A-Vegtelen-Tortenet-Michael-Ende.pdf

MICHAEL ENDE A Végtelen Történet

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

A-tól Z-ig BETŰKKEL ÉS KÉPEKKEL DÍSZÍTETTE ROSWITHA QUADFLIEG

FORDÍTOTTA HÁRS ERNŐ

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1993

MICHAEL ENDE DIE UNENDLICHE GESCHICHTE 1975 by K. THIENEMANNS VERLAG. STUTTGART

HUNGARIAN TRANSLATION HÁRS ERNŐ 1985


Ez a felirat egy kis üzlet üvegajtaján állt, de így, természetesen, csak akkor volt olvasható, ha az ember a homályos helyiség belsejéből az üvegen át az utca felé nézett. Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és ömlött az eső. A cseppek végigszaladtak az üvegen és a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca másik oldalán. Egyszerre csak feltépték az ajtót, de oly hevesen, hogy a felette lógó rézharangocskák fürtje izgatottan kezdett csilingel¬ni, s jó időbe telt, míg megnyugodott. A lárma okozója egy kis kövér, tíz-tizenegy év körüli fiú volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott az arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a vállán átvetett szíjon iskolatáskát viselt. Kicsit sápadt volt, levegő után kapkodott, de előbbi sietségével ellentétben úgy állt a nyitott ajtóban, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Hosszú, keskeny, hátrafelé homályba vesző helyiség nyílt előtte. A falak mentén mennyezetig érő könyvespolcok, dugig a legkülönbözőbb alakú és nagyságú könyvekkel. A padlón nagy fóliánsokból álló rakások tornyosultak, néhány asztalon bőrbe kötött, gerincükön aranyosan csillogó, kisebb könyvek hevertek halomban. A helyiség túlsó végében, embermagasságú könyvfal mögött, lámpa világított. Fényében időnként egy-egy füstkarika szállt fel, egyre nagyobb lett és feljebb érve, szétosz¬lott a homályban. Olyan volt, mint az indiánok jeladásai, melyekkel egyik hegyről a másikra üzennek. Nyilván ült ott valaki, s valóban, a könyvfal mögül egyszerre csak nyers hang ütötte meg a fiú fülét: – Bámészkodjék akár bent, akár kint, de csukja be az ajtót. Huzat van. A fiú szót fogadott, és csendesen becsukta az ajtót. Azután a könyvfal felé közeledett, és a sarkához érve, óvatosan mögéje kukucskált. Nehéz testű, zömök férfi ült ott egy magas, kopott bőrpárnájú karosszékben. Gyűrött fekete öltönye viseltesnek és valahogy porosnak látszott. Hasát virágmintás mellény fogta össze. Feje kopasz volt, csak a füle fölött meredt egy-egy fehér hajcsomó az égnek. Piros arca harapós bulldogéra emlékezte¬tett. Gumó formájú orrán kis arany szemüveg ült. A férfi ráadá¬sul egy hajlított szárú pipát szívott, mely a szája sarkában lógva mindkét ajkát ferdére húzta. Térdén könyvet tartott, nyilván éppen azt olvasta, mert amikor becsapta, bal kezének kövér mutatóujját a lapok között hagyta – mintegy olvasójelül. Ekkor jobb kezével leemelte szemüvegét és szemügyre vette a kis kövér fiút, aki csuromvizesen állt előtte. Nézés közben összehúzta a szemét, ami csak fokozta a harapósság benyomá¬sát, és mindössze ennyit mormogott: – Na, te kis jómadár! – Majd megint kinyitotta a könyvet és folytatta az olvasást. A fiú nemigen tudta, hogy mit csináljon, ezért csak ott álldo¬gált továbbra is, és nagy szemekkel nézte a férfit. Ez végül ismét becsapta a könyvet – bent hagyva az ujját a lapok között, mint az előbb – és ezt dörmögte: – Ide figyelj, fiam, én nem szeretem a gyerekeket. Manapság ugyan az a divat, hogy az egész világ borzasztó sokat fontoskodik körülöttetek de én bizony nem! Egyáltalán nem vagyok gyerekbarát. Számomra a gyerekek csak ostoba bőgőmasinák, elvetemült rosszcsontok, akik mindent tönkretesznek, a könyveket bekenik lekvárral, a lapokat összetépik, és kutyába se veszik, hogy a felnőtteknek is megvan talán a maguk gondja-baja. Csak azért mondom,


hogy tudd magad mihez tartani. Azonkívül nálam nincs is gyereknek való könyv, más könyvet pedig nem adok el neked. Na, remélem, megértettük egymást! Mindezt úgy mondta, hogy közben a pipát nem vette ki a szájából. Aztán a könyvet ismét felnyitotta és tovább olvasott. A fiú némán bólintott és kifelé indult, de valahogy úgy érezte, hogy nem állhatja meg felelet nélkül. Visszafordult hát és hal¬kan így szólt: – Azért nem mind ilyenek. A férfi lassan felnézett és megint levette a szemüvegét. – Még mindig itt vagy? Elárulnád nekem, hogyan szabadulhatnék meg egy ilyen alaktól, mint te vagy? Micsoda szörnyen fontos mondanivalód van? – Semmi fontos – felelte a fiú még halkabban. – Csak az, hogy nem minden gyerek olyan, amilyennek mondja. – Nocsak! – A férfi színlelt csodálkozással húzta fel a szemöl¬dökét. – Akkor netán te magad volnál az a nagyszerű kivétel, mi? A kövér fiú nem tudott mit válaszolni. Csak a vállán rándí¬tott egy csöppet, és újból kifelé indult. – És modorod – hallotta maga mögött a dörmögő hangot – modorod aztán két krajcárt érő sincsen, másképp először leg¬alábbis bemutatkoztál volna. – Barnabásnak hívnak – mondta a fiú. – Bux Barnabás Boldizsár vagyok. – Elég különös név – dünnyögte a férfi –, evvel a három B-vel. Na persze, nem tehetsz róla, nem te adtad magadnak. Az én nevem Korándi Károly Konrád. – Ez meg három K betű – mondta a fiú komolyan. – Hm – dörmögött az öreg –, igazad van! Egyet-kettőt pöfékelt. – Na persze, teljesen mindegy, hogy mi a nevünk, hiszen úgysem találkozunk többet. Csak egyet szeret¬nék még tudni, mégpedig azt, hogy mért törtél be olyan sebbel-lobbal az előbb a boltomba. Egész olyan volt, mintha menekül¬tél volna valahonnan. Így van? Barnabás bólintott. Kerek arca hirtelen még sápadtabbnak látszott, mint az előbb, s a szeme még valamivel nagyobbnak. – Biztosan kiraboltad egy üzlet pénztárát –találgatta Ko¬rándi úr –, vagy leütöttél egy öregasszonyt, vagy valami hasonlót műveltél, ahogy azt a magadfajták manapság csinálják. Nyomodban van a rendőrség, gyermekem? Barnabás megrázta a fejét. – Ki vele – mondta Korándi úr –, ki elől futottál ide? – A többiek elől. – Milyen többiek elől? – Az osztálytársaim elől. – Miért? – Mert . . . mert nem hagynak soha békén. – Mért, mit csinálnak? – Meglesnek az iskola előtt. – Aztán? – Aztán mindenfélét kiabálnak. Lökdösnek, taszigálnak és kinevetnek. – És ezt te csak úgy tűröd? Korándi úr egy darabig rosszallóan vizsgálgatta a fiút, aztán azt kérdezte: – Mért nem sózol egyet oda nekik? Barnabás nagy szemeket meresztett rá. – Nem, azt nem akarom. Egyébként pedig – nem tudok jól bokszolni.


– És mi van a birkózással? – faggatta Korándi úr. – S a futással, úszással, futballal, tornával? Egyikhez se értesz? A fiú megrázta a fejét. – Más szóval – mondta Korándi úr – amolyan puhány vagy, mi? Barnabás a vállát vonogatta. – De beszélni azért tudsz – vélte Korándi úr. – Mért nem mondod meg nekik a magadét, ha gúnyolnak? – Egyszer megtettem.. . – Na, és? – Benyomtak egy szemétládába és a tetejét lekötöztek. Két óra hosszat kiabáltam, míg valaki meghallotta. – Hm – dörmögött Korándi úr –, tehát inadba szállt a bátorságod. Barnabás bólintott. – Vagyis – szögezte le Korándi úr – még gyáva nyúl is vagy a tetejébe. Barnabás lehajtotta a fejét. – Biztosan jó nagy stréber vagy, mi? Osztályelső, tiszta egyes, minden tanár kedvence, igaz? – Nem – mondta Barnabás még mindig lesütött szemmel –, tavaly megbuktam. – Úristen! – kiáltott fel Korándi úr –, szóval teljes csőd az egész vonalon. Barnabás nem szólt semmit. Csak ott álldogált. Karja lógott, kabátja csöpögött. – De mit kiabálnak, amikor gúnyolnak? – akarta tudni Ko¬rándi úr. – Hát – mindenfélét. – Például? – „Szuszék! Szuszék! Álomszuszék! Ülőkéje éji fazék. Szólt a szuszék: eltört a szék, mert túl nagy volt a nehezék." – Nem valami vicces – állapította meg Korándi úr –, és még mit? Barnabás habozott, mielőtt sorolni kezdte: – „Szédelgő, hólyag, felvágó, csaló. . ” – Szédelgő? Miért? – Mert néha magamban beszélek. – Miket mondasz például? – Történeteket találok ki, és olyan neveket meg szavakat, amik nem léteznek, meg egyéb ilyesfélét. – És ezeket magadnak meséled? Miért? – Hát, mert nincs senki, akit az ilyesmi érdekel. Korándi úr egy darabig elgondolkozva hallgatott. – És mit szólnak hozzá a szüleid? Barnabás nem felelt rögtön. Csak kis idő múlva mormolta: – Papa nem szól semmit. Ő soha nem szól semmit. Neki minden mindegy. – És a mamád? – Ő – nincs már velünk. – Elváltak a szüleid? – Nem – mondta Barnabás –, a mamám meghalt. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Korándi úr némi erőfeszítés árán felkelt a karosszékből, és becsoszogott a bolt mögötti kis benyílóba. Leemelte a kagylót, és Barnabás még hallotta, amint Korándi úr bemondta a nevét. Aztán becsukó¬dott a fülke ajtaja, és csak tompa dünnyögés volt hallható. Barnabás csak állt ott, és nem tudta igazából, hogy mi volt vele, és mért mondta el és vallotta be magáról mindezt. Gyűlöle¬tesnek tartotta, hogy így kifaggatták. Forróság öntötte el hirte¬len, amint rádöbbent, hogy már jócskán elkésett az iskolából. Igen, sietnie kellene, rohannia –


de továbbra is ott ácsorgott, és nem tudta magát elhatározni. Valami fogva tartotta, maga sem tudta, mi. A tompa hang még mindig hallatszott a fülke felől. Hosszú telefonbeszélgetés volt. Barnabás egyszerre ráeszmélt, hogy egész idő alatt azt a könyvet bámulta, amelyet Korándi úr előbb a kezében tartott, és amely most a bőrszéken feküdt. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a tekintetét. Úgy érezte, mintha valami mágneses erő áradna belőle, amely ellenállhatatlanul magához vonzza. A székhez közeledett, kinyújtotta lassan a kezét, megérintette a könyvet – s ebben a pillanatban valami kattanást hallott a bensőjében, mintha egy csapda záródott volna be. Barnabásnak az a homályos érzése támadt, hogy ezzel az érintéssel valami visszavonhatatlan kezdődött el és indult meg a maga útján. Magasra emelte a könyvet, és minden oldalról megszemlélte. Rézszínű selyem volt a kötése, csillogott, ahogy ide-oda forgat¬ta. Gyorsan átlapozta, és látta, hogy a könyvet két különböző színben nyomták. Képek, úgy találta, nem voltak benne, csak csodaszép, nagy kezdőbetűk. Mikor a kötést még egyszer alapo¬sabban megnézte, két kígyót fedezett fel rajta, egy világosat és egy sötétet, melyek, egymás farkába harapva, ovális alakot képeztek. És ebben az ovális keretben furcsán összefonódott betűkkel ez a cím állt: A Végtelen Történet Rejtélyes valami az emberi szenvedély, és a gyermekeknél sincs másképp, mint a felnőtteknél. Akiket megszállt, nem találnak rá magyarázatot, akik viszont soha nem éltek át semmi ilyesmit, azok nem értik meg. Vannak emberek, akik kockára teszik az életüket, hogy meghódítsanak egy hegycsúcsot. Senki, még talán ők maguk sem tudják igazán megmagyarázni, miért. Mások tönkreteszik magukat, hogy megnyerjék a szívét egy bizonyos személynek, aki tudni sem akar róluk. Megint mások azzal pusztítják el magukat, hogy nem tudnak a gyomor örö¬meinek ellenállni – vagy annak, amit az ital nyújt. Egyesek minden vagyonukat odadobják, hogy szerencsejátékban nyer¬jenek, vagy mindent feláldoznak egy rögeszméért, ami soha nem valósul meg. Vannak, akik azt hiszik, hogy csak akkor lennének boldogok, ha máshol élnének, mint ahol éppen van¬nak, s ezért egész életükön át ide-oda utaznak a világban. S akadnak egynéhányan, akik nem nyugszanak addig, amíg hatalomhoz nem jutnak. Egyszóval, annyiféle szenvedély léte¬zik, ahányféle ember. Bux Barnabás Boldizsár szenvedélye a könyv volt. Aki nem tudja, mi az, egész délutánokon át égő felbor¬zolt hajjal ülni egy könyv előtt, és olvasni, olvasni, míg az ember elfelejti a körülötte levő világot, meg azt is, hogy éhes vagy fázik Aki nem tudja, mi az, zseblámpa titkos fényénél olvasni a takaró alatt, mert apa vagy anya vagy más aggodalmaskodó személy lekattintotta a villanyt azzal a jó szándékú megokolás¬sal, hogy ideje lenne már aludni, mert hiszen reggel korán kell kikászálódni a dunyha alól Aki nem tudja, mi az, nyíltan vagy titokban könnyeket ontani, mert egy csodálatos történet véget ért, és el kell búcsúzni azoktól a szereplőktől, akikkel együtt az ember annyi kalandot élt át, akiket szeretett és csodált, akikért aggódott és akikért reménykedett, és akiknek társasága nélkül az élet üresnek és értelmetlennek tetszik Aki nem ismeri mindezt saját tapasztalásából, nos, az valószí¬nűleg nem fogja megérteni, amit most Barnabás cselekedett. A könyv címére meredt, és hol melege lett, hol pedig kilelte a hideg. Ez, pontosan ez, volt az, amiről már olyan sokszor álmodott és amire vágyódott, mióta elfogta a szenvedély: Olyan történet, aminek soha nincs vége! A könyvek könyve! Meg kell szereznie ezt a könyvet, kerüljön, amibe kerül! Kerüljön, amibe kerül? Könnyű ezt mondani!


Még ha a nála levő három márka ötven pfennig zsebpénznél többet ígérne is érte – ez a barátságtalan Korándi úr nagyon is világosan értésére adta, hogy egyetlen könyvet sem ad el neki. Ajándékba pedig végképp nem adná. Az ügy reménytelen volt. De Barnabás tudta, hogy a könyv nélkül nem képes elmenni. Most lett világos előtte, hogy csakis e könyv miatt jött ide, ez hívta titokzatos módon őt, mert hozzá akart kerülni, mert tulajdonképpen kezdettől fogva az övé volt! Barnabás a mormolásra figyelt, mely ugyanúgy áramlott a fülke felől, mint eddig. Mielőtt ráeszmélt volna, hirtelen a kabátja alá dugta a köny¬vet, és mindkét karjával magához szorította. Nesztelenül hát¬rált a boltajtó felé, miközben a másik ajtót, a fülkéét, aggódva szemmel tartotta. Óvatosan nyomta le a kilincset. Nem akarta, hogy a rézcsengettyűk lármát csapjanak, ezért csak annyira nyitotta ki az üvegajtót, hogy éppen keresztülpréselhesse ma¬gát. Halkan és elővigyázatosan csukta be kívülről az ajtót. Csak ekkor kezdett rohanni. A füzetek, a könyvek és a tolltartó lépteinek ütemére ugráltak és zörögtek az iskolatáskájában. Szúrt az oldala, de tovább rohant. Az eső végigvert az arcán és befolyt hátul a gallérja mögé. Nyirkos hideg járta át a kabátját, de Barnabás nem érezte. Melege volt, ám nemcsak a futástól. Lelkiismerete, amely előbb a boltban meg sem mukkant, most hirtelen felébredt. Az összes ok, mely olyan meggyőző volt, egyszerre tökéletesen hitelét vesztette, s úgy olvadt szét, mint hóember a tűzokádó sárkány leheletében. Lopott. Tolvaj lett! Amit tett, még rosszabb is, mint egy közönséges lopás. A könyv biztosan egyedülálló és pótolhatatlan. Nyilván Konrádi úr legdrágább kincse volt. Ellopni egy hegedűművésztől páratlan értékű hegedűjét vagy egy királytól a koronáját, még¬iscsak más, mint pénzt elemelni egy kasszából. S miközben így rohant, a kabátja alatt magához szorította a könyvet. Nem akarta elveszíteni, akármilyen drágán kell is majd megfizetnie érte. Már csak ez volt mindene a világon. Mert haza ezek után természetesen már nem mehetett. Megpróbálta maga elé képzelni az apját, ahogy a laboratóri¬umnak berendezett nagy szobában ül és dolgozik. Körülötte tucatjával hevernek az emberi fogsorokról készített gipsznyo¬matok, mert papa fogtechnikus. Barnabás még soha nem gon¬dolkozott azon, hogy apja szereti-e ezt a munkát. Először jutott ilyesmi az eszébe, de már soha többé nem kérdezheti meg tőle. Ha most hazamenne, apja kilépne fehér köpenyében a labo¬ratóriumból, esetleg egy gipsz fogsorral a kezében, és azt kér¬dezné: – Már megjöttél? – Igen – mondaná Barnabás. – Nincs ma tanítás? – Maga előtt látta apja csendes, szomorú arcát, és tudta, hogy nem lenne képes a szemébe hazudni. De a valósá¬got mégúgy sem mondhatná meg neki. Nem, az egyetlen, amit tehet, hogy elmegy bárhová, jó messzire innen. Papának soha nem szabad megtudnia, hogy a fia tolvaj lett. És talán észre sem venné, hogy Barnabás eltűnt. Ebben a gondolatban még vala¬mi vigasztaló is akadt. Barnabás abbahagyta a futást. Lassan lépkedett, és az utca végén megpillantotta az iskolaépületet. Anélkül, hogy észrevet¬te volna, az iskola felé vivő megszokott úton rohant. Az utca egyenesen kihaltnak tetszett a számára, noha itt-ott emberek jártak. De a nagyon későn érkező az iskola környékén mindig kihaltnak látja a világot. És Barnabás minden lépésnél érezte, mint növekszik benne a félelem. Amúgy is félt az iskolától, mindennapos vereségeinek színhelyétől. Félt a tanáraitól, akik jóindulatúan a lelkére beszéltek, vagy a haragjukat töltötték ki rajta, félt a gyerekektől, akik gúnyt űztek belőle és egyetlen alkalmat sem hagytak ki, hogy be ne bizonyítsák, milyen ügyefogyott és tehetetlen. Az iskolát már régen úgy tekintette, mint egy beláthatatlanul hosszú börtönbüntetést, amely addig tart, amíg felnőtt nem lesz és amelyet némán és megadóan le kell töltenie.


De amint a visszhangos, padlóviasz- és nedveskabát-szagot árasztó folyosókon végigment, s a ház alattomos csendje, mint vattacsomó dugaszolta be hirtelen a fülét, és amint az osztálya ajtajában megállt, amely ugyanolyan spenótszínű volt, mint a falak körös-körül, világos lett előtte, hogy mostantól kezdve itt sincs keresnivalója. Mennie kell, és akár rögtön el is mehet. De hová? Barnabás a könyveiben olyan fiúkról olvasott, akik hajóra szerződtek, nekivágtak a messze világnak, hogy szerencsét pró¬báljanak. Némelyekből kalózok vagy hősök lettek, voltak, akik sok idő múltán gazdag emberként tértek vissza szülőhonukba, és senki sem sejtette, hogy valaha kik voltak. De Barnabás nem mert volna ilyet tenni. Nem is tudta elképzelni, hogy felvennék őt hajósinasnak. Azonkívül halvány fogalma sem volt róla, hogyan juthatna el egy kikötővárosba, ahol alkalmas hajók találhatók ilyen merész vállalkozáshoz. Hát akkor hová legyen? És hirtelen eszébe jutott a megfelelő hely, az egyetlen, ahol – legalábbis egyelőre – nem fogják se keresni, se megtalálni. A lomtár nagy volt és sötét. Por- és molyirtószagot árasztott. Csend volt, csak a hatalmas bádogtetőn hallatszott az eső halk dobolása. Öregségtől megfeketült, hatalmas gerendák emelked¬tek ki egymástól egyforma távolságban a deszkapadlóból, fel¬jebb a fedélszék gerendáival találkoztak és elvesztek valahol a sötétségben. Helyenként függőágy nagyságú pókhálók lógtak, s a huzatban halkan és kísértetiesen lengedeztek ide-oda. A ma¬gasból a padlásablakon át tejszerű fény szűrődött be. Az egyetlen élőlény ebben a környezetben, ahol mintha megállt volna az idő, egy kis egér volt, amely a deszkapad¬lón ugrabugrált és picinyke lábnyomokat hagyott a porban. Amerre a farkincáját végighúzta, vékony vonás vezetett a talpnyomok között. Hirtelen felegyenesedett és figyelni kezdett. És aztán huss! – eltűnt egy lyukban a deszkák között. Kulcs csikordult a nagy zárban. Lassan és nyikorogva nyílt a lomtár ajtaja, s egy pillanatra hosszú fénysáv hasított keresz¬tül a helyiségen. Barnabás osont be, majd az ajtó megint nyi¬korgott egyet és becsukódott. A fiú nagy kulcsot dugott belülről a zárba és fordított egyet rajta. Miután a reteszt is behúzta, a megkönnyebbülés sóhaja szakadt ki belőle. Itt valóban nem lelnek a nyomára. Itt senki sem fogja keresni. Ide a legritkáb¬ban jön valaki – ebben meglehetősen biztos volt –, s ha a véletlen mégis úgy hozná, hogy éppen ma vagy holnap akadna itt tennivalója valakinek, az illető zárva találná az ajtót. A kulcs pedig nem lenne sehol. S ha az ajtót valahogy mégis kinyitnák, Barnabásnak maradna még elegendő ideje, hogy a limlom között elrejtőzzék. Szeme fokozatosan megszokta a félhomályt. Ismerte már ezt a helyet. Fél évvel ezelőtt az iskolaszolga megkérte, hogy segít¬sen neki egy ruháskosárnyi régi űrlapot, iratpapírt a lomtárba vinni. Akkor látta azt is, hogy hol tartják a lomtár kulcsát: egy kis faliszekrénykében, amely a legfelső lépcsőforduló mellett lógott. Azóta soha nem gondolt rá. Most azonban eszébe jutott. Barnabás fázni kezdett, mert a kabátja teljesen átázott, és nagyon hideg volt itt fenn. Először egy olyan helyet kellett keresnie, ahol kicsit kényelembe helyezkedhet. Végül is hosszú ideig kell itt maradnia. Hogy milyen soká – erre még nem is gondolt, de arra sem, hogy hamarosan éhes és szomjas lesz. Néhány lépést tett erre-arra. Szanaszét szórva mindenféle limlom hevert, iratrendezőkkel és feleslegessé vált iratokkal teli polcok, egymásra halmozott összetintázott fedelű iskolapadok, egy állvány, melyen tucatnyi öreg térkép függött, több falitábla, melyről lepattogzott a fekete festék, elrozsdásodott vaskályhák, használhatatlanná vált tor¬naeszközök, például egy bak, melynek bőrbevonata úgy megtö¬redezett, hogy kilógott belőle a tömés, kipukkant gyógylabdák, egy halom öreg, foltos tornaszőnyeg, távolabb néhány kitömött állat, melyet a molyok félig szétrágtak, köztük egy nagy bagoly, egy


szirti sas, egy róka, mindenféle kémiai lombik és repedezett üvegedény, egy villanyozógép, egy emberi csontváz, amely valami ruhaakasztó-félén lógott, és sok láda és doboz, tele régi füzetekkel és iskolakönyvekkel. Barnabás végül úgy döntött, hogy az öreg tornaszőnyegekből álló halmot nevezi ki szállásul. Ha az ember végignyújtózott rajta, majdnem úgy érezte magát, mint egy kereveten. Odahurcolta a padlásablak alá, ahol a legvilágosabb volt. A közelben néhány szürke katonai pokróc feküdt egymásra rakva, természetesen mind csupa por és szaka¬dás, de azért használhatók voltak. Barnabás ezeket is odavitte. Nedves kabátját levetette és a fogasra akasztotta a csontváz mellé. A csontember ide-oda himbálózott egy kicsit, de Barna¬bás nem félt tőle. Talán mert otthon hozzászokott az ilyen dolgokhoz. Átázott csizmáját is lehúzta. Harisnyásan ereszke¬dett törökülésbe a tornaszőnyegekre, és indián módra vállára húzta a szürke pokrócokat. Mellette feküdt az iskolatáskája – és a rézszínű könyv. Arra gondolt, hogy a többieknek lent az osztályban éppen németórájuk van. Talán dolgozatot kell írniok valami halál unalmas témáról. Barnabás a könyvre nézett. – Azt szeretném tudni – mormolta maga elé –, mi is van egy ilyen könyvben, amíg csukva van. Természetesen betűk vannak benne, melyeket papírra nyomtattak, de mégis – valaminek kell még lennie benne, mert ha kinyitom, egyszerre előttem áll egy egész történet. Személyek bukkannak fel, akiket még nem isme¬rek, mindenféle kalandok, tettek és harcok fordulnak elő – és néha tengeri viharok játszódnak le, vagy az ember idegen országokat és városokat lát. Ez mind benne van ugyanis vala¬hogyan a könyvekben. El kell olvasni, hogy átélhessük, ez világos. De belül mindez már előre megvan. Szeretném tudni. hogyan. És egyszerre majdnemhogy ünnepélyes érzés kerítette hatal¬mába. Kényelembe helyezte magát, kézbe vette a könyvet. felütötte az első oldalt és olvasni kezdte A Végtelen Történet-et


I.

Fantázia bajban van

Az összes állat, Zengerdő minden lakója barlangjában, fészkében és búvóhelyén lapult. Éjfél volt, és az óriás ősöreg fák ormát viharos szél rázta. A toronyvastagságú törzsek recsegtek és sóhajtoztak. Hirtelen gyenge fénysugár suhant cikcakkban a lombozat közé, hol itt, hol ott állt meg remegve, felszállt, megült egy ágon, aztán megint tovább sietett. Körülbelül egy gyermeklab¬da nagyságú fénylő golyó volt, hosszú ugrásokkal szökkent tova, hébe-hóba megérintette a földet, majd ismét felemelke¬dett. Azonban nem labda volt. Lidérc volt, aki elvétette az utat. Vagyis eltévedt bolygótűz volt, és ilyesmi még Fantáziában is elég ritka jelenség. Rendsze¬rint éppen a lidércek azok, akik másokat tévútra vezetnek. A fénygolyó belsejében rendkívül mozgékony kis figura volt látható, aki teljes erőből ugrott és rohant. Nem volt se fiú, se lány, ugyanis ilyen különbségtétel a lidércek körében nem léte¬zik. Jobb kezében picinyke fehér zászlót tartott, mely repesve szállt a nyomában. Tehát hírnök vagy követ lehetett. Nem fenyegette az a veszély, hogy lendületes, hosszú ugrásai¬val valamelyik fatörzsnek ütközik a sötétben, mert a lidércek hihetetlenül ügyesek és fürgék, és ugrás közben arra is képesek, hogy megváltoztassák az irányukat. Innen eredt a cikcakkvonal, amit leírt, egészben véve azonban állandóan egy bizonyos irányban haladt előre. Egészen addig a pillanatig, amíg egy kiugró sziklához nem ért, mert ott ijedten visszahőkölt. Libegő kiskutya módján ült meg egy faodúban, és gondolkozott egy darabig, mielőtt újra kimerészkedett és óvatosan a szikla sarka mögé kandikált volna. Erdei tisztás tárult elébe. A tábortűz fényében három igen különböző nagyságú és formájú alak ült. Egy óriás, akin mintha minden szürke kőből lett volna, mintegy tíz láb hosszúra nyúl¬va, hason fekve terült el a földön. Felsőtestét könyökére támasz¬totta és a tüzet nézte. Hatalmas vállához képest meglepően kicsi, viharvert arcából úgy meredt elő az állkapcsa, mintha minden foga egy-egy acélvéső lenne. A lidérc felismerte, hogy az óriás a sziklaevők nemzetségéhez tartozik. Ezek olyan lények voltak, akik a Zengerdőtől elképzelhetetlen messzeségben a hegyekben éltek – de nemcsak a hegyekben, hanem a hegyekből is éltek, ugyanis lassanként felfalták azokat. Sziklával táplálkoz¬tak. Szerencsére igen szerények voltak, egyetlen falat ebből a számukra rendkívül tartalmas táplálékból hetekre, hónapokra kielégítette őket. Egyébként nem élt olyan sok sziklaevő Fantá¬ziában, s a hegység is igen nagy volt. De minthogy ezek a lények már igen régen ott tanyáztak – sokkal magasabb kort értek meg Fantázia legtöbb teremtményénél –, az idők folyamán a hegy¬ség bizony különös alakot öltött. Lyukakkal, barlangokkal teli, óriási ementáli sajthoz hasonlított. Ezért is hívták Furat-hegy¬nek. Ám a sziklaevők nemcsak táplálkoztak a hegyekből, hanem azokból állítottak is elő mindent, amire szükségük volt: bútort, kalapot, cipőt, szerszámot, sőt még kakukkos órát is. Így azután nem volt abban semmi csodálatos, hogy ennek a sziklaevőnek háta mögött olyanfajta kerékpár állt, amely mindenestül az említett anyagból készült, és amelynek két – hatalmas malom¬kőre emlékeztető – kereke volt. Az egész inkább egy pedállal ellátott gőzhengerhez hasonlított.


A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyene¬sedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd köz¬ben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű, nagy kerek szem parázslott elő. Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, min¬denütt előfordultak Fantázia területén, így egyelőre nem lehe¬tett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolóz¬va, összecsukott ernyőként, fejjel lefelé egy ágról. A tűztől balra ülő harmadik alakot csak kicsit később fedezte fel a lidérc, mert olyan pici volt, hogy ilyen távolságból nehezen lehetett észrevenni. A fikarcok nemzetségébe tartozott, s fölöt¬tébb finom testalkatú fickó volt, tarka ruhácskában, fején piros cilinderrel. A fikarcokról a lidérc szinte semmit sem tudott. Egyszer hallott csak róla, hogy ez a nép a fák ágai közé egész városokat épít, amelyekben a házacskákat lépcsők, kötélhágcsók és siklópályák kötik össze. De ezek a lények a határtalan Fantázia¬birodalomnak teljesen más részében élnek, még sokkal, sokkal messzebb innen, mint a sziklaevők. Annál bámulatosabb volt, hogy a jelen levő fikarc éppen egy csiga hátán utazott. Az állatka gazdája mögött pihent. Rózsaszínű háza tetején kis ezüstnyereg csillogott, és még a csápjaira erősített kantár és gyeplő is ezüstszálként fénylett. Csodálkozott a lidérc, hogy éppen három ennyire különböző lény üldögél itt ilyen egyetértésben, mert Fantáziában általá¬ban nem az volt a divat, hogy a nemzetségek békében és egyetértésben éljenek egymással. Gyakran dúltak harcok és háborúságok, évszázadokig tartó viszályok bizonyos fajok kö¬zött, amellett nem csupán becsületes és derék teremtmények léteztek, hanem rablótermészetűek, gonoszak és kegyetlenek is. Maga a lidérc is olyan családhoz tartozott, amelynek szavahi¬hetőségéhez és megbízhatóságához némi kétség fért. Csak miután a jelenetet a tűz fényénél egy ideig figyelemmel kísérte, akkor vette észre a lidérc, hogy a három alak mindegyi¬ke vagy fehér zászlócskát tart a kezében, vagy fehér szalagot visel keresztben a mellén. Tehát ők is hírnökök vagy követek, s ez természetesen magyarázatát adja békés viselkedésüknek. A végén tán ők is ugyanazért keltek volna útra, mint maga a lidérc? Hogy mit beszéltek, a fák ormai közt zúgó szél miatt ebből a távolságból nem lehetett érteni. De minthogy egymást, mint követeket kölcsönösen tiszteletben tartották, remélhető volt, hogy a lidércet is elismerik ebben a minőségében és nem fogják bántani. És valakitől végül is meg kellett kérdeznie az utat. Kedvezőbb alkalom itt az erdőben s az éjszaka közepén nem nagyon kínálkozott. Összeszedte hát magát, előbújt a rejtekhelyéről, meglengette a fehér zászlócskát, és reszketve megállt a levegőben. A sziklaevő arccal éppen arra fordulva feküdt, ezért ő vette észre elsőnek. – Jó nagy a forgalom ma éjjel – mondta recsegő hangon. – Itt jön megint egy. – Huhu, egy lidérc! – sutyorogta az éji manó, s holdszemei felizzottak. – Örvendek, örvendek! A fikarc felállt, pár lépést tett a jövevény felé, és ezt csipogta: – Ha jól látom, ön is követi minőségben van itt. – Igen – felelte a lidérc. A fikarc levette piros cilinderét a fejéről, kis bókot vágott ki, és így csicsergett: – Ó, akkor jöjjön közelebb kérem szépen. Mi is követek vagyunk. Foglaljon helyet körünkben. És kalapkájával hívogatóan a tűz melletti szabad helyre mutatott. – Köszönöm szépen – mondta a lidérc, és félénken közelebb lépett. – Élek az alkalommal. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Nevem: Plutty. – Nagyon örvendek – felelte a fikarc. – Nevem Ükükk. Az éji manó ültében meghajolt: – Engem úgy hívnak, hogy Suhuvu. – Részemről – recsegte a sziklaevő – Pörtarkreccs vagyok.


Mindhárman a lidércre néztek, aki elfordult zavarában. A lidércek számára rendkívül kínos, ha leplezetlenül szemlélik őket. – Nem óhajt leülni, kedves Plutty? – kérdezte a fikarc. – Tulajdonképpen – válaszolta a lidérc – nagyon sietek, és csak meg akartam önöket kérdezni, meg tudják-e mondani nekem, hogy melyik irányba jutok innen az Elefántcsonttoronyhoz. – Huhu! – szólt az éji manó –, a Kislány Királynőhöz óhajt? – Pontosan – mondta a lidérc –, fontos üzenetet kell neki átadnom. – Mifélét – recsegte a sziklaevő. – Hát – a lidérc egyik lábáról a másikra állt –, titkos üzenet¬ről van szó. – Mi hárman ugyanazzal a céllal vagyunk itt, mint te – huhu! – válaszolta Suhuvu manó. – Kollégák vagyunk. – Lehet, hogy ugyanazt az üzenetet visszük – jegyezte meg Ükükk, a fikarc. – Ülj le és beszélj! – csikorogta Pörtarkreccs. A lidérc leereszkedett a szabad helyre. – Az én hazám – kezdte némi gondolkodás után – elég messze van innen nem tudom, a jelenlevők közül ismeri-e valaki. Úgy hívják, hogy Lapos-Láp. – Huuu! – sóhajtotta elragadtatva az éji manó –, gyönyörű vidék! A lidérc halványan mosolygott. – Ugye? – Ez minden? – recsegte Pörtarkreccs. – Mért keltél útra, Plutty? – Nálunk, Lapos-Lápon – folytatta akadozva a lidérc – történt valami – valami megfoghatatlan – illetve, tulajdonkép¬pen még mindig történik – nehéz megmagyarázni azzal kezdődött, hogy – szóval, az országunk keleti részében van egy tó – vagy sokkal inkább volt – úgy hívták, hogy Fertőforty. Azzal kezdődött tehát, hogy Fertőforty tava egy szép napon eltűnt – egyszerűen megszűnt, értitek? – Azt akarja mondani érdeklődött Ükükk –, hogy kiszá¬radt? – Nem – szögezte le a lidérc –, akkor most a helyén egy kiszáradt tó lenne. De nem így áll a dolog. Ott, ahol a tó volt, most egyáltalán semmi sincs – egyszerűen semmi, értitek? – Lyuk sincs? – dörmögte a sziklaevő. – Nem, lyuk sincs – a lidérc szemlátomást egyre gyámoltala¬nabb lett –, egy lyuk mégiscsak valami. De ott semmi sincs. A három másik hírnök összenézett. – Milyen az – huhu , az a Semmi? – kérdezte az éji manó. Éppen ez az, amit olyan nehéz megmagyarázni bizonygatta a szerencsétlen lidérc. – Valójában semmilyen. Olyan, olyan, mint – jaj, nincs rá szó! – Olyan – jutott a fikarc eszébe –, mintha az ember vak lenne, ahogy arra a helyre néz, nem? A lidérc tátott szájjal bámult rá. – Ez a pontos kifejezés! – kiáltott fel. – De honnan – úgy gondolom –, hogyan – vagy ti is ismeritek a dolgot? – Pillanat! – recsegte közbe a sziklaevő. – Csak egy helyen történt ez, mondd? – Eleinte igen – magyarázta a lidérc –, illetve az a bizonyos hely egyre nagyobb és nagyobb lett. Valahogyan egyre több hiányzott a tájból. Ungi Unka Úr, aki népével a Fertőforty tóban élt, egyszer csak szintén eltűnt. Más ottlakók menekülni kezdtek. De lassanként egyéb helyeken is elkezdődött ez a dolog Lapos-Láp országában. Néhol eleinte csak egész kicsi volt, egy semmiség, akkora, mint egy vízicsibetojás. De ezek a helyek nőni kezdtek. Ha valaki tévedésből belelépett, akkor eltűnt a lába is – vagy a keze – vagy amivel éppen beleért. Egyébként nem okoz fájdalmat – csak az történik, hogy az illetőből hiány¬zik egy darabka. Egyesek szándékosan esnek bele, amikor túl közel érnek ehhez a Semmihez. Mert ellenállhatatlan vonzereje van, mely annál erősebb, minél nagyobb az a bizonyos hely. Senki sem tudja megmagyarázni, mi lehet ez a rettenetes dolog,


honnan van, és mit kellene tenni ellene. S minthogy magától nem múlik el, sőt egyre terjed, végül is az a határozat született, hogy segítségért és tanácsért követet kell küldeni a Kislány Királynőhöz. És ez a követ vagyok én. A többi három hallgatva nézett maga elé. – Huhu! – hallatszott kisvártatva az éji manó sápítozó hang¬ja –, szakasztott ugyanez történt ott, ahonnan én jövök. És ugyanezért vagyok úton én is – huhu! A fikarc a lidérc felé fordította az arcát. – Mindegyikünk Fantázia-birodalom más-más országából jön – csipogta. – Egész véletlenül találkoztunk itt. De mindegyikünk ugyanazt az üzenetet viszi a Kislány Királynőnek. – És ez azt jelenti – nyögte a sziklaevő –, hogy egész Fantázia veszélyben forog. A lidérc halálra rémülten pillantott egyikről a másikra. – De ha ez a helyzet – kiáltotta és felugrott –,akkor nem szabad egy pillanatot sem vesztegetnünk! – Már amúgy is fel akartunk kerekedni – közölte a fikarc. – Csak a Zengerdő áthatolhatatlan sötétje miatt pihentünk meg itt. De hogy ön most velünk van, Plutty, világíthat előttünk. – Lehetetlen! – kiáltotta a lidérc –, nagyon sajnálom, de nem tudok olyasvalakire várni, aki csigán lovagol! – De ez versenycsiga! – mondta a fikarc némileg megbántva. – Azonkívül pedig – huhu! – sutyorogta az éji manó – máskülönben nem is mondjuk meg neked a helyes irányt! – Kivel beszéltek tulajdonképpen? – morogta a sziklaevő. S valóban, a lidérc már nem hallotta a többi hírnök utolsó szavait, hanem hosszú ugrásokkal szökellt tova az erdőben. – Na persze – nyilvánította ki véleményét Ükükk, a fikarc és piros cilinderét hátratolta a fején –, egy lidérc fénye, mint úti világítás talán úgysem lett volna az igazi. Eközben versenycsigája nyergébe pattant. – Egyébként nekem is jobban tetszene – jelentette ki az éji manó, és halk huhu!-val odahívta denevérjét –, ha mindegyi¬künk a saját szakállára utazna. Hisz az ember amúgy is repül! És huss! máris elszállt. A sziklaevő eloltotta a tábortüzet, úgy, hogy egyszerűen rápacskolt néhányat a lapátkezével. – Nekem is ez tetszik jobban – hallatszott csikorgó hangja a sötétben –, legalább nem kell vigyáznom, hogy valami csöppsé¬get szét ne lapítsak. Aztán hallani lehetett, amint nagy recsegés-ropogás közepet¬te hatalmas szikla kerékpárjával egyenesen belehajtott a bozót¬ba. Itt-ott tompán nekiütközött egy-egy faóriásnak. Csikorgó¬nyikorgó lármája lassan távolodott a sötétben. Ükükk, a fikarc magára maradt. Megragadta a finom ezüst¬szálból való kantárszárat, és így szólt: – Hát jó, majd meglátjuk, ki ér oda elsőnek. Hű, öreganyó, hű! És csettintett egyet a nyelvével. És aztán nem lehetett egyebet hallani, csak a süvöltő szélvi¬hart Zengerdő ormai közt. A közeli toronyóra kilencet ütött. Barnabás gondolatai nem szívesen tértek vissza a valósághoz. Boldog volt, hogy a Végtelen Történetnek semmi köze sincs a hétköznapokhoz. Nem szerette az olyan könyveket, amelyek mindennapi em¬berek mindennapi életének mindennapos eseményeit mesélik el kedvetlenül és nyavalygósan. Ilyesmiből a valóságban éppen elege volt, minek még olvasni is róla? Azonkívül utálta, ha észrevette, hogy valamire rá akarják bírni. És az ilyesfajta könyvek, többé-kevésbé nyíltan, mindig rá akarják bírni az embert valamire.


Barnabást különösen az olyan könyvek vonzották, amelyek izgalmasak voltak vagy vidámak, vagy amelyek fölött álmodoz¬ni lehetett, s az olyanok, amelyekben kitalált alakok mesés kalandokon estek át, és amelyeket még sokféleképpen tovább lehetett színezni. Mert értett hozzá talán ez volt az egyetlen dolog, amihez valóban értett –: hogyan kell valamit maga elé képzelni, olyan élénken, hogy szinte lássa és hallja. Mikor magának mesélte a történeteit, olykor mindent elfelej¬tett maga körül, és csak a végén ébredt fel, mintha álmodott volna. És ez a könyv éppen olyan, mint az ő saját történetei! Olvasása közben nemcsak a vastag törzsek ropogását és a fák ormai közt zúgó szelet hallotta, hanem a négy különös hírnök különféle hangját is, sőt a moha és az erdő földjének illatát is érezni vélte. Lenn az osztályban hamarosan megkezdődik a természettan¬óra, mely főleg virágfajták és portokok felsorolásából áll. Bar¬nabás boldog volt, hogy itt ül a rejtekhelyén és olvashat. Ez valóban neki való könyv, pontosan a neki való!

Egy héttel később Suhuvu, a kis éji manó elsőnek ért célba. Azaz sokkal inkább: meg volt győződve róla, hogy ő az első, hiszen a légen át utazott, idáig. A nap éppen lemenőben volt, és az esti égbolt felhői már olyanok voltak, mint a folyékony arany, amikor ráeszmélt, hogy denevérje a Labirintus felett lebeg. Ez volt a neve annak a tágas síkságnak, amely az egyik látóhatártól a másikig terjedt, és amely nem volt más, mint felkavaró illatokban és álomszerű színekben tobzódó, egyetlen hatalmas virágoskert. Bokrok és sövények, rétek és csupa különleges, ritka virággal teli ágyások között széles utak és keskeny ösvények kanyarogtak olyan mű¬vészien szerteágazó elrendezésben, hogy az egész park egy elképzelhetetlen kiterjedésű útvesztőt alkotott. Természetesen ez az útvesztő csak játékra és szórakozásra szolgált, a világért sem arra, hogy valakit komolyan veszélybe sodorjon vagy ép¬pen elhárítson valamilyen támadást. Erre nem lett volna alkal¬mas, és ilyesfajta védelemre a Kislány Királynőnek nem is volt szüksége. Az egész határtalan fantáziai birodalomban nem volt senki, aki ellen meg kellett volna védenie magát. Ennek meg¬volt a maga oka, amiről hamarosan értesülünk. Miközben a kis éji manó denevérje hátán teljesen zajtalanul lebegett tova a virágútvesztő felett, mindenféle ritka állatfajtát is megfigyelhetett. Egy keskeny tisztáson orgona és aranyeső között fiatal egyszarvúak csoportja játszott az alkonyfényben, s egy pillanatra mintha a híres Főnixmadarat látta volna egy óriási harangvirág alatt a fészkén ülni, de nem volt egészen biztos benne, ám visszafordulni, utánanézni sem akart, nehogy időt veszítsen. Mert a Labirintus közepében már felbukkant előtte a tündéri fehér színben ragyogó Elefántcsonttorony, Fan¬tázia szíve és a Kislány Királynő lakóhelye. A „torony" szó olyasvalakiben, aki ezt a helyet soha nem látta, esetleg hamis képzeteket kelthet, mondjuk, egy templomtoronyét vagy egy vár tornyáét. Az Elefántcsonttorony akkora volt, mint egy egész város. Messziről egy csúcsos, magas hegy¬kúphoz hasonlított, amely csigaházként önmagába csavarodott, és legmagasabb pontja felhőkbe burkolózott. Csak közelebb érve látszott, hogy ez az óriási cukorsüveg számtalan egymásba és egymás fölé zsúfolt toronyból, tornyocskából, kupolából, háztetőből, erkélyből, teraszból, kapuívből, lépcsőből és mell¬védből tevődött össze. Mindez a legeslegfehérebb fantáziai ele¬fántcsontból épült, minden részletében olyan pompás faragás¬sal, hogy az embert a legfinomabb csipke kézimunkára emlékeztette. Ezekben az épületekben élt a Kislány Királynő udvartartá¬sa, a kamarások és a szolgálók, a javasasszonyok és a csillagjó¬sok, a mágusok és a bolondok, a hírnökök, a szakácsok és az akrobaták, a kötéltáncosok és a mesemondók, a heroldok, ker¬tészek, őrök, szabók, cipészek és alkimisták. És egészen fent, a hatalmas torony legtetején lakott a Kislány Királynő egy fehér, magnóliabimbó formájú pavilonban. Bizonyos éjszakákon, amikor a telihold különösen pazar pompában sugárzott a csil¬lagfényes égen, az elefántcsont szirmok szétnyíltak és gyönyörű virággá bontakoztak, melynek közepén ott ült a Kislány Ki¬rálynő.


A kis éji manó a legalsó teraszok egyikén szállt le denevérjé¬ről, ott, ahol a hátasállatok számára fenntartott istállók voltak. Valaki nyilván jelezte érkezését, mert már öt királyi állatfel¬ügyelő várt rá; kisegítették a nyeregből, meghajoltak előtte, és némán nyújtották felé a szertartásos üdvözlőitalt. Suhuvu, épp csak a forma kedvéért, kortyintott egyet az elefántcsont kehely¬ből, majd visszaadta. A felügyelők ugyancsak ittak egy-egy kortyot, azután meghajoltak, és a denevért elvezették az istállóba. Mindez hangtalanul zajlott le. Mikor a denevér a számára kijelölt helyre ért, nem nyúlt sem ételhez, sem italhoz, hanem azonnal összetekeredett, fejjel lefelé ráakaszkodott a kampójára, és a kimerültségtől mély álomba merült. Meglehetősen sokat követelt tőle a kis éji manó. A fel¬ügyelők békében hagyták, és lábujjhegyen távoztak. Ebben az istállóban egyébként még sok más hátasállat is akadt: egy rózsaszínű és egy kék elefánt, egy óriási griffmadár, melynek felsőteste sashoz, alsóteste pedig oroszlánhoz hasonlí¬tott, egy fehér szárnyú ló, melynek nevét egykor régebben Fantázia határán kívül is ismerték, de mostanra elfeledték, néhány repülő kutya, több más denevér, sőt szitakötők és lep¬kék is a különösen kis termetű utasok szolgálatára. További istállóépületekben olyan hátasállatok voltak, amelyek nem re¬pültek, hanem futottak, másztak, szökdeltek vagy úsztak. És mindegyiknek külön felügyelője volt, aki ápolta és vigyázott rá. Rendes körülmények között jókora hangzavar kavargott vol¬na itt: ordítás, rikoltozás, fütyülés, csipogás, brekegés és hápo¬gás egyvelege. De teljes csend uralkodott. A kis éji manó még mindig ugyanazon a helyen állt, ahol a felügyelők otthagyták. Most egyszerre bátortalannak és elesett¬nek érezte magát, anélkül hogy az okát tudta volna. Ő is igen kimerült a hosszú, hosszú utazástól. És még az a tény sem vidította fel, hogy elsőként érkezett ide. – Halló – csipogta váratlanul egy hangocska –, nem Suhuvu barátomhoz van szerencsém? Remek, hogy végre ön is itt van. Az éji manó körülnézett, és holdszemei felizzottak a csodál¬kozástól. Az egyik mellvéden ugyanis, hanyagul egy elefánt¬csont virágtartónak támaszkodva, Ükükk, a fikarc állt és feléje lengette piros cilinderét. – Huhu! – mondta zavartan az éji manó, majd kis idő múlva újra huhuzott egyet. Merthogy nem jutott semmi okosabb az eszébe. – A másik kettő – magyarázta a fikarc – eddig még nem érkezett meg. Én tegnap reggel óta vagyok itt. – Hogyan – huhu! –, hogyan lehetséges ez? – álmélkodott az éji manó. – Hát – mondta a fikarc némi fölényes mosollyal – említettem önnek, hogy versenycsigám van. Az éji manó rózsaszínű kis kezével megvakarta a feje búbján díszelgő fekete prémgubancot. – Azonnal a Kislány Királynőhöz kell mennem – mondta sírós hangon. A fikarc elgondolkodva nézett rá. – Hm – mormogta –, ami azt illeti, én már tegnap bejelent¬keztem. – Bejelentkeztél? – kérdezte az éji manó. – Hát nem lehet rögtön bemenni hozzá? – Attól tartok, hogy nem – csipogta a fikarc –, sokáig kell várni. Hogy is mondjam csak, óriási a hírnöktolongás. – Huhu – vinnyogta az éji manó – hogyhogy? – A legjobb lesz – csicseregte a fikarc –, ha személyesen győződik meg róla. Jöjjön, kedves Suhuvu, jöjjön csak! Kettesben indultak útnak. Az Elefántcsonttorony körül egyre szűkülő csigavonalban felfelé haladó főutca zsúfolásig tele volt a legkülönbözőbb ala¬kok tömegével. Óriási turbános dzsinnek, parányi koboldok, háromfejű szörnyek, szakállas törpék, világító tündérek, bak¬kecskelábú faunok, göndör aranyprémes vadnőcskék, tündöklő hókísértetek és számtalanféle egyéb lények járkáltak fel-alá az


úton, verődtek csoportokba és beszélgettek halkan vagy guggol¬tak némán a földön és meredtek bánatosan maguk elé. Mikor Suhuvu megpillantotta őket, megtorpant. – Huhu! – kiáltott fel –, mi történik itt? Mit keresnek itt ezek? – Ezek mind hírnökök – magyarázta halkan Ükükk – hírnö¬kök Fantázia minden tájékáról. És mindnyájan ugyanabban a küldetésben járnak, mint mi. Már sokukkal beszéltem. Úgy látszik, mindenhol ugyanaz a veszedelem ütötte fel a fejét. Az éji manó hosszú vinnyogó sóhajt hallatott. – És tudják már – kérdezte –, hogy mi a baj és honnan ered? – Félek, hogy nem. Senki sem tud rá magyarázatot. – Maga a Kislány Királynő sem? – A Kislány Királynő beteg – súgta a fikarc –, nagyon, nagyon beteg. Talán ez az oka ennek a megfoghatatlan szerencsét-lenségnek, ami Fantáziát sújtja. De a sok orvos közül, aki a palota területén, ott fent a magnóliapavilon körül összesereg¬lett, mindeddig egy sem jött rá, hogy mi a betegség előidézője és hogy mit lehetne tenni ellene. Senki sem tudja a gyógyszerét. – Ez – nyögdécselte tompán az éji manó – huhu! – bizony katasztrófa. – Az – felelte a fikarc – ez bizony az. Ilyen körülmények között Suhuvu mindenesetre lemondott róla, hogy a Kislány Királynőhöz bejelentkezzék. Két nappal később egyébként befutott Plutty, a lidérc is, aki természetesen rossz irányban szaladt, és emiatt hatalmas kerülő utat tett. És Végül – újabb három nappal később – Pörtarkreccs, a sziklaevő is megérkezett. Gyalog baktatott idáig, mert egy hirtelen támadt falánksági rohamában megette kő kerékpárját – mintegy úti elemózsiaként. A hosszú várakozási idő alatt a négy különböző alkatú hírnök bensőséges barátságot kötött, és később is végig együtt maradt. De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.


II.

Atráskó elhivatása Bármily tanácskozás folyt Fantázia egészének bújáról-bajáról vagy boldogságáról, azt általában az Elefántcsonttorony nagy tróntermében tartották, mely a tulajdonképpeni palotaépüle¬ten belül helyezkedett el mindössze néhány emelettel a magnó¬liapavilon alatt. Ezt a tágas, kör alakú helyiséget most fojtott hangzavar töltötte be. Fantázia-birodalom négyszázkilencvenkilenc leg¬jobb orvosa gyűlt itt össze, suttogva vagy mormolva beszélget¬tek egymással kisebb-nagyobb csoportokba verődve. Mind¬egyik megvizsgálta már a Kislány Királynőt – egyesek már korábban, mások csak épp az imént –, és mindegyik megkísérel¬te, hogy tudományával segítsen rajta. De egyiknek sem sikerült, egyik sem ismerte a betegségét, sem annak okát, és egyik sem tudta, hogyan lehetne meggyógyítani őt. S az ötszázadik, Fan¬tázia leghíresebb orvosa, akiről az a hír járta, hogy nem létezik olyan gyógynövény, varázsszer vagy a természetnek olyan tit¬ka, amelyet ne ismerne, már órák óta a betegnél tartózkodott, s valamennyien feszülten várták, hogy vizsgálata milyen ered¬ményre vezet. Persze, egy effajta gyűlést nem szabad olyannak képzelni, mint valami orvoskongresszust az emberek világában. Bár Fan¬táziában sok olyan lény élt, aki külső megjelenésében többékevésbé ember formájú volt, legalább ugyanannyian hasonlí¬tottak állatokra vagy tökéletesen más jellegű teremtményekre. Ahányféle hírnökből tevődött össze a kint tolongó tömeg, olyan változatos összetételű volt a teremben zsibongó társaság is. Voltak közöttük fehér szakállú, púpos törpeorvosok, fénylő kékezüst ruhába öltözött tündér-orvosnők, szikrázó csillagokkal a hajukban; úszóhártyás végtagú, kövér, pocakos vízimanók (ezeknek külön ülőkádakat bocsátottak a rendelkezésükre), de voltak fehér kígyók is, akik a terem közepén álló hosszú asztalon feküdtek összetekeredve, s akadtak méhkoboldok, sőt boszorká¬nyok, vámpírok és kísértetek is, akikről általában nem mondha¬tó el, hogy különösen jótékony hatással lennének az egészségre. Hogy megérthessük, ez utóbbiak miért voltak jelen, valamit okvetlenül tudnunk kell: Noha a Kislány Királynő – mint a címe is mutatja – a határtalan fantáziai birodalom számtalan országának uralko¬dójaként szerepelt, a valóságban sokkal több volt, mint uralko¬dó, jobban mondva, valami egészen más volt. Nem uralkodott, soha nem alkalmazott erőszakot, nem gya¬korolta a hatalmat, nem parancsolt semmit és nem ítélt el senkit, nem támadott meg soha senkit, és soha nem kellett tá¬madás ellen védekeznie, mert senkinek sem jutott volna eszébe, hogy fellázadjon ellene vagy ártson neki. Az ő színe előtt min¬denki egyenlő volt. Egyszerűen csak létezett, de valami különös módon létezett: Ő volt minden élet központja Fantáziában. És minden teremtmény – mindegy, hogy jó-e vagy rossz, szép vagy csúnya, vidám vagy komoly, balga vagy bölcs –, mind-mind csak őáltala létezett. Nélküle senki és semmi nem tudott volna fennmaradni, éppoly kevéssé, mint ahogy az emberi test sem tudna fennmaradni, ha nem lenne szíve. Titkát senki sem tudta teljes egészében felfogni, de mindenki tudta, hogy ez így van. És a birodalom minden teremtménye egyformán tisztelte őt és mindenki egyöntetűen aggódott az életéért. Mert halála egyúttal mindnyájuk végét jelentette vol¬na, a mérhetetlen Fantázia-birodalom pusztulását.

Barnabás gondolatai elkalandoztak.


Emlékezetében hirtelen maga előtt látta a klinika hosszú folyo¬sóját, ahol mamát operálták. Apjával órák hosszat ültek a műtő előtt és vártak. Orvosok és ápolónők futkostak ide-oda. Mikor papa megkérdezte, hogy mama hogy van, mindig csak kitérő válaszokat kapott. Úgy látszott, senki sem tudja pontosan, hogyan is áll a helyzet. Akkor végül egy kopasz férfi jött oda fehér köpenyben. Fáradt volt és szomorú. Azt mondta nekik, hogy minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, és hogy na¬gyon sajnálja. Mindkettejükkel kezet fogott és „őszinte rész¬vét"-et mormogott. Ezután minden megváltozott Barnabás és az apja között. Nem külsőleg. Barnabás mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Volt háromsebességes kerékpárja, villanyvasútja, sok vitamintablettája, ötvenhárom könyve, aranyhörcsöge, ak¬váriuma édesvízi halakkal, kis fényképezőgépe, hat darab rugós zsebkése és még egy csomó egyebe. De mindez alapjában véve nem sokat jelentett neki. Barnabás emlékezett rá, hogy apja régebben sokat tréfálko¬zott vele. Sőt néha mesélt is vagy felolvasott neki. De ennek azóta vége. Papával nem lehetett beszélni. Áthatolhatatlan fal vette körül, amelyen senki sem tudott áttörni. Nem szidott és nem dicsért. Akkor sem szólt semmit, mikor Barnabás megbu¬kott. Csak nézte őt a maga szórakozott és szomorú módján, és Barnabásnak az volt az érzése, mintha egyáltalán nem is létez¬ne. Máskor is ezt érezte az apjával kapcsolatban. Ha esténként a televízió előtt ültek, Barnabás észrevette, hogy apja egyálta¬lán nem nézi a műsort, hanem gondolataival messze-messze jár, ahova nem tudja őt követni. Vagy némelykor, mikor mindket¬ten könyvet vettek a kezükbe, Barnabás látta, hogy papa egyál¬talán nem olvas, mert órákon át egy és ugyanarra az oldalra meredt, anélkül hogy továbblapozott volna. Barnabás persze megértette, hogy papa szomorú. Hiszen ő maga is sok éjszakát átsírt akkoriban, olyan hevesen, hogy néha a zokogástól hánynia kellett – de ez lassanként elmúlt. S ő mégiscsak itt van még. Miért nem beszél vele soha az apja, se mamáról, se más fontos dolgokról, csak éppen a legszüksé-gesebbről?

– Ha legalább tudná az ember – mondta egy hosszú, sovány szalamandra, akinek szakálla piros lángokból állt –, mi is egyál¬talán a betegsége. Láza nincs, semmije nincs megdagadva, kiütése, gyulladása sincs. Csak olyan, mintha életének lángja akarna kihunyni – nem tudni, miért. Miközben beszélt, minden mondatnál kis füstfelhők szöktek elő a szájából, amelyek különböző alakokat öltöttek. Ezúttal kérdőjel alakú volt a füstfelhőcske. Egy öreg, megtépázott holló – nagy krumplihoz hasonlított, melybe valaki keresztbe-kasul néhány fekete tollat dugdosott – rikácsoló hangon válaszolt (egyébként a hűléses megbetegedé¬sek szakorvosa volt): – Nem köhög, nincs náthája, orvosi értelemben egyáltalán nem beteg. Csőrén ülő nagy szemüvegét megigazítva, kihívóan pillan¬tott a körülötte levőkre. – Egy dolog nyilvánvalónak látszik a számomra – zümmögte egy szkarabeusz (néha „galacsinhajtó bogár"-nak is hívják) –, hogy úrnőnk betegsége és ama szörnyűségek között, amiket a hírnökök egész Fantázia területéről jelentenek, valami titokza¬tos összefüggés van. – Ó, ön – vágott közbe gúnyosan egy tintaemberke – mindig és mindenütt titokzatos összefüggéseket lát! – Ön pedig soha nem lát messzebb a tintatartója pereménél! – zizegte a szkarabeusz dühösen. – De kedves kolléga urak! – nyöszörögte egy fehér köpenybe öltözött, beesett arcú kísértet – , csak nem fogunk a tárgyhoz nem tartozó, személyeskedő vitákba bonyolódni! Mindenek¬előtt pedig – ne olyan hangosan! Ilyen és hasonló jelenetek játszódtak le mindenütt a nagy trónteremben. Talán meglepőnek tűnik, hogy ezek az egymás¬tól annyira elütő lények egyáltalán szót tudtak érteni. De Fan¬táziában az összes lény, az állatokat is beleértve, legalább két nyelvet beszélt: először a sajátját, mellyel a hozzá hasonlókkal érintkezett, s melyet kívülálló nem értett meg, másodszor egy általánosat,


melyet felsőfantáznak vagy a Nagy Nyelvnek ne¬veztek. Ezt mindenki ismerte, noha némelyek meglehetősen sajátos módon alkalmazták. Egyszerre csend támadt a teremben, minden szem a megnyí¬ló nagy szárnyas ajtó felé fordult. Chairon lépett be, a gyógyítás művészetének mondák övezte híres mestere. Az a lény volt, akit a régebbi időkben kentaurnak neveztek. Csípőjéig emberi alakja, lejjebb pedig lóteste volt. De Chairon úgynevezett fekete-kentaur volt. Nagyon távoli vidékről, a messze, messze délről jött. Ezért emberi fele ébenfekete volt, kivéve fehér és kusza haját meg szakállát, lótestét viszont csíkok tarkították, mint a zebráét. Kákából font, különös kalapot viselt. Nyakában, láncra akasztva, nagy aranyamulett lógott, melyen két kígyó volt látható, egy világos és egy sötét, s ezek egymás farkába harapva, ovális keretet képeztek.

Barnabás meglepetten hagyta abba az olvasást. Becsapta a könyvet – vigyázva, hogy ujját azért a lapok között hagyja –, és újra tüzetesen megnézte a borítólapot. Igen, itt voltak a kígyók, amelyek, egymás farkába harapva, ovális keretet képez¬tek! Mit jelenthet hát ez a furcsa jelvény?

Fantázia-szerte mindenki tudta, hogy mit jelent ez a medalion: ezt a jelvényt az viselte, aki a Kislány Királynő megbízásából, az ő nevében járt el, mintha ő maga lett volna jelen. Az a hír járta, hogy viselőjének titkos erőt kölcsönöz, bár senki sem tudta pontosan, hogy milyet. Nevét mindenki tudta: AURIN. Ám sokan, akik féltek e név kiejtésétől, „az Ékszer"-nek nevezték, vagy „a Talizmán"-nak, vagy egyszerűen „a Fény"- nek.

Tehát a könyv is a Kislány Királynő jelét viseli!

Suttogás futott végig a termen, és néhány csodálkozó felkiáltás hallatszott. Már régen nem fordult elő, hogy a Fényt valakire rábízták volna. Chairon néhányat dobbantott a patájával, míg a nyugtalan¬ság el nem ült, majd mély hangon megszólalt: – Barátaim, ne csodálkozzatok annyira, AURIN-t csak rövid ideig fogom viselni. Pusztán közvetítő vagyok. Hamarosan egy arra méltóbbnak adom át a Fényt. A teremben mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt. – Nem akarom megkísérelni, hogy vereségünk tényét szép szavakkal enyhítsem – folytatta Chairon. – Mindnyájan ta¬nácstalanul állunk a Kislány Királynő betegségével szemben. Csak annyit tudunk, hogy Fantázia pusztulása evvel a betegséggel egy időben kezdődött. Többet nem tudunk. Még azt sem, hogy egyáltalán orvosi tudomány-e, ami úrnőnket meg¬menthetné. Azonban lehetséges – és remélem, egyikőtök sem sértődik meg, ha nyíltan kimondom –, lehetséges, hogy mi, akik itt összegyűltünk, nem vagyunk birtokában minden tudománynak és minden bölcsességnek. Sőt: az utolsó és egyetlen remé¬nyem, hogy ebben a határtalan birodalomban akad valahol egy lény, aki bölcsebb, mint mi, aki tanácsot és segítséget tud nyújtani. Ez azonban több mint bizonytalan. Bármiben álljon is a menekvés lehetősége – egy dologhoz nem fűződik kétség: felkutatásához olyan nyomkeresőre van szükség, aki az úttalan¬ban is utat talál, aki nem riad vissza semmilyen veszélytől és erőfeszítéstől, egyszóval: hősre. És a Kislány Királynő néven nevezte azt a hőst, akire mindnyájunk sorsát s a sajátját is bízta: Atráskónak hívják, és a Füves-tengerben lakik, túl az Ezüst¬hegyeken. Neki adom át AURIN-t és őt küldöm a Nagy Keresés¬re. Most mindent tudtok. Ezzel az öreg kentaur kicsörtetett a teremből.


Az ott maradtak zavartan néztek össze. – Mi is a hős neve? – kérdezte az egyik. – Atráskó vagy valami hasonló – felelte egy másik. – Soha nem hallottam! – vélekedett egy harmadik. S mind a négyszázkilencvenkilenc orvos gondterhelten csóválta a fejét.

A toronyóra tízet ütött. Barnabás csodálkozott, hogy milyen gyorsan elmúlt az idő. Tanítás közben egy óra olyan volt mindig, mint egy darab örökkévalóság. Lent az osztályban most történelemórát tart a sovány és legtöbbször rosszkedvű Dübör tanár úr, aki különösen hajlott arra, hogy Barnabást a többiek előtt nevetségessé tegye, mert a csaták évszámát és mindenféle emberek születési adatait és uralkodási idejét egy¬szerűen képtelen volt megjegyezni.

Az Ezüst-hegyek mögött elterülő Füves-tenger sok-sok napi járóföldre feküdt az Elefántcsonttoronytól. Tulajdonképpen préri volt, valóban éppolyan széles, nagy meg sík, mint a tenger. A dús fű embermagasságúra nőtt, és mikor végigszántott rajta a szél, úgy hullámzott a síkság, mint az óceán és úgy zúgott, mint a víz. Az itt lakó népet „fűemberek"-nek nevezték vagy „zöldbő¬rűek"-nek. Kékesfekete hajuk volt, melyet a férfiak is hosszúra növesztettek és varkocsban viseltek, bőrük színe pedig barnásba játszó sötétzöld, mint az olajbogyóé. Rendkívül mértékletes, szigorú és kemény életet éltek, és gyermekeiket, a lányokat épp¬úgy, mint a fiúkat, bátorságra, nagylelkűségre és büszkeségre nevelték. Meg kellett tanulniok a hőség, a fagy és a legsúlyo¬sabb nélkülözések elviselését és bizonyosságot kellett tenniök bátorságukról. Erre szükség is volt, mert a zöldbőrűek vadász¬nép voltak. Mindazt, ami az életükhöz kellett, vagy a kemény, rostos prérifűből állították elő, vagy a Füves-tengeren hatalmas csordákban végigvonuló bíborbivalyoktól szerezték meg. Ezek a bíborbivalyok körülbelül kétszer akkorák voltak, mint a közönséges bikák vagy tehenek, hosszú bíborszínű szőrük selymesen csillogott, és hatalmas szarvuk hegye élesen és kemé¬nyen meredt előre, mint a tőr. Általában békés természetűek voltak, de ha veszélyt szimatoltak, vagy megtámadták őket, rettenetesek tudtak lenni, mint valami természeti erő. Senki a zöldbőrűeken kívül nem mert volna ezekre az állatokra vadász¬ni – ráadásul csak nyilat és íjat használtak ellenük. Előnyben részesítették a lovagias harcot, s ezért esett meg gyakran, hogy nem az állat, hanem a vadász vesztette életét. A zöldbőrűek szerették és tisztelték a bíborbivalyokat, és úgy vélekedtek, hogy bivalyok elejtéséhez csak úgy lehet joguk, ha arra is készek, hogy esetleg a bivalyok öljék meg őket. A Kislány Királynő betegségének és az egész Fantáziát fe¬nyegető sorscsapásnak a híre még nem ért el eddig az országig. Már régóta nem érkeztek utazók a zöldbőrűek sátortáborai¬ba. A fű dúsabban nőtt, mint valaha, a nappalok világosak vol¬tak s az éjszakák csillagosak. Látszólag minden rendben volt. Ám egy napon egy fehér hajú öreg fekete-kentaur jelent meg a sátortáborban. Szőre csapzott volt az izzadságtól, halálosan kimerültnek mutatkozott, szakállas arca sovány volt és beesett. Kákából font különös kalapot viselt, a nyakában pedig egy láncot, amelyen egy nagy aranyamulett függött. Chairon volt. Megállt annak a szabad térségnek a közepén, melyet a tábor sátrai egyre szélesedő gyűrűkben vettek körül, s ahol a legöre¬gebbek szoktak tanácskozásra összegyűlni, vagy ahol ünnepna¬pokon táncot jártak és régi dalokat énekeltek. Várt és körülné¬zett, de csak nagyon öreg asszonyok és férfiak és egész kicsi gyerekek tolongtak körülötte és bámultak rá kíváncsian. Patájával türelmetlenül dobbantott. – Hol vannak a vadászó férfiak és nők? – lihegte, és levette a kalapját, hogy a homlokát megtörölje.


Egy fehér hajú asszony, aki kisbabát tartott a karján, adta meg a választ: – Mind vadászaton vannak. Csak három vagy négy nap múlva jönnek haza. – Atráskó is velük van? – kérdezte a kentaur. – Igen, ó, idegen, de honnan ismered őt? – Nem ismerem őt. Hozzátok ide! – Idegen – felelte egy mankós öregember –, nem szívesen jönne, mert ma az ő vadászata van. Alkonyattal kezdődik. Tudod, hogy mit jelent ez? Chairon megrázta sörényét, és dobbantott a patájával. – Nem tudom, de nem is érdekes, mert most fontosabb tenni¬valója lesz. Ismeritek a jelet, amelyet viselek. Hozzátok hát ide! – Látjuk az Ékszert – mondta egy fiatal lány –, és tudjuk, hogy a Kislány Királynőtől jössz. De ki vagy? – Chairon vagyok – dörmögte a kentaur – Chairon, az orvos, ha mond ez nektek valamit. Egy púpos öregasszony előretörtetett és felkiáltott: – Igen, így igaz! Felismerem őt. Láttam egyszer, még fiatal¬koromban. Ő a leghíresebb és legkiválóbb orvos egész Fantá¬ziában! A kentaur odabólintott. – Köszönöm, jóasszony – mondta –, de most talán lesz olyan szíves valamelyikőtök és idehozza végre ezt az Atráskót. Nagyon sürgős. A Kislány Királynő élete forog kockán. – Megyek érte! – kiáltotta egy öt-hat éves kislány. Elszaladt és néhány másodperc múlva már a sátrak között lovagolt tova egy nyergeletlen lovon. – Na végre! – mormogta Chairon. És ekkor eszméletlenül esett össze. Mikor magához tért, először nem tudta, hogy hol van, mert egészen sötét volt körülötte. Csak lassanként eszmélt rá, hogy egy tágas sátorban, puha prémtakarón fekszik. Éjszaka lehetett, s az ajtófüggöny résén lobogó tűz fénye hatolt be. – Szentséges Patkószegek! – dörmögte, miközben megpró¬bálta összeszedni magát –, mióta fekszem itt? Valaki bedugta a fejét az ajtónyíláson, majd nyomban el¬tűnt, csak a hangja hallatszott: – Igen, úgy látszik, felébredt. Ekkor félrehúzódott az ajtó függönye, és egy tíz év körüli fiú lépett be. Puha bivalybőrből készült hosszúnadrágot és cipőt viselt. Felsőteste mezítelen volt, csak a válla köré vetve lógott egy nyilván bivalyszőrből szőtt, földig érő, bíborvörös köpeny. Hosszú, kékesfekete haját bőrzsinór kötötte kontyba a tarkóján. Homlokának és arcának olajzöld bőre fehér színű egyszerű mintákkal volt befestve. Sötét szeme haragosan villogott a betolakodóra, vonásain egyébként azonban semmiféle indulat sem tükröződött. – Mit óhajtasz tőlem, idegen – kérdezte –, miért jöttél a sátramba? Miért akadályoztál meg a vadászatomban? Ha ma megöltem volna a nagy bivalyt – s a nyilam már a húron feszült, mikor a nevemen szólítottak –, holnaptól vadász lehet¬tem volna. Most egy egész évig várnom kell. Miért? Az öreg kentaur zavartan meredt rá. – Ez azt jelenti – kérdezte végre –, hogy te vagy az az Atráskó? – Igen, idegen. – Nincs itt véletlenül másvalaki is, egy felnőtt férfi, tapasztalt vadász, aki ugyanezt a nevet viseli? – Nem, Atráskó én vagyok és senki más. Az öreg Chairon visszarogyott a fekhelyére és felnyögött: – Egy gyermek! Egy kisfiú! Valóban, a Kislány Királynő döntéseit nehéz megérteni. Atráskó hallgatott és mozdulatlanul várt. – Bocsáss meg, Atráskó – mondta Chairon, nehezen lévén úrrá izgatottságán –, nem volt szándékomban, hogy megbánt¬salak, de túl nagy volt a meglepetésem. Őszintén szólva,


maga¬mon kívül vagyok! Nem is tudom, mit gondoljak! Komolyan felteszem magamnak a kérdést, vajon a Kislány Királynő tuda¬tában volt-e annak, hogy mit csinál, amikor egy magadfajta gyermeket választott. Valóságos őrület! S ha szántszándékkal tette, akkor . . . akkor .. . Fejét hevesen rázta, majd kitört: – Nem! Nem! Ha tudom, hogy kihez küld, egyszerűen meg¬tagadtam volna, hogy átadjam neked a megbízatást. Megta¬gadtam volna! – Milyen megbízatást? – kérdezte Atráskó. – Szörnyűség! – kiáltotta Chairon, akit végül is elragadott a felháborodás. – Ezt a megbízatást teljesíteni még a legnagyobb, legtapasztaltabb hős számára is a lehetetlenséggel határos fel¬adat lenne, de neked . . . A bizonytalanba küld, olyasvalami keresésére, amit senki sem ismer. Senki sem segíthet rajtad, senki sem adhat tanácsot neked, senki sem láthatja előre, mi vár rád. És most azonnal el kell döntened, itt, ezen a helyen, hogy elvállalod-e a megbízatást vagy sem. Nincs egy pillanat veszteni való idő. Tíz napon és tíz éjen át szinte pihenés nélkül vágtat¬tam, hogy elérjelek. De most – most szinte azt kívánom, bár soha ne értem volna ide. Nagyon öreg vagyok, s elfogyott az erőm. Kérlek, adj egy korty vizet! Atráskó egy korsó friss forrásvizet hozott. A kentaur nagyo¬kat kortyolt, aztán megtörölte szakállát és valamivel nyugodtabban folytatta: – Ó, köszönöm, ez jólesett! Már jobban érzem magam. Hall¬gass ide, Atráskó, nem kell elfogadnod ezt a megbízatást. A Kislány Királynő rád bízza a dolgot. Nem parancsol semmit. Meg fogok neki mindent magyarázni, és majd talál valaki mást. Nem tudhatta, hogy kisfiú vagy. Biztosan felcserélt valakivel, ez az egyetlen magyarázat. – Miben áll a megbízatás? – tudakolta Atráskó. – Meg kell találni a Kislány Királynő betegségének orvossá¬gát – felelte az öreg kentaur –, és megmenteni Fantáziát. – Hát beteg az úrnő? – kérdezte Atráskó csodálkozva. Chairon nekifogott, hogy elmesélje, mi történt a Kislány Királynővel, és hogy miféle jelentésekkel érkeztek a hírnökök Fantázia minden részéből. Atráskó egyre újabb kérdéseket tett fel, és a kentaur a legjobb tudása szerint adta meg a felvilágosí¬tást. Hosszan, az éjszakába nyúlóan beszélgettek. És ahogy Atráskó egyre jobban tisztába jött a sorscsapás teljes súlyával, mind világosabban rajzolódott ki kezdetben olyannyira zárkó¬zott arcán az őszinte döbbenet. – És minderről nem tudtam semmit – mormolta végül sápadt ajakkal. Chairon komolyan és gondterhelten pillantott fehér, bozon¬tos szemöldöke alól a fiúra. – Most már tudod, miként állnak a dolgok, és talán megér¬ted, hogy miért vesztettem el az önuralmamat, amikor megpil¬lantottalak. De a Kislány Királynő mégiscsak téged nevezett meg. – Menj és keresd meg Atráskót! – kérlelt. – Minden bi¬zalmam benne van – folytatta. – Kérdezd meg, hogy értem és Fantáziáért elvállalja-e a Nagy Keresést – mondta. Nem tu¬dom, hogy a választása mért éppen rád esett. Talán azért, mert csak egy ilyen kisfiú képes ezt a lehetetlen feladatot megoldani. Nem tudom, és nem is tudok neked tanácsot adni. Atráskó lehajtott fejjel ült és hallgatott. Megértette, hogy itt olyan próbáról van szó, amely sokkal-sokkal nagyobb, mint amilyen a vadászata lett volna. Még a legnagyobb vadászok vagy a legkitűnőbb nyomkeresők se igen tudnák kiállni, az ő erejét pedig egyértelműen meghaladja. – Nos hát – érdeklődött halkan az öreg kentaur vállalod? Atráskó felemelte a fejét és rátekintett. – Vállalom – szólt szilárdan. Chairon lassan bólintott, aztán levette nyakáról a láncot az aranyamulettel, és Atráskó nyakába akasztotta. – AURIN nagy hatalmat ad neked – jelentette ki ünnepélye¬sen –, de ezt nem szabad használnod. Mert maga a Kislány Királynő sem él soha a hatalmával. AURIN őrizni és vezetni fog téged, de bármit látsz is, nem szabad beavatkoznod, mert ettől a pillanattól kezdve nem számít többé az egyéni véleményed. Ezért fegyver nélkül kell nekivágnod. Hagynod kell, hogy az


történjék, ami történik. Legyen minden mindegy a számodra, a gonosz és a jó, a szép és a csúnya, a balga és a bölcs, éppúgy, ahogy a Kislány Királynő számára is mindegy. Csak keresned és kérdezned szabad, ítélned azonban, az egyéni ítéleted sze¬rint, nem. Ezt soha ne felejtsd el, Atráskó! – AURIN! - ismételte Atráskó megilletődve –, méltó akarok lenni az Ékszerhez. Mikor keljek útra? – Most rögtön – válaszolta Chairon. – Senki sem tudja, hogy a Nagy Keresés meddig fog tartani. Lehet, hogy már most is minden óra számít. Búcsúzz el szüleidtől és testvéreidtől! – Nincs senkim – válaszolta Atráskó. – Szüleimet egy bivaly ölte meg nem sokkal azután, hogy a világra jöttem. – Ki nevelt fel? – Az összes asszony és férfi közösen. Ezért neveztek el Atrás¬kónak, ami a Nagy Nyelv szavaival azt jelenti: „Mindenki fia."

Senki sem érthette meg jobban, mint Barnabás, hogy ez mit jelent. Jóllehet az ő apja mégiscsak él még. És Atráskónak nem volt se apja, se anyja. Cserében viszont Atráskót közösen nevel¬ték fel az asszonyok és a férfiak, és „mindenki fia" lett, míg Barnabásnak alapjában véve nem volt senkije sem - igen, ő „senki fia". Ennek ellenére örült, hogy legalább ily módon van kettejükben valami közös vonás, mert különben, sajnos, nem nagyon hasonlítanak egymásra, sem ami a bátorságot és hatá¬rozottságot, sem ami a külső megjelenést illeti. De ő, Barnabás is a Nagy Keresés útját járta, amelyről nem tudta, hová vezet és hogy fog végződni.

– Ez esetben – vélte az öreg kentaur – jobb, ha búcsú nélkül mégy el. Én itt maradok és mindent elmondok a többieknek. Atráskó arca még keskenyebb és keményebb lett. – Hol kezdjem el? – kérdezte. – Mindenütt és sehol – felelte Chairon. – Mostantól fogva egyedül vagy, és senki nem adhat neked tanácsot. És ez így lesz, míg csak a Nagy Keresés tart – akárhogyan fog is végződni. Atráskó bólintott. – Ég veled, Chairon! – Ég veled, Atráskó. És – sok szerencsét! A fiú megfordult és már ki akart lépni a sátorból, mikor a kentaur visszahívta. Amint egymással szemben álltak, az öreg mindkét kezét a fiú vállára tette, elismerő mosollyal a szemébe nézett, és lassan ezt mondta: – Azt hiszem, kezdem érteni, mért esett rád a Kislány Ki¬rálynő választása, Atráskó. A fiú egy kicsit előrebillentette a fejét, aztán gyorsan kiment. Kint a sátor előtt Artax nevű lova várta. Foltos szőrű és kis termetű volt, mint a vadlovak, izmos és kurta lábú, mégis a leggyorsabb és legkitartóbb versenyló közel s távol. Még rajta volt a nyereg és a szerszám, úgy, ahogy Atráskóval a vadászat¬ról visszatért. – Artax – suttogta Atráskó és megveregette a nyakát –, útnak kell indulnunk. Messze, nagyon messze kell mennünk. Senki sem tudja, hogy egyáltalán visszajövünk-e, és ha igen, mikor. A lovacska bólintott és halkan felhorkantott. – Igen, uram – válaszolta –, és mi lesz a vadászatoddal? – Sokkal nagyobb vadászatra megyünk – felelte Atráskó és nyeregbe lendült. – Állj meg, uram – fújtatta a lovacska –, elfeledkeztél a fegyvereidről. Nyíl és íj nélkül akarsz nekivágni? – Igen, Artax – felelte Atráskó –, a Fényt viselem és fegyver¬telennek kell lennem. – Hó! – kiáltotta a lovacska – és hova megyünk?


– Ahova akarsz, Artax – válaszolta Atráskó –, ettől a pilla¬nattól kezdve a Nagy Keresés útját járjuk. Ezzel nekiiramodtak, és az éjszaka sötétje elnyelte őket. Ugyanebben az időpontban Fantázia egy másik részében tör¬tént valami, amiről sem Atráskónak vagy Artaxnak, de még Chaironnak sem volt a legcsekélyebb fogalma sem. Egy igen távoli éjszakai pusztaságon a sötétség irdatlan árny¬szerű alakká tömörült össze. Addig sűrűsödött, míg óriási fekete testként vált ki magából a fénytelen pusztai éjszakából is. Kör¬vonalai még bizonytalanok voltak, de négy mancson állt, és hatalmas, bozontos fejéből zöld tüzű szem izzott. Most magasra emelte a pofáját és szimatolni kezdett. így állt hosszú ideig. Egyszer csak, úgy látszik, megérezte a keresett szagot, mert mély, diadalmas morgás tört elő a torkából. Futni kezdett. Hosszú, hangtalan ugrásokkal viharzott tova a csillagtalan éjszakában az árnyszülemény.

A toronyóra tizenegyet ütött. Most kezdődött a nagyszünet. A folyosókról hallatszott az udvarra szaladó gyerekek kiabálása. Barnabásnak, aki még mindig törökülésben ült a tornasző¬nyegek tetején, elzsibbadt a lába. Bizony, nem volt született indián. Felállt, kivette a táskájából a tízórai kenyerét és az almáját, és fel-alá kezdett szaladgálni a lomtár padlóján. Lába zsibogott, de lassan visszatért belé az élet. Akkor felszállt a tornabakra és lovagló ülésben helyezkedett el rajta. Azt képzelte, hogy ő most Atráskó, aki Artax hátán lovagol bele az éjszakába. Ráhajolt a lovacskája nyakára. – Hej! – kiáltotta –, vágtass, Artax, hej! hej! Aztán megrémült. A legnagyobb fokú elővigyázatlanság volt ilyen hangosan kiáltozni. Hátha meghallotta valaki? Várt egy darabig és figyelt. De csak a sokszólamú lárma hatolt fel hozzá az iskolaudvarhól. Kicsit szégyenkezve mászott le a tornabakról. Valóban, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek! Kibontotta a tízórai kenyerét, és az almát fényesre dörgölte a nadrágján. De mielőtt beléjük harapott volna, megmerevedett. – Nem – mondta hangosan önmagának –, gondosan be kell osztanom az elemózsiámat. Ki tudja, milyen sokáig kell élnem belőle. Nehéz szívvel csomagolta be újra a kenyeret, és az almával együtt visszadugta a táskába. Aztán sóhajtva leereszkedett a tornaszőnyegekre, és ismét a könyv után nyúlt.


III. A Vénséges Morla

Chairon, az öreg fekete-kentaur, amint Atráskó lovának patkó¬dobogása elhalt, visszaesett fehér prém fekhelyére. A megeről¬tetés a végsőkig kimerítette. Az asszonyok, akik másnap Atrás¬kó sátrában rátaláltak, az életéért aggódtak. Még akkor is csak alig volt jobban, amikor néhány nap múlva a vadászok haza¬tértek, arra azonban mindenesetre képes volt, hogy megmagya¬rázza nekik, miért lovagolt el Atráskó és miért nem térhet egy¬hamar vissza. S miután mindnyájan szerették a fiút, ennek hallatára elkomolyodtak és aggódva gondoltak rá. Ugyanakkor büszkék is voltak arra, hogy a Kislány Királynő éppen őt bízta meg a Nagy Kereséssel – noha senki sem értette egészen a dol¬got. Az öreg Chairon egyébként soha nem tért vissza az Elefánt¬csonttoronyba. De nem is halt meg és nem is maradt a zöldbő¬rűeknél a Füves-tengerben. Sorsa egészen más, soha nem sej¬tett útra vezette. De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Atráskó még ezen az éjszakán elérte az Ezüst-hegyek lábát. Már hajnalra járt, amikor megpihent. Artax legelészett kicsit, és ivott egy hegyi patak tiszta vizéből. Atráskó beburkolózott piros köpenyébe, és aludt néhány órát. De amint a nap felkelt, már ismét úton voltak. Az első napon átjutottak az Ezüst-hegyeken. Errefelé mind¬ketten ismerték az összes utat és ösvényt, és gyorsan haladtak. Mikor a fiú megéhezett, egy darab szárított bivalyhúst és fű¬magból készült két kis lepényt evett, amit a nyeregzsákban tartalékolt eredetileg a vadászatra.

– Na ugye! – mondta Barnabás – hébe-hóba csak kell ennie valamit az embernek. Kivette a tízórai kenyerét a táskából, kicsomagolta és gondo¬san kétfelé törte, az egyik darabot visszagöngyölte és eltette. A másikat megette. A szünetnek vége lett, és Barnabás azon gondolkozott, mi is következik most sorra az osztályban. Ja, persze, földrajz Fukaros néninél. Folyókat kell felsorolni és mellékfolyókat, városokat és azt, hogy hány lakosuk van, természeti kincseket és iparágakat. Barnabás vállat vont és tovább olvasott.

Naplementekor az Ezüst-hegyeket már maguk mögött tudták, s ekkor újra megpihentek. Ezen az éjszakán Atráskó a bíborbi¬valyokról álmodott. Látta őket messziről, ahogy a Füves-tenge¬ren át vonultak, és megpróbált közel lovagolni hozzájuk. De mindhiába. Mindig egyforma maradt köztük a távolság, akár¬hogy hajszolta is a lovacskáját. A második napon az Éneklő Fák Országán mentek keresztül. Minden fának más volt az alakja, más a levele, más a kérge, ám az ország ilyenforma elnevezésére az adott okot, hogy a fák növekedését hallani lehetett, mint valami finom zenét, mely közelről és távolról felhangozva, olyan hatalmas egésszé olvadt, hogy szépségéhez semmi más nem volt fogható Fantáziában. Az utazás ezen a tájon nem volt egészen veszélytelen, mert jócskán akadtak, akik mintegy varázslattól rabul ejtve, ott ragadtak és mindent elfelejtettek. Atráskó is érezte e csodálatos hangzatok hatalmát, de nem engedett a csábításnak, mely megállásra akarta kényszeríteni. A következő éjszakán újra a bíborbivalyokról álmodott. Ezúttal gyalogszerrel volt, és a bivalyok nagy csordában vonul¬tak el előtte. De kívül jártak íjának lőtávolán, és amikor Atrás¬kó közelebb akart lopózni hozzájuk, azt vette észre, hogy lába mintha összenőtt volna a földdel, és nem tudja megmozdítani. Ahogy ki akarta magát szabadítani, az erőlködéstől felébredt. Még nem kelt fel a nap, ennek ellenére haladéktalanul útnak indult.


A harmadik napon Eribo üvegtornyait pillantotta meg, me¬lyekben a vidék lakosai felfogták és összegyűjtötték a csillagok fényét. Csodálatosan díszített tárgyakat készítettek belőle, de rajtuk kívül senki sem tudta Fantáziában, hogy ezek a tárgyak mi célt szolgálnak. Néhányukkal találkozott is, parányi lények voltak, maguk is olyanok, mintha üvegből fújták volna őket. Rendkívül barátsá¬gosan vendégelték meg Atráskót étellel és itallal, de arra a kérdésére, hogy ki tudna valamit a Kislány Királynő betegségé¬ről, szomorú és tanácstalan hallgatásba merültek. A rákövetkező éjszakán ismét azt álmodta Atráskó, hogy elvonul előtte a bíborbivalyok csordája. Látta, amint egy külö¬nösen nagy, tekintélyes bika kiválik a többiek közül és lassan, a félelem vagy düh bármi jele nélkül, felé közeledik. És mint minden igazi vadász, Atráskó is rendelkezett azzal a képesség¬gel, hogy bármely teremtményen azonnal felmérje, testének melyik pontjába kell beletalálnia, hogy elejtse. A bíborbivaly egyenesen úgy állt eléje, hogy ezt a célpontot szabályosan felkínálta. Atráskó elhelyezte a nyílvesszőt, és ahogy csak bírta, megfeszítette az erős íjat – de nem tudott lőni. Ujjai mintha összenőttek volna az íj húrjával, és nem voltak képesek elengedni. És így vagy hasonlóan folyt le az álma az összes következő éjszakán is. Egyre közelebb került a bíborbivalyhoz – egyéb¬ként ugyanaz volt, amelyet a valóságban akart elejteni, megis¬merte a homlokán levő fehér foltról –, de valamilyen okból képtelen volt a halálos nyílvesszőt kilőni. Nappal messzebb és egyre messzebb lovagolt, anélkül hogy tudta volna, hol jár, és anélkül, hogy találkozott volna valaki¬vel, akitől útbaigazítást kapott volna. A nyakában függő aranyamulettet minden lény tisztelte, akivel találkozott, de kérdésére egyikük sem tudott választ adni. Egyszer messziről megpillantotta Brussa városának lángutcáit, ahol olyan teremtmények éltek, akiknek tűzből volt a testük. Oda azonban inkább nem tért be. Keresztüllovagolt a szaxaf¬ránok tágas felföldjén. Ezek öregnek születnek, és akkor halnak meg, amikor csecsemővé válnak. Eljutott Muamát őserdei templomához, ahol egy holdkőből levő nagy oszlop lebeg szabadon a levegőben, és beszélt az ott élő szerzetesekkel. De innen is felvilágosítás nélkül kellett tovább mennie. Már vagy egy hete tévelygett erre-arra, mikor a hetedik napon és a rákövetkező éjszakán két olyan tökéletesen különböző élményben volt része, melyek külső és belső állapotát alapve¬tően megváltoztatták. Bármilyen erős hatást tett is rá az öreg Chairon elbeszélése a Fantázia-szerte bekövetkezett szörnyű eseményekről, mind¬ez nem jelentett eddig többet a számára puszta tudósításnál. A hetedik napon azonban a saját szemével kellett látnia a dol¬gokat. Dél lehetett, mikor egy rendkívül nagyra nőtt, göcsörtös fákból álló sűrű, homályos erdőn lovagolt keresztül. Ugyanaz a Zengerdő volt, amelyben nemrég a négy hírnök találkozott. Atráskó tudott róla, hogy ezen a vidéken kéregrémek tanyáz¬nak. Ezek, úgy hallotta, óriási termetű sihederek és süldő lá¬nyok, akik maguk is göcsörtös fákhoz hasonlítanak. Ha, mint ez szokásuk volt, mozdulatlanul álltak, valóban fának vélhette őket az ember és gyanútlanul ellovagolhatott mellettük. Csak amikor megmozdultak, akkor derült ki, hogy faághoz hasonlító karjaik és görbe, gyökérszerű lábaik vannak. Nagy erejük elle¬nére nem voltak veszélyesek legfeljebb néhanapján megtréfál¬ták az eltévedt vándort. Atráskó egy kanyargós patakocskával átszelt erdei tisztást fedezett fel éppen, és leszállt a nyeregből, hogy Artax ihassék és legelhessen, mikor egyszer csak hatalmas recsegést-ropogást hallott a háta mögötti bozótból, és megfordult. Az erdőből három kéregrém közeledett felé, s láttukra végig¬futott a hátán a hideg. Az egyiknek hiányzott a lába és az alsó¬teste, ezért a kezén kellett járnia. A másodiknak óriási lyuk tátongott a mellén, úgyhogy át lehetett rajta látni. A harmadik fél lábon ugrált, mert az egész bal fele hiányzott, és úgy festett, mintha hosszában kettévágták volna.


Mikor Atráskó mellén megpillantották az amulettet, biccen¬tettek egymásnak, és lassan közelebb jöttek. – Ne ijedj meg! – mondta az, aki a kezén járt, s hangja farecsegéshez volt hasonló –, bizonyosan nem nyújtunk valami szép látványt, de a Zengerdőnek ebben a részében senki sincs már rajtunk kívül, aki figyelmeztethetne. Ezért jöttünk ide. – Figyelmeztetni? – kérdezte Atráskó. – Hallottunk rólad – nyöszörögte a másik, akinek lyukas volt a melle –, és azt is elmondták nekünk, hogy mért keltél útra. Nem szabad erre továbblovagolnod, mert a vesztedbe rohansz. – Különben az történik veled is, ami mivelünk – sóhajtotta a félbevágott –, nézz ránk! Ezt akarod? – De hát mi történt veletek? – érdeklődött Atráskó. – A megsemmisülés egyre jobban terjed – nyögte az első –, állandóan növekszik és napról napra több lesz – már amennyire a semmiről azt mondhatjuk, hogy több. Mindenki még idejében elmenekült a Zengerdőből, de mi nem akartuk az otthonunkat elhagyni. Álmunkban lepett meg a baj, és ezt tette velünk, amit most magad előtt látsz. – Nagyon fáj? – kérdezte Atráskó. – Nem – válaszolt a másik kéregrém, a lyukas mellű –, az ember nem érez semmit. Csak éppen hiányzik valamije. És minden nap többje hiányzik annak, akit a baj megtámadott. Hamarosan nem marad belőlünk semmi. – Hol van az a hely az erdőben, ahol elkezdődött? – tudakol¬ta Atráskó. – Látni akarod? – A harmadik rém, a félbevágott, kérdőn pillantott sorstársaira. Mikor azok bólintottak, így folytatta: – Olyan közel vezetünk hozzá, hogy láthasd, de meg kell ígérned, hogy nem mégy tovább. Különben téged is ellenállha¬tatlanul magába ránt. – Jó – egyezett bele Atráskó –, megígérem. A három alak megfordult, és az erdő széle felé indult. Atráskó kantárszáron fogta Artaxot, és követte őket. Kis ideig kereszt¬be-kasul haladtak az óriásfák között, majd egy különlegesen vastag törzs előtt megálltak. Öt felnőtt férfi sem tudta volna körülölelni. – Mássz fel, amilyen magasra csak tudsz – mondta a láb nélküli rém –, nézz napkelte irányába. Ott fogod látni – vagyis inkább nem látni. Atráskó a törzs göcsörtjeibe és dudoraiba kapaszkodva elérte az alsó ágakat. Ekkor a következő ágra húzódzkodott fel, majd egyre feljebb és feljebb lendült, míg nem látott már le a földre. Tovább mászott, a törzs egyre vékonyabb lett s a keresztágak egyre sűrűbbek, úgyhogy egyre könnyebben haladt előre. Mi¬kor végül a legfelső lombkoronába ért, napkelte irányába for¬dult és meglátta. A közvetlen közelben álló fák koronája még zöld volt, de a mögöttük levők lombja mintha minden színét elvesztette volna, teljesen szürke. És egy kissé még távolabb furcsa módon átlát¬szóvá, ködszerűvé, vagy jobban mondva, egyre valószerűtle¬nebbé vált minden. És emögött semmi sem volt, egyáltalán semmi. Nem volt kopár terület, nem volt homály, nem volt világosság sem, olyasvalami volt, ami a szem számára kibírha¬tatlannak bizonyult, és amitől az ember úgy érezte, hogy meg¬vakult. Mert nincs az a szem, amely el tudná viselni a tökéletes semmi megpillantását. Atráskó eltakarta az arcát, és majdnem lezuhant a fáról. Keményen megkapaszkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, lefelé iparkodott. Eleget látott. Most érezte át teljes egészében azt a borzalmat, amely Fantáziában lábra kapott. Mire leért az óriásfa lábához, a három kéregrém eltűnt, Atráskó lovacskája hátára lendült, és erőltetett vágtában mene¬kült ellenkező irányba ez elől a lassan és feltartóztathatatlanul szétterjedő Semmi elől. Csak akkor pihent meg, amikor besöté¬tedett, és a Zengerdőt messze maga mögött hagyta.


És ezen az éjszakán várt rá a második élmény, amely a Nagy Keresésnek más irányt kellett hogy adjon. Ugyanis ismét – de még élénkebben, mint eddig – a nagy bivalyról álmodott, amelyet le akart teríteni. Ezúttal nyíl és íj nélkül állt vele szemben. Önmagát icipicinek érezte, s az állat arca betöltötte a teljes égboltot. És hallotta, hogy az állat beszél hozzá. Nem érthette meg minden szavát, de körülbelül a követ¬kezőket mondta: – Ha megöltél volna engem, most vadász lennél. De te letet¬tél róla, és így most a segítségedre lehetek, Atráskó. Figyelj! Él egy lény Fantáziában, aki öregebb minden más lénynél. Mes¬sze, messze innen, északon terül el a Szomorúság Ingoványa. Ennek közepén emelkedik a Szaru-hegy. Ott lakik a Vénséges Morla. Keresd meg a Vénséges Morlát! Atráskó ekkor felébredt.

