az etikettszabályzata, mellyel minden alkalmazottunk tisztában van, és tartja is magát hozzá. – Ja, de nem is nagyon tudták pórázon tartani a kis Ninát, ha jól sejtem. Nézze, ha elvállalom ezt a munkát, a saját autómat akarom vezetni, a saját ruhámat fogom viselni, és a saját módszereimet akarom alkalmazni. Manapság inkább diszkrét védelemre van igény, amikor a testőrök szinte eltűnnek a védett személy mellett, és meg sem lehet állapítani róluk, hogy mi a feladatuk. Én ezt tartom ez esetben is célravezetőnek. Az öltöny ugyanis már távolról elárulja, hogy hol tartózkodik Nina minden pillanatban. – Jól érvel, bár aggasztó, hogy egy lázadó fogja megfékezni az én rakoncátlan lányomat – szökött magasba kérdőn a szemöldöke. – Miért ne? Az azonos impulzusok állítólag kioltják egymást – vigyorogtam szélesen. – Amennyiben valami előkelő rendezvény lesz, természetesen a megfelelő öltözékben és járművel jelenek meg, de a hétköznapokon szeretnék önmagam lenni, hogy a feladatomra tudjak koncentrálni. Szerintem magának ez nem okozhat különösebb gondot, csak az eredménnyel legyen elégedett. Vagy nem jól gondolom? Láttam, ahogy egyetértően bólogat. – Lehet, hogy mégiscsak maga lesz az én emberem – veregetett hátba. – Tudja, mit? Kap tőlem három hónapot. Ez alatt az idő alatt szedje ráncba ezt a megvadult gazellát. Szabad kezet kap – tárta szét a karjait. – Azt csinál és azt visel, amit csak akar. Olyan

eszközt vet be, amilyet jónak lát, csak nekem ne fájjon többé a fejem a lányom miatt. Azzal jár, úgy öltözik, ahogy tetszik. A napszemüvegemmel babrálva éppen csak ráemeltem a tekintetem. – Remek, de nem fogja magát meggondolni, ha a lánya sérelmezi a módszereimet? – érdeklődtem. – Annyit fájt már miatta a fejem, hogy őszintén mondom, hidegen hagy a nyafogása. A kutyákkal nálam kivágta a biztosítékot, emiatt kellett elhalasztanom egy hétvégi rendezvényt. Irtó pipa voltam. Nem bánnám, ha valaki végre helyretenné a kisasszonyt. – Akkor megállapodtunk – nyújtottam a szenátor felé a kezem, aki nyomban bele is csapott. – Ma már kezdhet is. Menjen érte az egyetemre, ott fogja várni az ügyeletes „idiótát”, de azt hiszem, ez esetben nagyon meg fog lepődni. Csipkedje magát, mert máris késésben van. Ma korábban végez. Sok szerencsét, és kitartás! – kuncogott magában. Mit hisz ez rólam? Kifog rajtam egy bűbájos, kezelhetetlen egyetemista csitri? Az én múltammal egy ilyen kis csaj nem jelenthet kihívást, megeszem reggelire. Megszaporáztam a lépteim az autóm felé, és egészen az egyetemig kattogott az agyam. A barátom tanácsára jelentkeztem erre a testőri állásra. Szerinte ideje lett volna a történtek után végre összeszednem magam, és amíg talpra nem állok, sem kellene begubóznom.

Megfogadtam

a

tanácsát,

mert

amúgy

is

kényszerszabadságra küldtek, és a lakásban is úgy éreztem, megőrülök, minden percben kísértett az az átkozott perc, képtelen voltam túltenni magam rajta. Miért pont én éltem túl? Ezen morfondíroztam naphosszat, így mikor a kezembe nyomta az

ajánlólevelet, úgy határoztam, minden jobb, mint a rémálmok és a folyamatos hullarészegség, vagy csak bámulni a plafont. Pályáztam erre az állásra, és a tapasztalatommal azonnal be is hívtak, de most, hogy megkaptam az első feladatom, hát rádöbbentem, nem éppen erre vágytam. Egy hisztis kis liba pesztrája leszek. Dadussá fokoztak le. A nyomába kell majd szegődnöm, vigyáznom kell rá, miközben ő valószínűleg mindent elkövet, hogy megkeserítse az életem. Kissé csalódott voltam, nem dajka akartam lenni egy elkényeztetett gazdag kis hercegnő mellett, de egyelőre csak ez volt, bár figyelmeztettek,

nem

lesz

egyszerű

meló.

Ennek

ellenére

bosszantott, hogy ilyen alantas munkát sóztak a nyakamba, tudván, hogy

milyen

képzettségeim,

képességeim

voltak.

Mikor

leparkoltam a sulinál, rádöbbentem, mekkora területen is kell megtalálnom a kis Ninát. Csodás! De hogyan fogom megtalálni? Az információs

pulthoz

mentem,

ahol

útbaigazítottak,

merre

keressem. Nem volt egyszerű, de hamar megtaláltam a megfelelő épületet. Most tudnom kellene, kit is keresek, kaptam ki a farmerzsebemből a fényképet, amit még a szenátor nyomott a kezembe. Ott, abban a pillanatban mintha egy vödör hideg víz zúdult volna a nyakamba. Ez lehetetlen! Váratlanul bent szorult a levegő. Megráztam a fejem, hátha csak a képzeletem szórakozik velem, majd újra a képre pillantottam. Hisz ez a lány a plázából. Nem! Ez valami rossz vicc – túrtam zavartan a hajamba. Vetettem még egy utolsó pillantást a képre, és erős késztetést éreztem, hogy azonnal hazamenjek. Gyönyörű szemei fogva tartottak, helyes pofija és hosszú barna haja volt. Az összkép pedig tökéletes. Hát ezért ennyire ismerős! Davis szenátor lánya. Biztos láttam már a hírekben.

Hangosan

körülkémleltem.

fújtam

Most

mit

ki

a

levegőt,

csináljak?

A

majd

gyorsan

perifériámban

megpillantottam egy lányt, aki a lépcsők alján várakozott. Közelebb mentem, majd megálltam pár lépésre tőle, hogy alaposabban szemügyre vehessem a „célszemélyt”. Ejha! Tényleg olyan formás volt a kicsike, mint ahogy az emlékeimben élt. A lépcsőn hanyatt dőlve a könyökére támaszkodott, szinte teljesen kifeküdt, úgy tűnt, élvezte a rekkenő hőséget, a nap erőteljes sugarait, ahogy bársonyos, barna bőrét kényeztették, cirógatták. Gesztenyeszínű haja, mint egy selymes függöny omlott a vállára. A szemét napszemüveg fedte, így azt akkor még nem állt módomban megcsodálni. Meg kellett hagyni, dús kebleivel és hosszú, izmos combjaival határozottan dekoratív darabnak bizonyult. Rövid kis szoknyája, mélyen kivágott, apró topja szabad utat engedett a piszkos

férfifantáziának,

bármelyik

pasi

vágyait

azonnal

felkorbácsolta volna. Ha egy bárban láttam volna meg először, biztos, nem sétálok csak úgy el mellette. Na de Jason, ne kalandozz el! Ő ott a feladat! Egy megoldandó ügy – figyelmeztettem magam. Miután magamhoz tértem, még közelebb léptem és fölé magasodtam, szándékosan takartam el a napot. A hajába tolta a szemüvegét, és rám emelte gyönyörű, csokoládébarna szemeit. Huh! Akkor mozdult meg bennem tőle valami, rég volt már rám ilyen hatással nő, kár, hogy a leírás alapján ennyire csökönyös, beképzelt és öntelt a kicsike, de ha rajtam múlik, hamarosan letöröm a szarvát.

Nina A kihívások a legnagyobb pillanatokat előzik meg… „Nagy bátorság kell a segítségkéréshez. (…) Szeretjük a problémáinkat magunk megoldani, és úgy tekintünk a makacsságra, mintha az jó tulajdonság lenne. Néha azonban egyszerűen túl nagyok a kihívások. Legyen tisztában a korlátaival, és tartsa tiszteletben azokat! Nincs semmi rossz abban, ha szükség esetén segítséget kérünk.” (David B. Agus) Az egyetem épületéből léptem ki, és jelentőségteljesen pásztáztam körbe, de nem láttam senkit, aki rám várt volna. Nem érkezett meg az új üres fejű kétajtós szekrény. Az apám imádott újabban testőrséget

küldeni

a

nyakamra,

hogy

boldogítsák

a

mindennapjaim. Ha azt hiszi, hogy ezzel majd megfékezhet, nagyon téved! Örültem ezeknek a leheletnyi felhőtlen perceknek, ami megadatott, így letelepedtem az egyetem lépcsősorának legaljára. Elnéztem a többi, normális egyetemista boldog, mosolygós arcát. Elgondolkodtam, milyen lenne az életem, ha nem a híres-neves Davis szenátor lányaként jövök a világra. Minden bizonnyal minden sokkal jobb és egyszerűbb lett volna, sóhajtoztam. Csodás, derűs napunk volt végre. Az elmúlt időszak után rám fért már egy kis éltető napfény. A karjaimon támaszkodtam, és az ég felé emeltem

az arcom, hogy minél több D-vitamint szívhassak magamba. Lerúgtam a magas sarkú szandálomat, kényelembe helyezkedtem, úgy heverésztem. A tűző nap felforrósította a sok apró fehér kavicsot

a talpam

alatt.

Szórakozottan túrtam

közéjük

a

lábujjaimmal. Elviselhetetlenül meleg lett, szinte égette a bőrömet a forróság, hunyorognom kellett az erős fénytől, előkotortam a táskámból a napszemüvegemet. Ilyen is ritkán van Bostonban. Fullasztó volt a hőség, a levegő is lángolt körülöttem, a messzeségben délibáb rebegett. Hol késhet már ez a fajankó? Jól kezdi. Én meg itt fogok vörösre sülni, bosszankodtam. Vajon nem unja még az apám? Mikor adja fel, és jön rá végre: engem nem lehet megzabolázni, mert én nem egy megvadult csikó, hanem egy emberi lény vagyok? Nem tudtam, eljön-e valaha az a pillanat, mikor az apám magához tér, és kiléphetünk végre ebből az ördögi körből. Sokszor vádoltak azzal, hogy lázadó természet vagyok. Igen, valóban az vagyok, de elgondolkodhattak volna rajta, miért. Soha senkit nem érdekelt igazán, mi is történik velem. Az anyám ugyanúgy, mint az apám, csak magával foglalkozott. Ami anyagilag lehetséges volt, mindent biztosítottak nekem és a testvéreimnek, de amire a leginkább szükségünk lett volna, azt nem kaptuk meg soha. A szeretetet. Nem csoda, ha kezelhetetlenek lettünk, állandó szélmalomharcot

vívtunk

a

szüleink

törődéséért,

folyton

hazugságokon kaptak minket, hogy nem egy ártatlan lányos estén voltunk, hanem más városban, az éjszakában, olyan részegen, hogy azt sem tudtuk, hol vagyunk. Gondoltam, hátha akkor felfigyelnek majd rám, de csak azt értem el, hogy kaptam egy buldogot magam mellé,

aki

felügyelte

szórakoztattam

magam

minden az

lépésemet.

elmúlt

időkben,

Szuper! hogy

Azzal mindet

kicsináltam idegileg, egy sem maradt egy hónapnál tovább, ezzel is

elértem, hogy az apám – ha nem is úgy, ahogy szerettem volna – kicsit velem törődjön. A pokoli hőségben lassan kezdtem megszomjazni, mikor behunyt szemmel is érzékeltem, hogy hirtelen egy sötét árnyék vetült rám. Ki merészeli? Kinyitottam a szemem, a napszemüvegem a hajamba toltam. Az erős napfény elvakított, csak a körvonalait láttam meg először: magas, izmos, határozott kiállású. Aztán ahogy a szemem hozzászokott a világossághoz, egy fiatal, jóképű srác vizslató tekintetével találtam szemben magam, átható pillantásokkal ácsorgott felettem. Mi van, mit bámulsz? Nem vagyok bazári majom. Ekkor néztem meg alaposabban, és hirtelen elfelejtettem, mit is akartam. Jé, ez a múltkori srác a bevásárlóközpontból. Hogy talált meg? Végigfuttattam rajta a szemem, és meg kellett állapítanom, hogy igencsak tetszett a látványa. Ejha! Rendkívül szexi, sármos és határozottan jóképű volt, barna haja dögösen, kócosan belőve, a szemei

pedig

zölden

csillogtak

az

erős

napsütésben.

Farmernadrágot és egy szűk fehér pólót viselt, ami kiemelte kidolgozott, izmos felsőtestét. Hűha! Nem semmi. Leplezetlenül mértem végig, tetőtől talpig. – Szia! Te vagy Nina Davis? – érdeklődött, és éreztem, ahogy a hangjától teljesen kiráz a hideg. Fantasztikus orgánuma volt, ami veszélyessé és izgatóvá tette. Vajon honnan szalajtották? Tuti, hogy nem ide jár. – Attól függ, ki kérdezi – feleltem kacéran. Kedvem támadt játszadozni egy kicsit. Vette a lapot, mert féloldalas mosolyra húzta a száját. – Jason Scott vagyok, az új személyi testőröd – közölte kihívóan. Na ne! Ugye ez csak valami rossz tréfa?

– Jó vicc. Hogy találtál meg? – villantottam felé a csábos mosolyom. – A sors is úgy akarta, hogy mi újra találkozzunk – lebegtette meg a fényképemet a kezében. Azonnal felismertem. Ez a kép az apám asztalán volt. Leesett az állam. Erre határozottan nem számítottam. Tátott szájjal bámultam rá. Ezzel most jól meglepett az apám. Nina, térj magadhoz! – hajtogattam magamnak. Ez valami tévedés lesz. Az eddigi kísérőim mind öltönyös bohócok voltak, kimért, idegesítően merev, rideg pasasok. Ez a srác pedig abszolút az ellenkezőjüknek tűnt. – Ebben az esetben: késtél – billentettem kicsit oldalra a fejem, és próbáltam szemrehányóan nézni. – És ha már így áll a helyzet, megköszönném, ha nem tegeznél le. Ja, és ha nem haragszol, pont elállod a napot. Tényleg ezt akartam mondani? Összezavart. Vajon mit akar az apám ezzel elérni? Ez a pasi nem az ő ízlése, sokkal inkább az enyém. Igencsak durcás lettem a külseje miatt. Történik ma velem valami jó, és kinek a keze van ebben is? Naná, hogy az apámnak. – Nem túloztak, te tényleg pimasz vagy. Amúgy meg nehezen találtam meg a megfelelő épületet – nyalta meg szépen ívelt száját, amitől a hideg futkosott a hátamon. Ez a Jason bejön nekem! Bajban leszek. Tennem kell róla, hogy tudja, hol is a helye… – Nem szeretek várni – figyelmeztettem fölényesen. Pimasz, féloldalas mosolyra húzta a száját, a jobb lábát pedig feltette a lépcsőfokra mellém, könyökével rátámaszkodott, majd vészesen közel hajolt. Belecsapott az illata az orromba, ami istenien finom volt és hívogató. Mélyet szippantottam belőle, majd én is előredőltem. De nem engedhettem meg magamnak, hogy

megfeledkezzem arról, ő most az ellenség. Az apám egy újabb zsoldosa, a másik oldalon áll. – Nem tűröm, hogy megvárassanak – közöltem dacosan, csak úgy a mihez tartás végett, majd felé nyújtottam a kezem, hogy segítsen fel. Megragadta, majd felhúzott, de megbotlottam, így egyenesen a mellkasának ütköztem. A tenyeremmel támaszkodtam meg rajta, ahogy feleszméltem. Pont ugyanaz a borzongás futott végig a hátamon, mint legutóbb a bevásárlóközpontban. Éreztem kemény, kidolgozott izmait és bőre melegét a pólóján keresztül. – Hol van az öltönyöd? Talán nem tájékoztattak a protokollelőírásokról? – vágtam ki magam zavaromban. – Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha az alapoktól kezdjük – próbáltam megőrizni a méltóságomat. – Van egy-két előírás, aminek a betartása kötelező. Ebben határozottan tilos a fizikai érintkezés – szűrtem ki a fogaim közt. – Már meg ne sértődj, de az én főnököm nem te vagy, hanem az apád – szólalt meg ellentmondást nem tűrően. – Mi pedig már tisztáztuk a rám vonatkozó szabályokat – kacsintott felém. Na, ettől felszaladt bennem az adrenalin. Engem már megint semmibe akarnak venni? Ezt sosem viseltem jól. – Eressz el, mert megbánod! – szisszentem fel, bár cseppet sem volt ellenemre a közelsége. – Na de, ha már előhozakodtál ezzel, tény és való, valóban nem ártana lefektetnünk néhány rendszabályt, hogy ne csúszhassanak hibák a gépezetbe, és persze a békesség kedvéért. Ha betartod őket, te és én remekül elleszünk majd. Ez engem akar megregulázni? Látszik, hogy tényleg nem ismer. – Akármit is mondott az apám, jobb, ha már most az agyadba vésed, engem nem lehet megzabolázni. Én nem egy vadló vagyok,

hogy betörjenek! Ha megpróbálkozol, figyelmeztetlek, belém fog törni a bicskád – fenyegettem. Szélesen vigyorgott, és a fejét csóválta. Felbosszantott a magabiztossága. – Ne vegyél rá mérget – tréfálkozott. – Kinek

képzeled

te

magad?

Miért

hiszed,

hogy

ezt

megengedheted magadnak? – próbáltam eltolni magamtól, de nem sikerült kiszabadulni a rabságból. – A személyi testőrödnek, akinek a dolga megóvni a testi épségedet – mért végig szemtelen tekintettel. – Biztos lehetsz benne, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgod. Gúnyosan elnevette magát, majd még szorosabban vont magához. – Akkor nem árt, ha én is tájékoztatlak, tőlem nem szabadulsz meg olyan könnyen, mint az elődeimtől, belőlem, garantálom, hogy nem csinálsz hülyét. Ne is álmodj róla – felelte közönyös hangon, miközben a szeme kihívóan szórta a szikrákat. Igencsak vonzó volt, az már biztos. Össze kell majd kapnom magam. Nem lesz ez olyan egyszerű. – Nem vagyok megfélemlíthető – hajoltam közel az arcához, de meg se rezzent, a tekintete nem árulkodott az érzelmeiről. Áh, szóval egy igazi pókerarc! Na, a végén még tényleg jól fogunk szórakozni. – Majd meglátjuk, kit faragtak keményebb fából – tettem hozzá, és újra kapálózni kezdtem a karjai közt, mire elengedett. – Nálad keményebb diót is feltörtem már – sandított összehúzott szemmel. Magabiztosan, látszólag jól szórakozva, csípőre tett

kézzel ácsorgott a következő menetre várva. – Első és legfontosabb szabály: a kölcsönös tisztelet. – Azt majd meglátjuk – motyogtam magam elé. A lépcsőhöz robogtam, felkaptam a szandálom, és megindultam a parkoló felé. Érzékeltem, hogy még mindig ott állt és nem mozdult. Most meg mire vár? – Mi van, testőrkém, kérvényt nyújtsak be, hogy megmozdulj? Haza akarok menni – jelentettem ki menet közben dühösen, de nem néztem vissza rá. Király! Az apám felvett valami önkényeskedő szépfiút, aki azt hiszi, ő az atyaúristen, de majd megtanulja, velem nem lehet büntetlenül packázni. Voltak már nehéz esetek, de minddel elbántam, ő sem lesz más, hamarosan szedi a cókmókját, és sosem látom többet. Hallottam lomha lépteit magam mögött… A parkolót hosszan pásztáztam, de nem láttam a limuzint. – Hol parkoltál? – pördültem meg meglepetten. Nem szólalt meg, de rábökött egy régi típusú, fekete autóra közvetlenül mellettem. – Ez meg mi a csoda? – kérdeztem teljesen elképedve. Ez már több a soknál! – Hol a limuzinom? – fordultam felé ingerülten. – Más idők járnak, ez a saját autóm, és vedd megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán beülhetsz – felelte közönyösen. – Ebbe? De hát ez félúton szét fog esni alattunk. Honnan szerezted, a roncstelepről? Tudja az apám, hogy megszegted a biztonsági szabályokat? – húztam ki magam, mert biztos voltam benne, hogy ezért megdorgálják majd. – Felvilágosítanálak, hogy ez – mutatott az autóra – egy 1967-es Chevrolet Impala, és jobb állapotban van, mint bármelyik luxusjárgányotok a garázsban. Ezenkívül az én kikötésem volt, hogy csak akkor vállalom a melót, ha ezt használhatom.

Az egekbe szaladt a szemöldököm. – Akkor vállaloood? – hüledeztem látványosan. – Miért, ki vagy te, hogy még kikötéseid is lehetnek? – Az, aki végre megoldja az apád problémáját, és gatyába ráz, kislány. Gyere, szállj be szépen – tárta ki az ajtót. Hű, de magabiztos! – Arról ne is álmodj! Nem született még az a férfi erre a földre, aki nekem parancsolhat – közöltem dölyfösen. Tekintettel a tényre, hogy nem volt más választásom, bevágódtam az anyósülésre, majd nem éppen elegánsan feldobtam a lábam a műszerfalra. Nesze! – Ezt meg hogy képzeled? Megőrültél? – hördült fel teljes felháborodással, majd nem túl tapintatos módon lelökte a bokám. – Tanulj meg viselkedni! Az én autómban nem csinálsz ilyeneket – törölgette a műszerfalat. Hangosan elkacagtam magam. Szóval nem tévedtem, ez a gyenge pontja. A járgánya. – Csak nem vagy szerelmes ebbe a rozoga vastömegbe? – szurkáltam tovább, élveztem, hogy találtam fogást rajta. – Megbízhatóbb, mint bármelyik nő, erre mérget vehetsz. Ez tényleg ehhez a roncshoz hasonlítja a nőket? – Szerintem meg csoda lesz, ha hazáig eljut – fintorogtam. – Ne sértegesd! Jobban tennéd, ha befognád inkább a szádat. Dacosan rányújtottam a nyelvem és megrántottam a vállam. Ezzel itt még nem ért véget. Ahogy hazaérünk, kirúgatom. Nem maradhat, mert veszélyesnek éreztem magamra nézve. Eddig egyetlen testőr iránt sem éreztem olyan fokú vonzalmat, mint iránta. Tetszett a határozottsága és a pimaszsága, éppen ezért el kellett érnem, hogy az apám mielőbb kitegye a szűrét. Az út hosszabbnak tűnt, mint eddig valaha. Alig vártam, hogy végre

elérjük a házat. Frusztrált a közelsége. Hamarabb kint találja majd magát az utcán, mint gondolná. Egy percig sem bírom tovább elviselni.

Jason Érzelmi örvény „Vannak percek, mikor már minden reményünk elszállt, csak vegetálunk a semmiben, és akkor hirtelen jön valami, ami új kihívások elé állít minket. Tanít nekünk valamit, csak fel kell ismernünk, hogy milyen célt szolgál.” Az autóban ülve a kis incidensünket követően kínos csend telepedett ránk. Duzzogva ült az anyósülésen, és kifelé bámult az ablakon, látványosan tudomást sem véve rólam. Nem mondom, hogy jólesett, de jobb volt, mintha folytatta volna az ellenkezést. Elképesztő, hogy már megint mibe kevertem magam bele. Békességre és egy kis nyugalomra vágytam, erre elvállaltam egy ilyen melót. Nem vagyok normális! De mégis… Nina felé sandítottam, és valami legbelül azt súgta, ha ezt így folytatjuk, igencsak megkeserítjük majd egymás életét. Meg kellett hagyni, nagyon is vonzotta a tekintetem ez az angyalbőrbe bújt kis ördög. Amikor elindultam érte, egy csitrire számítottam, de most, így végigpillantva rajta, feltűnt, hogy nem is olyan kislány volt, sokkal inkább nő, egy formás, csábos nő. A szűk, mélyen kivágott trikója kiemelte az idomait és beindította a képzeletet, és ha ez nem lett volna elég, ezek mellé társultak igéző, csokoládészínű szemei, így nem csoda, hogy mióta csak megláttam, róla fantáziáltam. Elűzte a rémálmaim, hogy helyette kínozzon az a

reménytelen vágyálom, amit ő ébresztett bennem egyetlen pillantásával. Azt hiszem, megállapíthatom, hogy nincs az a matematikai egyenlet, ami keszekuszább lenne a szív ösvényeinél. Hosszú combjain felejtettem a tekintetem, majd magamhoz térve újra az utat bámultam. Ekkora csalódást… ahogy azt előre sejtettem, bebizonyosodott a kis közjátékunk alatt, habár szépnek szép volt ugyan, de ő is csak egy ostoba, üresfejű perszóna, mint az összes többi milliomoscsemete. Na, ezt kifogtad, Jason! Kezdődhet a harc. Legalább unatkozni nem fogok, az biztos. De most hogyan tovább? Éreztem, hogy mondanom kellett volna valamit, de a büszkeségem nem engedte. Még én keressem a kegyeit? Na, azt várhatja – makacsoltam meg magam. Ahogy begördültünk a ház elé, még le sem állítottam a motort, ő már ki is pattant és szaladt fel a lépcsőn. Ja, persze! Biztos rohan apucihoz árulkodni. Hihetetlen. Ezek a buta libák mindig mástól várják a megoldást. Kíváncsi voltam, az öreg vajon kitart-e az elhatározása mellett, hogy márpedig megregulázza rakoncátlan leányát. Vajon tud-e rá hatást gyakorolni a kis Nina? Igen határozottnak tűnt, mikor felvett és egyértelmű utasításokat is adott. Ha most visszakozik, tuti nem leszek képes uralkodni magamon. Nem bírom, ha hülyét csinálnak belőlem. Ha ez egy küldetés lett volna, valószínű vereségként könyvelem el a dolgot, mert a rám testált megbízások végrehajtásában jó voltam ugyan, de a női lelkek pátyolgatása igen messze állt tőlem. Ez a nőszemély pedig elég hamar képes volt elérni, hogy kitérjek a hitemből. Megszaporáztam

a

lépteim,

és

kettesével

szedtem

a

lépcsőfokokat, ahogy igyekeztem Ninát utolérni. A nappali ajtajából hallottam, ahogy éppen bemószerolt a kedves papának, pont, ahogy arra számítani lehetett.

– Ez egy vadállat – kelt ki magából dühösen felém bökve. – Nyilvánosan megfenyegetett, ezt nem engedheted! Velem egy ilyen senkiházi nem bánhat így. Ez a csaj tényleg kikényszeríti magának, hogy móresre tanítsam. Senkiházi? Hmm, majd megmutatom én neki, ki itt a senkiházi. Nem bírtam, ha lekezeltek. Minden indulatom ellenére azonban vártam, hogy mi sül ki belőle. – Sajnálom, Nina, megmondtam legutóbb, hogy elegem van belőled és a kezelhetetlen magatartásodból. Jason teljes jogkörrel járhat el veled kapcsolatban, nem kívánok erről vitát nyitni – jelentette ki határozottan. Na! Ez az! A végén még megkedvelem az öreget. Ez azt jelenti, lesz alkalmam visszavágóra. Nina szúrós szemekkel pillantott felém, én pedig elégedetten felvontam a szemöldököm és megrántottam a vállam. Igyekeztem sugallni a tekintetemmel, hogy a markomban van. – De

bántalmazott

engem,

és

meg

akart

félemlíteni

–

próbálkozott tovább. Kezdte kapiskálni a kicsike, hogy innen nincs menekvés. Rég szórakoztam ilyen jól. Macska-egér harc… – Három hónap próbaideje van, az alatt azt csinál, amit akar, nekem a végeredmény lesz a fontos. Eddig engedtem a hisztidnek, de ennek most vége. Befejeztem! – Persze, ez a könnyebbik megoldás, nem igaz? Leteszel rólam, lepasszolsz ennek a majomnak, majd ő elvégzi a munkát, amit neked kellene. Még szerencse, hogy sok pénzed van, mert a végén még rájönnél, hogy a kölykeiddel foglalkozni is kellene – cinikus grimaszokat vágott közben. Az apja közelebb lépett, és erőteljesen pofon vágta. A csattanásra még én is összerezzentem. Eléggé váratlanul ért. Ezt most tényleg? A döbbenettől nem tudtam mozdulni. Engem még

sosem csaptak meg még nevelő szándékkal sem, pedig időnként igencsak kijárt volna. – Ne merészelj velem még egyszer kiabálni és megmondani nekem, mit kellene tennem! – fenyegette az ujjával a lányát. – Figyelmeztetlek, Nina, Jason a legeslegutolsó esélyed, ha ezt is elszúrod és ő sem jár sikerrel, egy olyan intézménybe küldelek, ahonnan sosem jutsz ki. Világos voltam? – a hangja mint a mennydörgés hasított a levegőbe. Nina a sajgó arcára szorította a tenyerét, és könnyes szemekkel hátat fordított neki, majd kiszaladt mellettem az ajtóm, fel az emeletre. Hát

ebből

szívem

szerint

kimaradtam

volna.

Mélyen

elgondolkodtatott, amiket az imént Nina az apja fejéhez vágott. Hát itt nem igazán működik az apa-lánya szerelem, állapítottam meg. Gondolataimból az apja hangos, feldúlt sóhaja térített észhez. – Nem lesz könnyű dolga – közölte velem. – Azt ajánlom magának, mindig legyen résen, sose tévessze egy percre sem szem elől. Rafinált módszerekkel rázta le és tette ártalmatlanná az eddigi testőreit. Nem fogja fel, hogy nem az ő bosszantására tartom magukat. Éppen ezért, nem árt, ha maga tud róla, hogy a közeljövőben egy nagyon fontos európai–amerikai adatvédelmi egyezményt írunk majd alá. Ezenkívül a lőfegyverekre vonatkozó jogi

keretet

is

jobban

szabályozzuk.

Hadat

üzenünk

a

terrorizmusnak és a szervezett bűnözésnek. Gondolom, mondanom sem kell, milyen veszélyes ez. Az egyezmény tartalma nagyon sok embernek

nem

tetszik,

számítunk

a

radikális

csoportok

támadásaira, akik majd megpróbálják megakadályozni a létrejöttét. Nem a magam testi épsége miatt aggódom, de most, hogy reflektorfénybe kerültem, az ellenségeim minden elhibázott lépésem kihasználva lecsaphatnak. Ezt nem engedhetem meg, túl

sok ember jövője a tét. Egy szeszélyes kis csitri miatt nem kerülhet veszélybe minden. – Miért nem beszél erről őszintén a lányával? Az őszinteséget mindig kifizetődőnek tartottam. – Ninával? – horkantott föl. – Maga még nem ismeri. Komolytalan és könnyelmű. Sokat árthat. Titokban tartjuk, ameddig csak lehet. Minél kevesebben tudják, és minél később szivárog ki a hír, annál kevesebb esélyük lesz megakadályozni azt. – Az én véleményem továbbra is az, hogy legalább a családjának tudnia kellene róla, hogy veszélyben lehetnek. – Nézze, fiam, nem azért tartom magát, hogy tanácsokat osztogasson, hanem azért, hogy figyeljen erre a fekete bárányra – mutatott az emelet irányába. – Nem szeretném, ha belerondítana a dolgokba, a módszerei nem érdekelnek, azzal zabolázza meg, amivel akarja, de ne okozzon nekem problémát. Értette? Hát igen. Arrogancia, ami dölyfösséggel párosul. Veszélyes kombináció. Sejtettem, hogy bármit mondanék, nem tudnám meggyőzni arról, hogy nem cselekszik helyesen. Ez az ember már első pillanattól nem volt nekem szimpatikus. Nagyon úgy tűnt, hogy nem is a lánya testi épsége miatt aggódik annyira a szenátor, hanem vadidegen emberek jövője miatt, ami dicséretre méltó lehetett volna egy nagy felelősségtudatú politikustól, de az én szememben jelenleg csak egy igazán szívtelen apa képében tetszelgett. – Igen, uram – feleltem, bár ez alatt a pár perc alatt is könnyen megértettem, a kis Nina mitől válhatott ilyenné: ha az apja mindig ilyen kimért, fölényeskedő és érzéketlen, akkor nem csoda, ha azt a kis törődést bármilyen módszerrel, de ki akarta csikarni belőle. Azért meg kellett hagyni, jól beolvasott az apjának. Nem esett

messze az alma a fájától. Ennek a kettőnek nem is testőrre, inkább villámhárítóra lenne szüksége. A szenátor megfordult, mint aki jól végezte dolgát, és szó nélkül, hosszú, határozott léptekkel bement az irodájába. A lánya táskája még mindig ott hevert a földön. Hosszasan töprengtem, most hogyan tovább. Ezek jól itthagytak engem. Ah, én egy kommandós vagyok, nem pedig pszichiáter. Gőzöm sem volt, mit kellene ilyen esetben mondanom vagy tennem. Felkaptam a táskát, majd megindultam az emelet irányába. Elhatároztam, hogy megkísérelem nyugodtabb hangnemben hatástalanítani ezt az időzített bombát. Meg kellett találnom a módját, hogy a bizalmába fogadjon, és ne ellenségeként vagy az apja bérenceként gondoljon rám. Érzelmileg kellett hatnom rá, de az ilyen jellegű feladatok nem igazán feküdtek nekem. Nyájaskodni. Pátyolgatni a lelkét. Brrr. Még a hideg is kirázott a gondolatra. Éppen ez volt az egyik oka, hogy nem nagyon volt tartós kapcsolatom. A fenének van kedve lelkizni egy nő kegyeiért, ha adják azt anélkül is. Ezek az állandó kirohanások, hangulatváltozások kinek hiányoznak? Már tudom, milyen szerencsés is voltam idáig. A sok utazgatás miatt valahogy mindig úgy alakult: a nők meglátták az egyenruhát rajtam, és ők keresték az én társaságomat, nem nekem kellett pedáloznom. Nem értek a romantika nyelvén, azt nem nekem találták ki. Képtelen vagyok a nyáladzásra. Legalábbis sosem próbáltam. Most pedig itt állok ennek az elkényeztetett csajnak az ajtajában, és nem merek benyitni. Azt hamar leszűrtem, hogy minél inkább fegyelmezni akarom vagy dirigálok neki, ő annál inkább befeszül majd és ellenáll. Ahhoz, hogy eredményt érjek el nála, és elnyerjem a szimpátiáját, azt kell adnom, amire a leginkább vágyik: egy őszinte embert. Ez jelenleg nehezebbnek tűnt, mint behatolni egy

fegyveresekkel teli épületbe. Azt hiszem, inkább visszamegyek az alakulathoz. Már nem is tűnt olyan borzalmasnak, mint ez a szituáció, amibe belekeveredtem. Mégsem visszakozhattam. Ezt már végig kellett csinálni. Ennek a lánynak az élete érzelmileg egy kihalt, sivár pusztaság volt. Egyértelműen látszott, borzalmasan vágyott az apja figyelmére, szeretetére, de az túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ezt észrevegye és megadja neki. Már kezdtem bánni, hogy belefolytam ebbe az egészbe. Ezt még nagyon meg fogom bánni!

Nina Az ellentétek tényleg vonzzák egymást? „Azt

hiszem,

álmaink

férfijába

mindig

első

látásra

beleszeretünk, bár az eszünk azt súgja, hogy hibát követünk el. És elkezdünk harcolni az ösztöneinkkel, de nem akarjuk ám igazán legyőzni őket. Aztán egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor megadjuk magunkat az érzéseinknek.” (Paulo Coelho) Oh, hogy gyűlölöm az apámat! Utálom! Fordulna föl! A szobámba érkezve felkaptam az egyik vázát az asztalról, és erőből a szemben lévő falhoz csaptam. Sikoltani tudtam volna dühömben. Annyira megváltozott. Mióta szenátor lett, még annyira sem számított neki semmi és senki. Csak magával törődik. Azelőtt ő jelentette nekem a szeretetet, a biztonságot, a törődést. Kislányként, ha valami gondom volt, akkor mindig az apám ölébe bújhattam. Mindig én voltam a kedvence. Aztán ez az apa-lánya viszony gyökeres fordulatot vett, és ehhez én nem tudtam idomulni. Elvesztettem az apámat. Az utolsó embert, aki valaha is szeretett. Halk kopogást hallottam az ajtó felől. Biztos voltam benne, hogy az új fiú az. Eddig senki nem vette a fáradságot, hogy kopogjon. Legtöbbször szinte csak rám törték az ajtót. – Tűnj el! – kiáltottam ki. Látni sem akartam.

– Lent felejtetted a táskád. Gondoltam, felhozom. Beszélhetnék veled? – a hangja sokkal lágyabb volt, mint eddig. Csak nem békülni akar? Akárhogy is: én nem! – Nincs mit mondanom – szipogtam dacosan. – De nekem lenne – erősködött. Na persze! Szemtanúja volt, milyen életem is van valójában, de nem volt szükségem senki szánakozására. Nem bírtam volna elviselni. – Menj a pokolba! Nem akarlak látni! Miért olyan nehéz ezt felfogni? – ordítottam. Tűnj már el! – Márpedig én nem megyek el, amíg nem mondtam el, amit akarok – makacsolta meg magát. Ezt komolyan nem hiszem el! Miért nem száll le rólam? Sejtettem, hogy nem bújhatok ki ez alól. – Essünk túl rajta – adtam meg magam rövid szünet után. Kinyílt az ajtó, de nem lépett be, csak ott állt rám szegezett tekintettel. Az ágyon ültem törökülésben, és minden bizonnyal remekül nézhettem ki, az elkenődött szemfestékemmel, a sírástól kivörösödött orrommal. Tök ciki. – Mit akarsz? – felszegtem a fejem és letöröltem az utolsó könnycseppeket is. – Sajnálom – tartott egy kis szünetet, majd közelebb lépett. – Lehet,

hogy

rosszul

indítottam.

A

rólad

hallottakból

elhamarkodottan alkottam véleményt, és ennek megfelelően kezeltelek. Elnézésed kérem. Adhatnánk egymásnak egy újabb esélyt? Kezdjük az elejéről – reménykedő tekintettel pillantott rám. Bosszantóan helyes volt ez a srác. Nem lehetett neki ellenállni. Vajon hol talált rá az apám? – Jason Scott – várakozón felém nyújtotta a kezét. Szuggeráltam egy darabig, majd lassan feltérdeltem és felé nyújtózkodtam; mikor

a tenyerünk összeért, végigborzongott az egész testem, libabőrös lettem. Elöntött valami különös érzés. – Nina Davis – nyögtem ki. Összezavarodtam. Gyorsan vissza is rántottam a kezem. – Tudom, nem volt valami kellemes az első benyomás, de szeretném, ha jól kijönnénk egymással – folytatta. Első benyomás, oh, dehogynem… az nagyon is kellemes volt. Sajnos – mértem végig tetőtől talpig. A szám sarka alig észrevehetően megrándult, ami nem kerülte el a figyelmét, mert megcsóválta a fejét. – Én nem akarok kolonc lenni a nyakadon, csak a munkámat szeretném végezni. Megértem, hogy baromi idegesítő lehet, ha valaki folyton utánad lohol, de engem ezért alkalmaznak. Ennek az együttműködésnek

nem

muszáj

feltétlenül

pokolian

telnie.

Segíthetjük is egymást. Hangosan, gúnyosan elnevettem magam. – És azt meg hogy képzelted? Cipeled a táskám vagy hozod a cuccaim? Mert én nem tudok más előnyt elképzelni, hogy mire is lennél jó nekem – közöltem vele lekicsinylőn. Láttam az arcán, hogy ez nagyon nem volt ínyére. Igazából magam sem értettem, mi ütött belém, miért vagyok ennyire elutasító vele. Valójában akár egyet is érthetnék vele, hiszen kinek hiányzott egy újabb csatatér, de az, amilyen hatást gyakorolt rám, óvatosságra intett. Jobbnak láttam, ha távol tartom magam tőle. – Na jó, ebből elég! Úgy látom, veled nem lehet szép szóval dűlőre jutni. Én megpróbáltam – jelentette ki inkább magának, mint nekem. Megfordult, és elindult az ajtó irányába, de az utolsó pillanatban megtorpant és szembefordult velem. Harcias kiállása irtó szexi volt.

– Tájékoztatlak, hogy én ki fogom itt tölteni a három hónapom. Sok sikert hozzá! – vigyorogtam sokatmondóan. Értette a célzást, mert folytatta: – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a legjobb tudásom szerint ellássam a feladatom, és ha ehhez az kell, hogy egy székhez kötözzelek erre az időre, akkor készülj fel, mert kellemetlen hónapok várnak rád. Döntsd el te, hogy hogyan akarod megélni az elkövetkező időszakot – a hangja szelíd volt ugyan, de valami azt súgta, komolyan gondolta, amit mondott. Ami sok, az sok. Itt mindenki azt hiszi, az lesz, amit ő akar? Én mindenkit értsek meg, de velem ki törődik? Tudtam, hogy nem rajta kellene kitöltenem a mérgem, de bepöccentem, felugrottam az ágyról, és nagy lendülettel közvetlenül elé léptem. A mutatóujjam az arcába toltam, úgy nyomatékosítottam a szavaimat. – Te engem ne fenyegess! Mit képzelsz, ki vagy te? Jó, ha megjegyzed magadnak, hogy minden egyes perced, amit ebben a házban töltesz, pokol lesz. Teszek róla! Észrevettem, ahogy dühösen megrándult az arcizma, a szeme pedig veszedelmesen villant. – Ezek

szerint

te

játszadozni

akarsz?

Rendben,

így

is

csinálhatjuk, csak aztán ne engem bélyegezz meg, hogy bunkó vagyok.

Feltételezem,

akkor

ne

is

számítsak

tőled

együttműködésre. Gondolom, nem szándékozol eljönni velem a cuccaimért. – Felejtsd el! Itt te mész oda, ahová én, és nem pedig fordítva. – Oké, akkor nincs más választásom – felelte, miközben huncutság csillant a szemében. A tekintetéből nem tudtam kiolvasni, mire készül, amikor veszedelmesen felém közelített.

Folyamatosan hátráltam, amíg megéreztem, hogy nekiütköztem az ágy melletti komódnak. – Mit akarsz? – emeltem meg dacosan az állam. A háta mögül elővett egy bilincset. Mi a fene? Mit akar ezzel? Mire azonban feleszméltem volna, az ágyhoz lépett, és a támla rácsaira, majd a kezemre kattintotta a béklyót. A döbbenettől elakadt a szavam. Ez egy őrült! – Meghibbantál? – pillantottam fel rá rémülten. – Azonnal vedd ezt le rólam! – követeltem idegesen. – Megmondtam neked, te döntesz, vagy így, vagy úgy, de együtt fogsz velem működni – látszólag áradt belőle a nyugalom. – Nem tudsz megijeszteni – közöltem vele határozottan, miközben az ágyat rángattam, amihez odaláncolt. – Elég volt ebből a barbár bánásmódból. Azonnal eressz el! – utasítottam. – Ne ugrálj, akkor nem fáj – mutatott a kezemre. – Majd ha végiggondoltad a dolgokat, elengedlek – felelte, majd sebtében elhagyni készült a szobámat. – Ne merészelj engem így itt hagyni! – akkor döbbentem rá, ki tudja, mikor akar visszatérni. – Van egy-két elintéznivalóm, addig is tudom, hogy nem csinálsz ostobaságot. Ha végeztem, visszajövök – kacsintott rám, és becsapta maga után az ajtót. – Azonnal gyere vissza – visítottam. – Ezt még keservesen megbánod! Tényleg nem tréfált, mert nem történt semmi, az ajtó zárva maradt, én pedig ott ültem az ágyon, a kezeimmel a támlához bilincselve. Pufogtam és kiáltoztam még egy darabig, de biztos voltam benne, hogy hasztalan, ennek a pasinak kötélből voltak az idegei. Reszketett a testem a dühtől és a haragtól. Ezért még nagyon

drágán megfizet. Nem ismer ez még engem. Egy rövid idő elteltével már kissé higgadtabban láttam a helyzetet. Taktikát kell váltanom. Ügyesen

kell

lavíroznom,

hogy

leszereljem

ezt

a

tesztoszteronbombát. Ezzel a sráccal másképpen kell elbánnom. Hiába tartja magát olyan kemény legénynek, én meg fogom törni! És akkor beugrott a megoldás. Elcsavarom a fejét, magamba bolondítom, és így fogom irányítani. A csábítás nagymestere voltam, bárkit az ujjam köré tudtam csavarni fél perc alatt. Tulajdonképpen mindig ezzel értem el a célom. A plázában történtek adtak reményt, hiszen ott szemmel láthatóan megbabonáztam. Ezt fogom tenni! A férfiak olyan ostobák, mindegyik ugyanazt akarja. Kihasználva a testi adottságaimat mindig megkaptam, amit akartam, és még nyújtanom sem kellett érte semmit, csak megrebegtettem a pilláim, és a puszta látványomtól kezes báránnyá váltak. A lényeg, hogy a bűvkörömbe vonzzam ezt a Jasont! A tenyeremből fog enni, és még csak nem is esik majd nehezemre ez a feladat. Tetszik nekem. A határozottsága, külseje… igazi pasi, megmozdul tőle a belsőm. Ő volt az első testőr, aki nem félt, hogy bepanaszolom a bánásmódért az apámnak. A többiekre elég volt egy kislányos, ártatlan pillantás, és már nem is látták a fától az erdőt. Túljártam az eszükön. Vele határozottan nehezebb dolgom lesz, de rajtam nem fog ki, érdekes kis játéknak nézünk elébe. Ahogy a terveim szövögettem, lassan elnyomott az álom.

Jason A kísérlet „A csábítás nem lehet kiszámítható. Azt hiszed, tudod, mi következik. De nem tudod.” (Nora Roberts) Pár órával később, mikor már kicsit lehiggadtam, beismertem magamnak, hogy túlzásba estem. Azért mégsem kellett volna már az első nap az ágyhoz bilincselni… de tényleg eldurrant tőle az agyam. Gyűlöltem, ha birkának néztek, ez a csaj pedig mást sem tett, mióta találkoztunk. Felkavart engem. Bosszantó érzés volt. Mindig tudtam, mit akarok, mindig hideg fejjel hoztam döntéseket, de ennek a nőnek a közelében felforrósodtam és elvesztettem a józan eszem. Egyetlen pillantása elég volt, hogy összekuszálja a szépen elrendezett gondolataimat. A nagy összevisszaságban nem találtam a megfelelő szavakat, és már abban sem voltam biztos, mi a helyes és mi a helytelen. Hogyan védekezhet az ember, ha olyan fegyverrel kell szembenéznie, amit eddig még nem ismert? A saját érzelmeivel, vágyakozásával. Lélekölő harcnak néztem elébe. Ennek a játéknak a nők számtalan formáját ismerik, és előszeretettel gyakorolják is a férfiak ellen. A durcázás, a hiszti és sértődés mellett sokszor elég az ártatlan kislányos tekintet, kiegészítve a lefelé biggyedő ajkakkal. Pontosan tudja ez a nő, hogy milyen hatást gyakorol rám, és pont ezért én magam adtam a

kezébe a fegyvert, és már tudta is, hova szúrjon, hogy fájjon. Ha a megfelelő pontra tapint a lelkemben, már az övé is a jutalom. De engem nem fog az érzelmeimmel sakkban tartani! Csak van arra mód, hogy kikapcsoljam őket. Visszamentem a szobája elé, és hallgatózni kezdtem, de síri csend uralkodott odabent. Halkan bekopogtam, de nem szólalt meg, így óvatosan benyitottam. A legszebb látvány tárult a szemem elé, amire nem is számítottam. Nina az oldalán feküdt az ágyon, és békésen

szunyókált.

Olyan

nyugodt

volt,

ártatlannak

és

védtelennek tűnt, olyan volt, mint egy angyal. Ha így pillantom meg legelőször, el sem hiszem róla, hogy egy önfejű, lázadó, bicskanyitogató kiscsaj. Legeltettem a szemem még egy ideig az elém táruló látványon, majd megszabadítottam a kötelékétől. Abban a pillanatban, ahogy óvatosan leeresztettem a kezét, kipattant a szeme. Ajaj, jön a következő menet! A tekintetünk egymásba fonódott, hosszú másodpercek teltek el így. Na, mi lesz? Hol marad a vihar? Hirtelen felült és feljebb húzódott. – Éhes

vagyok

–

nyekeregte,

miközben

kinyújtóztatta

elgémberedett karjait. Kétségtelen, hogy mindene a helyén volt, valóságos kis bombázó. – Segítenél? – nyújtotta felém a kezét. Dühkitörésre, kiabálásra, veszekedésre számítottam. Mi ez a pálfordulás? Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Olyan érzésem volt, mint a bevetés előtti percekben, mikor bármerről jöhetett a támadás. Gyanúsan méregettem, majd óvatosan felhúztam. Gyengéden a mellkasomhoz préselődött. Ez már egyszer megtörtént. Magával ragadott volna a pillanat, ha nem rebegtette volna a pilláit olyan idétlenül. Elég lelombozó volt. Gyerekes. Hát ez lenne a nagy terv. Szerencsére nem ejtettek a fejemre, hogy ne vettem volna észre, mi folyik itt. Tényleg ekkora balféknek néz? Na

jó, játsszunk egy kicsit! Kíváncsi voltam, meddig hajlandó elmenni. Tisztában voltam vele, hogy én vagyok a vadász, de valahogy felüdítő volt a préda szerep. A karomat lágyan a derekára fontam, ő pedig a nyakamra kulcsolta a kezeit, miközben ártatlanul rám villantotta gyönyörű mosolyát. Habár nagyon is tudtam, mire készül, a szívem mégis meglódult, hevesebben kezdett verni. A francba! Ez a lány, hiába nem akartam, mégis hatással volt rám. Kéjesen, de nem túl kihívóan megnyalta az ajka szélét, majd mikor lejjebb hajoltam a szája felé, hogy belekóstoljak, szemérmességet színlelve elhajolt, így a nyakába csókoltam. Hmm… ügyes megmozdulás. Éreztem, ahogy megborzongott, elégedett sóhaj hagyta el az ajkait. Mesterien csinálja, ismertem el. Olyan igazinak tűnt. Felizgatott, már el is felejtettem, mennyire jó, amikor ennyire kívánok egy nőt. A még józan elmém figyelmeztetni próbált, hogy ez nem az a csata, ahonnan győztesen léphetek ki, de hát kit érdekel? A vágy erősebbnek bizonyult. Csak még egy perc… Véget kellett ennek vetnem, mert bár belementem a játékba, mégis elbizonytalanodtam, ki

is

bolondozik

kivel.

A

mutatóujját

végigvezette az arcom élén. Olyan tisztán csillogtak a szemei, hogy más körülmények között meg sem állok vele az ágyig, de most nagyon észnél kellett lennem. Ő a feladat, Jason! Koncentrálj! Habár igazi kis boszorkány volt ez csaj, elhatároztam, hogy engem nem fog a bűvkörébe vonni, nem fogom hagyni, hogy hülyét csináljon belőlem. Mintha megérezte volna, hogy lassan megtalálom önmagam, váratlanul kiegyenesedett, lábujjhegyre állt, én meg megmerevedtem, ahogy a puha, csókolni való ajkaival a számra tapadt. A nyelvével felfedezőútra indult, és a nyelvünk forró, tüzes csatározásba kezdett. Egy végtelennek tűnő pillanatra elbódított az illata és az íze. Igazi kis vadvirág volt, ami azért kiáltott, hogy

tépjem le. Túl jól csinálta, és én túlságosan is élveztem ezt. Hirtelen azt a lányt láttam, akiről az utóbbi időben fantáziáltam, és nem

azt,

aki

minden

erejét

bevetve

igyekszik

engem

felbosszantani. Már nem tudtam tisztán gondolkozni, egyszerűen csak élveztem, ahogy csókolom és ahogy ő csókol engem. Az kívántam, hogy ez soha ne érjen véget, a csók pedig egyre hevesebb, bátrabb és érzékibb lett. Soha azelőtt nem éreztem ilyen heves szenvedélyt. Ő is belesóhajtott a csókba, és megmarkolta rajtam a pólóm. Váratlanul megragadtam a tarkóját, és eltoltam magamtól. Még most sem tudom, hogy honnan vettem ehhez az erőt. Zihálva az ágyra löktem, mialatt igyekeztem parancsolni a vadul zakatoló szívemnek. Levegőért kapkodtam, ahogy hátráltam tőle. Atyaég! – Ezt komolyan nem gondoltam volna rólad. Mondd csak, meddig mennél el? Ha legközelebb játszadozni akarsz egy férfival, készülj fel rá, hogy visszaélhet az alkalommal – ingattam megvetően a fejem. – Én… én… nem – hebegte, profin játszva az összezavarodottat. Még

inkább

felbosszantott,

ahogy

kikerekedett

szemekkel

ártatlanul pislogott. Hogy lehet az, hogy az angyali külső igazi hárpiát takar? – Ez nálam nem fog bejönni, kislány – suttogtam. – Csak azért jöttem, mert vacsoraidő van, és szólni akartam, hogy az apád vár rád. – Mondd meg neki, hogy elment az étvágyam. – Oh, persze, hercegnőm. Azonnal – hajoltam meg színpadiasan, majd szúrós tekintettel böktem oda: – Most tisztázzuk akkor a második szabálypontot is: nem a szolgád vagyok, fáradj le, és közöld vele te magad.

– Na ide figyelj – rugaszkodott fel az ágyról –, nem bánhatsz velem így! – Hogy? Mit érzel sértőnek? – grimaszoltam hozzá. – Tiszteletet vársz? Akkor tegyél érte, mert ezek után elég sok mindent képzelek rólad, de tiszteletet, azt nem igazán ébresztettél bennem. Sokkal inkább valami mást – szűrtem ki a fogaim közt. Odaléptem elé, megragadtam a tarkóját, és nem éppen finoman magamhoz rántottam. Visszavágó! Hogy bebizonyítsam, tudom, mire ment ki a játék, mohón a szájára tapadtam. Tudtam, hogy ezúttal ellenkezni fog. Így is lett, a tenyerét a mellkasomhoz nyomta, igyekezett eltaszítani magától, de nem engedtem neki. Dolgozott bennem a csalódottság és a harag. Én nem ilyennek láttam azt a lányt a bevásárlóközpontban. – Ha úgy viselkedsz, mint egy ribanc, ne csodálkozz, ha annak megfelelően is kezelnek – oktattam ki, majd ellenállásával nem törődve újra megcsókoltam. Ám már nem vergődött, kapálózott, szépen lassan lecsillapodott. Az én csókom sem erőszakos, követelőző volt már, hanem finom, gyengéd és érzéki. Képtelen voltam uralkodni magamon. Lazítottam a szorításon, majd ahelyett, hogy újra ellenállt volna, a hajamba túrt, közelebb húzott magához, elmélyítve a csókot. Próbáltam megszakítani, megtörni a varázst, de olyan erősen szippantott be az érzés és tartott fogva, hogy képtelen voltam rá. Kezdett eldurvulni a helyzet. Tudtam, hogy abba kell hagynom, de nem akaródzott eltávolodni tőle. Ekkor valaki erősen, határozottan kopogtatott az ajtón. Sebtében elugrottam a közeléből. A francba! – Ki vagy? – kiáltotta, ő is ziláltan kapkodott levegő után. – Én vagyok – hallottam az apja ingerült hangját.

Basszus! Ezt hívják totál lebukásnak. Most jól alám vághat, ha ez volt a cél. Tanácstalanul pillantottam rá, mire a szekrényajtó felé mutatott. Két lépéssel ott teremtem és elrejtőztem. Ostoba lépés volt, ismertem be, mikor beléptem, hiszen ezzel csak a kezére játszom magam. – Bújj be! – szólt ki. Ilyen helyzetbe többé nem kerülhetek, korholtam magam. – Vártalak. Hol késel? Nem szólt az új fiú? – elég morcosnak tűnt az apja hangja. – Jasonnek hívják, apa. De igen, volt itt, csakhogy én nem vagyok éhes. – Nem kérdeztem, hogy az vagy-e. Azt kértem, hogy gyere, és ha hívlak, te jössz. Világos? – Persze, mint a nap, szenátor úr – felelte iróniával a hangjában. – Ide figyelj, Nina, azt ajánlom, kapd össze magad! A nővéredből szajha, a bátyádból meg bűnöző lett, de azt nem fogom hagyni, hogy te is szégyent hozz a fejemre. Téged megfékezlek, ha addig élek is. – Jó úton haladsz. Remek módszereid vannak – gúnyolódott tovább. Az apja lépteit hallottam, és azt, ahogy Nina felszisszen. – Eressz el, ez fáj! Ááá… Az ajtórésen keresztül láttam, hogy a karjánál fogva rángatja. – Tönkreteszitek az életemet. Miért nem tudsz rendesen viselkedni? – rázta meg. – Te miért nem tudsz szerető apaként viselkedni? – vágott vissza. A szenátor agresszívan az ágyra lökte. Összeszorult tőle a szívem. Ez itt mindennapos?

– Elég volt! – rikoltotta Nina. – Más nevelési módszert nem ismersz, csak a gorombaságot? Ha még egyszer hozzám érsz, nem állok jót magamért. – Na ne mondd, és mit csinálsz? Jó lesz, ha tudod, még egy húzás, és megszabadulok tőled. Már ki is találtam neked valamit. Ha ez a Jason nem jár sikerrel, akkor a legrosszabbra számíthatsz. – Megszabadulsz tőlem is, ez a legkönnyebb. – Két percet kapsz, hogy összekapd magad! Várlak odalent. Ha tetszik, ha nem, velem fogsz vacsorázni. Értve vagyok? – üvöltötte. Hátat fordított, és még hallottam, ahogy magában szitkozódik, majd hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Mikor kiléptem a rejtekemből, Nina ott ült az ágy szélén csüggedten. Olyan sebezhetőnek tűnt. – Miért nem próbálsz megfelelni neki? – tanácsoltam. – Azt hiszed, nem igyekeztem az elvárásokkal együtt élni? Én akartam lenni apuka büszkesége, kis kedvence, de csak azt sikerült elérnem, hogy láthatatlanná váltam a számára. – Sajnálom, de nem kellene önpusztító életmódot folytatni, csak magadnak ártasz vele. – Na és szerinted kit érdekel? Az apám csak a karrierjét félti, nem engem, ebben biztos lehetsz. – Miért nem keresel magadnak egy célt, amiért érdemes harcolni? – Mert már azt is elvették tőlem, de nem hiszem, hogy neked kellene kiöntenem a szívem. Nem vagy a pszichiáterem. – Mondd, te mindenkivel ilyen ellenséges vagy? Válasz helyett csak hanyagul megrántotta a vállát. – Nincs szükségem rá, hogy bárki szeressen. Akarsz még valamit, mert vacsoráznom kell menni a fennhéjázó apámmal.

– Nina, én tudok segíteni… – Te csak ne akarjál nekem segíteni semmiben. Szállj le rólam! – ordította. Néztem még egy pillanatig, és azt vettem észre, hogy totálisan felkavart. Az egyik percben meg tudtam volna fojtani, de a következőben gyengédséget csalt elő belőlem a szomorú tekintete. – Mit bámulsz? Hagyj már magamra! – csattant fel. Láttam a szemében, hogy mennyire gyűlöli a kiszolgáltatottságát. – Ahogy óhajtod! – és megindultam a saját szobám irányába, majd megtorpantam. – Ami az előbbit illeti, sajnálom. Kicsit begurultam, de ez nem fog többet előfordulni. Nem fogok belemenni a gyerekes játékaidba. Már tudom, nálad nincsenek határok, de az én életemben ezek nagyon is fontosak. Fel kellene fognod, hogy ez nem játék. Nekem állandóan ébernek kell lennem, nem kalandozhatok el egy percre sem, mert ennek végzetes következményei lehetnek, akár rád nézve is. Ami az imént történt, az megengedhetetlen. – Akkor most kapok egy fekete pontot? – élcelődött. – Ez esetben most inkább magamnak osztanám ki. Te csak egy naiv kislány vagy, nekem kell érett férfiként gondolkodnom. Nem voltam felkészülve rád, de holnaptól ez más lesz. – Én nem leszek más – figyelmeztetett, miközben huncutul mosolygott. A fejem csóváltam, és megindultam az ajtó felé. – Apropó, miért nem árultad el az apádnak, hogy az ajtód mögött bujkálok? Ez azért elég kimagyarázhatatlan szitu volt. Azonnal kipenderített volna – merengtem el rajta. – Mert én nem szeretem az unalmas, öltönyös majmokat, és te kétségkívül gondoskodsz majd róla, hogy ne unatkozzam. Van is egy-két ötletem – húzta gonosz vigyorra a száját.

– Te tényleg nem érted, hogy én nem szórakozni jöttem ide? – váltam ingerültté. – Akkor te ne szórakozz, de ez engem nem fog meggátolni abban, hogy jól érezzem magam – somolygott. – Remélem, holnapra jobb belátásra térsz – fordítottam neki hátat, és rácsaptam a szobája ajtaját. A vele szemközti vendégszobában kaptam szállást, hogy mindig szemmel tarthassam. Gyönyörű volt ugyan ez a hatalmas épület, de elég nyilvánvalóvá vált, hogy egy aranykalitka. Reggel óta voltam itt, de nem találkoztam egyetlen őszinte emberrel sem, aki igazi érzelmeket mutatott volna, leszámítva persze Nina tehetetlen dühét. Az anyját és a testvéreit nem láttam, az apja elmondása alapján egyik sem tartózkodott itt sokat. Az anyja, Megan nagy utazásmániás volt, bejárta már az egész világot, szinte sosem volt itthon. A nagyobbik lány, Nadin hozzáment valami milliomos pasihoz, és élte a nem éppen szolid és példaértékű életét. Állandóan botrányokba bonyolódott, amit legtöbbször a sajtó meg is örökített. A középső fiú, Nathan is inkább kitört és elhagyta ezt a börtönt, de sajnos egy utcai bandába keveredett. Az apja ki is tagadta, így Ninára hárult a hálátlan szerep, hogy a szenátor mutogatni való jó kislánya legyen. Megértettem őt, hogy lázadott ez ellen. Sokáig kavarogtak még bennem az érzelmek miatta. Miért van az, hogy ilyen hatással van rám? Ismertem pár dekoratív nőt, de egy sem tudta elcsavarni a fejem, neki pedig pár óra alatt sikerült. Össze kellett kapnom magam, vagy le is léphettem volna, de a kíváncsiság és az iszonyú gondolat, hogy újra a négy falat bámuljam, visszatartott.

Nina „Unalmas” hétköznapok „Az élet csupa küzdelem, ki tudja, miért, de mindig azzal vívjuk a legkeményebb harcokat, akikkel nem lenne muszáj.” A tegnapi nap csupa meglepetés volt. Nehéz volt ezt kiheverni. Emellett az esti vacsora is az apámmal eléggé balul sült el. Sosem tudom befogni a számat, mikor kellene. Persze megint kihúztam nála a gyufát. Eredmény: büntetés büntetés hátán. Most a zsebpénzem vonta meg, pedig ez a koromra tekintettel eléggé nevetséges volt. Nem vagyok már gyerek. Az elején még szórakoztatott az állandó macska-egér játék, de már kezdtem ebbe az egészbe belefáradni. Felemésztette minden energiám a diplomáért folyó küzdelmem, ettől függött minden. Már csak ez az egyetlenegy dolog maradt nekem. Itt volt a nagy lehetőség, hogy kitörjek ebből a pokolból, és végre a saját lábamra álljak. Hogy kicsit feldobjam a saját kedvem, az éjszaka kilopóztam a szobámból, és magamban már előre kuncogtam, milyen ártatlan csínyekkel fogom meglepni Jasont. Ezt nem fogja egyhamar elfelejteni, az biztos! Nesztelen beosontam a szobájába, és megnyugodtam, mikor láttam, hogy alszik, így neki is láthattam az elrettentő

hadműveletnek.

A

fürdőszobába

siettem,

és

körbepillantottam. A toalettpapírral kezdtem: gyorsan kicseréltem egy különleges, diliboltban vásárolt szakíthatatlan WC-papírra.

Ugyanúgy néz ki, mint a normális, de ha az ember megpróbálja eltépni, az nem enged, csak nyúlik, mint a rágógumi. Még a legutóbbi testőröm távozása után szereztem be, néhány más huncutsággal együtt. Már akkor tudtam, hogy előbb-utóbb még jó szolgálatot fognak tenni. Oh, istenem, de sajnálom, hogy nem látom majd a képét, mikor rájön a turpisságra. Fulladoztam az elfojtott nevetéstől. Nos, Jason, most pedig leellenőrizzük, a WC használata után mosol-e kezet. A mosdóhoz léptem, és a szappant is kicseréltem. A szappan illata és állaga éppen olyan volt, mint egy igazié. Csakhogy ez a kézmosás közben beszínezi majd a kezét. Elég undi lenne, ha nem lenne sötétlila a tenyere, mikor legközelebb találkozunk. Felpillantottam, és megláttam a fogkrémes tubust… Hmm, legyek ennyire gonosz? Naná! Azt is kicseréltem. Jaj, hogy én miért nem láthatom, mikor vadul köpködi majd… Miután elvégeztem a dolgom, már ott sem voltam. Áh, ez nem lesz elég, gondoltam, és lelopóztam az autójához is. Nem hagyhattam ki azt sem, ha már úgy odavolt érte. A szobámba érve hangos nevetésben törtem ki, mikor elképzeltem Jason arcát, ahogy reggel megtalálja a meglepetéseimet. Máris sokkal jobb kedvvel tértem nyugovóra. Másnap reggel a ruhásszekrényem tartalmát vizslattam, és elkalandoztak a gondolataim. Valahogy igyekeztem ezt a pasit nem komolyan venni, de tegnap azok a forró csókok… pengeélen táncoltam. Messzebbre merészkedtem, mint terveztem. Nem tudom, mi ütött belém. Minden érzékem betöltötte ez az alak. Forróság, vágy, borzongás… Nem, nem, Nina! Kapd össze magad! Ő a másik oldalon áll! Eszembe jutott az éjszakai kis merényletem, és biztos voltam benne, hogy mostanra már totál a plafonon van, és nagy valószínűséggel most már bármihez nyúl, előtte alaposan megvizsgálja.

Elszántam magam. Felöltöztem. Egy egyszerű szűk, rövid farmert és egy mély dekoltázsú sárga kis topot választottam, egy hozzá illő lapos, vidám kis szandállal, hosszú, barna hajamat pedig szabadon hagytam a vállamra omlani. Még nem döntöttem el, tartom-e magam a tervhez, hiszen tegnap bebizonyosodott, ingoványos talajra merészkedtem. Csábítás? Inkább a bosszantás. Lassan nem tudtam, ki csábított el kit. Felkaptam a táskám, és az ajtón kilépve megpillantottam, ahogy Jason már ott áll. Dögös volt, mint mindig. Bőrdzsekijében lazán a falnak támaszkodott, és türelmetlenül rám várakozott. – Késésben vagyunk – szólalt meg kimérten. – Csak én, te nem – szúrtam oda flegmán. – Most én felelek azért, hogy mindenhová idejében odaérj, így én is – felelte szigorúan. – Gyerünk! – utasított, a kezével intett, hogy lóduljak. Na, itt a másik kiképző őrmester, aki azt hiszi, irányíthat, hát azt már nem! – Még lemegyek reggelizni – böktem oda félvállról. Ezzel már biztos, hogy lemaradtam volna az első óráról, de ez sem érdekelt. Engem nem kötnek pórázra. Megindultam, de elkapta a karom. – Ahhoz hamarabb kellett volna felkelned. Nincs reggeli. Nyomás az autóba! – éreztem, hogy nagyon nincs jókedvében, és tudtam azt is, hogy miért. – Na, álljon meg a menet – téptem ki a karom a kezéből! – Akkor és oda megyek, ahová akarok, te csak a pincsikutya vagy a nyomomban, erről ne feledkezz meg! – szúrtam meg szándékosan. Szúrós tekintetem az övével találkozott, és felcsaptak a lángok. Miért volt ennek a pasinak a pillantása ilyen hatással rám? Elvette tőlem a táskám, és határozottan maga előtt terelt lefelé a lépcsőn.

– Nem bánhatsz így velem! Én nem a gyereked vagyok, hanem a főnököd! – Csak szeretnéd – szűrte ki alig hallhatóan, ahogy betuszkolt az autóba, majd rám csapta az ajtót. Mikor ő is megfogta a kilincset, hogy beszálljon, undorodva pillantott le a nyálkás zselészerű anyagra, ami a kezére tapadt. Hangos nevetésben törtem ki, mert a vita hevében már el is feledkeztem róla. Láttam az arcán, hogy hihetetlen haragra gerjedt. – Ez egyáltalán nem felnőttes gondolkodásra vall! – rázta a kezét és törölgette, miközben én tovább nevettem rajta. – Gyerekes vagy! – szikrázott a tekintete. – Neked meg semmi humorérzéked – kuncogtam. – Nos, melyik meglepetésem tetszett a legjobban? – Te egy elkényeztetett kis csitri vagy, akinek hátrafelé forog a kereke! Késsel vágható volt a feszültsége. Beindította a motort, és csikorgó kerekekkel indult meg a kapu felé. Mikor a főkapunál lelassított arra várva, hogy az kinyíljon, gondoltam, tovább tesztelem a tűréshatárát: kivetettem magam a kocsiból, és a ház felé sprinteltem. Hallottam a bevágódó kocsiajtót magam mögött, így tudtam, hogy a nyomomba eredt. Teljes erőmből futottam. – Figyelmeztetlek, jobb, ha megállsz, mert ha én kaplak el, nagyon megjárod! Hallod, Nina? – ordította utánam, de nekem eszem ágában sem volt szót fogadni. – Azt majd meglátjuk – hergeltem. Futottam tovább, ahogy csak bírtam, minél nagyobb előnyhöz akartam jutni, de mielőtt elértem volna a ház lépcsőjét, a kezeit egy pillanatra megéreztem a derekamon. Kitértem előle, és irányt változtattam. Hangosan

kacagva menekültem. A kert felé szaladtam, a hátsó bejárat irányába, de szorosan mögöttem volt. – Ha elkaplak, esküszöm, ellátom a bajod! – vészesen közelről jött a hangja. – Ahhoz előbb el kell kapnod – vetettem hátra, az adrenalin dübörgött a fülemben. Éreztem, hogy úgyis utol fog érni. A pázsiton akartam átvágni, mikor éreztem, hogy elkapott és a földre tepert. – Neked elment az eszed, tudsz róla? – kapkodott levegő után, miközben próbált mozdulatlanná tenni. Nem volt velem könnyű dolga. – Szerintem meg a te eszed ment el, ha azt hiszed, hogy irányítani tudsz majd. Az nem fog menni! Eddig még senkinek sem sikerült, neked sem fog! – sziszegtem a képébe. Folyamatosan, hevesen védekeztem. – Eressz már el! – Ne már! Csak azt ne mondd, hogy nem találod ezt is viccesnek – vágott vissza. Erősen, kíméletlenül a földre szegezett, de nem adtam magam könnyen, az ujjai szorosan fonódtak a csuklóm köré, miközben a fejem fölé szorította a kezem, a lábaimat pedig a lábaival tartotta fogva, szinte kifeszített. Fel kellett hogy adjam, lihegtem, alig kaptam levegőt. Elfogyott az erőm. Megérezte, hogy hanyatlik az ellenállásom, így engedett a szorításon. – Miért csinálod ezt? Mit akarsz ezzel elérni? A figyelemre vágysz? Az enyém most csak a tiéd. Boldog vagy? Bár

nem

volt

durva,

mégis

kellemetlen

volt

ez

kiszolgáltatottság. – Ez fáj! Engedj el! – nyekeregtem. – Majd ha teljesen lenyugodtál – felelte látszólag higgadtabban.

a

Vergődni, kapálózni kezdtem, mire újra szorosabban tartott. Mozdulni sem tudtam, mire eluralkodott rajtam a páni félelem, és sikoltozni kezdtem. – Fejezd be! – üvöltötte, szemei felizzottak, villámokat szórtak, szája széle megremegett, az arcizmai megfeszültek. Látszott rajta, hogy ideges, a düh a szemében egyre erősödött. Most tényleg a türelme végéhez közeledett. Lemerevedtem, mélyen a szemébe néztem, igyekeztem a zakatoló szívverésem csillapítani, mélyeket lélegeztem.

Lassulni

kezdett

a

pulzusom,

a

levegő

is

koncentráltabban jutott a tüdőmbe. A tekintete összeforrt az enyémmel. Tisztulni kezdett az elborult elmém. Ő is érezte a változást, mert egyre enyhült a szorítása. Ekkor tapsot hallottam magam mögül. Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket. Ott állt az apám, széles vigyorral a képén. – Örömmel látom, hogy nem fog ki magán a feladata, megtalálja a módját, hogyan kell megzabolázni a rakoncátlan kiscsikót. Csak így tovább – gratulált Jasonnek elégedetten. Önfeledten vigyorgott, majd hátat fordított és visszaindult a házhoz, de hallottam még a gúnyos, elégedett kacagását. Hirtelen iszonyú keserűséget éreztem. Az apám szívtelenségének újabb bizonyítéka. Jason nem válaszolt, csak engem figyelt szüntelen, miközben lekászálódott rólam, hogy mindketten felállhassunk. Láttam a szemében, hogy a dicséret ellenére nem büszke arra, amit tett. Akármennyire szerettem volna gátat szabni a könnyeimnek, nem ment, zokogva indultam meg. – Nina! – hallottam Jason kétségbeesett hangját, majd a lépteit, ahogy követett. – Ne gyere a közelembe! – vetettem hátra szipogva. – Nina… – kezdte, és felém nyúlt.

– Ne érj hozzám! – figyelmeztettem. Megadóan leeresztette a kezét. A

könnyeim

megállíthatatlanul

ömlöttek,

a

kézfejemmel

törölgettem le őket. Kivett egy zsebkendőt a nadrágja zsebéből, és lila tenyerével felém nyújtotta. – Nem kell tőled semmi. – Nem tudnám megmondani, miért éreztem így, de végtelenül csalódott voltam. Szó nélkül mentem tovább az autó felé, behuppantam, és csak csendben szipogtam. Egyikünk sem szólalt meg az egyetemig; mikor leállította az autót, rám sandított. – Ha már úgyis elkéstél az órádról, nem beszéljük ezt meg? Úgy néztem rá, mintha még egy feje nőtt volna. – Mit? Hogy az apám bérence vagy? Váratlanul elkezdte püfölni a kormányt. – Elég volt! – emelte fel a hangját. – Te kezdted! Úgy viselkedtél, mint egy ördögi kis fúria, mint akinek megszállta a lelkét a sötét démon. Nem fogsz bennem lelkiismeret-furdalást ébreszteni – kapkodva vette a levegőt, nagyon ideges volt. – Ahogy gondolod – sóhajtottam dacosan, majd kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. – Nem áll jól neked ez a kényeskedő viselkedés – vetette oda. – Nincs szükségem az elismerésedre – csattantam fel. Hátat fordítottam, és köszönés nélkül otthagytam. – Várj! – szólt utánam. – Sajnálom, ami történt, de lásd be, nem volt más választásom. Biztos vagyok benne, hogy te nem is rám haragszol, hanem az apádra. Lassan, összeszűkült szemmel fordultam vissza. Igaza van. Vele tényleg nem is lenne bajom.

– Ez bocsánatkérés akart lenni? – hitetlenkedő tekintettel meredtem rá. – Reménytelen eset vagy! – ingattam a fejem. Közelebb lépett, és az arcomból egy hajtincset a fülem mögé simított, majd szelíden megszólalt. – Miért

nem

tudsz te rendesen viselkedni? Miért

látsz

mindenkiben ellenséget? – Talán, mert mindenki koloncként kezel – szaladt ki a számon. – Én nem tartalak annak, mégis úgy bánsz velem, mintha a szolgád lennék, akibe a lábad törlöd. Mit vártál? Hogy szó nélkül tűröm? Miért nem próbálunk meg ellenségek helyett szövetségesek lenni? A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van, de nem akartam közel engedni magamhoz senkit, nem kellett, hogy bárkihez is kötődjek. Még egyszer nem. Nem bírtam volna ki, hogy újra elveszítsek valakit, aki fontos nekem. – Nincs szükségem senkire. Jól megvagyok magamban – löktem oda. Már éppen indultam volna a bejárat felé, mikor gyengéden magához húzott, az arcomat a kezei közé fogta, és a hüvelykujjával cirógatta az ajkamat. – Azt hiszem, az első találkozásunk tehet mindenről. Mindketten összezavarodtunk. – Csak a magad nevében beszélj – álltam a pillantását. Hosszan néztük egymást, mikor a zöld szemei vidáman felcsillantak. – Azért a WC-papír, elismerem, nem volt rossz. – Csak az a kár, hogy nem láttam – duzzogtam. – Még csak az kellett volna – kacagott fel végre ő is.

Valami megmagyarázhatatlan okból elfogott a vágy, hogy megcsókoljon, de nem tette, leeresztette a kezét, és mélyet sóhajtott. Nem bírtam tovább ezt a szikrázó vonzalmat, ledobtam a táskámat, és megragadtam a dzsekijénél fogva, magamhoz rántottam, és forrón megcsókoltam. Miért vette fel az apám pont ezt az alakot? Miért kellett mindent összezavarnia? Miért vonzódom hozzá ennyire? Éreztem, ahogy gyengéden átölelt és szenvedélyesen visszacsókolt. Remegtem, de már nem a haragtól, hanem attól a vágyakozástól, amit keltett bennem, ugyanakkor rettegtem az érzéstől, amit kiváltott belőlem. Ha csak rám nézett, rögtön a pillangók repdestek a gyomromban. Felizgatta és felpörgette az érzékeimet. Hirtelen magamhoz tértem, és ellöktem magamtól, felkaptam a cuccom, és szó nélkül beszaladtam az egyetem kapuján. Teljesen összezavarodtam. Nagyon kellemetlen volt, hogy egyre jobban kívántam már őt, az pedig egyenesen elviselhetetlen, hogy ezt a tudomására is adtam. Nem tudtam aznap figyelni a tananyagra. Jason körül forogtak a gondolataim. Akartam őt, kívántam. Szánalmas. Nem is ismerem. Ugyanakkor jólesett végre ösztönösen viselkedni. Lehetséges az, hogy valakit nem kedvelek, mégis vonzódom hozzá? Ez lenne a kémia? Ilyen velem még soha nem történt. Az elkövetkező napok pokolian teltek. A szívemmel minden pillanatban arra vágytam, hogy a közelemben legyen, az eszem viszont vészriadót fújt. Ez azonban nem gátolta meg a fantáziám, hogy folyamatosan róla álmodozzak. Utálatos egy érzés volt, mert hihetetlenül élveztem a csókjait és továbbra is mágnesként vonzódtam hozzá. Minden reggel megacéloztam magam, de ahogy a szemébe néztem, teljesen elbizonytalanodtam.

Később próbáltam a haragomba kapaszkodni, de nem ment. De valójában nem is őrá haragudtam, hanem az apámra, és ezt próbáltam rávetíteni. Mégiscsak az ő zsoldosa volt. Elkeserített a gondolat, hogy bár tudtam, hogy a mesebeli herceg nem létezik, egy pillanatra mégis elábrándoztam. Nem szőke volt ugyan, de azok a szemek… Utólag már tudtam, hol szúrtam el a dolgot. Egy olyan férfit akartam elcsábítani, aki már eleve akart engem. Ami a legnagyobb bajt jelentette, hogy ez kölcsönös volt. Az egymás iránt táplált vágy volt az oka mindennek. Csapdába kerültünk. Mindketten saját magunkra akartunk koncentrálni, de ahogy egymás közelébe kerültünk, történt valami megmagyarázhatatlan. Elviselhetetlenné

és

ellenállhatatlanná

vált

a

vonzalom.

Vívódásomat csak tovább fokozta, hogy álmaimban Jason után sóhajtoztam és nyögtem a csókjai és az érintése nyomán. Kamaszos ábrándozás, ezzel igyekeztem újra és újra feltörő vágyakozásomat lecsillapítani. Olyan valóságos volt minden álmom, hogy másnap nem is mertem a szemébe nézni. Soha életemben nem voltam visszafogott természet, nem kellett megálljt parancsolnom a vágyaimnak, de ez most valahogy más volt, mint a többi. Zavarba ejtő volt, ahogy folyton felvillantak agyamban ezek a buja képek. Gyűlöltem, hogy nem tudtam kontrollálni a dolgot. Bosszantott az is, hogy ő látszólag összeszedte magát, és tényleg mint egy testőr, csak tette a dolgát. Csak egy csomag voltam, amit leszállított épségben, ahová csak kellett. Emellett rezzenéstelen arccal viselte minden csínytevésem, várta, hogy egyszer csak ráunok a dologra. Hetekig tartott ez a hideg távolságtartás, amit a folyamatos gyerekességekkel próbáltam oldani. Nem vehette rajtam észre, hogy kizökkentett a szerepemből.

Egyik reggel már a reggelizőasztalnál ültünk, amikor egy gyors mozdulattal beledobtam pár kapszulát a narancslevébe. Amíg Jason nem figyelt, a bogyók másodpercek alatt reakcióba léptek a folyadékkal, és élethű műkukacok lepték el az italt. Mikor visszafordult, gyanútlanul emelte szájához a poharát, én pedig, hogy a mosolyomat elrejtsem, szintén belekortyoltam a reggeli kávémba. – A kurva életbe – dobta el a poharat, és ugrott fel a székéről, ahogy egy korty után belenézett. Látszott az undor az arcán, majd mikor kiszakadt belőlem a hangos nevetés, nagyot sóhajtott, majd a fejét rosszallóan csóválva visszaült a székére. – Nagyon kezd már veled tele lenni a hócipőm. Azt hittem, idővel leszoksz majd ezekről, de be kell ismernem, igencsak leleményes vagy. A tegnapi csokis tejszínhab a cipőmben… hahaha… az is borzasztóan vicces volt – vágta a grimaszokat. – Mid van még? Legközelebb kisminkelsz álmomban? – Még az is lehet – csillant fel a szemem. – Szállj le rólam! Jobbat nem tudsz kitalálni? Az energiát, amit az én

bosszantásomba

fektetsz,

sokkal

hasznosabb

dolgokra

fordíthatnád. – Ne vedd el az egyetlen szórakozásom. Tetszik, mikor duzzogsz – vigyorogtam. – Ismerd be, hogy vicces volt! Csak figyelj! Felálltam, és a tálcához somfordáltam, amit az apámnak készített össze a szobalány. Az ő poharába is beledobtam pár kapszulát, majd visszaszaladtam a helyemre. – Ne, ne, ne – ugrott fel Jason, hogy elvegye a tálcáról a kukacos poharat, de elkésett, a szobalány már megindult az apám irodájába. – Csak figyelj! – kacsintottam rá, mire újra megcsóválta a fejét. A poharamból kortyoltam. – Egy, kettő és… – tártam szét a kezem.

– Ninaaaaa! – üvöltötte az apám. Láttam, ahogy Jason az alsó ajkába harapott, hogy visszafogja a nevetést. – Gyere – intett a hátsó ajtó felé. – Tűnjünk el! Kifelé menet hangosan nevetett. – Azért megnéztem volna a szenátor arcát. – Oh, már nem ez az első, fel sem veszi – kuncogtam. – Bár ő nem kezeli ilyen higgadtan a poénjaimat. Egyszer valami díszes társaságot hívott meg villásreggelire. Kicseréltem az összes kaját ilyen dilis igazinak tűnőre. Óriási volt! Egy hétig mulattam az arcukon. Az apám már nem igazán. Emlékszem, nagyon nehezen bocsátotta meg a lebőgést. – Lehet, hogy fel kellene már ezzel hagynod. Annyira gyerekes. – Meglehet, de nekem nincs más szórakozásom. Csak nézd meg. Egy börtönben élek, mindentől és mindenkitől elzárva. Ha nem bosszanthatnék másokat, becsavarodnék. Saját magam számára is meglepő volt, hogy így kitárulkoztam, de jólesett végre valakivel őszintén beszélni. Ráadásul az volt az érzésem, hogy Jason valóban igyekszik, hogy jó kapcsolatot alakítson ki velem. Lehet, hogy mégsem ártana egy cinkostárs?

Jason Vihar előtt még a szél is megáll… „Akartalak…

mindennél

jobban,

mindenkinél

jobban.

Megtalálni, felfedezni, szeretni. Veled lenni, megélni az életet. Akartam. Akartalak. Aztán mást is akartam. Felejteni. Nem szeretni. Elveszíteni az úton, nem gondolni rád. Soha, soha, soha. Soha nem tudni rólad. De nem lehetett. Nem lehet. Felejteni, nem

szeretni, elveszíteni. Csak egyet lehet.

Megtalálni. Újra és újra és újra. Szeretni.” (Csitáry Hock Tamás) Az első nap igencsak felkavart, nehezen viseltem, hogy nem tudtam parancsolni az ösztöneimnek. Már nem voltak kételyeim, ennek a nőnek a rabjává váltam. Tudtam, hogy még bajt hoz rám, de hogy ennyire… Olyan vágyakat ébresztett bennem ez a kezelhetetlen kis nőszemély, amilyeneket nem lett volna szabad. Finom kis illata elárasztotta az érzékeimet, ahogy vergődött alattam. Olyan hevesen ellenkezett, hogy a rövid kis topja szinte semmit nem takart a vita hevében, a hasáról a melle aljára csúszott fel, és égetett a bársonyos bőre, ahogy az enyémhez ért. Ez a tüzes kis perszóna felkeltette bennem a vágyat. Akkor már éreztem, hogy meg akarom kapni. Rég voltam nővel, és ahogy hozzám simult abban

a

sortban,

éreztem

csupasz

combjainak

szorítását,

egyértelművé vált, hogy a vágy kezdi elvenni a józan eszem. Barna

szemébe néztem, és láttam benne a tanácstalanságot, félelmet. Aztán végigpillantottam a testén, és attól féltem, hogy az ösztönöm eluralkodik a józan eszem felett. Anélkül, hogy ennek a tudatában lettünk volna, elérte, hogy minden haragom sóvárgássá alakuljon. Próbált ugyan szabadulni a kezeim közül, de szerintem ő maga is tudta, hogy nem járhat sikerrel. Viszont minél inkább küzdött, annál jobban felkorbácsolta a kínzó vágyamat. A nadrágom már fájdalmasan szorított, ahogy a heves dulakodásban folyamatosan hozzám préselődött. Biztos vagyok benne, hogy ő is érezte, mennyire megkeményedtem. Onnan már nem volt visszaút. Erősen tartottam. Akartam, hogy érezze, hogy nem tehet semmit, türelmesen kivártam, amíg feladja. Ám ez a lány nem arról volt híres, hogy elkönyvel egy vereséget. Teljesen felkavart ez az érzelmi hullámvasút. A parkolóban később elcsattant csók is csak azt bizonyította, hogy a feszültség egyre csak fokozódott köztünk. Túlléptünk egy bizonyos határt, amit nagyon nem lett volna szabad. Hiba volt. Az

elkövetkező

napokban

mindketten

uralkodtunk

az

érzelmeinken. Szépen, majdhogynem eseménytelenül telt az idő, hoztam-vittem, nem ellenkezett, de nem is barátkozott. Csendben hallgatott, és többnyire rám se hederített. A gyerekes tréfáival azonban kezdte kiverni a biztosítékot. Igyekeztem nem felvenni őket, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de őt ez nem gátolta abban, hogy jót mulasson rajtam. Reggelente már az ágyból sem mertem kilépni úgy, hogy előtte ne néztem volna alaposan körül. Az őrületbe kergetett. Olykor megtaláltam a nekem szánt meglepetést, máskor azonban gyanútlanul belefutottam. Bosszantó tudott lenni, hogy pár napig semmi, és mikor már azt hittem, végre túl vagyunk a bolondozásain, váratlanul ismét kaptam valami

kellemetlen kis meglepetést. Időnkét elismerően bólintottam a fifikás ügyeskedésein, de ezt neki sosem ismertem volna be. Az ellenség meglepésében, figyelmének elterelésében vagy akár ártalmatlanná tételében igencsak profi volt. Kora reggel egy vicsorgó, nyálcsorgató fenevad képére ébredni ugyanis nem igazán vicces dolog. Ám ezt, tudtam, felesleges lenne megvitatnom vele. Eltelt két hét, és egy-két kisebb affért leszámítva az apjával, nem történt semmi említésre méltó. Szobafogságban volt, bulizni sem mehetett, így rosszéletű, nagyvilági barátai is hanyagolni kezdték őt. Ennek őszintén örültem, mert reméltem, hogy kissé csillapodik a vérmérséklete, de pont az ellenkezője történt. Folyamatosan engem vett elő. Mindig kitalált valamit, amivel bosszanthatott. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy túlélőtáborban, mindig résen kellett lennem. Azért neki sem lehetett könnyű: csak addig volt népszerű az állítólagos barátai körében, amíg a rendelkezésükre állt, és csinálta velük a baromságaikat. Most azonban a kispadra került, és még a társaságát sem kereste senki egy-két állandó arcon kívül. Kicsit meg is sajnáltam. Az egyik nap aztán erőt vettem magamon, és megunva a kisded, gyerekes játszadozásokat arra gondoltam, hogy ha a bizalmába tudnék férkőzni, talán felhagyna végre a bosszantásommal. Nem voltam soha türelmes ember, a hülyeséget mindig is rosszul viseltem. Nem kívántam a három hónap végére teljesen bedilizni, éppen ezért igyekeztem Ninát is megenyhíteni,

kezelhetőbb

viszonyt

kialakítani

vele.

Ismét

kísérletet tettem a békülésre. Bár az eszem figyelmeztetett: újabb hibát készülök elkövetni! Nem hallgattam az észérvekre, mégis elintéztem magamban egy legyintéssel. Nem meglepő hát, hogy a végén belebonyolódtam.

Ma hamarabb vége lett az óráinak, és az apja sem tartózkodott a városban, hogy ellenőrizgesse, mikor érünk haza, így gondoltam, meglepem egy kis kiruccanással. Nem autóval mentem érte, hanem a motorommal. Mikor meglátott, csípőre tett kézzel kérdőn nézett rám. – Ne mondj semmit, csak pattanj fel – nyújtottam át neki a bukósisakot. Izgatottságot láttam a szemében csillanni, ahogy elvette a kezemből a sisakot, és felcsatolta a fejére. Kihasználtuk a csodás időt, és egy ideig csak cél nélkül róttuk Boston utcáit. Élveztem a feszültségmentes perceket. Már szinte el is feledkeztem volna Nináról, ha nem simul hozzám olyan szorosan. Leparkoltam a Charles-folyó partján, egy kis zöld terület mellett. Kitámasztottam a motort, majd lesegítettem róla, de mielőtt kérdezősködni kezdhetett volna, már húztam is magam után egy csendes kis étterem felé. – Jó kis járgány – pillantott vissza. – Legtöbbször ezt használom. – Vagány – torpant meg. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. – Szóval ezzel veszed le a csajokat a lábukról. – Nem mindegyik van oda érte, elhiheted. Pedig rengeteg az előnye. Sokkal kisebb a helyigénye, kevesebbet is fogyaszt. – És persze gyorsabb – mondta sóvárogva, miközben megindult vissza a járműhöz. Láttam, hogy tényleg tetszik neki. Hát nem egy félős kis nyuszi, ezt már elsőre is láttam. – Ha így állsz hozzá, nagy eséllyel lenne belőled szervdonor – indultam meg az étterem irányába. Én is imádtam a száguldozást,

de a legfontosabbat sosem hagytam figyelmen kívül: mindig ésszel és nagyon körültekintően kell vezetni. Ninából ezt nem néztem ki. – Kipróbálhatom? – Gyökeret vert a lábam. Hitetlenkedve pillantottam rá. – Légyszi – teljesen izgatott lett. – Nem, hercegnőm. Ez nem játékszer – közöltem szigorúan. – Egyáltalán, vezettél már motort? – Még nem – nyomta meg jelentőségteljesen az első szót. – Nem is gondoltam, hogy játékszer. – Ráült, és olyan elégedetten vigyorgott, mint egy kisgyerek a körhintán. Még hogy nem gondolja, üvölt róla, hogy annak nézi. – És mi van a limuzinod kényelmével? – cukkoltam. – Száguldás élménye–kényelem: egy-egy, egyelőre döntetlen az állás. Na! Ne legyél már ilyen! Utáltam, ha ezzel az ázottkiskutya-tekintettel nézett rám, mert mindig meginogtam tőle. – Még meggondolom – sóhajtottam fel megadóan. – Köszönöm – ugrándozott lelkesedésében. – Mikor kezdjük? – Azt mondtam, még meggondolom. Nem mondtam igent. Ráadásul, ha felborulsz a nagy ugrándozás közben, akkor elfelejtheted az egészet. – Nyújtottam a kezem, hogy lesegítsem a motorról. – De biztos, hogy nem most. Mást terveztem. Gyere! – intettem felé. Kissé durcás képet vágott, amitől a szemeimet forgattam. Lassan besétáltunk az étterembe; a főpincér, ahogy meglátott, elém sietett. – Helló, Jason! Mi járatban errefelé? – üdvözölt barátságosan. – Helló, Ian! Hogy s mint? Van a VIP részen szabad asztalotok? – kérdeztem, miközben felé nyújtottam a kezem üdvözlésképpen.

– Remekül. Neked mindig. A ház vendége vagy, ezt már megbeszéltük.

Kövessetek

–

fogadott

szívélyesen,

mialatt

megveregette a vállam. Felvezetett minket a lépcsőn a teraszra, ahonnan

varázslatos,

meghitt

látvány

fogadott

bennünket.

Ugyanolyan gyönyörű volt, mint ahogyan emlékeztem rá. – Úgy látom, nagyon kedvelnek itt téged. Csak nem besegítettél a konyhán? Bár ezért egy VIP hely? – cukkolt Nina. – Ma nincs kedvem vitázni – tereltem az asztalunk felé, ami közvetlenül a terasz szélén állt. Nem is ő lett volna, ha nem tesz valami csipkelődő megjegyzést. – Pár éve meggyűlt a bajuk egy helyi bandával, védelmi pénzeket akartak szedni, én pedig megszabadítottam őket tőlük. Ennyi – válaszoltam mégis. Láttam Nina arcán a meglepődést, de nem kommentálta a dolgot, csak a csendes folyó felé fordította a fejét. – Gyönyörű – szólalt meg egy rövid szünet után. – Miért hoztál engem ide? – fordult velem szembe. – Mert szerettem volna, ha egy kicsit kikapcsolsz. Bevallom őszintén, untam már a butaságokat. Nézd, Nina, nem értelek. Egy olyan nő, mint te, miért veszi magát körül olyan alakokkal, mint azok a botrányhősök? – Ez nem tartozik rád. – Elég nyilvánvaló, hogy ezek az állítólagos barátságok elég felszínesek. Miért nem tűzöl ki magad elé valami értelmesebb célt, mint ezek a mindennapos csínytevések? – Mert nekem ez így jó. – De így akkor sem lehet élni. Megrántotta a vállát, és visszafordult a folyó felé. Tudtam, hogy nem kellett volna ebbe belebonyolódni. Még a végén én kérek majd elnézést. Az asztalunkhoz léptem, és kihúztam neki egy széket,

elgondolkodva méregetett, mintha a vesémbe akarna látni, majd mégiscsak helyet foglalt. Fürkésző tekintete szinte már idegesített. Miután ledobtam magam vele szemben, megszólalt. – Az apám ki lesz akadva, ha megtudja, hogy nem voltam azonnal otthon. Szobafogságra vagyok ítélve, ha nem emlékeznél rá. – Nem fogja megtudni, de van egy olyan érzésem, hogy amúgy sem hatna meg a dolog túlzottan. Cinkos mosolyra húzta csábító ajkát, a szeme pimaszul felvillant, ettől én is jókedvűen vigyorogtam. Közben megérkezett a pincér, és felvette a rendelést. Mialatt leegyeztettem, mi legyen a menü, Nina az asztalon könyökölt, összekulcsolt kezén pihentette az állát, és engem vizslatott, szinte már teljesen zavarba hozott. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét, és megszólalt. – Vannak ebben a városban még gyönyörű helyek – sóhajtotta elégedetten. – Láttam már ennél is varázslatosabbat – vontam meg a vállam, miközben az éppen érkező ebédünkre koncentráltam. – Te hogy kerültél ide? – érdeklődött őszinte kíváncsisággal a szemében. Olyan ártatlanul tudott nézni barna őzikeszemeivel. – Hogy érted ezt? Olyan hirtelen váltott, hogy nem tudtam követni. – Valahogy az az érzésem, hogy te nem egy egyszerű testőr vagy. Hogy lettél egy hisztis kis liba huszonnégy órás pesztrája? – Ezt miből szűrted le? Csak nem abból, hogy nem esek hasra előtted? – Hát az eddigiek mind kimért, merev, uncsi alakok voltak. – Ezt most vegyem bóknak?

– Annak veszed, aminek akarod – pillantását mélyen az enyémbe fúrta. – Ugye tudod, hogy ettől semmi nem fog megváltozni? – bökdöste az ételt a tányérján. Erre mérget is vettem volna. – Nem leszek könnyebb eset, mint eddig. Ha kiléptünk innen, ugyanúgy

folytatódik

a

harc

–

szemöldökét

felvonta,

és

incselkedően az ajkába harapott. – Közel se vagy olyan ellenállhatatlan, mint hiszed – löktem oda, ami persze nem volt igaz. – Dehogynem – sandított rám kihívóan. – Nos? Hogy süllyedtél odáig, hogy a szenátor csökönyös lányát őrizd? – Miért tartod ezt olyan alantas munkának? Jól megfizet az apád ezért. Hangos kacagásban tört ki. – Meghiszem azt! Meg is fogsz dolgozni érte, azt meg én garantálom. Rosszalló pillantást vetettem felé, de valójában jól szórakoztam a megjegyzésén. – Most mi van? – kérdezte széttárt karokkal. – Azt gondoltad, feladom?

Felvilágosítalak,

soha!

Jobb,

ha

felkészülsz

a

legrosszabbra – közölte közönyösen. Félretoltam mindent az asztal közepéről, majd közelebb hajoltam, és mélyen a szemébe néztem. – Ahonnan én jövök, sokkal keményebb legényekkel is el kellett bánnom, mint te. Hozzájuk képest kispályás vagy. Szórakoztat, hogy azt hiszed, jobb vagy nálam, de ne is álmodj róla, hercegnőm! – Kezdem élvezni ezt, vehetem egyfajta erőpróbának? – fészkelődött a székében, majd ő is közelebb hajolt, de megzavarta a pillanatot a közben megérkező jeges, habos kávékülönlegesség.

– Ha ellenem akarsz párbajt nyerni, csalódni fogsz – összehúzott szemekkel méregettem, ahogy kéjesen lenyalogatta a kanaláról a habot. A mindenségét! Ez a lány igazi kis bestia. A tekintetével figyelmesen követte a reakciómat. Próbáltam nem mutatni, milyen hatással volt rám az előadása, de a farmerom határozottan kényelmetlenebb lett. Valamivel mégis elárulhattam magam, mert huncut, sátáni mosolyra húzta az ajkait. – Azt majd meglátjuk, Mr. Scott – kacsintott felém. – Mondd, miért csinálod ezt? Miért jó ez neked? Lehetnék a barátod. – A barátom? Nekem nincs szükségem senkire. Kösz, de nem. Az ebéd további része többnyire feszültségmentesen telt, leszámítva, hogy akárhányszor rám emelte csábos tekintetét, mozgolódni kezdtem a székemen; dühített, hogy egyetlen pillantásával ilyen hatást gyakorolt rám, de fel nem foghattam, miért. Már első ránézésre sem volt az az átlagos kiscsaj, de hogy így az ujja köré csavarjon… Ebéd után kifeküdtünk a folyó partjára a zöld pázsiton, és csendben az eget kémleltük. Örültem a lazulós perceknek, meghitten heverésztünk egymás mellett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hozott lázba, ahogy kacérkodott velem. Apró rövidnadrágja nem takart semmit izmos combjaiból, és szexi, sokat sejtető

kis

felsőjében

hívogatóan

feszítettek

a

mellei.

