Anatolij Ribakov - Nehéz homok

ANATOLIJ RIBAKOV

NEHÉZ HOMOK FORDÍTOTTA NIKODÉMUSZ ELLI EURÓPA KÖNYVKIADÓ / KÁRPÁTI KIADÓ BUDAPEST UZSGOROD 1981 HUNGARIAN TRANSLATION © NIKODÉMUSZ ELLI, 1981 MEGJELENT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ (BUDAPEST) ÉS A KÁRPÁTI KIADÓ (UZSGOROD, UKRÁN SZSZK) KÖZÖS KIADÁSÁBAN „Szolgála tehát Jákob Ráhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereti vala őt.” Mózes I. könyve 29. 20.

I Mi rendkívüli volt az én apámban? Semmi. Az igaz, hogy Svájcban született, Bázelben. Nem mondhatnám, hogy a mi kisvárosunkban sok svájci születésű él. Ha egészen pontos akarok lenni, meg kell mondanom, hogy egyedül csak az én apám volt az. Egyébként csak egyszerű suszter volt. Méghozzá elég rossz suszter. Az édesapja, az én nagyapám, orvosprofesszor volt Bázelben, a testvérei, vagyis az én nagybácsikáim, szintén orvosdoktorok. Az én apámnak is orvosdoktornak kellett volna lennie. De belőle suszter lett, méghozzá, mint ahogy már mondtam, bizony nem valami jó suszter. Az én nevemet ismerik, ugye: Ivanovszkij. Az apámat is Ivanovszkijnak hívták, a bázeli nagyapám is Ivanovszkij, a bácsikáim is az Ivanovszkij nevet viselték, és az unokatestvéreimet, akik most Bázelben élnek, szintén Ivanovszkijnak hívják. Az persze lehetséges, hogy nem egyszerűen Ivanovszkijnak hívják őket, hanem valami németes formában, esetleg csak Iwanowski. De akárhogy is csűrj ük-csavarjuk, csak Ivanovszkij marad. A dédapám egy Ivanovka nevű faluban született, és abban az időben szokás volt az embereket arról a városról, faluról vagy helységről elnevezni, ahol születtek. A dédapám elég jómódú embernek számított, és így, amikor egyetlen fia, vagyis az én nagyapám befejezte a gimnáziumot, elküldte Svájcba tanulni. A nagyapám elvégezte a bázeli egyetemet, és ott is nősült meg, Bázelben. Egy nagy klinika tulajdonosának, egy orvosnak a lányát vette el. Amikor az apósa meghalt, nagyapám kapta meg a klinikát. Tőle pedig a két idősebb fia, az én bácsikáim örökölték. Apám is az örökösök közé tartozott, joga lett volna a klinika egy részéhez, de ő nem volt orvos, nem élt Bázelben, hanem Oroszországban, nem dolgozott a klinikáért, és semmire sem tartott igényt. Tehát az én Ivanovszkij nagyapámnak volt három fia… „Az öregnek volt három fia, az eszéről volt híres a legnagyobb, a középső nem volt okos, sem buta, a legkisebbik valósággal ostoba…” Nem tudom, hogy a legidősebb bácsikám okosabb volt-e a középsőnél, nem gondolnám. Mind a ketten elvégezték az egyetemet, orvosdoktorok lettek, Európa egyik kitűnő klinikájának tulajdonosai, feltehetően nem lehettek nagyon ostobák. Ami az én apámat illeti, ő se volt buta, de ő nem rendelkezett felsőfokú képesítéssel, bár erre legalább annyi lehetősége lett volna, mint a testvéreinek. Az apám volt a legkisebb, a legutolsó gyerek, a család Benjáminja, ahogy ezt mifelénk mondják, a család legfiatalabb tagja, és a legkisebb mindig a legkedvesebb is. A három testvér közül egyedül csak ő hasonlított anyjára, arra a törékeny kis német asszonyra. A fivérei, egészségtől kicsattanó tenyészbikák, az Ivanovszkij nagypapára ütöttek. Nézzék csak a fényképüket: itt ez a kettő fehér sapkában, fehér köpenyben, ezek a fivérei, látják, mindegyik akár egy hentes. Egyébként Európaszerte híres sebészek, kitűnően értették a mesterségüket, és remekül dolgoztak. Nézzék csak, ez pedig az apám fényképe: kék szemű, szőke hajú férfi, elegáns, finom vonású, félénk, szép ember, a papa és a mama kedvence. A nagyapám, Ivanovszkij professzor nagyon tevékeny ember volt, két idősebb fiával együtt teljesen elfoglalta az orvostudomány, a klinika meg a betegek, de a feleségét szerette, és legkisebb fiát, vagyis az én apámat, azt is nagyon szerette. Az apámat Jákobnak hívták, ha oroszosan

akarnám mondani, akkor Jakovnak, ezért engem Jakovlevicsnek, vagyis Borisz Jakovlevics Ivanovszkijnak hívnak. Tehát Jakob, az én apám volt a legfiatalabb, a kedvenc, és az édesanyja, az én majdani nagyanyám igyekezett mindig maga mellett tartani őt, sétálni járt vele Bázel utcáin, és az emberek megálltak és megkérdezték, hogy hívják, kicsoda ez a kis angyalka. És a nagyanyám roppant boldog volt ilyenkor, hiszen minden anya örül, hogyha megcsodálják a gyermekét. Azt beszélik, hogy tizenkilenc esztendős korában az apám tökéletesen olyan volt, mint Dorian Gray. Tessék?… Hogy bizonyára én is hasonlíthattam Dorian Grayre? Nem hiszem. Ha hasonlítottam is Dorian Grayre, akkor csak arra, aki már összeszabdalta, eltépte a portréját. Valamennyi fivérem közül, öten voltunk fiúk, csak én, meg a legkisebb, Szása, hasonlítottunk az apámra, amint látják, szőke vagyok, a szemem kék, és százhetvennyolc centiméter magas vagyok, éppúgy, mint apám. A többi fivérem az anyámra hasonlított, anyám sudár, erős asszony volt, s a bátyáim is sudár magasak, mind száznyolcvan centi fölé nyúlt, csontosak, feketék, akár a cigányok… Mit gondolnak, hány esztendős vagyok? Köszönöm! Nem mennének hatvan fölé? Képzeljék csak, annyi vagyok! Fiatal koromban elég jóképűnek számítottam… Nem akarok eltúlozni semmit, de a tény az tény. Amikor fiatal legény koromban suszterként dolgoztam, a legelegánsabb hölgyek követelték, hogy személy szerint én készítsem el cipellőjüket, és amikor egy ilyen elegáns hölgynek mértéket vettem a lábacskájáról, csak úgy szikrázott közöttünk az elektromosság. Szavamra mondom!… De hát mindez régen volt, elmúlt, benőtte a fű is már, inkább térjünk vissza az apámhoz. Amikor apám elvégezte a college-ot, és az egyetemi felvétel előtt állott, akkor támadt az a gondolatuk, hogy elutaznak Oroszországba, meglátogatják szülővárosukat. Hogy miért és hogyan támadt ez a gondolatuk, erre pontosan nem tudok válaszolni. Apám befejezte középiskolai tanulmányait, és feltehetően úgy gondolták, hogy jó lenne, ha az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt világot látna. Meg a nagyapám is már régóta vágyódott arra, hogy meglátogassa azt a helyet, ahol született, ahol őseinek sírja domborul, egyszóval a szülőhazát. És bizonyára a nagyanyám is szeretett volna örömet szerezni kedvencének. Hiszen az ő Jákobja egy cseppet sem hasonlított fivéreire, azok tevékeny, gyakorlati emberek, realisták, a legkisebbik pedig álmodozó romantikus. Nagyanyám még abban sem volt biztos, hogy neki is orvosnak kell lennie, de hát az ő családjukban, ez már így szokás, mind orvosok, akkor talán ne sebész legyen, hanem belgyógyász, vagy ami még jobb, pszichiáter, mint Freud. így is döntöttek, leadták Jakob papírjait, iratait az egyetemre, vagy egyszerűen csak beíratták az egyetemre, nem tudom, hogy csinálják ezt Svájcban, mindent elintéztek, és elutaztak Oroszországba: a nagyapám, Ivanovszkij professzor, meg az én jövendő apám, a szép, fiatal, szőke fürtös Jakob Svájcból, Bázel városából. Mindez 1909-ben történt, csaknem hetven esztendővel ezelőtt. Most pedig képzeljék maguk elé annak a bázeli fiatalembernek a lelkiállapotát, aki 1909-ben keresztülutazik Oroszországon. Én még sohasem jártam Bázelben, sohasem jártam Svájcban, de majdnem két álló esztendeig éltem Németországban a háború alatt, hadseregben, és a háború után a megszálló csapatok kötelékében, és hozzávetőlegesen el tudom képzelni, milyen is lehet az a Bázel meg az a Svájc. Nagyon szép ország, az Alpok, a Genfi-tó… de hát hegyek és tavak minálunk is akadnak, és bizonyára nem maradnak el sem az Alpoktól, sem a Genfi-tótól. Igazán nem állítom azt, hogy Oroszország a világ legszebb országa, s mikor azt énekeljük, hogy: „Szép ország Bulgária, de Oroszországnál nincsen szebb”, ez csak az orosz ember számára van így, egy bolgárnak, úgy gondolom, Bulgária sem tetszik kevésbé más országnál. De tudják, amikor egy fiatalember tizenkilenc esztendősen, egy ilyen álmodozó, fogékony fiatalember megérkezik Svájcból, és átutazik Oroszországon egy napig, kettőig, háromig, és a vagonablakból elnézi a beláthatatlan sztyeppét, a horizonton megbúvó kis falvakat, a fehér ukrán parasztházakat, a tűző déli nap fényében fürdő meggyeskerteket, a csupa csillag égboltozatot, a kis templomok hagymakupoláit, meg a bajszos ukrán férfiakat és a sokszínű üveggyöngy nyakláncot viselő ukrán lányokat… ez bizony nem a rendes, illemtudó Bázel. S ráadásul még a fiatalember jól tudja, hogy itt valahol, ezen a sztyeppén született az édesapja, és mindez bizonyára rendkívüli hatást gyakorol rá. Lehetséges, hogy nem sajdult meg a szíve úgy, ahogy megsajdul a mi szívünk, amikor hazatérünk a szülőhazánkba, s mint ahogy bizonyára megsajdult nagyapám szíve, amikor majdnem negyven esztendő elmúltán újra meglátta Oroszországot. De ismétlem, mindez rendkívül erős hatást gyakorolt az apámra, ő maga mesélte ezt nekem később, hogy nem tudott ellépni az ablaktól, nem tudott elszakadni még egy rövid időre sem az elébe táruló tágas mezőtől, csendes kis állomásoktól, árvalányhajtól, gyér kis ligetektől. És mindehhez

vegyék hozzá azt, hogy Svájcon kívül jóformán még semmit sem látott a világból, Ausztrián keresztül utazott hozzánk, és Ausztriában Svájchoz viszonyítva semmi különöset nem tapasztalt, legalábbis így gondolom. Tehát ilyen lelkiállapotban járja ez a fiatalember a mi kis csendes, forró déli városkánk utcáit, megy végig a napsütötte homokos utcán, ahol az apja született, ahol nagyapja és nagyanyja élt valamikor: az utca, mint általában a déli mezővárosokban, elég széles, mindkét oldalán kék fatáblásfaházak húzódnak, előttük jó erős fakerítés, rajta erős' kapu, előkertek, nyárfák, de az utcán egy lélek sincs, teljesen néptelen. Természetesen mindenki jól tudta, hogy a megboldogult Ivanovszkij fia megérkezett a városba, hogy találkozzék a szülőföldjével, s hogy megmutassa azt a fiának, hogy az ne feledkezzék meg arról, honnan származik, és hát persze mindenki nagyon kíváncsi volt rájuk. Mindenki szívesen megnézte volna őket. De mifelénk az emberek nagyon tapintatosak, senki nem ment ki az utcára. Az emberek nem verődtek össze és nem bámészkodtak, nem nézték, hogyan megy az utcán az öreg Ivanovszkij a legifjabb Ivanovszkijjal. De mindenütt félrehúzták egy kicsit a függönyöket, és óvakodva, az ablakból néztek ki rájuk, mert hiszen akárhogy is vesszük, mégiscsak nagy eseményszámba ment, Svájcból jöttek ide ezek az emberek megnézni az utcát, megnézni a házat, ahol az őseik laktak. Csak egy ember ment ki az utcára, csak egyetlenegy ember lépett ki a házból és vette szemügyre a svájciakat, nem az ablakon keresztül, hanem egyenest, szemtől szembe állva velük. Bizonyára kitalálja már, ki lehetett ez az ember … igen, ez az ember nem volt más, mint az én későbbi édesanyám, Ráhel. – Ugyan miféle hercegek ezek? – kérdezte. – S miért kellene nekem szobafogságból, az ablakon keresztül meglesnem őket? Kiment az utcára, a félfának támaszkodva megállt a kapuban, és tágra nyílt szemmel nézte későbbi nagyapámat és apámat. Maguk elé tudják képzelni ezt a képet? Megy az utcán ez a külföldi öltönyt, nyakkendőt, divatos félcipőt viselő, ápolt külsejű szép szőke fiatalember a rendes, dolgos Bázel városából, aki mind ez ideig csak azokat az otthoni, fehér kötényes, tiszta, takaros német fiatal lányokat látta, és szóval, ahogy mondom, megy ez a német fiatalember végig a tikkasztóan meleg déli kisvároskán, tiporja a nap sugaraitól átforrósodott nehéz homokot, és látja: egy kapuban, a kapufélfának dőlve ott áll egy napbarnította fiatal lány, kinőtt, viseltes ruhácskájában, mely épp csak a térdéig ér, látja a formás meztelen lábát, látja a karcsú derekát, melyet egy arasszal át lehetne fogni, látja a dús, fekete, gyönyörű haját, égszínkék szemét, hófehér gyöngysorra emlékeztető fogait. És ez a lány óriási, tágra nyílt kék szemével nézi őt, minden zavar nélkül, szinte kihívóan, igen, így nézett rá ez a merész tizenhat esztendős kislány ebben a dél-ukrajnai kis városkában, egy suszternek a lánya, akit, mint tudjuk, semmiféle etikettre nem tanítottak. És ennek a lánynak roppant furcsának tűnik ez a bázeli fiú. Nemcsak azért, mert Svájcból jött, fogalma sincs ennek a lánynak arról, hol is van, milyen is lehet az a Svájc, egyszerűen csak még sohasem látta, hogy egy zsidó fiú kék szemű és szőke legyen, és hogy olyan ruhát viseljen, mintha valamiféle főkormányzó fia lenne. Nem ismert mást, csak az utcában élő fiúkat, akik mind igen erősek, napbarnítottak voltak, susztereket, bőrösöket, szabókat, fuvarosokat, rakodómunkásokat. És életében először látott egy ilyen kék szemű, szőke hajú fiatalembert, aki ilyen ápolt, rendes és szépséges volt, akár egy ifjú isten. Mit mondhatnék még erről? A Pillanat volt ez, a Nagy Pillanat, amit csak nagybetűvel lehet leírni. Szerelem, amely úgy érte őket, mint a villámcsapás. Ez a fiatal lány az én apám sorsa lett, az a nő, akivel egybe kellett hogy forrjon egy életre. És ő egy életre megszerette, és egy lett vele, mint ahogy egy életre megszerette és egy lett a mi ősapánk, Jákob is az ő Ráheljével. Később, sok esztendő múltán apám úgy mondta, hogy amikor meglátta anyámat, amint ott állt a kapuban mezítláb, rövid, szakadt ruhájában, úgy szerette meg őt, mint a mesebeli herceg Hamupipőkét, és elvette feleségül, hogy elvigye magával Svájcba. Anyám meg úgy mesélte, hogy amikor meglátta ezt a szép sápadt fiút, mellényes, elegáns külföldi öltönyében, kikeményített magas gallérjában, a melegtől szenvedőn, nagyon megsajnálta, és csak ezért ment hozzá feleségül. De hát persze mind a ketten csak tréfáltak, azért tréfáltak így, mert nagyon szerették egymást. De térjünk vissza azokhoz a régi eseményekhez… Amikor nagyapám és apám megérkeztek hozzánk Svájcból, a városban már nem éltek Ivanovszkijok. Nagyapám édesapja réges-rég meghalt, és eltávozott már az élők sorából mindkét nővére is. De a testvérek után is maradtak gyerekek, és ezeknek a gyerekeknek is voltak gyerekeik. Abban az időben, különösen egy kisvárosban, az odaérkező külföldit okvetlenül milliomosnak

tartották. És minden milliomosnak azon nyomban temérdek rokona akad. De hát ez csak akkor van így, hogyha erre valamiféle isten háta mögötti kis helyen kerül sor, olyan helyen, mint amelyekről annak idején Sólem Áléchem írt, és ahol az emberek egyetlen kis közösségben éltek. A mi városunkról ezt már nem mondhatjuk el. Ez a városka nem hasonlított az ilyen elmaradott kis helyekre. A csernyigovi kormányzóság északi csücskében helyezkedett el, mellette a mogiljovi kormányzóság, az már nem Ukrajna, hanem Belorusszia, közvetlen közelében az orjoli és a brjanszki kormányzóság, ez már Oroszországot jelentette, azonkívül ott volt még városunkban az a nagy vasútállomás, s bár mindez, amit elmesélek, a cárizmus idején történt, amely, mint jól tudják, minden népet elnyomott, és a zsidókat meg különösképpen elnyomta, mégis a mi városunkban valamennyire másképpen éltek az emberek: megvolt a szakmájuk, megbecsült szerepük: bőrösök, fuvarosok, rakodómunkások, iparosok, közéjük tartoztak a suszterek is, mint például az én anyai nagyapám, Rahlenko. A város mellett nagy fenyveserdő húzódott, amely általában nagyon egészséges, gyógyító erejű minden ember számára, de a tüdőbetegeknek különösen az. Az ő számukra a mi erdőnk és a mi száraz sztyeppi levegőnk maga volt a gyógyulás. És mindehhez még egy kis folyó is, nagyszerű homokos parttal. Akár a mennyország! Nyáron csak úgy özönlöttek hozzánk a nyaralók Csernyigovból, Kijevből, de még Moszkvából és Pétervárról is. És a nyaralókat, maguk is jól tudják, el kell látni, a nyaralók körül mindig akad munka, különösen a suszter számára: a nyaraló sokat sétál, elkoptatja a cipő talpát, letöri a cipősarkát, meg kell javítani, gyorsan, hamar, azon nyomban. De már akkor a suszterkedés nekilendült nálunk, nemcsak a cipőjavításra szorítkozott, az idő tájt már egy bőrgyár is volt a városunkban. A vidék bővelkedett szarvasmarhában, az állatokat leölték, s a bőrük a bőrgyárba került feldolgozásra. És hát ugye ahol bőr van, ott csizmát is kell varrni. Már a forradalom előtt is sok suszter készített nálunk cipőt, csizmát eladásra. A forradalom után szövetkezetbe tömörültek, aztán felépült egy cipőgyár is. Természetesen a mi városunk nem Kimri, és a mi gyárunk nem a „Szkorohod”, de igazán elég jó terméket készít, ezt úgy mondom maguknak, mint a cipőszakma avatott szakembere. Egyszóval a mi városunk népe dolgos emberekből állt, megéltek a keresetükből, nem szorultak kölcsönkéregetés-re, mindenki igyekezett megőrizni emberi méltóságát. S bár az esemény, amelyről most beszámolok, teljesen rendhagyószámba ment, mert akárhogy vesszük is, megérkezett Svájcból egy professzor, egy orvosdoktor, aki itt született, ebben a városban, itt élt ebben az utcában, és majdnem negyven esztendővel ezelőtt származott el innen, azért még nem dőlt tőle össze a világ. Valamilyen Sólem Áléchem-féle kis helyen talán földindulást okozott volna, de nálunk nem lett belőle az. És éppen ezért az én anyámon, Ráhelen kívül senki sem lépett ki az utcára, és az igazi rokonokon kívül senki sem akart mindenáron rokonságba kerülni velük. A legközelebbi rokon a nagyapám unokahúga volt, a nővérének a lánya, már idős asszony, egy kovács felesége, mégpedig egy első osztályú kovácsé, egy kovácsdinasztia fiáé, és még a neve is erről tanúskodott, Kuznyecovnak hívták. Az idő tájt nemcsak a lakóhely szerint nevezték el az embereket, hanem a szakmájuk után. Merthogy ki fia borja? A kovács, vagyis a kuznyec fia – Kuznyecov, a bőrös, vagyis a kozsevnyik fia – Kozsevnyikov. Ha cipészé, vagyis a szapozsnyiké – akkor Szapozsnyikov, ha asztalosé, vagyis sztoljaré, akkor – Sztoljarov, ha könyvkötőé, vagyis pereplotcsiké –, akkor Pereplotcsikov, és így tovább. A mi svájciaink ehhez a kovácshoz tartottak azon a bizonyos nevezetes napon, amikor az én későbbi apám meglátta az én későbbi anyámat. Természetesen nem azonnal látogattak el Kuznyecovékhoz. Amikor megérkeztek, szállodába mentek lakni. Ez a szálloda elég rendes, tiszta volt, egy lengyel özvegyasszony, páni Janrzwecka vezette. Nyár volt, nyaralószezon. De a nagyapám megkapta a legjobb szobát. Nem olyan lakosztály volt ez, mint amilyenhez ő Bázelben hozzászokott, de azért megfelelt. A nagyapám beköltözött a szállodába, és érdeklődni kezdett a rokonai után, és megtudta, hogy a kovács felesége, Kuznyecova, az ő unokahúga. De hát ugye egy ilyen kisvárosban semmi sem maradhat titokban. Amikor másnap nagyapám Jakob fiával megjelent Kuznyecovéknál, az egész család ünnepélyesen fogadta őket, díszes asztalt terítettek, rajta mindazzal a széppel-jóval, ami csak egy ilyen alkalomból elvárható. Az asztal mellett üldögélve nagyapám mindent megtudott a többi rokonairól is, és mint gondos és alapos némethez illik, valamennyiről részletesen kifaggatta a jelenlevőket: kicsoda, milyen és mely oldalról rokona az neki, mindent felmért, és eldöntötte, kivel kell találkoznia s kivel nem, és azokat, akiket kiválasztott, másnapra meghívta Kuznyecovékhoz, és Ivanovszkij nagyapám megajándékozta őket, de volt, aki csak pénzt kapott tőle.

Az egyetlen olyan rokon, akihez nagyapámnak kellett elmennie, egy bizonyos Hajim Jagugyin volt. Hajim Jagugyin sógora volt a nagyapámnak, megboldogult nővérének a férje. És ez a Hajim Jagugyin azt mondta, hogy miután Ivanovszkij azért jött, hogy találkozzék a legközelebbi hozzátartozóival, és a legközelebbi hozzátartozója két elhalt nővére volt, ezért megérkezése után legelőször édestestvére házába kellett volna ellátogatni, és nem az unokatestvéréhez, mert azt igazán mindenki jól tudhatja, hogy a testvér jóval közelebbi rokon, mint az unokatestvér. És ha már ez az Ivanovszkij keresztülutazta egész Európát, hogy találkozzék rokonaival, akkor ne essék nehezére megtenni még ötszáz lépést az ő, vagyis Jagugyin házáig. És ha Ivanovszkij nem teszi meg ezt az ötszáz lépést, akkor ezzel vérig sérti Hajim Jagugyint. Mindebből, gondolom, el tudják már képzelni, milyen ember is lehetett ez a Hajim Jagugyin, mármint ami a természetét illeti. Ami a hivatását illeti, nyugalmazott katonai altiszt. Ez idő tájt zsidó katonai altiszt ritkaságszámba ment. De Hajim Jagugyin elérte ezt a rangot, még kitüntetést is kapott… Apró termetű, sovány ember volt, sebesülése óta sántított, nem viselt szakállt, de őrmesteri bajuszt igen, erős kölnivel illatosította magát, dohányzott, csak oroszul beszélt, nem tartotta meg a szombatot, semmiféle istenben nem hitt, és kigúnyolta mindazokat, akik hittek. Soha semmiféle botrányból, ami a városunkban történt, ki nem maradhatott. Izgatottan, haragosan bicegett az esemény színhelyére, botjával hadonászott, befurakodott a tömegbe, és rögtön intézkedett. Mindig nyugodtan kezdett hozzá, de nagyon gyorsan dühbe gurult, szemét kimeresztette, mindig kihozta sodrából „ezeknek az állatoknak az ostobasága”, és ilyenkor botjával elverte a vétkest meg a vétlent is. Egy szál bélű, gyenge kis ember volt, mégis féltek tőle, nem akartak kikezdeni vele, ő meg mindenkit megvetett, lenézett, azt ordította, hogy nem tud együtt élni „ezekkel az idiótákkal”, és egyszer még azt is kijelentette, hogy hamarosan megérkezik a mollah Tifliszből, és átkereszteli őt, Hajim Jagugyint a mohamedán hitre. Mondanom sem kell, maguk is megértik, hogy abban az időben ilyent mondani egy kisvárosban valóságos kihívásszám volt. A felesége, Ivanovszkij nagyapám nővére, amikor meghalt, öt gyereket hagyott rá, ezek tartották el Hajim Jagugyint. Köztünk szólva, ez a Hajim nagy széltoló volt, dolgozni nem akart, művelt embernek, tanult embernek tartotta magát. Az ilyen naplopónak – ez szinte szabály – a felesége és a gyerekei mindig nagyon szorgalmas emberek. Ilyen a természet törvénye. Az asszony gyümölcsöt árult, ebből tartotta el a családot, iparkodott, ahogy az erejéből tellett. A gyerekek is korán kezdtek dolgozni, majdhogynem tizenegy esztendős koruktól, egymást eltartották, felnevelték, s amikor az anyjuk meghalt, eltartották az apjukat is. A gyerekek dolgos munkásemberek voltak, egyszerűek és szerények, csak egyetlen lánya, Szárra nem akart becsületes munkából élni. Szépségnek számított, olyan volt, akár a híres színésznő, Vera Holodnaja, úgy is hívták mifelénk: Vera Holodnaja. Mit gondolnak, mivel foglalkozott? El se tudják képzelni. Briliánsokkal. Az emberek még azt is mondták, hogy Miklós cár egy briliánsa is megfordult a kezén. Ha pedig egy asszony ilyen dologra adja a fejét, legyen az szépséges, legyen az akár Vera Holodnaja, nem végezheti máshol, jól tudjuk, csak börtönben. De térjünk vissza ehhez a Hajim Jagugyinhoz. Meg kell mondanom, nagy gavallér volt, tudta, hogy kell elegánsan udvarolni, szeretett inni, intelligens társaságban elüldögélni, mindenféle művelt témákról beszélgetni, ezért aztán egész napját a borbélynál töltötte, a hozzá hasonló naplopók és fecsegők között. A mi borbélyunk, Bemard Szemjonovics szintén nagyon értett mindenféle elegáns magatartáshoz, szerette, ha műhelyében összegyűlik a „társaság” színe-java, és miközben az ollóját csattogtatja, vagy a szakállakat szappanozza, elbeszélgetnek a legkülönbözőbb napi témákról. Ezek a beszélgetések nem mindig fejeződtek be békésen. Egyszer Hajim Jagugyin összeveszett egy patikussal, aki roppant liberálisnak mutatkozott. Nem tudom, min veszhettek össze, de Hajim egyszerre csak felpattant, és kijelentette, hogy ő hűséget esküdött a cárnak és a hazának, nem tűrheti, hogy bárki is szidalmazza mindezt, s ha a patikus tíz napon belül nem hagyja el Oroszországot, amelyért ő, Hajim Jagugyin a vérét és fél lábát áldozta, akkor a saját kezével végez vele, és ezért senki sem fogja felelősségre vonni őt. A patikus mindezen csak gúnyosan mosolygott. De másnap Hajim nem jelent meg a borbélyüzletben, s ez egy kicsit nyugtalanította a patikust. Nem jött el Hajim a harmadik, sőt még a negyedik napon sem. Ez már mindenkit nyugtalansággal töltött el. Hogy rövid legyek: Hajim megesküdött, hogy csak a tizenegyedik napon lép ki először a házából, hogy meggyőződjék arról, eltakarodott-e Oroszországból ez a nyavalyás patikus, mert ha nem, akkor ő a puszta kezével öli meg. A patikus elrohant a rendőrbiztoshoz. A rendőrbiztos azt mondta, hogy amíg ő, mármint a patikus

életben van, vagyis amíg Hajim nem ölte meg, addig semmi alap sincs arra, hogy eljárást indítsanak ellene… de hogyha Hajim valóban megöli őt, akkor természetesen le kell majd tartóztatnia. Nem mondom, szép kis vigasz ez a patikusnak! A tizenegyedik napon Hajim lakása előtt összegyűltek az emberek, meg akarták nézni, hogyan fogja megölni Hajim a patikust. De erre a látványra nem került sor. Éjszaka a patikus elutazott Odesszába, és onnan egyenesen Amerikába. Természetesen mindezt, amit én elmesélek, másoktól hallottam csak, lehetséges, hogy a valóságban mindez nem egészen így történt, hanem valahogy másképpen. De ez az eset mégis nagyon jellemzi Hajim Jagugyint. Ivanovszkij nagyapám természetesen mindezt nem tudta. De a Kuznyecov család nagyon is jól tudta, miféle alak ez a Hajim Jagugyin, s nagyon jól tudta azt is, mit jelent az a kijelentés, hogy vérig lesz sértve. Hajim Jagugyintól bármilyen huligánságot fel lehet tételezni, s ezért jobb engedni neki. így aztán rendkívül tapintatosan megemlítették Ivanovszkij professzornak, hogy sógora, Hajim Jagugyin, ez a kiérdemesült katonai altiszt rokkant, nehezére esik a járás, s jó lenne, ha a professzor meglátogatná, elvégre mégiscsak a megboldogult nővérének a férje, és Hajim háza mindössze ötszáz lépésnyire van a szállodától. Így aztán a mi svájciainknak el kellett menniök Hajim Jagugyinhoz. Én természetesen nem voltam jelen ennél a találkozásnál. De később nemegyszer megfordultam Jagugyinék házában, és tisztán látom magam előtt az egész jelenetet… Képzeljenek maguk elé egy öreg, elhanyagolt házat, egy lusta özvegyemberét, aki élete során sok ember fogát kiverte, de egyetlenegy szöget sem vert a falba, képzeljék maguk elé a megroskadt tornácot, a törött karfát, a mozgó padlódeszkákat, a lyukas tetőt, a lehullott vakolatot, a mindenféle limlommal teli sötét előszobát. És képzeljék el a „fogadószobát”: egy durván ácsolt asztalt, amelyre nem terítettek se viaszosvásznat, se terítőt, egy törött üveges hatalmas, szétszáradt ebédlőszekrényt, lyukas fenekű, háromlábú székeket… És e pompa kellős közepén ott áll Hajim Jagugyin, az apró termetű, vörös bajszú, őszbe csavarodott, a katonai altisztekre oly jellemző pofaszakállt viselő emberke, s bár udvariasan mosolyog, de ebben a mosolyban van egy kis enyhe lenézés: mi ugyan nem jöttünk Bázelből, nem is vagyunk orvosdoktorok, de azért vagyunk valakik. Megjegyzem, el tudom képzelni, hogy akár el is beszélgethettek. Hajim a maga idejében és a mi városunkhoz képest elég művelt embernek nevezhető, bár autodidakta volt. Még egy keveset angolul is tudott. Vagyis hogy értsük ezt, hogy tudott? Meg tudott címezni angolul egy borítékot. Akiknek rokonai éltek Amerikában vagy Ausztráliában, és levelet akartak küldeni nekik, azok felkeresték Hajim Jagugyint. Egyszóval, lehetett volna miről elbeszélgetni vele, és ő szeretett is beszélgetni. De minden egy incidenssel kezdődött, és azzal is fejeződött be. Nagyon meleg volt, nagyapám és apám úgy voltak öltözve, ahogy vizitbe illik menni: mellényes öltöny, nyakkendő, erősen kikeményített inggallér. Szörnyen szenvedtek a hőségben, a verejték különösen az öregúrról patakokban ömlött. És a mi vitéz altisztünk úgy döntött, hogy kölnivel frissíti fel a vendégeket. A szoba közepére állítja a lyukas széket, leülteti rá a professzort, és fúj óval kölnit fúj a képibe. A fújónak egyik vége a kölnisüvegben van, a másik Hajim szájában. De ne feledkezzünk meg közben arról, hogy Hajimnak nincsenek fogai. Hajim fölfújja a képit, és teljes erővel fúj, s a professzort elárasztja a bűzös kölni és a bőséges nyál felhője. Abban a pillanatban, amikor Hajim egy pillanatra félbehagyta a műveletet, hogy levegőt vegyen, a professzor felállt, elővette zsebkendőjét, megtörölte az arcát, és félretolta a széket, ezzel is mutatva, hogy a procedúra befejeződött. Ám a makacs Hajim újra visszateszi a széket a szoba közepére, és meginvitálja Jákobot, hogy őt is felfrissítse az előbbi módon. De a professzor megtiltja ezt, és magának Jákobnak sincs sok kedve a dologhoz. És Hajim Jagugyin, ahelyett, hogy beletörődne ebbe, és nem tukmálná rá továbbra is vendégeire a kölnijét, ellenkezőleg, erőszakoskodik, követelődzik, és egyre csak igyekszik kör befúj ni kölnivel Jákobot. Erre aztán nagyapám felteszi a kalapját, elköszön, és Jákobbal együtt elhagyja a házat, és ezzel halálos ellenségre tesz szert Hajim Jagugyin személyében. Na de hát Ivanovszkij professzor fütyül egy ilyen ellenségre, tudomást sem óhajt venni Hajim Jagugyinról, egyébként is senkit se óhajt ismerni, csak a Kuznyecov családot. A Kuznyecov család az apából, a kovácsból, az anyából, Ivanovszkij nagyapám unokatestvéréből, és három lányból, három szépségből állott. Ezeknek a szépséges leányoknak szépséges barátnőik voltak, s mint ahogy maguk már bizonyára sejtik, a barátnők között a legelső, a legszívbélibb barátnő Ráhel Rahlenko volt, az én jövőbeli édesanyám. És természetesen Ráhel úgy mesterkedett, hogy

amikor Ivanovszkij ék újból meglátogatták Kuznyecovékat, őt is ott találják. Nincs ebben semmi meglepő! A Kuznyecov nővérek meghívták magukhoz legkedvesebb barátnőjüket, Ráhel Rahlenkót, és bemutatták neki Jakob Ivanovszkijt, aki bár Svájcból érkezett ide, mégis rokon, a másodunokatestvérük, vagy valami ehhez hasonló. És semmi rossz sincs abban, hogy ennek a barátnőjüknek kedve támadt közelebbről megnézni ezt a külföldi valakit, ezt a porcelán fiúcskát, megtapogatni, megforgatni, szemügyre venni, miből készült egy ilyen szép baba. Anyám mindössze csak egy kicsit tudott olvasni, írni, számolni. Semmi többet. Ez idő tájt, különösen egy suszter családjában, nem nagyon kaptak a lányok felsőbb oktatást. Nem látott még életében ez a fiatal lány mást, csak az eget, a fenyveserdőt meg a kis folyót, és most egyszerre csak megérkezett ez a kis herceg Svájcból… Anyám nagyon szerette az apámat, egész életén át szerette, és egész életét neki szentelte. De ha az apám egy bázeli utcán találkozott volna az anyámmal, akkor is csak őt, Ráhelt szerette volna meg, csak Ráhelt, a sors rendelte neki anyámat. De ha az apám itt született volna a mi utcánkban, ki tudja, hogyan fordult volna minden… Apám, ami igaz, az igaz, nagyon szép ember volt, de csendes, szerény és félénk, az is megtörténhetett volna, hogy anyám egy sokkal erősebb, bátrabb, talpraesettebb fiút szeret meg. Minden elevensége, önfejűsége mellett anyám nagyon gyakorlati ember volt, jól tudta, mit akar, azt is tudta, mi kell neki, sohasem akart tudni arról, ami nem kellett neki. És azt is vegyék számításba, hogy lány korában az én édesanyám a város legszebb lányának számított, és hogy a nálunk szolgáló ezred tisztjei szántszándékkal jártak a mi utcánkon, csak hogy láthassák Ráhel Rahlenkót. No de az adott esetben anyám volt a kezdeményező. Ő akarta szemügyre venni a külföldieket, és minden ceremóniát félretéve ment ki az utcára. Meg akart ismerkedni ezzel a jó házból való fiatalemberrel, aki úgy festett, mint egy főkormányzó fia, s ezért jött el a barátnőjéhez, hogy megismerkedjék vele. Hogy mi történt ezután, hogyan alakult a kapcsolatuk, ezt nem tudom, én akkor nem voltam ott. Anyám azt szokta volt mondani a későbbiekben: „Egy perc nyugtom sem volt tőle, reggeltől estig csak udvarolt nekem.” Apám meg így mesélte: „Reggeltől estig nem volt tőle nyugtom, csapdát állított, hálót vetett nekem.” így tréfálkoztak mindig. De úgy gondolom, hogy ezekben a tréfákban volt valamelyes igazság. Apám szerelmes volt, anyám pedig eljátszadozott ezzel az érdekes játékszerrel, de az már nyilvánvaló volt, hogy nem mond le erről a játékszerről. És kinek volt nyilvánvaló? Mindenekelőtt nekik. És csak nekik. Abban az időben, különösen az ilyen hagyománytisztelő családokban a házasságok nem ilyen szférákban, nem az égben köttettek, hanem a szülők hozták össze a párokat. Számíthattak-e Ráhel szülei egy ilyen házasságra? Természetesen nagyapám, Rahlenko, nem volt csak afféle jöttment suszterlegény, hanem mester volt, aki egy egész műhellyel rendelkezett, igaz, gazdagnak nem nevezhettük, de nagyon szegénynek sem. Ezenkívül, ahogy erről a továbbiakban maguk is meggyőződhetnek, sok szempontból nagyszerű ember volt, azt is mondhatnám, jelentős valaki. De azért mégsem professzor, nem orvosdoktor, és nem is Európa egyik leghíresebb klinikájának a tulajdonosa. S talán bizony Svájcban kevés gazdag menyasszony akadna egy ilyen családból származó fiatalember számára? Ami Ivanovszkij nagyapámat illeti, ő természetesen semmiféle házasságra sem gondolt. Ő úgy vélte, hogy Jákobnak először el kell végeznie az egyetemet, szakmát kell tanulnia, orvossá kell lennie, csak aztán gondolhat a házasságra. Az öreg egyébként is még csecsemőnek tartotta Jákobot, eszébe se jutott, hogy az ő Jákobjának, ennek a kis félénk Jákobnak, a család Benjáminjának eszébe juthat a házasság. Nyilvánvaló, hogy ha az öreg valamit is megsejt, nyomban vonatra ül, és azon melegiben visszautazik Svájcba. De semmiről sem volt sejtelme, és így elutazott, ha nem is Svájcba, de Nyezsin városába, hogy találkozzék volt gimnáziumi osztálytársaival, méghozzá egyedül, Jakob nélkül. S miután az nem illett volna, hogy Jakob egyedül lakjék egy szállodában, és étteremben kosztoljon, tehát az öreg átköltöztette fiát Kuznyecovékhoz, ahol is megkapta a tisztaszobát, a legszebb szobát, és házikosztban is részesítették. Ennél nagyobb ostobaságot az öreg el sem követhetett volna: kettesben hagyta Jákobot Ráhellel. Az öreg egy álló hétig maradt távol, és erről a hétről mondta anyám azt, hogy az apám egy perc nyugtot sem hagyott neki, az apám pedig azt, hogy ekkor állított számára az anyám lépten-nyomon csapdákat. Semmi konkrétumot nem tudok e hét eseményeiről, de el tudom képzelni ezt a hetet…

Gyakran jártak fürödni. Abban az időben a nők a férfiaktól elkülönítve fürödtek. Közös strandról az idő tájt még csak nem is hallottak. De hát mit jelent ez a külön fürdőzés? A bokor egyik oldalán ott van Jakob, a másik oldalán a lányok: a Kuznyecov testvérek meg Ráhel. És Jakob hallja a lányok kuncogását, nevetését, kacagását, és miután ő jól nevelt fiatalember, nem leselkedik, de valahogy magától úgy alakul, hogy látja a bokor ágai között felvillanó testüket, s bár lesüti a szemét, amikor Ráhel a vízbe megy, mégis a lelke mélyén látja őt, ahogy mint a csodálatosan szép Aphrodité, kikel a habokból. És körülöttük a tágas sztyepp, a fűben tücsök cirpel, és mindent átforrósít a mi csodálatos erővel tűző napunk, melyhez hasonlót Jakob az ő Svájcában soha nem látott és soha nem is láthatna… De a legjelentősebb események az erdőben történtek. Már mondottam ugye, hogy a mi kisvárosunk egy csodálatos fenyveserdő közepén állott. Ilyen erdők csak délen és csak a sztyeppén vannak. Ilyen tiszta, száraz, gyantás levegőt, mint ebben az erdőben, úgy gondolom, sehol sem találhatni, nemhiába jönnek ezért a levegőért a nyaralók még Moszkvából és Pétervárról is hozzánk. Fogták a függőágyakat, az ennivalóval megrakott kosarat, és kora reggel kimentek az erdőbe, ott pihentek egész nap a fák közé kifeszített függőágyakban. S mindehhez még a mi ügyes patikusunk, akit Orelnak hívtak, felépített kint az erdőben egy teraszt, és friss kefirt árult ott gyógyszerként, mint valami nagy gyógyerővel rendelkező italt: ehhez az üveg kefirhez vásárolhatott az ember finom kőttes tésztát, és ugyanott árultak még kis talpas pohárban tejszínes fagylaltot is. Jól emlékszem erre az Orel nevű patikusra, a gyógyító erejű kefirjével, kőttes tésztájával, tejszínes fagylaltjával együtt. Ezt a tevékenységet a húszas években, a NEP-korszakban felújította: akkor én már kamasz fiú voltam, jól emlékszem a nagy fabödönökbe állított, jéggel körülrakott fagylaltos-edényekre. Egyébként a húszas években is jártak hozzánk nyaralók Moszkvából és Leningrádból, és ők is kimentek az erdőbe függőágyakkal felszerelve. így aztán nagyon jól el tudom képzelni, hogy is volt mindez apám és anyám idejében. Hát így volt: kimentek az erdőbe, természetesen nem kettesben, hanem a Kuznyecov nővérekkel, mert hiszen hogy egy fiatalember és egy fiatal lány kettesben menjen valahova, az idő tájt illetlenségnek számított. Azt már nem tudom, hogy mind a három Kuznyecov nővér elkísérte-e őket, aligha valószínű, a mi vidékünkön a lányok nem szoktak munkátlanul élni: ott a kert, a vetemények, az egyiknek tehene, a másiknak kecskéje, meg az apának is kell segíteni az üzletben, ha kereskedik, elvinni a megrendeléseket, ha az édesapja iparosember, meg aztán ott vannak a kisöcsök meg a kishúgok, taknyos kis kölykök, akikre figyelni kell, akikkel törődni kell, meg aztán a mamával is el kell menni a piacra meg segíteni a konyhán, egyszóval akadt a házban elég munka, nem engedhették meg Kuznyecovék, hogy a lányaik egész álló nap az erdőben hűsöljenek. De hát itt most Jákobról volt szó, a Svájcból érkezett kedves vendégről, akit le kell foglalni, el kell szórakoztatni, s ugyan mi jobb szórakozás lenne számára, mint az erdő, amiről azt mondhatjuk, hogy egész Oroszországban híre van, s mi lenne hasznosabb egy ilyen kis finom szőke fiatalembernek, mint a mi gyantás fenyőillatú levegőnk? Természetes tehát, hogy Kuznyecovék szívesen elengedték lányaikat Jákobbal az erdőbe. De hogy milyen kifogással ment el otthonról Ráhel, azt nem tudom megmondani, és ismerve nagyapám, Rahlenko szigorú természetét, el sem tudom képzelni, hogyan sikerült ez neki. De képzeljék el, sikerült! Egyszóval kijártak az erdőbe, és mint ahogy maguk is jól sejtik, nem a nyaralók szeme előtt tanyáztak, hanem egy kicsit félrehúzódva. A Kuznyecov nővérek hintáztak a függőágyban, vagy úgy tettek, mintha szamócát szedegetnének, és apám és anyám ott üldögéltek a földre terített takarón a fenyők között, és le nem vették a tekintetüket egymásról … Július, felettük a felhődén ég, a mozdulatlan levegőt áthatotta a fenyők erős, gyantás illata, tűző naptól átforrósodott föld, megsárgult fenyőtűk puha takarója, és Ráhelen vékony, rövid kis ruhácska, mely szabadon hagyja a nyakát, fekete haja a vállára omlik, s elég volna csak kinyújtani a kezét, hogy hozzáérjen… a fiú tizenkilenc esztendős, a leány tizenhat… Hogy milyen nyelven beszéltek? Apám két nyelvet beszélt: a németet és a franciát, anyám szintén kettőt, sőt hármat: a jiddist, az oroszt és az ukránt. így hát, ahogy mondani szokták, öt nyelven forgott a nyelvük, és mégsem tudtak igazán beszélni egymással egyiken sem. Igazság szerint egy hatodik nyelven értették meg egymást, a számukra legérthetőbb és legszebb nyelven… Anyám nő volt a szó legteljesebb értelmében, értett ahhoz, hogy magához vonzzon valakit, egyszersmind ahhoz is értett, hogy betartassa a kellő távolságot. Azt mondhatnám, ez a legrafináltabb női tulajdonság. Olyan volt, akár egy rugó: összeszorul, és te már szinte a célba értél, de akkor ez a rugó szétpattan, és vagy tízlépésnyire elrepülsz. Anyám tökéletesen értett ehhez a művészethez, ez volt az a csapda, amelyről a későbbiekben apám beszélt.

Amikor Ivanovszkij professzor visszatért Nyezsinből, Jakob közölte vele, hogy feleségül veszi Ráhelt. Nem tudom, hogy ettől agyvérzést kapott-e a nagyapám, azt gondolom, hogy nem, talán bevett valamiféle nyugtató cseppeket, de az is lehet, hogy nem vett be semmit, a sebészeknek jók az idegeik. A lényeg nem ebben a meglepő bejelentésben rejlett, hiszen egy tizenkilenc esztendős fiatalembertől, ha szerelmes, mindent el lehet várni. A lényeg a makacsságban rejlett, ilyen fokú makacsságot nagyapám egyáltalán nem várt el Jákobtól. Először történt meg, hogy Jakob a sarkára állt valamilyen ügyben, s ez talán örömmel is töltötte el a nagyapámat. Sőt mi több, azt gondolom, hogy nagyapámnak alapjában véve nem volt igazán ellenére ez a házasság. Először is látta, ki ez a Ráhel, s mint ahogy én már mondottam maguknak, a legszebb lány volt a mi városunkban. Másrészt pedig Ráhel egyszerű, dolgos leányka volt, minden mesterkéltség nélkül, nem elkényeztetett fajta, nyilván jó feleség és jó anya lesz belőle. És végül, harmadszorra, de nem utolsósorban bizonyára az is imponált a nagyapámnak, hogy a fia, az ő, a nagyapám szülőföldjéről kíván házasodni, és ez, akárhogy is nézzük, a szülők iránti tisztelet jele. Ami pedig az anyagi egyenlőtlenséget illeti, hála isten, Jakob nem panaszkodhat, neki van elég pénze. És az egyetem? Ugyan hol van az megírva, hogy csak nőtlen ember tanulhat az egyetemen? Miért ne tanulhatna egy nős ember, hogyha anyagilag ez a nős ember mindennel el van látva, ha él az apja, akinek esze ágában sincs meghalnia, és az anyja is él, akinek szintén esze ágában sincs meghalnia, élnek a testvérei, és van egy klinikájuk, amelyik nem a legutolsó helyen áll Svájcban? Feltehetően így gondolkozott a dolog felől nagyapám, Jakob apja. Na de itt volt még Jakob anyja, akit semmiféleképpen sem lehetett kihagyni a számításból. Ilyen dologban általában nem lehet kihagyni a számításból az anyát, annál is kevésbé, hiszen kedvenc gyermekéről, a drága kis Jákobjáról volt szó. És Ivanovszkij nagyapám azt mondta a fiának: – Nézd, Jakob. Nekem semmi kifogásom Ráhel ellen, igazán derék leány. De hát az ilyen dologban, Jakob fiam, szükséges még az anyai áldás is. Anyádat semmiképpen sem hagyhatjuk ki mindebből. Jakob értelmes fiú volt, és megértette, hogy valóban szükséges az anyai jóváhagyás is. Különben is nagyon szerette az édesanyját, és nem akarta megbántani. Ezért aztán azt mondta Ráhelnek, hogy elutazik Bázelbe, és amint megkapja az anyai áldást, azonnal visszajön, és összeházasodnak. Két nap múlva a két Ivanovszkij, apa és fia visszaindultak Svájcba. Elutazás előtt Jakob megkérte Ráhelt, fényképeztesse le magát, s amint a fénykép elkészül, küldje el Bázelbe, mert ha édesanyja meglátja, milyen gyönyörűségesen szép, azon nyomban áldását adja rájuk. Ezzel elutaztak. 2 Ráhel pedig otthon maradt. Most már nem egyszerűen csak Ráhel Rahlenko volt, Avraam Rahlenko cipész lánya, hanem még Jakob Ivanovszkij, a bázeli Jakob Ivanovszkij, a neves professzor, a híres klinikatulajdonos fiának a menyasszonya. Meg kell hogy mondjam maguknak, nagyon kényes helyzet volt ez. Az utca népe minden oldalról megvitatta, mérlegelte, meghányta-vetette ezt a dolgot. Mindannyian arra a végeredményre jutottak, hogy Ráhel esélye egy a százhoz. Az esélye a szépségében rejlik. És a kilencvenkilenc százalékot, ami ellene szól, azt maguk is könnyen összehozzák: egyszerű, műveletlen, szegény és így tovább, és így tovább. A másik részről pedig csupa doktor, professzor, meg a klinika, Svájc, Európa… És ha az öreg azt akarta volna, hogy a fia elvegye Ráhelt, akkor ő is tett volna valamit az ügy érdekében, elment volna Rahlenkóékhoz vizitbe, megnézte volna, milyenek a lány szülei, milyen is az a család, amellyel majd rokonságba kerül, közelebbről meg akarta volna ismerni magát a menyasszonyt is. De Ivanovszkij professzor mindezt nem tette meg, nem ment el Rahlenkóékhoz, nem mutatkozott be, nem ismerkedett meg velük, egy szóval sem említette a házasságot. Világos, hogy gyerekes bolondériának vette az egészet, s gyorsan elvitte fiát Bázelbe, az anyai áldás nem más, mint kifogás. Ilyen következtetésre jutott az utca népe, és ettől a következtetéstől már csak egy lépés vezet a nevetségességig: ugyan már miféle menyasszony az ilyen! No de már akkor, tizenhat esztendős korában sem volt olyan ember az én anyám, aki nevetség tárgya lehetett volna… Nemsokára rendszeresen… Mit jelent az, hogy rendszeresen? Naponta jöttek a levelek Svájcból. Minden áldott nap. Tudják, minden áldott nap, egy és ugyanazon órában Rahlenko cipész házában megjelent a postás, aki mind ez ideig azt sem tudta, hol lakik ez a Rahlenko, most

megjelent, és átadta a Bázelből érkezett levelet. A kételkedőknek el kellett hallgatniuk. A kételkedők lelkük mélyén bizonyára úgy vélték, hogy a levél még semmit sem jelent, ugyan már, számít is az, hogy mit firkál össze egy szerelmes kisfiú! De a tény tény maradt: a levelek jöttek, Ráhel válaszolt rájuk, eljárt a postára, bedobta a leveleket a levelesládába. Tehát valami történik, a dolog halad, hogy hová, milyen irányba, azt nem tudni, de mégiscsak halad. És az emberek úgy döntöttek: kivárjuk, meglátjuk, majd elválik. Ezek a levelek nem maradtak meg. De ahogy én később megtudtam nagyanyámtól, éppen ebben az esztendőben, amikor ez a levélváltás folyt Oroszország és Svájc között, anyám képezte magát, hogy úgy mondjam, kiszélesítette látókörét, megtanult illendően oroszul, és még egy icike-picikét németül is. Természetesen ebben segítettek neki. A mi utcánkban nagyon művelt fiatal lányok laktak, nem is beszélve a művelt fiatalemberekről, és a nyári szünidőben jártak nálunk gimnazisták, reálgimnazisták, egyetemi hallgatók is. És ugyan ki ne segítene egy ilyen szépséges fiatal lánynak, akinek ráadásul még egész Svájcot kell meghódítania! Gondolatban most menjünk el Svájcba, Bázel városába. A legfőbb figura Bázelben a nagyanyám, Elfriede volt, és ez az Elfriede nagyanyám hallani sem akart semmiről sem! Hogy az ő Jákobja, az ő nagyszerű Jákobja egyszerre csak megházasodjék, méghozzá egy suszter lányát vegye el, erről szó sem lehet. Természetesen egy rossz szót sem szólt az anyámról apámnak, nem is lett volna rá semmi alapja. Különben is intelligens, jól nevelt emberek voltak, de hát először el kell végezni az egyetemet, tizenkilenc esztendős korban nem szoktak megnősülni, ez a halálomat jelentené, vége az életemnek, ezt nem élném túl, és így tovább, minden ehhez hasonlót, amit csak az anyák mondani szoktak, amikor nem akarják, hogy a fiuk megnősüljön. Úgy gondolom, izgalom és vita volt bőven, de természetesen európai módon, európai stílusban zajló vita és izgalom, hogy úgy mondjam bázeli szokás szerint, ahogy az ilyesmi rendes német családokban zajlik, de mégis teljesen világos volt, hogy ez a vita életrehalálra megy. Jakob számára is élet és halál kérdését jelentette mindez. Hosszasan erősítgette a magáét, aztán elhallgatott. És ez a hallgatás rosszabb volt mindenféle kiabálásnál. Elhallgatott, és szemmel láthatóan sorvadt. És mindenki látta, szóba se jöhet semmiféle egyetem, amikor valaki fogy, mint a gyertyaszál: se nem eszik, se nem iszik, ki sem lép a szobájából, látni sem akar senkit, nem olvas, nem foglalkozik semmivel, csak naphosszat ül a szobájában, és mindennek a tetejébe egyik cigarettáról a másikra gyújt! S mit jelent ez egy anyának? Nem is olyan régen még ott sétálgatott az ő kis Jákobjával a híres bázeli bulvárokon, mindenki gyönyörködött benne, örvendezett neki, és azt kérdezték, ki ez a szépséges szőke fiúcska, és ez a fiúcska most ott fekszik magába roskadva a szobájába zárkózva, füstfelhőbe burkolózva, szívja egyik cigarettát a másik után, se nem eszik, se nem iszik, senkivel nem beszél, lefogyott, megsápadt, ne adj' isten, még tüdőbajt szerez és elpusztul. így telt el egy esztendő, s teljesen világos lett, hogy valamit tenni kell. Ha választani kell élet és halál között, akkor jobb az életet választani. így aztán pontosan egy esztendő múlva, megint csak júliusban, elindult kisvárosunkba egy küldöttség: Ivanovszkij professzor a feleségével, Jakob fiával meg a házvezetőnőjükkel, aki már régóta Elfriede nagyanyám szolgálatában állott, egy nagyon megbízható valaki, neki kellett mindent kipuhatolni, megtudni a lehető legapróbb részletekig, mert ugye egy olyan hölgynek, mint a nagyanyám, nem illett volna mindent saját magának kideríteni, kipuhatolni, hiszen nem azért utazott ide, hogy megházasítsa Jákobot, hanem azért, hogy megakadályozza ezt a házasságot. Eközben azonban a másik oldal is felkészült. A másik oldalon egyáltalán nem Ráhel családját értem. Meg kell hogy mondjam, hogy az én nagyapám, Rahlenko, Ráhel apja, ha csak egy egyszerű suszter volt is, de mégis városkánk egyik köztiszteletben álló, sőt talán azt is mondhatnám, hogy a legmegbecsültebb polgára volt. És ha egy városban, ahol módos emberek élnek, gazdag kereskedők, mi több, másodosztálybeli kereskedők meg mozdonyvezetők, de még értelmiségiek is, szóval ha egy ilyen városban, hangsúlyozom, egy ilyen városban a legmegbecsültebb ember egy egyszerű suszter, akkor annak minden kétséget kizáróan nagyon jelentős valakinek kell lennie. Ilyen jelentős egyéniség volt az én nagyapám, Rahlenko, ezt már említettem maguknak, de a lényeget majd még később mondom el róla. Egyelőre csak annyit, hogy rendkívül egyenes, határozott ember volt, nem ismert ravaszságot és intrikát: ha azt akarod, hogy fiad elvegye a lányomat, semmi akadálya, fogadd el a lányomat olyannak, amilyen, s hogy milyen, azt magad is láthatod; ha nem akarod, hogy elvegye, úgy is jó, az én lányom nem változik meg, mint ahogy én sem, sem az én házam nem változik meg soha.

így aztán Ráhel szülei nyugodtan néztek Ivanovszkijék látogatása elé. Nem ők készültek fel erre a látogatásra, hanem az utcánk, a városunk, a nyári szünidőre hozzánk érkezett diákok, gimnazisták és reálgimnazisták, tanítók és fogorvosok, egyszóval városunk értelmisége, meg a susztercéh egyszerű tagjai és a szomszédok. Mindannyian Ráhel és Jakob pártján állottak, mindannyian szerették volna, ha ők boldogok és szerencsések lennének. Azt kérdezik, hogy miért? Könnyen tudok rá válaszolni: Ráhel és Jakob szerették egymást, és a szerelem mindig meghódítja a világot. És habár sem Ráhel, sem a szülei nem akartak Potemkin-falut építeni, nem akartak semmiféle felhajtást sem csinálni, ahogy ezt mostanában mondják, de az egész város felbolydult, amikor megtudták, hogy nyáron megjönnek Ivanovszkijék; Ráhelnek egyszerre csak került egy szép, divatos, magas sarkú körömcipője, bár ez érthető, hiszen az apja suszter volt, de került valahonnan új ruhája is, és városunk legügyesebb masamódjától egy szép kis kalapkája is, mert hiszen az idő tájt ez is hozzátartozott a módihoz, akkoriban masamódnak hívták az olyan ügyes kezű nőszemélyt, aki kalapokat készített. Egyszóval mindenki lelkesen és önzetlenül készülődött az előttük álló eseményre, gonosz nyelvek, köztük magától értetődően Hajim Jagugyin is azt állították, hogy ez a nagylelkűség egyáltalán nem érdekmentes. Ha Ráhel feleségül megy a világ legkitűnőbb klinikájával rendelkező Ivanovszkij professzor fiához, akkor mindezek a költségek és jóságos cselekedetek bőséggel meghozzák gyümölcsüket. No de hát gonosz nyelvek mindig és mindenütt akadnak. Ami Hajim Jagugyint illeti, ezt mindenki világosan látta: megharagudott az öreg Ivanovszkijra azért, mert az elutasította a kölnifürdőjét. De hát döntsék el maguk, ugyan mi érdeke fűződött ahhoz az egyetemistáknak, a gimnazista lányoknak és fiúknak, hogy oroszra, németre, földrajzra és történelemre tanítsák Ráhelt, és mindenféle nagyvilági viselkedésre oktassák? Jól tudták, hogy ebből semmi hasznuk sem származik, de nem is akartak, nem is kívántak ebből semmi hasznot húzni. És megérkeztek a mi svájciaink a kisvárosunkba, szobát vettek ki a szállodában, ahol ünnepélyesen fogadta őket páni Janrzwecka, és közölte velük, hogy nagy örömére szolgál ilyen magas vendégeket üdvözölni szállodájában, az egész felső emeletet rendelkezésükre bocsátotta, és szolgálatukra rendelte Paraszka szobalányt és Tyimofej pincért;, akit ebből az alkalomból sötét öltönybe öltöztetett, hozzá csokornyakkendőt köttetett vele, mint ahogy Varsó legelegánsabb hoteljeiben szokás, jelentette ki páni Janrzwecka. És miután Ivanovszkij nagyapám híres sebész és professzor volt, ezért tiszteletüket tették nála a város első emberei: a rendőrkapitány, az ügyvéd, a főrabbi és a kerületi rabbi, Porubajlo nyugalmazott ezredes a feleségével és a lányával, és a vasutaskórház orvosa, Volincev, egy kitűnő orvos, szociáldemokrata. Egyszóval a város első osztályú fogadtatásban részesítette a vendégeket, éppen csak hogy misét nem tartottak a tiszteletükre, de misét csak a cár őfelsége tiszteletére szoktak tartani, és mint jól tudják, azért mégse ő érkezett meg hozzánk. Természetesen az ilyen fogadtatást a vendégek jelentős személyével lehet megmagyarázni: nem lehet személyesen nem találkozni egy európai hírű, de még talán úgy is mondhatnánk, világhírű professzorral. De higgyék el nekem, alapjában ez a romantikus történet érdekelte az embereket, senkit sem hagyott közömbösen két ilyen szép fiatal ember, a szépséges Ráhelnek, a suszter lányának, no meg a távoli Bázel városából idejött finom, elegáns Jákobnak szerelme. Tehát jöttek a látogatások: Ivanovszkijék elmentek Rahlenkóékhoz, Rahlenkóék meglátogatták Ivanovszkijé-kat. Ivanovszkijék házvezetőnője egyre a várost járja, kérdezősködik, faggatózik, de hát mit tudhat meg, mit faggathat ki? A válasz csak egy: Ráhel a legérdemesebb az érdemesek között, és az öreg Rahlenko a legtiszteletreméltóbb a tiszteletre méltók között. És természetesen ott volt az erdő, és ott voltak a függőágyak, és Orel patikus olyan kefirt és olyan fagylaltot készített, hogy Elfriede nagyanyám csak ámult és bámult, és bevallotta, hogy ilyen kefirt és ilyen fagylaltot még életében nem evett, bár bejárta Európa legnevezetesebb városait és leghíresebb üdülőhelyeit. És amikor arra került sor, hogy rendbe szedje a frizuráját, akkor eljött hozzá Bemard Szemjonovics, akiről már meséltem maguknak, hogy az egész kormányzóságban nem volt hozzá hasonló nagyszerű fodrász, akkor Elfriede nagyanyám kijelentette, hogy ilyen fodrászra büszke lehetne nemcsak Bázel, de még Párizs is, pedig Párizs, nagyon jól tudják, a női frizurák és a divat diktátora. Városunk nem vallott szégyent előttük, a legszebb oldaláról, legnagyszerűbb tulajdonságaival mutatkozott be vendégeinek, és ami Ráhel szépségét és nagyszerűségét illeti, erről akár már szólnom se kell, csak a vak nem láthatta mindezt, de egyébként még a vak is következtetett volna minderre a hangjából, olyan csodálatos, olyan elragadóan dallamos volt a hangja. Anyám bölcsességét dicséri, hogy ideálisan viselkedett Ivanovszkijékkal, olyan értelemben, hogy kellően leplezte fennhéjázását és makacsságát. Lehetséges,

hogy megfélemlítették ezek az előkelő uraságok, ez az egész parádé, lehetséges, ezt nem tudom. De az tény, hogy Elfriede nagyanyám a csendes, szerény, szépséges Ráhelt ismerte meg. Azt pedig, hogy Ráhel nem lusta, hanem szorgalmas fiatal lány, aki tudja, mi a kötelessége és mit kell tennie, ezt nagyanyám természetesen hamarosan átlátta. Úgy látszott, hogy nagyanyám ellenállása megtört, és minden a legjobb úton halad. De ekkor bevetette a nehéztüzérséget. Kiderült, hogy ő nem zsidó, hanem svájci német. S a nagyapám, amikor elvette feleségül, áttért vagy protestáns, vagy lutheránus, vagy kálvinista hitre. És a fiai szintén protestánsok, lutheránusok és kálvinisták, így aztán apám, Jakob felerészben szintén német és szintén lutheránus, tehát én, az önök alázatos szolgája, szintén negyedrészt német vagyok. Tehát miután Jakob protestáns, lutheránus és kálvinista, nagyanyámnak az a kikötése, hogy Ráhel szintén vegye fel a protestáns, lutheránus és kálvinista hitet, és Bázelben házasodjanak össze. Derült égből villámcsapás! Protestáns? Lutheránus? Kálvinista? Minderről itt még sohasem hallottak. Pravoszláv meg katolikus, ezt ismerték nálunk is. De hogy valaki kálvinista vagy protestáns legyen! Világéletemben nem hittem és nem hiszek semmiféle istenben. Hogy valaki orosz, zsidó vagy belorusz, ebben számomra nincs különbség. A szovjethatalom internacionalistának nevelt engem. A feleségem, Galina Nyikolajevna orosz. Harminc éve élünk együtt, három fiunk van, nagyszerű gyerekek, s bár személyi igazolványuk szerint zsidók, nem ismerik a zsidó nyelvet, csak oroszul tudnak, Oroszországban születtek, orosz nőt vettek feleségül, unokáim is oroszok, s mindannyiunknak egy közös hazánk van, Oroszhon. De másrészt meg kell hogy mondjam maguknak, az ember hihet Istenben, vagy nem hihet, válhat istenhivő vé, vagy elvesztheti hitét az Istenben. De az igazi hivő csak egy Istent ismer, amelyet a szívében hord, s ha hivő akarsz lenni, akkor azt a hitet fogadd el, amelyben születtél. A hitet megváltoztatni személyes érdekből, ez nem szép dolog, a hit nem kesztyű, lehúzod a kezedről az egyiket, felhúzod a másikat… És akkor az én anyámnak, Ráhelnek, aki meg kell hogy jegyezzem, szintén nem hitt Istenben, érdekből át kellett volna térnie a lutheránus hitre… Hogyan? A szerelem mindennél fontosabb? Rendben van, egyetértek magukkal. Anyám is így állította fel a kérdést. Azt mondja Jákobnak: – Ha már okvetlenül szükség van erre, s ha én százszázalékos zsidó vagyok, te meg ötven százalék vagy, akkor térj vissza te apáid és őseid hitére. Logikus! Száz százalék az több, mint ötven. És Rahlen-ko nagyapám és Rahlenko nagyanyám is azt mondták: – Hogy a mi lányunk áttérjen valami lutheránus vagy protestáns hitre, erről szó sem lehet! Ilyen szégyent nem hozhat a fejünkre. Ne feledkezzenek meg arról, hogy mindez még a forradalom előtt történt, 1910-ben, a vallási előítéletek roppant erősek voltak, különösen egy ilyen ukrajnai kis városkában. A Rahlenkókat is meg lehet érteni. Nekik itt kellett tovább élniök, és tessék, a lányuk áttér valami lutheránus hitre, nem egyszerűen csak lutheránusnak, hanem annak valami svájci változatára. Mindenkinél jobban Ivanovszkij nagyapámat hibáztatom. Amikor először látogatott el a városunkba, eltitkolta, hogy lutheránus. Már akkor is sok embert meglepett, hogy nem látogatott el a zsinagógába, ahol pedig nagyon előkelő helyet tartottak fenn számára a keleti falnál. Mondom, sokakat meglepett ez, de valahogy elfogadták, annál is inkább, mert az öreg a zsinagógán keresztül jelentős ajándékokat adott a szegények számára. De tiszta vizet kellett volna öntenie a pohárba: egyszóval így, meg így, mi protestánsok, lutheránusok, kálvinisták, reformisták vagyunk… Minden bizonnyal szégyellte bevallani, hogy megtagadta, elhagyta a hitét, ezért nem szólt róla, és mindez most derült ki, egy esztendő múltán, amikor a dolgok a végkifejlet felé haladtak, amikor a kocsi már teljes sebességgel száguldott a finis felé. És ez a protestánsság és lutheránusság olyan, mint az utat elzáró nagy fatörzs. Amikor egy kocsi teljes erőből nekimegy egy ilyen fatörzsnek, akkor nagyot buckázik rajta, és mint tudják, ilyenkor nem valami kellemesen érzik magukat az utasok. És ekkor Elfriede nagyanyám elsütötte a második nagyágyút: az esküvő után a fiataloknak Svájcban kell letelepedniük, mert ott a ház, a családi fészek, ott az egyetem meg a klinika. Egyszóval Ráhelnek egyszer és mindenkorra el kell tépnie az otthoni gyökereket, át kell térnie a német hitre, el kell hagynia a szülőföldjét, meg kell válnia a szüleitől, és mindehhez még szégyent hozzon a fejükre. Ráhel azonban a kőfal szilárdságával állt ellen: semmiféle Svájcba nem utazik el, neki itt is nagyon jó, ami pedig a lutheránusságot illeti, arról beszélni sem érdemes, annál is kevésbé, mert egyáltalán

nem hisz Istenben, de hát hogy is hihetett volna, kérdezem én magukat, ha egy álló esztendőn át foglalkoztak vele, tanítgatták a diákok, a gimnazisták, a szabadgondolkodók, marxisták, szociáldemokraták és bundisták. Jakob, az én jövendő apám szintén nem volt valami nagy protestáns, őszintén szólva fütyült mindenre, ő csak Ráhelt akarta, igen, csak őt akarta, lett légyen muzulmán, buddhista vagy akár tűzimádó, ő maga készséggel lett volna muzulmánná, buddhistává és tűzimádóvá, csak hogy feleségül vehesse Ráhelt. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez a csatározás, de végül is megegyeztek: itt fognak összeházasodni, és esküvő után elutaznak Svájcba. Ebben Ráhelnek engednie kellett: az asszony követi a férjét és nem fordítva. Ez a változat természetesen sok pénzbe került, mert apámról kiderült, hogy – már megbocsássanak a kifejezésért – nem volt körülmetélve, és így a rabbi nem adhatta össze őket. Erre aztán előkerült egy „hamis” orvosi bizonyítvány, meg miegymás, mert hát ahogy mondják: „Eladó az egész, világ…” Minden elrendeződött, az esküvőn az egész város ott volt, a szertartás után a fiatalok gyalog tértek haza a zsinagógából, körülöttük énekeltek, táncoltak, örvendeztek az emberek, a zenekar indulókat játszott meg tánczenét, az egész város ujjongott… Az esküvő után Ráhel és Jakob az öreg Ivanovszkij házaspárral meg a házvezetőnővel együtt elutaztak Svájcba, és a városkánkban ott maradt mögöttük a bánat, az öröm, a szóbeszéd és a pletykák… Ezt az ügyet természetesen Bemard Szemjonovics borbélyüzletében is alaposan megvitatták. És magától értetődik, hogy a leghangosabban Hajim Jagugyin vitte a szót. És ez a Hajim Jagugyin kijelenti, hogy ez az egész rumli e körül a házasság körül nem ér egy lyukas garast se, ez csak vihar egy pohár vízben. Jobban mondva, maga a történet egyáltalán nem vihar egy pohár vízben, csakhogy a dolgot nem arról az oldaláról kell nézni, ahogy ezt a tudatlan, de a magukat tudós bölcselőknek tartó emberek nézik, értelmezik és tárgyalják, mert azok az emberek valójában egész életükben nem láttak mást, csak a tórát, és teljesen belegárgyultak a tóramagyarázatokba. „Ugyan mi elítélendő lenne abban, hogy Jakob anyja német és lutheránus?” – fejtegette Hajim Jagugyin. Abszolút semmi elítélendő nincs ebben és nem is lehet, állítja ezt ő, Hajim Jagugyin, és mindenkinek, aki ebben ellentmondana neki, szétveri a pofáját, és ezért még meg sem büntetnék, hanem ellenkezőleg, kitüntetnék, mert a jelenleg uralkodó cár felesége, Alekszandra Fjodorovna felséges asszony szintén német, hesseni születésű, és őfelsége a cár édesanyja, vagyis III. Sándor cár, az Istenben boldogult III. Sándor cár felesége, a jelenlegi özvegyi sorban élő Marija Fjodorovna cárné Dániából származik, vagyis gyakorlatilag szintén német, és Nagy Katalin meg aztán százszázalékos német volt. De a műveletlen talmudisták erről mit sem tudnak, egyáltalán fogalmuk sincs mindarról, ami az elmúlt kétezer évben történt. És ha fél füllel hallottak is valamit Nagy Katalinról, ez csak azért van, mert felséges képmása ott látható a százrubeles papírbankókon. No de hát ezek még életükben nem láttak százrubelest, rézpénzeken éltek és fognak élni mindig ezek a barmok, ostoba alakok, csirkefogók! A németek semmivel sem rosszabbak a zsidóknál, sőt ellenkezőleg, jobbak. Neki, Hajimnak például az ezredparancsnoka, Tanchehausen báró őméltósága, német származású, de micsoda hős, micsoda kardforgató! Egyszóval az, hogy Jakob anyja német, ez csak mellette szól. Az pedig, hogy lutheránus, .sőt kálvinista, az még csak jobb, egyáltalán nem tudható, hogy melyik isten az erő-sebb, a lutheránus, aki segítette Bismarckot győzni a franciák ellen, vagy a zsidók istene, akitől a zsidókon kívül senki sem fél. Egyszóval ezeket a pletykákat, vitákat Jakob anyjával kapcsolatban azonnal abba kell hagyni, ez egy nagyon intelligens, művelt, finom dáma, és aki ezt tagadni meri, annak ő, Hajim Jagugyin megint csak véresre veri a pofáját, mert a tiszti becsület azt kívánja, hogy megvédelmezzen egy hölgyet, még akkor is, ha ez a hölgy német és lutheránus, s benne jár már a korban, és mindehhez még bázeli születésű is. Így hát Jakob anyjáról nincs mit beszélni, az ő személyével kapcsolatos kérdéseket kimerítették egyszer és mindenkorra. De… De… és itt Hajim Jagugyin magasba emelte botját… de egészen más kérdés az: ki Jakob apja? Azt kérdezem én, kicsoda ez a professzor – bocsánat a kifejezésért –, az ördögbe is? Ugyan kicsoda? Egy zsidó? Ugyan milyen alapon állítják ezt önök róla? Hogy idevalósi, itteni születésű… Jelen voltak talán, amikor született? Együtt jártak vele héderbe? Ki segédkezett a szülésnél? Ki metélte körül? Ki írta be az anyakönyvbe? Mutassák meg nekem azt a bábaasszonyt, mutassák meg nekem azt a rabbit! Vagy úgy, Ivanovkában született, és anyjával együtt jött ide. Nagyszerű! De ki az apja, ki látta az apját? Tisztán, érthetően kérdem mindezt, az ördögbe is. Úgy, szóval csak az anyját ismerték… Nem is

az anyjáról van szó, az anyját én is ismertem, a megboldogult egyébként az én anyósom, az én drága anyósom, édesanyja az én drága feleségemnek, legyen könnyű a föld mindkettőjüknek.. y Azt gondolom, hogy az anyósomat csak jobban ismerem, mint bármelyik istenverte hülyét… Hogy. kire gondolok? Akire akarják! Akár magára! Kérem! Menjen a fenébe! Csukják be az ajtót ez után a hülye után! Tehát én a szegény megboldogult anyósomról magam is sok érdekeset mesélhetnék. De most, ismétlem, nem az én anyósomról és nem ennek az istenverte professzornak az anyjáról van szó, hanem az apjáról, vagyis már megbocsássák, az én apósomról. Mert kérdem én, ki látta ennek a professzornak az apját? Én például sose láttam, bár ő nekem az apósom, és én a veje vagyok. Micsoda?! Amikor én feleségül vettem a lányát, akkor már az öreg nem is élt? Tessék, megint előkerült egy nagyokos, hogy tetszik ez maguknak? Hát akkor figyeljen ide, maga okos ember: a feleségem, úgy gondolom, ismerte az apját, nagylány volt már, amikor az édesapja meghalt, és a feleségem valami roppant különös dolgot mesélt nekem róla: mert hogy ez az ember nem valamiféle, már megbocsássanak a kifejezésért, suszter volt, hanem egy roppant okos és művelt ember, nem is talmudista, hanem egy nagyvilági férfiú, egy filozófus, hallottak már Spinozáról, a filozófusról? Hát vegyék tudomásul, hogy ők leveleztek egymással: Ivanovszkij írt Spinozának, Spinoza Ivanovszkijnak. Az én feleségem mindezt a saját szemével látta, és a saját fülével hallotta. Hát még mindig nem értik, miről van szó? Meddig verjem még abba az ostoba fejükbe? De azt, hogy ez az Ivanovszkij professzor ismerte az apját, senki sem tudja bizonyítani! Sohasem! Ezt én mondom maguknak, én, Hajim Jagugyin! Az ördögbe is! Mert ez a professzor akkor született, amikor az édesanyja, vagyis az én anyósom már három esztendeje özvegy volt. Ez a professzor egy zabigyerek, az ám! És az apja egyáltalán nem egy Ivanovszkij, hanem egy bizonyos vasútépítési vállalkozó, egyike azoknak, akik az anyagot szállították a LibavaRomni vasútvonal építéséhez, egy óhitű kereskedő. Amikor a professzor született, ez a vállalkozó megkente, akit kellett, és a professzort a megboldogult Ivanovszkij nevére jegyezték be. A vállalkozó pedig azon nyomban elküldte az özvegyasszonyt ide, a Libava-Romni vasútvonal építésére, mindkét lányával együtt, akik valóban Ivanovszkij ok, meg az újszülött professzorral, aki éppen olyan Ivanovszkij, mint ahogy én II. Vilmos császár vagyok. Értitek most már ezt az egész machinációt, vagy csócsáljam meg nektek az egészet még egyszer, és úgy rakjam a szátokba? Ez a vállalkozó, bár óhitű és szélhámos volt, mint minden vasúti szállító, az adott esetben tisztességes embernek bizonyult, ellátta pénzzel az özvegyet, figyelemmel kísérte fia nevelését, éppen ezért tudta elvégezni a professzor a nyezsini gimnáziumot, talán bizony sok olyan zsidót tudtok nekem megnevezni, akik elvégezték a gimnáziumot Nyezsinben? De annyi pénzen, amellyel ez az építési vállalkozó rendelkezett, akár papi szemináriumot is végezhetett volna, csupáncsak a kadétiskolát nem tudta volna elvégezni, mert a hadseregben vesztegetésért a felsorakozott egység előtt főbe lövik a vesztegetőt, és minden jogától és vagyonától megfosztják. így aztán hála építési vállalkozó apjának, a professzor először elvégezte a gimnáziumot, majd Svájcban az egyetemet. Ha ez nem így volt, akkor magyarázzák meg, nem, ne nekem, nekem ezt nem kell magyarázni, én mindent magamtól is nagyon jól tudok – magyarázzák meg az egybegyűlteknek: miért született a professzor tíz évvel a nővérei után? Miért költözött át az özvegy Ivanovkából ide, ahol se kutyája, se macskája nincs, egyetlenegy rokona sem él itt, de még ismerősei sem voltak? Magyarázzák meg, hogy milyen anyagi forrásokból tudta kijárni egy szegény özvegyasszony fia először a gimnáziumot, majd azután az egyetemet Svájcban? A vállalkozó, a vállalkozó és újból csak az építési vállalkozó! S bár fia sorsának intézésében tisztességes embernek bizonyult, de minden egyébben aljas csirkefogó volt, és ha a kezembe került volna, úgy szétvertem volna a pofáját, hogy nem ismert volna rá egyetlen óhitű sem… Azt kérdezik, miért? Maguktól nem tudják kitalálni? Valóban gondoskodnia kell a fiáról, de ugyanakkor, az ördögbe is, meg kell értenie, hogy az ott egy család, hogy nem lehet a professzort tejbe-vajba fürdetni, aranyba foglalni, édesnővéreit pedig ócska rongyokban járatni, tűrhetetlen, hogy a professzor vajas zsemlét egyen, a nővérei meg folytonosan csak krumplit, mert ez a csirkefogó szállító nem engedte meg az özvegyasszonynak, hogy akár csak egy kopejkát is költsön a lányaira, minden csak a professzornak járt, mindent csak a professzornak kellett adni, a nővérei teljesen műveletlenül nőttek fel, nem taníttatták őket, koldusszegény, hozomány nélküli menyasszonyok voltak, és az egyiküket a legnemesebb érzésektől indíttatva csak azért vette feleségül ő, Hajim Jagugyin, hogy helyreállítsa a megsértett igazságot. Ami a hozományt illeti, Hajim Jagugyin a pénzre mindig csak fütyült! Az orosz hadsereg altisztje a kártyaasztalnál elveszítheti nemcsak a felesége egész hozományát, hanem összes nemesi birtokát és vagyonát, mert egy tiszt a pénzre csak fütyül! Egyébként is ő, Hajim Jagugyin az életben sohasem a pénzt kereste, hanem az embert, akit megboldogult feleségének személyében meg is

talált, és végtelenül tisztelte is ezt az asszonyt, adja isten, hogy minden feleséget így tiszteljenek! Elhozta abból a házból, ahol csak elnyomták, ahol csak a professzor számított: mindent csak a professzornak, minden csak a professzorért! Pedig ez a professzor csak egy zabigyerek, egy törvénytelen fattyú, egy óhitű vállalkozó fia, így aztán Jakob, Ráhel Rahlenko vőlegénye nem más, mint egy zabigyerek fia. S ha van is benne zsidó vér, az csak huszonöt százalékban az, a többi mind német és orosz… Egyébként ebben ő, Hajim Jagugyin semmi rosszat sem lát, fölvilágosult emberként veszi tudomásul, csak azon utálkozik, hogy ezek a városi barmok úgy csinálnak, mintha szentek lennének, s közben együtt élnek mindenkivel, és különösen a bevándorló német lányok után kapnak két kézzel, mert hogy milyen egészséges, bővérű leányzók, és hogy mennyire szívesen adják magukat arra a bizonyos dologra, azt igazán mindenki tudja. A professzor se tehet arról, hogy az anyja együtt hált ezzel a vasúti szállítóval, Jakob meg aztán igazán nem tehet semmiről. No de milyenek, kérdezem én és joggal, a mi rabbiink és elöljáróink, hogy zsidó vallás szerint eskettek meg egy embert, akinek az anyja tiszta német, az apja pedig félig orosz? Egyszóval egy olyan embert, aki mindössze csak huszonöt százalékban zsidó? Hát amint látják, ilyen verziót állított fel Hajim Jagugyin. Ha valaki más vetette volna fel ezt, még el is hitték volna. Ugyan miért ne lehetne elhinni egy ilyen szokatlan tényt, amely így kiegészítené az olyan csodálatos történetet, mint Jakob és Ráhel házassága. Ha Jakob anyjáról váratlanul kiderült, hogy német, ő maga meg lutheránus, akkor miért ne lehetne elképzelni, hogy a nagyapja egy óhitű, gazdag vasúti szállító? Ebben a szituációban, ha bárki kijelentette volna azt, hogy Jakob apja kabard vagy csecsen, azt is elhitték volna, annyira szokatlan volt az egész történet. És egyes öregemberek meg öregasszonyok megerősítették, hogy az ivanovkai öreg Ivanovszkij valóban nagyon tanult ember hírében állt, és amikor egy férj tudós ember, és folyton csak a könyveket bújja, akkor, kérdezem én és joggal, kihez bújik a felesége? A feleség nem tehet mást, mint hol ide bújik, hol oda. És a professzor mamája, még amikor ott élt Ivanovkában, meg kell hogy mondjam, nagyon gyakran nézelődött hol jobbra, hol balra, és amikor megözvegyült, igazi víg özvegy lett belőle, ahogy ezt mondani szokták. És aranymedalionos vastag láncot hordott a nyakában. Hogy mi rejtőzött ebben a medalionban, ezt senki nem tudta, hiszen sohasem nyitotta ki, az is lehet, hogy valakinek a képe volt benne, de ki tudja, az is lehet, hogy a vasúti építési vállalkozóé. Ráadásul még sokan emlékeznek rá, hogy mi volt itt, amikor a Libava-Romni és a Kijev-Voronyezs vasútvonalat építették, amely itt Bah-macsnál keresztezte egymást… Temérdek ember érkezett akkor ide! Egyszerű muzsikok, technikusok és mérnökök, vállalkozók és kereskedők, szállítók és ügynökök, pénzbeszedők, és mind tele pénzzel, mind asszony után vágyakozik, isznak, mulatnak, mindenfelé kocsmák, fogadók^ és hát ugye, ahol nagy a kereslet, ott van ám kínálat is… Hát így festett ez a dolog egyrészről… Másrészről azonban mindenki ismerte Hajim Jagugyint, tudták, hogy milyen öntelt, dicsekvő, micsoda hazudozó, aki bármilyen történetet ki tud találni. Azt is tudta mindenki, hogy mennyire megharagudott Ivanovszkij professzorra a kölni miatt, és azt is tudta mindenki, hogy milyen irigy az öreg Rahlenkóra, Ráhel apjára, de hogy miért irigykedett, azt majd megtudják később. És hogy milyen ember ez a Hajim Jagugyin, azt is mindenki tudta, hiszen egy rendes ember nem engedné meg önmagának, hogy így beszéljen az anyósáról meg a sógoráról. Azt is jól tudták, hogy Hajim Jagugyin nem hozomány nélkül vette el a feleségét, hanem megkapta vele a házat is, azt a házat, amiről már beszéltem maguknak, meg azt a gyümölcsboltot, amelyből az egész család élt, amíg csak a felesége meg nem halt, és amíg Hajim el nem adta ezt a boltot, mert hiszen nem árulhatott gyümölcsöt ő, az orosz hadsereg altisztje a helybéli barmoknak és csirkefogóknak! Egyéb valótlanságok is akadtak Hajim történetében, és voltak olyan öregemberek is, akik határozottan állították, hogy a professzor az ivanovkai Ivanovszkij édesfia, aki nemcsak nagy tudós volt, de igen ügyes üzletember is, erdőkitermeléssel is foglalkozott, és többek közt rönköket szállított a talpfakikészítő gyárba, és miután a későbbiek során kapcsolatba került a vasút építésével, akkor költözött ide, bár az igaz, hogy nem sokkal ezután meghalt, de Ivanovszkij ék már a gyermek professzorral költöztek ide, tehát szó sem lehet ebben az ügyben semmiféle óhitűről. És az öreg Ivanovszkij tehetős ember lévén, nyugodtan taníttathatta a fiát, volt hozzá tehetsége, nem kellett neki ehhez az óhitű építési vállalkozó pénze. Ami Spinozát illeti, mondották az öregek, ezzel a Spinozával valóban volt valami ügye. Ezt a bizonyos Baruch Spinozát kitiltották a zsinagógából szabadelvű gondolkodása miatt, és az öreg Ivanovszkij mint művelt, tanult ember, tiltakozó táviratot küldött ebből az alkalomból. Hogy hová?

Világos, hogy hová! Vilnóba… Az, hogy Spinoza vagy kétszáz évvel Ivanovszkij előtt élt, mégpedig nem Vilnóban, hanem Amszterdamban, ez senkit sem zavart, az ilyen részletekkel a mi öregjeink már nem törődtek. Táviratozott, hát táviratozott… Talán bizony ez azt bizonyítja, hogy Ivanovszkij professzor zabigyerek? Egyszóval mindenféle bizonyítékokat felhoztak az emberek Hajim Jagugyin verziója ellen, hiszen mindenki tudta, miféle ember ez a Hajim Jagugyin, és mindenki Ráhel és Jakob pártján állt. De hát ismétlem, akadtak irigyek és rosszakaratúak, akik felhasználták Hajim történetét besúgásaikhoz, följelentéseikhez és gyalázkodásaikhoz, melyeket elküldtek Csernyigovba, de még Pétervárra a szenátushoz is, miszerint törvénytelenül és a zsidó vallás rituális előírásai szerint eskették össze a lutheránus Jakob Ivanovszkijt a zsidó Ráhel Rahlenkóval. Persze a cári bürokrácia gépezete lassan forgott, és ameddig írták, elküldték, fölülvizsgálták ezeket a jelentéseket, megjöttek rá a megkeresések, megírták rá a válaszokat, majd ezekre a válaszokra újabb megkeresések, s amíg mindez forgott, kígyózott, telt az idő, és az idő, jól tudjuk, szárnysebesen repül, kitört az első világháború, aztán jött a forradalom, és az ilyen nagy események idején már senkit sem érdekelt, hogy ugyan körülmetélték-e Jakob Ivanovszkijt, vagy sem. A nagy történelem eltakarta a kis történetet. Bár az is lehetséges, hogy az ilyen kis történetek, az ilyen kis történeteknek milliói teszik ki az emberiség nagy történelmét. 3 Hogy hogyan éltek szüleim Svájcban, ezt csak az ő elmondásuk alapján tudom megítélni, de mindezekről nagyon keveset meséltek, és nagyon ellentmondóan. Erre a korszakra egyes szavakkal, mondatokkal, tréfákkal utaltak. „Bázelben másként beszéltél.” Vagy: „Bázelben te azt akartad és nem ezt.” Ahogy a rongy darabkákból varrják össze a tarka terítőt, úgy állítottam én össze ezekből a félszavakból, beszélgetéstöredékekből a hozzávetőleges elképzelésemet, hogy mi is történhetett Bázelben, és miért jöttek haza Oroszországba. Tehát a szüleim Bázelben élnek. Egy esztendő múltán megszületik legidősebb fiuk, Ljova bátyám, és ezután egy fél esztendővel megáll a vonat a mi állomásunkon, a kalauz letesz róla egy bőröndöt, néhány batyut meg egy összecsukható gyermekkocsit, és a vagonból leszáll egy kis csecsemővel a karján egy ifjú dáma. Ez a dáma az én anyám volt, Ráhel, a csecsemő pedig a hathónapos Ljova, a legidősebb bátyám, vele érkezett meg anyám a szüleihez. Hogy mi történt? Semmi. Eljött meglátogatni a szüleit. De senkit sem lehet becsapni, mindenki rögtön kitalálta, valami nincs itt rendjén: egyszer csak megjelenik férj nélkül, kis csecsemőjével a karján. Rahlenko nagyapám házában egymásnak adják a kilincset az emberek. Mindenki kíváncsi, szeretné megnézni Ráhelt, mennyire változott meg ott Svájcban, de ami a leglényegesebb, mindenki szeretné megtudni, hogy miért jött vissza. És nincs ennél természetesebb: az emberek őszintén izgatták magukat sorsáért, lelkesen vettek részt benne, és most történt valami, lehetséges, hogy mindennek vége… Anyám természetesen nem azért jött haza, hogy találkozzék a rokonokkal, hogy megmutassa szüleinek az unokát. Anyám örökre és visszavonhatatlanul jött haza Bázelből. Nem kívánt tovább ott élni. Hogy miért? Állítólag az unokahúgok miatt. Merthogy, úgymond, apám udvarolgatni kezdett az unokahúgainak, anyai részről volt néhány unokahúga. De ez persze mind csak mellébeszélés. Nem tagadom, anyám nagyon féltékeny volt, de nem azért, mintha apám megcsalta volna. Apámnak eszébe sem jutott ilyesmi, nem olyan fajta ember volt, az ő számára anyámon kívül más nem létezett. Anyám féltékenysége a természetéből fakadt, a hatalmaskodó, felcsattanó természetéből. Férjét mindig a saját tulajdonának tekintette. Nos, ismétlem, az unokahúgok, ez csak kifogás volt, az igazi ok sokkal mélyebben rejtőzött. Vitathatatlan, hogy ebben szerepe volt a honvágynak is. Lényegében anyámnak Jákobon kívül senkije sem volt ott, sem rokonai, sem barátnői, sem a mi meggyeskertjeink, sem az erdőnk, sem a piacunk, meg bőven termő földünk illata, semmi nem volt ott, ami a gyermekkorát jelentette, amit megszokott, és ami nélkül nehéz lett számára az élet. De ezt mind le lehet győzni. Emberek elköltöznek más országokba, megszokják az új környezetet, megszokta volna talán anyám is. Volt ott még valami, mindennél fontosabb dolog. Ebben az elegáns, német professzori házban, az arisztokrata származású anyós mellett, férje testvéreinek feleségei, a szintén arisztokrata származású sógornők mellett, ő, az ukrajnai kis suszter lánya, nemcsak hogy nem érezte magát közöttük első embernek, de még csak egyenrangúnak sem, hanem a legutolsónak. És talán még ezt is elviselte volna anyám. Végül is örök életükre talán nem éltek volna az apósa házában,

külön is költözhettek volna. De volt egy csöpp, és ettől a csöpptől, ahogy ezt mondani szokták, betelt a pohár. A nyelv! Anyám beszélt oroszul, ukránul, és talán megtanult volna németül is, de ebben akadályozta anyanyelve, a jiddis. Miután jiddisül tudott, általában megértette a németeket, de azok nem értették meg őt. Amikor megpróbált beszélgetni velük, akkor nem németül szólalt meg, hanem jiddisül, a németek pedig nevetnek a jiddisen, és azt, hogy kinevetik, anyám nem tudta elviselni. Ez volt az a csepp, amelytől kicsordult a pohár. Anyám hazatérésének valóságos okairól csak apám tudott, meg én. Jobban mondva én csak később tudtam meg. Méghozzá pontosan. Mindenki más számára anyám hazatérése talány maradt, mindenki azt gondolta, hogy azért jött haza, mert nem értették meg egymást Jákobbal. És nagyon sokakat elszomorított az, hogy egy ilyen gyönyörű, romantikus történet, azt is mondhatnánk, városunk életének ez a kiemelkedő eseménye ilyen szomorú véget ért. Minden erőfeszítés, harc, minden hiábavalónak bizonyult, melyre nincs szüksége senkinek, mert nem hozta meg a boldogságot. De ezek mind tévedtek. Nem telt bele két hónap, megérkezett Bázelből Jakob személyesen, és egyszerre mindenki előtt világossá lett: szó sincs semmiféle szakításról, változatlanul házasok, változatlanul szeretik egymást, és az, hogy hol szeretik egymást, Oroszországban-e vagy Svájcban, ugyan mi jelentősége lenne ennek? Nem tudom, milyen vitákat folytathatott apám és anyám, de hogy engem éppen abban az időben programoztak be, ezt biztosan tudom, a dolog így jön ki időben. Egyszóval ide-oda, Ljova most kanyarós, Ljovának most szamárköhögése van, aztán anyám megint másállapotban van, és apám, akit már nem Jákobnak, hanem ahogy mifelénk mondják, Jakovnak hívnak, rohangál Csernyigov vidékéről Bázelbe, Bázelből Csernyigov vidékére, anyám pedig itthon marad, először, hogy megszüljön engem, aztán mert szoptat, majd aztán 1914-ben azért, hogy megszülje és szoptassa a harmadik fiát, Jefimet. Elhúzódott mindez 1914 augusztusáig, amikor, mint jól tudják, kitört az első világháború, és semmiféle Svájcról szó sem lehetett. És így apám, aki most már Jakov, ottrekedt Oroszországban, és hála istennek nem bántották, mint nemkívánatos külföldit, bár lutheránus volt, de nem Németországból jött, hanem a semleges Svájcból. Mit csináljon apám ebben a helyzetben? Rendkívül szép, jól nevelt, udvarias, jószívű ember, kitűnő megjelenésű férfi, de egyáltalán nem alkalmas a nálunk szokásos életre. Nincs semmi szakmája. Tudják maguk azt, mit jelent, ha egy embernek nincs szakmája? Nagyon jól tudják. Akkor azt is meg kell érteniük, mit jelent az, amikor egy értelmiséginek nincs szakmája, és nincs felsőfokú képzettsége sem. Egy nagy semmi. A fizikai munkához hozzá nem szokott, íróasztal mellé pedig nem ülhetett, mert ehhez nem ismerte eléggé a nyelvet. De mégis dolgoznia kellett, el kell tartania a családot, nem ülhet a feleségével és a gyerekekkel nagyapám, Rahlenko nyakán. És Rahlenko nagyapám elhatározta, hogy a kereskedelemben helyezi el apámat. Már beszéltem maguknak arról, hogy Rahlenko nagyapám, bár csak egyszerű cipész volt, mégis roppant bölcs és nagyon jelentős ember volt. Sőt még annál is több! A legmegbecsültebb, a legnagyobb tisztelettel körülvett valaki: gabbe, gondnok a zsinagógában. Erre a tisztségre általában jómódú embert szoktak választani, hogy áldozni tudjon a zsinagógára, meg segítsen a szegényeken, és a vezetőkkel is meg tudjon egyezni. És ehhez pedig mi szükséges? Ehhez pénzre van szükség. Ezért aztán gabbénak többnyire érdemes, de módos embert választottak. De nálunk az én nagyapámat választották meg, Rahlenko susztert, az ő erényei és bölcsessége értékesebb volt minden pénznél. A nagyapámról majd később mesélek maguknak, egyelőre csak annyit jegyeznék meg, hogy mint bölcs és nagyon talpraesett ember, arra a következtetésre jutott, hogy apámnak a kereskedelemben kell elhelyezkednie, méghozzá hogy hol, azt is kigondolta. Volt nekünk egy szomszédunk, a vezetékneve Plotkin, a neve pedig Kusziel. Kusziel Plotkin. Ha egy szóval akarnánk jellemezni, akkor azt mondhatnánk, szerencsétlen. Vannak ilyen emberek, dolgosak és szorgalmasak, de mégsem sikerül nekik semmi, bármihez is nyúlnak, nem lesz belőle semmi. Kuszielnek volt egy kis hentesboltja. Az ilyen kis üzleteket mifelénk hússzéknek hívták. Plotkin járta a környező falvakat, felvásárolta a szarvasmarhát, leölte, és a húst kiárusította a saját kis hússzékében. Kis termetű, nem valami szép, ferde vállú, elég szerencsétlen ember volt. Az első felesége meghalt, a második szeretőt tartott, a férje segédjét odaköltöztette a házukba, s míg Kusziel a falvakat járta és felvásárolta az állatokat, az asszony ezzel a szeretőjével szórakozott. És amikor a segéd a gazda feleségének a szeretője, akkor ez a segéd a gazda pénzét is a magáénak érzi. Ha a gazda felesége az ő felesége is, akkor a gazda kasszája az ő kasszája is. Ha meg Kusziel a segédjét küldte el,

hogy vásárolja föl a marhát, és maga otthon maradt, akkor ez a szemérmetlen felesége olyan életet teremtett ennek a boldogtalan Kuszielnek, hogy bizony mondom, nincs az a barom, amelyik elviselte volna. Hát ennek a Kuszielnek ajánlotta a nagyapám azt, hogy dobja ki ezt a csibész segédjét, és vegye fel a helyére az apámat. És dolgozzon nála az apám egy esztendőt. Ha ez alatt az idő alatt jól kijönnek egymással, összeszoknak, beválik a kapcsolat, akkor Kusziel vegye társul apámat, s apám nem egyszerűen segéd lesz nála, hanem a társa, méghozzá feles társa. Egy esztendő múlva, ha minden rendben lesz, apám beszáll az üzletbe a hússzék értékének a felével, és a további jövedelmet majd megfelezik. Hogy honnan szerzi apám erre a pénzt? Hát tudja, Kusziel hússzéke nem egy olyan nagy vállalkozás, nem a General Motors, nem valami sok pénzre lesz majd szüksége. Valamennyit apám is hozott magával Svájcból, valamennyivel hozzájárul majd ő is, Avraam Rahlenko, de azonkívül is, az egy olyan köztiszteletben álló valaki, olyan neve van, hogy ha kölcsönre lenne szüksége, semmi kétség sem lehet afelől, hogy meg is kapja. Nem tudom, hogyan vélekedett Kusziel arról a javaslatról, hogy egy esztendő után vegye be társnak az apámat, lehetséges, hogy ez nem volt valami nagyon a kedvére, hiszen mindenki szeret a maga ura lenni. De hogy elzavarhatja ezt a pimasz segédet, csaló tolvajt, a felesége szeretőjét, és a helyébe felvehet egy olyan becsületes, rendes embert, mint az apám, ez vitathatatlanul a kedvére való volt. És azt is tudta, hogy semmi rosszat, csak a legjobbat ajánlhatja neki az én nagyapám, Rahlenko. De a dolog azért nem ment olyan egyszerűen. Kusziel ugyan hajlott a javaslatra, de minden volt, csak férfi nem. Hiszen ha a feleség a saját házába hozhatja a szeretőjét, akkor a férje nem lehet más, csak pipogya alak. A megbeszélt napon nagyapám és apám megjelent a hússzékben, és látják, hogy a halottsápadt Kusziel azt sem tudja, melyik lábára álljon, a pimasz segédje meg ott terpeszkedik a pult mögött, és szemtelenül vigyorog. A nagyapám az apámra mutatott, és megkérdezte: – Kusziel, mondd, ki ez az ember? – Az én új segédem – felelte a félelemtől reszketve Kusziel. A nagyapám fejével a pimasz segéd felé intett: – És ez az ember kicsoda? – Az én volt segédem – válaszolta elcsukló hangon Kusziel. – Elszámoltál vele? – Igen. – Kifizetted becsülettel? – Kifizettem becsülettel. Akkor nagyapám megkérdezte a segédet: – Van még valami elintézendőd a gazdával? – A gazdasszony megtiltotta, hogy elmenjek a pult mögül – jelentette ki az a pimasz alak. – Neked nincs már gazdasszonyod – mondta erre a nagyapám –, neked gazdád is csak volt. Most már nem a gazdád, és te nem vagy többé az alkalmazottja. Ezekkel a szavakkal nagyapám megragadta a segéd grabancát, kirángatta a pult mögül, és kipenderítette az üzletből, egyenest az utcára. És Kusziel feleségének meg azt mondta a nagyapám: – Ha továbbra is szégyent hozol a férjedre, akkor el kell hogy válasszunk tőle, és férjhez adunk a himlőhelyes Jankelhoz. A himlőhelyes Jankel egy gyengeelméjű, vízfejű, kurta és béna lábú fiú volt, aki egész nap kint ült a tornácon törökülésben, másként nem is tudott, bambán mosolygott mindenkire, s ha szóltak hozzá, válaszul értelmetlenül, összefüggéstelenül motyogott valamit. Ahogy ezt mifelénk mondják: „Hiányzik egy kereke”, nem normális… Mindenki megszokta már, hogy ilyen, senki nem bántotta, se a gyerekek, a felnőttek meg még kevésbé… Hát így, vagy ahogy mondani szokás, ilyen módon lett az apámból segéd Kusziel Plotkin hússzékében. Meg kell hogy mondjam, hogy ez a dolog egyáltalán nem olyan egyszerű. Mert mi is volt akkortájt egy mészáros? Egy személyben marhakereskedő, hentes és kereskedő. A marhafelvásárláshoz nagy tapasztalat szükséges, szemre meg kell tudni állapítani, jó hízott-e az állat, menynyi lehet rajta a hús, mennyi a zsír, érteni keli hozzá, hol kell ehhez megtapogatni az állatot, ismerni kell a fajtáját és a helyet, ahol legeltették, felhizlalták. A mi vidékünkön az úgynevezett cserkasszki szarvasmarhát

tartják, tudományosan szürke ukrán fajtának hívják. Nagyon jó, mondhatnám, ideális fajta, akár feldolgozás, akár a hús minőségének a szempontjából. Láttak már valaha ukrán bikát? Csodálatosan szép! Nyomhat vagy hetven pudot, vagyis több mint egy tonnát! És elhúz, ha kell, másfél tonnát! Nyolc évig úgy dolgozik egy ilyen bika, akár egy ökör, már megbocsásson ezért a kis tréfáért, aztán kicsapják a legelőre, hogy jó vágóbarom legyen belőle. Egy szó mint száz, a szarvasmarhához érteni kell, mert különben mindenféle szemetet varrnak az ember nyakába, az is előfordulhat, hogy beteg állatot, ehhez bizony nagyon nagy tapasztalat szükséges. Az én apám semmiféle ilyen tapasztalattal nem dicsekedhetett, de Kusziel annál többel: egész életében csak a hússal foglalkozott. Ezért aztán Kusziel járta a falvakat, vásárolta fel az állatokat, apám meg a boltban dolgozott. De a húst eladni, az sem tartozik az egyszerű dolgok közé. Minden húsféleségnek más az ára. Mert hiszen egészen más az ára mondjuk a vesepecsenyének vagy a rostélyosnak, és egészen más a nyaknak, a szegynek vagy a csontos húsoknak. Minden háziasszony szeretne minél jobb darabot vásárolni, minél olcsóbban, minél porhanyósabbat és minél jobb ízűt, hogy jusson belőle a levesbe is, meg sültnek, meg pároltnak, sőt még kocsonyára is maradjon, felméri a húst, formára, de szagra meg színre is. Azt szeretné, ha elsőrendű húst kapna, amely nem túl puha, de mégse túl kemény, nem különösen száraz, de azért ne is csöpögjön, ne legyen sápadt, de azért túlságosan vörös se. Töltsenek el egy órát az üzletben a hentes pultjánál, és figyeljék meg, hogyan választja ki a húst egy jó háziasszony, és ezt szorozzák meg azzal, hogy a mi vidékünk állattenyésztéssel foglalkozik, és bármelyik asszony értett annyit a húsokhoz, mint manapság egy húsiparban dolgozó hűtőházi mérnök, és akkor megértik, milyen helyzetbe került az apám, aki húst mind ez ideig csak az asztalon látott, főtt, sült vagy párolt formában, és ehhez még vegyék számításba, hogy milyen ember is volt: bizony nem az a fajta ügyes eladó, aki a maguk szeme láttára levág egy ízletes falatot egy gyönyörű szép tőkehúsból, megforgatja maguk előtt, mint valami gyönyörű drágakövet, és otthon, amikor kibontják a csomagot, drágakő helyett csak csontot találnak. Apám nem értett az ilyesmihez, és maguk most bizonyára azt gondolják, hogy semmi jó nem jöhetett ki ebből az elgondolásból, és apám belebukott az üzletbe. És képzeljék el, nem lett ebből semmiféle kudarc, az ötlet beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Persze nem rögtön. Előfordultak tévedések, volt, hogy ráfizetett. Az első hónapban Kusziel ott állt apám mellett, jobban mondva apám állt Kusziel mellett, és tanulta a mesterséget. Meg is tanulta. És az üzlet beindult. Hogy miért indult be? Azt is megmondom. Először is az apám tehetséges ember volt, azonkívül sebészcsaládból származott, és a sebészek, akárhogy is csűrj ük-csavarjuk a dolgot, bizonyos fokig hentesek… Másodszor meg Kusziel vevőköre többségükben a fűtőháziakból állott, mozdonyvezetők és más vasúti munkások feleségeiből. A hússzék az öregpiacon állott, nem messze az állomástól. Volt még egy hússzék az Újpiacon, de a város másik végében. És a fűtő-háziak mind Kuszielnél vásároltak. Hitelbe. Fogták a húst, és Kusziel vagy a segédje fölírták az árát egy papírra, s amikor a mozdonyvezetők, fűtők megkapták a bérüket, az asszonyok eljöttek és kifizették a tartozásukat. És az a csirkefogó segéd, de még az is lehet, hogy maga Kusziel is a tartozást mindig egy kicsit fölfelé kerekítették. Az asszonyok látták ezt, észrevették, de bizonyítani nem tudták, s ha veszekedtek, orruk elé dugták a papírt, és azt mondták nekik: „Tessék, ide van írva.” És ezekért a többletfelírásokért a vevők otthagyták Kuszielt, és átjártak az Újpiacra a másik mészároshoz. Az emberek nem szeretik, ha bolondnak nézik őket. És az én apám azt mondta: „Semmi utólagos hozzáírás, ez az én feltételem!” És Kuszielnek bele kellett ebbe törődnie, annál is inkább, mert látta, hogy az üzlet jól megy minden csaló hozzáírás nélkül. Mindenki úgy ismerte az apámat, mint végtelenül becsületes embert, tudták, hogy nem fordulhat elő nála az, hogy akár egyetlenegy kopejkával is többet vegyen el, mint amennyi jár, véget értek a botrányok és veszekedések, és azok a vevők, akik a hozzáírások miatt elmaradtak, most újból visszatértek az üzletbe. Harmadszor pedig az apám eddig soha nem látott tisztaságot és rendet tartott az üzletben. Jól tudják, milyenek a németek ebből a szempontból. Lehet, hogy az apámnak eszébe jutottak azok a ragyogó tiszta német húsboltok, a szögeken lógó kolbászok és sonkák és virslifüzérek, minden olyan szép és gusztusos, hogy az ember szeretne mindent egy ültő helyében elfogyasztani… És végül negyedszer… Igen, ez a negyedszer, ez a legfontosabb… Negyedszer, nem tudom megértik-e, az apám szépsége sokat nyomott a latban. Keskeny bajuszt, hegyes kis szakállt hordott, mifelénk ezt „spanyol szakállnak” hívták, és roppantul emlékeztetett egy franciára. Mindehhez apám a németen kívül jól tudott franciául is. így is hívták a városban, a „francia”, bár szőke volt. Egyébként nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy minden francia gesztenyebarna. Távolról sincs így. A franciák között, különösen az arisztokraták körében, igen sok a

