A Megvalto

Budapest, 2010

Copyright © Jo Nesbø, 2005 A mű eredeti címe: Frelseren Published by agreement with Salomonson Agency Magyar kiadás © Animus Kiadó 2010 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad) támogatásával Fordította: Petrikovics Edit Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó Szerkesztette: Kukucska Zsófia Borítóterv: Beleznai Kornél Korrektor: Thész Dóra

ISBN 978 963 324 015 1 ISSN 1788-9510

Kiadta az Animus Kiadó 2010-ben 1301 Budapest, Pf.: 33 Felelős kiadó: a kiadó igazgatója Info: animus hu www animus hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

„ Ki jön ott Edómból, vérvörös ruhában Bacrából, pompás öltözetben, erőteljes léptekkel? - Én, aki igazat beszélek, és van erőm a szabadításhoz.” Ézsaiás, 63

ELSŐ RÉSZ ADVENT Első fejezet 1991 augusztus. Csillagok Tizennégy éves volt és biztosra vette, hogy ha összeszorítja a szemét és erősen koncentrál, látni fogja a tetőn keresztül a csillagokat. Körülötte nők szuszogtak az alvók egyenletes, mély lélegzésével. Egyvalaki horkolt csak, Sara néni, akit a nyitott ablak alá tolt matracon szállásoltak el. Behunyta a szemét és megpróbált a többiekkel együtt lélegezni. Nehezen aludt el, különösen mióta hirtelen minden úgy megváltozott körülötte. Mások voltak itt Østgårdon az éjszaka és az erdő kintről beszűrődő hangjai. A templomi összejövetelekről és a nyári táborokból jól ismert emberek sem voltak ugyanolyanok. És ő maga sem volt már ugyanaz. A mosdó fölötti tükör ezen a nyáron új arcot mutatott. Megváltozott a teste is, és új érzések támadtak benne: azok a különös hideg és meleg hullámok, amelyek akkor öntötték el, ha valamelyik fiú rápillantott. Pontosabban, amikor az egyikük rápillantott. Robert. Ó is egészen más lett ebben az évben. Ismét kinyitotta a szemét és a sötétséget fürkészte. Tudta, hogy Isten bármit képes lehetővé tenni, akár azt is, hogy ő láthassa a csillagokat a tetőn keresztül. Ha akarja.

Hosszú és eseménydús nap volt a mai. A száraz nyári szél végigsöpört a gabonamezőkön, a falevelek pedig olyan lázas táncba kezdtek, hogy a fény villódzva hullott az udvar füvében üldögélő vendégekre. Az Üdvhadsereg tiszti iskolájának egyik kadétját hallgatták, aki a Feröer-szigeteken végzett prédikátori munkájáról tartott beszámolót. Csinos fiú volt, és hatalmas szenvedéllyel, átéléssel beszélt. Ő mégis azzal volt elfoglalva, hogy elhessegesse a feje körül zümmögő poszméhet, s miután sikerült, megadta magát a meleg álmosító hullámainak. Amikor a kadét befejezte mondandóját, minden szempár a parancsnokra, David Eckhoffra szegeződött, aki ötvenes éveit meghazudtolóan fiatalos, nevető szemekkel pillantott végig a hallgatóságon és az Üdvhadsereg köszöntésével üdvözölte őket: válla fölé emelt jobb kezének mutatóujját az ég felé nyújtotta és halleluját zengett. Majd áldást kért a kadétok szegények és kitaszítottak között végzett munkájára és az egybegyűltek emlékezetébe idézte Máté evangélista szavait, miszerint a Megváltó bármikor feltűnhet közöttük az utcán, akár egy éhező, nincstelen börtöntöltelék képében is. Valamint arra, hogy a végítélet napján mindazok, akik a legkisebbeknek segítségére voltak, örök életet nyernek. Úgy tűnt, hosszabb beszédre készült, de valaki odahajolt hozzá, a parancsnok pedig nevetve azt mondta, hogy mivel a program szerint ez Ifjak Negyedórája, most átadja a szót Rikard Nilsennek. Észrevette, hogy Rikard hangja sokkal felnőttesebben cseng, amint köszönetet mond a parancsnoknak. A fiú szokásához híven most is előre megírta a beszédét, majd szó szerint megtanulta, most pedig csak áll és darálja a bebiflázott leckét arról, hogy Jézushoz hasonlóan ő is az Isten országáért vívott harcnak akarja szentelni az életét. Bár ideges volt, mégis egyhangúan és álmosítóan beszélt, zárkózott pillantását lopva a lányon nyugtatva. Ő pedig álmosan pislogott és a fiú unalmas frázisokat formázó felsőajkán gyülekező izzadtságcseppek

mozgását figyelte. Ezért nem is reagált azonnal, amikor a kéz megérintette a hátát. Csak miután az ujjhegyek lassan végigvándoroltak a gerincén, le egészen a dereka alá, ő pedig megborzongott a vékony nyári ruha alatt. Megfordult és egyenesen Robert nevető barna szemébe nézett. És azt kívánta, bár az ő bőre is olyan barna lenne, mint a fiúé, mert akkor el tudná rejteni előle, mennyire elpirult. – Psszt – szólalt meg Jon. Robert és Jon testvérek voltak. Annak ellenére, hogy Jon egy évvel idősebb volt fivérénél, gyerekkorukban gyakran ikreknek gondolták őket. Mára azonban, hogy Robert is betöltötte a tizenhetet, a különbségek egyre jelentősebbek lettek a két fiú között. Robert derűs volt, könnyed, és ügyesen gitározott, az istentiszteleteket azonban nem mindig vette eléggé komolyan. Szerette ugratni a társait, de olykor túlzásokba esett, különösen, ha észrevette, hogy ezzel megnevettethet másokat. Ilyenkor gyakran Jon volt az, aki közbelépett. Az idősebbik fivér derék, kötelességtudó fiú volt, akitől a legtöbben azt várták, hogy idővel bekerül majd a tiszti iskolába, és – bár erről nyíltan nem esett szó – keres magának egy lányt az Üdvhadsereg kebelén belül. Robert esetében ez utóbbi már nem tűnt annyira magától értetődőnek. Jon pár centiméterrel magasabb volt az öccsénél, mégis Robert tűnt magasabbnak. Jon háta ugyanis már tizenkét éves korában elkezdett meggörbülni, mintha a világ minden gondja az ő vállára nehezedne. Mindkettőjük arcbőre sötét tónusú volt, szép, arányos vonásokkal, Robert tekintetében azonban volt valami, ami a bátyjáéból hiányzott. Valami a pillantása mélyén, valami sötét és játékos, amiről a lány nem is tudta eldönteni, hogy szeretné-e megtudni, micsoda. Miközben Rikard beszélt, a lány pillantása végigsiklott a hallgatóságon. Egytől egyig ismerős arcok. Egy nap majd hozzámegy az egyik fiúhoz az Üdvhadseregből, és lehetséges, hogy másik városba, vagy akár az ország másik részébe

vezényelik őket. De mindig visszatérnek majd Østgårdra, a birtokra, amit az Üdvhadsereg nem sokkal ezelőtt vásárolt, mert mostantól kezdve ez a tanya a közös nyaralóhelyük. A ház lépcsőjén, az egybegyűltektől kissé elkülönülve, egy szőke fiú ült és az ölében fekvő macskát simogatta. Amikor felé pillantott, még éppen észrevette, ahogy a fiú gyorsan elkapja róla a tekintetét. Ő volt az egyetlen, akit egyáltalán nem ismert. Csak annyit tudott, hogy Mads Gilstrupnak hívják, és Østgård korábbi tulajdonosainak az unokája, meg hogy néhány évvel idősebb, mint ő, és persze azt, hogy a Gilstrup család meglehetősen tehetős. Tulajdonképpen egész helyes fiú volt, de valahogy olyan magányosnak tűnt. És mit csinál itt egyáltalán? Előző este érkezett és azóta összevont szemöldökkel járkált fel s alá, anélkül, hogy egy árva szót szólt volna bárkihez is. Csak a pillantását érezte magán néhány alkalommal. Mert idén mindenki őt bámulta. Ez is új volt. Gondolatai közül Robert zökkentette ki, aki megragadta a kezét, beletett valamit és odasúgta neki: – Ha ez a parancsnokjelölt végzett, gyere a pajtába. Mutatok neked valamit. Azzal felállt és elsétált. A lány a tenyerébe pillantott és majdnem hangosan felsikoltott. Másik kezét a szájára tapasztva a fűbe ejtette a fiú ajándékát: egy poszméhet. Még mozgott, de sem szárnya, sem lába nem volt már. Rikard végre befejezte mondanivalóját, ő azonban ülve maradt és nézte, ahogy a saját, valamint Jon és Robert szülei a kávésasztalok felé veszik az irányt. Oslói gyülekezetükben mindkét családot nagyra becsülték és „erős famíliaként” tartották számon, így tisztában volt vele, hogy őt magát is különleges figyelem övezi. Végül elindult az udvari vécé irányába. A sarkon gyorsan körülnézett és csak akkor szökkent be a pajta ajtaján, amikor már meggyőződött róla, hogy senki sem látja.

– Tudod, mi ez? – Robert szemében és tavaly óta elmélyült hangjában nevetés bujkált. A fiú hanyatt feküdt a szénában és egy gyökeret farigcsált a bicskájával, amit állandóan a zsebében hordott. Ő pedig csak akkor jött rá, mi az, amikor Robert a magasba emelte a fadarabot. Rajzokból már ismerte és csak remélni tudta, hogy odabenn elég sötét van ahhoz, hogy a fiú ne láthassa, mennyire elvörösödött. – Nem – hazudta és leült mellé a szénába. Robert megint azzal a kötekedő pillantással méregette, mintha olyasvalamit tudna róla, amiről ő maga sem tud. Viszonozta a pillantását és a könyökére támaszkodva hátradőlt. – Valami, ami ide való – mondta Robert, azzal a keze hirtelen eltűnt a lány ruhája alatt. A kemény gyökér a combjához dörzsölődött, majd még mielőtt a lábát gyorsan összezárhatta volna, érezte, ahogy Robert a bugyijához nyomja. A fiú lehelete forró volt a nyakán. – Robert, ne – suttogta. – De hát direkt neked készítettem – zihálta Robert. – Hagyd abba, nem akarom! – Nemet mondasz? Nekem? Elakadt a lélegzete, sem válaszolni, sem kiáltani nem tudott, amikor hirtelen Jon hangját hallotta a pajta ajtajából: – Robert! Robert, ne! Érezte, hogy a fiú elereszti. A fadarab az összezárt combjai között maradt, amikor Robert kihúzta a kezét. – Gyere ide! – parancsolt Jon az öccsére olyan hangon, mintha egy engedetlen kutyával beszélne. Robert kurta nevetéssel felállt, a lányra kacsintott és kifutott a bátyjához a napfényre. Ő pedig felült és lesöpörte a ruhájáról a szénát. Megkönnyebbülést érzett, de ezzel egyidőben a szégyen is elöntötte. Megkönnyebbült, mert Jon félbeszakította a durva

játékot. És szégyenkezett, mert úgy tűnt, hogy Robert számára mindez több volt, mint csupán játék. Később, a vacsora előtti asztali áldás alatt felnézett, egyenesen Robert barna szemébe és látta, hogy a fiú ajkai egy szót formálnak, amit ugyan nem értett, mégis kuncogni kezdett. Teljesen őrült! Ő pedig… Na igen, vele mi is a helyzet? Hiszen ő is őrült, pont ugyanolyan őrült. És szerelmes. Igen, ez az. Szerelmes. És nem úgy, mint tizenkét vagy tizenhárom éves korában. Most, hogy már tizennégy, egyszeriben az egész sokkal nagyobbnak és fontosabbnak tűnik. És sokkal izgalmasabbnak. Érezte, hogy a matracon fekve újra felbugyog a torkában a nevetés, úgyhogy gyorsan megpróbált a plafon repedéseire koncentrálni. Az ablak alatt Sara néni felhorkant és abbahagyta a horkolást. Odakint valami felsüvöltött. Talán egy bagoly? Pisilnie kellett. Egy porcikája sem kívánt kimenni, de muszáj volt. Át kell vágnia a harmatos füvön a sötét pajta mellett, ami így az éjszaka közepén egészen másként fest. Szorosan behunyta a szemét, de ez sem segített. Kimászott a hálózsákból, belebújt a szandáljába és az ajtóhoz osont. Az égen csak néhány csillag szikrázott, és azok is hamarosan eltűnnek majd, amikor néhány óra múlva megpirkad. A szellő hűvösen simogatta a bőrét, ahogy az éjszaka ismeretlen hangjait hallgatva végigkocogott az udvaron. Bogarak, amik napközben csendben vannak. Vadászó állatok. Rikard állítólag látott egy rókát az erdő szélén. Persze az is lehet, hogy ezek ugyanazok az állatok, amelyek naphosszat körülöttük vannak, csak most másmilyen zajt csapnak. Megváltoznak. Alakot váltanak. Az udvari vécé magányosan álldogált a pajta mögötti magaslaton. Ahogy közeledett hozzá, egyre magasabb lett. A furcsa, ferde házikót festetlen deszkákból tákolták össze, amelyek az évek során meggörbültek, elszürkültek,

megrepedeztek. Ablaka nem volt, csupán egy szívformát vágtak az ajtajába. De a legrosszabb mégiscsak az volt benne, hogy az ember soha nem tudhatta, hogy van-e éppen odabenn valaki. Most például egészen határozottan úgy érezte, hogy a helyiség foglalt. Köhögni kezdett, hogy ha valóban van benn valaki, az illető jelezni tudjon. Az erdőszélén az egyik fáról egy szarka röppent fel. Ezenkívül csend honolt a környéken. Fellépett a kőlépcsőre. Megragadta a kilincsként funkcionáló fadarabot és maga felé húzta. A feketeség üresen ásított felé. Kifújta a levegőt. Az ülőke mellett egy zseblámpa állt, de nem volt rá szüksége. Felcsapta a vécé tetejét, majd behúzta az ajtót és beakasztotta a kampót. Aztán felhúzta a hálóingét, letolta a bugyiját és leült. A beálló csendben neszezés ütötte meg a fülét. Ez biztosan nem valami állat. Ez se nem szarka, se nem éjjeli bogár. A valami gyorsan mozgott a vécé mögötti magas fűben. Gyorsan elkezdett csurgatni, aminek a hangja elnyomta a kinti zajt. A szíve azonban már hangosan kalapált. Miután végzett, gyorsan felrángatta a bugyiját, lecsukta az ülőkét, visszaült és hallgatózni kezdett. A fák lombjának halk susogásán és a fülében doboló vér lüktetésén kívül azonban semmit nem hallott. Megvárta, hogy helyreálljon a pulzusa, aztán kiakasztotta a kampót és kinyitotta az ajtót. A sötét alak szinte teljesen kitöltötte az ajtónyílást. Valószínűleg egész idő alatt ott ácsorgott a lépcsőn, teljes csendben. A következő pillanatban a lány már a lecsukott vécéfedélen feküdt, a fölé tornyosuló alak pedig behúzta maga mögött az ajtót. – Te? – kérdezte a lány. – Én – válaszolta a remegő, rekedt hang. Azzal rávetette magát a lányra. A szeme izzott a sötétben, miközben véresre harapta az alsó ajkát. Keze utat talált a lány hálóinge alá és letépte a bugyiját. Ő pedig bénultan feküdt a

nyakának feszülő késpenge alatt, támadója pedig már azelőtt lökdösni kezdte altestével, mint valami hormonoktól megkergült, tüzelő korcs, hogy a nadrágját leeresztette volna. – Egyetlen hang és darabokra váglak – suttogta. És a lány torkát egyetlen hang nem hagyta el. Mert tizennégy éves volt és meg volt róla győződve, hogy ha összeszorítja a szemét és koncentrál, láthatja a csillagokat a tetőn keresztül. Mert Isten akár ezt is megteheti. Ha akarja.

Második fejezet 2øø3. december 13., vasárnap. Látogatás A férfi a metrókocsi ablakában visszatükröződő arcvonásait tanulmányozta. Próbált rájönni, mi lehet az, hol lappanghat a titok. De semmi különöset nem látott a nyakába kötött piros kendő fölött, csupán egy kifejezéstelen arcot, valamint egy szempárt és a hajat, ami a Courcelles és a Ternes közötti alagút falán épp olyan feketének tűnt, mint a metróban honoló végtelen éjszaka. Az ölében pihenő Le Monde havat ígért, a feje fölött azonban a párizsi utcák egyelőre hidegen és csupaszon nyúltak el az alacsonyan lógó, átláthatatlan felhőtakaró alatt. Orrcimpái kitágulva szívták magukba a nedves cement, emberi izzadság, felforrósodott fém, kölnivíz, dohány és nedves gyapjú elegyéből álló gyenge, ám összetéveszthetetlen szagot. Azt a szagot, amit sem kimosni, sem kiszellőztetni nem lehet a metró üléseiből. A szembejövő vonat keltette légnyomás megremegtette az ablaktáblát, a sötétséget pedig villódzva elfutó, sápadt fénynégyzetek szorították ki. Kabátujját felhúzva rápillantott a csuklójára simuló Seiko SQ50-re, amit részletfizetés gyanánt kapott egyik ügyfelétől. De miután az üvege máris megkarcolódott, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valódi.

Negyed nyolc. Vasárnap este lévén a metrókocsi épp csak félig telt meg. Körülnézett. Az emberek többnyire aludtak a metrón, mindig alszanak. Különösen hétköznapokon. Kikapcsoltak, behunyták a szemüket és hagyták, hogy a napi utazás álomtalan átmenetté váljon a semmiben, ahol a metró térképének piros vagy kék vonalai néma kötőjel módjára kapcsolják össze a munkát a szabadsággal. Olvasott egyszer egy férfiról, aki pontosan így, csukott szemmel ült a metrón egész álló nap, és oda-vissza utazott a végállomások között. És csak este, a metrókocsi takarításakor vették észre, hogy valójában halott. Talán épp azért ereszkedett le ide a katakombákba, hogy ebben a halványsárga koporsóban zavartalanul húzhasson egy kék kötőjelet az élet és a túlvilág közé. Ő viszont a másik irányba készült vonalat húzni. Az élet mellett döntött. Már csak két feladat volt hátra: a ma esti és végül az oslói. Az utolsó két munkája. Aztán végre kijuthat a katakombákból. Ternes megállójában felsikoltott az ajtók záródására figyelmeztető jelzés. A szerelvény újra nekilódult. Behunyta a szemét és megpróbálta felidézni azt a másik szagot. A vécéfertőtlenítő golyó és a friss, meleg vizelet szagát. A szabadság szagát. De lehet, hogy mégiscsak tanárnő anyjának volt igaza, aki egyszer azt mondta, hogy amíg az emberi agy a legapróbb részletére is emlékszik annak, amit látott vagy hallott, addig a legalapvetőbb szagokat sem képes felidézni. Szagok. A képek villódzni kezdtek lehunyt szemhéja mögött. Tizenöt éves volt és a vukovári kórház folyosóján ülve hallgatta, ahogy anyja újra és újra elismétli a Tamás apostolhoz, az építőmunkások védőszentjéhez mormolt kérését, hogy Isten oltalmazza meg a férjét. A várost a folyó felől támadó szerb tüzérség robbantásait hallgatta és a sebesültek sikolyát, akiket a szülőszobán operáltak, ahol már hosszú ideje nem hangzott fel egyetlen újszülött sírása sem, mert az asszonyok az ostrom

kezdete óta nem szültek gyermekeket. Küldöncként dolgozott a kórházban és már megtanulta kizárni a hangokat. A robbantásokat és a sikoltozást is. A szagokat azonban nem sikerült. Egyet különösen nem. Amputáláskor a sebészeknek először egészen a csontig fel kellett vágniuk a húst, majd, hogy a páciens el ne vérezzen, egy forrasztópáka-szerű eszközzel lezárták az artériákat. A vér és az égett hús szaga semmihez nem hasonlítható. Egy orvos dugta ki a fejét a folyosóra és behívta őket a szobába. Ahogy az ágyhoz közeledtek, képtelen volt az apja arcára nézni, helyette nagy, barna öklét bámulta, ami úgy markolta a matracot, mintha ketté akarta volna tépni. És akár meg is tehette volna, hiszen ez volt a város legerősebb keze. Apja vashajlító volt, őt hívták az építkezésekre, amikor a kőművesek elkészültek. Hatalmas kezével megragadta a betonalapból kiálló vasak végét, majd egy gyors, alaposan begyakorlott mozdulattal egymáshoz hajlította őket, hogy azok egymásba fonódjanak. Sokszor látta az apját munka közben: olyan volt, mintha valami rongyot csavart volna ki. Még nem találták fel azt a gépet, ami ezt a feladatot jobban elvégezte volna. Összeszorította a szemét, amikor meghallotta apja fájdalmas és kétségbeesett üvöltését: – Vigyék ki a gyereket! – Ő kérte… – Kifelé! Majd az orvos hangja: – Elállt a vérzés, kezdjük! Valaki megragadta a hóna alatt és felemelte. Igyekezett ellenállni, de túl kicsi volt, túl könnyű. És ekkor hirtelen megérezte a szagot. Az égett hús és a vér szagát. – A fűrészt! Azután becsapódott mögötte az ajtó, ő pedig térdre rogyott és folytatta az anyja által mormolt imát. Mentsd meg! Csonkítsd

meg, de hagyd őt életben. Mert Isten akár ezt is megteheti. Ha akarja. Az az érzése támadt, hogy valaki nézi. Kinyitotta a szemét és hirtelen újra a metrón ült. A szemközti ülésen egy asszony ült, állkapcsa megfeszült. Fáradt és távoli pillantását azonnal elkapta róla, amikor a férfi ránézett. A karóra másodpercmutatója szaggatottan ugrált. Magában újra elismételte a címet. Ellenőrizte a pulzusát. Teljesen normális volt. A feje könnyű, de nem túlságosan könnyű. Nem fázik, de nem is izzad, nem érzett sem félelmet, sem örömöt, nem volt különösen kellemes hangulatban, de nem érezte magát kényelmetlenül sem. A metró lassított. Charles de Gaulle – Étoile. Vetett egy utolsó pillantást a nőre. Az alaposan szemügyre vette őt, de a férfi tudta, hogy ha mondjuk ma este újra találkoznának, akkor már nem ismerné fel. Felállt és az ajtóhoz lépett. A fékek halkan feljajdultak. Vécéfertőtlenítő golyó és vizelet. És a szabadság. Amit az ember éppoly kevéssé tud elképzelni, mint a szagokat. Az ajtó kitárult. Harry kilépett a peronra és mélyen beszívta a metró meleg levegőjét, miközben a cetlire pillantott, amin a cím állt. Hallotta, ahogy az ajtók becsukódnak mögötte és érezte a könnyű huzatot, amit a háta mögött mozgásba lendülő vonat keltett. Elindult a kijárat felé. A mozgólépcső fölött az egyik reklámtábla arra hívta fel a figyelmét, hogy igenis, léteznek módszerek a megfázás elkerülésére. Hát hogyne, köhögött fel válaszképpen, majd gyapjúkabátja zsebébe mélyesztette kezét és a laposüveg alól előhalászta a cigarettáját, valamint köhögés elleni tablettáit. Áthaladt az üvegajtón, a cigaretta pedig föl-le hintázott a szájában. Maga mögött hagyta az oslói földalatti fullasztó, természetellenes melegét és felkocogott a lépcsőn a természetellenesnek semmiképp sem nevezhető hideg és sötét decemberi estébe. Harry önkéntelenül összébbhúzta magát. Az Egertorget. A kicsiny, nyitott tér két sétálóutca

kereszteződésében feküdt Oslo szívében, már amennyiben a városnak volt egyáltalán szíve ebben az évszakban. Tekintettel arra, hogy másfél hét múlva itt a karácsony, az üzletek vasárnap is nyitva tartottak, a tér pedig hemzsegett a körülötte álló, szerény, négyemeletes üzletházak ablakainak sárgás fényében fel s alá rohangáló emberektől. Harry az ajándékokkal megrakott szatyrokat méregetve emlékeztette magát, hogy még vennie kell valamit Bjarne Møllernek, akinek a holnapi lesz az utolsó munkanapja a rendőrfőkapitányságon. Harry főnöke, aki az évek során egyben legfőbb oltalmazója is volt a rendőrség berkeiben, végre megvalósítja régen dédelgetett tervét. Otthagyja a testületet és a jövő héttől a bergeni rendőrkamara úgynevezett senior különleges nyomozójaként tevékenykedik tovább, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Bjarne Møller mostantól a nyugdíjazásáig azt csinál, amit csak akar. Nem hangzik rosszul, de hogy pont Bergen? Eső és ázott hegyek. Møller még csak nem is onnan származik. Harry – még ha időnként nem is értette – mindig is kedvelte Bjarne Møllert. Egy vastag tolldzsekit viselő férfi imbolygott el mellette, mint valami asztronauta, miközben tulipiros, vigyorgó arccal fagyos felhőcskéket lehelt ki. Hidegtől meggörbült hátak és zárkózott, téli tekintetek mindenfelé. Harry pillantása egy sápadt nőre esett, aki lyukas könyökű, vékony, fekete bőrkabátot viselt, és az órás üzlete melletti falnál toporgott, ide-oda ugráló tekintetével a dílerjét keresve. A földön egy hosszú hajú, borotválatlan, de jó állapotú, meleg, sőt kifejezetten divatos ruhát viselő koldus üldögélt jógapózban egy villanyoszlopnak támaszkodva, lehajtott fejjel, mintha meditálna. Barna papírpohár állt előtte, amit valamelyik kávézóból szerezhetett. Harry az utóbbi években egyre több kéregetőt látott és valahogy az volt az érzése, hogy mind ugyanúgy néznek ki. Még a papírpoharak is teljesen ugyanazok voltak, mintha ez valami titkos kód lenne. Még az is

lehet, hogy földönkívüliek, akik szép csendben azon fáradoznak, hogy elfoglalják a várost. És akkor mi van? Csak rajta. Harry belépett az órásüzlet ajtaján. – Tud ezzel kezdeni valamit? – kérdezte a pult mögött álló fiatalembertől és átnyújtott neki egy nagypapás külsejű órát, ami egyébként tényleg a nagyapjáé volt. Harry még egészen kölyökkorában kapta Åndalsnesben, az anyja temetésének napján. Ettől szinte halálra rémült, de a nagyapja azonnal megnyugtatta, hogy egy óra pont arra való, hogy továbbadják, és egy nap Harrynak is ezt kell majd tennie: – Mielőtt túl késő lenne. Már egészen megfeledkezett az ezüstóráról, amikor is Oleg az őszszel rábukkant egy fiókban, miközben a Gameboyt kereste Harry Sofies gatei lakásán tett látogatásakor. És Oleg, aki kilencéves kora ellenére már hosszú ideje rendszeresen tönkreverte Harryt közös szenvedélyükben, az enyhén szólva is idejétmúlt Tetrisben, egészen megfeledkezett az egyébként várva várt párbajról, és helyette az órát kezdte babrálni, hátha sikerül felhúznia és életet lehelnie belé. – Tönkrement – legyintett Harry. – Ugyan már – válaszolta Oleg. – Mindent meg lehet javítani. Harry a szíve mélyén bízott benne, hogy ez így is van, voltak azonban napok, amikor erősen kételkedett a kijelentés igazságában. Ennek ellenére egy másodperc erejéig felmerült benne, hogy meg kellene ismertetnie Oleget a Jokke & Valentinernes nevű bandával, akiknek az egyik albuma azt a címet viseli, hogy „Mindent meg lehet javítani”. De jobban átgondolva a dolgot arra jutott, hogy Rakel, Oleg mamája nem igazán lenne elragadtatva annak a lehetőségétől, hogy alkoholista ex-kedvese egy halott drogos dalaival traktálja a fiát, amelyek ráadásul arról szólnak, milyen alkoholfüggőnek lenni. – Meg lehet javítani? – kérdezte a pult mögött álló fiatalembert, aki válaszképpen gyors, hozzáértő kezekkel kinyitotta az órát.

– Nem érné meg. – Hogyhogy? – Egy régiségkereskedőnél sokkal jobb, ráadásul működőképes órát kaphat lényegesen olcsóbban annál, mint amibe ennek a helyrehozása kerülne. – Azért csak próbálja meg – mondta Harry. – Rendben – mormolta a férfi, aki már el is kezdte tanulmányozni az óra belsejét és voltaképpen egészen elégedettnek tűnt Harry döntésével. – Jöjjön vissza jövő héten szerdán. Ahogy kilépett az üzletből, gitárhúr halk pendülése ütötte meg a fülét. Aztán a hang felerősödött, amikor a gitáros, egy gyér szakállú, érmelegítőt viselő fiú felcsavarta a hangerőt a erősítőn. Itt volt a karácsony előtti koncertek ideje – az Egertorgeten minden évben ismert művészek játszottak az Üdvhadsereg javára. Az emberek már el is kezdtek gyülekezni az együttes előtt, akik az Üdvhadsereg fekete karácsonyi üstje mögött álltak, ami a tér közepén lógott egy állványról. – Te vagy az? Harry megfordult. A drogos kinézetű nő volt az. – Te vagy az, nem? Te jöttél Snoopy helyett? Azonnal szükségem van egy nulla-egyesre! Van… – Sorry – szakította félbe Harry. – Nem én vagyok az. A nő rábámult. Félrehajtotta a fejét és összehúzott szemmel méregette, mintha arra próbálna rájönni, hogy Harry hazudik-e neki. – Dehogynem, már korábban is láttalak itt. – Rendőr vagyok. A nő megdermedt. Harry nagy levegőt vett. A szokásos reakció némi késéssel érkezett, mintha az információnak előbb némi kerülőt kellett volna tennie az elszenesedett idegszálak és a szétlőtt szinapszisok körül. Azután a nő szemében felvillant a gyűlöletnek az a bágyadt fénye, amire Harry már várt.

– Zsaru? – Ha emlékezetem nem csal, volt egy megállapodás, miszerint a Platán maradtok – jegyezte meg Harry és a nő feje mellett az együttes énekesére irányította pillantását. – Ugyan – válaszolta a nő és egyenesen Harry orra elé állt. – Te nem a drogosoknál dolgozol. Te vagy az a fickó a tévéből, aki lepuffantotta azt a… – Gyilkossági csoport – Harry finoman megmarkolta a nő karját. – Ide figyelj, ami neked kell, azt a Platán találod meg. Ne kényszeríts rá, hogy lecsukassalak. – Oda nem mehetek – szabadította ki a nő a karját. Harry azonnal meg is bánta a mozdulatot és mindkét kezét a magasba emelte: – Akkor meg mondd azt, hogy nem akarsz itt venni semmit, én meg tovább is állok. Hm? A nő félrebillentette a fejét. Vékony, vértelen ajka egy kissé megrándult. Úgy tűnt, mintha szinte szórakoztatónak találná a helyzetet. – Eláruljam neked, miért nem mehetek a Piatára? Harry várt. – Mert a kölyök jár oda. Harry érezte, ahogy összeugrik a gyomra. – Nem akarom, hogy így lásson. Érted már, zsarukám? Harry a nő dacos arcába pillantott, és megpróbált kinyögni valamit. – Boldog karácsonyt – mondta az asszony és hátat fordított neki. Harry a letaposott, barna hóba ejtette a csikket és elindult. Ideje lenne már abbahagynia ezt a munkát. Nem nézett a szembejövőkre, azok sem őrá. Inkább a jeges földre szegezték a tekintetüket, mintha mindannyiuk lelkiismerete rossz lenne, mintha annak ellenére, hogy a világ legnagyvonalúbb szociáldemokráciájának polgárai, mégiscsak lenne valami szégyenkeznivalójuk. – Mert a kölyök jár oda.

A Fredensborgveien, közvetlenül a Deichmann könyvtár mellett, megállt a házszám előtt, ami a nála lévő borítékon szerepelt. Hátrahajtotta a fejét. A szürkére és feketére mázolt homlokzatot frissen festették. A graffitisek dédelgetett álma. Néhány ablakban már lászottak a karácsonyi dekorációk sziluettjei a puha, sárga fényben, ami minden jóérzésű emberben a biztonságos, meleg otthon képzetét kelti. És talán igazuk is van, próbálta bemagyarázni magának Harry, de nem volt könnyű dolga, mert ha valaki már lehúzott tizenkét évet a rendőrség kötelékében, elkerülhetetlenül megfertőződik az emberek iránti megvetéssel. Úgy látszik, ez a munkájának természetes hozadéka. De legalább küzdött ellene. Ennyit igazán megtehetett. Kikereste a nevet a kaputelefonon, behunyta a szemét és megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy megfelelő módon fogalmazza meg mondandóját. Az égvilágon semmit sem segített. A nő hangja még mindig a fülében csengett. – Nem akarom, hogy így lásson… Feladta. Vannak egyáltalán szavak arra, hogy megfogalmazzuk az elképzelhetetlent? Hüvelykujját a hideg fémgombhoz nyomta, és odabenn az egyik lakásban megszólalt a csengő. Jon Karlsen százados levette az ujját a csengő gombjáról. A nehéz szatyrokat a járdára állította és felpillantott az épület homlokzatára. A bérház úgy nézett ki, mintha most állt volna ki egy ostromot. Hatalmas darabokban omlott a kékes színű vakolat, a második emeleten pedig egy kiégett lakás ablakait deszkával szögezték be. Elsőre nyílegyenesen elment Fredriksenék háza előtt. A Hausmanngate házainak homlokzatát alig lehetett megkülönböztetni egymástól, a hideg mintha az összes színt kiszippantotta volna belőlük. Csak a „foglaltházaknak” is nevezett épületek egyikének a falára mázolt

„Nyugati Part” felirat láttán jött rá, hogy túlment a kapun. A kapu üvegére egy V-t fújtak. A győztesek jelét. Jon megborzongott vékony széldzsekijében és örült, hogy alatta az Üdvhadsereg egyenruhája vastag, és tiszta gyapjúból készült. Amikor a tiszti iskola befejezésekor meg kellett volna kapnia az új egyenruháját, az elérhető méretek közül egyik sem passzolt rá. Így aztán a kezébe nyomták az anyagot és elküldték vele egy szabóhoz, aki cigarettafüstöt fújt az arcába és mindent megelőzve megtagadta, hogy Jézus a személyes megváltója lenne. Mindazonáltal jó munkát végzett, amiért Jon hálás szívvel gondolt rá, nem volt ugyanis hozzászokva, hogy olyan ruhát viseljen, ami passzol az alakjához. Azt mondták, a görbe háta az oka. Akik ezen a délutánon látták a Hausmanngatén baktatni, azt hihették, azért jár hajlottan, hogy minél kisebb felületen érintkezzen a hideg decemberi széllel, ami jégszilánkokkal és megdermedt szeméttel söpörte végig a forgalmas utca járdáját. Akik azonban ismerték, tudták, hogy Jon Karlsen háta azért hajlott, hogy a magasságát tompítsa. Valamint azért, hogy közelebb kerüljön az alatta lévőkhöz. Mint ahogy most is lehajolt, hogy a húszkoronás érmével beletaláljon a barna papírpohárba, amit egy mocskos, reszketeg kéz tartott a kapu mellett. – Mi újság? – kérdezte Jon az emberforma batyutól, aki törökülésbe kucorodva üldögélt a havas járdára fektetett kartondarabon. – Metadonkezelésre várok – válaszolta a szerencsétlen akadozó, színtelen hangon, mintha valami rosszul begyakorolt zsoltárt recitálna, miközben Jon fekete egyenruhába bújtatott térdére meredt. – Le kellene jönnöd az Urtegatára a kávézónkba – mondta neki Jon. – Kicsit felmelegedhetnél, étel is van és… A többit elnyelte a zöldre váltó lámpákat követő forgalom böm-bölése.

– Nem érek rá – válaszolta a batyu. – Nincs esetleg egy ötvenesed? Jont mindig elképesztette a drogfüggők kizökkenthetetlen céltudatossága. Felsóhajtott és egy százast gyömöszölt a pohárba. – Legalább a Fretexbe1 nézz be, hátha kapsz néhány meleg ruhadarabot. Ha mégsem, gyere be hozzánk a Fyrlysetbe2, most kaptunk télikabátokat. Ebben a vékony kabátban halálra fagysz. Mindezt mélységes rezignációval darálta végig, hiszen pontosan tudta, hogy az adományát úgyis drogra váltják – de mit tehet az ember? Nincs új a nap alatt, ez is csak a feloldhatatlan erkölcsi dilemmák egyike, amelyekbe nap mint nap belefutott. Jon újra megnyomta a csengőt. Pillantása a kapu melletti bolt koszos kirakatában felbukkanó tükörképére esett. Thea azt szokta mondani róla, hogy nagy. Pedig egyáltalán nem volt nagy. Egészen kicsi volt. Egy egyszerű katona. És miután itt végzett, ennek a kis katonának haza kellene rohannia a Møllerveien és az Aker folyón keresztül, ami mögött már a keleti városrész és Grünerløkka kezdődik, át a Sofienbergparkon egészen a Gøteborggata 4. szám alatt lévő épületig, amit az Üdvhadsereg ad bérbe a munkatársainak. Ott ki kellene nyitnia a „B” lépcsőház kapuját, ha úgy adódik, könnyed hangon üdvözölnie néhány előbukkanó bérlőt, akik remélhetőleg azt gondolják majd, hogy Jon a negyedik emeleti lakásába tart. Ehelyett felliftezik majd az ötödikre, a padlástéren keresztül átmegy az „A” lépcsőházba, hosszasan hallgatózik majd, hogy kiderüljön, tiszta-e a levegő, azután odasiet Thea ajtajához, ahol a megbeszélt kopogtatási jelüket követően a lány kitárja az ajtót és a karját, ahová bekuporodhat és újra felengedhet. Valami remegni kezdett. A norvég Üdvhadsereg által fenntartott, többek között használt ruhákkal foglalkozó üzlethálózat. 2 Ugyanezen szervezet által működtetett ingyenkonyha és melegedő. 1

Először azt gondolta, hogy a föld az, a város, az alapzat. Letette a táskáját is, és a nadrágja zsebébe nyúlt. A mobiltelefon a tenyerében rezgett, a kijelző Ragnhild számát mutatta. Ma már harmadszorra. Tudta, hogy nem halogathatja tovább, meg kell végre mondania neki, hogy Theával el fogják jegyezni egymást. Csak találná meg végre a megfelelő szavakat hozzá. Visszadugta a telefont a zsebébe és igyekezett nem nézni többet a tükörképére. De legalább végre elhatározta magát. Nem akar többé gyáva féreg lenni. Őszinte akar lenni. Egy nagy katona. Theáért, ott a Gøteborggatán. Apáért Thaiföldön. És Istenért az égben. – Mi van? – reccsent meg a jelzőgombok fölött a hangszóró. – Ó, hello. Jon vagyok. – He? – Jon az Üdvhadseregtől. Jon várt. – És mit akar? – recsegte a hang. – Hoztam némi élelmiszert. Talán szükségük le… – Cigarettája van? Jon nyelt egyet és toporogni kezdett a hóban. – Nincs. Csak ételre volt nálam pénz. – A francba. Újra csend lett. – Hahó! – kiabálta Jon. – Jól van már. Hadd gondolkodjak! – Ha akarja, később is visszajöhetek. Az ajtó mechanikája felzúgott, Jonnak pedig igyekeznie kellett, hogy be tudja lökni az ajtót. A lépcsőházban mindenfelé újságpapírok, üres üvegek hevertek, a padlót fagyott vizelettócsák tarkították. De legalább a hideg miatt nem érezte azt az átható, édeskés-savanykás szagot, ami az enyhébb napokon belengte a feljárót.