A

kegyelemdöfést akkor adta, mikor hasra fordult, és elém tárult tökéletes, formás feneke. Igyekeztem rájönni, mi ütött belém. Én nem szoktam így rágerjedni a lányokra. Vagy mégis? Áh, nem. Úgy éreztem, mintha ez is egy próbatétel lenne – ezúttal magától az élettől. Mintha arra figyelmeztetne, hogy bármibe is fogok, mindig lesznek kemény küzdelmek. Az éttermi közjátéka óta nem tudtam

kiverni a fejemből a tekintetét. El kell terelnem a figyelmem. Felé fordítottam a fejem, és utat engedtem a kíváncsiságomnak. – Mi a célod az életben, Nina? – A célom? Nem hinném, hogy ez téged komolyan érdekel. – Miért ne érdekelne? Nem szokásom csak úgy légből kapottan kérdezgetni. – Hogy elhúzzak abból a pokolból, amiben élni kényszerülök. Nem vágyom többre, csak nyugalomra – sóhajtotta. – És miért nem cselekszel ennek megfelelően? Felnőtt nő vagy. Meg tudsz már állni a saját lábadon. – Ez nem olyan egyszerű. Ismered az apám, egy zsarnok. Azt hiszed,

nem

próbáltam?

Sarokba

szorított,

vagy

inkább

megfenyegetett, hogy ellehetetleníti a helyzetem, tönkreteszi, aki fontos nekem. Talán pont ez az egyik oka, hogy nem engedek senkit közel magamhoz – merengett el. – Befolyásos, megvannak az eszközei. Én vagyok az egyetlen gyereke, aki megmaradt neki. Az ő életében fontos a látszat. Éppen ezért keserítem az életét, ahol csak tudom. Egyszer csak megunja, és ő maga tesz majd ki az utcára. Hogyne értettem volna. Pont ezt néztem ki abból az emberből. – Tudom, nem tartozik rám, de mi van az anyáddal? – Arra a nőre gondolsz, aki időnként meglátogat minket, és sokba kerül az apámnak? – Ennyire durva lenne? – szisszentem fel. – Tulajdonképpen külön élnek, csak apám félti a karrierjét, így színlelnek. Kifelé boldog – rajzolt idézőjelet a levegőbe – családi idill, belülről meg rohad az egész – az arckifejezése fájdalmas volt. – Én nem akarok így élni! Hazugságban sosem lehetek önmagam. Belefáradtam.

– De ezek szerint azért találkoztok néha? – Nem. Igazából nem tudom, miért, de az anyám sosem szeretett engem. Amióta az eszemet tudom, soha nem ölelt meg vagy adott egy puszit. Mindig merev és elutasító volt velem. Az apámmal való kapcsolatom pedig csak hab a tortán. Sosem volt felhőtlen, az elmúlt pár évben azonban sokat romlott. Olyan érzésem van, mintha véletlenül cseppentem volna ebbe az életbe, mintha nem illenék ide. Elgondolkodtam a hallottakon. Egy újabb Davis-rejtély. – A testvéreid? Velük csak kialakult valami kötődés? – Nadinnal nem, ő egy díva volt világéletében, azt gondolja, hogy senki nem érhet fel hozzá. Ő anyám nagy kedvence. Nathan az más. Ő volt mindig a legjobb barátom egészen addig, amíg… – de nem fejezte be a mondandóját, a szemét sötét, fájdalmas fátyol fedte be. Nem akartam felfedni, hogy mindent tudok a családjáról, így Nathanről és Nadinról is. A fiút az apja sokáig a jobbkezének tartotta. Tanította, okította, de nem volt olyan személyiség, aki magasabb babérokra tört volna, és nem bírta a nyilvánosság nyomását, a rengeteg elvárást, a kötelezettségeket, így ki akart szállni, de az apja nem engedett, tervei voltak vele. Az aktájukban az állt, hogy elkezdett inni, majd rossz társaságba keveredett, az apja pedig egyszerűen egyik pillanatról a másikra – számomra érthetetlen módon – levette róla a kezét. Igyekeztem nem gyötörni tovább a családját érintő kérdésekkel. – Mesélj valamit magadról. Milyen a valódi Nina Davis? – puhatolóztam tovább. – Túl sokat kérdezel ahhoz képest, hogy amikor én kérdezek rólad, nem válaszolsz egyértelműen, kitérsz a válaszadás elől.

– Ahogyan most te is? – vágtam ki magam. Szélesen mosolygott, ahogy ártatlanul megrántotta a vállát. – Vannak dolgok, amelyekről jobb nem beszélni. Néha kell, hogy tiszta lappal indulhasson az ember – folytattam egykedvűen. – Ki vagy te, Jason Scott? – nézett rám döbbenten. – Jelenleg? – hatásszünetet tartottam, nem tudtam, mit is mondhatnék erre. Akkor jöttem rá, hogy én magam sem tudom. Ki is vagyok én? Pedig valamikor tudtam. Talán egy csődtömeg, egy szerencsétlen balek. Az életem romokban. Menekültem önmagam és az emlékeim elől. – Egy senki – feleltem őszintén. Meglepetten megemelte a szemöldökét, hosszan egymás tekintetébe mélyedtünk. Nem vájkáltunk tovább a másik életében, féltünk a következő kérdéstől, a választól, de legfőképpen a következményektől. Jótékony csendbe burkolóztunk. – Nos, akkor megmutatod, hogyan működik a kicsike? – noszogatott, mikor visszaindultunk a motorhoz. – Később – akartam rövidre zárni, de ő nem az a fajta volt, akit az ember ennyivel elhallgattat. – Ne csináld már! Tudom, hogy később is le fogsz rázni. Légyszi – kulcsolta össze a kezeit, mint aki imádkozik. – Érzem, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni – sóhajtottam. – Pattanj fel – nyomtam a kezébe a sisakot, és egy elhagyott parkolóba

vezettem.

Leszálltam,

majd

hagytam,

hogy

előrecsússzon. Le sem tagadhatta volna az izgatottságát. – Oké. Első szabály, ha nem azt teszed, amit mondok, azonnal befejeztem ezt az egészet. Világos? Nem akarom megbánni, hogy belementem. Máris bánom.

Meglepetten tapasztaltam azonban, hogy engedelmesen követte az utasításaimat. Hamar rá is érzett a dolgok nyitjára. Ügyesen tartotta kézben az irányítást. Mikor befejeztük, elgondolkodva meredt a motorra. Huh, de odavan a motoromért… – Állati érzés lehet 200 km/h-val száguldani. – Tényleg az. Olyan szabadságérzés, amit nem lehet elmondani, azt érezni kell. Annál a sebességnél már nem látsz mást, csak azt, ami közvetlenül előtted van, és úgy érzed, nem is az úton vagy, szinte

repülsz

felette.

Szükséged

van

a

reflexeidre,

a

koncentrációra, így segít kikapcsolni az agyad azon részét, ami tele van a mindennapok gondjaival. Hangos nevetésben tört ki. – Azért örülök, hogy nem valami motorosklub keménycsávója vagy. Hosszú, loboncos haj, tetkók, pirszing, bőrszerkó… – Nem mind rosszfiú, vannak köztük egész jó arcok is. – Hűha, Jason Scott mint motoros fenegyerek – bökött oldalba. Erről nem igazán kívántam nyilatkozni. Volt idő, mikor be kellett épülnöm közéjük, és nem mindenre lehetek büszke, amit akkor műveltem. Akkoriban keményen hajszoltam a testi örömöket is. Alaposan kihasználtam a nőket. Szerencsére akadt is belőlük elég, hogy ne unatkozzam. Ekkor feleszméltem, mert érzékeltem, hogy engem figyel. A legvadabb forgatókönyvek suhantak át az agyamon, miről fantáziálhat. Jobbnak láttam ezt befejezni. Visszavettem az irányítást, és megindultunk a folyó mentén. Igyekeztem a pajzán gondolatokat elűzni, amikor arra eszméltem, hogy Nina keze lassan lefelé vándorol a derekamról, és végigsimít a combomon. Megrezzentem. Mi az ördögöt művel ez a nő? Vagy ez csak egy újabb ostoba játék? Az érintése aligha lehetett véletlen. A következő pillanatban az ujjai már a dzsekim alá csúsztak, és a

pólón keresztül a hasizmomat térképezték fel. A francba! Naná hogy az agyamból a vér hirtelen máshová áramlik. Ezt nem lehet irányítani. Próbáltam nem tudomást venni a mozdulatról, de hatalmas önuralomra volt szükségem. A testem azonban elárult, az izmaim összerándultak az érintésére. Próbáltam megfejteni, mi lehet az a láthatatlan erő, ami folyamatosan felé húzott. El kell tűnnöm a közeléből. Ez lett volna az észszerű, de én akkor ott nem az eszemre hallgattam… és azután sem.

Nina Amikor újra beindul a gépezet „Bár menekülni akartál, mégis belebotlottál. Véletlenül. És a véletlenek sora egyre bővül, egyre több és több lesz. Így épül Csodahíd a véletlenekből. Két lélek között. Nem véletlenül.” (Csitáry Hock Tamás) Jason hetek óta árnyékként követett mindenhova. Határozottan nem az a testőrforma volt, nem úgy öltözködött, nem úgy viselkedett és nem olyan volt a kisugárzása. Az eldurvult veszekedésünk ellenére megkedveltem. Laza volt, vagány és szórakoztató. Igazából hihetetlen volt számomra, hogy az apám miért engedte a közelembe, pont az ilyen alakoktól akart engem mindig távol tartani. Neki nem kellett öltönyt viselnie és merev, rideg robotviselkedéssel lepleznie az érzelmeit. Az apám pedig nem szólt neki semmiért, nem várta el a megszokott protokollt. Színt hozott az életembe, és talán ez volt az egyetlen pozitív, ami velem történt újabban. Emellett ő volt az első ember, akit érdekeltek a dolgok, amik velem történtek. Mindennap megkérdezte hazafelé, hogyan telt a napom. Eleinte nem válaszoltam erre a kérdésre, de nap nap után csak érdeklődött, lassan megtörtem, és mesélni kezdtem. A számomra érdekes tananyagokról, különös esetekről, kételyekről, nehézségekről, azokról a dolgokról, amiket eddig soha

senkivel nem osztottam meg. Elpanaszoltam, hogy az egyik tárgy igencsak felőrli az energiám, egyszerűen képtelen vagyok a fejemben helyre tenni. Már aludni sem tudtam miatta. Közeledtek a vizsgák, és én egyre tanácstalanabb lettem. Annyit készültem egy rettegett szigorlatomra, és én mégis úgy éreztem, azt sem tudom, mennyi egyszer egy. Látta a kétségbeesett vergődésemet, és az egyik nap az egyetemről hazafelé a könyvtár előtt parkolt le. Döbbenten meredtem rá. – Bízz bennem, Nina! – és a kezét nyújtotta, hogy kisegítsen az autóból. Fura dolog volt vele lenni. Eddig mindig szigorú szabályok közt próbáltak tartani, és még senki mellett nem éreztem magam ennyire nőnek, mint mellette. Ez dühített is, mert féltem, hogy egyszer csak oda a megjátszott hideg távolságtartásom. Újra és újra előállt

valami

meghökkentő dologgal, amivel

igyekezett a

kedvemben járni. Szinte már láttam, ahogy beadom neki a derekam és a karjaiba omlok, pedig nagyon egyértelmű volt, neki ezzel egyetlen célja volt csupán: engem kordában tartani. Én mégis megbíztam benne, és a kezem nyújtottam. A könyvtárban leültetett egy asztalhoz. – Oké. Akkor nevezzünk nevén az ellenséget. Mivel is állunk szemben? – érdeklődött. – Anatómia – sóhajtottam mélyet. – A vizsga kemény dió lesz. Minden hallgatóval három vizsgáztató foglalkozik majd: egy a makroszkópos demonstrációt és a boncoltatást végzi, másik a szövettani metszetdemonstrációt, míg a harmadik a szóbeli feleltetést. – És mi a baj? Nem vagy az a fajta, aki berezel.

– De itt most nem lehetnek fehér foltok. Viszont a szövettan… nos… nem egyszerű. Ott van például a hypophysis makroszkópiája és a neurohypophysis szöveti szerkezete és fejlődése. – Ööö… okééé. Akkor szövettan, és mi is volt az a hypo izé? – fordult vissza az információs pulttól. Jót mulattam rajta, ahogy szedte össze a témához kapcsolódó könyveket, majd vette velem végig őket. Az anyag alapos elemzését követően tanácstalanul a tarkójára szorította a kezét, irtó helyes volt az elgondolkodó arckifejezése. Erősen koncentrált a feladatra, réveteg tekintetét látván, ahogy próbálta a kedvemért megérteni a bonyolult anatómiát, elnevettem magam. Nem bírtam ki, nyomtam egy puszit az elmélázó képére. Nagyon meglepődött, és ahogy oldalt fordította a fejét, az arcunk szinte összeért. Láttam, hogy a tekintetével az ajkaimra tapadt, de nem mozdult. Kihasználtam hát az adandó alkalmat, és áthidalva a köztünk lévő leheletnyi távolságot, gondolkodás nélkül szájon csókoltam. Ellenállásra számítottam, de olyan lágyan és érzékien csókolt vissza, hogy beleborzongtam, azt éreztem, amit már nagyon rég nem, hogy szükségem van rá. Egyre bonyolultabbá vált a helyzet köztünk. Lágy, finom csókjától a gyomrom remegni kezdett, a mellkasom elszorult, alig kaptam levegőt. Megrémisztett a saját reakcióm: nem ismertem őt, mégis közelebb állt hozzám és többet tett értem, mint eddig bárki. Mikor elváltak az ajkaink, zavartan kaptuk el mindketten a tekintetünket. Nem tudtam, mit is mondhatnék, így újra az előttem fekvő szövettannak szenteltem a figyelmem. Látszólag Jason is megdöbbent, mert utána elővigyázatosságból tartotta a három lépés távolságot. Azonban a látogatás nem volt hiábavaló,

megtaláltam a fehér foltom, és már magabiztosabban készülhettem a vizsgára. Másnap reggel a suli parkolójában, a vakító napsütésben hunyorogtam,

és

igyekeztem

az

erős

napfény

ellenére

belepillantani csillogó zöld szemeibe. – Na, akkor szia – állt tétován zsebre dugott kézzel –, a szokásos időben jövök érted délután. – Megbabonázva csak a száját bámultam, vágytam rá, hogy újra megcsókoljon, de nem tette. Ez csalódottsággal töltött el. Tegnap óta másra sem bírtam gondolni, csak arra az érzéki csókra a könyvtárban. Ő is álmatagon, elhomályosult tekintettel nézett, és valószínűleg ugyanaz járhatott a fejében, mint az enyémben. Oh, istenem, miért ilyen bonyolult ez? – Vigyázz magadra! – tette hozzá, majd megindult, és bedobta magát az autójába. – Ki volt ez a helyes fiú, Nina? Feltételezem, nem az új testőröd – lépett mögém régi barátnőm, Jenny. Korábban elválaszthatatlanok voltunk, egészen addig a napig… utána őt is eltaszítottam magamtól, mint mindenki mást. A veszteség érzése ráébresztett, hogy mennyire fájdalmas is lehet, ha egy hozzánk közel álló személy kilép az életünkből. Azóta nem kötök, csak felszínes barátságokat. Nincs szükségem újabb csalódásra, szenvedésre. Néha, mikor ránézek Jennyre, eszembe jut, milyen jó barátok is voltunk annak idején. Vágytam egy olyan emberre, akinek kiönthetem a lelkem és megért, de jobban féltem a kudarctól, a veszteség fájdalmától. – Honnan veszed, hogy nem az? – kaptam felé a tekintetem. – Nem öltönyt viselt és nem páncélozott limuzinnal volt – fonta karba a kezeit. – Hát, az az igazság… – kezdtem bele, de félbeszakított.

– Hol ismerted meg, mindent tudni akarok. Együtt jártok? – kérdezte lelkesen. – Nem olyan értelemben, mint gondolod, csak ismerkedünk. – És máris egy hazugság kellős közepén találtam magam, de elegem volt már, hogy mindig azzal nyaggatott, hogy Sam után ideje lenne már randiznom valakivel. – Na végre! Hol találkoztatok? – nyaggatott szüntelen. – Az apám egyik üzlettársának a fia – lódítottam tovább. Hogy az a jó büdös… ebből már nem fogok jól kijönni. – Nem is meséltél róla. – Mert nem volt mit – feleltem közönyösen. – Hát ha elhozott a suliba, csak érdeklődik irántad. – Apám kérte meg. – Ez legalább igaz volt. – Csak azt ne mondd, hogy nem vetted észre, milyen jó pasi. – Lehet, hogy az, de nem engedhetem, hogy most bármi elvonja a figyelmem, ez az utolsó szemeszter a legfontosabb, te is tudod, muszáj remekelnem, ez élvez most nálam prioritást. Ráérek utána fiúzni. – Ez csak üres kifogás. Még mindig Sam miatt vagy ilyen. Szembefordultam vele. és a tekintetemmel szikrákat szórtam. Pont az ilyen fájdalmas beszélgetéseket igyekeztem elkerülni. Feltépte a már gyógyuló sebeket. – Jenny! Megkértelek, hogy ne hozzuk őt soha többé szóba. Nem akarok rá gondolni, vagy emlékezni rá, ki szeretném törölni még az emlékét is. Elhagyott engem, pedig megesküdött, hogy soha nem tesz ilyet – fakadtam ki. – Te teljesen bediliztél!? Pszichológusra lenne szükséged. Már több mint két éve volt, ideje lenne már továbblépni, nem gondolod?

– Nem. Nekem inkább arra lenne szükségem, hogy mindenki hagyjon békén, és ne akarja megmondani, mit kellene tennem. Mennem kell, kezdődik az anatómia, utána találkozunk – feleltem hidegen. A beszélgetésünk azonban felszakított valamit, ami ráébresztett, hogy Jasont távol kell tartanom magamtól. Nem élhetem át újra a veszteség érzését. Tennem kellett róla, hogy meggyűlöljön, maradjak csak az neki, akinek megismert: egy ostoba, üresfejű, elkényeztetett kis csitri. Nem kell, hogy újra egy csalódás és fájdalom hasítsa szét a szívemet. Eddig bárkit szerettem, mind cserben hagyott. Az apám, az anyám, Nathan és még Sam is… nem bírtam volna még egyszer elviselni. Éppen ezért megacéloztam magam, és elhatároztam, hogy mindent bevetek, hogy újra a fegyelmezetlen és fékezhetetlen perszónát lássa bennem mindenki. Kezdtem azzal, hogy délután nem vártam meg Jasont a suli parkolójában, hanem hazavitettem magam az egyik sráccal. Tudtam, hogy ettől totál ki fog akadni. Nem hagyhattam el az egyetem épületét a felügyelete nélkül. Ez volt az egyik szabálya, amit én most szépen felrúgtam. Tudtam, hogy ideges lesz, ha sehol sem talál, de pont ez volt a cél. A feltevés hamar beigazolódott, fél órával később, mikor hazaértem és épp zuhanyozni készültem, kivágódott a szobaajtóm, és tajtékozva üvöltözni kezdett velem. – Mit

képzelsz

te

magadról?

Tudod

te,

hogy

mit

összerohangáltam az egyetem folyosóin, hogy megtaláljalak? Rám hoztad a frászt. Szándékosan játszod a gyengeelméjűt? – Hamarabb vége lett az órámnak. Csak nem gondolod, hogy várni fogok rád? – mértem végig rajta, miközben szorosabbra fogtam magamon a törülközőt.

– Erre van a telefon, kisasszony, ha nem tudnád. Azt hittem, hogy elég világos voltam, hogy nélkülem soha sehová nem mehetsz! – Mi vagy te? – léptem elé. – Fegyőr? Szállj le rólam! – böktem meg a mellkasát. – Na, ezt hagyd abba! – hárította a piszkálódásom. – Jaj, milyen érzékenyek lettünk egyszeriben. – Állj le! – üvöltötte. – Te tényleg nem fogod fel, hogy ez nem játék? Ha valami bajod esik, engem is felelősségre vonnak teljes joggal. – Lazíts már! Semmi bajom nem esett, és most elhagyhatod a szobámat – felszegtem az állam, és széles mozdulattal intettem az ajtó felé. Láttam, ahogy összeszűkül a szeme és megfeszül az álla, majd szétvetette a düh. Váratlanul megragadta a karomat, és rángatni kezdett a fürdőszoba felé. – Mit csinálsz? Azonnal eressz el! – ordítottam. – Majd én lehűtelek, te túlfűtött kis némber, most megtanulod, hogy velem te nem szórakozhatsz. – Határozott mozdulattal belökött a fürdőbe, majd becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy közelített felém, nagyon megrémültem. Nem tudtam kiolvasni a tekintetéből a következő lépését. – Ne merészelj hozzám érni – fenyegettem, miközben nagyokat nyeltem és folyamatosan hátráltam. Betaszított a zuhanyfülkébe, ahol csapdába estem. Ekkor hirtelen utánam lépett, és rám engedte a jéghideg vizet. Sikoltozni kezdtem, és próbáltam kimenekülni a fagyos permet alól, de az utamat állta. – Elég volt! – visítottam, a hideg víz teljesen lehűtötte a testemet, csupa libabőr voltam, magamat átkarolva vacogtam. Lelkemben dúlt a bosszúvágy, a szemem szikrákat szórt. Oké, akkor

csináljuk másképp. Megragadtam a pólóját, és berántottam magam mellé a hideg víz alá. A heves mozdulattól és a víztől elnehezült törölközőm a földre hullott. – Nesze, te önelégült seggfej! Remélem, te is élvezed – ziháltam vadul, miközben a fogaim csak úgy vacogtak. Neki az arcizma sem rándult, ahogy a hideg víztől lassan ő is bőrig ázott, csak vadul nekinyomott a falnak. Mérges tekintetem az övébe fúrtam, hosszan és mélyen néztem azokba az igéző zöld szemekbe. Megremegett tőle a testem. Hirtelen minden ellenállásom elpárolgott, ő pedig lehajolt, és élvhajhász módon az ajkamra tapadt. Uramisten! Azonnal elöntötte a testem a forróság. Jobban vágytam erre, mint amennyire azt hajlandó voltam beismerni magamnak. Minden addig megfeszült ideg felengedett a testemben, ha nem tartott volna erősen, összeesek, mint egy rongybaba. Olyan hévvel csókoltam vissza, hogy még én magam sem értettem. Olyan volt az érintése, mint egy elektromos kisülés, olyan energiák szabadultak el, melyeket már nem tudtunk irányítani. Vadul csókoltam és kapkodtam levegő után a ránk zúduló vízsugár alatt. Már nem éreztem, hogy fázom, minden felhevült, égető és perzselő lett. Ekkor hirtelen, mintegy varázsütésre, pánikkal a tekintetében elhúzódott tőlem. – Ne akarj engem megszédíteni! Állj le a gyerekes játékaiddal! Gyűlölöm, ha hülyének néznek – sziszegte a fogai közt, majd kilépett a fülkéből. Még hallottam, ahogy csapódik az ajtó. Teljesen megsemmisültem. Nem tudom, mi volt ez az egész, de egyben biztos voltam: kivételesen semmi közöm nem volt hozzá. Nem én csókoltam meg őt, hanem ő engem. Miért okol mindenki engem a hibáiért? A zuhanyzófülke padlójára csúsztam, és csak

bámultam magam elé, a hideg víz pedig még mindig ömlött a testemre. Képtelen voltam magamhoz térni. Tudtam,

hogy

nem

hagyhatom

el

magam,

és

be

kell

bizonyítanom magamnak, hogy uralom a helyzetet. De ez már régen túlnőtt rajtam. Mégis ellenálltam. Nem fogom hagyni, hogy azt higgye, ő nyert. Azt már nem! Újabb merész tervet találtam ki, hogy felcsigázzam a kedélyeket. Elhatároztam, hogy meg fogok lógni az éjszaka leple alatt, hadd bosszankodjon csak. Mindent be kellett vetnem, hogy túljárjak az eszén. Ez a srác elég fifikás volt ahhoz, hogy kitalálja a következő ravasz lépésem, de rajtam nem foghat ki. Erre most minden bizonnyal nem számít majd. Megvártam, hogy este egészen elcsendesedjen a ház. Nem először csináltam már ilyet. Mikor már nem volt semmi mozgás, óvatosan kinyitottam az ajtóm, és kikémleltem a folyosóra. Minden mozdulatlan

és

néma

volt,

hangtalanul

végigsettenkedtem

mezítláb a lépcsőig, majd le, és a hátsó ajtón át egészen a garázsig sprinteltem. Vígan mosolyogtam magamban, mert már biztosra vettem, hogy csatát nyertem. Diadalittasan pattantam be az autómba, majd elfordítottam a slusszkulcsot, de a járgányom nem indult. – Ne, ne, ne! Csak most ne! Mi a franc? A tekintetem a garázsajtó felé tévedt, ahol megpillantottam Jasont a falnak támaszkodva, miközben kárörvendően kuncog, valami alkatrészt dobálva a levegőbe. – Csak nem ezt keresed? – kérdezte kaján vigyorral a képén. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy túljárhatsz az eszemen? Rohadék! Kivágódtam a kocsiból, és mérgesen becsaptam az ajtót. Rettentően dühített, hogy előttem járt egy lépéssel.

– Gyűlöllek! – kiáltottam felé, és visszafutottam a szobám csendes magányába. Felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe akadt, és nekivágtam a falnak, majd a következőt és a következőt. Mérgesen őrjöngtem és fújtattam. A mai nap csatát nyert, de a háborút nem! Ki fogom találni, hogyan vessek ennek egyszer és mindenkorra véget.

Jason Egyszer fent, másszor lent „Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól (…) A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni.” (Ha eljön Joe Black c. film) Ez a nő egy szirén, efelől nem volt már semmi kétségem, különben hogy tudott volna így az ujja köré csavarni. Minden alkalommal ügyesen keverte a kártyáit, úgy rángatott, mint valami bábot. Kezdett kihozni a sodromból ez a hangulatingadozás. Nyugalomra intettem magam, és mélyeket lélegeztem. Megőrültem attól, ahogy szabadjára engedte a lelkében háborgó indulatokat, csakhogy a helyzetünk örökös veszekedés nélkül is éppen elég feszült volt. Az egyik pillanatban a kenyérre lehetett kenni, megcsókolt, kedves és ellenállhatatlan volt, a következőben meg megvadult. Kutakodtam az elmúlt nap történéseiben, vajon mi lehetett az oka, hogy így kifordult önmagából, de nem találtam épkézláb magyarázatot. Az idióta szerep azonban belőlem is a legrosszabbat hozta ki. Semmit sem viseltem rosszabbul, mint azt, ha balféknek néztek, ez a csaj pedig láthatóan sportot űzött ebből. Ugyanakkor bűntudatom volt, hiszen azzal, ami köztünk történt, megszegtem a legalapvetőbb szabályt. Egyértelműen hibaként könyveltem el a köztünk történteket. A mi kapcsolatunk kizárólag

szakmai lehetett volna, hiszen az volt a feladatom, hogy védelmezzem a szenátor lányát. Az azonban tagadhatatlan tény volt, hogy Nina puszta gondolatára pokolian felizgultam, ami világosan jelezte, hogy nem én voltam a megfelelő ember a védelmére. A reakcióim már nem olyan magabiztosak és profihoz méltóak, mint amilyennek lenniük kellene. Arról azonban fogalmam sem volt, hogyan hozhattam volna ezt a szenátor tudomására anélkül, hogy megemlíteném a botlásaim… Az egymásba gabalyodás elég amatőr dolog volt tőlem. A francba is, Jason! Miért nem tudod megacélozni magad? Szerettem volna hinni, hogy képes vagyok rá, ám legbelül elkeseredett harcot vívtam a vonzalom ellen, amelyet Nina iránt éreztem. Összezavarodtam, és éppen ezért ingerlékenyebb lettem. Igazán csak az vágta ki nálam a biztosítékot, hogy akadt olyan helyzet, amikor bedőltem neki. Megnyugtatott azonban a tudat, hogy tegnap igencsak alul maradt. A délutáni konfliktusunk után rögtön gondoltam, hogy valamivel próbálkozni fog, hogy ne ő kerüljön ki vesztesként. Elégedettséggel töltött el, hogy nem jött össze a kis tréfája. Ez a macska-egér harc kezdett kicsit fárasztani. Nyugalomra vágytam, nem pedig egy beképzelt, neveletlen csitri szeszélyességéhez akartam asszisztálni. Erre az én idegeim nem voltak kiképezve. Hamar elvesztettem a fejem, mert hiába volt minden elhatározásom és erőfeszítésem, hogy békét kötök vele, mert a háborúskodás láthatóan rossz irányba terelte kettőnk kapcsolatát, az utolsó pillanatban mindig megkattant, és tett valami olyat, amivel a végletekig feszítette a húrt. De nem adtam fel! Reggel bekopogtam az ajtaján, mielőtt megjelent volna. Mikor benyitottam, a szobában irdatlan rendetlenség fogadott: törött

képkeret szilánkjai a padlón, felborított szemeteskosár, szétszórt könyvek… Ő meg ott ült törökülésben, pizsamában az ágyon. – Jó reggelt! – üdvözöltem kedvesen, miután a kupleráj feletti döbbenetemet megpróbáltam elrejteni. – Mit akarsz? Az orrom alá dörgölni, hogy tegnap te nyertél? Ne gondold, hogy ezzel befejeztük. Nem adom fel ilyen könnyen – jelentette ki eltökélten. A tekintete démoni volt, ahogy a sötét haja az arcába hullott. Kész érzelmi káosz alakult ki bennem tőle, megráztam a fejem, hogy józanabbul tudjak gondolkodni. Leültem az ágya szélére. – Nézd, Nina, én nem akarok csatateret csinálni az életünkből. Tényleg olyan nehéz lenne kompromisszumot kötni? – Hogy mit? – kérdezte értetlenséget színlelve. – Ismered te ennek a szónak a jelentését? Ez azt jelentené, hogy neked is engedned kell, nemcsak nekem. – Így van – sóhajtottam, bár előre féltem, mit fog kitalálni. Furfangos némber volt, és egész biztosra vettem, hogy úgy csavarja majd a dolgokat, hogy abból a lehető legjobban jöjjön majd ki. – Ugyan milyen engedményt tudnál te nekem tenni? – sandított rám. – Mondjuk, elviszlek néha oda, ahová szeretnéd, de nem mondom el az apádnak, persze csak ha nem veszélyes a dolog. – Buli? – vetette oda azonnal. – Tényleg olyan fontos ez? – Igen – makacskodott. – Oké, akkor a három hónap letelte után lehet róla szó. – Persze, rögtön gondoltam – húzta el a száját. – Miért akarsz te egyáltalán bulizni, azok az alakok, akiket barátnak nevezel, nem a barátaid! Mi közöd neked hozzájuk?

– Nem kötök mindent az orrodra. Nem tartozik rád, nem hinném, hogy mindent meg kellene magyaráznom. – Mondd csak, miért jó neked az, hogy nincs egyetlen ember sem, akiben megbízhatnál? Néha jól jöhet egy cinkos a bajban. – Ez lennél te? – fölényesen fújta ki a levegőt. Ez volt az a gesztus, amit sosem viseltem jól. – Na jó – álltam fel az ágyról. – Nem tudom, mire vágsz úgy fel. Nem vagy más, csak a szenátor hibbant lánya. Igazából nem is mutattál még olyat, ami az előnyös oldaladról győzött volna meg. – És ki akart tetszeni neked? Ne legyél már olyan nagyra magaddal – vágott vissza. Figyelmeztetnem kellett magam, hogy most nem vitatkozni jöttem, éppen ellenkezőleg. – Na de nem azért vagyok itt, hogy folytassam a piszkálódást. Tényleg fehér zászlóval jöttem. – Hangosan elkacagta magát. – Hát ha neked ilyen a békejobbod, akkor a te barátodnak lenni sem lehet valami felemelő. – Ezt most akkor dicséretnek veszem, és ezzel törjük is meg az ördögi kört. Oké? – felé nyújtottam a kezem. Elgondolkodó pillantásában ott volt a bizonytalanság, a csapdát kereste. – Rendben – nyögte ki, és kezet rázott velem. Kicsit megnyugodtam, bár én sem lehettem biztos abban, hogy nem forral-e újabb bosszantó terveket. Túl könnyen ment. Nem apadhat a figyelmem. Egy órával később éppen beértem vele az egyetemre, mikor felhívták, hogy elmarad az első órája. – Király! Haza és visszajönni már nem elég az idő, várakozni meg túl sok – sóhajtott.

– Igyunk meg valamit – pattantam ki az autóból. – Ez

nincs

benne

a

munkaköri

leírásodban.

Nem

kell

pátyolgatnod engem – játszotta a sértődöttet. – Nem is azért. Szomjas vagyok – hagytam magam mögött. – Oké. Mit kérsz? Hozok valamit a büféből, és kiülhetnénk a parkba, olyan jó most a levegő. – Egy hideg kólát – vágtam rá gondolkodás nélkül. Elkísértem őt a büfébe, majd együtt sétáltunk a hatalmas zöld parkban, és letelepedtünk az egyik csendesebb tisztásnál. Felém nyújtotta az üdítőt, gondolkodás nélkül azonnal ki is nyitottam. Abban a pillanatban azonban kellemetlen meglepetés ért, a szénsavas üdítő, mint a tűzhányóból feltörő láva szökött ki a palackból és árasztotta el az arcomat. Nina hangos hahotázásban tört ki, vidáman, kárörvendően kacagott. Miért nem gondoltam én erre? Ez a kis boszorkány jó alaposan felrázhatta az üveget. Bosszúból visszazártam, én is jól megráztam, és felé tartva az üveget lespricceltem. Most már mindketten nyakig kólásan jóízűen kacagtunk, mikor egyszer csak közelebb hajolt hozzám. – Ne hagyjuk kárba veszni – kuncogott, miközben lecsókolta az arcomról a ragacsos italt. Megmerevedtem a hirtelen gesztustól, futkosott a hátamon a hideg, felszisszentem a rám törő vágytól. Nem is húzódott el tőlem, az ajkai csak milliméterekre voltak az enyémektől. Lehunyt szemeivel a folytatásra várt, az érzéstől, amiket keltett bennem, folyamatosan borzongtam, reszketni kezdtem. Szétnyíltak az ajkaim, gondolkodás nélkül előredőltem, és egy türelmetlen sóhaj kíséretében összeértek az ajkaink. Nina vágyakozva nyögött a számba, amitől csak még inkább elragadott a hév. Selymes barna tincseibe túrtam, lassan kóstolgattam az ajkait. Most fordult velünk elő másodszor, hogy nem a dühtől estünk

egymásnak őrülten. Lágyan, érzékien mélyítettem el a csókot, ahogy közelebb vontam magamhoz. Az ölembe ültettem, és az sem érdekelt, hogy ki lát meg minket. Teljesen új dimenzióba kerültünk, csak érezni akartam csábító illatát, isteni ízét. Hagytam magam sodródni. Az alsó ajkamba harapott, így korbácsolta az amúgy is túlfűtött vágyam. – Nina, hagyd abba! Kérlek – de magam sem gondoltam komolyan. Szorosan tartottam, hogy ne tudjon menekülni. Válaszul megragadta a tarkóm, és a nyelvével vad, érzéki csatározásba kezdett. Soha életemben nem kerültem ennyire szorult helyzetbe. Azt hittem, ott kapok szívinfarktust, kis híján elmentem pusztán egyetlen csókjától; mikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, eltoltam magamtól. Ziháltam, levegőért kapkodtam. A kezével puhán végigsiklott a dudorodó nadrágomon. Ez már túl sok volt nekem. Elkaptam a kezét, és a fejem ráztam. – Ez egy igen veszélyes játék – suttogtam remegő hangon. – Te sem akarhatod, hogy elveszítsem a fejem. – Miért ne akarhatnám? – villant meg a szeme csintalanul. A kezeivel a felsőtestemen kalandozott. Most láttam benne először, hogy ő legalább annyira akar engem, mint én őt. Annyira őszintének és tisztának tűnt, hogy azonnal kijózanodtam. Jason, neked kell több eszednek lenni, nem engedhetsz a testi vágyaidnak. Erőt vettem magamon, kiemeltem az ölemből, és felpattantam. Ekkor lépett mellénk egy lány, aki kaján vigyorral a képén szólította meg Ninát. – Helló, Nina! Látom, jól mulatsz. Igazán bemutathatnád már a fiúdat. Nina is feltápászkodott, az arca olyan hirtelen komorult el, ahogy az idegen lány mellénk toppant.

– Ehhez semmi közöd, Jenny – felelte kurtán, a ruháját igazgatva. – Mindenesetre örülök, hogy kezded magad összeszedni – nem tágított. – Leszállnál rólam? Miért kell neked mindig eszembe juttatni, amit szeretnék kitörölni? Felejtsd el, hogy létezem, oké? Olyan indulatot véltem felfedezni a hangjában, amit nem tudtam hová tenni. Fogta magát, és engem is faképnél hagyott, mielőtt utolérhettem volna, már be is szaladt a hatalmas hófehér épületbe. Egész délután ezen gondolkodtam, de nem tudtam megfejteni őt. Ez a nő egy örök rejtély marad. Amikor suli után megjelentem a parkolóban, elég hidegen fogadott. Mikor kitártam neki az utasoldali kocsiajtót, velem mit sem törődve bevágta magát a hátsó ülésre, még csak rám se hederített. Éreztem, hogy haragszik valamiért, de vártam, hátha lecsillapodik. Félúton aztán nem bírtam tovább, lehúzódtam a kocsival, és hátrafordultam hozzá. – Valami baj van? – kérdeztem aggodalmasan. – Ha lenne is, van valami közöd hozzá? – felelte gőgösen, a fejét felszegte pökhendi módon. – Menjünk – intett fölényesen. Fürkészőn néztem rá, nem értettem ezt az egészet, mintha egy teljesen más Nina lépett volna ki az épületből, mint aki reggel bement. Amióta az a csaj feltűnt a parkban, egészen máshogy viselkedett. – Sofőr! Indulhat – folytatta a dölyfösséget. – Megmondanád, hogy mi ez az egész, mert nem tudok rájönni, mi ütött beléd? – ráztam a fejem. – A szeszélyeidtől megfájdul a fejem.

– Nem hinném, hogy köteles lennék magyarázkodni neked. Indulj már! – Hagyd ezt abba! Te nem vagy ilyen – ordítottam rá. – De, pontosan ilyen vagyok – visította. – Ne akarj engem másnak látni, vagy elhitetni velem, hogy más vagyok. Menjünk már! Este dolgom van, buliba megyek. Micsoda? Na, arról szó sem lehet! Tuti, hogy elment az esze. – Azt felejtsd el! Az apád világosan megmondta, hogy nincs se buli, se kimaradás este tizenegy után. – Magasról

teszek

rá,

hogy

mit

mondott,

máskor

sem

akadályozott meg ebben, most sem fog – vetette oda hetykén. – Ő lehet, hogy nem, de rólam elfelejtkeztél, hercegnőm. Nem mész sehová! Bepöccentem ettől a viselkedéstől. Szigorú tekintetemmel igyekeztem

hatást

gyakorolni

rá,

majd

előrefordultam,

és

indítottam. – Azt majd meglátjuk! – tette hozzá, miközben tekintetünk összeakadt a visszapillantó tükörben. A hideg is kirázott. Mi folyik itt? Reggel még tündéri volt és kacér, most meg a megtestesült gonosz vigyorog vissza rám. Tudtam, hogy nekem kell rájönnöm, mert magától nem lesz hajlandó kinyitni a lelkébe vezető kapukat. Ahogy bekanyarodtam a felhajtóra, kipattant, majd felszaladt a lépcsőn. Hát ezt biztos, hogy az ördög szállta meg! Törtem a fejem, de nem állt össze a kép, újra és újra lepörgettem az eseményeket a fejemben. Reggel még olyan édesen mosolygott, minden rendben volt. Bántott a dolog, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Azután vált hárpiává, miután megjelent az a lány. Mit is mondott? Hogy Nina kezdi összeszedni magát? Pár hete még

valóban olyan távolságtartó volt, alig bírtam a bizalmába férkőzni, és most újra visszahúzódott. Eltelt egy pár óra, kihasználtam a csendes magányt, az ágyon heverésztem, miközben egy szerződést tanulmányoztam. Egy újabb nehéz döntés előtt álltam. Még mindig nem tudtam, mit is akarok valójában. Azt hittem, nyerhetek még egy kis időt, de az egyre csak fogyott. A parancsnokom sürgette a válaszom. Elbizonytalanodtam. Újra eszembe jutottak a bajtársaim. Te mit tennél a helyemben, Dennis? Félénk kopogtatás zavarta meg a merengésemet. – Tessék – pillantottam az ajtó irányába. Mindenre számítottam a történtek után, csak Ninára nem. Mégis ő állt ott az ajtóban egy lenge kis ruhában. Láthatóan nem viselt alatta melltartót, és a rövidsége is igencsak kifogásolható volt. Nagyot nyeltem. Hát ezzel már megint mit akar elérni? Annyira untam már ezt a gyerekes játszadozást. A kezében két üveg alkoholmentes sört tartott. Valami megérzés azt súgta, rosszban sántikál. Könnyed, ártatlan mosoly ült ki az arcára. – Ne haragudj az előbbiért – kezdte. – Bejöhetek? És ne kapjak tőle agyvérzést. Az előbb még felnyársalt a tekintetével, most meg olyan szelíd, mint egy védtelen nyuszika. – Persze, csak csukd be az ajtót, mert az apád nem hiszem, hogy díjazná, ha meglátna itt. Főleg nem így – mutattam végig rajta. – Felöltözhettél volna rendesen. – Én itthon vagyok, azt viselek, amit csak akarok. Az apám pedig nincs itthon. Elutazott, és nem különösebben érdekel, mit szól ahhoz, hogy hol tartózkodom. Ha már nem mehetek el tombolni, legalább itthon hadd tegyem azt, ami nekem jólesik.

Egy darabig még ácsorgott az ajtóban, majd lazán berúgta maga mögött. Éreztem, hogy ez csapda, túlságosan csábos és kedves volt. Vigyázz vele, Jason! Úgy közeledett felém, mint egy doromboló macska, ringatta a csípőjét. Kívánatos volt, meg kellett hagyni. – Mit akarsz, Nina? – kérdeztem gyanakvással a hangomban. – Nem

elég

nyilvánvaló?

Kikapcsolódni,

ellazulni,

nem

gondolkodni. Jól érezni magam. – Az egyik italt átnyújtotta nekem, a másikat letette az éjjeliszekrényre. A zenelejátszóhoz ment, majd bekapcsolta az erősítőt. Pillanatok alatt a zene lüktető ritmusa töltötte be a szobát. – Ha már bulizni nem mehetek, akkor itthon hadd élvezzem. – Kezdett

táncolni,

énekelni,

ugrálni.

Felvont

szemöldökkel

mosolyogtam. Veszett kis bestia! Buja mozdulatokkal tekergett előttem, kellette magát. – Imádom ezt a számot – harsogta, mikor vége lett a dalnak, majd mellém huppant az ágyra. – Alan Walker Faded, akárhányszor meghallom, képtelen vagyok a fenekemen ülni. Azonnal hanyatt feküdt, majd hosszan elnyújtózott előttem. Még fektében is tovább vonaglott. Elgondolkodtam, vajon már megint miben sántikálhat, de akármi is volt az, az egész testét bevetette hozzá. Nem olyan régen még szinte leharapta a fejem, most meg a hülye is láthatta, hogy el akart csábítani. Kezdtem magam elég idiótának érezni. Mire jó ez? Nem tudtam a fejébe látni. Soha nem fogom megérteni a nőket. A könnyű nők mindig is jöttek-mentek az életemben, a szexben sem volt hiányom soha, de lelkileg egyhez sem kerültem közel. Nina is igyekezett könnyűvérűnek beállítani magát, de én azokat a nőket túl jól ismertem. Ő nem olyan volt. Kizárt, hogy egy jó dugás járna a fejében. Ennek a nőnek mindig motoszkál valami az agyában. Hát persze… és akkor leesett. Biztosan

nem mondott le a tervéről, hogy elmegy a buliba. Nyilván meg akar puhítani, hogy elengedjem, vagy csak simán el akarja altatni a gyanakvásomat, hogy könnyen kisurranhasson. Ennyire idiótának néz? – Behűtöttem – bökött a söröm felé. Az üvegre pillantottam, majd vissza rá. – Köszönöm – nyögtem ki. Hátrafordultam az övéért, és átnyújtottam neki az egyiket. Felült, majd koccintottunk, meghúzta az üveget, ahogy én is. Hamar elfogyott a hűsítő ital. – Ez jólesett – duruzsolta, ahogy visszadőlt a hátára, és az egyik lábát

felhúzta,

amitől

teljesen

felcsúszott

a

ruhája.

Megtámaszkodott a könyökén, amivel kiemelte a mellkasát. Gyönyörű, formás keblei az átlátszó anyagon keresztül tökéletesen láthatóvá váltak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az előadása nem volt rám hatással, úgy éreztem magam, mint Odüsszeusz, akit egy csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfa akar tőrbe csalni. Meg kellett hagyni, kemény ellenfél volt ez az igéző kis szirén, de én sem most jöttem le a falvédőről, hogy bedőljek neki. Végigpásztáztam a tekintetemmel a testén. Oh, hogy mit tudnék én művelni vele… – Miért csinálod ezt? – kérdeztem rosszallóan. Szinte már bántott a viselkedése. – Mit? – vonta fel a szemöldökét, és tovább mozgott a már lassabb ütemű zene ritmusára. – Úgy viselkedsz, mint egy lotyó – fintorogtam. – Ezt gondolod rólam, Jason? Kurva lennék? Akkor ehhez mit szólsz?

–

mondta,

és

mint

egy

ragadozó,

négykézlábra

támaszkodott. Felém mászott, ettől nagyokat nyeltem. Basszus! Lökött rajtam egyet, majd lovagló ülésben az ölembe ült. Huh,

anyám, hogy mászom én ki ebből? Rémülten felültem, és ott volt velem szemtől szemben, az arcán gonosz kis vigyor terült szét. Esküszöm, hogy csak egy hajszál választott el attól, hogy ne kerekedjek fölé és vesszek el benne azonnal. Nem szabad! Magadnál kell maradnod! Ez egy kelepce! – Hajtogattam magamban, és kerestem, mibe kapaszkodhatnék, de igéző szemei fogva tartottak. – Mondd csak, minden testőröddel ezt csináltad? – kérdeztem; undorított még a gondolat is, hány embernek kínálkozott fel. – Nem vagyok ribanc, és egyik sem volt az esetem. – Miért, én az eseted vagyok? – kerekedtek ki a szemeim. Meglepődött, előrehajolt, és az ajkaival a nyakamon lágyan végigcsókolt, majd a fülembe suttogott. – Azt hiszem, igen… olyan finom illatod van – morogta, miközben a nyelvével mohón felfedezte a számat, a kezével lágyan bebarangolta a testemet. Szentséges szűzanyám! Ennek nem volna szabad ennyire jónak lennie. Told el magadtól, Jason! Csinálj valamit! Egy pillanatra hátrahajolt, és áthúzta a fején a ruháját. Ettől kiszálltak a figyelmeztető jelek a fejemből, mintha becsapódott volna a kapu az értelmes gondolatok előtt. Talán még életemben nem volt ilyen kemény csatám. Gyönyörű, formás mellei most már ott voltak előttem teljesen fedetlenül. Megdermedtem, tátott szájjal figyeltem ezt a démonian csábító kis bestiát. Csupán a látványától kőkemény lettem. A nyakába fúrtam az orromat, és beszívtam

a

finom

illatát,

élveztem

a

pillanat

varázsát.

Mindeközben őrült harcot vívtam önmagammal, azzal nyugtattam magam, hogy akkor állok meg, mikor én akarok. Ez tévedés volt. Már rég nem én irányítottam. Tetőzte a kínjaimat, hogy sebesen kiszabadított a nadrágomból, és azonnal rám markolt. Elszakadt nálam a cérna. Most már meg akartam kapni ezt a nőt. Nem

érdekelt, ki ő, nem érdekelt, hogy ezzel a saját szabályaimat is felrúgom, nem érdekelt, milyen következményei lesznek. Kellett nekem. Finom mozdulatokkal kényeztetett, masszírozott. Áh, ez egyszerűen hihetetlen… Türelmetlenül megemelte csípőjét és hozzám dörgölőzött, csak nehezen tudtam uralkodni a vágyaimon. A férfiasságomnak nem tudtam parancsolni. Hitvány kis áruló! A pokolba ezzel a nővel! A pokolba ezzel az egésszel! Mikor érezte, hogy egyre jobban keményedek, ő is erősebben dörgölőzött hozzám, halk, érzéki hang tört ki torkán. Ha addig nem vette volna el az eszem, abban a pillanatban biztos megtörtént volna. Zihálni kezdtem, képtelen voltam magamhoz térni. Ekkor ragadtak magukkal az érzelmeim, többé nem gondolkodtam. Elvesztettem az önuralmam, csak a kéj lüktető hullámaira tudtam koncentrálni az ágyékomban. Félrehúzta a bugyiját, és odaillesztett a nyílásához. Terpeszben ült rajtam, vágytól ziháló mellkasa, kerek, dús mellei, karcsú dereka betöltötte az érzékeimet… Istenem, ez a látvány… Ez lett a vesztem. Nem kellett tennie semmit, pusztán a szemem elé táruló látványtól és a tudattól, hogy ő is vágyik rám, a vérem egyenesen oda áramlott, ahová egyáltalán nem akartam. A férfiasságom elérte a teljes méretét, és egy hirtelen mozdulattal már benne is voltam. Nina felsikoltott, elernyedt, és rám ereszkedett, teljesen magába fogadott. Fogaim csikorgattam, az izmaim megfeszültek. Küzdöttem a testem vágyaival. Pokoli kínszenvedés volt. Hátravetett fejjel kezdett rajtam ringatózni. Olyan gyönyörű volt, ahogy felkínálta magát nekem. Elkaptam a kezeit,

és

lerántottam

magam

alá

az

ágyra.

Felkiáltott

meglepetésében, de a lábait továbbra is körém fonta, rám tekeredett, akár egy inda. A kezeit fogva tartottam a feje felett, és őrülten az ajkaira tapadtam. Felpörgetett, hogy így ki van

szolgáltatva nekem, és még élvezi is. Folyamatosan ízlelgettem kéjtől nyögdécselő ajkait. Nem volt menekvés egyikünknek sem. A szeme sötét, fátyolos és vággyal teli volt, ez teljesen elvette a józan eszemet. Teljesen elvesztem az ölelésében. Nyögéseit elnyelte az én vad zihálásom hangja, minden lökésemmel egyre hevesebb lett ő is. Feljajdultam, mert valami megállíthatatlan indult meg a gerincemtől az ágyékom felé. Egy pillanatra mozdulatlanná merevedtem és sajgó, elgyötört morgás tört fel belőlem. Körmeit a hátamba vájta, ahogy próbált rábírni, hogy mozduljak. – Nina, várj! – könyörögtem az orgazmus határán. Bal kezemmel megtámaszkodtam a feje mellett, és erőt vettem magamon, kihúzódtam belőle. Össze kell szednem magam. Mint a fuldokló, aki hirtelen a felszínre jutott, kapkodtam a levegőért. Nina azonban alattam a folytatást követelte. Elkapta a jobb kezem, és egyenesen a félretolt

bugyijába

irányította.

Mikor

megéreztem

a

forró

nedvességet, azt hittem, kikészülök. Egy pillanatra megremegett, majd jóleső sóhaj hagyta el száját. Elégedettség járta át a testem, a tudattól, hogy élvezi, amit csinálok vele, már én sem tudtam megállj parancsolni magamnak. Elindult a lavina, amit már nem lehetett megállítani. – Jason – suttogta a nevem, én pedig folytattam a kínzást, a teste ívben

megfeszült,

ahogy

hullámzott

alattam,

a

csípőjét

türelmetlenül emelgette, biztatott, hogy ne hagyjam abba. Talán ez lett volna az utolsó pillanat, amikor visszakozhattam volna, de már nem érdekelt, mi volt Nina célja, kívántam, annyira, hogy az szinte már fájt, égetett a vágy, majd szétvetett. Lerántottam róla a bugyiját,

és

nekiestem.

Szopogatni,

szívogatni

kezdtem

a

megkeményedett mellbimbóját, amitől halk sikolyok hagyták el az ajkát. A számba nyögött, ahogy egy érzéki csókkal betapasztottam,

amikor az ujjaim újra elmerültek benne. Ő is kívánt engem, éreztem. – Annyira jó érezni téged – suttogta, miközben vadul körözött a csípőjével az ujjamon. A szívem egyre vadabbul vert, dübörgött a vér az ereimben. Ennyire még soha nem kívántam nőt. Ennek az oka talán a tiltott gyümölcs volt. Valahol mélyen tudtam: nem lenne szabad. Nina a szexet akarta bevetni ellenem, és én szépen lassan lépre is mentem. De már nem érdekelt, most már, ha ő kérte volna, se lettem volna képes leállni. Benne akartam lenni. Tovább izgattam, látni akartam őt, ahogy elélvez, a melleit kényeztettem, feljajdult a gyönyörtől, és egész teste beleremegett a kéjbe, amikor egyre fokoztam a nyomást, éreztem, hogy pillanatokon belül robban, az élvezete gyülekezett, mint a vihar… és akkor kitört. Az orgazmusa nem akart véget érni, és én meg akartam adni neki mindazt, amiért annyira sóvárgott. Csodaszép volt, ahogy a mellkasa zihált, emelkedett és süllyedt. Mikor a légzése lassulni kezdett és kinyitotta végre szépséges szemeit, meglepődést véltem benne felfedezni. Lehúzott magához, és megcsókolt, váratlanul átfordult és lovagló ülésben fölém kerekedett. A heves csókolózás közben kezébe vette a még mindig lüktető, ágaskodó férfiasságom, beleborzongtam a kéjbe. Hirtelen elkaptam a kezeit. – Ez nem túl jó ötlet, Nina. Eleve nem is kellett volna elkezdenünk ezt az egészet. Őrülten kívánlak téged, de ettől még nem vagyok egy idióta, aki úgy ugrál, ahogy te fütyülsz – sziszegtem, nyakamat.

miközben próbáltam

leállítani,

de

átkarolta

a

– Most ne gondolkozz, csak élvezz! – magához vont, és szenvedélyesen megcsókolt. Kitörölt a fejemből mindent, ahogy váratlanul rám ereszkedett. Az érzéstől majdnem elmentem. Felszisszentem,

és

a

combjába

mélyesztettem

az

ujjam.

Elképesztően szűk volt, reszketni kezdtem, és olyan történt, ami soha azelőtt, elvesztettem a testem felett az irányítást. Felkiáltott, amikor mélyen és erőteljesen felnyársaltam. Elviselhetetlenül feszíthettem, éreztem, hogy mennyire nem tud befogadni engem, de már nem volt visszaút. A nyakába temettem az arcom, nyögtem és nyöszörögtem. Eszméletlen forrón zárult a férfiasságomra. A fenekébe markoltam, ahogy újra és újra döftem, lüktettem, hajszoltam magam és őt a kielégülés felé. Nagyon régen nem voltam már nővel, és ez a kiscsaj most alaposan betalált. Egyszerre éreztem a jóleső szenvedélyt, hogy ennyire akarom őt, és a bénító kétségbeesést, hogy nem tudtam véget vetni ennek az egésznek. – Azt akarom, hogy folytasd! Csináld még! Most! – követelte. A mellbimbói még jobban megkeményedtek, engem pedig teljesen felizgatott ezzel. Átfordultam, és magam alá gyűrtem. Azonnal tövig elmélyültem benne. Végre az enyém. Csak az enyém. Most már értettem, hogy miért nem tudtam kiverni őt a fejemből. Sötét íriszei szinte lángoltak a félhomályban, ahogy a vágy ezer fokon tombolt a testében. Képtelen voltam betelni vele, így nem tudtam türtőztetni magam, és állatias morgásra késztetett, ahogy viaskodott a testem és a lelkem, de képtelen voltam visszafogni magam. – Őrület! – szinte zokogta, ahogy újra remegni kezdett. Lihegett, éreztem a szorítását magamon, és egyre szaggatottabban vette a levegőt. Beleharapott a vállamba, és a lábával körbefogott, ahogy egyre gyorsabban és keményebben löktem, újra és újra, elállt a

lélegzetem az érzéstől, ahogy benne voltam. Tüdejéből levegő szakadt fel minden egyes döfésemre. Annyira kívánt engem, mint én őt, és én meg is akartam adni neki, amire vágyott. Hirtelen megragadta a fenekemet, és mélyen magába rántott. Sziszegve engedtem ki a levegőt az összeszorított fogaim között. Felkiáltott a mindent elsöprő orgazmustól. Abban a pillanatban a hüvelye szorosan körém zárult, az arcomat a nyakába és a hajába temettem, hogy elfojtsam a nyögésemet, ahogy a feszes kis fenekét szorosan markoltam és a nevét kiáltottam, mialatt én is eljutottam a csúcsra. Az

egész

testemet

vad

remegések

rázták

meg,

ahogyan

robbanásszerűen megkönnyebbültem. Vágytam erre a nőre, minden porcikám kívánta. A baj csak az volt, hogy gyűlöltem is egyúttal ezért az egészért, mert bebizonyította, hogy hatalma van felettem, hogy erősebb nálam. Mikor már csitult a légzésem, a homlokához támasztottam nedves homlokomat. – Ez elképesztő volt – csókolt a számba. Lassan visszanyertem a józan gondolataimat. – Mi a fenéért kellett ezt? – lihegtem. – Tudom, hogy te is élvezted – cirógatta a tarkómat álmatagon. Legurultam róla, és a fejem fogtam, elborított a düh. – Ez többet nem fordulhat elő – jelentettem ki. – Ennél ostobább húzásunk nem is lehetett volna. Felkaptam a nadrágom a földről, és felvettem. Hasra fordult, és úgy bámult engem, mintha még egy fejem nőtt volna. – Vagy rendszeresíthetnénk is

– olyan természetességgel

mondta, hogy nem akartam hinni a fülemnek. – Mit? – kérdeztem döbbenten. – Ha szeretnéd, ott és akkor leszek a tied, ahol és amikor csak akarod.

Bénultan, hitetlenkedve meredtem rá. – Ezt vegyük úgy, hogy meg sem hallottam. – Ugyan már, elég egyértelmű volt az előbb, hogy jók vagyunk együtt. Kívánlak, és te is engem. – Felejtsd el! Nem szoktam érzelmek nélkül nőket dugni. – Na persze, mást sem teszek, csak érzelmek nélkül élvezem, de ez most más volt. Nagyon más. – Most is ezt tetted, vagy nem? – Láttam kissé tanácstalan arckifejezését, és ettől magam is összezavarodtam. Na, ez már túl sok volt, elindultam az ajtó felé. – Most meg hová mész? – csattant fel. – Friss levegőre van szükségem. – Szinte menekültem, ő meg kiugrott az ágyból, majd elém lépett, de megszédült és megrogyott a lába. Még épp idejében kaptam el. Egy percre azt hittem, ez egy újabb trükk, de láttam, hogy tényleg rosszul van. Uramisten! Mi történt vele? – Mi a baj? Rosszul érzed magad? – aggodalmaskodtam. – Kicsit kótyagos a fejem… – mondta akadozó nyelvvel. – Jesszusom! Melyik sört adtad ide? Ami a szekrényen volt, vagy ami a kezedben? – kérdezte bénultan. – Miért fontos ez? – kérdeztem értetlenül, miközben a mellkasomnak dőlt. Tartottam, nehogy összeessen. Akkor, mintha felkapcsolták volna a villanyt, rádöbbentem: be akart drogozni engem. – Mit tettél a sörömbe? – löktem az ágyra feldúltan. A fejét fogta, mintha a szédülését próbálná csillapítani. – Pár órára ütöttelek volna csak ki, amíg kilógok – nyekeregte. Na, bumm! Mekkora balfék vagy te, haver!

– Képes voltál lefeküdni velem, csak hogy elmehess egy tetves diszkóba? Ez most komoly? – Akkora csalódást éreztem, amit még soha azelőtt, és nemcsak azért, mert kihasználtak, hanem mert Nina egyszeriben nem volt már más a szememben, csak egy egyszerű ribanc. – Ez nem így volt eltervezve, kívántalak téged, ez őszinte volt – felelte erőtlenül. – Őszinte? Mikor vagy te őszinte, Nina? De én vagyok a balfék, mert hagytam magam palira venni. Sajnálom – ráztam a fejem a földnek szegezve. Iszonyú dühöt éreztem. – Mit? Azt, hogy megdugtál, kétlem – válaszolt flegmán. – Leginkább azt, hogy akkor ott, a plázában beléd futottam. Annyira más voltál – undorral mértem rajta végig. – Jason, kérlek – nyöszörögte, majd megindult felém, de olyan kábán botladozott, hogy attól féltem, elvágódik a földön. Megfogtam, még mielőtt valóban elesett volna, és épp ebben a pillanatban mintha mély álomba zuhant volna. A légzése egyenletes volt, ezért tudtam, nincs nagy baj, csak a saját csapdájába sétált bele. Az ágyra fektettem. Majd szétvetett a düh. Életem egyik legjobb orgazmusában részesített, majd kiderült, az egész egy nagy hazugság volt. Mélységes fölháborodást és iszonyú haragot éreztem. Szomorú, hogy eddig kellett fajulnia a dolgoknak, hogy felnyíljon a szemem: Nina nem az a nő, akinek hittem. Megvető,

elutasító

gondolataim

mögött

megbántottság

és

kiábrándultság rejtőzött. De miért érzem magam ettől ennyire szarul? Nem kellene, hogy érdekeljen. Jason, ez a csaj csak egy a sokból. Megvolt, ennyi. Zárd le! Mégis, miért nem megy? Felfordult a gyomrom, és a hányinger kerülgetett. Órákig bámultam a mozdulatlan testét, ahogy békésen szuszogott. Ezzel a helyzettel is

csak nekem kell szembenéznem, ő megint feloldozást nyert. Ez nem fair. Kínosan éreztem magam. Akkora egy barom vagyok! Nem tudtam, ki iránt éreztem nagyobb gyűlöletet, iránta, vagy önmagam iránt. De legalább abban biztos lehettem, ma már semmiképp sem megy sehová.

Nina Vissza a startvonalhoz „A nagy szerelem sem olyan, mint a versekben. Van a mámor meg a szenvedély, de később csak a fájdalom marad. És az utóbbi sokkal tovább tart.” (Laurell Kaye Hamilton) Hasogató fejfájás, háborgó gyomor, szédülés. Ezek voltak, amik a hatalmukba kerítettek, ahogy a szemem felnyitottam. Ahogy azt mondani szokás, a drog öl, butít és nyomorba dönt, pont ezért szoktam le róla annak idején. Csak lassan eszméltem, hogy nem a saját szobámban vagyok. A fejemet a kezeim közé szorítottam, így próbáltam felidézni a történteket. Ez az istenverte macskajaj! Alaposan kiütöttem magam.

Az emlékeimet úgy próbáltam

összerakni, mint egy kirakós szétszórt darabjait, de nagyon nehezen állt össze. Képek kúsztak az agyamba, és nem tudtam eldönteni, melyik volt csupán álom, és melyik a valóság… én tényleg szeretkeztem Jasonnel? A sajgó ölem lüktetése hamar választ adott a kérdésre. Ekkor bevillant az ájulásom előtti jelenet: Jason megvető arckifejezése, amikor rájött, hogy el akartam kábítani. Nina, te ostoba! Annyira elszúrtam. Olyan hülye vagyok! – A jó büdös francba! – szaladt ki hangosan a számon.

– Épp ideje, Csipkerózsika. Hogy érzed magad? – Kerestem a hang forrását, majd hamar felfedeztem, hogy Jason egy fotelban ül és engem bámul. – Pocsékul – nyögtem, miközben próbáltam felülni az ágyon. Forgott velem a világ. – Remek. Ott van a szekrényen a gyógyszer, vedd be, gyorsan hatni fog. – Fürkésztem a tekintetét, de arcizma sem rándult. Merev volt és rideg. Tétováztam, mert tudtam, hogy most nagyon, de nagyon elcsesztem. És nem tudtam, hogyan hozhatnám helyre. – Jason, meg kellene beszélnünk a történteket – kezdtem a magyarázkodást. – Miért, történt valami? – kérdezte hűvösen. – Emlékszel te bármire is egyáltalán? – kezdett elhatalmasodni rajta a düh, mert bár a hangjára hiába próbált nyugalmat erőltetni, a szeme szikrákat szórt. – Kérlek, ne beszélj velem így! Persze hogy emlékszem. – Igazán? Kétlem. De tudod, mit, majd felvilágosítalak – egyre emelkedett a hangereje. – Tegnap besétáltál ide azzal a szándékkal, hogy ma én fogok ilyen állapotban ébredni. Célod elérése érdekében felkínálkoztál nekem, megdugattad magad, majd mivel a kis terved balul sült el, saját magadat ütötted ki. Ez történt – közölte nyersen. – Jason, kérlek, ez nem ilyen egyszerű – sóhajtottam –, és ne kiabálj, mert széthasad a fejem. Nem volt sem kedvem, sem erőm vitatkozni. – Ó, ne félj, nem zavarlak már sokáig – közölte flegmán, sértődötten. – Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem rémülten.

– Már felhívtam az apádat, hogy ha visszatér, beszélni akarok vele. Ne aggódj, egy percig sem maradok itt tovább. Kipattantam az ágyból, a fejfájás már nem is tűnt olyan hasogatónak, mint a gondolat, hogy örökre elmegy. – Ezt nem teheted – ordítottam. – Nem mehetsz csak úgy el! – Ugyan már, Nina, mit zavar az téged? – vágta nekem elkeseredetten. – Mindent megtettél, hogy elzavarj innen, miközben csak azért csavartad el a fejem, hogy kihasználj. – Az nem volt a terv része – dadogtam –, tényleg magával ragadott a hév, kívántalak téged, de… ezt neked érezned kellett. Hihetetlen élmény volt – ismertem be őszintén. – Hány olyan idióta volt még, mint én? Hányan mentek rajtad keresztül? – remegett a haragtól és a megvetéstől. Elfogott a pánik, így kiszaladt a számon az igazság, amit mindig is titkoltam. – Több mint két éve nem voltam senkivel – könnybe lábadtak a szemeim. – Előtte is csak Sam… Soha senki más – suttogtam –, csak ő – ismételgettem, majd lecsúsztam az ágy végén, és zokogni kezdtem. – Ne csináld ezt! Ez nálam nem fog bejönni! Ezzel akarsz még nagyobb hülyét csinálni belőlem? – ordította, de már inkább kétségbeesés volt a hangjában, mint harag. – Jason, hallgass meg, kérlek! – zokogtam. A megdöbbenéstől elkerekedtek a szemei. Talán ekkor ismerte fel, hogy ez nem valami színjáték része. Biztos nagyon ki volt rám akadva. Meg is volt rá az oka bőven. Ennek ellenére mellém telepedett és átkarolta a vállam, én pedig a mellkasához bújtam, menedéket kerestem. – Hol van most ez a Sam? – kérdezte sokkal higgadtabban.

– Meghalt – nyögtem ki nagy nehezen. Ezt a tényt még magamnak sem ismertem be nagyon sokáig. Mindig eljátszottam a gondolattal, hogy hamarosan visszajön, hogy csak nyaralni ment. Nem akartam elfogadni, nem akartam szembenézni a ténnyel, hogy nincs többé. – Sajnálom – sóhajtotta. – Így már sok mindent értek. – Tényleg? – néztem rá reménykedve. – Már értem a sok haragot, dacot, de ez még mindig nem magyarázza a tegnap esti viselkedésed. – Világéletemben attól féltem a legjobban, hogy aki közel kerül hozzám, azt elveszítem. Veled is ezért voltam olyan undok. Azért viselkedtem úgy, ahogy, mert nem akartam, hogy fontos legyél nekem, de hiába, mert mire feleszméltem, már meg is történt. Most te is el fogsz hagyni engem? – szaladt ki belőlem a rettegés. Hosszú mélázás után megszólalt. – Nem. Én nem, de soha többé nem lehet köztünk semmi. Muszáj megtartanunk a három lépés távolságot. Én nem tudom, mi történt tegnap, de annak nem lett volna szabad megtörténnie. Érted? – kérdezte szelíden. Szorosan hozzábújtam, és átkaroltam. – Nem érdekel, mi az ára, csak ne menj el! – pityeregtem, mint egy kisgyerek. A hajamba fúrta az arcát, és a fejem búbját puszilgatta, ettől olyan melegség töltötte el a szívemet, hogy bármibe beleegyeztem volna, csak hogy maradjon. Nem veszíthettem el őt is. Még pár nappal később is kísértettek a képek arról az estéről. Tényleg nem terveztem, hogy leteperem őt, csak úgy sodort magával az ár. Teljesen felizgatott, ahogy nézett rám. Látszott, mennyire kívánt engem. Annyira erős volt a vonzalom, amit egymás iránt érzetünk, hogy mindketten elvesztettük a józan

eszünket. Határozottan állíthatom, hogy még soha életemben nem fordult elő velem ilyen, de még csak hasonló sem. Szerettem Samet, de még ő sem tudta elérni, hogy ilyen szenvedéllyel élvezzek el a karjai közt. A vonzalom egyre mélyebb gyökeret vert, már csak a gyönyör emlékétől is megreszkettek a lábaim. A legfájóbb az volt, hogy az egész ilyen keserű véget ért, és hogy ostoba libának tüntettem fel magam előtte. Elszomorított, hogy valószínű azt sem hitte el nekem, hogy Sam óta nem volt senkim, pedig tényleg nem volt. Megbénultam, lefagytam, ezt jól megcsináltam magamnak. Totális zűrzavar. Eldöntöttem, hogy utálatos leszek, hogy gyűlöljön, a következő pillanatban pedig bemásztam az ágyába. – Buta, buta, buta liba – mondtam ki csak úgy magamnak egy alkalommal hangosan. Ahogy a szomorú önsajnálatból magamhoz tértem, felemeltem a fejem, és a semmiből az a csillogó szempár nézett vissza rám, amit, azt hittem, örökre elvesztettem. – Az apád beszélni akar veled – közölte hűvösen. Már csak ez hiányzott. – Mit akar? – szegeztem neki a kérdést. – Nem tudom. Kérdezd meg tőle – és már indult is vissza. Az elmúlt napokban Jason nem vett rólam tudomást, csak annyit beszélt velem, amennyit feltétlenül szükséges volt. – Jason! – kiáltottam utána. Lomhán és unottan fordult meg. – Igen? – Gyűlölsz engem? Alig észrevehetően megemelkedett a szemöldöke. – Nem, Miss Davis. Nem gyűlölöm. – Tényleg sajnálom. Kérlek, hidd el! – könyörögtem.

– Holnap reggel a szokásos időben indulunk – jelentette ki mindenféle érzelem nélkül, és otthagyott. A sírás mardosta a belsőm, de össze kellett szednem magam, mert még várt rám egy beszélgetés az apámmal. Szerencsére nem kínzott sokáig, csak közölni akarta, hogy két hét múlva jótékonysági gálát rendez, és a megjelenés, mint mindig, kötelező, ahogy az elragadókislány-viselkedés is. A számat húzogattam karba tett kézzel. A szokásos forgatókönyvnek megfelelően különböző büntetésekkel fenyegetett, ha valami balul üt ki. – Megértetted, Nina? – ismételgette. – Van más választásom? – élcelődtem, majd a szobámba menekültem és a könnyeimet nyeltem. Leguggoltam a fal mentén, utat engedtem az elkeseredettségemnek. A fejemet a térdemnek támasztottam, és az egész testem rázta a zokogás. Sikerült megbántanom és elmarnom magamtól az egyetlen embert, aki törődött velem. Megvetéssel a szemében néz rám… Az idegeim kikészültek. Dideregtem, vacogtam. Reszketve álltam fel a hideg padlóról, komótosan elballagtam az ágyig, és rároskadtam. Mérges voltam magamra, amiért így bántam vele. Mi lesz, ha ez már visszafordíthatatlan, ha tényleg vége mindennek? Gondolatban ki is osztottam magamnak egy fekete pontot. Nőnek még ilyen szinten pofára esni, mint nekem, nemigen sikerült. Gratulálok, Nina, ebben legalább élen jársz! Tényleg nem érdemes az embernek szerelmesnek lenni. Soha nem voltak a férfiakat illetően hiú reményeim, de most mégis csalódottnak éreztem magam. Azonban be kellett ismernem, nem vele, velem volt a baj. A nagy érzelmi zűrzavarban úgy összekuszáltam mindent, hogy már én magam sem tudtam kibogozni. Első látásra szerelem? Nem hittem benne. Ilyen nem létezik, mégis valami megmagyarázhatatlan

hihetetlen erővel vonzott Jasonhöz. Nem lehetett véletlen az az első találkozás. Kereszteznünk kellett egymás útját. Olyan sorsszerű volt. Szó szerint belefutottam a legmagányosabb, legsebezhetőbb pillanatomban. Feleslegesnek, koloncnak éreztem magam.

Rendkívül

egyedül

voltam.

Emlékszem,

az

egyik

próbafülkében a tükörképemet bámultam, és azt kívántam: „Bárcsak lenne az életemben egy ember, legalább egyetlenegy ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre, aki mellett önmagam

lehetek.”

Az

egész

életem

színészkedésből állt.

Folyamatosan szerepet játszottam. Amikor váratlanul nekimentem és belepillantottam káprázatos zöld szemeibe, minden fájó gondolat kifutott belőlem. Olyan felkavaró volt, olyan hirtelen jött ez az érthetetlen érzelem. A gyomrom megremegett, és amikor hozzám ért, az egész testem reszketett, még a lélegzetem is elakadt. Utólag igyekeztem elhitetni magammal, hogy ő csak a képzeletem szüleménye volt. Azok a szemek… Az a pillantás… Elvesztettem tőle a nyugalmamat és a maradék hitemet. Rettenetesen féltem bárki iránt is mély érzelmeket táplálni. Nem mertem újra szeretni senkit sem. Rettegtem egy újabb csalódástól. Túl fájdalmas lett volna az igazi odaadás. Túl veszélyes. Erre jön ez a pasi… Oh, mikről nem álmodozom, hiszen ő sem szeretett, csak kívánt engem. Mohón. Önzőn. Pont, ahogy én is. Ezekről az érzelmekről viszont nem lehetett nem tudomást venni. Nem tudtam csak úgy eltaszítani őt magamtól. Vártam, hogy egyszer csak elmúlik ez az erős vonzalom, de nem múlt. Inkább egyre jobban felerősödött. A testem önkéntelen vágyakozott utána, a lelkem pedig hozzá kívánkozott. Képtelen voltam kiölni az érzést magamból. Rá kellett döbbennem, hogy az én erogén zónám a lelkem volt. Jason pedig felismerte ezt.

Még most is elöntött a szégyen, ha eszembe jutott, hogyan viselkedtem, mikor elcsábítottam. Ezt a ballépést tényleg nem háríthattam át rá. Rám tört a bűntudat, amiért úgy viselkedhettem, mint egy kiéhezett kurva. Szörnyű ember vagyok. Hogy követhettem el egy ilyen ostobaságot? Megrekedtem egy ponton, de egyvalamit kezdtem tisztán látni. Hiába kaptam meg, csak megmérgezett, függővé tett, nem csillapította a vágyam, csak feltüzelte. Pont ezért fájt annyira, hogy benne kihunyt a vágy. Közönyös lett. Már nem tudtam, mi lenne a jobb, ha elmenne, vagy ha maradna.

Jason Gyötrődő, vívódó lélek „Le kellene mondanom róla, de képtelen vagyok rá. Mikor bőrének finom illata tölti ki minden érzékemet, nem tudok józanul gondolkodni.” Másnap minimális volt a kommunikáció köztünk: nem sokat beszéltünk, de főleg nem értünk egymáshoz, még a szemkontaktust is kerültük. Láttam fájdalmas arckifejezését, de ennek így kellett lennie. Örülhet, hogy egyáltalán nem cuccoltam össze és léptem olajra. Aminek persze az volt az oka, hogy tudtam: a szenátor bombát készül ledobni, és féltem, a lánya lesz a célpont. A lánya. Az én Ninám. Ezt nem hagyhattam. Egyéb esetben biztos, hogy lelépek. Nagyon kell a távolság. Kikészülök tőle. Azonban volt egy kis gond, amit magamnak sem akartam beismerni. Képtelen voltam elszakadni tőle. Az együttlétünk után is elhatároztam, hogy eltűnök, de csapdába estem, a saját csapdámba. Legbelül minden tiltakozásom ellenére féltem: mi lesz, ha nem látom többé? Éreztem, hogy nem hoztam jó döntést, nem lett volna szabad maradnom, de egyszerűen képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy nem vigyázhatok rá. De az is lehet, hogy csak okot kerestem magamnak, hogy maradhassak. Kezdtem azt gondolni, hogy totálisan belezúgtam ebbe a kis vadvirágba.

Délután az egyetem parkolójában várakoztam, hanyagul az autómnak dőltem. A tekintetemmel az eget pásztáztam. Az időjárás semmi jóval nem kecsegtetett, szürke és borús volt az égbolt, mint Bostonban többnyire. Bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. Az egész

eget

hőmérséklet

összefüggő, mégsem

vastag

csökkent.

felhőréteg A

távolban

borította, egy

de

a

pillanatra

felfénylett a fekete felhőkkel borított ég alja. Reménykedtem, hátha lezúdul a várva várt zápor, felfrissítve a levegőt. Ekkor pillantottam meg Ninát, ahogy gyorsított léptekkel, könyvekkel a hóna alatt közelített felém. Olyan szép és csinos volt, mint mindig. Élettel teli. A fene egye meg! Rajta felejtettem a szemem, amikor váratlanul egy srác állta az útját. Láttam, hogy Nina szabadulni akar tőle, de a pasi újra és újra elé fordult. Vettem egy mély levegőt, elrugaszkodtam az autótól, és sietős léptekkel megindultam feléjük. Láttam, ahogy megragadta Nina karját, a testbeszédükből ítélve győzködte őt valamiről. Ha nem veszed le róla a mancsod, eltöröm! Ahogy közelebb értem, már tisztán hallottam is őket. Az indulatom ellenére nem akartam rögtön durva lenni. – Cica, rég láttalak – enyelgett a bájgúnár mézesmázosan. Cica? Ezt maximum én engedhetem meg magamnak. Ki ez a szerencsétlen? Végigpillantottam rajta, és meg kellett állapítanom, hogy nem lenne nagy kihívás leütni. Nyüzege kis mitugrász volt, de annál nagyobb az arca. Fél pillanat alatt a földdel tenném egyenlővé. – Ne most, Peter! Dolgom van, várnak rám. – Nina meg akarta kerülni, de a fickó újra elé lépett. Kezdtem elveszíteni a türelmem. – Na, azt már nem – megragadta a karját –, ha tudnád, mióta várok már rád. Beszélnünk kell! – hallottam a fiú ingerült hangját, és nem vártam tovább.

– Ereszd el! – olyan szigorúan és kimérten mondtam ezt, ahogy csak tudtam. Ez volt az a hangsúly, amivel egy terroristát kellett volna megfélemlíteni, nem pedig egy nyamvadt egyetemista kölyköt. Lassan, komótosan felém fordult, de nem vette le a kezét Nináról. – Kinek képzeled te magad, öreg? Ki a franc ez? – pillantott kérdőn Ninára. – A barátom – vágta rá gondolkodás nélkül Nina. Ezen én is meglepődtem, de sejtettem, hogy ez a béna alak régóta zaklathatja már, így nem cáfoltam meg az állítását. A Peternek nevezett hapsi elkacagta magát. – Ez? – kérdezte, majd lenézően végigpillantott rajtam. – Jobbat nem találtál? Tény, hogy a piperkőc stílusához képest én csak egy szakadt fószer voltam farmerban, de azért na… Ez a ficsúr nem nézett tükörbe? Szinte röhöghetnékem támadt az idétlenül bezselézett, hátranyalt hajától. Ez tényleg azt hiszi, hogy menő? – Azt mondtam, ereszd el! Süket vagy talán? – kérdeztem ingerülten. Elengedte, majd közvetlenül elém állt. – Ő az enyém. Neked esélyed sem lehet nála – jelentette ki nagyképűen. Ezzel neki befellegzett. Ninát senki nem sajátíthatja ki… talán csak én. – Na ne mondd, és vajon ő is így gondolja? – Nina ekkor egy pillanat alatt mellettem termett, ezzel a tudtára adta a választ. – Tűnj el, Peter, és hagyj engem békén! – közölte harciasan. – Ne is álmodj róla! Megmondtam neked, hogy engem nem lehet kikosarazni. Nem ismerem az elutasítást. A családjaink is

örülnének, ha végre beadnád a derekad. Mi egymáshoz illünk. – Tett egy lépést felénk. – Figyelmeztetlek, ha csak a közelébe mész, teszek róla, hogy egyetlen nőd se legyen utána. Meg ne lássalak még egyszer a közelében – ordítottam a féltékenységtől, felülkerekedett bennem a birtoklási vágy. Már a tudat is, hogy más férfival legyen, felháborított. Be akart húzni nekem egyet, de ahogy félrehajoltam, a lendülettől kis híján hasra esett. Ez most tényleg velem akar bunyózni? Nem tudhatta, hogy közelharcban verhetetlen voltam, az egész életemet a kiképzések tették ki. Egy ilyen elkényeztetett gyereket fél kézzel, bekötött szemmel is legyőztem volna. – Jobban teszed, ha nem kezdesz ki velem – tanácsoltam neki. Bizonyítani akart, így újra nekem támadt. Hárítottam, majd egy laza

csavarral

a

hátába

nyomtam

a

karját,

és

térdre

kényszerítettem. Ekkor finom fonalú zápor jelent meg a szemem előtt, majd hirtelen ömleni kezdett az eső, megérkezett a heves zivatar. – Megmondtam, hogy velem ne szórakozz – közöltem vele határozottan. – Menj a pokolba! – ordította, miközben a kezeim közt vergődött. Kezdtem élvezni ezt a tusakodást. – Onnan jövök – feleltem neki, majd hasra löktem az addigra már lucskossá vált betonon. Ekkor vettem észre, hogy néhányan körénk gyűltek, és a jelenetet figyelték. Nina kikerekedett szemekkel bámult. – Menjünk! – utasítottam, és már el is indultam. A ruhám időközben teljesen átázott, a testemre tapadt. Nina lépteit hallottam magam mögött, így biztosan tudtam, hogy követ. Kitártam előtte az anyósülés ajtaját, de ő megtorpant. A szemei

összeszűkültek, barna hajából máris patakokban csorgott a víz, selyemfelsője rátapadt a testére, utat engedve a kíváncsi tekinteteknek. Nem bírtam megállni, a szexi domborulatain legeltettem a szemem, majd a pillantásunk egymásba forrt. Nyomasztó csend telepedett ránk, nem hallatszott más, mint az esőcseppek dobolása a parkoló kövezetén. – Köszönöm – nyögte ki végül. Ekkor hatalmasat dörrent az ég. Nina rémülten húzta össze magát. Intettem a fejemmel, hogy üljön be az autóba. Egész úton hazáig a tekintetét magamon éreztem, de szándékosan nem néztem feléje. Ha megtettem volna, nem tudtam volna ellenállni neki. A kormányt görcsösen szorítottam, az ujjaim szinte teljesen elfehéredtek. Nagy volt a kísértés, hogy lehúzódjak az út szélére, és nekiessek. Kínosan hosszú percek voltak. – Ne bámulj engem – kértem ingerülten. Nem szólalt meg, csak meredt rám tovább, mintha meg se hallotta volna. Sosem kerültem még ilyen nehéz helyzetbe azelőtt. Tudtam, hogy nem közömbös számomra. Sokkal többet jelentett, mint amit magamnak valaha is beismertem volna. Ebben a lányban volt valami megfoghatatlanul eredeti, ami teljesen hozzáláncolta a lelkemet, közben pedig alig ismertem. Megmagyarázhatatlan érzés volt! Tudtam róla, hogy lázadó, csökönyös, időnként gőgös, de éreztem, hogy ez csak egy álarc. Sajnáltam őt, mert csapdába esett, olyan volt, mint egy riadt, sebzett őz, aki menekülni, szabadulni próbált a rávetett kötelektől, de minél jobban kalimpált, annál jobban belegabalyodott. Fuldoklott, haldoklott, enyhíteni akartam a kínjain, így belebonyolódtam, pedig ki kellett volna maradnom belőle. Különös érzelmek támadtak bennem, megszédített, magába bolondított, de ez nem csoda, varázslatosan szép volt és zabolátlan.

Vonzott a szilaj vadsága, de sajnos, ha szeretünk valakit, elgyengülünk, kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóakká válunk. Minden erőmmel tiltakoztam, kapálóztam ez ellen az érzés ellen, de nem segített a helyzetemen, hogy az eső áztatta bőrének csodás, buja illata járta át az érzékeimet, eszembe juttatva azt az éjszakát, a testének finom, lágy hajlatait, a kéjes hangokat, amelyek elhagyták az ajkát az érintésemre. Teljesen elbódított az emlék és a közelsége. Kezdtem izgalomba jönni. A testem is emlékezni kezdett, milyen fantasztikus érzés volt, mikor átvette az irányítást felettem, rám nehezedett… a hüvelye összehúzódásai és a rándulásai, amikor elélvezett. Képek villantak be, ahogy kezeimmel a formás, izmos combját végigsimogattam, majd finoman a fenekét markoltam. Hirtelen azt éreztem, hogy megfulladok, igyekeztem egyenletesen lélegezni. Megváltás volt, mikor végre hazaértünk, bekanyarodtam a házhoz vezető felhajtóra, kivágódtam az autóból, és levegőért kapkodtam. Nina kiszállt, és egy szó nélkül beszaladt a házba. Ezt nem fogom tudni végigcsinálni, le kellene lépnem innen. Ácsorogtam a rám zúduló esőben, mélyeket lélegeztem, és hagytam, hogy a víz megtisztítsa az elmém, de csak nem jöttek józan gondolatok. – Jason! – hallottam az apja hangját a bejárat felől. – Beszélnem kell magával! Most azonnal! Jelen helyzetben erre vágytam legkevésbé. Elegem volt. Lassan sétáltam fel a lépcsőn, majd egyenesen be az irodájába. Ahogy beléptem, azonnal nekem esett. – Hallottam, volt egy kis konfliktusa az egyetem előtt – nézett rám megrovóan. – Megoldottam – fogtam rövidre.

– Igen, tudok róla. Sajnos magának elfelejtettem jelezni, hogy Peter szinte családtag. Nem kell tartania tőle. Ő Nina közelébe mehet – jelentette ki. Nem igazán voltam még magamnál, így a józan ész ellenére megszólaltam. – Uram, már meg ne sértődjön, de az a pasi itt – mutattam a halántékomra látványosan – erősen deficites, ha érti, mire gondolok. Emellett egy bunkó, aki tiszteletlenül viselkedett a lányával. Megérdemelte, amit kapott. – Látom, nem fogalmaztam elég egyértelműen. Peter Nina vőlegénye, és ez nem a maga dolga. Nem kértem rá, hogy véleményt alkosson. Nem ezért van itt. Valamiről nagyon lemaradtam. – Nina nem is említette, hogy eljegyezték – hökkentem meg. Már megint totális idiótát csinált belőlem. – Mert még ő sem tudja. Ez egy üzlet. Nálunk már csak így megy. A pénz pénzzel házasodik, ezáltal a hatalom hatalmat szül. – Ez meg a XXI. század. Az érdekházasságok kora lejárt – vágtam vissza, mielőtt még végiggondoltam volna. – De nem a mi köreinkben. Nagy pazarlás lenne – méregetett fürkésző tekintettel. – Különben is, mit érdekli ez magát? – Nem tartozik rám, de valahogy nem tudok napirendre térni afölött, hogy maga odaígérte annak a fajankónak a lányát, és erről az érintettet még csak meg sem kérdezte. – Remek a meglátása és gyors a felfogóképessége, édes fiam. Jól látja: nem tartozik magára. Lelkiismereti kérdésekben pedig nem magához fogok fordulni tanácsért. Csak szerettem volna felhívni a figyelmét, hogy legközelebb ne avatkozzon bele, ha az a fiatalember a lányom felé közeledik. Igencsak nehezményezte a

nyilvános

megaláztatást.

Magának

hála,

az

apjával

kínos

beszélgetésben volt részem. – Miért alázza meg a lányát azzal, hogy nem szól neki erről? Ezzel csak tovább rontja az amúgy sem példaértékű viszonyukat. – Mert, ahogy azt már mondtam, ez üzlet. Ezzel a házassággal a lehetőségek óceánjában úszhatunk. Sokat nyerek ezzel, és ezáltal Nina is. Hálás lesz nekem egyszer ezért. Majd megtudja, ha itt lesz az ideje – felelte teljes közönnyel. – Inkább megszabadul tőle, mint megoldja a konfliktusát vele? – bólogattam, mint aki mindent ért. – És maga szerint ő ebbe majd csak úgy beletörődik? Sosem fog hozzámenni ahhoz a bájgúnárhoz. – Maga ne merészeljen engem kérdőre vonni. Azt csinálok, amit akarok, ráadásul jót tesz majd Ninának, ha kicsit móresre tanítják. Magát meg azért fizetem, hogy vigyázzon rá, nem azért, hogy belebeszéljen abba, amihez semmi köze. – Mikor veszi már észre, hogy a lánya nem egy tárgy. Ha kinyitná a szemét, látná, hogy komoly problémái vannak. Az a fószer nem Ninához való – tört ki belőlem. Láttam, hogy kezd tőlem felmenni a vérnyomása, ám ekkor megcsörrent az asztali telefonja. – Nincs több mondanivalóm – közölte, és felvette a kagylót. Álltam még ott egy ideig földbe gyökerezett lábakkal, de láttam, hogy fölényesen int, hogy hagyjam el a szobáját. Ennek az embernek elment az a csöppnyi esze is. Odavetné Ninát egy ilyen nyikhajnak. Lehetőségek óceánjában úszni, hmm… Arra nem gondol, mi lesz Ninával, milyen élet jut majd neki e mellett a szerencsétlenség mellett? Már láttam is a lelki szemeim előtt, ahogy cseberből vederbe kerül. Ezt meg kell akadályoznom. De miért is akarok én ebbe már megint belekeveredni? A mai affér után azzal a senkiházival, már tudtam, miért. Mert minden fegyelmezettségem

ellenére beleszerettem Ninába. Hiába kapálóztam az érzés ellen, ez már megtörtént, így elviselhetetlenné vált a gondolat, hogy bárki rajtam kívül egy ujjal is hozzáérjen. Gratulálok, Jason! Hát ezt jól összekuszáltad magadnak. A szobámba értem, ahol Nina ott ült az ágyam szélén. Nagyon nem akartam most szembekerülni vele. – Mit keresel itt? – kérdeztem barátságtalanul. Haragudtam az apjára,

amiért

ilyen

korlátolt;

haragudtam

Ninára,

amiért

elcsavarta a fejem, de leginkább magamra haragudtam, hogy képes voltam belezúgni. – Szeretnék beszélni veled. Nem bírom elviselni, hogy mérges vagy rám. Kérlek, nem lehetne, hogy… – Nina, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom. Menj szépen vissza a szobádba. Szeretnék most egyedül maradni. Igyekeztem olyan hűvösnek mutatkozni, amilyennek csak bírtam. – Valami baj van? Mit akart tőled az apám? – lépett közelebb, és a tenyerével végigsiklott a karomon, az érintésétől hangos sóhaj szakadt fel belőlem. Lábujjhegyre állt, és egy csókot nyomott a számra. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne zárjam a karjaimba. – Légy szíves, most hagyj magamra! – közöltem ridegen. Gőzöm sincs, honnan vettem ehhez az erőt. Fájdalmas képet vágott, majd dacosan felszegte a fejét, hátat fordított, és kiviharzott. Az ajtót úgy csapta be maga után, hogy majdnem kiszakadt a tokból. És még ez is… Az ágyamra rogytam, az arcom a tenyerembe temettem. Végem!

Nina Az ostobaság csak fokozza a gondokat… „A gőg és a féltékenység egyformán fenyegető tulajdonságok, de sose becsüld alá az emberi hülyeség hatalmát!” A szobám sötétjében ültem az ágyam közepén, és fülhallgatón keresztül hallgattam egyik szerelmes számot a másik után. Egyre letargikusabb hangulatba sodortam önmagam. Ekkor szólalt meg Danity Kane Stay With Me című száma. Na, ez be is tett nekem. Lehunyt szemmel próbáltam felidézni újra és újra Jason forró csókjait. Majd belém hasított a dal egy-egy mondata: „Csak maradj velem! És tarts közel. Mert köréd építettem a világom És nem akarom tudni, milyen nélküled.” A szívem mélyéig hatolt a dal szövege. A végére már záporoztak a könnyeim. Bőgtem, mint egy taknyos gyerek. Ez a férfi fenekestül felforgatta a lelkivilágom. Eszembe jutottak a csatározások nélküli napok, minden olyan tökéletes volt. Rá kellett döbbennem, hogy hiába akartam távol tartani magamtól, minden perccel egyre közelebb kerültem hozzá. Ez egy olyan dolog volt, amit nem irányíthattam. Ezért is fájt rettenetesen, hogy most, mikor már

észhez tértem és nem hadakoztam az érzelmeim ellen, Jason levegőnek nézett. Mindent elrontottam. Ostobának éreztem magam, nem tudtam, mi irányított aznap este, hogy úgy rávetettem magam. Olyan érzelmek hatalmasodtak el bennem, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. De miért? Miért pont vele? Az egész lénye vonzott. A szikrázó zöld szemei, az őszinte ragyogó mosolya, a csábító hangja, izmos testfelépítése… A zene üteme és szövege lassan a kétségbeesés szélére sodort. A könnyeimet törölgettem, ahogy az éjjeliszekrényem órájára pillantottam: már éjfél is elmúlt. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, és átlopóztam Jason szobájába. Amikor beléptem, láttam, hogy üres az ágya. A szobában nyomasztó csend honolt. Biztos elmenekült a közelemből – gondoltam. Mikor épp kifordultam volna a szobából, meglibbent az erkély függönye. Egy ellenállhatatlan erő vonzott felé. Ott állt mozdulatlanul az enyhe éjszakai szélben, egy szál alsónadrágban. Nagyon el lehetett merülve a gondolataiban, mert nem vette észre, ahogy az ajtónak támaszkodva legeltettem rajta a szemem. Eszméletlen

látványt

nyújtott,

fenséges

példánya

volt

a

férfinemnek. Hátának körvonalait figyeltem, az olajosan csillogó bőrét, a kidolgozott izmokat… így még vonzóbb volt, mint eddig bármikor. Elfogott a vágy. Vágy egy ölelésre, egy tiszta, őszinte pillanatra. Mögé léptem, és hátulról hozzásimultam. Megleptem, mert azonnal megmerevedett. – Nina – suttogta, de nem mondott többet és nem is lépett el vagy bontakozott ki az ölelésemből. – Hiányzol, Jason – vallottam be. Szembefordult velem, és lágy, becéző mozdulatokkal siklottak az ujjai a hajamba, majd szorosan magához ölelt. – Nem lenne szabad itt lenned – sóhajtott a hajamba.

– Félek, hogy elveszítelek – csókoltam meg a mellkasát. – Én is ettől félek, és nem győzöm emlékeztetni magam, hogy nem is vagy az enyém. – De igen. A tiéd vagyok. Csak a tiéd – a tekintetünk összefonódott. Ez volt az a pillanat, amit éreztem, hogy sosem felejtek el. – Szökjünk meg! Kezdjünk új életet valahol messze – jött a hirtelen ötlet. – Jaj, olyan naiv vagy, kicsim – dédelgette az arcom. – Bár ilyen egyszerű lenne! – Az is. Összeszedjük a cuccainkat és lelépünk – reményt adott a felcsillanó fény a szemében, de ahogy fellobbant, úgy ki is aludt. – Mit adhatnék én neked, Nina? – Önmagadat, nekem nem kell ennél több. Olyan rövid az élet, ne pazaroljuk tovább az időt. – Nem is ismerjük egymást igazán. Mi van, ha nem működik majd? Te tényleg felégetnél minden hidat? – Nincs mit kockáztatnom. Csak nézd meg az életem. Nekem te vagy a jövő. – Hízelgő, de nem engedhetem, hogy mindent kockára tegyél miattam. – Jason, én pontosan tudom, hogy mit érzek irántad… – Az ujját az ajkamra tette. – Ne mondj semmit! Nem szabad. Tiltakozni akartam, de gyengéden a karjába vett, és elindult velem vissza a szobámba. Amikor letett az ágyamra, betakart, majd nyomott egy puszit a homlokomra. – Próbálj meg aludni! Holnap nehéz napod lesz – Maradj itt velem! Kérlek… – emeltem meg a takaróm. – Azt nem lehet. Megbeszéltük.

– Te beszélted meg magaddal – a keze után nyúltam, és húztam magam felé. – Nem tudnék uralkodni magamon. – Akkor ne tedd. Szükségem van rád! A fejét rázta, és hosszan lehunyta a szemét, majd távolabb húzódott. – Gyűlöllek! – sziszegtem felé, és hozzávágtam a párnám. – Én is gyűlöllek téged – vágott vissza, majd egy lépéssel újra az ágyam mellett termett. Váratlanul belenyomott a matracba, és szenvedélyesen megcsókolt. Átkaroltam a nyakát, és hosszú csókcsatában forrtunk össze. Remegtem a rám törő vágytól, a nadrágja korcával babráltam, mikor elkapta a kezem. – Komolyan mondtam, hogy ez többé nem ismétlődhet meg – fúrta a tekintetét az enyémbe. – Azt hiszem, úgy a tisztességes, ha te tudod meg először: holnap felmondok. – Mi? Azt nem teheted! Megígérted! – estem kétségbe. – De ez így nincs rendben. Sajnálom – lépett el tőlem. Elöntött a harag és a keserű csalódottság. – Akkor menj! Menekülj! Tűnj el! – keltem ki magamból. – Gyáva! Meglepetten nézett rám, de nem szállt velem vitába, csak fájdalmas tekintettel elhagyta a szobám. Hihetetlen szomorúságot éreztem, órákig zokogtam még a párnámba. Feladta. Másnap azonban ott állt az ajtómban, mint minden reggel. Nem kérdeztem meg, hogy mi változott a tegnap este óta, de azt éreztem, mennyire feszült lett kettőnk között a levegő. Az egyetemen a padban ülve töprengtem tovább, képtelen voltam a tananyagra

koncentrálni.

Az

elmúlt

napokban

mindent

megpróbáltam, de be kellett látnom: hiába volt. Eleinte aranyos,

kedves, kezes bárányként viselkedtem, de hasztalan, mert rám se bagózott, később kihívó, dögös cuccokat viseltem, de mintha fából lett volna, arcizma sem rándult. Egyszer-egyszer megérintettem, mintha csak véletlen lett volna, de mint akinek megégették a bőrét, úgy húzódott el, és rosszalló pillantásával büntetett. Üvölteni lett volna kedvem. A tegnap este azonban végképp kivágta nálam a biztosítékot. Még nem volt tervem, hogy hogyan, de elhatároztam, hogy féltékennyé fogom tenni. Épp a kivitelezésen agyaltam, amikor délután a könyveimet a hónom alá csaptam, és megindultam a teremből kifelé. A forróság napok óta újra tombolt, a hirtelen jött vihar frissítette ugyan a levegőt, de amilyen gyorsan jött, úgy is tűnt el; a nap izzó sugarai erősebbek voltak, pillanatok alatt újra lángolt minden. A hűvös épületből kilépve megcsapta a csupasz bőröm az égető forróság. Fullasztó volt a levegő, pont, mint a helyzet, amibe kerültem. Lassan átvágtam a hűs árnyékot adó óriási fák alatt, a parkoló irányába haladtam, ahol hamar felfedeztem Jasont, aki a kocsija motorháztetőjén ült. Ahogy rám emelte a tekintetét, azonnal hevesebben vert a szívem. Olyan helyes volt, mint mindig, ellenállhatatlanul vonzott magához. Oh, hogy utálom. Utálom, utálom, utálom! Már csak pár lépés választott el tőle, mikor egy ismeretlen férfi mellém lépett és megszólított. Merengésemből magamhoz térítve halálra ijesztett. – Nina Davis? – kérdezte, és leemelte a napszemüvegét. – Ha tudja, ki vagyok, a kérdés már csak az, maga kicsoda – fordultam felé, Jasonnek háttal. – A nevem Daniel Stevens, és üzleti ügyben keresem.