szőke. És a mozdonyvezetők meg a fűtőházi dolgozók feleségeinek roppant jól esett, hogy egy ilyen franciára emlékeztető, végtelenül udvarias férfi szolgálja ki őket, és azok, akik azelőtt csak két-három naponta jöttek az üzletbe, majd mindennap benéztek. A városban el is terjedt a hiedelem, hogy az asszonyok szerelmesek az apámba. Ez is előfordulhatott. Volt a városunkban egy bizonyos Golubinszkaja asszony, egy fűtőházi mérnök felesége, ő valóban beleszeretett. Csak franciául beszélt vele, minden áldott nap betért az üzletbe, fülig beleesett az apámba. Sok évvel később maga apám mesélt nekem erről. Golubinszkaja azt ajánlotta neki, hagyja el az anyámat, és utazzék el vele együtt apjához, Golubinszkijhoz, egy földbirtokoshoz. Egyszóval szóbeszéd, hiedelem, pletyka, feltételezés akadt bőven, annál is inkább, mert mindezt Kusziel felesége terjesztette a legnagyobb örömmel. Elképzelhető az, hogy ez a szóbeszéd nem jutott el az anyám füléig, és elképzelhető az, hogy anyám mindezt figyelmen kívül hagyta? Egyetlen percig sem! Anyám eljárt a boltba, és látta, hogy moccanni sem lehet a sok asszonytól, és köztük ott látta Golubinszkaját is. Semmi különös sem volt abban, hogy Golubinszkaja húst vásárol. De az anyám nő volt, a szó legteljesebb értelmében, neki teljesen elegendő volt az, hogyan néz rá Golubinszkaja, s teljesen elegendő volt meglátni apámat e számtalan asszony között. Mindettől, együtt a sok szóbeszéddel, pletykával elege lett, és kijelentette, hogy apám egy nappal sem dolgozhat tovább Kuszielnél. Most aztán mi legyen? Apám elhelyezkedett, teljesen belejött a munkába, szakmát tanult, kéthárom hónap múlva üzlettárs lehetne belőle, és erre tessék, dobjon oda mindent? Asszonyi bolondéria! Még Rahlenko nagyapám, aki ugyan a fiaival rendkívül szigorúan bánt, de Ráhelt életében egy ujjal sem bántotta, még ő is akkorát csapott öklével az asztalra, hogy az edények megcsörrentek. – Egy szót se halljak erről többet – dörögte –, egyetlenegy szót sem! Nagyapámnak igaza volt. Három gyereket eltartani nem tréfadolog. Egy család jólétét nem lehet alárendelni holmi női szeszélyeknek és ostoba féltékenységnek. Apám is jól tudta ezt, értékelte a munkahelyét, de azért nem verte öklével az asztalt, csak tréfálkozott, és továbbra is eljárt a hússzékbe. Ennek ellenére semmiféle rábeszélés, magyarázat, meggyőző szavak nem hatottak anyámra. Haragudott, nem beszélt az apámmal, minden áldott nap megjelent a boltban, csak állt és nézte a vevőket villogó szemmel, mint egy anyafarkas, attól tartottunk, még képes és jól eltángálja Golubinszkaját. Hát lehet ilyen körülmények között dolgozni? De hát más dolog a féltékenység, és más dolog az élet. Anyám elég gyakorlati ember volt ahhoz, hogy megértse, a családot el kell tartani. Otthon veszekedett, kiabált, de a házon kívül helyet keresett apámnak. Mégpedig olyan helyet, ahol még véletlenségből sem fordulnak meg asszonyok. És képzeljék, megtalálta ezt a helyet. Segédet keresnek egy bizonyos Alesinszkij üzletébe, egy vegyeskereskedésbe, ahol vasat, szerszámot, festéket, mezőgazdasági eszközöket árulnak. És ki vásárol egy ilyen üzletben? Talán bizony elküldi a parasztember a feleségét a boltba, hogy válasszon neki kaszát, ekevasat vagy kerékabroncsot? Ezért ő maga megy el, százszor is megforgatja azt a kaszát, megtapogatja, megpengeti, hogyan cseng, hogyan rezeg: ez lesz a legjobb hely az én apám számára. Az igaz, hogy elölről kell tanulni mindent. De, ahogy anyám mondta, az igazi kereskedőnek nem fontos, mivel kereskedik, a kereskedést kell érteni, és apám értett hozzá. Anyám elérte, amit akart, apám átment Alesinszkijhez, és elég hosszú ideig dolgozott nála, két vagy három esztendeig, még az én emlékezetemben is jól él ennek az üzletnek festékszaga, máig is emlékszem a szögekkel teli ládákra, polcokra, az olajoshordókra, meg a lemezekre, sínekre és egyéb vasakra, huzaltekercsekre, fenőkövekre, fűrészekre, kalapácsokra, madzagra, kötélre, lószerszámra. Alesinszkij nem vette társul maga mellé az apámat, nem volt szüksége semmiféle társra, gazdag ember hírében állott, de tisztességesen fizetett, apám jó munkaerőnek bizonyult, a parasztok tisztelték, soha senkit sem csapott be, nem ejtett át, nem varrt a nyakába senkinek szemét árut, a legegyszerűbb embert is olyan figyelmesen szolgálta ki, akár egy földbirtokost, számára mindenki egyforma volt. És lehetséges, hogy apám egész életére vegyeskereskedő maradt volna, de hát, tudják, közbejött a tűz. Leégett volna a bolt? Nem. Nem a bolt égett le, hanem apám vegyeskereskedői karrierje. A mi városunkban is működött egy önkéntes tűzoltóegyesület vagy – csapat, így is, úgy is nevezték őket. Nem tudom, léteznek-e manapság ilyen önkéntes tűzoltó-egyesületek. De úgy gondolom, igen: egy kisvárosban nem gazdaságos hivatásos tűzoltóságot fenntartani. Ha egy kisvárosban tűz üt ki, azt mindenki látja, bárki félrehúzhatja a harangot, veszélyt jelezhet, és olyankor az önkéntes tűzöl -tócsapat tagjai, bárhol legyenek is, bármit tegyenek is éppen, kötelesek mindent félbeszakítani, és

azonnal megjelenni a tűzoltóközpontban, jobban mondva a tűzoltószertárban, ahol már készen állnak a vízzel feltöltött hordók, ott lógnak a pumpák, tömlők, kötelek, szekercék, egyszóval mindaz, ami csak a tűzoltáshoz szükségeltetik. A mi városunkban kiváló tűzoltó-egyesület működött. Még maga a kormányzó úr is mondotta, hogy ha az ő igazgatása alatt álló kormányzósági területen minden városkában, faluban és helységben ilyen nagyszerű csapat működne, ez nagy boldogság és szerencse lenne az egész lakosság számára, de elsősorban az ingó vagyonuk számára, mert ugye tűz esetén először az ingó vagyon ég, s csak utána égnek azok, akik ezeket az ingóságokat mentik. A tűzoltó-egyesület tagjának lenni nagy megtiszteltetést jelentett. Csak válogatottan erős, egészséges, szívós, bátor és rendkívül talpraesett férfiak kerülhettek be közéjük. És ezért, ha valakire azt mondták, hogy „az önkéntes tűzoltóegyesület tagja”, ez már, különösen fiatal férfi esetében, nagyon jó ajánlást jelentett. A tűzoltócsapat élén a parancsnok állt, tapasztalt, határozott, intézkedéshez szokott férfi, akit a tagok választottak maguk közül, és a mi tűzoltócsapatunk parancsnokának természetesen Rahlenko nagyapámat választották meg. Nagyapám mindenekelőtt kivágta a csapatból Hajim Jagugyint, aki a tűz helyszínén csak futkosott, ordított, botjával hadonászott, és mindenkit csak zavart a munkájában. Megparancsolta, hogy Hajim Jagugyint még a tűz közelébe se engedjék. Nagyapám nagyon kemény ember volt, és a lehető legnagyobb fegyelmet tartotta: mindenki tudta, hol a helye, és mit kell tennie. Természetes, hogy nagyapám fiai, az én bácsikáim mind tagjai voltak a tűzoltó-egyesületnek, mind erős, vakmerő fiúk. És így az apám, mint a család tagja, szintén tagja lett a csapatnak, és tűz esetén azonnal megjelent a megadott helyen. És egyszer kitört a tűz: piacnapon kigyulladtak a piacsori kis boltok… Apám természetesen sietne a tűzhöz. De a főnöke, Alesinszkij nem akarja elengedni, utasítja, hogy hordja ki az árut az üzletből, arra az esetre, ha netán a tűz elérné azt is. De apámnak a legfontosabb mindig a társadalmi kötelezettség volt, nem hallgatott a gazdájára, rohant a tűzhöz, nagy buzgalommal oltja a többiekkel együtt, s úgy elmerült ebben a munkában, hogy észre sem vette, mikor gyulladt ki gazdájának, Alesinszkijnek a boltja. És bár az üzlet nem égett le: téglából építették, és már a tűz is vesztett mérgéből, meg aztán az épület biztosítva is volt, és minden árut még időben ki tudtak cipelni belőle a segédek, és lényegében Alesinszkij semmit sem vesztett az ügyön, de nem tudta megbocsátani apámnak azt, hogy társadalmi kötelezettségét elébe helyezte a gazdája érdekének, ettől kezdve mindenbe belekötött, és apámnak távoznia kellett. Ez idő tájt, a háború ellenére, a svájci levelek változatlanul megérkeztek, bár kerülő úton, a semleges Svédországon keresztül, annál is inkább, hiszen Svájc is semleges ország volt. És természetesen ezekben a levelekben változatlanul felmerült az, hogy költözzünk át Svájcba. No de hát milyen átköltözésről lehet szó háború idején? Kész nevetség! Svájcban el sem tudták képzelni, mi az, hogy háború. Aztán jött a forradalom, a cárt elkergették, a zsidók helyhez kötöttségét felszabadították, mindenki utazzék, ahova akar, aztán jött az októberi forradalom, véget ért a világháború, a svájci levelek már egyenes úton jutottak el hozzánk, és ezekben a levelekben egyre határozottabban követelték, hogy költözzünk át Svájcba, és ekkor már a körülmények is reálissá lettek hozzá. Úgy gondolom, még Rahlenko nagyapám is hajlott arra, hogy apám a családdal együtt utazzon el Svájcba. Nagyapám szerette a lányát, Ráhelt, és Jákobot is úgy szerette, mint édesfiát, és az unokáit is szerette, különösen a legidősebbet, Ljovát. De látta, hogy a veje, Jakob egyáltalán nem alkalmas az itteni életre, nincs semmiféle szakmája, eladónak lenni pedig nem hivatás egy ilyen embernek. És a Svájcból érkező adományokból sem lehet megélni, meg aztán nagyon megalázó is, végeredményben felnőtt ember, családapa. El kell utazni Svájcba… Azt hiszem, hogy minden bizonnyal apám is erről álmodott… De anyám hallani sem akart róla! „Ha engem nem vettek ott igazán emberszámba, akkor nem szeretném azt, hogy a gyerekeimet se vegyék emberszámba. És ahhoz sincs semmi kedvem, hogy koloncként lógjak az apósom és anyósom nyakában. Jakob, ha akar, hát menjen az ő Bázeljébe, menjen egyetemre, s ha doktor lesz belőle, majd meglátjuk, visszatér-e ide, mint kész orvos, vagy feleségül veszi valamelyik pattanásos képű kuzinját, valamiféle sovány svájci seprűnyelet, tőlem meg váljon el, én majd elrendezem valahogy az életemet és a gyerekeimét is.” Ilyen beszéd abban az időben! S bár anyámnak akkor már három gyereke volt, mégis, mint az emberek mondják, szépsége éppen az idő tájt teljesedett ki. Kilencszáztizenhétben mindössze huszonnégy esztendős volt, és mit jelent huszonnégy év egy gyönyörű nő életében? Természetesen

három gyerek születése után már nem olyan karcsú a derék. Meg aztán a mi családunk egyszerű család, az ételek is egyszerűek, ettünk, amit az Isten adott, és bizony .nem valami sokat adott, különösen nem a háború idején, a világháborúban, no meg a polgárháborúban. Ha mindenkinek jutott egy darab kenyér, krumpli meg hering, az már pompás volt. így hát leánykori karcsú derekát nem őrizte meg az anyám. De ami a többit illeti, azt amikor anyámmal a piacra mentem, abból, ahogy a férfiak ránéztek, meg nagyokat csettintettek meg összekacsintottak a háta mögött, abból én már akkor, bár nagyon kicsike voltam még, megértettem, hogy anyám nem mindennapi asszony. Úgy ment végig a piacon, magasan és karcsún, mint egy királynő, s a tömeg szétvált előtte, utat nyitott neki. Ezzel azt akarom mondani, hogy anyám mint nő, rendkívül magabiztos volt. De azt gondolom, hogy egy kicsit túlságosan is az. Olyan szépség, amilyent ritkán lát az ember. Remek háziasszony, szinte párja nincs. Ügyes, okos, határozott, de itt a három gyerek, ez olyan jutalom, amely után nem mindenki futna. Előbb egy kicsit gondolkodna rajta. És ha valaki elvenne egy háromgyerekes nőt, az csak valamiféle özvegyember lehet, aki mindehhez még magával hozza a saját négy árváját is. Anyám mindezt nagyon jól tudta, és természetesen nem számított új házasságra, jól tudta, hogy a dolgok idáig sohasem fajulhatnak, jól tudta, hogy az ő Jákobja sohasem hagyja el őt, mert teljes szívéből megszerette, egy egész életre. És néha arra gondolok, hogy apám talán éppen ezért a hetyke, bolondos természetéért szerette az anyámat még jobban, sajnálta, megértette, hogy nem mindenkivel tudna jól kijönni, éppen egy ilyen férjre van szüksége, mint ő, ilyen nyugodt, tapintatos, szerető férjre. És pontosan azért, mert ilyen ember volt, ilyen férj, állt be dolgozni az apósa, vagyis az én Rahlenko nagyapám suszterműhelyébe. Más kiút nem maradt számára. Amikor valakinek a testvérei orvosdoktorok, és apjának klinikája van Bázelben, akkor tudják, egy suszterműhely nem maga a földi paradicsom. No és Kusziel Plotkin hússzéke? Meg Alesinszkij vegyesboltja, az talán maga a paradicsom? De azért amikor Kusziel hússzékében dolgozott, meg később, a vegyesboltban, apám mégis egész nap távol volt otthonról, hazahozta a fizetését, és mindennek következtében megőrizte legalábbis látszatát az önállóságnak. Azt mondom, hogy a látszatát, hiszen akkor is nagyapámtól függtünk, az ő házában laktunk, az ő holmijai közt, jól tudják, hogy apám keresetéből egy öttagú család nem nagyon ugrándozhatott. Apám, bár a pult mögött állt, azért csak alkalmazott volt, a fizetésén fölül egyetlen kopejkához sem jutott. És mégis, ismétlem, az önállóságnak valami látszatát fenntarthatta, legalább abban, hogy este járt haza, amikor már mindenki megvacsorázott, ő egyedül fogyasztotta el vacsoráját, a saját vacsoráját. Most pedig, hogy a nagyapámnál dolgozott, teljes egészében tőle függött, a nap huszonnégy óráját a nagyapám házában töltötte, együtt étkezett velük, teljesen a nagyapám családjának tagja lett, ez pedig nagyon nehéz család volt, és maga a nagyapám is nagyon-nagyon nehéz ember. Egyrészt a közösség leginkább köztiszteletben álló tagja, másrészt minden teketóriázás nélkül kipenderítette az utcára Kusziel segédjét. Egyrészt a zsinagóga megbecsült gondnoka, másrészt az önkéntes tűzoltócsapat parancsnoka, és ha látták volna, hogyan ütötte-verte nagyapám a lovakat, amikor a tűzhöz száguldott, kurjongatott és fütyült, akárcsak egy kozák, és a tűzoltás közben hogyan szitkozódott, bocsássanak meg a kifejezésért, hogyan küld el mindenkit az édes jó anyjába, és hogyan megy be a tűz kellős közepébe, akkor megértenék, hogy milyen bonyolult, ellentétekkel teli természet volt, és apámnak bizony nem volt könnyű alkalmazkodnia hozzá. 4 Rahlenko nagyapám, ez a széles vállú, fekete szakállú férfi a termékeny ukrán földön született, isten háta mögött húzódó falusi utakon nőtt fel, ahol édesapjának, vagyis az én dédapámnak valamiféle kocsmaszerűsége volt, szeszes italokat árusított, meg ki tudja még, miféle tilos dolgokkal kereskedett, és olyan emberekkel cimborált, akikkel rendes embernek minden bizonnyal nem kellett volna cimborálnia. Nagyapám kiskorától kitűnt a bátorságával, becsületességével, igazságosságával. Nem tetszett neki a kocsma világa, és még mint egész fiatal gyerek, lehetett vagy tizennégy-tizenöt esztendős, elment otthonról a Libava-Romni vasút építéséhez, talpfákat cipelt, ez a munka nagyon megfelelt neki, hiszen fizikai ereje ritkaságszámba ment. És nagyon jól tette, hogy elment otthonról, mert ahol kocsma van, ott vodka is kerül, ahol vodkát isznak, ott a végén verekednek is, és ahol verekszenek, ott hamar megölhetnek valakit. És bizony az én dédapám verekedésben úgy megütött egy embert, hogy az néhány nap múltán meghalt. Persze, az is lehetséges, hogy nem attól halt meg, mert a dédapám megütötte, de a faluban összekötötték halálát ezzel a verekedéssel, úgyhogy dédapámnak el is kellett szöknie onnan, és így kapta aztán a mi városunkban azt a ragadványnevet,

hogy „szökevény”. De nagyapám akkortájt már nem élt otthon, mint mondtam, a Libava-Romni vasútépítésnél dolgozott, cipelte a talpfákat, tizennégy esztendős korától önálló életet élt. Nemegyszer beszéltem már maguknak arról, hogy szüleim, Jakob és Ráhel gyönyörű szép emberek voltak. Igazán gyönyörű szépek, de az ő szépségüket egy napon sem lehetett említeni a nagyapáméval. Olyan szép, mint ő, olyan dalia, úgy gondolom, száz évben egy, ha születik. Széles pofacsontú, döbbenetesen fehér bőrű arc, cigányosan fekete szakáll, magas, sápadt homlok, ragyogó fehér, egyenletes fogsor és gyönyörű, kissé ferde vágású japános szem, melynek fehérje kékesbe játszott. A háború előtt egyszer kettesben elutaztam vele Leningrádba, már jóval elmúlt hetvenesztendős, de amikor végigmentünk a Nyevszkij proszpekten, az emberek megfordultak utána. Anyámnak, Ráhelnek volt kitől örökölnie a szépségét. Amikor a vasútépítés befejeződött, a nagyapám elutazott Odesszába, beállt kitanulni a suszterságot, és kitűnő szakember lett belőle. Nagyon tevékeny, szorgalmas, szavahihető ember volt, nem szerette a fecsegést, és bizonyára szép jövő várt volna rá Odesszában. De hát tudják, hogy is volt ez Odesszában! Ma egy pogrom, holnap egy másik pogrom, és nagyapám nem az a fajta ember volt, aki eltűrné, hogy összeverjék, megnyomorítsák. Ő maga meg tudott volna nyomorítani bárkit. De hát mit tehetett volna akkoriban? Végül is elege lett ebből az egész dologból, fogta magát és kivándorolt Argentínába. Egy esztendőt töltött ott kint, de valahogy nem találta kedvére valónak. Először is éppúgy, mint később a lányát, őt is gyötörte a honvágy, erős szálak fűzték a szülőföldjéhez, másrészt meg, bár ügyes, életrevaló ember hírében állott, de azért nem volt amolyan hétpróbás üzletember, mindenkiben megbízott, és megszokta, hogy benne is megbíznak, nem tudott ügyeskedni, egyenes, nyílt, becsületes ember volt, és ugyan mi lehetett volna számára érthető ott Argentínában, hiszen nem ismerte sem a nyelvet, sem az embereket, sem a szokásokat. Egyszóval visszatért kis városkánkba, és suszterkedéssel foglalkozott, amit Odesszában kitanult. És miután a munkájához jól értett, a mi vidékünk meg bővelkedett szarvasmarhában, sokan foglalkoztak felénk bőrkikészítéssel, és egy idő múlva egy bőrgyár is felépült nálunk, nagyapám rögtön meglátta a konjunktúra lehetőségét, és az üzlet szépen megindult. Később felnőttek a fiai is, azok is besegítettek neki, így aztán idők folyamán egy igazán szép suszterműhellyel rendelkezett. Mert ugye mi is az a suszterság? Azt mondom maguknak, ha tudni akarják, a cipő az emberi öltözék legfontosabb része. És hogyan viseltetnek iránta az emberek? És kicsoda is egy suszter? Azt szokták mondani: „Suszter, maradj a kaptafánál!” Nem sokra értékelik ezt a mesterséget. Mert az, hogy szabó, az már jól hangzik. Jól megvarrni egy öltönyt, azt művészetszámba veszik. De egy suszter? A cipőt készen vásároljuk, de az öltönyt igyekszünk rendelésre varratni. Pedig éppen fordítva kellene. Típusruhákat kellene gyártani különböző magasságra és bőségre, de még ennél is jobb lenne félkész ruhákat gyártani, hogy egy-két óra alatt a vevőre lehessen igazítani. Megjegyzem, nagyon sok országban így is tesznek. Mert hát végül is ha az öltöny nem ül igazán kifogástalanul, ez csak esztétikai hiányosság. Egyszerűen csak nem látszik benne az illető olyan Apollónak, mint képzeli magát, ez csak az ember önbizalmán hagy nyomot, s nem az egészségén. Egészen más dolog a cipő. Mint e téren sokéves tapasztalattal rendelkező gyakorlati szakember, azt mondhatom maguknak: nincs az emberi testnek olyan része, amely olyan érzékeny legyen az öltözékre, mint a láb a cipőre. Aki volt katona, jól tudja, hogy legfontosabb dolog a csizma. Ha a köpenyt jól az alakra igazítják, nyomban remek kiállású lesz a katona. De ha szemre nem látszik daliás katonának, az se olyan nagy baj, attól még lehet harcolni. De amikor szorít a csizma, akkor már nem katona a katona! Minden nagy hadvezér, kezdve Julius Caesartól, a lábbelit tartotta a leglényegesebbnek. Mint szakember mondhatom maguknak, lábunkat már úgy tönkretette a cipő, hogy igazán normális, egészséges, szabályos formájú lábat már csak egy újszülöttnél találhatunk. Abban a pillanatban, amikor a kisgyerek lábára felkerül az első kis cipőcske, kész, vége mindennek! Ettől a pillanattól kezdve elkezdik lábának elnyomorítását a szabványra készült divatos cipővel. Az évszázadok során nem a cipő alkalmazkodott a láb formájához, hanem a láb a cipőhöz. S hova jutottunk végül is? Milyen lábat lát maga előtt egy suszter? Az ujjak összenyomva, meggörbülve, egymásra hajolva, a nagyujj, ahelyett, hogy szép egyenesen állna, elgörbült, a kisujj teljesen elnyomorodott, odalapul a negyedik lábujjunkhoz, elgyötört lábfej, megsüllyedt boltozat, tyúkszemek, gyulladások, vízhólyagok, kidörzsölések, benőtt körmök, csonthártyagyulladás, feltört sarok, lúdtalp… Igazán nem valami gyönyörű kép, és mindez a rossz, helytelen, túlságosan típus szerint készült, túlságosan divatos cipők miatt.

Bocsássanak meg, hogy ilyen sokáig elidőztem ennél, de tudják, ez már csak ilyen emberi gyöngeség, szeretünk a hivatásunkról beszélni. Kinek mi fáj, arról beszél, bár könnyen lehetséges, hogy a másikat nem érdeklik a te fájdalmaid. Még csak egyet mondok: a lábbelinek úgy kell megőriznie a láb formáját, ahogy azt a természet megteremtette. Az ideális az lenne, ha minden embernek lenne saját külön kaptafája. No de hát a haladást nem lehet megállítani, és ebben az esetben a haladás a tömeggyártás. A divattal szemben sincs mit tenni, az ember már csak ilyen, mindenki csak a divatosat keresi. De azért a nagyüzemi termelésben és az egyéni rendeléseknél mégis szem előtt kell tartani a legfontosabbat, a lábat. Abban az időben, amelyről én most beszélek, a nagyüzemi termelés még nem volt ilyen fejlett, és sokan szívesebben csináltattak cipőt rendelésre, természetesen divatosat, de magától értetődően a divat akkortájt nem változott olyan gyakran, mint mostanság. Nagyapám nagyon átgondoltan vezette a műhelyét. Mindenfajta bőr megtalálható volt nála, egyaránt készített női és férficipőt, elejétől fogva, a mértékvételtől kezdve a készáruig. Kitűnő mester volt, segédjei is értették a dolgukat, a fiai is, ha nem is mindannyian, de a suszterságot választották, de még az unokái is, én magam és legidősebb bátyám, Ljova tizenhárom éves korunktól kezdve ott dolgoztunk nagyapámnál, mert hiszen a család nagy volt, és apánknak, mint ahogy tudják, nem volt szakmája. Ez már a szovjethatalom alatt történt, akkor csak tizennégy éves kortól engedték a gyerekeket dolgozni, de nagyapám kézműves volt, apám is kézművesnek számított, és én meg Ljova besegítettünk, mint családtagok. Érzik ezt a szituációt? Apám a műhelyben ugyanolyan helyzetben volt, mint mi. Másodrendű szerepet töltött be, és másodlagos értékű munkát is végzett: felverte a cipősarkat, a talpat, felvarrta a gombokat, felírta a méreteket, amikor nagyapám mértéket vett. Egyszóval nem valami reprezentatív munka, s nem valami tekintélyes kollégák, csak a saját kiskorú gyerekei. De nincs mit tenni, el kell fogadni a helyzetet. Mi egy fedél alatt éltünk nagyapámmal, egy nagy családot alkotva, de más dolog a közös fedél meg a család, és megint más dolog a munka. És az én nagyapám számára a munka volt a legfontosabb, mert hiszen ez tartotta el a családot és a gyerekeinek családját, meg a segédjeinek családját is! Nagyapám maga is megszállottan dolgozott, nem ismert pihenést, de a többiektől is ezt követelte, senkinek sem tett engedményt, senkinek sem nézett el semmit: sem a fiainak, sem az unokáinak, sem a segédjeinek, sem a vejének. És hogyha a veje rosszul szögelte fel a cipő sarkát, akkor bizony megesett, hogy a nagyapám elhajította a cipőt, az apámnak fel kellett emelnie, és ez bizony elég megalázó dolog, annál is inkább, mert apám bizony minden volt, csak jó suszter nem, és amit megcsinált, az bizony gyakran repült a sarokba. De apám megértette, hogy nagyapám nem rosszaságból teszi ezt, hanem mert igazi munkát követel, ezért aztán dolgozni kell és tűrni. És apám dolgozott és tűrt. Sokkal bonyolultabban alakult a helyzet a ház túlsó felében. Az első felében helyezkedett el a műhely, a másik felében laktunk. A háznak ebben a másik felében sokkal bonyolultabb helyzet alakult ki, már csak azért is, mert ott két család élt: a nagyapám családja és a miénk. A nagyapám családja vele együtt nyolc lelket számlált, mi egyelőre csak öten voltunk. Összesen tizenhárom, szerencsétlen szám! És az ott lakók mindegyike elég nehéz természetű, sokszor bizony nyersek, mert tudják, ez nem egy olyan illemtudó német orvoslakás, hanem ez egy suszter háza egy ukrajnai kisvárosban, s ez a ház egy sajátos világot jelent, és apámnak bizony nem volt valami könnyű alkalmazkodni ehhez a világhoz. Nagyapám Gomelből hozott feleséget magának. Sokat utazott, s ha eljutott még Argentínába is, ne csodálkozzunk azon, hogy Gomelben is járt. A nagyanyám Gomelben egy borbélyüzletben dolgozott, parókát készített. Abban az időben a mélyen vallásos asszonyok parókát hordtak, saját hajukat levágták, természetesen nem teljesen, nem tövig, egy kevés hajat meghagytak, hogy mégse legyenek kopaszak, ha leteszik a parókát, mert ugye a férjük mellé az ágyba paróka nélkül feküdtek le, de ha kimentek az emberek közé, akkor újra feltették. Hogy honnan eredt ez a szokás, nem tudom, de így írta elő a vallás. Szóval nagyanyám fiatal lány korában Gomelben élt, egy fodrászműhelyben dolgozott, valahol megismerkedtek nagyapámmal, egymásba szerettek, és elhatározták, hogy összeházasodnak. Nagyapám számára azért ez nem volt valami könnyű dolog! Gyönyörű szép szál férfi, sokat utazott, megszokta a legényéletet, és értik ugye, miféle legényéletet? A nők futottak utána, bizony nem volt valami könnyű neki minderről lemondani, bizony nem volt könnyű, ahogy mondani szokták, egyszerre csak igába hajtani a fejét. De mégis úgy döntött, hogy lemond mindenről, igába hajtja a fejét, feleségül veszi a nagyanyámat. De a nagyanyámnak is gondot jelentett ez a házasság, csakhogy a probléma itt

egészen másban rejlett. Nagyanyám apja fuvaroskocsis volt. S tudják, az idő tájt a céhkötelék igen erős volt, a kézművesek gyakorta egyugyanazon utcában laktak, fiaik a szomszéd lányokkal házasodtak, ilyen formában még jobban összekapcsolódott és megerősödött a közös ügyük. És a nagyanyámat, mint egy fuvaroskocsis lányát, szintén egy fuvaroskocsis fia kérte meg, aki maga is fuvaros volt. És ez a vőlegény összebeszélt a céhbeli fuvaroskocsisokkal, hogy jól elverik a nagyapámat, hadd menjen el a kedve mások menyasszonya után járni, hát még ha más városból és más céhből is való. Egy alkalommal nagyapám megint megérkezett Gomelbe, betért a nagyanyámhoz, egy ideig üldögéltek, beszélgettek, aztán a nagyanyám kikísérte őt az állomásra. És akkor, ott az állomáson támadták meg nagyapámat a fuvarosok. Látták már valamikor is, hogyan verekszenek a fuvaroskocsisok? Életre-halálra megy ez a verekedés, azokkal a feszítővasakkal verekszenek, amelyekkel a köteleket csavarják, húzzák meg a szekerükön. Jól tudják, nem ugyanaz, ha ököllel vagy akár egy üveggel vernek fejbe valakit, hogy a csillagokat látja, vagy ha feszítővassal kap egyet a fejére. De nagyapámnak sikerült az egyik fuvaros kezéből kiragadnia a feszítővasat, és támadóit visszaverve, bemenekült az állomásra. A fuvarosok utánarohantak. Az asszonyok sikoltoztak, a gyerekek bömböltek, az állomásfőnökség pedig elbújt. Az állomásfőnökség akkor bátor, amikor egy potyautassal áll szemben, de amikor szembe találja magát egy csomó feszítővassal felfegyverkezett, dühödt fuvaroskocsissal, akkor a főnökségnek inába száll a bátorsága és elbújik. Nincs a világon még egy olyan főnökség, amelyik úgy tudna elbújni, mint a vasúti főnökség. Amikor a pénztárban már nincs jegy, és maguknak mégis halaszthatatlanul el kell valahova utazniok, próbálják megtalálni nemhogy az állomásfőnököt, hanem csak az ügyeletest, soha nem találják meg. Nagyapám magára maradt, szemben a tucatnyi feldühödött fuvaroskocsissal, akik a legszívesebben fasírtot csináltak volna belőle feszítővasaikkal. De az én nagyapám nem olyan ember volt, akiből fasírtot lehet csinálni. Feszítővassal a kezében újból kiverekedte magát az állomás előtti térre, felkapta a menyasszonyát, az én jövendő nagyanyámat, körbefutotta vele az állomásépületet, fölugrott a vonatra, és hazautazott vele. Ott, abban a városkában esküdtek is össze. S bár nagyapám, mondhatnám úgy is, hogy a harcmezőn szerezte meg menyasszonyát, azt is mondhatnám, hogy életét kockáztatva, a karjában hozta ki a harcmezőről, otthon nem a tenyerén hordta, nagyanyámnak bizony egyáltalán nem volt könnyű az élete. Nagyapám hirtelen természetű, igényes, a mindennapi életben rendkívül pedáns és mindenhez értő ember volt. Nagyanyám pedig fiatal lány korától parókákat készített a műhelyben, a házi munkához nem értett, nem tanították meg rá, s bármilyen sajnálatos, egy cseppet sem volt házias és bizony valami nagyon rendes sem, vagyis nem azt mondom, hogy rendetlen volt, de semmiképpen sem volt olyan tisztaságbolond, mint az összes Rahlenko, beleértve anyámat, Ráhelt is. Anyám szinte bolondja volt a tisztaságnak, ezt nagyapámtól örökölte és nem a nagyanyámtól. S az én csendes, szótlan, nagyon vallásos nagyanyám teljesen elvesztette lába alól a talajt, amikor férjhez ment. Nagyapám megkövetelte, hogy a ház ragyogjon a tisztaságtól, s hogy minden pontosan, órára, percre legyen beosztva. És sokan voltak, jöttek a gyerekek… Természetesen lassacskán hozzászokott mindehhez, de kezdetben sokszor melléfogott, sok félreértés történt, és nagyanyám nem tudta azonnal kiharcolni magának a megfelelő rangot, nem tudta elfoglalni a házban az őt megillető helyet, a neki járó szerepet játszani: a családban az első ember a nagyapám lett, az ő számára, a gyerekek, az unokák és a szomszédok, egyszóval mindenki számára. És bár egy idő után nagyanyám megtalálta helyét a családban, és megtanulta a háztartásvezetést, mégis mindig csak mellékszereplő, a második ember maradt. Az első helyen mindig a nagyapám állt. A családban a második helyet az anyám szerezte meg, szorgalmas volt, dolgos, erős kezű, házias, akkurátus, s amikor nagyapám nyakára hozta a maga családját, úgy érezte, hogy kettő helyett köteles dolgozni, mindenkire főzött, mindenki után takarított, gondoskodott az állatokról, egyszóval az egész· háztartást ő vezette. De az ő természete folytán ezt nem úgy csinálta, mint aki segédkezik az édesanyjának, vagyis a nagyanyámnak, hanem azt is mondhatnám, hogy kivette kezéből a vezetést, és még jobban háttérbe szorította őt a házban. Nagyapám beletörődött ebbe, az ő számára a legfontosabb az volt, hogy otthon rend legyen, hogy a családi körülmények ne zavarják, hanem ellenkezőleg, segítsék munkáját, mindenféle önérzeti meg a családi erőmegosztás kérdésével a legkevésbé sem gondolt, a ház egyetlen reális erejének önmagát tartotta. Apám természetesen mindezen semmit sem tudott változtatni, hiszen ő benősült a nagyapám házába, s nem avatkozott be az idegen életbe. De az első naptól kezdve rendkívül figyelmesen és

roppant tiszteletteljesen bánt nagyanyámmal, és ehhez nálunk otthon nem voltak hozzászokva. Ez a figyelmesség és tisztelet már önmagában is bizonyos fajta lázadásnak tűnt. Ezenfelül apám anyámat is rákényszerítette, hogy több tiszteletet tanúsítson nagyanyám iránt, és így anyám, bár nem engedte ki kezéből a vezetés gyeplőjét, mégis apám hatására, no meg bizonyos fokig bűntudatot érezve, meg nem is akarta volna apámat elszomorítani, nem mert parancsolgatni nagyanyámnak, és amennyire tudott, figyelmes volt iránta, semmi esetre sem veszekedett vagy feleselt vele. A hétköznapok csupa munkában, lótás-futásban teltek: megrendelők, vásárlók, szállítók, munka, futkosás, különösen a piacnapokon volt nagy a nyüzsgés, amikor a környékbeli parasztok is bejöttek a városba. Csend csak péntek este és szombatonként uralkodott nálunk. Az asztalon hófehér terítő, halvány fénnyel égnek a gyertyák, töltött hal és friss kalács illata tölt be mindent, és impozánsan szép, széles vállú nagyapám föl-alá jár a szobában, úgy mondja az esti imát. És szombaton új kaftánban és kalapban, hátán összekulcsolt kézzel, lassan és tekintélyesen vonul a zsinagógába. Mögötte vittem az imádságoskönyvét és a bársonyzacskót a talesszal, még nem értem el a tizenhárom esztendőt, a férfivá avatás évét, ott mentem nagyapám mögött, rugdostam a köveket, és a fából készült járda mozgó deszkáin ugrándoztam. Már mondtam ugye, hogy a nagyapám volt a zsinagóga gondnoka, úgy is mondhatnám, a gyülekezet legnagyobb tiszteletben álló embere. De hogy valóban olyan igazán és mélyen istenhivő lett volna, mint például a nagyanyám, azt nem merném mondani. Nagyanyám egész külsejéből sugárzott valami mély vallásosság, nem képmutató istenimádat, nem megszállottság, hanem mélyről jövő nyugalmas, szinte átszellemült vallásosság. Sötét blúzban, széles öves fekete szoknyában, fekete kézihorgolású kendőjében lassan, de roppant ünnepélyesen ment a zsinagógába, imádságoskönyv nélkül. Az imádságoskönyvét a zsinagógában tartotta az ülés alatti kis padban. Otthon az éjjeliszekrénykéjén tartott egy másik imádságoskönyvet. Nagyapám nem volt ilyen istenes ember, nem volt ennyire hivő. Az ő számára a vallás elsősorban nemzetiségi létének formája volt, ünnep, pihenés a munkák, gondok, a hétköznapok sorjában, amelyben folytonosan élt. Elsősorban a munka embere volt, a szavak embere, a konkrét munka embere, a konkrét szó embere. Természetesen akadnak olyan suszterek, akik, miközben a suszterszéken ülnek, a szurkos fonalat sodorják, vagy a szögeket verik be, világméretű problémákat vitatnak meg. Nagyapám sohasem tárgyalt világméretű problémákról. Ha tudni akarják, egyáltalán nem vitatkozott soha, a szónak igazi értelmében. Némán végighallgatott másokat, mindent végiggondolt, majd röviden és világosan közölte a döntését. Ha nagyapám egy vevőjének azt tanácsolta, hogy ezt így csinálják és ne úgy, így készítsék el és ne másként, a vevő mindig megfogadta, amit nagyapám tanácsolt, mert tudta, hogy Avraam Rahlenko sohasem helyezi fölébe személyes érdekét a vevő érdekének. Közügyekkel foglalkozó ember volt, nem hiúságból, hanem azért, mert a közügyekben érvényre juttathatta igazságosságát. Lakott a mi városunkban egy gazdag ember, úgy hívták, hogy Freidkin, liszttel kereskedett. Nagy lábon élt, fia esküvőjén jelent meg először a mi városunkban az automobil, Csernyigovból vagy Gomelből rendelte meg, már nem tudom pontosan, honnan, roppant szeretett nagyképűsködni. De mint minden gazdag, szörnyen fukar ember volt. A szegények nála vásárolták a lisztet, sütöttek belőle kenyeret, kalácsot, süteményt, és azt árulták a piacon. Mit kerestek mindezen? Filléreket. És hogyha a haszon csupán néhány fillér, akkor ugyan hogy szerezzen magának egy ilyen kereskedő forgótőkét? Ha pedig nincs valakinek forgótőkéje, akkor hitelbe kell vásárolnia, kölcsönből kell vásárolnia. És ez a Freidkin, mint a kulákok általában, ezért a kölcsönért kamatot számított. A szegények ugyan mit is tehettek volna, néha olyan nehéz helyzetbe kerültek, hogy nem volt miből kifizetniök a tartozást, de liszt csak kellett és akkor, már a kamatra is kamat jött, egyszóval olyan volt ez már, mint a szolgaság. Az Öregpiacon élt egy özvegyasszony, úgy hívták, hogy Gorogyeckaja, egy nyomorult, rongyos, koszos koldus. Csak annyija volt, mint minden szegény özvegyasszonynak, egy csomó gyerek, ugyanolyan mocskosak, ugyanolyan rongyosak, mint ő maga. Zsemléket sütött, azt árulta a piacon, mint ahogy már mondtam, néhány garast keresett csak rajta, és ezeken a garasokon kellett etetnie, öltöztetnie, tartania a gyerekeit. És ez az asszony úgy eladósodott Freidkinnél, hogy az már nem is adott neki lisztet. Ez pedig egyet jelentett az éhhalállal! És a gyerekek halálával! Hova mehetett szegény asszony? Természetesen Rahlenkóhoz. Nagyapám fölkelt a suszterszékről, letette a kötényét, és elment Freidkinhez a boltba. Azt mondta neki: – Te elengeded neki a kamatot, a tartozását kifizetem én, és két pud lisztet adsz neki ingyen. Mert ha nem, hát akkor ezzel a kezemmel megfoglak, ezzel pedig kiverem az összes fogadat az

aranykoronákkal együtt. És Freidkin elengedte az asszonynak a kamatot, odaadta a két pud lisztet fizetség nélkül, és Gorogyeckaja megint ott árulta az Öregpiacon a fánkot meg a zsemlét, és az egész piac visszhangzott a szavától, ahogy áldotta nagyapámat, mert mint minden szerencsétlen özvegyasszony, ő is roppant nagyhangú volt. Nagyon jól emlékszem a következő esetre, bár akkor még egészen kis gyerek voltam. A szomszédunk egy szíjgyártó volt, Afanaszij Prokopjevics Sztasenok, egy belorusz, mindazt készített, amit egy szíjgyártónak készítenie kell: lószerszámot fogathoz, lovagláshoz, nyakhámokat, istrángot, szügyelőket, gyeplőt, nyerget, de még bőrből készült hintódíszítést és borítást is. A szíjgyártó a suszterhez közelálló szakma, a különbség talán csak a tűben rejlik. A suszternek olyan tűvel kell dolgoznia, hogy a varrás szoros legyen, ne jusson át mellette se por, se víz, a szurkos fonalnak teljesen be kell töltenie a tű szúrta lyukat. A szíjgyártónak ezzel nem kell törődnie, ezért munkájához többnyire árt használ. De az anyag egy és ugyanaz, a bőr. És ezért nagyapám bizonyos szövetségben élt ezzel a Sztasenok szíjgyártóval, ami nem kellett az egyiknek, odaadta a másiknak. Annál is könnyebben megtehették, hiszen közvetlen szomszédok voltak. A nagyapám háza körül nagy udvar terült el, rajta nagy fészerek, és Sztasenok is ezeket a fészereket használta, bőrből készült számtalan készáruval rendelkezett mindig, és teljesen megbízott a nagyapámban. Harminc esztendőt éltek le egymás mellett, és e harminc esztendő alatt nem mondtak egymásnak harminc rossz szót sem. És ekkor egy alkalommal betért hozzánk két cigány, az egyiket, akit Nyikifornak hívtak, nagyapám jól ismerte, a másikat nem ismertük. Behajtottak az udvarunkra, beállították a szekerüket, Nyikifor rendelt nagyapámnál egy csizmát, vásárolt valamit Sztasenoknál, fölrakták az árut a szekérre, és kihajtottak az udvarról. Ekkor átrohantak hozzánk Sztasenok fiai, és azt mondták, hogy a cigányok loptak náluk valamit. A nagyapám kiment az utcára, megállította a szekeret, és a széna alatt megtalálta a lopott holmit. Összefut körölüttük a nép, rendőrt akarnak hívni, de nagyapám megtiltja, szó se lehet semmiféle rendőrről. Megparancsolja, hogy vigyék vissza a helyére, amit loptak, aztán megkérdezi az ismerős cigánytól: – Hogy számolunk ezért, Nyikifor? Az meg csak hallgat, ugyan mit is felelhetne? Akkor nagyapám úgy képen törölte, hogy Nyikifor a földre zuhant, és orrán-száján dőlt a vér. A másik cigányt, az ismeretlent, nagyapám egy ujjal sem bántotta. Nem a lopásért ütött, hanem az árulásért. Hát ilyen ember volt az én Rahlenko nagyapám. Az ő erőfeszítéseinek nyomán épült föl városunkban az új zsinagóga, amikor a régi már teljesen megrozzant, kicsi és szűk lett a hívőknek, éppen ezért választották aztán meg őt gabbénak, templomi gondnoknak, a legelső ünnepen, purimkor. Tudják, hogy mi is az a purim? Ez a legörömtelibb ünnep minden ünnepek közül. A Biblia szerint a perzsa királynak, Ahasvérusnak, akit mostanság Xerxésznek neveznek, volt egy minisztere, Hámán, aki elérte a királynál, hogy az beleegyezzék a zsidók kiirtásába. De a perzsa király felesége, a szépséges Eszter rávette a királyt, hogy változtassa meg ezt a parancsát, és éppen ellenkezőleg: ezt az aljas Hámánt végeztesse ki. Ennek az eseménynek az örömére ünneplik a vidám purim ünnepét, énekelnek, táncolnak, kereplőt forgatnak. S mint mondám, a zsinagóga fölépítése utáni első purim ünnepén elhoztak a zsinagógába egy karosszéket, beleültették nagyapámat, felemelték a karosszéket, és így hozták el benne őt egészen a házunkig. Előtte mentek az emberek, énekeltek, táncoltak, kereplőt forgattak, ilyen nagy tiszteletben részesítették a nagyapámat. A mi városunk lakói különböző nemzetiségűekből tevődtek össze, de egyetértésben éltek. Békében éltek együtt oroszok, ukránok, beloruszok és zsidók. Tőlünk nem messze hat német falu terült el, ezeknek a németeknek az ősei Frankfurt am Mainban születtek, Nagy Katalin telepítette át ide őket. Még azt megelőzően, a tizenhetedik században raszkolnyikok telepedtek le a környező erdőkben. A vasútépítésen meg a fűtőházban lengyelek dolgoztak, akiket az 1863-as felkelés után száműztek ide. Egyszóval roppant tarka képet mutat a lakosság, de ellenségeskedést, nemzetiségi ellentéteket nem ismertek! Elegendő, ha annyit mondok, hogy nálunk sohasem volt pogrom. Az 1905-ös forradalom után, amikor dühöngött a reakció, hozzánk is eljutottak a pogromlovagok. De akkor kiment az utcára az én nagyapám, Rahlenko, a fiaival együtt, s hogy milyen volt az én nagyapám és milyenek voltak a fiai, azt megítélhetik ennek a fotográfiának az alapján, ezek bizony nem tyúkmellű suszterek, hanem mesebeli daliák, mindegyikük akár Hja Muromec! Kimentek az utcára a bőrösök, hentesek, asztalosok, fuvaroskocsisok, az állomási rakodómunkások, csupa hatalmas, válogatott szép szál

legény, kinél bot, kinél fejsze, kinél furkósbot vagy kocsirúd, és segítségükre kitódultak az utcára a fűtőházi munkások is, és természetesen azok se üres kézzel jöttek, így hát a pogromlovagok fejvesztve menekültek. A mi városunkban a zsinagógán kívül nem volt más templom. Képzeljék ezt el! Ha a városkánk valamiféle kis faluból nőtt volna ki, minden bizonnyal lett volna temploma, hiszen minden faluban építenek templomot. De a mi városunk kezdetben csak néhány házból állt, aztán amikor erre vezették el a vasútvonalat, és megépítették a fűtőházat, kis vasutastelep lett belőle, és később ebből a kis vasutastelepből fejlődött várossá, de temploma nem volt. A népek a szomszédos faluba, Noszovkába jártak át imádkozni. Természetesen gyűjtöttek adományokat az istenházára, vagy húsz esztendeig. És mit tett ekkor az én nagyapám? Arra készteti Zimmermannt, a gazdag építőanyag-kereskedőt meg Aljesinszkijt, a vegyeskereskedés tulajdonosát, meg a többi kereskedőt, hogy adjanak építőanyagot a templom felépítésére hitelbe, és aztán a későbbiekben se fogadjanak el pénzt e segítségért. Hát így épült meg a templom. Amikor misét tartottak benne a felszentelése alkalmából, akkor a bátyuska szentbeszédében megemlékezett Rahlenko polgárról is, aki, bár zsidó, de tevékenysége mégis Istennek tetsző. 5 Ismétlem, nagyapám jelleme roppant bonyolult, számtalan ellentmondástól terhes volt. Hadd hozzak erre egyeden példát, azt, hogy miként bánt a saját gyerekeivel. Anyámnak, Ráhelnek csodálatos hangja volt. Meg kell hogy mondjam maguknak, hogy minden Rahlenko gyönyörűen énekelt, de amikor az én anyám énekelt, a házunk előtt tömeg verődött össze, úgy hallgatták, egyszer még a kerítést is bedöntötték. Egy alkalommal, még egészen fiatal lány korában, anyám a társaságával az erdőben sétált, és énekelni kezdett. Az erdőben, mint ahogy én ezt már mondtam maguknak, mindig nyüzsgött a sok nyaraló, és köztük akadt egy professzor a pétervári zeneakadémiáról. Hallja ez a professzor, hogy valaki csengő hangon énekel, de úgy, hogy visszhangzik tőle az erdő, és olyan trillákat vág ki, amilyeneket ő még a zeneakadémián sem hallott. Kikászálódott a függőágyából, elindult a hang irányába, és meglát egy fiatalokból álló nagy társaságot. No de az idegen ember megjelenésére anyám elhallgatott. – Ki énekelt maguk közül? – kérdezte a professzor. Mindenki hallgatott, minthogy anyám is hallgatott. Ha pedig hallgat, ez azt jelenti, hogy nem akarja bevallani, hogy ő volt az. Ha pedig nem akarja bevallani, akkor a többiek sem árulják el. Ekkor a professzor külön-külön mindegyikükkel beszélgetni kezdett, és amikor elért anyámhoz, hangjából kitalálta, hogy anyám énekelt, hiszen azért professzor, hogy az ilyesmire rájöjjön. – Csodálatos hanganyaggal rendelkezik – mondotta a professzor –, ilyen hang, mint a magáé, nagyon kevés akad, de az is lehet, hogy nincs is párja. El kell jönnie Pétervárra a zeneakadémiára. Én majd mindent elintézek. Egyszóval aranyhegyeket ígért neki, odakísérte anyámat a feleségéhez, a lányaihoz, azok szintén el voltak ragadtatva a hangjától, ők is rábeszélik, hogy utazzon el Pétervárra, ők is aranyhegyeket ígérnek neki, nálunk fog lakni, meglesz mindene, híres énekesnő lesz belőle. Nem tudnám megmondani, hogy anyám valóban el akart-e utazni Pétervárra, de nagyapámnak mindenesetre azt mondta, hogy igen. Azt felelte erre a nagyapám: – Elutazni elutazhatsz, de ha visszajössz, akkor… Látod ezt a fejszét? Ezzel a fejszével csapom le a fejedet. Bár nagyapám a fiait néha félholtra verte, egyetlen lányát, Rahelt, mint ahogy ezt már mondtam, soha egy ujjal sem bántotta. És most egyszerre egy ilyen fenyegetés. És alighogy nagyapám ezt kimondta, anyám rögtön elhatározta, hogy elutazik, bár, mint ahogy már meggyőződhettek róla, igazán nem nagyon szeretett utazgatni, még Svájc sem nyerte meg tetszését. No de hogy meghajoljon egy más akarat előtt, ez szintén nem jellemezte anyámat. Minden bizonnyal el is utazott volna, de nem sokkal ezek után megjelent városunkban egy másik professzor, Ivanovszkij nevű, a fiával, Jákobbal, és hogy mi történt ezután, azt már jól tudják. Attól a pillanattól kezdve, hogy anyám meglátta az én jövendő apámat, semmiféle zeneakadémia nem létezett számára többé. Szép hangját anyám idősebb korára is megőrizte, s bár természetesen ez a hang nem volt kiművelt, se nem iskolázott, ahogy ezt a szakértők mondanák, de rendkívül szép maradt. Arra már én is jól emlékszem, hogy egyszer járt városkánkban egy professzorasszony, ezúttal a moszkvai

zeneakadémiáról. Meghallotta anyám énekét, eljött hozzánk, és azt mondta: – Én magából nagyobb énekesnőt csinálok, mint Katulszkaja. Nem maga fogja hallgatni Katulszkaja énekét, hanem Katulszkaja a magáét. Anyám csak nevetett ezen… Katulszkajáról azt sem tudta, hogy a világon van, és ugyan miféle énekesnői pályáról beszélhetünk, amikor már felnőtt gyerekei vannak. De hogy annak idején hogyan bánt anyám énektehetségével a nagyapám, erről az elmondottak alapján meggyőződhettek. Nagyapám legidősebb fiát Joszifnak hívták. Elsőszülöttje volt, és nagyapám rendkívüli módon szerette. De meg kell hogy mondjam, egyetlenegy fiát sem verte el úgy, mint ezt a Joszifot. Sokszor majdhogy agyon nem verte. És rászolgált volna. Először is Joszif nem szeretett tanulni. Járt hozzánk egy házitanító, úgy hívták, hogy Kurasz, kitűnő tanító volt, minden tárgyban az, ő foglalkozott Josziffal, nagyapám meg úgy tanult velük együtt, mint valami kisdiák… Igen, igen… Amikor eljött Kurasz, nagyapám odaült hozzájuk, és mintha csak kíváncsiságból tenné, megoldotta a számtanfeladatokat, írta a fogalmazványokat, és ilyenformán megtanult oroszul írni, olvasni, és szerzett magának valamiféle alapismereteket. Úgy gondolom, egyetértenek velem abban, hogy egy felnőtt, tevékeny, elfoglalt ember számára ez bizony, hogy úgy mondjam, eléggé áldozatos cselekedet volt. Tehát eljárt hozzánk Kurasz, a tanító, és Joszif tehetségesnek bizonyult, mindent pillanatok alatt elsajátít, hát akkor tanulj kedvedre! De nem! Mert ugye neki fontosabbak 80 a galambok. A galambokon kívül tudni sem akart semmiről, egész nap csak azokat hajkurássza; egy kis kölyök, mégis ő a város leghíresebb galambásza, mi az, hogy galambász – nagyüzem. Kicsi korától kezdve csak az üzlet érdekelte, és az első üzletet számára a galambok jelentették: cserélgette, eladta őket, az elfogott galambokért váltságpénzt követelt, egyszóval csinálta a maga kis seftjét, egész élete másból se állt, csak a seftből. Mire megnőtt, valóságos bandita lett belőle. Ép elmével el sem lehet képzelni, mi mindent nem csinált: lopkodta nagyapámtól a bőrt és a készárut, és szomszédunktól, a szíjgyártótól, Afanaszij Prokopjevics Sztasenoktól szintén lopta a bőrt, mindenkit, akit csak tudott, becsapott, kártyázott, mit mondjak még, egy csirkefogó. Külsőre nagyon hasonlított a nagyapámra. De a nagyapám arcáról lerítt a lelki nemesség, Joszif szemében meg kisbicskák nyiladoztak. Nagyapámra jólesett ránézni, Joszifra nem. Nagyapám okos volt, Joszif ravasz és álnok. Egyesekkel pimaszkodott, mások előtt hajbókolt. A jelszava az volt: „A hízelkedő borjút két tehén is szoptatja.” Tudott kedvesen mosolyogni, s amikor mosolygott, olyan volt, akár egy angyal, könnyedén beférkőzött az emberek bizalmába, aztán becsapta őket. Volt neki egy cimborája, úgy hívták, hogy Honyka Bruk. Pontosan olyan bandita, mint ő. Egy fatelepen dolgozott, ezen a fatelepen állt egy kis őrbódé, benne vaskályha, ott szokott összejönni a társaság, éjszakákon át kártyáztak, oda vitték a lányokat is, itták a vodkát. Idővel, úgy gondolom, hivatásos banda lett volna belőlük. De hát közben kitört az első világháború, Joszifot behívták, de a hadseregben is tudott helyezkedni, addig udvarolt a katonazenekar karmestere feleségének, míg az úgy beleszeretett, hogy rávette a férjét, vegye be Joszifot a zenekarba, tanítsa meg fuvolázni. Hát így fuvolázta végig az egész világháborút az én Joszif nagybátyám. Roppantul szerették a nők, csak úgy ragadtak rá, nagyon szép ember volt, délceg tartású, kitűnően öltözködött, de a nőkkel piszokul bánt. Ebből származtak később a különféle históriák és bonyodalmak. Nagyapámat szoros barátság fűzte közvetlen szomszédjához, Afanaszij Prokopjevics Sztasenok szíjgyártóhoz, bár az vagy tíz esztendővel fiatalabb volt nála. Sztasenokék roppant rendes, becsületes emberek voltak, később majd még mesélek erről a családról. Egyelőre csak annyit mondok, hogy Sztasenokék legidősebb fiát, Andrejt 1914 augusztusában szintén behívták katonának, és felesége, Kszana, kis csecsemőjével a karján otthon maradt, katonafeleségként, bizony nagyon hosszú ideig: Andrej 1918-ban tért vissza német hadifogságból. Joszif meg már tizenhétben hazajött a hadseregből, és látja, hogy a szomszédban ott van ez a szép, fiatal katonafeleség magányosan, férj nélkül. Joszif természetesen szemet vetett rá, folytonosan bejárt Sztasenokékhoz hol ezért, hol azért, gyakorta megállította az utcán Kszanát, a kerítésen keresztül is beszélgetett vele, egyszóval mindenki előtt világos volt, hogy mi jár az eszében. Kszana nem reagált Joszif erőszakos közeledési kísérleteire, de hát mindez egy kis déli városkában történt, minden az emberek szeme előtt játszódik le, ahol mindent látnak, azt is, hogy Joszif hogyan legyeskedik Kszana körül, és már ez a tény elég ahhoz, hogy kompromittálja az asszonyt, tápot adjon mindenféle szóbeszédre, pletykára, mint ahogy ez már lenni

szokott egy kisvárosban, ahol az asszonyok szeretik a nyelvüket köszörülni másokon. Emlékszem egy beszélgetésre anyám és Joszif bácsikám között. Anyám azt hitte, hogy én semmit sem értek az egészből, hiszen mindössze öt– vagy hatéves lehettem. De a gyerekek ebben a korban nagyon fogékonyak, érdeklődők és érzékenyek, sok minden az emlékezetükbe vésődik. Emlékszem, Joszif bácsikám a tükör előtt állt, és kefével simította le brillantinnal bekent, csillogó haját. – Mostanság túl sokat támasztod Sztasenokék kerítését – mondta az anyám. – Törődj a magad dolgával – felelte Joszif, változatlanul a tükörbe nézve. – Szégyent hozol egy férjes asszonyra! – Van még valami mondanivalód? – Gazember, hitvány alak vagy! – Megjárod, ha sokat járatod a szádat! – fenyegette meg Joszif. Még aznap, vagy talán másnap ott álldogált Joszif a kertjeinket elválasztó kerítésnél, és Kszanával beszélgetett. Odalépett melléje az anyám. – Kszana! Van neked szemed? Fogd a vízhordórudat, és döngesd el ezt a barmot, de jó alaposan, hogy ne zaklasson többé. Sztasenokék kertjében több asszony is dolgozott a családból, hallják, mit mond az anyám, és ők is odalépnek a rőzséből font kerítéshez. Azt gondolom, hogy ebben a pillanatban Joszif a legszívesebben megölte volna az anyámat, de körülötte asszonyok, gyerekek, volt annyi esze, hogy ne csináljon botrányt. Csak mérgesen lehülyézte az anyámat, és elment. Máig is emlékszem, ahogy Kszana mondta: – Köszönöm magának, Ráhel Abramovna! Ezek után Joszif nem zaklatta többé Kszanát, nem járt be többé Sztasenokékhoz, de sajnos, semmit sem okult a történtekből. Élt városunkban egy besszarábiai menekült, egy szerencsétlen, egyedülálló fiatal lány, Joszif együtt élt vele, és amikor a lány teherbe esett, elküldte Gomelbe, füt-fát ígért neki, telebeszélte a fejét, az meg hitt neki és elutazott. Joszif meg utánaküldte Gomelbe a cimboráját, Hónyka Brukot, pénzt adott neki, és ezt mondta: – Add oda ezt a pénzt ennek a buta libának, mondd meg neki, hogy soha el nem veszem, az én életemben nem ő az első, de nem is az utolsó. És Honyka, ez a gazember, a legnagyobb örömmel, szóról szóra átadta a lánynak az üzenetet. Képzeljék csak el, mit jelentett ebben az időben, ha egy lány, akinek nincs férje, gyereket vár, és ráadásul senkije sincsen, egyedül áll a világban, menekült egy idegen városban, csupa idegen ember között. Mit tagadjam, mi férfiak nem vagyunk szentek, különösen nem fiatal korunkban, amikor sikereink is vannak a nőknél. De ezért mindennek van határa, egy vonal, amelyen már nem szabad átlépni. Megértem, megtetszett, összeálltál vele, kimulattátok magatokat, de ígérgetni… megígérni és aztán becsapni, ez nem férfihoz méltó dolog. Ne ígérj semmit! Ha egy asszony szeret, akkor a tiéd lesz ígérgetések nélkül is. De ez még nem minden! Visszaélni azzal, hogy egy lány egyedül áll a világban, védtelen, egyszóval menekült, aztán pedig sorsára hagyni, úgy gondolom, egyetértenek velem, erre csak egy csirkefogó képes. De Joszif csirkefogó volt, csak önmagára gondolt, a saját örömeire, arra, hogy mi előnyösebb neki. Erre az esetre a menekült lánnyal már nagyon jól emlékszem, ebből következik, hogy ez már a forradalom után történhetett meg, talán tizennyolcban vagy tizenkilencben, nem másoktól hallottam, magam voltam a szemtanúja az eseményeknek és mindannak, ami körülötte történt. Konfliktus támadt belőle apám és a Rahlenko család között, ez volt az egyetlen konfliktus, az első és egyben az utolsó, és úgy vélem, ezután költöztünk el tőlük egy másik lakásba. Joszif és az apám egyidősek voltak, egy esztendőben születtek, ebből következően a történtek idején huszonhét-huszonnyolc évesek lehettek, semmi esetre sem több harmincesztendősnél. De akkorra apámnak már négy gyereke volt, Ljova, én és Jefim után a világra jött már Ljuba is. Joszif viszont nőtlen maradt, rég felhagyott a suszterkedéssel, kereskedéssel foglalkozott, s úgy gondolom, spekulált, mindenféle gyanús üzleteket kötött, különösen a NEP-korszakban, kicsapongó életet élt, és nagy szoknya-pecér hírében állott. És így természetesen semmiféle közös vonás sem fűzte össze őket apámmal. Megvetették egymást, apám roppant tapintatos természet lévén, ezt nem mutatta ki, de Joszif, mint afféle pimasz alak, egy percig sem leplezte megvetését. De nem volt bátorsága megsérteni apámat, mert számolnia kellett anyámmal, aki bármelyik pillanatban készen állt megvédeni az apámat,

akár a kotlós a csibéjét. Csakhogy az én anyám nem kotlós volt, hanem héja. A családban mindenki tartott tőle, még Joszif nagybátyám is. így aztán Joszif és apám között mindig ott állt az anyám, készen arra, hogy elfojtson bármilyen vitát, eltaposson bármilyen fellobbanó szikrát. Ugyanakkor azonban anyám azt sem akarta, hogy jó barátok legyenek, attól félt, akkor Joszif magával vonná apámat szerelmi kalandjaiba; Joszif számára semmi sem volt szent, nagy örömére szolgált volna, ha borsot törhet édestestvére orra alá azzal, hogy cimborájává teszi a férjét. így aztán anyámnak éberen kellett figyelnie, egyrészt hogy apám és Joszif ne ellenségeskedjenek, másrészt hogy ne is barátkozzanak össze. Ez utóbbi miatt teljesen feleslegesen aggódott. Apám mérhetetlen ellenszenvet érzett Joszif iránt, nőügyekről pedig szó sem lehetett, hiszen apámnak el kellett tartania a gyerekeit, szakmája meg nem volt, elképzelhetik, hogy ilyenkor nem a nőkön jár az ember esze. De az összeütközéstől nem tudta megvédeni anyám az apámat. És ez az összeütközés éppen e miatt a menekült leány miatt robbant ki. Természetesen senki sem helyeselte Joszif magatartását. De nagy különbség volt abban, hogyan ítélte el Joszifot apám és hogyan a Rahlenko család. Apám véleménye szerint Joszif köteles lenne feleségül venni a lányt. Hogyan hagyhatná valaki sorsára a saját gyermekét? Apám előtt a legszentebb mindig a kötelesség volt, kötelességből hajlandó lett volna feláldozni magát, és ezt követelte Josziftól is. Lehet, hogy ebben közrejátszott egyfajta szolidaritás érzése is: ez a fiatal lány éppen olyan idegen volt itt, mint ő maga, egy szál magában állt a világban, se rokonok, se ismerősök, és ezért nagyon sajnálta. Rahlenkóék szintén elítélték Joszifot, de nem azért, mert ilyen helyzetben elhagyta a lányt, hanem azért, mert összeállt vele. Meghallottam egy beszélgetést erről apám és anyám között, azt gondolták, hogy én már alszom, de még nem aludtam, mindent hallottam. Anyám valahogyan így vélekedett: – Talán bizony kevés jó házból való fiatal lány akad, akit el lehet venni feleségül? Hova tette a szemét, hova tette az eszét, kérdezem én és joggal? Hála isten, már nem kisgyerek, majdnem harmincesztendős! De nem, neki éppen ez a szerencsétlen menekült lány kellett. De az is megéri a pénzét! Bizonyára az járt az eszében, hogy felcsíp magának egy nagyszerű vőlegényt, csak azt nem tudta, kivel van dolga, így aztán jól megjárta a bolondja! Hát persze hogy sajnálja az ember azt a születendő kisgyereket, de hát most már mit lehetne tenni? Vegye feleségül? Ugyan miféle életük lenne? Azt hiszed, hogy egy ilyent megbecsülne, tisztelne Joszif? Azt hiszed, összeillenek? Nappal verné, éjszaka meg más asszonyokkal hálna. Hát élet lenne ez? Nem! Házassággal nem lehet helyrehozni az aljasságot. Így vélekedett a dologról az anyám, és feltehetően így gondolták a Rahlenkók mind, esetleg valami más változatban, de így: természetesen Joszif csirkefogó, no de megházasodni? A házasság nem kiút ebből a helyzetből. A véleményeknek ebben az eltérésében, úgy gondolom, jól látható a különbség apám és a Rahlenkók között. Bár apámat a kötelességtudás éltette, mégis romantikus lélek volt, a felhőkben járt, de amazok két lábbal álltak a földön, reálisan gondolkodtak, annál is inkább, hiszen teljesen világos volt: bármit is gondolnának, bárhogy is vélekednének, Joszif a maga módján cselekszik, csakis a maga módján, nincs az az erő, amely rá tudná venni, hogy olyat tegyen, amit nem akar. És nagyapám is jól tudta, hogy Joszif úgysem engedelmeskedik senki más döntésének, csak az les/, amit elhatároz, így aztán hallgatott. Hogy milyen volt a nagyapám fiatal korában, jól tudják. Azt gondolom, hogy a környező falvakban sok ilyen nagyapámra emlékeztető japános szemvágású fiatal legény meg leány sétál a világban. Arról, hogy a szomszédos Petrovkában az egyik parasztasszonynak fia született tőle, akit nagyapám el is ismert, mint vitathatatlan tényről beszéltek. Magam is úgy gondolom, hogy ez így lehetett. Kisgyermek koromból emlékszem homályos beszélgetésekre erről a témáról, emlékszem, hogy nagyapám elég gyakran eljárt Petrovkába, ott is éjszakázott, és hogy mennyire nyugtalankodott emiatt a nagyanyám, meg valamiféle pénzügyi dolgokra: nagyapám segítette a falusi szeretőjét meg balkézről való fiát. így hát az ehhez hasonló ügyeket nagyapám elég természetesen és hűvösen vette tudomásul. Nagyon sajnálta a szerencsétlen menekült lányt, de tudta, hogy nincs módjukban rákényszeríteni Joszifot a házasságra, meg nincs is értelme. Semmi jó nem származna ebből a házasságból, sem a lányra, sem Joszifra. Lehetséges, hogy nem maradt volna meg emlékezetemben így ez a történet, hiszen akkor még egész kis gyerek voltam, és ilyen ügye Joszif bácsikámnak temérdek akadt, de ezt a históriát ezzel a menekült lánnyal azért jegyeztem meg, mert szem– és fültanúja voltam az apám és Joszif bácsikám

között lezajlott veszekedésnek, és ez a veszekedés mélyen belevésődött emlékezetembe. Nem tudom, mit mondott az apám Joszifnak, nem emlékszem, mivel kezdődött az egész dolog, ha apám mondott is valamit Joszifnak, azt minden bizonnyal nagyon tapintatosan tehette, de ismétlem, már nem emlékszem, hogy pontosan mit mondott. De annál jobban emlékszem Joszif feldühödött arcára, haragjában szörnyű volt, szinte az eszét vesztette, embert is tudott volna ölni. Azt ordította apámnak: – Te sváb korcs! Te mersz engem okítani? Ki vagy te? Élősdi, éhenkórász, itt ülsz a nyakunkon számtalan gyerekeddel, te naplopó! Semmit sem csinálsz, csak gyerekeket, te papucs alak, te átkozott német! Nem szégyelled a kenyerünket enni, és szemrehányást mersz tenni nekem egy ilyen ringyóért, azért jöttél, hogy kioktass bennünket? Takarodj innen vissza Svájcba, te sváb korcs! Ezzel nekiugrott apámnak, rá meg akár egy macska, úgy ugrott rá az anyám, mert hiszen Joszif egy csapásra agyonüthette volna apámat, olyan nagy verekedő volt, mint a többi Rahlenko, és apám nemhogy nem verekedett, de életében még a légynek sem ártott, és mi gyerekek, mi is bömböltünk, és próbáltuk megvédeni apánkat, és erre a zajra előjött a műhelyből nagyapám és a többi bácsikám, és amikor nagyapám meghallotta azt, hogy „sváb korcs”, lekent egy jókora pofont Joszifnak. De ez a gazember Joszif erre nekiugrott a szülőapjának, ennek az öregembernek, erre aztán a többi bácsikám is odaugrik, hátracsavarják Joszif karját, és nagyapám leken neki még néhány jókora pofont, most már nem apámért, hanem saját magáért. Egyszóval szörnyű jelenet játszódott le, egy életre megmaradt az emlékezetemben, ez volt az egyetlen olyan alkalom, hogy a nagyapám házában megbántották apámat. Ez után az eset után családunk átköltözött egy másik házba. Lehetséges, hogy nem rögtön költöztünk el, s az is lehetséges, hogy talán nem is a történtek miatt, hanem talán azért – s ebben, úgy gondolom, egyetértenek velem –, ha egy ember nyakán, és ez alatt a nagyapámat értem, a családon kívül még heten ülnek, hát ez már igazán sok a jóból, okvetlenül saját otthonra kell szert tenni. De hát én az idő tájt kisgyerek voltam, réges-régen történt mindez, emlékezetemben csak a legfontosabb események maradtak meg, s az idő valahogy egybemosta őket, így aztán az eset azzal a menekült fiatal lánnyal, meg a botrány Joszif bácsikámmal és az új lakásba költözés valahogy egyetlenegy eseménnyé kapcsolódott össze az emlékezetemben. Vagyis egy olyan eseménysorozattá, amely egymás után következett be, bár valójában lehetséges, hogy mindez nem egymás után történt. A szomszéd utcában vásároltunk egy nem valami nagy házat. Akkor, a polgárháború idején minden valahogy mozgásba jött: az emberek szétköltöztek, összeköltöztek, elfutottak, összekeveredtek, így aztán elég olcsón jutottunk ehhez a házhoz, amelyet, mint mondám, nem lehetett valami nagynak nevezni: egy fogadószoba, két lakószoba, konyha és kamra. Abban az értelemben is sikeresnek nevezhettük ezt a vásárt, mert kertünk jóformán szomszédos volt a nagyapám kertjével, ezért hangsúlyozom, hogy jóformán, mert közvetlenül mellettünk egy kis emeletes villa állt, abban a vasúti fűtőház mérnöke, Ivan Karlovics, egy német lakott, roppant tekintélyes, szigorú férfiú. Ivan Karlovics háza körül hatalmas gyümölcsöskert terült el. Mi gyerekek átmásztunk a kerítésünkön, átfutottunk ezen a gyümölcsöskerten, megint át a kerítésen, és máris a nagyapám kertjében voltunk. Ivan Karlovicsnak nem tetszett ez, sokszor tett miatta szemrehányást az anyámnak, amiért az kiosztott köztünk néhány pofont, ebben nagy mester volt, de apám, ahogy ezt már nemegyszer mondottam, soha egy ujjal sem nyúlt hozzánk. Ivan Karlovics nagyon haragudott ránk, gyerekekre, lármáztunk, ricsajoztunk, állandó nyugtalanságot jelentettünk neki, még arra is gyanakodott, hogy lopjuk az almáit, meg kell hogy mondjam: ez a gyanúja nem volt teljesen alaptalan. De a szüleimet nagyon tisztelte. Egyébként a szüleimet mindenki tisztelte, becsülte, de apám mindezen túl még érdekes beszélgetőpartner is volt Ivan Karlovics számára, ráadásul még olyan maga fajtájának tartotta, hiszen valójában németnek számított, mindig németül beszélgettek egymással, és ez Ivan Karlovicsnak nagyon jó nyelvgyakorlást jelentett, hiszen másvalakit, aki ilyen tiszta, szép németséggel beszél, természetesen nem találhatott a környéken. Könyvtárából ellátta apámat olvasnivalóval, apám nagyon sokat olvasott, tőle kaptunk kedvet, én is, meg Ljova bátyám is, az olvasáshoz. Bocsássanak meg, nagyon elkalandoztam. Az utóbbi időben ez gyakran előfordul velem: a régi emlékek új gondolatokkal váltakoznak. És minél több régi emléket idézek föl, annál több új gondolatom támad. Az ember úgy képzeli, hogy mindezt akkor gondolta így, pedig valójában csak most gondolja így. Hol is tartottam, miről is meséltem? Igen, Joszif bácsikámról …

A nagyanyám azt hajtogatta: „Boldogtalan lesz az az asszony, akit Joszif feleségül vesz.” De képzeljék el, nagyon szerencsésen nősült, hozzáillő asszonyt szerzett magának, úgy is mondhatnám, méltó párjára akadt. A felesége fogorvos volt. És ugyan kiféle-miféle ez a Joszif? Semmi különös, egy szoknyapecér. De az asszonyok szerették. Meg kell hogy mondjam, ezt az orvosnőt kemény fából faragták, bizony kordában tartotta Joszifot, és rávette, hogy kitanulja a fogtechnikusságot. Mint minden Rahlenko, Joszif is nagy kézügyességgel dicsekedhetett. Hamarosan megtanulta a munka minden csínját-bínját, csinált koronát, hidakat, műfogsorokat, mindent, ami csak a felesége pácienseinek kellett. Arannyal dolgozott, aranyat is ért a munkája. A városban még két fogorvos praktizált, de Joszif felesége ügyesebb orvos volt náluk, és Joszif nemcsak remek fogtechnikusnak bizonyult, de roppant ügyes, ravasz és vakmerő is volt, s bár arannyal dolgozott, semmitől se félt, meg aztán mindez a NEP-korszak idejére esett, remekül megszervezték az üzletet, és fogorvosi rendelőjük virágzott. Amikor pedig véget ért a NEP-korszak, becsukták a boltjukat, átmentek a rendelőintézetbe, de azért otthon megtartották a fogorvosi széket, mondván, hogy a barátok meg a rokonok számára. De hát jól tudják, hogy egy ilyen kisvárosban mindenki vagy barát, vagy rokon. És a kerületi főnökségnek is van foga. És amikor ez a fog fáj, akkor bizony néha szemet kell hunyni valami fölött. Már csak azért is, mert mindent gyorsan, jól, a legkitűnőbben csinálnak meg neked. A rendelőintézetben ki kell ülni a hosszú sort, és ha jön a kerületi végrehajtó bizottság elnöke vagy a rendőrfőnök, akkor Joszif felesége beülteti a fogorvosi székbe, megcsinálja, amit kell, aztán azt mondja: – Jöjjön el holnap este a lakásomra. Otthon a lakásán folytatja a kezelést, de pénzt nem fogad el érte, isten ments, hiszen hivatalos betege a rendelőintézetből, semmiféle magánpraxist nem folytat, egyszerűen csak szívességet tesz, s megbecsülése jeleként felmenti az alól, hogy kiülje a hosszú sort, vagy hogy ezt elkerülendő, soron kívül menjen be hozzá, ami, beláthatják, szintén elég kényelmetlen dolog lenne. És ha ugyanebben a megtiszteltetésben, megbecsülésben részesíti a feleségüket is, hát ugye, ez is természetes. Az asszonyok a barátnői: az egyik orvos, a másik tanítónő, a harmadik a könyvtár vezetője, egyszóval a kerületi értelmiség, kollégái és barátai, őket is otthon kezeli, de pénzt nem fogad el tőlük. És hát persze ha ezért megajándékozzák, hoznak egy szép tortát, vagy egy doboz csokoládét, vagy Kijevből valamiféle rongyot, egy ruhára valót, ebben semmi elítélendő nincsen. Egyszóval otthoni rendelője mintegy leányvállalata lett a körzeti rendelőintézetnek, ahol minden olyan családiasán, olyan egyszerűen történt, minden formaság, bürokratizmus és huzavona nélkül. De e mögött a kirakat mögött egy jól menő üzlet bújt meg, mindenki másnak pénzért dolgozott, s ha nem tudtak adni aranyat a koronákra, hidakra és műfogsorokhoz, mindig akadt számukra arany Joszifnál. Mindenki sejtette, mekkora pénzeket zsebel be Joszif és a felesége, de Joszif roppant ügyesen rendezte el a dolgokat, nem tudtak mibe belekötni, meg aztán nem is akaródzott senkinek belekötni semmibe. És bár Joszif rendkívül vakmerő, elszánt és pénzsóvár ember volt, felesége nagyon óvatos, kitűnő diplomatának bizonyult, és férjét is óvatosságra tanította. Joszif Harkovba, Kijevbe, Moszkvába, de még Közép-Ázsiába is utazott aranyért, de soha nem kapták rajta, minden a legnagyobb titokban történt, volt aranyuk és különböző értékeik, minden jól elrejtve; gyönyörű szép saját házuk, remekül berendezve. Nyaranta elutaztak a Krímbe vagy a Kaukázusba, Joszif szeretett jól élni, változatlanul szeretett jól öltözködni, és azt is szerette, ha a felesége jól öltözött, remek ízlése volt, ezt nem lehet elvitatni, ügybuzgó és energikus valaki volt, ezt sem lehet elvitatni tőle, és nagyszerű családfő is lett belőle. De az életben soha senkivel nem tett jót, mindent csak magáért csinált. Ami azt a menekült fiatal lányt illeti, hát, mint ahogy én azt jóval később megtudtam, nagyapám felkutatta őt Gomelben, pénzt adott neki, aztán a lány férjhez ment, egyszóval nagyapám elrendezte a sorsát. Nagyapám második fiát Lazarnak hívták. Ő teljesen az ellentéte volt Joszifnak. Álmodozó, minden gyakorlati érzék híján levő ember, filozófus, az egyetlen rövidlátó a Rahlenkók között, bizonyára attól lett azzá, hogy gyerekkorától rengeteget olvasott, még éjszaka is. Felmászott a kemencére, meggyújtotta a petróleumlámpát, és átolvasta az éjszakát. Ennek eredményeképpen cvikkert hordott, és művelt ember benyomását keltette, bár nem annyira művelt, mint inkább olvasott volt, de teljesen rendszer nélkül olvasott, mindent elolvasott, ami csak a kezébe került. Amikor nagyapám látta ezt az olvasó szenvedélyét, beadta Gomelbe, a Ratner-féle gimnáziumba, volt ott akkor egy ilyen magángimnázium, amely az államival egyenértékűnek számított. De kiderült, hogy Lazar igazában nem tehetséges, sőt mi több, van egy olyan hibája, amely teljesen szokatlan a Rahlenko családban. Ez

a hiba a lustasága volt. Az édesanyja fát vág, ő meg ül és újságot olvas, mintha ez így lenne rendjén. Jószívű, nem önző, de a lustaság teljesen hatalmában tartja. Álmodozó, fantaszta és afféle szerencsétlen flótás. Nagyon közepes képességű suszter lett belőle, a nagyapám bottal tanította meg a szakmára, de nagyon szeretett beszélgetni a vevőkkel, elcsevegni, elfecserészni a legkülönbözőbb témákról. Később a szövetkezetben dolgozott, majd a cipőgyárban, előbb a műhelyben, aztán a műszaki ellenőrző osztályon. A végső csapást, amely porig sújtotta, a felesége halála mérte rá. Felesége, Tema, gyengéd, szelíd asszony volt, nagyon szerette Lazart, megbocsátotta neki ügyefogyottságát, semmit nem követelt, beérte azzal, amijük volt. Ilyen feleség mellett Lazar jól érezte magát, megtehette, hogy keveset dolgozzon, és sokat filozofáljon. De Tema gyermekágyban meghalt. Hogyan lehet az, hogy Lazar nem lett öngyilkos, ma sem tudom. A fiára rá se tudott nézni, a kis Dánielt nagyapám mentette meg, kiadta falura dadához, egyébként abba a bizonyos Petrovka nevű faluba, ahol balkézről való fia élt, aki addigra már felnőtt, családos ember lett. Nagyapám majd mindennap kiment ebbe a kis faluba, Petrovkába, hogy megnézze az unokáját, hogy él, mint él, egyszóval hogy minden a legnagyobb rendben legyen. És kipesztrálta és felnevelte az unokáját. De Lazar végleg elcsüggedt, ivásra adta a fejét, és még nagyapám is, aki pedig nem tűrte el a részegeket, szemet hunyt Lazar iszákossága felett, belátta, hogy nem sikerült az élete. Nagyapám harmadik fia Grisa volt. Semmi különöset nem tudok róla mesélni, igazán nem nevezhetném kiemelkedően jeles egyéniségnek. Erős, szép szál ember, mint minden Rahlenko, az utca első kötekedője és verekedője, de roppant igazságszerető: a gyengéket mindig megvédelmezte. De hát mit jelent az, hogy ha valaki védelmébe veszi a gyengét? Ez azt jelenti, hogy az erőssel kell összeverekedni. Nem mondom, akkora kék foltok maradtak keze nyomán, hogy csak na! És amikor egy gyerek hazamegy, a képe csupa kék folt, hát megkérdezik tőle, ki tette ezt? A gyerek aztán megmondja: Grisa Rahlenko. Kihez jönnek panaszukkal a szülők? A nagyapámhoz. Nagyapám pedig ilyen esetben nem kutatta, kinek van igaza, ki a hibás. Ha panaszkodtak rád, akkor minden bizonnyal te vagy a bűnös. Különben is a más gyerekét nem büntetheti meg, a sajátját igen. Nem sok szó esett, hanem elő a nadrágszíjjal. Joszifnak is nadrágszíj járt volna ki, Lazarnak is, de azok elbújtak, néha több napra is elszöktek otthonról. Grisa sohasem szökött meg a verés elől, sokszor megkóstolta nagyapám nadrágszíját, de sohasem sírt, sohasem kért bocsánatot. Egyébként hamar megkomolyodott, jó munkás lett belőle, kitűnő suszter, általában mindenféle kézműves munkához kiváló érzéke volt. Emlékszem, hogy bácsikáim az udvarunkon építettek egy körhintát, az idő tájt nagy divatban volt ez. A körhinta remekül sikerült, olyan volt, mint a parkokban és a ligetekben, a gyerekek az egész városból összefutottak nálunk. Mit csinál ilyenkor az én Joszif bácsikám? A maga kis seftjét: mindenkitől egy kopejkát kér a hintázásért. Grisa bácsikám meg ott áll mellette, szótlanul nézi, hogyan gyűjti Joszif a kopejkákat, majd csendesen megszólal: – Mutasd csak, mennyit szedtél össze? Elveszi Josziftól a pénzdarabokat, megszámolja és odaadja nekem: – Eriggy, vegyél rajta cukrot, és hozd ide. Meghoztam a cukrot, és Grisa szétosztotta a gyerekek között. Joszif egy árva szót sem mert szólni, mert bár Grisa fiatalabb volt nála, de erősebb, és az erősebbel, mint ahogy ezt már tudják, Joszif sohasem kezdett ki. 1915-ben Grisa bácsikámat behívták katonának, az egész első világháborút a fronton töltötte, de nem mint Joszif, a zenekarnál, hanem a gyalogságnál, a lövészárkokban, igazi katonaként. Megsebesült, légnyomást kapott, a háború után hazatért, és újra mint suszter dolgozott tovább. Az idők során kitűnő szakember lett belőle, magasan kvalifikált mester, nyugodt, munkaszerető, csendes, kevés beszédű, és ami a dolgok technikai részét illeti, hát tudják, nagyon tehetséges volt. A szövetkezetben, majd később a cipőgyárban mindig az első élmunkások, az első sztahanovisták között volt, de ezt nem arra használta fel, hogy karriert csináljon, mindent mindig visszautasított, csak a munkát szerette. Amikor a cipőgyárat kiépítették, a munkafolyamatokat gépesítették, számtalan értékes újítási javaslatot nyújtott be. Természetesen, ahogy ez már lenni szokott, az ügyeskedők igyekeztek részesülni belőle, de Grisa bácsi ezzel sohasem törődött, roppant egyszerű, becsvágyat nem ismerő ember volt, akinek számára a termelés érdeke állt az első helyen, munkájának avatott mestere, élenjáró dolgozó a szó igazi jelentésében. Én személy szerint nagyon sokat köszönhetek neki. Amikor én és bátyám, Ljova dolgozni kezdtünk apámmal és nagyapámmal együtt, Grisa bácsi volt az, aki tanított bennünket. És apámat is mindig nagyon türelmesen tanította. És ha én azt mondtam Grisa bácsiról, hogy egyszerű ember volt, aki semmiben sem vált ki, hát akkor azt mondhatom, hogy talán éppen

ebben rejlett az ő kiválósága. A munka és a kötelesség embere volt, és az ilyen emberek vállán nyugszik a világ. Nagyapám gyerekei minden hibájuk mellett, amelyek néha elég nagyok voltak, mégis örököltek valamit nagyapámtól: Joszif a gyakorlati érzékét, Lazar a jószívűségét, Grisa a munkaszeretetét, és anyám, Ráhel, az uralkodó természetét, az akaraterőt és a céltudatosságot. De egyikükben sem ismétlődött meg nagyapám természete egészében, a maga teljességében. S csak egyetlen fia érte el nagyapám természetének nagyszerűségét, sőt talán még túl is tett rajta, de csak azért, mert a nagy történelmi események kellős közepébe került és résztvevőjévé lett. Ez a fia az én Misa bácsim volt, a nagyapám legkisebb fia és az én legfiatalabb bácsikám. Ma már elmúltam hatvanesztendős, Misa bácsi rég nem él, egészen kisfiú voltam még, amikor elesett, de mégis felejthetetlen fénnyel ragyogta be gyermekkoromat, olyan valamit kaptam tőle, ami egész életemen át velem maradt. Úgy áll itt szemem előtt most is, mintha élne: széles vállú, vakmerő, napbarnított, keményveretű mongolos arc, jóságos, kissé ferde vágású szemek. Minden Rahlenkóban volt valami mongolos, de Misa bácsiban különösen. Hogy honnan szerezték? Az igazat megvallva, fogalmam sincs róla. Joszif bácsikám szenvedélyesen szerette a galambokat, Lazar a könyveket, Misa bácsi a lovakért bolondult. A lelkét is eladta volna azért, hogy lovagolhasson, akár kozáknyeregben, akár lovassági nyeregben, vagy akár nyereg nélkül is. A háború alatt lovas egységek mentek keresztül városunkon, egy időre beszállásolták magukat nálunk, Misa bácsi nagy barátságba keveredett a lovasokkal, és megtanult lovagolni, semmivel sem rosszabbul, mint azok. És a lovakkal kezdődött Misa bácsi katonai karrierje is. Tizennyolcban egy lovasszázaddal kiment a frontra. Beállt önkéntesnek, kapott egy lovat, és végigharcolta az egész polgárháborút. Egész Oroszország front volt, Misa bácsi eltűnt a szemünk elől, legenda lett belőle. Levelet nagy ritkán kaptunk tőle, és akkor is csak nagyon rövideket, elképzelhetik, milyen is lehetett a posta abban az időben. A levelek nem maradtak meg, csak egy mondatra emlékszem belőlük: „Ne várjatok haza, amíg be nem vettük Varsót.” Gáj lovashadtestében szolgált, és ez a hadtest Varsó ellen vonult… Misa bácsi teljesen váratlanul jelent meg nálunk lovassági köpenyben, kucsmában, sarkantyúsan, szorosra húzott derékszíjjal, oldalán szablyával, mint a polgárháború hőse, a Vörös Zászló érdemrend lovagja, ennek akkoriban nagyon nagy jelentősége volt. Olyan díszes látványt nyújtott, akár egy festmény. Lehet persze, hogy csak én láttam akkor ilyennek, de az is lehet, hogy valóban ilyen is volt. Szablya, kucsma, szíjak, sarkantyú, a lovai meg a kilovaglásai, mindez számomra, aki végigjártam a zord honvédő háborút, most már egy kicsit naivnak tűnik. De akkor ez volt a divat, ez volt a norma, nagyon szerettek ilyesmiben feszíteni, különösen nálunk, lent délen, s különösen az olyan remek kardforgatók és partizánok, mint Misa nagybátyám. Úgy gondolom, mondanom sem kell, hogy mi mindannyian, nagyapámtól kezdve egészen az unokákig, roppant büszkék voltunk Misa bácsira, nagyanyámról már nem is beszélek, ő egyszerűen teljesen odavolt érte. Egy Csernyigov vidéki kisvárosba való Rahlenko suszter fia, és tessék, micsoda hős, nem valamiféle altiszt, mint Hajim Jagugyin, hanem azt lehet mondani, hogy egy vörös generális, a ház teli fegyverrel, az istállóban olyan lovak állnak, olyan gyönyörűek, amilyent a világ még nem is látott, és szomszédunk, Sztasenok szíjgyártó különleges szerszámot készített a számukra. Állandóan Misa bácsikám sarkában jártunk: ahova ő ment, oda mentünk mi is. Városkánkból jelentős politikai személyiségek kerültek ki, de mi nem tudtunk róluk semmit, nagyon messze voltak tőlünk, Moszkvában, Petrográdon, de Misa bácsi itt volt, a szemünk előtt. Változatlanul a hadseregben szolgált, bár Csernyigovban élt. Hogy mit csinált ott, azt nem tudnám pontosan megmondani: vagy valami katonai egység parancsnoka volt, vagy a katonai törvényszék tagja, de az is lehet, hogy mind a kettő együtt. Egyszóval tekintélyes személyiség Csernyigovban. Egy alkalommal megint eljött a mi kisvárosunkba egy-két napra, hogy meglátogassa a családot. Szegény feje. Miért is kellett eljönnie? A haláláért jött ide… Teljes gazdasági összeomlás, nem volt még értékálló pénz, milliókban számoltunk, és ugyan kinek kellettek ezek a milliók? Papírfecnik! A parasztok hallani sem akartak róla. A mi vidékünk, mint már mondottam, állattenyésztéssel foglalkozik. De hát hogyan vásárolja föl valaki az állatot, ha a paraszt nem fogadja el ezeket a milliókat? A mészárosok régi cári aranypénzekért vásárolták az állatokat, de az idő tájt ezt hivatalból üldözték, mint arannyal való spekulálást, három embert rajtakaptak, Csernyigovban ültek a börtönben, és golyó általi halál fenyegette őket. Ugyan hova szaladtak a hozzátartozóik? Természetesen Rahlenko nagyanyámhoz. Hiszen az ő fia a legfőbb ember

Csernyigovban. Lehetséges az, hogy nem segít rajtuk, nem menti meg a földijeit, családapákat, megengedné, hogy gyermekeik árvaságra jussanak? És ekkor, mintha csak ki lenne számítva, szerencsétlenségére megérkezik Misa bácsikám. Azt mondja neki a nagyanyám: – Engedd szabadon ezeket az embereket. Misa bácsi meg azt feleli rá: – Nem tehetem! De nagyanyám csak rimánkodik, kéri, követeli, jó asszony, így hát nem érti meg, mire akarja rávenni fiát, nem érti meg, mi fenyegetné ezért. – Ha kivégzik őket – folytatja a nagyanyám –, akkor mi nem maradhatunk többé itt, nekünk el kell mennünk, itt kell hagyni a fészkünket, el kell bujdokolnunk valamerre, azt sem tudom, hova. Nem tudnék többé itt az emberek szemébe nézni. Azt mondja erre Misa bácsikám: – Ha én ezt megteszem, akkor engem fognak kivégezni. De nagyanyám nem hitt neki, azt gondolta, ez csak kifogás, sírt, zokogott, erősködött. Nagyon megindították az elítéltek feleségei, megígérte nekik, hogy segíteni fog, és ő, aki mindig csak valahol a háttérben húzódott meg a családban, most egyszerre szerette volna bebizonyítani a földijeinek, hogy az ő szava is ér valamit, s hogy legkedvesebb fia, Misa mindent megtesz neki. Ha erről a beszélgetésről tudtak volna nagyapám, a bácsikáim, anyám, Ráhel, vagy apám, Jakob, ők természetesen bebizonyították volna nagyanyámnak, hogy lehetetlent követel Misától. De szerencsétlenségükre ezek a beszélgetések négyszemközt zajlottak, és nagyanyám szavát vette Misa bácsinak, hogy senkinek sem szól erről. És Misa bácsi engedett. Nem tudott nemet mondani édesanyjának, szabadon engedtette ezeket az embereket, megesett a szíve rajtuk, ismerte őket, ismerte a családjukat, tudta, hogy gyerekeik vannak, és az is lehet, hogy a bűnüket nem látta olyan nagynak, hogy azért halálbüntetést ér demelnének. Ne felejtsék el, hogy mindössze huszonkét esztendős volt akkor. Gyerkőc! Sokszor találkozott a halállal, de kint a harcmezőn. Katona volt és nem bíró, kardforgató, nagylelkű, könnyelmű, merész, de jószívű, igazságos és önzetlen. Bizonyos fokig kereste a kalandot, de a szó jó értelmében. Ez egy jólelkű, bátor és együttérző szívű ember kalandorsága volt. A puskát a harcban használta és nem kivégzéshez. Jóságát fölébe helyezte a forradalom vastörvényeinek, és ezért felelnie kellett. Természetesen nem volt olyan bolond, hogy egyszerűen csak szabadon engedje ezeket az embereket. Az elítéltek kegyelmi kérvényt nyújtottak be, és Misa bácsi az Összukrajnai Központi Végrehajtó Bizottság döntéséig, mint a törvényszék tagja, kezesség ellenében szabadon bocsátotta őket, de neki ehhez egyedül nem lett volna joga. És ezek az emberek, alighogy kiléptek a börtönből, abban a szempillantásban eltűntek. Természetesen aljasság volt, de mindenki úgy menti a bőrét, ahogy tudja. A tény tény maradt, vagyis hogy Misa bácsi törvénytelenül kiengedett a börtönből három embert, és hozzásegítette őket ahhoz, hogy elkerüljék büntetésüket. Ezért őt magát bíróság elé állították, és golyó általi halálra ítélték. Úgy gondolom, nagyon nehéz szívvel ítélhették halálra. Mind barátai, bajtársai voltak, mindenki szerette, a katonai törvényszék elnöke, a lett származású Pikson annyira szerette, hogy egy olyanért, mint Misa Rahlenko, tíz másikat adott volna. De ezek az emberek vasból voltak, a forradalom iránti kötelességük mindennél többet jelentett a számukra, és ezért golyó általi halálra ítélték Misa bácsit. Az ítélet meghozatala után Pikson bement Misa bácsihoz a cellába. Misa bácsi remekül viselkedett a börtönben: tréfálkozott, énekelt, mint minden Rahlenkónak, neki is nagyon szép hangja volt. Szóval ez a lett Pikson, a törvényszék elnöke odamegy hozzá, és azt kérdezi: – Mondd, Rahlenko, mi a kívánságod? – Van néhány tartozásom – felelte Misa bácsikám. – A suszternek, a szabónak meg még másoknak is tartozom, szeretnék elszámolni velük. Ez igaz volt, Misa bácsi nagyon adott magára, a legjobb szabóknál és susztereknél dolgoztatott, és úgy tartotta lovait, mint senki. – Három nap elegendő lesz? – kérdezte Pikson. – Egyetlen nap is elég. – Rendben van. Adok neked egy lovat, eriggy, fizesd ki a tartozásaidat, ha nem elég rá egy nap, gyere vissza három nap múlva. És ezek után Misa hazamegy a lakására, ott már várja a nagyapám, együtt járják be Csernyigovot, elmennek mindenkihez, akinek Misa bácsi tartozott, mindenkivel rendezik a számlát, aztán azt mondja

neki a nagyapám: – Egy ismerősömnél útra készen állnak a lovak. Adok neked pénzt, utazz el. Ha Pikson kiengedett, ez azt jelenti, hogy ő is erre gondolt. – Nem – válaszolta Misa nagybátyám. – Ezt nem teszem. Hittem az embereknek, és ők becsaptak. Én senkit sem fogok becsapni. Elbúcsúzott a nagyapámtól, és visszament a börtönbe. Két nap múlva távirat jött Petrovszkijtól, az Összukrajnai Központi Végrehajtó Bizottság elnökétől, helyezzék hatályon kívül a halálos ítéletet. Misa nagybátyámnak megkegyelmeztek, de lefokozták közkatonának, és egy banda likvidálása során hősi halált halt. Sokan nem hitték el ezt, egy ilyen ember halálának sokkal szemmel láthatóbbnak kell lenni, hogy elhiggyék, az ilyen ember olyan sokszor kockáztatja az életét, hogy az emberek azt hiszik, nem fog rajta a halál. Olyan hírek jártak, mintha látták volna a Krímben, Vlagyivosztokban, azt beszélték, hogy elküldték Kínába tanácsadónak a Kuomintang forradalmi seregébe. De én nem hiszek ezekben a szóbeszédekben. Misa nagybácsim nyilvánvalóan hősi halált halt. Nem volt ügyes ember, egyszerű és nyílt volt, mint a korszak, amelyben élt. 6 A polgárháború idején az otthon háttérbe szorult számomra, nem az otthoni világban éltem, hanem az utcán, a vasútállomáson ténferegtem, a katonavonatok környékén, a katonák és matrózok közelében, és emellett eltörpült az a kevés esemény, ami a családunkban történt. Az is lehet, hogy tudat alatt bántott, amiért apám nem találja meg a helyét ebben a világban, ezek között a géppuskahevedert viselő, lovakon vágtató, kardot suhogtató emberek között. Még Hajim Jagugyin, ez a bolondos öreg is önként eljött az önvédelmi egységek foglalkozására, és mintha csak valami tábornok tartana szemlét, így parancsolt: „Jobbra át!”, „Balra át!”, „Hátra arc!” – és parancsait végrehajtották, mert hiszen mégiscsak egy öreg katona, egy kiérdemesült altiszt, vörhenyeges őrmester-bajusszal, kurtára nyírt ősz hajával, kiborotvált veres képével. De amikor egyszer meg akart ütni botjával egy fiút azért, mert az nem elég gyorsan hajtotta végre a parancsát, ezt már nem engedték meg neki: nem élünk a cári időkben, a katonát nem szabad megütni. Mindezt csak azért mondom, hogy mindenki, még ez a semmirevaló öreg Hajim Jagugyin is megtalálta helyét az új világban, de az én apám maradt, aki volt: otthon ülő, rendezetlen életű ember, akinek se szakmája, se igazi hivatása, öt gyerekkel a nyakán. Igen, igen, öt gyerek! Az első világháború számukra viszonylag csendes időszakában anyámnak nem született több gyereke, és mindenki azt gondolta, hogy hármunkkal: Ljovával, velem és Jefimmel minden be is fejeződött. És ekkor tizenhétben megszületett Ljuba, az októberi forradalom kortársaként, és tizenkilencben Henrik. Még két gyerek. így hat velünk, hármunkkal együtt, öten lettünk. Egy ilyen házi kórussal nem volt már hova mennie apámnak, de hát nem is akaródzott sehová elmenni: új élet kezdődött, a régi rezsim véget ért, mindnyájan egyformák vagyunk, mindnyájan szovjet emberek, és ugyan milyen Svájc kerülhetne még szóba, amikor itthon vagyunk a hazánkban? De akármit is írt az apám Svájcba, ott jól tudták, hogy rosszul állnak az ügyei, és változatlanul hívták, hogy menjen vissza, s miután apám még mindig birtokában volt a svájci útlevélnek, el is utazhattunk volna, de anyám most sem akart hallani a dologról. Milyen helyzetbe kerülne ő ott? Könyöradományokból etetnék őt is, gyerekeit is! Ilyen megaláztatást nem tudna elviselni! Más dolog az, szegényként élni otthon a szülőhazában, és egészen más dolog koldusnak lenni a gazdag rokonok mellett. Nem tudom, apám egyetértett-e mindezzel, de beletörődött a sorsába, valahol dolgozott mint tisztviselő, nem sok haszon volt belőle, az élelmiszerben kiadott juttatás teljesen jelentéktelennek számított, rendszertelenül adták, de az is előfordult, hogy egyáltalán nem kapott semmit. Ebben az időben apám már kitűnően beszélt oroszul, olvasott, írt ezen a nyelven, nagyon sokat olvasott, helyesírási hiba nélkül írt. Nem volt tehetségtelen ember, és rendkívül rendes is volt, de hát abban a hivatalban, ahol dolgozott, képzelhetik, hogy nem töltött be valami magas hivatalt, valamiféle papírokat másolt, volt, amit haza is hordott, még jó, amikor élelmiszerben kapta a fizetést, sokkal rosszabb, amikor pénzt kapott érte, amiért semmit se lehetett venni. Aztán eljött a NEP-korszak, megkezdődött a kegyetlen konkurrencia a magánvállalkozások és az állam között, a kérdés – ahogy akkoriban mondották – így állt: „Ki kit?” Az állam gyűri le a magánszektort, vagy a magánszektor az államot? És ha az állam le akarja gyűrni a magánszektort, akkor árujának sokkal olcsóbbnak és sokkal jobbnak kell lennie. És mit jelent az, hogy olcsóbbnak?

Ez azt jelenti, hogy csökkentenie kell az adminisztrációt, elküldeni a fölösleges embereket, hiszen a magánvállalkozóknál soha sincsen fölösleges ember, ők önmagukból, a saját családjukból és a munkásaikból mindent kifacsarnak. És így a NEP-pel együtt tömeges elbocsátások kezdődtek, likvidálták a felesleges hivatalokat, nem féltek még a munkanélküliségtől sem, bár sokan, akik állás nélkül maradtak, azt kérdezték: „Ezért harcoltunk?” Apám is elvesztette a munkáját. És akkor itt állt a gond: mihez kezdjen? Hogyan keresse meg a mindennapi kenyerét? Igaz, ebben az időben már én is dolgoztam, nemcsak Ljova, de mégis apám – ahogy mondani szokták –, egy ilyen életerős férfi, nem tudja ellátni a családját, hetünk közül ő a legutolsó a családban. A dolog azzal ért véget, hogy apám kiváltotta az ipart, és megint kézműves cipész lett. Nem túl kellemes dolog, de ő nem csüggedt, mindig segített rajta a humorérzéke, amely pedig elég ritka tulajdonság egy németnél. Az is lehet, hogy megszerezte a humorérzéket anyám mellett; anyámmal csak úgy lehetett együtt élni, ha valakinek erős humorérzéke volt, mert a humorban rejlett a védelme és a menekvése. Bár fizikai létünkben mindent anyánknak köszönhettünk, hiszen ő pesztrált minket, de lelkileg apánk formált bennünket, felébresztette érdeklődésünket az olvasás iránt, sokat törődött tanításunkkal, meséket mondott nekünk, amelyeket gyermekkorában hallott, a Grimm testvérek és Andersen meséit, különböző filmek tartalmát, amelyeket még Svájcban látott, az idő tájt nyitották meg nálunk is a Corso mozit. A nyugodt hanghordozás, a gyengéd kéz mindig megtalálta a hozzánk vezető utat. Elegendő, ha csak annyit mondok, hogy sohasem anyám fektetett le bennünket, hanem apám. Természetesen ha valaki sokat dolgozik, hajtja magát, vagy sokat futkos egy nap alatt, akkor ahhoz, hogy elaludjon, elég csak a párnára lehajtani a fejét. Anyánkkal nem lehetett szeszélyeskedni, mert rögtön rávágta: „Csend legyen!” – és csend is lett. De a gyerekek azok gyerekek, és mikor öten alszanak egy szobában két ágyon, és az egyik hozzáér a másikhoz, a másik meglöki a harmadikat, a negyedik lehúzza a takarót az ötödikről, és ezért az ötödik hozzávágja a párnát a negyedikhez, akkor bizony nem könnyű gyorsan rendet teremteni, bizony előfordult, hogy anyám nem boldogult velünk, és még a nyaklevesei sem segítettek. Csak apám tudott lecsendesíteni bennünket. S amikor kiskorunkban betegek voltunk, akkor is apám ápolt bennünket, gondja volt rá, hogy bevegyük a gyógyszert, éjszaka is ő kelt fel miattunk. Anyám sohasem kelt fel, életében sem ismerte a betegséget, és nem nagyon hitt abban, hogy mások betegek lehetnek. Emlékszem, egyszer Jefimnek fájt a foga, nem tudott elaludni, apám odament hozzá, adott neki valamit, hogy öblögessen, anyám azt mondta neki: – Miért hiszed el neki? Hogy fájhat a foga? A fog csak csont! De meg kell mondanom, a sors hamarosan rámosolygott apámra. Egy cipészszövetkezetet szerveztek nálunk, Ljova bátyám kezdeményezte, bár akkoriban nem lehetett több tizennégy vagy tizenöt esztendősnél. És képzeljék el, ezek a cipészek, ezek a régi kézművesek, iparosok, idős emberek, akik mindig a maguk urai voltak, követték ezt a jóformán még gyereket, ezt a Komszomol-tagot, mert olyan meggyőző ereje volt. Nem akarom letagadni, hogy nagy szerepet játszott ebben az is, hogy a kézműveseket nagyon megszorongatták az adókkal, látható volt, hogy rövidesen megkezdődik a kollektivizálás és a magánipar és kereskedelem likvidálása, de a mi szövetkezetünk mégis az elsők között alakult meg, és ez megmentette az apámat. A szövetkezetben négy hivatalt töltött be: rendelésfelvevő, pénztáros, könyvelő és raktáros. És mindezekkel megbirkózott. Manapság négy ilyen beosztásban négy ember ül, de az idő tájt csak egy töltötte be, mert a legfontosabb szempont a rentabilitás volt. A húszas évek közepére családunk helyzete megerősödött, elég kielégítően éltünk, s elérkezett az ideje annak, hogy szüleim learassák munkájuk és gondoskodásuk gyümölcsét. Életük értelmét az jelentette, hogy felneveljék gyermekeiket, megfelelő nevelést adjanak nekik, hogy embert faragjanak belőlük. Egyszerű, kétkezi dolgos emberek voltak, nagy világproblémákat sohasem oldottak meg, egymásért éltek, gyermekeik kölcsönös szerelmükből születtek, és ettől boldognak érezték magukat. De mint tudják, a boldogság nagyon relatív fogalom. Nem, nem, semmi szörnyűséges nem történt, mindenki megvolt, élt, virult, de mi gyerekek növekedtünk, mindnyájunknak kialakult a jelleme, véleménye a dolgokról, és bizonyos konfliktusokat nem lehetett elkerülni. A család büszkesége természetesen Ljova lett, a kerületi Komszomol-bizottság titkára, olvasott, művelt fiú, nagyszerű szónok, remek koponya, roppant elvhű és önzetlen, semmi sem kellett neki rövid bőrzekéjén, orosz ingén és foltozott nadrágján kívül. Vajon hasonlított-e Misa nagybátyámra?