A toronyóra tizenkettőt ütött. Barnabás osztálytársai hamaro¬san lemennek az utolsó órára, a tornaterembe. Lehet, hogy ma nemzetesdit játszanak a nagy, nehéz gyógylabdával. Ebben Barnabás mindig különlegesen ügyetlennek bizonyult – amiért is egyik csapat sem tartott rá igényt. Ugyanezt néha egy kis, kemény ütőlabdával játszották, mely rémes fájdalmat okozott, ha eltalálták vele. És mindig teljes erőből vágták oda Barnabás¬nak a labdát, mert könnyű célpontot kínált. Ma azonban talán a mászókötélre is sor kerül. Ettől a gyakorlattól Barnabás vég¬képp undorodott. Miközben a többiek nagyrészt már egész fent voltak, ő rendszerint pulykavörös fejjel liszteszsákként him¬bálózott az osztály csukladozó gyönyörűségére a mászókötél alsó végén, és fél méterre sem tudott feljutni. És Mende tornatanár úr nem fukarkodott a viccelődéssel, persze Barnabás ro¬vására. Barnabás sokért nem adta volna, ha olyan lehetne, mint Atráskó. Akkor majd megmutatná mindenkinek! Mélyet sóhajtott.

Atráskó észak felé vágtatott, mindig csak északnak. Jómaga és lova számára csak alvásra és táplálkozásra engedélyezte a leg¬szükségesebb pihenőt. Éjjel-nappal vágtatott, verőfényben és esőben, viharban és zivatarban. Többé nem méltatott figyelem¬re semmit és nem kérdezett senkit. Minél messzebb ment északnak, annál jobban nőtt a homály. Állandó és egyforma ólomszürke derengés töltötte be a nappalt. Éjszakánként északi fény villódzott az égen. Egy reggelen, melynek borús szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre megpillantotta a Szomorú¬ság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben. A barna lombozatból mindenütt léggyökerek lógtak, melyek mozdulatlan polipka¬roknak tűntek. Szinte lehetetlen volt megkülönböztetni, hol járható a talaj a zsombékok közt, és hol áll puszta vízinövény-takaróból. Artax rémültében halkat horkantott. – Nekivágunk, uram? – Igen – felelte Atráskó –, meg kell találnunk a Szaru-hegyet az ingovány közepében. Indulásra ösztökélte Artaxot, s a lovacska engedelmeskedett. Patájával lépésről lépésre tapogatta ki a talaj szilárdságát, de így csak nagyon lassan jutottak előre. Atráskó végül is leszállt, és kantárszáránál fogva vezette Artaxot. A ló néhányszor bele¬süllyedt a mocsárba, de mindannyiszor ki tudott kecmeregni belőle. De minél mélyebbre hatoltak a Szomorúság Ingoványá¬ba, mozgása annál nehézkesebbé vált. Lógó fejjel vonszolta magát előre. – Artax – szólalt meg Atráskó –, mi van veled? – Nem tudom, uram – mondta az állat –, azt hiszem, vissza kellene fordulnunk. Céltalan az egész. Olyasmi után futunk, amiről csak álmodtál. De nem fogjuk megtalálni. Hiszen talán már


úgyis késő. Talán már meg is halt a Kislány Királynő, és semminek sincs értelme, amit teszünk. Forduljunk vissza, uram. – Még soha nem beszéltél így, Artax – bámult rá Atráskó – mi bajod? Beteg vagy? – Talán – válaszolta Artax –, hisz minden lépéssel nő a szomorúság a szívemben. Elvesztettem a reményemet, uram. És nagyon-nagyon elesettnek érzem magam. Úgy érzem, nem bírok tovább menni. – De tovább kell mennünk! – kiáltotta Atráskó –, gyerünk, Artax! Megragadta a kantárszárat, de Artax nem mozdult. Már hasig süllyedt az ingoványba. És nem tett már kísérletet sem, hogy kikeveredjék belőle. – Artax! – kiáltotta Atráskó –, nem szabad most elhagynod magad! Gyere! Gyere ki, mert elmerülsz! – Hagyj, uram – rebegte a lovacska –, nem győzöm erővel. Menj egyedül tovább! Ne törődj velem! Nem bírom már elvisel¬ni ezt a szomorúságot. Meg akarok halni. Atráskó kétségbeesetten rángatta a kantárszárat, de a lovacs¬ka egyre mélyebbre merült. Nem volt mit tenni. Mikor már csak az állat feje emelkedett ki a fekete vízből, Atráskó átkarol¬ta. – Erősen foglak, Artax – suttogta –, nem engedlek elmerülni. A lovacska még egyszer halkan felnyihogott. – Már nem segíthetsz rajtam, uram. Nekem végem. Egyi¬künk sem tudta, hogy mi vár ránk. Most már tudjuk, miért kapta ez a hely a Szomorúság Ingoványa nevet. A szomorúság nehezített így el, hogy el kell merülnöm. Nincs menekvés. – De én is itt vagyok – ellenkezett Atráskó –, és én nem érzek semmit. – Te a Fényt viseled, uram – felelte Artax –, az védelmez téged. – Akkor rád akasztom a Jelvényt – tört ki Atráskó –, talán téged is megoltalmaz. Nyúlt a nyakához, hogy a láncot levegye. – Ne – lihegte a lovacska –, nem szabad, uram. A Talizmánt te kaptad, és nincs rá engedélyed, hogy saját belátásod szerint továbbadd. Nélkülem kell folytatnod a Keresést. Atráskó a ló képéhez szorította arcát. – Artax – suttogta fojtottan – kedves Artax! – Teljesítenéd még az utolsó kívánságomat, gazdám? – kér¬dezte az állat. Atráskó némán bólintott. – Akkor, kérlek, menj most. Nem akarom, hogy végső perce¬imnek tanúja légy. Megteszed a kedvemért? Atráskó lassan felállt. A lovacska feje félig már a fekete vízbe merült. – Ég veled, Atráskó, kedves gazdám –sóhajtotta –, és köszö¬nöm ! Atráskó összeszorította az ajkát. Nem tudott szólni. Még egy¬szer odahajolt Artaxhoz, aztán megfordult és továbbment.

Barnabás csukladozott a sírástól. Nem tudott uralkodni magán. Szeme tele volt könnyel, és nem bírt tovább olvasni. Elő kellett vennie a zsebkendőjét és kifújnia az orrát, mielőtt folytathatta volna az olvasást.

Atráskó nem tudta, meddig gázolt előre, vaktában mindig csak előre. Mintha megvakult és megsüketült volna. A köd egyre sűrűbb lett, s Atráskónak az volt az érzése, hogy már órák óta körben tévelyeg. Egyáltalán nem ügyelt arra, hogy hova lép, és mégsem süllyedt soha térdnél mélyebbre. A Kislány Király¬nő jelvénye valami számára megfoghatatlan módon vezette a helyes úton. Egyszer csak egész váratlanul egy magas, meglehetősen me¬redek hegyoldal tövében találta magát. Felhúzódott a repede¬zett sziklákon, és megmászta a kerek hegykúpot. Kezdetben nem vette észre,


hogy miből vannak a sziklák. Csak amikor egészen fent volt és áttekintette a hegyet, akkor látta, hogy szarutáblákból áll, melyeknek repedéseiben és hasadékaiban moha burjánzik. Akkor hát megtalálta a Szaru-hegyet! De ez a felfedezés nem töltötte el elégtétellel. Hűséges lovacs¬kájának pusztulása miatt a tényt szinte közömbösen vette tudo¬másul. Most még azt kellett kinyomoznia, kicsoda és merre lehet a Vénséges Morla, aki itt tanyázik. Miközben ezen töprengett, érezte, amint halk remegés járja át a hegyet, majd szörnyű fújtatást és cuppogást, utána pedig egy hangot hallott, mely mintha a föld legmélyebb belsejéből szólt volna: – Nézd csak meg, öreg, itt valami kapirgál rajtunk. Atráskó a hegyhát pereméhez sietett, amerről a hangot hal¬lotta. Eközben egy mohapárnára lépve, elvesztette az egyensúlyát és csúszni kezdett. Nem sikerült megkapaszkodnia, és egyre gyorsabban csúszott lefelé, míg végül lezuhant. Szerencsére a lent álló fák egyikére esett, melynek ágai felfogták. Óriási hegyi barlangot látott maga előtt, melynek fekete vize tocsogott és szorcsogott, ugyanis bent mozgott valami és lassan kifelé tartott. Olyannak tűnt, mint egy ház nagyságú sziklada¬rab. Csak amikor egészen előjött, akkor ismerte fel Atráskó, hogy nem más, mint egy hosszú, ráncos nyakon ülő fej, egy teknősbéka feje. Szemei akkorák voltak, mint két kisebbfajta fekete tó. Szájából iszap és alga szivárgott. Ez az egész Szaru¬hegy – ezt most fogta fel Atráskó – egyetlen szörnyűséges állat, egy hatalmas mocsári teknős: a Vénséges Morla! Aztán újra az a fújtató, gurgulázó hang hallatszott: – Fiacskám, mit csinálsz itt? Atráskó a mellén levő amulett után kapott, és úgy tartotta, hogy a tó nagyságú szemek megláthassák. – Ismered ezt, Morla? Kis időbe telt, mire felhangzott a válasz: – Nézd csak, öreg. . . AURIN ... a Kislány Királynő jelvé¬nye, már rég nem láttuk . . . de milyen régen. A Kislány Királynő beteg – folytatta Atráskó –, tudtál róla? – Nekünk teljesen mindegy, mi, öreg? – mondta rá a Morla. Úgy tetszett, hogy ezen a sajátságos módon beszélget önmagá¬val, talán azért, mert ki tudja, mióta nem volt beszélgetőtársa. – Ha nem mentjük meg, meghal – tette hozzá sürgetően Atráskó. – Úgy is jó – felelte a Morla. – De vele együtt Fantázia is elpusztul – kiáltotta Atráskó – a megsemmisülés feltartóztathatatlanul terjed! Magam is lát¬tam. A Morla óriási, üres szemeit a fiúra meresztette. – Nincs ellene semmi kifogásunk, mi, öreg? – bugyborékolta. – Akkor mindnyájunknak vége – harsogta Atráskó –, mind¬nyájunknak! – Nézd, fiacskám – felelte a Morla –, mit érdekel ez már minket? Már semmi sem fontos nekünk. Minden mindegy, teljesen mindegy. – Te is megsemmisülsz, Morla – kiabálta haragosan Atráskó – te is! Vagy azt hiszed, hogy mert ilyen öreg vagy, túléled Fantáziát? – Ide figyelj – bugyborékolta a Morla –, öregek vagyunk, fiacskám, nagyon öregek. Eleget éltünk. Túl sokat láttunk. Aki ennyit tud, mint mi, annak már semmi sem fontos. Minden folyton ismétlődik: nappal és éjszaka, nyár és tél, a világ üres és értelmetlen. Körben forog minden. Ami keletkezik, annak el kell múlnia, ami születik, annak meg kell halnia. Minden meg¬semmisül, a jó és a gonosz, a buta és a bölcs, a szép és a csúnya. Minden üres. Semmi sem valóságos. Semmi sem fontos. Atráskó nem tudta, mit válaszoljon. A Vénséges Morla óriá¬si, sötét és üres tekintete megbénította a gondolatait. Kis idő múlva hallotta, ahogy a Morla tovább beszél:


- Te fiatal vagy, fiacskám. Mi öregek vagyunk. Ha olyan öreg lennél, mint mi, akkor tudnád, hogy nincs más, csak a szomorúság. Lám-lám. Miért ne haljunk meg, te meg én, meg a Kislány Királynő, meg mind, mind? Hiszen minden csak látszat, csak játék a semmiben. Minden mindegy. Hagyj minket békén, fiacskám, menj az utadra. Atráskó minden akaratát megfeszítette, hogy a Morla tekin¬tetéből áradó bénító hatásnak ellenálljon. – Ha olyan sokat tudsz – mondta –, akkor azt is tudhatod, mi a baja a Kislány Királynőnek, és hogy van-e rá orvosság. – Tudjuk, öreg, mi, ugye, tudjuk – fújtatott a Morla –, de teljesen mindegy, hogy meggyógyul-e vagy sem. Akkor meg minek mondjuk meg? –Ha valóban mindegy neked – szögezte neki Atráskó akkor akár meg is mondhatod nekem. – Megtehetnénk, öreg, mi? – dörmögte a Morla –, de nincs hozzá kedvünk. – Akkor pedig – kiáltotta Atráskó – mégsem igazán mindegy neked! Akkor magad sem hiszed, amit mondasz! Sokáig tartott a csend. Aztán mély bugyborékolás és böfögés hallatszott. Ez nyilván valami nevetésféle akart lenni, ha a Vénséges Morla egyáltalán tudta még, mi a nevetés. Minden¬esetre ezt mondta: – Ravasz vagy, gyerek. Na nézd csak. Ravasz vagy. Már rég nem mulattunk ilyen jót, mi, öreg? Na nézd csak! Valóban akár meg is mondhatjuk neked. Egyre megy. Megmondjuk neki, öreg? Hosszú csend következett be. Atráskó feszülten várta a Morla válaszát, anélkül hogy gondolatainak lassú és vigasztalan gomolygását kérdésekkel törte volna meg. A Morla végre újból megszólalt: – Te keveset élsz, gyerek. Mi sokat élünk. Túl sokat is. De mi az időben élünk. Te keveset. Mi sokat. A Kislány Királynő már előttem is létezett. De ő nem öreg. Ő mindig fiatal. Bizonybizony. Az ő léte nem mérhető az idő múlásával, hanem nevek¬kel. Új névre van szüksége, mindig új névre. Tudod a nevét, fiacskám? – Nem ismerte el Atráskó –, még soha nem hallottam. – Persze hogy nem hallhattad – válaszolta a Morla –, hiszen még mi sem emlékszünk rá. Pedig már sok volt neki. De már mind feledésbe merült. Mind a múlté. De nézd csak: név nélkül nem élhet. Csak egy új névre van szükség, s a Kislány Királynő ismét egészséges lesz. Persze, mindegy, hogy az lesz-e. Behunyta tó nagyságú szemeit és fejét is kezdte visszahúzni. – Várj! – kiáltotta Atráskó –, honnan szerez magának nevet? Ki tud neki nevet adni? Hol találom azt a nevet? – Senki, aki közülünk való – bugyborékolta a Morla –, Fan¬tázia egyetlen teremtett lelke sem tud neki új nevet adni. Ezért hiábavaló minden. Ne törődj vele, fiacskám. Semmi sem fontos. – De hát kicsoda – kiáltotta magánkívül Atráskó –, ki az, aki nevet tud neki adni, amivel megmentheti őt és mindnyájun¬kat? – Ne csapj ilyen lármát! – intette a Morla. – Hagyj békén minket és menj. Mi sem tudjuk, hogy ki lenne az. – Ha te nem tudod – kiabált egyre hangosabban Atráskó – akkor kicsoda tudja? A Morla még egyszer kinyitotta a szemét. – Ha nem viselnéd a Fényt – lihegte –, már felfaltunk volna, hogy végre csend legyen. Ejnye-ejnye! – Kicsoda – makacskodott Atráskó –, mondd meg nekem, kicsoda az, aki tudja, és akkor örökre békében hagylak. – Egész mindegy – hangzott a felelet –, talán Jajulála a Déli Jósdában. Talán ő tudja. Mit érdekel minket. – És hogy jutok oda?


– Oda egyáltalán nem tudsz eljutni, fiacskám. De nem ám! Tízezer napi út is kevés hozzá. Túl rövid az életed. Előbb meghalnál. Túl messze van. Délen. Túlságosan messze. Ezért hiábavaló az egész. Már az elején megmondtuk, mi, öreg? Ne törődj vele és tégy le róla, fiacskám. És legfőképpen, hagyj békén minket! Ezzel véglegesen behunyta üres tekintetű szemeit és fejét visszahúzta a barlangba. Atráskó tudta, hogy többet már nem csikarhat ki belőle.

Ugyanebben az órában az az árnyalak, amely az éjszakai pusztaság sötétségéből sűrűsödött össze, megtalálta Atráskó nyomát és már útban is volt a Szomorúság Ingoványa felé. Egész Fantáziában semmi és senki nem tudta volna többé ettől a nyomtól eltéríteni.

Barnabás kezébe támasztotta fejét, és elgondolkozva nézett maga elé. – Különös – mondta hangosan –, hogy nincs egyetlen lény sem egész Fantáziában, aki a Kislány Királynőnek új nevet tudna adni. Ha csak azon múlik a dolog, hogy egy nevet kell kitalálni, Barnabás könnyen segíthetett volna rajta. E téren nagy mester volt. De sajnos, éppen nem tartózkodik Fantáziában, ahol a képességét hasznosíthatná, s ahol ennek fejében netán rokon¬szenvben és tiszteletben lenne része. Másfelől viszont nagyon örült, hogy nincs ott, mert olyan vidékre, mint a Szomorúság Ingoványa, a világ minden kincséért sem merészkedett volna. Na és az a félelmetes árnyalak, amely Atráskót követte, anélkül hogy az tudott volna róla! Barnabás szerette volna figyelmez¬tetni rá, de hát ez lehetetlen volt. Nem maradt más hátra, mint hogy reménykedjék és tovább olvasson.


IV. Igramul A Tömérdek

Derekas éhség és szomjúság kezdte Atráskót gyötörni. Két napja, hogy maga mögött hagyta a Szomorúság Ingoványát, s azóta egy sziklasivatagban bolyongott, ahol nyoma sem volt az élet¬nek. Az a kevés, amit útravalóul magával hozott, Artaxszal együtt a fekete vízbe merült. Hiába ásott Atráskó két kezével a kövek között, hogy legalább valami gyökeret találjon, itt semmi, még moha vagy zuzmó sem termett. Eleinte örült, hogy legalább újra biztos talajt érez a lába alatt, de lassanként be kellett vallania magának, hogy a helyze¬te inkább csak rosszabb lett. Eltévedt. Még azt sem tudta megállapítani, hogy milyen égtáj irányában halad, mert min¬den oldalról egyforma szürkeség vette körül és nem nyújtott számára semmilyen támpontot. A körülötte tornyosodó szikla¬szálak között szüntelenül fújt a hideg szél. Hegyhátakat és sziklagerinceket mászott meg, felfelé kapasz¬kodott és lefelé ereszkedett, de soha nem tárult egyéb látvány elébe, mint egyre távolabbi hegyeké, melyek mögött megint csak hegyláncok húzódtak, s ez így ment tovább minden irány¬ban, egészen a láthatár széléig. És semmi élőlény, se bogárka, se hangya, de még egy keselyű sem, amely egyébként türelme¬sen szokta követni az eltévedt vándort, míg össze nem roskad. Nem kétséges: a vidék, ahová vetődött, a Holt Hegyek orszá¬ga volt. Csak kevesen pillanthatták meg, és alig akadt, aki visszatért volna innen. De Atráskó népének mondáiban szó volt róluk. Emlékezett egy régi dal egyik versszakára: Jobb sorsa van a vadásznak, ki az Ingoványba pusztul, mert a Holt Hegyek honában tátong a Mély Szakadék, hol Igramul él, a Tömérdek, a szörnyek legrémítőbbje.. . Még ha tudta volna is Atráskó, milyen irányban kell mennie, hogy visszatérhessen, ez már nem lett volna lehetséges. Túlsá¬gosan messzire hatolt előre. Nem volt más választása, tovább kellett mennie. Ha csak a saját személye lett volna a tét, talán egyszerűen beül egy sziklabarlangba és ott várja meg a halált, ahogyan a népéből való vadászok szokták tenni ilyen esetek¬ben. De a Nagy Keresés útját járta, a Kislány Királynő és egész Fantázia sorsáról volt szó. Nem volt joga hozzá, hogy feladja a harcot. Így hát továbbhaladt hegynek fel, hegynek le, s olykor tuda¬tára ébredt, hogy hosszú ideig úgy bolyongott, mint egy alvajá¬ró, miközben szelleme más tájakon időzött, ahonnan nem szíve¬sen tért vissza.

Barnabás összerezzent. A toronyóra egyet ütött. A tanítás mára véget ért. Barnabás a lármára és kiáltozásra fülelt, amit a lenti tanter¬mekből kiözönlő és a folyosókon végigcsörtető gyerekek csap¬tak. Felhallatszott hozzá a lépcsőkön dobogó lábak zaja. Aztán még kis ideig feljutott hozzá egy-egy kiáltás az utcáról. Végül csend borult az iskolaépületre. Ez a csend tompa, nehéz takaróként feküdt Barnabás kedé¬lyén és fulladással fenyegette. Mostantól kezdve teljesen egye¬dül lesz a nagy iskolaépületben – egész nap és a rákövetkező éjjel, ki tudja, meddig. A dolog kezdett komolyra fordulni. A többiek most hazamentek ebédelni. Barnabás is éhes volt, és fázott a magára borított katonai takarók ellenére is. Egyszer¬re elvesztette a bátorságát, és egész terve őrültségnek és


értel¬metlenségnek tűnt. Haza akart menni, most azonnal! Még nem volna késő. Apja eddig még nem vett észre semmit. Barnabás¬nak még azt sem kellene megmondania, hogy ma iskolát került. Persze, ez valamikor úgyis kiderülne, de az jó időbe telnék. És a lopott könyv ügye? Hát, ezt is be kellene vallania egyszer. Apja végeredményben ezt is elviselné, ahogy már egyéb csaló¬dásokat is elviselt, melyeket Barnabás okozott neki. Nem volt oka, hogy féljen tőle. Valószínűleg elmenne a háta mögött Korándi úrhoz és rendezné vele a dolgot. Már nyúlt a rézszínű könyv után, hogy táskájába tegye, de aztán meggondolta magát. – Nem – mondta hangosan a lomtár csendjében –, Atráskó nem adná meg magát ilyen könnyen, csak mert a helyzet kicsit nehezebbé vált. Amit elkezdtem, véghez kell vinnem. Túl mes¬szire mentem ahhoz, hogy visszafordulhassak. Most már to¬vább kell csinálnom, akármi történik is. Nagyon egyedül érezte magát, de volt ebben az érzésben valami büszkeségféle is, büszke volt rá, hogy erős maradt és nem engedett a kísértésnek. Egy icipicit mégiscsak hasonlít Atráskóhoz!

Eljött a pillanat, amikor Atráskó valóban nem tudott tovább¬menni. Előtte tátongott a Mély Szakadék. A látvány borzongató nagyságát nem lehet szavakkal leírni. A Holt Hegyek országának földjét hasadék szelte keresztül, amely legalább fél mérföld széles volt. Mélységét nem lehetett felmérni. Atráskó egy kiugró szikla peremén feküdt és a sötétségbe meredt, amely mintha a föld legbelsejéig ért volna. Felmarkolt egy kartávolságra fekvő, emberfej nagyságú követ és olyan messzire hajította, amilyenre csak bírta. A kő zuhant és zuhant, míg a sötétség el nem nyelte. Atráskó hallgatózott, de a kő csattanásának hangját nem észlelte, noha sokáig várt. Ekkor azt tette, ami még lehetséges volt a számára: elindult hosszában a Mély Szakadék peremén. Közben minden pillanatban készen állt rá, hogy találkozik „a szörnyek legrémítőbb¬jé"vel, amelyről a régi dal mesélt. Fogalma sem volt róla, hogy minémű teremtménynek kell lennie, csupán annyit tudott, hogy Igramulnak hívják. A Mély Szakadék szaggatott vonalban szelte át a hegyek pusztaságát, és peremén természetesen semmiféle út nem veze¬tett, hanem itt is sziklatornyok magasodtak, melyeket meg kellett másznia, s melyek néha aggasztóan ingadoztak alatta. Máskor óriási kődarabok állták az útját, melyeket fáradságosan kellett kikerülnie. Volt, hogy a hasadék felé lejtő hordalékgör¬geteg indult meg a lába alatt, amint keresztülvágott rajta. Nemegyszer csupán egy lábfejszélesség választotta el a lezuha¬nástól. Ha tudta volna, hogy valaki nyomon követi, aki óráról órára közelebb ér hozzá, talán olyan meggondolatlan lépésre ragad¬tatta volna magát, amelyért ezen a keserves úton drágán kellett volna megfizetnie. Ez a valaki a sötétségből lett lény volt, aki üldözőbe vette attól fogva, hogy útnak indult. Alakja időköz¬ben annyira összesűrűsödött, hogy körvonalait világosan fel lehetett ismerni. Farkas formájú volt, szurokfekete és olyan nagy, mint egy ökör. Orrával a földet szántva ügetett Atráskó nyomában a Holt Hegyek sziklasivatagán át. Nyelve hosszan kilógott a szájából, ajkát felhúzta, úgyhogy látható lett félelme¬tes állkapcsa. A fogott szimat frissesége meggyőzte róla, hogy már csak néhány mérföld választja el áldozatától. És a távolság kérlelhetetlenül csökkent. De Atráskó mit sem tudott üldözőjéről, és óvatos lassúsággal tapogatta ki az útját. Amikor éppen egy szűk barlangban görnyedezett, mely ka¬nyargós csőként vezetett át egy sziklatömegen, hirtelen valami megmagyarázhatatlan robajt hallott, mely nem hasonlított semmiféle más lármához, amit valaha is észlelt. Egyszerre volt süvöltés, ordítás és csörömpölés, s Atráskó ugyanakkor úgy érezte, hogy reng az egész szikla, amelyben tartózkodik, és hallotta, amint összetört kőtömbök döngenek lefelé a hegyolda¬lakon. Egy ideig várt, hátha alábbhagy a


földrengés – vagy ki tudja, micsoda –, ám amikor változatlanul tovább tartott, folytatta a kúszást, elérte végre a kijáratot és óvatosan kidugta a fejét. S ezt látta: a Mély Szakadék sötétsége felett, az egyik perem¬től a másikig, egy rettenetes pókháló volt kifeszítve. És a kötél¬vastagságú háló tapadós szálai között egy nagy fehér szerencse¬sárkány forgolódott, farkával és karmaival csapkodva maga körül, de csak egyre menthetetlenebbül gabalyodott bele a szálakba. A szerencsesárkányok Fantázia legritkább állatai közé tar¬toznak. Egyáltalán nem hasonlítanak a közönséges sárkányok¬hoz vagy óriásgyíkokhoz, melyek mint borzasztó nagy utálatos kígyók mély barlangokban lakoznak, bűzt terjesztenek és bizo¬nyos valódi vagy állítólagos kincseket őriznek. A káosz eme torzszüleményei többnyire gonosz, mogorva természetűek, a denevéréhez hasonló bőrszárnyuk van, mellyel zajosan és ne¬hézkesen emelkednek a levegőbe, és tüzet meg füstgomolyagot okádnak. Ezzel szemben a szerencsesárkányok a levegő és a langymeleg teremtményei, a féktelen örömé, és hatalmas testük ellenére könnyűek, mint egy nyári felhő. Ezért nincs szükségük szárnyra a repüléshez. Úgy úsznak a levegőégben, mint halak a vízben. A földről nézve lassan cikázó villámoknak tetszenek. A legcsodálatosabb az énekük. Hangjuk úgy szól, mint egy nagy harang arany zengése, s amikor halkan beszélnek, olyan, mintha ezt a harangkongást messziről hallanánk. Akinek vala¬ha is megütötte a fülét ez az ének, az soha életében nem felejti el, és még az unokáinak is mesél róla. De a szerencsesárkány, melyet most Atráskó látott, igazán nem volt olyan helyzetben, hogy énekelni lett volna kedve. Hosszú, hajlékony teste, melynek gyöngyházszínű pikkelyei rózsás és fehér színben csillogtak, elnyomorítva és megbéklyóz¬va függött az óriási pókhálóban. Az állat hosszú szakállát a szája alatt, dús sörényét és a farkáról, valamint végtagjairól lógó bojtokat egyaránt behálózta a tapadós kötelék, úgyhogy szinte már mozdulni sem bírt. Csak rubinpiros szemgolyói szikráztak oroszlánszerű arcában és tanúsították, hogy még életben van. A nagyszerű állat számtalan sebből vérzett, mert volt itt még valami más is, egy óriási lény, amely villámgyorsan újra és újra lecsapott a fehér sárkánytestre, mint egy sötét felhő, mely alak¬ját szakadatlanul változtatta. Egyszer hosszú lábú, izzó szemű óriási pókhoz hasonlított, melynek kövér testét fekete nemezsze¬rű hajbozót fedte, azután egyetlen hosszú karmú nagy kézzé vált, mely a szerencsesárkányt megpróbálta összelapítani, a következő pillanatban pedig fekete óriásskorpióvá alakult át, amely mérgező fullánkjával bökött szerencsétlen áldozata felé. A két hatalmas teremtmény harca félelmetes volt. A szeren¬csesárkány még védekezett, miközben kék tüzet fújt, mely fel¬perzselte a felhőszerű rém sörtéjét. Füst tört fel és nagy gomo¬lyokban örvénylett a sziklahasadékok között. Atráskó alig tudott lélegzeni a bűztől. A szerencsesárkánynak egyszer még az is sikerült, hogy ellenfelének egyik hosszú lábát leharapja. De a levált végtag nem esett a szakadék mélyébe, hanem egy pillanatig külön lebegett a levegőben, és azután visszatért előb¬bi helyére és újra egyesült a sötét felhőtesttel. És ez így történt minden alkalommal, a sárkány csak az ürességet harapta, vala¬hányszor sikerült fogai közé kapnia egy-egy végtagot. Csak most vette észre Atráskó azt, ami eddig elkerülte a figyelmét. Az iszonyatos lény teste nem egyetlen szilárd egész¬ből állt, hanem megszámlálhatatlan kis acélkék rovarból, me¬lyek úgy zúgtak, mint dühös lódarazsak, és sűrű rajokban foly¬ton új meg új alakzatot képeztek. Igramul volt, s Atráskó most már azt is tudta, miért nevezik „a Tömérdek"-nek. Előugrott rejtekhelyéről, s a mellén levő Ékszert megragad¬va, olyan hangosan kiáltotta, ahogy csak bírta: – Állj! A Kislány Királynő nevében! Állj! De hangja elenyészett a két harcoló teremtmény ordítása és fújtatása közepette. Ő maga is alig hallotta. Hirtelen elhatározással a háló ragacsos huzalain át a két viaskodó felé szaladt. A háló rezgett a lába alatt. Elvesztette az egyensúlyát, átesett az egyik hurkon, s csak kezével


kapaszkod¬va lógott a sötét mélység felett, majd ismét felhúzódzkodott, odaragadt a kötelékhez, de kiszabadította magát és tovább rohant. Igramul hirtelen megérezte, hogy valaki közelít felé. Villám¬gyorsan megfordult, s a látvány, amit nyújtott, rettenetes volt. Már csak egy óriási acélkék pofából állt, mely orrtöve feletti egyetlen szemének függőleges pupillájával elképzelhetetlen go¬noszsággal meredt Atráskóra.

Barnabás rémületében halkan felkiáltott.

Rémült kiáltás hallatszott a szakadék felett és többszörösen ide-oda visszhangzott. Igramul jobbra és balra forgatva szemét azt nézte, hogy nem lát-e újabb jövevényt, mert ez a fiú, aki a borzalomtól megbénulva állt előtte, nem lehetett az, aki kiáltott. De nem volt ott senki más.

– Nem az én kiáltásomat hallhatta végül is? – gondolta mélysé¬ges nyugtalansággal Barnabás. – De hát ez teljesen lehetetlen.

S ekkor Atráskó meghallotta Igramul hangját. Igen magas és rekedt hang volt, amely a legkevésbé sem illett óriási pofájához. S a száját sem mozgatta beszéd közben. Egy óriási lódarázsraj zúgása volt, ami szavakká formálódott: – Egy kétlábú – hallotta Atráskó – ilyen hosszú, hosszú éhezés után egyszerre két ínyencfalat! Milyen szerencsés nap ez Igramul számára! Atráskónak minden erejét össze kellett szednie. Odatartotta a Fényt a szörny egyetlen szeme elé, és ezt kérdezte: – Ismeritek ezt a jelet? – Gyere közelebb, kétlábú! – zúgta a sokszólamú kórus –, Igramul nem lát jól. Atráskó egy lépést tett az ábrázat felé, mely most kitátotta a száját. Nyelv helyett számtalan villogó csapja, tapogatója és rágója volt. – Még közelebb! – zümmögte a raj. A fiú még egy lépést tett, és most olyan közel állt előtte, hogy egyenként világosan láthatta a számtalan acélkék rovarfélét, mely vadul örvénylett egymáson keresztül-kasul. S a rémes ábrázat egészben véve mégis mozdulatlan maradt. – Atráskó vagyok – mondta a fiú –, és a Kislány Királynő megbízásában járok. – Rosszkor jössz – hallatszott kisvártatva a dühös zümmögés. – Mit akarsz Igramultól? Amint látod, nagyon el van foglalva. – A szerencsesárkányt akarom – felelte Atráskó –, adjátok nekem! – Minek kell neked, kétlábú Atráskó? – A Szomorúság Ingoványában elvesz-tettem a lovamat. A Déli Jósdához kell mennem, mert csak Jajulála tudja megmondani, hogy ki adhat a Kislány Királynőnek új nevet. Ha nem kapja meg, meg kell halnia és vele együtt egész Fantáziá¬nak – nektek is, Igramul, akit a Tömérdeknek neveznek. Elnyújtott sóhaj hallatszott az arc irányából: – Ez lenne az oka, hogy vannak helyek, ahol semmi sincs? – Igen – mondta Atráskó –, tehát ti is tudjátok, Igramul. De a Déli Jósda sokkal messzebb van annál, semhogy az életem időtartama alatt odaérjek. Ezért követelem tőletek ezt a szeren¬csesárkányt. Ha a levegőn át visz engem, talán még célt érhe¬tek. Az óriási arcot alkotó örvénylő raj valami sokszólamú viho¬gásfélét hallatott.


– Tévedsz, kétlábú Atráskó. Nem tudunk semmiféle Déli Jósdáról és semmiféle Jajuláláról, de azt tudjuk, hogy a sárkány már nem képes szállítani téged. S még ha sértetlen lenne is, akkor is olyan sokáig tartana az utatok, hogy közben a Kislány Királynőt elvinné a betegsége. Ne a te életedhez mérd a Kere¬sést, kétlábú Atráskó, hanem az övéhez. A függőleges pupillájú szem pillantása már-már elviselhetet¬len volt, s Atráskó lehajtotta a fejét. – Ez igaz – suttogta. – Azonkívül – folytatta a mozdulatlan arc –, Igramul mérge már átjárta a sárkány testét. Legfeljebb egy kurta órája van még hátra. – Akkor pedig – mormolta Atráskó – nincs több remény, se neki, se nekem, de nektek se, Igramul. – Nos hát – zümmögte a hang –, Igramul legalább még egyszer falatozik egy jót. De egyáltalán nem biztos, hogy való¬ban ez lesz Igramul utolsó lakomája. Merthogy tudna egy módot, amellyel egy szempillantás alatt a Déli Jósdához juttat¬hatna téged. Csak az a kérdés, hogy tetszenék-e neked, kétlábú Atráskó. – Miről beszéltek? – Ez Igramul titka. A szakadék lakóinak is megvan a maguk titka, kétlábú Atráskó. Igramul eddig még soha nem szolgáltat¬ta ki. És neked is meg kell esküdnöd, hogy nem árulod el soha. Mert kárt okozna Igramulnak, hú, de nagy kárt, ha mások is megtudnák. – Megesküszöm rá. Beszéljetek! Az óriási acélkék ábrázat kicsit előrehajolt, és alig hallhatóan zümmögte: – Meg kell maratnod magad Igramullal. Atráskó rémülten hőkölt vissza. – Igramul mérge – folytatta a hang – egy órán belül öl, de ugyanakkor olyan hatalommal ruházza fel azt, akibe belekerül, hogy Fantázia bármely kívánt pontjára eljuthat. Képzeld csak el, ha erről mindenki tudna! Igramul minden áldozata kereket oldana! – Egy óra? – kiáltotta Atráskó –, de mit tudok én egyetlen óra alatt véghezvinni? – Hát – zümmögte a raj –, ez az óra mindenesetre több, mint az összes, ami még számodra hátravan. Döntsd el magad! Atráskó viaskodott önmagával. – Elengeditek a szerencsesárkányt, ha a Kislány Királynő nevében kérem? – kérdezte végül. – Nem – felelte az arc –, nincs jogod, hogy Igramult erre kérd, még ha AURIN-t, a Fényt viseled is. A Kislány Királynő mindnyájunkat olyannak fogad el, amilyenek vagyunk. Ezért hajlik meg Igramul is az ő jele előtt. És te jól tudod ezt. Atráskó még mindig lehajtott fejjel állt. Amit Igramul most mondott, színigaz volt. Tehát nem mentheti meg a fehér szeren¬csesárkányt. Saját kívánságai nem számítanak. Összeszedte magát és így szólt: – Tedd azt, amit javasoltál! Villámgyorsan csapott rá az acélkék felhő és minden oldalról körülburkolta. Atráskó őrjítő fájdalmat érzett a bal vállában, és csak egyetlen gondolata volt: a Déli Jósdához! Aztán elfeketült előtte a világ.

Mikor a farkas röviddel ezután ideért, csak az óriási pókhálót találta, de senki mást már ezenkívül. A nyom, melyet idáig követett, hirtelen megszakadt, és minden erőfeszítése ellenére sem tudta újra megtalálni.

Barnabás szünetet tartott. Nyomorúságosan érezte magát, mintha az ő testében is dolgozna Igramul mérge. – Hála istennek, hogy nem vagyok Fantáziában – mormolta halkan maga elé. – Ilyen szörnyetegek szerencsére nincsenek a valóságban. Mindez nem egyéb, mint mese.


De valóban csak mese az egész? Hogy volt akkor lehetséges, hogy Igramul és valószínűleg Atráskó is hallotta Barnabás rémült kiáltását? A könyv kezdett lassan kísértetiessé válni a számára.


V.

A Másodmagák

Egyetlen borzalmas pillanatig kétség fogta el Atráskót, hogy nem csapta-e be Igramul, mert ahogy magához tért, még mindig a sziklasivatagban találta magát. Nagy nehezen feltápászkodott. S akkor látta, hogy hegyi vadon veszi körül ugyan, de egészen másfajta. Mintha csupa rozsdavörös nagy sziklatáblából állt volna a vidék, s ezek a táblák egymásra csúsztak és egymás fölé halmozódtak volna, úgy, hogy mindenféle furcsa tornyot és piramist alkottak. Kö¬zöttük alacsony bozót és dudva borította a talajt. Perzselő hőség uralkodott. A tájat sugárzó, sőt harsány napfény árasz¬totta el, mely vakította a szemet. Atráskó ellenzőt formált kezéből az arca elé, és körülbelül egy mérföld távolságban szabálytalan alakú sziklakaput pillan¬tott meg, melynek boltívét vízszintesen fekvő kőlapok képezték, s mely talán száz láb magas is lehetett. Ez lett volna a Déli Jósda bejárata? Ameddig elláthatott, a kapu mögött nem volt semmi más, csak végtelen, üres puszta¬ság, se épület, se templom, se liget — semmi, ami egy jóshelyhez hasonlított volna. Miközben még azt fontolgatta, mit kellene tennie, mély, bronzszínű hang szólította meg hirtelen: – Atráskó! – és aztán még egyszer: – Atráskó! Megfordult és egy rozsdavörös sziklatorony mögül a fehér szerencsesárkányt látta előbújni. Sebeiből vér folyt, és annyira legyengült, hogy csak fáradságosan tudta magát elébe vonszol¬ni. Ennek ellenére vidáman hunyorított az egyik rubinpiros szemével, és így szólt: – Ne csodálkozz annyira, hogy én is itt vagyok, Atráskó. Noha szinte bénán feküdtem a pókhálóban, mindent hallot¬tam, amit Igramul mondott neked. S ekkor azt gondoltam, hogy hiszen engem is megmart, miért ne használjam ki én is a titkát, amit rád bízott? Így szöktem el tőle. Atráskó örömmel hallgatta. – Nehezemre esett, hogy átengedjelek Igramulnak — mond¬ta —, de mi mást tehettem volna? – Semmit – felelte a szerencsesárkány. Mégis megmentet¬ted az életemet – bár magamnak is részem van benne. És újra hunyorított, ezúttal a másik szemével. – Megmentettem – ismételte Atráskó –, igen, egy órára, mert több egyikünk számára sincs hátra. Igramul mérgének erejét minden pillanatban erősebben érzem. – Minden méregnek van ellenmérge – válaszolta a fehér sárkány –, meglátod, minden jóra fordul. – Sejtelmem sincs, hogyan – kételkedett Atráskó. – Én sem tudom – mondta a sárkány –, de éppen ez az érdekes. Mostantól kezdve minden sikerülni fog neked. Elvégre szerencsesárkány vagyok! Mikor a pókhálóban lógtam, akkor sem adtam fel a reményt – s amint látod, joggal. Atráskó mosolygott. – Mondd csak, miért akartál éppen idekerülni – és nem va¬lami más, jobb helyre, ahol talán meggyógyulhatnál? – Az életem a tiéd – jelentette ki a sárkány –, ha elfogadod. Úgy gondoltam, hogy hátasállatra van szükséged a Nagy Kereséshez. És majd meglátod, micsoda különbség, ha valaki két lábon rója a tájat, vagy akár egy jó lovon üget, vagy ha egy szerencsesárkány hátán viharzik keresztül a levegőégen. Rend¬ben van? – Rendben van! – felelte Atráskó. – Egyébként – fűzte hozzá a sárkány – a nevem Fuhur.


– Jól van, Fuhur – mondta Atráskó –, de amíg itt beszélge¬tünk, letelik az a kevés időnk is, ami még hátravan. Tennem kell valamit. De mit? – Szerencsésnek kell lenned – válaszolta Fuhur –, mi mást tehetnél? De szavait Atráskó már nem hallotta. Összeesett és mozdu¬latlanul feküdt a sárkánytest puha hajlataiba csavarva. Igramul mérge megtette a magáét. Mikor Atráskó – ki tudja, mennyi idő múlva – újra felnyitot¬ta a szemét, először mindössze egy fölébe hajló, ritka különös arcot látott. A legráncosabb és leggyűröttebb arc volt, melyet valaha is ismert, de csak akkora körülbelül, mint az ökle. Sötétbarna volt, mint egy sült alma, és szemecskéi úgy villog¬tak, mint két csillag. A fején hervadt levelekből álló főkötőféle ült. Aztán azt érezte Atráskó, hogy kis ivóedényt tartanak az ajkához. – Finom orvosság, jó orvosság! –mormolták a ráncos kis ajkak a töpörödött arcocskában idd csak, gyermekem, idd. Jót tesz! Atráskó kortyolt egyet. Furcsa íze volt, édeskés és mégis fanyar. – Mi van a fehér sárkánnyal? – nyögte ki nagy nehezen. – Minden rendben van – válaszolta a suttogó hangocska. – Ne izgasd magad, fiacskám. Meggyógyul. Mind a ketten meg¬gyógyultok. A legrosszabbján már túl vagytok. Igyál csak, igyál! Atráskó még egyet kortyolt, és azonnal újabb álomba merült, de ez már a gyógyulás mély, üdítő álma volt.

A toronyóra kettőt ütött. Barnabás nem tarthatta vissza tovább: sürgősen vécére kellett mennie. Már jó ideje kellett volna, de egyszerűen képtelen volt abbahagyni az olvasást. Azonkívül félt is egy kicsit attól, hogy lemenjen az iskolaépületbe. Hiába mondta magának, hogy nincs rá oka, hiszen üres a ház, senki sem látná meg. Mégis félt, mintha az iskolaépület maga is valami lény volna, aki figyeli. De nem volt mentség, mennie kellett! A könyvet a nyitott oldalaknál fogva letette a tornaszőnyeg¬re, felállt és a lomtárajtóhoz ment. Dobogó szívvel hallgatózott egy darabig. Minden csendes volt. Félrehúzta a reteszt, és lassan megfordította a nagy kulcsot a zárban. Mikor a kilincset lenyomta, az ajtó hangos csikorgással kinyílt. Harisnyás lábbal osont ki, és az ajtót nyitva hagyta maga mögött, nehogy újabb felesleges lármát csapjon. Azután lelopa¬kodott a lépcsőn az első emeletre. Előtte nyúlt el a hosszú folyosó, kétoldalt az osztályokba nyíló spenótzöld ajtókkal. A tanulók vécéje a folyosó másik végén volt. A helyzet rendkí¬vül sürgette, és Barnabás rohant, ahogy csak bírt. A kis mene¬déket szó szerint az utolsó pillanatban érte el. Mialatt a vécén ült, azon merengett, vajon a hősöknek az ilyen történetekben tulajdonképpen miért nincsenek soha effaj¬ta problémáik. Egyszer – mikor még sokkal kisebb volt – még a hittanórán is megkérdezte, hogy az Úr Jézusnak is volt-e szüksége, mint a közönséges embereknek, hiszen éppúgy evett és ivott, mint a közönséges emberek. Az osztály visított a neve¬téstől, és a hittantanár „illetlen magaviselet" miatt feddést írt be az osztálykönyvbe. Feleletet azonban nem kapott Barnabás. Mellesleg igazán nem akart illetlenül viselkedni. – Ezek a dolgok bizonyára annyira mellékesek és lényegtele¬nek, hogy az ilyen történetekben nem szükséges megemlíteni őket – mondta magában most Barnabás. Noha számára néha kétségbeejtő és szégyenteljes fontosságúak voltak. Kész volt, meghúzta a láncot és éppen ki akart lépni, mikor kint a folyosón hirtelen lépteket hallott. Egyik teremajtó a másik után nyílt és csukódott újra, s a léptek egyre közeledtek. Barnabás szíve a torkában dobogott. Hova bújhatna el? Bénultan állt egy helyben. A vécéajtó kinyílt, de szerencsére éppen úgy, hogy Barnabást eltakarta. Az iskolaszolga lépett be. Sorban bepillantott az egyes fülkékbe. Amikor ahhoz ért, amelyben még zúgott a víz, s a


lehúzólánc még mozgott, meghökkent egy pillanatra. Mor¬gott valamit maga elé, de aztán, mikor látta, hogy a víz zúgása eláll, megvonta a vállát és kiment. Léptei elhaltak a lépcsőn. Barnabás az egész idő alatt nem mert levegőt venni, most mélyet lélegzett. Mikor kifelé indult, észrevette, hogy a térde remeg. Óvatosan és amilyen gyorsan csak bírt, végigosont a folyosón a spenótzöld ajtók mentén, majd fel a lépcsőn és vissza a lomtár¬ba. Csak amikor újra bezárta és bereteszelte az ajtót, akkor oldódott benne a feszültség. Mély sóhajtással ereszkedett le torna-szőnyegekből álló fekhe¬lyére, beburkolózott a katonai pokrócokba és a könyv után nyúlt.

Mikor Atráskó újra felébredt, teljesen frissnek és erősnek érezte magát. Felült. Éjszaka volt, a hold fényesen világított, és Atráskó látta, hogy ugyanazon a helyen van, ahol a fehér sárkány mellett össze¬esett. Fuhur is még mindig ott feküdt, de nyugodtan és mélyen lélegzett, és látszott rajta, hogy jól alszik. Minden sebe be volt kötözve. Atráskó észrevette, hogy az ő vállán levő sebet is hasonló módon látták el, nem valami anyaggal, hanem füvekkel és növényi rostokkal. Néhány lépésnyire kis barlang nyílt a sziklában. Bejáratából tompa fény szűrődött ki. Bal karjának mozgatása nélkül óvatosan felkelt és az ala¬csony barlang bejáratához lépett. Lehajolt és odabent egy mi¬niatűr alkimistakonyhához hasonló helyiséget pillantott meg. A háttérben vidám tüzecske pattogott a nyitott kandallóban. Mindenütt tégelyek, fazekak és csodálatos formájú üvegek áll¬tak vagy hevertek. Egy állványon különféle szárított növények csomói voltak felhalmozva. A középen álló asztalt és a többi bútort mintha gyökértuskókból barkácsolták volna össze. A la¬kóhelyiség egészben véve rendkívül kellemes benyomást keltett. Csak amikor köhécselést hallott, akkor vette észre Atráskó, hogy a kandalló előtti karosszékben egy kis fickó ül. Fején gyökérből készült kalapfélét viselt, mely fordított pipafejhez hasonlított. Arca éppolyan sötétbarna és ráncos volt, mint az, melyet első felébredésekor látott maga fölött. De az orrán nagy szemüveg ült, és vonásai keményebbnek és gondterheltebbnek látszottak. A fickó az ölében fekvő nagy könyvet olvasta. Majd egy hátrább levő másik helyiségből egy újabb kis alak döcögött elő, akiben Atráskó azonnal felismerte azt a teremtést, aki előzőleg a gondjaiba vette. Csak most látta, hogy pici asszonykáról van szó. Akárcsak a karosszékben ülő emberke, a levélsapkán kívül valami barátcsuhafélét viselt, amely mintha szintén hervadt lombból állt volna. Elégedetten dudorászott, kezét dörzsölgette és a tűz felett lógó üsttel kezdett foglalatos¬kodni. A két alak alig volt magasabb, mint Atráskó lábszára a talpától a térdéig. Nyilvánvaló volt, hogy mind a ketten a meglehetősen szerteágazó gnómcsalád tagjai közé tartoztak, ha meglehetősen szokatlanok voltak is. – Asszony – szólt az emberke morcosan –, ne fogd el a fényt előlem! Zavarsz a tanulmányaimban. – Azok a te tanulmányaid! – torkolta le az asszonyka. – Kit érdekelnek már! Az most a fontos, hogy kész legyen a gyógybal¬zsam. Annak a kettőnek ott kint szüksége van rá. – Annak a kettőnek ott kint – válaszolta ingerülten az em¬berke – sokkal nagyobb szüksége lesz az én tanácsomra és segítségemre. – Felőlem – vetette oda az asszonyka –, de csak ha már egészségesek lesznek. Adj helyet, öreg! Az emberke dörmögve csúszott székével odább a tűztől. Atráskó a torkát köszörülte, hogy észrevétesse magát. A gnóm-pár felnézett. – Már meggyógyult – állapította meg az emberke. – Most én vagyok soron! – Hogyisne! – zsémbelt az asszonyka –, hogy egészséges-e vagy sem, azt én döntöm el. Akkor kerülsz sorra, ha én mon¬dom, hogy rajtad a sor! Majd Atráskóhoz fordult.


– Szívesen behívnánk. De bizony kissé szűk lenne itt neked a hely. Egy pillanat! Mindjárt kimegyek hozzád. Egy kis mozsárban szétmorzsolt még valamit, amit aztán beledobott az üstbe. Majd megmosta és csuhájában megtörölte a kezét, miközben odaszólt az emberkének: – És te itt maradsz ülve, Szűkmók, amíg nem hívlak, megér¬tetted? – Jó, jó, Urgula – dörmögte az emberke. A gnómasszony kilépett a barlangból a szabadba. Felnézett Atráskóra és összehúzott szemmel vizsgálgatta. – Na? Úgy látszik, már egészen jól vagyunk, mi? Atráskó bólintott. Az asszonyka felmászott egy kiugró sziklára, mely Atráskó arcával egy magasságban volt, és elhelyezkedett rajta. – Nem fáj már semmid? – tudakolta. – Szóra sem érdemes – válaszolta Atráskó. – Micsoda? – förmedt rá az asszonyka szikrázó szemmel –, fáj vagy nem fáj? – Még fáj – magyarázta Atráskó –, de nem számít ... – De nekem igen! – dúlt-fúlt Urgula. – Szeretjük, ha a beteg mondja az orvosnak, hogy mi számít és mi nem! Mit értesz hozzá, te zöldfülű! Kell fájnia ahhoz, hogy meggyógyuljon. Ha ugyanis nem fájna már, akkor ez azt jelentené, hogy elhalt a karod. – Bocsánat! – mondta Atráskó, s úgy érezte magát, mint egy megszidott gyerek –, csak azt akartam mondani. . . azaz, meg akartam köszönni. – Ugyan! – ripakodott rá mogorván Urgula –, elvégre füves¬asszony vagyok. Csak a kötelességemet tettem. És Szűkmók, az öregem, felismerte a Talizmánt a nyakadban. Nem volt kétsé¬ges, hogy mit kell tennünk. – És Fuhur – kérdezte Atráskó –, vele mi van? – Ki az? – A fehér szerencsesárkány. – Ja úgy. Még nem tudom. Kicsit rosszabbul járt, mint te. Mindenesetre valamicskével többet is visel el. Tulajdonképpen meg kellene birkóznia a bajával. Majdnem biztos vagyok ben¬ne, hogy helyrejön. Még egy ideig nyugalomra van szüksége. Hol a csudában szedtétek össze ezt a mérget, he? És honnan kerültök ide ilyen hirtelen? És hova akartok menni? És kik vagytok egyáltalán? Szűkmók is megjelent közben a barlang bejáratában, és végighallgatta Atráskónak az öreg Urgula kérdéseire adott válaszát. Ekkor előlépett és így kiáltott: – Tartsd a szád, asszony, most én vagyok soron! Aztán Atráskóhoz fordult, leemelte pipafejhez hasonló ka¬lapját, megvakarta kis kopasz fejét és azt mondta: – Ne vedd rossz néven a modorát, Atráskó. Az öreg Urgula gyakran udvariatlan egy kissé, de nem gondolja komolyan. Nevem Szűkmók. Úgy is neveznek minket, hogy a Másodma¬gák. Hallottál már rólunk? – Nem – vallotta be Atráskó. Szűkmók kissé sértődöttnek látszott. – Na jó – jegyezte meg –, bizonyára nem forogsz tudományos körökben, különben mondták volna már neked, hogy nálam jobb tanácsadót nem találsz, ha Jajulálához igyekszel a Déli Jósdába. Jó címre jöttél, fiam. – Csak ne játszd meg magad! – kiáltotta közbe az öreg Urgula. Ezzel lemászott ülőhelyéről és magában mormogva eltűnt a barlangban. Szűkmók úgy tett, mintha nem hallaná a közbeszólást. – Mindent megmagyarázok neked – folytatta –, egy életen át tanulmányoztam kívülről és belülről a dolgot. Saját obszer¬vatóriumot rendeztem be magamnak. A közeljövőben nagy


tudományos munkát fogok kiadni a Jósdáról. Címe ez lesz: A Jajulála-rejtély, megoldotta Szűkmók professzor. Nem hang¬zik rosszul, ugye? Sajnos, azonban még hiányzik hozzá néhány apróság. Segíthetnél a megszerzésében, fiam. – Obszervatórium? – kérdezte Atráskó, mert a szó ismeretlen volt előtte. Szűkmók büszkeségtől szikrázó szemecskével bólintott. Kéz¬mozdulattal jelezte Atráskónak, hogy kövesse. A hatalmas kőlapok között kanyargós kis ösvény vezetett felfelé. Egy-egy nagyon meredek helyen pici lépcsőfokokat vág¬tak bele, amelyek Atráskó lábainak természetesen túl kicsik voltak. Ezeket egyetlen lendülettel lépte át. Ennek ellenére nem kis fáradságába került, hogy az előtte szaporán tipegő gnómot kövesse. – Tiszta holdfényes éjszaka van ma – hallotta Szűkmók hangját –, láthatod majd. – Kit – tudakolta Atráskó –, a Jajulálát? De Szűkmók bosszúsan leintette és tovább döcögött. Végre felértek a sziklatorony ormára. A terep lapos volt, csak egyik oldalon emelkedett valami természetes mellvédféle, egyetlen kőtáblából álló korlát. A tábla közepében nyílás volt, nyilvánvalóan szerszámokkal vágták ki. A nyílás előtt gyökérfa állványon kis távcső állt. Szűkmók belekukucskált, néhány csavar megforgatásával könnyűszerrel beszabályozta, majd elégedetten bólintott, és felszólította Atráskót, hogy ő is pillantson bele. A fiú szót fogadott, de le kellett ereszkednie a földre és könyökére támasz¬kodva kellett a csőbe néznie. A távcső a hatalmas sziklakapura irányult, méghozzá úgy, hogy a jobb pillér alsó része volt a képtérben. S Atráskó látta, hogy az oszlop mellett egy magasba nyúló, tökéletesen mozdu¬latlan szfinx ül a holdfényben. Mellső lába, amelyre támaszko¬dott, oroszláné, alsóteste bikáé volt, hátán hatalmas sasszárnyat viselt, arca pedig embert idézett – legalábbis a formáját tekintve, mert kifejezése nem volt emberi. Nehéz volt megállapítani, hogy ez az ábrázat mosolyog-e vagy mérhetetlen bánatot tük¬röz, vagy éppen tökéletesen egykedvű. Hosszasabb szemlélés után úgy tűnt Atráskónak, hogy mélységes gonoszságot és ke¬gyetlenséget áraszt, de rögtön helyesbítenie kellett a benyomá¬sát, és nem talált rajta mást, mint színtiszta derűt. – Jól van, hagyd abba! – súgta a fülébe a gnóm –, úgysem igazodsz el rajta. Mindenki így van vele. Én is. Egy életen át figyeltem, és nem tudtam kideríteni a titkát. Most lássuk a másikat! Igazított egyet valamelyik csavaron, s a kép átvándorolt a kapuboltozat nyílásán, mely mögött csak a messze üres síkság terült el, aztán a bal kapupillér került Atráskó látómezejébe. Itt ugyanolyan tartásban egy másik szfinx ült. Hatalmas teste különös sápadtsággal csillogott a holdfényben, mintha csak folyékony ezüstből lenne. Úgy tetszett, mintha állhatatosan bámulná az első szfinxet, mint ahogy az is mozdulatlanul az ő irányába nézett. – Szobrok ezek? – kérdezte Atráskó halkan, anélkül hogy le tudta volna venni róluk a szemét. – Ó, nem – felelte Szűkmók és kacarászott –, ezek valódi, élő szfinxek – méghozzá milyen élők! Előszörre eleget láttál. Gyere, menjünk le. Mindent meg fogok magyarázni. És kezét a távcső elé tette, úgyhogy Atráskó nem látott többet. Szótlanul tették meg a visszautat.


VI. A három Mágikus kapu

Fuhur még mindig mélyen aludt, mikor Szűkmók Atráskóval visszatért a gnómbarlanghoz. Az öreg Urgula közben kitette az asztalkát a szabadba és telerakta mindenféle édességgel, vala¬mint bogyók és növények sűrített levével. Ezenkívül kis ivókelyhecskék is álltak ott, és egy kis kannában illatos füvekből főtt forró tea gőzölgött. Két, olajjal működő parányi viharlámpa tette teljessé a képet. – Asztalhoz! – parancsolta a gnóm-asszonyka. – Atráskónak mindenekelőtt ennie és innia kell, hogy erőre kapjon. A gyógy¬szer önmagában nem elég. – Köszönöm – mondta Atráskó –, már nagyon jól érzem magam. – Semmi feleselés! – fortyogott Urgula –, ameddig itt vagy, azt teszed, amit mondanak, megértetted? A testedben levő mérget semlegesítettem. Tehát nem kell már annyira sietned, fiam. Annyi időd van, amennyit akarsz, élj hát vele. – Nemcsak rólam van szó – vetette közbe Atráskó –, a Kis¬lány Királynő a halálán van. Talán már csak órái vannak hátra. – Lárifári! – dörmögte a kis öregasszony –, sietséggel nem érsz el semmit. Ülj le! Egyél! Igyál! Nosza, jössz végre? – Jobb, ha mindent ráhagyunk – súgta Szűkmók –, ismerem én már az asszonyt. Ha valamit akar, nem segít semmi. Aztán sok megbeszélnivalónk van még nekünk kettőnknek. Atráskó maga alá húzott lábbal leült hát a pici asztalhoz, és hozzálátott a lakomához. Minden korty és minden falat olyan volt valóban, mintha aranyló, meleg élet áradt volna szét az ereiben és az izmaiban. Csak most vette észre, hogy mennyire legyöngült.

Barnabás szájában összefutott a nyál. Hirtelen mintha ő is érezte volna a gnómlakoma illatát. Körbeszaglászott a levegő¬ben, de természetesen képzelődés volt az egész. Gyomra hallhatóan korgott. Nem bírta tovább. Kivette tás¬kájából a tízórai kenyér maradékát és az almát és mindkettőt megette. Ezután kicsit jobban érezte magát, noha távolról sem lakott jól. Később rádöbbent, hogy ez volt az utolsó étkezése. A szó megrémítette. Igyekezett nem gondolni rá.

– Honnan veszed ezeket a finom dolgokat? – kérdezte Atráskó Urgulától. – Hát, kisfiam – kezdte az asszonyka –, sokat, nagyon sokat kell erre-arra szaladgálnom, hogy az igazi jó füveket és növé¬nyeket megtaláljam. De ez a keményfejű Szűkmók éppen itt akar lakni – a fontos tanulmányai miatt! Hogy az étel hogy kerül az asztalra, azzal nem törődik. – Asszony – szólt Szűkmók méltóságteljesen –, mit értesz hozzá, hogy mi fontos, és mi nem. Tágulj innen és hagyj minket beszélgetni! Urgula duzzogva visszavonult a kis barlangba, ahol edény¬kéivel nagy csörömpölésbe fogott. – Hagyd csak! – suttogta Szűkmók –, derék vén csont, csak néha szüksége van egy kis dohogásra. Hallgass ide, Atráskó! Elmondok most neked egynéhány dolgot a Déli Jósdáról, amit tudnod kell. Nem olyan egyszerű eljutni Jajulálához. Sőt meg¬lehetősen nehéz. Azonban nem akarok neked tudományos elő¬adást tartani. Talán jobb lesz, ha kérdéseket teszel fel. Könnyen elmerülök a részletekben. Kérdezz hát!


– Jó – mondta Atráskó –, akkor kiféle vagy miféle az a Jajulála? – Teringettét! – morogta Szűkmók, és bosszúságtól szikrázó szemmel nézett a fiúra –, ugyanolyan közvetlenül szegezed nekem a kérdést, mint ahogyan az öregasszony szokta. Nem tudod mással kezdeni? Atráskó elgondolkodott és aztán ezt kérdezte: – Az a nagy sziklakapu a szfinxekkel, amit mutattál – az a bejárat? – Ez jobb kérdés! – felelte Szűkmók –, így már tovább ju¬tunk. A sziklakapu a bejárat, de utána még két kapu követke¬zik, és csak a harmadik mögött lakik Jajulála – ha egyáltalán lehet róla azt mondani, hogy lakik. – Te magad voltál már nála valaha? – Hova gondolsz! – válaszolta Szűkmók, némileg ismét el¬kedvetlenedve utóvégre tudományos alapon dolgozom. Min¬den adatot összegyűjtöttem azokról, akik ott voltak. Már amennyiben visszatértek, természetesen. Igen fontos munka! Semmiféle személyes kockázatot nem engedhetek meg magam¬nak. Befolyásolhatná a munkámat. – Értem – bólintott Atráskó. – És mi a helyzet azzal a három kapuval? Szűkmók felállt és karját összefonva a hátán, fel-alá kezdett járkálni, miközben a következőket jelentette ki: – Az első neve Nagy Rejtély Kapu. A második neve Varázs¬tükör Kapu. A harmadik neve Kulcsnélküli Kapu . . . – Különös – szakította félbe Atráskó –, ameddig csak ellát¬tam, nem volt a sziklakapu mögött semmi, csak puszta síkság. Hol van hát ez a másik két kapu? – Nyugalom! – rivallt rá Szűkmók –, ha állandóan félbesza¬kítasz, nem tudom elmagyarázni a dolgokat. Minden rendkívül bonyolult! A helyzet a következő: a második kapu csak akkor bukkan elő, ha az ember átjutott az elsőn. És a harmadik csak akkor, ha a második a hátunk mögött van. És Jajulála csak annak jelenik meg, aki a harmadikon is átment. Addig mindeb¬ből semmi sem látszik. Egyszerűen nem létezik, érted? Atráskó bólintott, de helyesebbnek látta, ha hallgat, nehogy újra felingerelje a gnómot. – Az elsőt, a Nagy Rejtély Kaput, láttad a távcsövemen keresztül. A két szfinxet is. Ez a kapu mindig nyitva áll – ma¬gától értetődik. Egyáltalán nincs kapuszárnya. Ennek ellenére senki sem tud átmenni rajta, csakis ha – a Szűkmók itt magasba emelte picurka mutatóujját –, csak akkor, ha a szfinxek lehuny¬ják a szemüket. És tudod, mért? Egy szfinx pillantása teljesen más, mint akármely más lényé. Mi ketten s az összes többi lény befogadunk valamit a pillantásunkkal. Látjuk a világot. De a szfinx nem lát semmit, bizonyos értelemben vak. Ugyanakkor a szeme kibocsát valamit. És mi az, amit a szeme kibocsát? A világ minden rejtélye. Emiatt nézi a két szfinx folyton egy¬mást. Mert egy szfinx tekintetét csak egy másik szfinx tudja elviselni. És képzeld el, mi történik azzal, aki csak úgy beme¬részkedik a két pillantás kereszttüzébe! Ott helyben megder¬med, és addig meg sem tud mozdulni, míg a világ minden rejtélyét meg nem oldotta. Majd megtalálod az ilyen szegény ördögöknek a nyomait, ha odakerülsz. – De nem azt mondtad – vetette közbe Atráskó –, hogy néha becsukják a szemüket? Nem kell olykor aludniuk? – Aludniuk? – Szűkmók rázkódott a kacagástól. – Jóságos ég, egy szfinx és az alvás! Nem, szavamra, nem. Te valóban gya¬nútlan kölyök vagy. Mégsem egészen hóbortos a kérdésed. Sőt éppen ez az a pont, melynek a kutatásaimat szenteltem. Egyes látogatóknál a szfinxek behunyják a szemüket, és átengedik őket. A kérdés, melyet azonban ez idáig senki nem tudott tisztázni, a következő: miért éppen az egyiket és miért nem a másikat? Ugyanis egyáltalán nem úgy van, hogy mondjuk: a bölcseket, a bátrakat és a jókat átengedik, a butákat, a gyává¬kat vagy a gazembereket pedig kizárják. Egy fityiszt! Saját szememmel figyeltem meg, nem is egyszer, hogy kifejezetten valamely ostoba tökfilkónak vagy alávaló csirkefogónak enge¬délyezték a belépést, miközben a legtisztességesebb és legértel¬mesebb emberek gyakran hónapokon át vártak hiába és végül dolguk


végezetlen távoztak. Az, hogy valaki szükségből és szo¬rult helyzetében akar a Jósdába bejutni, vagy csak úgy mulat¬ságból, úgy látszik, szintén nem játszik semmiféle szerepet. – És a kutatásaid – kérdezte Atráskó – nem nyújtottak semmi támpontot? Szűkmók tekintete tüstént újra haragos szikrákat vetett. – Figyelsz vagy nem? Épp most mondtam, hogy a mai napig senki sem tisztázta ezt a kérdést. Az évek során természetesen kidolgoztam néhány elméletet. Először azt gondoltam, hogy a döntő pont, amely szerint a szfinxek ítélnek, talán bizonyos testi ismertetőjegyek – magasság, szépség, erő vagy ilyesmi. Ezt azonban hamarosan el kellett ejtenem. Megpróbáltam aztán bizonyos számviszonylatokat megállapítani, például, hogy öt közül mindig hármat zárnak ki, vagy csak a prímszámúakat engedik be. Ami a múltat illeti, egész jól ment a számítás, de az előrejelzést illetően egyáltalán nem vált be. Közben arra a véleményre jutottam, hogy a szfinxek döntése minden tekintet¬ben véletlenszerű és teljességgel értelmetlen. De a feleségem azt állítja, hogy ez káromlás és ráadásul Fantázia-ellenes nézet, és hogy semmi köze sincs a tudományhoz. – Már megint ezzel a badarsággal jössz? –hallatszott a bar¬langból a gnómasszonyka zsémbelődése. – Szégyelld magad! Csak mert az a kevés kis eszed is összeszáradt a fejedben, azért gondolod, hogy ilyen nagy titkokat csak úgy egyszerűen meg lehet tagadni, vén tökfej! – Na tessék! – sóhajtotta Szűkmók. – S a legrosszabb az, hogy igaza van. – És a Kislány Királynő amulettje? – kérdezte Atráskó. – Gondolod, hogy nem tartják tiszteletben? Végtére ők is Fantá¬zia teremtményei. – Persze – vélte Szűkmók és ide-oda ingatta alma nagyságú fejét –, de ahhoz látniuk is kellene. Csakhogy nem látnak sem¬mit. Az ő pillantásuk viszont eltalálna téged. Abban sem va¬gyok biztos, hogy a szfinxek engedelmeskednek a Kislány Királynőnek. Talán hatalmasabbak, mint ő. Nem tudom, nem tudom. Mindenesetre nagyon meggondolkoztató. – Mit tanácsolsz hát? – tudakolta Atráskó. – Azt kell tenned, amit a többieknek – felelte a gnóm. – Várni, hogy miként döntenek – anélkül, hogy tudnád, miért. Atráskó gondterhelten bólintott. A kis Urgula előjött a barlangból. Aprócska vödröt cipelt valami gőzölgő folyadékkal, másik karja alatt pedig néhány csomó szárított növényt szorongatott. Magában mormogva odament a még mindig mozdulatlanul fekvő szerencsesárkány¬hoz. Ide-oda mászkált a testén és új borogatást rakott a sebeire. Óriási páciense csak egyszer sóhajtott fel elégedetten és nyújtó¬zott egy nagyot, egyébként úgy látszott, hogy a kezelésből alig vett valamit észre. – Te is inkább hasznossá tehetnéd magad egy kicsit – mond¬ta Urgula Szűkmóknak, mikor még egyszer visszaszaladt a konyhába –, ahelyett hogy itt ücsörögsz és badarságokat hor¬dasz össze. – Nagyon is hasznossá teszem magam – kiáltotta utána a fér¬je –, talán hasznosabbá, mint te, de ezt te soha nem fogod felfogni, együgyű asszony! És Atráskóhoz fordulva folytatta: – Csak gyakorlati dolgokra tud gondolni. A nagy távlatok iránt egyszerűen semmi érzéke nincs.

A toronyóra hármat ütött. Ha valamikor egyáltalán, akkor legkésőbb most vette észre az apja, hogy Barnabás nem ment haza. Vajon aggódik-e érte? Talán elindul a keresésére. Talán már értesítette a rendőrséget. A végén még köröztetik is a rádióban. Barnabás szúrást érzett a gyomorgödrében. S ha így van, hol fogják keresni? Az iskolában? Talán éppen itt a padláson? Bezárta vajon az ajtót, mikor a vécéről visszajött? Nem tu¬dott visszaemlékezni. Felkelt, hogy megnézze. Igen, az ajtó be volt zárva és reteszelve. Kint lassan sötétedni kezdett. A tetőnyíláson behulló fény észrevétlenül gyengébb lett.


Hogy nyugtalanságától szabaduljon, Barnabás kicsit fel-alá járkált a lomtárban. Közben felfedezett egy csomó dolgot, melyeknek az egyébként itt heverő iskolai felszerelési tárgyak¬hoz semmi közük sem volt. Például egy régi, ütött-kopott, tölcséres gramofont – ki tudja, ki és mikor hozta ide? Az egyik sarokban több cifra aranykeretes festmény volt, melyeken alig látszott már valami, csak itt-ott derengett elő a sötét háttérből egy-egy sápadt, szigorú tekintetű arc. Akadt még egy teljesen elrozsdásodott hétágú gyertyatartó is, melynek csonkig égett vastag viaszgyertyáiról hosszú cseppszakállak lógtak. Barnabás hirtelen megijedt, mert egy homályos szegletben va¬lami alak mozdult meg. Csak a következő pillanatban eszmélt rá, hogy egy félvak, nagy tükör áll ott, melyben saját elmosó¬dott képmását látta. Közelebb ment és nézegette magát egy darabig. Hát, szépnek valóban nem volt mondható. kövér alakjával, iksz-lábaival és ezzel a savószínű arcával. Lassan megcsóválta a fejét és fennhangon így szólt: – Nem! Aztán visszament szőnyegekből rakott fekhelyéhez. Most már közel kellett tartania a könyvet a szeméhez, hogy tovább tudjon olvasni.

– Hol is tartottunk? – kérdezte Szűkmók. – A Nagy Rejtély Kapunál – emlékeztette Atráskó. – Helyes! Tegyük fel, hogy sikerül átjutnod rajta. Akkor – és csakis akkor – jelenik meg előtted a második kapu. A Varázstü¬kör Kapu. Amint mondtam, nem tudok róla saját megfigyelése¬ket közölni, hanem csak azt, amit a beszámolókból összegyűj¬töttem. Ez a második kapu nyitva is van meg zárva is. Őrültség¬nek hangzik, nem? Talán jobb, ha úgy mondjuk, nincs se zárva, se nyitva. Ámbár ettől még nem lesz kevésbé őrültség. Röviden: nagy tükörről vagy valami hasonlóról van szó, noha nincs sem üvegből, sem fémből. De hogy miből van, ezt még senki sem tudta nekem megmondani. Mindenesetre, aki előtte áll, látja önmagát – de persze, nem úgy, mint egy közönséges tükörben. Az ember nem a külsejét, hanem igazi belső lényét látja, azt, amilyen a valóságban. Aki itt át akar menni, annak – hogy úgy fejezzem ki magam – önmagába kell bemennie. – Mindenesetre – vélte Atráskó – az az érzésem, hogy ezen a Varázstükör Kapun könnyebb átlépni, mint az elsőn. – Tévedés! – kiáltotta Szűkmók, és megint izgatottan fel-alá kezdett járkálni –, óriási tévedés, barátom! Tapasztaltam, hogy épp olyan látogatók, akik különösen feddhetetlennek tartották magukat, ordítva menekültek az elől a szörnyeteg elől, aki a tükörből szembevigyorgott velük. Némelyeket hetekig kellett ápolnunk, mire megint olyan állapotba kerültek, hogy egyálta¬lán képesek legyenek a hazautazásra. – Ápolnunk! – dörmögte Urgula, aki éppen egy újabb vödröcskével ment el mellettük –, mindig többes számot hallok. Kit ápoltál te, mondd? Szűkmók csak legyintett. – Mások – folytatta előadását – nyilván még sokkal borzal¬masabbat láttak, mégis volt hozzá bátorságuk, hogy keresztül¬vágjanak. Némelyek számára esetleg kevésbé volt ijesztő, de mindegyiküknek erőt kellett vennie önmagán. Nem mondha¬tunk általános érvényűt róla. Mindenki számára más. – Jó – mondta Atráskó –, egyszóval át lehet menni ezen a Varázstükör Kapun? – Át lehet – erősítette meg a gnóm –, természetesen át lehet, különben nem lenne kapu. Logikus, nem? – Kívülről is meg lehet kerülni – vélte Atráskó –, vagy nem? – Meg lehet – ismételte Szűkmók –, feltétlenül meg lehet! De akkor nincs mögötte semmi. A harmadik kapu csak akkor jelenik meg, ha az ember átjutott a másodikon, hányszor mond¬jam még!


– És mi van ezzel a harmadik kapuval? – Itt következik csak az igazi nehézség! A Kulcsnélküli Kapu ugyanis zárva van. Egyszerűen zárva. Kész! Vége! Nincs rajta kilincs, nincs fogógomb, és nincs kulcslyuk, semmi! A hézagta¬lanul záródó egyetlen kapuszárny elméletem szerint fantáziai szelénből készült. Talán tudod, hogy nincs semmi, ami a fantá¬ziai szelént összetörhetné, meghajlíthatná vagy oldhatná. Tel¬jességgel tönkretehetetlen. – Tehát semmiképp nem lehet átmenni ezen a kapun? Lassan, lassan, fiam! Hisz voltak már egyesek, akik bejutot¬tak és beszéltek Jajulálával, nem igaz? Vagyis a kapu nyitható. – De hogyan? – Hallgass ide: tudni való, hogy a fantáziai szelén az akara¬tunknak van alárendelve. Éppen az akaratunk teszi a lehető legszilárdabbá. Minél inkább be akar valaki menni, annál erősebben zár az ajtó. De ha valaki egyszer eléri azt az állapo¬tot, hogy minden szándékát elfelejti és nem akar semmit – az előtt kinyílik az ajtó teljesen önmagától. Atráskó lesütötte a szemét és halkan mondta: – Ha ez igaz – akkor hogyan sikerülhet majd keresztüljutnom rajta? Hogyan tudnám nem akarni? Szűkmók sóhajtva bólintott. – Megmondtam: a Kulcsnélküli Kapu a legnehezebb. – És ha mégis sikerülne – folytatta Atráskó –, akkor már a Déli Jósdában vagyok? – Igen – mondta a gnóm. – És beszélhetek Jajulálával? – Igen – mondta a gnóm. – És ki vagy mi az a Jajulála? – Fogalmam sincs – mondta a gnóm, és szeme haragosan szikrázott –, senki nem akarta elárulni nekem azok közül, akik voltak nála. Hogyan fejezze be az ember a tudományos munká¬ját, ha mindnyájan titokzatos hallgatásba merülnek, he? Kitépném mérgemben minden szál hajamat – ha még lenne. Ha elébe jutsz, Atráskó, ugye, elmondod nekem végre? Elmondod, ugye? Elpusztulok szinte a tudásvágytól, és senki, de senki nem akar segíteni. Kérlek, ígérd meg, hogy mindent elmondasz! Atráskó felállt és a Nagy Rejtély Kapu felé nézett, melyet elöntött a tiszta holdfény. – Nem ígérhetem meg neked, Szűkmók – suttogta –, bár szívesen kimutatnám a hálámat. De ha senki sem beszélt eddig arról, hogy ki vagy mi az a Jajulála, annak valami okának kell lennie. És míg ezt az okot nem ismerem, nem dönthetem el, hogy vajon tudhatja-e olyasvalaki is, aki maga még nem állt a színe előtt. – Akkor pedig pusztulj innen! – kiáltott rá a gnóm, és sze¬mecskéi valósággal szikrát hánytak. – Az ember csak hálátlan¬ságot kap! Az ember egy életen át fáradozik, hogy felderítsen egy általános érdekű titkot. De segítségre nem számíthat. Egy¬általán nem kellett volna törődnöm veled! Ezzel berohant a kis barlangba, ahonnan egy ajtócska heves csapódása hallatszott. Urgula Atráskó mellé lépett, és kuncogva mondta: – Nem gondolja ám komolyan a vén aszottfejű! Csak megint rettenete¬set csalódott a nevetséges kutatásai miatt. Nagyon is szeretné ugyanis, ha ő lehetne, aki a nagy rejtélyt megoldja. A híres Szűkmók gnóm! Ne vedd tőle zokon! – Nem – mondta Atráskó. – Mondd meg neki, kérlek, hogy teljes szívemből köszönöm mindazt, amit értem tett. És neked is köszönöm. Ha engedélyem lesz rá, el fogom mondani neki a titkot – feltéve, hogy visszajövök. – Hát el akarsz hagyni minket? – kérdezte az öreg Urgula. – Nem tehetek másként – felelte Atráskó –, nem szabad időt veszítenem. Most elmegyek a Jósdába. Ég veled! És vigyázz addig Fuhurra, a szerencsesárkányra! Ezzel sarkon fordult, és elindult a Nagy Rejtély Kapu irá¬nyában. Urgula szemmel követte, amint egyenes alakja a lebegő kö¬penyben eltűnt a sziklák között. Utánaszaladt még és így kiál¬tott:


– Sok szerencsét, Atráskó! De nem tudta, hogy hallotta-e vajon a fiú. Mialatt visszadö¬cögött kis barlangjába, ezt dörmögte magában: – Szüksége lesz rá – csakugyan sok szerencsére lesz szüksége. Atráskó mintegy ötvenlépésnyire közelítette meg a sziklakaput. Sokkal hatalmasabb volt, mint ahogy a messzeségből elképzel¬te. Mögötte a teljesen puszta síkság terült el, amely a szemnek semmi kapaszkodót nem kínált, úgyhogy a tekintet mintha csak az űrbe fúródott volna. A kapu előtt s a két oszlop között számtalan koponyát és csontvázat látott Atráskó – Fantázia különféle lakóinak a maradványait, akik megpróbáltak átmen¬ni a kapun, de a szfinxek pillantásától örökre megdermedtek. De nem ez volt, ami Atráskót megállásra bírta. Ami feltar¬tóztatta, az a szfinxek látványa volt. Atráskó már átélt néhány dolgot a Nagy Keresés folyamán, látott már fenségeset és félelmeteset, de amit eddig a percig még nem tudott, az az volt, hogy e kettő egy lényben egyesülhet, hogy a szépség rettenetes is lehet. A holdfény elárasztotta a két hatalmas alakot, s ahogy lassan közeledett feléjük, mintha a végtelenbe magasodtak volna. Úgy tetszett, mintha fejük elérné a holdat, és hogy az arckifejezés, amellyel egymásra tekintenek, minden hozzájuk közelítő lépés¬sel változáson megy át. Felmagasodó testükön, de főképp em¬berszabású arcukon ismeretlen, félelmetes erő árama futott és cikázott végig – mintha nem úgy léteznének, ahogy más már¬ványtömbök, hanem mintha minden pillanatban el akarnának tűnni és ugyanakkor újrateremtődnének önmagukból. S úgy tetszett, mintha éppen ezért hatnának sokkal igazibbnak, mint bármely szikla. Atráskót félelem fogta el. Nem a fenyegető veszélytől való félelem volt ez, olyan félelem volt, amely túlnőtt saját személyén. Alig gondolt arra, hogy – amennyiben a szfinxek pillantása nekiszegeződik – örökre megbéklyózva és megmeredve ott kell maradnia. Nem, őt a megfoghatatlanság, a minden mértéken felüli nagyszerűség és a felsőbbrendű erő valósága előtt érzett félelem nyűgözte le. Ez tette lépteit egyre nehezebbé, mígnem úgy érezte, hogy hideg, szürke ólomhól van a teste. Mégis továbbment. Nem nézett fel többet. Fejét lehajtva, nagyon lassan, lépésről lépésre haladt a sziklakapu felé. S egyre súlyosabb lett a félelem terhe, mely földre akarta teperni. Mégis ment tovább. Nem tudta, hogy a szfinxek behunyták-e a sze¬müket vagy sem. Nem volt veszteni való ideje. A szerencsére kellett bíznia, hogy bebocsátást nyer-e, vagy ez lesz a Nagy Keresés vége. És abban a pillanatban, mikor éppen úgy hitte, hogy akarat¬erejéből már egyetlen további lépés megtételére sem telik, meg¬hallotta ennek a lépésnek a visszhangját a sziklaboltív belsejé¬ben. És ugyanakkor legördült róla minden félelem, olyan töké¬letesen és maradéktalanul, hogy úgy érezte, mostantól kezdve soha többé nem fog félni, akármi történjék is vele. Felemelte a fejét, és látta, hogy a Nagy Rejtély Kaput maga mögött hagyta. A szfinxek átengedték. Előtte, mintegy húszlépésnyire, ahol előzőleg csak a végtelen puszta síkság terült el, ott magasodott egyszerre a Varázstükör Kapu. Nagy volt és kerek, mint egy második holdkorong (mert a valódi még mindig ott úszott magasan az égen), és úgy fénylett, mint a színezüst. Nehezen volt hihető, hogy valaki éppen ezen a fémes felületen legyen képes áthatolni. Arra számított, hogy amint Szűkmók leírta neki – önnön mivoltának valamilyen iszonyatot keltő képe fog szembelépni vele a tükörben, de ezt miután minden félelmét levetkőzte – szinte alig tartotta már figyelemre érdemesnek. Eközben rémkép helyett olyasmit látott, amire egyáltalán nem számított és amit fel sem tudott fogni. Egy körülbelül vele egykorú, sápadt arcú, kövér fiút látott, amint maga alá húzott lábbal ül szőnyegekből tákolt fekhelyén és egy könyvet olvas. Szakadozott, szürke takarókba burkolózott, és nagy, szomorú szeme volt. Mögötte a félhomályban néhány mozdulatlan állat


látszott, egy sas, egy bagoly és egy róka, hátrább pedig egy fehér csontváznak tűnő valami derengett. Nem lehetett ponto¬san felismerni.

Barnabás összerezzent, amikor felfogta, hogy mit is olvasott. Hisz ez ő! A leírás minden kis részlete ráillett. A könyv reszketni kezdett a kezében. A dolog határozottan komolyra fordult! Teljes képtelenség, hogy egy nyomtatott könyvben olyasmi álljon, ami csakis ebben a pillanatban és csakis őrá érvényes. Mindenki más ugyanezt olvasná a könyvnek ezen a helyén. Az egész nem lehet más, mint egy őrületes véletlen. Ugyanakkor kétségtelenül figyelemre méltó véletlen. – Barnabás – mondta hangosan magának –, te igazán szédel¬gő vagy. Szedd, kérlek, össze magad! A lehetőséghez képest szigorú hangon próbált beszélni, de hangja remegett kissé, mert nem volt egészen meggyőződve róla, hogy csak véletlenről van szó. – Képzeld csak – gondolta –, ha valóban tudnának rólad valamit Fantáziában. Ez csodás volna. De nem merte hangosan mondani.

Csak egy ámuló kis mosoly lebegett Atráskó ajkán, mikor a tükörképbe lépett – kicsit csodálkozott, hogy neki ilyen kön¬nyen sikerül, amit mások lebírhatatlan nehézségnek láttak. De mialatt keresztülment a kapun, sajátságos, bizsergető borzon¬gás futott rajta végig. És sejtelme sem volt róla, hogy valójában mi történt vele: Amint ugyanis a Varázstükör Kapu túloldalára ért, minden emlékét elvesztette, ami önmagára, addigi életére, további cél¬jaira és szándékaira vonatkozott. Nem tudott már a Nagy Keresésről, ami idevezette, és nem tudta a saját nevét sem. Olyan volt, mint egy újszülött gyermek. Maga előtt, csupán néhány lépésnyire, ott látta a Kulcsnél¬küli Kaput, ám Atráskó nem emlékezett sem erre a megjelölés¬re, sem arra, hogy át akart menni rajta, hogy a Déli Jósdába jusson. Fogalma sem volt róla, mit akar tenni, mit kellene tennie, és miért van itt. Könnyűnek és nagyon derűsnek érezte magát, minden ok nélkül nevetett, csak úgy jókedvében. A kapu, melyet maga előtt látott, kicsi volt és alacsony, mint valami közönséges ajtó. Nem vette körül fal – egy szál magában állt a kopár síkon. És a kapuszárny be volt csukva. Atráskó nézegette egy darabig. Úgy tetszett, hogy valami rézszínben csillogó anyagból áll. Mindez szép volt, de egy idő után nem érdekelte többé Atráskót. Körbement, megszemlélte a kapu hátoldalát is, de a látvány semmiben sem különbözött az előbbitől. Nem volt az ajtón sem kilincs, sem gomb, sem kulcslyuk. Nyilvánvalóan nem lehetett kinyitni, de minek is, amikor sehova sem vezetett és egyszerűen csak ott állott. Mert a kapu mögött csak a széles, lapos és teljesen puszta síkság terült el. Atráskó legszívesebben elment volna. Megfordult, visszatért a kerek Varázstükör Kapuhoz és annak hátoldalát szemlélgette egy ideig, anélkül hogy a jelentését felfogta volna. Elhatározta, hogy elmegy,

– Nem, nem, ne menj el! – mondta Barnabás jó hangosan –, fordulj vissza, Atráskó! Át kell menned a Kulcsnélküli Kapun!

aztán mégis visszafordult a Kulcsnélküli Kapu irányába. Még egyszer meg akarta nézni a rézvörös ragyogást. Ott állt ismét a kapu előtt, jobbra-balra hajlongott és örült. Gyengéden vé¬gigsimította a különös anyagot. Melegnek, sőt élettelinek érez¬te. És az ajtó résnyire kinyílt.


Atráskó bedugta a fejét, és olyasvalamit látott, amit előbb, mikor a kaput körbejárta, nem látott a másik oldalon. Fejét ismét visszahúzta, és elnézett a kapu mellett: csak a puszta síkság terült el ott. Újra benézett az ajtórésen, és számtalan hatalmas oszlop alkotta hosszú folyosó tárult a szeme elé. És mögötte lépcsők és újabb oszlopok és teraszok sorakoztak, majd megint lépcsők és egy egész oszloperdő. De az oszlopok felett sehol nem volt tető. Az éjszakai égbolt borult föléjük. Atráskó belépett a kapun és csodálkozva nézett körül. A zár bekattant mögötte.

A toronyóra négyet ütött. A tetőnyíláson beeső borús nappali fény fokozatosan elhalvá¬nyult. Túl sötét volt már az olvasáshoz. Az utolsó oldalt Barna¬bás már csak fáradságosan tudta kibetűzni. Félretette a köny¬vet. Most mit tegyen? Biztosan van villanyvilágítás ebben a lomtárban. A félho¬mályban az ajtóhoz botorkált és végigtapogatta a falat. Nem talált kapcsolót. A másik oldalon sem volt. Barnabás ekkor egy doboz gyufát húzott elő a nadrágzsebéből (mindig volt nála, mert szeretett kis tűzcsóvákat gyújtani), de a gyufa nedves volt, és csak a negyedik gyulladt meg. A kis láng gyenge fényénél kereste tovább a villanykapcsolót, de nyoma sem volt. Ezzel nem számolt. Arra a gondolatra, hogy az egész estét és éjszakát teljes sötétségben ülve kell itt eltöltenie, megdermedt a félelemtől. Bár nem volt már kisgyerek, és otthon vagy valami más ismert helyen egyáltalán nem félt a sötéttől, de itt fenn, ebben az óriási lomtárban, a sok furcsa holmi között, egészen más volt a helyzet. A láng megperzselte az ujját, úgyhogy eldobta a gyufát. Egy darabig csak állt és figyelt. Az eső alábbhagyott és csak egész halkan dobolt a nagy bádogtetőn. Ekkor eszébe jutott a hétkarú, rozsdásgyertyatartó, amit a lomok között fedezett fel. Eltapogatózott hozzá, megtalálta és odavitte a tornaszőnyegeihez. Meggyújtotta a kövér viaszcsonkok kanócát – mind a hetet –, és aranyló fény áradt szét máris. A lángok halkan sisteregtek és időnként ide-oda lengedeztek a huzatban. Barnabás fellélegzett és ismét a könyv után nyúlt.


VII. A hallgatás hangja

Gyönyörűségtől mosolyogva sétált be Atráskó az oszloperdőbe, mely fekete árnyékot vetett a tiszta holdfényben. Mély csend vette körül, alig hallotta csupasz lábának neszét. Nem tudta már, kicsoda volt, és hogy hívták, azt sem, hogy miként vetődött ide és mi keresnivalója van itt. Csupa ámulat volt és mégis gondtalan. A padlót mindenütt mozaik borította, melyet rejtélyesen összefonott minták vagy titokzatos jelenetek és képek díszítettek. Atráskó elindult rajta, széles lépcsőkön ment fel, tágas teraszokra érkezett, majd ismét lépcsőkön lefelé és egy kőoszlopokból álló sétányon haladt végig. Sorra szemügyre vette az oszlopokat, és örömmel állapította meg, hogy mindegyiket más-más díszítményekkel és jelekkel vésték tele. Így távolodott egyre jobban a Kulcsnélküli Kaputól. Ki tudja, mióta vándorolt már így, mikor egyszer csak lebegő hangot hallott a távolból. Megállt és fülelt. A hang közelebb jött. Énekhang volt, gyönyörű szép és csengettyűtisztaságú, olyan magas, mint egy gyermeké, ám végtelen szomorúan szólt, igen, néha mintha zokogott volna. A panaszdal egyszer oly gyorsan suhant tova az oszlopok között, mint a szélfuvallat, másszor megállt egy helyen, le-fel lebegett, közeledett és távolodott, s úgy tetszett, mintha széles ívben keringett volna Atráskó körül. A fiú nem mozdult, csak várt. A hang által leírt körök egyre szűkültek, úgyhogy Atráskó már értette a dal szövegét: Csak egyszer esik meg minden eset De egyszer mindent meghoz az élet. Hegyorom, völgy, rét és legelő felett Szétfoszlok és elenyészek.... Atráskó a hang felé fordult, mely nyugtalanul szálldosott ide-oda az oszlopok között, de senkit sem látott. – Ki vagy? – kiáltotta. És a hang visszhangozta: – Ki vagy? Atráskó elgondolkodott. – Ki vagyok? – mormogta –, nem tudom megmondani. Úgy rémlik, mintha egyszer tudtam volna. De vajon fontos-e ez? Az éneklő hang így felelt: Megtudni rejtelmeimet, versben beszélj, használj rímet, mert ki nem így beszél velem, nem érthetem – nem érthetem Atráskó nem volt valami gyakorlott a rím- és versszerkesztés¬ben, és tartott tőle, hogy a beszélgetés meglehetősen nehézkes¬nek fog bizonyulni, ha a hang csak azt érti, ami rímel. Egy ideig törni kellett a fejét, míg kibökte: Kérlek, zokon tőlem ne vedd, szeretném tudni a neved. S a hang rögtön válaszolt: Így már jól cseng a szó! Így már felfogható! Majd egy másik irányból énekelt: Barátom, jó a vágyad iránya, hogy itt vagy, ünnepi alkalom,


a Hallgatás Hangja vagyok, Jajulála, s a titokpalotát lakom. Atráskónak feltűnt, hogy a hang hol hangosabban, hol hal¬kabban zengett, de soha nem némult el egészen. Még amikor nem szavakat hallatott vagy ő maga beszélt hozzá, akkor is ott lengett körülötte a szüntelen zengés. S hogy a dal lassan távolodott tőle, utánafutott és megkér¬dezte: Hallasz, Jajulála, felelj nekem! Nem látlak, noha látnálak szívesen! A hang most elsuhant a füle mellett: Engem soha senki Még nem láthatott. Nem fogsz észrevenni, mégis itt vagyok. – Tehát láthatatlan vagy? – kérdezte Atráskó, de nem kapott választ. Erre eszébe jutott, hogy versformában kell kérdezős¬ködnie, és ezt mondta: Láthatatlan vagy csupán, vagy még tested sincs talán? Halk csilingelés volt hallható, ami éppúgy lehetett nevetés, mint zokogás, majd ismét felhangzott a dal: Sem ez, sem az nem vagyok, ahogy képzeled. Nem a fény ad alakot, ahogy teneked. Testem csengő hang, zene, csak az ért, ki hall, létezésem lényege egymaga a dal. Atráskó elcsodálkozott és egyre messzebbre követte a hangot, keresztül-kasul járva az oszloperdőt. Egy idő múlva újabb kérdést fabrikált: Helyesen értettelek meg, csupán a zengés alkotja lényed, s ha elhallgat egyszer az ének, többé hiába kereslek? S akkor ismét egészen közelről hallotta a feleletet: Ha dalom elcsendesedik, velem is az esik meg, ami minden egyéb lénnyel megesik, ha teste búcsút intett. Ez a rám kiszabott rend: Addig élek, míg a dalom zeng, de már nem sok nap elé tekintek. Ekkor újból zokogás hangzott fel, és Atráskó, aki nem értette, miért sír Jajulála, sietve megkérdezte: Mondd csak, miért vagy olyan szomorú! Hisz még fiatal vagy, gyerekszavú. S megint mintha a visszhang felelt volna: Szél kap szárnyára már. Csak panaszolva tudok dalolni. De halld, az idő lejár. Nosza mondd ki, mondd ki,


mit akarsz megtudakolni? A dal elhalt valahol az oszlopok között, és Atráskó, miután már nem hallotta, fejét forgatva figyelt minden irányba. Kis csend után a távolból megint közelebb szaladt az ének és szinte türelmetlenül hangzott: Jajulála a válasz. Te légy, aki faggat! Ha nincs, aki kérd, választ sem adhat! Atráskó ezt kiáltotta feléje: Jajulála, segíts megérteni, kérlek, mért kell szétfoszlanod és elenyészned! S a hang így énekelt: A Kislány Királynő nagybeteg, s odavész Fantáziahon. A Semmi elnyeli majd e helyet, s ugyanez lesz az én bajom. A Seholba hullunk és a Sohába, mint kik igazán nem is éltünk. Egy új név kell neki, ennyi az ára, hogy meggyógyuljon újra minékünk. Atráskó így válaszolt: Mondd, Jajulála, segély hol akadhat? Ki lesz, aki néki új nevet adhat? A hang folytatta: Halld meg, halld meg szózatomat, bár értelmedbe nem hatol, rögzítse magába jól az agyad, mielőtt távozol, hogy később, hogyha jobb időket érsz meg, mindazt, mi az emlékek vizének legmélyén érintetlenül pihen, újólag napvilágra hozd. Attól függ, eléred-e óhajod, nem, vagy igen. Egy ideig csak szó nélküli panaszos dal volt hallható, majd hirtelen közvetlenül Atráskó mellett csendült fel a hang, mintha valaki a fülébe beszélt volna: A Kislány Királynőnek új nevet ki tudna vajon szerezni? Segíteni dzsinn- vagy villasereg, te se, én se tudunk, se senki. Átkunktól nem szabadulhatunk, úrnőnk sose lesz vidámabb. Betűkbe zárt alakok vagyunk, s éljük a sorsot, amelyre szántak. Kitalált mese álmai, képei vagyunk csak, nem egyebek, egyikünk se tud újat teremteni, se bölcs, se király, se gyerek. De létezik egy hely, túl Fantázián, a neve kinti világ. Aki lakja, nincs bőség híján, másféle a rend odaát!


Az Ádámsarjak, jó okkal ilyen nevük van az ottlakozóknak, az Évalányok, az emberi nem, valódi tudói a szónak. Jól ismerik ők a módozatot, miképpen kell nevet adni. A Kislány Királynő így tudott kezdet óta fennmaradni. Új meg új neveket kapott, gyönyörűket, de hosszú ideje múlt, hogy az emberek átlépték küszöbünket, nem tudják, merre az út. Valódi mivoltunk mind feledte már, létünkben egyikük se hisz. Ó, jönne csak egy emberfia bár, nyomorunk már oszlana is! Ó, lenne csak, aki hinni merész, csak egy, ki a szózatot érti! Be könnyű nekik, s minekünk be nehéz egymás közegébe belépni. A világuk kívül van Fantázián, erőnk oda el nem ér Megtartod-e, én ifjú daliám, mit Jajulála beszél? – Igen, igen – bólogatott zavartan Atráskó. Minden erejét összeszedte, hogy emlékezetébe vésse a hallottakat, csak hát nem tudta, miért van erre szükség, s így nem értette meg, hogy a hang miről beszélt. Mindössze azt érezte, hogy nagyon, na¬gyon fontos dologról van szó, ám ez a zim-zum és a megerőlte¬tés, hogy mindent rímekben hallgasson és mondjon, elálmosí¬totta. Ezt mormolta: Meg én! Mindenkor eszemben forgatom, node mondd, mit kezdhetek azzal, hogy tudom! S a hang így válaszolt: Tőled függ, mit cselekszel. A hír kimondva. Ütött nekünk ezennel a búcsúóra. Félig már alva kérdezte Atráskó: Tovatűnsz? Hová repülsz? Most ismét zokogás vegyült a hangba, mely, egyre jobban távolodva, így énekelt: Közelbe jött a Semmi, a Jósda néma már, többé nem hallja senki, hogy hangja fel-le száll. Mind közt, ki szózatomra figyelni jött ide el, e kőoszlopvadonba, az utolsó leszel.