Üzleti ügy? Engem? Ez érdekes. Jóképű és bizalomgerjesztő volt a fess, méretre szabott öltönyében. Barna szeme játékosan csillogott a napfényben. Sötét, napbarnított bőre és borostás arca markánsan hatott, de még ez is jól állt neki. – Miféle üzleti ügyben? – érdeklődtem gyanakvóan, miközben határozottan érzékeltem Jason közelségét. Szinte vibrált a levegő, ahogy hallótávolságnyira lépett a hátam mögé. Megborzongtam a gondolattól, mennyire érzem őt, nem történt velem azelőtt még hasonló sem. Furcsán dühítő volt. Ekkor fel is fedeztem a perifériámban, ahogy összehúzott szemekkel az idegent vizslatja. Szándékosan figyelmen kívül hagytam, majd közelebb léptem az idegenhez. – Hallgatom, Mr. Stevens – mosolyogtam kacéran. Lehet, hogy ez lesz az adandó alkalom, amire vártam? – Megbeszélhetnénk ezt útközben? Sietek. A részleteket közlöm, amíg hazaviszem magát. Jordan – kiáltotta el magát –, elvisszük a hölgyet – közölte a sofőrével. Nem kerülte el a figyelmem, hogy mialatt beszélt hozzám, alaposan végigmért tetőtől talpig. Én közben folyamatosan Jason reakcióját figyeltem. Egy rövid, kihívó, világos nyári kis ruhát viseltem hozzáillő magas sarkú szandállal, persze kizárólag Jason kedvéért vettem fel, de ő rám se hederített. Nem úgy ez a pasas. Minden porcikámat alaposan megvizsgálta, amit Jason szemmel láthatóan nem viselt túl jól. Megfeszült az álla, ökölbe szorultak a kezei, és kihúzta magát. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a mosolyomat, mert egyértelmű volt: féltékeny. – Az ki van zárva. A hölgy velem jön – jelentette ki Jason ellentmondást nem tűrően, miközben még közelebb lépett.

– Jason, hozd haza az autót! Kövess bennünket, én az úrral megyek – jelentettem ki kicsit talán túljátszva a szerepem, és megindultam a pasas felé. Váratlanul elkapta a karomat, és erősen megszorította. – Azt mondtam, hogy nem! Ne akard kihúzni a gyufát – sziszegte az összeszorított fogai közt. – Te csak egy testőr vagy, ehhez nincs jogod. Oda megyek, akkor és akivel csak én akarok! – ráztam le ingerülten a kezét magamról. – Indulhatunk, Mr. Stevens – biccentettem a férfi felé kedvesen. – Természetesen – a karját nyújtotta, én pedig belekaroltam, és a csípőm riszálva indultunk a limuzin felé. Jason azonban nem adta fel. Csalódtam volna, ha másképp cselekszik. Elénk fordult, és az utunkat állta, tekintetéből szikrázott a harag. – A hölgy az én felelősségem. Innen nem viszi őt sehová! És ebben nem kötök kompromisszumot. – Ne szórakozz velem! – ordítottam tettetett dühvel. – Húzz el az utamból! – Beszélhet a kisasszonnyal, de csak az én jelenlétemben – állt karba tett kézzel. – Rendben – szólalt meg a Daniel nevezetű alak, miközben lázasan kapkodta a tekintetét hol rám, hol Jasonre. – Az ajánlatom a következő: Miss Davis és én beülünk az autóba, megbeszéljük az ajánlatomat, maga pedig a jármű mellett megvárhatja. Így megfelel? Jason és én fogva tartottuk egymást a tekintetünkkel, patthelyzet volt. Én elhatároztam, akármi is legyen, nem engedek, beszállok abba az autóba, de láthatóan ő is megmakacsolta magát. Biztosra vettem, hogy mindent elkövet majd, hogy megakadályozza ezt.

– Oké – bökte ki végül nem túl lelkesen –, de meg kell hogy motozzam, és az autót is átnézem, a sofőr a kulccsal pedig mellettem marad – tette hozzá határozottan. Mi? Ez most komoly? Hitetlenkedésem nem kerülte el a figyelmét. Daniel megvonta a vállát, besegített a járműbe, majd ő is beült. Hosszú, kínos csend következett. Kicsit csalódott voltam, hogy Jason mégiscsak hagyta, hogy kettesben maradjak ezzel a pasival. – Nos, miről van szó? – érdeklődtem már jóval hűvösebben. – Maga rendkívül elragadó, tudja? – kezdte, és az állát dörzsölgette,

miközben

a

csupasz

combjaimat

bámulta

szemérmetlenül. Ettől nagyon rossz érzés kerített a hatalmába, így észrevétlenül benyúltam a táskámba, és a combom alá csúsztattam a telefonom, hívásra készen. – Ne haragudjon, de sok dolgom van még, rátérne a lényegre? – sürgettem. – Azonnal, ahogy óhajtja. Felém nyúlt, majd le akarta húzni a vállamról a ruhám pántját. – Mit képzel magáról? – húzódtam a sarokba. – Csak felmérném a testi adottságait, ez az üzleti ajánlat része lenne. – Engem ilyesféle üzlet pedig nem érdekel. Rossz helyen kopogtat – feleltem neki, és ki akartam szállni, de az ajtó zárva volt. A döbbent tekintetem láttán elnevette magát. – Engedjen ki, vagy sikoltok – fenyegettem. – Csak tessék – tárta szét a kezeit. – A kis barátja itt áll az autó mellett, ennek ellenére mégis azt tehetek kegyeddel, amit csak akarok. Ugye nem lepődik meg, ha közlöm, hogy a limuzin hangszigetelt és golyóálló. Az üvegek sötétítettek, melyeken még ő sem láthat át.

– Mit akar tőlem? – a tekintetemmel szinte ledöftem. – Csak ne olyan hevesen! Igazából csak egy üzenetet akartam, hogy átadjon a kedves édesapjának, de most már akad itt valami más is, amit szívesen megtennék. Közelebb ült, és erős ujjait belemélyesztette a combomba. Felszisszentem a fájdalomtól. – Eresszen el! Most azonnal, mert megjárja – fenyegetőztem, miközben próbáltam lefejteni magamról a kezét. – És ugyan ki látja el a bajom? A lovagja? – bökött kifelé. – Ő még csak nem is sejti, maga mekkora pácban van most, kicsikém. Feljebb csúsztatta a mancsát, egészen be, a szoknyám alá. Ellenálltam és sikoltozni kezdtem, mire felpofozott. Elkaptam és megharaptam a kezét, erre újabb két pofont adott, amitől a padlóra estem. Tudtam, hogy ki kell találnom valamit, mert ez a szemét nem fogja feladni, elkapta a karom, és az ülésre rángatott, az egyik kezemmel levettem a tűsarkú szandálom, és fejbe vertem vele. Erre nem számított, fájdalmasan feljajdult, én pedig kihasználva a lélegzetnyi

időt,

a

telefonomon

lenyomtam

a

vészhívót,

természetesen Jason számát, de addigra újra nekem esett. De ekkor már én is elszántan védekeztem a frissen szerzett fegyveremmel. Jasont ismerve tudtam, hogy nem kell sokáig kitartanom. Úton volt a segítség, akármit mondhattam rá, de azt, hogy lassú lenne a felfogása, semmiképp sem. Ahogy azt reméltem, alig telt el pár pillanat, cibálta is le rólam ezt a gusztustalan férget. Nem sokat váratott magára. Jason volt maga a megtestesült biztonság. Kikecmeregtem a kocsiból, de csak az izmos hátára feszülő szűk pólóját láttam, ahogy idegesen püföli a földön fekvő alakot; alaposan ellátta a baját. Meg akartam szólalni, hogy leállítsam, de nem bírtam. Letaglózott az a düh, amivel óvott engem.

– Jason, most már elég lesz – nyögtem ki remegve. A ruhámat szorosan öleltem magamhoz, mert ha elengedtem volna, lepelként hullik a földre. A támadóm eléggé megtépázta. Körbepillantottam, és láttam, hogy a sofőrt már ártalmatlanná tette, még mindig a földön hevert eszméletlenül. Hát így jutott be az autóba! Közben még nem végzett a Daniel nevű alakkal, megmarkolta az áldozata grabancát, és újra lesújtani készült. – Jason, ne! – ordítottam, mert a támadóm már ájult volt, és láttam Jasonön, hogy képtelen abbahagyni. Felkapta a fejét, de a haragtól zavart volt az arca, a keze megállt a levegőben, a riadt tekintetemtől magához tért és felpattant a földről. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. – Mit tett veled ez a patkány? – ölelt át és a karjaiba zárt. A megkönnyebbüléstől és a hirtelen közelségétől reszketni kezdtem a kezeiben. Ő is észrevette ezt. – Semmi baj – súgta, miközben gyengéden felkapott az ölébe, és megindult velem a saját autójához. Jólesően a vállára hajtottam a fejem, és kihasználtam az adandó alkalmat, hogy újra érezhessem finom, férfias illatát. Most is megnyugtató hatással volt rám. Az autóban félútig egy szót sem szólt, de láttam rajta, hogy tipródik a történteken. – Nem a te hibád! – vigasztaltam. – Az enyém. Hallgatnom kellett volna rád. Félrekapta a fejét, és hitetlenkedve megrázta. – Te azt hiszed, hogy én magamat okolom? Hát nem, vagyis, de mégis. Láttam annak a férfinak a szemében, hogy mire készül, mégis hagytam, hogy ügyes kis fondorlatokkal befolyásolj. De a legjobb lesz, ha az eszedbe vésed, többé nem tűrök semmilyen ellentmondást sem. Nem kerülök újra ilyen helyzetbe miattad.

Amilyen hangsúllyal mondta, elöntött az indulat. Mégis, mit képzel ez? – És mégis mit fogsz csinálni? Bezársz egy vár legmagasabb tornyába? – gúnyolódtam. – Ha az kell, hogy észhez térj! Nyilvánosan kacérkodsz egy vadidegen pasival, és aztán csodálkozol, hogy rád mászik? – oktatott ki fennhangon. – Én nem kezdtem ki senkivel! – tiltakoztam. Úgy félrerántotta a kormányt, hogy kis híján kiestem a kocsiból. Kitette a vészvillogót. Ahogy a szemembe nézett, egészen megrémített. Eszméletlenül ki volt rám akadva. – Nem hinném, hogy olyan ostoba vagy, hogy ne tudnád, milyen hatással vagy a pasikra. A viselkedésed pedig megbotránkoztató, úgy riszáltad magad neki, hogy csoda, addig kibírta, amíg lenyomta az ajtózárat. A következményekkel azonban sosem számolsz, ugye? – átnyúlt, és az ujjával a fejem kopogtatta. – Ne csináld ezt! Hagyj békén! – nyekeregtem, és sértődötten löktem el a kezét. – Még neked áll feljebb? – üvöltött tovább. – Mi lett volna, ha nem jutok be az autóba időben? Vagy ha féltékenységemben megölöm azt a szerencsétlen balekot? Féltékenység? Csak ezt az egyetlen szót hallottam meg az egészből. Tényleg féltékeny! Döbbenten meredtem rá. Kimondta. Beismerte. Szerintem ő fel sem fogta, mit is mondott mérgében. – Én nem neki, hanem neked akartam tetszeni – vallottam be lehajtott fejjel a térdemnek beszélve. – Akkor felvilágosítalak. Nekem ne akarjál tetszeni! Te nekem már nem kellesz! Már megkaptam, amit akartam – közölte ridegen.

Hogy micsoda? Nem akartam hinni a fülemnek, ez nem az a Jason, akit én ismerek. – Ne beszélj úgy velem, mintha csak egy könnyűvérű kis szajha lennék – csattantam fel. – Hát nekem nem volt túl nehéz dolgom – folytatta a nagyképű, szenvtelen megjegyzéseket. – Te most sértegetni akarsz engem? – lepődtem meg. – Nem, én a tényeket közlöm veled, hercegnőm. Indulatomban

lekevertem

neki

egyet.

Legalább

annyira

meghökkentem saját magamon, mint ő. – Én bánom a legjobban, hogy valaha is közöm volt hozzád – fújtattam fájdalmas dühvel a lelkemben. – Nemkülönben – tette hozzá, és meredten bámult ki az ablakon. Hangosan kifújta a levegőt, majd indított, és újra csak az útnak szentelte

a

figyelmét.

Nagyon

fájtak

az

utolsó

szavai,

legszívesebben elbőgtem volna magam, de a sértettség erősebb volt bennem a fájdalomnál. Nem fogom megadni neki az örömöt, hogy sírni lásson. Azt már nem! Hazaérve azonnal a szobám magányába menekültem, és újra telezokogtam a párnám. Hogy szerethettem bele egy ilyen alakba? Gyűlölöm, gyűlölöm! – csapkodtam a párnámat.

Jason Lehet ez még ennél is rosszabb? „A kísértés nem egyik pillanatról a másikra következik be, nem villámcsapásként

éri

az

embert,

hogy

aztán

utólag

csodálkozzon rajta, uramisten, hogyan is kerülhettem ebbe a helyzetbe?” (Szinetár Dóra) A szobámban fel s alá járkálva tipródtam, hogy nem voltam-e túl kemény Ninával. Abból, ahogy rám nézett, elég egyértelmű volt, hogy a lelkébe gázoltam, de miért fáj ez nekem most annyira, hiszen pontosan ez volt a célom. Sejtettem én, hogy az egész kis közjáték, amit levágott, az én tiszteletemre szólt. Én pedig, mikor rájöttem, hogy a bolondját járatja velem, a feladatomról megfeledkezve hagyni akartam a saját levében főni. Az érzelmeim által befolyásolt döntést hoztam, és ez lett az eredménye. Meg akartam leckéztetni, nem mintha valaha is esély lett volna rá, hogy megpuhul. Olyan akaratos volt, hogy egy élet is kevés lett volna, hogy megváltozzon. Soha egyetlen nő sem csinált még hülyét belőlem, határozottan szar érzés volt, hogy neki ez is összejött. Makacs, de elragadó kis nőszemély! Esküszöm, most kihúzta nálam a gyufát. A következő napokban azon munkálkodtam, hogy távolságot tartsak, vissza akartam jutni az alapvonalra, vissza kellett volna

nyernem az irányítást önmagam és a kialakult helyzet felett, ehhez azonban az érzelmeim teljes kiiktatására volt szükség. Az észszerű megoldás az lett volna, ha felmondok, de azt több okból sem tehettem. A plafont bámultam, ahogy igyekeztem rájönni, miért nem fogtam a cókmókom és húztam el innen. Miért nem tudom én azt tenni, ami a logikus lenne? Miért kísértem a sorsom? Nem voltam képes elviselni a tudatot, hogy mert én gyáva módon megfutamodom, Nina életét teszem kockára. Féltettem őt. Nem tudtam volna nyugodt szívvel távozni, miközben ő veszélyben lehet, és én cserben hagyom. Aggodalommal töltött el, ha belegondoltam, az utódom talán még hálás is lesz, ha lepuffantják ezt a kis vadócot. Az viszont világossá vált, ha ennek az egész politikai baromságnak vége, el kell tűnnöm innen. Remélem, nem tart már sokáig. Mindennek eredményeként a másik lehetőséget választottam. Maradtam, de annyit legalább elértem, hogy haragudjon rám, gyűlöljön engem, így határozottan könnyebb dolgom volt. Nem akart minden egyes nap az ujja köré csavarni. Felvettem egy álarcot, felvérteztem magam minden reggel, mikor kiléptem a szobámból. A testem szolgálatba állt, de a lelkem igyekeztem

bezárni.

Mindennap

megjátszottam

magam.

A

feladatomra kellett koncentrálnom, felelőtlenül kockáztattam a küldetésem, pedig ez rám nem volt jellemző, épp eléggé szét voltam csúszva enélkül is, de elhatároztam, összeszedem magam, és akármilyen nehéz lesz is, elvégzem a rám kirótt feladatot. Éppen kiléptem a szobából, amikor Nina is az övéből. Olyan gyorsan, kapkodva rohant, hogy kis híján fellökött. – Hé! Nézz már szét, mielőtt kirontasz egy ajtón! Még a végén valaki megsérül – mondtam dühödten.

– Jól van, na! Le ne harapd már a fejem! Bal lábbal keltél fel? – nézett vissza a lehető legnagyobb közönnyel. Ekkor vettem csak észre, hogy egy szexi kétrészes fürdőruhát visel és naptejet tart a kezében. Döbbent arckifejezésemről tudomást sem vett, úgy libegett tovább. Tovább taktikázik, ráztam a fejem. Ekkor váratlanul megfordult. – Nem tudom, van-e ennek jelentősége, de tegnap este, mikor újra végigpörögtek a fejemben az események, eszembe jutott, hogy volt annak az alaknak valami egészen fura mondata. – Mégpedig? – pillantottam rá kérdően. – Azt akarta, hogy adjak át egy üzenetet az apámnak. – Miféle üzenetet? – Még a vér is meghűlt bennem. – Az nem derült ki. Nem nyílt rá alkalma, hogy elmondja. Gőzöm sincs, mit akarhatott az apámtól. – Erről miért nem szóltál nekem eddig? – förmedtem rá. – Nem tudom. Nem gondoltam, hogy fontos lehet – nézett ártatlan arccal. – Nekem mindenről tudnom kell, ami veled történik. Azonnal szólnod kellett volna – mérgelődtem. – Na persze – fordított nekem hátat, és faképnél hagyott. Zaklatottan fújtam ki a levegőt. Ezt nem hiszem el! Ha ez tényleg igaz, akkor a szemem láttára akarták elrabolni Ninát. Vagy csak figyelmeztetésnek szánták? Ezt kis híján elcsesztem. Bár az is lehet, hogy semmi köze a terroristákhoz, agyaltam tovább. Azonban ez nem enyhített a lelkiismeret-furdalásomon. Akárhogy is, sokkal elővigyázatosabbnak kell lennem ezután. Nem hagyhatom, hogy Nina a szeszélyes viselkedésével, kisded játékaival elterelje a figyelmem. Szólnom kellett volna róla a szenátornak, de ha megteszem, be

kellett volna számolnom a részletekről is, amit pedig igyekeztem elkerülni. A hallgatás mellett döntöttem. Ezt követően inkább a konyhába mentem egy doboz hideg üdítőért. Meg akartam nyugtatni a zavart idegeimet. Odakint igazi verőfényes napsütés volt, a hátsó ajtó üvegén keresztül fürkészni kezdtem a kilátást és persze őt. Eszméletlenül izgató látvány fogadott, ahogy éppen kilépett a medencéből, majd kissé szétvetett lábakkal hasra feküdt egy napágyon, nedves bőre pedig gyönyörűen csillogott a napfényben. Falatnyi bikinije olyan tökéletesen mutatott rajta, mintha ráöntötték volna. A hihetetlenül erotikus látványtól kábultan néztem, ahogy teljes egészében látszik törékeny testének minden apró részlete. Egyfolytában édes domborulatait figyeltem, le se tudtam venni róla a tekintetem. Ellenállhatatlan volt abban az őrülten vadító kis tangában, ami a víztől olyan áttetszővé vált, mint egy fátyol. Nem tudtam betelni a látványával, meredező szerszámmal a gatyámban álltam ott bambán. Elkezdtem kortyolgatni a hűvös italt, és közben tovább mustráltam, ahogy napozott, lustálkodott a medence mellett. – Csak bámulsz, vagy akarsz is valamit? – ébresztett fel a révületemből, amikor odakiáltott nekem. Észre sem vettem, hogy már az ajtóban támaszkodom, ekkor eszméltem csak rá, hogy már jó ideje ácsorgom ott mozdulatlanul. Elhatároztam, hogy nem hagyom

provokálni

magam.

Nem

válaszoltam

neki,

csak

megfordultam azzal a szándékkal, hogy inkább visszavonulót fújok. Nem voltam valami nyerő pozícióban, ám újra a dallamos hangjától vert gyökeret a lábam. – Ha már úgyis itt vagy, nem segítenél? – kérdezte, mire újra felé fordultam. Felkönyökölt, és a naptejes flakon felé bökött a fejével.

Nem, nem, Jason, ez egy újabb csapda. Most azonnal itt hagyod, és eltűnsz innen! – figyelmeztettem magam, de hiába. Az eszem folyamatosan ordított, hogy húzzak el onnan, de a testem Nina felé indult, mintha transzban lettem volna. Fölé magasodva meredtem rá. – Most akkor bekened a hátam, vagy sem? – unszolt, és felém nyújtotta

a

krémet,

visszaheveredett

a

majd

kikapcsolta

nyugágyra.

a

melltartóját,

Megbabonázott

a

és

látványa,

megsemmisülten rogytam az ágy szélére, a testére nyomtam egy keveset

a

naptejből,

majd

bátortalanul

végigsimítottam

a

kezemmel bársonyos bőrén. A vágyaimtól vezérelten azonban egyre inkább belejöttem a kényeztetésbe. Lelkesen masszíroztam végig a vállától egészen le a kerek, formás fenekéig. Jólesően hümmögött, nyöszörgött, amitől még sanyargatóbbá vált a helyzetem. – Istenien csinálod – motyogta, majd megemelte feszes fenekét, és a kezembe simította. Elborult az agyam, mert már nem is hallottam a vészjósló hangokat a fejemben, így felbátorodtam, és becsúsztattam a kezem a szétvetett lábai közé. – Uramisten! – reszketett, és azonnal libabőrös lett. – Kérlek, ne hagyd abba! – könyörgött, miközben finom mozdulataival folytatásra buzdított. Ez a nő a sírba visz. Kikészültem, mégsem tudtam ellenállni neki. Bosszantó érzés volt, hogy képtelen voltam menekülni. A bűvkörébe vont. A legrosszabb, hogy rá tudott venni a folytatásra. Mikor félrehúztam a bugyiját és elmerültem benne, már teljesen nedves volt. Ettől hangos nyögés szaladt ki belőlem. Erotikától izzott a levegő. Hullámzott a teste a kezem alatt, és kéjes hangokat hallatott, miközben erősen az ágy szélét markolta, a lélegzete

meglehetősen

szapora

volt,

amitől

teljesen

megbolondultam. Elfeledkeztem róla, hol is vagyok. Az ujjammal körbe-körbe

kényeztettem,

morzsolgattam,

én

is

teljesen

beindultam. Aztán már nem bírtam tovább a feszültséget, amit Nina megérezhetett, mert széjjelebb tárta a lábait. – Jason, annyira kívánlak – nyekeregte. Határozottan nem voltam már önmagam. Már éppen megadtam volna magam a vágynak, amikor egy ismeretlen, fülsiketítően idegesítő női hangra eszméltem. – Nina, Nina, hol vagy? – a hangok a ház irányából jöttek. A levegőben megállt a kezem, aztán csüggedten lehullt. Felugrottam, és elhátráltam Nina ziháló testétől. A kurva életbe! Iszonyú dühöt éreztem, de nem tudtam, miért is vagyok ilyen csalódott: mert megszakították a csodás pillanatot, vagy mert hagytam magam idáig sodródni. Nina a törölközőjét maga elé kapta, majd zavartan pislogott hol felém, hol az ajtó felé. Láthatóan ő sem így képzelte a befejezést. – Nadin – suttogta. Ebben a pillanatban jelent meg egy fekete hajú démon az ajtóban. – Hellóka, már az egész házat tűvé tettem érted – rikoltotta. Kirázott a hideg a hangjától. Nem bírta a dobhártyám ezt a vinnyogást. – Szia – üdvözöltük zavartan egyszerre. – Mi még nem ismerjük egymást. Nadin vagyok – mért végig. – Ő az új fiúd, Nina? – érdeklődött. – Jason a személyi testőröm – nyögte ki alig hallhatóan, amibe fülig belepirult. Csodás. Látványosan bukunk le. – Mit csináltok ti itt édes kettesben? – kacsintott rám sokatmondóan. – Talán zavarok?

– Nem, dehogy – védekezett Nina, miközben ügyetlenkedett a bikinifelsővel. – Akkor talán megengeditek, hogy beszálljak? – sandított Ninára. Leolvastam az arcáról, nagyon is tudja, mi folyt éppen, mikor ránk tört. Ez a csaj még rosszabb, mint a húga. – Félreérted a helyzetet – mentegetőzött Nina –, Jason csak bekente a hátamat. – Aha,

észrevettem

–

a

tekintetével

szemérmetlenül

a

kidudorodó nadrágomat fixírozta. A francba! Amikor Nina is követte a tekintetét, úgy éreztem, ennél megalázóbb helyzetbe már nem is kerülhettem volna. – Hölgyeim – biccentettem, majd elindultam befelé, a házba. Ez rohadt ciki! Már megint nem vagy képes uralkodni magadon. Mi történik, ha nem jön ez a csaj? A gondolataim kavarogtak, és totál kész lettem. Igyekeztem egész délután csak távolról szemmel tartani Ninát, még életemben nem kerültem ennyire zavarba ejtő helyzetbe.

Pocsék

érzés

volt.

Estefelé

azonban

közelebb

merészkedtem, és célirányosan osontam a konyha felé. Pechemre pont ott ült a két csacsogó szépség. Basszus! Ezt nem fogom megúszni. Sarkon fordulni már nem lett volna érdemes, így egy mély levegőt véve a jóindulatukra bíztam magam, és egy szó nélkül a hűtőhöz léptem. – Áh, a begerjedt csődör – lelkendezett Nadin. Annyira tudtam! Mély levegőt vettem, de nem fordultam feléjük. Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta a megjegyzést. – Nadin – figyelmeztette Nina rosszallóan. – Hagyd őt békén, kérlek! – Ugyan már, neked is bejön a srác, láttam ám… olyan felhevültek voltatok. Tetszel neki, szívesen megdugna.

Naná hogy meg, minden egyes alkalommal, mikor látom. Bámultam a hűtő tartalmát, de az agyam máshol járt. – Fejezd be! – emelte fel a hangját az én kis védencem. Háttal álltam nekik, de minden izom megfeszült a testemben a tehetetlen dühtől. A fenéért kóstolgat ez engem. Egy tálcára pakoltam mindent, ami kellett, majd elindultam kifelé, bár megvallom, elment az étvágyam is. Nadin váratlanul elém pördült, majd összeszűkített szemekkel méregetett. – Nekem is bejössz – kihívóan lépett közelebb, és végigsimított a vállamon. Hát az pech, mert te nekem nem. Nina agya teljesen eldurrant, ahogy a nővére cirógatni kezdett. – Vedd le róla a mancsod! – kiáltott fel túlságosan is indulatosan, és egy mozdulattal megszabadított a nőtől. – Szállj már le róla! Nadin hangos, gúnyos kacagásától zengett az egész helyiség. – Tudtam én, hogy neked is tetszik a szépfiú. Bravó, Ninácska, van ízlésed, nekem is megjött rá a gusztusom. Talán csinálhatnánk hármasban. – Ne légy már ennyire közönséges – fintorgott Nina undorodva. – Ugyan már! Ami a szívemen, a számon, hiszen tudod. Ne légy már ilyen prűd! – Ne haragudj! – fordult felém Nina, majd egy hosszú pillanatra belemélyedtem azokba az igéző csokoládébarna szemekbe. – Semmi baj – feleltem neki egy halvány mosoly kíséretében. – A rohadt életbe! – ordított fel Nadin halálra ijesztve minket. – Hogy nem vettem azonnal észre!? Te már meg is voltál neki, nem igaz? – mutatott rám határozottan. – Hülyeségeket beszélsz – visította Nina, magasabb hangon, mint azt a helyzet megkívánta volna, ezzel is elárulva saját magát

és persze engem is. Király! Csak egyszer másszak ki ebből. Mentenem kell a menthetőt! – Na, ebből most már tényleg elegem van – magamból kikelve csaptam a tálcát a pultra. – Sem Ninához, sem hozzád nincs és nem is lesz semmi közöm, és hálásan megköszönném, ha leszállnátok rólam

–

közöltem

gépiesen,

higgadtságot

színlelve,

majd

megkerültem őket, és eltűntem a szemük elől. Bosszantó nőszemélyek! Hogy a francba tudtam magam megint ilyen helyzetbe hozni? És már ez a nő is tudja a titkunkat. Aggodalommal töltött el, hogy rohan majd a szenátorhoz a hírrel. Ki kell találnom valamit! Ezen agyalva léptem ki egy órával később a zuhanyzóból. Már azt hihettem volna, hogy sikerült az idegeim megnyugtatni, mikor egy törölközővel a derekamon indultam a hangosan csörgő telefonomat megkeresni. A hálószobába érve azonban nagy meglepetésben volt részem. Nadin feküdt az ágyamban – teljesen meztelenül. Meglepetten pislogtam, ő pedig az ujjával kacéran hívogatott. Ennek a nőnek elment az esze! Mit képzel ez? Mi vagyok én, játékszer? – Mi a fenét keresel itt? Ki engedett be ide? – kérdeztem felháborodva. – Ez a ház az apámé, oda megyek, ahová csak akarok. Nem kell senkitől engedélyt kérnem – jelentette ki tettetett sértődöttséggel. – Ez jelenleg az én szobám, és örülnék, ha kimennél. Szeretnék felöltözni. Egyedül. Hiányzik a francnak egy újabb bonyodalom. Így sem tudok abból sem kikecmeregni, amibe hagytam magam belekeverni. Érdes hangon kacagott. Ettől a nőtől feláll a szőr a hátamon. – Ugyan már, gyere ide, és engedd ki a fáradt gőzt – paskolta meg az ágyat maga mellett.

Szép nő volt, hosszú, ébenfekete hajával, formás, kerek melleivel, keskeny derekával, de feleannyira sem volt meg benne az a varázs, ami a húgában. Nem jelentett különösebb kísértést. – Most kérlek téged utoljára, ha nem távozol magadtól, ruha nélkül penderítelek ki innen – fenyegettem. – Bezzeg ha Nina feküdne itt, őt nem dobnád ki, vagy tévedek? – szurkálódott. – Nagyon tévedsz! Ne szórakozz velem! Tűnj el innen! – már kezdtem igencsak dühös lenni. – Ha itt találnak, nagy bajba kerülhetek. – Hát ez nem igazán zavart, mikor a húgomat ujjaztad a kertben. – Na bumm. Hirtelen lemerevedtem. – Elég gyenge próbálkozás – folytatta. – Nem kell félned, nem árullak be. – Valamit nagyon félreérthettél. Nina és köztem nincs semmi – kötöttem az ebet a karóhoz. – Hát pont ez az. Én is arra vágynék, hogy ne legyen köztünk semmi – mutatott a törölközőmre. Szemérmetlenül kacér volt. Pont az ilyen csajokat szokta érzelem nélkül meghúzni az ember. – Hogy csináltad? Magától nem kínálná fel magát neked. Leteperted? – Mondtam már, nem történt köztünk semmi, de most már tényleg kapd össze magad, és tűnj el – léptem közelebb fenyegetően. Felállt, és magát riszálva közvetlenül elém lépett. Beszarás, ez tényleg azt hiszi, hogy ellenállhatatlan. A törölközőm után nyúlt, és megpróbálta lerántani rólam, de nem ért váratlanul a mozdulata, határozottan és mindenfajta gyengédséget mellőzve elkaptam a kezét. – Szóval csak Ninára pörögsz fel – rázta meg a fejét. – Pedig én tudnék neked újat mutatni.

– Kösz, de nem vagyok rá vevő. A fekete nem az esetem – megragadtam a karját, és vonszoltam az ajtó felé, majd könyörtelenül kilöktem a folyosóra. Úgy kell neki! Meglepetésemre azonban nem volt szívbajos. Csípőre tett kézzel állt ott, és kissé mérgesen összeszűkített szemekkel méregetett. – Ezt még nagyon megbánod – fenyegetőzött. – Már meg is bántam, hogy nem zártam be az ajtóm. Szállj le rólam! És figyelmeztetlek, ha legközelebb engedély nélkül lépsz a szobámba, azt nagyon megjárod – közöltem indulatosan. – Huh, de megrémültem. Miért, mit csinálsz velem? Elfenekelsz? – lépett hozzám közelebb kihívóan. – Felvilágosítalak, szépfiú, én mindig megkapom, amit akarok. Te sem leszel ez alól kivétel – hajolt közelebb, már pont bevágtam volna az ajtót az orra előtt, mikor megpillantottam Ninát, ahogy dermedten áll alig pár lépésnyire az ajtómtól. A rohadt életbe! Tanácstalan lettem, mert nem tudtam, mit hallott vagy látott, de jelen helyzetemben zaklatottabb voltam annál, mint hogy bárkinek is magyarázkodjak, így mindkettőjük előtt hangosan és határozottan becsaptam az ajtóm.

Nina Az emlékek a lelket darabokra szaggatják „Semmi sem hozza elő jobban az emlékeket, mint a felejtés utáni vágy.” (Michel de Montaigne) Egész éjjel nem bírtam levakarni az idétlen vigyort a képemről. Nem kellett neki. Nem kellett neki – ismételgettem magamban. Pedig a nővérem tapasztaltabb volt a csábítás terén, mint én, mégsem tudta levenni a lábáról Jasont. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha Jason enged Nadin csábításának, én meg rájuk nyitok. A belsőm fájdalmasan összerándult. Hálát adtam az égnek, hogy nem így történt, pedig még okolni se okolhattam volna Jasont, ha nem hagyja ki a felkínált lehetőséget. Hiszen férfi volt. Viszont nem értettem őt, én olyan könnyen elcsábítottam. Nem tudott nekem ellenállni, bár újabban edzettebb lett e téren. Ezen mosolyognom kellett. Nadinnal nem sokszor fordult elő, hogy visszautasították, ezúttal pedig én nem éppen jó testvérre valló módon

boldogan

hallgattam

végig,

ahogy

Jason

hidegen

elutasította a dühtől lángvörössé vált nővérem. Melegség járta át a szívemet. Éreztem, hogy van remény, talán nem gyűlöl annyira, mint azt gondoltam. Mielőtt álomba merültem, folyamatosan csak ő járt a fejemben.

Aztán hirtelen minden pokollá változott. Hosszú idő után újra kísérteni kezdett az az iszonyú nap. Sam és én éppen hazafelé autóztunk, mikor csúnyán összebalhéztunk, természetesen, mint mindig, az apám volt a téma. Annyira meg akart felelni neki, de hiába. Ingerülten próbáltam megértetni vele, hogy ezt én már évek óta csinálom, hasztalan. Ő vezetett, én pedig folyamatosan csak mondtam és mondtam a magamét. Semmi nem dühített fel annyira, mint ha az apámról volt szó. Nem vettem észre, mennyire kikészítette ez a vita, mérgesen a kormányt szorította, majd a következő pillanatban a biztonsági öv olyan erővel rántott meg, hogy majd kiszakadtam az ülésből. Fel sem fogtam, mi történt, csak sikoltozni

kezdtem

a

rémülettől.

Minden

elviselhetetlenül

nyikorgott, reccsent, ahogy az én csontjaim is. Fájdalmamban ordítottam, az autó pedig csak forgott velünk. Sam pedig egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Szokás szerint nem kötötte be magát, és a betört szélvédőn keresztül repült ki az összetört autóból. Mikor végre megállt az autó, ki akartam kecmeregni belőle, de reménytelen próbálkozás volt, beszorultam, és ahogy megmozdultam,

minden

tagom

sajgott,

szúrt

és

égett.

Kétségbeesetten a nevét kiáltoztam, szólongatni kezdtem. Az autó a feje tetején landolt, jobbra fordultam, és megláttam Samet az autó mellett feküdni, a tagjai furcsán és természetellenesen álltak. – Sam – kiáltottam rémülten –, Sam – ismételgettem, de nem válaszolt. Balra néztem, de csak feketeséget láttam. A ködös éjszakában túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is észrevegyek. Eluralkodott rajtam a pánik, azt sem tudtam, mi történt. Tehetetlen voltam, csak a fejemet tudtam mozgatni, a többi testrészem csapdába esett. A szívem a torkomban dobogott. Hogy percek vagy órák teltek el így, nem tudom, de mintha a végtelenségig tartott

volna, mire végre tompa fényeket, majd hangokat érzékeltem. Láttam

őket,

hallottam

őket.

Teljesen

körbevettek,

egyre

közeledtek. Kinyitottam a számat, hogy sikítsak, de nem volt hozzá erőm. A hangok és a fények egyre erősebbé váltak. Halk, hörgő, akadozó lélegzet hangját hallottam, amitől a hideg futkosott a hátamon. Mintha valaki élete utolsó csepp levegőjéért küzdött volna. Sam! A mellkasomra nehezedő nyomás elviselhetetlenné vált.

Segítenem

kell!

Haldoklik.

A

tehetetlenségtől

majd

felrobbantam. Én sem kaptam levegőt… Aprókat lélegezz!

–

figyelmeztettem magam, de képtelen voltam megtenni. Egész testemben remegtem… remegtem… és remegtem… Végre megtaláltam a hangomat, és torkom szakadtából kiáltozni kezdtem. Dühömben toporzékolni szerettem volna, nem bírtam elviselni, hogy mozdulni sem bírok. Borzasztó érzés volt. Úgy éreztem, ha ennek nem lesz hamarosan vége, akkor megőrülök. A kiszolgáltatottságtól és a tehetetlenségtől hisztérikus zokogásban törtem ki. Egyszer csak hangos csattanás hallatszott, mikor megpróbálták a roncsot szétfeszíteni a tűzoltók. Azt hittem, meghalok. – Ne velem, vele foglalkozzanak – üvöltöttem kétségbeesetten. – Haldoklik! – Nyugodjon meg, ő már jó kezekben van – hallottam a választ. Mikor kiemeltek, hirtelen mindenfelől ömlött a fény, a reflektorok vakító erővel világították meg a ripityára zúzott kocsit. A betört szélvédő, a megtekeredett kaszni képe az agyamba égett és máig kísért. Soha nem tudtam elfelejteni azokat a képeket, a sötét foltokat, a vért mindenütt, és a testét, ahogy ott feküdt széttárt végtagokkal, mozdulatlanul. Most újra odapillantottam, és hirtelen Jasont láttam a földön heverni. Jeges rémület lett rajtam úrrá, a

szívem a torkomban dobogott. Visítva, ordítva csuromvizesen tértem magamhoz a rémálomból. Ziháltam, zokogtam, görcsösen remegve tört fel belőlem a sikoly: – Neeeem! Jason! Neeeem! Ő is miattam halt meg! Ekkor berontott a szobámba, mint egy dúvad. Láttam a rémületet az arcán, hogy ilyen állapotban talált. – Semmi baj, Nina – suttogta, miközben át akart ölelni, de félrelöktem, kiugrottam az ágyból, és a szoba sarkába kuporodtam. Hangos sírás közepette szorosan karoltam át magam. Jason az ágyam elé huppant a földre, és onnan meredt rám fájdalmas arckifejezéssel. Kellett pár perc, mire kicsit magamhoz tértem. Mikor a légzésem újra szabályossá vált, négykézláb másztam felé, és bevackoltam magam az ölébe. Olyan jóleső érzés járta át a reszkető testem, ahogy védelmezőn a karjaiba zárt. Vacogtam, az egész testem csuromvíz volt. Megborzongtam, ahogy a nyakamban éreztem becéző csókjait. – Bárcsak megbíznál bennem annyira, hogy elmondd, mi emészt fel téged – suttogta, miközben lehelete cirógatta a bőrömet. Átöleltem a nyakát, és hosszan, odaadóan megcsókoltam érzéki ajkát. – Félek, hogy elveszítelek – nyögtem a szájába. Finoman falni kezdett ő is, és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. – Lehetne, hogy ez legyen a kezdet, és minden mást elfelejtsünk? – morogtam a fülébe, ahogy a nyakát kóstolgattam. – Én nem tudom elfelejteni, ami köztünk történt, ezt ne is kérd tőlem – bökte ki, majd mosolyogva folytatta. – Máson sem jár az eszem.

A szemeiben ugyanaz a tűz lobogott, mint az együtt töltött esténken, ettől a tekintettől vesztettem el akkor is az öntudatom. Szorosabban bújtam hozzá, amikor Nadin robbant be a szobámba. A legjobbkor. Annyira érti, hogy időzítsen. – Mi ez a lárma? Miért drámázol? – kezdte szemeit dörzsölgetve. Amikor meglátott a földön, ahogy Jason a karjaiban ringat, kikerekedtek a szemei. – Mi a fene folyik itt? – Rémálma volt – mentegetőzött Jason. – Jaj, még mindig? Két éve volt, és te még mindig ezen őrlöd magad? – Menj el, Nadin, hagyj békén! Sosem fogsz engem megérteni, mert neked nincs szíved. Sosem szerettél senkit igazán, így nem tudod, milyen érzés elveszíteni valakit, aki fontos neked – feleltem felháborodva. Ő meg csak azt szajkózta, hogy hisztis vagyok és gyenge, kezdett már nagyon elegem lenni belőle. – Most legalább a kis barátod is ráébred, micsoda ostoba libát védelmez – sziszegte. – Takarodj innen – üvöltöttem olyan dühösen, hogy remegtem. – Nem tudom, mit szólna apu, ha megtudná, hogy a testőröd mellékes szolgáltatásként éjszakánként vigaszt is nyújt neked. Annyira gyenge próbálkozás. Röhejes, hogy nem nekem jutott az eszembe. – Húzz már innen! – sírtam el magam. Jason a karjaiban tartott, feltápászkodott a földről, majd az ágyhoz vitt, és óvatosan letett. A nővérem közben pufogva elhagyta a szobát. Hihetetlenül megkönnyebbültem. – Próbálj meg pihenni – takargatott be Jason gondosan.

– Most itt akarsz hagyni? – kérdeztem rémülten. Felszaladt a szemöldöke a kérdésemre. – Miért, mit gondoltál? – Nem akarok egyedül lenni. Kérlek – könyörögtem. Tényleg féltem a visszatérő rémálomtól, felemeltem a takarót, hogy bújjon be mellém. – Ez nem jó ötlet – rázta határozottan a fejét. – Félek – suttogtam magam elé. Tétovázott, majd nagyot sóhajtott, a tarkóját dörzsölte, ahogy hosszan dilemmázott, mit tegyen. Tanácstalanul pillantott jobbrabalra. – Na jó – adta meg magát végül, és bekászálódott mellém az ágyba. Szorosan hozzápréselődtem, és a mellkasára hajtottam a fejem. Ahogy gyengéden a hajamat cirógatta, lassan megnyugodtak az idegeim, majd egyszer csak megszólalt. – Nem tudom, mi történt veled, de beszélned kellene róla valakivel – sóhajtotta. – Mire gondolsz? Pszichiáterre? – pillantottam fel rá. – Igen. – Volt másfél évig, de egy idő után már nem volt mit mondanom neki – emlékeztem vissza az utolsó terápiára. – Ezt hogy érted? – Apám embere volt, pont olyan, mint ő. Hideg és érzéketlen. Nem az érdekelte, hogy feldolgozzam a velem történteket, hanem az, hogy felejtsem el, hogy valaha is létezett Sam. – Miért nem mentél máshoz? – Apám csak az ő szakvéleményében bízott, csak hozzá fordulhattam.

Megnyugtató

csend

telepedett

közénk,

ahogy

jólesően

hozzásimultam, ő pedig kényeztetett. – Kérdezhetek valamit? Ha nem akarsz, nem muszáj válaszolnod – kezdte óvatosan. – Igen? – Mi történt valójában? Hogy halt meg Sam? A testem megrándult az emléktől, de tudtam, a történtek után magyarázattal kellene szolgálnom. – Autóbaleset. – Te is ott voltál? – folytatta a faggatózást. – Igen – feleltem kurtán. – Értem. Nem kérdezősködött többet, de én már eljutottam arra a pontra, hogy el szerettem volna neki mesélni az egészet. Valahogy azt éreztem, ha megismeri ezt a titkomat, már sok mindent érteni fog velem kapcsolatban. – Vasárnap késő este volt – kezdtem bele a történetembe. – Nálunk

voltunk

vacsorázni,

és

éppen

Samhez

tartottunk.

Veszekedtünk az autóban, mert a szenátor úr titkáraként mindig meg akart felelni, de az apámnak sosem lehetett elég jó. Az apám mindig porig alázta. Dühítette a nagy embert, hogy a lányával jár, mert nem ilyen férfit képzelt el mellém. Folyton piszkálta Samet. Ő meg hagyta magát, csak tipródott, és mindent megtett, hogy végre valami kis elismerést kapjon. Ezt én nem bírtam elviselni, üvöltöttem vele, és ezzel teljesen felidegesítettem. Aztán már csak a csattanásra emlékszem, állítólag egy őz ugrott elénk. Sam nem volt bekötve, kirepült az autóból. Az egész az én hibám volt. A legrosszabb, hogy órákon keresztül a roncsban ragadtam, és csak

néztem, hallgattam, ahogy haldoklik, képtelen voltam segíteni rajta. A kórházban a műtőasztalon adta fel a harcot. Újra az a nyomasztó, fájdalmas érzés kerített hatalmába, mint amikor közölték, hogy nem élte túl. A mellkasomat valami láthatatlan erő úgy nyomta, hogy azt hittem, megfulladok, amikor fájdalmas sírásban törtem ki. – Hé, ne csináld! Nem a te hibád volt! Ez butaság. Az őzről és a be nem kötött övről nem te tehetsz. Nem is lett volna szabad szóba hoznom ezt – ült feljebb és a szemembe nézett, a kezével törölgette le a könnyeimet. – Jólesik kiönteni a szívem neked – vallottam be őszintén –, csak az fáj, hogy ha nem ismert volna meg engem, akkor még ma is boldog emberként éli az életét. Az egész az én hibám – zokogtam tovább. – Ne mondj ilyen butaságokat. Biztos vagyok benne, hogy szeretett téged, különben nem csinálta volna ezt a kedvedért. Ha egy férfi szeret egy nőt, bármit képes elviselni, csak hogy vele lehessen. – Drágán megfizetett ezért. Én pedig elvesztettem az egyetlen embert, akinek valaha is igazán fontos voltam. Komolyan nem értem, én miért nem haltam meg. Miért nem? Miért nem mehettem vele? Miért kellett ebben az átkozott pokolban ragadnom? – Az ölébe húzott, és úgy csitítgatott. – Miért nem olvastam én erről semmit? – merengett. – Mert az apám, mint minden mást, ezt is eltussolta. Nem írhatott róla a sajtó. Hírzárlat. Kis idő után nagyokat nyelve megszólalt. – Pontosan tudom, mit érzel. Nekem is balul sültek el a dolgaim, azért jöttem ide, hogy felejtsek. Egy speciálisan kiképzett katonai

egységnél szolgáltam. Jelenleg a kényszerszabadságomat töltöm egy rosszul sikerült akció után. Tőrbe csaltak minket, és az egész csapatomat elvesztettem egy leszámolásban. Pihenőre küldtek, hogy fel tudjam dolgozni a történteket, de nem hiszem, hogy ezt valaha el tudnám felejteni. A vereség komolyan megtizedelte az egységet, az alakulat a kommandósainak 40%-át vesztette el a merényletben. Nem értettem, hogy miért pont én maradtam életben.

A

nyomás

óriási,

nemrég

kaptam

meg

a

szerződéshosszabbításról szóló dokumentumot, de nem tudom, hogy vissza akarok-e menni. Állandóan őrlődöm. Gyávának érzem magam. A parancsnokom is lelkiismeret-furdalást keltett bennem, mert újjá kell építeni a csapatot, ez pedig nem megy egyik napról a másikra, hiszen három és fél évig tart a kiképzés, utána pedig plusz kétéves tréningre van szükség ahhoz, hogy a katona bekerülhessen az elitegységbe. Ha én is kiszállok, még kevesebben lesznek. Nem a haláltól félek, azzal idáig is kéz a kézben jártam, de érzem, nem bírnám még egyszer végignézni a bajtársaim halálát, nem tudnám elviselni, hogy nincsenek többé. Elmerengve bámulta a szemközti falat. – Sajnálom – nyögtem ki. – Értem, mire gondolsz. Nem gyávaság az, ha más életet szeretnél élni. – De mi van, ha ez pont olyan, mint amikor ledob a ló. Ha nem ülsz vissza azonnal, akkor sosem teszed meg újra. – Nem, Jason, ez nem ugyanaz. Ne okold magad! Nézz magadba, hogy megtudd, mit akarsz valójában az élettől, és ne engedd, hogy a lelkiismeretedre apellálva irányítsanak. – Könnyű azt mondani, de minket egyfajta bajtársi szellem köt össze, tépjem el ezt a köteléket?

– Én nem ezt mondtam, csak azt, hogy magadban keresd a válaszokat, és ne másoktól várd el, hogy tanácsot adjanak, vagy mondják meg, mit kell tenned. Mennyi időd van ezt eldönteni? – A szerződésem lejárt, bármikor újraírhatjuk, de minél több idő telik el, annál nehezebb lesz. Elhúzódtam tőle, és hosszan néztem szikrázó zöld szemeibe. Sosem láttam még férfit, akinek ilyen tekintete lett volna. Káprázatos. – Akkor felejtsd el egy kicsit a gondokat, és kapcsolj ki – suttogtam. – Mintha az olyan könnyű volna – vetette hátra a fejét és megtámasztotta az ágy végén. Lovagló ülésbe helyezkedtem rajta, majd megkapaszkodtam az ágy keretében, és fölé magasodtam, lehajoltam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Éreztem, ahogy megragadta a derekamat, és vágytól égve visszacsókolt. A kezemmel kényeztettem, simogattam az izmos mellkasát, de hirtelen elkapta a kezem. – Ne! Nina, ez nagy hiba lenne. – Miért? Tudom, hogy kívánsz engem, én pedig téged. – Még egyszer nem követhetjük el ugyanazt a hibát – tolt távolabb magától. – Mondd, mi baj van velem?! – kérdeztem ingerülten. – Nincs veled semmi baj – közölte döbbenten. – Akkor miért nem kellek neked? Mit rontok el? Érzem, hogy akarsz engem, de mégis elutasítasz – tört ki belőlem. – Mert nem szabad, és sohasem lett volna szabad veled kezdenem – jelentette ki határozottan. – A romantika nekünk nem opció. – Ez elég kiábrándítóan hangzott! Mondd csak, ennyire nem jelentett neked semmit, ami köztünk történt?

– Nem… azaz de, csak… – hosszan fújta ki a levegőt, és rám nézett. A tekintetétől felforrósodtam. – Nina, engem totálisan felkavar, ha veled vagyok. A csókjaidtól pedig… – hosszú szünetet tartott, majd folytatta. – Mielőtt megismertelek, jól elvoltam a magányomban, de ez mára lehetetlenné vált. Szükségem van rád. – Ahogy nekem is rád – suttogtam. – Nem, Nina. Neked nem rám van szükséged, csak én voltam az egyetlen, aki törődött veled, és mivel ki vagy éhezve a törődésre, ebbe kapaszkodsz, de én nem használhatom ki a helyzetet. Így is aljas féregnek érzem magam a történtek miatt. Nem tudok neked ellenállni – vallotta be. – Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy olyan erősen vonzol engem, mint a mágnes, és ez nem a törődésről szól? – Csak bebeszéled magadnak. Ha eltűnnék, egy hónap múlva már nem is emlékeznél rám. Be akartam bizonyítani, hogy nincs igaza, áthúztam a fejemen a trikómat, így már nem volt rajtam más, csak a bugyim, miközben még mindig rajta ültem. Összehúzott, szigorú tekintettel mért végig, mire én lágyan mozogni kezdtem rajta, ezzel is ingerelve őt. Éreztem, mennyire rám volt indulva. – Kellek neked, ne is tagadd – pillantottam kidudorodó alsónadrágja felé. – Ezt sosem tagadtam – suttogta maga elé, és ő is odanézett. – Teljesen megőrjítesz. Közelebb húzódtam, és érzéki csókolózásba kezdtünk, majd hirtelen, mint aki megégette magát, ledobott magáról, és kiugrott az ágyból. – Nem, nem… – ismételgette, és körbe-körbe járt a szobában. – Ezt nem.

– Jason – ugrottam ki én is és indultam felé, de maga elé tartotta a kezét, jelezve, hogy ne menjek közelebb. – Állj! Ne gyere a közelembe – parancsolt rám, majd hihetetlen sebességgel kiviharzott a szobámból. Az egyik pillanatban szinte szerelmet vallott, a következőben meg faképnél hagyott. Teljesen összezavart. Felbosszantott, hogy képtelen voltam megtörni azt az átkozott jeget. Vajon minek kell történni ahhoz, hogy beismerje magának, amire én már rájöttem egy ideje: ezt nem mi irányítjuk. Az élet megismételhetetlen, ezért mindig úgy kell élni, hogy nincs több lehetőség. Csak egy esélyünk van. Rá kellett ébresztenem Jasont, hogy a sorsunkat mi irányítjuk, és nem szabad lemondanunk a boldogságról, csak mert mások nem tartanák helyesnek. Erőt adott a harcomhoz, hogy bizonyosságot nyertem, ő is hasonló érzelmeket táplál irántam. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom vele, de eltökélt voltam: én nem mondok le róla.

Jason Váratlan fordulatok „A férfi mindent kiszámít alaposan, előrelátóan, precízen, véglegesen. És erre jön a nő! Másodpercenként százhúsz kilométeres hazugságokkal, lihegve, hadarva, szemlesütve, ájuldozva vagy mosolyogva; egyszer csak jön, és mindent halomra dönt! Aztán leül e halomra, és kipúderezi magát.” (Rejtő Jenő) Hogy te mekkora egy idióta vagy, Jason Scott! – ordította belül egy hang, miközben vertem a fejem a saját szobám ajtajába. Ha neked ez a távolságtartás… Gratulálok! Jól megkavartad a dolgokat. Szerelmet nem akarsz vallani neki? Oh, várj csak… nem kell, hiszen már megtetted, barom! Mérges voltam, hihetetlenül mérges. Nem is tudtam elaludni. Ráadásul meg is nyíltam neki, pedig eddig senkinek sem meséltem önként a velem történtekről, neki pedig minden félelmem felfedtem, minden lapomat kiterítettem. Utat engedtem, kitártam a kapukat a lelkembe. Hogy kockáztathattam ekkorát? Nem szórakozni jöttem ide, hanem dolgozni. Nem lett volna szabad elfelejtenem, mi is a legfőbb oka, hogy itt vagyok. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, de megoldás, az nem nagyon született a problémámra. Ha lehet, csak még inkább összekuszálódtak bennem a dolgok.

Amikor

már

hajnalodott,

elmentem

futni,

ki

kellett

szellőztetnem a fejem és össze kellett végre szednem a gondolataimat. Mire visszaértem a házhoz, valamelyest kitisztult az elmém, kicsit megkönnyebbültem, de a nyugalmam nem tartott sokáig, mert Nadin várakozott rám az ajtómnak dőlve. Ezt nem hiszem el! Muszáj ennek is már kora reggel megtalálnia? – Jól szórakoztál az éjszaka? – kérdezte gúnyosan. – Jó reggelt! – vágtam oda célzatosan. – Huh, de érzékenyek vagyunk! Kielégületlenek maradtunk? – lépett közelebb. Nem feleltem. A szemeimet forgattam, és már nyitottam volna az ajtóm, mikor folytatta. – Sokáig hisztizett még? Tudod, a húgom nem valami okos, ha ilyen fortélyokkal akar az ágyába csábítani. Oh, nagyon is jól csinálja, de ezt nem fogom az orrodra kötni. – Mire gondolsz? Arra, hogy a zokogó húgodat nyugtattam, ami inkább a te dolgod lett volna? – feleltem epésen. – Kétlem, hogy én meg tudnám neki adni azt, amire vágyik, veled ellentétben – nézett végig rajtam. – Ilyen vigasztalást én is szívesen vennék – simított végig a vállamon. Leráztam magamról a kezét, felháborított a hozzáállása. – Nem történt köztünk semmi. Amikor lehiggadt, visszamentem a szobámba, és kész – fújtattam, mint a felbőszített bika. – Miután lehiggadt? – kérdezte féltékenységgel a hangjában. – Nem érek erre rá – toltam el az útból, már kerültem is meg, amikor felém lépett és átkarolta a nyakamat. – Velem nem kell óvatosnak lenned. Nálam már nem balhézik apuci, tudja, milyen vagyok, velem bármit megtehetsz büntetlenül

– kacsintott, és felém hajolt. Lefejtettem magamról a kezeit, és határozottan eltoltam. – Dolgom van, sietek – közöltem, és megvetően végigmértem. Kinyitottam az ajtóm, és gyorsan bebújtam, majd ahogy becsuktam, rá is fordítottam a kulcsot a zárra. Hangosan fújtam ki a levegőt. Még egy ilyen rámenős szukát! És még ők vannak felháborodva, ha az ember úgy néz rájuk, mint egy szajhára. Gyorsan lezuhanyoztam, hogy felfrissüljek, és közben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Igyekeztem rájönni, hogyan is kellene viselkednem Ninával. Ha elutasító vagyok, akkor bunkónak bélyegez, ha kedves, akkor meg biztatásnak veszi. A köztes megoldásokba meg én bonyolódom bele. Nincs jó döntés. Mikor elkészültem, a szokásos rituáléként megvártam Ninát az ajtaja előtt. Nagy nap volt ez neki, mert ma volt a záróvizsgája, nálam jobban nem tudta senki, milyen sokat készült rá. Mikor kilépett a folyosóra csinos kiskosztümjében, le sem tagadhatta volna, mennyire feszült és ideges. – Sikerült aludnod valamit? – puhatolóztam. – Csak keveset. – Készen állsz? – kérdeztem tőle bátorítóan. – Félek, hogy idegességemben elrontok valamit – toporgott. – Nem lesz semmi baj! Annyit készültél, én biztos vagyok benne, hogy a kisujjadból kirázod – biztattam. – Aranyos vagy, hogy ezt mondod, de annyi minden van, és az én fejemben most csak egy nagy katyvasz van. Félek, mert annyira szeretnék remekelni – sóhajtott, és észrevettem, hogy remeg a keze. – Gyere, eszel valamit, és utána iszol egy finom nyugtató teát – indultam el a lépcső irányába, ő pedig követett.

– Nem tudnék most enni, olyan a gyomrom, mintha hasba vágtak volna. – Pedig muszáj lesz, nem fogom hagyni, hogy elájulj nekem – közöltem ellentmondást nem tűrően. – Úgysem fogod látni – nézett rám a riadt szemeivel. – Dehogynem – a szavaimat hallva megtorpant a lépcsőn. – Hogyhogy? Ott maradsz velem végig? – Csak ha nem megyek az idegeidre vagy te az enyémre – próbáltam tréfálkozni vele, mire hirtelen a nyakamba ugrott. – Köszönöm, köszönöm – suttogta a fülembe. – Nem akartam egyedül maradni. Máris sokkal jobban érzem magam. – Gondoltam – öleltem meg én is. Annyira szorított, hogy levegőt is alig kaptam. – Megfojtasz! Nem kapok levegőt – nyögtem ki. – Ne haragudj! – engedett el. – Csinálok neked valami könnyű reggelit, és mehetünk – fogtam meg a kezét és húztam magam után. A tegnap estét egyikünk sem hozta szóba, nem volt kedvünk kellemetlen kérdésekre válaszolgatni, nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat erre. Az egész nap enélkül is elég feszült volt, Nina izgatottan toporgott, fel-alá járkált, remegett, újra és újra elővette a jegyzeteit és bele-belenézegetett. Mikor már engem idegesített, nem bírtam tovább, kirántottam a kezéből a füzetet, és magamhoz húztam. – Mindjárt te jössz. Ennek már semmi értelme, inkább vegyél egy mély levegőt – simogattam a hátát. Engedelmeskedett, és szorosan hozzám simult. Éreztem, ahogy csillapodik a reszketése. – Annyira szeretem az illatod, mindig megnyugtat. Ne engedj el! – duruzsolta, én pedig megremegtem a hangjától.

– Nina Davis – hangzott mennydörgésként a neve a szürke folyosón. Eltoltam magamtól, és mélyen a szemébe néztem. – Ügyes leszel! – mosolyogtam rá bátorítóan, mire a nyakamba vetette magát és megcsókolt, majd beszaladt a terembe, ahonnan szólították. Rajtam csak ezután kezdett elhatalmasodni az izgalom. Minden perc, amit az ajtó túlfelén töltött, örökkévalóságnak tűnt. A folyosón a fejem felett az óra hangosan ketyegve számlálta a perceket, ami az őrületbe kergetett. Minden végtagom görcsbe rándulva várt a pillanatra, hogy kilépjen végre az ajtón. Egyszer csak hirtelen az ajtó kinyílt, és Nina lépett ki rajta. Az arca nem árulkodott az érzelmeiről. Két lépéssel előtte termettem, nem szólaltam meg, csak vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak hallgatott. – Na! Mondj már valamit! – türelmetlenkedtem. – Sikerült – visította boldogan, és a nyakamba ugrott. – Hála istennek! – fúrtam a hajába az orromat. – Gyere, ünnepeljük meg – húzott maga után. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – torpantam meg, de a kezét nem engedtem el. – Csak egy ebédre gondoltam – nézett rám rosszallóan –, éhes vagyok. Abból nem lehet túl nagy baj, gondoltam, így bólintottam, és elindultunk a parkoló irányába. – Istenem, de klassz érzés! Végre vége ennek a tébolynak. Az ég vakítóan tiszta volt, a levegő nehéz és fülledt, csak a lágyan fújdogáló szellő enyhített valamelyest a nap sugarainak erején. Felszabadultan sóhajtott bele a kinti levegőbe. Lekapta a lábáról a magas sarkú cipőjét, és úgy szaladt le önfeledten kacarászva a

lépcsőn. Elvarázsolt és mosolyt csalt az arcomra a látványa. Amikor azonban leért, egy nagydarab pasas a semmiből mellette termett, elkapta, és a hatalmas kezeivel leszorította. Összeugrott a gyomrom, és azonnal futni kezdtem felé. Már csak pár lépcsőfokra jártam, amikor egy másik alak pisztolyt szegezett rám. Döbbenten álltam, és a rémült Ninát néztem, ahogy kapálózik, vergődik. Szabadulni akart, elszántan védekezett, nem merevedett le, ahogy azt legtöbben tették volna, igazi kis amazon volt ez a lány. Nem akartam kockáztatni, hogy baja esik, ezért nem tettem semmilyen hirtelen mozdulatot, csak vártam, hogy mi lesz a támadók következő lépése. Addig is fel tudtam mérni az erőviszonyokat. Hátrálni kezdtek egy közelben parkoló kisteherautó felé. Nem engedhetem, hogy elhurcolják. Azt már nem! A fegyveres a háta mögé pillantott, kereste a tekintetével az elhúzott ajtós gépkocsit. Kihasználtam ezt a röpke pillanatot, előkaptam a fegyverem, de már hallottam is, ahogy a társa elkiáltotta magát. – Vigyázz! A fegyveres rám szeregezte a pisztolyát, de addigra én is célba vettem őt. Nem gondolkodtam, elsütöttem a fegyverem, ahogy ő is az övét. Elugrottam, de eltalálta a karom, nekem viszont sikerült őt leterítenem. A vérző karomról tudomást sem véve rávetettem magam a nagydarabra, aki addig Ninát használta pajzsként. Ekkor azonban a földre lökte, és nekem támadt. – Fuss, Nina! – ordítottam neki, miközben próbáltam a behemót szorításából kiszabadulni, ami nem volt könnyű feladat, hiszen kétszer nagyobb volt, mint én. A sebesült karomat markolta, amitől iszonyú fájdalmat éreztem, és láttam, ahogy Nina mozdulatlanul mered ránk. Nem tudtam koncentrálni, csak az járt a fejemben, hogy biztonságban legyen.

– Futás! Be az épületbe! – üvöltöttem, de ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, odaszaladt a másik pasashoz, aki eszméletlenül feküdt a földön, és felemelte a pisztolyát. – Eressze el! – kiáltotta elszántan, ahogy felénk tartotta a fegyvert. Jó vicc! És hogy tervezed, engem lősz le először? Miért nem tud ez a nő szó nélkül engedelmeskedni? A fickó elkacagta magát, én kevésbé találtam viccesnek a helyzetet, tekintettel arra, hogy maga előtt tartott. Ez elég gyenge próbálkozás Ninától, gondoltam magamban. – Le akarod lőni a kis barátodat? Nosza! Nem fojtom meg, ha szépen önként beszállsz az autóba – intett a kocsi felé. – Nina, az isten szerelmére, menekülj már! – figyelmeztettem, de közben már alig kaptam levegőt. Nina az égbe emelte a pisztolyt, jelezve, hogy megadja magát, és elindult a jármű felé. – Neee! – kiabáltam a haragtól fortyogva. Miért nem tudja legalább most azt tenni, amire kérem? Megfojtom, csak kerüljek ki innen. Túl magabiztosan közeledett, tudtam, hogy készül valamire: addig sétált, amíg olyan helyzetbe nem került, hogy tiszta találatot vihessen be a nagydarab pasasra. A pillantásából kiolvastam a szándékát, így megelőzve a meggondolatlan lépését, váratlanul a könyökömmel gyomorszájon vágtam a támadóm, akinek a szorítása enyhült, így kiszabadulhattam. Már éppen egymásnak estünk volna, amikor Nina is kihasználta a pillanatot, és lőtt. A férfi combját találta el, aki fájdalmában felüvöltött. Helyzeti előnyhöz jutottam, és addig püföltem, míg elvesztette az eszméletét. Azonnal a telefonom után nyúltam, és segítséget hívtam. Végül vadul zihálva odaléptem Ninához, és kitéptem a fegyvert a kezéből,

majd a hirtelen mozdulattól fájdalmasan a vállamhoz kaptam. Ezt nem hiszem el! Nina óvatosan lesegítette rólam a bőrdzsekim, majd megvizsgálta a sérülésem. – Átment rajtad a golyó – állapította meg, miközben nagy szakértelemmel leszaggatta rólam a pólóm. – Mégis, hogy a fenébe gondoltad ezt? – estem neki. – Mindjárt jövök – és már szaladt is vissza az épületbe. Jellemző! Ne is törődj velem! Amikor visszatért, egy orvosi táska volt nála, amelynek tartalmát felhasználva elkezdte ellátni a sebem. Hát persze, az orvosira jár… – Te most mit csinálsz? – érdeklődtem még mindig mérgesen. – Kitisztítom és fertőtlenítem a sebet, nehogy elfertőződjön, a kórházban sem tesznek vele mást, de azért meg kell nézetni, roncsolódott-e komolyabban. Miközben velem foglalatoskodott, újra lepergett előttem minden, és újra felpaprikázódtam. Folyamatosan az a kép volt a fejemben, ahogy megadta magát és a teherautó felé indult. Üvölteni kezdtem a kétségbeeséstől. – Már megint engedetlenül viselkedtél, meg is halhattál volna. Ha elraboltak volna, azt nem bocsátanám meg magamnak. Nem tudtam, kire vagyok igazán dühös. Magamra, mert elkalandoztam, vagy rá, mert nem fogadott nekem szót. – Ugyan már! – legyintett. – Te teljesen meghibbantál! Ha azt mondom, futás, akkor te futsz. Miért kell neked mindig ellenkezned? És ha engem találtál volna el? – pillantottam rá kérdőn. – Biztos voltam benne, hogy nem foglak, jól célzok – közölte határozottan, miközben bekötözte a vállamat.

– Na ne mondd! – rikoltottam fel. – Superwomannek érzed magad? – Sokat jártam paintballozni, verhetetlen vagyok – tette hozzá. – Paintball? Neked tényleg elment az eszed! Az nem ugyanaz. És ha elhibáztad volna? – vontam kérdőre. Egyszerűen fel nem foghattam. – Nem szoktam elvéteni – válaszolt magabiztosan. – Nem voltál veszélyben. Ez tényleg nem érti. – A fegyver nem játék. Én mesterlövész vagyok, de még én is tartok tőle időnként, hogy megremeg a kezem – folytattam ingerülten. – Akkor örüljünk, hogy az enyém nem reszketett – közölte hidegvérrel. Tátott szájjal, hitetlenkedve hallgattam, hogy mennyire könnyen veszi a helyzetet. – Tudod,

mennyire

tele

van

a

hócipőm

az

állandó

ellenszegüléseddel, makacsságoddal? – Aggódtam

érted

–

motyogta,

miközben

a

munkáját

vizsgálgatta. – Ezért lőttél le majdnem? – A közeledben sem volt a találat, ne drámázz már – pillantott rám mérgesen. – Ha le akarlak lőni, akkor el is foglak találni, abban biztos lehetsz. – Te nem vagy százas, egy ilyet még én sem mertem volna meglépni. – Dehogynem! Amúgy sem volt túl sok választásom. Elkaptam a csuklóját, és megszorítottam, hogy rám figyeljen végre, mert egyáltalán nem tetszett, hogy félvállról vette a dolgot.

– De volt! Szót kellett volna fogadnod, és el kellett volna futnod. Nem én kellettem nekik, hanem te. Mi lett volna, ha elszúrod? Nemcsak engem lősz le, de az a fickó magával is vitt volna. Végiggondoltad te ezt? – A bevetések alatt van időd végiggondolni minden mozdulatod? Kétlem – vágott vissza. – Az más. Ne akard ezt összehasonlítani. Én évekig tanultam, mire hogyan reagáljak. – Persze, az te vagy, és nem én – rendíthetetlenül kitartott az igaza mellett. – Az utolsó szó mindig a tied kell, hogy legyen? Ebből tényleg kezd már elegem lenni – fúrtam bele a dühös tekintetem az ő gyönyörű, higgadt, barna szemeibe. A rémület legkisebb jelét sem mutatta. Szóra nyitotta a száját, de felvontam a szemöldököm, így be is csukta, és huncut mosolyra húzta, majd újra a golyó ütötte sebesülésemre koncentrált. – Kész vagy – jelentette ki. Ám ezzel még nem volt vége az izgalmaknak. Pár órával később már az apja dolgozószobájában ácsorogtunk. – Ez egy nyílt támadás volt a lányom ellen. Legközelebb legyen figyelmesebb – dorgált meg jogosan. – Nem az ő hibája volt, olyan gyorsan történt minden – mentegetett Nina. – Azért fizetem, hogy a váratlan dolgok se lepjék meg – keménykedett a szenátor. – Mert te olyan tökéletes vagy – szurkálódott Nina. Jaj, maradj már veszteg!

– Az apádnak igaza van – jelentettem ki. – Jobban kellett volna figyelnem. Nem fordul elő többet. Nem lett volna szabad még a közeledbe sem jutniuk. Hibáztam. – Ez ostobaság – fújtatott. – Ezúttal szerencséje volt, de még egy bakit nem nézek el magának, örülhet, hogy ennyivel megúszta. És neked hogy ment a vizsga? – kérdezte fel sem pillantva az irataiból. – Miért kérdezed, ha nem is érdekel? – pimaszkodott a harcias kis démon. Az apja felkapta a fejét, tekintélyt parancsolóan kihúzta magát, felállt, megkerülte az asztalt, és megállt közvetlenül Nina előtt. Ekkor megakadt a szeme a földre dobott nyitott táskán. A szenátor belenézett,

kiemelte

az

egyik

könyvet,

majd

kikerekedett

szemekkel felkapta a tekintetét és a Nináéba fúrta, aki felszegett fejjel állta azt. Ekkor meglepetésemre akkora pofont adott neki, hogy ha nem kapom el, elesik. – Ez meg mi a jó büdös franc? – rikoltotta el magát, szinte habzott a szája az indulattól. Ez meg van vadulva. Semmit sem értettem. Kitűnővel és dicsérettel végzett. Mi lehetett a baja? – Uram! Ezzel elveti a sulykot – húztam magam mögé Ninát. Láttam, hogy az apja szemei vérben forognak. Meg akartam akadályozni, hogy újra megüsse. – Maga ne avatkozzon ebbe bele – őrjöngött. – Hogy vetted ehhez a bátorságot? Ezt nem bocsátom meg neked, ezért drágán meg fogsz fizetni! – lebegtette a szövettankönyvet. Nina a kipirosodott arcára szorította a kezét, és megvetéssel a szemében kezdett bele csípős mondandójába.

– Téged sosem érdekelt, hogy én mit akarok! Te eldöntötted, hogy ügyvéd leszek, és kész, de nem vetted figyelembe, hogy én orvos szerettem volna lenni. Még az első félévben átjelentkeztem. Megmondtam, hogy az én életemet nem fogod előre megírni. Na bumm. Ezzel most jól meglepett. – De hát én a jogi karra írattalak be annak idején. Mikor támadt az az elvetemült ötleted, hogy orvos leszel? – Látod, édesapám, annyira nem foglalkozol velem, hogy éveken keresztül nem vetted észre, hová is járok valójában. – Szóval nem törődöm. Hát vedd tudomásul, most nagyon is foglalkozom veled. Bebizonyítom neked. Peter Abbott megkérte tőlem a kezedet, és én áldásom adtam a dologra. Jó, ha tudod, a vizsgáid utánra szerveztük az esküvőt. Két hét múlva hozzá mész! – ordította. Mi? Ezt ne! Ezt még ő sem gondolhatja komolyan. – Soha! Engem nem fogsz eladni, mint egy tehenet a piacon. Nem vagyok a tulajdonod! – Oh, dehogynem! Engedelmeskedni fogsz! – őrjöngött az apja. – Te egy utolsó zsarnok vagy! Vedd tudomásul, hogy elköltözöm! Na végre egy értelmes mondat. Ideje lenne leszakadni a kedves papáról. – Nem mész te innen sehová! Most pedig takarodj a szobádba, és ne kerülj egyhamar a szemem elé! – hőzöngött magából kifordulva. Nina kiviharzott, én pedig elképedten, meghökkenten, gyökeret vert lábbal pislogtam. Ez a lány tényleg maga a meglepetés. Nem semmi. Van benne spiritusz. – Maga meg bűnrészes ebben, jelentenie kellett volna nekem – fenyegetett az ujjával.

– Ééén? – kérdeztem hitetlenkedve. – Maga azt mondta, diplomázik, de azt nem, hogy miből, én legalább annyira meglepett vagyok, mint maga. Nem is sejtettem, hogy jogra kellett volna járnia.

Nem

semmi

a

kiscsaj

–

vigyorogtam,

miközben

hitetlenkedve ráztam a fejem. Imponált nekem, ahogy túljárt az apja eszén. – Ne vigyorogjon olyan idétlenül, ez egyáltalán nem vicces, elszúrta az egész életét. – Miért szúrta volna el? Ha azt teszi majd, amit szeret, akkor boldog lesz. – Ez nevetséges. A boldogságból nem lehet megélni. – El kellene gondolkodnia a történteken. Látja, ennyire törődött a lányával, még azt sem tudta éveken keresztül, hogy milyen szakra jár a lánya – csúszott ki a számon meggondolatlanul. – Ne akarja kihúzni nálam a gyufát. Ne merészeljen engem kioktatni – ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor már halott lennék, az egészen biztos. De képtelen voltam kivonni magam érzelmileg. – Mást okol a saját hibáiért, de jó, ha tudja, büszke lehet rá, csoportelsőként végzett – próbáltam rávilágítani a lényegre. – És már meg ne sértődjön, de ez a kényszerházasság tiszta vicc! Csak éppen nevetni nem nevet rajta senki – fűztem hozzá gúnyosan. – Fogja be a száját, mert hamar a kapun kívül találja magát! – ordította a képembe. – Ne akarja nekem megmondani, mit kellene tennem. Inkább végezné körültekintőbben a munkáját. Ne hibázzon többet! Néztük még egy percig egymást, majd hátat fordítottam, és elhagytam a szobát. Öntelt fajankó! Nem csoda, hogy az egész családja elmenekült. Csak szegény Ninát sajnáltam, hogy ebbe a

lehetetlen

helyzetbe

kényszerült.

Hirtelen

jött

ötletként

elhatároztam, teszek érte valamit, hogy kicsit jobb kedve legyen. Megérdemelte. Utánamentem a szobájába, de nem találtam sehol. Hol a pokolban lehet ez a lány már megint? Egyszer tuti az őrületbe kerget. A szobámba érve pillantottam meg, ahogy ott állt az erkélyen, és a könnyeit törölgette. Elszorult a szívem a bánatos tekintetétől. – Gyere! – intettem felé, és felkaptam az autóm kulcsait. – Hová megyünk? – kerekedtek ki a szemei. – Szobafogságban vagyok! – Nem, csak őrizetben, az én fennhatóságom alatt. Na gyere már! – noszogattam. Ki kellett nekem is jutnom ebből a nyomasztó villából. Megfulladtam. – Mégis, mire készülsz? – Vásárolni megyünk. Kifosztjuk az apád bankszámláját – kacsintottam felé. – Elfeledkezel róla, hogy zárolta a bankszámlám – torpant meg. – De az enyémet nem – mutattam neki a nálam lévő bankkártyát. – Azt meg hol szerezted? – ámult el. – Az apádtól kaptam, mikor ide kerültem. Arra az esetre adta, ha különleges helyzet adódna. Tudod, az esetlegesen felmerülő költségekre. Ez most, megítélésem szerint, az. Akkor jössz? – biccentettem a fejemmel. A meglepetéstől a sírást is abbahagyta. – Naná! – és már viharzott is ki a szobából. Lázadtunk, de ezúttal együtt. Jó volt valamiben végre cinkosnak lenni, egyetérteni. Kellemes kis délután vette a kezdetét. A bevásárlóközpontban megtámadtunk minden márkás divat-, cipőés ékszerüzletet. Játszottam a gavallért. Könnyű dolgom volt, hiszen nem az én kontómra mentek a dolgok. Csak úgy repkedtek a

dollárezrek. Nina egyik ruhából a másikba bújt, mindegyik eszméletlenül jól állt neki. Én a fotelból mutogattam: „ez jön”, „ez marad”. Ő pedig csak széles mosollyal az arcán nyújtogatta a nyelvét. Aztán egyszer csak az egyik üzletben a próbafülkéből hallottam könyörgő hangját. – Jason, ide tudnál jönni? – Miért, mi történt? Beszorultál? – mentem utána gyanútlanul. Amikor odaértem, besandítottam. A székeken és a fogasokon mindenféle fehérnemű volt szétszórva. Hirtelen elkapott és berántott a fülkébe, majd becsukta utánam az öltöző ajtaját. – Nos, hogy tetszik? – fordult meg előttem lassan. Nem volt rajta más, csak egy hófehér csipkés kis fehérnemű. Nem tudtam mit mondani. Rengeteg gondolat suhant át az agyamon, és a legtöbb nem volt mentes a fülledt erotikától. Hirtelen rám törtek az emlékek. Alaposan végigpásztázott rajta a tekintetem. Minden ott volt rajta kerek, ahol kellett és pont annyira, amennyire kellett. Hirtelen minden hihetetlenül intenzívvé, hangossá és elevenné vált. A hangszórókból halk zene áradt. Így majd nem kell csöndben maradnom, amikor megfojtom ezt a kis bestiát. Várta, leste a reakciómat. Dús, formás mellein ragadt a tekintetem, és egyszeriben azt láttam a szemem előtt, hogy az a vőlegényének titulált alak hámozza le róla ezt a kis csipkét. Én akarom ebben megdugni! Ő az enyém! A mellkasom föl-le mozgott, ahogy beindult a fantáziám. A pillantásom a testéről a szájára siklott, ő pedig látványosan beleharapott az alsó ajkába. Hirtelen elöntötte a testem a vágy. A jó büdös francba! Csapdában estem. Lassan ragadta meg a bőrdzsekimet, és közelebb húzott magához. Önkéntelenül is kinyitottam a számat, mert éreztem, ahogy a puha nyelve belém hatolt. Nem tudtam hátrább húzódni, így egyik kezemmel az állát,

a másikkal a haját fogtam meg. Kihúztam a hajgumiját, és a lágy, barna hullámok a kezemre omlottak. Szorosan megmarkoltam, és úgy fordítottam a fejét, hogy kényelmesebben elérjem a számmal. Még többet akartam. Az egészet akartam. Felnyögött, és én még szorosabban fogtam. Már nem törődtem semmi mással. Nem érdekelt, hogy hol vagyunk, kik vagyunk vagy mit érzünk egymás iránt. Még sohasem működött senkivel sem ilyen intenzíven a kémia, mint vele. Semmi sem számított, ha együtt voltunk. – A szentségit! – dörmögtem. Ahogy fölnéztem, ott láttam az embermagasságú tükörben a csipkébe burkolt tökéletes testét. Hosszú lábán megfeszültek az izmok, ahogy felágaskodott, hogy elérje a nyakamat. Ez a látvány és a csók úgy feszítette a férfiasságom, hogy már szinte fájt. Erősen megharapta a fülcimpám, és gyors mozdulattal megfosztott a dzsekimtől, amitől felszisszentem, mert kissé sajgott még a karom. Ezért lassított, óvatosabban fejtette le róla a pólómat. Nem akartam már gondolkodni. Kikapcsoltam az övem, majd a nadrágom,

és

a

bokszeremmel

együtt

letoltam

a

földre.

Végigcsókoltam a nyakát, ujjammal kikapcsoltam a melltartóját, lehúztam a pántot a válláról. Irtó szexi volt. A melleinek a látványa egészen

letaglózott.

Hihetetlen,

hogy

milyen

tökéletes.

Már

hihetetlenül feszített a kín. Akartam őt! Azonnal. A csípőjét hozzám szorította, és már semmi sem volt közöttünk, csak a kis buja bugyija. Arcomat a melle közé nyomtam, ő pedig a hajamnál fogva közelebb húzott magához. – Oh, Jason! Kérlek… – nyöszörögte. Rengeteg gondolat cikázott át rajtam. Semmire a világon nem vágytam jobban, mint hogy elmerülhessek benne, de azt is tudtam, hogy ha vége lesz, mindkettőnket gyűlölni fogom. Őt azért, mert

ilyen hatással van rám, magamat azért, mert megint hagytam, hogy a vágy legyőzze a józan eszemet. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem tudok megállni. Olyan lettem, mint egy kábítószeres, aki csak a következő adagra tud gondolni. Egy fél másodperccel később a bugyija már csak egy marék csipke volt a fülke sarkában. Nem teketóriáztam,

nem

akartam

kijózanodni,

csak

kielégülni.

Keményen megragadtam a csípőjét, megemeltem és magamra engedtem őt. Az érzés annyira jó volt, hogy erőnek erejével vissza kellett fognom őt a mozgásban, nehogy felrobbanjak. A kezem lecsúsztattam a csípőjéről a lábaira, úgy igazítottam őket, hogy a derekamnál átöleljenek. Ebben a helyzetben még mélyebben hatolhattam belé. Hangosan nyögtem, az arcomat a nyakába nyomtam, hogy ne kiáltsak fel a gyönyörtől. Hallottam, ahogy az emberek ki-be járkálnak körülöttünk a próbafülkékbe. A gondolat, hogy bármikor rajtakaphatnak, még izgalmasabbá tette az egészet. A háta ívben megfeszült, a feje hátrahajlott, miközben fojtottan nyögdécselt. Azon kaptam magam, hogy a válla fölött a tükörben nézem magunkat. Egész életemben nem volt még ilyen erotikus látványban részem. A hajamba túrva húzta az ajkához a számat. A nyelvünk egymáson siklott, átvéve a testünk ütemét. – Annyira gyönyörű vagy! – duruzsoltam a szájába. Az egyik kezemmel a csiklójához nyúltam. – Ó, basszus! – suttogta, ahogy elöntötték az orgazmus hullámai. Saját hangomat a vállába fojtottam, és néhány mély lökés után felrobbantam benne én is. A teste belesüppedt az enyémbe, ahogy hátrahanyatlottam a falnak. Ha eddig abban reménykedtem, hogy a szex után megszabadulok ettől a szenvedélytől, hát tévedtem. Lassan elkezdett beszűrődni a külvilág, és én kezdtem magamhoz

térni. Ezzel együtt jött a kiábrándultság is, amiért megint győzött a gyengeségem. Kicsit megemeltem és eltoltam őt magamtól, majd lehajoltam az alsónadrágomért. Csendben öltöztünk mindketten. – Sajnálom – nyekeregte. Rákaptam a tekintetem. Egy frászt sajnálod! Irtó mérges és zaklatott voltam. Egyenesen az autóhoz mentünk, és közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Kínos csend telepedett ránk. – Jason, kérlek, mondj már valamit! – éreztem a pánikot a hangjában. – Mégis mit mondhatnék, hogy hiba volt? Ezt úgyis tudod – közöltem lemondóan. – Te megbántad? – a szeme tele volt könnyekkel. – A legnagyobb baj az, hogy nem. Őrülten kívántalak és kívánlak most is. Beledöglök a gondolatba, hogy az a nyomorult kis nyikhaj rád akarja tenni a mancsát – fújtattam. – Peter? – láttam döbbent tekintetét. – Nézd, Nina! Akármi is legyen, ami köztünk van, véget kell neki vetni. Ez totál szívás. – Jason, én szer… – Ki ne mondd! – vágtam a szavába, mert megrémültem attól, amit a szemében láttam. – Nézzük ezt reálisan. Neked és nekem nem lehet közös jövőnk. Én soha nem tudnálak boldoggá tenni. Vergődtem, mert szerettem volna legalább megpróbálni, de be kellett látnom: én nem tudom biztosítani neki azt a fényűzést, amit megszokott. – Honnan tudhatnád, ha meg sem próbáltad – érvelt. – Ugyan már! Nézz rám! Hol tudnék én olyan színvonalat biztosítani neked, mint amihez szokva vagy? Csak meggyűlölnél.

– Értem. Inkább átengedsz Peternek – bólogatott megvetéssel a szemében. – Nina… – kezdtem volna a magyarázkodásba. – Ne, ne is folytasd! Gyáva vagy! Haza akarok menni. Vigyél haza! Menj a pokolba! – fortyogott a csalódottságtól. Nem tudtam, mit mondhatnék, inkább hallgattam. Nem volt kedvem magyarázkodni, mentegetőzni. Igen, lehet, hogy igaza van: gyáva vagyok. Gyáva, mert félek, hogy egyszer megvetéssel néz majd rám. Nem volt elég bátorságom szembenézni azzal, amit kiváltott belőlem. De még ha készen is álltam volna, akkor sem lett volna jövője az egésznek. Ő egy szenátor lánya, aki épp most tör magasabb babérokra, én meg egy senki vagyok. Biztos kudarc. Egyébként is, az apja sosem egyezne bele ebbe a kapcsolatba. Nem vagyok társadalmilag elfogadható kategóriában a lányához. Általam nem úszhatna a lehetőségek óceánjában… Nina pedig szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, az érzelmei labilisak. Ki tudja, meddig érezne irántam bármit is. Ha elmúlna a gyerekes fellángolás, rájönne, mekkorát tévedett. Az meg nekem lenne nagy pofára esés. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy hiába gyártottam a kifogásokat, a magam érzelmeivel nem tudtam mit kezdeni. Szerelmes vagyok. Beismertem magamnak, pocsék érzés volt, de megtettem. Teljesen megsemmisültem.

Nina A sötétség mélyén még a fény sem szabadít fel „Valami a lelkünk mélyén nem engedi, hogy elfogadjuk az árulást, bármilyen jelentéktelen is. Becsapva, lealacsonyítva érezzük magunkat. Minden olyan emberi kapcsolatot, mely bizalomra épül, az árulás darabokra zúz. Baráti, szerelmi kapcsolatban maradni utána tettetés volna, hiszen mélyre hatolt a tőrdöfés.” (Lewis Benedictus Smedes) Az előző napi izgalmak után meglepő módon mégis egész kellemesen aludtam. Túl sok minden történt az elmúlt 24 órában. Kimerültem. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne látszódjon rajtam az érzelmi sokk. Először is ott volt az az emberrablási kísérlet. Mosolyognom kellett, ha eszembe jutott, hogy felhúzta magát Jason azon, hogy lepuffantottam azt a nagydarab melákot. Nem dicsekedtem ugyan vele, de amikor Nathan bandázni kezdett, sokat lógtam vele, és rengeteget lövöldöztünk konzervdobozokra. Imádtam, mert nagy koncentrációt igényelt, ahogy egyre messzebbről kellett célba venni, majd eltalálni. Igazi kihívás volt, de nagyon élveztem, és elég jól is ment nekem.

Aztán ott volt még a kényszerházasság kérdése is. Hánynom kellett a gondolattól, hogy az a nyálas kis ficsúr egy ujjal is hozzám akar majd érni. Pfuj! Gusztustalan. Undorító. Ráadásul a szívemet már egy másik férfi birtokolta. Egy igazi férfi! Jason. Petert nem lehetett hozzá mérni, ő nem ért fel Jasonhöz. Egoista volt, és csak a saját

érdekeit figyelte.

Sosem

jutnék

dűlőre vele komoly

kérdésekben. Áh, és olyan hiú. Egy igazi férfi nem bámulja magát állandóan a tükörben. Piperkőc alak, aki helyesnek képzeli magát, de olyan visszataszító az egész lénye és az a büdös parfüm is… teleöntözi magát azzal a pacsulival. Egy szó, mint száz: sosem tudnék felnézni rá. Azt mondják, hogy a nők a rosszfiúkba lesznek szerelmesek, de a jófiúkhoz mennek feleségül. Még mindig nem tudtam, Jason melyik kategóriába is tartozik, de azt igen, hogy odavoltam érte… oh, az a szédítő, izzasztó szex a próbafülkében. Teljesen belehabarodtam ebbe a pasiba, de legszívesebben bevertem volna a képét, hogy ilyen könnyen képes volt lemondani arról, ami kettőnk közt kialakulóban volt. Elég egyértelmű volt, hogy köztünk erősen működött a kémia, minden racionalitásnak ellentmondó érzelmi-szexuális vihar tört ki, akárhányszor közel kerültünk egymáshoz. Robbant a bomba, azaz mi. Elgondolkodtam a reggelizőasztalnál ücsörögve, hogyan tudnám meggyőzni: számomra ez nemcsak egy múló szeszély, nem a külsőségek számítanak, hanem ő maga. Nem érdekelt, milyen gazdag, vagy hol áll a társadalmi raglétrán. Csak egyvalami volt fontos: az érzelmeim, amelyeket iránta tápláltam. Felpillantottam a reggelimből, és láttam, ahogy Jason fürkésző tekintettel méreget. Nem tudom, mit olvasott le az arcomról, de belém mélyedt az az igéző zöld szeme. Ebben a pillanatban szólalt meg a telefonom. Lemerevedtem, döbbenten bámultam a kijelzőt.

A bátyám, Nathan neve villogott rajta. Pont ma reggel gondoltam rá. Mielőtt

felvettem

volna,

körbepillantottam,

van-e

valaki

hallótávolságon belül Jasonön kívül. Haboztam, de végül az ajkamba harapva felvettem. – Nathan? – kérdeztem félénken. Elbizonytalanodtam, mert már nagyon régen nem beszéltünk. Láthatólag Jasonnek is megállt a falat a szájában, ahogy kimondtam a nevét. – Segítened

kell,

Nina!

Nagy

bajban

vagyok!

–

kezdte

zaklatottan. – Nem

lehet,

Nathan,

tudod,

mit

kockáztatok

ezzel

–

védekeztem. Apám az utolsó találkozásunkkor elég nyilvánvalóvá tette, hogy én is a bátyám sorsára jutok, ha szóba állok vele. – Szükségem van rád! Gondolod, ha lenne más út, akkor hívtalak volna? Nem kevernélek bajba, ha nem lenne nagyon nagy szükségem rád. Igazából nem is magamnak kérem, hanem Lilynek. – Mondd, nem szégyelled magad, hogy őt használod fel! – felháborított, hogy a kislányát vetette be ellenem. – Nem arról van szó, amire gondolsz, nem pénz kell. Kérlek, csak hallgass végig – könyörgött. A hangjából éreztem, hogy tényleg nagy bajban lehet. Képtelen voltam nemet mondani. – Rendben – adtam be a derekam. – A régi szokásos helyen egy óra múlva… és nagyon köszönöm, Nina – tette hozzá. – Ne

örülj,

még

nem

mondtam,

hogy

segítek

is

–

figyelmeztettem. – De fogsz, mert szereted Lilyt, és nem hagynád őt cserben – bontotta a vonalat. Döbbenten

pislogtam

Jason

aggodalmasan

csillogó

zöld

szemeibe. Nem voltam biztos benne, hogy helyes-e őt belekeverni

ebbe az egészbe, főképp, hogy én sem tudtam, mi is lesz az. Nem kerülte el a figyelmét a hezitálásom. – Mi a baj? Gáz van, ugye? – tekintete szinte a csontomig hatolt. Lelkem mélyén azonban éreztem: szükségem lesz a segítségére. – Őszinte leszek veled – hajoltam közelebb. – Azt hiszem, ez most nem téves riasztás volt. A hangjából ítélve, nagy pácban lehet. Oda kell mennem. Segítenem kell neki. Nem hagyhatom magára. Hátradőlt a székén, és karba tett kézzel rosszalló pillantásokat vetett rám. – Ugye tudod, hogy Nathan a tiltott listán van? Nem találkozhatsz vele – épp megszólaltam volna, mikor folytatta. – Egyedül semmi esetre sem. Hitetlenkedve meredtem rá. – Ez most mit jelent? Velem jössz? – kérdeztem kétkedve. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen belemegy. – Az a dolgom, hogy vigyázzak rád, megvédjelek. Persze hogy veled megyek, nélkülem nem is mehetnél – igyekezett úgy tenni, mintha ez magától értetődő lenne. – Akkor nem fogod megakadályozni, hogy segítsek neki? – ámultam el. A fejét rázta. – Engem a testi épséged megőrzéséért fizetnek, és nem azért, hogy felülbíráljam a döntéseidet. Hálás tekintettel néztem rá, majd felugrottam, nyomtam egy puszit az arcára, és fülébe súgtam: – Tíz perc, és indulhatunk. Köszönöm. Bólintott, majd felviharzottam átöltözni. Negyedórával később már úton is voltunk a régi titkos találkahelyünkre. Idegesen

tördeltem a kezeimet egész úton. Jason felém pillantott, észrevette, majd az egyik kezével átnyúlt és megfogta őket. – Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Segítek. Annyira megnyugtató volt a közelsége és az, hogy tudtam, mellettem áll. – Te ezt nem érted – fakadtam ki. – Nathan csak akkor fordulna hozzám, ha már itt a világvége. Érzem, hogy valami nagyon nagy baj van. De akármit tett is, ő akkor is a bátyám. Együttérzően szorította a kezem, míg lassan megérkeztünk az elhagyott városrészre. A megszokott csendes kis sikátorhoz hajtottunk, és a szűk kis utca bejáratánál parkoltunk le, de még nem

láttam

őt.

Egyre

fokozódott

bennem

a

feszültség,

türelmetlenül doboltam a lábaimmal. – Hé! Hagyd ezt abba, mert én is ideges leszek tőle – figyelmeztetett Jason. – Ne haragudj! Megpróbálok lehiggadni – motyogtam, mire megláttam Nathant, ahogy Lilyvel kézen fogva szapora léptekkel közeledett.

Kipattantam

az

autóból,

és

eléjük

futottam.

Beleugrottam a bátyám nyakába, és szorosan magamhoz vontam. – Istenem, Nathan, annyira hiányoztál! – kapaszkodtam bele. Mindig is közel állt hozzám a bátyám, most, hogy újra itt volt, felerősödtek bennem az érzelmek, kiszaladtak a könnyek a szememből. – Annyira hálás vagyok, hogy nem ráztál le – bújt hozzám. Ekkor elengedtem, és lehajoltam a kicsi Lilyhez, Nathan kislánya hatéves szőke kis tünemény volt. Amikor apám kitagadta Natet, Lilyt sem ismerte el többé unokájának. – Szia! Hogy vagy? – nyomtam két puszit az arcára. Rémülten pislogott, miközben könnyes szemeivel az apját kémlelte.

– Mi folyik itt, Nat? – kérdeztem aggodalommal a hangomban. – Tudunk kettesben beszélni? – pillantott Jasonre, aki ott toporgott mellettem folyamatosan a környéket pásztázva a tekintetével. Bólintottam, mire Jason barátságosan a kislány felé fordult, és beültek az autóba. – Nos? – sürgettem, mikor már magunkra maradtunk. – Vadásznak rám, Nina. Nem sok időm van, bármikor a nyomomra akadhatnak. Ashley elutazott a városból üzleti ügyben, és rám bízta Lilyt, de velem ő is nagy veszélyben van. Azért hívtalak, hogy megkérjelek, vidd magaddal és vigyázz rá, amíg az anyja vissza nem jön és nem jelentkezik nálad. Nem mondtam el neki, hogy baj van, csak hogy segítesz, átveszed Lilyt. Annyi fájdalmat okoztam már neki, nem szerettem volna még ezt a lehetőségét is tönkretenni. – Te megőrültél. Ezt meg hogy gondoltad? Mi van a nagyijával, eddig is ő volt vele, nem? – estem pánikba. – Sajnos

nagyon

beteg,

kórházban

van,

nem

tud

már

gondoskodni róla. – Istenem, Nat, mibe keveredtél már megint? – szipogtam. – Nincs időm elmesélni, csak tudnom kell, bízhatok-e benned. Ugye megóvod őt? – Tudod, hogy igen – sóhajtottam. – Köszönöm – suttogta, és átölelt. – Nagyon szeretlek, Nina, ezt sose felejtsd el! – szorított magához, majd két borítékot húzott elő a zsebéből, és felém nyújtotta Lily hátizsákjával együtt. – Ezt csak akkor bontsd ki, ha történik velem valami – bökött az egyikre, rajta a nevemmel. – Ezt pedig add át az én Ashley-mnek, tudom,

hogy

már

rég

eljátszottam

az

esélyem

nála,

de

magyarázatot érdemel. Ígérd meg, hogy addig nem nézel bele, amíg

nem

kapsz

rólam

valami

rossz

hírt.

Tudnod

kell,

hogy

megszabadultam minden kommunikációs eszköztől. Nem fogsz tudni elérni, de ígérem, hívlak. – Mi lenne, ha szólnánk Jasonnek – böktem az autó felé. – Ő segíthet. – Nem, Nina. Ebbe te és Lily semmilyen módon nem keveredhettek bele. Nagy valószínűséggel nem lesz semmi gond – mondta nem túl meggyőzően. – Csak kérlek, Lilyt óvjátok meg. Könnyes arccal bólogattam. Elindult az autó felé, majd kinyitotta az ajtót. Lily a nyakába csimpaszkodott, úgy pityergett. Tudta, hogy az apja búcsúzik… – Nina majd gondodat viseli, ígérd meg, hogy jó kislány leszel. Anya hamarosan érted jön, már üzentem neki, hol talál meg. Nagyon szeretlek, tündérkém – nyomott egy puszit az arcára, majd magához vonta. Láttam, ahogy az érzelmek hullámai magával ragadják, próbálta visszatartani a sírást, de nem ment. – Kérlek, Nat, ne csináld ezt, szeretlek téged. Csak te vagy nekem, ezt te is tudod – öleltem át újra, és belőlem is feltört a zokogás. – Vannak

dolgok, amiken már

nem változtathatunk.

Én

elszúrtam, és most vezekelek – tolt el magától. – Menj! – intett a fejével. Beültem, és továbbra sem tudtam róla levenni a szemem. Zsebre dugott kézzel ácsorgott, majd búcsút intett Lilynek. – Mi volt ez? – kérdezte Jason gyanakodva. – És miért visszük őt magunkkal? – bökött az ölemben kuporgó kislányra. – Mert Nathant üldözik, nem tudta hová bújtatni, csak bennem bízott – összegeztem. – Ki üldözi? Miért nem mondtad azonnal? – ugrott ki az autóból. Körülkémlelt, kereste a tekintetével Natet. Elfutott az utcasarokig,

majd széttárt karokkal jelezte, hogy nem látja. Visszasétált, beült az autóba. – Hívd fel! Ne akarja ezt egyedül megoldani, abból soha nem sül ki semmi jó. Lehet, hogy segíthetek neki – sürgetett. – Én mondtam neki, de nem akarta. Azt szeretné, ha kimaradnánk ebből – szipogtam. Előkaptam a telefonom, és tárcsáztam. Reméltem, hogy még nem szabadult meg a telefontól, de az már nem volt kapcsolható. – Elvágott

minden

kommunikációs

csatornát

–

bólintott

összepréselt ajkakkal. – Oké – kapta elő a mobilját ő is, és tárcsázott. Elhadarta a telefonba, amit megtudtunk Natről, és segítséget kért a felkutatásához. Mikor letette, mélyet sóhajtott, majd Lily felé pillantott. – Szerinted az apád mit fog ehhez szólni? – rázta a fejét. – Világosan megmondta, hogy neki nincs fia. – Az az apám döntése volt, de nekem van egy bátyám, és segítségre szorul; ha nem tetszik neki, nagyon sajnálom. Kösse fel magát! Igyekezett visszafogni, de én láttam a vigyort az arcán. – Te tudod – ingatta a fejét. Hazaérve felcsempésztük a kislányt a szobámba, aki a sok izgalomtól hamar el is szenderedett. Tanácstalanul ücsörögtem az ágyam szélén, és néztem az alvó ártatlanságot. Hogyan tovább? – ez kattogott az agyamban. Mihez kezdjek most? – És most? Hogy tervezed? Bezárva tartod őt, míg megjön az anyja? Egy gyereknek levegőre van szüksége, és térre. – Azt hiszed, nem tudom? Gondolkodom – feleltem, majd az arcomat a kezembe temettem, mélyeket lélegeztem. Jason is lerogyott mellém, és ketten néztük az alvó csöppséget.