Külsőre nem. Bár magas volt ő is és nagyon fekete, de roppant sovány és kevés mongolos vonással az arcán. És természetében hasonlított-e? Nehezen tudnék erre válaszolni, mégis úgy gondolom, Misa bácsi is egyéniség volt és Ljova is. Misa nagybátyám roppant bátor és vakmerő, nyílt lélek volt. Ljovát sem lehetett félénknek nevezni, de más kornak szülötte, más körülmények formálták: már nem az őserő, hanem a vasfegyelem embere. Misa bácsi a legváratlanabb, a legképtelenebb tettre is képes lett volna. Ljova sohasem tett valamit meggondolatlanul, minden döntését alaposan végiggondolta, aztán keményen, nyugodtan, megfontoltan és megdönthetetlen logikával hajtotta végre. Misa bácsi egy kicsit anarchista, egy kicsit partizán volt. Úgy feldíszítette magát, mint valami festményt. Ezek a szíjak, kardok, kozáksapkák, lovak, ezek a kilovaglásai, de Ljova, mint ahogy már mondottam, soha semmi mással nem rendelkezett ezen a bőrzekén, orosz ingen és nadrágon kívül. Misa bácsi egy percnyi töprengés nélkül, az adott pillanat kedvéért, sőt egy pillanatnyi hatás kedvéért képes lett volna otthagyni a harcmezőn gyönyörű kozáksapkáját a fejével együtt. De Ljova egy pillanatnyi hatásért soha nem kockáztatta volna a fejét, tudta, mit ér, fel tudta volna áldozni életét, de csak ha annak értelme lett volna, ha az hasznára lenne a forradalomnak. Nem vagyok pszichológus, és nem vállalkozom arra, hogy összehasonlítsam őket. Mindegyikük jelentékeny figura volt a maga módján. Ljova mindenesetre rendkívül nagy befolyást gyakorolt mindannyiunkra, valamennyien lelkes Komszo-mol-tagok voltunk, felnéztünk Ljovára, és tátott szájjal hallgattuk minden szavát. Így nézett Ljovára Oleszja Sztasenok is. Természetesen emlékeznek még nagyapám szomszédjára, Afanaszij Prokopjevics Sztasenokra, a szíjgyártóra. Már mondtam ugye, hogy ezek milyen rendes, kitűnő emberek voltak: az öreg Sztasenok meg a felesége, és a fiai: Andrej és Petrusz, meg a lánya, Oleszja. Egyformán fehér bőrűek, lenszőke hajúak, szürke szeműek, mind középtermetű, látszatra törékenyek, de valójában fizikailag igen erősek. A Sztasenok fiúk felesége, Kszana és Irina szintén ilyen fehér bőrűek, lenszőke hajúak és gyerekeik, Afanaszij Prokopjevics unokái szintén ilyen kis lenszőke, fehér bőrű gyerekek, ott futkostak az utcán fehér ingben, fehér kis nadrágban. Más beloruszok oroszul beszéltek mifelénk, és városiasán öltözködtek. Sztasenokék beloruszul beszéltek, de mi azért kitűnően megértettük őket; ha gyerekkorodtól együtt élsz valakikkel, megszokod a beszédjüket is. Öltözködésükben is bizonyos fokig megőriztek valamit a belorusz viseletből: zakójuk alatt kívülkötős inget viseltek, féloldalas kivágással, keskeny gallérral, rajta piros zsinórhímzés. Az asszonyok szorosan mellükre simuló, fűzött derekú pruszlikot hordtak, kék vagy piros szoknyát, kötényt és fejkendőt. Sztasenok házában a nők mind nagyon szépek voltak, és a ház is olyan más volt: hímzett törülközők, nyírfából készült bögrék, háncskosárkák, fából faragott kanalak, az ikon mögé egy csomó illatos füvet vagy hangacsokrot tűztek. És egész életformájuk nagyon különbözött a nagyapámétól, nálunk mindig olyan hangos, tevékeny élet folyt, néha még veszekedtünk is. Sztasenokék csendesen, nyugodtan éltek, tartózkodóan, nagy méltósággal beszéltek. Ebédnél az öreg Sztasenok a sarokban ült a főhelyen, mellette foglaltak helyet a fiai, születési sorrendben. A másik oldalon ültek az asszonyok, legszélén a háziasszony. Nagy bűnnek számított elmorzsolni a kenyeret, ha egy morzsa lehullott, felemelték, megbecsülték a kenyeret. A nyakleveseket, amelyeket Rahlenko nagyapám oly bőkezűen osztogatott fiainak, Sztasenokék házában nem ismerték. Kitűnő mestereknek számítottak, de nagyon szűkösen éltek, lassan dolgoztak, nem kapkodtak, szerették az igazán jó és ízléssel végzett munkát. Mint ahogy már mondottam, a forradalom előtt Sztasenok hintók bőrdíszítését és párnázását végezte. A forradalom után senki sem járt hintón, és Sztasenokék lószerszámok készítésével és javításával foglalkoztak. Nyakhámot, istrángot, szügyelőket készítettek, amiket egyébként a paraszt maga is megjavít. így aztán gondolhatják, hogy nem sokat kerestek. Teljesen elsorvadt ez a fajta munka, az idősebb fiú, Andrej, bement a fűtőházba, a munkagépek hajtószíjait javította, meg a vagonok üléseit, a másik fiú, Petrusz, a bőrgyárban dolgozott, de az öreg folytatta kézműves munkáját, tovább bajlódott a lószerszámokkal. De változatlanul együtt élt az egész család, nagyon összetartón, vidáman és vendégszeretőn. A belépőt így fogadták: „Kali laszka!” Nem is tudom, hogyan fordítsam ezt le maguknak: „Kerüljön beljebb!”, „Érezze magát otthon!”, „Tegyen boldoggá bennünket jelenlétével!”, és azon nyomban asztalhoz is ültetik. S bár legfőbb eledelük a krumpli volt, de ebből a krumpliból a legfinomabb ételeket készítették; pörcös krumpli, gombás krumpli, aludttejes krumpli. És azok a krumplilángosok mézzel, tejföllel vagy gombával, mind a tíz ujját megnyalja utánuk az ember! Gyerekkoromban eljártam a műhelyükbe. Zsíros szerszámbőr, terpentin, kénsav, lakk, ecet, asztalos– és halenyv szaga terjengett a levegőben. Sztasenokék lovagló ülésben ültek a lócákon,

amelyekre a fasatukat erősítették, bennük az éppen készülő munkadarabbal. Amikor beléptem hozzájuk, Andrej és Petrusz ravaszul összenéztek, és egyikük nyomban mesélni kezdett a gonosz lelkekről, akik az erdőben, folyókban és mocsarakban laknak, hogy jóindulatúan ijesztgessenek engem. Ez az erdei lény undorító teremtmény, hangja dörgő, szeme szörnyű, lángot lövellő, nem más, mint maga a tisztátalan lélek, az ördög, aki ott lakik a mocsárban, és mindenféle szörnyűségre kész. Mindez persze csak mese, de a Sztasenokok szájából olyan hihetően hangzott az egész, a részletekkel együtt, én meg csak kisgyerek voltam, nagy hatást tett rám, és képzeletemben valami varázslatos, titokzatos, fantasztikus világgal fonódott egybe. A Sztasenok ház az egyik legmeghatóbb, legpoétikusabb gyermekkori emlékeim közé tartozik. És énekelni is nagyon szerettek. Igaz, egyiküknek sem volt olyan hangja, mint anyámnak, Ráhelnek, de Sztasenokék mégis nagyon jól énekeltek, különösen akkor hangzott ez nagyon szépen, amikor együtt daloltak. A belorusz dalok melódiája, ha már hallották őket, tudják, hogy egy kicsit egyhangú, talán azt is mondhatnám, mélabús, de mégis van bennük valami különös, bánatos szépség, emberség és jóság. Sok dalukat hallottam, nemcsak szomorúkat, de vidámakat is, sőt még huncutokat is, de különösen egy maradt meg emlékezetemben, talán azért, mert ezt a kis Oleszja énekelte, és nekem olyan furcsának tűnt, hogy egy kislány egy ilyen dalt énekel. így szólt: Neki adott voln' anyám Az elsőnek y úgy biz ám, Csakhogy az már Reszketeg is, öreg hozzám, Neki ne adj, jaj anyám! Neki adott voln' anyám Másodiknak, úgy biz ám, A második Mások körül ólálkodik, Neki ne adj, jaj anyám! Neki adott voln' anyám Harmadiknak, úgy biz ám, Az meg olyan, Tág mezőkön mint szél — rohan, Neki ne adj, jaj anyám! Neki adott voln' anyám Negyediknek, úgy biz ám, Az meg mintha Már most volna lent a sírba', Neki ne adj, jaj anyám! Neki adott voln' anyám Ötödiknek, úgy biz ám, Az meg este Bort akarna, sose engem, Neki ne adj, jaj anyám! Neki adott voln' anyám Hatodiknak, úgy biz ám, Szél ha lebben Már feldönti, beteg ember, Neki ne adj, jaj anyám! Neki adott voln' anyám Hetediknek, úgy biz ám,

S ennek, végre Aki szép volt, bátor, délceg, Nem kellettem, úgy biz ám! Oleszja késői gyerek volt a Sztasenok családban, tíz esztendővel fiatalabb Petrusznál, vagyis Ljova bátyámmal egykorú, tehát egy esztendővel több, mint én; olyan finom, áttetsző, hajlékony, mint egy fűzfavessző, lenszőke hajú kis sellő. Tudják, amikor a szomszéd házban, a szomszéd udvaron ott nő fel melletted egy ilyen kislány, és az alacsony kerítésen át láthatod, hogyan fon koszorút kint a kertben az almafa alatt, és kisgyermek hangján dudorászik hozzá egy ilyen édes-bús belorusz dalt, akkor, amíg az ember kisfiú, fel sem figyel rá. De amikor eléred a kort, és egyszerre csak észreveszed, hogy ez a kislány már nem kislány, hanem sudár, fiatal lány, erőteljes, karcsú lábú, a kis keble már domborodik, akkor ez fordulatot jelent az életedben. De te változatlanul csak a szomszéd kisfiú vagy a számára, úgy is bánik veled, mint egy kisfiúval, kedvesen, de kicsit lekezelőn, egyszerűen csak „kedves fiú”-nak nevez téged, pedig te már egyáltalán nem érzed magadat kisfiúnak, éjszakánként mindenféléket álmodsz, és amit álmodban látsz, az mind ezzel a lánnyal kapcsolatos. És mindez örökre el van temetve benned, először mint titok, később mint emlék. No jól van, beszéljünk másról. Oleszja komszomolka volt, azt a feladatot kapta, hogy Tyerehovka faluban vezesse az analfabetizmus felszámolására szervezett felnőtt írásolvasás tanulást. Ez a falu tőlünk jó tizenkét kilométerre terült el, az utat oda és vissza gyalog kellett megtenni. És bár akkortájt sokat éheztünk, de mégis döbbenetesen sokat bírtunk, megtettünk gyalog sokszor húsz és harminc kilométert is, és nem nyáron, mert nyáron a parasztok a mezőn dolgoznak, hanem ősszel, dagadó sárban, és télen hóban, fagyban. Együtt mentünk Tyerehovkába, Oleszja meg én, ő azért, mint már mondottam, hogy vezesse az írás-olvasás tanfolyamot, én pedig hogy elkészítsem a faliújságot, jobban mondva hogy vigyázzak Oleszjára, mégiscsak fiatal lány, én meg akárhogy is vesszük, már legénynek számítok, ha fiatalabb vagyok is nála, de meg kell mondanom, hogy jól megtermett, erős fiú voltam. S miután tudtam, milyen felelősség nehezedik rám Oleszjáért, hát szinte daliának éreztem magam, és készen álltam arra, hogy bárkivel szemben is megvédjem. Megvédeni nem kellett senkitől, a bandákat már felszámolták, s mi ott dagasztottuk a sarat Oleszjával a mezei utakon, mezítláb, fülénél összekötött csizmánkat a vállunkra vetve vittük, Oleszjának mindössze egy pár csizmája volt, és bár én suszter fia és suszter unokája vagyok, aki maga is suszter, énnekem is csak egyetlen pár csizmám volt, és bizony előfordult, hogy még ezt is kölcsönadtam azoknak a gyerekeknek, akiknek még egy pár csizmájuk sem volt. A falu küszöbén mindig felhúztuk a csizmát: mezítlábas városi embernek nincs tekintélye falun. Ugyanezen az úton tértünk haza is. Néha kaptunk lovat, ilyenkor ősszel szekéren mentünk haza, télen szánon, igazi alacsony, hátrafelé szélesedő parasztszánon, melyet megtömtek szénával. Késő estére járt, mellettünk az erdő széle, a hold megvilágítja a sötétnek látszó havat kint a mezőkön, és a fákon megült fehér hó megvilágítja Ο lesz ja kedves arcát, fejét és mellét keresztbe átkötött nagy kendőbe bugyolálta, csillog a gyönyörű, kedves, vidám szeme. A széna titokzatosan zizeg, átmelegít a széna, de nekem úgy tűnik, hogy nem a szénától van melegem, hanem Oleszjából árad felém ez a melegség. Mi mindent nem képzel az ember, amikor tizenöt esztendős, és amikor egy ilyen lányt érez maga mellett! Akkoriban szerelmes voltam Oleszjába, kisfiú módján szerelmes, amikor szédíti a fejedet a forró fiatal vér és a kor, és ugyanakkor ez a kor arra késztet, hogy szégyelld ezt az érzést. Úgy éreztem, hogy mindenki Oleszjába szerelmes. Lehet, hogy valóban így is volt, de mindannyian tudtuk, mindannyian láttuk, hogy Oleszjának a bátyám, Ljova tetszik. Az idő tájt minden időnket a klubban töltöttük. Ezt a klubot egyébként a gazdag kereskedő, Alesinszkij elrekvirált házában rendeztük be, emlékeznek rá ugye, hogy egykoron az ő vegyesboltjában dolgozott az apám. Minden estét a klubban töltöttünk, néha még az éjszakákat is, színielőadásokat készítettünk elő, magunk rajzoltuk a dekorációkat, szövegeket, írtunk a faliújság meg az „Élő újság” számára, minden eseményre azonnal reagáltunk, lett légyen az a méterrendszer bevezetése, vagy hogy Anglia, Olaszország és Görögország elismerte a Szovjetuniót, adományokat gyűjtöttünk az „Ultimátum” nevet viselő vadászrepülőraj építéséhez, házról házra járva végigperselyeztük a várost, és végigszaladtunk a vasúti kocsikon, amíg a vonat az állomásunkon vesztegelt. Nem a saját sorsunk elrendezésén törtük fejünket, hanem a világ elrendezésére gondoltunk, ledöntöttük az élet sok évszázados rendjét, és az újat tapasztalatunknak megfelelően próbáltuk felépíteni. De milyen is volt még a mi tapasztalatunk? Bátyám, Ljova, aki vezetett bennünket,

mindössze tizenhat vagy tizenhét esztendős lehetett. Jól emlékszem Ljova előadására a „jeszenyinizmusról”. Ez már Jeszenyin öngyilkossága után történt. Tudják, én akkor nagyon szerettem Jeszenyint, és most is szeretem, bár elképzelhetik, hogy ma már nem sok idő jut a versolvasásra, de amikor verset hallok, ugyanúgy elszorul a szívem, mint ahogy akkor elszorult. Előfordul ez néha ifjúkorban, kezed ügyébe kerül egy jó könyv, megszereted, és egy életre a szívedbe zárod. A Jeszenyin verseskötetet Oleszjától kaptam, és nagy szerencsém az, hogy ez éppen Jeszenyin volt, mert éppen abban a korban voltam, amikor az ember bizony könnyen megkedvelhet egy rossz költőt is. És bár az adott pillanat szempontjából Ljova előadása bizonyára helyes volt, de tudják… Ljova azt mondta, hogy Jeszenyin elvesztette kapcsolatát a faluval, nem értette meg a forradalmat, és idegen neki a mi nagy ügyünk. Milyen tiszteletlenség! Milyen durvaság! A halott költőről… Jeszenyinről ezt mondani! „Oroszország, te bíbor róna, folyóba hulló égi kék, szeretem büszkén s el fogódva bánatod, tenger messzeség.” 1 Hiszen ezért harcoltunk a honvédő háborúban, ezért áldoztuk az életünket. Otthon megmondtam Ljovának, hogy előadását nem tartom objektívnek. Jeszenyin nagy költő, a fiatalság szereti, nem szabad ilyen egyszerűen és ilyen durván megtagadni. No hiszen meg is kaptam tőle a magamét! Nem emelte fel a hangját, általában nem szokta volt felemelni a hangját, esek leült velem szemben, és azt mondta, hogy a költészet akkor jó, ha hasznos a proletariátus ügyének, és ha nincs hasznára, akkor az ártalmas költészet. A fiatalok szeretik Jeszenyint? Nem igaz! A fiatalságnak csak egy része szereti, az ingadozó, a bizonytalankodó része, amely nem edződött meg az osztályharcban, nem értette meg az új gazdasági politikát, és elveszítette forradalmi perspektíváját. Úgy látszik, én is az ifjúságnak ehhez a részéhez tartozom. Sőt mi több! Nem viselkedtem becsületesen. A gyűlésen őszintén el kellett volna mondani kétségeimet, de én ezt eltitkoltam, s ha mégis megmaradok e nézetem mellett, akkor az elvtársaknak foglalkozniuk kell majd ezzel a kérdéssel és velem. Szégyellem magam, ha most visszagondolok erre, de akkor, abban a pillanatban nem tanúsítottam elég bátorságot. Féltem volna odaállni a taggyűlés elé, valamit összevissza dadogni, hiszen mit értettem én a költészethez? És féltem attól, hogy nevetségesnek bizonyulok, alávetettem magam Ljova tekintélyének, nem volt bátorságom megvédeni a nézeteimet, és ma szégyenkezve emlékszem vissza erre. Az évek során sok mindennel megbékél az ember, nincs mit tenni, ilyen az élet. No de tizenöt esztendős korban! Oleszja szintén hallgatott az előadás meg a vita idején, bár nagyon szerette Jeszenyint, lelkesen olvasta a verseit, és sokat kívülről is tudott. Oleszja éppen úgy felnézett Ljovára, mint én. Egyszerű családban nőtt fel, édesanyja háziasszony, csak a ház körül tevékenykedett, nagyanyja és sógornői is csak otthon dolgoztak, Oleszja Ljova nyomába akart lépni, hasonulni akart hozzá, tanulni, dolgozni akart, kereste az önállóságot. No de hol lehetett volna nálunk dolgozni, hova lehetett volna menni! Húszas évek, a NEP-korszak, az országban még nagy a munkanélküliség, a mi kisvárosunkról meg beszélni sem érdemes. Mint mindenütt, természetesen nálunk is biztosítottak munkalehetőséget a fiataloknak az üzemekben, de miféle üzemek voltak ezek? Fűtőház, bőrgyár, cipészszövetkezet. És mégis, Oleszjának sikerült takarítónőként elhelyezkedni a kerületi végrehajtó bizottságnál. Akkoriban a kerületi végrehajtó bizottság, a kerületi pártszervezet, a kerületi Komszomol, egyszóval minden kerületi hivatal egyetlenegy házban helyezkedett el, amelyet egykoron Freidkin volt lisztkereskedőtől vettek el. És Oleszja kék munkaköpenyében, piros fejkendőjében dísze lett a kerületi hivataloknak. Tetszett-e vajon Oleszja Ljovának? Egy olyan embernél, mint amilyen Ljova, ezt nem lehet tudni, soha nem árulta el az érzelmeit. És én mégis meg vagyok győződve arról, hogy tetszett neki Oleszja. Ez a lány mindenkinek tetszett, mindenki szerette: az anyám is, az apám is, a nagyapám és a nagyanyám is. S amikor ők ketten, Ljova és Oleszja egymás mellett álltak, az ember nem tudta levenni róluk a szemét; Ljova magas, karcsú, fekete, mint egy cigány. Oleszja éppen a válláig ér, fehér bőrű, lenszőke hajú kis sellő. De semmi sem lett a kettőjük dolgából. Volt nálunk egy fiú, úgy hívták, hogy Zjama Gorogyeckij, az Öregpiacon áruló özvegyasszony, Gorogyeckaja legkisebb fia. Emlékeznek még arra, elmeséltem, hogyankényszerítette nagyapám a 1 Weöres Sándor fordítása.

lisztkereskedő Freidkint, hogy elengedje az asszony adósságát, és adjon neki hitelbe lisztet? Meg kell hogy mondjam maguknak, bár az asszony gyakorlatilag szinte koldusszámba ment, a gyerekei a szovjethatalom alatt mind emberek lettek, a fiai a fűtőházban dolgoztak, ki lakatosként, ki villanyszerelőként, kitűnő mesterek hírében állottak, a lányok egymás után mentek férjhez a fivéreik barátaihoz, akik szintén a fűtőházban dolgoztak. Sikereiket a saját munkaszeretetüknek köszönhették, de az öreg Gorogyeckaja asszony mégis azt hangoztatta, ha nem menti meg őket akkor Rahlenko nagyapám, ma már nem is élnének, hát ez már csak ilyen egzaltált asszony volt. De most nem róla kell szót ejtenünk, hanem legkisebb fiáról, Zjamáról. Fivéreitől eltérően, Zjama nem a fűtőházban dolgozott, hanem elment valahova a városunkból, és úgy jött vissza, mint Komszomol-tag, mint csonista. Tudják, mit jelent az, hogy csonista? Egy olyan egység tagja, amelyet a falvakban garázdálkodó bandák felszámolására hoztak létre. És Zjama ennek következtében puskaport szagolt, harcokban megedződött embernek számított, nem úgy, mint mi. Alul bővülő szárú nadrágban jelent meg, sildes sapkában, régi katonaköpenyben, melyet a vállára vetve hordott, egyszóval a polgárháborús idők tipikus figurája. Bár a polgárháború, mint tudják, már régen véget ért, és maga Zjama egyáltalán nem hasonlított sem matrózra, sem azokra a féktelen, nyíltszívű, közvetlen fiúkra, akik annak idején harcoltak; sovány volt, hajlott hátú, szemüveget viselt, és tüdőbajban, a szegények betegségében szenvedett, a későbbiekben ebben is halt meg. De soha nem hivatkozott a betegségére, soha semmi alól nem húzta ki magát. Műveletlen maradt, nem akart tanulni, s bár hajlott hátával és rövidlátásával tanult ember benyomását keltette, valójában műveletlen fickó volt. Ha jelenlétében irodalomról vagy valami olyasmiről beszéltek, amihez nem tudott hozzászólni, az arcára rögtön kiült a megbántottság, és lenézően mondta: „Ne járasd annyit feleslegesen a szádat”, vagy pedig „rothadó értelmiségieknek” nevezett bennünket. A szovjethatalom és a Komszomol legfőbb ellenségének a kispolgárságot kiáltotta ki. Amikor mi a bandák ellen harcoltunk – mondotta –, nem cipeltünk magunkkal köpőcsészét, oda köptem, amerre jártam, és a cigarettacsikkeket is csak úgy a sarkokba dobáltam. Mi nem vagyunk nemesek, hogy magázódjunk, nálunk mindenki egyenlő, mindenki elvtárs, és az elvtársak tegezik egymást. Egyszóval minden kispolgárinak számított nála: a rendes ruha, a nyakkendő, a függöny az ablakon, a cipő. Amikor egy lánnyal beszélgetett vagy sétált, Zjama a vállára tette a kezét, vagy átölelte a derekát, hiszen egyenlők vagyunk! Egyes lányok beletörődtek ebbe, féltek, hogy kispolgároknak nevezik őket, de távolról sem mindenkinek tetszett ez a magatartás. Amikor Zjama egyszer ilyen „elvtársiasan” átölelte Oleszját, a lány ellökte a kezét. Zjama azt mondta neki: „Ne játszd meg a kisasszonyt” – és erre Oleszja úgy képen teremtette, hogy az egész klub visszhangzott a csattanástól. Ennek a bolond Ζ járnának le kellett volna nyelni a dolgot, mégiscsak egy kislány ez még, de ő hepciáskodott, a kerületi bizottság elé vitte az ügyet, mondván: Sztasenok úgy viselkedik, mint egy arisztokrata hölgy a nemesi leánynevelő intézetből. Mit tettem volna én Ljova helyében, ha én vagyok a kerületi titkár? Azt mondtam volna Zjamának: ne ölelgesd a lányokat, hagyj fel az ilyen dolgokkal, és akkor nem fognak képen törölni. De Ljova már régóta készülődött helyére tenni Zjamát, és erre most kitűnő alkalom kínálkozott. Az ügyet a klubban tárgyalták, a városi Komszomol-sejt gyűlésén. Nagyon jól emlékszem Ljovára, amint ott állt a dobogón, ízekre szedte ezt a szegény Zjamát. Ha egyszer Ljova nekiveselkedett, hát ott kő kövön nem maradt. – Gorogyeckij – mondta Ljova – megtiporja az emberi méltóságot. Elposványosítja a szerelem magasztos érzését. Az állítólagos kispolgáriasság elleni harccal csak a saját feslettségét, neveletlenségét és tudatlanságát takargatja, kultuszt csinált abból, amely keserves szükségszerűség volt a polgárháború évei alatt, amikor ifjúságunk a legnehezebb körülmények között hősiesen harcolt a fronton. De a háború már véget ért, elérkezett az újjáépítési korszak, a Komszomol előtt most más feladatok állnak, tanulni kell, dolgozni kell, de Gorogyeckij nem akart tanulni, nem akar igazán dolgozni sem, virágos szólamai nem mások, mint egy műveletlen fickó üres fecsegése. Ezért aztán a kerületi bizottság úgy döntött, hogy Gorogyeckijt falura küldi, szövetkezeti bolti eladónak, mutassa ott meg, hogy lépést tud tartani a jelenlegi helyzet követelményeivel. A falusi szövetkezeti bolt eladója a párt irányvonalának továbbvivője, a magánkereskedelem ellen folytatott küzdelemben és vetélkedésben az élen küzd, mert hiszen a magánkiskereskedőnek a boltja ott van közvetlenül a falusi szövetkezeti bolt mellett, ahol majd ő dolgozik. Akkor, abban a percben helyesnek láttuk ezt a döntést, hiszen az ember ilyen ifjú korban nagyon szigorú és nagyon kategorikus: ha valaminek meg kell lenni, akkor meg kell lennie.

Most, ahogy visszagondolok, úgy vélem, hogy Ljova kissé szigorúan bánt el Gorogyeckijjel. Igen. A falusi szövetkezeti boltban dolgozni valóban tiszteletre méltó dolog, de vajon megfelel-e erre Gorogyeckij? A konkurrens magánkereskedő évszázados tapasztalattal rendelkezik. Tudja, mi kell a parasztnak, maga is parasztember volt valamikor, de Zjamának semmiféle tapasztalata sincs, sem kereskedői, sem paraszti. A magánkiskereskedő játszva az ujja köré csavarhatja. Erre a munkára erős, talpraesett, ügyes fickó szükségeltetik, és ilyen igazán sok akad közöttünk, csak választani kellene. De Ljova számára Gorogyeckij egy jelenség volt, amellyel egyszer és mindenkorra végezni kell, határozottan, szigorúan és kíméletlenül. Másrészt viszont Ljova Oleszja tettét sem helyeselte: pofonok nem alkalmasak egy konfliktus rendezésére. Ha Ljova beérte volna azzal, hogy csupáncsak ezt a megjegyzést teszi Oleszja viselkedésére, akkor egyet lehetett volna érteni vele… Ljova azonban nem érte be ennyivel, hanem azt mondta, hogy Oleszja Komszomol-taghoz nem méltó viselkedése nem véletlen, ez annak a környezetnek a hatásával magyarázható, amelyben él, vagyis a kispolgári családjáéval. Tudják, az a helyzet, hogy Oleszja édesapja, Afanaszij Prokopjevics Sztasenok magán kézműiparos maradt. Minden kézműiparos szövetkezetbe tömörült, de az ő apja nem lépett be. Meg lehet érteni őt is, ő volt városkánkban az egyetlen szíjgyártó, hát hova mehetett volna? Milyen szövetkezetbe? A suszterszövetkezetbe tették be, de hát a szíjgyártó munkája mégse olyan, mint a suszteré. Egyébként is nálunk sok huzavona volt az egyénileg dolgozó kisiparosokkal, azzal a bizonyos Bemard Szemjonovics borbéllyal, meg az órással, a sapkakészítővel és a kováccsal. Később minden kialakult, megszervezték a vegyesipari szövetkezetet, de az első időkben sok felreértés támadt a dologból. Végül is Afanaszij Prokopjevics megmakacsolta magát, kilépett a cipészszövetkezetből. Ma mindez már ostoba badarságnak tűnik, de akkor nagy jelentőséget tulajdonítottak a dolognak, és Sztasenok magánkisiparosnak számított, így aztán a magántulajdonhoz szenvedélyesen ragaszkodó kisiparosnak, megrögzött individualistának nevezte Ljova az öreg Sztasenokot, és azt is mondta, hogy Oleszja egyáltalán nem hat az apjára, hanem éppen ellenkezőleg, a család individualista légköre magával sodorja őt is. Tudják, ez nagyon nyomasztó taggyűlés volt. Igen, Sztasenok kilépett a szövetkezetből, de mi köze ehhez Oleszjának? Saját keresetéből él, Komszomol-tag, jól teljesíti, amivel megbízzák, új életforma megteremtésére törekszik, kérelmezte felvételét a munkásfiatalok iskolájába, éppen most kaptuk az értesítést, hogy küldhetünk egy személyt erre az iskolára. Azt pedig, hogy képen törölte Zja-mát, azt helyesen tette, ne fogdosd a lányokat, az ördögbe is! Hiszen Ljova maga is elítélte Gorogyeckijt, mit kötözködik akkor most Oleszjával, méghozzá ilyen semmiségek miatt! De Ljova számára nem léteztek semmiségek. És miután senki előtt sem maradt titokban az, hogy Oleszja tetszik neki, és hogy ő is tetszik Oleszjának, ezért aztán Ljova kötelességének érezte mindezt elmondani, nehogy azt gondolják, hogy azért ítélte el Gorogyeckijt, mert az éppen Oleszját ölelte át. Befejezésül Ljova közölte: mindent meggondolva, a kerületi bizottság úgy döntött, hogy a munkásfiatalok iskolájára nem Oleszját küldi, hanem egy fűtőházban dolgozó fiút, Kovaljovot, aki egy munkásember fia, maga is munkás, Oleszja még várjon egy ideig, bizonyítsa be munkájával, hogy érdemes erre. Zjama és Oleszja az első sorban ültek, akárcsak az ünnepeltek. Mi mögöttük foglaltunk helyet, és amikor Ljova elmondta befejező szavait, Oleszja felállt, és a kijárat felé indult. – Sztasenok! – kiáltott utána Ljova. – A taggyűlés még nem ért véget. – A faluba kell kimennem, s már későre jár – válaszolta Oleszja. Én is felálltam a helyemről, és megindultam utána. Ljova nekem is utánam kiáltott: – Ivanovszkij, hát te hová mégy? – Ugyanoda – feleltem rá. Mindenki tudta, hogy együtt járunk ki Oleszjával Tyerehovkába. Az igazság az, hogy csak két nap múlva kellett kimennünk a faluba, de én meg akartam erősíteni Oleszja szavait, úgy éreztem, kötelességem követni és kimenni a teremből, bár ez a Komszomolfegyelem megsértése volt. Az utcán azt mondtam Oleszjának: – Ljova gyakran elveti a sulykot, ne szomorkodj ezen. Azt gondoltam, hogy sírva fakad. Nem. Nem sírni kezdett, hanem elnevette magát. Igen, igen, nevetett. Nagyon kemény emberke

volt. A Sztasenok család tagjait különben is nagyon kemény fából faragták, erről majd még később meggyőződhetnek. Oleszja rám nézett, elmosolyodott, és halkan dúdolni kezdte: Neki adott volrí anyám Hetediknek, úgy biz ám, S ennek, végre Aki szép volt, bátor, délceg, Nem kellettem, úgy biz ám! Megint elnevette magát, és megveregette a vállamat: – Kedves fiú vagy te, Borja! Ezzel elment. És néhány hét múlva elutazott Tomszk városába. Szüleim soha nem avatkoztak bele Ljova dolgába. Ljova teljesen anyámra ütött, külsőre, természetére egyaránt, határozott, hatalmat kedvelő, és ha akadt a földön ember, akitől anyám tartott, hát akkor ez pontosan Ljova volt. Nagyon büszke volt rá; neves ember, az új rend megtestesítője, azé az új rendé, amely emberhez méltó életet biztosított számunkra, megtelepedési körzetek kijelölése nélküli és minden más szégyenletes korlátozás nélküli életet. De anyám roppant igazságos is volt. Azt mondta Ljovának: – Még megbánod, hogy így viselkedtél ezzel a lánnyal, emlékezz a szavaimra! Mit akarsz ettől az öregtől? A te fejednek kell fájnia amiatt, hogy belépett-e Sztasenok a szövetkezetbe, vagy sem? Nincs elég dolgod? Afanaszij Prokopjevics élete során sokkal többet dolgozott, úgy gondolom, százszor többet, mint te a beszédeiddel. Ljova nyugodtan válaszolta: – Ez ne aggasszon téged. Majd elrendezzük ügyeinket a Sztasenok családdal. De Ljovának esze ágában sem volt elrendezni bármit is, nem is volt mit elrendeznie, megmondta a magáét, és befejezte az ügyet. Sztasenokékkal nagyapám rendezte a dolgot, elment hozzájuk, és nyíltan beszélt belük. Sztasenokék megértették, hogy sem nagyapám, sem nagyanyám, sem szüleim semmi rosszat sem tettek ellenük. Nem sokkal ezután Ljovát elvitték a területi Komszo-mol-bizottságba, majd Moszkvába küldték tanulni, a Szverdlovról elnevezett kommunista egyetemre. Oleszja pedig beiratkozott Tomszkban az egyetemre, vegyészmérnök lett, az olajiparban dolgozott, Baskíriában, majd a Volgánál, most pedig Tyumenyben, a tudományok doktora, gyerekei, unokái vannak. Találkoztam vele, természetesen hazalátogatott hozzánk a háború előtt is, meg utána is. De az én emlékezetemben mégis úgy maradt meg, amilyen akkor volt, a mi távoli ifjúkorunkban, amikor együtt utaztunk a parasztszánon, a hold megvilágította gyapjúkendővel keretezett, kedves arcát, együtt hevertünk, egymás mellett a szénába bújva, és nekem úgy tűnt, hogy érzem a testéből felém sugárzó meleget. 7 Kilencszázhuszonhatban, de az is lehet, hogy valamivel később, ellátogatott hozzánk Svájcból Ivanovszkij nagyanyám és nagyapám. Sok külföldi, sok szakember jött az idő tájt a Szovjetunióba, kezdődött az első ötéves terv. Ezenkívül az országnak nagy szüksége lett volna valutára, és minden formában támogatták a turizmus fellendülését. Éppen ilyen turistaként érkezett hozzánk az Ivanovszkij nagypapa és nagymama. Ivanovszkij nagyapám testes öregúr, simára borotvált képpel, szájában örökös szivarral. Nálunk ritkaságszámba megy a szivar, a háború előtt hosszú papírszipkás cigarettát szívtak, a háború után áttértek a szipka nélküli cigarettára, megjegyzem nem mindenki, én, amint látják, változatlanul „Belomor”-t szívok. De a szivar valahogy nem lett népszerű nálunk, s ha véletlenül összeakadok egy ilyen különccel, és megérzem a szivar szagát, mindig eszembe jut Ivanovszkij nagyapám. A nagyanyám akkor jut eszembe, ha olyan asszonyokat látok, akik egy kicsit túlzottan kozmetikázzák magukat, merthogy ő sem volt mentes az ilyesmitől. Megérkezésük, ez alkalommal, nem keltett olyan nagy izgalmat. Más idők jártak, a város is más lett, az emberek is mások lettek, már semmiféle svájciaktól sem estek ámulatba. Még a rokonok se érdeklődtek különösebben irántuk, megértették, hogy Ivanovszkijék a fiukhoz jöttek látogatóba. És az anyám sem kívánt túlságosan nagy ügyet csinálni a dologból. Otthon, mint mindig, most is nagy tisztaság uralkodott, minden ragyogott, a vendégek kedvéért igyekezett kitenni magáért az ételek terén, és főzni kitűnően tudott. Az öregek hoztak ajándékot, emléktárgyakat, de mégiscsak idegen embereknek tűntek, mert

akárhogy is van, akármit is mondunk, mégiscsak két világ találkozott, ők nem értették a mi életünket, mi nem ismertük az övékét. A nagyanyám meg se tudta valójában érteni, mivel foglalkozik az apám: kis tisztviselő a cipőiparban. És bár neheztelésének nem adott nyíltan hangot, de mindenért anyámat hibáztatta: mert elhozta apámat ide Bázelből, és bennünket, gyerekeket hibáztatott; koloncként lógunk rajta. Néha elkaptam a tekintetét, csodálkozva nézett ránk: ugyan kik ezek a gyerekek? Kik ezek neki, és ki ő nekünk? Egyetlenegyszer sem érintett meg minket, arról nem is beszélve, hogy megcsókolt volna bennünket, nem, erről szó sem lehetett. Még a nevünket sem tudta megjegyezni, a lányokat még csak megkülönböztette, hiszen mindössze ketten voltak, de a fiúkat összekeverte. Amikor átadta az ajándékokat, egymás után előszedve a csomagból, magasságunk alapján szemre állapította meg, kinek mit adjon, és ezzel vége is volt köztünk minden érintkezésnek. Teljesen érthető, hogy anyámat nagyon bántotta nagyanyámnak az unokái iránt tanúsított magatartása. Melyik anyát ne bántaná ez? Különösen rosszul esett neki az, hogy a nagymama milyen közönyös a kis Gyina iránt. Elfelejtettem elmondani, hogy nem sokkal az öreg Ivanovszki-jék látogatása előtt egy vagy másfél esztendővel, született a kishúgunk, Gyina. Ötévi szünet után, azt gondolták, már nem is lesz több gyerek, és akkor tessék! Kilencszázhuszonötben megszületett Gyina. Ezek szerint rosszul mondtam, Ivanovszkijék nem huszonhatban, hanem feltehetően huszonhétben látogattak el hozzánk. Maguknak van gyerekük? Tudják, milyen egy újszülött? Öklömnyi kis élet, csöppnyi, ráncos kis teremtmény. Gyina sűrű, hosszú, fekete hajjal jött világra, s olyan kék szemmel, akár az ég kékje. El tudják ezt képzelni? Nagy család, felnőtt gyerekek, és akkor ott terem egy ilyen kis csoda, fut, szalad, elesik, feltápászkodik, mindenféle gyermeki szavakat gügyög, mindenki el van bűvölve tőle, Rahlenko nagyapám a legszívesebben mindig a térdén tartaná, a kislány a szakállával játszik, és mindenki azt mondja: „Tisztára az anyja, akárcsak a kis Ráhel.” És Ivanovszkij nagyapám el is van ragadtatva tőle, de Ivanovszkij nagyanyám még csak rá sem nézett. Anyám általában rendkívül hamar felfortyant, de amikor kellett, fegyelmezni tudta magát, és méltón viselkedett. Megérkeztek a férjének rokonai, kellő figyelmet tanúsít irántuk, de nem többet. Azt mondják erre, hogy ez taktika? Igen, az, egy bizonyos fokig. De nagyon értelmes taktika. Ezzel megmutatta az anyósának és az apósának, hogy fiuk, Jakob, ha nem is professzor, nem is orvosdoktor, de nem veszett el, megbecsült ember a városban, férfi, a ház ura, családfő és micsoda család feje! Keressenek csak Svájcban ilyen egészséges szép gyerekeket! A ház urát tisztelik, a szava törvény, s ha el akar utazni Svájcba, minden úgy történik, ahogy dönt. De ő maga nem akar elutazni. El kell ismerni, anyám valóban egyre több tiszteletet mutatott az apám iránt, és bennünket is erre tanított. Fiatal korában az anyám nagyon önfejű volt, nem válogatta meg a szavait, olykor gorombaságot is megengedett magának. De az idők múlásával, ahogyan elérkeztek az érettebb évek, rájött, hogy ha az apámnak nem lesz tekintélye, akkor nem számít majd családfőnek, és családfő nélkül igazi otthon sincs. Ahogy most visszatekintve elemzem a természetüket, hasonlónak találom apámat és anyámat. Első pillantásra az ember úgy láthatja, ég és föld, tűz és víz, de tudják, a szerelem mindent elsimított. Anyámat tartották az erős egyéniségnek, a díszszemlén anyám parancsnokolt, hatalmaskodó, kategorikus, a maga igazából nehezen engedő, de a közös természetük már nem az anyám természetét, hanem az apámét tükrözte. Úgy látszott, mintha az apám mindenben engedne neki, de valójában az anyám minden esztendővel egyre jobban hasonlított apámra. Apám nem változott, de anyám igen. Anyámmal valahogy tele volt a ház, meg kell mondanom, elég hangos asszony volt, de otthonunk lelki és szellemi világát apám határozta meg. És Ivanovszkij nagyapám és nagyanyám ott-tartózkodása idején az egyetlen ember, aki a helyzet magaslatára tudott emelkedni, fölébe kerülve minden megbántottságnak és kifogásnak, az az apám volt. A szüleivel németül beszélt. De ha eközben még ott volt valaki közülünk, akár a gyerekek, akár a Rahlenkók közül, vagy egyszerűen csak valaki idegen, anyámról már nem is szólva, apám mindig minden szót lefordított oroszra, még ha az öregek valami olyat mondtak is, ami nem tartozott idegen fülekre. És fordítva. Minden szót, ami oroszul, ukránul vagy jiddisül hangzott el, azon nyomban lefordított a szüleinek németre. Ily módon mindenkit összefogott, bizonyítva, hogy a házban senkinek senki előtt sincs titka. Ez csak egy apróság, de ezzel elsimította az idegenkedéseket. Egyébként ebből kifolyólag egyszer mulatságos dolog történt. A nagyanyám kérdezett valamit apámtól, és az, igaz, némi habozás után, lefordította: – Azt kérdezi, megtakarítottunk-e valamit? Anyám, mint ahogy ezt már tudják, nem ment a szomszédba egy kis replikáért:

– Hogyne, két ébresztőórát! – felelte. Apám minden bizonnyal enyhített volna valamit az anyám válaszán, de tudják, amikor anyám az ébresztőóra szót kimondta, Ivanovszkij nagyapám nagyot kacagott, még nem felejtett el oroszul. Nagyanyám értetlen tekintetére nagyapám azt válaszolta, hogy Jakob és Ráhel most minden energiájukat a gyereknevelésre fordítják, taníttatni kell őket, de azután majd rendbe szedik a pénzügyi dolgaikat is. Ezt a választ apám már habozás nélkül lefordította oroszra. Egyébként is meg kell mondanom, hogy a nagyapám egészen másként viselkedett, mint nagyanyám. Kezdetben, igaz, kicsit zavarban volt, pöfékelve szívta szivarját, nagyanyám minden bizonnyal éjjel-nappal gyötörte: idehozta Jákobot ebbe az átkozott kisvárosba, nem vigyázott rá, nem vett észre semmit, és íme, itt az eredmény, elvesztették legkedvesebb gyermeküket. De úgy gondolom, amikor nagyapám jól körülnézett, felismerte a helyzetet, kezdett rájönni arra, hogy egyáltalán nem vesztették el a fiukat. Ha az ember fia egy másik országban él, a maga módján, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy elveszítették. A nagyapám ezen a vidéken született, jól emlékezett még a régi Oroszországra, volt mivel összevetnie a jelent, és ő igazán nagy érdeklődéssel figyelte, mi történik itt most. És úgy gondolom, megértette, hogy ha unokája, Ljova, aki még egész fiatal ember és máris politikai funkcionárius, a többi unokája pedig mind felsőfokú végzettséggel rendelkezik majd, akkor lehetséges, hogy Jakob fiának van valami igazi számlája, ha nem is egy svájci bankban. És ahogy magam elé idézem Ivanovszkij nagyapámat; az öreg, testes professzort az örökös szivarjával meg a nehéz lélegzésével, felidézem figyelmes tekintetét, kíváncsi érdeklődését, de azt is mondhatnám, elevenségét, akkor most arra gondolok, hogy ő egészen másként látta a fia sorsát, és egészen másként értékelte azt, amit ott Bázelben őrültségnek, katasztrófának tartottak. Ha a szerelem nevében valami óriási őrültséget lehet elkövetni fiatal korban, akkor megérteni, sőt esetleg sajnálkozni amiatt, hogy ez a te életedből kimaradt, azt már csak érett fejjel lehet. Úgy gondolom, hogy nagyapám nemcsak helyeselte, amit Jakob fia tett, de egy kicsit irigyelte is… Egy hét múlva Ivanovszkij nagyapámék elutaztak. Apám egészen Bahmacsig elkísérte őket. Ott kellett átszállni a moszkvai vonatra. És bár külföldi turisták voltak, jó előre megvették a vonatjegyet, csak érvényesíttetni kellett, de hát idegen országban, egy ismeretlen vasútállomáson még egy orvosdoktorral is előfordulhat, hogy belezavarodik a dolgokba. Apám mindent megtett, amit kellett, és elbúcsúzott a szüleitől, most már örökre. Úgy gondolom, hogy ez nagyon szomorú búcsú lehetett. Hogy miről beszéltek, azt rajtuk kívül senki sem tudja. Bizonyára sok mindent mondhattak egymásnak, és még több könnyet hullajthattak. De amikor apám hazaért, arcáról semmit sem lehetett leolvasni, és arról, hogy mi történt Bahmacsban, egy szót sem mesélt még anyámnak se, ezt láttam anyám tartós hallgatásából. Amikor elégedetlen volt velünk, a gyerekekkel, akkor nem haïïgatott, hanem az egész ház rengett a kiabálásától. De ha apánkkal volt elégedetlen, akkor hallgatott. Kezdetben ez bizonyára gyötörhette apámat, de az idők múltán hozzászokott. Tudta, hogy anyám kéthárom napnál tovább nem bírja a hallgatást. így történt most is. Anyám két napig duzzogott, aztán mégiscsak megeredt a nyelve. Az élet ment a maga útján, különböző kérdéseket állított elénk, és csukott szájjal nem lehet rájuk válaszolni. Ivanovszkij nagyapám és nagyanyám látogatása a háttérbe szorult, más problémák kerültek előtérbe. Elkoptak az ajándékba kapott holmik, eltöredeztek az apró ajándéktárgyak, egész látogatásuk, nagyapám szivarjának és nagyanyám púderjának illata, mindez az idők mélyére hullott vissza, elsüllyedt a feledés tengerében, ahogy ezt mondani szokták, annál is inkább, mert hamarosan, nem sokkal elutazásuk után, ha nem is rögtön, de talán egy fél esztendő elteltével anyám majdnem meghalt. Már mondtam ugye, hogy anyámnak Gyina születése előtt öt esztendeig nem lett gyereke, és amikor Gyina megszületett, mindenki úgy gondolta, most aztán már minden bizonnyal befejeződött ez a dolog. Végül is meddig lehet azt csinálni? De kiderült, hogy még mindig lehet. Kilencszázhuszonnyolcban megszületett a legkisebb öcsém, Szása, a hetedik gyerek, és ez már valóban az utolsó lett a sorban; anyám időnek előtte, hét hónapra szülte meg. Hogyan s miért történt így, ezt nem tudnám megmondani, hiszen nem vagyok orvos, és akkor huszonnyolcban mindössze tizenhat esztendős voltam, ugyan mit érthettem az egészből… Csak annak az időnek minden szörnyűségére emlékszem, az események kiváltotta ijedtségre, emlékszem, ahogy anyámat beszállították a vasutaskórházba, és mi mindannyian, apám és valamennyi gyerek ott maradtunk az előcsarnokban. Anyámat azonnal bevitték a műtőbe, Volincev doktor, ha nem tévedek, róla már beszéltem, császármetszést végzett rajta, és aztán egy óra múlva, de az is lehet, hogy kettő is

beletellett, kijött hozzánk, és azt mondta, hogy anyám és a gyerek él, és élni is fognak. Szása koraszülött volt, két kiló és kétszáz gramm. Anyám élete egy hajszálon függött, mindannyian csak miatta aggódtunk, s hogy a kicsi, aki megszületik, életben, marad vagy sem, őszintén szólva, erre nem is gondoltunk, de Volincev doktor mindkettőjüket megmentette, anyámat is és Szása kisöcsémet is. Anyám legalább tíz napig, de az is lehet, hogy húszig feküdt bent a kórházban, aztán Szásával együtt hazavittük. Amíg anyám bent feküdt a kórházban, addig csak rá gondoltunk, de aztán, amikor hazavittük, minden figyelem Szására összpontosult. Tudják, hogy mit jelent egy két kiló kétszáz grammos újszülött?! Gyenge, hálni jár belé a lélek, nem sír, csak vinnyog, hol túl melegen tartjuk, hol meg fázik, nem szabad erősen bepólyázni, éjjel-nappal háromóránként etetni kell, és rosszul szopik és rosszul nyel, és mennyi betegségen ment át ez a szerencsétlen gyerek: influenza, tüdőgyulladás, hasmenés, furunkulusok, a sok közül bármelyik betegségben meghalhatott volna, bele is kellett volna hogy haljon, de lám nem halt meg, életben maradt. Az Isten egészséges anyát és gondos apát adott neki. Két-három esztendő múltán teljesen normális gyerek lett belőle. Nem olyan erőtől duzzadó, mint a többiek, kicsit gyengécske, de olyan gyerek, mint a többi, olyan, mint akármelyik más kisfiú! Sőt mi több! Kétesztendős korára szép, akár egy kis angyalka, teljesen apám hasonmása, ugyanolyan fehér bőrű, kék szemű, ugyanolyan törékeny és elragadó. Sajnálatos módon nem volt gyerekkori fényképünk apámról, ezek mind Bázelben maradtak, de meg vagyok győződve arról, hogy ezek a fényképek akár Szása fényképei is lehettek volna. Mennyi gondoskodást, mennyi aggodalmat jelentett nekünk ez a gyerek! Csak életben maradjon, csak életben maradjon! És életben maradt ez a kis angyalka, ez a kis kerub, csendes, álmodozó, fehér bőrű kisfiú, apánk hasonmása, ő is éppúgy a család Benjáminja lett, mint annak idején apám is az volt. Anyám maga mellett tartotta a picit, mint annak idején apámat is maga mellett tartotta Elfriede nagyanyám, és Szása, nem úgy, mint mi, akik mind az utcán nőttünk fel, a mama szoknyája mellett cseperedett fel, keveset játszott más gyerekekkel, sokat olvasott, aztán verseket farigcsált, álmodozó gyerek, egy kis költő lett belőle. Mi, az idősebbek, valamennyien műszaki érdeklődésű, tevékeny emberek voltunk, ha Ljovából nem lett volna funkcionárius, bizonyára ő is valami műszaki szakmát választ, mindannyian nagy műszaki készséggel dicsekedhettünk, de a kicsik, Gyina és Szása nem, az ő tehetségük egészen más területen jelentkezett: Gyina kitűnő zenei érzékkel volt megáldva, nagyon szép hangja volt, Szása pedig álmodozó, költői alkat, valami lelki emelkedettség sugárzott belőle, talán ezzel tudnám a legjobban jellemezni. De erről majd később több szó esik. Egyelőre kilencszázharmincban mindössze kétesztendős volt, életben maradt, egészséges, szakasztott mása apánknak, anyánk kedvence, mindnyájunk kedvence. A harmincas években a mi szövetkezeteinkre alapozva beindult városkánkban egy állami cipőgyár, és apámat, mint igen megbízható embert, a gyár igazgatója, Ivan Antonovics Szidorov megtette a nyersanyag– és kellékraktár vezetőjének. Apám kitűnően megbirkózott ezzel a feladattal, minden ideális rendben ment nála. Mint szakember, mondhatom maguknak, egy cipőgyárban a készáru– és nyersanyagraktár között ég és föld a különbség. Ha a készáruraktár vezetője tolvaj, akkor ellophat néhány pár cipőt, vagy akár egy láda cipőt is, de minden körülmények között lebukik. Egy láda cipőt sehogy sem lehet elsikkasztani a leltárból. Egészen más dolog a nyersanyagraktár. A nyersanyag az adott esetben sevró, krómbőr, glaszébőr, bagariabőr, borjúbőr, különböző puha kecske– és báránybőrök. Egyik bőrdarab sem hasonlít a másikra: akad rajtuk lyuk, bevágások, hegek, a legkülönbözőbb mértékben használhatók fel; egy és ugyanabból a darab bőrből az egyik mester két pár cipőt szab ki, a másik esetleg csak egyet. Egyszóval a bőrrel lehet manipulálni. A csaló maga is jól megél a bőrből, meg még a szabászmestert is pénzhez tudja juttatni, de még a mérnököt és az igazgatót is, persze csak akkor, ha azok is csirkefogók. De Szidorov, a cipőgyár igazgatója becsületes ember volt, munkásból lett igazgató, kiemelték, ahogy ezt akkor mondták, személy szerint neki semmi sem kellett, még külön igazgatói iroda sem. „Nálunk – mondta – nagyon nehéz a lakáshelyzet, nem foglalhatok el irodának egy szobát, amelyben egy egész család is ellakhat.” És képzeljék el, ott ült a közös irodában, és ez nem akadályozta meg abban, hogy tárgyaljon az emberekkel, és irányítsa a gyárat. És kevesebb fizetést kapott, mint a helyettesei, mert az idő tájt maximálva volt a párttagok fizetése, százhetvenöt vagy kétszázhuszonöt rubelben, már nem emlékszem pontosan. Szidorov azt mondta: „A bőrt csak megbízható kezekre bízhatom” – és apámra bízta a nyersanyag- és kellékraktár vezetését. Olyan helyzetben, ha anyagi felelősség is nyugszik valakin, kevés csak becsületesnek lenni. Ismertem sok olyan becsületes embert, akik anyagi felelősséggel járó munkába belebuktak. És

ismertem olyan csirkefogókat, akik nyaralót építettek maguknak, gépkocsit vásároltak, és nem buktak bele a dologba. A csirkefogó senkiben sem bízik, senkitől sem hagyja magát átejteni, ő maga csap be mindenkit, nála látszólag minden a legnagyobb rendben van, semmiféle revízió nem köthet bele semmibe, de a becsületes maflának hiánya van, belebukik, és a könyvelő is belebukik, meg az igazgató is, bár mindannyian végtelenül becsületes emberek, és eszükbe sem jutott az állam zsebébe nyúlni. Ami az én apámat illeti, ő nemcsak becsületes és rendes ember volt, de roppant jófejű is, ami pedig a pontosságot, rendszeretet és akkurátusságot illeti, abban igazi német volt. Szidorov nem tudott eleget örvendezni azon, hogy nála dolgozik. És bár egyesek megpróbálták lejáratni előtte az apámat, szemébe vágták Szidorovnak, hogy apám Svájcból jött idegen, de Szidorov nem törődött ezzel, megbízott az apámban, és minden a legnagyobb rendben ment náluk. Mi a legfőbb hiba a mi cipőiparunkban? A tény az, hogy a vásárló szívesebben veszi a külföldi cipőt. Talán bizony nálunk rosszabb a bőr? Ellenkezőleg, sokkal jobb! A festékanyag terén valóban lemaradtunk egy kissé, de a bőr, adja az ég, hogy mindenki ilyen jó minőségű bőrrel rendelkezzen. És mégis a cipők elmaradnak a divattól. Nálunk nagyon nehéz átállítani a termelést egy újfajta termékre. Dolgozd ki az új modellt, és hagyasd jóvá ezt az új modellt tucatnyi helyen. Nincs az a vezető, aki ezzel megbirkózna. Az új modellhez új sámfák kellenek, új szerszámok, présgépek, bélésanyagok, kellékek, és mindezt különböző gyárakban, más-más helyeken gyártják. Mit érdekli őket az új cipő, amikor nekik sokkal kifizetődőbb a régi terméket gyártani? Az eredmény: amíg megindíthatjuk az új modell szériagyártását, beletelik néhány esztendő, és már elavult, mire kikerül a piacra. Gyárainknak sokkal több jogot kellene arra kapniok, hogy gyorsabban térhessenek át egy-egy új termék gyártására, és így kielégíthessék a vásárlókat. Szidorov igazi gazdája volt a gyárnak, kitűnően ismerte a termelést, tudta, mit kíván a piac, nem félt a felelősségtől, ha meglátott egy jó formájú cipőt, megérezte az új divat szelét, azonnal átállította a termelést, nem várt jóváhagyást és hozzájárulást, de a törvényt betartotta, úgy óvta, mint a szeme fényét, mindenféle machinációnak idejében elejét vette. Irányítása alatt a gyár virágzott, termékét mindenütt keresték, áruja sohasem hevert a polcokon, mindenki elégedett volt, a vevők éppúgy, mint a gyártók. Amikor egy gyár jól dolgozik, akkor az ott dolgozó emberek is jól keresnek, és a munkások hangulata is jó ilyenkor. A gyárban apám nem kapott ugyan miniszteri fizetést, a raktárvezető nem akadémikus. De rendesen megéltünk belőle, annál is inkább, mert már Ljova és én is dolgoztunk. Ljova teljesen elmerült a munkájában, s hogy az idő tájt mi volt a legfontosabb, azt jól tudják: a mezőgazdaság kollektivizálása és a kulákság felszámolása. A harmincas évek elején Ukrajnában éheztek az emberek, sokkal rosszabb volt a helyzet, mint a húszas években a Volga-vidéken. Akkoriban minden újság írt a Volga-vidéki ínséges esztendőről, és az emberek, az egész nép az éhezők segítségére sietett, de a harmincas évek nagy éhínségéről nem írtak. A városokban még csak adtak valamit jegyre, de falun nem vezették be a jegyrendszert, az emberek a városba özönlöttek, de a városok nem akarták befogadni őket. Nagyon nehéz idők jártak ránk akkoriban. Másrészt pedig akkor indult az iparosítás. Új gyárak, üzemek, villamos erőművek épültek, az ország erős nagyhatalommá alakult át, ez óriási lelkesedést váltott ki a népben, a fiatalok mind az első ötéves terv nagy építkezéseire siettek, Magnyitogorszkba, Kuznyeckbe, Cseljabinszkba és Sztálingrádba meg más nagyvárosokba. És fivérem, Jefim, aki két esztendővel fiatalabb volt nálam, ő is elutazott Harkovba, a harkovi traktorgyár építésére. Egyszerű kőművesként ment oda, ott tanulta ki a traktorgyártást, ott járt főiskolára is, ott lett belőle mérnök, és meg kell hogy mondjam, kitűnő mérnök. A háború idején egy óriási gyár igazgatójának nevezték ki, maga teremtette meg ezt a gyárat a puszta sztyeppén a hátországba evakuált berendezésekből, harckocsikat készítettek és más hadfelszerelést; érdemrendekkel tüntették ki, és nagyra értékelték munkásságát. Amikor Jefim a harkovi traktorgyár építésére utazott, engem behívtak katonának, a „tüzérséghez kerültem. Volt egy ilyen mondás még a cári időkből: „A szépet a lovassághoz, az erőst a tüzérséghez.” Kiszolgáltam a katonaidőmet, és hazatértem. Ez idő tájt mindenki tanult, új felsőfokú tanintézetek, műszaki főiskolák, technikumok alakultak, s ez érthető is: mérnök nélkül nincs iparosodás. S ha tanulni akarsz, tessék, szabad az út, tanulj, váljék egészségedre, a lényeg, hogy kedved legyen hozzá. A fűtőházi fiúk öt-hat osztályos végzettséggel elvégeztek különböző szaktanfolyamokat, és felvették őket a főiskolákra. Előttem is nyitva állt minden út: szinte gyermekkoromtól kétkezi munkás voltam, no meg leszerelt vöröskatona, engem is felvettek volna először egy ilyen tanfolyamra, majd a

főiskolára, elutazhattam volna Harkovba, abban az időben Harkov volt Ukrajna fővárosa. De tudják, akkor én voltam a legidősebb a családban. Bár korára nézve Ljova bátyám volt az, de Ljova a vasút politikai osztályán, Komszomol-munka vonalán a politikai osztály vezetőjének első helyettese volt, országos ügyekkel elfoglalt ember, a családi gondok lehúzták volna, és szüleim igyekeztek felmenteni minden alól. Ljova már régóta külön élt tőlünk. így aztán én számítottam a legidősebbnek, nekem kellett magamra vállalnom azt a kötelességet, hogy segítsek a családnak, hogy hozzájáruljak a kisebbek neveltetéséhez, szüleim tovább akarták taníttatni őket, elsősorban Ljubát, aki hamarosan befejezi a középiskolát, és mindenből mindig kitűnő volt. A mi családunkban Ljova és Ljuba számítottak kiemelkedő tehetségnek, én és a többi testvéreim hétköznapi embernek, még Jefim is annak számított, mint mondottam, a harkovi traktorgyár építésén dolgozott, kőművesként, és természetesen senki sem tudta volna elképzelni, hogy a háború alatt majd annyira kitűnik. így aztán nekem kellett apámmal és anyámmal együtt húzni az igát a többiekért, elsősorban Ljubáért. Ha fölveszik a főiskolára, akkor majd kap ösztöndíjat, akkor már csak Henrikre, Gyinára és Szására kell hogy gondunk legyen, és miután Henriktől nem sokat vártunk, ha befejezi a hétosztályos iskolát, elmegy dolgozni, a kis Gyinát pedig, aki még csak most megy az első osztályba, meg a kis Szását majd eltartják szüleim, akkor majd én is szabad leszek, és végre elrendezhetem a magam életét is. 8 Megértettem a szüleim helyzetét, otthon maradtam, a cipőgyárban dolgoztam mint művezető, elég tisztességesen kerestem, arra is tellett belőle, hogy divatosan öltözzem. Olyan fiatalember voltam, aki huszonegy esztendős, egészen jóképű, már leszolgálta a katonaéveit is, nem valami siheder, eléggé olvasott, el tud beszélgetni egy fiatal lánnyal, minden táncot ismer, legyen az nyugati vagy a megszokott itthoni, aki otthonosan mozog a tánchelyen; házasságra nem gondoltam, jól éltem nőtlenül is, anyám egyre csak azt hangoztatta: „Ráérsz még!” Városkánk se volt valami isten háta mögötti hely, nyaranta, mint ahogy ezt már tudják, jöttek a nyaralók, köztük érdekes, sokszor még neves emberek is. Egyébként nekünk magunknak is volt egy helybéli híres emberünk, egy ismert karmester, még most is él, a Szovjetunió népművésze. Időnként meglátogatta szüleit, és egy-két hetet itt pihent városkánkban. Egy alkalommal vele jött a barátja, egy festőművész, egy örmény, Gajknak hívták, most, amikor ezt mesélem, már ő is híres ember, akkor a mi karmesterünk portréját festette. Reggelenként festette a portrét, a többi időt festőállványával kint töltötte a folyóparton, az erdei tisztáson, hatalmas nagy vázlatfüzettel járta a várost, rajzolta a járókelőket az utcán, a házakat, a piacon áruló kolhozparasztokat. S bár lehetett már vagy ötvenesztendős, de remek külsejű, mondhatnám, nagyon szép férfi volt. A haja ősz, sűrű, göndör, bajusza fekete, sasorr, sűrű szemöldöke alól átható tekintettel néz az emberekre. Amikor megjelenik egy ilyen külsejű valaki, akinek ráadásul ilyen különös foglalkozása van: egész nap vázlatfüzettel a kezében járja a várost és rajzol, akkor nem telik bele két nap, már az egész város ismeri, annál is inkább, mert bár rendkívül szigorú külsővel rendelkezett, nagyon közvetlen természet volt, kellemes, kaukázusi akcentussal beszélt, a gyerekeket cukorkával kínálta, s amikor az emberek megálltak a festőállványa mellett, soha senkit sem zavart el. S egy alkalommal ez a Gajk a piacon meglátta az anyámat. Erről a találkozásról Ljuba számolt be nekem, aki akkor ott volt anyámmal. Gajk meglátta az anyámat, megtorpant, és fürkésző tekintettel méregette. – Mit bámul úgy ránk ez a kaukázusi? – csodálkozott el az anyám. – Téged bámul – felelte Ljuba. – Ez aztán a szenzáció! – felelte rá anyám. Amikor eljöttek a piacról, Ljuba hátranézett, és meglátta, hogy Gajk utánuk néz, és ezt meg is mondta anyámnak. Anyám egy szóval sem reagált erre. Még azon az estén Gajk és földink, a neves karmester eljöttek hozzánk látogatóba. Ilyen tiszteletre méltó vendégek! Természetesen rögtön asztalhoz ültettük őket, teával kínáltuk, de az anyám nagyon tartózkodóan viselkedik, és ez meglepő. A vendég–, szeretet törvényét nálunk szentségnek tartották. És ekkor a karmester közli, hogy barátja, á festőművész olaj portrét szeretne festeni anyámról, és ezért anyámnak néhány napig két órán át modellt kellene ülnie neki. Anyám csodálkozó arcot vágott:

– Két órát? És a családom éhen maradjon?! – Igen tisztelt Ráhel Abramovna – mondja erre a karmester –, meg kell hogy mondjam magának, a legkiemelkedőbb személyiségek a maguk idején mindenkor találtak időt arra, hogy modellt üljenek festőknek, hogy portréjukat utódaikra hagyják. – Nem vagyok népbiztos – felelte rá az anyám –, meglesznek az én portrém nélkül is. Gajk a maga kaukázusi akcentusával kijelentette erre: – Egy szép nő az is kiemelkedő személyiség. Az ilyen bókok nálunk nem szokásosak, különösen nem illik ezt mondani egy férjes asszonynak, szemtől szembe, férje és gyerekei jelenlétében. De Gajk szájából ez illendőnek hatott. Lehetséges, hogy talán a kaukázusi akcentusa miatt, tudják, a keleti udvariasság. Meg aztán festőművész is, joga van az ilyen fajta értékelésre. De anyám nem jött zavarba, nem pirult el, büszkén válaszolta: – Vannak nálam szebb és fiatalabb nők. Erre a karmester azt válaszolta, hogy nem a szépségben és nem a korban rejlik a lényeg, hanem a természetben. Vannak emberek, akiknek megjelenését egyszerűen elkerülhetetlenül szükséges megörökíteni vásznon. Modellt ülni Gajknak: ez anyám kötelessége a művészet iránt. A karmester nemcsak büszkeségünk, de dicsőségünk és hírességünk is. Ki ismerte a mi városunkat? Senki, a lakóin, meg a környező vidék lakóin, a nyaralókon és a kerületi vezetőembereken kívül. De a mi karmesterünket az egész Szovjetunió ismerte. Jóformán mindennap közvetítette a rádió szimfonikus zenekari koncertjeit, ennek meg ennek a vezényletével. És bemondták a mi földink, a karmester nevét. Mindenki boldogan teljesítette volna bármilyen kérését. De anyám nem kívánta ezt a boldogságot. – Az én utódaim kitűnően meglesznek portré nélkül is – mosolygott –, teljesen elegendő lesz nekik a fényképem. Híres karmesterünk tiltakozott, mondván, hogy a fénykép csak az ember külsejét adja vissza, de a művészi festmény a belső világát is tükrözi. Ha anyám azt akarja, hogy gyerekei, unokái, dédunokái és ükunokái mindig szinte élőnek lássák maguk előtt, akkor bele kell egyeznie, hogy megfessék a portréját. Anyám megint ellent akart mondani, de apám az ő megszokott udvariasságával kijelentette: – Nagy megtiszteltetés számunkra az ön ajánlata. Engedje meg, hogy a feleségem gondolkozzék a dolgon, és talán sikerül időt szakítania erre. A festő és a karmester eltávozott. Mi ott maradtunk az asztalnál ülve. Anyám megkérdezte apámat: – Miért támasztottál reményt bennük? – Tudod – felelte apám –, lehetséges, hogy ez a Gajk úgy érzi, hogy a te portréd nagyon jól sikerülne neki, és gyakran egyetlen sikertől függ egy művész sorsa. Hiszen te tényleg gyönyörű szép vagy. Anyám figyelmen kívül hagyta ezt a mondatot, fürkésző tekintettel nézett apámra, a mai napig emlékszem erre a tekintetre, és megkérdezte: – Azt akarod, hogy modellt üljek neki? – Miért ne tegyünk egy ember kedvére, és miért ne legyen nekünk rólad egy portrénk? Anyám újból az apámra nézett. – Jól van, legyen, ahogy te akarod. Másnap Gajk megjelent nálunk festőállvánnyal, vakrámával, vázlatfüzetével, mint aki tudja, hogy anyám beleegyezik. Modellt ülni, mint tudják, ez nem egyszerűen csak leülni néhány órára, abba az irányba tekinteni, ahová a festőművész mutat. Mindenekelőtt azt kell eldönteni, milyen öltözékben üljön valaki modellt. Gajk rendkívül udvarias ember volt, de amikor munkára került a sor, roppantul követelődző lett: ez a ruha nem felel meg, ez nem jó, próbáljuk meg sállal, sál nélkül, s akkor ki kellett mennie a másik szobába, átöltözni, újból visszajönni, és a festő újból szemügyre vette, majd újból ki kell mennie a másik szobába, megint átöltözni, újból visszajönni, vegye kezébe ezt a kis csokrot, nem, mégiscsak tegye le. Anyámnak nem volt valami nagy ruhatára, de azért akadt néhány szép holmija, például egy kék krepdesin, az igazán nagyon szép volt, de Gajk azt követelte, hogy vegye föl a sötét gyapjúruháját, egy kis kivágású, fehér csipkegallérral keretezett, szorosan derekához simuló, hosszú ujjú, sötét szövetruhát. Őszintén szólva nagyon elcsodálkoztunk a választásán, mi úgy láttuk, hogy a kék

selyemruhában anyánk sokkal fiatalabb és sokkal tündöklőbb, de Gajk mégis ezt a sötét szövetruhát választotta. Úgy gondolom, egyetértenek velem abban, hogy júliusban, nagy hőségben nagyon kimerítő dolog egy sötét szövetruhában üldögélni. Az egyetlen, amelyen Gajk nem akart változtatni, az anyám frizurája volt. Simán, hátrafésülve hordta, tarkóján nagy kontyba tűzve. De a dolog lényege nem abban rejlik, hogy miben ült modellt anyám. Természetesen sejtik, hogy nem véletlenül írom le ezt az eseményt: anyám életében sokkal nagyobb jelentősége volt, mint egy kis epizódnak. Egy és mást magam is láttam, némely dolgot Ljuba mesélt el nekem, aki akkor anyámnak az átöltözködéseknél segített. Ljuba akkor tizenhét esztendős lehetett, ő volt családunkban a legérzékenyebb lélek, s talán azt is mondhatnám, hogy a legokosabb. Azt is elmondom, amit később, pillanatnyi őszinteségi rohamában anyám maga mesélt el nekem. Anyámnak tehát mindenekelőtt azzal kellett foglalkoznia, amivel már régóta nem foglalkozott, nem törődött: a saját külsejével. Nagyon szép volt, sudár termetű, karcsú, de sohasem volt ideje rá, és szükségét sem érezte annak, hogy a tükör előtt üldögéljen, minden tükör nélkül is kellően magabiztos volt. És ekkor, negyvenesztendős korában mutogatnia kell magát egy idegen férfinak, levetkőznie, ha nem is előtte, hanem a szomszéd szobában, de mégiscsak az ö számára, újból felöltözni valami másba, és megjelenni a fürkésző tekintete előtt. Ez valami új, teljesen váratlan dolog volt az életében. Anyám megszokta, hogy a férfiak szeme megakad rajta, de sohasem törődött ezzel, senkinek a tekintete nem létezett a számára, huszonnégy esztendeje csak egy férfi volt a számára: a férje. És ekkor megjelenik egy ilyen villogó tekintetű, ősz hajú dalia, és a kedvéért le kell vetkőznie, újból felöltöznie, megint átöltöznie, különböző ruhákat próbálnia magára, hogy e férfi megelégedését kivívja. Ha anyám a fővárosban élt volna és rendszeresen forgott volna, hogy úgy mondjam, a művészvilágban, akkor bizonyára külön tudta volna választani a férfit a művésztől, mint ahogy a nők külön tudják választani a férfit az orvostól. De anyám nem a főváros forgatagában élt, sohasem találkozott még életében festőművésszel, és orvosi segítséget csak egyszer vett igénybe, akkor, amikor Szását megszülte. Anyám életében először szinte elvesztette a talajt a lába alól, pedig ez igazán nem volt jellemző rá. Rendkívül határozott, kategorikus ember lévén egyébként, mindenkit ő irányított, mindenkinek parancsolgatott, és most, életében először elvesztette a biztonságát egy ilyen különös, rendkívülien jó megjelenésű férfival szemben, nem anyám parancsolgatott neki, hanem az őneki, s nem ez a férfi engedelmeskedett, hanem anyám engedelmeskedett neki. Ebben a lelkiállapotában ült modellt anyám Gajknak, kettesben, négyszemközt töltöttek el naponta két órát. De ezt csak úgy mondják, hogy két órát. Mert Gajk megengedte anyámnak, hogy időnként felálljon, sétáljon, egy kicsit lazítson, kimenjen a konyhába, a ház pedig tele gyerekkel: Ljuba, Henrik, Gyina, Szása, hol ezt kérnek, hol meg azt, aztán nemsokára hazajövünk majd a munkából, apám is, meg én is. Ljuba természetesen mindenben segített anyámnak, de hát őt is nagyon elfoglalta a felvételi vizsgára való készülés. így aztán anyámnak egy-egy időre félbe kellett hagynia az ülést, ezért Gajk elhúzta az időt, hol három, de az is előfordult, hogy négy óra hosszat is, mert hiszen neki is megvolt a maga normája, nem tudta félbehagyni a munkáját, egy bizonyos pontig el kellett jutnia, hiszen a hivatásában ő is megszállott volt. Míg anyám modellt ült, beszélgettek. Gajk mesélt magáról, kérdéseket tett fel anyámnak, amire az válaszolt. A művésznek eleven arc kellett a munkájához, és anyám a sok munkában és gondban eltöltött évek után egyszerre csak kikerült a megszokott életéből, talált valakit, aki figyelmesen hallgatta, és érdekesen elbeszélgetett vele. Gajk mesélt Törökországról, ahol szüleivel együtt gyerekkorában élt, és ahonnan a nagy örmény mészárlás idején elmenekültek Bakuba, mesélt Párizsról, ahol festeni tanult, és Bécsről, Berlinről meg Svájcról, ahova Párizsból utazgatott. Ezek a történetek visszavitték anyámat kora ifjúságának éveibe, amikor Bázelben élt, és fölébresztették a lelkében szunnyadó emlékeit. De anyám számára a legfontosabb a művész hallgatása volt, amikor az fürkésző tekintettel nézett rá és rajzolt. Tudják, milyen figyelmesen és milyen fürkészőn tekint modelljére egy festőművész! Semmiféle különösebb szavak nem hangzottak el közöttük, ezt anyám később mondta nekem, de volt valami, ami ennél is fontosabb és jelentőségteljesebb, az, ami ott sistereg a levegőben, amikor egy férfiban és egy nőben feltámad az érdeklődés egymás iránt, sőt mi több, kölcsönös vonzódás alakul ki közöttük. Megsejtett-e ebből valamit az apám? Minden bizonnyal igen. Úgy ismerte anyámat, mint önmagát, de különben is anyámon mindig minden meglátszott, sohasem tudott ravaszkodni vagy alakoskodni, egyszerre nagyon elcsendesedett, és szórakozott lett. Változatlanul szerette a férjét, aki mindig az egyetlen volt a számára, és ekkor hirtelen feltűnt az életében egy másik, egy idegen, egy férfi, akire

úgy érzi, nincs szüksége, de mégis lefoglalja gondolatait. Egy ilyen megrázkódtatást nem lehet nem észrevenni. De apám olyan volt, mint mindig, kiegyensúlyozott, nyugodt, tréfálkozott és nevetgélt, mintha mi sem történt volna. Gajkról, meg arról, hogy hogyan halad a munka, hol tartanak a portréval, nem kérdezősködött, erről nem esett szó közöttük. Gajk tizenkettőre jött el hozzánk, három-négy órakor távozott, még mielőtt mi hazatértünk a munkából, egyszer sem maradt ott nálunk ebédre, azzal utasította vissza, hogy várják őt a karmesternél, de valójában el akarta kerülni azt a feszélyezettségét, amely minden bizonnyal beállott volna a jelenlétében. Csak az ebédlő sarkában álló festőállvány, rajta a befelé fordított vászon, amelyet vitorlavászonnal takartak le, emlékeztetett rá. Egy szótlan regény… A kifejlet teljesen váratlanul érkezett el. Egy alkalommal munkából hazatérve látom, hogy anyámat szinte kicserélték, ismét a régi, nem zavart, nincs a gondolataiba merülve, hanem olyan, mint annak előtte volt, határozott és tevékeny. Leszedte az asztalt, elmosta az edényt, majd rámutatott a sarokban álló festőállványra, és azt mondta nekem: – Fogd ezt, és vidd el neki. Semmi magyarázatra sem volt szükségem, rögtön megértettem mindent. A portrét vászondarabbal takarták le, szerettem volna megnézni, de mégsem libbentettem fel a takarót, hanem egy tiszta zsákba csomagoltam a képet, zsinórral átkötöttem, majd fogtam a festőállványt, össze lehetett csukni, és elindultam Gajkhoz. A karmester házából zongoraszó hallatszott, bizonyára a karmester játszott, kényelmetlen lett volna félbeszakítani, de hát az ajtó elé se tehettem le ezt a holmit, és még kevésbé vihettem volna vissza magammal! Bementem. A karmester zongorázott, Gajk a fotelben ült, kezében vázlatfüzet, mint mindig, most is rajzolt. Amikor meglátott, felállt a karosszékből, nyomban megértett mindent, és markáns arcán nem csodálkozás, hanem nyugtalanság tükröződött. Kimentünk a tornácra. A festőállványt és a portrét a korláthoz támasztottam. – Anyám kérte, hogy adjam át ezt. Gajk hallgatott. Tudják, egyszerre megsajnáltam. És nem mentem el, mert éreztem, hogy valamit mondania kell. Csak egy szót mondott: . – Szomorú. Megfordult, és bement a házba. Sok idő múltán megtudtam, mi történt ezen a napon. A modellülés közben anyám kiment a konyhába, majd visszajött, leült, de nem tudta elfoglalni az előző pózt. Gajk odalépett anyámhoz, két kezébe fogta a fejét, és elfordította abba az irányba, ahogy kellett. Ez az első és egyetlen érintés eldöntött mindent. Az első érintés sok mindent eldönt. Vagy az egyik, vagy a másik irányba. Anyámat a másik irányba vitte el, Gajk érintését idegen érintésnek érezte. És ebben a pillanatban anyám megértette, hogy neki csak Jakov számít, egyedül csak Jakov, és soha senki Jakovon kívül nincs és nem is lehet a számára. Nem a kötelességtudat döntötte el ezt. Ha anyám megszerette volna Gajkot, a világ végére is elment volna vele, semmivel sem törődve és mindennel dacolva. Azt mondják, hogy ezt nem szabad? Lehetséges. De anyám ilyen ember volt, és az ő mércéjével ítélkezzünk felette. Amikor Gajk hozzáért anyám arcához, és a férfinak iránta érzett szerelme ebben szinte testet öltött, anyám világosan megértette, nem szereti ezt az embert, csak zavart érez, mert az életébe váratlanul betört egy rendkívüli ember. És ezt a zavart le kell gyűrni azonnal, ez egy perc halasztást sem tűr, és anyám elküldte neki a befejezetlen portrét. És ezzel megint minden a maga helyére került. Gajk meg sem próbálta erőltetni a dolgot, megértette, hogy nem lenne értelme. Emlékezett-e anyám később Gajkra, erre az ősz daliára, aki olyan szerelmes lett belé? Emlékezett. És sok szeretettel. Sok év múltán anyám ajka körül játszadozó halvány mosollyal emlékezett vissza erre az esetre, de az az érzés, melyet akkor anyám átélt, az a próba, melyet apám iránt érzett szerelme kiállt, sokkal mélyebb és jelentősebb volt annál, mint amiről anyám később mosolyogva mesélt nekem. Hát igen! Nem az a lényeges, milyen helyzetbe kerül egy ember, ez gyakran nem tőle függ. A lényeg az, hogyan kerül ki ebből a szituációból, és ez mindig csak tőle függ. Úgy gondolom, hogy ebből a megrázkódtatásból anyám is, apám is és Gajk is méltóságukat megőrizve kerültek ki. Az élet újra visszazökkent a régi kerékvágásba. A karmester és Gajk elutazott, mi pedig ott maradtunk, hogy úgy mondjam, a helyünkön, a saját tevékenységünkkel elfoglalva.

Én a gyárban dolgoztam, időnként kimentem a tánchelyre, lányokkal találkozgattam, jól tudják, hogy van ez. Lassacskán készülődtem a főiskolára, nem vesztettem el a reményt, hogy továbbtanulok, még átolvasgattam az anyagot, hogy ne felejtsek el mindent végleg, meg aztán az idő tájt egy újabb szenvedély is elkapott. Gyárunkban működött egy irodalmi kör. Nagyon sokan foglalkoztak abban az időben irodalommal, és sokakban élt az a nagyra törő vágy, hogy írók legyenek. Ott állt előttünk Makszim Gorkij példája. Egy mezítlábas csavargóból lett híres író, szenvedélyesen olvastuk a Cselkas-t, az Izergil anyó-t és Makar Csudrá-t meg a többi nagyszerű művét. Az októberi forradalom után egy csapásra temérdek ember szerzett műveltséget, és amikor egy ember felnőtt korában jut el a műveltséghez, tanul meg írni, olvasni, akkor neki magának is nagy kedve támad az írásra, úgy érzi, hogy ez nem valami nehéz dolog. Egyszóval megszerveződött nálunk a gyárban egy irodalmi kör, eljártam oda, elvittem az életből ellesett pillanatokról írott kis karcolataimat. Egy irodalmár foglalkozott velünk, meg kell jegyeznem, fizetést kapott érte. Az üzemi bizottságnak volt bizonyos pénze a kulturális munkára, és ennek a vezetőnknek, aki egyébként író volt, fizettek azért, hogy a mi irodalmi körünket vezette. Nem valami nagy összeget kapott érte, de az író ennek a kis pénznek is örült. Rogozsinnak hívták, a területi újságnál dolgozott, és havonta kétszer eljött hozzánk az irodalmi körbe, így egy kis mellékkeresethez jutott. Egyébként nem lett valami nagy író ebből a Rogozsinból, neve feledésbe merült. És belőlem se, meg a többi, gyárunkban dolgozóból se lett író, bizonyára nem volt meg hozzá a tehetségünk. Eljártam ide vagy két télen át, aztán felhagytam vele. De szívesen emlékszem vissza erre az irodalmi körre, valamilyen módon felemelt bennünket. Amikor egész nap nem látsz magad előtt mást, mint talp–, sarok– és felsőrészbőrt, akkor az ember lelke is vágyik valamire, és erre egyedül a tánchely nem bizonyul elegendőnek. Harmincnégyben Ljuba elutazott Leningrádba, az orvosi egyetemre. Nagyon hasonlított az apánkra: karcsú, törékeny, kecses szőkeség. Nem dicsekedhetett olyan feltűnő külsővel, mint anyám vagy Gyina húgom, róluk már egy kilométerről látszott, micsoda szépségek. Ljubát alaposan meg kellett nézni, de amikor valaki jól megnézte, igazán szemügyre vette, akkor nem tudta levenni róla többé a tekintetét, és szívéből sem tudta volna már többé kivetni. Ami pedig a tudást illeti, mindig színötös, a pedagógusok vigasza, a bukdácsoló diákok megmentője, hiszen hagyta, hogy leírják róla a dolgozatot. A középiskolában minden fiú szerelmes volt belé, de Ljuba egyetlenegyszer sem jött haza este kilenc óra után. És bár egyedül élt ott Leningrádban, Ljuba felől mégis nyugodtak voltunk, vele nem történhet semmi, semmi olyat nem enged meg magának, ami nem illik. És képzeljék el, hogy történt, és képzeljék, hogy megengedte magának azt, amit nem kellett volna. De azért ne gondolják, hogy gyereke született valaki ismeretlentől. Annak rendje-módja szerint összeházasodott Vologya Antonovval, aki igazán derék fiú, remek ember volt, már utolsó éves ugyanazon az orvosi egyetemen, ahová Ljuba járt, de a nővérem mégiscsak mindössze tizennyolc esztendős, és tessék, itt a gyerek. Hova tegyék a gyereket, miből neveljék? Mindketten egyetemi hallgatók, az ösztöndíjukból élnek diákszálláson, és Ljubának még négy esztendeig kell tanulnia. így aztán házunkban megjelenik a kis Igor, a szüleimnek első unokája, az én első unokaöcsém. Természetesen minden szünidőben, nyáron is, télen is Ljuba és Vologya nálunk vannak otthon, eljátszadoznak a gyerekkel, mint valami játékszerrel, aztán megint elutaznak, és Igorka nevelése, maguk is gondolhatják, a szüleimre hárul. De hát mit tegyenek, akárhogy vesszük is, a saját vérük. Valakitől hallottam egyszer ezt: a mi feladatunk az, hogy elsegítsük az unokáinkat egészen a nyugdíjazásukig, aztán majd mi is megpihenhetünk. Egyszóval ha anyámat és apámat az első nemzedéknek vesszük, engem fivéreimmel és nővéreimmel a másodiknak, akkor Igorral elkezdődött a harmadik nemzedék. De a harmadik nemzedékről majd még később beszélünk, most térjünk vissza a másodikhoz. Térjünk vissza kilencszázharmincöthöz. Huszonhárom esztendős vagyok, jól keresek, hála istennek véget ért az éhezés, nincs már jegyrendszer sem, apám a megfelelő helyen dolgozik a gyárban, Szidorov igazgató nyugodtan alhat éjszaka, amíg apám ott dolgozik. Nem maradt már otthon más, csak Henrik, Gyina, Szása meg a kis Igor. Különben Henrik már az ipariskolába jár, maga is keres valamit, és arról ábrándozik, hogy repülőiskolára mehessen. Meg kell hogy mondjam maguknak, hogy az egész családunk, éppúgy, mint annak előtte a Rahlenko család, nem dicsekedhetett azzal, hogy túlságosan jól nevelt. Csupa erőteljes, vakmerő fiú, elsők minden csetepatéban, kötözködő, verekedő népség. De Henrik mindenkin túltett, amit ő művelt, az mindennek a teteje volt. Tudják, hogy is van ez az utcán, amikor öt fiútestvér van, és mind összetartanak, és mindenki fél tőlük, és minél jobban félnek

tőlük, annál pimaszabbak, annál kötekedőbbek. De én meg Ljova kiskorunktól kezdve dolgoztunk. Nem maradt időnk az utcai verekedésekre, rosszalkodásokra. Fima pedig nagyon csendes, kiegyensúlyozott gyerek volt, de Henrik maga mögött érezve fivérei erejét, elnézést a kifejezésért, olyan bandita lett, hogy mind a mai napig nem értem, hogyan lehetséges, hogy épségben megőrizte a fejét. Belekötött a fűtőháziakba, a folyón túli fiúkba, a környező falvak legényeibe. Lopkodta a gyümölcsöt a kertekből és dinnyeföldekről, az egész iskola valamennyi tanítója, tanára csak rá panaszkodott, nem múlt el nap verekedés, bevert orr, bedagadt szem nélkül, és micsoda ravasz csibész volt! Otthon csendes, akárcsak egy nyuszi. Félt anyámtól, akinek bizony kemény keze volt, meg tőlem is tartott, bár én ritkán ütök, ám akkor nagyot. De az iskolában és az utcán akár a veszedelem! Kizárták, újból felvették az iskolába. S nem maradt más kiút a számunkra, mint hogy a hatodik osztály befejezése után elküldtük az iparba dolgozni; és mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, az iskolában ez a nap valóságos örömünnepszámba ment. Legnagyobb szerencséjére a fűtőház mellett megnyitottak egy ipariskolát, és így Henrik üzemlakatosnak tanult, annál is inkább, mert semmi kedvet sem érzett a susztersághoz. Egyébként is velem véget ért családunknak a Rahlenko ága felőli nemzedékről nemzedékre szálló suszterság, azt mondhatjuk, hogy én vagyok az utolsó suszter a Rahlenko és az Ivanovszkij nemzetségből. A magam részéről én teljesen megértem Henriket. A suszter második vagy legfeljebb harmadik kategóriába sorolható, ugyan hogy lehetne megélni ennyi pénzből? Ezért aztán így próbál manipulálni: az egyiknek nyugtát ad a pénzről, a másiknak nem. Az egyik munkáért a kasszába teszi a pénzt, a másikért a zsebébe. Ugyan mi szüksége lenne erre egy fiatalembernek, ha ott van a gyár, és a futószalag mellett könnyen megkeres százötven-százhatvan rubelt, és mindehhez még kulturális, sportolási és minden egyéb más lehetőséghez jut, és egy-két esztendő múlva lakást is kaphat, komfortos lakást egy vadonatúj házban? Azokban a harmincas években meg még inkább igyekezett mindenki elhelyezkedni a nehéziparban vagy a vasútnál. Fémmunkás, gépész, vájár, ez remekül hangzik, de az, hogy suszter, sehogy sem hangzik. így aztán az én öcsém, Henrik is elment az ipariskolába, lakatos lett a fűtőházi műhelyben, és a repülőiskoláról ábrándozott. Így tehát kilencszázharmincötre mindenki elhelyezkedett, nem maradt otthon más, csak Gyina, aki a harmadik osztályba járt, és Szása, aki akkor ment az elsőbe. Gyina nem nagyon kényeztetett el bennünket ötösökkel, de örökölte anyám rendkívüli muzikalitását. Már mondottam ugye, hogy anyámnak csodálatos hangja volt. így tehát Gyina nagy ígéretnek számított, nagyszerű, híres énekesnő válhat még belőle, abszolút hallása volt. Orosz, zsidó, belorusz és ukrán dalokat énekelt. Ha ismerik az ukrán dalokat, egyetértenek velem abban, hogy azok rendkívül dallamosak és szívhez szólóak. Minden népnek megvannak a maga dalai, minden nép szereti a saját dalait, lelkük rejtőzik benne. De az ukrán nyelv minden nyelvnél alkalmasabb az énekre, legfeljebb talán az olasz említhető vele együtt. Azt gondolom, hogy ezzel a véleményemmel senkit sem bántok meg. Én például nagyon kedvelem a cigány meg a belorusz dalokat. Erről már beszéltem, de ukrán dalokat anyám énekelt nekem kisgyermek koromban, és azok a dalok, amiket az embernek az anyja énekel gyermekkorában, azok örökre a szívében maradnak. Anyámnak annak idején nem volt módja az énekléssel foglalkozni, de Gyina élete egészen másként alakult. Az iskolában kötelezőek az énekórák, aztán ott van még az ipari szövetkezet klubja, ahol működik egy zenei és színjátszó kör, és mindenütt ott vannak a tanárok, akik meg tudják különböztetni az igazi tehetséget a középszerűtől, és ezek a tanárok felfigyeltek Gyinára. Ezenkívül, mint ahogy már meséltem maguknak, Sztyaniszlava Francevna – azt mondják, hogy nem beszéltem? Bocsássanak meg! Sztyaniszlava Francevna a szomszédunk, Ivan Karlovicsnak a felesége, azé a szomszédunké, akinek a telkén keresztül mi átjártunk nagyapánkhoz, s aki jó barátságban volt apámmal, könyveket kölcsönzött neki, és németül beszélgetett vele. Nos hát ez a Sztyaniszlava Francevna zenét tanított. Volt egy pianínójuk is, és Ivan Karloviccsal együtt annyira megszerették Gyinát, mintha édeslányuk lett volna, annál is inkább, minthogy ők maguk gyermektelenek voltak. Mindig kérték a húgomat, énekeljen, olyan csilingelő volt a hangja, akár egy csengettyű. S amikor kiderült, hogy ez nem egyszerűen csak egy csilingelő hangocska, hanem igazi tehetség, attól fogva Sztyaniszlava Francevna kottából kezdte zenére tanítani, mert, mint ahogy ezt Sztyaniszlava Francevna mondotta, egy énekesnőnek nemcsak az énekhangját kell képeznie, de zeneileg is műveltnek kell lennie. Gyina negyedik osztályos korában már a városi kórus szólistája volt, és fellépett a műkedvelő

kórusok koncértjén. Az ipari szövetkezet klubja szép nagy volt, kettőszáz személyes nézőtérrel, s a teremben ott ül Rahlenko nagyapám és nagyanyám; nagyapám már hetvenöt éves, de még mindig erős, széles vállú férfi, sűrű, még mindig fekete, bár már ezüst szálakkal átszőtt szakállal, magas homloka fehéren világít; meg a nagyanyám, kis kövér, nyugodt, jóságos lélek, és ott ül Lazar bácsikám Dánja fiával és Grisa bácsikám a feleségével meg a gyerekeivel, és természetesen én is ott ülök meg öcséim is, Henrik meg Szása, és az első sorban ott ül az apám és az anyám, szépen, ünnepélyesen felöltözve, maguk is ünnepélyesek, még nem öregek, apám negyvenöt esztendős, anyám negyvenkettő. Az ilyen szép embereknél, mint ők, ez nem kor, ma már én is elmúltam hatvanéves, de még nem tartom öregnek magamat. A mi klubunkban kitűnően működtek a különböző művészeti csoportok. Egy Bogoljubov nevű fiatalember vezette őket. Nemrégiben fejezte be a zeneiskolát, ő volt a kórusvezető, a koncertmester, a színjátszó csoport rendezője. Minden hangszeren játszott, a képzőművészethez is értett, egyszóval sokoldalú tehetség és ezermester, aki szenvedélyesen szereti azt, amit csinál, magával tudott ragadni másokat is, akár egész családokat, mint például a Sztase-nok családot, belőlük alakult egy belorusz kórus, még az öregek is énekeltek benne. Kijöttek a színpadra, és felálltak szép sorba, életkoruk szerint. A sor elején Afanaszij Prokopj e vies a feleségével, aztán következtek a fiai, Andrej és Petrusz a feleségeikkel, Kszanával és Irinával, majd az ő gyerekeik, mind szőkék, népviseletbe öltözötten, és énekeltek, meg kell hogy mondjam, gyönyörűen, azt gondolom, nem rosszabbul a mostani „Pesznyári”-nál, pedig akárhogy vesszük is, a „Pesznyári” jelenleg a legjobb énekegyüttes, de ők már hivatásosak, a Sztasenok család csak műkedvelő szinten lépett föl, de még az amatőr együttesek kerületi versenyén is szerepeltek, és díjat is nyertek. És emlékszem, ott volt még a Dorosenok család, fiatal legények és lányok, gopakot, kazacsokot és más ukrán táncokat jártak. Volt még egy dombrazenekar is és szavalók és csicsotka-táncosok, de még akrobaták is, egyszóval pezsgő élet folyt a mi klubunkban. De vitathatatlan, hogy a műsor fénypontját mindig a városi kórus jelentette, hiszen Bogoljubov igazi szakmája az ének volt, és egy nagyszerű kórust szervezett. így hát képzeljék el, ott ül az első sorban az apám és az anyám, a színpadon feláll a kórus, elöl félkörben a nők, mögöttük lócákon, hogy magasabban legyenek, a férfiak; mind remekül énekel, és bejelentik a következő számot azzal, hogy a „szólót énekli Gyina Ivanovszkaja”. És akkor előrejön Gyina, ez a gyönyörű szép kislány. Tudják, itt lent, délen, sokkal hamarabb érnek a kislányok, magas, karcsú, fekete haja két vastag fonatba fonva, ragyogó kék szeme, és énekelni kezd, a teremben egy pisszenés sem hallatszik, és még a huligánok is, akik pedig szeretnek a klubban zajongani, még azok is úgy ülnek ott, mint akiket elbűvöltek. És amikor Gyina csodálatos hangocskáján ezt énekelte: „Bámulok az égre s szívem egyre vágyik, bár sólyom lehetnék, be' messzire szállnék”, akkor mindenkinek kigördült a könny a szeméből, mert ez maga a művészet volt, és a művészet, éppúgy, mint a szerelem, meghódítja a világot. A szüléimről nem is beszélek, hiszen ez volt diadaluk betetőzése, az élet minden viszontagságáért, bajáért kapott jutalmuk, végtelen szerelmük boldog órája. Anyámra rendkívül nagy hatást gyakorolt a síró közönség. Bizony az ő gyerekeiből is lesznek majd még orvosdoktorok és nem valamiféle Svájcban, a világ végén, hanem ebben a nagy országban, abban az országban, amely a föld egyhatod részét teszi ki. Anyám győzelme volt ez, sokára jött el éz a győzelem, de annál édesebbnek érezte. Természetesen értek bennünket szomorúságok is, ezek nélkül senki sem élhet. Például az, hogy Ljova megnősült. Ugyan mi rossz van ebben? Remek dolog, már régen eljött az ideje, huszonöt esztendős, hajnaltól késő estig dolgozik, keresztbe-kasul járja a területet, a területi pártbizottságon a vasúti közlekedés kérdéseivel foglalkozik, de egyedül él, nincs igazi otthona, azt eszi és ott, ami és ahol éppen a keze ügyébe kerül, majd még gyomorfekélyt kap, senki sincs, aki törődjék vele, mosson, stoppoljon rá, ételt tegyen elé, vagy orvosságot adjon neki, ha megbetegszik, egyszóval agglegény, itt az ideje, hogy végre felesége, otthona, családja legyen. Tehát a nősülés tényében semmi rossz nem volt, éppen ellenkezőleg, nagyon jó. Az, hogy ott nősült meg, ahol dolgozik, Csernyigovban, és meg se mutatta nekünk a menyasszonyát, nem hozta el bemutatni a szüleinek, hát ezzel sincs mit tenni, abban az időben nem is nagyon volt ez szokásban. Nagy esküvőt tartani se volt akkoriban szokás, elmentek az anyakönyvi hivatalba, bejegyeztették a házasságot, és ezzel már el is volt intézve a dolog, bár az én szüleim nem kedvelték ezeket az új szokásokat, lehetséges, hogy azért is, mert annak idején az ő esküvőjük rendkívüli eseményszámba ment, és hogy hogyan ünnepeltek, mulatoztak az emberek akkor, azt már tudják. És minden bizonnyal azt szerették volna, hogy a gyerekeik, még inkább a legidősebb fiuk nem ilyen hétköznapi módon, ilyen egyszerűen nősült volna meg, mint ahogy ezt

