A viszontáttételről2

1

A viszontáttételről* Flaskay Gábor

Székács-Schönberger István vezetésével az 1970-es évek elejétől, majd húsz éven át folyt egy pszichoanalitikus műhelymunka, amely nekünk, résztvevőknek nagyon sokat jelentett. Ezeken a szombati szemináriumokon a pszichoanalízis klasszikusain túl az új fejlődési irányokat tekintettük át. A témák kijelölése közös munka volt, olvasmányai alapján bárki javaslatot tehetett. A nyitott légkör, a baráti hangulat a régi Budapesti Iskola hagyományait idézte. Ennek a műhelymunkának az egyik „terméke” az alábbi dolgozat, amely 1986. novemberében hangzott el, és talán betekintést nyújt az akkori közös munkánkba. A megjelenés aktualitását az jelenti, hogy 2007-ben van Székács-Schönberger István születésének 100. évfordulója. A tanulmány az előzményekre való rövid utalás után azt a véleményt fogalmazza meg, hogy a viszontáttétel jelenségének újrafelfedezése az 1950-es évek körül paradigmaváltást jelentett a pszichoanalízis technikájában. Ettől kezdve az analitikusok a viszontáttételi érzéseket, gondolatokat nem mint leküzdendő, zavaró tényezőket tartják számon, hanem az analitikus kapcsolat olyan természetes összetevőiként kezelik, amelyek elemzése és további felhasználása nélkülözhetetlen a páciens/kliens lelki történéseinek megértésében úgy az ödipális, mint az azt megelőző időszakra vonatkozóan. Kifejti, hogy minél súlyosabb egy pszichopatológiai állapot, annál nagyobb jelentőséget kap a viszontáttétel felhasználása a pszichoanalitikus terápiákban. Ennek híjján beszűkülnek a terápiás lehetőségek, és erősen nő az elakadás kockázata. Kulcsszavak: viszontáttétel, mint információforrás – neutralitás – áttétel-viszontáttételi dinamika – azonosítások a viszontáttételben – elakadások A viszontáttétel koncepciójának megjelenése A viszontáttétel problémájával a pszichoanalitikus irodalom meglehetősen mostohán bánt egészen az ötvenes évekig. Maga Freud is viszonylag keveset írt a témáról, de különböző jelek mutatnak arra, hogy a jelenségnek már egészen korán tudatában volt. 1900-ban Fleissnek írt levelében számol be egy Irma nevű beteg álmáról, ahogy ő indokolja azért, hogy „hitelesítse magát”. 1910-ben említi először a viszontáttétel jelenségét. Ekkor úgy határozta meg a viszontáttételt, hogy az „… a betegnek az analitikus tudattalan érzéseire gyakorolt hatása” (Freud, 1910, p.80.). Azt hangsúlyozta, hogy az analitikusnak ezeket az érzéseit tudatosítani kell magában, és le kell küzdenie, mert ha ezt nem teszi, a kezelés tévútra futhat, vagy megakad. Freud ekkor az önanalízist jelölte meg a viszontáttétel leüzdésének fő módszereként. Két évvel később azonban már a másik személy által vezetett saját analízist tartja fontosnak, elsősorban a tanítványai által vezetett analízisek megfigyelésére alapozva (Freud, 1912). Később is viszza-visszatér a jelenséghez, és elsősorban az erotikus áttételre adott viszontáttételi érzésekkel kapcsolatban int óvatosságra, és hangsúlyozza, hogy az analitikusnak minden esetben meg kell őriznie a neutralitását: azaz a viszontáttételét ellenőrzés alatt kell tartania (Freud, 1915). Tudunk ugyanakkor egy sor olyan esetről, amikor a viszontáttétel elsodorta és a terápiás helyzet neutralitása elveszett (pl. a Farkasember esete). Páciensei visszaemlékezései azonban arra utalnak, hogy a jelenségre már egészen korán *

A tanulmány a Pszichoterápia c. folyóirat 2006. decemberi számában jelent meg. Copyright: MentalPort Kft.

2 felfigyelt és elemezte is a viszontáttételt. Egyik visszaemlékezésben szerepel pl. az a szólása, amit egy betegének mondott, hogy „Látja, még a kutya is unatkozik!”. Ez pedig annak a tudatosságát jelzi, hogy ezt az érzést a beteg indukálta benne. Tudjuk, hogy sok fejtörést okozott neki Anna O. esete Breuerrel és Jung zűrzavaros viszonya Sabina Spielreinnel. Többen úgy tartják, hogy Dóra esete is jó példája a megoldatlan viszontáttételnek. Ferenczi továbblép Freudnál a pszichoanalízis technikájáról írt tanulmányában, bár ő is a viszontáttétel kontrollálásának fontosságát hangsúlyozza. A jelenség lényegébe mélyebbre hatolva kifejti, hogy az analitikus nem engedheti meg magának, hogy a betegggel kapcsolatban keletkezett érzéseknek, késztetéseknek engedjen a betegnek szóló intervenció során. Ehelyett alaposan mérlegeljen egy sor szempontot, mielőtt cselekszik, ajánlja. Lényeges új elem Ferenczi gondolatmenetében, hogy az erotikus áttételi-viszontáttételi dinamikán túl tekint, és a vizsgálandó viszontáttételi érzések tartományát kiterjeszti az ödipális előtti időszak érzelmi-indulati jelenségeire, elsősorban azokra, amelyek az anyagyermek kapcsolatra jellemzőek. Felismeri tehát a viszontáttétellel való foglalkozás fontosságát, de még nem jut el a viszontáttétel elemzésének jelentőségéhez, ahhoz, amit majd jóval később írnak le – lehetséges, hogy éppen Ferenczi gondolataira alapozva – hogy a viszontáttételi érzésekből s páciens érzéseire, vágyaira, félelmeire vonatkozóan lehet következtetéseket levonni (Ferenczi, 1919, 1933). A viszontáttétel felfogásának fejlődése Elmondhatjuk, hogy Ferenczi után az 1950-es évekig nem történt alapvető előrehaladás a viszontáttétel jelenségének megismerésében. Nagyjából akkortól kezdve Freud kezdeti viszontáttétel-meghatározása öt fő irányba fejlődött tovább (Tyson, R.L. 1986). Az egyik irány az volt, amely az analitikus tudattalanjára behatárolt definíciót kiterjesztette az analitikus tudatos érzéseire és viselkedéses megnyilvánulásaira. A második irányvonal nem elégedett meg a korábbi meghatározással abból a szempontból, hogy az a viszontáttételt egyszerűen a beteg áttételére adott reakcióként értelmezte. Ezért kiterjesztette a viszontáttétel értelmezését az analitikus saját neurotikus konfliktusaiból származó reakciókra, amelyeket bizonyos betegekre, vagy a betegek bizonyos aspektusára ad, vagy még szélesebben értelmezve, kiterjesztette a viszontáttétel illetékességét az analitikusnak beteggel kapcsolatos összes érzéseire (totális megközelítés). A fejlődés harmadik területe azokra a mechanizmusokra irányította a figyelmet, amelyeken keresztül a viszontáttétel működésbe lép. A negyedik pedig arra, hogy az analitikus hogyan válik képessé arra, hogy felismerje a viszontáttétel jelenlétét és hatásait, és hogyan bánjon vele. A fejlődés ötödik iránya pedig azt vizsgálta, hogy a viszontáttétel mennyiben gátolja, és mennyiben segíti elő az analízis folyamatát. A viszontáttétel „klasszikusnak” mondható megközelítése többé-kevésbé Freud eredeti, első meghatározásához ragaszkodik, és azt tartja, hogy a viszontáttétel megjelenésének lehetőségét minimálisra kell csökkenteni a minél tökéletesebb saját analízissel. A megfelelő saját analízis