Igyekezett könnyedén mozogni, a lépései mégis szinte dübörögtek a lépcsőfokokon. Az ajtóban álló nő a szatyrokra szegezte pillantását. Hogy ne kelljen a szemembe néznie, gondolta Jon. Túlsúlyos volt, az arca a hosszú évek alkoholizmusa miatt felpüffedt, a pongyolája alatt viselt fehér póló mocskos. A lakásból émelyítő szag áradt. Jon megállt a lépcsőfordulóban és letette a szatyrokat. – A férje is itthon van? – Igen, odabenn van – válaszolta a nő puha, francia kiejtéssel. Szép volt. Magas járomcsont, nagy, mandulavágású szemek. Keskeny, halvány ajkak. Ráadásul jólöltözött. Legalábbis abból, amit az ajtónyílásból látott belőle, erre következtetett. Automatikusan megigazította a piros kendőt a nyakában. A kettejük között feszülő biztonsági lánc masszív sárgarézből készült és egy névtábla nélküli, súlyos tölgyfaajtóhoz volt rögzítve. Miközben odakinn az Avenue Carnot-on álló bérház kapuja előtt arra várt, hogy a portásnő beengedje, észrevette, hogy az épületen minden nagyon újnak és drágának tűnik: a kapu sarokpántjai, a kaputelefon, a zárak. Úgy látszott, hogy a negyed presztízséből mit sem vont le a tény, hogy a halványsárga homlokzatot és a fehér redőnyöket az erősen szennyezett levegő miatt csúf koszréteg borította. A folyosón olajfestmények lógtak. – Miről lenne szó? A nő pillantása és hanghordozása nem volt barátságtalan, de különösebben kedves sem, inkább csak egy kevés kétség bujkált benne az ismeretlen rossz francia kiejtése miatt. – Egy üzenetről, madame. A nő habozott. Végül azonban úgy reagált, ahogy várta: – Rendben. Azonnal szólok neki. Azzal becsukta az ajtót. A zár puhán, olajozottan kattant. A férfi egyik lábáról a másikra nehezedett. Jobban meg kellett volna

tanulnia franciául. Az anyja esténként folyton az angollal nyúzta, de sosem foglalkoztak a franciával. Az ajtóra meredt. Franciaerkély. Franciabugyi. Bájos. Grigorira gondolt. A vakító mosolyú Grigori egy évvel volt idősebb nála, vagyis most huszonnégy éves. Vajon még mindig olyan gyönyörű? Törékeny, szőke és bájos, mint egy lány? Szerelmes volt Grigoriba, előítéletektől mentesen és feltétel nélkül, ahogy csak a gyerekek tudnak egymásba szeretni. Lépések szűrődtek ki odabentről. Férfilépések. Valaki elfordítja a zárban a kulcsot. Egy kék vonal a munka és a szabadság között, innentől a szappanig és a vizeletig. Hamarosan a hó is megérkezik. Felkészült. A férfi arca felbukkant az ajtónyílásban. – Mi a nyavalyát akar? Jon felemelte a szatyrokat és mosolyogni próbált: – Friss kenyér. Jó illata van, nem igaz? Fredriksen a felesége vállára tette nagy, barna mancsát és odébb tolta. – Én csak a keresztény vér szagát érzem… – bár a szavak jól artikuláltan hagyták el a száját, a férfi vizenyős írisze és szakállas arca mégsem a józanságról árulkodott. Szeme megpróbált a bevásárlószatyrokra fókuszálni. Bár hatalmas és erős ember lehetett, úgy nézett ki, mint aki belülről teljesen összezsugorodott. Mintha a csontváza és a koponyája összement volna súlyosan lógó bőre alatt, ami így most három számmal nagyobb, mint rosszindulatú és dühös arca. Fredriksen végighúzta piszkos ujját az orrát ékesítő, friss karmolásnyomokon. – Megint prédikálni akar nekünk? – érdeklődött. – Nem, én igazából csak… – Ugyan már, katona. Valamit csak szeretne azokért a cuccokért cserébe, nem igaz? Például a lelkemet, hm?

Jon megremegett az egyenruhájában. – A lélek fölött nem rendelkezhetek, Fredriksen. Én legfeljebb csak egy kis ételt… – Gyerünk, prédikáljon egy kicsit előbb! – Mint már említettem, én… – Kezdje! Jon Frederiksenre meredt. – Prédikáljon már azzal a nedves kis pinaszájával! – bömbölte Fredriksen. – Prédikáljon, hogy aztán nyugodt lelkiismerettel ehessünk, maga lekezelő, keresztény kurafi! Gyerünk, halljuk, hogy hangzik az Úr mai üzenete? Jon kinyitotta a száját és azonnal be is csukta. Nyelt egyet. Aztán újra próbálkozott, ezúttal több sikerrel: – Az üzenet az, hogy Isten a fiát adta értünk, hogy a halálával… megváltson bennünket a bűneinktől. – Hazudik! – Nem, sajnos nem – mondta Harry az ajtónyílásban álló férfi rémült arcába nézve. A lakásból ételszag áradt, a háttérből pedig evőeszközök csörömpölése hallatszott. Egy családos férfi. Apa. Egészen mostanáig. A férfi az alkarját kaparászta, pillantását pedig egy Harry feje fölött lévő pontra szegezte, mintha valami kapaszkodót talált volna ott. A kaparászás kellemetlen, reszelős hangot keltett. Az evőeszközök csörömpölése abbamaradt. Csoszogó léptek közeledtek, majd egy kicsi kéz jelent meg a férfi vállán, és egy ijedt szemű női arc bukkant elő: – Mi az, Birger? – Ez a rendőrtiszt egy üzenetet hozott nekünk – mondta Birger Holmen színtelenül. – Mi az? – nézett a nő Harryra. – A fiunkról van szó? Perről? – Igen, Holmen asszony – mondta Harry és látta, ahogy az asszony szemében elhatalmasodik a félelem. És újra a megfelelő

szavak után kutatott. – Pert két órával ezelőtt megtaláltuk. A fiuk meghalt. Igyekezett kerülni a nő tekintetét. – De… de hát… hol… ? – az asszony pillantása ide-oda ugrált Harry és a férje között, aki egyre csak a karját vakarta. Mindjárt vérezni kezd, villant át Harry agyán, és megköszörülte a torkát. – Egy konténerben a Bjørvikán, a kikötőben. Sajnos, az történt, amitől tartottunk: már egy jó ideje halott volt. Birger Holmen mintha hirtelen elveszítette volna az egyensúlyát, elkezdett hanyatt dőlni, befelé a kivilágított előszobába. Végül az egyik fogasban sikerült megkapaszkodnia. Felesége előre lépett az ajtónyílásba, Harry pedig látta, ahogy a férfi térdre esik mögötte. Harry nagy levegőt vett és a kabátja belső zsebébe nyúlt. A hideg, fém laposüveg szinte égette az ujjait. Előkereste a borítékot. Bár nem olvasta el a levelet, mégis nagyon jól ismerte a tartalmát. A minden felesleges sallangot mellőző, rövid és tárgyilagos hivatalos értesítést a halálesetről. A halálhír közlésének bürokratikus módját. – Nagyon sajnálom, de az én feladatom, hogy átadjam ezt önöknek. – Hogy mi a maga feladata? – kérdezte az alacsony, középkorú férfi azzal a túlzásba vitt, előkelősködő francia kiejtéssel, ami a legkevésbé sem a felsőbb osztály sajátja, sokkal inkább azoké, akik oda igyekeznek bejutni. A látogató nyugodtan szemlélte. Minden stimmelt a borítékban talált képpel, még a hitvány nyakkendőcsomója és a lelógó, piros házikabátja is. Nem tudta, hogy mit tett a férfi. Kizárt, hogy fizikai sérülést okozott volna valakinek, mert az arcára kiülő irritáló kifejezést leszámítva a testbeszéde védekező volt, szinte félénk, még itt, a saját lakása ajtajában is. Lehet, hogy pénzt lopott, esetleg

sikkasztott? Azt el tudja képzelni róla, hogy számokkal dolgozik. Nem valószínű, hogy nagy összegről volt szó. Azt inkább kinézné belőle, hogy csinos felesége ellenére olykor-olykor félrelépegetett. Talán olyasvalaki feleségével feküdt le, akiével nagyon nem kellett volna? Nem. Egy ilyen alacsony, anyagilag legfeljebb közepesen eleresztett, saját magától több klasszissal vonzóbb feleséggel rendelkező kisembernek inkább attól lehet félnivalója, hogy a neje lesz hűtlen őhozzá. A férfi határozottan irritálta. Lehet, hogy épp erről van szó. A pasas egészen egyszerűen csak idegesít valakit. A zsebébe dugta a kezét. – A feladatom… – válaszolta és felfektette a mindössze háromszáz dollárért beszerzett Llama MiniMax csövét az erős, sárgaréz biztonsági láncra, – … ez lenne. Azzal a férfira irányította a hangtompítót. Egyszerű fémcső volt, erősen a fegyver csövében lévő menetbe csavarozva, amit egy zágrábi kovácsmesterrel vágatott bele. A fekete ragasztószalag, amivel a hangtompító és a fegyver csövének találkozását körbetekerték, csupán arra szolgált, hogy légmentes zárást biztosítson. Persze, vehetett volna úgynevezett minőségi hangtompítót is több mint ezer euróért, de minek? Végeredményben sem ez, sem az nem képes arra, hogy százszázalékosan elnyelje azt a hangot, amikor a golyó átlépi a hanghatárt, sem azt a másikat, ami a meleg gázoknak a hideg levegővel való találkozásakor keletkezik, sem pedig a pisztoly mechanikus fémalkatrészeinek kattanását. Kizárólag a hollywoodi kelléktárakban léteznek olyan hangtompítós pisztolyok, amelyek pukkanása a popcornkészítés hangjára hajaz. A lövés hangja olyan volt, mint az ostorcsapás. A keskeny ajtónyíláshoz préselte az arcát. A képen szereplő férfi hangtalanul zuhant hátra. Az előszoba világítása gyér volt, de a falon függő tükörben látta az ajtónyílás fényét és saját, tágra nyílt szemét arannyal keretezve. A holttest

egy vastag, burgundivörös szőnyegen hevert. Csak nem perzsa? Lehet, hogy annyira mégsem ment rosszul a pasasnak. Hát, most már csak az a kis lyuk az övé a homlokán. Felemelte a fejét, és a pillantása találkozott a férfi feleségéével. Már ha tényleg a felesége volt. A nő az egyik szoba ajtajában állt. Mögötte egy nagy, sárga rizslámpa lógott. Kezét a szájára tapasztva bámult rá. Ő kurtán odabiccentett neki. Azután óvatosan behúzta az ajtót, a pisztolyt visszadugta a vállára rögzített fegyvertáskába és elindult lefelé a lépcsőn. Sosem használta a liftet, amikor elhagyta a tetthelyet. Nem bérelt autót, motort, vagy bármi egyebet sem, ami váratlanul leállhat. És soha nem rohant, és nem beszélt, hiszen a hangja is elárulhatta volna. A helyszín elhagyása volt a munkája legkritikusabb része, mégis ezt kedvelte a leginkább. Olyan volt, mint egy könnyed, álomtalan lebegés. A portásnő a földszinti lakásának ajtajában állva bizonytalan tekintettel méregette. Ő suttogva elköszönt tőle, de az asszony továbbra is csak némán bámult rá. Amikor a rendőrök egy óra múlva kihallgatják, személyleírást fognak kérni tőle. Ő pedig azt válaszolja, hogy egy középmagas, átlagos külsejű férfi volt az illető. Húsz év körüli. Esetleg harminc. Nem, negyven talán még nem volt. Legalábbis úgy emlékszik. Kilépett az utcára. Párizs csendesen morajlott, mint a mennydörgés, ami soha nem jön közelebb, de abba sem akar maradni. A Llama MiniMaxot egy konténerbe dobta, amit már jó előre kinézett magának. Két ugyanilyen típusú, vadonatúj pisztoly várja Zágrábban. Mennyiségi kedvezményt kapott. Amikor fél órával később a reptéri busz elhagyta a Porté de la Chapelle csomópontot a Párizsból a Charles de Gaulle repülőtérre vezető autópályán, a levegőben már hópelyhek szállingóztak, majd megpihentek a gyér, fakósárga gabonaszárakon, amelyek fagyottan meredeztek a szürke ég felé.

Miután becsekkolt és a biztonsági ellenőrzésen is átesett, egyenesen a férfivécé felé vette az irányt. A legutolsó kagyló elé állt, kigombolta a nadrágját és a vizeletsugarat a csésze fenekén fekvő, fehér piszoártablettára eresztette. Behunyta a szemét és a paradiklórbenzol édeskés szagára és a J&J Chemicals citromaromájára koncentrált. A szabadság felé vezető kék vonalon már csupán egyetlen megálló volt hátra. A nevet ízlelgette. Os-lo.

Harmadik fejezet December 13., vasárnap. Harapás Harry kényelmesen hátradőlve üldögélt a székében a rendőrfőkapitányság beton- és üvegkolosszusának 605-ös szobájában, amit Halvorsen, a fiatal rendőrtiszt, akivel közösen birtokolták a mintegy tíz négyzetméternyi helyiséget, a rosszfiúkkal való elszámolásra utalva előszeretettel klíringháznak becézett. Harry viszont olykor, amikor helyre akarta tenni ifjú kollégáját, inkább a továbbképző központ kifejezést emlegette. Most azonban egyedül ücsörgött és a falnak azt a pontját bámulta, ahol az ablaknak kellett volna lennie, amennyiben az iroda rendelkezett volna ezzel a luxussal. Vasárnap volt, végzett a jelentéssel, úgyhogy akár haza is mehetne. Akkor meg miért van még mindig itt? A képzeletbeli ablakon keresztül Bjørvika körbekerített kikötőjét látta, ahol a frissen hullott hópelyhek konfetti módjára terítik be a zöld, piros és kék konténerek tetejét. Az ügyet felderítették. Per Holmen, a fiatal heroinista, megunta az életét és az egyik konténerben beküldte magának az utolsó lövést. Egy pisztollyal. Erőszaknak semmi nyoma és a pisztoly is mellette feküdt. Az informátorok

tudomása szerint Per Holmen senkinek nem tartozott. Különben is, ha valakit drogtartozás miatt végeznek ki, soha nem próbálják másnak beállítani a dolgot. Épp ellenkezőleg. Vagyis itt egyértelműen öngyilkosságról van szó. Akkor meg mi a fenének akarja arra pazarolni az estéjét, hogy egy huzatos, lehangoló konténerkikötőben kutakodjon, ahol csak még több nyomorral és reménytelenséggel szembesülhet? Harry a fogason lógó gyapjúkabátra pillantott. A belső zsebben a kis laposüveg tele volt. És érintetlen, mióta októberben az egyik Vinmo-nopoletben3 vásárolt Jim Beamből, esküdt ellenségéből, megtöltötte. A maradék a lefolyóban végezte. Azóta hurcolta magával a mérget, nagyjából úgy, ahogy annak idején a nácik a ciánkapszulákat hordozták a cipőjük sarkában. De hogy honnan jött ez az ostoba ötlet, azt maga sem tudta. De mindegy is. A lényeg az, hogy működött. Harry az órára pillantott. Mindjárt tizenegy. Otthon egy elnyűtt kávéskanna és egy kibontatlan DVD-film várta, amit épp az ilyen estékre tartogatott. „Mindent Éváról”, Mankiewicz remeke 1950-ből, Bette Davisszel és Georg Sandersszel. A belső hangra koncentrált. A konténerkikötő nyert. Harry felhajtotta kabátja gallérját és hátat fordított az északi szélnek, ami átsüvöltött az előtte magasodó rácson és buckákba söpörte a havat odabenn a konténerek körül. A hatalmas, üresen ásító területektől a kikötő olyan volt így az éjszaka közepén, mint a sivatag. A kerítéssel körbevett területet alaposan kivilágították, de a széllökésektől imbolygó lámpavasak miatt sötét árnyékok futkostak fel s alá a kettesével-hármasával egymás tetejére állított hatalmas fémládák közötti utcákon. A Harry által Norvégiában csak a kifejezetten erre a célra fenntartott, állami tulajdonban lévő üzletekben árulnak szeszesitalt. 3

tanulmányozott konténer piros színe rémesen állt a narancssárga rendőrségi szalagnak, viszont remek búvóhely volt decemberben és pont olyan méretekkel és komfortfokozattal rendelkezett, mint a kapitányságon lévő detoxikáló zárkák. A helyszínelőcsoport jelentése szerint – bár némileg túlzás csoportról beszélni, hiszen mindössze egy nyomozóról és egy nyombiztosítóról volt szó –, a konténer egy ideje már üresen állt. És lezáratlanul. A konténerkikötő őre szerint azért nem vették olyan véresen komolyan az üres konténerek zárását, mivel eleve lezárt, ráadásul őrzött területről van szó. Ennek a drogosnak mégis sikerült bejutnia. Per Holmen feltehetőleg azok egyike volt, akik a Bjørvika környékén csöveztek, egy kőhajításnyira a Platán lévő drogpiactól. És az is lehet, hogy az őr szándékosan nézett félre, amikor néha éjjeli szálláshelyként használták a konténereket, mivel tisztában volt vele, hogy ezzel akár életeket is menthet. A konténeren tehát nem volt zár, a kerítés kapuját viszont vastag lakat védte. Harry már megbánta, hogy nem telefonált ide a kapitányságról, mielőtt elindult volna. Ha tényleg voltak is itt őrök, most egyet sem látott a környéken. Az órájára pillantott. Töprengett egy kicsit, majd a kerítés tetejét kezdte méregetni. Jó formában volt. Hosszú idő óta nem volt ennyire jó erőben. Nem nyúlt alkoholhoz az előző nyár katasztrofális élményei óta, ráadásul rendszeresen edzett a rendőrkapitányság tornatermében. Több mint rendszeresen. Még le sem esett az első hó, amikor megdöntötte Tom Waler egykori rekordját gátfutásban az Økern pályáján. Néhány nappal később Halvorsen óvatosan rákérdezett, hogy ennek az edzésrohamnak van-e esetleg valami köze Rakelhez. Merthogy az az érzése támadt, hogy ők ketten már nemigen találkoznak. Harry válaszképpen elmagyarázta fiatal kollégájának, hogy közös irodájuk ténye még közel sem jelenti azt, hogy meg kellene osztaniuk egymással magánéletük minden részletét. Halvorsen

erre csak megvonta a vállát, majd megérdeklődte, hogy úgy mégis ki mással beszélgetne még erről, feltételezését pedig nyomban megalapozottnak is tekintette, amikor Harry válasz helyett egyszerűen felpattant és kimasírozott a 605-ös szobából. Legfeljebb három méter és tüskék sincsenek a tetején. Nem nagy ügy. Harry olyan magasan kapaszkodott bele a drótkerítésbe, amennyire csak tudott, majd lábát az oszlopnak vetve felegyenesedett. Jobb kéz a magasba, aztán a bal. Egy hosszú pillanatig nyújtott karral függeszkedett, míg a lábát újból meg nem támasztotta. Hernyómozgás. Átlendült a túloldalra. Elhúzta a reteszt, kinyitotta a konténer ajtaját, elővette masszív, fekete katonai zseblámpáját, majd a szalag alatt átbújva belépett. Odabenn olyan csend honolt, mintha még a hangok is megfagytak volna. Harry felkapcsolta a zseblámpát és a konténer belseje felé irányította. A padlón ott fehérlett a krétanyom, ahol Per Holment megtalálták. Beate Lønn, a bűnügyi technikusok vezetője megmutatta neki a képeket. Per Holmen a falnak vetett háttal ült, jobb halántékán egy lyukkal, a pisztoly pedig mellette feküdt, szintén a jobb oldalon. Csak kevés vért találtak. A fejlövés előnye. Az egyetlen. A pisztoly nagyon szerény kaliberű golyót igényelt, így a bemeneti nyílás kicsi volt, kimeneti sérülés pedig nem is volt. Vagyis az igazságügyi orvosszakértő megtalálja majd a koponyájában, ahol feltehetőleg flippergolyóként pörgött és pépet csinált Per Holmen fejének azon részéből, amit valaha gondolkodásra használt. Továbbá amivel ezt a döntést meghozta és ami végül kiadta a parancsot a mutatóujjnak a ravaszt meghúzására. – Felfoghatatlan – szokták mondani a kollégái, amikor olyan fiatalra bukkantak, aki az öngyilkosságot választotta. Harry szerint önvédelemből ismételgették ezt folyton, hogy még az ilyen cselekmény gondolatát is távol tudhassák maguktól. Mert

egyébként nem igazán értette, hogy mi annyira felfoghatatlan ebben. Mindazonáltal ő maga is ezt a szót használta délután a lépcsőházban állva, miközben Per Holmen térdre roskadt, zokogó apját nézte a sötét előszobában. És miután Harrynak nem igazán voltak birtokában vigasztaló szavak sem a halált, sem Istent, a megváltást, a túlvilágot vagy az egész értelmét illetően, félszegen csak ennyit mormolt: – Felfoghatatlan… Harry lekapcsolta a zseblámpát és visszadugta a zsebébe. A sötétség körülzárta. Saját apjára gondolt, Olav Holéra. Az özvegy, nyugdíjas tanáremberre, aki az oppdali városrészben élt. És az öreg szemében kigyulladó fényre, amikor havonta egyszer Harry vagy a húga, Søs meglátogatta és arra, hogy ez a fény hogyan aludt ki lassan, miközben kávéztak és érdektelen semmiségekről csevegtek. Mert az egyetlen dolog, ami jelentőséggel bírt apja életében, az egy képkeretben trónolt a zongora tetején, amin a felesége egykor annyit játszott. Olav Hole igazából nem is csinált mást, legfeljebb csak a könyveit olvasgatta olyan országokról és birodalmakról, ahová már soha nem juthat el, és amiket, őszintén szólva, már nem is akart annyira látni. Nem, ha az asszony már nem tudja elkísérni. „A legnagyobb veszteség” emlegette folyton, amikor néha Harry anyjáról beszélgettek. Most pedig azon töprengett, vajon mit mondana Olav Hole azon a napon, amikor a fia halálhírét közlik vele. Harry kilépett a konténerből és a kerítés felé vette az irányt. Belekapaszkodott a drótba. És ekkor hirtelen beállt azoknak a különös pillanatoknak az egyike, amikor egyszerre csak teljes lesz a csend és még a szél is visszafojtja lélegzetét, mintha fülelni akarna valamire, és csak a város biztonságot jelentő moraja hallatszik a téli éjszakában. Valamint a papír kaparászó zizegése az aszfalton, ahogy a szél ide-oda dobálja. De hiszen a szél már elült. És nem is papír zizegése volt, hanem lépéseké. Gyors,

könnyed lépéseké. Amelyek nem emberi lábaktól származtak. Mancsok. Harry szívverése meglódult és villámgyorsan maga alá rántotta a lábát, fel a kerítésre. Felegyenesedett. Arra csak jóval később jött rá, mi rémítette meg ennyire. A csend. Az, hogy nem hallott sem morgást, sem más jelét az agressziónak. Mintha az a valami, ami mögötte lapult a sötétben, nem is akarta volna megijeszteni. Pedig dehogynem. Vadászott rá. És ha Harry többet konyított volna a kutyákhoz, alighanem azt is tudta volna, hogy csupán egyetlen kutyafajta nem morog soha, sem félelmében, sem támadáskor: a fekete metznerek fajába tartozó hímek. Harry gyorsan felfelé nyújtotta a karját és újra maga alá rántotta a lábát, de ekkor valamiféle ritmusváltást érzékelt, amit csend követett. Tudta, hogy a kutya a levegőbe lendült. Vaktában hátrarúgott. Az az állítás, amely szerint az ember egyáltalán nem érez fájdalmat, amikor a rémület telepumpálja a vérét adrenalinnal, a legnagyobb jóindulattal is csak ostobaságnak nevezhető. Harry üvöltött a fájdalomtól, amikor a karcsú, ám hatalmas kutya fogai beleszakítottak jobb lábának húsába, majd egyre mélyebbre és mélyebbre nyomultak, míg végül közvetlenül az érzékeny csonthártyához préselődtek. A drótkerítés fémesen feljajdult, a nehézségi erő lefelé rántotta őket, de a puszta kétségbeesés megtöbbszörözte erejét és sikerült a kerítésen kapaszkodva fenntartania magát. És normál esetben ennek már meg is kellett volna mentenie. Minden egyéb kutyának, ami annyit nyom, mint egy kifejlett fekete metzner, el kellett volna engednie a prédát. A fekete metznernek azonban olyan fogazata és állkapocsizomzata van, ami csonttörésre van kitalálva – innen ered a feltételezés, miszerint rokoni szálak fűzik a csontzabáló, foltos hiénához. Így aztán maradt, ahol volt, Harry lábát szilárdan enyhén befelé görbülő agyarai közé zárva. Ebben az sem zavarta, hogy egyik

alsó szemfoga még három hónapos kölyök korában beletört egy acélból készült művégtagba. Harrynak sikerült felküzdenie a bal könyökét a kerítés tetejére és megpróbálta kutyástul felhúzni magát, de az állat egyik mancsa beleakadt a dróthálóba. Jobb kezével a kabátzsebében tapogatózott, majd keze végre rámarkolt a zseblámpa gumírozott nyelére. Lenézett és voltaképpen csak most pillantotta meg először a kutyát. A fekete szemek tompán villantak felé az ugyancsak fekete pofából. Harry meglendítette a lámpát. Olyan erősen találta el a szemei közt az állatot, hogy hallotta a reccsenést. Felemelte a lámpát és újra lesújtott. Ezúttal a kutya érzékeny pofáját érte az ütés. Elkeseredetten lendítette a lámpát a szemek felé, amik még csak nem is pislantottak. Végül a lámpa kicsúszott a kezéből és a földre esett. A dög továbbra is rajta lógott. Harrynak lassan minden ereje elfogyott. Bele sem mert gondolni, mit hozhat a folytatás, de szabadulni sem tudott tőle. – Segítség! Harry tétova kiáltását elnyelte a feltámadó szél. Másik kezével is megragadta a kerítést és hirtelenjében szinte leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy nevetésben törjön ki. Tényleg ilyen lehetetlen módon fogja végezni? Egy konténerkikötőben bukkannak majd rá, átharapott torokkal? Harry nagy levegőt vett. A kerítés hálója a hónaljának feszült, az ujjai lassan érzéketlenné válnak. Már csak másodpercek kérdése, és el kell engedie magát. Bár lenne valami fegyvere. Mondjuk a laposüveg helyett egy valódi üveg, amit eltörhetne, hogy aztán szúrófegyverként használhassa. A laposüveg! Harry utolsó erejét összeszedve benyúlt a belső zsebébe, kihúzta a flaskát, majd ráharapott a fémkupakra és forgatni kezdte. A zár kioldódott és a fogai közé szorított kupak mellett az alkohol a szájába folyt. Mintha a teljes testét áramütés érte volna. Isten az égben. Olyan erővel nyomta a kerítéshez az arcát,

hogy összepréselt szemhéján keresztül a Plaza és az Opera Hotel fényei fehér vonalakká szűkültek a feketeségben. Jobb kezében leeresztette a laposüveget és a kutya vörös torka fölé irányította. Majd a szájában lévő alkohollal együtt kiköpte a dugót, és egy „egészségedre” kíséretében felfordította az üveget. A fekete kutyaszempár két hosszú másodpercen keresztül teljes értetlenséggel meredt rá, miközben a barna folyadék Harry lábán lecsorogva a kitátott pofájába folyt. Azután az állat eleresztette a fogást. Harry hallotta, ahogy az élő hús az aszfaltra csattan, amit halk hörgés és nyüszítés elegye követett, majd a mancsok kaparászása a földön, amit aztán elnyelt a sötétség. Harry felhúzta a lábát és átlendült a kerítés fölött. Feltűrte a nadrágja szárát. A zseblámpa fénye nélkül is meg tudta állapítani, hogy az estét a „Mindent Éváról” helyett a baleseti ügyeleten fogja tölteni. Jon, fejét Thea ölébe hajtva feküdt csukott szemmel, és a tévé egyenletes zümmögését hallgatta. Az egyik sorozatot adták, amit a lány annyira szeretett. Bronx királyai. Vagy Queensé? – Megkérdezted az öcsédet, hogy át tudja-e venni a műszakodat az Egertorgeten? – kérdezte Thea. A lány Jon szemére simította a kezét. A férfi érezte a bőre édeskés illatát, amiből tudta, hogy Thea nem sokkal ezelőtt adta be magának az inzulininjekciót. – Melyik műszakot? – kérdezett vissza. Thea elrántotta a kezét Jon szeméről és hitetlenkedve meredt rá. Jon elnevette magát: – Nyugalom. Már rég megbeszéltem Roberttel. Beleegyezett. A lány megadóan felnyögött. Jon megragadta a kezét és visszahúzta a szeme fölé. – Csak azt nem árultam el neki, hogy a születésnapod van aznap – folytatta Jon. – Mert akkor nem olyan biztos, hogy belement volna.

– Miért nem? – Mert bolondul érted, és ezt te is tudod. – Ezt csak te mondogatod folyton. – Te pedig nem kedveled őt. – Ez nem igaz! – Akkor meg miért rázkódsz össze mindig, amikor csak megemlítem a nevét? Thea felnevetett. Talán Bronxban történt valami. Vagy Queensben. – Sikerült asztalt foglalnod az étteremben? – kérdezte a lány. – Igen. Thea elmosolyodott és megsimogatta a kezét. Azután összeráncolta a homlokát. – Gondolkodtam a dolgon. Mi van, ha meglát bennünket valaki? – A hadseregből? Az ki van zárva. – De ha mégis? Jon nem válaszolt. – Talán itt az ideje, hogy nyilvánosságra hozzuk – folytatta Thea. – Nem tudom – mondta Jon. – Nem lenne jobb várni, amíg egészen biztosak leszünk benne, hogy… – Te nem vagy biztos benne, Jon? Jon félrehúzta a lány kezét és meglepődve nézett fel rá. – Thea, kérlek. Nagyon jól tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. Nem erről van szó. – Hát, akkor miről? Jon felsóhajtott és felült a lány mellé. – Thea, te nem ismered Robertet. A lány halványan elmosolyodott. – Gyerekkorunk óta ismerem őt, Jon. Jon fészkelődött.

– Persze, de vannak dolgok, amikről nem tudsz. Fogalmad sincs róla, milyen dühös tud lenni. Ilyenkor egészen kifordul önmagából, mintha egészen más ember lenne. Ebben teljesen apára ütött. Robert veszélyes, Thea. A lány a falnak döntötte a fejét és némán maga elé meredt. – Csak azt szeretném, ha várnánk még egy kicsit. – Jon a kezét tördelte. – És a bátyádra is tekintettel kell lennünk. – Rikardra? – csodálkozott a lány. – Igen. Mit fog hozzá szólni, ha a húga bejelenti, hogy eljegyzi magát és éppen velem? – Á, vagy úgy. Merthogy most éppen egymás versenytársai vagytok az ügyvezetői poszt betöltéséért folyó harcban. – Te is tudod, hogy a vezetőség milyen nagy súlyt helyez arra, hogy a vezetőállásban lévők megbízható, rendes tisztekkel lépjenek házasságra. Taktikai szempontból nagyon is helyénvaló lenne, ha most rukkolnék elő azzal, hogy feleségül veszem Thea Nilsent, a parancsnok jobbkezének, Frank Nilsennek a lányát. De morális szempontból mennyire lenne ez helyes? Thea az alsó ajkát rágcsálta. – Mi olyan fontos nektek egyáltalán ebben a munkában? Jon vállat vont. – Mindkettőnknek a hadsereg fizette a tiszti iskolát és a négyéves közgazdasági tanulmányainkat is. Rikardnak bizonyára ugyanaz a véleménye erről, ami nekem. Hogy ezek után kutya kötelességünk rendelkezésre állni, amikor a hadsereg olyan állást hirdet meg, amihez megvan a képzettségünk. – És mi van, ha nem kapja meg egyikőtök sem? Apa azt mondta, hogy eddig még soha nem volt harmincöt évesnél fiatalabb ügyvezetője az Üdvhadseregnek. – Tudom – sóhajtotta Jon. – Ezt ne áruld el senkinek, de igazából nagyon megkönnyebbülnék, ha Rikard kapná meg az állást.

– Megkönnyebbülnél? – kérdezte Thea. – Te, aki már több mint egy éve felelsz az összes oslói bérleményért, ami az Üdvhadsereg birtokában van? – Na igen, de ügyvezetőként hozzám tartozna egész Norvégia, Izland és a Feröer-szigetek. Tudtad, hogy a hadsereg ingatlantársasága csak Norvégiában több mint kétszázötven telken háromszáz épülettel rendelkezik? – Jon megpaskolta a hasát és jól ismert aggódó tekintettel meredt a mennyezetre. – Ma megláttam magamat egy kirakat üvegében és tudatosult bennem, hogy milyen kicsi is vagyok. Úgy tűnt, Thea az utolsó megjegyzést elengedte a füle mellett: – Valaki azt mondta Rikardnak, hogy aki ezt a munkát megkapja, az lesz a követező parancsnok is. – A parancsnok? – nevetett hangosan Jon. – Más sem hiányozna. – Ne beszélj butaságokat, Jon! – Én komolyan beszélek, Thea. Te és én, nekem ez a dolog sokkal fontosabb ennél. Vissza fogom vonni a jelentkezésemet az állásra, aztán pedig nyilvánosságra hozzuk az eljegyzésünket. Más fontos állás is van még. A hadtesteknek közgazdászokra is szükségük van. – Ne, Jon – rémült meg Thea. – Te vagy a legjobb emberünk, oda kell kerülnöd, ahol a legnagyobb szükség van rád. Rikard a bátyám, de ő nem olyan… okos, mint te. Várhatunk az eljegyzéssel, amíg ki nem derül, ki kapja meg az állást. Jon megvonta a vállát. Thea az órára pillantott. – Ma el kell menned éjfél előtt. Tegnap Emma azt mondta a liftben, hogy nagyon aggódott miattam, mert hallotta, hogy az éjszaka közepén kinyílik az ajtóm. Jon felegyenesedett az ágyon. – Én nem is értem, hogy bírunk itt lakni egyáltalán. A lány szemrehányó pillantást vetett rá: – Itt legalább törődünk egymással.

– Hát persze – sóhajtotta Jon. – Törődünk egymással. Hát akkor, jó éjszakát. Thea odabújt hozzá és bedugta a kezét az inge alá, Jon pedig meglepődött, mert a lány tenyere nyirkos volt az izzadságtól, mintha eddig ökölbe lett volna szorítva. A lány egészen hozzátapadt, a légzése pedig kezdett egyre mélyebbé válni. – Thea – figyelmeztette. – Tudod, hogy nem szabad… A lány hirtelen megmerevedett, azután felsóhajtott és visszahúzta a kezét. Jon meglepődött. Thea ezidáig soha nem kezdeményezett, sőt, inkább úgy tűnt, mintha egy parányit tartana a fizikai kontaktustól. Ő pedig nagyra értékelte ezt a szégyellősséget. Ezenkívül úgy tűnt, az első randevújuk után a lány kifejezetten megnyugodott, amikor Jon szóba hozta, hogy az Üdvhadsereg szabályzatában az áll, hogy az embernek az esküvőig önmegtartóztatást kell gyakorolnia, hogy keresztényi példakép lehessen mások számára. És bár egyesek úgy vélték, hogy az „előírás” szó, amit például a cigaretta és az alkohol tiltásakor használtak, meg a „példamutatás kötelessége” kifejezés nagyon is különböznek, Jon nem látott rá okot, hogy egy Istennek tett ígéretet ilyen apróságok miatt felrúgjon. Megölelte a lányt, felállt és kiment a fürdőszobába. Magára zárta az ajtót és megnyitotta a csapot. Miközben a vizet folyatta a kezére, a tükröt fürkészte, amely egy olyan személy vonásait adta vissza, akinek a külső jelek alapján boldognak kellene lennie. Fel kell hívnia Ragnhildot. Túl kell végre esnie rajta. Nagy levegőt vett. Ő boldog. Csak némelyik nap egy kicsit keményebb, mint a többi. Megtörölte az arcát és visszament Theához. A Storgata 40. alatti ambulancia erős, fehér fényben úszott. A váróteremben a napnak ebben a szakában megszokott embersereglet üldögélt.