– Ugye te sem gondolod, hogy sorsára kellett volna hagynom? – kértem a megerősítést. – Nem, persze hogy nem, de itt nem maradhat. Apád rá fog jönni, és akkor végünk. – Ja, szegény még csak nem is ismeri a nagyapját, és egy ilyen alakkal találja majd magát szemben. – Mi? Várj! Azt mondod, hogy sosem találkoztak? Nem is tudja, hogy néz ki Lily? – Nem – emeltem rá a tekintetem. – Van egy ötletem – nyögte ki. – Érdeklődve várom. – Azt fogjuk mondani, hogy az én unokahúgom, pár napig nálam hagyta az anyja. – Kikerekedett szemeit látva szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében, majd ravasz mosolyra húzta a száját, amitől olyan ellenállhatatlan volt. – Neked van testvéred? Eddig nem is említetted. Végre egy információmorzsa. – Nincs, de az apád ezt nem tudja. Elkacagtam magam. – Hazudozásban már majdnem olyan jó vagy, mint én – dicsértem meg. – Próbáljuk meg, de ugye tudod, hogy ezzel te is belekeveredsz, a cinkosommá válsz – cukkoltam. – Azt hiszem, túlélem. Nem először, és valószínűleg nem is utoljára – vigyorgott vidáman. – Köszönöm – suttogtam, és szorosan hozzábújtam, ő pedig átkarolt. Olyan jólesett ez a melegség, éreztem, ahogy a túlfeszített idegeim lassan lenyugodnak. Átjárta a szívemet a meghittség érzése, és hogy mégsem vagyok egyedül, van valaki, akire támaszkodhatok, akire számíthatok, ha baj van.

– Nem hagysz magamra? Nincs erőm egyedül küzdeni – sóhajtottam fel. – Segítek, tudod, hogy számíthatsz rám! Mikor hagytalak én magadra? – tekintetem felemelve néztem azt a helyes képét, és elérzékenyültem, ahogy rám nézett. – Nem hívtak vissza? Nincs hír Natről? – érdeklődtem. – Nincs, de ez nem feltétlenül jelent rosszat, reméljük, ügyesen elrejtőzött – igyekezett reményt adni. – Reméljük – aggodalmaskodtam. – Köszönöm – suttogtam, de nem mertem közeledni, mert féltem az elutasítástól. Másnap reggel Jason engedélyt kért Lily elszállásolására. Az apám nem volt oda az ötletért, hogy egy gyerek flangáljon a házban, ezért kikötötte, ha nem lesz útban, és nem akadályozza Jasont a munkájában, akkor maradhat. Ugrálni szerettem volna örömömben. Jót tett nekem a gondoskodó pótanya szerep, kicsit elfelejtettem a gondjaim és fájdalmaim. Jason is alaposan kivette a részét, sokat foglalkozott vele, pontosabban velünk. Sok közös programot szerveztünk, moziztunk, vásárolgattunk, strandoltunk. Jó volt látni Lily felhőtlen kacagását, ahogy Jason fáradhatatlanul dobálta a vízben, láthatóan nagyon megkedvelték egymást. Csak én bámultam a telefonom nap nap után, és vártam Nathan jelentkezését. Aggódtam… Az egyik reggel pont Lily gyönyörű szőke haját fésülgettem, mikor megszólalt dallamos hangján. – Kedvelem Jasont. Mikor házasodtok össze? Hirtelen lemerevedtem. – Nem fogunk, mi csak barátok vagyunk – lódítottam a váratlan kérdéstől meghökkenten. – A barátok is szoktak csókolózni?

Bakker! Erre nem tudtam, mit felelhetnék, de azt sem tudtam, hogy látott minket csókolózni. Csak egyszer fordult elő, mióta a kislány a házban volt, és tudtommal ő akkor éppen aludt. A pillanat sodort minket magával, és ezt leszámítva Jason továbbra is elszántan tartotta a három lépés távolságot. – Általában nem – feleltem kurtán. – Szereted őt? – őszinte kíváncsiság csillogott a szemében. Oh, de még mennyire. – Csak a barátom – kötöttem az ebet a karóhoz. – Kár, mert szerintem te tetszel neki. Még a fésű is megállt a kezemben. – Ezt miből gondolod? – Nem vagyok vak – fordult hátra, azzal a „ne nézz bolondnak” tekintettel. Elnevettem volna magam, ha nem Jasonről lett volna szó. Ironikusnak tűnt, hogy egy hatéves akar kioktatni engem az érzelmekről. – Valamit félreértettél – nyögtem ki, mosolyt erőltetve az arcomra. – Nem hiszem. Tegnap megkérdeztem Jasont is, ő legalább őszinte volt – sóhajtotta. Micsoda? Őszinte? A szívem majd kiugrott a helyéről, tudnom kellett, mit beszéltek, furdalta az oldalam a kíváncsiság. Lekuporodtam Lily elé a földre. – Mit mondott neked pontosan? – kérdeztem izgatottan. – Nem mondhatom el. Titok. Megígértem neki. Ezt nem hiszem el! Majd megbolondultam, hogy megtudjam végre az igazságot. – Nem szólok neki, hogy elmondtad – próbálkoztam. – Kérlek, Lily, nekem ezt muszáj tudnom – könyörögtem.

– Na jó! – nézett szánakozva. – Azt mondta, te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha látott, és még okos is vagy. Mikor megkérdeztem, szeret-e téged, azt mondta, hogy persze. – Tényleg ezt mondta? – Igen. Azt is tudni szeretnéd, hogy miért csókolt meg? Megkérdeztem azt is. Bólintottam, várakozón meredtem rá. Okos kislány volt, hatásszünetet tartott, hagyott tépelődni. – Azt mondta, ha két ember szereti egymást, akkor ez gyakran előfordul. Szereti egymást? Ő tényleg szeretne engem? Ekkor vált nekem totálisan zavarossá minden. – Te is így gondolod? – pislogott. Bólintottam, jelezve, hogy egyetértek. Ekkor halk kopogás után Jason lépett be, széles mosollyal az arcán. – Jó reggelt, hölgyeim! Mit szólnának egy kis csavargáshoz, majd egy fagyihoz? – Jaj de jó! – kiáltotta Lily, majd beleugrott Jason karjaiba. Egész délelőtt azon töprengtem, amit a kislány mesélt, gondolatban egészen máshol jártam. A kert pázsitján heverésztem, Lily pedig Jasonnel labdázott. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni afelett, hogy két ember, akik ennyire vonzódnak egymáshoz, ilyen elszántan tiltakozzanak az érzéseik ellen, halálra gyötörve ezzel önmagukat és a másikat is. Jason hangja térített magamhoz. – Nina!

Hallod

te,

mit

kérdeztem

tőled?

felszabadultan. – Hahó, föld hívja Ninát. – Hogy? Tessék? – kaptam fel a fejem. – Azt kérdeztem, hogy neked mit hozzak inni.

–

mosolygott

– Nem kérek semmit, köszönöm – sóhajtottam. – Lily, bemennél és hoznál nekem egy vizet és magadnak egy üdítőt? – A gyerek pedig már szaladt is. – Na, bökd ki, mi a baj! Mi nyomja a lelked? És ne mondd, hogy semmi, mert akkor biztos hülyét kapok. Képtelen voltam előhozakodni a dologgal. Nem volt erőm újra megvitatni ezt vele. – Tényleg

semmi,

csak

aggódom

Nathanért.

Ennyi

–

füllentettem, ő pedig gyanakodva vizsgálgatott. Gyűlöltem ezt a tekintetet, mintha át akart volna világítani. – Biztos? – vonta fel a szemöldökét. – Biztos – feleltem, és igyekeztem őszinte mosolyt erőltetni az arcomra. A nap további részében próbáltam kikapcsolni. Viszonylag jó hangulatban

is

telt

a

nap.

Felszabadultan

nevetgéltünk,

bolondoztunk, amikor egyszer csak megszólalt a mobilom. Lily édesanyja, Ashley volt az. Visszatért a városba, így a mi kis vakációnk is a végéhez közeledett. Át kellett őt adnunk az édesanyjának. A búcsú azonban sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, a lelkemre visszatelepedett a megszokott nyomás. Minden visszatért a régi kerékvágásba, Jason pedig újra távolságtartó és kimért lett, nem tudtam, mitévő legyek. Kezdett rettenetesen idegesíteni. Fokozta a rossz érzéseimet, hogy észrevettem, hogy heti egyszer mindig eltűnt valahova. Az a gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy barátnője van. Már ennek az elképzelésébe is szinte belepusztultam. Jason egy másik nő karjaiban vigasztalódik, amíg engem utána esz a penész. Ezzel hergeltem magam, egészen addig, amíg el nem határoztam, legközelebb követem őt. Látnom kell azt a lányt, aki többet jelent

neki nálam. Féltékenység lett úrrá rajtam. Ismerni akartam az ellenfelem. Mikor ő elhagyta a házat, nekem szobafogság volt, vagy kaptam egy helyettes testőrt, aki szemmel tartott. Úgy kellett kijutnom a rezidenciáról, hogy ne derüljön rá fény, hogy nyomozok utána. Gyerekjáték volt az egész, nemegyszer léptem meg korábban az őreim elől. Egyedül Jason ismert ki annyira, hogy tudja, mikor mire készülök. A macska-egér harcunkban viszont ezúttal ő volt az egér. Kiszöktem az épületből, és egyenesen az autója felé vettem az irányt. Bebújtam a támla és a hátsó ülés közé, és magamra terítettem a kocsiban talált pokrócot. Tudnom kellett, hova megy. Nem volt hosszú az út; ahogy leparkolt, azonnal kiszállt. Nem mertem felemelkedni, mert hangokat hallottam, így lapulnom kellett még egy ideig. Csak akkor sandítottam fel és bújtam elő a rejtekemből, amikor már minden elcsendesedett körülöttem. Meglepetésemre valami katonai bázisféle előtt állt meg, alaposan körülkémleltem, de nem észleltem senkit, így kilopakodtam, csendesen behajtottam az ajtót, majd besurrantam a legközelebbi épületbe, ahová feltételeztem, hogy bement. A hangokat követtem, és fülelni kezdtem, addig araszoltam egyik saroktól a másikig, míg Jason hangjára lettem figyelmes. – Nem tapasztaltam semmi gyanúsat. Nem lehet, hogy mégis ti tévedtek? – ez határozottan Jason hangja volt. Úgy helyezkedtem, hogy láthassam is őket. Három férfi volt Jasonön kívül a helyiségben. Olyan igazi nagydarab nehézfiúknak tűntek. – Nem. A nyomok egyértelműen a Davis családhoz vezetnek. – Ez akkor sem logikus. Szerintem akkor is sántít itt valami, tuti, hogy nem köztük lesz az emberetek. Legalábbis nem a házban. Mi a franc? Jason nyomoz utánunk? Hazudott nekem!

– Szerintem meg egyre biztosabb, egyre több minden mutat rájuk – erősködött az egyik kigyúrt kopasz. – Mikor fejezhetem be végre a feladatot? Elég egyértelmű, hogy bárki is az, ügyesen álcázza magát, nem fogja felfedni a kilétét. A szenátorról is elég sok mindent el lehet mondani, de nem hiszem, hogy hazaáruló lenne. Nem szabotálná a saját üzletét. – Ne türelmetlenkedj már! Nekem nem úgy tűnt a múltkor, hogy ne élveznéd a helyzetet. Nagyon csinos a kicsike, akit a védelmedre bíztak – kacsintott Jasonre az egyik ismeretlen figura. – Ha Ninára gondolsz, ő biztos, hogy tiszta. A házban semmi nyoma, hogy ott egy terrorakciót navigálnának. Egyetlen ember van, akivel még nem találkoztam, Megan Davis. Az anyám! Mit akar tőle? – A feleség? Túl buta az a nő egy ilyet levezényelni, csak költekezik és éli a nagyvilági életét – felelte egy másik. – Ne becsülj alá senkit, főleg ne egy nőt – figyelmeztette Jason. Hmm… te mégis ezt tetted! Alábecsültél. Iszonyatos düh uralkodott el rajtam. – És legalább elszórakoztat még az elkényeztetett hercegnő? Bosszant még, vagy már leszerelted? – érdeklődtek a társai. Istenem! Milyen ostoba vagyok! Ez neki tényleg csak játék volt. – Már nem olyan borzasztó. Nincsenek már kellemetlen meglepetések – közölte egy mély sóhaj kíséretében. Észre sem vettem, de már patakokban folyt a könnyem. Ő is elárult engem! Mintha kitépték volna a szívem. Szóval nem is miattam maradt itt. Kötelessége volt. – Visszahoztad az aláírt szerződést? A parancsnok már nagyon várja. Hát persze! Támasztotta alá a felismerést a kérdés is.

– Még nem döntöttem el, akarom-e folytatni – felelte szúrósan. Ez legalább igaz… de a többi… minden hazugság volt. Nehezemre esett visszafogni a feltörni kívánkozó zokogást. – Ne csináld, Jason, nem teheted ezt, nem hagyhatsz cserben minket. Szükségünk van rád! – erősködött az egyik. – Te ne kérj engem számon, nem voltál ott, nem tudod, mit éltem át. Ha döntöttem, értesítelek benneteket, addig is folytatom a küldetésem. Hátat fordított, majd megindult egyenesen felém. Levegőért kapkodtam, ahogy hátrálni kezdtem, és sietősen visszabújtam a következő fal mögé, a sírás fojtogatta a belsőm. Hát ő sem különb! Ő is elárult engem! Kihasznált. Vadul ziháltam, és nagyokat nyeltem. Nem tudtam, mi a rosszabb: ez, vagy ha egy nő karjaiban találtam volna. Sietősen visszabotorkáltam az autóba, és magamba roskadva hangtalan potyogtak a könnyeim. Alig tudtam türtőztetni magam, mikor beszállt, majd indított. Már kellő távolságban voltunk, amikor hirtelen nem bírtam tovább. Egyszerűen felőrölt, amit láttam és hallottam. Felugrottam, és gondolkodás nélkül nekitámadtam a szemrehányásaimmal. Egy buta, naiv libának éreztem magam, hogy bedőltem neki. – Te sem vagy különb, mint az összes többi! Kihasználtál engem – ordítottam zaklatottan, a fájdalom mardosta a lelkemet. Akkorát fékezett, hogy kis híján előrebuktam. – A jó büdös francba! Nina! Megállt a szívem, halálra ijesztettél! – fordult hátra rémülten. – Biztos rossz a lelkiismereted! – kiáltottam kikelve magamból. – Hogy kerültél te ide? – hitetlenkedett. – Még jó, hogy kíváncsi természet vagyok, különben sosem derül fény az árulásodra. Egy kém vagy – fröcsögtem megvetően.

– Nem tartozom neked elszámolással, nem tettem ellened semmi rosszat. Nincs okod kiakadni – közölte közömbösen. – Komolyan így gondolod? Lefeküdtél velem. Kihasználtál engem. – Ho-ho-hó. Már elnézést, de nem én másztam az ágyadba, nem én tepertelek le. Ha jól emlékszem, ez pont fordítva történt. Senki nem kérte, hogy kínáld fel magad nekem – érvelt mérgesen. Annyira felkavart, amiket mondott, és felbőszített, ahogy mondta. Egy lotyónak éreztem magam. Egy senkinek. Kétségkívül porig alázott. Teljes erőből pofon vágtam. Elkapta a kezem, és bosszúsan magához rántott. – Ne játszd már az ostobát! Kettőnkhöz ennek semmi köze, sosem ártanék neked! Ezt el kell hinned! – A smaragdzöld szemei kétségbeesetten csillogtak. – Nagyon meggyőzően hazudsz – fújtattam, és igencsak elbizonytalanodtam. – Szerinted ez is hazugság lenne? – Hirtelen a két ülés között előrerántott az ölébe, és az ajka szenvedélyesen az ajkamra tapadt. Csókja olyan mohó és heves volt, hogy hiába akartam ellenkezni, nem volt hozzá elég erőm. Akartam őt, pillanatokon belül levett a lábamról, isten tudja, miért, de hinni akartam neki. Megragadtam a tarkóját, és én is vadul falni kezdtem a száját. A gyomrom remegett, a mellkasomig hatolt a feszültség, egyetlen érintésétől azonnal elvesztem. Telhetetlenül vetkőztetni akartam, de eltolt magától. – Beszéljük ezt meg! Szeretném, ha megértenél. – A homlokát a homlokomnak támasztotta. Képtelen voltam megszólalni, a csókjaitól a torkomon akadtak a hangok. Csak egy beleegyező

bólintásra telt tőlem, mire hangosan sóhajtott egyet, és belekezdett a mondandójába. – Soha nem hazudtam neked… csak nem mondtam el mindent – szabadkozott. – Meséltem neked a balul elsült akciónkról, de arról nem, mi jött azután. Kiderült, hogy valaki feldobott minket, céltáblát

akasztott

a

nyakunkba.

Ennek

az

árulásnak

az

eredményeképp vesztettem el az összes barátom, bajtársam. Az egész belsőm bosszúért kiáltott. Megesküdtem, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem találom azt, aki ezt tette velük. Az egységem kényszerpihenőre küldött ugyan, de egy barátom a hírszerzésnél elmesélte, mire jutottak. A nyomok az apádhoz vezettek, és arra kértek, hogy segítsek azzal, hogy beépülök egy rövid időre. A gyanúsított már megvolt, már csak bizonyíték kellett. Az apád befolyásos ember, nem tarthatnak nála csak úgy házkutatást, és a nevét sem mocskolhatják be alaptalan vádakkal. Abból nagy botrány lett volna. Ezért vállaltam, hogy a feltételezett ellenség zárt kapui mögé jutva felfedem az igazságot… csak éppen veled nem számoltam. Mindent összezavartál, de esküszöm, hogy sosem ártanék neked, és ha nem szolgálnak rá, akkor a családodnak sem. Én csak tudni akartam az igazságot. Ennyi jár nekem. Sajnálom, hogy így kellett ezt megtudnod. – Hát még én – feleltem, és a tekintetét mustráltam. Kerestem a jeleit, hogy hazudik, de nem találtam. Ez csak még inkább tehetetlenné és kiszolgáltatottá tett. – De ez nem ment fel téged – tettem hozzá, majd átültem mellé. – Az apámat gyanúsítod? – kattogtak a gondolataim. – Nem

egészen,

a

nyomok

minduntalan

kanyarodnak vissza, de lehet a házból bárki más is. Hitetlenkedve meredtem rá.

a

szenátorhoz

– Például én? – Nem butáskodj már. Az is lehet, hogy valaki szándékosan igyekszik bemocskolni a nevét, ezáltal hiteltelenné tenni. Éppen ezért nem csinálhattam ezt nyilvánosan. – Ki akarhat ártani neki? – Az apád most robbantott ki egy háborút, felvette a harcot a terrorizmus ellen. Nagy valószínűséggel ehhez lesz köze. Hosszan hallgattam, igyekeztem összeszedni magam. – Elmondod az apádnak? – pillantott rám feszülten, megtörve a hallgatást. – Még nem tudom – böktem ki, pedig tudtam, hogy soha nem lennék képes felnyomni őt. Végig kellett ezt tiszta fejjel is gondolnom. – Bárcsak máshol és más körülmények között ismerkedtünk volna meg – sóhajtott fel. – Így most minden olyan kusza, nem tudom, helyesen teszem-e, ha maradok és folytatom, amit elkezdtem. Ugyanakkor félek elmenni is. Féltelek – nyögte ki. Vajon ez is csak a színjáték része? Ügyesen keveri a lapjait. Ám mégis ez volt az első mondata ma este, amit kétkedés nélkül elhittem neki, mert olyan sok fájdalom és keserűség volt a hangjában. Talán csak naiv vagyok. Nem feleltem, mert én sem tudtam, mit is várok már tőle vagy magamtól. Eddig csak magamra gondoltam, és nem akartam, hogy elmenjen, de a történtek után nyilvánvaló volt, ha marad, az nagy meglepetésekkel szolgálhat. Olyan dolgokra derülhet fény, melyek a feje tetejére állítják az egész világunkat, és ez az út biztosan kínokkal és szenvedéssel lesz kikövezve. Elsírtam magam a tekintetétől, hiszen láthatóan tőlem várta a megoldást. A döntést… de én képtelen voltam azt meghozni. Beleszerettem, a fene enné meg!

– Gondolkoznom kell. Mérhetetlenül nagy csalódást okoztál – nyögtem ki fájdalmasan, és alig vártam, hogy visszaérjünk a villába. Egyedüllétre vágytam. Senki nem az körülöttem, akinek mondja magát. Borzasztó! Ironikus, de a végén még kiderül, hogy az egyetlen ember, aki őszinte velem, az apám. Legalább ő nem rejti véka alá a szándékait. Milyen család ez? Terroristák? Nyomoznak utánunk? Mi lesz, ha napvilágra is kerül valami? Nem, az nem lehet! Teljesen összeomlottam. Szó nélkül kivágódtam az autóból, és sebesen felszaladtam a szobámba. Immár sokadszorra újra a párnám fojtotta el a hangos, kétségbeesett zokogásom hangját és itta fel a könnyeim. Ez idáig reménykedtem benne, hogy talán Jasonnel van számunkra közös jövő, de ez most teljesen megsemmisülni látszott. Nyilvánvalóvá vált, hogy ő és én soha nem lehetünk együtt boldogok. Egy egész világ állt közénk. Nekem nem volt, nincs és nem is lesz soha boldog családi életem.

Jason Az utolsó csepp a pohárban „Szenvedély. Egy hatalmas erő, ami akkor is emlékünkben él, mikor már régen elhamvadt. Egy csábító vágy, ami váratlan szeretők karjaiba taszít minket. Egy mindent elsöprő érzelem, ami ledönti a falat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Egy olthatatlan szerelem, ami újra és újra fellángol, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Igen. Minden érzések közül a szenvedély az, ami értelmet ad annak, hogy élünk, és mentséget arra, hogy elkövetünk mindenféle bűnt.” (Született feleségek c. film) Egész éjjel le sem tudtam hunyni a szemem. Nina utolsó pillantását láttam a szemem előtt. Iszonyatosan kiábrándult belőlem. Nem menekülhettem a lelkifurdalás elől. Nem tudtam, mi bántott jobban: az, hogy nem mondtam el neki a teljes igazságot, vagy az, hogy rájött. Áruló vagy, Jason! Totál összetörtem. Igaza van, kihasználtam őt. Tök mindegy volt, hogy ő mászott rám, vagy én rá, a teljes információ csak az én birtokomban volt, ő nem dönthetett reálisan. Nekem kellett volna jobban észnél lennem. Átvertem… De a fenébe is! Ez az egész igazi volt… és őszinte! A rohadt életbe! Miért kell ennek ilyen szövevényesnek lennie? Szeretem őt és pont. Miért nem voltam képes kibökni ezt? Ezt most jól elcsesztem…

Oh, pedig azok a titokzatos, csokoládébarna szemek magukhoz láncolták nemcsak a tekintetem, hanem a lelkem is. A tekintete volt az egyik legmeghatározóbb erejű a testbeszédében. Egyetlen pillantása a földdel tett egyenlővé. Kiolvastam belőle minden fájdalmát és csalódottságát. Tudtam, hogy akkora szakadék keletkezett kettőnk közt, amit nem leszünk képesek áthidalni. Elvesztettem őt. Gyűlöl engem. Fájdalmasan tépelődtem, amikor is beugrott: azzal, hogy kiterítettem a kártyáim, mindent kockára is tettem. A sorsom Nina kezében volt, ahogy a küldetés sikerének a kulcsa is. Ha kipakol az apjának, mindennek vége, és amennyiben tényleg ebben a házban van a bűnös, akkor nem fogja hagyni, hogy csak úgy kisétáljak innen, vagy ami ennél is rosszabb, elmenekül. Felgyorsul a gépezet, és lehet, hogy sosem kapom el azt, aki felelős a társaim haláláért… és

mégsem

ezt

éreztem

a

legrosszabbnak,

hanem

Nina

csalódottságát. Teljesen megtört a lelkem. Undorodik tőlem, mert úgy érzi, hátba támadtam őt. Mélyen megvet. Álmatlanul forgolódtam, tipródtam, és csak figyeltem a falióra ütemes kattogását. Majd, hogy gyorsabban teljen az idő, előbányásztam az ügy aktáit, és újra és újra végigfutottam a dokumentumokon, hátha elsiklottam valami felett, de most sem leltem a megoldást. Elkeseredésemben felemeltem Nina fényképét, amit még az apjától kaptam. Elmerengtem rajta, mi a fenét láthatott bennem egy ilyen nő. Hiszen ő gyönyörű volt és csinos. Nem csoda, hogy nem vagyok képes ellenállni neki. Elsőként a szeme vonta magára a figyelmemet. Szépen ívelt szemöldöke alatt gyönyörű, édesen barna, ártatlan szemei tekintettek vissza rám. Akárhányszor rám emelte őket, elolvadtam tőlük; titkokat, kihívást olvastam ki belőlük, és én minden

porcikámmal elszántan vágytam rá, hogy megfejtsem őt. A képet tovább elemezve telt, buja, csókolnivaló ajkain akadt meg a szemem, le sem tudtam venni róla a tekintetem, annyira vonzott. Egészen megbabonázott. Istenem, hogy milyen hevesen tud csókolni… és egyetlen megsemmisítő tekintetével leterített. Oh, milyen naiv voltam én, hogy azt hittem, betörhetem… Reggelig kínoztam magam, majd tudván, hogy szembe kell néznem a következményekkel, megindultam, felkészülve a bukásra. A lépcső aljára értem, amikor megpillantottam őt, ahogy a bejáratnál mélázott. Amikor tekintetünk találkozott, pillantása tele volt fájdalommal és még valamivel, amit nem tudtam volna megfogalmazni, de felállt tőle a szőr a hátamon. Ajaj! Nekem befellegzett. Tényleg vége. Hirtelen szerettem volna a föld alá süllyedni,

eltűnni,

felszívódni.

Lelassítottam,

kerestem

a

menekülőutat, de beletörődve tudomásul vettem, hogy nem kerülhetem el a találkozást. Gyáva módon meg akartam lógni előle, de elém ugrott, majd szemrehányóan nekem esett. – Te legalább jól aludtál, hmm? – kezdte ingerülten. Látszott rajta, hogy ő is képtelen ezen túltenni magát. – Hagyd abba! Ez nekem sem könnyű. Fontos vagy nekem, Nina – vallottam be, majd körülkémleltem. – Igazán? Hát elég furcsán mutatod ki – horkant fel. – Éppen tönkretenni készülsz a családom. Neked se jelenetek semmit, pont olyan vagy, mint az apám – kacagott gúnyosan hátravetetett fejjel, kiengedett, hosszú barna haja selymesen csillogott a napfényben. Számítottam erre a reakcióra, mégis fájtak a szavai, és nem is tudtam, mit felelhetnék, hiszen minden, amit mondott, igaz volt. Megfordultam, mint aki távozni készül, de olyan dühvel lökött rajtam, amilyenre nem számítottam.

– Elárultál – préselte össze az ajkait, de láttam, hogy mindjárt elsírja magát. Megértettem a haragját, hiszen végül is csalódást okoztam

neki.

Elhatalmasodott

bennem

a

vágy,

hogy

megvigasztaljam, hogy meggyőzzem róla, minden rendben lesz. Odaugrottam hozzá, elkaptam a kezét, majd szorosan magamhoz húztam. Oh, drága jó istenem, már megint itt tartunk. A pillantásunk egymásba forrt, az ajkunkat csak egy lehelet választotta el egymástól. A fantáziám egy lépéssel már előrébb járt. Mikor megjelent az apja a bejárati ajtóban, azonnal szétrebbentünk. – Jason, az irodámba! Most! – vetette oda szigorúan, de már rohant is tovább mellettünk be, a házba. Láttam Nina riadt szemében, hogy ugyanazon jár az agya, mint az enyém. Vajon észrevett valamit? Bátorítóan pillantottam rá, és megindultam a dolgozószoba irányába, de elkapta a karom. – Ne engedd, hogy kirúgjon! Találj ki valamit! Mondd azt, hogy én kezdtem, rólam bármit elhisz. Meglepetten bámultam magam elé. Frászt kapok ettől a nőtől… hát mégsem akarja kitetetni a szűröm? – Nem is biztos, hogy erről akar beszélni, talán nem is látott semmit. Ezt most kivel akarom elhitetni? A viselkedése totál összezavart. – Nem hagyhatsz el te is. Kérlek – hangja halk suttogássá vált. A történteket figyelembe véve nem is voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Bámultam ijedt csokoládébarna szemeit, és elszorult tőle a torkom. – Jason! Maga süket? Azt mondtam: most! – hallottam a figyelmeztető hangot bentről. – Nem érek rá egész nap! – türelmetlenkedett a szenátor. Nina csüggedten elengedett, de a keze után nyúltam.

– Nem lesz baj – suttogtam, majd megpusziltam az arcát, és otthagytam. Davis szenátor akkor már a tekintélyt parancsoló íróasztalánál ült, és idegesen dobolt az ujjaival az asztal lapján. Összehúzott szemekkel méregetett, mikor beléptem. – Ugye nem felejtette el a ma esti jótékonysági estet? Már épp elégszer módosítottunk az időponton a fenyegetések miatt. De tovább nem lehet már halogatni – pillantott rám szigorú tekintettel. – Nem, uram, Nina időben ott lesz. Gondoskodom róla. – Rendben – biccentett –, de nem csak ezért hívtam be. Szeretném, ha tisztában lenne vele, hogy elindult a lavina – és átnyújtott egy borítékot. Gyorsan átfutottam a tartalmát. Még a vér is megfagyott az ereimben. Egy fenyegető levél és pár nemrég készült fénykép volt benne Nináról, ahogy éppen besegítem az autóba. Hosszan bámultam a képet, Nina kislányos mosolyát, amit felém küldött. Jesszus, mi ez az idétlen, fülig érő vigyor a képemen? Felkaptam a fejem, és az apja szemébe néztem. – Ugye tudja, hogy ez mit jelent? – kérdezte aggodalmasan. Azt, hogy tényleg belezúgtam. – Hogy veszélyben van a lánya – jelentettem ki gépiesen, miközben a szívverésem felgyorsult a félelemtől. Ninára vadásznak. – Így van. Közeledik az egyezmény aláírásának dátuma. Mondja, Jason, tényleg meg tudja védeni a lányomat? – szegezte nekem a kérdést. Az életem árán is, ha kell. – Minden tudásommal ezen vagyok. Viszont azt javasolnám, hogy erősítsük meg a biztonsági rendszert, ahogy a ház védelmét is meg kellene támogatnunk erre az időre.

– Nem. Akkor azt fogják gondolni, hogy félek – csapott az asztalra. – Már így is botrány, hogy egy jótékonysági gálát kétszer is lefújtunk. Ezúttal nem jöhet közbe semmi. Értette? Semmi! – De ezzel kockáztatja a lánya és a saját életét – próbáltam meggyőzni. – Azt mondtam, hogy nem! – megfeszült az idegességtől az állkapcsa. – Védje meg a lányomat, azzal foglalkozzon. Ezért fizetem, a többi a biztonsági főnök dolga, nem a magáé. – Uram, ez kész öngyilkosság: tálcán kínálja fel önmagát és a lányát is. Láttam rosszalló tekintetét, így megadásra emeltem fel a kezem. Idióta! Hogy lehet fontosabb a megítélése, mint a lánya élete? A saját bőrét úgy viszi vásárra, ahogy akarja, de Nináét… – Uram, nem lenne jobb Ninát biztonságba helyezni valahol? – Mondja, maga tényleg nagyothall? Nem teszünk semmi olyat, amivel azt a látszatot keltenénk, hogy komolyan vettük ezt – bökött a levélre. Bólintottam. Kretén! Eddig is gyűlöltem a politikusokat, de te most az élre kerültél. – A módszereibe eddig sem avatkoztam bele, úgy csinálja, ahogy akarja, de fogja vissza addig Ninát. Eddig remek munkát végzett, bízom magában. Azóta nem került be a sajtóba a neve, és nem volt megoldandó probléma sem, ráadásul úgy látom, hogy kedveli magát – nézett rám sejtelmesen. Ajaj! Kezdődik… – Hát, ezt Ninánál nehéz megmondani, de ha azt vesszük, hogy már nem akar megfojtani egy kanál vízben, akkor igen, mondhatjuk, hogy kedvel.

– És maga mit érez iránta? – szegezte nekem a kérdést. Ezzel most meglepett, felszaladt a szemöldököm, miközben farkasszemet néztünk egymással. Azonnal összeugrott a gyomrom. Belém fúrta a tekintetét, mint aki át akar látni rajtam. – Egy megoldandó feladat. Ennyi – feleltem szárazon. A szívem a mellkasomban éreztem, hogy hevesebben ver. A poligráf most rendesen kiakadt volna. – Helyes – bólogatott elégedetten. – Nagyon helyes. Pontosan ezt akartam hallani. Nem bánom, milyen módszereket vet be, hogy féken tartsa – értetlenül pislogtam, szólni akartam, mikor folytatta. – Azt hiszi, nem vettem észre, hogy kezd magába bolondulni? Ügyes taktika – biggyesztette a száját elismerően, majd felállt, és fenyegetően rám szegezte az ujját. – De maga ne merészeljen belehabarodni a lányomba. Ha megtudom, hogy egy ujjal is hozzáér, kitekerem a nyakát. Világos? Amíg ez az egész tart, úgy szórakozik vele, ahogy akar, de nem szerethet bele! Döbbenten néztem rá. „Úgy szórakozik vele, ahogy akar” – ez meg mit jelent? Tényleg ennyire nem törődne a saját gyereke érzelmeivel? – Már megbocsásson, uram, de én nem játszom Nina érzelmeivel. Nem volna fair. – Mit törődik maga ezzel? Maga szerint Nina foglalkozik azzal, hogy ő milyen lelki problémát okoz magának vagy másoknak? Majd túl lesz rajta. – Akkor sem azt érdemli, hogy hülyére vegyem – háborodtam fel. – Mondtam már, nem érdekelnek a módszerei, csak hatásosak legyenek. Úgy csinálja, ahogy akarja! Egyébként is, mi maga, az igazság bajnoka? – A lánya komoly lelki traumát szenvedett el a múltban, inkább segítségre lenne szüksége ennek a feldolgozásában.

– Áh, szóval mesélt magának róla. Azért remélem, azzal tisztában van, hogy maga nem a pszichiátere, hanem a testőre! Ezt tartsa szem előtt! A védelmével törődjön, az a maga dolga! A többit bízza rám. Én vagyok az apja, de figyelmeztetem, ha megtudom, hogy maga is érzelmeket kezd táplálni iránta, két lábbal fogom kirúgni innen. Világos voltam? – Igen, uram, világos – közöltem feldúltan. – Most elmehet. Este elvárom, hogy minden rendben menjen. – Csak bólintottam, és dühtől fortyogva szaladtam ki az irodájából. Mekkora egy tuskó ez a szenátor. Azt csinálok a lányával, amit csak akarok, csak kordában legyen tartva. Persze az túl időigényes lenne, ha leülne beszélgetni vele és figyelne rá egy kicsit. Szegény Nina, nem csoda, ha ki van éhezve az őszinte szeretetre, erre most arra kellett rádöbbennie, hogy én is becsaptam. Mocskos szemétládának éreztem magam. A délelőttöt a háztól távol akartam tölteni. Nem tudtam Nina közelében észszerűen gondolkodni, így elhagytam a villát, Nina őrizetét pedig a helyettes őrre bíztam. Azonban időben vissza kellett érnem, hogy elintézzem a rám testált hálátlan feladatot. El kellett cipelnem a vadmacskát a bálra. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű. Nina mindent elkövetett, hogy keresztbe tegyen, ha az apjáról volt szó. Fel kellett készülnöm testben és lélekben erre a csatára. Amikor visszaértem a házhoz, a délutáni hőség tombolt. Elindultam megkeresni Ninát, mert el kellett érnem, hogy időben elkészüljön az apja jótékonysági rendezvényére. Mr. Davis elég határozottan kijelentette, hogy pontos megjelenést vár el, de már akkor sejtettem, meggyűlik a bajom ezzel a nyakas kis nővel. A tegnap este miatt biztos meg is akart leckéztetni. Lelkem mélyén

tudtam, hogy csak azért is homlokegyenest mást fog tenni, mint amit elvárnak tőle. Ennek megfelelően kellett felkészülnöm. Vigyázni a testi épségére egy dolog volt, a megnevelésére azonban nem én voltam a legmegfelelőbb személy. Egy belső hang azonban azt súgta, hogy nem is kellene már betörni. Pontosan olyannak szerettem, amilyen… féktelennek, tüzesnek, lázadónak… Minden alkalommal gondolkodás nélkül kimondta a véleményét és kimutatta az érzéseit. Ez – bár neki nem ismertem volna be – nagyon is tetszett. Az ilyen reakciók veszélyesek, romboláshoz és fejetlenséghez vezetnek, bennem mégis fellobbantott valami addig ismeretlen érzelmet. A szerelmet. Hangosan fújtam ki a levegőt, mielőtt beléptem volna a házba. Azon kaptam magam, hogy furán remeg a gyomrom, ilyen még a legveszélyesebb akciókban sem történt. Szedd össze magad, Jason! Ez csak egy nő! Megrémített, hogy észnél kellett lennem, és az igazat megvallva, Nina mellett ez nekem nemigen sikerült. Ma este azonban semmiféleképpen nem sülhettek el balul a dolgok. Felkutattam utána az egész házat. A szobájában nem leltem, így a villát feltérképezve hamar rá is találtam, amint a medence mellett sütkérezett.

Melléguggoltam,

és

tapintatosan

próbáltam

belekezdeni. – Nina, beszélhetnék veled? Felkapta a fejét, és rám meredt. – Na, csakhogy előkerültél! Merre jártál? – kérdezte. – Dolgom volt. – Láttam rajta, hogy nem díjazta a kurta válaszom. – Azért jöttem, mert lassan el kell kezdened készülődni az estélyre. Felvont szemöldökkel pislogott rám.

– Mi vagy te, komornyik, hogy a napirendemre figyelmeztetsz? Egyébként pedig nem megyek – jelentette ki sértődötten, majd visszafeküdt. – Ez nem kérés vagy kérdés volt – tettem hozzá makacsul. Habár jobban örültem volna, ha tényleg kimarad ebből. – Te most parancsolgatni akarsz nekem? – pillantott rám dühösen. – Nem, először csak megkérlek, hogy fáradj fel a szobádba és készülj el. – És ha nem teszem, akkor mi lesz? – a szemében felvillant a tűz. – Arra inkább ne legyél kíváncsi – szűrtem ki a fogaim közt. – Márpedig én nem megyek – jelentette ki konokul, és elfordította a fejét. Oké, így is csinálhatjuk. A napozóágya közvetlen a medence mellett állt, így megragadtam a szélét, és gondolkodás nélkül belefordítottam a vízbe. Elnevettem magam, ahogy levegőért kapkodva kereste a felszínt, és láttam döbbent, hitetlenkedő arcát. Hát már csak ezért is megérte. – Neked elment a józan eszed? – visította. – Tudhatnád már, hogy velem ne szórakozz. Igyekeztem komoly, merev arcot vágni. – Azt hiszed, ezzel bármit is elérsz nálam? Nagyon tévedsz! – Fogadjunk? – vontam fel a szemöldököm. Farkasszemet néztünk egymással. – Nem félek tőled, gyere és kapj el – incselkedett velem –, mert én innen nem megyek se-ho-vá – szótagolta huncut mosollyal az arcán. – Nina – figyelmeztettem, de rám nyújtotta a nyelvét, majd úszni kezdett

az

ellenkező

irányba.

Nem

hagyhattam,

hogy

felülkerekedjen, így megfogtam a holmijait, és elkezdtem egyesével beledobálni a vízbe. Először csak a könyvet, amit éppen olvasott. Abbahagyta a tempózást, és rám nézett. – Te mi a francot csinálsz? – csattant fel ingerülten. – Eszem ágában sincs összevizezni magam. Elérem, hogy magadtól kigyere – bazsalyogtam. – Azt hiszed, ezzel elérsz bármit is? – mérgelődött, és a tekintetéből kiolvastam: igen, pontosan jó úton haladok, hogy elérjem, hogy meg akarjon fojtani. Ahhoz viszont előbb ki kellett jönnie a medencéből. Önelégült vigyort villantottam felé, majd megemeltem a zenelejátszóját, jelezve, hogy az lesz a következő. – Ne merészeld! – fenyegetett az ujjával. – Háromig számolok – figyelmeztettem –: egy… – Állj le! – ordította. – Kettő – Jason! – visította, de makacsul nem mozdult. – Három. Zsupsz. – Egy laza mozdulattal belepottyantottam a klóros vízbe. – Ezt komolyan nem hiszem el! Nem tudod, mit tettél… a zenéim – sápítozott. Ezek szerint nem tudja, hogy vízálló. – Nos, akkor kijössz? – kérdeztem oldalra biccentett fejjel. – Vagy ez már nem is olyan fontos – mutattam a telefonját, és már lendítettem is. – Várj! – szinte sikoltotta, majd tempózva elindult kifelé. – Ezért még megfizetsz – fenyegetett. Mikor odaért hozzám, kitépte a telefont a kezemből, és a nyugágyra repítette. – Még meg sem mutattad, hogy a vízből is ki tudnál-e menteni – búgta, és a következő mozdulatával erőteljesen meglökött. Erre

nem számítottam, így nem bírtam megtartani az egyensúlyom, zuhanni kezdtem a víz felé. Utolsó reménysugárként kapaszkodó után kapálóztam, így magammal rántottam Ninát is, aki úgy visított, mint akit éppen ölnek. Szinte egyszerre érkeztünk a hűs habokba. Ahogy a felszínre ért, játékosan a nyakamba ugrott, és megpróbált a víz alá nyomni, de engem nem lehetett csak úgy hatástalanítani: mire észbe kaptam, már bele is mentem a játékba. – Elég legyen! – eszméltem fel. – El fogunk késni – figyelmeztettem inkább magam, mint őt. – Ne aggodalmaskodj már annyit – kapaszkodott a vállamba. Ahogy

széles

mosollyal

az

arcán

a

szemembe

nézett,

megbabonázott. Gyengéden a medence falának toltam, és mozdulatlanságra ítéltem. Nem tiltakozott. – És most? – villant meg a csintalanság a tekintetében. Átkarolta a nyakam, egyre közelebb került, ezáltal elhatalmasodott bennem a vágy. Nina egyik legerősebb fegyvere – a szemein kívül persze – az isteni illata volt, ami most a víz hatására sokkal intenzívebben járta át az érzékeimet. A vágyaimtól vezérelve elvesztettem a fejem, és átgondolatlanul megcsókoltam. A tarkómat cirógatta, ahogy közelebb vont magához. Nehezemre esett, de megszakítottam a varázst. – Ez egy újabb hiba – mutattam rá. – Ki szerint? – vonta fel a szemöldökét. Kikerülve a választ lemerültem a zenelejátszóért. Mire felértem, ő már a medence szélénél törölgette a haját. – Vízálló – lebegtettem a szerzeményem. – Tudom – felelte huncut mosollyal az arcán.

Áh, szóval ez egy újabb szórakozás volt? Mikor kiértem, mellé léptem, majd hirtelen ötlettől vezérelve a vállamra dobtam, úgy indultam el vele befelé a házba. – Olyan vagy, mint valami ősember! Tegyél le! Még meglát az apám – kacagott. – Mióta érdekel az téged? Egyébként sincs már itthon. A szobájába érve egy mozdulattal rádobtam az ágyára. – Kapsz egy órát, ha nem vagy kész, abban viszlek, amiben vagy – sandítottam rá. – Tudom, hogy nincs ehhez kedved, és hidd el, én is szívesebben lennék bárhol máshol. Ha nem az apádért, tedd meg az én kedvemért. Nem akarok balhét. Igyekeztem az érzelmeire hatást gyakorolni. Nem felelt, így magára hagytam. A pokolba is! Mindig kihozza belőlem, hogy elveszítem a fejem. Ennek nem lesz jó vége! Én is készülődni kezdtem, és pontban egy órával később vártam rá a folyosón. Meglepetésemre, időre elkészült. Kedvetlenül jelent meg az ajtót kitárva. Váll nélküli, mély dekoltázsú élénkvörös ruhája egészen a földig ért. Elegánsan, szorosan simult formás testére, a haját féloldalasan szabadon hagyta, csak néhány rakoncátlan tincs hullott előre az arcába, gyönyörű szemei csillogtak a fényben, magas sarkú szandáljával kiemelte vonzó, csinos alakját. A száját alig észrevehetően halványan rúzsozta, ha pislogott, ezüstösre festett szemhéján csillámok szikráztak. Elbűvölő

volt,

teljesen

elvarázsolt,

megbabonázott.

Akkor

döbbentem rá, hogy ma nem is a testi épsége miatt kellett leginkább aggódnom, hanem a vágy miatt, amit keltett bennem a puszta látványa. Egyetlen hosszú pillantással mértem végig az elragadó Ninát, de bók helyett nem mondtam neki semmit.

– Remek – nyögtem ki. Ma este nagyon észnél kellett lennem minden tekintetben. Azonban az ösztöneimen való uralkodás bizonyult a legnehezebb feladatnak. Az egész utat néma csendben tettük meg. Nem tudom, mi történt, miután magára hagytam, de szinte csalódott voltam, hogy nyugton van. Valahol belül éreztem, hogy túl szép ez, hogy igaz legyen. Mégis látszólag minden tervszerűen haladt. A rendezvény fontosabb része zűr nélkül le is zajlott. Leszámítva persze, hogy szüntelenül Nina járt az eszemben, és ő nagyon is tisztában volt ezzel. Folyamatosan provokált engem, hol a tekintetével, hol egyegy mozdulatával. Igyekezett az őrületbe kergetni. Nehezebb volt ez az este, mint az egész itt eltöltött időm egybevéve. Olyan izgató volt és érzéki, hogy legszívesebben azonnal letepertem volna, és a pajzán mosolyából arra a következtetésre jutottam, hogy ő nagyon is tisztában van ezzel. A gondolataim eltereléseként igyekeztem komoly dolgokról beszélni vele. – Nem mondtad el az apádnak, ki vagyok valójában. Miért nem dobtál fel? – érdeklődtem. – Gondolkodtam. Szeretném tudni az igazságot. Ha nincs igazad, nincs is mitől tartanom. De ha igazad van, akkor az egész eddigi életem egy nagy hazugság volt. Tudnom kell, hogy ki hazudik. Segítek neked kideríteni. – Azt nem lehet. Túl kockázatos. Egyedül is éppen elég nehéz. Óvatosnak kell lennem. – Hát éppen ez az, nem voltál elég elővigyázatos. Ha én ilyen könnyen rájöttem, ki is vagy, akkor más is megteheti. Nadin így is rád van szállva. Nyomoz utánad, találni akar valamit, amivel sarokba szorít. Ugye nem jöhet rá, hogy miért vagy itt valójában? – nézett rám riadtan.

– Jó háttéranyagot biztosítottak, az önéletrajzom pedig a teljes valóságot tükrözte, csupán az nincs benne, hogy melyik alakulatnál szolgáltam. Számítottunk arra, hogy lenyomozhatnak, ha valaki tyúkszemére lépek. – Akkor jó. Azt azért nem szeretném, ha bajod esne. – Te mit tudsz a nővéredről? – kaptam fel hirtelen a fejem. Lehet, hogy a szexbotrányokról elhíresült üresfejű Nadin állna az egész mögött? Nem elképzelhetetlen. Láttunk már ilyet. – Te most a nővéremre gyanakszol? – vágott sértődött képet. – Én csak igyekszem megtalálni a tettest. – Mindig elfelejtem, hogy egy spicli vagy – szűrte ki a fogai közt, majd magamra hagyott. Én hülye! Nem gondoltam bele, hogy milyen lehet, ha megtudod, a családod valamelyik tagja emberek haláláért lehet felelős. Belegázoltam a lelkébe, és most teljes joggal haragszik rám. Az este további részében azonban igyekezett levegőnek nézni. Azzal büntetett, hogy idegen férfiakkal kacérkodott a szemem láttára. Próbáltam nem tudomást venni róla, de nem ment. Már megint nem a feladatomra koncentrálok, figyelmeztettem magam. Tudtam jól, hogy csak provokál, mégis kiborultam tőle. Úgy éreztem, egy kalitkában vergődöm, nem volt hová menekülnöm, a kísértés pedig óriási volt. Eszembe jutott, hogy akár már haza is mehetünk, nem kell ezt tovább elviselnem. Ekkor a szenátor kért figyelmet. – Szeretném mindenkinek megköszönni, aki ma este megtisztelt bennünket. Engedjék meg, hogy megragadjam az alkalmat, és bejelentsem Nina lányom eljegyzését Peter Abbott-tal. A fiatalok nem teketóriáznak, mihamarabb szeretnének egybekelni. Emelem a poharam rájuk – veregette hátba a leendő vejét.

Mély döbbenet és hányinger. Szemmel láthatóan Ninát is váratlanul érte a bejelentés, az arcára dermedt minden érzelem. Kirohant a teremből, és egy végtelennek tűnő másodpercre el is tűnt a szemem elől. A francba! Amikor újra megpillantottam, éppen meg akartam szólalni, de váratlanul lefagytam. Nina lehunyt szemmel, teljes átéléssel vette a szájához a borospoharat. A vörös nedűt kéjesen ízlelő lány láttán minden izom megfeszült a testemben. Az izgató látványtól az ereimben lüktetve száguldott a vér. Ekkor finoman, elképesztő érzékiséggel végignyalta az ajkát, mialatt a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta; ettől fortyogni kezdett bennem a düh, kikaptam a poharat a kezéből és a mellettem elhaladó pincér tálcájára tettem. – Mi a fenét képzelsz magadról? – esett nekem. – Úgy ittad azt a bort, mintha egy pornófilmben lennél. Ne viselkedj közönségesen, igazi romlott nőnek tünteted fel magad ma este, ha nem vennéd észre – szidtam meg. – Nem vagy az apám, hogy kioktass. – Az a te szerencséd, különben már régen elláttam volna a bajod. – Na ne mondd – felelte gúnyolódva. – Akkor ehhez mit szólsz? – pillantott rám szenvtelenül, és az első pincért, aki arra jött, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Elég volt! Teljesen elvesztettem a fejem. Megragadtam a karját, letéptem a döbbent csávóról, és most tényleg mint egy megvadult ősember vonszoltam magam után a szabad levegőre, egészen a kert végéig. – Hogy veszed a bátorságot, hogy így viselkedj velem? – hisztériázott. – Mindenki azt kapja, amit megérdemel – reszkettem a dühtől és a vágytól, amit keltett bennem a viselkedésével. A franc enné meg, hogy képtelen vagyok már megint felülkerekedni ezen!

Olyan szép volt, mikor így felhúzta magát, a mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy zihált, a szemeiben ott lobogott a tűz, az a pusztító, fojtogató tűz… A kurva életbe, tudtam, hogy ez fog történni! A bizsergető érzés egyre erősebb lett, a mellkasomból szétáradt az egész testemben, míg végül már minden porcikámat elöntötte a forróság. Úgy lüktettem alul, hogy éreztem, ha most azonnal nem kapom meg, felrobbanok. Nem tudtam betelni vele, minél elérhetetlenebbnek tűnt, annál jobban vágytam rá. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség teljesen felemésztett. Olyan volt, mint a lavina, ha egyszer elindult, mindent és mindenkit elsöpört és maga alá temetett. – Te tüzelő kis szuka! – rántottam magamhoz. – Hogy merészeled? – pofon akart ütni, de elkaptam a kezét, és egyetlen mozdulattal feltéptem a ruhája oldalát, kiszabadítva ezzel a hosszú, formás lábait. Időt sem adtam neki a reagálásra, a szájára tapadtam, és őrülten csókolni kezdtem. Az indulattól remegtem, elvesztettem

az

önkontrollom,

minden

elhomályosult.

A

betonfalnak nyomtam, fogva tartottam, de ellenszegülésnek nyoma sem volt, ő is ugyanolyan hévvel falta a számat, mint én az övét. Már nem volt megállás. – Szeretnél bennem lenni, igaz? – búgta elégedetten a fülembe. Felforrt tőle a vérem. Éreztem a hangjában a győzelmi mámort. Nagyon nem bírtam, ha szórakoztak velem, és mégis, ha ilyen kihívóan nézett rám, egyszerűen szerettem volna azonnal megmászni. Erősen a fenekébe markoltam, megemeltem, amire ő válaszul azonnal körbeölelt a lábaival. Csapdába ejtett, akárcsak én őt. Hevesen kiszabadítottam magam a nadrágomból, és a bugyiját letépve azonnal és könyörtelenül elmerültem benne. Képtelen voltam akár csak egy pillanatot is várni. Mélyen szívtam be a

levegőt, hogy el ne élvezzek. Nina a falnak feszülve mélyen magába fogadott. Akartam őt. És meg is kaptam. Eszméletlenül beindult ő is. Felmordult, és minden izma megfeszült a kínzó gyönyörűségtől, amit okoztam neki a hirtelen mozdulatommal. Hallottam a hangját, ahogy nyögdécsel és sóhajtozik, engem hív, kér, könyörög… – …Jason… kérlek… még… – zihálva néztem őt, és már képtelen voltam visszafogni magam. Vadul és összeszorított fogakkal, pattanásig feszült izmokkal pumpáltam őt, egyre fokozottabb tempót diktáltam. – Édes istenem… – sziszegte, miközben remegett a kezeim közt. Mikor a teste megfeszült és a remegés hullámai söpörtek rajta végig, én továbbra sem engedtem el. Még nem! Kínozni akartam, pont, ahogy ő kínzott engem. Lelassítottam. Megálltam. Nem mozogtunk, szinte mozdulatlanná merevedve görcsösen tapadtunk egymásba, és csak a belső izmainkkal fokoztuk az öröm érzését. Nina is könyörtelenül szorított, annyira, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna megmozdulni. A csípőjét előrebillentve hullámzott rajtam. Csodálkozva néztem le a kipirult arcú, nyögdécselő Ninára, és képtelen voltam ellenállni a látványának. Forrón és odaadóan megcsókoltam, nem erőszakosan, mint az előbb, de szenvedélyesen. Kellett nekem. Ő csak az enyém. Amikor

úgy

éreztem,

már

képes

leszek

folytatni,

újra

megmozdultam benne, és a vad döfésekre csodálatosan édes, izgató nyögéseket és sóhajokat kaptam jutalmul. Behunyt szemmel élveztem a testemet körbefonó puha karok és lábak érintését, simogatását. Levegőért kapkodtam, ahogy fokoztam a tempót. Nina felsikoltott, vadul a falnak feszült, folyamatosan kéjesen, gátlások nélkül emelte a csípőjét, ahogy mindent akarva a gyönyört követelte. Keményebben, gyorsabban, türelmetlenebbül mozogtam benne.

– Te kis bestia! – ordítottam fel, és abban a pillanatban ívbe feszült testtel, görcsöktől vergődve élveztem bele a lüktető, orgazmustól rángatózó Ninába. Nem találkoztam még olyan nővel, aki ennyire beindított volna. Egymásba gabalyodtunk, ahogy ziháltunk. Jó volt még pihegve átélni egy-egy rándulás kéjét. – Ez eszméletlen volt – szaladt ki a számon. Nagyon kellett. Már úgy

feszített,

hogy

szinte

fájt,

és

most

végre

megkönnyebbülhettem. – Ne menj még! – szorított magához. – Megőrülök érted, Jason, annyira jó érezni téged – sóhajtott és remegett. Éreztem, hogy még mindig szorosan rám feszült. Ziháltam a nyakába, újra kívánni kezdtem őt. Duzzadni kezdtem Ninában, és éreztem, hogy ráadás jön, ahogy reméltem is. Egyre jobban nekibuzdultunk, és nem álltunk le a vágy útján. – Annyira szűk vagy, olyan finom… Békítő csókokat nyomott a számra, halkan felsóhajtott és magához ölelt, fejét a vállamra hajtotta, kiélveztem az érintését. – Még sosem voltam ennyire eleven – motyogta a vállamba. – Akkor jó, mert én pár percen belül megfojtalak – vágtam vissza. Édes kuncogása volt a válasz. Kezét az arcomra csúsztatta, és mélyen egymás szemébe néztünk. Lágyan megcsókolt, de ez a lágy csók egyre hevesebb lett, egyikünk sem tudott megálljt parancsolni magának, éreztem, ahogy újra beszippant minket az őrült szenvedély. Az ujjaimmal a haját simítottam, de az agyam már lázasan dolgozott. Lassan kezdtem magamhoz térni a révületből. Kicsit megfordult velem a világ. Annyira hálás lettem volna, ha még nem tör rám a lelkiismeret-furdalás. – Fontos vagy nekem, soha nem bántanálak, ugye tudod? – Meglepték a szavaim. Az őszinteségem tornádót indított el benne,

éreztem, ahogy összerándult az újra életre kelt merevedésem körül. Elégedett mosollyal nyugtáztam a dolgot. – Szeretlek, Jason – suttogta, ahogy a nyakam csókolgatta. Szavai csak lassan kúsztak a tudatom mélyére, ahol fájdalmas jelentést nyertek. Micsoda? Ezt most komolyan hangosan kimondta? Tényleg ekkora seggfej vagyok? Hogy történhetett ez meg? Jesszusom, hiszen én is szeretem őt. Ez elfogadhatatlan. Tennem kellett valami drasztikusat, hogy visszafordítsam ezt a folyamatot. Irányíthatom, ha úgy akarom – ismételgettem kétségbeesetten. A nyakába fúrtam az orromat, elhatalmasodott bennem a pánik, hiszen valójában képtelen vagyok távol tartani magam tőle, nem bírtam ellenállni neki. Minden akaraterőm hiába. A vágyam erősebb nálam. – És most jobb, hogy megdugtalak? – kérdeztem közönyösséget színlelve. Éreztem, ahogy megmerevedik a kezeim alatt. – Ne beszélj velem úgy, mint egy szajhával! Nem vagyok az – próbált eltolni magától. Arra akart kényszeríteni, hogy hagyjam abba, de én újra könyörtelenül mozgatni kezdtem a csípőmet. – Akkor ne viselkedj úgy, Nina. – A hangom halk és rekedtes, a tekintetem sötét és vigasztalan volt. A kíntól, amit közben éreztem, tele voltam figyelmeztetéssel és olyan fájdalommal, amilyet még sosem éltem át azelőtt. Tudtam, hogy hibát követtem el. – Eressz el! – könyörgött könnyeit nyelve. – Küzdjél csak ellenem – duruzsoltam. – Küzdjél, ahogy én tettem, de most te is megtanulod, hogy a testedet nem érdekli a düh vagy a figyelmeztetés az agyadban, hogy hibát követsz el. Az ösztöneid erősebbek. – Kérlek, ne! – tiltakozott.

– Tényleg ezt akarod? Hagyjam abba? Mert a tested határozottan mást jelez – mondtam mélyeket döfve, a hüvelye pedig minden mozdulatomra összerándult. – Kérlek, Jason, ne engedj el! – tenyerét a mellkasomnak támasztotta, és az ellenállása folyamatosan gyengült. Hiába az előbb

elégültem

ki,

képtelen

voltam

magamnak

megálljt

parancsolni. Akartam őt. Felsikoltott a tehetetlen dühtől, ahogy egyik része meg akart szabadulni tőlem, ám a teste vágyott rám. Hiába küzdött az érzés ellen, a testét ringató lökések egyre fokozódó

gyönyörűséget

gerjesztettek

benne,

és

ezt

nem

titkolhatta el előlem. Az elviselhetetlen kínok forrásává váltam a számára, kezdeti tiltakozása ellenére azonban egyre jobban széttárta a lábait, hogy mélyebbre tudjak hatolni. Megmarkoltam a fenekét, hogy ne tudjon mozogni rajtam. Szítani akartam a vágyát, kínozni akartam. Csak akkor és úgy élvezhetett, ahogy én akartam. – Gyűlöllek – zokogta, és csupa könny lett az arca, ahogy vonaglott a karjaimban. – Helyes, gyűlölj csak, Nina – morogtam, és kétségbeesetten, lázasan mozogni kezdtem benne. Olyan merev voltam, hogy az már szinte égetett, ki kellett hogy elégüljek. – Annyira hiányoztál – adta meg magát végül. Élvezettel néztem, ahogy akarata ellenére lassan elérte a beteljesülést, ahogy végül megadta magát a kéj mindent elsöprő áradatának. A vágyaink néha annyira erősek, hogy felülmúlnak minden képzeletet. Ilyenkor megszűnik a realitás, és csak az ösztönök, az érzékiség marad. Ami köztünk volt, sokkal többnek, mélyebbnek és intenzívebbnek bizonyult, mint egy szimpla fellángolás. Igaz, hogy amióta csak megláttuk egymást, annyira működött köztünk a kémia, hogy

szinte azonnal egymásnak estünk volna… Egy pillanat alatt felébredtek az ösztönök, és az erotika iránti vágy, a késztetés mindennél erősebbé vált, ahogy most is. Erőteljes döfésekkel tövig merültem benne újra és újra. Éreztem, ahogy ő is folyamatosan mozgatta a csípőjét, és ezzel engem kétségkívül az őrület szakadéka felé kergetett. Kívánt engem, éreztem. A hideg viselkedése ellenére akart engem, és én meg akartam adni neki, amire vágyott. Beleadtam mindent, könyörtelenül felnyársaltam minden döféssel. Felkiáltottam, annyira jó érzés volt, miközben haladtam a mindent elsöprő orgazmus felé. Nina pedig vergődött, sikoltozott, teljesen elvesztette ő is a fejét. – Én is szeretlek, Nina – motyogtam az önkívületi állapotban. Lázasan hajszoltam mindkettőnket a kielégülés felé. A szavaim hatására hosszan és telhetetlenül az ajkaimra tapadt. A ránk törő orgazmus egyikünknél sem akart véget érni, tökéletes döfésekkel nyújtottam el a gyönyört. Nina elsírta magát, ahogy az orgazmusai már

összefolytak.

Kegyetlen érzés

volt beismerni

a saját

gyengeségem, gyarlóságom. Ismét elbuktam. Ez lehetett az ő nagy elégtétele, győzelme felettem. – Jason, miért csinálod ezt? Tudom, hogy te nem ilyen vagy – zokogott. – Honnan tudhatnád? Nem is ismersz engem – sziszegtem. – Jobban ismerlek, mint hinnéd, mert fontos vagy nekem – zihálta két remegés között. – Vonzódom hozzád – ismertem be –, de nem tehetem tönkre az életed. Nem áldozhatsz fel mindent egy olyan pasi kedvéért, mint én. Nem én vagyok a neked való férfi. Kapálózni kezdett. – Engedj el! – üvöltözte. Leengedtem, és elléptem tőle.

– Ha tényleg szeretsz, bizonyítsd be! – kiabálta feldúltan. – Ne légy gyáva, és vállald! Én teszek a következményekre! Nem válaszoltam, csak álltam a tekintetét. Fontos volt nekem, de nekünk nem lehetett közös jövőnk, egy világ választott el minket egymástól. Pont ez jelentette a legnagyobb bajt. Az apja sosem békélt volna meg azzal, hogy a lánya egy olyan alakot választ, mint én. Ninát is kitagadta volna. Ezt nem kockáztathattam, de hogyan végezhetném a munkám tovább, ha nem tudok koncentrálni, és folyamatosan elbukom a próbákon? Eszembe jutott, milyen mély sebet kapott már az élettől. Megsajnáltam, hogy én is minden ilyen alkalommal csak tetézem ezt. Elkaptam a karját, és mélyen a szemébe néztem. – Sajnálom, hogy kudarcot vallottam. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Megőrülök érted, és éppen ezért el kell hogy menjek! Nem maradhatok a közeledben, mert én is szeretlek, túl fontossá váltál nekem – könnyes szemeit csókolgattam. – Ne nehezítsd meg nekem. Kérlek – könyörögtem neki. – Szükségem van rád! Nem bírom ki nélküled! – borult a vállamra. – Ez nem igaz. Neked arra van szükséged, hogy eltűnjek, hogy megtalálhasd a lelki nyugalmad – suttogtam fájdalommal a szememben. A lelkem szétfeszítette a kimondott szavaim okozta keserűség. Átölelte a nyakamat, és szenvedélyesen megcsókolt. – Sajnálom, ha úgy viselkedtem veled, mint egy taknyos gyerekkel, de néha tényleg megérdemelted. Bármilyen bosszantó is, valamiért azt érzem, hogy vigyáznom kell rád, mert roppantul veszélyes vagy önmagadra – nyögtem ki. – Ne érezd felelősnek magad értem – felelte még mindig hozzám bújva.

– De igen. Nem tudom, miért, de felelősnek érzem magam. Mióta megpillantottalak a bevásárlóközpontban, folyamatosan aggódom miattad, pedig hidd el, én lennék a legboldogabb, ha képes lennék könnyedén túllépni ezen – vallottam be. – Csak próbáljuk meg – kérlelt, és a lehelete az ajkaim cirógatta. – Esküszöm, hogy minden megváltozik, nem fogok többé ellenkezni, engedelmes leszek, azt teszem, amit mondasz, csak ne hagyj el engem – hangja tele volt kétségbeeséssel. Nina Davis, aki megalázkodik? Lehetetlen. Ő egy vérbeli lázadó, de nem is akarom, hogy más legyen… csak azt, hogy az enyém legyen. Éreztem, ahogy kezdett meginogni a sziklaszilárd meggyőződésem. Mi lenne, ha mégis belevágnánk? Megtapasztaltam az őrült vágyat, amikor úgy érezzük, a szenvedély mindent elsöpör. Én eddig nem ezt a jövőt akartam magamnak,

mert

nem

voltam

tisztában

a

vágyaimmal.

Tulajdonképpen nem is voltak vágyaim, mindig a szigorúan megtervezett úton haladtam, amíg meg nem ismertem Ninát. Az elmúlt hónapokban világossá vált számomra, az életem legnagyobb vágya valójában Nina. Most már bizton állíthatom: a vágyaink beteljesülése az egyik legjobb dolog a világon! Tagadhattam, ellenkezhettem az érzés ellen, de ha a közelemben volt, annyira dobogott a szívem, hogy féltem… Hogy mitől? Az ismeretlentől. A megélt tökéletes pillanattól, mert az elemi ösztönöket nem lehet csak úgy kiiktatni. A gondot azonban az okozta, hogy úgy véltem, képtelen vagyok helyén kezelni az érzéseimet és megélni a pillanatokat következmények nélkül. Realista ember lévén az észérvek

mindig

felülkerekedtek,

mindig

ott

voltak,

hogy

figyelmeztessenek: ez csak ideig-óráig működik, de utána jön a fájdalom, kín és szenvedés, mert nem lennék képes megadni neki

mindazt, amihez hozzá van szokva. Egy nap arra ébrednék, hogy gyűlölettel a szemeiben mered rám, hogy elvettem az esélyét. Ezt már nem tudtam volna elviselni. – Kellesz nekem, Nina – tört felszínre minden érzelem –, de nekünk nem lehet boldog közös jövőnk, mellettem csak a fájdalom és a kiábrándultság vár rád, ezt pedig nem tehetem veled. – Élőhalott voltam, amíg nem lettél az életem része, bármit megtennék, hogy veled maradhassak. Szorosan magamhoz öleltem. Tudtam, hogy ezzel egyenesen egy halálos vízesés felé sodródtunk, amit nem élhettünk túl, mégsem volt erőm eltaszítani magamtól. – Bocsáss meg nekem, Nina, de nem okozhatok még több fájdalmat – borítottam el apró csókokkal. – Akkor legalább adj nekem egyetlen éjszakát, légy az enyém csak reggelig, és felejthetetlenné varázsolom minden percét – sóhaja cirógatta a nyakamat. – Az egész életem egy olyan emberrel kell majd leélnem, akit gyűlölök – adta meg a kegyelemdöfést. Megborzongtam a gondolattól, és képtelen voltam nemet mondani. A karomba kaptam, és úgy vittem egészen az autómig.

Nina Visszatérve a káosz birodalmába „Ahogy megszűnök, a szenvedés is megszűnik Az utolsó lehelettel a fájó gondolat eltűnik Ijesztő szeretni a halál gondolatát És taszítva gyűlölni az élet minden voltát Borzongató az utolsó szívdobbanás érzése Az utolsó kósza lehelet szélnek eresztése.” A házunk körül néma csend honolt, mindenki a rendezvényen volt, így senki nem láthatta, ahogy az autóból kiszállva Jason felnyalábolt. A derekára fonódó lábaimmal szorosan rátekeredtem. Nem tudom, hogy jutottunk el a szobámig, mert egész idő alatt úgy csókolt, mintha évezredek óta rám várt volna, lassú volt, de lényegre törő. Menedéket kerestünk, egymásba kapaszkodtunk, le sem vettük egymásról a kezünket és a szánkat. Őrülten kívántam őt, teljesen megsemmisültem az érintésétől. Szinte letéptük egymásról a még épen maradt ruhadarabokat. Egyfolytában remegtem a vágytól, soha nem éltem át még hasonlót sem. Ezt a pasit minden ízében nekem teremtették. A teste, a szeme, a hangja, az illata… Érzékien hozzásimultam, miközben a kezemmel felfedezőútra

indultam

a

testén.

Óriási

önuralommal,

mozdulatlanul állta, amíg melleimet hozzá nem préseltem, az ajkaimmal végig nem kóstoltam a vállát, éreztem, hogy a simogatásom, csókjaim hatására életre kel a teste, remegve

nyögdécselt. Belemarkoltam izmos, feszes fenekébe, amit úgy imádtam, és magamhoz igazítottam, mire a csípőjét ő is ingerlően hozzám dörzsölte. Egy pillanatra megállt a kezem, és ösztönösen a szemébe

néztem,

kis

híján

elélveztem

a

puszta

perzselő

tekintetétől. Lágyan beletúrt a hajfürtjeimbe, csókokkal borította az arcomat, a mellemet, majd forró ostorként csapott le a bimbóimra. Finoman markolászta a testem, miközben lassan haladt lefelé. Amikor keze besiklott a combjaim közé és elérte a legérzékenyebb pontomat, önkéntelenül is mély, elégedett sóhaj hagyta el az ajkamat. Szélesebbre tártam a lábaim, hogy jobban hozzám férhessen, és vágytól fátyolos szemekkel kerestem a tekintetét, látnom kellett rajta ugyanazt a kéjt, ami engem is felemésztett. A testem megfeszült, a csípőmet folyamatosan emeltem, és vergődni kezdtem alatta. Akartam őt. – Jason, kérlek – könyörögtem. Nem váratott sokáig, villámgyorsan felettem termett, és kínzó lassúsággal belém hatolt, a hirtelen jött ingertől felnyögtem, ő pedig mélyebbre nyomult bennem, durván belemélyedtek az ujjai a fenekembe, megemelt, hogy teljesen befogadhassam őt; halk sikoly szakadt fel belőlem, amit egy forró csókkal fojtott belém. Vadul végigkarmoltam a hátát, miközben a szenvedélytől megrészegülten egyre hevesebben és mélyebben mozgott bennem. Élvezettel nyögött a számba, hörgött, ahogy a magáévá tett. Megőrjített, hogy mennyire kíván engem. A vállába haraptam, ahogy próbáltam csillapítani a vad remegésem, görcsösen kapaszkodtam belé, ahogy megfeszültem,

és

folyamatosan

lüktettem

a

testemen

végighullámzó kéjtől. Az orgazmustól az egész testem görcsösen rángatózott. A vad hullámokban lüktető hüvelyem teljesen összerándult, a fogait összeszorította, a nevem kiáltotta az élvezete

alatt. A gyönyöre ugyanolyan határtalan volt, akárcsak az enyém. Maga volt a teljes beteljesülés, elfogott a lebegésszerű bódulat. Fölé kerekedtem, és a csuklóját megragadva az ágyra szorítottam. Képtelenek voltunk egymástól eltávolodni, a vad kielégülést lágy, odaadó szeretkezés követte. Sóhajaink betöltötték a teret, kívántuk a másikat, akartuk egymást, majd megőrültünk a vágytól. Elképesztően gyengéd és igen bőkezű volt velem egész éjszaka, mindent

elsöprő

volt

a

sóvárgás,

amellyel

kapaszkodtunk

egymásba. Sosem hittem volna, hogy ilyen létezik. Azonban minden érintésében éreztem, hogy ez a búcsú, hogy igyekszik elraktározni ezeket az érintéseket minden sejtjében. Ha elmegy, már nem érezhet többé, csak emlékezhet rám és a lelkébe zárt pillanatokra. Láttam a szemében a szeretetet, az aggodalmat és a búcsú fájdalmas könnyeit. A karjaiba vont, és lágyan becézgetett. Szerelmesen pillantottam fel rá. – Istenem, Nina, mitől ilyen jó veled? Nem tudok betelni veled – suttogta, és a számat tovább kóstolgatta. – Tudom, hogy te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Szeretlek… olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetlek. – Akkor érdemes lenne ezért küzdeni, nem gondolod? – képtelen voltam elszakadni az ajkaitól. – Ez nem lenne tisztességes veled szemben. – Inkább mindkettőnket örök boldogtalanságra ítélsz. – Nekem nincs mit veszítenem, de neked van. – Én ebből az egészből egyetlen dolgot szeretnék megtartani. Téged. – Mondd csak, belegondoltál te abba, hogy igazából nem is ismersz?!

Alig

pár

hónapja

találkoztunk

gondolkozhatunk tinédzserek módjára.

először.

Nem

– Oké, ha így van, akkor miért nem léptél le? Miért maradtál mégis? – Mert hülye vagyok. Mert féltelek. Mert ostoba módon azt hittem,

fölülkerekedhetek

az

ösztönös

vágyaimon.

Mert

elviselhetetlen volt a gondolat, hogy végleg el kell hogy engedjelek. Mert gyenge vagyok. A vallomásától teljesen kész lettem. Reményt kaptam. –A

szerelem

megóvása

rengeteg

kompromisszummal

és

áldozattal jár, ezeket meghozni pedig nem mindig egyszerű. – Ebben igazad van, de én nem vagyok egy szappanoperahős. Én igyekszem gondolni a jövőre is, legfőképp a te jövődre, felelősséget kell vállalnom egy másik emberért. Érted. – Ne légy már mindig ilyen merev. Miért hiszed, hogy tudod, mi a jó nekem? Komolyan átengednél Peternek? Ez volna nekem a jó? Tudod, mit vált ki belőlem a pasas? Izzó haragot és undort; de nekem nem erre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. – Eleinte irántam is ezeket érezted – sandított rám. – Ezt nem mondhatod komolyan. Biztos, hogy te voltál ott, amikor először találkoztunk? Ez bizony szerelem, mégpedig a nagybetűs! Gyáva vagy, mert azt teszed, amit elvárnak tőled, ahelyett, hogy a szíved követnéd. – Jaj, Nina, te a tündérmesékben élsz; az igaz, el nem múló szerelem

csak

azokban

létezik.

A

valóság

ennél

sokkal

bonyolultabb. – Oh,

értem

én.

Megmondod

a

szívednek,

a

gyomorremegésednek meg a lábelgyengülésednek, hogy bocsi, most épp nem aktuális. Most húzódott először mosolyra az ajka.

– Te is tudod, hogy bilincsbe vertél, és képtelen vagyok szabadulni – játékos pajkosság csillogott a szemében. – Nem, nem, ezt nem kened rám. Bilincset te használtál, ha jól emlékszem – élcelődtem vele. Mégis, a következő pillanatban elfogott a pánik, mert éreztem, minden hiába, ő a kötelesség mellett döntött. Miért

kellett

ennek

a

pasinak

ennyire

átkozottul

ellenállhatatlannak lennie? Szerelmes voltam belé, és ennek gondolatától elszorult a szívem, sajgott a lelkem. Hatalma volt fölöttem, különös, tengerzöld szemének egyetlen pillantása képes volt térdre kényszeríteni vagy éppen az örömmámor szárnyain reptetni. Jason mindentudó kaján mosolya megbabonázott és egyenesen a lelkembe hatolt. Megint hallani akartam, ahogy a gyönyörtől a nevemet nyögi, és nézni, ahogy elsötétedik a tekintete, mikor elvész bennem. Órákon keresztül azzal töltöttük az időt, hogy cirógattuk és ízlelgettük egymást. Gátlások nélkül megadtam neki mindent, amit csak kért és amire csak vágyott. Reggelre azonban szép metszésű, vonzó arcát a gondterheltség felhői árnyékolták be. A megállapodás egyetlen felejthetetlen, pajzán éjszakáról szólt, és ő tartotta is magát ehhez. Meg volt győződve róla, hogy ő csak ártana nekem. Láttam a szemében a szenvedést, mikor már szinte könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt. Ő mégis elment. Elfogott a pánik, mert nem tudtam élni a vágy nélkül, ami bekebelezett és megsemmisített. Utáltam sírni. Évekkel ezelőtt megtanultam már, hogy semmi jó nem származik belőle, csak annyit érek el vele, hogy pocsékabbul érzem magam, mint valaha, de most mégsem tudtam visszafogni a lelkemből feltörő gyötrő zokogást. Ez a férfi sebet ejtett a lelkemen. Tudtam, hogy komolyan

gondolta minden szavát, és ettől lett ez annyira fájdalmas. Az ágyra vetettem magam, és az arcomat a párnába temetve bőgtem. Mikor kissé lehiggadtam, törökülésben ringatózva próbáltam a háborgó lelkem elcsendesíteni. Mindent elszúrtam. Tegnap este kurvának nevezett, és valóban, úgy viselkedtem, mint egy prosti, de ezt is csak ő volt képes kihozni belőlem. Begerjedtem tőle, és azt akartam, hogy ő is így érezzen, megőrüljön értem. Ami persze sikerült is, most is megborzongtam, ha eszembe jutott, hogyan csillogtak a szemei, ahogy végigpásztázta a testemet, miközben elmerült bennem. Csillogó tekintetével szinte felfalt. A hajamba túrtam, ahogy a torkom egyre inkább összeszorult. Nem hittem, hogy valaha is lesz még egy pasi, akinek ennyire átadom majd magam. Összepréselte a mellkasom a kétségbeesés, úgy éreztem, nem kapok levegőt, megfulladok. Hogy leszek képes elviselni ezek után a közelségét? Töprengésemet és magányos szenvedésemet a telefonom csörgése szakította félbe. Döbbenten láttam, hogy az anyám keres. Azonnal felkaptam a készüléket. – Szia, mama! – üdvözöltem örömmel. Annyira ritkán bukkant fel, és én mindig nagyon vártam, mert szerettem volna közel kerülni hozzá, még ha olyan elszántan tartotta is a távolságot. Szükségem lett volna valakire, akinek kiönthetem a lelkem, akibe kapaszkodhatok. – Ott van Nadin? Nem veszi fel a telefonját – kérdezte hűvösen, köszönés helyett. – Nem hinném, szerintem a buli után nem ide jött vissza. Te miért nem jöttél? Hiányoztál – próbálkoztam. – Fontosabb

dolgaim

is

vannak,

mint

az

rendezvényei. – Mikor jössz haza? Mikor láthatlak? – sürgettem.

apád

ostoba

– Nekem az a ház nem az otthonom, sosem volt az. Most mennem kell, ha látod Nadint, mondd meg, hogy kerestem – mondta közönyösen, és választ nem várva bontotta a vonalat. Annyira

fájt,

hogy

mindig

ilyen

hidegen

bánik

velem.

Gyerekkoromban is, ha kérdeztem tőle valamit, átnézett rajtam, vagy úgy tett, mintha nagyothallana, és ez azóta sem változott. Azon merengtem, mi lehet velem a baj, hogy engem senki sem képes szeretni. Mindenki elhatárolódik tőlem. Egyértelmű volt, hogy valami nem stimmel velem. Újra megcsörrent a telefon, felugrottam a meglepetéstől: a kijelzőn Nathan neve villogott. – Nat, hol vagy? – szóltam bele türelmetlenül, mert már régen nem hallottam róla, és nagyon aggódtam érte. – Nina Davis? – kérdezte egy ismeretlen női hang. – Igen, az vagyok, de maga kicsoda? – csodálkoztam, és a rossz előérzettől elszorult a torkom. – Rachel McKenna nyomozó. Be tudna hozzánk fáradni a rendőrkapitányságra? És ha lehet, minél előbb – tette hozzá. – Hol a bátyám? Mi történt vele? – érdeklődtem magamra erőltetett nyugalommal. – Nem telefontéma, amit közölni szeretnék. Kérem, jöjjön be hozzánk, és mindent megbeszélünk – rettenetes félelem uralkodott el rajtam, szörnyen rossz érzés kerített a hatalmába. – Márpedig én innen el nem mozdulok, amíg meg nem mondja, hol a bátyám – kétségbeesetten visítottam a készülékbe. Hosszú hallgatás következett, majd lassan és halkan megszólalt. – Sajnálom, kisasszony, de rossz hírt kell közölnöm önnel – hallottam a hangjában a habozást, de folytatta. – A bátyját tegnap éjjel meggyilkolták, egyedül az ön elérhetősége volt elmentve a telefonjában. Be tudna jönni hozzánk, kérem? – ismételte.

Kiejtettem a telefont a kezemből, és levegő után kapkodtam. – Neeem, az nem lehet… neeem – üvöltöttem, miközben a kezeim közé szorítottam a fejem. – Nathan – zokogtam. Eltelt néhány pillanat, mire újra gondolkodni tudtam. – Miss Davis, ott van még? – hallottam a nő aggodalmas hangját, lassan lenyúltam a készülékért, majd zokogásom közepette feleltem, hogy azonnal indulok. Elindultam megkeresni Jasont, de ő eltűnt. Nem találtam, így apám egyik embere vitt el a kapitányságra, ahol felvilágosítottak, hogy hidegvérrel kivégezték a testvéremet. Egyetlen golyót kapott a fejébe, közvetlen közelről. Rengeteg kérdést tettek fel, de nem tudtam, képtelen voltam felelni, a sokktól a kérdéseket sem igazán fogtam fel. Kegyelemdöfésként átnyújtották Nathan személyes holmiját és nyakláncát, amit, mióta az eszemet tudom, sosem vett le. Görcsösen szorongattam, úgy léptem ki az épületből, és bevillant az utolsó találkozásunk és a levél, amit a kezembe nyomott. Lóhalálában rohantam haza. Előkerestem, és olvasni kezdtem a nekem szánt utolsó sorait. Reméltem, megkapom a magyarázatot a miértekre. Drága hugicám! Te vagy az egyetlen ember, aki valaha is törődött velem, akinek valaha is fontos voltam. Nagyon szeretlek, de ha ezt a levelet olvasod, akkor én már nem vagyok. Bocsánatkéréssel tartozom mindazért a fájdalomért és szenvedésért, amit neked okoztam és okozok most is. Ne sirass engem, mert nem érdemlem meg, életemben mást sem tettem, csak csalódást csalódásra halmoztam. Most azonban bizonyítani készülök.

Életemben először helyesen cselekszem. Igyekszem rendbe tenni az összekuszált életem, már csak Lily kedvéért is. Sajnálom, hogy ezzel is téged terhellek, de lenne még egy utolsó kérésem hozzád. A borítékban találsz egy kulcsot. Kérlek, juttasd el Ashley-nek a levéllel együtt, ő majd tudja, mit kezdjen vele. Nem volt soha szokásom a búcsúzás, nem is vagyok jó benne, de kívánom neked, hogy találd meg az utat a boldogsághoz, ami nekem nem sikerült. Isten veled, Nina! Szerető bátyád, Nat Búcsú. Egy újabb keserű búcsú. Semmiben sem hittem már, és egyetlen reményem sem maradt. Sem a múltat, sem a jövőt nem tudtam átérezni, a jelen pedig olyan volt számomra, mint valami mérgezés. Micsoda bomlasztó erő lakik a szenvedésben, micsoda széthullás, mintha egy szakadék felett lebegve élnék. Valami szörnyű mennydörgést éreztem magamban, és értetlenül figyeltem, miért nem tör elő, hogy semmivé tegye ezt a világot, ha kiszakadna belőlem ez a borzalom, talán megkönnyebbülnék. Kialudt bennem minden ragyogás. A két legfontosabb embert veszítettem el egy napon. Jasont és Nathant. Már nem volt mit veszítenem, kihalt bennem minden, és ez most nem holmi szeszélyről, hanem a legiszonyatosabb tragédiáról szólt. Sam halála után éreztem ezt az ürességet és gyászt, és most újra úgy éreztem, nem leszek képes talpra állni. Nem voltak már törekvéseim, reményeim, fájdalmaim vagy elkeseredésem, már nem tartott vissza a félelem a

fájdalomtól… a haláltól. Ha előrepillantottam, semmit nem láttam, csak azt, hogy az apám hozzá akar kényszeríteni egy férfihoz, akitől hánynom kell. Véget kellett vetnem ennek. Én nem lehetek áldozat. Nem leszek áldozat! Talán a következő életemben kapok egy új esélyt, mert ezt alaposan összekuszáltam és elszúrtam. Jason szobájába mentem, és az ágyára helyeztem a borítékot, benne a kulccsal, egy levél kíséretében. Kihasználtam, hogy Jason is a sebeit nyalogatva távozott. Eszembe jutott, hogy a komódom egyik fiókjában rejtegettem még a régi időkből egy kis anyagot. Jó ideje nem volt már rá szükségem, de most pont ez kellett ahhoz, hogy bevégezzem, amit elterveztem. Visszatérve a fürdőszobámba, a Nathannel töltött gyerekkori emlékekre gondoltam, és a Jasonnel töltött forró, szenvedélyes pillanatokra. Egyikben sem lesz már részem soha. Gondolkodás nélkül, gépiesen kötöttem a gumiszalagot a karomra, és döftem magamba az injekciós tűt, majd beleereszkedtem egy kád forró vízbe, egy éles késsel a kezemben. Biztosra akartam menni. Nem akartam élni, elegem lett. Hiába volt minden. Az egész életem egy kudarc volt, de azt már tényleg nem tudtam elviselni, hogy Jason megvető pillantását kelljen látnom nap mint nap. Lassan hatott az anyag, éreztem, hogy elkábít. Fokozatosan minden homályba merült, és az erőm is kezdett elhagyni, tudtam, hogy nem várhatok tovább, de még utoljára hallani akartam Jason hangját, így kihangosítottam a mobilom, és tárcsáztam. Hamar fel is vette a telefont. – De jó, hogy hívsz, beszélnünk kell – szólt bele. – Otthon vagy? – Nagyon sajnálom, Jason, hogy csalódást okoztam, de többé nem teszem, ígérem – vágtam bele akadozó nyelvvel. –

Elfelejthetsz engem, nem gyötörlek többé. Hamarosan mindennek vége lesz – szipogtam. – Hol a fenében vagy, Nina? Mire készülsz? – őrjöngött feldúltan. – Az most nem fontos, nincs sok időm, csak azért hívtalak, mert szerettem volna, ha tudod, én sosem érzelmek nélkül szeretkeztem veled. Szeretlek, amióta csak megismertelek – nyeltem a könnyeim. – Ezt nem telefonon fogom megbeszélni veled. Hol az ördögben vagy? Érted megyek. – Annyi időm már nincs. Szerettem volna, ha tudod, te voltál a legjobb dolog, ami velem történhetett, amíg el nem szúrtam. Sajnálom. Kívánom, hogy légy boldog és találd meg azt a nőt, aki boldoggá tesz majd! – mondtam vontatottan, mert már kezdett fogyni az erőm. – Mit csináltál? – kérdezte rémülten. – Hol vagy, Nina? – ordította. – Felejts el! – suttogtam. – Isten veled, Jason! Elhagyott az erőm, és kiejtettem a készüléket a kezemből, ami hangos koppanással landolt a padlón. Az utolsó leheletnyi erőmmel a késre és a csuklómra koncentráltam, szinte nem is éreztem a fájdalmat, amit az éles penge ejtett. Még hallottam Jason kétségbeesett hangját, ahogy szólongat, de pillanatokon belül süllyedni kezdtem, és nem volt kapaszkodó. Nem harcoltam többé, teret engedtem a tüdőmbe tóduló, fojtogató víznek. A hangok és a zajok alig jutottak el hozzám, mintha egy üvegbúrát borítottak volna rám. Egyre mélyebbre és egyre gyorsabban süllyedtem a sötétségben, éreztem, hogy a víz súlya összenyom. Ösztönösen levegő után kapkodtam, kinyitottam a számat, de csak a vizet nyeltem. Hiába az ösztön a túlélésre, nem volt erőm felemelkedni. Biztos voltam benne, hogy sikerült, vége. Meghalok. Szépen lassan

elhomályosult körülöttem a világ, megbénultam a bódulattól. Most már nem fog fájni, hamar elnyel és magával ragad az örök sötétség. Jason…

Jason Eltékozolt boldogság „El kellett veszítenem, hogy megértsem: a visszaszerzett kincs íze finomabb, mint a legédesebb méz” (Paulo Coelho) A Ninával töltött éjszaka után nem találtam a helyem. Szerettem volna hinni abban, amit igyekezett velem elhitetni, de soha nem gondoltam magamról, hogy én az a hősszerelmes típus lennék, hogy valaha is képes lennék elveszteni a fejem egy nő miatt. Mindig is idiótának gondoltam azokat, akik képesek voltak teljesen átadni magukat ennek az érzésnek. A kis Nina viszont mindent a feje tetejére állított. Bebizonyította, hogy amit magamról gondoltam eddig, az tévedés, mégsem ismertem önmagam igazán. A családi nappaliban ültem, és lefordítottam Nina képét az asztalon. – Drága kisfiam, mi bánt? Olyan, mintha nem is itt járnál – éreztem meg a nagymamám kezét a vállamon. – Jaj, nagyikám, olyan zavarossá vált körülöttem minden. Döntéseket kellene hoznom, de mást súg a szívem, mint amit az eszem. Tanácstalan vagyok – sóhajtottam fájdalmasan. – Vagy

inkább

gyanakvóan.

szerelmes?

Nem

igaz?

–

pillantott

rám

– Szerelmes?

Nem.

Megőrülök

tőle!

–

zökkentem

ki

a

merengésemből. – Sejtettem, hogy lány van a dologban. Tőle, vagy érte? – kérdezte hangsúlyozva a különbséget. – Ne forgasd ki a szavaimat! – fújtattam. – Csak mondd ki hangosan! – erőltette. – Nagyi – néztem rá rosszallóan. – Ismerlek téged, drágám. Én neveltelek, olvasok a tekintetedből, a mozdulataidból. Mondd ki hangosan! Gyerünk! Csak ketten vagyunk. Nem hallja senki. – Érte. Most boldog vagy? – szorítottam a tenyerem a halántékomra. – Akkor nem a lánnyal van a baj, hanem veled. Most, hogy beismerted magadnak, mit érzel? – Nem tudom, nagyi. Mi van, ha ez az egész csak egy múló fellángolás, és mégis mindent egy lapra teszek fel? Mi lesz, ha valami balul sül el? – Az élet sokszor kemény próbák elé állít. Néha bizony kockáztatni kell, ismeretlen utakra lépni, a jól ismert és biztonságosnak tűnőkről pedig le kell térni. Ne légy gyáva! Döntsd el, hogy mi számodra a fontosabb: a biztonság és semmit nem kapni,

vagy

összeszeded

a

bátorságod,

és

talán

mindent

megnyerhetsz. Nem mindig az a helyes, ha az eszedre hallgatsz. Ha nem ismered meg a csodákat, azon fogod kapni magad, hogy eltékozoltad az életed. Mióta ismerlek, csak a saját fejed után mentél, kizárva az érzelmeket. És most boldog vagy? – Ez nem ilyen egyszerű. Ez a lány a bonyolultabb fajtából való, állandóan összezavar mindent, ha a közelemben van, nem tudok

józanul gondolkodni. Az érzelmeim kezdenek irányítani. Szeretnék szabadulni tőle, de valami mégsem enged. – Ha könnyű eset lenne, nem is keltette volna fel a figyelmed. Én csak egyvalamit nem értek. Mitől félsz? Félni? Én? Nem félek én semmitől. Talán csak attól, mi lesz, ha megbánt? Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha meghal? Nem tudnám elviselni. Nagyot sóhajtottam, mert rádöbbentem: tényleg gyáva vagyok. – Tudod, Jason, az élet nem mindig egyszerű. A szerelem is lehet ugyanolyan bonyolult, mint egy másodfokú egyenlet. Emlékszem, hogy szenvedtél azzal is, de míg a számtant meghagyhatjuk az igazán elhivatottaknak, a szívügyeket senki sem kerülheti el. Ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbántani, de azt garantálom, hogy bármennyire is fog fájni, soha semmi nem lesz fogható ahhoz a fájdalomhoz, amit a megbánás okoz, ha most hagyod magad mellett elmenni. – Azt akarod mondani, hogy merjek cselekedni? Tegyem, amit a szívem diktál? – Mindössze egyvalamit kell tisztáznod önmagadban – mélyen a szemembe nézett, mialatt megszorította a kezemet, majd folytatta. – Szereted? Ha erre az egy kérdésre megvan a válaszod, akkor nem kell tovább gondolkodnod. – Jaj, nagyi, ő nem egy ilyen pasit érdemel, mint amilyen én vagyok. Nem a mi köreinkből való. Mi van, ha nem tudom őt boldoggá tenni, és meggyűlöl, hogy elvettem az esélyét egy másik, boldogabb jövőtől? – Ezt a választást rá kell bíznod. Ez az ő élete, ne te akard helyette is meghozni a döntést.

– Nem

is

lehet, Nina makacsabb, mint

száz

öszvér

–

mosolyogtam el magam –; ha valamit a fejébe vesz, azt nem tudom kiverni onnan. Fürkészően mosolygott. – Már látatlanban is tetszik nekem ez a lány, nagyon remélem, hogy lesz lehetőségem megismerni a te Ninádat. – Ő nem az én Ninám, nagyi. Életem legnagyobb hibáját követem el vele. Soha nem tudta semmi elterelni a figyelmem a munkáról, de ő… miatta kevertem össze a magánéletem és a hivatásom, és most mindkettő labilis, már semmiben nem vagyok biztos. – Adj magadnak egy kis időt! – Az az, ami nincs, Miller már türelmetlenül várja az aláírt szerződéshosszabbítást. – Ne engedd, hogy befolyásoljon. Először tisztázd magadban, hogy te mit akarsz. Ne hozz elhamarkodott döntést. – Te sem szeretnéd, hogy visszamenjek, ugye? – kérdeztem reménykedve, mindenbe kapaszkodtam volna, ami valamerre billenti helyettem a mérleget. – Az, hogy én mit szeretnék, nem számít. Az igazi kérdés, hogy te mit akarsz. – Nem könnyíted meg, ugye? – Nem. Nézz a szívedbe, kisfiam, ott lesznek a válaszok, amiket keresel. – Félek meghallgatni őket, mert érzem, hogy nem azt hallanám, ami észszerű lenne. – Ki kell hogy ábrándítsalak, a szerelem sosem értelmes, de nem is kell annak lennie. Egyvalami a lényeg: hogy boldog legyél. Szeretnélek végre már boldognak látni. Tudom, hogy szereted a munkád, de boldoggá is tesz?

Nem feleltem. Egy pár hónappal ezelőtt azonnal rávágtam volna, hogy igen, de most, hogy Nina berobbant az életembe, rájöttem, hogy boldog sosem voltam, csak elégedett, de a kettő nem ugyanaz. – Gondoltam – állt fel nagyot sóhajtva, és azon merengtem, hogy vajon hangosan mondtam-e ki a gondolataimat. De nem is kellett megszólalnom, nagyi mindenkinél jobban ismert, olvasott bennem. Gyerekkoromban is még csak a fejemben létezett a következő csínytevésem terve, de ő már akkor figyelmeztetően rám szólt: „Eszedbe se jusson!” Mindig azon gondolkodtam: vajon honnan tudja? A

pillantásom

az

asztallapon

heverő

lefordított

képre

irányítottam, majd felfordítottam. Nina gyönyörű, mosolygós arcképe volt. – Helyes lány – mosolygott a nagyi. – Ha szereted, harcolj érte! Hirtelen olyan egyszerűnek tűnt minden. Rádöbbentem, habár szerettem szabályok szerint élni, mégis, amikor felrúgtam őket, akkor voltam a legboldogabb. A nagyinak igaza van. Nem fogok lemondani róla! – Mennem kell! – ugrottam fel, és nyomtam egy puszit az arcára. – Tisztáznom kell vele egy-két dolgot. Köszönöm – kiáltottam hátra, és úgy rontottam ki a házból, mint egy dúvad. Már tudtam, mit akarok. Ninát akarom. Ahogy ezt kimondtam magamban, megkönnyebbültem, és a testemben a boldogság érzése áradt szét. Az autóban ész nélkül nyomtam a gázpedált, mielőbb látni akartam őt. Már nem voltam messze a háztól, amikor láttam a kijelzőn, hogy hív. Türelmetlenül kaptam fel a telefont. A beszélgetésünk azonban már az első szavai után felkavartak. Eluralkodott rajtam a félelem. Tudtam, hogy valami ostobaságra készül. Igyekeztem szóval tartani, üvöltöztem, hogy ne tegye le a

telefont, de az utolsó erőtlen mondata ott visszahangzott a fejemben: „Isten veled, Jason!” Az egész testem átjárta a kétségbeesés. Nina erős, ő sosem adja fel, hajtogattam magamban. Ismertem,

hogy

mennyire

kiszámíthatatlan,

de

azt

nem

feltételeztem, hogy veszélyes is lehet önmagára. Amikor nem felelt többet, tudtam, hogy nagy baj van. Elszorította a mellkasom a pánik és a rettegés. Mit tettem!? Azonnal mentőt hívtam, és csak reméltem, hogy még nem késtem el. Láttam reggel a fájdalmat és a kétségbeesést a szemében, amikor megbeszéltük, hogy véget vetünk ennek a kilátástalannak tűnő kapcsolatnak, de mivel eddig olyan kitartó volt, nem gondoltam, hogy egyszerűen feladja. Valaminek történnie kellett. Miért hagytam magára? Tépelődtem egészen a villáig, közben tövig nyomtam a gázt, de így is örökkévalóságnak tűnt, amíg odaértem. Csikorgó kerekekkel fékeztem le a bejárat előtt. A szívem a torkomban dobogott, a testem reszketett az aggodalomtól, hogy mit találok. Gyötört a bűntudat. Szorongással vegyes rettegés telepedett rám. Ha baja esik, azt sosem bocsátom meg magamnak. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, úgy rontottam a szobájába. A nevét kiáltoztam kétségbeesetten. A szobában nem találtam, de ahogy belöktem a fürdőszoba ajtaját, azonnal megláttam a vízzel teli kádat, és benne Ninát. – Nina – ordítottam, és rántottam a felszínre, kihúztam, majd a padlóra fektettem. Ellenőriztem, de nem volt pulzusa. Ösztönösen cselekedtem, befogtam az orrát, és a száján át levegőt fújtam a tüdejébe,

miközben

ütemesen

pumpáltam

a

mellkasát.