3 következtében aztán az analitikus kezelés egyre inkább az áttétel köré szerveződik, és a viszontáttétel nem zavarja az analitikus munkát. A viszontáttétel egy másik fajta szemlélete, az úgynevezett „totális megközelítés” alapvetően a pszichoanalízis kleini tárgykapcsolatelméletéhet köthető. Úgy tekinti a viszontáttételt, hogy abba a terápiás helyzetben az analitikusnak a páciensre adott összes érzelmi reakciója beletartozik. A terapeuta dolga az, hogy ellenőrzött módon használja a viszontáttétel manifesztációit az analitikus munka érdekében. E megközelítés követői is Freudra hivatkoznak, pontosabban egy 1913-as munkájára (The Disposition to Obsessional Neurosis), amiben azt írja, hogy mindenki birtokában van a saját tudattalanjában egy olyan eszköznek, amelynek segítségével értelmezni tudja mások tudattalanjának kifejeződéseit. A „totális” megközelítés egyik előfutára Paula Heimann volt. 1950-ben írt cikke egy paradigmaváltást jelentett a viszontáttétel kezelésére vonatkozóan. Míg korábban eléggé általános volt a klasszikus nézet, hogy a viszontáttételt le kell küzdeni, Heimann azt hangsúlyozta, hogy a viszontáttételi érzéseket felszínre kell segíteni, arra kell törekedni, hogy az analitikus felismerje és elemezze páciensével kapcsolatos érzéseit, mivel a viszontáttétele, azon túl, hogy egy szubjektív, affektív válasz a páciens megnyilvánulásaira, a percepció eszköze is. Sőt annak a tartománynak a feltárása, amelyet a személy nem tud verbalizálni (az úgynevezett pregenitális szféra) a viszontáttétel segítsége nélkül nem képzelhető el. Innentől kezdve a viszontáttétel megszűnt veszélyforrás lenni sőt, fontos eszközzé vált a páciens áttételének jobb megértésében (Heimann, 1950). Racker egy lépéssel továbbhaladva a következőket mondja: 1. A nagyon erős viszontáttételi reakciók, még a patológiásnak tekinthetők is, szolgálhatnak eszközként a beteg megértésében. 2. A viszontáttétel az analitikusnak a páciens belső tárgyaival, énjével vagy ösztönénjével, való azonosulásának kifejeződése. 3. A viszontáttételi reakciók sajátos jellegzetességekkel bírnak (sajátos tartalmak, vágyak, szorongások és mechanizmusok), amelyekből következtetéseket vonhatunk le a beteg intrapszichés történéseinek sajátosságaira (Racker, 1952). A viszontáttétel a klasszikus pszichoanalízis kontextusán belül A neurózis vizsgálata eredetileg az Ödipusz-komplexum keretein belül történt. Ugyanez volt a helyzet az áttételi neurózissal/betegséggel, majd pedig a viszontáttételi neurózissal is. Ezen a szinten minden férfi páciens az apát, minden női páciens az anyát reprezentálta a tudattalan viszontáttételi érzésekben. Így minden férfi analitikus latens prediszpozícióval rendelkezik a női pácienssel szemben; olyan érzésekkel viseltetik a páciens iránt alapállásként, mint amiket az anyja iránt érzett az ödipális fázisban. És amennyiben az analitikusok pszichésen egészségesek, annyiban ezt a prediszpozíciót pozitív érzések dominanciája jellemzi. Racker gondolatmenetének alapja, hogy mivel az aktív fallikus impulzusok úgy az ödipális helyzet alatt, mint az analitikus szituációban tiltás alatt állnak, azaz az analitikus számára nem megengedett a genitális viselkedés, ezek az impulzusok passzív-fallikus jelleget öltenek. Ennek következtében ezen a szinten az analitikus viszontáttételét áthatja az a tudattalan vágya az, hogy a páciens szeressen belé, avagy szublimáltabban; jó, pozitív áttételt építsen ki vele. Ennek a viszontáttételi helyzetnek fontos következményei vannak. Ha létezik az a vágy az analitikusban, hogy a beteg szeressen belé (vagy építsen ki vele pozitív áttételi kapcsolatot), ez a vágya tartósan vagy időlegesen frusztrálódhat. Ennek