Nem sokkal azután, hogy Harry megérkezett, az egyik drogos remegve felállt és azóta fel-alá járkált. Általában nem voltak képesek húsz percnél tovább egy helyben ülni. Harry nagyon is megértette őket. A szájában még mindig ott érezte az alkohol ízét, ez pedig felébresztette régi ellenségeit, akik most a bensőjében rángatták, szaggatták láncaikat. A lába iszonyatosan fájt. Arról nem is beszélve, hogy a konténerkikötőbeli kitérője – a rendőrségi nyomozások kilencven százalékához hasonlóan – teljes mértékben eredménytelen volt. Magában megfogadta, hogy legközelebb mindenképpen a Bette Davisszel való randit választja. – Harry Hole? Harry felpillantott az előtte álló fehér köpenyes férfira. – Igen? – Velem jönne, kérem? – Kösz, de szerintem előbb ő következik – intett fejével Harry egy lány felé, aki a szemben lévő széksoron ült, fejét a kezébe támasztva. A férfi előrehajolt. – Ő már másodjára van itt ma este. Nem lesz vele semmi baj. Harry sántikálva követte a fehér orvosi köpenyt a folyosón keresztül egy szűk kis irodáig, aminek a berendezése mindössze egy íróasztal és egy könyvespolc volt. Egyetlen személyes tárgyat nem látott. – Azt hittem, a rendőröknek megvannak a maguk orvosai – jegyezte meg az orvos. – Tévedés. Sőt, rendszerint a sorbanállást sem ússzuk meg emiatt. Honnan tudja, hogy rendőr vagyok? – Bocsánat. Mathias vagyok. Épp átvágtam a várón, amikor észrevettem, hogy ott ül. Az orvos mosolyogva nyújtotta a kezét. Igazán szabályos fogsor, konstatálta Harry. Annyira szabályos, hogy az ember akár műfogsorra is gyanakodhatna, ha nem lenne az egész arca

ugyanilyen szimmetrikus, letisztult és tökéletesen formált. Kék szemét apró nevetőráncok keretezték, kézfogása erős volt és száraz. Mintha egy orvosregényből lépett volna elő, gondolta Harry. Egy orvos, meleg kezekkel. – Mathias Lund-Helgesen – egészítette ki a bemutatkozást a férfi és vizsgálódó pillantást vetett Harryra. – Ismernem kellene magát? – érdeklődött Harry. – Már találkoztunk egyszer. Tavaly nyáron. Egy kerti partin, Rakelnél. Harry összerándult, amikor a nevet meghallotta a másik férfi szájából. – Valóban? – Én voltam az – mormolta sietősen a férfi. – Hm – bólintott lassan Harry. – Még mindig vérzek. – Meg tudom érteni – Lund-Helgesen komoly, együttérző arcot vágott. Harry felhúzta a nadrágja szárát: – Mármint itt. – Ja, hogy ezért – Mathias Lund-Helgesen zavartan nevetgélt. – Mi az? – Kutyaharapás. Tud vele kezdeni valamit? – Túl sok mindent nem lehet vele csinálni. A vérzés előbbutóbb magától eláll majd. Kitisztítom a sebeket és bekötözöm. – Az orvos lehajolt. – Három, harapástól származó seb, ahogy nézem. És vendégünk lesz egy tetanuszinjekcióra is. – Egészen a csontig hatolt. – Igen, gyakran érzik így. – Nem, úgy értem, hogy a harapás tényleg… – Harry mélyet lélegzett az orrán keresztül. Ekkor esett le neki, hogy Mathias Lund-Helgesen minden bizonnyal azt gondolja róla, hogy részeg. És miért ne gondolhatná ezt? Egy rendőr szakadt kabátban, kutyaharapással, rossz hírnévvel és alkoholtól bűzlő lehelettel. Vajon így írja majd le őt, amikor elmeséli Rakelnek, hogy az exe visszaesett? – … nagyon erős volt.

Negyedik fejezet December 14., hétfő. Búcsú – Trka!4 Egy rándulással felegyenesedett az ágyban. Hallotta, ahogy a saját hangját visszaverik a csupasz, fehér szállodafalak. Az éjjeliszekrényen csengett a telefon. Felvette a kagylót. – This is your wake-up call… 5 – Hvala – köszönte meg, bár jól tudta, hogy automata üzenetet hallott. Zágrábban volt. Ma Oslóba utazik. A legfontosabb munkája. Az utolsó. Behunyta a szemét. Megint álmodott. Nem Párizsról, vagy valamelyik korábbi munkájáról, azokról soha nem álmodott. Most is Vukovárban járt, azon az őszön, az ostromkor. Ma éjjel azt álmodta, hogy fut. Mint mindig, ezúttal is az esőben futott és most is ugyanaz az este volt, amelyiken apának a szülőszobán berendezett műtőben lefűrészelték a karját, amibe négy órával később váratlanul belehalt, bár az orvosok korábban azt állították, hogy az operáció jól sikerült. Azt mondták, hogy egyszerűen megállt a szíve. Ő ebben a pillanatban elrohant az anyjától, ki a sötétbe, az esőbe, apja pisztolyával a kezében, egyenesen a szerbek állásai felé. Azok világítórakétákat küldtek fel és lőttek rá, ő pedig közönyösen hallgatta, ahogy a golyók becsapódnak körülötte a puha földbe, ami egyszer csak eltűnt, ő pedig egy óriási bombatölcsérbe zuhant. Elnyelte a víz, elnyelte a hangokat is, minden elnémult, ő pedig tovább futott a víz alatt, de nem jutott sehova. És miközben érezte, hogy a tagjai elgémberednek és az álmosság valósággal elbódítja, egyszer csak 4 5

Futás! Itt az ébresztőszolgálat.

valami pirosat vett észre, ami úgy mozgott a feketeségben, mint egy szárnyával csapkodó madár a lassított felvételen. Amikor újra magához tért, gyapjútakaróba csavarva feküdt. Feje fölött egy csupasz villanykörte imbolygott, a szerb tüzérség muzsikált hozzá, és apró vakolat- meg földdarabkák hullottak a szemébe és a szájába. Köpködni kezdett, mire valaki föléhajolt és azt mondta neki, hogy maga Bobo, a kapitány mentette ki a vízzel teli bombatölcsérből. Azzal egy kopasz férfira mutatott, aki a bunkerből fölfelé vezető lépcső mellett állt. Egyenruhát viselt és egy piros kendőt csavart a nyaka köré. Kinyitotta a szemét és az éjjeliszekrényen fekvő hőmérőre pillantott. A szoba hőmérséklete november óta nem emelkedett tizenhat fok fölé, bár a szálloda recepcióján azt állították, hogy teljesen felcsavarták a fűtést. Felállt. Igyekeznie kell, a reptéri busz fél óra múlva a szálloda előtt lesz. A mosdókagyló fölötti tükörbe meredt és megpróbálta felidézni Bobo arcát. De olyan volt, mint a sarkifény, észrevétlenül elillant, miközben mereven bámulta. Újból megszólalt a telefon. – Da, majka.6 Miután megborotválkozott, megtörölte az arcát és gyorsan felöltözött, kivette a két fémdoboz egyikét a széfből és kinyitotta. Egy Llama MiniMax Sub Compact hét lőszerrel. Hat a tárban, és még egy a kamrában. Szétszerelte a fegyvert, majd a részeit a bőrönd alsó, fémlapokkal megerősített sarkaiban lévő, speciálisan kialakított rejtekhelyekre dugta. Amikor a vámnál átvilágítják a bőröndöt, a fém eltakarja a fegyver alkatrészeit. Mielőtt elhagyta a szobát, még ellenőrizte, hogy nála van-e az útlevele és a boríték a nőtől kapott repülőjeggyel, a célszemély fotójával és a szükséges adatokkal a helyszínről meg az időpontról. Holnap este hétkor, egy nyilvános helyen. A nő azt 6

Igen, anya.

mondta, hogy ez a feladat sokkal kockázatosabb, mint az előző, ennek ellenére nem érzett félelmet. Néha azt gondolta, hogy elvesztette ezt a képességét, hogy apja karjával együtt azt is amputálták azon az estén. Bobo mindig azt mondta, hogy félelem nélkül csak rövid ideig lehet túlélni. Odakint Zágráb még éppcsak ébredezett, hó nélkül, ködszürke, fáradt arccal. Lecövekelt a szálloda bejárata előtt és arra gondolt, hogy néhány nap múlva leutaznak az Adriára, valami aprócska helyre, utó-szezoni árakkal és egy kis napsütéssel. És az új házról fognak beszélni. A busznak már ide kellett volna érnie. A ködöt fürkészte. Ugyanolyan intenzíven, mint azon az őszön, amikor Bobo mellett összekuporodva hiába próbált kivenni bármit a fehér füstben. Az ő feladata volt, hogy futva továbbítsa azokat az üzeneteket, amelyeket rádión nem mertek elküldeni, mivel a szerbek lehallgatták a közös fekvenciatarto-mányt. És mivel még kicsi volt, teljes erőbedobással végig tudott rohanni a lövészárkokon, anélkül, hogy le kellett volna hajolnia. Ő azonban azt mondta Bobonak, hogy páncélautókat akar robbantani. Bobo megrázta a fejét. – Te hírnök vagy. Ezek az üzenetek nagyon fontosak, fiam. Megvannak a felnőtt embereim arra, hogy a tankokkal törődjenek. – Igen, de ők félnek. Én nem félek. Bobo felvonta az egyik szemöldökét. – Te még gyerek vagy. – Attól nem leszek idősebb, hogy a golyók idebenn találnak el és nem odakint. És te magad mondtad, hogy ha nem sikerül feltartóztatni a tankjaikat, be fogják venni a várost. Bobo hosszan nézte őt. – Hadd gondoljam át – mondta végül. Csendben leültek és bámulták a fehérséget. Nem lehetett megállapítani, hogy meddig tart a köd és hol kezdődik az égő város romjainak a füstje. Aztán

Bobo megköszörülte a torkát: – Éjszaka elküldtem Franjót és Mirkót a sáncon lévő nyíláshoz, amin keresztül a harckocsik kigördülnek. Az volt a feladatuk, hogy rejtőzzenek el és erősítsenek aknákat a tankokra, amelyek elhaladnak mellettük. Hallottad, mi történt? Bólintott. Látta Frankó és Mirkó holttestét a távcsövön keresztül. – Ha kisebbek lettek volna, talán el tudtak volna rejtőzni a földben lévő mélyedésekben – folytatta Bobo. A fiú kézfejével megtörölte az orrát. – Hogy kell aknát erősíteni a tankokra? Másnap pirkadatkor kúszva érkezett vissza a saját vonalaikhoz, vacogva és sárral borítva. Mögötte, a sáncnál két szétrobbantott, szerb páncélautó állt, nyitott tetőablakaikból dőlt a füst. Bobo behúzta a lövészárokba és diadalittasan kiabálta: – Kicsiny megváltónk született! Még ugyanazon a napon, amikor Bobo a parancsnokságra küldött rádiójelentést diktálta, megkapta a fedőnevet, ami egészen addig végigkísérte, míg a szerbek el nem foglalták és a földdel nem tették egyenlővé szülővárosát. Megölték Bobot, lemészárolták a kórház összes orvosát és páciensét, valamint elfogták, majd megkínozták mindazokat, akik ellenállást tanúsítottak. A fedőneve keserű paradoxonná lett. Mali spasitelj. A kis megváltó. Egy piros busz úszott ki a ködből. A hatodik emeleti tárgyalóból beszélgetés zümmögése és halk nevetés hallatszott, amikor Harry az ajtóhoz ért. Megállapította, hogy ezúttal is jól időzítette érkezését. Lekésve a felvezető csevegést, a sütizést, valamint a kollegiális ugratásokat és viccelődéseket, amelyet a férfiak akkor vetnek be, amikor olyasvalakitől vesznek búcsút, akit kedvelnek. Viszont még épp elérve az ajándékátadást és a kissé bő lére eresztett beszédeket.

Harry pillantása végigsiklott a csoportszobán és sorban megállt azon a három arcon, amelyek valóban barátságosak voltak. Leköszönő főnöke, Bjarne Møller. Halvorsen. És Beate Lønn, a bűnügyi technikusok fiatal vezetője. Senki más nem nézett rá, mint ahogy ő sem szentelt figyelmet másoknak. Harry tisztában volt vele, hogy nem kifejezetten népszerű a gyilkossági csoporton belül. Møller egyszer azt mondta, hogy az emberek egy mogorva alkoholistánál csak egyvalamit kedvelnek kevésbé: egy nagy, mogorva alkoholistát. Márpedig Harry egy százkilencvenhárom centiméter magas, mogorva alkoholista volt, és a tény, hogy mellesleg briliáns nyomozó is volt, nem sokat segített a helyzeten. Mindannyian tudták, hogy Bjarne Møller védelmező keze nélkül Harryt már rég eltávolították volna a testület soraiból. És most, Møller távozásával, azzal is mind tisztában voltak, hogy a vezetőség csak arra vár, hogy Harry elkövesse első baklövését. Ami most védte, az paradox módon ugyanaz volt, ami örök kívülállóvá tette: elkapott valakit az övéik közül. A Herceget. Tom Waalert, a gyilkossági csoport főtisztjét, aki az utóbbi években egy az egész fővárost átfogó fegyvercsempész szervezet egyik irányítója volt. Tom Waaler egy kollégium alatti pincében végezte vérbe fagyva a Kampenen. Három héttel később, a kantinban tartott rövidke ünnepség keretében a bűnügyi igazgató összeszorított foggal tolmácsolta Harrynak elismerését, amiért hozzájárult a rendőrség sorainak megtisztításához. – Köszönöm – mondta Harry, majd végigfuttatta tekintetét az egybegyűlteken, hogy találkozik-e esetleg néhány pillantással. Eredetileg csupán erre az egy szóra akart szorítkozni, azonban az elfordított tekintetek és félmosolyok hirtelen annyira felbosszantották, hogy mégis folytatta: – Azoknak, akik ki akarnak rúgni innen, mostantól egy kicsit nehezebb dolguk lesz. Hiszen a sajtó könnyen arra a

következtetésre jutna, hogy azért repültem, mert egyesek attól tartanak, hogy átlátok a mesterkedéseiken. Ekkor már mindannyian őt nézték, hitetlenkedő tekintettel. Harry folytatta: – Nem kell olyan nagy szemeket mereszteni, emberek. Tom Waaler a gyilkossági csoport főtisztje volt, és arra használta a pozícióját, hogy véghezvihesse, amit tett. Hercegnek nevezte magát és mint tudjátok… – Harry itt szünetet tartott és végighordozta a tekintetét kollégáin, hogy végül a bűnügyi igazgatón állapodjon meg. – … ahol herceg van, ott lennie kell egy királynak is. – Mi az, öregem, elgondolkodtál? Harry felpillantott. Halvorsen volt az. – Csak a királyokon töprengtem – morogta Harry és elvette a kávéscsészét, amit a fiatal tiszt nyújtott neki. – Ja, ott láthatod az újat – mutatta Halvorsen. Az ajándékokkal megrakott asztal mellett egy kék öltönyös férfi beszélgetett a bűnügyi igazgatóval és Bjarne Møllerrel. – Az ott Gunner Hagen? – kérdezte Harry, kávéval a szájában. – Ő az új osztályvezető? – Már rég nem osztályvezető a titulus neve, Harry. – Hanem? – Bűnügyi főfelügyelő. Több, mint négy hónapja megváltoztatták a rangok neveit. – Tényleg? Aznap biztosan hiányoztam. Te még mindig tiszt vagy? Halvorsen elmosolyodott. Az új bűnügyi főfelügyelő edzettnek és jóval fiatalabbnak tűnt annál az ötvenhárom évnél, amit a körlevélben jelöltek meg a koraként. Inkább középmagas, mintsem magas, állapította meg Harry. És vékony. Az izmok jól kivehető hálója az állkapcsa körül és a nyaka vonalán aszketikus életvitelre utalt. Szája egyenes volt és határozott, az álla előreugró, de nem igazán

lehetett eldönteni, hogy az energikusság miatt, vagy egyszerűen csak alsó harapása van. Hagen fekete haja félkoszorúban fogta körül kopasz fejét, cserében viszont olyan dús és tömött volt, hogy szinte azt a gyanút keltette, miszerint az új főfelügyelő maga döntött az enyhén excentrikus frizura mellett. Erős, ördögien formált szemöldöke mindenesetre arra engedett következtetni, hogy testszőrzete is dús táptalajra talált. – Egyenesen a hadseregtől – jegyezte meg Harry. – Lehet, hogy ezentúl reggeli ébresztő is lesz. – Biztosan nagyon jó rendőr lehetett, mielőtt legelőt váltott. – Úgy érted, azok alapján, amit a körlevélben írt magáról? – Jó hallani, hogy ilyen pozitív vagy, Harry. – Én? Hát hogyne, mindig is azt vallottam, hogy úgy fair, ha az új embereknek adunk egy esélyt. – Amiből a hangsúly az egyen van – Ez már Beate Lønn hangja volt, aki időközben odasodródott melléjük. A lány oldalra dobta rövid, szőke haját. – Jól láttam, hogy sántít? – Tegnap este a konténerkikötőben összefutottam egy felvillanyozott kutyával. – Mit kerestett ott? Mielőtt válaszolt volna, Harry végigmérte Beatet. A Brynsalléen betöltött vezetői állás jót tett neki. És ő is jót tett a bűnügyi technikai csoportnak. Beate mindig is ügyes szakember volt, de Harry kénytelen volt beismerni, hogy a félénk, visszahúzódó lányból annak idején, amikor az a rendőrtiszti főiskola után a rablási osztályon kezdett dolgozni, egyáltalán nem nézett ki vezetői képességeket. – Csak meg akartam nézni a konténert, amiben Per Holment megtalálták. Mondja csak, hogy jutott be a területre? – Átvágta a lakatot egy csípőfogóval. Az is ott volt mellette. És maga hogy jutott be? – Mit találtak még a csípőfogón kívül? – Harry, nincs semmi, ami arra utalna, hogy…

– Én sem állítottam, hogy lenne. Mi volt még? – Mégis mit gondol? Narkó, mégpedig egy lövésnyi heroin és az ehhez szükséges felszerelés. És egy zacskó dohány. Tudja, ki szokták kotorni az összeszedegetett cigarettacsikkek végében megmaradt dohányt. És persze egy vas sem volt nála. – És a Beretta? – A sorozatszámot eltüntették róla, de a reszelés nyomai a szokásosak. Csempészfegyver még a Herceg idejéből. Harrynak feltűnt, hogy Beate igyekszik elkerülni, hogy Tom Waaler nevét kiejtse a száján. – Hm. Megjött már a vérvizsgálat eredménye? – Igen – válaszolta a lány. – És egy kissé meglepő, mivel a szervezetében semmi nyoma nincs frissen belőtt drognak. Vagyis teljesen tiszta tudattal döntött az öngyilkosság mellett. Miért kérdezi? – Én voltam a szerencsés, aki a szülőkkel közölhette a hírt. – Aú – mondta Lønn és Halvorsen kórusban. Ez egyre gyakrabban történt, pedig még csak másfél éve jártak együtt. A bűnügyi igazgató megköszörülte a torkát, mire az egybegyűltek az ajándékosasztal felé fordultak és elcsendesültek. – Bjarne szeretett volna szót kérni – mondta a bűnügyi igazgató, majd a sarkán billegve hatásszünetet tartott. – És meg is kapta. Halk kuncogás kezdődött. Harry látta Bjarne Møller felettesének küldött óvatos mosolyát. – Köszönöm, Torleif. És köszönöm mind neked, mind a rendőrfőkapitánynak a búcsúajándékot. És külön szeretném megköszönni azt a szép képet, amit tőletek, mindannyiótoktól kaptam – bökött az ajándékok felé. – Mindannyiónktól? – suttogta Harry Beatenak. – Igen. Skarréék szedték be rá a pénzt. – Én erről semmit sem hallottam. – Talán csak elfelejtették megkérdezni magát.

– Most nekem kell kiosztanom néhány ajándékot – folytatta Møller. – Az örökséget, hogy úgy mondjam. Először is ezt a nagyítót. A volt osztályvezető arca elé tartott nagyítóban szétcsúszott vonásai nagy derültséget okoztak a teremben. – Ahhoz a lányhoz kerül, aki pontosan olyan remek nyomozó, mint az édesapja volt. Aki soha nem zsebeli be egyedül a dicséretet a munkájáért, hanem mindig úgy tesz, mintha az egész gyilkossági csoportot illetné az elismerés. Mint ti is tudjátok, agykutatók vizsgálatok sorát végezték vele kapcsolatban, mivel azon ritka esetek közé tartozik, akik fusiform gyrusszal rendelkeznek, vagyis minden egyes arcra emlékszik, amit valaha látott. Harry nézte, ahogy Beate elvörösödik. A lány nem szeretett a figyelem központjába kerülni, különösen akkor nem, ha erről a ritka képességéről volt szó, aminek köszönhetően folyton arra kényszerült, hogy ezeréves, szemcsés videofelvételeken hajdani, bebörtönzött rablókat próbáljon felismerni. – Remélem – mondta Møller, – hogy ezt az arcot sem fogja elfelejteni, hisz most jó ideig nem lesz alkalma látni. És ha bármikor kétsége merülne fel, akkor csak használja ezt itt. Halvorsen finoman meglökte Beate hátát. Amikor pedig Møller a nagyító mellett még egy öleléssel is megajándékozta, már a lány homloka is lángolt. – A következő örökségül hagyott tárgy az irodai székem – folytatta Bjarne. – Ugyanis hírét vettem, hogy az utódom, Gunnar Hagen, újat kért. Fekete bőrből, magas háttámlával és egyéb extrákkal. Møller Gunnar Hagenre mosolygott, aki a mosolyt csupán egy rövid biccentéssel viszonozta. – A szék egy steinkjeri tiszt birtokába kerül, aki amióta hozzánk került, arra volt kárhoztatva, hogy a ház legnagyobb

bajkeverőjével ossza meg irodáját. Ráadásul egy defektes irodai széken. Kölyök, azt hiszem, már ideje volt. – Juhé! – ujjongott Halvorsen. Mindenki nevetve fordult felé, Halvorsen pedig boldogan vigyorgott vissza. – És végül… Egy kis technikai segítség valakinek, aki nagyon különleges a számomra. Ő volt a legjobb nyomozóm és a legrosszabb rémálmom. Legyen ez azé az emberé, aki mindig a saját orrát, a saját elképzeléseit és – mindannyiunk bánatára, akik igyekeztünk benneteket pontosan összegyűjteni a reggeli megbeszélésekre – a saját óráját követi. – Møller egy karórát húzott elő zakója zsebéből. – Ez remélhetőleg segít majd neked ugyanazt az időszámítást követni, amit másoknak. De legalábbis valamelyest összehangolni a többiekével itt a gyilkosságiaknál. És igen, Harry, sok minden van a sorok között. Gyér taps hangzott fel, amikor Harry előrement és átvette az órát, aminek egyszerű, fekete bőrszíja és számára teljesen ismeretlen márkája volt. – Köszönöm – mondta. A két hórihorgas férfi átölelte egymást. – Két perccel előrébb állítottam, hogy azt is elérd, amiről azt gondolod, hogy már lemaradtál – súgta neki Møller. – Nincs több intelem. Tedd, amit tenned kell! – Köszönöm – ismételte meg Harry és az az érzése támadt, hogy Møller egy kissé túl hosszan és túl erősen tartja. Emlékeztette magát, nehogy elfelejtse majd Møller asztalára csempészni az ajándékot, amit otthonról hozott magával. Kész szerencse, hogy odáig sem jutott el, hogy a celofánborítástól megfossza a „Mindent Éváról”-t.

Ötödik fejezet

December 14., hétfő. Fyrlyset Jon a Kirkeveien lévő Fretex hátsó udvarán bukkant rá Robertre. Öccse karba tett kézzel, az ajtókeretnek támaszkodva figyelte a srácokat, akik a teherautóból fekete nejlonzsákokat cipeltek be az üzlet raktárhelyiségébe. A rakodók különböző nyelveken és nyelvjárásokon kibuggyanó, káromkodásokkal teli, fehér szóbuborékokat leheltek. – Jó a fogás? – kérdezte Jon. Robert vállat vont. – Az emberek boldogok, ha megszabadulhatnak a nyári ruhatáruktól, mert így jövő nyáron újat vásárolhatnak maguknak. Nekünk viszont most téli holmikra lenne szükségünk. – A srácoknak elég színes a szókincse. Ezek azok a fickók, akik a börtönbüntetés helyett a szociális szolgálatot választották? – Tegnap utánaszámoltam: jelenleg kétszer annyian vannak itt, mint azok, akik Jézusnak szentelték magukat. Jon mosolygott. – Igazi kihívás misszionáriusok számára. Csak legyen, aki bele mer vágni. Öccse magához intette az egyik fiút, aki cigarettásdobozt nyújtott felé. Robert vett a mezítlábasból és a szájába dugta. – Tedd már le azt a vacakot – szólt rá Jon. – Katonaként fogadalmat tettél. Ki is rúghatnak érte. – Nem terveztem meggyújtani, testvérem. Mit akarsz? Jon megvonta a vállát. – Csak egy kicsit beszélgetni. – Miről? Jon kurtán felnevett. – Teljesen normális, ha két testvér néha beszélget egymással. Robert bólintott és lecsippentett egy dohánymorzsát a nyelvéről.

– Amit te beszélgetés alatt értesz, az rendszerint abban merül ki, hogy elkezdesz papolni nekem, hogyan kellene élnem. – Ugyan már. – Akkor meg miről van szó? – Semmiről! Csak kíváncsi vagyok, mi van veled. Robert kihúzta a cigarettát a szájából és a hóba köpött. Azután felhunyorgott a magasan gomolygó, sűrű, fehér felhőtakaróra. – Átkozottul elegem van ebből a melóból. És a lakásból. Rohadtul unom ezt az összeaszott, álszent vénkisasszony főtörzsőrmestert, aki ezt a kócerájt vezeti. Ha nem lenne olyan iszonyatosan ronda ez az aszott pofa, hát én… – Robert elvigyorodott. –… már rég lerendeztem volna. – Fázom – mondta Jon. – Bemehetnénk? Bementek az aprócska irodába. Robert leült a székre, amit a telezsúfolt íróasztal, a hátsó udvarra néző, keskeny ablak és az Üdvhadsereg emblémáját, valamint „Vér és tűz” mottóját hirdető, piros és sárga zászló közé szuszakoltak be. Jon egy köteg megsárgult papírt emelt fel egy székről, amiről tudta, hogy Robert a szomszédos majorstuai egység nagyterméből szerzett. – Azt mondta, hogy gyakran lógsz – mondta Jon. – Kicsoda? – Rue főtörzsőrmester – Jon savanyúan elmosolyodott. – Az aszott pofa. – A mindenit, csak nem felhívott? Már itt tartunk? – Robert az asztallapot kaparászta egy zsebkéssel, aztán kitört: – Ó, hát persze, hogy is felejthettem el: hiszen te vagy az új ügyvezető, az egész pénzügy feje. – Még semmi nem dőlt el. Könnyen lehet, hogy Rikardot választják. – Tökmindegy – Robert két félkört vésett az asztallapba, úgy, hogy azok egy szívet formáztak. – Nos, most hogy megosztottad velem, ami a szívedet nyomja és indulni készülsz, akár ide is adhatnád az ötszáz koronát a holnaputáni műszakért.

Jon kivette a pénzt a tárcájából és az asztalra tette az öccse elé. Robert végighúzta az állán a kés pengéjét. A fekete borosta reszelős hangot hallatott. – Akkor már csak egy dolog van, amire emlékeztetnélek. Jon nyelt egyet. Tudta, mi következik. – Mégpedig? Robert válla fölött látta, hogy újra havazni kezd. A hátsó udvart körülvevő házakból felfelé áramló meleg levegő miatt a könnyű, fehér hópelyhek az ablak előtt lebegtek, mintha csak hallgatóznának. Robert beleállította a kés hegyét a szív közepébe. – Ha még egyszer észreveszlek annak a lánynak a közelében… – Keze a kés nyelére fonódott és előrehajolt. Testsúlya alatt a kés csikorogva süllyedt bele a száraz fába. – Tönkreteszlek, Jon. Esküszöm! – Zavarok? – hallatszott az ajtóból. – Egyáltalán nem, Rue asszony – válaszolta Robert mézédesen. – A bátyám épp indulni készült. A bűnügyi igazgató és az újonnan kinevezett főfelügyelő abbahagyta a beszélgetést, amikor Bjarne Møller belépett az irodájába. Vagyis, egykori irodájába. – Nos, elégedett a kilátással? – kérdezte Møller, reményei szerint könnyed és vidám hanglejtéssel. Majd hozzáfűzte: – Gunnar. – A férfi neve csak nehezen állt a szájára. – Na igen, Oslo decemberben mindig lehangoló egy kissé – válaszolta Gunnar Hagen. – De majd meglátjuk, hátha ezzel is tudunk kezdeni valamit. Møller szíve szerint visszakérdezett volna, mit értett az alatt, hogy „ezzel is”, de letett róla, amikor észrevette a bűnügyi igazgató egyetértő bólogatását.

– Épp azon vagyok, hogy Gunnart beavassam néhány részletbe azt itt dolgozó kollégák személyét illetően. Fő a bizalom. – Na igen, hiszen maguk már korábbról ismerik egymást. – Így van – bólintott a bűnügyi igazgató. – Gunnar és én még kadét korunkból ismerjük egymást. Együtt jártunk a rendőriskolába. Akkoriban még így hívták. – A körlevélben az áll, hogy maga minden évben részt vesz a Birkebeiner futamon7 – fordult Møller Gunnar Hagenhez. – Tudta, hogy a bűnügyi igazgató is mindig ott van? – Ja, hogy erről van szó – pillantott mosolyogva a bűnügyi igazgatóra Hagen. – Megesik, hogy együtt csináljuk végig. És megpróbáljuk lenyomni egymást a hajrában. – Valóban? – kérdezte Møller vidáman. – Ez esetben, amennyiben a bűnügyi igazgató is benne volt a felvételi döntőbizottságban, akár a protekció gyanúja is felmerülhet. A bűnügyi igazgató szárazon felnevetett és figyelmeztető pillantást küldött Møller irányába. – Éppen arról a férfiről meséltem Gunnarnak, akinek azt a nagyvonalú ajándékot adta. – Harry Holéról? – Igen – felelte Gunnar Hagen. – És ahogy értesültem, egy olyan emberről van szó, aki egy unalmas csempészési ügy kapcsán kioltotta az egyik főtiszt életét. A férfinek leszakadt a karja. Továbbá fennáll a gyanú, hogy őjátszotta ki az ügyet a sajtónak. Ez nem túl örvendetes. – Először is, nem holmi „unalmas csempészügyről” van szó, hanem egy profi, a rendőrségen belül is szerteágazó szervezetről, amely éveken keresztül olcsó kézifegyverekkel árasztotta el a fővárost – Bjarne Møller hiába igyekezett bosszúságát visszafojtani. – Egy olyan ügyről, amit Hole a házon belüli összes 7

Maratoni sífutóverseny.

ellenállás dacára, egyszál maga göngyölített fel, évek aprólékos nyomozói munkájával. Másodszor, Waalert önvédelemből ölte meg, ráadásul a karja a lift számlájára írható. És nem utolsósorban, az égvilágon semmiféle kiindulópontunk nincs azzal kapcsolatban, hogy ki játszott ki és mit. Gunnar Hagen és a bűnügyi igazgató egymásra pillantottak. – Mindettől eltekintve – szólalt meg a bűnügyi igazgató –, jobb, ha rajta tartod a szemed, Gunnar. Különösen, mert ahogy hallottam, nemrégiben hagyta ott a barátnője. És mint tudjuk, az ilyesmi a Harry rossz szokásaival rendelkező emberek esetében igen könnyen visszaeséshez vezethet. Amit pedig természetesen nem tudunk elfogadni, akármennyi ügyet is oldott meg itt a gyilkosságiaknál. – Majd én kordában tartom – közölte Hagen – Harry főtiszt – mondta Møller és behunyta a szemét. – És nem egy egyszerű tiszt. És egyáltalán nem viseli jól, ha keretek közé szorítják. Gunnar Hagen lassan bólintott, miközben egyik kezével végigsimította tömött hajkoszorúját. – Mikor is kezd Bergenben… – Hagen leeresztette a kezét. – Bjarne? Møller élt a gyanúperrel, hogy a másiknak sem állt rá könnyen a szája az ő keresztnevére. Harry lefelé tartott az Urtegatán és már a szembejövők cipőjéből tudta, hogy közeledik a Fyrlysethez. A fiúk a kábítószerosztályról azt szokták mondani, hogy semmi nem segít jobban a drogosok beazonosításában, mint hogy mindannyian a katonaság fölösleges ruhakészletének darabjait viselik. Merthogy az Üdvhadsereghez kerülő katonai lábbelik előbb vagy utóbb egy narkós lábán kötnek ki. Nyáron a kék edzőcipők, ilyenkor télen pedig a fekete katonai bakancsok, valamint az Üdvhadseregben az ételadományok csomagolására használt zöld

nejlonszatyrok képezik az utcákon tengődő kábítószeresek egyenruháját. Harry belépett az ajtón és odaintett a felügyelőnek, aki az Üdvhadsereg kapucnis pulóverét viselte. – Semmi? – kérdezte a felügyelő. – Semmi – ütögette meg Harry a zsebeit. A falon lógó tábla arra figyelmeztetett, hogy a bejáratnál mindenki köteles leadni a nála lévő alkoholt, amit aztán távozáskor visszaszolgáltatnak neki. Harry tudta, hogy arról már régen letettek, hogy a drogokat is elkérjék a bejáratnál. Azokat egy narkós sem adná ki a kezéből. Harry bement, töltött magának egy csésze kávét és leült a fal mellett álló padra. A Fyrlyset az Üdvhadsereg kávézója volt, az új évezred ingyenkonyhája, ahol a rászorulok élelemhez és kávéhoz juthattak. A kellemes, világos helyiség csupán törzsközönségében különbözött egy megszokott kávézótól. Kilencven százalékban kábítószerélvező férfiak. Tíz százalékban pedig hasonló nők. Kenyeret ettek fehér vagy norvég barnasajttal, újságot olvastak és nyugodtan beszélgettek az asztalok mellett. Ezen a területen fegyverszünet volt: itt felmelegedhettek, és kifújhatták magukat a napi adagjuk megszerzéséért folytatott vadászatban. S bár a rendőrség beépített emberei időről időre felbukkantak, hallgatólagos megegyezés biztosította, hogy idebenn senkit nem tartóztathatnak le. A Harry melletti asztalnál egy férfi ült, mélyen előrehajolva. Feje az asztallap fölé bukott, fekete ujjai között üres cigarettapapírt tartott. Az asztalon néhány cigarettacsikk hevert. Harry egy aprócska nő egyenruhát viselő hátára pillantott, aki a leégett gyertyákat cserélte ki egy asztalkán, amin négy képkeret állt. Három keretben egy-egy portré volt, a negyedik kép viszont csak egy keresztet ábrázolt fehér háttéren, alatta egy névvel. Harry felállt és az asztalhoz ment.

– Ez micsoda? – kérdezte. Talán a lány vékony nyaka és finom mozgása, vagy sima, éjfekete, szinte természetellenesen csillogó haja volt az oka, hogy Harryt már azelőtt egy macskára emlékeztette, még mielőtt megfordult volna. Benyomását tovább erősítette a keskeny arc, benne az aránytalanul széles szájjal és az aprócska orral. Mintha egy japán képregényből lépett volna elő. De mindenekelőtt a szeme volt zavarbaejtő. Nem tudta megfogalmazni micsoda, de valami nem stimmelt vele. – November – válaszolta a lány. A nyugodt, mély és lágy altot hallva Harry egy pillanatig eltöprengett, hogy valóban ez-e a lány természetes hangja, vagy csak már hozzászokott, hogy itt így beszéljen. Ismert nőket, akik ezt csinálták: úgy váltogatták a hangjukat, mint mások a ruhájukat. Egy otthonra, egy arra, hogy az első találkozáskor jó benyomást keltsen, valamint társasági alkalmakra, egy harmadik pedig az éjszaka intimitásához. – Ezt hogy érti? – kérdezett vissza Harry. – A novemberi haláleseteink. Harry a képekre nézett és hirtelen leesett neki. – Négy? – kérdezte halkan. Az egyik kép előtt levél feküdt, bizonytalan, ceruzás kézírással. – Átlagosan heti egy vendégünk hal meg. A négy egészen normális. A megemlékezést minden hónap első szerdáján tartjuk. Esetleg valaki a…? Harry megrázta a fejét. „Drága Oddom”, kezdődött a levél. Sehol egy szál virág. – Tehetek valamit magáért? – kérdezte a lány. Harry arra jutott, hogy talán mégsincs más hang a repertoárjában, csupán ez a kellemes, mély hangfekvés. – Per Holmen… – kezdte Harry, de hirtelen nem tudta pontosan, hogyan is folytassa. – Igen, szegény Per. Januárban fogunk megemlékezni róla.