Ljova tette. De hát nincs mit tenni, akkoriban ilyen idők, ilyen szokások jártak. És az, hogy Ljova még csak nem is értesített bennünket a házasságáról, hanem idegen emberektől szereztünk tudomást róla, sok városunkból elszármazott lakott abban az időben Csernyigovban, ezzel sem volt mit tenni: Ljova különös ember, rendkívüli ember, a maga rendkívüli törvényei szerint él. Az emberektől azt is megtudtuk, hogy a felesége jeles személyiség, politikai gazdaságtant tanít, nem kíván a háztartással foglalkozni, mind a ketten a területi pártbizottság éttermében kosztolnak, végeredményben ez is Ljova dolga, ha így akar élni, hát éljen így. A dolog lényege, tudják, egész másban rejlett: Anna Mojszejevna, így hívták Ljova feleségét, öt esztendővel volt idősebb férjénél, Ljova huszonöt esztendős, az asszony harminc. És mindehhez még van egy gyereke is, egy háromesztendős kislány az első férjétől, egyébként Ljova már a harmadik férje. Ljova nagyon megfontolt ember volt, roppant okos, tehát minden bizonnyal mindent végiggondolt, és végül is ez az ő legszemélyesebb magánügye. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy egészséges, körültekintő gondolkodása mellett ereiben mégiscsak a Rahlenkók tüzes vére folyt, és hogy milyen váratlan tettekre képesek a Rahlenkók, arról már meggyőződhettek, és minden német megfontoltsága mellett apám is képes volt a legváratlanabb elhatározásokra, erre úgy gondolom, kellő bizonyíték saját házasságának története. De anyám teljesen kikelt magából. Ljova, ez a nagyszerű Ljova nem tudott találni magának egy tisztességes, rendes fiatal leányt? Nem képes arra, hogy saját gyerekei legyenek? Miért kellene neki egy idegen gyereket felnevelnie? Eldobni magától Oleszját, és feleségül venni egy nőt, aki harmincesztendős korára már a harmadik férjjel él, és ez csak a hivatalos férjek száma! Hány nem hivatalos lehetett még ezek mellett? Mit jelent mindez? De Ljova az Ljova, mi itt élünk, ő meg Csernyigovban, és ha itt is élne velünk, akkor se tudtunk volna vele mit kezdeni, nem az a fajta, aki a mások útmutatása szerint élne, de meg aztán anyám se mert volna neki egy szót se szólni, mert bár a fia, de mégis különleges valaki. Anyám egy ideig még pattogott, aztán felhagyott vele, és megint ment minden a maga útján. Minden olyan jól ment. És mégis valami folytonosan nyugtalanította az anyámat, s amikor megkérdeztem: – Miért nyugtalankodsz? Hiszen minden olyan jól megy. Azt felelte rá: – Túlságosan is jól. Megértettem, hogy mi nyugtalanítja. Az előérzet. 9 Anyám előérzete beigazolódott. Fényes nappal, derült égből csapott le a villám. A területi újságban megjelent egy cikk: „Idegen elemek és fosztogatók a cipőgyárban.” A mi gyárunkról beszéltek. Az idegen elemek között ott szerepelt az apám, „egy bizonytalan szociális származású egyén”, néhány volt iparos, akik annak idején alkalmazottat is tartottak, és természetesen Szidorov igazgató, mint az „idegen elemek és fosztogatók pártfogója”. Megnevezték a fosztogatókat is, két munkást, akik annak idején egy-egy darab bőrt loptak a gyárból. Szidorov egyáltalán nem pártfogolta, hanem éppen ellenkezőleg, kidobta őket a gyárból, és eljárást indíttatott ellenük. Egyébként később a perben a vád tanúiként jelentek meg a bíróságon. Még azt is írták a cikkben, hogy a gyárban virágzik a sógorságkomaság, rokonok dolgoznak együtt, remélem, ugye megértik, hogy amikor egy kisvárosban egyetlen cipőgyár van, amelyben egész suszterdinasztiák dolgoznak, akkor a rokoni kapcsolatok éppen úgy elkerülhetetlenek, mint egy kolhozban. Egyszóval valakinek nem tetszett Szidorov, valakinek a tyúkszemére léphetett, ezért aztán vádat koholtak ellenük, megírták ezt a karcolatot, bemocskoltak vagy tíz becsületes embert, közöttük az én apámat is. Apám azt mondta, hogy mindez ostobaság, nem igaz, annyi jelentőséget sem kell tulajdonítani neki, mint egy lyukas garasnak. De roppant naiv ember volt az én apám. Mindenki, köztük anyám is, megértette, hogy ez egyáltalán nem ostobaság. És nagyon fontos, hogy az ügy ne kerüljön bíróság elé. Kihez forduljunk? Természetesen Ljovához. Kiemelkedő vezető ember, és azt írták az újságok az apjáról, hogy más idegen elemekkel együtt a társadalmi tulajdon fosztogatója. Ljova nem hagyja ezt ennyiben! Apjáról, Szidorovról is jól tudja, milyen végtelenül becsületes emberek. Vonatra ültem, elutaztam Ljovához, roppant idegesnek, feldúltnak, zavartnak találtam. S bár Ljovát hallatlan önuralom jellemezte, mégis látszott, hogy már az ő idegeit is kikezdte az idő, felszínre került egy belső ingerültség, egy olyan ember türelmetlensége, aki arra kényszerül, hogy kíméletlen legyen. Ilyen idők jártak akkoriban, és ilyen beosztásban dolgozott; a közlekedéssel foglalkozott, harcolt a

visszahúzó erőkkel, megtisztogatta a vasúti közlekedést az „idegen elemektől” és a „befurakodottaktól”, és akkor tessék, az idegen elemek között ott van az ő apja is. S bár látszatra Ljova rendkívül nyugodt és megfontolt volt, én mégis jól láttam, hogy idegileg mennyire feszült, akár egy meghúzott íjhúr, jól ismertem, mert hiszen az édestestvérem. De azok a hírek, hogy a házasság semmit sem változtatott az életkörülményein, nem feleltek meg a valóságnak. Most először jártam nála a házassága óta. Nagyon szép, háromszobás lakás egy új, minden komforttal felszerelt házban, és ebben az időben egy új, modern, komfortos ház eseményszámba ment, nem ezrével építették az ilyeneket, mint manapság. Igaz, az egész lakást nem mutatta meg nekem Ljova, egyenesen bevitt magához a dolgozószobába. Egyikünknek sem jutott most eszébe a lakásnézés. A háztartási alkalmazottjuk nyitott ajtót, egy középkorú asszony, telt idomú, kellemes megjelenésű. Az előszobában nagy tisztaság, fogas, tükör, cipőszekrény, a kis összekötő folyosón szőnyeg, a dolgozószobában csillogott a parkett, könyvekkel zsúfolt szekrények álltak, egy kényelmes heverő, egy hatalmas íróasztal, az is zsúfolva könyvekkel, papírokkal, röviden: egy jól berendezett lakás. Amikor ott ültem Ljovával a dolgozószobában, bejött a felesége, Anna Mojszejevna, barna haját simán hátrafésülve viselte, nagyon hasonlított Emma Ceszarszkajára, emlékeznek rá, ő játszotta Akszinyát a Csendes Don filmváltozatában. Szép asszony, de egy kicsit testes és egy kicsit – legalábbis nekem így tetszett – kurta lábú. De hát kinek mi tetszik. – Azt hiszem, még nem ismeritek egymást – mondta Ljova –, a feleségem, Anya, a testvérem, Borisz. Felkeltem a székből, Anya felém nyújtotta a kezét, nem kezet fogtunk, inkább csak könnyedén hozzám érintette a kezét, kurtán és hivatalosan elmosolyodott, de aztán rögtön eltűnt az arcáról ez a mosoly, leült a karosszékbe, és tudják, egy árva szót sem szólt. Arcán nem láttam egy csöpp részvétet sem apám, se mindannyiunk iránt, hanem ellenkezőleg, valami ellenséges indulatot éreztem: bonyodalmat hoztunk az életükbe. Látszott, hogy már mindent megbeszéltek Ljovával, mindenről tud, egyetlen kérdést sem tett fel, egyetlen megjegyzést sem tett, nem az ő ügye volt ez, hanem valami idegeneket érintő dolog, csak azért ült itt, hogy valamilyen módon bele ne rángassam Ljovát ebbe a históriába. S ha beleszólt volna a beszélgetésünkbe, akkor pontosan tudom, hogy mit mondott volna. Azt mondta volna: „Lehetséges, hogy nem érti, ki a testvére, és mire kötelezi ez magukat?” Hát ezt mondta volna. De nem szólt semmit, hallgatott. Csak akkor nyitotta ki a száját, amikor beszaladt a dolgozószobába a lánya, egy kisleányka, kabátban, sapkában, látszott, hogy sétálni készül. Mögötte ott állt a háztartási alkalmazottjuk, ő is sétára készen kabátban, kendőben. – Olja, mit kell mondani a bácsinak? – kérdezte egyenletes, tanáros hanghordozással Anna Mojszejevna. Figyeljék csak, nem „Borisz bácsinak”, hanem egyszerűen csak a „bácsinak”, miként egy egyszerű látogatónak. – Jó napot! – jutott eszébe Óljának. Ljova megsimogatta a kislány fejecskéjét, látszott, nagyon szereti a gyereket, és azt mondta: – „Jó napot, Borja bácsi” – ismételd meg! A kislány engedelmesen megismételte: – Jó napot, Borja bácsi! Hála istennek, hogy Ljova legalább egy kicsit kiigazította ezt a helyzetet. Úgy látszik, mégse olyan nagyon engedelmeskedik az ő Anna Mojszejevnájának. – Anna Jegorovna, ne sétáljanak többet egy óránál! – adta ki az utasítást Anna Mojszejevna. – Jól van – válaszolta az asszony. Apám ügyéről Ljova nyugodtan beszélt, de megértettem, hogy ez a kérdés nagyon nyugtalanítja. Nyugtalanítja maga az ügy, hiszen szerette az apámat, de nyugtalanítja azért is, mert ez az ügy neki is kellemetlenségeket, bonyodalmakat okozhat, és minden bizonnyal felmentik a területi pártbizottságon végzett munkájától. Hogyan lehetne tekintélye egy vezető munkatársnak, amikor apját köztörvényes bűntettel vádolják?! És valóban nem sokkal ezután Ljovát át is helyezték más beosztásba. Ljova azt mondta, hogy mélyen meg van győződve apám és Szidorov ártatlanságáról, de el tudja képzelni, hogy az „idegen elemek” és „fosztogatók” fel tudták használni őket a maguk céljaira, bele tudták rántani okét valamibe, mert apám hiszékeny, Szidorov pedig műveletlen. Nem fog beleavatkozni az ügybe, sem neki, de még a területi bizottság titkárának sincs joga arra, hogy beleavatkozzanak egy bírósági eljárásba, ez törvénysértés lenne. Meg van győződve arról, hogy az ügyet kivizsgálják, minden tisztázódik, de szembe kell nézni a ténnyel, hogy apám miatt az ügy

politikai színezetet is kaphat, hiszen Svájcban született, ott is nőtt fel, rokonai élnek ott, akikkel levelez, és ezzel a kérdéssel kell szembeszállni, be kell bizonyítani, hogy apám nem idegen elem, hanem becsületes szovjet ember. Ez ami a dologban a lényeges. Ebből az elmefuttatásból meggyőződhetnek arról, hogy Ljova valóban olyan okos volt, mint egy miniszter, és úgy gondolkodott, mint egy államférfiú. – Mikor utazol haza? – kérdezte Ljova. Csernyigovból városkánkig mindössze néhány órát tart az út, és őszintén szólva nekem legkényelmesebb reggel lett volna elutaznom, de ha itt maradok náluk, kénytelen lennék kora reggel mindenkit fölébreszteni. Aztán meg tudják, van ez így: minél nagyobb lakásuk van egyes embereknek, annál kevesebb hely akad benne arra, hogy egy idegen ott töltse az éjszakát. – Most azonnal utazom haza. – No jó, hát akkor tájékoztass rendszeresen a dolgok menetéről. Búcsúzóul szerettem volna átölelni a bátyámat, de a körülmények valahogy nem kedveztek ennek. Csak kezet szorítottunk. Anna Mojszejevna is kezet nyújtott nekem, elköszöntünk egymástól egy futó kézfogással, és most megint rám mosolygott kurta, hivatalos mosolyával. Egész éjszaka az állomáson lődörögtem, majd reggel vonatra ültem, és hazautaztam. Hazaértem, és mondtam anyámnak, hogy Ljova és Anna Mojszejevna jól megvannak, nagyon szívesen fogadtak, Anna Mojszejevna igen művelt asszony, Olecska tüneményes kislány, imádja Ljovát, papának hívja, és Ljova egészen odavan érte. Anyám rezzenetlen arccal végighallgatott, nem vonta kétségbe, hogy Anna Mojszejevna igen művelt asszony, és hogy Olecska nagyon kedves kislány, miért ne lenne az hároméves korában, azt se vonta kétségbe, hogy Ljova odavan érte, de mi köze neki ehhez a kislányhoz, nem az ő unokája. Egyébként sem tudott most velük törődni, nem ők foglalták le minden gondolatát, egyedül csak apámra tudott gondolni. – Mit mondott az ügyről? – Azt mondta, nincs joga beleavatkozni, a nyomozás majd mindent tisztáz, és minden elrendeződik. Meg lehet érteni őt is, ha mentegetni akarja apját, akkor, ha áttételesen is, de bűnösségét erősíti meg, az ártatlant nem kell megvédeni, az ártatlant megvédi a jog, a törvény, melyben Ljova szentül hitt. Tehát hogy Ljovának a maga módján igaza volt, ezt értettük mind, én is, apám és Rahlenko nagyapám is. De anyám nem tudta megérteni. Hogyan? A fiú nem tudja megvédeni az édesapját? Ki látott még ilyent? Ilyen magas hivatalt tölt be, és egy szót sem tud mondani a szemenszedett hazugságok ellen? És ez az ő Ljovája, életének büszkesége, lehetséges, hogy csalódnia kell a fiában, hogy csalódnia kell a gyerekeiben? És eztán megérkezett a területről a revízió, beásták magukat a papírokba, és ugyan van-e a világon egy olyan revíziós bizottság, amely azt írná jelentésében, hogy mindent rendben talált, minden nagyszerű, és talán bizony létezik olyan üzem, ahol nincsenek hibák és hiányosságok? És a revíziót végzőkön kívül megérkezik még a területtől egy különleges bizottság is, és kihallgatja az embereket. Az emberek pedig különbözők: az elégedetlenek örülnek, ha valami rosszat mondhatnak. A megbántottak keresik az alkalmat, hogy revánsot vegyenek, a gyávák félnek igazat mondani, az óvatos emberek pedig szívesebben adnak kitérő választ. Apámat, Szidorovot, mind a tízüket felfüggesztették állásukból, és megkezdték beidézgetésüket a vizsgálóbíróhoz. Ekkor aztán apám is megértette, hogy a helyzet rosszul áll, és nagyon nyomott hangulatban jött haza. A revízióval, a bizottság munkájával és a nyomozással eltelt vagy hat hónap, már kilencszázharminchatot írunk, és a vizsgálóbíró meghozza a döntést: mindenkit bíróság elé kell állítani. Az ügyész helybenhagyja a döntést, elviszik apámat, Szidorovot és az összes többieket, elszállítják a csernyigovi börtönbe, mert nekünk a városban nem volt börtönünk. Mit mondjak erről maguknak? Mit lehet mondani, amikor egyszer csak jönnek, házkutatást tartanak, és elviszik az apádat, ezt a csendes embert, az egész házat fenekestül felforgatják, keresik a lopott holmit, keresik a pénzt és az értékeket, mintha nem értenék, hogy ha apám valóban tolvaj lenne, akkor a fél esztendeig tartó revízió és nyomozás ideje alatt mindent elvitt volna a háztól. De mégiscsak keresnek, és természetesen semmit sem találnak. Elviszik a leveleket, amelyek, mint tudják, Svájcból jöttek. Apám – meg kell hogy mondjam – férfihoz méltóan viselkedett, még mosolygott is, hogy bátorságot öntsön belénk, de a mosolyában volt valami bűntudat. Nem, nem velük szemben érzett

bűntudatot, hanem velünk szemben: miatta jöttek ide éjnek idején ezek az emberek, és zavarták meg az egész család nyugalmát. De az anyám nem volt olyan tapintatos és olyan jól nevelt, mint az apám. És az öcsém, Henrik sem bizonyult annak. Eleinte egy kicsit megszeppent, tudják, mint a kis utcagyerek a rendőrségtől, de amikor megértette, hogy apámért jöttek, akkor szemtelenkedni, pimaszkodni kezdett a rendőrökkel, megállt az ajtóban, nem tudtak tőle továbbmenni, lökdösődött, csinálta a maga gyerekes pimaszságait, s ha nem kiáltottam volna rá, rosszul is végződhetett volna a dolog. De hogy mit érezhetett az anyám, azt el sem tudom mondani. Azt gondoltam, hogy ezen az éjszakán megzavarodik. Hisztérikus rohamot kapott, apám nyugtatgatta. Gyina azt hajtogatta: „Mama, ne sírj! Mama, ne sírj!” Anyám meg csak ott ült a széken, jobbra-balra ringatta magát, és hangosan mondogatta: „Végünk, végünk, végünk!” Szása nyolcesztendős lehetett akkor, némán és elgondolkodva figyelte az eseményeket. Úgy gondolom, hogy ez az éjszaka az emlékezetébe vésődött rövid kis életének utolsó napjáig. Hála istennek, a kis Igor aludt, és semmit sem hallott. És amikor a rendőr azt mondta anyámnak: – Ivanovszkaja polgártársnő, viselkedjék rendesen – akkor anyám rákiáltott: – Miért jöttek ide? Ki hívta magukat? Takarodjanak! S bár a rendőrök ismerőseink voltak, a városkánkból való fiúk, mégis jelentőségteljesen összenéztek, és ekkor apám tapintatosan azt mondta: – Kérem, bocsássanak meg neki, nagyon ideges. Majd anyámhoz fordult: – Ráhel, ha jót akarsz nekem, kérlek, hallgass el. Anyám abbahagyta a kiabálást, a két keze közé fogta a fejét, és úgy himbálta magát a széken, mint egy eszelős. És még amikor apámat elvezették, akkor sem kelt fel, nem búcsúzott el tőle, nem kapaszkodott bele, mint ahogy ezt az asszonyok teszik, amikor elviszik a férjüket. Én magam saját kezűleg szedtem össze apámnak a szükséges holmit. Apám megcsókolt mindannyiunkat, odalépett anyámhoz, aki behunyt szemmel, szinte élettelenül ült ott, azt gondolom, meg akarta simogatni a fejét, de aztán meggondolta magát, és a rendőrökkel együtt kiment a házból. Becsapódott az ajtó, aztán a külső ajtó is, az anyám továbbra is mozdulatlanul ült, lehunyt szemmel, semmit sem látott, semmit sem hallott. Az ablakhoz léptem, már hajnalodott, apámat az utcán kísérték, és mindenki látta ezt, senki nem aludt, mindenki tudta, hogy eljöttek apámért, és mindenki látta, hogyan viszik el. Ágyba parancsoltam a gyerekeket, hogy legalább egy kicsit még aludjanak. Henriknek reggel munkába kell mennie, Gyinának és Szásának pedig iskolába. Aztán megérintettem az anyám vállát: – Mama, feküdj le. Anyám felnyitotta a szemét, rám nézett, de nem látott engem, megint becsukta a szemét, és ott ült továbbra is úgy, ahogy eddig, és én megértettem, hogy anyám megzavarodott. így ült egészen reggelig. A gyerekek felkeltek, megreggeliztek, és elmentek, Henrik munkába, Gyina és Szása iskolába; felébredt Igor is, felöltöztettem, megetettem, anyám meghallotta a gyerek hangját, s csak akkor nyitotta ki a szemét, körülnézett, és azt mondta: – Mindennek vége. Aztán felkelt, bement a hálószobába, úgy ruhástul végigdőlt az ágyon, elaludt, átaludta az egész napot, estig. Eljött Rahlenko nagyapám és nagyanyám, eljött Lazar bácsi és Grisa bácsi, emberek jöttek hozzánk, szomszédok, de anyám egyre csak aludt, és én, nehogy felébresszem, kimentem velük a tornácra, elmondtam nekik mindent, hogyan történt, az emberek együtt éreztek velünk, az asszonyok sírtak, sajnálták az apámat, és eljöttek az anyám barátnői is, emlékeznek még a Kuznyecov kovács lányaira? Már férjes asszonyok voltak; és Sztasenokék meg más emberek is jöttek, de én senkit nem engedtem be az anyámhoz, időről időre bementem hozzá én magam, féltem, hogy csinál valamit magával, hiszen napnál világosabb, hogy nincsen eszénél. Hazajött az iskolából Gyina és Szása, majd Henrik is megjött a munkából, nagyanyám a kis Igorral együtt elvitte őket magához ebédelni. Estére anyám végre felébredt, megmosakodott, kijött az ebédlőbe, és megértettem, hogy tévedtem, amikor azt hittem, hogy megzavarodott. Bejött a szobába, nyugodtan, szigorúan és parancsolón, amilyen mindig volt, meghagyta, hogy hívjam ide nagyapámat, Lazar bácsit, Grisa bácsit, szomszédainkat: Ivan Karlovicsot és Afanaszij Prokopjevics Sztasenokot, de mindegyiket a feleségük nélkül, férfiak tanácsára van szüksége. Mind eljöttek, leültünk az asztalhoz, s töprengeni kezdtünk azon, hogy mit kellene tenni. És természetesen mindannyian csak azt az egy szót tudtuk mondani,

hogy „ügyvéd” kell, de nem egyszerűen csak ügyvéd, hanem az ügyvédek ügyvédje, hiszen apánk élete forog kockán. Ukrajnában akkor a legjobb ügyvédnek egy bizonyos Dolszkijt tartották, aki Kijevben élt. Híre volt az egész köztársaságban, olyan híre, mint Braudének vagy Kommodovnak az egész Szovjetunióban. Braude vagy Kommodov egy ilyen ügy miatt nem jön el hozzánk, de lehetséges, hogy Dolszkij eljön. Kijev közelebb van, mint Moszkva. És mint ahogy Ivan Karlovics nagyon ésszerűen megjegyezte, abban az esetben, ha a területi bíróság nem dönt kedvezően az ügyben, akkor az ügy továbbmegy a köztársaság Legfelsőbb Bírósága elé, és Dolszkijnak nagyon könnyű lesz az üggyel foglalkozni, annál is inkább, mert Kijevben mindenkit ismer, és őt is ismeri mindenki. De, tette hozzá Ivan Karlovics, Dolszkij nagyon drága ügyvéd, olyan mesés honoráriumokat kér, amit mi el sem tudunk képzelni. Anyám azt válaszolta, hogy a honorárium nem számít, minden honoráriumot megfizet, ha kell, eladja a házat, minden holminkat, amink csak van, legyen az akár az övé, akár a gyerekeké, mindnyájan készek vagyunk arra, hogy itt maradjunk csupaszon, mezítláb, fedél nélkül, ha ezen múlik apánk megmentése. És Lazar bácsi és Grisa bácsi szintén azt mondta, hogy mindent odaadnak azért, hogy megmentsék Jakovot, és Afanaszij Prokopjevics szintén megígérte, hogy segít, amivel csak tud. Egyszóval kiderült, hogy megfelelőbbet, mint Dolszkij, nem tudunk, de nincs is, egész Ukrajnában nagy tekintélye van, de még az egész Szovjetunió területén is, s ha ő elvállalja az ügyet, akkor apánk megmenekült. Anyám azonban várta, hogy mit mond a nagyapám, mert nagyon adott a véleményére. És bár nagyapám már hetvenöt esztendős volt, mégis roppant .gos fejjel gondolkodott, és élettapasztalatot, képzelhetik, hogy mennyit lehet szerezni hetvenöt esztendő alatt. És Rahlenko nagyapám kurtán csak ennyit mondott: – Tyerescsenkót kell megfogadni. Ha nagyapám azt mondta volna, hogy Salamon királyt kell ügyvédül felfogadni, azon nem csodálkoztunk volna így el. Tyerescsenko! Természetesen emlékeznek még az Ideiglenes Kormányra és a tíz kapitalista miniszterre? Köztük volt egy Tyerescsenko pénzügyminiszter, ukrajnai cukorgyáros, vagy kadet, vagy monarchista. Az a Tyerescsenko, akiről nagyapám beszélt, természetesen nem a miniszter volt, de éppen elég kellemetlensége származott ebből a miniszterből: be kellett bizonyítania, hogy nem rokona ez a miniszter, és ő sem rokona a miniszternek. Akkortájt ez volt a szokás: bizonyítsd be, hogy nem vagy a rokona. De hát hogy lehet ezt bebizonyítani, kérdezem én? Ráadásul ez a mi Tyerescsenkónk annak idején roppant fecsegő alaknak bizonyult, és amikor ez a Tyerescsenko miniszter hatalmon volt, azzal hencegett, hogy ő a legkedvesebb unokaöccse és minden cukorgyárának egyetlen örököse, bár mindenki jól tudta, hogy olyan unokaöccse ő ennek a miniszternek, mint amilyen nagyanyám nekem Kerenszkij. Egy pénzügyőr fia volt, apját is, meg őt magát is mindenki nagyon jól ismerte. Ifjúkorában nincstelen kis csavargó volt, bár egyetemre járt, és képzeljék el, megtetszett neki az anyám, Ráhel, méghozzá éppen abban az időben, amikor már apám menyasszonya volt. Anyám mindenkinek tetszett, de mindenki jól tudta, nem olyan lány, akivel valami kis etyepetyéről szó lehet, egyszerűen csak gyönyörködtek benne, ez a pimasz Tyerescsenko viszont eljárogatott hozzánk azzal, hogy félcipőt akar varratni magának, de valójában azért jött, hogy megkörnyékezze Rahelt. Nagyapám erre rögtön rájött, megfogta Tyerescsen-kót a grabancánál, és kipenderítette az utcára a félig kész cipőjével együtt. Tyerescsenko azonban nem hagyott fel a dologgal, nem értette meg a bolond, hogy kivel van dolga, és mindenfelé nagy hangon hencegett, hogy Ráhel úgyis az övé lesz, mert nem született a világra olyan lány, aki ellen tudna állni neki. Ezt az állomáson mondta, ahol a fiatalok esténként sétálgatni szoktak, kint a peronon, a személyvonatot várva. És ezt a hencegést meghallotta Grisa bátyám, bár mindössze tizenöt esztendős volt, Tyerescsenko meg legalább húsz, és pajtásaitól körülvéve állt, mégis Grisa bácsi odament hozzá, és a képébe vágott úgy, ahogy csak tudott, és meg kell hogy mondjam, ütni aztán jó nagyot tudott. És Tyerescsenko cimborái meg se moccannak, mert látják, jön ám a többi Rahlenko fiú is, és ezt a családot az egész város ismerte, és az egész város tudta, hogy jobb velük nem kikezdeni. És mindehhez még közeledik a vonat is, már fut a csendőr karddal az oldalán, s a kard a lábát veri, és amíg beállt a vonat, és odafutott a csendőr, addig Grisa bácsi úgy kidíszítette Tyerescsenkót, mint a Jóisten a teknősbéka páncélját, és helyesen tette: ilyen dolgokat csak egy aljas csirkefogó mondhat, és Grisa bácsi kötelessége volt megvédenie a testvére becsületét, ő nemcsak jó fivér volt, de olyan fivér is, aki keresi az alkalmat arra, hogy verekedhessen, és ugyan mi jobb ok kínálkozhat egy verekedésre, mint az, hogy ha a nővéredet gyalázzák, aki nem egyszerűen csak menyasszony, hanem egy bonyolult

helyzetben levő menyasszony, a vőlegénye Svájcban tartózkodik, és még nem tudni, mi lesz mindebből. Ennek az esetnek semmi különösebb következménye nem lett. Tyerescsenko, mint ahogy ezt mifelénk mondják, lenyelte a békát, letapasztotta a kék foltokat, és szépen elutazott Pétervárra, véget ért a szünidő. Nagyapámhoz pedig eljött az apja, a pénzügyőr, a pénzügyőrök akkoriban nálunk egyenruhában jártak, eljött, és bocsánatot kért a fia viselkedése miatt. Azt felelte rá az én Rahlenko nagyapám: – Fiatalemberek között sok minden megesik. Semmi többet nem mondott nagyapám. De amennyire én ismerem őt, az idősebb Tyerescsenko cselekedete tetszett neki, értékelni tudta a rendes viselkedést. Azt gondolom, egyetértenek velem, hogy egy pénzügyőrnek egyenruhában bocsánatot kérni a fiáért, akit egyébként előzőleg kidobtak az utcára, majd úgy kidíszítették, mint a Jóisten a teknősbéka páncélját, és bocsánatot kérni nem mástól, mint egy egyszerű susztertől, ez – úgy gondolom, egyetértenek velem – nemes tett volt. Azt hiszem, nemcsak fiának méltatlan magatartása késztette az öreg Tyerescsenkót arra, hogy bocsánatot kérjen, hanem az is, hogy az egész város nagyon izgult Ráhelért, az én későbbi anyámért, és minden bizonnyal az öreg Tyerescsenko is izgult érte. Aztán jött a háború, majd a forradalom, a fiatal Tyerescsenko vagy tizenöt esztendő múltán került megint elő, már mint komoly ügyvéd, védőügyvéd, Csernyigovban lakott, eljárt hozzánk, peres ügyeket intézett a bíróságon, méghozzá nagyon sikeresen, így aztán az jött szokásba, hogy a városkánkbeliek minden peres ügyükben hozzá fordultak: értette a dolgát, meg aztán saját emberünknek tekintették, közülünk való, a mi városunkból. Azt gondolom, akadtak Csernyigovban jobb ügyvédek is, mint ő, de az emberek szeretnek a kitaposott úton járni, annál is inkább, mert Tyerescsenko mindig szívesen vállalta a mi ügyeinket, soha nem utasított el egyet sem, ügy pedig akadt elegendő: NEP-korszak, adók, adófelügyelők, mindegyikből jutott elegendő. Egyszer valamiféle kellemetlenségbe keveredett ez a Tyerescsenko. Azt beszélték, hogy elvált a feleségétől, ivásra adta a fejét, elutazott Csernyigovból, visszatért Csernyigovba, kizárták az ügyvédi kamarából, visszavették az ügyvédi kamarába, más védőügyvédek kezdtek járogatni hozzánk, az emberek elfelejtették Tyerescsenkót, és most képzeljék csak el, nagyapámnak eszébe jutott. És mikor? Akkor, amikor azt mondhatjuk, hogy az apám élete forgott kockán. És ki jutott ekkor az eszébe? Az az ember, aki annak idején a legpimaszabb módon környékezte meg az anyámat. És akit ő saját kezűleg penderített ki az utcára, és most ez az ember védené apánkat, a saját, hogy úgy mondjam, szerencsés vetélytársát! Vitathatatlan, hogy Rahlenko nagyapám bölcs ember, tiszta fejű, okos, de a hetvenöt év mégiscsak hetvenöt év. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ebben a korban az ember már elbutul, egyáltalán nem akarom azt mondani! De mégis valahogy megcsontosodik, megreked egy ponton. A nagyapám emlékezett arra, hogy valamikor Tyeres-csenkónak sok peres ügye volt a városunkban, méghozzá sikeres kimenetelű ügye, és más védőügyvédet nagyapám nem ismert, eljárást sohasem indítottak ellene, perbe sose fogták, így aztán azt mondta, hogy vegyük Tyerescsenkót. Amikor nagyapám látta az ámulatunkat, hozzátette: – Kijevi ügyvéd nem fogja elvállalni az ügyet. Ha pedig olyan neves, mint mondjátok, akkor még kevésbé, számít is neki a mi Jásánk! Tyerescsenko pedig ezzel az üggyel visszaállíthatja renoméját a városunkban. Ebben az elképzelésben volt bizonyos logika. De hát nekünk apánkat kell megmentenünk és nem Tyerescsenko jóhírét. Vállalhatunk mi ekkora kockázatot? Megszólalt Ivan Karlovics: – Igaza van, tisztelt Avraam Iszakovics, Tyerescsenko tehetséges, nagy tudású ügyvéd. De iszik, teljesen elzüllött. Ha egy ügyvéd ittasan jelenik meg a bíróságon, akkor eltiltják a védelem vitelétől, és ez a per biztos elvesztését jelentené. – Meg kéne bizonyosodni a dologról – tartott ki a véleménye mellett továbbra is a nagyapám. – Ha nem halt meg delirium tremensben, ha még eszénél van, s ha Isten adná, felhagyott az ivással, akkor keresve se találnánk nála jobb védőügyvédet. Ekkor anyám kimondta a döntő szót: – Holnap Borisszái együtt Csernyigovba utazom, meg-tanácskozzuk a dolgot Ljovával (mégiscsak élt még benne e téren valami kis reménység), és mindent megtudakolunk Tyerescsenkóról. Ha olyan ember, akivel érdemes kezdeni, és Ljova is ezt tanácsolná, akkor megfogadjuk Tyerescsenkót. Ha nem,

akkor Borisz elutazik Kijevbe, és megegyezik Dolszkijjal. Annyi pénzt fizetünk neki, amennyit kér. De hogy legyen a gyerekekkel? Fimáról és Ljubáról volt szó. Közöljük velük apám letartóztatását, vagy ne? Fima Harkovban dolgozott a traktorgyárban, Ljuba Leningrádban az orvosi egyetem második évfolyamán tanult. Nagyapám azt mondta: – Nem kell nyugtalanítani a gyerekeket, ráérnek még megtudni. De Afanaszij Prokopjevics nem értett egyet vele: – Már nagyok, meg kell tudniok az igazságot. Ivan Karlovies nagyon ésszerűen megjegyezte, hogy ha nem közöljük velük a dolgokat, ez csak rosszabb lesz a gyerekeknek, megvádolják őket azzal, hogy elhallgattak egy ilyen komoly tényezőt, senki nem fogja elhinni nekik, hogy nem tudtak apjuk letartóztatásáról. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy megírjuk nekik. De úgy, hogy ne nagyon nyugtalanítsuk őket, mondván, hogy semmi nagyobb baj nincs, valami félreértés a gyárban, rövidesen minden tisztázódik, és apánkat kiengedik. Felutaztunk anyámmal Csernyigovba, elmentünk Ljova lakására, Anna Mojszejevna nem volt otthon, a háztartási alkalmazottjuk, Anna Jegorovna fogadott bennünket, ajtót nyitott, roppant zavarba jött: csak áll az ajtóban, és hallgat. Azt kérdezem tőle: – Itthon van Lev Jakovlevics? – Nincs – feleli rá –, elutazott Moszkvába. Felrendelték… – És Anna Mojszejevna? – Dolgozik. És változatlanul tovább áll az ajtóban. Megértettem, hogy Anna Mojszejevna utasíthatta bennünket illetően, megparancsolta, hogy ne engedjen be bennünket a lakásba. De Anna Jegorovna nem küldhetett el engem, Lev Jakovlevics édestestvérét, s még kevésbé zavarhatta el a gazdája édesanyját. De én még ennél többet is mondhatok maguknak. Még ha nem tudta volna, hogy Ljova édesanyja áll előtte, akkor sem tudta volna elzavarni, az én anyám nem olyan asszony volt, akit csak úgy egyszerűen el lehet zavarni, első látásra olyan tiszteletet váltott ki mindenkiből, mindenkit lenyűgözött a megjelenésével. És Anna Je-gorovna csak állt előtte elveszetten, zavartan, nem tudta, mit is tegyen. A leghelyesebb lett volna, ha sarkon fordulunk és elmegyünk. De mit mondjak az anyámnak? Ha Anna Jegorovna ajtót mutatott volna nekünk, akkor azt mondtam volna, hogy ez egy ostoba, tanulatlan asszony, neveletlen nőszemély, nem ismer bennünket, anyámat még sose látta, rám meg nem emlékszik, így aztán fél beengedni bennünket a lakásba. így magyaráztam volna a dolgot anyámnak, majd elvittem volna a városban élő ismerőseinkhez, ott hagytam volna náluk, magam pedig visszajöttem volna ide, és négyszemközt beszéltem volna Anna Mojszejevnával, nagy vonalakban már elképzeltem, milyen beszélgetés vár rám, és szívesen megkíméltem volna anyámat ettől. De Anna Jegorovna nem tudta, mit csináljon, nem csapta be orrunk előtt az ajtót, nem tudta megtenni ezt ez a jólelkű asszony, beengedett bennünket, de nem a szobába vezetett be, hanem a konyhába. Jól tudják, nemcsak én vagyok ilyen okos, anyámnak is helyén van az esze, és igazán nem kellett valami éles szeműnek lenni ahhoz, hogy mindent megértsen. A háztartási alkalmazottjuk nem tudta, beengedjen-e bennünket vagy sem, ezért aztán nem a szobába vezette be, hanem magához invitált bennünket a konyhába, és zavarában még egy csésze teával sem kínált meg minket, nem hívta ki Olecskát a nagymamához és a bácsikájához, pedig a kislány otthon volt, hallottuk, hogy a szobájában játszik, vagy a babájával beszélget, vagy csak önmagával, halljuk a topogását is. Tudják, nem így fogadják a házigazda anyját és a testvérét, de még a legtávolabbi rokonokat sem így fogadják, feltéve persze, hogy még változatlanul rokonnak tartják őket. Így aztán üldögélünk a konyhában anyámmal, s anyám le nem veszi figyelő tekintetét Anna Jegorovnáról, aki roppant kényelmetlenül érzi magát ettől a tekintettől, szegény ide-oda futkos, hol Óljához a szobába, hol megint vissza a konyhába, amíg csak nem akadt egy mentő ötlet: – Ideje, hogy sétálni menjünk Olecskával… És szegény nem tudja végigmondani a mondatot, hogy „így aztán maguknak is el kell menni, nem szabad nekem senki idegent a lakásban hagynom, ha elmegyek”, nem tudja ezt kimondani, de arra sincs joga, hogy azt mondja, maradjunk, hiszen nem a maga ura. Hogy kisegítsem keserves helyzetéből, megkérdezem:

– Hol szoktak sétálni? – Itt – mutat ki az ablakon –, ezen a kis téren. – Hát akkor rendben van – mondom erre én. – Elüldögélünk magával ott a padon, amíg csak Anna Mojszejevna haza nem jön. Menjünk, anyám, üldögélünk egy kicsit a friss levegőn. Anyám pedig változatlanul le nem veszi figyelő tekintetét Anna Jegorovnáról, természetesen mindent ért, de egy szót sem szól, és tekintetétől a szegény asszony még jobban zavarba jön. – Csak üljenek, ne siessenek, nekem még föl kell öltöztetnem Olecskát… – Nem – mondom erre –, inkább megvárjuk lent a kis téren. Kimegyünk anyámmal a térre, és leülünk a padra. Csodálatos, verőfényes, szeptemberi nap, még nyáriasan meleg, még minden buján zöldell: a fák, a bokrok és a fű, gyerekek játszanak a homokban, az utcán vidám emberek járnak, körülöttünk minden olyan gondtalan, örömteli és ragyogó, olyan szépséges ez az ősi város, Csernyigov, és sehogy sem tudjuk elképzelni, elfogadni azt a gondolatot, hogy apánk eltűnt ebből a bennünket környező, ragyogó világból. – Nos, mit szólsz ehhez? – kérdezte anyám rám pillantva. – Mit lehet várni tőle? Egy háztartási alkalmazott, egyszerű, műveletlen asszony. – Rendben van – fordult el tőlem anyám –, megvárom azt a művelt asszonyt. – Talán elmennénk Rudakovékhoz (ezek voltak az ismerőseink, a földijeink), kipihened magad, aztán én visszajövök egyedül, beszélek vele, megtudom, merre van Ljova, jó? – Nem! – válaszolta anyám. – A saját szememmel akarom látni ezt a mi szépasszonyunkat. Odaért Anna Jegorovna a kislánnyal, leült mellénk a padra, Olecska megindult a homokozó felé, de én megállítottam: – Szervusz, Olecska! – Jó napot kívánok! – Megismersz engem? Kicsit határozatlanul válaszolt: – Igen. – Hogy hívnak engem? – Bácsinak. Megint elhallgatott, és Anna Jegorovnára nézett. – Borisz bácsinak – súgtam meg neki. – Borisz bácsinak – ismételte a kislány. Ekkor az anyámra mutattam: – Ez pedig a Ráhel nagymama. Tudtam, hogy anyám elégedetlen lesz ezzel a bemutatással: ugyan miféle nagyanyja ő ennek a kislánynak, és miféle unokája neki ez a kislány? De ha másként nevezném, vagyis úgy tennék, mint ahogy Anna Mojszejevna tett velem, ez azt jelentené, hogy véglegesen felrúgnék minden rokoni kapcsolatot. A kislány felnézett anyámra, akinek imponáló megjelenése zavarba hozta a gyereket, egy darabig a cipősarkával kapirgálta a földet, majd elindult a homokozó felé. Anyám nem vette le róla a tekintetét, de nem valami kedvesen nézett rá: a kislány Anna Mojszejevna egy részét jelentette számára. Nem valami vidám hangulat uralkodott a kispadon. Anyám úgy ült ott, mint egy szobor, Anna Jegorovna szintén hallgatott, bár minden bizonnyal szeretett elbeszélgetni, de hát melyik dada nem szeret beszélgetni, aki órák hosszat tétlenül üldögél egy kis kerti padon? Persze a leglényegesebb dologról nem beszélhetett velünk, nem volt joga hozzá, és mindenféle jelentéktelen dologról fecsegni, akkor, amikor létezik egy ilyen nagy dolog, amely nyomaszt bennünket, nem lenne illendő. Jól megnevelték, tudta, miről lehet beszélni és miről nem szabad, kijárta Anna Mojszejevna iskoláját. És mégis ez a jólneveltség nem valami lakáji alázatban jelentkezett nála, hanem méltóságteljesen, mondván, hogy én a gyerek mellett vagyok, másról nekem nem kell tudnom, háztartási alkalmazott vagyok náluk, dada, az én helyem a konyhában van, ha valakiről beszélgetek, az a gyerek, de megértem, hogy most nincs idejük a gyerekre, komoly dolog foglalkoztatja magukat, arról majd beszéljenek a gazdasszonyommal, Anna Mojszejevna val. Így üldögéltünk vagy két órát, de az is lehet, hogy hármat, már esteledett, amikor megjelent Anna Mojszejevna. Én hamarabb láttam meg őt, ahogyan jött felénk a járdán, semmint ő meglátott volna bennünket. Láttam, ahogy jön ez a testes, magát sokra tartó, széles vállú asszony, hosszú, szürke kabátban, amitől még testesebbnek látszott, simán hátrafésült, fekete hajjal, haragos képpel, kezében degeszre tömött aktatáska, ügybuzgó, előkelő asszonyság. Keresztüljött az utcán, megindult a kis tér felé, látszik, tudja, hogy Olja ilyenkor itt van a dadájával. Nyugodt, magabiztos, határozott léptekkel

jött a padhoz, meglátta Anna Je-gorovnát. Bennünket nem látott meg, senki sem érdekelte Ólján és Anna Jegorovnán kívül. Semmit nem látó tekintete végigpásztázta az arcunkat, elfordult, s amikor már elfordult, akkor hirtelen megismert, eszébe jutott, ki vagyok én, és megértette, hogy ki ül mellettem: Ljova nagyon hasonlított anyámra. Hirtelen elváltozott arcából és abból, hogy milyen haragos és megközelíthetetlen kifejezés ült ki rajta, megértettem, hogy megismert bennünket. Anna Jegorovna felállt. Én is felálltam a padról. – Jó napot, Anna Mojszejevna! Anyámra mutattam: – Ez itt Ljova édesanyja. Egy szót sem válaszolt köszönésemre, és nem kívánt megismerkedni anyámmal. Megigazgatta Olecska sapkáját. – Lev Jakovlevicset felrendelték Moszkvába, a Közlekedési Népbiztosság rendelkezési állományába. Ott kapja meg az új kinevezését, s ha szükségesnek tartja, majd közli magukkal a címét. Érthetően, világosan, kategorikusan beszélt, minden szava akár egy fejszecsapás; idegen, ellenséges ember. „Ha szükségesnek tartja”, szép, ugye? Hogy tetszik ez maguknak? Pimaszságától, durvaságától, lelketlenségétől teljesen elvesztettem a talajt a lábam alól, bár mindenre felkészültem, ezt azért nem vártam. Ha mindezt egy férfi mondja nekem, tudtam volna, miként válaszoljak. De egy asszony állt előttem, ha rongy, akkor is csak egy asszony, nem veszekedhettem vele a kislánya és a háztartási alkalmazottja előtt. Békéltetően annyit mondtam: – Nagyon nagy bánat ért bennünket, Anna Mojszejevna, letartóztatták apámat. – Hát igen – felelte erre hűvösen –, nem kell különböző machinációkkal foglalkozni, becsületesen kell élni. Erre megszólalt az anyám: – Nem egy bánat ért bennünket, hanem kettő. Az elsőről már beszéltünk, a második az, hogy Ljova egy ilyen rongy nővel adta össze magát. Anna Mojszejevna semmit sem válaszolt erre. Az ő feladata az volt, hogy ne álljon szóba velünk, hanem rögtön elutasítson, azt bizonyítandó, hogy idegenek vagyunk a számára. Ezzel már mentek is. Csak Anna Jegorovna maradt hátra néhány pillanatig, összeszedte Olecska lapátjait, játékait, és azt mondta: – Isten velük! Rudakovéknál töltöttük az éjszakát, földijeink voltak, és hát a földiek természetesen mindent tudnak. Ami az ügyvédeket illeti, mint ahogy ezt a földijeink mondták, Tyerescsenko szóba sem jöhet, közbenjáróként működik apró ügyekben, teljesen elitta az eszét, különböző kérvényeket írogat a piacon. De vannak kitűnő, jó hírű ügyvédek; Pet-rov, Sulman, Velembickaja. De hát Dolszkij! Dolszkijjal egy napon se lehet említeni őket, hiszen ha meg tudnánk nyerni Dolszkijt! Egyszóval anyám hazaindult, én pedig felültem a vonatra, és utaztam Kijevbe. Nem fogom fárasztani magukat azokkal a részletekkel, hogy jutottam be Dolszkijhoz. Mindenki Dolszkijt akarta megbízni, mindenkinek Dolszkijra volt szüksége, mindenki rá várt, utána futott, őt kereste. Azok közé az ügyvédek közé tartozott, akik rájöttek egy egyszerű igazságra: minél nehezebb elérni őket, annál inkább törik magukat érte az emberek; ha egy ember mindenkinek kell, akkor minden bizonnyal értékes ember, s egy értékes embernek nagy az ára. Egy álló héten keresztül próbáltam bejutni hozzá, s nagy keservesen végre sikerült is. Végighallgatott mindent, amit mondtam, a gyárról, az újságcikkről, apámról meg Svájcról és Ljova bátyámról, egyszóval mindent meghallgatott. Meg kell hagyni, ha már valaki bejutott hozzá, akkor figyelmesen végighallgatta, elmerült az ügyben, ezt nem lehet elvitatni tőle. Figyelmes, jól ápolt, kissé régimódian öltözködő úr, némi szakállal és dús, hosszú hajjal, akár egy operaénekes. Nagyon előnyös külső. Egy ügyvéd esetében ez nem mellékes dolog. De nem vállalta el, hogy eljöjjön hozzánk, apám védőügyvédjének. – Bármennyire szeretnék is segíteni magán – mondta Dolszkij, egy olyan ember határozott, szép, zengő hangján, akit félbeszakítani kényelmetlen, de nem is szabad, az ilyen hangnak minden bizonnyal nagy hatást kell gyakorolnia mind a bíróságra, mind a publikumra –, nem áll módomban jelenleg elutazni Kijevből. Számtalan egyéb ügyem köt ide, és nincs jogom itt hagyni mindet. Kérem, győződjék meg róla. – Fellapozta előttem a naptárát. – Ez a hónap és a következő teljesen betelt. Reménykedjünk abban, hogy apjának ügye nem fordul rosszra, mindabban, amit elmondott, én nem látok bűntényt. De ha mégis kedvezőtlen lenne a bíróság döntése, akkor megígérem, hogy ha

semmisségi panasszal élnek, foglalkozom az üggyel, amint átkerül ide Kijevbe. Mit mondhattam volna, amikor egy ember valóban nyakig van munkában, és a saját szememmel látom a naptárából, hogy nincs egyetlenegy szabadnapja sem? S ugyan mit számítana neki egy kis cipőgyár, egy kis városkában, amikor nevét visszhangozza egész Ukrajna, az egész Szovjetunió, mindenki töri magát, hogy vállalja el az ügyét, és még csak nem is sikerül mindenkinek személyesen beszélnie vele?! – Amint az ügy átkerül Kijevbe, értesítsen róla – mondta Dolszkij, és felállt, ezzel is értésemre adva, hogy a látogatás véget ért. Magam is értem, hogy a látogatás véget ért, de ezért a látogatásért fizetni kell. Előveszem a levéltárcámat. De Dolszkij eltolja a kezemet: – Semmivel nem tartozik, még nem képviselem az ügyét. Visszautaztam Csernyigovba, és elmentem az ügyvédi munkaközösségbe. Hogy mi az az ügyvédi munkaközösség, azt úgy gondolom, maguk is tudják. Két csepp kis szoba, az egyikben foglalnak helyet az ügyvédek, a másikban várakoznak a kliensek, akik már hamarosan sorra kerülnek, de akik még a sorukra várnak, az utcán várakoznak, mert a szoba cseppnyi, a várakozók sora óriási. Végigálltam én is vagy két órát, aztán bementem, kifizettem a titkárnőnek azt, ami a jogi tanácsért jár, és kértem, hogy Petrovhoz mehessek. De ő beteg. Akkor Sulmanhoz mennék, de Sulman éppen tárgyaláson van, nem marad más, mint Velembickaja, és képzeljék el, Tyerescsenko. Természetesen Ve-lembickaját választom, de kiderül, hogy ő már elvállalta három ember védelmét a mi ügyünkben. És mint ahogy a későbbiekben megtudtam, Petrov vállalta Szidorov védelmét, és Sulman még másik kettőt. Nem maradt más, mint Tyerescsenko. Amíg én Kijevben futkostam Dolszkij után, minden jó ügyvédet elkapkodtak előlem. Mit tegyek? Végül is anyám azt mondta, ha nem sikerült megegyeznem Dolszkijjal, menjek Tyerescsenkóhoz. Az ügyvédek szobájában az asztal mögött egy sovány öregember ült, beretvált arccal, vörös orral, s ennek a kis embernek roppant erőteljes hangja volt. Tudják, van úgy, hogy kis törpéknek olyan a hangjuk, akár a trombita, és éppen ellenkezőleg, óriások hangja olyan, mint egy vékony síp. Leülök Tyerescsenko elé, a papírokat rakosgatja az asztalán, nem néz rám, rekedt basszusán felszólít: – Tessék, hallgatom. Elmondom, honnan jöttem, megmondom a nevemet, s miután nem vagyok biztos abban, hogy ezt a nevet ismeri, közlöm vele, hogy a nagyapám, Rahlenko tanácsára jöttem hozzá. S amikor kiejtem a Rahlenko nevet, fölemeli a tekintetét, figyelmesen végignéz rajtam, szája gúnyos mosolyra húzódik, teljesen leplezetlenül és gúnyosan mosolyog rám: no lám, hát megint találkozik ezzel a családdal, bizony úgy hozta a sors, hogy ennek a szép családnak hozzá kell fordulnia segítségért; én bántam, amiért nem beszéltem rá Velembickaját, hogy mégiscsak vállalja el az apám ügyét, hanem inkább Tyerescsenkót választottam, ezt a kisszerű, bosszúálló természetű embert. Csak egy kisszerű és bosszúálló ember tud diadalmaskodni, és gonoszkodva mosolyogni azon, aki ilyen nagy bánatában fordul hozzá, mint amilyen a mi bánatunk, ilyen szerencsétlenséggel, mint amilyen a mi szerencsétlenségünk. De nincs mit tenni. Nem kelhetek fel most, és nem mondhatom azt: „Nem akarom, hogy ön foglalkozzon az ügyünkkel, egy másik ügyvédet kérek, mert maga úgy nézett rám, ahogy nem kellett volna, és nem úgy mosolygott, ahogy mosolyognia kellett volna.” Úgy gondolom, egyetértenek velem abban, hogy egy ilyen lépés a részemről, egy ilyen botrány ostobaság lett volna, hiszen ezek az ügyvédek mind egy követ fújnak, szakmai szolidaritás fűzi össze őket, s ha én minden alapos ok nélkül átmegyek egy másik ügyvédhez, akkor az sem fog szívesebben fogadni. Láttam, hogy nincs mit tennem, így aztán mindent feltártam előtte. Hallgatott, időnként feltett egyegy kérdést, közben a tenyerét a szája elé tartotta, biztos jeléül annak, hogy alkoholista. Az alkoholisták mindig eltakarják kezükkel a szájukat, hogy leplezzék a belőlük dőlő italszagot, és ha az adott pillanatban nem is árad belőlük a pálinkaszag, akkor is, ez a mozdulat már automatikus náluk, hogy a beszélgetőpartnerük ne tudja megítélni, részeg-e vagy józan, másnapos-e vagy sem. Egyszóval láttam, hogy egy alkoholista ül előttem, s megértettem, hogy a helyzet rosszul áll, hogy a nagyapámnak nem volt igaza, Ivan Karlovicsnak volt igaza, egy ilyen alkoholistával elveszítjük az ügyet, elveszejtjük apámat, Tyerescsenkótól meg kell szabadulni, csak nagyon meggondoltan és tapintatosan: botránnyal kezdeni apám védelmét, ez még nagyobb ostobaság lenne. S miközben az ügyet előadom neki, hangsúlyozom, hogy apám Svájcból jött, és ezt ugye szem előtt kell tartani. De Tyerescsenko a tenyerével eltakarja a száját, és azt mondja erre:

– Miért, talán azért került bíróság elé, mert Svájcban született? Svájcnak ehhez a világon semmi köze. Hát igen, Tyerescsenko nem lát tovább az orránál. Egy kis vidéki ügyvéd, aki nem képes felfogni a lényeget, a lényeg pedig abban rejlik, amire Ljova figyelmeztetett bennünket. Majd váratlanul azt mondja: – Az édesanyja annak idején gyönyörű szép fiatal lány volt. És megint gúnyosan mosolyog hozzá: lám milyen szép volt, szerencsésen is alakulhatott volna a sorsa, de nem kellett neki ő, Tyerescsenko, hozzáment egy szerencsétlen flótáshoz, és most a saját ostobaságának következtében, egy ilyen szörnyű históriába keveredett. Hallatlanul feldühített mindez, szerettem volna belevágni a jól beretvált pofájába, de hát egy ilyen helyzetben az ember nem engedheti szabadjára az érzelmeit, fegyelmeznie kell magát, és én fegyelmezem magam, semmit nem válaszolok erre az anyámra vonatkozó megjegyzésre, csak az jár az eszemben, hogy s mint kellene úgy fordítani a dolgot, hogy ő maga ne vállalja a védelmet. És ekkor szerencsémre azt kérdezi: – Nos és miként vélekedik erről a maga nagy hírű bátyja? Megint egy gúnyos kérdés, és én rögtön kapva kapok rajta: – A fivérem nagyon pesszimistán nézi az ügyet. – Hát igen – ért egyet velem Tyerescsenko –, erre meg is van minden alapja. De a végső következtetés levonásához alaposabban meg kell ismerkednem az üggyel. Jöjjön el hozzám holnapután ugyanebben az időben. Eltelik egy nap. A földijeimnél kaptam lakást, Csernyigovban nagyon sokan laktak a mi városkánkból valósiak, így aztán azokhoz, akiknél laktam, eljöttek látogatóba a többi földijeink, mind nagyon sajnálták az apámat, mindenki segíteni akart, az ügyvédek is szóba kerültek. De ekkor a vélemények megoszlottak. Egyesek azt mondták, hogy csak Petrov az igazán jó ügyvéd, és Sulman egy fabatkát sem ér, mások éppen ellenkezőleg azt mondták, hogy Petrov nem ér semmit, és csak Sulman a jó ügyvéd, megint mások meg azt állították, hogy mindegyik rossz, Petrov is, Sulman is, Velembickaja és Tyerescsenko is. így aztán a megadott napon elmentem Tyerescsenkóhoz, aki azt mondta nekem: – Áttanulmányoztam az ügyet, rendkívül bonyolultnak tartom, és úgy látom, hogy reménytelen. – Rendben van – feleltem. – Ha reménytelennek látja, akkor majd beszélek róla valaki mással. – Nem – válaszolta rá –, az ügyvéd kötelessége, hogy védelmezze a vádlottat, bármilyen, még a legreménytelenebb ügyben is. Annál is inkább, miután a nyomozás már befejeződött, a bírósági eljárás rövidesen, a legközelebbi napokban megkezdődik, nincs ideje arra, hogy válogasson. Az ügyet én fogom képviselni. Csinálja meg a szükséges írásokat a titkárnál. Jelentőségteljesen mondom neki: – Meg kell ugye egyeznünk a… Rendkívül hivatalos hangon félbeszakított: – Semmiféle külön megegyezésről szó sem lehet, forduljon a titkárhoz. Elkészítjük a papírokat, és befizetem a kasszába a hivatalosan előírt összeget, és nehéz szívvel indulok haza: rossz kezekbe került az ügy, és erről csak én tehetek, senki más. Amíg én Kijevben Dolszkij után nyargalásztam, a legjobb csernyigovi ügyvédeket elkapkodták előlem, más vádlottakat fognak védeni, az én apámat ez az alkoholista Tyerescsenko fogja védeni, aki természetesen nem felejtette el, hogy hogyan utasította vissza udvarlását az anyám, hogyan penderítette ki őt a nagyapám a cipőjével együtt, és hogyan díszítette ki a képét Grisa bácsim, mint a Jóisten a teknősbéka páncélját, és még csak nem is valahol egy elhagyott kis mellékutcában, hanem temérdek ember szeme láttára a vasútállomáson, ahol városkánk minden értelmiségije sétálgatni szokott. De otthon azt mondtam anyámnak, hogy minden a legnagyobb rendben van. Dolszkijjal megegyeztem, nyomban belép az ügybe, amint az átkerül Kijevbe, Tyerescsenkóval is megegyeztem, igazán kitűnő benyomást tett rám, nem volt igazuk az ismerősöknek, amikor elítélően jellemezték. Anyám végighallgatott, és némán bólintott rá. Általában keveset beszélt ebben az időben. Az élete megállt abban a pillanatban, amikor az apámat elvitték otthonról. A mi életünk folytatódott, ez alatt az én életemet értem, meg a fivéreim, a nővéreim, a bácsikáim, a rokonok életét. Nincs mit tenni, az élet megy tovább, hiszen még amikor egy közeli szeretett ember hal meg, az élet akkor is megy tovább. De anyám élete megállt, az ő életét apám jelentette, más élete nem volt, más életet sosem ismert. Ne gondolják azt, hogy én akár egy jottányit is beletörődtem apám sorsába. Mindent elkövettem a megmentéséért, de én egy reális világban éltem, az iparban dolgoztam,

gyakorlatilag én tartottam el a családot, az apámmal kapcsolatos gondolatok nem mentek ki a fejemből, de mégis más gondolatoknak is el kellett férniök emellett, mert enélkül nem lehet élni és dolgozni. Anyámnak sem helye, sem ideje nem akadt más gondolatokra. Egyetlen gondolat foglalkoztatta, az apám, egyedül csak az apám. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ebben a nehéz időben semmi más nem történt, egyikőnkkel sem történt ebben az időben semmi, mert nem tudom, mit tett volna akkor az anyám, gondolni sem merek arra, hogy apám nehéz sorsa iránti aggodalmában talán közönyös maradt volna, vagy nem tudott volna igazán odafigyelni bármilyen más szerencsétlenségre, még akkor sem, ha ez a gyermekeit érintette volna. Gyermeke hét volt, de a férje, az ő Jákobja csak egyetlenegy egész életében. Elmúlik közben egy hét, de még mindig nem tűzik ki a tárgyalást. Anyámmal felváltva utazunk Csernyigovba, visszük apámnak a csomagot, aztán anyám végleg Csernyigovban maradt, hogy főzzön apámra, és bevigye a csomagokat, a börtönkoszton a legerősebbek sem élnek meg, apám pedig megszokta az otthoni kosztot, nem is egyszerűen csak az otthonit, hanem az anyám főztjét. Mindent apám ügyének rendeltünk alá. Én odaadtam az egész fizetésemet, Jefim is küldött amennyit csak tudott, és Ljova, meg kell hagyni, Ljova is küldött pénzt Cseljabinszkból. Nem Cseljabinszkban dolgozott, hanem a dél-urali vasútvonal valamelyik nagyobb állomásán, de hogy melyiken, azt nem írta meg. Csak azt közölte velünk, hogy Anna Mojszejevnát is áthelyezik Cseljabinszkba, a pártbizottsági lakást leadták Csernyigovban, s amint lakást kapnak Cseljabinszkban, és meglesz a végleges címük, akkor közli velünk, de addig azt kéri, hogy poste restante írjunk neki. Ljuba és Vologya is eljött Leningrádból, magukkal akarták vinni Igort, hogy könnyítsenek anyám helyzetén, Igor nélkül is van elég teendője, meg aztán szinte minden idejét Csernyigovban tölti; de hát hova tennék Igort, a diákszállásra vigyék? A nagyszüleim vették magukhoz Igort, annál is inkább, mert hiszen velük élt Grisa bácsi a családjával együtt, és egy nagy családban nem jelent problémát, ha egy gyerekkel több van. Akadt még valami himmi-hummi, anyám meghagyta: adjunk el mindent, hogy apámnak vinni tudjunk a börtönbe tyúkhúslevest, és vehessünk a számára a piacon friss vajat és gyümölcsöt. Meg kell hogy mondjam, apám mindebből semmit sem látott, később anyám elől eltitkolva elmondta nekem, hogy mindent elszedtek tőle a köztörvényes bűnözők. Anyám mindezt nem tudta, csak egyet tudott: ki kell hozni apánkat a börtönből, és addig, ameddig bent van, el kell látni mindennel, amivel csak lehet. Mindenkit ennek a feladatnak rendelt alá. Ebben az időszakban tudtam meg az anyámtól a legtöbbet mindabból, amit maguknak elmeséltem. Felidézte életüket, az első találkozástól kezdve itt ezen a mi poros, homokos utcánkon, egészen addig a napig, amíg apánkat elvitték otthonról. Ezekben a nehéz napokban, ezekben a keserű percekben megértettem, hogyan képes szeretni egymást két ember, s hogyan tudják megőrizni ezt a szerelmet egész életük során. Majakovszkij, a költő azt mondta: „Bolygónkon a jókedvhez a felszerelés kevés.” 2 Lehetséges, hogy igaza van? Nem tudom. De hogy az életünk kevés megfelelő feltételt teremt a szerelemhez, ez bizonyos. Eközben gyakran leutazott a városkánkba Tyerescsenko, mondván, hogy dolga van a bíróságon, de valójában a mi ügyünkben jött, nagyapámmal találkozgatott; hogy miről beszélgettek, nem tudom. Nagyapám suba alatt tartotta a dolgot, engem nagyon bántott is ez: ugyan miféle titkok lehetnek itt, amikor az én édesapámról van szó? Hosszas töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy Tyerescsenko bizonyára a honoráriumról egyezkedik nagyapámmal, de az is lehetséges, hogy már előleget is kap rá, hogy megkenje mindazokat, akiket kell, hiszen nagyapám a régi időkben nőtt fel, amikor a megvesztegetés, vagy ahogy mifelénk mondják, a baksis mindennapos dolognak számított. Megmondtam a nagyapámnak, hogy semmit se adjon Tyerescsenkónak. Nagyapám azt felelte rá, hogy nem is ad neki semmit, csak úgy találkoznak, mint régi ismerősök (szép kis ismerősök, az egyik kipenderítette a másikat az utcára!), felidézik a régi szép időket (nem mondom, van mit felidézni!), és az apám ügyéről beszélgetnek. Nem hittem el ezt, mert apám ügyéről Tyerescsenko sokkal több sikerrel beszélgethetett volna velem, végül is én művezető vagyok, és sokkal többet tudnék mondani neki a gyárban uralkodó körülményekről, mint a nagyapám. Világos, hogy Tyerescsenko pénzt csal ki az öregtől, tudván tudva, hogy tőlem úgyse kapna. Pénzt adni Tyerescsenkónak annyi, mint kidobni az ablakon, semmi eredménye sem lesz, nekünk pedig nagyon kell a pénz: a csomagok, a gyerekek eltartása, meg ott van még Dolszkij is, nem kis pénzre lesz szükségünk mindehhez. De nagyapám nem árult el semmit, bizonyítékokkal meg nem rendelkeztem, így aztán nem volt mit 2 Szergej Jeszenyinnek. Eörsi István fordítása.

tennem, hallgattam. Szóval várjuk a tárgyalást egy hónapig, újabb hónapig, lassan már egy év is beletelik, és egyszerre teljesen váratlanul megtudjuk, hogy egy hét múlva lesz a tárgyalás, és nem Csernyigovban, hanem itt, nálunk, és nem egyszerűen tárgyalás, hanem egy monstre per a klubban, és még csak nem is a rendes bíróságunk fog ülésezni, hanem a területi bíróságtól száll ki egy bizottság, helyszíni tárgyalásra. Egyszóval nagyon nagy dolgot csinálnak az ügyből, a legrosszabb eredményre számíthatunk. A klub zsúfolásig megtelt, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A tárgyalás három napig tartott. Ez a három nap életem legsötétebb időszakának számít. A fronton számtalanszor kerültem szemtől szembe a halállal, de hogy ott lássam a vádlottak padján apámat, ezt a talpig becsületes embert, teljesen ártatlanul, mi lehet ennél szörnyűbb? Ebben az utolsó esztendőben, amelyből nyolc hónapot töltött börtönben tárgyalásra várva, apám vagy tíz esztendőt öregedett, lesoványodott, összeesett, meggörnyedt, sohasem tudott ravaszkodni, nem tudta kivágni magát a bajból, nem azt felelte, amit kellett volna, és nem úgy, ahogy kellett volna. És már megint, az ördögbe is, bocsássanak meg ezért a kifejezésért, de valóban az ördögbe is, olyan bűntudatos volt az arca, mintha valóban bűnös lenne valamiben. Csak akik jól ismerték az apámat, csak azok értették meg, és tudták, hogy arcának bűntudatos kifejezése zavarából, a tapintatos alaptermészetéből fakad, hogy miatta történik ez az egész huzavona, miatta gyűlt össze itt ennyi ember, és legfőképpen, hogy ellent kell mondani a bíróságnak és az ügyésznek, akik mindenféle sületlenséget hordanak össze, minden szavukból kiderül, hogy fogalmuk sincs a mi szakmánkról, és apámnak kellemetlen kioktatni őket, nem szeretett és nem is tudott másokat nevetséges helyzetbe hozni. Egyébként a bírót, akit Sejdlinnek hívtak, még a húszas évekből ismertem. Élt a városunkban akkoriban egy fiú, úgy hívták hogy Szjomka Sejdlin, egy örökösen adomázó, mókázó, szájtépő alak, de teljesen ártalmatlan, mindenkivel jól megfért, mindenkivel jó barátságban volt, különösen a bátyámmal, Ljovával, amikor az a területi Komszomol-bizottság titkára volt. Ljova mellett tevékenykedett, mindenben helyeselt neki, minden helyzetben tudott valami szellemes megjegyzést tenni, Ljovának ez nagyon tetszett, és nagyon támogatta őt. Szjomka a bútorgyárban ügyködött valamit, már nem emlékszem, mi volt a munkája, feltehetően termelésben eltöltött időt próbált szerezni magának, annál is inkább, mert az apja könyvelő volt, vagyis „alkalmazott”. Mókásságán kívül Szjomka semmiben nem tűnt ki, talán még csak abban, hogy roppant ügyefogyott volt minden sportban, alig tudott megfelelni az MHK-mozgalom követelményeinek, egy olyan duzzadt ajkú, lusta fickó, aki amikor mi futballoztunk, a pálya szélén üldögélt, és tréfás megjegyzésekkel kísérte a mérkőzésünket. Egyébként hamarosan elment tőlünk tanulni, jogot végzett, a területi bíróságon dolgozott, nem látogatott vissza hozzánk, annál is kevésbé, mert szülei is elköltöztek más városba, és lám tíz esztendő múltán egyszer csak megjelenik, a helyszíni tárgyalásra kiszállt területi bíróság elnökeként, ugyanolyan kis alacsony, duzzadt ajkú, mint volt, széles övvel leszorított ingzubbonyt visel, csizmanadrágot és csizmát, meghízott, megkopaszodott, szeme dülledt. Nem tudom, hogy megmaradt-e ugyanolyan tréfás kedvű, mókás fickónak, mint volt annak előtte, de hát gondolom, maguk is elképzelhetik, hogy a tárgyaláson egyáltalán nem tréfálkozott, nem mókázott, komoran, epésen, elidegenedve ült, mintha most járna itt életében először, nincsenek itt sem rokonai, sem ismerősei, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindenkit el fog ítélni, köztük az én apámat is, hajdani barátjának és pártfogójának az apját. A vádirat felolvasása egy fél napig tartott. S bár számomra és mindenki számára, aki a gyárban dolgozott, teljesen világos volt, hogy mindabból, amit hallunk, egy szó sem igaz, a tárgyalást hallgató közönség számára ez nem volt világos. Amikor egy ilyen hosszú vádiratot olvasnak fel, akkor már ez maga roppant meggyőzően hangzik. A felsorakoztatott számok, tények, szakkifejezések, adatok, tanúvallomások, a vádlottak vallomásai, mindezt egy halomba összehordva, együtt az igazság és a hazugság, és hogyha a valóságos csirkefogó és tolvaj bevallotta, hogy lopott, és utána rögtön elhangzik egy munkatársának a neve, ebben az esetben az apámé, akkor a teremben ülő polgár meg van győződve arról, hogy apám is tolvaj, Szidorov is tolvaj, és mind a többiek szintén tolvajok és csirkefogók, mert a vádirat egymás mellé állította őket. Sejdlin megkérdezte apámtól, miért költözött át Oroszországba. Apám azt válaszolta, hogy így kívánta a felesége. Sejdlin gúnyosan mosolygott erre, és a bíróság többi tagja is mosolygott, az ügyész is, és azt gondolom, egyetértenek velem, hogy ez a válasz csakugyan nem hangzott meggyőzően, hanem inkább nevetségesnek hatott. Ki hiszi el azt, hogy a férj engedelmeskedett felesége kívánságának, hogy minderre a szerelem késztette? Ugyan hogy beszélhetünk akkor szerelemről, amikor rablásról, anyagi javak elherdálásáról és az áruválaszték-terv nemteljesítéséről van szó. Az

ilyen szavak mellett a „szerelem” szó úgy hangzik, mint a bíróság kigúnyolása. Szidorov igazgató életútja teljesen tiszta volt: Donyec-medencei munkáscsaládból származik, kommunista, részt vett a polgárháborúban, oppozícióban nem volt, elhajlással sohasem vádolták, egyszóval nincs mibe belekötni. És lám az ügyész éppen ebbe kötött bele: az idegeneknek és a szociális származásukra nézve idegen elemeknek pontosan ilyen lepel kell, pontosan ilyen, feddhetetlen hírű emberre van szükségük, hogy a háta mögött megbújva folytathassák aljas üzelmeiket. Szidorov odaadta ennek a bandának látszólag tiszta nevét, látszólag vitathatatlan reputációját. Éppen ezért Szidorov a legravaszabb és leghitszegőbb ellenség a tíz vádlott közül. A többiektől nincs mit várni, csak ártó cselekedeteket, őket könnyű felismerni, de Szidorov becsületes kommunistának álcázta magát, hogy ezeknek az idegen elemeknek könnyebb legyen ártaniok. Ilyen demagógiára épült az egész vád. Ljova ezt előre megmondta, és minden szava beigazolódott. És éppen ezért Petrov, Sulman és Velembickaja ügyvédek e politikai vonalon próbálták menteni védenceiket, mert megértették, hogy ebben rejlik a legfőbb veszély. Petrov Szidorov életrajzára helyezte a hangsúlyt, a becsületességére és önzetlenségére: mondván, hogy felhasználták céljaikra ezt a tanulatlan embert, aki mindössze négy osztályt végzett, de aki, bár nem rendelkezett magasabb képesítéssel, mégis azt mondhatjuk, a semmiből teremtette meg ezt a gyárat, minden erejét, minden figyelmét csak erre fordította, ezért aztán sok mindent nem vett észre, hiszékenységének következtében rossz emberek kezébe került, és akarata ellenére használták fel. De szubjektíve becsületes ember, nem tolvaj, nem csirkefogó, nem idegen elem, a bíróságnak mindezt tekintetbe kell vennie. Sulman ügyvéd, aki Romanyuk főmérnököt védte, ezt a kitűnő szakembert, arra mutatott rá, hogy védence már tizenöt esztendős korában belépett a Komszomolba, és szakított az apjával, egy volt petljuristával. Csak egyetlen ember nem értette meg a dolgok lényegét. Ez az ember a mi védőnk, Tyerescsenko volt. És ebben is igaza lett Ljovának. Tyerescsenko egy szót sem beszélt Svájcról, csak úgy mellékesen megemlítette, hogy apám 1911-ben jött Oroszországba, és kérte, hogy ezt vegyék jegyzőkönyvbe, a legkisebb apróságot, a legjelentéktelenebb dolgokat is, amivel nagyon ingerültté tette Sejdlint, és számtalan esetben nevetést váltott ki a tárgyalóterem hallgatóságából. De hát ezt még meg lehetne bocsátani neki, ez a kis vidéki ügyvéd, formalista, betűrágó, egye fene! A lényeg egészen másban rejlett. Nemcsak hogy nem foglalkozott az ügy politikai oldalával, nemcsak hogy egyáltalán nem igyekezett bebizonyítani azt, hogy apám becsületes ember, hogy semmit sem vett el, és semmit sem találtak nála, hanem tudják, csupa aprósággal foglalkozott: ilyen és ilyen számú fuvarlevél, ilyen és ilyen számú árutétel, ezen és ezen a napon indították útjára, bevételezték ekkor és ekkor, kiadták ekkor és ekkor, vagy úgy, e helyett az árufajta helyett másikat adtak ki, meg van engedve ez a dolog vagy nem? Nincs megengedve? Már megbocsássanak, és a Könnyűipari Népbiztosság ekkor és ekkor kelt ilyen és ilyen számú rendelkezése? Tehát mégis megengedhető! Kérem, csatolják a peranyaghoz ezt a rendelkezést! És az ekkor és ekkor kelt, ilyen és ilyen számú körlevelet is kérem szíveskedjenek csatolni a perirathoz. Mekkora a bőrhulladék normája? Mennyi? Bocsánat! Engedjék meg, hogy felolvassak egy részletet egy ekkor és ekkor kelt ilyen és ilyen számú körlevélből, és kérem, hogy ezt is csatolják az ügyhöz. És kérem az ekkor és ekkor kelt ilyen és ilyen számú körlevélhez kiadott részletes pótzáradékot is csatolni. És kérem, hogy a tervteljesítési számokat is vegyék jegyzőkönyvbe. Nem, bocsássanak meg, nemcsak az évi tervteljesítés számait, hanem a negyedévit is, és a tárgyévre vonatkozó mérleg adatait is kérem csatolni, és a következő évi mérlegbeszámoló adatait is. A mérleg végeredménye nem egyezik meg a revízió végeredményével? Akkor annál inkább követelem, hogy ezeket az iratokat is csatolják az ügyhöz. Egyszóval halálra gyötri a hallgatóságot unalommal, a bíróságot gyötri mindenféle aprósággal, huzavonával, és Sejdlin bírónak erre semmi szüksége sincs, Sejdlin szeretné minél hamarabb kihirdetni az ítéletet, félbeszakítja Tyerescsenkót. Erre Tyerescsenko követeli, hogy vegyék jegyzőkönyvbe, hogy a bíró félbeszakította, és ezzel megsérti a perrendtartás ilyen és ilyen pontját. És ekkor Sejdlin visszakozik, nem akar okot adni Tyerescsenkónak a semmisségi panaszra. És ekkor látom, hogy minden ügyvéd között lényegében csak Tyerescsenko készült föl. És kezdek rájönni arra, miért járt le hozzánk, miről beszélt nagyapámmal, milyen iratokat tanulmányozott. És kezdem megérteni a taktikáját. És lassan eljutok oda, hogy az adott helyzetben nem Ljova bátyám bizonyult roppant okosnak, hanem ez a részeges Tyerescsenko, aki, meg kell hogy jegyezzem, az egész tárgyalás időszakában egy csöpp alkoholt sem ivott, de még a száját sem takarta el tenyerével. És Tyerescsenko elmondta a leghosszabb és a legunalmasabb védőbeszédet, egy szóval sem

érintette azt, hogy milyen ember az apám, nem beszélt a családjáról, hogy milyenek a gyerekei, hogy milyen rendes gyerekek: munkások, Komszomol-tagok, katonák, diákok, minderről semmit sem mondott, nem az érzelmekre, nem az emóciókra helyezte a hangsúlyt, hanem a tényekre, a számokra, a dokumentumokra, s a hallgatóságnak ez – mint ezt maguk is jól tudják – nem valami érdekes. Amikor Petrov, Sulman és Velembickaja elmondták a védőbeszédüket, akkor csaknem mindenki sírva fakadt, de amikor Tyerescsenko beszélt, akkor senki sem sírt, fuvarlevelek, körlevelek és utasítások, rendeletek számától senki sem fakad sírva. De Tyerescsenko fütyült a hallgatóságra, nem az mondja ki az ítéletet, hanem a bíróság. De a bíróságra is fütyült. Tudják, az ő számára a tárgyalás jegyzőkönyve volt a fontos, csak arra ügyelt, hogy mindent bevegyenek; és amikor elhangzott az ítélet, és apámat és Szidorovot és Romanyukot, mindenkit elítéltek, akkor Tyerescsenko bevette magát a bírósági irodákba, és hetven oldal kiegészítést írt a jegyzőkönyvhöz, vagyis leírta mindazt, amit a jegyzőkönyvvezető nem tudott feljegyezni. A saját szememmel láttam ezt a hetven oldalt, és Sejdlin bíró megengedte, hogy a peranyaghoz csatolják, mert minden megfelelt az igazságnak, de most is csak mindenféle apróságról volt szó, mert az a rend, hogy a tárgyalás után még kiegészítéseket és javításokat lehet eszközölni a jegyzőkönyvön, amennyiben bizonyítást nyer, hogy bizonyos dolgok kimaradtak. Az alábbi ítéletet hozták: Szidorov és Romanyuk főmérnök tíz évet kapott, a többiek ki nyolc, ki öt évet, apám öt esztendőt, a kötelező ellenőrzés elmulasztása miatt. Elég enyhe ítélet volt, meg kell mondanom. A fellebbezésre tíz napot adtak. És ekkor Tyerescsenko leült, és írt egy nagyon alapos, rendkívül részletes, jól megindokolt fellebbezést a köztársaság Legfelsőbb Bíróságához. Megírta benne, hogy a bíróság megsértette a törvény ilyen meg ilyen paragrafusait, nem vette tekintetbe a tanúk ilyen meg ilyen vallomását, szemmel láthatólag elferdítette ezt meg azt a nyilvánvaló tényt, teljes egészében figyelmen kívül hagyta a különböző felső szervek és hivatalok ilyen meg ilyen utasításait, körleveleit, direktíváit, egyszóval tényt tény után, számot szám után, végigmegy az egész ügyön, ízekre szedi, azt bizonyítja, hogy nincs semmi alapja a bűnvádi eljárásnak, ennek következtében semmi sem indokolta, hogy politikai okokból emeljenek vádat. Minden egyes érvét az ügy anyagára való hivatkozással erősítette meg, ilyen meg ilyen oldal, ilyen meg ilyen irat, egyszóval mindent vitathatatlanul bizonyított. Helytelen lenne azt állítani, hogy egyedül Tyerescsenko mentette meg az apámat. Az segített, hogy az ügyet egy szokásos bűnvádi eljárás során vizsgálták. De az összes védő közül egyedül csak Tyerescsenko értette ezt meg helyesen, és csak ő tudott egyedül ilyen egyértelműen köztörvényes bűnügyet csinálni az ügyből. Én átnéztem az ügyet… Csak úgy mondja az ember, hogy: „ügy”, ez egy több kötetnyi anyag, amelynek – higgyék el nekem – kilenctized részét az töltötte ki, amit Tyerescsenko szedett össze, mondott el és írt meg, nem hangzatos szavak, hanem lényeges dolgok. A lényeg pedig abban rejlett, hogy egy időben a gyárban valóban akadt két tolvaj, Szidorov kipenderítette és feljelentette őket, és az ügyész elkövette azt az ostobaságot, hogy ezeket a már jogerősen elítélt embereket a vád tanújaként használta fel. Nem tagadom, hogy én is elhallgattam valamit Tyerescsenko előtt. Miután elküldte a fellebbezését, magam is elmentem Kijevbe Dolszkijhoz. Azt gondoltam, másként festhet ez a dolog nálunk, és másként festhet Kijevben. Kijevben Tyerescsenko senki, Dolszkij pedig jelentős személyiség. S bár Tyerescsenko kitűnő fellebbezést állított össze, mégis előfordulhat, hogy nem figyelnek fel rá, de ha ezzel Dolszkij lép elő, akkor odafigyelnek. Megint egy héten át próbáltam bejutni Dolszkijhoz, s amikor bejutottam hozzá, azt mondta: – Tyerescsenko zseniálisan vitte az ügyet, mindig kitűnő ügyvédnek tartottam, és nagyon örülök, hogy most újjászületett. Figyelemmel fogok kísérni az erre az ügyre vonatkozó minden fellebbezést. Egyszóval várni kell, és mi várunk. És egyszer csak távirat jön Dolszkijtól: „Az ügyet visszaküldték a területi bírósághoz, újbóli kivizsgálásra, új, más összetételű bíróság elé.” Természetesen azt még nem tudhatjuk, hogy dönt majd az új bíróság. De az ítéletet hatályon kívül helyezték, az ügyet újból tárgyalják, és feltehetően nem azért, hogy magasabb büntetést szabjanak ki. Új izgalmak, új nyugtalanságok, jobb lett volna, ha egyszerűen megszüntetik az eljárást, na de hát, hála istennek, így is esély nyílt a megmenekülésre. Anyámmal együtt felutaztunk Csernyigovba, elmentünk Tyerescsenkóhoz, aki már mindenről tudott, de hát várni kell, amíg kitűzik az újabb tárgyalást. Megint várni és gyötrődni, gyötrődni és várni.

Nem akarom terhelni magukat a részletekkel. A tárgyalást három hónap múlva tartották meg, nem a mi városkánkban, hanem Csernyigovban, nem egy monstre pert csináltak belőle, hanem egy egyszerű bírósági tárgyalást, és nem három napig tartott, hanem csak néhány óráig. Apám egy évet kapott, próbaidőre felfüggesztve, Szidorov egyévi börtönbüntetést azzal, hogy már több mint egy évet töltött el börtönben, tehát szabadlábra helyezték, a többiek közül, kinek felfüggesztett, kinek csökkentett büntetést, egyszóval úgy, hogy ne kelljen fizetést adni arra a másfél esztendőre, amit minden ok nélkül a börtönben töltöttek el. 10 És az apám újból otthon van. Olyan ez, mintha datolyapálma nőne az Északi-sarkon. Hát ilyen datolyapálmát kaptunk mi. Nem mindenki tért vissza a gyárba. Szidorov visszament a gépállomásra a régi szakmájába, gépésznek. Apámat a szomszédunk, Ivan Karlovics elhelyezte a fűtőházban, a fűtőházi raktár vezetője mellé segédraktárosnak. Nem könnyű munka ez, a mozdony-pótalkatrészek nem olyanok, mint a zsebóra pótalkatrészei. Ablakon keresztül nem lehet kiadni, ajtón keresztül nem viheted ki, targoncán tolják ki a kapun, rá kell emelni az alkatrészeket a targoncára, aztán le kell rakni őket a targoncáról, kemény fizikai munkát kellett végeznie apámnak. És a műhely kapuja egész nap tárva-nyitva a raktárra. Természetesen nem volt itt semmiféle lopás, ugyan kinek lenne szüksége mozdonykerékre, dugattyúra, hajtórúdra, de a munkások gyakran nagyon siettek, nem állították ki időben a papírokat, mondván, hogy ráér az még, majd megcsináljuk, aztán elfeledkeztek a dologról, ebből születnek a hiányok, a tévedések, nagyon kell figyelni mindenre és mindenkire, annál is inkább, mert hiszen ez a munka egészen új az apámnak. De hát mint mindent, apám ezt is gyorsan megtanulta, mégiscsak tapasztalt ember a raktári munkában, figyelmes, akkurátus, lelkiismeretes, és ha valaki a kapkodásban elvitt egy alkatrészt anélkül, hogy a papírokat kiállította volna, akkor apám maga ment oda hozzá, emlékeztette a dolgára, minden hangos szó, botrány nélkül, és ezért nagyon szerették őt a munkások. Fizikailag nagyon hamar rendbe jött. A bírósági tárgyaláson hajlott hátú öregember, most megint szép, középkorú férfi lett, az ősz haj még impozánsabbá tette külsejét. És mindehhez sokkal fegyelmezettebb és sokkal ügyesebb is lett. Anyámról mondanom sem kell, hogy mennyire rendbe jött. Véget ért ez a szörnyűség, ez a lidérces álom, az ő drága Jakovja megint otthon, megint mellette van, kitűnő állásban dolgozik, a fűtőház, tudják, az nem hússzék, nem is vegyesbolt, nem suszterműhely, nem nyersanyag– és kellékáruraktár. A vasútnál dolgozni, különösen a fűtőházban, ez még a forradalom előtti időkben is nagyon megbecsült, nagyon tiszteletreméltó munkának számított, a szovjethatalom alatt pedig nagyon sokan mentek a vasúthoz dolgozni: gépészek, esztergályosok, lakatosok. A fűtőház a város legfontosabb üzeme, a fűtőházi munka a legtiszteletreméltóbb szakma, a munkásosztályt jelenti, és lám a mi apánk is vasúti dolgozó lett. Egyszóval minden a legnagyobb rendben, az üzletek áruval telve, a piacról nem is szólva, rekordtermést takarítottunk be, az ország nagyszerűen haladt előre, saját városkánk példájából láttuk mindezt, az autó már nem ment ritkaságszámba, a legtávolabbi falvakba is autóbuszok jártak, megjelentek a traktorok és kombájnok, a városban beindult a húsüzem, tejgyár, vajüzem, ruhagyár, épült az új bútorgyár, bővítették a cipőgyárat, a fűtőházról nem is beszélve, jelentős vasútállomássá nőttük ki magunkat raktárakkal, elevátorokkal, van ott minden, terménybegyűjtőhely, állatfelvásárló, lenfelvásárló, és nem messze tőlünk egy szeszgyár meg egy cukorgyár is. És otthon is rendben mennek a dolgok, mindenki a megfelelő helyen, ki dolgozik, ki tanul. Henriket felvették a repülőiskolára, beteljesedett a vágya, bár nagyon félt, hogy az apja miatt nem veszik fel, meg lehet érteni a fiút. A család helyzete megerősödött, és én újból gondolhattam a továbbtanulásra. Dönteni kell végre, már huszonöt esztendős vagyok, még egy-két esztehdő, és akkor már késő lesz. Hogyan vélekedtek erről a szüleim? Nem panaszkodhatom rájuk. De – mint ahogy már bizonyára észrevették – az élet úgy alakult, hogy anyám nem tudta elképzelni nélkülem a házat. Gyina minden bizonnyal a zeneakadémián folytatja majd tanulmányait. Szása az egyetemen. No de én? Fiatal koromtól suszterkedem, munkásember vagyok, művezető, azt is mondhatnám, karriert csináltam. Ugyan miért és minek mennék el most egyszerre tanulni? így gondolta az anyám. De egy hanggal sem ellenezte a tanulást, bár mellette se szólt egy szót se. Egészen más a helyzet az apámmal. Tudják, apám jobban szeretett engem, mint az anyám. Ne

gondolják, hogy én ezért haragszom az anyámra. Nagyon szerettem az anyámat, soha nem haragudtam rá, egyszerűen csak nagyon jól megértettem őt, és nagyon jól ismertem. Anyám elsősorban azokkal törődött, akiknek erre szükségük volt. De nekem nem volt szükségem különösebb törődésre. így alakultak a dolgok. Korán lettem önálló, és nekem kellett törődnöm a fivéreimmel, nővéreimmel, a családdal, kora ifjúságomtól megosztottam anyámmal a többiekkel való törődés gondját. Vitathatatlan, hogy ha valami történt volna velem, anyám kifordította volna értem sarkából a világot. De velem nem történt semmi, és anyámnak nem akadt különösebb alkalma arra, hogy az irántam érzett szeretetét kimutassa. Apámnak pedig, anyámtól eltérően, nem volt szüksége semmi okra ahhoz, hogy szeretetét kimutassa, nem kellett neki ehhez különleges helyzet. És én közelebb álltam hozzá valamennyi fiánál: a többiek a maguk életét élték, én a szüléimét. Apám mindig kikérte a tanácsomat, mindig és mindent megbeszélt velem, én a barátja is voltam, és ő nekem is a barátom volt, megértett engem, és egyáltalán nem gondolta úgy, hogy én örökké ide legyek kötözve. De a legfőbb szerepet az ügyben Ljuba nővérem kapta. Rendszeresen leveleztem vele, beszámoltam az otthoni dolgokról, elküldtem neki Igor rajzait, első betűvetési kísérleteit, és Ljuba rajtam keresztül közölte kéréseit, utasításait. Ljuba nagyon megértő lány volt, mindenkit megértett, engem is, anyámat is, követelte, erősködött, hogy főiskolára menjek, és még azt is tanácsolta, hogy melyikre: az ipari szövetkezetek leningrádi főiskolájára, amelynek van levelező tagozata is, és akkor tanulhatnék és dolgozhatnék is egyidejűleg, és a felvételi vizsgákon az ilyenekkel szemben, mint én, vagyis a gyakorlati szakemberekkel szemben alacsonyabbak a követelmények. Ahogy maguk is értik, úgy megértette Ljuba is, hogy a huszonöt esztendő már nem tizenhét, a hétosztályos iskolát tíz esztendővel ezelőtt végeztem el, amit ott tanultam, már mind kirepült a fejemből, így aztán Ljuba azt írta: „A felvételi vizsgákhoz járó szabadságon kívül vedd ki az évi szabadságodat is, vegyél még hozzá néhány hét fizetés nélküli szabadságot, utazz fel hozzánk Leningrádba két hónapra, én, Vologya és a barátai felkészítünk téged a vizsgákra.” Ljubának tehetsége volt ahhoz, hogy segítsen az embereknek, erről meggyőződtem, nemcsak a saját esetemben. Ljuba nélkül minden bizonnyal nem szereztem volna felsőfokú képesítést, bár meg kell mondanom, hogy az idő nekem dolgozott. Éppen a harmincas években lett hazánk műszakilag fejlett, fiatal lányok és fiúk milliói mentek el, tanultak tovább főiskolákon és technikumokban, több tízmillióan tanultak, képezték magukat a munkahelyükön, különböző körökben, szemináriumokon, szakmai továbbképző tanfolyamokon, nem is beszélve az ebben az időben bevezetett hétosztályos tankötelezettségről. Egyszóval kiveszem az évi szabadságomat, kérek két hét fizetés nélküli szabadságot, hozzá még a három hét tanulmányi szabadságot is, ami a felvételi vizsgákra való felkészüléshez jár, és elutazom Leningrádba. Természetesen Ljubánál szálltam meg. Vologyát az utolsó évfolyamon áttették a Katonaorvosi Akadémiára, szép lakást kaptak a város központjában, bútoruk ugyan nem volt, amivel berendezzék, de ez őket nem is érdekelte, teljesen közönyösek voltak minden ilyesmi iránt. Mint akkoriban mindenki, ők is sokat dolgoztak, sokat tanultak, s igyekeztek még hozzá is keresni valamit az ösztöndíjukhoz, Ljuba éjszakai ügyeletet vállalt a kórházban, Vologya pedig az ápolói tanfolyamon tanított. Nem sok pénzük volt, de azért rendszeresen jártak a zeneakadémiára, a filharmóniába, színházba, kiállításokra. Ez nagyon tetszett nekem és nagyon jól esett, hogy engem is igyekeztek közelebb hozni a világnak e szépségeihez. Könyvtáruk is volt: szakkönyvek és szépirodalom. Ljuba rendszeresen vásárolta az Academia Kiadó kiadványait, ezért mindenről hajlandó volt lemondani, beérte volna akár száraz kenyérrel is, és Igorka számára is rendszeresen vásárolt könyveket. Nagyon vágyódtak a kisfiúk után, bár Igor igazán megbízható kezekben volt, nagyapja és nagyanyja imádták, ideális körülmények között nevelték, lényegében egy nyaralóhelyen. De mégis keserves dolog, ha az ember egy fél évig nem látja a gyermekét. Amikor utoljára otthon jártak, magukkal akarták vinni, de anyám hallani sem akart róla. – Egész nap nem vagytok otthon – mondta –, ugyan kire hagynátok? Felvesztek mellé valakit? Mibe kerülne ez nektek? Beadnátok óvodába? Azt gondolom, a nagypapa a nagymamával nem rosszabb az óvodánál. És mindezt Leningrádban! Örökös köd és nyirkosság! Az emberek alig kapnak levegőt, minden darab almát megszámolhattok. Itt meg annyi gyümölcshöz jut, amennyi csak tetszik neki! Ljuba és Vologya nem tudtak ellenállni anyám nyomásának, otthon hagyták, a halál martalékául hagyták egyetlen, imádott gyermeküket. De hát erről majd később lesz szó.

Néha eljöttek hozzájuk a barátaik, teáztak, lemezeket hallgattak. Az ő házukban hallottam először Vertyinszkijt, Lescsenkót, Vagyim Kozint, Klavgyija Sulzsenkót. És amikor mostanság meghallom ezeket a dalokat, mindig eszembe jut Leningrád és az ifjúságom. Amikor az ember fiatal, akkor minden jó neki, és mindenütt jól érzi magát. De mégis, ott Leningrádban, Ljubánál és Vologyánál valahogyan sajátos légkör uralkodott. A harmincas évek végének fiataljai jellegzetes nemzedék volt. Természetesen nem tudtak mindent, de abban, amiben hittek, abban őszintén hittek. Ljuba, Vologya és társaik az egyetem padjaiból mentek a háború, a harcok poklába, zseblámpák, mécsesek és gyertyák fényében operáltak a tábori kórházakban, sok embert mentettek meg az életnek, örök dicsőség és hála illesse őket ezért. De akkoriban még tanultak és dolgoztak, komolyan tanultak és sokat dolgoztak, nagy ritkán összegyűltek Ljubáéknál, teáztak, lemezeket hallgattak, olyan kérdésekről beszélgettek, amelyekről én keveset tudtam, de néha előfordult az is, hogy semmit sem: színházi előadásokról, kiállításokról, koncertekről, nemzetközi versenyek díjnyerteseiről, írókról; rajongtak Hemingwayért, különösen a fiatal lányok. Hemingway még csak akkor kezdett divatba jönni nálunk. A későbbiekben elolvastam könyveit: a Fiestá-t és a Búcsú a fegyverektől-t. Meg elbeszéléskötetét is, amelynek a címére már nem emlékszem, csak a főhős nevére, Nick Adamsnak hívták. Úgy gondolom, benne önmagát rajzolta meg Hemingway. De akkoriban én még nem ismertem sem Hemingwayt, sem azokat az akkor még kevéssé ismert művészeket, festőket, színészeket, akikről szintén elragadtatással beszéltek, és a nemzetközi versenyek győzteseiről csak az újságban olvastam. Hát igen. Ezek a fiatalok természetesen már messze előttem jártak, s amikor vitatkoztak, én csak hallgattam. Ültem és hallgattam, hogy miről beszélnek. Négy tárgyból kellett vizsgát tennem. Az orosz nyelvet és irodalmat Ljuba vállalta el, a fizikát és kémiát Vologya, a matematikát Válj a Boriszova, Ljuba barátnője, a leningrádi egyetem mechanikamatematika szakos hallgatója. Nem vagyok ostoba, buta ember, tudtam, mi a feladatom, nagyra értékeltem a segítségüket, igyekeztem is, nem adtam okot, hogy elégedetlenek legyenek velem. De hát akárhogy is vesszük, nekik is fel kellett eleveníteniök emlékezetükben bizonyos dolgokat és ismereteket. Nem lehet megélni a régi jegyzetekből. Egyszóval sokat köszönhetek nekik, Válj a Boriszo várói már nem is beszélve, hiszen neki én idegen ember voltam. Vologya nagyon akkurátusan foglalkozott velem: meghatározott időben kezdtük el a munkát, s ugyanúgy fejeztük is be, felesleges beszélgetést nem folytattunk. Amíg én megpróbáltam megoldani a feladatot, Vologya vacsorázott, vagy átnézte az újságot, esetleg a saját óráira készült: Őt is meg lehet érteni, minden perce ki volt számítva. Megoldottad? Akkor mutasd! Helyes, de írj olvashatóbban! Tessék, most oldd meg ezt a feladatot! És megint belebújik a könyvbe vagy az újságba. Kész vagy? … Nem helyes, gondolkozz azon, hol tévedtél. Nem jöttél rá? Nézz ide! Megértetted? Igen. Így már rendben. Most még mi van hátra? Boyle-Mariotte és Gay-Lussac törvényei… Halljuk a pontos megfogalmazást, és röviden, de kimerítően magyarázd el az alkalmazását… Vologya nagyon tehetséges volt. Azt is mondhatnám, őstehetség. Azt hiszem, elegendő, ha megmondom, hogy most orvos, akadémikus. De már akkor, huszonhárom esztendős korában sem volt hétköznapi egyéniség. Parasztfiú, árva gyerek, apja elesett az első világháborúban, egy távoli, kosztromai faluba való pásztorgyerek, és lám, képes volt rá, mindent leküzdött, speciális előkészítő tanfolyamok, esti munkásiskolák nélkül, pedig az egyetemen egy helyre tízen jelentkeztek. De ha a felvételi vizsgákon száz emberre jutott volna egy hely, Vologya akkor is bekerült volna. Az eljövendő Pirogov, mindenki azt mondta rá, Ljuba ezt már akkor felismerte; segített neki abban, hogy azzá legyen, amivé lett, bár ő maga is nagy reményekre jogosított. Ljuba is megkövetelte a szabatos megfogalmazásokat, a világos válaszokat. De hát az irodalom mégiscsak más… Puskin, Lermontov, Gribojedov. Lelkesedett értük, és lelkesedése engem is magával ragadott. Ami Valját illeti, arról csak azt mondhatom maguknak, ezt az almapiros képű kislányt rendkívüli matematikai gondolkozás és vaslogika jellemezte, roppant terhelést jelentett a vele való munka. Ha elszalasztasz egy szót, elveszted a fonalat, és aztán már csak mintha a sötétben botorkálnál. Nagy csontú, széles arcú fiatal lány volt, erős, de nem kisportolt, azok közé tartozott, akik fiatal korukban nagyon formásak, ám az évek múlásával egy kicsit elnehezednek. De hát sohasem gondolunk arra, hogy milyen lesz majd egy fiatal lány később, olyannak látjuk, amilyen éppen akkor, és Valja, ahogy ezt mondani szokták, maga volt a viruló egészség, szinte furcsa volt egy ilyen egészséges, viruló fiatal lányt látni városban, pláne Leningrádban, pedig tősgyökeres leningrádi volt, pétervári értelmiségi

családból származott. Valja nem vizsgáztatott engem úgy, mint Vologya, nem magyarázta el az anyagot úgy, mint Ljuba, csak alaposan végigment velem a matematikán, lassan, hogy megértsem, és legyen elég időm a jegyzetelésre. Amíg a példákat csináltam, semmi mással nem foglalkozott, nézte, hogyan oldom meg, kifürkészhetetlen arccal nézett rám, nem tudtam leolvasni róla, helyesen csinálom-e, vagy sem. Ugyanilyen kifürkészhetetlen arckifejezéssel vette el tőlem a füzetet, ellenőrizte a megoldást, s ha rossz volt, megmutatta, hol hibáztam el, és föladott egy másik, hasonló példát. így ment ez minden kedden és minden pénteken. Egész este kettesben voltunk, ezeken a napokon Vologya és Ljuba későn jöttek haza, senki sem zavart bennünket. Majd hazakísértem Valját, aki a Lityejnaján lakott. Nem figyelték még meg ezt a jelenséget? Amikor egy szép lánynak van egy fivére, akkor ennek a lánynak a barátnői mindig érdeklődnek a fivér iránt, valami sajátos érdeklődést tanúsítanak iránta, nem idegen ember számukra az a fiú. És amikor Ljubához eljöttek a barátnői, néha én is észleltem egy ilyen felém irányuló érdeklődést. De őszintén megmondom maguknak, mint nők nem számítottak nekem. Nem léteztek a számomra. Mert ugye miért is jöttem én ide? Tanulnak velem, egész további életem kérdése dől most el, hát csak nem bonyolódhatok közben valamiféle szerelmi ügyekbe! És ekkor, tudják, egy alkalommal hazajött Ljuba az egyetemről, és a szokásához híven leült a díványra, felhúzta a házicipőjét, olyan tempósan mozgott, mint az apám, majd kezét térdére támasztotta, és közölte: – Hát, Borisz, gratulálok! Valja beléd szeretett. Vologya, hallod ezt? Valja beleszeretett Boriszba. – Közismert helyzet – válaszol rá Vologya. – A festőművész beleszeret a modelljébe, a tanítónő a tanítványába. – Ő maga mondta ezt neked? – kérdeztem. – Nem érdekes, de hogy így van, afelől ne legyen kétséged. És nevet hozzá. És Vologya is nevet rajtam. – Neked tetszik Valja? – kérdezte Ljuba. Már nem emlékszem, milyen tréfával ütöttem el a választ. De valójában milyen érzelmekkel viseltettem én Valja iránt? Nehéz lenne megmondani. A tanárom volt, én a tanítványa, egy vidéki, túlkoros bunkó, aki a világon mindent elfelejtett, legfeljebb még a négy számtani alapműveletre emlékszik. Minden kedden és pénteken eljött, késő estig foglalkozott velem, komoly arccal magyarázott, nem mosolygott, nem nevetett, mindig komoly volt, nagyon odafigyelő, néha hátrasimította a homlokára hulló haját, a haja selymesen lágy volt, s amikor a kezével hozzáért, víz és babaszappan szagát éreztem, a tisztaságnak és üdeség-nek egy pillanatnyi felém áradó illatát. De a haja és az a mozdulat, ahogy a homlokáról hátrasimította, meg a felém szálló illat, számomra megjelenésének, alakjának egy része volt, a matematikatanárnő alakjának egy része, képletekkel, bizonyításokkal együtt. És semmi több… A matematika, tudják, olyan tárgy, ahol nem sokat lehet kacarászni! Teljes erőmből igyekeztem, hajnaltól késő éjszakáig tanultam, kezdtem már valamit kapiskálni belőle, bizonyos fokig már élvezetet is jelentett a számomra, becsületszavamra mondom! De kapcsolatunk Valjával nem ment tovább a matematika tanulásán. Kedves, okos, szép lány, de mégsem ez a legfontosabb a szerelemben, bármennyire is sajnálatos. Amikor én akkor így döntöttem, lehetséges, hogy helytelenül tettem, de az is lehetséges, hogy helyesen. Túlságosan nagy színvonalkülönbség választott el bennünket, túlságosan magasan állott felettem. De amikor eszembe jut ez a tudós leányka, feszült, komoly arca, selymes haja, a mozdulat, ahogy hátrasimította a homlokáról, a tisztaságnak az illata, amely ilyenkor megérintett, mindig jóleső érzés fog el. Végül sikeresen letettem a vizsgáimat, és bekerültem az ipari szövetkezetek leningrádi főiskolájának levelező tagozatára. Maradt még három szabadnapom, nagyszerűen éreztem magamat, és elhatároztam, hogy hazafelé menet benézek Harkovba, meglátogatom Jefimet. A harkovi traktorgyárban dolgozott, és a munkája mellett eközben már elvégezte a harkovi műszaki főiskolát, és fiatal feleségével együtt a gyári lakótelepen lakott. A gyárból nősült is, s nem mint valami kiemelkedő eseményről számolt be nekünk erről, hanem csak úgy mellékesen, más dolgokkal együtt, befejezett tények elé állítva bennünket. Abban az időben csak összeházasodtak és kész, mindenféle színes szalagokkal és babákkal feldíszített hűtőjű autók akkor még nem voltak. Tehát megérkeztem Harkovba, megtaláltam a házat, ahol Jefim lakott, egy fiatal, fekete szemű, fekete szemöldökű fiatalasszony nyitott ajtót, állán kis gödröcske.

– Ismerkedjünk meg – mondom neki –, rokonok vagyunk. Vidáman feleli rá: – Jöjjön be, helyezze kényelembe magát. Mindig nagyon örülünk a rokonoknak. Natasának hívták, Natalja Ivanovna Ponomarenkónak, egyébként az idő tájt az asszonyok gyakran megtartották a lánykori nevüket. Szintén a traktorgyárban dolgozott, ő is, éppúgy, mint Jefim, mérnöki diplomával rendelkezett, ugyanazt a fakultást végezte. Természetesen szívesen megnéztem volna a gyárat, az első ötéves terv egyik gigantikus létesítményét. Jefim szerzett belépőt. Natasa elkérte magát az osztályról, ahol dolgozott, és végigkísért idegenvezetőként, úgy ismerte a gyárat, mint a tenyerét. Természetesen fél nap alatt nem lehet végignézni egy gyárat, egy egész álló nap alatt sem, gigantikus létesítmény a szó legteljesebb értelmében! Remélem, megértik, milyen hatást gyakorolt rám. Ebben a gyárban akkor naponta száznegyvennégy traktor készült el, ugyanannyit gyártottak a sztálingrádi traktorgyárban is, a második ötéves terv alatt majdnem hatvanezer traktort gyártottunk. Bocsássanak meg, hogy ilyen köztudott dolgokat ismétlek, de én mégis a maga valóságában láttam, a saját két szememmel, hogyan gördül le a szalagról szinte minden percben egy új, kész traktor, gurul ki az udvarra, ahol már ezrével állnak, szédítő látvány! Egész nap elkísért ez az ünnepi hangulat. Büszke voltam rá, hogy felépítettünk egy ilyen nagyszerű gyárat, büszke voltam arra, hogy itt dolgozik benne a fivérem, Jefim, egyszerű kőművesként kezdte, és most már mérnök. És a felesége, Natasa, olyan nagyon illett ehhez a gyárhoz, csupa életöröm, energia, közvetlenség. Felvettek a főiskolára, minden milyen szép, minden milyen nagyszerű! Igaz, Jefimet jóformán alig láttam e három nap alatt. Nem a legjobb időben érkeztem, a gyár éppen ekkor tért át a kerekes traktorok gyártásáról a hernyótalpas SZHTZ-NATI-típusra, méghozzá anélkül, hogy egy napra is leállt volna a termelés, éjjelét-nappalát mindenki a munkahelyén töltötte. Natasa felajánlotta, hogy elvisz színházba, megmutatja a várost, de volt elég dolga nélkülem is, így is egész nap a gyárat mutogatta nekem. Egyedül jártam a várost, végigmentem a főutcákon, elgyönyörködtem benne, az Egyetem-dombról láttam a híres Állami Ipar Palotáját, a Dzerzsinszkij téren, ahogy ezt a harkoviak mondták, a világ legnagyobb terén, amely tizenegy hektáron terül el. A várost teljesen újjáépítették, temérdek új ipari létesítmény, új hatalmas lakótelepek, ezekben az években még ritkaságszámba mentek az ilyen hatalmas lakótelepek. Egyszóval ha futtában is, de megismerkedtem a várossal. Az idő azonban sürget! Elbúcsúztam fivéremtől és Natasától, betettem bőröndömbe az ajándékokat, amiket a családnak küldtek, felültem a vonatra, és mint újsütetű levelező tagozatos főiskolai hallgató, megérkeztem haza. 11 Otthon szörnyű hír várt rám. Miassz állomáson a vonat halálra gázolta fivéremet, Ljovát és feleségét, Anna Mojszejevnát. Egy hét tellett bele, míg a hír elért hozzánk: Ljova új ember volt ott, még nem szerzett barátokat, senki sem tudta a címünket, a területi pártbizottságtól kapott lakást Csernyigovban már leadták, Anna Mojszejevnát szintén áthelyezték Cseljabinszkba, Olecskát a dadával együtt egyelőre leküldték falura Anna Jegorovna rokonaihoz. A tragikus esetet a vasútigazgatóságra jelentették Miassz-ból, onnan a népbiztosságra, a népbiztosságról Csernyigovba, előző munkahelyükre, egyszóval a hír csak egy hét múlva jutott el hozzánk. Ljovát és Anna Mojszejevnát Miasszban temették el, a temetésről már lekéstünk, és úgy döntöttünk, hogy én majd később utazom oda, hogy sírkövet állíttassak nekik, kerítést csináltassak a sír köré, és megbeszéljem a temetőben a sírfenntartási munkálatokat. Addig is írtam Miasszba a vasúti főosztály vezetőjének és a pártszervezetnek, ahonnan azt a választ kaptam, hogy Ljovát és Anna Mojszejevnát a vasúti pályatesten áthalad-tukban gázolta halálra a vonat. Szomszédunk, Ivan Karlovics, a fűtőházi mérnök azt mondta, hogy a statisztikai felmérések szerint nem elsősorban az utasok pusztulnak el vasúti katasztrófáknál vagy a síneken áthaladó, véletlenül arra járó emberek, hanem elsősorban a vasúti munkások és alkalmazottak. A vasutat, mint ahogy ezt Ivan Karlovics mondotta, hivatalosan „veszélyes üzemnek” nevezik. Ivan Karlovicsnak e közlései senkit sem vigasztaltak meg, hiszen vannak ennél sokkal veszélyesebb foglalkozások, az emberek mégis egy életen át űzik, s nem halnak bele, de Ljova halálát én nagyon megszenvedtem. Szigorú ember volt, bizonyos mértékben talán kíméletlen is, de a testvér mégiscsak testvér, és én nagyon szerettem őt, nem mindennapi egyéniség volt, büszke voltam rá, sokat kaptam tőle ifjúkoromban. Értelmetlen pusztulása szinte folytonosan a szemem előtt lebegett, nem

tudom, miért, de az volt az érzésem, hogy a vasúti pályatesten óvatlanul Anna Mojszejevna ment át, ez a gőgös, lassú mozgású asszony, hiszen az utcán is úgy járt, mintha mindenki köteles lenne utat engedni neki, minden bizonnyal ott is úgy ment, és hogy hány sínpár húzódik egy ilyen nagy állomáson, mint Miassz, azt elképzelhetik, egymást keresztezik a vágányok, és ekkor hirtelen jön egy vonat, Anna Mojszejevna megzavarodik, megtorpan, Ljova megpróbálja elhúzni a sínekről, és ő maga is a kerekek alá kerül. Lehetséges, hogy mindez nem így történt, hanem egészen másként, de képzeletemben egy ilyen kép alakult ki a tragikus balesetről. Ez volt az első halál a családunkban, és mindannyian szinte megdermedtünk. De tudják, én nagyobb bánatot és kétségbeesést vártam anyámtól, hiszen láttam, mi történt vele, amikor letartóztatták az apámat. Most semmi olyan nem történt. Magába zárkózott, de nem sírt, nem zokogott. Hogy miért? Talán azért, mert már elhasználta minden lelkierejét apánk megmentésére. Nem tudom… Pedig szerette Ljovát, de mennyire szerette! Egy ilyen fiú! És most meghalt, tragikus körülmények között, egy véletlen baleset következtében! Mégis ő volt az egyetlen, aki elhatárolta magát az apám ügyétől, nem azért, mert közönyös volt iránta, nem azért, mintha gonosz lett volna, hanem azért, mert valamiféle más, anyám számára érthetetlen és idegen törvények szerint élt. Azt gondolom, hogy ez így lehetett. Amikor voltam olyan óvatlan és elmondtam anyámnak, hogy szerintem Ljova azért halt meg, mert Anna Mojszejevnát próbálta megmenteni, anyám keserűen megjegyezte: – Őt megpróbálta menteni! Vagyis azt akarta mondani, hogy Anna Mojszejevnát megpróbálta megmenteni élete árán is, de az apja megmentésére a kisujját sem mozdította. Tudják, rosszul esett nekem ezt hallani az anyámtól. Ilyen bánat, ilyen szerencsétlenség láttán háttérbe kell szorulnia minden félreértésnek, a halál jelenlétében felül kell emelkedni minden megbántottságon. Anna Mojszejevna természetesen rossz ember volt, kíméletlen, lelketlen. De Ljova mégis szerette őt, és a maga módján talán ő is szerette Ljovát, hiszen azután, hogy leváltották magas beosztásából és áthelyezték ebbe a Miasszba, megtehette volna, hogy elhagyja, hogy elváljon tőle, de lám, mégsem tette, nem vált el tőle, hanem elment utána erre a dél-uráli állomásra. Késő már, hogy ítélkezzünk felette és Ljova felett, hiszen nincsenek már közöttünk, eltávoztak az életből. De ne ítélkezzünk anyám fölött sem, ilyen volt a természete. Természetesen sem anyám, sem apám, de egyikünk sem tudta kivetni emlékezetéből Ljovát, de lassacskán az élet mégis visszatért a saját medrébe, hiába, az élet már csak ilyen. Legyen bármily fordulat, változás, történjék bármi is, előbb-utóbb visszatér a saját medrébe. Eltelt néhány keserűséggel teli hónap, vagy talán egy fél év, de az is lehetséges, hogy valamivel kevesebb, és akkor képzeljék, levelet kapunk a poltavai terület Gyikanyka nevű falujából. Emlékeznek Gogol művére, az Esték egy gyikanykai tanyán-ra? Hát éppen ebből a Gyikanykából kaptuk a levelet Anna Jegorovnától, Ljováék volt háztartási alkalmazottjától. Kéri, hogy utazzunk oda, Olecska ott van nála, annak idején odavitte magukhoz Csernyigovból, és most nem tudja, mitévő legyen. Saját otthona nincsen, a gyerekkel senki sem alkalmazza, a rokonai mind dolgoznak, nincs kire hagynia a gyereket, semmi kiutat nem lát. így nyíltan megírta: „Semmi kiutat nem lát”, ezért kéri, utazzunk oda, döntsük el, hogyan legyen tovább, s megírta a címet is. Nem kis probléma! Anyám természetesen tudni se akar semmiről: – Mi közünk nekünk ehhez a kislányhoz? Rokonunk nekünk? Ljova lánya? Az anyjának nincsenek rokonai? Hol van a nagyanyja, nagyapja, bácsikái, nénikéi, hol vannak? Mi közünk nekünk ehhez? – Bizonyára vannak rokonai – értek egyet vele én is –, de talán Anna Jegorovna nem ismeri a címüket. – Ha bennünket megtalált, azokat is megtalálja. – És ha nem találja meg? – Beadja a gyerekotthonba, nem ő lesz az első, sem az utolsó. – Ljova nagyon szerette a kislányt. – Szerette. Ezt a Mojszejevnát is szerette. Csak nem akarod a nyakamra hozni ezt a kislányt is? Erről szó sem lehet! Egyáltalán nem állt szándékomban elhozni a kislányt. Ugyan hova hoznám, kérdem én. De azt sem tudtam megtenni, hogy ne vegyek tudomást minderről. Anna Jegorovna teljesen idegen asszony, mégsem hagyta el a gyereket, pedig elhagyhatta volna, ugyan ki neki ez az Olja, össze sem tudnám számolni, hogy már hány ilyen kislányt nevelt fel,

és lám, mégsem hagyta sorsára a gyereket. Ha meg tudta volna találni Anna Mojszejevna rokonait, minden bizonnyal meg is találta volna. Ez csak azt jelentheti, hogy nem találta meg őket. Különösen nyugtalanítónak éreztem levelének ezt a mondatát: „Semmiféle kiutat nem látok.” Ebből a mondatából megértettem, hogy még gyermekotthonba sem tudja beadni Ólját, nincsenek papírjai, és papírok nélkül ugyan hova adhatná be a gyereket? Mi marad hátra? Kivinni a vasútállomásra, otthagyni, akkor majd beviszik a rendőrségre, és onnan elviszik gyermekotthonba? Anna Jegorovna természetesen nem ilyen ember, de még a legjobb embert is szélsőséges cselekedetekre tudják késztetni a körülmények. Elhatároztam, hogy beszélek az apámmal. Ő nem találkozott sem Óljával, sem Anna Mojszejevnával, és nem avatkozott bele anyámmal folytatott vitánkba. Amikor négyszemközt maradtunk, azt mondtam neki: – Valamit tenni kell Óljával. – Vegyük magunkhoz? – kérdezte apám, és rám nézett. És abból, ahogy ezt kérdezte, és ahogyan rám nézett, megértettem, hogy apámat is nyugtalanítja a gyerek sorsa. – Nem tudjuk magunkhoz venni – feleltem –, anyámnak így is elegen vagyunk a nyakán, mi ketten és Gyina meg Szása és Igor. De mégis el kell helyeznünk a kislányt, segítenünk kell ennek az asszonynak, talán abban, hogy megtalálja Anna Mojszejevna rokonait. És kifejtettem elgondolásomat az iratokkal kapcsolatban, és elmondom azt a félelmemet, hogy a kislány végül is az állomásra kerül, mert nincs más kiút Anna Jegorovna számára. És látom, hogy ez a feltételezésem rendkívüli erővel hatott az apámra, ő is, éppúgy, mint én, gondolatban maga elé képzeli az állomáson elhagyott kislányt, és ettől a képtől éppúgy nem tud szabadulni, mint én. És bár csak ennyit mondott: „Gondolkodni kell rajta”, megértettem, hogy apám az én oldalamon áll. Még ezen a napon, de az is lehet, hogy másnap, erre már nem emlékszem pontosan, a vacsoránál felmerült valami teendő, amit nekem el kellett volna végeznem a szabadnapomon. Nem emlékszem már, hogy pontosan miről volt szó, mit kellett volna csinálnom, de hiszen nem is lehet megjegyezni az élettel kapcsolatos minden kis apróságot, tudják, hogy van ez már egy családban, összejönnek a dolgok, amiket egy szabadnapon kell elintézni. Egyszóval azt mondta az anyám: „Borisz, majd ha szabadnapos leszel, akkor ezt meg ezt meg kell csinálnod.” Azt felelte erre az apám: – Borisznak le kell dolgoznia ezt a szabadnapját, hogy a jövő héten két szabadnaphoz jusson. – Miért? – kérdezte nyugtalanul az anyám, mert apám hanghordozásából megsejtette, hogy valami olyan dolog jár az eszében, amit ők ketten nem beszéltek meg. – Egy nap alatt nem tudja elintézni a dolgát Gyikanykában – felelte rá apám. – Szeretném tudni, mit vesztett el Gyikanykában? – El kell dönteni a kislány ügyét, valahova el kell helyezni. – Csak döntsétek el, és helyezzétek is el! – pattogott az anyám. – De nekem nem kell, látni se akarom, elég volt belőle, láttam én mindent akkor Csernyigovban. – Ráhel – mondta az apám –, senki nem akarja a nyakadba varrni ezt a gyereket, efelől nyugodt lehetsz. De mi nem vagyunk vadállatok, Ráhel, emberek vagyunk, és nem hagyhatjuk el ezt a gyereket ilyen helyzetben. Borisz majd odautazik, mindent tisztáz, és segít megtalálni, felkutatni a rokonait. És anyám elhallgatott, mert látta, hogy apám kategorikusan döntött a dologban. Nagyon ritkán döntött anyám akarata ellenére, de ha döntött, akkor ez végleges és megváltoztathatatlan volt. így aztán dolgoztam a szabadnapomon, megegyeztem abban, hogy egyszerre veszem ki a következővel, és készülődtem, hogy elutazzam Gyikanykába. De erre nem került sor. Vagy két nappal az elutazásom előtt, de az is lehetséges, hogy az előző napon, erre már nem emlékszem pontosan, este, amikor hazamentem a munkából, hát mit képzelnek, kit látok ott ülni az udvaron, a kispadon? Anna Jegorovnát és Olecskát. Tudják, ott ült Anna Jegorovna a padon, mellette egy nagy batyu, a lábánál meg ott játszik Olecska, egy forgácsdarabkával kapirgál a földben. Nem messze tőle ott játszadozik csak úgy magában Igor, aki akkor vagy háromesztendős lehetett. Úgy látszik, mintha Olja is csak úgy magában játszana, de valójában fél szemmel egymást figyelik, és ebből a képből azonnal felmértem a helyzetet: anyám nem ismertette össze őket, nem mondta nekik azt, hogy játsszatok szépen, gyerekek, sőt lehetséges, hogy éppen ellenkezőleg, szétválasztotta őket, és azt mondta Igornak: „Itt játsszál az ajtóban, hogy lássalak, egy lépésre se menj az ajtótól.” És abból, hogy milyen magányosan üldögélt a kispadon Anna Jegorovna, és ahogy Olja ott játszadozott a lábánál a legerősebb napsütésben (bár már estére járt), látszott, hogy bármilyen meleg is lehetett, már

nagyon régóta ülnek ott, Anna Jegorovna meleg kabátban, vállán a fejéről hátracsúsztatott kötött kendőben, a padon a batyu mellett Olja kabátja és sapkája; téli holmiba öltözve jöttek, minden holmijukat magukkal hozták, és úgy néztek ki, mint valami menekültek. És mindebből megértettem, hogy anyám éppen úgy fogadta őket, mint ahogy annak idején Anna Mojszejevna fogadott bennünket. Anyám jó asszony, azt is mondhatnám, kitűnő asszony. De elég bosszúálló természetű, nem felejti el a sérelmeket. Még arról se voltam meggyőződve, hogy megetette őket, és valóban, egyszer csak látom, hogy Anna Jegorovna elővesz egy kemény tojást, megtisztogatja és megsózza, és odaadja Olecskának. Hát ez a helyzet. Anyám kint dolgozott a konyhában, és arckifejezéséből láttam, hogy nem fogja befogadni ezeket az embereket, emellett a végsőkig kitart. – Régóta vannak itt? – kérdeztem tőle. – Reggel óta ott ülnek – felelte anyám a lábasokkal csörömpölve, anélkül, hogy felém fordult volna. – Adtál enni nekik? – Ez nem vendéglő! Kimentem az udvarra, üdvözöltem Anna Jegorovnát, megsimogattam Olecska fejecskéjét, leültem melléjük a padra, és megkérdeztem: – Hol van Olecska születési bizonyítványa? – Nálam – felelte, és kabátzsebének mélyéből előhalászta a kislány újságpapírba csomagolt születési bizonyítványát. Kinyitottam a születési bizonyítványt és olvasom: anyja neve Anna Mojszejevna Gurevics, apja neve: Alekszandr Petrovics Palevszkij, vagyis Anna Mojszejevna első férje. Tehát $z a feltételezésem, hogy Anna Jegorovna a születési bizonyítvány hiánya miatt nem adta be Ólját egy gyerekotthonba, ezzel elesik. De megkérdezni tőle azt, hogy miért nem adta be a gyereket, hát tudják, erre képtelen lettem volna. Pedig ugyan mi rossz lenne ebben? Ismerek sok rendes embert, kitűnő szakembereket, akik gyermekotthonban nőttek fel, de mégis megkérdezni ettől az asszonytól, aki télikabátban ül itt a tűző napon, hogy miért nem adta be ezt az idegen gyereket egy gyermekotthonba, s ehelyett miért vette magához, bajlódik, gyötrődik vele, ezt a kérdést nem tudtam volna föltenni. Mert ez nem kérdés lett volna, hanem javaslat arra, hogy adja be Ólját a gyerekotthonba, és igazán nem azért a javaslatért jött el ide, ezt az én tanácsom nélkül is megtehette volna, de nem tette meg. Azt kérdeztem tőle: – Óljának van nagyanyja, nagyapja, bácsikái vagy egyéb rokona? – Kell hogy legyen – felelte rá –, valahol Kijevben, de hogy merre keressem őket, nem tudom. – Bennünket hogy talált meg? – A földijeiken keresztül – felelte rá. Nem álltam oda tisztázni, hogy milyen földijeink voltak ezek. Csernyigovban sokan élnek, akik városkánkból származtak el, és Ljova egyesekkel tartotta a kapcsolatot. Talán Anna Jegorovna tudta, hogy hol laknak, de akár egyszerűen az utcán is összetalálkozhattak, Csernyigov nem olyan nagy város, nem akkora, mint egy főváros. Meg aztán nem is a földijeink lényegesek ebben a kérdésben. És nem is az, hogy hogyan talált ránk Anna Jegorovna. A lényeg az, hogy éppen hozzánk hozta el a kislányt. Ha akarta volna, meg tudta volna találni Anna Mojszejevna rokonait is, hiszen ügyes, talpraesett asszony. De mégis hozzánk fordult, ide, hozzánk hozta el a kislányt. És miért éppen hozzánk? Később sokat gondolkoztam ezen: ugyan mire gondolhatott, míg erre a döntésre jutott? Lehetséges, hogy maguk talán jobban megfogalmazzák ezt, mint én, de én így képzelem: látta, milyen szerencsétlenek voltunk mi anyámmal, és most Olja a szerencsétlen, és úgy gondolta, az egyik szerencsétlen megérti a másikat. Igaz, mi idegenek vagyunk Óljának. Minden bizonnyal vannak rokonai a kislánynak, ez is igaz. És mégis, ennek az asszonynak a cselekedetében egy magasabb rendű igazság mutatkozott meg: látott bennünket elárvultan, és tudta, hogy mi nem lehetünk közönyösek az elárvult kislány iránt. Hazajött a munkából az apám, megjött az iskolából Gyina és Szása, leültünk ebédelni, asztalhoz ültettük Ólját és Anna Jegorovnát is, de mindez anyámat megkerülve történt, bár anyám jól tudta, hogy nélkülük senki sem ült volna asztalhoz, de nem az a fajta ember volt, aki ilyen könnyen megadja magát: megetetett bennünket, aztán anélkül, hogy leszedte volna az asztalt, elmosta volna az edényt, átment a nagyszüleimhez. És náluk természetesen megbeszélték a kérdést, mert hamarosan átjött a nagyapám, hogy megnézze Ólját, és részt vegyen a családi tanácsban…

Anna Jegorovna leszedte az asztalt, elmosogatott, Gyina Óljával és Igorral játszott, a ház egyszerre hangos lett tőlük, mert amikor egy házban egy gyerek él, az is más dolog, de amikor már egynél több gyerek van, akkor azok már fenekestül felfordítják a házat. Csak Szása nem játszott velük, szótlanul, elgondolkozva figyelte Ólját. Kicsi volt még, mennyi idős lehetett? Tizenegy esztendős, de már akkor nagyon átérezte mások szerencsétlenségét, mindjárt megérezte a más emberek szenvedését. Úgy gondolom, anyám nemcsak azért nem ment el otthonról, hogy ezzel kifejezze ellenkezését, hanem azért is, mert nem tudta elviselni Szása tekintetét, szemrehányást érzett belőle. És amíg Gyina a gyerekekkel játszott, nagyapám, apám és én meghánytuk-vetettük a dolgot, megvitattuk minden oldalról, és a következőt döntöttük: Olja egyelőre nálunk marad, én pedig megpróbálom felkutatni Kijevben Anna Mojszejevna rokonait. Anyám természetesen ellenezni fogja a dolgot, de mi majd meggyőzzük, s ha mégse sikerülne meggyőznünk, akkor Ólját magával viszi nagyapám Grisa bácsiékhoz, ők még mindig változatlanul együtt laknak. Behívtuk Anna Jegorovnát, és közöltük vele a döntésünket. Ott ült a kis támlátlan széken, gondosan elsimította térdén a kötényét, végighallgatott bennünket, udvariasan, méltósággal megköszönte, aztán azt kérdezte: – És velem mi a szándékuk? Vagyis, tudják, nem akar elutazni, vagy mert nem akarja elhagyni a kislányt, nagyon kötődik hozzá, attól tart, hogy majd megpróbálunk megszabadulni tőle, de az is lehet, hogy talán nem fér össze rokonaival ott Gyikanykában. De hát nekünk nincs szükségünk Anna Jegorovnára, sohasem volt háztartási alkalmazottunk, tudják, nem olyan anyagi helyzetben éltünk, meg nem is olyan fajta emberek vagyunk. De látjuk, hogy Anna Jegorovna se tud hova lenni, rajta is segíteni kellene. No, jól van, hogy ne kelljen még egyszer visszatérni erre a kérdésre, elmondom, hogy apám elhelyezte Anna Jegorovnát a vasutas technikumba takarítónőnek, majd házmester lett belőle, kapott ott egy kis szobát is, mert ez jár a házmesternek, Olja pedig egyelőre nálunk maradt. Jó három hónappal később utaztam el Kijevbe, amikor az ember művezető egy gyárban, nem egykönnyen tud néhány szabadnaphoz jutni. Nem találtam meg Kijevben Anna Mojszejevna rokonait. Ilyenformán aztán még egy emberrel bővült a családunk, Óljával. Igorral együtt ők jelentették már a harmadik nemzedéket. 12 Ezeken az eseményeken kívül más dolgok is történtek mifelénk. Az a lány, akiről majd szó lesz, a mi városkánkba való volt, Leningrádban végezte el a színművészeti főiskolát, és a kalinyini színházban játszott. Egyszóval kalinyini színésznő volt. Szabadságra hazajárt a szüleihez, és egy ilyen otthon tartózkodása idején ismerkedtünk meg. Pontosabban mit jelent az, hogy megismerkedtünk? Én természetesen jól tudtam, hogy létezik egy Szonya Visnyevszkaja, Hajim Jagugyin testvérének az unokája, ugye emlékeznek még erre a botrányt keverő volt cári altisztre? Gyakran láttam Szonyát mint kislányt, majd később mint fiatal lányt, tudtam, hogy színésznő, a mi városkánkban senkiből sem lett rajta kívül színész vagy színésznő. Zenészek akadtak köztünk, még egy híres karmester is, a Szovjetunió népművésze, városunk büszkesége, róla már meséltem maguknak. De színésznő csak Szonya Visnyevszkaja lett, ezért aztán elképzelhetetlen lett volna az, hogy ne ismerjem. De más dolog tudni, hogy van egy Szonya, akit néha lát is az ember, és egészen más dolog megismerkedni és közeli kapcsolatba kerülni vele. Már az a tény, hogy hivatásos színésznő, kiemelte őt. Nálunk egyszerű, dolgos emberek laknak, a szakmájuk is hétköznapi. És akkor, képzeljék csak el, idejön egy színésznő Kalinyinból, vagyis az ősi orosz városból, Tverből. Amikor hazalátogatott, az érdeklődés középpontjába került. Annál is inkább, mert lángvörös szarafánt viselt, amit két pánt tartott csupasz, barnára sült vállán, haja rézszínűen ragyogott, s nem a hennától, hanem a természettől, az alakja remek, mifelénk szeretik, ha egy nőnek mindene megvan, ami csak kell, értékelni tudják az ilyesmit, városunk mindig híres volt a szép nőkről, minden időben nagy konkurrenciát jelentett ezen a téren Szumi városának. Szülei elköltöztek tőlünk Dnyeprodzerzsinszkbe, de Szonya a szabadságát változatlanul nálunk töltötte, Hajim Jagugyinnál lakott mindig. Hajim Jagugyin nagyon büszke volt a neves rokonra, a tanítványának nevezte, szörnyen tetszett neki, hogy külsejével és magatartásával megbotránkoztatta városunk lakóit, ezeket a műveletlen, ostoba fajankókat; helyeselte Szonya minden cselekedetét, és minél kevésbé tetszettek ezek a cselekedetek másoknak, annál jobban tetszettek neki. Éppen ebben, hogy úgy mondjam, a közízlés megsértésében tartotta Szonyát a tanítványának. De ez nem így volt.