4 következménye pedig elutasítás lehet, vagy haragos érzések kifejlődése a beteggel szemben. Az anyához való erotikus kötődés vágya kifejeződhet úgy is, hogy az analitikus tudattalanul arra vágyik, hogy betege ne létesítsen az áttételes helyzeten kívül szexuális kapcsolatokat. Ennek legegyszerűbb esete az, amikor az analitikus féltékenységet érez, ha a betege szexuális kapcsolatairól beszél. Bonyolultabb eset, amikor az analitikus azon kapja magát, hogy gátlást érez, amikor a beteget az absztinencia szabályára kéne figyelmeztetnie, avagy azzal kapcsolatosan értelmeznie kéne. Ennek oka egy reakcióképzés, amely a beteghez való bűntudatos kötődés miatt keletkezik, és azt igyekszik kivédeni, hogy az analitikus nehogy a vágyai szolgálatába állítsa ezt a szabályt. A pácienshez való kötődés vágya gyakran egybeesik egy szülői vággyal, ami arra irányul, hogy ne hagyja a gyerekét „elmenni”. Mivel az analízis célja a beteg megszabadítása az infantilis dependenciától és annak áttételes ekvivalensétől, tudomásul kell venni, hogy ez a szülői vágy is működhet az analitikusban és egy olyan tudattalan tendenciában nyilvánul meg, hogy ne gyógyítsa a betegét, így az sokáig vele maradjon. Az erotikus áttételi helyzetben a beteg az analitikust előbb vagy utóbb elutasító tárgyként fogja fel, amely helyzet gyakran vezet acting-out-hoz. Ez az analitikus helyzeten kívüli nyílt vagy kevésbé nyílt flörtöknek a különböző formáiban nyilvánulhat meg, és célja az, hogy a beteg megszabaduljon az áttételes kötésből, és bosszút álljon az elutasítás miatt. Ezt a revansot az analitikus tudattalanul úgy foghatja fel, mint negatív érzelmeket, hűtlenséget saját maga iránt, és irritáltság, harag ébredhet benne. Ebben az esetben az analitikus – a páciens szavain keresztül – közvetlenül vagy szimbolikusan újra átéli az ősjelenetet, azaz a szülők – jelen esetben főleg az anya – súlyos agresszióját vele szemben. Hasonló dolog fordulhat elő, főleg tapasztalatlan analitikus esetében akkor, amikor a nőbeteg a férjével való szexuális kapcsolatáról számol be analízisében. A viszontáttételben tehát az ödipális helyzet legkülönbözőbb aspektusai a legkülönbözőbb formában ismétlődnek meg, és a prediszpozíció az ödipális viszontáttétélre az analízis során folyamatosan fennáll. Fontos technikai szabályként annyit érdemes megjegyezni, hogy addig, amíg az analitikus az intenzív viszontáttételi érzések hatása alatt érzi magát, hacsak lehet, ne értelmezzen, és ne konfrontáltasson. Csak akkor tegye ezt, amikor már elemezte ezt magában, és megértette. Ezt a tudást pedig saját analízisében, kontrollanalízisében és/vagy szupervíziójában alapozhatja meg (Racker, 1952). A fenti példák azonban csupán a „pozitív” ödipális helyzetre vonatkoznak, tehát arra az állapotra, amikor az analitikus és a beteg különnemű. Bonyolultabb ennél és az irodalomban is kevésbé kidolgozott a „negatív” ödipális helyzet viszontáttételben való lecsapódása, azaz az egynemű páciens és analitikus találkozásakor ébredő viszontáttétel. Racker (1953) az alaphelyzetet a következőképpen írja le: A viszontáttétel ezen a szinten, ebben a helyzetben úgy nyilvánul meg, hogy az analitikus arra vágyik, hogy a férfi páciens szeresse őt. Ennek a hátterében a homoszexuális ödipális konstelláció áll. Az analitikus helyzetben tehát a férfi analitikusban – nyíltan vagy tudattalanul – olyan vágy támad már induláskor, hogy a páciens szeresse őt, rendelődjön neki alá, mélyebben pedig mindenféle aktív és passzív homoszexuális tendencia húzódik meg. Ez a helyzet kifejeződhet úgy az analitikus helyzetben, hogy az analitikus szereti a beteget, amikor jól dolgozik, legyőzi az ellenállásokat, betartja a szabályokat, és ilyen módon alárendeli magát az analitikusnak. Ha nem így viselkedik, ezzel frusztrálja az analitikus vágyait és az analitikus az ellenállás mögött ellenségességet, lázadást láthat, és nyíltabban vagy burkoltabban agresszióval válaszolhat.

5

A viszontáttétel kiterjesztett felfogása Most, hogy ízelítőt kaptunk az ödipális réteg konfliktusaiból adódható problémákra, megállapíthatjuk, hogy a viszontáttétel megjelenésekor az történik, hogy az analitikus helyzet neutralitása átmenetileg megszűnik. Ha az analitikus az itt keletkező vágyainak, fantáziáinak megfelelően viselkedne, akkor úgy tenne, mint egy „neurotikus”, akit az örömszerzés és a kínkerülés indítéka, azaz az infantilis örömelv mozgat. Ez a lelkiállapot pedig nem alkalmas arra, hogy az analitikus figyelni tudjon a betegre, meg tudja érteni, és értelmezéseivel hozzá tudja segíteni az ellenállások leküzdéséhez, és ezen keresztül tudattalan rögzüléseiből való felszabaduláshoz és a fejlődés útján való elinduláshoz. Ugyanakkor a viszontáttétel az analízis folyamatából nem iktatható ki, e nélkül az empátiás viszony nem képzelhető el. Mint prediszpozíció állandóan jelen van, és a terápiás folyamat provokációinak hatására egyik vagy másik aspektusa aktivizálódik. Az analitikusnak át kell adnia magát gondolatban a keletkező fantáziáinak, amelyeket aztán tudásának és tapasztalatainak megfelelően értelmeznie kell, és megfelelő formában vissza kell jelentenie a betegnek. Felmerül a kérdés, hogy vajon mi az oka annak, hogy az analitikus irodalom olyan hosszú időn keresztül elhanyagolta ezt a témát. Többen azt a véleményt fogalmazzák meg, hogy Freudnak a viszontáttételhez való viszonyát alapvetően három dolog határozta meg. Az egyik az, hogy elsősorban ösztönökben gondolkodott, az ösztönök sorsa érdekelte, és nem az analitikus-páciens kapcsolat, ahol az áttételi-viszontáttételi dinamika kulcsfontosságú. A másik az, hogy az első analitikus generációban ő volt az egyetlen, aki nem ment át saját analízisen, így személyes élménye a „másik oldalról” nem volt. A harmadik pedig az, hogy elkerülte azokat a területeket, ahol az analitikus erőteljes nyomás alatt kénytelen megformálni intervencióit, és nagyon kell vigyáznia a terápiás kapcsolatra – gyermekanalízis, pszichotikusok analízise – így saját érzéseinek, gondolatainak tudatosítását, elemzését nem kerülheti el (pl. Loewald, 1986). Valószínűleg sok oka van annak, hogy a viszontáttétel kezelése nehézségekbe ütközik. De ezek küzül talán a legfontosabb az, hogy úgy tűnik, hogy az analitikusokban is megvan az a tendencia, mint bárki másban, hogy igyekeznek elutasítani, tagadni saját befejezetlen harcukat, amelyet primitív vágyaikkal, szorongásaikkal és bűntudatukkal folytatnak. Egy másik ok lehet a tökéletlen személyi analízis, amelynek során azok az áttételi megnyilvánulások, amelyek később a viszontáttétel alapjait képezik, nincsenek kellőképpen feldolgozva, de szerepet játszhatnak benne a kiképzési folyamat egyéb tökéletlenségei, mint ahogy a kiképző intézményeknél gyakran látható őszintétlenség és képmutatás is. Ezeknek következtében circulus vitiosus áll elő, amelynek változása csak egy hosszú folyamatban, kis lépésekben képzelhető el. Racker szerint úgy segíthetjük ezt a folyamatot, hogyha felülvizsgáljuk saját viszonyunkat önnön viszontáttételünkhöz, és ha megpróbáljuk leküzdeni saját infantilis ideáljainkat, és tudomásul vesszük, hogy a lelkünk mélyén gyerekek és neurotikusok vagyunk még akkor is, ha közben felnőttünk és analitikusok lettünk (Racker, 1953). Ma már valószínűleg senki nem vonja kétségbe, hogy az áttétel elemzése a pszichoanalitikus kezelés egyik legsarkalatosabb pontja. Azért fontos, mert az áttétel az intrapszichés tárgykapcsolatok manifesztálódását jelenti. Az áttétel megértése pedig azon múlik, hogy az analitikus mennyire képes azonosítani magát a páciens impulzusaival és elhárításaival,