Talán sikerül tenéked, mit senki még sose tett, de hogy a célod elérjed, őrizd meg énekemet! És azután, egyre nagyobb messzeségből, még ezeket a szava¬kat hallotta Atráskó: Hegyorom, völgy, rét s legelő felett szétfoszlok és elenyészek Csak egyszer esik meg minden eset, de egyszer mindent meghoz az élet .. . Ez volt a végső, ami Atráskó füléhez ért. Leült egy oszlop mellé, hátát nekitámasztotta, felnézett az éjszakai égboltra és megpróbálta megérteni a hallottakat. A csend úgy burkolta be, mint puha, nehéz köpeny. Elaludt. Mikor felébredt, hideg hajnali szürkület vette körül. Hátán feküdt s az eget nézte. Az utolsó csillagok is elhalványultak. Jajulála hangja még mindig az emlékezetében csengett. S ugyan¬akkor ismét minden az eszébe jutott, amit idáig átélt, és az is, hogy milyen céllal folytatja a Nagy Keresést. Végre tudta hát, hogy mit kell tennie. Csak a Fantázia határain túl elterülő világ gyermeke tud új nevet adni a Kislány Királynőnek. Kellene találnia egy emberfiát és hozzá kellene vinnie! Egyetlen lendülettel talpra szökött.

– Ó – gondolta Barnabás –, hogy szeretnék segíteni a Kislány Királynőn – rajta és Atráskón is. Különlegesen szép név lenne, amit kitalálnék. Csak tudnám, hogy juthatok Atráskóhoz! Azonnal indulnék. Mekkora szemeket meresztene, ha egyszer csak megjelennék! De hát ez, sajnos, nem megy, vagy talán mégis? Majd halkan azt mondta: – Ha létezik valamilyen felétek vezető út, mondjátok meg nekem. Egész biztos, hogy odamegyek, Atráskó! Meg fogod látni.

Mikor Atráskó körülnézett, azt látta, hogy az oszloperdő – összes lépcsőjével és teraszával együtt – eltűnt. Körös-körül ugyanaz a tökéletesen puszta síkság terült el, melyet a Három Mágikus Kapu mögött pillantott meg, mielőtt átment rajtuk. De most sem a Kulcsnélküli Kapu, sem a Varázstükör Kapu nem volt látható. Felkelt és körbekémlelt. S egyszerre felfedezte, hogy a síkság közepén, nem különösebben messze tőle, ugyanolyan hely kép¬ződött, mint amilyen már egyszer a Zengerdőben a szeme elé tárult. Ezúttal viszont sokkal közelebb volt hozzá. Megfordult és amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett az ellenkező irányba. Hosszú futás után végre a látóhatáron kicsinyke emelkedőt vett észre, amely talán az a rozsdavörös sziklatáblákból álló hegyi táj lehetett, ahol a Nagy Rejtély Kapu magasodott. Arrafelé futott, de sokáig kellett futnia, amíg olyan közel került hozzá, hogy a részletek is kivehetők lettek. S akkor bizony kétségei támadtak. Valóban, volt ott valami, ami hason¬lított arra a sziklatáblás tájra, de kaput nem észlelt sehol. S a kőtáblák már nem vörösek, hanem szürkék és színtelenek vol¬tak. Csak amikor ismét hosszú ideig futott a vidék felé, akkor vette észre, hogy a sziklák között csakugyan akadt egy olyan bevágás, amely a kapu alsó részéhez hasonlított, de fölötte már nem ívelt át boltozat. Mi történhetett? Választ csak jó néhány órával később kapott, mikor végre a helyszínre ért. Az óriási kőboltozat beomlott – és a szfinxek eltűntek!


Atráskó utat vágott magának a törmelék között, azután felmászott egy sziklagúlára, hogy kilátása legyen arrafelé, ahol a Másodmagáknak és a szerencsesárkánynak kellett lenniük. Vagy netán ők is elmenekültek közben a Semmi elől? Ekkor egyszer csak egy icipici lengő zászlót vett észre Szűk¬mók obszervatóriumának sziklamellvédje mögött. Atráskó mindkét karral integetni kezdett, és kezével szája elé tölcsért formálva kiáltotta: – Hahó! Itt vagytok még? Alig zengett el a hangja, mikor abból a szakadékból, ahol a Másodmagák barlangja volt, gyöngyházfényű fehér szerencse¬sárkány emelkedett ki: Fuhur volt. Fenségesen lassú kígyómozgással szelte át a levegőt, miköz¬ben néhányszor pajkosan a hátára fordult és villámgyors buk¬fenceket hányt, úgyhogy olyannak tűnt, mint egy nyaldosó fehér láng. Ezután leszállt a sziklagúla elé, amelyen Atráskó állt. Feltámasztotta mellső lábát, s ettől olyan nagy lett, hogy magasra ívelő nyakán ülő feje fölébe került Atráskónak. Meg¬forgatta rubinpiros szemgolyóit és nyelvét hatalmasra tárt tor¬kából örömében előrenyújtva, érces hangon zengte: – Atráskó, barátom és gazdám! Milyen jó, hogy végre vissza¬tértél. Már majdnem feladtuk a reményt – azaz, csak a Másod¬magák, én nem! – Én is boldog vagyok, hogy viszontlátlak – válaszolta Atrás¬kó. – De mi történt ez alatt az egyetlen éjszaka alatt? – Egyetlen éjszaka? – kiáltotta Fuhur – azt hiszed, hogy mindössze egyetlen éjszaka volt? Csodálkozni fogsz! Szállj fel rám, vinni akarlak! Atráskó a hatalmas állat hátára lendült. Először ült életében szerencsesárkányon. S bár már betört néhány vad lovat és igazán nem volt félős, de az első pillanatban se nem látott, se nem hallott ettől a rövid légi vágtától. Olyan erősen kapaszko¬dott Fuhur lobogó sörényébe, hogy az állat zengve felkacagott és így kiáltott: – Ehhez mostantól fogva hozzá kell szoknod, Atráskó! – Mindenesetre úgy látszik – kiabálta vissza Atráskó és leve¬gő után kapkodott –, hogy újra teljesen egészséges vagy! – Majdnem – felelte a sárkány –, de még nem egészen! S ezután leszálltak a Másodmagák barlanglakása előtt. Szűkmók és Urgula egymás mellett állt a bejáratnál és várta őket. – Mit éltél át? – kezdett rögtön locsogni Szűkmók –, mindent el kell mesélned! Hogy áll a dolog a kapukkal? Helyesek-e az elméleteim? Kicsoda vagy micsoda az a Jajulála? – Nyughass! – torkolta le az öreg Urgula –, most először is ennie és innia kell. Csak nem sütöttem-főztem hiába! A te haszontalan kíváncsiskodásodra még elég idő marad! Atráskó lemászott a sárkány hátáról, és köszöntötte a gnóm házaspárt. Azután mindhárman asztalhoz ültek, ami újra min¬denféle pompás étellel volt megrakva, s melyen egy kis kanná¬ban gyógyfűtea gőzölgött.

A toronyóra ötöt ütött. Barnabás szomorúan gondolt a két tábla mogyorós csokoládéra, melyet otthon az éjjeliszekrényé¬ben őrzött - arra az esetre, ha egyszer éjszaka megéhezne. Ha sejtette volna, hogy soha vissza nem tér oda, magával hozhatta volna vastartalékul. De hát ezen nem lehetett már változtatni. Jobb, ha nem is gondol rá többet!

Fuhur úgy nyújtózott el a kis sziklavölgyben, hogy hatalmas feje Atráskó mellett feküdt, s így mindent hallhatott. – Képzeljétek – kiáltotta –, barátom és gazdám azt hiszi, hogy mindössze egy éjszakára volt távol!


– Hát nem így van? – kérdezte Atráskó. – Hét nap és hét éjjel volt! – mondta Fuhur. – Nézd, a sebeim mind majdnem begyógyultak! Csak most vette észre Atráskó, hogy az ő sebe is begyógyult. A gyógyfűből készített kötés leesett róla. Csodálkozott. – Hogy lehetséges ez? Átmentem a Három Mágikus Kapun, beszéltem Jajulálával, azután elaludtam – de ennyi ideig csak nem alhat¬tam! – Tér és idő bizonyára másképp van ott bent, mint itt – bölcselkedett Szűkmók. – Ennek ellenére ennyi időt, mint te, még senki sem töltött a Jósdában. Mi történt? Beszélj már végre! – Először azt szeretném tudni, hogy itt mi történt – válaszol¬ta Atráskó. – Magad is láthatod – mondta Szűkmók –, minden szín elsápad, minden egyre valószerűtlenebbé válik, a Nagy Rejtély Kapu eltűnt. egy látszik, hogy itt is elkezdődött a megsemmi¬sülés. – És a szfinxek? – tudakolta Atráskó. – Hova lettek? Elmene¬kültek? Láttátok őket? – Semmit sem láttunk – dörmögte Szűkmók -, azt reméltem, talán te tudsz róluk valamit mondani. A sziklaboltozat egyszer csak beomlott, de egyikünk sem hallott vagy látott semmit. Még oda is mentem és átvizsgáltam a törmeléket. És tudod, mi derült ki? Az omlás helyét szürke moha borítja, és olyan ősöreg az egész, mintha már sok száz éve romokban állna, és mintha a Nagy Rejtély Kapu soha nem is létezett volna. – Pedig létezett – mondta Atráskó halkan –, hiszen átmen¬tem rajta és a Varázstükör Kapun is és végül a Kulcsnélküli Kapun is. És most Atráskó elmesélte mindazt, ami vele történt. Fárad¬ság nélkül idézett fel minden részletet. Szűkmók, aki kezdetben buzgón közbekérdezett, hogy még pontosabb leírásokat kapjon, az elbeszélés alatt fokról fokra szótlanabb lett. S mikor Atráskó végül szinte szóról szóra elis¬mételte, amit Jajulála tudtára adott, egészen elhallgatott. Csöpp, ráncos arcára mélységes bánat ült. – Most hát tudod a titkot – fejezte be beszámolóját Atrás¬kó –, mindenképpen tudni akartad, nem igaz? Jajulála olyan lény, aki pusztán hangból áll. Alakját csak hallani lehet. Ott van jelen, ahol felcsendül. Szűkmók hallgatott egy darabig, aztán rekedt hangon kitört: – Ott volt csak, így akarod mondani. – Igen – felelte Atráskó –, saját szavai szerint én voltam az utolsó, akihez szólt. Szűkmók töpörödött arcán két kis könnycsepp gurult végig. – Hát hiába volt! – rikácsolta –, egész életem munkája, a kutatásaim, hosszú évek megfigyelései – minden hiába volt! Végre megkapom az utolsó követ tudományos építményemhez, végre befejezhetném, végre megírhatnám az utolsó fejezetet és akkor most egyszerre nem ér az egész semmit, teljesen fölösle¬ges, nem kell senkinek, egy fabatkányi haszna sincs, a kutyát sem érdekli, mert mindaz, amiről szól, nincs többé! Kész, vége, jó éjszakát! Rázta a zokogás, mintha köhögési rohama lett volna. Az öreg Urgula részvéttel nézte, megsimogatta kopasz fejecskéjét és így duruzsolt: – Szegény öreg Szűkmók! Szegény öreg Szűkmók! Ne légy ennyire kétségbeesve! Majd csak találsz valami mást. – Asszony! – förmedt rá Szűkmók szikrázó szemekkel –, akit magad előtt látsz, az nem holmi szegény öreg Szűkmók, hanem egy tragikus sorsú személy! És ahogy már egyszer tette, most is berohant a barlangba, és hallatszott a kis ajtó csattanása. Urgula sóhajtva ingatta a fejét és ezt mormogta: – Nem gondolja komolyan, derék öreg fickó ez, csak, sajnos, teljesen megbolondult. Mikor vége lett az étkezésnek, Urgula felállt és ezt mondta: – Most összecsomagolom a cókmókunkat. Nem sokat vihetünk magunkkal, de egy s más mégiscsak összejön. Igen, ennek most meg kell lennie. – Hát el akartok menni innen? – kérdezte Atráskó.


Urgula szomorúan bólintott. – Nem tehetünk mást. Ahol a megsemmisülés elharapózik, ott semmi sem terem meg. És az öregemnek sincs már miért itt maradnia. Majd meglátjuk, mi lesz. Valahogyan csak lesz. És ti? Mi a tervetek? – Azt kell tennem, amit Jajulála mondott – válaszolta Atrás¬kó –, meg kell próbálnom találni egy emberfiát s el kell vinnem a Kislány Királynőhöz, hogy új nevet adjon neki. – És hol akarod keresni ezt az emberfiát? – kérdezte Urgula. – Magam sem tudom – felelte Atráskó –, mindenesetre Fan¬tázia határán túl. – Majd megoldjuk a dolgot – kondult meg Fuhur harang¬hangja –, vinni foglak. Meglátod, szerencsénk lesz! – Na – mormolta Urgula –, akkor csak rajta! – Talán magunkkal vihetnénk titeket egy darabon? – aján¬lotta fel Atráskó. – Még csak ez hiányozna! – válaszolta Urgula –, soha az életben nem hajókáznék a levegőben. Rendes gnómok a biztos földön maradnak. Azonkívül ne szenvedjetek késedelmet miat¬tunk, nektek fontosabb dolgotok van, nektek kettőtöknek mindnyájunkért. – De szeretném nektek kifejezni a hálámat – mondta Atráskó. – ¬Legjobban teszed – morogta Urgula –, ha nem töltöd az időt ezzel a haszontalan fecsegéssel, hanem azonnal indulsz! – Igaza van – jegyezte meg Fuhur. – Gyere, Atráskó! Atráskó a szerencsesárkány hátára lendült. Még egyszer visszafordult és lekiáltott a kis öreg Urgulának: – A viszontlátásra! De az már a barlangban volt és csomagolt. Mikor néhány órával később Szűkmókkal együtt kilépett a szabadba, mind a kettejük hátán egy-egy púpozott puttony volt, s már megint mind a ketten buzgón civakodtak. Így billegtek tova apró görbe lábacskájukon, anélkül hogy egyszer is visszanéztek volna. Egyébként Szűkmók később még nagyon híres lett, nemzet¬ségében a legesleghíresebb gnóm, azonban nem a tudományos kutatásai miatt. De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Ugyanabban az időpontban, amikor a Másodmagák útnak indultak, Atráskó már messze viharzott Fuhur hátán, messze, messze a Fantázia fölötti levegőégben.

Barnabás akaratlanul is a tetőnyílás felé tekintett. és elképzelte, milyen lenne, ha ott fenn az égen, amely már majdnem egészen sötét volt, megpillantaná a nyaldosó fehér lángként közeledő szerencsesárkányt - ha azok ketten érte jönnének, hogy maguk¬kal vigyék! – Ó – sóhajtotta – , ez volna csak valami! Tudna rajtuk segíteni és ők is rajta. Mindannyiuk számára ez lenne a menekvés.


VIII.

SöpredékOrszágban

Hatalmas magasságban szárnyalt tova Atráskó. Piros köpenye óriási hullámívekben verdesett mögötte. Bőrszíjjal felkötött ké¬kesfekete haja lobogva nyúlt el a szélben. Fuhur, a fehér szeren¬csesárkány lassú, egyenletes hullámmozgással siklott az ég párái és felhő-foszlányai között. Fel és le és fel és le, újra meg újra . . . Mióta lehettek már úton? Nappalok és éjszakák és megint nappalok teltek el – Atráskó nem tudta már, mennyi. A sárkány alvás közben is tudott repülni, tovább, egyre tovább, és Atráskó elbóbiskolt néha, miközben erősen megkapaszkodott a sárkány fehér sörényében. De csak könnyű, nyugtalan álma volt. így az ébrenléte is fokról fokra álomba ment át, amelyben minden bizonytalanná vált. Lenn a mélyben árnyékszerűen vonultak el hegyek, száraz¬földek és tengerek, szigetek és folyók . . . Atráskó már nem törődött velük, és hátasállatát sem siettette többé, ahogy eleinte tette, miután elindultak a Déli Jósdától. Eleinte türelmetlen volt, mert azt hitte, hogy a szerencsesárkány hátán igazán nem lesz nehéz Fantázia határát elérnie – és a határon túl a Külső Világot, ahol az emberek fiai laknak. Fogalma sem volt, mekkora Fantázia. Kétségbeesetten harcolt a súlyos fáradtság ellen, mely le akarta gyűrni. Sötét szeme, melynek élessége korábban fiatal sasmadáréhoz volt hasonló, már nem érzékelte a messzeséget. Egyszer-egyszer még összeszedte minden akaratát, ültében ma¬gasra emelkedett és körbekémlelt, de hamarosan ismét magába roskadt, s maga elé meredve csak a hosszú, hajlékony sárkány¬testet bámulta, melynek gyöngyházszínű pikkelyei rózsásan és fehéren csillogtak. Fuhur is ki volt merülve. Még az ő végtelen¬nek tetsző ereje is lassanként a végéhez közeledett. A hosszú repülés alatt nemegyszer láttak az alattuk elterülő vidéken olyan helyeket, amelyeket elborított a Semmi, és ame¬lyekre nem lehetett megvakulás érzése nélkül letekinteni. Ekko¬ra magasságból nézve, számos ilyen hely még viszonylag kicsi¬nek tűnt, de némelyek már akkorák voltak, mint egy egész ország, és a távoli láthatáron is túlterjedtek. Rémület fogta el a szerencse-sárkányt és utasát egyaránt, irányt változtattak és másfelé repültek tovább, hogy ne kelljen látniuk a borzalmat. Ám különös dolog, hogy a borzalom, ha rendszeresen ismétlő¬dik, elveszti rémisztő hatását. És minthogy a megsemmisült helyek nem kevesbedtek, hanem egyre szaporodtak, Fuhur és Atráskó lassanként hozzászoktak a látványhoz – vagy inkább valami közönyféle lett úrrá rajtuk. Már alig vetettek ügyet rá. Jó ideje nem beszélgettek már egymással, amikor Fuhur érces hangon hirtelen megszólalt: – Atráskó, kis gazdám, alszol? – Nem mondta Atráskó, noha éppen valami szorongó álomból ébredt –, mi tetszik, Fuhur? – Azt kérdem magamtól, nem volna-e jobb visszafordul¬nunk. – Visszafordulni? Hova? – Az Elefántcsonttoronyhoz. A Kislány Királynőhöz. – Úgy gondolod, hogy dolgunk végezetlenül menjünk hozzá? – Nem, így éppen nem mondanám, Atráskó. Hogy is szólt a megbízatásod? – Ki kell kutatnom, mi az oka annak a betegségnek, amely¬ben a Kislány Királynő senyved, és hogy milyen orvosság az ellenszere. – De az nem volt a megbízatásodban —vetette ellene Fu¬hur —, hogy azt az orvosságot magad vidd el neki. – Hogy érted ezt?


– Lehet, hogy nagy hibát követünk el, ha egy emberfiát keresve, megkíséreljük átlépni Fantázia határát. – Nem értem, hova akarsz kilyukadni, Fuhur. Magyarázd meg világosabban. – A Kislány Királynő halálos beteg – magyarázta a sár¬kány –, mert új névre van szüksége. Ezt a Vénséges Morla árulta el neked. De ilyen nevet csak a Külső Világból való emberek fiai adhatnak neki. Így nyilatkoztatta ki Jajulála. Ezzel teljesítetted a megbízatásodat, és úgy érzem, hogy mind¬ezt sürgősen jelentened kellene a Kislány Királynőnek. – De mit segít rajta – kiáltotta Atráskó –, ha mindezt csupán közlöm vele, és nem viszek magammal egyúttal egy emberfiát, aki megmenthetné? – Ezt nem tudhatod – válaszolta Fuhur. – Ő sokkal többre képes, mint te meg én. Hátha semmi nehézséget nem okozna a számára, hogy egy emberfiát szólítson magához. Hátha tud valami utat-módot, ami előttünk és Fantázia összes teremtmé¬nyei előtt ismeretlen. Ehhez azonban tudnia kellene mindazt, amit most te tudsz. Mondjuk, hogy így van. Akkor nemcsak esztelenség, hogy a saját szakállunkra próbálunk egy emberfiát fellelni és hozzá vinni, hanem még az is megtörténhetik, hogy a Kislány Királynő meghal, mialatt mi még egyre keresgélünk, pedig megmenthettük volna, ha idejében visszafordulunk. Atráskó hallgatott. Kétségtelen, hogy a sárkány helyesen beszélt. Lehet, hogy így áll a dolog. De állhat egész másként is. Nagyon is lehetséges, hogy a Kislány Királynő, ha most ezzel a híradással térne hozzá vissza, ezt mondaná: mit segít ez rajtam? Ha elhoztad volna megmentőmet, meggyógyul-hatnék. De most már késő, hogy még egyszer elküldjelek. Nem tudta, mitévő legyen. És fáradt volt, túlságosan fáradt ahhoz, hogy határozzon. – Tudod, Fuhur – mondta halkan, de a sárkány jól hallotta a szavát –, talán igazad van, de lehet, hogy nincs. Repüljünk még egy kis ideig. Ha még akkor sem látjuk a határt, hát visszafordulunk. – Mit nevezel kis időnek? – kérdezte a sárkány. – Néhány órát – mormogta Atráskó – ej, mit, egy órát még. – Jó – felelte Fuhur –, tehát még egy órát. Ám ez az óra egy órával több volt a kelleténél. Egyikük sem figyelt rá, hogy az ég északon feketére felhősödött. Nyugaton, ahol a nap állt, izzó volt, és vészjósló csíkok lógtak le véres tengeri moszatként a látóhatárra. Keleten zivatar gön¬gyölődött elő, mint szürke ólomtakaró, mely előtt kiöntött kék tintára emlékeztető, széttépett felhőcafatok úsztak. És délről kénsárga gőz áramlott, melyben szikrázó villámok cikáztak. – Az az érzésem vélte Fuhur – , hogy rossz időt kapunk. Atráskó körbejártatta a tekintetét. – Igen – mondta –, aggasztó a helyzet. Mégis tovább kell repülnünk. – Okosabb lenne – válaszolta Fuhur –, ha menedéket keres¬nénk magunknak. Ha arról van szó, amit gyanítok, akkor nem tréfadolog vár ránk. – Mit gyanítasz? – kérdezte Atráskó. – Azt, hogy a négy szélóriás közeledik, akik megint éppen harcot akarnak vívni egymással! – magyarázta Fuhur. – Majd¬nem mindig azon vitatkoznak, hogy melyikük uralkodjék mint a legerősebb a többiek felett. Számukra az egész csak játék, mert nekik semmi bajuk sem történik közben. De jaj annak, aki a vitájuk kereszttüzébe kerül. Abból a legtöbbször nem sok marad. – Nem tudsz magasabbra repülni? – kérdezte Atráskó. – Úgy gondolod, hogy a hatósugarukon kívülre? Nem, olyan magasra nem tudok. És alattunk, ameddig ellátok, csak víz van, valamilyen óriási tenger. Nem látok sehol olyan helyet, ahol elrejtőzhetnénk. – Akkor nincs más hátra – határozta el Atráskó –, mint hogy bevárjuk őket. Úgyis akarok tőlük valamit kérdezni. – Mit akarsz? – kiáltotta a sárkány, és ijedtében nagyot ugrott a levegőben.


– Ha ők a négy szélóriás – magyarázta Atráskó –, akkor ismerik Fantázia valamennyi égtáját. Senki sem mondhatja meg nekünk pontosabban, hogy merre vannak a határok. – Szent ég! – kiáltotta a sárkány –, azt hiszed, hogy csak úgy kedélyesen el lehet velük társalogni? – Mi a nevük? – tudakolta Atráskó. – Az északit Lirrnek nevezik, a keletit Boreónak, a délről valót Siróknak és a nyugatról jövőt Magasztrolnak – válaszolta Fuhur. – De te, Atráskó, mi vagy te tulajdonképpen? Kisfiú vagy, vagy vasdarab, hogy nem ismered a félelmet? – Amikor a szfinxek kapuján átmentem – felelte Atráskó – minden félelem elmúlt belőlem. Azonkívül a Kislány Királynő jelét viselem. Fantázia minden teremtménye tiszteletben tartja. Mért éppen a szélóriások ne tennék? – Ó, persze hogy tiszteletben tartják! – szólt Fuhur –, de buták, és nem tudod őket a viaskodástól visszatartani. Majd meglátod, mit jelent ez! Eközben a zivatarfelhők annyira összetorlódtak minden ol¬dalról, hogy amit Atráskó maga körül látott, hatalmas méretű tölcsérhez, tűzhányó kráteréhez hasonlított, melynek falai egy¬re gyorsabb forgásba kezdtek, úgyhogy a kénsárga, az ólom¬szürke, a vérvörös és a mélyfekete színek egymásba keveredtek. És ő maga a fehér sárkány hátán szintén körben pörgött, mint a gyufaszál egy hatalmas örvényben. És most megpillantotta a viharóriásokat. Tulajdonképpen csak arcokból álltak, mert végtagjaik alak és szám tekintetében annyira változók voltak – hol rövidebbek, hol hosszabbak lettek, hol megszaporodtak, hol eltűntek, hol élessé körvonalazódtak, hol ködössé váltak –, azonkívül úgy egymásba gabalyodtak szörnyűséges körtáncukban vagy in¬kább birkózásukban, hogy teljes lehetetlenség volt igazi alakju¬kat felismerni. De az arcuk is állandóan változott, egyszer kövérre fúvódott fel, másszor hosszában és széltében széthúzó¬dott, azonban mégis arc maradt, melyet a másiktól meg lehetett különböztetni. Szájukat kitátva ordítottak és bömböltek, üvöl¬töttek és nevettek egymásra. A sárkányt és utasát, úgy látszik, észre sem vették, hiszen hozzájuk képest oly csöppek voltak, mint egy szúnyog. Atráskó felemelkedett. Jobb kezével megragadta a mellén levő aranyamulettet, és oly hangosan kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért: – A Kislány Királynő nevében hallgassatok és figyeljetek rám! És a hihetetlen megtörtént! Mintha hirtelen némaság sújtotta volna őket, elhallgattak. Szájuk becsukódott, és négy kidülledt óriási szempár meredt AURIN-ra. A körforgás is megszűnt. Egy csapásra síri csend támadt. – Adjatok választ! – kiáltotta Atráskó. – Merre van Fantázia határa? Tudod-e, Lirr? – Északon nincs – válaszolta a fekete felhőarc. – És te, Boreo? – Keleten sincs – felelte az ólomszürke felhőarc. – Beszélj, Sirók! – Délen sehol nincs határ – mondta a kénsárga felhőarc. Magasztrol, te tudod vajon? – Nincs határ nyugaton – válaszolta a tűzvörös felhőarc. És mind a négyen egyszerre mondták: – Ki vagy te, hogy a Kislány Királynő jelvényét viseled és nem tudod, hogy Fantázia határtalan? Atráskó hallgatott. Úgy érezte, mintha fejbe verték volna. Arra igazán nem gondolt, hogy egyáltalán nincs határ. Akkor minden hiába volt. Alig vette észre, hogy a szélóriások újra harci játékukba fogtak. Mindegy volt számára, hogy mi történik tovább. Mikor a sárkányt egy forgatag hirtelen a magasba röpítette, erősen belekapaszkodott a sörényébe. Lángoló villámok között vágtat¬tak körbe, s utána majdnem belefulladtak a vízszintesen szágul¬dó felhőszakadásba. Váratlan lángáradat ragadta magával őket, hogy majdnem megégtek, de máris jégesőbe kerültek, amely nem jégszemekből, hanem


dárdahosszúságú jégcsapok¬ból állt, és a mélybe verte le őket. Aztán megint felszívta őket valami a magasba, ide-oda dobálta és erre-arra röpítette – a szélóriások az elsőbbségért viaskodtak. – Kapaszkodj erősen! – kiáltotta Fuhur, mikor egy széllökés a hátára fordította. De már késő volt. Atráskó elvesztette az egyensúlyát, és a mélybe zuhant. Zuhant és zuhant, azután nem tudott semmi¬ről. Mikor ismét magához tért, puha homokon találta magát. Hul¬lámok zúgását hallotta, és mikor fejét felemelte, látta, hogy tengerpartra sodródott. Szürke, ködös, de szélcsendes nap volt. A tenger nyugodt volt, és semmi sem mutatta, hogy röviddel ezelőtt még a szélóriások háborúja dúlt errefelé. Vagy talán egészen másféle, távoli vidékre vetődött volna? A part lapos volt, semerre sem látszott szikla vagy domb, a párában csupán néhány göcsörtös, ferde fa állt, karmos nagy kezekre hasonlítva. Atráskó felült. Néhány lépésnyi távolságban felfedezte piros bivalyszőr köpenyét. Odamászott és a vállára borította. Csodál¬kozva állapította meg, hogy köpenye már alig nedves. Ezek szerint elég régóta itt fekhet. Hogy került ide? És miért nem fulladt a vízbe? Valami homályos emlék merült fel benne. Karokat látott, amelyek magukra vették, és különös éneklő hangokat hallott: „Szegény kisfiú, szép kisfiú! Tartsátok őt! Ne hagyjátok elme¬rülni!" Talán ez is csak a hullámok csobogása volt. Vagy sellők és vízimanók lettek volna? Valószínűleg látták rajta a Talizmánt, és azért mentették meg. Ösztönösen az amulett után kapott – de nem volt meg. A lánc eltűnt a nyakáról. Elvesztette a medaliont. – Fuhur! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak bírta. Fel¬ugrott, ide-oda futkosott és mindenfelé kiabálta: – Fuhur! Fu¬hur! Hol vagy? Semmi válasz. Csak a hullámok egyenletes, lassú csobogása, amint a partot nyaldosták. Ki tudja, hova sodorták a szélóriások a fehér sárkányt! Talán egész másfelé keresi Fuhur az ő kis gazdáját, messze-messze innen. Talán már nincs is életben. Atráskó immár nem volt sárkánylovas, nem volt a Kislány Királynő követe – csupán egy kisfiú. És egészen egyedül volt.

A toronyóra hatot ütött. Kinn most már sötét volt. Az eső elállt. Teljes csend uralkodott. Barnabás a gyertyák lángjába bámult. Aztán összerázkódott, mert a deszkapadló megreccsent. Mintha valakit sóhajtani hallott volna. Lélegzetét visszafojtva figyelt. A gyertyák vetette kis fénykörön kívül sötétség töltöt¬te meg az óriási lomtárt. Nem topognak halk léptek a lépcsőn felfelé? Nem mozdult meg egész lassan a lomtárajtó kilincse? Megint reccsent egyet a deszkapadló. Ha kísértet tanyázna itt a lomtárban . . . ? Ej, mit – mondta Barnabás félhangosan –, nincsenek kísér¬tetek. Mindenki azt mondja. De akkor mért szól annyi történet róluk? Talán mind, akik azt mondják, hogy nincsenek kísértetek, egyszerűen csak félnek bevallani, hogy mégis vannak.

Atráskó szorosan beburkolózott piros köpenyébe, mert fázott, és útnak indult a szárazföld belseje felé. A vidék, amennyire a ködtől egyáltalán láthatta, alig változott. Lapos és egyhangú volt, csak


azzal a lassú módosulással, hogy a göcsörtös fák közt egyre több lett a bozót. Bokrok tűntek fel, melyek mintha rozsdás bádogból lettek volna, s majdnem olyan kemények is voltak. Könnyen felsérthette magát köztük, aki nem vigyázott. Körülbelül egy óra múlva Atráskó elért egy úthoz, mely púpos, szabálytalan alakú kődarabokkal volt kirakva. Úgy döntött, hogy követi az út irányát, hiszen valahova csak kell hogy vezessen. Ám kényelmesebbnek találta, hogy az út mellett a porban menjen, mint a göröngyös kövezeten. Az út tekervé¬nyes volt, jobbra-balra kígyózott, anélkül hogy okát lehetett volna találni, minthogy erre sem volt domb vagy folyó. Úgy látszott, hogy ezen a vidéken minden görbe. Atráskó még nem régen mendegélt így, mikor a távolból fokozatosan közeledő különös, dobogó lárma ütötte meg a fülét. Nagy dob tompa dübögéséhez volt hasonló, amibe pikulák hangjára emlékeztető éles füttyögés, valamint csengettyűszó vegyült. Atráskó egy útszéli bokor mögé bújt és várt. A sajátságos zenebona egyre közeledett, és végül a ködből előtűntek az első alakok. Nyilvánvaló volt, hogy táncolnak, de táncuk nem vidám és kecses mozdulatokból állt, hanem össze¬vissza ugráltak a legfurcsább taglejtésekkel, hemperegtek a földön, négykézláb mászkáltak, fel-felágaskodtak, és úgy visel¬kedtek, mint a bolondok. Közben csak a tompa, lassú dobszó, a pikulák éles hangja és a torkokból előtörő vinnyogás és zihálás hallatszott. Egyre többen és többen lettek, a menet szinte vég nélkülinek tetszett. Atráskó megpillantotta a táncosok arcát. Hamuszürke volt és verítékben úszott, de a szeme valamennyinek vad, lázas fényben izzott. Némelyek ostorral csapkodták magukat. Őrültek, gondolta Atráskó, és hideg borzongás futott végig a hátán. Egyébként megállapította, hogy a menet legnagyobb része éji manókból, koboldokból és kísértetekből áll. Vámpírok is voltak közöttük és boszorkányok tömegével, öregek, nagy púp¬pal és állukon kecskeszakállal, de fiatalok is, szépek és gonosz tekintetűek. Nyilvánvaló volt, hogy Atráskó Fantázia egyik országába jutott, melyet a sötétség teremtményei népesítenek be. Ha AURIN-t nem vesztette volna el, habozás nélkül elébük áll és megkérdezi tőlük, hogy mi folyik itt. Így azonban jobbnak tartotta, ha búvóhelyén várja meg, amíg a tébolyult menet elvonul, és az utolsó elmaradozó figura is bicegve és szökdécsel¬ve eltűnik a ködben. Csak ezután merészkedett ki újból az útra, és a kísérteties csapat után tekintett. Kövesse őket vagy ne? Nem tudta eldön¬teni. Tulajdonképpen azt sem tudta már, hogy kell-e még ten¬nie vagy egyáltalán tehet-e még valamit. Először érezte világosan, hogy mennyire hiányzik a Kislány Királynő amulettje, és milyen tehetetlen nélküle. Nem az általa nyújtott védelem volt a lényeg – hiszen az összes fáradalmat és nélkülözést, félelmet és magányt mind a saját erejéből kellett kiállnia –, hanem amíg a jelvényt hordta, soha nem volt kétsége afelől, hogy mit kell cselekednie. Mint valami rejtélyes iránytű, helyes irányba vezérelte akaratát és elhatározásait. De most másképp volt, nem érezte már a titkos erőt, amely vezette. Csupán azért, hogy ne álljon ott tehetetlenül, megparancsol¬ta önmagának, hogy kövesse a kísértetmenetet, melynek tompa dobritmusa még mindig hallatszott a távolból. Miközben a ködben előrelopakodott – mindenkor vigyázva, hogy az utolsó lemaradozóktól is kellő távolságban legyen –, megpróbálta a helyzetét tisztázni. Miért, ó, miért is nem hallgatott Fuhurra, mikor azt taná¬csolta, hogy tüstént repüljenek a Kislány Királynőhöz? Átad¬hatta volna neki Jajulála üzenetét és visszajuttathatta volna a Fényt. AURIN nélkül és Fuhur nélkül nem kerülhet többé a Kislány Királynőhöz. Biztosan várja őt élete végső percéig, reménykedve, hogy jön, bízva, hogy szabadulást hoz neki és Fantáziának – de mindhiába! Hát ez bizony elég rettenetes volt, de még rémesebben hang¬zott, amit a szélóriásoktól megtudott: hogy sehol nem létezik határ. Ha lehetetlen Fantáziából kilépni, akkor az is lehetetlen, hogy a határon túlról segítségül hívhasson egy emberfiát. Ép¬pen azért, mert Fantázia végtelen, vált elkerülhetetlenné a vége.


Miközben tovább bukdácsolt a ködgomolyokon keresztül az egyenetlen kövezeten, emlékezetében még egyszer felhangzott Jajulála szelíd hangja. Halvány kis reményszikra pislákolt fel a szívében. Régebben gyakran jöttek át emberek Fantáziába, hogy a Kislány Királynőnek időről időre pompás új neveket adjanak – így szólt az ének. Tehát mégis van út az egyik világból a másikba! Be könnyű nekik, s minekünk be nehéz egymás közegébe belépni. Igen, ezek voltak Jajulála szavai. Csakhogy az emberek elfe¬lejtették ezt az utat. De nem lehetséges-e, hogy egy, egyetlenegy ember mégis emlékszik rá? Hogy az ő helyzete is reménytelen, azzal már nem sokat törődött Atráskó. Csak az volt a fontos, hogy egy emberfia meghallja Fantázia hívását és eljöjjön – ahogy ez minden idő¬ben történt. És talán, talán már el is indult valaki, talán már úton is van!

– Igen! Igen! – kiáltotta Barnabás. Megijedt a saját hangjától és halkabban tette hozzá: – Szeretnék a segítségetekre lenni, csak tudnám, hogyan! Nem tudom az utat, Atráskó. Igazán nem tudom.

A tompa dobszó és a pikulák éles hangja elnémult, és Atráskó anélkül, hogy észrevette volna, olyan közel ért a menethez, hogy majdnem beleszaladt az utolsó alakokba. Minthogy me¬zítláb volt, lépte nem ütött zajt – de nem ez volt az oka, hogy ez a népség egyáltalán nem vett róla tudomást. Ha vasalt csizmában dobogott vagy hangosan kiáltozott volna, akkor sem törődtek volna vele. Már nem menetoszlopban álltak, hanem messze szétoszoltak egy szürkés fűvel benőtt, néhol iszapos mezőn. Egyesek könnye¬dén ide-oda ringatóztak, mások mozdulatlanul ácsorogtak vagy guggoltak, de vak, lázas fényben csillogó szemmel mind¬annyian egyazon irányba néztek. S most Atráskó is meglátta, hogy mi az, amire iszonyatos önkívületükben merednek. A mező túloldalán a Semmi terült el. Olyan volt, amilyennek Atráskó korábban is látta már a kéregrémeknél a fa ormáról, vagy a síkságon, ahol a Déli Jósda Mágikus Kapui álltak, vagy Fuhur hátán ülve, nagy magasság¬ból – de eddig mindig csak távolról pillantotta meg. Most azonban váratlanul szemtől szembe találta magát vele, amint az egész tájat keresztülszelve, hatalmasan és nagyon lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett. Atráskó látta, hogy a mezőn álló kísértetfigurák rángatózni kezdenek előtte, végtagjaik görcsbe csavarodnak, szájukat kitátják, mintha kiáltani vagy nevetni akarnának, de síri csend uralkodott. És azután, mint hervadt falevelek, melyeket elra¬gad egy szélroham – valamennyien egyszerre a Semmi felé tódultak és gurulva, ugrálva zuhantak bele. Alig tűnt el hangtalanul és nyom nélkül a szellemcsapat utolsó tagja, amikor Atráskó rémülten vette észre, hogy saját teste is rángatózásszerű kis lépésekkel indul a Semmi felé. Mindent elsöprő vágy akarta a hatalmába keríteni, hogy ő is bele¬vesse magát. Atráskó minden akaraterejét összeszedte és ellen¬állt. Kényszerítette magát, hogy megálljon. Lassan, egész las¬san sikerült is megfordulnia és, mint valami láthatatlan hatal¬mas vízáradattal szemben, lépésről lépésre előreküzdenie ma¬gát. A szívóerő gyengült, és Atráskó rohanni kezdett, rohanni, amilyen gyorsan csak bírt, visszafelé a hepehupás kövezeten. Megcsúszott, elvágódott, majd összeszedte magát és tovább rohant, anélkül hogy meggondolta volna, hova vezeti a ködben ez az út. Futva követte az út értelmetlen kanyarulatait, és csak akkor állt meg, amikor egy szurokfekete, magas városfal bontakozott ki előtte a ködből. A fal mögött néhány ferde torony fúródott a szürke égbe. A városkapu vastag fa kapuszárnyai korhadtak és rothadtak voltak és ferdén lógtak a rozsdás sarokvasakon. Atráskó belépett a kapun.


A lomtárban egyre hidegebb lett. Barnabás már úgy fázott, hogy reszketett bele. És ha megbetegedne – akkor mi lenne vele? Például tüdő¬gyulladást kaphatna, mint Vili, az osztálytársa. Akkor egyedül kellene meghalnia itt a lomtárban. Senki nem lenne mellette, aki segíthetne rajta. Most bizony nagyon örülne, ha apa megtalálná és kiszabadí¬taná. De hazamenni – nem, azt nem lehet! Inkább a halál! Összeszedte a még fellelhető katonai pokrócokat és minden oldalról jól beburkolta magát velük. Lassacskán kezdett felmelegedni.


IX.

Kísértetváros

Igen messze, valahol a tenger viharos hullámai felett megzendült Fuhur bronzharanghoz hasonló hatalmas hangja: – Atráskó! Hol vagy? Atráskó! A szélóriások már régen abbahagyták harci játékukat és szanaszét viharzottak. Majd újból találkoznak, itt vagy másutt, hogy ismét megküzdjenek egymással, ahogy ezt időtlen idők óta teszik. Már el is felejtették, ami az imént történt, mert semmire sem emlékeznek és semmiről sem tudnak a saját zabolátlan erejükön kívül. És így a fehér sárkány és kis utasa is már rég kiesett az emlékezetükből. Amikor Atráskó a mélybe zuhant, Fuhur, minden erejét latba vetve, azonnal megkísérelte, hogy utánabukjék és röpté¬ben felfogja. De egy forgószél magasba ragadta és messze, messze sodorta. Mire visszavergődött, a szélóriások már a ten¬ger más része felett tomboltak. Fuhur kétségbeesetten igyeke¬zett megtalálni azt a helyet, ahol Atráskó a vízbe zuhanhatott, de még egy fehér szerencsesárkány számára is lehetetlen feladat felfedezni olyan piciny pontocskát, mint a vízen ide-oda hányó¬dó test – vagy éppen egy vízbefúltat a fenéken. Fuhur mégsem adta fel a reményt. Magasra emelkedett a levegőben, hogy jobb áttekintése legyen, majd ismét közvetle¬nül a hullámok fölött repült, vagy köröket írt le, egyre tágabb és tágabb köröket. Közben állandóan Atráskót szólongatta, abban a reményben, hogy valahol csak ráakad a tajték között. Szerencsesárkány volt, és semmi sem tudta megingatni ab¬ban a meggyőződésében, hogy végül is minden jóra fordul. Bármi történt is, Fuhur soha nem fogja feladni a reményt. – Atráskó! – dörgött át hatalmas hangja a hullámok hábor¬gásán – Atráskó, hol vagy? Atráskó egy elhagyott város kihalt utcáin mendegélt. A látvány nyomasztó volt és félelmetes. Nem volt egyetlen épület sem, amely már külsőleg is ne keltett volna fenyegető és elátkozott benyomást, mintha az egész város csupa szellempalotából és kísértetházból állana. Az utak és utcák felett, melyek ugyan¬olyan girbegurbák voltak, mint minden ebben az országban, szörnyű pókhálók lógtak, és rossz szag áradt a pincenyílásokból és üres kutakból. Atráskó eleinte csak saroktól sarokig osont, nehogy meglássa valaki, de hamarosan már nem csinált gondot magának abból, hogy elrejtőzzék. A terek és az utcák üresen ásítoztak előtte, s az épületekben sem volt semmi mozgás. Egyesekbe bement, de nem talált mást, mint felborult bútorokat, széttépett függönyö¬ket, törött edényeket és üveget – a pusztítás összes jelét, de lakókat sehol. Az egyik asztalon félbeszakadt étkezés maradéka állt, néhány tányér fekete színű leves némi ragacsos törmelék¬kel, ami talán kenyér lehetett. Mindkettőből evett. Undorító¬nak találta, de nagyon éhes volt. Bizonyos értelemben egész helyénvalónak érezte, hogy éppen ide vetődött. Ez a hely jól illett olyasvalakihez, aki elvesztette minden reményét.

Barnabás már egészen elgyengült az éhségtől. A jó ég tudja, miért éppen most, egyáltalán nem ide illő módon, de Anna kisasszony almás rétese jutott az eszébe. A világ leg¬jobb almás rétese volt. Anna kisasszony háromszor egy héten járt hozzájuk, apja írnivalóit intézte és rendbe hozta a háztartást. Legtöbbször főzött vagy sütött is valamit. Tenyeres-talpas nőszemély volt, aki gátlástalanul hangosan beszélt és nevetett. Apja udvarias volt hozzá, de egyébként mintha tudomást


sem vett volna róla. Csak nagy ritkán sikerült a kisasszonynak elérnie, hogy apa szomorú arcán mosoly suhanjon át. Amikor náluk volt, jelenlé¬tétől egy kicsit világosabb lett a lakás. Anna kisasszonynak volt egy kislánya, bár nem volt férjnél. A kislányt Krisztának hívták, három évvel volt fiatalabb Bar¬nabásnál, és gyönyörű szőke haja volt. Régebben Anna kisas¬szony majdnem mindig magával hozta a kislányát. Kriszta nagyon félénk volt. Amikor Barnabás órákon keresztül mesélte neki a történeteit, mély csendben ült a helyén és tágra nyílt szemmel figyelt rá. Csodálta Barnabást, ő pedig nagyon szeret¬te a kislányt. Azonban egy évvel ezelőtt Anna kisasszony vidéki intézetbe adta a kislányát. És azóta talán egyszer sem találkoztak. Barnabás ezt meglehetősen rossz néven vette Anna kisas¬szonytól, és semmiféle magyarázat nem győzte meg, hogy miért jobb így Krisztának. Ám a kisasszony almás rétesének ettől függetlenül soha nem tudott ellenállni. Gondterhelten tette fel magának a kérdést, hogy vajon med¬dig bírja valaki evés nélkül. Három napig? Kettőig? Lehet, hogy az embernek már huszonnégy óra múlva kényszerképzetei lesznek? Ujjain számolta ki, hogy mennyi ideje van már itt. Tíz órája, sőt valamivel több is lehet. Ha a tízórai kenyerét vagy legalább az almáját eltette volna! A lobogó gyertyafényben a róka, a bagoly és az óriási szirti sas üvegszeme mintha élt volna. Árnyékuk nagyra nőve im¬bolygott a lomtár falán. A toronyóra hetet ütött.

Atráskó ismét kilépett az utcára, és céltalanul kóborolt a város¬ban. Igen nagynak találta. Keresztülment olyan negyedeken, ahol a házak aprók és alacsonyak voltak, és ereszcsatornájukat álltában elérte, majd olyanokon is, amelyekben díszes homlok¬zatú, sokemeletes paloták álltak. De ezek a díszek csupa csont¬vázat vagy démoni figurát ábrázoltak, melyek torz pofával bámultak a magányos vándorra. És ekkor hirtelen megállt, mintha gyökeret vert volna a lába. Valahol egészen a közelben durva, rekedt ordítás hangzott fel, amely olyan kétségbeesetten és vigasztalanul szólt, hogy Atráskónak a szíve szakadt belé. A sötétség teremtményeinek minden elhagyatottsága és elátkozottsága benne sírt ebben a panaszos hangban, melynek nem akart vége szakadni, és amely egyre távolabbi házak faláról visszaverődve, végül is úgy hang¬zott, mint óriási farkasok messzire szétszórt falkájának üvöltése. Atráskó csak ment a hang után, mely közben egyre halkabb és halkabb lett és végül rekedten csuklásba fúlt. De egy darabig keresgélnie kellett. Átment egy bejáraton, bejutott egy szűk, sötét udvarba, áthaladt egy kapuboltozat alatt, s a végén egy nyirkos és piszkos hátsó udvarba ért. S ott, valami falnyílás elé láncolva, egy óriási, félholtra éhezett farkasember feküdt. Ótva¬ros szőrzete alatt egyenként meg lehetett számolni a bordáit, hátgerincéből mint fűrészfogak álltak ki a csigolyák, s félig nyitott torkából hosszan lógott alá a nyelve. Atráskó nesztelenül közeledett hozzá. Amikor a farkasember észrevette, felkapta hatalmas fejét. Szemében zöld fény lob¬bant. Kölcsönösen vizsgálgatták egymást, egyetlen szó vagy hang nélkül. Végül is a farkasember halk, fölöttébb veszedelmes morgást hallatott: – Menj innen! Hagyj békében meghalni! Atráskó nem mozdult. Ugyanolyan halkan válaszolta: – Hallottam a hívásodat, azért jöttem ide. A farkasember feje lehanyatlott. – Senkit sem hívtam – morogta –, saját halálomat sirattam. – Ki vagy te? – kérdezte Atráskó, és még egy lépéssel köze¬lebb ment. – Gomor vagyok, a farkasember. – Miért vagy ideláncolva?


– Mert elfeledkeztek rólam, amikor elmentek. – Kicsodák? – Azok, akik ideláncoltak. – És hova mentek? Gomor nem felelt. Félig nyitott szemmel, gyanakvóan nézte Atráskót. Hosszabb csend után ezt mondta: – Te nem idevalósi vagy, kis idegen, nem ez a város, nem ez az ország a hazád. Mit keresel itt? Atráskó lehajtotta a fejét. – Nem tudom, hogy kerültem ide. Mi ennek a városnak a neve? – Ez Fantázia leghíresebb országának a fővárosa – mondta Gomor. – Egyetlen más országról és egyetlen más városról sem szól annyi történet. Bizonyára te is hallottál már Söpredékor¬szág Kísértetvárosáról, ugye? Atráskó lassan bólintott. Gomor nem vette le a szemét a fiúról. Csodálkozott, hogy ez a zöld bőrű gyermek ilyen nyugodtan nézi őt a nagy fekete szemével és nem mutat semmi félelmet. – És te – ki vagy te? – kérdezte. Atráskó töprengett egy kicsit, mielőtt felelt volna: – Senki vagyok. – Mit jelentsen ez? – Azt jelenti, hogy valaha volt nevem. Ezt azonban többé nem szabad kiejteni. Ezért vagyok senki. A farkasember kicsit felhúzta az ínyét és megvillogtatta ré¬misztő fogsorát, ami feltehetően mosoly akart lenni a részéről. Értett a lelki sötétség minden fajtájához, és megérezte, hogy valami módon egyenrangú ellenféllel áll szemben. – Ha ez így van – mondta rekedt hangján –, akkor Senki nem hallott engem, Senki nem jött hozzám, és Senki nem beszél velem az utolsó órámon. Atráskó ismét bólintott. Aztán megkérdezte: – Senki nem szabadíthat meg a láncaidtól? A farkasember szemében megint fellángolt a zöld fény. Li¬hegni kezdett és a szája szélét nyaldosta. – Valóban megtennéd – tört ki belőle –, szabadon engednél egy éhes farkasembert? Tudod, hogy ez mit jelent? Ki lenne előttem biztonságban? Senki! – Igen – mondta Atráskó –, és én Senki vagyok. Mért kellene hát félnem tőled? Közelebb akart lépni Gomorhoz, de az újból ugyanazt a mély, rettenetes morgást hallatta. A fiú visszahőkölt. – Nem akarod talán, hogy megszabadítsalak? – kérdezte. A farkasember egyszerre nagyon fáradtnak látszott. – Úgysincs rá módod. De ha elérhető távolságra közelítesz hozzám, darabokra kell hogy tépjelek, fiacskám. Ez pedig az én pusztulásomat csak egy kevéssel odázná el, legfeljebb egy-két órával. Úgyhogy maradj tisztes távolban és hagyj békében megdögölni. Atráskó elgondolkozott. – Talán – szólalt meg végül –, talán találok valami ennivalót a számodra. Elmehetnék keresni valamit a városban. Gomor lassan ismét felnyitotta a szemét, és ránézett a fiúra. A zöld fény kialudt a szemében. – Menj a pokolba, te kis bolond! Életben akarsz tartani, míg a Semmi ideér? – Arra gondoltam – dadogta Atráskó –, ha ennivalót hoznék neked, és jóllaknál, akkor talán közelebb mehetnék hozzád, hogy levegyem a láncodat. Gomor a fogát csikorgatta.


– Ha közönséges lánc volna, amely itt fogva tart, nem gondo¬lod, hogy magam is szétharaptam volna már rég? Mintegy bizonyításul a lánc után kapott, és félelmetes fogso¬ra recsegve zárult össze. Rángatta a láncot, azután elengedte. – Mágikus lánc ez. Csak ugyanaz a személy oldhatja meg, aki rám helyezte. De ő soha többé nem jön vissza. – És ki az, aki rád tette? Gomor vinnyogni kezdett, mint egy megvert kutya. Kis időbe telt, amíg annyira megnyugodott, hogy válaszolni tud¬jon: – Gaja volt, a Homály Hercegnője. – És hova ment? – A Semmibe vetette magát – mint valamennyi idevalósi. Atráskó a tébolyult táncolókra gondolt, akiket kint a város előtt figyelt meg a ködben. – Miért – mormogta –, miért nem menekültek el? – Nem volt már reményük. A reménytelenség pedig elgyen¬gíti a ti fajtátokat. A Semmi hatalmas erővel vonz magához benneteket, és egyikőtök sem fog már sokáig ellenállni neki. Míg ezt mondta, Gomor mély, gonosz nevetést hallatott. – És te? – kérdezte tovább Atráskó –, úgy beszélsz, mintha nem közülünk való volnál. Gomor ismét avval a gyanakvó tekintettel nézett rá. – Nem is tartozom közétek! – Honnan való vagy hát? – Nem tudod, ki a farkasember? Atráskó némán rázta a fejét. – Te csak Fantáziát ismered – mondta Gomor. – De vannak még más világok is. Például az embereké. Ám vannak lények, akiknek nincs saját világuk. Ezért tudnak egyik világból a másikba átmenni. Ezekhez tartozom én. Az emberek világában úgy jelenek meg, mint ember, noha nem vagyok az. És Fantáziá¬ban fantáziás alakot öltök – noha nem vagyok közületek való. Atráskó lassan lekuporodott a földre, és nagy, sötét szemekkel nézte a haldokló farkasembert. – Te megjártad az emberek világát? – Gyakran jártam ide-oda az ő világuk és a tiétek között. – Gomor – dadogta Atráskó, és nem tudott ajka reszketésén úrrá lenni –, elárulod nekem az utat az emberek világába? Gomor szemében kis zöld szikra villant. Olyan volt, mintha magában nevetne. – Neked és a hozzád hasonlóknak nagyon egyszerű az odaát¬ra vivő út. A dolognak csak egy bökkenője van a magadfajtá¬júak számára: soha nem jöhettek Vissza. Örökre ott kell marad¬notok. Ezt akarod? – Mit kell tennem? – kérdezte Atráskó határozottan. – Azt, amit előtted itt már a többiek is megtettek, fiacskám. Csak bele kell ugornod a Semmibe. De nem sürgős, mert előbb vagy utóbb úgyis meg fogod tenni, amikor Fantázia utolsó területei is eltűnnek. Atráskó felállt. Gomor észrevette, hogy a fiú egész testében reszket. Mint¬hogy a valódi okát nem ismerte, megnyugtatásul ezt mondta: – Nem kell félned, nem fáj. – Én nem félek – felelte Atráskó. – Nem hittem volna, hogy éppen itt és teáltalad nyerem vissza minden reményemet. Gomor szeme úgy csillogott, mint két keskeny zöld félhold. – Reményre semmi alapod, fiacskám – akármi áll is a szán¬dékodban. Ha megjelensz az emberek világában, már nem vagy ugyanaz, mint itt. Épp ez az a titok, amit senki sem tudhat Fantáziában. Atráskó lecsüngő karral állt előtte.


– Mi lehetek ott? – kérdezte. – Mondd meg a titkot! Gomor sokáig hallgatott, és nem mozdult. Atráskó már félt, hogy nem kap többé választ, de végül a farkasember mély lélegzetet vett, és rekedt hangján beszélni kezdett: – Minek tartasz te engem, fiacskám? Barátodnak? Vigyázz! Csak időtöltésre kellesz nekem. És most már el sem mehetsz innen. A reménységednél fogva tartalak itt. De miközben be¬szélek, a Semmi minden oldalról körülveszi a Kísértetvárost, és hamarosan nem lesz már szabad kijárás. S akkor elvesztél. Ha meghallgatsz engem, már döntöttél is. De most még elmenekül¬hetsz. Gomor szája körül elmélyült a félelmetes vonás. Atráskó habozott egy kurta pillanatig, aztán ezt susogta: – Mondd meg nekem a titkot! Mi leszek ott? Gomor megint sokáig nem válaszolt. Hörögve és lökésszerűen lélegzett. De egyszer csak felemelkedett, s mellső lábaira tá¬maszkodva úgy ült ott, hogy Atráskónak fel kellett néznie rá. Csak most mutatkozott meg teljes nagyságában és félelmetessé¬gében. Hangja recsegett, mialatt tovább beszélt. – Láttad a Semmit, fiacskám? – Igen, többször is. – És milyen? – Mintha megvakulna az ember. – Nos, jó – és ha belekerültök, akkor a Semmi rátok ragad. Olyanok lesztek, mint egy ragályos betegség, melytől az embe¬rek megvakulnak, úgyhogy többé nem tudnak különbséget tenni látszat és valóság között. Tudod-e, hogy hívnak titeket odaát? – Nem – suttogta Atráskó. – Hazugságnak! – ugatta Gomor. Atráskó megrázta a fejét. Ajka falfehér lett. – Hogyan lehetséges ez? Gomor élvezte Atráskó ijedelmét. Láthatóan felélénkült a társalgástól. Kisvártatva így folytatta: – Azt kérdezed, mi lennél ott? De mi vagy te itt? Mik vagytok ti mindnyájan, Fantázia lakói? Álomképek vagytok, a költészet birodalmának kitalált lényei, egy végtelen történet alakjai! Te, fiacskám, valóságos lénynek tartod magad? Na igen, itt a te világodban az is vagy. De ha áthaladsz a Semmin, már nem vagy az. Felismerhetetlenné válsz. Akkor már más világban vagy. Ott többé nem hasonlítotok önmagatokhoz. Káprázatot és elvakultságot visztek az emberi világba. Találd ki, fiacskám, mi lesz Kísértetváros lakóiból, akik a Semmibe ugortak. – Nem tudom – dadogta Atráskó. – Téveszmévé lesznek az emberek fejében, a félelem képzeté¬vé ott, ahol valójában nincs mitől félni, vágyódássá olyan dol¬gok után, melyek beteggé tesznek, a kétségbeesés érzetévé ott, ahol nincs ok a kétségbeesésre. – Mindnyájan ilyenek leszünk? – kérdezte Atráskó rémülten. – Nem – felelte Gomor –, sokféle agyrém és elvakultság van, és aszerint, hogy itt milyenek vagytok, szépek vagy csúnyák, buták vagy okosak, szép vagy csúnya, buta vagy okos hazugság lesztek. – És én – tudakolta Atráskó –, én mi leszek? Gomor vigyorgott. – Ezt nem mondom meg neked, fiacskám. Majd meglátod. Vagy jobban mondva, nem fogod látni, mert többé nem leszel te magad. Atráskó hallgatott és tágra nyitott szemmel nézte a farkasem¬bert. Gomor folytatta: – Ezért félik és gyűlölik az emberek Fantáziát és mindazt, ami innen való. El akarják pusztítani. És nem tudják, hogy éppen ezzel növelik a hazugságok özönét, mely szakadatlanul dől az emberi világba. A hazugságözön pedig nem más, mint Fantázia felismerhetetlenné vált


lényeinek áradata, akiknek ott az élő holttestek látszatéletét kell élniük, és hullaszagukkal megmérgezik az emberek lelkét. S mindezt nem is tudják. Mulatságos, nemde? – És nincsenek többé olyanok – kérdezte halkan Atráskó – akik nem gyűlölnek minket és nem félnek tőlünk? – A magam részéről nem ismerek egyet sem – mondta Gomor –, és ez egyébként nem is csoda, mert ti magatok gondos¬kodtok ott róla, hogy az emberek ne higgyenek többé Fantázia létezésében. – Ne higgyenek többé Fantázia létezésében? – ismételte At¬ráskó tanácstalanul. – Bizony, fiacskám – válaszolta Gomor –, mert ez a legfonto¬sabb. Nem tudod elképzelni? Csak ha nem hiszik, hogy Fantá¬zia létezik, akkor nem jut az eszükbe, hogy meglátogassanak titeket. És ettől függ minden, mert csak ha nem ismerik igazi lényeteket, akkor lehet velük jól elbánni. – Mit lehet velük csinálni? – Mindent, amit csak akarunk. Hatalmunk van felettük. És semmi nem biztosít nagyobb hatalmat az emberek felett, mint a hazugság. Mert az emberek, fiacskám, eszmékből élnek. S ezeket irányítani lehet. Ez az egyetlen hatalom, ami számít. Ezért álltam én is a hatalom oldalára és szolgáltam őt, hogy részem legyen benne – ha másképpen is, mint te vagy a te fajtád. – Én nem akarok belőle részesülni! – tört ki Atráskó. – Nyugalom, kis bolond – morogta a farkasember –, ha rád kerül a sor, hogy a Semmibe ugorj, te is a hatalom élettelen bábbá torzított szolgája leszel. Ki tudja, milyen hasznot fogsz neki hajtani. Talán a te segítségeddel éri el, hogy az emberek olyasmit vásároljanak, amire nincs szükségük, gyűlöljék azt, amit nem ismernek, azt higgyék, ami kezessé teszi őket, vagy azt vonják kétségbe, ami megmenthetné őket. A fi segítségetek¬kel, kis fantáziai, nagy üzleteket kötnek ám az emberi világban, háborúkat robbantanak ki, világbirodalmakat alapítanak .. . Gomor egy ideig félig lehunyt szemmel figyelte Atráskót, majd hozzátette: Persze, akad sok olyan szegény hígvelejű alak is – bár magát természetesen nagyon okosnak tartja és azt gondolja, hogy az igazságot szolgálja –, aki mindennél nagyobb buzga¬lommal igyekszik kiverni még a gyermekek fejéből is Fantázia létezését. Talán éppen te is hasznukra leszel majd. Atráskó lehajtott fejjel állt Gomor előtt. Most már tudta, hogy miért nem jönnek többé emberek Fantáziába, és hogy miért nem jönnek újra olyanok, akik a Kislány Királynőnek új nevet adhatnának. Minél több esik Fantáziából áldozatul a megsemmisülésnek, annál nagyobb hazugságáradat borítja el az emberi világot, és éppen ezáltal csökken pillanatról pillanatra annak a lehetősége, hogy akár egyetlen emberfia is átjöjjön ide. Ördögi kör, melyből nem lehet kiszabadulni. Atráskó most hát tudta.

És még valaki tudta most már: Bux Barnabás Boldizsár. Ekkor értette meg, hogy nemcsak Fantázia beteg. hanem az emberek világa is. A kettő összefügg. Tulajdonképpen már eddig is érezte, anélkül hogy meg tudta volna magyarázni, miért van így. Soha nem akarta elfogadni, hogy az életnek annyira szürkének és közömbösnek kell lennie, annyira titkok és csodák híján valónak, mint ahogy azok az emberek véleked¬tek, akik egyre ezt hajtogatták: ilyen az élet! De egyúttal az is világossá lett a számára. hogy a két világ meggyógyítása érdekében Fantáziába kellene menni. És hogy már egyetlen ember sem ismeri az odavezető utat, az éppen azokból a hazugságokból és hamis képzetekből ered, amelyek Fantázia pusztulásával terjedtek el a világban és az embereket vakká tették. Barnabás elborzadva és szégyenkezve gondolt saját hazugsá¬gaira. Azokat a kitalált történeteket, melyeket mesélgetni szo¬kott, nem számította közéjük. Az egészen más dolog. De néha tudatosan és szándékosan hazudott – olykor félelemből, olykor pedig azért, hogy megkapjon valamit, amit feltétlenül meg akart szerezni, olykor meg csak hencegésből. Vajon Fantázia hány


teremtményét semmisítette meg ilyen módon, hányat tett felismerhetetlenné, hányat rontott meg? Megpróbálta maga elé képzelni. milyenek lehettek régebbi. igazi alakjukban – de nem sikerült. Talán éppen azért, mert hazudott. Egy dolog mindenesetre biztos volt: ő maga is hozzájárult, hogy Fantázia ilyen sorsra jutott. És most valahogy jóvá akarta tenni, amit elkövetett. Ezzel tartozott Atráskónak, aki mindenre kész volt, csak hogy elmenjen hozzájuk. Nem tudott és nem akart Atráskónak csalódást okozni. Meg kell találnia az utat! A toronyóra nyolcat ütött.

A farkasember alaposan szemügyre vette Atráskót. – Most tehát tudod, hogy juthatsz az emberek világába mondta. – Még mindig akarod, fiacskám? Atráskó megrázta a fejét. – Nem akarok hazugsággá válni! – mormolta. – De az leszel, akár akarod, akár nem – válaszolta Gomor szinte vidáman. – És te – kérdezte Atráskó –, miért vagy te itt? – Megbízatásom volt – mondta Gomor kelletlenül. – Neked is? Atráskó figyelmesen és csaknem résztvevően nézett a farkas¬emberre. – És teljesítetted? – Nem – morogta Gomor –, különben bizonyára nem láncol¬tak volna ide. Pedig eleinte nem is mentek rosszul a dolgok, mindaddig, amíg ebbe a városba nem érkeztem. A Homály Hercegnője, az itteni uralkodó, a legnagyobb tisztelettel foga¬dott. Meghívott a palotájába, gazdagon megvendégelt, és úgy beszélt velem és mindenben úgy cselekedett, mintha az én oldalamon állna. Nos, Söpredékország lényei így természetesen meglehetősen rokon-szenvesek voltak nekem, és hogy úgy mondjam, otthon éreztem magamat. És a Homály Hercegnője a maga nemében nagyon szép asszony volt — legalábbis az én ízlésem szerint. Simogatott, vakargatott, és én hagytam, mert fölöttébb kellemes volt. Még soha senki nem simogatott és vakargatott így. Egyszóval elvesztettem a fejemet és fecsegni kezdtem, és ő úgy tett, mintha tudj' isten, mennyire csodálna, úgy, hogy végül elmeséltem neki a küldetésemet. Valószínűleg elaltatott, mert különben éberen szoktam aludni. S amikor felébredtem, rajtam volt ez a lánc. És a Homály Hercegnője előttem állt és ezt mondta: „Elfelejtetted, Gomor, hogy én is Fantázia teremtményei közé tartozom. S ha te Fantázia ellen harcolsz, akkor ellenem is harcolsz. Az ellenségem vagy tehát, és én túljártam az eszeden. Ezt a láncot csak én nyithatom fel. De én a szolgáimmal és a szolgálóimmal együtt a Semmibe megyek és soha nem térek vissza." Megfordult és elment. De nem mindenki követte a példáját. Csak amikor folyton köze¬lebb jött a Semmi, akkor húzta a város egyre több lakóját olyan hatalmas erővel, hogy nem tudtak már neki ellenállni. És ha nem tévedek, éppen ma adták meg magukat az utolsók. Igen, csapdába estem, fiacskám, túl sokáig hallgattam arra az asszonyra. De te, fiacskám, te is ugyanabba a csapdába estél, túl sokáig hallgattál rám. Ebben a pillanatban ugyanis a Semmi már gyűrűként veszi körül a várost, fogoly vagy és nem tudsz többé megszökni. – Akkor együtt pusztulunk el — mondta Atráskó. – Lehet – felelte Gomor –, de nagyon eltérő módon, kis bolondom. Mert én meghalok, mielőtt a Semmi ideér, de téged el fog nyelni. Nagy különbség. Mert aki előzőleg meghal, annak a története kész, de a tiéd vég nélkül folytatódik, hazugság formájában. – Miért vagy olyan gonosz? – kérdezte Atráskó. – Nektek volt saját világotok – mondta Gomor sötéten –, de nekem nem. – Mi volt a küldetésed? Gomor, aki eddig egyfolytában egyenesen ült, lehanyatlott a földre. Ereje szemlátomást a végét járta. Rekedt hangja már csak zihálásnak hangzott.


– Azok, akiket szolgálok, és akik elhatározták Fantázia meg¬semmisítését, veszélyben látták tervüket. Megtudták, hogy a Kislány Királynő követet küldött, egy nagy hőst, és feltehető volt, hogy sikerülni fog neki egy emberfiát Fantáziába hívni. Feltétlenül szükséges volt, hogy időben végezzenek vele. Evé¬gett küldtek ki engem, mert sokszor megfordultam Fantáziá¬ban ... Rögtön meg is találtam a nyomát . . . éjjel-nappal követtem . . . lassan utol is értem ... a szaxafránok országá¬ban . . . Muamát őserdei templomán . . . a Zengerdőn ... a Szomorúság Ingoványán ... a Holt Hegyeken át . . . de azután, az Igramul hálója alatt nyíló Mély Szakadéknál . . . el¬vesztettem a nyomát . . mintha levegővé oszlott volna . . . Így hát tovább kerestem, hiszen valahol csak kellett lennie . . . de nem akadtam többé a nyomára . . . Végül is idevetődtem ...Nem sikerült teljesítenem a feladatot . . De neki sem sikerült, mert Fantázia tönkremegy! A fiú neve egyébként Atráskó. Gomor felemelte a fejét. A fiú egy lépést tett hátrafelé és kiegyenesedett. – Én vagyok – mondta –, én vagyok Atráskó. Rángás futott végig a farkasember lesoványodott testén. Megismétlődve mind erősebbé és erősebbé vált. Ezután rekedt köhögésféle tört fel a torkából, egyre hangosabb és zörgőbb lett és olyan ordítássá fokozódott, hogy a házak falai visszhangoz¬tak tőle. A farkasember nevetett! A legszörnyűbb hang volt, amit Atráskó valaha is hallott és soha többé nem hallott ehhez hasonlót. Ekkor hirtelen vége szakadt. Gomor halott volt. Atráskó sokáig mozdulatlanul állt. Azután közelebb lépett a halott farkasemberhez – maga sem tudta miért –, feje fölé hajolt és kezével megérintette bozontos, fekete szőrét. S ebben a pilla¬natban, a gondolatnál is sebesebben, Gomor odakapott, és fogazata mélyen belevágódott Atráskó lábszárába. Még a halá¬lon túl is hatalmas volt benne a Gonosz. Atráskó kétségbeesetten próbálta szétfeszíteni Gomor állkap¬csát. De hiába. Mintha acélos csavarok tartanák fogva, úgy ültek húsában az óriási fogak. Atráskó lehanyatlott a farkasem¬ber holtteste mellé, a piszkos földre. És lépésről lépésre, feltartóztathatatlanul és hangtalanul nyomult előre minden oldalról a Semmi, a várost körülvevő magas fekete falon keresztül.


X.

Repülés az Elefántcsont-toronyba

Jóformán ugyanabban a pillanatban, amelyben Atráskó belé¬pett Kísértetváros komor kapuján, és bolyongani kezdett a görbe utcákon, aminek azután az a piszkos hátsó udvar lett a végzetes befejezése, Fuhur, a fehér szerencsesárkány bámulatos felfedezésre tett szert. Kis gazdájának és barátjának fáradhatatlan keresése közben igen magasra szállt fel az ég felhői és párafoszlányai közé és onnan szemlét tartott. A láthatár széléig mindent betöltött a tenger. Csak lassan nyugodott meg a hatalmas vihar után, mely fenekéig felkavarta. És a távoli messzeségben Fuhur egyszer csak meglátott valamit, amire nem talált magyarázatot. Arany¬ló fénysugárhoz hasonlított, mely egyenlő időközökben villant egyet, majd kialudt, újra villant egyet, majd újra kialudt. És úgy tetszett, mintha ez a fénysugár egyenesen rá, Fuhurra irányult volna. Amilyen gyorsan csak tudott, arrafelé repült, és mikor végül a fényjel felett lebegett, meg kellett állapítania, hogy az a víz mélyéből, talán egyenesen a tenger fenekéről ered. A szerencsesárkányok – mint már említettük – a levegő és a tűz teremtményei. A nedves elem számukra nemcsak hogy idegen, hanem rendkívül veszélyes is. A vízben szabályszerűen kialhatnak, mint a láng – ha már előzőleg meg nem fulladtak, tekintve, hogy szakadatlanul, egész testükkel lélegzenek száz¬ezer gyöngyházszínű pikkelyükön keresztül. Ugyanakkor a táp¬lálékuk is levegőből és hőből áll, más táplálékra nincs szüksé¬gük, de levegő és hő nélkül csupán igen rövid ideig képesek életben maradni. Fuhur nem tudta, mit csináljon. Hisz még azt sem tudta, mi lehet az a különös villogás lenn a tenger mélyén és hogy van-e egyáltalán valami köze Atráskóhoz. De nem sokáig tűnődött. Felszökött a magasba, majd fejét leszegve és mancsait testéhez szorítva, mereven és egyenesen, mint egy pózna, zuhant a mélybe. Hatalmas csobbanással merült el a tengerben, miközben a víz óriási szökőkútként lövellt a magasba. A csapódástól majdnem elvesztette az eszmé¬letét, de azután erőt véve magán, kinyitotta rubinpiros szemét. A villogást most egészen közel látta maga előtt, csupán néhány testhossznyira a mélységben. A víz körülmosta a törzsét és légbuborékokat kezdett képezni, mint mikor megindul a forrás egy tégelyben. A sárkány egyidejűleg érezte, hogy hűlni kezd és egyre gyengébb lesz. Végső maradék erejével még mélyebbre bukott – és ekkor karnyújtásnyira megpillantotta a fényforrást. AURIN volt, a Fény! Az amulett, láncánál fogva, szerencsésen fennakadt egy sziklahasadék falából kiálló korallágon – külön¬ben az Ékszer a feneketlen mélybe süllyedt volna. Fuhur megragadta, kiszabadította és nyakába akasztotta a láncot, hogy el ne veszítse – mert érezte, hogy rögtön elhagyja az eszmélete.

Mikor magához tért, először nem értett semmit, mert nagy csodálkozására már újra a tenger fölött a levegőben repült. Nagy sebességgel szállt egy pontosan meghatározott irányba, sokkal gyorsabban, mint amennyire kimerültségétől telt volna. Megpróbált valamivel lassabban repülni, de meg kellett állapí¬tania, hogy teste nem engedelmeskedik már neki. Egy másik, sokkalta erősebb akarat vette birtokába és vezette a testét. És ez az akarat AURIN-ból áradt, melyet a nyakában lógó láncon viselt. A nap már hanyatlóban volt, s estére járt, amikor Fuhur végre a távolban megpillantotta a tenger partját. A mögötte elterülő vidékből nem sok látszott, olyan volt, mintha köd ülte volna meg. Amikor még közelebb ért, ráeszmélt, hogy a táj legnagyobb részét elnyelte már a Semmi, ami azért fáj annyira a szemnek, mert a vakság érzetét kelti benne.


Ha saját akarata szerint dönthetett volna, Fuhur itt bizonyá¬ra megfordul. Az Ékszerből áradó titkos erő azonban arra kényszerítette, hogy egyenesen továbbrepüljön. És hamarosan arra is ráeszmélt, hogy miért, ugyanis a végtelen Semmi köze¬pében hirtelen felfedezett egy parányi szigetet, amely még tar¬totta magát: egy hegyes ormú házakból és ferde tornyokból álló szigetet. Fuhur megsejtette, hogy kit fog ott találni, és ekkor már nemcsak az amulettből ráható hatalmas akarat volt az,mely a cél felé hajtotta, hanem a sajátja is. A világtalan hátsó udvarban, ahol Atráskó a halott farkasember mellett feküdt, már majdnem sötét volt. A házak alkotta szűk aknába alászi¬várgó szürke félhomályban már alig lehetett megkülönböztetni egymástól a fiú világos testét és a szörnyeteg fekete szőrzetét. És minél sötétebb lett, annál inkább egybeolvadt a két alak. Atráskó már rég felhagyott minden kísérlettel, hogy magát a farkasállkapocs acélos satujából kiszabadítsa. Félig öntudat¬lan állapotban volt, és újra azt a bíborbivalyt látta maga előtt a Füves-tengeren, amelyet nem ejtett el. Időnként a többi gyermeket szólítgatta, kis vadásztársait, akik már bizonyosan igazi vadászok lettek. De senki sem válaszolt a hívásra. Csak az óriási bivaly állt ott mozdulatlanul és nézte őt. Atráskó lovacs¬kája, Artax után kiáltott. De az sem jött, semerről sem hangzott fel vidám nyihogása. Majd a Kislány Királynőhöz kiáltott, de mindhiába. Nem tud neki már semmiről sem beszámolni. Nem lett vadász, nem volt többé követ, senki sem volt már. Atráskó megadta magát sorsának. De ekkor valami mást is érzett: a Semmit! Már nagyon közel lehetett. Atráskó újra érezte azt a rettenetes szívóerőt, mely a szédüléshez hasonlított. Felegyenesedett és nyöszörögve rángat¬ta a lábát. De a fogak nem engedték el. S ebben az esetben ez szolgált szerencséjére. Mert ha Gomor fogai nem tartották volna olyan erősen fogva, akkor Fuhur, minden igyekezete ellenére, későn érkezett volna. Így azonban Atráskó egyszer csak meghallotta maga fölött a levegőégben a szerencsesárkány bronzhangját: – Atráskó! Itt vagy? Atráskó! – Fuhur! – kiáltotta Atráskó. S azután a két kezéből tölcsért formálva kiabálta a magasba: – Itt vagyok, Fuhur! Fuhur! Segíts! Itt vagyok. És újra meg újra megismételte. És ekkor megpillantotta Fuhur élő villámhoz hasonló, fehé¬ren kígyózó testét az égbolt kihunyó kis darabján, először na¬gyon messze, igen nagy magasságban, de másodszor már sokkal közelebb. Atráskó kiabált, kiabált, és a szerencsesárkány harangzengésű hangja válaszolt. Végül az ott fenn meglátta ezt itt lenn, aki olyan kicsi volt, mint valami nyomorult bogárka egy sötét lyukban. Fuhur leszálláshoz készülődött, de a hátsó udvar szűk volt, már csaknem beállt az éj, és a sárkány leereszkedés közben be¬szakította az egyik ház csúcsos tetejét. Mennydörögve omlott be a padlás gerendázata. Fuhur metsző fájdalmat érzett, az éles tetőorom súlyos sebet hasított a testébe. Nem a szokásos elegáns módján szállt le, beesett az udvarba és keményen levágódott Atráskó és a halott Gomor mellé a nedves, piszkos földre. Megrázta magát, tüsszögött, mint egy vízből kibújó kutya, és így szólt: – Végre! Itt bujkálsz hát! Úgy látom, még idejében érkeztem. Atráskó nem szólt semmit. Karját Fuhur nyaka köré fonta és arcát ezüstfehér sörényébe fúrta. – Gyere! – biztatta Fuhur –, ülj a hátamra! Nincs veszteni való időnk. Atráskó a fejét rázta. Csak ekkor vette észre Fuhur, hogy Atráskó lábát a farkasember pofája tartja fogva. – Mindjárt elintézzük a dolgot – jelentette ki, miközben rubinpiros szemgolyóit forgatta –, ne aggódj! Mindkét mancsával munkához látott, és megpróbálta Go¬mor állkapcsát szétfeszíteni. De a fogak egy millimétert sem tágultak.


Fuhur fújtatott és zihált az erőlködéstől, de semmi sem segí¬tett. És bizonyára nem sikerült volna kis barátját kiszabadíta¬nia, ha a szerencse nem siet a segítségére. De hát a szerencsesár¬kányoknak általában szerencséjük van, s velük együtt azoknak is, akik jóban vannak velük. Amikor ugyanis Fuhur kimerülten kis pihenőt tartott és Gomor feje fölé hajolt, hogy a sötétben jobban lássa, mit lehetne tenni, az történt, hogy a Kislány Királynő amulettje, mely a nyakában levő láncon lógott, megérintette a halott farkasember homlokát. S ebben a pillanatban szétnyílt a fogsor és elengedte Atráskó lábát. – Hé! – kiáltotta Fuhur –, láttad ezt? Atráskó nem válaszolt. – Mi baj van – kérdezte Fuhur –, hol vagy, Atráskó? A sötétben barátja után tapogatózott, de az már nem volt a helyén. És mialatt pirosan izzó szemét megpróbálta átfúrni az éjszakai sötétségen, ő is érezni kezdte azt, ami az alighogy szabaddá vált Atráskót elszakította tőle: az egyre közeledő Semmit. Ám őt AURIN megvédte a szívóerőtől. Atráskó hiába küzdött. A szívó hatás erősebb volt az ő kis akaratánál. Csapkodott maga körül, hadakozott és kapálózott, de tagjai nem neki engedelmeskedtek, hanem annak az ellenáll¬hatatlan vonzásnak. Már csak néhány lépés választotta el a végső megsemmisüléstől. Ebben a pillanatban Fuhur kígyózó fehér villámként lecsa¬pott rá, megragadta hosszú, kékesfekete hajánál fogva, s a magasba rántva, elviharzott vele az éjfekete égen.

A toronyóra kilencet ütött.

Egyikük sem tudta később megmondani, sem Fuhur, sem At¬ráskó, mennyi ideig tartott ez a repülés a teljes sötétségen át, hogy valóban egyetlen éjszaka volt-e csupán. Talán az idő maga is megszűnt számukra, és mozdulatlanul függtek a határ¬talan sötétségben. Nemcsak Atráskónak volt ez élete leghos¬szabb éjszakája, de Fuhurnak is, ki pedig sokkal, sokkal öregebb volt nála. Ám a leghosszabb és legsötétebb éjszakának is vége szakad egyszer. És mikor sápadt derengéssel eljött a reggel, a távoli láthatáron megpillantották az Elefántcsonttornyot. S most feltétlenül meg kell állnunk egy pillanatra, hogy a fantáziai földrajz egyik sajátosságát megmagyarázzuk. Száraz¬földek és tengerek, hegyek és folyók nem olyan határozott formában fordulnak elő ott, mint az emberi világban. Ezért például lehetetlen volna Fantázia térképét megrajzolni. Ott soha nem lehet biztosan tudni, melyik földdarab melyikkel határos. Még az égtájak is aszerint változnak, hogy melyik vidéken tartózkodik valaki. Nyár és tél, nappal és éjszaka más más törvényekhez igazodik a különböző tájakon. Napsütötte pusztaságból a közvetlenül szomszédos sarkvidéki hómezőre juthatunk. Ebben a világban nincs mérhető, külsőleges távol¬ság, s így a „közel" és „távol" szavaknak más az értelmük. Ezek a fogalmak annak a személynek a lelkiállapotától és akaratától függenek, aki egy bizonyos utat megtesz. Minthogy Fantázia határtalan, középpontja bárhol lehet – jobban mondva, bár¬honnan egyformán van közel vagy távol. Tisztára azon a sze¬mélyen múlik, aki ebbe a középpontba el akar jutni. És Fantá¬ziának a legbelső középpontja éppen az Elefántcsonttorony. Atráskó, legnagyobb ámulatára, a szerencsesárkány hátán találta magát, anélkül hogy emlékezett volna, miként került oda. Csak annyit tudott, hogy Fuhur a hajánál fogva a magas¬ba rántotta. Amikor mögötte libegő köpenyét dideregve maga köré húzta, észrevette, hogy az teljesen elvesztette a színét és szürke lett. Ez történt a bőrével és a hajával is. És a reggel növekvő fényében látta, hogy Fuhur is ugyanígy járt. A sárkány csak valami szürke ködsávhoz hasonlított és szinte éppoly való¬szerűtlen is volt már. Mind a ketten túl közel kerültek a Semmi¬hez. – Atráskó, kis gazdám – hallotta a sárkány halk hangját –, nagyon fáj a sebed? – Nem – felelte Atráskó –, nem érzem már.


– Lázad van? – Nem, Fuhur, azt hiszem, nincs. Miért kérded? – Úgy éreztem, hogy reszketsz – válaszolta a sárkány –, mi lehet még a világon, ami Atráskót reszketésre készteti? Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt felelt volna: – Nemsokára megérkezünk. S akkor meg kell mondanom a Kislány Királynőnek, hogy nincs többé menekvés. Az összes feladat közül, amit véghez kellett vinnem, ez a legnehezebb. – Igen – ismerte be Fuhur még halkabban –, ez igaz. Hallgatagon repültek tovább, egyre az Elefántcsonttorony irányába. Egy idő után a sárkány újrakezdte: – Láttad őt valaha, Atráskó? – Kit? – A Kislány Királynőt – vagy inkább a Kívánságok Arany¬szemű Királynőjét. Mert így kell őt megszólítanod, ha előtte állsz. – Nem, még sohasem láttam. – Én igen. Nagyon régen történt. Még a dédapád is kisgyer¬mek lehetett akkoriban. Magam is még afféle ifjú felhőugrató voltam, akinek csupa badarság töltötte meg a fejét. Egyszer egy éjjel megpróbáltam lehozni a nagy, kereken fénylő holdat az égről. Ahogy mondtam, fogalmam sem volt még semmiről. Mikor végül is csalódottan visszaestem a földre, egész közel pottyantam le az Elefántcsonttoronyhoz. A magnóliapavilon ezen az éjszakán szélesre tárta szirmait, és a közepében ott ült a Kislány Királynő. Csak egy pillantást vetett rám, csak egyet¬len rövid pillantást, de – nem tudom, hogy magyarázzam meg – ettől az éjszakától kezdve más lettem. – Milyen ő? – Olyan, mint egy kislány. De sokkal öregebb, mint Fantázia legöregebb teremtményei. Inkább úgy kellene mondanom: kor¬talan. – De halálos beteg – aggodalmaskodott Atráskó –, ugye, óvatosan kell előkészítenem rá, hogy minden reménynek vége? Fuhur a fejét rázta. – Nem, rögtön átlátna minden megnyugtatási kísérleten. Az igazat kell mondanod neki. – Akkor is, ha belehal? – kérdezte Atráskó. – Nem hiszem, hogy így történne – mondta Fuhur. – Tudom – válaszolta Atráskó –, te szerencsesárkány vagy. Azután sokáig ismét némán repültek tovább. A végén harmadszor is beszélgetni kezdtek. Ezúttal Atráskó törte meg a csendet: – Még valamit szeretnék kérdezni tőled, Fuhur. – Kérdezz! – Kicsoda ő? – Hogy érted ezt? – AURIN-nak Fantázia minden lénye felett hatalma van, akár a világosság, akár a sötétség teremtményei. Hatalma van felet¬ted és felettem is. És mégis, a Kislány Királynő sohasem él a hatalmával. Olyan, mintha nem létezne, és mégis mindenütt jelen van. Ugyanolyan ő is, mint mi vagyunk? – Nem – mondta Fuhur –, nem olyan, mint mi vagyunk. Ö nem Fantázia teremtménye. Bennünket mindnyájunkat az ő létezése éltet. De ő másfajta. – Akkor – Atráskó habozott, hogy a kérdést feltegye-e – olyasféle, mint egy emberfia? – Nem – mondta Fuhur –, nem olyan, mint az emberek. – Akkor hát – kérdezte ismét Atráskó – kicsoda ő? Fuhur csak hosszú szünet után válaszolt:


– Fantáziában senki sem tudja, senki sem tudhatja. Ez a mi világunk legmélyebb titka. Egyszer egy bölcstől azt hallottam, hogy aki ezt tökéletesen felfogná, a saját létét oltaná ki. Nem tudom, mit értett ezen. Nem tudok többet mondani. – És most – mondta Atráskó – az ő léte és valamennyiünké ki fog hunyni, anélkül hogy a titkát megértettük volna. Ezúttal Fuhur hallgatott, de oroszlánéhoz hasonlatos szája körül mosoly játszott, mintha azt mondaná: ez nem fog megtör¬ténni. Ettől kezdve nem beszélgettek többet. Kis idő múlva átrepülték a Labirintus külső peremét, azét a virágágyakból, sövényekből és kanyargós utakból álló síkságét, mely széles körben övezi az Elefántcsonttornyot. Rémülettel állapították meg, hogy a Semmi már itt is elkezdte művét. Bár egyelőre csak kisebb sávjai szelték át a Labirintust, ezek azon¬ban mindenütt jelentkeztek. A köztük elterülő színpompás vi¬rágágyak és virágzó bokrok elszürkültek és kiszáradtak. A ke¬cses kis fák úgy nyújtották kopár, göcsörtös ágaikat a sárkány és utasa felé, mintha segítségért könyörögnének. A valaha zöld és tarka rétek megfakultak, és enyhe doh- és rothadásszag ütötte meg a jövevények orrát. Színük már csak a felpüffedt óriási gombáknak és azoknak a mérgezőnek tetsző, elfajzott, rikítóan tarka virágalakzatoknak volt, melyek inkább úgy ha¬tottak, mint a téboly és a romlottság torzszüleményei. Fantáziautolsó, legbenső élete görcsösen küzdött még, bár ereje fogytán, a végleges megsemmisülés ellen, mely minden oldalról ostrom alá vette és marcangolta. Ám középen még tündéri fehérségben, makulátlanul és érin¬tetlenül ragyogott az Elefántcsonttorony. Fuhur nem azon a lenti teraszon szállt le Atráskóval, mely az érkező repülő hírnökök számára volt fenntartva. Érezte, hogy sem ő, sem Atráskó nem rendelkezik annyi erővel, hogy végigjárja a hosszú, csigavonal alakú főutcát, mely lentről a torony tetejéhez vezetett. Ezenkívül arra is gondolt, hogy a rendkívüli helyzet mindenképpen lehetővé teszi az előírások és formaságok mellőzését. Kényszerleszállás mellett döntött. Elzú¬gott az elefántcsont erkélyek, hidak és mellvédek felett, az utolsó pillanatban még megtalálta a főutca legmagasabban fekvő szakaszát, azt, ahol a tulajdonképpeni palotakörzet tövé¬ben véget ér, ledobta magát, csúszott még valamit felfelé az utcán, miközben néhányszor megfordult maga körül, és végül, farkával előre, megállt. Atráskó, aki mindkét karjával erősen kapaszkodott Fuhur nyakába, felegyenesedett és körülnézett. Valami fogadtatásfélét várt, vagy legalábbis egy sereg palotaőrt, akik megkérdezik, hogy kicsoda és mit akar itt – de közel s távolban egy lélek sem volt látható. A ragyogó fehér épületek körös-körül mintha kihaltak lettek volna. – Elmenekültek! – futott át a fején. – Magára hagyták a Kislány Királynőt. Vagy talán már meg is .. – Atráskó – suttogta Fuhur –, vissza kell adnod neki az Ékszert. Lesodorta nyakáról az aranyláncot, s az lecsúszott a földre. Atráskó leugrott Fuhur hátáról – és összerogyott. Nem gon¬dolt a sebére. Fektében ragadta meg a Talizmánt és magára vette. Azután a sárkányra támaszkodva, nagy fáradsággal fel¬tápászkodott. – Fuhur – szólt –, hova kell mennem? A szerencsesárkány azonban nem válaszolt már. egy feküdt ott, mintha meghalt volna. A főutca egy magas, fehér körfal csodálatosan faragott, nagy kapuja előtt ért véget, melynek szárnyai nyitva álltak. Atráskó odabotorkált, nekitámaszkodott a kapunak, és mö¬götte egy fehéren csillogó, széles szabad lépcsőt talált, amely olyan volt, mintha az égig ért volna. Elindult a lépcsőfokokon. Néha megállt, hogy új erőt gyűjtsön. A fehér lépcsőn vércsep¬pek nyomát hagyta maga után. Végre felért, és egy hosszú nyitott folyosót látott maga előtt. Tovább támolygott és erősen megkapaszkodott az oszlopok¬ban. Azután egy szökőkutakkal és más vízköpőkkel teli udvaron vágott keresztül, de már alig tudta észlelni, hogy mit lát. Mint¬egy álomban küzdötte magát előre.


Egy második, kisebb kapu¬ra akadt, majd egy igen magas, ezúttal azonban szűk lépcsőt kellett megmásznia, s akkor egy olyan kertbe ért, melyben minden: fák, virágok és állatok, elefántcsontból voltak kifarag¬va. Négykézláb kúszott át több korlát nélküli, ívelt hídon, melyek egy minden eddiginél kisebb, harmadik kapuhoz vezet¬tek. Hason csúszva vonszolódott előre, s ekkor tekintetét lassan felemelve, megpillantott egy tükörsima, elefántcsont hegykúpot és annak csúcsán a vakító fehér magnóliapavilont. Se út, se lépcső nem vezetett fel hozzá. Atráskó a karjára hajtotta fejét. Senki sem tudja megmondani, aki oda valaha is feljutott, vagy még fel fog jutni, hogyan tette meg az útnak ezt a hátrale¬vő szakaszát. Ezt mindenki csak ajándékba kaphatja. Atráskó egyszer csak a pavilonba nyíló kapuban állt. Belé¬pett – és szemtől szemben találta magát a Kívánságok Arany¬szemű Királynőjével. Vánkosokkal körültámasztott puha, kerek párnán ült a vi¬rágkupola közepén és rátekintett. Végtelenül gyengéd és bájos volt. Hogy milyen beteg lehet, azt csaknem áttetsző arcának sápadtságán mérhette le Atráskó. Mandulavágású szeme sötét aranyban fénylett. De nem árult el semmiféle aggodalmat vagy nyugtalanságot. Mosolygott. Vékony kis alakját bő selyemkön¬tös burkolta be, amely olyan fehérségben tündökölt, hogy elho¬mályosította még a magnóliaszirmokat is. Olyan volt, mint egy legfeljebb tízéves, leírhatatlan szépségű kislány, de simára fé¬sült, hosszú haja, mely a vállán és hátán végigomolva, ülőpár¬nájáig ért – fehér volt, mint a hó.

Barnabás megrémült. Ebben a pillanatban olyasmi történt vele, amit még soha nem élt át. Eddig mindent világosan maga elé tudott képzelni, amit csak a Végtelen Történetben olvasott. Tagadhatatlanul előfordult néhány különös dolog a könyvben, de ezekre mindig lehetett valami magyarázatot találni. Amilyen pontosan csak lehetett, lefestette magának Atráskót, ahogy a szerencsesárkány hátán utazik, aztán a Labirintust és az Elefántcsonttornyot. De eddig a pillanatig mindez csupán az ő képzeletében élt. Most azonban, amikor ahhoz a helyhez ért, ahol a Kislány Királynőről volt szó, egy másodperc töredékéig – csak addig, amíg a villám cikázása tart – maga előtt látta az arcát. És nem csupán gondolataiban, hanem saját szemével! Barnabás egé¬szen biztos volt benne, hogy nem képzelődött. Még olyan rész¬leteket is észrevett, amelyek a leírásban egyáltalán nem szere¬peltek, például a Kislány Királynő szemöldökét, mely, mintha csak tussal húzták volna ki, olyan finom ívben rajzolódott aranybarna szeme fölött – vagy azt, hogy különlegesen meg¬nyúlt fülcimpái voltak vagy kecses nyakának sajátságos tartását. Barnabás biztosan tudta, hogy soha életében nem látott szebbet, mint ez az arc. S ugyanabban a pillanatban azt is tudta, hogy mi a neve: Holdgyermek. A legcsekélyebb kétség sem fért hozzá, hogy ez a neve. És Holdgyermek rátekintett őrá, Bux Barnabás Boldizsár¬ra! Olyan kifejezéssel tekintett rá, amit nem tudott magának megmagyarázni. Netán ő is meg volt lepve? Kérés volt a pillan¬tásában? Vagy vágyódás? Vagy igen, mi is hát? Megpróbálta emlékezetébe idézni Holdgyermek szemét, de már nem sikerült. Csak egyet tudott, teljes bizonyossággal: ez a tekintet az ő saját szemén keresztül, a torkán át a szíve közepébe talált. Még most is érzi izzó nyomát, melyet maga mögött hagyott ezen az úton. És úgy érezte, hogy ez a pillantás most a szívében ül és úgy világít, mint valami titokzatos kincs. És ez valami különös és ugyanakkor csodálatos fájdalmat okozott neki. Még ha Barnabás akarta volna is, akkor sem tudott volna többé védekezni az ellen, ami vele történt. De nem akart, ó, nem! Éppen ellenkezőleg, semmiért a világon nem adta volna vissza ezt a kincset. Most már csak egyet akart: tovább olvasni, hogy ismét Holdgyermeknél lehessen, hogy viszontláthassa őt.


Nem sejtette, hogy ezáltal visszavonhatatlanul belebocsátko¬zik a legszokatlanabb s egyszersmind legveszélyesebb kalandba. Ám, ha sejtette volna is – ez bizonyára nem lett volna ok arra, hogy a könyvet becsukja és félretegye és soha többé hozzá ne nyúljon. Reszkető ujjakkal kereste meg a helyet, ahol megállt, és folytatta az olvasást. A toronyóra tízet ütött.


XI. A Kislány Királynő

Képtelenül arra, hogy megszólaljon, Atráskó csak állt, és nézte a Kislány Királynőt. Nem tudta, hogyan fogjon a mondandójá¬hoz, sem azt, hogyan viselkedjék. Gyakran megkísérelte maga elé képzelni ezt a pillanatot, szavakat eszelt ki, de most egyszer¬re minden kiesett a fejéből. Végül is a Kislány Királynő rámosolygott, és egy álmában éneklő kismadár halk, gyengéd hangján megszólalt: – Visszajöttél a Nagy Keresésből, Atráskó. – Igen – bökte ki Atráskó és lehajtotta a fejét. – Szürke lett a szép köpenyed – folytatta a hangocska kis csend után –, szürke lett a hajad és a bőröd, mint a kő. De minden ugyanolyan lesz, mint volt és még szebb. Majd meglá¬tod. Atráskó torkát mintha valami összeszorította volna. Csak a fejét rázta alig észrevehetően. Ekkor ismét megszólalt a gyen¬géd hang: – Teljesítetted a megbízásomat. . . Atráskó nem tudta, hogy vajon kérdésnek értse-e e szavakat. Nem mert feltekinteni, hogy a Kislány Királynő arckifejezésé¬ből olvasson. Lassan a láncon lógó aranyamulett után nyúlt és levette a nyakából. Szemét még mindig lesütve, kinyújtott kézzel tartotta oda a Kislány Királynőnek. Megpróbált fél térdre ereszkedni, ahogyan a követek tették a mesékben és dalokban, melyeket még hazájában a sátortáborban hallott, de sebesült lábszára felmondta a szolgálatot, a Kislány Királynő lábai elé rogyott, és ott maradt fekve, arccal a földön. A Kislány Királynő előrehajolt, felemelte AURIN-t, és mi¬alatt a láncot végigcsúsztatta fehér ujjai között, így szólt: – Jól csináltad a dolgodat. Nagyon meg vagyok veled eléged¬ve. – Nem! – tört ki szinte vadul Atráskó –, minden hiába volt. Nincs menekvés. Hosszú csend következett. Atráskó a karja hajlatába temette arcát, és remegés futott végig a testén. Attól félt, hogy kétségbe¬esett kiáltást fog hallani úrnője ajkáról, fájdalmas jajt, esetleg még keserű szemrehányást is vagy éppen dühkitörést. Maga sem tudta, mit várt – de egész biztosan nem azt, ami történt: a Kislány Királynő kacagott. Halkan és elégedetten kacagott. Atráskó gondolatai össze-zavarodtak, egy pillanatra azt hitte, hogy a Kislány Királynő megbolondult. De ez a nevetés nem az őrületé volt. Aztán ezt mondta a hangocska: – De hiszen magaddal hoztad. Atráskó felemelte a fejét. – Kit? – A megmentőnket. Atráskó kutatva nézett úrnője szemébe, de nem látott benne mást, mint tiszta derűt. A Kislány Királynő ismét mosolygott. – Teljesítetted a megbízást. Mindent köszönök, amit tettél és amit elszenvedtél. A fiú a fejét rázta. – Kívánságok Aranyszemű Királynője – dadogta és most először használta azt a hivatalos megszólítást, amelyet Fuhur ajánlott neki –, én . . . igazán nem, nem értem, hogyan gondo¬lod. – Látom rajtad – mondta –, de akár érted, akár nem, véghez¬vitted, amit kellett. És ez a fő, nem igaz? Atráskó hallgatott. Egyetlen kérdés sem jutott az eszébe. Csak bámult nyitott szájjal a Kislány Királynőre. – Láttam őt – folytatta –, és ő is rám pillantott. – Mikor történt ez? – tudakolta Atráskó. – Épp akkor, amikor beléptél. Magaddal hoztad őt.