Hajim Jagugyin botránykeverő alak volt, egy hetvenöt esztendős huligán, Szonya pedig egyszerűen csak a különböző mulatságok kitalálója. Nappal, tudják, kint heverészett az erdőben a függőágyban, süttette magát a nappal, éjszaka pedig levitt bennünket fürödni a folyóra. Ez nálunk nem volt szokásban, többnyire este fürödtünk, szabadnapokon pedig nappal. Az éjszakai fürdőzést Szonya találta ki. Nekünk ez nem volt könnyű dolog, mert reggel munkába kellett mennünk, de neki mit számított ez, majd kialussza magát a függőágyban. Tüzet gyújtottunk a parton, saslikot sütöttünk, a sasliksütést is Szonya kezdeményezte. Ittunk, bár inni addig is tudtunk, amíg nem ismertük őt. Szonya vidám, nem mindennapi jelenség, jó pajtás volt, aki jól tudott meghallgatni mindenkit, nem ismert tilalmas szavakat, maga is tudott olyan anekdotát mesélni, amilyent néha egyik-másik férfi se nagyon mer elmondani. Könnyedén vállára tudta vetni bárkinek a zakóját, ha fázott, és hogy a zakó tulajdonosa se fázzon, befogadta a kabát alá őt is, gyakorlatilag egymást átölelve ültek. Jobban kedvelte a férfitársaságot, nem talált magához illő barátnőt nálunk, a fiatal lányok félénkek, szégyenlősek, kis libák, ahogy Szonya nevezte őket. Az egyetlen, akivel barátkozott, Liza Elkina, a szülésznő volt, az is elég szabados, társaságkedvelő, minden előítélet nélküli ember. De hát Liza Elkinának, a szülésznőnek nem nagyon maradt ideje arra, hogy részt vegyen éjszakai mulatozásainkban, így hát Szonyát mi, fiatal legényemberek vettük körül, mi jelentettük, hogy úgy mondja, az udvarát. Ezek között a fiúk között, gondolhatják, én sem voltam éppen utolsó, meg akartam tetszeni Szonyának, hencegtem az erőmmel, pohárszámra döntöttem magamba a vodkát, karomban vittem be őt a vízbe, a vasúti híd legmagasabb ívéről ugráltam be a folyóba, az őr ismerős volt, megengedte, fejest ugrottam meg szakoztam, Szonya el volt ragadtatva, tapsolt, mindenki szeme láttára összecsókolt, ott hevertünk egymás mellett a homokban, én egy kis nadrágban, ő meg fürdőruhában, mindketten huszonhét esztendősek voltunk, már egyikünk se gyerek. És az, aminek meg kellett történnie, megtörtént. De minden különösebb affektálás nélkül történt meg. Szonya természetesen fogta fel a dolgot, tetszettem neki, meg akart tartani magának, s ez bizony nem ment könnyen. Természetesen nem az első voltam nála, de erről nem beszéltünk, a múltja nem érdekelt. Talán bizony ki kellett volna várnia, amíg megjelenek az életében? Hiszen én se vártam meg őt. Röviden: egy hónapot töltöttünk az ágyban, jóformán ki se bújtunk belőle. Minél kevesebbet beszéltem én, annál többet beszélt ő: hogy én ilyen vagyok meg olyan, nincs még egy ilyen a földön, miért jutott neki osztályrészül egy ilyen boldogság, és így tovább, és így tovább. Én mindezt komolyan vettem, és abban a pillanatban mindez valóban igaz is volt: tetszettem neki, és ő tetszett nekem. És amikor két ember összetalálkozik és vonzódik egymáshoz, akkor, mint tudják, az egy ilyen kisvárosban nem maradhat titok. Szonya nem is csinált titkot a dologból, semmi rosszat vagy szégyellni valót nem látott a kapcsolatunkban: ugyan mi rossz vagy szégyellni való lehet a szerelemben? És mindkettőnket szemmel tart az egész város. Hát ugyan miféle következtetést kell nekem ebből levonnom? Ami Hajim Jagugyint illeti, az ő számára a mi kapcsolatunk, ami méghozzá az ő házában bontakozott ki, tisztára ajándékszámba ment. Szinte úgy érezte, hogy nem mi, hanem ő vág újból arcába a közvéleménynek, és ezért aztán minden módon igyekezett kedvében járni Szonyának, hízelgett neki, a kegyét kereste. Reggelente, amikor Szonya meg én még aludtunk, botjával tartotta fenn a csendet a házban, nehogy, isten őrizz, felébresszenek bennünket (pontosan a botjának kopogására ébredtünk), kötelezte a házbelieket, hogy ragyogó tisztára takarítsák ki Szonya szobáját, cseréljék az ágyneműjét, tiszta törülközőt tegyenek be neki; egyébként ő maga hozta be személyesen a törülközőt, és tudják, hogy még mit hozott be egyenest az ágyunkba? El se fogják hinni. Kávét! Igen, igen, kávét! Hogy kitől látta ezt, az ördög tudja, de roppant elegáns dolognak tartotta, ha egy hölgynek reggelente az ágyába viszik a kávét. Meghallotta, hogy felébredtünk, és bekopogott: – Bejöhetek? Ünnepélyesen bejött a szobába, egyik kezében a bot, a másikban a tálca, rajta a kávéskanna, a tejeskancsó, a cukortartó és két csésze. Letette a tálcát az éjjeliszekrényre, és minden alkalommal megkérdezte: – Egy kis tejjel a kávét? Bár nagyon jól tudta, hogy csak tejjel isszuk, mert tej nélkül meg se lehetett volna inni ezt a moslékot, képzelhetik, hogy a legjobb esetben is cikóriából főzték, de gyakran csak egyszerűen sárgarépából.

– Cukorral, vagy anélkül? – Cukorral. – Kettő kockával? – Kettővel. Kitöltötte a kávét a csészékbe, tejet öntött hozzá, cukrot tett bele, de tudják, nem kézzel nyúlt a cukorhoz, hanem cukorfogóval. Egyszóval a legválasztékosabb modort tanúsította. Az édesgyerekeit, ezeket a már felnőtt, kitűnő, szorgalmas embereket, akiken egész életében csak élősködött, megvetette, lenézte és megalázta. De Szonyának, ennek a távoli rokonának, a másodunokahúgának, akit egy évben egyszer látott, a kegyeit kereste. Szonya hízelgett a becsvágyának. Szonya elnézően bánt az öreggel: hát csak legyezgesse a hiúságát. A háta mögött kicsúfolta, de szemtől szembe, isten őrizz, sajnálta, kedveskedett neki, figyelmes volt iránta. Amikor például rossz időben, esőben nem mentünk le a folyóra, hanem náluk gyűltünk össze, Szonya mindig az asztalfőre ültette Hajimot, mintha csak ő lenne a legfontosabb személy, és megkérte: – Hajim bácsi, meséljen valamit. És Hajim bácsi jó nagyokat lódított, isten tudja, miket hazudott összevissza arról, hogy milyen hős volt, hogy mennyire becsülték őt a lovastábornokok is, meg a gyalogsági tábornokok is, majdhogy legközelebbi barátainak, igaz cimboráinak nevezte őket. A legtöbbet őkegyelmességéről Varsó hercegéről, Eriván grófjáról, Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagyról mesélt, arról, aki a törökök ellen harcolt, és bevette Erzerumot, majd a lengyelek ellen harcolt, és elfoglalta Varsót, aztán még később legyőzte a magyarokat. Paszkevicsről is úgy beszélt Hajim Jagugyin, mint a legközelebbi barátjáról, ivócimborájáról, kártyapartneréről, társáról a különböző szerelmi kalandokban. Gondolom, jól tudják, hogy milyen távolság választ el egy altisztet egy tábornagytól, mekkora a távolság Hajim Jagugyin és őfensége Varsó hercege és Eriván grófja között? De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy őkegyelmessége, a fenséges herceg 1856-ban halt meg, amikor Hajim Jagugyin még a világon sem volt. Hajim pedig úgy beszélt róla, mintha vele töltötte volna el viharos ifjúságának a legszebb éveit. A helyzet az, hogy valamikor Paszkevics herceg tulajdonában volt Gomel városa. Még most is ott áll csodás palotája, és miután városunk közelebb esik Gomelhez, mint Csernyigovhoz, így tehát az egész környékünk időtlen idők óta úgy érzi, hogy szoros kapcsolatban van ezzel a hírességgel. És Hajim Jagugyin úgy érezte, hogy ő mindenkinél szorosabban, majdhogynem rokonok. Paszkevicsről számtalan történet, anekdota, legenda maradt fenn mifelénk, amelyeket mi is jól ismertünk, de Hajim Jagugyin úgy mesélte el őket, mintha maga is részt vett volna bennük. Tudtuk, hogy úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, de Szo-nya mindezt roppant érdekesnek találta, figyelmesen hallgatta, nagyokat nevetett, ámuldozott, és minél tovább hallgatta, nevetett és ámuldozott Szonya, annál többet hazudott az öreg. Egyszer megmondtam Szonyának, hogy Paszkevics jóval hamarabb halt meg, mint ahogy Hajim Jagugyin a világra jött. De Szonya könnyedén ezt válaszolta: – Mi jelentősége van ennek? Az öreg nagyszerű mesélő. És megengedte Hajim Jagugyinnak, hogy kedvére meséljen, hazudozzon összevissza, amitől az öreg még jobban imádta Szonyát, szinte istenítette. Egyetlen dolog, amit Szonya megtiltott neki, hogy elkergesse az asztaltól gyerekeit és unokáit, mert tudják, az öregnek az volt a véleménye, hogy azok nem méltóak egy ilyen választékos társasághoz. De nem mert ellentmondani Szonyának, engedelmeskedett neki, mindenki ott ült az asztal körül, és mindenki hallgatta a meséit. És az egész város tudott a kapcsolatunkról Szonyával, és az egész város tudta, hogy Hajim Jagugyin ágyba hozza nekünk a kávét. Milyen következtetést kellett volna nekem mindebből levonnom? Csak ezt az egyet: össze kell házasodnunk. De hát ki vagyok én és kicsoda Szonya? Én csak egy egyszerű suszter vagyok. Igaz, a leningrádi műszaki egyetem levelező tagozatán tanulok. Hogy miért a műszakin? Valójában az ipari szövetkezetek főiskolájára iratkoztam be, de 1939-ben műszaki főiskolává szervezték át. így tehát negyedéves hallgató vagyok, nemsokára kész mérnök, művezető, de hát azért a suszterság mégiscsak hétköznapi szakma. Szonya pedig színésznő, és nem is valami isten háta mögötti helyen, hanem az

ország egyik legrégebbi színházában, Kalinyin városában, nem messze Moszkvától, Leningrádtól, és ki tudja, talán még a Szovjetunió népművésze is lesz egyszer. Hogyan kérhetném meg a kezét ilyen körülmények között? Ha csak legalább valami célzást tenne, valami rejtett utalást: hát hogyan is lesz tovább? De semmi célzás, semmi kérdést nem tett fel, se nyíltat, se burkoltat. Ugyan miért nem? Megszokta volna a futó kapcsolatokat? Csak a saját művészete érdekli, minden mást tehernek érez? Nem lát bennem perspektívát a maga számára? Vagy talán van valakije Kalinyinban? Nem tudom. De a tény tény maradt; nem adott alkalmat arra, hogy a jövőnkről beszéljek, én pedig anélkül nem tudtam szóba hozni, meggátolt benne a büszkeségem. Attól tartottam, hogy arra gondolhat, szeretnék részese lenni az ő színes életének, az ő segítségével akarok kikerülni városkánk unalmából, egyhangúságából, pedig ez nem így volt, én valóban szerettem Szonyát, de az önérzetem nem engedte meg, hogy feleségül kérjem. Ebben a feltevésemben még jobban megerősített elutazása Az idő tájt meglehetősen nehéz volt jegyet szerezni, különösképpen hogy ez a vonat nem közvetlenül tőlünk indult, futkostam az állomásra, szereztem neki egy első osztályú vasúti jegyet, nagyon szívesen tettem mindezt. Reménykedtem, hogy az utolsó estét, az utolsó éjszakát kettesben töltjük, s csak én kísérem ki egyedül az állomásra, annál is inkább, mert a vonat hajnali ötkor indult. De egyáltalán nem így történt! Este megint a szokásos tábortűz, a búcsú-sasliksütés, éjszakai fürdőzés. Úgy éjjel két órakor megszólaltam: – Szonya, csomagolnod kellene. Gondtalanul csak ennyit mondott: – Van még időm. Négy óra tájt mentünk el hozzá, való igaz, hogy húsz perc alatt összecsomagolt, és az egész társaság elindult az állomásra. Szonya vidám volt, nevetgélt, bejött a vonat, Szonya valamennyiünket végigcsókolta, a többiek között engem is, bement a kocsiba, a vonat elindult, a gyorsvonat mindössze két percig állt nálunk, és még lekiáltotta nekünk: – Érezzétek jól magatokat! És a vonat elment. Én pedig ott maradtam. Nehéz szívvel maradtam ott. Minél jobban telt az idő, annál keservesebben éreztem magam. Lehetséges, hogy az egész nem több, mint egy nyári kaland? Nagyon nehéz ezzel megbékülni: én valóban szerettem Szonyát. Ezt eddig még sose éreztem, most történt velem először. És mindezek után az együtt töltött éjszakák, a számtalan elmondott szó után most semmi sincs, azt sem ígérte, hogy újra eljön, magához sem hívott, azt se kérte, hogy írjak, egyszóval mindent elvágott, és vége. A hangulatomat természetesen mindenki előtt titkoltam. És senki nem is vett észre semmit, kivéve az anyámat. Anyám természetesen tudott kapcsolatomról Szonyával, de soha egy szóval sem beszélt arról velem, a mi családunkban az ilyen dolgokat minden képmutatás nélkül, természetesen veszik tudomásul, annál is inkább, mert már közel harmincesztendős voltam, és bár anyám nem kedvelte Szonyát, amit én nagyon jól tudtam, de soha olyasmit ezzel kapcsolatban nem mondott nekem, hogy „Szonya elutazott, hála istennek!”. Eltelt egy hónap, kettő, és levelet kaptam Szonyától. Semmi különöset nem írt a levélben: „Szervusz, Borik.” Boriknak hívott engem. Csak annyi, hogy hogy vagy, mit csinál a társaság, mindenkire sok szeretettel emlékezem, mindenki hiányzik, add át üdvözletemet, írj egypár sort. És a borítékon ott a feladó címe. Semmi különös, de mégis egy levél! Tehát még nincs vége mindennek, nemcsak egy futó nyári kaland volt. Egy álló hétig fogalmaztam a választ. Ugyan miről írjak neki? A városban történt események érdektelenek számára, az én munkahelyi ügyeim még inkább, az érzelmeimről pedig szégyelltem volna írni, meg nem is tudtam volna, csak annyit írtam: „Mindenkinek hiányzol, de a legjobban nekem.” Ha nem is hamar, de csak megjött a válasza. Megint nem valami részletes, egyszerűen csak baráti levél, de azért valamennyire mégis alaposabb és lényegbevágóbb; egy nagy szerepen dolgozik éppen, ezért kéri, ne haragudjak, amiért ilyen röviden ír, meg aztán sok idejét elveszi a lakás után való járás, ígértek neki egy szobát. Így hát levelezni kezdtünk. Egy nővel folytatott levelezésnek megvan a maga titka, de hogy ez miben rejlik, nem tudom megmagyarázni. A távollét el is távolít, de ugyanakkor közelebb is hozza az embert: vágyódsz valaki után, mindenféle gondolatok jutnak az eszedbe, és akkor egyszer csak jön egy levél, elolvasod, és látod, hogy ő is gondol rád. Nem mondom, nagyon kellemes levelet kapni a rokonoktól, az ismerősöktől. De mit oszt meg veled egy rokon? A gondjait. És mikor ír neked? Amikor valami baja

van. A barátok és az ismerősök manapság már egyáltalán nem írnak, s ha mégis írnak, csak annyit, hogy életjelt adjanak magukról, azt gondolom, ettől jöttek divatba a különböző üdvözlő lapok. Én vagy ötven embertől kapok évente négy alkalommal üdvözlő lapot, és nincs mit tenni, válaszolni kell rájuk. De ez csak úgy az eszembe jutott közben. Egy nőtől kapott levélnek titka van: ha sokáig nem kapsz tőle levelet, sajog a szíved, ha meg kapsz tőle levelet, repes a szíved. Semmi különöset nem írt nekem Szonya, de mégis, ha ezer kilométer választja el tőled a szeretett nőt, akkor a legjelentéktelenebb dolgok is jelentékenynek tűnnek. Ezerkilencszáznegyven januárjában Leningrádba kellett utaznom vizsgázni. Megírtam Szonyának. Azt felelte rá: „Ha Leningrádon leszel, gyere át Kalinyinba.” így aztán a vizsgaidőszak végén hazafelé menet megálltam Kalinyin-ban. Szonya várt az állomáson, megkapta a táviratomat, bundát viselt, szőrmesapkát, az izgalomtól kipirult az arca, megcsókolt, de nem engedte, hogy úgy istenigazából visszacsókoljam, nevetett: „Majd, majd lesz még rá időd elég.” Helyet kellene biztosítanom a vonatra másnapra, de Szonya próbára siet, és tudják, kényelmetlen lett volna rögtön ilyen előrelátónak bizonyulni: eljött a szeretett nőhöz, és az első dolga, hogy biztosítsa a vonatjegyet, ez nem lenne valami tapintatos dolog. Felültünk a villamosra, és elmentünk Szonyához. Hazavitt a lakására, és elszaladt a színházba próbára. Albérletben lakott egy öreg, megroskadt kis házban, amilyent mifelénk, a mi városkánkban már nem is látni. Pedig Kalinyin területi központ, jobbra tőle Moszkva, balra Leningrád. És lám, mégis micsoda rozzant vityilló… A szoba cseppnyi, keresztül kell menni a háziak szobáján, egy öreg házaspárén, mindketten idült alkoholisták, minden elhanyagolt és nyomorúságos. Szonya szobája, igaz tiszta, de engem mégis megdöbbentett a rendezetlen élete: fapriccs lószőr matracokkal, támlátlan kisszékek, egy konyhaasztal, a ruhái bőröndökben, az ablakon függöny helyett felrajzszögezett újságpapír. Megértem, nincs saját otthona, saját szobája, mindez idegen, ideiglenes, bérelt, meg aztán milyen is egy színésznő élete? Örökös vándorlás. De azért mégis… Ott nálunk egészen másnak tűnt, másként képzeltük az életét. Három óra elmúltával Szonya hazajött, rendkívül vidám, élénk volt: – Este szabad vagyok, mit csináljunk? – Amit akarsz – mondtam neki –, meg kellene ünnepelnünk a találkozást. – Akkor menjünk el vacsorázni a Szeligerbe. – Nagyszerű. Legalább kedvemre kigyönyörködöm magam benned. Szonya nevetett. – Nekem is nagyon hiányoztál! Az étterem a Szeliger hotelben volt, nagyon rendes helynek tűnt; maga a hotel is új, a harmincas évek stílusában épült. A pincérek fekete öltönyt, csokornyakkendőt viseltek, a pincérnők fehér fityulát, minden ahogy illik, vodka is van, mindenféle borok, változatos ételek. A legkülönbözőbb „módra” készült fogások sorakoztak az étlapon: bélszín Wellington módra, marhahús Sztroganov módra, borjúszelet Marengo módra. Odalépett hozzánk a pincér, kezében papírt, ceruzát tartott, várta, hogy felírhassa a rendelést, nagyon előzékeny Szonyával, a többi asztal mellől is őt nézik, nem egyszerűen úgy, mint egy híres személyt, hanem mint egy helybeli nevezetességet. Iszogattunk, én elég sokat. Szólt a zenekar, felkértem Szonyát táncolni, többen táncoltak már, de azt mondta: – Nem lenne helyes ebben a lebujban. Hibát követtem el: neki nem helyes itt mutogatnia magát. – Bocsáss meg – mondottam neki –, még nem vagyok tisztában az itteni helyzettel. – Nem számít! – legyintett rá. Szonya beszámolt nekem az ügyeiről. A színházban túlsúlyban vannak az idős színésznők, már régen le kellett volna vonulniok a színpadról, hogy utat engedjenek a fiataloknak. De nem teszik, hanem ötvenesztendős korukban tizenhét éves fiatal lányokat játszanak. Egyébként végre kapott egy igazi szerepet, és most majd megmutatja ezeknek a rozoga öregeknek, milyen is az igazi színház. Nagyon foglalkoztatta ez a kérdés, én is szívesen hallgattam, mit mesél, minden olyan különös, olyan meglepő volt, szinte el se tudtam hinni, hogy itt ülök mellette. Elég sokára értünk haza. Gyalog mentünk, Szonya megmutatta nekem a várost, a Volgát, a szép régi épületeket. Reggel a házigazdáéktól kért egy kis forró vizet, a teát csak úgy egyenesen a pohárba dobta be, az

asztalfiókban találtunk egy darab kenyeret, elég szárazat, meg egy darabka sajtot, elég szikkadtat, ezzel meg is reggeliztünk. Szonya nem törődött ezzel a szegénységgel, mintha csak így kellene élni. Lehetséges, hogy nincs pénze? Hiszen egy színésznőnek nem valami nagy a fizetése! Diplomatikusan azt mondtam neki: – Nagyon kedves ez a kis szoba, de mégis a házigazdáékon keresztüljárni… – Egyáltalán nem kedves a szobám – felelte –, hanem ócska. De a színház fizeti. És ha egy ilyen kutyaólban lakom, több esélyem van arra, hogy végre kapjak egy saját szobát, már harmadik éve várok rá. Bizonyára jól emlékeznek ezekre az időkre. Manapság az emberek azon töprengenek, milyen lakást válasszanak: loggiával legyen vagy se, megfelel-e nekik a kerület, melyik emeleten legyen, és mikorra lehet majd telefonra számítani. De akkoriban az emberek évekig, sőt mi több, évtizedekig vártak, hogy szobát kapjanak egy társbérleti lakásban, mindegy, hogy milyent, mindegy, hogy hol, csak legyen egy saját szobájuk. És ekkor hirtelen Szonya mosolyogva azt mondta: – Ha megkapom a szobát, ideköltözöl hozzám. Még a szívverésem is elállt: – Komolyan beszélsz? – Miért, te talán nem akarod? – Micsoda kérdés! – Kedvesem, de én nagyon rossz háziasszony vagyok, ezt vedd tudomásul! – A háztartással majd megbirkózunk, de miért kellene megvárnunk a szobát? – Miért? Kedved lenne itt élni? – Én bárhol tudnék élni. De ki tudok venni magunknak egy jobb szobát is. Szonya megfogta az államat, megráncigálta, kedvenc mozdulata volt ez: – Borik, Borik, azt akarod, hogy lakás nélkül maradjak? – Miket beszélsz?! – Jól van – mondta –, nyáron eljövök, és mindent megbeszélünk. Ne duzzogj, Borik, ez így lesz helyes. Hogy miért így lesz helyes, azt nem kérdeztem. A hetedik mennyországban éreztem magam a boldogságtól, valóra válik az álmom, ha várni kell, hát akkor várni fogok. Ebben a boldog hangulatban utaztam el, és így is éreztem magam egészen Szonya megérkezéséig. Leveleztünk, igaz, nem túl rendszeresen, Szonya írt a színházról, az öregasszonyokkal folytatott háborúról, mindenki megkapta a magáét, és mégis, ezek a levelek könnyedek, mulatságosak és rosszindulattól mentesek voltak. Minden attól függött, hogy az adott pillanatban milyen viszonyban volt a kollégáival. A szakszervezeti bizottság elnöke – egy ravaszdi róka – egyszerre aranyos lett, ha a lakás ügyében tevékenykedett, az őrült főrendező nagy tehetség, amint megdicsérte őt a próbán. Ismétlem, nem volt rosszindulat a levelekben, egyszerűen csak az derült ki belőlük: ha jó vagy hozzám, akkor egyszerre lángoló tehetség vagy, ha pedig rossz, akkor tehetségtelen csirkefogó. Egyébként, amint erről a későbbiek során meggyőződtem, Szonya ezzel a csirkefogóval is együtt itta a vodkát, barátin átölelték, gyengéden megcsókolták egymást, nem képmutatásból, egyáltalán nem abból, hanem azért, mert kolléga, együtt dolgoznak, ő is a művészetet szolgálja, és a művészet szolgái között akadnak csirkefogók is. Szonya azt ígérte, hogy júniusban leutazik hozzánk, aztán értesített, hogy csak júliusban jön. Nagyon megszomorított ezzel a hírrel, mert szerettem volna, hogy jelenlétével emelje családi ünnepünk fényét. Hogy milyen ünnep lett volna ez? Mindjárt elmesélem maguknak. 13 Szüleim 1910 júniusában házasodtak össze, így tehát az ezüstlakodalmukat harmincötben kellett volna ünnepelnünk. De hogy hol tartózkodott akkor az apám, azt már tudják. Negyven nyarán azonban a következő dolog történt: Henrik értesített bennünket arról, hogy júniusban hazajön szabadságra, akkor készült hazalátogatni Ljuba is a férjével, Vologyával, így aztán gyakorlatilag együtt lett volna az egész család. Az a gondolatom támadt, hogy meg kellene ünnepelni szüleim harmincadik házassági évfordulóját, már csak azért is, mert negyvenben töltötte be apám az ötvenedik esztendejét is. Harminc év, ez is jubileum! Ötven esztendő szintén szép jubileum! Miért ne lehetne megünnepelni? Ezen az ünnepen szerettem volna ott látni Szonyát is, szerettem volna ily módon őt is bemutatni a

családnak; vidám, társaságkedvelő – bizonyára mindenkinek megtetszene. De hát elfoglalták a vendégjátékok, elhalasztotta jöttét júliusra, és az általam képzelt ünnepségeket nélküle kellett megtartanunk. Mint mondottam, gyakorlatilag összegyűlt az egész család. Most már csak Jefimen és Natasán múlott a dolog. Egyébként igazán ideje lenne végre Natasának is megismerkednie a férje szüleivel. Hogy milyen ember volt a férje, az én Jefim bátyám, arról már beszámoltam: örökösen elfoglalt, örökösen halaszthatatlan ügyek, egy órát sem tudnak meglenni nélküle. Jól tudják természetesen, hogy nincs olyan ember, aki nélkül ne lehetne meglenni. Jefim nem tud meglenni a munkája nélkül: a gyárban akkor sajátították el a HTZ-T2G gázgenerátoros traktorok gyártástechnikáját. Írtam Jefimnek. Talán bizony nem érdemlik meg szüleink – kérdeztem tőle – ezt a figyelmességet tőlünk? Mindazok után, amin keresztülmentek? Lehetséges, hogy egy ilyen nagy esemény alkalmából nem tudsz szakítani magadnak két napot? Jusson eszedbe, mit tettek értünk! És ne felejtsd el, hogy apánk ebben az esztendőben lesz ötvenéves. ^ Végül is Jefim értesített bennünket arról, hogy a megadott napra ő is megérkezik Natasával. Meg kell hogy mondjam, hogy a mi vidékünkön nem szokták megünnepelni az ezüst- és aranylakodalmakat. Egyetlenegy ilyen alkalomra sem emlékszem. Arra viszont emlékszem, gyerekkoromban mesélték, hogy a Brodszkij családban megünnepelték ezeket a napokat. Brodszkij egy kijevi milliomos cukorgyáros volt. Azt beszélték, hogy a Brodszkij családban megünneplik az ezüst–, az arany–, de még a gyémántlakodalmakat is, vagyis az ötvenedik évforduló utáni minden tizedik esztendőt. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek a cukorgyáros Brodszkijék ilyen hosszú életűek lettek volna, de róluk mint milliomosokról mindenféle történetek jártak nálunk. Azt is mesélték például, hogy Brodszkij a teát nem úgy issza, mint egy szegény ember, aki a cukrot csak nézi hozzá, nem harapja, mint a módos ember, és bele se dobja, mint a gazdagok, hanem eléje tesznek egy nagy-nagy darab cukrot, amelynek tetején egy kis mélyedés van, abba öntögeti a teát, és így kortyolgatja. Mindez csak azért jutott az eszembe, merthogy nálunk nem szokták megtartani az ezüst–, az arany-meg az egyéb lakodalmakat. Még a születésnapokat sem tartották meg, legalábbis a nagyapám családjában és a mi családunkban. Az élet munkában, gondok között telt, a pihenést az ünnepnapok jelentették, régebben a vallásik, most meg már a mi szovjet állami ünnepeink. Anyámnak és apámnak egy szót sem szóltam a dologról, meglepetést akartam szerezni. Csak jöjjenek el mindannyian, gondoltam magamban, ilyen nagy létszámú találkozó még nem fordult elő, ez már maga is eseményszámba megy. Bár meg kell hogy mondjam, anyám általában nagyon tartózkodóan fogadta a hírt, hogy a gyerekei hazalátogatnak: eljönnek, hála isten, így van ez rendjén, időnként a gyerekeknek haza kell látogatni a szülői házba. De ez alkalomból egy új körülmény merült fel: Henrik nem egyedül érkezik, hanem két bajtársával, azok is repülők, az egyikük a parancsnoka. Anyám viszonya Henrikhez nagyon sajátos volt. Fiai közül az egyetlen mihaszna kölyök, tömérdek baja volt vele, erről már meséltem maguknak. Több pofont és nyaklevest kapott anyánktói, mint mi többiek együttvéve. Az iskoláról már ne is beszéljünk: az egész utca akkor lélegzett fel először, amikor felvették a fűtőházi ipariskolába, elhelyezték valami rendes munkára. Másodszor akkor lélegeztek fel, amikor behívták katonának, felvették a repülőiskolába; majd a katonaság embert csinál belőle! Másrészt meg micsoda szolgálat az! Repülő! Mindennap a levegőbe emelkedik, minden percben a halál leselkedik rá. Anyánknak egyébként már igazán ideje lenne mindehhez hozzászoknia, Henrik harmadik esztendeje szolgál a repülőknél, előtte már az Oszoaviahimba 3 is lejárt; tanuló repülések, ejtőernyős kiképzés, a Légierő Napján Csernyigovban részt vett egy csoportos ugrásban. De az akkoriban csak sport volt, bár elég veszélyes játék, rajta kívül még többen is jártak a fűtőházi fiúk közül a területi központba gyakorlatozni, de most ez mégiscsak más, katonai repülő. És ott volt a háború, a Haszan-tónál és a Halhin-Gólnál, és mindössze három hónapja, márciusban ért véget a háború a finnekkel. Ε háború ideje alatt anyám nem találta a helyét, még elvezénylik Henriket a Karélföldszorosra, és hogy milyen vakmerő ez a fiú, azt mindenki tudja, igazi Rahlenko, Misa nagybátyánk hasonmása, mondogatják is, ugyanolyan mongolos arc, ferde vágású szemek, biztos ott lenne a kavarodás kellős közepében, és elpusztulna. De Henriket nem küldték ki a frontra, a finn háború nélküle ért véget, és most végre anyánk újból meglátja épen, egészségesen. És nem is egyedül jön, 3 Oszoaviahim – a Szovjetunió Honvédelmét, Repülésügyét és Vegyészetét Támogató Társaság, 1927-

1948 között.

hanem bajtársakkal, repülőkkel, s mi több, a parancsnokával. Micsoda vendégek! Henrik látogatása bajtársaival együtt nemcsak anyám számára jelentett eseményt, hanem az egész városnak is. Manapság a repülés tömegszakma. De akkoriban? Képzelhetik! A harmincas években Cskalov ugyanazt jelentette, mint Gagarin a hatvanas években. Cskalov repülőútja Moszkvából az Északi-sarkon keresztül az Egyesült Államokba ugyanazt jelentette, mint napjainkban az űrrepülés. És most látogatóba jön hozzánk egy katonai repülő, méghozzá idevalósi, az Ivanovszkij gyerek, aki itt futkosott a mi utcáinkon, az öreg Rahlenko unokája, ami igaz, az igaz, nagyon eleven kisgyerek volt valamikor! És nem egyedül érkezik, hanem rögtön harmadmagával! Három repülő! Mert mi is három repülő? Egy repülőgép-személyzet! Cskalov-Bajdukov-Beljakov! Gromov-Jumasev-Danyilin! Grizodubova-Raszkova-Oszipenko! És itt sétál a városunk utcáin a három repülő, egyenruhában, parolijukon rombuszok, csillogóra kifényesített csizmában, tábori sapkában, fiatalok, szépek, daliásak, ilyeneket eddig csak filmekben láttak mifelénk. Az egész város tudta, hogy mindegyik nőtlen, hogy a parancsnokot, akinek három rombusz ékeskedik a paroliján, Vagyim Pavlovics Szokolovnak hívják, s bár még egészen fiatal ember, mégis van már egy Vörös Csillag érdemrendje. És ahogy ezt szomszédunk, Hajim Jagugyin állította, róla, erről a Szokolovról nevezték el a mi pilótáinkat sólymoknak. 4 Hajim Jagugyin egész nap az utcákat járta, a főutcát, a Bolsaja Alekszejevkát meg a mi Peszcsanajánkat. Igyekezett minél többször összefutni a repülőkkel, hogy katonásan köszöntse őket, és a repülők visszatisztelegtek neki. Éppen így azt is tudta mindenki, hogy a másik repülőt Georgij Koseljovnak hívják, és miként ezt Hajim Jagugyin magyarázta, a Georgij név Georgij Pobedonoszecre utal, azaz Sárkányölő Szent Györgyre, tehát Koseljov is híres harcosok sarja. De Hajim Jagugyin kitalálásai nem nagyon érdekelték az embereket. Mindenki látta a három daliát, a három katonai repülőt, akik mintha csak a mozivászonról léptek volna le. Mindenki gyönyörködött bennük, figyelmesek voltak velük, készségesen előreengedték őket a sorban az üzletekben, a mozipénztár előtt, no meg a borbélyüzletben, ahol Bernard Szemjonovicsnál mindig várta őket a patyolatfehér borbélykendő, a személyre szóló higiénikus kis csomag, benne borotvaecset és kendőcske, beretválkozás után forró kendővel gőzölés következett, majd a gőzölés után masszázs, majd megint gőzölés, és mindezek után befejezésül jött a francia kölni, ami, mindezt Bemard Szemjonovics mondta, még a háború előtti időkből maradt meg neki. Rahlenko nagyapám ránézett a repülők kincstári csizmájára, meghagyta, hogy vegyék le, mértéket vett a lábukról, és nekilátott, hogy újat készítsen nekik. Nagyapám már nem dolgozott a termelésben, de otthon azért még eldolgozgatott, hogy egy kis keresethez jusson: egy kis sarkalás, egy kis foltozás – nem sok kellett neki meg a nagymamának. A régi, maszek időkből maradt még két-három darab bőre, és olyan krómbőr ünneplő csizmát varrt nekik belőle, hogy még én, a cipész szakember is elgyönyörködtem benne. Mondanom se kell, hogy a helybeli Oszoaviahim-szervezet is felhasználta a repülők látogatását arra, hogy egy kis elevenséget vigyen a munkájába, őszintén szólva, a mi Oszoaviahimunk a tagdíjak beszedésén kívül édeskeveset csinált. És egyszer csak itt ez a nagyszerű alkalom! Megszervezték a vendégek találkozását városunk fiataljaival, és Vagyim Pavlovics beszámolt nekik légierőnk eredményeiről, híres pilótáink nagyszerű repülőútjairól, Kokkinaki rekordjairól, érintette a repülés történetét és perspektíváit. Ez után a találkozó után sok fiatal fiú és lány iratkozott be a repülőiskolára. Egyszóval, mint mindig, most sem vallott szégyent a mi kisvárosunk, bebizonyította, hogy a század színvonalán áll. De azt, hogy mi ment végbe a tánchelyen, azt elképzelhetik! A tánchely nálunk a vasutasklub kertjében volt. Hétköznapokon zenegép szolgáltatta a muzsikát, de szombaton és vasárnap (akkortájt tértünk át a hétnapos munkahétre) fúvószenekar játszott. Amikor a repülők először mentek ki a tánchelyre, és ez éppen szombatra esett, a zenekar tiszteletükre rázendített a repülőindulóra: „Csak feljebb, csak feljebb, csak feljebb, szállj magasra, gépmadár …” Többször egymás után megismételték a dalt, és foxtrottot táncoltak rá. És természetesen minden lány a repülőkkel akart táncolni. A szemfülesebbek odamentek Henrikhez, mint régi ismerősükhöz, aki aztán bemutatta őket a bajtársainak; és hogyha eközben megszólalt a zenekar, akkor nem maradt más hátra, mint táncra kérni azt a lányt, akivel éppen együtt álldogálsz és beszélgetsz. Nagy keletjük volt a repülőknek, a lányok visszautasították állandó gavallérjaikat, egymással táncoltak, ott, ahol a repülők álltak, hogy azok szét 4 Szokol – magyarul sólyom.

tudják választani az ilyen párokat, egyszóval minden cselt és fortélyt bevetettek. De a fiúk semmi komolyabb ismeretséget nem kötöttek, senkit sem kísértek haza, fesztelenül, de nagyon szolidan viselkedtek. Henrik mindenkivel táncolt, de senki iránt sem mutatott nagyobb figyelmet, a szolgálati helyén volt egy lány, akinek udvarolt, itt senkivel sem akart közelebbi ismeretségbe kerülni. Ami pedig Georgij Koseljovot illeti, ez a siker, meg a fogadtatás, ez az egész parádé egy kissé elkábította, nem szokta meg, hogy ennyire a figyelem középpontjában álljon, nagyon szerény fiú volt. De a városbeli lányok sikertelenségének igazi okát Gyina húgomban kell keresnünk. S bár akkor még épp csak betöltötte a tizenötödik évét, de hogy milyen volt ez a lány, arról már meséltem. És Vagyim Pavlovics Szokolov, tudják, mintegy tréfából kijelentette, hogy ma Gyinát választja szíve hölgyéül, és a gavallérja lesz. Roppant gálánsnak látszott ez a dolog: parancsnok, érdemrenddel kitüntetett katona. Szokolov középtermetű, zömök, széles vállú fiatalember volt, egy kicsit emlékeztetett Cskalovra, ugyanolyan erőteljes arcvonások, s bár mindössze huszonöt esztendős volt, Gyina szemében öregember, nála tíz esztendővel öregebb. Tehát ti fiatalok ismerkedjetek, flörtöljetek, én öregember módjára megtáncoltatom ezt a kislányt, Ő lesz az én szívem hölgye, neki fogok udvarolni. És mindenki számára világos, hogy ez az udvarlás csak tréfa, de lehetőséget nyújt neki arra, hogy elhárítsa más fiatal lányok ismerkedési kísérleteit. És ahogy együtt mentünk ki a tánchelyre, Vagyim Pavlovics, Georgij Koseljov, Henrik, Gyina és én, ugyanígy együtt mentünk haza is onnan. S bár városunk lányainak ez az este nem hozott különösebb sikert, azért úgy gondolom, nem vesztették el a reményüket, előttük volt jóformán még egy egész hónap. Henrik csak dicsérni tudta a bajtársait. Georgij Koseljov gyermekotthonban nevelkedett, árva, így aztán Henrik meghívta hozzánk. Vagyim Pavlovics is magányos, nemrégiben vált el a feleségétől, otthagyott neki mindent, a laktanyában lakik. Egyébként, mint Henrik mondta, a felesége egy aljas nőszemély volt, és jó, hogy Vagyim Pavlovics megszabadult tőle. Nekik is, mint mindenkinek, megvoltak a maguk hétköznapjaik, gondjaik-bajaik. De ezekről nem tudott senki. Mindenkinek, az egész városnak ünnepet jelentettek ezek az emberek. Megérkezett végre Ljuba is Vologyával. Ljuba már orvos, Vologya három esztendővel ezelőtt elvégezte a Katonaorvosi Akadémiát, ő is egyenruhát viselt, harmadosztályú katonaorvos. Egyszóval négy katona lakik a házunkban, egy egész garnizon. És végül egy hét múlva megérkezett Jefim is Natasával. Az ebédlőbe Henriket költöztettük be a bajtársaival: vendégek, őket illetik a legjobb körülmények, mi majd egy kicsit összeszorulunk. Én átadtam a szobámat Jefimnek és Natasának: bár a családhoz tartoznak, mégis ritka látogatók idehaza. Ljuba, Vologya, Igorka és Olja átmentek a nagyapámékhoz. De azok se nagyon bővelkedtek a helyben: Grisa bácsi a családjával, ez hat ember, és Lazar bácsim Dániellel. Gyinának át kellett mennie Ivan Karlovicsékhoz, én meg Sztasenokéknál aludtam. így aztán a Sztasenok családnak, meg Ivan Karlovicsnak, Sztanyiszlava Francevnával együtt, kijutott a zűrzavarból. Meg kell hogy mondjam, ebben a zűrzavarban az egész város részt vett. Jefim és Natasa egy szombati napon érkeztek, pontosan azon a napon, amikorra asztalt akartunk teríteni, ilyen megfogalmazás mögé rejtettem a ránk váró jubileumi ünnepségeket. És hogy ennyi idő után ilyen szépen összegyűltünk, néhány cseppet ihatunk is majd. Fivéreimet természetesen beavattam a tervembe, de csak a legnagyobb titokban, más senki nem tudott semmiről. Csak egy ember sejtette meg tervemet: az apám. – A születésnapomat akarod megünnepelni? – kérdezte. – Miért ne tenném? – Soha nem ünnepeltük meg senkinek se a születésnapját, nem kell megünnepelni az enyémet se. – Eddig még senki sem lett közülünk ötvenesztendős. – Még akkor sem kell. – A te születésnapod, te döntesz. De ugyanakkor van a harmincéves házassági évfordulótok is, ezt nem felejtetted el? – Nem felejtettem el. De ez most nem alkalmas idő az ünnepségre. Jól tudtam, hogy Ljovára gondol. Ugyan miféle ünnep az, amelyről hiányzik az egyik fiú? De Ljova már nincs az élők sorában, megsirattuk, nem felejtettük el, és soha nem felejtjük el. De nem lehet örökké gyászolni. – Nézd csak – mondottam neki –, oly sok év óta először gyűlt össze az egész család, és mennyi esemény: Ljuba befejezte az egyetemet, Jefim most jött haza először a fiatal feleségével együtt, és micsoda vendégek jöttek, Henrik bajtársai. Ebből az alkalomból csak ihatunk egy pohárka vodkát?

– Azt lehet – bólintott apám –, de semmi évfordulós ünnepség. Becsültem apám szerénységét, de nem mondtam le a tervemről, és megtettem a megfelelő előkészületeket, hogy miket, azt majd meglátják. Az asztalt negyven emberre terítettük meg az udvaron. Nagyapám és nagyanyám, Grisa és Joszif bácsikáim a feleségükkel meg Lazar bácsikám. Josziffal nem voltunk valami jóban, elég tisztes távolságra tartotta magát a szegény rokonságtól, de hát mégiscsak anyám testvére, nem lehet nem meghívni. No meg természetesen apám és anyám, Anna Jegorovna, Jefim és Natasa, Ljuba és Vologya, Henrik, Vagyim Pavlovics, Georgij Koseljov, Ivan Karlovics Sztanyiszlava Francevnával, Afanaszij Prokopjevics Szta-senok a fiaival, Andrej jel és Petrusszal, és a feleségeik: Kszana meg Irina; és még ugye én meg Gyina és Lazar bácsi fia, Dániel, no meg ha még emlékeznek rájuk, az anyám barátnői, a Kuznyecov nővérek a férjükkel, és Szidorov, a volt cipőgyárigazgató, aki éppen bejött a gépállomásról, benézett hozzánk, így aztán már el sem engedtük … Már meg is van a negyven ember, nem számítva a gyerekeket, akik itt lábatlankodtak az asztal körül: Szása, Olja, Igor, Grisa bácsi gyerekei, meg az öreg Sztasenok unokái és a Kuznyecov nővérek gyerekei… Tudják, ez egy kisváros. És ha Ljuba, mondjuk, azt mondja az egykori iskolatársnőjének: „Gyere el hozzánk estére”, akkor ezzel a barátnővel a többiek is eljönnek, hogy gratuláljanak Ljubának az egyetem befejezéséhez, no meg hogy egy asztalnál elüldögéljenek a repülőkkel. Ugyan ki hagyna ki egy ilyen lehetőséget?! És hogyha Henrik ugyanezt mondja egykori ipariskolai társainak vagy a fűtőházban volt munkatársának, akkor ezzel együtt eljönnek a többiek is, hiszen meg kell ünnepelni a régi barát látogatását. Meg aztán én is meghívtam egy-két embert apám volt cipőgyári kollégái közül. De hát egyébként is mit jelent az, hogy kisváros? Mindössze egy nagy falu, az egyik végén megszólal a zene, a túlsó végén táncra perdülnek. Meg aztán mindez lent történik délen, és nyáron a konyhából az illatok utcahosszat terjengenék. Eljött Gorogyeckaja, az öregasszony is, bár senki sem hívta, elbattyogott a szerencsétlen Kusziel Plotkin, a hentes is, akárhogy is vesszük, nála kezdődött apám karrierje. Megjelent Ha-jim Jagugyin is, mint apám bácsikája, bár olyan bácsikája ő neki, mint nekem nénikém a japán császár. Betért Bernard Szemjonovics, a borbély is, nélküle el sem lehetett képzelni társaságot sehol, eljött Volincev doktor is, aki megmentette anyámat és Szása öcsémet, eljött Kurasz tanító is, a köztiszteletben álló férfiú, aki minden tárgyat tanított az iskolában, és eljött Orel, a patikus is, most is patikus, csak természetesen már nem a saját patikájában, hanem az államiban. Újabb asztalokat tettünk ki a kertbe, összébb húzódtunk, mindenkinek jutott hely is, ennivaló is, kora reggeltől sütöttek-főztek, a konyhán ott sürgött-forgott az anyám, a nagyanyám, Grisa nagybátyám felesége, Ida, és pani Janrzwecka – emlékeznek ugye –, a szálloda egykori tulajdonosnője. A szállodáját a forradalom alatt államosították, vendégház lett belőle, Janrzwecka a közétkeztetésben dolgozott, mint szakács, büfésnő, volt pénztáros is az étkezdében, de most már sehol sem dolgozott, hetvenöt esztendős, magányos, tekintélyes öregasszony. Hatalmas kalapot hordott, rajta madárfészekkel, kezében régimódi táska és esernyő. Sajnálták, és minden ünnepségre meghívták, hogy töltse azt velük; segítsen teríteni, meg a konyhán, bár azt gondolom, tudják, hogy az asszonyok a mi házunkban nagyon jól főztek, ha volt miből. És ebből az alkalomból teljes konyhaművészetünk ott díszelgett az asztalon: apróra vágott füstölt hering, reszelt feketeretek, máj-pástétom, töltött hal, töltött libanyak, apróra vágott kemény tojás libazsírral, sült csirke, kolbász, sonka, bárány- és marhaszegy, kifőtt tészta, kompót, és mind házi készítésű, az uborkát és paradicsomot egyenest a veteményeskertből hozták be. Az asztal körül nagy volt a zaj, a legkülönbözőbb emberek jöttek össze, fiatalok és öregek, helybéliek és jövevények, családtagok és idegenek, ismerősök és ismeretlenek, tehát beszélőben nem volt hiány. Hajim Jagugyin, ha szabadjára engednék, saját magán kívül senkit sem hagyna szóhoz jutni; Gorogyeckaja, ez az öregasszony az egész piacot túl tudná kiabálni; Bemard Szemjonovics pedig igazán bírná szusszal – városunk igazi krónikása ő, hosszú éveken át az ő borbélyműhelye helyettesítette a klubot és az újságot. Kurasz tanító roppantul szeretett okoskodni, meghányni-vetni a dolgokat; Lazar bácsi meg szívesen elfilozofálgatott különösen egy pohárka ital mellett. Az idősebbek igyekeztek orvosi tanácsot kapni Volincev doktortól, no meg Vologyától, akiről mindenki tudta, hogy milyen kiválóság, és természetesen mindenki arról álmodott, hogy legalább néhány szót válthasson a repülőkkel. Jócskán iszogattak, ki többet, ki kevesebbet, egyesek vodkát ittak, mások bort, volt, aki sört, meg aki csak ásványvizet, de egyformán a fejébe szaladt az ital mindenkinek. Az asztal körül sürögtek-forogtak az asszonyok: itt egy tányér hiányzott, annak villa kell, ennek a vendégnek meg szék, erről meg kiderül, hogy nem eszik tréflit, és meg kell nyugtatni: minden itthon készült, dehogyis

kerülhetett ide disznóhús, egyék csak kedvére, ne nyugtalankodjék, ettől a haltól bizony nem kerül a pokolba, hanem egyenest a mennyországba! És ki kell szaladni a konyhába, nehogy leégjen az étel, és biztatni a vendégeket, hogy egyenek, amíg ki nem hűl, és a gyerekekre is rákiáltani, hogy ne lábatlankodjanak itt, mert még ne adj' isten, leforrázzák őket… Senki sem tartotta fenn a rendet, nálunk az asztalnál nem szoktak lakomagazdát választani, pohárköszöntőket se szoktunk mondani, mindenki úgy mulatott, ahogy tudott. De én szerettem volna különösen ünnepivé tenni szüleim számára ezt az alkalmat, meg akartam adni nekik mindazt, ami egy ilyen nevezetes napon jár. Felálltam, figyelmet kértem, és ahogy ezt már előre megbeszéltük, Jefim, Henrik és Ljuba, akik szintén szerepeltek az én forgatókönyvemben, csendre intették a szomszédaikat. Csend is lett, mifelénk az emberek kíváncsiak, mindenkit érdekelt, hogy megtudja, ugyan miért kértem én egyszer csak csendet ilyen időben, ilyen helyen, ahol éppen ellenkezőleg a nagy zaj a természetes. És akkor azt mondtam: – Drága barátaim! Engedjétek meg nekem, hogy az asztalunknál egybegyűltek nevében üdvözöljem kedves vendégeinket, Vagyim Pavlovics Szokolovot és Georgij Nyi-kolajevics Koseljovot, hazánk dicső repülőit, és hogy poharamat ürítsem az egészségükre! A repülők felálltak, a vendégek is felálltak helyükről, poharukkal odamentek hozzájuk, mindenki koccintott velük, ebből megint lárma, zsivaj, kavarodás született. De Vagyim Pavlovics tovább állt ott, teletöltött vodkás-pohárral a kezében, látszott, hogy akar valamit mondani, és erre megint csend lett, mindenki szerette volna jól hallani, mit mond ez a híres repülő. Vagyim Pavlovics ezt mondta: – A magam és bajtársaim nevében szívből jövő hálánkat fejezem ki ezért a szíves vendéglátásért. De Borisz Jakovlevics, amikor felköszöntött bennünket, nem a megfelelő személyek felé fordult. Az első poharat e ház gazdáira kell emelnünk, a tisztelt Ráhel Abramovnára és Jakov Leonovicsra, annál is inkább, mert a mai napon ünneplik házasságuk harmincéves évfordulóját. Mindenki tapsolt, zajongott, egymás után gratuláltak apámnak, anyámnak. Apám és anyám felálltak a helyükről, és meghajoltak a vendégek előtt. – Harminc év – folytatta Vagyim Pavlovics – nagy idő, és nagy örömünkre szolgál, hogy Ráhel Abramovna és Jakov Leonovics ilyen fiatal, egészséges és szép, akár bevehetnénk őket a repülők közé is… Kurasz tanító odahajolt hozzám: – Nagyon művelt ember! – De jól tudjuk – folytatta Vagyim Pavlovics –, hogy nem jönnek el hozzánk, repülőkhöz, nem szállnak fel a levegőbe, még nagyon sok dolog vár itt rájuk a földön. Kívánjunk hát nekik ehhez sok sikert, és igyunk egészségükre, boldogságukra! És ekkor, tudják, a konyhaajtóban álló páni Janrzwecka harsányan elkiáltotta magát: – Keserű! Ez egy kicsit váratlanul ért mindenkit. Senki sem tudta valójában, hogyan kell ünnepelni egy ilyen jubileumot, és illik-e idős embereknek is azt kiáltani, hogy „keserű”, mint az ifjú házasoknak, hogy az életet megédesítendő, megcsókolják egymást. Na de hát ezt páni Janrzwecka mondta! Egy olyan hölgy, aki bizonyos fokig arisztokratának számít, valaki az egykoriak közül, az egykori szálloda egykori tulajdonosnője! Madárfészkes kalapban jár! Tudja, hogy mi illik! És a nagy zaj, az üdvözlő felkiáltások, és ahogy mondják, az összecsendülő poharak hangja mellett apám és anyám megcsókolták egymást. És az anyám, tudják, valahogy olyan hetykén, vidáman, szinte kacéran hátradobta a kendőjét, a szeme csillogott, fogai – mint mindig – hófehéren ragyogtak, és a haja, bár helyenként ősz szálak csillogtak benne, még mindig hollófekete volt. Ott állott apám mellett, és meg kell hogy mondjam maguknak, fejedelmi pár voltak. Az én szüleim nagyon magasak voltak, lehetséges, hogy még magasabbnak látszottak attól, hogy mindig egyenes derékkal, remek tartással álltak, fölöttük ragyog az áldott déli égbolt, előttük ugyanaz az udvar terül el, ahol harminc esztendővel ezelőtt az esküvőjüket tartották, és kilátni az utcára, ahol esküvő után jöttek hazafelé fiatalon, szerelmesen, szólt a zene, körülöttük énekeltek, táncoltak, vigadtak az emberek, és most is emberek veszik körül őket, éppen úgy gyönyörködnek bennük, örvendezve nézik, mennyire szeretik egymást most is, és sok boldogságot kívánnak nekik. És most, ahogy megbeszéltük, szólásra emelkedett Georgij Koseljov: – Szeretnék még mindehhez hozzátenni valamit. Jakov Leonovics ebben az esztendőben lesz

ötvenéves. Gratulálok születésnapja alkalmából, és hosszú, boldog életet kívánok neki! Mindenki újból odament apámhoz, ki pálinkáspohárral, ki borospohárral kezében, és anyám most már nem várt páni Janrzwecka biztatására, megcsókolta apámat, és apám munkatársai is megcsókolták őket, és még a kis Igor, Ljuba fia is azt kiáltotta: – Nagypapa, én is adok egy puszit! Apám felemelte őt, az asztalra állította, és Ólját is felállította mellé az asztalra, hogy mindenki lássa kisunokáit, mint mondják: a családunk folytatóit. És ekkor botjára támaszkodva felállt a helyéről Hajim Jagugyin. Engem nagy nyugtalanság fogott el, mert Hajim Jagugyintól minden kitelt: hosszú, zagyva történet a jobbik esetben; a rosszabbik esetben valami botrány. Szerencsére egyik sem következett be. Hajim végigsimított bajszán, aztán magasba emelte poharát, és kiguvadt szemmel azt kiáltotta: – A szép hölgyek egészségére! Hurrá! Azt gondolom, hogy Hajim Jagugyin életében ez volt a legrövidebb beszéd. De ez lökést adott a többieknek. Bemard Szemjonovics, a borbély azt mondta: – Minden ember szép a maga módján, de nem minden ember ért ahhoz, hogy a szépségét kellően elénk tárja. Az én szakmám feladata az, hogy a vendég szépsége olyan nyilvánvaló legyen, mint ahogy kétszer kettő az négy. De akadnak olyan szép emberek az életben, hogy az ember fél hozzájuk közeledni ollóval meg nyírógéppel. Én személy szerint csak két ilyen embert ismerek: Jakov I vanovszkijt és élete párját, Ráhelt. Igyunk az ő kiemelkedő szépségükre. Vivát! Ezek után felállt Kurasz, a tanító: – Jakov és Ráhel előtt még ott az egész élet. Fiatalok, lesz még az életükben sok ünnepnap, de a mi legmélyebben tisztelt Avraam Iszakovics Rahlenkónk ebben az esztendőben tölti be a nyolcvanadik évét. Avraam Iszakovics Rahlenko ezernyolcszázhatvanban született, és most ezerkilencszáznegyvenet írunk. Ebből az alkalomból veszem magamnak a bátorságot, és felszólítom a jelenlevőket is, hogy emeljék poharukat Avraam Rahlenkóra és feleségére, Berta Szolomonovnára. És veszem magamnak a bátorságot, hogy azt mondjam gyermekeiknek: nézzetek apátokra és anyátokra; és veszem magamnak a bátorságot, hogy azt mondjam unokáiknak: nézzetek nagyapátokra és nagyanyátokra; és veszem magamnak a bátorságot, hogy azt mondjam dédunokáiknak: nézzetek dédnagyapátokra és dédnagyanyátokra – nézzetek rájuk, és megtaláljátok a saját életetek példaképét. Mindenki, aki odament nagyapámhoz és nagyanyámhoz, mellettük élte le az életét, hiszen Kurasz tanító pohárköszöntőjében lényegében azokat köszöntötte, akik hosszú és érdemes életet mondhattak magukénak. És mindazok, akik sírtak ekkor, azért sírtak, azt siratták, ami nem jön vissza soha többé: a fiatalságot, az erőt, az egészséget és a reményeket. Egyedül csak a nagyapám nem sírt. Úgy gondolom, hogy életének nyolcvan esztendeje alatt egyetlenegyszer sem sírta el magát. Már nem volt olyan, mint régen, nem döntötte földre a lovat egyetlen ökölcsapással, a szakálla ősz, orcáján lilásan rajzolódnak a kitágult erek, testesebb lett, de széles vállán még érződött az erő, és fehér homlokáról világos ész és értelem sugárzott. Ugyanilyen eleven és sugárzó volt nagyanyám is. Nem gondolkoztak el még soha ezen a kérdésen: hogyan lehetséges az, hogy egy hosszú életű embernek rendszerint a felesége is hosszú életet él meg? Higgyék el nekem, ez nem véletlen. Nem két testvér, nem a fivér és a nővér él meg sok évet, hanem a férj és feleség, különböző géneket hordozó, különböző örökséggel rendelkező emberek. Vajon mi ennek az oka? De ez csak úgy eszembe jutott az előbbiekből, térjünk vissza a mi családi ünnepünkhöz. Ivan Antono vies Szidorov, a mi cipőgyárunk egykori igazgatója, aki most a gépállomáson dolgozik, azt mondta: – Jó család, rendes emberek. Avraam Rahlenko becsületesen dolgozott, és fiai, Grigorij és Lazar is, meg a veje, Ja-kov, és az unokája, Borisz is. Szorgalmas munkásemberek. Életük során annyi cipőt készítettek, hogy ezzel el lehetne látni nemcsak a mi egész területünket, de még a két szomszédost is. Senki semmi rosszat sem látott tőlük, mindig csak jót. Igyunk hát egészségükre, az egész családra a legöregebbtől a legkisebbig, a nagyapától az unokáig. Ürítsük poharunkat egészségükre, s ahogy mondani szokták, ne legyen ez az utolsó pohár. Még sokan beszéltek volna szívesen, miért is ne beszélne valaki, ha egyszer hallgatják? De már mindenki jócskán ivott, egymással beszélgettek, a fiatalság szívesen táncolt volna, meg egyébként is nálunk nem szokás pohárköszöntőket mondani, ezért odasúgtam Jefimnek: – Mondj néhány szót lezárásként. Mert ugye én, hogy úgy mondjam, megnyitottam a felszólalást, hát akkor egy másik testvérem

zárja le. – Kedves elvtársak! – emelkedett szólásra Jefim. A vezetéshez szokott ember magabiztos hangján kezdte. – Kedves elvtársak! – mondotta Jefim. – Egész családunk nevében megköszönöm ezeket a meleg szavakat. Itt az asztal körül különböző nemzedékekhez tartozó és különböző szakmájú emberek ülnek. De mi mindannyian mégis egy dolgot teszünk: munkahelyünkön, ahova állítottak bennünket, erőnkhöz mérten dolgozunk hazánk felvirágoztatásáért. Kívánunk mindenkinek sok sikert a munkában, és kívánunk hosszú életet azoknak, akik már dicsőségben befejezték munkás éveiket. Még egyszer köszönünk mindent! Ezekkel a szavakkal fejezte be Jefim az ünnepség hivatalos részét, amennyiben szabad magam így kifejeznem. A nem hivatalos rész aztán már magától ment a maga útján: megitták a maradék bort, megették, ami a tányérokon volt, leszedtük az asztalt, az öregek beszélgettek, a vendégek lassan szétszéledtek, csak a konyhán csörömpöltek még sokáig a tálak és lábasok. Henrik a bajtársaival és Gyi-na a barátnőivel elment a tánchelyre. Én nem tartottam velük: szét kellett hordani, vissza kellett vinni a szomszédoknak a kölcsönkért asztalokat, székeket, edényeket. Valamiféle rendet csináltam, és átmentem a szomszédba, Sztasenokékhoz, és ledőltem aludni: Sztasenokék mindig korán feküdtek le. A következő napot, a vasárnapot Jefimmel és Natasával töltöttem. Kimentünk a piacra; paradicsomot, uborkát, epret vásároltunk, ládába csomagoltuk mindezt, hogy ne törjön össze az úton, egy kis vitaminnal akartuk ellátni őket, mert ott Harkovban semmi ilyesféléhez nem jutnak hozzá. Ebéd után az egész család kikísérte Jefimet és Natasát a pályaudvarra, felültettük őket a vonatra, és hazautaztak. Hétfőn nekem és apámnak munkába kellett mennünk, de Gyinának és Szásának nyári szünideje volt, természetesen ők a vendégekkel maradtak, a vendégek munkája meg közismert: folyó, strand, csónak, erdő, esténként mozi vagy tánc. A mi kisvárosunk nyaralóhely, sőt fürdőhely, megszoktuk azt, hogy szorgalmas munkáséletünk mellett itt pihennek az emberek, ez még bizonyos fokú ünnepi hangulatot hozott a mi életünkbe is. A ház tele vendéggel, tele fiatallal, ez kétszeres ünnep. Anyám főzött mindenkire, Ljuba és Gyina segített neki, és Anna Jegorovna is segített, hiszen lényegében ő is a családhoz tartozott. Aztán egy alkalommal, mintha csak úgy mellesleg tenné, megkérdezte tőlem az anyám: – Mi a véleményed, ez a Vagyim Pavlovics rendes ember? Anyámnak az a szokása, hogy csak úgy mellesleg kérdez valamit, azt jelentette, hogy a dolog egyáltalán nem mellesleg érdekli. Vállat vontam: – Miért, te magad nem látod, hogy milyen ember? – Én mindent látok – válaszolta rejtélyesen anyám. Nevetséges még mondanom is, hogy anyámat Gyina és Vagyim Pavlovics barátsága nyugtalanította. De teljesen feleslegesen. Vagyim Pavlovics jól tudta, milyen távolság van közte és Gyina között, kereken tíz esztendő. Azt mondtam az anyámnak: – Nincs ebben semmi rossz, és nem is lesz. – Sokat is tudsz te, sokat is látsz te! – válaszolta kurtán anyám. Figyelni kezdtem Gyinát és Vagyim Pavlovicsot. Szakítottam időt magamnak arra is, hogy elheverésszem velük a folyóparton. És tudják, anyámnak igaza volt: Gyina beleszeretett Vagyim Pavlovicsba. Képzeljék el ezt. Tizenöt esztendős kislány, és tessék, beleesett. Nincs ebben semmi meglepő: jó kiállású fiú, katonai repülő, az egész város benne gyönyörködik. De tudják, Gyina nem titokban szeretett bele, nem úgy, ahogy kislányok beleszeretnek felnőtt férfiakba, hanem nyíltan, mint egyenrangú a másik vele egyenrangúba, egyszerre felnőtt és önálló lett. Nem akaszkodott Vagyim Pavlovics nyakába, nem futott utána, de a társaságuk lelke lett, középpontja, szépségével és tehetségével dísze lett ennek a kis társaságnak, és egyszerre mindenki meglátta, hogy felnőtt nagylány. Hiányzott belőle az a hetykeség, ami olyan jellemző volt anyánkra fiatal korában, de ugyanolyan komoly és mély érzésű volt, mint ő: ha megszerette, hát akkor komolyan megszerette. Tudott volna-e Vagyim Pavlovics szabadulni e fiatal szerelem bűvöletéből? Elképzelhető az, hogy ne vonzza ez a szépség, mert olyan szépet, mint Gyina, életemben még sose láttam, és soha többé nem is fogok látni. Tizenöt esztendős, és micsoda sudár termet, micsoda formák, tartás, haj és szem! De Vagyim Szokolov tudta, mi a kötelessége, igazi férfi volt, ezt meg kell hagyni. Tisztázták érzelmeiket Gyinával, én akkor nem voltam jelen, de ez után a beszélgetés után Gyina közölte anyánkkal, hogy

egy esztendő múlva, amikor betölti tizenhatodik évét, feleségül megy Vagyim Pavlovicshoz, vagy ahogy ő csak egyszerűen mondta, Vagyimhoz. – Nem korai tizenhat esztendős korodban férjhez menned? – kérdezte tőle anyánk. – S te hány éves voltál, amikor a papához mentél? – Azok más idők voltak – válaszolta anyám. De az a tény, hogy a dolog elhalasztódik egy esztendőre, megnyugtatta anyámat. Sok víz lefolyik még addig a folyókon, sok minden megváltozik, Vagyim Pavlovics nemsokára elutazik, és ez a bolondéria is elmúlhat Gyináról. Az egészből semmi kényelmetlenség nem támadt, a dologról nem tudott más, csak az anyám meg én. A fiatalok elhatározták, hogy egy esztendő múlva összeházasodnak, majd leveleznek, addig is marad a barátság a társaságon belül, mindenki láthatja, nincs ebben semmi rossz. Én a magam részéről még örültem is ennek a barátságnak. Nem tudtam, mivel végződik, az is lehet, hogy semmivel. De örültem, hogy Gyina egy olyan embert szeretett meg, mint Vagyim. Ragyogó külseje és tehetsége mellett Gyina nagyon egyszerű és hiszékeny lélek volt. Ha anyámnak az ő rendkívül határozott természetével olyan emberre volt szüksége, mint az én apám, akkor Gyinának pontosan olyanra volt szüksége, mint Vagyim: erős, önálló, akire mindig támaszkodni lehet. Tíz esztendő pedig nem nagy korkülönbség egy házaspárnál, éppen ellenkezőleg, nagyon megfelelő korkülönbség. Meg aztán nem ma fognak összeházasodni. Egyszóval én nagyon elégedett voltam: remek lány ez a Gyina, nem egy kis kölyköt szeretett meg, hanem egy férfit! Az idő gyorsan repült. Hamarosan elutazott Henrik, Vagyim Pavlovics és Georgij Koseljov, majd egy hét múlva elutazott Ljuba is Vologyával, és mi újra a régi létszámban maradtunk otthon. De az ünnep még tartott: megérkezett Szonya. Szonya megérkezett, megint együtt a kompánia, megint sütjük a saslikot, megint itt vannak az éjszakai fürdőzések, és újból eljöttek a mi éjszakáink. És Hajim Jagugyin megint dölyfösen járkál, megint ágyba hozza nekünk a sárgarépából főzött kávét, és senki számára sem titok már, hogy ebből házasság lesz. Azt mondtam Szonyának: – Szeretnélek összeismertetni a szüleimmel. Csak nevetett: – Micsoda jó kisfiúcska! Leánynéző? És ha nem járulnak hozzá a házasságunkhoz, akkor mi lesz? – Ne beszélj butaságokat. Egyszerűen csak szeretném megadni a tiszteletet az öregeknek. – Jól van – felelte –, menjünk el. így aztán összeismertettem Szonyát a szüleimmel, bemutattam nekik, bár – mint már mondottam – abban az időben ez nem nagyon volt szokásban, az emberek egyszerűen csak összeházasodtak, és kész. így tette ezt annak idején Ljova bátyám, majd később Jefim, a másik fivérem is. De én megértettem, hogy anyámnak jobban esett volna, ha még a házasságkötés előtt ismerheti meg jövendő feleségüket, hogy az emberek lássák: a fiai nem házasodnak meg szülői áldás nélkül; hiába, a régi vágású emberek már csak ilyenek. És én elhatároztam, hogy megszerzem neki ezt az örömet, és elvittem hozzá Szonyát. Szonya cukorkát vitt Óljának és Igornak, játszott velük, vidám és eleven volt, mint mindig, de jóakaratú, igyekvő magatartása anyám barátságtalanságába ütközött, nem szólt hozzá egy szót sem, pillanatonként kiment a konyhába, úgy tett, mint akinek nagyon sok a dolga. Ezt az atmoszférát apám magatartása enyhítette. Kezét anyám vállára tette, hogy az asztal mellett tartsa, és le sem vette róla mindaddig, amíg Leningrádról mesélt, arról a városról, ahol annak idején Szonya a színművészeti főiskolát végezte. És anyám engedelmesen ült mellette. Csodálatos, hogy az apám hogyan tudott rá hatni. De hát nem erről akartam beszélni. Tudják, hogy apám mindössze csak kétszer járt Leningrádban, amikor meglátogatta Ljubát, de úgy beszélt a városról, mintha az egész életét ott töltötte volna. A Nyevszkij Proszpekt, az Izsák székesegyház, a Kazanyi székesegyház, a Téli Palota, vagyis úgy beszélt mindenről, mint egy tősgyökeres pétervári, hiszen minden tősgyökeres pétervári született idegenvezető. És bár én vizsgaidőszakban minden esztendőben jártam Leningrádban, s apám mindössze csak kétszer, és természetesen én is láttam mindent, amit ő látott, de csak úgy felületesen, nem érdeklődtem különösebben a város nevezetességei iránt, nagyon kevés szabad időm volt. Mondanom sem kell, hogy elmentem az Ermi-tázsba meg az Orosz Múzeumba, ez természetes, láttam az Anyicskov-hídon az ágaskodó lovakat s a daliás termetű legényeket, akik zablájuknál fogva tartják őket, de bevallom, nem tudtam, hogy ezt a szoborkompozíciót A megvadult ló megfékezésé-nek hívják, apám azonban tudta. És még egy nagyon érdekes dolog: apám otthon sohasem beszélt minderről. Ha hazaérkezett

Leningrádból, akkor Ljubáról, Vologyáról mesélt, vagyis arról, ami az anyámat érdekelte, de most Szonyával beszélt Rossiról, Bazsenovról és Kazakovról, miután Szonya mindezt jól ismerte, tehát helyénvaló volt erről szólania, ebben is megnyilvánult apám végtelen tapintata és jólneveltsége. Elkísértem Szonyát, majd hazamentem, s anyám így fogadott: – Nem mondom, gyönyörűséges leányzót találtál magadnak! Az egész csupa máz, festék! Jagugyina ő is, vagy talán nem ismered ezt a szép kis családot? Kalandorok, naplopók, botrányhősök! – Először is – ellenkeztem vele – semmiféle máz, festék nincs rajta, minden természetes. Másodszor vannak dolgok, amelyekben én döntök. – Csak döntsél, döntsél – nevetett gúnyosan az anyám. – De jól gondold meg, mi leszel te mellette? A szakácsnője? A ruháján minden gomb lötyög, életében még nem vett tűt a kezébe. Mit hallgatsz? – fordult apámhoz. – Nincs nyelved? Apám megpróbált tréfával kitérni: – A tehénnek is hosszú a nyelve, mégse tud beszélni. – Te nem tudsz beszélni?! El is hiszem! Miket hordtál itt össze neki palotákról meg hidakról, egyszerre milyen műveltek lettetek mindannyian! – Borisz felnőtt ember, neki kell döntenie – szólt az apám –, csak azt az egyet tanácsolom neki, hogy ne siesse el a dolgot. Ezek a szavak azt bizonyították, hogy apám sincs nagyon elragadtatva Szonyától, vagyis lehetséges, hogy Szonya önmagában mint ember megnyerte a tetszését, de a mi eljövendő kapcsolatunk nem. De akárhogy vesszük is, már közel járok a harminchoz, és jogom van magamnak intézni a sorsomat. Mindig együtt éltem szüleimmel, nagyon hozzám szoktak, nehéz megbékélniök azzal a gondolattal, hogy elhagyom őket, és nekem se könnyű elválnom tőlük, de mégiscsak a saját életemet kell élnem. Megérkeztem Kalinyinba, és mindenekelőtt kivettem egy megfelelő szobát egy rendes házban, annál is könnyebben, miután jó fizetést kaptam, elhelyezkedvén a területi ipari szövetkezetek tanácsánál, cipőipari mérnökként. Amikor hazamentem a munkából, bevetettem az ágyat, ez igazán nem okozott gondot, a takarítás sem jelentett problémát számomra: fogtam a seprűt, felsepertem, elmostam az edényt, nem is ment az edényszámba, mindössze két pohár, ebédet Szonya a színházban evett, én meg a munkahelyemen az étkezdében. A reggeli meg a vacsora szintén nem nagy gond, igazán gyorsan lehet egy kis vizet forralni teának, néhány szendvicset csinálni. Az ember hazafelé beugrik a boltba, vesz egyet-mást, amit kap. Nagyon örültem annak, hogy az életnek ezek az apró gondjai nem vonják el Szonyát a színháztól. Szonya kétségtelenül látta az igyekezetemet, megértette, hogy én is dolgozom: bent ül az ember a munkahelyén, amíg a főnökség bent van, azok meg az éjszakát is ott töltik, a magas főnökség nem szokott éjjel aludni* és akkor még itt a főiskola, az utolsó évfolyamra járok, mindez nem könnyű dolog, ugye, egyetértenek velem. Mindezt Szonya jól látta, becsülte, együtt érzett velem, gyakran még mondogatta is: – Drágám, te kis házias, hagyd az egészet. Megleszünk enélkül is. Mi szükség van erre az életformára, nem kell ez nekünk. Összeházasodni sem volt hajlandó velem, még csodálkozott is: – Uramisten, mi szükség van arra? Valóban, az együttélés az idő tájt teljesen egyenértékű volt a törvényes házassággal, ugyan miben különböznének? Hogy gyerekünk legyen? Erről szó sem lehetett! Elveszíteni a legfontosabb éveket, az azt jelentené, hogy mindent elveszít! Ezt is meg lehet érteni, még nem szerzett magának nevet, még nem népművész, nem is érdemes művész. Bár igaz, ki tudja, mikorra lesz az, de hát legyen úgy, ahogy akarja. Együtt lakott velem, az én lakásomon, de hivatalosan a régi helyén, oda volt bejelentve: ha a színházban megtudják, hogy ilyen remek körülmények között lakik, sohasem adnak neki lakást. Ε körülmények mindegyikét önmagában meg lehet érteni. De ha együtt nézzük őket, akkor bizony mindez elég bizonytalan helyzetet teremtett számomra. Természetesen minden előadást végigültem. Szonya igazán tehetséges, mindenki ezt mondta, de én úgy találtam, hogy egy kicsit túljátssza a szerepeit, szerette a hatásos színpadi pózokat. Mindezt természetesen nem mondtam meg neki. Nem bánthattam meg, meg aztán ugyan micsoda színházi szakember voltam én, könnyen lehet, hogy tévedek. Egyébként is a színházról mint olyanról soha nem

beszélt velem, csak a kulisszák mögötti világról mesélt. Ne gondolják azért azt, hogy csak az intrikáknak élt! A színház, a művészet töltötte ki az egész életét, de mert a művészetben én laikusnak számítottam, velem nem a legfontosabb dolgokról, hanem csak a másodlagosakról beszélt. Én se számoltam be neki részletesen a munkámról, hiszen érdekelné is őt ez a munka, a cipőjavítás? Ha valami igazi nagy kellemetlenség ér, bizonyára a védelmemre kelt volna, minden erejével mellém áll. De ugyan milyen kellemetlenségek is támadhatnak egy afféle cipészszövetkezetben? Meglátogatták a barátai, színészek és színésznők, mulatságosan figurázták ki ellenségeiket, az öregeket, olyan kifejezésekkel szidalmazták őket, melyeket nincs bátorságom itt elismételni, és olyan helyzetekben és pózokban mutatták be őket, amelyekről szintén jobb hallgatni. A színészek vidám, hangos és bizony gátlástalan népség, kölcsönkérnek, de nem adják meg, szeretnek a más számlájára inni, szívesen megkínáltatják magukat. Szonyát ez nem botránkoztatta meg, csak nevetett: – Ne légy ilyen savanyújóska! Nagyvonalú természet, még örült is annak, hogy etetem ezt a bandát, nem kicsinyes, mindent könnyedén vett, könnyedén is élt. Korhely cimborái nem nálam gyűltek egybe, hanem nála találkoztak, a lakásra vonatkozó már említett elképzeléseink miatt. Zsúfoltság, zajongás, földig ér a cigarettafüst, az ajtóban meg ott állnak a háziak, az öregember meg az öregasszony, várják, hogy őket is megkínálják egy pohárka itallal. És mindez éjszaka, az előadások után, én pedig gyakran nem tudtam kivárni a mulatság végét, hazamentem. Nem volt könnyű megszoknom az életét. Emlékszem, érkezett egyszer hozzánk Moszkvából egy színházi kritikus, Szonya a lehető legszívélyesebben fogadta, bár a háta mögött nevetve csak bikanyakúnak nevezte, de abban reménykedett, hogy megdicséri majd a lapban, és valóban egy mondat erejéig meg is említette színibírálatában: „Vitathatóan, de rendkívül érdekes felfogásban játssza a szerepet Visnyevszkaja.” Vagy vegyük például a születésnapját. Készültem rá, virágot vettem, ünnepi asztalt terítettem. Szonyáék ezen a napon műsort adtak az általuk patronált katonai egységnél. Este kilencre kellett volna hazaérnie, de egy óra tájt érkezett meg, mert bankettet tartottak. Látja a virágokat, látja a terített asztalt, és azt mondja: – Kedvesem, drágaságom! Én igazán egy disznó vagyok! De meg kell bocsátanod nekem. Megtudták, hogy ma van a születésnapom, a bankett átalakult engem ünneplő díszvacsorává, és ott voltak a területi vezetők is. Nem ítéltem el, egyszerűen csak különbözőképpen látjuk az ilyen dolgokat. Mint ahogy már mondtam, a területi ipari szövetkezetek tanácsánál helyezkedtem el, cipőipari mérnökként. Azokban az időkben az olyan embert, aki jól ismerte a szakmát, de nem volt diplomája, gyakorlati mérnöknek nevezték. Én kitűnően ismertem a szakmát, meg utolsóéves hallgató voltam a főiskolán, a diploma elnyerése csak idő kérdése volt, így aztán teljes mérnöki fizetést kaptam. De a tanácsnál státusproblémákkal kínlódtak, az én beosztásomra nem volt státusuk, ezért fizetésemet a beszerzési és értékesítési osztályon meglevő szabad státus terhére számolták el, noha én a termelési osztályon dolgoztam. Szerettem a munkámat, ez a hivatásom, ez a szakmám, de tudják, a mi cipőgyárunkat a szülővárosomban először Szidorov irányította, aki jól ismerte ezt a munkát. Szidorov után valaki mást neveztek ki, aki talán nem volt olyan kitűnő, mint Szidorov, de szakképzett ember volt. Egy kisvárosban mindenkiről pontosan tudják, hogy mit ér. Itt pedig ebben a területi központban temérdek olyan ember élt, akinek csak egy szakmája volt: vezetni valamit. Ma egy fürdőmosoda-trosztöt, holnap cipőgyárat, holnapután kolhozt. Miért kell neki vezetnie, kérdem én joggal? Mert, tudják, így szerepel a területi nomenklatúrában. Ha belegebedsz is, de biztosít számára egy vezető állást. Nem ért hozzá? Majd beletanul. Tönkreteszi? Majd ha tönkretette az irányítása alá került egységet, akkor majd beszélünk a dologról. Az ipari szövetkezetekre meg úgy tekintettek, mint valami másodrendű dologra, kisiparosok, mit számít az! És ha meg kell szabadulni egy rossz munkaerőtől, akkor egyenesen a kisiparosokhoz küldik! Én mindenesetre hozzá nem értő emberekkel kerültem össze, elemi dolgokat kellett bizonyítanom nekik, minden értelmes javaslatomra gyanakvóan néztek, féltek a felelősségtől. Hogy miért? Talán azért, mert esetleg másnap már egy élelmiszerüzlet élére állítják őket. Másrészt meg az örökös irkafirkálás miatt. Bemegyek egy műhelybe, vagy odautazom, amennyiben valahol kint van a kerületben, megismerkedem a termelési körülményekkel, rámutatok a hiányosságokra, rendbe

teszem a dolgokat, minden világos, mindenki elégedett, én hazautazom, és beszámolok a főnökségnek a végzett munkáról. Eltelik egy hónap vagy kettő, megint kimegyek vagy kiutazom a műhelybe, minden változatlanul megy a régi úton, mintha sohasem jártam volna náluk. És még engem hibáztatnak. Nem hagytam ott a papírt; ők pedig mindent kereken tagadnak: hát igen, járt nálunk, végigment az üzemen, valamit mondott is, és a főnökségem meg engem hibáztat, miért nem fektettem le írásban mindent? Értik? Minden talpról, minden sarokról papírt kellett volna írnom, jegyzőkönyvet felvennem, bemutatni a kísérőleveleket, és így tovább. Lehetséges, hogy minden hivatalban ez a rend. De én a termelésben dolgozom, és nem vagyok hivatalnok. Azok, akik értettek a munkához, megtanácskozták velem a dolgokat, eljöttek hozzám konzultációra, de ezek szorgalmas, tevékeny emberek voltak, nem tőlük függött a helyzetem. Igaz, az ipari tanács vezetője, Vaszilij Alekszejevics Bojcov becsült engem, meghallgatta a véleményemet. De közte és köztem, az egyszerű mérnök között még mindenféle főnökök foglaltak helyet a szolgálati ranglétra legkülönbözőbb fokain, és az a tény, hogy őket megkerülve érintkezett velem, még további nehézségeket jelentett a számomra, melyektől Vaszilij Alekszejevics, ez az igazán tisztességes, de már idősebb ember, aki annyi mindenen ment keresztül, és egy kicsit bele is fáradt mindenbe, már nem tudott megvédeni. Ilyen volt az általános helyzetkép és a légkör, amelyben dolgoznom kellett. Most térjünk át a konkrétumra. Amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, igen sok lengyel zsidó menekült hozzánk. Kalinyinban én is találkoztam eggyel, úgy hívták, hogy Broniewski, a mi ágazatunkban dolgozott, cipőgyári normásként. Korombeli, vagy nálam legfeljebb kevéssel idősebb, középtermetű, szabályos arcvonású férfi, egész megjelenésében volt valami, amit úgy is nevezhetnék, hogy európai. És bár mint mondám, volt benne valami európai, mégis nagyon nyüzsgő, dörzsölt valaki volt, futkosott a különböző hivataloknál, városi tanácsnál, területi végrehajtó bizottságnál, hol ezt követelt, hol azt, lakást, ellátmányt, s bár akkoriban a lakás meg az ellátás általában gondot jelentett, ő végig úgy tartotta, hogy mindenki köteles segíteni rajta. Másrészt azonban mégiscsak egy menekült, feleséggel, két gyerekkel, idegen országban, Hitler elől menekült, ez sem lehet valami könnyű dolog, ebben ugye egyetértenek velem. És mindaz, amit a németekről mesélt, arról, hogy mit művelnek, az ésszel fel nem érhető, azt elhinni szinte lehetetlen. Az újságokból természetesen tudtuk, hogy a nácik fékevesztett antiszemita hadjáratot folytatnak. De amikor megkötöttük a szerződést velük, úgy emlékszem, hogy az újságokban megjelent egy olyan kis hír, mely szerint Lengyelország elfoglalása után Hitler bejelentette, hogy Németország most hozzálát a „zsidókérdés végső rendezéséhez”. Hogy mit jelentett az a „végső rendezés”, ezt megtudtuk később, azután, hogy hatmillió zsidót égettek el a kemencékben. De abban az időben ez úgy hangzott, mintha ígéret lenne arra nézve, hogy véget vetnek a túlkapásoknak, és rendet teremtenek. Én még azt gondoltam akkor, hogy ez nem ment a mi nyomásunk nélkül: amikor megkötöttük velük a megnemtámadási szerződést, azt a feltételt szabtuk, hogy véget vetnek az antiszemita kirohanásoknak. Még az a gondolat is átfutott az agyamon, hogy talán egy kicsit el is túloztuk a propagandánkat: a zsidók helyzete nem olyan szörnyű magában Németországban meg az általuk elfoglalt országokban. De mindaz, amit Broniewski elmondott, szörnyűbb volt mindannál, amit tudtunk, amit hallottunk, vagy amit el tudtunk képzelni. Németországban a zsidók törvényen kívül élnek. Megfosztották őket minden emberi joguktól: a munkához, a tanulásra való joguktól, nem rendelkezhettek semmivel, szavazati jogról már nem is beszélve. Csak gettóban élhettek, meghatározott időpont után tilos volt kimenniök az utcára, tilos a járdán közlekedniök, csak az úttestet használhatták, tilos volt közlekedési eszközre szállniok, némettel házasságot kötni, bírósághoz fordulniok, belépniök a város meghatározott kerületeibe, az üzletekben nem vásárolhatnak, kötelesek a hátukon és mellükön hatágú sárga csillagot viselni. A pogromokról, erőszakos cselekedetekről és megaláztatásokról már szólni sem érdemes. Amikor a németek bevonultak Bécsbe, minden zsidót kikergettek a házakból, és arra kötelezték őket, hogy takarítsák fel a járdákat, és mit gondolnak, mivel? Fogkefével! Ilyen ünnepi mulatságot rendeztek Bécs lakói számára győzelmük alkalmából. A német zsidóknak még maradt egy lehetőségük, emigrálhattak, Németország félmillió zsidó lakosságából körülbelül négyszázezer elhagyta az országot, többségükben Európa más országaiba menekültek, de később a nácik természetesen ott is utolérték őket. De hova mehetett a hárommillió lengyel zsidó? Hitler elfoglalta Európát, és már nem engedte ki a zsidókat, készült a „zsidókérdés végleges rendezésére”. És ha így bántak el a német zsidókkal, akik sehol sem asszimilálódtak annyira, mint Németországban, évszázadok óta éltek ott, német az anyanyelvük, a német kultúra a kultúrájuk,

hát akkor milyen sors várhat a lengyel zsidókra, kérdezem én, amikor a hitleristák még a lengyeleket sem tartották embereknek! És bármilyen ember is volt Broniewski, de az a tény, hogy a családjával együtt elmenekült a németek elől, nem akart a rabszolgájuk lenni, ez már mellette szólt, és bármilyen hibái voltak is, én együtt éreztem vele, és személyében együtt éreztem mindazokkal a zsidókkal, akik Hitler hatalmába kerültek. Broniewski nem volt rossz szakember, oroszul, bár lengyel akcentussal, de elég jól beszélt, járt már a Szovjetunióban, saját cégének ügyeit intézve, egészben véve kitűnően képzett cipőszakember, bár inkább kereskedelmi vonalon, nálunk pedig a termelésbe került, egyszerű normásnak egy gyárban. Ez a beosztás nem elégítette ki. Meg lehet érteni! A normásnak igazán nincs valami fényes fizetése. De hát ugye csak most érkezett egy idegen országból, senki nem nevezheti ki rögtön miniszterré. Várj egy kicsit! Ismerd meg a helyzetet! Nézz körül! Közben téged is megismernek! De ö nem akart várni, túlságosan feszítette valamiféle nemesi dölyf, meg volt győződve arról, hogy többet tud másoknál. Egyrészt ez jellemezte. Másrészt volt benne valami abból a temetői koldusból, aki követi az embert, nyög, jajveszékel, s addig nem tágít, amíg nem adnak neki valamit. Hát ilyen volt ez a Broniewski: gőgös, mint egy lengyel úr, és tolakodó, akár egy koldus a zsidó temetőből. De én sajnáltam, megértettem a helyzetét, és igyekeztem segíteni rajta. De amikor látta, hogy milyen jóindulattal viseltetek iránta, azt követelte, hogy segítsek neki átmenni a területi ipari szövetkezetek tanácsához, a beszerzési és értékesítési osztályra, ahol a szakmájában dolgozhatna mint anyagbeszerző és értékesítő. Teljesen elképedtem. Ugyan ki vagyok én? Egy egyszerű mérnök, ráadásul új ember itt, ugyan hogy javasolhatnék én előléptetésre egy másik, ugyanilyen új embert? Ki hallgatna rám? Üres beszéd! Meg is mondtam neki: – Nem vagyok főnök, nem tudom kinevezni, és javasolni se tudom, hiszen mind a ketten új emberek vagyunk itt. Harcoljon ki magának tekintélyt. Bizonyítsa be, hogy jól tud együtt dolgozni a kollektívával, mutassa meg, mit ér, és akkor minden rendeződik, olyan munkát kap, amely megfelel a képességeinek. Ésszerű, amit mondtam? Nem, ő egyáltalán nem találta ésszerűnek, vitába szállt velem, erősködött, és meg kell mondanom, hogy elég kellemetlen modorban vitatkozott, nagyon élesen, egyáltalán nem tisztelve a beszélgető partnerét. S egyszer csak azt mondta: – Az osztályon van egy szabad mérnöki hely. Az én helyemre gondolt. Naivságomban nem értettem meg ezeknek a szavaknak a valódi értelmét, és nyugodtan megmagyaráztam neki, hogy nálunk a rendkívül szigorú státusgazdálkodás miatt a munka érdekében néha a szabad státusra kell kineveznünk valakit, bár az illető egy másik osztályon dolgozik, mint ahogy ez a jelen esetben velem is megtörtént. És tréfálkozva hozzátettem: – Ha engem kipenderítenének, akkor ez a hely megüresedne. Hallgatott, nem válaszolt rá. Arra gondoltam, hogy meggyőztem, de kiderült, hogy tévedtem. Broniewski néha eljött hozzám, hol ezért, hol meg azért, ok nélkül sose nézett be hozzám. Szonyát nem találta ott, egyébként is ritkán tartózkodott otthon, többnyire csak éjszaka. De ha Broniewski mégis akkor jött, amikor otthon tartózkodott, akkor Szonya még csak nem is igyekezett leplezni, mennyire ellenszenves neki, mennyire nem kedveli. Broniewski mindig csak magáról beszélt, mindenkire panaszkodott, s mindenkit csak egy szempontból nézett: mit lehet tőle kapni. S amikor megtudta, hogy Szonya színházban dolgozik, azonnal szabadjegyet kért tőle a gyerekei számára. Szonya csak úgy odavetette neki: – Jegyeket a pénztárban árusítanak. Broniewskinek természetesen nem kellett volna kéréssel kezdeni az ismeretséget. De Szonyának is jóval udvariasabb formában kellett volna visszautasítani ezt a kérést. De hát Broniewski egy másik világba tartozott, az enyémbe, és az én és Szonya világa, bármily sajnálatos is, mind jobban és jobban eltávolodott egymástól. Ezerkilencszáznegyvenegy januárjában elutaztam .Leningrádba, letettem az államvizsgát, megvédtem a diplomamunkámat, és igen jó hangulatban tértem haza Kalinyinba, üzemmérnök lettem, négy kemény évembe került, hoztam magammal Leningrádból néhány üveg bort, meg valami harapnivalót is hozzá, hogy megünnepeljük az eseményt. Megittuk a bort Szonyával, gratulált, együtt örvendezett velem, majd azt mondta: – Nekem is van ám számodra egy jó hírem… És megmutatja a kiutalást egy szobára a városi tanács egy új házában. Hát ez valóban nagy

szerencse! Nem egy régi házban, hanem egy vadonatújban, akkortájt még nagyon kevés akadt belőlük, méghozzá a központban, összkomfortos és közvetlenül a színház mellett. – Nagyszerű! – örvendeztem én is, hiszen hány éve vár már Szonya erre a kiutalásra. – Most aztán nem függök senkitől sem – mondta Szonya. – Fütyülök rájuk. Ha úgy tartja kedvem, elcserélem egy moszkvaira vagy egy leningrádira, most már a magam ura vagyok. Te, kedvesem, szintén nyomd meg a dolgot a munkahelyeden, a ti házatok is elkészül őszre. – így fogunk mindig élni, külön lakásban? – Dehogyis, miért? Amikor te is kapsz egy szobát, akkor cserélünk és összeköltözünk. – A házat a vállalat építteti, lehetetlen lesz elcserélni a szobámat. – Mit töprengünk most ezen? Majd meglátjuk akkor. Min gondolkoztál így el? Valóban elgondolkoztam. Hiszen abban reménykedtem, hogyha megkapja a szobát, minden megváltozik, végre együtt fogunk lakni, lesz otthonunk, családom, ezért törődtem bele a helyzetembe, ami igazán nem volt valami kényelmes, és bántotta is az önérzetemet. Szonya így folytatta: – Itt laksz majd nálam, de formálisan neked nincs lakásod. Adnak majd a munkahelyeden, most fejezted be a főiskolát, kötelesek adni. Miért hagynánk ki egy ilyen lehetőséget? Tréfából azt mondtam neki: – Nem félsz attól, hogy igényt tartok majd a te lakásodra? – Erre nem gondolok, és nem is akarok rá gondolni – felelte rá komolyan. – Bár az életben minden előfordul: az emberek elválnak, ellenségek lesznek, és ilyenkor elkerülhetetlenek a lakás körüli viták. A mi előnyünk az, hogy függetlenek vagyunk, a találkozásaink ünnepnapok, hidd el, hogy ez a legjobb, a legerősebb kapocs. Most is meg lehet érteni őt. És maguknak is meg kell érteniök. Emlékezzenek azokra az időkre, emlékezzenek arra, hogy a lakásínség mennyire megváltoztatta az embereket, emlékezzenek a társbérleti lakások „gyönyörűségeire”, hogyan harcoltak az emberek akár csak egy szobáért is, hogyan ragaszkodtak hozzá, mennyire féltek elveszíteni. És Szonya is harcolt azért, hogy kapjon egy szobát, és végre meg is kapta, persze hogy sokat jelent a számára, s nekem sem kell a híd alatt hálnom, van fedél a fejem fölött, nála fogok lakni, és kivárom, hogy a munkahelyem engem is hozzájuttasson egy szobához. Mindez így helyes. De én mégis azt szerettem volna, ha a szerelmünk többet jelent számára a lakásválságnál, és ha Szonya jobban szeret engem, mint a lakását, ha a kedvemért akár otthagyná a fészkes fenébe! Hiszen apám az anyám kedvéért sokkal többről mondott le, mint egy társbérleti lakás egy szobájáról. Szerette az anyámat! És ekkor megértettem, hogy Szonya nem szeret engem így, és soha nem is fog így szeretni. Rendes ember, de égészen más elképzelések szerint él. – Figyelj ide – mondtam neki –, talán nem is kellett volna idejönnöm? – Miért, rossz neked velem? – Nagyon jó nekem veled, de nem mindig vagyok veled és nem mindenben. Szonya elgondolkozott, majd azt mondta: – Lehet, hogy igazad van. Minden bizonnyal ez az élet nem a te világod. De nekem nehéz lesz elválnom tőled. – Nekem is – feleltem rá –, de előbb vagy utóbb ez bekövetkezik, és minél hamarabb történik meg, annál jobb ez mindkettőnk számára. Nyugodtan mondtam mindezt, még mosolyogtam is hozzá, de a szívem… Uramisten, lehet, hogy mindennek vége? – Tégy, ahogy jónak látod – felelte Szonya –, én téged mindig szerettelek, és most is szeretlek. Az állomáson Szonya elsírta magát. – Te nagyszerű ember vagy, Borisz, igazán nagyszerű. De megértem, hogy én nem vagyok méltó hozzád. És én erre figyelmeztettelek is. Tarts meg jó emlékezetedben. Sohasem foglak elfelejteni. – Én sem felejtelek el téged – feleltem rá –, légy boldog. Hát így váltunk el… Előfordul, hogy nem jön össze a dolog, nem sikerül összehozni. Egyébként néhány esztendővel ezelőtt egy filmfesztiválon találkoztam vele a Rosszija moziban. Pontosan annyira értek a filmhez is, mint annak idején a színházhoz. De a fiaim roppantul szeretik a

filmművészetet, és amikor filmfesztivál van nálunk, hát lógó nyelvvel rohangálnak összevissza Moszkvában, és engem is magukkal cipelnek. Szóval ott ülök a Rosszija moziban, már nem emlékszem, milyen filmet vetítettek, és észreveszem, hogy egy már nem fiatal nő figyelmesen néz engem. Az első pillanatban nem ismertem meg, elfordultam, aztán hirtelen egyszerre rájöttem: de hiszen ez Szonya! Megint feléje néztem, az arca csupa ránc. Hiába, harminc év telt el, valahogy úgy összement, mintha kisebb lenne, talán nagyon szigorúan diétázik, nadrágot viselt, és a frizurája roppant modern. S bár már régen a múlté minden, s mindent benőtt már a fű, a szívem mégiscsak elszorult, hiszen valamikor szerettem. Amikor hátranéztem, elfordította rólam a tekintetét. Kihunyt a fény, a vetítővászonra figyelek, de nem tudom megállni, megint hátranézek, és látom, hogy már nincs ott, elment… Miért ment el, és miért nem akarta, hogy találkozzunk, hiszen már mindketten idős emberek lettünk? Lehetséges, hogy talán éppen ezért ment el, szégyellte az öregségét, meg akart maradni az emlékezetemben olyannak, amilyen harminc évvel ezelőtt volt. Nem tudom… Mindezt csak azért mondtam el maguknak, hogy lássák a történet végét. Hol is tartottam? Igen, ott, hogy elutaztam Kalinyinból. A munkahelyemről elengedtek, minden rosszban van valami jó is. Amikor hazatértem Leningrádból, azonnal hívatott a főnök, Vaszilij Alekszejevics Bojcov, és közölte velem, hogy a gyárban óriási botrányok vannak: hogy én szabotázs-számba menő teljesítménynormákat állapítottam meg, és ezért haladéktalanul írjak részletes igazoló jelentést. Utána behívott magához a személyzeti osztály vezetője, Kamenyeva, bezárta az ajtót, elővette a személyi dossziémat, és nekiállt „tisztázni”, hogy is áll a dolog ezekkel a svájci rokonokkal és így tovább. Kamenyeva roppant kellemetlen, kövér ténsasszony, aki egy időben igen magas beosztásban dolgozott, s bár műveletlensége és intrikus természete miatt ejtették, azért megőrizte a vezető funkcionáriusi magatartását, meg aztán mégiscsak személyzeti ügyekkel foglalkozott, nem tréfa az ilyesmi, olyan arcot vág, mint aki mindent tud mindenkiről, és mindenkinek a sorsát ő tartja a kezében, és ez bizonyos fokig így is volt. Nagyon sok kellemetlenséget tudott volna szerezni bárkinek. És abból, hogy behívott magához, megértettem, hogy a normák körüli ügyet igyekeznek minél jobban felfújni, de ez egy cseppet sem nyugtalanított engem: nem tudják, miről van szó, de én tudom, ők véletlenül kerültek csak ebbe a szakmába, de én ebben nőttem fel. így aztán azt feleltem Kamenyevának, hogy az én személyi dossziémban mindent megtalál, ami csak rám vonatkozik, nincs semmi hozzátenni valóm, és arra sincs időm, hogy hosszasan beszélgessek vele, alászolgája! Kamenyevának még a szája is tátva maradt ámulatában. Röviden a dolog a következő: az élet halad, új gépek jelennek meg, új termékek készülnek új munkafolyamatok alapján, így aztán elévül a munkabér-díjszabási útmutató, és korrekciókra szorul. Mindezt megírtam Moszkvába, kértem bizonyos változtatásokat. Ezeket a változtatásokat engedélyezték, de a válaszlevél csak egy példányban jött meg, és nálunk a területen igen sok cipőipari egység van. Gépírónőnk meg a tanácsban csak egy van, temérdek a dolga, előfordulhat, hogy ez az új utasítás akár egy hónapig, de az is lehet, hogy kettőig a gépben marad, nem kerül el az illetékesekhez. S hogy az ügy ne álljon, kiváltképp hogy nekem el kellett utaznom Leningrádba, kimentem a gyárba, elkértem Broniewskitől a normaútmutatókat, saját kezűleg beleírtam a Moszkvából engedélyezett változtatásokat, neki pedig meghagytam, hogy számítsa ki az új díjtételeket. De őt nagyon elfoglalták futkározásai a különböző hivatalokban, az élelmiszerek és kiutaló jegyek után, a díjtételeknek csak egy részét számította ki, ezt igen, ezt meg nem, és a munkások tiltakoztak, s Broniewski pedig mindent rám kent, megmutatta az útmutatókat, benne az én saját kezű javításaimat, ezek az útmutatók régiek, elnyűttek, már énelőttem is beleirkálgattak különböző javításokat, ebben a formában nem hatottak meggyőzően, sokkal hatásosabbnak tűntek Broniewski velem kapcsolatos vádjai, én pedig távol voltam, Leningrádban, nem tudtam bebizonyítani az igazamat. És Broniewski olyan mélyen meg volt győződve arról, hogy a nyakamat töröm az ügyben, hogy úgy beszélt velem, mint egy bukott emberrel. – Nézze csak a saját macskakaparásait – mondta –, el lehet ezeket olvasni? És honnan vette ezeket a számokat? A levegőből? És honnan ezek az elnevezések? Pedig maga cipész szakembernek tartja magát! Megint csak nem akarom megterhelni magukat a részletekkel, de minden szakmának megvan a maga sajátságos terminológiája. Időnként egy és ugyanazt a dolgot különbözőképpen nevezik, néha

pedig előfordul, hogy különböző dolgokat egyformán neveznek el. A szakmai nyelvnek ezeket az árnyalatait Broniewski nem ismerte, hiszen nem anyanyelvi szinten tudott oroszul, meg aztán túlságosan önhitt is volt. Nem szálltam vitába vele. Mindent átnéztem, mindent tisztáztam a magam számára, majd visszamentem a tanácsba Bojcovhoz: – Semmi hibát nem követtünk el, efelől nyugodt lehet. Hívjunk össze egy értekezletet, kérjük, hogy küldjenek ki valakit hozzánk Moszkvából, és tisztázzuk az ügyet. Bár Bojcov, mint ahogy ezt már mondtam, kissé megfáradt ember volt, de ugyanakkor nagyon tapasztalt, és a kellő pillanatban igen határozott tudott lenni. Megértette: ha engedi, hogy engem tönkretegyenek, az egyet jelentene hivatalunk presztízsének elvesztésével is, és nincs az a vezető, aki az ilyesmit szeretné. Bár az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akarta, hogy engem tönkretegyenek, hiszen eleget piszkálták életében őt is. Mindenesetre egyetértett velem az ügy további vitelében. Megérkezett Moszkvából a kiküldött, összehívjuk az értekezletet, meghívjuk rá a szakembereket a gyárakból, a kerületekből, és Broniewski szót kap: mondja el a kifogásait. És ekkor kivágott egy roppant hetyke beszédet, azzal vádolt engem, hogy teljesen tudatlan vagyok a szakmában, olyan szakkifejezésekkel dobálózott, amelyeknek az értelmét nem is ismerte, és hogy behízelegje magát a munkásoknál, azt mondta: lám itt ebben a hivatali helyiségben (az értekezlet Bojcov szobájában folyt) szőnyeg van a padlón, a gyárban pedig gyakran még a zuhany sem működik, egyszóval nemcsak engem próbált kiütni, de az egész vezetőséget is, és közben hátra-hátranéz Kamenyevára, partnerre talált ebben a régi intrikusban, bizonyára az lelkesítette őt ezekre a „leleplezésekre”. Gondolhatják, hogy mekkora bohócot csináltam belőle. A Moszkvából érkezett megbízott megerősítette, hogy nem én gondoltam ki mindezt, hanem Moszkvából kaptam az utasítást. A mesterek meg kinevették Broniewskit, amiért nem ismeri a szakmai kifejezéseket. Kamenyeva azonnal feltalálta magát, és kijelentette, hogy nem engedi meg ezeknek a varsói üzletembereknek, hogy megrágalmazzák a szovjet szakembereket. Egyszóval semmi jót nem hozott Broniewski számára ez az intrika. Egyébként nem tudom, hogy a későbbiekben mi lett vele. Az értekezlet után beadtam a felmondásomat, mondván, hogy vissza akarok térni a szülővárosomba, a régi gyáram küldött egy megkeresést, kérte, hogy helyezzenek vissza. Bojcov nem akart elengedni. – Mivel bántottuk meg? – Semmivel – feleltem rá –, de úgy alakultak családi körülményeim, hogy vissza kell térnem szülővárosomba. – Nos, jól van – válaszolta –, a szerelmet sem lehet erőltetni. A magam részéről nagyon elégedett voltam a munkájával, szeretném, ha jó szívvel emlékezne vissza ránk. Őszintén mondta, egészen meghatóan. Azt feleltem rá: – Én is köszönöm a jóakaratát, Vaszilij Alekszejevics, és mindig szívesen fogok visszaemlékezni önre. Ilyen szépen és szeretettel búcsúztunk el egymástól. Kellemes dolog ez: minden munkahely egy része az ember életének, s jó dolog az, ha emberségesen tudunk elválni. Ezerkilencszáznegyvenegy márciusában hazatértem a szülővárosomba, a szülői házba, a régi, szívemhez nőtt gyárba. Mit is mondjak minderről? A haza füstje… Ahogy mondják, minden halad, minden változik, egyes emberek elmennek, mások jönnek, és mégis, ha az ember visszatér a városba, ahol született és felnőtt, az a város számára olyan, mint amilyen volt: ugyanazok a szelek járnak, ugyanolyan esők esnek, és ha a nap süt, az is a gyermekkorod napja. Elképzelhetik, mennyire örültek nekem a szüleim. De mégis, ott ez a sikertelenség, a szerelmi kudarc, a valóra nem vált reménységek. Apám természetesen egy szót sem szólt, nem kérdezett semmit, a férfiélet már ilyen: találkoztak, aztán elváltak. Anyám is igyekezett ugyanígy viselkedni, de azért csak nem állta meg, és szóba hozta azt a kacér nőt. Szelíden, de mégis nagyon határozottan félbeszakítottam: – Ez a nő nem létezett a számomra, most sincs, és nem is lesz soha. Soha többé nem beszéltünk Szonyáról. Szonya után, Broniewski után, az előző munkahelyem gondjai és bajai után különös örömmel és élvezettel érzékeltem otthonunk stabilitását és nyugalmát. Apám ötvenegy, anyám negyvennyolc éves volt. Egy ránccal több vagy kevesebb, a szép embert még a ráncok is szépítik. Harminc évet éltek le

együtt, és ez a harminc év nem úgy repült el, mint egy nap, számtalan napból állt, örömteli és borús napokból egyaránt; borús napokból több is jutott nekik. Láttak már magányosan álló fát egy tengerparti sziklán? A köveken át mélyen ereszti gyökerét a földbe, és ott áll rendíthetetlenül, minden viharban, szélvészben, kíméletlen és vadul tajtékozó hullámverésben. Ilyen erős fa volt az én szüleim szerelme is. Támaszuk volt ez a szerelem, az övék is, és mindenkié, aki mellettük élt. Este van, mindenki hazajött már, anyám vasal, széles mozdulattal lendíti, izzítja fel a parazsat a nehéz vasalóban. Emlékeznek ugye azokra a nagy, magas vasalókra, melyekben faszén izzott, és a kis lyukakon át meg-megvillantak a parazsak? Anyám megnyálazza az ujját, hozzáérinti a vasaló talpához, elég forró-e, vizet vesz a szájába, ráfújja a ruhára, és az átnedvesedett ruhából a tüzes vasaló alól gőz száll fel, oly barátságos, üde otthoni illat. Egyébként, amikor még gyerekek voltunk, mi is nagyon szerettünk vizet venni a szánkba, és úgy lespriccelni a vasalásra váró ruhát, ha anyánk nem sietett nagyon, és jókedvében találtuk, megengedte ezt nekünk, bizony, nagy kegyesen megengedte. Apánk az asztalra terítette a térképvázlatot, hívta Ólját és Igorkát, akik már futnak is hozzá a színes ceruzákkal. Előző évben Ljuba el akarta vinni magával Igort, de apám és anyám azt mondta: – Majd jövő ősszel, ha iskolába kell mennie, akkor vigyétek el, addig csak maradjon nálunk, itt sokkal jobb a levegő, mint Leningrádon. így is határoztak, és Igor az utolsó nyarát töltötte nálunk. Mit meséljek róla? Hirtelenszőke, mint az apja. Ljuba is szőke volt, de sötétebb, Vologya meg északi, Igor rá hasonlított, mokány kis vasgyúró. De Vologya nagyon fegyelmezett fiú volt, Igor azonban… Az valami elképzelhetetlen. Pontosan olyan, mint a nagybácsikája, Henrik, az én drága testvérem. Hogy az milyen is volt fiatal korában, hogyan nyögött tőle az egész utca népe, erről már beszéltem maguknak. Pontosan ilyen Igor is. Még verekedni is éppen úgy verekedett, mint Henrik. Nekiugrott az ellenségnek kézzel-lábbal, egyszerűen elképesztette a támadás gyorsaságával, tipikus huligán verekedési módszer ez, és mindössze hétesztendős a gyerek. Minden fa az övé, és minden tető, minden kamra is. Örökösen betört orr, kék foltok, lenyúzott térd, összekarmolt könyök. De egyébként igazán kedves gyerek, ha felolvastam neki, hozzám dőlt, figyelmesen hallgatott. És tudják, volt benne valami vele született nemesség. Soha nem bántotta Ólját, aki már harmadikba járt, csendes, félénk kislány volt, le kellett gyűrnie házunkban az idegenkedést, sőt azt is mondhatnám, az iránta érzett ellenségeskedést is, meg aztán az utcán a gyerekek között nincs titok, amit tudnak a felnőttek, azt a gyerekek is tudják: hogy kinek a lánya, ki az igazi apja, ki csak a nevelőapja, egyszóval mindaz, ami úgy összekeveredik a gyermeki tudatban, és megsokszorosodik a naiv gyermeki kegyetlenséggel, ez mind megnyilvánult Olja iránt, aki mindenkinek idegen volt itt, és a kis Igor, aki mindössze hétesztendős, ugyan mit ért még a világból, a többiekkel együtt neki is csúfolni kellene Olját, de nem, a legkisebb bántásra azonnal odaütött, védelmezte a kislányt, nem engedte bántani. Mi is kedvesek voltunk Óljához, az idők múltával anyám is megbékélt vele, mert úgy gondolom, hogy a kislány személyében valahogy láthatatlanul mindig itt volt közöttünk a tragikusan eltávozott Ljova. Róla, Ljováról keveset beszéltünk, de sokat gondoltunk rá. Amikor anyánk hirtelen felsóhajtott, apánk pedig elgondolkozott, akkor Ljova jutott az eszükbe. Szóval apám kiteríti az asztalra a térképvázlatot. Térképvázlat. Meg kell hogy mondjam, ez remek találmány, ha a gyerekeket földrajzra akarjuk tanítani. Bizonyára emlékeznek rá, hogy a térképvázlaton nincs más, csak kék vonalak, meg kis körök. Ez minden. Bele kell írni, hogy ez itt a Volga, ez meg az Oka, az ott a Káma, barna ceruzával be kell satírozni a hegyeket, zölddel a síkságokat. De nem is ez a lényeges. Bármerre is utaztunk, többnyire a városkánkból indultunk ki. Megkerestük a Dnyeper mellett, hol ! is fekszik Kijev, onnan kimértük a megfelelő távolságot északra, meghatároztuk, hol helyezkedik el Csernyigov, onnan indultunk el északkeletre, s berajzoltuk a keresztet, ez itt a mi kisvárosunk. – Most pedig – mondta az apám – jó széllel előre, induljunk a nagy utazásra. Átkeltünk vele együtt Karakum homoksivatagján, felkapaszkodtunk a Pamírra, majd újból leereszkedtünk róla, eljutottunk egészen a Kaspi-tengerig, mindenki megválasztotta a maga útját, és természetesen mindenki túl akart tenni a másikon. Micsoda boldog esték is voltak ezek! így foglalkozott valamikor velünk, az idősebbekkel az apám, majd később Gyinával és Szásával, most pedig Óljával és Igorral. Hallgatom a rádióban Vagyim Szinyavszkij futballmeccs-közvetítését. Mint tudják, magam már régóta nemjátszom, de mind a mai napig lelkes szurkoló maradtam.