Végtelennek tűnő harc volt. Nem reagált. Képtelen voltam elfogadni, hogy ennyi legyen. Nem adhattam fel a küzdelmet, a

könnyeimmel

küszködve

folytattam,

miközben

az

életéért

rimánkodtam. – Nina, itt vagyok. A tiéd vagyok. Kérlek, ne hagyj itt engem – kérleltem. – Nem megyek sehová. Kérlek, ne add fel! – Bármit megígértem volna neki, de ő csak nem tért magához. – Neeeee… ne tedd ezt velem – üvöltöttem fájdalmasan. Minden küzdelmem hiábavalónak tűnt. Ekkor váratlanul rándult egyet a teste, mire gyorsan oldalára fordítottam. Vizet öklendezve visszatért a légzése, a pulzusa is tapintható lett, de nem tért még eszméletéhez. Hangokat hallottam, és ahogy hátrafordultam, a kiérkezett mentősöket pillantottam meg. Azonnal átadtam nekik a helyet, én csak ekkor tudtam jobban szétnézni. Ekkor pillantottam meg az injekciós tűt, a kést és a megsebzett csuklóját. A döbbenettől a falig hátráltam, majd lecsúsztam, az arcomat a kezembe temetve hangos zokogásban törtem ki. Közben hallottam, ahogy folyamatosan küzdenek az életéért. – Pulzus gyenge, alig észlelhető, a spontán légzés stabil, de bármikor összeomolhat. Tudnunk kellene, mit vett be. Kérdőn néztek rám, de csak a fejem ráztam, miközben a tű melletti ampulla felé böktem a fejemmel. – Akkor sietnünk kell – és már tették is a hordágyra. Istenem, ne büntess engem azzal, hogy elragadod őt tőlem. Rájöttem, hogy mindennél fontosabb nekem, szeretem, és nem veszíthetem el. Újra elkezdtem remegni, ahogy meghallottam a mentőautó szirénázó hangját. Borzasztóan féltem, hogy soha többé nem látom őt. Bevágódtam az autómba, és gondolkodás nélkül követtem a mentőt. A kórházba érve közölték, hogy várnom kell. A folyosón a

lelkem mardosó fájdalommal fel-alá járkáltam. Tipródásom a telefonom csörgése törte meg. Nina apja volt. – Mi történt? Hogy van? – kezdte higgadtan. – Még nem tudom, uram, vizsgálják! – szipogtam. – Gondoskodjon róla, hogy ne tudódjon ki! Most szállt le a gépem, nemsokára ott vagyok. – Igen, uram – majd kinyomott. Hogy lehet valaki ennyire közömbös, ha a lányáról van szó? Most is csak a karrierjére gondol. Én tehetek róla! Én vagyok a hibás! Őrlődtem magamban, amikor megláttam az orvost, ahogy felém igyekszik. A szívverésem megállt, odafagytam a padlóhoz, megmerevedtem. Oh, istenem, kérlek, ne hagyj most cserben! – Nina Davis hozzátartozója? – Gondolkodás nélkül bólintottam. – Maga a vőlegénye? Nem értettem, miért fontos ez, de tudni akartam, mi van vele, így gépiesen újra bólintottam. – Nagyon sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm magával. Hátrálni kezdtem, és a fejem ráztam, hirtelen nem kaptam levegőt. Az nem lehet, hogy tényleg feladta. Nina sosem adja fel! – Nem, nem, nem, mondja, hogy nem igaz – tört ki belőlem. Látta a kétségbeesésem, és gyorsan hozzátette: –A

kisasszony

jól

lesz,

felépül,

hála

a

maga

gyors

beavatkozásának, de sajnos a kisbabát elveszítette, őt nem tudtuk megmenteni. – Hogy micsoda? Nina terhes volt? – Olyan volt ez, mint egy váratlan pofon. Látta dermedt arckifejezésem, és folytatta: – Csak pár hetes. Nem tudott róla? – Döbbenten néztem rá, ezzel meg is adva a választ az orvosnak. A jó életbe! Rémülten pislogtam, és kezdett összeállni a kép.

– Szerencséje volt. A kábítószer elbódította annyira, hogy nem tudott a csuklóján halálos sebet ejteni, nem vesztett sok vért, de sajnos az oxigénhiány és a trauma miatt elvetélt. Örülhet, hogy nem szenvedett maradandó sérüléseket. Hát ezért akart véget vetni az életének? Ellöktem magamtól, ő pedig nem tudta, hogy mit csináljon. Miért nem mondta el? Milyen hülye voltam! – Mikor mehetek be hozzá? – sürgettem. – Még nem tért magához, de hamarosan felébred. Nagyon fontos, hogy ne izgassa fel! El kell érni nála, hogy ne próbálja meg újra. Ennek a gondolata úgy hasított belém, mint a kés. A szobába belépve az alvó Nina látványa fogadott. Olyan volt, mintha nem is lenne semmi baja, gyönyörű volt, mint mindig. Sötétbarna, selymes haja elterült a hófehér párnán, kicsit sápadtabb volt ugyan, mint máskor, de így is elvarázsolt a látványa. Melléroskadva

ezernyi

fogadalmat

tettem

magamnak.

Egyvalamiben biztos voltam: nem akarom még egyszer ilyen állapotban látni. Soha többé! Nem tudom, ő akar-e még látni, de ha igen, soha többé nem hagyom magára, bármi történjék is. Persze lehet, hogy ő nem szeretné, hogy mellette legyek. Talán már egészen meggyűlölt. Tompán zúgni kezdett a fejem, a kábultság belülről feszítette a koponyám, ezért újra felálltam, és az ágya mellett járkáltam. Mi a fészkes fenét csináljak? Még mindig nem volt magánál. Vajon mikor nyeri vissza az eszméletét? Meddig várjak? Csöndben figyeltem, majd elhatalmasodott bennem a fájdalom. A tudat, hogy a gyerekemet várta, megőrjített. Mert abban egészen biztos voltam, hogy az én gyerekem volt. Én pedig egyszerűen közöltem vele, hogy ennyi volt, ne is számítson többre. Hogy lehettem ennyire szívtelen? És ő miért

nem mondta el? Meg sem fordult a fejemben, hogy Nina nem védekezik, bár miért is tette volna, hiszen évek óta senkije sem volt. Egy barom vagyok, egy idióta barom. Szempillái megrebbentek, mellkasa ütemesen emelkedett le és föl. Még öntudatlan állapotban is gondterheltnek látszott. Újra leroskadtam mellé az ágyra, és a kezébe temettem az arcomat, hátha így visszatarthatom a kitörni készülő zokogást.

Nina Mégis van élet a halál után „Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll.” (Paulo Coelho) Ahogy kinyitottam a szemem, nem kaptam levegőt, csak nyöszörgés hagyta el a számat, úgy éreztem, megfulladok. Nem sikerült kipréselnem magamból egy szót sem. „Nyisd ki az ablakot, nem kapok levegőt!” – szerettem volna mondani, de nem jött ki hang a torkomon. Iszonyú fájdalom hozott vissza a valóságba. Ekkor tudatosult bennem, hogy túléltem, mégsem sikerült elmenekülnöm a földi pokolból. Ez az érzés mély keserűséggel töltött el. Arra eszméltem, hogy nedves a kezem és valaki zokog mellettem. A tekintetem a kezem irányába fordítottam, és megpillantottam Jasont, ahogy az arcát a tenyerembe temette, és sírt. Szerettem volna felülni, megvigasztalni, de nem volt hozzá erőm, nagyon gyengének éreztem magam. Jeges rémület lett rajtam úrrá. – Jason – préseltem ki a számon, felkapta a fejét, és a rémült szemeimbe nézett. Felém magasodott, a hajam kezdte nyugtatóan simogatni. – Nagyon megijesztettél! – kezdte komoran, amitől máris liftezni kezdett a gyomrom.

– Sajnálom – leheltem. – Miért nem mondtad el? Miért nem szóltál róla? Tényleg nem haragudtam volna… lehet, hogy minden másképp történt volna. – Próbáltam visszaemlékezni, vajon mire céloz, de valahogy nem akart összeállni a kép. – Miről beszélsz? – kérdeztem zavarodottan. – Nem olvastad a levelem? – Értetlenül rázta a fejét. – Sajnálom, Nina, de a kisbabát elveszítettük. De tudnod kell, ha elmondod, én mindenben támogattalak volna. Nem hagytalak volna magadra, mert szeretlek – suttogta bűnbánó arccal. A mélységes döbbenet, ami elárasztotta a testemet, erőt adott, felkönyökölve a szemébe meredtem. – Te miről beszélsz? – Azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom. – A piciről, akivel terhes voltál – mondta gyanakodva. – Pici? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem tudtam, én hallok rosszul, vagy ő beszél félre, de ez volt életem legmeglepőbb fordulata. – Te nem is tudtad? – kérdezte meghökkenve. – A jó büdös… – szitkozódott, majd lehajtotta a fejét, és mikor újra rám emelte a tekintetét, megtörtnek tűnt. – Akkor miért tetted? – vöröslő szemein láttam, hogy nem keveset sírhatott miattam. – Mert mindent elvesztettem – törtem meg én is. – Olvasd el a levelet, amit az ágyadon hagytam. Nathan halott. Őt is elveszítettem. Mielőtt megszólalhatott volna, az apám mint a tornádó söpört végig a szobán. – Te átkozott kis lotyó! Mit akartál ezzel elérni? Egyszerűbb módja nem volt, hogy megszabadulj a fattyadtól? Nehéz lett volna botrány nélkül elrendezni ezt? Tudod legalább, hogy ki az apja?

Láttam Jasont, ahogy megmerevedett, az álla is megfeszült az elfojtott

indulattól.

Nem

feleltem,

csak

lesütött

szemmel

hallgattam. Ekkor mellém lépett, és a karomat megragadva ráncigálni kezdett. – Azt kérdeztem, hogy ki az apa – üvöltötte a képembe. – Elég volt – tépte le rólam a kezét Jason. – Hagyja abba! – Semmi közöd hozzá. Dögölj meg! – válaszoltam halkan az apámnak. – Akkor kiverem belőled – emelte rám a kezét. Nem érdekelt, ha megüt, sőt az sem, hogy hányszor. A letaglózottságtól, amit a meg sem született gyermekem miatt éreztem, szinte fel sem fogtam, mi történik körülöttem. – Én vagyok – kapta el a levegőben a kezét Jason, majd indulatosan elrántotta tőlem, és a falnak lökte. A hangja határozottan,

ingerülten

csengett

a

teremben.

Ahogy

felpillantottam, láttam, hogy mint egy felbőszült bika, úgy fújtat. A kezeit ökölbe szorította a teste mellett… – Ugye csak viccel? Nem kell, hogy megvédje vagy falazzon neki – mutatott rám az apám. Jason nem válaszolt, csak rám pillantott, őszinte szomorúsággal a tekintetében. Az apám is rám nézett elképedten, majd vissza Jasonre. – Maga barom! – ragadta meg a bőrdzsekijét, és megrázta. – Hagyd békén! – kiáltottam erőtlenül, miközben kimásztam az ágyból. – Takarodjon innen! – lökdöste kifelé. – Neee! Jason! Neee! – hisztériáztam, és ököllel vertem az apám vállát. – Ne vedd el őt tőlem! – Állj le! – üvöltötte, és az elfajult dulakodásban ellökött, amitől a padlóra zuhantam. Jason elvesztette az önuralmát, és behúzott

egyet az apámnak, aki megtántorodott, és ha nincs a fal, amiben megtámaszkodhat, el is esik. Jason azonnal mellettem termett, és oltalmazóan felhúzott a mellkasához. – Maga teljesen megőrült? – ripakodott az apámra. – A lánya most akart véget vetni az életének. – Mert maga felcsinálta – üvöltötte az apám. – Tűnjön el! Éppen eleget ártott már – ordított, és a kijárat felé vette az irányt. – Ha nem megy magától, én fogom kidobatni – fenyegetőzött. Jelzett a biztonságiaknak. Vadul ziháltam, és éreztem, hogy elhagy az erőm. Láttam, ahogy Jason eltökélten rám néz. – Nyugodj meg, hercegnőm! – pillantott a közben belépő testőrök irányába. – Most elmegyek, de csak akkor, ha lehiggad, és megígéri, hogy nem nyúl Ninához egy ujjal sem. Gondolkodjon már! Most akart öngyilkos lenni, nem izgathatja fel magát. Nem akarok botrányt rendezni, de így nem hagyom itt magával! – majd újra

felém

fordult.

–

Visszajövök.

Azt

szeretném,

ha

megnyugodnál. Érted? Később, ígérem, megbeszélünk mindent – suttogta, majd lehajolt és megcsókolt. – Hogy merészeli? – sziszegte mérgesen az apám, és közelebb lépett. Jason elengedett, majd elszántan szembefordult vele. Farkasszemet néztek egymással. – Szeretem a lányát. Ennek még itt nincs vége – majd felém fordulva folytatta. – Visszajövök. Ne csinálj ostobaságot! Ígérd meg! Szükségem van rád! – Ha nem tűnik el, kidobatom magát. Nem mehet soha többé a lányom közelébe! Még számolunk – tépte fel az ajtót az apám. – Philip, most azonnal dobja ki – üvöltötte a biztonsági főnöknek.

Jason vetett rá még egy megvető pillantást. Megrémültem, mikor körülvették az apám gorillái. – Jöjjön velünk! – szólították fel. – Ha Ninának csak a haja szála meggörbül – fenyegette az apámat –, nem lesz az a testőr, aki megállíthatna, hogy beverjem a képét – majd az unszolásra elhagyta a helyiséget, én pedig magamra maradtam az apámmal. Ahogy becsukódott az ajtó, az apám lekevert egy jókora pofont. – Szégyent hoztál a nevemre – üvöltötte. – Rosszabb vagy, mint a nővéred, annak legalább volt annyi esze, hogy nem csináltatta fel magát. De ha eddig börtönnek érezted, ahol éltél, akkor nem tudod, mi vár rád ezek után – sziszegte felpaprikázva. – Ezt a tetűt pedig soha többé nem látod. – Annyira gyűlöllek, hogy jobb lenne meghalni, mint ezzel az érzéssel a szívemben élni – motyogtam keservesen. – Nem befolyásolhatod az érzelmeimet, ha én magam sem tudom. Ha a fejed tetejére állsz, én akkor is szeretem Jasont. – Nem fogsz nekem negatív reklámot csinálni, ha kell, kikötözve foglak tartani, hogy ne tudj több botrányba belekeveredni. Előrehozzuk az esküvőt Peterrel. Majd elfelejted ezt a Jasont! Nem fog egy ilyen utolsó senki a lányom közelébe férkőzni – őrjöngött, majd ahogy kilépett, becsapta az ajtót maga mögött. Az ágyamra roskadva zokogtam. Miért nem sikerült? Ha lehet, most még nyomorultabbul éreztem magam. Mostantól együtt kell élnem a tudattal, hogy megöltem az egyetlen dolgot, ami reményt hozhatott volna az életembe: a gyerekemet. A lelkemet mardosó fájdalomtól elvesztettem minden reményem.

Jason Van, hogy az újrakezdés az igazi folytatás… „Bármilyen kilátástalannak is tűnik a helyzet, bármilyen harc dúl a lelkünkben, mindig van választásunk (…) Döntéseink alakítják a sorsunkat, és rajtunk múlik, melyik úton indulunk el.” (Pókember c. film) Nina öngyilkossági kísérletét követően minden a feje tetejére állt. Hogy lehettem ennyire önző, hogy nem vettem észre, mi zajlik Nina lelkében? Már nem érdekeltek a következmények, elhatároztam, hogy harcolni fogok, ahogy már azt az elején meg kellett volna tennem. Nem akartam őt elveszíteni. Az esetet követően egy héttel Nina végre hazatérhetett a kórházból. Fizikailag jobban volt ugyan, de lelkileg teljesen megtört, megviselte, hogy a terhességének, amiről nem tudott, akaratlanul is véget vetett. Engem is mardosott a fájdalom, hibásnak éreztem magam, mert azt hittem, azzal teszek neki a legjobbat, ha ellököm magamtól, de így elvesztette az egyetlen embert, akitől érzelmileg kapott valamit. Belesajdult a szívem, ha belegondoltam, milyen nagy árat fizettünk az ostobaságunkért. A fájdalom, amit éreztem, marta a belsőm, mint a sav. Abban a percben, amikor megtaláltam őt a vízbe merülve, tudtam, nem

csupán vonzódom hozzá, hanem szeretem őt. Mindennap gyötört a bűntudat, milyen kicsin múlott. Rám telepedett a fájdalom, mint valami lidércnyomás, mi lett volna, ha nem érkezem időben. Azzal egészen

biztos,

hogy

nem

tudtam

volna

együtt

élni.

Visszavonhatatlanul és szenvedélyesen beleszerettem ebbe az igazi kis

sorscsapásba.

Abban

a

percben

elvesztem,

ahogy

megpillantottam huncutul csillogó csokoládébarna szemeit, kacér mosolyát. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet velem, a testem, amiről azt hittem, hogy ismerem, elárult, megcsalt, olyan gyönyörrel élveztem el minden alkalommal vele, amilyenre nem is gondoltam, hogy képes vagyok. Sosem engedtem, hogy elragadjon az érzelem, de ez a lány esélyt sem adott az ellenállásra. A neheze azonban csak most következett. Miután elolvastam a búcsúlevelét, jöttem csak rá, hogy tényleg nem tudott a babáról. Váratlanul ért a levelében rejlő szerelmi vallomás, ugyanakkor teljesítettem Nathan utolsó kívánságát is: felkerestem a feleségét, Ashley-t, átadtam neki a kulcsot és a neki címzett levelet is. A levélből kiderült, hogy Nathan folyamatosan meglopta a bandáját, hogy annyi pénzt biztosítson a családjának a halála esetére, hogy azok ne szenvedjenek semmiben sem hiányt, a kulcs pedig egy bank széfjének zárjába passzolt, amiben egy kisebb vagyont rejtett el. Így akart gondoskodni a kislánya és a felesége jövőjéről. Teljesen összeszorult a szívem a zokogó Ashley láttán. Tiszta szívből szerette Natet, de képtelen volt megbékélni azzal az élettel, amit a férje folytatott. A kis Lily jövőjét előtérbe helyezve elhagyta a férjét, és igyekezett elhatárolódni, de az érzelmeinek nem tudott parancsolni. Most Nathan jóvoltából újraépíthetné az egész életét, és nem kellene azon aggódnia, mi lesz holnap. De a széfben lévő rengeteg zöldhasú láttán csak még elkeseredettebb lett, hiszen nem

volt az az ár, ami megérte volna, hogy apa nélkül nevelje fel a lányát. Nem nyújtott vigaszt az sem, hogy fedezni tudta Lily tanulmányait, túl nagy árat fizettek ezért. Elnéztem a szenvedéseit, és akkor döbbentem rá, hogy én tényleg nem voltam tisztában vele, mit is veszíthetek. Most, hogy tudatosodott bennem, már biztos voltam benne, hogy nem fogom hagyni, hogy bármi vagy bárki is közénk álljon. Csúfos vereségként könyveltem el, hogy elbuktam a küldetésem. Nem sikerült rájönnöm, ki pénzelheti a terroristákat. Egyben biztos voltam, a szenátor túl elszánt ahhoz, hogy ő legyen, Nina pedig tiszta. A Davis házban tehát nincs áruló. Lezárhattam volna az ügyet magamban is, a lelkem megnyugodhatott volna, de mégsem leltem békét. Valami sokkal fontosabbat leltem meg, amit most mégis elveszítettem. Nehéz volt számomra, hogy vissza kellett térnem a rezidenciára. Elvállaltam az utolsó feladatot, mert úgy éreztem, az én kötelességem volt mindenről értesíteni a szenátort, és látni akartam Ninát is. Eltiltották tőlem, a kórházba is csak lopva juthattam be hozzá, és csak remélni tudtam, hogy Nina nem hiszi azt, hogy magára hagynám. Most végre eljutottam odáig, hogy az apja dolgozószobájának ajtaja előtt várakoztam, de tisztában voltam vele, hogy a legrosszabbra számíthatok. Ennek ellenére elhatároztam, innen nem távozok addig, amíg nem beszélek az én összetört szívű Ninámmal. Láttam a kórházban a dühöt és a haragot az apja szemében. Rám bízta a lánya életét, és én nem hogy nem védtem meg azt, de én ártottam neki a legtöbbet. Miért sújt le a sors újra és újra? Amikor ide jöttem, a nulláról kezdtem. És most? Ha lehet, annál is rosszabb… de kétségtelen, ezt most magamnak köszönhettem. Nem okolhattam senkit a ballépéseimért, ideje volt

szembeszállni és szembenézni a tetteim következményeivel. Hogy miért kellett nekem belezúgni Nina Davisbe? Mégsem bántam a lelkem mélyén semmit. Nina tanított meg szembenézni az érzéseimmel. Rádöbbentett, hogy a szerelem az egy olyasfajta megszállottság, amely nélkül lehet élni, de nem érdemes. A lényeg csupán annyi, hogy olyasvalakibe habarodjon bele az ember, aki viszonozza ezt a szenvedélyt. Nekem megadatott, mégsem voltam képes élni vele. Nem voltam rá nyitott, de elhatároztam, hogy nem engedem el olyan könnyen. Újra érezni akartam, hogy elragad a hév, hogy lebegek a mámortól, ha a közelemben van. Már nem érdekelt, ki mit szól hozzá, csak az a mindent elsöprő érzelem volt fontos, ami ledöntötte a falakat, amiket a szívem védelmére emeltem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a lelkem is eladnám, csak kaphassak még belőle. Elértem a vak szenvedély utolsó

fázisát,

nem

ismertem

magamra,

teljesen

és

visszavonhatatlanul lejárattam saját magamat. – Maga jön – lépett ki a szenátor titkára szigorú tekintettel. Felálltam és nagyot sóhajtottam, mielőtt besétáltam. Nina apja az íróasztalánál ült, és megvető tekintettel mustrált. Nem szólaltam meg. Vártam. Nem kezdtem mentegetőzni, nem lett volna semmi értelme. – Miért jött ide? – kérdezte undorral a hangjában. – Beszélnem kell magával egy elég kínos ügyről. – Mit akar még, a lányom nem volt magának elég kínos? – nézett rám haragosan. – Ne viselkedjen velem így. Emberi hangnemben szeretnék kommunikálni magával. Hivatalos ügyben jöttem: azért küldtek, hogy tájékoztassam, vigyázzon, mert továbbra sem hárult el a fenyegetés.

–

Átnyújtottam

neki

a

dokumentumot,

ami

alátámasztotta az állításomat. Átnézte, majd felsóhajtott, és csak ennyit mondott: – Engem gyanúsítottak – állapította meg. – Szóval kémkedett is. Gratulálok! Kígyót melengettünk a keblünkön. – A maga érdekében tettem, ha nem teszem, azt vette volna észre, hogy ügynökök lepik el a házát. Így legalább szépen csendben pontot tehettünk ennek az ügynek a végére. Már tudjuk, hogy az erre utaló jelek ellenére nincs köze a pénzmozgásokhoz. Valaki be akarta magát feketíteni. – Szóval arra akar kilyukadni, hogy legyek magának még hálás is, hogy felcsinálta a lányomat. Nem válaszoltam a sértésre, mert szerettem volna békésebb mederbe terelni a beszélgetést. – Látni szeretném Ninát, hogy jól van-e – kértem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Magának aztán van bőr a képén, hogy be meri tenni ide a lábát a történtek után. Csak arra lennék kíváncsi, hogy gondolta ezt – lesett rám utálkozva. – Nem így terveztem, de szeretem a lányát, nem állt szándékomban kihasználni őt. – Szereti? – nevette el magát gúnyosan. – Mi volt a célja azzal, hogy gyereket csinál a lányomnak? Ha már egymásba gabalyodtak, legalább lehetett volna annyi esze, hogy védekeznek. Ki van rúgva, remélem, ez nem is volt kérdéses – sziszegte dühösen. – Tudom, hogy ez nem ment fel a vétkem alól, de nem akartam lefeküdni a lányával, elsodort a hév – vallottam be az igazságot. – Idióta barom! Maga szerint pont a választások előtt milyen reklám az nekem, hogy a rakoncátlan lányom hempereg a

testőrével? És ha ez még nem lenne elég, terhes lesz, tetézve a hülyeséget pedig drámai módon öngyilkos is akar lenni. – Nem fog kiderülni – emeltem rá a tekintetem –, megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Ha kiderül, a kórház is rosszul jár, tudják, hogy megvonja tőlük a támogatást. – Egy szerencséje van: hogy sosem jön világra az a zabigyerek – fintorgott. Most vesztettem el az önuralmam. Elborult az agyam, úgy vágtam a fejéhez a válogatott sértéseket. – Látja, pont ezért akart a lánya öngyilkos lenni. Maga egy érzéketlen,

kőszívű,

lelketlen

apa.

Sosem

foglalkozott

a

gyerekeivel, ezért váltak olyanná, amilyenné. Maga tehet Nathan haláláról is. – Hogy merészeli – ugrott fel a helyéről. – Azonnal hagyja el a házamat! – háborgott. – Nem is maradtam volna ezek után, ha kéri, se. De jó, ha tudja, Nina lett volna a legjobb gyerek a világon, ha csak egy pici szeretetet is kap magától. Csak azért bosszantotta magát éjjelnappal, mert vágyott a figyelmére, a szeretetére, de maga csak egy koloncnak tekintette – közöltem vele ingerülten. – Szemtelen fráter! Azt hiszi, maga jobban csinálná? – nézett rám megvetően. – Nem hiszem, tudom – jelentettem ki határozottan. – Magánál mindenki csak jobban csinálhatja. – Szerencsére ezt már sosem tudjuk meg! Nem igaz? – szúrt meg a megjegyzésével. – Remélem, a sors megbünteti majd magát. Egyedül fog megöregedni, magányosan, és senki sem fogja szeretni, ahogy már

most sem szereti senki – vágtam vissza, pedig Nina érdekében megfogadtam, hogy inkább hallgatok. – Takarodjon innen! – ordította teli torokból. – Amíg nem láttam Ninát, nem megyek sehová. Szüksége van rám! – Ha nem hallotta volna, kirúgtam magát. Itt nem maradhat, távozzon, vagy erőszakkal dobatom ki. – Nem fogja fel, hogy Nina mennyire labilis? A lánya életével játszik, újra meg fogja tenni. – Az nem a maga dolga. – Nagyon is az én dolgom, mert hozzám tartozik, szeretem, és nem engedem, hogy tönkretegye őt. Remegtem a dühtől. Gúnyos kacagásban tört ki. – És hogyan óhajtja csinálni? Mert Nina innen nem megy sehová, maga pedig be nem teszi ide többé a lábát. – Magammal viszem – jelentettem ki eltökélten. – Na, azt már nem – olyan közel jött, hogy meg tudtam volna számolni a szempilláit. – Ne is álmodjon arról, hogy még egyszer a lányom közelébe mehet. Soha többé nem láthatja őt. Gondoskodom róla. Farkasszemet néztünk, és éppen meg akartam szólalni, mikor Nina síró, könyörgő hangját hallottam magam mögött. Azonnal odakaptam a fejem. – Apa, kérlek, ne tedd ezt velem! Szükségem van rá! Ne vedd el őt tőlem. – Te vonzod az ilyen lúzereket – bökött a mellkasomra. – Ne lökdössön – figyelmeztettem. – Még arra sem kapsz lehetőséget, hogy elbúcsúzz tőle. Azonnal menj a szobádba! – ordította.

– Apa, kérlek, könyörgök neked – folytatta könnyáztatta arccal. Odaléptem hozzá, átöleltem, és ringatni kezdtem. – Nina, szívem, nem kell félned! – csókolgattam az arcát. – Philip – üvöltötte a biztonsági főnöknek, aki azonnal ott is termett. – Dobja ki! – mutatott rám. – Hozzám ne nyúljon! – ordítottam rá teli torokból, mikor felém lépett. Megtorpant. – Megyek én magamtól is – mondtam a szenátor szemébe –, de visszajövök érted – suttogtam Nina szájába, ahogy csókot leheltem rá. – Dobja már ki ezt a pimasz alakot! – reszketett a dühtől. Philip megragadta a karom, mire egy jól irányzott ütéssel leterítettem. Tényleg azt gondolta, hogy egy volt kommandóst csak úgy kidobathat? – Mi lenne, ha egyszer valamit saját kezűleg intézne? – vetettem oda. – Lehet, hogy a kórháznak nem érdeke kiteregetni a szennyesét, de engem semmi nem fog vissza, ha Ninának csak a haja szála meggörbül… – Maga most zsarol engem? – kerekedtek ki a szemei. – Nem, én csak figyelmeztetem magát, ha a lányának baja esik, nem állok jót magamért. – Philip, szedje már össze magát, és dobja ki innen ezt a fennhéjázó vadbarmot, és gondoskodjon róla, hogy ne engedjék be ide többé! Elindultam kifelé, de Nina kezeit éreztem magamon. – Nem bírom ki, ha elhagysz! – a könnyek patakokban folytak végig az arcán. – Nem hagylak el, Nina, visszajövök érted. Szeretlek. Nem mondok le rólad! – öleltem át újra. Ekkorra már több testőr is megjelent a szoba ajtajában.

– Most mennem kell – suttogtam neki. – Nem szeretném tetézni a gondjaidat. Kérlek, tarts ki! Hamarosan aláírják a szerződést. Ha most kiviszlek innen, akkor céltáblává válsz. Nem kockáztathatom, hogy bajod essen, de ha ennek vége, nem választanak el egymástól minket. Ígérem. Beleőrültem a gondolatba, hogy ha arra kényszerítem, hagyja el velem a biztonságot nyújtó villát, nem tudom majd őt egyedül megvédeni. Én sem vagyok mindenható, és hibáztam is párszor. A szenátor talpa alatt pedig egyre forrósodott a talaj. Bárkik is mozgatták a szálakat, biztos voltam benne, mindent elkövetnek majd a céljaik elérése érdekében. Pusztán önzésből nem kockáztathattam Nina életét. – Ne vegyen rá mérget – lökte oda utálkozva az apja. Vonakodva engedtem el Ninát, kimentem a házból, és már a lépcső aljánál jártam, mikor Nina hangjára fordultam vissza, ahogy a nevem ismételgeti. Éppen a lépcsőn szaladt lefelé utánam, a tomboló apjával a nyomában. A karomba vetette magát, és forrón megcsókolt.

Az

ölelés

közben

észrevétlenül

a

tenyerébe

csúsztattam egy vékony nyakláncot, és a hajába suttogtam. – Ez mindig legyen nálad. Mindig! Soha ne vedd le, így nem tüntethetnek el a szemem elől! Nina összezárta a markát, majd bólintott. – Szeretlek, Jason. Kérlek, siess! Nem bírom itt sokáig – ölelt át. – Én is szeretlek, de itt most nagyobb biztonságban vagy. Itt meg tudnak védeni téged az esetleges támadásoktól, csak kérlek, ne csinálj butaságot! Nem akarok azon aggódni, hogy mikor ártasz megint magadnak. Nem tehetlek ki felelőtlenül még nagyobb veszélynek. A védőfalakon túl vadásznak rád. Most jobban kell bíznod bennem, mint eddig valaha. Még nem jött el a mi időnk, de

hamarosan új életet kezdünk. Együtt. Esküdj meg, hogy türelmesen vársz rám és nem ugrálsz! – Megígérem – suttogta, majd hozzám bújt. – Higgy bennünk, ahogy eddig is! Már én is beismerem, meg kell tapasztalnunk rosszat és jót is. Mindent át kell élnünk, csak akkor lehetünk valóban egymáséi, de ne add fel! Hamarosan, Nina… hamarosan… Az apja feldúltan állt a lépcső tetején, és zaklatottságát tükrözte, hogy a mellkasa fel-le emelkedett, ahogy mélyeket lélegzett. Nehezen, de elengedtem Ninát, és vetettem a szenátor felé még egy utolsó pillantást. Nina kétségbeesett, riadt tekintettel ácsorgott a lépcső alján. Életem legnehezebb lépése volt, hogy otthagytam őt, de hinni akartam, hogy helyesen cselekszem. Beültem az autómba, és elhajtottam.

Nina Sorsfordító percek „A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.” (Dmitry Glukhovsky) Amikor Jason elhajtott, úgy éreztem, hogy az összes reményemet magával vitte. Rettegtem, hogy bár megígérte, sosem tér vissza értem, sosem látom többé. Hosszan bámultam a kaput, amin kihajtott, és tépelődtem magamban. Az a gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy a lelke mélyén gyűlöl engem, hiszen megöltem a születendő gyerekét. Ha én nem vagyok képes megbocsátani magamnak, akkor tőle hogyan várhatnám ezt el? Szerettem és tisztában voltam vele, hogy ő az egyetlen reményem, csak belé kapaszkodhattam. Semmi más nem számított már nekem, csak ő. Lerogytam a lépcsőre, és végiggondolva az eseményeket rájöttem, hogy már az első percben odavoltam érte. Megpecsételte a sorsomat, mikor nagy lendülettel beleszaladtam a mellkasába. Ahogy lenézett rám azokkal az igéző zöld szemekkel, azonnal végigfutott a borzongás az egész lényemen. A következő találkozásunk sem volt éppen idilli, de irtó szexi volt, ahogy fölém magasodott az iskola parkolójában. Nemcsak a helyes arca, mint inkább a magabiztos kisugárzása vonzott és vette el az eszemet. De vajon hogy jutottunk el idáig? A vágy, amit éreztünk egymás iránt,

teljesen kitörölt mindent. Ez lett volna a szerelem? Sam halála után azt éreztem, hogy vége mindennek, de Jasonnel kezdtem csak élni igazán. Megismertem olyan őszinte, tiszta és spontán érzelmeket, amelyeket csak ő volt képes kiváltani belőlem. Be kellett vallanom magamnak, hogy nem tudom, mi az, ami hozzá köt, de erősebb, mint bármi, amit az eddigi életem során tapasztaltam. Szerettem Samet, mert ő volt maga a kiszámíthatóság, nyugalom és

menedék.

A

megtestesült

jófiú.

Ezzel

szemben

Jason

kiszámíthatatlan, lobbanékony és önfejű. Olyan, mintha a tüzet a vízzel, vagy az eget a földdel akartam volna összehasonlítani. Hiába próbáltam tiszta fejjel elemezni a helyzetem és az érzelmeim, egyet tudtam biztosan, azt, hogy szerelmes voltam, végtelenül és visszavonhatatlanul. Életemben először őrülten szerelmes voltam, és ez a legintenzívebb emberi érzések egyike volt, amely a legmagasabbra emelt, hogy aztán a legmélyebbre taszítson, összetett,

testi,

érzelmi,

szellemi

szinten

megjelenő

élményegyüttes volt. Jason és köztem szenvedélyes vonzalom alakult

ki,

amely

különleges

folyamatokat

indított

el

mindkettőnkben. Elhatalmasodott, és már nem tudtuk kezelni. A következő napok pokolian teltek, minden perc kínszenvedés volt. Peter zöld utat kapott, így állandóan a nyakamban loholt. Természetesen ő mit sem tudott a velem történtekről. A külvilág számára egy egyszerű rosszullétem volt, így csendben szenvedtem tovább. Ő pedig csak hozta-vitte rendületlenül az esküvői terveket, amitől a pánik egyre jobban elhatalmasodott bennem. Nem láttam kiutat. A menyasszonyi ruhámban nézegettem magam a tükör előtt, és közben zokogtam. – Ne bömbölj, Nina! Ne légy gyerekes! Ez lesz a legjobb mindenkinek – jelentette ki az apám.

– Neked, de nem nekem – makacsoltam meg magam, és elkezdtem letépni magamról a gyűlölt ruhát. – Fejezd be! – ordított. – Te egy álomvilágban élsz. Nem létezik „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Még örülhetsz is, hogy nem kell átélned a csalódást. Nem lesznek elvárásaid, naivan kergetett álmaid, de legalább nem kell átélned a pofára esést sem. – Nem adsz nekem esélyt, hogy boldog legyek! – Kivel? Azzal a senkiházival? Mindent megkapsz, amire egy nő csak vágyhat: hosszú távú kapcsolatot, anyagi biztonságot és elköteleződést. – Honnan tudhatnád te, hogy én mire vágyom? – tomboltam. Kiborított, hogy meg sem próbált megérteni. – Álmodozol,

Nina.

Szerelemre,

törődésre,

gyengédségre,

figyelmességre vágysz? Felvilágosítalak, ma már csak az igazán konzervatív férfiaktól kaphatnád meg mindezt. Így nem is találhatnál Peternél alkalmasabbat. Ideje felébredni! Jason sosem tenne téged boldoggá. A házasság csak egy üzlet: a férfi házassággal fizet a szexért, a nő szexszel fizet a házasságért, és mindenki elégedett. – Ez undorító! Hallod te önmagad? Bár tudom, hiába is próbálnálak meggyőzni. Honnan tudhatnád te, mi az igaz szerelem? – Ne nevettesd ki magad, Nina! Szedd szépen össze magad, és viseld a tetteid következményét. Nem vagyok hajlandó ezen tovább vitatkozni veled. Idővel belátod majd te is: az a fiú nem hozzád való! – Apa, legalább ne kényszeríts egy olyan alakhoz, akitől hánynom kell.

– Sajnálom, Nina! Már nincs visszaút. Pár nap múlva lezárul ez a diliház körülöttem, utána ez lesz az első. Már csak egy hét, és hozzámész Peterhöz. – Eszem ágában sincs! Nem kényszeríthetsz! – szaggattam tovább a ruhámat. – Oh, dehogynem! Ugye te sem akarod, hogy a kis barátodnak valami baja essen? Bent rekedt a levegő a tüdőmben. Egy pillanatra elgondolkodtam, jól értettem-e, amit mondott. – Fenyegetsz engem? – Én inkább úgy fogalmaznék, felvázolom a helyzetet, hogy később ne mondhasd, én nem figyelmeztettelek. Egyetlen szavam elég lenne, hogy a kis barátod egy örök életre eláshassa magát. Kötve hiszem, hogy hálás lenne neked, ha mindent elveszítene, vagy ha esetlegesen valami balesetet szenvedne – rántotta meg a vállát hanyagul. – Dögölj meg! – zokogtam. – Ugyan már, nem kell mást tenned, mint amit kérek, és mindenki élhet békében és egészségben. – Hogy vagy képes erre? Miért teszel tönkre? – Én a javadat akarom, de erre rá fogsz jönni magadtól is. A Peterrel való házasság minden szempontból nagyon előnyös – közölte teljes meggyőződéssel. Nem láttam kiutat. Mindennap új reményt kerestem, de ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett. Mindenről Jason jutott az eszembe. A civakodások, a lopott pillantások, a fülledt, forró kéjjel teli percek. Kezdtem megbolondulni. Éreztem, hogy beleégette magát a szívembe és a lelkembe, örökre nyomot hagyott bennem.

Az apám pedig, ha lehet, még kevesebbet foglalkozott velem, mint addig. Egy-két napon belül készültek aláírni valami fontos egyezményt, másról sem beszéltek az embereivel naphosszat. Aztán váratlanul történt valami… Apám közölte, hogy pár napra el kell hagynom az országot a biztonságom érdekében. Rettegtem, hogy csak el akar távolítani Jasontől, hogy ne találhasson rám, így még görcsösebben kapaszkodtam a nyakláncba, amit tőle kaptam, és amit azóta egyetlen pillanatra sem vettem le. Annyira szerettem volna értesíteni őt az apám döntéséről, de minden kommunikációs eszközt megvontak tőlem, valóságos házi őrizetbe kerültem. Egyszer csak azon kaptam magam, minden tiltakozásom ellenére, hogy már úton is vagyok a reptér felé. Az autó ablakán kifelé bámészkodtam, a gondolataim folyamatosan kattogtak, meg voltam rémülve, mi lesz, ha Jason sosem talál rám, vagy ha már nem is akar rám találni. Idővel elfelejt majd engem. Abszolút meg tudtam volna őt érteni, ugyanakkor éreztem, ha ez így lesz, abba beleroppanok, képtelen leszek élni nélküle. A gondolataimból az autó hirtelen és erőteljes fékezése riasztott fel. A fékezés erejétől előrevágódtam, kis híján a padlón landoltam. Bevertem a fejem és a térdem, nem tudtam, mi történhetett. Magamhoz térve vettem csak észre, hogy egy ismeretlen sötét autó vágott elénk, megállásra kényszerítve ezzel a sofőrt. A két testőröm gondolkodás

nélkül

előrántotta

a

fegyverét.

Rükvercbe

kapcsoltunk, de addigra már ott is elzárták a menekülőutat. A szívem

olyan

hevesen

dobogott,

hogy

majd

kiugrott

a

mellkasomból. Mi folyik itt? Csapda, ez egy csapda! – ordította a belsőm. Szerettem volna azt hinni, hogy talán Jason az. Hogy így akar kiszabadítani engem, de mikor a támadók körülvettek bennünket és tüzet nyitottak az autóra, tudtam, hogy nagy baj van.

Sikoltozni kezdtem, és lehúzódtam az ülés alá, mert a terepjáró páncélozva volt ugyan, de rettenetesen rémisztő volt a géppuskák hangja és ahogy a golyók lepattantak a gépjármű üvegéről és oldaláról, majd hirtelen síri csend lett. Lassan felemelkedtem körülkémlelni, hogy mi történik, ekkor óriási robajjal kiszakadt a vezetőülés felőli ajtó. Páncéltörővel bezúzták a kocsit, amiből én annyit érzékeltem, hogy váratlanul vér fröccsent mindenhová, majd símaszkos alakok indultak meg az autó felé. Nincs menekvés. Most mi lesz? Jason! Minden ízemben reszkettem,

lázasan

gondolkodtam,

de

nem

tudtam,

hová

menekülhetnék. Ha Jason itt lenne, ez nem történhetett volna meg – ez járt a fejemben. Ő mindig olyan óvatos és szinte már körülményes volt. Folyton az agyamra ment, hogy mindig nagy kerülőkkel jutottunk el a célállomásig, mert paranoiás volt, és folyton

azt

figyelte,

követnek-e.

Most

már

tudtam,

nem

alaptalanul. Mikor elérték a feltárt ajtót, könyörtelenül golyót eresztettek a testőreimbe. A vér is megfagyott bennem a rémülettől. Az egyik fickó behajolt, és elkezdett kifelé rángatni, elszántan sikoltoztam, ahogy védekeztem. Ám minden hiába volt. A hajamba markolt, és úgy húzott kifelé. Nem teketóriáztak sokat. Minden másodpercek alatt történt. Alighogy kirántottak az autóból, máris akkorát kaptam a tarkómra, hogy minden azonnal sötétségbe borult. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mikor laposan pislogni kezdtem, de a szemhéjam még mindig nehéz volt. Már majdnem újra elszenderedtem volna, amikor a testem megfeszült a fájdalomtól, és hirtelenjében minden levegő kiszökött a tüdőmből. Nem tudtam, mi történt velem, és ettől még inkább pánikba estem. Ezek szerint tényleg elkaptak – állapítottam meg csalódottan.

Levegőért kapkodtam, hogy sikíthassak, de képtelen voltam, nem jött ki hang a torkomon. Az ébredés ugyanolyan rémisztő volt, mint maga a sötétség. A fejem hasogatott, úgy éreztem, felrobban a fájdalomtól. Egy pillanatra elfogott a pánik és a rémület. Amikor már képes voltam összeszedni az erőm és kinyitottam a szemem végleg elűzve a sötétséget, egy hatalmas alak magasodott fölém. Lázasan kerestem az utolsó emlékképet, és nem is kellett sokáig kutakodnom az elmémben, ott volt az a borzalmas mozzanat. A szemeimmel igyekeztem alkalmazkodni a fényhez, és fókuszálva próbáltam élesebb képet nyerni. – Helló, Nina, rég találkoztunk. – Daniel Stevens arcán gonosz kis mosoly terült szét. – Maga? – kérdeztem hüledezve. – Mit akar maga tőlem? – ámultam el. – Hol hagyta a vérmes kis lovagját? – hajolt közelebb, én pedig hátrálni kezdtem. A félelemtől csillogó szemeim láttán elégedetten sóhajtott fel. – Látod, látod, én mindig elérem, amit akarok – hajolt közelebb hozzám. Ez az alak tele volt gyűlölettel. Nem értettem. A szeméből áradt a bosszúszomj; de miért? Én nem ártottam neki semmit. Amiatt a parkolóbeli dolog miatt aligha lehetett rám ilyen pipa. Kevés dologtól ijedtem meg életemben, de tőle féltem, a lelkem mélyén tudtam, hogy mindenre elszánt, aljas fickó. – Mit akar tőlem? – ismételtem meg a kérdést. – Tőled semmit, az apádtól annál inkább. – Arra hiába apellál, nem jelentek neki semmit. Ezzel most melléfogott. Pótolható veszteség leszek, mint a bátyám – és akkor eszembe jutott Nathan és a temetése napja. Összeszorult a szívem. Kötelező volt a megjelenés, hiszen jó propaganda volt: Szegény szenátor elvesztette az egyetlen kisfiát. Felfordult a gyomrom a

színjátéktól, ami ott ment. Még jól is jött neki az ingyen reklám. Igazi fájdalmat csak Ashley szemében láttam. Egymást átkarolva igyekeztünk túlélni a borzalmat, ahogy a mélybe eresztik. Tudtam, hogy szerette őt, még ha Lily érdekében nem is élt együtt Nathannel. Azt hittem, belepusztulok a fájdalomba, de ekkor megpillantottam Jasont a tömegben, és ez erőt adott. Végig a tekintetébe kapaszkodtam, szinte kikapcsoltam a külvilágot. Tudta, hogy szükségem lesz rá, és ott volt. Igaz, hogy nem beszélhettem vele, nem érinthettem meg, nem zokoghattam a vállán, de a puszta jelenléte elviselhetőbbé tette a fájdalmat, ami mardosta a szívem. – Imádkozz, hogy ne így legyen – zökkentett ki az emlékezésből Daniel, szemeiben állatias fény villant. Két emberének biccentett, azok megragadták a karjaimat. Fájt, olyan erősen szorították, de megfogadtam, nem adom meg neki az örömet, hogy kínlódni lásson. – Mit akar csinálni velem? Megöl? – kérdeztem kihívóan. – Először is készítünk egy kis videót apunak, hogy elhiggye, a kislánya nagy bajban van, és ha nem teszi a dolgát, akkor bizony még az is megeshet. – Mit akar? Pénzt? – Hangos hahotázásba kezdett. – Látszik, hogy elkényeztetett apa kicsi lánya vagy, nem tudsz te semmit. Az apád beleköpni készül a levesünkbe, és ezt nem hagyhatom. Meg fogom akadályozni, hogy aláírják a pénteki egyezményt. Ha mégis megteszik, te halott vagy, de előtte még kiszórakozom magam veled, kihasználom az alkalmat, hogy nincs itt a kis barátod, hogy megvédjen. – Egy hajtincsemet morzsolgatta az ujjai között. Elfogott az undor és a harag, és arcon köptem, mire közelebb

lépett,

belemart

a

hajamba,

és

könyörtelenül

hátrarántotta a fejemet. Feljajdultam a belém nyilalló fájdalomtól,

erőszakkal beledugta a nyelvét a számba, és még csak védekezni sem tudtam, mert a két gorillája fogva tartotta a karom. Mikor végre elengedett, elfogott a hányinger. – Jason ki fog nyírni téged! – üvöltöttem a képébe a könnyeimet nyelve. – Az elitosztagos srácra gondolsz a parkolóból? Várom sok szeretettel, úgyis van egy lezáratlan ügyünk. Már alig várom, hogy két legyet üthessek egy csapásra. A két alak vonszolni kezdett maga után, hiába ellenkeztem, nem volt sok értelme, egy sötét, ablaktalan szobába tuszkoltak, és a földre löktek. Azon járt az eszem, vajon Jasonhöz eljut-e a hír, hogy elraboltak. Ő az egyetlen, aki kivihet engem innen.

Jason A rossz hír szárnyakon száll „Félelem nélkül az élet unalmas, vele pedig gyakran elviselhetetlen, de a félelemnél erősebben semmi sem hat a tetteinkre.” Már csak pár nap, és vége ennek az egész rémálomnak. Aláírják ezt a nyomorult szerződést, utána megszűnik a fenyegetés, és én megszöktetem a kis Ninámat. Egyfolytában azon merengtem, vajon hogy bírja ki abban a pokolban. Reméltem, hogy elég erős hozzá, hogy kitartson. Még a gondolat is ijesztő volt, hogy újra valami butaságra

vetemedik.

A

tévé

előtt

ültem,

és

próbáltam

odakoncentrálni, de nem láttam az adást, csak meredtem magam elé, amikor a nagyi enyhén szorító kezeit éreztem a vállamon. – Kisfiam, jól vagy? – nézett rám aggodalmasan. – Hogy? Mi? – kérdeztem vissza szinte megrémülve. – Történt valami? – Azt hittem, elaludtál, már többször szóltam, de meg se hallottad. Bánt valami? – Ne haragudj, én csak elkalandoztam – vallottam be. Leguggolt elém, és a nyugtalan nagy kék szemeivel pislogott rám. – Én nem szeretnélek nyaggatni, de ha beszélni akarsz róla, én itt vagyok.

– Tudom – feleltem kurtán, de csak meredtünk egymásra. Nem mertem beavatni a velem történtekbe, mert cseppet sem voltam büszke az elkövetett hibáimra. – Mit szerettél volna? – kérdeztem megkerülve a választ. – Csak megkérdeztem, el tudnál-e szaladni bevásárolni. – Természetesen, csak rendbe szedem magam – sóhajtottam egy mélyet. Lomhán bevonultam a fürdőszobába, megmosakodtam hideg vízzel, hogy egy kicsit magamhoz térjek. A pultra támaszkodva bámultam a saját tükörképemet, és ráztam a fejem. Egyre nehezebben bírtam elviselni a helyzetet, minden gondolatom Nina volt. Hiányzott. Pokolian hiányzott. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam, mert állandóan őt láttam, hallottam, éreztem. Minden egyes nap számoltam vissza a perceket, hogy mikor láthatom ismét. Elhatároztam, amint aláírják azt az átkozott egyezményt, kihozom őt a börtönéből. Hiába voltam olyan türelmetlen, nem akartam veszélyeztetni a testi épségét csak azért, mert vele akartam lenni. Ott jobban meg tudták védeni, mint én egyedül, de ha vége lesz ennek az őrületnek, nem érdekel, milyen botrány következik, de ha még mindig jönni akar, én gondolkodás nélkül megszöktetem, és nem számít a megtébolyult apja és semmi más sem. Szeretném végre átölelni, a karjaimba zárni. – Jason? – hallottam a mama hangját. – Halálra rémítesz, kisfiam, olyan furcsán viselkedsz, mióta úgy elrohantál – jelent meg az ajtóban. Én még mindig a mosdót támasztottam és a tükörképem bámultam, majd anélkül, hogy rápillantottam volna, fájdalmasan kinyögtem, ami hetek óta a szívem nyomta: – El akarta dobni az életét, és emiatt elvetélt. Felelőtlenül gyereket csináltam neki, utána pedig a sorsára hagytam.

A tükörben láttam a mély megdöbbenést az arcán, ahogy az ajtófélfába kapaszkodik. – Drága jó istenem! Annyira sajnálom – suttogta, majd felém lépett, én pedig a nyakába borultam. Kiengedtem a felgyülemlett feszültséget, és hagytam, hogy magával sodorjanak az érzelmek. A hátam simogatta, ahogy vigasztalt. – És hogy van most? Miért nem vagy most mellette? – tolt el szemrehányóan. – Nem tudom, mi van vele, az apja nem enged a közelébe. Megőrülök, ha megint csinál valamit magával. Szeretem őt, nagyi. Olyan kevésen múlt, hogy elveszítsem. A kép még most is kísért, ahogy rátaláltam a fürdőkádban. – De akkor sem értem, miért nem vagy most mellette. Ott lenne a helyed, gondoljon az apja bármit is. Nem olyannak ismerlek, akit ez visszatartana. Szüksége lenne most rád! – pirított rám. – Ez nem olyan egyszerű! Nagy veszélyben van. Az apja rezidenciáján van jelenleg a legnagyobb biztonságban, de ha elmúlik a veszély, nem lesz olyan dolog, ami elválasztana tőle. – Miért nem mondtad el, drágám? Eltoltam magamtól, és a szemébe néztem. – Mert borzasztóan szégyellem magam. Hibásnak érzem magam a történtek miatt. Nem voltam mellette, pedig ott lett volna a helyem, ehelyett a saját sebeim nyalogatva ide menekültem. – Szegény kislány ennyire kétségbeesett, hogy terhes? – Nem – törölgettem a szemem –, az csak a kórházban derült ki, miután megmentették az életét. Nem tudott róla, ahogy én sem. Mindkettőnket meglepetésként ért a hír. – Életem, nem okolhatod magad! Nagyon haragszik rád?

– Nem, egyáltalán nem haragszik. Ami az őrületbe kerget, hogy tudom, ott lenne a helyem mellette, hogy segítsek felejteni, újrakezdeni, de az apja eltiltotta tőlem. – Nem úgy ismerlek én, mint aki meghajol a szabályok előtt! – Nem is, de ő Davis szenátor, és most van valami fontos nemzetközi ügy, amiben kulcsszerepet játszik, így az egész családját terroristacsoportok fenyegetik. Több zsaroló, fenyegető levelet is kaptak. Nina ott most nagyobb biztonságban van, mint velem. – Gondolod? Abból, amit az apjáról meséltél, szerintem nagyobb veszélyben van, mint gondolnád. Ha veled lenne, és elvitted volna egy biztos helyre, akkor lenne minden rendben. Testileg, lelkileg gyógyulhatna; de így? – Hová vihettem volna? Mi tehettem volna? – kérdeztem kétségbeesetten. – Talán a francia Riviérán lévő házamba, arról nem tud senki. Ne gondolkodj annyit, Jason, hallgass végre a szívedre, hozd ki onnan azt a kislányt, és vidd messzire innen. Hirtelen átöleltem, és megindultam a kijárat felé. Döntöttem. Nem érdekelt többé, hogy mi lesz. Megszöktetem. Nem várok tovább. Ez a döntés boldoggá és türelmetlenné tett. Ekkor az előszobában, ahol átszaladtam, a tévében Nina arcképe fogadott. Megtorpantam, és azonnal felhangosítottam a készüléket. „Ma kora hajnalban ismeretlen tettesek megtámadták és magukkal hurcolták Ronald Davis szenátor lányát a bostoni reptértől 18 kilométerre. Eddig egyetlen terrorszervezet sem vállalta magára az akciót. A szenátor szóvivője megerősítette a hírt, mely szerint a rendőrség nagy erőkkel kezdte meg a

lány keresését. A tények magukért beszélnek, a páncélozott autó,

amellyel

a

szenátor

lánya

utazott,

a

felismerhetetlenségig összeroncsolódott, a támadás során…” Nem, nem, nem – visszhangzott a fejemben. Nina! A nagyi is kikerekedett, rémült szemekkel pillantott rám. Görcsbe rándult a gyomrom. Miért csinálja ezt velem a sors? Ekkor eszembe jutott a nyaklánc, amit a kezébe nyomtam: „Ez mindig legyen nálad. Mindig! Soha ne vedd le, így nem tüntethetnek el a szemem elől.” A laptopomhoz futottam, ellenőriztem a medálba épített apró nyomkövető GPS-koordinátáit, és reménnyel telve állapítottam meg, hogy nem vesztettem el Ninát szem elől. Élt a jel. A nagyira pillantottam elégedetten, és csak ennyit mondtam: – Chicagótól nincs messze. Kihozom őt onnan, és biztos helyre viszem, majd hívlak – és már szaladtam is a garázsba összeszedni a legfontosabb dolgokat. – Kisfiam, nagyon vigyázz magadra! – kiáltott utánam.

Nina Pokoli félelem „Aki remél, már retteg is, hogy a remélt sosem következik be.” (Lernet–Holenia) Már órák óta a kutya sem nézett felém. Egy sötét, büdös helyiségben a sarokban kuporogtam, és rettenetesen féltem. Nem vallottam volna be senkinek, de remegtem, vacogtam, mert fóbiám volt a bezártságtól… Egész életemben kerültem, hogy liftbe kelljen szállni, és kerültem a bezárt ajtajú, szűk helyiségeket is. Kellemetlen

érzés

kerített

hatalmába,

összepréselődött

a

mellkasom és kiszorult belőle minden levegő, lassan elfogott a pánik, úgy éreztem, mindjárt megfulladok. A szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről, izzadtam, reszkettem, rázott a hideg. Hőhullámaim voltak, émelyegni, szédülni kezdtem. Ki kell jutnom innen. Nem láthatják rajtam, hogy mennyire megtört ez a helyzet. Próbáltam úrrá lenni a félelmemen, mélyeket lélegezni, de mintha gombóc lett volna a torkomban. Hányingerem volt a félelmeimtől. Ekkor kitárták az ajtót, beszűrődött a fény, és én, mint aki több méter mélyről úszik felfelé, végre újra levegőhöz jutottam. Stevens lépett be az ajtón. – Gyere ide – intett a kezével.

– Jöjjön ide maga, ha akar valamit, barom! – igyekeztem úrrá lenni a remegésemen. Két lépéssel mellettem termett, majd a karomnál fogva felrántott a földről. – Ne akard kihúzni a gyufát, kislány! – fenyegetett sötét pillantásával. – Dögöljön meg! – ellenkeztem vele, mire cibálni kezdett ki a szobából, majd a házból. Ekkor láttam, hogy egy erdő kellős közepén lehetünk. Mindenhol csak fák, fák és fák… Ekkor megszólalt egy másik férfi: – Főnök, most mi legyen? Az utolsó sajtótájékoztatón a szenátor azt nyilatkozta, hogy vérzik a szíve, de ő nem kockáztathatja több ezer ember jövőjét, és tudta, hogy ez is benne lehet a pakliban, mikor megválasztották. Kötelessége kiállni az érvei mellett, és nem fogják őt térdre kényszeríteni. Hitetlenkedve hallgattam a beszámolót. Micsoda? Az apámnak tényleg ennyire nem számítok? – Akkor küldünk neki valami olyat, amitől majd komolyan vesz minket – és rám pillantott. A

rettegéssel

kétségbeesett

döntésre

sarkallt.

Próbáltam

visszaemlékezni, mit is tanított nekem Jason az ilyen helyzetekre… és már hallottam is a hangját a fejemben. – Első szabály, hogy soha ne ess kétségbe! Lélegezz nagyokat. Hát kösz! Mintha az olyan könnyű lenne a jelen helyzetben. – Második szabály: mérd fel az esélyeidet! Hát igen valószínű a hullaház, ha az apámon múlik – töprengtem. – Harmadik szabály: ha lehetőséged van rá, támadj és fuss! De ezek most ketten vannak. Ekkor pillantottam meg a dzsipjük motorháztetőjén heverő nyitott fegyvertokot, ami pár lépésre volt csak tőlem. Ki kellett használnom az alkalmat, amíg ezek

tanakodtak mellettem. Óvatosan tettem egy lépést oldalra, de folyamatosan engem figyeltek. Tudtam, hogy nem hibázhatok, mert csak egy esélyem lesz, és ez most nem a paintballpálya volt, legalább az egyiket le kell szednem, hogy lehetőségem nyíljon szökni. Nincs más választásom. Hirtelen mozdulattal rávetődtem a motorháztetőre, a következő mozdulattal kirántottam a fegyvert, és azonnal el is sütöttem. Stevenst találtam el a combján. – Te kis álszent kurva – ordított fel fájdalmában. A másik gondolkodás nélkül rám vetette magát, dulakodni kezdtünk, és a pisztoly újra elsült. A fickó levegőért kapkodva csúszott le a földre, de addigra már Daniel is összeszedte magát. Elém állva vigyorgott szélesen. – És most? Hogyan tovább? – kérdezte magabiztosan, mire hátrálni kezdtem. Eszembe jutott, mit mondott Jason: – Ha közelharcra kerül sor, soha nem hallgass a hülye filmekre. Ne ágyékon akard rúgni, mert elcseszheted, és a dupláját kapod vissza. A kezed élével vágd torkon, majd utána, amíg levegőért kapkod, adhatsz neki. Más választásom úgysincs – gondoltam magamban. Mialatt felmértem a helyzetet, Stevens elindult az eszméletlen haverja felé a pisztolyért; már éppen felemelte volna, mikor elszántam magam: tettem, amit tanítottak. A váratlan mozdulatomtól tényleg térdre esett, a torkához kapott, majd egy erős találatot mértem a legérzékenyebb pontjára. Jajveszékelve görnyedt össze. Itt az én nagy lehetőségem. Az autóhoz futottam, de nem volt benne a kulcs. A francba! A támadóm fenyegetőzni kezdett. – Te kis ribanc, most ellátom a bajod! – a fegyvert markolva hadonászott. El kellett volna rúgnom. Dermedten álltam, mikor

visszhangzott a fejemben Jason harmadik szabályának utolsó szava: – Fuss! Fuss! Fuss! Így, mivel nem volt más választásom, befutottam a sűrű erdőbe. Éreztem, hogy ez nem a legbölcsebb dolog, amit életem során teszek, de minden jobb volt, mint az elrablóim karmaiban. Nem tudtam,

mi

következik,

ha

maradok.

Az

apám

szavai

visszhangoztak a fülemben, és tudtam, hogy rá nem számíthatok; ha életben akarok maradni, mindent el kell követnem, hogy ne kapjanak el. Jason! Jason! Hol vagy most? Szükségem van rád! Kérlek! – nyekeregtem menedék után kutatva. Már órák óta bolyongtam az erdőben,

mikor

hirtelen

megbotlottam

egy

fa

göcsörtös

gyökerében, és elvágódtam. Elfogyott az erőm, felszínre tört bennem a pánik és a rémület, lassan be is sötétedett. Sosem féltem még ennyire, és sosem vágytam annyira Jasonre, mint most. Azt sem tudtam, hol vagyok, vagy hogy merre kellene menekülnöm, attól rettegtem, hogy bármerre mozdulok is, csapdába futok. A helyzetemen tovább rontott, hogy az idő is lehűlt. Rettenetesen fáztam, folyamatosan a könnyeimmel küszködtem. A fogaim vacogtak a hidegtől. Bevackoltam magam a patak mellett egy sziklásabb rész mögé, és álomba sírtam magam. Mikor kinyitottam a szemem, a vörösen ragyogó nap ezernyi sugara ébresztgette az erdő fáit, bokrait. A harmat is ott ragyogott még néhány eldugott, árnyékban lévő levélen. Az éjszaka pokolian hideg volt az erdő sűrűjében, hangosan dideregtem, reszkettem. Soha nem töltöttem még a szabadban, fedél nélkül az éjszakát. Nem is tudtam, mennyi ideje voltam az erdőben, és hogy mióta viaskodtam a saját démonjaimmal. A percek lassan elszálltak felettem, vagy talán az órák is. De mit számított nekem az idő?

Semmit. A kín elviselhetetlen volt, majd megfagytam, és már rettenetes éhség is gyötört. Szép volt az ősz, mert a nappalok még melegek voltak, de az éjszakák… Keményre hűlt a föld, reménykedve vártam a pirkadatot, hogy melegedjen már végre az idő.

Lélegzet-visszafojtva

vártam,

hogy

az

égő

korong

felbukkanjon, és meleg sugaraival bearanyozza, felmelegítse a földet. A folyó vizén milliónyi apró napsugár ugrándozott már, melyek fényei vakítóan visszaverődtek a habokon. A szél csak néha fodrozta a vizet, szinte minden néma és mozdulatlan volt. A végtelen csalódottság és a halálfélelem szinte patakokat csalt ki szememből, de elengedni nem mertem, mert tartottam tőle, hogy az egyenlő lenne azzal, hogy feladtam. De én sosem adom fel! Éreztem, hogy nekem Jason mellett a helyem, és ez nem így fog véget érni. Ekkor váratlanul a szívem is megállt dobogni, mikor a rejtekem előtt haladt el az egyik üldözőm. Ezek szerint nem adták fel! Keresnek engem. A levegő is bent rekedt a tüdőmben, mindenem kővé dermedt, ha meghallanak, nekem végem… Már csak az egyre távolodó hangjukat és a növényzetben motoszkálás neszét hallottam, de még a zajok megszűnte után sem mertem percekig megmoccanni. A lélegzetem is úgy préseltem ki nesztelenül, de araszolva mégis egyre kijjebb merészkedtem. Nem maradhatok itt! Menekülnöm kell! Folyamatosan rémeket láttam, akármerre néztem, hátborzongató árnyak vetültek mindenfelé, életre keltették ezzel a hajladozó fák ágait, halálra rémítve engem. Abban a pillanatban, mintha a hátam mögött valóban láttam is volna valamit. Egy fekete alak közeledett felém. Jeges rémület kerített hatalmába, és sebesebben szedtem a lábaim, de úgy tűnt, ő is hasonlóképpen tesz: egyre közelebb és közelebb került, már csak néhány méter előnyöm volt. Végem! A

maró könnyek elhomályosították a látásomat. Ismét nem tudtam, hová szaladok, csak valamerre vitt a maradék erőm. Éreztem, hogy nincs tovább! Ismét magam mögé pillantottam, de már nem láttam a magas alakot. Mély, ziháló volt a lélegzetem, melyet próbáltam csillapítani, hogy dübörgő szívem kissé szabályozzam, majd visszafordultam, de ekkor egy mellkasnak ütköztem. Sikítani próbáltam, de a számra tapasztotta hatalmas kezét, és egy fa fedezékébe vonszolt. A rémülettől tiltakozni próbáltam, és ekkor megláttam az arcát. – Jason – nyögtem a megkönnyebbüléstől, és a nyakába ugrottam. A fának nyomott, majd hosszan, érzékien megcsókolt. A homlokát a homlokomnak támasztotta. – Annyira aggódtam érted – suttogta. – Istenem, milyen hideg vagy, teljesen átfagytál. Gyere, vedd fel ezt – és levette a bőrkabátját, majd rám segítette. A testének melege még benne volt, azonnal kellemes meleg borzongás futott végig rajtam. – Azt hittem, már nem is jössz – bújtam szorosan hozzá. – Olyan jó, hogy itt vagy! Hirtelen olyan biztonságot éreztem. – Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – simogatta maszatos arcomat. A könnyeim áttörték a gátat, és patakokban folytak. A lelkem mélyén végig éreztem, hogy megtalál engem. Ez adott nekem erőt. – Szeretlek – suttogtam a mellkasába. – El kell tűnnünk innen, minél hamarabb. Feldúlják érted az egész erdőt.

Bólintottam, és hagytam, hogy a kezemnél fogva vezessen. Ekkor csaknem elbotlottam egy földön heverő testben. Kérdőn Jasonre pillantottam. – Majdnem elkapott téged. Na, gyere! – vonszolt maga után. Mosolyt csalt az arcomra, hogy tényleg ő volt a megtestesült biztonság. Ő volt az egyetlen ember, aki mellett képes voltam megnyugodni, és már tudtam is az okát: mellette önmagam lehettem. Örökösen féltem. Féltem, mert megfosztottak a kapaszkodóktól, a biztonságtól. Most mégis olyan boldog voltam, mert éreztem, hogy a rémálom végre véget ért. A kezeimet átkulcsolva vezetett. A neszeket figyelte, és mikor valami gyanúsat hallott, megállt, és behúzott egy-egy fa mögé. Már nem féltem. Megbíztam benne. Az autójához érve besegített, majd elindult az erdőből kifelé. Amikor már kellő távolságban voltunk, lehúzódott, majd a kezembe nyomta a mobilját. – Hívd fel az apád, és mondd el neki, hogy már biztonságban vagy! Hitetlenkedve ráztam a fejem. Na, én tuti nem könnyítek a lelkiismeretén, már ha van neki olyan. – Megőrültél? Hagyott volna engem megdögleni. Miért tennék én neki szívességet? – Mert nem vagy olyan, mint ő – közölte a legnagyobb természetességgel. Olyan bosszantó volt, hogy mindig tudta, mit mondjon. – Remekül érvelsz – nyögtem ki, majd elvettem tőle a készüléket, és kihangosítva tárcsáztam. Az apám megkönnyebbült a hír hallatán, hogy Jason megmentett, majd utasított, hogy azonnal menjek haza. Ekkor Jason kikapta a kezemből a telefont.

– Uram, minden tiszteletem a magáé, de Nina velem marad. – Felkaptam a tekintetem, úgy bámultam, milyen határozottan mondta ezt. – Azt már nem. Azt mondtam, azonnal hozza haza! – Sajnos nem tehetem. Azon túl, hogy magát cseppet sem érdekelte a lánya sorsa, én jobban meg is tudom őt védeni, mint a maga gorillái. Szeretem a lányát, és soha többé nem válok el tőle, de ne aggódjon, biztos helyre viszem, amíg ez az egész le nem zajlik. Nem lesz rá gondja. – Na, ide figyeljen… – kezdte volna, de Jason kinyomta. Hátravetett fejjel kacagtam rajta. – Határozottan fejlődőképes vagy, hogyan kell a szenátor úrral bánni. Vidáman csillogtak a szemei; ha eddig nem nyűgözött volna le, most minden bizonnyal sikerült volna neki. – Végre magamhoz tértem. Tudom, mit akarok, és azt soha többé senki sem veheti el tőlem, még ő sem. A tekintetünk egymásba forrt, majd óvatosan előrehajolt, és egy lágy csókot lehelt az ajkamra, majd még egyet és még egyet. Elragadott a szenvedély, elkaptam a tarkóját, és elmélyítettem a csókot. Lassan feltérdeltem, és az ölébe huppantam. Ami ezután következett, az olyan volt, mint egy megállíthatatlan tornádó. Olyan hévvel estünk egymásnak, képtelen voltam tovább várni. Hagytam leesni a vállamról a dzsekit, és le akartam rántani a pólóját, de nem engedte. – Annyira szeretlek, Nina, képtelen vagyok létezni nélküled – motyogta a nyakamba. – Én is szeretlek – kapaszkodtam bele görcsösen – Mi a baj? – kérdeztem kétségbeesve.

– Nincs baj, csak most megfontoltabbak leszünk. Mélyen a szemébe néztem, és óriási csalódottságot éreztem. Elkapta az arcomat, és szenvedélyesen megcsókolt. – Te nem vagy vele tisztában, mekkora kísértés vagy nekem. Megőrülök érted, de több eszemnek kell lennie, mint eddig volt. Mostantól egymáshoz tartozunk, és ezáltal felelősséggel tartozom érted, értünk. Vigyázni szeretnék rád, nem pedig egy autó hátsó ülésén a magamévá tenni téged. Érted? – kérdezte, és a szeme tele volt rémülettel. Elmosolyogtam magam. – De ígérd meg, hogy soha többé nem válunk el egymástól, bármi történjék is. – Soha, soha, soha – csókolgatta tovább az ajkamat. – Bármennyi közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem fogunk elpazarolni. – Akkor most hogyan tovább? – képtelen voltam elszakadni tőle. Minél több csókot adott, annál többre vágytam. – Megvan a tervem. Gondoskodtam mindenről. – Csalódtam volna, ha nem így van – kuncogtam. – Senki nem fog ránk találni, még az apád se. – Akkor jó – sóhajtottam fel, és engedelmesen visszahuppantam a helyemre. Most már, hogy itt volt tőlem egy karnyújtásnyira, bármennyit vártam volna rá. Már mindent eltompított a várakozás izgalma. Kétségem

sem

volt

afelől,

hogy

biztonságban

vagyok.

Folyamatosan az arcát néztem, miközben vezetett. Képtelen voltam betelni a látványával, és a szívem vadul vert a mellkasomban. – Jason! – suttogtam. – Hmm? – fordította felém a tekintetét.

– Imádom a szexin kócos hajad. – Hangos nevetésben tört ki, amitől én is vidámabb hangulatba kerültem. – Áh, szóval ezzel bolondítottalak magamba. Elképzelni sem tudtam, mi lehetett az oka. Apropó, nem tudtál nyugton ülni a fenekeden? Hogy kerültél az erdőbe? – Nagyon vicces vagy. Nem bíztam benne, hogy megtalálsz. Azt sem tudom, hol vagyok. – De én tudtam – nyúlt a nyakamba a medálért. Hát persze! – Jason Scott, aki mindenre gondol. Egyébként segítettek az önvédelmi leckéid. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélkülük… nélküled. Mélyen összeforrt a tekintetünk. Világéletemben a szemét néztem meg elsőként mindenkinek. És ennek a pasinak már az első találkozásnál belezúgtam a szikrázóan zöld szemeibe. Mindig olyan kifejezőek voltak, hogy úgy éreztem, olvasok benne, mintha a lelke mélyére látnék. Sokszor kaptam azon magamat, hogy nem tudok elszakadni a hipnotizáló, ragyogó zöld szemeitől. Ahogy most sem, de már nem is akartam. Az út további részét csendben tettük meg egy magánreptérig. Én nem kérdeztem többet. Nem is akartam tudni, hová visz vagy mit tervez. Teljesen rábíztam magam. Amikor felemelkedett a gép, úgy éreztem, végre a földön hagytam minden fájdalmat és szenvedést. Egy új élet kezdődött.

Jason Francia Riviéra „Néha kell az ember életébe egy-egy vihar, amely felrázza. Megrettenti. Ami után más életet kezdhet és új céljai lehetnek. Ami után ismét szépnek láthatja a világot.” (Lakatos Levente) Minden úgy történt, ahogy azt gondosan megterveztem. Ezt most nem szúrhattam el. Ki kellett juttatnom az országból Ninát, és elvinni őt minél messzebbre ettől az egész őrültekházától. Itt most nem hibázhattam. Még a gondolat is elviselhetetlen volt, hogy ártsanak neki. Már korábban el kellett volna őt tüntetnem, felszívódni vele együtt, nem pedig magára hagyni. Bűntudat gyötört, ha belegondoltam, miken mehetett keresztül. Miután az egyik bajtársam segítségével hozzájutottunk egy magángéphez, ami Franciaországba vitt minket, már megnyugodtam, mert biztonságban tudhattam Ninát az elrablóitól és persze az apjától is. A gépen összekuporodva meredt maga elé. Nem ismertem rá. Leültem mellé, majd feltettem a kérdést, ami azóta gyötört, amióta megláttam azt az alakot is az elrablói között. – Nézd, Nina, ne haragudj, hogy előhozakodom ezzel, de tudnom kell: hozzád nyúlt az a disznó? Kikerekedett szemekkel nézett rám. – Miért? Változtat ez valamin?

Belém szorult a levegő. – Igen. Ha bántott téged, akkor elevenen fogom megnyúzni – szűrtem ki a fogaim közt, és ökölbe szorítottam a kezem. Elviselhetetlen volt a tudat, hogy erről is én tehetek, hiszen ha nem baltázok el mindent, nem kellett volna ezt átélnie. Remegni kezdtem, hogy nem válaszolt. Hosszan lehunytam a szemem, majd közelebb húzódtam, és féltőn átkaroltam. – Szeretlek, Nina, úgy sajnálom. – Nem ért hozzám – suttogta, ahogy rám emelte csokoládészínű szemeit. – Biztos? – kerestem a jeleket, hogy esetleg csak nem akarja elmondani az igazságot. – Teljesen – bólintott. – Neked nem hazudnék. – Megijesztettél – fújtam ki a levegőt. – Ne haragudj! Csak annyira szörnyű volt ez az éjszaka. Nagyon féltem – sírta el magát. – Semmi baj! Soha többé nem kell félned. Itt leszek neked, és mindentől megvédelek. Ígérem – szorítottam magamhoz. – Ha leszálltunk, még be kell szereznünk néhány dolgot. Nem volt rá időm – gondolkoztam hangosan. – Nekem nincs szükségem semmire. Csak rád – sóhajtott. – Azért nem feltételezem, hogy ebben a megviselt ruhában akarnál császkálni heteken keresztül – mutattam rá a szakadt, koszos ruházatára. Kislányosan elkuncogta magát. – Hát tényleg nem. Pár órával később megkönnyebbültem, mikor a gépünk földet ért. Ez egy új esély kezdetének ígérkezett.

– Hová megyünk? Olyan titokzatos vagy – szólalt meg, megtörve a hosszú csendet. A bérelt autóval úton voltunk a nagyi szentélye felé. – Itt töltünk majd el pár hetet – világosítottam fel. – Van a nagyimnak itt egy tengerparti kis háza, ott meghúzhatjuk magunkat, amíg elül a vihar. – Én azt se bánnám, ha sosem mennénk vissza – sóhajtotta, ahogy az ablakon kifelé bámult. – Sok dolog van, ami odaköt minket, de ígérem, hogy ezentúl minden másképp lesz. Ne feledd, hogy már hozzám tartozol. Széles mosoly kíséretében emelte rám a tekintetét. – Csak meg ne bánd – tréfálkozott. – Látod, még az is nagyon hiányzott, hogy állandóan ellenkezzél velem – kacsintottam felé. Mikor megérkeztünk a hangulatos kis faépülethez, Nina szája tátva

maradt.

Végigpásztázott

a

tekintetével

a

gyönyörű,

zöldövezet ölelte házikón, ami csupán pár lépésnyire volt a tengerparttól. – Hiszen ez varázslatos – álmélkodott. – Hát nem egy Davis-rezidencia, de azért megteszi – emeltem ki a csomagokat az autóból. – Viccelsz? Oda akkor sem mennék vissza, ha fizetnének érte – tette hozzá megvetően. – Jó ízlése van a nagymamádnak – elismerően bólogatott a ház előtt álldogálva. – Az már biztos, és alig várja, hogy ő is tesztelhesse az én ízlésemet. Már nagyon szeretne megismerni téged – átöleltem hátulról, és belecsókoltam a nyakába. Szembefordult velem, és átkarolta a nyakam.

– Ugye most már minden rendben lesz? – kérdezte olyan elveszetten, hogy azonnal beindultak tőle a védelmező ösztöneim. Lehajoltam, és hosszan, lágyan csókoltam, mintha csak először tenném. – Jaj,

Nina,

ha

tudnád,

mennyire

vágytam

már

erre,

belebetegedtem a gondolatba, hogy egyedül kell ezt az egészet végigcsinálnod, és nem foghatom a kezed. – Elhúzódott, majd rettegéssel a szemében nézett rám újra. – Megérteném, ha a történtek után haragudnál rám. – Haragudtam is – mondtam szigorú tekintettel, amitől elsírta magát, majd szorosan hozzám bújt, és hangos zokogásban tört ki. – Nina, hé, mi a baj? – megrémített a reakciója. – Féltem,

hogy

iszonyodsz

tőlem,

hiszen

megöltem

a

kisbabánkat. Hogy tudsz még szeretni engem, hiszen én képtelen vagyok magamnak megbocsátani? – a mellkasomba temetkezett, miközben rázta a testét a kétségbeesett sírás. Most jöttem csak rá, hogy mennyire szüksége lett volna rám az elmúlt hetekben. – Olyan buta vagy, én azért éreztem haragot, mert el akartad dobni az életedet. Nem nekem kell megbocsátanom, hanem neked. Most már tudom, hogy igazad volt, végig rossz döntéseket hoztam. Melletted lett volna helyem, de megígérem, mindent jóváteszek – szorítottam magamhoz én is könnyes szemmel. – Csak soha ne engedj el! Bármi történjen is, soha ne mondj le rólam – kérlelt kétségbeesetten. – Oh, Nina, ezt nem neked kellene kérned. Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemellek – sóhajtottam fel. – Félek, egy nap felébredsz, és azt kérdezed majd magadtól, mit láttál bennem.

– Te vagy az egyetlen ember a földön, aki azt nyújtotta és nyújtja nekem, amire szükségem van, de ezt érezned kell – szorította meg a karom. – Szeretlek, kicsim – nyögtem ki. – Ennél többre nincs szükségem. Nem érdekel, mi vár ránk, csak szeress – az ajkát az enyémre tapasztotta, felkaptam, és bevittem a házba egészen a hálószobáig. Lágy, finom csókolózásba kezdtünk, majd őrült hévvel kerestük egymás nyelvét. Egy örökkévalóságnak tűnt, mióta utoljára csókoltam, mindkettőnket elragadott a szenvedély. Lassan áthúzta a fejemen a pólóm, én pedig türelmetlenül téptem le róla az erdőben amúgy is elrongyolódott blúzát. Az inge gombjai szanaszét repültek, pattogtak a parkettán. Az ágy felé toltam, és óvatosan hanyatt döntöttem. Hosszan ízlelgettük, cirógattuk, kényeztettük egymást. Ekkor megéreztem Nina kezét a nadrágommal bajlódni. – Várj, Nina! Lassíts! Ne kövessük el ugyanazt a hibát még egyszer – suttogtam a szájába, miközben minden erőmet össze kellett szednem, hogy ellen tudjak állni neki. – Ne kezdd már megint – pislogott rám a vágytól kipirosodva, kissé feldúltan. – Nincs nálam óvszer – motyogtam, mire hangos nyögés kíséretében hátravetette magát az ágyon. – Nem kockáztathatunk – mentem ki a szobából a táskámhoz. – Ezt most nem mondod komolyan – kiáltotta utánam kiábrándultan. Mikor visszatértem, ugyanúgy feküdt az ágyon, ahogy hagytam, és fancsali arckifejezéssel nézett rám. – Nos, választhatsz – kezdtem bele a mondandómba, de amikor megláttam a döbbenetet az arcán, elkacagtam magam.

– Most nagyon vicces arcot vágsz – vetettem oda. – Mire számítottál – válaszolt dühösen. – Itt hagysz engem feltüzelve, majd idehozod a kotongyűjteményed, hogy válasszak? Szerinted ez mennyire romantikus? – ingatta a fejét. Elkapott

a

nevetőgörcs,

mire

sértődött

arccal

elkezdett

összeszedelőzködni. – Bunkó! – közölte felháborodva, és felpattant az ágyból. Eléugrottam, és magamhoz vontam, hogy ne menjen el, de még mindig kuncogtam, mikor folytattam. – Félreértettél. Én csak észrevettem, hogy nem akarod, hogy védekezzünk. Azt szerettem volna, ha választasz ezek közül. Feltartottam mindkét kezem, az egyikben az óvszer volt, a másikban pedig egy ékszerdoboz. Értetlenül meredt rám. – Ez mi? – bökött a dobozra. – Enélkül nem csinálom veled védekezés nélkül. Gyanakvó tekintete izgatottá vált, szinte éreztem, ahogy felgyorsult a pulzusa és nagyokat nyel. Bizonytalanul nyújtotta ki a remegő kezét az apró, bársonybevonatú dobozka után, de elkaptam előle. Egyszerűen nem bírtam ellenállni a vágynak, hogy bosszantsam kicsit. Lassan nyitottam fel a fedelét. Mikor meglátta benne a gyűrűt, hirtelen felkapta a tekintetét. – Ez… ez… – mutatott rá, de torkán akadt a szó. Tudtam, hogy ideje lenne komolyra váltani, mert ezt nem illett volna elidétlenkednem, de Nina sem volt olyan lány, mint a többi. Nem hagyományos lánykérést érdemelt. Letérdeltem elé. – Nina Davis, te vagy kerek e világon a legkiállhatatlanabb, legbosszantóbb nőszemély, akit csak láttam. És én éppen ilyennek szeretlek, nem tudok nélküled élni. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Huncut mosolyra húzta a száját. – És ha nemet mondok? – kérdezte felszegett fejjel, széles vigyorral a képén. – Akkor marad ez – emeltem fel a másik kezem, amiben még mindig ott lapult az óvszer. – Te dilinyós fafej, te is tudod, hogy képtelen vagyok létezni nélküled. Persze hogy igen – ugrott a nyakamba. – Szeretlek, de megőrülök, hogy ezt sem tudtad normálisan csinálni – lökött el magától. – Ha normális lennék, akkor unalmas is, neked pedig az izgalom kell – léptem felé, mint egy lesben álló ragadozó, aki éppen levadászni készül az áldozatát. Kikapta a dobozt a kezemből, és kiemelte belőle a gyűrűt. Elvettem tőle, és az ujjára húztam, úgy illett rá, mintha ráöntötték volna. Felpillantva a tekintetünk egymásba fúródott. Felemelte a kezemet, amiben az óvszer volt, kíváncsi tekintettel meredtem rá. Kiemelte, majd a szoba sarkába hajította. Vettem a zöld jelzést, és széles vigyorral a képemen kezdtem tolni az ágy felé. Hátrálni kezdett, de egy hirtelen mozdulattal kitért előlem, és beszaladt a fürdőszobába. Nem értettem, mi a célja ezzel. Nem igazán volt kedvem játszadozni, a nadrágom igencsak kényelmetlenné vált a már percek óta tartó izgalomtól. Eddig akárhányszor együtt voltunk, furcsa érzések keveredtek bennem, a szenvedély extázisa a bűntudat és félelem nyomorúságával. Ez most azonban a teljes beteljesülésről szólt. Megőrülök, ha nem kaphatom meg most azonnal! De vettem a lapot, hogy ez egy újabb játék része. Percekig volt a fürdőben, és sejtettem, hogy ez a büntetésem az előbbi trémámért. Ez a nő sosem maradt az adósom. Kőkeményen meredtem, szinte már fájón lüktettem a vágytól.

– Nina, figyelmeztetlek, ne húzzál fel, mert nincs az az ajtó, ami közénk állhat, ha ennyire kívánlak – kiáltottam be. Ekkor váratlanul, hangtalan mögém lopózott, és átölelt. Éreztem, hogy megszabadult a ruháitól, teljesen meztelen volt. A kezeivel kínzó lassúsággal lefelé indult a testemen, ahogy bebarangolta minden porcikámat, majd kicsatolta a nadrágom, és hátulról lehúzta az alsógatyámmal együtt. Belemarkolt a fenekembe, és a fülembe suttogta: – Őrületbe kergetsz a feszes, izmos fenekeddel. Az első perctől fogva rá vagyok indulva – majd az egyik kezét előrecsúsztatta, és rámarkolt a merevedésemre, lehunyt szemmel felnyögtem, nem bírtam tovább. El akartam kapni a kezét, de eleresztett, és újra ellépett tőlem. Kezdtem bezsongani ettől a macska-egér játéktól. Az alsó ajkába harapva a csípőjét ringatta, ahogy megindult az ágy felé. Nekem háttal térdelve helyezkedett el. Lefagytam, megmerevedtem a látványától, ahogy a válla fölött rám pillantott. – Na, mi van, szépfiú, meddig váratsz még? Azt hittem, hogy már nem bírod sokáig – fokozta tovább a feszültségem. Nem tudom, hogyan jutottam el az ágyig, de mögé térdeltem, hátulról átöleltem, és izgató ringatózásba kezdtünk. Láttam gyönyörű pillantását, ahogy felém fordította a fejét, de igyekeztem nem mutatni, mennyire jólesik, hogy szinte felfal a tekintetével. Finoman a combjai közé engedett, és lágy mozdulatokkal ingerelt, dédelgetett. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne hatoljak bele azonnal. Ezt most nem akartam elkapkodni. Hátravetette a fejét a vállamra, és a nyelvét kereső nyelvemen éreztem a kuncogását. A kis boszorkány nagyon is tudta, hogy minden porcikám mennyire kívánta őt. A kezem a telt keblére zárult, és becézgetve fedeztem fel gyönyörű feszes idomait. A fogaimmal

finoman a tarkóját harapdáltam, majd beletemetkeztem a hosszú, barna hajzuhatagba. Orromban éreztem a csodás, édes illatát, a masszírozó mozdulatok közé vegyített finom karmolások, csókok és harapások nyomán mély, vággyal teli sóhajok törtek elő belőle. Térdelve nyúlt el előttem, felkínálva a hátát a simogatásnak. Éreztem, hogy én is lassan elérem a célom, hiszen egyre intenzívebben ingerelt. Andalítóan hatott rám, hogy a vágya egyre követelőzőbb lett. Előrenyúltam a csupasz szeméremdombjához, és az egyik kezemmel lényegre törően a csiklóját kezdtem simogatni. Azt akartam, hogy ugyanolyan türelmetlenné váljon, mint én. Ettől érzéki nyögések hagyták el ajkait, és egyre vadabbul körözött az ujjaimon, élvezte az érintésem, amitől én is totál bezsongtam. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, minden önuralmam odalett. Határozottan széjjelebb tártam a lábait, és tövig merültem benne. Felnyögött, ahogy keményen beléhatoltam, azt hittem, több időre lesz szüksége, de a rángatózó nedves hüvelye azonnal rám szorult, és hangos, kéjes sikollyal élvezett el. Ez kétségbeesett morgást csalt ki belőlem, ahogy igyekeztem visszatartani az orgazmusom. Éreztem, hogy ezt a pózt és ezt a forróságot nem fogom tovább bírni. Sürgősen tennem kellett valamit, nehogy elélvezzek, mielőtt komolyabban belekezdenénk. Meg kellett hogy álljak. Ez a nő volt a végzetem, azt hittem, azon nyomban ott hullok atomjaimra. Gyönyörködtem a kéjtől sóhajtozó ajkaiban, majd a válla hajlatát csókolgattam. Az ágyban tagadhatatlanul jó párost alkottunk. Mikor már csillapodott a pulzusa és én is úgy éreztem, képes leszek folytatni, lassan, óvatosan újra mozogni kezdtem benne. Minden egyes döféssel egyre mélyebbre hatoltam benne. Tudtam, hogy a kielégülés után sokkal érzékenyebb, ahogy azt is, hogy a térdelő póz miatt szinte felnyársalom minden egyes mozdulatommal, de ez

teljesen megvadította, éreztem, ahogy a csípőjével telhetetlenül körözött és vonaglott rajtam. Mozgásunk összesimult, testünk ütemesen kereste a másik testét, minden egyes mozdulatunkkal gyönyört okozva a másiknak. Sóhajai szaggatott nyögdécseléssé alakultak, ahogy újra és újra elmerültem benne. Annyira gyengéd és bensőséges volt ez a pillanat, hogy képtelen voltam kontrollálni magam. Nina megérezhette ezt, a hüvelyizmával úgy szorított, hogy teljesen megvadított. Pillanatokon belül én váltam kéjtől vergődő áldozattá. – Megőrjítesz, Nina! Ahogy megérezte a hangomban a kétségbeesést, medencéjével ő is igyekezett hátrafele mozdulni, így még nagyobb löketet adni a döféseim erejének. Csípőjét megemelte, hüvelyizmait erősen rám szorította, ahogy tekergett rajtam. – Oh, Jason! Annyira szeretem, hogy tudod, mi kell nekem – nyögdécselt kéjesen. El akarta venni az eszem. Éreztem, ahogy eluralkodott rajtam a szenvedély, hangos nyögésben és fájdalmas üvöltésben törtem ki, ahogy próbáltam gátat vetni a kirobbanó élvezetnek. Még ne, még ne, de képtelen voltam megfogni. A gyönyör lassan, mélyről tört fel bennem. Már nem volt visszaút. Megragadtam a csípőjét, és heves, lázas ütemet diktálva állatias hangok kíséretében felrobbantam. Leírhatatlan volt a kéj, amit okozott, ahogy tövig elmerültem benne. Megbabonázva figyeltem, ahogy a sóhajai nehézkessé váltak, és hasztalan igyekezett visszatartani a feltörő gyönyörsikolyait. Nem tudom, őt mikor érték utol az orgazmus hullámai, de a kéjtől szaggatott feltörő zokogása nem hagyott kétséget afelől, hogy ő is a csúcsra jutott. A lehunyt szemeim előtt még mindig pattogott a tűzijáték, megszűnt

körülöttünk a világ. Képtelen vagyok enélkül tovább létezni. Kell nekem. Soha nem fogom elengedni, bármi történjék is. Komoly erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni a testén. Megmegremegett. Döbbenten figyeltem, ahogy újra ringatózni kezdett rajtam. A testem azonnal újra életre kelt. – Állandóan merevedésem van tőled – ziháltam. Azonnal kiszálltam belőle, nem szerettem volna fájdalmat okozni neki. Szembefordult velem, és egy határozott mozdulattal lenyomott az ágyra. Láttam az arcán az elszántságot, teljesen felegyenesedve nyársalta fel magát rajtam. A hüvelyének szűk, meleg szorítása leírhatatlan élvezetet okozott, és még az sem tartott vissza, hogy hallottam, ahogy fájdalmasan fel-felszisszent rajtam.

Nyöszörögni

felkorbácsolódott

a

kezdtem, szenvedélye.

amitől Az

csak

arcára

még ült

a

jobban feszült

koncentráció, hogy biztos jó legyen nekem. – Várj! – markoltam a csípőjébe. – Ne most kezdj el finomkodni velem – zihálta. Lassított a mozdulatain, hagyott időt átélni, élvezni minden rezdülését. Gyönyörködtem a csodás teste vonagló játékában, hullámzó hasában, keblében. A kezeim a mellére vezette, gátizmával élvezettel szorongatta a tomboló, lüktető férfiasságom. Egyre inkább magával ragadott. A csípőm az üteméhez igazítva emeltem. Megremegő teste egyre közelebb vitt az élvezéshez. Mintha villám csapott volna belém! Egyik kezemmel megragadtam fenekét, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemre sarkalltam. Éreztem, hogy már nem sokáig bírom. Odaadóan szinte felfalta a testem az ajkaival, a forró nyelve perzselte a bőröm. Ez már sok volt nekem, nem tudtam tovább visszatartani magam. Hirtelen megfeszült, majd vadul megremegett. Kéjben és verítékben úszva tombolt felettem.

– Uramisten, elájulok – zihálta szinte zokogva. Vad vágtába kezdett, orgazmusa hevesen rázta a vonagló testét. Olyan elnyújtott intenzitással tört rám az élvezet, hogy úgy tűnt, sosem szakad vége. Gyönyörrel teli nevetésben hanyatlott vissza rám. Az eszmélés lassú volt mindkettőnknek, nehezen tértünk csak vissza a jelenbe. Hogy is gondolhattam én azt komolyan, hogy létezhetek nélküle? Ahogy belenéztem közös életünk visszapillantó tükrébe, már mindent sokkal tisztábban láttam. Semmi nem történik csak úgy. Mindennek oka van. Aznap, mikor megismertem, a szívem vitt abba a bevásárlóközpontba, mert habár halottnak tűnt, élni akart. Ahogy

megpillantottam

újjászülettem,

újra

Nina

hallottam

a

Davist, szívem

testileg-lelkileg vad

lüktetését

a

mellkasomban. Amikor már az utolsó szalmaszál is elszakadni látszott, az utolsó ajtó is bezárult, az élet mégis biztosított menekülőutat, én mégis kis híján elcsesztem az egészet. – Éhes vagyok – kuncogott a mellkasomba Nina. – Akkor ideje lenne ennünk is valamit. Teljesen lenulláztál – fújtam ki a levegőt. – Kapd össze magad, mert még nem végeztem veled – csókolgatta a mellkasom. – Akkor, mielőtt folytatnánk, támadjuk meg a hűtőt – magam alá temettem, és forró csókokkal halmoztam el. Az első itt töltött éjszaka után elégedetten és megkönnyebbülten nyújtózkodtam a kis ház verandáján. Hát mégis megérné néha dacolni a sorssal? Meg hát! Soha nem éreztem még olyan felszabadultnak és kielégültnek magam, mint akkor. Ahogy visszasétáltam a szobába, Nina még az igazak álmát aludta. Hosszan néztem felhőtlen arcát. Olyan szép volt és olyan ártatlannak tűnt. Ezen mosolyognom kellett, ha visszaidéztem az

elmúlt hónapok történéseit. Nina közel sem volt az a ma született bárány, de ha rápillantottam, mindig különös érzések keveredtek bennem. Védeni akartam. Oltalmazni. Megadni neki mindent. Megőrjített.

Az

egyik

pillanatban

kedvességet,

megértést,

gyengédséget váltott ki belőlem, a következőben pedig már tomboltam, mint valami vadállat, teljesen elvette az eszemet. Sokszor nem ismertem önmagamra. Egy teljesen új oldalam – amit még én magam sem ismertem – köszönt vissza. Éltemben nem zsongtam még be így nőtől, és ez ösztönösen, belülről fakadt, mindent elsöpört a vágyam, ha a közelemben volt. Szinte már láttam is magam előtt, ahogy megcsókolom, és ő belepirul a vágyba, megnyílik az ajka, csillogóan ragyogó szemekkel arra kér, hogy folytassam… ahogy az érintésemtől mindene megremeg… ahogy az ajkába harap, mikor elmélázva engem méreget… ahogy szex közben rám néz… ahogy a szemét lehunyja… és ahogy közben levegőt vesz. Vele éreztem először, hogy szó szerint a szenvedélye vagyok, ahogy ő az enyém.

Nina A boldogság percei „A boldogság – legegyszerűbb és egyben legmélyebben gyökerező vágyunk – révén az égvilágon mindent át lehet alakítani, amitől félünk, és amin változtatni szeretnénk.” (Deepak Chopra) Kellemes érzések simogatták a lelkem. A szemem kinyitva a legszebb látvány fogadott, amire csak vágyhattam. Jason az ágy szélén ült szikrázó szemével, és a gondolataiba merülve vizslatott, majd lomha mosolyra húzódott a szája. A mellkasomban azonnal hevesebben kezdett verni tőle a szívem. Elvesztem egy hosszú pillanatra a szeme zöldjében, amiben soha nem tűnt el a fény. Elfogott a vágy egy csókja után. Kipattantam, és az ölébe másztam. Hosszan és szenvedélyesen csókoltam. A közeledésemre végre nem a tiltakozás volt a válasz, ez csak még inkább hevített, euforikus boldogság árasztotta el a testem, lelkem. – Jó reggelt, hétalvó! – duruzsolta az ajkaim közé. Nem is lehetett volna ennél tökéletesebb a pillanat. Minden igyekezetem ellenére, hogy megállítsam az időt, a napok szinte rohantak a romantikus kis kuckónkban. Minden percet igyekeztem megélni, átélni. Soha életemben nem voltam még ilyen felszabadult és ennyire önmagam. Ez a férfi kihozta belőlem a

valódi énem, az igazi nőt. Azt, akit más nem tudott előcsalogatni. Lángra lobbantotta a szívem. Jóleső volt a nyugalom, a meghittség, amit a közelében éreztem. Most először éltük át a felhőtlen szerelem boldog perceit. Mindketten felszabadultan, önfeledten adtuk át magunkat a szenvedélynek. Éltük a normális emberek életét, elmondhattam, hogy

a

viharosnak

induló

kapcsolatunk

szépen

lassan

harmonikusan kiegyensúlyozottá vált, teljesen összecsiszolódtunk. Ezelőtt olyanok voltunk, mint egy hirtelen jött hurrikán a tengeren, baljós

habok

csaptak

a magasba szenvedélyesen, mindent

elsöpörve, sokszor rombolva, de most minden megváltozott: a víz tükre szinte mozdulatlanná vált. A lelkem zaklatottsága is szépen lassan elmúlt, gyógyultak a sebeim. Jason volt számomra a legjobb gyógyszer, olyan volt nekem, mint egy szikla, ami soha meg nem remeg, akár tornádó, akár árvíz pusztít. Ő lett a biztos pont, amibe kapaszkodhattam, nem is volt másra szükségem, csak egy kis biztonságra és nyugalomra. Most mindez megadatott, kicsit úgy éreztem, újra gyerek vagyok. Sokat fogócskáztunk, napoztunk, fürödtünk és röplabdáztunk a parton. Naphosszat csak feküdtünk egymás karjaiban, és beszélgettünk. Úgy éreztem, végre megleltem a helyem Jason oldalán. Tudtuk, hogy az apám már aláírta az egyezményt, de Jason nem akart még visszatérni, nem akart kockáztatni, tartott a bosszútól, de ennek én csak még jobban örültem. Gyűlöltem Bostont. A szenvedést és a fájdalmat juttatta eszembe, de tisztában voltam azzal is, hogy a múltam elől elmenekülni nem lehet, ahogy kitörölni sem. Egyszer szembe kell majd vele néznem. A vigaszom Jason volt, mert tudtam, vele majd minden más lesz. Egy cél

vezérelt csupán: hogy magamhoz láncoljam. Mindennap azért imádkoztam, hogy a kínzó múlt el ne szakítson minket egymástól. Ma reggel ágyba hozta nekem a reggeli kávét, majd egy forró csók után a számba suttogta: – Van számodra egy kis meglepetésem – kacsintott pajkosan. – Mi az? – kérdeztem izgatottan, ahogy kortyolgattam a forró italt. – Ha elmondanám, nem lenne meglepetés, nem igaz? – élcelődött. – Jason, én nem szeretem a meglepetéseket, azokból mindig csak a baj van. – Ennek örülni fogsz, és nem is kell már sokat várni, egy óra, és megláthatod. Gyanakodva

bámultam,

de

a

szélesen

vigyorgó

arca

megnyugtatott. Később lementünk a ház elé, ő úszni ment, én pedig a parton egy könyv társaságában heverésztem. – Nem jössz be? Csodás a víz – kiáltotta ki. – Inkább nem, kösz – majd visszafordultam a Robin Cookkönyvem felé. Pár perccel később azonban a szemem sarkából láttam, ahogy közeleg, és ahogy felé pillantottam, biztos voltam benne, hogy valami huncutságra készül. Amikor odaért, láttam az árnyékát, ahogy rám vetni készült magát, oldalra gurultam, kitértem előle, így a törölközőre ugrott. Elnevettem magam. – Te most incselkedsz velem? – kérdezte, és a fejét játékosan oldalra billentette. Így vizesen még szívdöglesztőbb volt, mint egyébként. A tekintetével éhesen végigmért. Elmosolyodtam, ahogy bámult, majd felugrottam, és szándékosan ingerelve őt,

megindultam a víz felé. A vállam felett visszapillantottam, és kacéran kacsintottam neki, majd beugrottam a habokba, és úsztam pár karcsapásnyit. Mikor feljöttem a víz alól, hosszú, barna hajam a vállaimra simult, és intettem, hogy jöjjön ő is. Láttam, ahogy szexin megvillantja vonzó mosolyát, majd feltápászkodott, és utánam indult. Amikor odaért hozzám, szembefröcsköltem, és elkezdtem az ellenkező irányba úszni. – Ha elkaplak, azt nem úszod meg! Hátra-hátranéztem, és úgy tapostam a vizet, hogy lehetőleg minél jobban fröcsköljön, de azért csak sikerült megfognia a derekam, majd magához rántott, miközben hangosan sikongattam. Szorosan átölelt, és a csókjaival fojtotta belém a tiltakozásom hangjait. Kezével a derekam, hátam, fenekem simogatta, majd éppen csak annyira távolodott el, hogy a keze beférjen kettőnk közé. Az egyik mellem kezdte markolászni. A heves csókolózástól a langyos vízben a bimbóim keményen meredeztek a fürdőruha vékony szövetén keresztül. Ezt kezdte simogatni, morzsolgatni, miközben másik kezével a fenekem szorongatta. Kezem lesiklott a hátáról a derekára, majd a fürdőnadrágjához, a merevedését kiszabadítottam, ő is félrehúzta a bikinialsóm, majd felugrottam az ölébe, a lábaimmal átkaroltam a derekát, kezemmel a nyakába kapaszkodtam. Megfogta a fenekem, majd egy hangos, elégedett nyögés kíséretében élvezte, ahogy lassan ráereszkedek. A felsőm háromszögeit félrehúzta a bimbóimról. Simogatta, szopogatta, markolta őket felváltva, folyamatosan ingerelt, amitől nyögdécselni kezdtem. Elvesztem, mikor ennyire akart engem. Lassan mozogtam rajta, ki akartam élvezni minden érintést. Ekkor egy ismeretlen nő hangjára eszméltem.