6 valamint a belső tárgyaival, és mennyire képes ezeket az azonosításokat tudatosítani. Ahhoz viszont, hogy tudatosítani tudja, képesnek kell lennie arra, hogy elfogadja a saját viszontáttételét. A viszontáttétel elfojtása vagy egyéb elhárítása tehát szükségszerűen az áttétel analízisének tökéletlenségét jelenti. Ez különös jelentőséget kap a kiképző analízisben. A viszontáttétel nem megfelelő kezelése azzal jár, hogy az analitikusjelölt áttétele – azaz belső tárgyainak világa – feldolgozatlan marad, és a vele szemben alkalmazott elhárítások rögtön aktívak lesznek, amikor önállóan kezd dolgozni. Így a hiányosságok nemzedékről nemzedékre öröklődnek ugyanúgy, mint a szülőimágókra vonatkozó idealizációk és tagadások, amelyek rögtön működésbe lépnek akkor, amikor a gyermek maga is szülő lesz. Racker a viszontáttétel során működő azonosításokat két típusba sorolja. Az egyik típust összhangzó, konkordáló identifikációnak nevezi, a másikat kiegészítő, komplementer identifikációnak. Az előbbiről akkor beszélünk, amikor az analitikus a páciens pszichés apparátusának a megfelelő részeivel azonosítja magát, azaz felismeri a másikban saját magát, vagy saját magában a másikat. Az empátia is magába foglalja az összehangzó identifikációt. A másik típus, a kiegészítő identifikáció, akkor történik, amikor a páciens úgy kezeli az analitikust, mint egy belső tárgyát, és ennek következtében az analitikus ennek megfelelően is érzi magát, azaz azonosítja magát ezzel a tárggyal vagy résztárggyal, átélve ezt a viszontáttételében. Ahogy látjuk, ez a típus a projektív identifikáció révén valósul meg. Azt a viszontáttételi helyzetet tehát, ahol az összhangzó identifikáció működik összhangzó (konkordáns) viszontáttételnek, ahol a kiegészítő (komlementer) identifikáció, azt kiegészítő (komplementer) viszontáttételnek nevezzük. Ezek váltakozva adhatják át a helyet egymásnak a viszontéttételben (Racker, 1957). Azt az alapszabályt, hogy minden áttétel viszontáttételt provokál, már tudjuk. Ez komplementer módon azáltal jön létre, hogy az analitikus azonosítja magát a páciens egy belső tárgyával. Ezt a viszontáttételi helyzetet el lehet fojtani, vagy más módon elhárítani, de létrejöttét elkerülni valószínűleg nem lehet. A viszontáttételi reakciók folyamatát a tudattalanban működő szabályok, azaz a primér folyamatok irányítják. Ilyen szabály például a talio-szabály (a szemet szemért, fogat fogért archaikus elv) amely ebből a szempontból igen fontos. Ennek a szabálynak tudható be például az a törvényszerűség, hogy minden pozitív áttételre pozitív viszontáttétel a válasz, minden negatívra pedig negatív. E szabálynak a tudatosítása igen fontos, sokszor segíthet patt-helyzetnek látszó viszontáttételi helyzetekben, és bonyolult circulus vitiosus-ok kerülhetők el az ismeretében. Előfordulhat például, hogy a páciens hosszan ecseteli, hogy milyen szerencsés ő, hogy ilyen nagyszerű analitikusa van, közben pedig az analitikus nem tudja felfedezni magában a pozitív érzéseket, hanem inkább ellenkezőleg, kínosan érzi magát, érzi a dicséret hiteltelenségét. Joggal gyanakodhat ilyenkor, hogy a páciens az elhárított negatív érzéseit leplezi a dícsérettel. Vagy a borderline páciens indulatos kirohanásai vagy fenyegetőzései nem félelmet váltanak ki az analitikusból, hanem szánakozást, sajnálatot, ami valószínűleg azzal fűgg össze, hogy a beteg a saját félelmét hárítja el az agresszív kirohanással. Gyakori séma a következő. A páciens patológiájnak középpontjában apával kapcsolatos probléma áll, amelyet introjiciált. Az apaképet az analitikusra vetíti, és úgy kezeli őt, mint az apját. Az analitikus ezt érzi, érzi azokat a pozitív vagy negatív emóciókat, amiket a páciens az apjával szemben érzett, és belül a személyiségének egy részében annak megfelelően reagál, ahogy őt a páciens kezeli. Ha nem sikerül ennek a reakciójának a tudatosítása, ez a reakció elkerülhetetlenül áthatja a viselkedését, és ezzel az analitikus újrateremti azt a helyzetet, ami a páciens és az apja között kialakult, amelyben a páciens traumatizálódott. Ilyenkor változás nélkül megismétlődik az eredeti (traumatikus) helyzet. Ennek elkerülésére a legfontosabb