Szása olvas. Betegségeit, gyengeségét kinőtte, karcsú fiúcska, változatlanul törékeny, kényes, nem elkényeztetett, hanem kényes, együttérző, hiszékeny. Őszintén szólva sokat nyugtalankodom érte. Nehéz időket élünk, ahogy akkortájt mondták, szigorú időket, amely az embertől erőt és néha rugalmasságot követelt. Én úgy véltem, hogy Szása nem tud alkalmazkodni az élethez, mint ahogy annak idején sokáig nem sikerült alkalmazkodnia hozzá az apánknak sem. De képzeljék csak el, a szüleim nem nyugtalankodtak Szása miatt. Vagyis mit jelent az, hogy nem nyugtalankodtak? A szülők sohasem nyugodtak, ha gyerekeikről van szó, de elsősorban Henrikért izgultak, hiszen katonai repülő! És Szása? Mint minden szelíd természetű gyereknek, természetesen neki se lesz könnyű az élet, de egyelőre itthon van a szülei mellett, ha majd felnő, meglátjuk, miként alakulnak a dolgok. Szüleim hét gyermeket neveltek fel, meg kellett tanulniok, hogy ne aggódjanak értük. De én aggódtam Szásáért. így teltek az esték minden áldott nap. Néha előfordult, hogy anyám varrt. Emlékszem, nem sokkal utóbb, hogy én hazaköltöztem Kalinyinból, anyám átalakította Gyina számára a saját kék krepdesin ruháját. A rőfösárunak akkoriban nem voltunk bőségében, meg aztán gondolhatják, pénzben se dúskáltunk otthon. Gyina pedig már befejezte a középiskolát, őszre a zeneakadémiára készült Kijevbe, az ő hangjával és külsejével nagy jövő várt rá. De a külső és az élet megköveteli a magáét. „Nincs mit felvegyek! Nincs miben elmenjek itthonról! Szégyellek az emberek szeme elé kerülni!” Ezekkel a mondatokkal a fiatal lányoknak mindig sikerül kikuncsorogniok valamit a szüleiktől, úgy gondolom, maguk is ismerik ezt a szöveget. – Nézzék csak! – nevetett rajta anyám. – Nincs mit felvennie, meztelenül jár, szégyelli magát az emberek előtt! Nem az emberekre gondolsz te ilyenkor, hanem azt reméled, megérkezik látogatóba az a te repülősöd! A krepdesinben jobban fog téged szeretni? Engem apád akkor szeretett meg, amikor perkálruhában jártam. Így beszélt az anyám, de közben átalakította a ruháit Gyina számára, és cipőt is vett neki, meg selymes cérnaflór harisnyát, egyszóval mindent, ami egy fiatal lánynak jár azért, hogy ő se nézzen ki rosszabbul, mint a többiek. Átjött hozzánk a nagyanyám, hozta az unokájától, Dánieltől kapott levelet. Emlékeznek rá, ugye? Lazar bácsikám fia, ő az, akit annak idején a nagyapám neveltetett. Dániel tényleges katonaidejét szolgálta a határőröknél. És nagyanyám minden egyes levelével átjött hozzánk, olvassátok csak! Tudjuk, Lazar persze alszik a poharazgatás után. Lazar bácsim velem együtt dolgozott a cipőgyárban, a műszaki ellenőrzési osztályon, változatlanul ivott, nem hentergett az árokban, de iszogatott, és e nélkül az iszogatás nélkül nem tudott meglenni. Lényegében ilyen az alkoholista, beteg ember. Filozofálgatott, elmélkedéseihez mindig kereste a hozzá hasonló alkoholisták társaságát, meg aztán szeretett olvasni is, de nem úgy, hogy kivenni a könyvet a könyvtárból, hanem nagy hetykén bement fizetés után a könyvüzletbe, ezt is csomagolják be neki meg azt is, a könyvek szerteszét hevertek otthon, belepte őket a por, az egész élete szervezetlen, bár rendes, jóakaratú ember. Az idők folyamán egyfajta városi csodabogár lett belőle, nagyapám ettől talán még jobban szenvedett, mint az örökös ivásától. Nagyanyám is sokat szenvedett emiatt. Most is hallgatta, ahogy Szinyavszkij beszélt a rádióban, a hangszóró felé sandított, hallgatta azokat a rövid kis szüneteket a tudósításaiban, emlékeznek még Szinyavszkijnak azokra a híres kis szüneteire, amelyek után nagyot kiáltott: Gól! Majd nagyanyám sóhajtva megkérdezte: – Ez is iszik? – Iszik? Miért inna? – Olyan rekedt a hangja. Apám rám kacsintott: nagyanyám Szinyavszkijról beszélt, de Lazarra gondolt. Nagyszüleimnek nem volt szerencséjük Lazarral. De Josziffal sem: bevette magát a fogorvosi rendelőjébe, és nagyon messze került nagyapámék családjától. Egészen más dolog Grisa bácsikám. Ha emlékeznek rá, ő a mi hírességünk, a gyár legjobb mestere, változatlanul az első sztahanovisták közé tartozik, számtalan újítása, találmánya van, fényképe mindig kint a dicsőségtáblán, meg ott látható a területi újságban, a családja is derék, összetartó: felesége, három fia és egy lánya van. Grisa bácsikám huszonöt esztendős korában nősült meg, anyám tizenhat éves korában ment férjhez, ettől aztán unokatestvéreim olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének. Apám felolvassa Dániel levelét, nagyanyám sóhajtozik, a könnyeit törölgeti, az a legkedvesebb unokája, árva, anya nélkül nőtt fel, az apja pedig iszákos. Aztán nagyanyám, hogy megszabaduljon a szomorú gondolatoktól, figyelmesen szemügyre veszi a térképet, amelyet apám a gyerekekkel együtt

rajzol. – Milyen szép a kezed, Jakov… És ekkor a másik szobában nagyot kiált Szása. Anyám abbahagyja a varrást, és bemegy. Kiderül, hogy Gyina cérnával az ajtókilincshez kötötte Szása fogát, és nagyot rántott az ajtón, tudják, hogy csinálják ezt a gyerekek. Anyám a kezével kirántotta Szása tejfogát, és azt mondta: – Nézzétek ezt a vén szamarat! Nézzétek ezt a menyasszonyt! Mielőtt férjhez megy valaki, legalább meg kéne hogy jöjjön az esze. A saját gyerekeidnek is így húzod majd ki a fogát? Gyina megvető tekintetet vetett Szására: – Anyámasszony katonája! Hát így éltünk. Unalmas volt ez számomra? Hogy is mondjam ezt maguknak? A korombeliek mind megházasodtak már, szétszéledtek a világba, lényegében magamra maradtam. Harmincéves korában az ember már nem jár a tánchelyre, a termelési osztály vezetőjeként dolgoztam, későn jártam haza, nem létezett a számomra más, csak a gyár és az otthonom, minden reményem a nyárban és a nyaralókban volt, akik majd megérkeznek, és velük mindazok a régi helybeli ismerősök, akik azelőtt itt éltek. És valóban május végén egymás után érkeztek meg a volt barátaim, gyermekkorom és ifjúságom pajtásai, és természetesen mind csodálkoznak azon, hogy diplomával a zsebemben itt tespedek ebben az isten háta mögötti kisvárosban, minden perspektíva nélkül, át kellene költöznöm valamelyik ipari központba. Magam is tudtam mindezt. De a körülmények nem engedték meg. Kétségtelen, hogy szüleim anyagi helyzete megjavult, de azért ragyogónak most sem nevezhető. Csak Ljuba és Jefim küldött haza némi kis pénzt. S bár Henriknek mindene megvan, szép fizetése, de hát fiatal ember, aki ezt is szeretne, meg azt is, motorkerékpárt vásárolt, abban az időben ez ugyanazt jelentette, mint mostanság a saját autó. így aztán nagyon jól jött, hogy én újra hazaköltöztem, a fizetésem igazán rendes, itt élek a család körében, ugyan még mi kellene nekem? Egy csomag „Belomor” egy napra, meg a fürdőre és néha a borbélyra kellett: egyébként erről jut eszembe, hogy a borbély még mindig ugyanaz a Bernard Szemjonovics, ha megöregedett is, még mindig jól tartja magát. Ezért aztán így döntöttem: Gyina menjen csak a zeneakadémiára, Ljuba elviszi Igort, az öregeket majd én támogatom, hiszen Szása és Olja még kicsi, majd ők is a saját lábukra állnak, s aztán egy esztendő múlva majd csak átköltözöm valahova Harkovba, Kijevbe vagy Dnyepro-petrovszkba, egyszóval valamelyik ipari központba, ahol számomra is nagyobb perspektívák nyílnak. Természetesen ott sem fogok megfeledkezni a családról, segítem őket, amennyire erőmből telik. De a sors másként akarta. Június 22-én kitört a háború. 15 Ezerkilencszáznegyvenegy június huszonkettedikén kitört a háború, huszonharmadikán behívtak, és elirányítottak Brjanszkba, az ott megalakuló egységemhez. Mit mondjak erről? Maguk mindannyian átélték ezt. Nem írom le anyám állapotát, ilyen állapotban volt minden anya Oroszországban. Henrik a repülőknél szolgált, Ljubát és férjét, Vologyát, mint katonaorvosokat azonnal mozgósították, behívták Grisa nagybátyámat, Lazar bácsikám fia, Dániel pedig a nyugati határon szolgált. De honnan gondolhattam volna akkor én azt, hogy mindazoknak, akik otthon maradtak, sokkal rosszabb lesz a sorsuk, mint nekünk! Azok, akik kimentek a frontra, ha meghaltak, katonaként estek el a harcmezőn. De hogy hogyan pusztultak el azok, akik otthon maradtak, azt jól tudják. De akkor? Hogyan juthatott volna nekem akkor eszembe az, hogy a németek eljutnak Moszkva alá és Sztálingrádhoz? Mint ahogy már mondtam maguknak, tényleges katonaidőmet a tüzérségnél szolgáltam le, úgyhogy most is a tüzérséghez osztottak be ütegparancsnoknak. Egy alkalommal, télen történt, a brjanszki fronton, valahol Mcenszk körzetében, katonáink egy német tisztet ejtettek fogságba, bevitték a hadosztály-harcálláspontra, és maga a hadosztályparancsnok, Scsokin ezredes hallgatta ki. A német roppant pimaszul viselkedett, a tanfolyamról éppen hogy kikerült fiatal tolmácslány hallgatta ki, időnként a szótárban keresve a szavakat, a német meg úgy csinált, mintha nem értené, hogy mit kérdeznek tőle. Scsokin ezredes teljesen kikelt magából, hiszen képzeljék csak el, tisztet sikerült fogságba ejteni, amikor is a szomszédos nyugati frontszakaszon éppen ellentámadásba lendültünk, és micsoda szégyene az a hadosztályparancsnoknak, ha nem tud megfelelő tájékoztatást kapni a fogolytól, hátra kell küldenie a hadseregtörzshöz, és ezzel temérdek értékes időt vesztünk. És ekkor az én tüzérezredem parancsnoka, aki ez idő tájt éppen ott tartózkodott a harcállásponton,

jelenti Scsokin ezredesnek, hogy az ezredében szolgál egy bizonyos Ivanovszkij ütegparancsnok, és ez az Ivanovszkij semmivel sem beszél rosszabbul németül, mint bármelyik született német. A parancsnok való igazat mondott, apámnak anyanyelve volt a német, és én ugyanolyan jól beszéltem németül, mint oroszul. Gépkocsin nyomban elvisznek a harcálláspontra, belépek, vigyázzba vágom magam, és jelentkezem a hadosztályparancsnoknál, úgy, amint illik: ez és ez, parancsára megjelent. És az ezredes megparancsolja nekem, hogy hallgassam ki a németet, tisztázzam, honnan került ide, kicsoda, milyen egységben szolgált, milyen csapatok helyezkednek el velünk szemben, továbbá tőlünk jobbra és tőlünk balra, és hogy hívják a parancsnokot, egyszóval tisztázzam a körülményeket. A tolmács kislány zavartságából és abból, milyen gúnyosan vigyorog a német, teljesen világosan átláttam a helyzetet, és nyomban elhatároztam, hogy kerüljön bármibe, de rendet teremtek. Azt mondtam neki: így és így áll a helyzet, az én feladatom kikérdezni őt, ezért azt javaslom, hogy pontosan, részletesen és őszintén feleljen minden kérdésemre. Az első kérdésem a következő: mi a neve, keresztneve, rangja, egységének megnevezése és beosztása? A fogoly németnek nézett engem, és megkérdezte, hogy valóban német vagyok-e. Azt feleltem neki: – Itt csak én kérdezek, magának pedig felelnie kell, és legyen szíves haladéktalanul válaszolni a kérdéseimre. Erre a fogoly fejével a tolmácsnő felé int: hogy már minden kérdésre válaszolt, nincs több hozzátenni valója. – Mindaz, amit az érkezésem előtt mondott, engem nem érdekel – közöltem vele. – Szíveskedjék válaszolni a kérdéseimre. Erre gőgösen kijelentette, hogy árulókkal egyáltalán nem hajlandó szóba állni, és többé egy szót sem mond. Megkérdeztem Scsokin ezredest, megengedi-e, hogy a német felálljon. – Tessék – felelte rá. Ráparancsoltam a németre: – Felállni! A fogoly felállt. Azt mondtam neki: – Utoljára kérdezem: válaszolsz a kérdéseimre? Megvető képet vágott, és hallgatott. Erre aztán… Bocsássanak meg, természetesen, de hát a háború az háború, és ők mi mindent tettek velünk… És lekevertem neki egy akkora pofont, hogy a szoba sarkába repült. Scsokin ezredes pedig azt mondta: – Csak óvatosan, fiam. – Ezredes elvtárs – válaszoltam neki –, minden a legnagyobb rendben lesz. A német a sarokban feküdt, és mint egy nyuszi, úgy nézett rám meg az öklömre, mert ők akkor igazán bátrak, amikor ők ütnek, és nem akkor, ha őket ütik. Megparancsoltam, hogy álljon fel. Felállt. Nyugodtan a következőket mondtam neki: – Ha most rögtön nem válaszolsz a kérdésemre, kiviszlek a fedezékből, és itt azonnal agyonlőlek, ha pedig válaszolsz, de nem mondasz igazat, akkor egyetlen hazug szavadért szintén agyonlőlek, mint egy kutyát. Vedd tudomásul, hogy az első szótól függ az életed. Es a fogoly szaporán válaszolt minden kérdésemre, én meg lefordítottam, amit mondott, a tolmácsnő gondosan jegyezte, az ezredes és a törzsparancsnok, Lebegyev alezredes újabb kérdéseket tettek fel, én elismételtem azokatnémetül, a válaszokat lefordítottam oroszra, egyszóval mindent megtudtunk tőle, amit csak akartunk. Ez után az eset után Scsokin ezredes áthelyezett a hadosztály-felderítőkhöz, kinevezett alhadnagynak, annál is inkább, miután felsőfokú képesítésem van. De hát ugye, maguk is tudják: nem mindennap sikerül foglyot ejteni, a felderítő munka az felderítő munka, dolgozni kell, így aztán idővel egyszerűen felderítő lett belőlem, szakaszparancsnok egy felderítő században. Jól beszéltem németül, hasonlítok is egy németre, gyakran jártam az ellenség vonalai mögött, el is akartak vinni az elhárításhoz, de Scsokin, aki addigra már tábornok lett és egy lövészhadtest parancsnoka, nem engedett el, és így csapatfelderítőként harcoltam végig a háborút, kezdetben a hadosztálynál, aztán a hadtestnél, egészen gárdaőrnagyi rangig jutottam el, pedig nem voltam tényleges tiszt, és az apám Svájcban született, szüleim pedig a németek által megszállt területen maradtak, ezt igazán nem lehet a legjobb káderlapnak nevezni. De a fronton nincs idő a káderlapokkal törődni, az emberek harcoltak, s nem káderlapokból, hanem aszerint ítélték meg őket, hogy ki kicsoda, mit tud tenni, és mire képes. A felderítő munkát nálunk a filmekből ismerik az emberek. Ott szolgál Hitler közvetlen környezetében a mi hősünk, elegáns, remekül öltözött, mindig jól beretvált, illatos, és orránál fogva

vezeti Himmlert is, Bormannt is, Kal-tenbrunnert is, meg Müllert, a Gestapo-főnököt is, és mi természetesen ismerjük valamennyi tervüket, így aztán roppant könnyű harcolni ellenük. Ez a felderítő munka egy cseppet sem hasonlított ahhoz a felderítéshez, ahol én szolgáltam. A hadsereg nem várhat arra, amíg ott Berlinben átverik Himmlert és Bormannt. A hadsereg harcol, és a felderítőknek, történjék bármi is, legyen hóvihar vagy zivatar, mocsáron át úszva vagy átgyalogolva, de minden körülmények között időben meg kell szerezni az értesüléseket az ellenségről, aztán majd megszárítkozhatsz, ugyanabban a hóban állva fehérneműt is válthatsz. Azt mondják, a felderítőnek roppant bátornak, határozottnak és gyorsnak kell lennie. Ez mind igaz. De a legfontosabb, hogy jól tudjon tájékozódni a helyszínen, iránytű nélkül, éjszaka, hogy emlékezetébe tudjon vésni minden bokrot, minden nyírfát, hogy meghalljon minden zajt, minden neszt, hogy eggyé váljon a környezetével, szinte feloldódjon benne. Ami a bátorságot illeti, ha az ember már részt vesz a harci feladat végrehajtásában, akkor már sehova nem dughatja el a fejét, cselekednie kell. Unokatestvérem, Dánya, az első harcokban esett el a nyugati határon. Akkor, vagy talán egy kicsivel később Grisa bácsikámat egységével együtt bekerítették, és nyomtalanul eltűnt. Negyvenkettőben hősi halált halt Henrik bátyám, a vadászrepülő, meghalt Vagyim Pavlovics Szokolov és Georgij Koseljov. Hős fiúk voltak! Számos légicsatából kerültek ki győztesen. Sok ellenséges repülőgépet lelőttek, de a háború az háború, hősi halált halnak a légi-csaták hősei is. Ljuba, a nővérem, egy tábori kórházban szolgált, vele és férjével, Vologyával rendszeresen leveleztem, Jefim bátyámmal is leveleztünk, mint már mondottam, ő egy gyár igazgatója volt, harckocsikat gyártottak, híres ember lett belőle. Ami a család többi tagját illeti, ők a németek által megszállt területen maradtak. Tudtam, hogy mi lett a sorsuk, tudtam, hogy mi történt mindazokkal, akik a megszállt területen maradtak. A háború alatt tudtuk és láttuk, mit műveltek a hitleristák a szovjet emberekkel. Ezek nem egyes katonák túlkapásai voltak, hanem egy jól átgondolt és irgalmatlanul végrehajtott, módszeres, teljes népirtás. „Az emberi életnek azokban az országokban, amelyeket ez érint, semmi értéke nincs. A megfélemlítő hatást csak rendkívüli kegyetlenség útján lehet elérni” – mondja Keitel tábornagy a parancsában. „A kimerültségtől elpusztul-e a harckocsiárkok ásásánál tízezer orosz nő vagy sem, ez csak abból a szempontból érdekel engem, hogy elkészülnek-e Németország számára a harckocsiárkok” – ezt Himmler mondta. „Gigantikus terület, minél hamarabb nyugalmat kell teremtenünk rajta, ezt legegyszerűbben úgy érhetjük el, hogy kivégezzük mindazokat, akik akár csak ferde szemmel néznek ránk” – ezt maga Hitler mondta. Elképzelhető, hogy ezek csak véletlenül elejtett mondatok? Mi mindent nem mond valaki indulatában, különösen háború idején! Megvan maguknak a nürnbergi per jegyzőkönyve? Igen… Nézzék meg a harmadik kötet 337. és 338. oldalát. Ott találhatják Hitler szavait: „… a közeljövőben olyan területet foglalunk el, ahol igen magas százalékot tesz ki a szláv lakosság, amelytől nem sikerül egykönnyen megszabadulnunk. Kötelességünk kiirtani a lakosságot – ez beletartozik a német lakosság védelmével kapcsolatos küldetésünkbe. Ki kell fejlesztenünk a lakosság kiirtásának technikáját. Ezen egész fajok teljes kiirtását értem, az utolsó emberig. Ha én a német nemzet színe-virágát küldöm a háború poklába, a legcsekélyebb szánalom nélkül kiontva a drága német vért, kétségtelenül jogom van megsemmisíteni egy alsóbbrendű faj millióit… Az egyik legfontosabb feladatunk abban áll, hogy megakadályozzuk a szláv faj fejlődését. Minden élőlény természetes ösztöne ezt sugallja, hogy ne csak legyőzzék ellenségeiket, de meg is semmisítsék őket.” Hát ez volt, hogy úgy mondjam, Hitler legfőbb programja: a népek elpusztítása, és ezek között is elsősorban a szlávok megsemmisítése. És mit mondjak ezek után a zsidókról? A zsidók kiirtása mintegy laboratórium volt, ahol a hitleristák megszerezték a gyakorlatot, tapasztalatokat gyűjtöttek más népek tömeges kiirtására. Ismétlem: felfogtam és tudtam, hogy milyen sorsra jutottak szeretteim és közeli hozzátartozóim, s hogy milyen sorsra jutottak földijeim. És mégis élt bennem egy halvány reménysugár. Miben reménykedtem? A csodában? Ilyen körülmények között az ember még a csodában is reménykedik. De én nemcsak a csodában reménykedtem. Én a mi csernyigovi Poleszjénkben is reménykedtem.

Csernyigov a legenda szerint a környező sűrű fekete erdőről kapta a nevét. És az ilyen városnevek, mint Szosznyica,5 Sztaro-dub,6 szintén a hatalmas erdőségeket példázza. Ezek a beláthatatlanul nagy erdők épségben megmaradtak a terület északi részén, pontosan ott, ahol a mi kisvárosunk feküdt. És éppen a Jelenszkijt, Zlinkát, Novozibkovot, Bles-nyanszkot környező erdőkben tevékenykedett Fjodorov partizánegysége, azé a Fjodorové, aki a háború előtt a csernyigovi területi pártbizottság titkára volt. És tőlünk nem messze van a szumi területen Putyivl, ahonnan, mint tudják, a híres Kovpak partizántevékenysége indult el. Az erdőkben és a partizánokban reménykedtem. És a földijeim természetében reménykedtem, jól tudtam, hogy milyen legények élnek mifelénk, azok nem adják olyan könnyen az életüket. Fegyvertelen emberek, méghozzá öregek, asszonyok és gyerekek, természetesen védtelenek a felfegyverzett katonákkal szemben. S amikor ilyeneket mondanak: hogyan lehetséges az, hogy hatmilliónyian engedték lemészároltatni magukat, mint a birkák, akkor ezt vagy aljas emberek mondják, vagy ostobák, vagy olyanok, akik még sohasem álltak ellenséges golyók tüzében, vagy ellenséges pisztolyok előtt, és soha nem hallották még golyószórók kelepelését. Hány hadifogoly-fiatal, egészséges fiatalember pusztult el koncentrációs táborokban? Ugyan mit tehettek volna, kérdem én? Dobták volna magukat a szögesdrót kerítésnek? Álltak volna a golyószórók tüze elé? Tudják, nagyon kényelmes dolog a hősiességről elmélkedni, amikor valaki nem fekszik hidegben, fagyban kint a hóban, körülötte drótkerítés, melybe elektromos áramot vezettek, a tornyokban géppuskás őrök, s van úgy, hogy három vagy esetleg négy álló napig nem adnak sem inni, sem enni, s ha odavetnek is valamit, az nem más, mint fagyos krumpli vagy rothadt hal. Egyébként voltak, akik megszöktek a táborokból, rávetették magukat az őrségre, géppuskatűz elé dobták magukat, mindez megtörtént. De azokat, akiknek nem sikerült elmenekülniök, nem dobták magukat a szögesdrót kerítésnek, és nem tették ki magukat fegyvertele nul a géppuskatűznek, ezeket sem szabad elítélni. Az ember le tudja győzni az életösztönt, ha csak egy cseppnyi reménye van is a szabadulásra, de ha nincs, akkor az ilyen tett egyenlő az öngyilkossággal. És öngyilkosnak lenni… Bár voltak, akik öngyilkosok lettek, mindenki a maga módján halt meg. Városunk negyvenhárom szeptemberében szabadult fel, és novemberben már ott járt Jefim bátyám. Felhívták Moszkvába az Állami Honvédelmi Bizottsághoz, és fontos feladatot kapott harckocsik gyártására. Tudták, hogy Jefim végrehajtja a feladatot, mindig megtartotta a szavát. És mellesleg azt is megkérdezték tőle, nincs-e valami személyes kívánsága, ezt minden alkalommal megkérdezték tőle, de Jefim többnyire azt válaszolta, hogy semmire sincs szüksége. De most engedélyt kért árrá, hogy elutazhasson szülővárosába, hogy megtudja, mi történt a szüleivel. Ilyesmit kérni akkor, amikor ennyire sürgős, fontos feladattal bíznak meg valakit, és háború van, minden nap, minden óra, minden perc számít… És Jefim több ezer dolgozóval rendelkezett, hivatalos kiküldetésnek álcázva két-három embert is elküldhetett volna a szülővárosunkba, olyan talpraesett, ügyes embereket, akik mindent a legapróbb részletességgel megtudakoltak volna. De azt a gödröt megkeresni, amelybe belelőtték az apádat és anyádat, oda nem küldenek beszerzőket vagy megbízottakat, a szülők vérével áztatott földre neked magadnak kell elutaznod. Ha azt válaszolták volna neki: nem, erre most nincs idő, majd beszerezzük a kellő információkat és az eredményről tájékoztatjuk, akkor természetesen Jefim engedelmeskedett volna. De nem ezt válaszolták neki, kapott egy repülőgépet és egy napot az útra. Jefim elrepült a városunkba, egy napig tartózkodott ott, majd visszatért a gyárba, és megírta nekem, hogy mindenkit kivégeztek, senki sem maradt életben szeretteink közül, ennél pontosabban és konkrétabban senki sem tud mondani semmit, de feltehetően mindenki elpusztult. Néhány hónap múlva, negyvennégy januárjában vagy februárjában levelet kaptam Ljubától. Járt a városunkban, a kórházuk a közelben állomásozott, két napot töltött otthon, értesülései már valamivel részletesebbnek bizonyultak. Már működött a bizottság, hogy megállapítsa, milyen szörnyűségeket követtek el a német fasiszta megszállók, és mint ahogy ezt Ljuba közölte, a zsidó lakosságot már jóval előbb kiirtották, talán vagy egy esztendővel a felszabadító csapataink érkezése előtt. Ami Grisa bácsit illeti, úgy hírlik, kijutott a bekerítésből, visszatért a városunkba, és onnan ment a partizánok közé. Apámról ellentétes hírek keringenek: egyesek azt mondják, hogy felakasztották, mások meg azt, hogy mint félig német származásút, valahova elvitték. Egy szót sem írt a levélben Igorról, róla nem tudott Csornij – fekete. 5 Szosznyica – fenyves. 6 Sztarodub – vén tölgyfa.

írni. Szegény Ljuba! Mind a mai napig nem tudja elhinni, hogy a fia elpusztult. Még mindig reménykedik valamiben. De ne beszéljünk most erről. Kilencszáznegyvennégy októberében két hét szabadságot kaptam, és hazautaztam. Akkoriban a Visztulánál álltunk, a magnuszewi hídfőálláson, „nyelvet” kellett volna szereznünk, de sehogy sem sikerült. A németek szoros védelmi vonalat építettek ki. Elindultunk a fiúkkal, és egyszerre hármat is szereztünk, négy álló napot töltöttünk az ellenséges vonalak mögött. Hogy micsoda tömegben voltak ott összezsúfolva a különböző katonai egységek, azt, gondolom, nélkülem is képzelhetik. Egyszóval, hogy rövid legyek, három németet elkaptunk, halászni mentek ki a folyóra, és ők maguk akadtak horogra. Ezért a harci tettért a résztvevők szabadságot kaptak, és elutaztam szülővárosomba. Két hét alatt megtudtam egyet s mást. Aztán a háború után, amikor leszereltem, megint odautaztam. Lépésről lépésre tisztáztam szeretteim halálának körülményeit. Nem volt könnyű dolog. Akik elpusztultak, már porrá lettek. De hazatértek a frontról a katonák, az evakuáltak, kutattak a rokonaik után, kifaggatták az egyik embert, a másikat, a harmadikat, lassan gyűltek a hírtöredékek, az igazság darabjai. Előkerültek emberek, akik csodával határos módon menekültek meg a kivégzés elől, akik kivonszolták magukat a tömegsírból, és a partizánok közé mentek. Egy idő után kialakult előttem, természetesen nem a teljes, de mindenesetre a hiteles képe annak, ami az én hozzátartozóimmal történt. Nem akarom én most elmondani maguknak az egész gettó történetét, mert azt nem is ismerem, és senki sem ismeri. Ez egy kicsi és nagyon rövid ideig létező gettó volt. Nem maradtak meg róla írott feljegyzések, nem szerepel a hivatalos dokumentumok között, egyszerűen letörölték a föld színéről. De hát mit is lehetne még hozzátenni a gettó történetéhez, amelyről sok száz könyvet írtak! Mindenütt ugyanaz történt: az embereket gyötörték, kínozták, aztán legyilkolták. Mit lehet ehhez még hozzátenni? De a családomról egyet-mást megtudtam, és ezt most elmondom. Természetesen a körülmények, amelyek közé kerültek, rendkívüliek voltak, el-mondhatatlanok, normális ember ezt nem képzelheti el, nincs az a szó, amely elmondaná, kifejezné, hogyan szenvedtek, gyötrődtek és hogyan haltak meg az emberek. Éjszaka borult a városra. Sok esztendeje bolyongok ebben a homályban, járom végig ugyanazokat az utcákat, oda-vissza. És a megkínzottak árnyékai ott vánszorognak mellettem, egyik háztól a másikig. Sehol egy kiáltás, egy nyögés vagy suttogás, csak a halott csönd. De én annyira ismertem őket, az apámat, anyámat, nővéremet, fivéremet, unokaöcséimet, nagyapámat, nagyanyámat, nagybácsikáimat, hogy néha úgy érzem: mindaz, ami velük történt, velem is megtörtént, s amikor róluk beszélek, akkor magamról beszélek. És mégis mindaz, amit én elmondok, csak halvány árnyéka lesz annak, ami a valóságban megtörtént. 16 Hogy miért nem evakuált a családom? Kezdetben senki sem gondolt arra, hogy a németek elérhetnek hozzánk. Az első pillanatban természetesen mindenkit megbénított a támadásuk váratlansága, gyors előrehaladásuk, de ez a gyorsaság csak a háború első heteiben mutatkozott, akkor naponta húsz-harminc kilométeres sebességgel haladtak előre. De a mi ellenállásunk erősödött, makacs védekező harcokban felmorzsoltuk az ellenség legjobb egységeit, megsemmisítettük a technikai felszerelésüket: maguk a németek is bevallották, hogy negyvenegy nyarán több mint félmillió katonát és háromezer-ötszáz repülőgépet veszítettek. Igen erős ellencsapásokat hajtottunk végre, és annyira akadályoztuk támadásukat, hogy előrehaladásuk tempója napi két-három kilométerre csökkent, és igen sok frontszakaszon nagy erők torpantak meg, és egy helyben vesztegeltek. Ez áthúzta azt a számításukat, hogy a tél beálltáig befejezik a háborút, ez ásta alá „villámháborús” tervüket. Moszkva alatti győzelmünk a nyári nehéz és hősies védekező harcaink eredményeként született. Fő támadási irányukat Moszkva felé fejlesztették ki a németek, vagyis a mi városunktól északra eső vidéken, azért a város lakói nem látták a visszavonuló egységeket, ellenkezőleg, csak a nyugatra haladó katonaságot, az erősítést, amelyet az ellenséget feltartó hadseregek segítségére küldtek, és ez a látvány megerősítette a város lakóit abban a hitükben, hogy az ellenség nem jut el idáig. De augusztusban a németek, miután nem tudták áttörni frontunkat a fő irányban nyugaton, erőiket átcsoportosították a szárnyakra. Déli irányban indították el 2. hadseregüket és a 2. számú harckocsicsoportjukat, összesen huszonöt hadosztályt, hogy mélyen a hátába kerüljenek a mi délnyugati frontunknak. És ekkor a mi 21. hadseregünk, amelynek zónájába esett a mi városunk is, a bekerítést elkerülendő, kénytelen volt visszavonulni délre, a Gyesznáig, és így a város, amelyet váratlanul feladtak egységeink, mintegy ellenséges ékek közé került, nyugatról a 2. hadsereg, keletről

a 2. harckocsicsoport közé. Ezért az evakuáció problémája váratlanul merült fel, nem voltunk rá teljes mértékben felkészülve, sok mindent hátrahagytunk, amit nem tudtunk időben elszállítani. De az elutazásra megvolt a lehetőség. Az utolsó pillanatig jöttek a szerelvények, sokan elhagyták a várost, de gyorsan, azonnal kellett dönteni. Az én szüleim nem szánták rá magukat. Hogy miért? Anyám nem akart menni. – Nem láttam én elég németet? – mondta. – Talán bizony nem én, hanem mások éltek Bázelben? Civilizált nép, kulturált faj, rendes emberek. Csak látnák, hogyan járnak a kirchéikbe, hogyan tisztelik a holtak emlékét, minden vasárnap kimennek a temetőbe, sötét ruhában, fényesre tisztított félcipőben, kezükben fekete ernyő. Talán mindezt csak álmodtam? De hát mi szükség arra, hogy Svájcról beszéljünk? Itt vannak a szomszédaink, Ivan Karlovics, vagy itt van Sztanyiszlava Francevna, ők is németek. Ki tud akár csak egy rossz szót is mondani rájuk? És a telepesek? Egyetlenegy kopejkával is becsapott valakit egy telepes? Mindaz, amit beszélnek róluk, csak kitalálás. Hogy megölik a nőket, öregeket és gyerekeket? Mondják meg nekem, kit bántottak itt tizennyolcban? így beszélt az anyám. Már nincs az élők sorában, ne ítéljük el őt túlságosan szigorúan. Sajnos, nemcsak egyedül ő gondolkozott így. A nagyapám se akart elmenni. Nyolcvanegy esztendős, a nagymama hetvenhat. Evakuálni? Mindenkinek a terhére lenni? A nagyapám büszke és félelmet nem ismerő öregember volt, soha senki elől sem futamodott meg, itt született, itt élt ezen a földön, sok nehéz napot látott, és kész volt újabb nehéz napokat elviselni. Nem ment el a városból. Lazar nagybácsim azt mondta, hogy el kell menni, de addig töprengett, addig filozofált a kérdésről, hogy a végén nem ment el, ilyen gyenge ember volt mindig. Ami Joszif nagybátyámat és a feleségét illeti, azok nem tudtak megválni a vagyonuktól, abban reménykedtek, hogy majd pénzzel kiváltják magukat, nekik az anyagiasság lett a vesztük. És végül otthon maradt Grisa nagybátyám felesége is. Ugyan hova mehetett volna négy gyerekkel? Így a mi családunkból tizenhat ember maradt a városban, nagyapám nyolcvanegy, Igor hétesztendős volt. Az egyetlen ember, aki határozottan az elutazás mellett állt ki, ez az apám volt. Félnémet létére a saját fajtája elől akarta elmenekíteni a családot. És hová? A messzi hátországba, ahol ő, aki félig német, és méghozzá Svájcban született, elég nehéz körülmények közé kerülhetett volna. De az anyám rá sem akart hallgatni. – Ha el akarsz menni, menj! – mondotta. – Én innen egy lépést sem teszek. Lehetséges, hogy végül apám meggyőzte volna az anyámat is. De erre a végül erre nem maradt idő, nem maradt lehetőség, mindenre csak pillanatok maradtak, és ezeket a pillanatokat elvesztegették. Azok utaztak el, akik az állomáson ültek, és várták a szerelvényeket. Akik töprengtek, azok ott maradtak. És bejöttek a németek… Reggel német repülőgépek szálltak a város fölé, bombákat dobtak le, amelyek nem okoztak különösebb károkat, két raktár égett le az Újpiacnál. Napközben motorkerékpáros katonák száguldottak végig az utcákon. Az utcák néptelenek voltak, az emberek zárt ajtók, becsukott ablaktáblák mögé rejtőztek. Csak a béna Jankel ült most is, mint mindig a tornácon, törökösen keresztbe vetett lábbal, ott sütkérezett a szomorkás őszi napfényben, és boldogan mosolygott. Már öreg volt, ősz, de az arca kisfiús, mosolya gyermekded. Egy géppisztolyos katona beleeresztett egy sorozatot. A béna Jankel lett városunkban a német fasiszta megszállók első áldozata. Aztán minden az ismert sorrendben jött: nyilvántartásba vétel, hatágú sárga csillagos karszalag, és a parancs, hogy huszonnégy órán belül át kell költözni a gettóba. A gettónak a következő utcákat nevezték ki: Peszcsanaja, Goszpitalnaja, Proreznaja, és az ezekbe torkolló kis keresztutcák. Nem írom le, milyen jelenetek közepette bonyolódott le a gettóba költözés, ezeket a jeleneteket mindenki ismeri… Batyuk, zsákok, gyerekkocsik, tehetetlen öregek, karon ülő csecsemők, betegek hordágyakon, betegek talicskában. Senki sem mert ellenszegülni a parancsnak. Attól a pillanattól kezdve, hogy bejöttek a németek, mindenki meggyőződhetett a saját naivságáról, és megértették, hogy mi vár rájuk. Csak egyetlenegy ember akadt, aki nem óhajtott engedelmeskedni, csak egyetlenegy ember nem volt hajlandó elhagyni a házát, és átköltözni a gettóba. Ez az ember Hajim Jagugyin volt, az egykori

cári katonai altiszt. Már nyolcvanesztendős, egészen összetöpörödött, sánta kis öreg, de még mindig ugyanolyan ingerlékeny, ugyanolyan botránycsináló, mint valaha. Gyermekei már idős emberek, könyörögtek neki, menjen velük, de ő kategorikusan elutasította őket, föl-alá rohangált a házában, a nyikorgó hajópadlón bicegve, kifutott a megroskadt tornácra, botjával verte a kitöredezett mellvédet, hangoskodott, kiabált, nem akarta megérteni, miért kellene elmennie a tulajdon házából? Ugyan miféle törvény alapján? Milyen alapon követelik ezt tőle? A német parancsnok utasítása? Parancsolgasson az ő németjeinek, azoknak a főnöke, de nem Hajim Jagugyiné. És ha mindent tudni akar ez a parancsnok, ez a sváb-báb, vegye tudomásul, hogy senkinek sincs joga még csak belépni se az ő házába, mert Hajim háza már a cár idejében is mentesítést élvezett a bekvartélyozás alól. Az ördögbe is, micsoda csirkefogó gazemberek! Ő, Hajim Jagugyin, egy lépést se megy innen, majd ő megmutatja ezeknek a kolbász-zabálóknak! Mit tehettek volna a lányai, menyei? Maradtak volna vele? De hát kisgyermekeik voltak, joguk lett volna életüket kockáztatni az öreg makacssága miatt? Hajim Jagugyin ott maradt a házában, egymagában várta a németeket, ott állt a tisztaszoba közepén, a kitöredezett üvegű, óriási, szétszáradt ebédlőszekrény előtt, ott állt, botjára támaszkodva ez az inas, sánta öregember, gyér, őszülő haja a cári hadsereg altisztjeihez illően egész rövidre nyírva, bajsza vörhenyes, haragosan kimeresztett szemmel nézett a németekre, meglátta a policájokat és köztük Golubinszkijt, a fűtőházi mérnököt. – Golubinszkij, te címeres gazember, hát te is velük tartasz?! – kiáltotta Jagugyin, magasba emelte botját, és megindult feléje. De nem jutott el odáig. A német tiszt elővette a pisztolyát, és lelőtte Hajim Jagugyint. Hajim Jagugyin lett a német fasiszta megszállók második áldozata. Tehát a gettó… El kell hogy mondjam, a szovjet zsidókat nem is vitték se Auschwitzba, se Majdanekbe, őket ott a helyszínen végezték ki. Negyvenkettő tavaszára azok a személyek, akik a megsemmisítésükért felelősek voltak, büszkén jelenthették: „Judenfrei” – az adott területen nincsenek zsidók. Kisebb városkákban egyáltalán nem csináltak gettókat, vagy csak gyűjtőhelyül szolgáltak, mielőtt kivégezni vitték volna őket. Nálunk igazi gettó volt, úgy gondolom, hogy ilyen mélyen keleten az egyetlen. Miért is létesítettek itt gettót? Az erdő! Természetesen a városban a németeknek szükségük volt az üzemekre is: cipőgyár, ruhagyár, bőrgyár, cukorgyár, egyszóval sok mindenre, erről már beszéltem. De ennek semmi jelentősége sem volt a dologban, a zsidókat meg kellett semmisíteni, tekintet nélkül bármire! No de itt az erdő! Gyönyörű, építőfának kiválóan alkalmas erdő, gigantikus, évszázados fenyők és tölgyek, ipari kitermelésükkel már régóta felhagytak, elég erdővel rendelkezünk a távoli északon. De északig a németek nem jutottak el, faanyagra pedig szükségük volt. És megindították az erdőnk kitermelését, elszállítását. De hát hogyan, milyen erőkkel végeztessék ezt a munkát? Mit találtak itt nálunk? Fatelepeket, műszaki felszerelést, utakat, embereket? Semmit! Mozgósítsák a lakosságot? A férfiak a hadseregben szolgálnak. A kolhozból az asszonyokat? Akkor ki dolgozik a mezőgazdaságban? Csak egy kiút látszott, a zsidók! Néhány ezer zsidó! Ők lesznek a favágók, fűrészelők, gallyazok meg a traktorok is, csak cipeljék hátukon a rönköket, meg az emelődaruk is ők lesznek, csak rakodjanak puszta kezükkel a pőrekocsikra! Tizenkét órás munkanappal, gyakorlatilag minden élelem nélkül az emberek két-három hónap alatt elpusztultak. Nagyszerű! Remek! Az erdőt is kitermelték, a zsidók is elpusztultak. Természetesen és magától értetődőn marad az agyonlövés is: a betegeke* nyomorékokat, gyerekeket, öregeket csak úgy egyszerűen; az engedetlenségért, a rendelkezések be nem tartásáért, a ferde tekintetért, a tiszteletlenségért pedig ott helyben. Azok pedig, akiket egyelőre még nem lőttek agyon, azok inuk szakadtáig csak termeljék ki az erdőt, ilyen formában egybekapcsolható a gazdasági és a politikai feladat végrehajtása. És csak hadd dolgozzanak tovább a gyárakban és az üzemekben, természetesen őrizet mellett, napi tizenkét órán keresztül, minden fizetség nélkül. A gettóban legfeljebb százhúsz-százharminc ház állt mindössze. Ide hajtották be a város háromezer lakóját, és egy hét múlva még négyezer embert a közeli városokból, falvakból, helységekből. Ezek a számok természetesen csak hozzávetőlegesek, pontosat senki sem tud. A földön, asztalokon, padlásokon, pajtákban, szérűkben, csűrökben, vagy egyszerűen az udvaron meg az utcán, a szabad ég

alatt aludtak ezek az emberek, pedig már ősz lett, közeledik a tél, a zsúfoltság szörnyűséges, de nincs hová menni, köröskörül szögesdrót kerítés, ki– és bejárat csak egyetlenegy van, a Peszcsanaja utca végében, ahol géppisztolyos, zöld egyenruhás katonák állnak, derékszíjuk csatján a felirat: „Gott mit uns – Velünk az Isten.” Nagyapám házában több mint ötven ember húzódott meg. Nagyapám, nagyanyám, Lazar bácsim, Grisa bácsim felesége a gyerekeivel, szüleim, Gyinával, Szásával, Óljával és Igorral, az egész Kuznyecov család: bár házuk a Peszcsanaján állt, de elég elkülönülve, nem került be a gettónak kijelölt részbe, és így Kuznyecovék is hozzánk költöztek, sokan voltak, pontosan huszonegyen: az öreg Kuznyecov a feleségével, édesanyám barátnői, a két lányuk férjükkel, és e lányok lányai, vejeik és menyeik, akiknek férjük a fronton volt, és legvégül mind a hat unokájuk. Az egyik menyük, Mása, utolsó idős volt, és alighogy átköltöztek hozzánk, megszülte a gyermekét. A szülésnél Liza Elkina, a gettó egyetlen szülésznője segédkezett, a hátsó szobában vezette le a szülést, nehogy meghallják, amikor felsír a gyerek, mert első sírása egyben az utolsó is lehetett volna. De a következő napon Mása megsajnálta a gyerekét, nem tömte be a száját egy ronggyal, és a németek ellenőrzés közben meghallották a kicsi sírását. Bejött Stalbe parancsnok, ránézett az újszülöttre, elmosolyodott, megsimogatta a kicsi fejecskéjét, és valami fekete dolgot tartott a csecsemő orra alá. Majd megkérdezte: – Ki segédkezett a szülésnél? És ekkor Rahlenko nagyanyám azt mondta: – Én. – Régóta foglalkozol ezzel? – Egész életemben ezzel foglalkoztam – felelte nagyanyám. – Nos, jól van – mondta Stalbe –, velünk jössz, szükségünk lesz rád. És elvitték a nagyanyámat. Abban a fekete ruhájában, fekete csipkesálban ment el, amiben a zsinagógába szokott menni, s képzeljék el, még az imakönyvét is magával vitte. Egy óra múlva az újszülött meghalt. Valahol azt olvastam, hogy a fasiszták ilyen méreggel szokták megölni az újszülötteket. Ez a még névtelen leányka lett a német fasiszta megszállók harmadik áldozata. Egy óra múlva nagyapámat behívták a parancsnokságra, és megparancsolták neki, hogy vigye magával a felesége, az én Rahlenko nagyanyám holttestét, akit agyonlőttek, mert megszegte azt a rendeletet, amely tiltja a zsidóknak, hogy szülésnél segédkezzenek, és a zsidó nőknek azt, hogy szüljenek. Ruhája és a csipkesálja nem volt rajta a nagyanyámon, de az imakönyve ott hevert nem messze tőle, azt megengedték, hogy nagyapám felvegye. Rahlenko nagyanyám, akit hetvenhat esztendős korában lőttek agyon a katonai parancsnokság udvarán, lett a német fasiszta megszálló negyedik áldozata. Megmentette Liza Elkina szülésznő életét: a gettóban majd még születnek gyerekek, és Lizának segédkeznie kell a szülésnél. Nagyanyám, aki oly csendes, szinte észrevehetetlen személy volt otthon, a halál előtt is csendesen, szinte észrevétlenül, még utoljára példát mutatott a gyermekeinek. Szerettük a nagyanyámat, de azt hiszem, hogy életében tíz kedves szót se kapott tőlünk, nem vettük körül mindazzal, amit megérdemelt volna. Kuznyecovékon kívül hozzánk költözött még a tanító, Kurasz a feleségével, a lányával és Bronya nevű lányunokájával. Meg az öreg Gorogyeckaja asszony családja is: emlékeznek rá ugye, már meséltem róla, ez az a szegény özvegyasszony az Öregpiacról, akinek a lányai mind a fivéreik barátaihoz mentek feleségül, szintén fűtőházi dolgozókhoz: egyébként két lánya oroszhoz ment feleségül, gyerekeik is születtek már, de róluk majd még később lesz szó. A Gorogyeckaja család is tizenkét tagból állt. A helybelieken kívül laktak még házunkban Szosznyicá-ba való különböző férfiak és nők, mind munkaképesek. Erre külön felhívom a figyelmüket. A más városokból és falvakból hozzánk elhajtott négyezer ember mind munkaképes férfiakból és nőkből állt, de gyerekeik és öreg szüleik ott maradtak a régi helyen. A mi házunkban tizennyolc gyerek élt, a legidősebb, Grisa bácsim fia, Venya Rahlenko tizenhét esztendős, a legkisebb, Tanya Kuznyecova négyéves volt. Tanyát másként hívták, de nem tudom, hogyan, így aztán Kuznyecovék minden unokáját Kuznyecovnak nevezem, mint ahogy Gorogyeckaja asszony unokáit is Gorogyeckijéknek, bár ők is más nevet viseltek. Közülük ötöt: Gyinát, Vény át, Szását, Vityát és Bronyát már ugyanúgy kihajtották munkára, mint a felnőtteket. A németek nem egyszerűen csak megölték, megsemmisítették a zsidókat, nem mint embereket akarták megsemmisíteni őket, hanem mint az állatokat, sőt mi több, még ennél is egyszerűbben, mint a barmokat! De ahhoz, hogy az emberekből barmokat csináljanak, el kell pusztítani bennük minden

emberit, minden olyan tulajdonságot, amely egy emberi lény sajátja, mindenekelőtt az emberi méltóságukat. Hatágú csillagos karszalagot kényszerítettek rájuk, gettóba zárták őket, ahonnan nem volt szabad kijönniök, csak munkába menet, de akkor is csak csapatostul, katonák, farkaskutyák kíséretében, nem volt szabad fertőző betegnek lenniök, a betegeket azonnal megsemmisítették, megtiltották, hogy szüljenek, az újszülötteket kiirtották, erről már beszéltem, megtiltották nekik, hogy élelmiszert és tűzifát vigyenek a gettóba, megtiltották, hogy bármit egyenek vagy igyanak kenyéren, krumplin és vízen kívül, kikapcsolták az elektromos áramot, megtiltották, hogy a mezőről virágot hozzanak a gettóba, hogy gyermekeiket írni, olvasni tanítsák, hogy fürdőházban fürödjenek, hogy a nők bárminemű kozmetikai szert használjanak, tucatnyi tilalom, amelyek bármelyikének megszegéséért agyonlövés jár. A házakban leltárt vettek fel a bútorról, és ha akár csak egy kis zsámoly eltűnt, azért is agyonlövés járt. Megparancsolták, hogy adjanak le minden arany– és ezüsttárgyat, ékszert, gyűrűt, melltűt, pénzt. Leadták, de nem mindent és nem mindenki: amikor az embert kifosztják, megpróbál valamit megmenteni belőle. És ekkor elkezdődtek a sorozatos házkutatások. Mindenkinek arccal a fal felé fordulva le kellett térdelnie, és akiknél találtak be nem szolgáltatott pénzt vagy értéket, azt a helyszínen agyonlőtték, köztük az öreg Gorogyeckaja asszony egyik lányát, Szimat is. Találtak nála egy értéktelen kis köves gyűrűt. Szima után két fiú maradt, Vitya és Motya, a szemük előtt lőtték agyon az anyjukat. Tizenhat ilyen ember lett az ötödik, ez alkalommal csoportos áldozata a német fasiszta megszállóknak, és velük be is fejeztem a számlálást, nem tudom felsorolni mindazokat, akiket legyilkoltak. Így tehát tizenhat embert kivégeztek „a hatóság félrevezetése miatt”, a többieket ötszázezer rubel fizetésére kötelezték, és a kifizetéséig ötven túszt szedtek, férfiakat, családfőket. A mi házunkból Kuznyecovék vejét, Meyert, a péket vitték el túszként. Összehozni ötszázezer rubelt, egy félmilliót azok után, hogy a helybeliektől már mindent elvettek, és a más városokból idehurcoltaknak meg egyébként sem volt semmijük, gondolom, ezt maguk is jól tudják, egyszerűen lehetetlenség. De hát egyébként is honnan lenne ennyi pénz? Nem mondom, volt köztük gazdag ember is, mint például az én Joszif bácsikám, de hát ilyen legfeljebb egynéhány akadt, és éppen ezek nem szolgáltattak be semmit, hogy miért, azt majd később megtudják. A kivetett összeget természetesen nem fizették meg, és a túszokat agyonlőtték. Éppen abban a fenyvesben lőtték agyon, ahova azelőtt a nyaralók jártak ki függőágyaikkal, ott lőtték agyon őket, a kis terasznál, ahol valamikor Orel patikus árulta a kefirt, mély árkokat ástak most azon a helyen. Az erdő a gettó mellett terült el, mindenki hallotta a géppisztolysorozatokat, és tudták, hogy most lövik agyon a fiaikat, apjukat, fivéreiket, férjüket. Tehát a kivetett pénzösszeget nem sikerült begyűjteni, a gettót már kifosztották. No de amikor elrendelték a szőrmeholmik beszolgáltatását, a bundákat, sapkákat, gallérokat, mandzsettákat, mindent beadtak az utolsó szálig, bár az emberek kint dolgoztak az erdőben, s hogy milyen fagyok voltak akkoriban, ezt maguk nélkülem is jól tudják. A gettó parancsnoka Stalbe SS-tiszt volt, személyében élet és halál ura. A gettó ügyeivel közvetlenül a németek által kinevezett zsidótanács foglalkozott, elnöke az én bácsikám, Joszif Rahlenko volt, a család egyetlen tagja, aki hajlandónak bizonyult együttműködni a németekkel, még azzal sem törődött, hogy ezek a németek lőtték agyon az édesanyját. Joszif nem evakuált a városból, ez volt a nagy tévedése, és ebből a tévedésből azt a következtetést vonta le, hogy gazdagságával nem szabad eltűnnie a tömegben, hanem vezető helyre kell kerülnie, így lett belőle a zsidótanács elnöke. Meg kell hogy mondjam, hogy nem minden zsidótanács elnöke volt olyan, mint az én Joszif bácsikám. Sokan közülük szabotálták a megszállók embertelen parancsait, mindent elkövettek, hogy embereket megmentsenek vagy megkönnyítsék az életüket, és emiatt halállal lakoltak. Végül is a „Judenrat”, a zsidótanács minden tagját kiirtották, a jókat és a rosszakat egyaránt, de az embereket nemcsak aszerint ítéljük meg, hogy hogyan haltak meg, hanem aszerint is, hogy hogyan éltek. A halál sok mindent jó-vátesz, de csak ha ez a halál egy tett következménye. Joszif bácsi esetében ez nem így volt. Meg aztán ő sajátságos körülmények között halt meg, ezt majd még később elbeszélem. Apám, éppen úgy, mint a többiek, feltette a karszalagot, és anyámmal és a gyerekeivel együtt átköltözött a nagyapám házába, mert a mi utcánk nem került a gettó területére. De apám édesanyja fajtiszta német nő volt, s így az apám, ahogy ezt a németeknél hivatalosan megfogalmazták, „vegyes házasságból született személy”-nek számított. S hogy miként kell bánni az ilyen származású egyénekkel, ebben még nem tisztáztak minden

részletet. Egyes esetekben azonnal kiirtották őket is, más esetekben csak később, és akadtak olyanok is, akiket egyáltalában nem bántottak, akik a gettón kívül élhettek, és nem kellett sárga karszalagot viselniök. A „Wannsee” jegyzőkönyv! Tudják, hogy mi ez? Hát igen, hallottak róla. De nem emlékeznek rá. Nézzék, ebben a mappában összegyűjtöttem különböző dokumentumokból kiírt részleteket. Ezek mind megjelentek nyomtatásban, és én a legérdekesebbeket összegyűjtöttem. Hogy milyen értelemben érdekesek? Abban az értelemben, hogy milyen aljasságig juthatnak el emberek. Ehhez tartozik a „Wannsee” jegyzőkönyv is. Ennek a jegyzőkönyvnek az értelmében az ilyen „vegyes házasságból származó személyek” két kategóriába sorolhatók. Az elsőbe tartoznak a félvérek, akik ötven százalékban zsidók, a másodikba akik huszonöt százalékban azok. Az első kategóriába tartozók ugyanolyan elbánásban részesítendők, mint a zsidók, és megsemmisítendők. A második kategóriába tartozók németnek számítottak, és nem kellett megsemmisíteni őket, a következő esetek kivételével (szó szerint idézem): a) A faji szempontból nem előnyös külső, amely alapján zsidóhoz hasonlítanak. b) Rossz policáji vélemény, mely alapján kitűnik, hogy az illető zsidónak tartja magát, és mint ilyen, úgy is viselkedik. A jegyzőkönyvben számtalan további pont volt még, hogy ne adj'isten, valaki is megmenekülhessen az agyonlövéstől, de ezt a „Wannsee” jegyzőkönyvet negyvenkettő januárjának végén fogadták el, és hogy eljutott-e mindenkihez, akiknek a zsidótlanítást végre kellett hajtaniok, különösen a harcok körzetében, ezt nem lehet tudni. A magam részéről nem nagyon hiszem. A mi városkánkban például megmenekült két félzsidó asszony, láttam őket, beszéltem is velük. Kezdetben hatan voltak, letartóztatták, kihallgatták, majd szabadon engedték, aztán megint letartóztatták és elvitték mindet Csernyigovba, újból visszaengedték, majd megint elvitték őket. Végül is négyet agyonlőttek közülük, de ketten életben maradtak, bizonyítékául annak, hogy a „Wannsee” jegyzőkönyvben foglaltakat nem mindenütt hajtották végre. Ha én nyomára bukkantam ezeknek az asszonyoknak a háború után, akkor kilencszáznegyvenegyben, amikor mindenkit gettóba zártak, kivéve ezt a hat nőt, akkor természetesen mindenki tudott erről az ügyről. Annál is inkább, mert az özvegy Gorogyeckaja asszony két lánya fűtőházi munkáshoz ment férjhez, gyerekeik itt születtek, miután ezek a gyerekek félig oroszok voltak, nem küldték őket a gettóba, az anyjukat igen, de a gyerekeket nem, otthon hagyták őket az orosz apáknál, bár végül mégiscsak kivégezték őket. Apám kijelenthette volna, hogy ő félig német származású, de nem tette, jelentkezett mint zsidó, és a családjával együtt bement a gettóba. A hitleristák nem kutatták azokat, akiken megkönyörültek, ezért a könyörületért harcolni kellett, és ha valaki nem harcolta ki tőlük, ez azt jelentette, hogy zsidónak érzi magát, akkor pedig csak maradjon köztük, és osztozzék a sorsukban. Miként fogadta mindezt az anyám? Feltehetően nem erőszakoskodott azért, hogy apám elmenjen a gettóból. Én megértem őt. Hogy mit jelent „a zsidókérdés végleges rendezése”, ezt akkor ők még nem tudták. Látták a gödröket, az erdőben, mindennap elhaladtak mellettük, de azt, hogy ezek a gödrök jelentik a jövőjüket és a sorsukat, azt nem sejtették. Igen, a halál ott lesett rájuk lépten-nyomon: az éhség, az erejüket meghaladó munka vagy az ok nélküli agyonlövetés alakjában. De mégis együtt voltak! Anyám minden bizonnyal tudta, hogy a hat félzsidó asszonynak nem kellett bemennie a gettóba, de mint mindenki, ő is tudta, hogy számtalanszor becitálják őket a policiára, kihallgatják és elviszik Csernyigovba, majd visszaengedik, aztán újból elviszik őket, és hogy mi lesz a sorsuk, senki se tudja. És anyám féltette az apámat: ha sikerülne is kikerülnie a gettóból, nem lehet tudni, mi vár rá, lehet, hogy elhurcolják valahova, és anyám semmit sem fog tudni róla. Legyen inkább itt mellette, és a gyerekek is legyenek mellette, anyám bizonyára azt hitte, meg tudja védelmezni őket. Ezekben a sötét napokban minden összeomlott, csak a család maradt meg, egymásra kell támaszkodniok, miként egymásra támaszkodtak az elmúlt harminc évben: oly sok mindenen mentek keresztül együtt, ezen is túl lesznek majd… Anyám, éppen úgy, mint az apám és Gyina, kint dolgozott az erdőben, ez volt a legszörnyűbb, a legkimerítőbb munka. A munkabeosztás a zsidótanács feladata volt, amelynek élén anyám édestestvére, Joszif bácsi állt. Az ő segítségével anyám üzemben vagy gyárban is dolgozhatott volna. Anyám nem szerette Joszifot, de amikor életről és halálról van szó, félre lehet tenni az ellenérzéseket. De mert apám és Gyina kint dolgoztak az erdőben, anyám mellettük akart lenni, és mellettük is maradt.

Minden áldott nap hajnali négykor, a sötétben a policájok kiáltozásától, szitkozódásától, kutyaugatástól kísérve, korbács, bot, puskatus csapásai alatt, felsorakoztak az utcán a munkacsapatok. Gyorsan, gyorsan, gyorsan! Semmi gondolkodás! Semmi töprengés! Felsorakozni, tíz ember egy sorba, kézen fogva! Megtorpantál egy pillanatra, golyó jár érte! Gyors tempóban előre! Futás, futás! Gyorsabban, gyorsabban! Lemaradtál, golyó jár érte! S ez így megy egészen az erdőig. És tizenkét óra munka az erdőben. Elestél, golyó jár érte! Lemaradtál a visszafelé vezető úton, azért is golyó jár! Este a sötétben vánszorogtak hazafelé az emberek, vitték azokat, akik már nem tudtak járni, vánszorogtak a piszkos hóban, a néptelen sötét utcák közepén, minden bizonnyal már kijárási tilalom idejében voltak, ami az egész lakosságra vonatkozott, de az is lehet, hogy még korábban volt, az emberek egyszerűen csak féltek este kijönni a házból. És egy alkalommal, amikor az elgyötört emberek csapata a policájoktól hajtva hazafelé vánszorgott az erdőből, anyám a sötét néptelen utcán, a járdán meglátta Golu-binszkaját. Emlékeznek még Golubinszkajára? Meséltem róla maguknak: a fűtőházi mérnök felesége, aki valaha szerelmes volt az apámba, eljárt hozzá a hússzékbe. Golubinszkaja vastag télikabátban, jó meleg kötött kendőben ment a deszkával borított járdán a munkacsapat mellett, és az apámat nézte. Ez már nem az a gyönyörű szép Jakov Ivanovszkij volt, akit valaha a franciának hívtak a városban, ez már csak egy mocskos rongyokba burkolódzott csontváz volt. És Golubinszkaja mégis felismerte, ott ment a csapat mellett, és egyre csak nézte. Hogy hogyan nézett rá, ezt nem tudnám megmondani maguknak. Szerelmes tekintettel? Ugyan miféle szerelemről beszélhetnénk harminc év múltán? Az egykori szerelemre emlékezve? Lehetséges. Néha az ilyen emlékek erősebbek magánál a szerelemnél. Az is lehet, hogy elszoruló szívvel, sajnálkozva, együttérzően nézett rá. Nem tudom. De azt tudom, hogyan fogadta ezt anyám. Anyám hangosan, hogy sokan meghallják, és minden bizonnyal meghallotta maga Golubinszkaja is, azt mondta: – Policájok matraca! Golubinszkaja férje volt a policia főnöke. De tudják, Golubinszkaja a tekintetével nemcsak apámat kereste. Az emberi sorsok néha a legkülönbözőbb módon keresztezik egymást. Az adott esetben nem volt ebben semmi különös. Kisváros, az emberek egymás mellett élték le életüket, mindenki ismert mindenkit, és bár a gettót izolálták a többi lakostól, de azt, hogy mi történik a gettóban, mindenki tudta. És abban, hogy Golubinszkaja éppen akkor járt kint az utcán, amikor az erdőből hazafelé hajtották a munkacsapatot, és megtalálta az emberek között az apámat és az anyámat, semmi meglepő nem volt. A szokatlan és meglepő egészen más volt: Golubinszkaja az anyámat kereste, és tekintetével intett neki, hogy találkozni akar vele. És anyám megértette, hogy mit akar, bár annak idején Golubinszkaját az első számú közellenségnek tekintette, mégis elment a találkozóra, noha a város lakói és a gettóbeliek között agyonlövés terhe mellett tilos volt minden érintkezés. A háború után, azazhogy még a háború alatt, negyvennégyben, amikor szabadságon jártam otthon, találkoztam Golubinszkajával. Nagyon szomorú sorsra jutott. Férje részt vett a németek akcióiban, a mieink ezért bíróság elé állították és felakasztották. És nagyon helyesen tették. Vadállat volt. Golubinszkaja számára a legjobb lett volna, ha elutazik valahova a városból: jó cselekedeteinek tanúi mind elpusztultak, csak a férje gonosztetteinek tanúi maradtak meg, elképzelhetik, miként éreztek iránta az emberek. Ismétlem, el kellett volna innen utaznia. De nem utazott el, talán mert nem volt hozzá ereje, megtört asszony lett belőle, halk szavú, szótlan, talán nem is egészen épeszű, azt sem tudtam jóformán tisztázni vele, hogyan sikerült találkoznia anyámmal, hiszen ezért a találkozásért a férje meg is ölhette volna. De találkoztak, és Golubinszkaja a következőt mondta az anyámnak: – Ráhel! Csernyigovban kiengedték a félzsidókat, kijött egy rendelet, hogy nem bántják őket, szabadon kell engedni a te Jakovodat is. A fűtőházban kellene egy raktárvezető, Jakov beszéljen Ivan Karloviccsal, nála biztonságban lenne. Anyám nem változtatta meg a véleményét az emberekről. És mégis Golubinszkajának, a policájfőnök feleségének, az áruló és a hóhér feleségének, képzeljék csak el, hitt. Hitt neki, és úgy döntött: ha Jakovot odaveszik a fűtőházba, a raktárba, a vasúthoz, akkor sehova sem fogják innen elhurcolni, itt marad a városban. Tehát meg lehet menteni, és meg is kell menteni. Bármi történjék is vele, Gyinával és Szásával, apámat meg kell menteni. És anyám azt mondta az apámnak: – Menj és közöld, hogy te félig német vagy.

– Nem megyek – felelte az apám –, a te sorsod az én sorsom is. De anyám tovább erősködött, még sírt is: – Könyörgök neked, Jakov, ne kínozz! Menj el Ivan Karlovicshoz, eredj el innen, neked élned kell. Ha megmented magadat, talán meg tudsz menteni bennünket is. Anyám nem azt mondta, amit gondolt, hiszen jól tudta: őket nem lehet megmenteni. De ugyanakkor anyám azt is tudta, hogy a maga kedvéért apám nem fog elmenni, de őérte, a gyerekekért, az unokáiért talán elmegy. Apám szintén tudta, hogy nem lehet őket megmenteni, és nélkülük ő sem akart megmenekülni. És ezt válaszolta: – Ráhel, megmondtam, amit mondtam, többet egy szót sem akarok hallani erről. És ekkor anyám megpróbált maga cselekedni. A városban három német parancsnok volt. A katonai parancsnok, Reinhardt hadnagy, aztán a gettó parancsnoka, Stalbe, és a vasútállomás parancsnoka, Le-Court százados. Úgy látszott, hogy Reinhardt a legfőbb közöttük, elvégre a város katonai parancsnoka. De ez nem így volt. Stalbe, a gettó parancsnoka a saját SS-vezetői alá tartozott, a zsidók sorsa az ő kezében összpontosult, megvoltak a maga feladatai, amelyekbe Reinhardt nem avatkozott bele. Ami pedig Le-Court-t illeti, ő csak egy meghatározott terület fölött rendelkezett, a vasút fölött, ennek következtében sorrendben a harmadiknak számíthatott. De ez sem így volt. A mi vasútállomásunk a frontvonal határán helyezkedett el, két hadsereg csoportosításának találkozásánál, a németek gondosan őrizték ezt az állomást, miatta hajlandók lettek volna feláldozni a város minden üzemét, de még az erdőkitermelést is. Mindent a vasút érdekeinek rendeltek alá. Ez határozta meg Le-Court szerepét is. Ő volt a legbefolyásosabb tiszt a városban, s mindehhez még rangidős is, független, határozott ember, s talán nem is olyan szörnyeteg és szadista, mint a többiek, de nem könnyű feladattal kellett megbirkóznia. Az állomás dolgozói, jóformán az egész műszaki személyzet elment a visszavonuló csapatainkkal. A zsidó dolgozókat természetesen eltávolították az ilyen stratégiailag nagy fontosságú objektumról, csak akkor hajtották ki a gettóból őket az állomásra, ha a vagonokat kellett ki– és berakodni, vagy bombázás után, a vasútvonal megtisztítására. De az állomásnak éjjel-nappal dolgoznia kell. Egymás után érkeznek a szerelvények, emberek kellenek: a fűtőház hatalmas, itt cserélték, javították a mozdonyokat, végezték a kazánmosást és minden egyéb más munkát. Küldtek ide bizonyos számú vasúti katonai egységet, de mégis kevés szakemberrel rendelkeztek. Az itt maradt szakemberek között volt Ivan Karlovics, a szomszédunk is. Ivan Karlovics kitűnő szakember hírében állt, egész életében a vasútnál dolgozott, ismerte a munkát, ismerte az embereket, és a tetejében még német is, beszél oroszul és németül, ennél jobb segítőtárs Le-Court-nak nem is kellett, nagyon megbecsülte őt, mindenben megbízott benne. Mit mondjak Ivan Karlovicsról? Félelemből vagy szíves örömest dolgozott együtt a megszállókkal, nem tudom, a tény az, hogy együtt dolgozott velük. A helyzete mint németnek rendkívül kényes volt. Képzelhetik, két tűz közé, a kalapács és az üllő közé került. Nem tudok róla semmit mondani, csak a tényt közölhetem: tovább dolgozott a vasútnál, és Le-Court teljes bizalmát élvezte. Ehhez az Ivan Karlovicshoz fordult az anyám. Mint ahogy már mondtam, nagyapámék udvara szomszédos volt Ivan Karlovics kertjével. De sűrű kerítés választotta el őket, amit most szögesdróttal magasítottak meg. És érvényben volt a parancs, amely megtiltotta a zsidóknak még azt is, hogy nem zsidókkal beszéljenek, ezért úgyszintén agyonlövés járt. De anyámnak mégis sikerült találkoznia Ivan Karlovics-csal. Igor ismert egy helyet, ahol át lehetett bújni a szomszéd kertbe, és át is ment Ivan Karlovicshoz megmondani neki, hogy Ráhel nagymama a kerítésnél várja. Ivan Karlovics odajött. Lássák be, komoly tett volt ez részéről, megtehette volna, hogy nem jön oda, átadhatta volna Igort a policiának, és szólhatott volna a parancsnokságnak, hogy úgy erősítsék meg a kerítést, hogy senki, se kicsi, se nagy ne tudjon átjutni hozzá a kertbe. De Ivan Karlovics semmi ilyet nem csinált, hanem odajött a kerítéshez, és végighallgatta anyámat. – Ivan Karlovics – mondta neki anyám –, maga jól ismeri Jakovot. Nem hajlandó kijelenteni, hogy félig német, nem akar elhagyni bennünket. De el fog pusztulni. Ivan Karlovics, ő el fog pusztulni két héten belül: csak rá kell nézni, maga is látná. A félzsidókat nem bántják, bizonyára maga is tudja, hogy Borisznak, Nyedzsveckijéknek nem kellett bejönni a gettóba, békén hagyják Gorogyeckaja unokáit is, de ezek maguk közölték, hogy kik ők. De Jakov nem hajlandó bejelenteni, attól tart, hogy elpusztulunk nélküle, de ő fog elpusztulni miattunk, nem alkalmas az ilyen életre. S én még többet is

mondok magának, nemcsak az anyja német, de még az apja is félig orosz. Segítsen nekünk, Ivan Karlovics! Anyám ezzel az öreg Ivanovszkij származásának titokzatos körülményeiről szóló legendát ismételte el. – Gondolkozni fogok azon, hogy mit lehet tenni -mondta Ivan Karlovics, majd hozzátette: – Igyekezzék többé nem találkozni velem, Ráhel Abramovna, mert rossz vége lehet a dolognak. Csak ennyit mondott az anyámnak. De egy bizonyos idő elteltével, amint ezt Golubinszkaja mesélte nekem, egy alkalmas pillanatban Ivan Karlovics közölte Le-Court-ral, hogy egy helybéli lakos, bizonyos Jakov Ivanovszkij a gettóban van, pedig valójában félnémet, romantikus okokból jött ide Svájcból, mert beleszeretett egy gyönyörű szép zsidó lányba. Ezért vallotta magát félzsidónak, bár ez nagyon kétséges, ha figyelembe vesszük a nevét, hogy Ivanovszkij, mert ugye ez a legelterjedtebb orosz név, egyébként igen befolyásos német rokonai élnek Svájcban, ő maga pedig végtelenül rendes és tisztességes ember, sok évig dolgozott a fűtőházi raktárban, kitűnően ismeri ezt a munkát, s nagyon jó lenne visszahozni a raktárba, mivelhogy a régi raktáros elment, és nem lehet a helyére egy olyan németet állítani, aki nem tud oroszul, hiszen nem tudná kiadni a tartalék alkatrészeket, és az orosz dolgozók között senki alkalmasat nem lát, kivéve ezt az Ivanovszkijt, másra nem tudja rábízni a raktárt. Le-Court elrohant Stalbéhoz, követelte, hogy adja ki neki Ivanovszkijt, de Stalbe tiltakozott, hiszen a gettó minden lakója az ő személyes zsákmánya. Le-Court azonban kitartott, és tovább erősködött, így aztán az apámért eljött két SS-katona, mindenki meg volt győződve arról, hogy kivégezni viszik, egyedül csak anyám nem nyugtalankodott, megértette, hogy Le-Court keze van a dologban. És valóban, apám hamarosan visszatért. Arca csupa vér, vállán mély seb. Azt mondta, hogy nem engedték ki a gettóból, nem hitték el, hogy félnémet, és jól odasóztak neki egypárat, amiért megpróbálta becsapni őket. És ezt az egész dolgot egyszer és mindenkorra be kell fejezni. Anyám pedig elhitte, amit mondott, hiszen minden ok alkalmas volt arra, hogy az embereket összeverjék, de ok nélkül is előfordult ilyesmi. De hogy valójában mi történt, azt Golubinszkaja mondta el nekem. Apámat elvitték a parancsnokságra, és kihallgatták. Mint tudják, tolmácsra nem volt szükség ehhez. És a kihallgatás során kiderül, hogy apám anyja valóban bázeli német nő, született Haller, és hogy a svájci rokonok mind fajtiszta németek. Mindez negyvenegy novemberében történt, még nem létezett a „Wannsee” jegyzőkönyv, még nem tisztázták, mit kell tenni a félvérekkel, és itt nem is csak egyszerűen félzsidóról van szó, aki mondjuk félig orosz vagy ukrán, hanem német vér folyik az ereiben, külsejére tisztára német, lutheránus vallásban nevelkedett, az orvos megállapította, hogy körül sincs metélve, és mindehhez még Le-Court százados, ez a rendkívüli jogokkal felruházott ember követeli magának. És apámmal közölték, hogy a vasútnál fog dolgozni, lakhat a gettón kívül, de naponta jelentkeznie kell a policián. Erre apám megkérdezte: mi lesz a feleségével és a családjával? A felesége?! A család?! Azok a gettóban maradnak, és nekik tilos lesz érintkezni vele. Tehát ő élni fog, azokat pedig halálra ítélték. És erre apám közölte, hogy vagy kiengedik a családjával együtt, vagy pedig őt is küldjék vissza a gettóba. – A te feleséged zsidó, neki a gettóban a helye – válaszolta neki Stalbe –, a gyerekeid pedig korcsok, nekik is a gettóban a helyük, egyébként te magad is korcs vagy, és igazság szerint neked is a gettóban lenne a helyed. Vagy talán bizony németnek tartod magadat? És apám, ez a csendes ember, akit elgyötört a fakitermelés, az éhezés és a betegségek, rongyos, mocskos, és eljutott a végső határig, azt felelte erre: – Ha ön, Stalbe úr, német, akkor én zsidó vagyok. Egy ilyen válasz! Képzeljék csak el! Stalbe ott helyben agyonlőhette volna érte. De nem lőtte le. Csak kétszer végigvágott rövid botjával a vállán és az arcán. Tudják maguk azt, hogy milyen volt a botjuk? Bőrrel bevont acélkábel, az ilyen bot csapásával meg is lehet ölni egy embert. De az apám életben maradt. Stalbe utasította, hogy térjen vissza a gettóba, Le-Court-ral pedig közölte: Ivanovszkij nem hajlandó a vasútnál dolgozni, zsidónak tartja magát, s mint ilyen, a zsidókra érvényes általános intézkedések vonatkoznak rá. Apám természetesen semmit nem mondott el ebből az anyámnak, senkinek sem beszélt róla, csak annyit mondott, nem engedik ki a gettóból, és amiért megpróbálta félnémetnek kiadni magát, néhányat ütöttek rajta.

De az apám történetéből anyám ezt a következtetést vonta le: mindenáron be kell bizonyítani, hogy apám a tiszta igazat mondta, valóban félnémet. Nem emlékszem, beszéltem-e már maguknak arról vagy sem, hogy apám megőrizte a svájci útlevelét. Hogy miért maradt meg, nem tudom. Lehetséges, hogy megőrizte, mint az egyetlen iratot, amely a hazájához kötötte, vagy talán csak azért, amiért az akkurátus emberek megőrzik az irataikat. Anyám előkereste ezt az útlevelet, és megtanácskozta nagyapámmal, mit tegyen. Nagyapám azonnal átlátja a helyzetet: Jakov külföldi állampolgár. Elegendő ez a megmeneküléshez vagy sem, ezt nagyapám nem tudta, a magam részéről én még abban is kételkedem, hogy egyáltalán tudta, hogy Svájc semleges ország, de hogy ebben némi lehetőség rejlik, azt azonnal átlátta,, különösen ebben a helyzetben, amikor Jakov után egy olyan befolyásos ember érdeklődik, mint az állomás katonai parancsnoka. – Megmutatom az útlevelet Joszifnak – döntött a nagyapám. – Joszif odaadja az útlevelet Stalbénak, és akkor mindennek vége – mondott ellent anyám. – Nem adja oda Stalbénak – jelentette ki a nagyapám. S bár az anyám nem bízott Joszifban, jól tudta, mennyit ér, de hitt nagyapámnak: nincs más kiút. Joszif hosszasan töprengett. Jobban értett a politikához a nagyapámnál, azonnal rájött, hogy ezzel az útlevéllel Jakov nem egyszerűen csak egy vegyes házasságból származó félzsidó személy, hanem idegen állampolgár is, méghozzá egy semleges ország állampolgára. És Joszif nagy dilemma elé került: szóljon-e Stalbénak erről az útlevélről, vagy sem? Tegyük fel, hogy szól neki… Teljesen bizonyos, hogy Stalbe megsemmisíti az útlevelet, hogy aztán megsemmisíthesse Jakovot is. És az is bizonyos, hogy teljes mértékben értékelni fogja Joszif tettét. No de végeredményben mit nyerhetne ezen ő, Joszif? Stalbe jóindulatát enélkül is élvezi. A bizalmát is élvezi: hivatalosan kapott egy Walter pisztolyt, arra az eshetőségre, ha valaki a gettóban megtámadná. De Stalbe ma megbízik benne, holnap pedig nyugodtan kiküldi az erdőbe, hogy lőjék agyon. Más gettókat megsemmisítettek már, a legengedelmesebb zsidótanácsokkal együtt. Stalbe jóindulata csak időleges előny, perspektívában semmit sem jelent. De hát ez a sógor, aki félnémet, és akinek Svájcban gazdag és befolyásos rokonai vannak, ez már jelenthet perspektívát, ködös, bizonytalan, de mégiscsak perspektíva. Egy szalmaszál. De a fuldoklók még a szalmaszálba is megkapaszkodnak. És Joszif azt mondta a nagyapámnak: – Én ezt az útlevelet nem láttam, te nem mutattad meg nekem. Te se láttad, Ráhel nem adta oda neked, ezt így mondd meg neki. Adja oda az útlevelet Ivan Karlovicsnak, hogy hogyan, mi módon, ez az ő dolga. Csakhogy anyám félt átadni az útlevelet Ivan Karlovicsnak, életében először nem tudott önállóan dönteni valamiben. Hiszen mivel végződött közbelépése, amikor Ivan Karlovicshoz fordult? Mi lesz, ha mindez megismétlődik? Odaadni a svájci útlevelet? És ha ez az útlevél elvész? Az anyám habozását meg lehet érteni, egy rossz lépés, és itt a vég! Mindennap kivégzések, agyonlövetések, kínzások, egyrészt szeretne elfutni Ivan Karlovicshoz, és kikönyörögni, hogy mentse meg Jását, másrészt pedig pontosan ő adott lehetőséget Stalbénak arra, hogy összeverje, nem nyújt-e lehetőséget még valami ennél sokkal rosszabbra, ha átadja az útlevelet Ivan Karlovicsnak? És ekkor egyszer csak kezd beszivárogni a gettóba annak a híre, hogy a szomszédos városokban, községekben, falvakban az utolsó emberig kiirtották a zsidókat, köztük azoknak a családját is, akiket ide hajtottak munkára. El tudják képzelni, mi lehetett ott? Az ide hajtott négyezer ember mindegyikének maradtak otthon hozzátartozói, apjuk, anyjuk, gyerekek, fivérek, nővérek. Lehetséges, hogy mindet agyonlőtték, és közös sírba dobták őket? Kezdetben az emberek nem hitték el ezeket a híreket, nem akarták elhinni, féltek elhinni, különösen az öregek. Mi szükségük lenne erre a németeknek? Hiszen kell nekik a munkaerő, annyit és úgy dolgoztatják őket, mint a barmokat, miért kellene megölniök őket? Ki fogja akkor az erdőt irtani, a szerelvényeket kirakni, a bombázások után megtisztítani a pályatesteket? Ki fog a gyárakban, üzemekben dolgozni? Igaz, mindenféle törvénytelenségek történnek itt, de ezt ez a vérszopó Stalbe és a szolgáik teszik. Igaz, szörnyűségesek ezek a parancsok, de hát ezek a háborús idők parancsai, igen, az Isten súlyos bűneikért bünteti a népét. No de hol és mikor történt meg az, hogy csak úgy egyszerűen semmiért lemészárolják a gyerekeket és az asszonyokat? így beszéltek az öregek, de nem mindegyik. Az én Rah-lenko nagyapám nem így beszélt. És a mi házunkba ezek a hírek hamarabb szivárogtak be, mint máshová.

Az első jelzés Anna Jegorovnától érkezett. Emlékeznek még ugye Olja volt dadájára? Anna Jegorovna a német tiszti étkező konyháján dolgozott, a volt Vendégházban. Lent volt az étkező, fent a kaszinó, a tiszti klub, egyszóval a tiszt urak szórakoztatására szolgáló intézmény. A személyzet a helyi lakosságból került ki, és vezetőül Golubinszkij, a policájfőnök pani Janrzweckát nevezte ki. Emlékeznek ugye még az egykori szállodatulajdonosnőre? Mint már mondtam, arisztokratikus, igen méltóságteljes dáma volt, tudja, mi az illem, tudja, hogyan kell teríteni, hogyan kell felszolgálni, egyszóval meg fog majd felelni a tiszt uraknak. Golubinszkij egy percig sem kételkedett a megbízhatóságában, annál is kevésbé, mert megígérte neki, hogy a szállodát majd a későbbiekben visszaadják a saját tulajdonába, miután a bolsevikok törvénytelenül elrekvirálták. Pani Janrzwecka alkalmazta a személyzetet, és a többiek között odavette a konyhára Anna Jegorovnát is. Egyébként pani Janrzweckával nem egészen úgy történtek a dolgok, mint ahogy erre Golubinszkij, a policájfőnök számított. Vitathatatlan, hogy a dolgát jól tudta, értett ahhoz, hogyan kell kiszolgálni, főzni a vendégekre, rendkívül akkurátus asszony volt, aki megkövetelte a jó munkát, és előkelő megjelenésével valóban bizonyos fokú tekintélyt kölcsönzött az intézménynek. De tudják, ez a tekintély nem kellett itt senkinek. Ugyan miféle tekintélyről meg illemről lehet beszélni, amikor a tiszt urak minden alkalmat megragadva, de még minden alkalom nélkül is úgy leitták magukat, mint a disznók, és különleges sikknek tartották azt, ha valaki úgy viselkedik itt, mint egy disznó! És egy alkalommal, amikor berúgtak, és eljutottak a disznóra emlékeztető szokásos állapotukba, azt követelték, hogy pani Janrzwecka szerezzen nekik nőket. Pani Janrzwecka azt válaszolta nekik, hogy a városban nincsenek ilyen nők, és soha nem is voltak. A tiszt urak azt mondták erre, hogy minden nő ilyen, nagyokat röhögve mondták ezt, durva, mocskos és minősíthetetlen kifejezések kíséretében. Erre páni Janrzwecka kihúzta magát, és közölte velük, hogy hosszú élete során sok tisztet látott már, oroszokat is, lengyeleket is, de azok soha nem engedték volna meg maguknak, hogy így beszéljenek a nőkről, mert egy tiszt az mindenekelőtt lovag. így beszélni a nőkről, méghozzá egy idős asszony jelenlétében, csak pimasz csirkefogók, vadbarmok szoktak, még ha ezek a vadbarmok tiszti rangjelzésű mundérba öltöztek is. Ilyen beszédet tartott nekik páni Janrzwecka. Lehetséges, hogy még talán valami mást is mondott volna, bizonyára sok minden összegyűlhetett benne, eleget látott ezektől a mocskoktól. De a tiszt urak nem hagyták, hogy mindent elmondjon. Kidobták az első emeleti ablakból. Gondolom, maguk is tudják, hogy egy hetvenöt esztendős öregasszony számára az első emelet magassága is teljesen elegendő. így fejezte be életét páni Janrzwecka. Méltósággal teli, büszke asszonynak bizonyult. Béke poraira! Tehát az első jelzés a tömeges mészárlásokról, bár ez a jelzés elég közvetett volt, Anna Jegorovnától érkezett. Amikor találkozott Oljával, és átadta neki a hozott élelmiszert, azt mondta neki: – Mondd meg nagyanyádnak, hogy elviszlek magammal Gyikanykába. – Miért? – kérdezte Olja. – Azért, mert itt éhen halsz. Igen, azért. Olja nem adta át az üzenetet anyámnak. Anna Jegorovna csak őt akarja megmenteni egyedül, mi lesz a többiekkel? Mi lesz Igorral? De a következő találkozás alkalmából Anna Jegorovna megismételte követelését, és még meg is fenyegette a kislányt, ha nem adja át az üzenetet nagyanyjának, akkor soha többet nem hoz nekik élelmiszert. így aztán Óljának át kellett adnia az üzenetet anyámnak. Anyám pedig elmondta az apámnak és a nagyapámnak. Az apám azonnal döntött: – Csak vigye el, itt éhen halna. És ekkor a nagyapám megszólalt: – Mielőtt éhen halna, megölik. Szosznyicában és Gorodnyában már legyilkoltak minden gyermeket. Arról, hogy Szosznyicában és Gorodnyában legyilkolták a gyerekeket, a nagyapám most először beszélt, de már hamarább tudott róla. Nagyapámra tartozott a halottak eltemetése, a németek akkor még megengedték, hogy a holtakat a temetőben hantolják el, természetesen minden szertartás nélkül, egyszerűen csak higiéniai okokból, a policájok ellenőrzése mellett. A temető vagy három kilométerre

húzódott a gettótól, és minden temetés azt jelentette a temetőbrigád tagjainak, hogy kiléphettek a környező világba, és gondolhatják, hogy naponta többször is temettek, sok halott volt, a policájok meg elunták, hogy minden koporsó után kirohanjanak, és várják, amíg ezek az öregek megássák a sírt, meg aztán ugyan hova is mennének innen ezek a hullajelöltek, így aztán a policájok magukra hagyták őket, elmentek részegeskedni. És ott a temetőben a nagyapám összetalálkozott a környező falvakból való emberekkel, tudta, mi történik körülöttük, tudta, hogy a zsidókat megsemmisítik, de otthon semmit sem szólt erről, nem mérgezte az emberek enélkül is megmérgezett életét. Csak akkor mondta meg mindezt, amikor a mészárlások már az ő gettójukhoz közeledtek. És teljesen világos volt, hogy Anna Jegorovna nem az éhezéstől, hanem a lemészárlástól mentené a kislányt. Odaadták neki Ólját, és Anna Jegorovna elment vele Gyikanykába. Tehát a szóbeszéd valóság lett, és a város lakói előtt teljesen világossá vált, hogy mi vár rájuk. És ekkor anyám elhatározta, hogy megint cselekedni fog. 18 Éppen akkor tűnt fel a gettóban Grisa bácsikám. A munkából hazatérők csapatához csatlakozott, amikor kijöttek az erdőből, ugyanolyan rongyokba volt öltözve, mint azok, sárga csillagot viselt, és nem a városbeliek közé vegyült, akik felismerték volna, és nem volt szabad, hogy elcsípjék, hiszen a bekerítésből hazatért vöröskatona volt, az idegen városbeliek közé vegyült, akik nem ismerték, ugyanolyan torzonborz, sovány és elgyötört, mint a többiek. December van, éjszaka, hideg, az őrök is fáznak, hajtják az embereket, s így Grisa bácsim észrevétlenül, szerencsésen bejutott, a csapatban kinézte magának Gyinát, utolérte, jelt adott neki, nehogy észrevegyék rajta, hogy felismerte őt, aztán bement a nagyapám házába. Önmagáról Grisa bácsi keveset beszélt: kivágta magát a bekerítésből, az erdőben rejtőzködik, holnap megint visszamegy oda. A történet hitelesnek látszott. Grisa bácsi valójában Ivan Antonovics Szidorov – emlékeznek még rá? –, a cipőgyár egykori igazgatójának partizáncsapatából jött. Szidorov szabadon élt a városban, a németek nem bántották: megjárta a börtönt, sérelmek érték a szovjethatalom részéről. Még valami hivatalt is felajánlottak neki, de rossz egészségi állapotára való hivatkozással visszautasította. De a megszállt területen Szidorov a területi pártbizottság megbízásából maradt vissza. Végül is egy feljelentés alapján a németek tudomást szereztek arról, hogy kicsoda valójában, de nem sikerült elfogniok, Szidorov az erdőbe ment. A partizánmozgalom szerepéről általában, de különösen a mi erdős vidékünkön az ukrán és belorusz, orosz köztársaságok határán nem fogok beszélni. Ennek jelentőségét mindenki jól ismeri. A partizánok sokat ártottak az ellenségnek, már létük tényével is lelkesítették a népet, lekötötték az ellenség haderejének egy részét, segítettek a mieinknek a felderítő munkában, de különösen nagy sikerrel tevékenykedtek az ellenséges közlekedési vonalakon, hiszen természetesen jól tudják, hogy mit jelentett a partizánok „sínháború”-ja. A mi kerületünkben a partizán, a diverzáns és a felderítő csoportok már július második felében kezdtek megalakulni, nem messze tőlünk terült el a híres korjukovi partizánterület, ahova a németek be sem merészkedtek, hatalmas táblákat helyeztek ki „Partizán-zóna” felirattal, és széles nyiladékokat vágtak az erdőben, hogy szállítóeszközeiket megóvják a váratlan támadásoktól. Szidorov, még mielőtt a németek elértek volna hozzánk, kivitt az erdőbe élelmiszert és némi fegyvert. Alapos, értelmes ember lévén, az embereket nagy gonddal válogatta össze, a helybéliek közül, akiket jól ismert, később pedig a bekerítésből kikerültek közül azokat, akiket jól ellenőrzött. Az egyik ilyen bekerítésből kitört volt Grisa bácsikám is, de őt Szidorovnak nem kellett ellenőriznie, jól ismerte még abból az időből, amikor a gyárban dolgozott: ezermester, akiből nagyszerű robbantó lett, Szidorov igen sokra becsülte. De az egységnek megvoltak a maga feladatai, igen bonyolult, nehéz körülmények között tevékenykedett, az ellenség hadműveleti hadtápterületén, olyan körzetben, ahol a németek igen nagy erőket összpontosítottak, és ezért Szidorov csak negyvenkettő januárjában vagy februárjában engedte meg Grisának, hogy bemenjen a gettóba, de az is lehet, hogy ő maga küldte oda, mert Szidorovnak megvoltak a maga tervei a városunkkal, jobban mondva a vasútállomásunkkal. Grisa megerősítette, hogy körös-körül legyilkolják a zsidó lakosságot, ez a sors vár a mi városunkra is. Fel kell készülni vagy a halálra, vagy a harcra. Azt gondolom, ez sokakat megdöbbentett. Miféle harcról lehetne beszélni? Kivel harcoljanak? És mivel? Botokkal? Először fegyvert kellene szerezni, megtanulni a kezelését, és kivárni a megfelelő pillanatot, a háborús fordulatot.

