AngieSage-Repules

SZEPTIMUSZ MÁSODIK K Ö TET

Repülés

ANGIE SAGE

EGY ÉVVEL KORÁBBAN A VARÁZSLÓINAS-AVATÁS ÉJSZAKÁJÁN

van a Marrami-lápon, a fekete vízen visszatükröződik a telihold, és megvilágítja az éjszakai Lényeket, Éjszaka amelyek most indulnak szokásos útjaikra. A levegőt betöltő csöndet csak néha töri meg az Iszaptó bugyborgása, ahogy a tóban élő teremtmények útnak erednek a pompás lakoma reményében. Egy hatalmas hajó teljes legénységével lesüllyedt az Iszapba, és a Lények éhesek - de mielőtt nekiláthatnának a vacsorának, előbb még meg kell küzdeniük az iszapmanókkal a maradékokért. Időről időre egy-egy gázbuborék a felszínre lök valamit a hajóról, vastag, sötét kátrányréteggel borított, jókora deszkák és póznák úszkálnak az Iszaptó felszínén. Egyetlen emberi lénynek sem tanácsos éjnek idején odakinn császkálni a Marrami-lápon, a messzeségből mégis egy apró kenu közeledik a hajó felé, benne a kitartóan evező emberi alak. Szőke, göndör haja a nedves lápi levegőben csapzottan tapad a fejéhez, átható tekintetű zöld szeme haragosan bámul bele az éjszakába, miközben vad dühvel morog magában, újra és újra felidézve az aznap este lefolyt, heves vita minden részletet. De hát mi köze neki ehhez az egészhez? - kérdezi önmagától. Egy új élet felé igyekszik éppen, egy olyan iij élei felé, ahol elismerik a tehetségét, és nem szorítják őt hát térbe egy törtető kis jöttment kedvéért. Ahogy közeledik a hajóhoz, jobban mondva ahhoz a kevéshez, ami még megmaradt belőle - egyetlen árboc emelkedik csak ki az iszapból, tetején bágyadtan csüngő, elrongyolódott zászlóval, amelynek vörösében három fekete csillag sötétlik -, bekormányozza a kenut egy keskeny csatornába, amely egyenesen az árboc tövéhez vezet. A fiú összeborzong, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől, amely itt mintha átjárná a levegőt, és a gondolattól, hogy közvetlenül alatta ott fekszik a hajó csontváza, amelyről épp az imént rágták le a húst az iszapmanók. Most már csak igen lassan tud haladni a törmelék közt, de azért kitartóan lökődi előre a kenut, míg csak hirtelen valami útját nem állja. Valami van a víz alatt, ami nem engedi továbbhaladni. Lekukucskál a mocskos, híg sárba. Eleinte nem lát semmit, de aztán... aztán megpillant maga alatt valamit, ami olyan fehéren csillog a holdfényben, mint a jég. És mozog... az a fehér dolog fölfelé igyekszik a vízben, majd hirtelen a felszínre bukkan egy csontváz - egy csillogó csontváz, amelyről az utolsó húsfoszlányt is letisztogatták az iszapmanók -, és fekete, nyálkás iszaptajté-Kot fröccsent a kenuban ülő fiúra. I élelemtől és izgalomtól remegve a fiú engedi, hogy a csont-\ .1/ bemásszon a kenuba, és letelepedjék mögé, éles térdkalá-i lávái a hátába bökve. Mert a csontujjakon csillogó gyűrűkről m i i rájött, hogy megtalálta, amiért

jött - hogy ez itt magának I )om Dánielnek, a Feketemágusnak a csontváza, aki kétszer volt Fő-fő Varázsló élete során, mégpedig - legalábbis a kenuban ülő fiú véleménye szerint - sokkal jobb Fő-fő Varázsló, mint bárki más, akivel eddig találkozott. Azzal pedig, akivel az imént volt kénytelen megosztani az új Varázslóinas tiszteletére adott Vacsorát, egyszerűen össze se lehet hasonlítani. A kenus ülő fiú alkut kínál a csontváznak. Ő minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy az újra Életre keljen, és visszakövetelhesse jogos helyét a Varázslók Tornyában, a csontváz pedig cserébe megteszi őt Varázslóinasának. A csontváz koponyájával rábólint: áll az alku. A kenu a kissé türelmetlen váz irányításával folytatja útját, aki csontujjával folyton böködi a fiú hátát, hogy gyorsabb evezésre ösztökélje. Végül elérik a Láp peremét. Itt a csontváz kimászik a kenuból, és a magas, szőke fiúval a nyomában elindul a vidéken keresztül, amelynél komorabbat az még életében nem látott. Miközben a fiú követi a csoszogva lépkedő csontvázat az elhagyatott tájon át, egy kurta pillanatra az eszébe villan mindaz, amit maga mögött hagyott. De csak egy pillanatra, hiszen éppen most kezd új életet, és majd megmutatja nekik - és akkor majd bánni fogják, hogy így viselkedtek vele! És ez még semmi ahhoz képest, ahogy akkor fogják majd bánni, amikor végül ő lesz majd a Fő-fő Varázsló!

I.

PÓKOK

Szeptimusz Heap belerázta a hat pókot egy befőttesüvegbe, szorosan rácsavarta az üvegre a fedelét, és kirakta az ajtó elé. Aztán fölkapta a seprűjét, és tovább söprögetett a Könyvtárban. A Könyvtár zsúfolt volt és sötét. Mindössze néhány vaskos gyertya égett benne, amelyek egyfolytában köpködtek és fröcsögtek, és fura szagot árasztottak: tömjén, dohos papiros és penészes bőr szagának keverékét. Szeptimusz mindent szeretett a Könyvtárban, még ezt a fura szagot is. Mágikus hely volt, amely ott rejtőzött a magasban a Varázslók Tornyának csúcsán, a tornyot megkoronázó arany piramis belsejében. Kintről nézve csak a piramis vert arany fala látszott, amely ragyogóan szikrázott a kora reggeli napfényben. A mi ko r Szeptimusz befejezte a söprést, lassan elindult a könyvespolcok mentén, és boldogan dudorászott magában, miközben rendbe rakta azokat a Mágikus könyveket, pergameneke t és varázsigéket, amelyeket a Főfő Varázsló, Dicsfalv i Marcia, szokása szerint szörnyű rendetlenségben hagyott sza n a széjjel a helyiségben. Egy ilyen ragyogó nyári reggelen a tizenegy és fél éves fiúk többsége alighanem szívesebben szaladgált volna odakinn a szabad ég alatt, de Szeptimusz l io ld o g volt, hogy ott lehet, ahol van. Éppen elegendő nyári reggelt

töltött már a szabad ég alatt - és téli reggelt is, ha már arról van szó - élete első tíz évében, amikor a Fiatalok I ladseregének katonája volt, 412-es fiú néven. Mivel Szeptimusz volt a Fő-fő Varázsló Valázslóinasa, az ő dolga volt, hogy rendet rakjon a Könyvtárban minden reggel. És Szeptipusz minden reggel talált ott valami új és izgalmas dolgot. Ez gyakran olyasmi volt, amit Marcia kifejezetten az ő kedvéért hagyott elöl: talán egy Szellemidéző Bűbáj volt az, amelyre Marcia valamikor késő éjszaka bukkant rá, és úgy gondolta, biztosan érdekli majd a Varázslóinasát, vagy egy szamárfüles, régi varázskönyv, amelyet a Rejtett Könyvespolcokról szedett elő. Ma azonban úgy tűnt, Szeptimusznak saját magának sikerült rábukkannia valami izgalmas dologra: egy súlyos, réz gyertyatartó alá volt bedugva, és meglehetősen visszataszító látványt nyújtott - semmi esetre sem látszott olyasminek, amivel Dicsfalvi Marcia hajlandó lett volna bepiszkítani a kezét. A fiú nagyon óvatosan lefeszegette a ragacsos, barna négyszöget a gyertyatartó aljáról, és a tenyerére fektette. Aztán alaposan szemügyre vette, és izgalomba jött: most már biztos volt benne, hogy egy ízvarázslatot talált. A vastag, barna, négyszögletű lap úgy festett, mint egy darab csokoládé: a szaga is olyan volt, mint az avas csokoládéé, és Szeptimusz biztos volt benne, ha megkóstolná, az íze is éppen olyan lenne, bár ezt a kísérletet nem állt szándékában megkockáztatni. Volt némi esély rá, hogy egy mérgező Bűbájra bukkant, amelyik abból a KÍGYÓ- ÉS EGYÉB MÉRGEK

feliratú

nagydobozból pottyant ki, amely ott billegett a legfelső polcon, minden pillanatban leeséssel fenyeget ve. Szeptimusz elő ve tt e g y kis Nagyítóüveget a Varázslóinas-könt ősének Övtáskájából, és odatartotta a vékony, fehér írás fölé, amely o tt tekergett a négyzet egyik oldalától a másikig. Ezt olvasta: Fogj, rázz meg engemet, s én varázsolok neked Quetzalcoatl-féle Tsokoládét! Szeptimusz boldogan elvigyorodott. Tehát jól sejtette: de hát többnyire beváltak a sejtései, ha Mágiáról volt szó. Tehát csakugyan egy ízbűbáj az - és ami még jobb, egy csokoládé ízbűbáj! És Szeptimusz már tudta is, kinek fogja odaadni. Magában mosolyogva a zsebébe csúsztatta a Talizmánt. Szeptimusz már csaknem végzett a munkájával a Könyvtárban. Fölmászott a létrára, hogy rendet rakjon az utolsó polcon is, és hirtelen szembetalálta magát a legnagyobb és legszőrösebb pókkal, amelyet életében látott. Szeptimusz nagyot nyelt: ha Marcia nem ragaszkodott volna hozzá, hogy minden egyes pókot, amit csak talál, tüntessen el a Kö n yv tá r b ó l, akkor e n ne k a példánynak i n k áb b b é két ha g yo tt vo l na . Biztos volt b en n e, hogy a pók nyolc apró, gonosz sz e mé v el rosszindulatúan méregeti, és azok a hosszú, s ző r ö s l áb a k sem tetszettek neki egy csöppet sem! Ami azt i ll et i, minden egyes láb a nyolcból úgy festett, mintha éppen azt tervezgetné, hogy fölszalad a karján, hacsak ő idejében el n e m kapja. Szeptimusz egy szemvillanás alatt elkapta a pókot. Az állat dühösen kapálózott a tenyerében, és megdöbbentően erős lábaival megpróbálta szétfeszíteni a fiú poros ujjait, de Szeptimusz erősen tartotta. Gyorsan lekúszott a létrán, és közben elhaladt a kis csapóajtó mellett, amelyen át ki lehetett jutni a Piramis arany csúcsára. Éppen leért a létra legaljára, amikor a pók belemart a hüvelykujja tövébe. - Aú! - jajdult fel Szeptimusz. Megragadta a befőttes üveget, fél kézzel lecsavarta a tetejét, és belehajította a pókot, nem csekély riadalmára a korábban összefogdosott, hat kisebb póknak. Aztán, miközben a hüvelykujja vadul lüktetni kezdett, Szeptimusz visszacsavarta az üvegre a fedelét, olyan szorosan, ahogy csak bírta. Gondosan ügyelt arra, nehogy leejtse az üveget, amelyben e pillanatban hat apró pók menekült fejvesztve körbe-körbe egy nagy, szőrös pók elől.

Gyorsan leszaladt a kanyargós, szűk kőlépcsőn, amely a Piramis Könyvtárból a Fő-fő Varázsló, Dicsfalvi Marcia lakosztályába vezetett. Szeptimusz elsietett Marcia hálószobájának csukott, bíbor és arany ajtaja előtt, majd a saját szobája mellett, aztán lerohant még néhány lépcsőn, és benyitott a Marcia dolgozószobája mellett nyíló kis bájitalos kamrába. Letette a pókokkal teli befőttesüveget, aztán szemügyre vette a hüvelykujját. Nem volt szép látvány: sötétvörös volt, a kézfején pedig roppant érdekes kék foltok kezdtek előtünedezni. Ráadásul fájt is - de még hogy! Szcptimusz a másik kezével fölcsapta a Mentőláda fedelét: talált benne egy tubus Pókcsípés elleni Balzsamot, és a tubus teljes tartalmát a kezére nyomta. De nem sokat használt. Sőt, ami azt illeti, csak rontott a helyzeten. Szeptimusz a hüvelykujjára meredt, amely folyamatosan dagadt, mini valami kis léggömb, és az volt az érzése, mindjárt kipukkan. Dicsfalvi Mareia Szeptimusz az ő Varázslóinasa volt most már másfél éve akkor fedezte föl a pókokat a Könyvtárban, amikor diadalmasan visszatért a Varázslók Tornyába, ahonnét sikerüli elűznie DomDánielt, a Feketemágust, akinek rövid időre sikerült visszaszereznie tőle a Fő-fő Varázsló posztját. Mar c ia visszatérte után gondosan megtisztította a Tornyot a fekete Máriától, és újraindította a Mágiát, amely a Varázslók Tornyál működtette, de a pókoktól sehogyan sem tudott megszabadulni. Marciát nyugtalanította ez a dolog, mert tudta: a pókok jelenléte biztos jele annak, hogy a Fekete Mágia utolsó maradványai még mindig nem tűntek el teljesen a Toronyból. Eleinte, amikor Marcia visszatért a Toronyba, annyi volt a dolga, hogy fel sem tűnt neki: valami nincsen rendjén. Most életében először volt egy Varázslóinasa, akivel törődnie kellett: aztán ott voltak Számosék, akik most a Palotában laktak, meg az a csomó Közönséges Varázsló, akiket egyenként meg kellett vizsgálnia, hogy az arra alkalmasakat visszatelepítse a Toronyba. De miközben Szeptimusz első nyarát töltötte a toronyb a n, Marcia egyszer csak észrevette a szeme sarkáb ó l, ho g y valami Sötétség szegődött a nyomába. Eleinte a/l hitte, csak képzelődik, mert valahányszor hátrafordult, hogy alaposabban szemügyre vegye, nem látott semmit. Nemsokára azonban maga Alther Mella, az öreg kísértet, a néhai Fő-fő Varázsló, aki mellett egykor Marcia inaskodott, közölte vele, hogy ő is lát valamit: ekkor Marcia már tudta, ho g y nem képzelődött: csakugyan egy Sötét Árnyék követi mindenfelé. Í g y hát az elmúlt évben Marcia hozzálátott, hogy darahonként fokozatosan összerakjon egy Árnyékcsapdát, és már kis híján el is készült vele. Ott állt a szoba sarkában, fekete rudak és rácsok csillogó összevisszasága, amelyek mind Ottó von Hörtschögg professzor különleges fémötvözetéből, Amalgámból készültek. Az Árnyékcsapda rácsai körül furcsa, fekete köd gomolygott, és időről időre narancsszínű fények villantak föl közöttük. Marcia tudta: rövidesen besétálhat majd a csapdába, nyomában az Árnyékkal, aztán ő kisvártatva újra kisétálhat, miközben az Árnyék fogva marad odabenn. És ezzel, legalábbis Marcia azt remélte, végleg eltűnik a Sötétség utolsó nyoma is a Toronyból - és vele együtt eltűnnek a pókok is. Miközben Szeptimusz a hüvelykujját bámulta, amely rendes méretének a duplájára dagadt, és visszataszító, lila színt kezdett ölteni, hallotta, hogy kinyílik Marcia dolgozószobájának ajtaja. - Már itt sem vagyok, Szeptimusz! - kiáltott oda neki Marcia sietősen. - Megyek, hogy elhozzam az Árnyékcsapda soron következő alkatrészét! Szóltam az öreg Hörtschöggnek, hogy beszaladok hozzá ma délelőtt. Ez már majdnem a legutolsó darab! Ezután már csak a Dugaszt kell elhoznunk, és akkor már készen is vagyunk! Volt Árny, nincs Árny! - Aaahh! - nyöszörögte Szeptimusz. Marcia gyanakodva bedugta a fejét az ajtón. - Hát te meg mi a csodát csinálsz a bájitalos kamrában? - kérdezte ingerülten, aztán a pillantása Szeptimusz kezére esett. - Te jó Isten, mit műveltél már megint! A Tűzvarázs-zsal próbálkoztál, és összeégetted magad?

Annyit mondhatok, Szeptimusz, hogy nem akarok itt több megpörkölődött papagájt látni! A szag valami borzasztó, és a papagájokkal szemben sem méltányos! - Aaaahh... Az véletlen volt... - motyogta Szeptimusz. - A Tűzmadár Varázslatot szerettem volna kipróbálni. Bárkivel megtörténhetett volna. Aú! Most viszont megcsípett valami! Marcia belépett a szobájába, és Szeptimus valami vékony Sötétség-foszlányt látott a levegőben, ahogy az Árnyék követte a Fő-fő Varázslót a bájitalos kamrába. Marcia lehajolt, és közelebbről is szemügyre vette Szeptimusz hüvelykujját, miközben kis híján teljesen beborította a fiút bíborszín köpönyegével. Marcia magas nő volt, a haja hosszú, sötét és göndör, és átható pillantású zöld szeme volt, mint általában a Született varázslóknak, amint egyszer érintkezésbe kerültek a Mágiával. Szeptimusznak is ugyanilyen zöld szeme volt, bár mielőtt találkozott volna Dicsfalvi Marciával, fakó szürke volt a szeme. Akárcsak az összes többi Fő-fő Varázslónak, akik ott éltek előtte a Varázslók Tornyában, Marciának is ott lógott a nyakában az aranyba foglalt lazúrkő Akhu-amulett – a Fő-fő Varázsló varázshatalmának forrása -, sötét bíborvörös selyemtunikát viselt, amelyet a Fő-fő Varázslók arany-platinaövével fogott össze a derekán, és Mágikus bíborszínű köpönyeget. A cipője is bíborvörös volt, és kígyóbőrből készült - ezt a párat, amelyet most viselt, hosszas fontolgatás ii li i n választotta ki abból a több száz pontosan ugyanilyen párból, amelyek ott sorakoztak a cipőtartó rácson -, Marcia, amióta visszatért a Varázslók Tornyába, szenvedélyesen gyűjtötte a bíborszínű kígyóbőr cipőket. Szeptimusz most is, mint mindig, barna bőrcipőt viselt - nem is volt több cipője ennél az egy párnál. Szeptimusz szerette a cipőjét, és bár Marcia már vagy százszor felajánlotta, hogy csináltat neki néhány új cipőt csinos smaragdzöld kígyóbőrből, jól illene a zöld Varázslóinas-köntöséhez, Szeptimusz mindig visszautasította. Marcia képtelen volt megérteni, hogyan lehetséges, hogy valaki ne is kívánjon többet egy pár cipőnél. - Ez pókcsípés! - kiáltott föl Marcia, és megragadta Szeptimusz hüvelykujját. - Aú! - üvöltött föl Szeptimusz. - Sehogyse tetszik nekem ez a dolog... - mormolta Marcia. Szeptimusznak sem tetszett - enyhén szólva. A hüvelykujja most már sötétlila volt. A keze úgy festett, mintha öt kolbászt ragasztottak volna egy futball-labdához, és érezte, ahogy az éles fájdalom belenyilall a karjába, és fölhatol egészen a szívéig. Szeptimusz kissé megtántorodott. - Ülj le gyorsan! - szólt rá Marcia parancsolóan, majd lesöpört néhány papírlapot egy kisszékről, és lenyomta Szeptimuszt a székre. Aztán gyorsan elővett egy apró fiolát a Mentőládából. A fiolán a PÓKMÉREG felirat állt nagy, kusza betűkkel, és valamilyen sötétzöld folyadék hullámzott benne. Marcia kiemelt egy hosszú, hegyes üvegcsöpögtetőt azok közül a félelmetes külsejű orvosi eszközök közül, amelyek ott sorakoztak a láda fedelének belső felén, mint valami bizarr étkészlet egy pikníkes kosárban. Fölszívott egy adagot a zöld méregből a csöpögtetőbe, de borzasztóan ügyelt rá, hogy egy csepp se jusson belőle a szájába. Szeptimusz kirántotta a hüvelykujját Marcia szorításából. - De hiszen ez méreg! - tiltakozott. - Ebben a pókcsípésben van egy adag Sötétség! - magyarázta Marcia. Hüvelykujját a méreggel töltött csöpögtető felső végére helyezte, de gondosan ügyelt, hogy a csöpögtetőt jó messzire eltartsa a köpönyegétől. A Pókcsípésre való Balzsam csak rontott a helyzeten. Néha kénytelenek vagyunk a kutyaharapást szőrével gyógyítani. Méreggel a mérget. Bízzál bennem! Szeptimusz nagyon is megbízott Marciában: ami azt illeti, jobban bízott benne, mint bárki másban. Odanyújtotta hát neki a hüvelykujját, és szorosan lehunyta a szemét, miközben Marcia Pókmérget csöppentett a

csípés helyére, és közben mormolt valamit - Szeptimusznak úgy rémlett, egy Rontás elleni Varázsigét. Marcia még a végére se ért a varázsigének, Szeptimusz karjában megszűnt a nyilalló fájdalom, már a feje sem kóválygott annyira, és kezdte azt hinni, a hüvelykujja talán mégsem fog szétpukkanni. Marcia higgadtan visszarakott mindent a Mentőládába, aztán megfordult, és szemügyre vette a Varázslóinasát. A fiú sápadt volt, de nem is csoda. Túlságosan is megdolgoztattam - gondolta magában Marcia. Ráférne egy szabadnap kinn a nyári nap s üt ésb e n. És ami még ennél is fontosabb: Marcia sz er e lte vo l na elejét venni, hogy a gyerek anyja, Számos Sára újb o l meglátogassa. Marcia számára örökre emlékezetes maradt Sára első látogatása - nem sokkal azután történt a dolog, hogy Szeptimusz elkezdte mellette az inaskodást. Egy vasárnap délelőtt valaki dörömbölni kezdett Marcia ajtaján, és amikor a Fő-fő Varázsló ajtót nyitott, látta, hogy Számos Sára áll az ajtóban, mögötte pedig vagy egy tucat Varázsló bámészkodik, akik mind azért csődültek oda az alsó szintről, hogy lássák, mi ez a zaj - eddig még soha senki nem mert így dörömbölni a Fő-fő Varázsló ajtaján. És ekkor, az egybegyűlt közönség legnagyobb megdöbbenésére, Sára nekiállt beolvasni Marciának. - Az én kis Szeptimuszomat elszakították tőlem, amint a világra hoztam, és tíz évig a színét sem láttam! kezdte Sára hevesen. - Vegye tudomásul, Marcia asszony, eszem ágában sincs eltűrni, hogy életének második tíz évében ugyanolyan ritkán lássam, mint az elsőben! Úgyhogy nagyon megköszönném, ha mára hazaengedné a fiamat, ma van ugyanis az apjának a születésnapja! Marcia nem kis bosszúságára, az egybegyűlt Varázslók rövid tapssal jutalmazták ezt a szónoklatot. Marcia és Szeptimusz egyformán elképedtek Sára szavai hallatán. Marcia azért, mert ővele még soha senki nem mert így beszélni. Senki soha életében! Szeptimusz pedig azért, mert mindaddig nem tudta, hogy az anyák így szoktak beszélni - bár ami azt illeti, tetszett neki a dolog. Hát ha volt valami, amire Marcia biztosan nem vágyott, az az volt, hogy Számos Sára megismételje ezt a látogatást. - Na, most mehetsz! - mondta Szeptimusznak, és tulajdonképpen nem is csodálkozott volna, ha a következő pillanatban Sára fölbukkan az ajtónyílásban, és kérdőre vonja őt, miért olyan sápadt ez a gyerek. - Legfőbb ideje, hogy hazamenj egy napra a családodhoz! És ha már ott vagy, figyelmeztethetnéd anyádat, nehogy el (elejtse, hogy Jennának legkésőbb holnap indulnia kell Zeldához: mindjárt itt van a Nyári Napforduló, amikor meg kell látogatnia a Sárkányhajót! Ha rajtam múlna, már napokkal ezelőtt elindult volna, de Sárának hiába beszél az ember: mindig mindent az utolsó pillanatra halaszt! Akkor este találkozunk, Szeptimusz - legkésőbb éjfélkor! Egyébként azt a Csokoládé Bűbájt amúgy is neked szántam... - Ó, kösz! - Szeptimusz elmosolyodott. - De komolyan, már kutyabajom! Nincs szükségem pihenőnapra! - De igenis, szükséged van! - mondta erélyesen Marcia. - És most szedd a lábad! Szeptimusz akarata ellenére elmosolyodott. Talán tényleg nem is lesz rossz hazamenni egy napra... Legalább találkozik még Jennával, mielőtt a kislány elindul Zelda nénihez, és odaadhatja neki a Csokoládé Bűbájt. - Hát jó - mondta. - Akkor éjfélre itt leszek! Szeptimusz elindult a nehéz, bíborszínű bejárati ajtó felé, amely felismerte Marcia Varázslóinasát, és magától kitárult előtte. - Hé! - kiáltott utána Marcia. - A pókokról megfeledkeztél! O, a csudába is...! - morogta Szeptimusz.

2.

A VARÁZSLÓK ÚTJA

Szeptimusz rálépett az 'egész Tornyon végigtekergőző ezüst csigalépcső legfelső fokára. - Az előcsarnokba, légy szíves! - mondta neki. Ahogy a lépcső óriási dugóhúzóként, lassan, simán forogni kezdett vele lefelé, Szeptimusz a szeméhez emelte a pókos üveget. Odasandított az üveg lakóira - már csak öt volt belőlük -, és azon töprengett, látta-e már korábban is a szőrös pókot. A szőrös pók rosszindulatúan bámult vissza Szeptimuszra. Semmi kétség, ő már látta korábban a fiút. Egészen pontosan négy alkalommal, gondolta a pók zsémbesen: már négy alkalommal elkapta, hogy belegyömöszölje egy üvegbe, és kihajítsa a Toronyból. A kölyöknek szerencséje volt, hogy idáig nem csípte meg. De ez alkalommal legalább tisztességes ennivaló is volt az üvegben. Az a két puha, fiatal pók igen jól csúszott, még ha előzőleg egy darabig körbe-körbe kellett is kergetnie őket az üvegben. A szőrös pók elfeküdt az üveg fenekén, és lélekben fölkészült az utazásra. Már megint! Az ezüst csigalépcső lassan forgott lefelé Szeptimusszal és zsákmányával. Néhányan az alacsonyabb szinteken lakó Közönséges Varázslók közül, akik éppen készültek hozzáfogni napi munkájukhoz, kedélyesen odaintegettek a fiúnak. Annak idején Szeptimusz érkezése nagy izgalmat keltett a Varázslók Tornyában. Nem elég, hogy Dicsfalvi Marcia Overstrand diadalmasan visszatért, miután a Tornyot, mi több, az egész Várat megszabadította a Feketemágustól, ráadásul Varázslóinast is hozott magával! Marcia ekkor már tíz éve volt Fő-fő Varázsló, és még mindig nem talált magának megfelelő Varázslóinast. Egy idő után a Közönséges Varázslók egy része arról kezdett susmorogni egymás közt, hogy Marcia túlságosan válogatós, és egyszer még meg fogja inni ennek a levét. - Az ég szerelmére, mire vár még Marcia asszony, miben reménykedik? Talán abban, hogy egyszer csak rábukkan egy hetedik fiú hetedik fiára'!' Haha!

De hát pontosan ez történt: Dicsfalvi Marcia asszony rátalált Számos Szeptimuszra, Számos Timót hetedik fiára -maga Timót szegény és tehetségtelen Közönséges Varázsló volt ugyan, de ő volt a hetedik fia Számos Benjáminnak, egy hozzá hasonlóan szegény, de jóval tehetségesebb Alakváltónak. A csigalépcső lelassult, majd simán, zökkenőmentesen megállt a Varázslók Tornyának legalsó szintjén. Szeptimusz leugrott róla, és átvágott a Nagy Előcsarnokon. Jobbra-balra szökkent, megpróbálta tekintetével elkapni a puha, homokra emlékezető padlón játszadozó, felvillanó színeket. A padló észrevette, hogy jön: a változó mintázaton felbukkant a JÓ REGGELT, VARÁZSLÓINAS! felirat, és ott lebegett a fiú előtt, ahogy az a nehéz, tömör, ezüst ajtó felé haladt, amely a Torony bejáratát őrizte. Szeptimusz elmormolta a jelszót, és az ajtószárnyak zajtalanul szétnyíltak előtte: a nyitott ajtón át ragyogó napfénypászma hullott az előcsarnokba, fényében hirtelen megfakult az összes Mágikus szín. Ahogy Szeptimusz kilépett a meleg nyári délelőtt napsütésébe, észrevette, hogy valaki várja odakinn. - Marcia ma korán elengedett! - szólalt meg Számos Jenna. Ott ült a Varázslók Tornyába vezető, hatalmas márványlépcső legalsó fokán, és szórakozottan rugdosta a meleg követ. Egyszerű, piros, arannyal szegett tunika volt rajta, amelyet arany övvel kötött át, poros lábán pedig erős bőrszandált viselt. Hosszú, sötét haját vékony aranykarika szorította hátra az arcából, úgy festett vele, mintha koronát viselne. Sötét szeme ingerkedve villant meg, ahogy szemügyre vette a mostohabátyját. Szeptimusz most is olyan ziláltan festett, mint általában. Göndör, szalmaszín haja időtlen idők óta nem látott fésűt, zöld Varázslóinas-köntöse csupa por lett a Könyvtárban - de a jobb mutatóujján a Sárkánygyűrű most is olyan fényesen ragyogott, mint mindig. Jenna megörült, amikor meglátta. - Hello, Jen! - Szeptimusz rámosolygott, ragyogó, zöld szeme hunyorgott az erős napfényben. Meglengette Jenna felé a pókokkal teli befőttesüveget. Jenna felugrott a lépcsőről, és közben a szemét le nem vette a befőttesüvegről. - Légy szíves, menj jó messzire tőlem, ha ki akarod engedni őket! - figyelmeztette a fiút. Szeptimusz leszökdécselt a lépcsőn, és amikor elszaladt Jenna mellett, újra meglengette felé az üveget. Elment egészen az udvar túlsó végében lévő Kútig, és ott óvatosan kirázta a pókokat az üvegből. Valamennyi a vödörben kötött ki. A szőrös pók gyorsan bekapott még egyet a társai közül, aztán megindult fölfélé a kötélen. A maradék három pók figyelte, ahogy fölfelé mászik, és úgy döntöttek, hogy egy darabig még a vödörben maradnak. - Te, Jenna - mondta Szeptimusz, és leült Jenna mellé a lépcsőre -, én néha már azt hiszem, ezek a pókok egyenesen visszamásznak a Könyvtárba! Ma az egyiket felismertem. - Ne beszélj butaságokat, Szép! Hogyan tudnál felismerni egy pókot? - Tudod mit, abban egészen biztos vagyok, hogy ő felismert engem! - vágott vissza Szeptimusz. - Szerintem azért is csípett meg. - Megcsípett? Ez borzasztó! Hol? - Mondom, hogy a Könyvtárban. - Nem úgy értettem! Hanem hogy melyik testrészeden csípett meg? - Ja? Nézd csak, itt van a helye! - Szeptimusz odamutatta a hüvelykujját Jennának. - Én nem látok rajta semmit! -mondta Jenna elutasítóan. - Csak azért nem, mert Marcia csöpögtetett rá egy kis mérget. - Mérget?! - Ó, mi Varázslók mindig így csináljuk! - vetette oda Szeptimusz könnyedén.

Ó, ti Varázslók! - gúnyolódott Jenna. Fölállt, és Szeptimttszt is fölrángatta a zöld köntösénél fogva. - Ti, Varázslók mindnyájan sültbolondok vagytok! Fs ha már bolond o kr ó l beszélünk, hogy van Marcia? Szeptimusz nagyot rúgott egy kavicsba, és az odapöccent Jenna lába elé. - Marcia nem bolond, Jenna! - vette védelmébe a gazdáját hűségesen Szeptimusz. - Csak ideges, mert egy Árnyék követi mindenhová! És most még rosszabb a helyzet, mint volt, mert most már én is kezdem látni. - Juj, ez tényleg elég rémes! - Jenna visszarúgta a kavicsot Szeptimusznak, aztán oda-vissza rugdalták egymásnak, míg keresztülhaladtak az udvaron, és megérkeztek a széles, mélykék lazúrkővel kirakott ezüst boltív hűvös árnyékába. Ez volt a Nagy Boltív, amelyen át ki lehetett jutni a Varázslók Tornyának udvarából arra a széles sugárútra, amelyet a Varázslók Útjának hívtak, és amely egyenesen a Palotába vezetett. Szeptimusz úgy döntött, ma nem foglalkozik többet semmiféle Árnyékokkal, és Jennát megelőzve berohant a Nagy Boltív alá. Ott megpördült a sarkán, és azt mondta: - Különben is, Marcia mára egész napra elengedett! - Egy teljes napra? - kérdezte Jenna hitetlenkedve. - Igen, egy teljes napra! Egészen éjfélig! Szóval most hazamehetek veled, és Anyuval tölthetem a napot! - Meg velem. Velem is együtt kell lenned egész nap: már ezer éve nem láttalak! És holnap elutazom Zelda nénihez, hogy meglátogassam a Sárkányhajót. Pár napon belül itt a Nyári Napforduló, ha nem tudnád! - Már hogyne tudnám! Marcia örökösen az én fülemet rágja, hogy milyen fontos nap ez, meg minden. Ja igaz, tessék, ez a tied! - Szeptimusz kihalászta a köntöse zsebéből a Csokoládé Bűbájt, és Jen na kezébe nyomta. - Ó, Szép, milyen kedves tőled! Izé, mi is ez tulajdonképpen? - Ez egy ízbübáj. Mindent csokoládévá tudsz változtatni vele, amit csak akarsz. Gondoltam, Zelda néninél jó hasznát veszed majd! - Juhé! Hiszen akkor csokoládévá tudom majd változtatni az összes kelkáposztát meg szardíniapörköltet! - Kelkáposzta és szardíniapörkölt... - mondta Szeptimusz elmerengve. - Tudod, hogy nekem tényleg ízlik Zelda néni főztje? - Hát ha igen, akkor te vagy az egyetlen a földkerekségen! - nevetett Jenna. - Tudom - mondta Szeptimusz. - Ezért is gondoltam, hogy jó hasznát veszed majd ennek a Bűbájnak. Bárcsak én is elmehetnék veled meglátogatni Zelda nénit! - Csakhogy nem jöhetsz - csak én mehetek, mert én vagyok a Királynő! - Tényleg? Mióta? - Hát mindenesetre egyszer majd az leszek! Te meg csak egy közönséges Varázslóinas vagy! - Jenna kiöltötte a nyelvét Szeptimuszra, azzal futásnak eredt. Szeptimusz utánavetette magát: kirohantak a Nagy Boltív alól, egyenesen a Varázslók Útjának tűző napsütésébe. Ahogy kiértek a Nagy Boltív árnyékából, Jenna és Szeptimusz látták, amint a Varázslók Útja ragyogva, üresen nyúlik el előttük a kora reggeli napfényben. A hatalmas, fe-héi mészkőlapokkal kirakott, széles sugárul egyenesen a Pali ita Kapujáig vezetett, amely aranyosan csillámlott a mesz-szcségben. A Varázslók útját mindkét oldalán magas, ezüst fáklyatartó oszlopok szegélyezték, ezekben helyezték el a fáklyákat, amelyek éjszaka megvilágították az utat. Aznap reggel mindegyikben ott volt még az előző éjjel kiégett fáklya megfeketedett csonkja: ezeket Apró Ricának, a Fáklya-gyújtogatónak kell majd este újakra cserélnie. Szeptimusz szobája a Varázslók Tornyában volt, ablaka a Varázslók Útjára nyílott. Szerette onnan elnézni, ahogy a fáklyák sorra meggyulladnak. Az esti fáklyagyújtás időpontjában Marcia gyakran ott találta az ablaknál, amint ábrándosan bámul kifelé, ahelyett, hogy a másnapi varázsigéket gyakorolná.

Jenna és Szeptimusz a tűző napsütés elől behúzódtak az utat szegélyező, zömök épületek árnyékába. Ezek a házak a Vár legrégebbi épületei közé tartoztak: az úttól meglehetősen távol álltak, viharvert, megfakult falaik likacsos, foltos kövei több ezredévnyi eső, jégeső, fagy - és néhány csata - nyomait viselték. Itt voltak azok a nyomdák és kéziratmásoló műhelyek, amelyek ellátták könyvekkel, füzetkékkel, röpiratokkal és értekezésekkel a Vár lakóit. Bogár, a Tizenhármas Számú Ház Mindenese és Házfelügyelője, ott sütkérezett a ház előtt, és amikor meglátta Szeptimuszt, barátságosan odabólintott neki. A Tizenhármas Szám elütött az összes többi üzlethelyiségtől. Nem elég, hogy minden ablakában olyan magasan állt a feltornyozott papír, hogy nem lehetett belátni tőle, ráadásul még bíborvörösre is festették a falát, a Varázslók Útját Gondozó Városszépítő Társaság legnagyobb felháborodására. A Ti-zenhármas Számban volt az Egyesült Mágikus Kézirattár és Varázsigehitelesítő Iroda, amelyet Marcia és a Varázslók többsége rendszeresen használtak. Jenna és Szeptimusz már a Varázslók Útjának vége felé jártak, amikor egyszer csak lódobogást hallottak a hátuk mögött: a zaj visszhangzott a kihalt sugárúton. Hátrafordultak, és látták, hogy a messzeségben egy sötét, ködös figura egy hatalmas, fekete ló hátán odaüget a Kézirattár épületéhez. Az alak sietősen leugrott a nyeregből, gyorsan kikötötte a lovát, és eltűnt az épület belsejében, sarkában Bogárral, aki szemlátomást csodálkozott, hogy ilyen kora reggel már látogatója akadt. - Vajon ki lehet az? - töprengett Szeptimusz. - Eddig még sose láttam ezt az alakot a környéken. Hát te? - Nem vagyok biztos benne - felelte Jenna elgondolkodva. - Valahogy ismerősnek tűnik, csak nem tudom, honnét. Szeptimusz nem felelt. A pókcsípés helye hirtelen megsajdult, és az éles fájdalom végignyilallt a karján. A fiú összeborzongott, és váratlanul eszébe jutott az Árnyék, amelyet aznap reggel látott.

3.

SÖTÉT LÓ ÉS SÖTÉT LOVAS

A Palota bejáratánál a Nagy Gudrun őrködött. Vagy egy méterrel a talaj fölött lebegett, és békésen szundikált a napsütésben. Gudrun, ez az Ősi Kísértet, a legkorábbi Fő-fő Varázslók egyike, a régmúlt időkről álmodott, amikor a Varázslók Tornya még egészen új volt. A tűző napsütésben a kísértet jóformán láthatatlanná vált, és Jenna meg Szeptimusz szabályszerűen keresztül sétáltak rajta, mi-közben elmélyülten találgatták, ki lehet a titokzatos lovas. A Nagy Gudrun álmatagon odabólintott nekik, mert összetévesztette őket két saját Varázslóinasával - valaha, réges-régen, volt két Varázslóinasa, akik ikrek voltak. Amikor Alther Mella elvállalta, hogy ő irányítja a Palota és a Vár életét mindaddig, amíg el nem jön az ideje Jenna trónra lépésének, úgy döntött, egy percig sem tűri tovább a gyűlölt Palotaőrök garázdálkodását, akik tíz évig trappoltak fel-alá a Palota előtt, és rettegésben tartották a lakosságot. Mostantól látni sem akar katonát a Palota előtti őrposzton! így hát Alther, aki maga is kísértet volt, megkérte az Ősöket, hogy vállalják el ők az őrködést. Az Ősök a legöregebb kísértetek voltak: akadt köztük nem egy ötszáz éves is, sőt némelyikük, például maga Gudrun, még ennél is öregebb volt. Mivel a kísértetek minél öregebbek voltak, annál átlátszóbbak lettek, az Ősök többségét nem volt könnyű észrevenni. Jenna azonban még mindig nem bírta megszokni, hogy valahányszor belép egy kapun, egy füst alatt mindig egy szundikáló kísérteten is átsétál, aki valaha az ősidőkben a Királynő Ágya Tartóoszlopának Második Őrizője vagy valami efféle volt. Többnyire csak olyankor ébredt rá, hogy mit tett, amikor meghallotta, hogy egy reszketeg hang utánaszól: „Isten adjon néked jó napot, szép leányzó!", mivel az Ős, akin éppen átgázolt, hirtelen fölriadt, és megpróbált visszaemlékezni rá, kicsoda is ő voltaképpen. Szerencsére a Palota nem sokat változott az idők folyamán, így az Ősök többsége könnyen eligazodott benne. Legtöbbjük egykori Fő-fő Varázsló volt, így aztán a Palota lakói számára korántsem volt szokatlan látvány, amint egy kifakult bíborköpönyeg végiglebeg a folyosó végeérhetetlen labirintusán. - Azt hiszem, már megint átmentem Gudrunon - mondta Jenna. - Remélem, nem haragszik érte! - Hát én továbbra is csak azt mondom, hogy fura ötlet volt kísértetekkel őriztetni a kaput - felelte Szeptimusz, miközben a hüvelykujját nézegette: nagy kő esett le a szívéről, mert úgy látta, megint teljesen olyan, mint régen. - Már úgy értem, így akárki egyszerűen besétálhat. Hát nem? - Pontosan - mondta Jenna. - Akárki besétálhat. Erre való ugyanis a Palota: hogy a Vár bármelyik lakosa besétálhasson, ha kedve szottyan. Semmi szükség többé őrökre, akik megakadályozzák az embereket a bejutásban! - Hmm - dünnyögte Szeptimusz. - De azért akad egy-két ember, akit talán mégiscsak jobb lenne megakadályozni... - Az az érzésem, Szép - mondta komolyan Jenna -, időnként túlságosan komolyan veszed a dolgokat! Szerintem megártott neked, hogy annyit gunnyasztasz abban a vén, dohos Toronyban! Gyere, fussunk versenyt! Fogadjunk, hogy lehagylak! Jenna futásnak eredt. Szeptimusz nézte, ahogy átszalad a Palota előtt elterülő poros gyepen, amely szárazon barnállott a nyári hőségben. A hosszú, széles gyepszőnyeget középütt széles út vágta ketté, amely egészen a Palota bejáratáig vezetett. A Palota a Vár legrégebbi épületei közé tartozott: az ősi stílusban épült, keskeny ablakait rács fedte, a Várfal tetején lőréses pártázat futott körbe. A Palota előtt sekély, csak dísznek használt várárok húzódott, amelyben félelmetes alligátorteknősök laktak: még a Vár előző lakója, a Legfőbb őr telepítette oda őket, és lehetetlenség volt tőlük megszabadulni. A várárok fölött széles, alacsony híd ívelt át, egyenesen a súlyos tölgyfa szárnyasajtóhoz vezetett, amely tárva-nyitva állt a kora reggeli hőségben. Szeptimusznak mostanában nagyon tetszett a Palota. Barátságos látvány volt, ahogy az épület sárga kőfala melegen izzik a napsütésben. Annak idején, mint a Fiatalok Hadseregének katonája, gyakran állt őrt előtte, de akkor komor, sötét helynek tűnt, amelyben a rettegett Legfőbb őr lakott. De Szeptimusz még így is szívesen állt

őrségben, bár ilyenkor sokat fázott és többnyire unatkozott, de ez a feladat legalább nem volt olyan ijesztő, mint egy csomó másik, amelyet kénytelen volt elvégezni a Fiatalok Hadseregében. Nyaranta Szeptimusz szerette figyelni Fazék Vilit, a Csotrogány feltalálóját, amint találmánya segítségével a füvet nyírta. A Csotrogánynak elvben füvet kellett volna nyírnia. Néha meg is tette, máskor viszont nem, attól függően, menynyire voltak éhesek a Csotrogányba zárt élőlények - a gyepi gyíkok. A gyepi gyíkok létezése Vili titka volt - vagy legalábbis ő azt hitte -, bár az emberek többsége magától is rájött, hogyan működik a Csotrogány. Nagyon egyszerűen (már amikor éppen működött): Vili tolta a masinát, a gyíkok pedig legelték a füvet. Amikor pedig nem működött, Vili hasra vágta magát a gyepen, és hangosan átkozódott. Fazék Vili több száz gyepi gyíkot tartott egy gyíktelepen a folyóparton. Minden reggel kiválasztotta a húsz legéheseb-bet, belerakta őket a Csotrogány elején lévő fűnyíró dobozba, aztán eltalicskázta őket a Palota gyepére. Vili azt remélte, egy nap majd tényleg sikerül végeznie a fűnyírással, még mielőtt elölről kellene kezdenie az egészet: szeretett volna néha-néha egy szabadnapot. Csakhogy ez soha nem sikerült neki. Mire végigtolta a Csotrogányt a hatalmas gyepszőnyegen, és a gyepi gyíkok elvégezték a munkájukat, kezdhette elölről az egészet. Amikor Szeptimusz futásnak eredt a gyepen keresztül, hogy utolérje a már messze előtte járó Jennát, mindjárt meghallotta az ismerős, csörömpölő hangot. Egy pillanattal később csakugyan meg is jelent Fazék Vili a messzeségben, ott tolta a Csotrogányt a Várárok előtt húzódó, széles ösvényen, és lassan haladt az aznapi, lenyírandó gyepdarab felé. Szeptimusz gyorsított, mert nem akarta engedni, hogy Jenna túlságosan megelőzze. De a kislány nagyobb és gyorsabb volt nála, pedig napra pontosan egyidősek voltak. Már oda is ért a hídhoz. A hídnál Jenna megállt, és bevárta Szeptimuszt. - Gyere, Szép! - mondta neki. - Keressük meg Anyut! Átmentek a hídon, és odaértek a Palota bejáratához. A tölgyfaajtóban őrködő Ős ezúttal ébren volt: egy kis aranyszéken ücsörögve sütkérezett a napsütésben, és gyöngéd mosollyal figyelte a közeledő Jennát és Szeptimuszt. Végigsimított bíborköpönyegén, mivel ő is köztiszteletnek örvendő Fő-fő Varázsló volt a maga idejében, és rámosolygott Jennára. - Jó reggelt, Hercegnő! - szólalt meg a kísértet vékony hangon, amely úgy hangzott, mintha nagy távolságról jönne. - Örülök, hogy látlak! És neked is jó reggelt, Varázslóinas! Hogy haladsz az Átalakítással? Sikerült már megbirkóznod a Háromszoros Átváltoztatással? - Majdnem - vigyorodott el Szeptimusz. - Derék fiú! - mondta elismerően az Ős. - Hello, Godric! - üdvözölte Jenna az Őst. - Nem tudod véletlenül, hol van az Anyu? - Történetesen tudom, Hercegnő. Sára asszony közölte velem, az a szándéka, hogy lemegy a konyhakertbe, és szed egy kis petrezselyemzöldjét a leveshez. Kérdeztem, miért nem a Konyhalányt küldi, de azt mondta, feltétlenül ő maga akarja megcsinálni. Csodálatos nő az édesanyád! - mondta a kísértet elmerengve. - Kösz szépen, Godric! - mondta Jenna. - Akkor megyünk és megkeressük. Hé, mi ütött beléd? - kérdezte, mert Szeptimusz hirtelen megragadta a karját. - Jen... odanézz! - kiáltotta a fiú, és a Palota kapuja felé közeledő por fel légre mutatott. Az Ős, még mindig ülő helyzetben, föllebbent a székéről. Most ott lebegett az ajtónyílásban, és hunyorogva nézett a napsütésbe. - Egy Sötét ló... És egy Sötét lovas! - visszhangzott vékony hangja a kapubolt alatt. Szeptimusz berántotta Jennát a kísértet mögé a folyosó sötétjébe. - Mit csinálsz? - tiltakozott Jenna. - Hiszen ez csak ugyanaz a ló, amelyet már az előbb is láttunk. Gyere, nézzük meg, ki a lovasa!

Ahogy kilépett a kapu alól a világosságba, Jenna mindjárt meglátta a közeledő lovat. A lovas keményen megülte a lovát, előredőlt az állat nyakára, úgy ösztökélte gyorsabb vágtára. Sötét köpenye csak úgy úszott utána. A ló nem állt meg a kapunál, egyenesen keresztülvágtatott a Nagy Gudrunon, és mennydörgő dobajjal végigszáguldott a Palotához vezető széles úton. Szerencsétlenségére Fazék Vili is arrafelé tartott, útban az aznap lenyírandó gyepdarab felé. Éppen át akarta tolni a Csotrogányt az úton, ám ekkor mindketten - ő is és a Csotrogány is - kénytelenek voltak irányt váltani, hogy kitérjenek a közeledő ló útjából. Vilinek sikerült a dolog, de Csotrogány már nem volt ilyen szerencsés. Mivel mindaddig soha nem fordult elő, hogy kénytelen volt gyorsan helyet változtatni, most áltó helyében darabokra esett szét. A gyepi gyíkok szétszaladtak a szélrózsa minden irányába, és Vili azon vette észre magát, hogy ott áll a Palotához vezető úton, és egy halom fémhulladékra mered. A lovas továbbrobogott, szemlátomást észre sem vette, milyen kárt okozott Vilinek, és hogy megszabadított fogságából egy csomó gyepi gyíkot. A ló patái felverték a nyári naptól száraz út porát, a ritmikus, tompa dobbanások sebesen közeledtek a Palota felé. Jenna és Szeptimusz arra számított, hogy a lovas megkerüli a Palotát, hogy eljusson az épület mögé az istállókhoz, ahogy a lovasok mindig is tenni szokták. Nagy meglepetésükre azonban ennek a lovasnak szemlátomást eszébe sem jutott kerülőt tenni, ehelyett megsarkantyúzta a lovát, és átrobogott a hídon. Gyakorlott lovasra valló ügyességgel, anélkül, hogy a ló akárcsak egy pillanatra is kiesett volna a ritmusból, átgaloppozott a bejárat küszöbe fölött, és egyenesen keresztülvágtatott Godricon. Jenna érezte a ló testének nyirkos melegét, ahogy az állat elhaladt mellette. A ló szájából hosszú nyálcsík fröccsent ki és Jenna köntösén landolt. Jenna megfordult, hogy alaposan megmondja a véleményét a lovasnak, de az már eltűnt. Vágtában, teljes sebességgel szelte át az előcsarnokot. A ló patája meg-megcsúszott a kőlapokon, szikrákat csiholva belőlük, miközben a lovas éles fordulatot vett, majd balra fordult, és eltűnt a Hosszú Sétány, a mérföldnyi hosszú folyosó sötétjében, amely úgy szelte át hosszában a Palotát, akár egy hal testét a gerince. Godric föltápászkodott a földről, és azt motyogta: - Valami hidegség... igen, valami hidegség ment keresztül rajtam! Reszketegen visszaült a székébe, és lehunyta átlátszó szemét. - Jól vagy, Godric? - kérdezte Jenna aggodalmasan. - O, hogyne! - mormolta az öreg kísértet elhalóan. - Köszönöm, jól, méltóságos uram... Akarom mondani, Hercegnő... - Ez egészen biztos? - Jenna merően nézett a kísértetre, de azt már újra elnyomta az álom. - Gyere, Szép! - suttogta Jenna. - Nézzük meg, mi ez az egész! A Palota belseje a kinti, ragyogó napsütés után sötétnek tűnt. Jenna és Szeptimusz átrohantak a központi előcsarnokon, és ők is befordultak a Hosszú Sétányra. Szemüket meregetve bámultak bele a végtelennek tűnő, rosszul megvilágított folyosó félhomályába, de lónak és lovasnak nyomát sem látták. - Eltűnt! - suttogta Jenna. - Talán kísértet... - Ha igen, akkor fura egy kísértet lehet! - mondta Szeptimusz, és odamutatott, ahol poros patanyomok éktelenkedtek a hatalmas, öreg kőlapokra leterített, megfakult vörös szőnyegen. Jenna és Szeptimusz befordultak a Sétány keleti szárnyába, és követték a patanyomokat. Valaha, mielőtt a Legfőbb őr átvette az uralmat a Palotában, a Hosszú Sétány tele volt csodálatos kincsekkel - felbecsülhetetlen értékű szobrokkal, gazdagon hímzett faliszőnyegekkel és színpompás kárpitokkal -, de most csak poros árnyéka volt régi önmagának. Uralmának tíz éve alatt az Legfőbb őr sorra eladogatta a Palota legértékesebb műkincseit, hogy az árukból fedezze a tivornyáit. Most Jenna és Szeptimusz elhaladtukban nem láttak itt mást, csak néhány régi Királynő és

Hercegnő képmását, amelyeket az alagsorból hoztak fel, meg néhány üres faládát és szekrényt, amelyeknek valakik fölfeszítették a lakatját, és ajtajuk sarokvasából kifordulva himbálózott. Elhaladtak három Királynő mindhárom kissé zsémbesnek tűnt - és egy kancsal Hercegnő arcképe mellett: itt a patanyomok hirtelen jobbra fordultak, és eltűntek a Bálterem szárnyas ajtaja mögött. Az ajtó már tárva-nyit-va állt, Jenna és Szeptimusz követték a patanyomokat. De a lovasnak, úgy tűnt, nyoma veszett. Szeptimusz halkan füttyentett. - Ez a terem aztán nem kicsi! - mondta. A Bálterem valóban hatalmas volt. Azt beszélték, akkoriban, amikor a Palota épült, a Vár egész lakossága belefért. Ma már nem fértek volna el itt valamennyien, de azért még mindig ez volt a legnagyobb terem az egész Várban. Magasabb volt, mint egy átlagos ház, a hatalmas ablakok fölnyúltak a padlótól egészen a mennyezetig, és apró, színes üveglapok miriádjából álló ablakszárnyak tarka árnyékot vetettek a fényezett padlóra a szivárvány minden színében. Az alsó ablaktáblák nyitva álltak, beáradt rajtuk a kora nyári reggel melege. Az ablakok a Palota mögött elterülő füves térségre nyíltak, amely egészen a folyóig nyúlt. - Elment - mondta Jenna. - Vagy Köddé vált - morogta Szeptimusz. - Ahogy az Ős is mondta: egy Sötét lovas egy Sötét lovon... - Ne beszélj butaságokat, Szép! Godric nem úgy értette! -mondta Jenna. - Túl sok időt töltesz abban a Toronyban, egy becsavarodott Varázslóval meg az ő Árnyékával összezárva! Különben is, épp az előbb ment ki azon az ajtón. Nézd csak! - Ezt nem tudhatod biztosan! - ellenkezett Szeptimusz. Nagyon rosszul esett neki, hogy Jenna butának nevezte. - De igen! - mondta Jenna, és odamutatott az ablakdeszkán gőzölgő lótrágyára. Szeptimusz elhúzta a száját. Vigyázva, nehogy belelépjenek a lótrágyába, kiléptek a teraszra. És ebben a pillanatban meghallották Számos Sára sikoltását.

4.

SIMON MEGKERÜL Azért legalább egyetlen nyavalyás hírpatkányt küldhettél volna! - mondta éppen Számos Sára könnyek között a lovasnak, aki időközben leszállt a lováról, mire Jenna és Szeptimusz odaért a zárt konyhakert ajtajához. A lovas háttal állt nekik. Félszegen állt ott, egyik kezével a lova kantárszárát fogta, a másikkal pedig Sára hátát veregette, aki mindkét karjával átfonta a nyakát. Számos Sára kicsinek és majdhogynem törékenynek tűnt a lovas mellett. Vékony szálú, selymes haja kócosan omlott a vállára, és hosszú kék pamutköntöse, amelyet az ujján és az alján a Palotában szokásos arany szegély díszített, nem tudta elrejteni, mennyire lefogyott, amióta visszatért a Várba. De zöld szeme csak úgy ragyogott a megkönnyebbüléstől, ahogy felnézett a sötét lovasra. - Csak egyetlen sor üzenetet küldtél volna legalább, csak annyit, hogy jól vagy! - korholta a lovast Sára. - Én ennyivel is beértem volna. Mindnyájan beértük volna vele! Apád is betegre aggódta magát miattad! Már azt hittük, soha nem látunk többet... eltűnsz több mint egy évre, és egy árva szóval sem üzensz! Nagyon rossz fiú vagy, Simon! - Nem vagyok már éppenséggel fiú, Anyám! Felnőtt férfi vagyok! Elmúltam húsz éves, ha elfelejtetted volna! - Számos Simon lefejtette a nyakáról Sára karját, és hátralépett, mert hirtelen ráébredt, hogy mások is

látják őket. Hátrafordult, és nem látszott különösebben boldognak, amikor megpillantotta a legkisebb öccsét és a fogadott húgát, akik tétován állnak a konyhakert ajtajában. Simon visszafordult az anyjához. - Különben is, mi szükséged van még énrám? - kérdezte durcásan. - Most, hogy megkerült a drágalátos, rég elveszett hetedik fiad! És ráadásul milyen kis ügyes - kiügyeskedte, hogy ő legyen a Varázslóinas énhelyettem! - Simon, ezt azonnal hagyd abba! - szólt rá határozottan Sára. - Kérlek, ne kezdjük a veszekedést! Szeptimusz semmit sem vett el tőled. Neked soha nem is kínálták fel, hogy legyél te a Varázslóinas. - Ah, de azért mégiscsak az lettem volna! Ha ez a kölyök fel nem bukkan! Simon! Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj Szepti-muszról! Ő az öcséd! - Hát ha te mindent elhiszel, amit Zelda, az a vén boszorkány látott abban a koszos vízben... Mert ami engem illet, nekem eszem ágában sincs elhinni! - És a dédnagynénédről se beszélj ilyen hangon, Simon! - szólt rá Sára halkan, mert kezdett megharagudni. Különben is, én tudom, hogy amit láttam, amit mindnyájan látunk, az igaz. Szeptimusz a fiam. És a te testvéred. Ideje, Imgy belenyugodj, Simon! Szeptimusz hátrahúzódott a kapubolt árnyékába. Nyugtalanította, amit hallott, de nem lepte meg. Nagyon is jól emlékezett rá, mit mondott neki Simon azon az estén, amikor az ő Varázslóinas-avató Vacsoráját tartották Zelda néni kunyhójában a Marrami-lápon. Az az este fordulópontot jelentett Szeptimusz életében: nem elég, hogy aznap szegődött el Marcia mellé Varázslóinasnak, ráadásul, legnagyobb megdöbbenésére, megtudta azt is, kicsoda ő valójában Számos Sára és Timót hetedik fia. De az ünnepi Vacsora után, másnap hajnalban Számos Simon rettenetesen összeveszett a szüleivel. A veszekedést követően Simon elviharzott otthonról, ki a sötét lápra, elkötötte a kenut, és átevezett a Marrami-lápon, Sára legnagyobb kétségbeesésére (nem is beszélve Simon öccséről, Nickóról, akié a kenu volt). Ezután Simonnak nyoma veszett - egészen mostanáig. - Odamenjünk hozzá, hogy üdvözöljük, Szép? - suttogta Jenna. Szeptimusz megrázta a fejét és hátrébb húzódott. - Te csak menj! - mondta Jennának. - Nem hiszem, hogy nekem nagyon örülne. Szeptimusz ott maradt az árnyékban, és figyelte Jennát, ahogy átvág a konyhakerten, a salátákat kerülgetve, amelyeket Simon lova letiport. - Hello, Simon! - mondta Jenna félénken mosolyogva. - Aha - reméltem is, hogy itt talállak a Palotádban... Jó reggelt, Felség! - mondta Simon csúfondárosan a közeledő Jennának. - Még nem szólítanak így, Simi - mondta Jenna kissé bizonytalanul. - Majd csak akkor, ha már Királynő leszek. - Királynő, mi? Az lesz csak a nagyszerű, nem igaz? Amikor majd Királynő leszel, gondolom, nem is fogsz szóba állni a magunkfajtával? Sára felsóhajtott. - Hagyd már abba, Simon! - mondta. Simon az anyjára nézett, aztán Jennára. Ingerült arca még jobban elsötétült, ahogy átnézett a kert nyitott ajtaján. Zöldesfekete szemének pillantását végigjáratta az ősi Palota időkoptatta kövein és a mozdulatlan gyepen. Mennyire más volt mindez, mint az az egyetlen szűk szoba, amelyben felnőtt, örökös felfordulásban, az öt öccsével és kis fogadott húgával, Jennával... Annyira más, hogy most úgy érezte: igazából semmi köze többé

már a családjához. Jennához pedig aztán végképp semmi - hiszen végül is még csak nem is vérrokona! Csak egy kakukktojás, és mint minden kakukk, ő is átvette az uralmat a fészekben, és mindent tönkretett. - Rendben van, Anyám! - szólalt meg Simon rekedten. - Már abba is hagytam! Sára tétován elmosolyodott. Alig ismert rá a legidősebb fiára. Ez a fekete köpönyeges férfi, aki itt áll előtte, mintha nem is az ő fia lenne... Hanem egy idegen, és ráadásul ez az idegen nem is volt túlságosan rokonszenves... - No - szólalt meg Simon újra erőltetett kedélyességgel -, mit szólna hozzá az én kishúgom, ha tennénk egy kört ezen az én Villám lovamon? - Büszkén megveregette a ló nyakát. - Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet, Simon! - mondta Sára. Már miért ne lenne az, Anyám? Talán nem bízol benn e m 7 Sára egy hosszú pillanatig hallgatott, mielőtt felelt volna. - Ugyan, Simon! Hát persze, hogy bízom benned! - mondta végül. - Elhiheted, Anyám, hogy jó lovas vagyok! Az egész elmúlt évet azzal töltöttem, hogy ide-oda lovagoltam a Határvidéken, hegynek föl, völgynek le! - Micsoda? Rosszföldén? Mit csináltál te ott? - kérdezte Sára árnyalatnyi gyanakvással a hangjában. - Ó, ezt is, azt is, Anyám! - felelte Simon kitérően. Hirtelen egy lépést tett Jenna felé. Sára is előrelépett, mintha meg akarná akadályozni benne, hogy Jenna közelébe menjen, de Simon volt a gyorsabb: elkapta Jenna karját, és egyetlen könnyed mozdulattal föllendítette a kislányt a ló nyergébe. - Hogy tetszik a dolog? - kérdezte Jennát. - Villám gyönyörű állat, nem igaz? - De igen... - felelte Jenna nyugtalanul, mert a ló úgy fészkelődött alatta, mintha alig várná, hogy elvágtathasson. - Csak végigmegyünk a Varázslók Útján, meg vissza. Rendben? - kérdezte Simon, és ez most egészen úgy hangzott, mintha a régi Simon mondta volna. Föltette a lábát a kengyelbe, és föllendült a nyeregbe Jenna mögé. A következő pillanatban Sára úgy érezte, mintha a legidősebb fia nagy magasságból nézne le rá, és mintha készülne valamire, amiben ő nem tudja megakadályozni. - Ne, Simon! Nem hiszem, hogy Jennának... De Simon már meg is sarkantyúzta a lovát, és megrántotta a zablát. Az állat megfordult, letiporta a kakukkfüvet, amelyet Sára éppen letépni készült, kirohant a kert ajtaján, és elvágtatott a Palota fala mentén. Sára is kirohant a kertből, és a lovas után kiabált: - Simon! Simon, gyere vissza! De a lovas már eltűnt, nem maradt utána semmi, csak néhány apró porfelhő, amelyet a ló patája vert föl a poros ösvényen. Sára maga sem tudta, miért ijedt meg annyira. Végül is nem történt semmi, nyugtatgatta magát, csak a fia vitte el lovagolni a kishúgát. Ugyan mi ebben a rossz? Sára körülpillantott, Szeptimuszt keresve: biztos volt benne, hogy az előbb még őt is ott látta Jennával, de Szeptimusz nem volt sehol. Sára felsóhajtott. Úgy látszik, annyira vágyódott a legkisebb fia után, hogy azt hitte, őt látja, pedig csak képzelődött. De elhatározta, hogy amint Simon és Jenna visszatér a lovaglásból, egyenesen a Varázslók Tornyába megy, és elkéri Marciától Szeptimuszt egész napra. Végtére is Jenna holnap elutazik, hogy meglátogassa a Sárkányhajót, és Szeptimusz biztosan örülne neki, ha előtte még találkozhatna vele. És felőle mondhat az a nőszemély, Dicsfalvi Marcia, amit akar! Szeptimusznak szüksége van rá, hogy több időt töltsön a húgával, és ami azt illeti, az anyjával is. És talán ha Simon egy kicsit jobban megismeri Szeptimuszt, akkor vége szakad köztük ennek a kellemetlen feszültségnek.

így hát Sára gondolataiba merülve letérdelt a fűbe, és három szökött gyepi gyík figyelmes tekintetétől kísérve megpróbálkozott vele, hogy megmentsen valamennyit a letaposott kakukkfűből, és közben várta, hogy Simon és Jenna visszatérjenek.

5.

VILLÁM

Jenna görcsösen kapaszkodott a ló dús sörényébe, miközben Simon átügetett a Palota gyepén. A gyepi gyíkok, amelyeket Fazék Vilinek végre sikerült összeterelnie, fejvesztve menekültek előle a szélrózsa minden irányába. Jenna szerette a lovakat: neki is volt saját lova, amelyet a Palota istállójában tartott, és mindennap kilovagolt rajta. Jó lovas volt, ráadásul bátor is. De akkor most vajon miért rettegett annyira? Talán azért, töprengett, mert Villám nyaktörő sebességgel zúdult át a Palota kapuján, vagy mert Simon olyan indulatosan, sőt durván irányította a lovát? Simon fekete csizmáján éles sarkantyút viselt, és nemcsak dísznek használta. Jenna látta, hogy már kétszer is megsarkantyúzta a lovát, és az sem tetszett neki, hogy olyan vadul rángatja a gyeplőt. Simon a Varázslók Útjának közepén vágtatott. Nem nézett se jobbra, se balra, és arra sem ügyelt, nem igyekszik-e valaki éppen átkelni az út túloldalára - márpedig Ottó von Hörtschögg professzor éppen ezt tette. A professzor nem tudta, hogy Marcia éppen őhozzá készül, és elindult a Varázslók Tornyába, mert valami fontos mondanivalója volt Marcia számára, és jobb szerette volna valami olyan helyen elmondani neki, ahol figyelemre méltóan éles hallású házvezetőnője, Brekkents Ulrika nincs ott a közelben. Von Hörtschögg professzor szórakozottan baktatott keresztül a Varázslók Útján, miközben igyekezett gondolatban összefoglalni, hogyan is érteti meg majd Marciával, miből gondolja, hogy Brekkents Ulrika rosszban töri a fejét, bár hogy miben, azt még csak nem is sejtette. Ha volt valami, amire biztosan nem számított, hát az az volt, hogy a következő pillanatban elvágtat mellette egy hatalmas, fekete ló és fellöki. Csakhogy a Professzor balszerencséjére pontosan ez történt. És amikor föltápászkodott - néhány horzsoláson és az ijedtségen kívül nem esett más baja -, már nem tudta, miért is indult útnak. Talán néhány új pergamenre lenne szüksége... egy új tollra... egy kiló sárgarépára... esetleg két kiló sárgarépára? A kerek pápaszemet viselő, kócos szakállú, gömbölyded emberke ott állt egy darabig a Varázslók Útjának kellős közepén, miközben Bogár és a szomszédos

üzletek és irodák alkalmazottai aggodalmasan sürgölődtek körülötte, a fejét csóválta, és próbált rájönni, mit is keres ott. Egy aggodalmas hang agyának mélyéből mintha azt súgta volna, hogy az a dolog fontos volt, de hogy micsoda, az teljesen kiment a fejéből. Ottó von Hörtschögg újra megcsóválta i fejét, aztán megfordult és hazaindult. Útközben mindenesetre vásárolt három kiló sárgarépát. Villám ezenközben nyílegyenesen vágtatott végig a Varázslók Útján, elszáguldott a műhelyek, nyomdák és magánkönyvtárak mellett, amelyek büszke tulajdonosai ott sürögtek-fo-rogtak a boltjuk előtt, kirakták a kirakatba a kedvezményes áron kínált kéziratokat és az osztályon felüli minőségű pergameneket. Amikor meglátták a száguldó fekete lovat, egy pillanatra abbahagyták, amit csináltak, és utánabámultak, azon töprengve, hová igyekezhet a Hercegnő annak a fekete lovasnak a társaságában. És vajon miért sietnek annyira? Villám szempillantás alatt odaért a Nagy Boltívhez. Jenna arra számított, hogy Simon most majd lassít és megfordítja a lovát, hogy visszatérjenek a Palotába, ehelyett azonban Simon nagyot rántott a gyeplőn, a ló hirtelen balra fordult, és nekiiramodott a Zsebmetsző-köznek. A keskeny sikátor sötétnek és hidegnek tűnt a Varázslók Útjának ragyogó napsütése után, és förtelmesen bűzlött. A macskakövek között egy nyitott csatorna húzódott, és sűrű barna sár folydogált benne lassan. - Hová megyünk? - ordította Jenna. Jóformán a saját hangját sem hallotta a lódobogástól, amelynek hangját visz-szaverték a sikátor két oldalán sorakozó, düledező házak. Jennának olyan érzése volt, mintha valaki belülről püfölné a fejét egy kalapáccsal. Simon nem felelt, ezért Jenna újra megkérdezte, még hangosabban, mint az előbb: - Hová megyünk? Simon még mindig nem felelt. A ló hirtelen jobbra fordult, kis híján összeütközött egy pástétomot és kolbászt szállító szekérrel, amely útban volt a piacra. A lába megcsúszott a patája alatt folydogáló mocsokban. - Simon! - kiáltott rá a bátyjára Jenna. - Hová megyünk? - Fogd be! - hangzott a válasz. Jenna nem akart hinni a fülének. - Micsoda? - Jól hallottad. Fogd be! Oda mész, ahova viszlek! Jenna hátrafordult, hogy Simon arcába nézzen, mert megdöbbent a hangjából áradó, váratlan gyűlölettől. Azt remélte, rosszul értette, amit mondott, de amikor pillantása találkozott Simon hideg tekintetével, Jenna tudta, hogy jól hallotta. Jeges borzongás futott végig rajta: rosszat sejtett. A ló hirtelen megint irányt változtatott. Úgy tűnt, mintha Simon le akarná rázni mindazokat, akik esetleg üldözőbe vették. Újra megrántotta a gyeplőt, vadul jobbra fordította a ló fejét, és Villám belevetette magát a Hasfelmetsző-közbe, egy két magas fal közt húzódó, sötét sikátorba. Simon szeme résnyire szűkült a figyelemtől, miközben a ló végigszáguldott a keskeny közön, patáival szikrákat csiholva az utcakőből. Jenna látta, hogy a sötét sikátor vége felé közeledtek, és mindjárt kiérnek a napfényre. Ekkor eldöntötte: le fog ugrani. Miközben Villám kiszáguldott a napsütésbe, Jenna mély lélegzetet vett, ám ekkor a ló hirtelen lefékezett, anélkül, hogy erre Simon utasította volna. Egy apró alak lépett a ló elé, hogy feltartóztassa: a Varázslóinasok zöld köntösét viselte, és átható pillantással meredt a ló szeme közé. Villámot Megdermesztették! - Szeptimusz! - kiáltott fel Jenna megdöbbenve. Annyira megörült, amikor meglátta a fogadott testvérét, mint még soha életében. Nem is hitte volna, hogy létezik ekkora megkönnyebbülés! Szeptimusz nem felelt. Minden erejével Villámra összpontosított. Még soha életében nem Dermesztett meg semmit, ami akkora lett volna, mint ez a ló, és nem volt biztos benne, hogy képes egyszerre beszélni és Dermeszteni. - Tűnj el az utamból, te kis patkány! - rivallt rá Simon. - Különben agyontaposlak!

Simon dühödten sarkantyúzta a lovát, de Villám nem moccant. Jenna tudta, hogy itt a kedvező alkalom. Megpróbált leugrani a lóról, mielőtt Simon észrevenné, miben sántikál, de Simon gyorsabb volt nála. Megragadta Jenna haját, és visszarántotta a nyeregbe. - Aú! Eressz el! - kiáltotta Jenna, és Simon felé sújtott. - Ó, hogyisne! - sziszegte Simon a fülébe, és úgy meghúzta a haját, hogy fájt. Szeptimusz nem felelt Simonnak. Moccanni is alig mert. - Ereszd... el... Jennát! - mondta, nagyon lassan és tisztán ejtve a szavakat, miközben átható tekintetű zöld szeme még mindig fogva tartotta Villám pillantását. A ló szeme olyan tágra nyílt, hogy széles sávban kilátszott a fehérje. - Te meg mit ártod bele magad a más dolgába, te kis taknyos? - vicsorgott rá Simon. - Semmi közöd az egészhez! Kicsodád neked ez a kis béka? Szeptimusz azonban nem moccant, és továbbra is Villám szemébe meredt. - A testvérem - mondta csöndesen. - Ereszd el! Villám nyugtalanul fészkelődött. Sehogysem volt ínyére, hogy ketten is parancsolnak neki, és mind a kettő mást akar. A régi gazdája ott ült a nyergében, valósággal eggyé forrt vele, és Villám, mint mindig, most is azt kívánta, amit ez a gazdája kívánt. A gazdája indulni akart, így hát Villám is indulni akart. De előtte, szemközt vele ott állt egy új gazda. És ez az új gazda nem engedte Villámot elindulni, akármennyire döfködte is az oldalát a régi gazdája az éles sarkantyújával. A ló megpróbálta elfordítani sötétbarna szemét Szeptimusz rászegzett tekintetétől, de nem tudta megmozdítani. Hátraszegte a fejét, és gyámoltalanul nyihogott, de nem tehetett semmit a Dermesztő Varázslat ellen, amelyet Szeptimusz bocsátott rá. - Ereszd el Jennát! Most azonnal! - ismételte Szeptimusz. - Mert ha nem? - gúnyolódott Simon. - Akkor engem is megbűvölsz valamelyik szánalmas kis varázsigéddel, mi? Hadd mondjak neked valamit, kölyök: nekem a kisujjam-ban több varázserő van, mint amennyi neked valaha is lesz egész nyomorúságos életed során! És ha nem takarodsz el az utamból ebben a pillanatban, akkor ezt a varázserőt használni is fogom! Megértettél? - Simon bal kezének kisujjával Szeptimusz felé mutatott, és Jenna fölszisszent. Az ujján hatalmas gyűrű csillogott, amelybe Fordított jelet véstek. A gyűrű borzasztóan ismerősnek tűnt. Jenna kirántotta a haját Simon szorításából. - Mi van veled, Simon? - kiáltotta. - Hiszen a bátyám vagy! Miért viselkedsz velem ilyen rémesen? Válaszként Simon megragadta Jenna aranyszínű övét, és erősen a bal keze köré tekerte, miközben jobb kezével szorosabbra fogta Villám gyeplőjét. - Egy dolgot tisztáznunk kell, Hercegnő! - vicsorogta. - Nem vagyok a bátyád! Te csak a nyavalyás kis talált gyerek vagy, akit az én ütődött apám hozott haza egy este! Ez minden! Már eddig is elég bajt okoztál nekünk! Tönkretetted a családomat! Megértetted? Jenna elsápadt. Simon szavai úgy hatottak rá, mintha gyomorszájon vágták volna. Segítségkérőén nézett le Szeptimuszra, és egy kurta pillanatig Szeptimusz is visszanézett rá: szemlátomást éppúgy megdöbbent, mint a húga. De abban a pillanatban, amint Szeptimusz tekintete találkozott Jennáéval, Villám ráébredt, hogy megszabadult. A ló orrcimpája kitágult az izgalomtól, izmai megfeszültek, és a következő pillanatban már vágtázott is teljes sebességgel, ki a napfénybe, az Északi Kapuhoz vezető macskaköves út felé. Szeptimusz kábán meredt a távolodó ló után. A feje még szédült az erőfeszítéstől: miközben Megdermesztette, a ló egyfolytában küzdött az akarata ellen, nem úgy, mint az a nyúl, amelyen Szeptimusz idáig a Dermesztő Varázslatot gyakorolta. Szeptimusz tudta: van még egy esélye, hogy utolérje Jennát. Megrázta a

fejét, megpróbálta kirázni belőle a kábulatot, ami a varázslás után maradt vissza. Aztán szédelegve hozzáfogott, hogy Átteleportálja magát az Északi Kapuhoz.

6.

A z ÉSZAKI KAPU

Kinn az Északi Kapunál Számos Timót éppen Lábasbábost játszott Kranccsal, a kapuőrrel. Timót és Morc csak nemrégiben vetettek véget a köztük dúló, hosz-szan tartó viszálynak. Amikor Timót legidősebb fia, Simon, megpróbálta megszöktetni és feleségül venni Morc egyetlen leányát, Lucit, Timótot is, Morcot is mélységesen feldúlta a dolog. Morc bezárta Lucit az őrház padlásszobájába, nehogy újra megszökhessen. Csak akkor eresztette ki onnét, amikor egy nap Timót fölkereste azzal a hírrel, hogy rettenetesen összevesztek Simonnal a Varázslóinas-avató Vacsora után, és a veszekedés után Simon éjnek idején nekivágott a Marrami-lápnak. Morc éppolyan jól tudta, mint bárki más, hogy annak, aki éjszaka kimerészkedik a Marrami-lápra, igencsak csekélyek a túlélési esélyei. A beszélgetés során Timót és Morc ráébredtek, hogy sok dologban közös az érdeklődésük. Ott volt mindjárt Simon és Luci - na és ott volt a Lábasbáb-játék! Timót is, Morc is elérzékenyülve emlékezett rá vissza, mennyit Lábasbáboztak kisfiú korukban. Lábasbáb-készletet ma már keresve se igen lehetett találni a Várban, bár régen egyike volt a legnépszerűbb társasjátékoknak, és az első osztályban játszó Lábasbábcsapatok döntője az év legizgalmasabb napjának számított. Első pillantásra a Lábasbáb egyszerű társasjátéknak tűnt, amelyet táblán, bábokkal játszanak. A Lábasbábtábla két Várat ábrázolt, amelyeket egy folyó választott el egymástól a tábla közepén. Mindkét játékos felállított egy csapat különböző méretű és formájú Bábot a tulajdon térfelén, és a játéknak az volt a célja, hogy az ember minél többet eljuttasson a tulajdon Bábjai közül a folyó túloldalára, az ellenfél Várába. De volt egy bökkenő: a Báboknak megvolt a saját akaratuk, és ami még fontosabb, a saját lábuk! Ezért volt ez a játék annyira népszerű, de sajnos, ugyanezért annyira ritka is. Azok a Varázsigék, amelyeknek segítségével a Bábokat valaha megteremtették, sajnos odavesztek a Nagy Tűzvészben, háromszáz évvel ezelőtt.

Időközben pedig lassanként a legtöbb Lábasbáb-készlet hiányos lett, mert ahogy múltak az évek, a Bábok egyremásra fogták magukat, és odébbálltak, hogy kalandot vagy egyszerűen egy izgalmasabb Lábasbáb-készletet keressenek. Igaz, az ellen senkinek nem volt kifogása, hogy amikor kinyitja a játék dobozát, azon vegye észre magát, hogy egy teljesen új Lábasbáb-készlet ütött benne tanyát, ám ha arra kellett rádöbbennie valakinek, hogy az összes Lábasbábja ráunt és faképnél hagyta, már egészen más volt a helyzet. Pedig az elmúlt háromszáz év alatt a Bábok többségének nyoma veszett: belepottyantak a lefolyóba, beletiporták őket a földbe, vagy egyszerűen remekül érezték magukat egy kis csapat másik Báb társaságában, akik a padlódeszka alatt ütöttek tanyát, amiről a ház gazdája mit sem sejtett. Timótnak, akárcsak a Varázslók többségének, Mágikus Lábasbáb-táblája volt, amelyen a várak és a folyó valódiak voltak - csak persze kisebbek az igaziaknál. Morc kisfiú kora óta vágyódott rá, hogy egyszer egy igazi, Mágikus Lábasbábkészlettel játszhasson. Amikor Timót megemlítette Morcnak, hogy odahaza a padláson, a könyvei között van egy teljes, még érintetlen, Mágikus Lábasbáb-készlete, Morc lelkéből csodálatos módon szempillantás alatt elpárolgott minden ellenszenv, amit pedig olyan hosszú ideje táplált a Számos-család iránt, és fölvetette, mi lenne, ha alkalomadtán játszanának egy-két partit. Ezek a játszmák rövidesen rendszeressé váltak, és mindketten alig várták a következő alkalmat. Aznap reggel Timót már korán reggel elhagyta a Palotát: hóna alatt értékes Lábasbáb-készletével átvágott a Váron, és az Északi Kapu felé igyekezett. Lassan lépkedett, mert mellette ott ügetett egy nagy, borzas farkaskutya, amelynek már recsegtek az ízületei. Maxi már nem volt fiatal, de azért még mindig mindenhová elkísérte a gazdáját. Timót a Közönséges Varázslók ezüstöves, sötétkék köntösét viselte. Neki is, mint minden Számosnak, szőke, göndör haja volt, bár az övé már kezdett kicsit őszülni, de zöld szeme még most is olyan élénken ragyogott, mint régen. Ahogy ott baktatott a napfényes, kora reggeli utcákon, elégedetten dudorászott magában, mert feleségével, Sárával ellentétben Timót soha nem aggódott semmi miatt sokáig, és úgy vélekedett, végül majd minden dolog úgyis jóra fordul. Timót és Morc barátságosan lekuporodtak egymás mellé az őrház előtt, és fölállították a Lábasbáb-táblát, közben pedig szakértően szemügyre vették a Bábokat, és megpróbálták kitalálni, melyik milyen kedvében van aznap. A Bábok szeszélyesek voltak, és az ember soha nem tudhatta, hogyan változnak meg egyik játékról a másikra. Némelyik Bábot köny-nyű volt rábeszélni, hogy oda menjen, ahová a gazdája akarta: mások semmi áron nem álltak kötélnek. Némelyik úgy tett, mintha hajlandó lenne megtenni, amire kéri az ember, aztán az utolsó pillanatban cserben hagyta a gazdáját. Némelyik elaludt, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, mások vadul föl-alá rohangáltak a táblán, és szörnyű felfordulást okoztak. A sikernek az volt a titka, hogy az ember gyorsan felbecsülje, mit várhat aznap a tulajdon Bábjaitól és az ellenfél Bábjaitól, aztán ezt a tudást fölhasználva eljuttassa őket a tábla túlfelére, az ellenség várába. Minden egyes parti más és más volt: némelyik teljesen kaotikus, másokban túltengett az erőszak, a legjobbak pedig végtelenül mulatságosak voltak. így eshetett, hogy amikor Szeptimusz Materializálódott az Északi Kapunál, az első hang, amelyet meghallott, Morc hangos hahotája volt. - Haha, na, ezt ki se nézted volna belőle, mi, Timót, hogy így átverjen? Jó firma ez a kis kövér, mondhatom! Gondoltam, hogy valami ilyesmit forgat a fejében! Akkor szerintem én most visszatehetem a Tartalékosomat a táblára, nem igaz? - Morc, ez a zömök, bőrujjast viselő, kissé kötekedő természetű férfiú előrehajolt, és kihalászott a tábla oldalánál álló dézsából egy nagy, kerek Bábot. A Báb izgatottan rúgkapált tömzsi lábával, és kirohant a táblára. - Hé! - tiltakozott döbbenten Morc, amikor látta, hogy a Báb egyenesen a folyóhoz rohan, beleveti magát és eltűnik a mélyben -, nem arról volt szó, hogy belemégy a vízbe, te kis roha... no nézd csak, nem a te kisfiad az

ott, Timót? Csak tudnám, hogy került oda? Én nem is értem, hogy csináljátok ti, Számosok, hogy mindenhol ott vagytok, ahol nem is várná az ember. - Nehogy azt hidd, hogy bedőlök neked, Morc! - kuncogott Timót, miközben megpróbálta rávenni az egyik Bábját, az Alagútjárót, hogy furakodjék be a Morc vára alatt vezető alagútba. - Tudom, miben sántikálsz! Abban a pillanatban, amint leveszem a szemem a tábláról, a Rugdosódóddal belerúgatod az Alagútjárómat a folyóba! Nem most jöttem a falvédőről, tudhatnád már! - De hát tényleg a Varázslóinas kisfiad az ott, Timót! És úgy látom, valami roppant mágikus dolgot művel éppen! Eltartott egy ideig, amíg Szeptimusznak sikerült teljes egészében Teleportálódnia. A fiú még mindig kissé ködösen festett. Az asztal alatt Maxi felnyüszített, és a nyakán felborzolódott a szőr. - Ne erőlködj, Morc! - mondta Timót, és megpróbálta rávenni a Lökdösőjét, hogy gyömöszölje be az Alagútjárót a Vár alatti alagútba, nem sok sikerrel. - De hát tényleg itt van a fiad! Hello, kispajtás! jöttél meglátogatni a papádat, ugye? Timót végre hajlandó volt fölpillantani a tábláról. - Ó, hello, Szeptimusz! - mondta meglepetten. - Nicsak, te már tudsz Teleportálni? Okos gyerek ez az én legkisebb fiam! Tudtad, hogy ő a Fő-fő Varázsló Varázslóinasa? - kérdezte büszkén Timót Morctól (úgy nagyjából ezredszer). - Csak nem? Komolyan? - motyogta Morc, miközben karját könyékig beledugta a folyóba, hogy kihalássza a Bábját. De elfelejtette, hogy Timót készlete a legdrágább fajta, az, amihez miniatűr krokodilok is jártak. - Aú! - nyüszített fel Morc. - Apu, Apu! - kiáltotta Szeptimusz. - Jennát elrabolták! Simon magával vitte! Erre jönnek! Szólj Morcnak, hogy húzza fel a felvonóhidat! Gyorsan! - Micsoda? Timót látta, hogy Szeptimusz ajka mozog, de nem hallott semmit. Szeptimusz még nem érkezett meg egészen. - Húzd föl a felvonóhidat, Apu! - Szeptimusz hangja csak az utolsó szónál érkezett meg. - Jó, jó, mi baj van? Nem szükséges kiabálnod, Szeptimusz! Ekkor felhangzott a hátuk mögött a lódobogás, és Szeptimusz már tudta, hogy elkésett. Még tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet: odaugrott a lovas-elé, de Timót megragadta és visszarántotta. - Ügyelj! Még eltipor a ló, ha nem vigyázol! Simon lova eldübörgött mellettük. Jenna kiáltott valamit Szeptimusznak és Timótnak, de szavait elnyomta a lópaták dobaja és a szél zúgása, ahogy a hatalmas, fekete ló elsöpört mellettük. Szeptimusz, Timót és Morc figyelték, ahogy a ló két lovasával mennydörgő dobajjal átnyargal a hídon. Amikor elérték a túloldalon haladó földutat, Simon erősen jobbra rántotta a lova fejét. Az állat olyan élesen fordult be, hogy a patája valósággal korcsolyázott a száraz talajon, aztán elvágtatott az Északi Út felé. Szeptimusz tanult földrajzot a Fiatalok Hadseregében, és tudta, hogy az Északi Út egy darabig a folyó mentén halad, aztán átmegy az Egyirányú Hídon, és egy napig tartó, gyors vágtában el lehet jutni rajta a Határvidékre, amelyet a Vár lakói többnyire Rosszfölde néven emlegettek. - Fölháborító! - kiáltott föl Timót a lovas után bámulva. - Ha láttam már éltemben lovast, aki elővigyázatlanul lovagolt, hát ez volt az! Föl akart vágni a barátnője előtt, erről van szó! Nem lenne szabad

megengedni, hogy ezek a fiatal kölykök gyors lovakon száguldozzanak, ha engem kérdezel! Mindig csak azon jár az eszük, hogy gyorsan, gyorsan, még gyorsabban, és senkire nincsenek tekintettel az égvilágon... - Apu! - kiáltotta Szeptimusz, kétségbeesetten igyekezve, hogy az apja engedje szóhoz jutni. - Apu, ez Simon volt! - Simon? - Timót zavart képet vágott. - Ezt hogy érted? A mi Simonunk? - Igen, ő, és magával vitte Jennát! - Magával vitte? Hová? És miért? Mi történik itt? Nekem miért nem mond el senki soha semmit? - Timót visszaült a helyére, de érezte, hogy ez a nap kezd elromlani, bár pontosan nem tudta, miért. - Éppen ezt próbálom elmondani neked! - kiáltotta Szeptimusz elkeseredetten. - Simon volt a lovas, és... De Szeptimuszt újra félbeszakították. Morc Luci jelent meg az őrház ajtajában: a csinos, sötét szemű lány világosbarna haját két hosszú, derékig érő copfba fonva viselte. l'.gyszerű, hosszú, fehér nyári ruha volt rajta, amelyet ő maga hímzett ki mindenféle fura virágokkal, és erősnek látszó, barna bőrcipő, amelybe rózsaszín szalagot fűzött cipőfűző gyanánt. Luciról mindenki tudta a Várban, hogy szeret eredeti módon öltözködni. - Simon? - kérdezte Luci, és úgy elsápadt, hogy barna szeplői élesen kirajzolódtak fehér arcában. - Azt mondtad, Simon volt az? - Meg ne halljam, Luci, hogy ezt a nevet kiejted a szádon az én házamban! - mordult rá Morc. Rámeredt a Lábasbábtáblára és azon töprengett, hogyan alakulhatott egy ilyen kellemesen induló reggel pillanatok alatt ilyen rémálommá. De hát, mondta magának zordan, tudhatta volna! így jár az ember, ha egy tálból cseresznyézik ezekkel a Számosékkal! Ezek mindig csak bajt csinálnak! - Igen, Simon volt az, és magával vitte Jennát - mondta Szeptimusz tompán. Már nem igyekezett mindenáron megértetni a helyzetet az apjával: belátta, hogy elkéstek, nem tehetnek már semmit. - De hát - mormolta Timót - én ezt egyszerűen nem értem. Annál jobban értette Morc Luci. - De hát miért? - sikította. - Miért nem engem vitt magával?

7.

A z ÜVEGHÁZ

De Sára! Úgy vágtatott, mint az eszeveszett . -fújtatott Timót. Sárát ott találta a barátnőjével, Kökény 1

Treszkával a Palota üvegházában, a konyhakert végében, éppen gyógynövényeket ültettek cserépbe. - A földbe tiporta volna Szeptimuszt, ha el nem rántom idejében! És Jenna úgy sikoltozott, ahogy csak a torkán kifért! Rettenetes volt! - Nem! - kiáltotta Sára döbbenten. - Nem hiszem el! - Jenna nem sikoltozott, Apu! - szólt közbe Szeptimusz, azon igyekezve, hogy ne izgassák fel még jobban Sárát - már így is éppen elég feldúlt volt. - Jenna soha nem szokott sikoltozni. Csak kiáltott valamit, ez minden. - De mit? - kérdezte Sára. - Mit kiáltott? - Nem tudom - felelte Szeptimusz komoran. - Nem hallottam. Az a ló akkora zajt csapott. - Talán azt kiáltotta, hogy nemsokára itthon lesz! Talán Simon csak elvitte egy kicsit levegőzni a folyópartra - mondta Sára. Szemlátomást megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy csakugyan így van, de nem valami nagy sikerrel. Treszka, aki szintén a Palotában lakott, várva, hogy újjáépüljön a leégett fogadója, megnyugtatóan barátnője karjára tette a kezét. - Ne izgasd magad, Sára! - mondta. - A fiad csak önfejű, mint a legtöbb fiatalember az ő korában, és el akar dicsekedni a gyors paripájával a húgának. Mind ezt csinálják! Hidd el, nemsokára itthon lesznek! Sára hálásan nézett Treszkára, de a szíve mélyén továbbra is úgy érezte, hogy Simonnal valami baj van. Valami történt vele: valami, amitől az ő Simonja átváltozott valami mássá - de mivé is? Timót még mindig levegő után kapkodott. Ő és Szeptimusz egész úton rohantak az Északi Kaputól hazáig. Maxit hátrahagyták: amikor elindultak, békésen szunyókált a Lábasbábtábla alatt, miközben Morc a hajánál fogva vonszolta Lucit a kapusház tornyába, nehogy Simon után vesse magát. Alther Mella idegesen lebegett föl-alá a pad fölött, amelyen a cserepek álltak. Az előző éjszakát a Falba Vájt Lyukban, a kísértetek kedvenc fogadójában töltötte, és ma reggel nem indult haza idejében. Alther haragudott magára. Ha itt lett volna, gondolta, talán meg tudta volna állítani Simont, bár azt maga sem tudta, hogyan. De legalább megpróbálhatta volna... Sára ideges mozdulattal a füle mögé simította egy elszabadult, szalmaszőke hajfürtjét, miközben szórakozottan babrált egy petrezselyempalántával. - Biztos vagyok benne, hogy Simon nem vitte volna magával Jennát akarata ellenére - bizonygatta, miközben a kerti földet döfködte az ültetőkanalával. - Hát persze hogy nem! - mondta Treszka megnyugtatóan. - De hát pontosan ezt tette! - erősködött Szeptimusz. -Jenna nem akart vele menni. Én Megdermesztettem a lovat, de Simon nem akarta elereszteni Jennát. Valósággal dühöngött! - Hát úgy láttam, nagyon büszke a lovára - mondta Sára. -Talán azért mérgelődött annyira, amikor te Megdermesztetted. Biztos vagyok benne, hogy rövidesen hazajönnek Jennával. - Simon elrabolta Jennát, Anyu! - bizonygatta Szeptimusz majdhogynem dühösen. Nem értette, miért igyekszik Sára örökösen mentségeket találni Simonnak. De hát Szeptimusz még mindig kezdő volt az anyák viselkedésének tanulmányozásában. Alther Mella gyászosan lebegett át egy halom ócska virágcserép fölött. - Az egész az én hibám, Sára! - mondta. - Én tehetek az egészről. Ha engedtem volna, hogy rendes őrök álljanak a Palota előtt, és nem azok a hasznavehetetlen Ősök, mindez nem történhetett volna meg!