– Az első szerdán – bólintott Harry. – Pontosan. És Isten hozta, testvérem. A tesvérem szót olyan természetes könnyedséggel tette hozzá, hogy Harry egy egészen hosszú pillanatig szinte el is hitte neki. – Rendőrnyomozó vagyok – mondta Harry. A magasságbeli különbség olyan nagy volt kettőjük között, hogy a lánynak szinte teljesen hátra kellett hajtania a fejét, hogy alaposan szemügyre vehesse Harryt. – Mintha egyszer láttam volna magát, de az már nagyon régen lehetett. – Elképzelhető – bólintott Harry. – Már jártam itt, de magát akkor nem láttam. – Csak félállásban dolgozom itt. Egyébként az Üdvhadsereg főhadiszállásán szoktam lenni. A kábítószeresektől jött? Harry megrázta a fejét. – A gyilkosságiaktól. – Gyilkosság? Hiszen Pert nem… – Leülhetünk egy kicsit? A lány habozva nézett körül. – Sok a dolga? – kérdezte Harry. – Ellenkezőleg, szokatlanul nagy a nyugalom. Egy átlagos napon ezernyolcszáz szelet kenyér is elfogy. De ma fizetik ki a szociális segélyt. Odaszólt a pult mögött álló fiúk egyikének, aki jelezte, hogy beugrik helyette. Harry egy füst alatt a lány nevét is megtudta: Martine. Az üres cigarettáspapírt tartó férfi feje, ha lehet, még mélyebben bukott az asztal fölé. – Van néhány dolog, ami sehogyan sem stimmel – kezdte Harry, amikor a lány leült mellé. – Milyen ember volt Per? – Nehéz lenne megmondani. – A lány felsóhajtott, amikor meglátta Harry kérdő pillantását. – Amikor az ember Perhez hasonlóan hosszú évek óta kábítószerfüggő, az agya már annyira rossz állapotban van, hogy képtelenség felfedezni benne

bármilyen személyiséget. A bódulat utáni vágy egyszerűen mindent elnyom. – Ez világos, de úgy értettem… hogy milyennek látták azok az emberek, akik jól ismerték… – Sajnálom. Megkérdezheti Per apját, hogy mi maradt a fia személyiségéből. Többször is járt nálunk, hogy hazavigye Pert. A végén aztán feladta. Azt mondta, Per fenyegetni kezdte őket, mert elzárták előle az értékeket, amikor hazament. Arra kért, hogy vigyázzak a fiúra. Mondtam neki, hogy mindent megpróbálunk, de csodákat nem ígérhetünk. És nem is sikerült… Harry rápillantott. A lány arca nem árult el többet, mint a szociális dolgozóknál megszokott automatikus együttérzést. – Ez maga lehet a pokol – szólalt meg Harry és megvakarta a lábát. – Igen. Az embernek magának is kábítószerfüggőnek kell lennie ahhoz, hogy ezt valóban megértse. – Vagy a szülőjének, gondolom. Martine nem válaszolt. A szomszédos asztalhoz egy szakadt tolldzsekis fiú érkezett. Kinyitott egy átlátszó nejlonzacskót és egy kupac száraz dohányt borított az asztalra, ami többszáz cigarettacsikkből származhatott. A morzsalék a cigarettapapírt és a férfi kezét is elborította. – Boldog karácsonyt – mormolta a srác, majd a narkósok jellegzetesen öregemberes járásával odébbállt. – Mi az, ami nem stimmel? – kérdezte Martine. – A vérvizsgálat gyakorlatilag semmilyen toxikus anyagot nem mutatott ki – válaszolta Harry. – Na és? Harry a szomszéd asztal mellett ülő férfit nézte. Elkeseredetten igyekezett összetekerni a cigarettapapírt, de az ujjai nem engedelmeskedtek. A barna arcon egy könnycsepp gördült végig.

– Tudok egyet-mást a kábulatról – mondta Harry. – Tud róla, hogy Per tartozott-e esetleg valakinek? – Nem. – A lány válasza gyors volt. Olyan gyors, hogy Harry már a következő kérdésére is sejtette a választ. – Nem tudna esetleg egy kicsit… – Nem – fakadt ki a lány. – Én nem kérdezősködhetek mindenkitől. Ide hallgasson, ezek itt olyan emberek, akikkel senki más nem törődik. Én pedig azért vagyok itt, hogy segítsek nekik és nem azért, hogy kérdezősködjek. Harry hosszasan nézte a lányt. – Igaza van. Sajnálom, hogy faggatóztam, nem fog még egyszer előfordulni. – Köszönöm. – Csak még egy utolsó kérdés. – Rajta. – Hinne… – Harry habozott, mert attól tartott, hogy épp hibát készül elkövetni. – Hinne nekem, ha azt mondanám, hogy számomra egyáltalán nem közömbös ezeknek az embereknek a sorsa? A lány oldalra hajtott fejjel méregette Harryt. – Kellene? – Nos. Egy olyan személy már felderítettnek tekintett öngyilkossági ügyében nyomozok, akivel senki nem törődött. Martine nem válaszolt. – Finom a kávé – állt fel Harry. – Egészségére – mondta a lány. – És az Úr áldja meg. – Köszönöm – mondta Harry és elképedve állapította meg, hogy a fülcimpája lángolni kezd. Kifelé menet Harry megtorpant a felügyelő előtt és megfordult, de a lány akkorra már eltűnt. A kapucnis pulóvert viselő fiú felé nyújtotta az Üdvhadsereg zöld nejlonzacskóját az élelmiszercsomaggal, amit köszönettel visszautasított. Szorosabbra vonta maga körül a kabátot és kilépett az utcára. A

nap már halványvörös fényben fürdette a várost. Elindult az Aker folyó irányába. Az Eikánál egy szakadt tolldzsekis fiú állt az összekotort hókupac közepén. Felhajtott kabátujja alól egy fecskendő kandikált elő. Mosolyogva nézett keresztül Harryn és a grønlandi városrészt elnyelő fagyos ködön.

Hatodik fejezet December 14., hétfő. Halvorsen Pernille Holmen a fredensborgveieni lakás karosszékében ült és hatalmas, kisírt szemekkel nézte Harryt. Előző látogatása óta az asszony mintha még jobban összement volna. Ölében egy bekeretezett fénykép feküdt a fiáról, Perről. – Itt kilencéves volt – mondta az asszony. Harry nyelt egyet. Részben, mert egyetlen úszómellényes kilencéves sem úgy néz ki, mint aki majd egy konténerben végzi, golyóval a fejében. Másrészt pedig azért, mert a képről azonnal Oleg jutott az eszébe, aki ha néha elfeledkezett magáról, apának szólította Harryt. Azon tűnődött, vajon mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a kisfiú Mathias Lund-Helgesent is papának kezdje szólítani. – Birger, a férjem, mindig a nyakába vette a várost, amikor Per eltűnt néhány napra – mondta az asszony. – Pedig kértem, hogy ne tegye. Már nem tudtam elviselni, ha Per itt volt. Harry félresöpörte előző gondolatait. – Miért nem? Amikor bejelentkezés nélkül becsengetett a lakásba, az asszony azt mondta, hogy Birger Holmen épp a temetést intézi. A nő szipogott. – Élt már valaha kábítószerfüggővel egy fedél alatt? Harry nem válaszolt.

– Mindent ellopott, amit csak megkaparintott. De elfogadtuk. Vagyis Birger elfogadta. Kettőnk közül mindig is ő volt a jótét lélek. – A nő arca grimaszba rándult, amit Harry feltételezése szerint mosolynak szánt. – Mindig védte Pert, akármit is tett. Egészen őszig, amikor Per megfenyegetett. – Megfenyegette? – Igen. Azt mondta, hogy megöl. – Az asszony a fényképre meredt és egy láthatatlan foltot dörgölt az üvegen. – Egyik délelőtt becsengetett, én pedig nem akartam beengedni, mert egyedül voltam itthon. Sírt és könyörgött, de már nagyon sokszor játszottuk el ezt, úgyhogy keményen tartottam magamat. Visszamentem a konyhába és leültem. Nem tudom, hogy jutott be, de egyszer csak ott állt előttem egy pisztollyal a kezében. – Ugyanaz a pisztoly volt, amivel… – Igen. Igen, azt hiszem. – Folytassa. – Arra kényszerített, hogy nyissam ki a szekrényt, amiben az ékszereim voltak. Legalábbis, ami még megmaradt belőlük, mivel a nagy részét már rég elvitte. Azután eltűnt. – És maga? – Én? Összeomlottam. Miután Birger hazaért, bevitt a kórházba. De még csak gyógyszert sem akartak felírni nekem – fújtatott. – Azt mondták, hogy már eleget kaptam. – Milyen gyógyszerek voltak ezek? – Mégis mit gondol? Nyugtatók. Hogy lett volna elég! Amikor az embernek olyan gyereke van, aki miatt ébren tölt minden egyes éjszakát, mert attól retteg, hogy visszatér… – Az asszony megállt, ökölbe szorított kezét a szája elé vonta. Olyan halkan suttogott, hogy Harry alig hallotta a szavait: – Akkor az ember már egyáltalán nem akar tovább élni… Harry lepillantott a jegyzetfüzetére. Üres volt. – Köszönöm – mondta.

– One night, is that correct, Sir?8 Az oslói központi pályaudvar mellett fekvő Scandia Hotel recepciós hölgye fel sem pillantott a képernyőről. – Yes – válaszolta az előtte álló férfi. A nő felpillantott és konstatálta, hogy a férfi világosbarna kabátot visel. Teveszőr. Vagy valami utánzat. A hosszú, vörösre festett körmök ijedt csótányok módjára futkostak a billentyűzeten. Teveszőr utánzat a norvég télben. Miért is ne? Végül is látott már tevéket ábrázoló fotókat Afganisztánról, és a kedvese is azt írta, hogy ott épp olyan hideg tud lenni, mint itt. – Will you pay by credit card or cash, Sir?9 – Cash.10 Odatolta a férfi elé a bejelentkezési nyomtatványt, valamint egy tollat és megkérdezte, hogy elkérheti-e az útlevelét. – No need – válaszolta a férfi. – I will pay now.11 Szinte tökéletes brit akcentussal beszélt, mindössze a mássalhangzók kiejtésében volt valami, ami miatt a recepciós hölgy mégis Kelet-Európára tippelt. – Ettől függetlenül látnom kell az útlevelét, Sir. Ez a nemzetközi megállapodás. A férfi beleegyezően bólintott, majd átnyújtott neki egy szinte ropogós ezerkoronást és az útlevelet. Republika Hrvatska? Biztosan az új keleti-európai országok egyike. Átnyújtotta a férfinak a visszajárót, az ezrest a kasszába tette és emlékeztette magát, hogy majd ellenőrizze le a lámpafény felé tartva, miután a vendég távozott a pulttól. Igyekezett megtartani egy bizonyos stílust, bár be kellett ismernie, hogy egyelőre még a város egyik Egy éjszaka lesz, igaz? Hitelkártyával vagy készpénzzel fog fizetni? 10 Készpénzzel. 11 Nem szükséges. Most fizetek. 8 9

legszerényebb szállodájában dolgozik. Ez a vendég mondjuk egyáltalán nem tűnik olyannak, mint aki netán hamis bankók felhasználásra vetemedne, sokkal inkább… nos hát, milyennek is tűnik? Átnyújtotta neki a mágneskártyát, majd ledarálta az emeletet, a liftet, a reggelit és a kijelentkezési időt érintő leckét. – Will there be anything else, Sir?12 – csicseregte, tudván, hogy angoltudása és a szolgáltatások terén való felkészültsége túl jó ehhez a szállodához. Hamarosan jobb helyett kell találnia. Vagy – ha másként nem megy – változtat a szolgáltatáshoz való hozzáállásán. A férfi megköszörülte a torkát és megkérdezte, hol a legközelebbi „phone booth”13. Elmagyarázta neki, hogy nyugodtan használhatja a szobában lévő készüléket, de a férfi csak a fejét rázta. Gondolkodnia kellett. A mobiltelefonok elterjedése a telefonfülkék többségét kipucolta Oslo területéről, de egészen biztos volt benne, hogy van egy a közelben, a pályaudvar mellett. Bár csak néhány száz méterről volt szó, elővett egy kicsi térképet és berajzolta az odavezető utat. Pontosan így csinálták a Radissonban és a Choice szállodáiban is. Amikor felpillantott, hogy ellenőrizze, tudja-e követni a férfi, egy pillanatra összezavarodott, maga sem tudta, hogy miért. – És újból ketten a világ ellen, Halvorsen! Harry szokásos reggeli köszöntőjét harsogva lépett be közös irodájukba. – Két üzeneted van – pillantott fel Halvorsen. – Jelentkezned kell az új főnök irodájában. Utána pedig egy hölgy telefonált és téged keresett. Egészen kedves hangja volt.

12 13

Tehetek még önért valamit? telefonfülke

– Ó, valóban? – Harry a fogas felé dobta a kabátját, de az a padlón kötött ki. – Nahát – tört ki Halvorsenből. – Végre túljutottál rajta? – Hogyan, kérem? – Újra dobálod a kabátodat a fogasra. És megint a régi csatakiáltással érkeztél meg. Ezt egyszer sem csináltad, amióta Rakel kirú… Halvorsen gyorsan befogta, amikor meglátta kollégája figyelmeztető arckifejezését. – Mit akart a nő? – Hagyott egy üzenetet. Úgy hívják, hogy… – Halvorsen az előtte fekvő sárga cetlik között bogarászott. – … Martine Eckhoff. – Nem ismerem. – A Fyrlysetből. – Á, igen. – Azt mondta, hogy egy kicsit kérdezősködött. És hogy senkinek nem volt tudomása arról, hogy Per Holmen bárkinek az adósa lett volna. – Kérdezősködött? Hm. Talán fel kellene hívnom, hátha van még valami, amit elfelejtett elmondani. – Gondoltam erre, de amikor megpróbáltam elkérni a telefonszámát, azt mondta, hogy ez volt minden közölnivalója. – Ó. Oké. Remek. – Tényleg? Akkor meg miért vágsz ilyen képet? Harry lehajolt a kabátjáért, de ahelyett, hogy felakasztotta volna, újra belebújt. – Tudod mit, kölyök? Megint el kell mennem. – De a főnök… – … várhat. A konténerkikötő kapuja nyitva állt, de a kerítésen egy tábla lógott, ami világosan megtiltotta az autóval való behajtást, egyúttal felhívta a figyelmet a kerítésen kívüli parkolóhelyre.

Harry megvakarta a fájós lábát, vetett egy pillantást a konténerek sora melletti hosszú, szabad útvonalra és behajtott. Az őr irodáját egy alacsony házban rendezték be, ami úgy nézett ki, mint egy a Moelven által gyártott barakk, amit az elmúlt harminc évben folytonosan bővítettek. Ez egyébként nem is állt olyan messze az igazságtól. Harry közvetlenül az iroda előtt parkolt le, a maradék néhány métert pedig sietős léptekkel tette meg. Az őr némán, kezét a tarkóján összekulcsolva, hátradőlve üldögélt a széken és egy gyufaszálat rágcsálva hallgatta, ahogy Harry előadja jövetele okát. És hogy mi történt az előző este. A gyufaszál volt az egyetlen, ami megmozdult az őr rezzenéstelen arcában, Harrynek mégis az volt a benyomása, mintha a férfi arcán egy halvány mosoly futna át, amikor a kutyával való küzdelmét taglalta. – Fekete metzner – vetette közbe. – A rhodesiai ridgebackkel áll rokonságban. Alig sikerült elintéznem, hogy behozathassam az országba. Átkozottul jó őrzőkutya. És borzasztóan csendes. – Hát, ezt vettem észre. A gyufaszál vidáman ugrándozott. – A metzner egy igazi vadász, lopva cserkészi be a zsákmányt, nehogy elijessze. – Ezzel azt akarja mondani, hogy ennek a jószágnak az volt a terve, hogy… felzabál? – Nos, ez attól függ, hogy mit tekintünk felzabálásnak… Az őr nem mélyedt el jobban a témában, ehelyett kifejezéstelen tekintettel bámult Harryra. Feje mögött összkulcsolt keze szinte egészen keretbe foglalta az arcát. Harry azon töprengett, hogyan lehetséges ez, és arra jutott, hogy a férfinak vagy szokatlanul nagy a tenyere, vagy szokatlanul kicsi a feje. – Tehát, abban a feltételezett időtartamban, amikor Per Holment lelőtték, nem láttak és nem is hallottak semmit? – Lelőtték? – Lelőtte magát. Semmit?

– Télen az őr idebenn marad. És a metzner, ahogy már említettem, meglehetősen csendes. – És ez praktikus? Mármint, hogy nem riaszt? Az őr vállat vont. – Végzi a dolgát. Nekünk meg nem kell kimennünk. – Azt mégsem vette észre, amikor Per Holmen bejött. – Ez egy elég nagy terület. – És később? – Úgy érti, hogy a holttestet? Gyakorlatilag le volt fagyasztva. A metznert pedig nem érdeklik különösebben a halott dolgok, az élő zsákmányt részesíti előnyben. Harry megborzongott. – A rendőri jelentésben az áll, hogy korábban soha nem látta Per Holment idelent. – Ez így is van. – Az imént meglátogattam az édesanyját és kértem tőle egy családi fotót. Harry letette a képet az őr elé az asztalra. – Megtenné, hogy megnézi és teljes biztonsággal kizárja, hogy ezt a személyt valóban soha nem látta itt azelőtt? Az őr lepillantott a fotóra. A gyufaszálat a szája sarkába tolta, hogy beszélni tudjon, de aztán mégsem mondott semmit. A kezét előrántotta a tarkója mögül és felmarkolta a fotót. Aztán hosszasan bámulta. – Biztosan tévedtem a múltkor. Láttam a pasast. Nyáron már járt itt. Nem volt olyan könnyű felismerni azt a… valamit, ami ott feküdt a konténerben. – Ezt meg tudom érteni. Harry néhány perccel később már az ajtóban állt, indulásra készen, de mielőtt kilépett volna, résnyire nyitotta az ajtót és kikukucskált. Az őr elvigyorodott. – Nappalra be van zárva. Egyébként a metzner fogai nagyon keskenyek, úgyhogy a sebek gyorsan be fognak gyógyulni. Azon

gondolkodom, hogy szerzek egy kentucky terriert. Csipkézett fogak. Az falatokat harap ki bárkiből. Mázlija volt, nyomozó. – Na igen – mondta Harry. – Azért csak készítse fel a felvigyázóját, hogy egy nő már úton van, és valami más harapnivalót hoz majd neki. – Szóval? – kérdezte Halvorsen, miközben óvatosan ellavírozta az autót egy hókotró mellett. – Valami puha – válaszolta Harry. – Olyan agyagszerű. Utána Beate és a fiúk gipszbe öntötték, hagyták megkeményedni és hipphopp, máris van egy kutyaállkapocs-modellünk. – Értem. És ez elég lesz ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy Per Holment valaki más gyilkolta meg? – Nem. – Mintha azt mondtad volna, hogy… – Én azt mondtam, hogy erre lesz szükségem ahhoz, hogy bebizonyítsam: gyilkosság volt. A hiányzó láncszem a bizonyítékok sorában. – Aha. És mi a helyzet a többi láncszemmel? – A szokásos. Indíték, a gyilkossághoz használt fegyver és az alkalom. Itt fordulj jobbra! – Én ezt nem értem. Azt mondtad, arra alapozod a gyanúdat, hogy Per Holmen egy csípőfogóval jutott be a konténerkikötő területére. – Nem, én azt mondtam, hogy emiatt kezdtem el gyanakodni. Egészen pontosan az nem volt világos, hogy egy heroinista, aki annyira kész van, hogy egy konténerben keres menedéket, egyszersmind annyira a helyzet magaslatán áll, hogy gondoskodik róla, hogy legyen nála egy csípőfogó, mert csak így juthat majd be a kapun. Itt megállhatsz. – De én akkor sem bírom felfogni, hogyan állíthatod azt, hogy tudod, ki a hunyó.

– Gondold végig még egyszer, Halvorsen. Nem olyan nehéz és különben is, az összes tény a kezedben van már. – Utálom, amikor ezt csinálod. – Én csak azt akarom, hogy jó legyél. Halvorsen gyors pillantást vetett kollégájára, hogy felmérje, nem gúnyolódik-e. Kiszálltak a kocsiból. – Nem zárod be? – csodálkozott Harry. – Éjszaka befagyott a zár és ma reggel sikerült beletörni a kulcsot. Mióta tudod, hogy ki ölte meg? – Egy ideje. Átvágtak az úttesten. – Tudni, ki volt az, rendszerint a legkönnyebb falat. Mindig vannak teljesen nyilvánvaló jelöltek. A férj. A legjobb barát. A büntetett előéletű fickó. És soha nem az inas. Inkább az szokott lenni a probléma, hogyan bizonyítsd azt, amit a fejed és az ösztönöd már a kezdetektől fogva súgott. – Harry megnyomta a Holmen név melletti gombot. – És most pontosan ezt fogjuk tenni. Megszerezzük azt a picinyke falatot, ami a látszólag összefüggéstelen információk halmazát teljes és zárt bizonyítéklánccá alakítja. A hangfalból egy recsegő „igen” hallatszott. – Harry Hole, rendőrség. Beme…? A zár felzúgott. – És az egész a gyorsaságon múlik – folytatta Harry. – A gyilkosságok zömét vagy huszonnégy órán belül felderítik vagy soha. – Köszi, ezt már korábban is hallottam – mondta Halvorsen. Birger Holmen a lépcső tetején várta őket. – Jöjjenek – mondta és bevezette őket a nappaliba. A franciaerkély ajtaja előtt egy díszeire várakozó, csupasz fenyőfa állt. – A feleségem alszik – mondta, mielőtt Harry rákérdezhetett volna.

– Halkan fogunk beszélni – mondta Harry. Birger Holmen szomorúan elmosolyodott. – Biztosan nem fog felébredni. Halvorsen gyors pillantást vetett Harryra. – Hm – mondta Harry. – Megint nyugtatókat vett be? – Holnap lesz a temetés – bólintott Birger Holmen. – Igen, értem. Nos. Köszönöm, hogy ezt kölcsönadták. – Harry egy fotót tett az asztalra. A kép közepén Per Holmen ült, a szülei pedig mellette álltak kétoldalt. Védve őt mindentől. Vagy, ha úgy tetszik, bekerítve. Egy ideig mindannyian hallgattak. Birger Holmen az ingujján keresztül megvakarta a karját. Halvorsen előre-hátra csúszkált a székén. – Sok mindent tud a kábítószer-függőségről, Holmen? – kérdezte végül Harry, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét. Birgen Holmen a homlokát ráncolta. – A feleségem egy szem altatót vett be. Ez még nem jelenti… – Nem a feleségére gondoltam. Őt könnyen lehet, hogy meg tudja menteni. Én a fiáról beszélek. – Mit tudok róla? Azt, hogy teljesen hozzá volt láncolva a heroinhoz. Az pedig boldogtalanná tette őt. – Akart még mondani valamit, de végül visszafojtotta. Az asztalon fekvő képre meredt. – Mindannyiunkat boldogtalanná tett. – Ezt nem kétlem. De ha bármit is sejtene a függőségről, tudná, hogy mindig az áll az első helyre. Birger Holmen hangja egyszerre dühös lett: – Azt hiszi, hogy én ezzel nem vagyok teljes mértékben tisztában, főtiszt? Azt állítja… A feleségemet... Ő… – A sírás végül elérte a férfi hangját is. – A saját édesanyját… – Tudom – mondta Harry halkan. – De a mámor az édesanyák elé furakszik. Az édesapák elé. Az élet elé. – Harry nagy levegőt vett. – És a halál elé. – Fáradt vagyok, főtiszt. Mire akar kilyukadni?

– A vérvizsgálat szerint a fia tiszta volt, amikor meghalt. Ami azt jelenti, hogy rosszul volt. És amikor egy heroinista rosszul érzi magát, olyan erős benne a megváltás utáni vágy, hogy pisztollyal fenyegeti a saját édesanyját, hogy hozzájusson. Számára a megváltás egy lövés lesz, de nem a fejébe, hanem a karjába, a nyakába, a lágyékába vagy valahová máshová, ahol még talál egy használható vénát. A fiánál ott volt a felszerelése, a zsebében pedig egy adag heroint találtunk, Holmen. Nem lőhette le magát. A mámor, a függőség mindent megelőz. Még a… – Halált is. – Birgen Holmen még mindig a kezébe temette az arcát, de a hangja már tiszta volt: – Vagyis maga szerint a fiamat megölték? Miért? – Abban bíztam, hogy erre a kérdésre maga fogja megadja nekünk a választ. Birgen Holmen nem válaszolt. – Azért tette, mert megfenyegette a feleségét? – kérdezte Harry. – Azt akarta, hogy a feleségének végre nyugalma legyen? Holmen felemelte a fejét. – Maga meg miről beszél? – Az a tippem, hogy maga a Plata környékén várt rá. Miután Per megjött és beszerezte az adagját, maga követni kezdte őt. Aztán kitalált valami ürügyet, és azt mondta neki, menjenek a konténerkikötőbe, mivel tudta, hogy néha, amikor nem volt hova mennie, ott húzta meg magát. – Honnan kellett volna tudnom? Ez hallatlan, én… – Hát persze, hogy tudta. Megmutattam ezt a fotót a telep őrének, aki azonnal felismerte a kérdéses személyt. – Pert? – Nem, magát. Hiszen ott járt nyáron és megkérdezte tőle, hogy átkutathatja-e az üres konténereket a fia után. Holmen Harryra meredt, aki folytatta: – Egészen alaposan eltervezte. Egy csípőfogó, hogy bejusson, egy üres konténer, ami elég hihető helyszín, hogy egy narkós ott

fejezze be az életét és ahol senki nem látja vagy hallja, amikor lelövi őt. A pisztollyal, amiről tudta, hogy Per anyja tanúsítani tudja majd, hogy a fiáé volt. Halvorsen Birger Holment figyelte és ugrásra készen állt, de a férfi nem úgy nézett ki, mintha bármire is készülne. Nehezen vette a levegőt és a karját vakargatva, üres tekintettel ennyit mondott: – Ebből az égvilágon semmit nem tud bizonyítani. – A hangja rezignáltán csengett, mintha ez egy sajnálatos tény lenne. Hary széttárta a karját. Az ezt követő csendben tisztán hallották az utcáról felszűrődő vidám csengettyűszót. – Elég makacs viszketés, nem igaz? – szólalt meg Harry. Holmen gyorsan abbahagyta a vakarózást. – Megnézhetjük, mitől viszket annyira? – Semmiség. – Itt is megnézhetjük, de a kapitányságon is. Maga dönt, Holmen. A csengő egyre intenzívebb lett. Csak nem egy szánkó, itt, a város közepén? Halvorsennek az volt az érzése, hogy valami hamarosan robbanni fog. – Rendben – suttogta Holmen. Kigombolta és felhúzta az ingujját. A szőrös, fehér alsókaron két kicsi, varas seb látszott. A sebek körül izzott a bőr. – Fordítsa meg a karját – utasította Harry. Holmen karjának alsó részén is ott virított a megfelelő sebhely. – Piszkosul viszket az ilyen kutyaharapás, nem igaz? – kérdezte Harry. – Különösen, úgy a tizediktől a tizennegyedik napig, amikor elkezd begyógyulni. A baleseti sebészet egyik orvosa mondta nekem, hogy ha lehet, próbáljam megállni a vakarózást. Magának is ezt kellene tennie, Holmen. Holmen üres tekintettel meredt a sebekre. – Ezt kellene tennem?

– Három lyuk a bőrön. A kutya állkapcsának modelljével be tudjuk bizonyítani, hogy a konténerkikötő őrzőkutyája harapta meg magát, Holmen. Remélem, azért egy kicsit küzdött vele. Holmen a fejét rázta. – Én nem akartam… Csak azt akartam, hogy a feleségemnek végre nyugalma legyen. Az utcán a csengők hirtelen elnémultak. – Vallomást tesz? – kérdezte Harry és odaintett Halvorsennek, aki azonnal a belső zsebéhez kapott. Hiába, mert nem volt nála se toll, se papír. Harry a szemét forgatta és a fiatal tiszt elé tolta saját tömbjét. – Azt mondta, hogy borzasztóan fáradt – mondta Holmen. – Hogy nem bírja tovább. És hogy most tényleg le akar jönni róla. Úgyhogy keresgélni kezdtem és szereztem neki egy szobát a Heimenben, tudja, az Üdvhadseregnél. Egy ágy és napi háromszori étkezés, havi ezerkétszáz koronáért. Ráadásul a metadonprogramban is biztosítottak volna neki egy helyet. Csak néhány hónapról volt szó. De aztán egy idő múlva elapadtak róla a hírek. Felhívtam a Heiment, ahol azt mondták, hogy szó nélkül eltűnt és a bérleti díjat sem fizette ki, és… igen, akkor bukkant fel újra itthon. A pisztollyal. – Akkor döntötte el? – Már teljesen mindegy volt. A fiamat már rég elvesztettem. De nem bírtam nézni, hogy a feleségemet is magával húzza. – Hogy talált rá? – Nem a Platánál. Lenn, az Eikánál bukkantam rá és azt mondtam neki, hogy meg akarom venni tőle a pisztolyt. Nála volt, meg is mutatta, és azonnal akarta a pénzt. Azt mondtam neki, hogy nincs nálam pénz és hogy találkozzunk másnap este a konténerkikötő hátsó kapujánál. Tudják, igazából örülök neki, hogy maguk… hogy én… – Mennyi? – vágott közbe Harry. – Mi mennyi?

– Mennyit kellett fizetnie? – Tizenötezer koronát. – És… – Eljött. Úgy tűnt, hogy nincs tölténye a pisztolyhoz. Azt mondta, hogy sosem volt. – De erre láthatólag maga is számított, ráadásul standard kaliberről volt szó, úgyhogy könnyen szerzett hozzá lőszert, így van? – Igen. – Kifizette előtte? – Mi? – Felejtse el. – Értsék meg, nem csak Pernille és én szenvedtünk. Per számára minden egyes nap csak a kín meghosszabbítása volt. A fiam halott volt és csak arra várt, hogy… hogy valaki állítsa meg végre a szívét, ami magától nem akarta feladni. Egy… egy… – Megváltó. – Pontosan. Egy megváltó. – De ez nem a maga feladata, Holmen. – Nem, ez Isten feladata. – Holmen lehajtotta a fejét és motyogott valamit. – Hogyan? – kérdezte Harry. Holmen felemelte a fejét, de a pillantása a semmibe úszott. – De ha Isten nem végzi a munkáját, akkor valaki másnak kell cselekednie. Odakinn az utcákon a lámpák fényét lassan körülpárnázta a szürkület. Amikor Oslót beborította a hó, még az éjszaka közepén sem volt egészen sötét. A hangokat mintha vattába csomagolták volna, a bakancsuk alatt megcsikorduló hó távoli tűzijátéknak tűnt. – Miért nem hoztuk magunkkal? – kérdezte Halvorsen.

– Nem fog elmenekülni, és most van mesélnivalója a felesége számára. Majd néhány óra múlva érte küldünk egy autót. – Annyira nem rossz színész a pasas, nem? – Úgy találod? – Nem azt mondtad, hogy majd kiköpte a beleit a zokogástól, amikor beállítottál a halálhírrel? Harry rezignáltán rázta a fejét. – Még sokat kell tanulnod, kölyök. Halvorsen paprikás hangulatban rugdosta a havat. – Akkor világosíts fel, ó, bölcsek bölcse! – Gyilkosságot elkövetni annyira extrém tett, hogy sokan teljesen elfojtják. Úgy járnak-kelnek, mintha az, amit tettek, csak valami félig elfelejtett rémálom lenne. Láttam már ilyet többször is. Csak amikor valaki más mondja ki hangosan, akkor tudatosul bennük, hogy ez nem csupán az ő fejükben létezik, hanem valóban megtörtént. – Na, jó. De akkor is elég hidegvérű volt. – Nem láttad, hogy a pasas teljesen össze volt omolva? Pernille Holmennek alighanem igaza volt, amikor azt mondta, kettőjük közül Birger a jótét lélek. – Jótét lélek? Egy gyilkos? – Halvorsen hangjából sütött a felháborodás. Harry a fiatal tiszt vállára tette a kezét. – Gondolj csak bele! Szerinted nem ezt nevezik a szeretet végső megnyilvánulásának? Az egyszülött fiát adta. – De… – Tudom, mire gondolsz, Halvorsen. De hozzá kell szoknod. Ez is azoknak a morális paradoxonoknak az egyike, amelyek meg fogják tölteni a napjaidat. Halvorsen megrántotta a lezáratlan kocsi ajtaját, de az teljesen befagyott. Hirtelen támadt dühkitöréssel nekifeszült, mire az ajtó reccsenő hang kíséretében engedett.

Beültek a kocsiba. Harry nézte, ahogy Halvorsen elfordítja a slusszkulcsot, miközben a másik kezével erősen megpöcköli a homlokát. A motor felbömbölt. – Halvorsen… – kezdte Harry. – Tökmindegy, az ügy megoldva, a főnök pedig biztosan boldog lesz – mondta hangosan Halvorsen és lendületesen kifordult az útra, egyenesen egy dudáló teherautó elé. Feltartotta a középső ujját. – Akkor most hajrá, mosolyogjunk és ünnepeljünk egy kicsit, vagy mi legyen? – Leengedte a kezét és újra megpöckölte a homlokát. – Halvorsen… – Mi az? – vakkantotta vissza. – Menj ki az út szélére? – Mi? – Gyerünk! Halvorsen a járda széléhez kanyarodott, elengedte a kormányt és gyanúsan csillogó szemmel bámult kifelé a szélvédőn. Mialatt Holmenéknél voltak, a jégvirág buján benőtte az üveg belsejét. Halvorsen zihált, mellkasa emelkedett, süllyedt. – Vannak napok, amikor ez a világ legszarabb melója – mondta Harry. – Ne engedd, hogy lerántson magával! – Nem engedem – válaszolta Halvorsen, de egyre mélyebbeket lélegzett. – Te te vagy, ők meg ők. – Igen. Harry Halvorsen hátára tette a kezét és várt. Egy idő múlva érezte, hogy kollégája légzése egyre nyugodtabb lesz. – Jól van, kölyök – mondta Harry. Mindketten hallgattak, miközben a kocsi nagy nehezen átverekedte magát a délutáni forgalomban Grønland felé.

Hetedik fejezet

December 15., kedd. Anonimitás Oslo legforgalmasabb sétálóutcájának legmagasabb pontján állt, amit Karl Johan svéd-norvég király után neveztek el. Mivel memorizálta a szállodában szerzett térképet, tudta, hogy a nyugat felé magasodó épület a királyi palota, míg a keleti oldalon a központi pályaudvar áll. Megborzongott. Az egyik ház falán a magasban piros neonfénnyel világítottak a mínuszfokok, és még a legkisebb fuvallat is a jégkorszakot idézte, ahogy átfurakodott a teveszőr kabáton, amivel egészen mostanáig nagyon is elégedett volt, különösen, mert figyelemreméltóan alacsony áron jutott hozzá Londonban. A hőmérő melletti óra pontosan tizenkilenc órát jelzett. Elindult kelet felé. Kedvező terepnek tűnt. Sötét volt, temérdek ember, és az utcákon mindössze két bank előtt látott külső biztonsági kamerákat, és azokat is a bankautomaták felé irányították. A metrót már kizárta a lehetséges menekülési útvonalak közül, mivel ott túl sok a kamera, viszont túl kevés az ember. Oslo kisebb volt, mint hitte. Bement az egyik ruhaüzletbe, ahol negyvenkilenc koronáért talált egy kék sapkát, kétszázért pedig egy gyapjúzakót, de később meggondolta magát, amikor rábukkant egy vékony széldzsekire mindössze százhúsz koronáért. Amikor az egyik fülkében felpróbálta, észrevette, hogy a Párizsban zsákmányolt piszoártabletták még mindig a zakója zsebében vannak – szétporladva és részben az anyagba préselődve. Az étterem száz méterrel lejjebb helyezkedett el, a sétálóutca bal oldalán. Az első, ami feltűnt neki, hogy a ruhatár önkiszolgáló. Jól van, ez csak egyszerűbbé teszi a dolgot. Belépett az étkezőrészbe. Nagyjából félig volt. Átlátható. Minden asztalra rálátott onnan, ahol állt. Azután egy pincér lépett oda hozzá, ő pedig lefoglalt egy ablak melletti asztalt másnap hat órára.

Mielőtt elment, még ellenőrizte a mosdót. Nem volt ablaka. Ezek szerint vész esetén az egyetlen lehetséges út a konyhán keresztül vezet, így is jó lesz. Egyetlen hely sem tökéletes, és egyébként is kicsi a valószínűsége, hogy menekülési útvonalra lesz szüksége. Kilépett az utcára. Az órájára pillantott és elindult lefelé a központi pályaudvar irányába. Az emberek vagy a földet nézték, vagy elfordították egymásról a tekintetüket. Kis város egy nagyváros jeges távolságtartásával. Nem rossz. Amikor a repülőtéri gyorsvonat peronján állt, újra megnézte az óráját. Hat perc az étteremtől. A vonat tízpercenként jár és tizenkilenc perc a menetideje. Vagyis elérheti a 19.20-as vonatot és 19.40-kor már a repülőtéren lehet. A közvetlen gép 21.10-kor indul Zágrábba, a jegye már a zsebében van. A SAS kiváló akciós ajánlata. Elégedetten hagyta el a peront, lekocogott a lépcsőn, majd átvágott egy üvegtetejű termen, ami láthatólag egykor az indulási csarnok volt, mára azonban üzleteknek adott helyett, végül kilépett az állomás előtti térre. Jernbanetorget, ez állt a térképen. A tér közepén egy hatalmas tigris szobra állt villamossínekkel, autókkal és emberekkel körülvéve. Sehol nem látta viszont a telefonfülkét, amit a recepciós említett. A tér végében egy szélfogóféleség alatt egy kisebb csoportosulást vett észre. Közelebb sétált. A legtöbben kapucnis fejüket összedugva beszélgettek. Talán együtt várják a buszt? De valójában valami másra emlékeztette a látvány. Nézte, ahogy bizonyos dolgok gazdát cserélnek, aztán a vékony férfiak hajlott hátukkal a jeges szélnek feszülve odébbállnak. És már kétsége sem volt afelől, hogy miről is van szó. Többször is látta már, hogy Zágrábban és Európa más városaiban hogyan folyik a heroinkereskedés, de egyetlen helyen sem csinálták ennyire nyíltan, mint itt. Azután az is eszébe jutott, mire emlékezteti ez az egész. Azokra a

csoportokra, amelyek egyikének ő is a tagja volt, miután a szerbek kivonultak. Menekültek. Aztán mégiscsak begördült egy busz. Fehér volt és egy kicsit távolabb állt meg a szélfogótól. Az ajtók kinyíltak, de nem szállt fel senki. Helyette egy lány lépett ki a járműből, olyan egyenruhában, amit azonnal felismert. Üdvhadsereg. Lelassított. A lány odalépett az egyik nőhöz és felsegítette a buszra. Két férfi követte őket. Csak állt és nézte a jelenetet. Csak véletlen, gondolta. Semmi más. Megfordult. És ekkor egy kis, órákkal ellátott torony oldalán, három telefonkészüléket vett észre. Öt perccel később már Zágrábbal beszélt és elmondta a nőnek, hogy úgy tűnik, minden rendben lesz. – Az utolsó feladat – ismételte meg a nő. Fredtől pedig azt is megtudta, hogy a Maksimar stadionban az ő kék oroszlánjai, a Dinamó Zágráb csapata a szünet előtt l:0-ra vezetett a Rijeka ellen. A beszélgetés öt koronába került. A tornyocska órái 19.25-öt mutattak. A visszaszámlálás elkezdődött. A gyűlést a Vestre Aker-templom gyülekezeti termében tartották. A temető mellett álló kis házhoz vezető, kavicsos út mindkét oldalán hókupacok tornyosultak. A csupasz falú terem közepére húzott hosszú asztal körül tizennégy ember ült. A többi műanyagszéket a falak mellé halmozták. Ha valaki véletlenül lép a terembe, akár azt is hihette volna, hogy egy teljesen hétköznapi lakógyűlés közepébe csöppent, az ott ülőknek sem az arca, sem a kora, a neme vagy a ruhája nem árulkodott róla, miféle közösségről van szó. Az ablaküvegek és a padlót borító linóleum visszaverte a lámpák erős fényét. A résztvevők halkan beszélgettek és papírpoharakat forgattak a kezükben. Valaki hangos szisszenéssel kinyitott egy ásványvizes palackot.