– Jason! Kisfiam, hol a csudában vagytok? – hallottam a part felől. – Basszus… – nyögte rémülten. – A nagyi! Elfelejtettem. – Micsoda? – ugrottam ki az öléből kelletlenül. Igyekeztem gyorsan megigazítani a fürdőruhám. – Miért nem mondtad? – kezdtem szemrehányón. – Ő a meglepetés, amiről reggel beszéltem. – Ez marha ciki, mondhattad volna – panaszkodtam rosszalló pillantások kíséretében. – Még te háborogsz, én sokkal kellemetlenebb helyzetben vagyok – fújtatott, és jelentőségteljesen pillantott az ágyéka felé. – Úgy kell neked meglepetés – nevettem el magam. – Jason, hát itt vagy – hallottam a hangot a partról. – Most kimegyek, üdvözlöm őt, te pedig higgadj le valahogy – dobtam felé egy incselkedő puszit, majd elindultam a part felé. Hallottam még, ahogy félhangosan szitkozódik magában. Kiérve a vízből azonban közel sem voltam már olyan mosolygós kedvemben, hihetetlenül feszélyezett, hogy pillanatokon belül szembetalálom

magam

azzal

az

emberrel,

akinek

Jasont

köszönhetem, ő nevelte fel, miatta vált olyanná, amilyen. Hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék neki. – Jó

napot!

Nina

Davis

vagyok,

nagyon

örülök,

hogy

megismerhetem – nyújtottam a kezem. Aj, ez olyan idétlen. – Nálam biztos nem jobban. Linda Gordon. Nagyon sokat hallottam már rólad – felelte vidám mosollyal az arcán. Őszinte érdeklődéssel vizsgáltuk egymást, amikor Jason is megjelent mögöttem.

– Szia, nagyi – köszönt, miközben átölelt hátulról. – Látom, megismerkedtél az én Ninámmal. – Sokkal szebb élőben – méregetett, amitől kicsit elpirultam. Nem szoktam hozzá, hogy így méregessenek. Jason nagymamája nagyon fiatalos és meglehetősen csinos nő volt. Látszott rajta, hogy előkelő körökben foroghatott, és a megjelenése sem volt kifejezetten nagymamás. A délutánt egymás társaságában töltöttük, beszélgettünk, ismerkedtünk, sokat nevetgéltünk, legtöbbször persze Jason kárára. Nagyon szimpatikus asszony volt, hamar megkedveltem. Este, amikor Jasonnel magunk maradtunk, elfogott a kíváncsiság. – Kérdezhetek valamit? – bújtam hozzá. – Persze, nyitott könyv vagyok – felelte pajkos mosolyával. – Azt azért nem mondanám – pillantottam rá. – Most, hogy megismertem a nagyidat, eszméltem csak rá, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok rólad. – Mire vagy kíváncsi? – meredt rám. – Hogyhogy ő nevelt? Hol vannak a szüleid? – Csak

pár

hónapos

voltam,

mikor

meghaltak

egy

autóbalesetben, így a nagyi vett magához. – Sajnálom, biztos borzalmas lehetett. – Nem igazán, hiszen nem is emlékszem rájuk. Mióta az eszemet tudom, nekem csak a nagyi volt. – Olyan fiatalnak látszik, az anyád is lehetne. – Elkacagta magát. – Igen, a nagyikám ad magára. Vannak dolgok, amikről nem hajlandó lemondani, ezenkívül nagyon fiatal volt, mikor megszülte az anyámat, és hát az anyám is elég korán vállalt engem. Innen nézve tényleg lehetne akár az anyám is, mintha egy kései gyerek

lennék. Sok áldozatot hozott értem, sosem fogom tudni meghálálni ezt neki. – Szerintem nem is vár érte hálát. Látszik, hogy nagyon szeret téged. – Ezért is izgatott most nagyon. – Miért is? – Megmondtam neki, hogy szeretlek és megkértem a kezed, te pedig igent mondtál. Elkerekedtek a szemeim. – És? Nem tetszett neki a dolog? Túl korainak tartja? – aggodalmaskodtam. – Nem, éppen ellenkezőleg. Örül, hogy megjött végre az eszem, de az esküvőről semmiképpen nem akar lemaradni, ezért jött ide. – Az esküvőről? – kérdeztem hüledezve. – Bostonba már csakis Mrs. Scottként térhetsz vissza, vagy sehogy. Akkor már nem szakíthatnak el minket egymástól. Felültem, és szembefordultam vele. – Te most csak viccelsz, ugye? – Olyan volt ez, mint egy beteljesült álom. – Nem.

Egyáltalán

nem.

Teljesen

komolyan

beszélek.

Holnapután összeházasodunk a közeli kis kápolnában. Sikoltozva ugrottam az ölébe, Jason pedig elnevette magát. Az ölében tartott, ahogy megcsókolt. – Szeretlek, Nina Davis, és többé nem engedlek el. Megfogadom neked, hogy nem hagyom, hogy bármi is közénk álljon. Mi már örökre egymáshoz tartozunk – mondta olyan komoly arccal, hogy a szívem elszorult tőle. – Én is szeretlek – csókoltam a szájába. – Ne engedj el engem soha!

Hamar el is telt a két nap, és én, ahogy közeledett a perc, egyre izgatottabb lettem. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet velem. Biztos voltam benne, hogy valami majd közbejön, vagy felébredek az utolsó percben, és kiderül, csak álmodtam az egészet. Nekem soha semmi nem úgy jött össze az életben, ahogy szerettem volna, de ez esetben nem történt semmi, ami gátat szabhatott volna a terveinknek. Tényleg valóság volt, ahogy Jason velem szemben állt és mélyen a szemembe nézve mondta az esküjét, majd az ujjamra húzta a gyűrűt. Abban a pillanatban én voltam a világon a legboldogabb ember, a tekintetéből azt olvastam ki, hogy ő sem volt ezzel másképpen. Ami az esküvőt illeti, soha nem vágytam nagy felhajtásra, abból volt az életemben elég. Ez a pillanat pont olyan meghittre és bensőségesre sikerült, amilyenről mindig is álmodtam. Nem volt puccos fogadás, habos-babos ruha, csak ő és én. A szertartás végén a vállán végigsimítva néztem azokba a csillogó zöld szemekbe, amiktől mindig összeszorult a szívem, és olyan csókot kaptam tőle, mintha csak ez lenne az utolsó. Beleborzongott az egész lényem. Egyszeriben volt mámorító, túlfűtött, gyengéd és óvatos. Minden benne volt, ami bennünket jellemzett, ettől vált tökéletessé. Belekapaszkodtam, ahogy elmélyítettem a csókot, ettől ő is hevesebben falta a számat. Olyan volt ez, mintha az egész lényünk olvadt volna eggyé. Tudtam, hogy többé nem élhetek nélküle, örökre hozzá tartozom, és ezen nem változtathat már senki és semmi. A meghittség azonban nem tartott sokáig. Az esküvő után pár órával nem tudtunk rácáfolni önmagunkra, rögtön civakodni kezdtünk, és ahogy az már lenni szokott, egyikünk sem hagyta magát. Megegyeztünk ugyanis, hogy ha hazaérünk Bostonba, a

nagyinál fogunk lakni egy ideig. A nagyi pedig kikérte a véleményünket, milyen színre festesse ki a nekünk kialakított házrészt. Azonnal rávágtam a mályvás árnyalatot. – Na ne. Azt már nem. Válasszunk inkább valami semlegesebb színt. Sárga, zöld? – mélázott Jason. – Persze, miért nem inkább fehér? Az elég semleges, nem? – kezdtem sértődötten. – Mi bajod a mályvával? – Most

miért

duzzogsz,

csak

mert

nem

akarok

egy

vattacukorszínű szobába hazatérni mindennap? – Vagy inkább azért, mert neked sose jó, amit én kitalálok. Folyamatosan belém kötsz. – Ez nem is igaz – emelte fel védekezőn a kezét. – De igen – karba tett kézzel szemrehányón álltam vele szemben, a nagyi pedig csak kapkodta a fejét ide-oda. – Tudjátok, mit! Bízzátok csak rám a dolgot. Kár volt szóba hoznom. Meglepetés lesz – vetett véget a perpatvarnak. – Rendben, egyetértek. A nagyi ízlése halálbiztos, jobb, mint a tiéd – vetettem oda fújtatva. – Egy fél napja sem vagy a feleségem, de máris a vérem szívod. Vigyázz, Nina Scott, mert ha kihozol engem a sodromból… – Álmodozz csak! Már nem tudsz meglepni – incselkedtem vele. – Fogadjunk? – suttogta olyan mosollyal az arcán, amitől kirázott a hideg és bizseregni kezdtem. Tele volt ígéretekkel, kihívással, és én mindkettőért odavoltam. – Te tiszteletlen voltál egy nővel? Jasoooon – hitetlenkedett a nagymamája. – Megérdemelte – vonta meg a vállát, majd elrugaszkodott az asztaltól, aminek támaszkodott, odalépett hozzám, és átkarolta a derekamat.

– Abban viszont egyetértek veled, hogy a nagyinak jó ízlése van. Lepj meg minket – fordult Lindához. – Látom, nem lesz könnyű dolgom – felelte széles mosollyal az arcán. Egy pár napot maradtunk még a mi kis paradicsomunkban, de a nagyi még aznap hazautazott, magunkra hagyva bennünket. A reptéren önfeledten vigyorogott, ahogy átölelt. – Imádom, ahogy az unokámmal bánsz! Tetszik, hogy nem adod be neki a derekad. Pont egy ilyen nőre van szüksége. Ideje megtanulnia, hogy nem mindig az van, amit a csökönyös fejébe vesz. Veled végre felszínre kerülnek az érzelmei. Azért bevallom, kicsit aggódom is: két ilyen önfejű, akaratos ember egy csárdában hogy fér majd meg? De hiszem, hogy megtaláljátok az arany középutat – mondta búcsúzóul. Linda beletrafált, szerettem Jasont a nehézfejűségével együtt, mert emberemre találtam benne. Ha nem lett volna olyan, amilyen, nem szerettem volna bolondulásig bele. Egy nő sosem szeret bele olyan pasiba, aki alul marad a vele való csatározásban. Legalábbis én nem. Igyekeztem is olyan varázslatossá tenni neki a velem töltött perceket, mint amilyen csodálatossá ő tette nekem. Sorsszerű volt az egész. A heves érzelmek, melyeket kiváltottunk egymásból, most úgy tűnt, beértek. Az elfojtott szenvedély feléledt, és mi ismét viharos szerelemre lobbantunk. Azt éreztem, hogy mellette érzelmi örvénybe kerültem, de mióta csak ismertem, felértékelődött az iránta érzett biztos szerelmem. Ezért is találtam ki, hogy felcsigázom kicsit a kedélyeket most, hogy kettesben maradtuk. Az esküvői felhajtás sosem volt fontos számomra, de a nászéjszaka gondolata rég ott motoszkált bennem. Ráadásul ezzel kárpótolhattam is kicsit a délutáni torzsalkodásért.

Miután

elbúcsúztunk

Lindától,

felvettem

egy

dögös

kis

fehérneműt, és végighasaltam az ágyon, úgy várakoztam Jasonre, hogy kijöjjön a fürdőszobából. Türelmetlenül bámultam az ajtót, de a tusolóból még a víz csobogása hallatszott. Majd mikor törölközővel

a

derekán,

vizes

hajjal

megjelent,

teljesen

felpörögtem. Tudtam, hogy ő is elveszíti a fejét, ha azt látja, én mennyire rá vagyok indulva. Gondosan terveztem meg mindent. A szexi vörös tangám nem takart szinte semmit. Láttam a szemében, hogy elértem a célomat. Azonnal mögém mászott. Szerettem benne, hogy nem finomkodott, minden teketóriázás nélkül elvette, amit akart. – Eszméletlenül dögös vagy, mikor így kitárulkozol nekem – suttogta; megborzongtam, ahogy megéreztem a leheletét a hátamon, majd végigcsókolgatott. Letérdelt mögém, kezével a combom belső felét cirógatta, középső ujjával lényegre törően a csiklómat

masszírozta.

pillanatokon

belül

A

légzésem

remegni

felerősödött,

kezdett.

a

testem

Hátranyúltam,

és

meglazítottam a törölközőjét, ami azonnal leesett a derekáról. Hozzá simultam és felé fordítottam az arcom, a nyelvem a nyelvével játszott. Megragadta a csípőm, az egyik kezével félrehúzta a vékony kis anyagot, majd egy határozott mozdulattal, egy erőteljes morgás kíséretében már bennem is volt. Imádtam ezt. Nem kínzott a várakoztatásommal. Az érzéstől kis híján elmentem. Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a sikolyom. Megvadulva letépte a melltartómat, és határozottan rámarkolt az egyik mellemre. Állatias volt és birtokló. Szerettem érezni, hogy én vagyok a vágyainak a tárgya. A másik kezével végigsiklott a mellemtől lefelé a hasamon át a legérzékenyebb pontomig. Elérte, hogy már képtelen legyek gondolkodni. Nagyon is ínyemre volt ez a

kissé kiszolgáltatott helyzet, a nyöszörgésem az érintésére egyre erősödött. – Mindig ellenkezel velem, Nina, pedig tudhatnád, hogy ez nem bölcs dolog. Abbahagyta az ingerlésemet, így én mozgattam a csípőm, hogy az ujjai tovább kényeztessenek, és érezhessem, ahogy lassú ütemben pumpál. – A szexet használod fegyverként, hogy megzabolázz? – nyögtem ki, ahogy kapkodtam a levegőért. – És ha igen? – megragadta a csípőmet, majd erőteljesen többször is felnyársalt. Feljajdultam a kéjjel teli fájdalomtól, de euforikus érzés volt, hogy keményebben, forróbban akarja. – Nem gondoltál még arra, hogy ez kétélű fegyver? Mi van, ha én is ezáltal irányítalak téged? – nyögtem, miközben próbáltam felvenni

a

ritmust,

Meglepetésként

ért

ám a

váratlanul

hiánya,

kihúzódott

fájdalmasan

belőlem.

nyöszörögtem.

Átfordított a hátamra, egy határozott mozdulattal az ágyra szegezett, és mélyen a szemembe nézett. – Én irányítok. Mindig nálam a gyeplő, Nina – a szemében olyan tűz égett, ami teljesen felperzselt. – Tényleg? – vontam fel a szemöldököm, majd bizonyítva, hogy nincs

igaza,

lehúztam

magamhoz,

és

szenvedélyesen

megcsókoltam. Lázasan és lázadóan, pont, ahogy szerette, majd fölé kerekedtem, és lovagló ülésben ránehezedtem. Kínozni akartam őt, hogy közel se legyen olyan magabiztos. Nagyon lassan kezdtem mozogni rajta, miközben a tekintetem mélyen az övébe fúrtam, úgy ringattam a csípőm fel-le, lassú ütemet diktálva. Izgattam, szorítottam, szítani akartam a vágyát. Mikor láttam rajta, hogy elhomályosodik a tekintete, és éreztem, ahogy az ujjai a

combomat

szorítják,

tudtam,

hogy

hatalmam

van

fölötte.

Megálltam, és nem mozdultam, mélyen a szemébe néztem. – Én már nem akarok veled harcolni soha többé – vallottam be. Az arcom vizsgálta, majd féloldalas mosolyra húzva a száját, megszólalt. – Én kicsit sem bánom, ha elveszed az eszemet, mert a feleségem vagy. Elég nagy baj lenne, ha nem volnál rám ilyen hatással. – Olyan hangsúllyal mondta ezt, hogy teljesen elérzékenyültem tőle. Kiolvastam mindent a szemeiből. Képtelen voltam elszakadni tőle akár csak egy pillanatra is. Hosszan, érzékien szeretkeztünk. Ez valahogy teljesen más volt, mint eddig. Már nem voltak falak, még az orgazmust is teljesen másként éltem meg. Felkiáltottam, annyira jó érzés volt. A rángatózó testem hatására állatias hangok kíséretében engedte ki ő is a levegőt. Tisztában voltam vele, hogy elképesztő szeretkezéseken voltunk túl, de megrémített a gondolat, hogy ez egyszer megszakadhat. Olyan nincs, hogy ez örökké tartson! Mikor csitulni kezdtek a hullámok, az arcom vizsgálta, majd féloldalas mosolyra húzva a száját, megszólalt. – A legszebb dolog, amit életemben láttam, az a kezeim közt elélvező feleségem. Azt hittem, elmúlik majd, de minden pillanatban egyre jobban akarlak. Teljesen mindegy, hányszor és hogyan leszel az enyém, soha nem bírok betelni veled – csókolgatott. Döbbenetes volt a vad, ellentmondást nem tűrő és a figyelmes, gyengéd oldala. Be kellett vallanom magamnak, hogy én pont ezt imádtam benne. Azonban ijesztő volt, ahogy válaszolt a hangosan ki nem mondott félelmeimre, és meglepő, hogy én ugyanazt éreztem iránta, mint ő irántam. Beszippantott. A homlokát a

homlokomnak támasztotta. Megborzongtam, ahogy a lehelete cirógatott. – Haragszom ám… hagytál szenvedni – duruzsolta. – Majd kárpótollak a zuhany alatt – élcelődtem vele. – Azt ajánlom is – tapadt mohón az ajkaimra. Káprázatos, gyönyörteli percekkel ajándékoztuk meg egymást, kihasználtunk minden pillanatot, amit csak lehetett. Pár napot még a meghitt kis paradicsomunkban töltöttünk édes kettesben, de tudtuk, hogy lassan ideje szembenézni a kőkemény valósággal, mert akármennyire is szeretnénk: nem bujkálhatunk örökké a világ elől.

Jason Az élet Bostonban „…az a nő olyan Főnix, ki az ég legmagasabbjára visz. De ha nem öleled, köszönöd, repteted megfelelőképp; úgy lazulsz ki szárnyai alól az ég tetején: a zuhanás előbb megöl, minthogy földet érj.” (Sohonyai Attila) Az életem egyik pillanatról a másikra fenekestül felfordult, minden megváltozott. Jött ez a nő, és az egész világom a feje tetejére állt. Ahol ő felbukkant, ott kő kövön nem maradt. Eddig azt hittem, hogy egy céltudatos ember vagyok, mindig is tudtam, hogy mit akarok az életben, soha nem hagytam, hogy irányítsanak, de most mintha az eddigi elképzeléseim tévesek lettek volna. Teljesen más embernek éreztem magam, de határozottan boldognak. Fura egy érzés volt. Mintha felébredtem volna és elkezdtem volna élni. Összezavarodtam. Szerettem a munkám, és azt hittem, boldoggá is tesz, de most már nem voltam olyan biztos ebben. Nem tudtam elképzelni, hogy még egyszer visszatérjek, főleg, hogy tudtam, a társaim közül szinte senki sem élte túl a támadást, aki pedig él, az is egy örök életre magán hordozza a történtek nyomát. Nem is

annyira a félelmeimmel volt a baj, mint inkább azzal, hogy egyre inkább egy másik világ szippantott magába. Ez a világ pedig Nina volt. Elképzelhetetlen lett számomra, hogy hónapokig távol legyek tőle, vagy hogy kitegyem az állandó stressznek, hogy azt sem tudja, hol, merre vagyok, élek-e még. Egy férfi, akinek családja van, már nem csak saját magára gondol. Láttam, a családos bajtársak mennyire megszenvedték ezt, és hogyan ment tönkre az idillinek hitt házasságuk vagy kapcsolatuk. Tudtam, hogy Nina erős és bármi áron kitartana, de én nem biztos. A bőröm alá férkőzött, még a gondolatba is belebolondultam, hogy nem láthatom, érezhetem; függővé váltam. Emellett elfogott a félelem, mert belegondoltam: minden küldetés kicsit más emberré tett. A folyamatos stressz, vészhelyzet és készenlét átformálta az embert, kemény próbatétel volt. Minden hazatérésnél kicsit más emberré váltunk, de én már nem akartam más lenni. Az az ember szerettem volna maradni, akibe Nina beleszeretett, akihez hozzáment. Nem bírtam volna elviselni, ha elveszítem őt. Sikerült neki mélyre hatolni bennem. Bele a lelkembe. Szükségem volt rá. Te jó ég, most olyan lettem, mint Dennis! Pedig hogy kinevettem őt a menyasszonya iránt érzett szenvedélye miatt. A nagyikám hajtogatta mindig: „Ne ítélkezz afelett, akinek az útját nem jártad végig. Nem látod a mosolya mögötti fájdalmat. Minden embernek megvannak a magában hordozott sebei, melyek sosem múlnak el.” Nem tudtam, mi az isten ütött belém, amióta csak megláttam Ninát. Egy dolog körül forogtak a gondolataim, és az a szex. Ilyet még nem éltem meg azelőtt. Formás, hosszú lábai, kerek feneke és mutatós, gömbölyű mellei kitörölték minden józan gondolatomat. Abban a pillanatban elvesztem, ahogy először a szemébe néztem, amikor az édes ajkai először érintették az enyémet. Izgalmas

világba kalauzolt. Szinte lángoltam, ha eszembe jutott, hogyan faltuk, haraptuk egymást, hogyan szívtuk magunkba a másik minden sejtjét, hogy milyen érzés megérinteni a selymes, puha bőrét, milyen érezni a kibomló hajának az illatát, és hogy milyen jó érzés elmerülni benne. A csókjaitól kifulladtam, megszűnt körülöttem a világ. A gondolattól, hogy örökre hozzám tartozik, egyszerre voltam felhőtlenül boldog és rémült is. Nem tudtam, hová vezethet az ilyen magas fokon égő vágy, a szenvedély hajszolása. Minden ember erre vágyik, ugyanakkor fél is attól, mikor és hogyan keríti ez a hatalmába. A mindennapokban csak egyetlen dologra fókuszál az ember, hogy ezt a felhalmozódott hatalmas

feszültséget feloldja,

és

teret

engedjen

az

izzó

vágyakozásnak és a kielégülésnek. Magamévá akartam tenni ezt a mindent elsöprő érzelmet, a szenvedélyt, hogy képes lehessek ezért eltépni minden köteléket. Legnagyobb sajnálatomra azonban lassan vissza kellett térni a valóságba. A bostoni reptéren láttam Nina arcán ugyanazt a félelmet, ami az én belsőmet is mardosta. Mi jön ezután? Amíg csak ő volt és én, minden olyan egyszerű volt, de most… Eldobtam a csomagjainkat, és kétségbeesetten magamhoz vontam. – Ugye tudod, hogy semmi más nem számít, csak hogy itt vagyunk egymásnak – suttogtam a hajába. – Tudom – motyogta, majd rám emelte gyönyörűen csillogó barna szemeit. – Nem kell félned, én már mindig itt leszek veled – erősítettem meg őt. – Ahogy én is neked – karolt át. Nagyi házához érve döbbenten léptünk a számunkra kialakított lakrészbe, amit a nagymamám kifejezetten a mi számunkra

alakíttatott át. Mosolyogva állapítottuk meg, hogy a falak kellemes bézs színben pompáznak. A hangulata a sötét bútorokkal otthonos, hangulatos és meghitt lett. Mindkettőnk elégedett volt a végeredménnyel, láttam Nina arcán, hogy imádja. A nagyi mindig is jómódú volt, fiatalon modellként dolgozott, utána pedig jól fektette be a kemény munkával megkeresett pénzét, így nem volt soha anyagi gondunk. A házban, amiben élt, több generáció is elfért volna, ezért ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk, ráadásul én sem örültem volna, ha magára hagyjuk őt. Egy nagy sóhaj kíséretében vágtam le a cuccainkat a sarokba, és dobtam le magam az ágyra: lesz, ami lesz, nem érdekel. Utánunk a vízözön. A belsőmet azonban nem hagyták nyugodni a kételyek. Az első éjszaka fura álom gyötört. Ninát láttam vidáman kacagni, ahogy egy angyali kislányt hajkurászott a zöld pázsiton, elkapta, majd az égbe emelte. Arca önfeledt boldogságról árulkodott. A látványtól átjárta a szívem a meghitt boldogság. A tekintete a ház felé siklott, és kíntól eltorzult arcán megjelent a pánik. Ott szalutált előtte Miller, az osztagom parancsnoka díszegyenruhában. Ez általában csak egyet jelentett. Nina fájdalmas kifejezéssel rohant felé. – Jason! Neeem… – Kapta a szája elé a kezét. – Sajnálom – felelte a parancsnok együttérzően. A kétségbeesetten feltörő sikolyára ugrottam fel az ágyban, ahogy a nevem ordította összegörnyedve. Ziháltam, reszkettem, soha

nem

akartam

volna

ekkora

fájdalmat

okozni

neki.

Rápillantottam a mellettem békésen szunyókáló hercegnőmre, és végre tudtam, mit kell tennem. A szívemet szorongató kép döntésre bírt.

Másnap reggel első dolgom volt, hogy megírjam a leszerelési kérvényemet, elhatároztam, hogy befejezem. Amikor aláírtam és borítékba tettem a levelet, olyan érzés fogott el, mintha egy levegőtlen, fullasztó szobából végre a szabadba léptem volna. Kiszaladt belőlem minden nyomás és feszültség. Végre pontot tettem a dolgok végére, és ez elégedettséggel töltött el. Már csak azt kellett kitalálnom, ha nem ezt, akkor mit fogok majd csinálni. Még a reggeli készítése közben is ezen töprengtem, amikor Nina kijött

a

szobából

mezítláb,

nyújtózkodva;

ilyenkor

olyan

kislányosnak tűnt a zilált hosszú, barna hajával. Elkaptam a derekát, és közelebb vontam magamhoz. – Ma bemegyek a kórházba – bökte ki. – Miért? Valami baj van? – néztem mélyen a szemébe. – Dehogyis! Figyeltél te rám, mikor mondtam, hogy beadom a pályázatom? – csapott játékosan a karomra. – Máris? Azt hittem, vársz néhány napot. Váratlanul ért, hogy azonnal munkába akar állni. – Mire? Éppen itt az ideje, és nem akarok itthon lebzselni, nem azért küzdöttem a diplomáért, hogy csak egy papír legyen a fiókban. Mélyen hallgattam, mert én is pont most jutottam dűlőre önmagammal. Lezártam a múltat, de a jövőmről még elképzelésem sem volt. Bántott, hogy ő fog előbb pénzkeresővé válni, mégiscsak én vagyok a férfi. Igaz, nekem sem kellett volna aggódnom, volt tartalékom, de ahogy ő, úgy én sem akartam itthon ülni és a csodára várni. Délután elkísértem, és ahogy az várható volt, hamar kaptak a frissen diplomázott bombázón. A sebészeten kapott munkát rezidensként,

ami

azért

volt

jó,

mert

fix

munkaidőben

dolgozhatott. Nagyon boldognak tűnt, örültem a szerencséjének, és reméltem, hogy megtalálja majd a számítását, ahogy idővel én is a magamét. Hittem benne, hogy szépen lassan minden a helyére billen majd.

Nina Legnagyobb meglepetések a legváratlanabb pillanatokban „Oda kell figyelned a jelekre. Az élet néha mentőövet dob, vétek, ha azt nem fogadod el. Vétek, ami az egész életedben kísérteni fog, mint egy átok. Ez az, amikor válaszút elé érkezett az életed… és ezt most ne cseszd el!” (Napos oldal c. film) Egész életemet egy mérleghintán egyensúlyozva éltem, de csak ez idáig.

Most

éreztem

először,

hogy

nem

kell

görcsösen

kapaszkodnom, hogy többé már nem kell attól félnem, hogy leesek. Itt volt nekem Jason, aki tartott és vigyázott rám. Nem voltak felém elvárásai, nem akart irányítani vagy megváltoztatni, és ez szabaddá tett. Lebegtem. Azt hiszem, ezt az érzést hívják szerelemnek. Mégis izgultam, hiszen egy teljesen új szerepet kaptam. Feleség lettem. Engem egész eddigi életem során tényleg nem érdekelt a pénz vagy a hatalom, én tényleg csak egyetlen dologra vágytam: békében élni az életem azzal az emberrel, akit szeretek. Azt azonban sejtettem, hogy apám nem fog ebbe az egészbe csak úgy belenyugodni. Óriási botrány lehetett, hogy leléptem Jasonnel. A pletykalapokat és az internetet meg sem mertem nézni, mit hordanak össze. Végül is ezzel a lépésemmel mégiscsak felrúgtam az általa kötött előnyösnek nevezett házassági megállapodást.

Szinte láttam, hogyan tombol dühében. Tisztában voltam vele, hogy a haragjával még szembesülnünk kell egyszer, ami nem érdekelt volna, csak Jasont féltettem. Nem szerettem volna, ha bosszúból ellehetetleníti. A félelmeink és a felmerülő nehézségek ellenére mégis szépen összeálltak a dolgok körülöttünk, valahogy minden csak úgy jött magától. A sors mindent a helyére igazított. Megkaptam a rezidensi állást a kórházban, így duplán boldog voltam, végre tényleg azt az életet élhettem, amit szerettem volna. Megvolt álmaim pasija, álmaim állása, tényleg elégedett lehettem az életemmel. Nem cseréltem volna senkivel. Nem mondom, hogy egyszerű volt az újrakezdés, de ilyen kihívásokkal mindig előszeretettel küzdöttem meg. Jason pedig ott állt mellettem, mint egy biztos támasz. Éppen a szokásos vasárnapi ebéd előkészületein dolgoztam, Jasont pedig elküldtem egy-két hozzávalóért. Igazi családias idillben volt részem. A konyhában zene szólt, én pedig vígan sürögtem-forogtam, és önfeledten dudorásztam. Szinte majd kiugrott a szívem a helyéről, mikor csengettek. Halálra rémültem, olyan váratlanul ért. – Hagyd csak, kicsim, majd én intézem – indult Linda ajtót nyitni. – Jó reggelt, Miller parancsnok! Mi szél fújta erre? – hallottam felvillanyozott hangját. – Jó reggelt, Mrs. Gordon! Hogy szolgál az egészsége? – a hang barátságos volt ugyan, de meglehetősen merev. Miller parancsnok… ezt a nevet már hallottam. Ő várja Jason válaszát. Biztos most is ezért jött. Kíváncsi lettem. – Köszönöm kérdését, remekül. Jasont keresi? – kérdezte Linda. – Éppen elszaladt vásárolni. Megvárja?

– Igen, ha nem nagy probléma. Okvetlenül beszélnem kell vele – sürgetőnek és izgatottnak tűnt a hangja. – Valami baj van? Jöjjön csak beljebb. Ez érdekes. Nem bírtam magammal, majd szétvetett a vágy, hogy kiderítsem, ki is ez az ember. Hallottam már róla, és szerettem volna a névhez végre egy arcot is kapcsolni, így ártatlan szemekkel pislogva kiléptem a nappaliba. – Nem Jason jött – fordult felém Linda –, de gyere, szívem, ismerkedj meg Miller parancsnokkal. Ő itt Nina – mutatott be lelkesen. – Jó reggelt, asszonyom! Ronald Miller vagyok, Jason osztagának parancsnoka – nyújtotta felém a kezét. – Jó reggelt! – üdvözöltem széles mosollyal az arcomon. – Nina Davis, vagyis Scott. Elnézést, nem vagyok még hozzászokva – kezet ráztunk, és feltűnt, hogy összehúzott szemekkel méreget. – Az a Nina Davis? A szenátor lánya? – vonta fel a szemöldökét mély döbbenettel. – Igen – bólintottam, de ekkor határozott ellenszenvet fedeztem fel a tekintetében. – Megyek és megnézem az ebédet – hagyta el tapintatosan a szobát Linda. Mintha egy oroszlánokkal teli ketrecbe zártak volna, de határozottan nem az idomárnak éreztem magam, sokkal inkább egy védtelen kisegérnek. – Akkor már mindent értek – fújta ki hangosan a levegőt, és szigorú, szúrós tekintettel mustrált tovább. Kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni, így igyekeztem kivágni magam a szorult helyzetemből.

– Én viszont nem. Felvilágosítana? – szegeztem neki a kérdést karba tett kezekkel, kissé csípősen. Nem szerettem, ha téves következtetéseket vonnak le velem kapcsolatban. – Jason levelét csak pár órája kaptam kézhez, amelyben kérte a leszerelését. Azért vagyok most itt, hogy jobb belátásra bírjam. Ez a hír váratlanul ért. Micsoda? Nekem nem is mondta, hogy már döntött. Ez engem is meglepett. – A reakciójából látom, ön nem is tudott erről. – Nem. Nem tudtam, ez az ő döntése. Én nem szólok bele. – Gúnyosan elkacagta magát. – Biztos ebben? Eddig nem értettem, mi történhetett vele. Mindig olyan magabiztos és célratörő volt. Most pedig… de elég végignéznem magán, és máris nyilvánvalóvá válik a helyzet – fintorgott. – Ezt meg hogy érti? – csattantam fel. Mit képzel ez rólam? – Jason elhivatottabb volt bárkinél. Biztosra vettem, hogy visszatér közénk, csak egy kis időre van szüksége, hogy feldolgozza a traumát, ami érte, de mikor nemet mondott, el nem tudtam elképzelni, mi történhetett. Gondolhattam volna, hogy magácska van a háttérben. Ha egy olyan férfi, mint Jason ennyire megváltozik, abban csak egy nő keze lehet – pillantott végig rajtam megvetéssel. – Nagyon téved, én nem befolyásoltam a döntésében, azt sem tudtam, hogy már határozott. Nem szeretném, hogy boldogtalan legyen. Nem várnám el tőle, hogy feladja azt, ami fontos neki. – Ha nem is közvetlenül, de közvetve nagyon is köze volt hozzá. Miért kell a nőknek mindig mindent elrontaniuk? – kérdezte indulatosan inkább magától, mint tőlem.

Ekkor lépett be az ajtón Jason szatyrokkal a kezében, döbbenten pislogott hol rám, hol a parancsnokra. Észrevehette a feszült légkört, mert hosszan, kérdőn meredt rám. – Ronald? – nyögte ki, és Miller felé fordult. – Magatokra hagylak, van mit megbeszélnetek – pillantottam szemrehányón Jason felé. – Viszlát, Miller parancsnok! További szép napot kívánok! – köszöntem el felhúzott orral, és zaklatottan elhagytam a helyiséget. Sértve éreztem magam. Hogy volt képes Jason egy ilyen fontos dolgot eltitkolni előlem? Miért nem beszélte ezt meg velem? Kíváncsiságom felülkerekedett a sértettségemen, ezért a fal mögött megbújtam, és tovább hallgatóztam. Érdekelt Jason magyarázata a történtekre. Ahogy eltűntem a képből, Miller azonnal Jasonnek esett. – Te komolyan gondoltad, hogy befejezted? Csak így? Te tényleg elvetted ezt a nőt? Ez csak valami rossz vicc, ugye? – harsogott. Olyan volt, mint a hirtelen jött mennydörgés. Még a nyakam is behúztam. – Nem. Nem az – felelte Jason higgadtan, de határozottan. – Ő az oka, igaz? Ez a kis… – Mindegy, miért döntöttem így, a lényeg: most boldog vagyok. – Most! De meddig, Jason? Ez a lány nem az a típus, aki lehorgonyoz a magunkfajta mellett. Nem tudod megadni neki, amire vágyik. Ez egy fiatal, izgalmakra vágyó kislány. Unatkozik majd, és elhagy. Mi lesz azután? Ezen gondolkodtál már? Semmid sem marad. – Nemcsak Nina miatt határoztam így, hanem magam miatt is. Családot szeretnék és nyugodt életet.

– Családot? Vele? Te lehet, hogy mégis megsérültél abban a robbanásban. Beverhetted a fejed, ha azt hiszed, ez működni fog. Cserbenhagyod a társaid – a hangja szemrehányó volt, és éreztem benne a megvetést, még a fal mögött is összerezzentem, fájt, hogy Jason lelkiismeretére akart hatni. – Ők hagytak cserben engem – ordított váratlanul. – Már nem élnek. Ne akarj bennem lelkiismeret-furdalást ébreszteni. Már ezerszer végigpörgettem mindent oda és vissza. Alaposan megfontoltam

ezt

a döntést.

Tehetsz bármit, nem

fogok

visszamenni. – Itt a felmondásod. Nem adtam még át a feletteseimnek, azt akarom, gondold át ezt még egyszer – kérte kicsit nyugodtabb hangnemben. – Milyen alapon akarsz te döntést hozni helyettem? Ehhez nincs jogod! – háborodott fel. – Hiába. A döntésem végleges. – Tényleg nem számít neked az a tíz év, amit köztük töltöttél el? Te voltál a legelszántabb mind közül, és most egy ilyen nőcske miatt mindent eldobsz? – Ne sértegesd a feleségem, mert elfelejtem, hogy ki vagy, és kidekorálom a képed – felelt ingerülten. – Neked tényleg elborult az agyad! Sosem hittem volna, hogy egy ilyen elkényeztetett liba így elveszi majd az eszed, azt meg főleg nem, hogy cserbenhagysz miatta egy küldetést és csak a farkad után mész – sértegette tovább Jasont. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne lépjek ki és ugorjak a torkának. – Én nem hagytam cserben senkit. Amit bevállaltam, elvégeztem. Kiderítettem, hogy a házban mindenki tiszta. Megszereztem az információkat, ami a feladatom volt. Megkaptad, amiért küldtél. Mi

a fészkes fene bajod van? Nem rejtettem véka alá, hogy annak az esélye, hogy visszamegyek, 50-50%. – Igen, az lehet, hogy teljesítetted a feladatod, de közben elvesztettem valami sokkal fontosabbat. Téged. 50%, ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan. Visszajöttél volna, ha ő nincs. – De van! Úgy csinálsz, mintha minden az ő hibája lenne, pedig amikor elfogadtam ezt a feladatot, megmondtam, ez még nem garancia, hogy maradok is. – De visszajöttél volna, ha ez a… lány nem teszi szét neked a lábát – szinte ordított. – Fejezd ezt be! Ezzel akarsz engem meggyőzni? Jobban tennéd, ha inkább elmennél – érezhetően Jason is mérges volt. – És mihez kezdesz? Nem értesz máshoz, csak ehhez. Ezen gondolkodtál már? – kérdezte cinikusan. – Ez az én problémám, nem a tied – vágott vissza, mire Miller öblös, rosszindulatú hahotázásban tört ki. – Tudod, vicces elképzelni, hogy takarítóként végzed majd, és egyedül, mert ne hidd, hogy egy ilyen nő beéri majd azzal, aki válik belőled. Úgy fog menekülni, hogy csak úgy porzik majd utána az út. – Nem a te dolgod! – felelte már pattanásig feszült idegekkel. – Szeretem őt, és ez az én döntésem. Most pedig – hallottam, hogy kinyitotta az ajtót – isten vele, Miller parancsnok. – Viszlát, Jason, mert tudom, hogy látjuk még egymást – közölte magabiztosan. – Minden bizonnyal, de nem a szolgálatban – Jason tele volt sértettséggel. Mikor becsukódott az ajtó, kiléptem a fedezékem mögül. Láttam Jasont, ahogy a fejét az ajtónak támasztva mélyeket lélegzik, hogy visszanyerje higgadtságát.

– Mondd, miért nem mondtad el? Ugye nem miattam határoztál így? – léptem felé. Rám meredt, de nem felelt azonnal. – Ez nem ilyen egyszerű – el akart sétálni mellettem a csomagokkal, de én határozottan az útját álltam. – Nem akarom, hogy miattam feladd az álmaid. Nem lenne fair. Én szeretlek akkor is, ha néha várnom kell rád. Nem kell választanod. – Kétségbeestem, mert rettegtem, hogy egy ilyen volumenű döntés következményeként később meggyűlölhet, ha lemond valamiről, ami eddig az életét jelentette. Az ábrázatom árulkodhatott a félelmeimről, mert közelebb lépett, a holmikat letette a földre, és a kezébe fogta az arcomat, majd a homlokát a homlokomnak támasztotta. – Szeretlek, Nina. Szeretném, ha megértenéd, ez nem miattad van. Már régen tipródtam. Nem te bizonytalanítottál el. – De én tettem fel az i-re a pontot. El foglak veszíteni – nyeltem a könnyeim. – Butaság. – De igen, és ezt te is tudod, ezért vagy olyan gondterhelt. Mi lesz, ha Millernek igaza lesz? Nem találod meg a helyed. Engem fogsz gyűlölni. – Jaj, Nina, mindennél és mindenkinél jobban szeretlek, de ezt nem akarom folyton bizonygatni. Hogy gondterhelt vagyok-e? Igen, az vagyok. Van egy csodás, dögös feleségem, aki nem ehhez az élethez van szokva. Az életed eddig csupa kényelem volt, de ez az élet teljesen más lesz. Nagyon más. Igaz, hogy viszonylag jómódban élünk, de ez nem mérhető az apád vagyonához, és ahhoz a fényűzéshez, amihez szoktál. Hangosan sóhajtottam egyet.

– Szerencsére. – Inkább attól félek, nem tudod, mire vállalkoztál! Néha elgondolkodom, nem döntöttünk-e elhamarkodottan. – Ne beszélj így, kérlek – kapaszkodtam belé. Olyan szép volt minden, nem akartam újra kételyeket és elutasítást. – Én már attól a pillanattól, ahogy megláttalak, nem tudok józanul gondolkodni. Most már késő az eszemre hallgatni – kacagott gondterhelten. – Szeretlek, Jason! Soha nem foglak cserbenhagyni! Ígérem! Kihúzta magát, és magabiztosan a szemembe nézett. – Soha nem voltam bizonytalan. Mindig nagyon is tudtam, mit akarok. Hiszek a találkozásban, ami elrendeltetett. Nem a sors szeszélye sodor egymáshoz két embert, sokkal inkább a saját választásaink. Te hozzám tartozol, Nina, efelől nincs kétségem. Lehajolt, és hosszan megcsókolt. Szorosan átöleltem, és a fülébe suttogtam. – Mondd, Jason, te annak idején miért ezt az életet választottad? – Felhúzta a szemöldökét, és döbbenten meredt rám. – Hogy miért lettem elit osztagos? Hát nem is tudom… talán, mert jobbá akartam tenni a világot. – És hogy érzed, sikerült? – szegeztem neki a kérdést. – Sokáig azt hittem, hogy igen – valamiért úgy éreztem, nem fejezte még be. Vártam a folytatást, de hallgatott. – De? – érdeklődtem. – Az élet nem igazságos – nyögte ki fájdalmas arckifejezéssel. – Már nem az az ember vagyok, aki voltam. Valami meghalt, eltűnt, elveszett belőlem. Ürességet érzek, és szeretném végre megtalálni önmagam, de ezt már nem a szolgálaton belül. Az is igaz, hogy szükségem van rád, és képtelen lennék hónapokig távol lenni tőled,

de ez nem a te hibád. Nem érdekel, meddig tart, amíg megtalálom önmagam, de én minden létező percet szeretnék kiélvezni, ami kettőnknek megadatott. – Be kell vallanom neked valamit – haraptam az ajkamba. – Hazudnék, ha azt mondanám, örülnék, ha visszamennél. Valahol legbelül örülök, de azt sem akarom, hogy boldogtalanul élj. Jelenleg úgy érzem, nincs egyensúlyban a mérlegünk, én megkapok mindent, amire vágytam, mialatt te elveszíted, ami ez idáig éltetett. – Hidd el, életemben nem voltam még olyan boldog, mint most, mert megtaláltalak. Amiatt meg ne aggódj, hogy mi lesz velem, sosem voltam elveszett gyerek, most is megoldom majd – kacsintott, de nem győzött meg. Éreztem, hogy bizonytalan. Szorosan hozzábújtam. – Tudom, hogy nem hagyod befolyásolni magad, de rettegek, hogy ez a döntés közénk áll majd. – Jóízűen elnevette magát. – Ez már biztos, hogy nem. Nem kockáztathatok. Nekem van a leggyönyörűbb feleségem, nem hagyhatom itt, a végén még lecsapják a kezemről, amíg odavagyok – incselkedett. Ránéztem,

és

láttam

a

huncut,

játékos

tekintetét,

így

hozzátettem határozott komolysággal. – Nincs az a férfi, akiért én elcsábulnék. Nekem te vagy Mr. Végzet. Ha ez lenne az oka, hogy félsz itthagyni, akkor nem kell félned. Sosem csalnálak meg. – Ne butáskodj! Csak vicceltem. Nem ez a legnagyobb félelmem, inkább az, mi lesz, ha legközelebb nem lesz szerencsém, és én is ott maradok. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy tönkreteszem az életed. Mi lesz, ha közben gyerekünk születik? Hogy viselnéd? Fel tudnád dolgozni, hogy egyedül kell felnevelned? – Látta a

rémületet a szememben. – Gondoltam – sóhajtott fel. – Ettől sosem kell tartanod, mert én mindig itt leszek neked. Sosem megyek vissza. Nekem már nem ott van a helyem – ölelt át és ringatott a karjaiban védelmezőn. Valami legbelül azt súgta, mégsem vagyunk még túl a nehezén. Az elkövetkező napokban azonban őrületes tempóban gyorsultak fel az események. Én dolgozni jártam, Jason pedig rendületlenül munkát keresett. Aggódtam érte, ahogy telt az idő, egyre jobban látszott rajta a feszültség. Éppen ezen merengtem, amikor a kórházi folyosón sétálgattam. – Elnézést, te vagy Nina? – szólított meg egy csinos szőke lány. – Igen, Nina Scott – bólogattam. Meg kellett állapítanom, igencsak jól hangzott az új nevem. Büszkén ki is húztam magam. – Scott? – kerekedtek nagyra a szemei. – Ezek szerint tényleg igaz a hír. Jason megnősült. – De meg ám, cicám! Összeszűkült szemekkel mértem végig. És te ki a fene vagy? – Nem akartam elhinni. Jason nem az a lehorgonyzós fajta. Ő és én annak idején, nos, tudod… Nem, nem tudom! Oh, és isten ments, hogy felvilágosítson! Éppen elég kínos volt a helyzet enélkül is. Földbe gyökerezett lábakkal álltam. – Nos, szóval jegyben jártunk. – Láttam a szemében, hogy a reakciómat várja, vajon mit szólok ehhez. Én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék erre a hírre. – Biztos mesélt rólam – harapott az alsó ajkába. – Jenna vagyok. Hát nem. Egyáltalán nem. Ahogy ott álltam ezzel a lánnyal szemtől szemben, döbbentem rá, hogy Jasont valószínűleg mindig is körüldongták az ilyen dekoratív kiscsajok. Nemcsak nekem volt

múltam, neki is, amiről én igen keveset tudok. Összeszedtem magam, és a legnagyobb természetességgel feleltem neki. – Hogy őszinte legyek, még csak nem is említett téged – vontam meg a vállam. – Ebben a kórházban fekszik az édesanyám, de örülök, hogy összefutottunk – áradozott. Én határozottan ellettem volna az élmény nélkül. – Igazán szerencsés vagy, Jason irtó jó az ágyban, de gondolom, erről nem kell felvilágosítanom téged – kacsintott felém, mintha csak a cinkosa lennék. Ribanc! Próbáltam mosolyogni, bár legszívesebben a torkának estem volna! Nincs az az isten, hogy én egy másik nővel – főleg nem Jason volt csajával – tárgyaljam ki a szexuális életem. – Én szakítottam vele – csacsogott tovább, nem mintha erre az információra

nagy

szükségem

lett

volna.

Reménykedve

pillantottam körbe segítségért. Na persze, ilyenkor nem jár erre a fene se, hogy megmentsen a szorult helyzetből. – Te hogy bírod, hogy mindig küldetésen van? Elviselhetetlen. Ez nem kapcsolat – nézett rám szánakozva. – Otthagyta – emeltem meg az állam dacosan. Ezt kapd ki! Hangosan, gúnyosan nevetni kezdett. – Na nézd csak, miből lesz a cserebogár. Majd azt nézd meg, ha kiszedem az összes szál hajad, ha nem szállsz le rólam! Sürgősen ki kellett találnom valamit, mert egyre gyűlt bennem a düh. Nem voltam az a fajta, aki sokáig visszafogja magát. – Nina Scottot várják a kettes vizsgálóban – hangzott fel az életmentő végszó a hangosbemondóban. Halleluja! Van isten! – Ne haragudj, de rohannom kell – hagytam faképnél. Még hallottam, ahogy utánam kiáltott.

– Biztos találkozunk még. Puszilom Jasont! Azt várhatod, hogy átadjam az üdvözleted, szuka! – pufogtam. Nem értettem, mi ütött belém. Eszméletlen féltékenynek éreztem magam, pedig nem is volt rá okom. Ahogy befordultam a vizsgáló ajtaján,

ott

állt

Jason

széles

mosollyal

a

képén,

teljes

életnagyságban. – Hát te? – szegeztem neki a kérdést. – Ennél azért kedvesebb fogadtatásra számítottam – hervadt le a vigyora. – Gondoltam, együtt ebédelhetnénk. Rossz napod van? – Ne haragudj! Csak épp az elébb – mutattam az ajtó felé, és fújtam ki hangosan a levegőt – bosszantottak fel. – Egy bizonyos Jenna, aki állítólag rendszeres látogatója volt az ágyadnak – kissé csípősre sikerült, pedig ő aztán nem tehetett arról, hogy abba a nőbe botlottam a folyosón. Elnyúlt ábrázata elég egyértelmű volt. – Mit akart tőled? – Oh, semmi különöset, csak közölni, hogy a menyasszonyod volt, és milyen jó vagy az ágyban – nem is lepleztem a felindultságom, mire ő pajkosan kacarászni kezdett. – Te kinevetsz engem? – csattantam fel. – Nina, drágám, téged csúnyán rászedtek. Csak szórakozott veled. Az a nőcske sosem volt a csajom, csak szeretett volna az lenni. Menyasszonyom sem volt, csak te. – Ami azt illeti, elég hihetően adta elő – elbizonytalanodtam. A francba! Tényleg hülyét csinált volna belőlem? – Ezek szerint még mindig nem emésztette meg, hogy leráztam. Olyan édes vagy, mikor féltékenykedsz. – Az a kis picsa biztos nem ússza meg, ha még egyszer keresztezi az utamat – morogtam. Így kibabrálni velem, én meg bevettem. – Kezdek félni tőled – ölelt át, és belekuncogott a hajamba.

– Félhetsz

is

–

karoltam

át

a

nyakát,

és

sejtelmesen

mosolyogtam. – Nagyon is tudom, mit érzel – húzta el a száját. – Na, mesélj! – kíváncsivá tett. Kizárt, hogy tudná. – Peter – majd egy kis szünet után folytatta. – El sem tudod képzelni, mit álltam ki, amikor otthagytalak a villában. Folyton azon járt az eszem, hogy az a kis nyálgép biztos csapja ott neked a szelet. Meg akartam fojtani. – Tátott szájjal meredtem rá. Erről az oldaláról még sosem mutatkozott meg. Mindig ügyesen leplezte az érzelmeit. – Miért, mit hittél? Hidegen hagy? – rökönyödött meg. – Nem hoztad szóba soha. – Jóízű kacagásban tört ki. – Nem? Neked nem volt elég, hogy mások szeme láttára a földdel tettem őt egyenlővé? Egy férfi rosszul viseli, ha hozzányúlnak ahhoz, ami az övé. – Miért? Én a tiéd vagyok? – incselkedtem. – Azt hittem, ez elég nyilvánvaló – vágott sértődött képet. Elnevettem magam és az ajkaira tapadtam. Ekkor újra az az idegesítő sápítozó hang sértette meg a fülem. – Jaaason! Hát te is itt vagy! Jaj de örülök neked! Egy pillanatra lehunytam a pilláim, hosszan szívtam be a levegőt, és magamban tízig számoltam. Ennek a nőnek az egész lénye idegesítő és tenyérbe mászó volt. A szőr is felállt tőle a hátamon. Áh! – Jenna? – Jason rémült tekintettel vizslatott. – Nekem vissza kell mennem dolgozni. Halasszuk el az ebédet. Otthon találkozunk – jelentettem ki ridegen. Jason pillantásától majdnem elnevettem magam, de ahogy elindultam kifelé a helyiségből, Jenna épp mellettem akart elviharzani, kis híján

felöklelve engem. Nem nyúlsz hozzá! – bújt belém a kisördög. A lábammal összerúgtam a bokáját! Upsz! Megbotlott, és hasra esett. – Jaj, te szegény! Ne haragudj! – szörnyülködtem látványosan, miközben jót nevettem magamban. Megkapta, amit megérdemelt. – Remélem, nem ütötted meg magad – segítettem fel. Remélem, kitört a bokád! – Gonosz

vagy

–

olvastam

le

Jason

ajkáról,

és

majd

megpukkadtam a nevetéstől. – Bocsánat, de én rohanok – fordultam Jasonhöz. – Ugye nem akarsz vele itt hagyni? – artikulálta hangtalanul Jason. – Mulassatok jól – kacsintottam felé, és miután távoztam, becsaptam magam mögött az ajtót. „Ravasz vagy! Ezért büntetés vár” – kaptam egy félórával később Jasontől a rövid SMS-t. Azt hittem, hogy aznapra már nem érhetnek meglepetések. És mégis. A műszakom végeztével Peter várt a kijáratnál. Egy percre megtorpantam, ahogy megpillantottam. Sejtettem, hogy egyszer eljön ez a perc, de könyörgöm, pont most? Olyan fáradt vagyok! Ehhez nekem most nincs erőm. osonhatnék

el, már

közeledtem,

tudtam,

Hiába pillantottam

késő volt: észrevett. hogy

elég

körbe, merre

Lassú léptekkel

kellemetlen

beszélgetésre

számíthatok. – Hallom, leléptél a testőröddel. Tudod, milyen megalázó volt ez nekem? – vágott a közepébe ingerülten. – Szervusz, Peter! – üdvözöltem kimérten. – Nem én hoztalak kínos helyzetbe, hanem te magadat. Én mindig őszintén megmondtam, hogy nem vagy az esetem. Az pedig, hogy az

apámmal üzletet kötsz rám a hátam mögött, mint valami árucikkre: felháborító. – Mi ezzel a célod? Figyelemre vágysz? – fintorgott. – Nem. Szerelemre, nyugalomra és boldogságra – sóhajtottam. – Ezt a beszélgetést felesleges is folytatni. Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene. Ez az én életem. Nem szeretlek téged, és te sem engem. Nem akarok veled élni, ahogy te sem vágysz olyan nőre, mint amilyen én vagyok. – Azt te honnan tudhatnád? Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti azt, hogy nem szerelmes beléd. Szeretni sokféleképpen lehet. – De szerelemmel szeretni valakit egészen más. Amit Jason iránt érzek, azt nem lehet kitörölni vagy felülírni. Nem akartam megsérteni az érzelmeid, de egyszerűen nem volt más választásom. Sarokba szorítottatok. Senkit nem érdekelt, én mit akarok. Sajnálom, de nem mehettem hozzád. Nem tudtalak volna boldoggá tenni. – Ezt én is sajnálom – hajtotta le a fejét. – Keress magadnak egy olyan lányt, aki úgy érez majd irántad, mint én Jason iránt, és akkor boldog leszel. – Tudod, elég nyomorult érzés itt állni melletted, miközben tudom, hogy sosem leszel az enyém. Nehéz feldolgozni, hogy egy senkiházi testőr elveheti a csajodat. – Én sosem voltam a csajod. Látod, pont e miatt a hozzáállás miatt nem voltam képes téged szeretni. – Azt hiszed, te olyan tökéletes vagy? Elkényeztetett kis liba – kerekedett felül a szomorúságán a férfiúi büszkeség. – Ha ettől jobb, akkor sértegess csak, de ez a tényeken nem változtat.

– Lehet, hogy egyszer képes leszek túllépni azon, hogy nem jöttél hozzám, de azon nem, hogy porig aláztál. – Hátat fordított, és elment. Hangosan fújtam ki a levegőt, mert bevallom, sokkal rosszabbra számítottam. Mikor lesz ennek vége? Mikor élhetem már békében az életem? És még ott van az apám is! Egyszer muszáj lesz szembenéznem vele is. Oh, mi vár még ránk? A mai nap történései rádöbbentettek, hogy az idő nem állt meg. Nincs olyan, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Az élet nem ér véget a happy end után sem. Sőt! Az igazi kaland még csak most kezdődött. Most lett csak igazán könyörtelen és kegyetlen, hiszen még sebezhetőbbé váltunk, mint azelőtt, lett egy gyenge pontunk: a másik. A szerelem nem is olyan tökéletes… és mégis, ebben a zűrzavarban hatalmas kincsre leltem, Jasonre. Én hiszek a sorsban. Hiszek az erejében, abban, hogy nem véletlenül találkoztunk. Még a legelgyötörtebb napomon is kapaszkodtam a tudatba, hogy hazamegyek, és ott van nekem ő. Furcsa érzések kerítettek a hatalmukba. Rájöttem, hogy boldog vagyok. Boldog. Olyan rég nem éreztem már ilyet, hogy már majdnem elfelejtettem, milyen is felhőtlenül vidámnak lenni. Egyszeriben minden olyan egyszerű és könnyű lett. A levegő tisztábbá és frissebbé változott, a színek élénkebbek lettek, az illata olyan intenzíven hatott rám, hogy megrészegültem tőle. Imádtam az orrom a nyakába fúrni és mélyeket szippantani a bódító aromájából. A szemeimet pedig egyszerűen

gyönyörködtette

az

újdonsült

férjem

teste.

A

mennyekben éreztem magam, hogy vele lehetek. Éreztem, hogy már a gondolatra is melegség járja át a testemet. Hinni akartam, hogy szenvedtünk már annyit a múltban, hogy várjon ránk a közös, boldog jövő. Végtelenül gazdagnak éreztem

magam. Szerencsés voltam, mert annak a csodának voltam a része, amit szerelemnek hívnak.

Jason Váratlan fordulat „Az igazi tükör nemcsak a külsőségeidet mutatja. Hanem azt is, amit a szem nem lát. Ami rejtve van. Előtted is. Amit a tükör nélkül sosem látnál meg. És ez a fontos. Hogy itt állsz előttem. A legértékesebb tükör. És megmutatsz magamnak.” (Csitáry-Hock Tamás) Már tűkön ültem, ahogy Ninára vártam. Rettenetes volt nap nap után, hogy ő dolgozik, én pedig itthon a nagy semmittevők életét éltem. Kezdtem magam egy nullának érezni. Nehezen tudtam rosszabbat elképzelni ennél. Hiába adtam be a pályázatom több helyre is, mindenhonnan csak az elutasítás jött. Sejtettem is, hogy miért. A szenátor minden bizonnyal tett róla, hogy ne akarjanak sehol se alkalmazni. Ez nehezebb lesz, mint azt elsőre gondoltam. Feleslegessé és haszontalanná váltam. A nagyikám nyugtatgatott folyamatosan. – Jason, ez egy átmeneti időszak. Vedd úgy, hogy kivettél egy hosszabb szabadságot. Pihenj! Lazíts! Megérdemled. – Már ezt teszem egy jó ideje. Vegetálok. Unatkozom – vágtam morcos képet. – Kisfiam, az életben sosem volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy. Most komolyan, ez lenne a nagy biztatás? A szemeimet forgattam.

– Mindig ezt mondod – sóhajtottam fel. – És mindig igazam volt, nem igaz? – kacagott jóízűen. – Határozottan – csalt mosolyt az arcomra. – Akkor fel a fejjel! Ha nem te találod meg a lehetőséget, akkor majd az talál meg téged. Ne siettesd! Légy türelmes! – Könnyű azt mondani. Mindig is utáltam a várakozást. Én mindig a cselekvő emberek közé tartoztam, nem pedig azok közé, aki csak elmélkednek a cselekvésről. – Jason, ne engedd, hogy ez beárnyékolja a boldogságodat. Ne várj mindenre azonnal megfejtést. A megoldást majd megkapod, amikor kell! Ne küzdj! A legjobb dolgok váratlanul történnek. Eszembe jutott a pillanat, amikor Nina belém szaladt a plázában. Váratlan és misztikus… – Te mindig tudod, mi a helyes, csak én vagyok ilyen izgága. Tudod, csak most gondoltam bele, mennyi bajod is volt velem. – Te sosem jelenthetsz nekem problémát. Nézd – telepedett le mellém –, el kellene engedned az aggódást. Kezdj hinni abban, hogy a dolgok működni fognak. Lehet, nem pont úgy, mint képzelted, de a végeredmény a fontos. Amikor Ninával vagy, teljesen más ember leszel. Erre koncentrálj! Élj, és élvezd a pillanatot! Hidd el nekem, semmi más nem fontos. Végszóra megérkezett Nina. Kérdőn kapkodta a tekintetét köztem és a nagyi közt. – Szervusz, kicsim! Na, én megyek is, még sok a dolgom – hagyott magunkra. – Szia! – ugrott az ölembe rögtön Nina. – Hiányoztál – karoltam át és nyomtam egy csókot a szájára. – Hogy ment a beszélgetés Jennával? – élcelődött. Nem tudtam nem észrevenni, milyen hangsúllyal mondta ki a nevet. Féltékeny…

– Nem volt szép tőled, hogy egy ragadozó karmaiba vetettél. – Hangosan felkacagott, amitől úgy sugárzott. – Te egy vadász vagy, nem hinném, hogy féltenem kellett volna téged – cirógatta az arcom. – Az a nő borzasztó. Egyértelműen a tudtára adod, hogy kopjon le, de vagy annyira hülye, hogy nem érti, vagy ennyire nem érdekli. Hagyjuk is, inkább te mesélj, milyen napod volt? – Hosszú és fárasztó. A végén pedig meglátogatott Peter. Minden izom megfeszült a testemben annak a nyomorultnak a neve hallatán. – Mit akart? – toltam el magamtól. Már megint az a kis pöcs. – Szemrehányást tenni, vádaskodni. Megsajnáltam. Tényleg nem volt tőlem szép húzás, hogy csak úgy eltűntem egy másik férfival. Feladom! Nők… – Miért, tőle talán fair volt, hogy meg akart venni téged, mint egy rabszolgát a piacon? – háborodtam fel. – Azt hiszem, nem, de akkor is sikerült lelkiismeret-furdalást keltenie. – Neked olyan is van? – tréfálkoztam vele. – Ha-ha-ha – nevette el magát. Egy kis szünet után folytatta. – Még ott az apám is. Nemsokára vele is le kell folytatnom ugyanezt a cseppet sem kellemes beszélgetést. Persze, ha hajlandó még velem szóba állni. – Ne gondolkodj ezen. Hidd el, minden megoldódik majd. Az apád is észhez tér egyszer – nyomtam egy csókot a homlokára. Viccesnek találtam a helyzetet, hogy alig pár perce még én hallgattam ugyanezt a jó tanácsot. – Min somolyogsz? – fürkészte az arcom.

– Csak azon, milyen szerencsés is vagyok – vontam magamhoz. – Szeretlek. Igaz, hogy most nem vagyok könnyű helyzetben, de hálás vagyok, hogy te itt vagy nekem. Biztos oka van mindennek. Én sem maradok örökké munka nélkül – erőltettem magamra egy mosolyt. Pár nappal később Nina éppen reggelit készített a konyhában, amíg elintéztem néhány telefont. Úgy tűnt, mégiscsak találok olyan munkát, amit szeretnék is csinálni. Egyszeriben úgy éreztem, minden jól halad a tökéletesség felé. Lehet, hogy mégis léteznek csodák? Sosem hittem benne, hogy létezik felhőtlen boldogság, de kezdtem ezt erősen újragondolni. Nina alapjaiban rengette meg az egész világom. Teljesen új emberré váltam mellette. Olyan dolgokban kezdtem hinni, ami nem létezhetett… vagy mégis? Az elképesztő éjszakai és reggeli együttlétünk után úgy éreztem, többé nem vagyok képes más nőre nézni. Túl sokat jelentett már nekem, hozzá tartoztam, ahogy ő hozzám. Elnéztem, ahogy serénykedett, nem bírtam megállni, odalopakodtam mögé, és már előre mosolyogtam, ahogy átkaroltam a derekát, a nyakába fúrtam az orromat. Képtelen lettem volna már enélkül létezni. – Ez alatt a néhány perc alatt is rettenetesen hiányoztál – suttogtam a hajába. Ahogy a leheletem csiklandozta a bőrét, éreztem, hogy megborzong. A kezeim a mellére csúsztak és a bimbói megkeményedtek, ettől feltámadt bennem is a vágy. Letette a kést, megpördült, és a nyakamba vetette magát. Szenvedélyesen megcsókolt. Beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. Éreztem a mosolyát az ajkamon, hallottam a halk kuncogását. Tüzesen faltuk egymást. Megmarkoltam a fenekét, és felültettem a pultra. Éreztem, ahogy remegni kezd, és hangosan nyögdécselt a

számba. Tudtam, milyen hatással volt rá, ha be voltam indulva. Eltolt magától, és zihálva megszólalt. – Hagyd ezt abba! Mit fog szólni a nagymamád, ha véletlenül bejön? – pirult el. – Kint van a kertben, éppen virágot ültet, nem fog egyhamar előkerülni – és már folytattam is volna, amit elkezdtem. – Akkor is bármikor bejöhet – megpróbált leszállni, de a testemmel terpeszben tartottam a lábát, csapdába esett. – Na és akkor mi van? Friss házasok vagyunk, nem? – csókolgattam tovább. – Jason! – csapott a vállamra. – Engedj már leszállni! Válaszul közelebb húztam és újra megcsókoltam, az egyik kezemet becsúsztattam a szoknyája alá, és a belső combján vándoroltam felfelé. Éreztem, ahogy kiengednek az izmai, átkarolta a nyakam, és forrón visszacsókolt. Tökéletes pillanatnak ígérkezett, mígnem a csengő hangját hallottam. Akárki is az, várhat! Nem foglalkoztam vele, teljesen elmerültem Ninában. A csengőre azonban, akárki is jött, rátapadt. – Fontos lehet – nyöszörögte a számba. – Nyissuk ki! – igyekezett eltolni. – Ennél jelenleg semmi sem fontosabb – közöltem vele, igazán fel voltam pörögve. Ekkor váratlanul éles vita hangját hallottuk beszűrődni. Felkaptam a fejem. A nagyi! A hangokból ítélve valami nagyon felzaklatta. Magából kikelve ordított a ház előtt. Ninát a kezénél fogva lehúztam a pultról, átmentünk a nappaliba, onnan hallgatóztunk, vajon ki lehet, aki így kihozta a sodrából. Ekkor felismertem a szenátor hangját.

– Ez az apám – láttam Nina arcán a rémületet, ahogy a karomba kapaszkodott. – Ne engedd, hogy elvigyen, kérlek – bújt hozzám rémülten. – Ne félj, innen hat lóval sem vontathat el. Ahhoz először engem kell hatástalanítania. Még egyszer nem választanak el bennünket. Esküszöm neked – nyomtam csókot a feje búbjára. A nagyi határozott, haragos hangjára koncentráltam. – Ide ugyan be nem teszi a lábát, ez az én házam. Jobb, ha elhordja magát. – De az én lányom lapul valamelyik helyiségben. Ne keresse magának a bajt, hölgyem, engedje, hogy tegyem a dolgom. A nagyikám hangos, gúnyos kacagásban tört ki. – A dolgát? Arról már régen lekésett. Az a vonat már elment. Higgye el, több törődést kap itt a lánya, mint az élete során valaha. – Ne avatkozzon ebbe bele, inkább küldje ki azt a kétszínű, alakoskodó unokáját. Hallottam, ahogy a nagyi lekevert neki egy pofont. – Vigyázzon a szájára, hogy mit mond az unokámra. Maga egy lelketlen, szívtelen szörnyeteg. Az én szavazatomra biztos ne számítson. – Nem hinném, hogy bármit is számítana. Fiúk, hozzátok ki Ninát – adta ki az utasítást a szenátor. Azt már nem hagyhattam, hogy tettlegességig fajuljon a dolog, így megelőzve a dolgokat, kitártam a bejárati ajtót, és védelmezően megálltam a nagyi mögött, elállva a gorillák elől az utat. Gyilkos tekintettel mértem végig őket. Nina az ajtó mögött lapult. – Hozzá ne merjen nyúlni a nagyimhoz, mert eltöröm minden csontját – sziszegtem mérgesen.

– Ah, csak előkerül maga is. Hol van a lányom? – A tekintetével akart megfélemlíteni. – Nem kíváncsi magára. Minek jött egyáltalán ide? Eltartott egy ideig, mire észrevette, hogy nincs otthon – ingereltem. – Ne szemtelenkedjen, pimasz fráter! Azonnal küldje ki a lányomat! – üvöltötte dühösen. – Ő már nem magához tartozik, hanem hozzám. Nem kiskorú már, hogy kényszeríteni tudja az engedelmességre. – Azt majd meglátjuk. Ninaaaa – üvöltötte. Be akart lépni a házba, de újra az útját álltam. – Ezzel már elkésett – közöltem vele. – Ezt meg hogy érti? – pislogott értetlenül. – Nina lehet, hogy a maga lánya volt, de már az én feleségem. Mostantól

én

tartozom

felelősséggel

érte,

nem

maga.

Megnyugodhat. Nem a maga gondja. – Ezt nem hiszem el! Ninaaaa! – ordította idegesen. – Azonnal gyere ki! Nina látszólag határozottan jelent meg mögöttem, és átkarolta oldalról a derekam. – Pedig hidd csak el nyugodtan – nyújtotta az apja felé a kezét, amin a karikagyűrű ott volt, mint ékes bizonyíték. – Ezt nem teheted, nem engedem. Megtiltom! – vörösödött el a feje. – Nem kértem ki a véleményed – közölte gúnyosan. – Soha többé nincs hatalmad felettem. Ez az én életem, és én úgy döntöttem, Jasonnel fogom megosztani. Ebbe nincs beleszólásod – üvöltötte. – Elegem van abból, hogy az egész életem egy terror, mellette végre boldog vagyok. Nem megyek sehová – jelentette ki céltudatosan. Elmúlt a félelem, amit az előbb még a szemében láttam. Büszke

voltam rá. Átkaroltam a vállát, és nyomtam a feje búbjára egy puszit. – Hát jó, de egyvalamit ne felejts el! – fenyegette az ujjával Ninát. – Amikor elmúlik majd ez a fene nagy szerelem, hozzám ne gyere! Szépen lassan ráébredsz majd, hogy semmit nem tud nyújtani neked, és akkor fog leesni, mekkora ostobaságot csináltál. Megmerevedtem, mert most hallottam másodszor hangosan kimondva a legnagyobb félelmem: én is tartottam attól, hogy csak azért van velem, mert tőlem odafigyelést és törődést kap, de mi van, ha időközben rájön, csapdába esett. Nem én vagyok a szőke herceg fehér lovon. – Nem tudsz te semmit arról, ami köztem és Jason között van. Te soha nem szerettél senkit önmagadon kívül. Éreztél te egyáltalán szeretetet valaki iránt is az életed során? Voltál te valaha szerelmes? – Ezt nem itt fogjuk megbeszélni – jelentette ki; tajtékzott a dühtől. – De igen. Tudni akarom. Tudnom kell! – üvöltötte Nina hisztérikusan, még én is meglepődtem. – Éreztél már olyat bárki iránt is, hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni: amikor megállnak a csillagok, megszűnik a tér és az idő, érezted valaha is, hogy átléped a határaidat, megnyílnak a kapuk én és te között, már nem létezik olyan, hogy én, csak mi vagyunk? Hogy milyen érzés, ha törődnek veled és te törődsz másokkal? Átélted te valaha is az egyesülés csodáját, amikor két félember rátalál a másik felére, hogy együtt egy tökéletes egészet alkosson? – szavai szenvedélyességét döbbenten hallgattam, ahogy az apja is. Elakadt a szava, nem felelt. – Gondoltam – sóhajtotta Nina. – Te önmagadba vagy szerelmes,

csak magadat szereted. Ne csodálkozz hát, hogy magadra maradtál. Anyát sem tudom okolni, hogy így megkeseredett melletted. A szenátor szemében felcsillant a harag. – Nem értesz te semmit. A szerelemtől nem fogsz jóllakni, nem fűti a lakásod a hideg időben. Ostoba érzelem. Idővel elmúlik, és akkor fogsz rádöbbeni, nem maradt semmid. Figyelmeztetlek, Nina Davis, ha most itt maradsz, akkor nekem többé nem vagy a lányom. – Scott. Nina Scott, és nekem már nagyon régen nincs apám. Tulajdonképpen nem is tudom, volt-e valaha. Isten áldja, szenátor úr! – nézett a szemébe olyan hidegen, hogy még én is lefagytam. A szenátor szigorú tekintettel mérte végig, majd hátat fordított, és a vérebeivel együtt köszönés nélkül megindult az autója felé. Ninát szorosan magamhoz vontam. – Sajnálom – suttogtam, mert titkon reméltem, hogy az apja észhez tér. Tudtam, milyen fontos lett volna ez Ninának. – Te itt vagy nekem, és csak ez a számít – szembefordult velem, és szorosan átölelt. A karjaimba zártam, és azt kívántam, bár megóvhatnám minden fájdalomtól, csalódástól. Vetettem még egy utolsó pillantást a távozók felé, amikor egy ismerős fekete terepjárót fedeztem fel az út túloldalán. Jobban szemügyre vettem, biztos, hogy nem képzelődöm-e, vagy talán csak a szemem szórakozik velem. Az érzékeim játéka, vagy ez tényleg az a… Az bizony! A terepjáró az erdőből, ahol Ninát fogva tartották. Hirtelen mint egy film játszódott le minden a szemem előtt. – Állj! – ordítottam utánuk, Ninát elengedve futni kezdtem a szenátor limuzinja felé. – A földre! Mindenki a földre! – intettem. – Mr. Davis! – kiáltottam, és az utolsó pillanatban még a földre tudtam lökni Nina apját, majd egy hatalmas robbanás zaja töltötte meg a teret. A szenátor autója a levegőbe repült. Úgy éreztem,

kiszakadt a dobhártyám, egy erős lökéshullám a magasba emelt, majd hihetetlen erővel egy kemény dolognak vágott. Éles fájdalom hasított belém, aztán minden sötétségbe borult.

Nina Kártyavár „Szerencsétlenség úgy érezni magad, hogy feszengsz egykén az üres semmibe tétlen, de mégis vágyakozásod van egy messzi dolog után, ami sehogyan sem lehet tiéd.” (Sohonyai Attila) Nem értettem, mi történt. Jason hirtelen eltaszított magától, majd az apám után szaladt, a nevét ordítozta. Megbolondult… meredtem utána értetlenül. Mit akarhat még tőle? Döbbenten néztem végig, mint egy lassított felvételt, ahogy váratlanul a földre lökte az apámat, majd a következő pillanatban nagy robbanás rázta meg a földet. A durranás lökéshulláma mint egy hurrikán söpört végig az utcán, a hangja mennydörgésként hasított a levegőbe. A szenátori luxusautó a magasba repült, majd kisvártatva fekete füst csapott az égbe, fáklyaként lángolt a limuzin. Elszörnyedtem, és gyökeret vert a lábam a döbbenettől. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a detonáció ereje felkapta Jasont, majd háttal nekivágta az első tömör, masszív fának. A földön feküdt, és nem mozdult. A következő pillanatban összeállt a kép, egy ismerős dzsip hajtott el a helyszínről. Merénylet! Istenem, neee! Jason nevét sikoltoztam, a kezem a fejemre szorítottam, és mikor végre sikerült magamhoz térnem, loholtam felé, de mikor már odaértem volna, az apám

elkapta a derekam, elrántott, és nem eresztett. Hisztérikusan rúgkapáltam a levegőben, és üvöltöztem. – Eressz el! Jasoooon! Mindenképpen oda kellett jutnom hozzá. – Hagyd abba, Nina! – próbált csillapítani. – Azonnal engedj el! Jasoooon! – üvöltöttem. – Nem állhatsz közénk! – Csillapodj! Nem mozdíthatod meg! – Erősen tartott, amíg el nem jutottak a szavai a tudatomig. Erőt vettem magamon, nem ellenkeztem, mire végre elengedett. – Jason, kérlek, nyisd ki a szemed! – térdeltem mellé, anélkül, hogy megmozdítottam volna. Gyorsan ellenőriztem a pulzusát. Remegő kezeimmel a homlokát simogattam és szólongattam, tudtam, hogy ennél többet én most nem tehetek. Istenem, ne vedd el őt tőlem! Miért? Miért? Csak ez kattogott a fejemben. – Távirányítással robbantottak a közelből – lépett a biztonsági főnök az apám mellé. – A furgon volt – kapkodtam levegőért. – Már hívtuk a mentőt, úton vannak – igyekeztek megnyugtatni. A vak is láthatta, hogy Jason fejsérülést szenvedett. A kép újra és újra a szemem elé kúszott, ahogy az égbe emelkedett és egy hatalmas puffanással a fának csapódott, olyan erővel csattant és reccsent, hogy biztosan tudtam, töréseket is szenvedett. Iszonyatos erővel ragadta magával a lökéshullám. Az apám mögöttem téblábolt, és csak fél füllel ugyan, de hallottam, hogy mint mindig, most is azonnal a helyzet mentésén dolgoztak. Persze most is ez a legfontosabb: a hírneve. Hihetetlen gyűlöletet és megvetést éreztem iránta.

Ott

térdeltem

a

haldokló

szerelmem

mellett,

megmentette az apám életét, és ő most is csak magára gondol.

aki

Pillanatokon belül szirénázó autók vették körbe a házat és a lángoló roncsot. A sofőr biztosan meghalt, őt a tűzoltók szabadították ki az égő roncsból, miközben oltották a felcsapó lángokat. A felforrósodott fém alkatrészek pattogása és a megolvadt műanyag átható szaga bekúszott egészen az agyamig. Az első gumik öt percig sem bírták, nem sokkal később hangos roppanással a szélvédők is berobbantak. Sokkot kaptam a látványtól és a képtől, ahogy Jason mozdulatlanul hevert a földön. A mentősök elkezdték ellátni, remegtem, ahogy ott álltam. A nagyiba kapaszkodtam, közben kétségbeesetten zokogtam. Istenem, most mi lesz? Miért nem tért még magához? Linda is könnyes arccal ácsorogott a mentősök felett, akik közölték, hogy beviszik Jasont abba a kórházba, ahol dolgoztam. Amikor elindult a mentőautó, a sokk hatása alatt azt hittem, elájulok. Az apám sápadt arccal mellém lépett, de mikor meg akart szólalni, eszemet vesztettem, és nekiestem. Püfölni kezdtem, ahol csak értem. – Ez is a te hibád! A nyomorult egyezményed miatt van az egész. Gyűlöllek! Megkaptad, amit akartál! Elveszítem őt! – visítottam. Linda és az apám próbáltak lefogni, de a pánik és a félelem annyira felfűtött, hogy nem voltam képes józanul gondolkodni. Mindenkit ellöktem magamtól, és hangosan sikoltoztam. Nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhetett, hirtelen a mennyből a pokolba kerültem. – Nyugodj meg, kincsem – szólt remegő hangon a nagyi. – Bemegyünk a kórházba, és megtudjuk, mi történt. Minden rendben lesz. – Elviszlek benneteket – szólalt meg letaglózottan az apám.

– Nekem tőled nem kell semmi! Nincs szükségem a segítségedre! Nem kell, hogy szívességet tegyél nekem, csak tűnj el az életemből örökre! – bömböltem. – Megmentette az életemet, tartozom neki ennyivel – suttogta maga elé. – Nem kér belőle, ahogy én se – és már indultam is a saját autómhoz. – Ugye nem akarsz ilyen állapotban vezetni? – rohant utánam Linda, de mintha meg se hallottam volna, vágódtam be a vezetőülésbe. Gyorsan megkerülte az autót, és ő is beült. A kórházig egyikünk sem szólalt meg. Alig láttam az utat, csak a könnyeimet törölgettem egyfolytában a kézfejemmel, de azok csak nem akartak apadni. Nagyon féltem, amiért nem tért még magához. Nem hagyott nyugodni az érzés, hogy komolyan megsérült. Amikor végigloholtam a kórházépületen, végre eljutottam a recepciós pultig, ahol tájékoztattak, hogy még vizsgálják. Fel-alá járkáltam, mint egy idegbajos. Elég kellemetlen érzés volt a másik oldalon állni. De mit tehettem volna érte egy ilyen helyzetben? Más dolog kitisztítani egy lőtt sebet… Ekkor megjelent az apám is. A látványa kikészített. – Nem látunk itt szívesen. Menj el! – ordítottam. – Nem hagylak magadra – erősködött. – Tűnj el! Takarodj! – estem neki, de elvesztettem minden erőm, és térdre rogytam. – Mr. Davis, azt hiszem, tényleg az lenne a legjobb, ha most elmenne – lépett közbe Linda is dühösen. – Ígérje meg, hogy felhív, mi van velük – hebegte. – Ne csinálj úgy, mintha érdekelne – ziháltam.

– Sajnálom, hogy ennyire gyűlölsz – hosszan meredt rám. Abban a pillanatban képtelen voltam az együttérzésre. – Nem gyűlöli, csak aggódik a férjéért, én pedig az unokámért. Kérem szépen, ne rontson tovább a helyzeten. Menjen el! – parancsolt rá a nagyi. – Ígérem, hogy felhívom, ha megtudunk valamit. – Egy frászt! Megtiltom. Ő az oka mindennek – morogtam, mint egy csapdába esett vadállat. – Nyugodj meg, kicsim! – csitítgatott Linda, miközben szorosan magához vont. Az ő könnyei is patakokban folytak. Védelmezőn ringatott a karjaiban. Az apám köszönés nélkül hátat fordított, és látszólag kissé megbántva távozott. Végre! – fújtam ki a levegőt. Nem bírtam elviselni a jelenlétét. Minden az ő hibája! Ha ő nincs, Jason most nem fekszik a műtőben. Ha elveszítem, akkor én sem akarok élni. Pár órával később még mindig magamba roskadva ültem a hideg padlón, és némán bambultam magam elé, mialatt folyamatosan rimánkodtam, hogy meg tudják menteni az életét. Nem veszíthetem el őt! Ennyi küzdelem után ez nem igazságos. Nem lehet az a végzetem, hogy újra átéljem a veszteség érzését. Nem! Hinni, bízni akartam, hogy az élet nem ismétli önmagát, hogy létezik második esély. Kérlek, istenem! – emeltem a fejem a mennyezet felé. Éreztem, ahogy a könnyek végigfutnak az arcomon. Megszűnt az idő,

megfagyott

körülöttem

minden.

Elvesztem

ebben

a

tétlenségben. Megőrjített, hogy nem tehetek érte semmit. Az égvilágon semmit… oh, Jason, ne hagyj el! Órák óta vártam. Vártam, hogy elmúljon ez a szörnyű kín, hogy eleresszen, és ne temessen magába, mint halottat a föld.

Ekkor hangokat hallottam a műtő irányából, odakaptam a fejem, és megláttam az orvost, ahogy felénk közelít. Azonnal felugrottam, és elé futottam. Linda szorosan a nyomomban követett. – Hogy van? – ragadtam meg a karját. Ismertem őt, sokat dolgoztunk együtt. – Létfontosságú szerve szerencsére nem sérült, már nincs közvetlen életveszélyben. – Hála istennek! – sóhajtottam fel, de láttam az arcán a tipródást, és azt a bizonyos nézést, amit már az itt töltött heteknek köszönhetően olyan jól ismertem. Kellemetlen érzés kerített hatalmába, ilyen arcot csak akkor vágtunk, ha valami nagyon rossz hírt kellett közölnünk. Jaj, ne! – De? – kérdeztem remegő hangon. Az ujjaim szinte ellilultak, úgy szorítottam a karját. – Jaj, Nina, bárcsak jobb hírekkel szolgálhatnék – fájdalmas arckifejezése láttán elfogott a pánik. Hát mégiscsak igazam volt. – Greg, kérlek, mondd, hogy nem fogom őt elveszíteni! – ráztam a fejem könnyes arccal. – Bizonyos értelemben nem. Az élete már nincs közvetlen veszélyben, de van itt valami, ami nagyban befolyásolni fogja a továbbiakat. – Láttam a habozásán, hogy komoly dologról van szó. – A becsapódás következtében sajnos olyan szerencsétlenül érkezett, hogy a gerincoszlopa súlyosan megsérült, te is tudod, hogy ez mit jelenthet – nézett rám szomorúan. – Emellett a koponyaalapi törés is aggodalmakra ad okot. Mint minden súlyos sérült, így a koponyasérült esetében is számolni kell az állapot rosszabbodásával. Mozdulatlanul, lehunyt szemmel álltam, és próbáltam felfogni a felfoghatatlant, mikor a nagyi megszólalt.

– De én nem tudom, miről beszél. Fogalmazzon világosan! – feldúltan toporgott mellettünk. – Az unokája sajnos olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nagy valószínűséggel deréktól lefelé lebénulhat. Egyelőre nem tudunk még biztosat mondani. A fejsérülése is aggasztó, de minden eldől, ha magához tér. Ez így hangosan kimondva még szörnyűségesebb volt. Ezt nem hiszem el! Ez csak egy rossz álom. Jason! Mikor térek már végre magamhoz? Láttam a nagyi arcán, hogy őt is mélyen megrendítették a hallottak, a kezét a szája elé kapta, és könnyes tekintettel felém pillantott. Rettenetes volt ez az egész, mintha hirtelen kihúzták volna alólam a talajt, éreztem, hogy nem bírnak el a lábaim, elsötétült minden. Valamivel később arra tértem magamhoz, hogy valaki pofozgat és folyamatosan a nevemet ismételgeti. Halk nyöszörgést hallattam. Elegem van mindenből, fáradt vagyok, hagyjatok békén! – Nina, Nina, szívem – hallottam Linda aggodalmas hangját. – Nyisd ki a szemed, kérlek. Mikor lassan magamhoz tértem, kerestem az utolsó emlékem, majd mikor minden beugrott, ránéztem. – Ugye csak egy rémálom volt? Jason jól van és semmi baja. – Nem, szívem, sajnos ez nem csak egy álom volt, még mindig a kórházban vagyunk. Legszívesebben sikoltani szerettem volna a tehetetlen dühtől, de csak a zokogás tört fel belőlem visszatarthatatlanul. – Ezt nem fogja tudni feldolgozni – temettem az arcom a kezembe. – Most mi lesz?

– A legfontosabb, hogy nem láthatja, mennyire kiborított ez a dolog téged – hallottam Greg hangját. – Te is tudod, hogy a lebénult betegnek erős érzelmi támogatásra van szüksége, hogy meg tudjon küzdeni a depresszióval és az elszigetelődéssel, amely a testműködése elvesztését követi. Össze fog zavarodni, pontosan tudni akarja majd, mi történt és mit várhat a közeli és távoli jövőben. – És ez végleges? – kérdeztem reménykedve. – Te is tudod, hogy erre nehéz most válaszolni. A műtét jól sikerült, és a mentősök is kellő elővigyázatossággal jártak el, de le kell húzódnia a duzzanatnak a gerincről, hogy erre válaszolni tudjak. Egy biztos… hosszú folyamat lesz, gyógytornára és fizikoterápiára lesz szükség. – Ez olyan igazságtalan – csúszott ki a számon. Szúrt a tüdőm, a torkomban elakadt a lélegzet. – Mikor tér magához? – szipogtam. – Reméljük, hamarosan. Annyira sajnálom – sütötte le a szemét az orvos. Felugrottam, de azonnal megszédültem. – Csak óvatosan – kapott el a nagyi. – Még pihenned kellene. – Látni akarom, látnom kell! – suttogtam felé könyörgő tekintettel. Összenéztünk, és a tekintetünkben minden benne volt. – Rendben, de csak lassan – hagyta jóvá, és segített megtalálni az egyensúlyom. Elindultam az ajtó felé, majd megtorpantam és az orvosra néztem. Eszembe jutott, hogy a legrosszabb még csak ezek után jön. – Mikor fogják elmondani neki? – nyeltem a könnyeket. – Ha felébredt. Nincs sok értelme eltitkolni előle. Ha maga jön rá, hogy valami nem stimmel, akkor pánikba fog esni. Jobb ezt megelőzni.

– Ott lehetek, mikor közlik vele? Ismertem Jasont, tudtam, hogy ettől ki fog készülni. Szüksége lesz rám. – Természetesen. – Köszönöm – nyögtem ki, majd Lindát átkarolva elhagytam a helyiséget. Jason ágya mellett ácsorogtam, és vártam, hogy magához térjen. Olyan volt, mintha csak aludna. A fejét borító kötést leszámítva semmi jele nem volt, hogy valami szörnyűség történt vele. Olyan békésnek tűnt. Miközben a homlokát cirógattam, elméláztam. Ő jelentette a világom. Féltem, hogyan fogjuk ezt feldolgozni. Abban biztos voltam, hogy az én érzelmeim nem fognak megváltozni. Egyvalami számított csupán: túlélte, és esélyt kaptunk. Esélyt a folytatásra. Órák teltek el, mire végre magához tért és rám nézett azokkal a csodás zöld szemeivel. Azonnal megmozdult bennem valami, mint mindig. Hogy lehet egy férfi tekintete ennyire vonzó? Lustán el is mosolyogta magát. Hogy én mennyire odavagyok érte… – Hercegnőm

–

suttogta.

Lehajoltam,

és

mohón

szájon

csókoltam. Tudtam, hogy nehéz időszak előtt állunk, de ennek a tudata egyelőre csak az én vállamat nyomta, ő még nem sejtette, hogy életünk legnagyobb kihívása előtt állunk. – Ránk ijesztettél – motyogtam a szájába. – Ne csinálj ilyet többé. Rettenetesen megijedem. Szeretlek. Ahogy ezt kimondtam, ki is nyílt mögöttem az ajtó. A nagyi lépett be rajta, Greg kíséretében. Elkeseredtem, mert szerettem volna még pár percet kettesben tölteni Jasonnel gondtalanul. Rettegtem az elkövetkezendőktől.

– Jó napot, Mr. Scott! Hogy érzi magát? – kezdte az orvosa barátságosan. – Kicsit még kábán – fogta meg a kezem bizonytalanul. A gyomrom kavarogni kezdett, és kis híján elsírtam magam. Erővel kellett

megálljt

parancsolnom

a

feltörő

érzelmeimnek.

Legszívesebben belesikoltottam volna a fájdalmam a semmibe. Ez így nincs rendjén. Az, hogy szükségem van rá, együtt járt a félelemmel, hogy elveszítem őt. – Az jó, mert meg kell beszélnünk egy-két nagyon fontos dolgot. Először is felteszek magának egypár rutinkérdést. Ennek oka, hogy kiderítsük,

a

fejsérülésének

lett-e

valamilyen

komolyabb

következménye. Egyik kérdés követte a másikat, és ahogy haladtunk előre, a feszültség enyhült a gyomromban. Minden kérdésre kielégítő választ adott. – Remek – bólogatott elégedetten Greg. – Hamarosan jön egy nővér, és elviszi vizsgálatra, lássuk, tényleg minden rendben van-e. Úgy látom, a feje miatt nem kell aggódnunk. Észlelhető volt, hogy Jason egyre éberebbé válik. Feljebb akart helyezkedni, de váratlanul eltorzult az arca, és rémülten kapta felém a tekintetét. – Mi a baj? – sápadtam le. – Nem

megy.

Nem

tudom

megmozdítani

a

lábam

–

kétségbeesetten pillantott az orvosra. – Kérem, ne rémüljön meg! Most még minden képlékeny, és semmi nem végleges. Láttam, ahogy Jason segélykérően felém pillant. Nem voltam képes a szemébe nézni vagy megszólalni, a torkomon akadtak a hangok. Leszegtem a pillantásom, és megnémultam.

– Mi folyik itt? – kapkodta a tekintetét köztünk. – Mi van a lábammal? – emelte fel a hangját. – Az az igazság, hogy az ön teste egy súlyos traumát szenvedett. A

robbanás

következtében,

a

becsapódáskor

megsérült

a

gerincvelő, így előfordulhat, hogy nem fogja tudni mozgatni a lábát. Jason arcán minden létező érzelem átfutott. Rémület, félelem, rettegés, kétségbeesés. Kiszolgáltatott helyzetében megpróbált újra feljebb húzódni, a lábaira koncentrált, de azonnal pánik ült ki az arcára. – Egyáltalán nem érzem a lábam – kapta fel a fejét, és szaporán szedte a levegőt. – Meddig tart ez? – kérdezte ijedten. – Ugye hamarosan elmúlik? – Greg nem válaszolt azonnal. – Meddig? – üvöltötte dühösen a kérdést újra. – Erre a kérdésre jelen helyzetben nem tudok válaszolni. Nem fogok önnek hazudni. Lehet, hogy pár hét, hónap, de… – szünetet tartott, mielőtt halkan folytatta volna – az is lehet, hogy végleges – fújta ki a levegőt. – Nem, nem, nem. Az lehetetlen. Ki van zárva. Ez nem fog velem megtörténni – a két kezét a fejére szorította. – Csináljanak valamit! – kiáltotta ingerülten. – Most! – Amit tudtunk, már megtettük. A helyreállító műtét remekül sikerült, de nehéz előrevetítve bármit is mondani. – Nehééééz? Akkor mit szóljak én? Vége az életemnek – kiabált feldúltan. – Jason, nyugodj meg! Megoldjuk – nyúltam a keze után, de elrántotta.

– Ne csitítgass itt engem! Én bénultam le, nem te! Tudod is te, mit érzek – az ingerült szavai úgy hasítottak belém, mintha pofon vágott volna. – Menjetek ki! – fújtatott, de egyikünk se mozdult. – Hagyjatok magamra! Kifelé! – úgy üvöltött, hogy ijedtemben nagyot ugrottam mellette. – Menjünk – intett felém Linda. – Nem. Én maradok!

– nyögtem ki határozottan. Nem

hagyhattam magára. – Tűnjetek a szemem elől! – kelt ki magából. A fejére szorította a kezét, úgy roskadt a párnába. – Drága jó istenem, csak ezt ne! – motyogta. – Szerintem jobb lenne, ha most magára hagynánk egy kicsit, hogy megeméssze és végiggondolja a hallottakat – szólt az orvos, és elkezdett kiterelni a helyiségből. – Szeretlek, Jason, én itt vagyok neked, ugye tudod? – hadartam, miközben toltak kifelé a szobából. Teljesen kétségbeestem, mert éreztem, hogy nem lenne szabad most egyedül hagyni őt. Ismertem Jasont. Egy életerős férfi volt kirobbanó szenvedéllyel, akinek most valami megpattant a lelkében. Rettegtem, hogy nem lesz többé ugyanaz az ember, aki eddig volt… egy olyan férfi, aki eddig ereje teljében volt, és most úgy érzi, mindennek vége. A másodperc törtrésze alatt minden a darabjaira hullt. Láttam a tekintetét. Feladta. Nekem viszont semmi más nem számított, csak ő. Elhatároztam, hogy harcolni fogok, ha kell, helyette is! De azzal is tisztában voltam, bármilyen eszközt vetek is be a közös életünkért, felesleges, ha ő már feladta. Nem hagyhatom, hogy harc nélkül csak úgy mindenről lemondjon! Zaklatott idegállapotán ideiglenesen nyugtatókkal segítettek. Órákon keresztül csak sírtam az ágya

mellett.

Ki

kellett

eresztenem

minden

keserűségem

és

csalódottságom. A könnyeim feladata most az volt, hogy felszabadítsák a lelkem. Sírtam addig, amíg bele nem fájdult a fejem. Erőt kellett gyűjtenem az újrakezdéshez.

Jason „Nem az a bánat, mi jajjba s könnybe fúl…” „El kell löknöm magamtól téged, mielőtt a veled töltött szépet megmérgezik a hétköznapokká fakuló, most még forró együttlétek. Meg is kell bántsalak: fájón, vörösen, hogy a múlásban se tudjak megszépülni lényed magányos viszketésében.” (Sohonyai Attila) Eltelt egy teljes éjszaka, és én még mindig a kórházi ágyon feküdtem és tehetetlen dühöt éreztem, hiszen tönkrement az egész életem. Ezek még gondolkodni sem hagynak. Ez nem fair! Szabad akaratom van, az isten szerelmére! Ahogy szembesítettek a jövőmmel, azonnal kiütöttek, elnyomva ezzel bennem a féktelen haragot. Nem tudtam összeszedni a gondolataimat. Vergődtem a kétségbeesés karmai közt. Nem, nem, nem és nem. Miért? Miért? Miért pont velem történik ez? Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Ez csak valami rossz vicc lehet. Én nem bénulhatok le! Nekem még csak most kezdődik az életem. Most nősültem meg. Túléltem azt a borzalmas támadást, és most belerokkanok egy egyszerű robbanásba. Hol itt az igazság? Mi jön ezután? A bénultságom és az érzékelés hiánya meggátolnak majd abban, hogy bármit is megérintsek; az

emberek ódzkodnak majd rám nézni vagy hozzám érni, annyira megrémiszti majd őket az állapotom… és a szánalom a szemükben. Nem akarom ezt átélni! Egyik percről a másikra egy senki lettem. Egy tolószékhez leszek láncolva, amíg csak élek. Inkább haltam volna meg… És ott van Nina is. Jézusom! Mit fog rólam gondolni? Nem lesz, akire felnézzen. Egy csődtömeg lettem. Hozzám van kötve, végig fogja nézni a szerencsétlenségem, ahogy az emberből roncs lesz. Istenem, elveszítettem őt! Ezt nem akarom, nem bírom, nem, nem, nem! Meg akarok halni… Az a Jason szerettem volna maradni, aki a baleset előtt voltam, azt akartam, úgy emlékezzenek rám. Rettegtem, hogy Ninának végig kell néznie, ahogy emberfeletti küzdelmet folytatok önmagammal, teljesen hiába. Na, azt már nem! A sajnálatot, a szánakozást nem bírnám látni a szemében. Lassan megölne, felemésztene, beleőrülnék. Ez rosszabb, mint a halál. A kín, amit éreztem,

kibírhatatlanná

vált.