7 dolog, hogy az analitikus fejlesszen ki saját magán belül egy, az önmaga reakcióit megfigyelő ágenst, hogy a viszontáttételét folyamatosan megfigyelés alatt tarthassa. Két lehetősége van; vagy folyamatosan végzi az áttétel-viszontáttétel konstelláció megfigyelését, tudatosítását és értelmezését, vagy pedig a viszontáttétele hatása alá kerül, és circulus vitiosus-ok alakulnak ki, ahol a traumatikus helyzet vég nélkül ismétlődik. Ilyen jelenség például az analitikus „megtorló-hallgatása”, amikor az analitikus azzal bünteti a pácienst, hogy hallgat. Ha az analitikus nem jut ennek tudatába, a páciens ismételni kezdi az áttételben megjelent problémát, és vég nélkül folyhat a „rossz tárgyak” cseréje a projekciók és introjekciók segítségével. Az áttétel értelmezése azonban – amely a viszontáttétel tudatosítása által válik lehetségessé – utat nyit az ördögi körből való szabaduláshoz. Racker egy régi posztulátumot vesz vizsgálat alá ebből a szempontból, ami tanulságos lehet. Ferenczi korábban említett, 1919-es cikkét veszi elő, amelyben a viszontáttételre történik utalás, amely cikkében a viszontáttételből von le következtetést a páciens pszichológiai állapotára vonatkozóan. Az a véleménye, hogy Ferenczi igen fontos szempontra hívta fel a figyelmet, de a gyakorlatra vonatkozó álláspontja napjainkban már nem fogadható el. Abban az időben az analitikusokat főleg az elfojtott impulzusok érdekelték, amelyekhez az ellenállások leküzdésén keresztül lehetett eljutni. Ma azonban az ellenállások különféle manifesztációi ugyanúgy az elemzés tárgyai, mint a beteg bármely egyéb megnyilvánulása. Ferenczi cikkében az alaphelyzet az, hogy az analitikus figyelme ellankad, elkalandozik, az analitikus elbóbiskol. Ferenczi szerint ennek nincs különösebb jelentősége, mert ilyenkor a beteg ’úgyis ellenállásban van’. Az idézett rész így hangzik: „… tudattalanul reagáltunk az asszociációk ürességére és felületességére…”, egy következő részlet: „a veszély, hogy az orvos elalszik,… nem nagy, mert az első asszociációra felébredünk, amely a kezelést valamilyen módon érintheti”. Racker ezt a szemléletet a viszontáttétel tagadása tipikus esetének látja, és nem tartja követendőnek. Úgy látja, hogy itt is a talio-elv érvényesült, a páciens visszavonulására (ellenállására) – amelynek elemzendő konkrét oka van – az analitikus hasonló visszavonulással válaszolt (Ferenczi, 1919, idézi Racker, pp. 138-139). Racker a viszontáttétel termékének tartja analízis közben az analitikusban felmerülő, a betegre vonatkozó úgynevezett „spontán ötleteket”, amelyeknek a kezelési módját az alábbi példák illusztrálják: 1. Egy nőpáciens megkérdezte az analitikustól, hogy igaz-e az, hogy egy másik analitikus, nevezzük N-nek, elvált a feleségétől, és újra megházasodott. A páciens asszociációiban ismételten visszatért N első feleségére. Az analitikusban az az ötlet merült fel, hogy talán a páciens azt is tudni szeretné, hogy aki N második felesége lett, vajon nem volt-e N betege. Az analitikusban tovább fűződött a gondolat, hogy talán a páciens arra is kíváncsi, hogy az ő analitikusa nem válik-e, mert így feleségül vehetné a pácienst. Gyanújából kiindulva, de vigyázva arra, hogy kérdése ne sugalmazzon semmit, az analitikus megkérdezte a betegtől, hogy gondol-e valamit N második feleségéről. A beteg nevetve válaszolt: „Igen, arra lennék kíváncsi, hogy korábban nem volt-e a betege.” Racker szerint ez a „spontán ötlet” az analitikusban azért merülhetett fel, mert az analitikus azonosítása a beteg ödipális vágyával nem volt leblokkolva az elfojtás által, valamint azért, mert el tudta fogadni a páciens iránti saját pozitív ödipális impulzusait a viszontáttételben és tudatosítani tudta. 2. Ebben a példában azt láthatjuk, hogy a „spontán ötlet” – amely manifeszt módon összefügg a viszontáttételi helyzettel – támpontot ad a megértéshez. Egy analitikusjelölt nő a Pszichoanalitikus Intézetről asszociál, amelynek ülésén először vett részt. Miközben az asszociációit mondta, az analitikusban felmerült, hogy ő, ellentétben az analitikusok többségével, nem vett részt az ülésen folyó vitában. Valamiféle

8 bosszúságot érzett, amikor arra gondolt, hogy az analizáltja ezt biztosan észrevette, és rossz érzése támadt, hogy páciense ezt úgy minősíti, hogy ő az alárendeltek közé tartozik. Az analitikus azt vette észre, hogy azt szeretné, ha a páciense nem gondolná ezt, és nem beszélne erről. Ebből kiindulva azt mondta a páciensnek, hogy az az érzése, hogy a páciens elhárít magában valamilyen gondolatokat, ami vele és az analitikus összejövetellel kapcsolatos. A megjegyzés fontosságát a páciens reakciója jelzi. „Oh, majdnem elfelejtettem említeni…”, majd egy sor asszociációt mondott, amely az áttételére vonatkozott, és amelyet ugyanolyan okok miatt hárított el, mint az analitikus a saját viszontáttételi gondolatait. Ez a példa azt mutatja, hogy milyen fontos felhasználni a viszontáttételt, mint technikai eszközt, és egyben azt is bemutatja, hogy milyen a viszony az áttételi ellenállás és a viszontáttételi ellenállás között (Racker, 1957). Gyakran felmerül a kérdés, hogy mennyire bízhatunk meg viszontáttételi érzéseinkben, és hogy kommunikáljuk-e ezeket mindig a betegnek. Racker hibának tartja a viszontáttétel tévedhetetlen jóslatként való kezelését, amely megmondja az igazságot a beteg pszichológiai állapotáról. Figyelembe kell venni azt, hogy a saját tudattalanunk nagyon személyes „információ felvevő és továbbító”. Számítanunk kell a gyakori torzításokra. A saját analízis és az analitikus tapasztalat teszi képessé az analitikust arra, hogy megismerje a személyes tényezőket és saját hitelességének határairól tudomása legyen. Racker szerint kisebb hiba a túl személyes megnyilvánulás, mint a viszontáttétel elfojtása vagy a tagadása. Fontos dolog azonban tudatában lenni, hogy a torzítás lehetősége mindig fennáll, akármennyire is tapasztalt analitikusról van is szó, ezért a viszontáttétel kommunikációját minden esetben meg kell előznie a benne foglalt problémák átfogó és részletes tanulmányozásának. Tehát a viszontáttételi érzések spontán, direkt közlése szakmai hiba, mert a viszontáttételi érzések csupán „nyersanyagot” jelentenek az áttételi-viszontáttételi dinamika megértésében (Racker, 1957). Neutralitás és viszontáttétel Az eddigienben foglalkoztunk a viszontáttétel fogalmával, összehasonlítottuk a „klasszikus” megközelítést a „totális” megközelítéssel, megállapítottuk, hogy a viszontáttétel az áttétellel dinamikus egységben működik, és az igényes analízis és analitikus pszichoterápia nem nélkülözheti azokat az információkat, amelyeket a viszontáttétel elemzése nyújthat, tehát nem fogadható el az a nézet, amely szerint a viszontáttétel az analitikus kezelést - vagy a pszichoterápiát általában - akadályozó tényező. Sokkal inkább célravezető, ha úgy fogjuk fel, hogy a viszontáttétel megjelenésekor az analitikus helyzet neutralitása átmenetileg megszűnik, az analitikus érzi, hogy a beteg megnyilvánulása erőteljes érzelmeket kelt benne. Ez történhet azért, mert az elmondottak az analitikust személyesen érintik (vágyát, szükségletét, frusztrációját, traumáját, belső konfliktusát stb.) vagy azért, mert az analitikus azonosítja magát a páciens valamilyen aspektusával (szelf-reprezentáció vagy egy belső tárgy) Alapvető szabályként fogalmazható meg, hogy amíg az analitikus úgy érzi, hogy a viszontáttétel hatása alatt van, ne interveniáljon (értelmezés, szembesítés stb), hanem vegye elemzés alá érzéseit, vesse össze a rendelkezésre álló információkkal, és csak ezután szánja rá magát terápiás beavatkozásra. Ezen munka közben gondolnunk kell arra, hogy a saját tudattalanunk, ahol a folyamatok zöme zajlik, sokféle torzítást végezhet. Kritikus elemzés alá kell vennünk saját következtetéseinket is, amelyekre a viszontáttételi érzéseinket követve jutunk. Az pl., hogy dühösek vagyunk a betegre, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a beteg azt