Atráskó akaratlanul is körülnézett. – De hol van? Nem látok itt senki mást, csak téged és maga¬mat. – Ó, van még egy s más, ami láthatatlan a számodra – válaszolta a Kislány Királynő –, de hihetsz nekem. Még nincs itt a mi világunkban. De világaink már oly közel kerültek egymáshoz, hogy láthatta ki-ki a másikát, mert a bennünket elválasztó vékony fal egy villámlásnyi időre átlátszóvá vált. Nemsokára egészen itt lesz nálunk és az új nevemen fog szólíta¬ni, azon, amit csak ő adhat nekem. Akkor újra egészséges leszek és velem együtt egész Fantázia. A Kislány Királynő szavai közben Atráskó fáradságosan felült. Felnézett úrnőjére, akit párnás ülőhelye kissé magasabbá tett, és fátyolos hangon kérdezte: – Ezek szerint már régen ismered az üzenetet, amit hoznom kellett a számodra. Amit a Vénséges Morla a Szomorúság Ingoványában elárult nekem, amit a Déli Jósdában Jajulála titokzatos hangja kinyilatkoztatott – mindezt tudod már? – Igen – mondta ő –, és tudtam már, mielőtt a Nagy Keresés¬re küldtelek téged. Atráskó nyelt néhányat. – Miért – nyögte ki végül –, miért küldtél akkor világgá? Mit vártál tőlem? – Semmi mást – válaszolta a Kislány Királynő –, mint amit tettél. – Amit tettem . . . – ismételte lassan Atráskó. Két szemöldö¬ke között meredek, haragos ránc képződött. – Ha így van, ahogy mondod, akkor fölösleges volt minden. Hasztalanul küldtél a Nagy Keresésre. Már hallottam róla, hogy a döntéseid a mi fajtánk számára gyakran érthetetlenek. Lehetséges. Mégis nehezemre esik, hogy azok után, amiket átéltem, megadóan vegyem tudomásul, hogy csak tréfáltál velem. A Kislány Királynő szeme nagyon komoly lett. – Semmiféle tréfát nem engedtem meg magamnak veled szemben, Atráskó – mondta –, és jól tudom, mivel tartozom neked. Mindenre, amit végig kellett csinálnod, igenis szükség volt. Elküldtelek a Nagy Keresésre – nem azért az üzenetért, amit most át akartál nekem adni, hanem azért, mert ez volt az egyetlen módja, hogy megmentőnket idehívjuk. Mert ő min¬denben részt vett, amit te átéltél, és veled együtt jött a hosszú úton. Hallottad rémült kiáltását a Mély Szakadéknál, amikor Igramullal beszéltél, és láttad az alakját, mikor a Varázstükör Kapu előtt álltál. Bementél a képmásába és magaddal hoztad azt, és azért követett téged, mert a te szemeddel látta önmagát. És most is minden szót hall, amit egymással beszélünk. És tudja, hogy róla szólunk, őt várjuk és benne reménykedünk. És talán már megérti, hogy mindaz a sok fáradság, amit te, Atráskó, magadra vállaltál, neki szólt, és hogy egész Fantázia öt hívja! Atráskó még mindig komoran nézett maga elé, de a haragos ránc fokról fokra kisimult a homlokán. – Hogyan tudhatod mindezt – kérdezte kis idő múlva –, a kiáltást a Mély Szakadéknál és a képet a Varázstükörben – vagy mindezt szintén előre elrendelted? A Kislány Királynő magasra emelte AURIN-t, és miközben a nyakába akasztotta, így felelt: – Nem viselted állandóan a Fényt? Nem tudtad, hogy rajta keresztül mindig veled voltam? – Nem mindig – válaszolta Atráskó – egyszer elvesztettem. – Igen – mondta ő –, akkor valóban egyedül voltál. Meséld el, mi történt veled ezalatt! Atráskó beszámolt arról, amit átélt. – Akkor már tudom, miért lettél ilyen szürke – mondta a Kislány Királynő. – Túl közel kerültél a Semmihez. – De igaz-e az – tudakolta Atráskó –, amit Gomor, a farkas¬ember Fantázia megsemmisített teremtményeiről mondott, hogy az emberek világában hazugsággá válnak? – Igen, igaz – felelte a Kislány Királynő, és aranyszínű szeme elsötétedett –, minden hazugság valamikor Fantázia gyermeke volt. Ugyanabból az anyagból vannak – de felismerhetetlenné váltak és elvesztették igazi lényüket. De amit Gomor mondott, csak az igazság fele, mint ahogy felemás lénytől nem is várható más. Két Út van, melyen Fantázia és az emberi világ határát át lehet lépni, egy igazi és egy hamis. Ha Fantázia lényeit ilyen borzalmas módon


ráncigálják át e határon, ez a hamis Út. Ha azonban az emberek jönnek a mi világunkba, ez az igazi. Mindazok, akik nálunk jártak, olyat tapasztaltak, amit csak itt tapasztalhattak, és ettől megváltozva tértek vissza saját vilá¬gukba. Látóvá váltak, mert valódi alakotokban láttak titeket. Ezért láthatták ettől kezdve más szemmel a saját világukat és embertársaikat is. Ott, ahol azelőtt csak mindennapos dolgokat láttak, egyszerre csodákat és titkokat fedeztek fel. Ezért jöttek szívesen hozzánk, Fantáziába. És minél gazdagabb és virágzóbb lett ezáltal a mi világunk, annál kevesebb lett a hazugság az övékben, és annál tökéletesebb is lett. Ahogy világaink egy¬mást kölcsönösen elpusztíthatják, éppúgy kölcsönösen meg is gyógyíthatják egymást. Atráskó egy darabig elgondolkozott, azután ezt kérdezte: – Hogy kezdődött hát az egész? – A nyomorúság, mely mind a két világot sújtja – válaszolta a Kislány Királynő –, szintén kettős eredetű. Most minden az ellenkezőjére fordult: ami látóvá tehet, elvakít, ami újat teremt¬het, megsemmisít. A menekvés az emberektől függ. El kell jönnie egy emberfiának, egyetlenegynek, hogy új nevet adjon nekem. És el is fog jönni. Atráskó hallgatott. – Érted már, Atráskó – kérdezte a Kislány Királynő –, miért kellett annyi mindent elszenvedned? Csak egy kalandokkal, csodákkal és veszedelmekkel teli, hosszú történettel vezethetted hozzám a megmentőnket. És ez a te történeted volt. Atráskó mélyen elmerült gondolataiba. Végül bólintott. – Már értem, Kívánságok Aranyszemű Királynője. Köszö¬nöm, hogy engem választottál. Bocsásd meg a haragomat. – Te mindezt nem tudhattad – felelte szelíden amaz –, és ennek is így kellett lennie. Atráskó ismét bólintott. Rövid hallgatás után így szólt: – De most már nagyon fáradt vagyok. – Eleget végeztél, Atráskó – felelte a Kislány Királynő –, szeretnéd magad kipihenni? – Még nem. Előbb még szeretném a történetem jó végét meg¬érni. Ha úgy van, ahogy mondod, és ha megbízatásomat teljesí¬tettem – miért nincs még itt a Megmentő? Mire vár még? – Igen – jegyezte meg halkan a Kislány Királynő –, mire vár még?

Barnabás érezte, hogy keze nedves lett az izgalomtól. – De hát hogy menjek mondta –, egyáltalán nem tudom, hogy mit kell tennem. És hátha az a név, ami eszembe jutott, egyáltalán nem az igazi.

– Kérdezhetek tőled még valamit? – vette fel Atráskó újra a beszélgetés fonalát. A Kislány Királynő mosolyogva bólintott. – Miért csak akkor gyógyulhatsz meg, ha új nevet kapsz? – Csak az igazi név adja meg minden lénynek és dolognak a valódiságát – mondta. – A hamis név mindent valótlanná tesz. Ez az, amit a hazugság művel. – De hátha nem tudja még a Megmentő azt az igazi nevet, amit adnia kell neked? – De igen – felelte a Kislány Királynő –, tudja. Ismét hallgatva ültek mindketten. Igen – mondta Barnabás –, tudom. Rögtön tudtam, mihelyt megláttalak. De nem tudom, mit kell tennem.

Atráskó feltekintett. – Talán szeretne jönni, csak nem tudja, hogy fogjon hozzá.


– Nem kell mást tennie – válaszolta a Kislány Királynő –, mint azon az új néven szólítania engem, amit csak ő tud. Ez már elég lenne.

Barnabás szíve vadul dobogni kezdett. Próbálja ki? De ha nem sikerül? Ha minden tekintetben téved? Ha azok ketten nem is róla beszélnek, hanem egy egészen más Megmentőről? Honnan tudhatná, hogy valóban őrá gondolnak?

– Azt kérdem magamtól – kezdte Atráskó végül is újra –, lehetséges, hogy még mindig nem érti, hogy róla van szó és senki másról? – Nem – mondta a Kislány Királynő –, nem lehet olyan balga, mindazok a jelek után, amiket kapott.

– Lesz, ami lesz, megpróbálom! – mondta Barnabás. De nem jött ki száján a szó. Mi lesz, ha valóban sikerül? Akkor valamiképpen Fantáziá¬ba jut. De hogyan? Talán neki is valamilyen változáson kell átesnie. Mi lesz akkor belőle? Talán fájdalmas is a dolog, vagy elájul tőle? És akar ő egyáltalán Fantáziába menni? Atráskóhoz és a Kislány Királynőhöz igen, de azokhoz a szörnyekhez sem¬miképpen, akik csak úgy nyüzsögnek arrafelé. – Talán – vélte Atráskó – nincs elég bátorsága? – Bátorsága? – kérdezte a Kislány Királynő –, miféle bátorság¬ra van szükség ahhoz, hogy a nevemet kimondja? – Akkor – mondta Atráskó – már csak egy okot tudok, ami visszatarthatja. – Mi az? Atráskó habozott, mielőtt kimondta: – Egyszerűen nem akar jönni. Nem törődik sem veled, sem Fantáziával. Közömbösek vagyunk neki. A Kislány Királynő nagy szemeket meresztett Atráskóra.

– Nem! Nem! – kiáltotta Barnabás –, ezt nem szabad hinnetek! Biztos, hogy nem így van! Ó, szépen kérlek benneteket, ne gondoljatok ilyesmit rólam! Nem hallotok engem? Nem így van, Atráskó!

– Megígérte, hogy jön – mondta a Kislány Királynő –, a szeméből olvastam ki.

– Igen, így igaz – kiáltotta Barnabás –, és jövök is mindjárt, csak még egyszer mindent alaposan át kell gondolnom! Nem olyan egyszerű a dolog.

Atráskó lehajtotta a fejét, ismét hosszú ideig hallgattak mind a ketten. De a Megmentő nem jelent meg, és a legcsekélyebb jel sem mutatott arra, hogy legalább megkísérelné észrevétetni magát velük.


Barnabás elképzelte, hogy milyen is lenne, ha hirtelen előttük teremne – kövéren, iksz-lábaival és savószínű arcával. Tisztán látta maga előtt a csalódást a Kislány Királynő arcán, ahogy azt kérdezné tőle: – Hát te mit keresel itt? És Atráskó talán nevetne is. Ennél az elképzelésnél Barnabás arcába szégyenpír szökött. Természetesen valami hőst, herceget vagy ilyesmit várnak. Nem mutatkozhatik előttük. Ez teljességgel lehetetlen. Bármit szívesebben elviselne – csak ezt nem!

Mikor a Kislány Királynő végre feltekintett, arckifejezése meg¬változott. Atráskó szinte megijedt pillantásának hatalmas erejé¬től és szigorától. És azt is tudta, hogy hol látta már ezt a kifejezést: a szfinxeken! – Van még egy eszközöm – mondta a Kislány Királynő –, de nem szívesen használom. Azt szerettem volna, ha nem kény¬szerít rá. – Milyen eszköz? – kérdezte Atráskó suttogva. – Akár tudja, akár nem – az az emberfia már a Végtelen Történethez tartozik. Most már nem teheti meg és nem szabad megtennie, hogy visszavonul. Ígéretet tett nekem, és meg is kell tartania. De ezt egyedül nem tudom elérni. – Létezik valaki Fantáziában – kiáltotta Atráskó –, aki vég¬hez tud vinni valamit, amire te nem vagy képes? – Csak egyvalaki – felelte a Kislány Királynő –, ha ő is akarja. A Vándorló Hegy Öregje. Atráskó a legnagyobb csodálkozással nézett a Kislány Ki¬rálynőre. – A Vándorló Hegy Öregje? – ismételte és minden szót hang¬súlyozott –, azt akarod mondani, hogy valóban létezik? – Kételkedsz benne? – Az öreg emberek mesélnek róla sátor-táborainkban az egész kicsi gyermekeknek, ha szófogadatlanok vagy rosszak. Azt mondják, hogy mindent, amit tesz vagy elmulaszt valaki, sőt még azt is, amit gondol és érez, beír a könyvébe, és hogy az akkor örökre ott marad feljegyezve, mint szép vagy csúnya történet, ahogy éppen adódik. Amikor még magam is kicsi voltam, szintén hittem benne, de később azt gondoltam, hogy csak gyermekriogató dajkamese az egész. – Ki tudja – mondta a Kislány Királynő mosolyogva –, mi van a dajkamesék mögött. – Tehát ismered őt – firtatta Atráskó –, láttad valaha? A Kislány Királynő megrázta a fejét. – Ha fellelem, első ízben fogunk találkozni. – A mi öregjeink azt is mesélik – folytatta Atráskó –, hogy soha nem lehet tudni, merre található éppen az Öreg hegye, hogy mindig egészen váratlanul jelenik meg, hol itt, hol ott, és hogy csak véletlenül vagy a sors különös rendeléseképpen lehet vele találkozni. – Így van – felelte a Kislány Királynő –, a Vándorló Hegy Öregjét nem lehet keresni. Őt csak megtalálni lehet. – Neked is? – kérdezte Atráskó. – Nekem is – mondta ő. – És ha nem találsz rá? – Ha létezik, akkor meg fogom találni – felelte rejtélyes mo¬sollyal a Kislány Királynő –, és ha megtalálom, akkor létezni is fog. Atráskó nem értette a választ. Habozva kérdezte: – Olyan ő – mint te? – Olyan, mint én – felelte a Kislány Királynő –, mert min¬denben az ellentétem. Atráskó belátta, hogy ilyen módon semmit nem tud meg tőle. Azonkívül egy másik gondolat is nyugtalanította:


– Halálos beteg vagy, Kívánságok Aranyszemű Királynője – mondta majdnem szigorúan –, és egyedül nem jutsz messze. Amint látom, összes szolgád és híved elhagyott. Fuhur és én szívesen elkísérünk, ahova csak akarod, de – őszintén megmon¬dom – nem tudom, Fuhur ereje meddig tart. És az én lábam – nos, magad is láthatod, felmondta a szolgálatot. – Köszönöm, Atráskó – válaszolta a Kislány Királynő –, köszönöm derék és hűséges ajánlatodat. De nem gondolok arra, hogy titeket magammal vigyelek. A Vándorló Hegy Öregjét csak egyedül lehet megtalálni. És Fuhur sincs már ott, ahol hagytad őt. Olyan helyen van, ahol minden sebe begyógyul, és összes ereje megújul. És hamarosan te is, Atráskó, azon a helyen leszel. Ujjai AURIN-nal játszadoztak. – Milyen hely az? – Ezt most nem kell tudnod. Alvó állapotban kerülsz oda. S majd eljön a nap, amikor ráismersz a helyre, ahol voltál. – De hogyan alhatnék – kiáltotta Atráskó és aggodalmában megfeledkezett a tapintatos kifejezésmódról –, mikor tudom, hogy bármely pillanatban meghalhatsz! A Kislány Királynő megint halkan nevetett. – Nem vagyok olyan elhagyatott, mint hiszed. Már mond¬tam neked, hogy vannak dolgok, amelyek a számodra láthatat¬lanok. Hét hatalom vesz körül, mely úgy tartozik hozzám, mint tehozzád az emlékezeted, a bátorságod vagy a gondolataid. Nem láthatod, nem hallhatod őket, mégis mind velem vannak ebben a pillanatban. Hármat közülük itt hagyok veled és Fu¬hurral, hogy gondotokat viseljék. Négyet magammal viszek, ők lesznek a kísérőim. Te pedig, Atráskó, nyugodtan alhatsz. A Kislány Királynő e szavai közben mint valami sötét fátyol, egyszerre terült Atráskóra mindaz a fáradtság, ami a Nagy Keresés alatt felgyülemlett benne. De nem a kimerültség kősú¬lyosságú fáradtsága volt, hanem nyugalommal és békességgel teli vágyakozás az alvás után. Annyi mindent szeretett volna még kérdezni a Kívánságok Aranyszemű Királynőjétől, de úgy érezte, hogy annak szavai szíve minden kívánságának gátat vetettek, és nem hagytak mást, csak ezt az egyetlen, mindenek fölött álló vágyat az álom után. Szeme lecsukódott, és ültében, anélkül hogy hátrahanyatlott volna, máris átsiklott az álom homályába.

A toronyóra tizenegyet ütött.

Nagyon messziről még mintha hallotta volna Atráskó, hogy a Kislány Királynő halk, szelíd hangon valami parancsot adott, s akkor érezte, amint hatalmas karok ragadják fel óvatosan és tovaviszik. Hosszú ideig homály és meleg vette körül. Sokkal-sokkal később egyszer félig öntudatlanul azt érezte, hogy csodálatos folyadék érinti száraz, kicserepesedett ajkát, s fut le a torkán. egy rémlett, hogy valami nagy barlangfélét lát maga körül, melynek falai mintha színaranyból lettek volna. És a fehér szerencsesárkány ott feküdt mellette. És aztán úgy látta, vagy inkább sejtette, hogy a barlang közepében forrás csörgedezik, és hogy a forrás körül két kígyó fekszik, egy világos és egy sötét, melyek egymás farkába harapnak .. . De ekkor egy láthatatlan kéz simította végig a szemét, s ez kimondhatatlanul jólesett, és Atráskó újra mély, álomtalan alvásba merült. Ezzel egy időben a Kislány Királynő elhagyta az Elefánt¬csonttornyot. Puha selyempárnákon feküdt üveg gyaloghintó¬jában, melyet négy láthatatlan szolgája vitt, úgyhogy olybá tűnt, mintha a gyaloghintó szép lassan magától lebegett volna tova. Keresztülmentek a kerti útvesztőn, vagy inkább azon, ami még megmaradt belőle. Gyakran kerülőket kellett tenniük, mert több ösvény már a Semmibe torkollt. Amikor végül is elérték a síkság külső szélét és a Labirintust maguk mögött hagyták, a láthatatlan hordozók megálltak. Mint akik várják a további parancsot.


A Kislány Királynő felemelkedett párnáiról, és búcsúpillan¬tást vetett az Elefántcsonttoronyra. És miközben párnáira visszaereszkedett, így szólt: – Menjetek tovább! Menjetek egyszerűen tovább – bárhova! Szélroham kapott hófehér hajába, mely, mint zászló, hosszan és súlyosan lebegett a gyaloghintó mögött.


XII. A Vándorló Hegy Öregje

Lavinák zuhogtak dübörögve széthasogatott hegyfalakon keresz¬tül, hóviharok tomboltak jégpáncélos bércfokok sziklatornyai között, üvöltve akaszkodtak egymásba a barlangok és szakadé¬kok mélyén, majd újból végigsöpörtek a gleccserek széles felüle¬tén. Ilyen időjárás éppenséggel nem volt szokatlan ezen a vidéken, ugyanis a Sors-hegység – ez volt a neve – egész Fantázia legnagyobb és legmagasabb hegye volt, és leghatalmasabb csú¬csa szó szerint az égbe nyúlt. Az örök jég eme honába még a legbátrabb hegymászók sem merészkedtek. Jobban mondva: olyan hihetetlen régen történt, hogy valakinek sikerült ide feljutnia, hogy már senki sem tudott róla. Mert a fantáziai birodalom számos megfoghatatlan törvé¬nyének egyike ez volt: a Sors-hegységet új hegymászó csak akkor hódíthatja meg, ha az elődjét, akinek ez sikerült, teljesen elfeledték, és sem kőbe, sem ércbe vésett felirat nem tanúskodik már róla. Így mindenki, aki a tettet véghezvitte, mindig az elsőnek számított. Itt fenn semmiféle élőlény nem tudott megélni, néhány óriási jégmanót kivéve – feltéve, hogy ezeket egyáltalán élőlénynek számítjuk, mert olyan elképzelhetetlen lassúsággal mozogtak, hogy évekre volt szükségük egyetlen lépés megtételéhez és év¬századokra egy kis sétához. Így világos, hogy csak a fajtájukbe¬liekkel tudtak érintkezni, és Fantázia egyéb területeinek létezé¬séről a leghalványabb fogalmuk sem volt. A világegyetem egye¬düli élőlényeinek tartották magukat. Annál bizonytalanabbul bámultak lefele arra a pirinyó pon¬tocskára, amely tekervényes utakon, jeges fényű falak alig jár¬ható sziklakiszögellésein, késélességű gerinceken, mély szakadé¬kokon és hasadékokon keresztül fokozatosan közeledett a csúcs¬hoz. Az az üveg gyaloghintó volt, melyben a Kislány Királynő feküdt, s melyet a szolgálatában álló négy láthatatlan hatalom hordozott. A hintó alig vált ki a környezetből, mert üvege át¬látszó jégdarabhoz hasonlított, és a Kislány Királynő fehér köntösét és haját szinte lehetetlen volt a hótól megkülönböz¬tetni. Hosszú ideje volt már úton, sok éjen és nappalon át, esőben és napsütésben, sötétben és holdfényben hordozta hintaját a négy hatalom, egyre tovább, amint megparancsolta nekik, egy¬re tovább, bárhova. Nem tett különbséget a számára elviselhető és elviselhetetlen dolgok között, éppúgy, ahogy birodalmában azelőtt mindent egyformán hagyott érvényesülni, a sötétséget és a fényt, a szépet és a rútat. Kész volt magát mindennek alávetni, mert a Vándorló Hegy Öregje éppúgy lehetett min¬denhol, mint sehol. A négy láthatatlan hatalom által követett útirány megvá¬lasztása azonban mégsem volt egészen véletlenszerű. A Semmi, mely már teljes országokat is elnyelt, egyre gyakrabban korlá¬tozta útjukat csupán egyetlen ösvényre. Olykor egy híd, egy barlang vagy egy kapu volt, amelyen még éppen átcsúszhattak, sőt előfordult az is, hogy valamilyen tó vagy tengeröböl hullá¬main vitte keresztül a négy hatalom a gyaloghintót a halálos beteggel, mert ezek a hordozók nem ismertek különbséget szi¬lárd és folyékony halmazállapot között. Nos, így másztak felfelé a Sors-hegység jéggé dermedt csú¬csainak világában, és másztak csak egyre tovább, feltartóztat¬hatatlanul és fáradhatatlanul. És ameddig a Kislány Királynő másféle parancsot nem ad nekik, továbbra is csak vitték volna egyre feljebb. Ő azonban csukott szemmel feküdt a párnáin és nem mozdult. Már hosszú ideje feküdt így. És az utolsó szó, amit kiejtett, az a bizonyos „bárhova" volt, melyet az Elefánt¬csonttoronytól elbúcsúzva parancsolt. A gyaloghintó most egy mély szurdokban, két sziklahasadék közötti bevágásban haladt végig, mely alig volt szélesebb, mint maga a hordszék. A talajt laza hó borította, melynek mélysége


egy méter körül lehetett, de a láthatatlan hordozók nem süp¬pedtek bele, sőt még lábnyomokat sem hagytak maguk után. Nagyon sötét volt ennek a hasadéknak a mélyén, mert a nappa¬li fény csak egy keskeny csíkból állt fenn a magasban. Az út enyhén emelkedett, és minél magasabbra ért a gyaloghintó, annál közelebb jött a nappali fénycsík. Ekkor, szinte váratlanul, egyszer csak szétváltak a sziklafalak, és szabad pillantást enged¬tek egy széles, fehérben csillogó síkságra. Ez volt a legmagasabb pont, mert a Sors-hegység nem csúcsban végződött, mint a legtöbb egyéb hegy, hanem ebben a fennsíkban, mely akkora volt, mint egy ország. Most azonban egy különös formájú, kisebb hegy emelkedett ki meglepetésszerűen a síkság közepéből. Meglehetősen keskeny és magas volt, hasonlatos az Elefántcsonttoronyhoz, csak éppen világító kék színű. Számos bizarr alakú hegyes fogból tevődött össze, melyek mint megannyi óriási megfordított jégcsap mere¬deztek az égnek. Körülbelül a hegy felemagasságában, három ilyen foghegyen, egy ház nagyságú tojás ült. Félkörben a tojás körül és annak háta mögött nagyobb kék jégcsapok meredeztek a magasba, mint valami óriási orgona sípjai. Belőlük állt a tulajdonképpeni csúcs. A nagy tojáson kör alakú nyílás volt, mely ajtóhoz vagy ablakhoz hasonlított. És ebben a nyílásban egyszer csak megjelent egy arc, s tekintete a gyaloghintóra szegeződött. A Kislány Királynő, mintha csak megérezte volna, hogy nézik, felnyitotta a szemét és viszonozta a pillantást. – Állj! – mondta halkan. A láthatatlan hatalmak megálltak. A Kislány Királynő felemelkedett. – Ő az – folytatta. – Úgy kell lennie, hogy az út utolsó szakaszát egyedül tegyem meg hozzá. Várjatok itt rám, akármi történjék is. Az arc eltűnt a tojás kör alakú nyílásából. A Kislány Királynő kiszállt a gyaloghintóból, és útnak indult a széles hómezőn. Fáradságos volt a járás mezítláb a megkérge¬sedett hóban. A jégfelület minden lépésnél betört alatta, és az üvegkeménységű érdes hó összevagdalta finom lábát. A jeges szél belekapdosott fehér hajába és köntösébe. Végre elérte a kék hegyet, és ott állt az üvegsima jégcsapok előtt. A nagy tojás kör alakú, homályos nyílásából hosszú létra nyúlt ki, sokkal-sokkal hosszabb, semhogy a tojásban elfért volna. Végül leért a kék hegy lábához, és amikor a Kislány Királynő megragadta, látta, hogy csupa-csupa egymáson lógó betűből tevődik össze, és minden foka egy-egy sornak felel meg. A Kislány Királynő mászni kezdett felfelé, és amint fokról fokra hágott, a következő szavakat olvasta: MENJ VISSZA! MENJ! NE LÁSSALAK! SEMMIKOR, SEHOL NEM SZABAD TALÁLKOZNUNK! LEGYEN ESZED! EGYEDÜL NEKED, ÉPP NEKED KELL AZ UTADBA ÁLLNOM. MENJ! SZÍVLELD MEG TANÁCSOM! HA TALÁLKOZUNK TE MEG ÉN, MEGTÖRTÉNIK, MI NINCS HELYÉN: A VÉG A KEZDETTEL LESZ EGY. MENJ VISSZA! MENJ! NE KÖZELEDJ! MÁSKÜLÖNBEN TEMÉRDEK ZŰRZAVART KELL MEGÉRNED! Megállt, hogy új erőt gyűjtsön, és feltekintett. Még nagyon sok volt hátra az útból. Eddig még a felét sem hagyta maga mögött. – Vándorló Hegy Öregje – kiáltotta –, ha nem akarod, hogy találkozzunk, nem kellett volna ezt a létrát írnod! Amivel jöttömet megtiltod, éppen az visz hozzád.


És tovább kapaszkodott. AMI VAGY, ÉS AMIT CSINÁLSZ, MEGŐRZÖM ÉN, MINT KRÓNIKÁS: MI EGYKOR ÉLT, MIND VÉGLEGES ÉRVÉNYŰ HALOTT BETŰ LESZ. HA ÉNFELÉM TÖREKSZEL, A BAJTÓL NEM MENEKSZEL! ITT VÉGET ÉR A KEZDETED, IFJÚ MARADSZ, KIRÁLYGYEREK. ÉN SOSEM VOLTAM MÁS, CSAK AGG. MIT FELSZÍTSZ, NÁLAM ELAPAD. AZ ÉLET, HOLTRA VÁLVA, NEM NÉZHET ÖNMAGÁRA. Megint meg kellett állnia, hogy lélegzethez jusson. Nagyon magasan volt immár, és a létra úgy imbolygott a hóviharban, mint egy faág. A Kislány Királynő erősen beleka¬paszkodott a jeges betűfokokba, és még a létra utolsó szakaszá¬nak is nekivágott: S HA MÉGIS MEG NEM HALLGATOD AZ INTÉST, MIT A LÉTRA MOND, S HA ARRA SZÁNOD EL MAGAD, MIT TENNI SOHA NEM SZABAD, AKKOR NINCS TÖBB SZAVAM MÁR: LÉGY ÜDVÖZÖLT AZ AGGNÁL! Mikor a Kislány Királynő ezeket az utolsó fokokat is maga mögött hagyta, halk sóhajt hallatott és végignézett magán. Bő, fehér ruhája elrongyolódott, mert a betűlétra minden kereszt¬vonása, kampócskája és tüskéje beleakadt. Maga előtt látta a tojást és a kör alakú nyílást, ahol a létra végződött. Belépett. A nyílás abban a pillanatban bezárult mögötte. Mozdulatlanul állt a sötétben, és várta, hogy mi fog történni. De egyelőre hosszú ideig nem történt semmi. – Itt vagyok – mondta végül halkan a homálynak. Hangja úgy visszhangzott, mintha egy nagy üres teremben lett volna – vagy egy másik, sokkal mélyebb hang volt az, amely szavaira ugyanazokkal a szavakkal válaszolt? Lassanként egy gyenge, rőt fénysugarat vett észre a sötétség¬ben. A fény egy nyitott könyvből sugárzott, mely a tojás formá¬jú helyiség közepén lebegett a levegőben. Ferdén helyezkedett el, így látható volt a kötése. Rézszínű selyem borította, és éppúgy, mint a Kislány Királynő nyakában függő ékszeren, ezen a könyvön is két kígyó volt látható, melyek egymás farká¬ba harapva, ovális keretet képeztek. És az ovális keret közepén ez a cím állt: A Végtelen Történet

Barnabás gondolatai összezavarodtak. Hiszen ez pontosan az a könyv volt, amelyet éppen most olvas. Még egyszer megnézte. Igen, nincs semmi kétség, a kezében levő könyvről van szó. De hát hogyan szerepelhet ez a könyv saját magában?

A Kislány Királynő közelebb lépett, és a lebegő könyv másik oldalán egy férfiarcot látott, melyet a felnyitott oldalak alulról kékes megvilágításba hoztak. Ez a csillogás a könyvbe foglalt kékeszöld írásból származott. A barázdák szántotta férfiarc olyan volt, mint egy ősöreg fa kérge. Hosszú, fehér szakáll keretezte, szeme pedig olyan mé¬lyen ült sötét gödrében, hogy nem lehetett látni. A férfi kék


szerzetesi csuhát viselt, fején csuklyával. Kezében íróvesszőt tartott, mellyel sorokat rótt a könyvben. Nem tekintett fel. A Kislány Királynő hosszú ideig némán állt és nézte. Tulaj¬donképpen nem is volt írás, amit az öreg művelt, az íróvessző inkább csak elsiklott lassan az üres oldal felett, és a betűk és szavak mintegy maguktól alakultak ki, szinte az ürességből bukkanva fel. A Kislány Királynő elolvasta az előtte álló írást, és az éppen arról szólt, ami abban a pillanatban történt, vagyis: „A Kislány Királynő elolvasta az előtte álló írást . . ." – Mindent, ami történik – mondta –, feljegyzel. – Minden, amit feljegyzek, megtörténik – szólt a felelet. S ez megint az a mély, sötét hang volt, mely mintegy a Kislány Királynő saját hangját visszhangozta. A különös az volt, hogy a Vándorló Hegy Öregje nem nyitot¬ta ki a száját. Mindkettejük szavait leírta, és a Kislány Királynő úgy hallotta, mintha csupán emlékeznék arra, hogy az öreg éppen beszélt az imént. – Te meg én – kérdezte – és egész Fantázia . . . minden fel van jegyezve ebben a könyvben? Az öreg írt, és ugyanakkor fel is hangzott a válasz: – Nem így van. Ez a könyv maga egész Fantázia és te meg én. – És hol van ez a könyv? – A könyvben – hangzott a válasz, amelyet leírt. – Akkor hát az egész csak fény és visszfény? - kérdezte a Kislány Királynő. És az öreg írt, és ő hallotta, ahogy mondja: – Mit mutat az a tükör, amely egy tükörben tükröződik? Tudod-e, Kívánságok Aranyszemű Királynője? A Kislány Királynő hallgatott egy darabig, és az öreg egyide¬jűleg feljegyezte, hogy „hallgatott". Ekkor a Kislány Királynő halk hangon megszólalt: – Szüksé¬gem van a segítségedre. – Tudom – felelte amaz és írt. – Igen – jegyezte meg a vendég –, ennek így is kell lennie. Te vagy Fantázia emlékezete, és tudsz mindent, ami eddig a pillanatig történt. De nem tudsz előrelapozni a könyvedben, hogy megnézd, ami majd ezután történik? – Üres oldalak! - volt a válasz. – Csak arra tudok visszatekin¬teni, ami megtörtént. Mialatt írtam, el tudtam olvasni. És azért tudom, mert elolvastam. És azért írtam, mert megtörtént. Így írja magamagát a Végtelen Történet a kezem által. – Tehát nem tudod, miért jöttem hozzád? – Nem – hallatszott a mély hang az írás közben –, és azt szerettem volna, ha nem teszed meg. Általam minden megvál¬toztathatatlan és végérvényes lesz – te is, Kívánságok Aranysze¬mű Királynője. Ez a tojás a sírod és koporsód. Beléptél Fantázia emlékezetébe. Hogy akarod valaha is elhagyni ezt a helyet? – Minden tojás – felelte ez – új élet kezdete. – Igaz – írta és mondta az öreg –, de csak akkor, ha felnyílik a héja. – Te fel tudod nyitni – kiáltotta a Kislány Királynő –, hiszen te voltál, aki beeresztettél ide! Az öreg megrázta a fejét és felírta. – A te erőd művelte ezt. De azzal, hogy itt vagy, nincs meg többé ez az erőd. Mindörökre be vagyunk zárva. Igazán nem lett volna szabad idejönnöd! Ez a Végtelen Történet vége. A Kislány Királynő mosolygott, és a legkevésbé sem látszott nyugtalannak. – Te meg én – mondta – semmit sem tehetünk többé. De van valaki, aki tehet. – Új kezdetet teremteni írta az öreg csak emberfia tud. – Igen – felelte a Kislány Királynő –, egy emberfia. A Vándorló Hegy Öregje lassan felemelte a tekintetét, és most először nézett a Kislány Királynőre. Mintha a világegyetem másik végéről jött volna ez a tekintet, olyan távoli volt és olyan


sötét. A Kislány Királynő aranyló szeme állta és viszo¬nozta ezt a pillantást. Olyan volt ez, mint valami néma és mozdulatlan küzdelem. Végül az öreg ismét a könyve fölé hajolt és ezt írta: – Őrizd meg a határt, amely téged is korlátoz. – Ezt teszem – felelte a Kislány Királynő –, de az, akiről beszélek és akire várok, már régen átlépett rajta. Olvassa ezt a könyvet, amit te írsz, és hall minden szót, amit beszélünk. Tehát itt van velünk. – Valóban – hallatszott az öreg hangja, mialatt írt –, ő is visszavonhatatlanul hozzátartozik a Végtelen Történethez, mert ez már az ő saját története. – Meséld el nekem! – parancsolta a Kislány Királynő. – Te, aki Fantázia emlékezete vagy, meséld el nekem – elejétől fogva és szóról szóra, úgy, ahogy megírtad! Az öreg keze, amellyel írt, reszketni kezdett. – Ha ezt megteszem, mindent újra le is kell írnom. És amit írok, újra megtörténik. – Így legyen! – parancsolta a Kislány Királynő.

Barnabásnak rossz sejtelmei támadtak. Mi lehet a szándéka? Valami vele kapcsolatos dolog lesz. De ha magának a Vandorló Hegy Öregjének is reszketni kezdett a keze . . Az öreg írta és mondta: Ha magát zárja önmagába történetem, mely végtelen, romlást hoz a világra! És a Kislány Királynő ráfelelte: De hogyha győz értünk a hős, új csírát bont az élet. Csak döntsön, ez a lényeg! – Valóban rettenetes vagy – mondta és írta az öreg –, ez a vég nélküli véget jelenti. Be fogunk lépni az örök visszatérés körébe. Abból pedig nincs menekvés. – Számunkra nincs – felelte a Kislány Királynő, és hang¬ja már nem volt szelíd, hanem kemény és tiszta, mint a gyé¬mánt –, de az ő számára sincs – hacsak nem ment meg mind¬nyájunkat. – Igazán mindent egy emberfia kezébe akarsz letenni? – Ezt akarom. S ezután halkan hozzátette: – Vagy van valami más tanácsod? Hosszú csend állt be, mielőtt az öreg mély hangja megszólalt: – Nincs. Mélyen a könyv fölé hajolt, amelyben írt. Arcát eltakarta a csuklya, úgyhogy nem lehetett látni többé. – Akkor tedd meg, amire kértelek! A Vándorló Hegy Öregje alávetette magát a Kislány Király¬nő akaratának, és elkezdte elejétől fogva mesélni neki a Végte¬len Történetet. Ebben a pillanatban a könyv lapjairól sugárzó fény színe megváltozott. Olyan rőtszínű lett, mint azok az írásjelek, me¬lyek most előbújtak az öreg írószerszáma alól. A barátcsuha és a csuklya is rézszínűre vált. És miközben az öreg írt, mély hangja is megzendült egyidejűleg: Barnabás szintén egészen világosan hallotta. Ennek ellenére az első szavak, amelyeket az öreg mondott érthetetlenek voltak a számára. Ilyesféleképpen hangzottak: “Muirávkitna dárnok zlorák idnárok sonodjalut.”


Érdekes, gondolta Barnabás, mért beszél az öreg egyszerre idegen nyelven. Vagy ez talán valami varázsszöveg lenne? Az öreg hangja folytatta, és Barnabásnak követnie kellett.

„Ez a felirat egy kis üzlet üvegajtaján állt, de így, természete¬sen, csak akkor volt olvasható, ha az ember a homályos helyiség belsejéből az üvegen át az utca felé nézett. Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és ömlött az eső. A cseppek végigszaladtak az üvegen és a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca másik oldalán."

Ezt a történetet egyáltalán nem ismerem, gondolta Barnabás kissé csalódottan, sehol sem fordul elő a könyvben, melyet idáig olvastam. Hát igen, most derül ki, hogy egész idő alatt tévedés¬ben voltam. Már valóban azt hittem, hogy az öreg most elkezdi elejétől fogva mesélni a Végtelen Történetet.

„Egyszerre csak feltépték az ajtót, de olyan hevesen, hogy a felette lógó rézharangocskák fürtje izgatottan kezdett csilingel¬ni, s jó időbe telt, míg meg-nyugodott. A lárma okozója egy kis kövér, tíz-tizenegy év körüli fiú volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott az arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a vállán átvetett szíjon iskolatáskát viselt. Kicsit sápadt volt, levegő után kapkodott, de előbbi sietségével ellentétben úgy állt a nyitott ajtóban, mintha gyökeret eresztett volna a lába . . . "

Miközben Barnabás ezt olvasta és ugyanakkor a Vándorló Hegy Öregjének mély hangját hallgatta, a füle zúgni és a szeme káprázni kezdett. Amit itt elmondtak, az az ő saját története! És benne van a Végtelen Történetben. Ő, Barnabás, úgy jelenik meg, mint a szereplője egy könyvnek, amelyről eddig azt hitte, hogy az olvasója! És ki tudja, milyen más olvasó olvas róla éppen most, aki szintén azt gondolja magáról, hogy csak olvasó – és így tovább a végtelenségig! Barnabást most már elfogta a félelem. Hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Az volt a benyomása, mintha egy láthatatlan börtönbe lenne zárva. Abba akarta hagyni az egészet, nem akart tovább olvasni.

De a Vándorló Hegy Öregjének mély hangja csak folytatta az elbeszélést,

és Barnabás nem tehetett ellene semmit. Befogta a fülét, de nem használt, mert a hang a belsejében zengett. Noha régóta tudta, hogy nem így van, végül is abba a gondolatba kapaszkodott, hogy ez a saját történetével való egyezés talán mégsem egyéb, mint valami őrült véletlen,

de a mély hang kérlelhetetlenül tovább beszélt, és

Barnabás egész világosan hallotta:


„ ... modorod aztán két krajcárt érő sincsen, másképp először legalábbis bemutatkoztál volna." „– Barnabásnak hívnak – mondta a fiú –, Bux Barnabás Boldizsár vagyok."

Ebben a pillanatban Barnabás súlyos tapasztalatra tett szert: az ember eltökélten kívánhat magának valamit – esetleg éveken keresztül –, amíg tudja, hogy az a kívánság teljesíthetetlen. Ha viszont egy szép napon az előtt a lehetőség előtt áll, hogy a vágyálom valóra válik, akkor már csak egyet kíván: bárcsak soha ne kívánta volna azt a valamit. Barnabással mindenesetre ez történt. Most, mikor a dolog könyörtelenül komollyá vált, a legszíve¬sebben elfutott volna. Csakhogy ebben az esetben nem létezett többé az „el". És ezért azt cselekedte, ami természetesen semmit sem használt: holtnak tettette magát, mint egy bogár, mely a hátán fekszik. Úgy akart viselkedni, mintha nem is lenne a világon, csendben akart maradni és olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehet.

A Vándorló Hegy Öregje folytatta az elbeszélést, és egyidejűleg újból feljegyezte, hogyan lopta el Barnabás a könyvet, hogyan menekült az iskolaépület lomtárába és kezdett ott olvasni. És Atráskó még egyszer megkezdte a Keresést, eljutott a Vénséges Morlához, és rátalált Fuhurra Igramul hálójában a Mély Sza¬kadéknál, ahol meghallotta Barnabás rémült kiáltását. Még egyszer meggyógyította őt az öreg Urgula, és kioktatta Szűk¬mók. Keresztülment a Három Mágikus Kapun, belelépett Bar¬nabás képmásába és beszélt Jajulálával. Azután a szélóriások következtek – és Kísértetváros – és Gomor – és Atráskó megsza¬badítása és visszatérése az Elefántcsonttoronyba. És eközben megtörtént az is, amit Barnabás átélt, a gyertyák meggyújtása és az, hogy meglátta a Kislány Királynőt, és ahogy az hiába várta a jövetelét. És a Kislány Királynő még egyszer útnak in¬dult, hogy a Vándorló Hegy Öregjét megkeresse, még egyszer felkapaszkodott a betűlétrán, belépett a tojásba, és még egyszer szóról szóra megismétlődött a beszélgetés, amit egymással foly¬tattak, és ami azzal végződött, hogy a Vándorló Hegy Öregje elkezdte írni és mesélni a Végtelen Történetet. És itt újrakezdődött az egész – változatlanul és változtatha¬tatlanul –, és megint ott végződött, amikor a Kislány Királynő találkozik a Vándorló Hegy Öregjével, aki újfent belekezd a Végtelen Történet írásába és mesélésébe.

. . . és ennek így kell folynia örökkön-örökké, mert hát teljesen lehetetlen, hogy a dolgok menetében valami változás álljon be. Egyedül ő, Barnabás tudott volna közbelépni. És meg kellett tennie, ha nem akart maga is ebben a körforgásban bezárva maradni. Úgy tűnt neki, mintha már ezredszer ismétlődött volna a történet, dehogyis, mintha nem is létezne Ezelőtt és Azután, hanem minden mindig egyidejűleg lenne jelen. Most fogta fel, mért reszketett az öreg keze. Az örök visszatérés körforgása volt a vég nélküli vég! Barnabás nem is érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán. Egyszer csak szinte önkívületben felkiáltott: – Holdgyermek! Megyek! Ebben a pillanatban több dolog történt egyidejűleg.

A nagy tojás héja valami szörnyű erő hatására darabokra esett, miközben tompa mennydörgést lehetett hallani. Azután szélvi¬har zúgott elő a messzeségből,


és kicsapott a Barnabás térdén fekvő könyv lapjai közül, úgy¬hogy azok vadul verdesni kezdtek. Barnabás a hajában és az arcában érezte a viharos szelet, amelytől szinte elállt a lélegzete. A hétágú gyertyatartó lángjai táncba fogtak és vízszintesen elnyúltak. S akkor egy második, még erősebb szélvihar csapott a könyvbe, és a fények kialudtak. A toronyóra tizenkettőt ütött.


XIII. Perelin, az Éjvadon

Még egyszer halkan beleszólt Barnabás a sötétbe: – Holdgyermek, megyek! – Úgy érezte, hogy e névből valami leírhatatlanul édes, megnyugtató erő árad, amely egész valóját eltölti. Ezért nyomban még néhányszor elmondta: – Holdgyermek! Holdgyermek! Megyek, Holdgyermek! Már ott is vagyok. De hol is volt tulajdonképpen? Parányi fénysugarat sem látott, de ami most körülvette, már nem a lomtár fagyos sötétje volt, hanem valami bársonyos, meleg homály, amelyben biztonságban érezte magát és boldognak. Minden félelme és szorongása lefoszlott róla. Csak mint rég¬múlt dolgokra emlékezett vissza rájuk. Olyan derűs és könnyed hangulatban volt, hogy még halkan kuncogott is. – Holdgyermek, hol vagyok? – kérdezte. Testének súlyát nem érezte. Maga körül tapogatózva, tuda¬tára ébredt, hogy lebeg. Eltűntek a pokrócok s a szilárd talaj. Csodálatos, soha nem ismert érzés volt ez, a kötetlenségé és határtalan szabadságé. Semmi sem férkőzhetett már hozzá, ami valaha is nyomasztotta és szorongatta. Netán valahol a világmindenségben lebeg? De hát a minden¬ségben csillagok vannak, s ő nem látott semmi ilyesmit. Nem létezett más, csak ez a bársonyos sötét, s olyan jól, de olyan jól érezte magát, mint soha még eddig az életében. Meghalt talán? – Holdgyermek, merre vagy? És most egy madárhangszerű hangocska válaszát hallotta, ki tudja, talán már nem is először, anélkül hogy tudatára ébredt volna. Egészen közelről szólt, de nem tudta volna megmondani, melyik irányból: – Itt vagyok, Barnabásom. – Holdgyermek, te vagy? A hang különös, dallamos kacagást hallatott. – Ugyan ki más lehetnék? Hiszen te adtad épp az imént ezt a szép nevet nekem. Köszönöm. Légy üdvözölve, én Hősöm és Megmentőm. – Hol vagyunk, Holdgyermek? – Veled vagyok és te énvelem. Mintha álomban beszélgettek volna, Barnabás mégis egészen biztosan tudta, hogy ébren van és nem álmodik. – Holdgyermek – suttogta –, ez most a vég? – Nem – felelte ő –, ez a kezdet. – Hol van Fantázia, Holdgyermek? Hol vannak a többiek? Hol van Atráskó és Fuhur? Minden megsemmisült? És a Ván¬dorló Hegy Öregje a könyvével? Nem léteznek már? – Fantázia a te kívánságaidból támad újra, Barnabásom. S általam lesz valósággá. – Az én kívánságaimból? – ismételte csodálkozva Barnabás. – Hiszen tudod – hallotta az édes hangot –, hogy engem a Kívánságok Aranyszemű Királynőjének hívnak. Mit kívánsz magadnak? Barnabás gondolkozott, majd óvatosan megkérdezte: – Hány kívánságom lehet? – Ahányat csak akarsz – minél több, annál jobb, Barnabá¬som. Annál gazdagabb és sokszínűbb lesz Fantázia.


Barnabást lenyűgözte a meglepetés. Ám éppen mert végtelen sok lehetőséggel találta szemben magát, egyetlen kívánság sem jutott az eszébe. – Nem tudok egyet sem – mondta végül. Kis ideig csend volt, majd megszólalt a madárkahang: – Ez bizony baj. – Miért? – Mert akkor nem lesz többé Fantázia. Barnabás zavartan hallgatott. Korlátlan szabadságának ér¬zését feszélyezte kissé, hogy minden őtőle függ. – Miért van olyan sötét, Holdgyermek? – kérdezte. – A kezdet mindig sötét, Barnabásom. – Szeretnélek még egyszer újra látni, Holdgyermek, tudod, úgy, mint abban a pillanatban, amikor rám tekintettél. Ismét azt a halk, dallamos kacagást hallotta. – Miért nevetsz? – Mert boldog vagyok. – Mitől vagy boldog? – Mert épp most hangzott el az első kívánságod. – És teljesíted? – Igen, nyújtsd ki a kezed! Barnabás úgy tett, és érezte, hogy a Kislány Királynő vala¬mit a tenyerébe helyez. Kicsi volt az a valami, de furcsamód mégis súlyos. Hidegség áradt belőle, és kemény, halott tapintá¬sú volt. – Mi ez, Holdgyermek? – Egy homokszem – hangzott a válasz. – Ez az egész, ami határtalan birodalmamból megmaradt. Neked ajándékozom. – Köszönöm – mondta Barnabás ámulva. Valójában nem tudta, mit kezdjen ezzel az ajándékkal. Ha legalább valami eleven dolog lenne! Miközben azon gondolkozott, hogy mit vár tőle Holdgyer¬mek, egyszer csak gyengéd bizsergést érzett a tenyerében. Jól megnézte, mi az. – Nézd csak, Holdgyermek! – suttogta –, hisz ez parázslani és villogni kezd! És itt – látod – picurka lángnyelv csap ki belőle. Ó, hiszen ez egy csíra! Holdgyermek, ez nem homokszem! Ez egy fénylő magszemecske, mely hajtani kezd! – Jól van, Barnabásom! – hallotta a szavát. – Látod, milyen könnyen megy. A Barnabás tenyerén pihenő pontocskából alig észrevehető fény szüremlett ki, gyors növekedésnek indult és ragyogón emelte ki a bársonyos sötétből a két, egymástól olyannyira elütő gyermekarcot, mely együtt hajolt a csoda fölé. Barnabás lassan visszahúzta a kezét, és a fénylő pont kis csillagként táncolt kettejük között a levegőben. A csíra szemmel látható gyorsasággal nőtt. Leveleket és szá¬rakat hozott, bimbókat hajtott, melyekből sokféle színben pa¬rázsló, foszforeszkáló virágok nyíltak. És már kis gyümölcsök képződtek, melyek, ahogy megértek, mint miniatűr rakéták pattantak szét és új magszemecskék szikraesőjét permetezték szét. Az új magszemecskékből ismét növények támadtak, de más formájúak, páfránylevelekhez vagy kis pálmákhoz, kaktuszgömbökhöz, zsurlókhoz vagy göcsörtös fácskákhoz hasonlók. Mindegyik más és más színben izzott és csillogott. A Barnabást és Holdgyermeket körülölelő bársonyos sötétséget felülről, alul¬ról és minden oldalról csupa sarjadzó és burjánzó fénynövény töltötte be egykettőre. Egy ragyogó, színes gömb, egy új fénylő világ lebegett a Seholban, és nőtt és nőtt, s a legbelsejében ott ült Barnabás és Holdgyermek kéz a kézben, és ámuló szemmel nézték a csodálatos színjátékot.


A növények fáradhatatlannak tűntek az újabb és újabb ala¬kok és színek létrehozásában. Egyre nagyobb bimbók pattan¬tak fel, egyre gazdagabb virágernyők záporoztak szét. És ez a növekedés teljes csendben ment végbe. Egy idő után egyes növények már a napraforgó magasságát is elérték, sőt némelyek már gyümölcsfa nagyságúra nőttek. Voltak köztük hosszú smaragdzöld levelekből álló legyezők vagy pamacsok és pávafarokhoz hasonlító virágok, szivárvány¬színű szemekkel teleszórva. Más növények kifeszített és egymás¬ra helyezett lila selyemesernyőkből álló pagodák formáját öltöt¬ték magukra. Egy-egy vastagabb törzs varkoccsá fonódott ös¬sze. Mivel átlátszók voltak, úgy tetszett, mintha belülről megvi¬lágított rózsaszínű üvegből lettek volna. És olyan virágcsomók is akadtak, melyek kék és sárga lampionfürtökre emlékeztettek. Néhány helyen ezüstös vízesésként csillogó csillagvirágok ezrei, másutt pedig hosszú, bojtszerű porzótokokkal díszelgő harang¬virágok sötétarany függönyei lógtak. És egyre bujábban és dúsabban tenyésztek ezek a világító éji növények, s enyhe fényből álló pazar szövedékké fonódtak lassanként össze. – Nevet kell adnod neki! – suttogta Holdgyermek. Barnabás bólintott. – Perelin, az Éjvadon – mondta. Barnabás a Kislány Királynő szemébe nézett – és újra meg¬történt vele az, ami akkor, mikor először váltottak pillantást. Úgy ült ott, mint akit megbabonáztak, csak nézte őt, és nem tudta többé levenni róla a szemét. Annál az első találkozásnál halálosan betegnek látta, de most még sokkal, sokkal szebb volt. Szakadt ruhája olyan volt, mint új korában, hosszú hajának és köntöse selymének makulátlan fehérségén játékosan verődött vissza a sokszínű lágy fény. Barnabás kívánsága teljesült. – Holdgyermek – dadogta kábultan –, újra egészséges vagy? Ő mosolygott. – Hát nem látod, Barnabásom? – Szeretném, ha minden örökre így maradna, mint most – mondta Barnabás. – A pillanat örök – volt a válasz. Barnabás hallgatott. Nem értette a választ, de most nem volt kedve töprengeni rajta. Nem akart mást, mint ülni előtte és nézni őt. A fénynövények burjánzó sűrűje lassanként szoros rácsozatot alkotott körülöttük, izzó színű szövedéket, mely úgy zárta ma¬gába őket, mint egy varázsszőnyegekből álló nagy kerek sátor. Így Barnabás nem figyelt arra, ami kívül történt. Nem tudta, hogy Perelin tovább és tovább növekedett, az egyes növények pedig egyre nagyobbak lettek. És még mindig fényszikrácska nagyságú magszemek záporoztak szét mindenfelé, hogy újabb csírák sarjadjanak belőlük. Barnabás elmerült Holdgyermek nézésében. Nem tudta volna megmondani, hogy sok vagy kevés idő telt-e el, amikor Holdgyermek keze egyszer csak eltakarta a fiú szemét. – Miért várattál magadra olyan sokáig? – hallatszott a kér¬dése. – Miért kényszerítettél, hogy a Vándorló Hegy Öregjéhez menjek? Miért nem jöttél, amikor hívtalak? Barnabás nyelt egyet. – Azért, mert . . . – nyögte ki zavartan – azt gondoltam .. sok mindent éreztem, félelmet is . . . de igazából szégyelltem magam előtted, Holdgyermek. Amaz visszahúzta a kezét, és csodálkozva nézett rá. – Szégyellted magad? Ugyan miért? – Hát – habozott Barnabás –, azt hiszem, olyasvalakit vártál, aki illik hozzád. – És te – kérdezte –, te nem illesz hozzám? – Az úgy van – dadogta Barnabás és érezte, hogy elpirul –, azt akartam mondani, hogy olyat vártál, aki bátor, erős és szép – egy herceget vagy hasonlót –, semmi esetre sem olyat, mint én vagyok. Barnabás lesütötte a szemét, és megint azt a halk dallamos kacagást hallotta.


– Látod – mondta –, ráadásul még ki is nevetsz. Hosszú csend állt be, és amikor Barnabás végre erőt vett magán és feltekintett, azt látta, hogy Holdgyermek egész közel hajol hozzá. Arca komoly volt. – Mutatni akarok neked valamit, Barnabásom – mondta –, nézz a szemembe! Barnabás szót fogadott, bár a szíve dobogott. és egy kicsit szédült is közben. És ekkor Holdgyermek szemének aranytükrében egy alakot látott, mely először még kicsinek és nagyon távolinak tűnt, de fokozatosan egyre nagyobb lett és egyre világosabban körvona¬lazódott. Nagyjából vele egyidős fiú volt, de karcsú és csoda¬szép. Tartása büszke és egyenes, arca nemesen keskeny és férfias, egy festett, mint egy ifjú napkeleti herceg. Turbánja kék se¬lyemből volt, és ugyanolyan ezüsthímzéses, térdig érő köntöst viselt. Lábán finom puha bőrből készült magas, piros csizma feszült, melynek orra felkunkorodott. Válláról földig érő, ezüs¬tösen csillogó, magas gallérú köpeny hullott alá. Az ifjún a keze volt a legszebb, finoman tagolt és előkelő, ugyanakkor mégis szokatlan erőt sejtető. Elragadtatva és csodálattal telve nézte Barnabás a képet. Nem győzte bámulni. Éppen meg akarta kérdezni, kicsoda ez a szép királyfi, amikor villámcsapásszerűen hatolt a tudatába, hogy ő maga az. A saját tükörképe nézett rá Holdgyermek aranyszeméből! Szavakkal nehezen kifejezhető, hogy mi ment benne végbe ebben a pillanatban. Ájulásszerű révület ragadta ki messzire önmagából, s amikor ismét teljesen magához tért belőle, ama szép ifjúként látta magát viszont, akinek a képét megismerte. Ahogy végignézett önmagán, minden ugyanolyan volt, mint Holdgyermek szemében, a finom puha bőrcsizma, az ezüsttel hímzett kék köntös, a turbán, a hosszú csillogó köpeny, az alakja – és amennyire érezte –, az arca is. Álmélkodva pillantott a kezére. Odafordult Holdgyermek felé. Ám az eltűnt! Barnabás egyedül volt az izzó növényszövedék alkotta kerek térségben. – Holdgyermek! – kiáltotta minden irányba. – Holdgyermek! De nem kapott választ. Tanácstalanul ült le. Mihez kezdjen most? Miért hagyta egyedül Holdgyermek? Hova menjen most – ha egyáltalán mehet valahova és nem kalitkába zárva ül itt? Mialatt üldögélt és megpróbálta megérteni, mi indíthatta Holdgyermeket arra, hogy minden magyarázat és búcsúszó nélkül otthagyja, ujjai a nyakában láncot lógó aranyamulettel játszadoztak. Jobban megnézte és meglepetésében felkiáltott. AURIN volt, az Ékszer, a Fény, a Kislány Királynő jelvénye, mely képviselőjévé tette azt, aki hordta! Holdgyermek ráruház¬ta Fantázia összes lénye és dolga feletti hatalmát. És mindad¬dig, amíg ezt a jelet viseli, olyan lesz, mintha vele volna. Barnabás hosszasan szemlélte a két kígyót, a világosat és a sötétet, melyek, egymás farkába harapva, ovális keretet képez¬tek. Ekkor megfordította a medaliont, és hátlapján nagy csodálkozására feliratot talált. Négy rövid szó volt, sajátságosan összefonódott betűkkel: Tedd Azt Amit Akarsz Eddig erről soha nem volt szó a Végtelen Történetben. At¬ráskó vajon nem vette észre a feliratot? Ez azonban most nem volt fontos. Egyedül az volt a fontos, hogy a szavak engedélyt, nem, egyenesen felszólítást tartalmaz¬tak, hogy bármit megtegyen, amihez kedve van. Barnabás az izzó, színes növénysűrűség képezte falhoz lépett, hogy megnézze, hol, merre tudna átcsúszni rajta, de örömmel állapította meg, hogy az fáradság nélkül, mint valami függöny, félrehúzható. Kilépett.


Közben szakadatlanul folytatódott az éji növények szelíd, de ugyanakkor őserejű burjánzása, és Perelin olyan erdővé vált, amilyet emberszem Barnabás előtt még nem látott. A legmagasabb törzsek már templomtorony-magasságúak és -vastagságúak voltak ennek ellenére csak tovább nőttek, nem hagyták abba a növekedést. Egyes helyeken olyan szorosan álltak egymás mellett ezek a tejszerűen csillogó óriási oszlopok, hogy képtelenség volt átsiklani közöttük. És még mindig új magszemek hullottak alá, mint szikrazápor. Barnabás az erdő fénydómjában haladva nagyon vigyázott, hogy egyetlen izzó csírát se taposson szét a földön, de igyekezete csakhamar hiábavalónak bizonyult. Hisz nem volt már egy talpalatnyi föld sem, ahol valami ne sarjadzott volna. Így azután végül is gondtalanul ment tovább, amerre az óriási törzsek szabadon hagyták az útját. Barnabás élvezte, hogy szép. Egyáltalán nem zavarta, hogy senki sincs, aki megcsodálja. Ellenkezőleg, örült, hogy örömével egyedül lehet. Teljességgel semmibe vette azoknak a csodálatát, akik eddig kigúnyolták. Nem törődött velük. Majdhogynem részvéttel gondolt rájuk. Ebben az erdőben, melyben sem évszakok nem voltak, sem a nappalok és az éjszakák váltakozása nem létezett, az idő érzete is valami egészen más volt, mint ahogy Barnabás észlelte különben. Így azután nem tudta, hogy mennyi ideig sétálga¬tott. Szépségén érzett öröme lassanként másnak adott helyet: természetesnek találta. Nem mintha kevésbé boldogította vol¬na, de úgy érezte, mintha sohasem lett volna másképp. Ennek okáról, amit Barnabás csak sokkal-sokkal később ér¬tett meg, most a leghalványabb sejtelme sem volt. Az adomány¬ként kapott szépség elfeledtette vele, hogy valamikor kövér és iksz-lábú volt. Még ha tudatában lett volna is a változásnak, bizonyára nem ragaszkodik különösebben az emlékeihez. Ám a felejtés teljesen észrevétlenül ment végbe benne. És amikor emlékei teljesen elenyésztek, úgy tetszett neki, mintha mindig is olyan lett vol¬na, mint most. És éppen ezáltal elégült ki a szépség utáni vágya, mert olyasvalaki, aki mindig szép volt, nem vágyik azzá lenni. Alig jutott el eddig, amikor szinte bizonyos elégedetlenséget érzett, és új kívánság ébredezett benne. Csak szépnek lenni, tulajdonképpen nem is az igazi! Erős akart lenni, erősebb min¬denkinél. A létező legerősebb! Amint Perelin Éjvadonában tovább sétálgatott, megéhezett. Letépett itt-ott néhányat a különös alakú fénylő gyümölcsök¬ből, és óvatosan megkóstolta, ehetők-e vajon. Elégedetten állapította meg, hogy nemcsak ehetők, hanem rendkívül ízletesek is, egyik fanyar, másik édes, némelyik kicsit kesernyés, de mind fölöttébb kívánatos. Egyiket a másik után eszegette mendegél¬ve, és érezte, amint csodálatos erő árad szét a tagjaiban. Eközben az erdő izzó aljnövényzete olyan sűrű lett körülötte, hogy mindenfelé elzárta előle a kilátást. Ráadásul liánok és léggyökerek is kezdtek nőni lefelé a magasból, s a sűrű növény¬zettel áthatolhatatlan bozóttá szövődtek össze. Barnabás a te¬nyere élével vágott magának ösvényt, és a sűrűség úgy nyílt szét, mintha csak machetét, vagyis bozótkést használt volna. Köz¬vetlenül mögötte ismét összezárult a rés, olyan nyomtalanul, mintha soha nem létezett volna. Tovább ment, de egy faóriásokból álló fal útját állta, a törzsek ugyanis úgy lapultak egymáshoz, hogy semmi rés nem volt köztük. Barnabás két kézzel látott neki és szétválasztott két fatör¬zset! Háta mögött ismét zajtalanul csukódott össze a nyílás. Barnabás vad örömrivalgásban tört ki. Ő volt az őserdő ura! Egy darabig abban lelte kedvét, hogy a dzsungelben utat nyisson magának, mint egy elefánt, amely a Nagy Hívást hallja. Ereje nem gyengült, egy pillanatra sem kellett megállnia, hogy levegőhöz jusson, nem szúrt az oldala, nem kalapált a szíve, még csak nem is izzadt. De végül is kitombolta magát, és kedve támadt, hogy biro¬dalmát, Perelint egyszer már a magasból is áttekintse, hogy meglássa, milyen messzire terjedt ki már. Vizsgálódva nézett felfelé, a markába köpött, elkapott egy liánt és kezdett rajta felhúzódzkodni, egyszerűen úgy, hogy csak a két kezét használta, a lábait nem, amint azt a cirkuszi


artis¬táktól látta. Mint régmúlt napok sápadt emlékképét látta egy pillanatra önmagát a tornaórákon, amikor az egész osztály csukladozó gyönyörűségére a mászókötél legalján kalimpált, mint egy liszteszsák. Mosolyognia kellett. Bizonyára tátva ma¬radna a szájuk, ha most látnák őt. Büszkék lennének rá, hogy ismerik. Ő azonban ügyet sem vetne rájuk. Anélkül, hogy egyszer is megállt volna, végül elérte azt az ágat, amelyről a lián alácsüngött. Lovagló ülésben helyezkedett el rajta. Az ág olyan vastag volt, mint egy hordó, és belülről rőten foszforeszkált. Barnabás felállt, és a fatörzs irányában egyensúlyozott. Itt is sűrű indabozót zárta el az utat előle, de fáradság nélkül teremtett átjárót magának. A törzs még ebben a magasságban is olyan vastag volt, hogy öt ember sem tudta volna átfogni. Egy másik oldalág, amely valamivel magasabban és más irányban nyúlt ki a fatörzsből, Barnabás helyéről nem volt elérhető. Egy ugrással átlendült tehát egy léggyökérhez, és addig hintázott ide-oda, míg a ma¬gasabb ágat, ismét egy merész ugrással, meg nem ragadta. Innen azután egy még magasabb ágra tudott felhúzódzkodni. Most már nagyon magasan volt az ágak között, legkevesebb száz méterre a földtől, de az izzó levél- és ágtömegtől nem látott semmit. Csak mintegy még egyszer ilyen magasra érve fel, akadt itt-ott egy-egy kis szabad részre, ahol körbetekinthetett. Ám mégis itt kezdett nehézzé válni a helyzet, éppen mert egyre fogytak az ágak és a gallyak. És a végén, amikor már majdnem egészen fent volt, meg kellett állnia, mert már nem talált sem¬mit, amiben megkapaszkodhatott volna, csak a csupasz, sima fatörzset, amely még mindig telefonpózna-vastagságú volt. Barnabás feltekintett és azt látta, hogy ez a törzs vagy szár mintegy húsz méterrel magasabban egy óriási, sötétvörös fény¬ben ragyogó virágban végződik. Nem tudta elképzelni, hogy jut fel oda, pedig fel kellett jutnia, mert ott, ahol volt, nem akart maradni. Átkarolta hát a fatörzset, és az utolsó húsz méteren úgy kúszott fel, mint egy akrobata. A fatörzs ide-oda ingott és meghajlott, mint fűszál a szélben. Végre ott lógott közvetlenül a virág tövében, amely felfelé nyílt szét, mint a tulipán. Sikerült fél kezét a sziromlevelek közé csúsztatnia. Így meg tudott kapaszkodni, széjjelebb nyitotta a szirmokat és felhúzódzkodott. Egy pillanatig fekve maradt, mert azért egy kicsit mégis elakadt a lélegzete. De rögtön fel is kelt, és a pirosan izzó óriási virág peremén át, mint egy árbockosárból, minden irányban széttekintett. Szavakkal kifejezhetetlen nagyszerű látványban volt része! A növény, melynek virágjában állt, a legmagasabbak egyike volt az egész dzsungelben, és így igen messzire elláthatott. Feje fölé még mindig a bársonyos sötétség borult, mint csillagtalan éjszakai égbolt, de alatta Perelin fasudarainak végtelenje olyan színjátékban nyújtózott el, hogy szeme csaknem könnybe lá¬badt tőle. És Barnabás sokáig állt ott és itta magába e képet. Ez az ő birodalma! Ő teremtette! Ő Perelin ura. És újabb vad örömkiáltása messze szárnyalt a fényben úszó dzsungel felett. Az éji növények burjánzása közben csendben, szelíden és feltartóztathatatlanul folyt tovább.


XIV.

Góba, A Színek Sivataga

Nagyot és mélyet aludt Barnabás a pirosan izzó óriási virágke¬helyben, s amikor szemét kinyitotta, még mindig a bársonyfeke¬te éji égbolt borult fölé. Nyújtózott egyet, és elégedetten érezte tagjainak csodálatos erejét. És anélkül, hogy bármit észrevett volna belőle, ismét változás történt benne. Az a kívánsága, hogy erős legyen, teljesült. Amikor most felállt, és az óriási virágkehely pereméről körbe¬kémlelt, megállapította, hogy Perelin fokozatosan abbahagyta a növekedést. Az Éjvadon már nem nagyon változott. Barnabás nem tudta, hogy ez is kívánságának teljesülésével függött össze, és hogy gyengeségének és ügyetlenségének emléke egyúttal ki¬hunyt benne. Szép volt és erős, de ez valahogy mégsem elégítet¬te ki, sőt mintha még némi elpuhultságot érzett volna benne. Szépnek és erősnek lenni csak akkor értékes dolog, ha az ember egyszersmind edzett, szívós és spártaias. Olyan, mint Atráskó. De itt, a világító virágok között, ahol csak a kezét kellett kinyújtania a gyümölcsök után, erre nem volt alkalom. Kelet felől Perelin látóhatárán a hajnal első gyengéd gyöngy¬házfényei kezdtek játszadozni. És minél világosabb lett, annál inkább halványodott az éji növények foszforeszkálása. – Végre – mondta magában Barnabás –, már azt hittem, itt soha nem virrad meg. A virágkehely tányérjában ült, és azon gondolkozott, hogy most mitévő legyen. Megint lemászni és tovább sétálgatni? Mint Perelin ura, biztosan tudna magának utat vágni, ahol csak kedve tartja. Napokig, hónapokig, esetleg évekig bolyong¬hatna benne. Az őserdő már túl nagy volt ahhoz, hogy valaha is kitaláljon belőle. Akármilyen szépek is az éji növények, hos¬szabb időre ez már nem igazán felelt meg Barnabásnak. Egé¬szen más volna például egy sivatagban vándorolni – Fantázia legnagyobb sivatagában. Igen, ez olyasvalami lenne, amire az ember csakugyan büszke lehetne! És ebben a pillanatban érezte, amint az egész óriási növény hevesen megrázkódik. A fatörzs meghajolt és pattogó, ropogó hangot hallatott. Barnabásnak erősen meg kellett kapaszkod¬nia, nehogy kiguruljon a virágból, amely egyre mélyebbre hajolt és már vízszintes helyzetben volt. Perelin, innen nézve, ijesztő látványt nyújtott. A nap időközben feljött és a pusztulás képét világította meg. A hatalmas éji növényekből alig maradt valami. Sokkal gyor¬sabban, mint ahogy keletkeztek, porrá és finom, színes homok¬ká mállottak szét a nap tűző fényében. Csak itt-ott magasodott még egy-egy faóriás csonkja, majd szétmorzsolódott, mint mi¬kor egy homokvár tornyai kiszáradnak. Az utolsó növény, amely láthatóan még szilárdan tartotta magát, az volt, amely¬nek virágkelyhében Barnabás ült. Amikor azonban meg akart kapaszkodni a virágszirmokban, azok is szétporlottak az érintésétől és homokfelhőként szálltak tova. Most, amikor lefelé már semmi nem takarta el előle a kilátást, azt is meglátta, hogy milyen szédítő magasságban ül. Ha nem akarta magát kitenni a lezuhanás veszélyének, meg kellett kísérelnie, hogy amilyen gyorsan csak tud, lemásszék. Óvatosan, nehogy felesleges rázkódást okozzon, kilépett a virágkehelyből, s lovagló ülésben a horgászbot módjára meg¬hajlott növényszárra ült. Alighogy ezt véghezvitte, máris levált mögötte az egész virág, hulltában piros homokfelhővé szóródva szét. Barnabás a legnagyobb elővigyázatossággal haladt tovább. Más talán nem bírta volna elviselni a félelmetes mélység látvá¬nyát, amely felett lebegett, és pánikba esve lezuhant volna, de Barnabás egyáltalán nem szédült, idegei vasból voltak. Tudta, hogy egyetlen meggondolatlan mozdulata eltörheti a növényt. Nem engedhette, hogy a veszély oktalan lépésre ragadja. Las¬san


tovább kúszott, és végül elérte azt a helyet, ahol a törzs ismét meredekebb és végül függőleges lett. Átkarolta és centi¬méterről centiméterre csúszott lefelé. Többször is nagy színes porfelhő borította el felülről. Oldalágak nem voltak már, és ahol egy csonk még kiállt, azonnal szétporlott, amint Barnabás megpróbálta kapaszkodónak használni. Lejjebb a fatörzs egyre vastagabb lett, és már nem lehetett átkarolni. És Barnabás még mindig toronymagasságban volt a talajtól. Megállt, hogy meg¬fontolja, miként juthatna tovább. Ám az óriási törzsön végigfutó újabb rázkódás fölmentette minden további fontolgatás alól. Ami még a törzsből megma¬radt, önmagába csúszott össze és kúp alakú, meredek hegy lett belőle, amelyről Barnabás vad örvényléssel szánkázott le, mi¬közben jó néhány bukfencet vetett és végül is elterült a hegy lábánál. Az utána csúszó színes por már kezdte betemetni, de kiszabadította magát, kirázta a homokot a füléből és a ruhájá¬ból és jó nagyokat köpött. Ezután körülnézett. A színjáték, mely elébe tárult, rendkívüli volt: a homok mindenfelé lassú, folyamatos mozgásban volt. Sajátos módon kavarogva áramlott erre-arra, a legkülönbözőbb kiterjedésű és magasságú dombokba és dűnékbe halmozódott, de mindig valamely pontosan meghatározott színben. A világoskék ho¬mok világoskék halomba gyűlt össze, a zöld zöldbe és a lila lilába. Perelin feloszlott és sivataggá változott, de milyenné! Barnabás felmászott egy bíborvörös homokdűnére, és nem látott maga körül mást, mint az összes elképzelhető színű dom¬bok egymásutánját. Mert minden domb más és más, sohasem ismétlődő színárnyalatot képviselt. A legközelebb fekvő kobalt¬kék volt, a másik sáfránysárga, amögött egy kárminpiros ragyogott, majd indigókék, almazöld, égszínkék, narancsszín, őszibarackrózsaszín, mályvaszín, türkizkék, orgonalila, moha¬zöld, rubinpiros, umbrabarna, indiai sárga, cinóbervörös és lapislazuli-kék. És így ment ez egyre tovább, az egyik látóhatár¬tól a másikig, míg a szem már nem volt képes befogadni. Arany és ezüst homokpatakok húzódtak a dombok között és elválasz¬tották egymástól a színeket. – Ez itt – mondta Barnabás hangosan – Góba, a Színek Sivataga! A nap egyre magasabbra emelkedett, és gyilkos lett a hőség. A levegő villódzani kezdett a tarka homokdűnék felett, és Bar¬nabás tudatára ébredt, hogy helyzete most már valóban súlyos¬sá vált. Ebben a sivatagban nem maradhat, ez biztos. Ha nem sikerül kivergődnie innen, rövid időn belül elpusztul. Akaratlanul is a Kislány Királynő jelvényéhez kapott a mellén, abban a reményben, hogy talán vezetni fogja őt. Aztán elszántan útnak indult. Egyik dűnét a másik után mászta meg, egyiken a másik után gázolt lefelé, óráról órára ekképpen küzdötte magát előre, anél¬kül hogy a dombok egymásutánján kívül egyebet is látott vol¬na. Csak a színek váltakoztak folyton. Mesés testi erejének itt már nem vette hasznát, mert egy sivatag távolságait erővel nem lehet legyőzni. A levegő a pokol lobogó lánglehelete volt, me¬lyet már alig bírt belélegezni. Nyelve a szájpadlására tapadt, és arca izzadságban fürdött. A nap tűzörvénnyé vált az égbolt közepén. Már hosszú ideje egy helyben állt ott, és mintha soha többé nem akart volna elmozdulni. Ez a sivatagi nappal éppolyan hosszú volt, mint az éjszaka Perelin felett. Barnabás csak ment tovább, egyre tovább. Szeme égett, és a nyelvét száraz bőrdarabnak érezte. De nem adta fel a küzdel¬met. Teste kiszáradt, és ereiben a vér olyan sűrű lett, hogy szinte már alig akart folyni. De Barnabás csak ment tovább, lassan, egyenletes lépésekkel, sietség és megállás nélkül, úgy, mint a tapasztalt sivatagi vándorok. Nem törődött a szomjúság kínjá¬val, mely a testét gyötörte. Olyan vaskemény akarat ébredt benne, hogy sem fáradság, sem nélkülözés nem tudta őt legyőz¬ni. Arra gondolt, hogy azelőtt milyen könnyen elcsüggedt. Száz dologba belefogott, de a legkisebb nehézség esetén abbahagyta mindet. Állandóan a tápláléka miatt aggodalmaskodott, és nevetségesen félt a betegségtől vagy attól, hogy fájdalmat kell¬jen elviselnie. Mindez a régmúlté volt.


Erre az útra, melyet most a Góba színsivatagban megtett, rajta kívül még soha senki sem mert vállalkozni, és őutána sem lesz senki, aki elszánja magát, hogy nekivágjon. És valószínűleg soha senki sem fog valaha is tudomást szerez¬ni róla. Ez az utóbbi gondolat sajnálkozással töltötte el Barnabást. De tántoríthatatlan volt. Minden amellett szólt, hogy Góba olyan elképzelhetetlenül nagy, hogy a sivatag szélét soha nem fogja elérni. Az a gondolat, hogy minden kitartása ellenére előbb vagy utóbb el kell pusztulnia, nem keltett benne félelmet. Nyugodtan és méltósággal fogja elviselni a halált, ahogyan az Atráskó népéből való vadászok szokták. Minthogy azonban senki nem merészkedik a sivatagba, senki nem lesz, aki Barna¬bás halálhírét valaha is elterjessze. Sem Fantáziában, sem oda¬haza. Egyszerűen eltűntnek fogják nyilvánítani, és olyan hely¬zet áll elő, mintha soha nem jutott volna el Fantáziába és a Góba sivatagba. Míg továbbmenve ezen tűnődött, hirtelen egy ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy hiszen egész Fantázia megtalálható abban a könyvben, amelyet a Vándorló Hegy Öregje ír. És ez a könyv a Végtelen Történet, amelyet a lomtárban ő maga is olvasott. Talán mindaz, amit most átél, szintén benne van a könyvben. És könnyen meglehet, hogy egy szép napon valaki majd olvassa vagy talán éppen most, ebben a pillanatban olvassa. Tehát az a lehetőség is fenn kell hogy álljon, hogy ennek a valakinek valami jelet adjon. A homokdomb, amelyen Barnabás éppen állt, ultramarinkék volt. Kis völgy választotta el a következő, tűzpiros dűnétől. Barnabás átment oda, mindkét kezével merített a piros homok¬ból és visszament vele a kék dombhoz. Azután hosszú vonalat szórt az oldallejtőre. Ismét átment újabb piros homokért s ezt többször megismételte. Rövid idő alatt három óriási piros betűt szórt ki a kék alaptalajon: BBB Elégedetten szemlélte művét. Ezt a jelet senki nem hagyhatja figyelmen kívül, aki a Végtelen Történetet olvassa. Bármi tör¬ténjék is vele ezután, tudni fogják róla, hogy hová lett. Leült a tűzpiros hegy csúcsára, és kis időre megpihent. A há¬rom betű fényesen ragyogott az éles sivatagi napsütésben. Ismét elhomályosult emlékezetének egy darabkája, amely az emberi világ Barnabására vonatkozott. Nem volt többé tudo¬mása arról, hogy egyszer régen érzékeny, sőt néha szinte kényeskedő volt. Szívós keménysége büszkeséggel töltötte el. De máris új kívánság jelentkezett benne. – Bár nem félek – mondta, ahogyan szokta, maga elé –, de az, ami hiányzik belőlem, az az igazi bátorság. Nélkülözést kibírni, fáradságot elviselni nagyszerű dolog. De a merészség és a bátorság mégiscsak valami egészen más! Azt szeretném, ha igazi kalandban lenne részem, amihez őrült bátorság kell. Itt a pusztában senkivel nem találkozik az ember. De mesés lenne valami veszélyes lénnyel találkozni – nem kell éppen olyan förtelmesnek lennie, mint Igramul volt, de legyen még ijesz¬tőbb. Legyen szép és ugyanakkor Fantázia legveszélyesebb teremtménye. És akkor szembeszállnék vele és .. . Tovább nem jutott Barnabás, mert abban a pillanatban azt tapasztalta, hogy megremeg alatta a sivatag talaja. Mintha valami moraj jött volna olyan mélységből, hogy inkább érezni, mintsem hallani lehetett. Barnabás megfordult, és a távoli sivatagi látóhatáron egy olyan jelenséget látott, amelyre nem tudott azonnal magyará¬zatot találni. Valami tűzgolyószerűség száguldozott hihetetlen sebességgel hatalmas kört írva le a körül a hely körül, ahol Barnabás állt, azután hirtelen egyenesen feléje vette az útját. Ebben a hőségtől szikrázó levegőben, mely minden körvonalat lobogó lánggá változtatott, olyan volt ez a lény, mint egy táncoló tűzdémon.


A félelem torkon ragadta Barnabást, és mielőtt még igazából meggondolta volna, már lenn is volt a piros és kék dűnék közötti völgyben, hogy a rárohanó tűzlény elől elrejtőzzön. De alig ért le, máris elszégyellte magát és legyűrte félelmét. Megragadta a mellén lógó AURIN-t, és érezte, mint áramlik a szívébe és mint tölti meg színültig az a bátorság, amit éppen az imént kívánt magának. Ekkor újból hallotta azt a mély morajt, amelytől a sivatag talaja megremegett, ezúttal azonban közvetlen közelről. Felpil¬lantott. A tűzpiros dűne ormán egy óriási oroszlán magasodott. Ép¬pen elállta a napot, így arcát lángkoszorúként lobogta körül hatalmas sörénye. De sem sörénye, sem szőre nem volt sárga, mint az oroszlánoké általában, hanem ugyanolyan tűzpiros, mint a homok, amelyen állt. Úgy látszott, hogy az oroszlán nem vette észre a hozzá képest aprócska fiút, aki a két dűne közti völgyben állt, sokkal inkább a szemben fekvő domboldalt beborító három piros betűt nézte. És megint hatalmas, morajló hangot hallatott: – Ki tette ezt? – Én – mondta Barnabás. – És mit jelent? – Ez a nevem – válaszolta Barnabás – Bux Barnabás Boldi¬zsár. Az oroszlán most először fordította tekintetét Barnabás felé, s a fiúnak az volt az érzése, mintha lángköpenybe burkolná őt, amelyben azonmód hamuvá ég. Ám ez az érzése nyomban elmúlt, Barnabás állta az oroszlán tekintetét. – Én – mondta a hatalmas állat – Szörszörény vagyok, a színsivatag ura, de úgy is hívnak, hogy a Tarka Halál. Még mindig farkasszemet néztek, és Barnabás érezte az állat szeméből áradó halálos erőt. Mintha láthatatlan erőpróba folyt volna köztük. És végül az oroszlán lesütötte a szemét. Lassú, fejedelmi léptekkel lejött a dűnéről. Amint az ultramarinkék homokra lépett, az ő színe is megváltozott, úgyhogy szőre és sörénye szintén kék lett. A ha¬talmas állat egy pillanatra megállt Barnabás előtt, akinek úgy kellett felnéznie rá, mint az egérnek a macskára, majd Szörszö¬rény váratlanul lefeküdt a földre és fejét a fiú lába elé hajtotta. – Uram – mondta –, szolgád vagyok és várom parancsaidat! – Ki szeretnék jutni ebből a sivatagból – jelentette ki Barna¬bás –, ki tudsz engem vezetni? Szörszörény megrázta sörényét. – Uram, erre én nem vagyok képes. – Miért nem? – Mert én a sivatagot magammal hordom. Barnabás nem értette az oroszlán szavait. – Nincs valami más teremtmény – kérdezte ezért –, aki kivezethetne engem? – Hogy lehetne, uram – felelte Szörszörény –, ahol én va¬gyok, ott közel s távolban nem létezhet élőlény. A puszta jelen¬létem elég ahhoz, hogy ezer mérföldes körzetben a legerősebb és legfélelmetesebb lény egy marék hamuvá égjen. Ezért nevez¬nek Tarka Halálnak és a színsivatag királyának. – Tévedsz – mondta Barnabás –, nem minden lény ég el a birodalmadban. Én például, amint látod, ellenállok neked. – Mert a Fényt viseled, uram. AURIN megvéd téged – még tőlem is, aki Fantázia minden lénye közt a leggyilkosabb va¬gyok. – Azt akarod ezzel mondani, hogy ha nem lenne rajtam az ékszer, nekem is egy marék hamuvá kellene égnem? – Így van, uram, még akkor is így lenne, ha magam is fájlalnám. Mert te vagy az első és egyetlen, aki valaha beszélge¬tett velem. Barnabás megérintette a Jelvényt. – Köszönöm, Holdgyer¬mek! – mondta halkan. Szörszörény most ismét teljes nagyságúra egyenesedett ki, és úgy tekintett le Barnabásra.


– Azt hiszem, uram, hogy van egymás számára mondaniva¬lónk. Talán olyan titkokat fedhetek fel előtted, amiket nem ismersz. Te meg talán megfejtheted az én létem talányát, amely rejtve maradt a számomra. Barnabás bólintott. – Ha lehetséges, mindenekelőtt inni szeretnék valamit. Na¬gyon szomjas vagyok. – Szolgád hallja szavadat és engedelmeskedik – válaszolta Szörszörény kegyeskednél a hátamra ülni? A palotámba viszlek, ahol mindent megtalálsz, amire szükséged van. Barnabás az oroszlán hátára lendült. Mindkét kezével erősen megkapaszkodott a sörényében, melynek fürtjei szórólángként lobogtak. Szörszörény Barnabás felé fordította a fejét. – Fogódzkodj erősen, uram, mert sebes futó vagyok. És még egyet kérek tőled, uram: amíg csak a birodalmamban vagy éppen velem vagy –- ígérd meg, hogy semmilyen okból, a leg¬kurtább pillanatra sem teszed le az Ékszert! – Megígérem - mondta Barnabás. Ekkor elindult az oroszlán, először lassan és méltóságteljesen, azután egyre gyorsabban és gyorsabban. Csodálkozva állapí¬totta meg Barnabás, hogyan változott az oroszlán szőrének és sörényének színe minden új homokbuckánál, mindig a bucka színének megfelelően. Szörszörény végül már hatalmas szöké¬sekkel ugrott egyik dombtetőről a másikra, s száguldása közben erős mancsai alig érintették a talajt. Szőrének színeváltozása is egyre gyorsabban ment végbe, mire Barnabás szeme káprázni kezdett, és minden színt egy időben érzékelt, mintha az egész óriási állat egyetlen irizáló opálkő lett volna. Le kellett hunynia a szemét. A pokolian forró szél a füle mellett süvített és lebegő köpenyét tépdeste. Barnabás érezte, mint dolgoznak az orosz¬lán testének izmai, és beszívta a bozontos sörényből kicsapó vad, izgató szagot. Éles, győzelmes kiáltásban tört ki, amely úgy hangzott, mint egy ragadozó madáré, és Szörszörény olyan ordítással válaszolt, hogy megremegtette a sivatagot. Ebben a pillanatban ugyanazok voltak mindketten. bármekkora volt is egyébként közöttük a különbség. Barnabás szinte kábulatban ringott, melyből csak akkor tért magához, amikor Szörszörény hangját meghallotta: – Megérkeztünk, uram. Kegyeskednél leszállni? Barnabás egy ugrással a homokon termett. Előtte egy fekete sziklakőből álló, repedezett hegy emelkedett – vagy netán vala¬mi épület romja? Nemigen tudta volna megmondani, mert a mély repedések és hasadékok szabdalta kövek, amelyek a tarka homokkal félig betemetve szanaszét hevertek, vagy roskadozó kapuíveket, falakat, oszlopokat, teraszokat alkottak, olyan ala¬kúak voltak, mintha a homokvihar ősidők óta minden szögletü¬ket és egyenetlenségüket lecsiszolta volna. – Ez, uram – hallotta Barnabás az oroszlán hangját a palotám – és a sírom. Lépj be és légy üdvözölve, mint Szörszö¬rény első és egyetlen vendége. A nap elvesztette már perzselő erejét és nagyra nőve, sápadt-sárgán állt a látóhatár szélén. Nyilván sokkal tovább tartott a vágta, mint Barnabás gondolta. Az oszlopcsonkok vagy szikla¬tűk, vagy bárminek nevezzük is, már hosszú árnyékot vetettek. Közeledett az este. Mikor Barnabás követte az oroszlánt egy sötét kapuboltoza¬ton át, mely Szörszörény palotájába vezetett, úgy tetszett neki, mintha az állat léptei erőtlenebbek, sőt kifejezetten fáradtak és nehézkesek lennének. Egy sötét folyosón, majd különböző le- és felvezető lépcsőkön végighaladva nagy ajtóhoz értek, melynek szárnyai mintha ugyancsak fekete sziklából lettek volna. Mikor Szörszörény eléje lépett, magától kinyílt, és miután Barnabás is belépett, újra bezárult mögötte. Tágas teremben, jobban mondva barlangban álltak, melyet ámpolnák százai világítottak meg. Tüzük Szörszörény szőrének táncoló lángjátékához hasonlított. A terem közepén a tarka csempékkel borított padló lépcsőzetesen vitt fel egy kerek emel¬vényre, melyen egy fekete sziklatömb nyúlt el. Szörszörény lassan Barnabás felé fordította tekintetét, melyben most mintha minden élet kialudt volna.


– Közeledik az órám, uram – mondta, és hangja tompa mormolásnak tetszett –, nem marad már időnk a beszélgetésre. De ne nyugtalankodj és várd a nappalt. Ami mindig megtör¬tént, most is megtörténik. És talán meg tudod nekem mondani majd, hogy miért. Azután fejével a barlang másik végében álló kis ajtóra muta¬tott. – Lépj be azon, uram, bent mindent készen találsz. Az a helyiség rád vár időtlen idők óta. Barnabás az ajtóhoz ment, de mielőtt kinyitotta volna, vis¬szanézett. Szörszörény leereszkedett a fekete sziklatömbre, és most ugyanolyan fekete volt, mint a szikla. Szinte már csak suttogva mondta: – Figyelj, uram, lehetséges, hogy olyan hangokat fogsz halla¬ni, amelyek megrémítenek. De ne aggódj! Nem történhet semmi bajod, amíg a Jelvényt viseled. Barnabás bólintott és belépett az ajtón. Pompásan feldíszített helyiségben találta magát. A padlót pazar színezésű, puha szőnyegek borították. A karcsú oszlo¬pokat, melyek többszörösen ívelt boltozatot tartottak, arany¬mozaik díszítette, mely ezerszeres fénytörésben verte vissza az – emitt is felfüggesztett – teljes színgazdagságban ragyogó ám¬polnák fényét. Egyik sarokban széles dívány állt puha takarókkal és párnákkal, mely fölé azúrkék selyemsátor volt kifeszítve. A másik sarokban, a sziklapadlóba vájt nagy úszómedencében valami aranyszínben világító folyadék gőzölgött. Alacsony asz¬talkán ételekkel megrakott tálak és csészék álltak, valamint egy üvegpalack rubinpiros itallal töltve és egy aranyos serleg. Barnabás törökülésben az asztalkához telepedett, és nekilá¬tott az evésnek, ivásnak. Az ital fanyar és vad ízű volt, de csodálatosan oltotta a szomját. Az ételek mind ismeretlenek voltak a számára. Még azt sem tudta volna megmondani, hogy pástétomot, hüvelyes borsót vagy diót evette. Akadt, ami tökre vagy dinnyére emlékeztette, de mindegyik íze egészen más volt, erős és fűszeres. Ínycsiklandozónak és pompásnak találta őket. Barnabás addig evett, míg jól nem lakott. Akkor levetkőzött – csak a Jelvényt nem vette le magáról és belépett a fürdőmedencébe. Egy darabig ide-oda lubickolt a tüzes folyadékban, mosakodott, alámerült és úgy prüszkölt, mint egy rozmár. Majd a medence peremén különös üvegeket fedezett fel, melyekben fürdősókat gyanított. Mindegyikből öntött egy keveset a vízbe, minden aggály nélkül. Néhányszor zöld, piros és sárga láng sistergett ide-oda a felszínen, és némi füst szállt fel belőlük. Gyanta és kesernyés füvek illata terjen¬gett. Barnabás végül kilépett a fürdőből, és az odakészített puha törülközőkkel leszárítkozott, azután felöltözött. Eközben úgy tűnt neki, mintha az ámpolnák fénye hirtelen elhalványodott volna a helyiségben. Ekkor olyan hang ütötte meg a fülét, amelytől hideg borzadály futott végig a hátán: valami recsegés, ropogás, mintha jég repesztett volna szét egy nagy sziklát, majd mindez nyöszörgésbe ment át és fokozatosan elhalkult. Barnabás dobogó szívvel figyelt. Szörszörény szavaira gon¬dolt, melyek nyugalomra intették. A hang nem ismétlődött. De a csend talán még félelmetesebb volt. Meg kell tudnia, hogy mi történt! Kinyitotta a hálóhelyiség ajtaját, és kinézett a nagy barlang¬ba. Először nem vett észre semmi változást, azon kívül, hogy az ámpolnák komorabban világítottak, és fényük úgy kezdett lüktetni, mint az egyre lassuló szívdobogás. Az oroszlán ugyan¬abban a helyzetben ült a fekete sziklatömbön, és szemmel látha¬tóan Barnabást nézte. – Szörszörény! – szólította halkan Barnabás –, mi történik itt? Micsoda hang volt ez? Te voltál? Az oroszlán nem válaszolt és nem is mozdult, de ahogy Barnabás közeledett hozzá, követte a szemével. Barnabás habozva nyúlt felé, hogy a sörényét megsimogassa, de alig érintette, ijedten hőkölt vissza. A sörény kemény és jéghideg volt, mint a fekete szikla. Ugyanilyennek érezte az arcát és a mancsát is.


Barnabás nem tudta, mitévő legyen. Látta, amint a nagy ajtó fekete kőszárnyai lassan kinyílnak. Csak amikor már a hosszú sötét folyosóra ért és felment a lépcsőn, akkor tette fel magának a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is keres odakint. Hiszen a sivatagban nem talál senkit, aki Szörszörényt meg tudná men¬teni. Ám a sivatag eltűnt! Az éjszakai sötétség mindenfelé izzani és villogni kezdett. Milliónyi kis növénycsíra sarjadzott a homokszemekből, ame¬lyek újra magszemekké váltak. Perelin, az Éjvadon újból növe¬kedni kezdett. Barnabás hirtelen megsejtette, hogy Szörszörény dermedtsé¬ge valamiféle összefüggésben van mindezzel. Visszament a barlangba. Az ámpolnák fénye már csak na¬gyon gyengén pislákolt. Odalépett az oroszlánhoz, átkarolta hatalmas nyakát és arcát az állat képéhez szorította. Most már az oroszlán szeme is fekete és halott volt, mint a szikla. Szörszörény kővé vált. A fények utolsót lobbantak, majd olyan sötét lett, mint a sírban. Barnabás keservesen zokogott, és a megkövült oroszlánarc nedves lett a könnyeitől. Végül az óriási mancsok közé fészkelte magát, és ebben a helyzetben aludt el.


XV.

Szörszörény, A Tarka Halál

O,uram! – szólt a dörgő oroszlánhang –, így töltötted az egész éjszakát? Barnabás felegyenesedett és megdörzsölte a szemét. Az orosz¬lán mancsai között ült, a nagy állatfej fentről hajolt le hozzá, és Szörszörény tekintetében csodálkozás tükröződött. Bundája még mindig fekete volt, mint az a sziklatömb, amelyen ült, de a szeme ragyogott. A barlang ámpolnái megint világítottak. Ó – dadogta Barnabás –, én ... én azt hittem, kővé váltál. Így is volt – válaszolta az oroszlán. – Mindennap megha¬lok, mikor eljön az éj, és minden reggel újra ébredek. – Úgy tűnt, mintha örökre szólna – magyarázta Barnabás. – Minden alkalom örökre szól – mondta Szörszörény rejtélye¬sen. Felállt, nyújtózkodott, majd oroszlánszokás szerint fel-alá futkosott a barlangban. Lángbundája egyre fényesebben kez¬dett csillogni a tarka csempék összes színében. Egyszer csak megállt a futásban és ránézett a fiúra. – Csak nem hullattál könnyeket is értem? Barnabás némán bólintott. – Akkor – mondta az oroszlán – nemcsak az egyetlen vagy, aki a Tarka Halál mancsai között aludt, hanem az egyetlen, aki valaha is megsiratta a halálát. Barnabás elnézte az oroszlánt. ahogy ismét fel-alá lépkedett, és végül halkan ezt kérdezte: – Mindig egyedül vagy? Az oroszlán újból megállt, de ezúttal nem nézett Barnabásra. Fejét félrefordítva, morogva ismételte: – Egyedül .. . A szó visszhangot vert a barlangban. – Az én birodalmam a sivatag – és az a művem is. Bárhova megyek, körülöttem minden szükségszerűen sivataggá lesz. Magammal hordom a sivatagot. Halálos tűz a lényem. Mi más lehetne a sorsom, mint az örökké tartó egyedüllét? Barnabás megdöbbenve hallgatott. – Te, uram folytatta az oroszlán, miközben a fiúhoz lépett és izzó szemmel nézett az arcába –, aki a Kislány Királynő jelvényét viseled, képes vagy nekem választ adni arra, hogy miért kell meghalnom, mikor beköszönt az éjszaka? – Azért, hogy a Színek Sivatagában Perelin, az Éjvadon növekedhessék – mondta Barnabás. – Perelin – ismételte az oroszlán –, mi az? Barnabás ekkor az élő fényből álló dzsungel csodáiról kezdett mesélni. Miközben Szörszörény mozdulatlanul és álmélkodva figyelt, leírta neki az önmaguktól szaporodó, izzó és foszforesz¬káló növények pompás sokféleségét, feltartóztathatatlan, hang¬talan növekedésüket, álomszerű szépségüket és nagyságukat. Lelkesülten beszélt, és Szörszörény szeme egyre fényesebben ragyogott. – És mindez – mondta befejezésül Barnabás – csak azalatt mehet végbe, mialatt te meg vagy kövülve. De Perelin mindent elnyelne és önmagába fúlna, ha nem kellene mindig újból meghalnia, porrá szétesnie, amint te felébredsz. Perelin és te, Szörszörény, összetartoztok. Szörszörény sokáig hallgatott.