Kétségbeesésemben

hangosan

kiabáltam az ágyamban, és eszem vesztve csapkodtam a takarót. Zokogtam, dühöngtem, amikor belépett a zaklatott Nina. – Jason! Istenem, nyugodj meg! Együtt túl leszünk ezen is – odalépett és át akart ölelni, de ellöktem a kezét. Mi ez? Itt szobroz a szobám előtt? Teljesen világosan az értésére adtam, hogy nem akarom látni. – Menj innen! Hagyj engem békén! – Értetlenül pislogott rám. – Ne csináld ezt! Szeretlek téged, és sosem hagylak magadra – mondta könnyes szemekkel. – Segíteni akarok. – De én nem akarom, hogy itt legyél. Mindenki hagyjon engem békén! Éljétek csak a tökéletes kis életeteket! Felejtsetek el! Nincs szükségem a szánakozásra, sajnálkozásra, nem kell az óbégatás, sírás-rívás. Szálljatok le rólam!

– Elég ebből – kiáltott fel ingerülten. – Te most még nem vagy önmagad, még a sokk hatása alatt állsz. Hidd el, ez nem a világvége! Hihetetlenül felmérgesített a hozzáállása. Ez nem a világvégeee? Hát nekem igenis az. Attól a magára erőltetett higgadtságtól, amivel kezelni próbált, elszakadt nálam a cérna. Úgy éreztem, gyerekként kezel. – Nem. Végül is igazad van – közöltem gúnyosan. – Ez az én életem vége, te élhetsz boldogan. Eredj, vár a nagyvilág! – Ne mondj nekem ilyeneket. Ez nem te vagy! Szembe kell néznünk ezzel, de együtt! Én tudom, hogy sikerülni fog. Ráemeltem a megrázkódtatástól dühös tekintetem. Minden haragom a felszínre tört. – Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy a felszínes nyugalmad mögött töméntelen félelem lapul, reményvesztett boldogtalanság van, és elfojtott vágyakozás az után, hogy talán mégis történhet valami csoda, amiről titkon álmodozol? De jobb, ha felébredsz, Csipkerózsika. Ez nem mese. El sem merem képzelni, mit gondolhatsz most, hogy nyomorék lett a férjed. – Hogy mondhatsz nekem ilyet? Nem tudod, mit beszélsz! Szeretlek, és nem számít, mi történik, mi egymáshoz tartozunk. – Ja, a nyakadba vetettem a rabláncot – morogtam. – Tudod te, mi vár rám? Meg fogsz gyűlölni. Ezt nem tehetem sem veled, sem a nagyival. – Ez nem a te hibád, az élet egy próbatétele, de mi le fogjuk küzdeni ezt az akadályt is. Miattunk ne aggódj, ez a mi döntésünk, nem a tied. Abban egészen biztos lehetsz, hogy én nem megyek sehová, akárhogy ordítasz is velem – nézett rám határozottan.

– Én csak nem szeretném, ha feleslegesen ébresztenél bennem bármiféle hiú reményeket – suttogtam könnyes szemekkel. – Előttem soha nem kell szégyenkezned! Én segíteni fogok neked mindenben. Neked most szeretetre és támogatásra van szükséged, és éppen ezért kérlek, hogy ne lökj el magadtól! Milyen kudarctól rettegjek? Én győztesnek születtem, álmaim pasija már az enyém – erőltetett mosolyt az arcára. – Jason, az élet ajándék. Nem mindig könnyű, de bármi jöjjön is, hálát adok a sorsnak, hogy élsz. Lehet, hogy nem mozog a lábad és talán meg is változol, de élsz. Te vagy számomra a legfontosabb ezen az átkozott bolygón, harcolni fogok érted, bármi történjen is. Lehet, neked nincs rám szükséged, de nekem rád igen. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy feldolgozd a veszteséget, és nem számít, mennyi ideig tart majd, csak tudd, hogy rám mindig számíthatsz. Nem bírtam megszólalni. Teljesen kimerültem. Képtelen voltam elfogadni azt, ami történt. Nem tudtam, képes leszek-e valaha tükörbe pillantani, szembenézni saját magammal, de legfőképp a lelkemmel, és ha igen, mit fogok majd benne látni… teljesen elszigetelődök majd a társadalomtól, már most semmi értelmét nem láttam az életemnek. A következő hetek, ha lehet, még borzalmasabbak voltak. Vártunk és vártunk és vártunk, de hiába a gyógytorna és fizikoterápia, semmi változás nem történt az állapotomban. A duzzanat lement ugyan, de továbbra sem éreztem semmit, és képtelen voltam megmozdítani a lábam. Eluralkodott rajtam a reményvesztettség. Utálattal

bámultam

Feladtam. a

szoba

Egy

nyomorult

sarkába

kripli

állított

lettem.

tolószéket.

Barátkozzam a gondolattal… barátkozik a halál! Én ebbe soha nem nyugszom bele! Felfordult tőle a gyomrom. Gyűlöltem magamat,

Ninát, a nagyit, az orvosokat és az egész rohadt világot. Elhatároztam, habár az én életemnek már annyi, nem fogom hagyni, hogy ők is tönkretegyék miattam az életüket. Fel fogom szabadítani őket. – Szia – esett be váratlanul Nina széles mosollyal az arcán. Olyan sugárzóan szép és élettel teli volt, mint mindig. Ha a régi Jason lettem volna, boldogan üdvözlöm, forrón megcsókolom, és meg sem állok vele az ágyig, de most csak undort éreztem és irigységet. Legszívesebben ráförmedtem volna. – Hogy aludtál? – érdeklődött kedvesen. Utáltam, hogy úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna. – Hogy kellett volna? – vágtam vissza mogorván. Odalépett mellém és adni akart egy puszit, de elhúzódtam tőle. Láttam a csalódottságot a szemében, bár igyekezett palástolni ezt. – Képzeld el, sikerült elintéznem, hogy megkapjam az éjszakai műszakot a kórházban, amíg te is itt vagy, így mindig veled lehetek – mondta derült arccal, mintha ennek örülni kellene. Ja, még akkor sem lesz nyugalmam. – És minek, hogy éjjel-nappal bámulhasd a nyomorék férjedet? – vetettem oda cinikusan. – Hoztam neked forró levest, a kedvenced – folytatta, mintha meg se hallotta volna a csípős megjegyzést. Elkaptam a karját, és akaratlanul is, de túl erősen szorítottam meg. – Miért

csinálsz

úgy, mintha nem

vennél

tudomást

az

állapotomról? – ez dühített a legjobban, úgy kezelt, mint máskor. A karját egyre jobban markoltam, mire felszisszent. – Jason, engedj el, ez nagyon fáj! – Mikor eleresztettem, dörzsölni kezdte a kezem nyomát. A szeme tele volt könnyekkel, de továbbra sem szólalt meg, csak elém tette a tányért. Ez már több a

soknál. Dühömben megfogtam, és lelöktem az egészet a földre. Nina hosszan lehunyta a szemét, úgy állt ott mozdulatlanul egy percig, majd szó nélkül elkezdte összetakarítani. – Szólalj már meg! Megkukultál? Nem egy taknyos gyerek vagyok, akivel el tudod hitetni, hogy minden rendbe jön. Engem ne nézz hülyének! – kiabáltam vele. Ekkor lépett be a nagyi Nina mögött, de ő nem vette észre. Nina mellkasa addigra a zaklatottságtól szemmel láthatóan emelkedett és süllyedt. – Akkor mondd meg, mit csináljak! Adjam fel, ahogy te tetted? Én nem mondok le rólad ilyen könnyen. Kiabálhatsz, szidhatsz, sőt bántalmazhatsz is, de én nem megyek innen sehová! – visította hisztérikusan, majd könnyeivel küszködve kiviharzott a szobából. – Mivel bántottad meg? – nézett rám vádlón a nagyi. – Annyira igyekszik szegény, hogy ne roppanjon össze, de nem könnyíted meg a dolgát. Micsoda? Kit kell itt sajnálni? – Még őt sajnálod? Ki a nyomorék, ő vagy én? Nézz már rám – óbégattam. – Látlak, de te nem az a Jason vagy, akit felneveltem, aki egy elitosztag tagja volt, aki sosem adta volna fel harc nélkül. Te egy hisztis gyerek vagy, aki azt érdemelné, hogy a térdemre fektessem és alaposan kiporoljam. Nyakig merültél az önsajnálatba – mért végig könyörtelenül. Egy pillanatra bűntudatom lett. – Elegem van, hagyjatok engem békén! Senki nem fog engem megérteni, nem tudjátok, min megyek keresztül. – Miért, te tudod, hogy mi mit érzünk? Milyen érzés végignézni a szenvedésed, tudván, hogy feladtad? Szedd már össze magad!

Szegény kis Nina végigzokogja az éjszakát, hogy nappalra legyen elég ereje szembenézni ezzel az egésszel. Te meg… – Valószínű már kezd leesni neki, hogy egy szerencsétlen fogyatékossal kell leélnie az életét, de én nem kényszerítem semmire, ha menni akar, akkor menjen – üvöltöttem, mire a nagyi mellettem termett, és lekevert egy pofont, majd a szája elé kapta a kezét. Elsírta magát, és ő is kirohant. Mindenki ott hagyott. De hiszen ezt akartam, vagy mégsem? Legszívesebben

üvöltöttem

volna

a

bennem

felgyülemlett

feszültség miatt. Rettegtem a perctől, amikor kiengednek. Mi lesz akkor? Teljes mértékben a környezetemre leszek utalva. Oh, és ott a ház is… Biztos, hogy nem tudom majd megközelíteni, lehet, hogy át kell költözni egy másikba, egyedül képtelen leszek a legalapvetőbb emberi dolgokra is. Bármilyen, eddig a legegyszerűbbnek tűnő dolgot szeretnék elintézni, az életem legnagyobb kihívása lesz. Szép kilátások… Képtelen leszek majd bárhová egyedül eljutni, egyedül bármit csinálni. A társadalom peremére szorultam, az embereknek fogalmunk sem lesz, hogyan bánjanak majd velem. Annyiszor láttam már ezt a szerencsétlenül járt társaim esetében. Az emberek nem tudják, hogyan kezeljék a helyzetet, mit tegyenek, segítseneke, vagy sem. Legtöbbször nem veszik majd figyelembe a létezésem, sőt el is fordulnak majd, és úgy tesznek, mintha ott sem lennék.

Nina A legnehezebb megmérettetés „A remény elhalványul, az univerzum megáll, és van egy pont, amikor már elviselni is lehetetlen.” Rettenetes hetek következtek. Habár kiderült, a koponya sérülése miatt már nem kell aggódnunk, a helyzet napról napra mégis egyre rosszabb lett. Mikor időnként hazamentem, csak a szobám sarkában kuporogtam, és hangosan zokogtam, mert nem tudtam, hogyan tovább. Nem tudom, mivel szolgáltam rá, hogy nekem mindig szenvednem kell. Ez lenne a sorsom? Vajon mit ronthattam el ennyire? Szeretem Jasont. Isten látja lelkem, tényleg nagyon szeretem őt. Nem érdekel, hogy mi történt, vagy hogy mi fog történni, egy volt biztos csupán: én képtelen vagyok nélküle élni. Nekem ő jelentett mindent. Amióta csak megláttam, az övé voltam. Ezen nem változtathatott semmi. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhetett velünk. Mi lesz most? Mi következik? Belém költözött a mély gyökerű félelem. Habár erősnek és magabiztosnak mutatkoztam, korántsem voltam az. Attól féltem a legjobban, hogy el fogom őt veszíteni, ellök magától, és én hiába küzdök, tehetetlen vagyok ez ellen. Az orvosok szerint pszichiátriai rehabilitációra is szüksége lett volna, méghozzá sürgősen. Azonban minden hiába volt. Jason minden segítséget visszautasított. A viselkedése egyszerűen érthetetlen volt. Sokszor dermedten álltam egy-egy dührohama után, és azon

merengtem: én nem ismertem ezt a Jason Scottot. Ez az ember nem az én férjem. Minden egyes nap belém vágta és megforgatta bennem a tőrt, de én igyekeztem mindennek ellenére kitartani. Hittem benne, hogy a kezdeti megrázkódtatást követően ráébred majd, hogy harcolnia kell. Így nem maradt más választásom, csak amikor magamra maradtam, engedtem szabadjára a lelkem démonjait. Feltört belőlem az összes fájdalom. Minden ilyen átzokogott óra után megkönnyebbült a lelkem. Már hetek óta képtelen voltam levegőt venni ebben a bizonytalan, új élethelyzetben. Felfoghatatlan volt, hogy az élet tényleg csupán ennyi lenne. Egy robbanás, és minden darabjaira hullik, minden álmom úgy égett hamuvá, ahogy az autó belseje, ugyanolyan fojtogató fekete füstöt hagyva maga után. Az idő is megállt, csak az óra őrjítő kattanásaiból tudtam, hogy ez nincs így. Azon merengtem, hogy milyen felesleges is járnia, úgysem múlatja a perceket. Nem ugorhattam át a rám váró nehéz időszakot. Talán ha visszafelé járna, akkor még tehetnék valamit… de most olyan szerencsétlennek éreztem magam. Azt éreztem, hogy kudarcot vallottam. A kételyeim lehúzó örvénye egyre mélyebbre rántott. Halk kopogást hallottam. Lehunytam a szemem, és próbáltam magam megnyugtatni: mély levegő, sóhaj, mély levegő… Nem szerettem volna, ha ilyen állapotban lát a nagyi. – Bejöhetek? – hallottam a hangját. A szememet törölgetve igyekeztem összeszedni magam, de a könnyeimnek semmi sem szabhatott gátat. – Persze – szipogtam. Belépett, és egy szó nélkül mellém kuporodott a földre. A szép kék szemével vizslatott. Jaj, ne nézzen már rám ilyen szánakozással…

Ettől csak még szerencsétlenebbül éreztem magam. Milyen felesége vagyok én az unokájának? Bömbölök a padlón. Szánalmas. – Miattam nem kell erősnek lenned, pontosan tudom, mit érzel most. Nem hiszem. Ezt senki nem értheti. Elvesztettem a szerelmem… elvették az álmaim. Nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy attól újra elsírnám magam, és én erős akartam lenni. – Elveszítem őt – nyögtem ki. Feltérdelt elém, és az arcom a kezébe vette, úgy kényszerített, hogy ránézzek. – Szeret téged, és nem akarja, hogy szenvedj. Teljesen ki van borulva, most még nem önmaga. Időre van szüksége. Amiket neked mondott, biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan. Egyszerűen csak azt hiszi: értéktelenné vált a számunkra. – Láttam a szemét – suttogtam magam elé –, tudom, hogy komolyan gondolta. – És te ilyen könnyen feladod? – kérdezte kétségbeesetten. Hogy is tehetném? – Soha! – néztem elszántan a szemébe. – Túl sokat vártam rá, hogy csak úgy lemondjak róla. Láttam a megkönnyebbülést az arcán. – Ha elmennél, tudom, hogy nem bírná ki – suttogta. – Most csak szenved, de abba biztos, hogy bele is pusztulna. Soha nem lenne képes újra megtalálni a talajt a talpa alatt. Azért van rád szüksége, hogy visszanyerje a hitét. Erős fiú ő, meg fogja találni magában az erőt. Most kissé hisztis, de észhez fog térni. Tudom. Sosem bírta elviselni, ha nem ő irányított, vagy ha nem úgy történtek a dolgok,

ahogy ő azt eltervezte, de képes az alkalmazkodásra. Ő egy valódi túlélő. Vajon ezzel engem, vagy önmagát akarja vigasztalni? – De én magam sem tudom, hogyan tovább. Mi következik most? Tudom, hogy fel kell vérteznem magam, de nem tudom, honnan szedjek ehhez erőt. Fáradt vagyok – nyöszörögtem. – Én itt vagyok neked, kincsem, ezt együtt csináljuk végig – biztatóan megszorította a kezem. – Együtt majd helyére illesztjük Jason lelkének széthullott darabjait. – Meddig lesz ilyen dacos? Meddig büntet minket? Mikor múlik el ez a világgyűlölet? – Nem tudom, szívem. Mindig is makacs gyerek volt. Keservesen elnevettem magam. – Az már biztos. Régen hogy térítette jobb belátásra? – reménykedve tekintettem fel rá. – Észérvekkel. – Az itt most kevés lesz – mondtam a szemébe. – Tisztában vagyok vele, de abban is, hogy egyszer már beléd tört a bicskája. Te is vagy olyan csökönyös, mint ő. Mutasd meg, hogy te vagy az erősebb. Bízom benned! Nem lenne szabad ezt kérnem tőled, de mégis ezt teszem – sütötte le a szemét. – Kérlek, ne add fel! Ne hagyd el őt! Ha te feladod, akkor mindennek vége. – Mióta ismerem, most láttam először ilyen megtörtnek. Hirtelen mintha húsz évet öregedett volna. Most én markoltam meg az ő kezét. – Soha!

Erre

mérget

vehet.

Kitartóan

fogok

harcolni

a

gyógyulásáért, mert bármit mond is az orvos, én hiszek benne – közöltem elszántabban, mint valaha. – Talpra fog állni. Talpra fogjuk állítani.

– Tudod, Nina, azt szeretem benned a legjobban, ha el is keseredsz, a kudarcnak a gondolata sem fordul meg a fejedben, legyen szó bármiről is! – Ez nem volt mindig így! – ismertem be. Magához húzott, és átölelt. – Amikor úgy érzed, nem bírod tovább, én itt vagyok – hallottam elcsukló hangját, majd egymásba kapaszkodva próbáltunk erőt meríteni a másikból. A nagyi hozzám hasonlóan megtört, bár próbált ő is erősnek mutatkozni. Mindketten úgy éreztük, most mindennél nagyobb szükségünk van a másikra, hogy a lelkünk fájdalma enyhüljön, hogy újra megtaláljuk magunkban az erőt, és talpra állítsuk Jasont a trauma után. A meghitt pillanatunkat a csengő hangja zavarta meg. Nem hiányzott senki. – Na, vajon ki tetézi a problémáinkat – tápászkodott fel Linda, majd megtörölte a szemét. Reméltem, hogy nem engem keresnek. Most jólesett a magány. Pár perccel később azonban újra kopogtak az ajtómon. – Kicsim, tudom, hogy ez most nem a legmegfelelőbb pillanat, de van itt valaki, aki látni szeretne – mondta a nagyi szelíden. – Ki az? – rettegtem. Senkit nem akartam látni. Senkit nem tudtam elképzelni, akit érdekelt volna, hogy mit is érzek. – Az édesapád. Csak őt ne! Hozzá volt most a legkevésbé türelmem. – Miiii? Most nem akarom látni őt. Nincs erőm a harcokhoz – a térdemre hajtottam a fejem. Édes istenem, hát nincs elég bajom? – Hidd el, nem engedtem volna be, ha támadó szándékkal jön. Azt hiszem, tényleg aggódik érted. Segíteni szeretne.

– Én ebben nem hiszek, de megnézem, mit akar – tápászkodtam fel a padlóról. Tudtam, hogy addig úgysem tágít, amíg személyesen ki nem dobom. Mikor kiléptem a nappaliba, ott járkált az apám fel s alá idegesen. Ahogy megpillantott, megállt. Vagy jó színész volt – hiszen politikus –, vagy tényleg aggodalmat és együttérzést olvastam le az arcáról. Jé, lennének érzelmei? – Nina, hogy vagy? – lépett felém, de én tiltakozóan felemeltem a kezem, jelezve, hogy ne jöjjön közelebb, majd védekezőn átöleltem magam. – Mit akarsz? – kérdeztem közönyösen. – Nem tudok rólatok szinte semmit, nagyon aggódom. Hogy van Jason? – Aggódsz? Téged soha életedben nem érdekelt senki, ahogy az sem, mi van velem. Beteg vagy talán? Vagy ez is egy kampányfogás? – Nem, Nina, én tényleg miattad vagyok itt. Szeretném, ha tudnád, számíthattok rám. Ha az megnyugtatna téged, bármikor hazajöhetsz. Pánik öntötte el a bensőm. Haza? Nekem itt az otthonom, a férjem mellett. – Azt már nem! Ne is álmodj róla! Soha nem megyek vissza abba a pokolba, soha nem hagyom el a férjemet. Ne is reménykedj! – Nina, kérlek, nem vagyok ennyire rossz ember, én csak azt szeretném, ha békére találnál, hogy összeszedhesd magad. Jason is jöhet, amint kiengedik a kórházból. Megkeressük neki a legjobb orvosokat, hogy meggyógyulhasson. – Hiszen miattad fekszik most magatehetetlenül egy ágyhoz láncolva. Nem kell tőled semmi, és Jason különben sem fogadná el.

– Azt hiszed, nem tudom? – túrt a hajába. – A legrosszabb, hogy bárki is robbantotta fel a limuzint, felszívódott. Megtalálták a furgont, de semmi nyom. Ha legalább a tettes meglenne. – Mert akkor az irhád biztonságban lenne – bólogattam. – Én nem erre gondoltam. Aggódom érted is. Segíteni szeretnék – erősködött. – Engedd, hogy tegyek értetek valamit. – Most azzal tennél a legtöbbet, ha elmennél. Kimerült vagyok. Láttam a szemében a csalódottságot és a bánatot. Elindult az ajtó felé, de hirtelen visszafordult. – Nina, ha segítség kell, kérlek, szólj! Tudom, hogy elrontottam mindent, de szeretlek. Már csak te vagy nekem. A múltkor mindenben igazad volt, egy megkeseredett, ostoba fajankó vagyok, de szeretném jóvátenni. Adj nekem egy utolsó esélyt! – Sajnálom, de nincs hozzá erőm – feleltem őszintén. Hosszan néztünk egymás szemébe, éreztem a fájdalmát, de az én lelkem is súlyos sebeket kapott. Nem vigasztalni akartam, hanem én vágytam őszinte vigaszra, törődésre, de nem tőle! Már nem tudtam hinni benne… Mikor kilépett az ajtón, a legnagyobb közönnyel csaptam be mögötte, majd fájdalmasan felsóhajtottam, és lecsúsztam a padlóra. – Szerintem mindenkinek jár még egy esély – szólalt meg Linda. – Szükséged lehet még az apádra. – Nekem most arra van szükségem, hogy mindenki hagyjon békén – feleltem. Nem voltam valami jól, ez az egész kivette minden erőmet, és napok óta nem is ettem, így szinte állandóan szédültem. Nem bírtam már elviselni a folyamatos nyomást. Ahogy ott ültem magamba roskadva, hirtelen összeugrott a gyomrom, és éreztem, hogy baj van. Felugrottam, és rohantam a mosdó

irányába, alig jutottam be, máris kijött belőlem minden. Perceken keresztül csak ürítettem a gyomrom tartalmát. Mire végeztem, a maradék energiám is elpárolgott. Kétségbeesett zokogásban törtem ki. Miért? Miért? Miért? Erőtlenül püföltem a kagylót. Nem tudtam felállni. Abban a pillanatban a földön kuporogva kicsit én is feladtam. Linda lépett mellém és húzott fel a megalázó helyzetemből. – Gyere, szívem, muszáj most kipihenned magad. Napok óta nem alszol, nem eszel, így nem fogsz tudni kitartani. Most lefekszel, és alszol egy nagyot. Össze kell szedned magad. – Nem lehet – feleltem szipogva. – Éjszakás vagyok. Nemsokára indulnom kell dolgozni. – És gondolom, nagy segítség leszel, ha a padlóról kell majd felmosniuk téged. Aludj pár órát, és meglátjuk, utána hogy vagy – vezetett a szobámba. – Rendben – nyögtem ki erőtlenül. Vágytam a csendes sötétségre, ahol a csodák és a varázslatok birodalma kel életre. Vágytam a lebegésre. A szárnyalásra. Jasonre, hogy segítsen megtalálni a hitem. – Nem bírnám ezt egyedül végigcsinálni. Köszönöm, hogy velem vagy – suttogtam Linda felé. – Én vagyok hálás neked, hogy kitartasz az unokám mellett. Nyomott egy puszit a homlokomra, és gondosan betakargatott, én pedig szinte azonnal mély álomba zuhantam, elnyelt a felszabadító öntudatlanság.

Jason Az elvesztett élet… „Amikor már feladtad és nem harcolsz tovább, akkor kezdődik az igazi küzdelem, mert reményt kell találnod ott, ahol már semmi sincs…” Rohant az idő, de az én állapotom az égvilágon semmit sem változott. A testem a kórházban töltött idő alatt nem reagált semmilyen kezelésre. Teljesen magamba roskadtam, depressziós és minden bizonnyal kiállhatatlan is lettem. Egyszerűen nem tudtam másmilyen lenni, úgy éreztem, hogy elvették az életem. Nem arról volt szó, hogy meg akarok halni, hanem arról, hogy minek éljek tovább. Nem volt értelme. Néha még a halál is jobb a szenvedéssel teli életnél. Ez egy vegetatív állapot volt. Megrekedtem. Sosem tudtam tétlenül egy helyben nyugton maradni, most pedig… a legnagyobb rémálmom vált ezzel valóra. A gondjaim tetézve az orvos

is

közölte,

hogy

lassan

elhagyhatom

a

kórházat.

Hazamehetek. Na, azóta rettegek ám igazán. Össze leszek zárva Ninával és a nagyival a nap 24 órájában. Ki leszek szolgáltatva mindennek

és

mindenkinek.

Szembesülni

fognak

a

szerencsétlenségemmel. Elképzeltem, ahogy a legmegalázóbb helyzetekben fognak látni. Amikor ebbe belegondoltam, rám tört a pánikroham. Nem, nem, nem. Ezt nem akarom, hogy végignézzék. Nem kaptam levegőt, azt hittem, hogy megfulladok, és még az

ablakhoz sem tudtam odalépni, hogy kinyissam. Már nemcsak testileg, érzelmileg is megbénultam. Kiüresedettnek éreztem magam. A világ számomra már sose lesz az, ami volt. Ha legalább lett volna valami… csak egyetlenegy dolog… egy aprócska reménysugár, amiben megkapaszkodhattam volna… de az álmaim szertefoszlása

valósággal

összezúzott.

Elveszettnek

éreztem

magam. Rontott a helyzeten, hogy hazaérve döbbenten láttam, hogy szinte

teljesen

átalakították

a

házat,

mindent

akadálymentesítettek. Borzasztó volt, hiszen ezzel minden olyan véglegessé vált. Lemondtak rólam! Számomra ez csak egyet jelentett: nincs remény. – Ez meg mi a fene? – kérdeztem mérgesen. Először a feleségemre pillantottam, majd a nagyira. – Gondoltuk, így sokkal egyszerűbb lesz, és jobban is fogod érezni magad – tolt be a nappaliba Nina. Egyszerűbb??? – Mi lesz egyszerűbb? – dobtam vissza a kérdést. – Hát a közlekedés a házban – dadogta. – Ja, elvégre a kis nyominak is el kell jutni a lakás egyik végéből a másikba, nem igaz? – Ne beszélj így! Gyűlölöm ezt hallgatni – csattant fel. – Mit? Hogy nyomi vagyok? Vedd már észre, ez az igazság. – Nem. Hanem az önsajnálatot, dühöt, haragot, miközben nem vagy hajlandó tenni a gyógyulásodért. Nem is értettem, mi volt az az ostobaság, hogy nem akarsz elmenni a kezelésekre, de jó, ha tudomásul veszed, oda erőszakkal is elrángatlak. – Hahaha. Azt megnézem, mert én innen ugyan nem megyek sehová. Eddig nem volt választásom, de mostantól kezdve nem

kényszeríthettek. Ki nem teszem a lábam a házból. Rajtam nem fognak röhögni – szorítottam ökölbe a kezem. Elárasztott a szégyen. – Nem fogom hagyni, hogy bedobd a törölközőt. Ez nem te vagy! – emelte meg a hangját. Éreztem, hogy lassan túlfeszítem nála a húrt. – Ugyan már! Valld be őszintén, hogy végigfutott már az agyadon, kivel pótolhatnál – fröcsögtem ingerülten. – Értetlenül pislogott, így folytattam. – Itt kell majd végignéznem, ahogy sorra kefélnek a pasik, mert én nem vagyok rá képes? Láttam, ahogy kitágult a pupillája, ahogy az orrlyuka is, lassan elszakadt nála a cérna. – Te egy kiállhatatlan, sápítozó, tökkelütött barom vagy! Elmerültél az önsajnálatban, és közben abba nem gondolsz bele, hogy én mit érzek. Próbállak megérteni, együttérezni, mert szeretlek, és bármit megadnék azért, hogy boldog légy! – Bármit? Tényleg? Akkor tény boldoggá, és húzz el innen. Add be a válópert, és tűnj el az életemből! – ordítottam. Megfeszült az álla, ahogy próbálta visszafogni a sírást, így addig ütöttem a vasat, amíg meleg. – Mikor fogod már azt a csinos kis segged és vonszolod el a szemem elől? Mikor ismered be végre, hogy egy veszett ügyért harcolsz? Én már soha nem leszek az, aki voltam. – Annyira… – Nem fejezte be a mondatot, ökölbe szorította a kezét, és éreztem, ha most egészséges lennék, egészen biztosan megütne. – Na mi van? Nincs bátorságod megütni egy nyomorékot? – kérdeztem gúnyosan. Ekkor robbant be a nagyi. A zaklatott Ninára, majd rám nézett.

– Mi folyik itt? – Jasonnel pillanatnyilag nem könnyű kijönni, ma nincs túl jó napja – jegyezte meg cinikusan Nina, ahogy a fogai közt préselte ki a szavakat. – Ne haragudjatok, de nekem most friss levegő kell – fordult meg, és szinte kirohant a kertbe. – Kisfiam, ebből elég. Nem fogom hagyni, hogy így viselkedj. Ez az én házam. – És mit csinálsz? Kidobsz? Otthonba adsz? – vágtam hozzá a kérdést. – Ti már le is mondtatok rólam – mutattam az egyik felszedett küszöb irányába. – Nem, ez nem igaz. Csak reálisan állunk a dologhoz. Az, hogy elfogadtuk, nem azt jelenti, hogy nem szállunk szembe ezzel. De amíg fel nem épülsz, élhetőbbé kellett tennünk a házat is. Közös erővel könnyebb lenne. Jó, ha tudod, a feleséged nagyon nincs jól – jegyezte meg nagyi. – Napok óta szenved, nem eszik, nem alszik. Nem tudja, mit tegyen, hogy te újra a régi legyél. Őszintén aggódom érte. – Én már soha nem leszek a régi. Ti süketek vagy vakok vagytok? – mutattam magamra. – Én nem erre gondoltam. Mi csak szeretnénk visszakapni azt a Jasont, aki sosem adta volna fel, aki harcolt, bármi történjék is. – Nagyot sóhajtottam. – Kisfiam, nézz már magadra! Kócos vagy, ápolatlan és borostás. Attól, hogy a tolószékhez vagy kötve, még nem kellene eligénytelenedned. – Érdekel ez bárkit is? – Most nősültél meg. A feleséged gyönyörű, okos és nagyon szeret téged. Megpróbálhatnád a kedvéért összekapni magad. – És szerinted nekem milyen érzés, hogy hazajövök és átalakítottátok az egész lakást?

– Hogy neked könnyebb legyen – emelte fel a hangját. – Nem, nem azért, hanem mert beletörődtetek, hogy örökre nyomorék maradok – keltem ki magamból. Remegtem a félelemtől, mi vár majd rám. Mivel kell szembesülnöm, amit még nem is vettem számításba. – Hogy mi mondtunk le rólad? Ez jó vicc – elém hajolt, és megtámaszkodott a székem két karfáján, úgy folytatta az arcomba hajolva. – Hát felvilágosítalak, drága kisfiam, te mondtál le saját magadról, és ami a legszomorúbb, Nináról is. Szégyellhetnéd magad. Fiatal vagy még, előtted az egész élet, küzdened, harcolnod kellene. Elszántan a szemébe néztem, és

egy

kis

szünet

után

vérfagyasztóan morogni kezdtem, aztán elhúztam a számat, és kieresztettem magamból egy ijesztő kiáltást. A vonásaim teljesen eltorzultak. – Szálljatok le rólam! Ha valami nem tetszik, adjatok be egy otthonba. Nem kell engem elviselni. – Hát tudod, ez megfontolandó ajánlat. Nem tudom, meddig bírja még szegény Nina, de nem okolnám, ha összecsomagolna és elmenne. Te okos fiú vagy, gondolkodj! Tényleg nélküle akarod leélni az életed? – Mikor válaszolni akartam, a számra tette az ujját. – Nem arra vagyok kíváncsi, amit a harag mondat veled, hanem arra, amit a szíved. Most megyek, megcsinálom az ebédet. Elmélkedj! Magamra maradtam a nappali közepén. Fullasztó lett a csend körülöttem. Rám telepedett a súlyos kilátástalanság. Itt nőttem fel, de most mégis minden olyan idegen volt. Körülpillantottam, és nagyokat nyeltem. Jesszusom! Innen minden olyan elérhetetlen… Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki nem éri el a legfelső polcon a

cukorkát. Tépelődtem, fájt, ha belegondoltam, milyen terveim, reményeim voltak, és ez az egész most egy sötét, feneketlen kút mélyén landolt. Már semmi sem volt valóságos, minél jobban erőlködtem, annál jobban rám telepedett a reménytelenség. Egyszeriben rá kellett jönnöm, hogy soha többé nem élhetek át olyan természetesnek tűnő dolgokat, mint azelőtt. Mióta az eszemet tudom, lételemem volt a mozgás. Soha többé nem futhatok az erdő mellett a lemenő nap fényénél, vagy sétálgathatok a folyó partján. Mindig fontos volt számomra a szabadságom, és ez az átkozott kerekesszék éppen ettől fosztott meg. Elvett tőlem mindent. Hiszen már öltözködés közben elöntött az izzadság. Egymagamban erre is képtelenné váltam. Hogy várhatják el tőlem, hogy ezt belenyugvással tűrjem? A gondolat, hogy az ágyról sem tudok egyedül felkelni, elborzasztott. Beleőrültem a tudatba, hogy a nő, akit az életemnél is jobban szeretek, ápoljon engem, gondoskodjon rólam, mintha cselekvőképtelen lennék. Egy életen át viselje ennek az egésznek a következményét? Megesküdtem, hogy boldoggá teszem, és semmire sem vágytam jobban, mint hogy az ígéretem teljesítsem, de az, hogy így kelljen látnia, teljesen megsemmisített. Ráadásul rettegtem a szex gondolatától is. Többek között ezért ragaszkodtam hozzá foggal-körömmel, hogy saját szobát kapjak. Mi lesz, ha feltámad bennem a vágy Nina iránt… szinte azonnal rémület lépett a vágyakozás helyébe. Hogyan is tehettem volna a magamévá, ha egy pohár vízért sem tudtam kimenni. Abban sem lehettem biztos, hogy működne-e a dolog. Mi van, ha nem? Mi lesz, ha nem leszek képes kielégíteni a saját feleségem? Csapdában vergődtem. Olyan szégyent és undort éreztem önmagam iránt,

hogy legszívesebben véget vetettem volna ennek az egésznek. Az arcomat a kezembe temetve elsírtam magam. Napokkal később aztán be is következett, amitől annyira rettegtem. Este

bevonultam

a

nyominak

átalakított

fürdőszobámba.

Lekaptam a pólóm, majd megakadt a tekintetem a tükörképemen. Hosszan bámultam magam. Jason, Jason, hogy süllyedhettél idáig? Még ez sem megy egyedül. A fürdéshez is segítség kell. Nem vagy más, csak egy szerencsétlen nyomorék! Ekkor Nina nyitott be a fürdő ajtaján. – Hoztam

tiszta

törölközőt

–

közölte

a

legnagyobb

természetességgel, majd egybeforrt a tekintetünk. Elnyílt a szája, elkapta a sebezhető pillanatomat. Szánakozva közelített felém. – Köszönöm – feleltem ridegen. A picsába! Még itt sincs tőlük nyugtom. Hol találhatnék egy kis békére? Egy percre sem engedhetek ki? De ahelyett, hogy lelépett volna, ahogy az illendő lett volna, mellém lépett és letérdelt. Megrémültem. Pánikba estem. Olyan hevesen kalapált a szívem, azt hittem, átüti a mellkasom. – Mit akarsz? – hőköltem hátra. – Csak segíteni – ártatlan szemeivel vizslatott. Kinyújtotta a kezét, és a legnagyobb természetességgel kigombolta a nadrágom, majd villámgyors mozdulattal lehúzta a cipzáram. Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam. A férfiasságom azonnal mereven feszült, rándult a bokszeralsómban. Kihívóan pillantott fel rám, majd újra az árulkodó testrészemnek szentelte a figyelmét. – Menj ki! – utasítottam rémülten. Ismertem már ezt a tekintetet. Tudtam, mi következik. Felállt, majd a ruhája vállpántjával kezdett babrálni, kínzó lassúsággal lecsúsztatta őket, és a ruha végigsiklott a testén, ahogy a földre csusszant. Irtó dögös

volt, ahogy ezt csinálta. Dermedten ültem. Ha megtehettem volna, felpattanok és rávetem magam, de erre most képtelen voltam. Én nem akarom, ő igen… én kívánom, ő meg kihasználja… visszaél a gyengeségemmel és ellenem fordítja. Földöntúli szépség áradt belőle. Örökre őriztem volna ezt a látványt az emlékeimben. A férfiasságom azonnal teljes életnagyságban lüktetett az alsómban. De legalább működik, lepett meg a tudat. Bassza meg! Szerettem, ha egy nő nem csak az első randik alkalmával gyönyörű, és Nina szinte mindig eszméletlenül dögös volt, csak úgy ragyogott… kifogástalan alakja… szexi lábai… Majd mielőtt megszólalhattam volna, egy mozdulattal kiszabadította a keményre duzzadt árulót az alsónadrágból, és elkezdte gyengéden simogatni, miközben csókolgatta. – Te mi az ördögöt művelsz? – tértem magamhoz. Teljesen ledermedtem, de nem volt hová menekülnöm. – Bebizonyítom neked, hogy nincs mitől félned, köztünk semmi sem változott – közölte, és esélyt sem adva a tiltakozásra, élvezettel, de határozottan a szájába engedett, és szenvedélyesen kényeztetni kezdett. Még keményebb lettem. A látványától és attól, ahogy folyamatosan szorosan tartotta az ajkait a férfiasságomon, mialatt a nyelvével intenzíven izgatott, a szemem is felakadt az élvezettől. Becsuktam a szemem, és hagytam magam sodródni az árral. Eszméletlen jól csinálta. Időnként hangosan belenyögött, ami elvette az eszemet. Nagyon ki voltam éhezve, hajtott az ösztön és a kielégülés utáni vágy. Vad remegések futottak át a testemen, ahogy apró, törékeny ujjai a combomat markolták. – Hagyd abba! – könyörögtem neki, de ő egyre gyorsított, én pedig egyre hangosabban nyögtem és reszkettem. Már rég túl voltam azon a ponton, hogy tényleg meg akartam volna állítani.

Elfeledkeztem magamról, és a csípőm előrebillentésével akartam fokozni a tempót, de hiába volt minden, nem mozdultam. Rám tört a valóság. Csalódottan löktem el magamtól Ninát, aki a földre zuhant. Nem, ne! Nem ment! Nem mozdult! Akkor hirtelen belém hasított a tudat: Nina nekem bármikor megadhatja, amire vágyom, de én neki sohasem. Megmozdulni sem lennék képes benne, nem hogy gyönyört okozni. – Tűnj el! – ordítottam. Totál kiborultam. Akkor tudatosodott bennem: hiába szeretem a feleségem, el fogom őt veszíteni. Beledöglök ebbe! – Jason… – mászott felém. – Szállj le rólam! – üvöltöttem, és éreztem, hogy a szemem égetik a könnyek. Tanácstalanul nézett felém. – Menj már! – ordítottam torkom szakadtából. Ezt a szenvedést más, egészséges ember meg sem tudja érteni. A fájdalomtól kiborultam. Nem láttam kiutat. Mikor újra ránéztem, a fejét csóválva törölgette a könnyeit. Istenem, miért nem haltam meg? Gyűlöl… gyűlölni fog… Nem bírtam elviselni, amit akkor a szemében láttam. Nem akartam, hogy sajnáljon vagy szánakozzon. Ez volt életem legmegalázóbb pillanata. Mérgemben felkaptam, ami a kezem ügyébe akadt, és teljes erőből belevágtam a tükörbe. A lelkem marcangolta a kín. Nina felkapta a ruháját, és kiviharzott a helyiségből. Még mindig ziháltam, amikor újra a tükör felé pillantottam. Apró erek futottak rajta végig pókhálószerűen. Pont olyan darabokban voltam, mint ahogy most láttam magam a tükörben. Szétfoszlott reményeket és egy rakás szerencsétlenséget láttam. Lélekölő dühben és zokogásban törtem ki. Tombolni, törni és zúzni kezdtem. Szabadjára engedtem a gyilkos démonokat,

mégsem éreztem megkönnyebbülést. Gyűlöltem, amivé váltam. Megsemmisültem.

Nina Fény az alagút végén „A tálcán kínált reménnyel csak az a baj, hogy ha újra a szívedbe költözik, még fájdalmasabb lesz a csalódás.” Ez volt életem legostobább húzása. Jesszus! Kétségbeesetten hallgattam, ahogy eszét vesztve tört, zúzott a fürdőszobában. A testemet rázó zokogásban törtem ki. Pedig én csak jót akartam. Szerettem volna, ha tudja, bármire képes lennék érte. Bizonyítani akartam. A hangzavarra Linda is előkerült. A ruhátlanságomat és az összetört

lelkemet

látván

nem

volt

nehéz

kitalálnia,

mi

történhetett. Egy szó nélkül leereszkedett hozzám, és átölelt. A karjaiban ringatott. – El fog múlni, össze fogja szedni magát! Tarts ki! Ki kell tartanunk – de a hangsúly, amivel ezt mondta, nem győzött meg. Éreztem, hogy ő is kezdi elveszíteni a reményt. Vettem egy mély levegőt, felpattantam a földről, és kiabálni kezdtem. – Engem nem lehet csak úgy eltaposni! Engem nem lehet csak úgy elfelejteni! Hallod, Jason? – ordítottam túl a hangzavart. – Én nem adom fel! Soha! Soha! Soha! – törölgettem az arcom. – Nem fogom hagyni, hogy feladd – harsogtam. – Ha bele akarsz pusztulni ebbe, akkor együtt halunk. Már-már hisztérikussá váltam, zaklatottan rohantam a saját szobámba, és megint csak a sírásba menekültem. Gyűlöltem már

magam is. Gyűlöltem a könnyeket, gyűlöltem a sorsomat és gyűlöltem Jasont. A

következő

napokban

Jason

csak

morgott,

zúgolódott,

elégedetlenkedett és sápítozott. Minden bosszantotta, eltorzult vonásaiban láttam, hogy iszonyodik önmagától. Borzasztó érzés volt szenvedni látni azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem. A legrettenetesebb azonban az volt, hogy minden erőfeszítésem ellenére nem is tehettem ez ellen semmit. Csak tettem a dolgom nap nap után, de iszonyú volt a távolságtartása. Nem engedte, hogy átöleljem, megcsókoljam, de még azt sem, hogy megfogjam a kezét. Egyre csak távolodott. A hétköznapi problémákkal könyörtelenül szembesült, és reakcióit látva engem is egyre inkább elfogott a reménytelenség. Azt hittem, az idő majd segít, gondolkodik, és belátja: harcolnia kell, de nem volt együttműködő sem velem, sem az orvosokkal. Elutasított minden kezdeményezést.

Ha

csak

szóba

hoztam

a

fizikoterápiát,

rehabilitációt, teljesen kikelt önmagából. Feladta. Sokszor úgy éreztem, legszívesebben ráborítanék valamit a fejére, de erőt vettem magamon, és végül mégsem tettem. Vártam. Azt azonban nem hagytam, hogy fölém kerekedjen; ha sikerült volna neki, akkor minden elveszett. Nem ránthatott le maga mellé a mélybe, mert tudtam, hogy akkor mindennek vége. Harcolni, küzdeni akartam, és elhatároztam, elérem, hogy ő is akarja ezt, bár sejtettem, a kapcsolatunk már nem lesz olyan, mint volt. Nehéz volt, hogy akarata ellenére járt hozzá a gyógytornász, de szerettük volna kihozni belőle a legtöbbet. Nagyon elszántan küzdöttem, hogy én győzzek, és ne a bénulás. Ilyenkor láttam az égető gyűlöletet a szemében, ami elborzasztott.

Az elkeseredésembe azonban egy kis bizakodás vegyült. Az élet egy apró reménysugarat küldött. A sok rossz után végre egy jó hír bearanyozta az életem. A hetek óta tartó émelygés és rosszullét ráébresztett, hogy valószínű megint kisbabát várok. Nem igazán törődtem magammal az elmúlt időszakban, így nem gyanakodtam, a tüneteimet több dolog is okozhatta, de a menstruációm kimaradása már gyanakvóvá tett. Nagyon izgatott voltam, így mikor már szinte biztos voltam a dologban, az egyik reggel a patikában meg is vettem a terhességi tesztet. Türelmetlenül vártam, hogy elvégezhessem. Titkon imádkoztam, hogy igazam legyen, mert ez a gyerek talán pozitívan fordíthatott a kialakult helyzeten. Erőt adott volna a harchoz. A konyhában dobtam le a bevásárlásban összegyűlt csomagokat, mikor

Jason

hangját

hallottam,

ahogy

szokás

szerint

méltatlankodik valamin. Hangosan kiáltozta a nevem. Mély sóhaj hagyta el a szám, és bementem a szobába megnézni, mi történt. Amikor odaértem, láttam, hogy véletlenül magára borította a kávéját. Szó nélkül léptem oda hozzá, és segítettem neki. Kicsit kezdtem magam a gondozónőjének érezni, és Jason is igyekezett engem úgy kezelni. Éreztetni akarta, hogy ennél többre ne is számítsak, pedig mindennél jobban szerettem volna, ha közelebb enged magához. Folyamatosan próbálkoztam, de minden hiába volt. Mikor visszatértem a konyhába, Linda ott állt a bevásárlózacskó felett, kezében a terhességi teszttel. Basszus! Összeakadt a pillantásunk. – Te kisbabát vársz? – szegezte nekem a kérdést.

– Még nem vagyok benne egészen biztos, de nagyon valószínű – feleltem zsebre dugott kézzel. Lesütöttem a szemem, mert úgy éreztem, mintha hazugságon kapott volna. – Gondolhattam volna – sóhajtott. – A rosszullétek, émelygés, hányás és a többi. Az ajkamba haraptam, mert a sírás kerülgetett, de ő meglátta a kétségbeesést a szememben, és odalépett hozzám, átölelt. – Groteszk módon azt szerettük volna, ha minél előbb sikerül újra teherbe esnem, hát sikerült – mély levegőt vettem. – Mégsem tudom, most hogyan tovább. – Mikor mondod el neki? – nézett rám reményekkel telve. – Egyelőre nem fogom – jelentettem ki határozottan. – Miért nem? Lehet, hogy végre összekapná magát a hírre – nézett döbbenten. – Vagy még inkább befordulna a kilátástalanságtól. Mi lesz, ha ez csak ront majd az állapotán? Ha ez nem segít, hanem csak még jobban kiborul majd? Most még nincs hozzá erőm. – Egyszer észre fogja venni, ennek jelei lesznek. – Annyira nem érdeklem, hogy a szülésig fel sem tűnne neki – böktem ki elkeseredésemben. – Jaj, kincsem. Minden este azért imádkozom, hogy történjen már valami, hogy végre magához térjen. Talán ez majd segít neki, hiszen apa lesz. El kell neki mielőbb mondanod. – Először legyen biztos, utána meglátjuk – lélegeztem mélyeket. A legnagyobb félelmem az volt, ha tényleg terhes vagyok, akkor végképp feladja. Kétségbeesik, és nekem nem lesz erőm ennél több szenvedést, öngyűlöletet elviselni, másrészről viszont mindennél jobban vágytam erre a babára. Hamar el is végeztem a tesztet, tudni akartam, jók-e a megérzéseim. Persze nem csalódtam. Nem sokkal

később már a teszt is igazolta a gyanúmat. Töprengve ültem a fürdőkád szélén, kezemben a pozitív teszttel, mikor csengettek. Lindának dolga volt, így csak Jasonnel kettesben voltunk otthon. Kelletlenül leszaladtam a lépcsőn, és ajtót nyitottam. Egy ismeretlen, jól öltözött férfi állt az ajtóban. – Jó reggelt, Mrs. Scott. Dr. Christopher Rash vagyok, és az édesapja megbízásából jöttem önhöz. – Mit akar? Megmondtam neki, hogy nem kell tőle semmi. Viszontlátásra! – akartam becsapni az ajtót, de a kezével kitámasztotta. – Igen, említette, hogy így fog reagálni, de azt is, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet magukért azok után, ahogy bánt magával. – Miért, ki az ördög maga? A mindenható? Mert itt csak a csoda segíthet. – Valami olyasmi. Nem dicsekvésképpen, de én vagyok az ország legjobb neurológusa, és az édesapja azzal fordult hozzám, hogy nem érdekli, mennyibe kerül, de állítsam talpra a vejét. – Hát ez vicces. Ne is fáradjon! Nem leszek az apám lekötelezettje. Köszönöm, hogy elfáradt idáig, de feleslegesen tette. – Büszkeségből inkább végignézi, hogy a férje örökre béna marad? Ha most elküld, egész életében tipródni fog, mi lett volna. Nézze, tényleg nem hencegni akarok, de a szakterületemen a legjobb vagyok. Megvizsgáltam a férje leleteit, és szentül hiszem, tudok rajta segíteni. Van megoldás. Remegett a kezem, bizonytalanul a hajamba túrtam, és az ajtónak támasztottam a fejem, már lassan feladni készültem, beletörődtem, beleőrültem ebbe a helyzetbe, és most itt áll előttem ez az alak és azt állítja: nincs minden veszve. Tálcán kínálja a

reményt, csak az volt a baj, hogy minél jobban harcoltam, a kudarcok hatására annál inkább rám telepedett a reménytelenség. Hangosan nem mertem volna kimondani, de az erőm végéhez közeledtem. Mindent megadnék azért, hogy Jason újra a régi legyen. A tolószékkel még együtt tudtam volna élni, de azzal az emberrel, akivé vált, már nem olyan biztos. Vissza szerettem volna kapni őt. Tényleg olyan nagy ár ezért a büszkeségem? Hát nem. Kitártam a doki előtt az ajtót, mire a megkönnyebbüléstől hangosan fújta ki a levegőt. – Velem könnyű dolga volt – kezdtem figyelmeztetően –, de Jason kemény dió lesz. Őt még nekem se sikerült megpuhítani. – Bízza csak rám – mosolygott szélesen. – Voltak már bonyolult eseteim, nem most kezdtem a szakmát. Mielőtt bevezettem volna a nappaliba, megtorpantam. – Ne mondja el a férjemnek, hogy az apám küldte, mert akkor szóba sem áll majd magával – tettem hozzá. – Rendben – bólintott beleegyezően. Mikor beléptünk, Jason ott ült az ablak előtt a székében, csapzottan és elmélázva bámészkodott kifelé. – Jason, szeretnék neked bemutatni valakit – igyekeztem tapintatosan indítani. Mikor megfordult, döbbenten nézett hol engem, hol a dokit. – Jó napot, Mr. Scott. Christopher Rash vagyok, neurológus. Segíteni szeretnék önnek. Tanulmányoztam az esetét, és hiszem, hogy közel sem reménytelen a helyzete – vágott a közepébe. – Segíteni akar? Akkor tűnjön el, azzal tehet értem a legtöbbet – felelte udvariatlanul. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Ez tényleg nem az a Jason volt, akit megismertem. – Jason! – szóltam rá rosszalló pillantás kíséretében.

– Mi van? Megmondtam, hogy nem akarok látni senkit. Süket vagy talán? – Nézze, én megértem, hogy mit érez – kezdte az orvos, de Jason azonnal közbeordított. – Érti ám egy fenét! Lövése sincs, mit élek át! Maga sosem volt ilyen helyzetben, még csak hasonlóban sem. Ezt senki nem értheti. – Higgye el, sok, az önéhez hasonló esettel foglalkoztam már, és az esetek 80%-ában talpra állítottam a betegeket. Nincs joga így viselkedni, ha meg sem próbálja. – Magának pedig ahhoz nincs joga, hogy kioktasson engem, mert könnyű onnan beszélni, ahol maga van. – Újra meglehetne mindene, amit csak akar, gyönyörű felesége van, aki szereti, és higgye el, már ez is több, mint amennyi másoknak megadatott. Nem mindenki olyan szerencsés, mint maga. Jason szemei kikerekedtek. – Szerencsééés? Ugye most gúnyolódik velem? – éreztem, hogy a beszélgetés nagyon rossz irányba halad. – Cseppet sem. Láttam már olyat, hogy valakit a balesete után mindenki elhagyott, de maga mellett hűen itt a felesége – tekintett rám mosolyogva az orvos. – Menjen el, és hagyjon engem békén. Nem vagyok kísérleti nyúl, akin kénye-kedve szerint próbálkozhat, hogy utána közölje: „Bocs, tévedtünk”, maga a 20%-ba tartozik – ironizált. – Nézze, én nem állítom, hogy könnyű lesz, de minden azon múlik, maga hajlandó-e küzdeni. – Nem. Nem vagyok hajlandó! És ha most nem tűnik el a szemem elől, akkor nem állok jót magamért – fújtatott.

– Rendben, most elmegyek, de gondolja ezt higgadtan végig. Ha szeretné visszakapni a régi életét, akkor azért most kell küzdenie. Minél előbb belevágunk, annál nagyobb az esélye a sikernek. Jason nem szólt semmit, csak visszafordult az ablak felé. Álltunk ott még egy percig, majd kikísértem az orvost. – Én megmondtam, hogy nem fog együttműködni – sóhajtottam csalódottan. – Várja ki a végét. Ne féljen! Visszajövök, nem hagyom magam könnyen lerázni. Kemény munka áll előttünk, ha ezt végig akarjuk csinálni. A gyógytorna és a foglalkozásterápia segíthet megőrizni az

izmok

működését,

és

megtaníthatunk

neki

speciális

módszereket, amelyekkel pótolhatja a kiesett működéseket. A legtöbb embernek segít a hozzáértő ápolás és lelki támogatás. Magát elnézve szeretném elmondani, hogy a családtagoknak és közeli hozzátartozóknak is szükségük lehet a tanácsadásra, ebben is tudok segíteni. – Köszönöm, de bár ott tartanánk már, hogy a tettek mezejére lépünk. Nekem sem könnyű ezt feldolgozni. Nem tudom, ki az az ember ott a nappaliban, de egészen biztos, hogy nem az a férfi, akihez hozzámentem. Szeretném őt visszakapni. Az ő életével az enyém is tönkrement. – Tartson ki! Nem tart már sokáig – átnyújtotta a névjegyét, majd biztatóan megszorította a kezem. Hosszan tartotta a kezem, miközben mélyen a szemembe nézett. Tapintatosan

elhúzódtam,

és

hálás

mosollyal

díjaztam

a

kedvességét. Szimpatikus volt segítőkészsége. Amikor elbúcsúzott és becsuktam utána az ajtót, megfordultam, és Jasont láttam, ahogy összeszűkített szemmel haragosan méregetett. Nem szólt egy szót sem, csak megfordult, és otthagyott.

Órákkal később a szobájába mentem, mert még mindig nem került elő. Az ágyon feküdt. Szerettem volna megbeszélni vele a történteket, ráadásul aggódtam is, hogy félreértette a helyzetet. Bevittem neki a késői ebédet. Sokáig egyikünk sem szólalt meg, de én már nem bírtam tovább, szembefordultam vele. – Azért jó lenne, ha részt vennél ezen a rehabilitáción, hogy visszanyerhesd az egészséged! Miért nem teszel érte valamit? Legalább próbáljuk meg! A kedvemért próbáld meg – kérleltem. – Az, hogy mit szeretnék vagy mit tudok megtenni, két különböző dolog – felelte közönyösen. – Szállj le rólam! Mondtam, hogy nincs szükségem senkire. Rád se! Jobban tennéd, ha keresnél magadnak valakit, aki minden vágyadat ki tudja elégíteni – morogta, miközben sokatmondóan végigmért. – Azt hiszed, nem vettem észre, hogy ez a Rash milyen szemeket meresztgetett rád? Úgy mustrált téged, hogy szinte felfalt a tekintetével – gúnyosan felhúzta az orrát. – Csak képzelődsz. Paranoiás is lettél, csak segíteni akart. – Oh, tényleg? „Nem tudom, ki az az ember ott a nappaliban, de egészen biztos, hogy nem az a férfi, akihez hozzámentem.” – ismételte el a szavaim. Nem tudtam, mit is mondhatnék erre, tisztában voltam vele, ha megszólalok, az csak olaj a tűzre. – Neked hogy tetszett a doki? Fiatal, életerős, sikeres… – folytatta, és láttam a szemében a féltékenységet. – Miről beszélsz? – nem engedhettem, hogy kihozzon a sodromból. – Jóképű, jó kiállású, egészséges, és minden bizonnyal benne lenne egy menetben veled – láttam a tekintetében a dühöt. – Féltékeny vagy? – fordultam felé.

– Kire? Erre a kis dokira? Ugyan, miért is lennék? Talán mert neki meglehet mindaz, ami egykor nekem is megvolt? Áh, dehogy! Felidegesített az állandó pengeváltás és sértegetés. – Egy goromba remete lettél az utóbbi időben. Folyamatosan csak a nyavalygásodat és az önsajnálatodat kell hallgatnom. Szánalmas vagy! – Senki nem kérte, hogy ezt tedd – üvöltötte. – Ott a lehetőség, az előbb távozott, ha jól láttam, hagyott névjegykártyát. Biztos vagyok benne, hogy előszeretettel vigasztalgatna téged. – Igen, lehet, hogy ezt kellene tennem – üvöltöttem vissza. – Már két hónapja harcolok, hogy összeszedd magad, de te meg sem próbálod. Egy rakás szerencsétlenség lettél. Mikor voltál utoljára fodrásznál, vagy mikor borotválkoztál utoljára? Nem telik talán ki az idődből? – kiabáltam most már én is. – Semmi közöd hozzá – morgott. – Engem pedig fikarcnyit sem érdekel, hogy nézek ki, miután vége a lábamnak. Én már nem vagyok férfi! Mikor veszed már észre? – Ez nem igaz, te is tudod! Egyébként pedig csak ki kellene derítenünk, mi a baj. El kellene fogadnunk dr. Rash segítségét, és lehet, hogy hamarosan újra talpra állnál – erősködtem tovább. – Te elfogadhatod a pártfogását, de engem hagyjatok ki ebből. Egy orvos sem jöhet a közelembe! Értetted? Soha! – Mondd csak, Jason, szeretsz még engem? – kérdeztem kissé higgadtabban. – Ha szeretsz, akkor harcolj értem, értünk – kértem szelíden. Nem válaszolt. Makacsul hallgatott. Tudtam, így valóban nem jutunk egyről a kettőre. Halkan, türelmesen felsóhajtottam, és éppen

elvettem

a

kezéből

a

vizet,

mikor

feljajdultam

fájdalmamban,

mert

a

másik

kezével

váratlanul

erősen

megszorította a karom. – Mondd csak, mit nem értesz azon, hogy eredj a pokolba! – sziszegte kegyetlenül. – Nem vagyok süket, sem pedig ostoba – téptem ki a karom a kezéből –, de szeretlek, és nem érdekel, meddig tart, amíg felébredsz az öngyűlöletből. Én innen nem megyek sehová – üvöltöttem

az

utolsó

szavakat.

Kapkodtam

a

levegőt

a

zaklatottságtól. – Miért nem látod be, hogy csak az idődet vesztegeted velem? – kezdte nyugodtabb hangon. – Nem akarom, hogy itt légy, ettől csak minden sokkal nehezebb, folyamatosan arra emlékeztetsz, milyen életet élhetnék, ha ez az egész nem történik meg. Felmásztam az ágyra, mellé térdeltem, és mélyen a szemébe néztem. – Mióta ismerlek, a tiéd vagyok, és ez soha nem lesz másképp, akármi is történjen. – Kínosan feszengett, de ahogy megnyalta a szája szélét, tudtam, hogy égett a teste a vágytól, és ennek elég félreértelmezhetetlen jele mutatkozott az alsónadrágjában is. Hozzá akartam érni, szerettem volna enyhíteni a feszültségét, de elkapta a kezem. – Mi a fenét művelsz? – meredt rám hitetlenkedve. – Gondoltam… – kezdtem, de a szavamba vágott. – Te csak ne gondolkozz, és legfőképpen ne nyúlkálj! Nézz rám! Nézz csak meg jól! – Mit kellene látnom? – Egy roncsot, de tudod, mit, nem vágyom olyan nő társaságára, aki csak szánalomból, sajnálatból lenne velem.

– Ez már tényleg nevetséges! El akarsz ijeszteni magadtól, és meg akarsz sérteni, miközben nagyon is tudod, hogy őszinte a közeledésem, mert szeretlek. Jason gyilkos kacajjal viszonozta a vallomásom, mintha vérvörös fátyol ereszkedett volna le a szeme elé. – Ne kényszeríts rá, hogy erőszakkal lökjelek félre! – sziszegte a fogai közt. Most már az én türelmem is a végéhez közeledett. – Azt hiszed, ebben a fizikai állapotban képes lennél rá? Hmm? Kötve hiszem – ingereltem. – Te undok kis szörnyeteg. Nem kértem a segítségedet, és semmi mást sem. Tűnj el innen! – félre akart lökni. – Kérted vagy sem, de nyilvánvalóan rászorulsz – vágtam vissza. Láttam, hogy majd szétveti a méreg, néhányszor mélyen szívta be a levegőt, aztán meg kifújta, majd tetőtől talpig végigmért. Sistergett körülöttünk a levegő. Pont úgy, mint régen. Éreztem azt a

különös

gyomorremegést,

az

alhasam

összerándult

a

pillantásától. Kezdett kicsúszni a kezéből az irányítás, elöntötte a testét a tesztoszteron. Elhatároztam, hogy most nem engedek, nem hagyom,

hogy

visszakozzon.

Előrehajoltam,

és

váratlanul

megragadtam a tarkóját, majd mohón a szájára tapadtam. Önkéntelenül is éhesen viszonozta a csókot. Az elgyötört teste lassan ellazult, bennem pedig a kellemesen ismerős melegség áradt szét. Azt hittem, csak álmodom, mikor megéreztem, ahogy hozzám simul, végigsimogatja a hátam és belemarkol a fenekembe. Szorosan az ölébe vont, az ellenállása végképp megtört. – Szeretnélek látni – suttogta vágyakozással teli tekintettel. Ezzel ledöntötte az utolsó falat is, ami köztünk magasodott. Azonnal teljesítettem a kívánságát. Tovább szítottam a tüzet, így

kínzó lassúsággal egymás után dobáltam a földre a ruháim. Kiéhezett tekintettel gyönyörködött a kebleimben és a testem minden porcikájában. – Nina – nyögött fel tiltakozásképpen, de az önmegtartóztatás hónapjai után nem tudott uralkodni magán. Egyre erősebben a melleimre markolt, simogatta, becézgette, szopogatta őket. Perceken belül őrült módon falta őket. A hajába túrtam, úgy vontam egyre közelebb magamhoz. Reszketett, remegett a teste a kezem alatt. Tombolt a vágy a testében, ahogy az enyémben is. Kiszabadítottam őt a nadrágjából, és ingerelni, kényeztetni kezdtem. Reszkető kezeit a lábam közé csúsztatta, így azonnal megérezhette, mennyire nedves vagyok, mennyire kívánom én is őt. Ficánkoltam rajta. Kéjes hangok hagyták el a torkom, annyira hiányzott már az érintése. Rettegtem, hogy bármelyik pillanatban magához térhet és minden véget ér. – Benned

akarok

lenni

–

kérlelt

rekedten

nyöszörögve.

Önkívületi állapotba kerültem, azonnal teljesíteni akartam a kívánságát; fölé magasodtam, és mélyen a szemébe néztem, miközben lassan magamba engedtem. Felszisszent a gyönyörtől, ujjai belemélyedtek a csípőmbe, ahogy teljesen magára húzott. Hangosan nyögtem fel, szinte szétfeszített. Már el is felejtettem, mennyire kitöltötte a belsőm. Hangosan ismételgettem a nevét, ahogy egyre mélyebben fogadtam magamba. Türelmetlenül mozogtam rajta, elszabadult szenvedéllyel lovagoltam meg. Hamar rátaláltam a ritmusra, ami mindkettőnknek nyújtotta a gyönyörét. Égő vággyal faltam az ajkait, a kezeim kalandoztak a testén. Akartam őt! Hangosan felkiáltottam, ahogy elszabadult érzékeim fölött a gyönyör.

– Jesszusom, Nina! Megőrülök érted – szívogatta a nyakamat, mialatt a nevemet folyamatosan a bőrömbe suttogta. Olyan éhséggel falta az ajkaim, mint az éhhalál szélén álló haldokló. Minden mozdulata, a hangja, a mondatai egyre csak gerjesztették az én testemben is a vágyat. Reszketett, éreztem, hogy mennyire kellek neki, és ettől az érzéstől én is elvesztettem a fejem. Ha elszabadult a vágy, akkor nálunk kő kövön nem maradt. Egyre hevesebben mozogtam rajta. Most már nem lehetett visszakozni. Teljesen egybeolvadtunk, a szíve majd kiugrott a helyéről, úgy vert a tenyerem alatt. Jó mélyeket lélegzett már ő is, de én csak nyomtam felé a fenekem. Minél mélyebben akartam érezni őt. Fokozta a gyönyöröm, hogy kis körökben izgatta a kéjpontomat. Feljajdult, mikor a csípőmbe kapaszkodott és a forró hullámok szétterjedtek a testében. Hangosan üvöltött fel, az élvezete olyan erős volt, hogy perceken át nyöszörgött, a fogait a nyakamba mélyesztette. Egy fáradt, elgyötört sóhaj hagyta el ajkait. Lehajoltam hozzá, és szenvedélyesen megcsókoltam, amitől engem is elárasztott a gyönyör végeláthatatlan hullámverése. – Szeretlek – duruzsoltam. Mikor csillapodott a légzésünk, újra a szájára tapadtam, és bódultan tovább kóstolgattam, de ő határozottan eltolt magától. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondta fájdalmas arckifejezéssel. – Ne rontsd el a pillanatot! – kérleltem. – Most ne! – Nem tehetek mást. – Beszéljük meg! – fogtam a kezembe az arcát. – Semmit nem kell megbeszélnünk! – tekintete elsötétült. – Ez nagy hiba volt!

– Mondd csak, nem unod még, hogy ezt ismételgeted? Nem akarod észrevenni, hogy minden tiltakozásod hiábavaló, mert mi egymásnak vagyunk teremtve? – Sokat segítettél, de most már elmehetsz – dörmögte. Hogy? Mi van? – Azzal, hogy szeretkeztem veled? – kérdeztem döbbenten. Ennyire nem lehet szemét. – Azzal, hogy hagytad magad megdugni – prüszkölte undorodva. Visszahőköltem, mert egy pillanat alatt elfogott tőle a hányinger. Néhány perc a mennyországban. Csak néhány perc, és újra itt a pokol. – A pokolba veled! Te jó ég, milyen zsémbes vagy! – szapultam. – De ha azt hiszed, hogy elüldözhetsz, akkor nagyon tévedsz! Én nem fogok megfutamodni, mint te! Ha ez kell, hogy közel engedj, akkor el fogom viselni – szúrós tekintettel, szemrehányóan néztem. – Ha neked elég, hogy megkeféljenek – szűrte ki a fogai közt. Fájt a nyersesége, de tudtam, hogy ezt csak a kétségbeesése mondatja vele. Gőzöm sem volt, hogyan vegyem fel ezzel a küzdelmet. – Nem tudsz engem elrettenteni. Tudom, hogy eleget dolgoztál az összeomlásért, és hagynom kellene, hogy élvezd, de én nem fogom engedni, hogy elsüllyedj! Válaszra sem várva kapkodtam magamra a ruháim, ziláltan mentem ki a szobájából, majd határozottan rácsaptam az ajtót. Alighogy kiléptem, Lindába ütköztem. – Ne haragudjon! – mondtam feldúltan. – Meddig bírod ezt még, drágám? Rettegek, hogy mikor adod fel és hagyod őt magára, mert akkor én is elveszítem minden reményem. Odaléptem hozzá, és megöleltem.

– Soha! Voltunk már ennél nehezebb helyzetben is. Szeretem őt, és tudom, hogy ő is engem, de ha egyszer végre-valahára magához tér, nem teszi ki az ablakba, amit tőlem kap – fújtattam. Kezdtem látni a fényt az alagút végén, mert megtaláltam a gyenge pontját. Én már tudtam: az irántam érzett vágya erősebb, mint a gyűlölete önmaga iránt. Szerettem volna hinni, hogy van remény. Pár nappal később a nőgyógyásztól hazafelé autóztam, és azon merengtem, hogy kellene a hírt megosztanom Jasonnel. Boldog voltam, hogy az elvesztett babám után most kárpótol az élet, és az is boldoggá tett, hogy a gyermekem apja az a férfi, akit a világon mindennél jobban szeretek. Ugyanakkor rettegtem, vajon ő hogyan fogadja majd a hírt. Az utóbbi időben annyira megváltozott. Kiszámíthatatlanná vált. Teljesen kifordult önmagából. Már nem az az ember volt, akibe beleszerettem. Annyira elszántan szálltam vele szembe, de újabban már nem harcoltam. Lelkiismeret-furdalás gyötört, mert valahol mélyen éreztem, hogy kezdem feladni a csatát. A konyhában mosogattam, és közben a rádiót hallgattam. Olyan voltam, mint egy robot, csak tettem a dolgom. Igyekeztem nem gondolni semmire, persze ez nem sikerült. Folyamatosan a francia Riviérán átélt gondtalan, boldog percek jártak a fejemben. Ekkor felcsendült a rádióban egy számomra oly kedves dallam, a Savage Gardentől a Truly, madly, deeply. A kezem is megállt a levegőben, ahogy a zene szövegére koncentráltam. A szívem összeszorult és vadul lüktetett a mellkasomban. Hirtelen másodpercek alatt peregtek le a szemem előtt szerelmünk főbb fordulópontjai. És abban a pillanatban minden reményem elveszett, és nem maradt más, csak a fájdalom és a gyötrelem… A refrén kínzóan belém hasított:

„Leszek a reményed, Leszek a szerelmed, Minden, amire szükséged van, Minden lélegzettel jobban szeretlek, Igazán, őrülten, mélyen… Erős leszek, és hű Mert egy új kezdetre számítok. Egy okra, hogy éljek. Egy mélyebb jelentésre” Magamba roskadtam, és keservesen zokogni kezdtem, ahogy lerogytam a padlóra. Mi a fenéhez kellene kezdenem? Végigsöpörtek rajtam az együtt töltött idő történései. Lehunytam a szemem, hogy még élethűbben tudjam elképzelni Jason borostás arcának simogató érintését, vagy a pajkos mosolyát, amivel felnézett rám, miközben kóstolgatta a testem. Ábrándozó sóhaj hagyta el ajkaim, amint lelki szemeim előtt megjelent szeretetteljes arckifejezése, ahogyan mellkasához vont reggelente. A Riviérán eltöltött boldog hetek emléke belém hasított. Annyira tökéletes volt minden… olyan szép jövő állhatott volna előttünk. Mindez mára a semmi martaléka… már soha semmi nem lesz a régi. – Nem hallod, hogy már vagy tíz perce üvöltözöm? – Jason feldúltan gurult be az ajtón. Képtelen voltam felállni, csak hüppögtem és vadul levegőért kapkodtam. Jason kikerekedett szemekkel bámult, ahogy a padlón ültem és sírtam. Hiába igyekeztem erőt venni magamon, hogy ne lásson ilyen állapotban, kicsúszott a lábam alól a talaj. Biztosan a hormonok szórakoznak velem. Próbáltam megkapaszkodni, de képtelen voltam felállni. Kifutott belőlem minden erő. Tátott szájjal meredt rám, és a

szemében ott volt valami, amit már rég nem láttam: aggodalom, félelem, féltés… – Nina – suttogta. – Mi történt? – robbant be a nagyi is. Mikor meglátott a hideg kövön, azonnal odaszaladt hozzám, és Jason felé fordulva kiabált. – Mit tettél már megint? Mikor szállsz már magadba végre? Elviselhetetlen vagy! Menj a szobádba! Ne kerülj a szemem elé! – szidta meg, mint egy gyereket. Iszonyatosan mérgesnek tűnt. – Nem csinált semmit – keltem a védelmére, de továbbra sem bírtam összeszedni magam. – Én… én… csak… – A hevesen rám törő érzelmek hatására nem kaptam levegőt. – Látod, mit csináltál? – ordította Linda magából kikelve. – Nina nem ezt érdemli. Jason rémülten, kétségbeesetten hagyta el a helyiséget. – Gyere, szívem, hadd segítsek! – húzott fel. – Na ide figyelj, kislányom – fordított magával szembe. – Most fogod a cuccaid, és elköltözöl innen egy kis időre. – Nem! – tiltakoztam és a fejem ráztam. – De igen. Jasont ideje szembesíteni a helyzetével. Próbáltuk óvatosan, türelmesen, szép szavakkal, de semmi nem használt; ideje drasztikusabb eszközökhöz nyúlni. Majd meglátod, ez biztosan hatással lesz rá. – Félek, hogy nincs igaza. Ha én azon az ajtón egyszer kilépek, akkor ő lehúzza a rolót. Bezárkózik, és nem lesz visszaút. El sem tudom képzelni, milyen lehet, hogy szembe kell néznie a jövővel és azzal, hogy a teste esetleg végérvényesen megváltozik. Ez a legnehezebb ebben a helyzetben. Elfogadni, hogy amit megszokott, az sosem lesz a régi, hogy ha tükörbe néz, nem a hajdani önmagát fogja

látni,

hanem

valaki

mást.

Megértem

őt.

Retteg

a

megbélyegzéstől, attól, hogy szánalmat lásson mások szemében, ha ránéznek; hogy a megváltozott állapotát mindenki látni fogja, úgy érzi, rá van írva, hogy más. Ez egy szörnyű helyzet – túrtam a hajamba. – De nemcsak neki, mindenkinek az. Aggódom érted és a kisbabáért.

Neki

most

nyugodt

körülmények

kellenének

a

fejlődéshez. Ha valami bajotok esik, azt biztos, hogy Jason sem bocsátaná meg magának. – Mindennap látni a félelmet annak az arcán, akit szeretünk, fájdalmas érzés – hunytam le a szemem. – Nem szabad feladnunk, mert szüksége van ránk és a segítségünkre, hogy a helyzetet könnyebb legyen neki is elfogadni. Együtt kell küzdenünk a túlélésért, a kicsit más, de élhető életért. Ehhez viszont először neked kell rendbe jönnöd. Erőt kell gyűjtened. – Tudom, de ezek a hangulati és érzelmi ingadozások… – Ez teljesen normális. Nem egyszerű megbirkózni ezzel a csapással egyikünknek sem, de talán ha időt szánunk rá, hogy megértsük, mi zajlik bennünk vagy Jasonben, az erőt ad majd, hogy másnap felkeljünk és tehessük, amit kell. Azt hiszem, mégiscsak el kellene fogadnunk dr. Rash ajánlatát. – Lehet. De mi lesz Jasonnel? Ha erőszakkal próbáljuk rávenni, azzal csak az ellenállása fog nőni. – Meglehet, de te most ennél többet is veszíthetsz. Itt már nemcsak rólatok van szó, hanem róla is – bökött a hasam irányába. Önkéntelenül is végigsiklottam a tenyeremmel rajta. – Ha az anya folyamatosan stressznek van kitéve a terhessége alatt, az a gyermeknél komoly idegrendszeri zavarokat okozhat.

Felkaptam a fejem. Tudtam, hogy igaza van. Sokkal jobban kell figyelnem önmagamra, de nem tudtam kikapcsolni az érzelmeimet. Ez olyan érzés volt, mintha választanom kellett volna Jason és a kisbabám között. Egyszerűen képtelenség. Ez nem végződhet így! Mély levegőt vettem. Lesz, ami lesz, én mindkettőt akarom. Egyikről sem fogok lemondani.

Jason A fájó ébredés „Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt előttünk.” (Helen Keller) Már órák óta a nappaliban ücsörögtem, és csendben a sebeimet nyalogattam, mint minden egyes nyomorult napon. Hiába sütött kint hétágra a nap, az én szívembe nem hozott fényt. Végtelen bánatot és ürességet éreztem. Az a szörnyű érzésem támadt, hogy ennek még közel sincs vége, elkerülhetetlenül közeledem valami még rosszabb felé. Néha bizony jólesett volna föladni a meccset. Itthagyni ezt az egész létet úgy, ahogy van. Időnként eljátszottam a gondolattal, mikor megragadta a tekintetem a konyhaasztalon felejtett kés. Olyan könnyű lett volna véget vetni az életemnek. Elviselhetetlenül

kiszolgáltatottnak

éreztem

magam,

egy

magatehetetlen senkinek, és ezzel le is mondtam önmagamról. Mégsem voltam képes megtenni az utolsó lépést. A Ninával történt afférunk után mély hallgatásba burkolóztam. Képtelen voltam mentséget találni a gyengeségemre. Hosszú merengés után rádöbbentem, hogy az emberek csak akkor hallgatnak, amikor már egészen tehetetlenek, reményvesztettek. Mióta Ninát a padlón összeroskadva láttam, már nem ordítoztam

vagy dühöngtem, a némaságba menekültem. Nemcsak a saját életemet, de az övét is örök kárhozatra ítéltem. Sokszor elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha mégis belevágnék ebbe a rehabilitációba. Aztán a következő pillanatban rám tört a félelem. Mi lesz, ha remélni kezdek? Mi lesz, ha Ninában is feltámad a remény, én pedig mégis kudarcot vallok? Szépen lassan kihuny majd a szeméből a fény. Már nem azzal a vágyakozó pillantással fog rám nézni. Még a gondolata is elviselhetetlen. Nem bírnám látni a csalódottságot a szemében. Amikor az ember meghal, a fájdalom legalább véget ér, de ha remél, az egekbe emelkedik, a kudarctól azonban magasról zuhan a földre. Akkor pedig nincs tovább. Onnan nincs felállás. Gyáva vagyok. Igen, az. Rettegek. Gondolataimat megszakította, hogy megjelent Nina. Kicsit fáradtnak

és

meggyötörtnek

tűnt,

sápadtabb

is

volt

a

megszokottnál. Minden alkalommal mintha tőrt döftek volna a szívembe, mikor így láttam. Iszonyú haragot éreztem, hogy mindezt én teszem vele, na és az a nyomorult bomba… Ha akkor nem jön ide az apja, ez nem történik meg. A dühöt, amit rajta töltöttem ki, valójában saját magam iránt éreztem. Miért is kellett nekem egy olyan nőről álmodnom, aki nem az én világomból való? Miért is kellett őt elhoznom onnan? Tudhattam volna, hogy ennek nem lehet jó vége. Elvette az eszem a szerelem. Az elképesztő együttlétünket követően nem tudtam másra gondolni, csak rá. Ha ez volt a célja, remekül bejött neki. Minden pillanatban, amikor ránéztem, akartam őt. Mindennap itt téblábolt előttem, mint egy két lábon járó kísértés. Láthatóan úgy is öltözött, hogy ezzel ingereljen engem. Kicsit emlékeztetett arra az időszakra, amikor mindent megtett, hogy felkeltse a figyelmem. Életem legpokolibb napjai voltak, ahogyan ezek is. Úgy vágytam rá,

mint éhező egy falat kenyérre. Minden vonzott benne: a külseje, a hangja, a bűnre csábító sötét tekintete. Hogy a fenébe ne akarhattam volna őt, akartam minden lehetséges módon, ahogy csak megkaphattam volna, de nem lehetett. Állandóan finom, hamvas bőréről, karcsú derekáról, feszes fenekéről, dús kebleiről fantáziáltam. Dühített, mert nem bírtam tovább ellenállni a csáberejének. Miért nem adja már fel? Ha elmenne, minden egyszerűbbé válna. Rám sem pillantott, úgy tett-vett körülöttem szó nélkül. Mindennap friss virágokkal árasztotta el a házat, hátha jobb kedvem lesz tőlük, de ez is az ellenkezőjét érte el, csak bosszantott. Gyűlöltem mindent, ami kicsit is azt sugallta, hogy tökéletes, hiszen én nem voltam az. Pedig úgy igyekezett. Ekkor váratlanul rám szegezte gyönyörű barna tekintetét, valamiért az a kellemetlen érzésem támadt, hogy olvas a gondolataimban. Zavarba hozott, amit vélhetően észre is vett, mert mosolygós arccal megszólalt. – Hogy aludtál? – érdeklődött kedvesen. Nem volt kedvem társalogni vele, így nem feleltem. Csalódottan rám pillantott, mély szomorúságot olvastam ki a szemeiből. Minden reggel, mikor felébredtem, abban reménykedtem, hogy feladta és elment, de újra és újra ott állt előttem tettre készen. Tényleg nem értem, mi a fenét eszik rajtam. Az őrületbe kerget ezzel a makacssággal. – Mikor adod már fel végre? – vetettem oda. – Velem te már sosem lehetsz boldog. Mellettem csak a szenvedés és a fájdalom vár rád – suttogtam. Úgy tett, mint aki meg sem hallotta, amit mondtam. Ezzel tudott a leginkább felbőszíteni.

– Kérdeztem valamit – ordítottam. Összerezzent, de csak átölelte magát, láttam rajta, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy összeroppanjon. – Azért, mert képtelen vagyok mozgatni a lábam, még ne nézz idiótának is. Válaszolj, ha kérdeztelek! A fejét rázta, és végigfutottak az első könnycseppek az arcán, de csökönyös nő lévén, akkor sem felelt. – Kimondhatatlanul elegem van belőled! Azt akarom, hogy tűnj el! Nem akarlak többé látni – üvöltöttem felé, a kemény szavaimra rám emelte rémült tekintetét. – Jobb lett volna, ha meghalok a robbanásban – bosszankodtam dühösen a kilátástalanságtól. – Ne mondd ezt! Szeretlek, nem akarok nélküled élni – szólalt meg, megtörve a konok hallgatást. – Pedig jobb lenne, ha megtanulnál, mert én már nem az vagyok, aki voltam, és már nem is leszek az soha. – Szikrázott a tekintetem a dühtől. Nina összehúzta a szemét, és váratlanul földhöz vágta a vázát, ami éppen a keze ügyében volt. Megrázkódtam, nem számítottam erre. – Elég volt ebből! Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett taknyos – emelte fel már ő is a hangját. – Légy már férfi, az isten szerelmére! – Férfi? Mikor néztél rám utoljára? Én már soha többé nem leszek alkalmas semmire – ordítottam szinte kiugorva a székből. Eluralkodott bennem is a düh. – Feladtad! Gyáva vagy! Szedd már össze magad, és harcolj! Értem, kettőnkért – visította felindultan. – Hogy veszed a bátorságot? Nem te ülsz ebben a nyomorult székben, hanem én. – Ezzel túl messzire ment. Hogy merészel engem gyávának nevezni?

– Akkor nyalogasd csak egy életen át a sebeid, miközben elveszítesz mindent. – Elmehetsz, ha nem tetszik. Senki nem mondta, hogy végig kell nézned – mutattam az ajtó felé. A pillantása tele volt fájdalommal, és láttam, ahogy a szeme megtelik könnyekkel. – És mi van azzal, hogy szeretsz, és soha többé nem mondasz le rólam? Hogy bármennyi közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem fogunk elpazarolni? – kérdezte sokkal halkabban. Istenem, miért csinálja ezt? Lehunyt szemem előtt láttam őt a hófehér ruhájában. Belém nyílallt az érzés, milyen boldog voltam. – Az még azelőtt volt – vontam meg a vállam. – Ezek szerint az esküdet se gondoltad komolyan. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Emlékszel? Fájdalmasan elkacagtam magam. – Te tényleg bevetted azt a nyálas maszlagot? – vágtam vissza. – Jó reggelt, hercegnőm! Ilyen csak a mesében van. Arcára kiült a mély döbbenet és még valami, amitől meghasadt a szívem. Tudtam, hogy ezzel most minden megváltozott. Lassan lehunyta a szemeit, és a könnyek végigfutottak az arcán. Szerettem volna lecsókolni az arcáról, és elmondani, mennyire nem gondoltam komolyan, amit mondtam, csak a kétségbeesés és az elkeseredés mondatja velem a bántó szavakat, de nem tettem. Éreztem, hogy ezzel mindennek vége. El fog menni, el fog hagyni engem. A gondolattól az én szemem is megtelt könnyekkel. Szerettem őt, mindennél jobban, de ezt az életet nem akartam neki, sokkal jobbat érdemelt ennél.

Mikor újra a tekintetébe néztem, kiolvastam belőle a saját gondolataimat, mert a pillantása elérzékenyült. Tett felém egy lépést, mire védekezőn feltettem a kezem. – Ne gyere közelebb! – kiáltottam. – Te nem tudod, mekkora fájdalom nekem mindennap itt látni téged. Miért nem mész már el és hagysz nekem békét? Nina a fejét rázta, hirtelen minden szín kiszaladt az arcából, és csak állt földbe gyökerezett lábakkal. Folyamatosan fűtöttem a benne támadó feszültséget, azt akartam, hogy felrobbanjon, hogy megutáljon, és végre elmenjen. – Tűnj már el a szemem elől! – ordítottam. Megrezzent, majd ahogy meg akart fordulni, váratlanul összeesett, és mozdulatlanul elterült a padlón. Összezavarodtam,

döbbenten

meredtem

a

földön

heverő

eszméletlen testére. Ez most egy rossz vicc? Ha azt hiszi, ez bejön, akkor téved. Vártam, hogy feladja, de nem történt semmi. Szólongatni kezdtem, de nem felelt. Kezdett a testemben eluralkodni a pánik. Jesszus! Belém hasított, hogy nem veszíthetem el őt. Ha valami baja lesz, abba én biztos, hogy belepusztulok. Elszorította a mellkasom a félelem. Mit tettem? Vadul rángatni kezdtem a tolószéket jobbra-balra, mígnem sikerült oldalra billennem és kiesnem belőle. Odakúsztam Nina mellé. – Nina, Nina, ne csináld ezt, hallod? – remegő kezekkel simogattam ki a haját az arcából. – Nina, térj magadhoz! – megemeltem a fejét, mialatt a könnyeimmel küszködtem, majd kiáltozni kezdtem. – Nagyiiiii! Nagyiiiii! – Hamar meg is jelent az ajtóban. – Mi az, ég a ház? – loholt be.

– Segíts, nagyi – néztem rá ijedten. – Elájult, és nem tér magához – vázoltam a helyzetet. – Mi az ördögöt műveltél már megint? A nagyi elszaladt, és egy kis üveggel tért vissza. – Emeld meg a fejét – utasított. – Ez majd segít – tartotta az orra alá a szúrós szagú folyadékot. Nina tényleg csakhamar ébredezni kezdett, a mama kezembe nyomott egy pohár vizet, amiből megitattam. Mikor kinyitotta és rám szegezte gyönyörű szemeit, elárasztott a megkönnyebbülés. – Ne haragudj rám! – suttogtam, miközben szorosan átöleltem. Feltört belőlem a sírás. – Szeretlek. Nem gondoltam komolyan egyetlen szót sem. Bocsáss meg nekem, kérlek! – ringattam a karjaimban.

Megéreztem,

ahogy

felsóhajt

és

a

karjaimba

kapaszkodik. – Szeretlek, Jason! – motyogta. – Bármit mondasz vagy teszel, ezen nem változtathatsz. Az arcát cirógattam, de alig láttam őt, mert folytak a könnyeim, erőtlenül felemelte a kezét és letörölte őket. Az arcommal a tenyerébe simultam, mire a nagyi megszólalt. – Nina, drágám, azt hiszem, el kellene végre mondanod neki. Nina lassan bólintott, majd újra rám emelte gyönyörű barna szemeit. – Mit kell nekem elmondani? Valami baj van? – nem tudtam rosszabbat elképzelni, mint hogy beteg, vagy hogy elveszítem őt. – Kisbabát várok – nyögte ki. Erre a hírre nem voltam felkészülve. Egy baba? – Mi? – pislogtam hol az egyikre, hol a másikra. – Apa leszel, kisfiam, ezért ideje lenne már úgy is viselkedned, mint egy felelősségteljes férfinak.

Nina tekintetébe fúrtam az enyém, és olyan érzelmek söpörtek rajtam végig, hogy beleborzongtam. A kezem lassan a hasára csúsztattam, és elmosolyogtam magam. Nina még mindig az arcomat vizslatta rémült tekintettel. Látszott, hogy fél a reakciómtól. – Magatokra hagylak benneteket! – szólalt meg a nagyi. – Ha szükség van rám, csak kiáltsatok – felállt, és kiment a nappaliból. – Bocsáss meg nekem, Nina! Annyira sajnálom. Tényleg nyakig merültem az önsajnálatba, és közben nem gondoltam végig, te mit érezhetsz. Borzalmas dolgokat vágtam a fejedhez. Egy élet is kevés lesz, hogy ezt feledtetni tudjam. Szeretlek – akadt el a hangom. – Megérdemelném, ha most hátat fordítva elsétálnál. – Olyan bolond vagy, tudod, hogy soha nem hagynálak el – hunyta le meggyötörten a szemét. – Szeretlek. Nem mondok le rólad ilyen könnyen. Sírás közben elkacagtam magam. – Átkozottul konok és makrancos hölgyemény vagy te. Hála istennek – tettem hozzá, mire ő is elnevette magát. A kezem még mindig a hasán pihent, megfogta és összekulcsolta az övével. – Ugye tudod, hogy ezt nem kell egyedül végigcsinálnod – suttogta, láttam a szorongást a szemeiben. – Tudom,

de

nem

találtam

magamban

az

erőt,

hogy

szembeszálljak ezzel, de te kettőnk helyett is kitartasz. Nem érdemellek meg! Feljebb ült, és az ajka az ajkamhoz ért, olyan régen volt már, azonnal feltámadt a vágy bennem, szorosan magamhoz vontam, átkarolta a nyakam, és mélyen, szenvedélyesen csókolózni kezdtünk.

– Annyira szeretlek, Nina – suttogtam a szájába. Ziháltam a vágytól, rátapadtam finom, édes ajkára, amiből sóvárgó hangok törtek elő. Az érzékeim elvesztek az ízében, az illatában. – De jó illatod van! – morogtam. – Annyira hiányzott. Megőrjítesz vele. Finoman harapott az ajkamba, mint aki szándékosan visszafogja a vágyait. Elöntötte a testem a forróság. A nyelvemmel az ajkai közé hatoltam, szorosan hozzám simult, és megérezte keményen ágaskodó férfiasságom, amint a hasfalának feszült. A nyelvünk vadul egymásba gabalyodott. Ha az ajkát a fogaim közt éreztem, nehezemre esett, hogy ne harapjak vadabbul. A nyakamba kapaszkodott, és lovagló ülésbe helyezkedett, miközben levegőért kapkodott, mert úgy falta a számat. Elragadott bennünket a hév. Hirtelen azt éreztem, hogy minden fal leomlott. Kapkodva vetkőztettük egymást. Láttam, hogy élvezi, hogy elveszítem a fejem és a hatalmában tarthat, de engem nem érdekelt már semmi más, csak ő. Gondolkodás nélkül átrántotta a fejemen a pólómat, majd csókolgatni,

simogatni,

kényeztetni

kezdett.

Az

érzékeim

felerősödtek, olyan érzékennyé váltam, mintha egyszerre ért volna az egész testemhez. Hihetetlen kéj és vágy lett úrrá rajtam, ahogy rajta is. A torkomból feltörő hangok olyan erővel távoztak, mint a lelkemből a kételyek. A mellébe markoltam, majd a fenekébe, a forró nyelvemmel a bimbóit szopogattam. Éreztem, hogy már pusztán ezzel a csúcsra juttathatnám. Ahogy az ujjaim a feszes fenekét masszírozták, egyre inkább kívántam őt. Szenvedélyesen a hajába túrtam, és újra izgató ajkaira tapadtam. Ő pedig türelmetlenül felhúzott combjai közt magába igazított, majd nem teketóriázott, azonnal rám ereszkedett. Azonnal átvette az irányítást. Ritmusosan kezdett el lovagolni, az ájulás kerülgetett a

gyönyörtől. A hajam markolászta és a vállam harapdálta. Olyan hevesen mozgott rajtam és olyan mélyen magába fogadott, hogy tövig hatoltam benne. Szinte fájt, ahogy igyekeztem visszafojtani az orgazmust. Az ujjaimmal a csiklóját dörzsöltem, mire remegni kezdett, mint a kocsonya, és hangosan felkiáltott: – Oh, igeeen! Az élvezete alatt váratlanul olyan szűk lett, és úgy remegett a hüvelye, hogy esélyem sem volt. Azonnal őrült zihálás kíséretében élveztem el én is. Olyan átéléssel lettünk egymáséi, ahogy már nagyon régen. Testünk görcsösen rángatózott az orgazmus hullámai alatt, a szívünk elképesztő iramban vert. Alig tudtam magamhoz térni az eszméletlen élményt követően. A karjaimban tartottam és becézgettem őt. Annyi gyengédséggel tartoztam neki, amennyit képtelen leszek valaha is bepótolni. – Ne lökj el többé magadtól! Nem bírnám elviselni – bújt hozzám. – Bocsáss

meg

nekem

–

csókolgattam

a

nyakát,

mire

hátrahajtotta a fejét, hogy jobban hozzáférhessek. Képtelen voltam betelni vele. Újra feszített a vágy. – És még aggódtál, hogy nem fog működni – zihálta. Elvigyorodtam, mialatt a bőrét kóstolgattam. – Imádlak. Köszönöm, hogy nem mondtál le rólam. – Soha! – suttogta, és olyan szerelemmel nézett rám, ahogy még senki azelőtt. A pillantásától elöntött a mámor. A kellemesen eltöltött délután azonban elég nyilvánvalóvá tette számomra, hogy talpra kell állnom, hiszen hamarosan apa leszek, és Ninának nagy szüksége lesz rám, nem lehetek kolonc a nyakán. Elhatároztam, hogy mire megszületik a kicsi, ott fogok állni a szülőágy mellett.

Nina kitartásának hála elég elszántan láttam neki a munkának. Furcsa érzés volt rádöbbenni, hogy az erő nem bennem lakozott, hanem benne, ami elégnek bizonyult mindkettőnknek. Első

lépésként

rendbe

kellett

szednem

magam.

Megborotválkoztam, levágattam a hajam, és ettől én is újra embernek éreztem magam. Nina boldog, elégedett arcát látva pedig új erőre is kaptam. Elindultam végre a fény felé, és még mielőtt elbizonytalanodtam volna, másnap fel is kerestük dr. Rasht, aki soron kívül fogadott bennünket. – Áh, Jason, mennyivel jobban néz ki, mint legutóbb, mikor láttam – üdvözölt kedvesen. – Nagyon örülök, hogy mégis úgy döntött, részt vesz a rehabilitáción. – Muszáj! Sürget az idő. Hamar talpra kell állnom. Mikor kezdhetjük? – kérdeztem izgatottan. – Mit szólna az azonnalhoz? – vágta rá lelkesen.

Nina Észrevétlenül rohan az idő, úgy érzed, sosem éred utol… „A szakadék szélén legnehezebb meghozni a döntést, hogy ugrunk-e, de ha már a mélybe vetettük magunkat, nincs visszaút…” Büszke voltam Jasonre. Végtelenül büszke. Emellett végre újra boldog is voltam. A szívem legmélyén reméltem, hogy össze fogja magát szedni, csak néha kezdtem feladni a reményt, hogy ez valaha is bekövetkezik. Egyik nap a pokol sötét bugyraiban, másnap pedig a mennyben éreztem magam. Furcsa módon, ahogy kiengedett a lelkem, úgy adta meg magát a testem az elmúlt időszak megpróbáltatásainak, de tudtam, hogy a cél előtt már nem adhatom fel. Fáradt voltam és kimerült. Groteszk módon már nemcsak Jason szorult kezelésre, hanem én is. Sokat jelentett azonban, hogy tudtam, éreztem, hogy Jason újra mellettem van, és újra küzdeni akar értem… értünk. Miután összeszedte magát mind testileg, mind lelkileg, együtt mentünk el dr. Rash rendelőjébe. Az új helyzetre való tekintettel feleslegesnek tartottam eltitkolni előle, hogy az apám szerezte neki a specialistát. Látszólag könnyen fogadta a hírt, azt mondta: „Vágjunk bele! Mindegy, milyen áron, de talpra akarok végre állni.” Nekem ez nehezebben ment. Tartottam tőle, mit vár majd ezért

cserébe az apám, de bármit megadtam volna, hogy visszakapjam azt a Jasont, akit megismertem. Egy tüzetes felmérését követően kiderült, hogy sajnos nagyon is megvan az oka Jason fájdalmainak. Szükség volt még egy korrigáló műtétre. Rettegtem, hiszen minden ezen állt vagy bukott. – Ha sikerül, hamarosan a régi leszek – szorította meg a kezem, mielőtt betolták a műtőbe. – Igen – nyeltem nagyot. Annyi minden játszódott le bennem. Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha csalódik, és újra elveszítem őt? Nem bírnám ki. – Nem kell félned, akármi is lesz, mi örökké itt leszünk egymásnak – kacsintott rám, de nem tudta elrejteni a félelmet a szeméből. Mikor eltűnt a műtő ajtaja mögött, összeugrott a gyomrom. – Minden rendben lesz – ragadta meg a karom együttérzően Rash doktor, majd követte Jasont. Nehéz pillanatokat éltünk át. Féltem. Rettegtem, hogy ha kudarcot vallunk, Jason végleg összeomlik, és nem lesz többé remény. Remegve, reszketve vártam az új eredményeket. Miután magához tért, boldogan öleltem magamhoz, de az eredményekre még várni kellett. A műtétet követő első néhány nap volt a legnehezebb. Ki kellett, hogy derüljön, Jason valójában mennyire volt felkészült, hogyan reagált a teste. Én már a legkisebb csodáért is hálát adtam volna. Bármilyen apró javulás sokat segített volna abban, hogy kevésbé érezze magát kiszolgáltatottnak. A traumát követő időszakban rengeteget olvastam és kutattam a témában, hogyan kellene viselkednem, de nem lettem okosabb, ahogy most is tanácstalanul várakoztam, mikor az egyik nap a doki széles mosollyal az arcán lépett a kórterembe.