- Ne hibáztasd magad, Alther! - mondta Sára, és halványan rámosolygott az öreg kísértetre. - Ha rendes őr állt volna a kapuban, ő is beengedte volna Simont. Végtére is ő is a Számos-család tagja. - Viszont ki már egészen biztosan nem engedték volna, nem igaz? - mondta Szeptimusz élesen. - Ha meghallják, hogy Jenna nem akar menni! Ne beszélj így Altherrel, Szeptimusz! - rótta meg a fiát Sára. - Több tisztelettel kellene viseltetned egy Főfő Varázsló iránt, különösen, hogy a te tanítómestered is az ő Varázslóinasa volt valaha! - Hagyd, Sára! - sóhajtotta Alther. - A fiúnak igaza van! Alther föllebbent az ültetőpadról, és most ott imbolygott Szeptimusz közvetlen közelében. A Palotában tanyázó többi Ősökkel összehasonlítva Alther valósággal szilárdnak és átlátszatlannak tűnt. Bíborszín Fő-fő Varázslói köntöse kicsit megfakult ugyan, de majdhogynem valóságosnak tűnt, a szíve fölött látható golyóütötte lyukat és a sötétbarna vérfoltokat sem kivéve. A kísértet hosszú, fehér haját most is szorosan hátrafésülve és a tarkóján megkötve viselte, zöld szemében ragyogó szikra villant, amikor szemügyre vette Marcia Varázslóinasát. - Szóval - fordult a kísértet Szeptimuszhoz -, mit gondolsz, mit tegyünk most? - Én? Hogy én mit gondolok? - Igen, te. Minthogy te vagy a Fő-fő Varázsló Inasa, gondoltam, talán szívesen helyettesítenéd Marciát ebben az ügyben. - Természetesen azt gondolom, hogy Jenna után kell mennünk! És vissza kell hoznunk! Ez csak világos! Sára kezéből kiesett az ültetőkanál, amellyel lyukakat fúrt a palánták számára a földbe. Nagy csattanással ért földet Alther lábának közepén. A kísértet sietősen hátrált néhány lépést. - Szeptimusz! - jelentette ki Sára. - Te nem mégy sehová! Hát nem elég, hogy Jojó, Samu, Ede és Erik fölcsaptak vadembernek az erdőben, az isten tudja, mivel töltik az idejüket, és még csak meglátogatni se hajlandóak szegény anyjukat? Nem elég, hogy Nicko elment azzal a Morcfiúval, hogy kipróbáljon valami hajót, és még mindig nincs itthon, pedig már a múlt héten meg kellett volna jönnie, mert megígérte, hogy elviszi Jennát Zelda nénihez? Bármi történhetett vele, bármi! És én már egészen belebetegedtem az aggodalomba! És most ráadásul Simon és Jenna is eltűntek! - Azzal Sára hirtelen hangos, csukladozó zokogásban tört ki. Timót átkarolta a feleségét. - Jól van, jól van, drágám! Ne aggódj! Minden rendbe fog jönni! - mormolta megnyugtatóan. - Megyek és hozok neked egy csésze finom teát meg egy jó nagy szelet árpatortát! - jelentette ki Treszka. Meglátod, mindjárt jobban érzed majd magad! Azzal elviharzott a Palota konyhája felé. De Sára nem hagyta magát megvigasztalni. - Simon és Jenna eltűntek! - nyöszörögte. - De miért? Miért csinált volna Simon ilyesmit? Miért vitte volna magával erőszakkal Jennát? Alther kísértetkarjával átfogta Szeptimusz vállát. - Gyere, kisöreg! - mondta neki. - Hagyjuk a szüléidet magukra egy kicsit! Engem meg elvihetnél Marciához! Szeptimusz és Alther kiléptek a Palota kapuján, és ráfordultak a Kígyóösvényre, amely egyenesen a Várárokhoz vezetett. A Várat víz vette körül. Ennek a vízgyűrűnek a nagyobbik részét a folyó alkotta, mivel a Vár a folyó egy széles kanyarulatában épült, de a kisebbik részét a Várárok, amit még akkor ástak, amikor a Vár falait felhúzták. A Várárok széles volt és mély, színültig teli a folyó vizével, mert az árok két vége magába a folyóba torkollott. Ez volt a kedvenc helye a horgászoknak, és nyaranta a fürdőzőknek is. Nemrégiben jókora famólót építettek ide,

amely benyúlt a Várárok közepéig, hogy a várbeli gyerekek onnét ugrándozhassanak a vízbe, ha úszni támad kedvük, és a vállalkozó kedvű Morc Rupert ekkoriban kezdte kikölcsönözni új találmányát, az apró Rubertvizibiciklit azoknak, akiknek kedvük támadt egy-két órát kinn szerencsétlenkedni a vizén. Ezért az új találmányért a Vár minden lakója odavolt, kivéve kettőt: Ottó von Hörtschögg professzort és a házvezetőnőjét, Brekkents Ulrikát, akik szerencsétlenségükre éppen az új móló és a csónakház fölött laktak, ahol Rupert a vízibicikliket tárolta. Ezt a Hörtschögg professzor házához vezető utat Szeptimusz jól ismerte - túlságosan is jól! Úgyszólván inaskodása első napjától fogva Marcia minden szombat reggel elküldte a Professzorhoz, az Árnyékcsapda valamelyik alkatrészéért. Csakhogy ha a professzor véletlenül csakugyan elkészült egy alkatrésszel - ami nem túl gyakran esett meg - és oda is adta Szeptimusznak, Brekkents Ulrika elcsípte őt az ajtóban, és visszakövetelte tőle az alkatrészt. Nem bolondult meg, közölte Szeptimusszal, hogy egy kisfiúra bízzon egy ilyen értékes tárgyat! Jöjjön érte Marcia személyesen, és vigye el ő, ha kell neki! Marcia és Ulrika a távolból csatáztak egymással, és ennek jegyében Szeptimuszt úgy lökődték ide-oda, mint valami rongybabát. Szeptimusznak minden szombat reggel ott kellett ácsorognia von Hörtschögg professzor háza előtt, és tűrnie, hogy egy csapat fiú a Fiatalok Hadseregének Átnevelő Otthonából, akik mindig ott lebzseltek a móló körül, és azon vetélkedtek, ki mer nagyobbat ugrani a vízbe, őrajta nevessen és mindenféléket kiabáljon neki. Végül, Szeptimusz nagy megkönnyebbülésére, Alther rávette Marciát, hogy maga menjen el az alkatrészekért. Brekkents Ulrikának van némi igazsága, vélte Alther: az Árnyékcsapda csakugyan roppant bonyolult és rendkívüli Mágikus erővel rendelkező szerkezet, és nem lenne méltányos Szeptimusszal szemben, ha neki kellene viselnie a felelősséget érte. Ettől kezdve, hogy Ulrikát bosszantsa, Marcia gyakran állított be a professzorhoz előzetes bejelentés nélkül a kora reggeli órákban. Fél órával korábban a mólón ácsorgó fiúk tátott szájjal bámulták, amint a Fő-fő Varázsló végigviharzik a Kígyóúton, aztán ádázul megrángatja az Ottó von Hörtschögg profesz-szor vastag faajtaja mellett lógó csengőzsinórt. Marcia türelmetlenül várakozott a Kígyóúton. Bíborszín kígyóbőr cipője orrával idegesen dobolt a macskaköveken, és hallgatta a házból kihallatszó motyogást és csoszogást, míg csak Brekkents Ulrika - aki jól tudta, hogy ilyen hosszan és kitartóan csak Marcia szokott csöngetni - ki nem nyitotta az ajtót. De az beletelt egy időbe... És most Szeptimusz újra ott állt a rettegett bejárat előtt. Alther nem jelentett védelmet számára, mert a kísértet megválogathatta, kinek Jelenik meg és kinek nem, és érthető módon semmi kedve nem volt Megjelenni egy csomó csúfolódó kölyök előtt. A zöld Varázslóinas-köntöst és a ragyogó ezüst Varázslóövet viselő Szeptimusznak azonban nem volt ilyen választási lehetősége. És csakugyan, mindjárt föl is hangzott a csúfolódó kiáltások kórusa: - Már szóba se állsz velünk, mi? Nagyon fennhordod az orrod! - Hé, Zöldsaláta! - Hahó, Zöld Hernyó! Mit keresel itt már megint? És így tovább. Szeptimusz szíve szerint valamennyit zöld hernyóvá változtatta volna, de a Mágia szabályzata ezt szigorúan megtiltotta. És ezt a fiúk is nagyon jól tudták. - Itt vagyunk! - mondta Szeptimusz Althernek, miközben a csengőzsinórért nyúlt, és hevesen megrángatta. Messze-messze, benn a házban, ahol már sem Alther, sem Szeptimusz nem hallotta, megszólalt egy kis csengő a házvezetőnő nem kis bosszúságára. Szeptimusz tudta, hogy alaposan meg fogja várakoztatni őket: odafordult a kísértethez, aki ott imbolygott mögötte és felbámult a házra.

-

Gondolod, hogy be tudsz ide jönni? - kérdezte Szeptimusz Althert, és nagyon remélte, hogy a kísértet

igennel felel. - Hmmm... Nem vagyok biztos benne - válaszolta Alther. - A ház ismerősnek tűnik. Emlékszem, egyszer részt vettem egy estélyen valahol a Várárok környékén. Jó kis parti volt, ami azt illeti a végén mindnyájan a vízben kötöttünk ki. Azt hiszem, ez a ház volt az, de... mindegy, rövidesen úgyis kiderül, amikor majd megpróbálunk bemenni. Szeptimusz bólintott. Tudta, hogy Alther, mint a kísértetek általában, csak azokra a helyekre mehet, ahol már életében is járt. Alther szerencsére rengeteget járkált annak idején a Vár összes fő- és mellékutcáiban, és mint Fő-fő Varázsló járt a legtöbb hivatalos épületben is. De a magánházak, az már egészen más eset. Alther népszerű fiatalember volt a maga idejében, de azért még őneki sem sikerült meghívatnia magát a Vár minden egyes házába. Az ajtó hirtelen kitárult. - Ó, hát már megint te vagy az! - dörmögte Brekkents Ulrika. Hórihorgas nő volt, rövid, fekete tüskehajjal. - Azonnal beszélnem kell a Fő lő Varázslóval! - mondta Szeptimusz. - Kérem szépen... - Most nem lehet! Dolga van! - förmedt rá Ulrika. - Nagyon sürgős! - erősködött Szeptimusz. - Elet és halál kérdése! A házvezetőnő gyanakvó pillantást vetett Szeptimuszra. Egy pillanatig ott állt az ajtóban, és azt fontolgatta, a két egyformán kellemetlen lehetőség közül melyiket válassza: azt, hogy beengedi Szeptimuszt a házba, vagy azt, hogy magára haragítja a Fő-fő Varázslót, mert nem engedte be. - Na jó! Gyere be! - A házvezetőnő utat engedett Szep-timusznak, aki sarkában Altherrel belépett a házba. De amint Alther átlebegett a küszöb fölött, hirtelen vad légroham tört rá, kisodorta a kísértetet a házból, és Visszalökte az utcára. - A csudába! - motyogta Alther, miközben föltápászkodott a macskakövekről. - Most már emlékszem, az az estély a szomszéd házban volt. - Micsoda szél lett hirtelen - mondta Ulrika csodálkozva. Dühösen bevágta az ajtót az odakinn lebegő Alther orra előtt, aztán Szeptimuszhoz fordult, aki ott állt a komor, sötét előszobában, és hevesen kívánta, bárcsak még mindig odakinn lenne Altherrel a napsütésben. - Akkor legjobb lesz, ha leviszlek a laboratóriumba! -mondta neki zsémbesen.

8.

A LABORATÓRIUM Szeptimusz átlépett egy sárgarépával teli papírzacskót, és elindult Brekkents Ulrika nyomában a sötét folyosón. Mindeddig csak a keskeny utcai szobába eresztették be, de ahogy ott haladt a házvezetőnő mögött a zegzugos, sötét folyosón, Szeptimusz álmélkodva látta, mekkora ez a ház: mintha soha nem akarna véget érni. Brekkents

Ulrika megállt egy alacsony ajtó előtt, és gyertyát gyújtott. A következő pillanatban Szeptimusz

megindult lefelé Ulrika mögött a meredek falépcsőn, le a nyirkos, dohszagú pincébe. A pince hosszú volt és keskeny, alacsony, boltozatos mennyezettel, és a falakon kísérteties hangok szűrődtek át, ahogy a szomszédos csónakházból kifelé vonszolták a vízibicikliket. A pince zsúfolva volt, úgy tűnt, ide hordtak le minden, az évek során fölgyűlt ócskaságot: rozsdás háromlábak és Bunsen-égők hevertek kupacban mindenfelé, ősöreg,

megsárgult papírokkal telitömött faládák, egész halom törött kísérleti eszköz, még egy pár ősrégi korcsolya is lógott egy szegen. Ulrika nagy léptekkel végighaladt a pincén - Szeptimusz ott kocogott mögötte -, és befordult egy alacsony bolthajtás alá. Amikor befordult a sarkon, gyertyájának fénye nem látszott többé, Szeptimusz pedig ott találta magát a vaksötétben, és sejtelme sem volt róla, merre forduljon. De azért nem ijedt meg, hiszen a Sárkánygyűrü a jobb mutatóujján most is, mint mindig, világítani kezdett a sötétben, és rövidesen már elég világos volt hozzá, hogy lássa, hol van. - Na mi van, hová lettél? Nem érek rá téged kísérgetni egész nap! - hallatszott Brekkents Ulrika éles hangja a sötétségből, ahogy jött visszafelé, hogy megnézze, hová lett Szeptimusz. - Nem tűröm, hogy kisfiúk gyertyával mászkáljanak idelenn! - fakadt ki, amikor észrevette a fiú kezéből áradó fényt. - De hát... - próbált tiltakozni Szeptimusz. - Ami azt illeti, egyáltalán nem szoktam megengedni, hogy mindenféle kölykök lejöjjenek ide. Ha énrajtam múlna, a házba se ereszteném be őket. Ezek a kölykök csak arra jók, hogy bajt csináljanak! - De hát... - Na oltsd el azt a gyertyát, amíg szépen mondom, és gyere utánam! Szeptimusz bedugta a jobb kezét a köntöse zsebébe, és követte Brekkents Ulrikát a keskeny, téglafalú alagútba. Az alagút mélyen a Vár utcái alatt kanyargott: most éppen a professzoréval szomszédos házak és kertek alatt jártak. A gyertyaláng folyton imbolygott, a faggyú el-elcseppent az alagútban kavargó, hideg légáramokban, amelyek nyirkos löldszagot sodortak magukkal. Ahogy mentek tovább, a levegő hirtelen lehűlt: Szeptimusz megborzongott a dermesztő I)idegben, és azon töprengett, vajon hová vezeti Ulrika. A házvezetőnő hirtelen megállt, vastag faajtó zárta el az utat előttük. A házvezetőnő kiválasztotta az övéről lelógó kulcscsomóból a legnagyobbat, és beledugta a kulcslyukba, amely fura módon pont az ajtó közepén helyezkedett el. Szeptimusz ott kukucskált mögötte, hogy lássa, mit csinál, amikor hirtelen hangos, surrogó zaj hangzott fel az ajtó mögül. Brekkents Ulrika hirtelen hátraszökkent, egyenesen Szeptimusz lábára. - Aú! - Hátrébb! - Nagy lendülettel hátralökte Szeptimuszt, vissza az alagútba: egy tizedmásodperccel később pedig a faajtó lecsapódott előttük, mint valami kis felvonóhíd. - Várj itt! - förmedt rá Ulrika. - Ennél tovább nem jöhetsz! Majd én megmondom Marcia asszonynak, hogy keresik! - Azzal Brekkents Ulrika nagy léptekkel átvonult az ajtón, mintha az csakugyan felvonóhíd lenne. Szeptimusz követte a Laboratóriumba. Ottó von Hörtschögg professzor Laboratóriumánál furcsább helyet Szeptimusz még életében nem látott, márpedig megfordult néhány különös helyen, amióta Marcia mellett Varázslóinaskodott. A Laboratórium halványkék fényben fürdött. Hosszú, keskeny, boltozatos föld alatti helyiség volt, üvegcsék és lombikok, kancsók és csövek egész erdeje mormolt és bugyborékolt benne, amelyeket egytől egyig egy hatalmas, a Laboratórium teljes hosszában végigkanyargó üvegcső kötött össze egymással. Ennek a szerkezetnek a végéből kék gáz bugyborékolt elő, amelyről von Hörtschögg professzor úgy vélte, képes féken tartani az Árnyékokat - jellegzetes szaga, amely Szeptimuszt az odaégett sült tök szagára emlékeztette, betöltötte az egész helyiséget. Szeptimusz hunyorogva bámult bele a kék ködbe, nem látja-e valamerre Mareiát. A Laboratórium távoli végében nagy nehezen fölfedezte Marcia magas alakját és a Profesz-szor köpcös formáit. Marcia egy fényes,

fekete folyadékkal teli, hosszú üvegcsövet tartott a kezében: amikor meghallotta a lecsapódó ajtó zaját, összerezzent, és most a szemét erőltetve bámult bele a kék párába, hogy lássa, mi történik. - Hát te meg mit keresel itt? - kiáltott föl meglepetten, amikor Szeptimusz hirtelen előlépett Ulrika háta mögül. -Úgy volt, hogy ezt a napot a családoddal töltöd, Szeptimusz! Semmi kedvem meghallgatni anyád újabb panaszáradatát! - Jenna miatt! - ordította Szeptimusz, és ügyesen kikerülte Brekkents Ulrikát, aki utánanyúlt, hogy elkapja, és a ködön keresztül Marcia felé igyekezett. - Micsoda? Hogy-hogy Jenna miatt? - kérdezte Marcia összezavarodva. A feje még mindig szédült azoktól a végeérhetetlen matematikai képletektől, amelyek segítségével a Professzor igyekezett neki elmagyarázni, miért tart olyan sokáig, míg az Árnyékcsapda elkészül. Éppen azt az elképesztően bonyolult összetételű ragasztóanyagot mutogatta Marciának, amelynek segítségével sikerült egymáshoz rögzítenie az Árnyékcsapda egyes részeit, amikor Szeptimusz csöngetett, és Brekkents Ulrika igen kelletlenül elindult ajtót nyitni. Marcia örült, hogy Ulrika legalább egy kis időre magukra hagyja őket, meri a házvezetőnő egész idő alatl úgy körözött körülöttük, mint valami idegesítő dongó, és Marcia komoly kísértést érzett, hogy használatba vegye a légycsapót. - Elvitték! - kiáltotta Szeptimusz, és még éppen odaért a Fő-fő Varázslóhoz, mielőtt Ulrika elkaphatta volna. Behúzódott Marcia háta mögé, hogy az a testével védje meg a dühöngő házvezetőnőtől. - Ennek örülök - mondta Marcia, kissé összezavarodva attól a furcsa tánctól, amelyet Szeptimusz és Ulrika járnak körülötte. - Azt hittem, Sára megint az utolsó pillanatra hagyja, hogy elindítsa a Marrami-lápra. Már csak három nap van hátra a Nyári Napfordulóig! - Nem! - kiáltotta Szeptimusz. - Nem Zelda nénihez vitték! Elrabolták! - Micsoda? - Marcia kiejtette kezéből az üvegcsövet. A Professzor és Brekkents Ulrika egyszerre szisszentek föl kétségbeesetten, mert ebben a csőben volt az Árnyékcsapdához szükséges, bonyolult összetételű Amalgám. - Ez valami vicc? - kérdezte Marcia, és lebámult a csillogó, fekete ragacsra, amely most bíborszín kígyóbőr cipőjén éktelenkedett, valamint von Hörtschögg professzorra, aki térdre hullva kétségbeesetten próbálta összekapargatni becses Amalgámját. - Nem - felelte Szeptimusz komoran. - Bárcsak az lenne! - Szerintem pedig egészen biztosan valami rossz vicc lesz! Vagy még inkább egy éktelen nagy hazugság! morogta Brekkents Ulrika keserűen, miközben letérdelt a Professzor mellé a földre, és egy jókora, fém vakolókanállal nekiesett Marcia cipőjének. - Hagyja békén a cipőmet, legyen szíves! - szólt rá Marcia fagyosan. - Nem akarom, hogy beledörgölje ezt a vacakot. - Azzal mereven Ulrika szeme közé nézett. - És különben is - jelentette ki -, Szeptimusz soha nem hazdik! - Huh! - vetette oda Brekkents Ulrika, dühösen kapirgálva. - Nézze csak, mit művelt! Az ember beenged egy ilyen kölyköt a Laboratóriumba, és mérget vehet rá, hogy valami el fog törni! Tudtam, hogy így lesz! - Jennát - elrabolták? - Marcia megpróbált odébb lépni, de nem tudott: a lába odaragadt a padlóhoz. - De hát hogyan... kicsoda? - Simon! - felelte Szeptimusz türelmetlenül. Nagyon szeretett volna már indulni. - Simon vitte magával a lován! Utánuk kell mennünk, ki kell küldenünk utánuk pár Nyomkeresőt, és aztán... - Ezt azonnal hagyja abba, Ulrika! Miféle Simon? - kérdezte Marcia. - Simon. A bátyám! Gyere, Marcia, kérlek szépen, siess!

- Számos Simon? - Igen. Én megpróbáltam megállítani. Megdermesztettem a lovát, de... - Nahát! Ez igen! Megdermesztettél egy egész lovat! - mondta Marcia elismerően. Elégedett volt a Varázslóinasával. - Ez szép munka volt! Ha meg tudsz Dermeszteni egy lovat, akkor meg tudsz Dermeszteni bármit. De aztán Fölébed Kerekedett? - Nem... illetve igen, azt hiszem, ha úgy vesszük... de most nem ez a fontos! - Ezt már valósággal sikoltotta Szeptimusz kétségbeesésében. - Az a fontos, hogy Jennát elrabolták, és mi csak állunk itt és nem csinálunk semmit! Marcia átfogta Szeptimusz vállát. Ne aggódj, Szeptimusz! Simon Jenna bátyja, és ha vele van, nem történhet semmi baja! Nem kellene annyit aggódno d ! Attól tartok, az a pókcsípés felzaklatott egy kicsit. Ez is az egyik mellékhatása a Sötét Pókméregnek, tudod. De látom, ideje indulnunk. Marcia most Ottó von Hörtschögghöz fordult. A Professzor gyászosan meredt a fekete kotyvalékra, amelyet Brekkents Ulrikának sikerült nagy nehezen felkaparnia a földről és beleöntenie egy korsóba. - Most mennem kell, Ottó! Még ma este benézek az alkatrészért! - Ma este? - hápogott a Professzor. - De Marcia, azt hittem, sikerült elmagyaráznom, milyen bonyolult ez az egész! Hogy milyen nehezen sikerült megállapítanom a ragasztóanyag összetevőit, és... - Egyszer már megcsináltad a ragasztóanyagot, Ottó! Épp az előbb mutattad meg nekem. Most már mindössze annyit kell tenned, hogy csinálsz belőle még egy adagot, és beleön-töd abba a masinába. Nem értem, miért kell emiatt ekkora hűhót csapni! A Professzor aggodalmas képet vágott. - De Ulrika ma este elmegy otthonról - nyökögte. - Néptánc szakköre van. - Nagyszerű! Akkor jó szórakozást! - fakadt ki Marcia. - Te pedig, Ottó, ne citerázz itt nekem, hanem fogj hozzá! Ottó von Hörtschögg aggodalmas pillantást vetett Brekkents Ulrikára, aki rendkívül zord és elégedetlen képet vágott. - Dd... dd... de - dadogta - ha mi... már úgy értem, én... túl gyorsan csinálom meg az Amalgámot, akkor az is lehet, hogy egy Árnyék éppen itt fog Megjelenni. Itt a Laboratóriumban... - suttogta a Professzor. - Nos, biztos vagyok benne: Ulrika majd gondoskodik róla, hogy ne legyen semmi baj! - mondta Marcia csípősen. - Szóval ma este ideugrom az alkatrészért. - És hány óra tájban várhatjuk, Marcia asszony? - kérdezte Ulrika fagyosan. - Úgy körülbelül? - Úgy körülbelül akkor, amikor az időm engedi - felelte Marcia olyan jéghidegen, hogy az Brekkents Ulrikán kívül mindenki mást halálra rémített volna. - És most, Mrs. Brekkents, lenne olyan szíves kikísérni a Varázslóinasomat és engem? Brekkents Ulrika, most először, elmosolyodott, jobban mondva a szája szeglete kissé felfelé húzódott, és látni engedte a fogát, amely kéken csillogott a Laboratórim kék fényében. - A legnagyobb örömmel! - mondta.

7

9.

A TIZENHÁRMAS SZÁMÚ HÁZ Szeptimusz ott baktatott Marcia és Alther mögött, míg azok ketten végigsiettek, illetve végiglebegtek a Varázslók Útján a Torony felé, és a fülét hegyezte, hogy a beszélgetésük egy szavát se mulassza el. - Én a helyedben, Marcia - mondta éppen Alther -, gyorsan Átkutatnám a kastélytól északra elterülő gazdaságokat. Simon még nem juthatott nagyon messzire. Még csak útban van a Határvidék felé, mert üssenek agyon, ha... akarom mondani, vágják le a hajfonatomat, ha nem arrafelé tart! Te pillanatok alatt Beutazhatod a vidéket. Magam mennék, de nem vennétek sok hasznomat. Sose kedveltem a falusi környezetet, míg éltem. Ahhoz kicsit túl sok ott a mindenféle szag, és a kiszámíthatatlanul viselkedő, hegyesszarvú állat... Ha odamennék, csak annyit érnék el vele, hogy állandóan Visszaküldenének. És őszintén szólva, Marcia, ez a Visszaküldés-dolog teljesen kikészít. Még most is alig kapok levegőt! Szeptimusz nagy elkeseredésére Althernek nem sikerült Marciát meggyőznie. - Nézd, Alther - mondta a Fő-fő Varázsló, miközben gyors iramban haladt a Torony felé, Szeptimusz pedig levegő után kapkodva követte. - Nem áll szándékomban elhagyni a Várat, ha a Hercegnő nem tartózkodik itt. Te is tudod, mi történt legutóbb, amikor mind a ketten távol voltunk: DomDániel egyszerűen besétált. És ki biztosít róla, hogy ez nem történhet meg még egyszer? De nincs is rá szükség, hogy bárki is Jenna után menjen: nincs miért aggódni, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy Jenna egyszerűen csak elment egyet lovagolni a bátyjával. - A fogadott bátyjával - szakította félbe Alther. - Rendben van, ha ragaszkodsz ehhez a szőrszálhasogatáshoz, akkor a fogadott bátyjával, bár Jenna legalább any-nyira a Számos-családhoz tartozik, mint bármelyik fiú. A testvéreinek tekinti őket, és ők is a húgukat látják benne! - Kivéve Simont - mondta Alther. Ezt nem tudhatod - vetette ellene Marcia. - De tudom. - Jaj, ne okvetetlenkedj már annyit, Alther! Honnan a csudából tudhatnád? Szóval, ahogy már mondtam, Jenna egyszerűen elment lovagolni a fogadott testvérével, és mindössze annyit tudunk biztosan, hogy Simon nem akarta, hogy leszálljon a lóról, amikor Szeptimusz erre kérte. Ha engem kérdezel, mindössze arról van szó, hogy Simon nem akarta eltűrni, hogy a kisöccse dirigáljon neki. Ebben igazából nincs semmi meglepő. Féltékeny Szeptimuszra, mert ő lett a Varázslóinasom. Ezek után aligha fogja engedelmesen végrehajtani, amit Szeptimusz mond neki, nem igaz? - Marcia, Szeptimusz úgy gondolja, hogy Jennát elrabolták! - mondta Alther komolyan. - Nézd, Alther, Szeptimusz ma nincsen egészen magánál. Ma reggel megcsípte egy olyan Sötét Pók, és te is tudod, milyen könnyen kitör az üldözési mánia az emberen egy ilyen pókcsípés után. Emlékszel? Téged is megcsípett egy, amikor Kifüstölted azt az öreg Béljósnőt, aki ott lakott a pástétomos bolt fölött a Toldalékban, mert a működése közegészségügyi kockázatot jelentett. - Arra az őrült egérasszonyra gondolsz? - Igen, őrá. No hát, te a nap hátralévő részét azzal töltötted, hogy attól rettegtél, én ki akarlak lökni az ablakon.

- Csak nem? - De bizony! Bezártad magad a dolgozószobádba, és Eltorlaszoltad az összes ablakot. Estére aztán elmúlt a pókméreg hatása, és én biztos vagyok benne, hogy estére Szeptimusz is teljesen rendbe jön, Jenna épségben hazatér, miután egy kellemes kirándulást tett a bátyjával, és egyikünk se fogja érteni, mire volt jó ez az egész hűhó! Szeptimusz eleget hallott: dühösen sarkon fordult, és szó nélkül elindult az ellenkező irányba. Tudta, hogy neki magának kell valamit csinálnia, Marcia segítsége nélkül. De előbb még beszélni akart egy bizonyos személlyel... Marcia és Alther folytatták az útjukat. Észre se vették, hogy Szeptimusz lemaradt tőlük. - ...és Számos Simonban egyáltalán nem lehet megbízni! - mondta Alther. - Ezt mondod te, Alther! De bizonyítékod nincs rá, igaz? Végtére is ő is Számos. Tudom, hogy fura egy társaság, és némelyiknek közülük határozottan nincs ki a négy kereke, de becsületes család. Végtére is ősi Varázsló-törzsből származnak. - Nem minden Varázsló jó Varázsló, Marcia, mint azt már te is megtanulhattad a tulajdon károdon! - mondta Alther. - És én nagyon szeretném tudni, hol bujkált Simon az elmúlt több mint egy évben, és hogy miért bukkant föl egyszerre csak váratlanul alig néhány nappal a Nyári Napforduló előtt! Én még mindig azt hiszem, Simon árult el téged, amikor bejöttél a Marrami-lápról. - Ugyan már! Miért tette volna? Nem ő árult el, hanem az a bosszantó Hírpatkány. Ezekben a patkányokban egyáltalán nem lehet megbízni, Alther, különösen egy olyan példányban nem, amelyik ennyire szereti hallani a saját hangját! És ha már bosszantó személyekről beszélünk, meg kell mondjam neked, Alther, hogy nem igazán vagyok megelégedve a pártfogoltaddal. Ez az Ottó von Hörtschögg egy szőrszálhasogató vénember, a házvezetőnőjétől pedig borsódzik a hátam: mindig ott settenkedik a közelünkben, és semmi nem kerüli el a figyelmét. Az Árnyékcsapda már egy örökkévalóság óta készül, és valahányszor hazaviszek belőle egy alkatrészt, mindig kész lidércnyomás, amíg hozzáillesztem a többihez. Még mindig nem sikerült az utolsó darabot rendesen a helyére illesztenem! - Egy ilyen csapda roppant bonyolult dolog, Marcia! És különben is, nincs más választásunk! Nemzedékek óta Ottó családja készíti a csapdákat. Ők találták fel az Amalgámot, és senki más nem ismeri az összetételét. Az apja egyszer megszabadított egy különösen rosszindulatú Kísértettől, de két évébe került, amíg nyélbe ütötte a dolgot. Az ilyesmi nem megy egyik percről a másikra, Marcia - türelemmel kell lenned! - Lehetséges! - vágott vissza Marcia. - De az is lehet, hogy jobb lenne, ha keresnék valami egyszerűbb megoldást a Kézirattárban. - Nem! - mondta Alther nagyon határozottan. - Nincs semmi, ami fölvehetne a versenyt az Árnyékcsapdával, ha egyszer és mindenkorra meg akarunk szabadulni egy Árnyéktól, és ez nem a Kézirattár illetékességi területe. Különben is, van valami abban a Titkos Főírástudóban, ami aggaszt engem. - Igazán, Alther, milyen gyanakvó kedvedben vagy ma! Az ember azt hinné, téged is megcsípett egy pók! Alther látta, hogy nem fogja tudni meggyőzni Marciát: tudta, milyen makacs tud lenni időnként. Jó néhányszor ösz-szevitatkoztak annak idején, amikor még Alther volt a Fő-fő Varázsló, és Marcia a Varázslóinasa, és már akkor sem mindig Alther került ki győztesen a vitából. Most, hogy csak egy kísértet volt már, nem volt semmi esélye. Most már Marcia volt a Fő-fő Varázsló, és ha ő úgy gondolja, ő jobban tudja, mi a teendő, márpedig mindig úgy gondolta, akkor Althernek, tetszik, nem tetszik, ebbe bele kellett nyugodnia.

- Akkor én megyek, Marcia - mondta Alther kicsit durcásan. - De hová lett ez a gyerek? - kérdezte, mert észrevette, hogy Szeptimusz már nem követi őket. - Mondtam már neked, Alther, hogy mára szabadnapot adtam neki. Gondolom, elment meglátogatni az anyját! -mondta Marcia erélyesen. - És most, ha megbocsátasz, nekem még dolgom van! Később majd még beszélünk, Alther! - Remélhetőleg! - dörmögte a kísértet. Nézte, ahogy Marcia nagy léptekkel a Nagy Boltív felé vonul, bíborszín köpenye úszik utána a levegőben, és aztán ahogy belépett a boltív alá, egy alig észrevehető Árnyék szegődik a nyomába. Alther felsóhajtott - az Árnyék egyre erősebb lesz - gondolta. Ha elfordította a fejét, és úgy sandított vissza, már-már egy nagy, langaléta alakot is látott, amint lépteit Marcia lépteihez igazítja, aki most haladt át sietősen a boltív alatt. Minél előbb elkészül az az Árnyékcsapda, gondolta Alther, annál jobb. Alther föllebbent a levegőbe, és amilyen gyorsan csak bírt, repülni kezdett a Varázslók Útja felett, miközben hasztalan próbált szabadulni attól a rossz előérzettől, amely elfogta. Elszáguldott az Egyesült Mágikus Kézirattár és Varázsigehitelesítő Iroda épülete mellett, de annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre Számos Szeptimusz zöld köntösbe bújtatott alakját, amint éppen eltűnt a Kézirattár kapuja mögött.

Odabenn a Kézirattárban Szeptimusz megállt egy pillanatra, hogy hozzászoktassa a szemét a félhomályhoz. A szűk kis elülső irodahelyiségben állt, ahol az ügyfelek leadhatták a rendelést az új varázsigékre, bemutathatták a régi, megbízhatatlanná vált példányokat ellenőrzés és hitelesítés céljából, és megrendelhették, melyik varázsformulát, szellemidéző bűvigét - esetleg verset - kívánják lemásoltatni. Mostanában Bogár titokban egy másik, jövedelmező melléküzletágat is elindított, a világító születésnapi kártyák árusítását - szerencsére erre az üzlet tulajdonosai mindeddig nem jöttek rá. Szeptimusz nagy meglepetésére az iroda üres volt, a kis ajtón keresztül belépett hát a hátsó helyiségbe, és körülnézett. A Kézirattárban csöndben folyt a szorgalmas munka. Szeptimusz nem hallott mást, csak az írótollak sercegését, meg néhány elfojtott köhhentést és tüsszentést, mert a Kézirattár dolgozói még mindig nem lábaltak ki a szénanáthából, amely minden nyáron gyötörte őket. A félhomályban huszonegy másoló dolgozott keményen, mindegyikük külön íróasztalnál ült, és mindegyik íróasztalhoz külön lámpa tartozott, amely a mennyezetről lógott le, hogy megvilágítsa a másolók fáradságos munkáját. - Bogár! - suttogta Szeptimusz, amilyen hangosan csak merte. - Bogár, itt vagy? A legközelebb ülő másoló fölnézett, és tollával a terem távolabbi vége felé bökött. - Ott van hátul! Az előbb hoztak be egy Megbízhatatlant, és most azt próbálja Kidobni a Szemetesbe. Menj oda hozzá, ha gondolod, de ne menj túl közel a Szemeteshez! - Kösz - mondta Szeptimusz. Lábujjhegyen elosont az íróasztalok sora mellett. Néhány unatkozó másoló egy pillanatra fölnézett rá a munkájából. Aztán kicsusszant az ajtón az udvarba. Odakinn rémséges felfordulás fogadta. - Fogják meg! - ordította Bogár. - Meg akar lógni! Bogár zömök fiú volt, dús, kócos fekete hajjal, körülbelül három évvel idősebb Szeptimusznál. Vadul birkózott valami láthatatlan dologgal, és minden erejével megpróbálta belegyömöszölni egy nagy, piros Szemeteskukába, amely ott állt az udvar közepén, és VESZEDELMES HULLADÉK - TILOS KINYITNI! felirat virított rajta. Bogár két sápadt, langaléta másolóval ordítozott, akik úgy festettek, mintha a legkisebb szellő feldöntené őket. - Segítsek, Bogár? - kérdezte Szeptimusz. Bogár fölpillantott, és hálásan nézett Szeptimuszra.

- Tényleg segítenél, Szép? De vigyázz, mert ez itt teljesen megvadult. Alighanem egy láthatatlan sártalanító lesz az. Valami őrült tegnap előásta és Újraélesztette, pedig békésen aludt valami fiók fenekén, a jóég tudja mennyi ideje. Hogy az emberek miért nem képesek békét hagyni ezeknek a régi vackoknak, én egyszerűen... hé, nem mész innen, te nyavalyás kis... A sártalanító ugyanis fölkapta a Szemetest, és Bogár fejére borította. Szeptimusz előreugrott, és leráncigálta a Szemetest Bogár fejéről. Bogár egy darabig csak állt és zavartan pislogott körbe a magas téglafallal körülkerített udvarban, próbálta kitalálni, hová lett a sáreltakarító. A két másoló rémült képpel húzódott hátra az udvarnak abba a sarkába, amelyik a legtávolabb volt a Szemetestől. - Muszáj belegyömöszölnünk a Szemetesbe, Szép! - zihálta Bogár. - Ha meglóg, akkor az én állásomnak annyi! Szeptimusz egy pillanatig csöndesen állt, és figyelt, nem érzékel-e valami mozgást. Ha a sártalanító megmoccan, biztos, hogy valami kis zavar támad körülötte a levegőben. Hirtelen észrevette, hogy valami elhullámzik a téglafal előtt. Szeptimusz előreszökkent, fölkapta a Szemetest, és odarohant abba a sarokba, ahol a két másoló lapult. Bang! Szeptimusz lecsapta a Szemetest a földre. - Aú! - nyüszített fel a magasabbik másoló, mert Szeptimusz a nagylábujjára csapta a Szemetes peremét. - Megvan! - kiáltotta Szeptimusz diadalmasan. - Aú, aú, aú! - jajongott a másoló, fél lábon körbe-körbe ugrálva és sérült lábfejét tapogatva. - Sajnálom, Foxi! - mondta Szeptimusz, miközben teljes erejével a Szemetesre támaszkodott, nehogy a sártalanító meglóghasson, miközben Foxi a másik másoló karjára támaszkodva elbicegett. Szeptimusz segített Bogárnak becsúsztatni a fedelet a felfordított Szemetes alá, aztán óvatosan visszaállították a Szemetest a talpára. Bogár villámgyorsan becsomagolta egy stabilizáló hálóba, a hálót jól megcsomózta, aztán a Szemetest kivitte a hátsó kapuhoz, ahonnét a Hulladékszállító Osztag majd elszállítja. - Kösz, Szép, és jótett helyébe jót várj! - mondta a hálás Bogár. - Bármikor, bármit tehetek érted, csak szólj! - Hát, ami azt illeti - mondta Szeptimusz - tényleg lenne valami... - Hát akkor ki vele! - mondta Bogár vidáman. Belekarolt Szeptimuszba, és odavezette az udvar túloldalán lévő kis konyhába, ahol Bogár örökösen a tűzhelyen tartott egy kanna forrásban lévő vizet. - Simon, a bátyám itt járt ma reggel - mondta Szeptimusz. - Meg tudnád esetleg mondani, mit akart? Bogár levett két bögrét a polcról, és mindegyikbe beledobott egy Pezsgőbonbon-kockát, hogy Gyümölcspezsgőt készítsen maguknak. A Gyümölcspezsgő volt mindkettejük kedvenc itala: azt a végtelenített Pezsgőbonbon-Varázslatot használták hozzá, amelyet valaki behozott a Kézirattárba felújíttatni, aztán soha nem jött vissza érte. Az ital voltaképpen jéghideg volt, de forró vízre volt szükség a varázslat beindításához. - Tessék! - Bogár Szeptimusz kezébe nyomta a bögréjét, aztán leült mellé egy zsámolyra. - Kösz, Bogár! - Szeptimusz nagyot kortyolt a Gyümölcspezsgőből, és elmosolyodott. Mindig újra meglepte, milyen finom. Marcia nem volt túl jó véleménnyel a szénsavas üdítőkről, különösen akkor nem, ha varázslat segítségével készítették őket, ezért ha Bogárnál hozzájutott, a tiltott Gyümölcspezsgő csak még jobban ízlett Szeptimusznak. - Én nem láttam még itt egyik bátyádat sem, Szeptimusz - mondta Bogár csodálkozva. - Már úgy értem, a többségük odakinn él az Erdőben, nem igaz? Úgy hallom, eléggé elvadultak. Összeszűrték a levet a wendroni boszorkányokkal, és farkasokká vagy ilyesmikké változtak... - Ennyire azért nem rossz a helyzet, Bogár - mondta neki Szeptimusz. - Egyszerűen csak szeretik az Erdőt, ez minden. Úgy látszik, ez valami családi vonás nálunk: talán mert a nagyapám egy fa, és ő is ott él valahol.

- Jól hallottam? Azt mondtad, hogy a nagypapád egy fa? - dadogta Bogár, és meglepetésében fölszippantott az orrába egy kis Gyümölcspezsgőt. - Phű! Lehetőleg ne énrám! Tüsszögj a zsebkendődbe, Bogár! - mondta Szeptimusz nevetve. - A Nagyapám Alakváltó volt, és a végén Fa lett belőle - magyarázta. Bogár elismerően füttyentett. - Nem sok Alakváltóval lehet találkozni manapság, Szép! Na, és tudod, hogy melyik fa a nagyapád? - Nem. Apu néha kimegy az erdőbe, és megpróbálja megkeresni. De eddig még nem találta meg. - Honnét tudja? - Mit? - Hát hogy megtalálta-e? Már úgy értem, hogyan lehet eldönteni, hogy melyik fa az ember papája, és melyik nem? - Fogalmam sincs - mondta Szeptimusz, aki maga is gyakran eltöprengett már ezen a kérdésen. - Figyelj, Bogár - igyekezett visszaterelni Bogár figyelmét a számára fontosabb témára -, biztos, hogy láttad már itt Simont! Ma reggel mindjárt nyitás után idejött. Jenna is látta. Jenna is megmondhatná neked... - Szeptimusz hirtelen elhallgatott: lelki szemei előtt élénken megjelent a kép, ahogy Simon lova, hátán a halálra rémült Jennával, elszáguld... de vajon hová? - Ma reggel senki más nem járt itt, csak az Utas - mondta Bogár. - Kicsoda? - Az Utas. így nevezi magát. Mindenki azt hiszi, kicsit bolond, de tudod, Szép, szerintem inkább félelmetes. És lefogadom, hgy az öreg Foxi is így gondolja, bár mondani soha nem mondja egy szóval sem. Az Utas időről időre megjelenik itt, hoz egy csomagot az öreg Foxinak. Foxi papájának, tudod, a Titkos Főirattárosnak. Órákra bezárkóznak a Titkos Kamrába, aztán az Utas megy az útjára. Soha nem szól senkihez egy árva szót sem. Eléggé hátborzongató. Ha itt jár, az öreg Foxi mindig olyan sápadt utána, mint a fal. - Ennek az Utasnak nincs véletlenül ugyanolyan zöld szeme és göndör haja, mint nekem? - kérdezte Szeptimusz. - És ugye, hosszú, fekete köpenyt visel? És van egy nagy fekete lova, amelyet a bejáratnál szokott kikötni? Aha. Ez az a fickó. A lova fölzabálta az egész zacskó almámat, amit tízóraira hoztam magamnak, de nem mertem szólni érte. De azért mégsem úgy fest, mintha a bátyád lenne, Szép! Nincsen benne semmi Számosszerű, ha érted, mire gondolok... A Számosok csöppet sem félelmetesek. Lehet, hogy nincs ki a négy kerekük, de ijesztőnek nem ijesztőek. - Simon viszont ijesztő - mondta Szeptimusz. - Enyhén szólva. És most magával vitte Jennát. Elrabolta! Bogárnak leesett az álla. - A Hercegnőt? - hápogta. - Az Utas elrabolta a Hercegnőt? Ezt egyszerűen nem hiszem el! - Látod, pontosan ez a baj! - sóhajtott Szeptimusz. - Senki sem akarja elhinni. Még Marcia sem...

10.

SZEPTIMUSZ ÚTNAK INDUL

Szeptimusz a szobájában csomagolt. A szobája a Varázslók Tornyának legfelső emeletén volt: a kis kerek helyiségben példás rend és tisztaság uralkodott, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy lakója tíz évet töltött a Fiatalok Hadseregében. Bármilyen szörnyűek és ijesztőek voltak is ezek az esztendők Szeptimusz számára, most, hogy a Fiatalok Hadseregét feloszlatták, ő pedig visz-szakerült a családjához, kezdte belátni, hogy nem minden volt hiábavaló, amit katonakorában tanult. Már nem volt rémisztően rendetlen az öltözéke, csak azért, mert most már megengedhette magának: és miután a szobája kezdetben egy ideig leginkább a Városi Szeméttelepre emlékeztetett, elkezdett ügyelni a rendre és a tisztaságra. De nem ez volt az egyetlen dolog, amit megőrzött azokból a régi időkből: a szoba sötétkék, homorú falait és a mennyezetet is csillagtérképek borították. Ezeket Szeptimusz festette nagy gonddal még annak idején, amikor a Fiatalok Hadseregében az éjszakai gyakorlatokhoz meg kellett tanulnia a csillagképeket. A szekrényében pedig mindig készenlétben tartott egy hátizsákot, amelybe szigorúan a Fiatalok Hadseregének előírásai szerint csak a legszükségesebb holmikat pakolta: A hátizsákban az alábbi tárgyak voltak:

iránytű (1) messzelátó (1) vizeskulacs (1) hálózsák (1) zokni (3 pár) csajka (1) tüzszerszám (1) pót kovakő (2) gyújtós (száraz moha, egy csokor) a megszűnt Fiatalok Hadseregében használatos, szabványbicska (1) parittya (1) drót, egy tekercs (1) kötél, egy tekercs (1) Szeptimusz most éppen azon fáradozott, hogy ezt a Fiatalok Hadseregéből származó túlélőkészletet kiegészítse néhány olyan tárggyal, amelyekkel már új életében, a Fő-fő Varázsló Varázslóinasaként ismerkedett meg. Ezek a következők voltak: Láthatatlanná Tévő Bűbáj (1) Kereső Bűbáj (1) Gyorsfagyasztó Bűbáj (1) Dupla Erősségű Menekülőcsomag (1) Ezenfelül becsomagolt még néhány olyan apróságot, amelyről úgy gondolta, még jól jöhet:

A Túlélés és Bozótharc Kis Kézikönyve, Ram Searytől (1) Varázskétszersült (1 csomag) Mentolos robbanócukorka (1 tubus)

Ezzel aztán nagyjából meg is telt a hátizsák, de volt egy dolog, amit Szeptimusz föltétlenül magával akart vinni. Igaz, ezzel megszegte az összes létező szabályt, mert az a dolog egyrészt nehéz volt, másrészt korántsem nélkülözhetetlen, de Szeptimusz ezzel most nem törődött. A hátizsák oldalában még helyet szorított annak a sima, színjátszó zöld kőnek, amelyet Jennától kapott még ismeretségük kezdetén. Aztán nagy üggyel-bajjal becsatolta a hátizsákot, és a hátára vette. Nehezebb volt, mint gondolta. - Te vagy az, Szeptimusz? - kiáltott utána Marcia a szobájából, amikor leért a lépcsőn és a kijárat felé igyekezett. Szeptimusz összerezzent meglepetésében. - Igen, én! - felelte óvatosan. Marcia ott térdelt a padlón az Árnyékcsapda mellett. Előtte hatalmas papírlap hevert a földön, amelyen egy rettentően bonyolult tervrajz volt látható. Marcia a tervrajz fölé hajolt, úgy vizsgálgatta. Egyetlen rövid, borzalmas pillanatra Szeptimusz egy nyurga, sötét alakot látott, amely Marica fölé hajolt, hogy a válla fölött belekukucskáljon a tervrajzba, de mire Szeptimusz jobban odanézett, az Árnyék már eltűnt. Szeptimusz azonban tudta, hogy még mindig ott lebeg Marcia mögött, és némán bámulja annak a gépezetnek a tervrajzát, amelynek az ő elpusztítása lesz a feladata. Szeptimusz letette a földre a nehéz hátizsákot: furdalta a lelkiismeret, hogy itt hagyja Marciát egyedül sötét kísérőjével. - Te, szerinted mi az a karima? - kérdezte Marcia. - Hogy micsoda? - Karima. Itt azt mondja, csatlakoztassuk Y alkatrészt a hosszú, merőleges D alkatrészhez, és ügyeljünk, hogy a P és Q nyílások illeszkedjenek a megfelelő N és O nyílásokhoz a bal oldali karimán. Nem látok sehol semmiféle nyomorult karimát! - Marcia ingerülten turkált a von Hörtschögg professzortól kapott, jókora ládában, amelyben az Árnyékcsapdához szükséges alkatrészek voltak. - Ne a ládában keresd! - mondta Szeptimusz. - Ez a kiugró rész lesz az. Nézd csak, itt! - Végigfuttatta az ujját az Árnyékcsapda szélén húzódó, kiugró peremen. Az Amal-gámnak olyan volt a tapintása, mintha üveghez ért volna, selymesen sima és hideg. - Hát akkor mért nem azt írják ide! - morgott Marcia dühösen, miközben beleillesztette Y alkatrészt, egy hosszúkás, görbe oldalú, háromszög alakú darabot az Árnyékcsapdába, gondosan ügyelve, hogy P és Q nyílások illeszkedjenek N és O nyílásokhoz. Aztán felállt, és elégedett arccal leporolta a köntösét. - Kösz szépen, Szeptimusz! Ugye, milyen jól néz ki? Már csak egy alkatrész hiányzik innen az oldaláról, aztán jöhet a Dugasz, és kész is van! Akkor pedig... - Marcia hirtelen megfordult, azt remélve, hátha megpillantja az Árnyékát -, akkor neked véged, szánalmas teremtés! Szeptimusz szemügyre vette az Árnyékcsapdát. Hogy jól nézne ki, azt igazán nem merte volna állítani róla. Ő inkább hátborzongatónak nevezte volna, vagy egyszerűen csak csúnyának. Magas volt, fényes és fekete, uralta az egész helyiséget. Bizarr formája Szeptimuszt göcsörtös, odvas fára emlékeztette. A különféle, fura formájú, gondosan összeillesztett lemezek, amelyeket von Hörtschögg professzor annyi gonddal tervezett meg, nagyjából kúp alakú teret zártak körbe. A szerkezet teteje nyitott volt, az oldalán pedig, a tetejétől az aljáig hosszú, keskeny nyílás futott végig, amelyen át Marcia és az Árnyéka - mert az Árnyéknak mindenüvé Követnie kell a gazdáját, akár akarja, akár nem - befurakodhatnak ebbe a zárt térbe. Ekkor valaki, feltehetőleg valamelyik tapasztaltabb Varázsló (mert Marcia úgy érezte, túl nagy felelősséget rakna a Varázslóinasa vállára, ha őt kérné meg rá), beleilleszti az utolsó darabot, a Dugaszt, a szerkezet tetején lévő lyukba, aztán Marcia egyszerűen kisétál, és ezzel végleg megszabadul az Árnyékától, amely ott ragad a csapdában, mint rák a rákfogó varsában. A többit pedig már nyugodtan rábízhatják a Hulladékelszállító Osztagra.

- Várjunk csak, Szeptimusz! - Marciának hirtelen eszébe jutott, mit is mondott korábban a Varázslóinasának. Mit keresel te itt? Mára szabadnapot adtam neked. Miért nem a Palotában vagy, anyádnál? - Meg akarom keresni Jennát - felelte Szeptimusz. Fölkapta a földről a hátizsákját és a hátára vette. - Ha már senki más nem törődik vele, hogy megkeresse! Marcia felsóhajtott. - Nézd csak, Szeptimusz - mondta türelmesen. - Jenna rövidesen megjön, mérget vehetsz rá! Te is csak azért idegeskedsz fölöslegesen, mert még mindig nem múlt el teljesen a pókcsípés utóhatása. Nincs ebben semmi különös! -

Én nem idegeskedem fölöslegesen! - csattant fel Szeptimusz sértetten.

- Szeptimusz - mondta Marcia tudom, azt gondolod, hogy nem hiszek neked... - Tudom, hogy nem hiszel nekem! - szakította félbe Szeptimusz. - ...de én, kizárólag azért, hogy téged megnyugtassalak, Átkutattam Távolról a földeket a folyón túl, és láttam, hogy egy ló közeledik, hátán két lovassal, az Északi Kapu felé. Egészen biztosan Simon és Jenna tartanak hazafelé a délelőtti kirándulásukról. És elküldtem Boriszt... - Miféle Boriszt? - kérdezte Szeptimusz. - Fogdmeg Boriszt. Tegnap költözött be a Toronyba, új Varázslótanonc - egy kicsit öreg már hozzá, hogy kitanulja a Varázslást, de nagyon jól fog az esze. Tudod, elindítottuk ezt a Második Esély-Programot, és ő is jelentkezett. Egyébként Nyomkereső a képzettsége, és a Hadseregben szolgált. - A jó öreg Fogdmeg? - Igen, talán ismered? - Szörnyű alak! - Nem is olyan rettenetes. Mármint a szájszagától eltekintve. Az tényleg elég rémes. A napokban beszélnem kell vele róla. És különben is, Szeptimusz, ami elmúlt, elmúlt, örülnünk kell, hogy csatlakozott hozzánk. Ami azt illeti, meg is fogjuk ünnepelni jövő héten, a hagyományos Varázsév-nyitó Vacsorán, és neked mint Varázslóinasnak természetesen ott a helyed! Szeptimusz gyászos képet vágott. - Ez vele jár a hivataloddal, Szeptimusz! - mondta Marcia erélyesen. Aztán ránézett komor Varázslóinasára, ahogy ott áll az ajtóban, meggörnyedve a nehéz hátizsák súlya alatt. Zöld szeme szomorúan meredt maga elé. Olyan ritkán jut haza, és most, amikor otthon tölthetné a napot, a húga egyszer csak fogja magát, és faképnél hagyja: csoda, ha szomorú? Marcia tudta, hogy Szeptimusz nagyon közel került Jennához, azok után, hogy annyi mindenen mentek keresztül ők ketten a Marrami-lápon... - Figyelj, Szeptimusz, ha gondolod, fogd az utazótáskádat, vagy mi a csoda az ott a hátadon, eredj ki a Vár elé, és várd be ott Jennát! Na, eredj szépen! Gyönyörű idő van, ha gondolod, kisétálhatsz a Várból az Egyirányú Hídon, és figyelheted, hogy jön-e már. - Rendben van - mondta Szeptimusz nem túl nagy meggyőződéssel. - Hát akkor a viszontlátásra! - mondta Marcia gyöngéd mosollyal. - És ne felejtsd el, hogy Jennát azonnal vissza kell kísérned a Palotába! Nincs kedved otthon maradni éjszakára? Akkor tölthetnél még egy kis időt Jennával meg a szüléiddel - és jut eszembe, Szeptimusz, jó lenne, ha gondoskodnál róla, hogy Jenna legkésőbb holnap föltétlenül elinduljon a Marrami-lápra! A hajó már egy hete indulásra készen áll a Palota Rakodópartjánál, és most már komolyan aggódom, hogy nem fog idejében odaérni! Anyád hajlamos mindent az utolsó pillanatra halasztani... - Marcia felsóhajtott. - Tudod, esküdni mernék rá: annak idején a Királynő ennél mindig jóval korábban indult el, hogy meglátogassa a Sárkányhajót a Nyári Napforduló napján, bár tudod, mi a

fura? Egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha is elment volna. Úgy értem, biztos a királyi bárkán ment, de valahogy nem emlékszem egyetlen ilyen alkalomra sem, és Alther sem. És vajon hogy jutott át a Lápon? Tudod, Szeptimusz, néha komolyan aggódom Jennáért. Annyi minden van, amit az anyja megtaníthatott volna neki, de így kitől fogja mindezt megtanulni? Honnét fogja tudni, hogyan kell Királynőnek lennie? - Gondolom, mindnyájunknak segítenünk kell neki - felelte Szeptimusz. - És én most éppen ezt szeretném megpróbálni. - Hát persze! - mondta Marcia csitítóan. - Most menjél szépen, Szeptimusz, és érezd jól magad! Jennának add át az üdvözletemet, és mondd meg neki, remélem, kellemes napokat tölt majd a Lápon a Nyári Napforduló alkalmából! Mindaz, amit Marcia mondott, olyan megnyugtatóan és hétköznapian hangzott, hogy Szeptimusz már-már kezdte maga is elhinni, hogy jenna csakugyan hazafelé közeledik. - Igen - felelte egy kicsit élénkebben. - Akkor rendben van. Ezt fogom tenni. Holnap találkozunk. - Na eredj! - mondta Marcia, miközben a Fő-fő Varázsló lakosztályának jókora, bíborszín ajtaja magától feltárult, hogy kiengedje a Varázslóinast. - Viszlát! - mondta Szeptimusz. Rálépett az ezüst csigalépcső legfelső fokára, mire a lépcső azonnal forogni kezdett, és Szeptimusz eltűnt Marcia szeme elől. A bíbor ajtó csöndesen becsukódott, és Marcia olyasmit tett, amit még soha: fölment a lépcsőn, és hívatlanul benyitott Szeptimusz szobájába. Odalépett az ablakhoz, és várta, hogy a fiú előbukkanjon, amikor kilép a Torony kapuján. Aztán figyelte, ahogy a zöld ruhás kis alak, hátán a nehéz hátizsákkal, átvág a Varázslók Tornyának udvarán: fésületlen, világos szalmaszín haja annyira elütött a környezetétől, hogy könnyű volt szemmel követni még huszonegy emelet magasságból is. Aztán, amikor Szeptimusz alakja beleveszett a Nagy Boltív sötétjébe, Marcia ellépett az ablaktól, kiment Szeptimusz szobájából, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Szeptimusz az Északi Kapu felé igyekezve a rövidebbik utat választotta. Ez az út a Várat körülvevő falba vágott, keskeny ösvény volt. Ott kanyargott a magasban, korlát és kerítés nélkül, és ez még azok számára is kissé ijesztő volt, akiknek nem volt tériszonyuk, mint Szeptimusznak. Az ösvény jobb oldalán a fal meredeken lejtett, alatta, vagy húszlábnyi mélységben, háztetők és hátsó udvarok sorakoztak, sőt, egy kis darabon ott haladt el alatta ötvenlábnyi mélységben a Kanyargós út is, amely a Toldalékba vezetett. A Toldalék egyetlen összefüggő, hatalmas lakótelep-szerűség volt, amely kelet felől határolta a Várat, és három mérföld hosszan elnyúlt a folyó mentén. Ez a zajos, zsúfolt épülettömb átjárók és szobák valóságos labirintusa volt. A Vár lakói közül sokan éltek és dolgoztak itt, Számosék is, mielőtt a Palotába költöztek volna. Baloldalt a Várfal vaskos kőpártázata húzódott. Miközben az ösvényen lépegetett, Szeptimusz a régi Várfal időkoptatta, sárga kövére szegezte a szemét, és megtiltotta magának, hogy lenézzen. Egyszer régen Szeptimusz elkövette azt a hibát, hogy jobbra nézett, éppen akkor, amikor a Kanyargós út fölött haladt el. Hirtelen úgy érezte, mintha áramütés bizsergetné meg az egész testét, a talpától a haja tövéig, és veszedelmesen megtántorodott. Kénytelen volt leülni, aztán behunyni a szemét, és kúszva kitapogatni az utat a legközelebbi lépcsőig, amelyen elhagyhatta az ösvényt. De Szeptimusz fontosnak tartotta, hogy legyőzze a félelmeit, ezért aztán mindig a Fal tetején vezető ösvényt választotta, nem pedig azt a hosszabb, de jóval kevésbé félelmetes útvonalat, amely különféle sikátorokon és közökön át vezetett az Északi Kapuig. Ma azonban Szeptimusznak eszébe sem jutott a tériszonya, miközben végigsietett az ösvényen. Csak Jenna járt az eszében, és az, hogyan menthetné meg. Bár egy pillanatra gondolkodóba esett, hátha mégiscsak igaza van Marciának, és Jenna útban van hazafelé, a lelke mélyén Szeptimusz tisztában volt vele, hogy Jenna nagy bajban van.

Márpedig ha Jenna bajban van, akkor ő a segítségére fog sietni - kerül, amibe kerül!

11.

JENNA ÚTJA Szeptimusz

nem

tévedett. 'A ló és lovasa, akinek közeledtét Marcia Távolbalátás segítségével

észlelte,

valójában Járó Jakab és Bözske volt, egy házaspár, akik zöldséget termeltek eladásra a Mezőségben, és éppen útban voltak, hogy m e g l á t o g a s s á k Bözske anyját a Toldalékban. g y ü m ö l c s ö s kertekkel

benőtt

alacsony dombok

között ott

ügetett

De messze-messze,

a

egy másik, fekete ló is, hátán két

lovassal: az egyik apró termetű volt és sötét hajú, a fején aranypántot viselt, a másik magas, pillantása zaklatott, hosszú, szalmaszínű haját kifújta a szél az arcából, és csak úgy lobogott utána a levegőben, ahogy fáradt lovát még tovább és tovább ösztökélte. Simon, lova nyergében ülve gondolataiba merült. Megdöbbentette, hogy milyen könnyen ment minden. Amikor belovagolt a Palotába, Simon arra számított, hogy legalábbis megállítják, és kikérdezik. De még csak őr sem állt a kapuban, így hát, gondolta magában komor mosollyal, Számosék csak magukat hibáztathatják. Mivel Simon egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen könnyen el tudja ragadni Jennát, egy kicsit meg is ijedt a tulajdon szerencséjétől. Attól félt, sok baja lesz Jennával: tudta, milyen akaratos, és emlékezett rá, hányszor kapott komoly dührohamot, amikor még kicsi volt, bár abban az időben Simon mindig meg tudta nevettetni, és el tudta feledtetni vele, bármi baja volt is. Simon haragosan megrázta a fejét, mintha így akart volna megszabadulni ezektől a gyöngéd emlékektől. Fogadott kishúgát, amíg együtt éltek, élete első tíz esztendejében nagyon szerette. Mindez azonban, mondta magának szigorúan, már a múlté. Dicsfalvi Marcia besétált az életükbe Jenna tizedik születésnapján, és mindent tönkretett: ez a család már nem az, amelyikben ő fölnevelkedett. Az utolsó csepp a pohárban pedig az volt, amikor a szülei engedték, hogy bolonddá tegye őket az a Fiatalok Hadseregéből szalajtott kölyök, amikor elhitték neki, hogy ő az ő drágalátos hetedik fiuk, és mindennek tetejében ez a betolakodó elkaparintotta előle az egyetlen dolgot, amire valaha is vágyakozott: ő lett a Fő-fő Varázsló Varázslóinasa. Őt most már nem érdekelte senki - kivéve Morc Lucit. Simon úgy tervezte: ha nem sikerül elrabolnia Jennát, akkor még aznap megszökteti Lucit. De hát első a munka! Simon lelkiismeretes Varázslóinas volt, aki valahányszor a Várban járt az elmúlt év során, mindig azt tette, amit a Mestere parancsolt neki. Nem nagyon örült neki, hogy el kell rabolnia Jennát, de a parancs az parancs. Luci majd vár még egy kicsit. Bár ebben a pillanatban Simon sokkal jobban örült volna, ha Luci ül előtte a lovon, és vidáman nevet, miközben átügetnek a gyümölcsöskerteken, nem ez a kis Nyársatnyelt Hercegnő, aki olyan mereven ült a lova hátán, mint egy darab kő. Attól a néhány hónaptól eltekintve, amelyet a Marrami-lápon töltött, Jenna még soha nem tette ki a lábát a Várból, és most, látva, hányféle zöldben pompázik a Mezőség, elámult. Ha nem Simon van vele, hanem akárki más, csodálatos utazás lett volna. A nap melegen sütött, de a hőség nem volt elviselhetetlen: a kora reggeli ragyogó kék, felhőtlen égen néhány felleg úszott át nyugat felől, ami valamelyest enyhítette a hőséget. Simon már nem ösztökélte vágtára Villámot, hanem engedte, hogy csak fürgén ügessen, olyankor pedig, amikor egyegy enyhe emelkedőhöz értek, a ló még jobban lelassult, és ráérősen lépkedett fölfelé.

Jenna nem akarta megadni Simonnak azt az elégtételt, hogy lássa, menyire fél. Egyenesen, mereven ült, gyakorlott lovasként alkalmazkodott a ló mozgásához, miközben az megállás nélkül ügetett a végeérhetetlenül kanyargó földutakon a Mezőségen át, amely hosszan folytatódott a folyó másik partján. Csak egyszer álltak meg, egy pataknál, egy füves rét szélén, hogy a ló ihasson és legelhessen egy kicsit. Simon ennivalóval kínálta Jennát, de a kislány csak a fejét rázta: nem éhes, mondta. Akárcsak a ló, Jenna is a patakból ivott, és amikor Simon rászólt, hogy most már ideje indulniuk, hirtelen futásnak eredt, átgázolt a sekély patakon, és futva elindult egy keskeny ösvényen. Az ösvény végén Jenna egy kis házat látott, a ház előtt egy öregasszony üldögélt és szunyókált az árnyékban. Ahogy lélekszakadva rohant a poros ösvényen, már hallotta is Villám vágtató patáinak dobogását, és a következő pillanatban Simon már meg is ragadta, és durván fölrántotta a nyeregbe. Többet nem is álltak meg. Ahogy telt a nap, a folyó árterén húzódó, dús füvű mezőket a Dombvidék enyhe lankái váltották fel. A kis zöldségesés konyhakerteket szőlőültetvényekkel benőtt domboldalak követték. Köztük gondozott almás- és cseresznyéskertek terültek el, sőt, akadt néhány komlóföld is. És Villám csak ügetett velük tovább kitartóan a dombvidéken keresztül, egyre magasabbra, ahogy a dombok egyre jobban emelkedtek. Egyszer csak felbukkantak előttük kék és bíbor párákba burkolózva a Határhegység gerincének körvonalai. Jenna lassanként ráébredt, hogy Simon nem fogja elengedni. Mert a délelőtt nagy részében még azt remélte, bármilyen furcsa tréfát is űz vele a bátyja, hamarosan abbahagyja, hirtelen megfordítja Villámot, és visszanyargal vele a Várba. Jenna még azt is kigondolta, mit fog majd mondani neki, amikor visszafordulnak. Egyszer-kétszer már azt hitte, Simon a következő pillanatban csakugyan visszafelé fordítja a lova fejét. De Villám csak ment előre, bár most már többnyire csak lépésben haladt, ahogy a dombok egyre magasabbak, a levegő pedig tisztább és fagyosabb lett. Már késő délutánra járt, és éppen elérték Rosszfölde elő-hegységének komor palabányáit, ahol a hegyoldalakban birkák legeltek, amikor Jenna végre megtörte a rájuk nehezedő, súlyos csöndet: - Miért hoztál el a Várból, Simon? - kérdezte. - Hová megyünk? Simon nem felelt. De ahogy Jenna előrepillantott, és meglátta a láthatáron a Határhegység komor, sötét tömegét, már tudta is a választ a második kérdésére. És már abban sem volt biztos, hogy szeretné, ha Simon válaszolna az elsőre.

12.

Kövi MÁRTON HAJÓÉPÍTŐ TELEPE

Ahogy Szeptimusz közeledett az Északi Kapu felé, hangos veszekedés zaja ütötte meg a fülét. - Nem akadályozhatod meg, Apa! - kiáltotta éppen Morc Luci. - Nem tarthatsz bezárva életem végéig! Nem vagyok már gyerek! Ha Simon után akarok menni, akkor utánamegyek! És kész! - Csak a holttestemen keresztül! - hallatszott Morc halk, vészjósló morgása. - Kérlek, nagyon szívesen! - Azonnal hagyjátok abba mind a ketten! Kérlek! - kiáltotta Morcné asszony. - Biztos vagyok benne, hogy Luci nem fog megszökni... ugye, hogy nem, drágám? - Dehogyisnem, Anya! Akár ebben a szent pillanatban! - Azt te csak hiszed! - süvöltötte Morc.

- De igen! - De nem! Amikor Szeptimusz odaért az Északi Kapuhoz, még látta, hogy Morc berohan az őrházba. A következő pillanatban hangos csörömpölés hallatszott, ahogy a felvonóhíd vastag láncai lassan elkezdtek odalenn föltekeredni a hatalmas dobra. Morc hozzálátott, hogy felhúzza a felvonóhidat. Morc Luci jól ismerte ezt a hangot, hiszen élete minden egyes hajnalán és estéjén hallhatta. Szeptimusz látta, hogy Luci megkerüli Morcnét - aki egyébként izmos, bár alacsony nő volt, és meglepően hasonlított a férjéhez -, és rohanvást elindul a felvonóhíd felé. - Állj! - kiáltotta Morcné, és a lánya után rohant. - Állj! Még a végén agyonzúzod magad! - Sokat érdekel az titeket! - visította Luci. Két hosszú hajfo-nata csak úgy csapdosott, ahogy lélekszakadva rohant az egyre meredekebb szögbe emelkedő hídon. A másik végéről az egyre szélesedő nyíláson átveti magát a Várárok túlpartjára. Morcné a lánya után eredt. Hirtelen nagy lendülettel, mint egy tapasztalt védőjátékos, Lucira vetette magát, fellökte és leszorította a híd deszkájára. Az őrházban a láncok fülsiketítő csörömpölése elnyomta a hídon lejátszódó dráma hangjait. Morc elszánt képpel tekerte fölfelé a hidat, és nem is sejtette, hogy közben Luci és Morcné vadul birkóznak rajta: Luci megpróbálta lerázni magáról az anyját, hogy elérje a híd túlsó végét, de az minden másodperccel magasabbra és magasabbra emelkedett. Rövidesen már olyan meredeken állt, hogy Luci fikarcnyit sem bírt előbbre jutni rajta. Mindössze annyit tehetett, hogy maradt, ahol volt, és görcsösen kapaszkodott a híd fájába ékelt vaskarikába, miközben Morcné, mint egy kullancs csimpaszkodott Luci bal cipőjébe. Az őrházban a hevesen izzadó Morc még egyet tekert a láncokon, a felvonóhíd tovább emelkedett, túlsó vége már-már az ég felé mutatott. Luci nem bírt tovább kapaszkodni. Eleresztette a vaskarikát, és anyjával együtt lecsúszott a már ki s híján függőleges hídról. Teli zúzódásokkal, ádázul szitkozódva pottyantak le a kapuhoz vezető macskaköves útra, a következő pillanatban hangos csattanással és földrengető puffa-nással csukódott be a híd. Morc, az erőfeszítéstől kimerülve leroskadt a padlóra, és elhatározta, hogy mostantól kedvesebb lesz a Felvonóhíd-kezelő Fiúhoz, aki más napokon el szokta végezni ezt a munkát. Egyáltalán nem örülne, gondolta, ha még egyszer ilyen kutyafuttában kellene felvonnia a hidat. Szeptimusz eloldalgott az Északi Kapu közeléből. Úgy döntött, nincs ideje várni, míg Morcék kibékülnek, és újra leeresztik a hidat. Inkább elmegy Kövi Márton hajóépítő telepére. Márton kompszolgálatot is működtetett a Várárok két partja között, ha éppen ott volt a telepen. Szeptimusz vállalta a kockázatot, abban a reményben, hogy éppen ott találja. Fél óra múlva érte el Szeptimusz a Várfal alatt húzódó alagút bejáratát, amely Márton telepére vezetett. A telep közvetlenül a Várfal külső oldalán, a Várárok melletti rakodóparton kezdődött. Szeptimusz átsietett a nyirkos alagúton, amelynek faláról csöpögött a nedvesség, és rövidesen kiért a napvilágra, ahol hajók valóságos dzsungelében találta magát. Miközben óvatosan araszolgatott a mindenféle vitorlák, kötelek, horgonyok és a hajóépítéshez nélkülözhetetlen szerkezetek között, Szeptimusz azt hitte, rajta kívül egy teremtett lélek sincs a telepen. Ám ekkor a Várárok pereméről hangokat vitt felé a szél. Szeptimusz megindult a hangok irányába. - Szép! Hé, Szép! Mi a csodát csinálsz te itten? Ezt a hangot Szeptimusz ezer közül is megismerte volna. Számos Nicko is azonnal felismerte a hajók és gépek zűrzavarában az öccse senki máséval össze nem téveszthető, zöld köntösét. Nicko egy hosszú, keskeny hajó orrában állt: egy kicsit magasabb volt, mint Szeptimusz, de jóval zömökebb és izmosabb. És míg az öccse feltűnően sápadt volt - ami nem is csoda, hiszen heteken keresztül ki sem mozdult a Varázslók Tornyából -, Nicko mosolygó arcát sötétbarnára cserzette a nap és a szél. Hosszú, szőke haja sós volt a tengervíztől, göndör

fürtjeit összekuszálta a szél, és egy csomó élénk színű szalag díszelgett közéjük fonva. Ezek a szalagok a nyáron jöttek divatba a Kikötőváros fiatal hajósai között, és Nicko is lelkesen követte a divatot: ráadásul a csuklóján is viselt egy csomó színes karkötőt. Akárcsak Szeptimusznak és a Számos-család összes tagjának, Nickónak is sötétzöld volt a szeme: minden Varázslógyereknek, aki már kapcsolatba került a Mágiával, zölddé változott a szeme, akármilyen is volt eredetileg. Nickót ugyan egyáltalán nem lelkesítette a gondolat, hogy Varázsló legyen, de azért, ha úgy hozta a szükség, végre tudott hajtani egy-két egyszerűbb varázslatot, és őt is, mint az összes Számos-gyereket (Szeptimuszt kivéve), kisgyerek korától kezdve tanítgatták a szülei a Mágyára. A Nicko' mellett álló magas fiatalembernek égnek álló, élénkvörös haja volt, és éppen zsémbes arcot vágott. Szeptimusz őt is ismerte: Morc Rupert volt az, Luci bátyja. Kövi Márton, a hajóács, kötéllel a kezében ott állt a telep ponton-hídján, és éppen azzal vesződött, hogy kikösse a hajót egy cölöphöz. - Nicko! Hát visszajöttél! - üvöltötte Szeptimusz boldogan. Átugrott egy halom deszka és néhány rozzant vödör fölött, és a bátyja felé rohant. Maga is meglepődött, mennyire örül annak, hogy viszontlátja, és mennyire megkönnyebbült. Nicko biztosan megérti, mi a helyzet Jennával, ebben Szeptimusz egy percig sem kételkedett. Kövi Márton rámosolygott Szeptimuszra, Márton a Számos-család minden egyes tagját kedvelte. Nicko nemrégiben kezdett besegíteni neki és Rupertnek a telepen, és nagyon meg voltak vele elégedve. Márton apró, izmos nő volt, valójában Márta, de férfiassága miatt mindenki csak Mártonnak hívta. Mocskos, kék zubbonyt viselt. Kellemes, dióbarna, mély ráncokkal szabdalt arca volt, őszülő haját tengerész módra tarkóján hosszú, vékony lófarokba összefogva és a hátára lógatva viselte. Márton csak a hajóknak élt: egy rozzant kis kunyhóban aludt a telep bejáratánál, és ritkán tette ki a lábát a telepről. Bár voltak más hajóépítő műhelyek is a Várban, Kövi Mártoné volt a legjobb. Akkor vette maga mellé Morc Rupertet inasnak, amikor az még csak tizenegy éves volt, és - ahogyan azt szerette fűnek-fának bizonygatni ennél okosabb döntést nem hozott egész életében. Rupert roppant tehetséges hajóács volt. Jó szemmel mérte föl, milyen és mekkora legyen a hajótest, ösztönösen érezte, melyik hajó hogyan fog ülni a vízen és hogyan reagál majd a szélre. Márton majdnem ugyanennyire meg volt elégedve Nickóval is. Nicko legelső feladata a telepen az volt, hogy segítsen Rupertnek újjáépíteni Kökény Treszka hajóját, a Muriéit. Treszka ugyanis előző évben odaajándékozta szeretett hajóját Számosaknak, hogy segítsen nekik a menekülésben. A munka során Márton megbizonyosodott róla, hogy Nickónak is jó szeme és ügyes keze van. Nicko született tengerész volt, igazából még Morc Rupertnél is jobb érzéke volt a hajókhoz. Márton tehát, Rupert nem kis bosszúságára, nem őt, hanem Nickót kezdte faggatni: - Na, milyen volt? Hogy haladt a hajó? - Mint kutya egy vödör vízben! - morogta Rupert, aki úgy látszik, eltökélte, hogy nem engedi Nickót szóhoz jutni. Márton képe elkámpicsorodott. Ez a hajó volt a szíve csücske, de valahogy elejétől fogva semmi sem úgy ment a munka során, mint kellett volna. Kérdően nézett Nickóra. - Tényleg nem vált be, Márton - ismerte be Nicko. - Kétszer is felborultunk vele. Aztán meg eltört az árbocrúd. Meg kellett javíttatnunk a Kikötőben. - Ennyire rosszul sikerült? - rémüldözött Márton. - Úgy látszik, öregszem: már nem megy úgy a munka, mint régen. - Áááh! Szó sincs róla! - vigasztalta Rupert. - Ezek csak a kezdeti nehézségek. Rövidesen rá fogunk jönni, mi a baj!

- Na jó! - Márton felsóhajtott. - Ti, fiúk, gondolom, szeretnétek már viszontlátni a családotokat. Menjetek csak... én itt majd elrendezem a dolgokat. - Jó. Kösz, Márton! - felelte Rupert. - Hát akkor én megyek is. Már nagyon ki vagyok éhezve egy kis csöndre és nyugalomra azok után, hogy hetekig be voltam zárva ebbe a nyikorgó és hánykolódó teknőbe... - Ehm, Rupert... - kezdte Szeptimusz, mert érezte, hogy mondania kell valamit. - Nálatok most nincs éppenséggel... izé... túlságosan nagy csönd és nyugalom. Történt egy kis baj... Rupert gyanakodva nézett Szeptimuszra. Örökölte apjától a Számos-család iránti fenntartását, és bár azt ő is kénytelen volt elismerni, hogy Számos Nicko úgy nagyjából rendben van, abban már korántsem volt biztos, hogy ugyanezt el lehet mondani erről a felvágós kis Varázslóinasról is, aki nem röstell itt ebben a feltűnő zöld köntösben meg csicsás ezüst Varázslóövben parádézni. - Mi van? - kérdezte gyanakodva. - Mi baj van otthon? - Hát szóval, Simon... - Tudtam! - tört ki Rupert. - Tudtam, hogy megint a nyomorult bátyád kavart be! De most elkapom, el én! - De hát ő már... De Morc Rupert már rohant is a telepen keresztül. - ...nincs ott - fejezte be Szeptimusz gyámoltalanul, miközben Rupert megbotlott egy vödörben, majd gyorsabban, mint Szeptimusz várta volna, fölpattant, és eltűnt az alagút bejáratában. - Mi a baj, Szép? - kérdezte Nicko, látva, milyen nyugtalan az öccse. - Simon elrabolta Jennát, és senki nem hisz nekem, még Marcia sem! - vágta ki Szeptimusz egy szuszra. - Micsoda? - Simon elrabolta Jennát, és... - Jó, jó, Szép, elsőre is hallottam. Gyere, üljünk le ide, és mondj el nekem mindent! - Nicko kimászott a partra, és átfogta Szeptimusz vállát. Leültek a Várárok szélére, a lábukat belelógatták a vízbe, és Szeptimusz mindent elmondott Nickónak. Ahogy a történet haladt, úgy vált Nicko arca egyre aggodalmasabbá. - ...és lefogadom, hogy te sem hiszel nekem! - mondta Szeptimusz, amikor a történet végére ért. - Már hogyne hinnék! - Tényleg? - Szeptimusz kérdően nézett Nickóra. - Aha. Tudom, hogy valakik el akarják kapni Jennát. Akartam is szólni Anyunak, hogy nagyon vigyázzon rá. De úgy látszik, elkéstem... - Hogy érted azt, hogy... valakik? - hebegte Szeptimusz. - Azt akarod mondani, hogy nemcsak Simon? - Hát lehet, hogy Simonnak is van valami köze azokhoz az emberekhez. Nem lennék meglepve. De amikor Ruperttel bementünk a Kikötővárosba, hogy új árbocot csináltassunk a hajóra... jut is eszembe, szólnom kell Mártonnak, hogy ez az új is teljesen vacak, és öt percig se fogja bírni... szóval egy csomó időt eltöltöttünk a Kék Vasmacskában. Az egy kocsma a Kikötőben. Mindenféle népek járnak oda. Ott találkoztunk Alther öreg barátnőjével, Csollán Alizzal. Most a vámőrségnél dolgozik. - Igen, és? - kérdezte Szeptimusz türelmetlenül. Vajon hová akar Nicko kilyukadni ezzel a sok össze-vissza fecsegessél, töprengett. - És Aliztól hallottuk, hogy ott a Kikötővárosban valaki Jenna után kérdezősködött. - De kicsoda? - Fogalmam sincs. Egy sötét idegen, Aliz csak így emlegette. Csak nemrégiben érkezett a Távoli Vidékről. A hajója ott horgonyzott a parttól távol, várva, hogy megürüljön egy hor-gonyzóhely a Vámnál a rakodóparton, de ő maga beevezett a szárazföldre, és mindenféléket kérdezgetett a Hercegnőről.

- Miféléket? - kérdezte Szeptimusz. - O, hát amiket szoktak. Hogy tényleg életben van-e? És hogy hol lehet megtalálni? Ilyesmiket. De Alizból aztán semmit sem sikerült kiszednie! Roppant ügyes az ilyesmiben. Szeptimusz lebámult a Várárok sötét vizére. - Akkor hát ez a magyarázata - mondta komoran. - Lefogadom, hogy Simon ehhez a sötét idegenhez viszi Jennát. - Biztosan jól megfizette Simont - mondta Nicko, aki nem volt nagy véleménnyel a legidősebb bátyjáról. - És azt is sejtem, ki lehet az a sötét idegen... - Tényleg? - kérdezte Nicko csodálkozva. - DomDaniel! - suttogta Szeptimusz. - De hiszen az meghalt! - Csak eltűnt! Elsüllyedt a mocsárban. De ez még nem jelenti azt, hogy tényleg meg is halt, nem igaz? Úgy hallottam, kifejezetten szeret a föld alatt lenni. - Hát nem is tudom, Szep... - felelte Nicko bizonytalanul. - Ilyesmire azért talán még Simon sem lenne képes. Ugye? Szeptimusz Nicko szeme közé nézett. - Figyelj, Nik, nekem eddig még senki sem hitte el, hogy Jen tényleg veszélyben van, úgyhogy, gondolom, te sem hiszed el. De engem nem érdekel, hogy mások mit mondanak. Megyek, és visszahozom Jennát! Szeptimusz fölállt, és föllendítette a vállára a hátizsákját. - Hát akkor megyek is! - mondta. - Mondd meg Marciának, hogy elmentem. És Anyunak meg Apunak is! Viszlát! - Azzal sarkon fordult, és indulni készült. - Várj már, te ütődött! - tiltakozott Nicko. - Én nagyon is hiszek neked! És nehogy azt hidd, hogy elengedlek egyedül, Szep! Hogyan akarod Jennát így egymagádban megtalálni? - Valahogy majd csak megtalálom - felelte komoran Szeptimusz. - Igen, talán valamikor. Ha szerencséd van! Én viszont ismerek valakit, akinél jobb nyomkeresővel még életemben nem találkoztam. Ő egyenesen odavisz majd hozzá. Kérek egy hajót Mártontól, és megkeressük ezt a bizonyos valakit! Ülj csak le szépen, és tedd le azt a vacakot... amúgy mit raktál bele, köveket? Szeptimusz nem moccant. - Na gyere szépen, Szép! Ne kéresd magad! Én vagyok az idősebb, és azt kell csinálnod, amit én mondok! Értve? - Nem is vagy olyan sokkal idősebb! - morogta Szeptimusz, de azért engedelmesen leült.

13.

AZ ERDŐBEN

Nicko és Szeptimusz az Erdő szélén egy kis öbölben kivontatták a hajójukat a kavicsos partra. Nicko jól ismerte ezt a helyet: mindig itt szokott horgonyt vetni, amikor eljött az Erdőbe meglátogatni a testvéreit. A dagály úgy ötmérföldnyire sodorhatta a hajót a Vártól. Márton ragaszkodott hozzá, hogy Nicko az egyik kétárbocos vitorlást vigye magával - ez a fajta hajó különösen alkalmas volt a folyami hajózásra, és még egy kabinja is volt, arra az esetre, ha a hajón kellene tölteniük az éjszakát, de Nicko abban reménykedett, ha egyenesen az Erdő felé veszik

az útjukat, még naplemente előtt megtalálják a fiúk táborhelyét. Remélte, hogy sötétedés előtt odaérnek, mert az Erdő veszedelmes hely volt éjszaka. A fák között vad nőstényfarkasok csordái csatangoltak, a levegőben pedig nyughatatlan szellemek és rosszindulatú lények lebegtek. A fák közt akadt néhány emberevő, és éjszakánként csapdát állítottak az arrajáróknak: lenyúltak az ágaikkal és átfonták velük az áldozatukat, hogy kiszívják a vérét, reggelre pedig nem maradt egyéb a szerencsétlenből, csak egy kiszáradt csontváz, amely ott himbálózott a lombok között. Késő délután értek partot, és Nicko tudta, hogy még öt óra van hátra sötétedésig. Úgy vélte, ennyi idő bőségesen elég lesz rá, hogy biztonságban eljussanak a fiúk táborhelyéig. Szeptimusz akkor járt utoljára az Erdőben, amikor még ágyútöltelék volt a Fiatalok Hadseregében. Jó néhány rémületes éjszakát töltött itt azokon az éjszakai túlélőgyakorlatokon, amelyeken a gyerekkatonáknak részt kellett venniük. Ilyenkor fölverték őket az éjszaka közepén, és elvitték valamilyen veszedelmes helyre - gyakran éppen ide, az erdőbe. Volt ezek között az erdei éjszakák között kettő, amelyet Szeptimusz soha ele iéb e n nem fog elfelejteni. Az egyik az az éjszaka volt, amikor a legeslegjobb barátja, a 409-es fiú megmentette az életét. Egy falka nőstényfarkas körülfogta, és már éppen készüllek rávetni magukat. A 409-es fiú azonban odarohant hoz/a, és olyan hangosan ordított, hogy a vezérfarkas egy pillanatra összezavarodott, és ezt a pillanatot kihasználva a 409es fiú magával rántotta Szeptimuszt a biztonságba. Volt aztán egy másik rettenetes éjszaka is, amikor Szeptimusz már nem is bánta volna, ha egy falka nőstényfarkas ráveti magát. Ez akkor volt, amikor az Erdő felé hajóztak, és a 409-es fiú beleesett a vízbe. A gyors folyó vadul hullámzott, és egy eltévedt hullám oldalba csapta a Fiatalok Hadseregének hajóját. A túlterhelt hajó imbolygott, a 409-es fiú megbotlott, és beleesett a vízbe. Azóta senki se látta többé. Szeptimusz könyörgött a Hadapródparancsnoknak, hogy menjenek vissza a 409-es fiúért, de az kereken elutasította. A 409-es fiú csak egy volt a sok ágyútöltelék közül, és a Túlélő-gyakorlatoknak éppen az volt a céljuk, hogy „hulljon a férgese", ahogy a Hadapródparancsnok megfogalmazta. Csakhogy a Túlélők során (mert csak így emlegették) nem a férgese hullott, hanem azok, akiknek egyszerűen nem volt szerencséjük. Amikor Nicko szerint végre sikerült a hajót úgy kikötniük, hogy a kötél elegendő mozgási szabadságot biztosítson neki, és követni tudja az apály és dagály mozgását, továbbá a fedélzeten is mindent annak rendje és módja szerint elrendeztek, előhúzott egy viharvert papírdarabot a zsebéből. - Itt a térkép - mondta, és odamutatta Szeptimusznak. Szeptimusz egy pillantást vetett a kusza vonalakra, amelyek úgy kacskaringóztak végig a papírdarabon, mint a csiganyomok az ablaküvegen. - Ó... - mondta. Az ő számára a térkép nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de Nicko, úgy látszik, gondolta, megbízik benne. - Nem lesz semmi baj - mondta Nicko megnyugtatóan. - Ismerem az utat. Csak gyere utánam! Elindultak befelé az Erdőbe. Eleinte Szeptimusznak még semmi nehézséget nem okozott, hogy Nicko nyomában maradjon. Az erdő szélén még viszonylag könnyen haladtak: a fák itt nagyobb távolságokban követték egymást, és koronájuk fönn a magasban foltokban átengedte a napfényt. Nicko magabiztosan kiválasztott egy keskeny ösvényt és fürgén elindult rajta: hol eltűnt egy-egy fa mögött, hol újra előbukkant, ahogy az ösvény csigavonalban kanyargott. Ahogy Nicko és nyomában Szeptimusz kitartóan haladtak egyre beljebb, a fák egyre nagyobbak lettek, az erdő pedig egyre sűrűbb. A napfény sötétzöld árnyékká fakult, és súlyos csönd vette körül őket. Szeptimusz szorosan Nicko mögött haladt, mert az ösvény egyre keskenyebb lett, és egyre inkább benőtte a fű. Egyikük sem szólt egy szót sem: Nicko erősen koncentrált, nehogy eltévessze az utat, Szeptimusz pedig a saját gondolataival volt elfoglalva. Azon töprengett, vajon mit is keres ő itt az Erdő mélyén, ahelyett, hogy a Mezőségen keresztül

igyekezne Jenna nyomában. Jenna most már sok-sok mérföldnyire lehet, valahol a folyó túloldalán, ő meg itt kutyagol éppen az ellenkező irányba, csak azért, mert hallgatott Nickóra. Egy idő után megtörte a csöndet: - Biztos vagy benne, hogy megpróbálnak majd segíteni? - Hát persze! - felelte Nicko. - Végül is a testvéreink, nem? A testvérek összetartanak! Kivéve Simont, persze. Szeptimusz félt egy kicsit a fivéreivel való találkozástól. Másfél esztendő telt el azóta, hogy megtalálta a családját, de Samu, Edi, Erik és Jojó azóta mindvégig odakinn tanyáztak az Erdőben. Timót többször is megígérte: elviszi Szeptimuszt, hogy meglátogassa őket, de valahogy soha nem lett semmi a dologból. Vagy Marciának volt túl sok a dolga, és nem tudott szabadnapot adni Szeptimusznak, vagy Timót összezavarta a dátumokat, és nem a megbeszélt napon bukkant fel. - Milyenek a testvéreink? - kérdezte Szeptimusz Nickótól. - Hát, Samu fantasztikus horgász. Minden halat megfog, amelyikre kedve szottyan. Azt reméltem, talán ott találjuk a parton, mert az az egyik kedvenc horgászhelye. Edi és Erik, hát rajtuk egyszerűen meg kell szakadni a nevetéstől. Ikrek, folyton a másiknak adják ki magukat és átvernek mindenkit. Annyira hasonlítanak, hogy még én sem tudom mindig megkülönböztetni őket. Jojó pedig elég csöndes, de rengeteg esze van. Érdeklik a növények meg ilyesmik... gondolom, Anyutól örökölte... - Ó - mondta Szeptimusz, és megpróbálta elképzelni a testvéreit, de nem nagyon sikerült neki. Még mindig szokatlan volt számára a gondolat, hogy ilyen nagy család tagja, holott élete első tíz évében semmiféle családja nem volt. - De ahogy már mondtam - folytatta Nicko -, igazából nem is őket akarom megkeresni, hanem azt a nyomkeresőt, a Farkasfiút. - Azt, akit az Erdőben találtak? - Aha. Most ő is velük él. Samu szerint egy darabig biztosan a nőstényfarkasokkal csatangolt, de aztán, amikor megnőtt, és már nem olyan szaga volt, mint egy kölyöknek, kilökték maguk közül. Amikor a fiúk rábukkantak, teljesen vad volt. Samunak megharapta a lábát, és Eriket elég csúnyán összekarmolta. A körme, az valami borzasztó volt - sárga és hosszú, és úgy begörbült, mint valami karom. De a legutóbbi Nagy Fagy óta, amikor Edi és Erik etették, megszelídült, és most már egészen tűrhető. Egy kicsit büdös, de hát idekinn mind azok. Az ember idővel hozzászokik. De a Farkasfiú a legjobb nyomkereső a világon! Mérget vehetsz rá, hogy pillanatok alatt megtalálja Jennát! - Óriási fogai vannak, meg bundája? - kérdezte Szeptimusz gyanakodva. - Aha, hatalmas, sárga agyarai és szőrös keze! - Ez komoly? Nicko hátrafordult és szélesen rávigyorgott Szeptimuszra: - Most jól átvertelek! Egy idő után kiértek egy kis tisztásra. Nicko azt javasolta, álljanak meg pár percre, és nézzék meg a térképet. Szeptimusz lerakta a hátizsákját, és máris olyan könnyűnek érezte magát, hogy úgy tűnt, mindjárt föllebben a fák közül az égre. - Kérsz egy mentolos cukorkát? - kérdezte, és odanyújtotta Nickónak a bíborszínű tubust, amiben a Mentolos Robbanócukorkák voltak. Nicko gyanakodva méregette a tubust.

- Ez mit tud? - kérdezte gyanakodva. Ismerte már Szeptimusz fura ízlését az édességek terén, és sosem heverte ki egészen azt az önmegújító banános rágót, amely újra és újra Megjelent a szájában, akárhányszor köpte is ki. - Semmit - felelte Szeptimusz. - Ezek egyszerű mentolos cukorkák. - Oké, akkor kérek egyet. - Tartsd a tenyered! - Szeptimusz belerázott néhány apró zöld gömböt Nicko tenyerébe. Nicko hátraszegte a fejét, és a Mentolos Robbanócukorkákat a szájába lökte, mintha orvosságot nyelne. - De ne... - figyelmeztette Szeptimusz. - Mmm... rrr... aaaahhh! - ...egyszerre az összesét! - A fenébe! Az orromba mentek! - szitkozódott Nicko. Három parányi Mentolos Robbanócukorka lövellt elő az orrából. - Ó, ez előfordul! Az a titka a dolognak, hogy tartsd a szádban őket, és várd meg, amíg fölrobbannak! Ezek aztán fölrázzák az embert, mi? - Olyan érzés, mintha mindjárt kiugrana a szemem! - Hát, én szeretem... - Szeptimusz a szájába vett néhány parányi zöld golyóbist, aztán a tubust visszatette a hátizsákjába. - Kérsz inkább Varázs-Kétszersültet? - Viccelsz? - Nicko szeméből csak úgy patakzottak a könnyek. Nicko megtörölte a szemét, széthajtogatta Samu térképét, és belekukkantott. Aztán tétován körülnézett a tisztáson. - Látsz te itt valahol egy nagy követ? - kérdezte Szep-timusztól. - Valahol ott kellene lennie - mutatott bizonytalanul egy facsoport felé. - Olyan alakja van, mint egy madárnak... - Nem - felelte Szeptimusz, akinek már eddig is megvolt a véleménye Samu térképéről. - Te, Nicko, lehet, hogy eltévedtünk? - Dehogyis! Szó sincs róla! - tiltakozott Nicko. - Na jó, akkor hol vagyunk? - Nem tudom biztosan - motyogta Nicko. - Menjünk, aztán majdcsak elérünk valahová, ahol már kiismerem magam. Szeptimusz egyre nyugtalanabbul követte Nickót befelé az Erdőbe. A fák itt már egészen sűrűn nőttek, némelyiknek roppant vastag volt a törzse, és nagyon-nagyon öregnek látszott. Szeptimusz úgy érezte, valahogy megváltozik körülöttük a levegő, a fák valahogy furcsák errefelé. Mindegyiket másnak és másnak érezte: egy részük mintha jóindulatú lett volna vele szemben, más részük korántsem. Úgy tűnt Szeptimusznak, mintha némelyik fa kissé félrehúzódna, hogy utat engedjen nekik, és amikor elhaladtak mellette, megfordulna és utánuk bámulna. Ide már egyáltalán nem hatolt el a napsugár, helyette csak valami homályos zöld fény szűrődött át a fejük fölött az ágak szövevényén. Itt már valamivel könnyebben haladtak, mert az aljnövényzet sem kapott elegendő fényt, ezért gyérebben, kevésbé kuszán nőtt: többnyire vastag avarrétegen lépkedtek. Időről időre Szeptimusz csosszanó és surranó zajokat hallott, ahogy valamelyik felriasztott kis állat elmenekült előlük. Ezek a hangok egyáltalán nem zavarták: tudta, hogy ezek csak a kéregpatkányok vagy erdei menyétek, csakhogy néhányszor roppanó ágak zaját is hallotta, mintha valami nagytestű állat csörtetett volna valamerre elfelé. Vagy éppenséggel feléjük közeledett? Szeptimusz kezdte magát igen rosszul érezni a bőrében. Úgy tűnt, már órák óta gyalogolnak az Erdőben, és a nappali világosság - amennyi még maradt belőle - rohamosan fogyatkozott. Ahogy ott haladt Nicko nyomában,

semmiféle ösvényt nem látott, és egyre biztosabb volt benne, hogy eltévedtek. De Nicko kitartóan trappolt előtte a magas páfrányok között, és Szeptimusz hűségesen követte, míg csak ki nem értek egy kis tisztásra. Szeptimusz megállt - most már biztos volt benne, hogy eltévedtek. - Te, Nicko! - mondta. - Itt már jártunk! Úgy egy órája! Megismerem azt az odvas fát, amelyiknek azok a pöfeteg-gombák vannak körben a tövénél! Nicko is megállt, és belepislantott Samu térképébe. - Nem tévedhettünk el - mondta. - Nézd csak, itt vagyunk! Szeptimusz odapillantott, ahová Nicko maszatos ujja mutatott. - Úgy érted, ezen a szétlapított hangyán? - Miféle szétlapított hangyán? - Nicko összehúzott szemmel tanulmányozta a térképet, de a félhomályban nem sokat látott belőle. Néhány pillanatig meredten nézte a viharvert papírdarabot. - Ja, ezt a szétlapított hangyát gondolod! -szólalt meg végül. - Eltévedtünk, igaz? - erősködött Szeptimusz. - O, nem. Nem hinném. Nézd csak, abban igazad van, hogy ez itt egy hangya, de azért még mindig rajta vagyunk ezen az ösvényen. És ha tovább megyünk rajta... nézd csak, itt... akkor odaérünk a táborhelyre. Becsszavamra, Szép, mindjárt ott vagyunk. Újra elindultak. Szeptimusz kelletlenül baktatott Nicko nyomában. Egy idő után megszólalt. - Itt is voltunk már, Nik! Egész egyszerűen körbe járunk! Nicko megállt, és csüggedten nekidőlt az egyik fának. - Tudom, Szep. Sajnálom. Eltévedtünk!

14.

„ELTÉVEDTÜNK!"