A hosszú asztal végén pontban hétkor egy aprócska csengőt rázó kéz emelkedett a magasba, mire a csevegés elnémult. A tekintetek a harmincas évei közepén járó nő felé fordultak, aki nyílt, rettenthetetlen pillantással nézett végig az egybegyűlteken. Keskeny, szigorú szája volt, amit a rúzs valamelyest meglágyított. Hosszú, tömött, világos haját egyszerű csattal fogta össze, nagy keze nyugodtan és magabiztosan pihent az asztalon. Szép, szabályos vonásai voltak, de valahogy mégis hiányzott belőle valami, talán a báj. Testbeszéde erőt és önuralmat sugárzott, amit nyugodt hangja, amely a következő pillanatban betöltötte a termet, csak tovább erősített: – Hello, Astrid vagyok és alkoholista. – Hello, Astrid! – válaszolták az egybegyűltek kórusban. Astrid az előtte fekvő könyv fölé hajolt és olvasni kezdett: – Az AA-tagság egyetlen feltétele, hogy az emberben megfogalmazódjon az ivás abbahagyására vonatkozó kívánság. Folytatta, és az övével együtt mozogtak azoknak az ajkai, akik betéve tudták a tizenkét pontot. A levegővételek szüneteiben lehallatszott az emeleten próbáló gyülekezeti kórus éneklése. – A mai témánk: az első lépés – mondta Astrid. – Ami így hangzik: „Beismerjük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben és már nem tudunk megbirkózni az életünkkel.” Szívesen elkezdem, és gyors leszek, mert úgy vélem, már sikerült magam mögött hagynom ezt a lépcsőfokot. Mély levegőt vett és halványan elmosolyodott. – Hét éve vagyok józan, de minden reggel az az első dolgom, hogy kimondjam magamnak: alkoholista vagyok. A gyerekeim nem tudják. Azt hiszik, hogy azért nem iszom soha, mert nem bírom jól az italt, és rögtön rosszul leszek tőle. Nekem így sikerült egyensúlyt teremtenem, egy adag igazság, egy adag hazugság. Lehet, hogy egyszer belebukom, de egyelőre újabb és újabb napokat pipálhatok ki, amikor sikerült elkerülnöm az alkoholt. Ma már a tizenegyedik lépésnél tartok. Köszönöm.

– Köszönjük, Astrid – szűrődött át az asztalnál ülők tapsa a kórus hallelujázásán. A nő a balján ülő, magas, rövid hajú, szőke férfi felé biccentett. – Hello, engem Harrynak hívnak – szólalt meg a férfi kissé rekedtes hangon. Az orrát behálózó piros vérerek tanúsága szerint hosszú éveken keresztül kerülhette a józanságot. – Alkoholista vagyok. – Hello, Harry. – Még egészen új vagyok itt, ez a hatodik alkalom, amin részt veszek. Vagy a hetedik. És még nem vagyok túl az első lépésen. Vagyis, azt tudom, hogy alkoholista vagyok, de úgy gondolom, hogy ezt kordában tudom tartani. Tulajdonképpen egyfajta paradoxon, hogy most itt ülök. De mégis itt vagyok, mert ígéretet tettem egy pszichológusnak, a barátomnak, akiről tudom, hogy jót akar nekem. Meg van róla győződve, hogy ha képes vagyok kibírni az első hetekben az Istenről és a lelki dolgokról szóló beszédeket, akkor nyert ügyem van, mert a dolog működik. Nos, fogalmam sincs róla, hogy az Anonim Alkoholisták tudnak-e segíteni magukon, de hajlandó vagyok megpróbálni. Miért ne? Balra fordult, hogy jelezze, befejezte a mondanivalóját. Még mielőtt a taps elkezdődhetett volna, Astrid közbeszólt: – Ez az első alkalom, hogy megszólaltál közöttünk, Harry, aminek nagyon örülök. De talán mesélhetnél még magadról egyet-mást, ha már úgyis nálad van a szó. Harry a nőre pillantott. És a többiek is, mivel nyomást gyakorolni a csoport tagjaira teljes mértékben ellentmondott a módszer szabályainak. Astrid kitartóan nézte őt. Harry már a korábbi találkozókon is több ízben magán érezte a nő tekintetét, de csupán egy alkalommal viszonozta. Akkor viszont bevetette a tetőtől talpig oda-vissza pásztázó pillantását. Elégedett volt a látvánnyal, de a legjobban mégis az tetszett neki, hogy amikor újra felkúszott a pillantása, a nő jól láthatóan elvörösödött. És hogy a következő gyűlésen a nő levegőnek nézte.

– Kösz, nem – mondta Harry. Habozó taps. Míg a következő résztvevő beszélt, Harry a szeme sarkából a nőt figyelte. A foglalkozás végeztével Astrid megkérdezte Harrytól, hogy merre lakik, majd felajánlotta neki, hogy elviszi. Harry habozott, miközben odafenn a kórus egyre lelkesebben dicsérte az Urat. Másfél órával később már mindketten csendben szívták cigarettájukat és nézték, ahogy a füst kékre festi a hálószoba sötétjét. Harry keskeny ágyának nedves lepedője még meleg volt, de a szoba levegője olyan hideg, hogy Astrid nyakig húzta a vékony, fehér takarót. – Csodás volt – szólalt meg. Harry nem válaszolt. Nem kérdés volt, megállapítás. – Elmentem – folytatta a nő. – Ráadásul első alkalommal vagyunk együtt. Ez nem… – Szóval a férjed orvos? – kérdezte Harry. – Ezt már kérdezted. A válasz még mindig igen. Harry bólintott. – Hallod ezt a hangot? – Milyen hangot? – A ketyegést. A te órád az? – Nincsen órám. Biztosan a tiéd az. – Az enyém digitális. Nem ketyeg. A nő Harry csípőjére tette a kezét. Harry kicsusszant az ágyból. A jéghideg padló szinte égette a talpát. – Kérsz egy pohár vizet? – Hm. Harry kiment a fürdőszobába és amíg a víz folyt, a tükörképét szemlélte. Mit is mondott a nő? Hogy magányt lát a szemében? Előrehajolt, de a kék írisszel körülölelt fekete pupillákon és a vérerek deltáival tarkított fehérjén kívül semmit sem látott. Amikor Halvorsen rájött, hogy szakított Rakellel, azt mondta

neki, hogy más nőkkel kellene vigasztalódnia. Illetve ahogy líraian megfogalmazta: ki kellene kefélnie magából a melankóliát. Harrynak azonban, ha akarta volna, akkor sem ment volna a dolog. Mert tudta, hogy minden nő, akit megérint, Rakellé változik. És hogy arra van szüksége, hogy elfelejtse, kimossa a véréből. Nem holmi szerelmi metadonkezelésre. De lehet, hogy tévedett és Halvorsennek volt igaza. Merthogy jólesett. Csodás volt. És a helyett a lelketlen érzés helyett, mint amikor az ember megpróbálja csillapítani a vágyát valakivel, most mégiscsak úgy érzi, hogy feltöltődött. És egyúttal megnyugodott. A nő megkapta, amit akart. Neki pedig tetszett, ahogy csinálta. Lehet, hogy ez ennyire egyszerűen megy? Tett egy lépést hátrafelé és most a testét kezdte vizsgálni a tükörben. Az elmúlt év folyamán kissé lefogyott. Kevesebb a zsír, viszont az izom nem lett több rajta. És elkezdett hasonlítani az apjára. Nyilvánvalóan. Egy félliteres pohárral tért vissza az ágyba, amin megosztoztak, aztán a nő odabújt hozzá. A bőre először nyirkos volt és hideg, de aztán lassan kezdett felmelegedni. – Akkor most mesélhetsz – közölte. – Miről? – Harry a betűszerű cikornyákat leíró füstöt tanulmányozta. – Hogy hívják a lányt? Mert erről van szó, nem igaz? A betű szétoszlott. – Miatta jöttél hozzánk. – Talán. Harry nézte, ahogy a parázs lassan felemészti a cigarettát, miközben beszél. Először csak néhány dolgot. A mellette fekvő nő idegen volt, a szoba sötét és a szavak életre keltek, majd szétporladak. Ilyen érzés lehet a gyóntatószékben ülni, morfondírozott. Eldobni magától a dolgot. Vagy valaki másra bízni, ahogy az AA-nál szokták mondani. Azután egyre könnyebben mesélt. Rakelről, aki egy évvel ezelőtt dobta ki a

házából, mert úgy vélte, hogy megszállottja lett egy rendőrségi tégla, a Herceg utáni nyomzásnak. És Olegről, Rakel fiáról, akit saját szobájából raboltak el, majd használtak túszként, amikor Harry végre a Herceg nyomára akadt. Oleg ahhoz képest, hogy átélt egy gyermekrablást, majd tanúja volt annak, ahogy Harry egy liftben végez elrablójával, remekül túljutott az eseményeken. Rakel mindezt sokkal nehezebben tudta feldolgozni. Miután két héttel a gyermekrablás után megtudta a részleteket, közölte Harryval, hogy nincs helye tovább az életében. Jobban mondva, Oleg életében. Astrid bólintott. – Vagyis a nekik okozott fájdalom miatt hagyott el? Harry megrázta a fejét. – Amiatt a fájdalom miatt, amit még nem okoztam nekik. Legalábbis egyelőre. – Ó. – Mondtam neki, hogy az ügyet lezárták, de ő csak azt hajtogatta, hogy megszállott vagyok és hogy addig úgysem lesz vége, amíg a többiek szabadlábon vannak. – Harry az éjjeliszekrényen álló hamutartóba nyomta a csikket. – És ha mégsem foglalkoznék tovább az üggyel, mindig lesz más, akit meg akarok találni. Olyasvalakit, aki bánthatja őket. Azt mondta, hogy ezt a felelősséget nem tudja vállalni. – Ez inkább úgy hangzik, mintha ő lenne a megszállott. – Nem – mosolyodott el Harry. – Igaza van. – Igen? Ezt kifejtenéd bővebben? Harrry megvonta a vállát. – Tengeralattjáró… – kezdte, de egy erős köhögésroham félbeszakította. – Miféle tengeralattjáró? – Ezt mondta. Hogy tengeralattjáró vagyok. Hogy lemerülök oda, ahol minden sötét, hideg és az ember már lélegezni sem tud,

és csak minden második hónapban jövök fel a felszínre. Ő pedig nem akar velem tartani odalenn. Mondjuk, ez érthető. – Még mindig szereted? Harry nem volt benne biztos, hogy szeretné, ha a beszélgetés ebbe az irányba folyna tovább. Mélyet lélegzett. A fejében újra lejátszódott az utolsó beszélgetésük további része. A saját halk hangja, ami mindig ilyen, amikor dühös vagy ha fél valamitől: – Tengeralattjáró… Rakel hangja: – Tudom, hogy nem a legjobb hasonlat, de úgyis érted… Harry a magasba emelte mindkét kezét: – Ó, dehogy. Egészen kiváló hasonlat. És akkor mi ez az… orvos? Egy repülőgép-anyahajó? Rakel felnyögött: – Neki semmi köze ehhez, Harry. Ez rólad és rólam szól. És Olegről. – Ne takarózz most nekem Oleggel. – Takar…? – Túszként használod, Rakel… – Én használom túszként? Én raboltam el és nyomtam pisztolyt a halántékához, mert te csillapítani akartad a bosszúszomjad?! Rakel nyakán kidagadtak az erek és annyira kiabált, hogy a hangja csúf lett és idegen. Ennyi dühöt már a hangszálai sem bírtak el. Harry elment és csendben, szinte hangtalanul húzta be maga mögött az ajtót. Az ágyában fekvő nőhöz fordult: – Igen, szeretem. Te szereted a férjedet, az orvost? – Igen. – Akkor miért vagy itt? – Ő nem szeret engem. – Hm. Vagyis, akkor most bosszút állsz? A nő meglepettnek tűnt.

– Nem, csak magányos vagyok. És mert megkívántalak. Ugyanazok az okaink, ha jól sejtem. Vagy szeretnéd, ha bonyolultabb lenne? – Nem, dehogy – nevetett Harry. – Teljesen jó így. – Hogy ölted meg? – Kit? – Többen is vannak? A gyermekrablót. – Nem fontos. – Lehet, hogy nem az, de szeretném hallani, ahogy elmeséled… – a nő Harry lába közé csúsztatta a kezét, hozzátapadt és a fülébe suttogott. – … a részleteket. – Nem hinném. – Tévedsz. – Oké. De nem szeretném… – Ó, ugyan már! – zihálta a nő bosszúsan és keményen rámarkolt a péniszére. Harry rábámult. A nő szeme kéken szikrázott a sötétben. Igyekezett mosolyogni és mézédes hangon hozzáfűzte: – Az én kedvemért. Odakinn a hálószobaablak előtt tovább esett a hőmérséklet és a bisletti háztetők recsegtek és nyikorogtak, miközben Harry elmesélte a részleteket. Érezte, ahogy a nő először csak megmerevedik, majd visszahúzza a kezét és végül suttogva arra kéri, hogy hagyja abba. Miután a nő elment, Harry a hálószobában állt és hallgatózott. A recsegést figyelte. És a ketyegést. Azután a zakója fölé hajolt, ami a viharos érkezés után a földön kötött ki, a többi ruhadarabja társaságában. A zsebében rábukkant a zaj forrására, Bjarne Møller búcsúajándékára. Az óra üvege megcsillant. Az éjjeliszekrény fiókjába tette, de a ketyegés az álmok földjére is elkísérte.

A szálloda egyik fehér törülközőjével letörölte a fegyver alkatrészeiről a felesleges olajat. A forgalom egyenletes zúgásként szűrődött be hozzá odakintről és elnyomta a sarokban álló, kis, szemcsés képernyőjű tévékészülék hangját, amin mindössze három, amennyire azonosítani tudta, norvég nyelvű csatornát lehetett fogni. A recepción a lány átvette a zakóját és azt ígérte, hogy reggelre kitisztítják. A fegyver alkatrészeit egy újságpapírra sorakoztatta fel. Miután az összes darabot szárazra törölte, összeállította a pisztolyt, a tükör felé irányította és meghúzta a ravaszt. Olajozott kattanás hallatszott és érezte, ahogy az acél vibrálása szétárad a tenyerében, majd a karjában. A ravasz száraz kattanása. A színlelt kivégzés. Ezzel próbálkoztak, amikor meg akarták törni Bobot. 1991 novemberében, három hónappal a folyamatos ostrom és bombázás után, Vukovár végül kapitulált. A szerbek szakadó esőben masíroztak be a városba. Bobo egységének a maradékát, a nagyjából nyolcvan holtfáradt, kiéhezett horvát hadifoglyot a város egykori főutcájának romjai előtt sorakoztatták fel. A szerbek azt parancsolták nekik, hogy ne moccanjanak, majd elnyelték őket fűtött sátraik. Az eső olyan erősen zuhogott, hogy egészen felhabosította a sarat. Két órával később első csapattársai elkezdtek összeesni. Amikor Bobo hadnagya kilépett a sorból, hogy segítsen az egyikükön, aki a sárba zuhant, egy szerb közlegény – szinte még gyerek – kijött a sátorból és hasba lőtte a hadnagyot. Ezután senki sem moccant, mindannyian az esőbe meredtek, ami kiradírozta körülöttük a dombokat és a reményt, hogy a hadnagy hamarosan abbahagyja a sikoltozást. Ő maga is sírni kezdett, de azután meghallotta maga mögött Bobo hangját: – Ne sírj! – Ő pedig abbahagyta. Azután délután lett és már a szürkület is beállt, amikor egy nyitott dzsip érkezett. A szerbek kiviharzottak a sátrakból és tisztelegtek. Rájött, hogy a vezető melletti ülésen helyet foglaló

férfi bizonyára a parancsnokuk, akit „lágy hangú szikla”-ként szoktak emlegetni. A terepjáró hátsó ülésén egy civil ruhás férfi ült lehajtott fejjel. A dzsip közvetlenül az egységük előtt állt meg, s mivel ő az első sorban állt, hallotta, ahogy a parancsnok arra kéri a férfit, hogy nézzen a foglyokra. Amikor a férfi vonakodva felemelte a fejét, azonnal felismerte. Az egyik vukovári iskolatársának az apja volt. A férfi pillantása végigsiklott a sorokon, elérte őt is, de nem adta jelét, hogy felismerte volna, pillantása továbbhaladt. A parancsnok felsóhajtott, felállt az autóban és a legkevésbé sem lágy hangon átordított az esőn: – Melyikőtök fedőneve a kis megváltó? Senki sem moccant. – Nem mersz előlépni, mali spasitelj? Te, aki tizenkét harckocsinkat robbantottad szét, elvetted asszonyaink férjét, akik szerb árvákat hagytak maguk után? Várt. – Így is jó. Melyikőtök Bobo? Most sem mozdult senki. A parancsnok a civil férfire nézett, aki remegő ujjal a második sorban álló Bobora mutatott. – Előrelépni! – ordította a parancsnok. Miközben Bobo megtette a dzsiphez vezető néhány lépést, a sofőr kiszállt és megállt a jármű mellett. Mikor Bobo megállt előtte és tisztelgett, a sofőr leverte a sapkát a fejéről, ami a sárban kötött ki. – A rádióüzeneteikből tudjuk, hogy a kis megváltó a maguk különítményének tagja – mondta a parancsnok. – A legnagyobb jóindulattal utasítom, hogy mutassa meg nekem, ki az. – Életemben nem hallottam semmiféle kis megváltóról – válaszolta Bobo. A parancsnok felemelte a pisztolyát és lesújtott vele. Bobo orrából vércsík patakzott. – Gyerünk már! Megázom, és a vacsora is kész van már. – Bobo vagyok, a horvát hadsereg kapitá…

A parancsnok intett a sofőrnek, aki olyan erősen markolt Bobo hajába, hogy az arca az ég felé fordult, az eső pedig lemosta a vért, ami az orrából és a szájából egészen a piros kendője alá csorgott. – Idióta! – ordította a parancsnok. – Nincs semmiféle horvát hadsereg, itt csak árulók vannak! Választhat, hogy itt és most végezzük ki, vagy valamivel később. Előbb vagy utóbb mindenképpen megtaláljuk. – Maga pedig így is, úgy is kivégeztet bennünket – nyögte Bobo. – Természetesen. – Miért? A parancsnok kibiztosította a pisztolyát. A tárról csöpögött az eső. Bobo halántékához szorította a piszoly csövét. – Mert szerb tiszt vagyok. És egy férfinak tisztelnie kell a munkáját. Felkészült a halálra? Bobo összeszorította a szemét. A szemhéján esőcseppek függeszkedtek. – Hol van a kis megváltó? Háromig számolok, azután lövök. Egy… – Bobo vagyok… – Kettő! – … a horvát hadsereg kapitánya és… – Három! A száraz kattanás még a kopogó esőben is hangos csattanásnak tűnt. – Elnézést, bizonyára elfelejtettem betenni a tárat – szólalt meg a parancsnok. A sofőr egy tárat nyújtott oda neki. A parancsnok megtöltötte a fegyvert, majd újra felemelte. – Az utolsó lehetőség! Egy? – Én… az én… egységem… – Kettő!

– … az első gyalogsági zászlóalj… – Három! Újabb száraz kattanás. A hátsó ülésről zokogás hallatszott. – A mindenit! Egy üres tár. Próbáljuk meg esetleg néhány szép, csillogó tölténnyel is? Tár ki, új be, fegyver a magasban. – Hol van a kis megváltó? Egy! Bobo mormolása: – Oce nas… Miatyánk… – Kettő! Az ég megnyílt, az eső pedig bömbölve leszakadt, mintha elkeseredett próbálkozást tenne rá, hogy odalenn megállítsa az embereket. Nem bírta tovább, nem bírta Bobot így látni, és már nyitotta a száját, hogy odaordítsa, hogy ő az, ő a kis megváltó, ő az, akit akarnak, nem Bobo, csak az ő vérét kaphatják meg. De ebben a pillanatban Bobo tekintete ráugrott, és bár a következő másodpercben már tovább is siklott, ő látta a vad, esedező könyörgést benne, ahogy megrázta a fejét. Azután, ahogy a golyó megszakította az összeköttetést a test és lélek között, Bobo összerándult, ő pedig nézte, ahogy kialszik a szemében a fény és az élet kiszökik a testéből. – Te! – bömbölte a parancsnok és az egyik férfira mutatott az első sorban. – Te jössz. Gyere ide! Ebben a pillanatban futva érkezett a szerb közlegény, aki lelőtte a hadnagyot. – Lövöldözés van odafenn a kórháznál – lihegte. A parancsnok káromkodott, majd intett a sofőrnek. A következő másodpercben a motor felzúgott, a dzsipet pedig elnyelte a szürkület. Szólhatott volna, hogy a nyugtalanságra semmi ok. Ugyanis a kórházban egyetlen olyan horvát sem tartózkodott, aki tüzelni tudott volna. Nem volt ugyanis fegyverük. Bobot ott hagyták a földön, arccal a fekete sárba süppedve. Amikor annyira besötétedett, hogy a szerbek már nem láthatták

őket a sátorból, előre ment, a halott kapitány fölé hajolt, kibogozta a csomót, és a saját nyakába kötötte a piros kendőt.

Nyolcadik fejezet December 16., szerda. Étkezés Reggel nyolc óra volt, és még mindig teljesen sötét. Az elmúlt huszonnégy év legfagyosabb december tizenhatodikájaként harangozták be ezt a napot Oslóban. Harry, miután felcsípte Gerdtől Tom Waaler lakáskulcsát, kifelé indult a kapitányság épületéből. Felhajtotta kabátja gallérját, így amikor köhögött, olyan érzése volt, mintha minden hangot egy nagy adag vatta tompítana el. Mintha a hideg összetömörítette volna a levegőt. Az emberek sietősen vágtattak a járdákon a reggeli forgalomban, látszott, hogy igyekeznek mihamarabb tető alá kerülni. Harry azonban hosszú, kimért lépésekkel haladt, enyhén rugózó térddel, hogy reagálni tudjon, ha a Dr. Martens bakancs gumitalpa megcsúszna a jégen. Amikor behúzta maga mögött Tom Waaler belvárosi legénylakásának ajtaját, az Ekebergåsen fölött az ég lassan világosodni kezdett. A lakás Waaler halála után heteken keresztül le volt pecsételve, de a nyomozás során nem bukkantak semmi olyasmire, ami a fegyvercsempészésben való bűnrészességére utalt volna. Legalábbis a bűnügyi igazgató így vélte, amikor bejelentette, hogy egyéb, sürgősebb feladatok miatt az ügy alacsonyabb prioritást élvez. Harry felkapcsolta a villanyt a nappaliban és újból megállapította, hogy a halottak lakásában mindig valami egészen furcsa csend van. A csillogó fekete bőrgarnitúrával szemben lévő falon jókora plazmatévé függött, oldalán méter magas hangfalakkal. A falakon kékes árnyalatú képek lógtak, amelyek

jobbára négyzetes mintákat ábrázoltak. Rakel az ilyesmit csak vonalzó- és körzőművészetnek nevezte. Bement a hálószobába. Az ablakon keresztül beszűrődött a szürkés fény. A szoba tiszta volt. Az íróasztalon egy monitor állt, de sehol nem látta a hozzá tartozó számítógépet. Azt a kollégák alighanem magukkal vitték, hogy átvizsgálják. Másfelől a kapitányságon sem látta az esetleges bizonyítékként összegyűjtött anyagok között. Harryt személy szerint eltiltották a nyomozásban való további résztvételtől. A hivatalos magyarázat az volt, hogy belső nyomozás folyt ellene, amikor Waalert megölte. Ő azonban nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a testületből többen is vannak, akik mindent elkövetnek, nehogy minden részletre fény derüljön. Harry épp kifelé indult a hálószobából, amikor megütötte a fülét valami. A halott lakásban mégsem volt teljes a csönd. A hang, amitől libabőrös lett a karja, haja pedig az égnek állt, távoli ketyegés volt. A ruhásszekrényből jött. Egy hosszú pillanatig tétovázott, aztán kinyitotta a szekrény ajtaját. A szekrény aljában egy nyitott kartondoboz állt. Harry azonnal felismerte Waaler dzsekijét, amit azon az estén viselt a Kampenen. Az összehajtott dzsekin egy karóra ketyegett. Ugyanígy ketyegett, amikor Tom Waaler bedugta a karját a kis üvegablakon keresztül hozzájuk a liftbe, és azután is, hogy a felvonó elindult és levágta a karját. Ők pedig ott ültek a lift padlóján, a kar közöttük feküdt, viaszosán és élettelenül, mint egy próbababa alkatrésze, azzal a mókás különbséggel, hogy ez a kar órát viselt. Egy ketyegő órát, ami nem volt hajlandó megállni. Mint abban a történetben, amit az apja olvasott fel neki gyermekkorában a halottról, akinek a szíve nem akarta abbahagyni a dobogást és végül az őrületbe kergette a gyilkosát.

Határozott ketyegés volt, energikus és intenzív. Egy ilyen hangra emlékszik az ember. Egy Rolex volt. Nehéz és valószínűleg őrülten drága. Harry halkan behajtotta a szekrényajtót. Kidübörgött a bejárati ajtóhoz, nehéz lépteit visszaverték a falak. Az ajtó bezárásakor hangosan zörgette a kulcscsomót és elszántan dudorászott, míg a forgalom áldott zaja el nem nyomott mindent. Délután háromkor az árnyékok már hosszan nyújtóztak a Kommandør T.I. Øgrims plass 4. fölött és a fények egymás után gyúltak ki az Üdvhadsereg főhadiszállásának ablakaiban. Öt órára már teljesen besötétedett, a hőmérők higanyszála pedig mínusz tizenöt fok alá süllyedt. A furcsa kis autó tetejére, amiben Martine Eckhoff várakozott, olykor egy-egy eltévedt hópehely szállt le. – Gyere már, apa – mormolta a lány, s ijedten nézegette az akkumulátor kijelzőjét. Fogalma sem volt róla, hogy az elektromos autó, amit a királyi család ajándékozott a hadseregnek, hogyan viselkedik majd a hidegben. Mielőtt elindult az irodából, mindent végiggondolt: feltette a honlapra az információkat az új és az elnapolt testületi ülésekről, frissítette a levest osztó busz és az Egertorgeten álló adománygyűjtő üst szolgálati beosztását, valamint átnézte a miniszterelnöki irodának írt válaszlevelet az oslói koncertteremben évente megrendezésre kerülő karácsonyi koncert kapcsán. Kinyílt az ajtó, a kocsiba beáramlott a hideg, és egy egyensapkát viselőférfi szállt be, akinek sűrű, ősz haja volt és a legtisztább kék szeme, amit Martine valaha látott. Legalábbis olyasvalaki esetében, aki már rég elmúlt hatvanéves. A férfi némi erőfeszítések árán beszuszakolta a lábát az ülés előtti szűkös helyre. – No, induljunk – közölte és lesepregette a havat parancsnoki jelzéséről, ami arról tanúskodott, hogy viselője a norvég

Üdvhadsereg legmagasabb rangú vezetője. A felszólítás azzal a derűvel és könnyed tekintéllyel hangzott el, ami teljesen természetes egy olyan ember számára, aki hozzá van szokva, hogy követik az utasításait. – Késtél – mondta a lány. – Te pedig egy angyal vagy – paskolta meg a lány arcát a férfi, és kék szeme energiától és örömtől csillogott. – Akkor siessünk. – Apa… – Egy pillanat – tekerte le a férfi az ablakot maga mellett. – Rikard! A központ épületével egybeépült templom bejárata mellett egy fiatalember állt. Kiegyenesedett és hozzájuk sietett ikszlábain, karját fázósan testéhez szorítva. Megcsúszott, majdnem elvágódott, de végül visszanyerte az egyensúlyát. Mire az autóhoz ért, már levegő után kapkodott: – Igen, parancsnok? – Szólíts Davidnak, ahogy a többiek is, Rikard. – Rendben. David. – De ha egy mód van rá, ne minden mondatban. Rikard pillantása David Eckhoff parancsnokról lányára, Martinére ugrott, majd vissza. Két ujját végighúzta felső ajka fölött. Martine már többször eltöprengett rajta, hogyan lehetséges, hogy valaki időjárástól függetlenül ennyire intenzíven izzadjon egy bizonyos testrészén. De különösen olyankor, amikor mondjuk az istentiszteleten leül az ember mellé és odasúg neki valamit, amiről úgy véli, hogy vicces, és ami akár még vicces is lehetne, ha nem lenne ott az a kis rosszul leplezett idegesség és a kissé túl intenzív közeledési szándék. Valamint az izzadó felsőajak. Néha, amikor Rikard ennyire közel ült hozzá és csend volt körülöttük, szinte hallotta is a reszelős hangot, ahogy a fiú végighúzza ujját a felsőajkán. Az izzadáson túl ráadásul elképesztő gyorsasággal növő arcszőrzettel is rendelkezett. Hiába érkezett meg reggelente frissen borotvált, babapopsi simaságú

arccal, már az ebédidő környékén egyértelműen kékes árnyalatban pompázott a bőre. Martine már megfigyelte, hogy az esti gyülekezeti alkalmak előtt gyakran újra megborotválkozott. – Csak vicceltem, Rikard – mosolygott David Eckhoff. Martine tudta, hogy apja egyáltalán nem gonoszkodásból ugratja az embereket. Ettől függetlenül néha képtelen volt elnézni, ahogy uralkodik rajtuk. – Ó, persze – mondta Rikard és megpróbált kipréselni magából egy rövid nevetést. Azután lehajolt. – Szia Martine. – Szia Rikard – köszönt vissza Martine és úgy tett, mintha minden figyelmét az akkumulátor kijelzője kötné le. – Azon tűnődtem, hogy megtennél-e nekem egy szívességet – mondta a parancsnok. – Az utóbbi napokban olyan jegesek lettek az utak, nekem meg csak szög nélküli téli gumim van. Ki kellett volna cseréltetnem, de le kell mennem a Fyrlysetbe… – Tudom – vágott közbe buzgón Rikard. – A szociális miniszterrel fog vacsorázni. Nagyon jó sajtóvisszhangban reménykedünk. Beszéltem a PR-vezetőjükkel. David Eckhoff elnézően mosolygott. – Derék dolog, hogy mindent figyelemmel kísérsz, Rikard. A lényeg az, hogy a kocsim odalenn áll a garázsban és örömmel venném, ha mire visszaérek, a szöges gumik várnának az autón. Érted… – Az abroncsok a csomagtartóban vannak? – Igen. De csak ha tényleg nincs más fontosabb tennivalód. Már épp hívni akartam Jont, azt mondta… – Nem, nem – rázta a fejét hevesen Rikard. – Azonnal elintézem. Bízhat bennem, öhm… David. – Biztos? Rikard zavartan bámult a parancsnokra. – Hogy bízhat bennem? – Hogy nincs fontosabb elintéznivalód.

– Persze, szívesen megcsinálom. Szeretek autókkal foglalkozni és… és… – Kereket cserélni? Rikard nyelt egyet és bólintással viszonozta a parancsnok széles mosolyát. Amikor kikanyarodtak a térről, Martine megjegyezte, hogy szerinte nem helyes, ahogy az apja kihasználja Rikard segítőkészségét. – Úgy érted, a szolgalelkűségét? – kérdezett vissza az apja. – Nyugalom, kedvesem, ez csak egy teszt volt. – Teszt? És az önzetlenségét akartad felmérni, vagy azt, hogy mennyire tart a tekintélytől? – Az utóbbit – válaszolta kuncogva a parancsnok. – Beszéltem Rikard húgával, Theával, aki véletlenül elkotyogta, hogy Rikard éppen azzal küszködik, hogy meglegyen a holnapi határidőre a költségvetés. Ha ez tényleg így van, akkor azzal kellene foglalkoznia, a kereket meg Jonra hagynia. – És akkor mi van? Lehet, hogy Rikard egyszerűen csak kedves. – Igen, Rikard kedves és ügyes fiú. Továbbá szorgalmas és komoly. Én csak biztos akarok lenni abban, hogy gerince is van és megvan benne a mersz, ami egy fontos vezetői állás esetében elengedhetetlen. – Mindenki azt hajtogatja, hogy úgyis Jon kapja meg az állást. David Eckhoff lepillantott a kezére és alig láthatóan elmosolyodott. – Valóban? Egyébként értékelem, hogy védelmedbe vetted Rikardot. Martine nem vette le a szemét az útról, de magán érezte apja pillantását, aki így folytatta: – A két család már hosszú évek óta baráti viszonyt ápol, ezt te is tudod. Nilsenék jó emberek. Erős gyökerekkel bírnak az Üdvhadseregben.

Martine mélyeket lélegzett, hogy visszafojtsa a dühét. A feladat mindössze egyetlen golyót igényelt. Ennek ellenére az összes töltényt betette a tárba. Elsősorban azért, mert a fegyver csak így volt teljesen kiegyensúlyozva. Másrészt pedig, hogy minimalizálja az esetleges működésbeli hibák lehetőségét. Hat lövedék a tárban és még egy a kamrában. Azután magára erősítette a fegyvertáskát. Használtan vette, olaj, izzadság, valamint só- és fanyar bőrillatot árasztott. A pisztoly tökéletesen belesimult. A tükör elé állva felvette a zakóját. A fegyvert egyáltalán nem lehetett észrevenni. A nagyobb pisztoly nagyobb pontosságot biztosít, ennél a munkánál azonban nem erről van szó. Felvette a széldzsekit, arra pedig a kabátot. Amikor a sapkát bedugta a zsebébe, az anyagon keresztül érezte a belső zsebben lévő piros kendőt. Az órára pillantott. – Gerinc – jelentette ki Gunnar Hagen. – És a mersz. A főtisztek esetében ezt a két tulajdonságot tekintem legfontosabbnak. Harry nem válaszolt. Leginkább azért, mert nem kérdés volt, hanem kijelentés. Helyette inkább körülnézett az irodában, ahol már elég sokszor ült, pont úgy, mint most. Azonban a jól ismert „a főnök elmagyarázza a főtisztnek, mi a dörgés” jelenetet leszámítva minden egészen más volt. Hiányoztak Bjarne Møller papírkupacai, a szekrényből a jogi folyóiratok és a rendőrségi rendeletek közé beszuszakolt donaldkacsás képregények, a nagy családi fotó és az a még nagyobb egy golden retrieverről, amit még a gyerekei kaptak. Ők valószínűleg már rég el is felejtették, mert vagy kilenc éve elpusztult, Bjarne Møller azonban a mai napig búsult utána. Most a lecsupaszított asztalon csak egy képernyő meg a billentyűzet állt, egy apró, krétafehér csontocska ezüsttalapzaton,

valamint Gunnar Hagen könyöke, amire támaszkodva bozontos szemöldöke alól Harryra szegezte pillantását. – Van azonban még egy harmadik tulajdonság, amit az előző kettőnél is fontosabbnak tartok, Hole. Ki fogja találni, mi az. – Nem hinném – válaszolta Harry színtelenül. – A fegyelem. Fe-gye-lem. Az alapján, ahogy új főnöke tagolta a szavakat, Harry sokkal inkább egy nyelvészeti eszmefuttatásra számított volna a szó etimológiájáról. Ehelyett Hagen felemelkedett a székből és kezét a háta mögött összekulcsolva fel s alá kezdett járkálni az irodában, mintha a territóriumát akarta volna kijelölni, amit Harry mindig is kissé furcsának tartott. – Ezt a beszélgetést mindenkivel abszolválom az osztályról, hogy egyértelműen világossá tegyem, mit is várok maguktól. – Részleg. – Hogyan, kérem? – Soha nem hívták osztálynak. Bár az elődje bűnügyi osztályvezető volt. Csak hogy ön is tudja. – Köszönöm, főtiszt, tisztában vagyok vele. Hol is tartottam? – Fe-gye-lem. Hagen szúrós pillantást küldött Harry irányába, akinek azonban arcizma sem rándult, úgyhogy a főnöke folytatta a járkálást. – Az utóbbi tíz évben előadásokat tartottam a katonai főiskolán. A burmai háború volt a szakterületem. Gondolom, meglepi, Hole, ha azt mondom magánk, hogy ennek erős befolyása van az itteni munkámra. – Mit mondjak – vakarta meg Harry a lábát. – Nyitott könyv vagyok maga előtt, főnök. Hagen végighúzta mutatóujját az ablakpárkányon, majd rosszalló tekintettel tanulmányozta az ujjhegyét. – 1942-ben mintegy százezer japán katona foglalta el Burmát. Burma kétszer olyan nagy volt, mint Japán, és ekkoriban brit

csapatok tartották megszállás alatt, akik létszámukat és felszerelésüket tekintve is jócskán felülmúlták a japánokat. – Hagen a magasba emelte piszkos mutatóujját. – Volt azonban egy terület, ahol a japánok jócskán fölényben voltak és ami végül lehetővé tette, hogy tönkreverjék a briteket és az indiai zsoldosokat. A fegyelem. A japánok Rangún felé meneteltek, negyvenöt percet masíroztak, azután tizenötöt aludtak. Egyszerűen hátizsákostul, lábukat a menetirányba fordítva lefeküdtek az útra. Azért, hogy senki ne essen az árokba vagy nehogy a rossz irányba induljanak, amikor felébrednek. Az irány nagyon fontos, Hole. Érti? Harry sejtette, mi következik. – Feltételezem, végül megérkeztek Rangunba, főnök. – Így van. Mégpedig mindannyian. Mivel azt tették, amire utasították őket. Az imént értesültem róla, hogy kikérte Tom Waaler lakáskulcsát. Valóban ez történt, Hole? – Épp csak bekukkantottam, főnök. Pusztán terápiás okokból. – Remélem is. Akkor ezt tisztáztuk. Waaler lakásában szaglászni nem csupán időpocsékolás, de nagyban ellent is mond az utasításnak, amit a bűnügyi igazgatótól kapott és amit most magam is megerősítek. Azt hiszem, nem szükséges rávilágítanom a parancsmegtagadás következményeire. Mindössze annyit jegyeznék meg, hogy a japán tisztek lelőtték a katonáikat, amennyiben azok az engedélyezett időszakon kívül vizet ittak. Nem szadizmusból, hanem azért, mert a fegyelem lényege az, hogy a rákos daganat azonnal kerüljön eltávolításra. Elég világos voltam, Hole? – Világos, mint a… Nos, mint valami, ami nagyon világos, főnök. – Egyelőre ennyi volt, Hole – Hagen visszaült az asztal mögé, kihúzott egy papírt a fiókból és teljes belemerüléssel olvasni kezdte, mintha Harry már elhagyta volna az irodát. Határozottan meglepettnek tűnt, amikor felemelte a fejét és észrevette, hogy Harry még mindig ott ül előtte.