– Nos, jó hírem van, Mr. Scott. Sikoltoztam, amikor kiderült, hogy újra érzékel a lábával, és bár egyelőre éppen csak, de meg is tudja mozdítani őket. – Meglátja, hamarosan rohangálni fog – kacagott rajtam az orvos. Ezt követően gyorsan repültek a napok, a hetek és a hónapok. Jason tényleg minden energiáját és erejét összeszedte, mindent beleadott a munkába. Az én dolgom pedig az volt, hogy ébren tartsam a lelkesedést. Azt szerettem volna, ha kitart, és nem roppan bele már az elején. Iszonyúan kemény munka állt előtte. Meg kellett küzdenie a mindennapos testi-lelki kínokkal, amivel a terápia járt. Minden este holtfáradtan dőlt az ágyba. Nem kímélték őt sem az orvosok, sem a terapeuták, de szépen lassan jelentkezett a munkájuk gyümölcse, ami új erőt adott neki. Ami számomra nehéz volt, nézni a fájdalmait, szenvedéseit, ahogy kínozzák. Ezt gyakran szóvá is tettem, amikor elnéztem, ahogy még a lélegzetvétel is fájdalmas kínokkal járt a számára. – Jobb a fájdalmat érezni, mint a semmit – válaszolt mosolyogva, és láttam, hogy egyáltalán nem veszíti el a lelkesedését. Az orvos is nagyon elégedett volt a javulással. Ahogy ő egyre jobban haladt a kezelésekkel, úgy kerekedtem én is napról napra, de határozottan jól voltam most, hogy Jason végre észhez tért. Aztán az egyik nap, két hónap kemény munka után, hogy megpróbálhatott újra talpra állni, Jason nagyon ideges volt, szinte vágni lehetett a levegőben a feszültséget egész délelőtt. Némán maga elé meredt, a kezeit tördelve ült a kertben. – Mi újság, szépfiú? – hajoltam le hozzá, és nyomtam egy puszit az ajkára. – Félek – vallotta be őszintén. – Mi lesz, ha nem fog menni?

– Akkor addig próbálgatjuk majd, amíg nem sikerül. Számunkra már nem létezik olyan, hogy kudarc. Szeretném, ha tudnád, nincsenek elvárások, időnk pedig, mint a tenger. Itt vagyunk egymásnak, és pár hónap múlva megszületik az újabb kötelék, ami összefűz majd minket. Ezt ne felejtsd el! – mosolyogtam rá boldogan. – Tudod, az elmúlt hónapokban nagyon sokszor ebből az önfeledt mosolyból merítettem erőt – hüvelykujjával cirógatta az arcomat. – Nem érdemlem meg, hogy szeress. Olyan rondán viselkedtem veled, úgy szégyellem magam – sütötte le a szemét, mire belesimultam az arcommal a tenyerébe. Bánatosan pislogott, felegyenesedtem és az ölébe huppantam, majd megcsókoltam. Éreztem a mély sóhajt, ami feltört belőle. – Jó látni, hogy végre minden rendben van köztetek – rezzentem össze az apám hangjára. A hang irányába pillantottam; mikor találkozott a tekintetünk, széles vigyor terült el a képén. Egy percig csak bámultuk egymást, majd ő szólalt meg először. – Hallottam, hogy ma próbál meg újra talpra állni, csak szerettem volna sok szerencsét kívánni – pillantott Jasonre. – Köszönöm, Mr. Davis – válaszolt Jason megelőzve engem –, és a segítségét is, dr. Rash nélkül nem sikerült volna. – Ez volt a legkevesebb. Maga megmentette az életemet, a lekötelezettje vagyok. Újra mély csend állt be, majd zavarában megvakarta a tarkóját. – És te, Nina, hogy vagy? – pillantott a pocakom felé. Önkéntelen is védelmezően átkaroltam magam. – Remekül, köszönöm – feleltem kurtán.

Láttam rajta, hogy vár valamire, de a büszkeségem nem engedett. Bólintott, majd elindult. Jason a szemét forgatta, és mutogatott, hogy menjek utána. – Neeem. Ez nem ennyire egyszerű. Sok minden van, amit nem tudok elfelejteni neki. – Senki

nem

is

kéri,

hogy

felejts.

Megbocsátanod

kell

megtanulni. Hónapok óta bünteted. Kitartóan állja a sarat. Azt hiszem, kiállta a próbát, nem gondolod? Szeret téged, neked pedig szükséged van rá. Tudom, érzem. Már csak ez az egy hiányzik, hogy minden tökéletes legyen. – Akkor sem megy – ráztam a fejem. – Nekem még idő kell. – Bármennyire megbántottnak vagy csalódottnak érzed magad, próbáld meg az ő szemszögéből vizsgálni a dolgokat. Úgy tekints rá, mint egy emberre, aki hibázhat, és ne úgy, mint egy idealizált szülőre, akinek nem lehetnek hibái. Fókuszálj a jó tulajdonságaira – tanácsolta Jason. – Végül is te az ő része vagy: ahogyan iránta érzel, az hatással van az önértékelésedre is. Ne várj addig, amíg túl késő lesz hidakat építeni közétek. Hidd el, a megbánásból a legnehezebb kigyógyulni. Én csak tudom. Látta a tétovázásom. Végül is igaza van, hamarosan anya leszek. Minden bizonnyal én sem leszek majd tökéletes szülő. – Futás! – intett a fejével. Nem gondolkodtam tovább, csak az ösztöneim által vezérelve szaladtam utána. – Apa, apa – kiáltoztam. Már a levegőért kapkodtam, mire az utcán utolértem. Megfordult, és meglepődve pillantott felém. Én pedig szó nélkül a nyakába ugrottam, és szorosan magamhoz öleltem. – Szeretlek, apa – suttogtam a nyakába.

– Oh, édesem, én is szeretlek. Annyi fájdalomnak és csalódásnak tettelek ki. Tudom, hogy nem kérhetem, hogy felejtsd ezt el nekem. – Egy nagyon bölcs ember azt mondta, hogy nem elfelejtenem kell, hanem megbocsátanom – pillantottam a bejárat felé, ahonnan Jason nézett bennünket. – Tudom, nem mondtam még, de megkedveltem ezt a fiút – vigyorgott, és én is elkacagtam magam. – Elrabolja a Davis-szíveket – pillantottam Jason felé a még mindig csodás zöld szemeibe. Most az apám nevetett jóízűen. – Maradj ebédre – nyögtem ki, ő pedig boldogan tett eleget a kérésemnek. Az ajtóban Jason az „én tudtam, hogy így lesz” vigyorával fogadott bennünket. Kellemesen telt az idő, amit az apám velünk töltött. Rég nem beszélgettünk már ennyit, mint akkor. Olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban. – Apa, mondd, mi történt? – kérdeztem, mikor kikísértem. – Ezt hogy érted? – vonta fel a szemöldökét. – Régen olyan más voltál, pont, mint ma. Még emlékszem, mennyire szerettél engem. Mindig is te jelentetted számomra a szeretetet, a biztonságot, a törődést, de aztán történt valami… – Ez sosem változott – ingatta a fejét –, csak… – sóhajtott egy mélyet. – Egy férfinak az apaság első évei a legkönnyebbek, de később zavarba jön, amint a kis hercegnője nővé válik, hirtelen fogalma sem lesz az embernek, hogyan kommunikáljon a lányával. – Gyűlöltem, hogy eltávolodtál, szinte sosem töltöttünk már időt kettesben, és a beszélgetéseink is felszínesekké váltak – bukott ki belőlem. – Sajnálom – vágott bűnbánó képet. – Egyszer majd elmesélek neked mindent – simított végig az arcomon.

Búcsúzóul hosszan átöleltem, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Az idejét sem tudom, mikor volt ilyen utoljára. Már kilépett az ajtón, mikor visszafordult és mélyen a szemembe nézett. – Azt kérdezted egyszer, hogy szerettem-e bárkit is önmagamon kívül, átéltem-e valaha az egyesülés csodáját. Hónapok óta gyötrődöm, de most szeretnék neked erre válaszolni. Igen. Volt valaki, de elveszítettem őt – arca az emlékezéstől komor lett. – Meghalt, és akkor összeomlott az egész világom. Ettől a fájdalomtól akartalak megóvni téged, ezért nem szerettem volna, hogy bárkibe is beleszeress. Emellett ezért voltam kemény, nem akartam még egyszer átélni azt a kínt, amit akkor, de hiába, mert szeretlek, és bármi történjék is, ez ellen nem tehetek és már nem is akarok. – Sajnálom – nyögtem ki, és zártam a karjaimba. – Tudom, nagy kérés, de indíthatnánk tiszta lappal? – Hát persze – kacsintottam felé. – A gyerekemnek szüksége lesz a nagyapjára, nekem pedig az apámra. Elképzelhetetlennek tűnt, mégis sikerült zöld ágra vergődnöm az apámmal, de két órával később a rehabilitációs klinikán ez a gondolat sem vigasztalt. Két korlát mellett várakoztunk síri csöndben. Jason arcát fürkésztem, aki mélyeket lélegzett, és olyan szemmel méregette a korlátot, mintha a legnagyobb ellenségét látná. A gyomromban keletkező görcstől nekem is hányingerem lett. – Helló! Nos, Jason, készen áll, hogy megpróbáljuk? – érkezett meg Rash doki, mint egy energiabomba. Az egész lényével bizakodást sugallt. Ettől kezdtem kiengedni. Jason összeszorított fogakkal, feszülten bólintott, láttam rajta, hogy irgalmatlanul

ideges. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét, és a szemébe néztem. – Sikerülni fog! Tudom – erőltettem magamra egy széles mosolyt. Igyekeztem én is magabiztosságot sugározni. Nem a kudarctól féltem, inkább Jason reakciójától, mi történik, ha nem úgy lesz, ahogy ő azt várja. Egymás szemébe néztünk, és láttam, hogy ott az elszántság a tekintetében. Ez volt az a Jason, akit én megismertem. Nem tudta, mi az, hogy lehetetlen. Határozottan leemelte a lábait a tolószékből, majd megkapaszkodott a korlátban. Én lehunytam a szemem, képtelen voltam odanézni. Lüktetett bennem a feszültség, olyan ideges voltam. Édes jó istenem, most adj erőt nekünk! – Ez az – kiáltott fel pár pillanattal később boldogan a doki, majd a teremben lévő segítők hangosan, lelkesen tapsolni kezdtek. Kipattant a szemem, és Jason ott állt előttem a saját két lábán. Tekintetem homályos volt, mert a boldogságtól könnyek gyűltek a szemembe. Ahogy pislogtam, végigszántottak az arcomon. A két kezem a szám elé kaptam. Sikerült neki! Önfeledt mosollyal az arcán felém akart lépni, de a doki utána kapott és megszólalt. – Nem, nem, csak fokozatosan. Ennyi mára éppen elég lesz, majd holnap folytatjuk. Ha akkor is úgy érzi, hogy minden rendben, tehet majd néhány lépést, de csak óvatosan haladunk. A testemből szétáradó boldogságtól muszáj volt odalépnem hozzá, tenyerembe vettem az arcát, elengedte a korlátot, és a derekamba kapaszkodott. – Jobb lenne, ha visszaülne – szólt rá aggodalmasan a doki. – Ne tegye ki egyszerre nagy terhelésnek a gerincét. Jason bólintott, majd segítettem neki visszaülni. Miután hazaértünk, madarat

lehetett vele fogatni, bolondozott és

vigyorgott, ha kellett, ha nem. A nagyival elégedetten néztünk össze, nem is kívánhattam ennél többet, úgy éreztem, végre most már boldogok lehetünk. Ebből nem engedek! Többé nem engedem, hogy bármi is eltávolítson minket egymástól.

Jason Új élet kezdődik „Időnként zsákutcába kell menni, hogy megtaláld a helyes utat.” (Maros András) Óriási! Fantasztikus érzés, hogy végre újra a lábamon állok. Euforikus érzés uralta egész nap a testem és a lelkem. Képes voltam rá. Megcsináltam! Tényleg sikerült! Annyi megpróbáltatás után már nincs megállás. Nem fogom feladni. Oh, hogy milyen ostoba is voltam. Kis híján mindent elveszítettem. De hát ennyi csapás után már nem tudtam több hitet vinni a hétköznapokba. Kihunyt bennem valami, úrrá lett rajtam a sötétség. Megfosztottam magam a mosolytól, játékosságtól, életörömtől és a szerelem különleges gyógyító varázsától, de az az igazság, hogy nem könnyű túlélni, ha úgy érzed, ellopták az álmaidat. Mostantól azonban minden más lesz. A sikeres talpra állást követően még nagyobb erőbedobással folytattam a munkát. A következő egy hónapban már sokkal érzékelhetőbb volt a javulás. Már nemcsak hogy végig tudtam botorkálni a korlát mellett, de mankót is kaptam, így kidobhattam azt a nyomorult tolószéket, amit úgy utáltam. Ezzel egy rémálom véget ért. Ez volt számomra a legnagyobb fordulópont. Egy-két hét után közöltem a dokival, hogy otthon már támasz nélkül is eljutok egyik pontból a másikba. Figyelmeztetően

felemelte az ujját, hogy ne legyek telhetetlen, mert egy erőteljesebb terhelés, és kezdhetünk mindent elölről, de pár nappal később mégis kaptam egy botot a mankó helyett. Lassan, de biztosan haladtam a gyógyulás rögös útján. Az én Ninám végig mellettem állt, fáradhatatlanul kísérgetett, biztatott és támogatott. Sokszor visszatért a régi cserfes kislány, incselkedett, provokált, nem hagyta, hogy a gondolataimba merülten elveszítsem a hitem. Amikor a házunk medencéjében már-már nem volt erőm leúszni az utolsó hosszakat, kiült a szélére félmeztelenül, és hívogatóan mutogatott az ujjával. Mindig kitalált valamit, amitől elfelejtettem, milyen nehéz harcot is vívok önmagammal. Őszintén nem tudom, mit látott bennem, de mostanra egészen biztos voltam benne, hogy szeret. Ez már nem lehetett puszta fellángolás. A lelkembe végre békesség és nyugalom költözött. Most is kint ácsorogtam a házunk előtt. Már kisebb távolságokat igyekeztem bot nélkül megtenni. Persze még hamar elfáradtam, de sokkal inkább férfinak éreztem magam, ha nem egy botra támaszkodva bicegtem. Gondolataimba merültem, és bámultam a fát, ami kis híján tönkretette nemcsak a gerincem, de az egész életem. Úgy tűnt, mindennek vége, most mégis egy új élet kapujában álltam, már nem az az ember voltam, mint a baleset előtt. Lehiggadtam. Hittem benne, hogy ha eljön az idő, úgyis megtalálnak majd az élet nagy csodái, és én többé nem sétálok majd el mellettük. Elmélázva észre sem vettem Ninát, ahogy aggodalmas tekintettel vizslat. Nem szólalt meg, csak hátulról átölelte a derekam, és szorosan hozzám simult. – Ha akarod, kivágatjuk – kezdte remegő hangon.

– Mit? A fát? Miért? – döbbentem meg és fordultam felé. – Hogy könnyebb legyen felejteni – suttogta maga elé. – Eszedbe se jusson bántani – közöltem vele határozottan. – Azt hittem, gyűlölöd a történtek miatt – pislogott értetlenül. – Nem. Igazából éppen ellenkezőleg, azon merengtem, milyen sokat köszönhetek ennek a fának. – Tényleg? – kérdezte olyan hitetlenkedéssel a szemében, hogy elkacagtam magam. – Igen. Nagyon sok mindenre megtanított ez a fa – csodálattal tekintettem a vastag, kemény törzsű, masszív növényre. – Mint például? – Hogy milyen hirtelen ki tud csúszni az ember talpa alól a talaj, vagy hogy semmi sem biztos az életben, ki kell használni minden percet, ami megadatott, és nem utolsósorban, hogy mekkora egy bunkó tudok lenni azokkal, akiket szeretek – széles mosollyal az arcán magához húzott és szájon csókolt. – Akkor ezek szerint a fa marad – jelentette ki boldogan. – Mindenképpen – öleltem át önfeledten. Fölé hajoltam, hogy megcsókoljam, amikor Miller parancsnokot pillantottam meg, ahogy felénk közeledett. – Oh, már csak ez hiányzott – nyögtem ki. Nina is abba az irányba sandított, ahol a tekintetem ragadt. – Magatokra hagylak benneteket – szólalt meg, és már indult is a ház irányába. Látszott rajta, hogy nincs kedve a vitához. – Mrs. Scott, várjon! – hallottuk a kiáltást. – Kérem, várjon! Ne menjen el! – futott felénk a parancsnok. – Ezt önnek hoztam – nyújtott át egy virágcsokrot Ninának. – Tudom, hogy legutóbb, mikor itt jártam, nem viselkedtem éppen a legudvariasabban, de tudja, szeretem a fiút, és nehéz volt

elfogadnom, hogy elveszítem. Szeretnék elnézést kérni öntől – nézett bűnbánóan. Most már belátom, hogy tévedtem önnel kapcsolatban. Nina szemmel láthatóan zavarba jött, de erre én sem számítottam. – Semmi baj, parancsnok, már el is felejtettem – cirógatta zavarában a virágok szirmait. – Szólítson csak Ronaldnak. – Nina – bólintott. – Igazából azért jöttem, hogy beszéljek veled – fordult felém komoly tekintettel. – Ha a régi nóta, el se kezdd – emeltem égbe a kezem. – Nem is lehetne. Egy ilyen baleset után amúgy is automatikusan leszerelnek. Nem adtam át a felmondásod, így az állapotodra tekintettel nyugdíjazni fognak, szép kis summával persze – kacsintott. – Én igazából azért jöttem, mert munkát ajánlanék neked. Munkát? Nina felvont szemöldökét látván mosolyognom kellett. – Mifélét? – kérdeztem kíváncsian. – Irodai? Papírmunka? – Igazából a segítségedre van szükségem. Új csapatot kell kiképeznünk, mint azt te is tudod – tartott egy rövid szünetet, majd folytatta. – Arra gondoltam, lehetnél az egyik elméleti oktató, persze ha van kedved hozzá. Most én lepődtem meg. Ez több volt, mint amit reméltem. Tudtam, habár nagyon szeretném elfogadni az ajánlatot, ezt meg kell beszélnem Ninával négyszemközt. Ebben nem dönthettem egyedül. Döbbent arcomat vizsgálta, majd folytatta.

– Nem kell azonnal válaszolnod. Gondolkodj rajta! Te nagyon sok tapasztalatot tudnál megosztani az új nemzedékkel, ezért gondoltam rád. – Nincs mit végiggondolni – vágott közbe Nina határozottan. – Természetesen vállalja. Mindketten felé kaptuk a fejünket, majd folytatta. – Jasonnek ez az élete, és tudom, most majd kiugrik a bőréből, hogy azonnal igent mondjon, bár remekül leplezi. Szeretném őt boldognak és kiegyensúlyozottnak látni, de csak egy feltétellel egyezem bele – fordult felém szigorúan. – Mégpedig? – érdeklődtem. – Vigyázol magadra! Nem tudnám ezt még egyszer végigcsinálni. – Megnyugodhat, Nina, ez teljesen veszélytelen lesz, legalábbis Jasonnek, nem úgy a sok kis suhancnak – kacagta el magát Miller. Nina bólintott, majd a kezét nyújtotta a parancsnoknak. – Akkor megegyeztünk, Ronald. Miller a hatalmas tenyerébe zárta az én Ninám apró kezét, és ezzel mindannyiunk életében egy új fejezet vette kezdetét.

Nina Minden tökéletes… „…az időt is érik ütések és balesetek, miáltal darabokra törhet, és ott hagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját. Mindenki a hegy csúcsán szeretne élni, nem is sejtvén, hogy a valódi boldogság éppen abban rejlik, ahogyan oda feljutunk.” (Gabriel García Márquez) Mintha szárnyakon szállt volna az idő, hipp-hopp, máris a nyolcadik hónapban jártam. Minden tökéletes volt, bár időnként egy bálnának éreztem magam. Ahogy formálódott a testem, úgy formálódott a lelkem is. Minden kellemetlenség ellenére cseppet sem bántam a változásokat. Imádtam a gömbölyödő pocakom simogatni,

becézgetni.

Más

emberré

váltam

tőle.

Sokkal

érzékenyebb lettem, és mindent más szemmel láttam. Minden remek úton haladt a happy end felé. Jason szinte teljesen rendbe jött, és imádta az új feladatkörét és az én istápolásomat. Már nem dolgozhattam a kórházban az állapotom miatt, de így sem unatkoztam. Jason tett érte, hogy ne érezzem az izgalmak hiányát. Jelenleg is komoly vitát, majdhogynem háborút robbantott ki a nagyival. Az én lobbanékony szerelmem ugyanis kitalálta, hogy ideje külön költöznünk, így titokban házakat nézegettünk magunknak. Persze Linda előtt hamar lebuktunk, és kezdetét vette a harc.

– Mégis mikor akartátok ezt nekem elmondani? Amikor észreveszem, hogy itt a költöztető autó? – Lebegtette a kezében az ingatlanos egyik ajánlatát. – Ez a szobánkban volt, hogy került hozzád? – kapta ki a markából Jason. – Nem lényeges, inkább a tartalma, az már felettébb érdekes – tette csípőre a kezét. Árulónak éreztem magam. Igaz, én előre figyelmeztettem Jasont, hogy a nagyi így fog reagálni, és hogy ez így nincs rendjén. Persze ő, mint mindig, csak a saját feje után ment. – Nem akartam, hogy idegeskedj, amikor még semmi nem biztos – felelte félvállról. – Mi a baj? Mit rontottam el? Miért akartok elmenni? Nem érzitek itt jól magatokat? – árasztott el kérdésekkel zavarában. – Hamarosan

egy

éjjel-nappal

üvöltő

kis

csomaggal

gazdagodunk, elfelejtetted? Elég, ha a mi életünk a feje tetejére áll, nem kell, hogy a tiéd is – folytatta a makacs férjem. – Éppen ezért! – harsogott kétségbeesetten. – Ninának szüksége lesz segítségre, ha elmentek, magára lesz utalva. Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – Nem szeretnénk a terhedre lenni, és előbb-utóbb a magunk lábára kell állnunk. – Olyan nagy ez a ház, egy teljes részt kerítettünk le nektek. Egyértelművé volt, hogy nem szeretné, hogy elmenjünk, és bevallom őszintén, én sem akartam elköltözni. Szerettem ezt a házat, a benne rejlő erőt, biztonságot és harmóniát. Megnyugtatott és kiegyensúlyozottá tett, bár talán nem is annyira a háznak volt ez köszönhető, mint inkább Lindának.

– Én sem akarok elmenni innen – nyögtem ki, bár inkább magamnak szántam. Mindketten rám pillantottak. Jason meglepetten, értetlenül bambult rám. – Most mi van? Meggondoltad magad? Megbeszéltük! – méltatlankodott. – Nem, te beszéltél. Meg sem hallgattál. Én akkor is mondtam, hogy jó nekem itt. Szeretek itt élni – folytattam –, és te is nyugodtabb lehetnél, hogy amikor nem vagy itthon, akkor sem vagyunk egyedül. – De ezt nem várhatjuk el a nagyitól, itt hamarosan diliház lesz – tárta szét a kezét. Linda mellém lépett, és cinkos módjára átkarolta a vállam, majd széles mosollyal az arcán, lelkesen megjegyezte. – Már alig várom! – Akkor jól értem, hogy leszavaztatok? – billentette a fejét félre Jason. – Jól – feleltünk egyszerre, mire elkacagta magát, majd mindkettőnket átkarolt. – Atyaég, mi lesz velem, ha a baba is lány lesz. Főleg, ha olyan, mint te – csóválta a fejét. – Hát, kisfiam, azért te sem vagy egyszerű eset. Felkötheted a gatyád! – Akkor ezek szerint eldöntöttük. Együtt vágunk bele ebbe az új kihívásba. Remélem, fiú lesz, hogy kiegyenlítettek legyenek az erőviszonyok – vigyorgott vidáman. – Még mindig nem tudjátok a nemét? Hogy bírjátok ki? – morgott Linda.

– Szeretném, ha meglepetés lenne – vontam meg a vállam –, de Jasonnek mondtam, ha ő szeretné, akkor kérdezze meg az orvost, csak ne mondja el nekem. – Ha ő kibírja, akkor én is – emelte égbe a kezét megadóan. – Ez felelőtlenség! Nem lehet rendesen felkészülni – morgott a nagyi, mert már alig várta a leendő dédunokáját. – Szerintem olyan nagy különbség nem lesz egy ideig. Eszik, sír, kakil, és amilyen szerencsénk lesz, alvás nélkül ismétli az egészet elölről – fintorgott Jason. – Hé – böktem oldalba –, a kisbabánkról beszélsz. Így alakult hát, hogy mégsem költöztünk, maradtunk. A babavárás pillanatai csodás harmóniában teltek. Soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor. A várandósság elképesztő élmény volt. Néhány nappal később Jason elment dolgozni, mikor a nagyinak is úgy alakult, hogy dolga akadt a városban. Az utóbbi időben nagyon figyeltek rá, hogy ne maradjak egyedül, mintha valami dedós lennék. Beosztották egymás közt az időt. Az idegeimre is mentek ezzel a túlzott törődéssel. Nem volt tőlük egy perc nyugtom sem, így mikor végre egyedül maradtam, csendes magányomban végre nekiülhettem olvasni a kertben. Nem zavart senki. A meghitt nyugalmam azonban nem tartott sokáig, mert valaki csengetett. Remek! Vajon ki a fene lehet? A nagy pocakom miatt már a lefekvés sem ment könnyen, nemhogy a felkelés. Még ez is – tápászkodtam fel nagy nehezen. Mikor mérgesen feltéptem az ajtót, életem legnagyobb meglepetésében volt részem. Ott állt velem szemben teljes életnagyságban az anyám. – Hát te? Mit keresel itt? – csúszott ki a számon. Teljesen lefagytam a döbbenettől.

– Téged, szívem – mondta magabiztosan, majd a háta mögött megpillantottam Daniel Stevenst, ahogy bájvigyorral az arcán integet nekem. Be akartam előttük csapni az ajtót, de már késő volt. A pasi a kezével könnyedén belökte. – Mit akartok? – kérdeztem remegő hangon. – Elégtételt venni. Az apád mindent elszúrt, és ezért te fogsz drágán megfizetni – nézett végig rajtam bosszúra éhes tekintettel. A döbbenettől mozdulni sem bírtam. – Mi közöd neked ehhez az alakhoz? – kapkodtam köztük a tekintetem. Nem úgy tűnt, mintha az anyám akarata ellenére lett volna vele. – Bemutatom neked Daniel Stevenst. – Tudom, ki ő – vágtam a szavába –, csak azt nem értem, neked mi közöd hozzá. – Akkor azonnal felvilágosítalak – és átölelte az említett férfit. Elképedt ábrázatom láttán hangosan nevetett. – Ez az ember egy terrorista. Egy közönséges bűnöző – csúszott ki a számon. – Tudom. Ahogy én is – mosolygott rám negédesen. – Te? És akkor leesett. – Te vagy az az ember, akit Jason mindvégig keresett. Te vagy az áruló. Jézusom, te terroristákat pénzelsz? Te elraboltattál! Jason miattad bénult le! – olvastam a fejére a bűneit. – A robbantó én voltam – vigyorgott szélesen Stevens. – Sajnos más eszközökkel nem tudtuk érdemi tárgyalásra bírni az apádat – tette hozzá az anyám. – Ez valami rossz álom – ráztam a fejem. – Összeálltál egy hírhedt

terrorszervezettel,

hogy

meggátold

annak

az

egyezménynek a létrejöttét, amin az apám hónapok óta dolgozott? Miért? – Az okokra vagy kíváncsi? Oké. Megkapod a megfelelő magyarázatot, később. Hozd! – intett Stevens felé. – Az egész az apám miatt van, igaz? De ez nem az én dolgom, engem hagyjatok ki ebből! – védekeztem. Ciccegő hang kíséretében egyre közeledett felém, ahogy a fejét rázta. Automatikusan hátrálni kezdtem a fenyegető mozdulat hatására. – Azt nem lehet, te vagy az egyetlen dolog, amivel tudok hatni az apádra. Nekitolattam a komódnak, majd hirtelen felkaptam a rajta lévő vázát, és hozzávágtam. Hárította a támadást, a váza pedig hangos csattanással tört szét a padlón. Kihasználva a meglepetés erejét, megpróbáltam elfutni a nappali asztalán heverő telefonomig, de nem sikerült, mert Stevens elkapott és szorosan fogva tartott. – Engedjen el! – üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. – Hogy lehetsz ilyen szívtelen? – ordítottam az anyám képébe. – Én a te lányod is vagyok, nemcsak az övé, az unokádat várom. – Gúnyosan elkacagta magát. – Azt hiszed? Hát nagyon tévedsz! Te az apád piszkos kis fattya vagy, akit a nyakamra lőcsölt, miután az anyád belehalt a szülésbe. Neked sosem tűnt fel, kincsem, hogy közted és Nathan közt alig egy év van? Sosem merült fel benned, hogy valami nem stimmel? Nem értem. Most miért hozza ezt fel nekem? – Apa azt mondta, hogy nem terveztetek, csak úgy alakult, aztán meg idő előtt beindult a szülés. – Te meg elhitted – kacagott gúnyosan. – És persze az sem tűnt fel, hogy nincs egyetlenegy olyan dolog, amiben hasonlítanál rám?

Akkor most felvilágosítalak. Nem vagy más, csak egy nyomorult zabigyerek – fröcsögte undorodva. – Ez nem igaz! Hazudsz! Csak fájdalmat akarsz okozni nekem – sikoltottam. – Szerinted

miért

gyűlöllek

annyira?

Te

vagy

az

apád

hűtlenségének ékes bizonyítéka. Akárhányszor csak meglátlak, a hányinger kerülget. Az apádat pedig mélységesen megvetem. – Olyan arckifejezéssel mondta ezt, hogy elsírtam magam. Ott volt benne minden gyűlölet, harag, undor… minden, amivel az elmúlt években szembesültem. – Miért, mama? Miért mondod ezt? Ti sosem szerettétek egymást? – potyogtak a könnyeim. – Olyan naiv vagy, Nina. Az apád által teremtett rózsaszín ködös álomvilágban éltél. Ez idegesített benned leginkább. Az élet nem tündérmese, bogaram. Én olyan férjet akartam, aki biztosítja nekem az anyagi jólétet. Be is vetettem mindent az ügy érdekében. Igyekeztem őt magamba bolondítani, és mikor ez sikerült, el kellett érnem, hogy magam mellett is tartsam, ezért született Nadin. De az apád sajnos idővel többet szeretett volna. Tökéletes családanyát akart belőlem faragni, de én nem erre az életre születtem. Ekkor kidobott engem, és a lotyó anyád karjai közt vigasztalódott, de szegény apucid csúnyán ráfaragott. Teljesen megzuhant, mert elvesztette élete nagy szerelmét – gúnyolódott. Hát róla beszélt apa… – Ha az anyád túlélte volna a szülést, akkor több mint valószínű, elhagyott volna engem érte, de nagy szerencsémre nem így történt. Csupán egyetlen aprócska hiba csúszott a tervembe: te.

– Hát ezért gyűlöltél engem mindig – ébredtem rá hirtelen. Váratlanul minden világossá vált. Ezért nézett rám úgy mindig, mint a véres rongyra. – Akkor miért vállaltál fel mégis? – tört fel belőlem a kérdés. – Nagyon egyszerű. A házassági szerződés miatt. Ha lelépek, bukok mindent. Na, azt már nem! Ennyire nem könnyíthettem meg a dolgát, de most végre a kezemben van. Tönkreteszem, ahogy ő engem. Az idióta apád nem is sejtette, hogy az ő pénzéből finanszíroztuk az egyezményellenes cselekményeket. Hát nem ironikus? Ostoba fajankó – kacagott gonoszul. – Ember vagy te egyáltalán? – meredtem rá a lelkem mardosó fájdalomtól. Életemben most először örültem, hogy semmi közöm hozzá. – Az életem ott rontottam el, hogy hozzámentem az apádhoz. Tönkretett azzal, hogy sosem törődött velem, csak egy mutogatni való csinibabának tartott. – És Nathan? – kérdeztem a könnyeim nyelve. – A temetésére sem jöttél el. Ő a te fiad volt. – Ő volt az utolsó csepp a pohárban. A francnak kellett, de valahogy besikerült. Az apád pedig nem engedte elvetetni, pedig akkor már egy iszonyú, kibírhatatlan verem volt számomra ez a házasság. Kelepcében voltam, és Nat kattintotta rám a lakatot. – Ha valaki tudja, mit éreztél, én tudom, de lett volna ennek más útja is – próbálkoztam. Igyekeztem együttérzést mutatni, mire gúnyosan felnevetett. – Ja, igen, egy fillér nélkül bármikor elhúzhattam volna a csíkot. Kösz, azt már nem. Nem azért szenvedtem mellette évekig, hogy semmi nélkül távozzak. – Te vagy maga a megtestesült gonosz!

– És még nem tudsz mindent. A te kotnyeles bátyád rájött mindenre, és sajnos ki kellett iktatnunk. Eltátott szájjal kapkodtam levegő után. Ne rémülj meg, Nina! Ezt csak azért mondja, hogy rád ijesszen. Natet a bandája tagjai ölették meg.

Ennyire

még

ő

sem

szörnyeteg.

Észrevehette

a

bizalmatlanságom, mert folytatta. – Úgy szaglászott körülöttem, mint valami zsaru. Amikor már bizonyítéka is volt, nem hagyhattam futni. – Nathan a te fiad volt, hogy voltál képes megöletni őt? – ordítottam a könnyeimmel küszködve. – Nem ölettem meg – tiltakozott ártatlan arccal –, én tettem saját kezűleg – tette hozzá, mire kikerekedtek a szemeim gonosz mosolya láttán. – Ezért könyörgött nekem. Azt mondta, ha már meg kell halnia: én tegyem meg. Hát teljesítettem az utolsó kívánságát. Elsírtam magam, mert eszembe jutott, amikor utoljára láttam Nathant, és tudtam, mennyire bízott anyában. – Légy átkozott – zokogtam. – Én adtam életet neki és én is vettem el tőle, de elég a locsogásból. Hozd őt, Daniel, ne húzzuk az időt. Menjünk, mielőtt hazaér valaki. – Nem ajánlom, hogy bármit is tegyetek velem, mert Jason bepipul – fenyegetőztem. – Nekem úgyis van vele egy befejezetlen ügyem – suttogta a fülembe Stevens. – Mit akarsz ezzel elérni? – kérdeztem látszólagos nyugalommal. – Hogy az apád szenvedjen, hogy térden csússzon előttem. Könyörögjön. Azt hiszed, nem tudom, hogy újabban folyton együtt vagytok? Ki fogom csalni belőle az összes pénzét, és végül hagyom,

hogy végignézze a lassú, kínkeserves halálod. Ez lesz az én kegyelemdöfésem neki. – Nathan bízott benned, szeretett téged, bármit megtett volna érted.

Hogy

árulhattad

el

a

saját

fiadat?

–

üvöltöttem.

Felülkerekedett bennem a harag. – Te nem kérhetsz engem számon, nem tartozom neked magyarázattal. Fogd be a szád! – Neked véged – kiabáltam, mialatt a karomnál fogva cibáltak kifelé. – A rendőrök keresni fognak, mindent tudnak róla – böktem a fejemmel a pasija felé. Rá akartam ijeszteni. – Jaj, Daniel, gondolom te is halálra rémültél – színészkedett. – Pont ezért nincs vesztenivalónk, és ajánlom, hogy hallgass el, mert idő előtt kilyukasztalak – szorított egy pisztolyt a hátamba. Nem tudtam, mi jön ezután. Annyi szenvedés és küzdelem után reméltem, hogy végre boldog lehetek, de talán én tényleg nem erre születtem. Már nem tudtam, ki volt ez a nő, de az biztos, hogy nem az anyám. Már nem láttam benne mást, csak egy mindenre elszánt, bosszúszomjas gyilkost. Nem kötött már hozzá semmiféle érzelem. Megölt bennem mindent. A tudat, hogy elvette tőlem az egyetlen embert, aki a családból fontos volt nekem, feldolgozhatatlanná vált. Elhatalmasodott a lelkemben egy olyan érzés, amit még soha senki iránt nem éreztem ilyen intenzitással. Gyűlöltem!

Jason Az utolsó felvonás „Veszély esetén a látásunk megváltozik – nem a szemünkkel látunk élesen, hanem inkább az egész testünkkel. Mintha az ember a bőrével látna, különösen éjszaka. Ilyenkor szinte az az érzésünk, mintha a neszeket is látni tudnánk, a hallóérzék szerepét is annyira a bőr veszi át. Kinyitjuk a szájunkat és figyelünk, s mintha a szájunk is látna és hallana.” (Erich Maria Remarque ) Egész nap mint egy mérgezett egér, rohantam, mert minél hamarabb vissza akartam térni az én Ninámhoz. Az elmúlt hónapok elég sűrűre sikeredtek, de vigasztalt a tudat, hogy a jövőmért küzdök.

A

szerelmemért,

a

családért.

Rengeteg

mindent

megtanított nekem az élet. Világéletemben azt gondoltam, hogy én egy erős és kitartó férfi vagyok, aki sosem adja fel. Hát csúnyán rám cáfolt az élet. Iszonyú érzés rádöbbenni, mennyire törékenyek is vagyunk, hogy egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy minden megváltozzon. Félelmetes, milyen gyorsan a padlón találhatjuk magunkat. Hazafelé igyekeztem, és elmerengtem, vajon milyen érzés lesz, amikor végre a karjaimban tarthatom a gyerekünket. A szívem mélyén reméltem, hogy lányom lesz, aki pontosan úgy fog engem elvarázsolni, mint az édesanyja. Az autóból kipattanva a ház felé

futottam a szál vörös rózsával a kezemben, amit útközben szereztem be. – Nina, szívem, én vagyok – nyitottam be. – Itthon felejtettem a telefonom, és aggódtam, hogy… – majd hirtelen belém ragadt a szó. Ez meg mi a fene? Rettenetes látvány tárult a szemem elé. A bejárat igazi csatatérre emlékeztetett. Törött váza, dulakodás nyomai a földön. Gyomorremegéssel futottam körbe a házat, mialatt folyamatosan Nina nevét kiáltoztam. Nyomasztó pánik kerekedett felül a testemben és az agyamon. Megrémültem, mikor nem találtam sehol, elöntött a félelem és a rettegés. Lehet, hogy beindult a szülés? – futott át az agyamon. Nem, az nem lehet, erre az esetre legalább egy üzenetet hagyott volna – próbáltam keresni az okokat –, vagy idegességében azt is elfelejtette? Kétségbeesetten hívtam a nagyit. – Szia! Veled van Nina? – Nem, otthon akart maradni. Fáradt volt. – Az egész házat átkutattam, de sehol sem találom. A nappali pedig úgy néz ki… attól félek, történt vele valami. Talán rosszul lett. – Nyugodj meg! Pár perc, és otthon vagyok – csapta rám a telefont. Iszonyatos érzés a tehetetlenség, jeges bénultság és zsibbadás járta át az egész lényem. Igyekeztem magamhoz térni. Szörnyű érzéseim

voltak,

melyek

dühvel

és

lelkiismeret-furdalással

párosultak. Nem lett volna szabad magára hagyni! Szétfeszített az aggodalom, ami csak fokozódott, amikor megtaláltam a telefonját a nappaliban. Megegyeztünk, hogy enélkül nem teszi ki a lábát itthonról – mérgelődtem. Belerogytam a székbe, a szívem vadul zakatolt, a fejem zúgott. Nem volt további ötletem. Valahol a szívem mélyén

tudtam, hogy ő szándékosan sosem tenne ekkora felelőtlenséget. Ekkor rontott be a nagyi a házba. – Megvan már? – kérdezte izgatottan. – Nincs – ráztam a fejem. – Egyre idegesebb vagyok, mert a telefonja is itt hever az asztalon, a cserépdarabok meg a földön. Biztos, hogy nem hagyta volna így itt, ha minden rendben lett volna. A legrosszabb, hogy ötletem sincs, hol keressem. Az arcomat a tenyerembe temettem, majd hirtelen felpattantam, és rohantam a szobánkba. Én agyalágyult barom! Hát persze. – Mi történt? – követett a nagyi. Nem válaszoltam, csak kapaszkodtam az utolsó reménysugárba. – Utálom, mikor ezt csinálod. Beszélj már! – ripakodott rám. – Remélem, rajta van a nyaklánc, amit tőlem kapott. Sosem szokta levenni – sóhajtottam, és bíztam benne, hogy így lesz. Nem lehet másképp. Bekapcsoltam a laptopom, és az ujjaimmal idegesen doboltam az asztalon, amíg be nem jött a jel. Hamar meg is találtam. – Jason! Mondd már! Mit látsz? – türelmetlenkedett nagyi, és mellém lépett. Ekkor gondolataimból kizökkentve csörgött a telefonom. A szenátor volt az. Ajaj! Biztos ő is Ninát keresi. – Mr. Davis? – kezdtem higgadtságot erőltetve magamra. – Hol van Nina? – a hangja meglehetősen zaklatott volt. – Érdekes, hogy ezt kérdezi – kezdtem vontatottan, valamiért az az érzésem támadt, köze van a dologhoz –, mert nem találom sehol. – Ettől tartottam – éreztem megtört hangját. – Felhívott egy alak, és azt állította, hogy nála van a lányom. Bosszút akarnak állni,

amiért mégiscsak szembe mertem velük szállni és aláírtuk azt az egyezményt. – Az istenit! – káromkodtam el magam és csaptam erőteljesen az asztal lapjára. – Tudom, kik vitték el! Láttam már azt az alakot párszor, többek közt, amikor Ninát üldözték az erdőben. Az ő autójuk parkolt a házunk előtt a robbanás előtt, ezért éreztem, hogy valami nem stimmel, csak már elkéstem. Ne aggódjon, Mr. Davis! Megtalálom Ninát, ha addig élek is, csak segítségre lesz szükségem – járt az agyam. – Tőlem bármit megkap. – Köszönöm, de nekem másfajta támogatás fog kelleni. Nem kockáztathatok.

Túl

nagy

a

tét

–

nyeltem

egy

nagyot.

Kapaszkodtam a gondolatba, hogy ezeknek terve lehet, hiszen ha meg akarták volna ölni, azt megtehették volna itt azonnal. Felhívtam Millert, és felvázoltam neki a helyzetet. Pont, ahogy arra számítottam is, azonnal felajánlotta a segítségét, összeszedett egy kisebb csapatot Nina kiszabadítására. Tisztában voltam vele, hogy nincs lehetőségünk tárgyalásra. Ezek fanatikusok. Egyetlen esélyem volt csupán, cselekedni, de azonnal, és ebben mi profik voltunk. – Mire készülsz? – ragadta meg a pólóm a nagyi. – Figyelj rám, ezek nem egyezkedni akarnak, hanem példát akarnak statuálni az ellenük elkövetett sérelmekért. Valószínű, hogy nyilvános kivégzésre készülnek megfélemlítési céllal, és ehhez a szenátort és a lányát használják fel – minden levegővétel éles késként hasított a tüdőmbe. – Kivégzés? Hiszen kisbabát vár – szörnyülködött. – Ezeket ez nem érdekli – szaladtam a garázs irányába, ő pedig loholt a nyakamban.

Tudtam, hogy most nagyon észnél kell lennem, és ennek érdekében vissza kellett nyernem a higgadtságom, hogy józanul tudjak gondolkodni. – Ugye nem esik baja? – nézett rám a nagyi rettegéssel a tekintetében. Hitetlenkedve meredtem rá, hiszen erre a kérdésre én magam sem tudtam a választ, de bízni akartam. – Nina erős lány, nehéz megtörni, én csak tudom – egybeolvadt a tekintetünk, és éreztem, ahogy az én testem is elárasztja a pánik. Amikor nem tudtam mozgatni a lábam, azt hittem, nincs rosszabb dolog a világon, mint hogy egy székhez láncolva éljem le az életem. Hát tévedtem. Ha elveszítem, akit szeretek, a feleségem és a gyerekem, azt biztos, hogy nem élem túl. Egy órával később megérkezett értem az öt tagból álló csapat. Néhányukat már régről ismertem, mind jól képzett profik voltak. Végigpillantottam rajtuk, de nem tudtam megnyugodni. Minden küldetés alatt teljes hidegvérrel, tiszta fejjel tudtam felmérni a terepet, de éreztem, hogy erre most totálisan alkalmatlan vagyok. Rettegtem, hogy elcseszek valamit, és az végzetes lesz. A gyomrom remegett, hányingerem volt. Összeszorult a mellkasom, alig kaptam levegőt, a vér úgy száguldott az ereimben, hogy szinte hallottam a zúgását, a szívem pedig úgy kalapált, hogy majd kiugrott a helyéről. Az autóban lehunyt szemmel igyekeztem mély levegőt venni és lecsillapítani a zakatoló szívem. – Tudod, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy épen kihozzuk őt. Próbálj megnyugodni, különben az ő érdekében ki kell hogy hagyjalak az akcióból – közölte teljes higgadtsággal Miller. Bár elsőre kissé felháborított a nyugalma, bólintottam, mert tudtam, hogy igaza van. Igyekeztem magamra találni, kizárni az

érzelmeim, de nem igazán sikerült. Mikor megérkeztünk a helyszínre, mindenki tette a dolgát, fülesek a fülbe, fegyverek a kézbe, és egy rövid feltérképezést, egyeztetést követően elindult a felderítő emberünk. A hely egy elhagyatott gyártelep volt, ideális búvóhely. Az ódon, öreg, félig kiégett téglaépületek és a rozsdától omladozó vasszerkezetek, a kopott vasbeton nem nyújtott derűs látványt. Kész életveszély volt ide belépni. Az őrszem információi alapján az ellenség is egy öt főből álló csapat lehetett, Ninával együtt. Az egyik, már félig leomlott épület legfelső emeletén vertek tábort. A tervünk az volt, hogy elérjük, hogy különváljanak, egyesével nagyobb esélyünk volt csendben leszedni őket. Ez volt az akció legkényesebb pontja. – Ne pazarolják a golyókat! – recsegte Miller határozottan. – Tiszta, pontos találatokat akarok. Némán osontunk fel, és amikor már látó- és hallótávolságban voltunk,

kibiztosítottuk

a

füstbombákat,

amivel

igencsak

megleptük a terroristákat, akik ijedtükben azt sem tudták, meneküljenek vagy támadjanak, így szétszéledtek. Pár perccel később tisztán hallottam a fülesben: – Kettő megvan, kiiktatva! Felsóhajtottam, ezek szerint már csak ketten vannak, és Nina. Hamarosan eloszlott a füst, és láttam, hogy a másik kettő, akik fedezékbe vonultak, most felrángatták Ninát a helyéről, és pajzsként használva haladtak előre. A csapatunk tagjai azonban az útjukat állták, mire meghökkent arckifejezéssel hátrálni kezdtek. – Adják fel, innen nem jutnak ki! – figyelmeztette őket a parancsnok. Nina elkiáltotta magát: – Jason! Jason, kérlek, segíts!

Közben felismertem az egyiket, az a nyomorult alak volt, akit félholtra vertem a parkolóban, mikor rámászott az én Ninámra. Amikor észrevett, felém bökött az ujjával. – Te ott, nekünk van még egy befejezetlen ügyünk, emlékszel? Előléptem, és a fegyverem az egyik társam kezébe nyomtam, majd mutattam neki, hogy jöjjön közelebb. – Nem vagyok ostoba – rázta a fejét, és rám emelte a fegyverét, de mielőtt elsüthette volna, az őrszem őt is lelőtte, így már csak egy maradt ott Ninával egy oszlop fedezékében. – Jobb lesz, ha leteszi a fegyvert, nincs esélye! – próbáltam meggyőzni. – Azt majd meglátjuk – felelte egy női hang, és hátrálni kezdett, maga után húzva Ninát is. – Biztonságosan le tudod szedni? – hallottam a parancsnok hangját a fülesemben. – Nem. Takarásban van – szólt a válasz. Nem nyílt alkalmunk tiszta találatot bevinni a fogvatartóra. – Te tudod, ki ez a nő? – suttogta felém Miller. Megráztam a fejem. – Megan Davis – nyögte ki. Felé kaptam a tekintetem. – Ez a nő? Biztos vagy te ebben? – kérdeztem hitetlenkedve. A képeken hosszú szőke volt a haja, ennek a nőnek pedig rövid fekete. Ráadásul képtelen voltam elhinni, hogy a saját anyja ilyet tenne Ninával. Már a falak nélküli emelet szélén ácsorogtak. Megan erősen tartotta Nina karját, és megtolta a perem felé. A szívem is kihagyott egy ütemet. – Ne! Eressze el! – üvöltöttem.

– Ha közelebb jöttök, esküszöm, a mélybe taszítom – a szemei nem árulkodtak félelemről vagy zavartságról. Ez a nő elszánt volt és fanatikus. Az öngyilkos terroristák elszántsága tükröződött a tekintetében,

megérzésemet

alátámasztotta

Nina

búcsúzó

pillantása. Elővettem a hátam mögül a másik fegyverem, és magabiztosan rászegeztem. – Nekem csak Nina kell. Nem érdekel, mit csinál utána, ha átadja, én elengedem – próbálkoztam. – Hülyének nézel? Ahogy elengedem, szitává lőtök. – Nem fogjuk! Ők az én embereim, mi csak a feleségemet akarjuk. Engedje el! Határozottan Nina oldalába nyomta a fegyvert. – Nekem nincs vesztenivalóm, de neked, ha jól látom, van. Vonuljatok vissza, és talán megússza – vonta meg flegmán a vállát. – Nekem a talán kevés, akkor inkább itt helyben megölöm magát – ordítottam. – Csak rajta – felelte, és lökött egyet Ninán, aki sikoltozva kis híján a mélybe zuhant. – Mit csinál? Megőrült! – rémültem meg. Megadóan az égbe emeltem a kezem, majd letettem a pisztolyt a földre, és lassan araszolva közeledni kezdtem feléjük. A többiek mögöttem várakoztak a helyükön. – Állj! – üvöltötte, majd a fegyverét felém fordította. Innen felpörögtek az események. Nina hirtelen a könyökével erősen gyomron vágta, amitől kiszabadult, és futni kezdett egyenesen felém. A nő térdre esett, de a fegyverébe kapaszkodva a felém igyekvő Ninát vette célba. Hangos pisztolylövések hasítottak a levegőbe. – Neee – kiáltottam, és én is sprinteltem Nina felé. Ninát védelmezőn a karjaimba zártam, és reszketve vizsgálgattam, érte-e

találat. Felpillantva vettem csak észre, ahogy az anyja kiterülten fekszik a hideg betonon. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Édesem, egyetlenem – csókolgattam Ninát. – Annyira féltettelek – öleltem magamhoz szorosan. – Tudtam, hogy te úgyis megtalálsz – suttogta, ahogy egész testében remegett. – Jól vagy? – tapogattam végig. – Most már igen – suttogta, és a mellkasomhoz bújt. Szorosan a karjaimban tartottam, majd egyszer csak erőtlenül lefelé csúszott. Értetlenül pislogtam, hirtelen nedvesség árasztotta el a tenyerem, ahogy a hátát tartottam, óvatosan leeresztettem a földre, de mikor elemeltem a kezem, akkor láttam, hogy minden csupa vér. Az anyja mégis eltalálta. – Segítsetek! – ordítottam kétségbeesetten. – Eltalálta. A tekintetünk mélyen egymásba kapaszkodott, majd erőtlenül csak ennyit suttogott: – Mentsd meg a babát! – majd lecsukódott a szeme. – Nina, ne! – rázni kezdtem. – Nyisd ki a szemed! Hallod? Nem adhatod fel! – de nem reagált. Kétségbeesett üvöltésem visszhangja söpört végig az üres termen. – Neeeee! A szirénázó mentőben a rémülettől még az életéért küzdő orvosok hangját sem hallottam. Hadonásztak jobbra-balra, de én minden reményem feladtam, csak Nina arcát bámultam, és az járt az eszemben: Hogy szúrhattuk el ennyire? Miért pont az az akció fullad kudarcba, amitől az egész életem függ? Annyi kimondatlan kérdés kattogott a fejemben, és csak azt vettem észre, hogy a könnyeim patakokban folynak. Valahogy éreztem, hogy most tényleg vége van. Tudtam, hogy ez most más. Nincs visszaút, nincs visszatekerő gomb, hogy az egészet újratervezzem vagy meg nem

történtté tegyem. Utolsó, erőtlen mondata ott visszahangzott a fejemben: „Mentsd meg a babát!” Az órákig tartó kínzó várakozás alatt a műtő előtt némán a padlóra süllyedtem, és meredten néztem a szemben lévő falat. Nem érzékeltem semmit és senkit, nem borultam ki, nem ordítottam, a sokktól teljesen megdermedtem. Egy örökkévalóság telt így el. Azon merengtem: Mi lehet a célja ezzel a sorsnak? Miért nem haltam meg a társaimmal együtt abban az átkozott támadásban, ha most egyszerűen mindent elveszítek? Annyi megpróbáltatás után minden hiábavaló volt. Valahogy most éreztem át azt a fájdalmat és kínt, amit Nina élhetett át, mielőtt öngyilkos akart lenni. Elhatároztam, ha elveszítem őket, nem akarok többé élni. Ezzel a veszteséggel már nem tudnám folytatni az életem. Nem halhatnak meg! Az nem lehet. Nekik élniük kell! Ez olyan igazságtalan! Ekkor a semmiből váratlanul egy alak magasodott fölém. – Mr. Scott? Az orvos megállt előttem, és csak néztük egymást némán. Az arckifejezésétől minden maradék erőm kifutott a testemből, elöntött a pánik, egyszerűen képtelen voltam megszólalni, csak nyeltem a könnyeim. – Mr. Scott, a baba érdekében kénytelenek voltunk azonnali császármetszést végrehajtani. Emiatt kicsit korán érkezett a világra, jelenleg inkubátorban van, de szerencsére az életfunkciói tökéletesek, hamar megerősödik majd. Hosszan lehunytam a szemem. Ha nem a babával, akkor Ninával van a baj. Összetörten szegeztem rá újra a tekintetem. – És Nina? – kérdeztem erőtlen hangon. Mély levegőt vett, majd folytatta.

– Ami a feleségét illeti, nos, nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az állapota nagyon aggasztó. Sok vért vesztett, nagyon legyengült, félek, hogy a vérátömlesztéssel sem tudtunk már segíteni rajta. – Ez mit jelent? – meredtem rá teljesen reményvesztetten. A keserűség sugárzott a szeméből. – Azt tanácsolom magának, hogy búcsúzzanak el egymástól… – Ez nem lehet igaz! Nem mondhat nekem ilyet! Nem! Nem, nem, nem és nem! – Azt akarja mondani, hogy… – Képtelen voltam hangosan kimondani. Nem válaszolt, csak határozottan bólintott. A fejemhez kaptam mindkét kezem, nyüszíteni kezdtem a kíntól. – Mi történt, kisfiam? – lépett mellém a nagyi. Nem tudtam válaszolni, csak ököllel püfölni kezdtem a falat. – Hagyd abba! – pislogott rémülten. – Mi van Ninával? Mivel képtelen voltam kimondani az igazságot, szótlanul meredtem magam elé. – Haldoklik – hallottam az orvos hangját. Felkaptam a fejem, rápillantottam, és tekintetében azt láttam, hogy feladta. Felugrottam a földről, és elszántan kihúztam magam. – Maga orvos, az isten szerelmére, mentse meg! – Higgye el, mindent megtettünk, ami tőlünk telt. – Akkor tegyen meg érte most is. Küzdjön! Nem hagyhatja csak úgy meghalni – emeltem fel a hangom. – Mr. Scott, nagyon sajnálom, Mrs. Scott állapota kritikus, egyelőre nem tehetünk érte semmit. Várnunk kell. Én ebből az egészből csak annyit hallottam: meg sem akarja próbálni.

– Ezek szerint egyszerűen hagyja meghalni. Miért is akarna tenni bármit is, nem a maga felesége haldoklik azon az ágyon – üvöltöttem a képébe. – Jason! – pillantott rám szigorú tekintettel a nagyi. – Szedd össze magad! – szűrte ki a fogai közt. – Nem. Ninánál erősebb embert nem ismerek, az utolsó pillanatig küzdeni fog. Tudom! Ő egy harcos! A lábaimat kapkodva indultam meg az intenzív osztály felé. – Most meg hová mész? – kiáltotta utánam a nagyi. – Nem hagyom, hogy feladja. Nem engedem meg neki! Megtiltom! Nem teheti ezt velem! A kórterembe léptem, ahol sokkal rosszabb látvány fogadott, mint amire felkészülhettem volna. Ott feküdt erőtlenül, és olyan sápadt volt, hogy az ember azt gondolta volna, már nem is él. Minden műszer pityegett és kattogott, mindkét karjából csövek lógtak.

Elhatalmasodott

elveszíthetem

őt.

Fölé

bennem

az

magasodtam,

érzés, és

hogy

tényleg

végigcirógattam

a

homlokát, de erejének híján nem nyitotta ki a szemét, csak suttogva megszólalt: – Jason… – Itt vagyok, szívem – a könnyeim potyogtak a takarójára, nem győztem a kézfejemmel törölgetni őket. – Vigyázz a kis Hope-ra – folytatta alig hallhatóan. A szavai tőrként fúródtak a mellkasomba. Hope? Hát már ő is feladta? – Nem mondhatod ezt! Nem adhatod fel! Nekünk szükségünk van rád! Nem hagyhatsz itt minket! Nekem ez nem megy egyedül – teljesen kétségbeestem. Gyönyörű szemeit tágra nyitotta, és úgy vizsgálgatott.

– Meg kell tanulnod, Jason! – hangja csupán suttogás volt, és látszott, hogy ez is mekkora erőfeszítésébe kerül. – Te is tudod, hogy belőled merítem az erőt, nélküled elvesztem. – Össze kell szedned magad! A lányunkért – nyögte. – Hiszek benned. – Ne tedd ezt velem, kérlek – zokogtam el magam. – Nekünk álmaink vannak – erőlködtem. – Amiket te majd valóra váltasz. Úgy látszik, nekünk ez a sorsunk, mi nem élhetünk hosszú, boldog életet – éreztem, hogy ő már beletörődött. – Én ebbe nem nyugszom bele – fújtattam zaklatottan. – Ez nem így fog véget érni. Most én kérem tőled, hogy küzdj, szállj szembe a végzettel – váltam indulatossá. – Megtenném, ha lenne rá esélyem, de te is tudod, hogy nincs. Jason, hallgass most meg, mert nincs sok időm. Új életet kell kezdened. Hope-ért – suttogta. – Sajnálom, Nina, de nélküled én sem akarok élni. Megragadta a kezem, és elszántan a szemembe nézett. – Ígérd meg nekem, hogy boldog leszel! – Mi? – kérdeztem hitetlenkedve. Boldog? Elment az esze? – Hope-nak anya kell, neked pedig túl kell tenned magad rajtam, hogy boldog lehess. Ígérd meg, hogy boldog leszel! – folytatta. Csak ráztam a fejem erőtlenül. Nem kérheti ezt tőlem. – Nem teheted ezt velem. Ne hagyj engem cserben! Kérlek… – csuklott el a hangom. – Nincs hozzá erőm – nyekeregte. – De igenis van. Nálad erősebb nőt még nem ismertem. Te nem adhatod fel! A halál a gyengék megoldása.

– Jason, nekem lejárt az időm, kérlek, teljesítsd az utolsó kívánságom. Kezdj új életet a kislányunkkal. Engedj el engem! Ígérd meg nekem! Olyan volt ez nekem, mint egy arculcsapás. Ígérjem meg, hogy békében meghalhasson? Hogy feladhassa? – Soha! Nélküled soha! Érted?! Soha! Jobb, ha összeszeded magad, mert ha elhagysz, én soha…! – törtem ki, majd hüppögtem, mint egy gyerek. – Szeretlek – sírtam el magam. – Sosem fogok mást szeretni. – Én is szeretlek téged, és sajnálom, hogy csalódnod kell bennem, de most mégis neked kell erősnek lenned. – Nina – könyörögtem. A csuklóján a vágott heget simogattam. Mi értelme, hogy akkor megmenthettem, ha most mégis elveszítem? – Hope – szólalt meg, mintha felelt volna a gondolataimra. – Mondd meg a lányunknak, hogy szeretem. Vigyázz rá! Bízom benned! Tudom, hogy jó apja leszel, hiszen rád bízom, ami a legfontosabb nekem. Ne hagyj cserben! – A szorítása folyamatosan enyhült, mígnem lassan lehunyta a szemét; a gépek sípolni, én pedig ordítani kezdtem, de ő csak hevert ott öntudatlanul, élettelenül. Mereven bámultam magam elé, értetlenül és bénultan. A szemem marták a megrendültség és a hitetlenség könnyei, a fájdalom, a csalódottság és a düh mardosott legbelül. Éreztem a borzongást, ami végigfutott rajtam, ami ellen sem erőm, sem lehetőségem nem volt tiltakozni. Éreztem, ahogy a reménytelenség eljut az egész testembe, ahogy gúzsba köt, és én összeroppanva adtam meg magam ennek a végtelen érzésnek, amely könyörtelenül maga alá gyűrt, szinte lélegzethez sem jutottam. Ez nem igaz! Ez csak egy rossz álom! Neeeem! Nekem van egy gyönyörű feleségem, és

hamarosan megszületik a kislányom. Fel kell ébrednem – hajtogattam magamban, és vártam a csodára. Vártam egy jelre, egy apró, nyomorult, észrevehetetlen kis jelre, amely enyhítette volna a kínt, amit éreztem. Egy jelre, hogy ez az egész meg sem történt, de Nina életéért hiába küzdöttek az orvosok. Mozdulatlanul hevert, és makacsul lehunyva tartotta a szemeit. Elárulva éreztem magam. Cserben hagyott. A könnyeim akadálytalanul folytak végig az arcomon, nem voltam önmagam, csak egy báb maradtam, egy kiürült és meggyötört test, mert a szívem abban a pillanatban ezer darabra hullt. A fájdalom mart belülről, mint a méreg, a fájdalom az elvesztett, gondosan felépített életért, minden elmulasztott csókért és minden pillanatért, amik már soha nem jönnek el. Romokban hevert az egész világom, mintha az elmúlt hónapok sora csak egy vágyálom lett volna. A tehetetlenségtől az egész testemben éreztem a felgyülemlett haragot, a dühöt, amely kirobbanni készült, amely pusztításra született, és amely olyan erővel sújtott le rám, hogy képtelen voltam visszafogni. A fájdalom és értetlenség dühe volt ez, amely felperzselt és égetett, amely megbénított és felemésztett, mert nem tudtam ellene tenni. Fel nem foghattam, hogy egyetlen átkozott golyó elég volt ahhoz, hogy minden, ami eddig számított, az elértéktelenedjen, semmivé váljon… de Nina továbbra sem mozdult. Az érzéseim a torkom szorongatták, mert nem hittem, egyszerűen nem hihettem, hogy minden áldozatunk értelmetlen és hiábavaló volt. Az én vereségem volt ez a halállal szemben: így ért véget az egész életem… Az életünk során történnek jó és rossz dolgok egyaránt. Ebben élünk, küzdünk, harcolunk… Olykor magunk alá zuhanunk, olykor feladjuk, vagy éppen rettegünk a következő pillanattól, miközben a

szívünk mélyén tudjuk, érezzük, nem tehetünk ellene semmit. Aznap este is így feküdtem az ágyamba, csendben várva, hogy elmúljon a fájdalom. Nincs többé… képtelen voltam ezzel a gondolattal együtt élni. Sokan el sem tudják képzelni, milyenek a levegő nélküli pillanatok, az egész életed kínzó fájdalmakban éled le, miközben a lelked bilincsben hever. Zsibbadt üresség maradt csak Nina után, hirtelen minden értelmét vesztette, ahogy az elmúlt hónapok kusza darabjai a helyükre kerültek. Belül minden örökre megváltozott, de a világ mit sem sejtve ugyanúgy ment tovább, mint azelőtt, és nekem mindennap ezzel az igazságtalansággal kellett szembenéznem. Csalódtam

magamban.

Képtelen

voltam

megmenteni.

Folyamatosan ott kavargott bennem, hogy tényleg itt hagyott engem, ugyanakkor itt hagyott nekem egy reménysugarat, ami időnként a pokolba rántott. Mégsem tudtam haragot érezni, mikor a kis Hope-ra néztem, mert mindig az anyja bájos arcát, ártatlan szemeit láttam benne, amitől minden dühöm semmivé foszlott. Nem éreztem mást, csak reményvesztettséget és szégyent, hogy ilyen gyenge vagyok. Ahogy először a karjaimba vettem a kislányom apró, törékeny testét, tudtam, hogy bár a halálra vágyom, nekem élnem kell. Muszáj! Érte. A lányomért. Ez annyira igazságtalan! Azt mondják, a gyászban az első év a legkritikusabb, mert nincs, ami enyhülést hozhatna. Nekem az első évben nemigen jutott időm a feldolgozásra. Mindig magam előtt láttam Nina mosolygós arcát, hallottam incselkedő hangját, és egy-egy nehéz pillanatomban éreztem a jelenlétét a szobában. Próbáltam úgy tenni, mintha még élne, mintha még most is köztünk lenne. Időnként az ajtón

felejtettem a tekintetem, mintha csak vártam volna, mikor lép be rajta. A halálának első évfordulója azonban minden sebet feltépett, úgy éreztem, duplán büntetett a sors, hiszen még csak szenvedni, gyászolni sem igazán engedett. Itt volt a kis Hope, aki rengeteg időmet lefoglalta. Nem maradt időm a sebeim nyalogatására. Néha iszonyúan dühös voltam, és olyan dolgok suhantak át az agyamon, amelyekért nem nyerhetek bocsánatot. Időnként haragot éreztem a lányom iránt, aki egyfelől folyamatosan Ninára emlékeztetett, másrészről

elválasztott

az

anyjától,

hiszen

miatta

nem

követhettem őt. Sokszor nem is igazán együttérzésre vágytam, hanem csendre, és persze egy italra, aztán még egyre és még egyre és még egyre. Az évfordulója napja iszonyatosan nehéz volt. Azt hittem, belepusztulok minden egyes percbe. Minden úgy tört rám, mintha csak tegnap lett volna. A csók, amit az ajtóban az ajkára nyomtam, volt az utolsó, az utolsó, és én alig emlékszem rá. Kibírhatatlan fájdalom feszített egész álló nap. Próbáltam felidézni, milyen volt a haja, a szeme, az érintése, de minden olyan messze került. Rám tört a pánik, mi lesz, ha egy napon arra ébredek: nem is emlékszem rá. Lelkiismeret-furdalás gyötört, mert a sírjához sem volt erőm soha kimenni. Gyáva voltam. Attól olyan valóságossá vált volna minden. Így nem maradt más, késő este hullarészegen bolyongtam az utcákon. Rettentően dühös voltam, ahogy dülöngéltem a járdán jobbra-balra, időnként mérgesen belerúgtam a falba, a fejem a téglának támasztottam, és hangosan zokogtam. Kiengedtem azt a rengeteg elfojtott fájdalmat és kínt, amit oly hosszú ideje a szívemben

hordoztam.

Abban

a

pillanatban

végképp

összeomlottam. Nem láttam kiutat. Láttam őt, láttam Hope-ot és

láttam magam. Miért? Miért pont én? Miért? – üvöltöttem a kihalt utcán. Félájultan mámorító gondolatok suhantak át az agyamon: Hope ide vagy oda, akkor sem kívántam így folytatni. Követni akartam Ninát. Vágytam a közelségére, szükségem volt rá… az illatára, a hangjára… az erőre, amit adott nekem. – Jason, hallasz? Te jó ég, mit műveltél magaddal? Hallasz engem? – ismertem fel Nina aggodalmas hangját. A szemeimet lassan kinyitottam, és mikor megpillantottam őt, iszonyú haragot éreztem. Ott állt felettem, és engem méregetett. – Hagyj engem békén! Cserben hagytál – ordítottam a sötét utcán. – Nina… – csillapodtam le kissé, mert rettegtem, hogy ahogy felbukkant, úgy el is tűnik. – Ne haragudj! Megint eltoltam mindent… Totál elcsesztem, Nina. Annyira szét vagyok csúszva… – ismételgettem a kihalt környéken. – Nem találom a talajt a talpam alatt. Nélküled nem megy. – Minden rendben lesz, csak ki kell aludnod magad, és jobban leszel. Büszke vagyok rád, Jason! Remekül helytállsz – mosolygott rám, de amikor felemeltem a kezem, hogy megérintsem az arcát, eltűnt. Lehunytam a szemem, és vártam, miközben azért imádkoztam, hogy legyek már túl mindezen. Mikor múlik már el…? A harmadik évben megtanultam, nem azok élnek teljes és derűs életet, nem azok kötődnek erősen emberekhez és célokhoz, akik soha nem találkoznak a gyásszal, hanem azok, akik ezt is meg tudják élni a maga mélységeiben, fájdalmában, és megtanulják kezelni, feldolgozni az elvesztés folyamatát. Sokáig nem ismertem fel a bennem rejlő életerőt, de ahogy megpillantottam a kislányom, minden más lett. Egy darabig igyekeztem annak az általános elvárásnak megfelelni, hogy a férfi erős, a férfi nem sír, segít másoknak, miközben ez a csöppség a karjaimban egészen mást várt

el tőlem. Gyengédséget, amire én képtelennek éreztem magam. Végtelen ürességet éreztem. Meg kellett tanulnom újra érezni. Magamba fojtottam a bánatom, nem beszéltem az érzelmeimről, inkább a düh és a harag jellemzett abban az időben. Képtelen voltam feldolgozni az elválást, nem voltam képes új érzelmeket megélni, alkalmatlan lettem a valódi örömre. Áldozatnak éreztem magam, megrekedtem a teljes kétségbeesés állapotában, és még évek múltán is csak a kis Hope-ban tudtam örömöm és vigaszom lelni. Hat

évvel

később,

mint

minden

évben

Nina

halálának

évfordulóján, ezen a napon is, mintha a szívemet tépték volna ki a helyéről. Ez a nap az évek múltával sem lett könnyebb. Minden évben mélységes letargiába estem. Voltak napok, mikor már nem gyötrődtem, de ezek a napok mindig mélyrepülések voltak. Tisztában voltam vele, hogy én már soha többé nem fogok egy nőt sem közel engedni magamhoz, egy nőt sem fogok úgy szeretni, mint őt. Az ilyen egyszer adatik meg az ember életében, és én mindet elveszítettem. A sírköve előtt guggoltam, és percek óta meredten bámultam, elöntötte a szívem a fájdalom. Hiába telt el annyi idő, a hiánya sosem enyhült. Még mindig nem tudtam elfogadni, hogy ilyen hirtelen érjen véget egy ember élete. – Hiányzik neked? – térített vissza a valóságba a kislányom kíváncsi hangja. – Igen, nagyon – feleltem elkeseredetten, mert mindig azt képzeltem, együtt fogjuk majd felnevelni őt. Összeszorult a szívem, ha belegondoltam, meg sem ismerhették egymást.

– Nagyon szeretted őt? – bámult rám azzal a gyönyörű, csokoládébarna szemével, ami pont olyan volt, mint az édesanyjáé. Nagyot sóhajtottam. – Igen, kincsem, nagyon – nyomtam egy puszit tündéri arcára. – Én nem emlékszem rá. Elmondod, milyen volt? – pillantott rám kíváncsian. Mindig féltem ettől a kérdéstől, de most mégsem esett nehezemre beszélni róla. – Gyönyörű volt és nagyon szeretett volna téged. A szeme és a haja pont olyan volt, mint a tiéd – mosolyogtam rá. Éreztem, hogy a lelkemben kitörni készül a vihar. – Na de most már ideje hazamenni, elég volt a szomorkodásból. A nagyi már biztosan vár bennünket – igyekeztem összeszedni magam. – Ne még, olyan jó itt – heveredett le a fűbe. Csak néztem a kődarabot egy percig, majd ledobtam magam én is, és az eget kezdtem kémlelni. – Ott a mami, igaz? Talán most is lát minket – bámulta a felhőket. – Igen, egészen biztosan. – Kedves volt, ugye? – záporoztak a kérdései. – Nagyon kedves – sóhajtottam fel, ahogy szinte láttam őt magam előtt. – Na, gyere ide – ragadtam meg, és játékosan magamhoz húztam, elernyedt, és csak feküdt a karomban, a feje a vállamon hevert. Hosszan elmerengve vizsgálta az arcomat. Egy röpke perc múlva egészen elcsendesedett minden, lehunytam a szemem, és éreztem Nina megnyugtató jelenlétét. Ismét kezdett hatalmába keríteni az álom, amelyben minden éjjel visszatért hozzám. Talán két percig lehettem öntudatlan állapotban, amikor a

szemhéjamra árnyék vetült, így már nem élvezhettem a délelőtti nap melegét. – Apu! Unatkozom. Most már induljunk, jó? – hajolt fölém Hope. – Rendben – tápászkodtam fel, de még hosszan néztem a Nina sírján lévő képét. – Találkozunk még – siklott végig a kezem az arcképén. – Várj rám! Lassan valóban enyhült a fájdalom, kiengedett engem a szenvedés fogságából, de sosem szűnt meg igazán. Minden egyes nap vezetett a robotpilóta, és látszólag mindent elrendezett a rutin. Csak tettem, amit tennem kellett. A boldogtalanság pedig észrevétlenül állandó útitársammá vált. Mikor is nevettem igazán utoljára? Mikor még élt… de nem is ez a lényeg. Rájöttem, a legjobban úgy tiszteleghetek az emléke előtt, ha arra koncentrálok, ami van, és teszem a dolgom, ahogy tőlem telik. A történtek lezárása ugyanis csak illúzió, hiú remény, mert nem tudom elfojtani a nagyon is eleven gyászomat. Hinni akartam, hogy minden halál magában hordozza az újjászületést, és a halála nem volt értelmetlen, ha már a jövő idő számunkra egyszer és mindenkorra törlődött. Már tudtam. Felfogtam. Beletörődtem. Volt rá időm bőven. Elfogadtam, hogy nekem itt van Hope, mert hiába a halottaink utáni vágyakozás mardosó fájdalma, hagynom kellett Ninát elmenni, hogy örökre velem maradhasson. – Apu, Ashley beszélni szeretne veled – zökkentett ki a gondolataimból Hope, miközben az autó felé szökdécselt. – Mit műveltél már megint? – torpantam meg. Igazi kis bajkeverő volt, pont, mint az anyja. – Semmit, csak kicsit összevesztünk Lilyvel. – Ah, Hope, mondtam már, hogy okos enged, szamár szenved.

Hallgatott, majd mosolyogva felém fordult. – Tetszel ám neki. – Kinek? – vontam fel a szemöldököm. – Hát Ashley-nek – forgatta a szemeit. – Hallottam, amikor azt mondta a nagyinak, hogy te egy nagyon jóképű férfi vagy, és kár, hogy észre sem veszed a nőket. A velem történtek után nemcsak a nagyi és Nina apja állt mellettem bástyaként, hanem Ashley is, Nathan volt felesége, hiszen ki érthette volna meg jobban a gyászomat, mint ő. Kellemes volt a társasága, mert nem nyaggatott, megértette a néma szenvedésem. Rengeteget segített, és nagyon hálás is voltam neki a támogatásért, de soha nem lódult meg tőle úgy a szívem, mint amikor Nina közelébe kerültem. Mély levegőt vettem, és próbáltam elterelni a beszélgetést, de az én makacs lányom igencsak kitartó volt. – Nem hívod el randira? Nekem tetszik – erősködött. – Ő is nagyon magányos. – De én nem vagyok az, hiszen itt vagy nekem te – vigyorogtam rá. – Apaaa, ez nem olyan. – Gondolj csak bele, akkor Lily olyan lenne, mint a testvéred. Mindig össze lennétek zárva. – Nem lenne baj, ha végre mosolyogni látnálak – nézett rám komolyan. Elszorult a szívem, mert eszembe juttatta Nina utolsó kívánságát: „Ígérd meg, hogy boldog leszel!” – Jól érzem, hogy félsz attól, hogy boldog legyél? – Döbbenten néztem az én okos nagylányomra. Mikor lett belőle hirtelen egy bölcs felnőtt? Nem tudtam mit felelni, hiszen fején találta a szöget.

Boldognak lenni? Én már nem akarok boldog lenni. Számomra ez a szó nem létezik többé. Újrakezdeni? Az olyan lenne, mintha elárulnám Ninát. Felhőtlen szerelem? Nélküle nekem már nem létezik olyan. Számomra ő volt az egész világ. Sosem fogom megérteni, hogy miért tette… Miért hagyott el bennünket? Évek óta minden erőmmel csak próbálkozom és próbálkozom, de mégsem sikerül újrakezdeni. Nem tudtam megtanulni, hogyan éljek nélküle. Mindig is csak őt ismertem, őt szerettem. Őrületes harc volt ez. Ennyi szenvedés, de hol a vége… A szívem kifulladt a folyamatos erőlködéstől. Már nem próbálkozom. Tudomásul vettem, nekem ő volt a végzetem. – Na, akkor elhívod Ashley-t? – éreztem, hogy ez elől most nem menekülhetek. – Talán – vontam meg a vállam. „Nem dobhatsz el éveket az életedből, Nina sem ezt akarná” – hajtogatta a nagyi is folyton. Már nem voltam a régi önmagam, és már soha nem is leszek az. Élhetek én még húsz, negyven, hatvan évig, megöregedhetek, de ő örökké olyan marad, ahogy az emlékeimben él. Ami pedig én voltam őbenne, amilyennek egyedül ő látott, azt örökre elvitte magával. Az a Jason Scott meghalt vele együtt. Itt ragadt a testem, de a szívem és a lelkem egy angyal markában raboskodott. – Komolyan? De jó! – ugrándozott örömében Hope, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy soha senki nem fogja betölteni azt az űrt, amit Nina hagyott maga után. Már nem vágytam világot megváltó dolgokra, megelégedtem azzal, ha az éppen aktuális napot

pozitívan zárhattam.

Az

életem

hátralévő

részében

igyekeztem úgy élni, hogy azzá váljak, akire Nina büszke lehet. A ház előtt leparkolva láttam, ahogy Ashley a nagyival beszélget. Nem kerülte el a figyelmem a pillantás, amellyel engem

méregettek. Hát persze! Innen fúj a szél. A nagyi és a lányom a legnagyobb kerítőnő az egész világon.

EPILÓGUS Jason „A sorsotok nincs megírva előre. Senkié sem! A sorsotokat magatok alakítjátok. Úgy csináljátok, hogy jó legyen!” (Vissza a jövőbe 3. című film)

Újrajátszás Az autóban összeszorított fogakkal meredtem magam elé. A fájdalom és rémület együttesen hasított belém. Kapaszkodtam… nagyon erősen kapaszkodtam. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy szorítottam a kezemben lévő fegyverem, a rám törő képtelen jelenetek, mint egy film forogtak le a szemem előtt. Vége. Mindennek vége. Nina meghalt, már nincs értelme az életemnek. – Jason, Jason, hallasz engem? – éreztem valaki kezét a vállamon. Felfordult a gyomrom, és ahogy lefékezett az autó, azonnal kiugrottam, majd utat engedtem a gyomromból feltörő keserűségnek. – Rosszul vagy? – kérdezte a parancsnok, miközben szigorúan, de aggodalmasan végigmért. Miután percekig csak émelyegtem és ürítettem a gyomrom tartalmát, elgyötörten rogytam össze.

Elvesztettem őt. Elhagyott. Meghalt. Minden olyan valóságosnak tűnt. – Tudod, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy épen kihozzuk őt. Próbálj megnyugodni, különben az ő érdekében ki kell hogy hagyjalak az akcióból – közölte teljes higgadtsággal Miller. Ekkor a döbbenettől még a szívem is kihagyott egy ütemet. Ezt én már hallottam. Rémülten azonnal a talpamra ugrottam, és megfordulva ott találtam magam azon az elhagyatott gyártelepen. Megdermedtem. Nem értem, mi ez. Mi történik velem? Ébren álmodom? Csak a háttérből hallottam, ahogy a többiek összerakják a tervet Nina kiszabadítására. Ez már megtörtént. – Az őrszem azt jelentette, hogy öten vannak, és ez egyik, már félig leomlott épület legfelső emeletén vertek tábort – hallottam az egyik emberünk hangját. Ez már elhangzott egyszer. A fejemhez kaptam, mert minden olyan zavaros lett. Te jó ég, hiszen akkor Nina még életben van – tértem magamhoz. – Ne pazarolják a golyókat! – recsegte Miller határozottan. – Tiszta, pontos találatokat akarok. Várjunk csak… ne, ne, ne… elöntötte a testem a pánik. – Állj! – ziháltam. – Meg fogjuk ölni! – kapkodtam levegőért. Még nincs veszve minden. Képtelen voltam felfogni, mi történik velem, de nem is volt időm foglalkozni ezzel, mert megkezdtük az előrenyomulást. – Kérem, parancsnok, hallgasson meg – ragadtam meg Miller karját. A testem minden ízében reszketett. Magamhoz akarom ölelni Ninát. Most! Azonnal! Érezni szerettem volna, hogy velem van, mégsem hagyott el. Még nem veszítettem el őt. Ez még nem történt meg!

– Kettő megvan, kiiktatva! – hallottam a fülesben. Basszus, itt minden ugyanúgy történik. Nem, nem, nem! Tennem kell valamit. Nem történhet minden ugyanúgy! Tudtam, hogy az igazat nem mondhatom el a parancsnoknak, hiszen akkor bolondnak néznek és kizárnak az akcióból. – Nézze, Miller, lehet, hogy dilisnek fogok tűnni, de ez az egész nem fog működni. Egyedül kell csinálnom – jelentettem ki elszántan. – Azt nem engedhetem. Ezek gyilkosok. – Igen, pontosan tudom, éppen ezért kell magamban mennem. Nem kockáztathatom Nina testi épségét. Ha elveszítem, azt én sem élem túl. Tartson bolondnak, de pontosan tudom, mi következik, ha bemegyünk. Láttam. – Hogyhogy látta? – Nincs most erre idő, ugye bízik még bennem? – Van más választásom? – nézett rám Miller bizonytalanul. – Tudom, mit csinálok, uram – jelentettem ki magabiztosan. Dehogy

tudom!

Egyvalamiben

vagyok

csak

biztos,

meg

kell

változtatnom a jövőt. Minden apró változás az én malmomra hajthatja a vizet. Mielőtt azonban folytattam volna az akciót, felhívtam a szenátort. – Ez őrültség – rázta a fejét a parancsnok. – Ha velem történne valami, hozza ki Ninát, csak ennyit kérek. Ne hagyjon cserben! – határozottan bólintott, és ez nekem elég volt. Magabiztos léptekkel közeledtem a két megmaradt ellenség felé. Nem kellett keresnem az utat, hiszen már jól ismertem. Magasba emelt kezekkel közeledtem feléjük. – Fegyvertelen vagyok – kezdtem.

– Mi a franc? Hol vannak az embereim? – szegezte rám a fegyverét Daniel. Nina elkiáltotta magát: – Jason! Jason, kérlek, segíts! – Itt vagyok! Nem hagyom, hogy bajod essen. Elöntöttek az érzelmek. Percek alatt évek szenvedéseit éltem át, és most itt áll előttem. Él! – Nekünk van még egy befejezetlen ügyünk, emlékszel? – kiáltotta a szájhős. Előléptem a rejtekemből, és mutattam neki, hogy ő is jöjjön közelebb. – Nem vagyok ostoba – rázta a fejét, és rám emelte a fegyverét, de mielőtt elsüthette volna, az őrszem hátulról lelőtte. – Neee! – ordítottam. – Maradjanak ki ebből! – remegtem az izgalomtól. Minden egy hajszálon múlt. Nem maradt más, csak az a nő és Nina, akik okosan az oszlop fedezékébe bújtak. Pont, mint ahogy azt már láttam. Kezdtem kétségbeesni. Nekem nem lehet ez a sorsom. Nem fogom elveszíteni őt! – Megan, beszéljük ezt meg – haladtam előre. Ösztönösen éreztem, hogy minden lépéssel, amivel csökkentem a köztünk lévő távolságot, növelem Nina túlélési esélyeit. – Nincs miről beszélni – felelte, és hátrálni kezdett, maga után húzva Ninát is. – Biztonságosan le tudod szedni? – hallottam a parancsnok hangját a fülesemben. – Ne csináljanak semmit! Parancsnok, kérem, tudom, mit csinálok – szűrtem ki a fogaim közt. – Nem. Takarásban van – érkezett a válasz.

Már a falak nélküli épület szélén álltak, és Megan éppen úgy tolta Ninát a perem felé, ahogy azt már láttam. A szívem kihagyott egy ütemet. – Ne! Eressze el! – üvöltöttem. – Kérem! – Ha közelebb jössz, esküszöm, a mélybe taszítom – fenyegetett ismét a nő. – Nekem csak Nina kell, az nem érdekel, mit csinál utána, ha átadja, én elengedem – próbálkoztam. – Hülyének nézel? Ahogy elengedem, szitává lőtök. – Nem fogjuk! Ők az én embereim, mi csak a feleségemet akarjuk. Engedje el! – Nekem nincs vesztenivalóm, de neked, ha jól látom, van. Vonuljatok vissza, és talán megússza – nyomta a fegyverét Nina oldalába. – Nézze, beszéltem a szenátorral, hamarosan itt lesz egy helikopter ötmillió dollárral a fedélzetén. Maga elmehet, én pedig visszakapom Ninát. Tiszta üzlet. Nekem maga nem ártott, engem maga nem érdekel. – Ez érdekes ajánlat, de honnan tudjam, hogy nem versz át? – Nem vagyok bolond. Higgye el, nagyon is jól tudom, mire képes – lopakodtam még pár lépést előre. – Azt kétlem – vigyorgott, és lökött egyet Ninán, aki sikoltozva kis híján a mélybe zuhant. – Mit csinál? Megőrült! – rémültem meg. Lehunytam a szemem, és minden bevillant. Mindjárt vége. Az életem múlik azon, hogy össze tudom-e szedni magam. – Nina, nagyon szeretlek, de kérlek, bármi történjék is, te ne csinálj semmit. Ne mozdulj! – Láttam, ahogy értetlenül felvonja a

szemöldökét. – Ne mozdulj! Csak bízz bennem – ismételtem meg határozottan. – Ebből elég volt! Nincs üzlet! – közölte Megan, majd a fegyverét felém fordította. Ekkor hallottam meg a helikopter hangját az épület mellett. Megan egy másodpercre maga mögé nézett, ezt a pillanatot használtam ki, és sprintelve tettem meg az alig pár méternyi távot. Nina hirtelen a könyökével erősen gyomron vágta, amitől kiszabadult, és ő is futni kezdett egyenesen felém. – Neeee! – üvöltöttem. A nő a hirtelen ütéstől térdre esett, de a fegyverébe kapaszkodva a felém igyekvő Ninát vette célba. De gyorsabb voltam, elkaptam, és azonnal magam mögé rántottam. Hangos pisztolylövések hasítottak a levegőbe. Éreztem, ahogy a testembe csapódnak a lövedékek. Megmenekült! Ő megmenekült. Ninát védelmezőn a karjaimba zártam, és reszketve vizsgálgattam, érte-e találat. Hátrapillantottam, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy az anyja ott fekszik kiterülve a hideg betonon. Pont, ahogy emlékeztem rá. Vége. Nina él! – Édesem, egyetlenem – csókolgattam, ahol csak értem őt. – Annyira féltettelek – öleltem magamhoz szorosan. – Jesszusom, Jason, te vérzel – bámulta a kezét. – Csak egy karcolás, észre sem vettem – pillantottam én is a karomon szivárgó sebemre. – Máshol is eltalált? – pillantott rám könnyes szemekkel. Bólintottam, majd szétnyitottam a kabátom, ami alatt ott volt a golyóálló mellény. – Oh, istenem – ugrott a nyakamba. – Rám hoztad a frászt.

– Kétlem, hogy nálam pokolibb perceket éltél meg. – Olyan szorosan fontam köré a karjaimat, ahogy csak bírtam. Küszködtem az érzelmeimmel. – Tudtam, hogy te úgyis megtalálsz – suttogta, ahogy egész testében remegett. – A nyaklánc, ugye? – pillantott rám kérdőn. – Igen, az – nyeltem nagyokat. – Szeretlek, Nina. Szeretlek. Én nem lehetek boldog nélküled – úgy szorongattam, hogy el sem engedtem. – Nem is kell. Itt vagyok – duruzsolta a mellkasomba, nekem pedig a megkönnyebbülés könnyei csorogtak végig az arcomon. – Bocsáss meg nekem, kérlek. Kérlek, bocsáss meg! – zokogtam. – Jason, mi ütött beléd? Nincs semmi baj! – simogatta a hátam. – Annyi ostobaságot követtem el ellened. Meg sem érdemellek. Inkább legyek újra béna, de én már biztosan tudom, nem élhetek nélküled. – Nem azért vagyok itt, mert megérdemelsz, hanem mert szeretlek – mosolygott, de az ő szeme is tele lett könnyekkel. – Ne mondj nekem ilyen butaságokat. Már vége – suttogta. Megcsókolt, én pedig mohón kaptam az ajkai után, érezni akartam. Érezni, hogy él, érezni a szeretetét, érezni, hogy itt van velem. A hajamba markolt, mire én vágyakozva a szájába nyögtem, ezzel elérve azt, hogy még szenvedélyesebben csókoljon. Nem telhetett el sok idő, mire lassan elvált a számtól. Nem bírtam nem nézni csodás ajkait, amelyek duzzadtak és nedvesek voltak a heves csóktól. – Azt hittem, elveszítettelek – suttogtam. Reszkettem, mint egy rémült gyerek. Próbáltam magamban teóriákat gyártani, hogy mi is történt, de képtelen voltam észszerű magyarázatot találni. Összezavarodtam. Báb voltam egy dróton, melyet egy titokzatos

játékos mozgatott. Az én szemem pedig nem volt elég éles ahhoz, hogy kivegyem a szálat, amely az okot az okozathoz kötötte… Már nem tudtam, mi volt képzelgés, és mi valóság. Álom, előérzet,

látnoki

képesség?

Ez

volt

az

az

élmény,

ami

kitörölhetetlen hatást gyakorolt a személyiségemre, a jövőmre. Látni megsemmisülni önmagam, ez maga volt a rémálom. Voltak percek, amikor semminek éreztem magam, és voltak olyanok is, amikor soha többé nem akartam már szerelmes lenni. Még most is égetett az az iszonyú düh, fájdalom és tehetetlenség. Hirtelen el akartam mondani mindent Ninának, ami fájt, ami felőrölt. Az élet meglepetése volt, hogy még aznap a sok izgalom hatására beindult Ninánál a szülés. A kislányom épen és egészségesen jött a világra, és pont olyan gyönyörű volt, mint abban a szörnyű elképzelt jövőbe tett utazásomban. Amikor a kezembe adták, hihetetlen nyugalom és boldogság árasztott el. – Szervusz, hát újra találkozunk – nyeltem a könnyeim. Tudtam, hogy most már megvan mindenem. Mindenem, amire csak vágytam. – Hogy fogják hívni? – téblábolt körülöttünk a nagyi. – Hope – feleltük Ninával egyszerre, anélkül, hogy ezt előre megbeszéltük volna. A tekintetünk egy végtelennek tűnő pillanatra egybeforrt. Hogyan is létezhetnék én nélküle? Ő az én szívem motorja. Úgy hozta a sors, hogy az életünk többnyire zavartalan mederben csordogált tovább, és egyikünk sem vágyott már további izgalmakra. Azért akadt még a házunk táján mit rendbe tenni… Mindenki attól fél, hogy nem hagy maga után nyomot a világban, hogy nem alkot valami maradandót, amit hátrahagyhat, de Nina Davis nem ilyen ember volt. Ő emlékeztet engem nap nap után, hogy érdemes küzdeni.

El kellett engednem a múltat, hogy boldog jövőnk lehessen. Nem könnyítette meg a dolgot, hogy Nina képtelen volt feldolgozni az anyja viselkedését. A nyomozások lezárásaként sokszor tépték fel a sajgó, eltemetni kívánt emlékeket. Kiderült, hogy Megan Davis már évek óta készült a bosszúra a szenátor ellen. Nina apja, hogy a lánya lelke megnyugodhasson, elmesélte az egész történetet. Elmondta, hogy ő tényleg szerelmes volt Meganbe, mikor elvette, és megszületett a lányuk, Nadin, de ahogy telt az idő és eloszlott a rózsaszín köd, rá kellett jönnie, hogy a felesége csak a pénzéért ment hozzá. Egy ideig minden szép volt, de utána jött a rideg valóság. Ez mély csalódással töltötte el. A neje egyre többet mutatkozott és flörtölt idegen férfiak társaságában. A szenátor ekkor ismerte meg Nina anyját, Natalie-t. Már az első perctől kezdve erős érzelmeket tápláltak egymás iránt, és ebből a szerelemből született Nina. El akart válni, ám a felesége is terhes volt. Sokkal később azonban kiderült, hogy nem tőle. Óriási pofon volt ez a férfinak, és éppen emiatt nem volt képes Nathannel sajátjaként bánni. Nem tudta lenyelni a keserű pirulát, és ezért igyekezett elszakítani őt Ninától. Félt, hogy Nat az anyja mellett áll, és árthatnak Ninának. Natalie halála után azonban nem volt más választása, magához vette a lányát, mert csak ő maradt neki, de a fájdalom elhatalmasodott rajta, és egy idő után már nem tudott rendes apaként viselkedni. Megkeseredett, képtelen volt túllépni a veszteségen. Végre felszínre tört a Davis család rejtélye. Sajnos az ilyen jellegű családi titok olyan, mint a méreg, megmérgez mindenkit, akit érintett. Ezúttal azonban tiszta lappal kezdhettünk új életet. Nina nem sokkal a kis Hope születése után, kihasználva az alkalmat,

hogy

az

apja

elérzékenyült

a

kis

unokájától,

elbeszélgetett a csökönyös nagyapával. Felvilágosította a Davis család fejét, hogy habár Nathan nem volt a vér szerinti fia, nem érezhet iránta haragot, hiszen az utolsó tetteivel – amiért az életével fizetett – igenis bizonyította az apja iránti hűségét. Épp itt volt az ideje, hogy fátylat borítson a múltra, és megismerje, támogassa a másik unokáját, Lilyt is, akit sértettsége miatt teljesen kizárt az életéből. Nina elérte, hogy az apja a rengeteg fájdalomnak hátat fordítva végül is belássa: Ashley és Lily nem tehetett semmiről,

ugyanolyan

áldozatok

voltak,

mint

ő.

Ennek

köszönhetően felkereste a még mindig gyászoló özvegyet, és biztosította a támogatásáról. Az utolsó láncszemként Nadin is felbukkant, aki mit sem tudott az anyja titkos életéről. Ninához hasonlóan őt is mélyen érintették a történtek. Neki volt a legbensőségesebb kapcsolata az anyjával. Az iránta érzett ellenszenvem ellenére megsajnáltam, mikor Ninával összeborulva vigasztalták egymást. Új lehetőséget kaptak az élettől, hogy rendbe tegyék a kapcsolatukat. Ami engem illet, rettenetes volt újraélnem a pillanatokat, hogy elveszíthetem Ninát. Én már tudtam, milyen érzés, mikor minden lélegzetvétel fáj. Be kellett ismernem, Ninának és nagyinak is igaza volt. Az idő fogy, és néha bizony kockáztatni kell, mert olykor a dolgok csak egy hajszálon múlnak. A mi döntésünk: harcolunk, vagy feladjuk. Én sokszor nem a megfelelő döntést hoztam, és kis híján meg is fizettem érte. Már nem félek beismerni: tévedtem. Nem az a fontos, ki voltam vagy vagyok, hanem az, hogy kivé válhatok. Számomra a boldogság nem megvalósíthatatlan eszmék elérését jelenti, sokkal inkább egyszerű, kis dolgokat, mint például a családot. Megtanultam értékelni a békés és nyugodt életet. Már nem szünet nélkül száguldottam a céljaim felé. Megvalósítható

álmokról álmodtam, és vállalható célokat tűztem ki magam elé, de mindemellett talán a legfontosabb, hogy feltétel nélkül adtam és kaptam a szeretetet, így lett teljes az életem. Igaz hát, hogy legtöbbször olyan helyen kapjuk meg az esélyt az élettől, ahol a legkevésbé számítunk rá. Ahogy az is, hogy az elhibázott döntéseinkért

vagy

így,

vagy

úgy,

de

mindig

keményen

megfizetünk. Azt mondják, minden embernek megvan a maga története. Ez volt az enyém. Mindannyian menekülünk valami elől. Én is folyamatosan menekültem, de megbékéltem végre magammal és a múltammal. Egész életemben azért futottam, hogy rendbe tegyem a dolgaimat, hogy végre megnyugvásra leljek. Megleltem, amire úgy vágytam. Családot, szerelmet, békét, nyugalmat. Túléltük ugyan a velünk történteket, és idővel meg is tanultunk túllépni rajta. Az életet élni, élvezni kell. Lehet, nem mi döntjük el, hogy mikor és hol éljünk, de mi irányítjuk a sorsunkat. Rajtunk múlik, mi a következő lépés. Időnként az élet olyan útelágazás elé állít, ahol kénytelenek

vagyunk

választani.

Haladjunk

tovább?

Vagy

forduljunk vissza? Én azt vallom, ha Nina a kezem fogja, nincs az az ijesztő ösvény, amire én rá ne lépnék, nincs az a rémisztő árnyék, amivel meg ne küzdenék. Érte. Értünk.

Kedves Olvasóm! Örömmel tölt el, hogy a könyvem a kezedben tartod. Üdvözöllek Anne L. Green világában. Hogy ki vagyok én? Nappal egy hétköznapi, átlagos ember: nő, feleség, anya. De éjszakánként, amikor magával ragad a betűk birodalma, íróvá válok, akinek a célja, hogy téged, kedves olvasóm, egy különleges utazásra repítselek. Folyamatosan kérdezitek tőlem: Honnan jönnek a gondolatok, érzések, amelyek megelevenednek egy-egy történetben? Röviden elmesélem most nektek. Volt egy nő, aki egy ideig normális életet élt, és nem sejtette, hogy a bőrében valaki más is lakozik rajta kívül. Aztán egy nap kibújt belőle a másik énje, aki Anne L. Greennek hívta magát. Órák hosszat ült a számítógép előtt, és a szövegszerkesztőben kelepelt. Amikor a nő újra az öntudatára ébredt, novellákat és regényeket talált a számítógépében. Azóta Anne L. Green egyre gyakrabban előbújik, hogy a nő szabadjára engedhesse a fantáziáját. ALG pedig ezeken a történeteken keresztül próbál mesélni az érzéseiről és gondolatairól. Hátha valaki elolvassa… Hogy kinek ajánlom a könyveim? Mindazoknak, akik szeretik a modern romantikus történeteket, a szenvedélyt, a váratlan fordulatokkal fűszerezett akciókat. A célom nem több, mint hogy szórakozást, örömöt és egy kis kikapcsolódást nyújtsak – akár csak egy rövid időre is – a hétköznapok monotonitásában. 2015 tavaszán jelent meg az első könyvem az Álomgyár Kiadó gondozásában A remény hajnala címmel, amelyet ősszel követett A

sötétség fogságában. Ám az úton nem volt megállás, mert 2016 tavaszán napvilágot látott az Eltitkolt múlt. Remélem, korábbi regényeim után ez is elnyeri majd sokak tetszését, és sikerül önfeledt, felhőtlen perceket nyújtanom. Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak, akik segítettek engem ezen a nehéz, de élményekkel teli úton; kiemelném a férjem és a barátnőim. Rékum, Marcsikám és Annamari, hol lennék én a ti bátorításotok nélkül? A legnagyobb köszönettel azonban a legkedvesebb olvasóimnak, bírálóimnak, U. Sz. Krisztának, Vígh Juditnak, Lakatos T.-né Gabriellának, Vajtó Szilviának, Szabó Katának, Szörpinek és Lizzynek tartozom, akik írás közben szellemben és lélekben tápláltak. Nem lehetek nektek elég hálás. Persze nem feledkezhetek meg a Kiadóm, a szerkesztőm és a borítótervezőm

odaadó

munkájáról

sem,

hiszen

nekik

köszönhetem, hogy a könyveim mind tartalmukban, mind pedig külsejükben ilyen különlegesek lettek. Köszönöm, Viktor, Péter, Judit és Ádám! Öröm veletek a munka. Mindennél fontosabb azonban a te visszajelzésed, kedves olvasóm. Ha a történeteim csak egy percre is magukkal ragadnak, kikapcsolnak, akkor tudom, érdemes volt írnom. Szeretném megismerni a véleményedet, éppen ezért várom, hogy megoszd velem a Facebook-oldalamon, ahol akár további ALG-történetekkel is találkozhatsz.

A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet, és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat. A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová mások nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem, és ezt világgá is akarják kürtölni. Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában, kiadásában, terjesztésében. Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat, amely a könyvespolcokhoz vezet!

[email protected]