– Uram – mondta aztán –, látom hát, hogy a halálom életet ad és az életem halált, és mind a kettő jó. Most értem meg, hogy mi a létezésem értelme. Köszönöm. Lassan és ünnepélyesen a barlang legsötétebb sarkába ment. Barnabás nem láthatta, hogy mit művel ott, de valami fémes csörrenést hallott. Szörszörény, visszatérve, a szájában hozott valamit, amit mély főhajtással tett le Barnabás lábához. Egy kard volt. Nem volt éppen pompás külsejű. A vashüvely, melyben nyu¬godott, rozsdás volt, és a markolata majdhogynem olyan, mint valami öreg fából való gyermekkardé. – Tudsz neki nevet adni? – kérdezte Szörszörény. – Kamonda! – mondta a fiú. Ebben a pillanatban a kard sisteregve pattant ki a hüvelyé¬ből és szó szerint a fiú kezébe repült. Most látta csak, hogy pengéje merő vakító fény, amelyre alig lehet ránézni. Kétélű volt és olyan könnyű, mint egy kézben tartott toll. – Ez a kard – mondta Szörszörény – öröktől fogva rád várt. Mert csak az érintheti veszélytelenül, aki ült a hátamon, aki evett és ivott a tüzemből és megfürdött benne, mint te. De csak azáltal lett a tiéd, hogy az igazi nevén tudtad nevezni. – Kamonda! – suttogta Barnabás, és elragadtatva szemlélte a szikrázó fényt, miközben a kardot lassan meglengette a levegőben –, ugye, varázskard? – Se fém, se szikla – felelte Szörszörény –, semmi sincs Fan¬táziában, ami képes lenne ellenállni neki. De nem szabad erő¬szakot alkalmaznod vele szemben. Csak akkor használhatod, ha úgy, mint most, a kezedbe ugrik, akármi fenyegessen is. Ő vezeti majd a kezedet és saját erejéből teszi azt, amit tennie kell. De ha valaha önkényesen húzod ki a hüvelyéből, nagy bajt zúdítasz saját fejedre és egész Fantáziára. Soha ne feledd ezt. – Soha nem fogom elfelejteni – ígérte Barnabás. A kard visszarepült a hüvelyébe, és megint kopott és értékte¬len külsőt öltött. Barnabás a derekára kötötte a bőrszíjat, me¬lyen a hüvely lógott. – És most, uram – javasolta Szörszörény vágtassunk egyet a sivatagban, ha kedved tartja. Ülj fel a hátamra, mert nekem most mennem kell! Barnabás felpattant a hátára, és az oroszlán kiügetett a szabadba. A reggeli nap a sivatag látóhatára fölé emelkedett, az Éjva¬don már régen újra színes homokká porlott szét. Úgy söpörtek végig a dűnéken, mint táncoló tűzvész, mint izzó szélvihar. Barnabás úgy érezte magát, mintha egy lángoló üstökösön száguldana fényen és színeken keresztül. És megint elfogta a vad szédület. Délfelé Szörszörény hirtelen megállt. – Ez az a hely, uram, ahol tegnap találkoztunk. Barnabás még kicsit bódult volt a vad vágtától. Körülnézett, de sem az ultramarinkék, sem a tűzpiros homokdombot nem találta. A betűk sem látszottak. A dűnék most olajzöldek és rózsaszínűek voltak. – Minden egészen más – csodálkozott. – Igen, uram – válaszolta az oroszlán –, így van ez mindennap – mindig más. Eddig nem tudtam, miért van így. De, mert elmesélted, hogy Perelin a homokból növekszik, most már ezt is értem. – De miről ismered meg, hogy ez a tegnapi hely? – Érzem, ahogyan a testem valamely részét érzem. A sivatag egy darab belőlem. Barnabás leszállt az állat hátáról, és az olajzöld dombtetőre ült. Az oroszlán melléje telepedett és ugyancsak olajzöld színű lett. Barnabás az állát tenyerébe támasztotta, és elgondolkozva nézett a látóhatár felé. – Kérdezhetek tőled valamit, Szörszörény? – törte meg végül a hosszú hallgatást. – Szolgád figyel rád – válaszolta az oroszlán. – Igazán öröktől fogva itt vagy?


– Öröktől fogva – erősítette meg Szörszörény. – És a Góba sivatag is mindig létezett? – Igen, a sivatag is. Miért kérdezed? Barnabás elgondolkozott. – Nem értem – vallotta be végül. – Fogadni mertem volna, hogy csak tegnap óta létezik. – Hogy érted ezt, uram? Ekkor Barnabás elmesélte neki mindazt, ami Holdgyermek¬kel való találkozása óta történt vele. – Mindez olyan különös – fejezte be beszámolóját –, eszembe jut egy kívánság, és nyomban történik valami, ami egybevág vele és a kívánságot teljesíti. Nem én találom ki, elhiszed? Nem is tudnám. Soha nem tudtam volna kitalálni azt a sokféle éji növényt Perelinben. Vagy Góba színeit – vagy téged! Minden sokkalta nagyszerűbb és valóságosabb, hogysem el tudtam vol¬na képzelni. És mégis, minden csak akkor jön létre, ha valamit kívántam. – Ez azért van, mert AURIN-t, a Fényt viseled – mondta az oroszlán. – Más az, amit nem értek – próbálta megmagyarázni Barnabás. – Minden csak akkor jön létre, ha valamit kívánok? Vagy már előbb is létezett, és én valahogy kitalálom? – Mind a kettő igaz – mondta Szörszörény. – De hogy lehet ez? – kiáltotta szinte türelmetlenül Barna¬bás. – Te már, ki tudja, mióta élsz a Góba színsivatagban. A palotádban lévő szoba kezdettől fogva rám várt. Kamonda, a kard elgondolhatatlan idők óta nekem volt szánva – hiszen te magad mondtad! – Így van, uram. – De én, én csak tegnap éjszaka óta vagyok Fantáziában! Ezek szerint nemcsak azóta léteznek ezek a dolgok, mióta én itt vagyok! – Uram – válaszolta nyugodtan az oroszlán -, nem tudod, hogy Fantázia a történetek birodalma? Egy történet lehet új és mégis ősidőkről mesél. A múlt vele együtt születik meg. – Akkor Perelinnek is kezdettől fogva léteznie kellett – vélte tanácstalanul Barnabás. – Attól a pillanattól fogva, hogy nevet adtál neki, uram – válaszolta Szörszörény –, kezdettől fogva létezett. – Azt akarod ezzel mondani, hogy én teremtettem? Az oroszlán hallgatott egy ideig, csak azután felelte: – Ezt csak a Kislány Királynő tudja megmondani. Tőle kaptál min¬dent. Felemelkedett. – Itt az ideje, uram, hogy visszatérjünk a palotámba. A nap már hanyatlóban van, és hosszú az út odáig. Ezen az estén Barnabás Szörszörénynél maradt, aki ismét letelepedett a fekete sziklatömbre. Nem sokat beszéltek egymás¬sal. Barnabás enni- és innivalót hozott át magának a hálókam¬rából, ahol az alacsony asztalka, mintha szellemkezek tették volna, újból terítve állt. Vacsoráját a sziklatömbhöz felvezető lépcsőn ülve fogyasztotta el. Mikor az ámpolnák fénye halványulni kezdett és a lassuló szívdobogáshoz hasonló lüktetésbe fogott, felállt és némán átka¬rolta az oroszlán nyakát. A sörény kemény volt, és megdermedt lávának látszott. És akkor megint felhangzott az a rémes hang, de Barnabás nem ismert már félelmet. Újra könnyet csalt azon¬ban a szemébe a szomorúság, melyet Szörszörény szenvedései¬nek megváltoztat-hatatlansága miatt érzett. Később, az éjszaka folyamán Barnabás újból kitapogatózott a szabadba, és hosszasan szemlélte a világító éji növények hangtalan növekedését. Majd visszament a barlangba és me¬gint a kővé vált oroszlán mancsai közé kuporodott aludni. Sok napon és éjen át volt Barnabás a Tarka Halál vendége, és barátokká lettek. Órákat töltöttek vad játékokkal a sivatag¬ban. Barnabás elbújt a homokdűnék között, de Szörszörény mindig megtalálta őt. Versenyt futottak, de az oroszlán ezerszer gyorsabb volt nála. Tréfából még meg is vívtak egymással, birkóztak és hancúroztak – és ebben Barnabás egyenrangúnak bizonyult


az oroszlánnal. Jóllehet természetesen csak játék volt az egész, Szörszörénynek mégis minden erejét össze kellett szed¬nie, hogy a fiúval szemben megállja a helyét. Egyik sem tudta a másikat legyőzni. Egyszer, miután így tomboltak, Barnabás némileg kifulladva leült az oroszlán mellé és ezt kérdezte: – Nem maradhatnék örökre nálad? Az oroszlán megrázta a sörényét. – Nem, uram. – Miért nem? – Itt csak élet és halál van, csak Perelin és Góba, de semmifé¬le történet. Neked végig kell élned a történetedet. Nem szabad itt maradnod. – De hiszen nem tudok elmenni – jegyezte meg Barnabás. – A sivatag sokkal nagyobb annál, hogysem valaki kijuthasson be¬lőle. És te nem vihetsz el, mivel magaddal hordod a sivatagot. – Fantázia útjait – magyarázta Szörszörény – csak kívánsá¬gaidon keresztül találod meg. És mindig csak kívánságról kí¬vánságra haladhatsz. Amit nem kívánsz, az elérhetetlen a szá¬modra. Ezt jelentik itt a „közel" és „távol" szavak. És az sem elég, ha csupán el akarsz menni valahonnan. Valami más hely felé kell törekedned. Engedned kell, hogy a kívánságaid vezes¬senek. – De én egyáltalán nem akarok innen elmenni – válaszolta Barnabás. – Meg kell találnod a következő kívánságodat – felelte majd¬nem szigorúan Szörszörény. – És ha nem találom – kérdezte Barnabás –, akkor hogy tudok majd innen elmenni? – Hallgass ide, uram – szólt halkan Szörszörény –, van Fan¬táziában egy hely, ahonnan mindenfelé vezet út, és amely mindenhonnan elérhető. Ezt a helyet a Tízezerajtajú Temp¬lomnak hívják. Senki sem látta még kívülről, ugyanis nincsen külseje. Belseje azonban maga az ajtók útvesztője. Aki meg akarja ismerni, be kell merészkednie oda. – Hogy lehetséges ez, ha kívülről meg sem közelíthető? – Minden ajtó – folytatta az oroszlán –, minden ajtó Fantá¬zia-szerte, még a legközönségesebb istálló- vagy konyhaajtó is, sőt még egy szekrényajtó is, adott pillanatban a Tízezerajtajú Templom bejárati ajtajává válhat. Ha e pillanat elmúlt, ugyan¬az lesz ismét, mint ami annak előtte volt. Ezért nem mehet senki kétszer ugyanazon az ajtón keresztül. És a tízezer ajtó közül egyetlenegy sem visz oda vissza, ahonnan érkeztél. Nincs visszatérés. – De ha egyszer bent van az ember – kérdezte Barnabás valamerre csak kijut megint? – Igen válaszolta az oroszlán –, de nem olyan egyszerű a dolog, mint a közönséges épületek esetében. Mert a tízezer ajtó útvesztőjén csak igazi kívánság tud átvezetni. Akinek ilyen nincs, annak addig kell bolyongania, míg rá nem eszmél, hogy mit kíván. És ez néha sokáig tart. – És hogy lehet megtalálni a bejárati ajtót? – Kívánni kell. Barnabás sokáig gondolkozott, majd így szólt: – Különös, hogy az ember nem kívánhatja egyszerűen azt, amit akar. Tulajdonképpen honnan jönnek az ember kívánsá¬gai? És egyáltalán mi az, hogy kívánság? Szörszörény nagy szemeket meresztett a fiúra, de nem vála¬szolt. Megint néhány nappal később még egy nagyon fontos beszélgetés zajlott le közöttük. Barnabás megmutatta az oroszlánnak az Ékszer hátlapján lévő feliratot. – Mit jelenthet ez? – kérdezte. – TEDD AZT AMIT AKARSZ, hiszen ez azt jelenti, hogy mindent tehetek, amihez csak kedvem van, nem gondolod? Szörszörény arca ijesztően komoly lett, és szeme villogni kezdett. – Nem – mondta azon a mély, morgó hangon –, azt jelenti, hogy a Valódi Vágyadat kell követned. És ennél semmi sem nehezebb. – A Valódi Vágyamat? – ismételte Barnabás megilletődve. – Hát az mi? – A saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.


– De hogy ismerek rá? – Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz, egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet aztán a Valódi Vágyadhoz. – Tulajdonképpen nem is tűnik olyan nehéznek – vélte Barnabás. – Ez minden utak legveszélyesebbike – mondta az oroszlán. – Miért? – kérdezte Barnabás –, én nem félek. – Nem erről van szó – morogta Szörszörény –, igen nagyfokú igazságszeretet és figyelem kell hozzá, mert nincs még egy út, amelyen igen könnyű végérvényesen eltévedni. – Úgy érted nemcsak jó kívánságai vannak az embernek? – firtatta Barnabás. Az oroszlán csapkodni kezdte a farkával a homokot, amelyben feküdt. Felmeresztette fülét, összeráncolta az orrát, szeme tüzet lövellt. Barnabás önkéntelenül behúzta nyakát, mikor olyan hangon, melytől újfent remegés futott végig a földön, így kiáltott: – Mit tudod te , mi az, hogy kívánság? Mit tudod te, mi az, hogy jó! Barnabás az elkövetkezendő napokban sokat gondolkozott mindazon, amit a Tarka Halál mondott. De vannak dolgok, amiket nem lehet gondolkozással kideríteni, csak tapasztalat útján. Ezért volt aztán, hogy csak sokkal később, miután sok mindent megélt, gondolt vissza Szörszörény szavaira és kezdte megérteni őket. Ebben az időben újra változás ment végbe Barnabás lelké¬ben. Azokhoz az adományokhoz, amelyeket Holdgyermekkel való találkozása óta nyert, most már a bátorság is csatlakozott. És mint minden alkalommal, ezúttal is cserében elvesztett vala¬mit, mégpedig korábbi félénkségének emlékét. És minthogy már nem volt semmi, amitől félt volna, először észrevétlenül, majd egyre határozottabban egy új kívánság kezdett testet ölteni benne. Nem akart tovább egyedül lenni. Hiszen bizonyos értelemben a Tarka Halál társaságában is egyedül volt. Képességeit másoknak is meg akarta mutatni, csodálatot akart ébreszteni és hírnevet szerezni. És egyik éjszaka, amikor megint Perelin növekedését szemlél¬te, hirtelen úgy érezte, hogy elérkezett az utolsó alkalom, és búcsút kell vennie a világító Éjvadon nagyszerűségétől. Egy belső hang új utakra hívta. Még egy utolsó pillantást vetett az izzó fénypompára, azután lement Szörszörény síri barlangjába, és a sötétben leült a lép¬csőre. Nem tudta volna megmondani, mire vár, de azt tudta, hogy ezen az éjszakán nem szabad aludnia. Ültében kicsit mégiscsak elbóbiskolhatott, mert hirtelen fel¬riadt, mintha valaki a nevén szólította volna. A hálóhelyiségbe nyíló ajtó felpattant. A nyíláson át hosszú pirosas fénycsík vetődött a sötét barlangba. Barnabás felállt. Az ajtó netán erre a pillanatra változott át a Tízezerajtajú Templom bejáratává? Tétovázva lépett a nyílás¬hoz és megpróbált bekémlelni. Nem látott semmit. Ekkor a nyílás lassan csukódni kezdett. Mindjárt elszalasztja az egyet¬len alkalmat, hogy elmehessen! Még egyszer visszafordult Szörszörény felé, aki mozdulatla¬nul, halott kőszemmel ült a talapzatán. A fénysugár az ajtón keresztül egyenesen rávetődött. – Ég veled, Szörszörény, és köszönök mindent! – suttogta Barnabás. – Visszajövök, egész biztos, hogy visszajövök. Ezzel kisurrant az ajtó résén, amely nyomban összecsukódott mögötte. Barnabás nem tudta, hogy ígéretét nem fogja megtartani. Csak sokkal-sokkal később jön a nevében valaki, hogy azt helyette beváltsa. Ez azonban már más történet, és elbeszélésére más alkalom¬mal kerül majd sor.


XVI.

Amargant, az Ezüstváros

Pirosas fény öntötte el lassú hullámokban a helyiség padlóját és falait. Hatszögletű szoba volt, akár egy hatalmas lépsejt. Min¬den második falból ajtó nyílt, s a közbeeső falakra különös képek voltak festve. Álombeli tájak és olyan figurák, amelyek félig növényekre, félig állatokra emlékeztettek. Az egyik ajtó az volt, amelyen Barnabás belépett, a másik kettő tőle jobbra és balra nyílt. Az ajtók alakra nézve teljesen egyformák voltak, csakhogy a bal oldali fekete volt, a jobb oldali pedig fehér. Barnabás a fehér mellett döntött. A következő szobában sárgás fény uralkodott. A falak ugyan¬olyan elrendezést mutattak. A képek itt mindenféle eszközöket ábrázoltak, melyeken Barnabás nem tudott eligazodni. Szerszámok voltak vagy fegyverek? A két ajtó, mely balra és jobbra vezetett, egyforma sárga színű volt, de a bal oldali magas és keskeny, a jobb ezzel szemben alacsony és széles. Barnabás a bal oldali ajtón ment be. Az a szoba, amelybe most belépett, ugyanúgy hatszögletű volt, mint a két előző, de kékes fény világította meg. A falra festett képeken egymásba fonódó díszítmények voltak láthatók vagy esetleg egy idegenszerű ábécé jelei. Itt az ajtók egyformák voltak, de más-más anyagból készültek, az egyik fából, a másik fémből. Barnabás a faajtót választotta. Képtelenség volna minden ajtót és szobát leírnunk, melyen Barnabás a Tízezerajtajú Templomban való vándorlása köz¬ben átment. Voltak ajtók, amelyek nagy kulcslyukhoz, s voltak, melyek barlangbejárathoz hasonlítottak, akadtak aranyló és rozsdás ajtók, párnázottak és szögekkel kivertek, papírvékonyak és olyanok, melyek vastagok voltak, akár a trezorajtók, volt, amelyik úgy festett, mint egy óriás szája, s egy másikat pedig úgy kellett lenyitni, mint egy felvonóhidat, volt fül formájú, mézeskalácsból való, kályhacsappantyú alakú és olyan, melyet ki kellett gombolni. Az egyes szobákból nyíló két-két ajtóban mindig volt valami közös vonás – az alakjuk, az anyaguk, a nagyságuk vagy a színük –, ugyanakkor valami alapvetően meg is különböztette őket egymástól. Barnabás sok hatszögletű helyiségből lépett tovább a következőbe. Minden döntés, melyre el kellett magát szánnia, újabb döntéshez vezetett, s ez megint döntést vont maga után. De mindezek a döntések nem változtattak azon, hogy még mindig a Tízezerajtajú Templomban volt és úgy tetszett, hogy ott is fog maradni. Miközben egyre tovább ment, azon kezdett gon¬dolkozni, hogy mi lehet ennek az oka. Kívánsága, noha megfe¬lelő volt ahhoz, hogy az útvesztőbe vezesse, nyilván nem volt elég pontos, hogy a kivezető utat is felfedje. Azt kívánta, hogy társak közé kerüljön. Ám most ébredt tudatára, hogy erről egyáltalán semmi szabatos elképzelése sincs. S így a legkevésbé sem segítette annak eldöntésében, hogy üvegajtót vagy ves¬szőfonatú ajtót válasszon-e. Eddig kedve és hangulata határoz¬ta meg a választását, anélkül hogy sokat töprengett volna rajta. Tulajdonképpen kiszemelhette volna minden alkalommal a másik ajtót is. Így azonban aligha fog innen kijutni. Éppen egy zöldes megvilágítású szobában állt. A hat falfelü¬let közül háromra felhőalakzatok voltak festve. A bal kézre eső ajtó fehér gyöngyházból volt, a jobb oldali fekete ébenfából. És egyszerre csak tudta, hogy mi az, amire vágyik: Atráskó! A gyöngyház ajtó Barnabást Fuhurra, a szerencsesárkányra emlékeztette, melynek pikkelyei fehér gyöngyházfényben csil¬logtak, tehát ezt az ajtót választotta. A következő helyiség két ajtaja közül az egyik fűből volt fonva, a másik vasrácsos volt. Barnabás a fűből fonottat válasz¬totta, mert Atráskó hazájára, a Füves-tengerre gondolt.


A következő helyiségben olyan két ajtó előtt találta magát, melyek csak abban különböztek egymástól, hogy az egyik bőr¬ből, a másik nemezből készült. Barnabás természetesen a bőraj¬tón ment át. Ismét két ajtó előtt állott, és itt megint csak gondolkoznia kellett. Az egyik ajtó bíborvörös volt, a másik olajzöld. Atráskó zöld bőrű volt, és bíborbivalyprémből készült köpenyt viselt. Az olajzöld ajtóra néhány egyszerű, fehér színű jel volt festve, amilyen Atráskó homlokát és arcát díszítette, amikor az öreg Chairon állított be hozzá. Csakhogy ugyanilyen jelek álltak a bíborvörös ajtón is, és arról, hogy Atráskó köpenyén ilyen jelek lettek volna, Barnabásnak nem volt tudomása. Tehát olyan útról lehet itt szó, amely nem Atráskóhoz, hanem valaki máshoz vezet. Barnabás kinyitotta hát az olajzöld ajtót – és egyszerre kint állt a szabadban! Nagy csodálkozására azonban nem a Füves-tengerre jutott, hanem egy ritkás tavaszi erdőbe. Napsugarak törték át a fiatal lombozatot, fény- és árnyjátékuk villódzott a mohos talajon. Föld- és gombaillat terjengett, és a langyos levegőt betöltötte a madarak csipogása. Barnabás megfordult, és látta, hogy egy kis erdei kápolnából lépett ki, melynek ajtaja erre a pillanatra tehát a Tízezerajtajú Templom kijárata lett. Barnabás még egyszer kinyitotta az ajtót, de csak egy szűk kis kápolnabelsőt látott maga előtt. A tetőt már csupán néhány korhadt gerenda jelezte, mely az erdei égboltra meredezett, a falakat pedig moha borította. Barnabás elindult, anélkül hogy egyelőre tudta volna, merre. Nem volt kétsége afelől, hogy előbb vagy utóbb Atráskóba ütközik. És szinte féktelen örömmel készült a találkozásra. Füttyentett a madaraknak, akik visszafeleltek neki, hangosan és túláradó jókedvvel énekelt mindenfélét, ami éppen az eszébe jutott. Rövid vándorlás után egy tisztáson táborozó kis csoportot pillantott meg. Közelebb érve látta, hogy pompás fegyverzetű férfiak. Egy szép hölgy is volt a körükben, aki a fűben ült és lantot pengetett. A háttérben néhány ló álldogált, pazarul felnyergelve és felszerszámozva. A fűben fekvő és társalgó férfi¬ak előtt kibontott terítő fehérlett, mindenféle ételekkel és ivóedényekkel telerakva. Barnabás közelebb lépett a csoporthoz, de előzőleg az inge alá rejtette a Kislány Királynő amulettjét, mert úgy hozta a kedve, hogy először ismeretlenül és különösebb feltűnés nélkül lépjen érintkezésbe a társasággal. Amikor a férfiak megpillantották, felálltak és udvarias meg¬hajlással köszöntötték. Nyilván-valóan napkeleti hercegnek vagy valami hasonló személynek gondolták. A szép hölgy is mosolyogva hajtott fejet előtte és tovább pengette hangszerét. Az egyik férfi különösen magas volt és különösen díszes öltöze¬tű. Fiatal volt még, és szőke haja a vállára omlott. – Nevem Hős Hibor – mondta –, e hölgy Oluda hercegnő, Alun királyának leánya. A férfiak barátaim: Hirót, Hiszár és Hikar. És mi az ön neve, fiatal barátom? – Nem mondhatom meg a nevem, még nem – válaszolta Barnabás. – Fogadalomhól? – kérdezte Oluda hercegnő kissé gúnyo¬san –, ilyen fiatal és máris fogadalmat tett? – Bizonyára messziről jön? – tudakolta Hős Hibor. – Igen, nagyon messziről – felelte Barnabás. – Hercegi származású? – érdeklődött a hercegnő, és kedvtel¬ve mustrálta a fiút. – Ezt nem árulom el – mondta Barnabás. – No hát, mindenesetre szívesen látjuk asztaltársaságunk¬ban! – kiáltotta Hős Hibor – megtisztelne bennünket azzal, hogy helyet foglal és velünk lakomázik, ifjú ember? Barnabás köszönettel fogadta a meghívást, leült és hozzálá¬tott az evéshez. A hölgy és a négy úr beszélgetéséből megtudta, hogy a közelben van a gyönyörű, nagy ezüstváros, Amargant, ahol állítólag valamiféle versenyre készülnek. Közel s távolból a legmerészebb hősök, a legjobb vadászok s a legbátrabb harco¬sok gyülekeznek, de mindenféle kalandorok és vakmerő fickók is, hogy ezen az ünnepségen szerepeljenek. Úgy hírlik, hogy csak az a három legbátrabb és legkiválóbb személy, aki az összes többit legyőzi, részesül majd abban a megtiszteltetésben, hogy tagja lehet egy bizonyos kutatóexpedíció-szerűségnek. Valami igen


hosszú és kalandosnak ígérkező utazást emleget¬tek, melynek célja az, hogy rátaláljanak egy bizonyos személyi¬ségre, aki jelenleg Fantázia számtalan országának egyikében tartózkodik, és akit a Megmentőnek neveznek. Nevét még senki sem tudja. Mindenesetre neki köszönhető, hogy a fantáziai birodalom újból, illetve még mindig fennáll. Valaha, régmúlt időkben ugyanis iszonyú katasztrófa tört Fantáziára, amely hajszál híján a teljes pusztulását okozta. Ezt a vészt az említett Megmentő az utolsó pillanatban elhárította, azáltal hogy eljött és a Kislány Királynőnek a Holdgyermek nevet adta, amiként őt ma Fantázia minden teremtménye ismeri. A hős azonban azóta ismeretlenül tévelyeg országról országra, és a kutatóexpe¬díciónak éppen az lenne a feladata, hogy kinyomozza hollétét, majd, hogy mintegy testőrségként kísérje őt, nehogy valami baj érje. Erre a feladatra azonban csak a legügyesebb és legbátrabb férfiak jöhetnek számításba, mert előfordulhat, hogy közben elképzelhetetlen kalandokat kell kiállniuk. Noha a versenyt, melyen a válogatásnak meg kell történnie, Querdobán, az Ezüstagg szervezi – Amargant városában ugyan¬is mindig a legöregebb férfi vagy legöregebb asszony uralkodik, és Querdobán százhét éves –, nem ő az, aki a versenyzők kiválasztását intézi, hanem egy Atráskó nevű ifjú vadember, a zöldbőrűek népéből, aki Querdobánnál, az Ezüstaggnál vendé¬geskedik. Ez az Atráskó lesz később az expedíció vezetője is. Ő ugyanis az egyetlen, aki a Megmentőt felismerhetné, mert látta egyszer egy varázstükörben. Barnabás hallgatott és figyelt. Nem volt éppen könnyű hall¬gatnia, mert igen hamar felfogta, hogy a Megmentő elnevezés rá vonatkozik. Amikor azután még Atráskó neve is elhangzott, szíve kacagott örömében, és a legnagyobb fáradságába került, hogy el ne árulja magát. De elhatározta, hogy egyelőre megőrzi inkognitóját. Egyébként Hős Hibort az egész dologban nem annyira a kutatóexpedíció és annak célja érdekelte, mint az, hogy meg¬nyerje Oluda hercegnő szívét. Barnabás azonnal észrevette, hogy Hős Hibor fülig szerelmes a fiatal hölgybe. Sóhajtozott, amikor semmi oka nem volt a sóhajokra, és újra meg újra szomorúan pillantgatott imádottjára. A hölgy úgy tett, mintha nem venné észre. Ugyanis, mint kiderült, valamilyen alkalom¬ból megfogadta, hogy csak a hősök hősét választja férjül, azt, aki mindenkit le tud győzni. Éppen ez volt Hős Hibor gondja, mert hogyan bizonyítsa be, hogy ő az a bizonyos leghősiesebb. Végtére is nem üthet agyon valakit, aki nem ártott neki. És háború már régen nem volt. Szívesen küzdött volna szörnyek¬kel és sárkányokkal, s ha tőle függ, minden reggel egy véres sárkányfarkat tett volna a reggelizőasztalra, de közel s távolban nem voltak szörnyek és sárkányok. Amikor az Ezüstagg követe felkereste a versenyre szóló meghívással, természetesen rögtön elfogadta. Oluda hercegnő azonban ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen, mert saját szemével akart meggyőződni róla, hogy mire képes. – Tudvalevő – mondta mosolyogva Barnabásnak –, hogy a hősök beszámolóiban nem lehet bízni. Mind hajlamosak az események kiszínezésére. – Színezés ide, színezés oda – vetette közbe Hős Hibor – mindenesetre százszor többet érek, mint az a legendás Meg¬mentő. – Ön vajon miből gondolja ezt? – kérdezte Barnabás. – Hát – kezdte Hős Hibor –, ha a fiú csak félig lenne olyan legény a talpán, mint én, nem lenne szüksége testőrségre, mely óvja és ápolja őt, mint egy bébit. Az a gyanúm, hogy elég szánalmas fickó ez a Megmentő. – Hogy mondhat ilyet! – kiáltotta Oluda felháborodva. – Végtére is a végromlástól mentette meg Fantáziát! – És aztán – mondta becsmérlő hangon Hős Hibor. – Ehhez ugyan nem volt szükség valami különleges hőstettre. Barnabás elhatározta, hogy megfelelő alkalommal úgy ellát¬ja a baját, hogy megemlegeti. A három másik úr csak véletlenül, útközben csatlakozott a párhoz. Hirót, aki vad, fekete bajuszt viselt, kijelentette, hogy ő a legerősebb és legkiválóbb kardforgató egész Fantáziában. Hiszár, a vörös hajú, aki a többiekkel ellentétben finom testal¬katú volt, leszögezte, hogy senki nem bánik ügyesebben és fürgébben a pengével, mint ő. És végül Hikar arról volt meg¬győződve,


hogy szívósság és kitartás terén senki meg sem közelí¬ti a harcban. Külseje megerősítette kijelentését, mert magas volt és sovány, mintha csupa ínból és csontból állt volna. Miután befejezték az étkezést, felkerekedtek. Az edényeket, a terítőt és az élelmiszerkészletet egy málhás állat nyeregtáskáiban helyezték el. Oluda hercegnő felszállt fehér hátaslovára és szó nélkül elügetett, anélkül hogy a többiekre visszanézett vol¬na. Hős Hibor szénfekete ménjére pattant és utánavágtatott. A másik három úr felajánlotta Barnabásnak, hogy a málhás állat hátán, az elemózsiás táskák között foglaljon helyet. Barna¬bás felült az állatra, az urak pedig pazarul felszerszámozott lovaikra, s így ügettek azután Barnabással, mint sereghajtóval, az erdőn keresztül. A málhás állat, egy korosabb szamáröszvér, egyre jobban lemaradt, és Barnabás megpróbálta sietésre ösztö¬kélni. Ám ahelyett, hogy gyorsabban poroszkált volna, az ösz¬vér megállt, fejét hátrafordította és így szólt: – Nem kell, hogy siettess, szándékosan maradtam le, uram. – Miért? – kérdezte Barnabás. – Tudom, ki vagy, uram. – Honnan tudhatnád? – Ha valaki csupán félig szamár, mint jómagam, és nem egészen az, megérzi az ilyesmit. Még a lovak is észrevettek valamit. Nem kell semmit mondanod, uram. Milyen örömmel mesélném a gyerekeimnek meg az unokáimnak, hogy hordoz¬tam a Megmentőt és elsőként üdvözöltem. Sajnos, a magunk¬fajtának nincs gyereke. – Hogy hívnak? – Nyiha a nevem, uram. – Hallgass ide, Nyiha, ne rontsd el a tréfát, és egyelőre tartsd meg magadnak, amit tudsz. Jó? – Igen, uram. Ekkor az öszvér ügetésbe fogott, hogy utolérje a többieket. A csapat az erdőszélen várakozott. Mindnyájan ámulva tekin¬tettek le Amargant városára, mely előttük csillogott a napfény¬ben. Az erdő egy magaslaton végződött, ahonnan tágas kilátás nyílt egy szinte ibolyakék színű, nagy tóra, melyet minden oldalról hasonló, erdő borította dombok vettek körül. És e tó közepén terült el Amargant, az Ezüstváros. A házak hajókra épültek, a nagy paloták teherladikokra, a kisebbek bárkákra és csónakokra. És minden ház s minden hajó ezüstből volt, fino¬man cizellált, művészien díszített ezüstből. A kis és nagy paloták ablakai és ajtói, a tornyok és balkonok olyan csodálatos ezüstfiligrán munkával készültek, hogy egész Fantáziában nem volt hozzájuk fogható. A tavon csónakok és bárkák úsztak fel-alá, ezek vitték a látogatókat a partról a városba. Hős Hibor és társasága tehát a part felé igyekezett, ahol egy pompásan ívelt orrú ezüstkomp várakozott. Az egész társaság lovastul s a málhás állattal együtt elfért rajta. Barnabás útközben megtudta a révésztől, aki mellesleg ezüst¬ből szőtt ruhát viselt, hogy a tó ibolyakék vize olyan sós és keserű, hogy bomlasztó hatásának az ezüstön kívül semmi sem tud hosszabb ideig ellenállni. A tó neve Szumru vagy a Kön¬nyek Tava. Régmúlt időkben költöztették ki a várost a tó közepére, hogy biztosítsák minden támadás ellen. Aki ugyanis fából készült hajón vagy vascsónakon kísérelt meg odajutni, elsüllyedt és odaveszett, mert a víz a hajót a rajta levőkkel együtt rövid idő alatt szétmarta. Most viszont más oka van annak, hogy Amargantot a tó közepén hagyták. A lakosok ugyanis előszeretettel csoportosítják át hébe-hóba házaikat és új utakat s tereket képeznek ki. Ha például két család, mely eddig a város két ellentétes szélén lakott, összebarátkozik, vagy rokonságba kerül egymással, mivelhogy fiataljaik összeháza¬sodtak, egyszerűen elhagyja eddigi helyét és ezüsthajóit egy¬más mellé állítja, miáltal szomszédja lesz egyik a másikának. Az ezüst, mellesleg szólva, különleges fajta és éppoly egyedülál¬ló, mint megmunkálásának semmihez sem hasonlító szépsége. Barnabás szívesen hallott volna még többet is ezekről a dolgokról, de a komp megérkezett a városba, és útitársaival együtt ki kellett szállnia.


Legelőször is fogadó után néztek, hogy maguknak és állataik¬nak szállást szerezzenek. Nem volt könnyű dolog, mert Amar¬gantot valósággal megszállták az utazók, akik közeli és távoli vidékekről érkeztek a versenyre. Végül mégis találtak helyet egy vendégfogadóban. Mikor Barnabás a szamáröszvért az istállóba vezette, a fülébe súgta: – Ne felejtsd el, amit ígértél, Nyiha. Hamarosan látjuk egy¬mást. Nyiha csak biccentett egyet. Ekkor Barnabás bejelentette útitársainak, hogy nem akar tovább a terhükre lenni, hanem szeretné saját szakállára megte¬kinteni a várost. Megköszönte szíves barátságukat és elbúcsú¬zott tőlük. Valójában, persze, égett a vágytól, hogy Atráskóval találkozzék. A nagy és kis hajókat pallók kötötték össze, egyesek keske¬nyek és kecsesek voltak, úgyhogy mindenkor csak egy személy mehetett át rajtuk, mások szélesek és pompásak, mint az utcák, ezeken hullámzott a tömeg. ív formájú hidak is akadtak, tetővel fedve, és a palotahajók közötti kanálisokon százával siklottak fel s alá a kis ezüstbárkák. De bárhol járt vagy állt is az ember, mindenütt érezte talpa alatt a talaj könnyű emelkedését és süllyedését, amely arra emlékeztette, hogy az egész város a vízen úszik. A látogatók tömege, amely majd szétvetette a várost, olyan tarka és sokféle volt, hogy leírásuk külön könyvet töltene meg. Az amargantiakat könnyű volt felismerni, mert valamennyien ezüstből szőtt ruhát viseltek, majdnem olyan szépet, mint Bar¬nabás köpenye. Hajuk is ezüstös, alakjuk magas és arányos volt, szemük pedig olyan ibolyakéken csillogott, mint Szumru, a Könnyek Tava. A látogatók nagyobb része nem volt éppen ilyen szépnek mondható. Akadtak például csupaizom óriások, hatalmas válluk között alma nagyságú kis fejjel. Sötét és vad külsejű éjjeli vagányok kóboroltak erre-arra, magányos fickók, akikről lerítt, hogy nem nagyon ajánlatos velük egy tálból cseresznyézni. Voltak fürge szemű és fürge kezű nyikhajok és pökhendi kiállású kötekedők, akik szájukból és orrukból füstöt eregettek. Szemfényvesztők nyüzsögtek eleven pörgettyűként és bütykös lábú erdei manók baktattak, vállukon vastag bunkóval. Egy sziklaevőt is látott Barnabás, kinek fogai acélvésőkként álltak ki a szájából. Az ezüstpalló meghajlott a súlya alatt, ahogy végigdöngött rajta. De még mielőtt Barnabás megkér¬dezhette volna, hogy véletlenül nem Pörtarkreccsnek hívják-e, eltűnt a tolongásban. Barnabás végre a város központjába ért. Ez volt az a hely, ahol a versenyeket tartották. Már javában folytak. Óriási cir¬kuszi arénához hasonló, nagy kerek téren versenyzők százai mérték össze erejüket és mutatták be tudásukat. A széles porond körül nézők tömege tolongott és biztató kiáltásokkal tüzelte a küzdőket. A környező hajópaloták ablakai és erkélyei is majd leszakadtak a nézőktől, sőt némelyeknek még az ezüstfiligrán¬nal díszített tetőkre is sikerült felmászniok. Barnabást azonban egyelőre nem annyira a versenyzők kí¬nálta látványosság érdekelte, Atráskót kereste, aki valahonnan biztosan figyeli a játékokat. Ekkor észrevette, hogy a tömeg újra meg újra várakozással tekint egy bizonyos palota felé – főként olyankor, ha valamelyik küzdő félnek egy-egy különösen hatá¬sos remeklést sikerült véghezvinnie. De Barnabásnak előbb át kellett furakodnia az egyik ívelt hídon, majd fel kellett másznia egy lámpaoszlopfélére, hogy egy pillantást vethessen arra a palotára. Tágas erkély tűnt a szemébe, melyen két magas ezüstszék volt felállítva. Az egyikben egy igen öreg ember ült, kinek ezüstös szakálla és haja egészen az övéig hullámzott alá. Ez lehetett Querdobán, az Ezüstagg. Mellette egy körülbelül Bar¬nabással egyidős ifjú foglalt helyet. Puha bőrből készült hosszú nadrágot viselt, felsőteste meztelen volt, így jól lehetett látni bőrének olajzöld színét. Keskeny arcán komoly, sőt majdnem szigorú kifejezés ült. Hosszú, kékesfekete haját bőrszíjjal össze¬kötött csomóban viselte a tarkóján. Vállára bíborvörös köpeny borult. Nyugodtan és mégis egyfajta feszültséggel nézte a küz¬dőteret. Úgy tűnt fel, hogy sötét szemének figyelmét semmi nem kerüli el. Atráskó! E pillanatban a nyitott erkélyajtóban Atráskó mögött megje¬lent még egy hatalmas arc is, mely oroszlánéra hasonlított, csak éppen bunda helyett fehér gyöngyházpikkelyek borították, és hosszú fehér bajusz lógott le kétoldalt a szája mellett. Szemgo¬lyója rubinpiros fényben szikrázott,


és mikor fejét Atráskó fölött magasra emelte, látható lett hosszú, sima, ugyancsak gyöngy¬házpikkelyekkel borított nyaka, melyről sörénye, mint fehértűz, omlott le. Fuhur volt, a szerencsesárkány. Valamit súgha¬tott Atráskó fülébe, mert a fiú bólintott. Barnabás lecsúszott a lámpaoszlopról. Eleget látott. Figyel¬mét most a versenyzők felé fordította. Alapjában véve nem annyira igazi és valóságos küzdelmekről volt itt szó, mint inkább valami nagyméretű cirkuszi előadásfé¬léről. Jóllehet éppen birkózás folyt két óriás között, akiknek teste egyetlen ide-oda görgő hatalmas csomóba fonódott össze, s akadtak itt-ott hasonló vagy különböző összetételű párok, akik kardvívásban vagy buzogány-, illetve lándzsaforgatásban mutatták be művészetüket, ezek a küzdelmek természetesen mégsem mentek életre-halálra. Sőt a játékszabályok szerint azt is bizonyítani kellett, hogy valaki milyen szabályos és tisztessé¬ges módon versenyez és mennyire tud magán uralkodni. Azt a versenyzőt, akit haragja és hiúsága odáig ragadott volna, hogy ellenfelét komolyan megsebezze, mindenképpen azonnal alkal¬matlannak nyilvánították volna. Legtöbben a nyíllövészetben ügyeskedtek, vagy szörnyű súlyok emelésével tettek tanúságot erejükről, mások akrobatamutatványokban vagy különféle bá¬torsági próbákban fitogtatták tehetségüket. Ahány jelölt akadt, annyiféle volt, amit bemutattak. Egy-egy vesztesnek mindig el kellett hagynia a teret, így lassanként egyre kevesebben maradtak. Barnabás ekkor azt látta, hogy Hirót, az Erős, Hiszár, a Fürge és Hikar, a Szívós lép a küzdőtérre. Hős Hibor és imádottja, Oluda hercegnő nem volt velük. E pillanatban még mintegy száz mérkőző tartózkodott a porondon. Minthogy ekkor már a legjobbak kiválasztása folyt, Hirótnak, Hiszárnak és Hikarnak nem is volt olyan könnyű ellenfeleikkel szemben helytállani, mint esetleg képzelték. Egész délutánba telt, míg Hirót az Erősek leghatalmasabbjának, Hi¬szár a Fürgék legügyesebbjének és Hikar a Szívósak legkitar¬tóbbjának bizonyult. A közönség ujjongott és lelkesen megtap¬solta a három bajvívót, ők pedig meghajoltak annak az erkély¬nek irányába, ahol Querdobán, az Ezüstagg és Atráskó ült. Atráskó már éppen szólásra emelkedett, amikor hirtelen újabb versenyző lépett a térre. Hibor volt. Feszült csend állt be, és Atráskó visszaült a helyére. Mivel csupán három kísérőre volt szüksége, a lent állók most eggyel többen voltak a kelleténél. Egyiküknek vissza kellett lépnie. – Uraim – szólt fennhangon Hibor, úgy, hogy mindenki hallhatta –, nem hinném, hogy képességeiteknek az a kis köz¬szemlére bocsátása, amin az imént túlestetek, megviselte volna erőiteket. Ugyanakkor nem lenne méltányos a részemről, hogy ilyen körülmények között egyenként hívjalak ki titeket párvia¬dalra. Minthogy ez idáig egyetlen hozzám mérhető ellenfelet sem láttam a versenyzők között, nem vettem részt semmiben és ezért még friss vagyok. Ha bármelyikőtök túlságosan kimerültnek érezné magát, önként visszaléphet. Ellenkező esetben kész vagyok egyszerre mindhármatokkal felvenni a küzdelmet. Van valami kifogásotok ellene? – Nincs – felelték mind a hárman, mintha egy torokból szólt volna. Ekkor olyan harc vette kezdetét, hogy csak úgy szikrázott. Hirót ütései a legkevésbé sem vesztettek erejükből, de Hős Hibor erősebb volt, Hiszár villámként rontott rá minden oldal¬ról, de Hős Hibor gyorsabb volt. Hikar megpróbálta kimerí¬teni, de Hős Hibor kitartóbb volt nála. Az egész küzdelem nem tartott tíz percig sem, s a három lovag lefegyverezve hajtott térdet Hős Hibor előtt. Ő maga büszkén tekintett szét és szem¬mel láthatóan hölgyének csodáló pillantását kereste, aki nyil¬ván valahol a tömegben állt. A nézőközönség ujjongása és tetszésnyilvánítása orkánként zúgott át a téren. Talán még Szumrunak, a Könnyek Tavának legtávolabbi partjáig is elhal¬latszott. Amikor ismét csend lett, felemelkedett Querdobán, az Ezüst¬agg és hangosan kérdezte: – Van még valaki, aki ki merne állni Hős Hibor ellen? És az általános hallgatást egy fiúhang törte meg: – Igen, én! Barnabásé volt. Minden arc feléje fordult. A tömeg utat nyitott neki, és ő kilépett a térre. Az ámulat és aggodalom felkiáltásai fogadták.


– Nézd csak, milyen szép! – De kár érte! – Ne engedjétek! – Ki vagy te? – kérdezte Querdobán, az Ezüstagg. – Nevemet csak később mondom meg – válaszolta Barnabás. Látta, hogy Atráskó szeme összeszűkül és kutatva, de még a legteljesebb bizonytalanságban tekint rá. – Ifjú barátom – szólt Hős Hibor –, együtt üldögéltünk, lakomáztunk, iszogattunk. Miért akarod, hogy megszégyenítse¬lek? Kérlek, vond vissza a szavad és távozz. – Nem – felelte Barnabás –, állom, amit mondtam. Hős Hibor habozott egy pillanatig. Ekkor a következőt java¬solta: – Nem volna helyes, ha harci játékban mérném össze magam veled. Lássuk előbb, hogy melyikünk lövi fel magasabbra a nyilát. – Benne vagyok! – felelte Barnabás. Egy-egy erős íjat és nyilat hoztak mindkettőjüknek. Hibor megfeszítette a húrt, és olyan magasra lőtte nyilát az égbe, hogy szem nem tudta követni. Szinte ugyanabban a pillanatban feszítette meg Barnabás is a maga íját és küldte nyilát a másik után. Kis időbe telt, míg a nyilak visszatértek és a két vadász között a földre estek. És ekkor kiderült, hogy Barnabás piros tollú nyila Hős Hibor kék tollú nyilát, nyilván a legmagasabb ponton, olyan erővel találta el, hogy hátulról kettéhasította. Hős Hibor meredten bámult a két egymásba ékelt nyílra. Kissé elsápadt, csak arcán jelentek meg piros foltok. – Csupán véletlen lehetett – mormogta. – Lássuk, melyikünk bánik ügyesebben a tőrrel. Két tőrt és két csomag kártyát kért. Azonnal hozták. Gondo¬san megkeverte mindkét kártyacsomagot. Ekkor az egyik csomagot magasra dobta a levegőbe, villám¬gyorsan kivonta pengéjét és szúrt. Mikor a többi kártya a földre esett, kitűnt, hogy a piros ászt találta el, méghozzá a kártyán látható egyetlen szív közepén. Ismét hölgyet kereste a tekintete, mialatt a vívótőrt a kártyával körbemutatta. Most Barnabás dobta magasba a másik kártyacsomagot, s pengéjét megsurrogtatta a levegőben. Egyetlen kártya sem hullott a földre. A kártyacsomagnak mind a harminckét lapját felnyársalta, pontosan a közepüket találva el, ráadásul a helyes sorrendben – jóllehet Hős Hibor alaposan megkeverte. Hős Hibor megvizsgálta a dolgot. Nem szólt semmit, csak ajka remegett egy kicsit. – De erőben nem múlsz felül – bökte ki végül kissé rekedten. A küzdőtéren fekvő súlyok legnehezebbikét ragadta meg és nyomta ki lassan a magasba. De mielőtt letehette volna, Barna¬bás őt magát ragadta meg s a súllyal együtt emelte fel. Hős Hibor olyan zavart képet vágott, hogy néhány néző nem tudta a nevetését visszatartani. – Eddig – mondta Barnabás – ön szabta meg, hogy miben mérkőzzünk. Egyetért azzal, hogy most én javasoljak valamit? Hős Hibor némán bólintott. – Egy vakmerőségi próbára gondolok – folytatta Barnabás. Hős Hibor még egyszer összeszedte magát. – Nincs olyan, amitől megrettennék! – Akkor – felelte Barnabás – azt javaslom, hogy ússzunk versenyt a Könnyek Taván. Aki előbb partot ér, az nyert. Halálos csend ülte meg az egész teret. Hős Hibor felváltva pirult és sápadt. – Ez nem vakmerőségi próba – szólalt meg –, ez őrültség. – Magam részéről – mondta Barnabás – készen állok rá. Menjünk! Ezzel aztán vége lett Hős Hibor önuralmának. – Nem! – kiáltotta és dobbantott egyet –, ön éppoly jól tudja, mint én, hogy Szumru vize mindent szétmar. A biztos halálba mennénk.


– Én nem félek – válaszolta Barnabás nyugodtan –, én végig¬jártam a Színek Sivatagát, ettem és ittam a Tarka Halál tüzé¬ből, és meg is fürödtem benne. Én ilyen vizektől többé nem félek. – Hazudik! – bömbölte a haragtól pulyka-vörösen Hős Hibor. – Fantáziában senki sem élheti túl a Tarka Halált, ezt minden gyerek tudja! – Hős Hibor – mondta Barnabás lassan –, ahelyett, hogy hazugsággal vádol, vallja be inkább, hogy fél. Ez már túl sok volt Hős Hibornak. Haragtól elvakulva rán¬totta ki hüvelyéből nagy kardját és Barnabásnak rontott. A fiú visszalépett és még egy figyelmeztető szót akart mondani, de Hős Hibor nem hagyott rá időt. Barnabásra csapott, s ez már vérre ment. Ebben a pillanatban Kamonda, a kard mint a villám pattant ki rozsdás hüvelyéből és táncolni kezdett. Ami most történt, olyan elképesztő volt, hogy aki látta, nem felejtette el, amíg élt: Barnabás szerencsére nem tudta elengedni a kardmarkolatot, így minden mozdulatot követnie kellett, ame¬lyet Kamonda magától végbevitt. Először is cafatokra szaggat¬ta Hős Hibor pazar öltözékét. A rongyok csak úgy röpködtek szerteszét, de bőrét még csak karcolás sem érte. Hős Hibor kétségbeesetten védekezett és mint az őrült vagdalkozott maga körül, de Kamonda villámló tűzforgatagként cikázott körülötte és úgy elvakította, hogy egyetlen vágása sem talált. Amikor már végül is alsóneműben állt ott és még mindig nem hagyta abba a vagdalkozást, Kamonda szó szerint kis szeletekre szab¬dalta a kardját, méghozzá olyan gyorsasággal, hogy pengéje, mely az egyik pillanatban még egésznek látszott a levegőben, a következő pillanatban mint egy halom ércpénz hullott cseng¬ve-bongva a földre. Hős Hibor tágra nyílt szemmel bámulta a kezében maradt hasznavehetetlen markolatot. Leejtette, és fe¬jét lehorgasztotta. Kamonda visszaszökkent rozsdás hüvelyébe, és Barnabás elengedhette. A lelkesedés és csodálat hatalmas kiáltása csapott fel a nézők sokezres tömegéből. Megrohanták a teret, megragadták és ma¬gasra emelték Barnabást és diadalmenetben vitték körül. Az ünneplésnek nem akart vége szakadni. Barnabás a magasból Hős Hibor után fordult. Néhány engesztelő szót akart mondani neki, hiszen tulajdonképpen sajnálta szegényt, és nem is akarta ennyire megszégyeníteni. De Hős Hibor már eltűnt. Ekkor hirtelen csend lett. A tömeg visszahúzódott és helyet csinált. Ott állt Atráskó és mosolyogva nézett fel Barnabásra. Barnabás is mosolygott. Lecsúszott az ünneplők válláról, és most ott állt a két ifjú egymással szemben, és hosszan hallgatva nézték egymást. Végül Atráskó kezdett beszélni. – Ha még szükségem lenne kísérőre Fantázia Megmentőjé¬nek felkutatásához, megelégednék ezzel az eggyel, mert többet ér, mint száz más együttesen. De már nincs szükségem kísérőre, mert a kutatóexpedícióra nem kerül sor. A csodálkozás és csalódás moraja hallatszott a tömegből. – Fantázia Megmentőjének nincs szüksége a védelmünkre – folytatta Atráskó emelt hangon –, mert jobban meg tudja védeni magát, mint mi valahányan. És nem is kell őt többé keresnünk, mert már megtalált minket. Nem ismertem fel rög¬tön, mert amikor a Déli Jósda Varázstükör Kapujában megpil¬lantottam, más volt, mint most – egészen más. De tekintetét nem felejtettem el. Ugyanaz, mint amely most szegeződik rám. Nem lehet szó tévedésről. Barnabás mosolyogva rázta meg a fejét és ezt mondta: – Nem tévedsz, Atráskó. Te voltál az, aki a Kislány Király¬nőhöz vittél, azzal, hogy új nevet adjak neki. S köszönöm ezt neked. Hódolatteljes moraj futott végig, mint a széllökés, a nézők tömegén. – Azt ígérted – válaszolta Atráskó –, hogy elárulod a saját nevedet is, amelyet a Kívánságok Aranyszemű Királynőjén kívül még senki sem ismer Fantáziában. Megteszed? – A nevem Bux Barnabás Boldizsár.


A nézősereg most már nem tudott uralkodni magán. Ujjon¬gása ezer és ezer éljenkiáltásban robbant ki. Sokan táncra perdültek lelkesedésükben, úgyhogy a pallók és hidak inogni kezdtek, sőt még az egész tér is. Atráskó nevetve nyújtotta a kezét, Barnabás belecsapott, és így – kéz a kézben – mentek a palotába, amelynek bejárati lépcsőjén Querdobán, az Ezüstagg és Fuhur, a szerencsesár¬kány várt rájuk. Ezen az estén Amargantnak a legszebb ünnepben volt része, amelyet valaha is megült. Akinek lába volt, akár kurta, akár nyurga, görbe vagy egyenes, az mind táncolt, s akinek hangja volt, akár szép, akár csúnya, mély vagy magas, az mind énekelt és nevetett. Amikor besötétedett, az amargantiak tarka lámpások ezreit gyújtották az ezüsthajókon és a palotákon. És éjfélkor tűzijáté¬kot rendeztek, olyat, amilyet még Fantáziában sem láttak soha. Barnabás Atráskóval az erkélyen állt, balról és jobbról Fuhur és Querdobán, az Ezüstagg állt mellettük, s együtt nézték, mint tükröződik Szumrunak, a Könnyek Tavának sötét vizében az égen szétnyíló sok tarka tűzkéve és az ezüstváros ezernyi fénye.


XVII.

Sárkány Hős Hibornak

Querdobán, az Ezüstagg elaludt ültében, mert már késő éjszaka volt. Így elmulasztotta azt az eseményt, amely pedig százhét éves életének legnagyobb és legszebb élménye lehetett volna. Így járt sok más amarganti is, bennszülöttek és vendégek egy¬aránt, akik az ünnepségtől kimerülve nyugovóra tértek. Csak kevesen voltak ébren, de ezeknek a keveseknek olyasmi jutott osztályrészül, ami szépségében mindent felülmúlt, amit valaha is hallottak vagy még hallani fognak. Fuhur, a fehér szerencsesárkány énekelt. Magasan körözött Ezüstváros és a Könnyek Tava felett az éjszakai égbolton, és hangja úgy zengett, mint a harang. Szöveg nélküli dalt énekelt, a tiszta boldogság egyszerű, hatalmas dal¬lamát. És aki hallotta, annak tágra nyílt a szíve tőle. Ilyen érzés töltötte el Barnabást és Atráskót is, kik egymás mellett ültek Querdobán palotájának tágas erkélyén. Ők is először hallottak életükben szerencsesárkányt énekelni. Észre sem vették, hogy megfogták egymás kezét és úgy figyeltek néma elragadtatással. Mindegyik tudta, hogy a másik ugyanazt érzi, mint ő: a barátra találás örömét. És óvakodtak attól, hogy ezt az érzést beszéddel megzavarják. A nagy pillanat véget ért, Fuhur éneke lassanként elhalkult és végül elhallgatott. Mikor csend lett, Querdobán felébredt, felemelkedett helyé¬ről és mentegetőzve mondta: – Egy Ezüstaggnak, mint én, szüksége van az alvásra. Vele¬tek, fiatalokkal más a helyzet. Ne haragudjatok, de most le kell feküdnöm. Jó éjszakát kívántak neki, és Querdobán kiment. A két barát jó darabig ismét szótlanul üldögélt és az éjszakai mennyboltot nézte, ahol a szerencsesárkány még mindig lassú, nyugodt hullámzással rótta a köröket. Időnként fehér felhőcsík¬ként lebegett el a telihold előtt. – Fuhur nem alszik? – kérdezte végül Barnabás. – Már alszik – mondta halkan Atráskó. – Repülés közben? – Igen. Nem szívesen tartózkodik épületben, ha mégoly nagyról van is szó, mint Querdobán palotája. Korlátozva és bezárva érzi magát, és igyekszik a lehető legnagyobb óvatosság¬gal mozogni, nehogy leverjen vagy fellökjön valamit. Egyszerű¬en túl nagy. Ezért alszik jobbára fenn a levegőben. – Gondolod, megengedi egyszer nekem is, hogy a hátára üljek? – Biztosan – vélekedett Atráskó –, de persze, nem olyan egyszerű a dolog. Meg kell előbb szokni. – Szörszörény hátán már utaztam – közölte Barnabás. Atráskó bólintott és csodálattal nézett társára. – Igen, ezt már mondtad Hős Hibornak a vakmerőségi pró¬bán. Hogyan gyűrted le a Tarka Halált? – AURIN van rajtam – mondta Barnabás. – Ó – lepődött meg Atráskó, de nem szólt többet. Barnabás az inge alól előhúzta a Kislány Királynő jelvényét és megmutatta Atráskónak. Atráskó egy ideig nézegette, majd azt mormogta: – Tehát most te viseled a Fényt. Arca kissé zárkózottnak tűnt, úgyhogy Barnabás sietve mondta:


– Újra magadra szeretnéd venni? Már nyúlt, hogy levegye a láncot a nyakáról. – Nem! Atráskó hangja szinte élesen csengett, és Barnabás megrökö¬nyödve hagyta félbe a mozdulatot. Atráskó bocsánatkérőn mo¬solygott és lágyan ismételte: – Nem, Barnabás, elég sokáig viseltem. – Ahogy akarod – mondta Barnabás. Ekkor megfordította a Jelvényt. – Nézd csak! Láttad a feliratát? – Látni láttam – felelte Atráskó –, de nem tudom, mit jelent. – Hogyhogy? – Mi, zöldbőrűek nyomokat tudunk olvasni, de betűket nem. Ezúttal Barnabás volt az, aki egy meglepett „ó"-t hallatott. – Mit mond a felirat? – tudakolta Atráskó. – TEDD AZT, AMIT AKARSZ – olvasta Barnabás. Atráskó mereven nézte a jelvényt. – Tehát ezt jelenti? – mormogta. Arca semmit sem árult el az érzéseiből, és Barnabás nem tudta kitalálni, hogy mire gon¬dol. Ezért megkérdezte: – Ha tudtad volna a jelentését, másképpen alakult volna valami veled? – Nem – mondta Atráskó –, azt tettem, amit akartam. – Ez igaz – jegyezte meg Barnabás és bólintott. Ismét hallgattak mind a ketten. – Még valamit meg kell kérdeznem tőled, Atráskó – vette fel újra Barnabás a beszélgetés fonalát. – Azt mondtad, hogy más voltam, amikor a Varázstükör Kapuban láttál. – Igen, egészen más voltál. – És milyen? – Nagyon kövér voltál és sápadt és egész más ruhát viseltél. – Kövér és sápadt? – kérdezte Barnabás és hitetlenkedve mosolygott. – Igazán biztos vagy benne, hogy én voltam? – Hát nem te voltál? Barnabás elgondolkozott. – Te láttál engem, azt tudom. De én mindig ilyen voltam, mint most. – Igazán? – Emlékeznem kellene rá, nem? – kiáltotta Barnabás. – Igen – mondta Atráskó és elgondolkozva nézett rá –, emlé¬kezned kellene. – Nem torzító tükörben láttál? Atráskó megrázta a fejét. – Nem hiszem. – Mivel magyarázod akkor, hogy olyannak láttál? – Nem tudom – ismerte el Atráskó. – Csak annyit tudok, hogy nem tévedtem. Ezután ismét hosszan hallgattak, és végül aludni mentek. Mikor Barnabás már az ágyában feküdt – amelynek fej- és lábtámlája természetesen a legfinomabb ezüstfiligránból ké¬szült –, még mindig az Atráskóval folytatott beszélgetésen járt az esze. Valahogyan az volt a benyomása, mintha a Hős Hibor felett aratott győzelme, de még Szörszörénynél való tartózko¬dása is kisebb hatást tett volna Atráskóra, mióta megtudta, hogy Barnabás a Fényt viseli. Talán úgy gondolja, hogy ilyen körülmények között semmi különös nincs az egészben. Barna¬bás azonban ki akarta vívni Atráskó korlátlan nagyrabecsülé¬sét. Sokáig törte a fejét. Kell valaminek lennie, amihez Fantáziá¬ban senki sem ért, még a Jelvény birtokában sem. Valaminek, amit csak ő, Barnabás tudhat. És egyszerre eszébe jutott: történeteket kitalálni!


Többször is hallotta, hogy Fantáziában senki sem tud újat létrehozni. Még Jajulála hangja is erről beszélt. És éppen ez az, amihez ő egész különlegesen jól ért. Atráskónak meg kell tudnia, hogy ő, Barnabás milyen nagy költő! Szerette volna, ha minél hamarabb alkalom kínálkoznék, hogy ezt barátjának bebizonyítsa. Talán már holnap. Például költői ünnepet lehetne rendezni Amargantban, amelynek során Barnabás mindenki más hírnevét elhomályosítaná az ötleteivel! Vagy még jobb lenne, ha minden, amit el akar mesélni, valósággá válna! Nem azt mondta-e Szörszörény, hogy Fantá¬zia a történetek birodalma, és ezért még régmúlt események is új életre támadhatnak, ha egy történetben előfordulnak? Akkor nézne csak nagyot Atráskó! S míg Barnabás Atráskó ámuló csodálatát színezgette magá¬nak, elaludt. Mikor másnap reggel a palota dísztermében a kiadós reggeli¬nél ültek, Querdobán, az Ezüstagg így szólt: – Elhatároztuk, hogy vendégünknek, Fantázia Megmentőjé¬nek, valamint a barátjának, aki őt elhozta hozzánk, ma valami egész különleges ünnepséget rendezünk. Talán nincs róla tudo¬másod, Bux Barnabás Boldizsár, hogy egy régi hagyománynak megfelelően mi, amargantiak Fantázia dalnokai és mesemon¬dói vagyunk. Gyermekeinket is erre a művészetre oktatjuk már kiskoruktól fogva. Amint nagyobbak lesznek, sok éven át kell országról országra vándorolniuk, hogy hivatásukat mindenki hasznára és javára gyakorolják. Ezért fogadnak minket minde¬nütt megbecsüléssel és örömmel. De van egy bánatunk: dal- és mesekészletünk – őszintén szólva – nem túlságosan nagy. És ezen a kevésen sokunknak kell osztoznia. Az a hír járja azonban rólad – nem tudom, így van-e –, hogy te a magad világában történetek kitalálásáról vagy nevezetes. Igaz ez? – Igen – mondta Barnabás –, még ki is nevettek érte. Querdobán, az Ezüstagg meglepve húzta fel szemöldökét. – Azért nevettek ki, mert olyan történeteket tudsz mesélni, amiket még soha senki nem hallott? Hogy lehet ez? Közülünk senki sincs ilyen képesség birtokában, és mi mindnyájan, jóma¬gam és polgártársaim, kimondhatatlanul hálásak lennénk, ha néhány új történettel ajándékoznál meg bennünket. Kész vol¬nál rajtunk segíteni lángelméddel? – Örömmel! – válaszolta Barnabás. Reggeli után kivonultak Querdobán palotájának lépcsőfeljá¬ratára, ahol Fuhur már várta őket. A téren ezalatt nagy tömeg gyűlt össze, ezúttal azonban már csak kevesen képviselték azokat a vendégeket, akik a harci játékokra jöttek a városba. Főként amargantiak jelentek meg, férfiak, nők, gyermekek, akik mind szép alakúak és kék szeműek voltak és mind díszes ezüstöltözéket viseltek. Legtöbbjük ezüst¬ből való húros hangszert hozott magával, hárfát, lírát, gitárt vagy lantot, amellyel előadását kísérni óhajtotta, mivel mind abban reménykedett, hogy módja lesz művészetét Barnabás és Atráskó előtt bemutatni. Megint székeket hoztak, Barnabás Querdobán és Atráskó között foglalt helyet. Fuhur mögöttük helyezkedett el. Azután Querdobán összeütötte tenyerét, és a beállt csendben a következőt mondta: – A nagy költő teljesíti kívánságunkat. Új történetekkel aján¬dékoz meg bennünket. Ezért, barátaim, nyújtsátok tudásotok legjavát, hogy megjöjjön a kedve! A téren levő összes amarganti mélyen és csendben meghajtot¬ta magát. Ekkor előlépett az első és előadta műsorát. Utána újabbak és újabbak következtek. Mindnek szép, csengő hangja volt, és mind jól értette a dolgát. A mesék, versek és dalok, melyeket előadtak, váltakozva voltak izgalmasak, vidámak vagy szomorúak, de részletezésük túl sok időt venne igénybe. Majd inkább egy más alkalommal essék szó róluk. Mindössze csupán mintegy száz különböző darab hangzott fel, azután ismétlődni kezdtek. Az újonnan fellépő amargantiak nem tudtak mást előadni, mint amit az előttük járók már bemutattak.


Barnabás mégis egyre izgatottabb lett, mert arra a pillanatra várt, amikor ő kerül sorra. Tegnap esti kívánsága hajszálponto¬san teljesült. Alig tudta kivárni, hogy minden egyéb is valóra váljék. Szeme sarkából Atráskót nézte, de az mozdulatlan arc¬cal ült és figyelt. Semmiféle kedélyváltozást nem tudott róla leolvasni. Végül Querdobán, az Ezüstagg megálljt intett polgártársai¬nak. Sóhajtva fordult Barnabáshoz és így szólt: – Mondtam neked, Bux Barnabás Boldizsár, hogy készle¬tünk, sajnos, elég csekély. Nem a mi bűnünk, hogy nincs több történetünk. Amint látod, megteszünk minden tőlünk telhetőt. Megajándékoznál most bennünket eggyel a tieid közül? – Nektek adom minden történetemet, amit csak kitaláltam – mondta Barnabás nagyvonalúan –, ugyanis annyi újat találok ki, amennyit csak akarok. Sokat közülük egy Krisz Ta nevű kislánynak meséltem, de a legtöbbet csak saját magamnak. Tehát még senki más nem ismeri őket. De hetekig, hónapokig tartana, ha mindet egyenként elmesélném, és annyi ideig nem maradhatunk itt nálatok. Ezért egy olyan történetet mesélek nektek, amelyben az összes többi benne van. A címe „Az amar¬ganti könyvtár története" és egész rövid. – Kicsit gondolkozott, azután találomra elkezdte: „A homályos előidőkben élt Amargantban egy Ezüstagg-asszony, akit úgy hívtak, hogy Quana, s a város felett uralko¬dott. Ama régmúlt napokban nem létezett még Szumru, a Könnyek Tava, de Amargant sem volt még abból a különleges ezüstből, amely ellenáll a víz hatásának. Egész közönséges város volt, kő- és faházakkal. És erdővel borított dombok között feküdt egy völgyben. Quanának volt egy Quin nevű fia, aki nagy vadász volt. Quin egy napon megpillantott az erdőben egy egyszarvút, amelynek szarva hegyén ragyogó drágakő ült. Megölte az álla¬tot és a drágakövet hazavitte. Ám ezzel nagy bajt zúdított a városra. A lakosságnak egyre kevesebb gyermeke született. Úgy festett a helyzet, hogy ha nem találnak segítséget, kihalásra vannak ítélve. Az egyszarvút azonban nem lehetett életre kelte¬ni, és mindenki tanácstalan volt. Ekkor Quana, az Ezüstagg-asszony követet küldött a Déli Jósdába, amely akkoriban még működött, hogy tudakolja meg Jajulálától, mitévők legyenek. De a Déli Jósda nagyon messze volt. A követ ifjúként indult útnak és aggastyán volt, mire visszatért. Quana, az Ezüstagg-asszony már régen meghalt, és fia, Quin lépett időközben a helyére. Természetesen már ő is élemedett korú volt, valamint a többi amarganti is. Csupán egyetlen gyermekpár volt még közöttük, a fiút Aquilnak, a lányt Muquának hívták. Közhírré tette hát a követ, amit Jajulála hangja nyilatkozta¬tott ki: Amargant csak abban az esetben maradhat fenn, ha Fantázia legszebb városává teszik. Csak ily módon tehetik jóvá Quin vétkét. Ezt az amargantiak csak az aharárik segítségével vihetik végbe, akik Fantázia legrútabb teremtményei. Örök¬síróknak is nevezik őket, mert saját rútságuk feletti bánatukban szüntelenül ontják a könnyeket. De éppen ezzel a könnyözönnel mossák ki a föld mélyéből a különleges ezüstöt, és értik a módját, hogyan kell belőle a legcsodálatosabb filigránmunkát készíteni. Elindult hát az összes amarganti, hogy megkeresse az ahará¬rikat, de egyiküknek sem sikerült megtalálni őket, mert ezek a lények mélyen a föld alatt élnek. Végül már csak Aquil és Muqua volt hátra. A többiek már mind elhaltak, ők ketten pedig időközben felnőttek. És kettejüknek közösen sikerült az aharárikat megtalálni és rábeszélni, hogy Amargantot Fantá¬zia legszebb városává tegyék. Az aharárik először is egy ezüstcsónakot építettek és arra egy kis filigránpalotát emeltek, s a kihalt város piacterére állították. Akkor könnyözönüket úgy vezették a föld alatt, hogy mint forrás törjön napvilágra az erdő borította dombok közötti völgyben. A völgy megtelt a keserű vízzel, és Szumru lett belőle, a Könnyek Tava, amelyen ott úszott az első ezüstpalota. Abban lakott Aquil és Muqua. Az aharárik azonban feltételt szabtak az ifjú párnak, éspedig azt, hogy ők maguk és utódaik az éneklésnek és mesemondás¬nak szenteljék magukat. És ameddig ezt teszik, az aharárik


segítenek nekik, mert így nekik is részük van benne, és csúfságuk így segít létrehozni valami szépet. Aquil és Muqua könyvtárat alapított hát Amargant híres könyvtárát –, amelyben összegyűjtötték az én összes meséimet. Ezzel kezdték, amelyet éppen most hallottatok, de lassanként az összes többi is hozzákerült, amit valaha is meséltem, és végül annyi lett belőle, hogy sem ők ketten, sem nagyszámú utódaik, akik ma az Ezüstvárost benépesítik, nem érnek soha a végére. Hogy Amargant, Fantázia legszebb városa még ma is fenn¬áll, azért van, mert az aharárik és az amargantiak kölcsönösen megtartották ígéretüket – jóllehet, egyikük sem tud már a másikról. Csupán Szumrunak, a Könnyek Tavának neve emlé¬keztet még a homályos előidők ama eseményére." Miután Barnabás befejezte elbeszélését, Querdobán, az Ezüstagg lassan felemelkedett székéről. Arcán üdvözült mosoly ömlött el. – Bux Barnabás Boldizsár – szólt –, többet adtál nekünk, mint egyetlen történetet, és többet, mint akár az összes történet. Saját eredetünkkel ajándékoztál meg bennünket. Most már tudjuk, honnan származik Szumru és honnan ezüsthajóink, valamint ezüstpalotáink, amelyeket a tó hordoz. Most már tudjuk, miért vagyunk időtlen idők óta dalnok- és mesemondó nép. És mindenekelőtt megtudtuk, hogy mit tartalmaz váro¬sunknak az a nagy kerek építménye, amelybe még senki közü¬lünk soha be nem lépett, mert ősidőktől fogva zárva van. Legnagyobb kincsünket tartalmazza, amiről eddig nem volt tudomásunk. Amargant könyvtárát tartalmazza! Barnabást magát is lenyűgözte, hogy mindaz, amit az imént elbeszélt, valósággá vált (vagy talán mindig is az volt? Szörszö¬rény bizonyára azt mondta volna: mind a kettő!). Mindeneset¬re saját szemével akart meggyőződni róla. – Hol van az az épület? – kérdezte. – Megmutatom – mondta Querdobán, és a tömeghez fordul¬va így kiáltott: – Jöjjetek mind! Talán még más csodában is lesz ma részünk! A hosszú menet, melynek élén az Ezüstagg haladt Atráskó és Barnabás között, átvonult az ezüsthajókat összekapcsoló pallókon és végül egy hatalmas építmény előtt állt meg, amely egy kör alakú hajón emelkedett és olyan volt, mint egy óriási ezüstszelence. Külső falai simák és dísztelenek voltak, s ablak sem nyílt rajtuk. Egyetlen nagy kapuja zárva volt. A sima, ezüst kapuszárny közepében, gyűrű alakú foglalat¬ban egy áttetsző üvegdarabnak látszó kő ült. Felette a követke¬ző felirat volt olvasható: „Ültem az Egyszarvú szarván. Kihunytam aztán, az ajtót zárva tartván, míg nem ragyogtat fel, aki nevem meg tudja mondani. Világítok neki századévig, s Yor Tárnódjának sötét mélyeiben leszek a vezetője. De ha nevemet még egyszer kimondja, végétől elejéig, százévnyi fény, mit szétsugárzok egy pillanat alatt." – Egyikünk sem képes ezt a feliratot megfejteni – mondta Querdobán. – Egyikünk sem tudja, mit jelentenek a Yor Tár¬nódja szavak. Senki nem talált eddig nevet a kő számára, pedig mindnyájan újra meg újra kísérletet tettünk rá. Mi azonban csak olyan neveket használhatunk, amelyek már előfordultak Fantáziában. És mivel ezek egyéb dolgok nevei, egyik sem tudta a követ ragyogásra bírni és ezáltal az ajtót kinyitni. Tudsz nevet találni, Bux Barnabás Boldizsár? Várakozásteli, mély csend állt be. Minden amarganti és nem amarganti visszafojtotta a lélegzetét. – Al' Csahir! – kiáltotta Barnabás.


Ebben a szempillantásban élesen felragyogott a kő, kiszök¬kent a foglalatából, egyenesen Barnabás kezébe. Az ajtó kitá¬rult. Az ámulat kiáltása tört fel ezer torokból. Barnabás, kezében a csillogó kővel, nyomában Atráskóval és Querdobánnal, belépett az ajtón. A tömeg utánuk nyomult. A nagy kör alakú helyiségben sötét volt, és Barnabás magasra emelte a követ. Fénye, jóllehet erősebb volt a gyertyáénál, nem tudta az egész teret megvilágítani. Csupán annyit lehetett látni, hogy a falak hosszában, több emelet magasságban könyvek és megint csak könyvek sorakoznak. Lámpákat hoztak, és hamarosan az egész, hatalmas teremben világos lett. Ekkor kitűnt, hogy a könyvespolcok körös-körül sok különböző részlegre voltak osztva, melyeken útmutatók függtek. Például „Vidám történetek" vagy „Izgalmas történe¬tek" vagy „Komoly történetek" vagy „Rövid történetek" és így tovább. A kör alakú terem közepén feltűnő, nagybetűs felirat volt a padlóba vésve: BUX BARNABÁS BOLDIZSÁR ÖSSZEGYŰJTÖTT MŰVEINEK KÖNYVTÁRA Atráskó csak állt és tágra nyílt szemmel nézett körül. egy elfogta az ámulat és a csodálkozás, hogy lelkiállapota szinte túlzottan kiütközött az arcán. És Barnabás örült ennek. – Ezek mind – kérdezte Atráskó és ujjával körbemutatott ezek mind olyan történetek, amelyeket te találtál ki? – Igen – mondta Barnabás és Al'Csahirt a zsebébe dugta. Atráskó zavarodottan nézett rá. – Ezt nem érem fel ésszel – ismerte el. Az amargantiak természetesen már rég tüzes buzgalommal vetették magukat a könyvekre, lapozgatták őket, kölcsönösen felolvastak egymásnak belőlük, egyesek minden teketória nél¬kül letelepedtek a földre és bizonyos részeket már elkezdtek kívülről tanulni. A nagy esemény híre, persze, futótűzként terjedt szét az egész Ezüstvárosban, odavalósiak és vendégek közt egyaránt. Barnabás és Atráskó éppen kilépett a könyvtárból, amikor a három lovag, Hirót, Hiszár és Hikar jött velük szembe. – Barnabás úr – mondta a rőt hajú Hiszár, aki nyilvánvalóan nemcsak a penge-, hanem a nyelvforgatásban is a legfürgébb volt –, hallottuk, hogy milyen páratlan képességekről tett tanú¬bizonyságot. Ezért szeretnénk önt megkérni, vegyen fel minket a szolgálatába és engedje meg, hogy további útja során önnel tarthassunk. Mindhárman arra vágyunk, hogy saját történe¬tünk legyen. És még ha természetesen nincs is rászorulva a védelmünkre, akkor is hasznát vehetné, ha három ilyen derék, ügyes lovag áll a szolgálatára, mint mi vagyunk. Hajlandó rá? – Szívesen – felelte Barnabás –, ilyen kísérőkre mindenki büszke lenne. A három lovag ekkor fenntartás nélkül és ott helyben le akarta tenni a hűségesküt Barnabás kardjára, de ő visszatartot¬ta őket. – Kamonda – magyarázta nekik – varázskard. Életveszélyes bárkinek megérintenie, aki nem evett, nem ivott a Tarka Halál tüzéből és nem fürdött benne. Így meg kellett elégedniük egy barátságos kézszorítással. – És mi van Hős Hiborral? – tudakolta Barnabás. – Teljesen össze van törve – mondta Hirót. – A szíve hölgye miatt – tette hozzá Hikar. – Felkereshetné, uram – mondta végül Hiszár.


Útnak indultak hát – immár öten – a fogadó felé, ahova a társaság eredetileg beszállásolta magát, és ahol Barnabás az öreg Nyihát az istállóban elhelyezte. Amikor az ivóba léptek, csupán egyetlen férfi ült ott. Kezét szőke hajába mélyesztve borult az asztalra. Hős Hibor volt. Nyilván hozott magával tartalék öltözetet az úticsomagjá¬ban, mert most egy valamivel egyszerűbb gúnya volt rajta annál, amely Barnabással vívott harcában az előző napon ronggyá ment szét. Mikor Barnabás jó napot kívánt neki, felszökött és a két ifjúra meredt. Szeme vérben forgott. Barnabás megkérdezte, hogy szabad-e mellé ülniük, mire megrándította a vállát, bólintott és visszarogyott a helyére. Előtte az asztalon papírlap hevert, mely úgy hatott, mintha többször összegyűrték és újra kisimították volna. – Szeretnék a hogyléte felől érdeklődni — kezdte Barnabás. – Sajnálom, ha megbántottam volna. Hős Hibor megrázta a fejét. – Nekem végem – tört ki rekedt hangon. – Itt van, olvassa! Barnabás elé tolta a papírlapot: „Csak a legtökéletesebb kell nekem – állt rajta –, és az nem ön, így hát éljen boldogul!" – Oluda hercegnőtől kapta? – kérdezte Barnabás. Hős Hibor bólintott. – Közvetlenül a viadalunk után a partra vitette magát hátas¬lovával együtt. Ki tudja, hol van most? Soha nem fogom vi¬szontlátni. Mi célja van még az életemnek? – Nem tudná utolérni? – Minek? – Talán még jobb belátásra bírhatja. Hős Hibor keserű nevetésben tört ki. – Akkor ön nem ismeri Oluda hercegnőt. Több mint tíz évig gyakoroltam, hogy mindazt tudjam, amit tudok. Mindenről lemondtam, ami testi állapotomra káros lett volna. Vasfegye¬lemmel tanultam a legkiválóbb vívómesterektől a vívást, a legerősebb birkózóktól a birkózás minden válfaját, egész addig, míg mindnyájukat sikerült legyőznöm. Gyorsabban futok, mint egy ló, magasabbra ugrok, mint egy szarvas, mindent a leges¬legjobban tudok, vagy inkább — tudtam, a tegnapi napig. Eleinte soha egy pillantásra sem méltatott a hercegnő, de aztán irántam tanúsított érdeklődése képességeim arányában fokozatosan nőni kezdett. Már reménykedhettem, hogy választása rám esik – és most minden örökre kárba veszett. Hogy élhetek remény nélkül? – Talán – vélte Barnabás – nem kellene ekkora esetet csinál¬nia Oluda hercegnőből. Biztosan akadna más is, aki éppúgy tetszene önnek. – Nem – válaszolta Hős Hibor – Oluda hercegnő éppen azért tetszik nekem, mert csak a legkiválóbbal elégszik meg. – Ahá – mondta Barnabás –, így persze nehéz. Mit lehetne tenni? És ha valami más módon próbálkozna nála? Például mint énekes vagy mint költő? – De hát én hős vagyok – válaszolta Hibor kissé ingerülten –, nem tudok és nem is akarok más hivatást választani. Olyan vagyok, amilyen vagyok. – Igen – mondta Barnabás –, ezt belátom. Mindnyájan hallgattak. A három lovag részvétételi pillantá¬sokat vetett Hős Hiborra. Megértették, hogy mi megy benne végbe. Végül Hiszár torkát köszörülve halkan Barnabáshoz fordult: – Az ön számára, Barnabás úr, tulajdonképpen nem jelente¬ne különösebb gondot, hogy segítsen rajta. Barnabás Atráskóra nézett, de az újra kifürkészhetetlen arcot öltött. – Egy ilyen hős, mint Hibor – folytatta Hikar valóban kárát vallja, ha közel s távolban sehol sem akad szörnyekre, érti?


Barnabás még mindig nem értette. – Szörnyekre végül is szükség van — szólt Hirót és megpödör¬te tekintélyes fekete bajuszát – ahhoz, hogy egy hős hőssé váljék. – Közben Barnabásra kacsintott. Most értette meg végre Barnabás, hogy miről van szó. – Hallgasson rám, Hős Hibor – mondta –, azzal a javasla¬tommal, hogy szívét más hölgynek adja, csak az állhatatosságát akartam próbára tenni. A valóságban ugyanis Oluda herceg¬nőnek már most szüksége van az ön segítségére, és önön kívül senki nem mentheti meg őt. Hős Hibor felfigyelt. – Komolyan beszél, Barnabás úr? – A legkomolyabban, egyébként azonnal meg is győződhet róla. Oluda hercegnőt ugyanis néhány perccel ezelőtt megtá¬madták és elrabolták. – Kicsoda? – A legrémesebb szörny, amely valaha is létezett Fantáziá¬ban. A Szemerd nevű sárkányról van szó. A hercegnő éppen egy erdei tisztáson lovagolt keresztül, amikor a rémség megpil¬lantotta őt, a magasból rávetette magát, felkapta lova hátáról és magával ragadta. Hibor felugrott. Szeme felragyogott, arca kipirult. Örömé¬ben összeütötte a tenyerét. De azután kialudt tekintettel vissza¬ült. Ez, sajnos, nem lehet igaz – mondta szomorúan –, sehol a világon nincsenek már sárkányok. – Hős Hibor, ön elfelejti, hogy én nagyon messziről jövök, sokkal messzebbről, mint ahol ön valaha is járt – világosította fel Barnabás. – Ez igaz – erősítette meg Atráskó, aki első ízben avatkozott a beszélgetésbe. – És valóban az a szörny rabolta el? – kiáltott fel Hős Hibor. Két kezét a szívére szorította és így sóhajtott: – Ó, imádott Oludám, hogy szenvedhetsz. De ne félj, lova¬god közeleg, már útban van feléd! Mondja meg: hova kell mennem? Miről van szó voltaképpen? – Messze-messze innen – kezdte Barnabás – van egy ország, a neve Morozóna vagy a Hideg Tűz Országa, mert ott a lángok hidegebbek, mint a jég. Hogy hogyan juthat ebbe az országba, nem tudom megmondani, ezt önnek kell kitalálnia. Az ország közepében van egy megkövesedett erdő, neve Vadgoboly. És ennek a megkövesedett erdőnek a közepében áll a Ragóc nevű ólomvár. Három várárok veszi körül. Az elsőben zöld méreg folyik, a másodikban füstölgő salétromsav, a harmadikban pe¬dig skorpiók nyüzsögnek, akkorák, mint az ön lába. Híd vagy palló nem vezet át rajtuk, mert Ragóc ólomvárának ura nem más, mint ama Szemerd nevezetű szárnyas szörnyeteg. Nyálkás bőrszárnya kiterjesztve harminckét méter széles. Ha éppen nem repül, úgy áll, mint egy óriási kenguru. Teste ótvaros patkányé¬hoz, farka pedig skorpióéhoz hasonlít. Mérges fullánkjának legkisebb érintése is feltétlenül halálos. Hátsó lábai óriási szöcs¬kelábak, a mellsők azonban, amelyek aprók és csenevészek, egy kisgyermek kezének felelnek meg. De ez ne tévessze meg önt, mert éppen ezekben a kezecskékben rettenetes erő lakik. Hosszú nyakát be tudja húzni, mint a csiga a tapogatóit, és rajta három fejet visel. Az egyik nagy és krokodilfejhez hasonló, ennek torkából jeges tüzet tud lövellni. Azon a helyen azonban, ahol a krokodil szeme van, két kinövés látható, mely nem más, mint a sárkány két további feje. A jobb oldali olyan, mintha egy öregemberé volna. Ezzel hall és lát. Beszédhez azonban a bal oldalit használja, mely egy öregasszony képére emlékeztet. Hős Hibor kissé elsápadt ettől a leírástól. – Mi is a neve? — kérdezte. – Szemerd – ismételte meg Barnabás. – Ezer éve garázdálko¬dik, minthogy ennyi idős. Időről időre magával ragad egy szép szüzet, akinek azután a háztartását kell vezetnie, amíg csak él. Ha meghalt, másikat rabol a helyébe. – Hogyhogy nem hallottam róla soha?


– Szemerd elképzelhetetlenül messzire és hihetetlen gyorsan tud repülni. Eddig mindig Fantázia más országait választotta rablóhadjárata céljául. Egyébként is csupán minden fél évszá¬zadban egyszer jelenik meg. – És eddig egyetlen foglyát sem sikerült kiszabadítani senkinek sem? – Nem, mert ehhez egész kivételes hősre van szükség. Ezekre a szavakra Hős Hibor orcái újra kipirultak. – Van Szemerdnek valamilyen sebezhető pontja? – kérdezte szakszerűen. – Ó – mondta Barnabás –, a legfontosabbat majdnem elfelej¬tettem. Ragóc várának legmélyebb pincéjében egy ólombárd fekszik. Meg fogja érteni, hogy Szemerd ezt a bárdot úgy őrzi, mint a szeme világát, ha elmondom önnek, hogy ez az egyetlen fegyver, amellyel meg lehet őt ölni. A két kisebb fejét kell vele levágni. – Honnan tudja mindezt? – kérdezte Hős Hibor. Barnabásnak nem kellett felelnie, mert ebben a pillanatban rémült kiáltások hallatszottak az utcáról: – Sárkány! – Egy szörny! – Nézzétek, ott,. ott fenn az égen! – Rettenetes! A városra támad! – Meneküljön, aki tud! Nem, nem, már meg is van az áldozata! Hős Hibor kirohant az utcára, a többiek követték, legvégül Atráskó és Barnabás. Az égen óriási denevérféle röpdösött. Amikor közelített, mintha egy pillanatra hideg árny vetődött volna az egész Ezüst¬városra. Szemerd volt az, és pontosan olyannak festett, ami¬lyennek Barnabás az imént kitalálta. És csenevész, ám fölöttébb veszélyes kezecskéi között egy ifjú hölgyet tartott fogva, aki teljes erejéből kiáltozott és kapálózott. – Hibor! – hallatszott egyre messzebbről –, segíts, Hibor! Ments meg, én hősöm! Azután eltűnt. Hibor már hozta is fekete csődörét az istállóból és már ott állt az egyik ezüstkompon, mely a szárazföld felé tartott. – Gyorsabban! – kiáltotta a révésznek. – Annyit adok, amennyit csak akarsz, de vigyél gyorsabban! Barnabás utánanézett és ezt mormogta: – Csak azt remélem, hogy nem tettem túlságosan nehézzé a dolgát. Atráskó a szeme sarkából nézte. Majd halkan megszólalt: – Talán mi is jobban tennénk, ha felkerekednénk. – Merre? – Általam jöttél Fantáziába – mondta Atráskó -, s úgy gon¬dolom, a visszaút megtalálásában is segítségedre kell lennem. Hiszen valamikor biztosan vissza szeretnél térni a világodba, így van? – Ó – mondta Barnabás –, erre eddig még egyáltalán nem gondoltam. De igazad van, Atráskó. Igen, persze, teljesen iga¬zad van. – Megmentetted Fantáziát – folytatta Atráskó –, és azt hi¬szem, sokat kaptál érte cserébe. Úgy képzelem, hogy mindezzel most haza szeretnél térni, hogy meggyógyítsd vele a saját vilá¬godat. Vagy van esetleg valami, ami visszatart? És Barnabás, aki elfelejtette, hogy nem volt mindig erős, szép, bátor és hatalmas, így felelt: – Nem, nem tudom, mi lenne az. Atráskó ismét elgondolkozva nézte a barátját, és az előbbiek¬hez hozzátette: – És talán hosszú és nehéz is az út, ki tudja? – Igen, ki tudja? – helyeselt Barnabás. - Ha akarod, rögtön indulhatunk is. Ezután rövid, barátságos vita zajlott le még a három lovag között, mert nem tudtak megegyezni abban, hogy melyikük bocsáthatja Barnabás rendelkezésére a lovát. Barnabás azonban röviden elintézte a kérdést, amennyiben azt kérte, hogy Nyihát, a szamáröszvért adják neki. A lovagok ugyan Barnabás úr méltóságán alulinak ítélték, hogy ilyen hátaslovat használ¬jon, de minthogy ő ragaszkodott hozzá, végül is engedtek.


Mialatt a három lovag az utazás előkészületeivel foglalatos¬kodott, Barnabás és Atráskó visszament Querdobán palotájá¬ba, hogy köszönetet mondjanak az Ezüstaggnak vendégszerete¬téért és búcsút vegyenek tőle. Fuhur, a szerencsesárkány a palota előtt várta Atráskót. Nagyon elégedett volt, amikor meghallotta, hogy indulnak. Városban nem érezte igazán jól magát, még ha olyan szép volt is, mint Amargant. Querdobán, az Ezüstagg mélyen elmerült egy könyv olvasá¬sába, melyet a Bux Barnabás Boldizsár Könyvtárból vett ki magának. – Szerettem volna, ha még sokáig vendégül láthatlak benne¬teket – mondta kissé szórakozottan –, ilyen nagy költőnek nem mindennap ad szállást az ember. Vigaszul viszont itt vannak a művei. A két ifjú elbúcsúzott és kilépett a palotából. Amikor Atráskó Fuhur hátára szállt, megkérdezte Barnabást: – Nem akarnál te is Fuhur hátán utazni? – Majd később – válaszolta Barnabás –, most Nyiha vár rám, s én ígéretet tettem neki. – Akkor megvárunk a szárazföldön – kiáltotta Atráskó. A szerencsesárkány a levegőbe emelkedett, és a következő pilla¬natban már látótávolon kívül volt. Mikor Barnabás visszaért a fogadóba, a három lovag már útra készen várta az egyik kompon a lovakkal és a szamárösz¬vérrel együtt. Nyiháról levették a málhanyerget és helyette egy gazdagon díszített lovaglónyerget adtak rá. Hogy miért, azt csak akkor tudta meg, mikor Barnabás hozzálépett és a fülébe súgta: – Te most hozzám tartozol, Nyiha. És miközben a bárka elindult és egyre távolodott az Ezüstvá¬rostól, sokáig hangzott az öreg szamáröszvér örömkiáltása Szumrunak, a Könnyek Tavának keserű vize felett. Ami egyébként Hős Hibort illeti, valóban sikerült eljutnia Morozónába, a Hideg Tűz országába. Behatolt Vadgobolyba, a megkövesedett erdőbe, és átküzdötte magát a Ragóc várát körülvevő három árkon. Megtalálta az ólombárdot, és legyőzte Szemerdet, a sárkányt. Azután hazavitte atyjához Oludát, pedig az most már szívesen feleségül ment volna hozzá. De Hibor¬nak most már nem kellett. Ez azonban már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.


XVIII. Az aharárik

Rettenetes eső szakadt az utasokra a fejük felett tovasöprő sűrű, sötét felhőkből. Azután nagy tapadós pelyhekben esni kezdett a hó, és végül egyszerre havazott és esett. A szélvihar olyan erős volt, hogy még a lovaknak is oldalvást kellett szembeszegülniük vele. A lovasok köpenye súlyos volt a nedvességtől és csattogva verte az állatok hátát. Már sok napja voltak úton és az utolsó három alatt ezen a felföldön át lovagoltak. Az idő napról napra romlott, és az iszap s metsző élű kőtörmelék keverékévé vált talaj egyre fáradságo¬sabbá tette előrehaladásukat. Itt-ott bokorcsoportok vagy szél görbítette, alacsony cserjések nőttek, ezenkívül semmi változa¬tosság nem kínálkozott a szemnek. Barnabás, aki Nyiha hátán legelöl lovagolt, csillogó ezüstkö¬penyében viszonylag még jól bírta. Kiderült, hogy a köpeny, noha könnyű és vékony, kitűnően melegít és lepergeti magáról a vizet. Hirótnak, az Erősnek köpcös alakja szinte eltűnt vastag kék gyapjúkabátjában. A finom csontú Hiszár rőt hajára húzta barna lóden átalvetőjének nagy csuklyáját. Hikar ösztövér tag¬jaira rátapadt a szürke vitorlavászon körgallér. Ennek ellenére a három lovag a maga nyers módján egész jókedvű volt. Nem számítottak arra, hogy utazásuk Barnabás úrral valami kéjutazás lesz. Olykor-olykor hangosan beleénekeltek a viharba, inkább elszántan, mint szépen, hol egyenként, hol pedig kórusban. Kedvenc daluk nyilván az volt, amely így kezdődik: „Mikor én még gyerek voltam, Zúg a zápor, hujjahaj ... "* Úgy nyilatkoztak, hogy ez a dal egy réges-régen Fantáziában járt utazó szerzeménye, akit Sexpirnek vagy valami hasonlónak hívtak. A csoport egyetlen tagja, akire látszólag semmi hatással nem volt sem a nedvesség, sem a szél, Atráskó volt. Mint az utazás kezdete óta általában, most is messzire előrevágtatott a felhők között vagy felettük, hogy a terepet felderítse és azután vissza¬térve, jelentést tegyen a többieknek. Mindnyájan úgy gondolták, még a szerencse* Shakespeare: Vízkereszt, V. felvonás záróénekéből Rónay György). sárkány is, hogy azt az utat keresik, amely Barnabás világába visz vissza. Barna¬bás is így hitte. Maga sem tudta, hogy Atráskó javaslatát tulajdonképpen csak barátságból és jóakaratból fogadta el, de valójában egyáltalán nem ezt kívánta. Ám Fantázia földrajzát a kívánságok határozzák meg, akár tudatosak, akár nem. És mivel Barnabás volt az, akinek el kellett döntenie, milyen irányban haladjanak tovább, az történt, hogy útjuk egyre bel¬jebb vitte őket Fantáziába – vagyis a felé a központ felé, amelyet az Elefántcsonttorony képezett. Hogy ez mit jelentett a számára, csak később tapasztalhatta meg. Egyelőre sem neki, sem útitársainak sejtelme sem volt róla. Barnabás gondolatai mással voltak elfoglalva. Mindjárt az Amargantból való elutazásukat követő második napon Szemerd sárkány világosan kivehető nyomaira bukkan¬tak a Szumrut környező erdőkben. Az itt álló fák egy része megkövesedett. A szörny nyilvánvalóan leereszkedett ezen a helyen és a torkából kiáradó jéghideg tűzzel végigsúrolta a fákat. Óriási szöcskelábainak lenyomatát könnyű volt felismer¬ni. Atráskó, aki értette a módját, további nyomokat fedezett fel, mégpedig Hős Hibor lováéit. Tehát Hibor a sárkány sarkában volt. – Egészen elégedett azért nem vagyok a dologgal – mondta Fuhur félig tréfásan, miközben rubinpiros szemgolyóit forgatta –, mert akár rémség ez a Szemerd, akár nem, ha bármily távolról is, mégiscsak rokonom.


Nem követték Hős Hibor nyomát, hanem más irányt válasz¬tottak, hiszen a céljuk Barnabás hazavezető útjának felkutatása volt. Azóta Barnabás elgondolkozott rajta, hogy mit csinált volta¬képpen, amikor sárkányt talált ki Hős Hibor számára. Igen, Hős Hibornak kellett valami, amiben helytállhasson, ami ellen a harcot felvehesse. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy győzni is fog. Mi történik akkor, ha Szemerd megöli? Azonkívül Oluda hercegnő is rémes helyzetbe került. Igaz, hogy meglehe¬tősen elbízta magát, de volt-e Barnabásnak joga, hogy ilyen szerencsétlenségbe taszítsa? És végül is mindezektől eltekintve, ki tudja, mit művel még Szemerd Fantáziában. Barnabás, anélkül hogy alaposabban átgondolta volna, olyan beláthatat¬lan veszélyt teremtett, ami most már nélküle is fennmarad, és esetleg sok ártatlan lényre zúdít kimondhatatlan szerencsétlen¬séget. Hold-gyermek, ezt tudta, nem tesz birodalmában különb¬séget rossz és jó, szép és csúnya között. Szemében Fantázia minden teremtménye egyenlő jogú és egyformán fontos. De neki, Barnabásnak – szabad-e ugyanígy néznie a dolgokat? És mindenekelőtt akarja-e egyáltalán? Nem, mondta magában Barnabás, semmi esetre sem akar szörnyek és rémségek teremtőjeként bevonulni Fantázia törté¬netébe. Sokkal szebb lenne, ha jósága és önzetlensége által válna híressé, ha fénylő példaképül állna mindenki előtt, ami¬kor mint a ‚Jó Ember"-t emlegetik vagy mint a „Nagy Jótevő"-t tisztelik majd. Igen, ez az, amire vágyik. A táj időközben sziklássá vált, és Atráskó, aki Fuhur hátán visszajött felderítő repüléséből, azt jelentette, hogy néhány mér¬földdel előttük egy kis völgykatlant kémlelt ki, amely viszonylag megfelelő védelmet nyújthatna a szél ellen. Sőt, ha jól látta, néhány barlang is akad ott, ahol az eső és hó ellen is menedéket találhatnának. Már késő délután volt és legfőbb ideje, hogy alkalmas tábor¬helyet keressenek éjszakára. Megörültek hát Atráskó híreinek és sietésre ösztökélték lovaikat. Az út egy egyre magasodó sziklák közé zárt völgy – talán valami kiszáradt folyómeder – fenekén vezetett. Mintegy két óra alatt elérték a katlant, és körös-körül a sziklafalban valóban több barlangot találtak. Kiválasztották a legtágasabbat, és amennyire lehetett, kénye¬lembe helyezték magukat. A három lovag száraz rőzsét és vihartól levert ágakat gyűjtött a környéken, és hamarosan pompás tűz lobogott a barlangban. A nedves köpenyeket kiterí¬tették száradni, a lovakat és a szamáröszvért beterelték, lenyer¬gelték, és még Fuhur is, aki pedig jobban szeretett a szabadban éjszakázni, a barlang mélyén tekeredett össze. Szálláshelyük, alapjában véve, nem is volt olyan kellemetlen. Mialatt Hikar, a Szívós, nagy darab húst vett elő úti elemó¬zsiakészletükből és hosszú kardjára tűzve sütögetni próbálta a tűzön, a többiek pedig várakozásteljesen figyelték, Atráskó Barnabáshoz fordult és így szólt: – Mesélj még nekünk Krisz Táról! – Kiről? – kérdezte értetlenül Barnabás. – Krisz Ta barátnődről, arról a kislányról, akinek a történe¬teidet mesélted. – Nem ismerek semmiféle kislányt, akit így hívnak – felelte Barnabás –, és honnan veszed, hogy történeteket meséltem neki? Atráskó ismét azzal az elgondolkozó tekintettel nézett rá. – A te világodban – mondta lassan – sok történetet meséltél neki is meg magadnak is. – De miből gondolod, Atráskó? – Magad mondtad Amargantban. És még azt is mondtad, hogy sokszor kinevettek érte. Barnabás a tűzbe bámult. – Igaz – mormogta –, ezt mondtam. De nem tudom, miért. Nem emlékszem. Ő maga is furcsának találta a dolgot. Atráskó pillantást váltott Fuhurral és komolyan bólintott, mintha valami, amit ketten már megtárgyaltak, most beigazo¬lódott volna. De nem szólt többet. Nyilván nem akart a három lovag előtt beszélni róla. – Kész a hús – jelentette Hikar.