9 akarja, hogy dühösek legyünk rá. Ez lehet az agresszió projektív identifikációja, lehet a bűntudat áttételben való megjelenésére adott reakció, és még sok más. Az adekvát viszontáttételi átélés sok tényezőtől függ, amelyek közül az egyik legfontosabb annak mértéke, hogy az analitikus mennyire képes a dezintegráció veszélye nélkül megosztani a saját énjét egy irracionális részre, amely azonosít és átél különböző élményeket, és egy racionális részre, amely megfigyeli és minősíti az irracionális rész működését (Kernberg, 1975). A viszontáttételi jelenségek lappangó formái A viszontáttétel legszembetűnőbb és legfőbb problémát okozó megnyilvánulásait a túl erős erotikus késztetések (erotizált áttétel) és az ellenséges indulatok jelentik. Vannak azonban a viszontáttételnek – mondhatni – lappangó megnyilvánulásai is, amelyek állandóan jelen vannak, befolyásolja vagy talán meg is határozzák az analitikus/terapeuta technikáját, involváltságát. Jó, ha tudjuk, hogy a neutralitásunk formája, ahogy hallgatunk az órákon, amilyen jelentőséget tulajdonítunk az áttételes megnyilvánulásoknak és azok értelmezésének, sajátos elméleteink, vagy akár a diagnózisunk, amelyeket az adott beteggel kapcsolatban kialakítunk, mind-mind viszontáttételünk befolyása alatt történik, ezért ezeknek az objektivitásában folyamatosan kételkednünk kell. Nem ritka jelenség, hogy a páciens megjelenése, élethelyzete, foglalkozása, etnikai hovatartozása, valamilyen személyiségvonása vagy sajátos komplexusa a terapeuta egy személyes problémáját érinti, és anélkül, hogy tudatosodna, erőteljes rezonanciákat ébreszt benne. Ilyenkor a szublimáció megszűnik, az erős érzelmi reakciók félreértéseket és félreértelmezéseket eredményeznek. Ezt a beteg felfogja, a terapeuta negatív érzelmei esetén bizonytalanság-érzése fokozódik, egyre inkább regresszív megoldásokat választ, megerősítve mintegy a terapeuta vele kapcsolatos negatív prekoncepcióit, „rossz pácienssé” válik, és ez a circulus vitiosus a terápiás munkát lehetetlenné teszi. Ha az elfogultság pozitív, ezzel megerősítheti a páciens hamis énképét, hozzájárul ahhoz, hogy a páciens túlértékelje saját magát. Ilyenkor áll elő az a helyzet, hogy a beteg a terápiás helyzetben a terapeuta és a saját megítélése szerint is kvázi „jól dolgozik”, a reális életben pedig nem találja meg a helyét, egyik kudarcot a másik után szenvedi el. A helyzet értelmezésére pedig kölcsönösen elfogadott projekciókat alkalmaznak (Kernberg, 1984). Viszontáttételes problémákat jeleznek az analitikus/terapeuta elszólásai, és a terápiás keretek és szabályok bármilyen megváltoztatása, ha az szakmailag nem indokolt. De ugyanígy a szabályokhoz való túl merev ragaszkodás is lehet a viszontáttétel acting out-ja. Például a beteg erőteljes kontrollálása a szabályokra hivatkozva. Az ilyen megnyilvánulásoknak a célja az lehet, hogy a terapeuta kielégüléshez jusson egy számáraa kellemes helyzet fenntartásával. Provokálhat áttételi és viszontáttételi megnyilvánulásokat maga a pszichoterápiás rendelő elrendezése is, amely rezonál egyes betegek egyes problémáival, mint ahogy az analitikus magánéleti megnyilvánulásainak az analitikus helyzetbe való beszűrődése is, vagy kiképző analízis esetében az analitikus egyesület történéseinek a kiszivárgása is. Ezért az ilyen lehetőségeket a lehető legteljesebb mértékben ki kell zárni. Ahogy láttuk, kezdetben főleg az ödipális problémákra korlátozódott viszontáttételi jelenségek vizsgálata. A pregenitális fejlődési szakasz alaposabb feltárása tette lehetővé a fogalom kiterjesztését a primitívebb pszichológiai folyamatok viszontáttételben való megjelenésére. Ha különböző súlyosságú pszichés zavarokat egy kontinuumnak fogjuk fel,