– Van még valami, Hole? – Hm, csak szöget ütött a fejembe valami. A japánok nem elvesztették a háborút végül? Miután Harry elhagyta a szobát, Gunnar Hagen csak ült és ködös tekintettel meredt a papírra. Az étterem félig üres volt. Pont, mint az előző estén. A bejáratnál egy fiatal, csinos pincér fogadta, kék szeme volt és szőke, göndör haja. Annyira hasonlított Grigorira, hogy egy pillanatra megtorpant és megbámulta. És amikor a pincér arcán széles mosoly terült szét, azonnal tudta, hogy lelepleződött. Amíg a kabátot és a széldzsekit felakasztotta a ruhatárban, végig magán érezte a férfi tekintetét. – Your name?14 – kérdezte a pincér, ő pedig odamormolta a választ. A fiú végighúzta hosszú, keskeny ujját az asztalfoglalások listáján, majd megtorpant, amikor a nevéhez ért. – Már magára is találtam – mondta, és úgy bámult rá, hogy teljesen elvörösödött. Nem tűnt különösebben exkluzív étteremnek, azonban, amennyiben a számtani készségei nem vezették félre, az ételek árai mégis enyhén túllépték az ésszerűség határát. Tésztát rendelt és vizet. Éhes volt. A szíve nyugodtan és kiegyensúlyozottan dobogott. A többi vendég beszélgetett, mosolygott és nevetgélt, mintha semmi baj nem történhetne. Mindig is furcsállotta, hogy nem lehet észrevenni. Hogy nem lebeg körülötte fekete glória, hogy nem áraszt magából jeges hideget, de legalábbis a rothadás szagát. Jobban mondva, hogy mások nem veszik észre rajta. Odakinn a városháza órája egymás után hatszor eljátszotta a három hangot.

14

A neve?

– Kellemes hely – nézett körül Thea. Az étterem szellős volt, az asztaluktól pedig a sétálóutcára nyílt a kilátás. A rejtett hangszórókból alig hallható, meditatív new age zene csordogált. – Azt akartam, hogy különleges legyen – mondta Jon és az étlapra pillantott. – Mit szeretnél enni? Thea pillantása ide-oda siklott a kínálaton. – Először egy kis vizet kellene innom. Thea sok vizet ivott. Jon tudta, hogy a cukorbetegsége és a veséje miatt. – Tényleg nem könnyű választani – folytatta a lány. – Minden nagyon vonzónak tűnik. – Hát, a teljes menüt mégsem lehet végigenni. – Nem… Jon nyelt egyet. A szavak csak úgy kicsúsztak a száján. Rásandított a lányra. Thea talán nem is vett észre semmit. A lány hirtelen felkapta a fejét: – Mit akartál ezzel mondani? – Mivel? – kérdezett vissza könnyedén. – Hogy a teljes menüt. Mondani akartál valamit. Ismerlek, Jon. Mi volt az? Jon felvonta vállát. – Megbeszéltük, hogy mielőtt eljegyezzük egymást, mindent elmesélünk a másiknak, nem igaz? – Igen? – Biztos vagy benne, hogy… mindenről beszámoltál nekem? A lány rezignáltán felsóhajtott. – Biztos vagyok benne, Jon. Nem voltam együtt senkivel… Úgy nem. Jon azonban észrevett valamit rajta, amit korábban soha nem látott. A lány szája mellett összeránduló izmot és fekete pupilláját, amint úgy szűkül össze, mint a fényképezőgép blendéje. Egyszerűen nem tudta annyiban hagyni: – Roberttel sem?

– Micsoda? – Robert. Emlékszem rá, hogy az első Østgårdi nyáron flörtöltetek egymással. – Tizennégy éves voltam, Jon! – És akkor mi van? A lány először hitetlenkedve meredt rá. Azután lassan befelé fordult, nyelt egyet és pillantását elvonta a férfiról. Jon megragadta a kezét, előrehajolt és suttogni kezdett: – Bocsáss meg, bocsáss meg nekem, Thea! Nem tudom, mi ütött belém. Én… Nem felejthetnénk el az egészet? – Sikerült választaniuk? Egyszerre pillantottak fel a pincérre. – Előételnek friss spárgát kérnénk – válaszolta Thea és a pincér felé nyújtotta az étlapot. – Utána pedig Chateaubriand-t vargányával. – Remek választás. Ajánlhatok esetleg egy hozzáillő, kitűnő vörösbort, amit épp az imént kaptunk? – Ajánlhat persze, de a víz is nagyon jó lesz – válaszolta a lány sugárzó mosollyal. – Sok víz. Jon csak bámulta. Csodálta a képességét, hogy el tudja rejteni, mit is érez valójában. Amikor a pincér távozott, Thea visszafordult Jonhoz. – Ha végeztél a kihallgatásommal, akkor talán elmondhatnád, mi a helyzet veled. Jon halványan elmosolyodott és megrázta a fejét. – Vagyis soha nem volt barátnód – összegezte a lány. – Még østgárdon sem. – És tudod, miért? – simította Jon a kezét a lányéra. Thea csak a fejét rázta. – Mert azon a nyáron beleszerettem egy lányba – nézett a szemébe Jon. – Csak tizennégy éves volt. Én pedig még mindig őt szeretem. Mindketten elmosolyodtak, és Jon látta, hogy a lány újra előbújik rejtekhelyéről és visszatér hozzá.

– Nagyon finom a leves – mondta a szociális miniszter David Eckhoff parancsnokhoz fordulva. Természetesen elég hangosan ahhoz, hogy a sajtó jelenlévő képviselői is hallhassák. – A saját receptünk – válaszolta a parancsnok. – Néhány évvel ezelőtt kiadtunk egy szakácskönyvet, ami esetleg a miniszter úr számára is… Apja jelzésére Martine az asztalhoz lépett és a miniszter tányérja mellé fektette a könyvet. – … hasznos lehet, amennyiben egy ízletes és tápláló ételre vágyik. A Fyrlysetben jelen lévő néhány újságíró és fotós kuncogni kezdett. Rajtuk kívül csak kevesen tartózkodtak a helyiségben: néhány idősebb fickó a Heimenből, egy kabátjába burkolózó, síró asszony és egy vérző homlokú kábítószeres, aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél, mert rettegett attól, hogy felmenjen az emeleten lévő tábori kórház betegszobájába. Nem volt semmi különös abban, hogy ennyire kevesen voltak, hiszen a Fyrlyset rendszerint nem szokott nyitva lenni ebben az időpontban. Sajnos azonban egy délelőtti látogatás nem fért bele a miniszter naptárába, így nem láthatta, hogy egyébként mennyire tele szokott lenni a kávézó. A parancsnok azonban ezt is gondosan megosztotta vele. És természetesen arról is beszámolt, mennyire hatékony mindez és hogy mennyibe kerül a kávézó üzemeltetése. A szociális mininszter pedig csak bólogatott, miközben kötelességtudóan lapátolta a szájába egyik kanál levest a másik után. Martine az órára pillantott. Háromnegyed hét. A miniszter titkára azt mondta, hogy hét óráig tudnak maradni. – Köszönöm a vacsorát – mondta a miniszter. – Van még egy kis időnk arra, hogy üdvözöljünk néhány embert? A miniszteri titkár bólintott.

Egy kis előadás az érdekelteknek, gondolta Martine. Persze, hogy van még rá idejük, végül is ezért vannak itt. Nem azért, hogy a pénzt jóváhagyják, azt telefonon is el lehet intézni. Hanem hogy meg lehessen hívni a sajtót, akiknek az orra elé lehet dugni egy szociális minisztert, aki lehajol a szükséget szenvedőkhöz, levest eszik, lekezel a kábítószeresekkel, valamint teljes empátiával és odaadással meghallgatja őket. A sajtófőnök asszony intett a fotósoknak, hogy most fényképezhetnek. Jobban mondva, hogy örömmel venné, ha most készítenének néhány képet. A szociális miniszter felállt, begombolta a kabátját, és körülnézett a teremben. Martine gyanította, hogyan mérlegelheti a miniszter a lehetőségeit: a két idősebb pasas pont úgy nézett ki, mint az öregotthonok lakói általában, úgyhogy nehéz lenne velük elkészíteni a képet, amelyen a miniszter üdvözli a szerencsétlen narkóst vagy prostituáltat. A vérző kábítószeres meglehetősen kiszámíthatatlannak tűnt, és kissé túl sok is lett volna a jóból. De az asszony… Ő olyan, mint egy átlagos polgár, olyasvalaki, akivel bárki azonosulni tud és akinek bárki szívesen segítene, különösen, miután végighallgatta szívszaggató történetét. – Nem bánná, ha egy pillanatra ideülnék magához? – kérdezte kezét nyújtva a miniszter. A nő felpillantott rá. A miniszter bemutatkozott. – Pernille… – válaszolta az asszony, de a miniszter félbeszakította. – A keresztneve elég is lesz, Pernille. A sajtó is jelen van, tudja. Szívesen készítenének egy fotót, ha ön is beleegyezik. – Holmen – fejezte be az asszony a zsebkendőjébe szipogva. – Pernille Holmen. – Azzal az asztalra mutatott, amin egy kép feküdt, előtte egy mécsessel. – Azért vagyok itt, hogy megemlékezzek a fiamról. Lenne olyan kedves békén hagyni?

Martine ott maradt az asztal mellett, míg a miniszter és kísérete gyors visszavonulót fújt. Látta, hogy most a két öreggel próbálkoznak. – Sajnálom, ami Perrel történt – mondta Martine csendesen. Az asszony felpillantott rá. Az arca teljesen felpüffedt a sírástól. És a tablettáktól, gondolta Martine. – Ismerte Pert? – suttogta a nő. Martine alapvetően az igazságot részesítette előnyben. Még ha az jobban fájt is. Nem a neveltetése miatt, hanem mert már régen rájött, hogy hosszú távon sokkal könnyebbé teszi az ember életét. De hallotta a sírásba fúló hangban a könyörgést. Az elkeseredett kérést, hogy valaki végre ne csak azt szajkózza, hogy a fia mindössze egy narkomán robot volt, egy teher, amitől a társadalom szíves örömest szabadult meg. Hanem azt mondja, hogy Per olyan ember volt, akit ismert, aki a barátja volt, és hogy talán még kedvelte is. – Holmen asszony – mondta Martine és nyelt egyet. – Igen, ismertem Pert. Kedves fiú volt. Pernille Holmen némán pislogott. Megpróbált mosolyogni, de csak egy grimaszra futotta az erejéből. Végül sikerült elsuttognia egy köszönömöt, majd újra könnyek kezdtek csorogni az arcán. Martine látta, hogy a parancsnok neki integet az asztal mögül, mégis leült az asszony mellé. – A… a férjemet is elvették – suttogta Pernille Holmen. – Micsoda? – A rendőrség. Azt mondták, hogy ő tette. Amikor Martine elhagyta a nő asztalát, a magas, szőke rendőrtiszt járt a fejében. Annyira őszintének tűnt, amikor azt mondta, törődik velük. Érezte, hogy lassan elönti a harag. És egyszersmint össze is zavarodott. Mert nem igazán értette, miért ilyen dühös valakire, akit még csak nem is ismer. Az órára pillantott. Fél nyolc.

Harry hallevest főzött. Egy tasak Findus márkájú alapot felöntött tejjel, majd egy kevés halpudingot is adott hozzá. Mellé pedig egy bagettet. A hozzávalókat a Niaziban vásárolta, abban a kis csemegeboltban, amit alsó szomszédja, Ali működtetett a fivérével. A nappali asztalán lévő levesestányér mellett egy nagy pohárnyi víz állt. Egy CD-t tett a lejátszóba és feltekerte a hangerőt. Kiüríteni a fejét, a zenére és a levesre koncentrálni – ezenkívül semmi másra nem vágyott. Csak hangok és ízek. A tányér felénél és a harmadik számnál járt, amikor megszólalt a telefon. Hadd szóljon, gondolta. A nyolcadik csengetés után aztán felállt és lehalkította a zenét. – Harry! Astrid volt az. – Mit csinálsz? A nő hangja halk volt, mégis visszhangot vert. Harry úgy tippelte, hogy otthonról hívhatja a fürdőszobába zárkózva. – Eszem. És zenét hallgatok. – Hamarosan el kell intéznem valamit. A környékeden. Van valami terved az este hátralévő részére? – Igen. – Mégpedig? – Még több zene. – Hm. Ez úgy hangzik, mintha nem lenne kedved társasághoz. – Valahogy úgy. Csend. A nő felsóhajtott. – Szólj, ha esetleg meggondolnád magad. – Astrid? – Igen? – Nem miattad. Oké? Miattam. – Nem kell mentegetőznöd, Harry. Úgy értem, ne aggódj, nem hiszem, hogy ez bármelyikünk számára is életbevágóan fontos lenne, vagy ilyesmi. Csak arra gondoltam, hogy kellemes lenne. – Talán majd máskor.

– Például? – Egy másik alkalommal. – Egy egészen más alkalommal? – Valahogy úgy. – Oké. Én kedvellek téged, Harry. Ezt ne felejtsd el. Miután letették a kagylót, Harry a hirtelen beállt csendet hallgatta. Merthogy eléggé meglepődött. Miközben Astrid hívta, egy arc lebegett előtte. A meglepetést valójában nem az okozta, hogy egy arcot látott, hanem, hogy az nem Rakel arca volt. Mégcsak nem is Astridé. Visszazökkent a székre és úgy döntött, ezzel nem foglalkozik többet. Ugyanis ez azt jelentette, hogy az idő lassan tényleg elkezdte kifejteni gyógyító erejét és hogy Rakel lassan kikerül a rendszerből, és ez mégiscsak elég jó hír volt. Elég jó ahhoz, hogy ne akarja feleslegesen megbonyolítani a folyamatot. Felhangosította a lejátszót és kiürítette a fejét. Már a számlát is kifizette. A fogpiszkálót a hamutartó szélére fektette és az órájára nézett. Három perc múlva hét. A fegyvertáska a mellizmába vágott. Elővette a képet a belső zsebéből és egy utolsó pillantást vetett rá. Itt az idő. Az étteremben senki, még a szomszéd asztalnál ülő pár sem vett róla tudomást, amikor felállt és kiment a mosdóba. Bezárkózott az egyik fülkébe, egy percen keresztül várakozott, és közben igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy újra ellenőrizze, megtöltötte-e a pisztolyt. Ezt még Bobotól tanulta. Hogy ha az ember hozzászokik a luxushoz, hogy mindent többször ellenőrizzen, hanyaggá válik. A perc letelt. Kiment a ruhatárba, felvette a széldzsekit, a nyakába kötötte a piros kendőt, a sapkát pedig a fülére húzta. Azután kinyitotta az ajtót és kilépett a Karl Johans gatéra. Sietős léptekkel tartott az utca legmagasabb pontja felé. Nem mintha sietnie kellett volna, hanem mert megfigyelései szerint az

itteniek ezzel a sebességben közlekedtek. Ha az ember felveszi a tempót, akkor nem lóg ki. Elhaladt a lámpaoszlopra erősített szemetes mellett, amit az előző nap kiszemelt. Visszafelé abba dobja majd a fegyvert. A forgalmas sétálóutca kellős közepén. A rendőrség nyilvánvalóan meg fogja találni, de nem számít. A lényeg az, hogy az ő nyomára ne bukkanjanak rá. Már messziről hallotta a zenét. Néhány száz ember gyűlt össze félkör alakban a zenészek előtt, akik épp akkor fejeztek be egy számot, amikor odaért. A taps alatt a harangjáték biztosította róla, hogy pontosan érkezett. A félkörön belül, a banda felőli oldalon egy fekete üst lógott egy háromlábú állványról, mellette pedig ott állt a férfi a képről. Bár csak az utcai világítás és két fáklya fénye volt segítségére, de kétségtelenül ő volt az. Különösen, mivel az Üdvhadsereg egyenruháját és sapkáját viselte. Az énekes valamit belekiabált a mikrofonba, mire a közönség ujjongani és tapsolni kezdett. Amikor belevágtak a számba, felvillant egy vaku. Hangosan játszottak. Mielőtt lesújtott volna a pergődobra, a dobos jobb keze minden alkalommal a magasba lendült. Atlavírozott a tömegen, míg végül már csak három méter választotta el a férfitól. Megbizonyosodott róla, hogy tiszta-e a menekülési útvonala. Előtte két tinilány állt, fehér, rágógumi illatú leheletük ott gomolygott a fagyos levegőben. Alacsonyabbak voltak nála. Nem gondolt semmi különösre, nem is sietett. Csak tette, mindenféle felhajtás nélkül, amiért idejött: előhúzta a pisztolyt és előrenyújtotta a karját, ami nagyjából bő két méterre csökkentette a távolságot. Célzott. Az üst mellett álló férfi elmosódott és két figurává szakadt. Azután befejezte a célzást és a két alak újra egybeolvadt. – Egészségedre! – mondta Jon. A zene nyúlós rétestészta módjára áradt a hangszórókból.

– Egészségedre! – válaszolta Thea és szófogadóan Jon felé emelte vizespoharát. Miután ittak, egymást nézték, Jon pedig egy szót formált ajkaival: Szeretlek. A lány pironkodva sütötte le a szemét, de közben mosolygott. – Van egy kis ajándékom a számodra – mondta a férfi. – Valóban? – A hanglejtés játékos volt, szinte kacérkodó. Jon a zakója zsebébe nyúlt. A mobiltelefon alatt kitapogatta az ékszerésztől kapott kis műanyag dobozt. A szíve hevesebben kezdett verni. Atyaisten, mennyi örömmel várta és rettegte ezt az estét és ezt az órát. A mobiltelefon vibrálni kezdett. – Valami baj van? – kérdezte Thea. – Semmi, én csak… Bocsáss meg. Egy perc és visszajövök. A mosdóban elővette a telefont és megnézte a kijelzőjét. Azután sóhajtott és megnyomta a készülék zöld gombját. – Szia édes, hogy vagy? A hang vidáman csengett, mintha az imént valami nagyon vicceset hallott volna, ami rá emlékeztette, ezért felhívta. Teljesen spontán módon. Azonban a kijelző szerint már hat nem fogadott hívása volt. – Szia Ragnhild. – Olyan furcsa a hangod. Csak nem a… – A mosdóban vagyok. Egy étteremben. Theával vacsorázunk. Majd máskor beszélünk. – Mégis mikor? – Majd… máskor. Csend. – Értem. – Már fel kellett volna hívnom téged, Ragnhild. Van valami, amit el kell mondanom neked. Biztosan sejted, mi lehet az. – Visszatartotta a lélegzetét. – Te és én, ez így nem… – Jon? Szinte egyáltalán nem hallom, mit mondasz.

Jon kételkedett benne, hogy a nő igazat mond. – Nem mehetnék le hozzád holnap este? – kérdezte Ragnhild. – És akkor majd mindent elmagyarázol. – Holnap este nem leszek egyedül. Sem pedig más… – Akkor találkozzunk ebédidőben a Grand Hotelben. Elküldöm neked sms-ben a szobaszámot. – Ragnhild, nem… – Nem hallak. Hívj fel holnap, Jon! Vagyis inkább majd én hívlak, holnap egész nap megbeszéléseken fogok ülni. Ne kapcsold ki a telefonodat. És jó mulatást, édes! – Ragnhild? Jon a kijelzőre meredt. A nő letette. Kimehetne és visszahívhatná. Túl kell esnie rajta. Most, amikor végre belevágott. Ez lenne az egyedüli helyes megoldás. Az egyetlen okos megoldás. Megadni a kegyelemdöfést és eltávolítani az útból. Most egyenesen egymással szemben álltak, de úgy tűnt, mintha az Üdvhadsereg egyenruháját viselő férfi nem látta volna őt. Egyenletesen lélegzett, ujját a ravaszra csúsztatta és lassan hátrafelé húzta. És akkor végre találkozott a tekintetük. Neki pedig hirtelen azt jutott az eszébe, hogy a katona arca nem árult el sem meglepetést, sem ijedtséget vagy pánikot. Sőt, sokkal inkább a megértés fénye suhant át a tekintetén, mintha a pisztoly látványa választ adott volna valamire, amin épp töprengett. Azután dörrenés hallatszott. Ha a lövés pont egybeesett volna egy dobütéssel, akkor a zene talán teljesen elnyomta volna a hangot. Így azonban néhányan forgolódni kezdtek és a széldzsekis férfira meredtek. Valamint a pisztolyra. Azután pedig az Üdvhadsereg katonájára, akinek a sapkáján, közvetlenül a felirat „a” betűje alatt egy lyuk éktelenkedett. A férfi karját előrelendítve zuhant hanyatt, mint valami baba.

Harry összerázkódott a székben. Úgy tűnt, elaludt. A szobában csend volt. Vajon mi ébresztette fel? Hallgatózott, de csak a város egyenletes, halk és megnyugtató mormolását hallotta. Nem, volt valami más is. Igyekezett hegyezni a fülét. Meg is volt. A hang szinte alig hallatszott, de most, hogy végre rájött, hogy mi az, egyre határozottabb lett. Egy óra halk ketyegése. Harry továbbra is lehunyt szemmel ült. Azután hirtelen elöntötte a düh és még mielőtt meggondolhatta volna magát, beviharzott a hálószobába, kirántotta az éjjeliszekrény fiókját és megragadta Møller karóráját. Ezután kinyitotta az ablakot és minden erejét összeszedve kihajította az órát a sötétbe. Hallotta, hogy az óra először a szemben álló ház falához vágódik, azután pedig megpillantotta odalenn a jeges aszfalton. Becsukta az ablakot, visszament a szobába, elindította a zenét és feltekerte a hangerőt. Olyan hangosra, hogy a hangfal membránjai vibráltak a szeme előtt, a remegés finoman a dobhártyájába szúrt és a basszus megtöltötte a száját. A közönség a zenekar helyett immár a hóban fekvő férfira meredt. Az egyensapka elgurult és az énekes mikrofonállványa előtt állapodott meg. A zenekar nem vette észre, mi történt, játszottak tovább. A két lány, akik a legközelebb álltak a hóban fekvő alakhoz, hátrébb húzódott. Azután az egyikük sikoltozni kezdett. A szólista, aki eddig behunyt szemmel énekelt, felpillantott és rájött, hogy valami történt. Megfordult és észrevette a hóban fekvő férfit. Ide-oda rebbenő pillantásával egy biztonsági őrt, rendezőt vagy bárki olyat keresett, aki kézbeveszi a helyzetet. A zenekar egyre csak játszott, és mindenki arra várt, hogy majd másvalaki csinál valamit.

Azután mozgolódás támadt a tömeg közepén, és az emberek utat engedtek az előrefurakodó asszonynak: – Robert! A hang érdes és rekedtes volt, a nő pedig sápadt. Lyukas könyökű, vékony, fekete bőrkabátot viselt. Előrebotorkált az élettelen férfihez és térdre esett mellette: – Robert? Sovány kezét a férfi nyakához tette. Azután reszkető mutatóujját a zenekarra szegezte. – Fejezzétek már be, a rohadt életbe! A bandatagok elnémultak, egyik a másik után. – Meghal! Hívjanak orvost! Gyorsan! Visszacsúsztatta a kezét a férfi nyakára. Továbbra sem volt pulzusa. Olyan gyakran élte már ezt át. Néha minden rendbejön, de a legtöbbször nem. Összezavarodott. Hiszen ez nem lehet túladagolás, egy fiatalember az Üdvhadseregből csak nem szúrja magát? Havazni kezdett. A hópelyhek ráolvadtak a földön fekvő arcára, lehunyt szemére és félig nyitott szájára. Helyes fiú volt. A nő pedig arra gondolt, hogy nyugodt vonásaival pont olyan, mint a saját fia alvás közben. Azután pillantása a vékony, piros csíkra esett, ami a fiatalember fején lévő kicsi, fekete lyukból csordult végig a homlokán, majd a halántékán keresztül le a fülére. Végül erős kezek ragadták meg és tolták félre az útból, és egy férfi hajolt a fiatalember fölé. Még elkapott egy utolsó villanást az arcából, látta a lyukat és hirtelen, fájdalmas bizonyossággal hasított belé, hogy ugyanez a sors vár a saját fiára is. Gyorsan ment. De nem túlságosan. Nem menekült. Az előtte haladó hátakat figyelte. Talált valakit, aki egy kicsit gyorsabban haladt a többieknél, annak szegődött a nyomába. Senki sem próbálta megállítani. Persze, hogy nem. A pisztolydörrenés hátrálásra készteti az embereket. A fegyver látványa pedig

menekülésre. Ebben az esetben ráadásul a többség fel sem fogta, hogy mi történt. Az utolsó feladat. Hallotta, hogy a zenekar még mindig játszik. Havazni kezdett. Nagyszerű, az emberek így még inkább lefelé irányítják a pillantásukat, hogy védjék a szemüket. Néhány száz méterrel távolabb megpillantotta a vasútállomás sárga épületét. Újra az az ismerős érzése támadt, hogy minden csak úgy történik körülötte, hogy semmi baja nem eshet, hogy a szerb T-55-ös harckocsi csupán egy lomha vasóriás, vak és süket, és hogy a városában minden újra a helyén áll majd, amikor hazaérkezik. Valaki elállta a helyet, ahová a pisztolyt akarta dobni. A kék edzőcipőt leszámítva az illető ruhája újnak és divatosnak tűnt. Az arca azonban cserzett volt és barnára égett, akár egy kovácsé. És nem úgy nézett ki, mint aki hamarosan odébbáll, ugyanis a jobb karját teljes egészében elnyelte a zöld szemetes nyílása. Anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna, az órájára nézett. Két perc telt el a lövés óta, a vonat pedig tizenegy perc múlva indul. És a fegyver még mindig nála van. Elhaladt a szemetes mellett és folytatta az utat az étteremhez. Az egyik szembejövő rábámult, de nem fordult utána, amikor elhagyták egymást. Az étterem ajtajához ment és benyitott. A ruhatárban egy anya hajolt a kisfia fölé és a gyerek kabátjának cipzárjával bajlódott. Egyikük sem nézett rá. A barna teveszőr kabát ott lógott, ahol hagyta, a bőrönd pedig alatta állt. Mindkettőt magával vitte a férfimosdóba és bezárkózott az egyik fülkébe. Levette a széldzsekit, a sapkát a zsebébe gyűrte és felvette a kabátját. Bár a helyiségnek nem volt ablaka, így is behallatszott a sziréna hangja. Méghozzá több szirénáé. Körülnézett. Meg kell szabadulnia a pisztolytól. Nem volt túl sok lehetősége. Fellépett a vécé ülőkéjére, felnyújtózkodott a falban

lévő szellőzőnyíláshoz és megpróbálta bepréselni a pisztolyt, de rács volt a belső oldalán. Visszahuppant a padlóra. A légzése kezdett elnehezülni és melege is volt. Még nyolc perc a vonat indulásáig. Természetesen mehet egy későbbivel is, a helyzet egyáltalán nem válságos. A problémát inkább az jelentette, hogy már kilenc perc eltelt és ő még nem szabadult meg a fegyvertől, pedig a nő mindig azt hangsúlyozta, hogy a négy perc fölötti időtartam már elfogadhatatlan kockázattal egyenlő. Persze, egyszerűen a mosdó padlóján is hagyhatná a pisztolyt, de a munka egyik alapelve az volt, hogy a fegyvert nem találhatják meg azelőtt, míg ő maga biztonságban nincs. Kiment a fülkéből és odalépett a mosdókagylóhoz. Kezet mosott, miközben pillantása az üres helyiséget vizslatta. Upomoc!15 Tekintete megtorpant a kagyló fölötti szappantartón. Jon és Thea egymást szorosan átölelve hagyták el a Torggatán lévő éttermet. Thea felsikoltott, amikor megcsúszott a sétálóutca alattomos, friss hóval borított jegén. Csaknem Jont is magával rántotta, de a férfi az utolsó pillanatban mindkettőjüket megmentette az eleséstől. A lány nevetése finoman csilingelt a fülében. – Igent mondtál! – ordította az ég felé és érezte, ahogy a hópelyhek elolvadnak az arcán. – Igent mondtál! Sziréna hasította át az éjszakát. Méghozzá több sziréna. A hang a Karl Johans gate irányából jött. – Odamegyünk megnézni, mi az? – kérdezte Jon és megragadta a lány kezét. – Ne, Jon – mondta Thea a homlokát ráncolva. – De, menjünk!

15

A segítség!

Thea a földnek feszítette a lábát, de a sima felületű cipősarkak nem találtak fogást a jégen. – Ne, Jon! De Jon csak nevetett és maga után húzta a lányt, mint valami szánkót. – Ne, azt mondtam, hogy nem! Thea hangjának csengése azonnal megállította Jont. Meghökkenve nézett a lányra. Az felsóhajtott. – Nem akarok semmiféle tüzet látni épp most. Haza akarok menni lefeküdni. Veled együtt. Jon hosszasan nézte. – Olyan boldog vagyok, Thea. Annyira boldoggá tettél. Nem hallotta, hogy Thea válaszolt-e valamit, mert a lány az ő kabátjába rejtette arcát.

MÁSODIK RÉSZ A MEGVÁTÓ Kilencedik fejezet December 16., szerda. Hó Az Egertorgeten szállingózó havat sárgára festették a rendőrség fényszórói. Harry és Halvorsen a Három testvér bár előtt állt és a rendőrségi kordonok előtt tolakodó bámészkodókat és sajtósokat nézték. Harry kivette a cigarettát a szájából és heves köhögésbe kezdett. – Nahát, mennyi sajtos – jegyezte meg utána. – Elég gyorsan ideértek – bólintott Halvorsen. – Végül is csak egy köpésre vagyunk az irodáiktól. – Zsíros falat. Gyilkosság a karácsonyi forgatag kellős közepén, Olsø legismertebb utcájában. Méghozzá olyan áldozattal, aki aztán igazán szem előtt volt: az Üdvhadsereg üstje mellett álló pasas. Miközben egy ismert zenekar játszik. Mi egyebet kívánhatnának még? – Egy interjút Harry Holétól, az ismert nyomozótól? – Egyelőre itt megállunk – mondta Harry. – Megvan a gyilkosság időpontja? – Néhány perccel hét után történt. Harry az órájára pillantott. – Vagyis majdnem egy órával ezelőtt. Miért nem értesítettek korábban?

– Nem tudom. Engem az új főnök hívott fel nem sokkal fél nyolc előtt. Azt hittem, hogy már itt leszel, mire ideérek… – Ezek szerint saját döntésed alapján hívtál fel? – Végül is te vagy a főtiszt. – Végül is – morogta Harry és a földre hajította a cigarettát, amit azonnal elnyelt a latyakosra taposott hótakaró. – Hamarosan az összes technikai nyom fél méter hó alá kerül – jegyezte meg Halvorsen. – Jellemző. – Nem lesz itt semmiféle nyom. Ebben a pillanatban Beate lépett oda hozzájuk. Szőke haját hó borította. Ujjai között egy kicsi műanyag tasakot tartott, amiben egy üres töltényhüvely volt. – Tévedés – vigyorgott Halvorsen győzedelmesen Harryra. – Kilenc milliméteres – vágott egy grimaszt Beate. – A legelterjedtebb lőszer, ami létezik. És összesen ennyi nyomunk van. – Felejtse el, hogy mijük van vagy nincs – mondta Harry. – Mi volt a legelső benyomása? Ne gondolkodjon, hanem beszéljen! Beate elmosolyodott. Már ismerte Harryt. Első a megérzés, csak azután jöhetnek a tények. Mert a tényekhez a megérzéseken át vezet az út. A tetthely pedig mindig sok olyan információval szolgál, ami csak megérzésként jelentkezik, mert az agy nem tudja azonnal szavakba önteni. – Hát, túl sok minden nincsen. Az Egertorget Oslo legforgalmasabb helye, következésképpen a helyszín extrém módon szennyezett, hiába értünk ide húsz perccel a férfi meggyilkolása után. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy professzionális munkáról van szó. Az orvos még vizsgálja az áldozatot, de úgy tűnik, egyetlen golyó végzett vele. Egyenesen a homlokába. Egy profi. Igen, ez a megérzésem. – Megérzések alapján dolgoznak, főtiszt?

Mindhárman a hátuk mögül érkező hang felé fordultak. Gunnar Hagen volt az. Zöld katonai dzsekit és fekete gyapjúsapkát viselt. Szája sarkában mosoly derengett. – Mindent megpróbálunk, ami működik, főnök – válaszolta Harry. – Mi szél hozta ide? – Nem ez a tetthely? – Olyasmi. – Hallottam, hogy Bjarne Møller inkább az irodát részesítette előnyben. Én személy szerint azt vallom, hogy egy vezetőnek is mindig ott kell lennie a frontvonalban. Több lövést is leadtak, Halvorsen? Halvorsen összerezzent: – A tanúk szerint, akiket kihallgattunk, nem. Hagen az ujjait mozgatta a kesztyűjében. – Személyleírás? – Egy férfi – Halvorsen pillantása Hagen és Harry között cikázott. – Egyelőre ennyit tudunk. Az emberek a zenekart nézték, ráadásul az egész nagyon gyorsan történt. Hagen felhorkantott. – Egy ekkora tömegben csak látta valaki, hogy ki lőtt! – Ezt gondolná az ember – válaszolta Halvorsen. – De egyelőre még azt sem tudjuk pontosan, hogy hol állt az elkövető. – Értem. – Hagen szája sarkában ismét felvillant a parányi mosoly. – Pontosan szemben állt az áldozattal – vetette közbe Harry. – A távolság legfeljebb két méter volt. – Valóban? – Hagen és a másik kettő Harry felé fordult. – A gyilkosunk nagyon jól tudta, hogy ha az ember kis kaliberű fegyverrel akar megölni valakit, akkor a fejére kell céloznia – magyarázta Harry. – Mivel mindössze egy lövést adott le, biztos volt a végeredményben. Vagyis vagy olyan közel állt az áldozathoz, hogy látta a lyukat a homlokán, vagy tudta magáról, hogy nem hibázik. Az áldozat ruháinak vizsgálatakor

valószínűleg találnak majd a lövésből származó finom lerakódást, ami alátámasztja, amit mondok. Maximum két méter. – Másfél – mondta Beate. – A legtöbb pisztoly jobb oldalra dobja ki az üres töltényhüvelyt, ha nem is túl messzire. A hüvelyt az áldozattól egészen pontosan száznegyvenhat centiméter távolságra találtuk meg a hóba süppedve. Ezenkívül a holttestnek megperzselődött gyapjúszálak voltak a kabátja gallérján. Harry Beatera nézett. Elsősorban nem azt a képességét értékelte nagyra, hogy minden egyes valaha látott arcot megjegyez, hanem az intelligenciáját és a lelkiismeretességét. Valamint azt a tántoríthatatlan meggyőződését, amit mellesleg maga is osztott: hogy a munka, amit csinálnak, fontos. Hagen a hóban toporgott. – Szép munka, Lønn. De ki a fene lő le egy tisztet az Üdvhadsereg soraiból? – Nem volt tiszt – helyesbített Halvorsen. – Csak közönséges katona. A tisztek állandó alkalmazottak, míg a katonák önkéntesek vagy szerződéses alapon dolgoznak. – Felcsapta jegyzetfüzetét. – Robert Karlsen. Huszonkilenc éves. Nőtlen, gyermektelen. – De úgy tűnik, ellensége az volt – mondta Hagen. – Vagy más a véleménye, Lønn? Beate nem Hagent, hanem Harryt nézte, miközben válaszolt: – Elképzelhető, hogy nem ez a konkrét személy volt a célpont. – Nem? – mosolygott Hagen. – Akkor ki más lehetett volna? – Esetleg maga az Üdvhadsereg. – És hogy jutott erre a feltételezésre? Beate megvonta a vállát. – Ellentétes álláspontok – szólt közbe Halvorsen. – Homoszexualitás. Női lelkészek. Abortusz. Lehetett akár valami fanatikus is…

– Látom, az elmélettel nincs baj – jegyezte meg Hagen. – Lássuk a holttestet. Beate és Halvorsen is kérdő tekintettel nézett Harryra, aki végül Beatenak intett. – Anyám – nyögte Halvorsen, amikor Hagen és Beate eltűntek. – Mostantól a főnök maga akarja vezetni a nyomozásokat? Harry elgondolkodva dörgölte az állát, miközben a kordon felé nézegetett, ahol a fotósok vakui fel-felvillantak a téli sötétségben. – Profi – mondta. – Mi? – Beate szerint a tettes profi. Akkor induljunk ki ebből. Mi az első, amit egy profi a gyilkosság után tesz? – Menekül? – Nem feltétlenül. Ellenben mindenképpen megszabadul mindentől, ami a gyilkossággal kapcsolatba hozhatja. – A gyilkos fegyvertől. – Pontosan. Azt akarom, hogy az összes konténert, szemeskukát és hátsó udvart fésüljétek át az Egertorg körül öt háztömbnyi körzetben. Most. Amennyiben szükséges, szerezz embereket az ügyeletről. – Rendben. – Ezenkívül gyűjtsétek be környék összes biztonsági kamerával felszerelt üzletéből a gyilkosság időpontjában és annak környékén készült videofelvételeket. – Erre ráállítom Skarrét. – És még valami. A Dagbladet a koncertek egyik társszervezője és természetesen tudósítanak is róluk. Nézz utána, hogy a fotósuk készített-e képet a közönségről. – Természetesen. Erre már én is gondoltam. – Küldd fel a fotókat Beatenek, hogy vessen rájuk egy pillantást. Továbbá az összes nyomozót kérem holnap reggel tízre a tárgyalóba. Körbeszólsz? – Aha.