A nap lenyugodott. Az erdő sötétbe borult. Szeptimusz és Nicko komoran gubbasztottak egy kidőlt fa törzsén. Szeptimusz a tenyerére fektette az iránytűjét, próbálta megállapítani, milyen irányba mutat a szerkezet megmegrezzenő mutatója. Már szinte teljesen sötét volt, és a Sárkánygyűrű lassanként világítani kezdett, viszont Szeptimusz keze reszketett, és ez nem könnyítette meg a dolgát. Egy régről ismerős félelem kezdett elhatalmasodni rajta, amely mindig elfogta, valahányszor az Erdőben érte az éjszaka. - Most alkonyodik az Erdőben, Nik! - suttogta Szeptimusz. - Most jobban tesszük, ha egy darabig nyugton maradunk! Ilyenkor nem jó mozogni... amíg a dolgok alakulóban vannak... Messze tőlük, a Várban Timót és Sára a Palota tetejéről nézték a lenyugvó napot, és hirtelen ők is rádöbbentek, hogy Simon nem fogja hazahozni jennát. Halálra rémülve siettek a Varázslók Tornya felé, hogy találkozzanak Marciával. Félúton találkoztak vele a Varázslók Útján: Marcia éppen Ottó von Hörtschögghöz igyekezett.

Az Erdő mélyén Szeptimusz és Nicko némán ültek egymás mellett. Szeptimusz érezte, ahogy a nap lebukik a dombok mögé, a levegő egyre hűvösebb lesz, és megkezdődik az átmenet a nappalból az éjszakába. Az Erdő kezdte felölteni éjszakai alakját, és Szeptimusz szorongva érezte, hogy a levegő valahogy sűrűbb lesz körülöttük. Olyan, amilyen éjszakánként szokott lenni az Erdőben. - Tényleg sajnálom, Szép! - motyogta Nicko kétségbeesetten. - Ssss! - suttogta Szeptimusz. - Ne beszélj, csak ha muszáj! Nicko némán ült, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát. Még nappali fényben sem kedvelte túlságosan az Erdőt. Utálta azt az érzést, hogy itt nem tudna gyorsan elmenekülni, hogy fogságba esett a fatörzsek és ágak végeérhetetlen szövevényében. Bár mindaddig, amíg mozgásban volt, és látta, hová lép, nagyjából el tudta viselni ezt az érzést. De ezt a mostani helyzetet már nem. Most, hogy a sötétség vastag takarója lassanként teljesen bebugyolálta őket, érezte, hogy erőt vesz rajta a pánik, és nehezen tudta megállni, hogy ne sikoltson föl hangosan. Eddigi életében csak egyszer érezte így magát, amikor bennrekedt a Vár szemétledobójában, de akkor ott volt velük Marcia is, és gyorsan kiszabadította. De most nem volt itt Marcia... - Amikor éjszakai gyakorlaton voltatok itt, mit tanítottak nektek? Úgy értem, mit kellett csinálnotok? suttogta Nicko. - Hát, izé, egyszer, amikor állatok elleni fegyvertelen küzdelem-gyakorlatunk volt, farkasvermet kellett ásnunk, és ott kellett töltenünk mellette az éjszakát, várva, hogy beleessen egy nőstényfarkas. De nem esett bele egy darab sem, a mi-énkbe legalábbis biztosan nem. Viszont a velünk szomszédos veremben odaveszett három fiú. Keményen küzdöttek, de a nőstényfarkas volt az erősebb. Valami rettenetes volt végighallgatni, mi történik. Aztán néha az iránytű-leolvasó gyakorlatokon kikötöttek egy fiút egy fához, és nekünk meg kellett találnunk, mielőtt megtámadják a farkasok. Nem mindig értünk oda idejében... - Uhh... - mondta Nicko és összerázkódott. - Nem kellett volna megkérdeznem. Bár azért biztosan tanítottak neked néhány túlélési trükköt. - Hogyne - felelte Szeptimus. - Ilyeneket: kerülj ki nagy ívben minden olyan lényt, amelyik gyorsabban fut mint te, és több foga van, mint neked! Óvakodj az emberevő fáktól, mert semmiről sem tudod fölismerni őket, csak akkor, amikor már késő! Ó, igen... és a legeslegfontosabb pedig... - Igen? - Ne maradj kinn az Erdőben sötétedés után! - Nagyon vicces - morogta Nicko. - Azt hiszem - suttogta Szeptimusz - találnunk kellene valami biztonságos helyet, ahol eltölthetjük az éjszakát. Az lenne a legjobb, ha fölmásznánk egy fára... - Mondjuk, egy emberevő fára, mi? - Nicko, fogd be, légy szíves! - Bocs, Szep. - Ahogy már mondtam, legjobb lesz, ha felmászunk egy fára... és reménykedünk benne, hogy az nem emberevő fa... - Micsoda, hát nem ismered fel őket? - Éjszaka nem. Egyszerűen vállalnunk kell a kockázatot. Nik, az Éjszakai Erdőben az embernek nincs más választása. Na mindegy, szóval ha sikerül fölmásznunk egy fára, akkor biztonságban leszünk a nőstényfarkasoktól, de azért persze ügyelnünk kell, nehogy fölfedezzenek a vérszívó kéregpatkányok... - O, remek!

- Igen, és az öregebb fák némelyikét meg ellepték a levél-piócák. Egyszer egy fán töltöttem az éjszakát a Hadapródparancsnokkal, és amikor reggel megláttam, azt hittem, teletűzdelte magát levelekkel, hogy álcázza magát. De valójában tetőtől talpig ellepték a levélpiócák. Úgy kell neki! - kuncogott Szeptimusz. - Hagyd abba! - sziszegte Nicko. - Légy szíves, hagyd abba, jó? Egy szóval se akarok többet hallani. Oké? Keressünk egy fát, és imádkozzunk, hogy ne legyen emberevő! Szeptimusz föllendítette a vállára nehéz hátizsákját, és elindultak: ezúttal Nicko követte Szeptimuszt. A Sárkánygyűrű fényesen világított a sötétben, Szeptimusz zsebre dugta a kezét, hogy eltakarja a fényét. Tudta, hogy a fény több mérföldes körzetből odacsalna hozzájuk minden éjszakai lényt, és különösen erősen vonzaná az Erdei Szellemeket. Szeptimusz lassan, óvatosan lépkedett a fák között, Nicko pedig megpróbálta olyan csöndesen követni, ahogy csak bírta. De Nicko kevésbé volt ügyes és mozgékony, mint Szeptimusz, és minden igyekezete dacára időnként egy-egy ág roppant vagy levél zizzent a lába alatt. Szeptimusz tudta, hogy előbbutóbb meghallja őket valamilyen lény vagy Dolog. Minél hamarabb fel kellett mászniuk egy fára, hogy biztonságban legyenek. Kétségbeesetten vette szemügyre az összes fát, amely mellett elhaladtak, vannak-e rajta olyan alacsony ágak, amelyek segítségével felkapaszkodhatnának rá. De nem voltak. Az Erdőség legrégebbi részében jártak, ahol minden fa nagyon magas volt, és a legalsó ágaik is magasan a föld felett kezdődtek. Hirtelen Szeptimusz olyan szorítást érzett a karján, mintha valaki harapófogóba fogta volna. - Aú! - Sss! Szeptimusz megpördült a sarkán, és látta, hogy Nicko rémülettől tágra meredt szemmel bámul a sötétségbe, miközben még mindig vadul szorítja a karját. - Szép, mi az ott... ott, látod?... Ott láttam az előbb valami sárgát és fényeset! Szeptimusz pillantása a sötétséget pásztázta. Azt a Hadseregnél tanult trükköt alkalmazta, hogy csak oldalról, a szeme sarkából nézett arrafelé, amerre Nicko mutatott. Amit látott, az legrosszabb félelmeit igazolta: sárga szemek tengere vette körül őket. - Patkányok - mormolta Szeptimusz. - Patkányok? - suttogta Nicko - 0,hála Istennek! Egy pillanatig azt hittem, farkasok. - Tényleg farkasok. Egy egész csomó. - De hát azt mondtad, hogy patkányok! - suttogta gyászosan Nicko. - Fogd már be, Nicko! Hadd gondolkozzam. Elő tudnád venni a Gyorsfagyasztó Varázslatomat a hátizsákomból? - Szeptimusz nagyot nyelt. - De gyorsan! - Nem tudod őket Megfagyasztani a Varázslatod nélkül? - Nem. Siess! Nicko megpróbálta kinyitni Szeptimusz hátizsákját, de a keze annyira reszketett, hogy még a hátizsák csatját sem találta meg. Szeptimusz dühös volt magára. Tudta, hogy már régen elő kellett volna vennie a Varázslatot a hátizsákból, hogy kéznél legyen, amikor szükség van rá. De ő is ugyanúgy gyűlölte az Éjszakai Erdőt, mint Nicko, és mintha egyszerűen leállt volna az agya: nem bírt gondolkodni. - Nem bírom kinyitni ezt a hülye hátizsákot! - sziszegte Nicko, és a hangján érződött, hogy erőt vesz rajta a pánik. - Nem tudnád Megdermeszteni őket, mint azt a lovat? - Na és hogy gondolod, kérjem meg őket, hogy álljanak szépen sorba, amíg megdermesztem egyiket a másik után?

- Nem bírod egyszerre megdermeszteni az összesét? - Nem. Szeptimusz pillantása végigpásztázott a figyelmesen várakozó, sárga szemeken. A szemek egyre közelebb jöttek, miközben kissé eltávolodtak egymástól. Szeptimusz tudta, hogy a nőstényfarkasok szokásos módszerüket alkalmazzák: bekerítik az áldozatukat. Ha Nickóval akár egy pillanattal is tovább késlekednek, csapdába esnek a kör közepén. - Futás! - sziszegte Szeptimusz. - Most! Nickónak nem kellett kétszer mondania. Szeptimusz rohanni kezdett a fák közt, és Nicko ott futott szorosan a nyomában, kerülgette a vastag fatörzseket, átszökkent a letört ágak fölött, és meg-megcsúszott a lába a síkos avaron, amikor Szeptimusz különösen éles szögben fordult. De valahányszor Nicko hátranézett, látta, hogy a sárga szemek könnyedén lépést tartanak vele. A nőstényfarkas-falka kezdett belemelegedni kedvenc éjszakai időtöltésébe: míg üldözték a zsákmányt, csak még jobban megjött az étvágyuk egy kiadós vacsorára. Menekülés közben Szeptimusz lába beleakadt egy patkánylyukba, és a fiú elvágódott. - Állj föl, Szép! - zihálta Nicko, és talpra rántotta. - Aaaah! A bokám... - nyöszörgött Szeptimusz. Nicko azonban semmi együttérzést nem mutatott. - Gyere már, Szép! Gyorsan! Egy egész falka nőstényfarkas van a nyomunkban, ha elfelejtetted volna! Szeptimusz bicegve elindult, de akárhogy is próbálta, nem bírt tovább szaladni, a bokája minduntalan kibicsaklott alóla. Megállt egy fa mellett, és levette a hátizsákját. - Mit csinálsz? - zihálta Nicko rémülten. - Nincs értelme, Nik! - mondta Szeptimusz. - Nem tudok futni. Te csak menj, hátha sikerül kitörnöd a körből. Én meg megpróbálom előkeríteni a Gyorsfagyasztót, mielőtt bekerítenek. - Ne beszélj bolondokat! - förmedt rá Nicko. - Csak nem képzeled, hogy itthagylak! - De igen. Majd később találkozunk! - Hogyisne! Hiszen fölfalnak, te ütődött! - Jaj, Nicko, menj már! - Nem! Alighogy ezt Nicko kimondta, a falka utolsó farkasa is beérte őket, és a kör bezárult körülöttük. Be voltak kerítve. Csapdába estek. Nicko és Szeptimusz nekivetették a hátukat egy fa vastag, érdes törzsének, és figyelték, ahogy lassan, lopakodva a sárga fények irtóztató gyűrűje egyre szorosabbra zárul körülöttük. A két fiú meredten bámulta a közeledő, sárga szemeket, és nem tudta elhinni, hogy ez csakugyan velük történik meg. Mint a Vár minden lakosával, rémálmaikban már ők is átélték pontosan ugyanezt, de a valóságban mindez sokkal furcsább volt, mint az álmaikban. A látvány majdhogynem gyönyörű volt, és valósággal hipnotizálta őket. Az egész Erdőre várakozásteljes csend borult, mintha az összes éjszakai állat abbahagyta volna, amit éppen csinált, hogy megtekintse az előadást, amely az Erdőnek éppen ebben a részében mutatott be a színtársulat, kizárólag ezen az egyetlen éjszakán. Nickónak sikerült megtörnie a Bénító Varázslatot. Nagyot rúgott a hátizsákba. A csat kipattant, és a zsák tartalma kiborult a földre. Nicko és Szeptimusz is a földre vetették magukat, és vadul turkálni kezdtek a kiömlött holmik között, a Gyorsfagyasztó Bűbájt keresve. - Annyi mindenféle vacak van itt! - sziszegte Nicko. -Hogy néz ki az a Gyorsfagyasztó? - Nem vacakok. Mint egy jégcsap, üvegből. - De hol a csodában van? Hol, hol, hol? - Uhhh... Már érzem a szagukat!

A nőstényfarkasok leheletének bűze megtöltötte a levegőt. A rothadó hús és a gyulladt íny szagának keveréke, mert az erdei nőstényfarkasoknak mindig is sok bajuk volt a fogukkal. Szívükben dermesztő rémülettel, Nicko és Szeptimusz lassan fölnéztek, egyenesen bele a vezérfarkas szemébe. A vezérfarkaséba, aki majd megadja a jelet a falkának, hogy eljött az idő: ráronthatnak a zsákmányra. Hosszú, halk morgás hallatszott valahonnét a vezérfarkas gyomrának mélyéből. Ez volt a jel, legalábbis a kezdete. Körben a sárga szemek fölragyogtak, az izmok megfeszültek, a tátott szájak nyáladzani kezdtek. Fájós fogukról megfeledkezve, a nőstényfarkasok kilógatták a nyelvüket és hátravonták ajkukat hosszú, sárga fekete fogsorukról. A morgás egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül hirtelen a vezérfarkas hátravetette a fejét, és hátborzongató üvöltést hallatott. A falka mozgásba lendült. A fa is mozgásba lendüli. A fa ért oda előbb.

15.

A FA

Szeptimuszt és Nickót valami fölrántotta a levegőbe. Két hosszú, izmos faág, amely már egy ideje ott imbolygott fejük fölött. Megfelelő pillanatra várva lecsapott, és megragadta őket. Mindegyik ág végén volt öt kisebb, mozgékonyabb ág, akárcsak egy kéz ujjai. Mindkét kéz szorosan a fiúk köré csavarodott, mint valami szoros faketrec, és vasmarokkal szorította őket. Az előbb meglepő gyorsasággal ragadta meg Szeptimuszt és Nickót, de aztán már jóval lassabban mozgott, ahogy egyre magasabbra emelte őket. Átráncigálta a két fiút az ágak és a falevelek között, egészen a lombkorona középpontjáig. Szeptimusz szorosan behunyta a szemét, miközben fölfelé emelkedtek a hideg éjszakai levegőben, de Nicko döbbenetében tágra meresztette a magáét, ahogy haladtak fölfelé, a vaskos fa ágai között. Magasan a csaholó farkasfalka fölé emelkedtek. Nicko lenézett a sárga szemek gyűrűjére, még mindig ott világított a fa körül, és meredten bámulta, hogyan ragadja ki a fa az aznap esti vacsorájukat - méghozzá kiadós vacsorájukat! úgyszólván a fogaik közül. A fa lassan és megfontoltan mozgott, ahogyan a fák szoktak. Minek rohanni, amikor még sok száz évnyi élet áll az ember, illetve a fa előtt? Minek rohanni, amikor az ember több mint száz méter magas, az Erdő királya?

Szeptimusz és Nicko számára egy örökkévalóságnak tűnt, míg a fa végre leeresztette őket egy villás ágra, közel a csúcsához. Az ágak, amelyek addig kalitkába zárták őket, lassan kiegyenesedtek, és most úgy imbolyogtak foglyaik fölött, mintha a következő lépést fontolgatnák. - Most meg fog enni bennünket, Szép? - suttogta Nicko elcsukló hangon. - Nem t'om - motyogta Szeptimusz, aki még mindig szorosan csukva tartotta a szemét. Érezte, hogy nagyon magasan vannak a föld fölött, de nem mert lenézni. De hát eleresztett minket, Szép! Talán meg tudunk lépni, mielőtt újra megragad... Szeptimusz boldogtalanul rázta a fejét. Megbénította a tudat, hogy milyen magasan van: moccanni sem bírt, ennyi erővel akár a holdra is megpróbálhatott volna fölrepülni. Nicko lopva újra egy pillantást vetett a lenti helyzetre. A levelek résein át látta, hogy a nőstényfarkasok még mindig ott állnak a fa körül, a szemük mohón csillog abban a reményben, hogy a zsákmányuk rövidesen felbukkanhat - jobban mondva a nyakukba eshet -, és nem maradnak vacsora nélkül. Nickónak hirtelen az eszébe villant, hogy a farkasfalkával valószínűleg már előfordult ehhez hasonló. Valamikor régen talán ugyanígy ragadta ki a farkasfalka karmai közül egy emberevő fa a szegény áldozatot, és amikor annak sikerült kimenekülnie valahogyan a fojtogató ágak szorításából, újra ott találta magát a farkasok körének közepében. Nicko elborzadt a gondolattól, micsoda szörnyű sorsra jutott ez a szerencsétlen - aztán hirtelen ráébredt, hogy pontosan ugyanez történik most velük is. Hangosan felnyögött. - Mi baj, Nik? - motyogta Szeptimusz. - Ó, igazán semmi! Választhatunk: vagy egy emberevő fa fog felfalni bennünket, vagy egy csomó farkas, és én nem tudom eldönteni, melyikhez van nagyobb kedvem! Szeptimusz erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. A helyzet nem volt olyan rossz, mint amitől tartott, jóformán nem is látott semmit. A holdtalan éjszaka sötét volt, a fa dús, nyári lombja pedig eltakarta az alatta tátongó mélységet. - Hát eddig mindenesetre még egyik sem evett meg bennünket - mondta. - Eddig... - morogta Nicko. Ahogy ezt Nicko kimondta, az a két ág, amely a fejük fölött imbolygott, lassan elindult feléjük. Nicko megragadta Szeptimusz köntösének ujját. - Gyere, Szép! - suttogta sürgetően. - Most vagy soha. El kell tűnnünk innét! Szerintem meg tudunk lógni. Ez a fa irtó lassú! Csak azért tudott megfogni bennünket, mert csak a farkasokra figyeltünk, és nem vettük észre, hogy el akar kapni. Ha gyorsan lemászunk, nem bír elcsípni! - Igen, csakhogy akkor a farkasok fognak elkapni! - suttogta Szeptimusz, aki biztos volt benne, hogy a fa mindent hall, amit egymásnak mondanak. - Azok talán már feladták. Sose lehet tudni. Gyere, Szép, ez az egyetlen esélyünk! - És Nicko elkezdett kúszni az ág másik vége felé. Szeptimusznak egy csöpp kedve sem volt megmoccanni, végtére is, legalább száz méterrel a föld fölött volt. De mivel tudta, hogy nincs más választása, a szemét félig lehunyta, nehogy meglássa, milyen magasan vannak, Nicko mögött lassan araszolni kezdett az ágon. Nicko már elérte azt a pontot, ahol a villás ág kettévált, és ahol meg akarta kezdeni a kúszást lefelé. Megfordult, és odanyújtotta a kezét Szeptimusznak. - Gyere, Szép! Te még ennél a fánál is lassúbb vagy! Gyere, nagyon könnyű! Szeptimusz nem felelt. A tenyere izzadt a félelemtől, a gyomra émelygett. - Ne nézz le, Szép! - bátorította Nicko. - Mindig csak engem nézz! Gyere, mindjárt ott vagy...

Szeptimusz felnézett Nickóra, és hirtelen megszédült: furcsa, távoli zúgást hallott, nyirkos tenyere lecsúszott az ág sima kérgéről. Szeptimusz lezuhant. Olyan gyorsan zuhant, hogy Nicko nem tehetett semmit. Az egyik pillanatban még ott ült az ágon, és nézte, ahogy az öccse kúszik feléje, a következőben már nem látott semmit, csak az üres ágat. És csak annyit hallott, ahogy Szeptimusz zuhanó teste sorra tördelte az ágakat valahol mélyen alatta, majd felharsan a várakozó farkasfalka diadalmas üvöltése. Aztán csönd. Nicko nem hallott semmi többet, csak a levelek és ágak zizegését és az Erdő mély csendjét. Nicko bénán ült az ágon, nem bírt megmozdulni. Tudta, hogy el kellene indulnia lefelé, hogy le kellene jutnia Szeptimuszhoz, de rettegett attól, hogy mit fog találni odalenn. Mégis lassan, vonakodva elindult, hogy lekússzon a fa törzsén a földre, de ahogy mászott lefelé az ágak között, egy hosszú, vékony ág egyszerre csak a derekára tekeredett, és erősen szorította. Nicko küszködve próbálta lefejteni magáról az ágat, de az olyan erősen fogta, mint egy vaspánt. Nicko dühödten rugdosni kezdte a fa törzsét. - Eressz el! - kiáltotta. - Az öcsém után kell mennem! Nicko őrjöngve tépkedni kezdte maga körül a leveleket és letörte a keze ügyébe eső gallyakat. - Jaj! - mondta egy halk, vontatott hang, de Nicko nem hallott semmit. - Gyűlöllek, te disznó fa! - ordította, és vadul csapkodott maga körül, öklével püfölve a fát. - Engem nem fogsz megenni! És Szépet sem! Azt próbáld meg! És Nicko önkívületbe esve rugdosta és szidalmazta a fát, egyetlen ocsmány szitokról sem megfeledkezve, amelyet a Kikötővárosban és Morc Ruperttől tanult. Ami azt illeti, magát Nickót is meglepte, hány ilyen szót tud. A fáról nem is beszélve, aki még soha életében nem hallott ilyesmit. A fa szenvtelenül tűrte Nicko dühkitörését. Csak tartotta szorosan, és közben lenn a mélyben folytatta azt, amit akkor kezdett meg, amikor Szeptimusz lezuhant. Nicko még mindig vadul szidalmazta a fát, amikor az ágak egyszer csak szétváltak mellette, és megjelent Szeptimusz, ágakkal és levelekkel szorosan körbecsavarva, mint valami gubó. Nicko elhallgatott. Aztán elsápadt. A pókok is pontosan ezt csinálják az áldozatukkal, gondolta. Nincs még egy hete, hogy ott ült a hajón, és figyelte, ahogy egy pók selyemszálak gubójába pólyálja a kapálódzó legyet, aztán kiszívja a vérét, miközben a légy még mindig élt és küszködött. - Szép! - zihálta Nicko. - Jól vagy? Szeptimusz nem felelt. A szeme csukva volt, az arca holtsápadt. Nicko agyán rettenetes gondolat futott át. - Szép! - suttogta. - Szép, csak nem evett már belőled? Küszködve próbált közelebb kerülni Szeptimuszhoz, de az ág szorosan tartotta. - Nicko! - szólalt meg egy halk hang. - Szép? - kiáltott fel Nicko. De vajon miért olyan furcsa a hangja, töprengett. - Nicko, kérlek, hagyd abba a mocorgást. Még a végén leesel! Nagyon magasan vagy, és azok a farkasok ott lenn még mindig lesben állnak. Kérlek, maradj nyugton! Nicko Szeptimuszra bámult, és azon töprengett, hogy bír beszélni az öccse anélkül, hogy mozgatná az ajkát. - Szép, ne hülyéskedj már, légy szíves! - Nicko, figyelj ide, nem Szeptimusz beszélt hozzád. Szeptimusz beütötte a fejét. Pihenésre van szüksége. Nicko hátán végigfutott a hideg: most először, azóta hogy megérkeztek az Erdőbe, istenigazában félni kezdett. A farkasokkal tudta, hányadán áll, és az emberevő fával is ez volt a helyzet. Azok mind meg akarták enni. Ez nem volt szép tőlük, nem volt valami kedves dolog, de legalább meg lehetett érteni. De ez a halk, kísérteties

hang, hát ez már egészen más eset volt! Fogalma sem volt róla, honnét jöhet: mintha egyszerre mindenhol ott lett volna körülötte, és a legijesztőbb az volt, hogy még a nevét is tudta. - Ki vagy te? - suttogta Nicko. - Hát nem tudod? Pedig én azt hittem, hozzám jöttetek látogatóba! - A hang csalódottnak tűnt. - Mostanában soha senkivel nem találkozom. Senki nem jön el hozzám látogatóba. Az ember azt hinné, hogy a tulajdon fia legalább veszi a fáradságot, de nem, nyilván most is túl sok az elfoglaltsága, gondolom. Úgyhogy amikor megláttam a két legfiatalabb unokámat, mi mást gondolhattam volna... - Unokádat? - kérdezte Nicko elhűlve. - Igen, téged meg Szeptimuszt - felelte a hang. - Ezer közül is megismertelek volna benneteket, a megszólalásig olyanok vagytok, mint Timót volt ennyi idős korában. Nickót hatalmas hullámban öntötte el a megkönnyebbülés. Szinte el se merte hinni, hogy ekkora szerencséjük legyen. - Csak nem... csak nem Bendzsi nagyapó vagy? - kérdezte a fától. - Hát persze, hogy az vagyok. Mégis, mit gondoltál, ki vagyok? - kérdezte a hang. - Egy emberevő fa - felelte Nicko. - Én? Emberevő fa? Hát úgy nézek én ki, mint egy emberevő fa? - Nem tudom. Még sose láttam egyet sem. - Hát akkor közlöm veled, hogy én még csak nem is hasonlítok rájuk. Mocskos egy népség, egyáltalán nem adnak a tisztaságra! Csak úgy bűzlenek a romlott hústól! Ocsmány, fekete leveleik vannak, és csupa gomba a törzsük! Az ilyenek keverik rossz hírbe az Erdőt! - Ó... hát ez fantasztikus! El sem tudom hinni! Bendzsi nagyapó! Nicko megkönnyebbülten hátradőlt, a nagyapja pedig letekerte a derekáról azt az ágát, amellyel addig megakadályozta az unokáját a mozgásban. - Most már nem akarsz többé lemászni, ugye? - kérdezte a fa. - Azok a farkasok még egy ideig lesben fognak állni odalenn. Várj egy kicsit, csinálok neked ágyat. Ne mocorogj! - Jó, persze. Rendben, Nagyapó, meg se moccanok! -mondta Nicko kissé reszketeg hangon. Ott ült az ágon, odatapadva hozzá, mint egy darabka kocsonya. Először azóta, hogy betette a lábát az Erdőbe, kezdett megnyugodni. A fa pedig szorgalmasan összefonta az ágait, míg azok összefüggő, sík felületet nem alkottak, aztán ezt letakarta puha levélréteggel. - Tessék! - mondta a fa büszkén, amikor befejezte. - Látod, már kész is az ágy, egyáltalán nem jelentett gondot! Ti, fiúk, bármikor eljöhettek és itt hálhattok, amikor csak kedvetek tartja! És apátok is! I'.s a kedves édesanyátok! Bármikor! A fa óvatosan fölemelte Szeptimuszt, és lefektette a rögtönzött ágyra, miközben Szeptimusz még mindig bele volt csavarva a védőburokba, amely megóvta a leeséstől. - Még épp idejében kaptam el, tudod? - mondta a fa Nickónak. - Még egy pillanat, és a farkasok elkapták volna. Az egyik még így is felugrott, és a fogát csattogtatta feléje. Egy hajszálon múlt... Nicko odakúszott az ágyra Szeptimusz mellé, és elkezdte lefejteni róla a védőburkot. Eközben észrevette, hogy Szeptimusz homlokán nagy, sötét folt éktelenkedik ott, ahol estében beütötte a fejét egy ágba. -

Aú... - motyota Szeptimusz. - Hagybékéé, Nik... Nickóval madarat lehetett volna fogatni, amikor meghal-

lotta Szeptimusz hangját. - Hé, Szep... szóval jól vagy! Hála Istennek!

Szeptimusz pislogva felült, és Nickóra nézett. A feje lüktetett ott, ahol beütötte, de nem törődött vele: tudta, hogy biztonságban vannak. Szeptimusz, amikor zuhantában beverte a fejét, egy pillanatra elveszítette az eszméletét, de miközben az ágak gyöngéden emelték a lombokon keresztül, és körülötte ott suttogott a fa hangja, lassanként magához tért, és végighallgatta nagyapja és Nicko beszélgetését. Eleinte azt hitte, ez az egész csak álom, de amikor kinyitotta a szemét, és látta Nicko megkönnyebbült arcát, akkor már tudta, hogy nem álmodik. - Mmmm... - motyogott Szeptimusz, és bágyadtan elvigyorodott. - Ez itt Bendzsi nagyapó, Szep! Biztonságban vagyunk! - mondta Nicko izgatottan. - De neked most aludnod kell! - tette hozzá, amikor látta, milyen sápadt az öccse. - Reggelre kutya bajod sem lesz! Nicko is ledőlt Szeptimusz mellé az ágyra, és szorosan átfogta, nehogy megint leessen. A holdfény besütött a levelek között, Bendzsi nagypapa lágyan ingott jobbra-balra az éjszakai szellőben, és szelíden álomba ringatta a fiúkat. Már éppen elszunnyadtak volna, amikor hirtelen rettenetes üvöltés hangzott fel hozzájuk az ágakon keresztül. - Arrroooggghh! Az üvöltést rettenetes köhögő és köpködő hangok követték. - Ahh! Ahh! Ahh! A farkasok azok, gondolta Nicko. - Ugye, Szep, nem tudnak fára mászni? - kérdezte. Szeptimusz megrázta a fejét, aztán azt kívánta, bár ne tette volna. Nicko és Szeptimusz kissé aggodalmasan néztek le függőágyukból a farkasokra. Úgy tűnt, az egész falka megőrült. Körbe-körbe rohangáltak a fa körül, csaholtak és vonítottak, és kétségbeesetten tapogatták az orrukat. - Hát ezeket meg mi lelte? - motyogta Nicko. Szeptimusz hirtelen fölnevetett. - Nézd csak - mondta -, szétmarcangolták a hátizsákomat... - Látom, de azt azért azt nem hittem volna, hogy ennyire pocsék íze legyen! - mondta Nicko. - ... És metagtalálták benne a Mentolos Robbanócukorkát! - kacagott Szeptimusz.

16.

ROSSZFÖLDÉN iközben Szeptimusz és Nicko, messze-messze, egyre jobban eltévedtek az Erdőben, Számos Simon, lova M nyergében Jennával, egyre mélyebben behatolt Rosszfölde területére. Villám lassan botladozott a keskeny ösvényen, amely a palakőbányák végeérhetetlen sora közt vezetett: némelyik bánya nagyon régi volt, és elhanyagolt, másokon látszott, hogy még nemrégiben is dolgoztak bennük, ugyanakkor mégis kísértetiesen elhagyatottnak tűnt. A megbolygatott földből és a repedezett sziklákból mintha valamiféle rosszindulat sugárzott volna, és Jenna még jobban elcsüggedt. A feje fölött, a magányos dombok csúcsa felől valami gyászos nyögnyögdécselés hallatszott. Keleti szél fújt a tenger felől, és vastag, szürke felhők tornyosultak az égen. A napsütés elhalványult, a levegő hűvösebb lett. Simon összehúzta magán hosszú, fekete köpönyegét, de Jenna borzongott: mindössze a könnyű nyári köpenye védte a hideg ellen. - Nem hagynád abba ezt a vacogást? - mordult rá Simon.

- Rajtam nincs hosszú köpeny, mint terajtad! - fakadt ki jenna. - Te föl sem vennél egy ilyen köpenyt! - gúnyolódott Simon. - Túl sok benne a Sötét Mágia a mi kis Tökéletes Hercegnőnknek! - Ilyesmivel nem jó viccelni, Simon! - tiltakozott Jenna. - Ki mondta, hogy viccelek? - vágott vissza Simon. Jenna elhallgatott, de még mindig borzongott. - Na jó, vedd föl ezt, csak hagyd már abba a nyavalygást! - förmedt rá Simon ingerülten. A nyeregtáskájából előhalászott egy köpönyeget, és rosszkedvűen odalökte Jennának. Jenna arra számított, hogy valami durva lópokróc lesz az, de amikor elvette, döbbenten látta, mit adott neki Simon. Ez volt a legszebb köpönyeg, amit valaha életében látott: ragyogó mélykék színe volt, a hegyikecske hasán nőtt, legfinomabb gyapjúból készült, és aranyszínű selyemmel volt beszegve. Simon Morc Lucinak szánta ajándékba. Úgy tervezte, otthagyja az őrház előtt, és a bélésében elrejt egy levélkét, hogy csak Luci találhassa meg. De amikor Simon aznap kora reggel odaért az Északi Kapu elé, sötét köpönyegének gallérját magasan föltűrve, nehogy Morc felismerje, észrevette, amint Timót ballag vidáman az úton, hóna alatt a Lábasbáb-játék dobozával. Ha valakivel Simon biztosan nem akart találkozni, az az apja volt, ezért gyorsan irányt változtatott, és a földek közt átvágva igyekezett a Varázslók Útja felé. Timót még csak észre sem vette, túlságosan lefoglalta, hogy fejben kidolgozza az aznap délelőttre tervezett játszma stratégiáját, így aztán, Simon nagy bosszúságára a gyönyörű és rendkívül drága köpönyeg, amelyet Lucinak szánt, most a kis Tökéletes Hercegnőt melengette. Jenna szorosan összehúzta magán Luci köpönyegét. Most már nem fázott, viszont nagyon fáradt volt, ahogy ott ült Simon előtt a kimerült lovon. A sötét palakőbányák sora vége-érhetetlenül folytatódott, és az út, amelyen Villám poroszkált, folyamatosan emelkedett. Az ösvény egyre keskenyedett, egyik oldalán meredek palasziklák emelkedtek a felhős égbe, a másikon mély szurdok szegélyezte, amelynek alján sötét, tajtékos folyó kanyargott, teli éles sziklákkal és alattomos örvényekkel. Jenna azon töprengett, vajon meddig akar még Simon így menni: szemlátomást egyáltalán nem törődött sem vele, sem a lovával. Villám egyre jobban kifáradt, néhányszor meg is csúszott a lába a laza kőtörmeléken, amely a szürke paladombok oldalát borította, és kis híján mindhárman lebukfenceztek az alattuk kanyargó folyóba. Egyszer csak Simon megszólalt. - Hóha, Villám, hóha, lovacskám! Villám lassan megállt, és megrázta a fejét, majd kimerülten felhorkantott. Jenna körülnézett: most, hogy megálltak, hirtelen elfogta a nyugtalanság. Simon gyorsan lecsusszant Villám hátáról, és megragadta a gyeplőt. - Leszállhatsz - mondta Jennának. - Megérkeztünk! Jenna elszoruló szívvel csusszant le a ló hátáról, aztán megállt: nem tudta eldönteni, megpróbáljon-e elrohanni, vagy sem. Az volt a baj, hogy nem látta, hová rohanhatna. Simon olvasott a gondolataiban. - Eszedbe ne jusson elszaladni! Őrültség lenne! - förmedt rá élesen. - Úgyse tudnál hová menni, hacsak nem akarsz egy Földi Féreg Odvában kikötni. - Ne ijesztgess, Simon! - vágott vissza Jenna. - Te is pontosan tudod, hogy azok csak éjszaka jönnek elő! - Valóban? Hogy is felejthettem el, a mi kis Hercegnőnk mindent jobban tud, igaz? Hát ha gondolod, idekinn hagyhatlak éjszakára. Egész csomó kellemes kis Féregodú van idefenn, ha esetleg kíváncsi vagy rájuk! Jennának semmi kedve nem volt hozzá, hogy szaván fogja Simont. Túl sok történetet hallott az óriási, szürke Földi Férgekről, amelyek a paladombokban laknak, és az arra járó vándorokra vadásznak éjszaka. A Várban egyesek úgy vélték, az egész csak mese, amit a palabányászok találtak ki, hogy elriasszák az embereket a kőbányák közeléből, ahol néha aranyrögöket is lehetett találni, de Jenna nem így gondolta, így hát csak állt

Villám mellett Luci köpönyegében, és meredten bámulta a földet, mert elhatározta, nem adja meg azt az elégtételt Simonnak, hogy lássa, mennyire meg van rémülve. Simon megragadta Villám zabláját. - Gyere utánam! - ripakodott rá Jennára, és elkezdte vezetni a lovat fölfelé a meredek, kanyargós ösvényen. Jenna követte, és időnként hátranézett, hogy lássa, nem szegődött-e a nyomába egy Földi Féreg. Az volt az érzése, ha rávetné magát egy ilyen Féreg, Simon nem nagyon törné magát, hogy megmentse. Egyszer csak az ösvény váratlanul véget ért: sima sziklafal zárta el az útjukat. - Otthon, édes otthon! - mondta Simon fanyar grimasz-szal, azzal jókora kulcsot húzott elő a köntöse zsebéből, és beleillesztette a szikla egyik résébe. Jenna rámeredt, és azon töprengett, Simonnak nem ment-e el véletlenül az esze. Ez sok mindent megmagyarázna. - Parancsára Gazdádnak Tárulj, Nomis! - mormolta Simon. Jenna hegyezte a fülét, és amikor meghallotta, mit mond, összeborzongott. Tisztában volt vele, hogy Fordított Varázsigét hallott, és elborzadt. Hátrált egy lépést, mert nem akart érintkezésbe kerülni semmiféle Sötét Mágiával. A sziklafal egy része némán, lassan átalakult tömör, kerek vas fedőlappá, amely kifelé és fölfelé lendült, hogy utat nyisson a Gazdájának. Jenna hátrapislantott: átfutott az agyán, hogy sarkon fordul, és elrohan, de a sötét, elhagyatott völgy látványa és a dombtetők között nyöszörgő szél hangja nem volt valami megnyugtató. És aztán, ahogy fölnézett, meglátott valamit, amitől a szíve a torkába ugrott: egy sötét tökéletesen kerek lyukat látott az egyik közeli sziklafalban, a közepe táján, és úgy tűnt neki, a lyuk sötétjében egy pillanatra megpillantotta egy Földi Féreg halvány, piros szemét, amint őrá bámul. - Na, jössz vagy nem? - kérdezte Simon, és türelmetlenül megcsörgette Villám kötőfékét. Jenna választhatott Simon és a Földi Féreg között - Simon nyert, de csak éppen hogy. Jenna mély lélegzetet vett, és elindult Simon és Villám nyomában befelé a sziklafalba.

17.

AZ ODÚ A vasajtó nagy csattanással bezárult mögöttük, elborította őket a teljes sötétség. Jenna megpróbálta megőrizni a nyugalmát, és azzal biztatta magát, amivel Timót szokta nyugtatgatni, amikor félt a sötétben: Ne felejtsd el, amikor te nem látsz semmit, téged sem láthat senki! Miközben Jenna hangtalanul ismételgette magában ezeket a szavakat, Simon előhúzott valamit a zsebéből, és a két tenyere közé fogta. Aztán rálehelt, motyogott valamit, amit Jenna nem értett, és az ujjai közül kísérteties, zöld fény kezdett szivárogni. - Haza, Szimat! - mondta Simon, és lehajította azt a valamit a kezéből a földre. Izzó, zöld fénygömb szökkent a magasba, és megindult előttük: épp csak annyira világított, hogy lássák, merre haladnak a sima falú, kerek alagútban. - Gyere utánam! - szólt rá Simon élesen Jennára. A hangját visszaverték a sötét falak. - Ne is próbálj másik kijáratot keresni, csak az idődet pazarolnád vele! Ugyanis nincs másik kijárat! És ha esetleg tudni szeretnéd, hol vagyunk, közlöm veled, hogy ez egy régi Odú! - Simon halkan kuncogott magában. - De azért ne aggódj, drága húgocskám, a Földi Féreg, amelynek valaha az odva volt, már nem lakik benne.

- A Fö... földi Fé... féreg? - dadogta Jenna. - Bizony. Ha nekem nem hiszel, akkor érintsd meg a kezecskéddel az Odú falát! Majd meglátod, milyen selymesen sima még most is attól a sok pompás Féregnyáltól, és milyen csodálatosan síkos! Kellemes érzés, ugye? Jenna kinyújtotta a kezét - egyszerűen tudnia kellett, igazat beszél-e Simon -, és tétován végighúzta az ujját a sziklafalon. Undorító volt: sima és hideg, és valami ragacsos anyag borította, amely hozzátapadt az ujjához. Leküzdötte heves hányingerét, és ragacsos ujját beletörölte Luci köpönyegébe. Csakhogy szinte lehetetlen volt megszabadulni a ragacstól, olyan volt, mintha ez az anyag mágnesesen vonzódna az emberi bőrhöz. Jenna jó messzire eltartotta magától az ujját, és ment, amerről Villám meg-megcsúszó patáinak dobogását hallotta. Simon a kötőfékénél fogva vezette a lovat a Földi Féreg Odván keresztül. Olyan ez az Odú, gondolta Jenna elborzadva, ahogy a kanyargós alagútban lépegetett, mintha az ember magának a Féregnek a belsejében járkálna. Ez a Féreg végtelenül hosszúnak tűnt, de végül mégiscsak elérték a nyálkás falú alagút végét, és Villám botladozva kilépett egy nagy, kerek barlangba. - Ez a Féreg Kamrája, itt szundikált napközben, és itt aludta át a telet! - mondta Simon. A zöldes világosságban észrevette Jenna arcán a borzalmat, és annyira élvezte ezt a látványt, hogy képtelen volt abbahagyni. - Ha megnézed a falakat, láthatod rajtuk a Féreg különböző méretű gyűrűinek a lenyomatát. Természetesen azok is teljesen simák a féregnyáltól... - Simon szeretetteljesen megsimogatta a falat, és Jenna észrevette, hogy a bátyját szemlátomást egyáltalán nem zavarja az az undorító nyálka. - Tudod, kellett egy hely a Féregnek, ahol megfordulhat, hogy a megfelelő irányba nézzen a feje, amikor ki akar jönni az Odvából. Nehogy elszalasszon egy olyan finom falatot, mint amilyen te is vagy, amikor az elsétál az Odva bejárata előtt. Tudod, egy ilyen Féreg egész nap alszik, aztán naplemente után vadászni indul. Gondold csak meg, hány ilyen rokonszenves Féreg alhatott összegömbölyödve az Odvában, míg mi ma délután idáig lovagoltunk a kőbányákon keresztül! Jenna hiába igyekezett uralkodni magán, összeborzongott. - Amott meg Villám istállója van, ugye, lovacskám? - Simon gyöngéden megveregette a lova nyakát, aztán átvezette a Féregkamra egy távoli sarkába, amely szalmával volt felszórva. Jenna egy jászolt is látott a falhoz erősítve, és egy itatóvályút, amelyet a sziklába faragtak. Közvetlenül fölötte forrás fakadt a sziklából, abból csöpögött bele a víz. Simon fölvette a földről a zöld gömböt, és fölrakta a fal egy kiszögellésébe, ahonnét a fénye Villámra esett: a ló kísérteties, zöldesfeketének látszott ebben a világításban. - Érezd magad otthon, Hugi! - vigyorgott Jennára Simon. - Én még ellátom Villámot éjszakára! Az egyik nyeregtáskából egy kis pokrócfélét hajított oda Jennának. - Te... te itt laksz? - hebegte Jenna. A pokrócot lerakta a barlang földjére, olyan messze Simontól, amilyen messze csak bírta, aztán leült rá, de közben nagyon vigyázott, hogy véletlenül se érjen hozzá a féregnyálkás falakhoz. - Mit képzelsz? Hogy én itt lakom ezen a nyomortanyán? Minek nézel te engem, valami nyavalyás csavargónak? - tört ki Simon váratlan dühvel. Hangját a Féregkamra gömbölyű falai visszaverték. - N-nnem, dehogyis! - dadogta Jenna. Simon hideg, gyilkos pillantást vetett rá, aztán Jenna nagy megkönnyebbülésére visszament, hogy gondoskodjék a lováról - ez szemlátomást csillapító hatással volt rá. Jenna figyelte, ahogy leveszi Villámról a kötőféket és a nehéz nyerget, és felakasztja őket egy-egy szögre, aztán lecsutakolja a lovat, és letakarja egy

pokróccal. Amint Villámot ellátta, Simon figyelme ismét Jenna felé fordult: nagy léptekkel átvágott a Kamrán, és odalépett hozzá. - Ez itt, ha éppen tudni akarod - mondta, és merev pillantással nézett le rá -, csak a kezdete a birodalmamnak. Fogalmad sincs, mekkora birodalom fölött uralkodom én! Egyszerűen fogalmad sincs róla! - Jenna Simonra bámult, és most is ugyanazt a tébolyult fényt látta a szemében, amit akkor, amikor hátranézett rá a Zsebmetszőközben. - Kelj föl! - rivallt rá Simon. - Itt az ideje, hogy megtudd, milyen hatalmas is a te kedves bátyád! Jenna elhúzódott tőle. - Nem. Kösz, de most nem, Simon! Tényleg nagyon fáradt vagyok. - Csak nem képzelted, hogy engedek egy ilyen előkelő vendéget az istállóban aludni? - Simon megragadta Jenna karját, és fölrántotta a pokrócról. - Ide gyere! - üvöltött rá a zöld gömbre. Szimat leszökkent a sziklaperemről, és úgy ugrándozott Simon lába körül, mint egy játékos kölyökkutya. Simon belerúgott, és a gömb elsüvített a keskeny ösvény felé, amely kifelé vezetett a Féregkamrából. Ekkor Simon durván körbefordította Jennát, és lökődni kezdte maga előtt az alagútban. Jenna ott csetlett-botlott a sötétségben, a lába meg-meg-csúszott a talajt borító, palás agyagban, míg csak el nem értek egy a palába vágott, meredek lépcsősor aljáig. - Fölfelé! - förmedt rá Szimatra Simon, a gömb pedig felugrott az első lépcsőfokra, és ugrándozva megindult fölfelé. Simon nagyot taszított Jennán. - Te is! Rajta! Jenna elindult fölfelé a lépcsőn. A lépcső mentén a falhoz vastag kötelet erősítettek, és Jenna abba kapaszkodott, ahogy kimerülten vánszorgott fölfelé, föl, föl és még följebb a fáradhatatlan gömb nyomában. Simon szorosan mögötte haladt, és Jenna hallotta, hogy szaporábban lélegzik, ahogy egyre följebb és följebb érnek. A levegő nemsokára tisztább lett, és Jenna egy kicsit megkönnyebbült, amikor rájött, hogy kifelé, a külvilág felé igyekeznek. Végül Szimat elérte a legfelső lépcsőfokot. Simon megragadta Jenna vállát. - Várj meg itt! - parancsolt rá. A gömböt félrerúgta, nagy léptekkel áthaladt egy magas boltív alatt, és eltűnt a sötétségben. Jenna ott állt a lépcső tetején, remegett a hidegtől és a kimerültségtől, és szorosan összehúzta magán a köpönyeget. Belebámult a sötétségbe, de semmit sem látott, mindössze annyit érzett, hogy néhány eltévedt esőcsepp hullott az arcába. Jenna kiöltötte a nyelvét, hogy elkapja vele az esőcseppeket, és érezze a friss levegő ízét. Simon néhány perccel később visszatért egy Világítóbogár-Lámpással. Ez egy hosszú üvegcső, színültig tele világítóbogarakkal. Simon sietősen kimarkolta őket egy bogarakkal teli hordóból, és belegyömöszölte őket a csőbe. A hordójukból frissiben szabadult Világítóbogarak erős fénynyel ragyogtak. Simon intett Jennának, hogy lépjen ki a boltív alól, de a kislány hátrahúzódott. - Felőlem idekint is töltheted az egész éjszakát! - morogta Simon. - De nem ajánlanám. A lépcső alján egy Magóg-kamra van. Nem vetted észre? Jenna még emlékezett a Magógokra abból az időből, amikor DomDaniel hajójának fedélzetén találkozott velük. Rövid habozás után megint csak úgy döntött, hogy a két rossz közül Simon a kisebbik. így hát Simon nyomában ő is kilépett a boltív alól.

18.

A CAMERA OBSCURA

Isten

hozott

a

házamban... a Csillagvizsgálómban! - Simon egy pillanatra

visszacsúszott a báty szerepébe, aki fel akar vágni a kishúga előtt. - Gyere beljebb, és nézz körül! Jenna kilépett a kapubolt alól, és hirtelen rettenetes félelem fogta el. Belebámult a sötétségbe: a helyiség hideg volt és kísérteties. Valami Sötétséget érzett a levegőben. Akárhogy igyekeztek is a Világítóbogarak, Jenna mindössze egy hatalmas, fehér kört látott az egész helyiségből, amely úgy ragyogott, mint a hold, és úgy tűnt, a föld fölött lebeg. Simon a kör felé taszította, de Jenna nem hagyta magát. - Na gyere már! - mondta Simon, a kör felé lökődve Jennát, akit egészen összezavart, hogy a bátyja egy pillanatra megint egészen úgy beszél, mint régen. - Tetszeni fog neked, minden gyereknek tetszik. - Én nem vagyok gyerek! - mondta Jenna. - Én... - Igen, tudom, tudom. Te a fenséges hercegkisasszony vagy! De azért akkor is tetszeni fog neked. Bármi legyél is. Kitakarom a lencsét, és akkor látni fogod az én Camera Obscurámat! Jennának végigfutott a hátán a hideg. Hol is hallotta már ezt a szót? Csak nem az a rémes fiú - DomDaniel Varázslóinasa -dicsekedett vele, hogy van egy Camera Obscurája? Jenna furcsa zajt hallott a feje fölött: felnézett, és a sötétségben éppen hogy ki tudta venni egy magas kupola körvonalait, amelynek a közepéből egy hosszú farúd lógott le. De mi lehet az? - Ne ábrándozz itt nekem! - tört ki hirtelen Simon. -Nézz már a korongra! Jenna lenézett az előtte lebegő, nagy fehér körre, és legnagyobb meglepetésére megpillantotta annak a szurdoknak a színes, finoman kidolgozott képét, amelyen nemrégiben keresztüljöttek. - Jó, mi? - vigyorgott Simon önelégülten. - Jobb, mint azok a vacak régimódi boszorkányságok, amiket a vén Zelda csinál. Ez, húgocskám, a valóság!

Jenna tudta, mire céloz Simon: arra az éjszakára, amikor az egész Számos-család ott állt azon a rozoga hídon, és meglátták saját tükörképüket a telehold fényében, mert Zelda néni, a Fehér Boszorkány, arra kérte a holdat, mutassa meg nekik egy kis gyerekkatonának, a 412-es fiúnak a családját. Jenna úgy döntött, okosabb, ha nem mond semmit. Simon megragadta a rudat, és lassan lépkedni kezdett a fehér korong körül. A rúd vele együtt mozgott, és valahol magasan a fejük fölött halk nyikorgás hallatszott, ahogy a lencse, amely a Camera Obscura fehér korongjára vetítette a jelenetet, lassan teljes kört írt le. Ahogy a lencse forgott, a képen látható jelenet megváltozott, és Jennát akarata ellenére elbűvölte a látvány. Még sose látott ilyesmit azelőtt: a kép ragyogóan színes volt, és minden kis részlet remekül látszott rajta. Viszont furcsán hangtalan volt. - Látod - mondta Simon, miközben nagyon lassan lépkedett, hogy Jennának legyen ideje alaposan megnézni a változó látképet -, nem lehetnek titkaid előttem! Én mindent látok. Látom, mi történik a Várban, látom a te drágalátos Palotádat, és még azt az őrült Marciát is látom a Varázslók Tornyában azzal a stréber Inasával, aki azt képzeli magáról, hogy az öcsém. Én mindent látok! Jenna a jelenetre meredt. Gyönyörű volt, de minden nagyon kicsi és nagyon távoli volt rajta. Nem igazán értette, hogyan láthat Simon mindent. Jenna látta, ahogy a messzeségben, Rosszföldén és a Mezőségen túl, a Vár körvonalai kirajzolódnak a lenyugvó nap háttere előtt. Ahogy bámulta a képet, látta, ahogy a sirályok némán átszelik az eget, hogy a hajók lassan haladnak felfelé a folyón. Jenna, ha nagyon erőltette a szemét, a Palotát is felismerte a folyóig terjedő, széles zöld gyepéről - és hirtelen rettenetes honvágy fogta el. - Szeretnéd közelebbről is megnézni? - kérdezte Simon gúnyosan vigyorogva. - Szeretnéd látni, mennyire hiányzol nekik? Jenna nem felelt, de Simon mégis odahajolt az emelvényhez, amelyen a korong elhelyezkedett, kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy nagy rézbe foglalt nagyítóüveget. A korong fölé tartotta, pattintott az ujjával, és azt mormogta: - Közel hozd mind, látunk amit... Hirtelen a korongon látható kép jóval nagyobb lett. - Na látod! - mondta Simon. - Most mindent tisztán lehet látni. Ezt a nagyítót a Titkos Főirattárostól szereztem. Ő gyűjt mindenféle Fordított furcsaságot. Azt mondja, ez a Nagyítóüveg még az első Sötét Varázslóé volt. És tudod-e, Hugicám, hogy az ki volt? Tanultátok már történelemből a hercegnő-iskolában? Jenna nem felelt. Talán Szeptimuszról ragadt rá, de mostanában már azt sem tudta elviselni, ha valaki csak megemlítette a jelenlétében a Fordított Oldalt. Szeptimusz úgy gondolta, az ember már azzal is behívhatja a gonoszt, ha beszél róla. - Mindegy, én úgyis megmondom neked - folytatta Simon. - Senki más, mint Hotep-Rá. A legeslegelső Fő-fő Varázslót. Az, aki idehozta a te drágalátos Sárkánycsónakodat. Ne nézz rám ilyen meglepetten! Látod, mi vagyunk, az Ellenkező Oldal, a Vár igazi örökösei! Ja és nehogy azt hidd, hogy valaha az életben látni fogod még a drágalátos Sárkánycsónakodat. Mert nem fogod! Simon felkuncogott: látta, hogy Jenna elsápad, és elégedett volt a szavai hatásával. Jenna viszont nem volt hajlandó Simon szemébe nézni, hanem elszántan a korongon látható jelenetre szegezte a pillantását. Simon követte Jenna tekintetének irányát, és ő is a Camera Obscurát kezdte figyelni. Aztán, mintha átállított volna magában egy kapcsolót, hirtelen megint a régi Simon lett, Jenna legidősebb bátyja. - Jó, mi? - kérdezte, ide-oda mozgatva a Nagyítóüveget a korong fölött, keresgélve a jelenetek között, hogy melyiket mutassa meg kinagyítva. - Nézd csak, ez itt az Erdő... aha, itt egy hajó horgonyoz azon a parton, ahol

Samu szokott horgászni. Hiányzik nekem Samu... az Erdőben különben nincs túl sok látnivaló. Nagyon sűrű. Bár éjszaka néha látom a nőstényfarkasok szemét... Na most, menjünk fölfelé a folyón, a Várhoz... nini, itt van a jó öreg Márton hajóépítő telepe... de vajon hol lehet a kisöcsém, Nicko? Ma érkezett vissza Ruperttel. Tudtad ezt, Jenna? Nem, gondolom, hogy nem. De én tudtam. Láttam őket fölfelé haladni a folyón, mielőtt elindultam. És... aha, igen, ez itt az Északi Kapu, és az az idióta Morc ott veszekszik azzal az ütődött fiával... de hol van az én Lucim? Aha, itt van, ott ül a Várárok partján. És engem vár. De még várnia kell egy kicsit. Na most, ez itt a Varázslók Tornya. Nézd csak azt az ablakot ott... ott van Marcia a dolgozószobájában, és az Árnyéka hűségesen követi, ahogyan azt egy rendes Árnyéknak tennie is kell. Látod, hogy figyeli minden mozdulatát? No és most mit szólnál, ha egy olyan helyre vinnélek, amelyet jól ismersz? Már itt is vagyunk... a Palotában! Otthon, édes otthon, igaz? Ha nem tévedek, azok ott a tetőn az én szegény, félrevezetett szüleim... Mit gondolsz, vajon a naplementében gyönyörködnek, vagy azon töprengenek, vajon mikor hozza haza fiuk és örökösük a kis kakukkfiókát? - Fogd be, Simon! - kiáltotta Jenna. - Utállak! Utállak! Eltépte magát Timót és Sára látványától, és a lépcsők felé rohant. De Simon gyorsabb volt nála. Egy pillanat alatt megragadta, és Jenna újra fogoly volt. De még mielőtt elkapta volna, Jenna látott valamit, amit jobb szeretett volna nem látni: egy napszítta, fehér koponyát, amint egy díszesen faragott, fa trónusról vigyorgott rá. - Azt hiszem, már találkoztatok! - mondta Simon mosolyogva. - Hadd mutassalak be: az ott a Gazdám, DomDaniel feje!

19.

CSOKOLÁDÉ Jenna nem bírt elaludni. Nem azért, mert a cellában jéghideg volt, és nem is azért, mert szűk és kemény volt az ágya, vékony és szúrós a takarója, vagy mert a ruhája nyirkosán és hidegen tapadt a testéhez. Azért nem tudott elaludni, mert nem bírta kiverni a fejéből annak a koponyának a látványát, amely üres szemüregeivel rámered az ajtajára. Valahányszor lehunyta a szemét, felbukkant előtte a vigyorgó, fehér koponya képe, és fölriadt. Jenna egy idő után már nem is próbált elaludni. Szorosan maga köré tekerte Luci köpönyegét, és agyában száguldoztak a gondolatok, ahogy sorra vette a nap eseményeit. Amíg meg nem látta azt a koponyát, Jennának nehezére esett elhinnie, hogy Simon képes bántani őt. Számára Simon még mindig a legidősebb bátyja volt, akiben megbízott, akire mindig számíthatott, ha bajba került, és aki segített neki elkészíteni a házi feladatát. De ez még azelőtt volt, hogy Simon felvette a koponyát, a karjába szorította, és elmondta neki, hogyan mentette meg DomDaniel csontvázát a Marrami-lápon a Varázslóinas-avató Vacsora éjszakáján, és hogy most ő DomDaniel Varázslóinasa. - Na, ehhez mit szólsz, kis Hercegnő? És én minden kívánságát betű szerint teljesítem, nem úgy, mint a legutóbbi, hasznavehetetlen Inasa. Márpedig most az volt a kifejezett kívánsága, hogy szabadítsam meg a Várat egy bizonyos kotnyeles királynő-ivadéktól. Úgy véli, tűrhetetlen, hogy holmi Királynék beleüssék az orrukat a Fő-fő Varázslók ügyeibe. És én egyetértek vele. Szóval ha azt akarjuk, hogy a valódi Mágia visszatérjen a

kastélyba, és most nem Marcia vacak kis bűbájoskodásaira gondolok, akkor valaki ott felesleges! Simon ijesztő, fagyos pillantást vetett Jennára. A kislány még most is beleborzongott az emlékébe, ahogy visszagondolt rá. Jenna az ágya szélén ült és töprengett. Azon gondolkodott, vajon miért nem szabadult már meg tőle Simon. Mi sem lett volna könnyebb, mint belelökni őt a folyóba a szurdokban, vagy odakinn hagyni éjszakára a Földi Férgek prédájául. De Jenna már tudta a választ. Bármit beszéljen is össze Simon, az az igazság, még mindig nem nőtt ki belőle, hogy föl akarjon vágni a húga előtt. De ezt ma már megtette, és hogy holnap mi lesz, az már egy másik történet. Holnap talán csakugyan otthagyja őt a Földi Férgek prédájául, vagy odalöki a Magógoknak... Jenna megborzongott. Valami halk nesz szűrődött át a fal túloldaláról, és Jenna szíve a torkában dobogott. Fura, szabályos, horkanó hangokat hallott. A következő pillanatban Jenna tudni vélte, honnét jön a hang - a koponyából! A hang erősödött, Jenna a fülére szorította a tenyerét, hogy ne is hallja ezt a rettenetes hangot, aztán hirtelen rádöbbent, mit is hallott valójában: Simon horkolását. Ez azt jelenti, hogy Simon alszik, ő pedig ébren van. Most megpróbálhatna... meg kell próbálnia elmenekülni! Jenna megpróbálkozott a vasajtóval. Be volt reteszelve, de volt egy keskeny nyílás az ajtó széle és a fal között, és Jenna azon töprengett, nem tudna-e valamit átcsúsztatni a nyíláson, és annak segítségével elhúzni a reteszt. Körülnézett a cellában, de sajnos Simon nem volt olyan figyelmes, hogy hagyott volna neki egy kézifűrészt. Jenna beletúrt a zsebébe, hátha talál valamit, amit használni tud. Bárcsak itt lenne Szeptimusz, gondolta, az ő zsebében mindig ott lapul az a dolog, amire most szüksége lenne: a Fiatalok Hadseregében használatos zsebkés, amelyet százféle dologra lehetett használni, még a lovak patáinak lereszelésére is. Nagyon hiányzott neki Szeptimusz... Szeptimuszról Jennának eszébe jutott a Csokoládé Bűbáj, amelyet aznap reggel kapott tőle. Hová is tehette? Megvan: nyirkosán és ragacsosan ott lapult a köntöse zsebének mélyén. Elővette a Bűbájt, és összehúzott szemmel próbálta kisilabizálni a varázsigét: Fogj meg, rázz meg engemet, és én készítek neked Quetzalcoatl-féle Tsokoládét! Hát, gondolta Jenna, egy próbát megér a dolog. Jenna megpróbálta eszébe idézni, mit is mondott neki Szeptimusz, hogyan kell használni ezt a Bűbájt. Két begörbített tenyere közé vette és erőteljesen megrázta a Bűbájt, hogy Aktiválja. Közben pedig elsuttogta a kis barna négyszögbe írt szavakat, és minden gondolatát arra összpontosította, amit kívánt. És lám, a Bűbáj csakugyan működni kezdett. Olyan meleg és sima lett a két tenyere közt, mintha csakugyan egy darab csokoládé lenne. Aztán pontosan úgy, ahogyan Szeptimusz megmondta, zümmögni kezdett, mintha egy legyet ejtett volna foglyul a markában. Jenna addig várt, míg a Bűbáj annyira föl nem forrósodott, hogy már alig bírta tartani, aztán gyorsan rárakta arra a dologra, amit csokoládévá akart változtatni - a cella ajtajára! Tulajdonképpen nem is hitte igazán, hogy a Szeptimusztól kapott Bűbáj csakugyan csokoládévá tud változtatni egy vastag vasajtót. De ahogy nekinyomta a Bűbájt az ajtónak, csodálkozva érezte, hogy a kemény, rozsdamarta fém felülete simává válik, és hogy már inkább csak hűvösnek érződik, amikor hozzáér, nem jéghidegnek. És még valami megváltozott. Jenna beleszimatolt a levegőbe: a cella megtelt enyhe kakaóillattal. Jenna habozva levette a Bűbájt a cellaajtóról. A Bűbáj időközben kihűlt: Jenna visszacsúsztatta a zsebébe, és a cellaajtóra bámult. Eleinte úgy látta, nagyjából ugyanúgy fest, mint korábban, de amikor közelebbről megnézte, látta, hogy a rozsdás sarokvasak, de még a kulcslyuk fedőlapja is gyönyörűen megformált csokoládéból vannak. Jenna még soha életében nem látott egy darabban ennyi csokoládét, és sajnos, még soha életében nem érzett ilyen kevés kedvet hozzá, hogy megkóstolja.

Rövidesen arra is rájött, hogy egy jókora, három hüvelyk vastagságú csokoládélapot, amely ráadásul még át is fagyott a hideg éjszakában, nem olyan könnyű kimozdítani a helyéből. Olyan erővel lökte, ahogy csak bírta, de a nagy csokoládélap éppolyan szilárdan állt a helyén, mintha még mindig vasból lenne. Úgy döntött, lekapirgál egy adagot az ajtóból, hogy kicsit elvékonyítsa, de ez is kemény munkának bizonyult, és úgy látta, erre a munkára rámenne az egész éjszaka. Jenna vigasztalanul leroskadt az ágy szélére, és evett egy kicsit a csokoládéforgácsokból - rendkívül jó csokoládé volt, még azoknál a Csokiszeleteknél is jobb, amelyeket a Varázslók Útjának végén lévő édességboltban lehetett kapni -, és közben azon töprengett, most mitévő legyen. Néhány perc múlva a csokoládé megtette a hatását: kitisztult az agya, és rájött, hogy keresnie kell valami éles tárgyat, amivel lyukat vájhat az ajtóba. Simon gondoskodott róla, hogy semmiféle éles tárgy ne maradjon a cellában, de amikor Jenna alaposabban körülnézett, rájött, hogy Simon sem gondolt mindenre. Megfeledkezett az ágyrugókról. Jenna lehajította a vékony matracot az ágyról, és addig tekergette gyorsan az egyik, lazábban illeszkedő ágyrugót, míg ki nem csavarta a helyéből: éles, hegyes fémdarabot tartott a kezében. Aztán munkához látott, hogy addig kapirgálja a rugóval az ajtót, amíg nem sikerül egy akkora lyukat fúrnia rajta, amelyen át tudja préselni magát. Eközben, nagy megkönnyebbülésére, mindvégig hallotta a fal túloldaláról Simon harsány horkolását. Egy óra alatt Jenna az ágyrugó segítségével jókora négyszöget vágott az ajtó aljába. Most már csak meg kellett löknie ezt a négyszöget, és reménykednie, hogy nem puffan túl nagyot, amikor eldől. Óvatosan meglökte az egyik oldalát, és a négyszög, Jenna nagy örömére, könnyedén kimozdult a helyéről. A kislány vigyázva lefektette a vastag csokoládélapot a földre, aztán arra gondolva, hátha később megéhezik, letörte a kulcslyuk fedőlapját és a zsebébe dugta. Aztán átpréselte magát a nyíláson, felállt, és beletörölte csokoládés tenyerét a köntösébe. Simon még mindig hangosan horkolt: horkolását visszaverték a kerek szoba falai. Furcsa módon Simon horkolása hallatán Jenna kissé megnyugodott: ez legalább emberi hang volt. Jenna lábujjhegyen elosont a Camera Obscura nagy, fehér korongja mellett, utolsó pillantást vetett a korongon látható, furcsán vonzó látványra, és észrevette, hogy Simon kinn felejtette a Nagyítóüveget: ott hevert a korong mellett. Jenna fölkapta, és beledugta a köntöse zsebébe. Most legalább Simon nem fogja olyan könnyen kideríteni, hová menekült. Ezután Jenna megkereste a Világítóbogaras Bödönt. Nem volt nehéz megtalálni, mert Simon nem rakta vissza rendesen a hordó fedelét, és a résből ragyogó, sárga fény szűrődött ki. A Világítóbogaras Bödön jókora hordó volt, színültig tele sok százezer apró, kapálózó világítóbogárral. Jenna kiemelt egy Világítóbogár-Lámpást a hordó mellett sorakozó, üres üveghengerek takaros sorából, fogta a merőkanalat, és megtöltötte az üveghengert a kapálózó Világítóbogarakkal. Jenna nem szívesen használt Bogárlámpást, de most nem volt más választása. Számos Sára nem volt hajlandó Bogárlámpást használni, mert amint egyszer a bogarakat beletették az üveghengerbe, nem éltek tovább néhány óránál. Sára úgy vélte, rettenetes dolog ennyi élőlényt elpusztítani a tulajdon kényelmünk kedvéért, és ragaszkodott hozzá, hogy a jó, öreg faggyúgyertyát használja világításra. - Sajnálom, bogarak! - suttogta Jenna, miközben a hengerbe kanalazta őket. Amikor megtöltötte a lámpást, nem tette vissza a fedelet a Világítóbogaras Bödönre, hogy esélyt adjon a bogaraknak a menekülésre. Magasra emelte a lámpást, és most először, amióta ideérkezett, alaposan szemügyre vette ezt a helyet, ahol Számos Simon élt mostanában. A Csillagvizsgáló hatalmas, kerek terem volt. A durván kifaragott falakat közvetlenül a hegy tömör palájába vágták, fölfelé és befelé görbültek, míg végül a Camera Obscura lencséjében találkoztak. A tetőbe illesztett vastag tejüveglapon keresztül átszűrődött a holdfény, és Jenna ráébredt, hogy a Csillagvizsgáló nagyobbik része

a föld alatt van. Hangtalanul ellopózott a fémből készült Villámkamra mellett, majd elsurrant a takarosan elrendezett könyvespolcok mellett, amelyeken a Sötét könyvek, a Fordított Bűvigéket, Igézeteket és Rontásokat tartalmazó kötetek sorakoztak. Gyorsan elfordította a tekintetét egy sor félelmetes külsejű palackról, amelyekben mindenféle torzszülött lények lebegtek valami sárga folyadékban. Ezekből az üvegekből időről időre gázbuborék tört föl, és szörnyű szag töltötte be a levegőt. Az egyik távoli sarokban egy kis üvegvitrin világított tompa, kék fénnyel. A vitrin ajtaját tekintélyes mennyiségű retesszel rögzítették. Az üveg mögött karikába tekeredve apró, fekete kígyó aludt. Számos Simon horkolása áthallatszott azon a nagy, bíborszínű faajtón is, amelyre a fekete mágia szimbólumait festették. Jenna kiosont az ajtón, és közben véletlenül rálépett Szimatra. Még idejében sikerült elfojtania a sikoltását, mindössze egy halk nyikkanást hallatott, de Simon horkolása hirtelen mégis abbamaradt. Jenna lába a földbe gyökerezett, még a lélegzetét is visszafojtotta. Vajon fölébredt Simon? És ő mit tegyen most: elrohanjon, amíg még megteheti? Vajon meghallaná-e a lépteinek zaját? És ebben a pillanatban, Jenna legnagyobb rémületére, Szimat szökdécselni kezdett egyhelyben. Minden egyes szökkenést halk puffanás követett, amelyet visszavertek a Csillagvizsgáló falai. Jenna egy szempillantás alatt elkapta a gömböt, és a következő pillanatban Szimatot mélyen belenyomta a Világítóbogaras Bödönbe. Rácsukta a hordóra a fedelét, rákattintotta a lakatot, és aznap éjjel gondolatban már másodízben bocsánatot kért a Vílágítóbogaraktól. A Védelmező Varázsigét mormolva magában, amelyet valaha Marciától tanult, Jenna elosont az örökké éberen figyelő koponya mellett, és közben azon töprengett, vajon mit csinálhatott Simon a csontváz többi részével. Ahogy elhaladt mellette, Jenna esküdni mert volna rá, hogy a koponya sötét mélyéből egy szempár követte minden mozdulatát. Amint maga mögött tudta a koponyát, Jenna rohanni kezdett. Átrohant a boltív alatt, és lélekszakadva leszáguldott a meredek lépcsőn, mintha maga DomDaniel lenne a sarkában. Időről időre hátrapislantott a válla fölött, hogy lássa, nem követi-e csakugyan. Amikor leért a lépcső aljára, Jenna megállt, és fülelt, nem hall-e lépéseket. Nem hallott semmit. Ettől egy kissé megnyugodott, és tett egy lépést előre. A következő pillanatban a talaj kicsúszott a lába alól, és Jenna elvágódott. A Bogárlámpás kiesett a kezéből, és a Világítóbogarak kiszóródtak belőle a szélrózsa minden irányába. Jenna föltápászkodott, és megpróbálta leporolni a köntösét. Amikor hozzáért, érezte, hogy teliragadt Magóg-nyállal. Heves hányinger fogta el, aztán a következő pillanatban rátört a páni félelem. Gyorsan fölmarkolt néhányat a keze ügyébe eső világító bogarak közül, és begörbített tenyerében tartva őket gyorsan és hangtalanul megindult az alagútban Villám istállója felé. Jenna szerencsésen megérkezett a Féregkamrába, anélkül, hogy meghallotta volna a Magóg közellétéről árulkodó jellegzetes, sziszegő hangot a háta mögül. Villám csöndesen álldogált a jászola mellett, és a szénát rágcsálta, amelyet Simon otthagyott neki. Amikor Jenna előbukkant az alagútból, felnézett. - Hello, Villám! - suttogta Jenna. Villám egy pillanatra ránézett, aztán ismét a széna felé fordította a figyelmét. Remek, gondolta Jenna, szóval emlékszik rám. Lassan odament a lóhoz, és megveregette a nyakát. Kegyetlenségnek érezte, hogy újra ki akarja vinni a hideg éjszakába, de nem volt más választása. Leakasztotta a zablát a szögről, és nagyon gyöngéden fölrakta a lóra. Villám ennek szemlátomást nemigen örült: megrázta a fejét, és hangosan felhorkant. - Cssss! - suttogta Jenna. - Cssss, Villám! Minden rendben van! Tényleg!

Gyöngéden megveregette az állat orrát, aztán előhalászta a köntöse zsebéből a csokoládé kulcslyuk-fedőlapot, a tenyerére fektette, és odakínálta Villámnak. A ló finoman rágcsálni kezdte, aztán kissé meglepett pillantást vetett Jennára. A kislány biztos volt benne, hogy Simon soha nem kínálta még a lovát csokoládéval. És jól is tette: Jenna se adott soha a lovának csokoládét, de néha a megvesztegetésen kívül semmi más nem vezet eredményre. További csokoládéadagok reményében Villám megengedte, hogy Jenna újra felkantározza és felnyergelje. Éppen ki akarta már vezetni a lovat a Féregkamrából, amikor valami eszébe jutott. Fölmarkolt egy csomó kavicsot a földről, újra elővette a Bűbájt, és a kavicsokat csokoládévá változtatta. Aztán a kavicsok nagy részét a zsebébe tömte, egyet azonban elöl hagyott, hogy időnként elhúzza Villám orra előtt. - Gyerünk, Villám! - hízelgett gyöngéden a lónak. - Gyerünk, lovacskám, induljunk!

20.

A FÖLDI FÉREG Parancsára Gazdádnak Tárulj, Nomis! - Jennának erőt kellett vennie magán, hogy kiejtse ezeket a szavakat. Még soha életében nem használt Fordított Varázsigét, és remélte, hogy nem is fog soha többé, de most nem volt más választása. Az Odút mozdíthatatlan vas fedőlap zárta le, és Jenna tudta, hogy hiába is változtatná csokoládévá, mert megvirradna, mire ezen is sikerülne lyukat fúrnia. Visszafojtott lélegzettel várakozott, remélve, hogy jól emlékezett a Varázsige szavaira. Jól emlékezett. Nagy megkönnyebbülésére a vastag vaslap némán félrehúzódott, és az Odúba behatolt a jó öreg hold fénye, meg egy széllökés és néhány csepp eső. - Gyerünk, Villám, gyerünk, lovacskám! - suttogta Jenna, és egy csokoládékaviccsal megpróbálta rávenni a vonakodó lovat, hogy elinduljon az éjszakába. A sötét kőbánya nem nyújtott éppen szívderítő látványt, a gyászosan süvöltő szél lezúdult a szurdokba, és hideg esőt hozott magával. Jenna szorosabbra húzta magán Luci köpönyegét, és összeborzongott, ahogy megérezte az éjszakai levegő fagyos hidegét. Aztán kantárszáránál fogva levezette Villámot azon az ösvényen, amely az Odú nyílásától a szurdok szélén vezető keskeny útig vezetett. - Bátorság, Villám, bátorság! - suttogta, amikor a ló idegesen nézett körül, és a fülét hegyezte, az éjszaka hangjaira fülelve. Jenna föllendült a nyeregbe, és aggodalmasan várta, hogyan reagál Villám az új lovasára. A ló nem ellenkezett, talán mert a hosszú út során napközben már megszokta, hogy Jenna ott ül a hátán. Amikor Jenna odasúgta neki, hogy „Tovább, Villám, tovább!", és gyöngéden megszorította a sarkával az oldalát, Villám ráérősen ügetni kezdett visz-szafelé azon az ösvényen, amelyen néhány órával korábban nagy üggyel-bajjal felkapaszkodott. Jenna egészen nyugodtan ült a hatalmas állat hátán. Bár Simoné volt, Villám jó természetű állatnak tűnt, és biztosan, egyenletesen haladt a keskeny ösvényen, miközben Jenna egyenesen, mereven ült a hátán, szemét a sima sziklafalra szegezve, nem lát-e valami gyanús mozgást. Minél hamarabb kijutunk a szurdokból, annál jobb - gondolta, és fürgébb ügetésre ösztökélte Villámot. Amikor azonban befordultak az első útkanyarba, Villám hirtelen megtorpant. Hegyomlás zárta el az útjukat. - Jaj, ne! - nyögött fel Jenna. Lehetetlen volt tovább haladni. Éles peremű sziklák és tömör palalemezek hatalmas kupaca zárta el az ösvényt.

Tőlük jobbra tükörsima sziklafal emelkedett a magasba, bal felől pedig, a szurdok fenekén, ott kanyargott a gyors folyású, örvényes folyó. Vissza kellett fordulniuk. Jenna megpróbálta rávenni Villámot, hogy forduljanak vissza, de a ló nem volt hajlandó megmoccanni. Megrázta a fejét, és a kantárja hangosan megcsörrent. - Csss, Villám! - csendesítette Jenna. - Na gyere szépen, fordulj meg! De Villám nem moccant. Jenna torkában dobogó szívvel lecsusszant a lóról, és egy újabb csokoládékavics segítségével rávette, hogy megforduljon. Aztán újra ott ült a nyeregben, és nehéz szívvel elindult visszafelé az ösvényen, az Odú nyílása felé. Nem volt könnyű útjuk. Villám most kénytelen volt széllel szemközt haladni, de vidáman ügetett, mert hazafelé tartott. Amikor elérték azt a keskeny ösvényt, amely az Odúhoz vezetett, Villám megállt, azt remélve, hogy Jenna leszáll, és kantárszáránál fogva visszavezeti a jó meleg istállóba. - Nem, Villám, most nem mész haza. Tovább! - Villám megrázta a fejét, a kantárja csak úgy csattogott. - Ssss! Kérlek, Villám! Tovább! - suttogta Jenna olyan hangosan, amennyire csak merte, mert halálra rémült a gondolattól, hogy Simon valahogy esetleg meghallja. Erélyesen megsarkantyúzta a lovat, és Villám vonakodva továbbindult. Jenna hátranézett, majdnem biztos volt benne, hogy a következő pillanatban meglátja Simont az Odú nyílásában, de a vaslap mögött a nyílás még mindig üresen tátongott, és mögötte semmi nem látszott, csak sötét üresség. Attól fogva, hogy elhaladtak az Odú előtt, az ösvény nem emelkedett tovább, és Villám így könnyebben haladhatott volna, csakhogy közben felerősödött a szél, és az eső is egyre sűrűbben esett. Sötét felhők borították el az eget, és a szakadék cikcakkos peremét éles villámfény világította meg. Néhány pillanattal később a mennydörgés moraját is meghallották. Jenna és Villám csak mentek tovább. A holdat eltakarták a felhők, a kőbányában teljes lett a sötétség, csak néha világította meg útjukat az égen áthasító villám fénye. A szél vé-gigsüvöltött a szurdokon, és fagyos esőcseppeket sodort az arcukba. Jenna és Villám félig lehunyták a szemüket, pillantásukat az ösvényre szegezték, mígnem egyszer csak Jenna a szeme sarkából valami mozgást észlelt a sziklafalon, fenn a magasban. Fölnézett, remélve, hogy csak egy futó felhő vonta magára a figyelmét. De az a valami, ami mozgott, nem felhő volt, hanem jóval szilárdabb dolog. Egy Földi Féreg lapos, szürke feje bújt elő a sziklafalból. A Földi Féregnek hosszú időre van szüksége, amíg előkúszik az Odvából, és az a Féreg, amelyet Jenna megpillantott, még épp csak kidugta a fejét az éjszakai levegőbe. Jenna tudta, mert Timót elmesélte neki azokat a történeteket, amelyeket az utazóktól hallott, hogy a Féregnek nem a feje a veszedelmes része, hanem a farka. A Földi Féreg farka gyors és életveszélyes: amikor a Féreg megpillantja a zsákmányát, szempillantás alatt hurokba görbíti a farkát, és mint valami lasszót, az áldozatra dobja. Aztán szorosan átfonja vele és összeroppantja. Nagyon-nagyon lassan. Bár néha, mesélte Timót, amikor a Földi Féreg nem nagyon éhes, akkor bevonszolja a zsákmányát a Féregkamrába, és ott tárolja egy darabig, elevenen, hogy amikor elfogyasztja, friss legyen. A Földi Féreg szereti, ha a zsákmánya még meleg. Jenna emlékezett rá, hogy amikor még a Toldalékban laktak, néha meglátogatta őket valaki, akit a Számoscsalád fiatalabb tagjai csak Nyálas Daniként emlegettek. Nyálas Daninak olyan vad volt a tekintete, hogy a fiatalabb Számosgyerekek féltek tőle, de Timót arra kérte őket, legyenek kedvesek hozzá. Dani Timót szerint valaha tökéletesen normális bányász volt, és csöppet sem nyáladzott mindaddig, amíg egyszer a Kőbányában el nem kapta egy Földi Féreg. A Féreg három hétig ott tartotta a Kamrájában. Daninak csak úgy sikerült életben

maradnia, hogy a Féregnyálat nyalogatta a falról, és patkányt evett. Végül egyik éjszaka, amikor a Férget kicsalta az odvából egy jókora juhnyáj és a tapasztalatlan pásztor, akik betévedtek a kőbányába, sikerült elmenekülnie. De Dani a Féregkamrában töltött három hét után sose volt már az többé, aki valaha. Jennának azonban esze ágában sem volt úgy járni, ahogy Nyálas Dani járt, vagy még rosszabbul. Fölnézett a Féregre, és megpróbálta eldönteni, mit tegyen: ösztökélje gyorsabb ügetésre Villámot, és haladjon el alatta, vagy forduljon megint vissza. De Jenna tudta, hogy ha megfordul, akkor beszorul a Féreg és a földcsuszamlás közé, a kettő közt félúton pedig ott van Simon Odva, ahol Simon már valószínűleg fölébredt, és tűvé teszi érte a környéket. Nem volt más választása: el kellett haladnia a Féreg mellett, mielőtt a farkát is kiszabadítja az Odvából. - Rajta, Villám! - suttogta Jenna sürgetően, és a sarkával megszorította a ló véknyát, de Villám csak kocogott tovább lassan az esőben, szemben a széllel. Jenna újra felpislantott a Féregre. Az Odva magasan fölöttük volt a falban, és még mindig elég messzire, majdhogynem a legtetején a régi kőbányának, amely az ösvényt szegélyezte. A Féreg feje most már teljesen kibukkant az Odvából, és Jenna látta, hogy fakó vörös szemének pillantása rá és Villámra szegeződik. - Gyorsabban, Villám! - kiáltotta Jenna a ló fülébe, és közben keményen oldalba rúgta. - Vagy azt akarod, hogy felfaljon bennünket egy Földi Féreg? Gyöngéden megsuhintotta Villámot a kantárszárral, mire a ló hirtelen hátracsapta a fülét, és kilőtt, mint a rakéta. Olyan tempóban kezdeti vágtatni az ösvényen, mintha meg akarta volna mutatni Jennának: tud ő gyorsan is nyargalni, ha csak az kell! Ahogy közeledtek a Földi Féreg felé, Jenna látta, hogy a szörnyeteg észrevette őket: úgy ömlött kifelé, teljes sebességgel az Odvából, mint valami végeérhetetlen, szürke iszap. - Gyorsabban, Villám, gyorsabban! - sürgette Jenna a lovat torkaszakadtából, igyekezve túlkiáltani a szél és az eső zúgását, miközben a ló az ösvényen egyre közelebb nyargalt a Féreghez. A Féreg még mindig préselődött kifelé az Odvából, és olyan sebességgel csúszott lefelé a sziklafalon, hogy Jenna hirtelen rádöbbent: korántsem biztos, hogy Villám el tud majd haladni a Féreg alatt, mielőtt az elérné az ösvényt. Ráhajolt a ló nyakára, ahogy a zsokék szoktak, hogy minél kisebb legyen a levegő ellenállása, és egyfolytában, bátorítóan beszélt a ló fülébe: - Tovább, Villám, tovább, lovacskám... Gyorsan! És Villám vágtatott is, ahogyan csak bírt, mintha ő is tudná már, hogy mindkettejük élete az ő gyorsaságán múlik. Amikor a Féreg elérte a szikla alját, és Villám már csak karnyújtásnyi távolságra volt tőle, Jenna fölnézett, vajon kiszabadult-e már a Féreg farka is az Odúból. Még nem lehetett látni, de Jenna tudta, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhat. Újra az ösvény felé fordította a pillantását, még éppen időben ahhoz, hogy észrevegye, a Féreg feje elérte az ösvényt. - Gyorsan, Villám! - kiáltotta, aztán amikor a Féreg keresztülcsusszant az ösvényen és eltorlasztolta az útjukat, felsikoltott: - Ugorj, Villám! És Villám ugrott. A hatalmas állat valósággal úszott a levegőben, magasan a nagy, szürke szörnyeteg fölött, amely ott kúszott alattuk. Aztán amikor Villám földet ért a Féreg túloldalán és továbbvágtatott, ott fenn a magasban a Féreg farka nagy lendülettel kicsusszant az odúból, és nagyot csattanva átszelte a levegőt. Jenna hallotta a szél fütyülését, aztán a csattanást, ahogy a féreg farka lemetszette mögöttük egy csúcsos szikla tetejét. Nem tudta megállni, hogy ne nézzen hátra: a Féreg farkának vége csak alig néhány lábnyira maradt le mögöttük.

A Földi Féreg vaksi, vörös szeme követte az ösvényen tovavágtató zsákmányát, miközben a farka erőt gyűjtött egy újabb csapásra, és a levegőbe lendült, mint valami óriási lasszó. De mire másodszor is lecsapott az ösvényre, Villám már benyargalt egy magas sziklanyúlvány mögé, és a Féreg szem elől veszítette őket. Puff!! Valami nagy puffanással lepottyant Jenna mögé. Jenna villámgyorsan hátrafordult a nyeregben, készen rá, hogy minden erejével harcba szálljon a Féreg farkával - de semmiféle farkat nem látott, mindössze egy meredek palaszikla-nyúlványt, amely félig már bele is olvadt az éjszakai sötétségbe, ahogy Villám továbbvágtatott. - Phű! - szólalt meg egy halk, kissé zsémbes hang a háta mögött. - Hát ez... egy hajszálon múlt! Kis híján... szívrohamot kaptam... - Ki-ki-ki az? - dadogta Jenna: majdnem annyira megrémült ettől a fura kis hangtól, mint az előbb a Földi Féregtől. - Én vagyok az - Róbert! Hát nem emlékszel rám? - kérdezte a hang enyhén méltatlankodva. )enna ismét hátrakukucskált a válla fölött a sötétségbe, és ezúttal tényleg meglátott valamit. Egy patkányt. Egy kis barna patkány hevert szétvetett tagokkal a ló hátán, és kétségbeesetten kapaszkodott a nyeregbe. - Nem tudnál egy... kicsit megállni, csak amíg... összeszedem magam? - kérdezte a patkány. Ide-oda csapódott Villám hátán, miközben a ló belevágtatott az éjszakába. - Azt hiszem, ráestem... a szendvicseimre! Jenna a patkányra meredt. - Csak lassíts egy... egészen kicsit! - esedezett a patkány. - Hő, Villám! - szólt rá a lóra Jenna, és meghúzta a zablát. - Lassabban, lovacskám! Villám lassított, most már csak lépegetett. - Nna! Mindjárt más... - A patkány, miközben még mindig görcsösen kapaszkodott a nyeregbe, föllendítette magát ülő helyzetbe. - Nem állíthatnám, hogy született lovas patkány lennék - mondta -, bár azt hiszem, a szamárnál még mindig jobb egy ló. Nem szeretem a szamarakat. Sem a gazdáikat. Sültbolondok, legalábbis a nagy többség. De ne érts félre, ezt egyáltalán nem a lovakra értettem! Sem pedig a gazdájukra. Azok teljesen normálisak. Legalábbis a többségük, bár mondhatom, ismertem egy párat, akik... Jennának ebben a pillanatban eszébe jutott, kicsoda ez a patkány. - A Hírpatkány! - kiáltotta döbbenten. - Te a Hírpatkány vagy! Akit megmentettünk Bolond Jacktől és a szamarától. - Talált, süllyedt! - vigyorgott a patkány. - Ahogy mondod! De a te alázatos szolgád már nem Hírpatkány, egy kicsit összeakasztottuk a bajszunkat a Patkányirodával még azokban a csúnya időkben. Az lett a vége, hogy heteket töltöttem egy kalitkában a föld alatt. Nem volt valami kellemes. Sem szórakoztató. De megmentettek, és átképeztek, és most a... - a patkány elhallgatott, és körülnézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senki sem hallja őket. - ...a Titkos Patkányszolgálatnál vagyok! - fejezte be suttogva. - Hogy hol? - álmélkodott Jenna. A patkány sokatmondóan veregette meg az orrát. - Roppant titkos az egész... érted, mire gondolok? Ne szólj szám, nem fáj fejem, meg ilyesmik. - Ó! - mondta Jenna, akinek halvány sejtelme sem volt róla, miről beszél a patkány, de nem tartotta alkalmasnak az időpontot, hogy mélyebben belemenjen a témába. - Aha, hát persze... Ennél jobb dolog még életemben nem történt velem -folytatta a patkány. - Csak a múlt hét végén fejezték be a kiképzésemet. És aztán egyszer csak, derült égből megkapom az első megbízást, na és kitől? Magától a Fő-fő Varázslótól! Majd hanyatt estem, mondhatom! A srácokat a tanfolyamról meg ette a sárga irigység! - Nagyszerű! - mondta Jenna. - Na és mi a megbízatásod?

- Találd meg és hozd vissza! Rendkívül fontos küldetés! - Ah, és kit kell megtalálnod és visszahoznod? - Téged! - felelte Róbert és elvigyorodott.

21.

A BlRKAFÖLDEKEN Hajnalodott, Villám az agyagos palával borított gyalogosösvény utolsó kanyarjában csúszkált és botorkált, és Jenna boldogan látta, hogy végre-valahára elérték Rosszfölde határát. Róbert nem látott semmit. A patkány ott csimpaszkodott a nyereg szélén, szorosan lehunyt szemmel, mert szentül meg volt győződve róla, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatnak az ösvényről a sziklákra. Jenna megállt egy pillanatra, és végigpillantott a Birkaföldek széles síkján, amely ott terült el előttük. Gyönyörű látvány volt, és azt a reggelt juttatta eszébe, amikor először ébredt föl Zelda néninél, és kiült a küszöbre, hogy a tájban gyönyörködjék és a láp hangjaira füleljen. A távoli láthatáron ragyogó, rózsaszín felhők csíkja jelezte, hogy kelőben van a nap, de a mezőkre még kora hajnali puha, szürke félhomály borult. A csatornák és a mocsaras rétek fölött ködpászmák feküdtek, és békés csönd töltötte meg a levegőt. - Megcsináltuk, Villám! - mondta Jenna nevetve, és megveregette a ló nyakát. - Megcsináltuk, lovacskám! A ló megrázta a fejét, és felhorkant, ahogy belélegezte a tenger felől áramló sós levegőt, a Birkaföldek túloldalán ugyanis már a tenger kezdődött. Jenna kötőféken elvezette Villámot egy széles, füves ösvényig, ott aztán engedte, hogy a ló kedvére legelje a friss, rugalmas füvet, miközben Róbert ott hevert a nyergen, és hangosan hortyogott, mert kimerültségében végre elaludt. Jenna leült az ösvény szélére, és hátát a palaszikla lábának vetette. Farkaséhes volt. Belekotort Simon nyeregtáskájába, és talált benne egy száraz cipót, egy kis doboz szárított gyümölcsöt, és egy ütődött almát. Jenna mindent fölfalt, amit csak talált, aztán ivott rá egy kis jéghideg vizet a forrásból, amely ott bugyogott a szikla lábánál. Aztán leült, bámulta a ködöt, amely lassanként eloszlott, és mögüle előtűnt a szanaszét legelésző birkák gyapjas alakja. A békés csöndet csak a ló folyamatos rágcsálásának zaja törte meg, és egy-egy magányos lápi madár kiáltása. Jenna ezektől a hangoktól rettentően elálmosodott. Megpróbált küzdeni az álmosság ellen, de nem bírt. Néhány pillanattal később ott feküdt összegömbölyödve Luci köpönyegében, és mély álomba merült. Abban a pillanatban, amikor Jenna elaludt, Simon felébredt. Felült az ágyán: minden porcikája sajgott, és átkozottul rossz kedve volt. Csak azt nem tudta, miért. Aztán eszébe jutott. Hát persze: Jenna! Elrabolta Jennát. Megtette... megtette, amit kívántak tőle. A gazdám, gondolta Simon, miközben kikászálódott az ágyból, elégedett lesz. De Simon ennek ellenére valami kellemetlen szorítást érzett a gyomra táján, amely nem akart elmúlni. Mert hátra volt még a feladat második része. El kellett vinnie Jennát a Magóg óljába. Átballagott a Csillagvizsgálóba, és észrevette, hogy Szimat nincs ott a helyén, hogy őrizze a hálószoba ajtaját. - Szimat! - kiáltotta Simon mérgesen, arra számítva, hogy a gömb már szökdécsel is feléje. - Szimat! Semmi válasz. Simon egyre dühösebben, mezítláb átvágott a terem hideg, nyirkos palapadlóján, és készített magának egy bögre Nekávát, hogy megnyugtassa pattanásig feszült idegeit. Óvatosan beleöntötte a sárbarna

folyadékot, amelynek felszínén néhány faggyúforgács is úszkált, egy magas pohárba, beleütött egy nyers tojást, és felhörpintette a pohár tartalmát. Szörnyű íze volt. Kissé magához térve Simon körbepillantott a palába vájt teremben, Szimatot keresve. Csak találja meg a nyavalyást, nagyon meg fogja bánni, hogy elhagyta az őrposztját, erről ő, Simon gondoskodik... - Mi a... Mi folyik itt?! - Simon odarohant a cella ajtajához. A Jenna-méretű csokoládétábla még mindig ott hevert a földön, és Simonnak be sem kellett nyitnia a cellába ahhoz, hogy tudja, Jennát nem fogja odabenn találni. De azért benyitott, méghozzá olyan dühödten vágta ki az ajtót, hogy az nagy csattanással nekiütközött a falnak, és azon nyomban szét is hasadt kismillió tábla kiváló minőségű csokoládéra. Simon vadul káromkodott. Az üres cella láttán minden reménye szertefoszlott. Levetette magát a földre, és kis ideig abban az állapotban volt, amelyet Számos Sára úgy szokott nevezni, hogy „rájött az ötperc". Végül föltápászkodott a padlóról, és kezdett újra világosabban gondolkodni. Jenna még nem járhat messze. Mindjárt utána is küldi Szimatot, hogy Vegye üldözőbe. - Szimat! - üvöltötte Simon magánkívül, ahogy csak a torkán kifért. - Szimat! Ha nem jössz ide azonnal, nagyon meg fogod bánni! Rettentően meg fogod bánni! Semmi válasz. Simon ott állt a néma Csillagvizsgáló kellős közepén, és magában mosolygott. Most már tudta, mi történt: Jenna magával vitte Szimatot. Az a buta kölyök nyilván azt hitte, Szimat nem egyéb, mindössze egy ügyes kis világító eszköz. így majd könnyen ráakadhat mindkettejükre az Odúban. Simont valami fura hang riasztotta föl töprengéséből. A hang a Világítóbogaras Bödönből jött. Fura. Nem emlékezett rá, hogy bezárta volna a Bödönt. Ami azt illeti, soha nem zárta rá a fedelet a Világítóbogarakra. Azok annyira féltek, hogy meg sem fordult a fejükben a menekülés gondolata. Fura. De vajon hová tehette a kulcsot? És mi lehet ez a zaj? Simon odatapasztotta a fülét a Bödön falához, és most már tisztán hallotta a pattogó labda puffogásának összetéveszthetetlen hangját. Pattogás? De hiszen ez Szimat! Simon egy darabig kereste a kulcsot, de hiába, aztán fogott egy feszítővasat, és fölfeszítette vele a hordó fedelét. Szimat úgy pattant elő a hordóból, mint dugó a pezsgősüvegből, és ragacsos világítóbogarak százait permetezte Simonra. - Helyes! - ordította Simon. - Ez az! Most majd megkapja a magáét az a kis béka! Kapd el, Szimat, kapd el! Simon elhajította a ragacsos zöld gömböt a Csillagvizsgálón keresztül, és maga is a nyomába szegődött. Szimat elszökdécselt a koponya mellett, ki a boltíves bejárat alatt, aztán villámgyorsan leugrált a hosszú lépcsősoron. Szimat és Simon leértek a lépcső aljára, megcsúsztak a Magógnyálon, és végigszáguldottak a régi Féregkamrába vezető átjárón. - Odalenn lesz, Szimat! - fújt nagyot Simon, ahogy a Féregkamra felé közeledtek. - Odalenn lesz, és nyilván majd megőrül félelmében. Vagy talán megtette nekem azt a szívességet, hogy talált magának egy kedves kis Magógot. Ha így van, Szimat, ezzel egy csomó fáradságtól megkímélt! Hé, nem tudsz vigyázni, te ütődött gombóc? - Simon gyorsan lebukott, nehogy a hirtelen visszapattanó Szimat eltalálja. - Bemennél, vagy kérvényt nyújtsak be? - kiáltott rá Szimatra. - Most nincs időnk játszadozni! A gömb újra megpróbált behatolni a kamrába, de megint visszapattant és orron találta Simont. Simon magánkívül dühében fölkapta a gömböt, és nagy léptekkel megindult a Féregkamra felé. A következő pillanatban pedig beleütközött egy Földi Féreg vastag, ragacsos irhájába. Simon rémülten hátrált. Mi történhetett? Hogy a csudába jutott be ide a Földi Féreg? És ekkor egy borzalmas gondolat nyilallt Simon agyába. - A lovam! - sikoltotta. - Ez a szörnyeteg megette a lovamat!