Késével mindenkinek vágott egy darabot, és mindnyájan ettek. Hogy a hús valóban kész volt-e, a legjobb akarattal sem lehetett megállapítani – mert kívülről némileg elszenesedett, belül pedig még nyers volt –, ám az adott körülmények között nem lett volna helyénvaló a finnyáskodás. Egy darabig rágták a húst, majd Atráskó ismét megszólalt: – Meséld el nekünk, hogy jöttél hozzánk! – Hiszen tudod – felelte Barnabás –, te vittél engem a Kis¬lány Királynőhöz. – Úgy értem, azelőtt – mondta Atráskó – hol volt a helyed a te világodban, és hogyan történt ez az egész? És Barnabás elmesélte, miként lopta el Korándi úrtól a könyvet, hogyan menekült vele az iskola lomtárába és fogott neki az olvasásnak. Amikor Atráskó Nagy Kereséséről kezdett volna beszélni, emez leintette. egy látszott, nem érdekli, mit olvasott róla Barnabás. Ehelyett nagyon is szeretett volna vala¬mi közelebbit megtudni arról, hogyan látogatta meg Barnabás Korándi urat és hogyan menekült az iskola lomtárába. Barnabás erősen gondolkozott, de emlékei között semmi töb¬bet nem talált ezekről a dolgokról. Mindazt, ami összefüggött velük, azt, hogy félénk volt, kövér és gyönge meg érzékeny, elfelejtette. Emlékezete töredékessé vált, és ezek a töredékek olyan messzinek és homályosnak tűntek, mintha nem is róla, hanem valaki másról lett volna szó. Egyéb emlékeiről is faggatta Atráskó, és Barnabás mesélt neki azokról az időkről, mikor még élt az édesanyja, mesélt az apjáról, otthonáról, az iskoláról, szülővárosáról – amire még éppen emlékezett. A három lovag már álomba merült, és Barnabás még mindig mesélt. Csodálkozott, hogy Atráskó éppen a mindennapi dol¬gok iránt mutat ilyen nagy érdeklődést. Talán az a mód okozta, ahogy Atráskó odafigyelt, hogy lassan-lassan neki magának sem látszottak többé olyan hétköznapiaknak a legközönsége¬sebb és leghétköznapibb dolgok, sőt inkább úgy tűnt fel, mintha mind valami titkot hordozna, amit ő eddig soha nem vett észre. Végül már nem jutott semmi az eszébe, már nem tudta, mit meséljen. Késő éjszaka volt, a tűz kialudt. A három lovag halkan hortyogott. Atráskó mozdulatlan arccal ült, mint aki gondolataiba mélyedt. Barnabás elnyújtózott, ezüstköpenyébe burkolózott és már az elalvás határán volt, mikor Atráskó halkan megszólalt: – AURIN miatt van. Barnabás fél kezébe támasztotta fejét, és álomittasan nézett barátjára. – Hogy érted? – A Fény – folytatta Atráskó, mintha magában beszélne – a mifajtánkra másképpen hat, mint egy emberfiára. – Hogy jössz erre a gondolatra? – A Jelvény nagy hatalmat ad neked, minden kívánságodat teljesíti, ugyanakkor azonban elvesz tőled valamit: a világodra vonatkozó emlékeidet. Barnabás elgondolkozott. Nem érezte, hogy hiányozna vala¬mije. – Szörszörény azt mondta, hogy a kívánságok útját kell jár¬nom, ha a Valódi Vágyamat meg akarom találni. És ezt jelenti az AURIN-on látható felirat. De ehhez az egyik kívánságtól a következőig kell mennem. Egyet sem ugorhatok át. Másképp egyáltalán nem tudok előrejutni Fantáziában, így mondta. És ezért van szükségem az Ékszerre. – Igen – mondta Atráskó –, megmutatja az utat, de ugyan¬akkor elveszi előled a célt. – Hát – mondta Barnabás könnyedén – Holdgyermeknek tudnia kellett, hogy mit tesz, amikor a Jelvényt nekem adta. Felesleges gondjaid vannak, Atráskó. AURIN biztosan nem csapda. – Nem – mormolta Atráskó –, ezt én sem hiszem. Kisvártatva hozzátette: – Mindenesetre jó, hogy már a világodba visszavezető utat keressük. Ugye, azt keressük? – Persze, persze – válaszolta Barnabás már félig alva.


Éjféltájban különös zajra ébredt. Nem tudott rájönni, hogy mi lehet az. A tűz kialudt, és tökéletes sötétség vette körül. Ekkor Atráskó kezét érezte a vállán és hallotta suttogását: – Mi ez? – Én sem tudom – súgta vissza Barnabás. A barlang bejáratához kúsztak, és arrafelé figyeltek, amerről a zaj jött. Mintha valami elnyomott csukladozás és sírás hangzott vol¬na számtalan torokból. De nem emberi hang volt és még állati panaszhoz sem hasonlított. Általános zsongása néha egyetlen sóhajtássá dagadt, mint felhabzó hullám, majd ismét elapadt, hogy kis idő múlva újra magasra csapjon. A legsiralmasabb hang volt, amelyet Barnabás valaha is hallott. – Ha legalább látnánk valamit! – suttogta Atráskó. – Várj! – felelte Barnabás –, hiszen itt van Al'Csahir. Előhúzta zsebéből a csillogó követ és magasra tartotta. A fény enyhe volt, mint egy gyertyáé, és a völgykatlant csak gyéren világította meg, ám ez a derengés elég volt ahhoz, hogy a két barát elé olyan kép táruljon, aminek láttára libabőrösek lettek az undortól. Az egész völgykatlan karhosszúságú, formátlan férgekkel volt tele. Bőrük olyan volt, mintha mocskos, tépett ringy-rongyokba lettek volna burkolva. A ráncok közül valami nyálkás végtagfé¬lét dugdostak ki, ami polipcsápra emlékeztetett. Testük egyik végén a cafatok alól két-két szem meredezett, szemhéj nélküli szemek, melyekből szünet nélkül ömlött a könny. Nemcsak ők maguk, hanem az egész völgykatlan is nedves volt tőle. Abban a pillanatban, amikor Al'Csahir fénye érte őket, meg¬dermedtek, s így láthatóvá vált, amivel éppen foglalatoskodtak. A legfinomabb ezüstfiligránból készült torony emelkedett kö¬zöttük, szebb és pompázatosabb, mint bármely épület, melyet Barnabás Amargantban látott. Sokan e féregszerű lények közül nyilván épp ide-oda mászkáltak a tornyon és igyekeztek azt különböző részekből összeállítani. Most azonban mind mozdu¬latlanok voltak és Al'Csahir fényébe bámultak. – Ó, jaj, ó, jaj! – hangzott, mint valami iszonyatos susogás a völgykatlanon át –, most kiderült a rútságunk! Ó, jaj, ó, jaj! Kinek a szeme látott meg minket? Ó, jaj, ó, jaj, hogy látnunk kell saját magunkat! Bárki vagy is, ádáz betolakodó, légy ke¬gyes és könyörülj rajtunk, vedd le rólunk ezt a fényt! Barnabás felemelkedett. – Nevem Bux Barnabás Boldizsár mondta –, és ti kik vagytok? – Mi az aharárik vagyunk – zengett feléje az aharárik, az aharárik! Mi vagyunk Fantázia legszerencsétlenebb teremtmé¬nyei! Barnabás hallgatott és döbbenten nézett Atráskóra, aki köz¬ben szintén felkelt és melléje lépett. – Akkor ti vagytok azok – kérdezte –, akik Fantázia legszebb városát, Amargantot építettétek? – Így van – kiáltották a lények –, de vedd el rólunk ezt a fényt és ne nézz ránk! Légy irgalmas! – És ti sírtátok Szumrut, a Könnyek Tavát? – Urunk – nyöszörögtek az aharárik –, így van, ahogy mon¬dod. De belehalunk a magunk miatt érzett szégyenbe és irtózat¬ba, ha tovább is arra kényszerítesz, hogy a fényedben álljunk. Miért növeled ilyen kegyetlenül a kínjainkat? Ó, hisz mi nem ártottunk neked, és még soha senkit nem sértett a látványunk. Barnabás visszadugta a zsebébe Al'Csahirt, mire koromsötét lett. – Köszönjük! – kiáltozták a csukladozó hangok –, köszönjük, hogy kegyes és irgalmas vagy, urunk! – Beszélni szeretnék veletek! – mondta Barnabás – segíteni akarok rajtatok. Majdnem rosszul volt az undortól s a részvéttől, melyet a kétségbeesés e teremtményei keltettek benne. Világos volt szá¬mára, hogy ezek azok a lények, akikről Amargant


keletkezésé¬nek történetében beszélt, de, mint minden egyéb alkalommal, most sem volt biztos benne, hogy mindig is léteztek, vagy csak őáltala keltek életre. Az utóbbi esetben valamiképpen felelős lenne ezekért a szenvedésekért. De akárhogy álljon is a dolog, elhatározta, hogy változtat ezen a szörnyűségen. – Ó – vinnyogtak a panaszos hangok – ki tud rajtunk segíteni? – Én – kiáltotta Barnabás –, AURIN-t viselem! Erre hirtelen csend lett. A sírás teljesen megszűnt. – Honnan tűntetek fel ilyen váratlanul? – kiáltotta Barnabás a sötétségbe. A föld világtalan mélyén élünk – morajlott felé, mint egy sokszólamú kórus –, hogy arcunkat a nap elől elrejtsük. Ott siratjuk szüntelenül a létünket és ott mossuk ki könnyeinkkel az őskőzetből a kikezdhetetlen ezüstöt, amelyből aztán azt a filig¬ránt szőjük, amit már láttál. Csak a legsötétebb éjszakákon merészkedünk a felszínre, és ezek a barlangok a mi kijárataink. Itt fenn illesztjük aztán össze, amit lenn előkészítettünk. És éppen ez az éjszaka elég sötét volt ahhoz, hogy önmagunk látványától megkíméljük magunkat. Ezért vagyunk itt. Szeret¬nénk rútságunkat munkánkkal jóvátenni a világnak, és némi vigaszt találunk ebben. – De hiszen nem tehettek róla, hogy ilyenek vagytok! – mondta ki véleményét Barnabás. – Ó, többféle bűn létezik – felelték az aharárik –, a tetté, a gondolaté – a mi bűnünk az, hogy élünk. – Hogyan segíthetek rajtatok? – kérdezte Barnabás, aki majdnem sírt a részvéttől. – Ó, Nagy Jótevő – kiáltották az aharárik –, aki AURIN-t viseled, és hatalmadban áll, hogy megszabadíts minket – csak egyet kérünk tőled: adj nekünk más alakot! – Megteszem, bízzatok csak bennem, ti szegény férgek! – mondta Barnabás. – Azt kívánom, hogy most aludjatok el, és ha holnap reggel felébredtek, bújjatok ki burkotokból és válja¬tok pillangókká. Legyetek színesek és vidámak, mindig csak nevessetek és szórakozzatok! Holnaptól ne aharáriknak, az Örök-síróknak hívjanak benneteket, hanem salabókoknak, az Örök-nevetőknek! Barnabás a sötétségbe fülelt, de már semmi nesz sem hallat¬szott. – Elaludtak – suttogta Atráskó. A két barát visszament a barlangba. Hiszár, Hikar és Hirót lovagok még mindig halkan horkoltak és az egész eseményből semmit sem vettek észre. Barnabás lefeküdt. A legnagyobb mértékben meg volt magával elégedve. Hamarosan egész Fantázia tudomást fog szerezni az imént végbevitt jótettéről. És cselekedete igazán önzetlen volt, hiszen senki sem állíthatja, hogy ezzel bármit is kívánt volna önmagá¬nak. Jóságának híre tiszta fényben fog ragyogni. – Mit szólsz hozzá, Atráskó? – suttogta. Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt volna: – Vajon mi volt az ára? Csak valamivel később, mikor Atráskó már aludt, értette meg Barnabás, hogy barátja a feledésbe ment emlékekre cél¬zott, nem pedig Barnabás önmegtagadására. De nem gondol¬kozott rajta tovább és az öröm előérzetével aludt el. Másnap reggel a lovagok csodálkozó kiáltozására ébredt: – Nézzétek csak! – Szavamra, még az öreg gebém is vihog! A barlang bejáratában álltak, mellettük Atráskó. Ő volt az egyetlen, aki nem nevetett. Barnabás felkelt és hozzájuk lépett. Az egész völgykatlan tele volt csúszó-mászó, hempergő és röpködő kis figurákkal, melyeknél komikusabbakat az életben még nem látott. Tarka molyszárnyuk volt, és mindenféle kockás, csíkos, karikás meg pettyes rongyot viseltek, de minden ruhada¬rab túl szűk vagy túl bő, túl nagy vagy túl kicsi volt rajtuk, úgyszólván csak találomra összevarrogatva. Semmi nem illett rájuk, még szárnyukon is foltok éktelenkedtek. Egyik lény sem hasonlított a másikra, arcuk tarka


volt, mint a bohócoké, orruk tömpe és piros vagy nevetséges krumpli formájú, szájuk pedig túl nagyra nőtt. Többen különböző színű cilindert viseltek, mások hegyes sapkát, némelyek fején csupán három jajvörös hajtincs meredezett, egyesek koponyája pedig tükörsima volt. Legtöbbjük a pompás ezüstfiligránból való díszes tornyon üldö¬gélt vagy himbálózott, tornázott rajta vagy ideoda ugrabug¬rált és azon volt, hogy tönkretegye. Barnabás kirohant. – Hé, ti ott! – kiáltott rájuk –, hagyjátok azonnal abba! Ezt már mégse tehetitek! A figurák megálltak és valamennyien lenéztek Barnabásra. Az egyik legfelülről megkérdezte: – Mit mondott az ott lenn? Egy másik felkiabált hozzá: – Ez az izé azt mondja, hogy nem tehetjük, amit csinálunk. – Mért mondja, hogy nem tehetjük? – kérdezte egy harma¬dik. – Mert egyszerűen nem szabad! – ordította Barnabás. – Nem tehettek tönkre mindent csak úgy! – Az az izé azt mondja, nem tehetünk mindent tönkre – közölte az első pillebohóc a többiekkel. – Dehogynem tehetjük – felelte rá egy másik és egy nagy darabot leszakított a toronyból. Az első újra lekiabált Barnabásnak, miközben, mint az őrült, ugrándozott: – Dehogynem tehetjük! A torony megingott és aggasztóan ropogni kezdett. – Mit csináltok! – ordította Barnabás. Dühös és ijedt volt, de nem tudta, hogyan viselkedjék, mert ezek a figurák igazán nagyon mulatságosak voltak. Az az izé – fordult újra társaihoz az első pille – azt kérdezi, hogy mit csinálunk. – Mit is csinálunk tulajdonképpen? – tudakolta egy másik. – Szórakozunk – jelentette ki egy harmadik. Erre az összes körülötte levő szörnyű vihogásban és prüszkö¬lésben tört ki. – Szórakozunk! – kiáltotta le az első pille Barnabásnak, és majd megfulladt a nevetéstől. – De a torony összedől, ha nem hagyjátok abba! – ordította Barnabás. – Az az izé – közölte a többiekkel az első pille – úgy gondolja, hogy a torony összedől. – Na és? – mondta egy másik. És az első lekiabált: – Na és? Barnabás nem jutott szóhoz és mielőtt megfelelő módon válaszolhatott volna, a tornyon himbálózó összes pillebohóc táncba kezdett a levegőben, azonban nem egymás kezét fogva, hanem részben egymás lábába, részben egymás gallérjába ka¬paszkodva, míg egyesek fejen állva pörögtek, és mindnyájan kurjongattak és kacagtak. Olyan mulatságos és vidám volt, amit ezek a szárnyas fickók műveltek, hogy Barnabásnak akarata ellenére velük kellett nevetnie. – De nem szabad! – kiáltotta. – Ez az aharárik műve! – Az az izé – fordult ismét cimboráihoz az első pillebohóc – azt mondja, hogy nem szabad. – Nekünk mindent szabad – kiáltotta egy másik és bukfencet vetett a levegőben –, nekünk mindent szabad, ami nem tilos! És ki tilt meg nekünk valamit is? Mi a salabókok vagyunk! – Ki tilt meg nekünk valamit is? – kiáltották kórusban a pillebohócok. – Mi a salabókok vagyunk! – Én! – válaszolta Barnabás. – Az az izé – szólt az első pille a többiekhez – azt mondja, hogy „én". – Hogyhogy te? – kérdezték a többiek –, te nem mondhatsz nekünk semmit. – De nem én! – magyarázta az első –, az az izé mondja, hogy „ő”. – Mért mondja ez az izé, hogy „ő"? – tudakolták a többiek –, és egyáltalán, kinek mondja, hogy „ő"? – Kinek mondod, hogy „ő"? – kiáltott le az első pille.


– Nem azt mondtam, hogy „ő"! – kiáltotta oda Barnabás félig mérgesen, félig nevetve. – Azt mondom, én tiltom meg nektek, hogy a tornyot leromboljátok. – Ő tiltja meg nekünk – magyarázta az első pille a többiek¬nek –, hogy a tornyot leromboljuk. – Kicsoda? – kérdezte egy újonnan bekapcsolódó figura. – Ez az izé – felelték a többiek. És az újonnan jött ezt mondta: – Én ezt az izét nem ismerem. Ki ez egyáltalán? Az első így kiáltott: – Hé, te izé, kicsoda vagy tulajdonkép¬pen? – Én nem vagyok semmiféle izé! – kiáltotta Barnabás most már meglehetősen dühösen –, Bux Barnabás Boldizsár vagyok és én csináltam belőletek salabókokat, hogy többé ne sírjatok és jajgassatok. Ma éjjel még szerencsétlen aharárik voltatok. Valamivel több tisztelettel válaszolhatnátok a jótevőtöknek! A pillebohócok egy csapásra abbahagyták az ugrabugrálást és a táncolást és mindnyájan Barnabásra néztek. Hirtelen léleg¬zetelállító csend állt be. – Mit mondott itt ez az izé? – suttogta az egyik pille, aki egy kicsit messzebb ült, de a mellette levő úgy rávágott a kalapjára, hogy az lecsúszott a szemére és a fülére. A többiek pisszegtek. – Lennél szíves ezt még egyszer egész lassan és részletesen elmondani? – kérte az első pille hangsúlyozott udvariassággal. – A jótevőtök vagyok! – kiáltotta Barnabás. Erre azután valósággal nevetséges izgalom tört ki a pillebo¬hócok között, tovább mondták egymásnak a hallottakat, és végül mindaz a számtalan figura, amely eddig a völgykatlan¬ban szétoszolva tanyázott, egyetlen gomolyagba gyűlve kúszott és röpdösött Barnabás körül, miközben egymás fülébe rikácsol¬ták: – Hallottátok? Értettétek? Ő a mi Tójövőnk! Úgy hívják, hogy Boldibux Sarnabán! Nem, úgy hívják, hogy Buxiás Jéto¬vó! Hülyeség, úgy hívják, hogy Buxijó Sarlatán! Nem, Hix Boltizsó! Szax! Tétova Bábelás! Nix! Kox! Fix! Az egész társaság magánkívül volt a lelkesedéstől. Egymás kezét rázogatták, kalapjukat dobálták, vállukat, hasukat vere¬gették, úgyhogy nagy porfelhők szálltak szerteszét. – Micsoda szerencsefiak vagyunk! – kiabálták. – Éljen soká Buxtevő Zanzibár Babrajó! És szüntelenül kiabálva és nevetve, az egész óriási raj a magasba szökött és tovaörvénylett. Lármájuk elhalt a távol¬ban. Barnabás csak állt és szinte már azt sem tudta, hogy is hívják voltaképpen. Már nem volt olyan biztos benne, vajon valóban jót cseleke¬dett-e.


XIX.

Az útitársak

Sápadt, ferde napsugarak törték át a sötét felhőtakarót, amikor ezen a reggelen útnak indultak. Az eső és a szél végre alábbha¬gyott, a délelőtt folyamán két-háromszor még kaptak a nyakuk¬ba a lovasok egy-egy rövid, heves zuhanyt, de azután szemláto¬mást javult az idő. Észrevehetően melegebb lett. A három lovag kifejezetten féktelen hangulatban volt, tréfál¬koztak, nevetgéltek és mindenféle bolondságot műveltek egy¬mással. Barnabás azonban csendben, magába szállva kocogott előttük a szamáröszvéren. A három lovag természetesen sokkal jobban tiszteletben tartotta annál, hogysem gondolataiban megzavarja. A táj, amelyen keresztülvonultak, még mindig ugyanaz a sziklás fennsík volt, melynek mintha soha nem akart volna vége szakadni. Csak a fák lettek fokozatosan sűrűbbek és magasabbak. Atráskó, aki szokása szerint Fuhur hátán messzire előrerepült, és a vidéket a többi irányban is felderítette, már az induláskor észrevette Barnabás töprengő hangulatát. Megkérdezte a szerencsesárkányt, mit tehetne, hogy a barátját felvidítsa. Fuhur rubinpiros szemgolyóit forgatva ezt mondta: – Mi sem egyszerűbb: nem az volt mindig is a kívánsága, hogy egyszer a hátamon utazzon? Mikor a kis útitársaság rövid idő múlva egy sziklakiszögellésnél elkanyarodott, Atráskó és a szerencsesárkány már várt rájuk. Mindketten kényelmesen hevertek a napon és hunyorogva tekingettek az érkezőkre. Barnabás megállt és végignézett rajtuk. – Fáradtak vagytok? – Egy cseppet sem – válaszolta Atráskó –, csak meg akartalak kérdezni, hogy nem engednél-e egy kicsit Nyihán lovagolni. Még soha nem ültem szamáröszvér hátán. Biztosan remek lehet, merthogy egyáltalán nem akarsz beleunni. Ne sajnáld tőlem ezt az élvezetet Barnabás. Cserébe kölcsönadom az én öreg Fuhuromat. Barnabás elpirult örömében. – Igaz ez, Fuhur? – kérdezte. – Felveszel? – Örömmel, nagy hatalmú szultán! – zengte a szerencsesár¬kány és fél szemével kacsintott. – Szállj fel és fogódzkodj meg erősen! Barnabás leugrott a szamáröszvérről és egyetlen lendülettel Fuhur hátán termett. Megkapaszkodott az ezüstfehér sörény¬ben, és a sárkány felrepült a magasba. Barnabás még jól emlékezett a Színek Sivatagában, Szörszö¬rényen való utazására. Ám a fehér szerencsesárkány hátán repülni mégis valami más volt. Ha a száguldás az erős tűzorosz¬lánon olyan volt, mint a kábulat vagy egy kiáltás, akkor a hajlékony sárkánytestnek ez a lágy fel- és lehullámzása olyan dalhoz hasonlított, mely egyszer gyengéd és finom, másszor hatalmas és sugárzó. Különösen akkor tűnt olyannak ez a repülés, mint a szférák zenéje, amikor Fuhur villámgyors hur¬kot írt le, amitől sörénye, szája körüli bajsza és a végtagjairól csüngő hosszú bojtok mint fehér lángok villództak. Barnabás ezüstköpenye csattogva úszott mögötte a szélben és úgy villo¬gott a napsütésben, mint ezernyi szikra nyoma. Délfelé leszálltak a többiekhez, akik időközben egy zúgó kis patakkal átszelt napsütötte sziklafennsíkon ütöttek tábort. A tűz felett egy kondérban már gőzölgött a leves, lepénykenye¬ret ettek hozzá. A lovak és a szamáröszvér valamivel arrább egy kis réten legelésztek. Ebéd után a három lovag elhatározta, hogy vadászni megy. Az élelmiszer-tartalék már fogytán volt, főként a hús. Útközben a bozótban fácánkiáltást hallottak, és valószínűleg nyúl is


akad a környéken. Megkérdezték Atráskót, nem akarna-e velük tar¬tani, hiszen zöldbőrű lévén bizonyára szenvedélyes vadász. Atráskó azonban köszönettel elhárította a hívást. Így a vadá¬szok magukhoz vették erős íjaikat, hátukra csatolták a nyílves¬szőkkel teli tegezeket és a közeli erdő felé indultak. Atráskó, Fuhur és Barnabás egyedül maradtak. Rövid hallgatás után Atráskó megszólalt: – Mi lenne, Barna¬bás, ha megint mesélnél egy kicsit a világodról? – Mi érdekelne benneteket? – kérdezte Barnabás. – Mit gondolsz, Fuhur? – fordult Atráskó a szerencsesár¬kányhoz. – Szeretnék valamit az iskoládbeli gyerekekről hallani – felel¬te Fuhur. – Milyen gyerekekről? – csodálkozott Barnabás. – Azokról, akik kicsúfoltak – magyarázta a sárkány. – Gyerekek, akik kicsúfoltak? – ismételte Barnabás még job¬ban csodálkozva. – Nem tudok semmiféle gyerekekről – és egész biztos, hogy egyik sem mert volna kicsúfolni engem. – De azt, hogy iskolába jártál – vetette közbe Atráskó –, azt csak tudod még? – Igen – mondta Barnabás elgondolkozva –, emlékszem va¬lami iskolára, igen. Atráskó és Fuhur egymásra néztek. – Ettől féltem – mormogta Atráskó. – Mit beszélsz? – Már megint kiesett egy részlet az emlékezetedből – vála¬szolta Atráskó komolyan –, s ezúttal azzal van összefüggésben, hogy az aharárikat salabókokká változtattad. Nem kellett volna. – Bux Barnabás Boldizsár – jelentette ki most a szerencsesár¬kány, és szinte ünnepélyes volt a hangja –, ha súlyt helyezel a tanácsomra, akkor mostantól fogva nem használod többé azt a hatalmat, amit AURIN ad tenéked. Máskülönben az a veszély fenyeget, hogy emlékezeted utolsó maradékát is elveszted – és akkor hogy sikerüljön visszatérned oda, ahonnan jöttél? – Tulajdonképpen – vallotta be némi gondolkozás után Bar¬nabás – egyáltalán nem kívánom, hogy visszatérjek. – Pedig meg kell tenned! – kiáltotta ijedten Atráskó. – Vissza kell menned és meg kell próbálnod rendbe hozni a világodat, hogy megint jöjjenek emberek hozzánk, Fantáziába. Különben előbb vagy utóbb ismét elpusztul Fantázia, és minden hiába volt! – De egyelőre még itt vagyok – mondta kissé sértődötten Barnabás –, alig egy kis ideje, hogy Holdgyermeknek új nevet adtam. Atráskó hallgatott. – Mindenesetre – elegyedett ismét a beszélgetésbe Fuhur – most már világos, hogy miért nem találtuk eddig a legkisebb utalást sem arra nézve, hogy hogyan juthat haza Barnabás. Ha egyáltalán nem kívánja .. .! – Barnabás – mondta szinte kérlelve Atráskó –, nincs semmi, ami hazavonzana? Nincs ott semmi, amit szeretsz? Nem gon¬dolsz az apádra, aki biztosan vár rád és aggódik miattad? Barnabás a fejét rázta. – Nem hinném. Talán örül is, hogy megszabadult tőlem. Atráskó döbbenten nézett a barátjára. – Ha az ember titeket így elhallgat – mondta keserűen Bar¬nabás –, szinte azt hiheti, hogy ti is csak meg akartok szabadul¬ni tőlem. – Hogy érted ezt? – kérdezte Atráskó fátyolos hangon. – Hát igen – válaszolta Barnabás mind-kettőtöknek, úgy látszik, csak egy gondotok van, mégpedig az, hogy miként tűnhetnék el minél hamarabb Fantáziából. Atráskó Barnabásra nézett és lassan csóválta a fejét. Hosszú ideig hallgattak mind a hárman. Barnabás már kezdte meg¬bánni, amit a szemükre hányt. Maga is tudta, hogy nem volt helyénvaló. – Azt hittem – mondta kis idő múlva halkan Atráskó –, hogy barátok vagyunk.


– Hát persze kiáltotta Barnabás –, azok vagyunk és azok is maradunk örökké! Bocsássatok meg, hogy esztelenséget be¬széltem. Atráskó mosolygott. – Neked is meg kell bocsátanod, ha megsértettünk. Nem volt szándékos. – Mindenesetre – mondta békülékenyen Barnabás – köve¬tem a tanácsaitokat. Később visszajött a három vadász. Néhány foglyot, egy fá¬cánt és egy nyulat ejtettek. Tábort bontották és folytatták az utat. Barnabás megint Nyiha hátán foglalt helyet. Délután egy csupa egyenes, nagyon magas fatörzsből álló erdőbe értek. Tűlevelű fák voltak, melyek jókora magasságban olyan sűrű, zöld tetőt képeztek, hogy alig hullt egy-egy fénysu¬gár a talajra. Talán ezért hiányzott az aljnövényzet. Kellemes lovaglás esett ezen a puha, sima talajon. Fuhurnak rá kellett fanyalodnia arra, hogy együtt haladjon az útitársasággal, mert ha Atráskóval a fák teteje felett repül, feltétlenül szem elől veszti a többieket. Egész délután a sötétzöld homályban vonultak tovább, a magas fatörzsek között. Estefelé egy dombtetőn álló várromot pillantottak meg, és felfedeztek a leomlott tornyok s falak, hidak meg épületek között egy boltíves helyiséget, amely még tűrhető állapotban maradt. Ebben rendezkedtek be éjszakára. Ezúttal a vörös hajú Hiszár volt a soros szakács, és bebizonyosult, hogy sokkal jobban ért a dologhoz, mint a társa. A tűz fölött sült fácán kitűnő volt. Másnap reggel továbbindultak. Útjuk egész napon át az erdőben vezetett, amely minden irányban egyforma képet mu¬tatott. Csak amikor megint este lett, akkor vették észre, hogy nyilván hatalmas kört írtak le, mert újra ahhoz a várromhoz érkeztek, ahonnan felkerekedtek. Csakhogy ezúttal másik ol¬dalról közelítették meg. – Ez még soha nem fordult elő velem! – mondta Hirót, és fekete bajszát pödörgette. – Nem hiszek a szememnek! – csodálkozott Hiszár, és vörös fejét csóválta. – Ez nem lehet igaz! – dörmögte Hikar, és hosszú pipaszárlá¬baival becsörtetett a várromba. Pedig így volt, az előző napi étkezés nyomai bizonyították. Atráskó és Fuhur sem tudta magának megmagyarázni, ho¬gyan tévedhettek el ennyire. De hallgattak mind a ketten. Vacsoránál – ezúttal a Hirót készítette viszonylag ehető nyúlpecsenye volt soron – azt kérdezte a három lovag, hogy nem volna-e kedve Barnabásnak valamit mesélni azokból a gazdag emlékeiből, amelyek arra a világra vonatkoznak, ahon¬nan jött. Barnabás azzal mentette ki magát, hogy fáj a torka. Minthogy egész nap hallgatag volt, a lovagok igaznak hitték-e kifogást. Néhány jó tanáccsal látták el, hogy mit tegyen ellene, majd aludni tértek. Csak Atráskó és Fuhur sejtette, hogy mi megy végbe Barna¬básban.

Kora reggel ismét felkerekedtek, egész napon át az erdőben haladtak és gondosan ügyeltek rá, hogy egy bizonyos irányhoz tartsák magukat – és amikor eljött az este, újra a várrom előtt álltak. – Azt az erre meg arra! – pattogott Hirót. – Megbolondulok! – nyögte Hiszár. – Barátaim – mondta Hikar szárazon –, szögre akaszthatjuk a tudományunkat. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy ván¬dorlovagok legyünk. Barnabás már az első estén külön kuckót talált Nyiha számá¬ra, mert a szamáröszvér szerette, ha hébe-hóba egész egyedül maradhat és átengedheti magát a gondolatainak. A lovak társasága, akik másról sem beszéltek egymás közt, mint ilyen vagy olyan előkelő származásukról és nemesi családfájukról, zavarta ebben. Mikor Barnabás ezen az estén a helyére vezette, a szamáröszvér ezt mondta: – Uram, én tudom, hogy miért nem jutunk előre. – Honnan tudhatnád, Nyiha?


– Mert a hátamon viszlek, uram. Ha valaki csak felerészben szamár, sok mindenféle érzése támadhat közben. – És véleményed szerint mi lehet az oka? – Nem kívánsz már továbbmenni, uram. Felhagytál avval, hogy valamit kívánj magadnak. Barnabás meglepetten nézett rá. – Te valóban bölcs állat vagy, Nyiha. A szamáröszvér zavartan billegette hosszú füleit. – Tudod-e egyáltalán, hogy folyvást milyen irányban halad¬tunk idáig? – Nem – mondta Barnabás –, te talán tudod? Nyiha bólintott. – Eddig Fantázia belseje felé mentünk. Az volt az irányunk. – Az Elefántcsonttorony felé? – Igen, uram. És jócskán előrejutottunk, amíg csak tartottuk az irányt. – Ez lehetetlen – kételkedett Barnabás – Atráskó észrevette volna, Fuhur nemkülönben. De egyikük sem tud semmiről. – Mi, szamáröszvérek – mondta Nyiha – együgyű teremtmé¬nyek vagyunk, és egész biztosan nem mérhetjük magunkat a szerencsesárkányokhoz. De van néhány dolog, uram, amihez értünk. És ezek közé tartozik a tájékozódás, ami velünk szüle¬tett. Soha nem tévedünk. Ezért voltam biztos benne, hogy a Kislány Királynőhöz akarsz jutni. – Holdgyermekhez . . . – mormogta Barnabás – igen, szeret¬ném viszontlátni. Ő megmondja majd, hogy mit tegyek. Megsimogatta szamáröszvér puha orrát és ezt suttogta: – Köszönöm, Nyiha, köszönöm!

Másnap reggel Atráskó félrevonta Barnabást. – Figyelj ide, Barnabás, Fuhur és én elnézést kérünk tőled. A tanács, amit adtunk neked, jó szándékú volt, de téves. Ami¬óta megfogadtad, utunk nem visz többé előre. Ma éjszaka hos¬szan beszélgettünk erről Fuhur és én. És mindaddig nem jutsz innen tovább, és veled együtt mi sem, amíg csak nem kívánsz magadnak újból valamit. Elkerülhetetlen, hogy ezáltal még többet ne felejts, még sincs más megoldás. Csak abban remény¬kedhetünk, hogy még időben rátalálsz a hazavivő útra. Hiszen ha itt maradunk, az ugyanúgy nem segít rajtad. Élned kell az AURIN-ban rejlő hatalommal és valami újat kell kívánnod. – Igen – mondta Barnabás – Nyiha ugyanezt mondta. És már tudom is a következő kívánságomat. Gyere velem, mert azt akarom, hogy mindenki hallja. Visszamentek a többiekhez. – Barátaim – mondta hangosan Barnabás –, mindeddig hiá¬ba kerestük azt az utat, amely engem a saját világomba vissza¬visz. Attól félek, hogy ha így folytatjuk, soha nem is találjuk meg. Ezért elhatároztam, hogy felkeresem azt az egyetlen valakit, aki felvilágosítást tud adni ebben az ügyben. Ez a Kislány Királynő. Mostantól fogva az Elefántcsonttorony lesz az úticé¬lunk. – Hurrá! – kiáltotta egy emberként a három lovag. De Fuhur bronzszínű hangja közbezengett: – Tégy le róla, Bux Barnabás Boldizsár! Lehetetlen, amit akarsz! Hát nem tudod, hogy a Kívánságok Aranyszemű Ki¬rálynőjével csak egyszer lehet találkozni? Nem láthatod őt viszont! Barnabás kihúzta magát. – Holdgyermek nagyon sokat köszönhet nekem! – mondta ingerülten –, nem gondolnám, hogy megtagadja tőlem azt, hogy fogadjon. – Még megtanulod – válaszolta Fuhur –, hogy olykor nehe¬zen lehet megérteni a döntéseit.


– Te és Atráskó – felelte Barnabás és érezte, amint a harag elönti a homlokát – állandóan tanácsokat akartok adni nekem. Magatok is látjátok, hova vezetett, hogy hallgattam rátok. Most magam döntök. S már döntöttem is, és ennél maradunk. Mély lélegzetet vett és valamivel higgadtabban folytatta: – Azonkívül mindig magatokból indultok ki. De ti Fantázia teremtményei vagytok, én pedig ember vagyok. Honnan veszi¬tek, hogy rám ugyanaz érvényes, ami rátok? Amikor Atráskó viselte AURIN-t, mást jelentett neki, mint nekem. És ki adná vissza Holdgyermeknek az Ékszert, ha nem én? Azt mondod, hogy nem lehet őt másodszor látni? De hiszen én már kétszer találkoztam vele. Először egy pillanatra láttuk egymást, amikor Atráskó belépett hozzá, másodszor meg akkor, amikor a nagy tojás felrobbant. Rám minden másképp vonatkozik, mint rá¬tok. És harmadszor is látni fogom őt! Mindnyájan hallgattak. A lovagok azért, mert nem értették, miről is folyik a vita tulajdonképpen, Atráskó és Fuhur pedig azért, mert valóban elbizonytalanodtak. – Jó – mondta végül halkan Atráskó –, lehet, hogy úgy van, amint mondod, Barnabás. Nem tudhatjuk, hogy a Kislány Királynő hogy fog veled szemben viselkedni. Ezután felkerekedtek és már néhány óra múlva, még ebéd előtt elérték az erdő szélét. Tágas, enyhén lankás mezőség tárult a szemük elé, melyen egy folyó kígyózott keresztül. Ezt elérve, a partja mentében haladtak tovább. Atráskó, mint korábban is, Fuhur hátán a lovas csoport elé repült és széles ívet írt le körötte, hogy az utat felderítse. Ám mindketten gondterheltek voltak, és röptük nem volt oly kön¬nyű, mint annak előtte. Amikor egyik alkalommal különösen magasra emelkedtek és messze megelőzték a többieket, észrevették, hogy a tájat a messzeségben mintha levágták volna. Meredek sziklafal veze¬tett egy mélyebben fekvő síksághoz, amelyet – ameddig a szem ellátott – sűrű erdőség borított. A folyó ezen a ponton hatalmas vízesésben zuhant alá. Azonban a lovasok leghamarább csak másnap érhettek e helyre. Visszafordultak. – Gondolod, Fuhur – kérdezte Atráskó –, hogy a Kislány Királynőnek közömbös, mi lesz Barnabásból? – Ki tudja – felelte Fuhur – ő nem tesz kivételt senkivel. – De akkor ő – folytatta Atráskó – valóban egy... – Ki ne mondd! – vágott közbe Fuhur. – Tudom, mire gondolsz, de ki ne mondd! Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt megszólalt: – A fiú a barátom, Fuhur. Segítenünk kell neki. Még a Kislány Királynő akarata ellenében is, ha úgy kell lennie. De hogyan? – Szerencsével – válaszolta a sárkány, és először hangzott úgy, mintha hangjának bronzharangján repedés támadt volna.

Ezen az estén egy gerendákból tákolt, üresen álló kunyhót szemeltek ki éjszakai szállásul a folyóparton. Fuhurnak termé¬szetesen szűk volt, ezért, mint korábban is már annyiszor, inkább a levegős magasban való alvást választotta. Nyihának és a lovaknak is kint kellett maradniuk a szabadban. Vacsora közben Atráskó elmesélte, amit észlelt, a vízesést és a táj különös leszakadását. Azután mintegy mellékesen hozzá¬tette: – Egyébként nyomon követnek minket. A három lovag összenézett. – Éljen! – kiáltotta Hirót és vállalkozó kedvében megpödörte fekete bajszát –, és hányan vannak?


– A hátunk mögött hetet számoltam – mondta Atráskó –, de reggel előtt nem érhetnek ide, még akkor sem, ha egész éjszaka lovagolnak. – Fegyveresek? – tudakolta Hiszár. – Azt nem sikerült megállapítanom – mondta Atráskó –, de többen jönnek már más irányból is. Nyugat felől hatot láttam, kilencet keleti irányból, és tizenketten vagy tizenhárman köze¬lednek szemből. – Megvárjuk, mit akarnak – vélte Hikar. Harmincöt vagy harminchat fő még hármunk számára sem veszélyes, hát még Barnabás úrnak vagy Atráskónak. Barnabás ezen az éjszakán nem csatolta le az övéről Kamon¬dát, mint eddig legtöbbször tette. Markolatát öklében szoron¬gatva aludt. Álmában Holdgyermek arcát látta maga előtt. Biztatóan mosolygott Barnabásra. Felébredéskor nem emléke¬zett többre, de ez az álom megerősítette abban a reményében, hogy viszontláthatja. Amikor a kunyhó ajtajából kitekintett, a folyó felől felszálló reggeli ködben hét alak bizonytalan körvonalát pillantotta meg. Kettő közülük gyalogszerrel érkezett, a többiek különféle hátasállatokon ültek. Barnabás halkan felébresztette útitársait. A lovagok felcsatolták kardjukat, majd mindannyian kilép¬tek a kunyhóból. Amikor a kint várakozó alakok Barnabást megpillantották, a lovasok leszálltak nyergükből és mind a heten egyszerre bal térdükre ereszkedtek. Fejet hajtottak és ezt kiáltották: – Üdv és hála Bux Barnabás Boldizsárnak, Fantázia Meg¬mentőjének! A jövevények meglehetősen furcsán festettek. Az egyik gyalo¬gos szokatlanul hosszú nyakán olyan fej ült, melyből négy arc nézett az egyes égtájak felé. Az egyik arc vidám, a másik haragos, a harmadik szomorú, a negyedik pedig álmos képet mutatott. Mind a négy arc merev és mozdulatlan volt, de gazdájuk mindenkor azt az arcát tudta előre fordítani, amelyik a pillanatnyi lelkiállapotának megfelelt. Ez a lény nem volt más, mint a Négy Negyed Rémek egyike, akiket több helyütt Hangulatnokoknak is neveztek. A másik gyalogos a Fantáziában kephalopodáknak, vagyis lábasfejűeknek nevezettek közül való volt. Teste egyetlen, nagyon hosszú és vékony lábakon nyugvó fejből állt, törzs és karok nélkül. A lábasfejűek folyton vándorúton vannak és nincs állan¬dó lakhelyük. Legtöbbször sokszázas seregekben kóborolnak, s csak ritkán találkozni egy-egy magányos példánnyal. Füvekkel táplálkoznak. Emez, aki itt Barnabás előtt térdelt, fiatalnak és piros-pozsgásnak látszott. A kecskénél alig nagyobb lovakon érkezett másik három figura egy gnóm, egy árnykópé és egy vadnőcske volt. A gnóm aranyos abroncsot viselt a homlokán és nyilván herceg volt. Az árnykópét nehezen lehetett felismer¬ni, mert tulajdonképpen csupán egy senki által sem vetett árnyékból állt. A vadnőcskének macskaarca volt és hosszú aranyszőke hajfürtjei köpenyként takarták be alakját. Egész testét ugyanolyan aranyszőke prémbozont fedte. Nem volt na¬gyobb egy ötéves gyermeknél. Az a látogató, aki egy ökör hátán nyargalt idáig, a szaxafrá¬nok országából származott, melynek lakói öregen születnek és akkor halnak meg, mikor csecsemővé válnak. Ez itt hosszú fehér szakállú, kopasz fejű és csuparánc arcú, tehát – a szaxafrán viszonyokat figyelembe véve – nagyon fiatal volt, körülbelül Barnabással egykorú. Egy kék dzsinn teveháton érkezett. Hosszú volt és vékony, és óriási turbánt viselt. Alakja emberére emlékeztetett, annak ellenére, hogy meztelen, izmoktól duzzadó felsőteste mintha csillogó kék fémből lett volna. Arcából orr és száj helyett hatal¬mas kampós sascsőr nőtt. – Kik vagytok és mit akartok? – kérdezte Hirót kicsit nyer¬sen. Úgy látszott, hogy az ünnepélyes üdvözlés ellenére sem volt meggyőződve a látogatók ártalmatlanságáról és egyedül ő nem eresztette még el a kardja markolatát. A Négy Negyed Rém, aki idáig az álmos képét mutatta, most a vidámat fordította előre és Hirótot figyelemre sem méltatva, ezeket a szavakat intézte Barnabáshoz: – Uram, Fantázia legkülönbözőbb országainak hercegei va¬gyunk és útra keltünk, hogy köszöntsünk téged és segítségedet kérjük. Jelenléted híre országról országra száll, a szél és a felhők


nevedet zengik, a tengerek hullámai dicsőséged hírét zúgják, és minden patakocska hatalmadról regél. Barnabás Atráskóra pillantott, az azonban komolyan és szin¬te szigorúan nézett a Rémre. Szája körül a legcsekélyebb mo¬soly sem látszott. – Tudjuk – vette át a szót a kék dzsinn sasrikoltáshoz hasonló éles hangon –, hogy megteremtetted Perelint, az Éjvadont és Góbát, a Színek Sivatagát. Tudjuk, hogy ettél és ittál a Tarka Halál tüzéből és meg is fürödtél benne, amit Fantáziában senki más túl nem élt volna. Tudjuk, hogy keresztülmentél a Tízezer-ajtajú Templomon, és arról is tudunk, hogy mi történt Amar¬gantban, az Ezüstvárosban. Tudjuk, uram, hogy mindenre képes vagy. Ha csak egy szót szólsz, meglesz, amit akarsz. Ezért meghívunk, jöjj hozzánk és részesíts abban a kegyben, hogy saját történetünk legyen. Mert egyikünknek sincsen. Barnabás elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – Amit tőlem kívántok, most nem tudom teljesíteni. Később mindan¬nyiótoknak segíteni fogok. Először azonban a Kislány Király¬nővel kell találkoznom. Ezért segítsetek, hogy megtaláljuk az Elefántcsonttornyot! A figurák egyáltalán nem látszottak csalódottnak. Rövid egymás közti tanácskozás után kijelentették, mindannyian fö¬löttébb örülnek Barnabás javaslatának, vagyis hogy útján elkí¬sérhetik. És röviddel ezután elindult a menet, mely most már egy kisebb karavánhoz hasonlított. Egész nap újabb jövevények csapódtak hozzájuk. Nemcsak azok a követek jelentek meg a különböző irányokból, akikről előző nap Atráskó már beszámolt, hanem még sokkal többen. Kecskelábú faunok és óriási éji manók, tündérek és koboldok, bogárlovasok és háromlábúak, egy embermagasságú kakas, magas karimás csizmában és egy felegyenesedve járó, arany¬agancsos szarvas, amely valami frakkféleséget viselt. Általában rengeteg olyan lény volt az újonnan érkezettek között, amely semmiféle emberi hasonlatosságot sem mutatott. Voltak közöt¬tük például sisakos rézhangyák, bizarr formájú vándorsziklák, fuvolaállatok, melyek hosszú csőrükkel muzsikáltak, és három úgynevezett tócsás is. Ezek elég meghökkentő módon mozog¬tak, amennyiben – ha lehet így mondani – minden lépésnél pocsolyává folytak szét és kicsivel távolabb ismét visszanyerték alakjukat. Az újonnan jöttek legfurcsábbika talán mégis egy kettős lény volt, amelynek mellső és hátsó fele egymástól függet¬lenül futkározott ide-oda. A vízilóval mutatott valami távoli hasonlóságot, csakhogy piros-fehér csíkozású volt. Számuk időközben összesen már megközelítette a százat. És mind azért jöttek, hogy Barnabást mint Fantázia Megmentőjét köszöntsék és hogy tőle saját történetet kérjenek. Ám az első hét megmagyarázta az új jövevényeknek, hogy az út először az Elefántcsonttoronyhoz vezet, és mindnyájan készeknek mutat¬koztak, hogy velük tartsanak. Hirót, Hiszár és Hikar együtt lovagolt Barnabással az immár meglehetősen hosszú menet élén. Estefelé elérték a vízesést. És az éj leszálltakor a menet el¬hagyta a magasabban fekvő síkságot, leereszkedett egy hegyi ösvényen, és egy fa nagyságú orchideákból álló erdőbe jutott, csupa foltos szirmú és kissé nyugtalanító külsejű óriásvirág közé. Ezért, mikor tábort ütöttek, elhatározták, hogy minden¬esetre őröket állítanak éjszakára. Barnabás és Atráskó a mindenfelé gazdagon tenyésző mohá¬ból puha fekhelyet hordtak össze maguknak. Fuhur a két barát köré tekeredett, fejjel befelé, úgyhogy magukban voltak és olyan biztonságban, mint egy nagy homokvárban. A levegő meleg volt és sajátságos illattal terhes, amely az orchideákból áradt és nem volt túl kellemes. Volt benne valami vészjósló.


XX.

A Látó Kéz

Tündöklött a harmat az orchideavirágokon és -leveleken az első reggeli napsugárban, amikor a karaván felfrissülve útnak eredt. Éjszaka semmi jelentős nem történt azonkívül, hogy ismét új küldöttek csatlakoztak hozzájuk, úgy, hogy az egész sereg lét¬száma közel háromszázra rúgott. Igazán látványos színjátékot nyújtott ez az annyiféle lényből összetevődő menet. Minél beljebb hatoltak az orchideaerdőbe, annál hihetetle¬nebb alakú és színű virágokkal találkoztak. És Hirót, Hiszár, Hikar lovagok hamarosan megállapították, hogy nyugtalanító érzésük, amely őrök állítására késztette őket, nem volt egész alaptalan. E növények jelentős része ugyanis húsevő virág volt, s elég nagy ahhoz, hogy akár egy egész borjút elnyeljen. Bár maguktól nem mozdultak – ennyiben nem volt szükség az őrökre –, mégis, ha valaki megérintette őket, rácsaptak, mint a csapóvas. S a lovagoknak nemegyszer kardjukat kellett hasz¬nálniuk, hogy egy-egy útitárs vagy hátasállat karját vagy lábát kiszabadítsák, miközben a teljes virágzatot ledöntötték és dara¬bokra vágták. Barnabást, aki Nyiha hátán lovagolt, állandóan sűrű tömeg¬ben vették körül a legkülönbözőbb fantáziabeli lények és igye¬keztek elérni, hogy figyelmét magukra vonják vagy legalábbis egy pillantást vethessenek rá. Barnabás azonban hallgatagon és zárkózott arccal ült a szamáröszvéren. Új kívánság ébredt benne és ez első ízben volt olyan, hogy megközelíthetetlen, sőt kimondottan komor külsőt kölcsönzött neki. Ami Atráskó és Fuhur viselkedésében, kibékülésük ellenére is a legjobban bosszantotta, az a kétségbevonhatatlan tény volt, hogy úgy kezelték őt, mint egy önállótlan gyermeket, akiért felelősséggel tartoznak s akit vezetgetni és irányítgatni kell. Ha jobban belegondolt, így volt ez már együttlétük első napjától kezdve. Hogy jönnek ehhez tulajdonképpen? Nyilván valamilyen okból fölényben érzik magukat vele szemben – akkor is, ha ezzel jót akarnak neki. Atráskó és Fuhur, minden kétséget kizáróan, védelemre szoruló, jámbor fiúnak tartják őt. S ez nem tetszett neki, a legkevésbé sem tetszett! Ő nem jámbor! Majd meglátják! Veszélyes akart lenni, veszélyes és félelmetes! Olyasvalaki, akitől mindenkinek óvakodnia kell – még Fuhurnak és Atráskónak is. A kék dzsinn – akit egyébként Iluánnak hívtak – utat tört a Barnabást körülvevő tömegen, és mellén keresztbe tett karral meghajolt. Barnabás megállt. – Mit akarsz, Iluán? Beszélj! – Uram – mondta sashangján a dzsinn érdeklődtem kicsit az újonnan csatlakózott útitársaknál. Némelyikük azt állítja, hogy ismeri ezt a vidéket és tudja, hogy minek nézünk elébe. Mind reszketnek a félelemtől, uram. – Miért? Micsoda vidék ez? – Ezt az erdőt, a húsevő orchideákkal, Oglász kertjének hívják, és a Harók nevű varázskastélyhoz tartozik, melyet a Látó Kéznek is neveznek. Ott él Fantázia leghatalmasabb és leggonoszabb varázslónője, Xaida a neve. – Jól van – felelte Barnabás –, mondd meg az aggodalmasko¬dóknak, hogy nyugodjanak meg. Velük vagyok. Iluán ismét meghajolt és távozott. Valamivel később Fuhur és Atráskó szállt le Barnabás mel¬lett, akik időközben messzire előrerepültek. A sereg éppen déli pihenőt tartott.


– Nem tudom, mire véljem – kezdte Atráskó –, három-négy óra járásnyira az orchideaerdő közepében egy építményt lát¬tunk, mely olyan, mint egy földből kinövő kéz. Elég kísérteties hatást kelt. Ha az eddigi irányt tartjuk, egyenesen nekime¬gyünk. Barnabás elmondta, hogy mit tudott meg időközben Iluán¬tól. – Ebben az esetben – vélte Atráskó – okosabb lenne irányt változtatnunk, nem gondolod? – Nem – mondta Barnabás. – De nincs semmi ok, ami arra kényszerítene bennünket, hogy Xaidával találkozzunk. Jobb lenne őt elkerülnünk. – De van okunk rá – mondta Barnabás. – Mégpedig? – Az, hogy én így szeretném – mondta Barnabás. Atráskó elhallgatott és nagy szemeket meresztett. Minthogy megint minden oldalról fantáziabeliek nyomakodtak köréjük, hogy Barnabásnak legalább egy pillantását elkapják, a beszél¬getést nem folytatták. Ebéd után azonban Atráskó visszatért és látszólag könnye¬dén a következő ajánlatot tette Barnabásnak: – Nem volna kedved repülni egyet velem Fuhur hátán? Barnabás megértette, hogy Atráskó szívét nyomja valami. Felpattantak a szerencsesárkány hátára, Atráskó előreült, Bar¬nabás mögéje, és a magasba emelkedtek. Először történt, hogy együtt repültek. Alig kerültek hallótávolon kívül, amikor Atráskó megszólalt: – Nagyon nehéz most egyedül szót váltani veled. De okvetle¬nül beszélnünk kell, Barnabás. – Mindjárt gondoltam – válaszolta Barnabás mosolyogva. – Mi a baj? – Ahova most elérkeztünk – kezdte Atráskó habozva –, és amerre tartunk, összefüggésben van valami új kívánságoddal? – Feltehetően – válaszolta kissé hűvösen Barnabás. – Igen – folytatta Atráskó –, így is gondoltuk Fuhurral. És miféle kívánság lenne az? Barnabás hallgatott. – Ne érts félre – fűzte hozzá Atráskó –, nem arról van szó, hogy félünk bárkitől vagy bármitől. De, mint a barátaid, aggó¬dunk érted. – Fölösleges – vetette oda Barnabás még hűvösebben. Atráskó hosszabb ideig hallgatott. Végre Fuhur feléjük fordí¬totta a fejét és ezt mondta: – Atráskónak nagyon ésszerű javaslata van, meg kellene hallgatnod, Bux Barnabás Boldizsár. – Megint valami jó tanáccsal szolgáltok? – kérdezte Barna¬bás gúnyos mosollyal. – Nem, nem tanáccsal, Barnabás – válaszolta Atráskó –, egy javaslattal, amely az első pillanatban talán nem fog tetszeni neked. De gondolkoznod kellene rajta, mielőtt elveted. Egész idő alatt azon törtük a fejünket, hogy miként tudnánk neked segíteni. Minden azon a hatáson alapszik, amit a Kislány Ki¬rálynő jelvénye tesz rád. AURIN hatalma nélkül nem folytatha¬tod a kívánságaidat, viszont AURIN hatalma folytán elveszted önmagad és egyre kevésbé emlékszel arra, hogy tulajdonképpen mire is törekszel. Ha nem teszünk valamit, eljön az a pillanat, amikor egyáltalán nem fogod tudni többé. – Erről beszéltünk már – mondta Barnabás –, mi van még? – Amikor annak idején én viseltem az Ékszert – folytatta Atráskó –, minden más volt. Vezérelt engem és nem vett el tőlem semmit. Talán azért, mert nem vagyok ember és nincs elveszteni való emlékem az emberi világról. Azt akarom mon¬dani, hogy nekem nem volt ártalmamra, sőt ellenkezőleg. És ezért szeretném azt javasolni, hogy add nekem AURIN-t és bízd magad egyszerűen az én irányításomra. Meg fogom keresni számodra az utat. Mi erről a véleményed? – Visszautasítom! – mondta hidegen Barnabás.


Fuhur ismét hátrafordította a fejét. – Nem vagy hajlandó legalább egy pillanatig gondolkozni rajta? – Nem – felelte Barnabás –, minek? Most először történt, hogy Atráskó megharagudott. – Barnabás, légy észnél! Be kell látnod, hogy így nem mehet tovább! Nem veszed észre, hogy teljesen megváltoztál? Mi közöd van még egyáltalán önmagadhoz? És mi lesz belőled? – Köszönöm szépen – mondta Barnabás –, igazán köszönöm, hogy szüntelenül az én dolgaimmal törődtök! Őszintén szólva, sokkal jobban örülnék, ha végül is megkímélnétek ettől. Én – ha netán elfelejtettétek volna –, én vagyok ugyanis az, aki Fantáziát megmentette, én vagyok az, akire Holdgyermek a hatalmát ráruházta. És valami oka bizonyára kellett hogy legyen, amiért így tett, különben nálad hagyhatta volna AU¬RIN-t, Atráskó. Ő azonban elvette tőled a Jelvényt és nekem adta! Megváltoztam, azt mondod? Igen, kedves Atráskóm, ebben igazad lehet! Nem vagyok többé az a jámbor, mit sem sejtő fajankó, aminek néztetek! Megmondjam, miért akarod tőlem AURIN-t megkapni? Mert féltékeny vagy rám, bizony, féltékeny. Még nem ismertek engem, de ha így folytatjátok – még egyszer jóindulatúan figyelmeztetlek benneteket –, majd megismertek! Atráskó nem felelt. Fuhur röpte hirtelen minden erejét el¬vesztette, fáradságosan vonszolta magát a légen át és egyre mélyebbre hanyatlott, mint egy meglőtt madár. – Barnabás – tört ki végül nagy nehezen Atráskóból –, amit most mondtál, nem gondolhatod komolyan. Felejtsük el. Nem mondtál semmit. – Na jó – válaszolta Barnabás –, ahogy akarod. Nem én kezdtem. De nem bánom: spongyát rá. Kis ideig egyikük sem szólt. A messzeségben az orchideaerdőből Harók vára tűnt a sze¬mükbe. Valóban, öt magasra nyújtott ujjával olyan volt, mint egy óriási kéz. – De egyet még egyszer s mindenkorra tisztázni szeretnék mondta Barnabás minden átmenet nélkül –, elhatároztam, hogy egyáltalán nem térek vissza. Örökre Fantáziában mara¬dok. Nagyon jól érzem itt magam. Éppen ezért az emlékeimről könnyen le tudok mondani. Ami pedig Fantázia jövőjét illeti: ezer új nevet tudok adni a Kislány Királynőnek. Nincs szüksé¬günk többé az emberi világra! Fuhur hirtelen éles kanyart vett és visszafelé repült. – Hé! – kiáltotta Barnabás –, mit csinálsz? Repülj tovább! Közelről akarom látni Harókot! – Nem bírom tovább – válaszolta Fuhur megtört hangon –, igazán nem bírom tovább.

Amikor később a karaván mellett földet értek, útitársaikat nagy izgalomban találták. Kiderült, hogy a csapatot megtámadták, mégpedig egy mintegy ötven jól megtermett legényből álló banda tört rájuk, fekete bogárszemű páncélba vagy fegyverzet¬be öltözve. Sokan az útitársak közül elmenekültek és csak most kezdtek egyesével vagy csoportosan visszaszállingózni. Mások bátran védekeztek, de minden eredmény nélkül. Ezek a páncélos óriások minden ellenkezést meghiúsítottak, mintha csak gyermekjáték lett volna nekik. A három lovag, Hirót, Hiszár és Hikar hősiesen küzdött, mégsem sikerült egyetlen ellenfelet sem legyőzniük. Végül is a túlerő lebírta őket, mindhármukat lefegyverezték, bilincsbe verték és elhurcolták. Az egyik fekete páncélos sajátságos bádoghangon a követke¬zőt harsogta: – Íme Harók vár úrnőjének, Xaidának üzenete Bux Barna¬bás Boldizsár számára. Az úrnő azt követeli, hogy a Megmentő feltétel nélkül adja meg magát és esküdjön meg rá, hogy egész valójával s mindennel, amije van és amit tud, hű rabszolgaként szolgálni fogja. Ha azonban erre nem lenne kész, és ha valami cselhez folyamodna, hogy Xaida akaratát meghiúsítsa, három barátja, Hirót, Hiszár és Hikar lassú, csúfos és szörnyű kínhalált fog halni. Gyorsan gondolja hát meg magát. mert a határidő holnap napfelkeltekor lejár. Ez Harók vára úrnőjének, Xaidá¬nak üzenete Bux Barnabás Boldizsár számára. Tudomásul ada¬tott.


Barnabás ajkába harapott. Atráskó és Fuhur mereven nézett maga elé, de Barnabás pontosan tudta, hogy mire gondolnak mindketten. És éppen az a tény, hogy ebből semmit nem árul¬tak el, ingerelte fel még jobban Barnabást. Az időpont azonban nem volt most alkalmas rá, hogy kérdőre vonja őket. Később lesz még rá megfelelő lehetőség. – Semmi esetre sem hajlok meg Xaida zsarolásának, ez telje¬sen világos – mondta hangosan a körülállóknak –, azonnal tervet kell készítenünk, hogyan szabadíthatjuk ki gyorsan a három rabot. – Nem lesz könnyű dolog – vélte Iluán, a sascsőrű dzsinn – ezekkel a fekete fickókkal együttesen sem tudunk boldogulni, ez kiderült. S még akkor is, ha te magad, uram és Atráskó meg a szerencsesárkány harcoltok az élünkön, sok időbe telik, mire Harók várát bevesszük. A három lovag élete Xaida kezében van, s amint észreveszi, hogy támadunk, megöli őket. Ezt biztosra veszem. – Akkor hát nem szabad észrevennie – magyarázta Barnabás –, meg kell lepnünk őket. – De hogyan? – kérdezte a Négy Negyed Rém, aki most a dühös képét fordította előre, ami elég ijesztően festett –, Xaida nagyon ravasz és minden eshetőségre fel fog készülni. – Ettől félek én is – mondta a gnómherceg –, túl sokan vagyunk ahhoz, hogy ne figyeljen fel rá, ha Harók vára felé tartunk. Ilyen hadsereg nem maradhat rejtve, még éjszaka sem. Biztosan felderítőket is állított. – Akkor – fontolgatta Barnabás – éppen ezt használhatnánk fel arra, hogy megtévesszük. – Hogy érted, uram? – Az egész karavánnal más irányba kell tovább vonulnotok, azt a látszatot keltve, mintha menekülnétek. mintha letettünk volna a három fogoly kiszabadításáról. – És mi lesz a foglyokkal? – Ez hármunk dolga lesz, Atráskóval és Fuhurral. – Csak hármótoké? – Igen – mondta Barnabás –, természetesen csak akkor, ha Atráskó és Fuhur velem tartanak. Különben egymagam vég¬zem el. Ámuló pillantásokat vetettek rá. A közelebb állók suttogva közölték a dolgot azokkal, akik nem hallhatták. – Ez. uram – kiáltotta végül a kék dzsinn –, be fog kerülni Fantázia történetébe, akár győzöl, akár alulmaradsz! – Velem jöttök? – fordult Barnabás Atráskóhoz és Fuhurhoz –, vagy van megint valami javaslatotok? – Nincs – mondta Atráskó halkan –, veled megyünk. – Akkor – adta ki a parancsot Barnabás – a csapat most induljon el, addig, amíg még világos van. Azt a látszatot kell keltenetek, hogy menekültök, tehát siessetek! Mi itt megvárjuk, amíg besötétedik. Holnap reggel újra egyesülünk veletek – a három lovaggal együtt vagy sehogy. Menjetek! Az útitársak némán meghajoltak Barnabás előtt és útnak indultak. Barnabás, Atráskó és Fuhur elrejtőztek az orchidea¬bozótban, és mozdulatlanul, némán várták az éj beálltát. Mikor bealkonyult, hirtelen halk csörrenést hallottak és lát¬ták, hogy öt óriás, fekete fickó jelenik meg az elhagyott táborhe¬lyen. Különös, gépies módon mozogtak, mindegyik teljesen egyformán. Minden rajtuk levő mintha fekete fémből készült volna, még az arcuk is vas álarcnak látszott. Egyszerre álltak meg és fordultak abba az irányba, amerre a karaván eltűnt, és anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz, ütemes lépés¬ben követték a nyomát. Azután minden újra elcsendesedett. – Úgy látszik, beválik a terv – súgta Barnabás. – Csak öten voltak – válaszolta Atráskó. – Hol a többi? – Biztosan ez az öt hívja majd őket valami módon – vélte Barnabás.


Mikor végre egészen sötét lett, óvatosan előbújtak rejtekük¬ből, és Fuhur két lovasával hangtalanul a magasba emelkedett. Lehetőleg alacsonyan szállt az orchideaerdő koronái felett, nehogy felfedezzék őket. Hisz az irány voltaképpen adva volt, ugyanaz, amit már délután is követtek. Körülbelül negyedórai sebes siklás után azon kezdtek tanakodni, hogy és mint fogják Harók várát megtalálni. A sötétség áthatolhatatlan volt. Ám néhány perc múlva feltűnt előttük a vár. Ezer ablaka fényesen ki volt világítva. Xaida nyilván fontosnak tartotta, hogy jól látható legyen. Ez persze teljesen érthető volt, hisz Barnabás látogatását várta, ha nem is ebben az értelemben. Fuhur elővigyázatosan siklott a földre az orchideák között, gyöngyházfehér pikkelyruhája ugyanis szikrázott és visszaverte a fényt. És egyelőre senkinek sem volt szabad meglátnia őket. A növényzet védelme alatt közelítették meg a várat. A nagy bejárati kapu előtt tíz páncélos óriás őrködött. És minden kivilágított ablaknál állt egy-egy, feketén és mozdulatlanul, mint egy fenyegető árny. Harók vára kis magaslaton állt, amelyet nem borított be az orchideák sűrűje. Az épület alakja valóban olyan volt, mint egy földből kinövő óriás kézé. Minden ujj egy-egy torony volt és a hüvelykujj az erkély, melyen újabb torony emelkedett. Az épület sok emelet magas volt, minden ujjperec egy-egy szintet alkotott, s az ablakok világító szemekhez hasonlítottak, amelyek a tájat kémlelték minden irányban. Joggal nevezték a Látó Kéznek. – Meg kell találnunk azt a helyet – súgta Barnabás Atráskó fülébe –, ahova a foglyokat rejtették. Atráskó bólintott és intett Barnabásnak, hogy legyen csend¬ben és maradjon Fuhurral. Azután a legkisebb nesz nélkül, hason csúszva ott hagyta őket. Sok időbe telt, míg visszajött. – Az egész várat körülcserkésztem – suttogta –, csak ez az egy bejárata van. De ezt aztán erősen őrzik. Csak legfelül, a középső ujj hegyén fedeztem fel egy padlásablakot, melynél mintha nem állna páncélos óriás. De ha Fuhurral felszállunk, feltétlenül meglátnak minket. A foglyok valószínűleg a pincében vannak, mindenesetre egy ízben valami hosszú jajkiáltást hallottam, mely mintha nagy mélységből jött volna. Barnabás feszülten gondolkozott. Azután ezt suttogta: – Megpróbálok feljutni ahhoz a padlás-ablakhoz. Közben nektek Fuhurral el kell terelnetek az őrök figyelmét. Tegyetek valamit, hogy azt higgyék, a bejárati kaput akarjuk megtámad¬ni. Az összes őrt ide kell csalogatnotok. De csak csalogatni, érted? Nehogy valami harcba keveredjetek! Azalatt én megpró¬bálok hátulról felmászni a Kézre. Tartsd fel a fickókat, amed¬dig csak lehet. De ne kockáztass! Hagyj nekem néhány percet, mielőtt elkezded. Atráskó bólintott és megszorította Barnabás kezét. Ekkor Barnabás levette ezüstköpenyét és elosont a sötétben. Széles félkörben lopózott az épület körül. Alig érte el a hátsó oldalt, már hallotta is Atráskó hangos kiáltását: – Hahó! Ismeritek Bux Barnabás Boldizsárt, Fantázia Meg¬mentőjét? Eljött ide, de nem azért, hogy Xaida kegyéért könyö¬rögjön, hanem hogy még egy lehetőséget adjon neki a foglyok szabadon bocsátására. Ezzel a feltétellel megtarthatja nyomo¬rúságos életét! Barnabás még éppen hogy ki tudott kémlelni a bozótból, a vár egyik sarka mellől. Atráskó magára vette az ezüstköpenyt és kékesfekete haját turbánszerűen felcsavarta. Annak, aki csak felületesen ismerte őket, valóban bizonyos hasonlóságot mutat¬tak. A fekete páncélos óriások egy pillanatig mintha tétováztak volna. De csak egy pillanatig. Ekkor Atráskó felé rontottak, hallatszott lépteik fémes döngése. Az ablakokban levő árnyak is megmozdultak, elhagyták helyüket, hogy megnézzék, mi történt. Más részük nagy tömegben tódult ki a bejárati kapun. Ahogy az elsők már majdnem elérték Atráskót, az, mint a menyét, siklott ki a kezük közül s a következő pillanatban már Fuhur hátán ülve tűnt fel a fejük felett. A páncélosok kardjuk¬kal ide-oda hadonásztak a levegőben és a magasba ugráltak, de nem tudták elérni. Barnabás villámgyorsan a várhoz suhant és mászni kezdett felfelé a homlokzaton. Helyenként segítették az ablakpárká¬nyok és kiugró falrészek, de leginkább csak az ujjhegyeivel


tartotta fenn magát. Egyre magasabbra kúszott, egyszer letört egy kis faldarab, amelyen támaszt keresett a lába, úgyhogy másodpercekig csak fél kézen lógott, de azután felhúzta magát, kapaszkodót talált a másik kezének is, majd tovább mászott. Mikor végre elérte a tornyokat, gyorsabban tudott haladni, mert az egymástól való távolságuk olyan kicsi volt, hogy meg tudta vetni közöttük a lábát és így a magasba nyomakodhatott. Végül megtalálta a padlásablakot és bebújt rajta. Ebben a toronyszobában csakugyan nem volt egyetlen őr sem, ki tudja, miért? Kinyitotta az ajtót, és egy szűk menetű csigalépcsőt látott maga előtt. Nesztelenül indult el rajta lefelé. Ahogy egy emelettel lejjebb ért, két fekete őrt látott az egyik ablakban, akik némán figyelték az odalenn történteket. Sikerült a hátuk mögött észrevétlenül elosonnia. Újabb lépcsőkön, átjárókon és folyosókon lopózott tovább. Egyvalami biztos volt: ezek a páncélos óriások legyőzhetetlenek lehetnek a harcban, de mint őrök, nem sokat érnek. Végre a pince szintjére ért. Rögtön megérezte a nyomasztó dohszagról és a hidegről, amely az arcába csapott. Szerencsére az itteni őrök nyilván mind felszaladtak, hogy a Bux Barnabás Boldizsárnak vélt személyt elfogják. Mindenesetre egy sem volt látható közülük. Fáklyák álltak ki a falakból és megvilágították az utat. Mindig mélyebbre és mélyebbre vitt a lépcső. Barnabásnak úgy rémlett, mintha a föld alatt ugyanannyi emelet lenne, mint felette. Végül elérte a legmélyebbet, és akkor meg¬pillantotta azt a börtönt is, amelyben Hirót, Hiszár és Hikar sínylődött. Siralmas látvány volt. Csuklójuknál fogva felakasztva, hosszú vasláncokon lógtak a levegőben valami árok felett, amely feneketlen fekete lyuknak látszott. A láncok a börtön mennyezetéhez erősített csigákon át egy csörlőhöz vezettek, de ezt egy acélból készült nagy függőla¬kat zárta le, és mozdíthatatlan volt. Barnabás tanácstalanul állt. A három rab szeme csukva volt, mintha elájultak volna, de most Hikar, a Szívós felnyitotta bal szemét és száraz ajakkal ezt mormolta: – Hé, barátaim, nézzétek csak, ki van itt! Erre fáradságosan felemelte szemhéját a két másik is, s amint Barnabást megpillantották, mosoly suhant át az ajkukon. – Tudtuk, hogy nem hagy cserben minket, uram – krákogta Hirót. – Hogy szedhetnélek le innen titeket? – kérdezte Barnabás – a csörlő le van zárva. – Vegye elő a kardját – tört ki a szó Hiszárból –, és egyszerű¬en vágja szét a láncokat. – Hogy a mélységbe zuhanjunk? – kérdezte Hirót –, nem valami jó elgondolás. – Nem is tudom előhúzni – mondta Barnabás Kamondá¬nak magától kell a kezembe pattannia. – Hm – dörmögte Hikar –, ez a bosszantó a varázskardokkal. Ha az embernek szüksége van rájuk, megmakacsolják magukat. – Hé! – suttogta hirtelen Hiszár –, volt ennek a csörlőnek kulcsa is. Hova a csudába dughatták? – Kell lennie valahol egy laza kőlapnak – tette hozzá Hirót. – Nem láttam elég jól, amikor ide felhúztak. Barnabás alaposabban körülnézett. A világítás homályos és vibráló volt, de párszori fel-alá lépegetés után felfedezett a földön egy kőlapot, mely kissé kiállt. Óvatosan megemelte és valóban ott volt a kulcs. Most aztán ki tudta nyitni a nagy lakatot és szabaddá tette a csörlőt. Lassan tekerni kezdte, de olyan hangosan recsegett-ropogott, hogy feltétlenül hallható volt a pince felsőbb emelete¬in is. Ha a páncélos óriások nem teljesen süketek, ez felriasztja őket. De most már az sem segített volna, ha abbahagyja. Barna¬bás folytatta a tekerést, míg a három lovag a mélység peremének magasságába nem ért. Ekkor elkezdték magukat ide-oda himbálni és végül lábukkal elérték a szilárd talajt. Mikor ez megtörtént, Barnabás egészen leengedte őket. Kimerülten ha¬nyatlottak alá és ott maradtak elnyúlva, ahol voltak. S a vastag láncok még mindig a csuklójukon lógtak.


Barnabásnak nem sok ideje maradt a gondolkozásra, mert fémesen döngő léptek közeledtek a pince kőlépcsőjén, először csak egy-egy, majd egyre több. Az őrök jöttek. Fegyverzetük úgy csillogott a fáklyafényben, mint óriási bogarak páncélja. Kardot rántottak, mindnyájan ugyanazzal a mozdulattal, és Barnabásra rontottak, aki a szűk börtönajtó mögött állt. És ekkor végre kipattant rozsdás hüvelyéből Kamonda és Barnabás kezébe ugrott. Mint a villám támadt a fényes kardlap az első páncélos óriásra, és még mielőtt Barnabás maga is igazából felfogta volna, hogy mi történt, darabokra vágta. És most derült ki, hogy mi volt a nyitjuk ezeknek a fickóknak: üresek voltak, csupán páncéllemezekből álltak, melyek maguktól mozogtak és belsejükben nem volt más, mint a puszta semmi. Barnabás előnyös helyzetben volt, mert a börtön szűk ajtaján keresztül mindig csak egyesével tudták őt megközelíteni és Kamonda egymás után ronggyá aprította őket. Hamarosan halomban feküdtek a földön, mint valami gigantikus madár fekete tojásának héjai. Miután vagy húszan hevertek közülük darabokban, úgy tetszett, hogy a többiek más tervet eszeltek ki. Visszavonultak, nyilván azért, hogy Barnabást egy számukra kedvezőbb helyen várják meg. Barnabás kihasználta az alkalmat, hogy a három lovag csuk¬lóján lévő láncokat Kamonda pengéjével gyorsan eltávolítsa. Hirót és Hikar nehézkesen felemelkedtek és megpróbálták kirántani kardjukat, amelyet különösképpen nem vettek el tőlük, de nem tudtak Barnabás segítségére lenni, mert kezük a hosszú függéstől érzéketlen lett és nem engedelmeskedett. Hiszár, a legtörékenyebb közülük, még olyan állapotban sem volt, hogy saját erejéből fel tudjon állni. Két társának kellett őt támogat¬nia. – Ne aggódjatok – mondta Barnabás – Kamondának nincs szüksége támogatásra. Maradjatok mögöttem és ne okozzatok külön nehézséget azzal, hogy segíteni próbáltok nekem. Elhagyták a börtönt, lassan felfelé lépkedtek a lépcsőn, egy nagy, teremszerű helyiségbe jutottak – és itt hirtelen minden fáklya kialudt. Ám Kamonda ragyogó fényt árasztott. Ismét sok páncélos óriás fémesen döngő léptének közeledése hallatszott. – Gyorsan! – mondta Barnabás –, vissza a lépcsőre. Én itt védekezem! Nem láthatta, hogy a három lovag követte-e a parancsát és nem is volt rá ideje, hogy meggyőződjön róla, mert Kamonda máris táncolni kezdett a kezében. És a belőle áradó éles, fehér fény nappali világosságot teremtett a csarnokban. A támadók ugyan odább szorították Barnabást a lépcsőfeljárótól, hogy minden oldalról neki tudjanak rontani, mégsem érte őt egyetlen¬egy sem hatalmas csapásaikból. Kamonda oly sebesen örvény¬lett körülötte, hogy kardok százainak látszott, amelyeket már meg sem lehet egymástól különböztetni. És végül ott állt Barna¬bás egy összevagdalt fekete páncélokból álló romhalmaz köze¬pén. Semmi nem mozdult. – Jöjjetek! – kiáltotta társainak. A három lovag előlépett a lépcsőfeljáróból és nagy szemeket meresztett. – Ilyesmit még nem láttam soha, szavamra mondom! – mondta Hirót és remegett a bajsza. – Még az unokáimnak is mesélni fogom – hebegte Hiszár. – És sajnos, el se fogják hinni – fűzte hozzá sajnálkozva Hikar. Barnabás tétovázva állt kezében a karddal, de az egyszer csak visszaugrott a hüvelyébe. – A veszély, úgy látszik, elmúlt – mondta. – Legalábbis az, ami karddal kivédhető –állapította meg Hikar. – Mit csinálunk most? – Most – válaszolta Barnabás – szeretném személyesen meg¬ismerni Xaidát. Kis beszélnivalóm van vele. Mind a négyen megindultak hát fölfelé a pinceemeletekre vezető lépcsőn, amíg a földszintre nem jutottak. Itt egy előcsar¬nokszerű helyiségben várt rájuk Atráskó és Fuhur. – Derék dolog volt mindkettőtöktől! – mondta Barnabás és vállon veregette Atráskót. – Mi történt a páncélos óriásokkal? – tudakolta Atráskó. – Üres dió mind! – vetette oda Barnabás könnyedén. – Hol van Xaida? – Fenn, a varázstermében – felelte Atráskó.


– Gyertek velem! – mondta Barnabás. Újra magára vette ezüstköpenyét, amelyet Atráskó odatartott elébe. Azután mindnyájan nekivágtak a széles kőlépcsőnek, amely a felső emeletekre vitt. Fuhur is velük ment. Amikor Barnabás kíséretével a nagy varázsterembe lépett, Xaida felemelkedett piros koralltrónjáról. Sokkal magasabb volt Barnabásnál és nagyon szép. Hosszú, lila selyemruhát viselt, tűzvörös haja fonadékokból és varkocsokból álló különle¬ges frizurává tornyosult. Arca márványfehér volt, hasonlókép¬pen hosszú, keskeny keze is. Tekintete talányos és zavarba ejtő volt, és Barnabásnak némi időre volt szüksége, hogy rájöjjön, mitől: két különböző szeme volt, az egyik zöld, a másik piros. Reszketett, mint aki fél Barnabástól. Barnabás farkasszemet nézett vele, mire lebocsátotta hosszú szempilláit. A helyiség tele volt mindenféle ismeretlen rendeltetésű furcsa tárggyal, nagy képes glóbuszokkal, csillagórákkal és a magasból függő ingákkal. Közöttük pazar füstölőedények álltak, melyek¬ből különféle színű, nehéz füstfelhők gomolyogtak elő és köd módjára kúsztak tova a padlón. Barnabás mindeddig egy szót sem szólt. S ez, úgy látszik, kihozta a sodrából Xaidát, mert hirtelen odafutott hozzá és földre borult előtte. Azután megfogta Barnabás egyik lábát és ráhelyezte a saját tarkójára. – Uram és Mesterem – mondta mély, bársonyos és meghatá¬rozhatatlanul fátyolos hangon –, senki sem állhat ellen neked Fantáziában. Hatalmasabb vagy a hatalmasoknál és veszélye¬sebb minden démonoknál. Ha úgy tartja kedved, hogy meg¬bosszuld magad, mert oly balga voltam, hogy nem ismertem fel nagyságodat, taposs el engem. Megérdemeltem haragodat. Ha azonban azt a nagylelkűséget, amiről híres vagy, velem, méltat¬lannal szemben is tanúsítani kívánnád, tűrd el, hogy mint engedelmes rabszolganőd, alávessem magam akaratodnak és megesküdjem, hogy téged mindazzal, ami vagyok, amim van és amit tudok, szolgálni foglak. Taníts, hogy azt tegyem, amit kívánatosnak tartasz, és én alázatos tanítványod leszek és sze¬med minden rebbenését követni fogom. Bánom, amit ellened terveztem és kegyelmedért esedezem. – Állj fel, Xaida! – mondta Barnabás. Haragudott rá, de a varázslónő beszéde tetszett neki. S ha Xaida valóban csak tájékozatlanságból fordult ellene és ha ezt igazán ilyen keserűen megbánta, akkor Barnabás méltóságán aluli volna, ha most még meg is büntetné. És minthogy késznek mutatkozott arra is, hogy megtanulja tőle, mi az, amit Barnabás kívánatosnak tart, tulajdonképpen semmi oka nem volt rá, hogy kérését visszautasítsa. Xaida felemelkedett és lehajtott fejjel állt előtte. – Feltétel nélkül engedelmeskedsz nekem – kérdezte Barnabás –, ha még¬oly nehezedre esik is, amit parancsolok minden ellentmondás és zúgolódás nélkül? – Így lesz, Uram és Mesterem – válaszolta Xaida –, és meglá¬tod, minden, amit akarunk, teljesül, ha egyesítjük az én összes tudományomat a te hatalmaddal. – Jó – felelte Barnabás – szolgálatomba fogadlak. Elhagyod ezt a várat és velem jössz az Elefántcsonttoronyhoz, ahol Hold¬gyermekkel szándékozom találkozni. Xaida szeme egy másodperc töredékére pirosan és zölden izzott fel, de nyomban ismét lebocsátotta hosszú szempilláit és ezt mondta: – Engedelmeskedem, Uram és Mesterem. Mindnyájan levonultak és kiléptek a várból. – Először meg kell találnunk többi útitársunkat – rendelke¬zett Barnabás –, ki tudja, hol vannak most? – Nem túl messze innen – mondta Xaida –, kissé félrevezet¬tem őket. – De utoljára – mondta Barnabás. – Igen, utoljára, Uram – ismételte a varázslónő –, de hogyan akarunk odajutni? Gyalogosan menjek? Éjszaka és ezen az erdőn keresztül? – Fuhur visz minket – parancsolta Barnabás –, elég erős ahhoz, hogy mindnyájunkat szállítson.


Fuhur felemelte a fejét és Barnabásra nézett. Rubinpiros szemgolyója szikrázott. – Erősnek elég erős vagyok, Bux Barnabás Boldizsár – zen¬gett bronzhangja –, de ezt a némbert nem viszem. – De igen – mondta Barnabás –, mert így parancsolom! A szerencsesárkány Atráskóra nézett, s az észrevétlenül bó¬lintott. Barnabás mégis meglátta. Mindnyájan Fuhur hátára ültek, aki azonnal a légbe emelke¬dett. – Merre? – kérdezte. – Egyenesen előre! – mondta Xaida. – Merre? – kérdezte Fuhur még egyszer, mintha nem hallot¬ta volna. – Előre! – kiáltotta oda Barnabás –, nagyon jól értetted! – Menj csak! – mondta halkan Atráskó, és Fuhur ment. Fél óra múlva – már hajnalodott – tábortüzeket pillantottak meg maguk alatt, és Fuhur leereszkedett. Időközben újabb fantáziabeliek csatlakoztak hozzájuk, és sokan közülük sátrakat hoztak magukkal. A tábor, mely az orchideaerdő szélén, egy tágas, virágos mezőn terült el, most egy szabályos sátorvároshoz hasonlított. – Hányan vannak már? – érdeklődött Barnabás, és Iluán, a kék dzsinn, aki közben a csapat vezetője lett és most megjelent Barnabás üdvözlésére, elmondta, hogy még nem tudták pontosan számba venni a jelenlevőket, de biztosan közel vannak már az ezerhez. Egyébként történt itt még valami egyéb, meglehető¬sen furcsa dolog: röviddel azután, hogy tábort ütöttek, tehát még éjfél előtt, öt páncélos óriás jelent meg. Azonban békésen viselkedtek és félrevonultak. Természetesen senki sem mert közeledni hozzájuk. És egy piros korallból levő nagy gyaloghin¬tót hoztak magukkal, amely azonban üres. – Ezek az én hordozóim – mondta Xaida kérlelő hangon Barnabásnak –, tegnap este előreküldtem őket. Ez a legkelleme¬sebb utazási mód. Ha megengeded, Uram. – Nekem ez nem tetszik – vágott a szavába Atráskó. – Miért nem? – kérdezte Barnabás –, mi az ellenvetésed? – Úgy utazhat, ahogy akar – felelte Atráskó élesen –, de az, hogy a gyaloghintót már tegnap este elküldte, azt jelenti, előre tudta, hogy ide fog jönni. Minden az ő terve szerint ment, Barnabás. Győzelmed a valóságban vereség. Szándékosan ha¬gyott győzni, hogy a maga módján megnyerjen magának. – Hagyd abba! – kiáltotta dühtől vörösen Barnabás –, nem kérdeztem a véleményedet! Örökös oktatásaid a végén még beteggé tesznek! Most a győzelmemet is elvitatnád, a nagylelkűségemet meg nevetségessé tennéd! Atráskó válaszolni akart valamit, de Barnabás rákiáltott: – Fogd be a szád és hagyj engem békén! Ha nem tetszik kettőtöknek, amit teszek és amilyen vagyok, csak menjetek az utatokra! Nem tartalak vissza benneteket! Menjetek, ahova akartok! Elegem van belőletek! Barnabás összefonta karját a mellén és hátat fordított Atrás¬kónak. A körülöttük álló tömeg visszafojtotta a lélegzetét. At¬ráskó egy ideig kihúzott derékkal, némán állt. Eddig még soha nem utasította őt rendre Barnabás mások előtt. Torka úgy összeszorult, hogy csak nehezen kapott levegőt. Várt még egy darabig, de minthogy Barnabás nem nézett újra felé, lassan megfordult és elment. Fuhur követte. Xaida mosolygott. Mosolya nem sok jót ígért. Barnabásban azonban ebben a pillanatban kialudt annak az emléke, hogy saját világában annak idején gyermek volt.


XXI.

A Csillag-kolostor

Új meg új küldöttek csatlakoztak szünet nélkül Fantázia minden tájáról ahhoz a sokasághoz, amely Barnabást az Elefántcsont¬torony felé tartó útján kísérte. Hiábavaló volt minden népszám¬lálás, ugyanis alig készültek el vele, ismét újabb küldöttek jöttek. Egy sok ezer főből álló sereg kerekedett fel minden reg¬gel, és amikor megpihentek, a tábor az elképzelhető legkülönö¬sebb sátorváros képét nyújtotta. Minthogy Barnabás útitársai nemcsak alakjukban, de testi nagyságukban is igen elütőek vol¬tak egymástól, sátraik is nagy változatosságot mutattak, a cir¬kuszi aréna nagyságúaktól kezdve olyanokig, melyek nem vol¬tak nagyobbak egy gyűszűnél. Leírhatatlanul sokfélék voltak a kocsik és egyéb járművek is, melyeken a küldöttek utaztak, az egész közönséges ekhós szekerektől és hintóktól kezdve a fölöt¬tébb különös guruló hordókig, ugráló gömbökig vagy önműkö¬dően mászó lábas tartályokig. Időközben Barnabás számára is kerítettek egy sátrat, és ez volt mind közt a legpazarabb. Olyan volt, mint egy kis ház, és ragyogó, színpompás selyemből készült, telis-tele hímezve aranyés ezüstképekkel. Tetején zászló lobogott, melyen egy hétágú gyertyatartó szerepelt címer gyanánt. A sátor belsejét takarókkal és párnákkal bélelték puhára. Bárhol ütött is a sereg tábort – ez a sátor mindig középen állt. És a kék dzsinn, aki közben valami komornyik- és testőrféléje lett Barnabásnak, őrt állt a bejáratnál. Atráskó és Fuhur még Barnabás kísérőinek seregével tartott, de a nyilvános rendreutasítás óta egy szót sem beszéltek egy¬mással. Barnabás titokban arra várt, hogy Atráskó engedni fog és bocsánatát kéri. Ám Atráskó semmi ilyesmit nem tett. Úgy látszott, hogy Fuhur sem hajlandó Barnabást elismerni. Pedig éppen ezt kellene egyszer már megtanulniuk, gondolta magá¬ban Barnabás! Ha arra megy ki a dolog, hogy ki bírja tovább, végül is be kell látniuk, hogy Barnabás akarata hajlíthatatlan. De ha engednének, tárt karokkal fogadná őket. Ha Atráskó letérdelne előtte, akkor felemelné és azt mondaná: ne térdelj előttem, Atráskó, mert a barátom vagy és az is maradsz ... Ám azok ketten egyelőre a sereg végén meneteltek. Fuhur mintha elfelejtett volna repülni, gyalog kocogott, Atráskó pedig mellette ment, többnyire lehajtott fejjel. Míg korábban előőrs¬ként mindig megelőzték a többieket a levegőben, most utóvéd¬ként leghátul kullogtak. Barnabás nem örült ennek, de nem tudott rajta változtatni. Mikor a sereg úton volt, Barnabás legtöbbnyire az élen lovagolt, Nyiha szamáröszvér hátán. Egyre gyakrabban fordult elő azonban, hogy ehhez nem volt kedve, és inkább Xaidát látogatta meg gyaloghintójában. A varázslónő mindig a legna¬gyobb tisztelettel fogadta, átengedte neki a legkényelmesebb helyet és a lábához telepedett. Mindig talált valami érdekes beszédtémát és kerülte a kérdezősködést Barnabás múltjáról az emberi világban, mert észrevette, hogy a fiúnak kellemetlen erről beszélni. Majdnem szünet nélkül füstölt a mellette álló keleti vízipipából. Ennek csöve olyan volt, mint egy smaragd¬zöld vipera, és szopókája, melyet a nő hosszú, márványfehér ujjai között tartott, kígyófejhez hasonlított. Mikor megszívta, mintha megcsókolta volna. A füstfelhőcskék, amelyeket élvezet¬tel eregetett a száján és orrán át, minden fújásnál más színűek voltak, hol kékek, hol sárgák, rózsaszínűek, zöldek vagy lilák. – Egyet szeretnék már régen kérdezni tőled, Xaida – mondta egy ilyen látogatás alkalmával Barnabás, miközben elgondol¬kozva nézegette a fekete bogárpáncélos óriáslegényeket, akik tökéletesen egy ütemre lépegetve vitték a gyaloghintót. – Rabszolganőd figyel rád – válaszolta Xaida.


– Amikor páncélos óriásaiddal harcoltam – folytatta Barna¬bás –, kiderült, hogy csupán fegyverzetből állnak és belül üre¬sek. Mi mozgatja őket tulajdonképpen? – Az én akaratom – felelte mosolyogva Xaida. – Éppen azért engedelmeskednek az akaratomnak, mert üresek. Mindent, ami üres, irányítani képes az akaratom. Kétféle színű szemével Barnabást méregette. Barnabás meghatározhatatlan nyugtalanságot érzett ettől a pillantástól, de a nő máris újra lebocsátotta szempilláit. – Én is irányíthatom őket az akaratommal? – kérdezte Bar¬nabás. – Természetesen, Uram és Mesterem – adta meg a nő a választ –, százszorta inkább, mint én, aki hozzád képest semmi vagyok. Megpróbálod? – Most nem – felelte Barnabás, akinek kényelmetlen volt a dolog –, talán más alkalommal. – Igazán jobbnak találod, hogy egy öreg szamáröszvér hátán lovagolsz – folytatta Xaida –, mint hogy olyan óriásfigurák hordozzanak, akiket a te akaratod mozgat? – Nyiha szívesen hordoz engem – mondta Barnabás kissé rosszkedvűen –, boldog, ha vihet. – Tehát az ő kedvéért teszed? – Miért ne? – kérdezte Barnabás. – Mi ebben a rossz? Xaida zöld füstöt fújt ki a száján. – Ó, semmi, Uram. Mi lehetne rossz, amit te teszel? – Hova akarsz kilyukadni, Xaida? A nő lehajtotta tűzvörös fejét. – Túl sokat foglalkozol másokkal, Uram és Mesterem – sut¬togta. – De senki sem méltó arra, hogy figyelmedet elvonja saját magad mindennél fontosabb fejlődéséről. Ha nem haragudnál meg a merészségemért, ó, Uram, adnék neked egy tanácsot: törődj többet a tökéletességeddel! – Mi köze van ennek az öreg Nyihához? – Nem sok, Uram, szinte semmi. Csupán. . . a szamáröszvér nem méltó hátasállat olyasvalaki számára, mint te. Bánt, hogy téged ilyen . . . közönséges állat hátán látlak. Összes útitársad is csodálkozik rajta. Egyedül te, Uram és Mesterem, te nem tudod, hogy mivel tartozol önmagadnak. Barnabás nem szólt semmit, de Xaida szavai mély hatással voltak rá. Amikor másnap a sereg vele és Nyihával az élen egy csoda¬szép ligetes tájon vonult át, melyet itt-ott illatos kis orgonaer¬dők szakítottak meg, Barnabás a déli pihenőt használta fel, hogy Xaida javaslatát megvalósítsa. – Ide figyelj, Nyiha – mondta és megsimogatta a szamárösz¬vér nyakát –, eljött az ideje: meg kell válnunk egymástól. Nyiha feljajdult. – Miért, uram? – sírt fel. – Olyan rosszul végeztem a dolgo¬mat? – Sötét szeme sarkából könnyek csurogtak. – Dehogyis – sietett vigasztalni Barnabás –, ellenkezőleg, az egész hosszú úton végig olyan gyengéden hordoztál és olyan türelmes és készséges voltál, hogy köszönetképpen meg szeret¬nélek jutalmazni. – Nem kell nekem más jutalom – felelte Nyiha –, csak az, hogy továbbra is vihesselek. Mi jobbat kívánhatnék? – Nem mondtad-e – folytatta Barnabás –, hogy szomorú vagy, amiért a te fajtád nem szülhet gyermeket? – Igen – mondta Nyiha bánatosan –, mert szeretnék nekik ezekről a napokról mesélni, ha egyszer nagyon öreg leszek. – Jó – mondta Barnabás –, akkor most mesélek neked egy történetet, amelynek valóra kell válnia. S ezt csak neked, egye¬dül csak neked mesélem, mert neked szól. Akkor kezébe vette Nyiha hosszú fülét és belesuttogta:


– Nem messze innen, egy kis orgonaerdőben gyermeked apja vár rád, egy fehér, hattyúszárnyú mén. Hosszú sörénye és farka a földet verdesi. Titokban már napok óta követ minket, mert halálosan szerelmes beléd. – Belém? – kiáltotta csaknem ijedten Nyiha –, de én csak egy szamáröszvér vagyok és nem is nagyon fiatal! – Szemében – mondta Barnabás halkan – te vagy Fantázia legszebb teremtménye, éppen mert olyan vagy, amilyen vagy. S talán azért is, mert engem hordoztál. De nagyon szégyenlős, és nem mer hozzád közeledni ennyi mindenki előtt. Neked kell hozzá menned, különben belehal a vágyakozásba. – Ó, egek – tanácstalankodott Nyiha –, ilyen komoly a do¬log? – Igen – suttogta a fülébe Barnabás –, és minden jót, Nyiha! Siess csak, meg fogod találni. Nyiha néhány lépést tett, de visszafordult. – Őszintén szólva – vallotta be – félek egy kicsit. – Bátorság! – mondta Barnabás mosolyogva –, és ne felejts el a gyerekeidnek és az unokáidnak mesélni rólam. – Köszönöm, uram! – válaszolta a maga egyszerű módján Nyiha és elindult. Barnabás hosszan nézett utána, ahogy tovaporoszkált, és nem érezte valami boldognak magát, hogy elküldte. Bement pazar sátrába, lefeküdt a puha párnákra és a mennyezetet bámulta. Egyre azt mondogatta magának, hogy Nyiha leg¬hőbb vágyát teljesítette. Ez azonban nem tudta sötét hangula¬tát eloszlatni. Nagyon sok múlik azon, hogy mikor és miért teszünk jót valakivel. De ez csak Barnabásra tartozott, mert Nyiha valóban ráta¬lált a hófehér, szárnyas ménre és nászt ült vele. És később fia született, egy hófehér szárnyas szamáröszvér, akit Pataplánnak neveztek. Tetteiről még sokat beszéltek Fantázia-szerte, de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Ettől kezdve Barnabás Xaida gyaloghintóján utazott to¬vább. A varázslónő még azt is felajánlotta, hogy kiszáll és gyalogosan megy mellette, hogy minden elképzelhető kényelme meglegyen, de ezt Barnabás nem akarta elfogadni. Így ketten ültek a tágas korallhintóban, amely a sereg élén utazott. Barnabás még mindig kissé mogorva volt, Xaidával szemben is, hiszen tőle kapta azt a tanácsot, hogy megváljon szamár¬öszvérétől. És Xaida ezt nagyon hamar felmérte. A fiú kurta válaszaiból nem alakulhatott ki igazi beszélgetés. Hogy felélénkítse őt, vidáman így szólt hozzá: – Szeretnélek megajándékozni valamivel, Uram és Meste¬rem, ha kegyeskednél elfogadni. Az ülőpárnák alól egy rendkívül pazarul díszített ládikót húzott elő. Barnabás várakozóan egyenesedett fel. Xaida kinyi¬totta a ládikót és egy keskeny övet vett ki belőle, amely csukló¬san mozgó szemekből állt, mint valami lánc. Valamennyi szem és a kapocs is tiszta üvegből volt. – Mi ez? – érdeklődött Barnabás. Az öv halkan megcsörrent a nő kezében. – Olyan öv, amely láthatatlanná tesz. De nevet kell adnod neki, Uram, hogy a tiéd lehessen. Barnabás rátekintett. – Özlár, az Öv – mondta aztán. Xaida mosolyogva bólintott. – Most már a tiéd. Barnabás átvette az övet és tétovázva tartotta a kezében. – Nem akarnád mindjárt kipróbálni – kérdezte Xaida hogy a hatásáról meggyőződhess? Barnabás az övet a csípőjére kötötte és úgy érezte, mintha ráöntötték volna. Valóban csak érezte, mert nem láthatta ma¬gát, sem a testét, sem a lábát vagy a kezét. Felettébb kellemet¬len érzés volt, és megpróbálta azon nyomban kinyitni a kap¬csot. De minthogy már sem a kezét, sem az övet nem láthatta, nem boldogult vele. – Segítség! – kiáltotta elfúló hangon. Hirtelen félelem támadt benne, hogy soha többé nem tudja levenni magáról Özlárt és örökre láthatatlan marad.