De hát jól tudják, nem lehetett várni, ütött az óra! A német birodalom tehetséges mérnökei, vegyészei és orvosai már megteremtették az első osztályú ipart gázkamrákkal, krematóriumokkal, elgázosító gépkocsikkal, az emberi csontok őrlésére szolgáló malmokkal. Már elindították Németországba a megölt gyerekekről lehúzott kis harisnyákat és rugdalózókat, a szájakból kitépett arany koronákat és hidakat, női hajat matracok töltésére, az elégetettek hamvát műtrágyának, már készültek emberbőrből a lámpaernyők és könyvborítók: hiszen Németország a könyvnyomtatás hazája. A halálgyárak egyre keményebben dolgoztak, fel kellett készülni a védekezésre, a puszta kézzel való védekezésre, amelyben elpusztulnak majd, de dicsőségesen pusztulnak el. Grisa bácsi az éjszakát a fiaival, Venyával, Toljával és Edikkel, meg húgommal, Gyinával, és a kisöcsémmel, Szásával töltötte. Senki sem maradt közülük életben, ezért nem tudom elmondani e beszélgetés részleteit. Ezen az éjszakán Grisa találkozott még néhány emberrel, akiket jól ismert. Úgy gondolom, ugyanarról a témáról beszélt velük is. Grisa négy embert kiválasztott az egység számára, fiatalokat, egészségeseket, bátrakat, köztük volt Jevszej Kuznyecov, Mása Kuznyecova férje, egy roppant erős férfi, szakmájára nézve sofőr. Természetesen szerette volna magával vinni a fiát, Venyát is, aki már tizenhét esztendős, magas, erős és vakmerő, mint minden Rahlenko, de Venyára itt volt szükség. Grisa bácsi szívesen maradt volna maga is a városban, de tudták róla, hogy vöröskatona, kivágta magát a bekerítésből, csak illegálisan élhetett volna itt, ami ezen a három utcányi területen gyakorlatilag lehetetlenség volt. Másnap Grisa visszament az erdőbe, és újabb két nap múlva a fakitermelésről elszöktek az általa kiválasztott emberek, elmentek a megbeszélt helyre, ahol már várt rájuk Grisa, hogy elvezesse őket Szidorovhoz. Velük ment a kis Igor is, Grisa megmutatta neki a táborhoz vezető utat az erdőben, ezután Igor visszatért a gettóba, és ettől a naptól kezdve összekötő lett a gettó és a partizánok között. Vakmerősége nem ismert határt, külsőre teljesen orosz gyereknek látszott, gyermekkorát itt töltötte a városunkban, és mint a városunk lakói, ő is valami orosz-ukrán keverék nyelven beszélt. A gettóból az erdőbe menet és vissza ismerte az útjába kerülő valamennyi falut, és szükség esetén kimagyarázhatta magát, hiszen oly sok hontalan kisgyerek hányódott az idő tájt az utakon! Ami az apámat illeti, róla Grisa azt mondta, hogy neki okvetlenül el kell vállalnia a fütőházi raktár vezetését a vasútállomáson, ahogy ezt Ivan Karlovics ajánlotta. – Szükségünk van egy megbízható emberre az állomáson – mondta Grisa –, és te leszel ez az ember. Ez a kérdésnek teljesen váratlan felvetése volt. Apám végleg úgy döntött, hogy nem hagyja el a családját, s ha el^ jön az óra, együtt pusztul velük. Nem félt volna a haláltól a gettón kívül sem, de tudják, hogy mi zavarta, mi tartotta vissza? – Ha lebukom – mondotta az apám –, akkor magammal rántom Ivan Karlovicsot is, hiszen ő állt ki mellettem. Ez olyan jellemző volt az apámra: nem tudott ilyen körülmények közé juttatni valakit, méghozzá egy olyan embert, aki megmentette az életét. Grisa azt válaszolta erre: – Ne nyugtalankodj miatta, semmi baja sem lesz ebből. Nem vállalhat felelősséget a fűtőház minden dolgozójáért. Anyám hallgatott. Megértette, hogy Grisa nem véletlenül tanácsolja apámnak azt, hogy menjen a vasútra dolgozni, ez a feladat Grisa feletteseitől jön, Jakovnak együtt kell majd működnie a partizánokkal, és anyám jól tudta, hogy a környező falvakban már hány embert akasztottak fel, lőttek agyon a partizánokkal tartott kapcsolat gyanúja miatt. Anyám együtt érzett a partizánokkal, gyűlölte a németeket, de apámat nem tartotta alkalmasnak a harcra: nyomban lebukna, és halálra kínoznák. De ha itt marad, ez is a biztos halált jelenti. Mindenáron ki kell jutni a gettóból, aztán majd meglátjuk. Az is lehet, hogy elküldik Svájcba mint külföldit. Csak menjen el a gettóból, aztán ő majd ráveszi Grisât, hogy az apámat ne rántsák bele semmibe, hagyják békében, adjanak neki lehetőséget arra, hogy megmentse az életét. És azt mondotta: – Jakov, ezt el kell vállalnod. De apám abban látta a kötelességét, hogy a feleségével, lányával, fiával és unokájával együtt haljon meg. Nem tudta, hasznát vehetik-e a harcban a fűtőházi raktárban. Csak azt tudta, hogy ha elmegy, akkor a pokolból megy el, de a pokolban itt marad Ráhel, Gyina, Szása és Igor, és apám nem tudta

őket otthagyni a pokolban. Mondok maguknak még valamit: kétségtelen, hogy senki nem ismerte úgy anyámat, mint az apám, de ő még olyannak is ismerte, amilyennek nem ismerték és nem is ismerhették mások. Emlékszem, hihetetlenül sok gomba termett azon a nyáron. Sztasenokék vödörszámra hozták haza a tinórugombát, szárították, savanyították, sütötték, az egész utcát átjárta az illata. Egy reggelen, még szinte hajnalban, mi is kimentünk az erdőbe, s magunkkal vittük Gyinát is, azt hiszem, öt-hatesztendős lehetett akkor, nem több. A vízmosáson túl sok vargánya nőtt, de az messze volt, a gyerekek elfáradtak volna, elhatároztuk, hogy az irtássávon végighaladva letérünk a fiatal kis fenyvesbe, ott talán találunk tinórugombát. Az anyám Gyinával együtt előrement, a reggeli harmat még nem száradt föl a homokon, az anyám lábnyoma mély volt, Gyina nyomát alig lehetett látni, neki jóformán semmi súlya sem volt. Egyszer csak leguggoltak, egyenest az út közepén nőttek a közönséges tinórugombák! Anyám felállt, egy lépéssel odébb ment, talán ott is talál még gombát, és hirtelen nagyot sikoltott, felkapta Gyinát, valahogy olyan ügyefogyottan, szinte keresztbe tartva szorította magához a kislányt, és az ijedségtől dermedten állt. – Te kis buta – nevetett az apám –, csak egy sikló. Anyám sápadtan állt, nem vette le tekintetét a bokorról, és halk, panaszos hangon kérdezte: – Igazán sikló, Jakov? Megdöbbentett a hangja: ilyen panaszos, tehetetlen hangon még soha nem hallottam beszélni az anyámat. Ez egy gyenge asszony hangja volt és nem az én parancsoló, határozott anyámé. Hogy megijed, hogy védelmet kér és panaszkodik, ilyennek még sosem láttuk. Ilyennek csak egyetlen ember ismerhette a világon, az apám. És apám megtiltotta az anyámnak, hogy odaadja útlevélét Ivan Karlovicsnak. És anyám most nem mert ellenkezni vele. Apám megint a gettóban maradt. Ő is, mint a többiek, éhezett, rongyos ruhában, rongyos cipőben járt, csupa furunkulus és fekély, irtotta az erdőt kint a fagyban, megrakta fával a pőrekocsikat, és kirakodott a vagonokból, megtisztította az utakat, fölszedte a fel nem robbant lövedékeket, azt tette, amit a többiek, vagyis haldoklott az erdőben, haldoklott a saját házában, azt evett, amit a többiek, vagyis nem evett semmit, késő este tért haza a gettóba, a hátán cipelte legyengült társait, hogy össze ne essenek az úton, hogy nyomban agyon ne lőjék őket az őrök. És anyám is munkába járt és Gyina is, csak Igorka maradt otthon, és hamarosan visszatért a gettóba Olja is. Gyikanykában valaki feljelentette Anna Jegorovnát, letartóztatták, elhozták hozzánk, Ólját a zsidótanács elé vitték, és Joszif bácsi elismerte, hogy ez a kislány valóban a gettóból való, és ebben a dologban nehéz lenne hibáztatni Joszifot: a tény vitathatatlan volt. Ólját visszavitték a gettóba, Anna Jegorovnát pedig a főtéren felakasztották, mellére egy táblát tettek: „Zsidó kölyköt bújtatott.” így halt meg Anna Jegorovna, ez a nagyszerű asszony, emléke örökké éljen! Csak olyan tényeket mondok el, amelyeket teljes bizonyossággal fel tudtam deríteni. Ezek a tények, tudják jól, csak század– vagy talán ezredrészét teszik ki annak, ami a gettóban történt. A többi mind sírba került az emberekkel együtt. De volt valami, ami titok maradt magában a gettóban is, és én éppen ezért a valamiért mondom el ezt a történetet, különben semmi szükség sem lenne arra, hogy elbeszéljem, végül is mindenütt egyformán történt, mindenütt megsemmisítették az embereket, és hogy konkrétan hogyan történt ez: arra kényszerítették őket, hogy először feküdjenek be a megásott tömegsírba, és aztán lőtték agyon őket, vagy éppen fordítva, először agyonlőtték őket, aztán dobálták testüket a tömegsírba, ennek már nincs jelentősége. Arról, amit most el akarok mondani, csak nagyon kevés tényszerű adattal rendelkezem. Inkább csak bizonyos sejtésekre és bizonyos feltételezésre nyújtanak alapot. Ezek a sejtések és feltételezések lehetnek helytállóak vagy tévesek, pontosak vagy hozzávetőlegesek, de nélkülük érthetetlenek lennének a további események, melyeknek kedvéért mindezt elmesélem maguknak. Szomszédunk, Sztasenok, a szíjgyártó, jó barátságban élt a nagyapámmal, és a nagyapám pajtáit használta bőrraktárnak. Ezt, úgy emlékszem, már említettem. Ezekben a pajtákban pince is volt. A polgárháború idején ásták őket, amikor gyakran és váratlanul ránk támadtak a bandák, és mindent elhurcoltak, így aztán a bőrholmit ezekben a pincékben kellett elrejteni. Kitűnően álcázott pincék voltak ezek, dupla padozat alá rejtve, a németek semmit sem tudtak róluk. Gyerekkorunkban mi sem tudtunk létezésükről. És ezekben a pincékben halt meg robbanás következtében Motya Gorogyeckij és Kurasz tanító kislány unokája, Gro-nya, mindketten tizennégy esztendősek. A németek nem hallották a

robbanást, a nagyapám eltemette a gyerekeket kint a temetőben, az SS-eket nem érdekelték, hogyan haltak meg az emberek, gondolhatják, hogy nem követeltek orvosi igazolást róla. De hát mégis, milyen robbanás áldozata lett Motya és Gronya? Talán talált aknával vagy kézigránáttal játszottak? Tudják, nem volt valami játszhatnékjuk ott a gyerekeknek. Es a városban nem hevertek úton-útfélen kézigránátok, esetleg az erdőben lehetett találni, de mint tudjuk, nem nagyon volt ajánlatos az erdei séta, még egy gyereket is nyomban agyonlőttek volna érte. S ha a gyerekek az agyonlövetést kockáztatva keresték az erdőben a bombákat és gránátokat, és hordták be azokat a gettóba, akkor gondolhatják, hogy nem játékból tették mindezt. És mégis úgy vélem, hogy ezeket a bombákat és gránátokat nem az erdőben találták. Maguk készítették őket. Ne féljenek ettől a szótól. Ha bombának nevezhetünk egy ronggyal beburkolt, petróleummal teli üveget, vagy egy csavarokkal és szögekkel teli pléhdobozt, vagy csak egy darabka csövet dinamittal megtöltve, hát akkor ilyen bombákat és gránátokat készíthettek anélkül, hogy szükségük lett volna hozzá kémia tankönyvre vagy a Brockhaus lexikonra. S bár gyerekek voltak, jól tudták, hogy ez nem igazi fegyver. De elmondok maguknak egy másik tényt: Kuznyecovék két unokáját, Vityát és Alikot rajtakapták, hogy a sofőrök által otthagyott autókról géppisztolyt loptak. Ha Stalbe tudta volna, hogy miért lopták el a géppisztolyokat, akkor minden bizonnyal agyonlövette volna a fél gettót, de úgy ítélte meg, mint valami gyermeki csínyt, és ezért csak a csínytevők agyonlövésére adott parancsot. Anyám barátnőjét, Emma Kuznyecovát, és lányát, Fányát, meg Grisa bácsim feleségét, Idát, egy négygyermekes családanyát a gyári belépő iroda előtt végezték ki, mert megpróbáltak egyenruhát kilopni az üzemből. Lehetséges, hogy élelmiszerre akarták elcserélni. Saját holmijuk már régóta nem volt, elszedték tőlük, amit pedig nem vettek el, azt már rég elcserélték: egy fej káposztáért egy új ruhát kellett adni, tíz szem krumpliért egy modellcipőt, egy jó óra egy kenyeret ért. De egyenruhát, csizmát, bőrt a piacon nem lehet elcserélni. Ilyen csereüzletet csak policájjal vagy katonával lehet kötni, és maguk is tudják, hogy ezért nemcsak élelmiszert lehet tőlük szerezni. Ismétlem, ezek a tények nagyon szegényesek, nagyon homályosak, a legkülönbözőbb módon lehet értelmezni őket, de csak egy következtetésre lehet jutni: a gettó mélyén, ennek a pokolnak a legmélyén születőben volt az ellenállás, kezdetben ügyefogyott, kezdetleges és naiv, de az emberek harcra készültek, és ez a lényeg! A mag, amelyet Grisa bácsi elvetett, nem veszett el, s hogy milyen hajtást hozott, azt majd még meglátják. De ez a tény teljesen megbízható: Rahlenko nagyapám Joszif fiával, a zsidótanács elnökével folytatott beszélgetése szinte szó szerint jutott el hozzám. A nagyapám elment Joszifhoz, és azt mondta neki: – Joszif, tudod, mit csináltak Gorodnyában és Szosznyicában? – Tudom – felelte Joszif. – Ugyanezt fogják tenni nálunk is. – Mit javasolsz? – kérdezte Joszif. – Az erdőbe kell menekülni. Joszif tudta, hogy az erdőig nem érhetnek el, de ha esetleg el is jutnak odáig, ott pusztulnának, ezt nagyapám is nagyon jól tudta, nem ezért a tanácsért jött el hozzá. – S ezenkívül még mit javasolsz? – kérdezte Joszif. Ez azt jelentette: bökd már ki, hogy miért jöttél. – Vannak parasztok… – Miféle parasztok? – Tanyasiak. – No és? – Aranyért elbújtatnának. – Az aranyat elveszik, aztán feljelentenek. – Nagyon megbízhatók. – És honnan vegyünk aranyat? – Neked nincs? – Grisa számára nincs! – jelentette ki Joszif. – Azt hiszed, nem tudom, ki küldött? De ne felejtsd el: Grisa partizán. Ha Stalbe megtudja, agyonlöveti mindnyájatokat, a ház minden lakóját, és ez még a legjobb eset. Rosszabbik esetben a város minden tizedik lakosát. – Attól a naptól fogva nem láttam Grisât, hogy bevonult – válaszolta erre a nagyapám –, nem

tudom, hol van, és mi lett vele. – Én se tudom, de nem is akarom tudni! – vágta oda Joszif. – De hogy miért jársz arany után, azt tudom. Figyelmeztetlek, ne keveredj ebbe a dologba! Kivel akarnak megverekedni? Velük?! Már elfoglalták egész Európát, és elfoglalják az egész világot. Mivel akarnak harcolni? Berdan-fegyverrel, lefűrészelt csövű, Mahno idejéből megmaradt rozsdás puskákkal? Tankok és golyószórók ellen? Ha csak egyetlenegy pisztolyt találnak nálatok, az egész gettót kivégzik. Grisának könnyű az életetekkel játszani, ő kint van az erdőben. És fiai, ezek a taknyos kölykök, hősként akarnak meghalni. Ezért ártatlan emberek menjenek a biztos halálba? – Mindenképpen meg fognak halni – felelte rá a nagyapám. – Ugyan honnan tudod te ezt? – ellenkezett Joszif. – Igen, Gorodnyában és Szosznyicában valóban történt valami… De hogy pontosan mi, azt nem tudjuk. Megkérdeztem erről egy embert. „Igen – mondta –, kivégezték őket.” És miért? „Megpróbáltak a németek ellen fordulni.” Bizonyára ott is mindenféle pisztolyos kölykök verődtek össze. Ezért aztán kivégeztek mindenkit. Ugyanez fog történni nálunk is. Ha ezek a mi taknyos kölykeink nem térnek észhez, akkor én majd észhez térítem őket. Nálunk még nem történt semmi, semmiféle akciót nem hajtottak végre a németek, és nem is lesz semmi! Szükségük van, és még sokáig szükségük lesz ránk, sok itt az erdő, tavasszal utat építtetnek majd, jövő őszig tartani tudjuk magunkat, aztán majd elfoglalják Moszkvát, véget ér a háború, béke lesz, és amit meg lehet tenni a háború alatt, azt nem tehetik meg békeidőben. Ki kell várni, ki kell tartani addig. – Azoknak, akiket Szosznyicából és Gorodnyából idehajtottak, megölték a gyerekeit. Ugyan mire várjanak még? – felelte erre a nagyapám. – Azt még nem lehet tudni, hogy kit öltek meg s kit nem – vitatkozott tovább Joszif. – Lehet, hogy elvitték őket Lengyelországba, túlságosan közel van ide a front, a németek attól tartanak, hogy a zsidók segítenének a vörösöknek. Azt tanácsolom, mondd meg mindenkinek: nem kell pánikot kelteni, mindenféle rémhíreket terjeszteni. S ha Grisa még egyszer eljön ide, akkor átadom Stalbénak, mert ez a kötelességem, s ha nem teljesítem a kötelességemet, engem fognak agyonlőni. Es a fiait, ha megpróbálják akár csak ujjukat is mozdítani, szintén átadom Stalbénak. Hétezer életért felelek, ez a kötelességem. – A hétezerből már csak öt maradt – felelte nagyapám. – Ötezer is sok ember – vágta rá Joszif. – És ne keveredj ebbe az ügybe, apám! Ha megtudják rólad, akkor nemcsak téged fognak agyonlőni, hanem minden öreget. Nagyapám megértette, mi rejlett e figyelmeztetés mögött: nemcsak a gyerekeket ölik meg, hanem az öregeket is. De ezt Joszif nélkül is jól tudta. Átlátott Joszifon: hazudik, amikor azt mondja, hogy a gyerekeket talán Lengyelországba vitték, legyilkolták őket, hazudik, hogy esetleg talán valahol megmaradtak még a gettók, mindet megsemmisítették a lakóikkal együtt: hazudik, amikor azt állítja, hogy a németek elfoglalják Moszkvát, és a háború hamarosan véget ér, a németek azt hajtogatták, hogy már októberben elfoglalják Moszkvát. Eszük ágában sincs életben hagyni őket, összevissza hazudik ez a mocsok, csak a saját bőrét akarja menteni, és nem az embereket. Az a régi nagyapám már mindezt a szemébe vágta volna Joszifnak, az a régi nagyapám megtáncoltatta volna hátán a botját. De a botjával nem tudta volna belőle kivenni azt, amit meg kellett tudnia: honnan tudja Joszif, hogy Grisa itt járt a gettóban, és hogy a fiatalok készülnek valamire? – Ki mondta neked, hogy Grisa itt járt? – De hát te azt állítod, hogy nem járt itt! – Én nem láttam, de talán valaki más látta. Kíváncsi volnék rá, hogy ki? Hiszen Grisa a fiam. – És én nem vagyok a fiad? – Mind azok vagytok, te is, Lazar is, Grisa is. Hogy veled és Lazarral mi van, azt tudom, de Grisáról nem tudok semmit, és szeretnék hallani róla. – Te többet tudsz róla, mint én, és ne beszéljünk többet erről. Eredj, apám, és jegyezd meg: az emberekért én felelek, és nem hagyom a pusztulásba sodorni őket, még Grisától sem, bár ő a testvérem, sem Venyától és Gyinától, bár unokatestvéreim, de még tőled sem, noha az apám vagy. Nem egyedül laktok az utcában, idegenek figyelnek benneteket. Emberek élnek mellettetek, ott van Alesinszkij, Plotkin… És ott a Jagugyin család is. Szándékosan mondta ezt Joszif, vagy csak elszólta magát, ki tudja, de nagyapámnak ez mindenesetre elegendőnek bizonyult: – Jól van! – mondta és elment.

Mint ugye tudják, nagyapám szomszédja Afanaszij Prokopjevics Sztasenok, a szíjgyártó volt. Az idősebb fia, Andrej, erről már beszéltem maguknak, a fűtőházban dolgozott, és a vasutastelepen lakott feleségével, Kszanával, emlékeznek ugye, neki próbált udvarolni Joszif bácsikám. A nagyobbik fiuk, Makszim, a fronton harcolt, lányuk, Marija, és a kisebbik fiuk a fűtőházban dolgozott. Az öreg Sztasenok házaspárral a második fiuk, Petrusz lakott együtt, a családjával, a felesége, Irina, és a három kislányuk: Vera, Nyina és Tanya, tizenhat, tizenhárom és tízesztendősek. Maga Petrusz a fronton volt. A németek megparancsolták a Sztasenok családnak, hogy menjenek el a Peszcsanaja utcából, mert az a gettó területére került, így aztán átköltöztek a mi házunkba, a szomszéd utcába, az ő házukba pedig zsidókat költöztettek, akiket más utcákból és más városokból hajtottak ide. Legalább hetven embert zsúfoltak be a házba, de lehet, hogy még ennél is többet. Ott lakott Orel patikus a lányával és négy unokájával, a szerencsétlen hentes, Kusziel Plotkin is, emlékeznek rá, ugye, az, akinek a hússzékében dolgozott egykoron apám. A felesége elmenekült a városból, azzal a bizonyos volt segédjükkel. És erről jut eszembe még egy ilyen véletlen egybeesése a dolgoknak: oda költöztették be az öreg Alesinszkijt, a volt vegyeskereskedőt, akinek az üzletében szintén dolgozott az apám: a NEPkorszak után Alesinszkij tetőfedőként kereste a kenyerét, egyébként néhány értékes holmiját elrejtette, erről a nagyapám tudott. A Sztasenok házban lakott a németek által agyonlőtt Hajim Jagugyin családja is, a gyerekei, unokái és dédunokái, természetesen azoknak a kivételével, akik bevonultak katonának, vagy az evakuálás során elmentek a városból. Hajim Jagugyin lányai közül fel szeretném hívni a figyelmüket Szárrára, arra, aki briliánsokkal üzletelt, és fiatal lány korában hasonlított Vera Holodnajára. Most már túl volt az ötvenen, és képzelhetik, hogy már egyáltalán nem hasonlított Vera Holodnajára, életének nagyobbik részét börtönökben és javító-nevelő táborokban töltötte, megjárta a Szolovki és a Fehér-tengeri csatorna melletti táborokat, és hogy hogyan maradt meg, el sem tudom képzelni. Közvetlenül a háború előtt tűnt fel nálunk újból, cigarettázott, csak úgy döntötte magába a vodkát, útszéli hangon káromkodott, egyszóval tipikus visszaeső bűnöző, és most már nem Vera Holodnajának hívták, hanem Aranykezű Szonykának. Azért maradt a városban, mert úgy gondolta, hogy a szovjethatalom „áldozataként” majd temérdek jóban lesz része a németektől, és miután annyi mindenen ment keresztül és nem pusztult el a börtönökben, sem a táborokban, úgy vélte, hogy itt sem lesz majd semmi baja. De az első, amit a németektől kapott, az nyilvános botozás volt a főtéren, tizenöt botütést kapott, már megbocsássanak a kifejezésért, a fenekére, azért, mert kirúzsozott szájjal ment ki az utcára, régi szokásához híven úgy gondolta, hogy elcsábít valakit a policájok közül, de még az is előfordulhat, hogy a németek közül, és ezért nem törődött azzal a rendelettel, amely a zsidó nőknek megtiltotta, hogy rúzsozzák a szájukat, vagy bármiféleképpen kozmetikázzák magukat. Ezért aztán tizenöt botütésre ítélték, olyannyira, hogy egy hónapig nem tudott ülni. És a németek figyelmeztették, hogy a legközelebbi alkalommal a kirúzsozott szájért vagy bármiféle kozmetikázásért ott a helyszínen agyonlövik. De ez a büntetés semmire sem tanította meg Szárrát, ellenkezőleg, csak még fokozta természetének aljasságát. Végül sikerült a németek bizalmába férkőznie, brigádvezetőnek nevezték ki, és ez a javíthatatlan, utolsó rongy minden módon gyötörte az alája rendelt embereket, és baksist követelt tőlük azért, hogy ne küldje őket nehéz munkára. Ugyan mivel tud valakit megvesztegetni egy haldokló? Az utolsó falat kenyerével, az utolsó harapásnyi krumplival. És ez a rongy elvette tőlük, és hagyta őket éhen pusztulni. Egyszóval szívvel-lélekkel szolgálta a maga és a németek érdekeit, és bárkit eladott volna. És nagyapám rájött, hogy csak ő súghatta be Joszifnak, hogy Grisa ott járt. Megmondhatta volna ezt a parancsnokságon is, de mit nyert volna ezzel? Még egy napi adag kenyeret. így aztán Joszifnak árulta el, a zsidótanács elnökének, besúgta neki, hogy az édestestvére, akiről nem jelentették be, hogy a Vörös Hadseregben szolgál, bejött a gettóba, és ki is ment onnan. Ezzel zsarolta Joszifot, és ezért hagyta meg őt Joszif brigádvezetőnek, meghagyta, pedig számtalan panasz érkezett rá: attól félt, hogy Szárra elmondja Stalbénak, hogy ő, Joszif elhallgatta a parancsnokság előtt, hogy testvére, a vöröskatona és partizán, bent járt a gettóban. Feltételezem, hogy Joszif nem véletlenül célzott nagyapámnak Szárrára, tudta, hogy nagyapám nem hagyja eny-nyiben a dolgot, de félt nyíltan szövetségre lépni a nagyapámmal, meg akart szabadulni ugyan Szárrától, de ugyanakkor nem akart függő helyzetbe kerülni a nagyapámtól, ezért csak ilyen távoli célzást tett Szárrára, jól tudva, hogy apja megérti majd a legkisebb célzást is. És nagyapám meg is értette. Sőt mi több, ellenőrizte. És meggyőződött arról, hogy Szárra tud Grisa ottjártáról, és még más egyebet is sejt, ezért aztán megtette a szükséges intézkedéseket.

19 De ezeket az intézkedéseket a nagyapám nem rögtön tette meg. Nem maradt rá ideje. Nem sokkal a Josziffal folytatott beszélgetése után a gettóban végrehajtották az első megsemmisítő akciót. Feltehetően negyvenkettő februárjában vagy márciusában került sor erre: egyesek azt mondják, télen, mások azt, hogy tavasszal. Én úgy gondolom, a legvalószínűbb az, hogy február végén vagy március elején történt. Egy vagy két héttel előtte elrendelték a feszítővasak, ásók és lapátok elrekvirálását, mondván, hogy útépítéshez van szükség rájuk. Az útépítés híre már régóta keringett, feltehetően frontútvonal lett volna, északról délre, pontosan erről beszélt Joszif bácsikám a nagyapámmal. A rekvirálás senkit sem nyugtalanított, régóta hozzászoktak már. Az összegyűjtött szerszámokat a policájok teherautókra rakták és elszállították, mint ahogy az később kiderült, az erdőbe, Orel patikus egykori teraszára. A NEP-korszak után a kerületi fogyasztási szövetkezet büféjét állították fel itt, építettek hozzá egy konyhát, raktárhelyiséget meg egy kis fáskamrát. Az első akciót a Proreznaja utca ellen hajtották végre. Hajnali négy órakor a munkacsapatok kimentek az erdőbe, és fél ötkor, még teljes sötétben, az SS-katonák és a kutyás policájok kizavarták az embereket az utcára, mondván, hogy tífusz ellen fertőtlenítik a házakat: korbáccsal, botokkal, puskatussal hajtottak ki mindenkit, kidobálták őket az ágyakból, öregeket, asszonyokat, férfiakat, gyerekeket, az emberek fel sem tudtak öltözni. A betegeket hordágyakon vagy hátukon cipelve hozták ki, a nyomorékok mankóikon ugrándoztak: szitkozódás, káromkodás, ordítozás. Azokat, akik nem tudtak felkelni, ott lőtték agyon, ahol feküdtek. De mindennek ellenére, a sietség, a szidalom, az átkozódás, kutyaugatás, botok, korbácsok és lövöldözések ellenére senki, egyetlen ember sem ébredt a tudatára, hogy ez a vég, hogy már csak néhány órájuk van hátra. Minden, ami a gettóban történt, azt mindig szitkozódás, verés, korbácsok és botütések, rögtöni agyonlövések kísérték, az SS-ek megkövetelték, hogy csak gyorsan, gyorsan, gyorsan, csak hamar, hamar, hamar, gondolkodás, töprengés nélkül futás, futás, futás! Lemaradtál egy pillanatra – golyó! Csak gyorsan! Felsorakozni, tíz ember egy sorba, csak gyorsan, gyorsan, kézen fogva! Néhány asszony nem tudott összefogódzkodni, mert kis csecsemőjüket tartották, a katonák kitépték kezükből a gyerekeket, fejüket szétloccsantották a kövezeten, a házak sarkán; csak gyorsan, nem halljátok, barmok, disznók?! A sorakozót csak azok a csecsemők élték túl, akiket anyjuk még időben odakötött a testéhez, kendővel vagy törülközővel, a legfontosabb: hogy csak gyorsan, gyorsan, gyorsan! Félóránál is rövidebb idő alatt nyolcszáz embert hajtottak ki a házakból, felsorakoztatták őket, soronként tíz embert, és mindezt kiáltozás, szitkozódás, kutyaugatás, lövöldözés, ostorok és korbácsok suhogá-sa kísérte. A szomszédos utcában mindent hallottak, a gettó ébren volt, mindenki félt kilépni a házból, bezárkóztak, bár ugyan miféle zárak tudtak volna itt segíteni? A katonák körülzárták az oszlopot, és kihajtották az erdőbe. Csak gyorsan! Futás, futás, futás! Az emberek futottak, a gyerekek is futottak, a nyomorékok mankóikkal ugráltak, az öregek, betegek, erőtlenek elestek, azokat ott rögtön agyonlőtték. Az erdőhöz vezető utat, mely nem lehetett hosszabb három kilométernél, agyonlőttek holttestei szegélyezték, amikor később eltemették őket, a megfagyott holttestek egymáshoz ütődtek, úgy szóltak, mint az üveg. Az erdőben a tisztás előtt, ahol Orel terasza állott, a csapatot leállították, négy csoportra osztották, mindegyikben húsz sor maradt, a csoportokat elvitték a tisztás négy sarkába, megparancsolták, hogy üljenek le a hóba úgy, hogy a csoportok között szabad átjárók maradjanak. Az emberek leültek, vicsorgó fogú kutyák néztek szemközt velük, még mindig senki nem értette, miért hajtották ide őket. Ha a házakat akarják fertőtleníteni, akkor a többi utcába kellett volna átköltöztetni őket. Miért ide hajtották őket? Hogy miért hajtották ide őket, akkor kezdték megsejteni, amikor a rohanás után egy kissé kifújták magukat, megnyugtatták a gyerekeket, figyelmesen körülnéztek, és a sötétben, a hajnali fagyos párában meglátták a fák közé épített őrtornyokat, a hozzájuk támasztott létrákkal, az őrtornyokban géppuskák mellett álló katonákat, meglátták a tisztást körülfogó géppisztolyos SS-katonákat és policájókat, meg hogy a csoportok közötti átjárókban szintén katonák és policájok állnak, géppisztolyokkal és kutyákkal. Nyolcszáz embert körülzártak, csapdába ejtettek, kelepcébe csaltak. Stalbe, ez a pedáns iskolai tanító jól kigondolta és jól megszervezte első megsemmisítő akcióját. A szomszédos kisvárosokban és falvakban már elvégezték a hasonló akciókat, Stalbe gondosan tanulmányozta kollégáinak harci módszereit, és ezek a kollégák bőkezűen, önzetlenül, bajtársiasan, lovagiasan megosztották vele a tapasztalataikat, semmit sem hallgattak el, sem eredményeiket, sem

tévedéseiket, és Stalbe személyesen vezette az akciót, törzskarától körülvéve ott állt a teraszon, és nagy megelégedéssel szemlélte, milyen pontosan valósítják meg ,a tervét. A legfontosabb, hogy a végrehajtók számára pontos ütemterv készüljön, valamint a gyorsaság, hogy az áldozatok ne kapjanak észbe. Az SS-ek kiválasztottak ötven férfit, megparancsolták nekik, hogy vegyék magukhoz a teraszon található feszítővasakat, ásókat és lapátokat, tisztítsák ki, mélyítsék meg az árkot. Az árok harckocsielhárításra szolgált volna, a vasútállomás védelmére ásták ki, könnyű és közepes harckocsik támadása ellen, és ezért háromszögletű formája, hogy katonai nyelven fejezzem ki magam, „nem teljesen kiásott trapéz árok”. A teljesen kiásott trapéz alakú árkok nehéz harckocsik feltartóztatására készültek, de itt közepes és könnyű harckocsik támadására számítottak. Hosszúsága megfelel az akció számára, hetvenméteres volt, szélessége öt és fél, több is, mint kellene, de a mélysége csak két méter, és ez kevés, a legmegfelelőbb mélység a három méter, így aztán az árkot ki kellett mélyíteni, alul kiszélesíteni, kitakarítani belőle a havat, földet, száraz ágakat, faleveleket. És amikor az ötven férfi leereszkedett az árokba, és kezdték azt rendbe szedni, az emberek már tisztában voltak azzal, hogy miért hozták őket ide. A hajnali hold fénye megvilágította a tisztást, a piszkos hóban ülő embereket, a géppuskásokat az őrtoronyban, a fegyveres policájokat, a feszülő szíjon tartott kutyákat, az SS-katonákat, akik géppisztolyukat az árok mélyén szótlanul dolgozó férfiakra fogták. A hold megvilágította magát Stalbét is, a teraszon állt, és szótlanul figyelte az elébe táruló képet. Minden „sehr gut” megy. Példás rendben. A legfontosabb az, hogy az akció ne változzék mészárlássá, a német katonának nem mészárlás, hanem egy jól megszervezett hadművelet részesének kell lennie. Meg kell hogy mondjam, én, mint volt felderítő, aki számtalan némettel találkoztam, hogy a németek nagyon szerették az ilyen szavakat, mint „akció”, „operáció”, egzekúció”. Számukra a rend a törvény szimbóluma volt, és a törvény nevében nyugodtan legyilkolták az asszonyokat, az öregeket és a gyerekeket. De ha a rend felbomlik, ha a gyerekek, asszonyok és öregek ellenállnak, ezzel kétségbe vonhatóvá teszik az ellenük alkalmazott szankció igazságosságát. És Stalbe jól tudta, milyen fontos megteremtenie a feltétlen engedelmességet, elérni, hogy az emberek ellenállás nélkül befeküdjenek az árokba, befeküdjenek az eljárás elháríthatatlanságának tudatában, mert ezzel ők maguk erősítik meg ennek „törvényes” voltát. A férfiak befejezték a munkát, kimásztak az árokból, a terasznál letették a szerszámokat, és leültek oda, arra a helyre, melyet kijelöltek a számukra, a hóba, a géppisztolyos katonák őrizetében: az akció befejezése után nekik kell majd betemetni az árkot. Aztán az első csoportnak megparancsolták, hogy vetkőzzenek le meztelenre, és a ruhájukat tegyék a tisztás szélére: külön a cipőt, külön a felsőruhát, külön a fehérneműt. S mert az emberek nem teljesítették a parancsot, megértve, hogy minden mozdulatuk, minden levetett cipő, levetett ruhadarab egy lépés a gödör felé, egy lépés a halál felé, és dermedten ültek a hóban, megint elkezdődött a szitkozódás, káromkodás, bevetették a korbácsokat, ostorokat, puskatusokat és kutyákat; a tisztás felbolydult, az emberek sikoltoztak, ordítoztak: „Hóhérok!”, „Gyilkosok!”, a gyerekek sírtak, az anyjukba kapaszkodtak: „Mama, ne hagyj itt engem!”, jajgatás, nyögés, és válaszul újból suhogtak a korbácsok, ostorok, csattantak a puskatusütések, szitkozódás, kutyaugatás: valaki az erdő felé rohant, de golyó találta el, és összeesett, innen nem lehet elfutni; a férfiak és nők szembefordultak az SSkatonákkal, megpróbálták kitépni kezükből a fegyvert, verekedtek, haraptak – és ekkor Stalbe parancsára az SS-ek a tisztást körülvevő géppisztolyos katonák csatárlánca mögé húzódtak, s a katonák a tömegre lőttek, az emberek szétfutottak, az őrtornyokban megszólaltak a géppuskák, a tisztás vörös lett a kiömlő vértől, az emberek a földre rogytak, és a földhöz lapultak. Stalbe parancsot adott, hogy ne lőjenek tovább, a katonák megint a tömeg közé mentek, korbácsokkal, botokkal, puskatussal kényszerítették az embereket, hogy felálljanak, újból négy csoportra osztották őket, megparancsolták, hogy vetkőzzenek le teljesen, és megint csak gyorsan, gyorsan, nem vesztegetjük az időt! Nem fűződik ki a cipő – golyó! Egy gyerek nem engedi ki kezéből a babáját – golyó! És az emberek sietnek, kapkodnak, melletted ott hevernek a halottak és a haldoklók, hörögnek, vonaglanak a sebesültek, előtted a géppisztoly csöve, fölötted korbács és bot! Stalbe most kiadta a parancsot, hogy mindenki kivétel nélkül vetkőzzön le. Isten látja, ő igazán szervezetten akarta végrehajtani az akciót. Azt akarta, hogy felöltözve várják ki, amíg sorra kerülnek az ároknál, akkor nem fáznának. Isten látja, humánus akart lenni, amennyire csak a körülmények megengedik, de ezek az emberek nem érdemlik meg a humánus bánásmódot, hát akkor üljenek

meztelenül a fagyban, hát akkor üljenek a halottak között, üljenek a vérrel befröcskölt hóban. A rend helyreállt, s az ütemterv, noha késve, ismét hatályba lépett, bár bizonyos korrekciókkal. Terv szerint a kivégzésre ítélteknek akkurátusan és szorosan egymás mellé kellett volna feküdniök az árokban, fölülről géppisztollyal agyonlőnék őket, majd erre a sorra ráfeküdt volna a következő, és így sorban, egymás után mind. De ezeknek a szabotázsakciója miatt le kellett mondani erről a tervről: a meztelen embereket odahajtották az árok szélére, hátba lőtték őket, belezuhantak az árokba, azokat, akik az árok mellé estek, csizmával rugdosták bele: a helyükbe odahajtották a következőket, őket is lelőtték hátulról, nem minden gyereket ért lövés, hiszen a gyerekek kicsik, őket élve lökték a mélybe, rájuk zuhantak a halottak és sebesültek. A hatalmas véres emberi tömeg mozgott az árok mélyén, de a legfontosabb, hogy csak gyorsan, gyorsan, még gyorsabban! Csend lett, melyet csak néha szakítottak meg géppisztolysorozatok és pisztolylövések: az emberek hallgattak, látták, hogy elérkezett az utolsó órájuk, semmi sem mentheti meg őket. A családok együtt mentek az árok széléhez, elbúcsúztak egymástól, az anyák megölelték gyermekeiket, az apák fiaikat nyugtatgatták, öregemberek és öregasszonyok imádságokat mormogtak, az Istenhez fohászkodtak, aki ez alkalommal sem jött segítségükre. És ez már nem a dermedtség csendje volt, ez a csend az élettől való bátor búcsúzás csendje volt, a halálmegvetésé, a gyilkosok iránti megvetés csendje, csak a lövések dörögtek, géppisztolysorozatok kattogtak, kutyák ugattak, és a teraszról a tölcséren keresztül Stalbe parancsai hangzottak. Gyakran hallok ilyen beszédet: hogy lehet az, hogy csak úgy odamentek, leereszkedtek egy gödörbe, hasra feküdtek, és várták a golyót? Hát mondják meg nekem, mi mást tehettek volna? Futottak volna összevissza a tisztáson, mint a nyulak? Visítottak volna, mint a leszúrt disznó? Hogy félelmet, állati félelmet mutassanak az ellenségnek? Nem! A sorsuk a halál volt, az elkerülhetetlen, az elháríthatatlan halál, és méltósággal akarták fogadni. A némaságukkal fejezték ki méltóságukat. Amikor már mindenkit lelőttek, kivégeztek, akkor az ötven férfinak, akikre a sírásó szerepét osztották, megparancsolták, hogy dobálják be a holttesteket az árokba, és temessék be őket földdel. Azok fogták a lapátokat, mind csupa erős férfi volt, akik tudták, mi vár rájuk, nem volt vesztenivalójuk, mindent megbeszéltek, amíg ott ültek a hóban, miközben az SS-ek kivégezték feleségüket, gyereküket és édesanyjukat. És ekkor, mikor újból megfoghatták a feszítővasakat és a lapátokat, akkor hirtelen rátámadtak a katonákra, áttörtek a csatárláncon, a terasz megoltalmazta őket a tornyoktól, nem érhették el őket géppuskatűzzel, és áttörve a csatárláncot, szétszóródva rohantak az erdő felé. Az SS-ek kutyákkal, géppisztolyból és pisztolyból lövöldözve vetették utánuk magukat. És néhánynak mégis sikerült elmenekülni, kettővel közülük személyesen is találkoztam a háború után, az ő elbeszélésükön alapszanak egyes dolgok abból, amit most itt tőlem hallanak. De sok menekülőt lelőttek, holttestük ott maradt az erdőben, az SS-eknek nem volt idejük velük foglalkozni, visszatértek a tisztásra, és a policájokkal temettették be az árkokat. És bár a németek nem szenvedtek emberben veszteséget, néhányan könnyebben megsebesültek a lapátoktól, meg harapás- és karmolásnyomok akadtak rajtuk, s csak egyikük sebesült meg súlyosan, akinek feszítő vassal betörték a fejét, de Stalbénak, ennek a lelkiismeretes, pedáns tisztnek mégis meg kellett írnia a jelentésben, hogy a tömeges kivégzés tervét felborította a ki-végzendők ellenállása, és néhány embert szökési kísérlet közben kellett agyonlőni. A jelentés így nem tűnt valami győzedelmesnek, és Stalbe, valamint segítőtársai feltehetően semmiféle kitüntetést sem kaptak érte. A gettóban hallani lehetett a lövéseket, géppisztolysorozatokat, a tisztás mindössze három kilométerre volt tőle. De az emberek, akik az erdőben dolgoztak, a vasútvonal túlsó oldalán, onnan vagy nyolc kilométerre, semmit sem hallottak, és amikor este visszatértek a gettóba, nemcsak hogy hozzátartozóikat nem találták, de lakóhelyüket sem, a Proreznaja utcára vezető minden utcát szögesdróttal zártak el. A gettót most már a Peszcsanaja és Goszpitalnaja utca és az ezeket összekötő kis utcák képezték, háromezer lakossal. Fél évnél is rövidebb idő alatt megsemmisült, golyótól elpusztult, betegségben vagy éhen meghalt körülbelül négyezer ember. A Proreznaján álló házakat minden szegényes holmival együtt a környező falvak lakosainak adták el. Sajnálatunkra és végtelen szégyenünkre akadtak, akik megvásárolták az ártatlanul elpusztítottak házait és holmiját. A kivégzettek ruháját, fehérneműjét a ruhagyárba szállították, a cipőt a cipőgyárba, szétválogatták, megjavították, és a német bolton keresztül áruba bocsátották. A gyárban dolgozó asszonyok e holmikat válogatva felismerték hozzátartozóik és ismerőseik ruháját, cipőjét. A zsidótanácsnak Stalbe benyújtott egy nyolcezer rubelról szóló számlát, a lőszer- és egyéb

költségekről, mondván, hogy ennyibe került a német vezetésnek ez az akció. így folyt le városunkban az első megsemmisítés. Ezt követően sokan felakasztották magukat, a köteleket még nem rekvirálták el. Fölakasztották magukat apák és anyák, akiknek megölték a gyermekeit; öngyilkos lett néhány család, mert nem akarták megvárni, amíg ők is erre a sorsra jutnak; a férj megölte feleségét és gyerekeit, aztán öngyilkos lett, vagy az anya ölte meg gyerekeit, aztán felakasztotta magát. Lazar bácsi is felakasztotta magát: nem tudta elviselni az ilyen életet, nem akart fát kitermelni a németeknek, nem akart földdel betemetni még élő gyerekeket, nem akart a gödörbe feküdni, és volt bátorsága ahhoz, hogy meghaljon: éjszaka felakasztotta magát a pajtában; nagyapám emelte ki a hurokból, és földelte el a temetőben nagyanyám mellé. Néhányan az erdőbe szöktek, ezért az SS-ek kivégezték a családjukat, s akinek nem volt családja, ott agyonlőttek minden ötödiket abból a brigádból, amelyben dolgoztak, és bevezették a reggelenkénti appelt, a létszámellenőrzést. A legelső appelnél Stalbe kihirdette, hogy a jövőben szökésért nemcsak a családot lövik agyon, hanem annak a háznak minden lakóját, ahol a szökevény élt, és a brigádjához tartozó minden harmadik embert. „Ne menjetek a partizánokhoz – mondta Stalbe –, az erdőben elpusztultok a fagyban és az éhségtől, a partizánok nem fogadják be a zsidókat, sorsukra hagynak benneteket az erdőben. Dolgozzatok tisztességgel, akkor nem lesz több akció. A téli élelmiszer-szállítások nehézségei miatt kellett az akciót végrehajtani, csökkenteni kellett a gettó létszámát, súlyos intézkedés, de háború van, német fiatalok pusztulnak el a frontokon, Németország lakossága is nélkülöz, meg kell ezt érteni. Most már megoldották az élelmiszer-ellátás kérdését, több akciót nem hajtunk végre. Dolgozzatok! És jelentsétek a partizánokat! Minden bejelentésért magas jutalmat adunk!” Az appel után hamarosan megint eljött a gettóba Grisa bácsi, és részletesen beszámolt, a megsemmisítő akcióról, azoknak a férfiaknak szavai alapján, akik megmenekültek, és Szidorov csoportjához csatlakoztak. Hozzátette, hogy a gettó sorsa elhatároztatott: bármelyik nap várhatják a következő akciót, az erdőbe kell menni, de fegyver nélkül nem tudnak átjutni, mert a kordonokat megerősítették; fegyver kell azok számára is, akik kellő időben nem tudnak az erdőbe menekülni, hogy akció esetén ellenállást fejthessenek ki. Mint ahogy én most már látom, és ahogy ezt a későbbiekben Szidorov elmesélte nekem, a gettó lakóiból partizáncsapatot akartak szervezni, először csak harci egységet, aztán családos tábort, ahol a harcosok védelme alatt meg lehet menteni az asszonyok és gyerekek életét is. A gondolat nagyon kevéssé reális, mondhatnám utópisztikus, ezt maguk is tudják: negyvenkettő tavaszán, amikor a németek még erőfölényben voltak, átköltöztetni az erdőbe sok száz asszonyt és gyereket, ez csak fantázia. No de hát nem született-e már számtalan nagy dolog merő fantáziából? De ahhoz, hogy ezt a fantasztikus tervet végre tudják hajtani, fegyver kellett. Saját készítésű eszközök, néhány lopott gránát és pisztoly, ez nem fegyver. Igazi fegyver kell és sok. Ezt csak az állomásról lehetne szerezni, ahol a fegyverszállító szerelvényeket kirakják. De ehhez egy beépített ember kellene az állomáson. Világos volt, hogy kire céloz Grisa, az apámra; neki nyíltan nem mondott semmit, nem akarta erőltetni, nem akarta kényszeríteni. A harc útja, amelyet ő maga vállalt, és amelyet gyerekei és gyerekeinek társai vállaltak, veszélyes út, amelyre csak önkéntesen lehet lépni. Az elmúlt alkalommal apám elutasította ezt az utat, és Grisa nem akarta többé erőltetni, még csak szólni sem akart róla. Anyám szólt róla: – Jakov! – mondta anyám. – Segíteni kell a gyerekeinknek. Ha te nem segítesz, akkor nincs, aki segítsen. Nehéz szívvel mondta ezt, tudta, hogy nem fogja már kérni Grisât semmire. És apám abból, ahogy anyám hangja elcsuklott, megértette: őszintén gondolta, amit mondott. Az én apám és az anyám nem voltak harcosok. Bátor emberek voltak, de bátorságuk a szerelmük és családjuk fenntartását és védelmét szolgálta. Szerelmük jelentette számukra az életet, és együtt kellett volna meghalniok is, az egyetlen, amit akartak, hogy együtt mehessenek a sírgödörhöz. És most külön kell majd meghalniok, és különböző körülmények között. De abban a pillanatban, amikor anyám ezeket a szavakat kimondta, már más ember volt, tudta, hova küldi a férjét, és mindenre kész volt ő maga is. Megint csak Igorral küldte el apám Ivan Karlovicsnak a svájci útlevelét és egy cédulát arról, hogy megpróbálja elintézni, hogy kijusson Svájcba, de addig is kéri, tegyék lehetővé, hogy a fűtőházban kapjon munkát.

Nem tudom, mi zajlott ez ügyben Stalbe és Le-Court között, de az tény, hogy apámat kiengedték a gettóból, és kinevezték a fütőházi raktár vezetőjének. Hogyan hagyta el apám a gettót, miként váltak el a szüleim, nem tudom megmondani. S hogyan lépett ki a házból és ment végig az utcánkon, belesüppedve a nehéz homokba, azt sem tudom. Lényegében ez volt a vég… Apámnak megtiltották, hogy bemenjen a gettóba, és hogy a gettó lakói közül bárkivel is találkozzék. Minden héten jelentkeznie kellett ellenőrzésre a policián, és mint svájci állampolgárnak, papírjait megküldték Berlinbe a Gestapo IV. osztályára, amelynek vezetője Adolf Eichmann volt. Apám a raktár melletti kis kamrácskában élt. A raktár és ez a kis kamra épségben megmaradt. A feleségemmel együtt elmentünk oda, amikor először jártunk otthon. Igen, másodszor is megnősültem. Hogy hogyan? Attól tartok, hogy ennek története elvonná a figyelmüket a lényegről. Ugyan miért lenne ez titok? Ha tudni akarják, kérem, elmondhatom… 20 A feleségem, Galina Nyikolajevna, akit akkoriban, a háború alatt egyszerűen csak Gáljának hívtak, telefonosként szolgált a híradó zászlóaljban. A Pedagógiai Főiskola első évfolyamáról vonult be a hadseregbe. Ez elég ritka dolog: a híradósokhoz nyolc osztály, de nemegyszer hat osztály elvégzése után vonultak be, és Galja ezzel a képesítéssel még csak nem is rádiósnak, hanem egyszerű telefonosnak jelentkezett. A rádiós tanfolyam hathónapos, a távírász négy, a telefonosoké mindössze egy hónap. Galja minél előbb ki akart menni a frontra, egy hónapig tanult, aztán kiküldték az egységhez, amely pontosan ott állomásozott, ahol a tanfolyamot tartották: Sztálingrádban. Az irodalomból és a filmekből kialakult számunkra a fronton harcoló leány alakja: erőteljes, jó kiállású kislány, ingzubbonyban, szoknyában, csizmában és tábori sapkában, télen pedig fülessapkában és bekecsben, mint bravúros forgalomirányító, kezében kis zászlót tart. Akadt természetesen ilyen is, de nem mind volt ilyen. Galja például magas volt és vékony. Meg aztán negyvenegyben, negyvenkettőben előfordult bizony, hogy a katonalányoknak nemcsak férfi felsőruhát, de még férfi alsóneműt is adtak. Ing, hosszú alsónadrág, vattázott nadrág, vattázott pufaj-ka, nemezcsizma. Az ilyen ruházat megmentette ugyan az életet, de képzelhetik, hogy az ebbe öltöztetett fiatal lány nem látszott milói Vénusznak. Bár, ha más oldalról nézzük a dolgot, akármibe öltöztetnék is a milói Vénuszt, akkor is a Vénusz maradna. A fronton igazi szerelmek is születtek, de előfordult, hogy azt mondták: „a háború minden alól felment.” Milyen helyzetbe kerül a fiatal lány egy katonai egységnél? Más dolog a kórház, ahol a személyzet többsége nőkből áll, van forró víz, ágynemű és még sok minden, a férfiak meg többnyire sebesültek, betegek, akikről gondoskodni kell, a nők nem függnek tőlük. És megint más dolog a híradó zászlóalj: csupa férfi, a lányok még csak nem is együtt laknak, hanem szétküldik őket harcálláspontokra és a figyelőállásokba, a hadtesthez, a hadosztályokhoz, az ezredekhez és a zászlóaljakhoz. És ez a fiatal lány egyedül van ott, és néha az a vágy, hogy megvédelmezzék, hogy egy erős férfi álljon mellette, vagy hogy a legelemibb kényelemhez jusson, bizony, mindent legyőz. Akárhogy nézzük is, még egy századparancsnoknak is önálló, külön ház vagy fedezék áll a rendelkezésére. De tudják, Galja hű maradt önmagához, nem engedett a csábításnak. Ketten voltak ilyenek a zászlóaljnál: Galja és a barátnője, Nyina Poliscsuk, mindketten ugyanabból a városból, ugyanarról a főiskoláról jöttek, együtt mentek a tanfolyamra, együtt lettek telefonosok, és ugyanahhoz az egységhez kerültek is mind a ketten. Úgy tartották magukat, hogy senki sem közelíthette meg őket, meg sem merték kísérelni. Nyinának ez könnyen ment: nem valami csinos, kicsike, hegyes orrú lány volt. De Galja magas, feltűnően szép, nagy szemű valaki, aki sokaknak tetszett, tudják, olyan nagyon határozott egyéniség. Nem volt része mindabban, amit megkaptak a zászlóaljnál szolgáló egyes barátnői, de a katonák segítettek neki, védelmezték, óvták. Roppant bátor lány volt, az utolsó percig kitartott a telefonközpontja mellett, kétszer tüntették ki a Vörös Csillag érdemrenddel, és az egy telefonosnál bizony nem csekélység. Nálunk, megint csak a könyvek és a filmek hatására, az a vélemény alakult ki, hogy a híradós egységeknél a legfontosabb személy a rádiós, a rádiós lányról már nem is beszélve, hiszen mindig ő ezeknek a történeteknek a hőse. Meg kell mondanom maguknak, hogy ez sem egészen így igaz. A rádióhoz nem kell huzal, áthidalja a távolságot anélkül, hogy ez személyes veszélyt jelentene a rádiós számára, csak az a hely támadható, ahol a rádiós ül. A telefonosnak viszont ki kell húznia a drótot a harcmezőn, gyakran az ellenség szeme láttára, ki van téve a tűzhatásnak minden irányból, s a

levegőből a tüzérség és a mesterlövészek golyói egyformán elérhetik. A megszakadt összeköttetést azonban helyre kell állítani, a csapatok nem maradhatnak irányítás nélkül, és megint csak az ellenség szeme előtt kell helyreállítani a vonalat. A híradós katona természetesen álcázza magát, kihasználja a terep adottságait, a mélyedéseket, de ezt sem teheti mindig, különösen amikor a harcálláspontot kell megközelítenie, ahol a huzalt a magasba kell emelni. Erre mondhatják: a telefonos lány a központban ül, a huzalt férfiak, a vezetékesek húzzák ki és javítják meg. Igen, rendszerint ez így van. De ha baj történik, a kezelő köteles segíteni a vonal helyreállításában. Harcok közepette a nők is fektették a huzalt, és vitték a vezetékdobot. A távbeszélőközpont többnyire a harcállásponton helyezkedett el, mondjuk, a fedezékben. De hát kérdezem én maguktól, ugyan milyen fedezékről beszélhetünk Sztálingrádban? Ott a telefonos lányok maguk ástak maguknak egy kis védőárkot, elrejtőztek benne a készülékükkel együtt, és maguk húzták ki a drótot, és maguk mentek ki, hogy megjavítsák a vonalat az ellenséges tűzben. És bár negyvenkettő október tizenötödike után parancsba adták, hogy minden katonalányt át kell küldeni a bal partra, mert a körülmények elviselhetetlenek lettek, de Csujkovhoz elment a lányok delegációja, köztük Galja is, és kérték, hadd maradjanak ők is, mint a többiek, a jobb parton. És ott maradtak és harcoltak és pusztultak. Egyetlenegy városban sem harcolt annyi hős, mint Sztálingrádban, és vajon hány sztálingrádi kapta meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést? Ezt akkor kezdték bőkezűen osztogatni, amikor megindultunk előre, amikor támadtunk és győztünk, és nem akkor, amikor védekező harcokat folytattunk, pedig akkor haltak meg az Ismeretlen Katonák. És mennyi sok híradós lányunk maradt ott a sztálingrádi földben, örökké éljen az emlékük! Erre megint csak azt mondhatják: ha a telefonkapcsolat ilyen veszélyekkel jár, akkor nem lenne-e jobb rádiót használni, hiszen a rádió biztonságosabb. Való igaz, biztonságosabb. De ne felejtsék el, hogy a háború alatt, különösen kezdetben még a rádiózás nem volt olyan tökéletes, mint napjainkban: ezenkívül az ellenség is hallhatja a rádióadást, tehát rejtjelezni kell a szöveget, majd megfejteni, és ez időbe telik. És hol vegyük ezt az időt harc közben? De egyébként is azt mondhatom maguknak, minden parancsnok előnyben részesítette a telefont. Telefon útján sokkal egyenesebben, közvetlenebbül lehet hatni a beosztottakra, még pszichológiailag is, magával a szó hangsúlyával is, a parancsnok magatartásával. Egy harci parancsnok számára a személyes találkozás után első helyen a telefonbeszélgetés áll. Ami pedig a tüzérüteget illeti, annak számára egyszerűen a telefon az egyetlen kapcsolat: amikor az ellenséget lövi, nincs idő arra, hogy a rádión keresztül érkezett utasításokat megfejtsék. És éppen egy tüzérütegnél kezdte Galja katonai szolgálatát, bár oda általában nem küldtek lányokat, hiszen mégiscsak tüzelőállás. De Gáljával ez történt, tüzérséghez került, és ott ismerkedtem meg vele. Aztán, mint ahogy ezt már mondtam, engem áthelyeztek a felderítéshez, őt pedig a híradó zászlóaljhoz, de a hadosztály ugyanaz volt, és ha nem is gyakran, de találkoztunk. És egyszer, kilencszáznegyvenkettőben, talán novemberben vagy decemberben, még Sztálingrádban, mindketten egy lebombázott épület pincéjében töltöttük az éjszakát, már nem emlékszem pontosan, valami raktárhelyiség vagy vasúti raktárház lehetett ez az épület, egy lebombázott vasútvonal mellett. Az épület ripityára ment, de egy kis darabkája mégis megmaradt, és alatta megmaradt a pince is. Temérdek ember zsúfolódott össze benne, lépni sem lehetett, különböző egységekből jöttek ide a katonák, mindazok, akik néhány órai alváshoz jutottak. A katonáim nagy keservesen találtak nekem egy száraz helyet a falnál, távol az ajtótól. És ekkor megjelent Galja Nyinával együtt, szegény kislányok a csontjuk velejéig átfáztak, egyenest a hóviharból, a harcból jöttek, és nincs helyük a pincében, mindenütt emberek fekszenek, moccanni sem lehet. De tudják, mint ahogy ezt Guderian vezérezredes mondta: nincs kétségbeejtő helyzet, csak kétségbeesett ember van. Nem rossz, ugye? Összébb kellett húzódni, az embereket is rávenni, hogy összébb húzódjanak, hogy a lányok le tudjanak feküdni. S képzelhetik, hogy mindenki felöltözve aludt, vattázott nadrágban, bakancsban, a cementpadlón, én leterítettem a sátorlapomat, betakartam Gálját a köpönyegemmel, átöleltem szegénykét, egy kicsit átmelegedett, rám nézett, elmosolyodott, és elaludt mélyen, bár fölöttünk minden dübörgött, a falak remegtek, de Galja csak aludt csendesen, halkan lélegzett ott mellettem, és a lélegzetéből a frissen kaszált fű illata áradt. Olyan különös volt ez az illat itt, ahol mindent betöltött az átázott katonaköpenyek, az olvadó hó, a kapadohány és a cigaretta szaga, az arca ott volt az arcom mellett, álmában egészen gyermekinek tűnt, a szája is és a szempillája is olyan gyermeki, szegény kislány, ázott kis veréb, aki idekerült ebbe a húsdarálóba. Olyan végtelen gyengédséget éreztem iránta, aludtam is, meg nem is, el-elszunnyadtam, éreztem a lélegzetét, láttam

gyermeki arcát, gyermeki ajkát. Hajnalban bekiáltottak az ajtón: – Tokarjeva, Poliscsuk, indulás! Galja felébredt, arca most is olyan gyermeki volt, mint álmában, bizalommal telin rám mosolygott, kinyújtózkodott, felállt, és Nyina Poliscsuk is felállt, fogták a puskájukat, a telefonkészüléküket, elbúcsúztak tőlünk és elmentek. Galja arcát, tekintetét, bizalommal teli mosolyát, lélegzetének frissen kaszált fűre emlékeztető illatát egyszer s mindenkorra a szívembe zártam. Ezek után időnként változatlanul találkoztunk, tetszett nekem Galja, és úgy éreztem, hogy én sem vagyok közömbös a számára, bár ennek semmi jelét sem adta. Negyvenháromban húszesztendős volt, én harmincegy, én csak egy egyszerű felderítő hadnagy voltam, az égvilágon semmivel sem rendelkeztem, csak néhány sebesülési jelzéssel a zubbonyomon. Gáljának semmi sem kellett, Önzetlen ember, de úgy látszik, megfogadta, hogy távol tartja magát minden kapcsolattól. Udvarolni pedig nem tudtam volna neki, nem akartam a szemében én is egyike lenni azoknak, akiknek nőre van szükségük. Barátian viselkedtem vele, és ő is mindig nagyon szívélyes volt hozzám. Általában szívélyes volt, de ez a szívélyessége egy bizonyos távolságra tartotta tőle a férfiakat: maguk is tudják, hogy az okos nők értenek ehhez. Meg aztán Gáljának még a szakmája, foglalkozása is ilyen: harc közben mindenkinek kell a telefon, irányítani kell a küzdelmet. Különösen így van ez a hadtesttörzsnél. Mindössze két telefonvonallal rendelkeznek: egy közvetlennel és egy körkapcsolásra szerelt vonallal. A telefonközpontban negyven alállomás és minden állomáson egy magas beosztású parancsnok, aki követeli, hogy kösse össze ezzel vagy azzal a hadosztállyal vagy egységgel. Mindegyik egyszerre kéri a kapcsolást! Mi a megoldás ilyen helyzetben? Ebben rejlik a művészet. Tegyük fel, hogy éppen a tüzérparancsnok beszél, és közben telefonál a törzsparancsnok. A tüzérparancsnokot nem szakíthatja félbe, de a törzsparancsnoknak sem mondhatja, hogy nem kapcsol. Tehát valahogy meg kell nyugtatni… „Csak egy pillanat türelmet, ezredes elvtárs – mondja –, azonnal kapcsolom, tegye le a kagylót, várjon, azonnal kapcsolatot teremtek a hadosztállyal, és visszahívom…” Aztán ugyanilyen udvariasan a tüzérség irányítójának: „Vaszilij Fjodorovics! Sokan várnak a vonalra, nagyon szidnak már.” Sok az ilyen szituáció, mindenkit meg kell nyugtatni, senkit sem szabad megbántani, mindenkihez meg kell találni a megfelelő magatartást, húszesztendős korára diplomatának kell lennie ennek a kislánynak! Azt gondolják, véletlen az, hogy a telefonközpontban csak nők dolgoznak? Ha a telefonközpontban férfi ülne, akkor a hadtestparancsnok, amint meghallaná a hangját, már idegeskedni kezdene, mindenféle panaszai, szeszélyei lennének. A harcokban a telefonos lány ugyanazt a szerepet tölti be, mint az ápolónő a kórházban. Ha kijársz egy ilyen iskolát, akkor megtanulod, hogyan kell bánni az emberekkel, és ki tudod vívni a megbecsülésüket is. Emlékeznek negyvenhárom májusára? A Sztálingrád utáni első májusra? A háború nagy fordulópontja. És a váratlan csend a frontokon: mi rendbe szedtük sorainkat a győzelem után, és a németek nem tudtak magukhoz térni a veszteség után. Negyvenhárom nyara minden szempontból emlékezetes, egyetlen előzőhöz sem hasonlítható. Azt mondják erre, volt még egy dicsőséges május, 1945-ben! Igen. Össznépi, világra szóló győzelem! De mégis, számunkra, akik megjártuk a frontokat, negyvenhárom májusában volt valami soha meg nem ismétlődő, egyszerre más embernek éreztük magunkat, felismertük az erőnket, önbizalmunk lett, először lélegeztünk fel, megmosdottunk, rendbe hoztuk, megtisztogattuk magunkat a két évig tartó gyötrő, véres út után. Ez volt az első igazi pihenő, a vérünkkel és az életünkkel harcoltuk ki. A háború kitörése óta először ünnepelhettük meg május elsejét, jogot szereztünk az ünnepre. És ekkor parancs érkezett: engem főhadnaggyá léptettek elő, és kitüntettek a Vörös Zászló érdemrenddel, és a katonáim is kaptak érdemrendeket és érdemérmeket. Voronyezstől nyugatra, Kurszk irányában egy faluban állomásoztunk, amely, képzeljék el, szinte majdnem teljesen ép maradt. Voronyezst szinte porig lerombolták, a környező községeket falvakat fölégették, de ez valamilyen csodával határos módon érintetlen maradt, nagy falu, szép nagy házakkal, befűtötték valamennyi fürdőhelyiséget az ünnep alkalmából, az élelmezési szolgálat vezetője is kitett magáért, kaptunk zsákmányolt rumot és zsákmányolt csokoládét. No de ami a leglényegesebb, ugyanebben a faluban helyezték el a híradósokat és köztük Gálját is, aki éppen nem volt szolgálatban. És már nem negyvenegyet, hanem negyvenhármat írunk, és Galja nem pufajkát és vattázott nadrágot visel, hanem ingzubbonyt, szoknyát, kis csizmát, és micsoda frizurája van, csudaszép lány! És eljött hozzánk, felderítőkhöz, hogy a jelenlétével még szebbé tegye szerény ünnepünket. Én sem vagyok utolsó ember itt az asztal mellett, ez az én századom, ezek itt az én katonáim, én

vagyok a parancsnokuk. Nem vagyok tényleges katona, hanem civil ember, s tudják, nem nagyon szeretem a függelmi viszonyt, de a hadsereg az a hadsereg, mégiscsak én vagyok a parancsnokuk, szerencsével jártam a felderítéseknél, és a katonáim szívesen szolgáltak velem. Magától értetődik, hogy megköveteltem, amit kellett, enélkül nem megy, de nem engedtem meg magamnak semmiféle kötözködést: ilyesmi, hogy gomb vagy gallérbetét, meg a tisztelgés, meg hogy miként áll előttem, nem nagyon érdekelt, megtörténik, hogy valakit jelentéktelen kis emberkének nézel, és kiderül, hogy ő az igazi katona, és nem az, aki vigyázzba áll előtted, és lesi minden szavadat. No de ez csak úgy eszembe jutott az előbbiek kapcsán. Röviden: ezerkilencszáznegyvenhárom május elseje van, a körülményeket már elmondtam: ünnepi, terített asztal, rum, sonka, szalonna, csokoládé, az asztal mellett ott ül Galja, mint egy királynő, és ott ülök mellette én, a parancsnok, szép pár… És a katonáim is így tekintik az ügyet, már csak azért is, mert Galja hozzám jött vendégségbe, a fiúk jó felfogásúak, és valahogy magától úgy alakul, hogy lassacskán szétszélednek, egyenként eltünedeznek, mintha valami dolguk lenne, magunkra hagynak bennünket, bár elhihetik nekem, hogy nemcsak hogy nem késztettem erre őket, de még a legcsekélyebb célzást sem tettem ilyesmire, noha szívesen maradtam volna kettesben Gáljával, de hát nem ronthattam el a többiek ünnepét… Az ünnep mindenki számára ünnep. Én, mint a parancsnokuk, utasíthatnám őket, hogy maradjanak az asztalnál, és folytassák a mulatságot. Másrészt azonban, ha Galja akarta volna, maga is változtathatott volna a helyzeten, akár fel is kelhetett volna az asztaltól azzal, hogy ha mindenki megy, akkor ő is elmegy, és akkor úgy intéztem volna, hogy az emberek maradjanak. De Galja nem kelt fel az asztaltól, nem késztetett arra, hogy visszatartsam az embereket. És így kettesben maradtunk. Közben azonban látom, hogy bármilyen ünnepi hangulatban van is Galja, valami nyugtalanítja, tudják, mintha felhő futna át az arcán, hogy aztán eltűnjön, majd újból megjelenjék. Megkérdeztem: – Hol van Nyina? Ha egy ilyen ünnepen egyedül jött el, a barátnője nélkül, akivel elválaszthatatlanok az egész háború alatt, és látszik, hogy valami gyötri, akkor lehet, hogy annak oka éppen a barátnője. Kérdésemre Galja azt válaszolta: – Nem tudom. Hogy lehet az, hogy nem tudja, hol a legközelebbi barátnője, hiszen együtt laknak! Valami kellett hogy történjék, összevesztek, haragban vannak. Előfordul az ilyesmi, de mi közöm ehhez nekem? A barátnők összevesznek, kibékülnek, ez már a dolgok rendje. Az én figyelmemet egészen más kötötte le, gondolataimat más foglalta el, így nyomott hangulatát a helyzettel magyaráztam: kettesben maradt velem, tudja, hogy valaminek történnie kell, és talán el is szánta rá magát. Kezembe fogtam a kezét, s együttérzően kérdeztem: – Összevesztek? – Igen, összevesztünk – felelte Galja, de nem húzta el a kezét. Bár a keze egy kicsit megremegett, de én erősen fogtam, nem engedtem el. – Semmi az egész – vigasztaltam –, majd kibékülnek. Érzem a kezének melegét, a tenyerének lágyságát, testének a közelségét. Mennyi ideje nem érintettem meg egy nő kezét! Magamhoz vontam Gálját, és megcsókoltam. – Engedjen el, főhadnagy elvtárs! – mondta. Egy lánynak illik ellenállást mutatnia, ha csak jelképesen is. Újból meg akarom csókolni. De Galja kivonta magát a karomból. – Mondtam már, főhadnagy elvtárs, engedjen el! Nem az bántott meg, hogy ilyen hivatalosan szólt hozzám, nem is az ingerült hangja, és nem is az, hogy eltolt magától, hanem az, hogy milyen megszokottan, hozzáértéssel, legalábbis nekem úgy tűnt, milyen gyakorlott mozdulattal tette ezt. Rossz érzések támadtak bennem, igazságtalan gondolatok. Hogyha ilyen fölényesen és erőteljesen tud megszabadulni egy férfitól, az azt jelenti, hogy amikor kell, akkor ahhoz is ért, hogyan nem kell kibontakozni az ölelésből. De azért békítőn azt mondtam neki: – Ugyan, Galja, miért kéreted magad? Felállt az asztaltól. – Azt gondoltam, hogy maga más. De látom, hogy éppen olyan, mint a többiek, fő-had-nagy elvtárs! Ezzel a fő-had-nagy elv-társ!-sal, úgy éreztem, meg akar bántani: mert hogy ott a harcállásponton tábornokokkal van együtt, és itt ez az újsütetű főhadnagy, aki éppencsak hogy megkapta ezt a rangot,

úgy hiszi, hogy most már mindent szabad neki. Elment az eszem, vagy mi?! Soha semmi ilyesmi nem fordult még elő velem, esküszöm maguknak! És hogy mitől történt ez, magam sem értem. Gorombán azt kérdeztem tőle: – A hadnagy nem felel meg neked? – Maga nem olyan, mint a többiek, sokkal rosszabb, azok legalább nem alakoskodnak és nem képmutatók – válaszolta Galja. És otthagyott. Megittam még egy fél pohár rumot, és lefeküdtem aludni. A következő napon mindent végiggondoltam, megértettem, hogy úgy viselkedtem, mint egy hitvány alak. Bocsánatot kell kérnem tőle, ok nélkül bántottam meg. Köztünk természetesen már szó sem lehet semmiről, ez világos, de hát mégis majdnem másfél éve ismerjük, tiszteljük egymást, nem válhatunk el ilyen disznó módra, embernek kell maradni: megmondom neki: ittam, pimasz voltam, elnézést, bocsásd meg, felejtsd el, legyünk barátok, úgy, mint eddig. Te nagyon helyesen cselekedtél, s ha pofon vágtál volna, az csak még helyesebb lett volna. Galja okos lány, megért és megbocsát. És amint elhatároztam, hogy bocsánatot kérek tőle, egyszerre megkönnyebbült a lelkem. Ilyen megkönnyebbült lélekkel indultam el a falu túlsó végére, ahol a híradós lányok laktak. Bementem, Galja nincs otthon, csak a barátnőjét, Nyina Poliscsukot találtam a házban, róla már beszéltem maguknak. Meg valami másik híradós lány is volt ott vele. Kihívtam Nyinát, és megkérdeztem, hol van Galja. Nyina vállat vont. – Nem tudom. Éreztem, hogy ez a „nem tudom” azt jelenti, hogy „nem akarom tudni”. Ugyanúgy viselkedik, mint tegnap Galja. Csakhogy Galja nyugtalannak és aggódónak látszott, Nyinából pedig ingerültség, harag, engesztelhetetlenség áradt. Nyina Poliscsukot szintén becsülték, úgy is, mint lányt, úgy is, mint híradóst, de egészen másként, mint Gálját. Alacsony, fekete, hosszú orrú, jelentéktelen kislány, jó telefonos, de megint csak nem úgy, mint Galja, hanem egészen másként. A diplomáciai készség, szívélyesség, kedvesség teljesen hiányzott belőle. Ezzel szemben, tudják, rendkívül pontos, eleven eszű és szolgálatkész. Szárazon, hivatalosan, mondhatnám egy kissé élesen beszélt, de soha semmit sem felejtett el, tévedhetetlenül kiismerte magát a törzsparancsnokság körülményei között, rendkívül határozott volt, döntései az esetek többségében helyesnek bizonyultak, ezért aztán mindenki megtorpant a keménysége előtt, s bár kezdetben voltak bizonyos konfliktusai és nézeteltérései, és egy időben elvezényelték a telefonközpontból, lassacskán mégis megszokták, különösen a hadtestparancsnok, aki valamennyi telefonos lány közül a legszívesebben Nyinával dolgozott, mert Nyina mindent elintézett neki. A hadtestparancsnok számára természetesen Galja is megtett mindent, amit kellett, de Galja ezt úgy csinálta, hogy közben tekintettel volt másokra, mondván hogy bocsássanak meg, fejezzék be a beszélgetést, a tábornoknak kell a vonal, a tábornoknak pedig azt mondta: „Egy pillanat türelmet kérek, tábornok elvtárs, azonnal hívom”, vagyis az egyiknek engedte befejezni a beszélgetést, és a parancsnokot egy cseppet megvárakoztatta, Nyina pedig a hadtestparancsnok számára azonnal megszakít minden beszélgetést, de meg kell hagyni, amikor a tábornok befejezi a beszélgetést, sohasem feledkezik meg arról, akit félbeszakított, felhívja, és felajánlja, hogy folytassa a beszélgetést. Egyszóval ilyen semmiféle függelmet nem ismerő, kategorikus természet volt, azt mondhatnám, hogy meglehetősen összeférhetetlen természet, alkalmazkodni kell hozzá, de ha valaki tud alkalmazkodni hozzá, kijöhet vele, Gáljával mindenesetre jó barátok voltak, és most lám egyszerre csak összevesztek. Nyíltan megkérdeztem: – Min vesztek össze? Nyina válasz helyett megkérdezte tőlem, honnan tudok én az összeveszésükről, meg hogy mit mondott erről nekem Galja, és így tovább, egy csomó ehhez hasonló kérdést tett fel, amivel most nem terhelem magukat, annál is kevésbé, mert már így is túlságosan sok ideig elidőztünk ennél a történetnél, ezért csak a lényegre szorítkozom. Minden Knut Hamsun, az író miatt történt. Képzeljék csak el! De meg kell jegyeznem, a dolog sokkal komolyabb volt annál, mint ahogy azt az ember az első pillanatban gondolná. Nem az a lényeg, hogy összevesztek Knut Hamsunon; művelt, olvasott fiatal lányok, akik a Pedagógiai Főiskola első évfolyamáról kerültek ide, irodalomtanárnak készültek, természetesen sok mindenkiről tudták, hogy

ki, köztük Knut Hamsunról is, akit meg kell hogy mondjam, én akkor még nem ismertem, semmiféle tantervben nem szerepelt, és én elsősorban azt olvastam, amit a tanterv előírt. Knut Hamsun ismeretét azonban nem követelte meg. Mint minden írónak, neki is akadtak hívei, és akadtak, akik nem kedvelték. Galja például elismerte, hogy nagy művész, de ugyanakkor azt állította, hogy hőse magányos, talajtalan, egocentrikus, beteg lelkű, zilált idegrendszerű, Plehanov és más marxista kritikusok szavait is idézve, bírálta Hamsunt, mondván, hogy azok már régen leleplezték alkotásainak reakciós tendenciáját, meg azt is mondta, hogy Hamsun a rosszat tárja fel az emberben, nem úgy, mint Lev Tolsztoj, aki az emberben található jót és nemest magasztalja. Nyina Poliscsuk pedig azt állította, hogy ellenkezőleg, egyedül csak Knut Hamsun tárta fel igazán az emberi lélek rejtelmeit. Tudják, Nyina apja tudós volt, filológus, Hamsunszakértő, és ezért annak idején elég sokat bírálták: mondván, hogy védelmezi Knut Hamsun reakciós nézeteit. Ily módon Nyina Poliscsuk számára Hamsun nem egyszerűen csak Hamsun volt, hanem a nagy író, aki miatt az apját oly sok sérelem érte, ezért aztán minden Hamsun elleni kritika rendkívül érzékenyen érintette, és Galja, mint legközelebbi barátnője, igyekezett is kerülni ezt a témát. De az történt, hogy a németek röpcédulákat dobtak le. Állandóan dobáltak le röpcédulákat, egyáltalán nem törődtünk velük, csupa ostobaság, zagyvaság, de tudják, most egy olyan röpcédulát dobtak le, amiben azt írták, hogy Európa sok tekintélyes személyisége, köztük a neves norvég író, Knut Hamsun szívvel-lélekkel támogatja Hitlert, és ennek alátámasztására idézték valami idevonatkozó nyilatkozatát is, hogy pontosan mit, arra már nem emlékszem, nem tudja az ember megjegyezni a fasiszta propaganda minden badarságát. A háború után elolvastam Hamsun néhány művét: Éhség, Pán, Halk húrokat penget a vándor. Én természetesen nem vagyok sem irodalmár, sem kritikus, nem tudom megítélni, kinek volt igaza, Galjának-e vagy Nyinának. Vitathatatlan, hogy ezek a könyvek rendkívül hatásosak és magával ragadóak. Másrészt azonban a második világháború éveiben, amikor a németek elfoglalták Norvégiát, Hamsun valóban együttműködött velük, tevékenyen kiállt mellettük, és a hitleristák széles körben felhasználták a nevét propagandacéljaikra. A hitlerista Németország legyőzése után Knut Hamsunt árulásáért bíróság elé állították, és a kulturális világ bojkottálta őt. Ezt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Gondolom, egyetértünk abban, hogy ha egy világhírű író együttműködik a fasisztákkal, akik rabságba döntötték a hazáját, ez nem lehet véletlen; és amikor Galja reakcióssággal vádolta Hamsunt, akkor neki volt igaza és nem Nyinának. De térjünk vissza a történtekhez. A németek tehát ledobták azt a röpcédulát, amelyben megemlítették Hamsunt, és egy ilyen röpcédula Galja kezébe került. És megmutatta Nyinának: nézd csak, hogy milyen is ez a te Hamsunod. Nyina természetesen felfortyant: ez nem lehet igaz, Knut Hamsun nem ilyen, a németek találták ki mindezt, hamisítvány. Egyszóval összevesztek a dolgon, a vita abban a parasztházban folyt le, ahol laktak, más lányok jelenlétében, a röpcédula kézről kézre járt, és ez a tény eljutott Danyilov hadnagynak, az elhárítás tisztjének fülébe. Gyanítom, hogy Danyilov épp annyit tudott Hamsunról, mint én, de azt jól tudta, hogy a röpcédulákat kötelező leadni, és hogy nem szabad másoknak továbbadni, vitát folytatni róla, ezt is jól tudta. Behívatta a lányokat, köztük Nyinát és Gálját is, és kikérdezte őket, azok pedig mind megerősítették, hogy a röpcédulát Galja hozta be, egyébként ezt ő maga sem tagadta, bár jól tudta, milyen veszélyt jelent a számára, és mivel végződhet az ügy. Ezzel magyarázható a tegnapi nyugtalan lelkiállapota is. Én természetesen mindent megértettem, felmértem a helyzetet, és azt is tudtam, mi lehet ebből. Elmentem Danyilovhoz, és azt mondtam neki: – Ide figyelj, hadnagy! Ezt a röpcédulát én találtam, én szedtem fel. Hogy miért őriztem meg? Tudod, a neves íróra, Hamsunra hivatkoznak benne. Hát megmutattam Galja Tokarjevának, hiszen ő a bölcsészkarra járt. Galja pedig megkérdezte Poliscsuktól, mert annak az édesapja professzor és éppen Hamsun-szakértő. Mindez az én kíváncsiságom miatt történt így, mert szerettem volna tisztázni a dolgot. Feltételezed rólam, hogy én német röpcédulát terjesztek? – És Tokarjeva (mármint Galja) miért nem mondta meg nekem, hogy tőled kapta a röpcédulát? – kérdezte Danyi-lov. – Danyilov – mondtam erre én –, elképzeled, hogy az a lány, akivel együtt jársz, ilyet mondana rólad? Nem ismered Gálját? Kérlek, hajlandó vagyok bármilyen magyarázatot adni neked, akár írásban is, vagy ahogy tetszik. De még jobb, ha eltéped ezt a szemetet és eldobod a fenébe, igazán elég

hever belőlük kint a mezőn, ne rontsd meg sem ennek a lánynak az életét, sem az enyémet. – Azt nem lehet – jelentette ki –, nem lehet csak úgy egyszerűen eltépni. Felemelte a telefont, beszólt a központba Gáljának: – Tokarjeva! Állíts valakit a helyedre, és azonnal gyere ide hozzám. Megjött Galja, leült, és Danyilov megkérdezte tőle: – Hát hogy is jutottál ehhez a röpcédulához? – Már megmondtam – felelte Galja –, fölszedtem az utcán. Danyilov rám mutatott: – A főhadnagy pedig azt állítja, hogy ő adta neked. – Hogy a főhadnagy mit állít, azt nem tudom, de nem is akarom tudni – felelte rá Galja. Erre Danyilov fogta a röpcédulát, összesodorta, és gyufa lángjánál meggyújtotta. Amikor a papír végigégett, csizmájával széttaposta a pernyét, és így szólt: – Az, hogy megpróbálod menteni a főhadnagyodat, emberileg érthető. De azt tanácsolom, hogy a jövőben se a főhadnagytól, se senki mástól ne fogadj el ilyen ajándékot. És maga, főhadnagy elvtárs, a jövőben szintén ne adjon ilyen ajándékot senkinek. – Ez nem ajándék volt – válaszoltam –, konzultációs kérdéssel fordultam hozzá a Hamsun-ügyben. – Nagyon helytelenül tette – oktatott ki –, kényelmetlen helyzetbe hozta Tokarjeva őrvezetőt, de figyelembe veszem, hogy frontkatona, és az ügyet lezárom, úgy tekintem, mint kellőképpen át nem gondolt cselekedetet, de figyelmeztetem, máskor ne tegyen ilyet. Végeztünk, elmehetnek, és többet ne kerüljenek elém. Egyébként később Danyilov bevallotta nekem, rögtön rájött, hogy hazudok, csak meg akarom menteni Gálját, aminek nagyon örült, hiszen nem akart volna tönkretenni egy ilyen derék lányt, csak nem tudta, hogyan zárhatná le az ügyet, így aztán az én bejelentésem kapóra jött. Igazat mondott-e vagy sem, nem tudom. De mindenesetre nagyon rendesen viselkedett. Ha valaki más lett volna a helyében, Gáljának komoly baja származhatott volna belőle. De megúsztuk a dolgot, s ahogy jöttünk kifelé Gáljával, gunyorosan odaszólt nekem: – Köszönöm! Mivel tartozom magának ezek után? – Galja – mondtam neki –, ne beszélj így! Igazán ne! Tudom, hogy tegnap disznó módon viselkedtem. – Én nem a tegnapról beszélek, hanem a máról – szakított félbe Galja –, ami tegnap volt, az elmúlt. De ma idejött, mint az én főhadnagyom, hiszen Danyilov így is mondta: „Megpróbálod menteni a főhadnagyodat.” Talán azt mondta neki, hogy a „tábori felesége” vagyok? – Nem, ezt nem mondhattam neki. Nincs semmi alapom arra, hogy ezt mondjam – feleltem. – Egyszerűen nem is érted, mennyire komoly volt ez a dolog, és mivel végződhetett volna. – Miattam ne aggódjék – mondta –, van, aki aggódjon énért em. – Rendben van – feleltem –, annál jobb. Jól jöhet ez még neked a legközelebbi alkalommal. Add át neki üdvözletemet, te pedig élj boldogul! Ezzel elváltunk. Nem törődtem a célzásával, hiszen jól tudtam, kiről van szó: a tábornokunkról, a hadtestparancsnokunkról, aki nagyra értékelte Gálját, és minden bizonnyal megvédte volna. Nem is ez a lényeg. Két esztendőt töltöttünk a fronton, az idegek tönkremennek húszéves korban is, de Galja értelmes, okos lány volt, és én minden bizonnyal meg tudtam volna győzni arról, hogy őszintén bánom az előző napi viselkedésemet. De nem maradt lehetőségem arra, hogy meggyőzzem minderről. Nem sokkal ezután kezdődött a kurszki csata, megindultunk előre, kezdődött a nyári hadjárat: Belgorod, Orjol, Harkov, majd a téli: Kijev, Korszuny-Sevcsenkovszkaja, Rovno, Luck, Proszkurov, KamenyecPodolszkij, aztán újra a nyári hadjárat, végig Belorusszián, elérjük Lengyelországot, s negyvennégy július végén, augusztus elején átkelünk a Visztulán, és hídfőállásokat foglalunk el Magnuszew körzetében, így több mint egy esztendő alatt mindössze kétszer láttam Gálját, akkor is csak futólag, a hadtesttörzsnél, aztán a híradó zászlóalj parancsnokát áthelyezték a hadseregtörzshöz, és magával vitte a törzshöz őt is. S miután átkerült a hadtörzshöz, gondolhatják, hogy már nem láthattam többé. Mint később megtudtam, a háború befejezése után rögtön leszerelt és hazament: a volt diákokat leszerelték, hogy tovább folytathassák tanulmányaikat, én pedig ezután még egy esztendőt szolgáltam Németországban, a megszálló csapatok kötelékében. Reichenbachban állomásoztunk, nem messze Chemnitztől, a mostani Karl-Marx-Stadttól, s az élet ment tovább. De Galja tovább élt az emlékezetemben, belopta magát a szívembe, nem tudtam elfelejteni azt az éjszakát, amikor ott aludtunk egymás mellett a sztálingrádi romok között, gyermeki

arcát, bizalommal teli szemét és a frissen kaszált fű illatát, mindezt nem tudtam elfelejteni, egy életre velem maradt. Igaz, ott Reichenbachban volt egy szerelmi ügyem Komisszarova doktornővel, egy orvos századossal, rendkívül mutatós asszony volt, huszonnyolc éves, ugyanolyan magányos, mint én, okos, intelligens, kitűnő modorú, korrekt, méltóságteljes valaki! Eljárt hozzám Erfurtból, ott helyezték el a kórházukat, én is átjártam hozzá, volt egy Opel Olimpia kocsim. Szeretett engem? Azt gondolom, igen! De mint már mondottam, általában nagyon tartózkodó valaki volt, érzelem-megnyilvánulásaiban meg kiváltképpen az. Ha akarják, úgy is mondhatom, hogy tartózkodása válasz volt az én tartózkodásomra, mindent értett, azért voltam olyan, mert Galja láthatatlanul mindig ott állt közöttünk. Ez az ügy Komisszarovával hamvába holt. Negyvenhat júniusában leszereltem, hazatértem a Szovjetunióba, és Moszkvába mentem. Moszkvában a Könnyűipari Népbiztosságon dolgozott az egyik volt bajtársam, Vaszja Glazunov, megígérte, hogy munkát kapok, sőt az sincs kizárva, hogy Moszkvában, bár nagyon nehéz lehetőséget kapni arra, hogy az ember letelepedjék Moszkvában, de azért, mondta, csak gyere, majd meglátjuk, addig törjük a fejünket, amíg valamit kitalálunk. Ennél a bajtársamnál találkoztam össze a többiekkel, mindnyájunkat szerteszét dobált az élet, mindenki igyekezett haza, de nem mindenkinek maradt meg az otthona, mindenki megpróbálta új alapokra helyezni az életét, új kapcsolatokat teremtett, de azért nem feledkeztünk el a régiekről, akikkel a sok kiömlött vér és a közös, nehéz katonaélet forrasztott egybe. így aztán egy alkalommal megint ott ültünk a barátomnál, felidéztük az együtt töltött időt, számba vettük, ki merre van, és akkor valaki megszólalt: – Fiúk! Emlékeztek még Galja Tokarjevára? Arra a telefonos lányra, aki velünk volt Sztálingrádban, aztán átkerült a hadseregtörzshöz? A szívverésem is elállt. – Találkoztam vele – folytatta a beszélő –, a Jaroszlavli pályaudvaron, valahol Moszkva környékén lakik, de Moszkvában dolgozik. – Hol lakik és hol dolgozik? – kérdeztem. – Nem tudom – felelte –, akkoriban éppen csak hogy ismertük egymást, engem meg sem ismert, én emlékeztettem a hadtestre, a híradó zászlóaljra. Megkérdeztem tőle, hogy él? Semmi különös, felelte, minden rendben. Bundát, prémes sapkát viselt, mint egy dáma! Mit mondjak maguknak? Negyvenhét egész januárját a Jaroszlavli pályaudvaron töltöttem. Minden áldott nap, szabadnap nélkül. Reggel héttől vártam a város környéki szerelvényeket, és este öttől éjjel tizenkettőig búcsúztattam őket. Az is megtörtént, hogy egész nap ott kint álldogáltam. Januári fagyok, ezernyi ember, számtalan peron, későn világosodik, korán sötétedik. Reménytelen ügy! Nem találkoztam Gáljával. A tudakozónál is megpróbálkoztam: Tokarjeva Galina Nyikolajevna, született 1923-ban, Sztálingrádban. Nem, nincs bejelentve, nem lakik Moszkvában. Tehát valahol Moszkva környékén kell laknia. De hol? Elérkezett a február, és én változatlanul februárban is ott állok az állomáson, bár jól tudom, hogy semmi értelme! És mégis találkoztam vele! Igen, igen, találkoztam! Képzeljék csak el! Egy vasárnap reggel Tajnyinkából jött be, ott éltek a szülei, és oda is volt bejelentve, bár gyakorlatilag Moszkvában lakott, a barátnőjével közösen béreltek egy szobát, a moszkvai egyetemen tanult, bölcsészkaron, harmadéven, vasárnap mindig kiment a szüleihez Taj-nyinkába, és most éppen vásárolni jött be. Azt mondtam neki: – Ha nincs ellenedre, én is veled mennék, magam is oda készültem, meg aztán igazából nem vagyok idevalósi. – Mióta vagy Moszkvában? – kérdezte. Éreztem, hogy nem ok nélkül tette fel ezt a kérdést. – Már vagy egy hónapja – feleltem. – Miért kérdezed, talán bizony láttál? – Láttalak. -Hol? – Itt az állomáson, kétszer is láttalak. – Miért nem szólítottál meg? – Láttam, hogy valakit keresel, nem akartalak zavarni. – Téged kerestelek. Egy ideig hallgatott, majd azt mondta: – Tudtam, hogy engem keresel. De miért? – Galja – mondtam neki –, itt állok előtted, ilyen vagyok, amilyennek látsz, szeretlek, mindig csak téged szerettelek. Kerestelek, és most megtaláltalak.

– Én is szeretlek – felelte –, és tudtam, hogy találkoznunk kell, de tudod, mindig kölyök voltál, és az is maradtál. Már lassan harminc éve élünk együtt, és ez a harminc év úgy elszállt, akárcsak egyetlen nap. Három fiunk született: Jakov, Alekszandr és Henrik, és már van unokánk is: Igor és Gyina, így neveztük el őket, azoknak az emlékére, akik ott fekszenek a nyirkos földben. Miért jegyeztették be magukat a fiaim zsidónak? Irántam érzett tiszteletből? Nem, ezt nem hinném. Az anyjukat nem kevésbé tisztelik. De tudják, egy grúz férfi és orosz nő fiát többnyire grúznak jegyzik be. Egy üzbég férfi és egy orosz nő fiát üzbégnek. Mert ugye, mégsem a férj veszi fel a feleség nevét, hanem az asszony a férjéét, és a gyerekeket is az apa nevére írják. Azt hiszem, hogy a fiaim helyesen cselekedtek. Hát ez az én házasságom históriája, s most újból visszatérhetek a mi legfőbb történetünkre. 21 Negyvenkettő tavaszán, mint mesélik, naponta tizenöthúsz ember halt meg a gettóban, vérhas dühöngött. Stalbe megkövetelte, hogy mindenkit azonnal hantoljanak el, parancsot kapott „az utakon heverő ló, szarvasmarha, kutya és zsidó tetemek azonnali elföldelésére”. Beköszöntött a tavasz, a holttestek oszlásnak indultak, parancsot adtak arra nézve is, hogy legalább két méter mélyre kell temetni. Ami a koporsókat illeti, itt segített a zsidó hagyomány, mely azt írja elő, hogy a holtat koporsó nélkül, halotti lepelbe burkolva kell elföldelni: a koporsókat visszahozták a gettóba, az új halottak számára, így koporsóban nem szenvedtek hiányt, de amikor már nem volt elég halotti lepel, Stalbe megparancsolta, hogy anélkül kell eltemetni mindenkit, a halotti leplet vissza kell vinni a gettóba, és használják fel az újabb halottakhoz. A parancsot végrehajtották, visszavitték a gettóba a koporsókat és a halotti lepleket. Erre az időre, úgy vélem, a nácik már túljutottak, hogy úgy mondjam, az első indulatukon, elmúlt az első lelkesedésük, melyet a tömeges kivégzések, agyonverések, emberek megcsúfolása és meggyalázása váltott ki belőlük, már mindenből a hétköznapok megszokása lett. Az első napokban több ezer embert láttak maguk előtt, igaz, többségükben nőket, gyerekeket és öregeket, de még erőseket és egészségeseket, élettel és energiával telieket. így aztán eleinte nagyon ébernek kellett lenniök, és mérhetetlen kegyetlenséggel kellett bánniok velük, hogy ezeket az embereket igavonó barmokká alacsonyíthassák. Most már nem hétezer emberrel álltak szemben, hanem háromezeregynéhány hullajelölttel, kiéhezett, erőtlen, piszkos, eltompult, rongyos, agyonfagyott, megnyomorított, járni alig tudó teremtményekkel, akik már alig nevezhetők embernek. Ezek a teremtmények pusztultak a gettóban, és pusztultak kint az erdőben, szinte a földig görnyedve, és ami a leglényegesebb, hogy most már a lezajlott megsemmisítő akció után tudták, hogy rájuk is elkerülhetetlenül halál vár, jól tudták, megbékéltek vele, beletörődtek abba, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak, lázadás nélkül halnak meg, már golyót sem kell fecsérelni rájuk, egyetlen korbácsütéstől holtan esnek össze. A célt elérték, a rendet gépiesen betartják, erősen beléjük verték, egyszer és mindenkorra a félelmet. Amíg régebben a munkából hazatérőket gondosan átkutatták, most már éppen csak hogy ellenőrizték őket, lustán, undorral, utálatos megérinteni ezeket a tetves, fekélyes lényeket, a látványuk is hányingert kelt, különösen így van ez most áprilisban, amikor a meleg tavaszi napsütés felforrósítja a vért, arra készteti az őröket, hogy leheveredjenek a fűbe, iszogassanak, mellettük ott haladnak el a szabadságra menő katonák, tele vannak trófeával, mindenféle orosz himmihummival, rajtuk vaskereszt, te meg itt matass a mocsokban és bűzben. Lehet természetesen szórakozásképpen megparancsolni nekik, hogy vetkőzzenek meztelenre, feküdjenek bele a sárba, vagy megtornáztatni őket, leguggoltatni mind, parancsszóra: „Le! Fel! Le! Fel! Tízszer! Hússzor! Harmincszor! Ötvenszer! Százszor!” Amíg csak holtan nem esnek össze. Vagy megtáncoltatni őket… Természetesen meztelenül … És természetesen munka után. Például járjanak el egy keringőt. Az egyik SS-katona virtuóz módon tudja játszani szájharmonikán Strauss keringőjét, a Mesél a Bécsi erdő-t. Csak egy ostoba barom véthette el a ritmust, egy gazember szabotőr, amiért meg is kapta az utolsó korbácsütést. De még ennél is jobb az ö táncuk, a „fraileh”, ez aztán a mulatság, ez aztán a szórakozás! Cirkusz! Mozi! Kabaré! Csak látták volna, amikor ezek a csontvázak ugrándoznak, dobálják a kezüket, lábukat, hüvelykujjukat a hónuk alá szorítják, kidüllesztik csirkemellüket, és természetesen megint csak összeesnek, és megint korbáccsal kell a temetőbe juttatni őket. De hát az ilyen látványt is meg lehet unni. Mit mondjunk akkor az ellenőrzésről, a motozásról? Ha azelőtt azt parancsolták, hogy a koporsó alját külön vigyék és a tetejét is külön, akkor mostanság legrosszabb esetben azt

parancsolják, hogy emeljék meg a tetejét, szó sem lehetett arról, hogy kibontassák a halotti lepleket, annál is kevésbé, hiszen fertőző betegségben elhaltak holttestét csavarták ezekbe a halotti leplekbe. Mindazonáltal, mint ahogy elmesélte nekem az a két ember, akiknek – emlékeznek, ugye – sikerült elmenekülni az akció révén, éppen hogy a halotti leplekbe csavarva csempészték be a gettóba a fegyvereket. Nagyapám kint lakott a temetőben. Amikor naponta tizenöt embert kell elhantolni, akkor nem futkoshatsz tizenötször három kilométert oda és vissza, és Joszif bácsi bebizonyította Stalbénak, hogy okvetlenül szükséges a munka megosztása: egyesek összeszedik a holttesteket a gettóban, mások kiviszik a temetőbe, és visszamennek az üres koporsókkal és halotti leplekkel: megint mások megássák a sírt, és elhantolják a holtakat. Ezek a legutóbbiak kint laktak a temetőben egy kis őrházban. A temetőbrigádot két helybeli policáj őrizte, az egyik az Állami Biztosító egykori megbízottja, Morkovszkij, a másik Hljupa, állatfelcser, egyébként még fiatal ember. Gondolhatják, mindketten megrögzött csirkefogók, gazemberek, de a nagyapám megvásárolta őket a hasukon keresztül, szalonnáért, kisüsti pálinkáért. Kisüsti pálinka? Szalonna? Ugyan honnan lett volna nagyapámnak pálinkája és szalonnája? ő maga, a gyerekei és az unokái az éhhalál szélén jártak. Miféle szalonnáról, miféle pálinkáról lehetne beszélni? De a nagyapámnak mégis volt pálinkája meg szalonnája is. Sőt mi több, rendelkezett még valami ezeknél is jelentősebbel. Az aranyra gondolok. Hogy hol vette az aranyat? Elvette azoktól, akiknek volt. Amit nem tudtak elérni a németek a túszok kivégzésével, géppisztolyokkal és géppuskákkal, azt elérte a nagyapám. Éhesen, agyonfagyva, mindentől megfosztottan, naponta tíz-tizenöt halottat temetett el, eltemette a feleségét és a fiát, és maga is fél lábbal már a sírban volt. És azt mondom én maguknak: ha egy nyolcvankét esztendős öregembernek ilyen körülmények között van ereje arra, hogy fegyvert szerezzen, és hogy ilyen körülmények között mindent megtegyen azért, hogy megvédje honfitársainak emberi méltóságát, akkor az Isten és a természet hatalmas lélekkel és hatalmas akaraterővel ajándékozta meg ezt az embert. Mint ahogy már mondtam, nagyapám arra számított, hogy tud aranyat szerezni a fiától, Josziftól, ez akkor nem sikerült, de sikerült meggyőződnie arról, hogy Szárra Jagugyina tudja, hogy Grisa bácsi a gettóban járt, tudja, hogy a fiúk készülnek valamire, ezzel zsarolja Joszifot, és hogy Joszif, a zsidótanács elnöke fél tőle. Nagyapám mindezt elmondta az anyámnak, és elhatározták, hogy megteszik a megfelelő intézkedéseket. De közbejött az akció, agyonlőttek nyolcszáz embert, így aztán az intézkedéseket csak az akció után tehették meg, és egy másik eset után, amit majd most mesélek el. Vitathatatlan, hogy a háború alatt a polgári lakosságnál sokat elértek a németek. Ezen a téren csak győzelmet ismertek, ez nyilvánvaló, hiszen fegyvertelen ellenséggel álltak szemben. A meggyilkoltak milliói… Nem mindannyian voltak bátrak, de akadtak köztük hősök is, akiknek nem tudjuk a nevét, vagy csak elenyészően kévését ismerjük. De ha a gettóról beszélünk, akkor az első emlékmüvet a gettóban élő gyerekeknek kell felállítani: ők voltak a félelmet a legkevésbé ismerők. Ők csempészték be a gettóba az élelmiszert, eközben példátlan bátorságról és vitézségről tettek tanúbizonyságot, sokan az életükkel fizettek egy falat kenyérért, egy maroknyi lisztért, egy krumpliért, egy cékláért, de ez sem állította meg őket. Napi százhuszonöt gramm kenyéren és heti száz gramm borsón a gettó lakói három hónap alatt elpusztultak volna. De nem pusztultak el, meg kellett semmisíteni őket. Az első harcot az éhség ellen kellett megvívniok, és ezt a harcot a gyerekek kezdték el, és megnyerték. Ismerték azokat a búvóhelyeket, nyílásokat, amelyeken keresztül ki lehetett jutni a szomszédos utcákra, a legkisebb helyen is átbújtak, kutattak a szeméttelepeken, loptak a raktárakból, fedezékekből, a veszteglő német autókról, kenyérre cserélték a holmikat, ha pedig pénzük volt, vásároltak, és mindent az utolsó morzsáig bevittek a gettóba… Tudják, amikor az éhes ember egy falat kenyérhez jut, az első gondolata az, hogy megegye. Mit mondjunk akkor egy éhes gyerekről? De ismétlem, hogy mindent az utolsó morzsáig bevittek a gettóba. Ezek a gyerekek hétesztendős korukra emberek lettek, és nyolcévesen emberként haltak meg. Családunk valamivel jobb helyzetben volt. Egy időben segített Anna Jegorovna, hozott valami ennivalót Óljának. Anna Jegorovna már nem élt, legyen áldott az emléke! De hát elegendő lett volna-e mindenki számára az, amit ő hozott? Ő maga is éhezett. A legfőbb segítséget a Sztasenok család nyújtotta. Ha családunk túlélte ezt a rettenetes telet, ez csak Sztasenokéknak köszönhető. A mi volt házunkban laktak, ahonnan mint gyerekek, Ivan Karlovics kertjén keresztül jártunk át nagyapámhoz, de most nem volt szabad átjárni rajta: meglátja az őr, azonnal lelő. De Igor ismert egy Ivan Karlovics

kertjéhez vezető búvólyukat, és onnan át tudott jutni a kerítés alatt egy másik nyíláson a mi udvarunkba. Éjszakánként Igor átlopakodott Sztasenokékhoz, ők látták el mindennel, amivel csak tudták, majd Igor ugyanezen az úton visszajött. Egyébként Olja az ő házukban szokott találkozni Anna Jegorovnával. Ha a policájok megtudták volna ezt, az utolsó emberig kiirtották volna a Sztasenok családot. De Sztasenokék igaz emberek voltak, nem hajoltak meg a németek előtt, emberi kötelességüket a félelem fölé helyezték. De Sztasenokéknak sem volt élelmiszerraktáruk, sem élelmiszerüzletük, a saját szájuktól vontak meg minden falatot, megosztották velük a nyomorúságukat, az utolsót adták oda, hogy segítsenek a barátaikon, akik a gettóban pusztulásra voltak ítélve. De hát nekik is három kisunoká-juk volt, azokat is etetni kellett. Még egy segítséget kaptak, ha időlegesen is, de nagyon számottevő segítséget, ez más oldalról jutott el hozzájuk. Nagyapám háza a legelső volt a Peszcsanaja utcán, az egyes számú. De Stalbe egy kaput állított fel a Peszcsanaja utca végén az erdő felé, és nagyapám házának oldalánál lezárta az utcát. így aztán a nagyapám háza az utolsó lett. Mögötte már csak sűrű kerítés és szögesdrót. De a kerítésen túl ott állt az erdeitermék-raktár, természetesen használaton kívül, nem akadt ott már semmiféle zöldség vagy bogyós gyümölcs. Ami ehető volt, azt széthordta a lakosság, meg aztán szétosztották a mieink, hogy ne kerüljön az ellenség kezére. Más minden, ami még ott maradt, megrohadt az üres hordók és üres ládák között heverve. De megint csak vissza kell térnünk a tavaszra: a német parancsnokság szigorú higiéniai intézkedéseket követelt, és a zsidótanácsnak megparancsolták, hogy adjon húsz embert a raktár megtisztogatására, a brigád vezetője fejével felel az élelmiszerekért. Miféle élelmiszerek? Poshadt káposzta, fagyos krumpli, megrohadt alma? Pontosan! Mindezt a bűzös, rothadt élelmiszert szét kell válogatni, csomóba rakni, majd ezt kapja meg a zsidótanács a napi élelmiszeradag fejében. Joszif bácsi Gorogyeckaja asszony vejét nevezte ki brigádvezetőnek: azt az Izsákot, aki a háború előtt terménybegyűjtőként dolgozott ugyanitt, értett a zöldséghez és gyümölcshöz, s bár minden megrohadt, folyik és bűzlik, de talán mégiscsak talál közte valami felhasználhatót a gettó számára. Itt, ebben a raktárban készítettek azelőtt földieperből cukorkatölteléket. Az epret hordókba rakták, leöntötték valami keverékkel, amitől fehér massza lett belőle, nem romlott meg, és ezekben a hordókban szállították el Csernyigovba, a cukorkaüzembe. És az egyik pincében az üres ládák halma alatt Izsák talált néhány ilyen töltelékkel teli, lezárt hordót. Lehet, hogy tudott róluk, az is lehet, hogy ő maga rejtette el őket, nem tudnám megmondani. És hogy hogyan szereztek erről tudomást a gyerekek, azt sem tudom. Tény az, hogy megtudták, és úgy határoztak, hogy megszerzik ezeket a hordókat, minden hordóban nyolcvan kiló töltelék, egy ilyen hordó tartalma néhány tucat embert megmenthet az éhhaláltól. És ekkor a nagyapám pincéiből a gyerekek alagutat ástak a raktárig, elérték a hordókat, és éjszakánként bödönökben és vödrökben áthordták ezt a cukorkatölteléket a gettóba. Később megnéztem ezt a járatot, jobban mondva ami megmaradt belőle: öt méter hosszú lehetett: sötétben vájták ki, és elég szélesre, hogy át tudják hozni rajta a vödröket, alá is dúcolták, hogy ne omoljon le a föld. Tekinthetik ezt csodának, de a gyerekek kiásták ezt a járatot, megszerezték a tölteléket, és a ház lakói gyümölcskocsonyát főztek belőle, csaknem egy hónapig eléltek rajta. De egyszer minden véget ér, véget ért az életmentő gyümölcskocsonya is. Az SS-ek valahogy kiszagolták a dolgot, és éjszaka, amikor a gyerekek a töltelékért mentek, rátörtek a raktárra. A portyákra kettesével jártak a gyerekek: az egyik leereszkedett a pincébe, elkúszott a hordókig, megtöltötte a bödönöket, és kiadta a fent várakozónak. Aztán kimásztak a pincéből, és a színig töltött bödönökkel visszakúsztak az alagútjukon. Ez alkalommal Szása öcsém és a Kuznyecovék egyik unokája, Hja ment erre a portyára. És jött a razzia… A gyerekek előzőleg megegyeztek abban, hogyha rajtacsípik őket, semmilyen körülmények között sem szabad elárulniuk a föld alatti járat létét, inkább meghalnak, de nem árulják el: ha az SS-ek felfedezik a pincéket és azt, hogy mit rejtenek, akkor kivégzik a ház összes lakóját. És amikor a gyerekek meglátták a németeket, nem a föld alatti járat felé menekültek, bár elegendő lett volna csak bebújniok, hogy megmeneküljenek, mégis a távoli, ellenkező oldal felé osontak, az üres ládák és hordók között bujkálva. Az SS-ek nyomon követték őket, utánuk lőttek, és akkor érték el a gyerekeket, amikor Szása már felmászott a gettó kerítésére, és segített Iljának is felkapaszkodni. Ilját a kerítés tövében lőtték le, Szását pedig fönt a kerítésen, ott csüngött rajta holtan. Szása tizennégy esztendős volt, Ilja tizenkettő. A németek megtalálták a cukortöltelékes

hordókat, de a föld alatti járatra nem akadtak rá. így halt meg kisöcsém, Szása, ez a finom, törékeny, kék szemű kisfiú. Feleslegesen aggódtam miatta, igazi férfi lett belőle, örökké éljen az emléke! Örökké éljen emléke a le-gyilkoltaknak és halálra kínzottaknak! Egyébként a cukorkatöltelék korszakában Szárra megjelent a házunkban, és gyümölcskocsonyát követelt. Ha egy házban ötven ember egy egész hónapig él ezen a gyümölcskocsonyán, akkor természetesen lehetetlen, hogy a szomszédok ne szerezzenek tudomást róla, különösen amikor ezek a szomszédok is éheznek. De még ilyen körülmények között sem tépték ki a falatot egymás szájából az emberek. Mindenki azt evett, amit szerezni, cserélni, lopni vagy a gettó falán túl vásárolni tudott. Az élelmiszeradagot a zsidótanács osztotta szét, de az a morzsányi kenyér, amit valaki az élete kockáztatásával szerzett, az az ő morzsája volt, bárkivel megoszthatta, vagy ha úgy tetszett neki nem osztotta meg senkivel. Ez egyedül csak az ő ügye és joga volt. És ezt a cukorkatölteléket úgy loptak, ha mindenkinek szétosztják, a németek rögtön felfedezik. Ezért aztán a házunkban lakók nagy titokban tartották a dolgot, de mint már mondottam, ilyen körülmények között titokban tartani valamit lehetetlen: a szomszédok tudtak róla, de hallgattak, nem érdeklődtek felőle, tudták, hogy összefogás nélkül mindannyian elpusztulnának. Egyedül csak Szárra nem óhajtott szolidáris lenni, megszegte a titkot, pimaszul odaállt anyám elé, és magának is követelt gyümölcskocsonyát, vagy azt, amiből főzték. Anyám nem sajnálta a tányér gyümölcskocsonyát, egyébként is küldött a töltelékből a más házakban lakó betegeknek, de most ezt egy pimasz zsaroló, egy bűnöző követelte tőle, akinek, ha egy ujját nyújtja, az egész kezét fogja követelni; így aztán anyám kidobta Szárrát. És éjszaka rátörtek a gyerekekre a németek, Szását lelőtték, és anyámban az a meggyőződés alakult ki, hogy ebben része volt Szárrának is. Már beszéltem Grisa bácsi első látogatásáról a gettóban, már akkor rájött a nagyapám és anyám, hogy Szárra besúgta ezt a zsidótanácsnak. És amikor Bronya Kurasz és Motya Gorogyeckij felrobbant a pincében bombakészítés közben, Szárra megkérdezte az anyámat: – Mondd csak, Ráhel, mibe halt meg Bronya és Motya? Aznap reggel láttam őket, teljesen egészségesnek látszottak. – Nyisd ki jobban a szemedet – válaszolta anyám –, nem tudod, hogyan halnak meg itt az emberek? Most még élnek, s egy óra múlva halottak. – Igaz – értett egyet vele Szárra –, csak olyankor semmi sem dübörög, és semmi sem robban. – Miért, te hallottad? – Az emberek beszélik. – Az emberek ostobaságokat beszélnek. – Ha ezek az ostobaságok eljutnak Stalbe fülébe, akkor egyesek nem viszik el szárazon! – fenyegetődzött Szárra. – Az, akitől ez eljut hozzá, az sem viszi el szárazon – figyelmeztette anyám. De ez a figyelmeztetés nem hatott Szárrára. Amikor a megsemmisítő akció után megint eljött a gettóba Grisa bácsi, Szárra még aznap este megjelent a házunkban, csak úgy járt a szeme körbe, és bár nem látta Grisa bácsit, mert az a fiaival lent ült a pincében, anyámtól mégis megkérdezte: – Hol van a te partizánod? – Szükséged van rá? – Nem nekem, hanem Stalbénak. – Nagyon ideges lettél az utóbbi időben, Szárra – mondta neki anyám –, ez rosszat tesz az egészségednek. Adok neked néhány csepp nyugtatót. És elővett a zsebéből egy üveget, tudják, egy olyan kétszáz grammos orvosságosüveget, és odanyújtotta Szárrának: – Kóstold meg, nagyon jót tesz. Szárra gyanakvón nézett rá: – Előbb te igyál belőle! – Magadat rövidíted meg – jegyezte meg az anyám, és kortyolt az üvegből. Utána Szárra is kortyolt egyet az üvegből. És képzeljék el, mi volt az üvegben: kisüsti pálinka, igazi kisüsti pálinka! Egyből kiszopta az italt az üvegből, egy csepp se maradt az alján, és még sokáig nem tudta letenni a kezéből az üveget, egyre csak szagolgatta. Pálinka a gettóban, ahol az alkoholért agyonlövés járt! Az ördög bánja az agyonlövést, úgyis agyonlőnek bennünket mind, de ez itt pálinka! Pá-lin-ka! Ilyen csodálatos dologhoz jutott. Kapna ilyent Stalbétól, Josziftól, vagy attól a rohadt

zsidótanácstól? – Jegyezd meg, Szárra – így szólt az anyám –, semmiféle partizán nincs itt, nem is volt, és nem is lehetne. Verd ki ezt a fejedből, és ne hajtogass ilyen ostobaságot. Szárrának nagyon jó kedve lett a pálinkától. – Jól van, Ráhel, megértjük mi egymást, ne nyugtalankodj! De már másnap, de az is lehet, hogy két nap múlva, Szárra újból megjelenik anyámnál, pálinkát követel rajta, de nem elég, hogy pálinkát, még mahorka is kellene neki. – Nincs mahorkám, és nem is volt soha – felelte anyám –, én nem dohányzom. És vodkám sincs, mindent, amim volt, neked adtam. – Hazudsz! – mondja neki Szárra. – Én a vesédbe látok! Honnan szerezted a vodkát? – Még a háború előttről való. – Megint csak hazudsz! Ez friss főzetű pálinka, engem nem tudsz átverni. Hol szerezted? – Nem mondom meg neked – felelte az anyám –, nem tudok, de nem is akarok belekeverni senkit ebbe az ügybe. – No jól van, ha nekem nem mondod meg, majd megmondod Stalbénak! Bevallasz neki mindent, a kisüsti pálinkáról, a partizán fivéredről, és azt is megmondod, hogy mit csinálnak a gyerekeid és unokaöcséid a pincében. – Mit akarsz tőlem, Szárra? – Vodkát akarok, dohányt akarok! – felelte amaz. – Adjál pálinkát és adjál dohányt, különben az történik veled is, mint a fiaddal! Értik? Ez az aljas maga vallotta be, hogy köze van Szása és Hja legyilkolásához, ő hívta fel a németek figyelmét a raktárra, ezért kedvelik a németek, és ezért fél tőle Joszif. – Jól figyelj rám, Szárra – mondta az anyám –, én nem félek a haláltól, már régóta elérkezett az ideje, hogy elköltözzem ebből a világból. Ha ilyen hangot akarsz használni velem, akkor semmiféle beszélgetésről szó sem lehet köztünk. Menj el Stalbéhoz, talán megkínál egy pohárka itallal. Tőlem ilyen módon semmihez sem tudsz hozzájutni. Takarodj innen! – Jól van – szólt békítőleg Szárra –, jól van, Ráhel, ne gurulj be rögtön. Beszéljünk, mint egyik ember a másikkal. Szerezz nekem italt és dohányt. – Dohányt nem tudok szerezni. – Egye fene, akkor szerezz italt. – Szép szóért nem adnak vodkát. – Hát mi kell érte? – Nem tudod, mi kell falun? Harisnya, cipő, kiskabát. – Hozok kiskabátot – jelentette ki Szárra, minden bizonnyal már azt is kitalálta, kiről fogja azt lehúzni. – Nem vállalkozom arra, hogy ide behozzam, az őrség rajtakap, és rögtön agyonlőnek érte – folytatta az anyám. – Éjszaka menj ki a temetőbe az apámhoz, vidd el neki a kiskabátkát, és megkapod a magadét. Másnap éjjel Szárra kiment a temetőbe, ahol már várt rá a nagyapám és még hat öreg a temetőbrigádból. Policájok nem voltak ott, elmentek a városba éjszakázni, mindig bejártak aludni a városba. És a hét öreg a nagyapám vezetésével ítélkezett Szárra Jagugyina fölött, éhező emberek kifosztásáért, árulásért, Szása és Hja pusztulásáért, és halált mondtak rá. És nagyapám végrehajtotta az ítéletet: kantárszíjjal megfojtotta Szárrát. Aztán az öregek elásták a temetőn kívül. Az SS-ek sokáig gyötörték, faggatták Szárra brigádjának tagjait, mindazokat, akik vele egy házban éltek, meg akarták tudni, hova lett Szárra Jagugyina, de nem sikerült megtudniok róla semmit; sem a brigádjában, sem a házban nem tudtak arról, hová tűnt. Az SS-ek végül is arra jutottak, hogy Szárra megszökött, erről Joszif bácsi győzte meg őket. Mi csodálkoznivaló volna ezen? Visszaeső bűnös, aki a legkülönbözőbb börtönökből, munkatáborokból is megszökött már, innen megszökni igazán nem jelenthetett neki nagy gondot. Stalbe is elhitte ezt, de azért mindenkit figyelmeztetett, hogy a legközelebbi alkalommal szökésért a szökevény egész családját és minden brigádjába tartozó személyt agyonlőnek. De a gettó lakói… Akik gondolkodni tudtak, megértették, hova lett Szárra, megértették, és meggyőződtek arról, hogy a németeken és Stalbén kívül számolni kell a gettóban egy másik erővel is. És ez az erő lesújt az árulókra.