Jenna fölriadt rossz álmából. Nagy nehezen felült, vacogva a nyirkos hidegtől, és látta, hogy egy csomó kíváncsi birka állja körül, és lustán rágcsálja körülötte a füvet. Jenna fölállt és nagyot nyújtózott. Épp elég időt vesztegetett már alvásra: tovább kell indulniuk Villámmal, mert ha törik, ha szakad, el kell jutnia Zelda nénihez. Fölkapaszkodott a nyeregbe: Róbert még mindig vidáman hortyogott. - Róbert! - kiáltott rá Jenna, és fölrázta a patkányt álmából. - Mimimimi...? - motyogta a patkány. Résnyire nyitotta a szemét, és ködös tekintettel bámult Jennára. - Róbert, arra szeretnélek megkérni, hogy vigyél el egy üzenetet Zelda néninek. Tudod, hol lakik, és... Róbert tiltakozó mozdulattal emelte magasba a mancsát. - Ne is mondd tovább! - kiáltotta. - Egy dolgot nem árt, ha tisztázunk: én többé senkinek nem viszek semmiféle üzenetet! Soha, semmilyen körülmények között nem áll módomban a jövőben Hírpatkány-feladatokat teljesíteni. Az engedélyemet visszavonták az után a rémes eset után a Fő-fő Varázslóval, és a leghatározottabban kijelenthetem, hogy eszem ágában sincs a továbbiakban a Hírpatkányok feladataiba ártani magam. Soha, de soha! Nem, köszönöm, Uram! Akarom mondani, Hölgyem! - De hát holnap van a Nyári Napforduló napja, Róbert, és nekem... - tiltakozott Jenna. - És ha azt hiszed, hogy én még egyszer beteszem a lábam arra a nyomorult Lápra, hát nagyon tévedsz! Már az is kész csoda, hogy a legutóbbi utat ép bőrrel megúsztam: az a borzasztó Lápi Piton egész idő alatt le nem vette rólam a szemét, nyilván már a vacsoráját látta bennem, közben meg azok a gonosz kis lápi manók a hegyes fogacskáikat csattogtatták felém, csitt-csatt, csitt-csatt, és akkor még nem is említettem azt a rémséges, bőgőmasina Lápi Jajongót, amelyik mindenhová követett és egyfolytában a fülembe vonított, majd megőrültem tőle! Kísérteties egy hely! Hogy képes egy olyan értelmes, jól nevelt fiatal hölgy, mint te, még egyszer betenni a lábát arra a lepratelepre, föl nem foghatom! Ha énrám hallgatsz, hát soha de soha... - Szóval „nem" a válaszod, igaz? - sóhajtott Jenna. - Igen. Akarom mondani, nem. Akarom mondani, igen, „nem" a válaszom. - A patkány fölült a nyeregben, és körülnézett. - Kellemes ez a hely, nem igaz? - mondta. - Gyakran nyaraltunk itt anyukámmal kiskoromban. Laktak itt valami rokonaink, valamelyik árokban, amelyik a Lápról kifut a tengerre. Remek homokdűnék vannak arrafelé a parton, és könnyen el lehet jutni a Kikötővárosba is, elég, ha az ember fölkéredzkedik egy szamaras kordéra... - Stanlely összeborzongott. - ...vagy inkább egy gyors járású lóra. Kamaszkoromban sok kellemes órát töltöttem a Kikötőben csavarogva. Rengeteg ott a patkány. Nem is hinnéd, mi folyt ott időnként. Emlékszem... - Róbert! - szakította félbe Jenna, akinek egy ötlet kezdett kiformálódni az agyában. - Ez azt jelenti, hogy tudod az utat a Kikötőbe? - Meghiszem azt! - felelte Róbert sértődötten. - Ne felejtsd el, hogy a Titkos Patkányszolgálat tagjával beszélsz. Mérget vehetsz rá, hogy bárhová el tudlak kalauzolni! Érek annyit, mint a legjobb térkép! Többet is, ami azt illeti. Nekem minden itt van a fejemben, látod? - A patkány megkocogtatta a halántékát. - Mindenhová eljutok! Egyszerűen mindenhová! - Kivéve a Marrami-lápot! - jegyezte meg Jenna. - Hát... Na igen. Arra, hogy a Lápra kimenjenek, csak a Speciális Lápi Patkányok vállalkoznak. Elég bolondok... Én a magam részéről, mint már mondtam, a közelébe se megyek többé annak a mocsárnak! - Jó, jó! Akkor most szedd a lábad! - mondta Jenna, és gyöngéden megbökte Villámot a sarkával. - így is jó! - mondta sértődötten Róbert. - Ha ragaszkodsz hozzá... - Azzal a patkány leugrott a nyeregből, és kissé szerencsétlen helyzetben landolt a füvön. Jenna megállította a lovát. - Hát te meg mi a csudát csinálsz, Róbert? - kérdezte csodálkozva.

- Azt, amit mondtál! felelte Róbert mogorván. - Szedem a lábam. Jenna fölnevetett. - Azt a lónak mondtam, te csacsi! Ülj gyorsan vissza ide! - Ó... Azt hittem, haragszol rám, amiért nem vezetlek át a Lápon. - Ne beszélj bolondokat, Róbert! Gyere csak szépen vissza a nyeregbe, és mutasd meg nekem az utat a Kikötőbe! Onnét már eltalálok Zelda nénihez! - Ez biztos? - Hát persze. Kérlek, Róbert! Róbert nekifutott, felszökkent a levegőbe, és könnyedén landolt a ló hátán Jenna mögött. Gyönyörű nyári reggel volt. A Birkaföldek ott terültek el előttük, és messze-messze, a távoli szemhatáron Jenna ki tudta venni a tenger vékony, vakító fehér vonalát, amely csak úgy csillogott-villogott a vízről visszaverődő kora reggeli napsütésben. Villám, Jenna és Róbert a legelőket átszelő, tisztán kirajzolódó, kavicsos ösvényen haladtak láthatatlan határvonalak és birkaaklok között. Néha elhaladtak egy-egy nádas mellett vagy átkeltek egy széles deszkahídon, amely a Lápról induló, vízzel teli csatornák fölött ívelt át, és egyre közeledtek a tengerhez. Jenna engedte, hogy a ló lassan poroszkáljon, és meg-megálljon leharapni egy-egy különösen ínycsiklandó fű-csomót, amelyet aztán bandukolás közben elrágcsált. Ahogy a nap melege lassanként a csatornák fölött lebegő, nyirkos köd utolsó foszlányait is fölszívta, Jenna érezte, hogy a ruhájából is elpárolog a nedvesség, és végre-valahára átjárja a meleg. Ahogy a Rosszföldéről magával hozott hidegség eltávozott belőle, Jenna kezdett világosabban gondolkodni. Elsőként Simon jutott az eszébe. Vajon mit csinálhat most? Fölfedezte-e már, hogy ő elmenekült? Jenna riadtan pislantott a háta mögé. A kőbányák meredek, fekete palatömbje úgy emelkedett ki a lapos Birkaföldekből, mint szikla a tengerből: fölötte szürke felhő függött alacsonyan, sötét árnyékot vetve rá. Ügy érezte, még mindig túl közel vannak Rosszföldéhez: jobb lesz, gondolta, ha minél előbb a lehető legtávolabbra kerülnek tőle. - Gyorsabban, Villám! - Jenna szaporább lépkedésre ösztökélte a lovat, de azt már nem engedte, hogy ügetni kezdjen. Tudta, hogy Villám nagyon fáradt lehet, és még hosszú, egész napos út áll előttük, míg elérnek a Kikötőbe. Mögötte a patkány peckesen ült a ló hátán, és már csak egyik mancsával kapaszkodott a nyeregbe, mint valami gyakorlott lovas. Jenna újra hátrafordult, hogy lássa, milyen messzire maradt el mögöttük Rosszfölde.

14.

A SZÁMOS FIÚK TÁBORHELYE

Másnap

reggel Nicko és Szeptimusz ott álltak az Erdőben, Bendzsi nagypapa lábá-

nál. A ragyogó nyári nap átsütött nagyapjuk lombkoronáján, és halványzöld árnyékot vetett az Erdő földjére és Szeptimusz összerágcsált hátizsákjának maradványaira. - Semmi sem maradt a pakkomból! - panaszolta Szeptimusz. - Mindent megettek! - Kivéve minket! - mutatott rá Nicko. - És talán mégiscsak ez a legfontosabb! Szeptimusz nem figyelt rá. Négykézlábra ereszkedve keresgélt valamit a fa tövében. - Ha neked lennék, nem turkálnék ott az avarban! -mondta Nicko, és undorodó grimaszt vágott. - Miért ne? Keresek valamit. - Gondolkodj, Szép! Egész falka nőstényfarkas volt itt tegnap! Itt ácsorogtak, és várták a vacsorájukat! Izgalomba jöttek. Fölfalták az összes Mentolos Robbanócukorkát! Utána, mit gondolsz, mit csináltak? - Itt kell lennie. Azt csak nem ehettek meg. Sejtelmem sincs, Nik. Szerinted mit csinálhattak? - Piszkítottak. - Fúj! - Szeptimuszt talpra ugrott. - Aztán bekaparták a levelek alá. - Fúj, fúj! - Szeptimusz a köntösébe törölte a kezét, hátrált egy lépést, és rálépett arra, amit keresett. Megvan! Itt van! Oh, ez fantasztikus! - Mi az? - kérdezte Nicko kíváncsian. - Mi az a rettentően fontos dolog? Szeptimusz fölmutatta a fényes zöld követ, amelyet olyan gondosan elcsomagolt a hátizsákjába. - Ó! - mondta Nicko, mert a kőről hirtelen eszébe jutott, mit is keresnek itt az Erdő közepén. - Értem. - Jennától kaptam! - Tudom. Emlékszem rá. Mind a ketten hallgattak egy darabig, és közben Szeptimusz alaposan szemügyre vette a követ. - Ó, gyűlölöm a farkasokat! - tört ki hirtelen. - Nézd, mit csináltak! Elrepesztették! Szeptimusz két tenyere közé vette a követ, és odamutatta Nickónak. - Nézd csak! - mondta. - Itt ni! A kődarabot széltében keskeny, cikcakkos repedés szelte át. - Ami azt illeti, rosszabb is lehetne, Szép! - mondta Nicko. - Legalább nem tört el. Gondolom, valamelyik farkas megpróbált beleharapni, vagy ilyesmi. Lefogadom, hogy nemigen használt a fogának. - Remélem is! Remélem, az összes foga kitört tőle! - mondta Szeptimusz, és elrakta a követ a Varázslóinasköntösének övéről lógó kis tarsolyba. Eltartott egy darabig, amíg Szeptimusznak és Nickónak sikerült búcsút venniük a Nagyapjuktól. Többször is meg kellett fogadniuk, hogy a család többi tagját is elhozzák látogatóba, de végül mégiscsak sikerült elbúcsúzniuk, és nekivághattak az Erdőnek, hogy megkeressék, hol táboroznak a fiúk. Valamivel később, amikor Szeptimusz bokája éppen fájdalmasan lüktetni kezdett, és Szeptimusz már kezdett attól tartani, hogy megint eltévedlek, egy széles ösvényre értek. - Tudom, hol vagyunk! - kiáltotta Nicko diadalmasan. - Tényleg? - Szcpt imusz hangjából némi kétkedés érződött. - Tényleg. Csak gyere utánam, Szép! - Ezt mintha már hallottam volna valahol... - mormolta Szeptimusz. - Ne légy már olyan utálatos! - kérlelte Nicko alázatosan. - Nézd csak - ott lenn - nem látod a tábort?

Nicko és Szeptimusz egy kis emelkedő tetején álltak. Az ösvény, amely a lábuknál indult lefelé, a fák közt kanyarogva egy apró tisztásig vezetett. Vékony füstcsík emelkedett lassan a mozdulatlan, kora reggeli levegőbe, és ahogy Szeptimusz nézte, egyszer csak megpillantotta egyik bátyja nyakigláb alakját, amint kilépett valahonnét, ami onnan fentről leginkább egy nagy kupac avarnak látszott, és ott nyújtózkodott ásítva a meleg napsütésben. - Erik! - bömbölte Nicko. - Hé, Erik! Az alak hunyorogva fölnézett. - Gyere, Szép! - mondta Nicko. - Ideje, hogy megismerd a család többi tagját. Tíz perccel később Szeptimusz azon vette észre magát, hogy egyedül üldögél a tábortűz mellett. Alig néhány perccel azután, hogy Nicko, olyan diadalmas arckifejezéssel, mint egy bűvész, amikor előhúzza a nyulat a kalapjából, bemutatta Samunak, Jojónak, Edinek és Eriknek, az egész társaság odébbállt, és Nickót is magukkal vitték. Közölték, hogy elmennek és megnézik, van-e hal azokban a hálókban, amelyeket Samu rakott le előző nap abban a reményben, hogy bőséges zsákmány akad beléjük a reggeli apállyal érkező halrajokból. Addig is, mondták, Szeptimusz igazán hasznossá tehetné magát, és ügyelhetne a tűzre, amely éjjel-nappal égett. Szeptimusz a tűzbe bámult, és azon töprengett, vajon más családokban is így fogadják-e az elveszett és megkerült testvért. Bár eléggé szorongva nézett a még ismeretlen fivéreivel való találkozó elébe, azt hitte, azok örülni fognak neki. De ezek a fiúk úgy bámultak rá, mintha valami varangyosbéka lenne egy befőttesüvegben. És aztán ráébredt, hogy még csak nem is őt nézik, hanem az elegáns zöld köpönyegét és köntösét és az ezüst Varázslóinas-övét. Az öv zavarba ejtő módon csillogott a napfényben, és Szeptimusz attól félt, azt hiszik, fel akar vágni vele. Gyorsan összehúzta magán a köpönyegét, hogy elrejtse, de rögtön meg is bánta, olyan buta dolognak tűnt: még a végén azt hiszik majd a bátyjai, gondolta mogorván, hogy hiú a külsejére... Vagy hogy elkényeztetett kölyök, aki még a napsütésben is fázik... vagy hogy megijedt, vagy hogy... És ahogy ott állt, szorosan összehúzva magán a köpönyegét, a testvérei sorra dünnyögtek valamit kelletlenül az orruk alatt, amit lehetett éppenséggel „sziá"-nak, de éppúgy „hülyé"-nek is érteni, és Szeptimusz egyre inkább hajlott rá, hogy úgy vélje, az utóbbi az igazság. Szeptimusz a tenyerébe temette az arcát, és azon tépelődött, micsoda komplett idiótának is tűnhetett a bátyjai szemében. Ahogy Szeptimusz ott üldögélt, a tűzbe bámult, és azon töprengett, mi a csodának hozta ide Nicko, amikor neki Jenna nyomába kellett volna erednie, amikor egyszer csak ráébredt, hogy már nincs egyedül, valaki csatlakozott hozzá. Hátranézett, és meglátta egyik bátyját - de melyiket? Szeptimusz túlságosan nagy zavarban volt a bemutatkozásnál, semhogy meg bírta vo l n a jegyezni, melyikük melyik. - Hello! - mondta a fiú, és a tüzet kezdte piszkálni egy bottal. - Hello! - felelte Szeptimusz, és szívből kívánta, bárcsak neki is lenne egy botja. - Szóval te vagy az a tesóm, aki meghalt? - kérdezte a bátyja. - Micsoda? - Ja. Meghalt. Emlékszem, Anyu beszélt néha rólad Apunak, amikor azt hitte, mi nem figyelünk oda. Hogy meghaltál. Csak persze mégse. Fura... - Szeptimusz bátyja tovább böködte a tüzet. - Fura - értett egyet Szeptimusz. A szeme sarkából lopva egy pillantást vetett a fiúra. Nem Samu volt, az biztos. Samu alig valamivel volt fiatalabb Simonnál: kész férfi volt már, az arcát szőke borosta borította, a hangja mély. Ami Edit és Eriket illeti, Szeptimusznak most hirtelen eszébe jutott, hogy azok mindketten hosszú, csapzott fonatokban viselték a hajukat, összetekerve, mint valami kötelet. Akkor ennek Jojónak kell lennie, gondolta Szeptimusz. A mellette ülő fiú egy kicsivel idősebb volt Nickónál és valamivel magasabb, de jóval

vékonyabb, szalmaszín, kócos göndör haja volt, mint minden Számosnak, és egy sokszínű, vékony bőrcsíkokból font, bonyolult mintázatú hajpánttal szorította hátra. A fiú elkapta Szeptimusz pillantását. - Jojó vagyok! - mondta, és elvigyorodott. - Hello! - dünnyögte Szeptimusz. Fölkapott a földről egy ágat, és ő is böködni kezdte a tüzet. Jojó fölállt, és nagyot nyújtózott. - Te ügyelj a tűzre, én meg megyek, segítek szétválogatni a halakat. Samu nagyon jó fogást csinált az éjszaka. És ma reggel Marissá hozott egy kis kenyeret. - Marissá? Az ki? - kérdezte Szeptimusz. - Ó, csak az egyik wendroni. Tudod! A wendroni boszorkányokról biztos hallottál már. Ő csinálta ezt nekem! - Jojó büszkén megérintette a fején viselt bőrpántot. Valamivel később Szeptimusz ott ült a tűz mellett, és egy nyársra húzott halat tartott a parázs fölé. A tűz sercegett és pattogott, ahogy a hal zsírja a lángokba csöppent. Valahányszor egy hal megsült, Samu hat részre osztotta, rárakta egy karéjra abból a kenyérből, amit Marissá hozott, és körbeadta a fiúknak. Szeptimusz úgy érezte, ennél jobb ételt még életében nem evett. Ahogy ott ültek és ettek, barátságos csöndben, Szeptimusz lassanként fölengedett, és most már kezdte élvezni, hogy együtt lehet a testvéreivel. Jojó kivételével egyikük sem szólt hozzá egy szót sem, de feladatot adtak neki - úgy látszik, gondolta, ma én vagyok a szakács. Amikor az egyik halat megették, Samu odanyújtotta neki a következőt, hogy tartsa a tűz fölé, és Szeptimusz rövidesen úgy érezte, mintha egész életében ott ült volna a tűznél, és halat sütött volna a fivéreinek. Ha nem motoszkál állandóan ott az agyában a Jenna miatti aggodalom, akkor voltaképpen minden tökéletes lett volna. Nicko megvárta, amíg megeszik a halat, és csak akkor mondta el a fivéreinek, mi történt Jennával. - Simi - elrabolta volna Jennát? - töprengett Samu. - Nem hinném... Már úgy értem, csak azért, mert olyan csúnyán összekaptak Apuval Zelda néninél azon, hogy nem Simon lett a Varázslóinas... nem értem, miért gondoljátok, hogy csak ezért hirtelen gonosszá lett volna. - Aha - helyeselt Edi és Erik. - Ámbár tényleg borzasztóan szeretett volna Varázslóinas lenni, nem igaz? - szólalt meg Edi néhány percnyi töprengés után. - Aha - mondta Erik. - Folyton ezt hajtogatta mindenkinek. A végén már az ember könyökén jött ki. - Egyszer azt mondta nekem, Dicsfalvi Marcia azért nem fogadott még föl senkit Varázslóinasnak, mert őrá vár - mondta Jojó. - Mondtam neki, hogy bolondokat beszél. Erre bokán rúgott. - De hát mindig segített Jennának megírni a leckéjét, meg minden! - mondta Samu. - Sokkal kedvesebb volt hozzá, mint hozzánk, fiúkhoz! Mi ütött volna belé, hogy most csak úgy ukmukfukk elrabolja? Ennek semmi értelme. Nicko ugyanolyan rosszul viselte, mint Szeptimusz, hogy senki nem hiszi el neki: Simon tényleg elrabolta Jennát. Egy darabig rosszkedvű csend borult a tűznél ülőkre: a hat fivér a lángokba bámult, a lerágott halcsontvázakat a hamuba hajították. Végül Szeptimusz nem bírta tovább. - Hol a Farkasfiú? - kérdezte. - Alszik - felelte Jojó. - Soha nem ébred föl sötétedés előtt. Akárcsak a nőstényfarkasok. - Beszélnem kell vele! - erősködött Szeptimusz. Jojó bosszúsan felmordult: - Beszélni legfeljebb te fogsz! A Farkasfiú soha nem beszél egy árva szót sem. Mi a csudát akarsz tőle?

- Szükségünk van a segítségére - mondta Nicko. - Én mondtam Szépnek, hogy csak ő segíthet megtalálni Jennát. - Hát, ott van a kalyibája! - Jojó rámutatott valamire, ami úgy festett, mint egy nagy avarkupac. - Gyere, Szép! Menjünk, ébresszük föl! - mondta Nicko, és fölpattant a tűz mellől. - Az a helyzet, Szép folytatta Nicko halkan, miközben a Farkasfiú kalyibája felé ballagtak -, hogy Samu és a fiúk kissé lelassultak, mióta idekinn élnek. Nem sokat beszélnek, mert az nem szokás az Erdőben, és nem kapkodnak el semmit. Nem is igen törődnek vele, mi történik odakinn a világban, valósággal erdei lények lettek. Ha az ember szeretne valamit, például találkozik a Farkasfiúval, neki magának kell elintéznie. Szeptimusz bólintott. Akárcsak Nicko, ő is a várbeli élethez szokott. Ahhoz, hogy megvan a maga dolga, és a körülötte élő emberek el is várják tőle, hogy elvégezze. Ha neki kellene az Erdőben élnie, gondolta, hát belebolondulna... Szeptimusz és Nicko átvágtak a táboron, a fivéreik pedig tovább hevertek a tűz körül, lustán botokat és faleveleket hajigáltak a tűzbe, és nézték, ahogy a lángok egy pillanatra fellobbannak. A Számos fiúk tábora nem volt valami nagy: négy durván összeeszkábált kunyhóból állt, amelyek egy kis tisztáson álltak, egyenlő távolságra a tűzhelytől. A kunyhók, vagy kalyibák, ahogy a fiúk nevezték őket, kúp alakú építmények voltak: hosszú, vékony fűzfaágakból készültek. A folyónál vágták őket, az ágak egyik végét egymás felé hajlították, a másik végét pedig leszúrták a földbe. A fűzfaágak pedig, amint a földbe kerültek, újra nőni kezdtek, és mert nyár volt, levelet hajtottak, valóságos lombkoronát. A fiúk még további ágakat és hosszú fűszálakat is fontak a fűzágak közé, mindenfélét, amit csak találtak. Odabenn a kalyibák-ban vastag avarrétegen aludtak, amelyet érdes szövésű pokrócokkal borítottak le. Ezeket annak idején, amikor tábort vertek, Galentől, a javasasszonytól, Számos Sára régi tanítójától és Erdei Csodadoktortól kapták, aki egy közeli fa-házban lakott. A pokrócokat később szőrmével és élénk színű, puha takarókkal fedték le, amelyeket az erdőben lakó, fiatal Wendroni Boszorkányoktól kaptak. Samu kalyibája volt a legnagyobb és a legjobban megépített. Edi és Erik egy jókora, rozoga építményen osztoztak, Jojó pedig egy takaros, sátorszerű építményben lakott, amelynek falát mindenféle, gyönyörűen összefont füvek díszítették. Marissá segített neki megcsinálni a kalyibát. A Farkasfiú kalyibája messziről úgy festett, mint egy jókora levélkupac: a tisztás legszélén állt, és az Erdő felé nézett. Nicko és Szeptimusz már kétszer is körüljárták, de hiába, nem találták a bejáratot. Hirtelen Szeptimusz észrevette, hogy egy ragyogó, barna szempár mered rájuk a levelek közül. - Ó! - szisszent föl, és valami furcsa borzongás futott végig rajta. - Hé, Szép, úgy festesz, mint aki kísértetet látott! - nevetett Nicko. - De hiszen ez csak a Farkasfiú! Mindig ezt csinálja. Nagyon vigyáz, nehogy a másik lássa meg őt először. Biztosan már azóta figyel bennünket, hogy ideértünk! Szeptimusz elsápadt. A szíve vadul dörömbölt. A Farkasfiú rámeredő pillantása majdnem annyira megrémítette, mint előző este a nőstényfarkasok. - Aha - motyogta, mintha hirtelen maga is az Erdőben szokásos szófukarságba esett volna. Hirtelen a levélkupac megmoccant, és egy apró, sovány, de izmos emberi alak emelkedett ki belőle, amelynek bőréhez sár és ágdarabok tapadtak. A Farkasfiú olyan feszülten állt előttük, mint egy rajthoz készülő futóversenyző, és fürkésző pillantásokat vetett maga köré. Nicko és Szeptimusz ösztönösen hátraléptek a közeléből.

- Ne nézz rá egyenesen! Legalábbis eleinte ne! Nehogy elriaszd! - suttogta Nicko alig hallhatóan. Szeptimusz azonban nem tudta megállni, hogy ne vessen rá egy futó pillantást, és megkönnyebbülten látta, hogy a Farkasfiú inkább fiúnak látszott, mint farkasnak. És még csak nem is volt túlságosan büdös, legalábbis korántsem annyira, mint a nőstényfarkasok: inkább csak olyan szaga volt, mint a nedves földnek. A Farkasfiú tehát egészen határozottan emberi lény volt. Rövid köntöst viselt, hogy eredetileg milyen színű lehetett, azt nem lett volna könnyű eldönteni, a köntöst egy ütött-kopott bőröv fogta össze a derekán, és csapzott barna haját erdei szokás szerint hosszúra növesztette. Ragyogó barna szemét már nem jártatta körbe fürkészően a környezetén, hanem Nickóra és Szeptimuszra szegezte, főként Szeptimuszra, akit kissé csodálkozó képpel mért végig tetőtől talpig. Szeptimuszt újra elfogta a régi zavar feltűnően elegáns öltözéke miatt, és azt kívánta, nem először, bárcsak lett volna alkalma alaposan meghemperegni a sárban, mielőtt a Számos fiúk táborába érkezett. - Hahó! - szólalt meg Nicko egy idő után. - Minden rendben? A Farkasfiú bólintott, de még mindig Szeptimuszra bámult. - Azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük! - mondta Nicko nagyon lassan és nyugodtan. A Farkasfiú végre elszakította a pillantását Szeptimuszról, és most Nickóra bámult nagy komolyan. - Szükségünk van a segítségedre, mert szeretnénk megtalálni valakit. Valakit, akit elvittek valahová. A Farkasfiú arcán nem látszott, hogy felfogta volna Nicko szavainak értelmét. - Érted? - kérdezte Nicko. - Nagyon fontos! A húgunkról van szó! Elrabolták! A Farkasfiú szeme egy pillanatra kikerekedett a csodálkozástól. Most Nickón és Szeptimuszon volt a sor, hogy némán bámuljanak rá, a válaszára várva. Nagy sokára megérkezett a válasz. A Farkasfiú lassan, nagyon lassan bólintott.

23.

A FARKASFIÚ Beszélnetek kellene Morwennával, mielőtt elindultok - mondta Jojó Szeptimusznak és Nickónak. Újra ott ültek a tűz mellett, és búcsúzkodtak Samutól Jojótól, Editől és Eriktől. A Farkasfiú ott állt mögöt- Á tük, és állhatatosan bányugtalanul

I mult Szeptimuszra,

aki

fészkelődött. Mindig megérezte, ha valaki nézte.

- Morwenna elég félelmetes - mondta Nicko. - És különben is, miért akarnánk beszélni vele? Jojó föltápászkodott, a többiek csak hevertek tovább a tűz mellett, és lustán bámultak föl a lombok közt beragyogó, vakítóan kék égdarabkára. - Ő az Anyaboszorkány - mondta Jojó. - Mindent tud. Lefogadom, hogy azt is tudja, hová lett Jenna. - Talán tényleg el kellene mennünk hozzá - vélekedett Szeptimusz. - Apu szerint Morwennának működik a hatodik érzéke. - Na gyertek! - mondta Jojó. - Elviszlel< hozzá benneteket. Úgyis útba esik nektek!

- Marissához megy, Marissához megy, Marissához... -harsant föl a tűz mellett heverésző három fiú csúfondáros kórusa. - Ó, fogjátok már be! - mordult rájuk Jojó. Nagy léptekkel kimasírozott a tisztásról, és beviharzott a fák közé. - Hát akkor sziasztok! - mondta Nicko a maradék Számos fiúknak. - Sziasztok! - Aha... - Viszlát... - Ja. Viszlát! - mondta Szeptimusz. - Aha... - Viszlát... - Sziasztok... Nicko és Szeptimusz rövidesen beérte Jojót, aki ott várt rájuk egy fa mögé rejtőzve, ahol a fivérei nem láthatták. Aztán a három Számos-testvér elindult a fák közt, a Farkasfiú pedig nesztelenül követte őket. Jojó jól ismerte az utat: keskeny, de jól kitaposott ösvényen vezette őket, amelyen körülbelül félórányi gyaloglás után kiértek az Erdőből, és megérkeztek a Wendroni Boszorkányok Nyári Köréhez. A Nyári Kör kör alakban elhelyezett sátrakból állt, mindegyik pontosan olyan volt, mint Jojóé. A sátrak az Erdő egyetlen dombjának tetejét állták körül. Ez a dombocska olyan alacsony volt, hogy ki sem látszott a fák lombkoronája mögül, de világos és szellős lakhelyet kínált, ahonnét a boszorkányok jól át tudták tekinteni mindazt, ami körülöttük történt. Ahogy a négy fiú fölfelé ballagott a domb körül tekergőző ösvényen a sátrak felé, emberi hangok folytonos zümmögését sodorta feléjük a szél. Úgy hangzott, mintha valakik a közelben éppen céltudatosan megbeszélnék az aznapi teendőket. Egyszer csak egy hang felkiáltott: - Jocica! Hello! - Marissá! - kiáltott vissza Jojó, szélesen mosolyogva. - Jocica... szóval így hív téged? - horkant föl Nicko, miközben egy magas, hosszú barna hajú lány jelent meg a domb tetején, integetve és nevetve. - Na és? - mordult rá Jojó. - Na és akkor mi van? - Na és akkor nincs semmi. Csak kérdeztem! - vigyorgott önelégülten Nicko. Marissá lerohant a domboldalon, és odalépett hozzájuk. - Marissá - mondta Jojó -, ezek a fivéreim, Nicko és Szeptimusz. - Csak nem? Újabb fivérek, Jocica? - nevetett Marissá. - Hát hány fivérre van tulajdonképpen szükséged? - Ennél többre már nem, esküszöm! Elhoztam őket, mert látni szeretnék Morwennát. - Helyes. Már vár benneteket. Odaviszlek hozzá. Odafenn van a Körben. Morwenna Mold, a Wendroni Boszorkányok Erdei Gyülekezetének Anyaboszorkánya egy pokrócon ült a Kör legelegánsabb sátrának bejáratánál. Nagy darab nőszemély volt, és bő, halványzöld nyári köntöst viselt, amelyet egy fehér övvel kötött meg a derekán. Hosszú, őszülő haját zöld bőrből készült hajpánt szorította hátra, átható pillantású, boszorkánykék szeme éberen figyelte a Farkasfiút, Jojót, Nickót és főként Szeptimuszt - ahogy átvágnak a Körön és az ő sátra felé haladnak. - Köszönöm, Marissá kedves! - mondta Morwenna, aztán a fiúkhoz fordult, és rájuk mosolygott. - Isten hozott az Erdőben, Szeptimusz és Nicko! Már olyan sokat hallottam rólatok az édesapátoktól, az én kedves Timót barátomtól! És ti mind a ketten annyira hasonlítotok rá! Ami azt illeti, mostanában valahányszor beteszem a lábam az Erdőbe, mindig beleütközöm Timót valamelyik kisebb, és némelykor nem is olyan sokkal kisebb

hasonmásába! És a szemetek is pontosan olyan zöld, mint apátoké! Nos, fiúk, kérlek, üljetek le mellém egy-két percre! Nem tartalak föl benneteket sokáig, mert veszedelmes út vár rátok! Nicko kérdő pillantást vetett Szeptimuszra: Ezt meg hogy érti, hogy veszedelmes? Szeptimusz válaszként fölvonta a szemöldökét, de a tekintetét egy percre se vette le Morwennáról. Tetszett neki az Anyaboszorkány: Zelda nénire emlékeztette, aki olyan odaadóan gondoskodott róla azután, hogy kimentették a Fiatalok Hadseregéből. - Hosszú útra indultok, és úgy látom, az utatok nem lesz könnyű! - mondta Morwenna. - Három dolgot feltétlenül tudnotok kell. Az első, hogy a Kikötővárosba kell mennetek, hogy felkutassátok a húgotokat, és ott meg is találjátok. A második, hogy egy magas, sötét férfi, aki közületek egyesek számára idegen, mások számára viszont nem, szintén őt keresi a Kikötőben... - Morwenna elhallgatott. A fiúk udvariasan várták, hogy közölje velük a harmadik dolgot is, amit tudniuk kell, de Morwenna csak ült némán, és elmerülten bámulta az ég hál leiére rajzolódó falevelek változó mintázatát. - Bocsáss meg, Anyaboszorkány - szólalt meg végül Szeptimusz -, de mi az a harmadik dolog, amiről tudnunk kell? - Micsoda? - kérdezte Morwenna, hirtelen fölriadva töprengéseiből. - A harmadik dolog? Ó, igen... ne menjetek a cirkuszba! Nickóból kitört a nevetés. Szeptimusz oldalba bökte. - Nik! - szólt rá mérgesen. - Ne viselkedj így! Ez egyáltalán nem nevetséges! - Dehogyisnem! - fuldokolt Nicko remegő vállal az elfojtott nevetéstől. A fűre hemperedett, kezét a tarkójára kulcsolva, időnként hangos, horkantásszerű hangokat hallatott. - Kérlek, ne haragudj a bátyámra, Anyaboszorkány! - mondta Szeptimusz. - Tegnap este majdnem fölfalta egy nőstényfarkas, és ettől megrendült kissé a lelki egyensúlya. Szeptimusz megpróbálta bokán rúgni Nickót, de eredménytelenül. Nicko teljesen magánkívül volt, úgy röfögött, mint malac a vályúnál. Morwenna elmosolyodott. - Ne izgasd magad, Szeptimusz! Már hozzászoktam a Számos csemeték őrült dolgaihoz. Nem mondom, mielőtt a fivéreid ideköltöztek az Erdőbe, talán furcsálltam volna a dolgot, de ma már, hidd el nekem, semmin sem lepődöm meg, ha egy Számosról van szó. És Nicko különben is csak nevet. A nevetésben pedig nincs semmi rossz! Morwenna fölállt. Szeptimusz, Jojó, Marissá és a Farkasfiú is talpra szökkentek. Nicko még mindig ott hevert arccal a fűben, és rázkódott a válla. - Hát, fiúk - mondta Morwenna -, még látjuk egymást! A zsebébe nyúlt, előhúzott belőle egy puha falevélköteget, és Szeptimusz kezébe nyomta. - Ez majd elmulasztja a zúzódást, amit tegnap szereztél, amikor leestél a fáról és beverted a fejed - mondta -, és a dagadt bokádat is lelohasztja! - Köszönöm, Anyaboszorkány! - mondta Szeptimusz, és talpra ráncigálta Nickót. Nicko szeméből potyogtak a könnyek, és egészen elgyengült a nagy nevetéstől. - Most elviszem a fivéremet, Anyaboszorkány! Köszönjük a jó tanácsot! - Csak fogadjátok is meg, Szeptimusz, és meglelitek, amit kerestek! - Morwenna elmosolyodott. - Ég veletek, fiúk, haladjatok fürgén az úton! Azzal sarkon fordult, és eltűnt a sátrában.

Nicko nyílegyenesen rohant a Kör pereméig, és ott újra hasra vetette magát. Aztán újra meg újra átfordult, lehengergőzött a füves lejtőn, és közben még mindig rázkódott a nevetéstől. Egy pillanattal később Szeptimusz is csatlakozott hozzá. - Sajnálom, Szép! - fuldokolt Nicko. - Mindjárt rendbe jövök... csak éppen... az egész olyan rém komoly volt... olyan boszorkányos... és mi csak ültünk, és vártunk, hogy mi lesz az a harmadik dolog... azt hittük, valami szörnyen fontos... és akkor azt mondta... azt mondta... - Ne menjetek a cirkuszba! - bömbölte Szeptimusz hahotázva, és ő is legurult a lejtő aljára Nickóval. - Nagyon csúnyán viselkedtetek az Anyaboszorkánynál! -mondta Jojó zsémbesen, mikor a Farkasfiúval együtt csatlakozott a két öccséhez a domb tövében. - Marissá nagyon mérges. Azt mondja, nem kellett volna elhoznom benneteket. - Ó, ne beszélj már... hukk!... butaságokat, Jojó! - mondta Nicko. Végre abbahagyta a nevetést, de most meg csuklani kezdett. - Morwenna nem haragudott érte! - mondta Szeptimusz. - Kedvel bennünket. Jojó nem úgy festett, mint akit meggyőztek Szeptimusz szavai. - Akkor most mentek, ugye? - kérdezte olyan hangon, amelyből kiérződött: szívből reméli, hogy igenlő választ kap a kérdésére. - Leviszlek benneteket a hajóhoz. Nicko és Szeptimusz bólintott. Mindketten alig várták, hogy kívül legyenek az Erdőn, és Jenna keresésére induljanak, mielőtt még túl sok idő eltelne a napból. Jojó a Farkasfiúra pillantott. - Őt is viszitek, vagy itt hagyjátok? Szeptimusz újra a Farkasfiúra nézett, és megint csak azt látta, hogy azok a mélyen ülő, barna szemek őrá szegeződnek. Bárcsak ne bámulna így! - gondolta. Ennyi idő alatt már a Farkasfiú is megszokhatta volna az ő Varázslóinas-köntösét, vagy mi a szösz... Azért ennyire mégsem fura, vagy igen? - Itt hagyjuk! - jelentette ki Szeptimusz. - De Szép, hát szükségünk van rá! Őmiatta jöttünk ide! - mondta Nicko. - Őnélküle soha az életben nem találjuk meg Jennát! A nyoma már több mint egynapos. A Farkasfiún kívül nincs senki, aki egy ilyen kihűlt nyomot követni tudna! - De hát most már tudjuk, hol van Jenna! - vágott vissza Szeptimusz. - A Kikötővárosban. Nicko egy pillanatig hallgatott. - Csak nem hitted el, amit az az őrült boszorka mondott? - kérdezte csodálkozva. - De, Nicko! Egyáltalán nem őrült! - De boszorkány. És ami még rosszabb, Wendroni Boszorkány. Azok még nem is olyan régen csecsemőket raboltak. És ha véletlenül fiú volt az a csecsemő, ott hagyták a nőstényfarkasoknak. És ha az ember eltéved az Erdőben, és egy Wendroni Boszorkánytól kérdi meg az utat, mérget vehetsz rá, hogy egy Boszorkánygödörben fog kikötni. Bo Tenderfoot nénikéje egyszer két hetet töltött egy ilyen Boszorkánygödörben, és a végén... - Az meg ki? Az a Bo Akárkicsoda? - Jenna legjobb barátja. Hát nem emlékszel? Helyes kölyök. Olyan vörös haja van, mint a sárgarépa... - Figyelj, Nik, próbálj koncentrálni! Ugye, nem felejtetted el, miért jöttünk ide? Hogy Jennát megtaláljuk! Tudom, hogy a Wendroni Boszorkányok régen borzalmasak voltak, de amióta Morwenna az Anyaboszorkány, megjavultak. És én hiszek Morwennának. Még Marcia is elismeri, hogy Morwennának van jóstehetsége, pedig Marcia szerint a levegőért is kár, amit a boszorkányok beszívnak. Szerintem Jenna tényleg a Kikötőben van. - Fogalmam sincs, mit keresne ott! - morogta Nicko. -Egy olyan leprahelyen!

- Simon nyilván odavitte, hogy átadja annak az idegennek, akiről azt mondtad, kérdezősködött utána, és aki Morwenna szerint is Jennát keresi. Sietnünk kell, ahogyan csak bírunk, hogy mi találjuk meg előbb! ()ké! - sóhajtotta Nicko. - Megyünk a Kikötőbe! Jojó vezette a menetet a partig, ahol a hajó horgonyzott, és dacára annak, hogy Szeptimusz közölte, nem akarja magával vinni, a Farkasfiú még mindig követte őket. Aztán, amikor Nicko eloldozta a hajót, és Jojó kilökte őket a kavicsos partról a mélyebb vízre, a Farkasfiú hirtelen a magasba szökkent, és a hajón landolt, éppen abban a pillanatban, amint azt elkapta az áramlat, hogy kisodorja a folyó közepére. - Aú! - ordított Nicko, mert a hajó veszedelmesen megbillent. - Mégis, mit művelsz? A Farkasfiú mint valami erdei állat, lekushadt a fedélzeten, és megint csak Szeptimuszra bámult. Végül Szeptimusz nem bírta tovább. - Ne bámulj így rám! - ordított. De a Farkasfiú barna szeme meg se rebbent. Továbbra is Szeptimuszra meredt, egészen közelről, és Szeptimuszon hirtelen valami furcsa, ismerős borzongás futott végig. Mindez egyszer már megtörtént. Egyszer már járt itt. Egy hajón állt akkor is. A folyó közepén. Az Erdő mellett. És a Farkasfiú is ott volt vele. Megborzongott. Leguggolt a fedélzeten a Farkasfiú mellé, és most ő bámult meredten a másikra. - A 409-es vagy, ugye? - suttogta Szeptimusz. A Farkasfiú bólintott, aztán megszólalt, négy év óta először. - Te! - mondta és elvigyorodott. - Te vagy a 412-es! A dagály sodorta őket lefelé a folyón. A Farkasfiú és Szeptimusz ott ültek a fedélzeten, átfogták egymás vállát, és szélesen mosolyogtak. - Kell neki egy kis idő, amíg visszaszokik közénk - mondta Szeptimusz. - Egy árva szót sem szólt azóta, hogy kiesett a Fiatalok Hadseregének hajójából. - Pont olyan, mint amilyen te voltál, amikor megtaláltunk! - morfondírozott Nicko. - Emlékszem, te sem szóltál soha egy szót sem. Csak bámultál ránk, mint aki azt gondolja, ezek itt valamennyien megőrültek. A hideg futkosott tőled az ember hátán. - Ó! - mondta Szeptimusz. - Bocs... - Semmi baj, minket nem zavart. Nem igazán. Rokonszenves voltál. Csak nem értettük, miért nem beszélsz. De nyilván a Hadsereg volt az oka valami módon. Rémes hely lehetett. - Az volt - szólalt meg a Farkasfiú nagyon lassan, mintha újra meg kellene szoknia a tulajdon hangját. Senkiben nem lehetett megbízni. De én azért bíztam a 412-esben. A hajóra csönd borult. Nicko a vitorlák igazgatásával foglalkozott, Szeptimusz a vizet bámulta. Egy idő után Szeptimusz azt mondta: - Könyörögtem nekik, hogy forduljunk vissza érted. De tényleg! De nem akartak. Nem akartak! A Hadapródparancsnok csak nevetett, és azt kérdezte: Miért, mire számítottunk? Végtére is ez egy túlélőgyakorlat, azt mondta. És hogy te voltál az első, akinek nem sikerült túlélnie. Egészen felizgatta a dolog. Megpróbáltam utánad ugrani, de a Hadapródparancsnok leütött, és én elveszítettem az eszméletemet. Csak akkor tértem magamhoz, amikor a hajó kikötött, és engem belehajítottak a vízbe. Sajnálom! Meg kellett volna mentselek! A Farkasfiú egy darabig nem szólt egy szót sem. - Nem! Énnekem kellett volna megmentenem téged! - mondta végül. - Én megmenekültem a Seregből, te meg nem. Kiúsztam a partra, és elrejtőztem. Másnap reggel láttalak az Erdőben. De féltem, hogy meglátnak, és nem bújtam elő. Megmenthettelek volna, és akkor mind a ketten szabadok lettünk volna. Nemcsak én.

- Nem számít - mondta Szeptimusz. - Ha akkor megmentesz, sose tudom meg, ki vagyok igazából. És most mind a ketten szabadok vagyunk! - Szabadok... - mormolta a Farkasfiú, és elmélázva nézte, hogyan szeli a hajó a nyugodt, zöld vizet, útban a Kikötő felé.

24.

A KIKÖTŐBEN Hosszú, meleg nap volt. Jenna, Róbert és Villám a tengerparton mendegéltek. A tenger nyugodt volt, és vakító kéken szikrázott a napfényben, a homokdűnék végtelen hosszan nyúltak el, egyik mérföld a másik után. Jenna épp az imént itatta meg Villámmal az ivóvíz maradékát - még reggel megtöltött néhány palackot egy forrásnál. Ferdén tartotta az üveget, hogy ő és Róbert is ihassanak még egy kortyot, rájött, hogy az üvegben nincs már semmi, csak néhány csepp meleg és rozsdás víz, amelynek fémíze volt. Ingerülten visszadugta az üveget a nyeregtáskába, és azon gondolkodott, nem először aznap, vajon tényleg olyan jó ötlet volt-e, hogy – amint azt Róbert javasolta - a tengerparton haladva próbáljanak eljutni a Kikötőbe. Jenna észrevette: a lovat nagyon kifárasztja, hogy puha homokban kell haladnia. Korábban levitte Villámot közvetlenül a víz mellé, arra a sávra, amelyet korábban elöntött a dagály, mert az ázott, kemény homokon könnyebb volt neki a járás. Csakhogy ahogy a délután haladt, megérkezett a dagály. Most a tengervíz magasan állt a parton, Villám pedig kínlódva haladt a lágy, száraz homokon, amely a dűnékről omlott le a partra. A nap már alacsonyan járt az égen, amikor Villám vánszorogva végre megkerülte az utolsó homokdűnét, és Jenna nagy örömmel fölfedezte a Kikötő körvonalait a messzeségben, a vörösbe boruló esti égre rajzolódva. Jenna nagyon fáradt volt, bőre vörösre égett és fájdalmasan húzódott ott, ahol a nap érte, de továbbra is egyfolytában, bátorítóan suttogott Villám fülébe, hogy az elnehezült lábú lovat tovább ösztökélje úti céljuk felé. Róbert viszont roppant virgonc kedvében volt. - Mindig elfog az izgalom, amikor megpillantom a Kikötőt! - jelentette ki. Fölült a nyeregben Jenna mögött, és sugárzó arccal nézett körül. - Mennyi mindent lehet ott csinálni, milyen sok patkánnyal lehet találkozni! Nem ez alkalommal, természetesen! Most fontos ügyben járok itt! Ki hitte volna, mi? Patkány-titkosügynök lettem, aki egy Eltűnt Személy Felkutatására indult a Királyi Ház megbízásából! Ennél jobban nem is indulhatna a karrierem az új szakmámban! Majd én megmutatom Hajninak! És annak az ütődött nővérének! Huh! - Ki az a Hajni? - kérdezte Jenna. Előrehajolt, és megveregette Villám nyakát. - A nejem. Vagyishogy a volt nejem. Margóhoz költözött, a nővéréhez. De köztünk szólva, kezdi már nagyon bánni a dolgot. Ha! Margónál kellemesebb lakótársat is el tudok képzelni! Ami azt illeti, nála csakis kellemesebb lakótársat tudok elképzelni! - Róbert Jennára sandított, hogy eldöntse, vajon jól fogadná-e, ha elmesélne neki néhány rémtörténetet, Margó elviselhetetlenségét szemléltetendő, aztán úgy döntött, inkább mégsem. Jenna fáradtnak és gondterheltnek látszott. - Mindjárt a Kikötőben vagyunk! - mondta Róbert bátorítóan. - Remek! - felelte Jenna vidámabban, mint ahogy érezte. A homokdűnék sebesen hosszabbodó árnyéka és a tenger felől érkező, hűvös szél ráébresztették, hogy aligha éri el Zelda néni kunyhóját sötétedés előtt. Tehát a

Kikötőben kell töltenie az éjszakát, de hol? Jenna rengeteg történetet hallott Nickótól a kikötői élet sötét oldaláról: a csempészekről és a rablókról, a tolvajokról és a zsebmetszőkről, az izomagyúak-ról és az enyveskezűekröl, akik mind csak arra várnak, hogy rávessék magukat a gyanútlan idegenre, amint az éjszaka leszállt. Most mihez kezdjen? - Gyerünk, Villám! - mondta. - Oda kell érnünk sötétedés előtt! - Arra semmi esélyünk! - közölte Róbert vidáman. - Még legalább egyórányi út van hátra! Ha nem több. - Kösz, Róbert! - morogta Jenna, és nyugtalanul pillantott maga mögé, mert hirtelen az a furcsa érzése támadt, hogy valaki követi. És csakugyan: mire Villám a város kavicsos tengerpartjára ért, és elindult fölfelé a Kikötő legszéléről délnek induló, meredek sikátorban, leszállt az éjszaka. Villám itt már nem haladt olyan nesztelenül, mint a homokban: patái meg-meg-csikordultak a macskaköveken, és ez a zaj valamiért nyugtalanította Jennát. A Kikötő külvárosa sötét volt és kísértetiesen csöndes. Magas, rozoga raktárépületek sorakoztak a keskeny utcák mentén, ami Jennát kényelmetlen érzéssel töltötte el, mert arra a mély szurdokra emlékeztette, amely mellett Rosszföldén elhaladtak. Az épületek többsége üresen állt, de Villám patájának dobogása visszaverődött a téglafalakról és végigvisszhangzott az utcákon. Jenna időről időre megpillantotta egy-egy emberi alak körvonalát valamelyik emeleti ablakban, magasan az utca fölött, amint lenézett rájuk, és figyelte, ahogy nagy zajjal elhaladnak. Róbert hátba bökte Jennát. - Aaah! - sikoltott föl a kislány. - Hé, nyugalom! Csak én vagyok az. - Sajnálom, Róbert! Fáradt vagyok. Ez a hely pedig hátborzongató. És nem tudom, hol fogunk aludni ma éjjel. Még soha nem jártam itt egyedül... - Jennának átfutott az agyán, hogy még sehol másutt sem járt egyedül. Soha. - Ezt eddig miért nem mondtad? Azt hittem, a Helytartónál éjszakázunk, vagy valami más ilyen előkelőségnél! - mondta Róbert csalódottan. - Hát nem - motyogta Jenna. - Biztos vagyok benne, hogy odáig lenne örömében, ha tudná, hogy Fensé... már úgy értem, ha tudná, hogy egy ilyen fontos személyiség tévedt be ide a hátsó udvarába, hogy úgy mondjam. Biztos vagyok benne, hogy nagy megtiszteltetésnek tekintené, ha... - Nem, Róbert! - mondta Jenna határozottan. - Nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy itt vagyok. Nem tudom, ki az, akiben megbízhatok! - Hát azt nem csodálom - mondta Róbert. - Látom, Számos úr egy kissé felzaklatott. Nem hibáztatlak érte. Ronda egy alak. Nos, ebben az esetben Firkás Flóri fogadóját javasolnám. Lenn a dokkoknál van egy fogadója, ahol általában alig van vendég, és az épület mögött istállók is vannak a lovadnak. Ha akarod, elviszlek hozzá! - Ó, köszönöm, Róbert! - jennának hatalmas kő esett le a szívéről. Csak most jött rá, mennyire aggasztotta a szállás gondja. Most már semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy találjon egy szobát és ott alhasson egy sort. - Nem az a fajta hely, tudod, amit én elegánsnak neveznék! - figyelmeztette Róbert. Csak akkor menjünk oda, ha nem ijedsz meg egy kis piszoktól! Jobban mondva elég nagy piszoktól! És azt sem garantálhatom, hogy nem vágnak át, hacsak nem ismertem nagyon félre Flórit. De azért jó lélek... Jenna olyan fáradt volt, hogy már semmivel sem lehetett visszariasztani. - Csak vigyél oda, Róbert! - kérte a patkányt.

Róbert mutatta az utat a régi raktárépületekkel zsúfolt, keskeny utcákon, míg csak ki nem értek egy nyüzsgő rakpartra a város kereskedelmi negyedében. Ide érkeztek meg a nagy hajók a tengeren töltött hónapok után, megrakva egzotikus gyógynövényekkel és fűszerekkel, selymekkel és finom szövésű kelmékkel, arany- és ezüstrudakkal, smaragddal, rubinnal és a déltengeri szigetekről származó gyöngyökkel. Ahogy Villám a rakpart felé közeledett, Jenna meglátott egy hatalmas hajót, amelynek gyönyörűen kifaragott orrát egy lenyűgöző, fekete hajú nőt ábrázoló orrszobor díszítette. A hajóról éppen kirakodtak. A rakpartot lobogó fáklyák világították meg, hosszú, imbolygó árnyékokat vetettek a matrózok, hordárok és hajósinasok nyüzsgő tömegére, akik úgy rohangáltak, mint a hangyák, oda-vissza a pallóhídon, ahogy hordták kifelé az árut a hajóról. Úgy látszik, a hajó útja sikeres volt. Villám megtorpant a nyüzsgő tömeg szélén, mert nem bírt átfurakodni az embereken, és Jenna kénytelen volt megvárni, amíg szétoszlanak, mielőtt továbbhaladhatott volna. Ott ült a nyeregben, és valósággal megbűvölte az elébe táruló látvány. Nézte, ahogy négy matróz egy tömör, arany ládát vonszolva nehézkesen végigbotorkál a pallóhídon. A sarkukban apró termetű hajósinas imbolygott, kezében egy nagy, díszes vázával, amely majdnem kétszer akkora volt, mint ő maga. Jenna látta, hogy valahányszor a hajósinas megbotlik, a vázából néhány aranypénz hullik a földre. A hajósinas nyomában egy kisfiú szaladt, fölszedte az aranypénzeket, és vidáman zsebre rakta. Amikor a matrózok a kincsekkel elérték a szárazföldet, átvágtak velük a Kikötőn, majd eltűntek egy barlangszerű, gyertyafényes raktárhelyiség vastag, nyitott ajtaja mögött. Ahogy Jenna nézte, amint a kincsek sorra áramlanak az épületbe, egyszer csak a raktár ajtajában egy tekintélyt parancsoló külsejű nőalakot pillantott meg. A nő hosszú, kék köntöst viselt, ujján sárga szegéllyel, amely elárulta, hogy a köntös viselője maga a Fővámtiszt. A nő mindkét oldalán egy-egy írnok ült egy-egy magas írópultnál. Mindkettejük előtt ugyanolyan papírlap hevert, rajta az áruk gyorsan növekvő listájával. Ahogy egyik nagy értékű tárgy a másik után érkezett, a rakodómunkások mindig megálltak egy pillanatra, míg a Fővámtiszt lediktálta az írnokoknak, hogy mit írjanak. Időről időre azonban egy magas, sötét hajú férfi félbeszakította az asszonyt. Gazdagon díszített, nehéz, vörös selyemből készült, szemlátomást távoli országokból származó köntöst viselt. A Fővámtiszt láthatóan meglehetősen türelmetlenül fogadta ezeket a megszakításokat: egyfolytában diktálta az utasításait a hivatalnokoknak, és nem engedte, hogy a sötét hajú férfi akár csak egy pillanatra is belefojtsa a szót. Jenna úgy sejtette, hogy a férfi a hajó tulajdonosa lehet, és hogy időnként vitába száll a Fővámtiszttel, amikor az megállapítja a szállítmány egy egy darabjának értékét. Jenna jól sejtette. A K i k< >l öl >en, amikor egy-egy hajóról végül kirakodtak, és a szállítmányt biztonságban elraktározták a vámraktárban, a hajó tulajdonosa kapott egy listát. Csollán Aliz pedig, a Kikötő Fővámtisztje egy másikat, továbbá egy kulcsot a raktárépülethez. A kulcs mindaddig nála maradt, amíg egyezségre nem jutottak a hajó tulajdonosával a fizetendő vám összegét illetően, amíg a tulajdonos a vámot ki nem fizette. Ez olykor néhány perc alatt megtörtént, máskor pedig sohanapján, attól függően, mennyire volt fontos a tulajdonosnak, hogy mielőbb hozzájusson a szállítmányához. És hogy mennyire volt makacs. A közeli utcákban állt vagy fél tucat elhagyatott és korhadásnak indult vámraktár - némelyik mellett Jenna el is haladt aznap este -, amelyekben még mindig ott porosodott néhány ilyen szállítmány, amely több száz évvel korábban érkezett a Kikötőbe, és a tulajdonos nem tudott a Fővámtiszttel megegyezni a vám összegében. Most a vámraktárba érkező áruk áradata lassan apadni kezdett, és a hajógondnok a rakparton sorra fizette ki a rakodómunkásokat. Most, hogy a rakodás üteme lelassult, és a munkásoknak volt idejük nézelődni, Jenna is magára vonzott egy-két csodálkozó pillantást. A magas idegen pedig, aki ott állt Aliz mellett a vámraktárban, a Fővámtiszt nagy megkönnyebbülésére elfordította a pillantását a hajóról érkező árucikkekről. Helyettük most azt

az apró, de feltűnő kis alakot nézte, amelyik odakinn ült egyenes derékkal egy fekete ló hátán az épület előtt: az aranypánt a kislány sötét hajában megvillant a fáklyafényben, élénk vörös köntösén csillámlott az arany szegély, válláról ragyogó, sötétkék köpönyeg hullott alá. A férfi mormolt valamit Csollán Aliznak. Az asszony szemlátomást meglepődve bólintott, de közben le nem vette volna a szemét arról a nagy, arany elefántról, amelyet éppen elvittek mellette. A férfi ellépett a Fővámtiszt mellől, és elindult a kijárat felé. Jenna eközben ráébredt, hogy sikerült magára vonnia a hajósinasok figyelmét. Gyorsan lecsusszant Villám hátáról, és vezetni kezdte a lovat a munkások tolongó tömegén keresztül. Róbert dirigálta őket: a patkány ott ült Villám fején, és nézte, hol támad rés a tömegben. - Egy kicsit balra! Nem, nem, jobbra! Azt mondtam, jobbra! Jaj, nézd már, ott egy rés! Nem ott, ott! Na tessék, erről lemaradtunk! Most kerülhetjük meg az egészet! - Jaj, maradj már csöndben, Róbert! - fakadt ki Jenna. Hirtelen elfogta valami kínos érzés, most már tudta, hogy követik őket. Semmi másra nem vágyott, csak hogy kijusson a tömegből, felpattanhasson Villám hátára, és elvágtasson. - Csak segíteni akartam! - morogta sértődötten Róbert. Jenna eleresztette a füle mellett Róbert morgolódását, és nyomában a lóval előrefurakodott a tömegben. - Bocsánat... sajnálom, átengednének?... Köszönöm... bocsánat... Már majdnem kiért a tömegből: már látta maga előtt a szabad térséget. Már csak annyit kell tennie, hogy elhalad amelett a csoport tengerész mellett, akik valamilyen kötél kibogozásával foglalatoskodtak, és szabad az út. De vajon miért makacsolta meg magát Villám éppen most, miért nem akar jönni, amikor olyan nagy szükség lenne rá?! - Gyere, Villám! szolt rá (enna ingerülten. - Jaj, gyere már! Érezte, hogy a gyeplő hirtelen megfeszül a kezében, és hátrafordult, hogy megnézze, mibe gabalyodhatott bele Villám. Jenna fölszisszent: a gyeplőt egy jókora kéz ragadta meg. Fölnézett, arra számítva, hogy egy mérges tengerészt lát majd maga előtt, aki azért haragszik, mert Villám rálépett a kötelére, ehelyett azonban annak a sötét hajú idegennek az arcába bámult, akit a Fővámtiszt irodájában látott. - Engedjen el! - szólt rá Jenna haragosan a férfira. - Eresz-sze el a lovamat! De az ismeretlen továbbra is a markába szorította a gyeplőt, és átható pillantással meredt Jennára. - Ki vagy te? - kérdezte halkan. - Semmi köze hozzá! - felelte Jenna erélyesen, mert elhatározta, nem engedi, hogy az idegen észrevegye, mennyire megijedt. - Engedje el a lovamat! Az idegen eleresztette a gyeplőt, de a szemét továbbra sem vette le Jenna arcáról. Elmélyült, töprengő arckifejezéssel bámult rá, amit Jenna roppant nyugtalanítónak talált. Zaklatottan elfordította róla a pillantását, és villámgyorsan föllendült a nyeregbe, gyors ügetésre sarkantyúzta Villámot, és faképnél hagyta az idegent, aki továbbra is ott állt a rakparton, és utána bámult. - Itt balra! Mondom, balra! - kiáltotta Róbert, és görcsösen kapaszkodott Villám fülébe. Villám rohanvást megindult jobb felé. - Csak tudnám, minek izgatom még magam! - morogta Róbert. De Jenna már nem törődött vele, melyik irányba mennek. Minden irány jó volt, feltéve, hogy olyan messzire vitte a sötét hajú idegentől, amennyire csak lehet.

25.

BABAHÁZ Nem tévedtem el! - közölte Róbert sértődötten. - A Titkos Patkányszolgálat munkatársai soha nem tévednek el! Egyszerűen csak újratervezem az útvonalat... - Hát akkor csipkedd magad, és tervezd újra, de gyorsan! - mondta Jenna, és végigpillantott az utcán. - Mielőtt még utolérne az az ember, akivel a Kikötőben találkoztunk! Biztos, hogy követ bennünket! Róbert és Jenna a Kötélsétány közepén járhattak: ez az utca a Kocsmasorról indult, a Kikötő leglepusztultabb részében. Jenna lecsusszant Villám nyergéből, mert a patkány váltig állította, hogy az a rendkívül rozzant épület, amely előtt álltak, Firkás Flóri fogadója. Csakhogy, sajnos, nem az volt. Valójában a hírhedt Kikötői Boszorkánygyülekezet tulajdonában volt. A Kikötői Boszorkányokról mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy fehér Boszorkányok lennének, ráadásul csöppet sem voltak tőle elragadtatva, hogy egy patkány dörömböl az ajtajukon késő éjszaka. Róbertet hajszál híján varangyos békává változtatták mérgükben - csak az mentette meg, hogy Jenna gyorsan előhúzott a zsebéből egy ezüst félkoronást, és a boszorkány kezébe nyomta, hogy az cserébe gyorsan visszaszívja a békává változtató varázsigét. - Nem értem - motyogta Róbert kissé bizonytalanul, és a mancsát végighúzta a képén, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig patkányszőr borítja, és nem egy varangy bibircsókjai. - Pedig olyan biztos voltam benne, hogy ez itt a Flóri fogadója. - Régebben talán tényleg az volt - mormolta Jenna elkeseredetten. - Talán a boszorkányok őt is varanggyá változtatták... Az utcán jöttek-mentek a járókelők. Egy vándorcirkusz esti előadása folyt éppen a Kikötő melletti réten, és a cirkuszba igyekvő emberek hangosan fecsegve tolongtak el Jenna, Villám és Róbert mellett. A zajban hirtelen ismerős hangok ütötték meg Jenna fülét. - De hát azt mondta: Ne menjetek a cirkuszba! - Ugyan, hagyd már! Egy kis szórakozás nem árthat! Csak nem akarsz komolyan venni minden hülyeséget, amit összefecsegett? Jenna azonnal fölismerte a két beszélgetőt a hangjáról. De látni nem látott semmit a tömegben. - Szeptimusz! Nicko! - kiáltotta. - Ez fura, Szép! - hallatszott egy hang egy nagyon kövér nő háta mögül, aki Jenna felé közeledett, és két hatalmas piknikes kosarat cipelt. - Mintha valaki a nevünket kiáltotta volna! - Talán van itt két másik ember, akit ugyanúgy hívnak, mint bennünket... - Senkit sem hívnak így rajtunk kívül, Szép, olyan fura nevünk van! Különösen neked! - Hát szerintem a Nicko is éppen elég fura. Az enyém legalább jelent valamit! Jenna most már biztos volt a dolgában, és hirtelen Szeptimusz szalmaszín üstökét is megpillantotta, amint éppen előbukkant az egyik piknikes kosár mögül. Jenna odarohant, és megragadta a karját. - Szeptimusz! - kiáltotta. - Tényleg te vagy az? Oh, Szép! Szeptimusz Jennára bámult. Nem akart hinni a szemének. - Jen? - hápogta. - De hát... szia, Jen! Oh, szóval jól vagy! Nem esett bajod? És tényleg itt vagy?! Nem tudom elhinni!

Jenna a karjába szorította és megforgatta Szeptimuszt, aztán Nicko is rájuk vetette magát, és kis híján kiszorította belőlük a szuszt. - Hé, hé! Megtaláltunk, megtaláltunk! Jól vagy, Jen? Mi történt veled? - Majd elmesélem. Hé, ő is veletek van? - Jenna csak most vette észre a Farkasfiút. Az egykori 409-es hátrébb húzódott az egymásnak örvendező testvérek mellől, és kissé elveszettnek tűnt. - Aha. Majd elmesélem! - mondta Nicko vigyorogva. - Figyelj, leszállnál a farkamról? - méltatlankodott Róbert, mert Nicko izgalmában véletlenül rálépett a patkányra. Nicko lepillantott: a patkány ellenséges tekintettel nézett vissza rá. - Nagyon nehéz a lábad! - Bocs! - mondta Nicko, és odébbhúzta a lábát. - Hé, nézd csak, Jen! Itt a Hírpatkány! - A Titokpatkány! - javította ki Róbert. - Aki mindenhová eljut. És mindent megtalál! - Kivéve Firkás Flóri fogadóját! - ugratta Jenna. - Azt is megtaláltam! - közölte méltóságteljesen Róbert, és a boszorkányok háza mellett álló, rikító épületre muta tott, amelynek minden tégláját más színűre festették. Az ajtó fölött egy nagy, festett táblán, kézírással ez állt:

A BABAHÁZ SZÁLLÁS ÉS ELLÁTÁS IGÉNYES VENDÉGEK SZÁMÁRA. HITEL NINCS!

- Kitataroztatta, amióta itt jártam. És megváltoztatta a nevét. Gyertek utánam! Tíz perccel később az istállófiú elvezette Villámot az istállóba, a ház mögé, és Meredith Nővér - nagy darab, csapzott nő volt, tébolyult, mereven bámuló szemekkel - közölte velük, hogy nemrégiben vette át a fogadó vezetését Flóritól. Meredith Nővér háromszor is gondosan megszámolta Jenna pénzét, mielőtt elsüllyesztette volna nem túlságosan tiszta kötényének zsebébe. Jenna, Nicko, Szeptimusz, a Farkasfiú és Róbert követték a Nővér terjedelmes alakját fölfelé a poros lépcsőn. - Csak a melléképületben van hely - mondta a Nővér, miközben átpréselte magát a lépcső egyik különösen szűk fordulóján. - Ez az utolsó szobám. Szerencsétek van. Rengeteg a dolgom, most, hogy a cirkusz itt van a városban. A cirkusz művészei nagyon kedvelik a fogadómat. - Csakugyan? - kérdezte Jenna udvariasan, és óvatosan átlépett egy jókora babán, amely szétvetett tagokkal hevert keresztben a lépcsőn. A fogadóban lépten-nyomon a legkülönfélébb méretű és formájú babákba botlott az ember. Vitrinek üvege mögött raboskodtak, vagy kupacokban hevertek a túlzsúfolt függőágyakban, amelyeket a mennyezetről lógattak le és a falhoz szegeztek. A lépcső mentén babák végeérhetetlen sora üldögélt, és Nickónak sikerült már legalább kettőre rálépnie. Szeptimusz azon igyekezett, hogy ha lehetséges, még csak rájuk se nézzen. A babák láttán kilelte a hideg, ahogy merev, halott szemükkel rámeredtek, és ahogy elhaladt mellettük, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami figyeli. - Vigyázz a kisbabáimra! szólt rá Nickóra élesen Meredith Nővér, amikor a fiú rálépett egy újabb babára. - Ha még egyszer rálépsz valamelyikre, kipenderítelek innét, fiatalember! - Bocs... - morogta Nicko, és azon töprengett, vajon miért akar Jenna éppen ezen a fura helyen megszállni. Végre felértek a ház legfelső emeletére: ebben a pillanatban odalenn valaki hangosan dörömbölni kezdett a bejárati ajtón, és a hang végigvisszhangzott a lépcsőn. Meredith Nővér kihajolt a korláton, és lekiáltott a kis mindeneslánynak, aki ott hált a lépcső alatti kamrában. - Nincs üres szobánk, Miranda! Mondd meg nekik, hogy kopjanak le!

Miranda rohanvást igyekezett ajtót nyitni. Jenna lekukucskált, mert kíváncsi volt, ki a csudának jut még rajtuk kívül eszébe éppen a Babaházban szállást keresni. Ahogy a vézna, félénk mindeneslány kinyitotta az ajtót, Jenna felszisszent, és gyorsan hátraugrott a sötétségbe. A küszöbön éppen azt a személyt pillantotta meg, akinek a látásától leginkább rettegett: az ismeretlent a Kikötőből! - Mi baj, Jen? - kérdezte suttogva Nicko. - A... a... z az ember az ajtónál. Idáig követett a Kikötőből. Üldöz... - Ki az az ember, Jen? - Ne... ne... nem tudom. De azt hiszem, valami köze lehet Simonhoz. - Hát én meg fütyülök rá, hogy kihez van köze, kisasz-szony! - fakadt ki Meredith Nővér. - Nem fog itt hálni ma éjjel, és punktum! - Sajnálom, uram! - sipogta mélyen alattuk Miranda cérnahangja. - Nincs szabad szobánk ma éjjel! Az idegen hangján érződött, hogy nagyon sietett, és kissé zaklatott. - Nem akarok itt megszállni, kisasszony! Csak keresek valakit. Úgy hallottam, egy fiatal hölgy, aki lovon érkezett, itt szállt meg... - Mondd meg neki, hogy húzza el a csíkot, Miranda! - kiáltott le a Nővér. - Ehm, sajnálom, uram! Kérem, húzza el a csíkot! - sipogta Miranda bocsánatkérően, és határozott mozdulattal becsukta az idegen orra előtt az ajtót. Jenna elkeseredésére az idegen tovább dörömbölt az ajtón, de Meredith Nővérrel nem lehetett kukoricázni. - Eridj, és öntsd le egy vödör piszkos mosogatóvízzel, Miranda! - bömbölte haragosan. Miranda ment, hogy teljesítse a parancsot, és Meredith Nővér figyelme ismét a legutóbb érkezett vendégei felé fordult. - Gyertek utánam! - mondta, és kimászott egy magas ablakon. Jenna, Nicko és Szeptimusz egymásra néztek. Másszanak utána ki az ablakon? De miért? Meredith Nővér feje megjelent az ablakban. - Az ég szerelmére, nincs időm rátok várni egész éjszaka! - zsörtölődött. - Jöttök vagy nem? Mert ha ti nem jöttök, akkor visszahívom azt az úriembert, aki az előbb bezörgetett, és neki adom a szobát! Hálátlan kölykök! Jenna gyorsan kimászol I az ablakon. - Nem, nem, kérem, ne adja neki a szobát! Máris jövünk! A melléképületbe egy ke s ke n y fahídon lehetett átjutni, amely a Babaházal kötötte össze a szomszéd házzal. Szeptimusznak csak úgy sikerült átjutnia, hogy görcsösen kapaszkodott a Farkasfiúba, és véletlenül se nézett la a két ház között tátongó mélységbe. A híd túloldalán Meredith Nővér kitárt egy újabb ablakot. - Odabenn van a szobátok! Préseljétek át magatokat mellettem, és másszatok be egyedül! Énnekem más dolgom is van, mint ablakokon ki-be mászkálni egész éjszaka! Szeptimusz úgy vélte, az a kilátás, hogy át kell préselnie magát Meredith Nővér túloldalára egy keskeny fahídon, amely minden lépésnél imbolyogni kezd, még sokkal rémítőbb, mint az, ha az embert körülfogják a nőstényfarkasok. De azután Jenna addig rángatta és Nicko addig lökődte, míg végül remegő lábakkal keresztülbukott a melléképület nyitott ablakán, aztán ott hevert reszketve a padlón, és felbámult a foltos mennyezetre. Neki ebből ennyi elég is volt, döntötte el Szeptimusz. Hátralévő életét a melléképületben fogja tölteni, ebben a szobában. Mert nincs az a pénz, hogy ő még egyszer végigmenjen azon a fahídon... Amint mindhárman megérkeztek a szobába, Meredith Nővér bekukucskált az ablakon. - A házirend ott van az ajtóra kiragasztva! - közölte. -Bármelyik pontját megszegitek, azon nyomban kipenderítelek benneteket. Világos? A gyerekek bólintottak.

- A reggelit - folytatta Meredith Nővér hivatalos modorban -, kizárólag reggel hét és hét óra tíz perc között szolgáljuk fel. Meleg víz délután négy és fél öt között van. Tilos a I ű/gyújtás, valamint az ének és a tánc. A melléképület lakóinak felhívjuk rá a figyelmét, hogy jóllehet továbbra is a Babaház vendégei, valójában a Kikötői Boszorkánygyülekezet tulajdonában lévő épületben tartózkodnak, és ezt a saját felelősségükre teszik. A Babaház vezetése nem tehető felelőssé ennek a helyzetnek semmiféle esetleges következményéért. Ja igen, és mi legyen a patkánnyal? Főzzük meg nektek vacsorára? Nem hinném, hogy egy patkányból egy kis levesnél többet ki lehetne hozni, de ha gondoljátok, Miranda fölhajt nektek még egy párat. Mi itt nagyon kedveljük a patkánylevest, Miranda meg én. Akkor ezt a patkányt leviszem a konyhára, rendben? - Nem! - kiáltott föl Jenna, és megragadta Róbertet. -Már úgy értem, köszönjük, igazán nagyon kedves, de nem vagyunk éhesek. - Milyen kár... Hát akkor talán majd reggelire... Jó éjszakát! - Meredith Nővér bevágta az ablakot, és a fahídon visz-szaimbolygott a Babaházba. - Hmmm... Micsoda remek hely, Jen! – vigyorgott Nicko.

26.

SZIMAT Másnap kora hajnalban, amikor a Kötélsétány fölött a keleti ég még éppen csak pirulni kezdett, egy apró, világító zöld gömb gördült végig nesztelenül az út közepén, majd megállt a Kikötői Boszorkánygyülekezet háza előtt. Szimat várt egy kicsit, és egy helyben ugrált, miközben fölmérte a helyzetet. Szimat elégedett volt. Tudta, hogy hajszál híján elérte már a célját. Amióta a Gazdája elhajította, Szimat hűségesen követte Jenna minden lépését, sőt, még útjának ritmusát is: felgyorsult, amikor Jenna gyorsabban haladt, és amikor megállt, ő is megállt. így eshetett, hogy a zöld gömb most éppen azon a helyen várakozott egy pillanatig, ahol mindössze egykét órával korábban Jenna kétségbe vonta Róbert tájékozódási képességét. Így működött a Nyomkövető Gömb, és ez a módszer roppant hatékony volt ugyan, de néha azért problémát is okozott. Például akkor, amikor - mint aznap késő délután - tízlábnyi mély, vadul hullámzó tengervíz borította el azt az útvonalat, amelyen Jenna haladt korábban, amikor még apály volt. Ez kissé lelassította Szimat mozgását, és tovább rontott a helyzeten, hogy később vastag homokréteg borította be a nedves gömböt. Szimat tudta, hogy a Gazdája nem örülne a késedelemnek, és borzasztóan igyekezett, hogy teljesítse a feladatát. A gömb odaugrándozott a Kikötői Boszorkánygyülekezet bejáratához, de ebben a pillanatban sürgető vágy fogta el, hogy továbbmenjen onnét. Szimat éppen azon volt, hogy tovaszökdécsel, amikor kivágódott az ajtó, kinyúlt egy kéz és megragadta. - Megfogtam! - süvöltötte egy diadalmas boszorkányhang. Szimat magánkívül volt dühében, keservesen küszködött, hogy kiszabaduljon, de a boszorkány szorosan tartotta. - Mit fogtál meg, Linda? - Szimat körülnézett, és egy másik idősebb boszorkány döbbent arcát látta, akinek Linda éppen megmutatta, mit fogott. - Oh, Magasságos Gyülekezet - azt akarod, hogy mindnyájunkat megöljenek? - Miről beszélsz? - fakadt ki a fiatalabbik boszorkány. -Egyszerűen mérges vagy, mert az előbb elszalasztottad a patkányt! Különben is, ez most már az én labdám! Szóval tűnés!

- Linda! A Főboszorkány szerelmére, engedd el azt a gömböt! Tudod te, kié ez? A Mesteré! Ez egy Nyomkövető Gömb, amelyet valaki után küldtek! Dobd el rögtön, ebben a pillanatban! A boszorkány úgy hajította el Szimatot, mint a forró krumplit. A gömb megrázta magát, és visszaszökdécselt az utcára, aztán megindult a Babaház ajtaja felé. A két boszorkány megbabonázva figyelte, amint Szimat egyetkettőt pattant a bejárat előtt aztán a harmadik szökkenéssel felugrott a levélnyílásig, átpréselte magát rajta, és eltűnt az épület belsejében. - Kár, hogy nem ebbe az épületbe jött valakiért - mondta az öregebb boszorkány. - Megőrizhettük volna a Mesternek. Szerezhettünk volna nála egy jó pontot! - Sose vagyunk a megfelelő helyen a megfelelő pillanatban, mi? - Linda komoran felsóhajtott, és hangos csattanással bevágta az ajtót. - Nicko! - suttogta Jenna. - Nicko! - Mi van? - Nicko, valaki zörget az ablakon! - Csak az az őrült Nővér lehet az, Jen! Aluggyá'! - motyogta Nicko félálomban forgolódva hepehupás ágyán a mocskos szobában. Jenna fölült a maga ugyanolyan hepehupás ágyán, és ösz-szehúzta magán Luci köpönyegét. Vadul dobogó szívvel bámult bele a sötétségbe, és újra fülelni kezdett arra a bizonyos zajra. Úgy hangzott, mintha a Nővér egy labdát pattogtatna az ablakuk alatt. De vajon miért? Nem úgy festett, mint akinek a labdajáték lenne a kedvenc időtöltése. És aztán, ahogy az álom köde lassanként eloszlott Jenna agyában, hirtelen eszébe jutott: hiszen ez Szimat! Jenna kiugrott az ágyból, és a következő pillanatban keresztülesett Szeptimuszon, aki ott aludt a padlón egy pokrócba csavarva. Szeptimusz nem moccant. Jenna lassan odakúszott az ablakhoz, hason csúszva, abban a reményben, hogy Szimat így talán nem látja meg. Bár Jenna sejtette, hogy teljesen mindegy, meglátja-e a Nyomkövető Gömb, vagy sem. Egyszerűen csak tudja, hogy ott van. És ekkor Jenna rálépett valami puhára - és elevenre. A szája sikolyra nyílt, de ebben a pillanatban, még mielőtt hangot adhatott volna, egy kéz kúszott a szájára, és belefojtotta a sikolyt. Jenna orrát nyirkos föld szaga csapta meg, és két tágra nyílt szem bámult rá közvetlen közelről. - Sss! - suttogta a Farkasfiú, aki már vagy öt perce ott feküdt az ablak alatt, és Szimatot figyelte. - Valami Dolog van odakinn. Láttam már egy ilyet az Erdőben. - Tudom - suttogta Jenna. - Engem keres! - Akarod, hogy megfogjam neked? - kérdezte a Farkasfiú. A szeme félelmetesen szikrázott a piszkos ablakon át besütő, zöld fényben. Szimat egyre fényesebb lett. Megtalálta a zsákmányt: és most erőt gyűjtött, hogy Megjelölje. Amint ezzel végez, Szimat küldetése véget ér, és ő visszatérhetett a Gazdájához. Attól a perctől kezdve a zsákmány Meg van jelölve, és a Gazdája mindig tudni fogja, hol keresse. - Tényleg meg tudod lógni? - tamáskodott Jenna, mert arra gondolt, hogy Szimat még a Farkasfiúnál is fürgébben mozog. - Naná! - A Farkasfiú elvigyorodott, piszkos fogsora kísérteties zöld fényben csillogott, ahogy Szimat fénye egyre erősebb lett. - Idenézz! A Farkasfiú boszorkányos gyorsasággal felrántotta az ablakot, villámgyorsan elkapta Szimatot, és a markába szorította. Aztán nagy csattanással bevágta az ablakot. - Megvan! - kiáltotta Szeptimusz. Hirtelen felült tágra nyílt szemmel, de szemlátomást még mindig álmodott.

- Mi van? - motyogta Nicko. - Mi a... mi a nyavaja az? Jen? Most meg mér' lett zöld? A Farkasfiú csakugyan elég furán festett. A foglyul ejtett Szimat ragyogó, lüktető fénye vöröses-zölden sütött át a kezén, ujjainak csontozata sötéten rajzolódott ki a bőre alatt. A Farkasfiú többi része viszont borzalmas zöld árnyalatot öltött, mert Szimat ahogy gyűjtötte az energiát a kiszabadulásához, egyre fényesebben világított. A Nyomkövető Gömb magánkívül volt dühében. Olyan közel volt már a céljához, és mégis, milyen távol került tőle! Hiszen ha nem sikerül Megjelölnie a zsákmányt, ugyan mi haszna van belőle a Gazdájának? Nem több, mint egy öreg, kopasz teniszlabdából, ez az igazság! Szimat mindent tudott az öreg, kopasz teniszlabdákról, amit csak tudni lehetett, mert valaha ő maga is az volt. Szimat mindent a Gazdájának, Simonnak köszönhetett, és elhatározta, hogy soha nem fog neki csalódást okozni! Semmi nem tarthatja vissza attól, hogy Megjelölje a zsákmányt. Semmi a világon! De a Farkasfiúban emberére akadt. Erős, szíjas keze vasmarokkal fogta, miközben Szimat gyűjtötte az energiát, és lassan de biztosan kezdett fölmelegedni. Ez a terv nem volt veszélytelen, de a Nyomkövető Gömb hajlandó volt még a megolvadást is kockáztatni. Előbb lesz belőle egy kis tócsa olvadt gumi a padlón, mint hogy csalódást okozzon a Gazdájának. - Miért zöld a kezed, 409-es? - kérdezte Szeptimusz, és még mindig ködös szemmel bámult maga elé, abban a hitben, hogy a Fiatalok Hadseregének hálótermében van a 409-es fiúval. - Nem t'om. Ez itt valami Izé... Jenna megkért, hogy kapjam el. Én meg elkaptam. Fura, kezd egészen forró lenni. - Ez Szimat! - suttogta Jenna. Simon Nyomkövető Gömbje. Azért küldte, hogy engem megtaláljon. Mit csináljunk vele? Szeptimusz szeméből hirtelen kiment az álom. - Ne engedd, hogy hozzád érjen, Jen! Nem szabad hozzád érnie - érted? - Én se szeretném! - Jenna összeborzongott. - Borzalmas! - Ha nem ér hozzád, nem bír majd visszamenni Simonhoz, és megmondani neki, hol vagy. Akkor biztonságban leszel. Rendben? Jenna nem éppen úgy festett, mint aki rendben van. Sápadt volt, reszketett és a bőre zöldes árnyalatot öltött. - Aú...- motyogta a Farkasfiú. - Ooh... ah. Aú! - Jól vagy? - kérdezte Nicko. - Ah... Nagyon forró!... Nem bírom... nem bírom már tartani... Aaahh! A l'arkasliú elejtette a Nyomkövető Gömböt, amely hólyagosra égette a tenyerét. Szimat most már olyan erősen világított, hogy megfájdult a szeme annak, aki ránézett: vörösen izzott. Villámgyorsan odaszökkent Jennához, fölugrott és megérintette a karját. Jenna felsikoltott fájdalmában és rémületében. A gömb pedig nagy lendülettel kirepült a csukott ablakon keresztül, betörve az üveget, aztán átégetve maga alatt a fahidat, a boszorkányok rothadó szemétdombjában landolt hangos sziszegéssel. Egy pillanatig ott feküdt a tealevelek, nyúlcsontok és békafejek kupacába süppedve, és várta, hogy lehűljön. Aztán diadalittasan kiszökkent a szemétdombból, lerázta magáról a rátapadt vastag tealevélréteget, és eliramodott, vissza a Gazdájához, Számos Simonhoz.

27.

A KIKÖTŐI BOSZORKÁNYGYÜLEKEZET HÁZA

Nnéhány pillanatig döbbent csend volt. Végül Szeptimusz törte meg a csöndet: - A híd! - kiáltotta döbbenten. - Ég a híd! Nicko elfordította a szemét Jennáról, aki csak ült, tenyerét arra a kis, kerek égesnyomratapasztva, amelyet Szimat hagyott a karján, és követte Szeptimusz pillán-

1

tását. Látta, hogy az

elszenesedett peremű lyukból, amelyet Szimat hagyott a hídon, amikor átesett rajta, lángok lobbannak fel. Ahogy nézték, a száraz, régi fahíd hirtelen lángba borult és lezuhant a hat emeletnyi mélységbe, majd nagy csattanással földet ért. - Uhh... ohh... - szisszent föl Szeptimusz. - A patkányok... - motyogta Nicko. - Ennek semmi köze a patkányokhoz! - tiltakozott Róbert. - Ha engem kérdeztek, az egésznek az a fiatal Számos úr az oka! És nem tudom, mit fog szólni a jó öreg Nővérke, ha meglátja, hogy a drágalátos hídja porrá égett! - Kit izgat, mit fog szólni a jó öreg Nővérke hozzá! - vágott vissza Nicko. - Kisebb gondunk is nagyobb ennél! Talán elfelejtetted, hol vagyunk? - Itt rekedtünk a Kikötői Boszorkánygyülekezet főhadiszállásának legfelső emeletén! - közölte Szeptimusz komoran. - Ahogy mondod! - morogta Nicko. A szobában néma csönd lett. A Farkasfiú a hóna alá dugta összeégett kezét, és gondterhelt képet vágott. Lassan táncolt egyik lábáról a másikra, hátha akkor kevésbé érzi a fájdalmat. Jenna lerázta magáról a saját aggodalmait, és odalépett a Farkasfiúhoz, - Nagyon fáj? - kérdezte. A Farkasfiú bólintott, és a fogát csikorgatta. - Be kell kötöznünk a kezedet! - mondta Jenna. - Nehogy még nagyobb baja legyen! Várj csak! Letekerte a derekáról az aranyszínű selyemsálat, a foga közé szorította az egyik végét, és kettétépte. Szeptimusz és Nicko nézték, ahogy Jenna az aranyszínű selyemmel gondosan bebugyolálja a Farkasfiú sérült kezét. De az eszük máshol járt, megpróbálták kitalálni, hogyan juthatnának ki a boszorkányok házából. - Figyeljetek! - mondta Szeptimusz halkan. - Mi van? - suttogta Nicko. Jenna és a Farkasfiú aggodalmasan fölnézett. Mit hallhatott Szeptimusz? - Ti hallotok valamit?- suttogta Szeptimusz. Mindnyájan feszülten figyeltek - mire is? Talán lépések hallatszanak az ajtó előtt? Számos Simon bukkan föl az ablakban? Meredith Nővér fölfedezte, hogy a hídja hamuvá égett? Néhány másodpercnyi csönd után Nicko azt suttogta: - Én nem hallok semmit, Szép! - Hát ez az! Semmit sem lehet hallani!

- Ó, Szép! - tiltakozott Nicko. - Mi meg azt hittük, hallasz valamit! Ne csináld ezt még egyszer, kérlek! - De hát nem érted? Éppen ez az! Az a híd akkora csattanással esett le a hátsó udvarukba, hogy arra még a holtak is felébrednének, de a boszorkányok a fülük botját sem mozdítják! Még csak ki se néztek! Semmi se történt! Már hajnalodik, és bizonyára lefeküdtek. Marcia azt mondja, a Sötét Boszorkányok rendszerint napközben alszanak, és éjszaka látnak munkához. Úgyhogy most egyszerűen kisétálhatunk. Gyerekjáték lesz! - Az, persze, gyerekjáték! Lesétálni egészen a földszintig ezen a nyikorgós, vén házon keresztül, amelyik tele van csapdákkal, meg boszorkányokkal, akik csak arra várnak, hogy fülön csípjenek és varangyos békává változtassanak! Nem is beszélve arról, hogy ki kell jutnunk a bejáraton, márpedig lefogadom, hogy azt valami nagyon ocsmány varázslattal zárták le! Szép kis gyerekjáték! Jenna éppen befejezte a Farkasfiú kezének bekötözését, és most fölnézett. - Ne mérgelődj már, Nicko! Különben sincs más választásunk! Ha ki akarunk jutni, át kell mennünk a boszorkányok házán! Ha csak nem akarsz átugrani egy tíz méter széles szakadékot, hogy visszajuss abba a babákkal teli, kísérteties házba... Néhány perccel később mindnyájan ott álltak a melléképület piszkos, pókhálós folyosóján. Nicko láthatatlanná vált. A Láthatatlanná és Hallhatatlanná Tévő Varázsigét használta - Szeptimusz segített neki, és a sokadik alkalommal végre sikerült hibátlanul elmondania. - Nem, Nick, úgy megy, hogy Ne hallj, ne láss se halk szót, se suttogást! És el is kell képzelned! Az nem elég, ha eldarálod, mint valami agyalágyult papagáj! Eddig úgy tűnt, a varázsige működik. Legalábbis sikerült kijutniuk a szobából, anélkül, hogy az ajtó Megnyikordult volna. Jenna és Szeptimusz is ismertek egy Láthatatlanná Tévő Varázsigét, igaz, az övék nem tett egyszersmind Hallhatatlanná is, de úgy döntöttek, nem használják. Úgy érezték, nem lenne helyes, ha egyedül a Farkasfiú maradna látható a boszorkányok számára. Ott álltak hát tétován a melléképület ajtaja előtt, és próbálták eldönteni, hogy merre induljanak: nem volt könnyű, mert nem lehetett tudni, melyik irányban vezet az út lefelé, és melyik irányban fölfelé. A Kikötői Boszorkányok szenvedélyes lakberendezők voltak - ámbár valószínűleg nem sok ember akadt, aki erőfeszítéseik eredményét különösebben tetszetősnek vagy otthonosnak találta volna. Az évek során a Gyülekezet a házat zsákutcás folyosók és olyan nyaktörően tekergő csigalépcsők tömegévé alakította, amelyek egyszer csak véget értek a semmiben, vagy a gyanútlan látogató, aki elindult rajluk, végül kizuhant egy ablakon. Voltak ajtók, amelyek olyan szobákba vezettek, ahol a boszorkányok korábban fölszedték a padlót, és még nem volt érkezésük, hogy visszarakják; másutt csöpögő csövek álltak ki a falból, és minden lépésnél akadt egy elkorhadt padlódeszka, amely azzal fenyegetett, hogy beszakad a lábad alatt, és te zuhansz lefelé egy emeletet. Ezeken az érdekes belsőépítészeti megoldásokon felül ott volt még az a temérdek Zűr, Zavar és Zaklató. Ezeket a boszorkányok azért helyezték el a ház legkülönbözőbb pontjain, hogy csapdába ejtsék a vigyázatlan betolakodókat. Egy kis kék Zaklató egy zsinóron ott lógott a mennyezetről közvetlenül az ajtó mellett. A Zaklató kellemetlen külsejű, egyszemű, hegyes tüskékkel ellátott teremtmény volt, egész testét pikkelyek borították, és életének az volt az egyetlen célja, hogy bárkit, legyen az férfi vagy nő, megakadályozzon abban, amit az illető éppen csinálni szeretne. De ahhoz, hogy ezt a feladatot végrehajthassa, először magára kellett vonnia az illető pillantását. Jenna nem vette észre a Zaklatót, és egyenesen belesétált. Azon nyomban hátra is hőkölt, de már késő volt: már fölnézett, és a szeme találkozott a Zaklató rámeredő, fátyolos kék szemével. Most aztán a Zaklató vígan munkához látott. Ott ugrándozott körbekörbe Jenna orra előtt, és egyfolytában gügyögött.

- Hello, pici lány! Hello, hello! Csak nem eltévedtünk, aranyom? Ne búsulj, majd én segítek, picikém! Az ám! - Jaj, fogd már be! - motyogta Jenna olyan hangosan, ahogy csak merte, és megpróbált elhúzódni a kellemetlen teremtménytől. - Ó! Ez csúnya volt tőled, az ám! Amikor én csak segíteni akarok neked... - Szép, nem tudnád elintézni, hogy ez a Zaklató ne Zaklasson, mert különben megfojtom! - Próbálok kitalálni valamit. Nyugodj meg, Jen! Ne is figyelj oda erre a buta jószágra! -

Oooh! Rossz kisfiú! Csúúúnya, csúúúnya rossz kisfiúúúú!

- Szép! - kiáltotta Jenna türelmetlenül. - Mire vársz! Küldd el a csudába, légy szíves! De most rögtön! - Ne küldjél el a csudába! Én csak segíteni akarok! - Jaj, fogd már be! - Jen, Jen, ne engedd, hogy felidegesítsen, mert pontosan ezt akarja. Annyira föl akar zaklatni, hogy ne bírj csinálni semmit! Csak még egy kicsit légy türelemmel. Van egy ötletem! - Óóó! Lám, a csúúúúúnya kisfiúúúnak van egy ötlete... Óóó... - Szép, csinálj már valamit, vagy megölöm! - Óóó, csúúúúnya, rossz kisláááány! Nem széééép dolog ilyet mondani! Óóó! Szeptimusz lázasan kotorászott a Varázslóinas-köntös övtáskájában. - Kitartás, Jen! Mindjárt meglesz a Visszafordítom! Ahá, itt is van! Előhúzott egy apró, háromszög alakú Bűbájt, és a tenyerére fektette, úgy, hogy a háromszög csúcsa a Zaklató felé mutatott. A Zaklató gyanakodva pislogott rá. Mi az ott a kezedben, csúúúúnya fiúúúúcska? - kérdezte zsémbesen. Szeptimusz nem felelt. Mély lélegzetet vett, aztán kántálni kezdett, nagyon lassan és halkan, nehogy fölébressze a boszorkányokat: „Te Zűrös Zaklató, nem kell több Zaklatás! Feledd el, hogy Mi vagy, Légy Inkább Bármi Más!" - Jaj, mamám! - rebegte elhalóan a Zaklató. - De furán érzem magam! - Helyes! - morogta Szeptimusz. - Úgy látszik, működik! De azért, gondolom, legjobb lesz, ha teszek egy próbát... - Vigyázz magadra, Szép! - intette Jenna, aki már nem érezte magát olyan felhevültnek és Zaklatottnak. Szeptimusz magában elmormolt egy egyszerű Védőpajzs Varázslatot, aztán erőt vett magán, és ránézett a Zaklatóra. - Jó reggelt! - szólalt meg a Zaklató sugárzó mosollyal. - Miben segíthetek? - Nagyon megy már neked ez a Mágia-dolog! - suttogta Jenna Szeptimusznak. Szeptimusz elvigyorodott. Szerette ezt az érzést, amikor egy varázslat jól sikerült. A Zaklató türelmesen csüngött a mennyezetről, a válaszára várva. - Meg tudnád mutatni nekünk a kifelé vezető utat? - kérdezte Szeptimusz udvariasan a Zaklatót. - A legnagyobb örömmel! - válaszolta a Zaklató. - Kérlek, kövessetek! A lény levált a köteléről, és a négy pipaszár lábán ott landolt előttük a padlón. Aztán nekiiramodott, és mindnyájuk legnagyobb meglepetésére eltűnt egy nyitott csapóajtón keresztül.