– Hol van Li és Li? – A tanúkat hallgatják ki a kapitányságon. Néhány lány közvetlenül a tettes mellett állt, amikor lőtt. – Oké. Kérd meg Olát, hogy szerezzen egy listát az áldozat rokonairól és barátairól. Először nézzük meg, hátha van valami nyilvánvaló indíték ebben a körben. – Azt hittem, szerinted is profiról van szó. – Meg kell próbálnunk egyszerre több gondolatot is a fejünkben tartani, Halvorsen. És azzal kezdjük, amelyik esetében látunk némi fényt az alagút végén. A család és a barátok rendszerint könnyen megtalálhatóak. És tízből nyolc gyilkosság esetében az elkövető… – ...az áldozat közvetlen környezetéből kerül ki – sóhajtotta Halvorsen. Beszélgetésüket félbeszakította, hogy valaki Harry nevét kiabálta. Még időben megfordultak ahhoz, hogy lássák, amint a sajtósok hada feléjük igyekszik a hófúvásban. – A show el is kezdődött – állapította meg Harry. – Irányítsd őket Hagenhez. Én leléptem a kapitányságra. A bőröndjét már átnézték, s most épp a biztonsági ellenőrzésre igyekezett. Fel volt dobva. Letudta az utolsó munkát. Olyan jó hangulatban volt, hogy úgy döntött, hogy kipróbálja a jegytesztet. A nő a biztonsági ellenőrzésnél csak a fejét rázta, amikor előhúzta a kék borítékot a belső zsebéből, hogy megmutassa a jegyét. – Mobiltelefon? – tudakolta a nő norvégul. – No. – Letette a jegyet tartalmazó borítékot a röntgenkészülék és a biztonsági ajtó közé a pultra, hogy levehesse a teveszőr kabátot. Ekkor vette észre, hogy a piros kendő még mindig a nyakában van, levette és a zsebébe dugta. Betette a kabátot egy kosárba, amit az őr nyújtott oda neki és két egyenruhás biztonsági tiszt pillantásának kereszttüzében átment a fémkereső

kapun. Az őrrel együtt, aki szakadatlanul az átvilágított kabátra meredt a monitoron és a szalag végén álló két emberrel együtt összesen öt személyt számolt össze, akiknek nincs más tennivalójuk, mint hogy azt ellenőrizzék, hogy nincs-e nála valami, amit fegyverként használhatna a repülőgép fedélzetén. A kapu másik oldalán visszavette a kabátját, majd visszament, hogy elhozza a repülőjegyét, ami még a pulton feküdt. Senki sem tartóztatta fel, amikor elment az őrök mellett. Ezek szerint ennyire egyszerű lenne egy késpengét a jegy borítékjába csúsztatva felcsempészni a gépre. Belépett az indulási csarnokba. Az első meglepetés a hatalmas panorámaablakból nyíló kilátás volt. Merthogy semmiféle kilátás nem volt, ugyanis a hó fehér függönye mindent eltakart előle. Martine előrehajolva próbált kilátni a kormány mögül, miközben az ablaktörlők folyamatosan söpörték a havat a szélvédőről. – A miniszter pozitívnak tűnt – összegezte David Eckhoff elégedetten. – Nagyon is pozitívnak. – Ugyan már, hiszen ezt előre tudtad – mondta Martine. – Ezek az emberek nem jönnek el csak úgy egy leves miatt és hívnak sajtósokat, ha nemet akarnak mondani valakinek. Újból meg akarják választatni magukat. – Persze – sóhajtotta Eckhoff. – Újból meg akarják választatni magukat. – Kinézett az ablakon. – Klassz srác ez a Rikard, nem igaz? – Már megint önmagadat ismételgeted, apa. – Csak egy kis útmutatásra van szüksége és tényleg nagyon jó emberünk válhat belőle. Martine lekanyarodott a központ alatti mélygarázshoz, megnyomta a távirányítót, mire az acél kapu zörögve felnyílt. A szöges gumiabroncsok megcsikordultak az üres parkoló betonpadlóján.

Az egyik mennyezeti lámpa alatt, a parancsnok kék Volvója mellett a kezeslábasba és kesztyűbe öltözött Rikard állt. A lány mégsem őt nézte. Hanem a mellette ácsorgó magas, szőke férfit, akit azonnal felismert. Leparkolt a Volvo mellett, de a kocsiban maradt és a táskájában kezdett kotorászni. Az apja kiszállt a kocsiból. Az ajtó nyitva maradt, így aztán Martine is jól hallotta a rendőr hangját: – Eckhoff? – a nevet visszaverték a csupasz falak. – Így van. Segíthetek valamiben, fiatalember? Martine jól ismerte apjának ezt a hangját. A barátságos, ám tekintélyes parancsnoki hangot. – Harry Hole főtiszt vagyok az oslói rendőrségtől. Az egyik alkalmazottjukról lenne szó. Robert… Martine magán érezte a rendőr tekintetét, miközben kiszállt az autóból. – … Karlsen – tette gyorsan hozzá Hole és visszafordult a parancsnokhoz. – Robert az egyik testvérünk – mondta David Eckhoff. – Kérem? – Jobban szeretjük családtagokként kezelni kollégáinkat. – Értem. Ez esetben sajnos egy, a családban történt halálesetről kell tájékoztatnom, Eckhoff. Martine érezte, ahogy a mellkasát összeszorítja valami. A rendőrtiszt várt, mintha hagyni akarta volna, hogy előbb megemésszék a hallottakat, majd folytatta: – Robert Karlsent este hétkor lelőtték az Egertorgeten. – Jóságos ég! – kiáltott föl döbbenten az apja. – Hogyan történt? – Csak annyit tudunk, hogy a tömegből egy ismeretlen személy egy lövést adott le rá, majd eltűnt. Az apja hitetlenkedve rázta a fejét. – De… azt mondja, hogy hét órakor? Akkor miért… miért nem értesítettek korábban?

– Azért, mert a megszokott eljárás szerint az ilyen ügyekben először a hozzátartozókat értesítjük. De sajnos, nem sikerült elérnünk őket. Tárgyilagos és türelmes válaszából Martine kivette, hogy a férfi hozzá van szokva ahhoz, hogy az emberek hasonlóan irreleváns kérdésekkel reagálnak az ilyen hírekre. – Értem – mondta Eckhoff, majd felfújta az arcát és elgondolkodva engedte ki a levegőt. – Robert szülei már nem Norvégiában élnek. A bátyját, Jont sem sikerült elérniük? – Nincs otthon és a mobilját sem veszi föl. Valaki azt tanácsolta, hogy nézzem meg, hátha itt ül a főhadiszálláson és túlórázik. De csak ezt a fiatalembert találtam itt – intett Rikard felé, aki úgy állt ott, mint egy üveges tekintetű, bánatos gorilla, hatalmas kesztyűben végződő karja ernyedten lógott a teste mellett és izzadságcseppek gyöngyöztek kékesfekete árnyalatú felső ajkán. – Van esetleg valami ötletük, hogy hol találhatom meg a bátyját? – kérdezte a rendőr. Martine és az apja tanácstalanul egymásra néztek, majd a fejüket rázták. – És azzal kapcsolatban, hogy ki akarhatta Robert Karlsen halálát? Újabb fejrázás. – Jó. Akkor így már maguk is értesültek róla. Most sietnem kell, de holnap visszajönnék, hogy feltegyek néhány kérdést. – Magától értetődik, főtiszt – bólintott a parancsnok és kihúzta magát. – De mielőtt elmegy, szeretnék még néhány részletet tudni a történtekről. – Nézzen utána a teletexten. Nekem rohannom kell. Martine látta, hogy az apja arcszíne megváltozik, úgyhogy gyorsan odafordult a rendőrtiszthez és elcsípte a pillantását. – Sajnálom – mondta a férfi. – A nyomozásnak ebben a szakaszában az idő nagyon fontos tényező.

– Próbálja… nézze meg a húgomnál, Thea Nilsennél. – Mind a hárman Rikard felé fordultak. A férfi nyelt egyet. – A hadsereg bérházában lakik a Gøteborggatán. A rendőr bólintott. Már majdnem elindult, aztán hirtelen mégis Eckhoffhoz fordult. – Miért nem élnek már a szüleik Norvégiában? – Hosszú történet. Elszakadtak. – Elszakadtak? – Elvesztették a hitüket. Azok, akik kvázi a hadseregben nőttek fel, gyakran nehezen élik meg, amikor egy másik utat választanak. Martine az apját figyelte. De még ő, a saját lánya sem volt képes hazugság nyomára lelni a parancsnok rezzenéstelen arcán. A rendőr megfordult, ő pedig érezte, ahogy az első könnycseppek gyülekezni kezdenek a szemében. Amikor a férfi léptei elhaltak, Rikard megköszörülte a torkát: – A lecserélt gumikat betettem a csomagtartóba. Amikor a közlemény elhangzott az oslói repülőtér hangosbemondóján, már rég sejtette, hogy ez fog történni: – Due the weather conditions, the airport has been temporarily closed.16 Semmi vész, mondta magának, pont úgy, mint egy órával ezelőtt, amikor bemondták, hogy a hóesés miatt a járata késni fog. Az utasok tovább várakoztak, a repülőgépeket pedig lassan teljesen belepte a hó. Önkéntelenül is a személyzet egyenruháját viselőket keresett tekintetével. És amikor a 42-es kapu pultja mögött álló, kékruhás nő felemelte a mikrofont, már az arckifejezésén látta, hogy a zágrábi repülőgépet törölték. És hogy 16

Az időjárásra való tekintettel a repülőteret átmenetileg lezárjuk.

sajnálja. Azt mondta be, hogy a repülőgép másnap délelőtt 1ø.4økor fog indulni. Az utazóközönség egy emberként nyögött fel. Végül a nő csicseregve tájékoztatta őket arról is, hogy az átszálló, valamint a retúrjeggyel rendelkező utasokat a társaság vonattal visszaszállítja Oslóba, és a SAS Hotelben biztosítanak szállást a számukra. Semmi vész, gondolta újból, amikor a vonat átsüvített az éjfekete tájon. Oslo előtt csak egy helyen állt meg, egy maroknyi ház mellett a hófödte földek szélén. A peron egyik padja alatt egy kutya gubbasztott vacogva, miközben a hó végigsöpört a lámpák fényén. Tintóra emlékeztette, arra a gazdátlan, játékos kutyára, ami gyerekkorában Vukováron folyton a környékükön sertepertélt. Grigori és néhány korukbeli fiú nyakörvet adtak rá, amin ez állt: Név: Tinto. Tulajdonos: Svi. Mi mindannyian. És tényleg senki nem akarta Tintót bántani. Senki. De néha ez nem volt elég. A vonat hosszan felnyögött és újra kisuhantak a hóviharba. Amíg Thea az ajtóhoz ment, Jon a szoba egyik sarkába húzódott, ahol a bejárati ajtóból nem vehették észre. Thea szomszédjának, Emmának a hangja hallatszott be: – Ne haragudj, Thea, de úgy tűnik, hogy ennek az úrnak nagyon fontos lenne, hogy elérje Jon Karlsent. – Jont? Egy férfihang: – Igen. Úgy értesültem, hogy talán ezen a címen megtalálom. Thea Nilsennél. A lenti kapucsengőn nem volt kitéve a neve, de ez a hölgy volt szíves segíteni nekem. – Jont itt? Nem tudom, honnan… – A rendőrségtől jöttem. Harry Holénak hívnak. Jon öccséről lenne szó. – Robertről? Jon az ajtóhoz lépett. A lépcsőházban egy vele egy magas, szőke, kékszemű férfi állt.

– Valami hülyeséget csinált? – kérdezte, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a szomszédot, aki lábujjhegyen állva leskelődött a rendőrtiszt válla fölött. – Azt nem tudjuk – válaszolta a férfi. – Bemehetek? – Tessék – mondta Thea. A rendőr belépett, és behúzta az ajtót a csalódott szomszéd előtt. – Attól tartok, hogy rossz hírt kell közölnöm. Talán jobb lenne, ha leülnének. A nappaliban álló asztal körül ültek le. Amikor a rendőr elmondta, mi történt, Jon úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna és reflexszerűen előrehajolt. – Halott? – hallotta Thea suttogását. – Robert? A rendőr megköszörülte a torkát és folytatta. A szavai sötét, titokzatos, szinte felfoghatatlan hullámokban jutottak el Jon tudatához. Mialatt a férfi beszámolt a körülményekről, egyetlen pontra szegezte tekintetét. Thea félig szétnyílt, csillogó, nedves, vörös ajkaira. A lélegzete gyors volt és szaggatott. Jon észre sem vette, hogy a rendőr befejezte, csak amikor Thea hangját meghallotta: – Jon? Kérdezett tőled valamit. – Elnézést. Én… Megismételné? – Tudom, hogy ez most nagyon nehéz magának, de arra lennék kíváncsi, tud-e olyasvalakiről, aki az öccse halálát kívánhatta? – Robertét? – Jon úgy érezte, mintha minden lassított felvételen zajlana körülötte, beleértve a saját fejrázását is. – Értem – mondta a nyomozó, anélkül, hogy bármit is feljegyzett volna az előtte fekvő jegyzetfüzetbe. – Volt esetleg valami a munkájában vagy a magánéletében, ami miatt ellenségekre tehetett szert? Jon hallotta saját zavarodott nevetését.

– Robert az Üdvhadsereg katonája volt – mondta. – A mi ellenségünk a szegénység. Mind anyagi, mind lelki értelemben. Emiatt viszonylag ritkán ölnek meg bennünket. – Hm. És ami a magáéletét illeti? – Amit az előbb mondtam, az mind a munkára, mind a magánéletre érvényes. A rendőr várt. – Robert kedves volt – mondta Jon és érezte, hogy a hangja kezdi megadni magát. – Lojális. Mindenki szerette az öcsémet. Ő… – a hangja elcsuklott. A rendőr pillantása bejárta a szobát. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, de várt. És csak várt. Jon pedig csak nyelt és nyelt. – Néha egy kissé vad volt. Egy kicsit… impulzív. Egyesek szerint, olykor kissé cinikus. De Robert a lelke mélyén teljesen ártalmatlan fiú volt. A rendőr Thea felé fordult és lepillantott a jegyzetfüzetre. – Ha jól értettem, maga Thea Nilsen, Rikard Nilsen húga. Magának is ez a véleménye? Thea megvonta a vállát. – Nem ismertem olyan jól Robertet. Ő… – A lány keresztbe fonta maga előtt a karját és igyekezett elkerülni Jon pillantását. – Amennyire én tudom, soha nem ártott senkinek. – Említett Robert olyasmit, amiből arra lehet következtetni, hogy esetleg konfliktusba keveredett valakivel? Jon olyan hevesen rázta a fejét, mintha a lelke mélyén lenne valami, amitől szeretne megszabadulni. Robert meghalt. Halott. – Tartozott valakinek pénzzel? – Nem. De igen, nekem. Egy kevéssel. – Biztos benne, hogy másnak nem tartozott? – Hogy érti ezt? – Használt Robert kábítószert? Jon hitetlenkedve meredt a rendőrre.

– Egyáltalán nem. – Hogyhogy ennyire biztos ebben? Ez nem mindig olyan… – Drogosokkal is foglalkozunk. Ismerjük a jeleket. És Robert nem élt semmi ilyesmivel. Így már rendben? A férfi bólintott és feljegyzett valamit. – Sajnálom, de fel kell tennünk ezt a kérdést is. Természetesen nem hagyhatjuk ki a számításból azt a lehetőséget sem, hogy egy elmebeteg lövöldözött, Robert pedig teljesen véletlenszerűen lett az áldozata. Illetve az is elképzelhető, hogy a gyilkosság a szervezetük ellen irányult – hiszen mi más szimbolizálhatná jobban az Üdvhadsereget, mint a saját katonája az Egertorgeten a karácsonyi üst mellett. Tudnak bármiről, ami esetleg alátámaszthatná az utóbbi elképzelést? A két fiatal szinkronban rázta a fejét. – Köszönöm a segítséget. – A nyomozó a zsebébe dugta a noteszt és felállt. – Nem sikerült megszereznünk a szüleik elérhetőségét… – Gondoskodom róla, hogy megkapják – mondta Jon, miközben üres tekintettel bámult maga elé. – Egészen biztosak benne? – Miben? – Hogy Robert az. – Attól tartok, hogy igen. – És egyúttal ez az egyetlen, amiben biztosak – szólalt meg hirtelen Thea. – Ezenkívül nem tudnak semmit. A rendőr megtorpant az ajtó előtt és elgondolkodott. – Azt hiszem, ez eléggé precízen összefoglalja a helyzetet – mondta végül. Éjjel kettőkor abbamaradt a havazás. A város fölött vastag fekete függönyként lógó felhők szétnyíltak és a hatalmas, sárga hold kilépett a színre. A kitisztult ég alatt lezuhant a hőmérséklet és a házfalak újból recsegni és nyikorogni kezdtek.

Tizedik fejezet December 17., csütörtök. A kételkedő Hét nappal karácsony előtt a hideg vaskesztyű módjára szorult az emberek köré, akik sietősen és szótlanul mozogtak Oslo utcáin, és csak arra figyeltek, hogy mihamarabb célba érjenek és végre kiszabaduljanak a jeges marokból. Harry a kapitányság tárgyalójában ült, Beate csüggesztő beszámolóját hallgatta, és az előtte fekvő napilapokat piszkálta. Mindegyik a címlapon hozta le a gyilkosságot és mindegyikben ugyanaz a szemcsés kép szerepelt az egertorgeti téli sötétségről. Belül pedig két-három oldal, teli találgatásokkal. A VG-nek és a Dagbladetnek néhány baráttal és ismerőssel folytatott véletlenszerű beszélgetés alapján sikerült összedobnia valamit, amit némi jóindulattal akár Robert Karlsen portréjának is lehetett volna nevezni. „Kedves fickó volt.” „Mindig lehetett rá számítani.” „Tragikus.” Harry alaposan áttanulmányozta őket, de egyikben sem talált semmi használhatót. Egyetlen újság sem érte utol a szülőket és mindössze az Aftenpostennek sikerült megkaparintania Jontól egy kommentárt: „Érthetetlen”, állt a kép alatt, ami egy összezavarodott tekintetű, kócos fiút ábrázolt a gøteborggatai bérház előtt. A cikk egy régi ismerős, Roger Gjendem tollából származott. Harry a farmerjén lévő szakadáson keresztül megvakarta a combját és azon tűnődött, hogy hosszú szárú alsónadrágot kellett volna felvennie. Amikor fél nyolckor beért a kapitányságra, bement Hagenhez és megérdeklődte, ki vezeti majd a nyomozást. Hagen végigmérte és azt válaszolta, hogy a bűnügyi igazgatóval úgy döntöttek, Harryt bízzák meg vele. Egyelőre. Harry nem óhajtott elmélyülni abban, mit is takar az „egyelőre”, úgyhogy csak bólintott és elhagyta a szobát.

A gyilkossági csoport tizenkét nyomozója Beate Lønnel és Gunnar Hagennel kiegészülve, aki csupán „mindent figyelemmel akart kísérni”, tíz órakor kezdte a megbeszélést. És Thea Nilsen előző esti helyzetértékelése mindeddig jottányit sem változott. Először is, nem volt egyetlen tanújuk sem. Az Egertorgeten tartózkodók közül senki nem látott semmi érdemlegeset. Bár a környéken lévő biztonsági kamerák felvételeinek átnézésével még nem végeztek, ezidáig egyetlen használható kockát sem találtak. A Karl Johans gate üzleteinek és éttermeinek az alkalmazottai sem vettek észre semmi különöset és egyetlen más tanú sem jelentkezett. Beate, akinek tegnap késő este a Dagbladettől átküldték a közönségről készült képeket, arról számolt be, hogy sem a mosolygó tinilányok csoportjairól készült viszonylag közelieken, sem a tömegről lőtt, durván szemcsés képeken nem tudta kivenni az arcvonásokat. Megpróbálta kinagyítani a kivágásokat, amelyek a Robert Karlsennel szemben állókról készültek, de ezeken sem fedezett fel semmiféle fegyvert vagy egyebet, ami alapján a keresett személyt azonosítani tudták volna. Másodszor pedig semmi egyéb technikai nyomuk nem volt, azt leszámítva, hogy a ballisztikai szakemberek megerősítették: a Robert Karlsen fejében talált lövedék valóban a helyszínen talált töltényhüvelyhez tartozik. Harmadszor pedig nem volt indítékuk. Beate Lønn végzett, Harry pedig átadta a szót Magnus Skarrénak. – Reggel beszéltem a Kirkeveien lévő Fretex üzlet vezetőjével, ahol Robert Karlsen dolgozott – vágott bele az „r” hangokkal hadilábon álló Skarre. – A hölgy teljesen össze volt törve és azt mondta, hogy Robertet mindenki kedvelte, elbűvölő, mindig jókedvű pasas volt. Bár egy kissé kiszámíthatatlan. Néha

egyszerűen nem jelent meg a munkahelyén, és ilyesmi. Azt viszont nem tudja elképzelni, hogy ellenségei lettek volna. – Akikkel én beszéltem, azok is ugyanezt mondták – bólintott Halvorsen. Gunnar Hagen az egész szeánsz alatt a tarkója mögé kulcsolt kezekkel ült és várakozásteli mosollyal a szája sarkában figyelte Harryt, mintha valami bűvészshow nézője lenne és arra várna, hogy Harry előhúzza a nyulat a kalapból. Csakhogy a kalapban semmi nem volt. Csak a szokásos lakók. Az elméletek. – Valami ötlet? – kérdezte Harry hangosan. – Gyerünk, emberek, itt a lehetőség, hogy kipréseljétek magatokból a legvadabb elképzeléseket is, mert ha a megbeszélésnek vége, visszavonom az engedélyt. – Fényes nappal lepuffantani valakit a nyílt színen – kezdte Skarre. – Csak egy üzletág van, ahol így intézik az ilyesmit. Ez egy profin végrehajtott kivégzés volt, hogy ráijesszenek a többiekre vagy megfenyegessék azokat, akik nem fizették ki a drogtartozásaikat. – Na, igen – mondta Harry. – Viszont a beépített nyomozóink közül senki még csak nem is hallott Robert Karlsenról. Teljesen tiszta, a bűnügyi nyilvántartásban sincs róla semmi. Hallott már bármelyikőtök olyan kábítószeresről, akinek egy vasa sincs és még soha nem varrták be semmiért? – Ráadásul az orvosszakértő törvénytelen anyagnak még csak nyomát sem találta a vérében – fűzte hozzá Beate. – Ezenkívül sem injekcióstű okozta szúrásnyomokat, sem egyéb más jelet sem említett. Hagen megköszörülte a torkát, mire a többiek felé fordultak. – Arról nem is beszélve, hogy az Üdvhadsereg katonája nyilvánvalóan nem is keveredik ilyesmibe. Gyerünk tovább. Harry látta, ahogy Magnus Skarre homloka vörös színt ölt. Skarre zömök kis fickó volt, egykori tornász, sima, barna hajjal és oldalválasztékkal. Ő volt az egyik legfiatalabb nyomozó a

gyilkosságiaknál, egy arrogáns és ambiciózus hörcsög, aki több szempontból is a fiatal Tom Waalerre emlékeztetett. Híján volt azonban mind Waaler különleges intelligenciájának, mind tehetségének. A múlt év során viszont repedések keletkeztek Skarre önbizalmán, Harry pedig hinni kezdett abban, hogy egyszer mégiscsak sikerül használható rendőrt faragni belőle. – Másfelől viszont Robert Karlsen valószínűleg kísérletező alkat volt – mondta Harry. – És tudjuk, hogy a Fretex üzletben a börtön helyett szociális szolgálatot választó kábítószer-használók dolgoznak. A kíváncsiság és a hozzáférési lehetőség pedig elég rossz kombináció. – Pontosan – bólintott Skarre. – És amikor megkérdeztem a főnökétől, hogy Robert szingli volt-e, a hölgy azt válaszolta, hogy tudomása szerint az volt. Bár volt egy külföldi lány, aki néhányszor kérdezősködött utána, de ő eléggé fiatalnak tűnt. A főnökasszony szerint valahonnan Jugoszláviából valósi lehetett. A fejemet tenném rá, hogy koszovói albán. – Miért is? – érdeklődött Hagen. – Koszovói albánok. Drogok. – Egy pillanat – fontoskodott Hagen. – Ez meglehetősen erős előítéletnek tűnik, fiatalember. – Úgy van – bólintott Harry. – És az előítéleteink oldják meg az ügyeket. Ezek ugyanis nem a hiányzó ismeretekre alapoznak, hanem a száraz tényekre és a tapasztalatokra. Épp ezért ebben a helyiségben megengedettek a diszkriminatív megjegyzések, vonatkozzanak akár fajra, vallásra vagy nemre. Az egyetlen mentségünk, hogy nem kizárólag a leggyengébbeket diszkrimináljuk. Halvorsen vigyorgott. Már korábban is hallotta ezt a szabályt. – A homokosok, az aktív vallásgyakorlók és a nők statisztikailag sokkal inkább törvénytisztelóek, mint a tizennyolc és hatvan év közötti heteroszexuális férfiak. De ha az ember egy homoszexuális, vallásgyakorló koszovói albán nő, akkor

mégiscsak nagyobb annak az esélye, hogy droggal kereskedik, mint egy norvég anyanyelvű, hájas motoros pofának, tetoválással a homlokán. Úgyhogy amennyiben választanunk kell – márpedig kell – akkor első nekifutásra az albán hölgyet hoznánk be kihallgatásra. Hogy ez igazságtalan a törvénytisztelő koszovói albánokkal szemben? Meglehet. De mivel mi valószínűségekkel, valamint korlátozott eszközökkel és forrásokkal dolgozunk, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy lemondjunk a már megszerzett ismereteinkről. Ha a tapasztalataink azt mutatnák, hogy a repülőtéren elkapott, testnyílásukban drogot csempésző személyek között kimagasló a kerekesszékesek száma, akkor a jövőben mindenkit kirángatnánk a tolókocsiból, gumikesztyűt húznánk és egytől egyig megmotoznánk őket. Csak erről nyilván tartjuk a szánkat, amikor a sajtóval tárgyalunk. – Érdekes filozófia, Hole. – Hagen körülnézett, hogy felmérje a többiek reakcióját, de a zárkózott arcokról semmit nem tudott leolvasni. – De térjünk vissza az ügyhöz. – Oké – mondta Harry. – Folytatjuk a fegyver keresését a helyszíntől most már hat háztömbnyire bővített sugarú területen. Továbbá folytatjuk a tanúk kihallgatását, valamint a környék azon üzleteinek a bejárását, amelyek tegnap este már zárva voltak. Ne vesztegessük az időnket a biztonsági kamerák felvételeivel, amíg nincs valami konkrét dolog a kezünkben, aminek érdemes utánanézni. Li és Li, megkaptátok Robert Karlsen címét és a házkutatási parancsot. Gørbitz gate, ugye? Li és Li bólintott. – Nézzétek át az irodáját is, hátha találtok valami érdekeset. Szedjétek össze a levelezését és ha van, a merevlemezt, hogy megtudjuk, kikkel állt kapcsolatban. Beszéltem a KRIPOS-szal17, akik felveszik a kapcsolatot az Interpollal, hogy kiderítsék, 17

A norvég Nemzeti Nyomozó Iroda

előfordult-e hasonló eset Európában. Halvorsen, te a megbeszélés után velem jössz az Üdvhadsereg főhadiszállására. Beate, szeretnék néhány szót váltani magával, ha végeztünk. Akkor lássunk munkához! A padlón széklábak csikorogtak és cipőtalpak csoszogtak. – Egy pillanat, hölgyek, urak! Csend. Mindenki Gunnar Hagenre bámult. – Ahogy észrevettem, egyesek lyukas farmernadrágban, illetve olyan ruhadarabokban járnak dolgozni, amik ha jól látom, a vålerengeni futballcsapatot reklámozzák. Lehet, hogy az előző főnökük ezt eltűrte, én azonban nem vagyok hajlandó. A sajtó árgus szemekkel fog követni bennünket. Holnaptól mindenkin sértetlen és reklám nélküli ruhadarabokat akarok látni. A nyilvánosság előtt komoly és semleges testületként kell fellépnünk. Végezetül még annyit kérnék, hogy a főtisztek és a rangban feljebb állók maradjanak még a tárgyalóban. A terem nemsokára kiürült, csak Harry és Beate maradtak odabenn. – Ki fogok állítani minden főtisztnek egy nyomtatványt, amelyben a jövő hétfőtől kezdődően mindannyiukat fegyverviselésre kötelezem – közölte Hagen. Harry és Beate hitetlenkedve meredt rá. – A háború egyre erősödik odakinn – rántotta a magasba az állát Hagen. – Egyszerűen meg kell szoknunk a gondolatot, hogy a fegyver a jövőben elengedhetetlen lesz a szolgálatban. A vezetőknek pedig jó példával kell elöljárniuk. A fegyver nem lehet holmi idegen kellék, hanem ugyanolyan természetes eszköznek kell lennie, mint a mobiltelefonnak vagy a számítógépnek. Megértették? – Hogyne – válaszolta Harry. – Nekem nincsen fegyverviselési engedélyem. – Gondolom, most csak tréfál.

– Ellógtam az őszi lővizsgát, úgyhogy le kellett adnom a fegyveremet. – Ez esetben kiállítok magának egy engedélyt, megvan a jogosultságom hozzá. Amint ott az engedély a postája között, fel is veheti a fegyverét. Senki nem vonhatja ki magát. Most pedig munkára. Azzal Hagen elhagyta a termet. – Ez teljesen megőrült – szólalt meg Harry. – Mi a fenét fogunk kezdeni a fegyverrel? – Vagyis most nadrágfoltozás és pisztolytáska-vásárlás következik? – érdeklődött Beate gyanúsan vidám szemmel. – Hm. Szívesen vetnék egy pillantást a Dagbladet Egertorgeten készült képeire. – Tessék – a lány egy sárga mappát nyomott a kezébe. – Kérdezhetek valamit, Harry? – Persze. – Miért csinálja ezt? – Mit? – Miért védte meg Magnus Skarrét? Mindannyian tudjuk, hogy Skarre rasszista és hogy egy hang sem volt igaz abból, amit a diszkriminációról mondott. Csak az új főnököt akarta bosszantani? Biztosra akart menni, hogy már az első naptól kezdve megutálja magát? Harry kinyitotta a borítékot. – Később visszakapja a képeket. A Holberg plasson lévő Radisson SAS Hotel ablakánál állt és a fehér, jéggé dermedt várost nézte a reggeli derengésben. Az alacsony és szerény épületek láttán nehéz volt elhinnie, hogy ez a világ egyik leggazdagabb országának a fővárosa. A királyi palota például sárga, jellegtelen épület volt, hogy a demokrácia szenteskedése, vagy a monarchia nincstelensége miatt, az kérdés volt. A fák csupasz ágai között egy erkélyt vett észre. A király

bizonyára innen beszél az alattvalóihoz. Képzeletbeli puskát emelt a vállára, behunyta az egyik szemét és célzott. Az erkély szétcsúszott és megduplázódott. Grigoriról álmodott. Amikor először találkozott Grigorival, a fiú egy nyüszítő kutya mellett guggolt. A kutya Tinto volt, de ki ez a kék szemű, szőke fürtű fiú? Tintót berakták egy faládába és elvitték a város állatorvosához, aki odalenn lakott a folyó mellett egy elvadult almáskert szélén álló kis szürke kőházban. A doktor arra jutott, hogy a kutya fogaival van gond, ő viszont nem volt fogorvos. És különben is, ki fizetne egy öreg, gazdátlan ebért, aki hamarosan elveszti a maradék fogait is? A legjobb lenne azonnal elaltatni a jószágot, így megmenthetnék a fájdalomtól és a lassú éhhaláltól. Ekkor azonban Grigori sírni kezdett. Hangos, szívszaggató, szinte dallamos sírással. És amikor az orvos megkérdezte tőle, hogy miért sír, Grigori azt válaszolta, hogy azért, mert a kutya talán Jézus, hiszen a papája mindig azt mondogatta neki, hogy Jézus közöttük jár, egy a legkisebbek közül, és igen, az is lehet, hogy egy nyomorult, ágrólszakadt kutya képében, akinek senki sem ad sem fedelet, sem ételt. Az állatorvos a fejét rázva tárcsázta a fogorvos számát. Amikor iskola után visszamentek, Tinto boldog farkcsóválással fogadta őket, az állatorvos pedig megmutatta nekik az állat pofájában az apró, fekete fogtöméseket. Bár Grigori egy osztállyal fölötte járt, ezután néha együtt játszottak. Ám ez az időszak csak néhány hétig tartott, mert azután beköszöntött a nyári szünet. És amikor ősszel újra elkezdődött az iskola, úgy tűnt, Grigori elfelejtette őt. Legalábbis átnézett rajta, mintha többé nem is akarna tudomást venni róla. Tintót már rég elfelejtette, de Grigorit soha nem tudta kiverni a fejéből. Évekkel később, az ostrom alatt látott egy kiéhezett kutyát a város déli szélén a romok mellett. A kutya odakocogott hozzá és arcon nyalta. Nem volt rajta nyakörv, és csak amikor a fekete fogtöméseket meglátta, akkor jött rá, hogy Tinto az.

Az órájára nézett. A busz, ami visszaviszi őket a repülőtérre, tíz perc múlva indul. Megragadta a bőröndöt és egy utolsó pillantást vetett a szobára, hogy meggyőződjön róla, nem felejtett ott semmit. Ahogy kinyitotta az ajtót, papírzörgést hallott. A küszöbön egy újság feküdt. Végigpillantott a folyosón és látta, hogy a többi szoba ajtaja előtt is ugyanaz a lap hever. A címlapról egy fotó villant felé a tetthelyről. Lehajolt és felvette a földről a vaskos újságot, aminek kiolvashatatlan címét gót betűkkel szedték. Mialatt a liftre várt, megpróbált kibetűzni a címlapból valamit, de annak ellenére, hogy a szavak halványan a német nyelvre emlékeztették, szinte semmit nem értett belőle. Helyette inkább az újság belsejébe lapozott, oda, ahová a címlapon a folytatást jelezték. Ebben a pillanatban kinyílt a lift ajtaja, ő pedig gyors mozdulattal a lift mellett álló szemetesbe dobta a lepedőnyi, kezelhetetlen napilapot. A lift azonban üres volt, úgyhogy mégiscsak kivette a lapot a kukából, majd megnyomta a nulla melletti gombot és a képekre koncentrált. Tekintetét az egyik kép alatti szöveg ragadta meg. Először el sem hitte, amit olvasott. De amikor a lift a következő pillanatban elindult, olyan erővel hasított belé a rémisztő bizonyosság, hogy egy másodpercre megszédült és a falhoz kellett támaszkodnia. Az újság kicsúszott a kezéből és azt sem vette észre, hogy a lift ajtaja kinyílt előtte. Csak amikor végre felemelte a fejét és a sötétbe bámult, akkor jött rá, hogy a recepció helyett, ami ebben az országban valamilyen oknál fogva az első emeleten van, a pincében kötött ki. Kilépett a liftből és hagyta, hogy az ajtaja becsukódjon mögötte. Azután leült a földre és a sötétben megpróbálta átgondolni a dolgokat. A busz nyolc perc múlva indul a repülőtérre. Ennyi ideje van, hogy meghozza a döntést.