10 akkor azt láthatjuk, hogy minél jobban távolodunk a „neurotikus pólustól” és közeledünk a „pszichotikus pólushoz”, a páciens áttétele egyre nagyobb szerepet játszik a terapeuta viszontáttételének különböző megnyilvánulásaiban, ugyanakkor a terapeuta személyes múltjával rezonáló viszontáttételi komponensek jelentősége egyre kisebb. Hasonló arányeltolódást láthatunk a súlyosabb pszichés zavarok eseteinél, ha a viszontáttételben megjelenő pregenitális jellegű problémákat hasonlítjuk össze az ödipális problémákkal. Viszontáttétel a súlyosabb pszichopatológia eseteiben Neurotikusok kezelésénél azt tapasztalhatjuk, hogy az áttétel fokozatosan épül ki, és a hullámzások amplitúdója viszonylag kicsi. Súlyosabb személyiségzavarok estén már a kezelés elején heves áttételi jelenségek léphetnek fel, így tehát az intenzív viszontáttételi reakciók önmagukban diagnosztikus értékűek. Ezek a beteg regresszívebb állapotáról tanúskodnak, mint ahogy az áttétel-viszontáttétel dinamikában megmutatkozó hirtelen változások is. Súlyos személyiségzavarok és dezorganizált személyiségű betegek esetében gyakori, hogy az áttételben a korai tárgykapcsolatok konfliktusai jelennek meg. Ilyenkor a terapeutára leselkedő legfőbb veszélyek a következők: 1.) elhárítja (elfojtja, tagadja, projiciálja stb.) a saját viszontáttételi érzését, és elveszíti az emocionális kontaktust a beteggel, és a helyzet megszűnik terápiás lenni. Ha ezt nem teszi, és empátiás regresszióba kerül a beteggel, akkor 2.) elmerülhet azokban a korai szorongásokban, amelyeket a páciens indukál benne. Ez a szorongás különböző primitív elhárításokat (hasítást, tagadást, projektív identifikációt stb.) mozgósít benne, amitől a helyzet szintén megszűnik terápiás lenni. 3.) Az analitikus énhatárainak elmosódása állhat elő, vagy az analitikus azonosíthatja magát a beteg korai üldöző tárgyaival (komplementer identifikáció) és megkísérli, hogy a páciens felett uralkodjék. Jó esetben azonban a terapeuta megfigyelvén saját érzéseit, fantáziáit, utalásokat találhat a páciens szorongásainak jellegére és ezt értelmezésbe foglalva, segíteni tud a betegnek. Ezáltal válik lehetségessé az, hogy míg bizonyos én-részei mélyen bevonódnak az empáitás regresszióba, más én-részek kívül maradnak ezen a folyamaton, megfigyelnek, és bizonyos kontrollt gyakorolnak. A terapeuta én-határai részlegesen átjárhatók, ami lehetővé teszi a projektív identifikációba foglalt tartalmak, impulzusok befogadását, de megakadályozza a dezintegrációt (Kernberg, 1975). Súlyosan regrediált beteggel való munka során megeshet, hogy az erőszakos áttételi érzések, törekvések hatására az analitikus átmenetileg elveszi „analitikus objektivitását”, de az óra végére, vagy pár óra múlva fejlettebb integratív folyamatai révén visszanyeri azt. Megeshet azonban, hogy az analitikus én-jén belül az átdolgozás zátonyra fut, mert a hosszú időn keresztül folyamatosan áramló projekciók az analitikus identitását tartósan megingatják, az analitikus megismétli a páciens érzelmi pozícióját anélkül, hogy én-jével kontrollálni tudná ezt a folyamatot. Ezzel létrejön a „viszontáttételi betegség”, ami - Kernberg kifejezésével - a „krónikus viszontáttételi fixáció”-ba mehet át, súlyos elakadásokat okozva (Kernberg, 1975). Ennek során az analitikus speciális patológiája a pácienssel való viszonyban átalakul, a felvett projektumok révén a pácienséhez hasonló lesz. Ilyenkor az történik, hogy az analitikus neurotikus/scizoid/narcisztikus stb elhárításai nyújtják a legbiztosabb védelmet a viszontáttételben feltámadó primitív szorongások ellen, és sajátos kiegészítő karakterformációk jönnek létre mindkettőjükben, főleg a kölcsönös projektív identifikáció hatására. Ez mindkettőjükre nézve káros hatású. Igen megterhelő lehet a terapeuta számára a határeseti betegekkel való foglalkozás a primitív agressziók gyakori és hosszú időn át fennálló megnyilvánulásai miatt. Akármennyi tapasztalattal rendelkezik is a terapeuta, átélheti azt, hogy páciense bizonyos agresszióinak

11 szinte mazochisztikus módon aláveti magát, ami megnyilvánulhat abban, hogy indokolatlanul erős kétségei támadhatnak saját képességeit illetően, vagy félelem ébred benne egy harmadik személy kritikájától. Ebben a szakaszban könnyen megtörténik, hogy az analitikus azonosítani kezdi magát a páciens agresszióival, paranoid projekcióival és bűntudatával (Kernberg, 1975). Az analitikus neurotikus/schizoid/narcisztikus stb karakterstruktúrájának visszatérése azonban csak egyik megjelenési formája a krónikus viszontáttételi fixációnak. Egy következő forma az analitikus sértett, narcisztikus visszavonulása, melynek során elveszíti az érzelmi kontaktust a beteggel, és a terápiás elakadás alakul ki. Erről már esett szó. Egy ennél patológiásabb forma, amikor a terapeuta narcisztikus módon visszahúzódik a realitásból, miközben kompenzációként omnipotens meggyőződése alakul ki, hogy mindenképpen segíteni tud a betegnek. Ennek következménye egy patológiás szimbiózis, amelyet a terapeuta „teljes bedobás”-ként racionalizál, és jelentős narcisztikus kielégülésekhez jut általa. Ez a „messianisztikus” alapállás kizárja a realitás szempontjait, és nem jelenti a betegről való igazi gondoskodást, hanem elsősorban a terapeuta narcisztikus szükségleteiről szól. Ilyen helyzetnek leginkább azok a terapeuták vannak kitérve, akik kiképző terápiájuk után is jelentős „nárcisztikus tartalékokat” őriztek meg. Főleg azért veszélyeztetettek, mert nárcisztikus elhárításaikat pregenitális – főleg agresszióval kapcsolatos – konfliktusaik elhárítására építették ki, és ezek az elhárítások a páciens agressziójának megjelenésekor újra aktiválódnak (Kernberg, 1984). A viszontáttételben megjelenő agressziók semlegesítésében nagy segítséget jelent az analitikusnak az a szándéka és képessége, hogy a beteggel törődik, segít neki. Az analitikusnak tisztában kell lennie, hogy azzal van a beteg legnagyobib hasznára, ha a munkáját a lehető legnagyobb szakszerűséggel végzi, és akkor is kitart, ha a beteg átmenetileg „rosszul viselkedik”. Tisztában kell lennie az auto- és heteroagreszív késztetések komolyságával, de fenn kell tartania azt a reményét – és nem bizonyosságát – hogy harca az esetek nagy részében eredményes lehet. Az analitikus segítő indítékainak hátteréről sokan sokfélét gondolnak. Van, aki ösztönökkel magyarázza, valószínű azonban, hogy egy jóvátételi késztetés húzódik meg benne. De bármi is az eredete a beteggel való törődés képességének, azt mindig a terápiás helyzet konkrét realitásával összefüggésben vizsgálhatjuk. Általános elvi egyetértés van az analitikusok között abban, hogy az analitikus/terapeuta beteggel való törődésének többek között magában kell foglalnia az állandó önkritikát, a lehetetlen helyzetek nem passzív módon történő elfogadását, a hosszantartó krízisek megoldásának folyamatos keresését és az aktív elkötelezettséget, szemben a nárcisztikus visszavonultsággal. Minden pszichoterapeutának tudnia kell, hogy adódhatnak olyan helyzetek, amikor egy tárgyilagos külső szemlélő, egy kolléga sokat segíthet a megoldhatatlannak látszó problémákban. A problémák nyílt feltárása egy szupervizor előtt sokkal inkább megfelel a pácienssel való törődés attitűdjének, mint a munkánkkal kapcsolatos titkolózás. Egy másik fontos dolog, hogy az analitikusnak/terapeutának ellen kell állnia annak a kísértésnek, hogy „jó” vagy „rossz” páciensekben gondolkodjon, hogy saját nárcisztikus céljaira használja fel betegét, például úgy, hogy sikerei demonstrálása céljából társaságban róla beszél, vagy hogy saját fontosságát azon keresztül hangsúlyozza, hogy közli, neki milyen fontos emberek a betegei.