- Gyorsan! - sürgette őket Szeptimusz. - Menjünk utána! Te menj előre, Nik, hogy legalább addig Hallhatatlanok legyünk! A Zaklatót követve lekúsztak egy hosszú, nagyon rozoga létrán, amely átszelte hosszában az egész házat. A létra imbolygott és hajlongott a szokatlan súly alatt - a boszorkányok ugyanis soha nem merték használni -, és mire leértek a földre, Szeptimusz egész testében reszketett. Amikor leléptek az utolsó létrafokról, bele a teljes sötétségbe, rosszindulatú sziszegés kórusa hangzott fel. A Farkasfiú visszasziszegett. - Mi ez? - suttogta Jen na. - Macskák - motyogta Szeptimusz. - Rengeteg macska... Cssss, 409-es, ne ingereld őket! De a Farkasfiú sziszegése megtette a hatását: a macskák rémülten elhallgattak. Kkkora nagy és ilyen vad macskával még életükben nem találkoztak... A Zaklató megvárta, amíg mindnyájan biztonságban leérkeztek a létrán. - Amint látják, hölgyeim és uraim, a Gyülekezet konyhájában vagyunk, amely a háztartási tevékenység központja. Kövessenek, kérem, és én a kijárathoz vezetem önöket! A Gyülekezet konyhája csak úgy bűzlött az avas zsírtól és a macskaeledeltől. A sötétben nemigen láttak semmit, csak a tűzhely parazsának tompa izzását, és a tenger sok, zölden villogó macskaszemet, amelyek követték őket, ahogy Némán áthaladtak a helyiségen. Rövidesen kijutottak a konyhából. Szorosan a Zaklató nyomában haladtak, amely végigszaladt egy keskeny folyosón. Nemigen látták, merre járnak, mert az egész házban teljes volt a sötétség. A boszorkányok fekete szövetet szegeztek az ablakokra, a falakat sárbarnára festették, és néhány boszorkányokat, varangyokat és denevéreket ábrázoló festményt aggattak rájuk. De ahogy átpréselték magukat egy szűk kanyarodóban, egyszer csak egy poros fénysugár hullott a folyosóra: kinyílt egy ajtó, és kitámolygott rajta egy boszorkány. Nicko megtorpant, és Szeptimusz, mivel nem látta a sötétben, beleütközött, a szorosan a nyomában haladó Jenna és a Farkasfiú pedig őbelé. Róbertre, aki Nicko előtt szaladt, éppen ráesett a szobából kiszűrődő fény. A boszorkány kerekre tágult szemmel meredt a patkányra, Róbert pedig, halálra rémülve, visszabámult rá. - Hello! Te vagy az én kis patkányom, ugye, drágám? - szólalt meg a boszorkány furcsa, éneklő hangon. - Gyere szépen, hadd változtassalak szép, kövér varangyos békává! Róbert szája kinyílt, majd becsukódott, de egyetlen árva hang sem jött ki rajta. A boszorkány lassan pislantott egyet, aztán megfordult, és kíváncsian bámult Szeptimuszra, Jennára és a Farkasfiúra, akik mindnyájan rémülten húzódtak vissza az árnyékba. - Szóval a barátaidat is magaddal hoztad... mmm nyamm... Gyerekek. Mi itt szeretjük a gyerekeket, bizony ám!... no nézd csak, ez meg itt az én saját külön Zaklatom, akit csak a múlt éjjel lógattam fel... - Hello, Veronika! - mondta a Zaklató kissé megrovóan. - Csak nem álmodban járkálsz már megint? - Mmmm... - mormolta a boszorkány. - Tudod, ez a holdkór... nagyon kellemes. - Eredj vissza szépen az ágyadba! - szólt rá a Zaklató zsémbesen. - Mielőtt még megint lezuhansz azon a csapóajtón, és mindenkit fölébresztesz! - Igen, persze... Vissza az ágyamba... jó'jcakát, Zaklató! - mormolta a boszorkány, és továbbcsoszogott a folyosón, tágra nyitott szemmel meredve a semmibe, fenna és a Farkasfiú szorosan a falhoz lapultak, hogy utat engedjenek a holdkóros boszorkánynak. - Phű! - lélegzett fel Szeptimusz.

- Akkor most erre, ha szabad kérnem, hölgyem és uraim! - mondta a Zaklató fürgén és erélyesen, és beiramodott egy vastag, fekete függöny alá, amelyet a folyosón keresztben akasztottak föl. Szeptimusz, Jenna, a Farkasfiú, Róbert, illetve a Láthatatlan és Hallhatatlan Nicko félrelökték a poros függönyt, beléptek mögé és megkönnyebbülten felsóhajtottak: a függöny túloldalán ott volt a kijárat! A Zaklató úgy kúszott fel az ajtón, akár egy gyík a forró bádogfalon, és fürgén hozzálátott, hogy kinyisson egy egész sereg reteszt, lakatot és láncot. Jenna rámosolygott Szeptimuszra: még egy perc, és odakinn lesznek! És akkor elkezdődött! - Aú! Segítség! Segítség! Megtámadtak! Segítség! Tűnj el! Hagyj békén! - sikoltotta egy átható, magas és fémes hang. Az egyik lakatban működésbe lépett a Riasztó. - Csss, Donald! - szólt rá a Zaklató mérgesen a lakatra. Ne csapj már ekkora lármát, csak én vagyok az! De a lakatot nem lehetett elhallgattatni. Fülsiketítőén vi-lOngva egyre csak azt ismételgette: - Jaj, jaj, segítség!... Jaj, jaj, segítség!... Jaj, jaj segítség! Hirtelen a fejük fölött rohanó lábak zaját hallották, aztán izgatott hangokat. A Kikötői Boszorkánygyülekezet fölébredt. Néhány pillanattal később súlyos léptek zaja hallatszott a lépcső felől, amelyet a kettőbe törő fa reccsenése követett, majd egy sikoly. - Daphne, te ütődött! - bömbölte egy hang. - Csak tegnap javítottam meg azt a lépcsőt, és most nézd, mit csináltál vele! Tönkretetted! Hallatszott, amint Daphne válaszként felnyög. - Betolakodó-szagot érzek! - kiáltotta egy másik hang. -Valami bűzlik a hallban! Patkány! Mérget vennék rá! Gyorsan, gyorsan! Menjünk le a hátsó lépcsőn! - Olyan hangok hallatszottak, mintha egy megvadult elefántcsorda vágtatna odafönn. A ház megremegett. A Kikötői Boszorkánygyülekezet elindult lefelé... - Jaj, jaj, segítség!... Jaj, jaj, segítség! - visította a lakat. - Szép! - fordult Jenna Szeptimuszhoz halálra rémülve. - Szép! Miért nem csinálsz már valamit? - Nem töm. Gondolkodom... várjál csak! - Szeptimusz újra a Varázslóinas-övében kotorászott, és előhúzott egy Siettetőpor feliratú kis csomagot. Gyorsan a tenyerébe öntötte a csomag tartalmát, és ráhintette a Zaklatóra. A Zaklató köhögött és köpködött: aztán hirtelen úgy fölgyorsult, hogy mindössze egy száguldó kék folt látszott belőle, csak úgy cikázott föl-alá az ajtón, kirántotta a reteszeket, kinyitotta a lakatokat és kiakasztotta a láncokat, miközben a fülsiketítő nyüszítés egyre csak folytatódott: - Jaj, jaj, segítség!... Jaj, jaj, segítség!... - Jenna hallotta, hogy a boszorkányok már lenn, a konyhában trappolnak, de ebben a pillanatban a bejárati ajtó kitárult, a Zaklatót nekinyomta a falnak és palacsintává lapította. Jenna, Szeptimiusz, Nicko, a Farkasfiú és Róbert egy szemvillanás alatt odakinn termettek, és lélekszakadva rohantak végig a Kötélsétányon, miközben alig mertek hátranézni, attól tartva, hogy egész sereg boszorkány lohol a nyomukban. - Eközben a Kikötői Boszorkánygyülekezet házában a hall padlója, amelyet Daphné óriás szúi már évek óta rágcsáltak, végre megadta magát és beszakadt: az egész Gyülekezet fejjel előre lepottyant az alagsorba. Szerencsére puhára estek, egy szivárgó szennyvízcsatorna évek alatt lerakódott üledékébe.

28.

A TÖLTÉSEN

Jenna, Szeptimusz, Nicko, a Farkasfiú és Róbert a Töltésen igyekeztek kifelé a Kikötőből a Marrami-láp irányába. Jenna haladt legelöl, mögötte ügetett Villám. A ló időről időre megmegrázta a fejét, és nagyokat horkantott a hűvös reggeli levegőben, annyira örült, hogy végre kijutott a bűzös istállóból, ahol az éjszakát töltötte a Babaház hátsó szárnyában. Jenna ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjenek Villámért. Attól félt, ha otthagyják a lovat, Meredith Nővér talán kísértésbe esik, hogy eladja valamelyik húspástétomot áruló boltnak, amelyből jó néhány akadt a rakparton. így hát amikor befordultak a Kötélsétány végén, és még mindig egy árva boszorkányt sem láttak kijönni a házból, Jenna visszaosont a házak mögött vezető földúton, kiszabadította Villámot, és magával hozta. A Töltés ott haladt a Kikötő körül elterülő földeket szegélyező, magas homokzátony mentén. Ahogy ott lépkedtek a kora reggeli ködben, Jenna észrevette az elnyűtt cirkuszsátrat, és orrát megcsapta a letaposott fű szaga. A sátor körül a cirkusz közönsége alaposan letiporta a füvet előző este. Körülöttük csönd volt és béke, Jenna mégis nagyon feszült volt. Sajgott a karja, ott, ahol Szimat megégette, és ez állandóan emlékeztette rá, hogy Simon Megjelölte. Minden váratlan hangtól vagy mozdulattól összerezzent. így hát amikor a szeme sarkából észrevett egy apró, sötét alakot a levegőben, amely furcsa, zúgó hangot hallatva közeledett feléje, pánikba esett, és megragadta Szeptimusz karját. - Aú! szisszeni lel Szeptimusz. - Mi a baj, Jen? Mi történt? Jenna Szeptimusz háta mögé húzódott. Az a valami egyenesen feléje tartott. - Juhuhujjjj! Kergesd el! Szedd le rólam! - süvöltötte Jenna, és őrjöngve lesöpörte a jókora, lándzsás rovart a válláról. A fiúk letérdeltek, és szemügyre vették a rovart, amely ott feküdt a hátán a töltés finom homokjában, lassan mozgatta a lábát a levegőben, és halk, zümmögő hangot hallatott. - Pedig én azt hittem, már rég megdöglött! - mondta Szeptimusz, és az ujjával megpiszkálta a rovart. - Hogy került ez ide? - kérdezte fejcsóválva Nicko. A Farkasfiú a rovarra meredt. Úgy vélte, nem valami étvágygerjesztő. Csak úgy ropogna az ember foga alatt, gondolta és valami tüskéje is van. Nem lennék meglepve, ha csúnyán meg tudná szúrni az embert. Jenna átkukucskált a fiúk válla fölött. - Mi az? - kérdezte. - A Pajzsbogarad - felelte Szeptimusz.

- Jaj, ne! - Jenna térdre hullott, nagyon vigyázva fölvette a bogarat, és a tenyerére fektette. Amennyire tudta, leporolta, aztán néhány pillanattal később mindnyájan megbűvölve figyelték, ahogy a bogár felállt, és imbolyogva hozzálátott, hogy megtisztítsa a szárnyát. Zümmögve szorgoskodott, míg csak minden testrésze újra a helyére nem került és működni nem kezdett. Aztán egyszer csak hirtelen diadalmasan csattogtatva a szárnyát, amely nekiverődött zöld, pikkelyes kitinpáncéljának, a bogár a levegőbe emelkedett, és elfoglalta jogos helyét Jenna vállán - akárcsak egy évvel azelőtt, amikor létrehozták Zelda néni kunyhójában. Jenna kissé megkönnyebbült: most legalább volt valamije, amivel védekezhetett, ha - vagy inkább amikor? - Simon utánajön és megtalálja. A nagy testű ló, a nyergében kuporgó patkánnyal, és a mellette lépkedő négy gyerekkel lassan, de biztosan haladt a Töltésen. Elhagyták a Kikötő körül elterülő mezőket, és elérték a nádast. Innét szerezték be a Kikötő lakói a nádat a szalmatetőkhöz, kosarakhoz, nádpadlóhoz és más apró-cseprő tárgyakhoz. Ahogy a reggeli nap mind magasabbra emelkedett, felszívta az utolsó ködpászmákat is a nádasból, amely szinte egészen a szemhatárig terjeszkedett. A nádas mögött fekvő Marrami-lápot azonban még mindig a mocsári köd vastag takarója borította. Róbert jobbnak látta, ha aznap reggel a háttérben marad. Amúgy sem volt valami jó hangulatban, mert ráismert az ösvényre, amely mellett éppen elhaladtak: ez vezetett Bolond Jakab kunyhójához, ahol az előző évben élete hat legnyomorúságosabb hetét töltötte, bebörtönözve egy patkányketrecbe. Csak úgy sikerült elmenekülnie, hogy addig koplalt, míg annyira le nem fogyott, hogy át tudta magát préselni a rácsok között. A nap már magasan járt az égen, amikor Róbert észrevette, hogy a nádas ritkulni kezd, és orrát megcsapta a Marrami-láp-ról érkező nedves levegő jellegzetes szaga. A patkány végre megnyugodott. Tudta, hogy most már jó messzire járnak Bolond Jakab kalyibájától. Egy idő után a Töltésnek vége szakadt, átadta helyét egy süppedős ösvénynek, és a kis csoport megállt. Jenna kezével ernyőzte a szemét a túlságosan erős napsütés ellen, és hunyorogva bámult a Láp felé. Elfogta a csüggedés: rájött, hogy fogalma sincs róla, melyik ösvény vezet Zelda néni kunyhójához. Amikor legutóbb itt járt Nickóval, a Nagy Fagy idején, mindent jég és hó borított, és egészen másképp festett, mint most. Szeptimusz odaállt mellé. - Azt hittem, a Lápvány már vár bennünket - mondta értetlenül. - Azt hittem, Zelda néni tudja, hogy itt vagyunk. - Ühm, hát nem. Nem hinném, hogy tudja, Szep... - felelte Jenna. - A hallása már nem olyan jó, mint régen, és nehezére esik a Fülelés. Kénytelen leszek elküldeni hozzá Róbertet, hogy megmondja neki, hol vagyunk. - Tessék? Jól értettem, amit mondtál? - kérdezte a patkány hitetlenkedve. - Igen, Róbert, jól hallottad! - mondta Jenna. - Azt akar o m , hogy menj el az Őrkunyhóhoz, és szólj Zelda néninek, hogy it t vagyunk. - Sajnálom, kis Fenség, de amint korábban már említettem, a láp nem szerepel az én munkaköri leírásomban... - Ha én azt mondom, Róbert, hogy igenis, szerepel benne, akkor az úgy is van. Megértettél? - Ehem... - felelte Róbert szemlátomást elhűlve. - És ha nem teszed meg, amire utasítalak, akkor gondoskodom majd róla, hogy kitegyék a szűrödet a Titkos Patkányszolgálattól. - De hát... - Világos?

Róbert nem akart hinni a fülének. De Szeptimusz és Nicko sem: még sose hallották Jennát ilyen határozottan beszélni. - Világos, Róbert? - Mint a nap.... - Róbert boldogtalanul bámult a Marrami-láp felé. Jenna, gondolta kelletlen elismeréssel, alighanem sokkal keményebb dió lesz Királynőként, mint az anyja volt. - No, akkor eredj szépen! - mondta Jenna. - És ne felejtsd el megmondani Zelda néninek, hogy küldje el a Lápványt a láp Kikötő felőli oldalára a kenuval! És siess, ahogy csak bírsz! Ugye, nem felejtetted el, hogy Simon Megjelölt engem? Mindnyájan figyelték a patkányt, ahogy végigfutott a mocsaras ösvényen, elrugaszkodott és belevetette magát a magas, érdes szittyó közé, amely a láp peremén nőtt, és eltűnt a szemük elől. - Remélem, nem esik baja - mondta Jenna, és kezével a szemét ernyőzve, mereven nézett abba az irányba, ahol a patkány eltűnt. Nem örült neki, hogy meg kellett fenyegetnie Róbertet, de érezte, hogy nincs más választása. Amióta Szimat Megjelölte, tudta, csak idő kérdése, hogy Simon megtalálja, és hogy neki Simon előtt kell odaérnie Zelda nénihez és a Sárkányhajóhoz. - Ügyes patkány - vélte Szeptimusz. - Meglátod, pillanatok alatt visszatér a Lápvánnyal. Leültek a Töltés oldalában. Villám elégedetten rágcsálta a füvet, és Jenna körbeadta a vizesüveget, amelyet a Kikötői forrásból töltött meg útközben. Nicko lefeküdt és az eget bámulta, örült, hogy semmittevéssel töltheti a délelőttöt. A Farkasfiú nyugtalan volt, mert fájt a keze. Egy idő után fölpattant és fel-alá járkált az ösvényen, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról. Jenna és Szeptimusz feszülten, nyugtalanul fürkészték a Lápot és a nádast, nem látnak-e valami szokatlan mozgást. Időről időre szélörvény borzolta a nádast, vízicickány vetette magát a vízbe tompa loccsanással, vagy egy madár kiáltott föl gyászosan a lápban, társát hívogatva. Ilyenkor Jenna és Szeptimusz összerezzentek. De ahogy közeledett a dél, a levegő tikkasztóan meleg lett, a szél elállt, és a lápi állatok és madarak is elcsendesedtek, Jenna és Szeptimusz is elálmosodtak, és a szemük lassan lecsukódott. Nicko már aludt is. És még a Farkasfiú is abbahagyta a fel-alá járkálást, lefeküdt, és a nedves füvön hűsítette égő kezét. Fölöttük a nap fehéren izzott a felhőtlen égen, és mesz-sze-messze, a Marrami-lápon túl egy sötét pont jelent meg a láthatáron.

29.

HARC ÉS MENEKÜLÉS Szeptimusz

vette észre először. Valami Sötétség sercegett és sziszegett a levegőben,

amitől felállt a tarkóján a szőr. Összerándult, és ijedten felült. - Mi a baj? - kérdezte Jenna. Éppen azzal szórakozott, hogy odatartotta a kezét a Pajzsbogarának, az pedig ujjról ujjra ugrálva tisztogatta le a szárnyáról az utolsó homokszemeket. - Nézd csak... az ott! - Szeptimusz fölmutatott az égre. - Sehogy se tetszik nekem a formája! Madárnak túl nagy.

Jenna hunyorogva fölnézett az ég ragyogó, kék végtelenségére, arrafelé, amerre Szeptimusz mutatott. Messze, magasan a Marrami-láp fölött jókora, fekete, madár formájú alakot látott. Talán egy lápi héja - mondta bizonytalanul. Szeptimusz megrázta a fejét, és felállt. Hogy jobban lásson, szemét tenyerével ernyőzte a ragyogó napsugarak elől. Az arca sápadt és komoly volt. - Mi van? - Nicko résnyire nyitotta a szemét, és ködös pillantással fölnézett. Jenna némán a közeledő alakra mutatott. A Farkasfiú abbahagyta a fel-alá járkálást, és ő is felnézett. - Fura... - morogta halkan. - Mit látsz? - kérdezte Nicko aggodalmasan. Tudta, hogy a Farkasfiúnak olyan éles a szeme, mint a sasnak. - Úgy fest, mint egy nagy kövér denevér... de nem, várjatok csak egy percig... a csudába is, nem lehet denevér, mert nagyon gyorsan repül... ez egy... nem, ez egyszerűen lehetetlen... - Micsoda? - kérdezte Szeptimusz idegesen. - Mi nem lehetetlen? - Valami idióta van ott fenn a levegőben. Repül. - Biztos vagy ebben, 409-es? - Aha, 412-es. - De hát ez nem lehetséges! Senki sem tud így repülni. Úgy értem, tényleg repülni, mint egy madár! - mondta Jenna, és a hátán végigfutott a hideg. - Valaha tudtak. Legalábbis azt mondják! - Szeptimusz halkan füttyentett. A fekete pont sebesen közeledett, és rövidesen mindnyájan tisztán látták a repülő emberi alakot: fekete köpönyege lobogva úszott utána, ahogy ott körözött a láp fölött. Cikcakkban, látszólag szeszélyesen cikázott ideoda, mintha keresne valamit odalenn. Egyre erősebben érezte a Jel vonzását, amelyet Szimat hagyott számára. - De hiszen ez Simon! - kiáltott föl döbbenten Jenna. Alig akart hinni a szemének. - El kell bújnunk! - mondta Szeptimusz. - Gyere, Jen, a n.iilasba - gyorsan! - Nem értem, mit vagytok úgy oda! - jelentette ki Nicko, és fölbámult a közeledő figurára. - Mi négyen vagyunk, és végül is csak Simon az, a jó öreg Simon, a mi felvágós, legidősebb bátyánk. Na jó, közben megtanult repülni. És akkor mi van? Lefogadom, hogy ezt Szép is meg tudja csinálni. Ugye, hogy te is tudsz repülni, Szép? - Nem, Nik. így nem. így repülni csak a régiek tudtak. Ez Varázsrepülés! - De hát te is fel tudsz emelkedni meg le tudsz ereszkedni, nem igaz, Szép? Az is repülés. - Én csak pár lábnyira tudok a föld fölé emelkedni, Nik! Millió év alatt sem tudnék megtanulni így repülni. Nem is hittem volna, hogy bárki képes lehet rá! Jenna Villám mellett keresett menedéket. Szorosan fogta a ló kantárszárát. Valahogy nagyobb biztonságban érezte magát a nagy darab, nyugodt állat mellett, ahogy figyelte az égen közeledő alakot. Szeptimusz szorosan mellé állt. Elhatározta, hogy ezúttal bármi áron megvédi Jennát. Varázslóinas-övtáskájának titkos rekeszéből előhúzta a legértékesebb Talizmánját. Egy pár apró ezüstszárny volt az: még akkor kapta Marciától, amikor az először kérte meg rá, hogy legyen a Varázslóinasa. A szárnyak ott feküdtek Szeptimusz jobb tenyerén, és csak úgy szikráztak a napsütésben. A csillogó ezüstbe színarany betűkkel négy szót illesztettek: Völ-gyön-hegyen Repülj Velem! Szeptimusz megpróbált visszaemlékezni rá, mit is kerestek aznap reggel Marciával a Lápvány iszaptócsája mellett - úgy érezte, mintha hosszú-hosszú évekkel ezelőtt történt volna -, amikor először tartotta a kezében a Talizmánt, és érezte, hogy a Mágia áramütésként szalad át a testén. Emlékezett rá, ahogy elmondta magában ezt

a versikét, és elképzelte, hogy csakugyan repül. Ez volt minden. De ennyi nyilván nem elegendő a repüléshez, vagy igen? - Na látod - mondtam én, hogy meg tudod csinálni, Szép! - mondta Nicko elismerően, ahogy Szeptimusz lába néhány hüvelyknyire fölemelkedett a föld fölé. Szeptimusz lenézett, aztán tompa puffanással letottyant a földre. Jenna eközben le nem vette a szemét az égen közeledő, sötét alakról. Most már elég közel volt hozzá, hogy lássa a levegőben úszó hosszú, szalmaszín haját, mert Simon egyre mélyebbre ereszkedett a nádas fölött, érezve a Jel vonzását. Az utolsó pillanatban, amikor már úgy tűnt, fejjel belezuhan a Töltés homokjába, Simon újra föllendült a magasba, és ott lefékezett. Látszót! az arcán, hogy minden figyelmét erre a tevékenységre kell összpontosítania. Simon most első ízben kísérletezett a Rep ü lé s se l. Amikor megpróbált fölszállni a Csillagvizsgáló tetejéről, háromszor is visszaesett, és most is csak hajszál híján sikerült megúsznia, hogy lezuhanjon az egyik lápi szigetre. Fuksz Hugó azt mondta neki, gyerekjáték lesz az egész, csakhogy ez egyáltalán nem volt igaz. Simon most kissé imbolyogva körözött fölöttük, mintha a szél lökdösne ide-oda, és meglepetten bámult a lent álldogáló csoportra. - Elloptad a lovamat! - ordított rá Simon Jennára. - Te... te lótolvaj! Mindenki megbűvölten nézte a levegőben lebegő Simont. Meg is feledkeztek a veszélyről, csak bámulták, és találgatták, vajon mit fog most tenni. Simon észrevette, hogy Nicko és a Farkasfiú biztos távolban állnak Villámtól: előhúzott egy Mennykövet, és megcélozta vele a két fiút. - Fedezékbe! - ordította Szeptimusz. A fiúk hasra vetették magukat a Töltés füves oldalában, és legurultak a nádasba. Szeptimusz rájött: Simon nem kockáztatja meg, hogy kárt tegyen a drágalátos lovában, ezért megragadta az állat kantárszárát, és Nicko és a Farkasfiú felé vonszolta az állatot. A Mennykő már kezdte égetni Simon kezét, gyorsan elhajította hát. A Mennykő halk morajjal felívelt a levegőbe, ragyogó fehéren világított a kék ég háttere előtt, aztán lehullott a nádasba, anélkül, hogy akár Villámot, akár a fiúkat eltalálta volna. Gőzfelhő lövellt a levegőbe, és a Mennykő sziszegve elsüllyedt a nádasban. Jenna közelebb húzódott Villámhoz, és átölelte a ló nyakát. - Menj innen, és hagyj minket békén, Simon! - kiáltotta Jenna hevesen. - Akkor te meg hagyd békén a lovamat! - vágott vissza Simon, és egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy a repülésre koncentráljon, meg arról is, hogy milyen magasan van. Gyorsan zuhant lefelé, és Jenna mellett ért földet, olyan szerencsétlenül, hogy kificamította a bokáját. Szeptimusz és Jenna elugrottak az útjából. Ebben a pillanatban Nicko jelent meg a töltésen, a Farkasfiúval a nyomában. Mindketten csuromvizesek voltak, de a szemük úgy villogott, hogy látszott: nem tréfálnak. - Eredj innét, Simon! - mondta Nicko mérgesen. Simon fölnevetett. - Szóval azt képzeled, Nicko, hogy te és a kis mosdatlan barátod el tudtok zavarni innen? Nem hinném, hogy sikerülni fog! Azzal Simon meglepő gyorsasággal kirántotta Jenna kezéből Villám kantárszárát. Ugyanabban a pillanatban megragadta a kislány karját, és hátracsavarta, míg csak jenna föl nem szisszent fájdalmában. - Ereszted el mindjárt, te disznó! - kiáltotta Nicko. Rávetette magát Simonra, de Simon már készenlétben tartott számára egy BénítóVillámot, és most Nicko lába elé hajította. A BénítóVillám leverte Nickót a lábáról, és ahogy tovaszökdécselt, a Farkasfiút is oldalba kapta. Nicko megpróbált felkelni, de nem tudott: úgy érezte, mintha a fejét odaszegezték volna a földhöz. Lehunyta a szemét, mert bántotta a fény. A feje zúgott, olyan erősen, hogy iszonyatos rosszullét fogta el.

- Köszönd annak, hogy csak ennyit kaptál, hogy rólad legalább biztosan tudom: tényleg az öcsém vagy! mondta Simon Nickónak, aki ott feküdt sápadtan, szétvetett tagokkal a poros Töltésen. - A családtagjaimban nem szoktam Kárt tenni. Vagy legalábbis nem helyrehozhatatlant. De több családtagot nem látok itt. Csak két kölyköt, akik ellopták tőlünk a nevünket. Az egyikük ráadásul a lovamat is ellopta. - Aú! - szisszent föl Jenna. - Ez fáj, Simon! Hagyd abba! - Hagyjam abba? Aú! - Simon szabad kezével a nyakához kapott. - Átkozott Lápi Legyek! - mondta panaszosan, miközben vérfoltos ujjára meredt. Nem is sejtette, hogy Jenna Pajzsbogara ott áll a vállán. A Pajzsbogár az imént csak egy hajszálnyival tévesztette el borotvaéles kardjával Simon nyaki ütőerét, és már emelte is a kardját egy következő szúráshoz. A bogár kijött a gyakorlatból. Azóta, hogy elváltak Jennával azon a napon, amelyet csak a Nagy Vihar napjaként szoktak emlegetni, a bogárnak nem volt kit védelmeznie, ezért aztán többnyire azzal ütötte el az idejét, hogy régi ellenségét, a Vadászt üldözte, aki jelenleg bohóc volt a cirkuszban. De a bogár azért soha nem felejtette el Jennát, és amikor meglátta, hogy elmegy a cirkuszsátor előtt, azonnal tudta, hogy újra van célja az életének: hogy megvédelmezze Jennát az ellenségeitől. - Ne! - kiáltott rá Jenna a Pajzsbogárra, amelynek kardja már kis híján lesújtott Simon nyakára: mégsem hagyhatta, hogy a bogár megölje a fogadott bátyját. A bogár zavartan leeresztette a kardját. Vajon miért nem engedi Jenna, hogy elvégezze a feladatát? A kis zöld jószág súlyos páncéljában ott állt Simon vállán, még mindig a nyakát méregette, és csak nagy nehezen tudott megálljt parancsolni a karjának, amely arra vágyott, hogy a levegőbe emelje a kardját és lesújtson vele. - Mit ne, Hercegnő? Csak nem okozok fájdalmat? Ami azt illeti, most is, mint mindig, én vagyok az, aki megsérült! - mondta Simon panaszos hangon. Hirtelen elkomorodva körülnézett. A nyaka még mindig csúnyán sajgott a Lápi Légy csípésétől, a bokájába, amikor megpróbált ráállni, belenyilallt a fájdalom, és ráadásul valahogy vissza kell vinnie ezt az istenátka lánygyereket Rosszföldére. A háta közepére se kívánta az egészet! - Ülj föl a lóra! - förmedt rá Jennára. - Megyünk! - Nem, nem megyünk, Simon! - mondta Jenna nyugodtan. - Nehogy már te mondd meg nekem, mit csinálunk vagy nem csinálunk! Azonnal ülj föl a lóra! - Simon dühösen megrántotta Jenna karját. - Ha ezt még egyszer megteszed, Simon, szólok a Pajzsbogaramnak, hogy fejezze be, amit elkezdett. Nem szeretném megtenni, de kénytelen leszek. - Micsoda Pajzsbogárnak? - Simon gyanakvóan körülpillantott, aztán hirtelen rájött, mi szúrta meg az imént. Odakapott a nyakához. Megfogta a bogarat, meglegyintette egy Visz-szafordító Varázslattal, és kemény kis labdává préselte össze. Aztán elhajította az összegömbölyödött bogarat a nádasba. - 0,ezt a Pajzsbogarat gondolod? - vigyorgott diadalmasan. - Most pedig szállj fel a lóra! - Nem, te szállj fel a lóra! - hangzott fel Szeptimusz hangja valahonnét a semmiből. - Aztán tűnj el innét, és ne is gyere vissza! Simon és Jenna meglepetten fölnéztek. Szeptimusz ott lebegett a levegőben úgy tíz lábnyi magasságban a fejük felett. A következő pillanatban Simon eleresztette Jennát, és villámgyorsan a levegőbe lökte magát, hogy szembeszálljon Szeptimusszal. Jenna döbbenten figyelte, ahogy két fogadott bátyja ott kerülgeti egymást tíz lábnyi magasságban. Ebben a helyzetben Szeptimusz számára nem jelentett hátrányt, hogy alacsonyabb Simonnál: kihívóan nézett Simon szemébe, mintha föl akarná ingerelni, hogy kezdje ő a verekedést. - Hagyd békén Jennát, Simon! - mondta Szeptimusz, miközben erősen koncentrált, hogy képes legyen egyszerre repülni és beszélni, ami egyáltalán nem olyan könnyű. Amint törni kezdte rajta a fejét, mit is mondjon,

azon vette észre magát, hogy süllyedni kezd a föld felé. - Eredj vissza... hoppá... oda, ahonnan jöttél, és... ajjaj... vidd magaddal a Fekete Mágiádat is! Simon szeme elsötétült a haragtól. Szeptimusz látta, hogy Simon szeme már csaknem fekete, miközben riasztó, zöld fények villódznak az írisze körül, mint villámok a viharban. - Engem nem csapsz be, tudom, hogy csalsz! - vigyorgott gúnyosan Simon. - Nyilván szereztél valahonnét egy olyan vacak kis Szárnyas Amulettet! Abból a fajtából, amelyikből tizet adnak két krajcárért! Nem ér semmit: nem lehet vele manőverezni, lassú, mint a csiga, és nem tudsz vele magasabbra emelkedni egy kalyiba kéményének a tetejénél! - Simon, hogy bebizonyítsa, mennyivel jobban repül Szeptimusznál, föllebbent az öccse feje fölé, aztán lezúdult a magasból, és úgy körözött ellenfele körül, mint egy dühös darázs. - A Repülés ezzel szemben... - folytatta Simon, miközben Szeptimusz körül körözött, és megpróbálta elgáncsolni a levegőben. - ...A Repülés, mint azt te, te kis csodagyerek, a Fő-fő Varázsló kis kedvence, nyilván nagyon jól tudod, az utolsó Elveszett Művészet, amelyet én személyesen fedeztem fel újra! Simon elégedetten látta a Szeptimusz arcán átvillanó csodálkozást. Most jól összezavarta a kölyköt, biztos volt benne. Ez az egész kezd végre határozottan szórakoztató lenni. - Na és ugye, nagyon szeretnéd tudni, te kis féreg, hogy hol fedeztem fel újra? Szeptimusz le nem vette a szemét Simonról: elhatározta, hogy az nem szed ki belőle semmit, és minden erejével arra összpontosított, hogy odafenn maradjon a levegőben. - Hát persze - folytatta Simon -, szívem szerint persze azt mondanám, hogy hazamehetsz a kedves Marciához és az ő hűséges Árnyékához, és megmondhatod nekik, hogyan fedezte fel az utánad következő Fő-fő Varázslóinas a Repülés Elveszett Művészetét, csakhogy, sajnos, szerencsétlenségedre és a kedves Dicsfalvi kisasszony legnagyobb bánatára, te innen nem mész már sehova. Itt fogsz maradni ebben a nádasban, akárcsak a Pajzsbogár. Mindörökre! Simon most abbahagyta a mániákus körözést, és megállt a levegőben Szeptimusz előtt. Aztán lassan, kényelmesen a zsebébe nyúlt. Szeptimusz figyelte, és azon töprengett, vajon mire készül. A következő pillanatban Simon egy gyors csuklómozdulattal egy Mennykövet hajított Szeptimusz felé. Szeptimusznak sikerült félreugrania, és a Mennykő fülsiketítő robajjal elszáguldott a füle mellett, megperzselte a haját és megpörkölte a halántékát. Aztán a ragyogó fehér fénnyel izzó Mennykő becsapódott a nádasba, és ott fülsiketítő mennydörgéssel felrobbant. A becsapódás helyén hatalmas, sáros vízoszlop lövellt föl, amely lefröcskölte Nickót és a Farkasfiút, és magához térítette őket a Bénító Villám okozta kábulatból. Eközben a Mennykő keltette légnyomás megingatta Szeptimuszt, és a fiú, legnagyobb rémületére, Simon felé zuhant. Amikor Szeptimusz nekiütközött legidősebb bátyjának, Simon ledobta magáról a köpönyegét, és szorosan Szeptimusz köré csavarta, a testéhez szorítva ezzel mindkét karját. Szeptimusz küszködve próbált kiszabadulni a köpeny fogságából, de ekkor Simon elmormolt egy Varázsigét, és a Sötét Köpönyeg hatalmas, fekete kígyóvá Alakult át, és szorosan rátekeredett Szeptimuszra. Egyre szorosabbra és szorosabbra vonta Szeptimusz körül a gyűrűit, így a fiú egyre nehezebben jutott levegőhöz. A kígyó szemlátomást lassan és megfontoltan ki akarta belőle szorítani a szuszt. Simon ott lebegett fölöttük, és gúnyos, önelégült mosoly-lyal nézte, mi történik. Egészen addig, amíg egy éles kődarab el nem találta a kezét, amitől meglepetésében hátrabukfencezett. - Eltaláltad! - hallatszott Jenna hangja odalentről. - Gyorsan, gyorsan, még egyszer! A Farkasfiúnak nem kellett kétszer mondani: már elő is készítette a parittyáját egy újabb lövéshez. Megrántotta a húrt, és kilőtt egy kis, kerek követ. A kő a jobb szemén találta el Simont: fölsikoltott fájdalmában és lezuhant a magasból. Tompa puffanással ért földet. A kígyó eleresztette Szeptimuszt, és követte a Gazdája

példáját. Ő is lepuffant a földre, aztán elsiklott a nádasba. Szeptimusz kábán, oxigénhiánytól szédelgő fejjel lassan süllyedt lefelé, míg végül Jenna, Nicko és a Farkasfiú elkapták és lefektették a partra. Túlságosan lefoglalta őket a halálsápadt, elkékült ajkú Szeptimusz, így nem is vették észre, hogy Simon nagy nehezen föltápászkodott. Jenna csak akkor nézett föl, amikor meghallotta Villám patáinak dobogását a Töltés felől. Számos Simon, egyik kezét megvakított jobb szemére tapasztva, a másikkal Villám kantárszárát szorítva útban volt hazafelé Rosszföldére.

30.

A MARRAMI-LÁPON

Most azonnal? - kérdezte Róbert hitetlenkedve. -Azt akarod, hogy most azonnal menjek vissza? - Ezt mondtam, nem? - fakadt ki Zelda néni. Épp az előbb tekerte le Jenna sáljának maradványait a Farkasfiú megégett kezéről, és nem tetszett neki, amit alatta talált. Róbert ott állt az Őrkunyhó küszöbén, és kifelé nézett a ragyogó napsütésbe, ahol Jenna, Nicko és Szeptimusz üldögéltek a Sárkányhajó mellett. Ennél szebb hajót a patkány még soha életében nem látott, pedig látott már egy párat. A hajó orra a szivárványosan fénylő pikkelyekkel borított, hosszú ívelt sárkánynyak volt, amelyen csillogó arany sárkányfej ült. A szeme olyan sötétzölden ragyogott, ahogy csak a sárkányoké tud. A hajó széles, sima, törzse mély aranyszínben fénylett, és két zöld, bőr sárkányszárny simult összecsukva az oldalához. A tatján, ahol a vaskos, mahagóni kormányrúd helyezkedett el, a sárkány farka emelkedett a levegőbe, hegyes arany végén megvillant a napfény. Az egész látvány békét és örömöt sugárzott, és Róbert biztonságban érezte magát Zelda néni szigetén. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy továbbmenjen innét. Zelda néninek azonban más tervei voltak vele. - Semmi értelme, hogy itt lopd a napot! - mondta. - Ha most azonnal elindulsz, éjszakára már ki is érsz a Lápról. Ma van az év leghosszabb napja, úgyhogy alkalmasabb időt keresve sem lehetne találni rá, hogy az ember átkeljen a Lápon. A legtöbb lápi lény túl melegnek találja ilyenkor az időt: behúzódnak az iszap alá, mert ott kicsit hűvösebb van. - Kivéve a Sárbogarakat! - jegyezte meg Róbert, és komoran vakargatta a fülét. - Egy csapat Sárbogár egészen idáig követett. Még mindig viszketek! Undok kis férgek! - Bemásztak az orrodba? - kérdezte Jenna, és odakuporodott Róbert mellé a küszöbre. - Micsoda? - kérdezte Róbert.

- A Sárbogarak. Azt kérdem, hogy bemásztak-e az orrodba? Mert azt szokták csinálni. Fölmásznak az ember orrába, és kitisztogatják az összes... - De Jenna, kérlek! Nem szükséges részletezned a dolgot! Mindnyájan jól tudjuk, mit szoktak csinálni a Sárbogarak! - Zelda néni hangja a lépcső alól jött, egy félig nyitott ajtó túloldaláról, amelyre az volt írva: MEGBÍZHATATLAN BÁJ-ITALOK ÉS KÜLÖNLEGES KEVERÉKEK. Zelda néni éppen Égéscsillapító Balzsamot keresett a bájitalos kamrában. - Róbert nem tudja! - mutatott rá Jenna. - Róbertnek nem is kell tudnia! - vágott vissza Zelda néni. Kezében egy hatalmas befőttesüveggel kilépett a kamrából: az üveg tele volt valami rózsaszínű kenőccsel. - A Sárbogarak nem foglalkoznak patkányokkal. Különben is, éppen most próbálom rábeszélni, hogy menjen vissza Marciához, és mondja meg annak a szegény nőnek, és anyádnak meg apádnak is, ha már ott tartunk, hogy biztonságban vagytok. Semmi szükség rá, hogy Sárbogarakkal meg mit tudom én, mikkel ijesztgesd! - Nem akar menni? - kérdezte Jenna. A patkány tiltakozva emelte föl a mancsát. - Már bocsánat! - mondta. - Egyelőre még itt vagyok. De nem mondtam egy szóval sem, hogy nem akarok menni, mindössze annyit mondtam, hogy inkább maradnék még egy kicsit. Szíves engedelmeddel... - Csakhogy én nem szívesen engedném meg - mondta Jenna. - És Zelda néni sem. - Értem. Valahogy sejtettem, hogy így lesz... Hát akkor én megyek is. Van valami, amiről úgy gondolja Tefenséged, hogy feltétlenül közölnöm kellene a Fő-fővel? - kérdezte Róbert mogorván. - Mondd meg Marciának és a szüleimnek is a palotában, hogy mindnyájan biztonságban vagyunk Zelda néni kunyhójában, és hogy időben ideértem a Nyári Napforduló ünnepére. - Helyes. Számíthat rám Fenséged. - Remek - mondta Jenna. - Köszönöm, Róbert. Megígérem, hogy ezt soha nem felejtem el neked. Tudom, hogy nem kedveled a Lápot. - Enyhén szólva... - Róbert leszökkent a küszöbről. - Várj egy percig! - kiáltott utána Zelda néni. Róbert visz-szanézett, a szíve mélyén azt remélte, Zelda néni talán meggondolta magát. - Nem viszel magaddal egy szendvicset? Maradt egy pár reggelről! - Hmm... pontosan mi is van abban a szendvicsben? -kérdezte Róbert óvatosan. - Kelkáposzta. Ma reggel főztem, finom puha! - Nagyon kedves, de inkább nem, köszönöm. Mennem kell! - Azzal Róbert lerohant az ösvényen. Átiramodott a Várárok hídján, és nekivágott a Marrami-lápnak. - Hát - mondta Zelda néni -, nagyon remélem, nem esik semmi baja. - Hát még én! - mondta Jenna. Késő délutánra a Farkasfiú belázasodott. Ott feküdt Zelda néni díványán, a keze vastagon bekenve Égescsillapító Balzsammal és betekerve tiszta, fehér gézzel, és lázasan motyogott mindenfélét, hol magához tért, hol újra önkívületbe esett. Szeptimusz ott ült mellette, hűvös, nedves ruhával borogatta a homlokát, miközben Zelda néni egy jókora, alaposan összefogdosott, Boszorkányok és Varázslók Gyógyászati Kézikönyve feliratú könyvben lapozgatott.

- Megeszem a kalapom, ha ezt az égési sebet nem Sötét Mágiával okozták! - morogta Zelda néni. - Gondolni se szeretek rá, miben törheti az a Számos Simon a fejét. Ha képes volt létrehozni egy Nyomkövető Gömböt, méghozzá egy igen jól működő Nyomkövető Gömböt, csak a jó ég tudja, mi mindenre képes még. Hát például Repülni! - mondta Szeptimusz komoran, és közben azért fohászkodott, bárcsak lemenne a 409es láza. - Repülni? - Zelda néni fölnézett a könyvből, és felvont szemöldökkel, ragyogó kék boszorkányszemében mélységes döbbenettel meredt Szeptimuszra. - Igazi VarázsRepülésre gondolsz? Biztos vagy ebben, Szeptimusz? Biztos, hogy nem csak egy kis lebegésről meg valami kis optikai csalódásról van szó? Azok ott a Sötét oldalon nagyon ügyesen tudnak optikai csalódásokat előidézni. - Biztos vagyok benne. Másképp soha nem tudott volna utolérni bennünket. Hiszen át kellett kelnie a Marrami-lá-pon. Zelda néni elgondolkodó arccal forgatta tovább a Kézikönyv vastag, recsegő lapjait a megfelelő bájitalt keresve. - Hát ezt egyszerűen nem hiszem el! - mondta halkan, miközben a szeme sorra végigfutott a sűrűn teleírt hártyapapír oldalakon, keresve a jeleket, amelyekre szüksége volt. - Már úgy értem, honnan a csudából szerezhette meg a Talizmánt? - De hát az Marcia szerint már nem is létezik! - tört ki Szeptimusz. - Azt mondja, a Legutolsó Alkimista személyesen hajította a tűzbe! Föláldozta, mert azt remélte, így sikerül színaranyat előállítania! Zelda néni továbbra is töprengő arccal forgatta a vastag Kézikönyv recsegős oldalait. - Talán tényleg így történt - mondta, amikor már átfutotta az összes sűrűn teleírt oldalt, hogy megtalálja a szimbólumokat, amelyekre szüksége volt -, de az is lehet, hogy ne m. - Tényleg? - kérdezte kíváncsian Szeptimusz. Szerette hallgatni, ha Zelda néni a Mágiáról beszélt. Izgalmas volt, hogy annyira más szemszögből látja a dolgokat, mint Marcia. És néha kiderült, hogy Zelda néni tud egy-két meglepő dolgot, amit Marcia nem. Zelda néni fölnézett a Kézikönyvből, és töprengő arccal méregette Szeptimuszt. - Amit most mondok, az ugye köztünk marad? - kérdezte halkan. Szeptimusz bólintott. - Egyesek azt beszélik - folytatta Zelda néni -, hogy az Utolsó Alkimista egyáltalán nem Áldozta fel a Repülés Talizmánját. Hogy megtartotta magának. Mert, tudod, a lehető legtisztább aranyból volt. Azokból a színarany szálakból, amelyeket az Aranyház Pókjai szőttek. Beleszeretett, és nem bírt megválni tőle. Ezért inkább Elrejtette. - De hová? - kíváncsiskodott Szeptimusz. Zelda néni vállat vont. - Ki tudja? Talán az Erdő legmagasabb fájának tetejére? A párnája alá? A zoknijába? - Ó... - mondta Szeptimusz csalódottan: ennél valamivel többet várt. - De... - folytatta Zelda néni. - Igen? - Én mindig úgy gondoltam, hogy a Repülés Talizmánjának valahol itt kell lennie. - Itt? - Szeptimusznak leesett az álla. - Az Őrkunyhóban? - Ssss! Igen, itt! - Zelda néni lapozott a könyvben, és hunyorogva nézte a következő lapra firkantott képleteket. -

Persze, már tűvé tettem érte az egész kunyhót, de ezekkel az ősi Talizmánokkal az a gond, hogy még a Mágia Sötét Korszakából származnak, és gyakran megesik, hogy csak egy kis Sötétséggel lehet előcsalogatni őket. Márpedig ebben a házban, Szeptimusz, nincs egy morzsányi Sötétség sem! És nem is lesz, ha énrajtam múlik! A Farkasfiú fején átforrósodott a borogatás. Szeptimusz fogta, és miközben még mindig a Repülés Talizmánja járt az eszében, kivitte Zelda néni kis konyhájába. Megmártotta egy vödör friss forrásvízben, kicsavarta, aztán visszaült a Farkasfiú mellé, és a vizes ruhát óvatosan visszafektette a homlokára. A Farkasfiú meg se moccant. - De hát... - kezdte Szeptimusz. - Gondoltam, hogy lesz egy ilyen „de hát..." - mondta Zelda néni mosollyal a hangjában. - De hát miért tetszik gondolni, hogy a Repülés Talizmánja itt van valahol? Biztosan van rá valami oka! - Hát... azt ugye, tudod, Szeptimusz, hogy az Őrzők nem mehetnek férjhez? - Aha. - És nagyon jól is van ez így, mert egyetlen feleség sem lenne képes titkot tartani a férje előtt, márpedig egy Őrzőnek igen sok titkot kell megőriznie. De Pásti Borka, az első Őrzők egyike, titokban mégiscsak férjhez ment, méghozzá éppen az Utolsó Alkimistához! Ezért gondolom, hogy a férje valahol itt rejtette el a Repülés Talizmánját. És ha az Őrzőnaplójának hinni lehet, Borka ráadásul megtartotta a fali/.mán egy részét magának. Úgyhogy még az is megeshet, hogy a Repülés Talizmánjából hiányzik egy darab! - De hát... - Igen? Ó, végre valahára... ez a recept jónak tűnik! -Zelda néni fölrakta a pápaszemét, így igyekezett kisilabizálni a Boszorkányok És Varázslók Gyógyászati Kézikönyvének elfeketedett oldalát. - Nem értem, miért nem rejtette el egyszerűen a Várban! - mondta Szeptimusz. - Úgy hallottam, a Láp a régi időkben egészen rémes hely volt. Tele húsevő lándzsahallal és mindenféle Sötét Dolgokkal, nem? Mindenesetre szerintem az Alkimista aligha vállalta volna a kockázatot, hogy esetleg elveszíti a Repülés Talizmánját valamelyik borzasztó Iszaptóban, vagy igen? Zelda néni fölpillantott, és a pápaszeme fölött fürkészően nézett Szeptimuszra. - Több úton is föl lehet jutni a hegyre! - mondta rejtélyesen. De még mielőtt Szeptimusz megkérdezhette volna, ezt hogy értette, Zelda néni az ölébe hajította a súlyos Kézikönyvet. - Nézd csak meg ezt itt! - mondta és egy megpörkölődött lapra bökött. - Szerintem ez lesz az igazi! Kell bele egy adag valódi, hamisítatlan Kelevény Borisz-féle Fordított Főzet, márpedig ha abban nincs Sötétség, akkor nem tudom, miben van! Te mit gondolsz? - Égésre Való Fekete Kotyvalék Macskakaromból - olvasta Szeptimusz. - Ha még hatékonyabbá kívánjuk tenni olyan esetekben, amikor arra gyanakszunk, hogy az égés kiváltó okának Sötét összetevői is voltak, ajánlatos összekeverni egy adag III. számú Kelevény Borisz-Féle Fordított Főzettél. Vigyázat: NE FORRALJUK FEL! A Végső Receptet lásd a xxxv. oldalon. Azonnal alkalmazandó! Pontosan tizenhárom percig marad stabil. A lehető legnagyobb gondossággal távolítsuk el! - Szeptimusz halkan füttyentett. - Ez elég bonyolultan hangzik! - Talán mert tényleg bonyolult is! - felelte Zelda néni. - Legalább egy órámba fog kerülni, amíg Kikeverem. De biztosan tudom, hogy van hozzá itthon minden, ami kell. Mindig tartok a széfben egy üveg Kelevény-féle Főzetet. Macskakarmot pedig nem olyan régen vettem az éves vásáron. - Fölállt és újra eltűnt a bájitalos kamrájában. Szeptimusz ott maradt a Farkasfiú mellett, aki olyan fehéren és mozdulatlanul feküdt az ágyon, mint egy darab kő a napfényben, de belülről égette a Sötét láz. Szeptimusz nyugtalanul leste a bájitalos kamra csukott ajtaját. Jól emlékezett a kamrára abból az időből, amikor először töltött hosszabb időt Zelda néni kunyhójában. A szűk, sötét helyiség zsúfolásig teli volt Zelda néni legértékesebb és legkényesebb bájitalainak gyűjteményével. Volt ott egy csapóajtó is, egy alagútba vezetett, amelyen át régebben el lehetett jutni abba a régi templomba, ahol

a Sárkányhajó rejtőzött a föld alatt sok száz éven keresztül. De mivel a Nagy Vihar elmosta a templom falait, az alagút túlsó vége most a kelkáposztaágyásban volt, és Zelda néni rákapott, hogy azon keresztül járjon ki a konyhakertbe, mert úgy rövidebb volt az út. Az ajtóban megjelent Jenna. Alakjának körvonalai sötéten rajzolódtak ki a ragyogó kinti fény háttere előtt. - Hogy van a Farkasfiú? - kérdezte aggodalmasan. - Azt hiszem, nem nagyon jól - felelte Szeptimusz csöndesen. Zelda néni éppen egy nagyon bonyolult bájitalt kever neki. Jenna leült Szeptimusz mellé. - Gondolod, hogy meggyógyul, Szép? - kérdezte. - Nem tudom... Ó, ez gyorsan ment! Zelda néni robbant ki a kamra ajtaján, szemlátomást zaklatott állapotban. - Méghogy Lápi Mérges Galóca! Friss Lápi Mérges Galócára van szükségem! Hát ez elképesztő... Friss Mr*aes Galócára! Nyavalyás recept... Menjetek gyorsan, és szóljatok a Lápványnak, jó? Most rögtön! Kérlek! Szeptimusz felugrott. - Nem, Szép! Te csak maradj vele. Majd én megyek! -mondta Jenna. - Mondd meg a Lápványnak, hogy sürgős! - kiáltotta Zelda néni Jenna gyorsan távolodó alakja után. - Ne is törődj vele, ha morgolódik! Márpedig a Lápvány morgolódott. Jennának háromszor is kiáltania kellett neki, mire a nagy, barna lápi állat sáros buborékok gyűrűjében kidugta a fejét az iszaptócsájából. - Hát a szegény Lápványt már aludni se hagyják nyugodtan, és épp az év legmelegebb napján? - kérdezte mérgesen, és fekete szeme zsémbesen pislogott a ragyogó napsütésben. - Mi a csudát akarsz már megint? - Tényleg nagyon sajnálom, Lápvány! - mentegetőzött Jenna. - De Zelda néninek sürgősen szüksége van egy kis friss Lápi Galócára, és ő... - Lápi Galócára? Azt akarod mondani, hogy menjek, és szedjek neki Lápi Galócát? - Kérlek, Lápvány! - esedezett Jenna. - Annak a fiúnak kell, aki megégette a kezét. Nagyon rosszul van! - Ó! Na jó, sajnálom, ha rosszul van. De magamat is sajnálom, mert most megint mehetek ki a napsütésbe, ami összeégeti a bőrömet, és még aludni se hagynak. Arról nem is beszélve, hogy azok alatt az undorító meztelen csigák alatt kell majd mászkálnom! - A Lápvány összeborzongott, és jókora buborékot fújt pisze, fókáéra emlékeztető orrából. Jenna orrát egy pillanatra megcsapta a legendás Lápványlehelet: hátrált egy lépés, és enyhén megtántorodott. A Lápványlehelet, úgy látszik, napsütésben még erőteljesebb, gondolta. - Mondd meg Zeldának, hogy viszem a Lápi Galócát, amint találok egy párat! - mondta a Lápvány, azzal visszasüllyedt az iszapba. Néhány perccel később Jenna látta, amint feljön a felszínre a Várárokban, a szigetet körülfogó, széles csatornában. Figyelte, amint a Lápvány gyorsan halad a Várárokról leágazó, a Lápba torkolló árkokban és csatornákban, míg csak el nem ér a Száz-Láb-Mély Gödörig, ahol a Lápi Galóca nőtt. Jenna látta, amint kiemeli a fejét a vízből, mély lélegzetet vesz, aztán eltűnik szem elől. A Lápvány befogta fülét, orrát, és mint egy darab kő süllyedt le a Száz-Láb-Mély Gödör fenekére. Tapasztalt búvár volt, és legalább egy óráig vissza tudta tartani a lélegzetét, úgyhogy a megbízatásának ez a búvárkodásrésze egyáltalán nem volt ellenére. Volt viszont más, ami csöppet sem volt ínyére: az a sok mindenféle gusztustalan lény, amely ott tenyészett a gödör alján. A Lápvány nem volt túlságosan finnyás természet, de a Nagy Fehér Lápi Csigáktól - amelyek örökösen a kezdődd felbomlás állapotában leledztek - még neki is végigfutott .1 hátán a hideg. Egy halom ilyen óriási csiga lakott a gödör alján, és ott, a csigák alatt, a rothadó

csigatestből táplálkozva termett a Lápi Galóca. A Lápvány jól tudta, hogy a Lápi Galóca úgy általában óriási mértékben megnöveli bármely bájital hatását, de hogy éppen frissen szedett Lápi Galócára legyen valakinek szüksége... a Lápvány helytelenítőleg csóválta a fejét. Remélte, hogy Zelda tudja, mit csinál, amikor friss állapotban akarja fölhasználni azt az izét... Jenna ott ült a Várárok mellett, és várta, hogy a Lápvány a felszínre bukkanjon. Hogy gyorsabban teljék az idő, felszedett a földről néhány apró, szürke kavicsot, és cirógatni kezdte őket abban a reményben, hátha köztük van a régi kőkedvence, Szikla Szilárd is. Szilárdot Timóttól kapta a tizedik születésnapjára, de amikor Jenna legutóbb itt járt a Nyári Napforduló alkalmából, a kőkedvenc elcsatangolt valahová. Jenna még mindig reménykedett benne, hogy megtalálja, de a kavicsok között, amelyeket most simogatott, egy sem akadt, amelyik hirtelen vaskos kis lábakat növesztett volna, ahogy azt Szilárd tette volna a helyükben. Jenna felsóhajtott, egyenként belehajigálta a kavicsokat a Várárokba, és reménykedett, hogy a Lápvány nem várat magára nagyon sokáig. Nem Jenna volt az egyetlen, aki a Lápványra várakozott. A Száz-Láb-Mély Gödör mellett, egy puha fűvel benőtt kis földdarabon magas, vékony fiú hevert. Rosszul illeszkedő foltokból összevarrt nadrágot és valamilyen durván szőtt anyagból készült, bő köntöst viselt. Zelda néni ugyan minden tőle telhetőt megtett, hogy egy kicsit föltáplálja, de Meredith Merrin, DomDaniel egykori Varázslóinasa, még mindig olyan sovány volt, mint a piszkafa. Több mint egy éve már, hogy Zelda néni ismét életre keltette azután, hogy régi Gazdája Fölhabzsolta, de a szörnyű élmény emléke még mindig ott bujkált mélyen ülő szürke szemének zaklatott kifejezésében. Ha jó napja volt, Merrint nem zavarta Zelda néni társasága, de ha rossz napja volt - márpedig ma az volt -, akkor nem tudta elviselni Zelda néni közelségét, se senki másét. Ezeken a napokon Merrin úgy érezte magát, mintha még mindig Föl lenne habzsolva, és nem is létezne igazából. Merrin mérges volt. Azóta ette a méreg, amióta az a szószátyár patkány megérkezett, azzal az üzenettel, hogy Zelda néni sürgősen küldje el a Lápványt a Láp Kikötő felőli oldalára, és vigye magával a kenut is, hogy elhozza azt a szörnyű lányt, az állítólagos Hercegnőt. Merrin azóta ott téblábolt a csatorna körül, amely a Kikötőtől húzódott a Lápig, és amikor a kenu felbukkant a szem határon, csak még mérgesebb lett. Úgy volt, ahogy sejtette, az a beképzelt csitri, az állítólagos Hercegnő ott ült a kenu orrában. Csakhogy három másik is jött vele. Három! Az egyik tulajdonképpen egész rokonszenves volt. Vékony és mocskos fiú volt, Merrint arra a farkasra emlékeztette, akit a régi Gazdája tartott egy darabig a ház körül. De a másik kettő! Ők voltak az utolsó két ember a földön, akiket Merrin látni akart. Az egyik az az undok, Nicko nevű fiú volt, aki egyszer leteperte, patkánynak nevezte, és kicsavarta a karját, de úgy, hogy komolyan fájt. De a legrosszabb köztük ez a Számos Szeptimusz nevű kölyök volt. Az, amelyik ellopta a nevét. Az ő saját nevét! Igaz, Zelda néni örökösen azt ismételgette neki, hogy őt igazából Meredith Merrinnek hívják, de hát honnét is tudhatná az öreglány? Őt egész életében Számos Szeptimusznak szólították. Lehet, hogy elég buta név, de ez volt az egyetlen név, amelyet ismert. Rossz kedvében Merrin kivonult a házból kedvenc helyére, a Száz-Láb-Mély Gödörhöz. Azt remélte, ott senki sem zavarja sötétedésig, amikor majd Zelda néni érte jön, hogy hazahívja, de most, nagy bosszúságára, valaki mégiscsak megzavarta, méghozzá az a büdös, vén Lápvány. Merrin fektében dühösen szurkálta egy hegyes bottal az iszapot, remélve, hogy a Lápvány odébb áll és békén hagyja. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre valami csobbanást és bugyborgást hallott az oldalánál, és látta, amint a Lápvány feje felszínre tör a sűrű, barna vízből. Merrin nem szólt semmit, mert a Lápványtól is tartott, akárcsak a legtöbb élőlénytől. A Lápvány megrázta a fejét, és egy adag bűzös vizet lövellt a szájából. Merrinnek is jutott belőle egy adag.

- Undorító! - közölte a Lápvány Merrinnek - Mocskos kis bestiák! Több van belőlük odalenn, mint valaha! Valósággal el kellett lapátolnom őket az útból! Napokig nem fogom bírni kipiszkálni a csigadarabkákat a körmöm alól! Pfű! - A Lápvány összeborzongott. - Na mindegy, azért sikerült megszereznem Zeldának a Galócáját! - Fölmutatott egy maroknyi vékony, tekergőző fehér valamit, amely abban a pillanatban, amint nap érte, zsugorodni kezdett. - Hoppá! - mondta a Lápvány, és gyorsan visszadugta őket a vízbe. - Ügyelnem kell, nehogy kiszáradjanak! Azzal már ott sem volt: sebesen úszott végig a csatornákon, míg csak a Várárokba nem ért, ahol Jenna meglátta és fölszaladt a hídra, hogy ott várja be. Merrin figyelte, és közben a hegyes bot egy jól irányzott szúrásával felnyársalt egy gyanútlan Lápi Bogarat.

31.

SÁRKÁNYOK

Két kisebb robbanás hallatszott a bájitalos kamrából - az ajtó alól pedig tekintélyes mennyiségű bűzös zöld füst áramlott ki, amikor Zelda néni hozzákeverte a bájitalhoz a frissen szedett Lápi Galócát - de most, végre, miután tizenhárom cseppet csöp-pentett a Macskakarom Kotyvalékból a nyelvére, a Farkasfiú végre békésen aludt. A Nyári Napforduló napjának estéje volt. Éppen lement a nap. Jenna, Nicko és Szeptimusz ott ültek a küszöbön, és figyelték, ahogy az utolsó vörös csíkok is eltűnnek az égről, és a Vénusz gombostűfejnyi fénye egyre ragyogóbb és ragyogóbb lesz a sötétülő égen. Merrin olyan messze ült tőlük, amilyen messze csak bírt. A kunyhó távolabbi végébe húzódott, és azzal foglalatoskodott, hogy a hangyáit etette és számolgatta. Tekintélyes gyűjteménye volt már belőlük, és Zelda néni megengedte neki, hogy a régi, üres bájitalos üvegekben tartsa őket. Közeledett az éjfél. Zelda néni meggyújtott egy lámpást Jennának, hogy magával vigye a Sárkányhajóval való találkozójára. Merrin már odafönn volt, összegömbölyödve a takarója alatt. Azt bizonygatta magának, hogy őt csöppet sem érdekli, mit művel az az ütődött társaság azzal a rémes hajóval, de azért egyszer csak azon kapta magát, hogy ott áll a kis padlásablaknál, amelyen át le lehetett látni a Várároknak arra a részére, ahol a Sárkányhajó horgonyzott. Merrin nem tudhatta - Zelda néni gondosan eltitkolta előle, mert észrevette, milyen nagy örömét leli Merrin abban, hogy fájdalmat okozzon az élőlényeknek -, hogy a Sárkányhajó valójában egy eleven sárkány, legalábbis

részben. Sok-sok száz évvel azelőtt a Sárkányhajó valódi sárkány volt, azon ritka sárkányok egyike, akiket egy emberi lény keltett ki a tojásból. Hotep-Rá volt ez az ember, az első Fő-fő Varázsló, de ez a dolog még akkor történt, amikor még meg sem fordult a fejében, hogy egyszer majd elmegy a Várba, és ott megépíti a Varázslók Tornyát. Sok évvel később, egy rettenetes éjszakán, amikor Hotep-Rának menekülnie kellett a hazájából, és elindult észak felé, a sárkány gyönyörű hajóvá Változott át, hogy megmentse gazdáját az üldözőitől. Ez igazán nagylelkű cselekedet volt tőle, mert a sárkányok csak egyetlenegyszer változhatnak át életük során: és Hotep-Rá sárkánya tudta, hogy ha hajóvá változik, az is marad élete végéig. A hajó orra az eleven sárkány nyaka és feje volt, a tatnál emelkedett a magasba tüskés farka. A vitorlái a sárkány szárnyai voltak, amelyek takarosan összecsukva pihentek a széles, fa hajótest két oldalán. Amikor a sárkány Átváltozott, a bordáiból hajóbordák lettek, amelyek megtámasztották a hajótörzs ívbe hajlított deszkáit, a törzs mentén végigfutó gerince pedig a hajógerinc. Lenn a zárt rakodótérben, amelyet soha nem nyitott ki senki, még Zelda néni sem, ott vert a sárkány szíve, lassan, némán. A lámpás fényénél Merrin látta, amint Zelda néni odamegy Jennával a Sárkányhajóhoz. Egy pillanatra megálltak a hajóorrnál, és felbámultak a sárkány zöld-arany fejére. Aztán Merrin megdöbbenve látta, hogy a sárkány feje megmozdul. Jenna mozdulatlanul állt a lámpafény sárga tócsájában, miközben a hajó orra lehajolt hozzá, míg csak a sárkány feje egy szintre nem került Jenna arcával. A sárkány smaragdzöld szeme egyenesen Jenna szemébe nézett, és élénkzöld fényt vetett a kislány sötét hajára. Olyan, mintha szavak nélkül beszélgetnének egymással, gondolta Merrin. Nézte, ahogy Jenna keze kinyúl és megcirógatja a sárkány orrát, és Merrin valahogy érezte, hogy a sárkány orra meleg és puha a kislány keze alatt. Merrint hirtelen elfogta a vágy, hogy ő is megérintse a sárkányt, de tudta, hogy ezt nem teheti meg. Elégedetten látta, hogy ezt annak a Számos Szeptimusz nevezetű fiúnak sem engedik meg, sem a másiknak, annak a patkánynak, és hogy azok is viszszahúzódnak az árnyékba, és onnét figyelik, mi történik, akárcsak ő maga. Merrin nézte, ahogy Jenna közel hajtja a fülét a sárkány fejéhez. Úgy tűnt neki, mintha Jenna arcáról eltűnne a mosoly, és komoly, aggodalmas kifejezésnek adná át a helyét, és Merrin eltöprengett, vajon mit mondhatott neki a sárkány. Merrin szerette tudni, miről beszélnek az emberek: amikor még DomDaniel Varázslóinasa volt, rászokott, hogy kihallgassa, miről beszélgetnek, mit forralnak a körülötte élők. l-'őleg azért, mert ővele soha senki sem beszélt meg semmit, él ez volt az egyetlen mód rá, hogy másféle emberi hangot is halljon, ne csak olyat, amelyik ővele kiabál. Ez a jelenet ott a Várárokban borzasztóan érdekelte: türelmetlenül fészkelődött az ablakánál, mert szeretett volna többet hallani. Merrin nem tudhatta, hogy senki más sem hallhatta, mit beszél Jenna a sárkánnyal. Az első benyomása volt a helyes. Jenna szavak nélkül beszélgetett a sárkánnyal, ugyanúgy, ahogy az összes többi Királynő is őelőtte az idők során. Minden évben a Nyári Napforduló éjszakáján, amikor a Sárkányhajó ereje a legnagyobb volt, a Vár Királynője meglátogatta a hajót. Az első ilyen látogatás sok száz évvel korábban történt, amikor a Sárkányhajót éppen Hotep-Rá hajóácsai javítgatták, miután útban a Vár felé hajótörést szenvedett a folyón. Ezek még vidám és boldog találkozások voltak, és a Sárkányhajó ereje gyorsan visszatért a tiszta lápi levegőn. De amikor HotepRá megöregedett, ereje gyengülni kezdett, tervei kudarcot vallottak, és félni kezdett tőle, hogy a Sárkányhajó talán nincs a Lápon biztonságban, ezért befalazta egy régi, föld alatti templomba azon a szigeten, ahol most Zelda néni is lakott. Ettől fogva a Sárkányhajót, ahogy azt Hotep-Rá meghagyta, Őrzők egész sora őrizte és Királynők sora látogatta minden Nyári Napforduló éjszakáján. Senki nem tudta, miért kell ennek így lennie, mert Hotep-Rá írásai elvesztek. De azt az összes Őrző és Királynő is tudta, hogy ez volt az egyik olyan dolog, amelytől a Vár biztonsága függött. A másik a Királynő jelenléte volt.

Most hát a látogatás befejeződött. Merrin nézte, ahogy Jenna átkarolja a sárkány nyakát, mintha elbúcsúzna tőle, látta, ahogy a sárkány lassan felemeli a fejét, míg vissza nem tér megszokott helyzetébe, és többé nem sárkány már, hanem csak egy gyönyörű hajó. Jenna egy pillanatig még nézte a Sárkányhajót, aztán megfordult, és Zelda nénivel elindult visszafelé az ösvényen. Amikor a kunyhó közelébe értek, Merrin szem elől veszítette őket. Merrin hirtelen nagyon elálmosodott: a lassú, néma jelenet, amelynek az imént szemtanúja volt, furcsán álmosító hatással volt rá. Most az egyszer nem állt ki hallgatózni a lépcső tetejére, ahogy szokta, hanem visszament az ágyba, és azonnal elaludt. Aznap éjjel, talán először életében, Merrint elkerülték szokásos lidérc-álmai. Odalenn Zelda néni almafaágból kis tüzet gyújtott, és mindenkinek töltött egy adag ünnepi petrezselyem- és kelkáposztalevet. A Nyári Napforduló éjszakája fontos éjszaka volt minden Fehér Boszorkány, de különösen a Sárkánysziget Őrzői számára. Zelda néni az utolsó volt ugyan az Őrzők hosszú sorában, de a legeslegelső, akinek a Sárkányhajó közvetlenül a kunyhója mellett horgonyzott, mintha csak egy közönséges, lápjáró csónak lett volna. Azelőtt az összes Őrzőnek a bájitalos kamrában lévő csapóajtón keresztül kellett levinnie a Királynőt a Nyári Napforduló éjszakáján arra a folyosóra, amely ahhoz a földalatti templomhoz vezetett, ahová a Sárkányhajót rejtette Hotep-Rá, az első Sárkánymester. A Sárkányhajó második Sárkánymestere most ott ült a tűznél, petrezselyem- és kelkáposztalevet szürcsölt, föl-le húzogatta jobb mutatóujján a Sárkánygyűrűt, és éppen azt kérdezte Jennától: Mi a baj? Mit mondott neked? Mondd már meg, Jen! Jenna nem felelt. A tűzbe bámult, és erősen járt az agya. Zelda néni odalépett hozzájuk, és leült melléjük. - Sose szabad megkérdezni a Királynőt, és ami azt illeti, a leendő Királynőt sem, mit mondott neki a sárkány! A régi időkben a Fő-fő Varázslók még tudtak a Sárkányhajó létezéséről, de ezt soha nem merték volna megkérdezni - szólt rá Szeptimuszra szigorúan. - Tényleg? De Jen azért nem bánja, ha megkérdezzük tőle, ugye, Jen? És különben is, ha valami baj van, akkor jobb, ha nem kénytelen teljesen egyedül törni rajta a fejét, hogy mi a teendő. Jenna fölemelte pillantását a tűzről. - Egyáltalán nem bánom, hogy Szeptimusz megkérdezte - mondta. - Azt gondolom! - felelte Zelda néni. - De attól még tudnotok kell, hogyan kell szabályosan csinálni ezeket a dolgokat, ahogyan csinálták őket mindig is, időtlen idők óta. És hogy neked nincsen... jaj, istenem!... nincsen édesanyád, aki elmondaná neked... hát úgy éreztem, nekem kell elmondanom mindent, amit tudok. - 0.. - mondta Jenna, és újra visszasüllyedt a mély hallgatásba. Egy idő után megszólalt. - De én nagyon is el akarom mondani nektek, mit mondott nekem a sárkány. Azt mondta, tudja, hogy egy Sötét Személy közeledik erre. Azt mondta, itt nincs többé biztonságban... - Már hogyne lenne biztonságban! - fakadt ki Zelda néni sértődötten. - Énvelem van, és én vagyok az Őrzője! Én megvédem minden bajtól! Jenna azonban folytatta. Halkan, nyugodt hangon beszélt, de közben egész idő alatt a tűzbe bámult. Nem bírt ránézni Zelda nénire most, hogy annyi kellemetlen dolgot kellett mondania neki. - A sárkány azt mondja, amióta a templomot elmosta az árvíz, és ő idekinn van, azóta számít rá, hogy egy Sötét Személy rá fog bukkanni. - Jó, és akkor miért nem említette ezt neked, amikor legutóbb itt jártál? - kérdezte Zelda néni kissé ingerülten. - Nem tudom - felelte Jenna. - Talán nem akarta, hogy megint levigyük a föld alá. Elvégre ő is csak ember, akarom mondani sárkány. Szereti a napsütést és a lápi levegő szagát.

- Ahogy mondod! - mondta Zelda néni. - Borzasztó lenne, ha megint le kellene vinnünk a föld alá. És olyan gyönyörű! Mióta odakinn van, én egész nap beszélek hozzá! Jenna azon töprengett, hogyan mondja meg Zelda néninek, mire kérte a Sárkány hajó. - Azt mondta, el kell mennie innét! - motyogta. - Hogy micsoda? - szisszent fel Zelda néni. - Azt akarja, hogy kérjem meg az új Sárkánymesterét, vigye el innét valahová. Egy olyan helyre, ahol biztonságban lehet. Ahogy az első mestere levitte abba a régi templomba. Nagyon sajnálom, Zelda néni, de ezt szeretné. Azt mondja, eljött számára az Idő, amikor megteszi az út hátralévő részét a Várba. - De hát én vagyok az Őrzője! - tiltakozott Zelda néni. -Az Őrzők mindig is itt éltek ebben a kunyhóban... Letettem az Őrzők Esküjét, hogy állandóan ügyelek a Biztonságára. És ezt is fogom tenni! Nem engedhetem el! Nem engedhetem! - Föltápászkodott a konyhaszékről. - Megyek és csinálok magamnak egy kelkáposztás szendvicset. Kér még valaki? Jenna és Nicko a fejüket rázták, de Szeptimusz habozott egy pillanatig. Amióta Varázslóinas lett, mindig is hiányoztak neki Zelda néni kelkáposztás szendvicsei, és bár Marcia készített neki egyet különleges meglepetésként a legutóbbi születésnapjára, annak valahogy nem olyan volt az íze, mint amit Zelda néninél megszokott. De végül mégiscsak tagadólag intett: ebben a pillanatban egyáltalán nem volt éhes. Ahogy Szeptimusz ott ült a padlón a tűz mellett, és azon rágódott, vajon mit várnak tőle, mit kell majd tennie a Sárkányhajóval - nem is beszélve arról, mit fog szólni Zelda néni, ha csakugyan megteszi -, egyszer csak észrevette, hogy valami csipkedi. Biztosan Bert lesz az, gondolta, és kinyújtotta a kezét, hogy elhessegesse. Bert Zelda néni macskája volt, aki kacsa alakot öltött, és az volt a szokása, hogy jól megcsipdesett mindenkit, aki elfoglalta kedvenc helyét a tűznél. De Bertet nem látta sehol. - Mi baj, Szép? - kérdezte Nicko. - Azt hiszem, valami megcsípett. De Bert nincs sehol... Aú! Már megint! - Szeptimusz fölugrott. - Aú! Van valami a zsebemben! És megharapott! - Hajjaj! - szisszent föl Jenna. - Lefogadom, hogy egy olyan Lápi Harapóbogár lesz az. Ott szökdécseltek mindenfelé, amíg a Lápványra vártam. Az egyik meg is harapta a lábujjamat. Szabadulj meg tőle, Szép! Dobd ki az ajtón! Gyorsan! Szeptimusz elindult az ajtó felé. - Mi történik itt? - kérdezte Zelda néni, aki éppen visszafelé jött a konyhából egy hatalmas kelkáposztás szendviccsel a kezében. Szépnek egy Lápi Harapó van a zsebében! - mondta Jenna. - És harapdálja! - Gonosz kis férgek! - mondta Zelda néni. - Ügyelj, Szeptimusz, hogy a Várárok túloldalára dobjad! Nem szeretném, ha visszajönne! Szeptimusz kinyitotta az ajtót, és vigyázva belenyúlt a zsebébe. Meglepődve érezte, hogy semmi sincs benne. Aztán, ahogy a keze az övére tévedt, valami kidugta a fejét a derekán viselt övtáskában tátongó, jókora lyukon. Beleharapott Szeptimusz ujjába, méghozzá keményen, és ezúttal nem is eresztette el. - Aú! - bömbölta Szeptimusz, miközben körbe ugrándozott, és vadul rázta a kezét, hogy megszabaduljon az apró, zöld lénytől, amely rendkívül éles fogát belemélyesztette a jobb mutatóujjába, éppen a Sárkánygyűrű fölött. - Te jó Isten! - kiáltotta döbbenten Zelda néni. - Hát ez meg micsoda?

- Szeggyéklerólam! - ordította Szeptimusz, és nem mert odanézni. Ekkor a kis zöld valami (amely még szemlátomást nem jött rá, hogyan lehet egyszerre harapni és levegőt venni), mélyet lélegzett, és eleresztette Szeptimusz ujját. Szeptimusz újra, vadul megrázta a kezét, mire a lény felrepült a levegőbe, és kis híján nekiütközött Zelda néni söprűgyűjteményének, amely ott lógott a mennyezet gerendáiról. Mindenki döbbenten nézte, amint röppályájának csúcspontján a lény kitárja két parányi szárnyát, gyámoltalanul verdes velük egy kicsit, miközben egyenesen Jenna felé igyekszik, és kiköt a kislány ölében. Jenna meg csak ült, és döbbenten meredt a parányi sárkánycsecsemőre.

32.

TŰZKÖPŐ

Ez most már a nyakadon marad! - közölte Zelda néni Szeptimusszal, miközben bekötözte vérző ujját. - Amikor megharapta az ujjadat, Megbélyegzett magának. Lesz vele gondod, amikor kicsit nagyobbra nő! Kerítened kellene egy Sárkányidomítási Kézikönyvet valahonnét. Bár meg kell mondjam, fogalmam sincsen, honnét lehet manapság ilyesmit szerezni... Szeptimusz csak ült, és a zöld kő maradványait bámulta, azét a zöld kőét, amelyet Jennától kapott, amikor legutóbb itt jártak Zelda néninél. Jenna akkor találta, amikor Szeptimusz segített neki elmenekülni a Vadász elől. Ott hevert abban az alagútban, amely ahhoz a föld alatti templomhoz vezetett, ahol a Sárkányhajó rejtőzött. Szeptimusz féltve őrizte a kődarabot: ez volt az első ajándék, amit életében kapott. Ahogy most a vastag, zöld tojáshéjra nézett, amely darabokban hevert begörbített tenyerében, Szeptimusz nem tudta elhinni, hogy az ő gyönyörű zöld köve valójában sárkány-tojás volt. Ugyan mennyi esélye volt, hogy ez megtörténjék? - töprengett. Hát nem sok. Szeptimusz nem tudhatta, hogy mindösz-szesen ötszáz sárkánytojás létezik a világban szétszórva, és időtlen idők óta nem esett meg, hogy egy embernek sikerült volna kikeltenie egy sárkányt. Sárkánytojásokat rendszerint régi, elfelejtett sárkányfészkekben lehet találni, és azok, akik rájuk bukkannak, többnyire fel is szedik és megőrzik őket, olyan szépen csillognak. Nem minden sárkánytojás zöld, sok kék is akad köztük, sőt, nagy ritkán még pirosat is lehet találni. Csakhogy aki ilyen tojásra bukkan, hazaviszi és a vitrinbe teszi, vagy elrakja valami régi cipősdobozba, így a kis sárkány soha nem kel ki, mert ehhez egy sárkánytojásnak események bonyolult sorára van szüksége, ráadásul ezeknek az eseményeknek mind a megfelelő sorrendben és egy bizonyos időn belül kell végbemenniük. Legutoljára ötszáz évvel azelőtt sikerült kikeltetni

egy sárkánytojást egy kis lakatlan szigeten, ahol egy magányos, hajótörött tengerész egyik reggel arra ébredt, hogy kedvenc, kék kövéből reggelre váratlanul roppant nehéz természetű lakótárs kelt ki. Akárcsak a hajótörött tengerész, tudtán kívül Szeptimusz is megtett mindent, amire szükség volt ahhoz, hogy a szuny-nyadó sárkánytojásban életre keljen a kis sárkány. Először is beindította a keltetés folyamatát azzal, hogy amikor legutóbb itt járt Zelda néninél, a tojást hosszú időre ott hagyta a tűz mellett. Ahhoz, hogy beinduljon ez a folyamat, egy sárkánytojást legalább huszonnégy óra hosszat nyolcvan fok fölötti hőmérsékletnek kell kitenni. Aztán pedig folyamatos melegre és mozgásra van szüksége egy esztendeig és egy napig. Szeptimusz, miután ismét magához vette a sárkánytojást a tűz mellől, úgy döntött, hogy a zsebében fogja őrizni, így a sárkány nemcsak a számára szükséges melegben, hanem a mozgás élményében is részesült. Egy sárkány soha nem fog kikelni a tojásból csak azért, mert melegen tartják: azt is kell hinnie, hogy az anyja mindenhová magával viszi, és amikor kikel, ott lesz, hogy gondoskodjék róla. A sárkány tojás számára a mozgás hiánya az anya hiányát jelenti. Szeptimusz tudtán kívül gondoskodott róla, hogy a tojás egy évig és egy napig elég melegen legyen, és hogy elég rohangálásban és ugrándo-zásban legyen része ahhoz, hogy a kicsi sárkány meggyőződjék róla: a mamája roppant eleven és mozgékony. Amikor a teljes esztendő és egy nap letelt, a kis sárkány már nagyjából készen áll, de még ebben a szakaszban is elromolhatott volna minden. A kis sárkánynak arra van szüksége, hogy valaki erősen megkopogtassa a tojást, különben nem ébred fel. És ha ez nem történik meg az egy esztendőt és egy napot következő hat hónapban, a kis sárkány elpusztul, anélkül, hogy valaha is meglátta volna a napvilágot. Rendes körülmények között az anyasárkány ezt a hat hónapot használja fel arra, hogy biztos helyet keressen, ahol kiköltheti és fölnevelheti a sárkánycsecsemőt. Amikor megtalálta ezt a helyet, nagyon óvatosan beleharap a tojásba. Szeptimusz sárkánytojásának szerencséjére a nőstényfarkasok elvégezték, ami különben a sárkányanya feladata lett volna. Bele is tört a foguk a tojás külső héjába. Ezen a ponton a bébisárkány már majdnem készen állt a kikelésre, de csak majdnem. Még volt valami, amire szüksége volt, de erről nem Szeptimusz gondoskodott, hanem a bátyja, Simon. A sárkánytojásnak szüksége volt a Sötétség érintésére. Minden egyes sárkányanya másként igyekszik teljesíteni ezt a legutolsó feltételt. Némelyik úgy, hogy futtában elcsíp egy Sötét Dolgot, és megmutatja a tojásnak; mások úgy, hogy otthagyják éjszakára a tojást egy Sötét Boszorkány háza előtt, és remélik, hogy még reggelre is ott lesz. Némelyik sárkánynak magának sem kell a szomszédba mennie egy kis Sötétségért. Ez alkalommal pedig, amikor Simon köpönyege kígyóvá változott, és Szeptimusz meg a tojás köré tekeredett, ezzel megadta a sárkánytojásnak, amire annak még szüksége volt, és az óra ketyegni kezdett. Tizenkét órán belül a kis sárkánynak ki kellett kelnie a tojásból, és így is történt. - Nem sokat tudok a sárkányokról... vagy legalábbis az újszülött sárkányokról - mondta Zelda néni, miután bekötözte Szeptimusz mutatóujját, és bekapta az utolsó falatot a kelkáposztás szendvicséből. - De annyit azért tudok, hogy minél hamarabb nevet adsz neki, annál jobb. Ha túl sokáig hagyod név nélkül, akkor Névtelen lesz belőle, és nem jön oda, amikor hívod. így is éppen eléggé hajlamosak rá, hogy a fülük botját se mozgassák, ha hívja őket az ember, legalábbis így értesültem. És az első huszonnégy órában nem szabad elmozdulnia mellőled, úgyhogy jobb lesz, Jenna, ha visszaadod Szeptimusznak azt a sárkányt! - Hát akkor tessék, Szép! - mondta Jenna kicsit bánatosan. Kihalászta az öléből a parányi szárnyas gyíkot, és odaadta Szeptimusznak. - Hát nem aranyos? Szeptimusz rábámult az alvó kis sárkányra, amely összegömbölyödve feküdt a tenyerében. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi, meglepően súlyos volt, hűvös érintésű, és olyan sima, mint a tojás, amelyikből kikelt.

Nicko hangosan ásított, és álmosan nyújtózott egyet. - Alhatnék! - közölte. Az ásítás ragadósnak bizonyult. - Először elnevezzük a sárkányt, aztán alhattok! - mondta Zelda néni. - Mi legyen a neve? Szeptimusznak semmiféle sárkánynak való név nem jutott az eszébe. A sárkányra bámult, de közben rá is átragadt Nicko ásítása. Úgy érezte, túlságosan fáradt hozzá, hogy sárkányokat nevezzen el. Ekkor a kis sárkány hirtelen felült, és felköhögött egy kis tojásmaradékot. Két apró lángnyelv lövellt elő az orrlyukából, és megégette Szeptimusz kezét. - Aú! - szisszent fel Szeptimusz. - Most meg tüzet köpköd rám! Megvan... Tűzköpő! Ez lesz a neve. Tűzköpő! - Helyes, akkor most folytasd! - mondta Zelda néni. -Mit folytassak? - kérdezte Szeptimusz, megpörkölt ujját szopogatva. - A sárkányokkal mindent szabályosan kell csinálni! - közölte Zelda néni. - Azt kell mondanod neki... várj egy kicsit, hadd gondolkodjam! Ahá, megvan: Ó, te bátor barát, hűséges lélek! Ki mellettem maradsz, amíg csak élek! Legyen a neved Tűzköpő! Vagy Majompofa, vagy Derek vagy... szóval bármi, ami mellett döntöttél. Szeptimusz rámeredt a tenyerében kucorgó kis sárkányra, és elgyötörten ezt mormolta: - Ó, te bátor barát, hűséges lélek, ki mellettem maradsz, amíg csak élek, legyen a neved Tűzköpő! A sárkány rezzenéstelenül bámult rá zöld szemével, és felköhögött még egy kis tojásfehérjét. - Uhh! - nyögte Szeptimusz. Szeptimusz nem sokat aludt aznap éjjel. Tűzköpő nyughatatlan kedvében volt: valahányszor Szeptimusz elszundított, a sárkány az ujját kezdte harapdálni, vagy a ruháját karmolászta éles kis karmával. Végül Szeptimusz mérgében visszagyömöszölte a sárkányt az övtáskába, ahol a tojást tartotta, és ott Tűzköpő végre hajlandó volt elaludni. Másnap kora reggel mindnyájan arra ébredtek, hogy Tűzköpő kétségbeesetten verdes az ablaküvegen, mint egy pillangó, amelyik szeretne kijutni a szabadba. - Szólj rá, hogy maradjon csendben, Szép! - dünnyögte Nicko álmosan, aztán a lejére húzta a párnát, és megpróbált tovább aludni. Szeptimusz fölkelt, és leszedte Tűzköpőt az ablakról. Kezdte már érteni, mire gondolt Zelda néni, amikor azt állította, hogy rengeteg baj van egy ilyen kis sárkánynyal. A sárkány vadul kaparászta a kezét éles kis karmaival, és Szeptimusz visszadugta az övtáskába. A reggeli nap már magasan járt az égen, sugarai áthatoltak a láp fölött kavargó ködön. Szeptimusz érezte, túl éber hozzá, hogy megpróbáljon újra elaludni. Egy pillantást vetett Jennára, Nickóra és a Farkasfiúra. Mindhárman állig betakaróztak a pokrócukkal és újra elaludtak. Szeptimusz nem szerette volna, ha Tűzköpő újra felveri őket: úgy döntött hát, hogy kiviszi a sárkányt, hadd szívjon egy kis friss levegőt a lápon, életében először. Óvatosan becsukta maga mögött a nehéz ajtót, és lesétált az ösvényen a Sárkányhajóig. Odalenn már állt valaki. - Gyönyörű reggelünk van! - mondta Zelda néni ábrándosan. Szeptimusz leült mellé a Várárok fölött átívelő fahídra. - Gondoltam, a Sárkányhajó talán szeretné látni a kisfiát. Úgy értem, Tűzköpő alighanem a Sárkányhajó tojásából kelt ki, ugye? - Gondolom, igen - mondta Zelda néni. - Ámbár az ember soha nem tudhatja a sárkányokkal. Viszont Tűzköpő téged már Megjelölt, úgyhogy én nem komplikálnám tovább a dolgokat. Nézd csak, mit találtam neked. Tudtam, hogy kell lennie valahol idehaza egy példánynak! - Zelda néni egy kis zöld könyvet nyomott

Szeptimusz kezébe. A borítója gyanúsan úgy festett, mintha sárkánybőrből készült volna. A címlapján ez állt: Hogyan éljük túl a Sárkányunk Fölnevelését: Gyakorlati Útmutató. - Persze, neked igazából a Szárnyasgyíkok Első Néhány Évének Kalendáriumára lenne szükséged! - közölte Zelda néni. - De szerintem abból még a Piramis Könyvtárban sincs példány. Sajnálatos módon meglehetősen gyúlékony pergamenre írták őket, és manapság egyszerűen nem lehet már találni belőlük egy darabot sem. De talán ennek is veszed némi hasznát. Szeptimusz elvette a penészes szagú könyvet, és lustán bámulta a hátsó borítón olvasható ajánlásokat. „Ez a könyv megmentette az életemet! A borítója olyan vastag, hogy még a sárkányfog sem bírja keresztülharapni! Viseld folyamatosan a testeden ezt a könyvet!" „Mindössze egyetlen ujjamat veszítettem el Agyar felnevelése során, hála e felbecsülhetetlen értékű kézikönyv »Né-hány praktikus tanács« című fejezetének!" „Attól fogva, hogy Ugrabugra Megjelölt, minden barátom hátat fordított nekem, és kis híján becsavarodtam, míg csak

1

rá nem bukkantam erre a könyvre. Ma már minden hétvégén kiengednek az Intézetből, és ki a

nyavalyának van szüksége barátokra?" - Ó, köszönöm szépen, Zelda néni! - mondta Szeptimusz komoran. Szeptimusz és Zelda néni barátságos csendben ültek egymás mellett, mindketten gondolataikba merültek, és hallgatták a láp hangjait, miközben a nyári nap melege lassanként átszivárgott a ködön, és felélesztette a fürgébb és mozgékonyabb lápi lényeket is. Akárcsak Jenna, Szeptimusz is megtanulta felismerni a különféle lények hangját, és biztos volt benne, hogy előbb egy pár vízibanya cuppogását és szortyogását hallotta, aztán egy Mocsári Alligátorteknős fogának éles csat-tanását, majd néhány bébi angolna kergetőzésének loccsaná-sait. A nap heve rövidesen felszívta a köd utolsó maradványait is, és a felhőtlen kék ég tikkasztó hőséget ígért aznapra. Zelda néni fölbámult a ragyogó kékségre. Szeptimusz felfigyelt rá, hogy valami feszültség érződik egész tartásán. Alaposabban szemügyre vette Zelda nénit. Ráncos, kerek arcán, amelyet bodros és kissé kócos ősz haj keretezett, aggodalmas kifejezés ült, és sötétkék boszorkányszemén megcsillant a napfény, ahogy valamit erősen nézett odafenn az égen. Hirtelen föltápászkodott a hídról, és megragadta Szeptimusz kezét. - Ne nézz föl! - mondta halkan. - Ne kezdj futni! Csak gyere szép lassan mellettem! Amikor beértek a kunyhóba, Zelda néni csöndesen becsukta a súlyos bejárati ajtót, aztán nekitámaszkodott. Sápadt volt, és a szeme teli volt szomorúsággal. - Jennának igaza van... - suttogta Zelda néni, olyan halkan, mintha csak önmagának beszélni. - A Sárkányhajónak... el kell mennie innen! - De miért? Mit... mit látott? - kérdezte Szeptimusz, bár már sejtette a választ. - Simont. Odafönt körözött. Mint egy keselyű. Várva, hogy lecsapjon. Szeptimusz mély lélegzetet vett, hogy megpróbálja enyhíteni azt a hirtelen támadt, görcsös érzést a gyomrában. - Ne tessék aggódni, Zelda néni! - mondta neki. -A Sárkányhajó biztonságban lesz a Várban! Én magam fogom odavinni! Bár arról még fogalma sem volt, hogy hogyan...

33.

A SÁRKÁNYHAJÓ ELINDUL Merrin a Sárkányhajót figyelte a messzelátóján keresztül. A messzelátót egy Manólyukban találta félig betemetve, amikor egyszer szokása szerint magányosan kószált a Lápon. Még Zelda néni elől is gondosan titkolta, mit talált. Merrin szeretett titkolózni Zelda néni előtt, bár az többnyire igen hamar rájött, mit titkol. De abban biztos volt, hogy ezt a titkot sikerült megőriznie, méghozzá úgy, hogy a messzelátót egy kődarab alá rejtette, egy kis füves dombon a Száz-Láb-Mély Gödör közelében. Merrin tudta, hogy amíg Zelda néni rajta nem csípi, hogy használja a messzelátót, biztonságban van, mert a gödröt körülvevő, süppedős mocsáron Zelda néni semmiképpen nem tudott átgázolni. Csak Merrin volt elég könnyű és mozgékony hozzá, hogy végigszökdécseljen a mocsár felszíne alatt megbújó köveken. Merrin jól sejtette: a messzelátó valaha egykori gazdájáé, DomDanielé volt. Volt benne valami Sötétség, amely Merrint megnyugtatta és a régi időkre emlékeztette. Talán nem voltak boldog idők, de legalább érdekesek voltak: akkor még nem volt elvágva a világtól egy büdös Lápon, ahol egy csomó kelkáposzta és egy minden lében kanál, vén boszorka volt minden társasága. A szeméhez emelte a messzelátót, ügyelve, nehogy a napfény megcsillanjon rajta és elárulja a jelenlétét. Magában mosolygott, amikor arra gondolt, hogy ő még mindig él, még ha csak itt a Lápon is, DomDanielből pedig nem maradt semmi egyéb, csak egy halom csont, amelyről az utolsó húsfoszlányt is lerágták a Lápi Manók. Úgy kellett neki, gondolta Merrin kárörvendően. Annak a vén Fekete Mágusnak nem kellett volna olyan undoknak lennie a hűséges Varázslóinasához... Már késő délután volt, és a tavaszi áradás dagálya - mert előző nap Újhold volt - lassan megtöltötte a Láp csatornáit. Merrin füves dombját most mindenfelől fekete, tőzeges lápi víz vette körül. A Láp csöndesen szunnyadt az álmos késő délutáni melegben, és Merrin lustán hevert a dombon. Egész délután azt a járkálást figyelte, amely a kunyhó és a Sárkányhajó között folyt, de sehogy sem értette, mi történik. Zelda néni, aki máskor annyira szeretett dirigálni, most szemlátomást tanácstalan volt, és szomorúan ődöngött a Sárkányhajó körül, miközben az a lány, az állítólagos Hercegnő meg a patkány fiú az árbocokat húzták föl és Zelda néninek mondtak valamit. A Számos Szeptimusz nevű fiú meg már időtlen idők óta ott téblábolt a fedélzeten. Matatott valamit, és a hieroglifákat nézegette, és ez már tényleg nagyon bosszantotta Merrint. Neki soha nem engedték meg, hogy fölmenjen a hajóra! Merrin megpróbálta kivenni, mit csinálhat Szeptimusz, de mindössze annyit látott, hogy Szeptimusz a kormánylapátra mered, miközben a patkányfiú ott áll mellette a Várárok partján, és magyaráz valamit. Ütődött kölykök, gondolta Merrin. - Na, gyerünk, Szép! - mondta éppen Nicko. - Egyszer már repültél vele, hát akkor most is meg tudod csinálni! Gyerekjáték! - De fogalmam sincs, hogy akkor hogyan csináltam, Nick! Jobban mondva akkor nem is én csináltam! Hanem a hajó! - Szeptimusz még mindig a kormányrudat bámulta. Félt megérinteni ezt a mahagóniból készült, vaskos, meggörbített rudat, mert amikor legutóbb megtette, a Sárkányhajó életre kelt, és nekivágott a tengernek. - Különben is, most rajtad van a Sárkánygyűrű, legutóbb pedig nem volt, szóval lehet, hogy most még sokkal köny-nyebb lesz! - biztatta Nicko. - Nem is értem, miért aggodalmaskodsz annyit, Szép! Egy ilyen hajót irányítani színtiszta gyönyörűség!