– Először meg kell tanulnod a vele való bánást – mondta Xaida –, én is így jártam, Uram és Parancsolóm. Engedd meg, hogy segítsek! Belemarkolt az üres levegőbe, egy szemvillanás alatt kinyi¬totta az övet, és Barnabás újra látta önmagát. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle. Aztán nevetni kezdett, és Xaida is mosolygott, és szippantott egyet a kígyószopókájú vízipipából. Mindenestre más irányba terelte a fiú gondolatait. – Most biztosabban vagy védve minden ártalom ellen – jegyezte meg gyengéden –, s ez nekem fontosabb, mintsem elmondhatnám, Uram. – Ártalom? – tudakolta Barnabás még mindig egy kissé za¬vartan –, miféle ártalomról beszélsz? – Ó, senki nem érhet fel hozzád – suttogta Xaida –, ha bölcs vagy. A veszély benned magadban rejlik, s ezért nehéz tőle megvédeni téged. – Mit értesz azon, hogy – magamban? – kérdezte Barnabás. – A bölcsesség annyit jelent, mint a dolgok felett állni, senkit sem gyűlölni és senkit sem szeretni. Neked, Uram, azonban még mindig fontos a barátság. Szíved még nem hűvös és részvétlen, mint egy havas hegycsúcs – és így árthatnak neked. – És ki lenne az? – Az, akihez minden dölyfössége ellenére még mindig ragasz¬kodsz. – Fejezd ki magad világosabban! – A pimasz és tiszteletlen kis vadóc a zöldbőrűek nemzetségé¬ből, Uram. – Atráskó? – Ő és vele együtt az a szemtelen Fuhur. – És ők ártanának nekem? – Barnabásnak szinte nevetnie kellett. Xaida lehajtott fejjel ült. – Ezt soha, de soha nem fogom elhinni – folytatta Barna¬bás –, ne halljam többé. Xaida hallgatott és még mélyebbre hajtotta a fejét. Hosszú szünet után ezt kérdezte Barnabás: – És egyáltalán, mi lenne az, amit Atráskó tervez ellenem? – Uram – suttogta Xaida –, jobban szeretném, ha nem mondtam volna semmit! – Akkor mondj el mindent! – kiáltotta Barnabás –, és ne célozgass! Mit tudsz? – Reszketek haragodtól, Uram – dadogta Xaida és valóban remegett egész testében –, de ha az életembe kerül is, megmon¬dom: Atráskó azt forralja, hogy megszerzi tőled a Kislány Királynő jelvényét, titokban vagy erőszakkal. Barnabásnak egy pillanatra elállt a lélegzete. – Tudod bizonyítani? – kérdezte rekedt hangon. Xaida megrázta a fejét és ezt mormogta: – Az a fajta tudás, amellyel én rendelkezem, Uram, nem tartozik a bizonyíthatók közé. – Akkor tartsd meg magadnak! – mondta Barnabás és arcá¬ba vér szökött –, és ne rágalmazd a legbecsületesebb és legdere¬kabb fiút, aki csak létezik Fantáziában. Ezzel kiugrott a gyaloghintóból és elment. Xaida ujjai elgondolkozva játszottak a kígyófejjel és szeme zöld-piros fényben izzott. Kis idő után újra elmosolyodott, és miközben lila füstöt eregetett a szájából, ezt suttogta: – Majd elválik, Uram és Mesterem. Özlár, az Öv be fogja neked bizonyítani. Mikor éjszakára tábort ütöttek, Barnabás a sátrába ment. Meg¬parancsolta Iluánnak, a kék dzsinnek, hogy senkit ne eresszen be hozzá, legkevésbé Xaidát. Egyedül akart maradni a gondo¬lataival. Amit a varázslónő Atráskóról mondott, alig tartotta megfon¬tolásra érdemesnek. De valami egyéb foglalkoztatta: az a né¬hány szó, amelyet Xaida a bölcsességről hintett el benne.


Annyi mindent élt át, félelmet és örömet, bánatot és győzel¬met, egyik kívánságától a másikig hajszolta magát, és nem volt egy perc pihenése sem. Mindebből semmi sem tette nyugodttá és elégedetté. Ám bölcsnek lenni, ez azt jelenti, hogy az ember fölébe emelkedik örömnek és bánatnak, aggodalomnak és rész¬vétnek, becsvágynak és sértődésnek. Bölcsnek lenni annyit tesz, mint a dolgok fölött állni, semmit és senkit nem gyűlölni vagy szeretni, de egyúttal mások elzárkózását vagy rokonszenvét is tökéletes közönnyel fogadni. Aki valóban bölcs, az semminek sem tulajdonít jelentőséget. Megközelíthetetlen, és semmi nem árthat neki. Igen, ilyennek lenni csakugyan kívánatos dolog! Barnabás meg volt győződve róla, hogy ezzel elérkezett az utolsó kívánságához, ahhoz az utolsó kívánsághoz, amely elve¬zeti Valódi Vágyához, ahogy Szörszörény mondta. Úgy érezte, hogy végre érti, mit akar ez jelenteni. Azt kívánta, hogy nagy bölcs legyen, a legbölcsebb bölcs egész Fantáziában! Kicsit később kilépett a sátrából. A hold megvilágította a tájat, melynek Barnabás eddig nem szentelt különösebb figyelmet. A sátorváros egy völgykatlanban terült el, bizarr formájú hegyek széles ívétől körülfogva. Tökéle¬tes volt a csend. A völgyben még akadtak erdők és bozótosok, de feljebb teljesen eltűntek. A fölébe emelkedő sziklacsoportok különféle alakzatokat képeztek, mintha csak egy óriás szobrász keze faragta volna ki őket. Szélcsendes, felhőtlen éjszaka volt. A csillagok közelebb szikráztak, mint máskor. Fent, az egyik legmagasabb hegycsúcson Barnabás valami kupolához hasonló építményt fedezett fel. Nyilván laktak ben¬ne, mert gyenge fény szűrődött ki a belsejéből. – Magam is észrevettem, uram – mondta Iluán rikoltó han¬gon. Őrhelyén állt a sátor bejárata előtt. – Mi lehet az? Még be sem fejezte a mondatot, amikor messziről különös kiáltás hallatszott. A baglyok hosszan elnyújtott „uhuhuhu" hangjához volt hasonló, de mélyebben és erőteljesebben szólt. Ezután másodszor és harmadszor is felhangzott a kiáltás, de már több szólamban. Csakugyan baglyok voltak, szám szerint hatan, amint Barna¬bás hamarosan megállapíthatta. Annak a hegyoromnak az irányából közeledtek, amelynek csúcsán a kupolás építmény állt. Szinte mozdulatlan szárnyakkal vitorláztak errefelé. És minél közelebb értek, annál világosabban látszott bámulatos nagyságuk. Hihetetlen gyorsan repültek. Szemük fényesen vilá¬gított, pehelypamacs fülük hegyesen meredezett. Teljesen hangtalanul szálltak. Alig lehetett hallani evezőtollaik surrogá¬sát, amint Barnabás sátra előtt földet értek. Itt ültek most és egytől egyig nagyobbak voltak magánál Barnabásnál. Kerek szemüket tágra nyitva, fejüket körbe-körbe forgatták. Barnabás hozzájuk lépett. – Kik vagytok és kit kerestek? – Uzsdu küld minket, a Sejtelem Anyja – válaszolta a hat bagoly egyike –, Gigán Csillagkolostor repülő küldöttei va¬gyunk. – Miféle kolostor az? – kérdezte Barnabás. – A Bölcsesség helye – válaszolta a második bagoly –, ahol a Tudás szerzetesei élnek. – És kicsoda Uzsdu? – tudakolta Barnabás. – A három Mélyen Töprengő egyike, akik a kolostort igaz¬gatják és a Tudás szerzeteseit oktatják – magyarázta a harma¬dik bagoly. – Mi az éj küldöttei vagyunk és az ő szolgálatában állunk. – Ha nappal volna – folytatta a negyedik bagoly –, akkor Sikrió, a Látás Atyja küldte volna követeit hozzád, a sasokat. És a szürkület órájában, mely a nappalt az éjszakától elválaszt¬ja, Jizsóp, az Okosság Fia küldi övéit, a rókákat. – És kicsoda Sikrió és Jizsóp? – A másik két Mélyen Töprengő, az elöljáróink. – És mit kerestek itt? – Mi a Nagytudományút keressük – mondta a hatodik ba¬goly. – A három Mélyen Töprengő úgy tudja, hogy ebben a sátorvárosban időzik, és megvilágosodást kérnek tőle.


– A Nagytudományút? – kérdezte Barnabás. – Ki az? – A neve – válaszolta egyszerre mind a hat bagoly – Bux Barnabás Boldizsár. – Akkor megtaláltátok – válaszolta Barnabás –, én vagyok az. A baglyok hirtelen mozdulattal mélyen meghajoltak, ami ijesztő magasságuk ellenére is egy csöppet bohókássá tette őket. – A három Mélyen Töprengő – kezdte az első bagoly – alázattal és tisztelettel kéri, látogasd meg őket, hogy megoldd azt a kérdést, amelyet ők hosszú életükön keresztül nem tudtak megoldani. Barnabás elgondolkozva simogatta az állát. – Jó – mondta végül –, de magammal szeretném vinni két tanítványomat. – Hatan vagyunk – felelte a bagoly –, ketten-ketten egyesével el tudunk vinni titeket. Barnabás a kék dzsinnhez fordult. – Iluán, hozd ide Atráskót és Xaidát! A dzsinn elsietett. – Milyen kérdés az – tudakolta Barnabás –, amelyre vála¬szolnom kell? – Nagytudományú – jelentette ki az egyik bagoly –, mi csak szegény tudatlan repülő küldöttek vagyunk és nem tartozunk a Tudás szerzeteseinek még a legalacsonyabb osztályába sem. Hogyan tudnánk veled közölni azt a kérdést, amelyet a három Mélyen Töprengő egy hosszú életen keresztül nem tudott meg¬oldani? Néhány perc múlva visszatért Iluán, Atráskóval és Xaidával. Útközben sietve megmagyarázta nekik, hogy miről van szó. Amint Atráskó megállt Barnabás előtt, halkan ezt kérdezte: – Miért engem hívtál? – Igen – firtatta Xaida is –, miért őt? – Majd megtudjátok – válaszolta Barnabás. Kitűnt, hogy a baglyok előrelátó módon három trapézt hoz¬tak magukkal. Ketten-ketten karmukba ragadták a trapézok függesztő köteleit, Barnabás, Atráskó és Xaida pedig a rudakra ültek. A hatalmas éji madarak magasba emelkedtek velük. Csak amikor már Gigán Csillagkolostorhoz értek, akkor lát¬szott, hogy a nagy kupola csupán legfelső része egy igen nagy kiterjedésű épületnek, amely sok kocka alakú szárnyból állt. Számtalan kis ablaka volt, és magas külső fala közvetlenül egy sziklameredélyre épült. Kéretlen látogatók csak nagy nehezen vagy egyáltalán nem tudták megközelíteni. A kocka alakú épületszárnyakban voltak a Tudás szerzetesei¬nek cellái, a könyvtárak, a gazdasági helyiségek és a küldöttek szállásai. A nagy kupola alatt volt a gyűlésterem, amelyben a három Mélyen Töprengő a tanóráit tartotta. A Tudás szerzetesei Fantázia legkülönbözőbb alakú és szár¬mazású lakosai közül kerültek ki. Ha azonban a kolostorba be akartak lépni, minden kapcsolatot meg kellett szakítaniuk hazájukkal és családjukkal. A szerzetesek kemény és lemondásteli életet éltek s egyes-egyedül a Bölcsességnek és a Tudásnak szentelték magukat. A közösségbe távolról sem vettek fel min¬denkit, aki be szeretett volna lépni. A vizsgák szigorúak voltak, és a három Mélyen Töprengő nem ismert könyörületet. Így esett, hogy a szerzetesek száma jóformán soha nem haladta meg a háromszázat, ezáltal viszont Fantázia legokosabb teremtmé¬nyeinek gyülekezetét képezték. Volt már idő, amikor a barátok és a nővérek közössége mindössze hét tagra zsugorodott. Ám ez mit sem változtatott a vizsgák szigorúságán. Ez idő tájt a barátok és a nővérek száma valamivel meghaladta a kétszázat. Mikor Barnabást Atráskó és Xaida társaságában a nagy gyűlésterembe vezették, Fantázia minden elképzelhető teremt¬ményének tarkabarka tömegével találta magát szemben, s ez a tömeg csak annyiban különbözött az ő kíséretétől, hogy vala¬mennyi tagja, alkatától függetlenül, durva, barnásfekete csuhát viselt. El lehet képzelni, hogy festett ez például a korábban már említett vándorsziklák egyikének vagy egy fikarcnak az esetében.


A három elöljárónak, a Mélyen Töprengőknek azonban emberi alakjuk volt. Nem volt emberi ezzel szemben a fejük. Uzsdunak, a Sejtelem Anyjának bagolyarca volt. Sikrió, a Látás Atyja sasfejet viselt. Végül Jizsópnak, az Okosság Fiának rókafeje volt. Magasított kőszékeken ültek, és igen nagynak látszottak. Látványuk elbátortalanította Atráskót, sőt még Xai¬dát is. Barnabás azonban higgadtan lépett eléjük. Mély csend ülte meg a termet. Sikrió, aki nyilvánvalóan a legöregebb volt hármójuk közül és a középen ült, lassú kézmozdulattal egy velük szemben álló, üres trónszékre mutatott. Barnabás helyet foglalt. Hosszabb hallgatás után Sikrió beszélni kezdett. Halkan szólt, és hangja meglepően mélyen és telten csengett. – Ősidők óta világunk rejtélye felett elmélkedünk. Jizsóp másképp vélekedik róla, mint ahogyan Uzsdu sejti, és Uzsdu sejtése másképp tanítja, mint ahogy én látom, s én megint más¬képp látom, mint ahogy Jizsóp gondolkozik róla. Ez így nem mehet tovább. Ezért kértünk téged, Nagytudományú, hogy jöjj hozzánk és taníts minket. Teljesíted a kérésünket? – Teljesítem – mondta Barnabás. – Halld hát, Nagytudományú, a kérdésünket: micsoda Fan¬tázia? Barnabás hallgatott egy darabig, majd ezt válaszolta: – Fantázia a Végtelen Történet. – Adj időt, hogy válaszodat megértsük – mondta Sikrió. – Holnap ugyanebben az órában itt találkozunk. Némán állt fel mind a három Mélyen Töprengő, valamint a Tudás összes szerzetese, és elhagyták a termet. Barnabást, Atráskót és Xaidát a vendégcellákba vezették, ahol szerény vacsora várt mindegyikükre. Fekhelyül egyszerű fapriccs szolgált, durva gyapjútakaróval. Barnabásnak és At¬ráskónak ez természetesen nem számított, Xaida viszont szíve¬sen varázsolt volna kellemesebb ágyat magának, de meg kellett állapítania, hogy varázsereje nem működik ebben a kolostor¬ban. Következő éjjel a meghatározott órában ismét összegyűltek a szerzetesek és a három Mélyen Töprengő a nagy kupolate¬remben. Barnabás megint a trónszékben ült, Xaida és Atráskó a bal és jobb oldalára álltak. Ezúttal Uzsdu, a Sejtelem Anyja volt az, aki nagy bagolysze¬mével Barnabásra nézett és így szólt: – Elgondolkoztunk tanításodon, Nagytudo-mányú. De újabb kérdés merült fel. Ha Fantázia a Végtelen Történet, amint mondod, hol van ez a Végtelen Történet megírva? Barnabás ismét hallgatott egy darabig, azután így válaszolt: – Egy rézszínű selyembe kötött könyvben. – Adj időt, hogy szavaidat megértsük – mondta Uzsdu. – Holnap ugyanebben az órában újra itt találkozunk. Minden úgy történt, ahogyan az előző éjszakán. És a rákö¬vetkezőn, amikor mindnyájan újból összejöttek a gyűlésterem¬ben, Jizsóp, az Okosság fia szólalt meg: – Ez alkalommal is átgondoltuk tanításodat, Nagytudomá¬nyú. És megint tanácstalanul állunk egy újabb kérdés előtt. Ha a mi Fantáziánk a Végtelen Történet, és ha ez a Végtelen Történet egy rézszínű könyvben van megírva – hol található ez a könyv? Rövid hallgatás után Barnabás így felelt: – Egy iskolaépület lomtárában. – Nagytudományú – válaszolta Jizsóp, a rókafejű –, nem kételkedünk annak igazságában, amit mondasz. Azt kérjük mégis, engedd látnunk ezt az igazságot. Meg tudod tenni? Barnabás elgondolkozott, majd ezt mondta: – Azt hiszem, igen. Atráskó meglepetten nézett Barnabásra. Xaida kétféle színű szemében is kérdés tükröződött.


– Holnap éjjel ugyanabban az órában találkozunk – mondta Barnabás –, de nem itt a tanteremben, hanem kint a Gigán Csillagkolostor tetőin. S figyelmesen és szünet nélkül az eget kell néznetek. A következő éjszakán – mely ugyanolyan tiszta, csillagos volt, mint az előző három – a rend összes tagja, beleértve a három Mélyen Töprengőt, ott állt a megadott órában a kolos¬tor tetőin és hátrahajtott fejjel az éjszakai égboltot kémlelte. Atráskó és Xaida, akik maguk sem tudták, mit tervez Barnabás, szintén közöttük voltak. Barnabás azonban felmászott a kupola legmagasabb pontjá¬ra. Mikor felért, messze körbetekintett – és ebben a pillanatban a távoli látóhatáron végre megpillantotta a hold tündéri fényé¬ben csillogó Elefántcsonttornyot. Zsebéből elővette az Al'Csahir követ, mely szelíden világí¬tott. Barnabás visszaidézte emlékezetébe annak a feliratnak a szavait, mely Amargant könyvtárának ajtaján állt: „ . . . De ha nevemet még egyszer kimondja, végétől elejéig, százévnyi fény, mit szétsugárzok egy pillanat alatt." Magasra tartotta a követ, és így kiáltott: – Rihacs'la! Ebben a pillanatban olyan fényes villám hasított az éjszaká¬ba, hogy a csillagos ég elsápadt, és a mögötte levő sötét világűr kivilágosodott. És ez a térség nem volt más, mint az iskolaépület lomtára, öregségtől megfeketült, hatalmas gerendáival. Aztán mindennek vége lett. A százévnyi fény ellobbant. Al'Csahir maradéktalanul eltűnt. Az egybegyűlteknek – Barnabásnak is – bizonyos időre volt szüksége, míg szemük újból hozzászokott a hold és a csillagok gyenge világításához. A látomástól megrendülve, némán gyülekeztek mindnyájan a nagy tanteremben. Legvégül jött Barnabás. A Tudás szerze¬tesei és a Mélyen Töprengők felemelkedtek helyükről, mélyen és hosszan meghajoltak előtte. – Nincs rá szó – mondta Sikrió –, amellyel neked, Nagytudo¬mányú, köszönetet tudnék mondani a Megvilágosodás Villá¬máért. Mert abban a titokzatos lomtárban egy hozzám hasonló lényt pillantottam meg, egy sast. – Tévedsz, Sikrió – ellenkezett szelíd mosollyal a bagolyarcú Uzsdu –, pontosan láttam, hogy bagoly volt. – Mindketten csalódtok – vágott szavába ragyogó szemmel Jizsóp –, az a lény ott az én rokonom. Egy róka. Sikrió tiltakozóan emelte fel a kezét. – Most megint ott vagyunk, ahol annak előtte voltunk – mondta. – Erre a kérdésre is csak te tudsz megfelelni, Nagytu¬dományú. Hármunk közül melyiknek van igaza? Barnabás, hűvösen mosolyogva, így szólt: – Mindhármótoknak. – Adj időt, hogy válaszodat megértsük – kérte Uzsdu. – Jó – válaszolta Barnabás –, annyi időt, amennyit csak akartok. Mert most elhagyunk benneteket. A Tudás szerzeteseinek és három elöljárójuknak arcán csaló¬dás tükröződött, ám esdeklő kérésüket, hogy maradjanak hos¬szabb időre vagy még inkább örökre náluk, Barnabás szenvtele¬nül elhárította. Így azután kikísérték két tanítványával együtt, és a repülő hírnökök visszaszállították őket a sátorvárosba. Ezen az éjszakán kezdődött egyébként Gigán Csillagkolos¬torban az első alapvető véleménykülönbség a három Mélyen Töprengő között, ami sok évvel később oda vezetett, hogy a rendet feloszlatták, s Uzsdu, a Sejtelem Anyja, Sikrió, a Látás Atyja és Jizsóp, az Okosság Fia


külön-külön kolostort alapított. De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Barnabás azonban ettől az éjszakától fogva minden arra vonatkozó emlékét elfelejtette, hogy valaha iskolába járt. A lomtár, sőt még a rézszínű selyembe kötött, ellopott könyv is kiesett az emlékezetéből. És nem kérdezte többé magától, hogy hogyan is került egyáltalán Fantáziába.


XXII.

Az Elefánttcsont-torony körül vívott csata

Visszatérő felderítők azt a hírt hozták a táborba, hogy az Elefánt¬csonttorony immár egészen közel van. Két-, legfeljebb három¬napi erőltetett menettel el lehet érni. Barnabás azonban határozatlannak látszott. Többször ren¬delt el pihenőt, mint eddig, hogy aztán kapkodó sietséggel megint felkerekedjék. Kísérői seregében senki nem értette en¬nek okát, de természetesen senki nem merte tőle megkérdezni. A Csillagkolostorban véghezvitt nagy tette óta megközelíthe¬tetlenné vált, még Xaida számára is. A sátortáborban minden¬féle találgatások járták, de az útitársak legnagyobb része enge¬delmesen követte ellentmondó parancsait. Nagy bölcsek – így vélték – gyakran kiszámíthatatlanok a köznapi lények számára. Atráskó és Fuhur sem talált többé magyarázatot Barnabás viselkedésére. A csillagkolostorbeli eset meghaladta mindkettő¬jük értelmét. Ám ettől kezdve csak még inkább aggódtak érte. Barnabásban két érzés küzdött egymással, és egyiket sem tudta elhallgattatni. Vágyott a Holdgyermekkel való találko¬zásra. Most már egész Fantáziában híres, és csodálat övezi, és így egyenrangúként tudna elébe lépni. Ugyanakkor attól tar¬tott, hogy Holdgyermek visszaköveteli tőle AURIN-t. És azután? Esetleg kísérletet tesz, hogy visszaküldje abba a világba, amely¬ről már alig tud valamit? De ő nem akar visszamenni! És meg akarja tartani az Ékszert! – Akkor megint arra gondolt, hogy egyáltalán nem volt róla szó, hogy a Jelvényt vissza kell adnia. Talán nála maradhat, ameddig akarja. Talán egyenesen aján¬dékba kapta, és örökre az övé. Ezekben a pillanatokban alig várta, hogy a Kislány Királynőt viszontlássa. Sürgette a sere¬get, hogy mielőbb ott legyen nála. De máris újabb kétségek szállták meg, megálljt és pihenőt parancsolt, tisztázni igyekez¬ve, hogy mire számíthat. Így, sietős, kapkodó meneteléseket órákig tartó halogatások¬kal váltogatva, végül is elérték a nevezetes Labirintus külső peremét, azét a tágas síkságét, amely egyetlen, kanyargós ösvé¬nyekkel és utakkal teli virágoskert volt. A láthatár szélén, az aranylóan csillogó alkonyati égboltból kiválva, tündéri fehér¬ségben ragyogott az Elefántcsonttorony. Az egész fantáziai sereg és vele együtt Barnabás is áhítatos hallgatásba merülve élvezte a látvány leírhatatlan szépségét. Még Xaida arcán is eddig még soha nem észlelt ámulat tükrö¬ződött, ami azonban természetesen hamarosan eltűnt. Atráskó és Fuhur, a háttérben állva, arra emlékezett, hogy mennyire más volt a Labirintus akkoriban, amikor utoljára jártak itt: a Semmi halálos betegségének martaléka. Most virágzóbbnak, szebbnek és fénylőbbnek tűnt, mint valaha. Barnabás elhatá¬rozta, hogy ezen a napon már nem mennek tovább, így hát tábort ütöttek éjszakára. Néhány követet küldött, hogy átadják üdvözletét Holdgyermeknek és bejelentsék neki, hogy másnap¬ra tervezi bevonulását az Elefántcsonttoronyba. Azután lefe¬küdt a sátrában és megpróbált elaludni. Ide-oda forgolódott a párnáin, aggodalmai nem hagyták elnyugodni. Nem sejtette, hogy ez az éjszaka, még egészen más okokból is, a legkellemetle¬nebb lesz a számára, mióta csak Fantáziában tartózkodik. Éjfél felé végre könnyű, nyugtalan álomba merült, melyből a sátor bejárata előtti izgatott suttogás és pusmogás riasztotta fel. Felkelt és kilépett a szabadba. – Mi baj van? – kérdezte szigorúan. – Ez a követ itt – válaszolta Iluán, a kék dzsinn – azt állítja, hogy olyan fontos üzenetet kell átadnia, amivel nem várhat holnapig. A követ, akit Iluán a gallérjánál fogva magasba emelt, egy kis sürgönc volt, olyan lény, amely bizonyos hasonlóságot mu¬tatott a nyúlhoz, csakhogy bunda helyett rikító tarka tollruhát viselt. A sürgöncök Fantázia leggyorsabb futói közül valók, és iszonyú távolságokat képesek olyan


sebességgel megtenni, hogy közben szinte nem is láthatóak, hanem csak egy kis felkavart porfelhő nyomaiból lehet következtetni az útvonalukra. Éppen e képessége miatt használták fel követnek a sürgöncöt. Már maga mögött tudta az Elefántcsonttoronyhoz vivő és onnan visszavezető utat, és lélegzet után kapkodva lihegett, amikor a dzsinn Barnabás elé állította. – Bocsásd meg, uram – zihálta és néhányszor mélyen megha¬jolt –, bocsásd meg, hogy nyugalmadat meg merem zavarni, de joggal lennél velem elégedetlen, ha nem tenném. A Kislány Királynő már időtlen idők óta nincs az Elefántcsonttoronyban, és senki sem tudja, hol tartózkodik. Barnabás egyszerre ürességet és hideget érzett bensőjében. – Biztosan tévedsz. Ez nem lehet igaz. – A többi küldött, ha majd ideér, meg fogja erősíteni, uram. Barnabás egy darabig hallgatott, azután színtelen hangon ennyit mondott: – Köszönöm, rendben van. Sarkon fordult és bement a sátrába. Leült a fekvőhelyére és fejét a két kezébe támasztotta. Teljes képtelenség, hogy Holdgyermek ne tudott volna róla, mennyi ideje van úton feléje. Talán nem akarja őt viszontlátni? Vagy történt vele valami? Nem, az teljesen elképzelhetetlen, hogy vele, a Kislány Királynővel saját birodalmában bármi is tör¬ténjék. Azonban eltűnt, s ez azt jelenti, hogy AURIN-t nem kell visszaadnia. Másrészt keserű csalódást érzett afölött, hogy nem láthatja viszont. Bármi oka lenne is erre a viselkedésre, megfog¬hatatlannak találta, igen, valósággal sértőnek! Ekkor eszébe jutott Atráskó és Fuhur többször ismételt meg¬jegyzése, hogy mindenki csak egyetlenegyszer találkozhat a Kislány Királynővel. Bánata okozta, hogy hirtelen Atráskó és Fuhur társaságára vágyott. Valakivel szeretett volna beszélgetni, baráti szóra volt szüksége. Az az ötlete támadt, hogy felveszi Özlárt, az Övet és látha¬tatlanul keresi meg őket. Így velük lehet, érezheti vigasztaló jelenlétüket, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben elárulná magát. Sebtiben kinyitotta a díszes ládikát, kivette belőle az övet és a csípőjére csatolta. Ismét ugyanaz a kényelmetlen érzés fogta el, mint az első alkalommal, mikor nem látta többé saját magát. Várt egy kicsit, amíg hozzászokott, akkor kiment és Atráskót és Fuhurt keresve fel-alá kezdett járkálni a sátorvárosban. Mindenütt izgatott pusmogás és suttogás volt hallható, árnyalakok suhantak ide-oda a sátrak között, itt-ott többen össze¬dugták a fejüket és halkan tanácskoztak. Időközben a többi küldött is visszatért, és a hír, hogy Holdgyermek nem tartózko¬dik az Elefántcsonttoronyban, futó-tűzként terjedt el az útitár¬sak táborában. Barnabás körbejárt a sátrak között, de egyelőre nem találta, akiket keresett. Atráskó és Fuhur egészen a tábor peremén helyezkedett el egy virágzó rozmaringfa tövében. Atráskó maga alá húzott lábbal ült, karját mellén keresztbe fonva és merev arccal nézett az Elefántcsonttorony irányába. A szerencsesárkány mellette feküdt a földön, hatalmas fejét a fiú lába előtt nyugtatva. – Utolsó reményem az volt, hogy a Kislány Királynő kivételt tesz vele, hogy a Jelvényt visszavehesse tőle – mondta Atráskó – de most minden reményem odalett. – A Kislány Királynő tudja, hogy mit tesz - felelte Fuhur. Ebben a pillanatban talált rájuk Barnabás és láthatatlanul hozzájuk lépett. – Csakugyan tudja? – mormolta Atráskó. – Barnabás nem tarthatja meg tovább AURIN-t. – Mit akarsz tenni? – kérdezte Fuhur. – Nem fogja jószántá¬ból ideadni. – El kell tőle vennem – felelte Atráskó. Barnabás e szavak hallatán úgy érezte, hogy megnyílik alatta a föld. – Hogy akarod véghezvinni? – hallotta Fuhur kérdését. – Persze, ha AURIN már egyszer nálad van, többé nem kénysze¬ríthet, hogy visszaadd neki.


– Bizony nem tudom – gondolkozott el Atráskó –, az ereje és a varázskardja akkor is megmaradna. – De a Jelvény megvédene téged – vetette közbe Fuhur – még tőle is. – Nem – mondta Atráskó –, nem hiszem. Tőle nem. Egyálta¬lán nem. – Mellesleg – folytatta Fuhur halk, dühös nevetéssel – maga ajánlotta fel neked az első estén Amarganthan. S te elhárítottad. Atráskó bólintott. – Akkor még nem tudtam, hova fejlődnek a dolgok. – Mi marad akkor hátra? – kérdezte Fuhur –, milyen módon tudod elvenni tőle a Jelvényt? – El kell lopnom tőle – válaszolta Atráskó. Fuhur felkapta a fejét, és rubinpirosan ragyogó szemét Atrás¬kóra meresztette, aki, tekintetét a földre sütve, halkan ismételte: – El kell lopnom tőle. Nincsen más lehetőség. Kínos csend állt be, mielőtt Fuhur megkérdezte: – És mikor? – Még ma éjjel – felelte Atráskó –, mert holnap már talán késő lesz. Barnabás nem akart többet hallani. Lassan odébbállt. Nem érzett mást, mint határtalan, hideg ürességet. Immár minden közömbös lett neki – ahogy Xaida mondta. Visszament a sátrába és levetette Özlárt az Övet. Akkor Iluánnal a három lovagot, Hiszárt, Hirótot és Hikart hívatta. Mialatt várakozva fel-alá járkált, eszébe jutott, hogy Xaida mindezt megjósolta neki. Nem akarta elhinni, de most kényte¬len volt. Xaida tisztességes volt vele szemben, ezt be kellett látnia. Egyedül ő volt igazán odaadó híve. De még egyáltalán nem biztos, hogy Atráskó csakugyan végrehajtja, amit kiter¬velt. Hátha csak egy ötlet volt, amit már szégyell is azóta. Ebben az esetben Barnabás egy szót sem vesztegetne az ügyre – bár a barátságára többé nem tart igényt. Annak vége mind¬örökre. Mikor a három lovag megérkezett, elmagyarázta nekik, hogy alapos oka van annak feltételezésére, hogy még ezen az éjsza¬kán tolvaj surran a sátrába. Arra kéri hát a három lovagot, hogy álljanak őrt a sátor belsejében és a tolvajt, bárki légyen is, azonnal fogják el. Hiszár, Hikar és Hirót tudomásul vették a rendelkezést és kényelembe helyezkedtek. Barnabás eltávo¬zott. Xaida korallhintója felé tartott. A varázslónő mélyen aludt, csak az öt fekete bogárpáncélos óriás állt egyenesen és mozdulatlanul körülötte. A sötétben olyanok voltak, mint öt szikla¬tömb. – Azt akarom, hogy engedelmeskedjetek nekem – mondta halkan Barnabás. Az öt vasarc tüstént feléje fordult. – Parancsolj velünk, Úrnőnk Parancsolója – felelte bádog¬hangon az egyikük. – Gondoljátok, hogy el tudtok bánni Fuhurral, a szerencse¬sárkánnyal? – tudakolta Barnabás. – Ez attól függ, milyen akarat irányít bennünket – válaszolta a bádoghang. – Az én akaratom – mondta Barnabás. – Akkor mindenre képesek vagyunk – hallatszott a felelet. – Jól van, akkor most meneteljetek a közelébe! – s kezével mutatta az irányt. – Amint Atráskó otthagyja őt, fogjátok el! De maradjatok ott vele. Majd hívatlak benneteket, ha elém kell hoznotok. – Készséggel, Úrnőnk Parancsolója – adta meg a választ a bádoghang. Az öt fekete legény hangtalanul és egyforma léptekkel elin¬dult. Xaida mosolygott álmában. Barnabás visszatért a sátrához, ám amikor elébe érkezett, habozni kezdett. Amennyiben Atráskó valóban megkísérli a lopást, ő nem akar ott lenni, amikor elfogják. A hajnal már éppen derengeni kezdett az égen, és Barnabás, ezüstköpenyébe burkolózva, sátrától nem messze egy fa alá ült és várt. Az idő végtelenül lassan múlt, sápadtan virradt fel a reggel, világosabb lett, és Barnabás reménykedni kezdett, hogy Atráskó feladta a tervét, amikor


egyszer csak lárma és hangza¬var tört elő a díszsátor belsejéből. Kisvártatva megjelent Hirót, a hátrakötött kezű Atráskót vezetve ki a sátorból. A másik két lovag követte őket. Barnabás fáradtan emelkedett fel és a fának támaszkodott. – Hát mégis! – mormolta maga elé. Aztán odament a sátrához. Nem akart Atráskóra nézni, s az is lehajtotta a fejét. – Iluán! – mondta Barnabás a sátor bejárata mellett őrködő kék dzsinnek – ébreszd fel az egész tábort. Mindenki gyülekez¬zék ide. És a fekete páncélos óriások is hozzák ide Fuhurt. A dzsinn éles sasrikoltásban tört ki és elsietett. Amerre csak ment, mindenütt mozgás támadt a kis és nagy sátrakban és egyéb nyugvóhelyeken. – Egyáltalán nem védekezett – dörmögte Hirót és fejével Atráskó felé intett, aki mozdulatlanul és lehorgasztott fejjel állt. Barnabás elfordult és egy kőre ült. Mikor az öt fekete óriás meghozta Fuhurt, már nagy tömeg gyűlt össze a díszsátor körül. Ahogy az egyformán dobogó, fémes lépések közeledtek, szétváltak a bámészkodók és szabad utat engedtek. Fuhuron sem bilincs nem volt, sem nem nyúltak hozzá a páncélos óriások, csak kivont karddal kísérték bal és jobb felől. – Egyáltalán nem védekezett, Úrnőnk Parancsolója – mond¬ta az egyik bádoghangú Barnabásnak, mikor a menet eléje ért. Fuhur Atráskó elé feküdt a földre és lehunyta a szemét. Mély csend állt be. Az utolsó táborlakók is elősiettek és nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi történik. Az egyetlen személy, aki nem jelent meg, Xaida volt. A suttogás és pusmo¬gás lassanként elhalt. Minden tekintet Atráskó és Barnabás között vándorolt ide-oda. Mozdulatlan alakjuk a szürke félho¬mályban olyan volt, mint egy örökre megmerevedett, színtelen kép. Barnabás végre felemelkedett. – Atráskó – mondta –, el akartad lopni tőlem a Kislány Királynő Jelvényét, hogy magadnak kaparintsd meg. És te, Fuhur, tudtál a dologról és részt vettél a kitervelésében. Ezzel nemcsak a köztünk egykor fennállt barátságot mocskoltátok be, hanem Holdgyermek akarata ellen is a legcsúnyább árulást követtétek el, minthogy ő nekem adta az Ékszert. Elismeritek, hogy bűnösök vagytok? Atráskó hosszan Barnabásra pillantott, aztán bólintott. Barnabás elvesztette a hangját, és kétszer is nekikészülődött, mielőtt tovább tudott volna beszélni. – Arra gondolok, Atráskó, hogy te voltál az, aki engem a Kislány Királynőhöz vezettél. És Fuhur amarganti énekére gondolok. Ezért meghagyom életeteket, egy tolvaj és bűntársa életét. Csináljatok vele, amit akartok. De menjetek el tőlem, olyan messze, amennyire csak tudtok, és ne merészeljetek soha többé a szemem elé kerülni. Örökre száműzlek. Soha nem ismertelek benneteket! Fejével intett Hirótnak, hogy oldja le Atráskó bilincseit, azután elfordult és visszaült a kőre. Atráskó mozdulatlanul állt hosszú ideig, majd Barnabásra tekintett. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán mást gondolt. Lehajolt Fuhurhoz és súgott neki valamit. A szeren¬csesárkány kinyitotta a szemét és fölegyenesedett. Atráskó a hátára ugrott, és Fuhur a levegőbe emelkedett. Pontosan az egyre világosodó reggeli égbolt irányába repült, s bár mozgása nehézkes és fáradságos volt, néhány pillanat alatt eltűnt a messzeségben. Barnabás felállt és sátrába ment. Fekhelyére dobta magát. – Most érted el az igazi nagyságodat – mondta halkan egy lágy, fátyolos hang –, most már nem számít neked semmi, és nem érhet fel hozzád semmi. Barnabás felült. Xaida volt, aki szólt hozzá. A sátor legsöté¬tebb zugában kuporgott. – Hát te – kérdezte Barnabás –, hogy jutottál be ide? Xaida mosolygott. – Számomra, Uram és Mesterem, nem létezik őr, aki feltar¬tóztathatna. Csak a te parancsod tehetné. Elküldesz magadtól? Barnabás visszafeküdt és szemét ismét lehunyta. Kis idő múlva ezt mormogta:


– Mindegy. Maradhatsz vagy mehetsz. A nő, félig lehunyt szemhéja mögül, hosszan figyelte Barna¬bást. Azután megkérdezte: – Mire gondolsz, Uram és Mesterem? Barnabás elfordult tőle és nem válaszolt. Xaida előtt világos volt, hogy most semmi esetre sem szabad őt magára hagynia. Közel állt hozzá, hogy kicsússzék a kezéből. Vigasztalnia kell és felvidítani – a maga módján. Rá kell ven¬nie, hogy azon az úton menjen tovább, amelyet előirányzott a számára – és a saját maga számára. Ám ezúttal nem lehetett a dolgot egy varázsajándékkal vagy valami egyszerű fogással elintézni. Erősebb eszközökhöz kellett nyúlnia. A legerősebb¬hez, amely a rendelkezésére állt, Barnabás legtitkosabb vágyai¬hoz. Barnabás mellé telepedett és ezt suttogta a fülébe: – Uram és Mesterem, mikor szándékozol az Elefántcsontto¬ronyhoz vonulni? – Nem tudom – mondta Barnabás inkább a párnáinak –, mi keresnivalóm van ott, ha Holdgyermek nincs jelen? Egyáltalán nem tudom, mit kell még tennem. – Odavonulhatnál, hogy ott várd meg a Kislány Királynőt. Barnabás Xaidához fordult. – Azt gondolod, hogy visszatér? Kérdését meg kellett nyomatékosabban ismételnie, mielőtt Xaida habozva választ adott volna: – Nem hiszem. Azt hiszem inkább, hogy mindörökre elhagy¬ta Fantáziát, és te vagy az utóda, Uram és Mesterem. Barnabás lassan felemelkedett. Xaida kétféle színű szemébe nézett, és jó időbe telt, amíg teljesen felfogta a mondottakat. – Én? – bökte ki. Arcán piros foltok gyúltak ki. – Ennyire megrémít ez a gondolat? – suttogta Xaida. – Neked adta teljhatalmának Jelvényét. Rád hagyta a birodal¬mát. Most te leszel a Kisfiú Király, Uram és Mesterem. És ehhez minden jogod megvan. Nemcsak hogy megmentetted Fantáziát, azzal, hogy eljöttél, de te teremtetted meg igazán! Mi mindnyájan – magam is – csupán a teremtményeid va¬gyunk! Te vagy a Nagytudományú, miért rettensz vissza most attól, hogy megragadd a teljhatalmat, mely mindezek után téged illet. És mialatt Barnabás szeme fokozódó hideg lázban kezdett csillogni, Xaida egy új Fantáziáról mesélt neki, egy olyan világról, amely a legapróbb részletekig Barnabás tetszése sze¬rint fog alakulni, amelyben kénye-kedvére teremthet és meg¬semmisíthet, amelyben nincsenek korlátok és feltételek többé, amelyben minden teremtmény, jó vagy rossz, szép vagy csúnya, bolond vagy bölcs, kizárólag az ő akaratából születik, és amely¬ben méltóságteljesen és rejtélyesen trónol mindenek felett és a sorsokat örök játékban irányítja. – Majd csak akkor – fejezte be végül –, akkor leszel csak¬ugyan szabad, akkor szabadulsz meg mindentől, ami korláto¬kat szab, akkor tehetsz mindent szabadon, amit akarsz. Hisz meg akartad találni a Valódi Vágyadat, igaz? Hát ez az! Még aznap reggel felszedték a sátortábort, és a sokezres sereg, élén Barnabással és a korallhintóban utazó Xaidával, megindult az Elefántcsonttorony felé. Végtelennek tetsző me¬netoszlop vonult a Labirintus kanyargós útjain. S amikor az eleje estefelé elérte az Elefántcsonttornyot, a leghátul haladók csak épp akkor lépték át a virágoskert külső peremét. Barnabás fogadtatása olyan ünnepélyes volt, amilyent csak kívánhatott magának. Mindenki, aki a Kislány Királynő ud¬vartartásához tartozott, talpon volt. Minden tetőn és párká¬nyon koboldőrök álltak és teli tüdőből fújták csillogó trombitá¬jukat. A bűvészek bemutatták mesterfogásaikat, a csillagjósok szerencsét és hatalmat jósoltak Barnabásnak, a pékek hegyma¬gasságú tortákat sütöttek, a miniszterek és tisztségviselők pedig a korallhintó mellett haladtak és végigkísérték a nyüzsgő töme¬gen keresztül a főutcán, amely egyre szűkülő csigavonalban tekeredett a kúp alakú Elefántcsonttorony körül, egész addig, ahol a nagy kapu a tulajdonképpeni palota belsejébe vezetett. Barnabás Xaida és az összes tisztségviselő társaságában


lépke¬dett felfelé a széles lépcső hófehér fokain, végigment az összes termen és folyosón, áthaladt a második kapun, egyre feljebb, át a kerten, amelyben az állatok, a virágok és a fák elefántcsont¬ból voltak, az ívelt hidakon és végül az utolsó kapun. Fel akart jutni abba a pavilonba, amely az óriási torony csúcsát képezte és magnóliavirág alakú volt. De kiderült, hogy a virág zárva van, és a hozzá vezető út utolsó szakasza olyan sima és meredek, hogy senki nem tud rajta felmenni. Barnabás emlékezett rá, hogy a súlyosan sebesült Atráskó nem tudott annak idején feljutni, legalábbis nem a saját erejé¬ből – mert senki, aki oda valaha is felért, nem tudja, hogyan sikerült neki. Ezt mindenki csak ajándékba kaphatja. Barnabás azonban nem volt Atráskó. Ha van mostantól fogva valaki, aki az utolsó útszakasz megismerésének kegyét osztogathatja, akkor ő az. S nem volt hajlandó eltűrni, hogy menet közben még fel is tartsák. – Hívjatok kézműveseket! – parancsolta –, vágjanak lépcső¬fokokat ebbe a sima felületbe, vagy építsenek létrát, vagy talál¬janak ki bármi egyebet. Mert odafenn óhajtok lakni. – Uram – merészelt ellenvetést tenni az egyik legöregebb tanácsadó –, odafenn a Kívánságok Aranyszemű Királynője lakik, amikor nálunk tartózkodik. – Tegyétek, amit parancsolok! – förmedt rá Barnabás. A tisztségviselők elsápadtak és elhúzódtak tőle. De engedel¬meskedtek. Kézműveseket hoztak, akik súlyos kalapácsokkal és vésőkkel fogtak dologhoz. De bárhogy kínlódtak, nem sikerült egy kis darabot sem kivágni a hegycsúcsból. A vésők kiugrottak a kezükből és még egy karcolást sem hagytak a sima felületen. – Találjatok ki valami mást – mondta Barnabás és kedvetle¬nül elfordult –, mert fel akarok menni oda. De vegyétek észbe, hogy türelmemnek hamarosan vége. Aztán visszament és udvartartásával, amelyhez elsősorban Xaida, a három lovag, Hiszár, Hirót és Hikar, valamint Iluán, a kék dzsinn tartozott, egyelőre birtokba vette a palotanegyed többi helyiségeit. Még ugyanazon az éjjelen az összes tisztségviselőt, minisztert és tanácsadót, aki idáig Holdgyermeket szolgálta, gyűlésbe hívta össze abba a nagy kör alakú terembe, ahol annak idején az orvoskongresszus ülésezett. Tudatta velük, hogy a Kívánsá¬gok Aranyszemű Királynője rá, Bux Barnabás Boldizsárra hagyta a végtelen fantáziai birodalom feletti teljhatalmat, és hogy mostantól kezdve ő lép a helyébe. Felszólított mindenkit, fogadják meg, hogy teljes mértékben alávetik magukat az akaratának. – Még akkor is, sőt főleg akkor – tette hozzá –, ha elhatározásaim számotokra néha érthetetlenek lennének. Mert nem va¬gyok hozzátok hasonló. Aztán kijelentette, hogy pontosan hetvenhét nap múlva Fan¬tázia Kisfiú Királyává akarja koronáztatni magát. Olyan pom¬pázatos ünnepséget kíván, amilyent még Fantáziában sem tar¬tottak soha. Hírnökök siessenek nyomban minden országba, mert az az óhajtása, hogy a fantáziai birodalom minden népe egy-egy képviselőt küldjön a koronázási ünnepélyre. Ezzel Barnabás visszavonult, és magukra hagyta a tanácsta¬lan tanácsadókat és tisztségviselőket. Ezek nem tudták, hogyan viselkedjenek. Mindazt, ami el¬hangzott, olyan szörnyű volt hallaniuk, hogy először, fejüket behúzva, hosszú ideig csak álldogáltak némán. Azután halkan tárgyalni kezdtek. És több órányi tanácskozás után megegyez¬tek abban, hogy a követniük kell Barnabás utasításait, mert hiszen a Kislány Királynő Jelvényét viseli, és ez engedelmesség¬re kötelezi őket – akár elhiszik, hogy Holdgyermek valóban minden hatalmát Barnabásra ruházta, akár ismét csak egy számukra érthetetlen elhatározásáról van szó. A hírnököket tehát kiküldték, és minden egyéb is úgy történt, ahogy Barna¬bás elrendelte. Maga Barnabás egyébként nem törődött már az egésszel. A koronázási ünnepségek előkészítésének minden részletét Xai¬dának engedte át. És ő értett hozzá, hogy miként


foglalkoztassa az Elefántcsonttorony udvartartását – olyannyira, hogy alig jutott valakinek is ideje a gondolkozásra. Barnabás az elkövetkező napokban és hetekben többnyire mozdulatlanul ült maga választotta lakosztályában. Csak bá¬mult a levegőbe és nem csinált semmit. Szeretett volna kívánni valamit, vagy egy történetet kitalálni, ami elszórakoztatta vol¬na, de nem jutott az eszébe többé semmi. Tökéletesen üresnek érezte magát. Végül az az ötlete támadt, hogy idekívánhatná Holdgyerme¬ket. Ha csakugyan mindenható, ha minden-minden vágya va¬lósággá válik, akkor Holdgyermeknek is engedelmeskednie kell. Fél éjszakákon át csak ült és ekképp suttogott maga elé: „Hold¬gyermek, jöjj! Jönnöd kell. Parancsolom, hogy jöjj." És a tekin¬tetére gondolt, mely ragyogó kincsként fészkelte be magát a szívébe. Ám a Kislány Királynő nem jött. És minél gyakrabban próbálta erőszakkal megidézni, annál gyorsabban hunyt ki a szívében annak a bizonyos világosságnak az emléke, míg csak egész sötét nem lett a bensőjében. Bebeszélte magának, hogy mindent újra megtalál, ha majd a magnóliapavilonban ülhet. Oda-odaszaladt a kézművesekhez és hol fenyegetésekkel, hol ígéretekkel biztatta őket, de bármit csináltak, hiábavalónak bizonyult. A létrák eltörtek, az acélszö¬gek meggörbültek, a vésők elpattantak. A három lovag, Hirót, Hiszár és Hikar, akikkel Barnabás időnként szívesen elbeszélgetett vagy különféle játékokat ját¬szott, már csak ritkán voltak valamire használhatók. Az Elefántcsonttorony mélyebb emeleteinek egyikén felfedeztek egy borpincét. Itt ültek éjjel-nappal, ittak, kockáztak, ostoba dalo¬kat bömböltek és veszekedtek, miközben nemegyszer még kar¬dot is rántottak egymás ellen. Olykor tántorogva vonultak végig a főutcán és zaklatták a tündéreket, villiket, vadnőcskéket és a torony egyéb nőnemű lényeit. – Mit akarsz, uram – mondták, mikor Barnabás maga elé rendelte őket –, az kellene, hogy valami tennivalót kapjunk. De Barnabásnak semmi nem jutott az eszébe, és azzal biztat¬ta őket, hogy várják meg a koronázást, jóllehet maga sem tudta, hogy ez mit fog változtatni a helyzeten. Lassacskán az idő is borúsabbra fordult. A folyékony arany¬hoz hasonló naplementék egyre ritkábbak lettek. Az égbolt többnyire szürke volt és felhős és a levegő fullasztóvá vált. Szellő sem rezdült. Így közeledett lassan a koronázás kijelölt napja. A kiküldött hírnökök visszatértek. Sokan közülük képviselő¬ket hoztak magukkal Fantázia legkülönbözőbb tájairól. Néme¬lyek azonban dolguk végezetlen jöttek meg és azt jelentették, hogy a lakosok, akikhez küldték őket, kereken megtagadták a ceremónián való részvételt. Egyébként is több helyütt tapasz¬taltak titkos vagy teljesen nyílt lázadást. Barnabás rezzenéstelenül nézett maga elé. – Mindezekkel alaposan leszámolsz majd, ha Fantázia kirá¬lya leszel – vélekedett Xaida. – Azt akarom, hogy azt akarják, amit én akarok – mondta Barnabás. De Xaida már elsietett, hogy újabb intézkedéseket tegyen. És ekkor elérkezett a kitűzött nap, amelyen nem történt meg a koronázás, mert ez a nap úgy vonult be Fantázia történelmé¬be, mint az Elefántcsonttorony körül vívott véres csata napja. Már reggel vastag, ólomszürke felhő takarta az eget és meg¬akadályozta, hogy igazi nappali világosság támadjon. Aggasztó félhomály ült mindenen, a levegő teljesen mozdulatlan volt és olyan súlyos és nyomasztó, hogy alig lehetett lélegezni. Xaida az Elefántcsonttorony tizennégy ceremóniamesterével együtt rendkívül gazdag ünnepi programot készített elő, amely¬nek fényűzés és pompa tekintetében minden eddigit felül kellett múlnia Fantáziában. A kora reggeli órák óta valamennyi utcán és téren zene szólt, de olyan zene, amilyet eddig a napig még soha nem hallottak az Elefántcsonttoronyban: vad, rikoltó és mégis monoton. Min¬denkinek, aki csak hallotta, rángatózni kezdett a lába, és akár akarta, akár nem, táncolnia és


ugrálnia kellett. Senki sem ismerte a zenészeket, akik fekete álarcot viseltek, és senki sem tudta, hogy Xaida honnan hozatta őket. Az összes épületet és házhomlokzatot rikítóan tarka lobogók és zászlócskák díszítették, melyek azonban, minthogy szellő se rezdült, ernyedten lógtak. A főutca egész hosszát és köröskörül a palotanegyed magas falát számtalan képpel aggatták tele, kicsivel és óriásival, melyek véges-végig egy és ugyanazt az arcot ábrázolták, Barnabásét. Minthogy a magnóliapavilon még mindig megközelíthetet¬len volt, Xaida más helyet készített elő a trónra lépési szertartás céljára. Ahol a csigavonalú főutca a palota falában nyíló nagy kapu előtt véget ért, ott akarta felállíttatni a trónt a széles elefántcsont lépcsőkön. Arany tömjéntartók ezrei füstölögtek itt, és a füst, amely bódító és ugyanakkor izgató illatú volt,lassanként végigfolyt a lépcsőkön, a téren, a főutcán és behatolt az összes mellékutcába, be minden helyiségbe és kuckóba. Mindenütt bogárpáncélos fekete óriások álltak. Egyedül Xaida tudhatta, hogyan volt képes rá, hogy maradék öt testőrét megszázszorozza. De ez még nem volt minden: mintegy ötve¬nen hatalmas lovak hátán ültek, melyek ugyancsak fekete fém¬ből voltak és tökéletesen egyformán mozogtak. A lovasok diadalmenetben kísérték felfelé a főutcán a trónt. Senki sem tudta, honnan került elő. Olyan nagy volt, mint egy templom portálja, és csupa különböző alakú és méretű tükörből állt. Csak az ülőpárnája készült rézszínű selyemből. Ez az óriási csillogó tákolmány különös módon magától siklott felfelé a csigavonalban kanyargó úton, anélkül hogy bárki tolta vagy húzta volna, egészen úgy, mintha önálló életet élne. Amikor a nagy elefántcsont kapu előtt megállapodott, Bar¬nabás előlépett a palotanegyed falai közül és helyet foglalt rajta. Olyan kicsi volt, mint egy baba, ahogy ott ült a hideg, csillogó pompa közepette. A nézősereg, amelyet a fekete páncé¬losok sorfala visszatartott, örömujjongásban tört ki, de a hang, ami hallatszott, megmagyarázhatatlan módon vékony és éles volt. Ezután az ünnepség leghosszadalmasabb és legfárasztóbb része következett. A fantáziai birodalom összes követének és képviselőjének egymás mögé kellett sorakoznia, és ez a sor a tükörtróntól kezdve nemcsak az Elefántcsont-torony csigavonal alakú főutcájának aljáig, hanem mélyen, mélyen a kertlabirin¬tus belsejéig húzódott, és a kígyózó sor végéhez egyre újabb küldöttek csatlakoztak. Mindegyiküknek, amikor rákerült a sor, a trón előtt térdre esve homlokával háromszor meg kellett érintenie a földet, majd Barnabás jobb lábát megcsókolva a következőt kellett mondania: „Népem és a fajtámbeliek nevé¬ben kérlek téged, akinek mindnyájan a létünket köszönhetjük, koronázd meg magad Fantázia Kisfiú Királyává!" Már két vagy három óra telt el így, amikor váratlanul nyug¬talanság hullámzott végig a várakozók során. Egy ifjú faun ügetett felfelé az úton. Látszott rajta, hogy ereje végső megfeszítésével fut, mert támolygott, időnként összeesett, majd feltá¬pászkodva tovább rohant, míg végül, levegő után kapkodva, Barnabás elé vetette magát. Barnabás lehajolt hozzá. – Mi történt, hogy zavarni merészeled a szertartást? – Háború, ó, uram! – nyögte ki a faun. – Atráskó rengeteg zendülőt gyűjtött össze és most három hadsereggel útban van ide. Azt kívánják, mondj le AURIN-ról, mert ha jószántadból nem teszed, erővel kényszerítenek rá. Halotti csend lett. A felkorbácsoló zene és az éles örömujjon¬gás egy csapásra elnémult. Barnabás dermedten nézett maga elé. Elsápadt. Ekkor futva megérkezett a három lovag is, Hiszár, Hirót és Hikar. Rendkívül jókedvűnek látszottak. – Végre lesz egy kis tennivalónk, uram! – kiabálták túl egy¬mást. – Bízd csak ránk a dolgot! Egyáltalán ne zavartasd magad az ünnepségben! Összeszedünk néhány belevaló legényt és a lázadók ellen vonulunk. Olyan leckét adunk nekik, hogy még sokáig megemlegetik.


Fantázia sok ezer jelen lévő teremtménye között jó néhányan akadtak, akik egyáltalán nem voltak alkalmasak háborúzásra. A többség azonban tudott bánni valamilyen fegyverrel, bunkó¬val, karddal, íjjal, lándzsával, parittyával vagy egyszerűen a fogával és a karmával. Ezek valamennyien a három lovag köré gyülekeztek, akik a sereg élére álltak. Mialatt elvonultak, Bar¬nabás a hadra nem foghatók nagy tömegével visszamaradt, hogy folytassa a szertartást. Ám ettől kezdve a gondolatai már másfelé kalandoztak. Szeme minduntalan a láthatárra tévedt, ahova jól odaláthatott ülőhelyéből. Óriási porfelhők sejtették vele, mekkora haddal nyomul ellene Atráskó. – Ne aggódj – mondta Xaida, aki Barnabás mellé lépett –, páncélos óriásaim még nem avatkoztak be a küzdelembe. Meg¬védik ők a te Elefántcsonttornyodat – rajtad és a kardodon kívül senki nem mérkőzhetik meg velük. Néhány óra múlva megjöttek az első csatajelentések. Atráskó oldalán harcolt szinte az egész zöldbőrű nép, de mintegy két¬száz kentaur és ötvennyolc sziklaevő is, a levegőből pedig Fuhur vezetésével öt szerencsesárkány avatkozott egyre-másra a harci cselekményekbe, ezenfelül egy sereg fehér óriássas, amely a Sors-hegységből repült ide, és még nagyon sok egyéb lény. Sőt észleltek néhány egyszarvút is. Bár a Hirót, Hiszár és Hikar vezette sereggel szemben szám¬szerűen messze alulmaradtak, olyan elszántsággal küzdöttek, hogy a Barnabás oldalán harcoló hadat egyre jobban visszaszo¬rították az Elefántcsonttorony alá. Barnabás maga akarta kézbe venni hadserege vezetését, de Xaida lebeszélte erről. – Gondold meg, Uram és Mesterem – mondta –, új rangod¬hoz, melyre mint Fantázia királya emelkedtél, nem illik, hogy beavatkozz. Hagyd ezt bizalommal a híveidre. A csata a nap teljes hátralevő részén át tartott. Barnabás hadserege elkeseredetten védte a kertlabirintus minden talpa¬latnyi darabját, amely összetiport, véres csatatérré változott. Mikor kezdett sötétedni, a lázadók eleje már elérte az Elefánt¬csonttorony lábát. És ekkor Xaida rájuk szabadította lovas és gyalogos páncélo¬sait, akik rettentő tombolásba fogtak Atráskó hívei közt. Az Elefántcsonttorony körül vívott csatáról lehetetlen pontos beszámolót adni, ezért itt el is kell tőle tekintenünk. Fantáziá¬ban mind a mai napig számtalan dal és leírás forog közkézen, amelyek erről a napról és éjszakáról szólnak, mert mindenki, aki részt vett az eseményekben, mást és mást élt át. Ezek olyan történetek, melyek elbeszélésére talán majd más alkalommal kerül sor. Egyes beszámolók szerint Atráskó oldalán is állt egy, sőt talán több fehér mágus, akik megbirkóztak Xaida varázserejé¬vel. Biztosat nem lehet tudni, de talán ez a magyarázata annak, hogyan sikerült Atráskónak és társainak a fekete páncélos óriá¬sok ellenében is bevenniük az Elefántcsonttornyot. Valószí¬nűbb mégiscsak egy másik ok: Atráskó nem önmagáért harcolt, hanem a barátjáért, akit azért akart legyőzni, hogy megmentse. Már jó ideje leszállt az éjszaka. Csillagtalan volt, tele füsttel és lánggal. A tornyot földre zuhant fáklyák, felborult füstölők és összetört lámpák gyújtották fel számos helyen. Barnabás ideoda rohant a küzdők között, akik a tűz lobogó fényében kísérteties árnyékot vetettek. Fegyverek zaja és harci ordítás vette körül. – Atráskó! – kiáltotta rekedt hangon –, Atráskó, mutasd ma¬gad! Állj ki velem! Hol vagy? Ám Kamonda, a kard hüvelyében rejtőzött és nem mozdult. Barnabás végigviharzott a palotanegyed minden helyiségén, majd kifutott a nagy falra, amely itt utcányi szélességű volt, és éppen amikor ki akart rontani a nagy külső kapun, mely előtt – immár ezer darabra törve – a tükörtrón állt, megpillantotta Atráskót, aki az ellenkező irányból jött feléje. Atráskó kezében kard volt. Ezután megálltak egymással szemközt. Kamonda nem moz¬dult. Atráskó Barnabás mellének szegezte kardja hegyét. – Add ide a Jelvényt – mondta –, a te érdekedben. – Áruló! – kiáltotta Barnabás. – A teremt-ményem vagy! Mindent én hívtam életre! Téged is! Ellenem akarsz fordulni? Térdelj le és kérj tőlem bocsánatot!


– Őrült vagy – válaszolta Atráskó –, semmit nem teremtettél. Mindent a Kislány Királynőnek köszönhetsz. Add ide AURIN-t! – Vedd el! – mondta Barnabás –, ha tudod. Atráskó habozott. – Barnabás – mondta –, mért kényszerítesz, hogy legyőzzelek azért, hogy megmentselek? Barnabás rántott egyet a kardja markolatán és hatalmas erejével csakugyan sikerült Kamondát kihúznia a hüvelyéből, ahelyett hogy az magától ugrott volna a kezébe. Ám ugyaneb¬ben a szempillantásban valami olyan rémisztő hang hallatszott, hogy lenn az utcán, a kapu előtt harcolók is dermedten megáll¬tak és felnéztek kettejükre. És Barnabás felismerte a hangot. Ugyanaz a rémes csikorgás volt, amit akkor hallott, amikor Szörszörény kővé vált. És Kamonda fénye kihunyt. Barnabás fején átvillant, amit az oroszlán közölt vele arra az esetre, ha saját akaratából húzná ki a fegyvert. De már nem tudott és nem akart visszakozni. Atráskóra sújtott, aki kardját védekezően emelte maga elé. De Kamonda kettévágta a fegyvert és mellen találta Atráskót. Mély sebe támadt, melyből vér buggyant elő. Atráskó hátra¬tántorodott és lezuhant a nagy kapu párkányáról. Ekkor az éj sötétjén át fehér szúróláng csapott elő a füstgomolyból, felfogta a zuhanó Atráskót és magával ragadta. Fuhur volt, a fehér szerencsesárkány. Barnabás a köpenyével törölte le homlokáról az izzadságot. Eközben vette észre, hogy a köpenye fekete lett, fekete, mint az éjszaka. Még mindig Kamondával a kezében, lejött a palota faláról és kilépett a szabad térre. Az Atráskón aratott győzelem egyik percről a másikra meg¬fordította a hadiszerencsét. A lázadók serege, mely már biztos volt a győzelmében, menekülni kezdett. Barnabás úgy érezte magát, mint valami rettenetes álomban, amelyből nem tud felébredni. Győzelme epéhez hasonló keserűséggel töltötte el, ugyanakkor vad diadalmámort is érzett. Fekete köpenyébe burkolózva, kezében a véres karddal, las¬san haladt lefelé az Elefántcsonttorony főutcáján, miközben az egész épület már lobogó lángokban állt, mint egy óriási fáklya. Barnabás azonban továbbment az alig érzékelt zúgó és süvöltő lángok között, míg a torony lábához nem ért. Itt talált rá serege maradékára, amely a feldúlt kertlabirintus – most az elesett fantáziabeliek holttestével teli végtelen csatamező – közepében rá várakozott. Itt volt Hirót, Hiszár és Hikar is, a két utóbbi súlyosan megsebesülve. Iluán, a kék dzsinn elesett. Xaida ott állt a teteme mellett. Kezében tartotta Özlárt, az Övet. – Ezt, Uram és Mesterem – mondta –, neked mentettem meg. Barnabás átvette az övet, markába gyűrte, majd zsebre dug¬ta. Szemét lassan körbejártatta úti- és harcostársain. Csupán néhány százan maradtak életben. Kimerültek voltak és feldúl¬tak. A tűz lobogó fényében kísértethad benyomását keltették. Arcukat mindnyájan az Elefántcsonttorony felé fordították, mely, mint valami máglya, fokozatosan omlott össze. A tetején lévő magnóliapavilon fellobbant, szirmai tágra nyíltak, és látni lehetett, hogy üres belül. Aztán azt is elnyelték a lángok. Barnabás kardjával az üszök- és romhalmaz felé mutatott és érdes hangon így szólt: – Ez Atráskó műve. És ezért üldözni fogom őt a világ végéig! Az egyik óriási fekete fémló hátára pattant és elkiáltotta magát: – Kövessetek! A paripa felágaskodott, de Barnabás engedelmességre kény¬szerítette és sebes vágtában elszáguldott az éjszakába.


XXIII.

A Régi Királyok Városa

Valküri vágtájában Barnabás már mérföldeket tett meg a szurok¬fekete éjszakában, mikor a hátramaradt harcostársak végre útnak indultak. Sokan megsebesültek, valamennyi halálosan ki volt merülve, és egy sem rendelkezett még megközelítően sem Barnabás mérhetetlen erejével és kitartásával. Maguk a fémlo¬von ülő fekete páncélos óriások is csak nagy nehezen mozdultak meg, a gyalogos óriások pedig nem tudták lépteiket a szokásos módon összehangolni. Úgy látszott, hogy még az őket irányító Xaida akarata is erejének végső határához ért. A korallhintó az Elefántcsonttorony égésekor a lángok martaléka lett. Ezért mindenféle kocsideszkákból, törött fegyverekből és a torony elszenesedett darabjaiból új hintót ácsoltak neki, amely persze inkább valami nyomorúságos kunyhóhoz hasonlított. A sereg maradéka botorkálva és csoszogva vonszolta magát mögötte. Még Hirót, Hiszár és Hikar is, akik elvesztették lovukat, egy¬más kölcsönös támogatására szorultak. Senki nem szólt egy szót sem, de mindenki tudta, hogy teljes lehetetlenség Barnabást valaha is utolérniük. Barnabás pedig száguldott tovább a sűrű sötétségen keresz¬tül, fekete köpenye vadul csapkodott a válla körül, s az óriásló fémtagjai csikorogtak-nyikorogtak minden mozdulattól, mi¬közben hatalmas patái a földet döngölték. – Gyí! – kiáltotta Barnabás –, hej! hej! hej! Nem volt neki elég gyors a száguldás. Mindenáron utol akarta érni Atráskót és Fuhurt, még ha ezt a fém lószörnyeteget tönkrelovagolja is! Bosszúért lihegett! Ebben az órában már rég elérte volna vá¬gyai célját, Atráskó azonban meghiúsította. Barnabás nem lett Fantázia királya. Ezért Atráskónak keservesen kell bűnhődnie! Barnabás még kíméletlenebbül hajtotta fémparipáját. A ló, noha ízületei egyre hangosabban recsegtek-ropogtak, engedel¬meskedett a lovas akaratának és még gyorsabbra fogta tébo¬lyult vágtáját. Hosszú órákig tartott ez a vad hajsza, anélkül hogy az éjszaka világosodni kezdett volna. És Barnabás gondolataiban folyto¬nosan maga előtt látta az égő Elefántcsonttornvot s újra meg újra átélte azt a pillanatot, amikor Atráskó a kardját az ő mellének szegezte – míg egyszer csak fel nem ötlött benne a kérdés: miért habozott Atráskó? Miért nem szánta rá magát, a történtek után, hogy magsebesítse őt, s így erőszakkal vegye el tőle AURIN-t? És ekkor hirtelen arra a sebre kellett gondolnia, amelyet ő ejtett Atráskón, és arra az utolsó pillantására, amikor hátratántorodott és alázuhant. Barnabás visszadugta rozsdás hüvelyébe Kamondát, melyet még mindig kezében tartott. Hajnalodott, és Barnabás egyre tisztábban láthatta, merre jár. A fémparipa éppen egy pusztaságon viharzott végig. A bo¬rókacsoportok sötét körvonalai csuklyás szerzetesóriások vagy hegyes süvegű varázslók mozdulatlan gyülekezetéhez hasonlí¬tottak. Sziklatömbök hevertek köztük szerteszórva. S ekkor az történt, hogy a fémparipa a sebes vágta közben egyszer csak fogta magát és darabokra hullott. Barnabás kábultan terült el az esés lendületétől. Amikor végre magához tért és összevert tagjait megdörzsölte, egy ala¬csony borókabokorban találta magát. Kimászott. Nagy terüle¬ten szétvetve feküdtek a paripa héjszerű roncsai, mintha egy lovas szobor robbant volna fel.


Barnabás felállt, válla köré vetette fekete köpenyét és cél nélkül nekivágott a világosodó hajnali láthatárnak. A borókabokorban azonban ott maradt egy csillogó valami, amit Barnabás elvesztett: Özlár, az Öv. Veszteségét nem vette észre, és később sem gondolt rá soha többé. Iluán hiába mentet¬te ki az övet a lángok közül. Az övet néhány nap múlva egy szarka találta meg, aki nem sejtette, hogy ez a csillogó dolog mit rejt magában. Fészkébe vitte, ám ezzel egy másik történet vette kezdetét, amelynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Délfelé Barnabás egy magas földsánchoz ért, mely keresztbe szelte a pusztaságot. Felnézett rá. A sánc mögött széles völgy¬katlan terült el, amely – befelé egyre mélyülve – olyan formát nyert, mint egy lapos kráter. S ezt az egész völgyet egy város töltötte ki – az épületek tömege legalábbis ezt a meghatározást tette kézenfekvővé, ámbár a legbolondosabb város volt, ame¬lyet Barnabás életében valaha is látott. Minden látható terv vagy meggondolás nélkül dobálták egymásra az épületeit, mintha egy óriási zsákból öntötték volna oda őket, akár egy csomó kockát. Nem volt itt sem utca, sem tér, sem semmiféle felismerhető rend. De az egyes építmények is tábolyultan festettek: kapubejárat¬tal a tetőkön, lépcsőkkel ott, ahova nem lehetett feljutni, vagy olyanokkal, melyeken csak fejjel lefelé lehetett járni, és amelyek a puszta légben végződtek. Tornyocskák álltak keresztben, balkonok lógtak függőlegesen a falon, ablakok voltak az ajtók helyén és padló a falak helyén. Volt olyan híd, melynek íve egyszer csak valahol abbamaradt, mintha építője munka köz¬ben elfelejtette volna, hogy mit akart vele. Akadt banán formá¬júra hajlított torony és hegyére állított piramis. Röviden szólva, az egész város az őrület benyomását keltette. Azután a lakosokat pillantotta meg Barnabás, férfiakat, as¬szonyokat és gyermekeket. Alakjukat tekintve közönséges em¬berekre hasonlítottak, de ruházatuk olyan volt, mintha mind¬nyájan megbolondultak volna, és nem tudnának különbséget tenni olyan dolgok között, amelyek felölteni valók, és amelyek más célokat szolgálnak. Fejükön lámpaernyőket, homokozóvödröket, levesestálakat, papírkosarakat, tölcséreket és dobozo¬kat viseltek. Testüket pedig asztalterítők, szőnyegek, nagy da¬rab ezüstpapírok, sőt hordók vették körül. Többen talicskákat vagy kocsikat húztak-vontak, melyeken mindenféle kacat volt felhalmozva, törött lámpák, matracok, edé¬nyek, ócska rongyok és csillogó limlomok. Mások meg a hátu¬kon cipeltek hasonló ócskaságokat tartalmazó óriási batyukat. Minél lejjebb hatolt Barnabás a városba, annál sűrűbb lett a nyüzsgés. De úgy tetszett, hogy tulajdonképpen senki sem tudja, hova is igyekszik. Barnabás több ízben is megfigyelte, hogy valaki, aki talicskáját fáradságosan húzta az egyik irány¬ba, kisvártatva az ellenkező irányba ráncigálta, hogy valamivel később megint egy másik irányt válasszon. De mindenki láza¬san tevékenykedett. Barnabás elhatározta, hogy megszólítja egyiküket. – Mi a neve ennek a városnak? A megszólított elengedte a talicskát, kiegyenesedett, egy ide¬ig a homlokát dörzsölte, mintha feszülten gondolkoznék, majd elment és talicskáját egyszerűen otthagyta. Mintha megfeled¬kezett volna róla. Ám pár perccel később egy asszony vette birtokba a kis kocsit és nagy nehezen húzni kezdte valamerre. Barnabás megkérdezte, hogy övé-e a limlom. Az asszony egy darabig mély töprengésbe merülve állt, azután elment. Barnabás még néhány kísérletet tett, de egyetlen kérdésére sem kapott választ. – Hiába kérdezgeted őket – szólalt meg mögötte egy kuncogó hang –, nem tudnak semmit sem mondani. Úgy is nevezhet¬nénk őket, hogy a Semmitmondók. Barnabás a hang irányába fordult és egy falkiszögellésen (amely egy megfordított erkély alsó fele volt) kis szürke majmot pillantott meg. Az állat bojtos fekete doktori kalapot viselt, és láthatóan azzal foglalatoskodott, hogy a lábujjain valamit ki¬számoljon. Majd Barnabásra vigyorgott és így szólt:


– Bocsánat, csak valamit gyorsan ki kellett számítanom. – Ki vagy te? – kérdezte Barnabás. – Nevem Argax, nagyon örvendek! – felelte a majmocska és megemelte a doktori kalapot –, és kihez van szerencsém? – A nevem Bux Barnabás Boldizsár. – Persze, persze! – mondta elégedetten a majmocska. – És mi a neve ennek a városnak? – érdeklődött Barnabás. – Tulajdonképpen nincs is neve – magyarázta Argax –, de nevezhetnénk – mondjuk – a Régi Királyok Városának. – A Régi Királyok Városa? – ismételte nyugtalanul Barna¬bás. – Miért? Senkit sem látok, aki régi királynak látszana. – Nem? – a majmocska kuncogott –, pedig mind, akit itt látsz, valaha a maga idejében Fantázia királya volt – vagy legalábbis az akart lenni. Barnabás megijedt. – Honnan tudod, Argax? A majom ismét megemelte doktori kalapját és vigyorgott. – Én – mondjuk így – a város felügyelője vagyok. Barnabás körülnézett. Közelükben egy öreg ember gödröt ásott. Mikor elkészült vele, égő gyertyát helyezett el benne és újra betemette a lyukat. A majmocska kuncogott. – Megfelelne egy kis városnéző körút, uram? Mondjuk így – első ismerkedésül eljövendő lakóhelyeddel? – Nem – mondta Barnabás. – Miről beszélsz? A majmocska a vállára ugrott. – Gyere csak! – suttogta –, semmibe sem kerül. Már megfi¬zetted, ami a belépésre jogosít. Barnabás elindult, noha tulajdonképpen legszívesebben ke¬reket oldott volna. Kényelmetlenül érezte magát, és ez az érzés minden lépéssel növekedett benne. Amint az embereket figyelte, feltűnt neki, hogy maguk között sem beszélnek. Egyáltalán nem törődtek egymással, sőt mintha nem is vették volna észre egymást. – Mi bajuk ezeknek – tudakolta Barnabás –, miért viselked¬nek ilyen különösen? – Semmi különös nincs bennük – kuncogta Argax Barnabás fülébe –, hozzád hasonlók, mondjuk így, vagy inkább ők is ilyenek voltak a maguk idejében. – Mit akarsz ezzel mondani? – állt meg Barnabás. – Azt, hogy ezek emberek? Argax a mulatságtól fel-alá kezdett ugrálni Barnabás hátán. – Így van! Így van! Barnabás az út közepén ülő asszonyt nézte, amint stoppoló-tűvel borsót próbált kiszedegetni egy tányérból. – Honnan jöttek ezek? És mit csinálnak itt? – kérdezte Bar¬nabás. Ó, mindig voltak olyan emberek, akik nem találtak vissza a saját világukba – magyarázta Argax. – Eleinte nem akartak, és most – mondjuk így – nem is tudnak már. Barnabás egy kislány után nézett, aki minden erejét megfe¬szítve húzta négyszögletes kerekű babakocsiját. – Miért nem tudnak visszamenni? – kérdezte. – Kívánniuk kellett volna. De most már nem kívánják. Utol¬só kívánságukat valami másra használták fel. – Az utolsó kívánságukat? – kérdezte sápadt ajakkal Barna¬bás. – Hát nem kívánhat valaki addig, ameddig csak akar? Argax megint kuncogott. Most Barnabás turbánját próbálta leszedni, hogy tetvészkedjen a fején.


– Hagyd abba! – kiáltotta Barnabás. Le akarta rázni magá¬ról a majmot, de az erősen kapaszkodott belé és sivalkodott a gyönyörűségtől. – Azt már nem! Azt már nem! – kaffogta –, csak addig kívánhatsz, amíg emlékszel a világodra. Ezek itt minden emlé¬küket elherdálták. Akinek nincs már múltja, jövője sincs. Ezért is nem öregszenek. Nézd csak meg őket! Hinnéd, hogy némelyik már ezer éve vagy még régebben van itt? De olyanok marad¬nak, amilyenek voltak. Számukra már semmi sem változik, mert ők maguk sem tudják többé megváltoztatni magukat. Barnabás egy férfira lett figyelmes, aki tükrét beszappanozta és borotválni kezdte. Ami eleinte mulatságosnak tűnt neki, attól most lúdbőrözni kezdett a háta. Gyorsan továbbment, s csak most ébredt tudatára, hogy egyre beljebb hatol a városba. Vissza akart fordulni, de valami úgy húzta, mint a mágnes. Futni kezdett és megpróbált megszabadulni a kellemetlen szür¬ke majomtól, de az keményen tapadt rá, mint a folyondár, sőt még ösztökélte is: – Gyorsabban! Hopp! Hopp! Hopp! Barnabás megállt, miután belátta, hogy minden ellenkezés hasztalan. – És ezek itt mind – kérdezte levegő után kapkodva – egykor Fantázia királyai voltak vagy azok akartak lenni? – Világos – mondta Argax –, aki nem talál vissza, előbb-utóbb mind király akar lenni. Nem mindnek sikerült, de mind azt akarta. Ezért van itt kétfajta bolond. Az eredmény minden¬esetre – mondjuk így – ugyanaz. – Mi ez a két fajta? Magyarázd meg! Tudnom kell, Argax! – Nyugalom! Nyugalom! – kuncogott a majom és még keményebben kapaszkodott Barnabás nyakába. – Egyesek fokozatosan szórták ki magukból az emlékeiket, és mikor az utolsót is elvesztették, már AURIN sem tudta többé egyetlen kívánságu¬kat sem teljesíteni. Ezután – mondjuk így – teljesen maguktól jöttek ide. A többiek, akiknek sikerült királlyá lenniük, ezzel egy csapásra elvesztették minden emléküket. AURIN éppúgy nem tudta többé teljesíteni a kívánságukat, mert nem volt már kívánságuk. Amint látod, az eredmény ugyanaz. Ezek is itt vannak és többé nem tudnak elmenni innen. – Ez azt jelenti, hogy egykor mindnek birtokában volt AU¬RIN? – Magától értetődik! – válaszolta Argax. – De már réges-rég elfelejtették. Ezeken a szegény bolondokon egyébként úgysem segítene semmi. – Vajon – Barnabás habozott – elvették tőlük? – Nem – mondta Argax –, ha valaki királlyá választatja magát, AURIN eltűnik a saját kívánsága folytán. Napnál világo¬sabb, mondjuk így, mert a Kislány Királynő hatalmát nem lehet arra használni, hogy éppen ezt a hatalmat vegyék el tőle. Barnabás olyan nyomorúságosan érezte magát, hogy szere¬tett volna valahova leülni, ám a kis majom nem engedte. – Nem, nem, a városnézés még nem ért véget – kiáltotta –, a legfontosabb csak most jön! Tovább! Tovább! Barnabás egy fiút pillantott meg, aki nehéz kalapáccsal szö¬geket vert a földön előtte heverő harisnyákba. Egy kövér ember bélyegeket akart ragasztani szappanbuborékokra, amelyek, természetesen, mindig szétpattantak. De nem hagyta abba. Folyvást újabbakat fújt. – Nézd csak! – hallotta Barnabás Argax kuncogó hangját és érezte, amint a kis majomkezek egy bizonyos irányba fordítják a fejét –, nézz oda! Hát nem mulatságos? Nagy embercsoport álldogált ott, férfiak, nők, öregek, fiata¬lok, valamennyien a legfurább öltözékben, de egy szót sem szóltak. Mind magába merült. A földön töméntelen hatalmas kocka hevert és minden kocka hat-hat oldalán betűk álltak. Az emberek újra meg újra összekevertek a kockákat és hosszan bámulták. – Mit csinálnak? – susogta Barnabás –, miféle játék ez? Mi a neve? Ez a Tetszésszerint-játék – felelte Argax. Odaintett a játé¬kosoknak és így kiáltott: – Bravó, gyermekeim! Csak így to¬vább! Ne hagyjátok abba!


Azután megint Barnabás felé fordult, és ezt mormolta a fülébe: – Nem tudnak semmit sem mesélni többé. Elvesztették a beszélőképességüket. Ezért találtam ki nekik ezt a játékot. Jól leköti őket, amint látod. És nagyon egyszerű. Ha jól belegon¬dolsz, el kell ismerned, hogy a világ minden története alapjában véve csupán néhány betűből áll. A betűk mindig ugyanazok, csak az összeállításuk változik. A betűkből szavak állnak elő, a szavakból mondatok, a mondatokból fejezetek és a fejezetekből történetek. Nézd csak, mi van odaírva? Barnabás olvasta: HGIKLOPFMVEYUXQ YXCVBNMASDFGHJKLOÁ QVERTZUIOPÜ ASDFGHJKLÖÁ MNBVCXYLKJHGFDSA ÜPOIUZTREVQAS QVERTZUIOPÜASDF YXCVBNMLKJ QVERTZUIOPÜ AS DFGHJKLÖÁYXC ÜPOIUZTREVQ ÁÖLKJHGFDSAMNBV GKHDSRZIP QETUOUSFHKO YCBMVRZIP ARCGUNIKYÖ QWERZUIOPÜASD MNBVCXYÁSD LKJUONGRFGHL – Igen – kuncogott Argax –, általában így van. De ha valaki nagyon sokáig játssza, évekig, akkor néha véletlenül szavak lesznek belőlük. Nem éppen szellemdús szavak, de mégiscsak szavak. „Spenótgörcs" például vagy „Sörtekörte" vagy „Gal¬lérmáz". Ám ha száz évig, ezer évig vagy százezer évig játssza valaki, akkor minden valószínűség szerint véletlenül egy vers is kijöhet belőlük. S ha örökké játssza, minden lehetséges versnek és történetnek létre kell jönnie, azonkívül a történetek összes történetének, még ennek a történetnek is, amelyben mi ketten most éppen társalgunk. Logikus, nem? – Ez borzasztó – mondta Barnabás. – Ó – jegyezte meg Argax –, csak nézőpont kérdése. Ezek ott – mondjuk így – szívesen szorgoskodunk vele. Azonkívül mi mást kezdhetnénk velük Fantáziában? Barnabás hosszan és némán szemlélte a játszó embereket, majd halkan ezt kérdezte: – Argax, ugye tudod, hogy ki vagyok? – Hogyne tudnám? Ki ne ismerné a nevedet Fantáziában? – Egyet mondj meg nekem, Argax. Ha tegnap királlyá let¬tem volna, már én is itt lennék? – Ma vagy holnap – válaszolta a majom –, vagy egy hét múlva. Mindenképpen hamarosan idetaláltál volna. Akkor Atráskó megmentett engem. – Azt nem tudom – felelte a majom. – S ha sikerült volna elvennie tőlem az Ékszert, akkor mi történt volna? A majom ismét kuncogott. – Mondjuk így – akkor is itt kötöttél volna ki.


– Miért? – Mert szükséged van AURIN-ra, hogy megtaláld a hazave¬zető utat. Bár, őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaha is sikerül. A majom összecsapta kis kezét, megemelte doktori kalapját és vigyorgott. – Mondd, Argax, mit kell tennem? – Olyan kívánságot kell kitalálnod, amely a világodba vis¬szavisz. Barnabás megint sokáig hallgatott, majd ezt kérdezte: – Argax, meg tudnád mondani, hány kívánságom lehet még? – Már nem sok. Véleményem szerint legfeljebb három vagy négy. És ennyivel nehezen boldogulsz. Kissé későn fogsz hozzá, és a visszaút nem könnyű. Át kell jutnod a Köd-tengeren. Ez máris egy kívánságodba kerül. Hogy mi jön még utána, azt nem tudom. Senki nem tudja Fantáziában, hogy merre nyílik a ti fajtátok hazavezető útja. Talán megtalálod Yor Tárnódját, az egyetlen menekvést az olyanok számára, mint te vagy. Ám¬bár félek, hogy neked – mondjuk így – túl messze van. Hanem a Régi Királyok Városából ez egyszer még ki fogsz találni. – Köszönöm, Argax! – mondta Barnabás. A majmocska vigyorgott. – Viszontlátásra, Bux Barnabás Boldizsár! S egy ugrással eltűnt a bolondos házak egyikében. A turbánt magával vitte. Barnabás kis ideig még mozdulatlanul állt. Úgy megzavarta és megrázta mindaz, amit tapasztalt, hogy nem tudott határoz¬ni. Minden eddigi célja és terve egy csapásra összeomlott. Úgy érezte magát, mintha bensőjében minden a feje tetejére állt volna – mint ott az a piramis, melynek teteje alulra s a háta előrefordult. Amiben reménykedett, az lett a romlása, s a menekvése az, amit gyűlölt. Mindenekelőtt egyvalami volt világos: ki kell jutnia ebből a városnak nevezett bolondokházából! És soha többé nem akart ide visszatérni! Elindult hát az esztelen házak zűrzavarán keresztül, de ha¬marosan ráeszmélt, hogy a befelé vezető út sokkal egyszerűbb volt, mint kijutnia innen. Ismételten meg kellett állapítania, hogy elvétette az irányt és már megint a központ felé igyekszik. Az egész délutánjába beletelt, míg a földsáncot elérte. Ekkor futni kezdett a pusztaságban és csak futott, míg az éjszaka –éppoly sötét, mint az előző – megállásra nem kényszerítette. Kimerülten rogyott egy borókabokor alá és mély álomba me¬rült. És alvás közben kialudt benne annak az emléke, hogy valaha történeteket tudott kieszelni. Egész éjszakán át ugyanazt az álomképet látta, mely nem akart sem eltűnni, sem változni: Atráskót vérző sebével a mel¬lén, amint csak áll és néz rá némán és mozdulatlanul. Mennydörgésre ébredt és felugrott. Mélységes sötétség vette körül, de mintha a napok óta gyülekező összes felhő most egyszerre vad tombolásba fogott volna. Megszakítás nélkül cikáztak a villámok, mennykövek dörögtek, úgy, hogy a föld remegett belé, a vihar végigüvöltött a pusztaságon és földig hajlította a borókafákat. Záporok szürke függönye söpört ke¬resztül a tájon. Barnabás felkelt. Fekete köpenyébe burkolózva állt, s a víz végigcsurgott az arcán. Egy villám pontosan előtte vágott egy fába, széthasította a göcsörtös törzset, s az ágak azon nyomban fellángoltak, a szél szikraesőt hajtott át a pusztaságon, de a vízzuhatag rögtön kioltotta. Barnabást az iszonyú robaj a térdére vetette. Ekkor mindkét kezével ásni kezdte a földet. Amikor a nyílás elég nagy volt, leoldotta derekáról Kamondát, a Kardot és belehelyezte. – Kamonda! – mondta halkan a zúgó vihar közepette –, örökre búcsút veszek tőled. Soha ne származzék romlás olyas¬valaki miatt, aki téged egy barát ellen akarna kirántani. És senki ne találjon rád, míg mindaz feledésbe nem megy, ami teáltalad és énáltalam történt. Akkor befedte a lyukat, és mohát meg ágakat tett rá, hogy senki fel ne fedezhesse. És Kamonda ma is ott fekszik. Majd csak a messzi jövőben jön valaki, aki baj nélkül érintheti ismét – de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Barnabás elindult a sötétségben.


A zivatar reggel felé alábbhagyott, a szél elállt, a fákról csöpögött az eső, és minden csendes lett. Ezen az éjszakán kezdődött Barnabás hosszú, magányos ván¬dorlása. Harcostársaihoz és kísérőihez nem akart visszamenni, Xaidához sem. Meg akarta találni az emberi világba visszave¬zető utat – csak azt nem tudta, hol és merre keresse. Létezik-e vajon valahol egy kapu, egy rév, egy mezsgye, amelyen átkel¬hetne? Kívánnia kellene, ezt tudta jól. De nem volt hozzá ereje. Úgy érezte magát, mint a búvár, aki a tengerfenéken elmerült hajó után kutat, de mindig a felszínre vetődik, mielőtt bármit is találna. Azt is tudta, hogy már csupán néhány kívánsága maradt, ezért gondosan ügyelt rá, hogy ne használja AURIN-t. Azt a kevés emléket, amely még megmaradt benne, csak akkor áldoz¬hatja fel, ha ezáltal közelebb kerül a világához, és csak akkor, ha okvetlenül szükséges. Ám a kívánságokat nem lehet tetszés szerint előhívni vagy elnyomni. A legmélyebb mélységeinkből törnek elő, mint min¬den szándék, akár jó, akár rossz. És észrevétlenül születnek. Anélkül, hogy Barnabás észrevette volna, új kívánság éledt benne és öltött fokozatosan egyre világosabb alakot. A sok napon és éjen át tartó magányos vándorlás hatására azt kezdte kívánni, hogy bár tartozna valami közösséghez, fogadná be valami csoport, nem mint uralkodót vagy hőst vagy bármily kivételes személyt, hanem egyszerűen mint egyet a sok közül, akár mint a legkisebbet, a legkevésbé jelentőset, de magától értetődően odatartozót, olyat, aki részt vesz a közösség életében. Egy napon az történt, hogy egy tenger partjára ért. Legalábbis kezdetben úgy hitte. Meredek sziklaparton állt, szeme előtt te¬rült el a tenger, fehér, megmerevedett hullámaival. Csak ké¬sőbb vette észre, hogy ezek a hullámok nem igazából mozdu¬latlanok, mert nagyon lassan ugyan, de mozognak, úgyhogy áramlások is támadnak bennük, és örvények, melyek oly észre¬vétlenül forognak, mint az óramutatók. A Köd-tenger volt! Barnabás végigment a meredek parton. A levegő meleg volt és kissé nyirkos, szellő sem lebbent. Kora délelőtt volt még, s a nap beragyogta a hófehér ködfelületet, mely a látóhatárig terjedt. Barnabás néhány órai gyaloglás után déltájban egy kis városhoz ért, amely magas cölöpökön állt, nem messze a szárazföld¬től, kinn a Köd-tengeren. Hosszú, szabadon lengő függőhíd kötötte össze a sziklapart egyik kiugró szirtjével. A híd csende¬sen ingott, ahogy Barnabás végigment rajta. A házak viszonylag kicsik voltak, az ajtók, ablakok, lépcsők mintha gyermekek számára készültek volna. És csakugyan, az utcai járókelők: a szakállas, felnőtt férfiak és magasra fésült hajú nők mind gyermekmagasságúak voltak. Feltűnő volt, hogy alig lehet őket megkülönböztetni, annyira hasonlítanak egymásra. Arcuk sötétbarna volt, mint a nedves föld, és nagyon szelídnek és csendesnek látszottak. Mikor Barnabást megpillantották, odabólintottak, de egyikük sem szólította meg. Általában igen hallgatagnak tetszettek, csak ritkán hangzott egy-egy szó vagy kiáltás az utakon és az utcákon, pedig élénk sürgés-forgás ural¬kodott mindenütt. Soha senki nem járt egyedül. Valamennyien kisebb-nagyobb csoportokban közlekedtek, kart karba öltve vagy egymás kezét fogva. A házakat jobban szemügyre véve, Barnabás megállapította, hogy mind valami kosárfonadékból épült, némelyik durvábból, némelyik finomabból, sőt még az utcák burkolata is ebből állt. Végül azt is észrevette, hogy a lakosok öltözete, a nadrágjuk, szoknyájuk, kabátkájuk és kalapjuk is az említett fonadékból készült, de természetesen ez esetben nagyon finom, művészi szövésűből. Nyilvánvalóan kivétel nélkül mindent ugyanebből az anyagból csináltak. Barnabás be-benézett egy-egy kézműves műhelyébe, de min¬denütt ilyen fonott tárgyak előállításával foglalatoskodtak, ci¬pőket, korsókat, lámpákat, tálcákat, esernyőket készítettek – kizárólag ebből a fonadékból. És senki nem dolgozott egyedül, mert ezeket a holmikat csak többek


közreműködésével lehetett előállítani. Élvezet volt megfigyelnie, hogy milyen ügyesen dolgoznak egymás keze alá, és hogy az egyik munkája mindig kiegészíti a másikét. Közben többnyire egy szöveg nélküli egy¬szerű dallamot énekeltek. A város nem volt valami nagy, így Barnabás hamarosan a másik végére ért. S az itt elébe táruló látvány félreérthetetlenül azt tanúsította, hogy kikötővárosba jutott, mert százával álltak itt a különböző formájú és nagyságú hajók. Ám meglehetősen szokatlan kikötőváros volt, ugyanis a hajók óriási horgászboto¬kon lógtak és lágyan ringva lebegtek egymás mellett a mélység felett, ahol a fehér ködtömeg hömpölygött. Egyébként úgy lát¬szott, hogy ezek a hajók is kosárfonadékból állnak, és nem volt sem vitorlájuk, sem árbocuk, sem evezőjük vagy kormányuk. Barnabás egy korláton áthajolva letekintett a Köd-tengerre. Hogy milyen magasak a cölöpök, amelyeken a város nyugszik, azt abból az árnyékból állapította meg, amelyet a napfényben a lenti fehér felületre vetettek. – Éjszaka – szólalt meg egy hang mellette – a köd egészen a város magasságáig kúszik fel. Akkor kifuthatunk a tengerre. Nappal a nap felszívja a ködöt, és a tenger alább száll. Ugye, ezt akartad tudni, idegen? Barnabás mellett három férfi támaszkodott a korlátnak és szelíden és barátságosan nézték őt. Beszédbe elegyedett velük, és megtudta, hogy a város az Iskál nevet viseli, de úgy is nevezik, hogy Kosárváros. Lakosait iskaliótáknak hívják. A szó körülbelül azt jelenti, hogy „közösségbeliek". A férfiak hivatá¬suk szerint mind a hárman ködhajósok voltak. Barnabás nem akarta elárulni a nevét, nehogy felismerjék, s azt mondta, úgy hívják, hogy az Egyik. A három tengerész elmagyarázta neki, hogy náluk senkinek sincs külön neve, és ezt nem is találják szükségesnek. Mindnyájan együttvéve az iskalióták, és ez elég nekik. Mivel éppen délidő volt, meghívták Barnabást, hogy tartson velük, s ő köszönettel elfogadta a meghívást. Egy közeli vendég¬lőben asztalhoz ültek, és Barnabás ebéd közben mindent meg¬tudott Iskál városáról és lakóiról. A Köd-tenger, melyet itt Skanidánnak neveznek, nem más, mint egy fehér gőzből álló óriási óceán, mely Fantázia két részét egymástól elválasztja. Hogy milyen mély lehet a Skanidán, még soha senki nem kutatta ki, és azt sem, hogy vajon honnan származik ez a mérhetetlen ködtömeg. A felszín alatt lélegzeni is lehet, s a partról, ahol a köd még viszonylag sekély, egy darabon be lehet lábalni a tengerbe, azonban csak kötéllel biztosítva, amellyel az embert vissza lehet húzni a partra. A ködnek ugyanis az a tulajdonsága, hogy rövid időn belül mindenkit megfoszt a tájékozódóképességétől. Az idők folya¬mán már sok merész és könnyelmű lény odaveszett, aki megkí¬sérelte, hogy a Skanidánon egyedül, gyalogosan keljen át. Csu¬pán néhányat sikerült közülük megmenteni. Az egyedüli mód, amellyel a Köd-tenger túloldalára juthat valaki, az, amit az iskalióták találtak ki. Ahhoz a fonadékhoz ugyanis, amelyből Iskál házai, az összes használati tárgy, a ruhák és a hajók is állnak, azt a bizonyos szittyófélét használják, amely a Köd-tenger felszíne alatt, a parthoz közel tenyészik, és amelyet – az előbbiek alapján kön¬nyen érthető módon – csak életveszély árán lehet levágni. Ez a szittyó, noha rendkívül hajlékony, sőt a közönséges levegőn petyhüdtté válik, a ködben szálegyenesen áll, mert könnyebb nála és a felszínén úszik. Így úsznak természetesen a hajók is, hiszen belőle készültek. Az iskalióták ruhája tehát egyszersmind úszómellényül is szolgál arra az esetre, ha valaki beletéved a ködbe. De az iskalióták tulajdonképpeni titka még nem is ez, s mindez nem magyarázza azt a sajátságos közösségi szellemet, amely minden tevékenységüket meghatározza. Amint Barna¬bás hamarosan megállapította, úgy tetszett, hogy nem ismerik az „én" szócskát, legalábbis soha nem alkalmazzák, hanem mindig csak úgy beszélnek, hogy „mi". Csak később jött rá, hogy ennek mi az oka. Mikor a három ködhajós beszédéből kivette, hogy még ezen az éjszakán kifutnak a tengerre, megkérdezte őket, hogy nem szerződtetnék-e hajósinasnak. Megmagyarázták neki, hogy a Skanidánon való hajózás lényegesen különbözik minden más hajóúttól, mert senki sem tudja,


meddig lesz úton és végül is hova érkezik. Barnabás közölte, hogy ez neki éppen megfelel, így azután a tengerészek beleegyeztek, hogy magukkal viszik a hajójukon. Az éj beálltával, amint várható volt, a köd emelkedni kezdett és éjfélkor elérte a Kosárváros magasságát. Az összes hajó, amely előbb még a levegőben lógott, most a fehér felszínen úszott. A hajó, melyen Barnabás tartózkodott – egy körülbelül harminc méter hosszú, lapos csónak –, köteleiről eloldva, lassan kiúszott a nyílt éjszakai Köd-tengerre. Barnabás már az első pillanatban azt kérdezte magától, hogy mi hajtja vajon ezt a fajta hajót, ha nincs sem vitorlája, sem evezője vagy hajócsavarja. Mint megtudta, a vitorlát semmire sem tudnák használni, mert a Skanidán felett csaknem mindig szélcsend uralkodik, evezőkkel és hajócsavarokkal pedig még¬annyira sem tudnának a ködön átkelni. Egészen más erő volt az, ami a hajót mozgatta. A fedélzeten egy kör alakú, alacsony emelvény állt, Barnabás már kezdetben észrevette és parancsnoki hídnak vagy valami hasonlónak tartotta. Valóban, az egész út tartama alatt leg¬alább két, olykor azonban három, négy, sőt több ködhajós is tartózkodott rajta. (A teljes személyzet tizennégy főből állt – természetesen Barnabást nem számítva.) Azok, akik a kör alakú emelvényen álltak, karjukat egymás vállára tették és a menet¬irányba néztek. Ha valaki csak felületesen tekintett rájuk, azt hihette, hogy mozdulatlanul állnak. Csak a figyelmes szemlélő vehette észre, hogy tánchoz hasonló, rendkívül lassú és tökélete¬sen egybehangolt mozdulatokat végeznek. Közben egy folyton ismétlődő, egyszerű, igen szép és lágy dallamot énekeltek. Barnabás ezt a sajátságos viselkedést eleinte valami különös szertartásnak vagy szokásnak vélte, melynek értelme rejtve maradt előtte. Csak az utazás harmadik napján kérdezte meg három barátja egyikét, amikor az melléje ült. A tengerész a maga részéről csodálkozott Barnabás álmélkodásán és megma¬gyarázta neki, hogy a férfiak a hajót a képzelőerejükkel hajtják. Barnabás először nem értette a magyarázatot, és azt kérdez¬te, hogy ezzel netán valamiféle rejtett kerekeket hoznak moz¬gásba. – Nem – felelte a ködhajós –, ha mozgatni akarod a lábadat, neked is elég, ha elképzeled – vagy a lábadat kerekekkel kell mozgásba hoznod? Az élő test és a hajó közti különbség pusztán abban áll, hogy legalább két iskalióta képzelőerejét kell tökéletesen egyesíteni. Mert ebből az egyesítésből jön létre a hajtóerő. S ha gyorsab¬ban akarnak haladni, több személy együttműködésére van szükség. Általában hármas csoportokban dolgoznak, a többiek ezalatt pihennek, ugyanis bármilyen könnyűnek és kellemesnek látszik is, munkájuk nehéz és megerőltető és állandó, nagyfokú figyelem-összpontosítást kíván. Azonban ez az egyetlen mód, amivel a Skanidánon hajózni lehet. És Barnabás kijárta a ködhajósok iskoláját és megtanulta közösségük titkát: a táncot s a szöveg nélküli dallamot. A hosszú átkelés ideje alatt lassanként ő is közösségük tagja lett. Az önfeledtség és harmónia különös és leírhatatlan élmé¬nye töltötte el, ha táncolás közben érezte, amint saját képzelő¬ereje egybeolvad a többiekével és egyetlen egésszé válik. Úgy érezte, hogy valóban bevették a közösségükbe, hogy közéjük tartozik – és ugyanakkor megszűnt benne annak az emléke, hogy abban a világban, amelyből származik s ahova a vissza¬utat kereste, emberek élnek, emberek, akiknek mind saját külön képzelőerejük és véleményük van. Az egyetlen, amire még homályosan emlékezett, az az otthona volt és a szülei. Ám szíve mélyén élt még egy másik kívánság is azon kívül, hogy ne legyen többé egyedül. És ez a másik kívánság halkan megmozdult benne. Ez azon a napon történt, amikor először vette észre, hogy az iskalióták nem azáltal alakítják ki közösségüket, hogy különféle elképzelésmódokat hoznak összhangba, hiszen olyan tökélete¬sen hasonlítanak egymásra, hogy semmi megerőltetésükbe sem kerül, hogy közösségnek érezzék magukat. Sőt egyáltalán nem volt módjuk egymással veszekedni vagy más véleményen lenni, mert egyikük sem érezte magát különállónak. Nem kellett el¬lentéteket áthidalniuk, hogy harmóniát teremtsenek maguk közt, és éppen ez a fáradság nélkül elért eredmény tette lassan¬ként


elégedetlenné Barnabást. Szelídségük bágyadtnak tűnt, énekük örökösen egyforma dallama monotonnak. Érezte, hogy valami hiányzik belőle, szomjazott valami után, de nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Csak akkor eszmélt rá, amikor valamivel később egy óriási ködholló tűnt fel az égen. Az iskalióták megijedtek és amilyen gyorsan csak tudtak, lebújtak a fedélzet alá. Ám egyiküknek nem sikerült idejében eltűnnie, és a szörnyű madár nagy káro¬gással rácsapott, megragadta a szerencsétlent és a csőrében magával vitte. Amikor a veszély elmúlt, az iskalióták előjöttek és folytatták az utazást, tánccal és énekkel, mintha mi sem történt volna. Harmóniájukat nem zavarta meg semmi, nem gyászoltak, nem panaszkodtak, egy szót sem vesztegettek az eseményre. – Nem – mondta egyikük, akit Barnabás megkérdezett –, senki sem hiányzik közülünk. Miért panaszkodnánk? Az egyén nem számított náluk. S minthogy egyformák vol¬tak, egyikük sem volt pótolhatatlan. Barnabás azonban egyéni ember akart lenni. Valaki, aki nem csupán egy a sok közül. Azt akarta, hogy azért szeressék, mert éppen olyan, amilyen. Az iskalióták közösségében harmónia volt, de nem volt szeretet. Nem akart többé a legnagyobb, a legerősebb vagy a legoko¬sabb lenni. Az már a múlté. Az után vágyakozott, hogy olyan¬nak szeressék őt, amilyen: jónak vagy rossznak, szépnek vagy csúnyának, ostobának vagy okosnak, összes hibájával együtt – vagy éppen azok miatt. De milyen is ő? Már nem is tudta. Annyi mindent kapott Fantáziában, és most a sok ajándék és erő között nem találta önmagát. Ettől kezdve nem vett részt a többi ködhajós táncában. Egészen elöl ült a hajó orrában és minden áldott nap, néha éjjel is, a Skanidánt kémlelte. Végre elérték a túlsó partot. A ködhajó kikötött, Barnabás köszönetet mondott az iskaliótáknak és a partra lépett. A táj tele volt rózsával, mindenféle színben pompázó rózsaer¬dővel. És e végtelen rózsaliget közepén kanyargós ösvény veze¬tett. Barnabás elindult rajta.