12 Az analitikus/terapeuta narcisztikus problémái a terápia folyamatában is problémákat okozhatnak, például abban, ahogy az ilyen terapeuta kezeli a páciens idealizációit. Az egyik típushiba az, hogy az analitikus túlságosan elfogadja az idealizációt, úgy tekinti, mint reális véleményt, és megalapozottnak tartja, hogy a beteg csodálja őt. Ettől az analitikus helyzet neutralitása megszűnik ugyanúgy, mint ahogy a másik szélsőséges reakciótól, az idealizáció elutasításától is. A nárcisztikus páciensnek és a terapeuta nárcizmusának találkozásából különféle problémák adódhatnak. A nárcisztikus betegekre jellemző, hogy az értelmezéseket úgy fogadják, mint személyüket ért kritikát és elutasítást. Ez sértheti a terapeuta nárcizmusát, aki valódi elutasítással válaszolhat. Ismert jelenség, hogy a nárcisztikus beteg a saját én-jét egy „grandiózus én”-re nagyítja fel, miközben a környezetében lévő más személyek, dolgok, ügyek egy leértékelési folyamaton mennek keresztül. A terapeuta nárcizmusa gyakran frusztrálódik, amikor érzi, hogy a beteg az ő személyét krónikusan értékteleníti. Az ilyenkor támadó feszültségek megakadályozzák a helyzet alapos explorációját és megértését. És ha a terapeuta nem tudja ezt a feszültséget tűrni, és passzivitásba menekül, vagy enged a beteg intenzív csábításának, és tanácsadásba bonyolódik, ezzel adatokat szolgáltat az újabb leértékeléshez (Kernberg, 1975). Amint láthattuk, a viszontáttételi problémák végtelen sok változatban tűnhetnek elő a terápiás helyzetben. Összegezésképpen talán azt lehet mondani, hogy minden olyan pszichopatológiai jelenség, amelyet a dinamikus szemléletű terápiákban észlelünk, megjelenhet a viszontáttételben, és elemzéséből sok információt kaphatunk a betegünkre és saját magunkra vonatkozóan egyaránt.

ON COUNTERTRANSFERENCE Starting at the beginning of the 1970s and going on for nearly twenty years, the psychoanalytical workshop led by István Székács-Schönberger meant a great deal to us, participants. In these Saturday seminars, we explored, beside the classical authors of psychoanalysis, the new trends of development. We decided together on the topics to be discussed; anyone could recommend a topic on the basis of the literature they had read. The friendly and open attitude revoked the traditions of the old Budapest School of Psychoanalysis. One “product” of this workshop is this paper, which was given as a presentation in November 1986, and may provide some insight into our common work at the time. Published in 2007, the paper also conmemoreates the 100th anniversary of the birth of István Székács-Schönberger. After a brief reference to precedents, the paper states that the re-discovery of countertransference in the 1950s brought about a shift in paradigm in the techniques of psychoanalysis. Since that, feelings of countertransference have not been seen as disturbing factors to be overcome but as a natural consequence of the analytical relationship and further use of which is indispensible in understanding the patient’s/client’s mental content, both from the Oedipal and the preceding periods. It is argued that the more serious the psychopatological condition, the greater the significance of the use of countertransference in psychoanalitical therapies. Without it, there is less space for therapy and there is a significantly higher risk for getting stuck.

13 Key words: countertransference as sorce of information – neutrality – dynamics of transference-countertransference – identification in the countertransference - stalemates Irodalom Ferenczi S. (1919): A pszichoanalízis technikájából. In: F.S.: A pszichoanalízis haladása. Dick Manó kiadása, Budapest. 101-111. Ferenczi S. (1933): Nyelvzavar a felnőttek és a gyermekek között. In: Buda B. (szerk.) A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Budapest. 1971. Pp. 215-226. Freud, S. (1910): Observations on „Wild” Psychoanalysis. In: Freud: Therapy and Technique. Macmillan Publishing Co., Inc. New York. 1963. Pp. 89-96. Freud, S. (1912): Recommendations for Physicians on the Psychoanalytic Method of Treatment. In: Freud: Therapy and Thchnique, Macmillan Publishing Co., Inc. New York, 1963. Pp. 117-126. Freud, S. (1915): Further Recommendations in the Technique of Psychoanalysis: Observations on Transference-Love. In: Freud: Therapy and Technique. Macmillan Publishing Co., Inc. New York. 1963. Pp. 167- 180. Heimann, P. (1950): On Countertransference. International Journal of Psycho-Analysis 31. 81-84. Kernberg, O. (1975): Borderline Conditions and Pathological Narcissism. New York, London, Jason Aronson. Kernberg, O. (1984): Severe Personality Disorders. New York, London, Jason Aronson. Loewald, H. (1986): Transference-Countertransference. Journal of the American Psychoanalytical Association Vol. 34. Pp. 275-287. Racker, H. (1952): Cosiderations on the Theory of Transference. In: Transference and countertransference. International University Press, 1968. Pp. 71-78. Racker, H. (1953): The Countertransference Neurosis. In: Transference and countertransference. Int. Univ. Press 1968. Pp. 105-126. Racker, H. (1957): The Meaning and Uses of Countertransference. In: Transference and countertransference. Int. Univ. Press. 1968. Pp. 127-173. Tyson, R. (1986): Countertransference Evolution in Theory and Practice. Journal of the American Psychoanalytical Association. Vol. 34. Pp. 258-274. Flaskay Gábor [email protected]