Szeptimusz a Sárkánygyűrűjére pillantott. Szerette ezt a gyűrűt, de ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak sose találta volna meg. Miért éppen őbelőle kellett Sárkánymestert csinálnia? Miért nem lehetett az inkább Nicko, aki annyira ért a hajókhoz? - Gyerünk, Szeptimusz! - hangzott fel Zelda néni hangja a hajó túloldaláról. - Megesik néha, hogy valamit egész egyszerűen meg kell tennünk, és kész! Én nem akarom elengedni a Sárkányhajót, te meg nem akarod elvinni tőlem. De nekem el kell engednem, és neked el kell vinned. Ez a helyzet, nincs mese! Oda kell vinned, ahová kívánkozik, és ahol biztonságban lesz. így lesz a legjobb! Szeptimusz fölnézett a kormányrúdról. - De te mihez kezdesz nélküle? - Hogy én? Hát rendbe hozom a Farkasfiú kezét, és szemmel tartom azt az ostoba kölyköt, aki most is ott bujkál a Száz-Láb-Mély Gödörnél, és azt képzeli, hogy én nem látom őt és azt a nyomorult Sötét messzelátóját, amit talált. - A 409-es itt marad? Azzal a rémes Varázslóinassal? - A Farkasfiú nincs olyan jól, hogy utazni tudna, Szeptimusz. De Merrin már nem marad itt sokáig. Az a szándékom, hogy visszaviszem az anyjához. - Az anyjához? Hát van neki anyja? - Szeptimusznak leesett az álla. Zelda néni elmosolyodott. - Igen, még Merrinnek is van anyja. És az a gyanúm, a ti volt háziasszonyotok az. - Hogy micsoda? - Az, akinél szobát vettetek ki a Kikötőben. - Valamelyik boszorkány? Ó, ez így már hihetőbb egy fokkal. Lefogadom, hogy az a Veronika nevű undorító nőszemély lesz az! Most, hogy mondod, mintha tényleg hasonlítana rá egy kicsit! Zelda néni megrázta a fejét. - Ha hiszed, ha nem, szerintem Meredith Nővér az anyja. - 0, pfuj! Az a sok halott csecsemő... Szerintem ő még rosszabb, mint a boszorkányok! És mikor akarod elvinni neki a fiacskáját a Babaházba? - Amint a Farkasfiúnak lemegy a láza, és elég jól lesz hozzá, hogy magára hagyhassam egy napra. Az égési sebei lassabban fognak begyógyulni, mint más, hasonló sebek, mert van bennük egy adag Sötétség. Még szüksége lesz néhány adag frissen szedett Lápi Galócára... Szeptimusz arcára kiült az aggodalom. - De azért meggyógyul, ugye? - Igen. Meg fog gyógyulni. Majd ha jobban lesz, őt is magammal hozom. - Te is eljössz a Várba? - kérdezte Szeptimusz meglepetten. Tudta, hogy Zelda néni még soha nem hagyta el a Sárkányszigetet, amióta Őrzővé lett. - Hát, most már nincsen, ami itt tartana! - mondta Zelda néni energikusan. - És már korábban is megesett néha, hogy egy Őrző ellátogatott a Várba. Szerintem Marcia boldogan elszállásol majd, azok után, hogy ő heteket töltött nálam. Szeptimusz elvigyorodott, amikor elképzelte Zelda nénit szállóvendégként Marcia lakosztályában. - Na, így már jobb! - mondta Zelda néni, amikor észrevette Szeptimusz mosolyát. Tíz perccel később Szeptimusz búcsút vett a Farkasfiútól, és megígérte neki, hogy rövidesen újra eljön hozzá. A Farkasfiú halványan elmosolyodott.

- Honnét tudod, hogy megvárlak? - kérdezte, aztán lehunyta a szemét, és újra elaludt. Szeptimusz lábujjhegyen kiosont a kunyhóból, Tűzköpőre határozottan rágombolta annak a sárkánybiztos táskának a tetejét, amelyet Zelda néni talált számára. A kis sárkány egész nap mélyen aludt, de ha valami nem hiányzott Szeptimusznak, hát az biztosan nem, hogy Tűzköpő fölébredjen és ott lábatlankodjon körülötte, amikor éppen megpróbál felrepülni a Sárkányhajóval. Tűzköpőt időközben biztonságosan elzárták egy kis ládába, a ládát letették a kormányrúd mellé, és most Szeptimusz, Jenna és Nicko mindhárman ott álltak a Sárkányhajó fedélzetén, indulásra készen. Zelda néni aggodalmasan méregetett egy kis szürke felhőt, amely a magasban lebegett pontosan a kunyhó fölött. Észrevette, hogy a felhő feléjük sodródik, miközben azzal foglalatoskodnak, hogy a Sárkányhajót felkészítsék az induláshoz. Ezt már akkor is furcsának találta, mert a felhő északkelet felől közeledett, márpedig Zelda néni biztos volt benne, hogy nyugati szél fúj. Most pedig azért aggódott, mert a felhő az utóbbi fél órában meg se moccant, márpedig ez elég szokatlan viselkedés egy felhőtől. A Sárkányhajó végre készen állt. Ideje volt elindulni. - Jenna! - mondta Zelda néni. - Van itt valamim a számodra... Fölágaskodott, és odaadta azt a valamit Jenna kinyújtott kezébe. - A Királynő szobájának a kulcsa. A Palotában. Lehet... lehet, hogy szükséged lesz rá. A kulcs nehéz volt: aranyból készült, és a fejébe kerek smaragdot foglaltak, amely Jennát a sárkány szemére emlékeztette. Jenna tanácstalanul nézte a kulcsot. Amióta Sárával és Timóttal odaköltöztek, a Palota minden zegét-zugát fölfedezte, de a Királynő Szobájának nyomát se látta. - De hát... hol van a Királynő Szobája? - kérdezte. - Ehm, hát azt nem tudom megmondani, Jenna. De te meg fogod találni, amikor Eljön Az Idő. Ebben biztos lehetsz! - És az... mikor lesz, Zelda néni? - kérdezte Jenna. - Amikor Fiatal Királynő leszel! - hangzott Zelda néni némileg homályos válasza. - Ühm... rendben, értem. Hát akkor köszönöm szépen. Nagyon szép kulcs. Zelda néni hátrébb lépett a csónaktól. - Na, akkor indulás! - mondta egy kissé túlságosan élénken. - Ne vesztegessétek itt a drága időt! Újra felpillantott a felhőre, amely apró árnyékot vetett a hajó orrára. - Menjetek vele egy darabig a Várárokban, és távolodjatok el olyan messzire a hídról, amennyire csak lehet! kiáltotta utánuk Zelda néni. - Kifutópályára lesz szüksége, hogy a levegőbe tudjon emelkedni. - Úgy lesz, Zelda néni! - süvöltötte a Sárkánymester. - És ügyeljetek, hogy mindig észak felé haladjatok, háttal a napnak! - Igenis, Zelda néni! - És az isten szerelmére, ne haladjatok túl gyorsan... csak ha muszáj! - Nem, nem, Zelda néni! - Ne a levegőben tegyétek meg az egész utat a Várig, mert nagyon kifárad! Ne felejtsetek el leszállni, ha elértetek a folyóhoz! - Úgy lesz, ne tessék aggódni, Zelda néni! - Igen, és... - Zelda néni, minden rendben lesz! Esküszöm!

- Igen. Sajnálom. Tudom én, hogy elboldogultok! - Zelda néni hátrább lépett a hajótól, és onnan bámulta a ragyogó, arany hajótörzset és a sárkány fejének és farkának irizáló, zöld csillogását, az emlékezetébe véste, hogy pontosan fel tudja majd idézni az elkövetkező, üres napokban. Szeptimusz mély lélegzetet vett és Nickóra pillantott. - Készen vagy? - kérdezte. Nicko rávigyorgott. - Igenis, kapitány úr! - A sárkány is készen áll, Jen? Jenna odafönn állt a hajóorrban, karját a Sárkány nyaka köré fonta. Suttogott valamit a sárkánynak, aztán felemelt hüvelykujjával jelt adott Szeptimusznak, hogy indulhatnak. Szeptimusz szíve vadult vert: nem halogathatta tovább, eljött az indulás pillanata! Idegesen rátette a kezét a kormányrúdra. A sárkány megfordította a fejét, és smaragdzöld szemének pillantását a kormányrúdnál álló, alacsony kis alakra szegezte. Felismerte: ő az, aki kiszabadította föld alatti börtönéből. Most egy kicsit másként festett, mint akkor. Már nem viselte azt a piros sapkát, pedig az tetszett a sárkánynak, és nagyobb is volt - mintha valahogy tömörebb lett volna az egész gyerek - és erősebb mágikus légkör vette körül. De még mindig ugyanaz a fiú volt, egy kicsit riadt, és még mindig a lehető legjobban szeretett volna csinálni mindent. A sárkány ezt helyeselte. Elviszi, döntötte el a sárkány, ahová csak akarja. Szeptimusz a sárkány szemébe nézett, de nem tudta, hogy a sárkány felbecsülte és meg volt elégedve azzal, amit látott. A tenyere izzadt, ahogy a kormányrudat markolta, és azon töprengett, mit csináljon most. - Azt szeretné tudni, hová akarod vinni! - kiáltotta oda neki váratlanul Jenna. - Mondd meg neki, hogy oda viszem, ahová menni szeretne. Elviszem a Várba! - felelte Szeptimusz. A sárkány bólintott. Lassan elfordította a fejét, míg csak csillogó, zöld szemének tekintete Zelda nénire nem esett: aztán meghajtotta hatalmas, erős nyakát, lejjebb és még lejjebb, míg csak a sárkány feje ott nem feküdt a füvön, Zelda néni lábánál. Zelda néni letérdelt, és átkarolta a hatalmas, zöld-arany fejét. - Ég veled, úrnőm! - suttogta Zelda néni könnyes szemmel. - Később majd újra látjuk egymást! Zelda néni visszahúzódott a kunyhó ajtajához, és a Sárkányhajó mozogni kezdett. A dagály most érte el legmagasabb pontját, és a Várárkot egészen a pereméig megtöltötte a sötétbarna sós víz. A Sárkányhajó szabadon szelte a vizet: a hatalmas hajótest nagy recsegések és nyöszörgések közepette elhátrált a hídtól, bepréselte magát az Őrkunyhó előtt húzódó egyenes csatornaszakasz füves partjai közé. Amikor azonban elkanyarodott a Várárok, a Sárkányhajó nem tudott továbbhaladni, és megállt. Túlságosan rövid volt ez a kifutópálya ahhoz, hogy felrepüljön. A sárkány kétkedve méregette az előtte elterülő vízdarabot. Még soha életében nem repült föl ilyen szűk térből. Amikor annak idején átrepült hét tenger felett hátán első Sárkánymesterével, Hotep-Rával, akkor mindig a széles, parttalan óceán kellős közepéről repült fel, rendszerint olyankor, amikor a Gazdája megunta a végeérhetetlen tengeri utazást, és szeretett volna kicsit gyorsabban haladni. Ilyesmit, mint amire most készült, még soha életében nem csinált. A sárkány némi nehézségek árán kiszabadította összecsukott szárnyát a Várárok partjának fogságából, és lassan addig emelte, míg magasabbra nem került, mint az árboc csúcsa. A nagy, zöld bőrszárnyak, amelyek két meleg nyáron és egy fagyos télen keresztül összecsukva simultak az oldalához, most merevek voltak és szárazak, és ahogy a sárkány megpróbálta kitárni őket, a levegőt borzalmas nyikorgás és csikorgás töltötte meg, amelyet vészjósló recsegés követett. Szeptimusz, Nicko és jenna a fülükre tapasztották a tenyerüket, úgy nézték, ahogy a hatalmas sárkányszárnyak nagy nehezen szétnyílnak, mintha egy óriás tárná szét két hatalmas kezét mély

álmából ébredve. Mindhárman visszafojtott lélegzettel figyeltek, attól félve, hogy a sárkány bőre elrepedhet a szárny ízületei között, de a bőrredők rövidesen kisimultak, és ahogy a nap rásütött a csillogó zöld pikkelyekre, láthatták, hogy minden rendben van, és a Sárkányhajó büszkén magasba emelte a szárnyát. Készen állt az indulásra. A sárkány mély lélegzetet vett. Legénysége érezte, ahogy a nagy test megremeg, és az óriási szárnyak megmozdul-nak, és verdesni kezdenek a forró levegőben, szelet kavarva, amely a szemükbe fújta a hajukat. Az arany hajó lassan araszolt előre. A szárnyak lassan, erősen verdestek, csúcsuk a földet érintette, majd föllendültek a magasba, erőt gyűjtve, aztán hirtelen, hatalmas rándulással, amitől fölkavarodott a gyomruk, a Sárkányhajó előrelendült. - Állj! - süvöltötte Zelda néni, ahogy csak a torkán kifért, de senki nem hallotta. Az arany hajó szárnya vadul csapkodott, fejét előrenyújtotta, hatalmas, zöld nyakában megfeszültek az izmok, ahogy a felvert tajték felhőjében végigszáguldott a Várárkon, és a lehető legeslegutolsó pillanatban - a szilánkokra törő deszkák hangos reccsenéseitől kísérve - felemelkedett a levegőbe, a Várárok hídjának nagyobbik részét is magával sodorva. A Sárkányhajó meredeken, szédítő gyorsasággal emelkedett a nyári égbe. Ahogy a Várárok hídjának maradványai lezuhantak és a Száz-Láb-Mély Gödör közvetlen közelében értek földet, Merrin legnagyobb rémületére, a sárkány körbefordult, és elindult a Marrami-lápon keresztül a folyó felé. A Sárkányhajó elindult, hogy végre, annyi év után, megtegye útjának hátralévő részét és megérkezzék a Várba.

34.

A LEVEGŐBEN Zelda

néni

torkában

dobogó szívvel figyelte, ahogy a Sárkányhajó fölszárnyal a magasba -hihetetlen

látvány volt! Bár Zelda néni egyszer már szemtanúja volt, amint a Sárkányhajó a levegőbe emelkedett - hogy megküzdjön DomDaniel hajójával, a Bosszúval - akkor az egészből csak villanásokat látott a villámok fényénél. Most azonban a hajó szép, tiszta időben repült föl a nyáresti égbe, a napsugár megvillant arany törzsén, erős szárnya zölden és kéken csillámlott. Ahogy nézte a Sárkányhajót, amelyre éveken keresztül ő vigyázott, és amely most odafent szárnyalt szabadon a magasban, Zelda néninek elakadt a lélegzete, és görcsbe rándult a gyomra. De volt egy másik, kellemetlenebb oka is annak, hogy Zelda néni gyomra ilyen érdekes, kígyózó mozdulatokat végzett. Mert ahogy a Sárkányhajó hátrálni kezdett, majd fölemelkedett a Várárok vizéről, az a gyanús, szürke felhő odafönn hirtelen előrébb száguldott, és egy vakító fénygömböt lövellt ki magából, amely süvöltve közeledett a Sárkányhajó felé. - Állj! - sikoltott fel Zelda néni, de a hajón senki nem hallotta, és már amúgy is késő lett volna megállítani a Sárkányhajót. Zelda néni fölemelte a földről a híd egyik széthasadt deszkájának maradványát. A néhai hídnak mindössze ez az egyetlen darabja esett a Várárok kunyhó felőli oldalára. Zelda néni szemügyre vette a fadarabot, és látta, hogy

legrosszabb félelmei beigazolódtak: a fadarab megpörkölődött, és olyan forró volt, hogy szinte égette a kezét. Egészen biztos tehát, hogy egy Mennykő találta el. Zelda néni fölbámult az égre, és rémületében visszafojtotta a lélegzetét. A Sárkányhajót még mindig jól lehetett látni, mert nem repült gyorsan: felépítése a hosszú távú, lassú és kitartó repülésre tette alkalmassá, amelynek során takarékoskodhatott az energiájával. Méltóságteljesen szárnyalt a Marrami-láp fölött, a szárnya ütemesen verdesett, a fejét magasra tartotta. Mögötte pedig ott siklott az apró, fekete felhő. Zelda néni térde hirtelen megroggyant. Leroskadt a földre, és elkezdte rágni a körmét, márpedig ez a Boszorkány-Érettségije eredményhirdetését várva történt meg vele utoljára. A Sárkányhajó fedélzetén a hajó utasai most kezdtek kissé föl lélegezni a sikeres felszállás után. Amikor a Sárkányhajó elrugaszkodott a vízről, annyira megrémültek, hogy észre se m vették a Mennykövet, és nem is sejtették, hogy Számos Simon követi őket. Jenna odafenn állt az orrban: Szeptimusz a kormányrudat tartotta, Nicko pedig, aki erősen helytelenítette, hogy egy hajó a levegőbe emelkedjék, csak az imént nyitotta ki a szemét, és most meredten bámulta a sárkány ütemesen verdeső szárnyát. A szárnyak meglepően erős szelet kavartak a hajón, és ettől a széltől, meg attól, ahogy a sárkány teste föl-le mozgott, Nickónak olyan érzése támadt, mintha a tengeren utaznának, nem pedig ezer láb magasan a levegőben. Nicko végre kezdett megnyugodni. Körülnézett, és a szeme megakadt valamin. - Nézd csak, Szép, milyen fura egy felhő van mögöttünk! - mondta Nicko. Szeptimusz ugyan nemigen mert másfelé nézni, mint egyenesen előre, de kihallotta az aggodalmat Nicko hangjából: erőt vett hát magán, és hátranézett. És csakugyan: egy sötétszürke felhő repült feléjük, és ez a felhő roppant felhőszerűtlenül mozgott, sokkal inkább úgy, mintha szántszándékkal követné őket. - Simon! - mormolta Szeptimusz. - Ó, a francba! - tört ki Nicko, és hunyorogva nézett az alacsonyan járó napba. - Tényleg azt hiszed, Szép, hogy Simon az? - Az biztos, hogy az ott egy Sötét felhő. Az előbb úgy rémlett, hogy érzek valami Sötétséget a közelben, de aztán azt mondtam magamnak, csak meg vagyok rémülve a repülés miatt. Ez a két érzés nagyon hasonlít egymáshoz. - De hát mit akarhat, Szép? - Gőzöm sincs! - felelte Szeptimusz, és újra hátranézett. - De nem hinném, hogy csak azért jött, hogy annyit mondjon: „Hello, igazán csinos hajótok van!" - Hmmm... - mormogta Nicko. - Lehet, hogy jó lenne, ha egy kicsit gyorsabban mennénk, Szép! - Nem biztos, hogy meg tudom csinálni. Megkérdezhetem Jennát... - De még mielőtt Szeptimusz egy szót is szólhatott volna, a sárkány szárnya gyorsabban kezdett verdesni, és az arcukba tóduló szélrohamok most már valóságos szélviharrá dagadtak. Csakhogy a felhő könnyedén lépést tartott velük, és úgy követte a sárkányhajót, mintha valaki egy madzaggal hozzákötözte volna. - Ott van! - kiáltott föl váratlanul Nicko, igyekezve túlkiáltani a szárnycsattogást. Szeptimusz megpördült a sarkán, és meglátta Simont, amint előröppen a felhőből, és a következő pillanatban már ott lebeg fölöttük, és szemlátomást minden erőfeszítés nélkül egy ütemben mozog velük. Szeptimusz visszabámult a bátyjára: Simon most valahogy másképp festett, mint szokott - de vajon miben különbözött a

megszokott Simontól? És a következő pillanatban már tudta is. Simonnak be volt kötve a jobb szeme. Ezen a szemén találta el a 409-es a parittyájából kilőtt kővel. Jó öreg 409-es, gondolta Szeptimusz, és elmosolyodott. - Mindjárt letörlöm azt a vigyort az idióta képedről, ha nem viszed le a földre azonnal azt a... azt a nevetséges mutánst! - üvöltötte Simon Szeptimusznak. - Mit mond, Nik? - ordította Szeptimusz. - Fogalmam sincs! Nem hallom. Biztosan valami hülyeséget! - kiáltott vissza Nicko. - Adjátok át a Királynőivadékot, és akkor titeket kettőtöket elengedlek! - kiáltotta Simon. - Még mindig ordibál - jegyezte meg Nicko. - Aha. Tartsd szemmel, Nik, légyszi! Figyeld, mikor nyúl a zsebébe egy Mennykőért! - Ilyet nem tenne... itt fenn biztosan nem! - Dehogyisnem! - Ha nem szállítjátok le a földre ezt az ócska repülő sárkányt, akkor nem marad más választásom! - visította Simon. Sem Szeptimusz, sem Nicko nem vette észre, hogy időközben Jenna is csatlakozott hozzájuk a Sárkányhajó tatján. Dühösnek látszott. - Torkig vagyok vele, hogy örökké a sarkamban van! - igyekezett túlkiáltani a lecsapó szárnyak suhogását, amelyek szele az arcába és a szemébe fújta a haját. - De nagyon! - Azzal Jenna előhúzta a köntöse zsebéből a Nagyítóüveget, amelyet a Camera Obscurából hozott magával. - Hát az meg mi, Jen? - kérdezte Szeptimusz és Nicko egyszerre. - Mindjárt megmutatom. Figyeljetek! - Jenna úgy tartotta az Üveget, hogy az egyetlen, ragyogó pontba gyűjtse össze a napsugarakat: aztán lassan mozgatni kezdte ezt a fénylő pontot, míg csak meg nem állapodott Simon arcán. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán hirtelen Simon az arcához kapott. Felordított, és nagy lendülettel odébbrepült, de közben hátranézett, keresve, mi égette meg. Jenna megpróbálta követni a fényfolttal, de Simon lebukott, és erre-arra kanyargott, keresve az őt üldöző Sötét erőket. Mert Simon megérezte a Nagyítóüvegből áradó Sötétséget. Rövidesen rájött, honnét érte a támadás. - Te! - ordította magánkívül dühében, amikor meglátta Jenna kezében a Nagyítóüveget. Simon remegett mérgében, miközben előhúzott egy Mennykövet az övtáskájából. - Ez volt az utolsó dolog, amit csináltál életedben! - visította. Ez alkalommal hallották, hogy mit mondott, és néhány pillanattal később a Mennykövet is meghallották. Halk mo-rajlás rázta meg a levegőt, amint a ragyogó, fehér fénygömb kiröppent Simon kinyújtott kezéből, és süvöltve közeledett a Sárkányhajó felé. Jenna, Nicko és Szeptimusz ösztönösen hasra vágták magukat a fedélzeten, bár tudták, hogy amikor a Mennykő belevágódik a hajó testébe, teljesen mindegy lesz, milyen testhelyzetben vannak. Ahogy elterültek a fedélzeten, egy rettenetes ütés oldalra lökte a hajót. A sárkány döbbenten fordította hátra a fejét, és a hajó megingott, a fedélzet hatalmas szögben megdőlt, és a hajó legénysége az ellenkező oldalra gurult. Szakadó vászon és összetört csontok félelmetes zaja visszhangzott körülöttük, és aztán megtörtént, amitől mindnyájan rettegtek: a sárkányhajó zuhanni kezdett. Jenna erőt vett magán és fölnézett. A sárkány jobb szárnya bénán, törötten csüngött az oldalán, fekete füstfelhőt vonszolt maga után, és égő hús bűze töltötte meg a levegőt. A sárkány épen maradt szárnya vadul verdesett, megpróbálta visszaállítani a hajót eredeti helyzetébe, és megakadályozni, hogy lezuhanjon a lápra. Jenna erősen belekapaszkodott 1 hajó oldalába, és teljes erejével kívánta, hogy a sárkány a levegőben maradjon.

Látta, amint a sárkány nagy nehezen kiterjeszti törött szárnyát, míg az végül újra vízszintes helyzetbe került - bár továbbra is bénán, törötten csüngött -, és a segítségével kezdi helyrebillenteni a hajót. A fedélzet lassanként újra közelíteni kezdett a vízszintes felé. Most már csak annyira lejtett, mint egy enyhe dombhajlat, nem pedig annyira, mint egy meredek hegyoldal. De a zuhanást ezzel nem sikerült a sárkánynak megállítania. Jenna ott hagyta a fiúkat a kormányrúdnál, és araszolni kezdett a lejtős fedélzeten, míg csak el nem ért a sárkány nyakáig. Simon kacagása ott visszhangzott a hajó körül. Bár nem sikerült úgy telibe találnia őket, ahogyan szerette volna -mivel bosszantó módon gátolta a célzásban, hogy csak az egyik szemével látott -, mindenesetre megsebesítette a sárkányt, és a következő Mennykő majd elvégzi, ami még hátra van. Nickóért azért kár, gondolta. Esetleg megpróbálja majd elkapni esés közben, de ha nem sikerül, hát, mit lehet tenni: a kölyöknek nem kellett volna egy tálból cseresznyéznie ezzel a két bajkeverővel. Simon önelégült, gúnyos mosollyal a hajó közelébe repült, és előhúzta a harmadik, utolsó Mennykövét is az övéből. - Most! - suttogta Jenna a sárkánynak. A sárkány farka megrándult. Hirtelen vakítóan megvillant a napfényben: a végén az aranytüske átsüvített a levegőn, telibe találta Simont, és föllendítette a magasba. Mint egy teniszlabda, amelybe túl nagyot ütöttek, Simon tökéletes ívben fölröppent a kék égbe, míg csak el nem érte röppályájának csúcspontját. Ekkor a gravitáció kinyújtotta utána a kezét, és megkezdte útjának lefelé tartó szakaszát, mígnem ugyanolyan tökéletes ívben, mint az imént, a Száz-Láb-Mély Gödörben landolt. Merrin éppen egy harsány táv-veszekedés kellős közepén volt Zelda nénivel, amikor Számos Simon elsüvített mellette, és hatalmas loccsanással belevágódott a gödörbe. A fölcsapó, mocskos, iszapos víz alaposan lefröcskölte Merrint, ami csöppet sem használt az ex-Varázslóinas kedélyállapotának. Már amúgy is torkig volt Zelda nénivel, aki mindenbe beleütötte az orrát. Mi köze hozzá, hogy van-e neki messzelátója? Talán tilos, hogy neki bármilyen saját tulajdona legyen? Ez a vén boszorkány semmivel sem jobb, mint DomDaniel volt. Sőt, talán még rosszabb! DomDaniel legalább nem szólt bele, ha ő megtartott magának egy-két dolgot. Na jó, persze, csak olyan dolgokat, amik senki másnak nem kellettek. Merrin és Zelda néni éppen akkor kezdtek veszekedni egymással, amikor Simon az utolsó Mennykövét elhajította. Amikor a rettenetes moraj megrázta a kunyhót, Zelda néni kétségbeesetten elfordította a fejét, és így éppen akkor fordította a Száz-Láb-Mély Gödör felé a pillantását, amikor ott megvillant Merrin messzelátójának üvege. Zelda néni látta, amint Merrin kárörvendőn vigyorogva figyeli a légicsatát a Messzelátóján keresztül. Egy Sötét Messzelátó már önmagában is elég rossz dolog volt, de ami igazán fölbosszantotta Zelda nénit, az Merrin arcának kifejezése volt - még soha ilyen boldognak nem látta, amióta megismerte. Annak örül, gondolta magában Zelda néni, hogy az a három ember, akiket én a legjobban szeretek a világon, valószínűleg mindjárt lezuhan és halálra zúzza magát. - Rakod el azonnal azt a rohadt Messzelátót?! - kiáltott rá dühösen Zelda néni az ex-Varázslóinasra. Merrin összerezzent meglepetésében, de aztán látványosan fittyet hányt Zelda néni utasítására. Csak nem fogja elmulasztani a legjobb részt. Ilyen jól nem szórakozott már évek óta! - Nem tűrök tovább Sötét dolgokat a házamban! - folytatta Zelda néni. - Most azonnal beledobod azt a vackot a gödörbe! Merrint nagyon fölbosszantotta ez a parancs. - Eszem ágában sincs! - ordította vissza, és eközben elmulasztotta azt a pillanatot, amikor a sárkány farka lecsapott Simonra. Azt azonban mindketten jól látták, amint Számos Simon hatalmas loccsanással földet ért, és mindjárt el is tűnt a Száz-Láb-Mély Gödör sötét mélységeiben.

Számos Simon egészen a gödör fenekéig zuhant, és ott kétségbeesetten próbált kiszabadulni a Lápi Galócák rátekeredő erdejéből. Ötvenöt másodperccel később bukkant a felszínre, hevesen zihálva és oszlásnak indult meztelen csigákkal borítva. Merrin kis híján rosszul lett a szagtól, de valami mégis vonzotta Simonhoz: odanyújtotta neki a kezét, és kihúzta a gödörből. Simon köpködő, nyálkás kupacként hevert a domb élénkzöld füvén, néhány csigát is felköhögött. Merrin leült mellé, és rábámult erre az égből pottyant idegenre. Lehet, hogy ez itt egy Jel... Talán azért jött, hogy őt megmentse. Hogy megszabadítsa Zelda néni örökös parancsolgatásától. Az örökös kelkáposztaevéstől. Ahogy ez eszébe jutott, bűntudatos pillantást vetett Zelda néni felé, de a néni közben berohant a kunyhóba, és most nem látta semerre. Simon egyszer csak felült, felköhögött egy vödörre való iszapos vizet, és megpillantotta Merrint (mert mindeddig nem volt tudatában a fiú jelenlétének). - Ezt meg hol szerezted? - kérdezte. - Micsodát? - kérdezte Merrin sértődött hangon. Vajon miért beszél vele mindenki úgy, töprengett, mintha valami rosszat csinált volna? - Azt a Messzelátót! - Sehol. Én... Egyszerűen csak találtam. Az enyém. Simon fürkésző pillantást vetett a fiúra. Nem mindennapi kölyök, gondolta. Talán hasznát lehetne venni. De mi a csudát csinál itt a Lápon, az Isten háta mögött? - Szóval a vén boszorkánál laksz? - kérdezte Simon. - Nem én! - felelte Merrin durcásan, mintha csak Simon valami igazán súlyos bűnnel vádolta volna meg. - Nem a csudát! Hol máshol lakhatnál ennek a pocsék Lápnak a kellős közepén? - Hát... - Merrin, kissé vonakodva, elmosolyodott. - Az biztos, hogy pocsék egy hely, ugye? A hülye kunyhó meg teli van az öreglány nyavalyás kis bájitalaival. Fogalma sincs róla, milyen egy igazi bájital! Simon szeme összeszűkült, ahogy Merrint méregette. - Na és te tudod? - kérdezte lehalkított hangon. - Mi az, hogy! Én voltam a Varázslóinasa a legjobb Feketemágusnak, aki valaha élt a földön! Mindent énrám bízott! Mindent! Simon meglepett képet vágott. Akkor ez nem lehet más, Csak DomDaniel régi Varázslóinasa... Valahogy túlélte, hogy Fölhabzsolták. Akkor úgy látszik, több van a fiúban, mint ami első pillantásra látszik. Simon agyában egy gondolat kezdett formálódni. Bizonyára nagyon hiányzik neked! - mondta együttérzően. - Aha - morogta Merrin, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy csakugyan így is van. - Naná, hogy... Simon tetőtől talpig végigmérte Merrint. Jobbat is el tudott volna képzelni, de végre volt valaki, akivel üzletet lehetett kötni. És ő nagyon szerette volna megszerezni a Messzelátót. - Szeretnél munkát? - kérdezte a fiút. - Munkát? - kérdeze Merrin elhűlve. - Aha. Tudod, valami hasonlót, mint amit korábban is csináltál! - Mennyire hasonlót? - kérdezte Merrin gyanakodva. - Honnét tudjam? - vágott vissza Simon kissé ingerülten. - Amikor azt sem tudom, pontosan mit is csináltál azelőtt? Na, kell az a munka, vagy nem kell? - Merrin! - Hirtelen Zelda néni haragos hangja hasította át a levegőt. - Merrin, nehogy szóba állj azzal a gonosz emberrel! Azonnal gyere ide! Aztán, mert sürgősebb dolga is volt, mint Merrinnel vitatkozni, Zelda néni beviharzott a kunyhóba.

Merrin figyelte, amint a dühös Zelda néni tarka-barka ruhájában eltűnik a kunyhó ajtaja mögött. Hogy merészel ez a vén Fehér Boszorkány így üvöltözni vele? És egyáltalán, miből gondolja, hogy ő engedelmeskedni fog neki? - Na! - fakadt ki Simon türelmetlenül. - Akkor elvállalod azt a munkát, vagy nem? - Igen - felelte Merrin. - Elvállalom. - Kezet rá! - mondta Simon. Merrin megfogta Simon kinyújtott kezét, és a következő pillanatban, mielőtt észbe kaphatott volna, úgy érezte, mintha a karját tövestől kitépnék a helyéből. - Aú! - ordított fel Merrin fájdalmában, amint a lába elvált a földtől, és Simon durván a magasba rántotta. Nagy üggyel-bajjal Simonnak sikerült olyan magasra emelkednie, hogy éppen az Őrkunyhó fölött lebegjen. Bár Merrin kapálózó lába beleakadt a szalmatetőbe és a fiú egyik cipője leesett. Merrin elborzadva nézett le a háztetőre. Máris nagyon megbánta elhamarkodott döntését. - Segítség! - ordította. A hangja a kéményen át behatolt a házba, de mindössze a Farkasfiú lázas álmait sikerült kissé megzavarnia. Zelda néni nem hallott semmit. Túlságosan belemerült a munkájába, és észre se vette, hogy a fiú, akit megmentett attól, hogy Fölhabzsolják, a fiú, akit olyan gondosan ápolt és végül meggyógyított, faképnél hagyta, és visszatért oda, ahonnan jött.

35.

FÖLDET ÉRÉS A Sárkányhajó rohamosan közeledett .a föld felé. Szeptimusznak hajszál híján sikerült csak elkerülnie, hogy nekiütközzenek egy tyúkoktól nyüzsgő, apró szigetnek, de ez a manőver a Sárkányhajó erejének utolsó morzsáit is felemésztette. A sárkány feje csüngött, a szeme elhomályosult, és ép szárnya remegett a kimerültségtől. - Mondd meg neki, hogy már mindjárt ott vagyunk! Már látom a folyót! - kiáltotta Szeptimusz Jennának, aki megszakítás nélkül bátorító szavakat mormolt a sárkány fülébe. - Mondd meg neki, hogy ha még egy-két percig bírná a levegőben... - Borzasztó közel vagyunk a földhöz, Szép! - mormolta Nicko, miközben átkukucskált a hajó oldala fölött. Hatalmas, élénkzöld fűvel benőtt terület fölött haladtak, olyan közel hozzá, hogy szinte horzsolták. A fű élénkzöld színe arról árulkodott, hogy a süppedős Iszaptó fölött járnak. - Talán keresnünk kellene egy helyet, ahol kényszerleszállást hajthatunk végre! - Például? - csattant föl Szeptimusz. - Fogalmam sincs... Gondolom, valami sík terület jó lenne. - Igen? Valami olyasmire gondolsz, mint az Iszaptó? Tele lápi manókkal? - Jó, jó, Szép! Nem kell mindjárt felkapnod a vizet... Szeptimusz le nem vette a szemét a folyóról. - Én csak... én csak szeretném biztonságosan letenni a vízre. Uááá! - A hajó rémítően megingott. - Gyerünk! Gyerünk! - mormolta Szeptimusz alig hallhatóan. - Meg tudod csinálni! Igen, meg tudod csinálni! Nicko minden akaraterejét megfeszítve próbálta a levegőben tartani a sárkányt. Tehetetlennek érezte magát, és Nicko rosszabb dolgot el sem tudott képzelni annál.

A fedélzet hirtelen veszedelmesen megdőlt. - Nem érjük el a folyót, Nik! - mondta Szeptimusz fakó hangon. - Aha, talán tényleg nem. Gondolod, hogy képes leszel kényszerleszállást végrehajtani vele? - Nem mondhatnám, hogy mostanában túl gyakran csináltam volna, Nik... Ez nagyon veszélyes! - Tudom. A Sárkányhajó megint zuhant egy darabot, és Szeptimusz úgy érezte, mintha a gyomra nem tartott volna vele. - Süllyedünk, Szép! - mondta Nicko komoran. - Aha. Mindjárt lenn... hé, várjunk csak... mi az ott? Ó, már csak ez hiányzott! Egy apró, fehér felhő tűnt fel a Láp fölött, és rohanvást közeledett feléjük. - Simon aztán nem adja fel egykönnyen, mi? - mondta Nicko. - És nem hinném, hogy azért sietne annyira, hogy segítségünkre legyen a bajban. Ó, a nyavalyába is... ez aztán gyorsan jön! Nem telt bele több néhány másodpernél, a felhő beérte őket, és vastag, fehér köd fogta körül a hajót. - Te látod, Szép? - hallatszott Nicko hangja valahonnét a felhő belsejéből. - Nem. Hol van? - Szeptimusz egyik kezével továbbra is a kormányrúdba kapaszkodott, a másikban a BénítóVillanást tartotta készenlétben. Ezúttal Simon nem fogja megúszni, döntötte el. Mindnyájan együtt fognak elsüllyedni az Iszaptóban. Hirtelen Jenna izgatott hangját hallották a ködből: - A sárkány azt mondja, valami felemelte! A felhő viszi magával! Alighogy Jenna kimondta, Szeptimusz érezte, hogy a hajó megnyugszik és egész teste elernyed. Már nem rázkódott ösz-sze a sárkány minden egyes szárnycsapására, és megszűnt az a rettentő nyikorgás és nyöszörgés, amely a sárkány kétségbeesett erőlködését kísérte, hogy megpróbáljon fönnmaradni a levegőben. Most nem hallottak semmi mást, csak a levegő halk zúgását, ahogy a felhő vitte magával a Sárkányhajót. - Nem Simon az, ugye, Szép? - suttogta Nicko, akit kissé megrémített a felhő. - Nem... ez biztosan... szóval fogalmam sincs, mi lehet ez. Fura! - felelte Szeptimusz. - Uhm... kíváncsi lennék, hova visz bennünket? - töprengett Nicko, és összeborzongott, mert valahogy furcsának találta a felhőt. Emlékeztette valamire vagy valakire, de nem tudott rájönni, mire vagy kire. Szeptimusz is aggódott egy kicsit. Először borzasztóan megkönnyebbült, hogy nem zuhantak bele az Iszaptóba, de ezt a megkönnyebbülést rövidesen fölváltotta a nyugtalanság. Nem tetszett neki, hogy a Sárkányhajó irányítását kivették a kezéből. Időről időre megmozgatta a kormányrudat, és az minden ellenállás nélkül, lazán lötyögött ide-oda, de ennek a mozgásnak most a legcsekélyebb hatása sem volt a hajóra. A ködből újra Jenna hangja sodródott feléjük. - Hagyd békén! - kiáltotta. - Mi van? - ordított vissza Szeptimusz. - A sárkány azt mondja, hagyd békén azt a kormányrudat: leszállunk! - hangzott Jenna válasza. - Hová? - kérdezte Szeptimusz és Nicko kórusban. - Hát a folyóra, ti buták! Hová máshová? - bömbölte Jenna. Szeptimusz érezte, hogy a hajó megbillen és előredől. Szorosan markolta a kormányrudat, mert fogalma sem volt, mi egyebet tehetne, és hirtelen megérezte a folyó szagát! Mindjárt leszállnak, és ő az orráig se lát! Mi van akkor, ha nekiütköznek egy másik hajónak? Vagy ha túl meredeken zuhannak le, és elsüllyednek? Bárcsak eltűnne ez a felhő, hogy láthatná, merre mennek! És a köd, mintha olvasott volna a gondolataiban, összetekeredett apró, fehér felhővé, és eliramodott a Láp fölött, vissza oda, ahonnét jött.

Szeptimusz azonban nem azt figyelte, hová megy a felhő: tekintetét a folyó sötétzöld vizére szegezte, amely sebesen közeledett feléjük. Nagyon gyorsan süllyedünk, gondolta. Túlságosan gyorsan... - Lassabban! - kiáltott rá a sárkányra. A legutolsó pillanatban, mielőtt vizet értek volna, a sárkány kitárta a szárnyát, amennyire bírta, fölemelte a fejét és leengedte a farkát. Nagy csattanással ereszkedett le a vízre, egyet-kettőt szökkent, aztán teljes sebességgel elhúzott pár idős halász mellett, akik arról voltak híresek szerte a környéken, hogy irtózatosan nagyokat szoktak lódítani a horgászkalandjaikról. Aznap este nem is lepődtek meg túlságosan, amikor a Vén Pisztránghoz címzett kocsma vendégei nem akarták nekik elhinni legutóbbi kalandjukat. Mire véget ért az este, ők maguk sem hitték már el. A Sárkányhajó úgy fél mérfölddel odébb, közvetlenül a folyó kanyarulata előtt végre lelassult. Végre szilárdan ült a vízen, a jó szárnyát fölemelte és széttárta, hogy belekapjon a szél, de a törött szárnya használhatatlanul csüngött az oldalán, és így a sárkány csak körben bírt haladni, míg csak Nicko evezni nem kezdett a másik oldalon. Szeptimusz fáradtan ült a kormányrúdnál. Jenna odalépett mellé. - Ezt nagyszerűen csináltad, Szép! - Kösz szépen, Jen! - Az a felhő... - mondta Jenna. - Ugye, az akadályozta meg, hogy lezuhanjunk? Szeptimusz bólintott. - Fura volt - mondta Nicko. - Fura volt a szaga. Emlékeztetett valamire, csak tudnám, mire! - Zelda néni kunyhója! - vágta ki Jenna boldogan. - Mi? Hol? - Nem úgy értem... hanem a felhő! Olyan szaga volt, mint Zelda néni kunyhójának. Az Őrkunyhóban a Farkasfiú fölébredt mély álmából, és most, először azóta, hogy Szimatot elkapta, nem fájt többé a keze. Nagy nehezen fölült, és megpróbált visszaemlékezni rá, hol is van. Lassanként minden eszébe jutott: előbb a 412-es, és az, ahogyan elbúcsúzott tőle, aztán arra is rájött, hogy a kunyhóban van, arra az irdatlan nagy gázpalackra viszont, amely eltorlaszolta a kunyhó bejáratát, egyáltalán nem emlékezett. A Farkasfiú nem látott még soha hasonlót életében. A palack mellett egy óriási parafadugó állt, és a dugó mellett Zelda néni, aki aggodalmasan bámult a sötétülő esti égre. A palack nagyjából akkora volt, mint Zelda néni, és még az alakjuk is hasonlított. Zelda néni észrevette, hogy a Farkasfiú fölébredt: odament hozzá, és sóhajtva leült mellé. A Farkasfiú ködös szemmel bámult rá. - A 412-es jól van? - motyogta. - Nemsokára megtudjuk - felelte Zelda néni, és közben nem vette le a szemét a palackról. - Ó... igen, itt van, visz-szaérkezett! Alighogy ezt kimondta, a nyitott ajtón át néhány fehér ködpamacs sodródott a szobába, és eltűntek a palackban. A ködpamacsok után egész áradat következett, bezúdult az ajtón, és belebucskázott a palackba. Zelda néni felugrott örömében, odarohant a vaskos palackhoz, és a ködöt bámulta, amely beözönlött a palack nyakán, és odabenn szédítő sebességgel forogni kezdett. - Csodálatos! - kiáltotta Zelda néni, és tapsolt örömében. - Megcsináltuk! Megcsináltuk! - Micsodát? - kérdezte a Farkasfiú, és úgy döntött, alighanem még mindig álmodik. - Sikerült csinálnom egy Bűvös Felhőt! - kiáltotta Zelda néni. - És vissza is jött! - O, remek! - motyogta a Farkasfiú, és a szeme lassanként újra lecsukódott.

- Remek? Ez több mint remek! Ez azt jelenti, hogy a Felhő elvégezte, amiért elküldtem, megmentette a Sárkányhajót! A Farkasfiú szeme fölpattant. - Akkor, ugye, a 412-es biztonságban van - meg Jenna és Nicko is? - Igen! Igen, igen, igen! - Zelda néni örömében néhány meglepően könnyed tánclépést tett az örvénylő, fehér köd kellős közepén, amely a nyitott ajtón át még egyre áradt befelé a szobába. - Ó, bárcsak láthatnám őket! sóhajtotta. - Bárcsak láthatnám, hogy mindnyájan jól vannak! - De akkor honnét tudja, hogy jól vannak, ha nem látta őket? - kérdezte a Farkasfiú, és visszahanyatlott a párnájára. - Ó, hát szóval azért küldtem el a Bűvös Felhőt, hogy helyezze biztonságba a Sárkányhajót. Márpedig a Bűvös Felhők roppant érzékeny teremtések. Ha nem sikerül véghezvinniük, amivel megbízták őket, soha nem térnek vissza: akkor egyszerűen szétoszlanak szégyenükben. Ez pedig, nézd csak, teljes egészében visszatért! A legeslegutolsó, icike-picike Felhőfoszlány is! A Farkasfiú nézte, ahogy a köd utolsó néhány pászmája is beúszik az ajtón és csatlakozik ahhoz a vastag, fehér masszához, amely most súlyosan függött a levegőben a gázpalack törzsében. Zelda néni előhúzott egy üvegcsét foltokból ösz-szevarrt ruhája számtalan zsebeinek egyikéből, lábujjhegyre állva felnyúlt a gázpalack szájához, és egy cseppet ejtett a ragyogó, fehér folyadékból a palackba. A köd odabenn őrült örvénylésbe kezdett, és addig forgott, amíg apró, fehér, habsüteményszerű kis göb nem lett belőle. - Helyes! - mondta Zelda néni. - Visszaváltozott Felhő-Sűrítménnyé. Szükség esetén újra felhasználható! Azzal mindkét kezével megragadta a hatalmas parafa dugót, és belenyomta a palack szájába. Aztán fogta az óriáspalackot - a Felhő-Sűrítmény úgy gurigázott ide-oda az alján, mint egy magányos üveggolyó -, keresztültolta a szobán, kinyitott egy jókora ajtót, amely a szoba másik végében, a könyvespolcok mögött rejtőzött, és betolta a palackot egy szekrénybe. - Ezt jól csináltam! - mosolygott Zelda néni, és elégedett arccal beletörölte a kezét a szoknyájába. Odasietett a bejárathoz, és kinézett a Várárok túloldalára, a Száz-Láb-Mély Gödör irányába. Most készen állt rá, hogy szembenézzen Számos Simonnal. Készen állt rá, hogy elzavarja a Lápról a maga Sötét világába, és hogy kimentse a karmai közül azt a szerencsétlen Merrin fiút, mielőtt még késő lenne. De amikor Zelda néni kilépett az ösvényre, megbotlott egy fél pár barna cipőben. Fölvette, és látta, hogy a cipőfűző számára vágott lyukakba szalma akadt, márpedig szalma sehol másutt nem volt a közelben, csak a háztetőn. Erről tudta, hogy Merrin számára már későn érkezett.

36.

VISSZATÉRÉS Másnap kora hajnalban, miközben a kimerült Sárkánymester a kormányrúdnál szundikált, a Sárkányhajó megkerülte a Hollósziklát, és óvatosan balra fordult. Becsusszant abba a szűk kanyarba, ahol a Várárok leágazott a folyóról. Céltudatosan haladt a Várárokban, de ebben a korai órában nem látta senki más, csak néhány közömbös sirály, és Brekkents Ulrika.

A házvezetőnő nem aludt jól ezekben a napokban, és épp az imént ébredt föl egy rémálomból, amelyben mint mindig, Dicsfalvi Marcia is szerepelt - bár hogy pontosan mit csinált, arra Ulrika már nem emlékezett. Most ott ült az ablaknál, megkönnyebbülten, hogy az egész csak álom volt, de amikor meglátta a Sárkányhajót, újra elfogta az elkeseredés. Biztosan még most is álmodom, gondolta. Kikukucskált, hogy lássa, nincs-e ott Marcia a hajón, és lám, az az idegesítő fiú, a Varázslóinasa, csakugyan ott téblábolt a fedélzeten, úgyhogy Marcia sem lehetett nagyon messze. A házvezetőnő fölsóhajtott, és azért fohászkodott, érjen már véget ez az álom, lehetőleg úgy, hogy Dicsfalvi Marcia mindörökre eltűnik az életéből. Csak ült, és nézte, ahogy a Sárkányhajó befordul a dokkba vezető kanyarba, és várta, mikor tűnik föl Marcia. A dokkban nem volt egy lélek sem, amikor a Sárkányhajó beállt a hajóhíd mellé. Nicko kiugrott az orrból egy vastag, azúrkék kötéllel a kezében, mert szerette volna kikötni a hajót egy nagy cölöphöz, amikor az megáll. De a Sárkányhajónak más tervei voltak. - Hé! - ordította Nicko, és rohanvást igyekezett lépést tartani a hajóval, amely lassan de kitartóan haladt a hajóhíd mentén. - Állítsd már meg, Szép! Túlmegy a Kikötőn! Szeptimusz most már nagyon is ébren volt. - Nem akar megállni, Nik! jen, szólj már neki, hogy álljon meg! Loccsanás hallatszott: Nicko kénytelen volt elengedni a kötelet, ha nem akarta, hogy a hajó belerántsa a vízbe. Szeptimusz halálra rémülve meredt maga elé. Hogyan állít meg az ember egy hajót, tépelődött, különösen egy ilyen önfejű hajót, amelyik szemlátomást csak a saját feje után hajlandó menni? - Azt mondja, Szép, még nem értünk oda! - kiáltotta vissza Jenna Szeptimusznak. - De hova? - bömbölte Szeptimusz, miközben a Sárkányhajó lassan sodródott a Kikötő távolabbi végéből induló, elhagyatott csatorna felé. Ezt a csatornát mindenki csak a Vágatnak nevezte, és nem vezetett sehová. - Oda, ahol biztonságban lesz! - felelte Jenna. - Nyugalom, Szép! Nézd csak, oda megy be! A Sárkányhajó széles ívben beúszott a Várárokba, és aztán úgy fordult, hogy az orra egyenesen a Vágat felé nézzen. Nicko beérte őket, és most ott rohant a hajó mellett. A Sárkányhajó sebesen közeledett a Vágat túlsó vége, az áthatolhatatlan Várfal felé, és Nicko tudta, hogy nem fogja tudni időben megállítani. Valamennyien neki fognak menni a falnak. - Állj! Állj! Állítsd meg, Szép! - ordította tehetetlen kétségbeesésében. De Szeptimusz sem tehetett semmit: a Sárkányhajó fittyet hányt a Sárkánymesterre. Amikor Jenna, az orrban állva, meglátta az előttük felmeredő, hatalmas falat, hasra vetette magát a fedélzeten, és várta az elkerülhetetlen ütközést. Csakhogy az ütközés nem következett be. - Hé... Hűha! - hallotta Jenna Nicko meglepett kiáltását, és érezte, hogy körülötte hirtelen lehűl és elsötétedik a levegő. Orrát megcsapta a föld alatti helyiségek nyirkos szaga, és amikor végre fel mert nézni, látta, hogy a Sárkányhajó végre megállt: egy hatalmas, boltozatos azúrkő barlangban. Jenna feltápászkodott a fedélzetről, és halkan füttyentett. - Most már kinyithatod a szemedet, Szép! - mondta. - A Sárkányhajó hazaért! A dokk másik oldalán egy rozoga kis kalyiba ablakában gyertyafény lobbant fel. Kövi Márton fölriadt álmából. Egy pillanattal később Márton kunyhójának ajtaja kinyílt, és az imbolygó gyertyafény kialudt, mert Márton kezéből kiesett a gyertya. - Hát az meg mi a... jó Neptun csodája ott? - dadogta Márton döbbenten. Azzal nekiiramodott a dokkon keresztül, ahogy a róka szalad a nyúl után, átszökkent a csónakok és a Kikötői limlom kupacai fölött, és néhány pillanattal később már ott állt

Nicko mellett. Márton némán, tátott szájjal bámulta, miféle hihetetlen, új helyiséggel gyarapodott kedves dokkja. Az igaz, Márton egyszerű ízlésének ez az új helyiség kissé túlságosan csicsás volt. Neki álmában sem jutott volna eszébe éppen azúrkővel kibélelni egy ilyen gigászi méretű csónakházat, és ahhoz meg egészen biztosan nem vette volna a fáradságot, hogy telerajzolja ilyen fura kis képekkel. Ami meg az arany berakást illeti az ajtó körül - hát az egyszerűen nevetségesen festett! De micsoda elképesztő méretek! És micsoda hihetetlen hajó horgonyoz odabenn! Mártonnal nem gyakran fordult elő, hogy erőt vettek volna rajta az érzelmei, de most kissé elkábult a meglepetéstől, és kénytelen volt leroskadni egy felfordított csónakra. - Nicko - suttogta Márton elhalóan -, mondd csak, ez a te műved? Te találtad ezt itt? - Nem, hanem a... a Sárkányhajó találta. Tudta, hogy itt van... Ennél többet Nicko sem bírt mondani. Nem tudta kiverni a fejéből, amit az imént látott: ahogy a sárkányhajó, magasra tartott fejjel, sebesen - túlságosan is sebesen - halad előre a Vágatban. Aztán, miközben Nicko halálra rémülten bámult az előttük meredő, tömör Várfalra, egyszer csak észrevette, amint ragyogó fénnyel megvillan egy arany korong magasan a falban, amit azelőtt sose vett észre. A sárkány orrlyukából tűzcsík lobbant elő, és ahogy a lángok elérték az arany korongot, a látszólag tömör kövek elolvadtak a Sárkány előtt, és feltárult ez a döbbenetes, azúrkővel kirakott barlang. Nicko nézte, amint a Sárkányhajó derűsen és méltóságteljesen beúszik a barlangba, és ott könnyedén megáll. Soha életében nem volt még része ilyen csodálatos látványban. Bárcsak Márton is láthatta volna! - gondolta. Rövidesen Szeptimusz és Jenna is csatlakozott Nickohoz és Mártonhoz. Némán nézték a gyönyörű látványt, ahogy a Sárkányhajó letelepszik, mint egy hattyú a fészkére, sérült szárnyát pedig gondosan szétteríti azon a fehér kőből kirakott ösvényen, amely ott vezetett a Sárkányház mindkét oldalán. - Tudjátok - szólalt meg Márton egy idő után -, egyszer, amikor még kislány voltam, olvastam valami ilyesmiről. Eléggé fiús kislány voltam, és a nagynénémtől kaptam egy csodálatos könyvet. Mi is volt a címe? Ó, igen, már emlékszem: Száz Furcsa és Érdekes Történet Unatkozó Kisfiúk Számára. Akkor kezdtem el érdeklődni a hajók iránt, az a könyv volt a ludas benne. De persze, ez nem lehet ugyanaz a hajó, amelyikről olvastam... - Persze hogy nem! - vágott közbe Szeptimusz gyorsan. - Az csak egy mese volt. Márton gyors, fürkésző pillantást vetett rá, mert hirtelen eszébe jutott, hogy Marcia Varázslóinasával van dolga. - Hát persze - mondta gyorsan. - Csak egy mese... Jenna és Szeptimusz elbúcsúztak Nickótól és Mártontól, akik csak ültek tovább és bámulták a Sárkányhajót. A Varázslók Tornya felé indultak. Szeptimusz vetett egy pillantást a sárkánybiztos zacskóba, és megkönnyebbülten látta, hogy Tűzköpő még mindig mélyen alszik, így hát fáradt léptekkel nekivágtak a néptelen utcáknak, és óvatosan vitték magukkal az alvó sárkányt. Az újhold éppen lenyugodott, és a Vár sötétbe borult. De a Vár utcáin Jenna és Szeptimusz éjszaka is biztonságban érezték magukat, nem úgy, mint a Kikötőben: ismertek minden sarkot és szögletet, tudták, melyik sikátorba nem szabad befordulni és melyik mellékutcán áthaladva lehet lerövidíteni az utat. Elértek a Varázslók Útjának közelébe: itt a fáklyák fénye szinte nappali világosságot árasztott, és ők ketten befordultak egy keskeny sikátorba. Nemsokára odaértek a Torony udvarának mellékbejáratához. Szeptimusz belökte az öreg faajtót. Úgy határoztak, Jenna a Varázslók Tornyában tölti az éjszaka hátralévő részét, és csak reggel megy haza a Palotába. Jenna követte Szeptimuszt fölfelé a meredek márványlépcsőn: a fiú elmormolta a jelszót, és a súlyos, ezüst ajtószárnyak némán kinyíltak.

A két gyerek zajtalanul átvágott a Nagy Előcsarnokon. Jenna lenézett, és látta, hogy a padlón, tompított éjszakai színekben ezek a szavak vibrálnak: ISTEN HOZOTT BENNETEKET, HERCEGNŐ ÉS VARÁZSLÓINAS, SZERENCSÉS VISSZATÉRTETEK ALKALMÁBÓL! ISTEN HOZOTT, TŰZKÖPŐ! A Torony belsejét Jenna most is ugyanolyan különösnek találta, mint mindig. A levegő most is teli volt a Mágia erős illatával, és ettől egy kicsit elkábult. Bár tudta, hogy mindenfelől Mágikus hangok veszik körül, nem hallotta őket tisztán. Mintha majdnem éppen hallótávolságon belül lennének, de csak majdnem. Jenna óvatosan lépegetett az előcsarnokon keresztül, és közben olyan érzése volt, mintha homokban gázolna. Követte Szeptimuszt az ezüst csigalépcsőhöz. Amikor a lépcső elindult velük felfelé, a két gyerek fáradtan leroskadt az egyik lépcsőfokra, és várta, hogy a lépcső megtegye velük a hosszú utat a Torony tetejéig. A csigalépcső éjszakai üzemmódra volt átállítva, így lassan és némán haladt velük fölfelé. Jenna álmosan Szeptimusz vállára hajtotta a fejét, és így számolta fölfelé haladtukban az emeleteket. Minden egyes emeletet tompa, kékeslila köd világított meg, és egyik-másik öregebb Varázsló szobájából horkolást lehetett hallani. Amikor a huszadik emelet felé közeledtek, Jenna és Szeptimusz fölálltak, készen rá, hogy lelépjenek a lépcsőről. Hirtelen Jenna megragadta Szeptimusz karját. - Nézd csak! - suttogta, és könnyedén leugrott a lépcsőről. - Hát ez meg mit keres itt? - morogta Szeptimusz, és nesztelenül követte Jennát Marcia lakosztályának nehéz, bíborszín ajtaja felé. Az ajtó mellett vézna figura ült egy alacsony faszéken, a Varázslótanoncok kék szalagjával szegett, barna köntöst viselt, és fura alakú, fülvédős posztósapkát, amelynek madzagját az álla alatt kötötte meg. Az alak feje a mellére csuklott, szemlátomást mélyen aludt. - Ki ez? - kérdezte suttogva Jenna. - Fogdmeg - sziszegte Szeptimusz. Az alak, talán a nevének hallatára, hirtelen fölriadt. - Igen? Igen? - motyogta, és zavarodottan nézett körül. Ekkor megpillantotta Szeptimuszt. - Na mi van, 412-es? - mordult rá. Szeptimusz vigyázzba vágta magát. Ösztönösen tette: egy borzalmas pillanatig úgy érezte, mintha újra a Fiatalok Hadseregében lenne, és az az undorító Fogdmeg ordibálna vele. Hirtelen Fogdmegnek eszébe jutott, hol is van, és - legnagyobb rémületére -, az is, hogy kivel beszél. - Ah... ehm, bocsáss meg, Varázslóinas! Nem tudtam, mit beszélek! Nem volt szándékos... Szeptimusz szemlátomást még mindig nem tért egészen magához a megrázkódtatásból, ezért Jenna felelt helyette, nagyon udvariasan. - Itt töltjük az éjszakát, lennél olyan kedves beengedni? Fogdmeg a szemét meresztgette a félhomályban. A látása nem volt valami jó (részben ezért is nem vitte soha sokra, mint Helyettes Vadász), és csak most vette észre, hogy Szeptimusz nincs egyedül. Amikor meglátta, kinek a társaságában van, olyan hirtelen pattant föl, hogy a szék csörömpölve felborult. - Ó, te jó ég! Hiszen ez... sajnálom, Hercegnő, nem vettelek észre! - Semmi baj, Fogdmeg! - mondta Jenna mosolyogva. Elégedetten látta, milyen hatása van jelenlétének az őrre. - De most már eressz be minket, kérlek! - Azt már nem! Sajnálom! Parancsot kaptam, hogy senkit ne eresszek be az ajtón. Biztonsági intézkedés! Sajnálom! Tényleg rettentően, rettentően sajnálom! - mondta Fogdmeg idegesen. - De miért? - kérdezte Jenna. - Én csak azt teszem, amit parancsoltak nekem, Hercegnő! - mondta Fogdmeg nagyon szerencsétlenül. Szeptimusz megelégelte a dolgot. - Ó, szűnj meg, Fogdmeg! - mondta. - Úgyis bemegyünk, akár tetszik neked, akár nem!

Előrelépett, és a súlyos, bíborszínű ajtó fölismerte a Varázslóinast. Föltárult, és Jenna követte Szeptimuszt Marcia szobájába, mit sem törődve a kétségbeesésében kezét tördelő Fogdmeggel. Odabenn koromsötét volt. - Miért nem akart Fogdmeg beengedni minket? - suttogta Jenna. - Ugye, nem azért, mert valami borzasztó dolog történt? Szeptimusz egy pillanatig némán állt, miközben a Sárkánygyűrű fénye egyre erősödött, és a fülét hegyezte. - Nem - mondta. - Nem érzek itt semmiféle Sötétséget. Vagy legalábbis nem többet, csak a szokásos Árnyékot. És hallom... igen, egészen határozottan hallom Marcia lélegzését. Figyelj! - Én nem hallok semmit, Szép! - suttogta Jenna. - Nem? Ja igen, lehet, hogy te tényleg nem hallod. Én éppen most tanulom, hogyan lehet meghallani a Másutt Lévő Emberek Lélegzetét. Tudod, Apu is így talált meg téged. És Marcia engem a hó alatt. Még nem megy igazán jól, de Marciát könnyen meg tudom hallani. - 0..De honnét... honnét tudod, hogy nem az Árnyék lélegzetét hallod? - Pofonegyszerű. Az Árnyék nem lélegzik, te buta! Hiszen nem él! És egészen biztosan nem emberi lény! Talán meglepő, de Szeptimusz szavaitól Jenna csöppet sem érezte jobban magát. - Még mindig elég sötét van itt, Szép! - mondta. Szeptimusz kitapogatott egy gyertyát a nagy kőkandalló mellett. Amikor a gyertyaláng fellobbant, táncoló árnyakat vetett a falra, és megvilágította az Árnyékcsapdát, amely úgy sötétlett a sarokban, mint valamilyen prédájára leső, óriási pók. Jenna összeborzongott az Árnyékcsapda láttán: volt benne valami, ami a Csillagvizsgálóra emlékeztette. - Fázol, Jen? - kérdezte Szeptimusz. Csettintett az ujjával, mire néhány apró gyújtós ugrott fejest a kandallóba, és meggyújtották magukat. Aztán egy pár jókora hasábfa kászálódott elő nehézkesen a fáskosárból, lezuttyantak a gyújtósok tetejére, és előzékenyen lángra lobbantak. A tűz meleg fénye rövidesen betöltötte a szobát, és Jenna rémülete kissé alábbhagyott. - Gyere, Jen! - hívta Szeptimusz. - Te alhatsz a Vendégvarázsló szobájában. Nagyon szép szoba! Gyere, megmutatom! - De Jenna nem követte. Eszébe jutott, hogy az Árnyék bizonyára odafenn áll lesben Marcia háta mögött. - Kösz szépen, Szép! - mondta. - De én inkább itt lenn maradnék a tűz mellett... Szeptimusz egy pillantást vetett Jenna sápadt arcára. Nagyon megviselte, gondolta, hogy Simonnál érintkezésbe került azzal a sok mindenféle Sötét dologgal. - Oké, Jen! -mondta. - Itt maradok veled! Valamivel később egy nyúlánk alak jelent meg az ajtóban, és szemügyre vette a két gyereket, akik ott aludtak a tűz mellett, és egész csomót terítettek magukra a legjobb bíbor takaróiból. Marcia megállt egy pillanatra és elmosolyodott. Az az idegesítő ex-Hírpatkány igazat mondott: a gyerekeknek nem esett bajuk. 0,persze, ő végig tudta, hogy így lesz, de még így is jó volt látni, hogy épségben visszatértek. Marcia lábujjhegyen visszaosont a szobájába. Az Árnyék rosszindulatú pillantást vetett a két alvó alakra, a szeme egy pillanatra fakó sárkán fölvillant, aztán megfordult, és követte Marciát fölfelé a fagyos kőlépcsőn.

37.

DRAXX UTÁN KUTATVA

Hát ez meg micsoda? mordult fel Marcia mérgesen, mintha már el is felejtette volna, mennyire megkönnyebbült előző este, amikor látta, hogy Szeptimusz és Jenna sértetlenül hazatértek. Mentségére szóljon, hogy Marcia nem a legjobban érezte magát. Arra ébredt, hogy az Árnyék ott lebzsel a párnáján. Ez korántsem volt szokatlan, az utóbbi néhány hónapban ugyanis az Árnyék egyre láthatóbbá vált, főként reggel, ébredés után. De megszólalni nem szólalt meg - egészen aznap reggelig. Marcia voltaképpen arra ébredt, hogy egy halk, síri hang újra és újra a nevén szólítja: - Marcia... Marcia... Marcia... Marcia dühében hozzávágta a legjobb Bíbor Kígyóbőr cipőjét az undok, kísérteties Lényhez, de a cipő természetesen simán áthatolt rajta. Átrepült a szobán, és darabokra tört egy kis üvegedényt, amelyet Marcia még Althertől kapott Varázslóinas korában, amikor sikeresen végrehajtott egy különösen nehéz Kivetítést. Az edény eltörése jobban fölzaklatta Marciát, mint hitte volna, így hát cudar kedvében volt, amikor leviharzott a lépcsőn. Torkig van ezzel az Árnyékkal, döntötte el, amikor feltépte a konyhaajtót, és ráripakodott a kávéskannára, hogy „Mozgás, mi lesz már?" Reggeli után, határozta el, egyenesen ahhoz a vén Ottóhoz siet, és addig le nem száll róla, amíg meg nem kapja a Dugót - ez volt az Árnyékcsapda legeslegutolsó, hiányzó része. - Szeptimusz! - kiáltott rá Marcia az alvó Varázslóinasra. Szeptimusz rémülten fölpattant fektéből, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van. De Marcia hamarosan emlékeztette rá. - A Varázslók Tornya - közölte, és ingerülten összefonta a mellén a karját a Mágia középpontja. Nem pedig cirkusz vagy állatkert. - Micsoda? - dadogta Szeptimusz. - Nézd csak meg! Ezek voltak a legjobb takaróim. És most telis-tele vannak lyukakkal. Nem tudom, hol találtad azt az óriásmolyt, de már viheted is vissza oda, ahonnan hoztad! - Miféle óriásmoly? - kérdezte Szeptimusz értetlenül. Úgy látszik, lemaradtam valamiről, gondolta. - Huhh? - motyogta Jenna, és kidugta a fejét egy halom takaró alól.

- Ó, hello, Jenna! - üdvözölte Marcia. - Örülök, hogy látlak! A patkány azt mondta... na mindegy, az a nyavalyás patkány egy csomó dolgot mondott, a nagy része zagyvaság volt, amennyire meg tudtam ítélni... de mindenesetre azt is mondta, hogy időben odaértél a Nyári Napforduló estéjére. Ügyes vagy! - Köszönöm! - morogta Jenna álmosan. Felült, és beledugta a karját a takarón tátongó egyik hatalmas lyukba. Megmozgatta a lábujjait, mintha meglepte volna, hogy a helyükön találja őket, és a következő pillanatban valami zöld lény vetette rá magát a lábára. - Aú! - jajdult fel Jenna. - Tűzköpő! - kiáltotta döbbenten Szeptimusz. Zelda néni figyelmeztette, hogy a sárkány nagyot nőhet egyik pillanatról a másikra, de erre azért nem számított. Tűzköpő kirágta magát a sárkánybiztos zacskóból, és most akkora volt, mint egy kisebb kutya. Szeptimusz nyakon fogta a sárkányt, és leráncigálta Jenna lábáról. - Minden rendben, Jen? - kérdezte. -Igen. Azt hiszem ... megvan mind a tíz lábujjam... -dünnyögte Jenna, és a lábfejét dörzsölgette, mert a sárkány némileg összekarmolta. - Szép! - jegyezte meg, miután egy pillantást vetett Tűzköpőre (a sárkány, kis zöld nyelvével futólag végignyalta Szeptimusz kezét, reggelit remélve). - Ugye, tegnap este még nem volt ilyen nagy? - De nem ám! - mormolta Szeptimusz. Tudta, hogy ebből még baj lesz, és alig mert Marciára nézni. Sejtette, mit fog mondani. És csakugyan, már mondta is: - Megmondtam neked, Szeptimusz, hogy ide állatot nem hozhatsz. Se papagájt, se iguánát, se teknősöket, se... - De hát Tűzköpő nem háziállat. Inkább Mágikus eszköz. Olyasmi, mint a kísérleti nyúl az udvarban. - Szeptimusz, egy sárkány egyáltalán nem olyan, mint egy kísérleti nyúl! Van neked fogalmad, mennyi bajjal jár egy ilyen... Mintha csak bizonyítani akarta volna Marcia szavainak igazságát, Tűzköpő kiszabadította magát Szeptimusz szorításából, és Marcia lábát célozta meg. Nyilván megakadt a szeme Marcia bíborszínű kígyóbőr cipőjén. Tűzköpő agyában föltámadhatott valami emlék a régi időkből, amely megsúgta neki, hogy a sárkányok és a kígyók ősellenségek, és ráadásul egy csinos bíborszínű kígyó kiválóan megteszi előételnek reggeli előtt. A kétnapos kis sárkánynak az nyilván meg sem fordult a fejében, hogy Marcia cipője nem eleven kígyó, csak a bőre, és hogy ebben a bőrben egy nagyhatalmú és ingerlékeny Varázsló lábfeje tartózkodik. Ráadásul ez a Varázsló az átlagosnál sokkal jobban kedveli a cipőit, viszont a legkevésbé sem kedveli a bébisárkányokat. A csillogó zöld lény átsuhant a szobán, rávetette magát Marcia jobb lábára, és rágcsálni kezdte. - Aú! - üvöltött fel Marcia, és kétségbeesetten rázta a lábát. De Tűzköpő már megtanulta a leckét, akkor, amikor Szeptimusz két nappal korábban lerázta az ujjáról. Jól megkapaszkodott, és belemélyesztette apró, éles sárkányfogait a kígyóbőrbe. - Elfog Ereszt! - nyögte ki Marcia nagy nehezen. De Tűzköpő csak még jobban belemélyesztette a lábába a fogát. - Ereszt Elfog! - bömbölte Marcia. Tűzköpő továbbra is ott csüngött a lábán, és jól megrágta a kígyóbőrt. - Fog Elereszt! - kiáltotta Marcia, végre helyesen. Tűzköpő eleresztette Marcia cipőjét, aztán, mintha hirtelen minden érdeklődését elveszítette volna a bíborszínű kígyóbőr iránt, odaballagott Szeptimuszhoz, leült mellé, és komor képpel bámult Marciára. Marcia leroskadt egy székre, sérült lábfejét dajkálgatta, és gyászosan bámult tönkrement cipőjére. Szeptimusz és Jenna visszafojtott lélegzettel vártak. Vajon mit fog mondani?

- Gondolom, Szeptimusz - szólalt meg Marcia hosszú szünet után -, föltételezem, hogy ez a kis rém Megjelölt magának téged? - Hááát... igen - ismerte be Szeptimusz. - Mindjárt gondoltam... - Marcia mélyet sóhajtott. - Nem mintha nem lenne már így is elég gondom, Szeptimusz... tudod te, mekkorára megnőnek ezek? - Sajnálom! - motyogta Szeptimusz. - ígérem, hogy gondozni fogom! De tényleg! Etetem, szobatisztaságra szoktatom, kiviszem sétálni, meg... meg minden. Marciát Szeptimusz szavai szemlátomást nem nyugtatták meg. - Én egyáltalán nem akartam sárkányt! - közölte Szeptimusz komoran. - Csak úgy kikelt, a kőből, amit Jennától kaptam. - Csak nem? - Marcia mintha lehiggadt volna egy kicsit. - Komolyan mondod? Egy Ember-Kiköltötte Sárkány... azért ez már valami! Na mindegy, egyelőre nem teheti ki a lábát a szobádból! Nem szeretném, ha még más dolgokat is tönkretenne! Továbbá - bár ezt Marcia nem akarta elárulni Szepti-musznak -, annak sem örült volna, ha a befolyásolható kis sárkány bármiféle kapcsolatba kerülne az Árnyékkal, és beszennyezné vele a lelkét. Ha a sárkány ezentúl mindenfelé követi Szeptimuszt, akkor a lehető legjobban el kell szigetelni mindenféle Sötét Mágiától. Amikor Marcia már biztos volt benne, hogy minden lényegeset megtudott Szeptimusztól és Jennától arról a néhány napról, amelyet a Váron kívül töltöttek, behívták Fogdmeget, hogy vegyen részt ő is a késői reggelin. Fogdmeg kínosan feszengve ült az asztalnál, nem tudta, hogyan viselkedjék Jennával és Szeptimusszal, nem is beszélve Marciáról, akitől rettegett. - Azt mondtam, Fogdmeg, hogy a Varázslókat tartsd távol a lakosztályomtól, nem azt, hogy a Varázslóinasomat! Remélem, világos a különbség? - mordult rá az őrre Marcia, amitől a tűzhely úgy megijedt, hogy hagyta kifutni a kávét, azon a héten már másodszor. A tűzhely reggelenként soha nem volt igazán formában, a reggelinél pedig különösen feszült és ideges volt. Ráadásul a kávéskannát is felzaklatta, hogy Marcia az imént rákiabált, és ő sem állt éppenséggel a helyzet magaslatán. Már csak azért sem sikerült igazán a feladatára koncentrálnia, mert éppen egy sárkány rágcsálta a lábát. Hangos sistergés hallatszott, ahogy a kávé a tűzhely forró vaslapjára lövellt, majd onnét lefolyt a padlóra. - Föltakarítani! - csattant fel Marcia. Egy törlőruha azonnal leugrott a mosogatóról, és pillanatok alatt föltakarította a padlóról a kiömlött kávét. Fogdmeg nem sokat evett a reggeliből. Csak ült, a posztósapkáját tekergette a kezében, és aggodalmasan figyelte Tűzköpőt, aki a tűzhely mellett ült a sarokban, és hangosan, mohón nyelte a zabkásáját. Reggeli után - a reggeli Tűzköpő esetében két sült csirkét, három cipőt, egy vödör zabkását, egy asztalterítőt, egy dézsa vizet és Fogdmeg sapkáját jelentette - Szeptimusz, Jenna és Fogdmeg még ott maradtak egy ideig az asztal körül, és a fentről beszűrődő zajokat figyelték: Marcia ugyanis fölvitte Tűzköpőt a lépcsőn, belökte Szeptimusz szobájába, és elbarikádozta az ajtót. Az asztal körül kínos csend uralkodott. Fogdmeg egy pár lucskos, lecsatolható fülvédőt szorongatott, amelyet Tűzköpő kevéssel azután köhögött föl, hogy kikapta a sapkát Fogdmeg kezéből és lenyelte. Jenna felállt. - Elnézést - mondta -, de azt hiszem, legjobb lesz, ha most hazamegyek Anyuhoz és Apuhoz. Te nem jössz, Szép? - Talán később, Jen. Megvárom, nem akar-e Marcia megbízni valamivel.

- Máris megmondom, mivel akarlak megbízni! - mondta Marcia. Éppen abban a pillanatban tért vissza a konyhába, és kissé ziláltan festett. - Azonnal elmégy a Kézirattárba, és kikölcsönzöl egy példányt Draxx Sárkánynevelési Kézikönyvéből! Csak az eredeti, Tűzbiztos Varázsló-Kiadás felel meg nekünk. Ne engedd, hogy egy olcsó papiros példánnyal szúrják ki a szemedet! Egy olyan öt percig sem tartana itt ki nekünk. - Semmi gond! - közölte Szeptimusz könnyedén. - Nekem megvan ez! Azzal meglóbálta a Hogyan Éljük Túl a Sárkányunk Felnevelését: Gyakorlati Útmutatót. - Az a vacak! - horkant fel Marcia. - Honnét a csudából szedted? - Zelda nénitől kaptam - motyogta Szeptimusz. - Bár azt mondta, igazából nem is erre lenne szükségem, hanem aaaa... - A Szárnyas Gyíkok Első Néhány Évének Kalendáriumára - fejezte be a mondatot Szeptimusz helyett Marcia. - Az se ér lyukas garast se! És különben is, azokból már egy árva példányt sem lehet találni, mert roppant gyúlékony papirosra nyomtatták őket. Mindenképpen a Draxxot kell használnunk, Szeptimusz, a többivel nem megyünk semmire! Miközben Szeptimusz szobája felől vészjósló puffanások hallatszottak, Jenna és Szeptimusz sietősen távoztak a Fő-fő Varázsló lakosztályából, hogy felkutassanak valahol egy Draxxot. Bár Marcia eredetileg úgy tervezte, elmegy von Hörtschögg professzorhoz az Árnyékcsapda utolsó darabjáért, ezt most egy időre elhalasztotta, és elindult felkutatni tizenhárom Varázslót, akik ezentúl a Sárkányhajót őrzik majd. Jenna és Szeptimusz a Varázslók Útján ballagtak hazafelé. Nem lepődtek volna meg túlságosan, ha újra fölbukkan a fekete ló és lovasa, de most minden tökéletesen békésnek és nyugodtnak tűnt. Már jól benne jártak a délelőttben, a nap melegen sütött, mindössze néhány fehér felhő sodródott az égen, és az Úton csak úgy nyüzsögtek a mindenféle hivatalnokok, akik fontos küldetésben jártak - vagy csak úgy tettek -, és a vásárlók, akik az üzletek elé kirakott asztalokon tornyosuló könyvekben és pergamenekben lapozgattak. - Mi lehet Marciával? - kérdezte Jenna, ahogy a Kézirattár felé igyekeztek. - Ma még a szokásosnál is zsémbesebb volt. - Tudom - felelte Szeptimusz boldogtalanul. - Azt hiszem, az Árnyék kezd az idegeire menni... Bárcsak tehetnék érte valamit! - Figyelj, Szép! - mondta Jenna aggodalmasan. - Talán velünk maradhatnál a Palotában egy darabig! - Kösz, Jen - felelte Szeptimusz -, de nem hagyhatom egyedül Marciát, most, hogy az a rémes Árnyék mindenhová követi. Szüksége van rám! Jenna elmosolyodott. Tudta, hogy Szeptimusz ezt fogja felelni. - No jó, de ha a helyzet még rémesebb lesz itt Marciánál, akkor ugye azonnal hazajössz a Palotába, és szólsz Anyunak? Megígéred? - Megígérem! - mondta Szeptimusz, és átölelte Jennát. -Szia, Jen! Mondd meg Anyunak és Apunak, hogy üdvözlöm őket! Mondd meg nekik, hogy később majd én is benézek! Szeptimusz figyelte, ahogy Jenna továbbmegy az Úton a Palota felé. Megvárta, amíg a kislány mögött becsukódik a kapu. Aztán belökte a Kézirattár ajtaját - az ajtó a szokásos „ping!" hangot hallatta -, és belépett a sötét és rendetlen elülső irodába. - Na nézd csak, Szép! - hangzott fel egy vidám hang az íróasztal alól. - Hello, Bogár! - vigyorodott el Szeptimusz.

- Mit tehetek érted, bölcs Varázslóinas? - Bogár feje előbukkant az asztal alól. - Hé... nem tudnál véletlenül egy gyors Megkereső Varázslatot csinálni nekem? Elveszítettem a jó öreg Foxy legjobb tollát! Ott van a hátsó helyiségben, és teljesen lila a feje a dühtől. - Hát, igazából nem lenne szabad... no jó, tudod mit, használd a Mágnesemet! Szeptimusz előhúzott egy kis piros mágnespatkót a Varázslóköntöse övtáskájából, és Bogár kezébe nyomta. Tartsd úgy, hogy a nyitott vége arrafelé mutasson, amerre szerinted a tollnak lennie kell, és igyekezz erősen a tollra gondolni! De csak akkor működik, ha egészen közel vagy hozzá. Nem valami erős mágnes, tudod... Amint befejeztem a Keresés/ Találás kurzust, kapok egy jobbat. - Kösz szépen, Szép! - Bogár, kezében a Mágnessel, újra eltűnt az íróasztal alatt. Néhány pillanattal később diadalmasan előbukkant, és felmutatta a mágnes végéhez tapadt, karcsú fekete tollat. - Neked köszönhetem, ha nem maradok kenyér nélkül, Szép! Kösz szépen! - Bogár visszaadta Szeptimusznak a Mágnest. - Csak úgy benéztél, Szép, vagy keresel valamit? Segíthetek valamiben? - Ehm, hát igen, szükségem lenne a Draxx-féle Sárkánynevelési Kézikönyvre. Ha megvan nektek... - Vízhatlan, Tűzbiztos vagy Javított Varázsló-kiadásban? Beszélő betűkkel vagy mozgó képekkel? Díszkiadásban vagy Olcsó Könyvtár-Kiadásban? Zöld vagy Vörös borítóval? Új legyen vagy használt? Nagy vagy... - Tűzbiztos Varázsló - szakította félbe Szeptimusz. - Ha lehet... Bogár a fogát szívta. - Hmm... Nehéz eset. Nem tudom, megvan-e nekünk ez a fajta. - De hát azt mondtad... - Jó, hát elvben természetesen mindegyik megvan. De a gyakorlat, az már más tészta. A Draxx nagyon ritka könyv, Szep. A legtöbbjét pillanatok alatt megették. Vagy felgyújtották. Kivéve természetesen a Tűzbiztos Varázsló-kiadást, gondolom. - Látva Szeptimusz csalódott arcát, Bogár odasúgta: - Hé, ne csüggedj! Másnak ezt nem tenném meg, de téged beeresztelek a Vad Könyvek Raktárába. Ha van egyáltalán példányunk, akkor ott van. Ha van kedved, körülnézhetsz! Gyere utánam! Szeptimusz átpréselte magát egy nagy íróasztal mellett. Bogár körülpillantott, majd mikor látta, hogy senki nem figyeli őket, megforgatta a kulcsát egy magas, keskeny ajtó zárjában, amely szinte észrevétlen belesimult a külső iroda falának faborításába. Bogár belökte az ajtót, és az ajkára szorította az ujját. Szeptimusz látta, hogy belülről súlyos deszkalapokkal van kibélelve. - Lehetőleg ne csapj zajt, Szép! Nem lenne szabad bejönnöm ide! Ne tegyél semmiféle hirtelen mozdulatot, jó? Szeptimusz bólintott, és követte Bogárt a Vad Könyvek Raktárába. Bogár becsukta az ajtót mögöttük, és Szep-timusznak elakadt a lélegzete. Úgy érezte magát, mintha visszakerült volna az Erdőbe, és megint farkasok vennék körül. A Vad Könyvek Raktárában félhomály volt és vadállatbűz. A helyiség két párhuzamosan húzódó, toronymagas polcsorból állt, a polcok elülső részét vasrácsok zárták el. A rácsok mögött zsúfolódtak össze a Vad Könyvek. Ahogy Szeptimusz óvatosan követte Bogárt a két polcsor közti, keskeny sikátorban, a háta mögül mindenünnét mély morgás, kaparászás és lapzizegés kórusa hallatszott, ahogy a könyvek tülekedtek a rozsdás rácsok mögött. - Elnézést a rendetlenségért! - suttogta Bogár. Fölemelt a földről egy halom szakadozott, fogak nyomával éktelenített pergament. A lapokhoz szőrcsomók tapadtak, és mindenütt foltok sötétlettek rajtuk - Szeptimusz úgy látta, vérfoltok. - Tegnap este egy kicsit összekapott egy Ahriman Aardvart Kézikönyv és egy Nőstényfarkasröpirat. Valami ütődött, aki még az ábécét sem tudja, egymás mellé rakta őket. Nem volt szép látvány. Na most,

lássuk csak... Sarkanytyúvirág... Seborvoslás... nem, ennél előbbre kell, hogy legyen. Ahá, igen, a Sárkányos könyveknek itt kell lenniük, ha egyáltalán van belőlük. Nézd meg, hátha találsz valamit! Addig én visszamegyek és megnézem, nem keresnek-e odafent. Nem szeretném, ha valaki gyanút fogna! Azzal Bogár eliramodott, és otthagyta Szeptimuszt, szőrrel, tollakkal és pikkelyekkel körülvéve. Szeptimusz erősen befogta az orrát, részben a bűz miatt, de azért is, mert érezte, hogy mindjárt egy hatalmasat fog tüsszenteni. Bekukucskált a félhomályba, remélve, hogy lát ott valamit, aminek Draxx van a borítójára írva. Csakhogy a könyvek nem szerették, ha megbámulják őket. Izegtek-mo-zogtak, és egyik-másik nagyobb és szőrösebb példány halk, fenyegető morgást hallatott. Szeptimusz nyomát sem látta Draxxnak, vagy ami azt illeti, bármiféle, sárkányokról szóló könyvnek. Szeptimusz éppen megpróbált a rácsokon keresztül szemügyre venni egy könyvet, amelynek pikkelyes borítóján semmiféle felirat nem volt látható, amikor Bogár hirtelen vállon veregette. - Jujj! - kiáltott fel Szeptimusz. - Sssss! - sziszegte Bogár. - Itt van a bátyád! - Mi a csodát keres itt Nicko? Megmondta? - Nem Nicko. Simon.

38.

A TITKOS KAMRA Simon! - suttogta Szeptimusz. - Mi a csodát csinálhat itt már megint? - A Foxy papájához jött. Mindig őhozzá szokott jönni! -Bogár helytelenítően szipákolt. - Én mondom, azok ketten valamit forralnak titokban... Gyorsan, gyere velem! Bogár megragadta Szeptimusz köntösének ujját, és magával rángatta a barátját a rácsos polcsor legvégéig. Ott Bogár letérdelt egy szellőzőnyílás mellett, de mindjárt hátra is ugrott ijedtében, mert egy Zombi KígyóméregEllenmérgek Könyve rásziszegett. - Fúj, de utálom a kígyókat! Jól rám ijesztett! Gyere csak, Szép, te nem utálod annyira a kígyókat. Mássz csak be ide! Innét jobban fogod hallani, mi folyik odafent! - Mit kellene hallanom, Bogár? - kérdezte Szeptimusz, miközben bepréselte magát a barátja és a Zombi Kígyóméreg Ellenmérgek Könyve közé. Bogár a szellőzőnyílás felé mutatott a falban. - A Titkos Kamrába vezet! - magyarázta. - Tudod, na... az öreg Fox szobájába, ahol azokat a mindenféle titkos dolgokat művelik. Tulajdonképpen csukva kellene tartanom a szellőzőnyílást, de idelenn időnként elég büdös van, és muszáj, hogy járjon egy kicsit a levegő. Figyelj csak, Szép, innét mindent hallani lehet! Szeptimusz letérdelt Bogár mellé, és a következő pillanatban olyan tisztán hallotta Simon hangját, mintha ott állt volna mellette. A bátyja ingerültnek tűnt. - Ide hallgass, Hugó, én mondom neked, hogy valami baj van ezzel a Talizmánnal! Teljesen megbízhatatlan: ami azt illeti, kész csoda, hogy sikerült egy darabban visszatérnem. Az új tanítványomat pedig kis híján beleejtettem az Iszaptóba. Nem mintha nem érdemelte volna meg az a hálátlan kis dög! Olyan lehetőséget

kínálok neki, amilyen csak egyszer van az életben, és a kis nyavalyás egyszex csak meggondolja magát, ráadásul éppen akkor, amikor javában Repülök vele hazafelé! - Utasokat nem lenne szabad magaddal vinned! - hallotta Szeptimusz a Titkos Iratok Főirattárosának helytelenítő hangját. - A Repülés Művészete nem arra való, hogy utasszállításra használják! - Jaj, ne fontoskodj már, Hugó! Nézd már meg, mi lehet a baj azzal a vacakkal! Tudom, hogy te tudsz kezdeni vele valamit! Csak turbózd föl egy kicsit, jó? - Turbózzam föl egy kicsit? - hallatszott Fox Hugó hitetlenkedő hangja a szellőzőn keresztül. - Ez itt A Repülés Elveszett Művészetének Talizmánja. A legősibb Talizmán, ami csak létezik. És te szemrebbenés nélkül közlöd velem, azt akarod, hogy turbózzam föl egy kicsit! Ez a legrégebbi Talizmán, amit csak láttam életemben! Nézd csak meg ezt az aranyozást. Tudod te, miből készült ez? Az Aranykori Pókok pókhálójából kihúzott aranyszálakból! Bizony. Olyan finom és tiszta, hogy az ember alig mer hozzáérni. - Oh, az Isten szerelmére, Hugó! - csattant föl Simon ingerülten. - Bármilyen csodálatos is ez a vacak, mi haszna, ha kis híján megölte azt, aki használja! Különben sem vagyok biztos benne, hogy ez a valódi Talizmán. A felét sem tudja azoknak a dolgoknak, amelyeket szerinted tudnia kellene. - Biztosíthatlak róla, Simon - sziszegte Fox Hugó -, hogy ez az igazi Talizmán! Évekig kutattam utána, és pontosan ott találtam meg, ahol sejtettem, hogy lennie kell: ennek a könyvnek a borítójában! Egy Sötét Láthatatlanná Tévő Varázslat mögé volt Elrejtve! És nem egyszerűen valamelyik könyvben volt, hanem A Könyvben! - Szeptimusz hallotta, amint Fox Hugó, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, erélyesen rávág valamire az öklével. - Valamivel nagyobb tiszteletet kellene tanúsítanod a Talizmán iránt, Simon! Még hogy turbózzam föl! - Na ide hallgass, Fox! - Simon hangja most határozottan fenyegetően csengett. - Azt tanácsolom neked, hogy inkább te mutass irántam nagyobb tiszteletet! Ez a Nagy Nap! Már majdnem minden a helyére került! Ha minden jól megy, rövidesen új Fő-fő Varázslónk lesz! Egy rendes, valóságos Fő-fő Varázslónk! És lesz egy rendes Varázslóinasunk is, ha nem szerénytelenség ilyet állítani csekélységemről. Nem holmi zöldfülű a Fiatalok Hadseregéből, aki nem tud megkülönböztetni egy elromlott varázsigét egy lyukas zoknitól! - Már mondtam neked, Simon — felelte Fox Hugó savanyúan -, semmi kedvem belekeveredni a politikába! Ha engem kérdezel, szerintem már eddig is túl gyakran cserélődtek a Fő-fő Varázslók. Nekem ez a mostani tökéletesen megfelel. A kölyök is teljesen rendben van. - Ha neked lennék, Fox - felelte Simon jéghidegen -, egy szót se szólnék többet! Gondolom, nem szeretnéd, ha Fölhabzsolnának, vagy igen? - Micsoda? - szisszent föl Fox Hugó rémülten. - Jól hallottad! Úgyhogy bütyköld meg azt a Talizmánt, Fox, de gyorsan! Ezek komoly dolgok. Egy órán belül itt leszek érte, és elvárom, hogy addigra kifogástalanul működjék! - Majd meglátom, mit tehetek - felelte Fox Hugó durcásan. - És tedd is meg, Fox, azt ajánlom! Egyébként van egy jó hírem számodra: gondolom, örülsz neki: most jártam itt utoljára. Megszereztem a legutolsó darabot is. Látod? Szeptimusz hallotta, hogy a Titkos Iratok Főirattárosa fölszisszent, amint odafönn megkopogtatnak valamilyen üreges tárgyat, majd Simon felnevet. - Ezt ne csináld többet! - kiáltotta Fox Hugó. - Nem érdekel, kié volt valaha, akkor is tiszteletlenség így bánni vele! - Te csak ne parancsolgass nekem! - vicsorgott Simon. - Amúgy meg ne félj, rövidesen megtudod majd, hogy kié volt. Jobban mondva, hogy most kié! Most pedig lennél szíves kinyitni az ajtót?

Hangos sziszegés hallatszott, aztán csönd. - Fölfuvalkodott kis... - Szeptimusz mindössze ennyit hallott abból, hogyan vélekedik a Főirattáros a legidősebb bátyjáról, mert a továbbiakat elnyomta valami tompa puffanásnak a zaja, ahogy egy hatalmas könyvet becsaptak odafönn. - Hallottad ezt? - kérdezte Bogártól suttogva Szeptimusz. Kikászálódtak a szellőzőnyílásból, és most a kijárathoz igyekeztek, óvatosan kerülgetve a Vad Könyvek kupacait. - Ezt meg hogy érthette, hogy új Fő-fő Varázslónk lesz? - Idehallgass, Szép! - mondta Bogár, amikor odaértek a külső iroda ajtajához. - A bátyádat itt mindenki komplett őrültnek tartja! Van egy csomó ilyen kuncsaftunk! Mindegyik azt gondolja, ha megtanul egy-két Sötét Varázsigét, az uralma alá veheti az egész mindenséget! - És talán nem is téved olyan nagyot - mondta Szeptimusz. Bogár nem válaszolt. Amikor baj nélkül visszaértek az elülső irodába, Szeptimuszhoz fordult. - Tudod mit, Szép? Megyek, és elcsalom valahová pár percre az öreg Foxit! Te meg addig besurranhatsz, és elcsórhatod a Repülés Talizmánját. Ez majd egy kicsit letöri a bátyád szarvát, nem gondolod? Na, mit szólsz? Bogár eltűnt a Kézirattár félhomá lyában. Egy pillanattal később már jött is vissza, és vadul integetett Szeptimusznak. - Gyere, Szép! Gyorsan! Szerencsénk van! Az öreg Foxira rájött az ötperc - ilyenkor mindig megy és lefekszik. Gyere utánam! Szeptimuszt mindenki jól ismerte a Kézirattárban, és az írnokok még csak föl sem pillantottak, amikor Bogár nyomában ő is belépett a Titkos Iratok Főirattárosának dolgozószobájához vezető folyosóra. A folyosó keskeny volt és koromsötét, mert hétszer is kanyarodott, nehogy valaki nyílegyenesen menekülhessen kifelé a Főirattáros szobájából. A folyosó végére érve Bogár és Szeptimusz egy kis fehérre meszelt szobában találták magukat, amelyet egyetlen gyertya világított meg. A helyiség kerek volt, nehogy valaki rosszindulatú varázsigéket vagy talizmánokat rejthessen el valamelyik sarokban, és alig volt benne bútor. A hely nagy részét egy nagy, kerek asztal foglalta el, a falnak pedig hatalmas, díszes számológép támaszkodott, körülbelül olyan magas volt, mint Szeptimusz. De Szeptimusz mindebből semmit se látott. Ahogy Bogár mögött ő is belépett, a tekintetét magához vonzotta egy tárgy, amely az asztalon hevert. De nem a Repülés Talizmánja - bár az is ott volt, odatűzve Simon övéhez, amelyet a gazdája hanyagul odahajított az asztalra -, hanem egy vastag könyv, amely ott feküdt mellette. - Ez a könyv Marciáé! - szisszent föl Szeptimusz. - Ssss! - sziszegte Bogár. - De hát az övé! - suttogta Szeptimusz izgatottan. - Magával vitte, amikor a Nagy Fagy idején DomDaniel csellel rávette, hogy visszamenjen a Várba! DomDaniel elvette tőle a könyvet, és Marcia azóta sem találta meg. Pedig mindenütt kereste! -Szeptimusz fölvette a könyvet az asztalról. - Nézd csak - biztosan ez az, emlékszem a címére: A Sötétség Eloszlatása! Bogár zavart képet vágott. - De hát hogy kerülhetett ez Foxihoz? - kérdezte. - Akárhogyan is, nem lesz már nála sokáig! - jelentette ki Szeptimusz. - Marcia pillanatokon belül itt lesz a könyvéért, amint megmondom neki, hogy hol keresse!