XXIV.

Ujuóla asszony

Xaida végét röviden el lehet mesélni, de megérteni nehéz, mert tele van ellentmondásokkal, mint annyi minden egyéb dolog Fantáziában. Mind a mai napig törik a fejüket a tudósok és történetírók, hogy miként történhetett, többen kétségbe vonják a tényeket, vagy megpróbálnak nekik más értelmezést adni. Itt arról számolunk be, ami valóban megtörtént, és mindenki próbálja úgy magyarázni a dolgokat, ahogy tudja. Amikor Barnabás Iskál városában rábukkant a ködhajósok¬ra, ugyanabban az időpontban jutott el Xaida fekete óriásaival a pusztaságnak arra a pontjára, ahol a fémparipa darabokra hullott Barnabás alatt. Ebben a pillanatban már gyanította, hogy nem akad többé Barnabás nyomára. Amikor valamivel később meglátta a földsáncot, melyre Barnabás nyomai felve¬zettek, ez a gyanúja bizonyossággá vált. Ha Barnabás eljutott a Régi Királyok Városába, akkor az ő tervei számára elveszett, teljesen mindegy, hogy örökre ott marad-e, vagy sikerült-e kimenekülnie a városból. Az első esetben a fiú éppoly tehetet¬lenné vált, mint mindazok, akik ott élnek, és nem tud többé semmit sem kívánni – a másik esetben pedig nem kívánja már a nagyságot és a hatalmat. Az ő, mármint Xaida számára a játék mindkét esetben véget ért. Megálljt parancsolt páncélos óriásainak, de ezek érthetetlen módon nem engedelmeskedtek akaratának, hanem tovább me¬neteltek. Xaida dühös lett, kiugrott a gyaloghintójából és kitárt karokkal elébük állt. Ám a páncélos óriások, a gyaloghad épp¬úgy, mint a lovasok, tovább dübörögtek, mintha úrnőjük ott sem volna, és lábuk és patájuk alá tiporták. És csak amikor Xaida kilehelte a lelkét, akkor állt meg egyszerre az egész csapat, mint egy lejárt óraszerkezet. Amikor később Hiszár, Hikar és Hirót a sereg maradékával utolérték őket, meglátták, hogy mi történt, de nem tudták megérteni, mert hiszen kizárólag Xaida akarata volt, ami az üres óriásokat mozgatta, s ennélfogva a legázolás is az ő akara¬tára történt. De a hosszas gondolkodás nem volt különös erőssé¬ge a három lovagnak, így végül is, vállukat vonva, belenyugod¬tak a dologba. Megtanácskozták, hogy mi a teendő, és arra az eredményre jutottak, hogy a hadjárat szemmel láthatólag véget ért. Elbocsátották tehát a megmaradt sereget, és mindenkinek azt javasolták, hogy térjen haza. Ők maguk pedig, akik Barna¬básnak tett hűségesküjüket nem akarták megszegni, elhatároz¬ták, hogy egész Fantáziában keresni fogják. Ám a követendő irány tekintetében nem tudtak egyezségre jutni, ezért úgy dön¬töttek, hogy mindenki a maga szakállára megy tovább. Elbú¬csúztak egymástól, és mindegyikük más irányban botorkált tova. Mindhárman még rengeteg kalandot éltek át, és Fantá¬ziában számtalan beszámoló foglalkozik Kelekótya Keresésük¬kel. De ezek már más történetek, és elbeszélésükre más alkalom¬mal kerül majd sor. A fekete, üres fémóriások azonban azóta is azon a helyen állnak a pusztaságban, a Régi Királyok Városának közelében. Eső és hó veri őket, úgyhogy megrozsdásodtak és lassanként – ferdén vagy függőlegesen – a földbe süllyedtek. De némelyikük még ma is látható. A hely elátkozott hírben áll, és minden vándor ívben elkerüli. De térjünk vissza most Barnabáshoz. Mialatt, a rózsaligeten keresztülhaladva, az ösvény szelíd ka¬nyargását követte, olyasmit pillantott meg, ami ámulatba ejtet¬te, mert egész fantáziabeli útja alatt nem látott soha ehhez hasonlót, nevezetesen egy kéz alakúra faragott útjelzőt, mely egy bizonyos irányba mutatott. „A Változ-lakhoz" – ez állt rajta. Barnabás sietség nélkül követte a megadott irányt. Beszívta a temérdek rózsa illatát, és egyre vidámabbnak érezte magát, mintha valami kellemes meglepetés várna rá. Végül egy gömbölyű fákból álló nyílegyenes fasorhoz ért, mely roskadásig tele volt pirospozsgás almával. És a fasor legvé¬gén egy ház bukkant fel. Ahogy közeledett hozzá, megállapítot¬ta, hogy


a legmókásabb ház, amit valaha látott. Magas, csúcsos tető ült rajta, mint valami bojtos hálósipka. Az épület legin¬kább az óriástökhöz hasonlított, mert gömbölyű volt, és falán több helyütt dudorok és kitüremlések keletkeztek, valamiféle kövér pocakok, melyektől jómódú és kedélyes külsőt kapott. Akadt rajta néhány ablak és egy ajtó, de mind ferde és görbe volt némiképpen, mintha ezeket a nyílásokat kicsit ügyetlenül vágták volna a tökbe. Mialatt Barnabás a ház felé haladt, észrevette, hogy az állan¬dó, lassú változáson megy keresztül. Körülbelül azzal a nyuga¬lommal, amellyel a csiga nyújtja ki a tapogatóit, a jobb oldalán egy kis kinövés képződött, amelyből lassacskán kis erkélytorony lett. Ugyanakkor a bal oldalán becsukódott egy ablak és foko¬zatosan eltűnt. A tetőből kémény nőtt ki, és a bejárati ajtó felett rácsos könyöklőjű balkonocska formálódott. Barnabás megállt és jókedvű álmélkodással figyelte a folyto¬nos változást. Most már világossá vált előtte, miért viseli a ház a „Változ-lak" nevet. Mialatt így álldogált, meleg, szép női hang énekét hallotta bentről: Száz év óta vár e ház, kedves vándorom. Te vagy, ki előtte állsz jöttödből tudom. Éhet csillapít e hely, oltja szomjadat. Megleled, mit keresel, béke váltja majd összes kínodat. Rossz voltál, vagy bűntelen, bármilyen vagy, jó nekem, mert nagy volt utad. – Ó – gondolta Barnabás –, micsoda szép hang! Szeretném, ha nekem szólna a dal! A hang újból énekelni kezdett: Válj gyerekké, Nagyuram! Lépj be, ajtóm nyitva van! Ne állj tovább odakint, mert szívesen látlak itt! Minden elkészítve vár sok ideje már. A hang ellenállhatatlan vonzerővel hatott Barnabásra. Biz¬tos volt benne, hogy nagyon barátságos személy, aki odabent énekelt. Kopogott hát az ajtón, mire a hang így kiáltott: – Befelé! Befelé, szép kisfiam! Barnabás benyitott, és egy kellemes, nem túl nagy helyiséget látott maga körül, melynek ablakain besütött a nap. Középen kerek asztal állt, megrakva tálakkal és kosarakkal, melyek Bar¬nabás előtt ismeretlen tarka gyümölcsökkel voltak tele. Az asz¬talnál egy nő ült, aki maga is némileg almára hasonlított, olyan piros arcú volt és kerek, olyan egészséges és kívánatos. A legelső pillanatban Barnabáson majdnem elhatalmasodott a kívánság, hogy kitárt karokkal feléje rohanjon és így kiáltson: – Mama! Mama! – De uralkodott magán. Mamája meghalt és egész biztosan nem itt van, Fantáziában. Igaz, hogy az asszony¬nak ugyanolyan kedves volt a mosolya, és ugyanolyan bizalmat keltően tudott nézni, de legfeljebb úgy hasonlított az anyjára, mint egy testvér. Az ő mamája kicsi volt, ez az asszony pedig nagy és valahogy tekintélyes. Széles kalap volt a fején, telis-teli virággal és gyümölccsel, és ruhája is színpompás virágos anyag¬ból készült. Csak miután Barnabás jobban megszemlélte, vette észre, hogy valójában a ruha is levelekből, virágokból és gyü¬mölcsökből állt.


Míg így álldogált és nézelődött, olyan érzés fogta el, amilyen¬ben már réges-régóta nem volt része. Nem tudott visszaemlé¬kezni, mikor és miképp, csak azt tudta, hogy néha hasonlóan érezte magát, mikor még kicsi volt. – Ülj már le, szép kisfiam! – mondta az asszony és szíves mozdulattal egy székre mutatott –, biztosan éhes vagy, egyél hát először! – Bocsánat – válaszolta Barnabás –, de vendéget vársz. Én meg csak egész véletlenül vagyok itt. – Csakugyan? – kérdezte az asszony és mosolygott –, no, nem tesz semmit. Azért még nyugodtan ehetsz, nem? Közben egy kis történetet mesélek el neked. Láss hozzá és ne kéresd sokáig magad! Barnabás levetette fekete köpenyét, a székre borította, leült és habozva egy gyümölcs után nyúlt. Mielőtt beleharapott volna, megkérdezte: – És te? Te nem eszel? Vagy nem szereted a gyümölcsöt? Az asszony hangosan és szívből nevetett, Barnabás nem tud¬ta, miért. – Jó – mondta, miután erőt vett magán –, ha nagyon akarod, veled tartok és magamhoz veszek valamit, de a magam módján. Meg ne ijedj! Ezzel az öntözőkannáért nyúlt, mely mellette állt a földön, a feje fölé tartotta és megöntözte magát. – Ó – sóhajtotta –, ez felüdített! Most Barnabáson volt a nevetés sora. Azután beleharapott a gyümölcsbe és tüstént megállapította, hogy ilyen jót még soha nem evett. Ezt követően még egyet megevett, mely talán még jobb volt, mint az első. –Ízlik? – kérdezte az asszony, aki figyelmesen nézte a fiút. Barnabásnak tele volt a szája, és nem tudott válaszolni, csak majszolva bólintott. – Nagyon örülök – jegyezte meg az asszony –, különös gond¬dal válogattam őket. Egyél csak, amennyi tetszik! Barnabás újabb gyümölcsért nyúlt, és ez volt aztán csak a mennyei élvezet. Elragadtatva sóhajtott. – És most mesélek neked valamit – folytatta az asszony –, de ne zavartasd magad az evésben. Barnabásnak meg kellett erőltetnie magát, hogy az asszony szavaira figyeljen, mert minden újabb gyümölcs újabb gyönyö¬rűséget okozott neki. – Valamikor réges-régen – kezdte a virágokkal ékes asszony – a mi Kislány Királynőnk halálos beteg volt, mert új névre volt szüksége, és ilyent csak egy emberfia adhatott neki. De az emberek már nem jöttek Fantáziába, senki sem tudta, miért. És ha a Kislány Királynő meghal, ez egész Fantázia végét jelentette volna. S egy szép napon, illetve éjszakán mégis eljött újra egy ember – kisfiú volt, és a Kislány Királynőnek a Hold¬gyermek nevet adta. Ez ismét egészséges lett, és hálából meg¬ígérte a fiúnak, hogy birodalmában minden kívánsága valóra válik – mindaddig, amíg rá nem talál a Valódi Vágyára. Ettől kezdve a kisfiú hosszú utat tett meg, egyik kívánságtól a mási¬kig, és mindegyik teljesült. És minden beteljesülés újabb kíván¬ságot ébresztett benne. És ezek nemcsak jó kívánságok voltak, hanem rosszak is, de a Kislány Királynő nem tesz különbséget, számára minden egyforma, és birodalmában egyformán fontos minden. S mikor eközben végül is elpusztult az Elefántcsontto¬rony, még ennek megakadályozására sem tett semmit. A kisfiú azonban minden kívánságának teljesülésével elvesztett egyet-egyet azokból az emlékekből, melyek ahhoz a világhoz fűzték, amelyből érkezett. Nem sokat törődött vele, hiszen úgysem akart visszamenni. Egyre újabb és újabb kívánságokat talált ki, ezáltal viszont már csaknem minden emlék kiveszett belőle, és emlékek nélkül többé nincs mit kívánni. Ekkor már alig volt ember, hanem szinte egészen fantáziabelivé vált. És a Valódi Vágyát még mindig nem ismerte. Most aztán az a veszély fenyeget, hogy felhasználja az utolsó kívánságait is, anélkül hogy ezt meglelte volna. Ami azt jelentené, hogy soha többé nem juthat vissza az emberi világba. Útja végül a Változ-lakba


vezetett, ahol addig marad, míg csak rá nem talál a Valódi Vágyára. Mert a Változ-lakot nemcsak azért nevezik így, mert önmaga folyton változik, hanem mert azt is megváltoztatja, aki benne lakik. S ez nagyon fontos a kisfiú számára, mert eddig mindig csak más akart lenni, mint aki volt, de nem akarta önmagát megváltoztatni. Ezen a ponton a mesélő megszakította az elbeszélést, mert látogatója abbahagyta a majszolást. Egy félig elharapott gyü¬mölcsöt tartva kezében tátott szájjal bámult a virágokkal ékes asszonyra. – Ha nem ízlik – szólt az aggódva –, tedd nyugodtan félre és végy egy másikat! – Hogy? – dadogta Barnabás –, ó, nem, nagyon jó. – Akkor minden rendben van – mondta elégedetten az as¬szony. – De elfelejtettem megmondani, hogy mi annak a kisfiú¬nak a neve, akit már olyan régen vártunk itt a Változ-lakban. Fantáziában sokan egyszerűen csak a Megmentőnek, mások A Hétágú Gyertyatartó Lovagjának vagy a Nagytudományú¬nak vagy éppen Úrnak és Parancsolónak nevezik, a valódi neve azonban Bux Barnabás Boldizsár. Ezután az asszony jó darabig mosolyogva szemlélte a vendé¬gét. A fiú néhányat nyelt, majd halkan megszólalt: – Így hívnak engem. – Na látod! – mondta az asszony, és cseppet sem látszott meglepettnek. A kalapján és ruháján levő bimbók hirtelen mind kipattan¬tak és virágba borultak. – De száz éve – bizonytalankodott Barnabás – még nem vagyok Fantáziában. – Ó, a valóságban már sokkal régebben várunk rád – vála¬szolta az asszony –, már a nagymamám és a nagymamám nagymamája is várt rád. Látod, most olyan történetet hallasz, amely új és mégis a réges-rég elmúlt időkről beszél. Barnabásnak eszébe jutottak Szörszörény szavai, akkor még útja legelején állt. Most úgy rémlett neki, mintha az csakugyan száz éve lett volna. – Egyébként még nem mondtam neked, hogy engem hogy hívnak. Ujuóla asszony vagyok. Barnabás megismételte a nevét, és némi fáradságába került, míg helyesen ki tudta ejteni. Azután újabb gyümölcsért nyúlt. Beleharapott és úgy érezte, hogy mindig az a legfinomabb, amit éppen eszik. Kicsit aggódva látta, hogy már az utolsó előttit fogyasztja. – Szeretnél még? – kérdezte Ujuóla asszony, észrevéve a fiú pillantását. Barnabás bólintott. Az asszony ekkor kalapjáról és ruhájáról gyümölcsöket szedett, míg a tál ismét tele nem lett. – Ezek a gyümölcsök a kalapodon teremnek? – kérdezte elké¬pedve Barnabás. – Hogyhogy a kalapomon? – Ujuóla asszony értetlenül nézett a fiúra. Aztán szívből jövő, hangos nevetésre fakadt. – Ó, nyil¬ván azt véled kalapnak, amit itt a fejemen hordok! Dehogy, dehogy, szép kisfiam, ez mind énbelőlem nő ki. Úgy, ahogy neked hajad van. Ebből láthatod, mennyire örülök, hogy végre itt vagy, ezért borultam virágba. Ha szomorú lennék, minden elhervadna rajtam. De kérlek, ne feledkezz meg az evésről! – Nem is tudom – mondta Barnabás zavartan –, az ember nem ehet olyasmit, ami valaki máson terem. – Miért ne? – kérdezte Ujuóla asszony –, a kisgyermekek is a mamájuktól kapják a tejet. És ez olyan csodálatos. – Persze – vetette közbe Barnabás, kissé elpirulva –, de csak addig, amíg egészen kicsik. – Akkor hát – mondta sugárzó arccal Ujuóla asszony –, most te is újra egészen kicsi leszel, szép kisfiam. Barnabás újabb gyümölcsért nyúlt és beleharapott, és Ujuóla asszony örült, és még pompásabban nyíltak rajta a virágok. Kis csend után az asszony megszólalt: – Azt hiszem, szívesen vennéd, ha a szomszéd szobába vonul¬nánk át. Valószínűleg előkészített neked valamit. – Kicsoda? – kérdezte Barnabás és körülnézett. – A Változ-lak – jelentette ki magától értetődő tényként Ujuóla asszony.


Valóban, különös dolog történt. A helyiség átalakult, anélkül hogy Barnabás ebből bármit is észrevett volna. A mennyezet felcsúszott a magasba, a három oldal pedig közelebb jött az asztalhoz. A negyedik oldalon még volt hely, ott most egy nyi¬tott ajtó jelent meg. Ujuóla asszony felemelkedett – most látszott, hogy milyen magas –, és ezt javasolta: – Menjünk! Roppant makacs feje van. Nincs értelme ellen¬kezni vele, ha valami meglepetést eszelt ki. Legyen a kedve szerint! Egyébként a legtöbbször jót akar. A nyitott ajtón át a szomszéd szobába lépett. Barnabás kö¬vette, de a gyümölcsöstálat gondosan magával vitte. A helyiség akkora volt, mint egy terem, mégis ebédlőnek látszott, melyet Barnabás mintha valahogy ismert volna. Csu¬pán az volt idegenszerű, hogy az itt álló bútorok, az asztal és a székek is, óriási méretűek voltak, sokkal nagyobbak, semhogy Barnabás felmászhatott volna rájuk. – No nézd csak! – mondta mulatva Ujuóla asszony –, a Változ-laknak mindig valami új dolog jut az eszébe. Neked most olyan szobát rendezett be, amit a kisgyerek szokott látni. – Hogyhogy – kérdezte Barnabás –, ez a terem nem volt itt eddig? – Persze hogy nem – felelte az asszony –, a Változ-lak igen eleven. A maga módján szívesen részt vesz a beszélgetésünkben. Azt hiszem, mondani akar neked valamit ezzel. Aztán leült az asztal mellett álló egyik székre, Barnabás azonban hiába próbált a másikra felkapaszkodni. Ujuóla as¬szonynak kellett segítségére lennie és felemelnie, és még akkor is csak az orra hegyével érte el az asztal lapját. Nagyon örült, hogy a gyümölcsöstálat magával hozta, és az ölében tartotta. Ha az asztalon lett volna, nem érhette volna el. – Gyakran kell így átköltöznöd? – kérdezte. – Nem éppen gyakran – válaszolta Ujuóla asszony –, legfel¬jebb háromszor-négyszer napjában. Néha csak tréfát űz a Vál¬toz-lak az emberrel, akkor egyszerre az összes szoba a feje te¬tején áll, a padló fenn, a mennyezet lenn, vagy más ehhez hasonló dolog történik. Ám csupán jókedvében teszi, és rögtön észhez tér, ha a lelkére beszélek. Alapjában véve nagyon kedves ház, és a magam részéről igazán kellemesen érzem magam benne. Sokat nevetünk együtt. – De nem veszélyes? – tudakolta Barnabás –, úgy értem, éjszaka például, mikor az ember alszik, és a szobája egyre kisebb lesz? – Hova gondolsz, szép kisfiam? – kiáltotta Ujuóla asszony csaknem megbotránkozva –, hiszen szeret engem és téged is. Örül neked. – És ha valakit nem szeret? – Tudom is én! – felelte az asszony –, de micsoda kérdéseid vannak! Eddig még nem volt itt senki rajtam és rajtad kívül. – Vagy úgy! – mondta Barnabás –, akkor én vagyok az első vendég? – Természetesen. Barnabás körülnézett az óriási helyiségben. – Az ember nem is hinné, hogy ez a szoba egyáltalán belefér ebbe a házba. Kívülről nem látszott ilyen nagynak. – A Változ-lak – magyarázta Ujuóla asszony - belülről na¬gyobb, mint kívülről. Eközben bealkonyodott, és a szobában lassan egyre sötétebb lett. Barnabás hátradőlt nagy székében és megtámasztotta a fejét. Csodálatosan jóleső álmosság fogta el. – Miért – kérdezte –, miért vártál rám ilyen sokáig, Ujuóla néni? – Mindig szerettem volna egy gyereket – válaszolta az as¬szony –, egy kisgyereket, akit kényeztethetnék, akinek szüksége van a gyengédségemre, akivel törődhetnék – ilyesfélét, mint te vagy, szép kisfiam. Barnabás ásított. Az asszony meleg hangja ellenállhatatlan ringató hatással volt rá. – De azt mondtad – felelte –, hogy már a mamád és a nagymamád is rám várt. Ujuóla asszonynak homály takarta el az arcát. – Igen – hallatszott a szava –, a mamám és a nagymamám is szeretett volna gyereket. De csak nekem van most.


Barnabásnak lecsukódott a szeme. Nagy nehezen még ezt kérdezte: – Hogyhogy, hisz a mamádnak te voltál a gyereke, mikor kicsi voltál. És a nagymamádnak a mamád. Akkor mégis volt gyerekük! – Nem, szép kisfiam – válaszolta halkan a hang –, nálunk ez másképpen van. Mi nem halunk meg és nem születünk. Mi mindig ugyanaz az Ujuóla asszony vagyunk és aztán mégsem vagyunk már az. Mikor a mamám megöregedett, elhervadt, minden levele lehullott, mint a fáé télen, egészen visszahúzódott magába. Így maradt hosszú ideig. De aztán egy napon ismét zsenge leveleket kezdett növeszteni, bimbókat és virágokat és végül gyümölcsöket. És így lettem én, mert ez az új Ujuóla asszony én vagyok. És éppígy történt a nagymamámmal is, mikor a mamámat a világra hozta. Nekünk, Ujuóla asszonyok¬nak csak akkor lehet gyermekünk, ha előbb elhervadunk. De akkor már a saját gyermekünk vagyunk és nem lehetünk ma¬mák többé. Azért örülök annyira, hogy itt vagy, szép kisfi¬am . . . Barnabás nem válaszolt. Édes félálomba siklott át, melyben az asszony szavai már csak valami zim-zümnek hatottak. Hal¬lotta, mikor Ujuóla felállt, hozzálépett és föléje hajolt, hogy gyengéden végigsimítsa a haját és homlokon csókolja. Aztán érezte, hogy az asszony felveszi őt és karjában kiviszi a szobá¬ból. Fejét ráfektette a vállára, mint egy kicsi gyermek. Egyre mélyebben merült az álom meleg sötétjébe. Úgy rémlett neki, hogy levetkőztetik s puha, illatos ágyba fektetik. Utoljára még – nagyon távolról – halk dalocskát hallott, melyet a szép hang dúdolt: Aludj, jó éjt, kedvesem! Átmentél sok mindenen. Légy, Nagyúr, gyermek megint! Aludj, hunyd le szemeid! Mikor másnap reggel felébredt, olyan jól érezte magát és olyan elégedett volt, mint még soha. Körülnézett és látta, hogy egy igen barátságos kis szobában fekszik – méghozzá gyerekágyacskában! Egyébként igen nagy gyerekágyacska volt, vagyis in¬kább olyan, amilyennek egy kisgyerek szokta látni. Az első pillanatban nevetségesnek tűnt neki a dolog, hiszen nyilván¬való, hogy nem kisgyerek többé. Még mindig birtokában volt mindannak az erőnek és adománynak, amit Fantáziától kapott. A Kislány Királynő Jelvénye is változatlanul a nyakában ló¬gott. De már a következő pillanatban teljesen közömbös lett számára, hogy nevetséges-e vagy sem, ahogy itt fekszik. Saját magán és Ujuóla asszonyon kívül nem tudja meg soha senki, ők ketten pedig tudják, hogy minden úgy jó és helyes, ahogy van. Felkelt, megmosdott, felöltözött és kiment. Falépcsőn kellett lemennie, hogy a nagy ebédlőbe jusson, amely az éjszaka folya¬mán egyébként konyhává változott át. Ujuóla asszony már várta a reggelivel. Ő is rendkívül jó hangulatban volt, összes virága pompázott, miközben énekelt, nevetett, sőt még körül is táncolta Barnabással a konyhaasztalt. Az étkezés után ki¬küldte a fiút a szabadba, hogy friss levegőt szippantson. Úgy tetszett, hogy a Változ-lakot körülvevő rózsaligetben örök nyár uralkodik. Barnabás ide-oda csavargott, megfigyelte a méheket, ahogy a virágokon lakmároztak, hallgatta a bok¬rokból felhangzó madárdalt, játszott a gyíkokkal, akik olyan barátságosak voltak, hogy a kezére kúsztak, és a nyulakkal, akik tűrték, hogy megsimogassa őket. Hébe-hóba levetette magát egy bokor aljába, beszívta a rózsák édes illatát, a napba hu¬nyorgott, és anélkül, hogy bármi határozott dologra gondolt volna, egyszerűen csak hagyta, hogy átcsobogjon felette az idő, mint valami patak. Így teltek el napok, és a napokból hetek lettek. Ügyet sem vetett rá. Ujuóla asszony boldog volt, és Barnabás teljesen átengedte magát anyai gondoskodásának és gyengédségének. Úgy érezte, hogy már régóta szomjazott öntudatlanul valami után, amiben most bőséggel részesül. És szinte nem tudott betelni vele. Volt egy idő, amikor átkutatta a Változ-lakot a padlástól a pincéig. Ez olyan elfoglaltság volt, amit nem lehetett egyhamar megunni, minthogy az összes helyiség folytonosan átalakult és


mindig valami új felfedeznivalóval szolgált. A ház szemláto¬mást mindent elkövetett, hogy vendégét szórakoztassa. Játék¬szobát, vasutat, bábszínházat és hullámvasutat teremtett elő, sőt még egy nagy körhintát is. Barnabás néha egész napos barangolásra indult a környéken. De soha nem ment nagyon messzire a Változ-laktól, mert rendszeresen megtörtént vele, hogy valóságos kínzó éhség fogta el hirtelen Ujuóla gyümölcsei után. Ilyen pillanatokban alig tudta kivárni, hogy visszaérjen hozzá és kedvére teleegye ma¬gát. Esténként gyakorta hosszan elbeszélgettek. Barnabás sorra elmesélte fantáziabeli élményeit, Perelint és Szörszörényt, Xai¬dát és Atráskót, akit oly súlyosan megsebesített, sőt talán meg is ölt. – Mindent rosszul csináltam – mondta –, mindent félreértet¬tem. Holdgyermektől annyi mindent kaptam, és csak bajt okoz¬tam magamnak és Fantáziának. Ujuóla asszony hosszasan nézte őt. – Nem – válaszolta –, nem hiszem. Te a kívánságok útját jártad, s ez soha nem egyenes. Nagy kerülő utat tettél meg, de az a te utad volt. És tudod, miért? Azok közé tartozol, akik csak akkor térhetnek vissza, ha megtalálják a forrást, melyből az Élet Vize fakad. És ez Fantázia legtitkosabb helye. Nem egysze¬rű az út odáig. Majd kis hallgatás után ezt fűzte hozzá: – Minden út, amely oda visz, végül is az egyetlen helyes út. Barnabást ekkor elfogta a sírás. Maga sem tudta, miért. Úgy érezte, mintha a szívében kioldódott volna egy csomó és kön¬nyekben folyna szét. Csak zokogott, zokogott és nem tudta abbahagyni. Ujuóla asszony az ölébe vette és szelíden simogat¬ta, ő pedig a mellén nyíló virágokba temette az arcát és sírt, míg csak elege nem lett, és bele nem fáradt. Ezen az estén nem beszélgettek többet. Barnabásnak csak a következő napon nyílt alkalma, hogy kereséséről újból szót ejtsen: – Meg tudod mondani, hol találhatom meg az Élet Vizét? – Fantázia határán – mondta Ujuóla asszony. – De Fantáziának nincs határa – felelte a fiú. – De igen, csakhogy nem kívül van, hanem belül. Ott, ahon¬nan a Kislány Királynő összes hatalmát meríti, és ahová ő maga mégsem juthat el. – És ezt kellene megtalálnom? – kérdezte Barnabás szomorú¬an –, nincs már túl késő hozzá? – Csak egyetlen kívánsággal találhatsz oda: az utolsóval. Barnabás megijedt. – Ujuóla néni, minden kívánságommal, amit AURIN teljesí¬tett, elfelejtettem valamit. Ezzel is így lesz? Az asszony lassan bólintott. – De egyáltalán nem veszem észre! – Hát a többi alkalommal észrevetted? Amit elfelejtettél, arról már nem tudhatsz. – És ezúttal mit felejtek el? – Majd megmondom, ha itt a kellő pillanat. Különben az eszedben tartanád. – Úgy kell lennie, hogy mindent elveszítsek? – Semmi sem vész el – mondta az asszony –, minden átala¬kul. – De akkor – mondta Barnabás nyugtalanul – talán sietnem kellene. Nem volna szabad itt maradnom. Ujuóla megsimogatta a fiú haját. – Ne aggodalmaskodj. Addig tart, amíg tart. Amikor az utolsó kívánság felébred benned, akkor tudni fogod és én is. Ettől a naptól kezdve valami valóban változásnak indult, noha Barnabás maga még semmit sem vett észre belőle. A Vál¬toz-lak átalakító ereje megtette hatását. Ám ahogyan minden igazi változás, ez is csendben és lassan ment végbe, mint a palánta növekedése.


Repültek a napok a Változ-lakban, és még mindig tartott a nyár. Barnabás továbbra is élvezte, hogy Ujuóla asszony úgy kényezteti, mint egy gyermeket. Gyümölcsei is éppúgy ízlettek neki, mint kezdetben, de mohó éhsége lassanként csillapodott, kevesebbet evett belőlük. És Ujuóla észrevette ezt, anélkül hogy egy szó is esett volna róla. Barnabás pedig lassan kezdett betelni az asszony gondoskodásával és gyengédségével. És amilyen mértékben csökkent erre vonatkozó igénye, úgy nőtt benne egy egészen másfajta vágy, olyan sóvárgás, amit még soha nem ér¬zett, és ami minden tekintetben különbözött valamennyi eddi¬gi kívánságától: a vágy, hogy ő maga is tudjon szeretni. Csodál¬kozva és szomorúan ébredt rá, hogy erre nem képes. Ám egyre erősebben kívánta. És egy este, mikor megint együtt ültek, beszélt róla Ujuólá¬nak. Az asszony, miután meghallgatta a fiút, sokáig szótlan maradt. Pillantása olyan kifejezéssel nyugodott Barnabáson, amit az nem értett. – Most megtaláltad az utolsó kívánságodat – mondta –, a Valódi Vágyad az, hogy szeretni tudj. – De miért nem tudok, Ujuóla néni? – Csak akkor tudsz majd, ha ittál az Élet Vizéből – válaszolta az asszony –, és nem mehetsz vissza az emberi világba anélkül, hogy másoknak is ne vinnél magaddal belőle. Barnabás zavartan hallgatott. – És te – kérdezte –, te szintén ittál már belőle? – Nem – mondta Ujuóla asszony –, nálam ez másképp van. Nekem csak arra van szükségem, hogy adhassak valakinek a fölöslegemből. – Hát ez akkor nem szeretet volt? Ujuóla asszony elgondolkozott kicsit, majd így válaszolt: – Az volt, amit kívántál magadnak. – A fantáziabeli lények sem tudnak szeretni, akárcsak én? – kérdezte szorongva Barnabás. – Az úgy van – magyarázta Ujuóla halkan –, hogy Fantázia egynémely teremtményének szabad volt az Élet Vizéből innia. De senki sem tudja, kik azok. És tudunk egy olyan ígéretről – bár csak ritkán beszélünk róla –, hogy egyszer, a távoli jö¬vőben eljön az idő, amikor az emberek a szeretetet elhozzák Fantáziába is. És akkor a két világ eggyé lesz. De hogy ez mit jelent, nem tudom. – Ujuóla néni – kérdezte Barnabás éppoly halkan –, meg¬ígérted, hogy ha a kellő pillanat itt lesz, megmondod nekem, mit kell elfelejtenem, hogy megtaláljam az utolsó kívánságo¬mat. Ez hát most a kellő pillanat? Az asszony bólintott. – El kell felejtened az apádat és az anyádat. Most már nincs egyebed, mint a neved. Barnabás elgondolkozott. – Apámat és anyámat? – mondta lassan. De a szavak már semmit sem jelentettek számára. Nem emlékezett rájuk. – Mit tegyek most? – kérdezte. – El kell hagynod engem – felelte az asszony –, a Változ¬lakban töltött időd lejárt. – És hova kell mennem? – Az utolsó kívánságod fog vezetni. Ne veszítsd el! – Máris menjek? – Nem, már késő van. Majd holnap kora reggel. Még egy éjszakád van a Változ-lakban. Most menjünk aludni. Barnabás felállt és az asszonyhoz lépett. Csak most vette észre, amint mellette állt a homályban, hogy minden virága elhervadt. – Ne törődj vele! – mondta az asszony –, holnap reggel se törődj velem. Menj az utadra! Minden úgy jó és helyes, ahogy van. Jó éjszakát, szép kisfiam. – Jó éjszakát, Ujuóla néni – mormogta Barnabás. Azután felment a szobájába.


Mikor másnap reggel lement, látta, hogy Ujuóla asszony még mindig ugyanazon a helyen ül. Összes levele, virága és gyümölcse lehullott róla. Szeme csukva volt, ő maga pedig egy fekete, elszáradt fához hasonlított. Barnabás hosszan állt előtte és nézte. Ekkor hirtelen kipattant egy ajtó, mely a szabadba vezetett. Mielőtt Barnabás kilépett volna, még egyszer visszafordult, s anélkül, hogy tudta volna, vajon Ujuóla asszonyra vagy a házra vagy mindkettőre érti-e, amit mond, így szólt: – Köszönöm! Köszönök mindent! Azután kilépett az ajtón. Kint egyetlen éjszaka alatt tél lett. A hó térdig ért, és a virágzó rózsaligetből csak fekete tüskebozót maradt. Szél sem mozdult. Keserves hideg volt és igen nagy csend. Barnabás vissza akart menni a köpenyéért, de a ház ajtóstul, ablakostul eltűnt. Szorosra húzta magán a ruhát és dideregve útnak indult.


XXV.

A Betemetett Képek Bányája

Yor, a Vak Vájár kunyhója előtt állt és a körös-körül elterülő végtelen hómező felé hallgatózott. Olyan tökéletes volt a csend, hogy finom füle tisztán hallotta, ahogy a nagy messzeségben egy vándor léptei csikorognak a hóban. Ám a léptek közeledtek a kunyhó irányába. Yor magas öregember volt, de sima és szakálltalan arcú. Mindene, ruhája, arca, haja szürke volt, mint a kő. Ahogy ott állt mozdulatlanul, olyannak tűnt, mint akit egyetlen hatalmas lávadarabból faragtak. Csak vak szeme sötétlett, és a mélyén mintha kis láng pislákolt volna. Mikor Barnabás – mert ő volt a vándor – odaért, így szólt: – Jó napot. Eltévedtem. A forrást keresem, melyből az Élet Vize fakad. Tudsz rajtam segíteni? A vájár a hang irányába fülelt. – Nem tévedtél el – suttogta. – De halkan beszélj, mert szétesnek a képeim. Intett Barnabásnak, s az belépett nyomában a kunyhóba. A kunyhó egyetlen kis helyiségből állt. Dísztelen és fölöttébb szegényes volt a berendezése: egy faasztal, két szék, egy alvásra szolgáló priccs és egy élelmiszerekkel és edényekkel megrakott deszkapolc. Kicsiny láng égett a nyílt tűzhelyen, a fölötte lógó üstben leves párolgott. Yor két telemert tányért tett maga és Barnabás elé az asztal¬ra, és egy kézmozdulattal evésre szólította fel vendégét. Némán fogyasztották el az ételt. A vájár aztán hátradőlt, és miközben szeme Barnabáson keresztül a távoli messzeségbe meredt, suttogva kérdezte: – Ki vagy? – Bux Barnabás Boldizsárnak hívnak. – Ó, tehát a nevedet tudod még? – Igen. És te ki vagy? – Yor vagyok, akit a Vak Vájárnak neveznek. De csak a világosságban vagyok vak. A föld alatt, a bányámban, ahol tökéletes sötétség uralkodik, látok. – Miféle bánya ez? – Tárnód, a Betemetett Képek Bányája. – A Betemetett Képek Bányája? – ismételte csodálkozva Bar¬nabás –, még sohasem hallottam ilyenről. Yor mintha állandóan fülelt volna valamire. – Pedig – dörmögte – éppen ilyen embereknek való, mint te vagy. Olyanoknak, akik nem találják az Élet Vizéhez vezető utat. – De milyen képek azok? – tudakolta Barnabás. Yor, szemét lehunyva, hallgatott egy darabig. Barnabásban felvetődött, nem kellene-e megismételnie a kérdését. Ekkor a vájár suttogni kezdett: – A világban semmi sem vész el. Voltál már úgy, hogy álmodtál valamit és ébredéskor nem emlékeztél rá? – Igen – válaszolta Barnabás –, gyakran.


Yor elgondolkozva bólintott. Aztán felkelt és intett Barna¬básnak, hogy kövesse. Mielőtt kiléptek a kunyhóból, keményen vállon ragadta a fiút, és ezt dörmögte a fülébe: – De egy szót, egy hangot se, megértetted? Amit látni fogsz, sokévi munkám eredménye. Bármily zaj tönkreteheti. Hallgass hát és viselkedj csendesen! Barnabás bólintott, és elhagyták a kunyhót. A házikó mögött fából készült szállítótorony állt, mely alatt függőleges akna vitt a föld mélyébe. Elhaladva mellette, kiléptek a végtelen hómezőre. És Barnabás most megpillantotta a képeket, amelyek úgy feküdtek itt, mint fehér selyembe ágyazott értékes drágakövek. Valami máriaüveg-szerű anyagból készült, leheletvékony táblák voltak, átlátszóak és színesek, mindenféle méretben és alakban, négyszögletesek és kerekek, töredékesek és sértetlenek, némelyek templomablak nagyságúak, mások olyan kicsik, mint egy szelence miniatúrái. Nagyjából méret és alak szerint elren¬dezve sorakoztak egymás mögött, ameddig csak a szem ellátott a fehér síkságon. Hogy mit ábrázoltak ezek a képek, rejtély volt. Voltak álru¬hás alakok, melyek mintha egy nagy madárfészekben ringatóz¬tak volna, bírói talárt viselő szamarak, puha sajthoz hasonlóan szétomló órák, vagy próbababák, melyek élesen megvilágított tereken álldogáltak. Akadtak arcok és fejek, melyek állati ele¬mekből voltak összeállítva, és olyanok, amelyek tájképet alkot¬tak. De előfordultak egész közönséges képek is, gabonát arató férfiak vagy balkonon ülő nők. Akadtak hegyi falvak és tengeri tájképek, harci jelenetek és cirkuszi előadások, utcák és szobák és megint csak arcok, öregek és fiatalok, bölcsek és együgyűek, bolondok és királyok, komorak és vidámak. Voltak ott borzal¬mas képek, kivégzést vagy haláltáncot ábrázolók, és mulatságos képek, rozmáron ülő ifjú hölgyekkel vagy egy orral, amely sétálgatva fogadta a járókelők köszönését. Minél tovább járkáltak a képek között, Barnabás annál ke¬vésbé értette, hogy lényegében miről van szó. Csak egyben volt biztos, hogy az égvilágon minden látható rajtuk, bár többnyire sajátságos összeállításban. Miközben így hosszú órákon át sétálgatott Yorral a táblaso¬rok mentén, a végtelen hómezőre leszállt az alkony. Visszatér¬tek a kunyhóba. Miután becsukták maguk mögött az ajtót, Yor halk hangon megkérdezte: – Volt köztük olyan, amit felismertél? – Nem volt – felelte Barnabás. A vájár elgondolkozva csóválta a fejét. – Miért – tudakolta Barnabás –, miféle képek ezek? – Ezek az emberi világ elfelejtett álomképei – magyarázta Yor. – Az álom nem semmisülhet meg, ha már egyszer megál¬modták. Ám ha az ember, aki megálmodta, elfelejti – hová lesz akkor? Itt van nálunk Fantáziában, lenn a földünk mélyében. Itt vannak elraktározva az elfelejtett álmok, igen finom réte¬gekben, egymás felett. Minél mélyebbre bányászunk, annál sűrűbben fordulnak elő. Egész Fantázia az elfelejtett álmok fundamentumára épült – Az enyémek is köztük vannak? – kérdezte tágra nyitott szemmel Barnabás. Yor csak bólintott. – És úgy gondolod, hogy meg kell találnom őket? – firtatta tovább Barnabás. – Legalább egyet. Egy elég – felelte Yor. – De minek? – tudakolta Barnabás. A vájár a fiú felé fordította arcát, melyet most csak a tűzhely kicsiny lángjának fénye világított meg. Vak szeme megint át¬nézett Barnabáson, mintha a távoli messzeségbe meredt volna. – Hallgass ide, Bux Barnabás Boldizsár — mondta –, nem szeretek sokat beszélni. Jobban kedvelem a csendet. De most az egyszer elmondom neked a dolgot. Te az Élet Vizét keresed. S mert vissza akarsz találni az emberi világba, azt kívánod, hogy szeretni tudj. Szeretni – ez csak olyan szólam! Az Élet Vize megkérdi majd tőled: kit? Szeretni ugyanis nem lehet csak úgy akárhogyan és általában. Te azonban mindent elfelejtettél a neveden kívül. És ha nem tudsz


válaszolni, nem szabad innod. Ezért csak egy elfelejtett álom segíthet rajtad, amit viszontlátsz, egy kép, amely a forráshoz vezet. Ehhez pedig el kell felejtened az utolsót is, amid még van: önmagadat. És ez kemény és türelmes munkát jelent. Jegyezd meg jól, amit mondtam, mert soha többé nem ismétlem meg. Ezután lefeküdt a fapriccsre és elaludt. Barnabásnak nem maradt más hátra, mint hogy beérje a kemény, hideg padló nyújtotta fekhellyel. De ez mit sem számított neki. Mikor másnap elgémberedett tagokkal felébredt, Yor már elment hazulról. Valószínűleg leereszkedett a Tárnód Bányá¬ba. Barnabás vett magának egy tányérra valót a forró levesből, ami átmelegítette ugyan, de nem ízlett neki különösebben. Sóssága némileg a könnyek és az izzadság ízére emlékeztette. Aztán kiment és sorra járta a végtelen havas síkság számtalan képét. Figyelmesen megszemlélte egyiket a másik után, mert hisz tudta már, hogy mi függ tőlük, de egyet sem volt képes felfedezni, amely valamilyen szempontból közelebbről érintette volna. Mind teljesen közömbös volt a számára. Estefelé látta, hogy Yor egy szállítókasban feljön a bánya aknájából. A hátán cipelt rakaszban néhány változatos nagysá¬gú leheletvékony máriaüveg-táblát hozott. Barnabás szótlanul haladt mellette, amint még egyszer messze kiment a síkságra s új leleteit az egyik sor végén a legnagyobb óvatossággal be¬ágyazta a puha hóba. A képek egyike férfit ábrázolt, akinek a mellét madárkalitka helyettesítette, melyben két galamb ült. Egy másik kép kőből való asszonyt mutatott, aki egy nagy teknőc hátán lovagolt. Egy csöppnyi képen csak egy lepke volt kivehető, melynek szárnyait betű alakú foltok borították. Volt még néhány egyéb kép is, de egyik sem mondott Barnabásnak semmit. Amikor újra a kunyhóban üldögélt a vájárral, ezt kérdezte: – Mi történik a képekkel, ha a hó elolvad? – Itt mindig tél van – válaszolta Yor. Ez volt minden, amit ezen az estén egymással beszéltek. A következő napokon Barnabás tovább keresgélt a képek között, hátha talál egyet, amelyre visszaemlékezik, vagy amely legalább valami különlegeset jelent a számára – de hiába. Esténként a kunyhóban üldögélt a bányásszal, és minthogy az öreg hallgatott, Barnabás is megszokta a hallgatást. Lassanként átvette Yor mozgását is, az elővigyázatosságot, nehogy zajt üssön, amitől a képek széteshetnek. – Most már az összes képet láttam – mondta Barnabás egy este –, egyetlen nekem való sincs köztük. – Baj – válaszolta Yor. – Mit tegyek – kérdezte Barnabás – várjak az újabb képekre, amelyeket felhozol? Yor egy darabig gondolkozott, majd megrázta a fejét. – Én a te helyedben – suttogta – személyesen szállnék le a Tárnód Bányába és lenn a vájatban ásnék. – De nincs olyan szemem, mint neked – ellenkezett Barnabás nem látok a sötétben. – Hát nem kaptál valami fényt a hosszú útra — kérdezte Yor és megint keresztülnézett Barnabáson –, esetleg egy fénylő követ, vagy valamit, ami most segíthetne rajtad? – De igen – válaszolta szomorúan Barnabás –, de Al'Csahirt másra használtam. – Baj – ismételte Yor kőszerű arccal. – Mit tanácsolsz? – faggatta Barnabás. A vájár megint sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna: – Akkor hát sötétben kell dolgoznod. Barnabáson borzongás futott át. Bár még mindig birtokában volt minden erőnek és félelemnélküliségnek, amit AURIN-tól kapott, mégis, amikor elképzelte, hogy ott lenn a föld mélységes mélyében kell teljes sötétségben feküdnie, megfagyott ereiben a vér. Nem szólt többet, és mind a ketten aludni tértek.


Másnap reggel a vájár megrázta a fiú vállát. Barnabás felült. – Edd meg a levesedet és gyere! – parancsolta Yor kurtán. Barnabás szót fogadott. Követte a vájárt az aknához, beült vele együtt a szállítókasba és leszállt a Tárnód Bányába. Egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedtek. Már rég eltűnt az akna nyílásán beszűrődő utolsó kis fénysugár is, és a kosár csak süllyedt lefelé a sötétségben. Egy lökés jelezte végre, hogy feneket értek. Kiszálltak. Idelenn sokkal melegebb volt, mint fenn a téli síkságon, és Barnabás testét hamarosan izzadságba borította a megfeszített igyekezet, hogy az előtte szaporán lépkedő vájárt el ne veszítse a sötétben. Kanyargós út volt, számtalan tárnán, folyosón és időnként csarnokokon át, amint erre lépéseik halk visszhangjá¬ból következtetni lehetett. Barnabás többször igen fájdalmasan megütötte magát egyes kiszögellésekben és támasztógerendák¬ban, de Yor nem vett róla tudomást. Ezen az első napon és még néhány következőn Yor némán, csak Barnabás kezének irányításával tanította a fiút arra a művészetre, hogyan kell a finom, leheletvékony máriaüvegrétegeket egymástól elválasztani és óvatosan kiemelni. Eszközei is voltak ehhez a művelethez, Barnabás érzése szerint fából és szaruból készült lapátkák, melyek azonban soha nem kerültek a szeme elé, mert a napi munka befejeztével ott maradtak a helyszínen. Lassanként megtanult tájékozódni a lenti teljes sötétségben. Felismerte a folyosókat és tárnákat, valami olyan új érzék segítségével, amiről nem tudott magának számot adni. És Yor egy napon keze érintésével tudtára adta Barnabásnak, hogy mostantól fogva egyedül kell dolgoznia egy olyan alacsony tárnában, amelybe csak kúszva juthat be. Barnabás engedel¬meskedett. A vájat nagyon szűk volt, és az őskőzet terhe feküdt rajta. Úgy kuporgott begöngyölve Fantázia fundamentumának sötét mélyén, mint egy még meg nem született gyermek az anyja testében, és türelmesen bányászott egy elfelejtett álom után, egy kép után, amely őt az Élet Vizéhez vezetheti. Mivel a föld belsejének örök éjszakájában semmit sem látott, válogatni vagy dönteni sem tudott a képek között. Csak abban reménykedhetett, hogy a véletlen vagy a sors irgalma egyszer hozzásegíti az igazi lelethez. Estéről estére hordta fel a kihunyó¬ban levő napvilágra mindazt, amit ki tudott fejteni a Tárnód Bánya mélyén. És estéről estére hiábavalónak bizonyult a mun¬kája. De Barnabás nem panaszkodott és nem zúgolódott. Min¬den önsajnálat kihalt belőle. Türelmes és nyugodt lett. Noha erői kimeríthetetlenek voltak, gyakran nagyon fáradtnak érezte magát. Hogy meddig tartott ez a keserves időszak, nem lehet meg¬mondani, mert az efféle munka nem mérhető napokkal és hónapokkal. Egyik este aztán olyan képet hozott fel magával, amely azon nyomban annyira felkavarta, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy felkiáltson meglepetésében és ezzel min¬dent tönkretegyen. A finom máriaüveg-táblán nem volt túl nagy, csak akkora körülbelül, mint egy átlagos könyvoldal – nagyon világosan és élesen egy férfi látszott, aki fehér köpenyt viselt. Egyik kezében gipsz fogsort tartott. Ahogy ott állt, tartása és csendes, aggódó arckifejezése a szívébe markolt Barnabásnak. De amitől legin¬kább megilletődött, az az volt, hogy a férfi be volt fagyva egy üvegtiszta jégtömbbe. Minden oldalról áthatolhatatlan, de tel¬jesen átlátszó jégréteg vette körül tetőtől talpig. Mialatt Barnabás a hóban előtte fekvő képet szemlélte, vá¬gyakozás ébredt benne ez után a férfi után, akit nem ismert. Úgy támadt rá ez az érzés a messzi távolból, mint a szökőár keletkezik a tengeren, amelyet először alig lehet észrevenni, de amely egyre közelebb érve, hatalmas, emeletnyi hullámmá nő és mindent magával ragad és tovasöpör a végén. Barnabás majd megfulladt benne és levegő után kapkodott. Fájt a szíve, nem volt elég nagy ilyen óriási vágyakozás befogadására. Eb¬ben az árhullámban minden emléke alámerült, ami még önma¬gára vonatkozott. És elfelejtette az utolsót, amije még volt: a saját nevét.


Mikor később belépett Yor kunyhójába, hallgatott. A vájár sem szólt semmit, de hosszan nézett Barnabás felé, miközben szeme mintha megint a távoli messzeségbe meredt volna, majd, az egész idő alatt első ízben, rövid mosoly futott át kőszürke arcán. Ezen az éjszakán a fiú, akinek nem volt többé neve, minden fáradtsága ellenére nem tudott elaludni. Folyton a képet látta maga előtt. Úgy rémlett neki, mintha a férfi mondani akarna valamit, de nem tud, mert be van zárva a jégtömbbe. A név nélküli fiú segíteni akart neki, le akarta olvasztani róla a jeget. Éber álomban látta önmagát, ahogy átkarolja a jégtömböt, hogy testének melegével olvadásra bírja. De minden hasztalan volt. Ám ekkor hirtelen meghallotta, amit a férfi mondani akart neki, nem a fülével hallotta, hanem a szíve mélyében. – Kérlek, segíts rajtam! Ne hagyj cserben! Egyedül nem tudok kijutni ebből a jégből. Segíts! Csak te tudsz belőle kisza¬badítani – csak te! Mikor másnap kora hajnalban felkeltek, a név nélküli fiú így szólt Yorhoz: – Ma már nem megyek le veled a Tárnód Bányába. – El akarsz hagyni? A fiú bólintott. – El akarok indulni, hogy megkeressem az Élet Vizét. – Megtaláltad a képet, amely vezetni fog? – Meg. – Megmutatod? A fiú ismét bólintott. Mindketten kimentek a hómezőre, ahol a kép feküdt. A fiú a képet nézte, Yor viszont a fiú arcára irányította vak tekintetét, mintha rajta keresztül a távoli messzeségbe meredne. Úgy tetszett, hogy hosszan fülel valamire. Végül bólintott. – Vidd magaddal – suttogta –, és el ne veszítsd. Ha elveszí¬ted, vagy összetörik, akkor számodra mindennek vége. Többé semmid sincs Fantáziában. Tudod, hogy ez mit jelent. A fiú, akinek nem volt többé neve, lehajtott fejjel állt és hallgatott egy darabig. Majd éppily halkan válaszolta: – Köszönöm, Yor, mindazt, amire tanítottál. Kezet fogtak. – Jó bányásztanuló voltál – dörmögte Yor –, és szorgalmasan dolgoztál. Ezzel elfordult és a Tárnód Bánya aknájához ment. Anélkül, hogy visszatekintett volna, a szállítókasba lépett és leszállt a mélybe. A név nélküli fiú kiemelte a képet a hóból és nekivágott a végtelen fehér síkságnak. Már órák óta vándorolt, Yor kunyhója rég eltűnt mögötte a látóhatáron, és nem látott többé mást, mint a körös-körül elterülő fehér mezőt. De érezte, hogy a kép, melyet két kézzel fogva óvatosan visz, egy bizonyos irányba húzza. A fiú elhatározta, hogy követi ezt az erőt, mert tudta, hogy a megfelelő helyre vezeti, akár hosszú, akár rövid lesz az út. Most már semmi nem tántoríthatja vissza. Meg akarta találni az Élet Vizét, és biztos volt benne, hogy meg is találja. Ekkor hirtelen lármát hallott a magasban, sok-sok torokból jövő távoli kiáltozásnak és csivogásnak hangzót. Ahogy felné¬zett az égre, nagy madárrajhoz hasonló sötét felhőt pillantott meg. Csak amikor közelebb ért a raj, akkor ismerte fel, hogy miről is van valójában szó, és a rémülettől szinte földbe gyöke¬rezett a lába. A pillebohócok voltak, a salabákok! – Jóságos ég! – gondolta a név nélküli fiú –, remélem, nem láttak meg! Még összetörik a képet a kiabálásukkal. De bizony észrevették! Iszonyú vihogással és sivalkodással csapott le a csapat a magányos vándorra és köréje telepedett a hóba. – Hurrá! – rikácsolták, tarka torkukat tágra tátva –, végre rátaláltunk a mi nagy Jótevőnkre! És hemperegtek a hóban, hógolyókkal dobálóztak és bukfen¬cet, cigánykereket hánytak.


– Csendesebben! Kérlek, legyetek csende-sebben! – suttogta kétségbeesetten a név nélküli fiú. Az egész kórus lelkesen üvöl¬tötte: – Mit mondott? – Azt mondta, hogy túl csendesek vagyunk! – Ezt még nem mondta nekünk senki! – Mit akartok tőlem kérdezte a fiú –, miért nem hagytok békén? Mindnyájan körülötte örvénylettek és karattyoltak: – Nagy Jótevőnk! Nagy Jótevőnk! Emlékszel még, hogyan szabadítottál meg minket, amikor még aharárik voltunk? Ak¬kor mi voltunk a legszerencsétlenebb lények egész Fantáziában, most viszont torkig vagyunk saját magunkkal. Eleinte egész mulatságos volt, amit belőlünk csináltál, de most halálosan unjuk magunkat. Csak csapongunk ide-oda, és nincs semmi, amihez igazodni tudjunk. Még jóformán játszani sem vagyunk képesek, mert nem ismerünk semmiféle játékszabályt. Nevetsé¬ges paprikajancsit csináltál belőlünk azzal, hogy megszabadí¬tottál! Becsaptál bennünket, nagy Jótevőnk! – Jót akartam – suttogta rémülten a fiú. – Persze, saját magadnak! – kiabálták kórusban a salabókok, –, meg voltál győződve a nagyszerűségedről. De mi fizettük meg a te jóságod árát, nagy jótevőnk! – Mit tehetnék? – kérdezte a fiú. Mit akartok tőlem? – Kerestünk mindenfelé – rikácsolták a salabókok torz bo¬hócpofával –, utol akartunk érni, mielőtt odébbállnál! És most utolértünk. És nem hagyunk békében, amíg nem leszel a főnö¬künk. Te leszel a fő-salabók, az első salabók, a vezér-salabók! Amit csak akarsz! – De miért hát, miért? – suttogta esdekelve a fiú. És a bohócok kara rikácsolva válaszolt: – Azt akarjuk, hogy parancsokat adj, hogy ide-oda vezé¬nyelj, hogy valamire kényszeríts bennünket, hogy valamit meg¬tilts nekünk! Azt akarjuk, hogy legyen valami értelme a létünk¬nek! Erre nem vagyok képes! Miért nem választotok valakit magatok közül? – Nem, nem, mi téged akarunk, nagy Jótevőnk! Hiszen te tettél minket azzá, amik vagyunk! – Nem! – zihálta a fiú –, nekem mennem kell innen. Vissza kell térnem! – Csak ne olyan gyorsan, nagy Jótevőnk! – kiáltozták a bohócszájak –, nem szabadulsz meg tőlünk. Az kéne neked – egyszerűen eliszkolni Fantáziából! – De én már az utam végén vagyok! – bizonygatta a fiú. – És mi felelték kórusban –, velünk mi lesz? – Menjetek! – kiáltotta a fiú –, semmi dolgom veletek többé! – Akkor változtass vissza minket! – felelték éles hangon –, akkor inkább újból aharárik akarunk lenni. A Könnyek Tava kiszáradt, és Amargant a szárazföldön fekszik. És senki sem fonja többé a finom ezüstfiligránt. Aharárik akarunk lenni ismét. – Nem tudlak visszaváltoztatni benneteket! – felelte a fiú. – Nincs többé hatalmam Fantáziában. – Hát akkor – bömbölte a csapat, keresztül-kasul kavarogva egymáson – magunkkal viszünk! Sok száz apró kéz ragadta meg és akarta a magasba rántani. A fiú teljes erejéből védekezett, mire a pillék szétröppentek. De mint a felizgatott darazsak, konokul újra meg újra visszatértek. A visítás és rikácsolás közepette egyszer csak halk és mégis hatalmas hang szólalt meg a messzeségből, akárha valami nagy bronzharang zengett volna. A salabókok egy szempillantás alatt elmenekültek, és sötét rajuk eltűnt az égen A fiú, akinek nem volt többé neve, a hóban térdelt. Előtte porrá zúzva feküdt a kép. Minden elveszett a számára. Nincs már semmi, ami az Élet Vizéhez vezethetné. Mikor felnézett, nem messze maga előtt a hómezőn két bi¬zonytalan körvonalú alakot látott könnyein keresztül, egy na¬gyot és egy kicsit. Megdörzsölte a szemét és még egyszer odané¬zett. Fuhur volt, a fehér szerencsesárkány és Atráskó.


XXVI.

Az Élet Vize

Zavartan és habozva állt a név nélküli fiú, és néhány lépést tett Atráskó felé. Aztán megtorpant. Atráskó nem csinált semmit, csak figyelmesen és nyugodtan nézte őt. Mellén a seb nem vérzett már. Sokáig álltak egymással szemben, és egyikük sem szólalt meg. Olyan csend volt, hogy hallhatták egymás lélegzetét. A név nélküli fiú lassan a nyakában lógó aranylánchoz nyúlt és levette magáról AURIN-t. Lehajolt és az Ékszert óvatosan letette Atráskó elé a hóba. Eközben még egyszer megnézte a két kígyót, a világosat és a sötétet, amelyek egymás farkába harap¬va, ovális keretet képeztek. Ekkor elengedte AURIN-t. Ebben a pillanatban AURIN aranyfénye olyan vakítóan szik¬rázott fel, hogy a mérhetetlen világosságtól le kellett hunynia a szemét, mintha a napba nézett volna. Mikor ismét kinyitotta, egy kupolacsarnokban találta magát, mely akkora volt, mint az égbolt. Az épület kövei aranyfényből voltak. Ebben a mérhe¬tetlen nagy térben pedig, mint valami óriási városfal, a két kígyó feküdt. Atráskó, Fuhur és a név nélküli fiú egymás mellett állt a fekete kígyófej oldalán, amely szájában a fehér kígyó végét tartotta. Függőleges pupillájú, merev szemét hármukra füg¬gesztette. Hozzá képest mindhárman picik voltak, még a sze¬rencsesárkány is csak akkorának tűnt, mint egy fehér hernyócs¬ka. A kígyók mozdulatlan hatalmas teste valami ismeretlen fém fényében ragyogott, éjfekete volt az egyik, ezüstfehér a másik. És a romlás, amit felidézhettek volna, elhárult, mert kölcsönö¬sen fogva tartották egymást. Ha szétválnának valaha, elpusztul a világ. Ehhez nem fért kétség. Ám mialatt egymást kölcsönösen fogva tartották, az Élet Vizét is őrizték. Mert a testükkel körülvett térség közepén hatalmas forrás tört fel, melynek sugara fel s alá táncolt és esés közben ezerféle alakzatot hozott létre, majd szétomlott, gyor¬sabban, semmint a szem követhette volna. A habzó víz finom köddé porlott, melyben az aranyfény a szivárvány összes színében megtörve csillogott. Az öröm ezer hangja zúgott és rival¬gott, énekelt és ujjongott, kacagott és harsogott benne. A név nélküli fiú úgy nézte a vizet, mint a szomjhalállal küzdő – de miként férhetne hozzá? A kígyófej nem mozdult. Fuhur hirtelen felemelte a fejét. Rubinpiros szemgolyója szikrázni kezdett. – Értitek, amit a vizek mondanak? – kérdezte. – Nem – válaszolta Atráskó –, nem értem. – Nem tudom, hogy lehet – dörmögte Fuhur –, de én világo¬san értem. Talán azért, mert szerencsesárkány vagyok. Az öröm minden nyelve rokon egymással. – Mit mondanak a vizek? – kérdezte Atráskó. Fuhur figyelmesen hallgatta és lassan elismételte, szóról szó¬ra, amit hallott: Az Élet Vize vagyunk! Forrás, mely magából ered, s minél többet iszod,


annál bőségesebb. Megint fülelt egy kicsit és tovább mondta: – Folytonosan így kiáltanak: Igyál! Igyál! Tedd azt amit akarsz! – Hogyan férhetünk hozzá? – kérdezte Atráskó. – A nevünket kérdezik – magyarázta Fuhur. – Atráskó vagyok! – kiáltotta Atráskó. – Fuhur vagyok! – mondta Fuhur. A név nélküli fiú néma maradt. Atráskó ránézett és kezét megfogva így kiáltott: – Ez itt Bux Barnabás Boldizsár! – Azt kérdezik – fordította Fuhur –, miért nem ő maga beszél. – Már nem tud – mondta Atráskó –, mindent elfelejtett. Fuhur egy darabig megint a csobogásra és zúgásra figyelt. – Emlékezés nélkül – mondják a vizek – nem léphet be. A kígyók nem eresztik át. – Én mindent megőriztem helyette – kiáltotta Atráskó – mindent, amit önmagáról és a világáról mesélt nekem! Én helytállok érte. Fuhur fülelt. – Azt kérdezik, hogy milyen jogon teszed. – A barátja vagyok – mondta Atráskó. Ismét eltelt egy kis idő, mialatt Fuhur figyelmesen hallgató¬zott. – Nem biztos – suttogta Atráskónak –, hogy elfogadják. Most a sebedről beszélnek. Azt akarják tudni, hogyan történt a dolog. – Mindkettőnknek igaza volt – mondta Atráskó –, és mind¬ketten tévedtünk. De most Barnabás önként levetette AURIN-t. Fuhur figyelt, majd bólintott. – Igen – mondta –, így már rendben van. Ez a hely AURIN. Szívesen fogadnak minket, azt mondják. Atráskó felnézett az óriási aranykupolára. – Mind a hárman viseltük a nyakunkban – suttogta –, még te is Fuhur, egy kis ideig. A szerencsesárkány egy mozdulattal csendre intette és me¬gint a vizek énekére figyelt. Azután így fordította le: – AURIN az az ajtó, amelyet Barnabás keresett. Kezdettől fogva magán viselte. De – így mondják – a kígyók Fantáziából senkit sem engednek át a küszöbön. Ezért Barnabásnak min¬dent vissza kell adnia, amit a Kislány Királynőtől kapott. Másképpen nem ihat az Élet Vizéből. – De az ő jegyében állunk itt – kiáltotta Atráskó –, a Kislány Királynő nincs itt személyesen? – Azt mondják, itt végződik Holdgyermek hatalma. És ő az egyetlen, aki soha nem léphet e helyre. Nem mehet be a Fény belsejébe, mert nem vetheti le önmagát. Atráskó zavartan hallgatott. – Most azt kérdezik – folytatta Fuhur –, készen áll-e Barna¬bás. – Igen – mondta fennhangon Atráskó –, készen áll. Ebben a pillanatban nagyon lassan emelkedni kezdett az óriási fekete kígyófej, anélkül hogy elengedte volna a fehér kígyó végét, amelyet a szájában tartott. A hatalmas testek felíveltek, míg egy magas kaput nem alkottak, amelynek egyik fele fekete volt, a másik fehér. Atráskó kézen fogva vezette át Barnabást ezen az iszonyatos kapun a forráshoz, amely most teljes nagyságában és pompájá¬ban tárult elébük. Fuhur követte őket. És mialatt haladtak, Barnabásról minden lépéssel lefoszlott egy-egy csodálatos fantá¬ziai adomány. A szép, erős és félelmet nem ismerő hősből megint az alacsony növésű, kövér és félénk kisfiú lett. Még ruhája is, mely Yor Tárnódjában szinte cafatokká rongyoló¬dott, eltűnt róla és végérvényesen semmivé vált.


Így állt ott teljesen meztelenül a nagy aranykörben, melynek közepén az Élet Vize szökött fel olyan magasra, mint egy fa – csupa kris¬tályból. Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtoká¬ban egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéle¬tes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán. Ám ekkor fogta magát és beugrott a kristálytiszta vízbe, meghempergett benne, prüszkölt és fröcskölt és száját kitárta a szikrázó cseppek zuhatagának. Ivott és ivott, míg szomja nem csillapult. És öröm töltötte el tetőtől talpig, az élet öröme és annak az öröme, hogy ő önmaga. Mert most ébredt tudatára megint, hogy ki ő és hova tartozik. Újjászületett. És a legszebb az volt, hogy most éppen az akart lenni, aki. Ha az összes létező lehetőség közül csak egyet választhatott volna, nem választott volna mást. Mert már tudta: a világ az öröm ezer meg ezer formáját kínálja, de ezek alapjában véve mind egyet jelentenek, a szeretni tudás örömét. A kettő egy és ugyanaz. Sokkal később, mikor Barnabás már rég visszatért az emberi világba és felnőtt lett, majd végül megöregedett, akkor sem hagyta el soha ez az öröm. Életének legnehezebb szakaszaiban is megőrizte szívének vidámságát, amitől mosolyogni tudott és amivel másokat is meg tudott vigasztalni. – Atráskó! – kiáltotta a barátjának, aki Fuhurral a nagy aranykör szélén állt –, gyere már! Gyere! Igyál! Olyan csodálatos! Atráskó nevetve rázta a fejét. – Nem – kiáltotta oda –, mi ezúttal csak kíséretül vagyunk itt! – Ezúttal – kérdezte Barnabás –, mit akarsz ezzel mondani? Atráskó pillantást váltott Fuhurral, majd ezt mondta: – Mi ketten már voltunk ezen a helyen egyszer. Nem ismer¬tük fel rögtön. mert akkor álmunkban hoztak ide minket és álmunkban vittek vissza. De most emlékszünk rá. Barnabás kilépett a vízből. – Most újból tudom, hogy ki vagyok – mondta ragyogva. – Igen – felelte Atráskó és bólintott –, most én is felismerte¬lek. Most olyan vagy, mint akkor, amikor a Varázstükör Kapu¬ban megláttalak. Barnabás a habzó, szikrázó vizet nézte. – Szeretnék belőle vinni az apámnak – kiabálta bele a zúgásba –, de hogyan? – Nem hiszem, hogy lehetne – válaszolta Atráskó –, Fantá¬ziából semmit sem lehet a küszöbön átvinni. – De Barnabásnak igen – szólalt meg Fuhur, s hangja megint teljes bronzfényében csengett –, neki lehet! – Te valóban szerencsesárkány vagy! – mondta Barnabás. Fuhur intett, hogy maradjon csendben, és az ezerhangú csobogásra figyelt. Majd ezt közvetítette: – A vizek úgy mondják, hogy most indulnod kell, de nekünk is. – Merre van az utam? – kérdezte Barnabás. – A másik kapun át – tolmácsolta Fuhur –, ott, ahol a fehér kígyó feje fekszik. – Jó – mondta Barnabás –, de hogy jutok ki? A fehér fej mozdulatlan. A fehér kígyó feje csakugyan nem mozdult. Szájában a fekete kígyó végét tartotta, és óriási szeme Barnabásra meredt. – A vizek azt kérdik – tudatta Fuhur –, hogy befejezted-e az összes történetedet, amelyet Fantáziában elkezdtél. – Nem – mondta Barnabás –, tulajdonképpen egyiket sem. Fuhur fülelt egy darabig. Arcára rémült kifejezés ült. – Azt mondják, hogy így nem enged át a fehér kígyó. Vissza kell menned Fantáziába és be kell fejezned mindet.


– Minden történetemet? – hebegte Barnabás –, hiszen akkor soha nem mehetek el innen. Akkor minden hiába volt. Fuhur feszülten figyelt. – Mit mondanak? – tudakolta Barnabás. – Csend! – mondta Fuhur. Kisvártatva sóhajtott egyet és ezt közölte: – Azt mondják, ezen nem lehet változtatni, hacsak nem akad valaki, aki átveszi tőled ezt a feladatot. – De számtalan történetem van – kiáltotta Barnabás –, és mindegyikből újabbak támadnak! Ilyen feladatot senki sem tud átvenni. – Dehogynem – mondta Atráskó –, majd én. Barnabás szótlanul nézett rá. Azután a nyakába ugrott és ezt dadogta: – Atráskó, Atráskó! Ezt soha nem felejtem el neked! Atráskó mosolygott. – Jól van, Barnabás, akkor Fantáziát sem fogod elfelejteni. Testvériesen megveregette az arcát, majd gyorsan megfor¬dult és a fekete kígyókapu felé indult, amely még mindig úgy állt ott, magasra ívelve, mint amikor beléptek rajta. – Fuhur – mondta Barnabás –, hogy viszitek végbe mindazt, amit rátok hagyok? A fehér sárkány hunyorított egyet rubinpiros szemével és így válaszolt: – Szerencsével, fiatal barátom! Szerencsével! Ezzel ura és barátja után indult. Barnabás utánuk nézett, amint átmentek a kapun, vissza Fantáziába. Azok is hátrafordultak és integettek neki. Ekkor a fekete kígyófej leereszkedett a földre. Barnabás nem láthatta többé Atráskót és Fuhurt. Most egész egyedül volt. Ekkor a másik, a fehér kígyófej felé fordult és látta, hogy az egyidejűleg felemelkedik, és hogy a kígyótestek hasonló módon boltozódnak kapuvá, mint korábban a másik oldalon. Gyorsan mindkét kezével merített az Élet Vizéből és a kapu felé szaladt, amely mögött sötétség tátongott. Barnabás belevetette magát – és a semmibe zuhant. – Papa! – kiáltotta –, papa! – Én – vagyok – Bux – Barnabás Boldizsár!

– Papa! Papa! – Én – vagyok – Bux – Barnabás – Boldizsár! Kiáltozás közben minden átmenet nélkül az iskolaépület lom¬tárában találta magát, ahonnan valamikor, réges-régen Fantá¬ziába ment. Nem ismert rá azonnal a helyiségre és a körülötte lévő csodálatos dolgok, a kitömött állatok, a csontváz és a fest¬mények miatt egy rövid pillanatig nem volt biztos benne, hogy nem Fantáziában van-e még mindig. De akkor észrevette az iskolatáskáját és a rozsdás hétágú gyertyatartót a leégett gyer¬tyacsonkokkal, és most már tudta, hogy hol van. Mennyi idő telt el azóta, hogy elindult innen a Végtelen Történetben tett nagy utazására? Hetek? Hónapok? Esetleg évek? Egyszer egy férfi történetét olvasta, aki csak egyetlen órát töltött egy varázsbarlangban, és mire visszatért, száz év telt el, s azok közül, akiket ismert, már csak egyvalaki élt, aki annak idején még pici gyerek volt és addigra aggastyán lett. A padlásablakon szürke nappali fény szűrődött be, de nem lehetett megállapítani, hogy reggel van-e vagy délután. A lom¬tárban dermesztő hideg volt, éppúgy, mint azon az éjszakán, mikor Barnabás útra kelt innen. Kigöngyölte magát a poros katonai pokrócok halmazából, felhúzta a cipőjét és a kabátját és meglepve állapította meg, hogy nedvesek. akárcsak azon a napon. amikor az a nagy eső esett. Magára szíjazta a táskáját és körülnézett, hogy hol van az a könyv, amelyet annak idején ellopott, és amellyel ez az egész dolog elkezdődött. Szilárdan eltökélte magában, hogy visszavi¬szi


a barátságtalan Korándi úrnak. Akár megbünteti a lopásért, akár feljelenti vagy még rosszabbat tesz. Aki olyan kalan¬dokat élt át, mint Barnabás, azt nem könnyű bármivel is meg¬ijeszteni. Ám a könyv nem volt sehol. Barnabás csak kereste, kereste, feltúrta a takarókat és bené¬zett minden sarokba. Mindhiába. A Végtelen Történet eltűnt. – Na jó – mondta magában Barnabás –, akkor hát meg kell neki mondanom, hogy elveszett. Biztosan nem fogja elhinni. De nem változtathatok a dolgon. Lesz, ami lesz. Persze, ki tudja, emlékszik-e még rá ennyi idő után? Talán már nincs is meg a könyvesbolt? Hamarosan ki fog derülni, mert először is végig kell mennie az iskolaépületen. Ha a tanárok és a gyerekek, akikkel találko¬zik, ismeretlenek lesznek, akkor tudni fogja, hogy mire számít¬son. Mikor azonban kinyitotta a lomtár ajtaját és az iskola lépcső¬jén lefelé indult, tökéletes csend fogadta. Úgy látszott, hogy egy árva lélek sincs az épületben. Ám az iskola toronyórája éppen kilencet ütött. Tehát délelőtt van, és a tanításnak már régen meg kellett volna kezdődnie. Barnabás bekukkantott egy-két osztály-terembe, de mindegyik üres volt. Az egyik ablakhoz lépve, kinézett az utcára s néhány járókelőt és autót látott odalenn. A világ, ezek szerint, legalább nem halt ki. Leszaladt a lépcsőn a nagy bejárati kapuhoz, megpróbálta kinyitni, de zárva volt. A házmesterlakás ajtajához ment, csen¬getett és kopogott, de senki nem mozdult. Barnabás töprengeni kezdett. Nem várhat addig, míg egy¬szer valaki idevetődik. Az apjához akar menni. Még ha az Élet Vizét ki is loccsantotta közben. Tárja ki az egyik ablakot és addig kiabáljon, míg valaki meghallja és intézkedik, hogy a kaput kinyissák? Nem, ezt kicsit szégyellné. Eszébe jutott, hogy ki is mászhatna az egyik abla¬kon. Hiszen belülről nyílnak. De a földszinti ablakokat rács borítja. Ekkor eszébe jutott, hogy mikor az első emeletről kiné¬zett az utcára, építőállványt vett észre. Nyilván újra vakolják az iskola egyik külső falát. Barnabás visszament az első emeletre, és az ablakhoz lépett. Ki tudta nyitni és kimászott. Az állványzat csak függőleges gerendákból állt, melyek kö¬zött bizonyos távolságban vízszintes deszkák voltak keresztbe fektetve. A deszkák meg-meghajoltak Barnabás súlya alatt. Egy pillanatra szédülés fogta el és félelem vett rajta erőt, de mind¬kettőt legyőzte magában. Aki egyszer Perelin uralkodója volt, annak ilyesmi nem okozhat problémát – még akkor sem, ha nem rendelkezik többé olyan mesés testi erővel, és kövér testé¬nek súlya mégiscsak jelent némi nehézséget. Megfontoltan és nyugodtan keresett fogást és támaszt a keze-lába számára, és így mászott lefelé a függőleges gerendákon. Egyszer szálka ment a kezébe, ám ilyen csekélységgel már nem törődött. Kicsit izzadtan s lihegve, de épségben ért le az utcára. Senki sem vette észre. Barnabás hazafelé rohant. Iskolatáskájában a tolltartó és a könyvek lépéseinek ritmusára zörögtek, szúrt az oldala, de csak rohant tovább. Mielőbb az apjánál akart lenni. Mikor végre a ház elé ért, amelyben lakott, megállt egy percre és felnézett apja laboratóriumának ablakára. És most hirtelen aggodalom szorította össze a szívét, mert első ízben jutott az eszébe, hátha az apja már nincs is ott. De papa ott volt és már biztosan meglátta őt, mert mikor Barnabás a lépcsőn felviharzott, elébe szaladt. Kitárta a karját, és Barnabás a mellére vetette magát. Papa magasra emelte, úgy vitte be a lakásba. – Barnabás, kisfiam – ismételgette egyre –, édes, drága kicsi kölyköm, hol voltál? Mi történt veled? Csak amikor már a konyhaasztalnál ültek, és a fiú forró tejet kortyolgatott és zsemlét evett hozzá, amelyre gondos apja jó vastagon kente a vajat és a mézet, akkor vette észre Barnabás, hogy papa arca milyen sápadt és sovány. A szeme piros volt és az álla borostás. Egyébként éppolyan volt, mint akkoriban, amikor Barnabás elment. Ezt meg is jegyezte. – Akkoriban – kérdezte papa csodálkozva –, hogy érted ezt? – Hát mióta voltam távol?


– Tegnap óta, Barnabás. Azóta, hogy az iskolába mentél. De amikor nem jöttél haza, felhívtam a tanáraidat és megtudtam, hogy nem is voltál ott. Egész nap és egész éjjel kerestelek, kisfiam. Már a rendőrséget is mozgósítottam, mert a legros¬szabbtól tartottam. Ó, istenem, Barnabás, mi volt veled? Majd beleőrültem az aggódásba. Hol voltál hát? És ekkor Barnabás mesélni kezdett. Részletesen elmesélte mindazt, amit átélt. Hosszú órák teltek bele. Apja úgy hallgatta, ahogyan még soha nem figyelt rá és mindent megértett, amit Barnabás elmondott. Délfelé szakította egyszer félbe, de csak azért, hogy a rendőr¬séget felhívja és közölje, hogy a fia megkerült, és minden rend¬ben van. Azután ebédet készített kettejüknek és Barnabás foly¬tatta az elbeszélést. Már alkonyodott, amikor beszámolójában az Élet Vizéhez ért és elmondta, hogyan akart belőle papának is hozni, de aztán bizony elloccsantotta útközben. Már majdnem egész sötét volt a konyhában. Papa mozdulat¬lanul ült. Barnabás felállt és felkattintotta a villanyt. És akkor olyat látott, amit eddig még soha. Az apja szeme tele volt könnyel. És akkor megértette, hogy mégis el tudta hozni neki az Élet Vizét. Apja szó nélkül az ölébe vette, magához szorította, és kölcsö¬nösen megsimogatták egymást. Így ültek sokáig, azután papa mélyet sóhajtott, Barnabás arcába nézett és elmosolyodott. Ez volt a legboldogabb moso¬lya, amit Barnabás valaha is látott az arcán. – Mától kezdve – mondta papa megváltozott hangon –-, mától kezdve minden másképp lesz, nem gondolod? És Barnabás bólintott. Szíve annyira csordultig volt, hogy egy hang sem jött ki a torkán.

Másnap reggel leesett az első hó. Puhán és makulátlanul bo¬rította be Barnabás szobájának ablakpárkányát. Az utcáról tompítottan ért fel a lárma. – Tudod, mit, Barnabás? – mondta vidáman papa a reggeli¬nél –, azt hiszem, minden okunk megvan rá, hogy ünnepet üljünk. Ilyen nap csak egyszer fordul elő az életben – sokaknál soha. Azt javaslom hát, csináljunk valami egészen nagyszerűt. Ma nem dolgozom, és neked sem kell iskolába menned. Majd írok igazolást. Mi a véleményed? – Az iskolába? – kérdezte Barnabás. – Van még iskola? Amikor tegnap végigszaladtam az osztályokon, teremtett lelket sem találtam. Még a házmestert sem. – Tegnap? – válaszolta az apja –, hiszen tegnap advent első vasárnapja volt, Barnabás. A fiú elgondolkozva kavargatta a kakaóját. Majd csendesen megszólalt: – Azt hiszem, eltart még egy darabig, amíg újra hozzászo¬kom a dolgokhoz. – Ez az – mondta papa és bólintott –, éppen ezért ülünk ünnepet mindketten. Mihez volna leginkább kedved? Kirán¬dulhatnánk valahova vagy menjünk az állatkertbe? Ebédre a világ legnagyszerűbb menüjét esszük végig. Délután vásárol¬gathatnánk, megveszünk mindent, amit csak akarsz. És este – menjünk esetleg színházba? Barnabás szeme csak Úgy ragyogott. Azután határozottan ezt mondta: – De előbb valamit még el kell intéznem. El kell mennem Korándi úrhoz és megmondanom neki, hogy elloptam a köny¬vét és elvesztettem. Papa Barnabás keze után nyúlt. – Figyelj rám, Barnabás, ha akarod, elintézem helyetted. Barnabás a fejét rázta. – Nem – jelentette ki –, ez az én ügyem. Én magam megyek. És legjobb lesz most azonnal. Felállt és felvette a kabátját. Apja nem szólt semmit, de pillantása, amelyet a fiára vetett, meglepett és elismerő volt. A gyerek eddig soha nem viselkedett így.


– Úgy gondolom – mondta végül –, nálam is eltart egy ideig, amíg ehhez a változáshoz hozzászokom. – Sietek – kiáltotta Barnabás, már a folyosóról –, biztosan nem tart sokáig! Ezúttal nem.

Amikor Korándi úr könyvesboltja előtt megállt, kicsit mégis inába szállt a bátorsága. Bekukucskált az üzletbe az üvegen keresztül, amelyen a kacskaringós betűk sorakoztak. Korándi úrnál éppen egy vevő volt, és Barnabás inkább kivárta, míg elmegy. Fel-alá járkált az antikvárium előtt. Megint havazni kezdett. Végre kijött a vevő az üzletből. – Most! – parancsolta magának Barnabás. Arra gondolt, hogyan lépett Szörszörény elé a Góba színsiva¬tagban. Határozottan nyomta le a kilincset. A homályos helyiség másik végét határoló könyvfal mögül köhögés hallatszott. Barnabás lassan közeledett, majd kicsit sápadtan, de komolyan és hidegvérrel lépett Korándi úr elé, aki ugyanabban a kopott bőrszékben ült, mint első találkozásuk alkalmával. Barnabás hallgatott. Azt várta, hogy Korándi úr dühtől vörösen támad rá, hogy „Tolvaj"-t, „Gazember"-t kiált vagy valami hasonlót. Ehelyett az öregember körülményesen meggyújtotta hajlított pipáját, mialatt mulatságos kis szemüvege mögül félig összehú¬zott szemmel mustrálta a fiút. Mikor a pipa végre meggyulladt, egy darabig élvezettel pöfékelt és csak azután morogta: – Na? Mi újság? Mit akarsz itt már megint? – Én – kezdte Barnabás akadozva – elloptam egy könyvet öntől. Vissza akartam hozni, de nem tudom. Elvesztettem, vagy inkább – minden-esetre eltűnt. Korándi úr abbahagyta a pöfékelést, és kivette a pipát a szájából. – Milyen könyvet? – kérdezte. – Azt, amelyet éppen olvasni tetszett, amikor legutóbb itt voltam. Magammal vittem. Hátra tetszett menni a telefonhoz, és a könyv itt feküdt a széken, és egyszerűen elvittem. – Nocsak – mondta Korándi úr krákogva –, de nekem nem hiányzik egy könyvem sem. Milyen könyv volt az? – A Végtelen Történet – mondta Barnabás – rézszínű se¬lyembe van kötve, és csillog, ahogy az ember ide-oda mozgatja. Két kígyó van rajta, egy fehér és egy fekete, melyek egymás farkába harapnak. Két különböző színnel van nyomtatva – gyönyörű, nagy kezdőbetűkkel. – Meglehetősen fura história! – jelentette ki Korándi úr. – Ilyen könyvem soha nem volt. Tehát el sem lophattad tőlem. Talán máshol emelted el. – Biztos, hogy nem! – közölte Barnabás. – Emlékeznie kell rá. Az valami – habozott egy kicsit, aztán mégis kimondta –, valami varázskönyv. Az olvasása közben belekeveredtem a Végtelen Történetbe és mire kiléptem belőle, a könyv eltűnt. Korándi úr a szemüvege fölött figyelte a fiút. – Remélem, nem űzöl tréfát velem, mi? – Nem – felelte szinte rémülten Barnabás –, igazán nem. Úgy van, ahogy mondom. Hisz önnek tudnia kell! Korándi úr elgondolkodott egy ideig, aztán megrázta a fejét. – Magyarázz el mindent egész pontosan. Ülj le, fiacskám. Tessék, foglalj helyet! A pipaszárral egy vele szemben álló székre mutatott, és Bar¬nabás leült. – Na – mondta Korándi úr –, és most meséld el szépen, mit jelent mindez. De lassan és sorban, ha szabad kérnem. És Barnabás mesélni kezdett.


Nem mesélt el mindent olyan kimerítően, mint az apjának, de minthogy Korándi úr egyre nagyobb érdeklődést tanúsított és egyre újabb részleteket akart megismerni, több mint két óra hosszat tartott, míg mondandójával készen lett. Ki tudja, miért, de különös módon egész idő alatt egyetlen vevő sem zavarta meg őket. Amikor Barnabás a beszámolóját befejezte, Korándi úr hos¬szasan pöfékelt maga elé. Szemmel láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban. Végül krákogott egyet, megigazította kis szem¬üvegét, egy darabig vizsgálódva nézte Barnabást és azután ezt mondta: – Egy biztos: a könyvet nem loptad el tőlem, mert ez a könyv sem az enyém, sem a tiéd, de senki másé sem. Ha nem tévedek, maga is Fantáziából való. Ki tudja, hátha éppen ebben a pillanatban valaki más tartja a kezében és olvassa. – Akkor hát hisz nekem? – kérdezte Barnabás. – Természetesen – válaszolta Korándi úr –, minden értelmes ember ezt tenné. – Őszintén bevallva – mondta Barnabás –, erre nem számí¬tottam. – Vannak emberek, akik soha nem jutnak Fantáziába – mond¬ta Korándi úr –, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak. – Ó – mondta Barnabás és kicsit belepirult –, tulajdonkép¬pen nem tehetek róla. Egy hajszálon múlt, hogy vissza tudtam jönni. Ha Atráskó nem lett volna, egész biztos, hogy örökre a Régi Királyok Városában csücsülnék. Korándi úr bólintott, és elgondolkodva pöfékelt maga elé. – Hja dörmögte –, szerencséd van, hogy barátod van Fan¬táziában. Isten a megmondhatója, ez nincs mindenkinek. – Korándi úr – kérdezte Barnabás –, honnan tudja mindezt? Úgy értem – volt netán ön is már Fantáziában? – Természetesen – mondta Korándi úr. – De akkor – vélte Barnabás – ismernie kell Holdgyermeket is! – Igen, ismerem a Kislány Királynőt – mondta Korándi úr –, persze, nem ezen a néven. Én másképp hívtam. De ez nem játszik szerepet. – Hát akkor ismernie kell a könyvet is – kiáltotta Barnabás – akkor mégiscsak olvasta a Végtelen Történetet! Korándi úr megrázta a fejét. – Minden igazi történet Végtelen Történet. – Tekintetét körbejártatta a sok-sok könyvön, melyek a falak mellett sora¬koztak a mennyezetig, azután a pipaszárral rájuk mutatva így folytatta: – Egy sereg ajtaja van Fantáziának, fiacskám. Több ilyen varázskönyv létezik még. Sok ember nem vesz tudomást róluk. Azon múlik, hogy kinek a kezébe kerül efféle könyv. – Hát akkor a Végtelen Történet mindenki számára más? – Úgy gondolom – válaszolta Korándi úr – nemcsak köny¬vek segítségével lehet egyébként Fantáziába menni és visszajön¬ni, hanem vannak más lehetőségek is. Majd rájössz. – Azt hiszi? – kérdezte reménykedve Barnabás –, hisz akkor újra találkozhatnék Holdgyermekkel, pedig mindenki csak egy¬szer találkozhat vele. Korándi úr előrehajolt és lehalkította a hangját. – Engedd meg, fiacskám, hogy egy öreg, tapasztalt Fantázia¬utazó mondjon neked valamit! Ez olyan titok, amiről Fantáziá¬ban senki sem tudhat. Ha utánagondolsz, te is meg fogod érteni, hogy miért van így. Holdgyermekhez nem jutsz el má¬sodszor is, ez igaz – addig, amíg Holdgyermek a neve. De ha új nevet tudsz neki adni, viszontláthatod. És ahányszor csak sikerül, minden alkalom az első és egyetlen lesz újra. Korándi úr bulldogképén egy pillanatra lágy ragyogás öm¬lött el, amely szinte megfiatalította és megszépítette. – Köszönöm, Korándi úr! – mondta Barnabás.


– Én tartozom neked köszönettel, fiacskám – válaszolta Ko¬rándi úr. – Kedves volna, ha néhanapján mutatkoznál nálam, hogy kicserélhessük tapasztalatainkat. Nincs sok olyan ember, akivel ilyesmikről lehet beszélgetni. Kezét nyújtotta Barnabásnak. – Megegyeztünk? – Örömmel – csapott a tenyerébe Barnabás. – Most mennem kell. Az apám vár. De hamarosan újra eljövök. Korándi úr az ajtóig kísérte. Odaérve, Barnabás az üvegtáb¬la tükörképében olvasható feliratán keresztül megpillantotta az apját, amint az utca túloldalán állva várta őt. Arca sugárzott. Barnabás feltépte az ajtót, hogy a sárgaréz csengőcskék fürtje vadul csilingelni kezdett, és e sugárzás felé rohant. Korándi úr gondosan becsukta az ajtót és utánuk nézett. – Bux Barnabás Boldizsár – dörmögte –, ha nem tévedek, még jó néhány embernek meg fogod mutatni az utat Fantáziá¬ba, hogy az Élet Vizét elhozza nekünk.

És Korándi úr nem tévedett. De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. VÉGE


Tartalom

[BEVEZETÉS] / 5 I. Fantázia bajban van / 17 II. Atráskó elhivatása / 33 III. A Vénséges Morla / 49 IV. Igramul, a Tömérdek / 65 V. A Másodmagák / 77 VI. A Három Mágikus Kapu / 89 VII. A Hallgatás Hangja / 107 VIII. Söpredékországban / 123 IX. Kísértetváros / 137 X. Repülés az Elefántcsonttoronyba / 153 XI. A Kislány Királynő / 167 XII. A Vándorló Hegy Öregje / 181 XIII. Perelin, az Éjvadon / 197 XIV. Góba, a Színek Sivataga / 211 XV. Szörszörény, a Tarka Halál / 227 XVI. Amargant, az Ezüstváros / 239 XVII: Sárkány Hős Hibornak / 259 XVIII. Az aharárik / 279 XIX. Az útitársak / 295 XX. A Látó Kéz / 311 XXI. A Csillagkolostor / 331 XXII. Az Elefántcsonttorony körül vívott csata / XXIII. A Régi Királyok Városa / 371 XXIV. Ujuóla asszony / 391 XXV. A Betemetett Képek Bányája / 409 XXVI. Az Élet Vize / 423 EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST FELELŐS KIADÓ: OSZTOVICS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE ÉS NYOMTA AZ ALFÜLDI NYOMDA RT. FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ VEZÉRIGAZGATÓ A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 4078.66-14-1 KÉSZÜLT: DEBRECENBEN 1993-BAN FELELŐS SZERKESZTŐ LENDVAY KATALIN A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE LISKA ENDRE A BORÍTÓ ÉS A TIPOGRÁFIA BENKŐ ANNA MUNKÁJA MŰSZAKI SZERKESZTŐ PINTÉR LÁSZLÓ MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 27,75 (A/5) ÍIV TERJEDELEMBEN, ISBN 963 07 5567 X


A-Vegtelen-Tortenet-Michael-Ende.pdf

Recommend Documents