Hogyan, kitől mennyit és mit tudott szerezni nagyapám pénzben és értékekben, azt nem tudnám megmondani. Nincsenek erre vonatkozó értesüléseim, nem maradtak élő tanúk. Csak arra maradt tanú, ami a mi házunkban történt, és hogy ki volt ez a tanú, azt majd később tudják meg. Hogy mi történt más házakban, arról nincs tudomásom, és hogyan szerzett nagyapám aranyat a saját fiától, Josziftól, azt sem tudom. Az egyik változat szerint nagyapám elment Joszifhoz, és azt mondta neki: – Segítőtársad, Szárra elment az erdőbe. Én mutattam meg neki az odavezető utat. Neked is megmutathatom. Ettől Joszif megijedt, és átadta nagyapámnak az aranyat. A másik változat szerint, amely véleményem szerint sokkal valószínűbb, Joszif ettől egyáltalán nem ijedt meg, határozottan elutasította, az aranyat, anyám parancsára, a lánya, Raja lopta el tőle, és adta át nagyapámnak. Mit és hogyan gyűjtött még össze egyet-mást nagyapám a gettóban, nem tudom. Nem voltak ezek isten tudja, milyen értékek, nem angol koronagyémántok és nem aranykelyhek a kincstárból. Karikagyűrűk, fülbevalók, melltűk, kézelőgombok, ezüst evőeszközök, aranyfogkoronák és cári arany tízrubelesek. És mindezt nem ládaszámra, nem kosárszámra, csak összekapartak valamit, azok után, hogy mindent elszedtek tőlük a németek, és ami esetleg megmaradt, azt már régen élelmiszerre cserélték. De nagyapámnak mégis sikerült valamit összeszednie, és sikerült becserélnie fegyverre. Hogy kitől, kin keresztül szerezte nagyapám a fegyvert, ezt sem tudom megmondani, mindez sírba ment vele együtt. Mindenesetre rendkívül bonyolult úton történt ez a csere, nagyapám egy bizalmi emberén keresztül, aki Petrovka faluban lakott, hét kilométerre a temetőtől. Persze nem állíthatom határozottan, de úgy gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy az illető bizonyos fokig kapcsolatban állt a nagyapám házasságon kívül született fiával, az is lehet, hogy éppen ő volt ez a megbízható ember. Nem véletlenül volt petrovkai. De miután erre nincs bizonyíték, nevezzük egyszerűen nagyapám megbízottjának. Ez az ember vásárolta a fegyvert a városban, egy német katona nem tudott ellenállni az aranynak. Kevés volt az arany, és a fegyver is kevés. A legértékesebbnek közülük négy német géppisztoly számított, nagyon kitűnő géppisztolyok, igen könnyűek, a mi dobtárunk helyett harminckét töltényes tárral. Meg néhány puska, pisztoly és nyeles kézigránát. Kevés egy Hitler elleni háborúhoz, de mégis döntő szerepet játszottak. Velük tanulták meg a gyerekek a fegyverkezelést. Hiszen egyáltalán nem tudták, hogyan kell használni őket. Golyót a tölténytárba? És aztán? Mit jelentenek ezek a számok: száz méter, kétszáz, háromszáz? És ez mi? Csőtok? És ez? Ja igen, ez a csőtoktető. És ha a fegyver csak elesetten? Hogyan kell úgy eldobni a kézigránátot, hogy az embert ne érjék el a repeszdarabok? És harmadszor is és negyedszer is eljött Grisa bácsi, megmutatta, hogyan kell bánni a fegyverekkel, tanította a fiait, Venyát és Ediket, meg a húgomat, Gyinát, ők aztán tovább tanították a többieket. Az ellenállás azzal a nappal kezdődik, amelyen egy ember fegyvert vesz a kezébe. Az első fegyvert a nagyapám adta. Nem sokat adott. De nélküle az emberek semmire sem mentek volna akkor, amikor már sok fegyverhez jutottak. A policájok természetesen sejtették, hogy nagyapám mindenféle csereügyleteket bonyolít le a temetőben. Kisüsti pálinka, szalonna, kenyér, ez nyilván nem a gettóból kerül ki, ott már régen megették a kutyákat és a macskákat is, az italt meg a hozzá való harapnivalót éjszaka hozzák neki, veszi vagy cseréli, de ez mégiscsak azt jelenti, hogy van pénze, és van még holmi is, amit elcserélhet. Az az eszükbe sem jutott, hogy az öreg fegyvert szerez. Zabáinivalót gyűjt össze a vén disznó, nagyon sok zabáinivalót, ha nekik ennyit ad belőle. Egész nap őrzik ezeket a nyomorult zsidókat, lehetséges, hogy a holmit a koporsókban hozzák ki a temetőbe a halottak helyett. De ez mégsem lehet, a koporsóból mindig holttestet emelnek ki, leveszik róla a halotti leplet, a sírgödörbe teszik, valamit motyognak közben a saját nyelvükön, aztán betemetik őket földdel. A halottak meztelenek, ez a parancsnokság szigorú parancsa. De mégsem a levegőből jön mindez, nem égi mannaként, bár csirkefogók, alkoholisták, de számolni azért tudtak; Morkovszkij biztosítási ügynök volt, Hljupa állatfelcser, tanult emberek, elgondolkoztak a dolgon, és erre a következtetésre jutottak: ha az öreg ennyi mindennel vesztegeti meg őket, akkor milyen sokat küldhet be a saját zsidóinak, mennyit fizet mindenért, és mivel fizet? Mindez várható volt. Hiszen tudják, addig jár a korsó a kútra… Nagyapámnak semmiért sem lehet szemrehányást tenni, nem követett el hibát, de a körülmények erősebbnek bizonyultak nála. Az is lehet, hogy megérzett valami változást a policájokon, szinte a bőre érzékelte az emberek magatartását, de a policájok sem voltak hülyék, felfújt hólyagok, becsapták a nagyapámat, átejtették. Este szokásuk szerint elindultak, mintha a városba mennének. De nem mentek messzire. Elbújtak,

és kivárták, amikor éjjel a nagyapám kijött az őrházból, és elindult az erdőbe. A policájok követték. De nagyapám valamit megérzett, talán lépteket hallott vagy ágropogást, megállt, hallgatózott, és a policájok is megálltak, elbújtak. Nagyapám egy ideig állt, aztán megint elindult, de úgy látszik, rájött, hogy figyelik, megfordult, és elindult visszafelé. A policájok útját állták. Hogy mi történt ott valójában, nem tudom megmondani. Elmesélték nekem ezt a jelenetet, de hogy megfelel-e a valóságnak, nem tudom. A policájok megmotozták a nagyapámat, de nem találtak nála semmit. Figyeljünk erre a tényre: a nagyapám fegyverért ment, de az árát nem vitte magával. Már mindent jó előre kifizetett: az összegyűjtött aranyat, értéket, pénzt, ezt nagyapám rögtön és teljes egészében átadta a megbízottjának. És nagyon helyesen tette: hol tudta volna mindezt elrejteni, részletekben kihozni a gettóból? Minél tovább rejtegeted, minél gyakrabban hozod ki, annál hamarabb bukhatsz le. Nagyapám mindezt átadta a megbízottjának Pet-rovkában, a faluban nem forgott veszélyben, vagy legalábbis sokkal jobb helyen volt, mint a gettóban. De menynyire kellett bíznia nagyapámnak ebben az emberben, hogy a kezébe tette le a gettó sorsát! És ez a második érv amellett, hogy ez az ember a nagyapám fia volt. Tehát a policájok semmit sem találtak nagyapámnál, és megparancsolták neki, hogy menjen tovább oda, ahova tartott, vagyis vezesse el őket ahhoz az emberhez, akivel találkoznia kell, puskatussal lökdöstek maguk előtt, és a nagyapám elindult az erdei ösvényen, mögötte az idős po-licáj, Morkovszkij, az állami biztosító volt ügynöke, őt követte Hljupa, az állatfelcser. Nagyapám addig ment, amennyire szüksége volt, majd váratlanul hátrafordult, kikapta Morkovszkij kezéből a puskát, s akkorát kiáltott, hogy visszhangozta az erdő: – Mikola, menekülj! És a puskával fejbe verte Morkovszkijt, az a földre bukott, de Hljupának maradt ideje lekapni válláról a puskát, és elsütötte. És a nagyapám összeesett. De előtte még sikerült másodszor is elkiáltania magát: – Mikola, menekülj! Hljupa még egyszer belelőtt a földön fekvő, már halott nagyapámba, majd fölemelte Morkovszkijt. Még élt, bár a feje betört. Megpróbálta elvonszolni Morkovszkijt a temetői őrházhoz. Vállán lógott mind a két puska, a kezében fogta policáj társát. De tudják, mi történt? Mikola nem szaladt el! Ez a harmadik érv amellett, hogy a nagyapám fia volt: a nagyapám természetét örökölte. Az őrház közelében utolérte a két po-licájt, mindkettőjüket lelőtte, elszedte puskájukat, patronjaikat, késüket, lehúzta róluk az egyenruhájukat, magához vette irataikat, és elment. Másnap SS-katonák, kutyás gestapósok érkeztek, maga Stalbe is eljött személyesen, megöltek két policájt, eltűnt egy öreg zsidó, Avraam Rahlenko, bizonyára a partizánokhoz ment. De a kutyák megtalálták nagyapám holttestét. Nagyapám a hátán feküdt, szeme lezárva, mellén keresztbe tett kézzel pihent, illatos tavaszi falevelekkel betakarva. Figyeljenek erre a körülményre! Tehát Mikola visszajött, nem volt mivel sírt ásnia, ideje sem volt rá, meg értelme sem lett volna, a nagyapám eltűnése halálra ítélné a családját. És az a tény, hogy hogyan feküdt ott a nagyapám, ez a negyedik érv amellett, hogy ez az ember csak az ő fia lehetett. A háború után elmentem Petrovkába, meg akartam találni ezt az embert, tulajdonképpen a nagybátyámat, vagy a gyerekeit, ténylegesen az én unokatestvéreimet, meg akartam találni azt az asszonyt, akit régmúlt fiatal éveiben szeretett a nagyapám, és akitől fia született. De a falu helyén csak üszkös kemencekéményeket találtam, negyvenháromban a németek felgyújtották és porig égették, lakóit az utolsó szálig agyonlőtték a partizánokkal tartott kapcsolat miatt. És ha ez az ember a nagyapám fia volt, akkor csak egy esztendővel élte túl az apját, és mindketten, apa és fia egyforma sorsra jutottak. Tehát a nagyapám holttestét megtalálták, elásták, s bár semmiféle bizonyíték sem volt arra nézve, hogy a nagyapámnak köze lenne a policájok meggyilkolásához, hanem éppen ellenkezőleg, minden jel amellett szólt, hogy velük együtt ölték meg őt is, ennek ellenére az egész temetőbrigádot, mind a tizennégy embert agyonlőtték, köztük Kusziel Plotkint, a hentest, és Alesinszkijt, a tetőfedőt, mint látják, nagyapám baráti alapon választotta ki a brigád tagjait. Bocsássanak meg, nem helyénvaló erről tréfálkozni, de a tény tény marad: nagyapám az ismerősei közül válogatta össze a temetőbrigád tagjait, a fegyvert ő szerezte, amelyet aztán a halotti lepelbe takartak, a koporsóba tettek, és mások vitték be a gettóba, és ezeknek az embereknek megbízhatóknak kellett lenniök.

22 Közben Grisa bácsi folytatta az egység kialakítását. Úgy döntöttek, hogy hat embert kap Szidorovtól, tízet pedig a gettóból visz el magának. Grisa bácsi kiválasztotta a tíz embert, de most sem vette magához a fiait, senkit sem vitt el azok közül, akik értettek a fegyverhasználathoz, azokra itt volt szükség. Olyanokat választott, akik még nem értettek a fegyverhez, s majd az erdőben kiképezi őket. Fiatal, viszonylag egészséges fiúk voltak ezek, cipő-gyáriak, bőrgyáriak, de más városból valók is akadtak köztük. És ekkor vetődött fel a kérdés: hogy lehet őket kivinni a gettóból? Kijutni még csak ki lehet, de mi lesz aztán? A gettóban sok tilalom vesztett az erejéből, akadtak dolgok, amire nem figyeltek olyan szigorúan, de a szökés, bármilyen szökés, ez már a partizánokkal való kapcsolatot jelentette. A szökést a gettóból kegyetlenül megtorolták a hátramaradottakon. Csak egy kiút maradt: a zsidótanácsnak a holtak listájára kell felvenni őket. Anyám Gyinát küldte el a zsidótanácshoz. Hogy miért nem ment ő maga? Azt én nehezen tudnám most megmondani. De azt gondolom, hogy nagyapám halála után minden szál az anyám kezében futott össze, és neki feltehetően tilos volt az események előterébe kerülni. Egy rossz lépés, s már lebukott, egy ember lebukása pedig mindnyájunk bukását jelentette, két utcáét, néhány kis összekötő utcácskáét, amelyben háromezer ember élt, s ahol mindenki mindent látott, mindenki mindent hallott. Az is lehet, hogy anyám talán nem kerülhetett kapcsolatba Joszif bácsimmal, a zsidótanács elnökével, hiszen, mint kiderült, éppen anyám vette rá Joszif bácsi lányát, Raját arra, hogy lopja el az apja aranyát, és adja oda a nagyapámnak/Egyszóval tény az, hogy a zsidótanácsba Joszifhoz Gyina ment el. Az éhségtől, a hidegtől, az erejét meghaladó nehéz munkától leromlott, rongyos és piszkos Gyina még mindig szépségszámba ment. El tudják képzelni, mi várt rá itt, ezek között az állatok és erőszakoskodók között? De meg kell hagyni, Stalbe híven tartotta magát a „tizenkét parancs a keleten harcoló németek magatartásához”. Nem ismerik ezeket a parancsokat? Úgy látom, nem eléggé tájékozottak. De hát egyébként ki az igazán tájékozott? Azok a szakemberek, akik a fasiszta birodalom történetével foglalkoznak. Ma már mindez tudományos kutatások tárgya. Pedig nem helyes! A történelemnek ezt a tanulságát az iskolákban kellene tanulni. Tehát a nyolcadik parancsolat így szól: „Tartsátok távol magatokat az oroszoktól, ezek nem németek, hanem szlávok. Semmiféle közös ivászatban ne vegyetek részt az oroszokkal. Semmiféle kapcsolatban ne legyetek sem asszonyokkal, sem lányokkal. Ha leereszkedtek az ő színvonalukra, elvesztitek tekintélyeteket az oroszok előtt. Sok évszázados tapasztalataink alapján az orosz felsőbbrendű lényt lát a németben.” Ezeket a parancsolatokat Backe, a Birodalom Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Minisztériumának államtitkára állította össze, de Stalbe SS-tiszt teljes egészében egyetértett velük. És ha ez volt a helyzet az orosz nőkkel, akkor a zsidó nőkről már beszélni sem érdemes. Agyonlövés, ez a rend. Megerőszakolás, ez a rendetlenség. És így Gyina bizonyos fokig védett volt. De semmi egyébtől nem védte őt meg semmi. Sőt mi több, Stalbe külön szemmel tartotta, hiszen annak a korcs Ivanovszkijnak a lánya, akit Le-Court-nak sikerült kiszednie a gettóból, és ráadásul ez a lány még énekesnő is. A gettóban tilos volt énekelni, az éneklésért agyonlövés járt; a hangos beszédért csak tizenöt botütés, de az éneklésért agyonlövés: ha az egyik énekelni kezd, akkor a másik is énekelni kezdhet, mind énekelhetnek, és az ének emberré teszi őket, márpedig ezek férgek, és a férgek köztudottan nem énekelnek. Egyébként némely gettóban a németek zenekart szerveztek, amelyek olyan népszerű dalokat játszottak, mint a Kol nidre, Az anya levele, a vilniusi vagy a minszki gettóban, már nem emlékszem pontosan, kényszerítették Gore-liket, ezt a híres énekest, hogy zsidó dalokat énekeljen. A gettóba zártakat felsorakoztatták a téren, ezreket, tízezreket, és Gorelik ott énekelt előttük, a zenekar a gyermekkortól ismert melódiákat játszotta, az emberek álltak és zokogtak. Aztán elvitték őket kivégezni. Mint tudják, Auschwitzban is működött egy lágerlakókból szervezett zenekar, és mielőtt az embereket a gázkamrákba küldték volna, a Haláltangó-t játszották nekik. De úgy látszik, Stalbe nem volt szentimentális, meg aztán itt a méretek is mások, a feladatok sem azok; a hétezerből már csak háromezer maradt meg, hamarosan megérkeznek a fakitermelésre az elektromos fűrészek, és akkor ezt a háromezret is fel lehet számolni. Akkor aztán Stalbe nem tűr meg semmi rendetlenséget, semmi szabotázst. Akkor aztán majd úgy fekszenek be a gödörbe az emberek, ahogy kell: láb lábhoz, fej fej mellé.

Egyszóval nincs ideje most a dalokkal foglalkozni! És akkor ez a taknyos Reinhardt, a város katonai parancsnoka megkérte Stalbét, hogy engedje meg Gyina Ivanovszkajának, a vegyes házasságból született Jakov Ivanovszkij lányának, hogy felléphessen a klubban rendezendő koncerten. A klubunkról, az ipari szövetkezetek hajdani klubjáról már beszéltem maguknak: Gyina annak idején ott lépett föl az öntevékeny csoportok koncertjén. Most a katonai parancsnok engedélyével a városi vezetés öntevékeny színházat szervezett a klubban a helyi lakosságnak. A színház vezetője Kulikiék voltak, férj és feleség, mindketten régi helybéli tanítók, egyébként iskolás koromban én is náluk tanultam, és lám, most a németek alatt kultúrmunkával foglalkoztak. Többnyire Sztarickij színdarabját vitték színre, Aza cigányleány-t, és különböző Gogol– és Panasz Mirnij-átdolgozásokat. Egyébként ez a színházi vállalkozás szép kis históriával ért véget. Az egyik előadás alatt a policájok körülvették a klubot, letartóztatták a fiatalokat, hiszen a klubba többnyire fiatalok jártak, és mindet elhajtották munkára Németországba, miután önként nem túl sokan kívántak odamenni. Ezek után senki sem ment többé a színházba, nem is lett volna kinek eljárni. De ez már később történt, akkor, negyvenkettő tavaszán a németek meghagyták, hogy nagy ünnepi hangversenyt rendezzenek a német katonák számára. És miután a német katonáknak nem mutathatnak be Sztarickij-színdarabot, a katonák nem tudnak ukránul, tehát mindenféle hangszeres számot, táncot, éneket kell műsorra tűzni. Ekkor támadt az a gondolat, hogy Gyina Ivanovszkaját kell felléptetni, csak egy ilyen csodás hanggal lehet ámulatba ejteni a németeket. Igaz, hogy a gettóba zárták, de az apja nem a gettóban, hanem szabadon él. Egyszóval Kulikiék rábeszélték a polgármestert, a polgármester meg Reinhardtot, és Reinhardt Stalbéhoz fordult. El tudják képzelni Stalbe dühét? Előbb kikaparták a gettóból az apát, és most a lányát is akarják? Stalbe azonnal megparancsolta, hogy hozzák elébe Gyinát. Elhozták. A tolmácson keresztül azt kérdezte Stalbe: – Tudsz énekelni? Meg kell hogy mondjam, Gyina ugyanúgy beszélt németül, mint én, vagyis teljesen folyékonyan. A mi házunkban a német mintegy harmadik nyelvnek számított. Azonkívül Gyina sok időt töltött Ivan Karlovicséknál, az asszony, Sztanyiszlava Francevna foglalkozott zenei képzésével, és Ivan Karlovics házában csak németül beszéltek, no meg az iskolában is tanultak németül. De itt Stalbénál Gyina nem árulta el, hogy tud németül: a gettóban veszélyes dolog volt az ilyesmi. Németül tudó embereknek nem túl kellemes megbízatásokat adhattak, például hogy fordítsák le a gettó lakóinak a németek embertelen parancsait, tehát bizonyos fokig legyenek a németek segítségére. Így aztán, amikor a tolmács lefordította neki Stalbe kérdését, Gyina, aki csapdát sejtett ebben a kérdésben, azt felelte: – Semmit sem tudok én. – Nekem azt mondták, hogy te szépen énekelsz – mondta Stalbe. – Iskolás koromban énekeltem, de már régen elfelejtettem mindent. – Pedig a volt tanáraid azt akarják, hogy énekelj a klubban. – Nem tudok énekelni, elvesztettem a hangomat, rekedt vagyok. Valóban rekedt volt, mindenki rekedt volt és köhögött: félmeztelenül, rongyokba burkolózva irtották az erdőt télen fagyban, tavasszal esőben. – Hol az apád? – kérdezte Stalbe. – A vasútnál dolgozik. – Ő nem zsidó? – Nem. – Úgy látszik, ő jár közben érted – mondta maga elé Stalbe, mintha csak hangosan gondolkodna. Úgy gondolom, hogy ez a megjegyzés Gyinát egy pillanatra megzavarta. Apjának esetleg szüksége lenne arra, hogy ő fellépjen a klubban, hogy énekeljen? Hogy előttük énekeljen? Lehetséges, hogy apja a kedvébe akar járni ezeknek? Tudják, nekünk most könnyű Gyina helyett gondolkodni, érveket és ellenérveket felhozni, ilyen vagy olyan döntést hozni helyette. Neki sokkal nehezebb volt. A dolgok igazi állását nem ismerte. Az apja az állomáson dolgozik, de hogy miért van ott, ezt csak anyám, Szidorov, Grisa bácsi és nagyapám tudta. Most, hogy a nagyapám meghalt, már csak anyám, Szidorov és Grisa bácsi tudta. Anyám bízott Gyinában, de meg kell hogy értsék az akkori körülményeket. A németek, ha gyanút fognak, olyan kínvallatásnak vethetik alá Gyinát, ami bárkinek megoldaná a nyelvét. Gyina csak azt tudta, hogy az apját kiengedték a gettóból, ügyével Berlinben foglalkoznak, anyám abban reménykedik, hogy

kiengedik Svájcba, és azt gondolom, hogy Gyi-na, bármennyire szerette is apánkat, már nem tartotta őt az életéhez tartozónak, mindazok, akik nem voltak itt ebben a pokolban, már nem voltak élete részesei sem, apja megmenekült, hála legyen érte az Istennek! Apja nem akart megmenekülni, anyja kényszerítette erre, nincs miért szemrehányást tennie neki, de apánk már mégsem volt az életének részese. Gyina nem gondolta, hogy apja azt szeretné, hogy énekeljen a klubban, de ha még szeretné is, mindegy, előttük nem fog énekelni! Soha! Gyina jól tudta, hogy egyetlen helytelenül kimondott szótól függ az élete, mégis így folytatta: – Nem tudom, ki jár közben értem, de én már nem emlékszem egyetlen dalra sem, és énekelni se tudok már. – Tehát nem akarsz a klubban énekelni? – Nem. Ezzel aztán Stalbe elengedte Gyinát, és közölte Reinhardttal, hogy zsidóknak tilos nyilvánosság előtt szerepelni, de még ha szabad lenne, Gyina Ivanovszkaja akkor sem hajlandó fellépni a klubban. Reinhardt nem erőltette a dolgot, neki magának sem nagyon tetszett ez az egész ügy, ki tudja, mire vetemedne esetleg ott a színpadon ez a Gyina, bár apja, ez a vegyes házasságból született Ivanovszkij szemmel láthatóan lojálisán viselkedik vasúti munkájánál. Ezzel a dolog be is fejeződött. Semmiféle éneklés nem került többé szóba, Gyina tovább dolgozott ott, ahova küldték: az erdőben, a vasúti pálya vagy az utak megtisztogatásán, szerelvények kirakodásánál, kaszárnyatakarításnál, éjszaka pedig Vény a Rahlenkóval együtt tanította a gyerekeket fegyvert szétszedni és újból összerakni. Mint mesélik, Gyina nagyon gyorsan és remekül elsajátította ezt a műveletet. Lőterük természetesen nem volt, nem gyakorolhattak, de bizonyosnak látszott: ha majd fegyvert kell használniok, használni fogják. Venya egyébként már a háború előtt megkapta a „Vorosilov-lövész” jelvényt. És ekkor anyám megbízta Gyinát, hogy érje el Joszif bácsinál: vegye fel a halottak listájára azt a tíz embert, akiket Grisa bácsi elvisz a partizánok közé. – Kiket kell felvenni a jelentésbe? – kérdezte Joszif. Gyina megnevezte a tíz embert. Joszif felírta a nevüket egy darab papírra. – Rendben van, majd gondolkodom a dolgon. – Azt nem lehet – tiltakozott Gyina –, az első ötöt ma kell jelenteni, mert éjszaka elmennek, a többieket holnap, mert azok holnap éjjel mennek el. – Én nem ma írom be őket és nem holnap, hanem akkor, amikor szükségesnek látom – felelte Joszif bácsi –, de ha nem látom szükségesnek, akkor egyáltalán nem írom be őket a halottak jegyzékére. És ha elkapják őket, akkor mi lesz velem? – Ezt rögtön mondhattad volna. Miért írtad fel a nevüket? – Kellett, hát felírtam. Tudni akarom, kikért fognak kivégezni nálunk minden ötödik embert. – Add vissza nekem ezt a listát, és felejtsd el, hogy létezett – mondotta Gyina. – Nem! – ellenkezett Joszif. – Ez a lista itt marad nálam, te pedig, ha még egy darabig élni akarsz, ne foglalkozz többé ezzel az üggyel. Most pedig menj! – Add ide a névsort! – Takarodj! – kiáltotta Joszif. – A gödörbe akarsz kerülni? Nagyon gyorsan hozzá tudlak segíteni! – Add ide a névsort! – ismételte meg Gyina. – Adjam oda neked a névsort? Hát ez nem kéne? Joszif előkapta az asztal fiókjából Walter típusú pisztolyát. Joszif roppant féktelen természet volt, mindenre képes, különösen itt, ahol büntetlenül cselekedhetett, s ahol az emberélet nem ért többet egy marék sárnál. – Tedd le az ágyúdat! – mondta neki Gyina. – Ajánlok neked valami mást. Ha felveszed őket a halottak listájára, én visszaadom neked az aranyadat. Azt hiszem, ez nagyon meglephette Joszifot. Az aranyát már elveszettnek vélte. És lám, egyszerre kiderült, hogy nem veszett el, visszatérhet hozzá, és vele együtt a menekülés reménye is. Már nem reménykedett Jakov sógorában, nem nagyon hallat magáról a svájci rokonsága. A partizánokban sem hitt Joszif, előbb-utóbb felszámolják valamennyiüket. De az arany segítségével meg lehet bújni valamilyen tanyán, akadnak ismerősök, akik segítenek, de ha feljelentik, odaadja a németeknek az aranyát. És egyedül megy el innen, nincs szüksége a lányára, erre az árulóra, a felesége úgysem bírná ki egy ilyen tanyai pincében, nem mindegy, hogy hol hal meg, itt vagy ott? S ha ő elszökik innen, akkor a zsidótanácsot is kivégzik, de hát úgyis kivégeznék, egy nappal később vagy egy nappal hamarabb, mi a különbség? Meg kell szerezni Gyinától az aranyat, bizonyára van neki, ok nélkül nem

beszélne róla, aztán meg kell szabadulni tőle, nincs szüksége tanúkra. Meg vagyok győződve arról, hogy ezek a gondolatok fordulhattak meg Joszif agyában, elég jól ismertem őt. Természetesen tudta: azzal, hogy felajánlja neki, hogy visszaadja az aranyát, Gyina jóvá akarja tenni a baklövését, hiszen megnevezte azokat, akik a partizánok közé akarnak szökni. Vissza akarja szerezni a névsort, de nem fog hozzájutni. Joszif rátette a papírra a pisztolyát, és most már nyugodtan, tárgyilagosan közölte: – Nem tudom azt jelenteni ezekről az emberekről, hogy meghaltak, mert ha elkapják őket, engem agyonlőnek. De ha visszaadod az aranyamat, megígérem, hogy megsemmisítem a névsort, és elfelejtkezem róla. – Add ide a névsort, és én elhozom neked az aranyat – felelte Gyina. – Nem – erősködött Joszif. – Előbb elhozod az aranyat, és aztán itt a szemed előtt elégetem a papírt. Gyina kinyújtotta a kezét… Joszif résen volt, és rátenyerelt a papírra. De Gyina nem a papírt, hanem a pisztolyt kapta fel. – Tedd le a pisztolyt, te bolond! – kiáltott rá Joszif. Bár aljas volt, de igazán nem tartozott a félénk emberek közé, mégiscsak Rahlenko. Azonkívül a pisztoly nem volt kibiztosítva. De azt nem tudta, hogy Gyina tud fegyverrel bánni. Gyina meghallotta, hogy mögötte kinyílt az ajtó, és valaki belépett a szobába. Joszif az asztalon keresztül megpróbálta kiragadni kezéből a pisztolyt, erre Gyina fejbe lőtte: majd hátrafordult, az ajtóban Joszif helyettese, Honya Bruk állt, és amikor Gyina még mindig kezében a pisztollyal hátrafordult, gyorsan becsapta az ajtót. Gyina felkapta az asztalról a papírt, rajta a tíz ember nevével, összegyűrte és lenyelte. Csizmadobogást hallott, az ajtó kinyílt, és a szegény, tapasztalatlan kisleány újból lőtt, csakhogy a lövését várták, a semmibe lőtt, az ajtó mögött nem állt senki, de őrá az ablakon keresztül rálőttek. És megint csak azt mondom, szegény lány, nem érte halálos találat, csak megsebesítették. Ha azonnal megölték volna, micsoda szerencse, micsoda boldogság lett volna az számára! Stalbe fütyült Joszif Rahlenkóra. De mégiscsak hivatalos személy volt, a zsidótanács elnöke, akit a német megszállók neveztek ki, és aki igen lojálisán végezte kötelességét. Tehát ez nem lehet más, mint bosszú, szabotázs, ellenállás. Ki ennek az akciónak értelmi szerzője, szervezője, kik a résztvevői? A gyilkos, a korcs Jakov Ivanovszkijnak, akit Le-Court százados erőszakoskodásával hoztak ki a gettóból, az édeslánya. Lopáson érték a fiát, és most gyilkosságon a lányát. És ez a lány hallgat, a harmadfokú kínvallatás ellenére is. Az anyja, Ráhel Ivanovszkaja azt állítja, hogy Joszif Rahlenko erőszakoskodott az unokahúgával, és a lány, hogy megvédje önmagát, kikapta kezéből a pisztolyt, és lelőtte. A pisztolyt valóban személyesen ő, Stalbe parancsnok adta Joszif Rahlenkónak, mint a zsidótanács elnökének, de ez a magyarázat valahogy mégsem elégítette ki. Ráhel Ivanovszkaját maga Stalbe hallgatta ki. Ahogy egy helybeli népi német, a főműhely egyik mérnöke bizonygatta, ez a Stalbe előtt álló ősz zsidó asszony volt a csirkefogó Ivanovszkij romantikus szerelmének tárgya, úgy beszélik, miatta költözött át Svájcból Oroszországba, miatta ment be a gettóba, és miatta nem akart kijönni onnan. Ezt a történetet Stalbe személyes sértésként fogadta. A zsidók nem ismerik a szerelmet, ők csak szaporodnak, és szaporodásukkal fenntartják magukat mint fajt. Szerelemről szóló bibliai történeteikkel, mint más mesékkel együtt, évszázadokon keresztül kijátszották az emberiség éberségét, ezzel leplezve világhódító terveiket. Ez az asszony a cukorkatöltelék kedvéért halálba küldte a fiát, nyugodtan nézte, amint ott lógott a kerítésen, és most nem akarja megmenteni lányát a kínzásoktól; nemhogy bevallaná, ki adott parancsot neki arra, hogy megölje a zsidótanács elnökét. Mily keményen tartja magát, milyen gyűlölettel néz rá! Miket talál ki, összevissza hazudozik, bolondnak nézi őt, ezek mindenkit bolondnak néznek, ezek a gőgös senkik! És itt a tér, ahova kivezényelték a gettó lakóit, és a téren ott áll egy kereszt. A térre kihajtják a meztelen Gyinát, összeverték, csupa vér, az arca lila, odakötik a kereszthez, és Stalbe azt mondja az anyámnak: – Itt a lányod. Ha megmondod, hogy ki bízta meg a zsidótanács elnökének meggyilkolásával, akkor csak egyszerűen felakasztjuk. Ha nem mondod meg, rákényszerítjük, hogy ő maga vallja be. És azt felelte az én anyám: – Nincs mit bevallania. Senki sem küldte őt ezért oda, és senkit sem készült megölni. Az akarta megölni őt, ő csak védekezett.

És ekkor Stalbe intésére a hóhér beleverte az első szöget Gyina kezébe. Gyina elvesztette az eszméletét, és Stalbe parancsot adott, hogy öntsék le vízzel. Leöntötték vízzel, Gyina magához tért, és Stalbe megkérdezte: – Fogsz beszélni? Gyina hallgatott. – Talán énekelsz nekünk valamit? Gyina hallgatott. Stalbe a korbácsával végigvert rajta. – Talán mégis énekelsz nekünk valamit? És Gyina énekelni kezdett. Nem, nem, ezt nem lehetett éneknek nevezni. Melléből valami hörgés tört elő, a torkából vér fröccsent, szétverték a tüdejét, hangját elfojtotta a vér, majd megint hörgött valamit, aztán megint, mind halkabban, halkabban. Nem tudom megmondani maguknak pontosan, hogy mit akart énekelni. Talán egy zsidó dalt, talán egy ukránt, vagy egy oroszt, de az is lehet, hogy az Internacionálé-t ifjúságunk és reménységeink himnuszát. És Gyina tovább motyogott, összefüggéstelenül, alig hallhatóan, még ebben a halálos csöndben is alig hallhatóan. A hóhér szöget vert a jobb kezébe, aztán a balba, de ő csak tovább dünnyögött, amíg csak végleg el nem hallgatott, el nem csendesedett a keresztre feszítve. És mindenki ott állt a helyén, és mindenki őt nézte, és anyám is őt nézte, a keresztre feszített lányát, és a kis Olja is nézte, meg a kis Igor is… Azt gondolom, ez volt az a pillanat, amikor a fegyverrel már bánni tudó lányok és fiúk megragadták volna ezt a fegyvert, hogy bosszút álljanak Gyináért, és ha kell, ott haljanak meg ők is. De nem kaptak parancsot erre, és már harcosok voltak, akik parancs nélkül nem cselekedhettek. A halott Gyina három napig függött a kereszten. Ezek után Joszif eddigi helyettesét, Honya Brukot nevezték ki a zsidótanács elnökének. Honya Bruk mindent aláírt, amit az anyám követelt, talán félt tőle, de az is lehet, hogy sajnálta. A tíz ember, akit Honya halottnak írt be, elment az erdőbe, kettesével, hármasával szöktek el, a kis Igor kísérte őket, aki ismerte az utat. Így halt meg a mi Gyinánk. Örökké éljen emléke a bátorságának és hősiességének! örök átok legyen a hóhérokon! 23 Tudott-e az apánk Szása és Gyina pusztulásáról? A németek elkülönítették a gettót, minden kapcsolatot elvágtak a helyi lakossággal, de mégis, ez kisváros, s az emberek tudták, hogy mi történik a gettóban. De csak úgy általánosságban tudták: mindennap kivégzések, agyonlövetések, gyilkolás, de hogy név szerint kit öltek meg, annak az ilyen tömeges öldöklés idején már nem volt jelentősége. És azok az emberek, akikkel apám találkozott az állomáson, talán nem is tudták ezt. Meg aztán az apám nagyon zárkózottan élt. A háború után nagyon sok emberrel találkoztam, akik tanúi voltak annak, hogy miként élt apám az állomáson, sokkal több ilyennel találkoztam, mint anyám sorsának tanúival, és apám életéről mégis jóval kevesebbet tudok. „A raktárban dolgozott” – ez minden, amit a vasutasok mondtak róla. Ott dolgozott és ott is lakott a raktárban, kiadta az alkatrészeket, munkán kívül senkivel sem érintkezett. De azért úgy gondolom, apám mégis tudott gyermekeinek pusztulásáról. Nem valószínű, hogy Grisa bácsi eltitkolta volna előtte ezt a tényt, ez nem vágott egybe az ő természetével. Grisa bácsival apám Afanaszij Prokopjevics legidősebb fián, Andrej Sztasenokon, az összekötőjén keresztül tartotta a kapcsolatot. Andrej és a felesége, Kszana, Marija lánya és Kosztya fia a vasutastelepen laktak, a fűtőházban dolgoztak, és információkat juttattak el Szidorov partizánjaihoz az állomás helyzetéről, az átmenő szerelvényekről és minden egyébről, amiről tudnia kellett a hadvezetésünknek, és ők kapták az utasításokat Szidorovtól, hogy milyen feladatokat végezzen el apám. Az elképzelés megváltozott: fegyvervásárlásra nem maradt idő. A megsemmisítő akciót bármelyik nap lefolytathatják, és lehet, hogy ez lesz az utolsó: az erdei tisztás el tud nyelni akár három–, akár négyezer embert, más helyeken egyetlen alkalommal elintéztek több tízezret. Nem maradt idő a fegyvervásárlásra, szerezni kellett fegyvert. A németeknek tilos volt fegyvert tárolniok a vasúti raktárházakban, mert a vasútállomás légitámadások célpontja. Éppen úgy, mint mi, ők is kötelesek voltak a szerelvényeket valamilyen kitérőben vagy kis megállóhelyeken kirakni. De a rend az rend, a háború mindig háború, és a háború maga egy nagy rendetlenség az ember életében. A szerelvényeket a rakodótéren rakták ki, a vagonok a vágányokon álltak, a fegyverek jó néhány napig, sőt néha egy hétig is vesztegeltek a vasúti

raktárépületekben. De az állomást különleges egységek őrizték, tornyok vették körül géppuskákkal, és minden megközelítési helyet ellenőrzésük alatt tartottak. Elképzelhetetlen támadást intézni az állomás ellen. Csak egy egészen más hadműveletre nyílott lehetőség. Az állomásra egy gyalogos hadosztály hadtápja érkezett. És a lőszerellátó parancsnok, Munitionsgruppenführer vagy Munitionsoffizier, már nem is emlékszem pontosan, az egységével nem a rakodótéren helyezkedett el, hanem az egyik fűtőházi raktárban. Apám leltári holmijának egy részét kidobálták, leválasztottak maguknak egy részt, és egy műhelyraktárt állítottak fel, kinyitották a ládákat, ellenőrizték a fegyvereket, nem sérültek-e meg, nem mozdultak-e el a célgömbök, a gyári zsírozást lecserélték a szokványosra, kitisztogatták a csőfuratokat, nem messze a horhosban még egy kis lőteret is építettek, belőtték a fegyvereket, egyszóval előkészítették a harcra, hiszen a harc körülményei között, nagyon jól tudják, már nincs idő ezzel foglalatoskodni. A raktárt vagy a műhelyt, nevezzék úgy, ahogy akarják, közkatonák őrizték, a hadosztály hadtápjától, velük könnyebb volt közös nyelvet találni, mint az SS-ekkel. A fegyvermesterek, akik a fegyvereket ellenőrizték, apámtól kértek szerszámokat, minden egyebet, nem féltek tőle, népi németnek nézték. A raktár pedig nem a város felé nyílt, hanem a vasutastelep felé, ahol nem volt se német parancsnokság, se katonaság. Egy közút is vezet a raktárhoz. Egyszóval a feltételek megvannak. Az akció merész, sőt vakmerő. De hát tudják, bátraké a szerencse! És sietni kell: bármelyik pillanatban áthelyezhetik a hadosztály hadtápját, a raktárral együtt. Vajon akad-e még egyszer egy ilyen megfelelő alkalom? A műhelyek parancsnoka, az írnokok, a raktárosok, a fegyvermesterek magánszemélyeknél laktak. Éjszakára csak az őrség maradt ott, hat ember, az őrparancsnok a hetedik, az őrszoba az első emeleten található, az irodákban. A fegyverért érkező sofőrök a telepen töltötték az éjszakát, gépkocsijaik a raktár mellett várakoztak, itt állt a külső őrszem is, a második, a belső őrszem a folyosón, a raktár ajtaja előtt. Az őrséget négyóránként váltották. Meg kell hogy mondjam maguknak: remekül tervelték meg a dolgot. Jártak már valaha egy óriási nagy mozdonyszínben? Nem… De kívülről, amikor vonattal elhaladtak mellette, csak látták már? Hatalmas épület, mozdonyjavító állásokkal, forgatókoronggal. Fűtőház – ez egy nagyüzem, hatalmas területet elfoglaló, temérdek személyzettel, mozdonyok érkeznek be, mozdonyok futnak ki, váltják a brigádokat, igazán nem nehéz oda becsempészni munkásruhába öltöztetve öt embert, kiváltképpen amikor a raktárfőnök a beépített emberük. És be is jutottak, egyesévei-kettesével, munkaruhájuk alá dugták a késeket meg a pisztolyokat, és apám elrejtette valamennyiüket a raktárban. Még ketten, hogy lefegyverezzék a külső őrséget, elrejtőztek Andrej Sztasenok házában. Ott állt nem messze a fűtőháztól. Ismétlem, és erről maguk is meggyőződhetnek majd, hogy a hadműveletet kitűnően megtervezték, gondosan kidolgozták, és első felét sikeresen meg is valósították: fegyveres emberek behatoltak a fűtőházba, és készen álltak a támadásra… No! Mint tudják, mindent nem lehet előre kiszámítani, senki nincs bebiztosítva a véletlen ellen. Jött két policáj, és megparancsolják az apámnak, hogy kövesse őket. Hová? A parancsnokságra. Miért? Majd megmondják, miért. Egyébként apám tudta, hogy miért: gyakran becipelték oda, de ez nem jelentett számára semmi meglepőt. De arra egyáltalán nem számított, hogy ez ma is megtörténhetik. Elképzelik ezt a helyzetet? Apámat elvezetik, és ki tudja, mikor jön vissza, visszajön-e egyáltalán, és a raktárban ott marad bezárva Grisa az embereivel, s ha felfedezik őket, az utolsó szálig legyilkolják mindannyiukat. Apám megpróbált kibújni a parancs alól: a második műszaknak ki kell még adnia a tartalék alkatrészeket, nem zárhatja be a raktárt, nem lehetne-e ezt az idézést másnapra halasztani? Mindezt jó hangosan mondja, hogy Grisa is hallja, de a policájokat semmi sem érdekli, azt a parancsot kapták, hogy kísérjék be Ivanovszkijt a parancsnokságra, beszédnek nincs helye! Mit lehet tenni? Apám bezárta a raktárt s elment, Grisa pedig az embereivel együtt ott maradt. A körülmények kedvezőtlenül alakultak, de a szerencse azért mégiscsak velük maradt: éjféltájt az apám visszajött. De a német fasiszta biztonsági rendszer nagyon bonyolult: Gestapo, SS, SD, különböző fajta polícia, katonai felderítés, kémelhárítás. Amikor új katonai egységek érkeztek, akkor a biztonsági szolgálat mindent elölről kezdett, elsősorban a vegyes házasságból született személyek ellenőrzését,

felülvizsgálatát, köztük természetesen az apámat is. És akadtak persze gazemberek, akik feljelentéseket írtak, miszerint apám nem is vegyes házasságból származó személy, hanem száz százalékig zsidó, és minden ilyen feljelentést megvizsgáltak. Ilyesmiről volt szó most is. Annál is inkább, mert valami magas rangú katonai személyiség érkezett a városba, és vele együtt új gestapósok vagy SD-alakulatok, ki tudja megkülönböztetni őket, és apámat egész este ott tartották, faggatták, végül is elengedték. De apám követelte, hogy a policájok kísérjék vissza, mert a városban már életbe lépett a kijárási tilalom. És a policájok egészen a fűtőházig kísérték az apámat, látták őket a városban az őrjáratok és az állomáson az őrök, apám a policájok jelenlétében nyitotta ki a raktár ajtaját, belépett, és belülről bezárta az ajtót. Minden rendben: Grisa és az emberei a helyükön várták. Tizenkét órakor leváltották az őrséget, és leváltották a folyosón álló őrt is. Apám raktárából ajtó nyílt erre a folyosóra, arra használta, hogy átmenjen rajta az irodába. így számítottak, hogy az őr majd bemegy hozzá, gyakran bejártak hozzá az őrök, a raktárban mégis kellemesebb volt, mint a néptelen, hosszú, komor folyosón. Az őrök elbeszélgettek az apámmal, a folyosóra nyíló ajtó nyitva állt, azon keresztül odaláthattak őrhelyükre, és ha már látod az őrhelyedet, olyan, mintha ott állnál, és végső esetben arra is lehet hivatkozni, hogy ugye csak egy percre ment be, amíg rágyújt, de hát a belső őrséget éjszaka soha senki nem ellenőrizte, minden lakat alatt, az őrparancsnok aludt, fel sem vezette az őrséget, azok maguktól keltek fel, vagy felébresztették őket azok, akiknek éppen lejárt a szolgálatuk. Amikor apám visszatért, leült az asztalhoz, lámpát gyújtott, és nekilátott az anyagkiutaló lapok kitöltésének. És az őr egy darabig topogott a folyosón, aztán valóban bement hozzá, s leült az asztal mellett álló kis támla nélküli székre, s beszélgetni kezdett apámmal, hogy miről, azt nem tudom, nem voltam ott, azok pedig, akik ott voltak, nem tudtak németül. Ebben az akcióban a legnehezebben az apámat tudom elképzelni. Mit tegyek, ha én egészen más embernek ismertem? Grisa bácsit és a vele ott levő fiúkat remekül magam elé tudom képzelni, hiszen magam is ártalmatlanná tettem elég sok német őrt. Ez az egész akció teljesen világos a számomra. Ismétlem, ez zseniális terv volt a maga egyszerűségében. De apám a diverzáns szerepében, mi több, annak az embernek a szerepében, akinek békésen beszélgetnie kell az őrrel, hogy elvonja a figyelmét, elaltassa éberségét, tudván tudva, hogy ezt az őrt aztán majd elkapják, befogják a száját, megfojtják, és az utolsó percig nyugodtan nézni a szemébe, ehhez az kellett, hogy apám megváltozzék, más emberré legyen. Amikor a partizánok megölték az őrt, elvágták a telefon és a jelzőberendezés drótjait, egyikük géppisztollyal lent maradt a lépcsőnél, és apám kíséretében négyen felmentek az emeletre. A cipőjüket levetették, ki mezítláb volt, ki harisnyában. Az őrség négy helyiséget foglalt el. Az egyikben lakott az őrparancsnok, a többiben az őrség kétkét tagja, egy szoba pedig üres, az őrök szolgálatban voltak. Csak az őrparancsnok zárta magára a szobáját. Bizonyára jól tudják, hogy a németek, különösen a háború első szakaszában szerettek kényelmesen elhelyezkedni, teljes komforttal rendezkedtek be ott, ahol erre módjuk volt. És itt volt rá módjuk. Nem földfedezék, nem is bunker, még csak nem is falusi parasztház, hanem tágas, világos hivatali szobák, rekvirált bútorral, széles, kényelmes ágyakkal, tiszta ágyneművel, egy lépésre a jól fűtött mellékhelyiség, zuhanyozó, konyha. Még a földfedezékben és a bunkerekben is alsóneműre vetkőzve aludtak, hát még itt, ilyen körülmények között, méghozzá távol a fronttól, a hátországban, igaz, ellenséges területen, de egy nagy, jól őrzött vasútállomáson, egy nagy településen, ahol katonaság van, policájok vannak, itt csak a bombázástól tartottak. Mindehhez még ebben az időben, ahogy ezt már mondottam, a városban tartózkodott valamiféle tekintélyes rangú vezető, és a magas vezetőség jelenlétében a német sokkal magabiztosabb, ilyen a lelkivilága: a német katona szentül hisz feletteseinek mindenhatóságában, legalábbis akkor, negyvenkettőben, feltétlenül hitt. Még nem volt Sztálingrád, még nem foszlott szét az a legenda, hogy ez a háború csak egy kirándulás. így aztán a fiúk alva kapták el őket, az ágyban szúrták le mindegyiket, még csak meg se tudtak mukkanni. Amikor az őrséggel végeztek, apám bekopogott az őrparancsnokhoz: – Hans, nyisd ki! Az félálmában nem is tudta, ki kopogtat az ajtaján, bizonyára arra gondolt, hogy valamelyik katonája lehet az, felkelt az ágyból, és kinyitotta az ajtót. Grisa bácsi egyetlen késszúrással leterítette. Aztán, ahogy megbeszélték, egy cseppet félrehúzták a sötétítő függönyt az ablakon, erre a jelre az

Andrej Sztasenoknál rejtőzködő partizánok ártalmatlanná tették a külső őrt, szintén egyetlen puskalövés nélkül. Lementek az emeletről, kinyitották a raktár ajtaját, egyszerű tolózár volt rajta, azon plomba, és belülről kinyitották a térre vezető ajtót. Az autók egészen a kapunál várakoztak, még napközben feltöltötték őket, készen állottak az útra. Jevszej Kuznyecov és a másik sofőr, egy Szosznyicába való fiú, rövidre zárta a gyújtást. Megrakták a gépkocsikat golyószórókkal, puskákkal, lőszerrel, gránátokkal teli ládákkal. Apám megmutatta azt a kis raktárt, ahol lakat alatt tartották a robbanóanyaggal megtöltött ládát, a lakatot leverték, és ezt a ládát is feltették a gépkocsira. Hat MG 42-es géppuskát, hozzá való hevederrel teli ládákkal, négy aknavetőt is felpakoltak a gépkocsira, meg néhány láda húskonzervet is, véletlenül ez is volt a raktárban, amikor mindezt felrakták, beültek a gépkocsikba és elszáguldottak. Amint ezt nekem később elmondták, az egész akció attól a perctől kezdve, hogy megölték a folyosón álló őrt, addig, amíg mindkét gépkocsi elment, mindössze tizenöthúsz percig tartott. Azt mondják erre, hogy képtelenség: nem, így történt. Tehát a gépkocsik elszáguldottak, az apám pedig ott maradt. Grisa azt mondta neki, menjen velük, de apám elutasította ezt az ajánlatot. Ha elmenekülne, ez azt bizonyítaná, hogy része volt a támadásban, akkor letartóztathatták volna az anyámat, gyötörték és kínozták volna, minden dühüket kitöltötték volna rajta, és nemcsak anyámon, de Ólján, Igoron, az egész családon, az egész gettón. Apám erre nem akart lehetőséget adni nekik. És Grisa bácsi bizonyára megértette őt, nem makacskodott, hogy menjen velük, bár elsőként természetesen apám került volna gyanúba: ő volt a legközelebb az esemény színhelyéhez, de közvetlen bizonyíték nem volt ellene, mindent rendkívül alaposan és akkurátusan végeztek el. Ezen az éjszakán lent, a fűtőházban ott dolgoztak az ügyeletes javító brigádok, de ők sem tudtak semmiről, ők sem hallottak semmit. Ismétlem, mindent remekül csináltak, úgy mondom ezt, mint volt felderítő: a külső őr holttestét a fal mögé rejtették, úgy, hogy ne vegye észre az arra haladó őrjárat, a belső őr holttestét pedig nem is a folyosóra tették le, hanem be a raktárba, a németek csak reggel jöttek rá a dologra, öt vagy hat óra tájt. És amikor rájöttek a történtekre, az egész állomás, a városnak minden katonai és policáj egységét riasztották: megöltek hét katonát, elvittek két fegyverrel megrakott teherautót. El tudják képzelni, mi volt ott? Jelentették a hadosztálytörzsnek: onnan kiküldtek egy századot, megkezdték az üldözést, és estére az erdőben, vagy negyven kilométerre az állomástól megtalálták a kiégett gépkocsikat, a kutyák mindenáron az erdőbe akartak rohanni, de a katonák nem mertek messzire bemerészkedni az erdőbe, és minden eredmény nélkül tértek haza. Reggel, amint a németek felfedezték a rajtaütést, körülzárták az állomást, a fűtőházat, és letartóztattak mindenkit, aki éjszaka dolgozott, aztán letartóztattak minden fűtőházi embert, házkutatást tartottak a vasutastelep minden házában, letartóztatták a gyanúsakat, bezárták őket a már letartóztatottak mellé. Összeszedtek vagy száz embert, de az is lehet, hogy még többet, igyekeztek megtalálni azokat, akik segítettek a rajtaütésben, jól tudva, hogy a fűtőháziak segítsége nélkül elképzelhetetlen egy ilyen váratlan támadás, és természetesen nem egy ember segített, hanem több, egy egész szervezet, kihallgatásra cipelték az embereket, kínozták és gyötörték őket, követelték, hogy adják ki a résztvevőket és a segítőtársakat. Az apámat is elvitték, de ő alibit bizonyított, itt vannak azok a gestapósok, akik azon az estén kihallgatták, bent fogták tizenkét óráig, és itt vannak a policájok, akik bevitték őt, majd hazavitték, és látták, hogy elment aludni csöpp kis kamrájába, a szemük láttára nyitotta ki, majd zárta be a raktárt. Apám, mint vegyes házasságból származó személy, a policájok állandó megfigyelése alatt állott. És lám, micsoda paradoxon: apám volt az első, akit kiengedtek, mint olyan személyt, akinek nem lehet köze a rajtaütéshez. De volt egy másik paradoxon is: a gyanú árnyéka sem hullott a gettóra. A németek jól tudták, hogy ezen a környéken tevékenykedik Szidorov, de sehogyan se hozták kapcsolatba a gettóval. A gettó a városban helyezkedik el, a vasútvonal másik oldalán, távol a fűtőháztól, melyben nem is dolgoznak zsidók, de ami a leglényegesebb, a németek el sem tudták képzelni, hogy a zsidók képesek lennének valami ilyesmire. És sok policájt áthelyeztek az állomás őrzésére és a vasutastelep megfigyelésére, mivelhogy az „partizánoktól fertőzött terület”, ennek eredményeképpen a gettó őrsége meggyengült, és így a gettó nyert ezen, bár nagyon rövid, de mégis mindennél értékesebb időt, hiszen bármely pillanatban várható volt már az akció: megjöttek az elektromos fűrészek, megérkezett egy németekből álló munkacsoport az erdő kitermelésére, a gettó megsemmisítés előtt állott, közeledett a végzetes óra.

A németek megtalálták a kiégett gépkocsikat, vagy negyven kilométerre az állomástól, az erdőben. De a fegyvert a gettó számára jóformán közvetlenül az állomás mellett adták át, legfeljebb két vagy három kilométerre tőle. A megbeszélt helyen Venya Rahlenko társaival együtt bevárta a gépkocsikat, és Grisa bácsi átadott nekik harminc géppisztolyt tölténnyel együtt, egy tucat pisztolyt, egy láda gránátot és robbanóanyagot. Mindezt a fiúk elvitték a vasúti töltésen, az erdeitermék- és zöldségraktárba, ahonnan a földalatti járaton keresztül sikeresen átszállították a nagyapám udvarán levő verembe! Az SS-ek vadállati kegyetlenséggel tomboltak az állomáson, megpróbálták előkeríteni a rajtaütés segítőit. Speciálisan erre a célra ideérkezett hóhérok, szakmájuk legkiválóbb mesterei kínvallatásnak vetették alá az embereket: félholtra verték, elektromos árammal vallatták, forrasztó-lámpával égették őket, tűvel szúrták ki a szemüket, fejüket hideg víz alá nyomták, amíg a fulladás határáig nem értek, aztán mesterséges légzéssel magukhoz térítették áldozatukat, és újból a hordóba nyomták a fejüket: lábaikra ötvenkilós súlyt erősítve felhúzták őket, kificamították és eltörték a kezüket, lábukat, az asszonyokat hajuknál fogva akasztották fel, a férfiakat a lábuknál fogva fejjel lefelé húzták fel, vagy kikötötték őket hátul összehurkolt karjuknál fogva, fogókkal tépték ki a körmüket… Érthető, hogy nem mindenki tudta elviselni ezeket a kínzásokat, előfordult, hogy bevádoltak valakit, vagy saját magukat is, nem szabad ezért hibáztatni a szerencsétleneket, a kínzóikat kell hibáztatni ezért, de a hóhéraik tapasztalt szakemberek voltak, meg tudták különböztetni az igazságot a valótlantól, nekik nem volt szükségük hamis vallomásokra, a támadás igazi résztvevőit kell megtalálniuk: ezek a hamis vádak, amit másokra és önmagukra mondtak, csak még zavarosabbá, még sötétebbé tették az ügyet, és a szerencsétlen embereket, akik, hogy megszabaduljanak a kínzástól, összevissza hordtak mindent magukról és másokról is, még csak tovább kínozták ezért. De a gestapósoknak mégis sikerült nyomra bukkanniok. A kihallgatások és kínzások közben valaki megnevezte Andrej Sztasenokot. Hogy ki és miért nevezte meg őt, és mivel kapcsolatban, azt nem tudom, de megnevezte. Azon nyomban letartóztatták Andrejt, Kszanát és gyerekeiket, Verát és Kosztyát: természetesen megkezdődik a kínzás, gyötrelmek, de ők nagyszerűen tartják magukat, semmit sem tudunk, semmit sem láttunk, abban a műszakban nem dolgoztunk a fűtőházban, egyébként sem dolgoznak éjszaka, csak nappal. Semmi bizonyíték, csak a gyanú. Az öreg Sztasenokot szintén azzal gyanúsították, hogy kapcsolatot tart a gettóval, a policájok már többször benéztek hozzá, de semmi gyanúsat nem találtak. De ha már gyanúsítanak, akkor már mindenképpen bűnös vagy, ők sok millió, semmivel se gyanúsítható embert pusztítottak már el. A németek úgy határoztak, hogy történjék bármi, de megtalálják a rajtaütés segítőit. És ezt csak megfélemlítéssel lehet elérni. Letartóztatták az egész Sztasenok családot, és kihirdették, ha a telep lakói nem adják ki a többi segítőtársukat, akkor minden letartóztatottat, lehettek vagy százan, agyonlőnek. Ha még ezután sem adják ki a segítőtársakat, akkor a települést felgyújtják, a lakókat kivégzik, hadd tudják meg a partizánok, mi az ára az ő rajtaütéseiknek, a lakosság pedig tudja meg, hogy mibe kerül a partizánokkal való együttműködés. Most pedig képzeljék el az apám lelkiállapotát, figyelembe véve a jellemét, mert különben nem érthetik meg a tettét. Tudta, hogyan gyötrik, kínozzák az embereket, tudta, hogy a Sztasenok családot letartóztatták, azt is tudta, mi vár több száz ártatlan emberre. A túszok kivégzése, a békés lakosság legyilkolása, városok és falvak eltörlése a föld színéről, természetesen ez törvénytelenség, barbárság. De ha megszűnne az ellenállás, az azt jelentené, hogy az ellenség elérte a célját és győzött. Apám ezt jól tudta. De mást is jól tudott: tőle függ száz ember élete. Ahhoz, hogy megmeneküljenek a gyötréstől, a kínzástól és haláltól, csak egy dolog szükséges: megnevezni azt az embert, aki a partizánokat segítette. Ez az ember ő volt, egyedül csak ő. Ha feladja magát, megölik, de tiszta lelkiismerettel hal meg, megölik a feleségét, kisunokáit, de annak a száz embernek is van felesége, gyereke és unokája. Így képzelem el apám gondolatmenetét. Ezek után elment a parancsnokságra, kijelentette, hogy ő vitte be a partizánokat a fűtőházba, bújtatta el őket a raktárban, segített nekik ártalmatlanná tenni az őrséget, és megszerezni a fegyvereket. Először nem hittek neki: az alibije tökéletes, csak nem azért vállalja magára a bűnt, hogy ezzel kimentse az igazi bűnösöket? Ha ez így van, akkor a diverzáns csoport parancsára adta fel magát, nem a túszok, hanem a diverzánsok megmentéséért. Tehát ismered őket, és meg kell mondanod a nevüket! Mit tettek az apámmal! Uramisten, mit tettek vele, a kínzókamra asztalára kötve! Három nap, három éjjel, mely olyan soha véget nem érő volt, mint az emberi szenvedések története. Az apám nem

nevezett meg senkit, nem adott ki senkit, nem mondott semmit. Emberek jöttek hozzá munkásruhába öltözve, ráparancsoltak, hogy rejtse el őket a raktárban, elrejtette őket, aztán amikor visszatért a német parancsnokságról, kinyitotta nekik a folyosóra vezető ajtót, azok megölték az őrt, ártalmatlanná tették az őrséget, és elvitték a fegyvert. Rajta kívül senki nem tudott erről, senki nem látott semmit. Összeverve, véresen odavitték a fűtőházba, és apám megmutatta, hogy történt mindez: hol vágták el a telefon és a jelzőberendezés drótját, honnan vették el a fegyvert, hozzávetőlegesen mennyi lehetett az, és hogy még mit vittek el, beleértve a konzerves ládákat is. Minden adat megegyezett a ténylegesen eltulajdonított mennyiséggel. Ez meggyőzte a gestapósokat. Igen, az én apám segített a rajtaütésben, tehát nem lehetett egyedül! Kik voltak még ott? És újra három szörnyű nap és éjszaka következett, melyhez mérhetőt kevesen éltek át a földön. A hetedik napon a német parancsnokság kapuján kilépett egy menet, legelöl haladtak a Gestapo vezetői. Őket követték a géppisztolyos SS-ek és egy taligán egy csonka emberi test, egy élő ember megcsonkított teste, még élt az én apám, még lélegzett. Odavonszolták az akasztófához, összetört csontú, agyonégetett lábára nem tudott ráállni. Nem a gettóban akasztották fel, hanem a gettó előtti téren, hogy mindenki lássa, és a mellén ott lógott a tábla: „Partizán.” így pusztult el az én apám, Jakov Ivanovszkij, élt ötvenkét évet, született Svájcban, Bázel városában. Sajnos, apám önkéntes jelentkezése és halála senkin sem segített. A Piac téren fölállítanak még egy akasztófát, tartójáról most tíz hurkos kötél lóg le, kihajtják a térre a város és a vasutastelep minden lakóját, és kivezetik a térre a Sztasenok családot: Afanaszij Prokopjevicset, a feleségét, a fiát, Andrejt, a menyeit, Kszanát és Irinát, és unokáit, Kosztyát, Mariját, Verát, Nyinát és Tanyát. Afanaszij Prokopjevics hetvenkét esztendős, Tanya tíz. Mindegyiknek hátrakötötték a kezét, és mindegyikük nyakában tábla lóg: „Partizánokat segítettek.” És fölállítják őket az akasztófa alatti zsámolyokra. Tudják, mit tettek a mi szadista policájaink? Úgy állították fel az akasztófa alá a Sztasenok család tagjait, abban a sorrendben, ahogy akkor álltak az ipari szövetkezet klubjának színpadán, amikor belorusz dalaikat énekelték: a legszélén Afanaszij Prokopjevics, mellette a felesége, aztán Andrej, Kszana, Irina, majd a gyerekek, mind lenszőkék, mezítlábasak, fehér ingesek. És lábuk alól a zsámolyt is ebben a sorrendben rúgták ki rövid szünetekkel, amíg csak ki nem rúgták az utolsó zsámolyt is a tízesztendős Tanya lába alól. Örök dicsőség emléküknek! Örök dicsőség a belorusz nép hős fiainak és lányainak! 24 Anyám látta felakasztott apám holttestét. Három napig lógott az akasztófán, ez a fasiszta norma, ez a fasiszta szabvány. Ebben az értelemben apám is arra a sorsra jutott, mint a többi nyilvánosan felakasztott áldozat. De ez a három nap jelentette egyben a gettó utolsó három napját is. A németek nagy mesterek voltak az álcázásban. Auschwitz kapuján ott díszelgett a felirat: „Arbeit macht frei”, „A munka felszabadít”. A munka egy volt: megfulladni a gázkamrákban, a szabadság is csak egy: megszabadulni ettől a szörnyű élettől. De negyvenkettő szeptembere már más, mint negyvenegy szeptembere volt. Az emberek most már ismerték e mondások igazi értékét. Meg aztán ez egy kisváros, minden olyan közel van egymáshoz. Itt a gettó és mellette az „árja” utca; itt laknak a rendes emberek, mellettük lakik a policáj, és amit tud a po-licáj felesége, azt gyakran tudja a rendes ember felesége is. Sok házba szállásolták be a Wirtschaftskommando, a kerület gazdasági kiaknázási hivatalának a tisztjeit meg egyszerű közkatonákat, akik véletlenül és néha nem is véletlenül elejtenek egy-egy szót, amelyekből sok mindent meg lehet sejteni. A zsidótanács is kapcsolatban áll a városi vezetéssel, és képzeljék el, ott is akadtak rendes emberek. Meg a különböző üzemekben dolgozóktól is egyre gyakrabban vették el a munkás élelmiszer jegyeket, ami azt jelentette, hogy másnap már az erdőben kell dolgoznia, ha bír, ha pedig már nem alkalmas rá, akkor várhatja, mikor hajtják ki a tisztásra, a gödörhöz. Mint ahogy a madarak megérzik a közeledő vihart, és az állatok előre megérzik a legelső földlökéseket is, úgy megérezték ezek az emberek is, hogy közeleg az óra, készül ellenük az utolsó, a végső akció. Szeptember tizenharmadikán húsz asszonyt elküldtek, hogy takarítsák ki a volt iparitanuló-iskolát: mostak, sikáltak, tisztogattak, rendbe szedték a mellékhelyiségeket, felhordták a raktárból az ágyakat, az ágyneműt, az asztalokat, székeket, szekrényeket, feltették a mosdókat, laktanyát rendeztek be.

Kiknek a számára? És a tájékozott emberek megsúgták: a Csernyigovból jövő Sonderkommando részére. A Sonderkommando a gettó megsemmisítését jelentette. Anyám azonnal hírül adta ezt Grisa bácsinak. De hogyan? Az állomás ellen végrehajtott támadás után megint keményebb lett a szigor, a németek megerősítették az őrséget, mindenütt őrjáratok, kordonok, minden utat lezártak, mindenkit igazoltattak; Grisa bácsi kerülte a gettót, és az embereit sem merte beküldeni, egy időre megszakadt a kapcsolat. De a várható akcióról, történjék bármi, tájékoztatni kellett. És felmerült a kérdés, kit küldjenek? Nem ki az erdőbe, hiszen oda ilyen körülmények között lehetetlenség lenne eljutni, hanem legalább a legközelebbi faluba, ott volt Szidorovnak egy embere, akiről anyám feltehetően tudott. De ebbe a legközelebbi faluba is lehetetlen lett volna eljutni, minden utat, minden ösvényt lezártak. Az egyetlen, aki el tud oda jutni, az a kis Igor volt. Mindeddig szerencsével járt ezeken az útjain, de ismétlem, a körülmények megváltoztak, mindenkit letartóztattak, aki a saját lakhelyén kívül tartózkodott, még akkor is, ha ez egy gyerek volt. Anyám tudta, milyen kockázatnak teszi ki Igort, minden döntése közül, amelyet eddig meghozott, ez volt a legszörnyűbb számára. De más megoldás nincs. Éjszaka anyám útnak indította Igort. A gyerek eljutott a faluig, és átadta az üzenetet, akinek kellett, ahogyan a nagyanyja utasította. De a visszafelé vezető úton, már majdnem a városban, az őrjárat feltartóztatta Igort. – Ismered a partizánokhoz vezető utat – mondták a policájok. – Semmiféle partizánokat nem ismerek – felelte Igor. – Hol jártál? – A faluban. – Miért? – Ennivalót koldultam. – És kaptál? – Kaptam. – Kitől? – Egy nénitől. – Eredj, mutasd meg ezt a falut, és mutasd meg ezt a nénit. – Nem megyek. Az a néni kenyeret adott nekem, és maguk ezért megölik. – Nem öljük meg, te csak mutasd meg ezt a nénit, akkor elhisszük, hogy nem a partizánoknál jártál. – Nem, nem mutatom meg, mert megölik. Ostorral, korbáccsal verték, de a gyerek megmakacsolta magát: nem mutatom meg, nem, semmiért sem, kenyeret adott nekem, és maguk megölik. Nyolcesztendős kisfiú, és mit talált ki és mit hajtogatott egyre: „A néni kenyeret adott nekem, és maguk megölik.” És megint itt előttünk a tér, az emberekre emlékeztető elcsigázott lényekkel benépesítve, és megint ott áll az anyám is, de most már csak Óljával, és a tér közepén ott térdel hátrakötött kézzel Igor. Mögötte egy SS-katona bárddal a kezében. Hogy hol szerezték ezt az ősrégi bárdot, el nem tudom képzelni. Csak azt tudom, hogy ez a bárd az SS-katonák mulatságára szolgált, a parancsnokság udvarán a következő módon szórakoztak vele: hátrakötött kézzel letérdeltettek maguk előtt egy gyereket, ráparancsoltak, hogy hajtsa le a fejét, és rácsaptak a bárddal. Az nyert, aki egyetlen csapással félbe tudta vágni a gyereket, így szórakoztak a parancsnokság udvarán, és most mindenki számára megrendezték ezt a szórakozást. Stalbe azt mondta az anyámnak: – Az unokád a partizánoknál járt. Ha megmutatja az utat, életben hagyjuk, ha nem mutatja meg, meghal. – Nem ismeri a partizánokhoz vezető utat – felelte anyám. És ekkor Igor felkiáltott: – Nagymama, félek! És anyám azt mondta: – Ne félj, Igorkám, semmit sem tesznek veled, hajtsd le a fejed, és hunyd be a szemed. Igor lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét, a hóhér magasba emelte a bárdot, és pontosan kétfelé hasította Igort, mestere volt dolgának. Magasba fröccsent a vér, de a hóhér bőrkötényt viselt, nem piszkította be magát. És Stalbe, a volt iskolai tanító kihirdette: – Ez történik minden gyerekkel, akit a gettón kívül találunk. Jegyezzétek ezt meg! Aztán anyámhoz fordult:

– Szedd föl az unokádat, senki nem fogja ezt helyetted megcsinálni. Anyám levette magáról rongyait, belecsavarta Igor véres tetemét, hazavitte, és a temetőbrigád még aznap elvitte és elhantolta a temetőben. Grisa bácsi előtt a következő megoldásra váró kérdés állt: mit tegyen? Ha azt mondom, hogy ez komoly kérdés, komoly probléma, ezzel még nem mondok semmit sem. Ez megoldhatatlan kérdés, megoldhatatlan probléma volt. Felkelés? De az egész gettóban mindössze húsz-harminc olyan ember akad, aki úgy-ahogy ért a fegyverkezeléshez, egy maroknyi fiatal gyerekekből álló csoport a reguláris csapatok ellen. És hol védekeznének? Két utcányi területen? Faházakban? Elegendő egy házat felgyújtani, hogy az egész gettó leégjen, minden lakójával együtt. Törjenek ki az erdőbe? De hogyan? Háromezer fős táborral, menekülő tömeggel, kordonokon és záróosztagokon keresztül, sík terepen? Még ha feltételezzük azt a fantasztikus lehetőséget, hogy sikerül kijutniok a gettóból, és elérik az erdőt, akkor is, mi legyen tovább? Hogyan etessék, tartsák fenn, védelmezzék meg az embereket? Közeleg az ősz, és aztán jön a tél. Csak egy maradt hátra: zokszó nélkül elfogadni, amit a sorsuk rájuk mért, belefeküdni a sírba, fiaikkal és lányaikkal együtt, tarkójukat a német golyó elé tartva, anélkül, hogy bár reménytelenül, de mégis méltóságukat megőrizve ellenállnának, anélkül, hogy kezet emelnének a gyilkosokra… Minden változat közül ez volt a legelfogadhatatlanabb. Az előbbi változatokban csak az életüket vesztették volna, az utóbbiban az életüket és a becsületüket is. Tehát felkelés, és megpróbálni eljutni az erdőbe. Ez a cél nem reális, de cél nélkül nincs cselekvés. A felkelésnek másnap reggel kell kitörnie, mielőtt megérkezik a Sonderkommando. Ebben az időpontban Szidorov elterelő hadműveletként megtámadja a vasúti hidat, azt a bizonyost, amelyről én valamikor a vízbe ugráltam, hogy Szonya Visnyevszkaja előtt tetszelegjek. Erre már Le-Court erősítést küld a hídhoz, ezzel meggyöngíti az állomás őrségét, és jelentős erőt von el a városból. A terv fantasztikus, vakmerő, de más út nem nyílott számukra. Ez a pusztulás terve, de a méltósággal teli pusztulásé, számla lesz ez, amelyet a gettó lakói benyújtanak halálukért, és amelyet a hitleristák életükkel egyenlítenek ki. Este Grisa a harcosaival, tizenhat emberrel hozzácsapódott a munkacsapathoz, az őrség már nem ellenőrizte, nem számolta meg, nem kutatta át őket, már egy másik, sokkal fontosabb akcióra készültek, erre gyűjtötték minden dühüket, kegyetlenségüket, a gettóba bevonulókra a gyilkosok hűvös közönyével néztek, akiknek a számára ezek az emberek már halottak. Éjfélkor Grisa bácsi nagyapám házának pincéjében összehívta a húsz legtekintélyesebb embert, akik magukkal tudják ragadni a többieket. De Grisa sok mindent nem vett számításba. Úgy gondolkozott, mint egy katona, mint egy harcos, és nem vette számításba, hogy ezek az emberek itt nem katonák, nem harcosok: a példátlan rabság és megaláztatás megölte bennük az ellenálláshoz szükséges akaraterőt, állati félelmet sulykolt beléjük a németek iránt… És egyesek visszarettentek. Igen, az emberek még képesek lennének az ellenállásra, de csak abban az esetben, ha kivégezni hajtják őket. De még nem hajtották ki őket, és lehetséges, hogy a laktanyát sem a Sonderkommando számára készítik, és talán nem lesz semmiféle akció. De ha felkelnek a németek ellen, akkor az utolsó emberig kiirtják őket. Az emberek képesek ellenállni, amikor le akarják gyilkolni őket, de ha nem akarják legyilkolni, miért kellene nekik, fegyverteleneknek megtámadni a felfegyverzett őrséget, a fegyveres katonákat, elmenekülni az erdőbe, ahol úgyis csak pusztulás vár rájuk? Így beszéltek egyesek, méghozzá, vegyék figyelembe, a tekintélyes emberek közül, és ez híven tükrözte a gettó hangulatát, vagy legalábbis a jelentős részének hangulatát. Grisa terve a szeme előtt omlott össze. Grisa bátor ember volt, és akik vele jöttek, azok is bátrak voltak. Készen álltak eszeveszett lépésre is: élére állni a háromezer fegyvertelen embernek, és nekimenni az állig felfegyverzett ellenségnek. Bármilyen legyen is a végeredmény, ez mégis kísérlet lesz, ez mégis tett lesz, ez mégis harc lesz, a harc miatt jöttek ide, ha meg kell halniok, hát akkor harc közben esnek el, ez katonasors, ez katonahalál. De küzdelem nélkül elpusztulni, a halálba menni szolidaritásból, ezt nem tudták megtenni, ehhez nincs joguk, az életük fölött nem ők rendelkeztek, életük a küzdelem volt. És Grisa ekkor kijelentette: vagy megkezdődik a felkelés azonnal, még aznap reggel hajnali négy órakor, amikor fel kell sorakoznia a munkacsapatnak, vagy pedig ő és emberei eltávoznak innen, most rögtön elmennek, egyenest innen a pincéből. Nos, döntsetek, senkit sem fogok semmire kényszeríteni!

Anyám, mint ahogy ezt nagyapám szokta tenni, némán hallgatta végig a vitát, majd megszólalt: – Ti nem férfiak vagytok, hanem patkányok! A németeknek igazuk van. Titeket ki kell irtani. Meg akartok bújni a sarkokban, de ilyen sarkok nincsenek! Mindenütt rátok fognak találni! Azt mondjátok, nem lesz akció? Hát hol van az a nyolcszáz ember, aki a Proreznaja utcán lakott? Nem ismeritek a sírgödörhöz vezető utat? Holnapután majd megmutatják nektek, és végigmentek rajta utoljára. Azt mondjátok: az emberek nem fognak harcba menni? Az én házamban negyvenhat ember él. Egy emberként fognak felkelni, a gyönge követi majd az erőst, a fegyvertelen a fegyverest. Harcolni fogunk, sorsunk a pusztulás, de a saját házunkban fogunk meghalni és nem a gödörben. Azoknak mondta ezt, akik a felkelés ellen szóltak. Grisának és az embereinek pedig azt mondta az anyám: – Ha el akartok menni, menjetek! Ha itt akarjátok hagyni feleségeteket, gyerekeiteket a biztos halálban, hagyjátok itt őket! Majd küzdünk mi magunk, van mivel verekednünk, a gyermekeinknek vannak fegyvereik, s nekünk van fejszénk, kalapácsunk, feszítővasunk, lapátunk, karónk, körmünk, fogunk, átharapjuk a torkukat! Anyám Grisa fiához, Venya Rahlenkóhoz fordult: – Venya! Te elmégy apáddal, vagy itt maradsz megvédelmezni bennünket? És Venya azt felelte: – Itt maradok, és harcolni fogok! És Grisa meg az emberei belátták, hogy nem mehetnek el, a felkelés mindenképpen ki fog törni, és azok is belátták ezt, akik eddig bizonytalankodtak. Anyám éjjel végigjárta a házakat, és mindenkinek megmondta, hogy reggel kivégezni viszik őket, fel kell készülni az ellenállásra, és ki kell menni az erdőbe. Anyám csupa nyugalom és mérhetetlen elszántság volt, nem tudom, hogy ezt az elszántságát át tudta-e ültetni másokba is, de gondolom, sokan átvették tőle, annál is inkább, mert anyám nyíltan beszélt és cselekedett, nyíltan ment egyik házból a másikba, és az őrség nem törődött vele. Hajnali négykor az álmos policájok ellenőrzése mellett az emberek kezdtek előjönni a házakból, felsorakozott a munkacsapat, és sokuknak, ahogy megbeszélték, a ruhája alatt ott rejtőzött a fejsze, kalapács, kés, feszítővas is és a harcosoknál a pisztoly és a géppisztoly. De sok házból nem jöttek elő az emberek, senki sem jött ki, még azok sem, akiknek munkára kellett volna mennie az erdőbe: bezárkóztak, elbarikádozták az ajtókat és az ablakokat, elfogta őket a félelem, nem mertek kimenni az utcára, ahol a halál vár rájuk. Ne ítéljük el őket: fegyvertelen, halálra ijesztett emberek voltak, és az a tény, hogy nem jöttek ki az utcára, bezárkóztak, már ez is ellenállásszámba ment, ez volt az első szabálysértés, amit megengedtek maguknak. És ez indította el a felkelést. A policájok megpróbáltak betörni a bezárt házakba, zűrzavar támadt, és ez adta meg a jelt a felkelésre. Venya Rahlenko lőtt bele elsőnek egy policájba, utána a többi fiú lőtt, amikor az emberek meglátták a felbukó policájokat, nekitámadtak a többinek. Olyan volt ez, mint a detonátor robbanása: amikor a pisztolylövéseket meghallották, a mesterlövészek lelőtték a toronyban álló őröket, a fiúk kézigránátot dobtak az őrszobá-ba, és géppisztolysorozattal terítették le az onnan kirohanó SS-eket, mások a városháza melletti policia ellen támadtak, megint mások betörtek a házba, ahol Stalbe lakott, és lelőtték, megtámadták Reinhardt városparancsnok házát, leterítették a legényét, de Reinhardtnak magának sikerült kiugrania az ablakon, és nem volt idő arra, hogy nyomába eredjenek: végre egy óriási, fülsiketítő robbanás: levegőbe repült a víztorony a vasútállomáson, ezt Szidorov partizánjai intézték el. És a robbanások, lövöldözések, kiáltozások, nyögések és káromkodások közepette az emberek megindultak a gettóból. De egyes policájoknak lövöldözve sikerült elmenekülni, néhány embert megsebesítettek, volt, akit megöltek, és sok SS-katona is elmenekült, szintén lövöldözve vonultak vissza az állomás felé. A toronyban álló egyik őr még le tudott adni egy sorozatot a tömegre, és az állomás parancsnoka, LeCourt riasztotta a vasúti egységet, mozgósította a szabadságra utazó vagy a szabadságról hazatérőben levő katonákat, mind fegyverbe szólította, de nem indította a menekülők üldözésére, hanem az állomás védelmére dobta be őket, az eseményeket haladéktalanul jelentette rádión ahová kellett, és hamarosan gépkocsin megérkeztek az SS-egységek és a Sonderkommando. De amíg mindez történt, az út szabad volt, és anyám,kézen fogva Olját, kivezette az embereket a gettóból, de nem a főkapun keresztül, mert az a vasútra nyílt, és ott voltak a németek. A Peszcsanaja utca másik végén mentek ki, kitörve nagyapám házának kerítését, elvágták a szögesdrótot, megkerülték a várost, majd a temető mellett kimentek az útra, amely a távoli erdőkbe vezetett.

A gettóból vagy hatszáz ember jött ki, a többiek ott maradtak. Azok maradtak ott, akik rögtön elbarikádozták magukat a házakban, és amikor a toronyból megszólalt a géppuska, és az utcákat vörösre festette a vér, azok közül is sokan visszafordultak, akik kijöttek a házakból. És természetesen otthon maradtak a nyomorékok, a rokkantak, a betegek, a tehetetlen öregemberek és öregasszonyok, mindazok, akik nem tudtak járni, és nem volt hordágy, amin elvihettek volna őket. Grisa siettette az embereket: a németek hamarosan magukhoz térnek, megjönnek új egységeik, megszervezik az üldözést, nagyon fontos, hogy elérjék az erdőt, és eljussanak a megbeszélt helyig, ahol két ember vár rájuk géppuskával, ott majd kiépíthetik a védelmi vonalakat, megállíthatják az ellenséget, de ez a hely még tizenkét kilométerre van innen. De Grisa nem várhatta meg, amíg összegyűlik minden harcosa: sokan nem hagyták el helyüket, tovább tüzeltek lőállásaikból, minél több SS-katonát és policájt akartak lelőni ezek a fiatal lányok és fiúk, ugyan mit érthettek a harchoz ezek a gyerekek, volt bátorságuk támadni, de nem értettek ahhoz, hogy hogyan kell időben visszavonulni. Azt gondolták, hogy feltartják a németeket, pedig valójában már nem volt szükség rájuk ezen a helyen, itt már mindent befejeztek, ott kellettek volna, ahol a többiek vonultak, de ők visszamaradtak, s már nem tudtak visszavonulni, elestek, vagy csatlakoztak azokhoz, akik bezárkóztak a házakba. Pedig Grisának minden harcosra szüksége volt. Hatszáz ember, ez egy hatalmas csapat, de nem katonai egység, hanem rettegő menekülőkből álló tömeg. Védelmükre sok emberre lett volna szükség, és csak egy tucatnyi partizánnal és néhány felfegyverzett fiatal gyerekkel rendelkezett mindössze. De azért Grisa mégiscsak kijelölte a biztosítókat a tömeg élére, oldal– és utóvédeket is. Úgy, ahogy ezt kell. A temetőnél hagyta az első utóvédet, ettől három kilométerre a másodikat, ők fogadják majd az üldözőket, mindegyik a saját helyén. Természetesen lelövik őket, természetesen halálra vannak ítélve, de néhány drága percig mégis feltartják az ellenséget. Grisa nem tudta megerősíteni az utóvédet, kellett még maradni védőknek a tehetetlen, rettegő, az ismeretlen felé menetelő emberek mellett, akik mögött a halál járt, és előttük is a halál járt, és mindenki csak a saját menekülésére gondolt. A pánik első jelére szétfuthatnak, vagy inkább széttántoroghatnak, szaladni már nem tudtak volna. De az erősebbek gyorsabban haladtak, siettek elérni az erdőt: a gyengék igyekeztek utánuk, de nem volt elég erejük hozzá, leültek az út szélére, vagy felbuktak az úton, fel kellett emelni őket, magukkal cipelni: ha otthagynák bajtársaikat, hogy az ellenség kénye-kedvére elbánjon velük, akkor a csapatból állati csorda lesz, az állatok nem viszik magukkal a sebesülteket, ezt csak az emberek teszik, és ők is csak addig a percig, amíg emberek. Csak azokat hagyták hátra, akik már meghaltak. Nem maradt idő arra, hogy a holtakat eltemessék, és erejük sem maradt, hogy a holtakat magukkal vigyék, az erő azok számára kellett, akik még éltek. És a csoport mind jobban és jobban elnyúlt: hosszú sorban követték egymást a vánszorgó csontvázak, elestek, majd újra feltápászkodtak, vagy már többé fel sem tudtak állni, mindenki úgy vonszolta magát, ahogy tudta. És egyszer csak az emberek megálltak. Lövéseket hallottak maguk mögött, és ég felé csapódó lángnyelveket láttak. A gettó égett, gyilkolták a gettó lakóit. Igen. A gettó égett, és legyilkolták az embereket. Lehetett volna ezzel várni természetesen, hiszen a gettó itt marad az ellenségnek, a menekültek üldözésére kellett volna indulni rögtön. De a düh és a bosszúvágy erősebb volt, ki kellett tölteni a hátramaradottakon. A gépkocsikon odaérkezett S Sszakasz körülfogta a fellázadt gettót, és hozzákezdett a megsemmisítéséhez, ott helyben, az utcákban. Az SS-katonák megpróbáltak betörni az elbarikádozott házakba, ahonnan kilőttek rájuk: ekkor gránátokat hajítottak a házakra, az emberek kiszaladtak belőlük, ekkor megszólaltak a géppisztolyok, és a Peszcsanaja és a Goszpitalnaja utcát elborította a vér. És mégis, az emberek a kezük ügyébe kerülő tárgyakkal felfegyverkezve megpróbálták áttörni a katonák csatárláncát, de ez egyiknek sem sikerült. És amikor az ellenállást letörték, s a harcosoknak már nem volt több lőszerük, aztán maguk a harcosok is elestek, és a lövések zaját már nem nyomta el a sebesültek kiáltozása és nyögése, akkor a büntetőosztag katonái berontottak a házakba, és legyilkolták az ott maradt öregeket és betegeket: kutyák kutatták át az udvarokat, és az SS-ek lelőtték a megbújó gyerekeket. Néhány óra alatt mindennek vége lett, a gettót megsemmisítették, s majdnem kétezer ember került közös sírba kint az erdőben, a tisztáson levő nagy gödörben. De ezek az emberek nem maguktól mentek ki az erdőbe, és nem maguktól feküdtek a sírjukba! Holttestüket autókra rakták, kivitték az erdőbe, és ott kellett bedobni őket a gödörbe, a gettó lakóit saját házukban kellett megsemmisíteni, a gettó ellenállt, életéért váltságdíjat követelt; aztán törölték el a föld színéről. A hitleristák sehol, sohasem tettek említést erről a gettóról: szégyenüket, a kudarcukat jelentette, neve nem került be még az általunk is mert ötvenöt gettót felsoroló jegyzékbe sem. De ez a gettó létezett, harcolt, és becsülettel vérzett el.

Amikor a gettóval végeztek, a németek a menekülők után vetették magukat, de az emberek már megközelítették az erdőt, már mindkét utóvéd elhagyta leshelyét, egyesült a főerőkkel, és az erdő szélén helyezkedtek védelembe. Most már géppuskájuk is volt. Nem sokkal később feltűntek a katonák, nem kellett az utat keresniük, holtak jelölték végig az útvonalat. De amikor megközelítették az erdőt, géppuska–, géppisztoly– és puskatűz fogadta őket. A menekülők közben már az erdő mélyén jártak. Elöl a két partizán haladt, Jevszej Kuznyecov és Kolja Goro-gyeckij. Nekik kellett volna elvezetniök az embereket a másik, még sűrűbb brjanszki erdőig, ahol már várták őket Szidorov partizánjai, és ahova már a németek nem mertek bemenni. A menekülők nem lehettek többen négyszáz embernél, a harcosok az erdő szélén maradtak, a többiek pedig, nem bírva az út fáradalmát, holttestükkel jelölték e gyászos utat. Az erdő, amelyen keresztül kellett menniök, az is hatalmas volt, vagy tíz kilométer, s az emberek már megtettek tizenkét kilométert megállás nélkül, pihenés nélkül, már nem tudtak menni, meg aztán már túljutottak a nyílt terepen, bizonyos fokig úgy érezték, hogy már nincsenek veszélyben, hiszen mindig azt mondták nekik: „Az erdőig, csak az erdőig kell eljutnotok”, most itt vannak az erdőben, mégsem állhatnak meg. És ekkor anyám azt mondta Jevszej Kuznyecovnak: – Az embereknek pihenniök kell, nem tudnak tovább menni. – Nem lehet – válaszolta erre Jevszej –, Grisa nem tudja sokáig tartani magát. És ha az emberek leülnek, többé nem tudnak felkelni. Folytatták az útjukat, de az emberek mind gyakrabban estek össze az erdei ösvényeken, vagy álltak meg a fák törzsének dőlve. És ekkor anyám azt mondta Jevszejnek: – Akik menni tudnak, azokkal menj tovább. Én itt maradok azokkal, akiknek pihenniök kell egy keveset, maradjon velem Kolja, ő majd megmutatja nekünk az utat, félóra múlva elindítom az embereket. És akinek még maradt ereje, az továbbment Jevszej Kuznyecovval, a többiek leültek a tisztáson, anyám visszament a lemaradtakért, és őket is elvezette a tisztásra. És anyám Kolja Gorogyeckij előtt azt mondta Óljának: – Megkéred Szidorov bácsit, hogy vigyenek el téged Csernyigovba Tyerescsenko ügyvédhez. Megmondod Tyerescsenkónak, hogy Ráhel Rahlenko unokája vagy. Kolja, megmondod ezt Szidorovnak? – Megmondom – felelte Kolja. Aztán anyám az emberekhez fordult: – Keljetek fel, nem maradhatunk itt, tovább kell mennünk. Néhányan felkeltek, de a többség ülve maradt, nem volt erejük hozzá. És ekkor anyám azt mondta: – Halljátok a lövéseket? Gyermekeitek az életüket áldozzák azért, hogy megmentsenek benneteket. Nem vagytok rabok többé, szabad emberek vagytok, megbosszulhatjátok rokonaitok, hozzátartozóitok kiontott vérét, minden kínotokért megfizethettek ezeknek a nyomorultaknak, lelő-hetitek őket, mint a veszett kutyákat, mert a veszett kutyákat agyon kell lőni. Szedjétek össze minden erőtöket, hogy járni tudjatok. Menjetek! Kolja! Vezesd őket! És az emberek, összeszedve utolsó erejüket, felkeltek és tovább vonszolták magukat. Anyám azonban nem ment velük, ott állt, az emberek elmentek mellette, és átható tekintetéből erőt merítettek. Nehéz volt felismerni ebben a mindössze negyvenkilenc esztendős asszonyban a régi Ráhel Rahlenkót. A régi Ráhelből nem maradt más, csak a sudár termete, egyenes tartása. Sudáran, egyenes tartással, mozdulatlanul állt egy helyben, és mégis mintha egyre jobban eltávolodott volna az erdő mélye felé minden mellette elhaladótól, alakja elmosódott, szinte feloldódott a levegőben, és lassanlassan eltűnt: s amikor az emberek visszanéztek, már nem látták ott, ahol még az imént állt. Senki sem hallotta a léptei neszét, gallyak roppanását a lába alatt, szertefoszlott, nyoma veszett az erdőben a mozdulatlan fenyők között, igen, feloldódott a levegőben, mely éppen olyan fenyőillattal volt terhes most is, mint amikor tizenhat esztendős fiatal lányként Jákobjával, a svájci Bázel városából érkezett kék szemű fiúval itt üldögélt. Képzelgés? Misztikum?… Lehetséges… És mégis, soha és senki nem látta többé anyámat sem élve, sem holtan. Eltűnt, szertefoszlott, feloldódott a levegőben, ott a fenyőfák között, közel a kisvároshoz, ahol született és élt, ahol szeretett, és őt is szerették, ahol annyi küszködés ellenére is boldog volt, ahol felnevelte a gyermekeit, ahol dajkálta az unokáit, és látta szörnyű pusztulásukat, ahol átélt annyi mindent, amennyit egyetlen emberi szív sem tud elviselni. De az ő szíve kitartott, és

életének utolsó percében is anyja tudott lenni valamennyi szerencsétlen, elgyötört embernek, elindítva őket a harc és az emberhez méltó halál útján. Közben az erdő szélén folytatódott a csata. A németek nem tudták, hogy az ellenfél milyen erőkkel rendelkezik, lehasaltak, lövöldöztek, várták az erősítést. Egy óra múlva Grisa hátraküldött tíz embert, ott maradt húsz katonájával, újabb óra múlva hátraküldött további tizenkét harcost, és ott maradt nyolcadmagával. A német katonák akkor indultak támadásra, amikor odaértek az SS-ek. Csupa magas, erős, részeg fiatal ember, fejfedő nélkül, felgyűrt ujjú fekete zubbonyt viseltek, a zubbony ujján koponya s két keresztbe tett lábszárcsont. Szálegyenesen, kihúzva magukat jöttek előre, a géppuska lekaszabolta az első sort, a második sor átlépett az elesetteken, a harmadik sor a másodikon, elérték a mieinket, kézitusa alakult ki. A német katonák és a policájok sokan voltak, Grisának mindössze hét embere, mind elestek ebben az egyenlőtlen harcban. De az SS-ek is elvesztették egységük felét, és nem mentek tovább be az erdőbe. Megérkeztek a gépkocsijaik, elvitték a holtakat és a sebesülteket, de Grisának, fiainak, Venyának és Toljanak és még öt harcosának holtteste ott maradt a tisztáson. Reggel a partizánok értük jöttek, elszállították őket a távoli erdőbe és húsz puska díszsortüze mellett fektették sírba őket. Szidorov egységéhez vagy négyszáz ember jutott el. Sokak számára az utolsó erőfeszítést jelentette ez a rettenetes út, a megvalósult utolsó reménységet, sokakat már az első héten el kellett hogy temessék. Azokat, akik életben maradtak, Szidorov megtartotta egységében, vagy átadta őket más egységeknek, az öregembereket, öregasszonyokat, betegeket megbízható embereknél rejtették el a tanyákon, falvakban, ott teltek el életük utolsó napjai. Ólját, ahogy nagyanyám meghagyta, eljuttatták Csernyigovba Tyerescsenkóhoz. Tyerescsenko befogadta, az apja lett, az ő nevét viseli, Olja Tyerescsenkónak hívják. Ma már két gyermeke van, és mint nevelőapja, ő is ügyvéd. Tőle, Óljától tudtam meg a családom életével és halálával kapcsolatos részleteket. Az egész családunkból ő maradt meg egyetlen tanúként. A gettó élete ezerkilencszáznegyvenkettőben ért véget, a háború negyvenöt májusában. Azok közül, akik a gettóból kijöttek, kevesen maradtak életben: elestek a partizánharcokban, majd a hadseregben, amikor a partizánok beolvadtak a reguláris egységeinkbe, azok pedig, akik életben maradtak, szétszóródtak az országban, hazánk legkülönbözőbb tájain, jóformán senki sem tért vissza régi otthonába, senkinek nem létezett már az otthona. De mégis sikerült néhány partizánt felkutatnom, akik kiegészítették Olja történetét azokkal a részletekkel, amelyekről ő nem tudhatott. És ezek a felnőtt, bátor férfiak, akik mindenen keresztülmentek, amin egy ember csak keresztülmehet, megerősítették azt, hogy anyám, Ráhel, valóban a szemük előtt tűnt el, szinte feloldódott a levegőben. Megesküdtek, hogy mindezt saját szemükkel látták. Lehetséges, hogy ez nem így történt. Lehetséges, hogy nem látták mindezt a saját szemükkel, hogy ez a legenda a végsőkig elgyötört emberek hallucináció ja volt. Távozásuk a gettóból csodaszámba ment, és ha megtörténhet egy csoda, akkor más csodák is megeshetnek, és ez a legenda úgy maradt meg a tudatukban, mint valóság, mint tény. De még Szidorov is, aki életben maradt, és akivel sokszor találkoztam a háború után, még Szidorov is, ez a régi kommunista, ez a józan ember, akitől távol áll minden babona, még ő is, amikor anyámról kérdeztem, olyan határozatlanul mondta: – Magam nem láttam ezt, anyád nem jutott el hozzánk, de az emberek azt beszélik, hogy így történt, És tudják, közben nem nézett rám… Mert, értik ugye, hogy nagyon kényelmetlen volt neki bevallani azt, hogy ő, a régi párttag, a partizánegység parancsnoka, aki nem hisz sem Istenben, sem ördögben, anyám titokzatos eltűnésében mégis hisz, de nem akarja ezt bevallani, ezért válaszol ilyen határozatlanul és kitérőn. A háború előtt városkánkban néhány ezer zsidó lakott, most nincs több, mint kettőszáz. Azoknak a sorsáról, akik német megszállás alatt maradtak, azokról tudnak, ugye? Akik pedig nem kerültek a németek kezére, azok vagy elpusztultak a harcokban, vagy evakuálták őket, és ott maradtak, meggyökeresedtek az új helyükön. Lényegében csak az öregek jöttek vissza, köztük borbélyunk, Bernard Szemjonovics, s még mindig fürge, ápolt, ősz hajú, méltóságteljes kis öreg. Sok napon át járták az öregek az udvarokat, üres házhelyeket, utakat, az erdőt és a mezőt, zsákokba gyűjtve a legyilkoltak földi maradványait. A holttestek feloszlottak, de egyeseket Bemard Szemjonovics felismert a hajáról, kiderült, hogy a haj sokáig megmarad a földben. Gyina húgom

maradványait is felismerték. Az SS-ek ócska villanydróttal kötözték a kereszthez, a drót megmaradt a csontokon, erről a drótról azonosították. Akiket felismertek, azokat temetőben hantolták el, akiket nem ismertek fel, azokat a tömegsírba, az erdőbe, ahová a hitleristák betemettették a legy il-koltakat. Az öregek az egész tömegsírt át akarták helyezni a temetőbe, de az lehetetlennek bizonyult, több ezer legyilkolt ember teteme, és gyakorlatilag a temető sem létezett; a sírköveket széthordták, magát a temetőt a német parancsnokság utasítására felszántották. Megtalálták a Sztasenok család földi maradványait is, mind a tízükét, együtt feküdtek a földben, mint ahogy együtt álltak az akasztófa alatt is. Táviratban értesítettem Oleszját, Alekszandrina Afanaszjevna Sztasenokot, eljött, eljött Makszim is, az unokaöccse, Andrej Sztasenok fia, és eltemettük családjuk tagjait. Sztasenokék másik fia nem lehetett jelen a szomorú szertartáson: elesett az Északi-Do-nyec menti harcokban. Apám, Jakov Ivanovszkij földi maradványait nem találtuk meg, bár a szomszédok pontosan megmutatták, hogy hová temették el, egy kis üres telken, nem messze az utcánktól, a folyóhoz vezető úton. Még azt az embert is megtaláltam, aki a policájok parancsára megásta a sírját. De nem találtunk ott semmiféle sírt, csak homokot. Felástuk az egész telket, de semmit sem találtunk, csak homokot, homokot, tiszta, pergő, nehéz homokot… Apám holtteste nyomtalanul eltűnt. Furcsa, ugye? Akkortájt gyakran utaztam haza városkánkba, majd minden szabadságom alatt segítettem, amiben tudtam. Mert tudják, mindez sok erőfeszítést követelt: helyreállítani a régi temetőt, rendbe hozni a tömegsírt, pénzt gyűjteni az emlékműre, kerítést építeni a sír köré, hazajárt Alekszandrina Afanaszjevna Sztasenok is, együtt mentünk a kerületi végrehajtó bizottságba és a városi tanácsba, ahol természetesen együtt éreztek velünk, de nekik is megvolt a gondjuk, bajuk: helyre kell állítani a várost, a vállalatokat, megszervezni a mezőgazdaságot, mindent tönkretettek, leromboltak. Az élőkre kell gondolni, ez vitathatatlan, de a halottakról sem lehet elfeledkezni, nem támadnak fel, csak a mi emlékezetünkben élnek tovább, és ezt megtagadni tőlük, ettől megfosztani őket nincs jogunk. Hazautaztam, utánajártam a dolgoknak, jöttem, mentem, intézkedtem, s amikor visszautaztam Moszkvába, onnan is leveleztem Szidorovval, már nyugdíjba ment, volt ideje rá, segített, amiben csak tudott, hiszen ezekkel az emberekkel élt, dolgozott, harcolt. Később, be kell vallanom, már mind ritkábban utaztam haza. Felnőttek a fiaim, egyre többet kellett törődni velük, meg aztán az évek is elszálltak felettem, gyógykezelésre is kell utaznom, meg a feleségem is rászorult már egy kis pihenésre, utoljára hetvenkettőben jártam otthon, szeptemberben, a gettó felkelésének és megsemmisítésének harmincadik évfordulóján. Szidorovval együtt kimentünk a temetőbe. Körülöttünk arany színben ragyogott az őszi mező, azon az úton mentünk, amelyen a gettóból vitték ki a halottakat, és amelyen anyám, Ráhel és Grisa nagybátyám elvezették az élőket. A temetőt helyreállították, bekerítették, és arra a helyre, ahol valaha a sírok domborultak, kis nyírfákat ültettek, már nagyra nőttek ezek a kis fácskák, szép sorban állnak, leveleik halkan susognak a névtelen sírok fölött. És a kerítésen belül hagytak még helyet az új síroknak is, ahol majd eltemetik azokat, akik akkor halnak meg, amikor egy embernek meg kell halnia. Milyen szomorú kép ez, üres temető, melyben jóformán nincs sírkő, síremlék, felirat, virág. Hol lehetnek itt őseim sírjai? Hol pihen nagyanyám, Lazar nagybátyám, testvérem, Szása, és kis unokaöcsém, Igor? Egy ideig ott álltunk Szidorovval, hallgattunk, aztán elmentünk a nagy közös sírhoz, oda a fenyveserdőbe, Orel patikus egykori nyaralójának teraszához, ahol valaha kefirt és fagylaltot árultak, ahol függőágyakban pihentek az emberek, ahol hajdan ifjan ott ült apám és anyám, igyekeztek különböző nyelveken beszélve megérteni egymást, és ahol csak egyetlen nyelven tudták megérteni egymást, a szerelem csodálatos nyelvén. A tömegsírnál másokat is találtunk, helybéli lakosokat, mindössze néhány embert: öregek, idősek, gyerekek is voltak köztük, ezek már a háború után születtek. Akadtak köztük, akik ismerték anyámat, Ráhelt, apámat, Jakovot, és az én félelmet nem ismerő nagyapámat, Avraam Rah-lenkót. Akadtak olyanok is, akik nem ismerték őket. De itt pihentek az ő nagyanyáik és nagyapáik, az apáik és anyáik, fivéreik és nővéreik, itt feküdtek ebben a hatalmas sírgödörben, amelyben azokat a fegyvertelen és tehetetlen embereket golyószórókkal kivégezték. A közös síron egy nagy, fekete gránitkövet helyeztek el, rajta felül oroszul, alul pedig héberül azt vésték: „Örökké éljen emléke a német fasiszta megszállók áldozatainak.” Mellettem ott állt Szidorov, az egykori bányász, később cipőgyári igazgató, még később partizánparancsnok, most pedig nyugdíjas. A Donyec-medencében született, de régóta él itt, tud és

átérez mindent. Rámutatott a feliratra, melyet orosz és héber betűkkel véstek a kőbe, és csendesen megkérdezte: – Mondd, Borisz, helyesen fordították le oroszról? Kisgyermek koromban, lehettem úgy nyolc vagy kilencesztendős, a héberbe jártam, aztán átmentem az orosz iskolába, és természetesen már régen elfelejtettem a héber betűket. És mégis, majd hatvan esztendő múltán az emlékezet beláthatatlan és végtelen mélységéből egyszerre felbukkantak ezek a betűk, ezek a szavak, eszembe jutottak, és elolvastam: „Venikkészi, dómom loj nikkészi.” Ez lehetett e szavak értelme: „Minden megbocsájtatik, csak az ártatlanul kiontott vért nem lehet megbocsájtani soha.” Szidorov, látván, hogy habozom a válasszal, rám nézett, mindent megértett ez a nagyszerű ember, és újból megkérdezte: – Nos, jól fordították le, helyesen? – Igen – feleltem –, pontos és helyes minden szava. 1975-1977 Jalta-Peregyelkino.