Bogáron látszott, hogy magában szentül megfogadja: abban a pillanatban kereket old, amint meglátja Marciát a Kézirattár felé közeledni. - Fogd azt a Talizmánt, Szép, és tűnjünk el innét! - sürgette Bogár a barátját, mert attól félt, Fox Hugó esetleg váratlanul visszatér. A Repülés Talizmánja egyszerű, arany nyílvessző volt. Kisebb, mint amekkorának Szeptimusz gondolta. Az aranyból finom, bonyolult mintázatokat kovácsolt a mester, aki annak idején készítette. A nyíl két platinából készült szárnya furcsán meggörbült és elformátlanodott. Szeptimusz azon töprengett, vajon nem ezért voltak-e Simonnak gondjai a Talizmánnal. Ahogy érte nyúlt, hogy fölvegye az asztalról, érezte, hogy valami hirtelen megmoccan kinyújtott keze alatt. Az öv volt az: hirtelen apró, fekete kígyóvá változott, amelynek három fekete csillag sötétlett a feje búbján. Odébbcsusszant Szeptimusz keze ügyéből, aztán szorosan a Repülés Talizmánja köré tekeredett. Sziszegett, sárga szemét Szeptimuszra szegezte, és felágaskodott, lecsapni készen. - Aaaahh! - kiáltott fel Bogár rémületében, de rögtön a szájára is tapasztotta a tenyerét, hogy elfojtsa a kiáltását. De már késő volt - valaki a Kézirattárban meghallotta őket. - Hellóóó... - Hallatszott egy tétova hang a hétfordulós folyosóról. - Van ott valaki? - Szép! - szólt rá Bogár sürgetően. - Szép! Azonnal ki kell jutnunk innen! Gyere már! - Hahóóó.... - szólalt meg újra a hang. - Semmi baj, Gébics! - szólt ki Bogár. - A Fő-fő Varázsló Inasa eltévedt a folyosón. Utána jöttem, hogy kihozzam. - 0. Rendben. Egy kicsit aggódtam, Bogár. Tudod, Fox úr megkért, hogy tartsam rajta a szememet a Kamráján. - Semmi gond, Gébics! Egy perc, és kinn leszünk. Nem kell értünk jönnöd! - kiáltott ki Bogár kedélyesen, aztán halkan odaszólt Szeptimusznak: - Szép, mi lesz már, jössz végre? - Szeptimusz még mindig a kígyóra meredt, mert sehogy sem akaródzott egyszerűen otthagynia a Repülés Talizmánját az asztalon. - 0, hello, Főirattáros Úr! - visszhangzott végig hirtelen Gébics magas, vékony hangja a Titkos Kamrán. Szeptimusz és Bogár rémülten meredtek egymásra. - Mi a csodát művel maga itt? Menjen az utamból, Gébics! - hallatszott a Főirattáros ingerült hangja. - Hoppáá... izé, sajnálom, uram! - sipogta Gébics. - Ugye, ez a lába volt? - Igen, a lábam, Gébics! És mi lenne, ha most leszállna róla? - 0,igen. Hogyne, természetesen, Főirattáros úr! Sajnálom! Igazán sajnálom... - Az ég szerelmére, Gébics, menjen már vissza az asztalához, és hagyja abba ezt az örökös „sajnálom"-ozást! -

Sajnálom. Már úgy értem, hogyne, természetesen, Főirattáros úr! Ha esetleg megengedné, uram, hogy itt

átpréseljem magam... Sajnálom! - Istenem, adj türelmet...! - Bocsásson meg, Főirattáros Úr! Sajnálom. Egy kicsit szűk itt a hely, nem gondolja? - Igen, szűk. És most leszállna végre a lábamról?! Mialatt Gébics sikeresen különvált Fox Hugótól, újra bocsánatot kért, majd visszaiszkolt az íróasztala biztonságos fedezékébe, Bogár meghúzott egy nagy réz emeltyűt, amely a falból meredt elő. A szobát halk sziszegés töltötte meg, de azt ezúttal nem a kígyó hallatta. Az asztal alatt egy rejtett, kerek csapóajtó emelkedett ki lassan a padlóból, és a szobába jeges levegő áradt. - Mássz le oda, Szép! Gyorsan! - suttogta Bogár sürgetően. Szeptimusz bánatos pillantást vetett a kígyóra, amely még mindig szorosan a Repülés Talizmánja köré csavarodott, és még dühösebben sziszegett, mint addig,

mert a csapóajtó hangját egy másik, ellenséges kígyóénak vélte. De amint meghallotta Fox Hugó közeledő, fürge lépteit, Szeptimusz fölkapta a könyvet, és lecsusszant a csapóajtón, Bogár pedig gyorsan követte.

39.

A JÉGALAGÚTBAN A

csapóajtó halk szisszenéssel becsukódott fölöttük, és visszailleszkedett a helyére. Szeptimusz

megborzongott. Odalenn, a Titkos Kamra alatt jéghideg volt, és koromsötét. Szerencsére Szeptimusz sárkánygyűrűje rövidesen világítani kezdett szokott meleg, sárga fényével. - Van néhány remek cuc-cod, igaz, Szép? - kérdezte Bogár elismerően. - De ennek a lámpásnak több hasznát vesszük idelenn. Azzal fölpattintotta egy apró konzervdobozféleség fedelét. A belsejében lapos kő hevert, amely ragyogó kék fényt árasztott. Körülöttük a fehér falak csillogva és szikrázva verték vissza a kék sugarakat. Szeptimusz körülnézett, arra számítva, hogy valami pincefélében találja magát. Meglepődve látta, hogy igazából egy hosszú, fehér alagút közepén állnak, amely mindkét irányban hosszan elnyúlt, ameddig csak a szem ellátott. - Ez lesz az első hely, ahol az öreg Foxi keresni fog minket! - suttogta Bogár, és aggodalmasan sandított föl a csapóajtóra. - Jobb lesz, ha gyorsan elhúzzuk a csíkot! Bogár leemelt a falról egy jókora deszkát, amely mindkét oldalán fémszegély húzódott. Bogár letette a deszkát az alagút fehér aljára, ráült és elmosolyodott. - Gyerünk, Szép, ugorj föl a fedélzetre! Szeptimusz elindult, hogy engedelmeskedjék a felszólításnak, de a lába hirtelen kicsúszott alóla, és nagyot puffanva elterült a földön. - Aú! - zihálta. - Hiszen ez olyan síkos, mint a jég! Miből van ez a padló, Bogár7 - Jégből - felelte Bogár. - Gyere, Szép, szállj már föl! - Jégből? De hiszen nyár közepe van! Hol a csudában vagyunk, Bogár? - Természetesen a Jégalagútban - felelte Bogár. - Miért, mit gondoltál? - Fogalmam sincs, Bogár. Gondoltam, van valami titkos szoba a Főirattáros szobája alatt. Jégalagút? Az meg mi a csoda? - Azt hittem, tudsz a Jégalagútról. Pont te ne tudnál róla, amikor te vagy az Első Számú Varázslóinas, meg minden? Gyere, Szép, szállj már föl a szánkóra! Csakhogy a deszkán nemigen volt már hely Szepti-musznak. Valahogy azért bepréselte magát Bogár mögé, és ekkor rádöbbent, hogy Marcia könyvét otthagyta a jégen. - Várj még egy kicsit, Bogár, valahogy helyet kell csinálnunk Marcia könyvének! - Hát akkor ülj rá! - csattant föl Bogár kissé türelmetlenül. - De siess már, Szép! Az öreg Foxi most már minden pillanatban ledughatja ide azt a hegyes orrát! Szeptimusz fölállt, lecsapta a könyvet a szánkóra, és ráült. Aggodalmasan nézett körül: sehogy se tetszett neki ez a Jégalagút. Jeges szél fújt, és ahogy elsüvített mellettük, Szeptimusz sírás és nyöszörgés hangját hallotta ki belőle. A rémülettől végigfutott a hátán a hideg. - Helyes! - mondta Bogár vidáman. - Jól kapaszkodj meg, mert indulunk!

A szánkó úgy lőtt ki, mint valami rakéta, úgyhogy Szeptimusz kis híján lerepült róla. Még alig érték el az első kanyart, amikor odafentről az ismerős, sziszegő hangot hallották: valaki kinyitotta a csapóajtót. Bogár bekanyarodott a fal mellé, és rácsapta a fedelet a lámpájára. Szeptimusz zsebre dugta a kezét, hogy eltakarja a Sárkánygyűrű fényét, aztán némán, mozdulatlanul ültek a jeges sötétségben, és még a lélegzetüket is visszafojtották. Hirtelen fénysugár hasított a sötétségbe a csapóajtó nyílásán keresztül, majd a Titkos Iratok Főirattárosa feje jelent meg a nyílásban. Úgy festett, mint valami groteszk, legújabb divatú lámpaernyő. Hegyes képét először balra, aztán jobbra fordította, hangja végigzengett a folyosón, és ahogy a falak visszaverték, jóval mélyebbnek és tekintélyesebbnek hangzott, mint amilyen a valóságban volt. - Ne beszéljen bolondokat, Gébics! Nem látom Bogárt semerre. Különben is mi az ördögöt keresne odalenn? Ma nincs Ellenőrző Körút! És mi a csudáért vitte volna magával a Könyvet? Hiába is próbálja másra tolni a felelősséget, az teljes egészében a magáé... - Fox Hugó szónoklatának további részét már nem hallották, mert nagy sziszegéssel újra lecsapódott a csapóajtó. - Gyerünk innét! - suttogta alig hallhatóan Szeptimusz. Bogár újra felpattintotta a lámpása fedelét, és a szánkó nekiiramodott. Bogár és Szeptimusz gyorsan siklottak. A kis szánkó gyakorlott könnyedséggel vette a széles kanyarokat. Néhány perccel később Bogár lelassította a szánkót. Szeptimusz lazított valamelyest görcsös szorításán, amellyel a deszkalap szélét szorította, és hátranézett. - Már nem kell úgy sietnünk, Szép! - mondta Bogár. - Senki nem fog üldözni minket - nálunk van az egyetlen Elvarázsolt Szánkó! - Ebben biztos vagy? - kérdezte Szeptimusz. - Hát persze! Végtére is ez az én szánkóm. Én egyedül szoktam itt végezni a Felülvizsgálatot. - És mi a csudát vizsgálsz itt felül, Bogár? - kérdezte Szeptimusz, ahogy a szánkó felcsusszant egy emelkedőn. - És mi a csudának? - Fogalmam sincs, Szép! Azt nem árulták el nekem, hogy mire jó ez az egész! Egyszerűen csak le kell jönnöm minden héten egyszer, körbe kell rohannom a szánkóval, hogy megnézzem, nem repedt-e meg valahol a jég, nem olvadt-e meg valahol, vagy nem látok-e valamilyen más rendellenességet. Vagy valami ilyesmi. És meg kell néznem, le van-e Pecsételve az összes csapóajtó. - Micsoda, hát több csapóajtó is van? - álmélkodott Szeptimusz. - Mi az, hogy! Egy csomó. Az összes régi ház pincéjében van egy. Húzd be a fejed, Szeptimusz, és történjék bármi, tartsd vissza a lélegzeted! Itt jön Hilda! Szeptimusz még éppen idejében bukott le: egy vékony, fehér, jajongó ködsáv közeledett feléjük, a csillogó jégfalak között karikázva. A Jégszellem elsöpört a szánkó felett, és egy pillanatig ott örvénylett a vele szemközt száguldó Bogár és Szeptimusz körül, csontig hatoló hideget árasztva. Ahogy Szeptimusz összegörnyedt, érezte, hogy a hajában recseg a jég, orrában és szájában jéggé fagy a levegő, és egy borzalmas pillanatig azt hitte, mindjárt megfullad. Aztán a Szellem hirtelen továbbröppent, nyüszítve és forogva, hogy folytassa végtelen útját a Jégalagút járataiban. - Pfű! - Bogár nagyot fújt, miközben a szánkó gyorsulva száguldott lefelé egy meredek lejtőn. - Oké, Szép, már elment. Úgy egy órán belül biztosan nem jön erre még egyszer! Rendszerint ennyi idejébe kerül, hogy körbemenjen az egész Alagúton! Addigra mi régen a Varázslók Tornyánál leszünk. - Ez az alagút egészen a Varázslók Tornyáig vezet? - álmélkodott Szeptimusz levegő után kapkodva.

- A Jégalagútban mindenhová el lehet jutni, Szép! Vagy legalábbis mindenhová a Vár legrégebbi része alatt. Van lejárata a Varázslók Tornyából, a Palotából, aztán egy csomó üzletből a Varázslók Útján, és a Várároknál álló, öreg házakból. Hoppá, éles kanyar következik! - Aaaahh! Ne olyan gyorsan, Bogár! De hogy lehet az, hogy nyár közepe van, és itt még mindig nem olvadt el a jég? Nem értem. - Hát azt hiszem, ez az egész valamikor réges-régen keletkezett, amikor valaminek elromlott valamije hangzott Bogár kissé ködös válasza. - Most pedig már senki nem akar megszabadulni a jégtől, mert nem szeretnék, ha az a valami, ami alatta van, a felszínre kerülne. - Miért, mi van alatta, Bogár? - Gőzöm sincs, Szép! Kapaszkodj! - Bogár elkanyarodott, hogy kikerüljön két rongyos, szürke köntösbe öltözött, sápadt figurát, és Szeptimusz kis híján lerepült a szánkóról. - Sajnálom, Szép! - mondta Bogár. Egyenesbe állította a szánkót, és továbbsiklott. - Utálok kísérteteken keresztülmenni, különösen ezen a kettőn. Folyton azt kérdezgetik, hogy hogyan lehet kijutni innen. Megőrülök tőlük! A szánkó továbbhaladt, a talpak könnyedén siklottak a sima jégen: éppolyan könnyedén csúszott fölfelé az enyhe emelkedőkön, mint lefelé. Szeptimusz lassanként hozzászokott a fagyos széllökésekhez és a felfelbukkanó eltévedt kísértetekhez, és már majdnem élvezni kezdte a szánkózást, amikor hirtelen egy sárga fénypászma hatolt a folyosó sötétjébe, mintha valaki fentről zseblámpával bevilágított volna az alagútba. Bogár hirtelen megállította a szánkót, és lecsapta a bádogdoboz-lámpás fedelét. - Mi történt? - suttogta Szeptimusz. - Valaki Feltört egy csapóajtót - felelte suttogva Bogár. - De kicsoda? - kérdezte Szeptimusz vadul dobogó szívvel. - Ez a von Hörtschögg-féle csapóajtó! - lehelte Bogár. - Nézd csak! - sziszegte Szeptimusz. - Valaki jön lefelé! A csapóajtó nyílásában egy pár korcsolyával ellátott láb jelent meg. Szeptimusz arra gondolt, biztosan Brekkents Ulrika lehet az, mert a gömbölyded Ottó von Hörtschögg semmiképpen se férne át a csapóajtón. Egy rövid pillanatig a korcsolyás lábak bizonytalanul himbálóztak a zseblámpafényben: aztán hirtelen a lábak tulajdonosa leugrott, és ügyesen a talpán landolt a jégen, akár a macska. Mintha a zsákmányára várna, akire rávetheti magát, Számos Simon ott állt összekuporodva, és a sötétségbe bámult. - Ki van ott ? - kiáltotta kissé bizonytalanul, mert a szeme még nem szokott hozzá a félhomályhoz. - Simon! - szisszent fel Szeptimusz. - Valaki a nevemen szólított? - Simon hangja kísértetiesen visszhangzott az alagútban. - Ki vagy? - Bogár, azonnal ki kell jutnunk innét! - suttogta Szeptimusz sürgetően. Bogárnak is ez volt a leghőbb vágya. Körbefordította a szánkót, és jégszilánkokat spriccelve szélsebesen tovasik-lott. - Hé! - kiáltotta Simon, amikor legnagyobb csodálkozására megpillantotta Marcia Varázslóinasának gyűlölt zöld köntösét. - Hát te meg mi a csodát keresel idelenn, kölyök? - Üldözőbe vett minket, Bogár! - bömbölte Szeptimusz, ahogy a szánkó süvítve száguldott az alagútban, nyomában Simonal, aki gyakorlott korcsolyázó volt. - Ne félj, Szép, lehagyjuk! - nyugtatta Bogár, miközben bekanyarodott a szánkóval az egyik sarkon, és egyenesen beleszaladt a két kísértetbe, akiket az előbb sikerült kikerülnie.

- Elnézést... a kijáratot keressük... meg tudná mutatni nekünk... a kijáratot, a kijáratot, a kijáratot...? visszhangzott az alagúton keresztül. - Lehagytuk már? - süvöltötte Bogár. - Nem! - üvöltötte vissza Szeptimusz. - Akkor most figyelj! - Bogár beszáguldott egy kisebb alagútba, hirtelen rántással megállította a szánkót, és leugrott róla. A következő pillanatban betaszította Szeptimuszt és a szánkót egy ajtón, amely a jégfalban nyílt, és belökte mögöttük az ajtót. Bogár zihálva lecsusszant a jeges földre. - Pihenőhely a személyzet számára! - mondta vigyorogva. - Fogalma sem lesz róla, hova tűntünk! Szeptimusz lehengeredett a szánkóról, hanyatt feküdt a földön, és felbámult a tömör jégbe vájt, aprócska helyiség mennyezetére. Az ajtó is egyetlen, nagy jéglap volt, és most, hogy becsukódott, Szeptimusz már nem is látta többé, olyan nyomtalanul beleolvadt a falba. Alighanem a túloldalon is ugyanez a helyzet, reménykedett. - Bogár - mondta -, fantasztikus vagy! - Semmiség az egész, Szép! Kérsz egy SistergőRudat? - Hogy micsodát? - Finom meleg, Szép! Tartok itt egy párat, arra az esetre, ha istenigazában átfáznék! - Bogár kihalászott egy kis dobozt néhány ásó és egy pokróc mögül. Kinyitotta és belenézett. - Van banános és tőkehalas, éés... izé... céklaízű. Sajnálom, Szép, úgy látszik, a jobbakat már mind megettem. - De minek van céklaíze, Bogár? - Ennek a rágó micsodának. Melyiket kéred? - Egy banánosat, ha lehet, Bogár. - Banános és tőkehalas. Biztos, hogy tényleg ezt kéred, Szép? - Ó, igen, kérlek! Zelda néni fantasztikus banános és tőkehalas pástétomot szokott csinálni. Irtó finom! - Tényleg? Felőlem az összesét megeheted, Szép! Tíz perccel később Bogár óvatosan résnyire nyitotta a jégajtót, és kikukkantott rajta. Simonnak színét se látta, mindössze két párhuzamos korcsolyanyom maradt utána: az egyik az egyik, a másik az ellenkező irányban haladt el a pihenőhely mellett, de Bogár nagy megkönnyebbülésére semmi nem vallott arra, hogy Simon megállt volna, hogy közelebbről szemügyre vegye a búvóhelyüket. Bogár és Szeptimusz rövidesen újra ott ültek a szánkón, és visszaindultak a fő alagút felé. - Tudod mit, Szép? - kérdezte Bogár. - A rövidebbik utat fogjuk választani a Varázslók Tornyához. Nem akartam arra menni, mert egy kicsit hepehupás, de gondolom, minél előbb odaérünk, annál jobb. Rendben? - Mi az hogy, Bogár! Néhány perccel és számos kanyarral később Bogár megállította a szánkót, és egy jégbe vésett táblára mutatott. Fekete jégből kivágott betűkből a következő szavakat illesztették a falba, ódivatú kézírással: A VARÁZSLÓK TORNYÁHOZ, és egy díszes nyíl mutatott egy jóval kisebb és keskenyebb jégalagút felé, amelynek vége a sötétségbe veszett. - Helyes! - mondta Bogár. - Most jól kapaszkodj meg, Szép! Most ugrik a majom a vízbe! A szánkó élesen bekanyarodott a Varázslók Tornyához vezető alagútba. Várt egy pillanatig, mintha össze kellene szednie a bátorságát, aztán Szeptimusz rémülten érezte, hogy a jég eltűnik alóluk, és úgy zuhannak lefelé, mint egy darab kő. - Ju-hu-hú! - Bogár izgatott rikoltása ott visszhangzott mögöttük, ahogy a szánkó őrületes sebességgel vágtatott lefelé egy csaknem függőleges lejtőn, nagy zökkenéssel földet, illetve jeget ért a lejtő alján, újra

felröppent egy ugyanolyan meredek emelkedőn, aztán a csúcsról újra lezúdult, majd hatalmas zökkenéssel megállt, amikor az út újra vízszintes lett. Szeptimusznak éppen sikerült újra levegőhöz jutnia, amikor Bogár élesen bekanyarodott balra, és a következő pillanatban ugyanolyan éles kanyart vett jobbra. Ezen a ponton Szeptimusz és a szánkó megváltak egymástól. Bogárjégszilánkokat záporozva hirtelen lefékezett, elfordította száznyolcvan fokkal a szánkót, és lassan elindult visszafelé, hogy megkeresse Szeptimusz!. - Nem rossz, mi? - vigyorgott Bogár. - Látnod kellene a hármas kanyarjaimat. Azok a legjobbak. - Nem, kösz, Bogár!- mondta Szeptimusz, és kínlódva feltápászkodott a jégről. - Na jó, oké. Különben is, már megérkeztünk. Mit szólsz, Szép, a lakásod ajtaja előtt tett le a taxi! Nem rossz, mi? - Bogár egy magas boltívre mutatott, amely természetesen színtiszta jégből készült. A boltív fölé díszes betűkkel ezt faragták a jégbe: V. T. - Parancsolj, Szép! Megérkeztünk - közölte Bogár. - Ó... - mondta Szeptimusz, és kétkedve méregette a boltívet. Fölvette a szánkóról A Sötétség Eloszlatását. Hát akkor gyere, Bogár! - Hogy - én? - Bogár hangja meglepetten csengett. - Hát vissza csak nem mehetsz, vagy igen? Mit mondanál Foxinak? - Ó, a fenébe is... Erre nem is gondoltam... - Bogár lekászálódott a szánkóról, és kikötötte a jégbe illesztett, ezüst karikához. - Muszáj kikötni őket, különben elbóklásznának! - magyarázta Bogár, amikor látta, hogy Szeptimusz csodálkozva nézi a karikát. - Régen mindenkinek megvolt a maga szánkója, és a Varázslók Tornyáé egészen különleges volt, azt mondják. De most már ez az utolsó Bűvös Szánkó, és én nem szeretném, ha lába kelne. - Persze, igazad van! - helyeselt Szeptimusz. - Akkor jössz, Bogár? Bogár vonakodva követte Szeptimuszt a jégboltíven keresztül. Egy magas lépcső legalján szinte átlátszó emberi alak ült, a Fő-fő Varázslók bíborszín köpönyegében, és mélyen aludt. Szeptimusz megtorpant, mire Bogár nekiütközött. A lökéstől Szeptimusz egyenesen keresztülkorcsolyázott a kísér-teten, az pedig fölriadt. - Ooo... aaa... - nyöszörgött a kísértet. - Ki megy ott? - Én... én vagyok az - dadogta Szeptimusz. - A Varázslóinas. - Varázslóinas? Melyik? - kérdezte a kísértet gyanakvóan. - A Fő-fő Varázslóé - felelte Szeptimusz. - Az aztán nem! Még csak nem is hasonlítasz az én Varázslóinasomra! Szeptimusz azon töprengett, hogyan közölje a lépcsőn üldögélő, ősöreg Varázslóval a rossz hírt. - Figyelj, sajnálom hogy ezt kell mondjam - kezdte gyöngéden -, de sajnos, már nem te vagy a Fő-fő Varázsló. Kísértet vagy. Mivelhogy... izé, szóval meghaltál. - He-he! Jól becsaptalak, fiú! Naná, hogy meghaltam. Mit gondolsz, ha még élnék, nem lenne jobb dolgom, mint hogy itt üldögéljek és halálra unjam magam? Mi a neved, fiacskám? - Számos Szeptimusz. - Tényleg? Nahát, nahát... Hát akkor csak eredj föl szépen! - És a barátom is jöhet? - Felőlem! Na, akkor nyomás! A lépcső tetején forduljatok balra, és mondjátok ki a jelszót. Az Előcsarnok takarítószeres kamrájában fogjátok találni magatokat. - Nagyon köszönöm! - mosolygott rá Szeptimusz. A vénséges Fő-fő Varázsló visszakucorodott a lépcsőre, és lehunyta a szemét.

- Szívesen - mondta -, és sok szerencsét, fiacskám! Szükséged lesz rá!

40.

BOGÁR A TORONYBAN

Szeptimusz kilökte a takarítószeres kamra ajtaját, és óvatosan kikémlelt. Várt, míg egy csoport Közönséges Varázsló, akik éppen az időjárásról cseréltek eszmét, elhaladt az ajtó előtt, aztán kiosontak Bogárral. Szeptimusz tudta: mint Marcia Varázslóinasának, természetesen joga van hozzá, hogy a Varázslók Tornyának takarítószeres kamrájában tartózkodjék, ha ehhez támad kedve, de nem szerette volna, ha egy falka kíváncsi Varázsló tárgyalja egymás közt a végtelenségig, vajon mi oka lehetett rá a Fő-fő Varázslóinasának, hogy ilyen furcsa tartózkodási helyet válasszon magának. - Gyere, Bogár! - szólította a barátját Szeptimusz. Bogár nem felelt. Ott állt, földbe gyökerezett lábbal, és a színjátszó padlóra bámult. - Kiírta a nevemet! - A hangja máskor mélyen, érdesen csengett, de most szinte kukorékolt izgalmában. - A padló kiírta a nevemet: azt mondta: ISTEN HOZOTT, BOGÁR! Hát nem kísérteties? - Ó, mindig ezt csinálja - mondta Szeptimusz könnyedén. Már elfelejtette, mennyire megdöbbent annak idején ő maga is, amikor vele történt ugyanez első ízben. - Most meg azt mondja, ISTEN HOZOTT, HERCEGNŐ! Ő is idejön, Szép? Tényleg? - Bogár gyakran látta Jennát végigmenni a Varázslók Útján, de azt nem is álmodta, hogy valaha személyesen is találkozik vele. - Kicsoda, Jenna? Nem hinném, Bogár. Alig pár órája ment haza. A Torony ezüst kapuja lassan kinyílt, és Bogár legnagyobb megdöbbenésre az ajtónyílásban ott állt Jenna a ragyogó napsütés háttere előtt. Egy pillanatra Szeptimusz is elcsodálkozott, de nem az lepte meg, hogy Jenna ott áll az ajtóban - elvégre Jenna ismerte a jelszót, amely nyitotta a Torony kapuját, és jöhetett-mehetett kedve szerint -, hanem az oda-kinti, meleg nyári napsütés látványa. Az utóbbi fél órában megfeledkezett róla, hogy odakinn, a Jégalagút fölött kék az ég és ragyogóan süt a nap. - Hello, Szép! - üdvözölte Jenna. - Haza tudnál szaladni egy percre Anyuhoz? Én mondtam neki, hogy visszajöttél és kutya bajod, de ő azt mondja, a saját szemével szeretne meggyőződni róla. - Hát persze, Jen! De előbb van még egy kis elintéznivalóm. Simon itt van! - Hol itt? - Hát, nem egészen itt. Hanem... odalenn! - Szeptimusz lefelé mutatott.

Jenna értetlenül nézett rá. - Hol, a padló alatt? Szeptimusz lehalkította a hangját. - Tudod, Jen, a Vár alatt mindenütt Jégalagutak vannak. Simon odalenn van. Korcsolyázik. Jennából kitört a nevetés. - Ne beszélj bolondokat, Szép! Nyár van. Ilyenkor sehol sincs jég. - Sss, Jen! - csitította Szeptimusz. - Nem lenne jó, ha valaki meghallaná. - Rámosolygott a visszafelé igyekvő Varázslókra. - Jó reggelt, Paszkál! Jó reggelt, Agátha! Jó reggelt, jó reggelt! - Jó reggelt, Varázslóinas! - felelték a Varázslók kórusban. Szeptimusz megvárta, amíg a Varázslók kibotorkáltak a napfényre. - És ez nem minden, Jen! - folytatta. - Simon tényleg megszerezte a Repülés Talizmánját. Láttam nála! Otthagyta a Titkos Kamrában. Megszerezhettem volna, ha nincs az a kígyó rátekeredve, és... - Jégalagút... Titkos Kamra... és ráadásul egy kígyó! -Jenna szeme elkerekedett a csodálkozástól. - Hol a csudában jártál, Szép? Hiszen csak a Draxx egy példányát akartad kikölcsönözni - mondta hitetlenkedve. - Na igen, csak aztán találkoztam Bogárral, és a dolgok, hogy is mondjam csak... beindultak. Bogár zavartan álldogált egyik lábáról a másikra. Most hogy itt állt a Varázslók Tornyában, szemtől szembe a Hercegnővel, úgy érezte magát, mint egy partra vetett hal. Persze, a Hercegnő ügyet se vetett rá. És a legjobb barátja, Szép is mintha hirtelen valaki mássá változott volna, már nem az a fiú volt, akivel az ember fülig koszosan rohangálhat és GyümölcsPezsgőt spriccelhet rá az orrából. - Ó, hello, Bogár! - mondta Jenna Bogár nagy meglepetésére. - Ho... ho... honnét tudod a nevemet? - dadogta Bogár. - Elolvastam a padlón! - vigyorgott Jenna. - De különben is rájöttem, hogy csak te lehetsz az! Pont olyan vagy, amilyennek Szép leírt. - Sze-szep beszélt rólam neked? - kérdezte Bogár és elvörösödött. - Naná! Hiszen te vagy a legjobb barátja! - Ó... - Bogár erre már nem tudott mit felelni. Követte Szeptimuszt és Jennát a lépcsőhöz, és csaknem hanyatt esett meglepetésében, amikor az ezüst csigalépcső forogni kezdett. Mire felértek a legfelső szintre, Bogár teljesen elszédült. Ezerszer inkább a Jégalagút, mint ez, gondolta magában, ahogy tántorogva követte Szeptimuszt és Jennát. A következő pillanatban Bogár nagyot nyelt ijedtében: meglátta a súlyos, bíborszínű ajtót, amely Marcia lakosztályába vezetett, és egyszerűen nem akart hinni a szemének. Hogy kerül ő ide, a Varázslók Tornyának legfelső szintjére, egyenesen a Fő-fő Varázsló lakosztályának bejárata elé? A Kézirattárból még soha senki, még az öreg Foxi sem jutott fel a legfelső szintre. Ha valami dolguk akadt a Fő-fő Varázslóval, akkor az Előcsarnokban találkoztak vele. A lépcsőre még csak a lábukat se tehették soha. Fogdmeg csöndesen szundikált a székében. Szeptimusz elhaladt mellette, és mint rendesen, a súlyos, bíborszínű ajtó fölismerte a Varázslóinast, és magától kitárult. Szeptimusz barátságosan megtaszította Bogárt, mert az habozva megállt a küszöbön. - Na gyere már, Bogár! - vigyorgott. - Nem kell úgy megilletődni: nem olyan szörnyen elegáns hely ez! Hát az elébük táruló látványt csakugyan nemigen lehetett elegánsnak nevezni. Marcia máskor makulátlanul tiszta és rendes szobájában most teljes káosz uralkodott. A padlón mindenütt darabokra tört bútorok halmai hevertek, amelyeket tálak, tányérok és vázák cserepei borítottak.

Bogár meg se mukkant. Honnét tudhatta volna, hogy a Fő-fő Varázsló lakása rendes körülmények közt nem egészen így szokott festeni? És különben is, a nagybátyjától, aki a házbért szokta beszedni a Toldalékban, hallott már egyet-mást a Varázslók életmódjáról. - Mi történt itt? - kiáltott fel döbbenten Jenna. Szeptimusz nagyot nyelt. Valami hiányzott innét, valami, ami már majdnem egy éve rányomta a bélyegét a szoba képére, most eltűnt. És aztán Szeptimusz rádöbbent, hogy téved: még mindig ott volt, csak darabokban. - Az Árnyékcsapda! - szisszent föl. - Szétzúzták! Darabokra törték! Jenna megragadta Szeptimusz karját. - Odanézz! - suttogta, és odamutatott, ahol az ablakról letépett, ragyogó bíbor függönyök halma alatt valami megmoccant. - Az ott... az Árnyék! Ott van alatta! - Gyorsan, tűnjünk el innét! - kiáltotta Szeptimusz. De ahogy Szeptimusz, Jenna és Bogár az ajtó felé hátrált, az a dolog ott a bíbor függönyök alatt rohanni kezdett feléjük, megbotlott egy halom szakadt párnában, és nekitántorodott egy útjába eső asztalnak, amely nagyot csattanva eldőlt. Aztán a függöny alól egy hosszú, zöld sárkányfarok tűnt elő, és nagy lendülettel leverte az utolsó épen maradt vázát. - Ó, Tűzköpő, te rossz kis sárkány! - kiáltott fel Szeptimusz elkeseredetten, de azért kissé megkönnyebbülve. - Nézd csak, mit műveltél! Amint a nevét meghallotta, Tűzköpő előbukkant a függöny alól. A sárkány, amely most már akkora volt, mint egy kisebbfajta póni, vígan vágtatott keresztül a szobán, hogy üdvözölje Szeptimuszt. A farka izgatottan járt ideoda izgalmában, amióta a Megjelöltjét megpillantotta. - Ül! Tűzköpő, leülni! - kiáltott rá Szeptimusz, de Tűz-köpőnek esze ágában sem volt leülni. Ehelyett Szeptimusz köntöséhez dörgölte a fejét, és a farkával olyan vadul verte a padlót, hogy a kéményből ömleni kezdett a korom. - Ez az új kis kedvenced, Szeptimusz? - szólalt meg az egyik koromkupacból egy ismerős hang. Alther föltápászkodott a tűzrácsról, és előlebegett a kandallóból. - Nem is értem, mivel tudtad rávenni Marciát, hogy megengedje neked, hogy sárkányt tarts itt a Toronyban! Megemelem a kalapom előtted. Mármint megemelném, ha lenne. Ó, hello, Jenna! És látom, itt van az a fiú is a Kézirattárból. - Hello, Alther! - üdvözölte Jenna a kísértetet, boldogan, hogy Alther, szokásához híven, megint éppen akkor bukkant föl, amikor a legnagyobb szükségük volt rá. Bogár továbbra sem bírt kinyögni egy szót sem, mindössze egy halvány mosolyt kockáztatott meg. Szeptimusz sem szólt egy szót sem. Minden figyelmét lekötötte, hogy megpróbálta kicibálni a sárkány szájából az Árnyékcsapda egy darabját, amelyet Tűzköpő mindenáron meg akart rágcsálni. Szeptimusznak végre sikerült kiráncigálnia egy hosszú fekete rudat Tűzköpő karma közül, de a sárkány újra megkaparintotta, és közben a farka átsöpört egyenesen Alther térdén. Alther ki nem állhatta, ha Áthaladtak rajta. Mindig fölkavarodott tőle a gyomra. - Igazán szerezhetnél magadnak egy Draxxot! - mondta kissé mogorván. - Tudom - felelte Szeptimusz szórakozottan. Tűzköpő-vel folytatott viadala éppen döntetlenre állt. A sárkány a rúd egyik felét szorongatta a markában, Szeptimusz a másikat, és döbbent arckifejezéssel bámult rá. Alther - mondta Szeptimusz -, ennek az izének van valami a közepében... és nagyon úgy fest, mintha egy darab csont lenne!

41.

A CSEMPÉSZETT CSONTVÁZ Tűzköpő harsányan hortyogott a kandalló mellett. Alther megpróbálta visszacsalogatni a sárkányt Szeptimusz szobájába, de Tűzköpő legutóbbi növekedési rohama során akkorára nőtt, hogy nem fért el a lépcsőn. Szerencsére Szeptimusz megtalálta a Hogyan Éljük Túl a Sárkányunk Fölnevelését: Gyakorlati Útmutató félig összerágott példányát, és sikerült kisilabizálnia egy lucskos Altató Bű-bájt, amely a legnagyobb meglepetésére működött. Jenna, Szeptimusz és Bogár most éppen egy rémületes feladattal voltak elfoglalva: összegyűjtötték a ripityára tört Árnyékcsapda darabjait, és minden egyes darabból kipiszkáltak néhány darab csontot. Emberi csontokat. - Eddig azt hittem, láttam már egy-két hátborzongató dolgot nálunk a tizenhármas számban, Szép, de az mind semmi volt ehhez képest! Te itt mindennap ilyesmiket csinálsz? - Bogár éppen fáradságos munkával szétszedett néhány ív alakba görbült alkatrészt, amelyek korábban az Árnyékcsapda felső részét alkották, és mint kiderült, egy teljes mellkasra való borda rejtőzött bennük. - No nem, nem mindennap... - felelte Szeptimusz, és undorodó grimaszt vágott, miközben kiszabadított egy hosszú, vékony csontot egy keskeny alkatrészből, amely a csapda egyik sarka volt korábban. - Ma viszont a hónap utolsó csütörtöké van, úgyhogy nem tudom, Bogár, mire számítottál? Bogár odanyújtotta a következő bordát is Jennának, aki a padlón csontokból igyekezett kirakni a teljes csontvázat. Bogár Szeptimuszra sandított, és látta, hogy mosolyog. - Ó, ha-ha, Szép! Majdnem átvertél! Ha jól számolom, ez volt a tizennegyedik, amit az előbb adtam oda Fenségednek... - Neked! - helyesbített jenna. - És légy szíves, Bogár, szólíts egyszerűen Jennának! - Aha. Bocs, Jenna. Szóval ez volt eddig a tizennegyedik borda, és még van itt egy pár. Nézd, milyen ügyesen rögzítették őket ennek az izének a belsejében! Olyan jól eldugták őket, hogy soha senki észre nem vette volna! Millió év alatt sem. Oh, itt jön még egy: a tizenötödik! - Hmm, remek. Kösz szépen, Bogár! - Nagyon szívesen, fenséges... Jenna. Jenna szemügyre vette a komor csontgyűjteményt, amelyet olyan gondosan rakosgatott ki a padlón, mint egy bizarr kirakós játék darabkáit. Marcia legjobb perzsaszőnyegén egy emberi csontváz kezdett lassan kiformálódni, ahogy Szeptimusz és Bogár sorra adogatták neki a csontokat. - Mennyi van meg belőle, Jen? - kérdezte Szeptimusz. - Hát... - Jenna megpróbált visszaemlékezni arra, amit az iskolában az Emberi Anatómia órán tanult. Nagyjából megvan mind a két karja, és ühm, nyolc ujja, de a hüvelykujjak még nincsenek meg. Vagy legalábbis nem hiszem. Van egy csomó apró csontocska, de nem tudom, azok hová tartoznak, talán a csuklóhoz... az egyik lábszárcsont még teljesen hiányzik, és a koponyája is, hála Istennek. - Aha... - mondta Szeptimusz komoran, miközben kihúzott egy hosszú, keskeny tárgyat a felfordított kanapé alól. - Azt hiszem, megtaláltam a kettes számú lábszárát... - Ez az egész olyan fura - mormolta Bogár, miközben átnyújtott Jennának valamit, ami talán lábujj, talán hüvelykujj lehetett valaha. Jenna úgy döntött, hogy lábujj volt. Gondosan odaillesztette a lábfejhez, aztán felállt,

és szemügyre vette az alkotását. Úgy tűnt, a csontváz most már teljes, csak a koponya hiányzik. Alther odalebegett mellé, kissé foszfo-reszkált, és átlátszóbbnak tűnt, mint rendesen. Jenna tudta, ez annak a jele, hogy Alther aggódik. - Mi a csuda ez, Alther bácsi? - kérdezte Jenna. - Azt hiszem, Hercegnő, ez itt egy Csempészett Csontváz. Szemlátomást hiányos, de azért nagyon szeretném tudni, mennyire hiányos? - Gondolom, megszámolhatnánk a csontokat - mondta Jenna. - És aztán, ha tudnánk, hány csont van egy csontvázban, akkor azt is tudnánk, mennyi hiányzik. - De nem tudjuk, hány csont van egy csontvázban - szólt közbe Szeptimusz. - Legalábbis én biztosan nem tudom. - És én sem - vallotta be Jenna. - Kétszázhat - szólt közbe Bogár. - Bogár, fantasztikus vagy! Biztos vagy benne? - kérdezte Szeptimusz. - Aha. Egyszer megszámoltam őket. Ez volt az egyik felvételi tesztkérdés, amikor jelentkeztem a Kézirattárba. Egy percem volt rá, hogy jól megnézzem a szekrényben lévő csontvázat. Aztán szétszedték, és nekem újra össze kellett raknom, és meg kellett számolnom a csontokat. Én kétszázat számoltam össze, és akkor az öreg Foxi azt mondta, adjak hozzá még hatot, mert az embernek mind a két fülében van három-három pici csont, amit nem lehet látni. Úgyhogy összesen kétszázhat csontunk van. - Hát akkor ezt inkább neked kellene csinálnod, Bogár! - mondta Jenna. - Sokkal jobban csinálnád, mint én. - Ehm, nem, kösz! - Bogár összeborzongott. - Nem szeretem a csontokat. Kiráz tőlük a hideg. De Jenna olyan csalódottan nézett rá, hogy Bogár azon nyomban megbánta, hogy nem állt kötélnek. - Na jó! Ha annyira akarod, megszámolom őket! - ajánlotta föl, és hozzálátott rémítő feladatához. Ötször rugaszkodott neki, mire végre megkönnyebbülten leült a sarkára és azt mondta: - Kész! Épp annyi jött ki, mint a múltkor. Az összes csont megvan. Kivéve a koponyát természetesen. - Ami teljessé tenné a Csempészett Csontvázat - mondta Alther. - De miért emberi csontvázzal csinálták? - kérdezte Szeptimusz. - Nem patkány- vagy kígyócsontvázat használnak általában? - Általában igen - ismerte el Alther. - De ez nagyon úgy fest, mintha Személyes Csempészett Csontváz lenne. Márpedig azok végzetesek! - Bocs! - motyogta Bogár. - De mi a csuda az a Csempészett Csontváz? - Örülök, hogy megkérdezted, Bogár! - mondta Jenna. - Mert én se tudom! Bogár elpirult. - Egyfajta Sötét Varázslat - mormolta Alther, miközben ott lebegett a csontváz fölött, és alaposan szemügyre vette. - A Csontvázbecsempészés olyan módszer, aminek segítségével bejuthatsz valahová, ahová különben semmi más módon nem juthatnál be. A Varázsló, mert hogy rendszerint Varázsló csinálja, mivel ezek a dolgok veszedelmesek lehetnek, valami módon átjuttatja egy lény csontjait annak a helyiségnek a küszöbén, ahová be akar jutni. Annak a személynek, akit a Varázsló Befolyásolni akar, saját jószántából kell bevinnie a csontokat a szobájába. Azzal semmit sem ér, ha egyszerűen behajítja őket az ablakán. Méghozzá darabonként kell bevinnie őket magához az illetőnek, és amint az utolsó darab is, amely minden esetben a koponya, átlépi a küszöböt, a lény összerakja önmagát, és elvégzi azt, amivel megbízták, bármi legyen is az. És nemigen van erő, amely megállíthatná. De a Személyes Csontvázbecsempészés, amelyhez emberi csontokat kell használni, egyike a

legocsmányabb Sötét Varázslatoknak. Elég, ha hozzáér a Csontvázhoz, és a Célzott Személy már halott is. És ami még ennél is rosszabb, halála után egy évet és egy napot kell eltöltenie a Háborgatóban. Amikor én kísértet lettem, nekem csak abban a rémes Trónteremben kellett ücsörögnöm egy évig és egy napig, és az is éppen elég rossz volt... de ennyi időt eltölteni a Háborgatóban... ez rettenetes... rettenetes! - mondta Alther fejcsóválva. Szeptimusz úgy érezte, mindjárt rosszul lesz. - Ugye, Alther, most Marcia az a bizonyos Célzott Személy? - suttogta. - Ahogy mondod, Varázslóinas. Tudod, egyszerűen nem értem, hogy volt Ottó képes ilyesmire... - De mire, Alther? A Bíborszínű ajtó hirtelen fölpattant, és mindenki legnagyobb meglepetésére Marcia libegett be, sarkában az Árnyékkal. Marcia valamit szorongatott a kezében, ami úgy festett, mint egy hatalmas kalapdoboz. - Aaah! - kiáltotta. - Az a nyomorult, nyomorult sárkány! Oh, ezt egyszerűen nem hiszem el! - Marcia - mondta Alther nagyon csendesen -, amint látod, valaki egy Csempészett Csontvázat juttatott be hozzád. Tudnom kell, mi van abban a dobozban! - Miről beszélsz, Alther? Szeptimusz, azt a sárkányt egy percig sem tűröm meg tovább itt! Azonnal tüntesd el! De Szeptimusz nem felelt. Odarohant Marciához, és megpróbálta kilökni az ajtón. - Menj ki gyorsan, Marcia! El kell menned innét! - Mi jut eszedbe, Szeptimusz? - csattant föl Marcia, és félretolta Szeptimuszt. Szeptimusz nagyot lökött a Fő-fő Varázslón, mire az Árnyékcsapda utolsó darabja: a nagy, kerek Dugó a padlóra esett és darabokra törött. Mindenki elborzadva meredt a szilánkok közül előguruló fehér koponyára, amely továbbgördült a padlón heverő csontok felé. Mindössze néhány másodpercbe telt, és a fej újra egyesült a testtel. A Csempészett Csontváz elkészült.

42.

NEVEZD NEVÉN! A

csontváz lassan föltápászkodott, kissé imbolygott, mintha keresné az egyensúlyát. Aztán hirtelen, mint

valami kísérteties kölyökkutya, előrelendült és egyenesen Marcia felé rohant. Marcia sápadt volt, de nem veszítette el a lélekjelenlétét. Lassan hátrált a csontváz elől, és közben sebesen járt az agya. Alther nézte, amint az Árnyék követi a lassan hátráló Marciát, és egy csöppet sem tetszett neki, amit látott. Az Árnyék már nem az a púpos és formátlan lény volt, amely az elmúlt év során mindenhová követte Marciát a lakásban. Már-már szilárd, tapintható lett a teste. Egyenesen állt, kihúzta magát, és homályos, sárga szeme ragyogott a izgalomtól, ahogy ott imbolygott Marcia válla felett. És várt. - Csörren Elek! - szisszent fel Alther. Az Árnyék, amikor meghallotta a nevét, felnézett. - Szerinted ez jó vicc, Alther? - fakadt ki Marcia. - Az Árnyék, aki követ, Marcia! Csörren Elek az!

- Ebben a pillanatban, Alther, egy csöppet sem érdekel, hogy ki az Árnyékom! - Marcia hátrálás közben átlépett egy darabokra szaggatott vánkost, és a csontváz, mintha csak a tükörképe volna, minden egyes mozdulatát követte: minden lépésnél visszataszítóan megcsörrent, ahogy közeledett Marcia felé. Marcia hátrált még egy lépést. A csontváz is lépett egyet előre. - Az ég szerelmére, Alther, ez komoly dolog! - kiáltotta Marcia ijedt hangon. - Tudom - mondta Alther csöndesen. - Ebből a helyzetből csak egyetlen kiút van. Marcia még egyet lépett hátra. A csontváz még egyet előre. - Nevén kell Nevezned! - mondta Alther. Az öreg kísértet néhány láb magasságban lebegett a levegőben, és nem mozdult Marcia oldaláról. - Alther, erre képtelen vagyok! Fogalmam sincs róla, ki lehet! De Jenna tudta, hogy ki az. Miközben a csontvázat rakosgatta össze, volt ideje átgondolni a dolgokat. - DomDaniel az! - mondta. - Csak ő lehet! Marcia egy pillanatra elfordította a tekintetét a közeledő csontokról, és Jennára nézett. - Jenna, miről beszélsz? - kérdezte. Jenna le nem vette a tekintetét Marciáról, és még véletlenül sem nézett a csontok felé. Képtelen lett volna ránézni arra a vigyorgó koponyára és azokra az üres szemüregekre, amelyeknek pillantása mindenfelé követte a csillagvizsgálóban. - Úgy értem... azt akartam mondani, hogy ez a csontváz itt DomDaniel. Simonnál láttam a koponyáját, de a többi csontja nem volt ott. De Simon azt mondta nekem, hogy az összes csontokat megtalálta a Lápon. Még törtem is rajta a fejem, hogy vajon hol lehetnek. - Biztos vagy ebben, Hercegnő? - kérdezte Alther csöndesen. - Igen! - felelte Jenna. - Igen, igen! Biztos vagyok benne! Marcia egész testében reszketett, miközben azt motyogta magában: - De lehet, hogy mégsem ő az... talán csak átverés az egész... lefogadom, hogy átverés... pontosan az a fajta trükk lenne, amit ő annyira szeret. Biztosan valami szegény matróz Csontvázát Csempészte ide arról a szörnyű hajóról... de az is lehet, hogy kettős átverés, és mégiscsak ő az... ez a trükk rávallana... Oh, Alther! - Bízzál Jennában! Nevezd Nevén, Marcia! Most azonnal! - mondta Alther halk, megfontolt hangon. Úgy adta ki az utasítást Marciának, mintha az még mindig a Varázslóinasa lenne. A csontváz már szinte karnyújtásnyira volt csak Marciától, és már fel is emelte a jobb karját, hogy megérintse. Marcia halálsápadt lett. - Alther, ha Nevén Nevezem, és nem találom el, hogy kicsoda - suttogta - akkor nekem... nekem végem! - Nincs vesztenivalód, Marcia! Ha megérint, akkor is véged! A csontváz újabb nagy lépést tett előre. Marcia is tett egy újabb lépést hátra, de tovább már nem mehetett, mert elérte az ajtót. Pattintott az ujjával, mire hangos csattanás hallatszott: két ezüst retesz csusszant elő a falból, és Elreteszelte az ajtót. Halk, surrogó hang hallatszott, ahogy a vastag, bíborszínű ajtó Biztonsági Zárja bekapcsolódott. Marcia komoran elmosolyodott: most legalább a Varózslók Tornyának többi lakója biztonságban van, nem fenyegeti őket egy elszabadult Csempészett Csontváz garázdálkodása. Nekidőlt az ajtónak, hogy megtámaszkodjék, és hozzáfogott ahhoz, amit tennie kellett. A hatalmas erejű Mágia bíbor köde vibrálni kezdett a Fő-fő Varázsló körül, fölragyogtatta sötétzöld szemét és megcsillant földig érő, bíbor köpönyegén. Ebben a pillanatban a csontváz hirtelen előrelendült Marcia felé, Marcia pedig fölemelte a kezét, és elkiáltotta magát: - Neveden Nevezlek!

A csontváz megtorpant. Gúnyosan végigmérte Marciát, már amennyire egy koponya képes gúnyosan nézni, összefonta a karját, és türelmetlenül dobolt a lábával. „Na, lássuk csak! -mintha ezt mondta volna -, kíváncsivá tettél, hát mire vársz?" Marcia egészen összezavarodott. - Alther, ez tudja, mit fogok mondani, és egy csöppet sem izgatja! - mondta sürgetően. - Jenna egészen biztosan téved. - Csak blöfföl! - mondta Alther, magabiztosabban, mint ahogy érezte. Marciát Alther szavai nem győzték meg. Halványan rámosolygott Altherre. - Vigyázz Szeptimuszra, Alther! - mondta. - Egy év és egy nap múlva visszajövök, és a körmödre nézek! - Helyes. Vigyázni fogok rá. Most pedig fogj hozzá! Marcia fölemelte a karját, és a csontvázra mutatott. Mély lélegzetet vett, és halk, éneklő hangon elkezdte. Szívemen a kezemmel Szemtől szemben veled, Neveden Nevezlek... Marcia hangja elcsuklott. Gyöngéd pillantást vetett Szeptimuszra, Jennára, Altherre, sőt még Bogárra is, alighanem legeslegutoljára halandó életében, gondolta. - DomDaniel a neved! Borzalmas sikoly hasított a levegőbe. Jenna felszisszent rémületében, mert meg volt győződve róla, hogy Marcia sikoltott. És a kísérteties üvöltés és vonítás egyre csak folytatódott, és betöltötte a szobát. Bogár nem bírta tovább hallgatni: a padlóra vetette magát, és egy párnát szorított a fejére. Jenna a fülébe dugta az ujját, de Szeptimusz nem fogta be a fülét. Nyitott szemmel és füllel hallgatott és figyelt, mert hallani akarta, milyen a hangja a leghatalmasabb Mágiának, amelyet életében látott, tudni akarta, milyen érzés látni és hallani. És legfőképpen ő maga is része akart lenni ennek a Mágiának. Szeptimusz egy lépést tett Marcia felé. Marcia szorosan, védekezően összehúzta magán bíbor varázsköpönyegét, és nekitámaszkodott a zárt ajtónak. Előtte ott állt a csontváz, és kinyújtotta a karját, hogy mégpróbálja letépni a nyakáról az Akhu-Talizmánt. Szeptimusz látta, ahogy a Marciát körülölelő bíbor köd egyre sötétebb és sötétebb lesz, olyannyira, hogy Marcia és a csontváz alakja már csak homályosan látszott rajta keresztül. Alther a fejét csóválta, aggasztotta, hogy az a sikoly sehogyan sem akart abbamaradni. A Nevén Nevezés, úgy látszik, nem úgy hatott, ahogyan kellett volna. Szeptimusz már ott állt a bíbor köd peremén. - Ne! - kiáltotta Alther, hasztalan igyekezve túlkiáltani a rettenetes sikoltást! - Menj onnét, Szeptimusz! Ez veszedelmes Mágia! De Szeptimusz ügyet sem vetett rá. A sikoly már-már elviselhetetlenné fokozódott, Szeptimusz pedig belépett a Mágia körébe, és ott mély, sűrű csendet talált, amelyben minden lassú és néma volt. Szeptimusz tudta, hogy Marcia meglátta őt. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki rajta, és fölemelte a kezét, mintha meg akarná akadályozni abban, hogy közelebb jöjjön. Szeptimusz ott állt a Mágia körén belül, és megpróbálta megérteni, mi történik. Már látta, ahogy DomDaniel összetéveszthetetlen alakjának egyes részei megjelennek a csontok körül - felismerte a Feketemágus alacsony keménykalapját, kócos haját és hosszú, fekete köpönyegét -, és látta, hogy DomDaniel kövér keze még mindig a Talizmán után nyúlkál. Marcia tehát a valódi Nevén Nevezte, hát akkor miért nem működik a dolog? És Szeptimusz hirtelen ráébredt, hogy miért nem. Azért nem, mert azok ott ketten voltak, Marcia meg csak egyedül.

Most már Szeptimusz is látta, amit korábban Alther: az Árnyék nem elmosódó forma volt többé, hanem egy vad tekintetű, zilált külsejű fiatal férfi, a szeme sárga, ajka vicsorgó mosolyra húzódott. Csörren Elek, DomDaniel egykori Varázslóinasa, ott állt Marcia mellett, és minden erejével igyekezett visszafordítani a Nevén Nevező Varázslatot. Mintha mélyvízben gázolna, Szeptimusz a Mágikus ködön át Marcia felé igyekezett. Látta, hogy Csörren Elek kinyújtja a karját, hogy eltaszítsa, és tudta, mi következik: a két Varázslóinasnak meg kell küzdenie egymással. Szeptimusz is fölemelte a kezét: a tenyerük összeért, és Szeptimusz érezte az Árnyék érintésének hidegét. Csörren Elek szeme közé nézett, és Csörren Elek sárga szeme viszonozta Szeptimusz zöld szemének pillantását. Szeptimusz erősen koncentrált, és sikerült is Megdermesztenie a szerencsétlen Csörren Eleket. Alther, Jenna és Bogár csak annyit láttak, hogy Csörren Elek hirtelen kivágódik az örvénylő bíbor ködből: fekete füst gyűrűjében ide-oda pörgött és bukdácsolt a szobában, szemlátomást kétségbeesetten keresve a kivezető utat. Alther mit sem kívánt jobban, mint azt, hogy Csörren Elek árnya minél hamarabb eltávozzék, úgy döntött hát, megtesz valamit, amit jóformán soha nem szokott: Beleavatkozik a Történésekbe. Egy erős légáram kivágta a szoba legnagyobb ablakát, Csörren Elek Árnyéka pedig kirepült a szabadba, és szétoszlott a tiszta, nyári levegőben. Jennát a szoba sötétje után kissé elvakította a váratlan, erős napsütés, és beletelt néhány pillanatba, amíg észrevette, hogy egy emberi alak körvonalai rajzolódnak ki az ablakban. Az alak háttal állt a napnak, és óvatosan egyensúlyozott az ablakpárkányhoz erősített, meglepően széles falapon. A következő pillanatban Jenna már azt is látta, ki az: Számos Simon. Alther újra Beleavatkozott a Történésekbe, annak érdekében, hogy az ablak becsapódjék, de Simon újra belökte az ablakszárnyat, és beugrott a szobába. Jenna rémülten hátrált, és Bogár, aki éppen akkor bújt elő a párnája alól, védelmezőén átkarolta. Ezúttal azonban Simon ügyet sem vetett Jennára, csak a csontvázzal törődött. Most, hogy Csörren Elek eltűnt a színről, a Mágia köde oszladozni kezdett, és előbukkant mögüle a három emberi alak, bár az egyik, akinek a karja még mindig Marcia torka felé nyúlt, a feloszlás állapotában volt, és ez a folyamat szemlátomást igen gyorsan haladt előre. Simon a szétesőfélben lévő alak felé rohant. - Itt vagyok, Mester! - kiáltotta. - Itt az új Varázslóinasod! Simon olyan mohón igyekezett elfoglalni a Varázslóinas helyét DomDaniel mellett, hogy az első pillanatban fel sem tűnt neki, hogy Marcia még életben van, ami azt jelenti, hogy valami nagy hiba történhetett a CsontvázBecsempészés során. De ahogy a bíbor mágikus köd utolsó pászmái is eloszlottak, Simon megállt, és az arcára kiült a megdöbbenés és a rémület. DomDaniel nem festett valami jól. Ami azt illeti, DomDanielt Simon még soha nem látta ilyen rossz állapotban, még akkor sem, amikor először találkozott vele, iszappal borított csontváz formájában, amely éppen kifelé kecmergett az árokból. Azokat a csontokat legalább a lápi manók viszonylag tisztára rágták. Azok nem lágyultak és olvadtak ilyen undorító, folyékony masszává, és nem adtak ilyen visszataszító, cuppogó hangot sem. - A... aaa... az új Varázslóinasod van itt... Mmm-mester! - dadogta Simon, és hirtelen tudatára ébredt, hogy Marcia és Szeptimusz ott állnak az orra előtt. Marcia szorosan fogta Szeptimusz karját, mindkettejük arca hamuszürke volt, és ugyanaz az undorral fűszerezett megkönnyebbülés látszott mindkettejükön, ahogyan figyelték, amint DomDaniel ösz-szeroskad és tócsává olvad a padlón. A Nevén Nevezés végre elérte a kívánt hatást. Simon pedig lassanként felfogta, hogy nincs minden a legnagyobb rendben.

Ekkor halk, hátborzongató nevetés töltötte meg a szobát. - Csak nem képzelted, hogy a Varázslóinasom vagy, te szerencsétlen? Hiszen csak egy kifutófiú vagy, semmi több. A Varázslóinasom egész idő alatt itt volt... és Követte... Követte... Követte... - DomDaniel hangja elhalt. Bűzös, fekete massza terjedt szét a padlón, és tócsává gyűlt Simon lábánál. - Te csaló, kétszínű pokolfajzat! - ordította Simon. - Ezt mered mondani, azok után, amit érted és az undorító csontjaidért tettem! Megígérted! Mint egy avarkupacot szétrugdaló kisgyerek, Simon átgázolt az iszaptócsán, ami DomDanielből maradt, és szétfröcskölte az egész helyiségben. - Ezt ne csináld! - kiáltott rá Marcia. - Tűnj el innen, Simon - vagy azt akarod, hogy én dobassalak ki? Simon hátrálni kezdett. - Ne aggódjon, már megyek is! Semmi kedvem egy levegőt szívni ezekkel a kis csirkefogókkal! - tört ki, és dühösen meredt Szeptimuszra. - De ne higgye, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlem! Nekem megígérték, hogy én leszek a Varázslóinas! És az is leszek! Mérget vehet rá! - Simon az ablakhoz rohant, fölrántotta, és kimászott a széles párkányra. Ott állt egy pillanatig, hogy összeszedje a bátorságát, aztán levetette magát róla, jóformán nem is törődött vele, csakugyan működik-e a Repülés Talizmánja. Minden terve füstbe ment, dugába dőlt! De miközben Simon lefelé zuhant, a Talizmán működésbe lépett. Simon imbolyogva fölszárnyalt a Varázslók Tornyának Udvara fölé (egy csapat Közönséges Varázsló legnagyobb megdöbbenésére, akik éppen a bevásárlásból tértek vissza), és közben arra gondolt, hogy az ő számára már csak egy dolog maradt: a bosszú. - Marcia szobájában eközben a két vastag ezüst retesz csattanva visszacsúszott a helyére, kireteszelve a vastag, bíborszínű ajtót, miközben a zár csöndes surrogással kinyitotta önmagát, majd a szobában lévők halk kopogtatást hallottak. - Bocsánat! - hallatszott Fogdmeg tétova hangja az ajtó túloldaláról - ehm... minden rendben van odabenn? Nincs szükségük segítségre?

14.

PRÓBAREPÜLÉS

Marcia ott ült Fogdmeg székén a lépcsőfordulóban, és A Sötétség Eloszlatását szorongatta. A lakrészébe vezető bíbor ajtó újra el volt Reteszelve, ezúttal azonban mindenki, Tűzköpőt kivéve, az ajtó túloldalán tartózkodott, és hallgatta, ahogy a Mélytisztító, Javító és Sötétség-Ellenes Varázslatok javában működnek odabenn Marcia lakásában. Marciát erősen aggasztotta, hogy Simon, amikor átgázolt rajta, jókora adagot loccsantott DomDaniel maradványaiból az ifjú sárkányra, ezért Tűzköpőt odabenn hagyta a szobában, hogy a Sötétség-Ellenes Varázslat helyrehozza a dolgot. Fogdmeg valahogy úgy érezte magát, mint egy rosszul sikerült parti házigazdája. Óvatosan megpróbált udvarias csevegést kezdeményezni: - Ötperces Tisztítóvarázslatot alkalmazott, Marcia asz-szony? - kérdezte, és közben megpróbált visszaemlékezni rá, mit tanult a Különféle Tisztító Varázslatok Időtartamáról az előző héten. - Még hogy ötpercest! - horkant fel Marcia megvetően. - Öt percnél egy kicsivel többre lesz szükség ahhoz, hogy megszabaduljunk attól a töménytelen Sötét nyálkától, ami szanaszét fröcsögött odabenn! Nem is beszélve arról a szörnyű felfordulásról, amelyet bizonyos sárkányok okoztak! Nem, ez egy Vég Nélküli Varázslat. - Vég Nélküli... Te jó ég! - Fogdmegnek a torkán akadtak a szavak. Elképzelte, hogy mindörökre itt ragad a lépcsőfordulóban, és egész hátralévő életét azzal tölti, hogy próbál udvariasan társalogni Dicsfalvi Marciával. Nem volt éppen megnyugtató gondolat... - A Vég Nélküli Varázslat annyit jelent, hogy addig tart, amíg nincs vége - világosította föl Marcia. - Vagyis nem áll meg mindaddig, amíg be nem fejezte, amit elkezdett. Mellesleg ebből maga is tanulhat valamit, Fogdmeg. Ha jól emlékszem, a Vég Nélküli Varázslatok a Tisztító Varázslatok Időtartama-jegyzet utolsó oldalán szerepelnek. - Oh... Oh, igen. Most, hogy említi, már mintha én is emlékeznék rá, Marcia asszony! - Fogdmeg idegesen nyelt egyet, de Marcia szemlátomást nem kívánt többet foglalkozni vele. Sokkal sürgetőbb gondokkal volt tele a feje. - Álther, kérlek, menj és hozd ide nekem azonnal Ottót és azt a hátborzongató házvezetőnőjét! Azt akarom, hogy most azonnal hozd ide őket. Nagyon szeretném hallani, mit tudnak felhozni a mentségükre! - A legnagyobb örömmel megtenném, Marcia, de sajnos Visszaküldték abból a házból... - Alther gyászosan csóválta a fejét. - Marcia, annyira sajnálom, hogy rossz tanácsot adtam neked. El sem tudom hinni, hogy azok után, amit az idősebb Ottó von Hörtschögg tett értem, ilyen sötét dolgok derüljenek ki a fiáról. - Nem te vagy a hibás, Alther! - mondta Marcia. - Hanem Brekkents Ulrika és Fox Hugó! Te óva intettél Fox Hugótól, Alther, és én nem hallgattam rád. - Az Árnyék hatása alatt álltál! - felelte Alther. - Nem voltál önmagad! - Es nem hittem Szeptimusznak sem, amikor Simon elrabolta Jennát! - folytatta Marcia. - Ott voltak a jelek a szemem előtt, de én nem akartam észrevenni őket! - Nem nem akartad, hanem nem tudtad, Marcia! - felelte Alther. - Ez a borzasztó benne, amikor az embert követi egy Árnyék! Marcia olyan hirtelen állt föl, hogy ha Fogdmeg oda nem ugrik és idejében el nem kapja, a szék feldőlt volna. - Nos, Alther, az Árnyék nincs többé, és most már mindent tisztán látok. Szerencsére még azalatt is, amíg Követett, volt annyi eszem, hogy megfigyeltessem a házat, ahol az Árnyékcsapdám készült. És egy dolgot biztosan tudok: bár alighanem beletelt egy évbe, amíg Simon az összes csontot eljuttatta von Hörtschögghöz, ez alatt az idő alatt egyetlenegyszer sem lépett be Ottó házába a bejáraton keresztül! Egyik Kémem sem látta egyszer sem...

- Kémed? - álmélkodott Alther. - Miféle Kémeid vannak neked? - Azok a fiúk, akik valaha a Fiatalok Hadseregében szolgáltak. Akik most a Visszailleszkedést Segítő Otthonban laknak. Van köztük egy pár kedves gyerek, akik Varázslók akarnak lenni... - Méghogy kedves! - horkant fel Szeptimusz. - Egyszerűen szörnyűek! Valahányszor odamentem, mindig csúfoltak! - Én mondtam nekik, hogy igyekezzenek minél természetesebben viselkedni, nehogy valaki gyanút fogjon. És nagyon jól csinálták. Éjjel-nappal ott ácsorogtak a mólón, ha esett, ha fújt, annyira lelkesek voltak. Jó Varázsló lesz belőlük idővel! Szeptimusznak hirtelen eszébe jutott valami. - Biztosan a Jégalagúton keresztül jutott be Simon a házba, nem? Állandóan odalenn mászkált. - Ssss! - Marciát szemlátomást megdöbbentették Szeptimusz szavai. - Ne beszélj ilyeneket olyan személyek füle hallatára, akik... Fogdmeg, legyen szíves, menjen le a Kígyó-közbe és azonnal hozza ide Ottó von Hörtschöggöt és Brekkents Ulrikát! Vigye őket a Biztonsági Szobába, tudja, abba, amelyik a Nagy Előcsarnokból nyílik, ott várják meg, amíg lesz egy kis időm, hogy kikérdezzem őket. Aztán menjen el Fox Hugóért is, és őt is csukja be ugyanoda. Megértette? Fogdmeg meghajolt, elindult a csigalépcső felé, és magában hálát adott a sorsnak, hogy a továbbiakban nem kell az estély házigazdájának szerepét játszania. Néhány perccel később halk, surrogó hang jelezte, hogy az ajtó Kireteszeli önmagát. Majd kitárult, és mindnyájan beléptek a makulátlan, Megjavított, Kitakarított és minden Sötétség-maradványtól Megtisztított szobába. Még Marcia is elégedett képet vágott - egy rövid pillanatig - míg csak meg nem pillantotta Tűzköpőt, amint ott terpeszkedik a legjobb perzsaszőnyegén. - Ez az állat - kiáltotta Marcia hitetlenkedve -, itt vedlik a legjobb szőnyegemen! A szörnyeteg! Tűzköpő szemlátomást csöppet sem zavartatta magát: azzal volt elfoglalva, hogy életében először, kiterjesztette a szárnyát. A lágy pehelytollak, amelyek korábban fedték őket, lehullottak róluk, és most Marcia szőnyegét vastagon borította a zöld pihe. Tűzköpőt ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy kitárja a szárnyát és repüljön. Marcia eléggé ismerte a sárkányokat, hogy tudja: semmi sem állíthatja meg. - Ki kell juttatnunk valahogyan a röptetőpadjára! - mondta. - Nem tűröm, hogy itt a szobámban végezze a Próbarepülését! - Miféle röptetőpadra? - kérdezte Szeptimusz értetlenül. - 0,hát arra a régi röptetőpadra, a sárkányos ablakban - mondta Marcia, és afelé az ablak felé intett, amelyen át Alther szokott közlekedni. - Ahá! - mondta Szeptimusz. Most végre rájött, miért van egy apró repülő sárkány az ablak szemöldökfájába faragva. - Ne aggódj! - mondta Marcia. - Teljesen biztonságos. Minden Fő-fő Varázslónak készenlétben kellett tartania a röptetőpadot, az ember soha nem tudhatja, mikor lesz rá szüksége. Bár sajnos így most a Számos Simon-féle idiótáknak is van hová leszállniuk. Tűzköpőt egy doboz kétszersülttel sikerült kicsalogatniuk a röptetőpadra. A kétszersültet Szeptimusz a mosogató alatt találta. Egy kicsit átáztak, de a sárkányt ez szemlátomást nem zavarta. Elégedetten üldögélt a falapon, sorra rágcsálta el a kétszersülteket, és a Várat bámulta, amely úgy terült el alatta, mint valami hatalmas Lábasbáb-tábla. Benn a Varázslók Tornyában élénk beszélgetés folyt.

- Na mármost, Szeptimusz - mondta éppen Marcia -, nem szeretném, ha bármilyen kockázatos kalandba bocsátkoznál az első Próbarepüléseden! Egyszerűn csak repüld körül egyszer a Tornyot, aztán szállj le az udvarba. Akarod, hogy legyen egy Navigátorod? - Egy mi-mi-micsodám? - dadogta Szeptimusz. Kinézett az ablakon, és úgy érezte, hogy a lába kocsonyává változik. - Draxx, al6/b. számú szabály a VIII. alfejezetben kimondja, hogy: a Sárkánymester csak akkor alkalmazhat valakit Navigátornak, ha az illető személy részt vett a Próbarepülésen. Szóval ha Navigátort szeretnél, most kell eldöntened! - Engem hiába is kérnél, Szép! - mondta Bogár bocsánatkérően, miközben Marciával együtt azon fáradozott, hogy kituszkolja a sárkány farkát az ablakon. - Még öt évre le vagyok szerződve a Kézirattárba. És csak kéthetente egyszer kapok szabadnapot. Szerencsés esetben. Nem hiszem, hogy ez a Navigátorság beleférne az időmbe. Bár az is lehet, hogy a történtek után úgyis kirúgnak... - Szó sincs róla, hogy kirúgnának! - nyugtatta meg Marcia Bogárt. - Mármost ami Fox Hugót illeti, nem biztos, hogy ezt ő is elmondhatja magáról... - Kö...köszönöm! - dadogta Bogár. - Én elvállalom, Szép! - ajánlkozott Jenna. - Szívesen leszek a Navigátorod! Mármint ha úgy gondolod, szükséged van egyre. - Tényleg megtennéd, Jen? - kérdezte Szeptimusz kissé felvidulva a gondolatra, hogy legalább lesz valaki mellette, amikor több száz lábnyi magasban röpköd majd a föld fölött. - Hogyne, természetesen! Megtisztelsz vele! Eközben a röptetőpadon üldögélő Tűzköpő végzett az utolsó kétszersülttel is, aztán, hogy egy morzsányi se vesz-szen kárba a pompás csemegéből, lenyelte egészben a dobozt is. Aztán beleszimatolt az esti levegőbe. Minden porcikáját átjárta az a borzongató izgalom, amelyet minden sárkány érez a Próbarepülése előtt. Hangosan felhorkant, és várakozásteljesen nagyot csapott a farkával. Marcia és Bogár még éppen idejében ugrottak félre. - Jó lesz, ha sietsz, Szeptimusz! - mondta Marcia. - Nem lenne szerencsés dolog, ha nélküled indulna el. Azt meg ugye, semmiképpen nem szeretnénk, ha a következő néhány évben a Várbelieknek egy perc nyugtuk sem lenne egy elszabadult sárkánytól... Szeptimusz erőt vett magán, és kimászott az ablakon a röptetőpadra. Meg tudod csinálni, biztatta magát. Fölmásztál egy háromszáz láb magas fára, átmentél egy rozoga hídon a boszorkányok házának legfelső emeletén, és repültél a Sárkányhajóval. Szó sincs róla, hogy tériszonyod lenne! Ugyan már! De mondhatott magának bármit: a lába szemlátomást nem vett róla tudomást, és még mindig úgy viselkedett, mintha kocsonyából lenne, méghozzá olyan kocsonyából, amelyet hosszú időre kinnfelejtettek a tűző napon. - Gyerünk, Szép! - biztatta Jenna, miközben kimászott mögötte a röptetőpadra. Átfogta Szeptimusz vállát, úgy vezette végig a széles faerkélyen. Szeptimusz egy pillanatra megingott, amikor érezte, hogy a Varázslók Tornyának tetején végigsöprő szélroham fölborzolja a haját. - Minden rendben lesz! - suttogta Jenna. - Nézd csak, Tűzköpő alig várja, hogy felülj rá! Szeptimusznak fogalma sem volt róla, hogy csinálta, de néhány pillanattal később azon vette észre magát, hogy ott ül a sárkány nyakán lévő mélyedésben, közvetlenül az állat lapockája előtt. Úgy tűnt, ez a hely a legalkalmasabb ülőhelynek, és Szeptimusz maga is meglepődött rajta, mennyire biztonságban érzi itt magát. A sárkány pikkelyei simák voltak ugyan, de az élük kissé érdes, és ez megóvta attól, hogy lecsússzon, és a széles,

lapos tüskék, amelyek úgy húzódtak végig Tűzköpő izmos nyakán, mint valami sörény, pompásan illeszkedtek Szeptimusz tenyerébe. Jenna már korántsem ült ilyen kényelmesen. - Csússz előre egy kicsit, Szép! - mondta. - így egészen nekiszorulok a szárnyának! Szeptimusz előbbre csúszott, amennyire csak mert, és Jenna lecsusszant mögé a szabaddá vált mélyedésbe. - Helyes! - szólalt meg Alther, aki ott lebegett mellettük. - Három dologról ne feledkezzetek meg! Az első: az indulás. Amikor leugrik a röptetőpadról, eleinte úgy zuhan lefelé, mint egy kődarab. De higgyétek el nekem, csak egy vagy két másodpercig! A Próbarepülés mindig így kezdődik. Aztán már megy minden simán. Kettő: az irányítás. Ha balra akartok fordulni, rúgjatok bele balról, ha jobbra, akkor jobbról. Két bal oldali rúgás azt jelenti, hogy lefelé, két jobboldali azt, hogy fölfelé. De ha gondoljátok, meg is lehet mondani neki. Nagyon okos sárkány, meg fogja érteni. A harmadik: én is itt vagyok veletek. Semmi bajotok nem eshet! Szeptimusz türelmetlenül bólintott, mert már nagyon szeretett volna indulni. Marcia és Bogár aggodalmasan néztek kifelé az ablakon. - Készen állsz? - kérdezte Marcia. Szeptimusz felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy igen, készen. - Indulás! - kiáltotta Marcia. - Most! Gyere, Bogár, segíts lelökni! Marcia és Bogár egyesült erővel nagyot taszítottak a sárkányon. De sajnos, teljesen hiába: Tűzköpő csak ült tovább a röptetőpadon, és meg se moccant. - Ó, az ég szerelmére! - sziszegte Marcia, és még egyet lökött rajta. - Indulj már el, te tohonya húsgombóc! Mint egy versenyúszó, aki fejest akart ugrani a medencébe, de már megbánta, hogy fölmászott a trambulinra, de tudja, hogy nincs már visszaút, Tűzköpő előrecsoszogott, és lábujjait a röptetőpad pereme köré görbítette. Szeptimusz lehunyta a szemét, és görcsösen kapaszkodott a sárkány nyakába. A sárkány tétovázva lekukucskált a szédítő mélysége, ahol mélyen, mélyen alattuk az udvar terült el. Jenna érezte, ahogy a háta mögött a frissen kibomlott szárnyak megrándulnak, de aztán semmi sem történt. - Na, ide hallgass, te ütődött sárkány, ha azt képzeled, hogy visszacsoszoghatsz ide, hát nagyon tévedsz! kiáltotta Marcia. - És azt ajánlom, indulj el most rögtön, ha jót akarsz! Marcia és Bogár minden erejüket összeszedték, és kituszkolták a sárkány farkának végét is a röptetőpadra. Tűzköpő lelkében a bizonytalanságot szemlátomást páni félelem váltotta fel. Marcia talán nem volt valódi sárkányanya, de számos olyan tulajdonsággal rendelkezett, amelyről a sárkányanyák híresek, és Tűzköpő nemigen érzékelte a különbséget. - Ha azt mondom, indulj, akkor indulj! - süvöltötte Marcia, és becsapta az ablakot. És Tűzköpő elindult. Levetette magát a röptetőpadról, és zuhanni kezdett, akár egy kődarab. Lejjebb, lejjebb, még lejjebb, elhaladt a tizenkilencedik, tizennyolcadik, tizenhetedik emelet mellett. Aztán a tizenhatodik, tizenötödik, tizennegyedik mellett is elsuhantak. A tizenharmadik emeletnél tartottak, amikor Tűzköpő rájött, mit kell tennie. A tizenkettediknél arra is rájött, hogyan. A tizenegyediknél a szárnya beragadt. A nyolcadik emeletnél tartottak, amikor végre sikerült kiterjesztenie őket, és a hetediknél, amikor a rémülettől már szinte elállt a szívverésük, Tűzköpő végre kitárta a szárnyát, amely úgy feszült ki, mint valami óriási, zöld baldachin, amelybe belekapaszkodott a szél, és gyönyörű ívben siklott fölfelé, míg csak újra egy magasságba nem került a Varázslók Tornyának tetejével. A Torony ablakából figyelő Marcia halálsápadt arca széles mosolyra húzódott, és Bogár hurrát kiáltott. - Oh, hála az égnek! - motyogta Alther, aki már szinte teljesen átlátszó lett az ijedtségtől, és nagy ívben föllebbent, hogy csatlakozzék a sárkányhoz és halálra rémült utasaihoz. - Minden rendben? - kiáltotta Alther, és

nagy üggyel-bajjal próbált lépést tartani a sárkánnyal. Most, hogy Tűzköpő rájött, mire való a szárnya, valósággal megmámorosodott a repülés örömétől, és úgy repült, mint a villám. Szeptimusz bólintott. - Egyszer körbe a Torony körül, aztán szállj le vele az udvarban! - kiáltotta Alther. De Szeptimusz megrázta a fejét. A messzeségben megpillantott egy bizonytalanul mozgó, fekete alakot, és felismerte benne Számos Simont. Simon éppen elhúzott a dokk falát szegélyező házsor teteje fölött, és a túloldalon landolt. - Nyomás, Tűzköpő! Kapd el! - kiáltotta Szeptimusz.

44.

BÚCSÚREPÜLÉS Márton dokkjában a hajóácsok éppen hozzáfogtak a Sárkányhajó megjavításához. Márton kivontatta a hajót a Sárkányházból, ahogy Nicko nevezte a barlangot, körbefordította, és éppen azon volt, hogy visszahátráljon vele a barlangba, de úgy, hogy a Sárkányhajónak ezúttal a feje legyen a kijárat felé, és láthassa a világot. Erre Jenna külön megkérte Nickót, mert a Sárkány megmondta neki, hogy ezt szeretné. Nicko, aki még mindig nem bírta megemészteni, hogy a Sárkányhajó egyszersmind élőlény is, nemigen értette, mit számít, merrefelé néz a hajó orra, de Jenna addig erősködött, míg megígérte neki. Apró vontatógőzösének fedélzetéről Márton bíráló szemmel nézegette a Sárkányhajót. A törött szárnyát gondosan bepólyázták és a törzséhez rögzítették. A szárny csúnyán összezúzódott, furcsa, zöld folyadék szivárgott belőle, és belecsöpögött a csatorna vízébe. Maga a sárkány is szemlátomást elég rossz állapotban volt. Pikkelyei elhomályosultak, szemhéja súlyosan nehezült a szemére, feje és farka erőtlenül csüngött. - Nincs valami jól! - kiáltotta Márton Morc Rupertnek, aki Nickóval együtt a Sárkányhajó fedélzetén állt, és onnan irányította a munkálatokat. Rupert bólintott. - Fogalmam sincs, mit tehetünk! - horkant fel. - Ha engem kérdezel, szerintem valami hülye hókuszpókuszra lenne szüksége! Az a három Varázsló, akiket Márton azért választott ki abból a tizenháromból, akiket Marcia küldött a hajó őrzésére, mert úgy tűnt, ők okvetlenkednek a legkevesebbet, méltatlankodva mormogott. Méghogy hókuszpókusz! Nicko nem mondott semmit. Neki sem volt ugyan ínyére az, ahogyan Rupert fogalmazott, de azért, gondolta, Rupertnek alighanem igaza van. Mit is tehetne egy közönséges, hétköznapi hajóács egy élő, lélegző Sárkányhajó érdekében? - Mi a nyavalya...! - kiáltott föl Rupert. Fölnézett, és odafönn a magasban valami mozgást látott. - Valami idióta levetette magát az egyik háztetőről! De nem. Szent Habakuk! Hiszen ez... ez repül! Nicko rosszat sejtve pillantott föl. - Simon - mormolta. - Simon lesz az! - Micsoda? A ti Simonotok?

- Hát nekem aztán nem Simonom! - felelte Nicko méltatlankodva. - Gyorsan, Rupert - veszélyes! Vigyük be a hajót a barlangba! De Morc Rupert lába mintha földbe gyökerezett volna a fekete alak láttán, amely a Várfal fölött ereszkedett le, és most szárnyával vadul verdesve, akár egy sebesült varjú, lassan közeledett feléjük. - Tényleg ő az! Számos Simon, az a nyavalyás! - Rupert megrázta ökölbe szorított kezét, és felordított a magasba. - Tűnj el innét, Számos! Vagy azt akarod, hogy én dobjalak ki? - Rupert! - sziszegte Nicko. - Ne bosszantsd föl! - Méghogy ne bosszantsam föl! De még mennyire, hogy fölbosszantom! - felelte Rupert, aztán Simon felé fordulva, emelt hangon folytatta. - Számos! Ne ugrándozz ott, mint valami lökött kis csitri a Télközép Ünnepének bálján! Gyere le, és verekedj meg velem, mint egy férfi? - Rupert, ne! - könyörgött Nicko. - Térj ki az útjából! Mennykő van nála! - Ja, persze, Gerti nénikém pedig Sába Királynője. Helyes, már jön is erre! Gyere csak, Számos, gyere, ne légy olyan szégyenlős! Haha! Számos Simonnak alaposan meggyűlt a baja a Repülés Talizmánjával. Simon csak akkor jött rá, hogy a Titkos Iratok Főirattárosa nemhogy megjavította volna, hanem még csak hozzá sem nyúlt a Talizmánhoz, amikor már javában repült a Varázslók Tornya felé. Nem mert visszafordulni, hogy ráparancsoljon Fox Hugóra: javítsa meg a Talizmánt, mert nem késhetett el a DomDaniellel való találkozójáról, amely egyúttal Varázslóinasi pályafutásának kezdetét is jelentette. Simon nem tudhatta, hogy amúgy is hiába fordult volna vissza, Fox Hugó semmiképpen sem tudta volna megjavítani a Talizmánt, mivel az ehhez szükséges ösz-szes kódot és rejtjelet kizárólag a Könyvben - A Sötétség Eloszlatásában - lehetett csak megtalálni, amelyet azonban Szeptimusz magával vitt. Simon csak az imént repült át a Várfal fölött, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy a levegőben maradjon. Ekkor megpillantotta a Sárkányhajót, és Simon tudta, hogy ez alkalommal nem fog hibázni. Mindig a harmadik alkalom a legszerencsésebb, mormolta magában, vagy ahogy vesszük, éppenséggel lehet a legszerencsétlenebb is, ha valaki történetesen egy nyavalyás félig hajó-félig sárkány mutáns... Miközben Simon ügyetlenül átrepült a dokk fölött, előhúzta az övéből az utolsó, megmaradt Mennykövét. Az utóbbi időben túl sok Mennykövet használt el, az a kétbalkezes Merrin pedig, akinek újakat kellett volna készítenie, nem ért semmit. De ez most nem számított. A hajó most mozdulatlan célpont, úgyhogy semmiképpen nem tévesztheti el. Legalább annak az ütődött Rupertnek is megmutatja, hogy ővele nem lehet ordibálni! így két legyet üt egy csapásra. Annál jobb! Nickóért ugyan kár, de hát az a kölyök magának kereste a bajt... Simon előhúzta a Mennykövet. Kiáltás hallatszott, majd két hangos loccsanás. Nicko belelökte Morc Rupertet a Várárok vizébe, és aztán maga is utána ugrott. Simon magában halkan átkozódott, amiért elszalasztottá az alkalmat, hogy leszámoljon Morc Ruperttel, majd elhajította a Mennykövet. A Mennykő zúgva és süvöltve, pörögve közeledett a levegőben. Ekkor a három Varázsló, tőlük szokatlan fürgeséggel, szintén a Várárok vizébe vetette magát. A Mennykő fülsiketítő csattanással pontosan a tatján találta el a Sárkányhajót, áthatolt a hajótörzs aranyozott fáján, akár kés a vajon, és a Várárok fenekén landolt. Ott felrobbant, hatalmas szökőkutat lövellve az ég felé. A Sárkányhajó pedig tajték és pára fortyogó felhőjében lassan eltűnt a víz alatt, és lesüllyedt a Várárok fenekére. Kövi Márton csak állt, tátott szájjal, a vontatógőzösön, és elborzadva bámulta az eseményeket. Eddig még soha senki, de senki az égvilágon nem tett kárt a Márton gondjára bízott hajókban. Felkapta az első keze ügyébe eső fegyvert, történetesen egy jókora kalapácsot, és Simon felé hajította. Márton izmos karja hatalmas lendülettel

lökte el a kalapácsot, amely zúgva szelte a levegőt, és hajszál híján el is találta Simont. Aztán nagy ívben tovább repült fölfelé, és a Próbarepülését végző, közeledő sárkánynak épp csak sikerült kitérnie élete első (de korántsem utolsó) lövedéke elől, hála a Navigátornak, aki kiáltásával idejében figyelmeztette. Ebben a pillanatban Simon is megpillantotta Tűzköpőt. Nem akart hinni a szemének, jobban mondva a fél szemének, mert Simon még mindig kötést viselt az egyik szemén, ahol a Farkasfiú eltalálta. Ugyan miben sántikál már megint ez az ő úgynevezett öccse? Miért kerül mindig elő, akár a rossz pénz, mindig éppen ott, ahol a legkevésbé sem akarja látni? És vajon mi a csudát csinál egy sárkány hátán? Most, hogy a Sárkányhajót sikerült telibe találnia, Simonnak igencsak megnőtt az önbizalma. Bár nem maradt már több Mennyköve, és a Repülés Talizmánja is elég megbízhatatlanul működött, Simon mégis legyőzhetetlennek érezte magát. Mi sem könnyebb, gondolta: először lelöki a sárkányról az egyiket, aztán lelöki a sárkányról a másikat, és kész! Volt, nincs törtető Varázslóinas, volt, nincs beképzelt kis Hercegnő! Simon nagy lendületet vett, és a levegőn át száguldani kezdett a sárkány utasai felé. Először Szeptimuszt vette célba. A Navigátor látta, hogy közeledik, és felkiáltott: - Lejjebb, Szép, lejjebb! Szeptimusz kétszer oldalba rúgta a sárkányt bal felől, és Tűzköpő süllyedni kezdett a hegyes árbocok erdeje felé. - Fordulj jobbra! - süvöltötte a Navigátor. - Szállj le a ha-jóhídra! Szeptimusz egyszer jobbról, majd kétszer balról oldalba rúgta a sárkányt, és Tűzköpő meredeken süllyedni kezdett a hajóhíd felé, ahová Márton éppen bevontatta a gőzöst, a beléje kapaszkodó három Varázslóval együtt. Simont azonban ez sem tántorította el a tervétől. Szeptimusz felé lendült, de ekkor észrevette, hogy a Repülés Talizmánja ijesztő módon kezd jobbra húzni, és ő sebesen közeledik Tűzköpő orra felé. A sárkányoknak, különösen a fiatal sárkányoknak, roppant érzékeny az orruk, és Tűzkö-pőnek sem volt ínyére a gondolat, hogy valami kemény dolog orrba verje. Ösztönösen kitátotta a száját, hogy jól megharapja Simont, ám ebben a pillanatban hatalmas tüsszentés kezdte facsarni az orrát. - Haaap... haaap... cci! Mint amikor a hevesen rázkódó pezsgősüvegből kilő a dugó, úgy csapódott egy hatalmas adag meleg sárkánynyál Simon mellének, olyan erővel, hogy megpördült tőle a levegőben. A sárkányok nyála úgy mar, akár a sav: Simont a gyomrán találta, elakasztotta a lélegzetét, aztán pillanatokon belül átrágta magát a köpönyegén, a köntösén, és a vörös övén, amelyen DomDaniel három fekete csillaga sötétlett. Simon éppen a harmadik bukfencet vetette a levegőben, amikor a Repülés Talizmánja levált az övéről, és lepottyant a földre, és ott egy rozzant ládában kötött ki, amelyben Márton korábban szerszámokat tartott. Simon zuhanni kezdett lefelé. Szeptimusz pedig, anélkül, hogy belegondolt volna, mit tesz, kiadta a legelső parancsot a sárkányának: - Mentsd meg! Tűzköpő azonnal tudta, mi a teendő. Zuhanni kezdett lefelé, akár egy kődarab, aztán előrelendült, és elkapta Simont, éppen mielőtt földet ért volna. Aztán hatalmas reccsenéssel leszállt a hajóhídra, éppen oda, ahová alig néhány perccel korábban a Sárkányhajó terítette ki a szárnyát. A Navigátor lepottyant róla, nagyot puffanva ért földet, majd mérgesen föltápászkodott. - Ezt meg mi a csudának csináltad, Szép? - kérdezte dühösen, és félreugrott Simon mellől, aki ott hevert szétvetett tagokkal Tűzköpő hátán. Szeptimusz nem felelt. Mereven bámulta Simont.

- Ugye... ugye nem halt meg? - kérdezte Mártontól, aki lerángatta Simont Tűzköpő hátáról, és megpróbált valami életjelet kicsiholni belőle. Simon falfehéren, némán feküdt a hajóhídon, fekete köntösén számtalan lyukat égetett a savas sárkánynyál, szőke, göndör Számos-fürtjei csapzottan tapadtak össze az izzadságtól, a szeme lehunyva. Márton letérdelt, és a mellére hajtotta a fülét. - Nem - mormolta. - Hallom a szívverését. Csak elvesztette az eszméletét. - Márton hangját hallva Simon szeme megrebbent, és Simon felnyögött. - Hé, ti ott! - kiáltotta Márton a Varázslóknak. - Mi lenne, ha idejönnétek, és a változatosság kedvéért hasznossá tennétek magatokat? A három csuromvizes Varázsló engedelmesen felsorakozott Márton mellett. - Segítsetek bevinni az Őrszobára! - parancsolt rájuk Márton. Jenna és Szeptimusz figyelték, amint Márton és a három Varázsló mindegyike megragadja Simon egy-egy karját vagy lábát, és átvonszolják a dokkon az Őrszoba felé. Ez az apró, ablaktalan téglaépítmény szorosan a Vár fala mellett állt, és vastag vasajtóval dicsekedhetett, amelynek három, jól olajozott retesze is volt. - Még mindig nem értem, miért csináltad ezt, Szép! -mondta Jenna durcásan. - Miért, mit csináltam? - kérdezte Szeptimusz, miközben Tűzköpő felhorzsolt orrát simogatta. - Megmentetted Simont! Szeptimusz tanácstalanul pillantott Jennára: teljesen ösz-szezavarta a kislány haragos hangja. - De hát mi mást tehettem volna, Jen? - kérdezte. - Hagyhattad volna leesni. Én hagytam volna! - Jenna dühösen belerúgott egy kavicsot a Várárokba. Szeptimusz megrázta a fejét. - De hiszen a bátyám! - mondta szomorúan.

45.

Az ŐRTORONY

Nicko ragaszkodott hozzá, hogy föltegye a búvármaszkot. Szó sem lehet róla, mondta, hogy Rupert egyedül

bukjon le a Sárkányhajóért. Márton nehezen állt kötélnek, mivel Nicko korábban soha nem viselte még a búvármaszkot, amelyet Márton talált föl, hogy meg tudja vizsgálni a hajói víz alatt lévő részét is. Az ovális

alakú üvegdarabhoz körben puha bőrt erősítettek, hogy pontosan illeszkedjék viselője arcához, és két bőrzsineggel lehetett megkötni a tarkón. Az üveg kemény volt és vastag. A színe mélyzöld, így nem lehetett túl jól látni rajta keresztül, de még mindig jobb volt így, mint ha valaki megpróbálta volna nyitva tartani a szemét a Várárok iszapos vizében. Nicko jó úszó volt. Amikor a fiúk még kisebbek voltak, Timót sokszor kivitte őket a Várból egy homokos partszakaszra, amely közvetlenül az Egyirányú Híd túloldalán kezdődött. Nicko itt tanult meg úszni, de víz alatt eddig még soha nem úszott. Most, hogy Ruperttel ketten megpróbálták a Sárkányhajó nagy, nehéz fejét kiemelni a Várárok fenekének iszapjából, Nicko úgy érezte, mindjárt szétpattan a tüdeje.

Rupert felemelt hüvelykujjával jelt adott, és Nickóval mindketten felemelkedtek a felszínre, kezükben a Sárkányhajó fejével. Márton a parton várakozott egy jókora vitorlavászon hurokkal, amelyet gyorsan a Sárkányhajó feje alá csúsztatott, hogy csökkentse a súlyát. - Ezt jól csináltátok, fiúk! - mondta Márton, miközben gyöngéden kihúzta a Sárkányhajó ernyedt fejét és nyakát a Vágat partjára, és ott lefektette egyetlen perzsaszőnyegére, amelyet erre a célra készített oda. Jenna ott állt mellette és figyelt. Szeptimusz visszavitte Tűzköpőt a Varázslók Tornyába, de Jenna nem akart vele menni. így hát Szeptimusz, mivel nem akart Navigátor nélkül repülni, kénytelen volt gyalogszerrel végigvezetni Tűzköpőt a Vár utcáin, miközben minden arra járó tátott szájjal bámulta őket. Jenna letérdelt a sárkányhajó iszappal borított feje mellé, és figyelte, nem ad-e valami életjelt, de nem látott semmit. A fej mozdulatlan volt, a sárkány súlyos, zöld szemhéja szorosan rácsukódott az állat szemére. Jenna óvatosan letisztogatta az arany fülekről az iszapot, aztán a ruhája szegélyével letörölgette a sárkány sima, pikkelyes szemhéját is. De a sárkány meg se rezdült. Márton leguggolt, és szakértő szemmel vizsgálta a sárkányfejet. Nem látott rajta semmiféle sérülést, de hát végül is, mit értett ő ezekhez a dolgokhoz? Végtére is mi valójában a Sárkányhajó: hajó vagy élőlény? Ha élőlény, tud-e vajon lélegezni a víz alatt? És ha nem, akkor vajon megfulladt-e, vagy a Mennykő ölte meg? Kövi Márton a fejét rázta. Ez az eset neki túl bonyolult volt... - Meg... meghalt? - suttogta Jenna, hangosan kimondva, •amitől Márton a szíve mélyén félt. - Nem.... nem tudom, Hercegnő! - felelte Márton, akit kissé zavarba hozott, hogy a Hercegnő ott térdepel mellette, fülig sárosan, és potyognak a könnyei. - De a fiúk mindjárt becsúsztatják a hurkot a törzse alá, és pillanatokon belül szárazra vontatjuk. Akkor majd meglátjuk, mit kell tennünk, és meg is tesszük. Megjavítjuk a törzsét, hogy olyan lesz, mint újkorában! - És akkor ki fogja nyitni a szemét? - kérdezte Jenna. - Azt... azt nem tudom! - felelte Márton, aki sose ígért semmi olyasmit, amiben nem volt biztos. Jenna fölállt. - Van valami, amit meg kell próbálnom - mondta. - Vele maradnál, amíg visszajövök? Márton bólintott, és Jenna már rohant is a dokkon keresztül. Átszáguldott a sötét alagúton, majd előbukkant a másik oldalán, amely a Vár napsütötte utcáira vezetett. Fölrohant a legközelebbi lépcsőn, amely a Várfal belső oldalán vezető peremre vezetett, és elindult a Keleti Kapu Őrtornya felé. Ez az utolsó esélyem gondolta, ahogy ott futott a széles peremen, és észre se vette az egyik oldalán tátongó mélységet. Lába érezte a perem száraz, simára koptatott kövét, és siettében egyszer-kétszer csaknem megbotlott és leesett. Lassabban! - intette magát Jenna - azzal semmit nem használnál a Sárkányhajónak, ha leesnél! A Várfal ott kanyargott a fal tövében épült házak szeszélyesen szétszórt csoportjai körül. Jenna mereven az Őrtoronyra szegezte a szemét, amely nem messze emelkedett ki a Falból, és az ablaka az Erdő felé nézett. Egyenletesen haladt, és rövidesen ott találta magát, kipirulva, ziláltan és zihálva, a torony lábánál. Jenna várt egy-két pillanatig, amíg levegőhöz jutott. Orrát megcsapta a túltömött kukákban fölhalmozott szemét áporodott szaga. A kukák ott sorakoztak a toronyba vezető kis faajtó két oldalán. Az ajtón megfakult tábla hirdette: ÜGYFÉLIRODA HÍRPATKÁNYSZOLGÁLAT IRODÁNKBAN SZABADALMAZOTT, BIZALMAS, HOSSZÚ TÁVÚ PATKÁNYOK ÁLLNAK ÜGYFELEINK RENDELKEZÉSÉRE NYITVA A NAP MINDEN ÓRÁJÁBAN!

A tábla alá egy szemlátomást újabb keletű cédulát ragasztottak, amelyen ez állt: ZÁRVA Jennát azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Nagy lendülettel belökte a faajtót, és csaknem beesett az apró, sötét szobába. - Nem tudsz olvasni? Zárva vagyunk! - Ezzel üdvözölte egy zsémbes hang valahonnét a sötétségből. - A cédulán az áll, NYITVA A NAP MINDEN ÓRÁJÁBAN! - mutatott rá Jenna. - A másikon meg az, hogy ZÁRVA! - vágott vissza a hang. - És zárva is vagyunk. Gyere vissza holnap! Most pedig, ha megbocsátasz, éppen zárni készültem... - Nem érdekel - felelte Jenna. - Hírpatkányra van szükségem, mégpedig azonnal! Sürgősen! Élet és halál kérdése! - Ó, mind ezt mondják! - felelte a patkány megvetően, majd fölkapott egy aktatáskát, és az ajtó felé indult. Jenna elállta a jól megtermett, barna állat útját. A patkány fölnézett rá, és most először nézte meg alaposabban, kivel is van dolga. Nagyot nyelt. - Uhm... - mondta. - Izé... Ehm... Nem vettem észre, hogy Fenséged az! Roppantul sajnálom! - Nem számít, csak keríts valakit, aki elviszi az üzenetet, légy szíves! Miközben Jenna még mindig elállta az ajtót, a patkány visszatért az íróasztalához, kinyitotta az aktatáskáját, végigböngészett egy listát, majd megrázta a fejét. - Fenséges Hercegnő! - mondta sajnálkozva. - Nekem is ez lenne a leghőbb vágyam, de sajna minden Hírpatkányunk foglalt. Ezért is akartam bezárni az irodát. A legkorábban holnap reggel tudnék küldeni egyet... - Holnap reggel már késő lesz! - szakította félbe Jenna. Az idős patkány aggodalmas képet vágott. - Nagyon sajnálom, Fenséges Hercegnő! Mostanában nagyon sok nehézségünk adódott, ott volt például az a járvány a szennyvízcsatornában, ami ledöntötte a lábukról a legjobb fiatal patkányainkat, most meg az alkalmazottain! fele szabadságon van. És annyi hosszú távú üzenetet kellett kikézbesítenünk, hogy már számon se bírom tartani... - Akkor kérek valakit a Titkos Patkányszolgálattól! - vágott közbe Jenna. - Róbert ráér éppen? A patkány jól megjátszott értetlenséggel nézett rá. - Titkos Patkányszolgálat? - kérdezte. - Őszintén sajnálom, de ilyesmi nem létezik! - Ó, ne játssza már a hülyét! - fakadt ki Jenna türelmetlenül. - Hát persze, hogy létezik! Én csak tudom! De a patkány nem adta be egykönnyen a derekát. - Tényleg fogalmam sincs róla, miről beszél Fenséged! - mondta. - Most pedig mennem kell! Holnap reggel mindjárt nyitás után küldök egy Hírpatkányt a Palotába, ha így megfelel. Jennának végleg elfogyott a türelme. - Na, ide hallgass! - mondta komoran. - Szükségem van egy patkányra a Titkosszolgálattól, méghozzá most azonnal! Ez parancs! És ha nem kapok egyet most azonnal, akkor nem is lesz többé semmiféle Titkos Patkányszolgálat! A Patkány Hírszolgálatról már nem is beszélve. Megértetted? A patkány nagyot nyelt, és a papírjait rendezgette. - Ee... egy gyors üzenetet megenged, ugye? - kérdezte. Aztán Jenna legnagyobb meglepetésére kihajolt egy kis ablakon, amely közvetlenül az íróasztala fölött nyílt a falból, és kikiáltott rajta: - Róbert! Hé, Róbert! Tápászkodj föl a hátsódról, és vonszold le magad ide! De rögtön! Néhány pillanattal később Róbert megjelent az ablakban.

- Csigavér, Hubert, mi olyan fontos? Ó... - tette hozzá, amikor megpillantotta Jennát. - Az ügyfél kifejezetten téged kért, Róbert!- mentegetőzött az idős patkány kissé zavartan. - Ah... - mondta Róbert, a lelkesedés leghalványabb jele nélkül. Jenna nem vesztegette az időt. - Róbert! - mondta. - Azt akarom, hogy vigyél el egy sürgős üzenetet Zelda néniének. Ide kell jönnie, amilyen gyorsan csak tud. Ő az utolsó reményem... Róbert szokott mozdulatával a magasba emelte a mancsát. - Nem! - mondta határozottan. - Micsoda? - kiáltott föl döbbenten Jenna. Még Hubertnek is szemlátomást elakadt a szava a megdöbbenéstől. - Sajnálom - mondta Róbert, és belépett az ablakon át az íróasztalra. - Ma este nem érek rá! - De bizony, hogy ráérsz! - reccsent rá Hubert. - Sajnálom, de nem! - felelte Róbert. - Hajni meghívott magához vacsorára. Az a gyanúm, hogy összekaptak valamin a nővérével. És én megtanultam a leckét. Valaha a munkám volt számomra az első, és Hajni a második. De ez már a múlté. - De hát... - tiltakozott Jenna. - Tudom, mit akar mondani Fenséged, és roppantul sajnálom, de ma este Hajni a legfontosabb, még akkor is, ha elveszítem az állásomat. Most pedig, ha megbocsátanak, megyek, és szedek egy csokor virágot a virágárus szemetesládájából, mielőtt kiürítik! - Azzal Róbert kissé meghajolt, aztán fölszegett fejjel elsétált Jenna mellett. Jennának torkán akadt a szó meglepetésében. Kinyitotta Róbert előtt az ajtót, aztán figyelte, ahogy a patkány leugrik a párkányról, és eltűnik a tető mögött. - Hát... - hápogott Hubert -, igazán nem is tudom, mit mondjak... - Elhiszem - mondta Jenna. - Mert én sem. Ez volt az utolsó reménységem. De különben sem hiszem, hogy Zelda néni idejében ideért volna. Nem hiszem, hogy túl sok időnk lenne hátra. Jó éjszakát! Fenségednek is jó éjszakát! - mondta Hubert, miközben Jenna csöndesen becsukta maga mögött az ajtót, és visszaindult a dokk felé.

46.

AZ ŐRSZOBÁN Benn az őrszobán Számos Simon kinyitotta a szemét és felnyögött. Egy pillanatig azt hitte, hogy a Pincebörtön Egyes Számú Cellájában van, de aztán látta, hogy egy parányi, rácsos ablakon beszűrődik egy kis fény, és megnyugodott. Az Egye« Számú Cellában ugyanis gondoskodtak róla, hogy teljes legyen a sötétség, és bár ez a hely is, ahol most volt, szintén meglehetősen büdös volt, a Pincebörtön összehasonlíthatatlanul büdösebb volt. Simonnak a Legfőbb őr egyszer megmutatta a Pincebörtönt, és ő azóta sem felejtette el Simon lassan, óvatosan felült. A feje fájt, és a hasát borzasztóan megütötte, de amennyire meg tudta állapítani, csontja nem törött. Kis ideig értetlenül nézett a köntösén tátongó hatalmas lyukakra, aztán hirtelen egyszerre minden az eszébe villant. A sárkány... a kölyök... és aztán a Repülés Talizmánja... az bizony odavan! Simon újra felnyögött. Tehát kudarcot vallott! Szörnyű kudarcot! Nem elég, hogy Marcia nem őt kérte fel

Varázslóinasának, de az is kiderült, hogy DomDanielnek sem kellett. Mindazok után, amit Simon tett érte! Ő, Simon összeszedegette azokat a rémes, nyálkás csontjait, hogy aztán örökösen a Kézirattárba mászkáljon vele ahhoz az elviselhetetlen, felvágós Fox Hugóhoz, aki olyan felülről nézett le rá a hosszú, hegyes orra mentén, és ami a legrosszabb, újra meg újra le kellett ereszkednie abba a szörnyű Jégalagútba, hogy elvigye a csontokat annak a rémes nőszemélynek, Brekkents Ulrikának, és közben még arra is ügyelnie kellett, hogy a vén Ottó ne vegyen észre semmit. Sőt, néha kénytelen volt ő is segíteni annak a nőszemélynek elhelyezni azokat a nyomorult csontokat az Amalgámban, hogy a nő idejében elindulhasson a néptáncórájára! Milyen bolond is volt! És aztán, mindennek a tetejében, egyszer csak felbukkan derült égből az a csirkefogó öccse, méghozzá egy sárkány hátán! Mennyi idős is lehet most az a kölyök... Legfeljebb tizenegy éves... és tessék, nem elég, hogy ő a Fő-fő Varázsló Varázslóinasa, ráadásul még egy saját külön sárkánya is van a kis nyavalyásnak! Vajon hogy csinálta? Simon csak ült az őrszoba padlóján, és valósággal belesüppedt az önsajnálatba. Őt nem szereti senki! Neki soha semmi nem sikerül! Az élet rohadtul igazságtalan! Egy idő után az önsajnálatot, Simonnál korántsem szokatlan módon, fölváltotta a düh. Fölállt, és hozzálátott, hogy szemügyre vegye a börtönét. Majd ő megmutatja nekik, hogy Számos Simonra nem sikerült ráijeszteniük. Pillanatok alatt ki fog jutni innét! Simon dühösen lökött egyet az ajtón, de az meg se moccant. Mindössze annyit ért el, hogy odakinn valakik riadtan suttogni kezdtek. - Ki akar menni... - Most mit csináljunk? - Tényleg olyan veszedelmes? - Ó, ne légy már gyerek, Brian! - Ti ketten, azonnal hagyjátok abba a veszekedést! A Fő-fő pillanatokon belül itt lesz! Simon szélesen elvigyorodott. Hát csak hadd jöjjön, őt ugyan nem fogja itt találni! Mert Számos Simon hirtelen rájött, hol is van tulajdonképpen. Sok évvel ezelőtt Márton kibővítette a telepét, hozzácsatolta a Vámőrség régi, romos rakodópartját. A téglából épült őrszoba, amelybe a Várba érkező, részeg tengerészeket és gyanús elemeket szokták bezárni annak idején, a régi, még mindig álló Vámház része volt, és Márton arra használta, hogy ott tárolja az értékesebb szerszámait. Még mindig megvolt a súlyos vasajtaja, amelyet kívülről három jókora retesszel lehetett elreteszelni, és egy óriási rézkulccsal lehetett kulcsra zárni. Simon fogadni mert volna rá, hogy még megvan az a csapóajtó is, amely a Jégalagútba vezet. Simon letérdelt, és gyorsan munkához látott, hogy eltakarítsa a sok száz év alatt felgyülemlett koszt a padlóról. Szerencséjére Márton gondoskodott róla, hogy egy meglehetősen jó ásó is legyen a keze ügyében, és Simon rövidesen érezte, amint úgy egy lábnyira a felszín alatt az ásó valami fémbe ütközik. A Lepecsételt csapóajtó Simon gyakorlott kezének engedelmeskedve könnyedén felnyílott. Odalentről hideg fuvallat csapta meg, és Simon lecsusszant a csapóajtón át a Jégalagút ismerős hidegébe.

Nem kevesebb, mint tizenhárom Varázsló körözött kö-telességtudóan az őrszoba körül - mert Márton sürgősen visszaparancsolta a maradék tízet is a dokk közelében lévő halászkikötőből -, amikor Marcia bemasírozott a telepre, Számos Timóttal és Sárával a sarkában. Sára és Timót mindenáron látni akarták legidősebb fiukat. Egyszerűen nem akarták elhinni, amit Marciától hallottak, és úgy határoztak, hogy ők maguk vonják kérdőre Simont. - Most legalább - jelentette ki Sára - végig kell hallgatnia minket! Nem hagyhat egyszerűen faképnél, ahogy szokta!

Márton az őrszobához vezette a kis társaságot. Apró, inas alakja valósággal eltörpült Marciáé mellett, akinek bíborszín selyemköntöse csak úgy hullámzott magas alakja körül a könnyű, nyáresti szélben. - Itt vagyunk, Marcia asszony! - mondta Márton, amikor megálltak a Varázslók körének külső oldalán. Odabenn van! Már van vagy két órája, hogy bezártuk, azóta biztosan magához tért már. Van egy jókora púp a homlokán, mert összeakaszkodott egy sárkánnyal! - jaj, Istenem! - kiáltott fel Sára aggodalmasan. - Bárcsak ne csinálna örökösen ilyen butaságokat! - Gondolhatod, hogy mindnyájan szeretnénk, Sára! -mondta Marcia komoran. - De attól tartok, a fiad kissé túlment már azon a határon, amit egyszerűen butaságnak lehetne nevezni! Én legalábbis a magam részéről inkább elvetemült cselszövésnek nevezném! - Ó, Timót! - nyöszörgött Sára. - Most mit csináljunk? - Először mindenesetre beszélnünk kell vele, Sára! - mondta Timót megnyugtatóan. - És aztán majd meglátjuk, mit tud felhozni a mentségére. Egyelőre ne nyugtalankodj, hiszen úgyse tehetünk semmit. Simon végtére is már felnőtt. Az ajtó mellett álló két Varázsló tiszteletteljesen utat engedett a Fő-fő Varázslónak. Márton elhúzta a reteszeket, elfordította a zárban a nehéz rézkulcsot, és kinyitotta a vastag vasajtót. - Simon! - kiáltotta Sára, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna benne, berohant az őrszobába. - Simon... Simon? - Maga tudott erről? - támadt rá Marcia Kövi Mártonra, aki értetlenül bámult az őrszoba földpadlójának kellős közepén csillogó fém csapóajtóra. - Nem én - felelte Márton kurtán. Sehogysem tetszett neki, hogy Marcia ilyen hangon beszél vele, az meg még úgyse, hogy egy újabb olyan dologra bukkant a tulajdon telepén, amelyről nem volt tudomása. - Mi... mi ez? - kérdezte Sára, és belekapaszkodott Timótba, mert kis híján összecsuklott kétségbeesésében, látva, hogy Simon megint csak megszökött. - Semmi különös! - felelte Marcia energikusan. - Semmi olyasmi, amiről nektek tudnotok kellene. Követelem, hogy ezt a csapóajtót Pecsételjék le. Most azonnal. Hol van Alther? Alther Mella odalebegett Marciához. - Alther, akad még az Ősök között olyan, aki járt lenn az Alagútban? Azt akarom, hogy minden egyes csapóajtónál álljon őrt valaki, amíg meggyőződünk róla, hogy le vannak-e Pecsételve. - Az egyetlen Ős, aki még nem teljesen gyagya, a Varázslók Tornyában őrzi a csapóajtót - felelte Alther. Én magam soha nem jártam lenn az alagútban. Az én időmben senki nem használta őket. - A mi időnkben sem lenne szabad használnia őket senkinek, Alther! Kivéve az Ügyeletes Hivatalnokot! Annak a Fox Hugónak föl fogok tenni egy-két kínos kérdést... - Marcia egy pillanatra eltöprengett. - Alther, megtennéd, hogy magaddal viszel egy Varázslót a Kézirattárba, és hoztok egy adag Pecsétviaszt? Akkor legalább ezt az egy csapóajtót le tudjuk Pecsételni. - Elnézést - szakította félbe Márton -, megérkezett az uszály a Kikötővárosból. Ott kell lennem a kirakodásnál. - Azzal Márton már indult is a hajóhídra, egy ládákkal és kosarakkal megrakott hosszú, keskeny hajó elébe. Jenna - aki semmi körülmények közt nem akart Simon közelébe menni - most visszatért a Sárkányhajóhoz, gyöngéden cirógatta a fejét, és bátorító szavakat mormolt a fülébe, közben kétségbeesetten figyelte, ad-e valami életjelt. Ahogy a Kikötőből érkezett uszály beállt a hajóhíd mellé, Jenna felnézett, és látta, hogy Márton elkapja a hajókötelet, és kiköti az uszályt két jókora cölöphöz. Aztán, legnagyobb rémületére, Jenna valami mást is megpillantott, jobban mondva valaki mást: a sötét hajú idegent, akit a Kikötőben látott!

A magas férfi nyugodtan állt a fedélzeten, figyelve, mikor kell partra ugrania. Hosszú, sötét haját ezüst hajpánt szorította hátra, sötétvörös köntöse összegyűrődött és bepiszkolódott az utazás során. Jenna lebukott a Sárkányhajó mögé, és onnét hallgatta, ahogy a férfi lassan, kissé idegenes hanghordozással beszél Mártonhoz. -

Bocsásson meg, asszonyom, de úgy tájékoztattak, hogy a Hercegnő itt van valahol a közelben. Csakugyan

így van? - Hát maga meg kicsoda? - kérdezte Márton gyanakodva. Az idegen nem felelt egyenesen a kérdésre. - Ó, csak egy ember, aki szeretne találkozni a Hercegnővel - felelte. Hirtelen megakadt a szeme az őrszoba körül zajló eseményeken. - Az ott nem a Fő-fő Varázsló véletlenül, asszonyom? - kérdezte. - Megeshet - felelte Márton, miközben buzgón bogozta a hajókötelet a cölöphöz. - Bocsásson meg, de találkoznom kell a Fő-fő Varázsló Úrral! - Asszonnyal - helyesbített Márton, de ezt az idegen már nem hallotta, mert nagy léptekkel elindult az őrszoba felé. - Elnézést! - szólalt meg az idegen emelt hangon, ahogy az őrszoba előtt álló csoport közelébe ért. Beszélhetnék a Fő-fő Varázslóval? Marcia hátrafordult, és az idegen szemlátomást zavarba esett. Egy pillanatra megállt, és a köntöse zsebében kezdett kotorászni. - Alther? - kérdezte. - Alther, te vagy az? Marcia nem felelt. Az arca nagyon sápadt volt. - Aha, megvan! - Az idegen diadalmasan előhúzott egy kis aranykeretes szemüveget a zsebéből, és gondosan az orrára illesztette. A következő pillanatban arcára kiült a döbbenet. - Milo? - kérdezte Marcia elhaló hangon. - Te lennél az, Milo Banda? A sötét hajú idegen arca széles mosolyra húzódott. - Dicsfalvi Marcia! - mondta. - Szóval te vagy most a Fő-fő Varázsló? Lám, lám! Szóval a jó öreg Alther nyugdíjba vonult? - Hááát, nem egészen... Milo... Egyszerűn nem hiszem el! Tényleg te lennél az? Az idegen kissé megilletődöttnek tűnt. Szótlanul bólintott, és ekkor, Jenna legnagyobb rémületére, Marcia odalépett az idegenhez, és hevesen átölelte. - Hol voltál ennyi ideig? - kérdezte tőle. - Mi itt azt hittük, biztosan meghaltál! Elengedte az idegent, és a Sárkányhajó felé pillantott. - Jenna! - kiáltotta. - Jenna! De Jenna eltűnt. Észrevétlenül kiosont a telepről, és amikor Marcia odavezette az idegent a Sárkányhajóhoz, Jenna nem volt már sehol. Az idegen szemlátomást nagyon csalódott volt, de azért ott maradt a Sárkányhajó mellett, és a fejét simogatta, amely most ott feküdt Márton legjobb (és egyetlen) perzsaszőnyegén a Vágat partján. Az idegen élénken magyarázott valamit Marciának, Marcia pedig, szokásával ellentétben, némán és figyelmesen hallgatta.

47.

KIRÁLYNŐ SZOBÁJA

Jenna lélekszakadva rohant a

keskeny átjárókon és sikátorokon keresztül a Palota felé. Kezében a Zelda

nénitől kapott aranykulcsot szorongatta, a Királynő Szobájának a kulcsát Csak az a baj, gondolta, hogy fogalma sincs róla, hol lehet a Királynő Szobája, de még ha meg is találná, nem lenne ott semmi, amivel megmentheti a Sárkányhajót. De ez maradt az utolsó esélye most, hogy kiderült, Marcia szemlátomást az idegen szövetségese, és nem lehet megbízni benne. Most már Jenna is tudta, mit érezhetett Szeptimusz, amikor Marcia nem akarta elhinni neki, hogy Simon elrabolta őt. Feltámadt benne a gyanú, hogy talán Marciának is lehetett valami köze az ő elrablásához. Jenna nagy lendülettel bekanyarodott egy sarkon, és belerohant egyenesen Tűzkö-pőbe. - Aú! - Jen! - kiáltott fel meglepetten Szeptimusz. - Azt hittem, odalenn vagy a Sárkányhajónál. Éppen hozzád készültem. Csak aztán Tűzköpő nem volt hajlandó megmaradni az udvarban. Vagyis hát szétrágta a Sárkányketrec nagy részét, amit a Varázslótanoncok csináltak neki, és... - Szeptimusz hirtelen elhallgatott, mert észrevette, milyen zavarodott és kétségbeesett képet vág Jenna. - Hé, Jen, mi a baj? Csak nem... a Sárkányhajó... csak nem halt meg? - Jaj, Szép, nem tudom! Azt hiszem, haldoklik. Sőt, biztosan tudom, hogy haldoklik! És most az az idegen a Kikötőből... képzeld, itt van! Értem jött! - Micsoda? - És ami még rosszabb, Marcia ismeri! Szemlátomást majd kibújt a bőréből örömében, amikor meglátta! Képzeld, megölelte! Szeptimusz szemlátomást megrendült ettől a hírtől. Marcia soha nem ölelt meg senkit. - Szép, kérlek, gyere velem! A Palotába megyek! Meg akarom találni a Királynő Szobáját! - Oké, Jen. Na gyere szépen, Tűzköpő! Erre! Nem arra, erre! De hát nem is tudod, hol van a Királynő Szobája! - Zelda néni azt mondta, meg fogom találni, amikor Eljön az Ideje! Talán éppen most Jött el az Ideje! Jenna és Szeptimusz gyorsan haladtak egészen a Varázslók Útjának közepéig, ahol Szeptimusz kénytelen volt lemaradni egy kissé Tűzköpő miatt, aki Szeptimusz nagy zavarára éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy elvégezze a dolgát. Jenna megállt és hátranézett, mert nem értette, miért maradt le Szeptimusz, és látta, hogy Szeptimusz ott áll a Varázslók Útjának kellős közepén egy hatalmas kupac sárkányürülék mellett, és azon töpreng, most mit csináljon. Végül úgy döntött, legjobb lesz, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és továbbindult. - Hé, te ott, azzal a sárkánnyal! - kiáltott utána egy hang. Szeptimusz megfordult, és látta, hogy egy vézna, komoly képű, csíkos háziszőttes köntöst viselő férfi rohan utána, kezében zsákkal és lapáttal. A férfi beérte, és a zsákot meg a lapátot Szeptimusz kezébe nyomta. - A Városszépítő Egylet Varázslók Útját Felügyelő Kirendeltségétől vagyok... Az Utca-Karbantartási Részlegtől! - zihálta. - Rendelet tiltja az utca mindenfajta beszennyezését! Légv szíves, takarítsd íöl az állatod után, és vidd magaddal a piszkot! Szeptimusz kétkedő pillantást vetett a jókora zsákra, amit az ember a kezébe nyomott. - Rendben - mondta -, de nem hiszem, hogy belefér ebbe a zsákba... Azzal Szeptimusz munkához látott a lapáttal, Jenna pedig tartotta neki a zsákot. A nap lenyugodni készült, és Fazék Vili éppen hazafelé tolta a Csotrogányt egy különösen fárasztó nap után. A gyepi gyíkok aznap megint sokat rakoncátlankodtak. Vili arca felragyogott, amikor megpillantotta Jennát,

Szeptimuszt és Tűzköpőt, akik éppen átvágtak a gyepen. Fazék Vilinek a Gyíktartásra Kiképző Tanfolyamon egy ízben volt alkalma sárkányürüléket szagolnia, és soha nem felejtette el azt a szagot. Ami azt illeti, a legtöbb ember, aki érezte már valaha a sárkánypiszok szagát, soha nem felejtette el többé. - Bocsáss meg nekem, ifjú uram! - zihálta Fazék Vili Szeptimusz után rohanva. - Bocsáss meg kérlek, amiért ilyen arcátlanságra vetemedem, de azon gondolkodtam... szóval megfordult a fejemben, nem lennél-e hajlandó esetleg megválni attól a dologtól, amit a zsákodban viszel? Engem ezzel végtelen hálára köteleznél. Semmi sem olyan alkalmas a rendetlenkedő gyíkok megfegyelmezésére, mint a jól megválasztott stratégiai pontokon elhelyezett sárkányürülék. És én már minden más módszerből kifogytam: mióta az a ló átgázolt a Csotrogányon, teljességgel kezeihetetlenek, és... - Hát persze - felelte Szeptimusz. - Itt van! Tessék! - Tudod, uram, már régóta álmodozom róla, hogy esetleg sikerül szert tennem egy kevésre ebből a fontos anyagból. Hát igen, álmodozni álmodoztam! De hol a csudában talál az ember manapság sárkányt? Ez az egész valóságos lidércnyomás a magamfajta Gyíktartó számára. Valóságos lidércnyomás! - Fazék Vili gyászosan csóválta a fejét. - De ha nem akarsz megválni tőle, természetesen azt is megértem! - Dehogyisnem akarok... kérlek, kérlek, vedd már el! -Szeptimusz Fazék Vili kezébe nyomta a duzzadó zsákot, és a kertész, aznap először, boldogan elmosolyodott. Amikor Jenna, Szeptimusz és Tűzköpő a Palota kapujához értek, Godric vékony hangját sodorta feléjük az esti szellő. - Ó, jó estét! Hercegnő! Mennyire örülök, hogy látlak! És neked is jó estét, Varázslóinas! Na, hogy haladsz az Átváltoztatással? Sikerült-e már végrehajtanod a Hármas Átalakítást? - Majdnem - felelte Szeptimusz, maga után rángatva Tűzköpőt. - Derék fiú! - motyogta Godric, és azonnal újra elaludt. A palota keleti végén emelkedő toronyban Tűzköpő ott kuporgott a lépcső tövében, panaszosan nyüszített, és a csigalépcső legalsó fokát kaparászta kétségbeesetten. Szeptimusz kikötötte a sárkányt egy vaskarikához, amely éppen a lépcső mellett függött a falhoz erősítve, és szigorúan rászólt: - Itt maradsz! - Egészen biztosan odafönn van! - mondta Jenna, és minden idegszálával a Királynő Szobájának kulcsára figyelt, miközben elindult Szeptimusz előtt fölfelé a lépcsőn. Amikor elértek a lépcső tetejére és megálltak a szűk lépcsőfordulóban, Jenna diadalmasan felkiáltott. - Igen! Hé, Szép, odanézz! Megtaláltam! Ott van! - Hol? - nézett Szeptimusz zavartan és értetlenül Jennára. Jenna töprengő pillantást vetett Szeptimuszra. - Hát ez fura, Szép! - mondta. - Szóval neked meg sem fordult a fejedben, hogy talán ez az arany ajtó lesz az, ezekkel a mindenféle díszítményekkel, meg azzal a hatalmas kulcslyukkal a közepén, amelyik fölé egy smaragdot illesztettek? Pontosan ugyanolyat, mint amilyen a kulcson is van. Hirtelen Jenna mindent megértett, és beleborzongott az izgalomba. - Te nem is látod, ugye? - suttogta. - Nem - felelte Szeptimusz megilletődve. - Nem én. Én csak egy üres falat látok, amelyikről hullik a vakolat. - Hát pedig itt van, Szép! Én látom. De tényleg. Most pedig beledugom a kulcsot a zárba! - mondta Jenna habozva.

- Megvársz itt kinn? - Hát persze! - Hát ez tényleg fura... Most pedig ugye el kell fordítanom a kulcsot a zárban? - Aha. Folytasd csak, Jen! Ó, ne, várj egy pillanatig! Azt mondtad, a kulcslyuk pontosan az ajtó közepén van? - Igen. Miért? - kérdezte Jenna aggodalmas arccal. - Hát akkor jó lesz, ha félreugrasz, amint elfordítottad a zárban a kulcsot. Az az ajtó úgy fog lecsapódni, mint egy felvonóhíd. Agyonlapít, ha nem ugrasz el idejében! - Tényleg? Honnét tudod? - 0,hát én egyszerűen csak tudom ezeket a dolgokat, Jen! - vetette oda Szeptimusz könnyedén. - Csacsi fiú! - mondta Jenna gyöngéden. Szeptimusz hátralépett, és aztán álmélkodva figyelte, ahogy Jenna előrelöki a kulcsot, míg csak el nem tűnik a vége. Aztán Jenna hirtelen félreugrott, és rámosolygott. Szeptimusz visszamosolygott rá: aztán nézte, ahogy Jenna megindul a tömör kőfal felé, és eltűnik benne. Az arany ajtó csöndesen becsukódott Jenna mögött, és a kislány apró, meglepően barátságos szobácskában találta magát. A tűz égett a kandallóban, a tűz mellett kényelmes karosszék állt. A székben egy fiatal nő ült és a tűzbe bámult: súlyos selyemköntöst viselt, vállára arany köpönyeg borult. Hosszú, sötét haját arany hajpánt szorította le, ugyanolyan, mint amilyet Jenna is viselt. Amikor Jenna váratlanul belépett, a fiatal nő talpra szökkent, ibolyaszín szeme felragyogott az izgalomtól. Néhány gyors lépést tett Jenna felé: annyira igyekezett, hogy siettében áthaladt a széken, mintha az ott sem lett volna. Jenna azonban nem látott semmit, és talán jobb is volt így. Mert ha látja, ahogy a Királynő kísértete ott áll előtte, és a lányát bámulja, akit utoljára egynapos kisbabaként látott, akkor Jennának aligha kerüli el a figyelmét az a hatalmas vérfolt, amely anyja köpönyegének bal oldalán terült szét. Bár a golyó ütötte, szakadozott peremű lyukat talán nem veszi észre, mivel azt jól elrejtették a sötétvörös köntös redői. A Királynő hátralépett, hogy utat engedjen a lányának, mert Jenna elindult, hogy körülnézzen a szobában. A Királynő figyelte, ahogy Jenna töprengve bámul a lobogó tűzre és az üres karosszékre. Látta, ahogy keresztbe fonja a mellén a karját, kissé összeborzong, miközben áthalad a szobán, és úgy pillant körül, mintha valamit hirtelen észrevett volna a szeme sarkából, miközben kétségbeesetten kutat mindenfelé egy varázsige, bájital, vagy valami - akármi után, amivel megmentheti a Sárkányhajó életét. A Királynő tudta, hogy nem Jelenhet meg a lányának, hát csak figyelt, és szívből kívánta, hogy Jenna egyedül is megtalálja, amit keres. De Jenna már kis híján föladta a keresést: azt remélte, az ajtón keresztül valamilyen Mágikus helyre jut, de ez a helyiség csak egy egészen mindennapi, üres nappali volt, ahol van egy kandalló, egy szőnyeg, egy asztalka, egy szék, és - Jenna hirtelen boldogan elmosolyodott - egy gardróbszekrény is, méghozzá nem is akármilyen, öreg szekrény! Mert ezen a szekrényen a következő felirat állt: MEGBÍZHATATLAN BÁJITALOK ÉS KÜLÖNLEGES MÉRGEK. Jenna kinyitotta a szekrény ajtaját, és belépett. A szekrény ugyanolyan üres volt, akár maga a szoba. Négy finoman faragott, de teljesen üres polc futott végig a hátsó falán, bájitalos üvegnek, gyógynövénynek vagy orvosságnak semmi nyoma, sem pedig varázsigéket tartalmazó vagy a Sárkányhajó titkairól szóló könyveknek. Pedig Jenna azt remélte, valami ilyesmit talál majd a szekrényben. Kétségbeesetten futtatta végig a polcokon a kezét, hátha elkerülte valami a figyelmét, de nem volt ott semmi, semmi az égvilágon, csak por. Ekkor Jenna észrevett egy sor aprócska fiókot - eddig azért nem vette

észre őket, mert szinte teljesen eltakarták őket a polcok alatti falat borító, sötét mahagóni lapok -, és újra fellobbant benne a reménység. Megragadta a legfelső fiók apró arany fogantyúját, és erősen megrántotta. A fiók könnyedén kinyílt, és Jenna orrát avas mentolos csokoládé és por szaga csapta meg: végigfuttatta a kezét a fiók belsején, de az is ugyanolyan üres volt, mint a polcok. Őrült iramban kezdte kihúzkodni egyik fiókot a másik után, de semmit sem talált bennük. Amikor Jenna elérkezett az utolsó fiókhoz, elfogta a kétségbeesés: tudta, ez az utolsó esélye, hogy találjon valamit. Ahogy kirántotta, Jenna érezte, hogy valami megmozdul a fiókban, mintha megrántott volna valami emeltyűt, és ugyanabban a pillanatban halk csattanást hallott maga mögött. A szekrényajtó becsukódott, és Jenna vaksötétben maradt. Jenna nagyot lökött az ajtón, de az meg se moccant. Megpróbálta még erősebben meglökni, miközben egyre jobban elhatalmasodott rajta a rémület, de az ajtó továbbra sem mozdult. Valami azt súgta neki, hogy az ajtót rázárták. Most mit tegyen? Csapdába esett. Senki nem tudja, hol van, kivéve Szeptimuszt, ő pedig, bármennyire szeretne is, nem tud segíteni neki. Itt kell maradnia örökre bezárva, sötétben... És ekkor Jenna hirtelen ráébredt, hogy a szekrényben már nincs is olyan sötét, mint korábban, hogy vékony fénycsík látszik az ajtó alatt. Habozva úja megtaszította, és nagy örömére az ajtó kitárult. Ő pedig kilépett Zelda néni kunyhójának sima konyhakövére.

48.

A FIATAL KIRÁLYNŐ Szeptimusz ott kuporgott a poros lépcsőforduló

padlóján,

nézte a hámló falat, és azon

töprengett, mikor tűnik fel újra Jenna. Megpróbálta kitalálni, mit csinálhat odabenn a Királynő Szobájába, és vajon mi tart olyan sokáig, de igazából nem bánta, hogy várakoznia kell. Volt valami, amit azóta szeretett volna alaposabban szemügyre venni, hogy Márton előhalászta a szerszámos dobozból, és a kezébe nyomta, mondván: - Úgy látom, akad itt valami, aminek talán hasznát veheted, Szeptimusz úrfi! Szeptimusz belenyúlt a köntöse zsebébe, és előhúzta belőle a Repülés Talizmánját. A Talizmán furcsán ismerősnek tűnt, ahogy szemügyre vette, mintha már látta volna valahol. Az alakja meglepően egyszerű volt, ahhoz képest, milyen rendkívüli varázserővel rendelkezett: nyílvesszőt formázott, de a régi, megsárgult aranyon karcolások éktelenkedtek, a tollak pedig, vagy az, ami megmaradt belőlük, ütöttkopottak voltak és elgörbültek. Ahogy ott feküdt mozdulatlanul a tenyerén, Szeptimusz úgy érezte, mintha enyhe borzongás futna végig a kezén. Valami arra késztette, hogy nyúljon bele Varázsinas-köntösének Övtáskájába, és húzza elő onnét a saját, szárnyas Talizmánját, azt, amelyet Marcia adott neki, amikor megkérte rá, hogy legyen a Varázslóinasa. Szeptimusz nagyon szerette ezt a Talizmánt. A segítségével - ha sikerült nagyon erősen összpontosítania - föl tudott emelkedni úgy tíz lábnyira a föld fölé, bár repülni azért nem tudott. Semmi esetre sem úgy, ahogy Simon. Szeptimusz gyakran álmodta azt, hogy repül, és gyakran még ébredés után is azt hitte egy darabig, a valóságban is tud repülni, hogy aztán minden alkalommal keservesen csalódjék. Szeptimusz, miközben ott kuporgott a lépcsőforduló hideg kövén, mindhiába várva, hogy Jenna visszatérjen, kinyújtotta maga elé mindkét kezét: tenyerén egy-egy talizmánt tartott. Arra gondolt, milyen szép mind a kettő a maga módján. Az ősi arany nyílvessző, amely erőt sugárzott, és a finom mívű, könnyed ezüst szárnyak a beléjük illesztett arany felirattal: Völgyön-hegyen Repülj velem! Ahogy nézte őket, érezte, hogy a belőlük áradó Mágia végigbizsereg a bőrén, és felkavarja körülötte a levegőt.

És ekkor - valami csusszant, valami moccant. A szárnyak hirtelen felágaskodtak egyik tenyerében, és úgy verdestek, mintha egy apró pillangó készülődne fölrepülni a napfényben. Szeptimusz elbűvölten nézte, ahogy fölemelkednek a jobb tenyeréről, átreppennek a balra, és ott kecses ívben leszállnak a Repülés Talizmánjára. Nagy, Mágikus villanást látott, miközben a szárnyak elhelyezkedtek, és elfoglalták az őket megillető helyet: ők lettek a tollak a nyílvessző alakú, ősi Talizmánon. Szeptimusz fölemelte az immár teljes Talizmánt, és a mutató- és hüvelykujja közé fogta. Forró volt, olyan forró, hogy alig bírta tartani. Valami bizsergés futott végig az ujján, és Szeptimusznak csak nagy nehezen sikerült leküzdenie a kísértést, hogy felrepüljön. Éppen azzal bajlódott, hogy bedugja a repülés Talizmánját a Varázslóinas-köntösének övébe, amikor Jenna kilépett a falból. Szeptimusz talpra szökkent. - Képzeld, Jen... - kezdte volna, de aztán döbbenten elhallgatott, amikor látta, hogy Jenna nyomában Zelda néni és a Farkasfiú is kilép a lépcsőfordulóba. - Hello, Szeptimusz drágám! - üdvözölte Zelda néni a tátott szájjal rámeredő Varázslóinast. - Nincs veszteni való időnk! Gyertek utánam! Egyenesen a Sárkányhajóhoz kell mennünk! Azzal Zelda néni meglepő fürgeséggel lecsattogott a keskeny lépcsőn. Szeptimusz hallotta, amint odalenn meglepetésében felkiált, ahogy beleütközik Tűzköpőbe: - Leülni, Tűzköpő! Igen, én is örülök, hogy újra látlak! Most pedig szállj le a lábamról, kérlek szépen! Szeptimusznak nem kellett eloldoznia Tűzköpőt az oszloptól, mert a sárkány időközben már elrágta a kötelét. Leértek a lépcső aljára, majd Zelda néni és Jenna nyomában kiléptek a Vártorony mellékajtaján, aztán ki a Palota Kapuján. Zelda néni szapora léptekkel haladt: meglepően jól kiismerte magát a Vár keskeny sikátoraiban és mellékutcában. A szembe jövő járókelők döbbenten látták, amint egy hatalmas, foltokból összevarrt sátor közeledik feléjük szédítő sebességgel. Az emberek a falhoz lapulva nézték, ahogy a sátor, nyomában a Hercegnővel, a Fő-fő Varázsló inasával és egy bekötözött kezű, vad külsejű fiúval - hogy a sárkányt már ne is említsük! - elrohan mellettük, és hitetlenkedve dörzsölték a szemüket. Zelda néni és kísérete rövidesen kibukkant annak az alagútnak a túloldalán, amely a Várfal alatt vezetett a dokkba. Ahogy kiléptek, meghallották Márton kiáltását, amelyet ott visszhangzott a felfordított csónakok között: - Húzd!... Húzd!... Húzd! Zelda néni rémülten felkiáltott. Lassan, nagyon lassan, ahogy egy csapat kikötői munkás ütemesen rángatta a kötelet, a Sárkányhajó iszappal borított teste kiemelkedett a vízből. Zöld farka, végén az arany tüskével, erőtlenül csüngött lefelé, miközben a Sárkányhajó feje még mindig ott hevert a Vágat partján. Nicko ott ült mellette törökülésben, és lassan cirógatta a sárkány hosszú orrán a tompa fényű pikkelyeket. Morc Rupert ott állt a Sárkányhajó fedélzetén. Ő maga is fülig sáros és csuromvizes volt, épp az imént bukott le a Várárok vizébe, hogy odaerősítse a hatalmas sátorponyva hurkot a helyére, a hajótalp alá. A maszkját feltolta a szeméről a homlokára, és egyfolytában ide-oda rohangált a hajó egyik végétől a másikig, hogy ellenőrizze a köteleket. Zelda néni rémülten rohant keresztül a telepen, a köteleket és a horgonyokat, törött árbocokat és árboctartó köteleket kerülgetve, aztán nagy puffanással lezöttyent Nicko mellé. - Zelda néni! Te itt vagy? - Nicko nem akart hinni a szemének. - Igen, itt vagyok, drágám! - felelte Zelda néni levegő után kapkodva. Kinyúlt, és megérintette a sárkány mozdulatlan fejét. Egy pillanatig ott hagyta a kezét, és közben hitetlenkedve csóválta a fejét. - Jenna, Szeptimusz, gyertek gyorsan! Üljetek ide mellém! Mind a hármunknak: az Őrzőnek, a Fiatal Királynőnek és a Sárkánymesternek egyszerre kell csinálnunk! - mondta.

- De mit? - kérdezte Jenna. - A Háromszoros Átváltoztatást - felelte Zelda néni, miközben vadul kutatott foltokból összevarrt ruhája számtalan zsebében. - Hé... hiszen azt Szép meg tudja csinálni! - kiáltotta Jenna izgatottan. - Nem én! - mondta Szep. - Dehogyisnem! Jó, mondjuk, majdnem! Hallottam, amikor ezt mondtad Godricnak! - De csak azért mondtam neki, mert amikor először megkérdezte, és én azt feleltem, nem, nem tudom megcsinálni, egészen felizgatta magát, és jajveszékelni kezdett. És akkor az összes többi Ős is rákezdte, mindenfelé az egész Palotában! Valami rémes volt. És egyszerűen nem tudták abbahagyni. Oda kellett mennem Marciához, hogy megkérjem, csináljon valamit, ő meg azt mondta, ne legyek már olyan szőrszálhasogató, az isten szerelmére, és mondjam mindig azt, amit a vén bolondok hallani szeretnének. De olvasni azért olvastam róla, hátha Godric megint erről akar majd faggatni. A Négyelemes Varázslat az, ugye, Zelda néni? - Bizony, Szeptimusz! - felelte Zelda néni, és előhúzott egy ősöregnek látszó bőrzacskót számtalan zsebeinek egyikéből. - A Varázsige Őrzőről Őrzőre száll emberemlékezet óta. Egy lelakatolt dobozban kell tartanunk, amelyet az Utolsó Esélynek hívnak. Minden Őrző abban reménykedik, soha nem kerül rá sor, hogy kénytelen legyen felnyitni az Utolsó Esélyt, de minden Őrző tudja, hogy egy napon Eljön az Idő. A dobozra egy jóslat van írva, így hangzik: Eljön az Idő, Eljön, mert muszáj, hogy Háromhói Kettő magasba száll, Akkor nem késlekedhetsz percre sem: A Hármas Kezed Ügyében Legyen! Igazából senki sem tudja, mit jelent ez, de amikor Szeptimusz megtalálta a Sárkánygyűrűt, rájöttem, hogy most először Hotep-Rá ideje óta, megint hárman vagyunk: a Sárkánymester, a Királynő és az Őrző. És amikor te és Jenna elrepültetek a Sárkányhajóval, akkor már tudtam, hogy a jóslat első fele már beteljesedett, tehát Eljött az Idő. Úgyhogy mindenre készen álltam, és mégis, amikor Jenna kilépett a bájitalos szekrényemből, pontosan úgy, ahogy a drága édesanyja tette annak idején minden évben a Nyári Napforduló napján, hát én... igazán mondom, kis híján a torkomon akadt a kelkáposztás szendvicsem. Na nézzük csak, mi van itt nekünk... Zelda néni szájával lefelé fordította a bőrzacskót, és három apró, vertarany tányérka pottyant ki belőle Márton sáros szőnyegére, karimájukon kék zománc. Zelda néni megrázta a bőrzacskót, de más már nem esett ki belőle. Beledugta a kezét, és körbetapogatott, de a zacskó üres volt. Zelda néni elszontyolodott képet vágott. - Valaminek még biztosan lennie kellett benne - mondta. - Itt nincs semmiféle használati utasítás, se semmi. Biztosan Csörren Betti keverte el valahová, a nyomorult! Olyan rendetlen volt, hogy borzasztó! Most mi a csudát csináljunk három üres tányérkával? - Azt hiszem, én tudom, mit kell csinálni velük... - mondta Szeptimusz lassan. Zelda néni elismerően nézett rá. - Tényleg? - kérdezte. Szeptimusz bólintott. - Az ember lerakja a tányérkákat a Lény elé, akit újjá akar éleszteni - kezdte, erősen gondolkodva. Szeptimusz mindent elolvasott a Háromszoros Átváltoztatásról, amit csak talált, de amikor megkérdezte Marciát, hová lett a Három Tányér, az azt felelte, hogy sok száz évvel ezelőtt nyomuk veszett. - Csináld te, Szeptimusz! - mondta Zelda néni. - Hiszen te vagy a Sárkánymester: úgy helyes, ha te csinálod!

A sárkányhajó szeme meg se rebbent, ahogy Szeptimusz, Jenna és Zelda néni félkör alakban körülülték a fejét. Nicko csöndesen fölállt és odébbment, magával vitte a Farkasfiút is. Nicko érezte az erős Mágikus hatást a levegőben, és jobb szeretett volna tisztes távolba kerülni tőle. A Farkasfiú szemlátomást nagyon megilletődött: szeme tágra nyílt, tátott szájából kilátszott sárga fogsora, amint figyelte, milyen fura dolgokat művel az a fiú, akivel valaha együtt voltak a Fiatalok Hadseregében, és most, íme, Hatalmas Varázsló lett belőle! - A négy elem ebben az Együttállásban - mondta Szepti-musz halkan - a Föld, a Levegő, a Tűz és a Víz. De a négyből csak egyet választhatunk, amelynek segítségével Újraélesztjük a Sárkányt. Szerintem a Tüzet kell választanunk! Zelda néni egyetértően bólintott. - A másik hárommal már túl sok dolga akadt - mormolta. - Jenna? - nézett Jennára kérdőn Szeptimusz. Jenna bólintott. - Igen - suttogta. - Legyen a Tűz az! - Jó - bólintott Szeptimusz. - Akkor most mind a hármunknak választania kell egyet a maradék három elemből! - Én a Földet választom! - mondta Zelda néni. - A derék, becsületes földet, amiben a kelkáposzta terem! - Én a Vizet - mondta Jenna. - Mert olyan szép, amikor úszik a vízen! - Én meg a Levegőt választom - mondta Szeptimusz -, mivel ma felrepültem a levegőbe a Sárkányhajóval. És mert Repülni akarok. Igazán Repülni! Jó, akkor most mindegyikünknek el kell vennie egy tányért, és beletennie a maga elemét! Jenna föltápászkodott, és megmerítette a tányérját a Várárok vizében. Zelda néni lenyúlt a hajóhídról, és fölkaparga-tott egy kevés száraz földet. Szeptimusz tanácstalanul nézte a tányérját: most mit csináljon? És ahogy nézte és töprengett, egyszer csak valami bíborszínű köd jelent meg az arany tányér alján. Zelda néni felszisszent. Látta, ahogy a Mágia jelenlétének jelei rendre megmutatkoznak Szeptimusz közelében: szőke, göndör haját bíborszínű, vibráló fény veszi körül, és a levegő villamossággal telítődik, akárcsak vihar előtt. Szeptimusz, miközben mindvégig magán érezte Zelda néni és Jenna figyelő tekintetét, összegyűjtötte a három tányért, aztán szorosan összefogva őket gyorsan lefelé fordította. A föld és a víz azonnal kipottyant a szőnyegre, de a bíborszínű köd csak lassan süllyedt lefelé - útját éberen figyelte egy zöld, egy ibolyaszínű és egy boszorkánykék szempár -, majd találkozott a szőnyegen heverő, sáros masszával, és hirtelen lángra lobbant. Szeptimusz nagyot nyelt: ez volt az a rész, amitől igazán félt. Kinyúlt, hogy megragadja a lángot, és a háta mögül felhangzott a Farkasfiú kiáltása, aki egy hajó mögül figyelte megilletődve, mit csinál a barátja. - 412-es! Ne! - kiáltotta a Farkasfiú, és újra érezte a kezében a forró gömb okozta, égő fájdalmat. De Szeptimusz nem érzett fájdalmat: fölfogta a tenyerébe a tüzet, és elhelyezte a sárkány orrlikába. Hallották, amint hirtelen valaki nagy erővel beszívja a levegőt, és a lángok eltűntek a sárkány orrlikában, majd mélyen behatoltak az állat testébe. Néhány pillanattal később a sárkány felemelte a fejét, fölhorkant, köhécselt, és ragyogó, narancssárga lángnyelvet fújt ki a száján. A láng fölgyújtotta Márton legjobb perzsaszőnyegét. Zelda néni, Jenna és Szeptimusz még éppen idejében ugrottak el előle. Nicko rohanvást érkezett egy vödör vízzel, és leöntötte az égő szőnyeget. A sárkány kinyitotta a szemét, és meglepetten körülnézett - úgy tűnt, egyáltalán nem emlékszik rá, hogy került a Várba, és hogy mi történt ott vele. Pillantását végigjártatta Zelda nénin, majd Jennán és Szeptimuszon, végül elégedetten lehunyta smaragdzöld szemét, visszahajtotta a fejét az összeégett szőnyegre, és mély álomba merült.

49.

VARÁZSREPÜLÉS

Marcia kivezette a kis menetet, keresztül a Várárok hídján, léptei visszhangzottak az öreg fahíd naptól meleg deszkáin. A Palota ajtajánál, a kis arany szék mellett, amelyen Godric, a kísértet szundikált, egy Varázslótanonc állt, egy ragyogó zöld szemű, elegáns fiatal nő. - Jó estét! Isten hozta a Palotában! - üdvözölte őket a Varázslótanonc mosolyogva. - Jó es-> tét, Hildegárd! - felelte Marcia. - Nem szükséges üdvözölnöd a Palotában a Hercegnő szüleit. Végtére is már itt laknak. - Oh, bocsánat, Marcia asszony! - röstellkedett Hildegárd. - Nem vettem észre őket Ön mögött. Ebben a pillanatban történt, hogy odalenn a dokkban a Sárkányhajó életre kelt. Godric összerezzent, aztán elmosolyodott, és újra álomba merült. Marcia mérgesen összevonta a szemöldökét. - Alther, azt hiszem, már kértelek rá, hogy sürgősen küldd el innét az összes Őst! Már nincs rájuk szükségük, most, hogy itt vannak a Varázslótanoncok kapuőrnek. Alther felsóhajtott. - Tudod, Marcia, Godricot nagyon felizgatta, amikor megkértem, hogy távozzék, úgyhogy azt mondtam neki, mégiscsak maradhat. Egyáltalán nem látom, mit számít, itt üldögél-e vagy sem! - Rossz benyomást kelt, Alther, és félreértésekre adhat okot. Most pedig, Milo, kerülj beljebb! Milo... Milo... valami baj van? Az idegen ott állt a Palota kapujában, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Marcia látta, hogy kissé megremeg, és könnyek szöknek a szemébe. - Oh - mondta Marcia lágyan -, igazán sajnálom, Milo! Nem gondoltam bele, mit jelent ez neked! Szeretnéd, ha néhány pillanatra magadra hagynánk? Milo bólintott. Nekivágott a hosszú folyosónak, az üres falakat bámulta, és szomorúan csóválta a fejét. Marcia elfáradt, a lábfeje még mindig lüktetett a Tűzkö-pővel való, aznap reggeli találkozás utóhatásaképpen. Fáradtan lezöttyent Godric székére - és magára Godricra is, a kísértet legnagyobb rémületére. Godric úgy pattant fel a székről, mintha kígyó csípte volna meg, aztán kusza csomóban leroskadt a padlóra. - Ejnye, Marcia! - csóválta a fejét Alther. - Igazán több tiszteletet mutathatnál az Ősök iránt! Leporolta Godricot, és karonfogva odalebegett vele egy kényelmes karosszékhez, amely az előcsarnok egyik csöndes, sötét sarkában állt. Az öreg kísértet abban a pillanatban mély álomba merült, és fel sem ébredt mindaddig, amikor, sok-sok évvel később, Jenna kislánya neki nem rohant a rollerével. Amikor Jenna visszatért a Palotába, szerencsétlenségére nem vette észre Marciát és Althert, akik csöndesen üldögéltek az árnyékban, amelyet a Palota előcsarnokában körben elhelyezett gyertyák sorának imbolygó lángja vetett. így az első ember, akit a Palotába lépve megpillantott, az idegen volt: éppen akkor bukkant elő a Hosszú Folyosó félhomályából. Jenna láttára leesett az álla, és földbe gyökerezett a lába. Jenna felsikoltott. Marcia fölpattant a székéről. - Jenna, mi a baj? - kérdezte, és nyugtalanul pillantott körül. Jenna nem válaszolt. Kirohant a Palota kapuján, és odamenekült Szeptimuszhoz, Zelda nénihez és a Farkasfiúhoz, akik szintén a Palotába igyekeztek, de csak jóval lassabban bírtak haladni, mint Jenna, mert kénytelenek voltak Tűzkö-pőt is maguk után vonszolni, a sárkány ugyanis mindenáron a gyepi gyíkokat szerette volna üldözőbe venni. - Ő az! - kiáltotta Jenna, és odarohant Zelda nénihez. - Az az idegen a Kikötőből! Marcia idehozta a Palotába! Az én Palotámba!

Zelda néni töprengő arccal nézett maga elé. - Kezdem sejteni, mi folyik itt - mondta. - Én már tudom! - kiáltotta Jenna. - Azt hiszem, Marciára átragadt egy adag Sötétség az Árnyékától. Azt hiszem... - Jenna - zihálta Marcia, amikor végre beérte. - Jenna, mi a baj? - Az az ember! - kiáltotta Jenna. - Az az ember, akit idehoztál a Palotába, és engem meg se kérdeztél! Ő az, akiről beszéltem neked! Ő az az idegen, aki üldözött engem a Kikötőben! - De Jenna! - tiltakozott Marcia. - Hiszen ez Milo Banda, ő az... - Nem érdekel, hogy kicsoda! - sikoltotta Jenna. - De Jenna, hiszen ő az apád! Számos Sára kisebbfajta estélyt rendezett a Palota lapos tetején. - Nem akarom, hogy Jenna apja, már úgy értem, Milo, azt gondolja, hogy mi itt nem vagyunk képesek tisztességesen megünnepelni a visszatértét! De majd én megmutatom neki, hogy ugyanolyan jó estélyeket tudunk rendezni, mint a Királynő annak idején! - közölte Sára Timóttal, aki morgolódott a nagy felhajtás miatt. - Nem értem, hogy vagy képes ünnepelni, amikor a legidősebb fiunk odalenn rekedt a Jégalagútban! méltatlankodott Timót. Sára felsóhajtott. - A Mentőosztag majd megtalálja, Timót! És aztán legalább biztos és meleg helyen lesz egy ideig. - Nem így képzeltem a jövőjét! - zsémbelődött Timót. - Biztos és meleg helyen lesz, csakugyan: a Várbörtönben! Sára a fejét rázta. - Ebbe most nem akarok belegondolni, Timót! Ma este nem! Most örüljünk annak, hogy Jenna és Szeptimusz sértetlenül hazatértek! És Milóval is éreztetnünk kell, mennyire örülünk, hogy visszajött! - Sára odapillantott, ahol Jenna és Milo a bástya peremének támaszkodva beszélgettek. - Hogy hasonlítanak egymásra, ugye? mondta mosolyogva. - Hmm... - dünnyögte Timót kitérően. - Ugyan már, Timót! - korholta Sára. - Mi értelme most elkezdeni féltékenykedni... - Nem féltékenykedem! - tiltakozott Timót. - Csak azt gondolom, kicsit fura, hogy ennyi év után egyszer csak felbukkan, mint derült égből a villámcsapás. Tulajdonképpen hol bujkált idáig? - Hallottad, mit mondott, Timót! Megtámadták azok a borzalmas kalózok, és fogságban tartották, szegény embert. - Hmm... - dünnyögte Timót. - Nem hagynád abba ezt a hümmögést, Timót? Úgy hangzik, mintha direkt kötekedni akarnál! - Lehet, hogy tényleg kötekedni akarok! Ez a sok fantasztikus történet, mindenféle hurrikánokról, hajótörésekről meg elásott kincsekről... Hmmm... - Timót, nem hagynád abba végre ezt az örökös...? - Ha hümmögni akarok, Sára, akkor hümmögök. Hmm... - Ó, Timót... - Sára elmosolyodott, aztán elsurrant, hogy megnézze, hogy van a Farkasfiú, aki már órák óta az igazak álmát aludta abban a szobában, amelyet Sára előkészített számára. A kezén ott volt Sára egyik leghatékonyabb gyógy-füves borogatása, és Sára úgy vélte, a fiú máris jobb bőrben van. A boszorkányok

kotyvalékainak is meglehet a maguk haszna, gondolta, de amire a Farkasafiúnak igazán szüksége volt, az néhány frissen szedett gyógyfű és egy kényelmes ágy. Az estély óriási siker volt és nagy diadalt jelentett Számos Sára számára. Még Marcia is remekül érezte magát - olyan remekül, hogy amikor véget ért az este, meghívta Zelda nénit, töltse az éjszakát a Varázslók Tornyában. Szeptimusz velük együtt tért vissza a Toronyba. A Varázslók Útján igyekeztek a Torony felé. Meleg nyári éjszaka volt, a Varázslók Útján nem járt senki. Minden redőny lehúzva, az üzletek ablakai sötétek. Ahogy elhaladtak a Kézirattár előtt, Szeptimusznak úgy rémlett, világosságot lát az ablak előtt tornyosuló könyv- és papírhalmok mögött, de amikor jobban odanézett, nem látott semmit. Valami nyugtalanságot érzett a levegőben, olyasmit, amit korábban soha. Marciára pillantott, de az túlságosan elmerült a Zelda nénivel folytatott vitában: a boszorkányok etikai kódexéről nyilatkozott éppen enyhén helytelenítő hangnemben. Szeptimusz úgy gondolta, Zelda néni aligha fog egy éjszakánál többet tölteni a Varázslók Tornyában. Miközben Marcia hegyes orrú kígyóbőr cipőjében köny-nyedén fölszaladt a Varázslók Tornyához vezető márványlépcsőn, és Zelda néni jóval nehézkesebben követte, Szeptimusz kissé hátramaradt. - Mindjárt jövök - mondta. - Csak megyek, és megnézem, mit csinál Tűzköpő! - Ne maradj sokáig! - intette Marcia. Szeptimusz elégedetten vette tudomásul, hogy Tűzköpő javában alszik, ráadásul az új sárkányólját is csak oly mértékben rágta széjjel, mely szóra sem érdemes. Ahogy Szeptimusz ott állt a kihalt udvaron, a keze önkéntelenül elindult a Varázslóinas-köntösének Öve felé, és előhúzta belőle a Repülés Talizmánját. Az ő Talizmánját! Többé nem volt ereje ellenállni a kísértésnek. Az arany nyílvessző, új, ezüst tollaival zümmögve feküdt a tenyerén, és Szeptimuszt mintha enyhe áramütés bizsergette volna meg, ahogy a Talizmán átmelegedett az érintésétől. Az ezüst szárnyacskák verdesni kezdtek, és Szeptimusz érezte, hogy fölemelkedik a földről, míg csak egy magasságban nem volt a Nagy Boltív csúcsával. A nyílvesszőt jobb kezének mutató- és hüvelykujja közé fogta, a Palota felé mutatott a nyílvessző hegyével, aztán kiterjesztette a karját, úgy, ahogy Althertől látta, és repülni kezdett. Végigsöpört a Varázslók Útja fölött, alacsonyan és gyorsan repült, úgy, ahogy Alther szerette csinálni, elsuhant a Palota Kapuja fölött, tett egy-két kört a Palotakert fölött, aztán fölhussant a tetőre, ahogy álmaiban mindig is tette. Könnyedén leereszkedett a tetőre. Nem vette észre senki más, csak Alther. - Nos - mondta Alther -, hát ez lenyűgöző volt! Majd figyelmeztess, hogy alkalomadtán mutassak neked egy-két dupla hurkot. Hogyan sikerült megszerezned, Szeptimusz? - Éééén... Huss! - Szeptimusz olyan boldog volt, hogy képtelen volt értelmesen beszélni. - A Repülés Talizmánjával csináltad, ugye? - kérdezte Alther. - Megvan neked a teljes Talizmán? Szeptimusz némán bólintott. - Ezt jól csináltad, fiú! - mondta elismerően Alther. -Nem mintha meg lennék lepve persze. Szeptimusz alig várta, hogy mesélhessen Jennának a Repülésről, de amikor látta, mennyire elmerülten beszélget Milo Bandával, inkább ottmaradt a homályban Alther mellett, és megmutatta neki a Repülés Talizmánját. - Tudod - mondta éppen Milo - anyád és én annyira örültünk, amikor megtudtuk, hogy gyerekünk lesz! Anyád azt remélte, lányunk lesz, hogy a gyermek követhesse őt a Trónon. Én persze soha nem voltam Király: itt, minálunk nem az a szokás, mint egyik-másik Távoli Országban, ahol jártam. Ott, ha hiszed, ha nem, apáról fiúra száll a trón. Nagyon furcsa... De én örültem neki, hogy nem kell Királynak lennem, Jenna, mert szerettem a

munkámat, bár csak egyszerű kereskedő voltam. Szerettem az utazással járó izgalmakat, és örültem a lehetőségnek, hogy egy napon talán vagyont szerezhetek majd magamnak. És hat hónappal a te születésed előtt pontosan ilyen lehetőség kínálkozott. Anyád is áldását adta a dologra: én pedig hajót béreltem a Kikötőben, és nekivágtam a tengernek. A szerencse nem pártolt el tőlem, és rövidesen kincsekkel megrakodva és derék legénységgel, jó szélben hajóztam hazafelé. Nem tudod elképzelni, milyen izgatott voltam, amikor megérkeztem a Kikötőbe, pontosan azon a napon, amikor neked meg kellett születned. Minden, de minden, gondoltam, tökéletes! Csakhogy amint kikötöttem... - Milo hangja elcsuklott -, ...egy hajósinastól meghallottam a hírt, azt a borzasztó hírt, amit már az egész Kikötő tudott... hogy az én drága Cerysemet, az édesanyádat, megölték. És hogy a kislányomat elrabolták... és mindenki úgy vélekedett, hogy biztosan ő is halott már. Az egyik pillanatban még minden az enyém volt, amire csak vágytam, a következő pillanatban nem volt semmim. Semmim! Még aznap éjjel továbbhajóztam, nem is törődtem vele, merre megyek, vagy mi történik velem. Éveken keresztül fölalá hajóztam a hét tengeren. Találtam elásott kincset, hűséges hajóm megállta a helyét forgószélben és hurrikánban, de végül mégiscsak utolérte a végzet, amikor megtámadta hét tenger legrettegettebb kalóza, Ordas Tom. Jenna felszisszent. Őt ugyan soha nem érdekelték a kalózok, de Ordas Tómról még ő is hallott. - Soha nem fogom elfelejteni az Ordas Tom fogságában töltött hét hosszú esztendőt! - suttogta Milo. - Azt hittem, soha életemben nem fogok szabadulni. De egyik éjszaka a véletlen a kezemre játszott. A hajónk rettentő hullámverésbe került. Néhányan azt mondták, valamilyen Sötét Vihar okozza ezt a nagy hullámzást több ezer mérföldnyi távolságról, de számomra ezek a hullámok a szerencsét jelentették. Ordas Tomot lesodorták a fedélzetről, a legénysége pedig föllázadt. Én vettem át a hajó parancsnokságát. Aztán néhány héttel később befutottunk egy kis kikötőbe, és ott hallottam, hogy az emberek azt rebesgetik, életben vagy. Akkor úgy éreztem, új élet kezdődik számomra. Azonnal vízre szálltunk megint, és a szél egész úton nekünk kedvezett. Lehorgonyoztunk a part közelében, és felvontuk a sárga lobogót, hogy felhívjuk magunkra a Vámőrség figyelmét. Másnap reggel a Fővámtiszt kievezett hozzánk. Csak egy pillantást vetett a fedélzeten fölhalmozott kincsekre, és közölte, várnunk kell, amíg a fő vámraktár föl nem szabadul. - Milo Banda gyászosan csóválta a fejét. - Az ám a kemény nőszemély, az a Csollán nevű vámtiszt! De hálás vagyok neki, mert ha nem várat meg minket, nem pillantalak meg aznap éjjel! Jenna visszaemlékezett a vámház előtt lejátszódott jelenetre. Most már mindent értett. - Amikor fölnéztem, és megláttalak, ahogy ott ültél azon a lovon, pontosan úgy, ahogy anyád szokott annak idején, és megláttam az arany pántot a hajadban, rögtön tudtam, hogy csak te lehetsz az! - mondta Milo. - De igazán röstellem, Jenna! Azt hiszem, nagyon rád ijesztettem aznap éjjel! De akkor eszembe sem jutott, hogy megijedhetsz. Egyszerűen csak beszélni akartam veled! - Semmi baj! - mosolygott Jenna. - Most már mindent értek. Aztán Jenna mesélt az apjának Számoséknál töltött gyerekkoráról. Míg beszélt, egy fiatal nő kísértete figyelte élénken minden szavát. A Királynő kísértete hátrahúzódott az árnyékba, és miközben a férje és a lánya lassanként mindent megtudtak egymásról, arra gondolt, milyen csodálatos, hogy végre együtt láthatja őket. - Csak rájuk kell nézni, mindjárt látja az ember, hogy apa és lánya! - mondta Alther, miközben odalebegett a Királynő mellé. - Igen, Alther, így van! Milo is pontosan így szokta oldalra hajtani a fejét, amikor beszél, mint most Jenna felelte a Királynő. - De különben rád hasonlít - mondta Alther. - Feltűnően! - Tudom... - sóhajtotta a Királynő. - Jó éjszakát, Alther!

Alther figyelte, amint a Királynő eltűnik az éjszakában. Áttetsző alakja némán végigsodródott a Palota tetején, elsuhant Szeptimusz mellett, és a Varázslóinas meglepetten fölpillantott, mert érezte, hogy valami elhalad mellette, bár látni nem látott semmit. A Királynő rövidesen odaért a Vártoronyhoz, kecsesen lelépett a párkányzatról, és eltűnt a vastag kőfalon keresztül. Odabenn, a Királynő Szobájában, a kandallóban a tűz ugyanolyan fényesen lobogott, mint mindig. A Királynő csöndesen ült a tűz mellett, és emlékezetében felidézte az aznapi eseményeket, hiszen erre a napra várt már hosszú évek óta!

MI TÖRTÉNT KORÁBBAN... FAZÉK VILIVEL? Fazék Vilinek valaha állatkereskedése volt, ahol elsősorban hüllőket árult. Vili a gyíkokat és a kígyókat kedvelte legjobban, különösen a bíborszínű pitonokat. A legnagyobb piton, amelyet Vilinek sikerült kitenyésztenie, Tarka Tóbiás cipőüzletének hátsó udvarában élt. Tóbiás nem kedvelte a kígyókat, és csak nagy nehezen állt rá, hogy a piton levedlett bőréből szabja ki Marcia hegyes orrú kígyóbőr cipőit. Amikor a Legfőbb őr vásárolt Vilitől egy csomó alligátorteknőst, megparancsolta, hogy Vili is költözzék oda a Palotába, és gondozza a teknősöket. Vili nem mert nemet mondani neki. Az állatkereskedést az unokahúga, Szandra vette át Vilitől, és Vili nagy bosszúságára aranyhörcsögöket és angóranyulakat kezdett árusítani. Szandra választása jónak bizonyult: igen sokan vásárolták ezeket a bolyhos, si-mogatnivaló kis állatokat, és Szandra rövidesen meg tudta vásárolni Vilitől a boltot. Amikor Számosék beköltöztek Jennával a Palotába, Timót megkérte Vilit, hogy maradjon ott továbbra is, és segítsen nekik megszabadulni az alligátorteknősöktől. Vili beleegyezett, de a feladat megoldhatatlannak bizonyult, és amikor az egyik különösen agresszív teknős kis híján leharapta az ujját, föl is hagyott a próbálkozással. A Szandrától kapott pénzen Vili létrehozta saját gyíktenyészetét a folyó mellett, megépítette a Csotrogányt, és belefogott véget nem érő próbálkozásainak sorába, hogy tökéletessé tegye a Palota gyepét.

BREKKENTS ULRIKÁVAL? Amikor Szeptimusz még kicsi volt, Brekkents Ulrika volt a Fiatalok Hadseregének Kaszárnyájában a házvezetőnő. Ulrika nem kedvelte a fiúkat, még a Fiatalok Hadseregének csöndes, megfélemlített katonáit sem. Rövidesen előléptették, és ő lett a Vadász és Falkájának házvezetőnője. Ulrika mélységesen csodálta a Vadászt, bár a Vadász valószínűleg azt sem vette észre, hogy Ulrika a világon van. Igaz, egyszer megkérdezte tőle, hová lett a zoknija, és Ulrika ezután napokig magánkívül volt a boldogságtól. Ettől kezdve előszeretettel dugdosta el a Vadász zokniját, hátha újra megkérdezi tőle, hová lett, de ez soha többet nem fordult elő. Amikor a Legfőbb őr megszökött, Jenna visszatért és beköltözött a Palotába, mint Hercegnő, Ulrika úgy döntött igénybe veszi a Második Esély-Program kínálta lehetőséget. Ezt a programot Marcia és Alther indították el. Jelentkezett házvezetőnőnek a Palotába, de nem kapta meg az állást, mert Számos Sára ijesztő figurának találta. A Program ezután felkínált Ulrikának egy házvezetőnői állást Ottó von Hörtschögg professzor mellett. A professzor pedig felvette, mert annyira megrémült tőle, hogy nem merte elutasítani. Ulrika azonban továbbra is DomDaniel tántoríthatatlan híve maradt, és rövidesen csatlakozott a Restaurációs Mozgalomhoz, ahhoz a titkos hálózathoz, amelynek tagjai DomDaniel visszatértében reménykedtek. Ezen a szervezeten keresztül került kapcsolatba Ulrika Számos Simonnal.

OTTÓ VON HÖRTSCHÖGG PROFESSZORRAL? Ottó von Hörtschögg professzorok hosszú sorának leszármazottja volt. Sok száz évvel ezelőtt Dorothea von Hörtschögg professzor kidolgozott egy titkos és rendkívül bonyolult eljárást, amelynek segítségével meg lehet szabadulni a Kísértetek minden fajtájától, például az olyan Árnyékoktól, mint amilyen az is volt, amelyik Marciát követte, valamint a Szellemektől (egy ilyen Szellem Várakozott Altherre annak idején, amikor az még DomDaniel Varázslóinasa volt). Bár az összes von Hörtschögg kiváló matematikai képességekkel rendelkezett, többnyire meglehetősen hiszékenyek és rendkívül szórako-zottak voltak: Ottó sem volt kivétel. Ottó apja, idősb Ottó, véletlenül felrobbantotta magát - és magával együtt a von Hörtschöggök eredeti Laboratóriumát -, miközben valamilyen illékony Amalgámmal kísérletezett. Ottó ezt követően költözött a Várárok mellett álló házba, és ott létrehozta saját Laboratóriumát. A Legfőbb őr uralma alatt Ottó meghúzta magát, és ezt a tíz esztendőt gyakorlatilag zárt ajtók mögött, házának magányában töltötte, keresztrejtvényfejtéssel és kémcsöveinek rendezgetésével. Ottó csak akkor kezdett el újra komolyan dolgozni, amikor fölvette Brekkents Ulrikát házvezetőnőnek, és akkor is csak azért, hogy legyen ürügye elmenekülni a Laboratóriumába Ulrika takarítási mániája elől. De ezzel sem ment sokra, mert Ulrika rövidesen kinevezte magát laboratóriumi asszisztensnőnek, és Ottó kénytelen volt tudomásul venni, hogy a kémcsőszámlálgatás hosszú, gondtalan napjai véget értek. Ottó nem is sejtette, hogy Ulrika a Restaurációs Mozgalom tagja, és hogy szombat esténként az ő gyűléseikre igyekszik a Néptánc Klubházba.

BOGÁRRAL? Bogár egyetlen gyerek volt. A Toldalékban nőtt föl. A szülei ugyanabban a házban laktak, mint Számosék, csak egy emelettel lejjebb. Két nagy szobájuk volt. Bogár egyik legkorábbi emléke, ahogy az anyja egy söprűvel dörömböl a plafonon, és azt ordítja: „Az isten szerelmére, maradjanak már csöndben!" A szülei megtiltották Bogárnak, hogy a Számos gyerekekkel játsszon, de ezzel csak azt érték el, hogy Számosék még vonzóbbá váltak Bogár számára, és rövidesen össze is barátkozott a vele egykorú Számos Jojóval. Amikor betöltötte a tizenegyet, Bogár, anyja legnagyobb örömére, sikeresen letette a rendkívül nehéz felvételi vizsgát a Kézirattárba. Mindenesfiúként kezdett dolgozni. Olyan ügyes és szorgalmas volt, hogy kiérdemelte főnökei bizalmát, és amikor a Jégalagutat Ellenőrző Tisztviselő leesett a szánkóról és eltörte a bokáját, Bogárt bízták meg a Jégalagút hetenkénti ellenőrzésével. Bogár nagyon kedvelte Szeptimuszt. Egyrészt Jojóra emlékeztette, másrészt sok közös volt bennük: mindketten érdeklődtek a Mágia iránt, és kedvelték a fura, buborékos italokat. Bogár ugyanúgy irtózott a Sötét Mágiától, mint Szeptimusz: egyszer, amikor éppen Gyümölcspezsgőt iszogattak, meg is jegyezte: „Minden, ami Sötét, olyan lehangoló! Aznap, amikor az a rémes öreg Varázsló visszatért a Varázslók Tornyába, megdöglött a hörcsögöm, anyukámnak hatalmas kelés támadt az orra hegyén, és a macskánk elcsavargott. És mindez csak azért, mert én napjában hazahurcoltam egy adag Sötétséget, ami a kézirattárban tapadt rám! Rémes!" Szeptimusz is nagyon kedvelte Bogárt, és teljes mértékben megbízott benne.

FOGDMEG BORISSZAL? Amióta az eszét tudta, Fogdmeg Boriszt mindig mindenki a vezetéknevén szólította. Az édesanyja megtett minden tőle telhetőt, hogy Borisznak hívja, de mire a gyerek járni kezdett, ő is, mint mindenki más, föladta, és attól fogva egyszerűen Fogdmegnek szólította. A Borisz valahogy túlságosan bizalmaskodónak tűnt.

Fogdmeg világéletében Vadász szeretett volna lenni. Akkoriban szökött meg otthonról, hogy csatlakozzék Rosszföldén a Vadászfalkához, amikor DomDaniel éppen a Királynő meggyilkolásán kezdte törni a fejét. Fogdmeg keményen edzett a Falkával, de a Falka többi tagja mégsem kedvelte. A fogmosással már kisfiú korában hadilábon állt, és most, hogy nem volt már mellette az édesanyja, hogy nyaggassa miatta, teljesen felhagyott vele. Az az ideges szokása volt, hogy a nyelvét a szájpadlásához érintve csettintgetett, amivel fölbosszantotta az embereket, ráadásul igen gyorsan nőtt, és rövidesen annyira megnyúlt, hogy már nem volt alkalmas Vadásznak. Fogdmeg, nevéhez híven, fölvitte a Helyettes Vadászságig, de ennél magasabbra nem jutott. Amikor megdöntötték az Legfőbb őr uralmát, ő is csatlakozott a Második-Esély Programhoz, és föl is vették Varázslótanoncnak. Ezeket a tanfolyamokat az érettebb korú Varázslójelölteknek indították. Fogdmeg most szívvel-lélekkel azon igyekezett, hogy valódi Varázsló legyen belőle. Legrosszabb esetben is Közönséges Varázsló szeretett volna lenni, de úgy határozott, ha netán fölkínálnák neki a Fő-fő Varázsló posztját, nem fogja visszautasítani. Erre azonban mindmáig nem került sor.

KÖVI MÁRTONNAL? Ha valaki megkérdezné Kövi Mártont, kicsoda is ő, biztosan ezt felelné: „hajóács". És ennél többet nem is mondana. Mártont csöppet sem érdekelte a politika, a Varázslók pedig még kevésbé. Bármi történt is a Várban, Márton úgy vélte, nem rá tartozik. Számára a hajóépítő telepe kerítésén túl megszűnt a világ. A telep közvetlenül a Várfal külső oldalán helyezkedett el. Márton éjszaka mélyen aludt a függőágyában, hajnalban kelt, és az egész napot azzal töltötte, hogy boldogan épített, javított, festett vagy lekaparta a festéket. Vagyis végezte azt a töménytelen, csodálatosan időigényes és trükkös dolgot, amit el kell végezni a hajók körül. Bár ezt Nicko elképzelni sem tudta, valaha Márton is volt kislány, bár már alig emlékezett rá, valószínűleg azért nem, mert egy kis farmon nőtt fel Vidéken, és nem kedvelte a tyúkokat, utálta a teheneket, és egyenesen gyűlölte a disznókat. Amikor tizennégy éves lett, Márton megszökött otthonról, fiúruhát öltött, és jelentkezett matróznak egy hajóra. A szülei soha nem értették meg, miért tette. Mire tizenkilenc lett, a saját hajójával tért vissza a tengerről, és létrehozta a Hajóépítő Telepét, közvetlenül a régi Vámszabad Kikötő romjai mellett. Márton tökéletesen boldog volt a telepén, és nehezen szánta rá magát, hogy kitegye onnét a lábát.

SZIMATTAL? Szimat valaha teniszlabda volt. Két esztendőt töltött egy nyirkos árokban a Kikötővárosi Teniszház közelében, mert egyszer egy játékos dühében akkorát ütött belé, hogy kirepült az ablakon. Már alaposan megrágták az egerek, és kezdett lassan szétmállani, amikor Számos Simon rátalált, zsebre dugta, és magával vitte a Csillagvizsgálóba. A következő néhány hónapban Szimat egy Lepecsételt Dobozban feküdt, amelyet Simon gondosan őrzött. Rendszeresen újratöltötte a dobozt mindenféle gázokkal és bájitalokkal, hosszú órákon át varázsigéket kántált fölötte, és Fordító Varázslatokkal vette körül. Ahogy Szimat lassanként öntudatra ébredt, hallotta, ahogy varázsszavakat mormolnak fölötte éjfélkor, és érezte annak a Sötét Füstnek a szagát, amellyel Simon időről időre átfüstölte a dobozt. Szimat csak feküdt, mit sem sejtve, de izgatottan, és várta, mi sül ki ebből az egészből. Aztán, egy éjszaka, Újholdkor Simon kieresztette Szimatot a dobozából, és Szimat, most először, szemügyre vehette a világot maga körül. Tetszett neki, amit látott, és Számos Simon is roppant elégedett volt a

teremtményével. Szimat ragyogó zöld fénnyel világított, és szemlátomást igen értelmes volt: engedelmeskedett a Gazdájának, és gyorsan tanult. Rövidesen mindenhová követte a Gazdáját, és ő lett Számos Simon leghűségesebb szolgája.

MEREDITH NŐVÉRREL? Meredith Ágnes Nővér, a korábbi Főbába és gyermekrabló, amikor kieresztették a Depressziós és Tévképzetekben Szenvedő Személyek Számára Fenntartott Intézetből, elhagyta a Várat, és egyenesen a Kikötő felé igyekezett. Ott föl-alá járkált az utcákon, és a fiát, Merrint kereste, de nem volt szerencséje. Végül elfogyott az a pénz, amelyet az Intézettől kapott, amikor kiengedték, és kénytelen volt takarítónői állást vállalni egy lerobbant panzióban a Kötél-sikátorban, a Kikötői Boszorkánygyülekezet közvetlen szomszédságában. A panzió tulajdonosa egy bizonyos Firkás Flóri volt. Ennek a testes asszonyságnak igen rossz volt a természete, de igen jó az emlékezőtehetsége. Állandóan újabb és újabb, véget nem érő vitákba keveredett szomszédaival, a Kikötői Boszorkányokkal, és az egyik ilyen dühös szóváltás lett a végzete. Egy használt teászacskóról volt szó, amelyet Flóri szerint szántszándékkal a fejéhez vágtak. Linda, aki egyik nap unalmában csakugyan hozzávágott egy teászacskót Flóri fejéhez, végül megunta, hogy a panziósnő örökösen ordibál vele, és Zsugorító Varázslatot alkalmazott Flóri ellen. A Varázslat hatására Flóri néhány hét alatt fokozatosan teászacskó-méretűre zsugorodott, majd egy fagyos reggel megcsúszott a jeges úton, belepottyant a hátsó ajtó mellett húzódé csatornába, és megfulladt. Meredith Ágnes nagy érdeklődéssel kísérte Flóri Zsugorodását. Egyik nap, amikor sehol sem találta eltörpült háziasszonyát, Meredith Nővér, mintha mi sem történt volna, átvette a panzióban az uralmat. Rövidesen birtokba vette az egész házat. Pihés tapétával vonta be a falat, bolondos szövegekkel teleírt cédulákkal ragasztotta tele, és az egész házat telizsúfolta elszáradt virágokkal és babákkal. A babái társaságát annyira élvezte, hogy egy idő után már nem is kereste Merrint. A babákkal az ember legalább mindig tudja, hányadán áll, mondogatta.

MIRANDÁVAL? Miranda annak idején a Kikötőbe szökött a Fő Krumpli-hámozóval, a Palota konyhájában lejátszódott emlékezetes események után. Miranda és a Fő Krumplihámozó, Kevin, buzgón takarékoskodtak, hogy megnyithassák saját kávézójukat. Amikor Kevint fölvették szakácsnak egy nagy kereskedelmi hajóra, amely éppen világ körüli útra indult, Miranda elvállalta azt az egyetlen állást, amely abban a pillanatban kínálkozott, és ő lett a Babaház portása. Nem ez volt éppen álmai állása, de azért jócskán sikerült félretennie a hálás vendégektől kapott borravalókból, és miután beköltözött a lépcső alatti kamrába, legalább a szállásért nem kellett fizetnie. Alig várta a napot, hogy Kevin visszatérjen, és találjanak maguknak egy kis lakást a Kikötő közelében.

A KIKÖTŐI BOSZORKÁNYGYÜLEKEZETBŐL VERONIKÁVAL? Veronika volt az a boszorkány, aki a legrégebben csatlakozott a Gyülekezethez, de soha nem választották meg Anyaboszorkánynak, mert annyira szórakozott volt, és mert gyakran megesett vele, hogy alvajárás közben kisétált a Gyülekezet házából, és napokig elveszetten bolyongott. Veronika kedvelte a patkányokat, ezt még alighanem az apjától, Jakabtól örökölte, aki a nádasban lakott a Marrami-láp közelében. Akárcsak az apjának, Veronikának is hatalmas gyűjteménye volt kalitkába zárt, a felbomlás különféle fázisaiban leledző patkányokból.

LINDÁVAL? Linda volt a legfiatalabb boszorkány a Gyülekezetben, és ahogy mondani szokta, „én aztán mindenben benne vagyok". A többi boszorkány élvezte a társaságát, de a gonosz tréfáitól rettegtek. Linda heves természetű volt, és hajlott rá, hogy igen csúnyán elátkozza mindazokat, akik keresztezték az útját. Ilyen boszorkány azonban mostanában már nemigen akadt. Mindnyájan jól emlékeztek az esetre, amikor Dorindának elefántfüle nőtt. Pamela, az Anyaboszorkány, úgy látta, hogy Lindában van fantázia, és titokban igyekezett kiképezni rá, hogy idővel átvegye tőle az Anyaboszorkány posztját.

DAPHNÉVAL? Daphne volt a gyülekezet legszótlanabb tagja. Kedvesen dudorászva téblábolt egész nap, nemigen elegyedd t szoba senkivel, mert minden idejét lefoglalta, hogy kedvenc v/mi gondozza, amelyek lassan keresztülrágták magukat .1 házon. Daphne imádta a szúit, és ha beszélgetni támadt kedve, i ive lük társalgott.

PAMELÁVAL? Pamela volt a Gyülekezet Anyaboszorkánya és Sötét Boszorkánya. Természetesen a gyülekezel összes tagja azl hitte magáról, hogy Sötét Boszorkány, de igazából csak Pamela volt az. Eltöltött néhány évet DomDanielnél a Csillagvizsgálóban, és amikor visszatért, hozott magával egy-két Sötét történetet, amelyek alaposan megrémítették a Gyülekezet tagjait, bár előbb ittak volna rothadt békalevet, semhogy ezt bevallják. Pamelának megvolt a saját Lezárt szobája, ahová egyetlen másik boszorkány sem merte betenni a lábát, és amikor éjszakánként vérfagyasztó sikolyok hallatszottak ki onnét, a többi boszorkány befogta a fülét, úgy próbált meg aludni.

DORINDÁVAL? Dorinda nem foglalkozott túl sokat a tulajdon külsejével, egészen addig a borzasztó éjszakáig, amikor elefántfüle nőtt. Tudta, hogy nem különösebben csinos, mivel az orra kissé elgörbült, amikor összeszólalkozott egy vészkijárattal, és a hajával se volt soha megelégedve. Az utóbbi időben viszont Dorinda végképp fölhagyott mindenfajta kísérletezéssel, hogy kicsinosítsa magát. Egy alkalommal ugyanis Linda meggyanúsította, hogy kihallgatta magántermészetű beszélgetését egy fiatal Szemfényvesztővel, akit fölvitt magához. Dorinda hevesen tagadta a vádat, bár az egész Gyülekezet jól tudta, hogy szeret mások szobája körül settenkedni és a kulcslyukon át hallgatózni. Linda tajtékzott dühében, és elefántfüllel Ruházta fel Dorindát. (Pontosan olyannal, amilyen az afrikai elefántoknak van, márpedig az csakugyan nem kicsi!), mondván, „ha már örökösen ott téblábol az ember nyomában és a fülét hegyezi, hát legalább legyen mit hegyeznie!". Attól az éjszakától fogva Dorinda mindig egy jókora törülközővel a feje körül járt-kelt a házban, és megpróbálta elhitetni a Gyülekezet többi boszorkányával, hogy éppen most mosott hajat, pedig mindenki tudta - és Dorinda is tudta, hogy tudják -, hogy az óriási törülközőturbán alatt két takarosan összehajtogatott, afrikai elefántfül rejtőzik. Linda ugyanis olyan tartós átkot alkalmazott, amelyet még Pamela sem tudott feloldani.

FOX HUGÓ, TITKOS FŐIRATTÁROSSAL? Fox Hugó egyszerű írnok volt a Kézirattárban huszonöt évig, mielőtt Kinevezték volna Titkos Főirattárosnak. Amikor DomDanielnek sikerült Marciát csellel visszacsalogatnia a Varázslók Tornyába a Marrami-lápról, arra a könyvre is rátette a kezét, amelyet Marcia magával vitt, nevezetesen A Sötétség Eloszlatása címűre. A Feketemágus elvitte a könyvet Waracskos Valdemárnak, az akkori Titkos Főirattárosnak, hogy semmisítse meg.

Waracskos nem állt kötélnek, és még aznap éjszaka, amikor hazafelé tartott a Kézirattárból, Waracskos Valdemárnak nyoma veszett, és többé nem látta soha senki. DomDaniel ragaszkodott hozzá, hogy azonnal nevezzék ki Waracskos utódját, és a levéltárosok Sorsot húztak. A Sorshúzás ősrégi szertartás volt: azzal kezdődött, hogy minden írnok beletette a tollát egy hatalmas, ősrégi zománcozott edénybe. Az Edényt bevitték a Titkos Szobába, és ott hagyták éjszakára. Másnap reggelre az egyik toll mindig ott feküdt az asztalon, míg a többi benne maradt az Edényben. A hagyomány úgy kívánta, hogy a legfiatalabb írnokot küljék el a Titkos Szobába a tollért. Csakhogy ez alkalommal, amikor Fox Hugó lett a Kiválasztott, DomDaniel ragaszkodott hozzá, hogy ő maga menjen be a Titkos Szobába a tollért. Amikor megjelent a Kéziratmásolóban Fox Hugó fekete, összerágcsált tollával a kezében, senki nem akart hinni a szemének, a legkevésbé Fox Hugó. Azonnal rebesgetni kezdték, hogy a Kiválasztás ezúttal nem tisztességesen történt, de bizonyítani semmit sem tudtak. így aztán Fox Hugót megtanították a Rejtelmes Kódex titkaira, átnyújtották neki a hivatalos Pecséteket, és annak rendje és módja szerint beiktatták a hivatalába, mint Titkos Főirattárost. Fox Hugó rövidesen felocsúdott első meglepetéséből, és meggyőzte magát: kiváló képességeinek köszönheti, hogy rá esett a választás. Az igazság azonban az volt, hogy DomDaniel visszatette az edénybe Dzsinn Dániel, egy becsületes és művelt írnok pennáját, és Fox Hugóét húzta ki helyette, mert úgy gondolta, hogy Fox Hugóra gyerekjáték lesz ráerőltetnie az akaratát. Amikor aztán DomDanielt utolérte a sorsa, és Marcia visszatért Szeptimusszal a Varázslók Tornyába, a Restaurációs Mozgalom megfenyegette Fox Hugót, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint szegény öreg Waracskos, ha nem teszi lehetővé Számos Simon számára, hogy lejusson a Jégalagútba. Fox Hugó megrémült. Nem volt népszerű ember, és tudta, nem bízhat benne, hogy bárki is mellé álljon kézirattárbeli kollégái közül, így hát engedett. DomDanielnek igaza volt, Fox Hugóval csakugyan gyerekjáték volt elbánni.

GÉBICCSEL? Gébics Gedeon valaha Palotaőr volt. Egy kis faluban élt, a Birkalegelők környékén, és akarata ellenére sorozták be. Gébics álmatag fiúcska volt, és egész álló nap apja juhait őrizte. Apja gondolni sem szeretett rá, hány birkája csatangolt el, mialatt Gébics őrizte őket, és végképp föladta a reményt, hogy a fiából valaha is jó pásztor lesz. így hát amikor a Palotaőröket Toborzó Társaság azt ígérte, hogy „embert nevel belőle", Gébics apja gondoskodott róla, hogy az ifjú Gedeon pillanatok alatt útra készen álljon, szerető anyjának legnagyobb rémületére. Gébics, szerencséjére, akkor érkezett a Palotába, amikor a Legfőbb őr uralma már a vége felé járt. Alig egy hónapra rá, hogy besorozták, már jelentkezett is a Második-Esély Programnál, és rövidesen át is helyezték a Kézirattárba. Gébics soha életében nem volt még ilyen boldog.

A JÉGALAGÚT KÍSÉRTETEIVE1? Kőmíves és Alfréd és Godofréd fivérek voltak. Ők is, akárcsak számos kőművestársuk, akkor kerültek a Várba, amikor a Nagy Szerencsétlenség történt. Hosszú órákon át keményen dolgoztak, hogy megjavítsák a beszakadt alagutat, de hiába. Ők ketten is odalenn rekedtek harminckilenc társukkal együtt a Rendkívüli Fagyban, és soha többé nem jutottak fel a napvilágra. Akárcsak a többi harminckilenc, ők is egyfolytában föl-alá járkáltak az alagútban, és sejtelmük sem volt róla, hogy több száz év telt már el azóta, hogy ők Megfagytak. Mindkét fivér meg volt győződve róla, hogy ott folytathatnák az életüket, ahol abbahagyták, ha valaki megmutatná nekik, merre van a kijárat.

CSÖRREN ELEKKEL? Csörren Elek volt DomDaniel első Varázslóinasa, amikor a Feketemágusból annak idején a Vár Fő-fő Varázslója lett. Elek lassú észjárású, kevéssé megnyerő külsejű fiatalember volt, akinek vajmi kevés tehetsége volt a Mágiához, de DomDaniel ezzel nem törődött. Azért választotta éppen Eleket, mert tudta róla, hogy Csörren Betti a húga. Ebben az időben Csörren Betti volt a Sárkányhajó Őrzője. Betti jó szándékú, de szörnyen megbízhatatlan Fehér Boszorkány volt, és bármerre járt, mindig egy csomó galibát okozott a szórakozottságával és rendetlenségével. Betty egy téli éjszakán elcsavargott a Kikötőbe, és ottragadt a Nagy Fagy idejére: ekkor vette át tőle Zelda néni az Őrző hivatalát. Csörren Elek még Bettinél is szórakozottabb volt, de DomDaniel sejtette, hogy valami nagyon fontos dolognak kell lennie az Őrkunyhóban - valami olyasminek, ami mindeddig megakadályozta benne, hogy átvegye a teljhatalmat a Várban -, és szerette volna megtudni, mi az. Jó ötletnek tűnt, hogy fölvegye maga mellé Varázslóinasnak Betti bátyját: azt remélte, az ő segítségével sikerül kiszednie Bettiből a titkot. De DomDanielnek nem volt szerencséje: nem sokkal azután, hogy Eleket fölvette Varázslóinasnak, Elek és Betti rettentően összevesztek. Elek addig dicsekedett az új állásával, és azzal, milyen fontos személyiség is lett belőle, míg végül az irigy Betti megsokallta. Elvarázsolta az Őrkunyhót, hogy Elek ne találja meg soha többé, és nem állt szóba többé a bátyjával. így aztán DomDaniel sose tudta meg, hogy a Sárkányhajó ott van az Őr-kunyhó mellett, sőt még azt se, hol van maga a Kunyhó. Amikor Zelda néni átvette Csörren Bettitől az Őrző tisztjét, DomDaniel nem vehette többé hasznát Eleknek. Ezért Alther Mellát vette maga mellé új Varázslóinasnak, Eleket pedig Felfüggesztette - így nevezik azt a hosszadalmas és visszataszító Sötét Varázslatot, amelynek során valakit Árnyékká Sorvasztanak. DomDaniel azért Megtartotta a szerencsétlen Eleket, hátha egyszer még hasznát veszi. És csakugyan, ha már kéznél volt, Elekből lett Marcia Árnyéka.

HILDEGÁRDDAL? Hildegárd korábban az Őrök Tanácsának dolgozott, a Gazdasági Osztályon, amely főként azzal foglalkozott, hogy megpróbált gátat vetni a Főparancsnok tébolyult költekezésének. Ám ez a feladat megoldhatatlannak bizonyult. Később Hildegárdot áthelyezték a Kiárusítási Osztaghoz, amely kikényszerítette a Palota kincseinek elkótyavetyélését. Hildegárd megszerette a régi képeket és bútorokat, amelyeket el kellett adnia, de azért keményen alkudozott, és jó árat csikart ki értük a vásárlókból. Hildegárd nagyon boldog volt, amikor a Második Esély-Program lehetővé tette számára, hogy jelentkezzék Varázslótanoncnak. Kényelmetlenül érezte magát, amikor őrt kellett állnia a Palotában: ha végigpillantott az üres termeken, amelyek valaha teli voltak értékes bútorokkal és képekkel, szörnyen gyötörte a lelkiismerete. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kitanul Közönséges Varázslónak, és ameny-nyire csak lehet, jóváteszi, amit korábban elkövetett.