– Én itt éppen képeket próbálnék nézni – mondta Harry rezignáltán. Halvorsen felpillantott szemben ülő kollégájára. – Csak rajta. – Akkor esetleg abbahagynád végre ezt a csettintgetést? Egyáltalán mi ez? – Ez? – nézett Halvorsen az ujjaira, majd megpöckölte a levegőt és szégyenlősen elmosolyodott. – Ez csak egy régi rossz szokás. – Aha. – Az apám Lev Jasin rajongója volt. Azé az orosz kapusé, a hatvanas évekből. Harry türelmesen várta a folytatást. – Apa azt akarta, hogy én legyek a steinkjeri csapat kapusa. Amikor kicsi voltam, mindig homlokon pöckölt. Így. Azért, hogy megedződjek és ne féljek a lövésektől. Merthogy Jasin apja állítólag ugyanezt csinálta. Ha nem pislogtam, kaptam egy kockacukrot. Halvorsen szavait egy másodpercnyi csend követte. – Csak viccelsz – mondta Harry. – Dehogy. Azt a barnásat, tudod, ami… – A pöckölésre gondoltam. Tényleg így volt? – Persze. Egyfolytában ezt csinálta. Amikor ebédeltünk, mialatt tévét néztünk, és akkor is, amikor a barátaim nálunk voltak. Végül én is elkezdtem pöckölni magamat. Jasin nevét ráírtam az iskolatáskámra, belekarcoltam az asztalom lapjába. A mai napig Jasin nevét használom, amikor a számítógépes programok jelszót kérnek. Annak ellenére, hogy tudom, manipuláltak. Érted? – Nem. És segített a pöckölés? – Igen. Nem félek a labdától. – Ezek szerint… – Nem. Kiderült, hogy nem vagyok valami nagy futballtehetség.

Harry két ujja közé csípte felső ajkát. – Ki tudsz hámozni valamit a képekből? – kérdezte Halvorsen. – Nem, amíg itt összevissza csattogsz. És dumálsz. Halvorsen a fejét csóválta. – Nem kellene visszamennünk az Üdvhadsereg főhadiszállására? – Majd, ha végeztem. Halvorsen! – Igen? – Muszáj ilyen… furcsán venned a levegőt? Halvorsen összeszorította a száját és visszatartotta a lélegzetét. Harry gyorsan felpillantott rá, aztán visszatért a képhez. Halvorsen mintha egy halvány mosolyt látott volna a szája sarkában. De nem esküdött volna meg rá. Azután eltűnt a mosoly, helyette viszont egy mély ránc bukkant fel a homlokán. – Halvorsen, gyere ide és nézd ezt meg! Halvorsen megkerülte az asztalt. Harry előtt két kép feküdt az Egertorg közönségéről. – Látod a szélén azt a sapkás pasast a kendővel a nyakában? – bökött Harry egy szemcsés arcra. – Ott áll közvetlenül Robert Karlsennel szemben, egészen a tömeg szélén, a zenekar mellett, ugye? – Aha… – Most pedig nézd meg a másik képet. Ott van. Ugyanaz a sapka és a kendő, de most már középen áll, a zenekarral szemben. – És ebben mi a különös? Bement középre, hogy jobban halljon. – És mi van, ha mindez fordított sorrendben történt? Halvorsen nem válaszolt, úgyhogy Harry folytatta: – Az ember nem hagyja ott az első sort azért, hogy közvetlenül a hangszóró elé álljon, ahol alig lát valamit a zenekarból. Hacsak nincs rá alapos oka. – Például, hogy lelőjön valakit?

– Ne légy ilyen nyegle! – Oké. De nem tudod, melyik kép készült hamarabb. Fogadjunk, hogy a széléről ment a közepére. – Mennyiben? – Kétszáz. – Rendben. Nézd meg a fényt a lámpa alatt mindkét képen – nyomott Harry egy nagyítót Halvorsen kezébe. – Látsz valami különbséget? Halvorsen lassan bólintott. – Hó – mondta Harry. – Azon a képen, amin a tömeg szélén áll, épp elkezdett esni a hó. És a havazás csak valamikor az éjszaka közepén állt el. Vagyis ez a kép készült később. Hívjuk fel ezt a Wedlog nevű pasast a Dagbladetnél. Ha olyan digitális kamerát használt, amiben van beépített óra, akkor talán azt is meg tudja mondani, hogy pontosan mikor készült a kép. Hans Wedlog azon fotósok egyike volt, akik még a filmes, tükörreflexes fényképezőgépre esküdtek. Így aztán csalódást kellett okoznia Hole főtisztnek, amikor az az egyes képek készítésének pontos időpontját tudakolta tőle. – Oké – mondta Hole. – Tegnapelőtt is maga fotózott a koncerten? – Igen, Rødberg és én csináljuk a teljes utcazenés anyagot. – Ha hagyományos filmet használ, akkor magánál vannak arról az estéről is a közönségről készített fotók, nem? – Persze. Viszont ha digitálissal dolgoznék, már nem lennének nálam, mert rég kitöröltem volna őket. – Pont erre gondoltam én is. Meg arra is, hogy kérnék magától egy szívességet. – Igen? – Át tudná nézni a tegnapelőtti, közönségről készült fotókat, hogy van-e rajtuk egy kötött sapkás, fekete széldzsekis pasas? És kendőt is viselt a nyakában. A tegnapi képein rajta van a férfi. Ha

a számítógépe közelében van, Halvorsen beszkenneli és átküldi magának, kire gondolok. Harry érezte, hogy Wedlog habozik. – Szívesen elküldöm maguknak az összes képet, de hogy átnézzem őket, az mégiscsak inkább rendőri feladat, amibe nem nagyon kellene belekeverednem. – Csak tudja, egy kicsit időszűkében vagyunk. Akar egy képet a személyről, akit a rendőrség keres az ügyben, vagy sem? – Ezzel arra céloz, hogy a lap használhatja a fotót? – Pontosan. Wedlog hangja egyszerre fellelkesült. – Épp a laborban vagyok, úgyhogy azonnal utána tudok nézni. Elég sok képet készítettem a közönségről, úgyhogy nem reménytelen a dolog. Öt perc. Halvorsen beszkennelte és átküldte a képet, Harry pedig ujjaival az asztalon dobolva várakozott. – Mitől vagy benne olyan biztos, hogy az előző este is ott járt a pasas? – kérdezte Halvorsen. – Egyáltalán nem vagyok benne biztos – válaszolta Harry. – De ha Beatenak van igaza és a pasas tényleg profi, akkor előzőleg bizonyára felderítette a helyszínt, méghozzá lehetőleg abban az időpontban, amikor a körülmények a leghasonlóbbak ahhoz, mint a gyilkosság tervezett időpontjában lesznek majd. Ez pedig az előző napi szabadtéri koncert volt. Az öt perc letelt. A telefon csak tizenegy perc után szólalt meg. – Itt Wedlog. Sorry. Se kötött sapka, se fekete széldzseki. Se kendő. – A picsába – mondta Harry tisztán és fennhangon. – Sajnálom. Küldjem át a képeket, hogy maguk is átnézhessék őket? Aznap este az egyik fényszórómat a közönség felé irányítottam, úgyhogy ezeken sokkal jobban kivehetőek az arcok. Harry tétovázott. Merthogy főleg az első huszonnégy órában elengedhetetlen, hogy jól osszák be az idejüket.

– Küldje át, később mi is átnézzük őket – döntött végül és elkezdte lediktálni Wedlognak az e-mail címét. – Vagy tudja, mit, küldje inkább Lønn kisasszonynak a bűnügyi technikusokhoz. Neki úgyis különleges érzéke van az arcokhoz, hátha ő talál valamit. – Megadta Wedlognak a címet. – Aztán nekem nehogy belekerüljön a lapba, hogy tőlem van az információ, világos? – Dehogy, majd azt írjuk, hogy egy meg nem nevezett rendőrségi forrásból értesültünk. Élmény volt üzletet kötni magával. Harry letette a telefont és intett a nagy szemeket meresztő Halvorsennek. – Gyerünk, kölyök, indulunk az Üdvhadsereg főhadiszállására. Halvorsen Harryra sandított. A főtisztnek nem sikerült lepleznie türelmetlenségét, miközben egyik lábáról a másikra állva tanulmányozta a vándorprédikátorokról, zenei próbákról és az ügyeleti beosztásokról tudósító hirdetőtáblát. Az ősz hajú, egyenruhás recepciós hölgy végül mégiscsak abbahagyta a telefonálást és mosolyogva hozzájuk fordult. Harry tömören felvázolta jövetelük célját, a nő pedig biccentett, mintha már várta volta őket és elmagyarázta nekik az utat. Csendben várták a liftet, de Halvorsen látta, hogy a főtiszt homlokán gyöngyözni kezd a veríték. Tudta, hogy Harry nincs odáig a liftekért. Az ötödiken kiszálltak, és Halvorsen Harry nyomában végigkocogott a sárgára mázolt folyosón, ami egy nyitott ajtajú irodába torkollt. Harry olyan hirtelen torpant meg, hogy Halvorsen kis híján nekiütközött a hátának. – Üdv – köszönt Harry. – Ó, hello – válaszolta a női hang. – Megint maga?

Harry ajtónyílást kitöltő termete elzárta Halvorsent a lehetőségtől, hogy lássa, kivel társalog a kollégája, de a változást mindenesetre észrevette a hangjában: – Hát, úgy tűnik. A parancsnok? – Már várja magukat. Jöjjenek be! Halvorsen követte Harryt a kicsi előszobán keresztül, de előtte még gyorsan odabiccentett az íróasztal mögött ülő aprócska nőnek. A parancsnok szobájának falát fából készült pajzsok, maszkok és lándzsák borították. A roskadozó könyvespolcon afrikai fafigurák és Halvorsen sejtései szerint a parancsnok családjáról készült fotók sorakoztak. – Köszönjük, hogy ilyen gyorsan fogadni tudott bennünket, Eckhoff – mondta Harry. – Ez itt Halvorsen tiszt. – Ez annyira tragikus – mondta az asztal mögött álló parancsnok és a székekre mutatott. – A sajtó egész álló nap a nyakunkon van. Halljam, mit sikerült eddig kideríteniük. Harry és Halvorsen egymásra pillantott. – Azt egyelőre még nem kívánjuk a nyilvánosság elé tárni, Eckhoff. A parancsnok szemöldöke vészjóslóan elindult lefelé. Halvorsen hangtalanul felsóhajtott és felkészítette magát Harry újabb kakasviadalára. Azután szerencsére a parancsnok szemöldöke visszaemelkedett a helyére. – Bocsásson meg, Hole. Foglalkozási ártalom. Legfelső vezetőként az ember olykor megfeledkezik róla, hogy nem mindenki tartozik neki jelentéssel. Miben lehetek a segítségükre? – Dióhéjban arra lennék kíváncsi, hogy el tud-e képzelni bármiféle indítékot a történtekre. – Na, igen. Ezen magam is sokat tűnődtem. De nem könnyű okot találni. Robert szétszórt, de kedves fiú volt. Teljesen más, mint a bátyja. – Jon nem kedves? – Ő nem rendetlen.

– És milyen rendetlenségekbe keveredhetett bele Robert? – Belekeveredett? Igazából olyasmit kérdez, amiről fogalmam sincs. Én csak arra utaltam, hogy Robert életében nem volt egy fő csapás, ellentétben a bátyjáéval. Jól ismertem az apjukat. Josef a legjobb tisztjeink közé tartozott. De elvesztette a hitét. – Azt mondta tegnap, hogy ez egy hosszú történet. Van esetleg egy rövidített verziója? – Jó kérdés – a parancsnok mélyet sóhajtott és kinézett az ablakon. – Josef Kínában dolgozott az egyik nagy árvíz idején. Arrafelé az emberek csak keveset hallottak az Úrról, ellenben hullottak, mint a legyek. Josef bibliaértelmezése szerint pedig, aki nem fogadja el Jézust megváltójának, az a pokol tüzében végzi. A Hunan régióban munkálkodtak, gyógyszert osztottak. Az árvíz miatt mindenfelé Russel viperák hemzsegtek és rengeteg embert megmartak. És bár Joseféknek egy rakás szérumuk volt, az emberek rendszerint már túl későn jutottak el hozzájuk. Ugyanis ez a vipera olyan erős vérmérget fecskendez a sebbe, amely azonnal szétroncsolja a szöveteket és a véredényeket, ez pedig azt eredményezi, hogy a megmart személy a szemén, az orrán és egyéb testnyílásain keresztül vérezni kezd és egy, legfeljebb két órán belül meghal. Egykor Tanzániában szolgáltam misszionáriusként, ahol az emberek a boomslang marásának estek áldozatul, így én is többször láttam a vérméreg hatását. Borzalmas látvány. Eckhoff egy pillanatra behunyta a szemét. – Igen. Az egyik faluban Josef és az asszisztense épp penicillint adott be egy ikerpárnak, akik tüdőgyulladásban szenvedtek. Eközben hirtelen hazaérkezett a gyerekek apja, akit percekkel azelőtt mart meg egy Russel vipera a rizsföldön. Josef Karlsennek csupán egy adag szérumja maradt, amit odaadott az ápolónak azzal, hogy szívja fel egy fecskendőbe és adja be a férfinak. Neki közben ki kellett mennie, hogy könnyítsen magán, mivel mint szinte mindannyian ott, ő is erős hasmenéssel és

gyomorgörcsökkel küszködött. Ám miközben a vízben guggolt, egy vipera a heréjébe mart. Hanyatt zuhant és olyan hangosan ordított a fájdalomtól, hogy mindenki azonnal tudta, mi történt. Amikor visszavánszorgott a házba, az ápoló azt mondta neki, hogy a pogány kínai megtagadta, hogy beadja neki az injekciót. A férfi ugyanis azt akarta, hogy Josef kapja meg a szérumot. Hiszen ha Josef életben marad, akkor rengeteg gyermeket megmenthet, ő viszont csak egy nincstelen földműves, akinek még csak saját parcellája sincs. Eckhoff mélyet lélegzett. – Josef azt mesélte, hogy annyira meg volt rémülve, hogy azt sem tudta átgondolni, vajon visszautasítsa-e az ajánlatot, és hagyta, hogy az ápoló beadja neki az injekciót. Azután pedig zokogni kezdett, miközben a kínai földműves vigasztalni próbálta. És mire Josef összeszedte magát és megkérte az ápolót, hogy kérdezze meg a pogány kínaitól, hogy hallott-e már Jézusról, addigra késő volt, mert a férfi nadrágját egyik pillanatról a másikra elöntötte a vér. Másodpercek alatt meghalt. Eckhoff rájuk nézett és azt méregette, hogy a történet maga alá gyűrte-e a két nyomozót. A gyakorlott prédikátorok hatásszünete, gondolta Harry. – Ezek szerint ez az ember most a pokol tüzében ég? – Josef értelmezése szerint igen. Azaz, Josef mostanra már megtagadta az írást. – Tehát ez volt az oka annak, hogy elvesztette a hitét és elköltözött az országból? – Nekem ezt mondta. Harry bólintott, majd tovább beszélt, miközben kinyitotta a jegyzetfüzetét: – És ezek szerint most maga Josef Karlsen is a pokolra kerül majd, amiért nem volt képes elfogadni ezt a… hm, hitbéli paradoxont. Vagy rosszul értettem?

– Épp egy teológiailag problematikus területre tévedt, Hole. Maga keresztény? – Nem, nyomozó vagyok. Én a bizonyítékokban hiszek. – Azaz? Harry az órájára pislogott, kicsit habozott, majd gyorsan, kissé színtelenül válaszolt: – Gondjaim vannak az olyan típusú vallásokkal, amelyek szerint a hit önmagában elegendő ahhoz, hogy az ember a mennybe jusson. Vagyis aminek az az eszményképe, hogy az ember oly mértékben manipulálja a saját józan ítélőképességét, hogy végül elfogad olyan dolgokat, amiket az értelme egyébként képtelen akceptálni. Merthogy az intellektuális leigázásnak ugyanaz a modellje, mint amit a diktatúrák követtek mindig is: egy magasabb értelem ideája, ami nem szorul semmiféle bizonyításra. A parancsnok bólintott. – Alaposan átgondolt ellenérv, főtiszt. Persze, nem maga az első, aki ezzel hozakodik elő. Ennek ellenére rengeteg magától és tőlem intelligensebb ember van a földön, aki hisz. Ez szintén egy paradoxon, nem? – Nem – felelte Harry. – Sok olyan emberrel találkozom, akik jóval intelligensebbek, mint én. Közülük jó néhányan olyan okokból oltják ki mások életét, amit ők maguk és én sem értek. Maga szerint elképzelhető, hogy Robert meggyilkolása az Üdvhadsereg ellen irányulhatott? A parancsnok önkéntelenül kihúzta magát a székben. – Amennyiben egy politikai érdekcsoportra gondol, akkor a válaszom nem. Az Üdvhadsereg mindig is politikailag semleges terepen mozgott. Ebben a tekintetben nagyon is következetesek vagyunk. Még a második világháború idején sem fordultunk nyíltan szembe a német megszállással, hanem megpróbáltuk a lehetőségekhez mérten ugyanúgy folytatni a munkánkat, mint azelőtt.

– Gratulálok – szólalt meg Halvorsen szárazon, mire Harry figyelmeztető pillantást lövellt felé. – Az egyetlen invázió, amit helyeseltünk, az 1888-as volt – folytatta Eckhoff kizökkenthetetlenül. – Amikor a svéd Üdvhadsereg úgy döntött, hogy megszállja Norvégiát és Oslo legszegényebb negyedében berendeztük az első ingyenkonyhánkat. Egyébként, fiúk, pont azon a helyen, ahol ma a rendőr-főkapitányság fekszik. – Emiatt kétlem, hogy bárki is haragot táplálna a maguk irányában – jegyezte meg Harry. – Sőt, az a benyomásom, hogy az utóbbi időben az Üdvhadsereg népszerűbb, mint valaha. – Ez részben így is van – bólintott Eckhoff. – Magunk is úgy érezzük, hogy sikerült kiérdemelnünk a lakosság bizalmát. Toborzási eredményeink viszont meglehetősen szerények. Ezen az őszön mindössze tizenegy kadétunk volt az askeri tiszti iskolában, amelynek a kollégiumát hatvan főre tervezték. És mivel meglehetősen konzervatívan viszonyulunk a Biblia értelmezéséhez, például a homoszexualitás kérdésében, bizonyos körökben nyilvánvalóan nem lehetünk népszerűek. Természetesen mi is folyamatosan fejlődünk, csak épp nálunk ez egy kissé több időt vesz igénybe, mint a liberális egyházak, gyülekezetek esetében. De tudják, mit? Azt hiszem, hogy a mai rohanó világban nem is olyan nagy baj, ha valaki egy kicsit lassabban adja be a derekát. – A parancsnok úgy mosolygott Halvorsenre és Harryra, mintha azok egyetértésükről biztosították volna. – De az a legfontosabb, hogy vannak fiatal erőink, akik idővel átveszik a stafétabotot. És feltételezem, hogy mindezt egy fiatalosabb szemlélettel teszik majd. Jelenleg épp azon fáradozunk, hogy kiválasszuk az új ügyvezetőt. A posztra meglepően fiatal pályázók jelentkeztek. – Eckhoff a hasára fektette a kezét. – Robert is köztük volt? – kérdezte Harry. A parancsnok mosolyogva rázta meg a fejét.

– Teljes biztonsággal állíthatom, hogy nem. De a bátyja, Jon, ott van a jelentkezők között. Az illetőnek ugyanis jelentős értékeket kell kezelnie, többek között az összes tulajdonunkban lévő ingatlant, és hát, Robert nem az az ember volt, akire ilyen szintű felelősséget rábíztunk volna. Még csak a tiszti iskolába sem ment el. – Azokra az ingatlanokra gondol, amelyek a Gøteborggatán vannak? – Részben, de azoknál sokkal több épület van a tulajdonunkban. A Gøteborggatán csupán a hadsereg saját alkalmazottai élnek, míg másutt, például a Jacob Aalls gatén, Eritreából, Szomáliából és Horvátországból érkezett menekülteket szállásolunk el. – Hm. – Harry a jegyzetfüzetre pillantott. Tollával a szék karfáját kezdte ütögetni, majd felállt. – Azt hiszem, eleget raboltuk az idejét, Eckhoff. – Ugyan, kérem. Ez az ügy mindannyiunk számára fontos. A parancsnok az ajtóhoz kísérte őket. – Feltehetek magának egy személyes kérdést, Hole? – kérdezte a parancsnok. – Hol láthattam magát korábban? Tudja, én mindig minden arcot megjegyzek. – Talán a tévében vagy valamelyik újságban – válaszolta Harry. – Annak idején csaptak körülöttem némi hűhót egy Ausztráliában történt norvég gyilkosság kapcsán. – Nem, nem, ezeket az arcokat rendszerint elfelejtem, úgyhogy egészen biztos, hogy személyesen találkoztunk valahol. – Idehozod a kocsit? – kérdezte Harry Halvorsentől. Amikor kollégája elment, Harry a parancsnokhoz fordult. – Nem tudom, hogy találkozhattunk-e, de maguk egy alkalommal segítettek nekem – mondta. – Egy téli napon összeszedtek az utcáról, amikor olyan részeg voltam, hogy már nem tudtam boldogulni. A katona, aki rámbukkant, először a rendőrséget akarta hívni, mert azt gondolta, hogy jobb, ha ők

vesznek a gondjaikba. De sikerült elmagyaráznom neki, hogy magam is rendőr vagyok, vagyis ez egyet jelentene a biztos kirúgással. Így aztán bevitt a tábori kórházba, ahol kaptam egy injekciót és kialudtam magam. Úgyhogy hálával tartozom maguknak. David Eckhoff bólintott. – Sejtettem, hogy valami ilyesmiről lehet szó, de nem akartam a kollégája előtt felhozni. És ami a köszönetet illeti, úgy gondolom, azt hagyjuk máskorra. Maradjunk inkább annyiban, hogy mi tartozunk majd hálával, ha megtalálja Robert gyilkosát. Isten áldja meg, Hole, magát és a munkáját is. Harry biccentett és kiment az előszobába, ahol egy pillanatra megállt és Eckhoff szobájának immáron csukott ajtaját nézte. – Maguk eléggé hasonlítanak – szólalt meg. – Valóban? – kérdezte a mély női hang. – Szigorú volt? – A képre gondoltam, odabent. – Kilenc év – mondta Martine Eckhoff. – Csoda, hogy egyáltalán felismert. Harry megrázta a fejét. – Egyébként úgy terveztem, hogy újra felkeresem. Beszélni akartam magával. – Csakugyan? Harry érezte, hogy egy kissé kétértelmű volt, ezért gyorsan hozzátette: – Per Holmen ügyéről. – Mi beszélnivaló van még azon? – vonta meg a lány közömbösen a vállát, de hangja lényegesen hűvösebbé vált. – Maga is végzi a munkáját, és én is az enyémet. – Meglehet. De én… Hát, igen, csak azt akartam mondani, hogy nem egészen arról van szó, mint ahogy esetleg tűnik. – Miért, milyennek tűnik? – Azt mondtam magának, hogy én igenis törődöm Per Holmennel. Aztán az egész mégis úgy végződött, hogy még azt a

keveset is tönkretettem, ami a családjából megmaradt. Sajnos, az én munkám időnként ezzel jár. A lány válaszolni akart, de megszólalt a telefon. – Vestre Aker egyház – szólt bele a kagylóba. – Huszadikán, hétfőn, tizenkét órakor, igen. – Letette. – Mindenki ott akar lenni a temetésen – mondta a lány, miközben a papírok között lapozgatott. – Politikusok, lelkészek, celebek. Mindenki akar belőlünk egy falatot a gyász órájában. Tegnap felhívott az egyik frissen felfedezett énekesnőnk menedzsere, és felajánlotta, hogy a művésznő szívesen énekelne a temetésen. – Nos – mondta Harry és maga is kíváncsian várta, hogyan fogja folytatni a mondatot. – Ez… A telefon azonban ismét közbevágott, így nem erőltette tovább az agyát. Megértette, hogy ideje indulnia, így intett a lánynak és elindult kifelé. – Olét osztottam be csütörtökre az Egertorgetre – hallotta a lány hangját elmenőben. – Igen, Robert helyett. Úgyhogy az a kérdés, hogy el tudod-e vállalni velem ma estére a leveses buszt. A liftben halkan káromkodott és erősen megdörzsölte az arcát. Azután rezignáltán nevetni kezdett. Ahogy az ember csak egy rossz bohócon nevet. Robert irodája, ha lehet, ma még kisebbnek tűnt. És pont ugyanolyan kaotikusnak. Az Üdvhadsereg zászlója az ablak jégvirágainak szomszédságában trónolt, a zsebkés pedig az asztallapból meredt ki egy halom papír és kibontatlan boríték mellett. Jon az asztal mellett ült, tekintetével a falat pásztázta. Pillantása egy Robertról és saját magáról készült fotón állapodott meg. Mikor készülhetett? Biztos, hogy Østgårdon fényképezték le őket, de vajon melyik nyáron? Robert igyekszik komoly arcot vágni, de látszik, hogy képtelen rá. A saját mosolya pedig természetellenes és erőltetett.

Délután elolvasta az újságokat. Az egész annyira valószerűtlen volt még így is, hogy mostanra minden részlettel tisztában volt. Mintha valaki másról lenne szó, nem Robertról. Kinyílt az ajtó. Egy magas, szőke hölgy állt odakinn, zöld pilótadzsekiben. A szája keskeny volt és vértelen, a pillantása kemény, az arca kifejezéstelen. Mögötte egy vörös hajú, kis növésű pasas állt, kerek képén olyasfajta mosollyal, ami egyes emberek arcába mintha beleégett volna, legyen akár jó, akár rémes napjuk. – Maga kicsoda? – kérdezte a nő. – Jon Karlsen. – Majd hozzátette, amikor észrevette, hogy a nő szeme egy kicsivel még zordabbá válik: – Robert bátyja vagyok. – Részvétem – mondta a nő színtelenül, majd belépett az ajtón és előre nyújtotta a kezét. – Toril Li. A gyilkossági csoport egyik nyomozója vagyok. – A keze csontos volt, de legalább meleg. – Ez pedig itt Ola Li nyomozó. A férfi biccentett, Jon pedig viszonozta. – Nagyon sajnáljuk, ami történt – folytatta a nő. – De mivel gyilkossági ügyről van szó, sajnos, le kell zárnunk a szobát. Jon újra csak bólintott, és pillantása visszasiklott a falon lógó képhez. – Ezért arra kell kérnünk, hogy… – Persze, természetesen – mondta Jon. – Sajnálom, egy kissé elkalandoztam. – Ez teljesen érthető – mosolyodott el Toril Li. Nem széles és baráti, inkább csak olyan együttérző kis mosollyal, amit a helyzet minimálisan megkívánt. Jon arra gondolt, hogy a rendőröknek, akik gyilkosságokkal meg ilyesmikkel foglalkoznak, bizonyára van tapasztalatuk az ilyen szituációkkal. Mint ahogy a lelkészeknek is. Mint apának. – Hozzányúlt valamihez? – kérdezte a nő. – Nem, miért tettem volna? Csak itt üldögéltem a széken.

Jon, anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, kihúzta a zsebkést az asztal lapjából, összezárta és a zsebébe dugta. – Tessék csak – mondta és elhagyta a szobát. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Csak amikor a lépcsőhöz ért, akkor esett le neki, hogy micsoda hülyeséget csinált, hogy elhozta a kést, ezért sarkon fordult, hogy visszavigye. Ahogy a bezárt ajtóhoz ért, kiszűrődő női nevetés ütötte meg a fülét: – Te jó ég, de megijedtem! Kiköpött mása az öccsének. Először azt hittem, hogy kísértetet látok. – Szerintem nem is hasonlítanak – ellenkezett a férfihang. – Persze, mert te csak egy képet láttál róla! Jon fejébe rettenetes gondolat fészkelte be magát. Az SK-655-ös zágrábi járat a terveknek megfelelően 10.40-kor felszállt az oslói repülőtéren, leírt egy balkanyart a Hurdal-tó fölött, majd délre, az álborgi irányítótorony felé vette az irányt. Mivel szokatlanul hideg volt, a tropopauzának nevezett légréteg olyan alacsonyra lesüly-lyedt, hogy az MD-81-es gép már emelkedés közben, Oslo belvárosa fölött elérte. Ez az a légréteg, amelyben a repülők kondenzcsíkot rajzolnak maguk után, így, ha a pályaudvarhoz közeli telefonkészülékek mellől vacogva felnézett volna az égre, akkor épp láthatta volna azt a csíkot húzó gépet, amire a teveszőr kabát zsebében lapuló jegy szólt. A táskáját a pályaudvar egyik csomagmegőrző szekrényébe zárta. Egy hotelszobára volt szüksége. És teljesítenie kellett a feladatát. Ami azt jelentette, hogy fegyverre van szüksége. De hogy jut az ember fegyverhez egy olyan városban, ahol semmiféle kapcsolata nincs? Hallgatta, ahogy a telefonos tudakozó munkatársnője a skandinávok jellegzetesen éneklő angolján felvilágosítja, hogy Oslóban összesen tizenhét Jon Karlsent talált, de sajnos nem mindegyikük címe nyilvános. Természetesen az Üdvhadsereg telefonszámát szívesen lediktálja neki.

A hölgy, aki az Üdvhadsereg főhadiszállásán felvette a telefont, azt mondta, hogy náluk csupán egyetlen Jon Karlsen van, aki viszont ma szabadnapos. Mire ő azt válaszolta, hogy karácsonyi ajándékot szeretne küldeni neki, amihez szüksége lenne az otthoni címére. – Nézzük csak. Gøteborggata 4., az irányítószám pedig 0566. Igazán kedves magától, hogy gondol most szegényre. – Szegényre? – Igen. Tudja, az ő öccsét lőtték le tegnap este. – Az öccsét? – Igen, az Egertorgeten. Az újságok tele vannak vele. Megköszönte a segítséget és letette a kagylót. Valaki megbökte a vállát, ő pedig megpördült. Egy papírpoharas fickó volt, ami azonnal nyilvánvalóvá tette, mit akar tőle. Bár a farmerkabátja meglehetősen koszos volt, haját a legutolsó divat szerint vágták le, frissen borotválkozott, rendes ruhát viselt, tekintete pedig nyílt volt és teljesen éber. A fiatalember mondott neki valamit, majd miután felhúzott vállakkal jelezte neki, hogy nem beszél norvégul, a pasas teljes természetességgel angolra váltott: – Im Kristoffer. I need money for a room tonight. Or else I’ll freeze to death.18 Úgy hangzott, mintha valami marketingtanfolyamon tanulta volna: rövid, tömören megfogalmazott üzenet, a saját nevével megfejelve, ami egyrészt kézzelfoghatóvá tette, másrészt érzelmi töltést kölcsönzött a mondatnak. A kérést széles mosoly követte. Megrázta a fejét és indulni akart, de a kéregető elé állt és az orra alá nyomta a papírpoharát: – Mister, került már olyan helyzetbe, hogy odakinn kellett aludnia és annyira fázott, hogy végigzokogta az éjszakát? Kristoffer vagyok. Pénzre van szükségem, hogy szállást szerezzek magamnak ma éjszakára. Különben halálra fagyok. 18

– Yes, actually I have.19 – Hirtelen kedve lett volna elmesélni neki, hogy egy alkalommal négy teljes napon keresztül lapult egy rókalyukban egy szerb harckocsira várva. – Akkor pontosan tudja, miről beszélek, mister. Válaszképpen lassan bólintott egyet. Azután benyúlt a zsebébe, előhúzott egy bankjegyet és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a férfira, odaadta neki. – Így is, úgy is odakinn fog aludni, nem igaz? Kristoffer gyorsan zsebre vágta a pénzt, majd bólintott és bocsánatkérően elmosolyodott: – Mit tehetnék? A gyógyszereim prioritást élveznek, mister. – És hol szokott aludni? – Odalenn – mutatta a narkós, ő pedig követte a hosszú, vékony mutatóujját. – A konténerkikötőben. Nyáron ott kezdenek neki az Operaház építésének. – Kristoffer arcán újabb mosoly terült szét. – Szeretem az operát. – Nincs ott hideg ilyenkor? – Ma éjszaka lehet, hogy mégiscsak az Üdvhadsereg lesz belőle. Náluk mindig van üres ágy a Heimenben. – Tényleg? – Végigmérte a fiút. Ápoltnak tűnt. Amikor mosolygott, egyenes fogai fehéren világítottak. Ennek ellenére rothadásszaga volt. És ha alaposan fülelt, szinte hallotta az ezernyi kis állkapocs csámcsogását, amik a húsát zabálják.

Tizenegyedik fejezet December 17., csütörtök. A horvát

19

Igen, pillanatnyilag is ilyen helyzetben vagyok.

Halvorsen türelmesen ült a kormány mögött és arra várt, hogy az előttük lévő bergeni jelzésű autó tövig nyomott gázpedállal és kipörgő gumikkal megküzdjön a tükörjéggel. Harry Beateval beszélt telefonon. – Hogy érti ezt? – próbálta Harry túlkiabálni a bergeni keltette zajt. – Hogy a két képen nem ugyanaz a személy van – ismételte meg Beate. – De hát ugyanaz a sapka, széldzseki és ugyanaz a kendő. Hogyhogy nem ugyanaz a személy? A lány nem válaszolt. – Beate? – Nem kivehetőek az arcvonások. Van benne valami furcsa, de nem tudnám megmondani, mi az. Lehet, hogy csak a fények miatt. – Hm. Ezek szerint rossz nyomon vagyunk? – Nem tudom. Az a pozíció, amikor közvetlenül Karlsen előtt áll, egybevág a technikai nyomokkal. Mi ez a borzalmas lárma? – Bambi a jégen. Később még hívom. – Várjon! Harry várt. – Van még valami – mondta Beate. – Megnéztem az egy nappal korábban készült képeket. – És? – Nem találtam egyetlen arcot sem, ami másnap újra felbukkant volna, de van egy apró részlet. Van egy férfi sárgás kabátban, talán teveszőr, de nem vagyok biztos benne. Van a nyakában egy sál… – Hm. Mármint egy kendő? – Nem, teljesen olyan, mint egy hagyományos gyapjúsál. De ugyanúgy van megkötve, mint a másik pasas kendője. A jobb csücske fölfelé kiemelkedik a csomóból. Észrevette? – Nem.

– Sosem láttam még, hogy valaki így kösse meg a sálját – mondta Beate. – Küldje át nekem a képet, hadd nézzem meg. Ahogy visszaért az irodába, Harry első dolga az volt, hogy kinyomtatta a Beatetől érkezett képeket. A nyomtató mellett az ott várakozó Gunnar Hagenbe botlott. Harry biccentett és a két férfi némán bámulta, ahogy a nyomtató egymás után ontja magából a lapokat. – Van valami híre? – szólalt meg végül Hagen. – Fogjuk rá – válaszolta Harry. – A sajtó a nyakamon van. Jó lenne, ha valamivel betömhetnénk a szájukat. – Ó, tényleg, főnök, majdnem el is felejtettem. Adtam nekik egy fülest, hogy ezt a férfit keressük – rántott elő Harry egy papírlapot a halomból és rábökött a kendős férfira. – Hogy mit csinált? – hápogta Hagen. – Adtam egy fülest a sajtónak. Pontosabban a Dagbladetnek. – Anélkül, hogy nekem szólt volna róla? – Ez egy bevett rutin, főnök. Konstruktív szivárogtatás. Azt mondjuk, hogy az információ egy meg nem nevezett rendőrségi forrásból származik, ami azt a látszatot kelti, hogy az infó mögött újságírói kutatómunka van. A sajtósok imádják, ráadásul így sokkal nagyobb lesz a felhajtás körülötte, mintha csak arra kérnénk őket, hogy hozzanak le képeket. A nyilvánosság pedig a segítségünkre lehet abban, hogy azonosítsuk a férfit. És mindenki boldog. – Én nem, Hole. – Hát, ezt őszintén sajnálom, főnök – mondta Harry és érzéseinek őszinteségét nyomatékosítandó, igyekezett gondterhelt képet vágni. Hagen Harryra meredt. Összeszorított alsó és felső fogsora egymással ellentétesen mozgott oldalirányban, ami Harryt leginkább egy kérődzőre emlékeztette.

– És mi van ezzel a férfival? – vette el a lapot végül Hagen Harry kezéből. – Még nem egészen világos. Az is lehet, hogy két különböző személyről van szó. Beate Lønn úgy véli, hogy… a nyakában lévő kendő valahogy sajátságos módon van megkötve. – Ez egy kravátlicsomó – pillantott újra a képre Hagen. – Mi ezen olyan különleges? – Mit mondott, főnök, mi ez? – Kravátli. – Mármint nyakkendőcsomó? – Horvát csomó, ember. Tudja, á la croate. – Aha… – Azért ez eléggé elemi ismeretanyag. Történelem. – Az lehet. Mindenesetre hálás lennék, ha felvilágosítana, főnök. Hagen összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Mit tud a harmincéves háborúról? – Nos, ezek szerint nem eleget. – Amikor a harmincéves háború idején Gusztáv Adolf bevonult Németországba, fegyelmezett, ám kicsiny seregét azokkal a férfiakkal egészítette ki, akik akkoriban Európa legjobb zsoldosainak számítottak. Úgy hírlett, egyszerűen rettenthetetlenek. Ők voltak a horvát zsoldosok. Tudta, hogy a kravátli szó – németül Krawatte, svédül kravatt, franciául cravate és még sorolhatnám – eredetileg a francia „croate”, vagyis „horvát” szóra vezethető vissza? Vagyis a rettenthetetlen harcosokra utal. Harry csak a fejét rázta. – Jóllehet a horvátok idegen ország oldalán harcoltak és Gusztáv Adolf seregének egyenruháját kellett viselniük, egy apró engedményt mégiscsak kaptak, ami megkülönböztette őket másoktól: ez pedig a lovassági kendő volt, amit a horvátok egészen speciális módon csomóztak meg. Ezt a ruhadarabot

vették át, majd fejlesztették tovább a franciák, akik ugyan a horvátok után nevezték el, viszont a „croate” szót helytelenül „cravate”-nak ejtették. – Cravate. Kravátli. – Így van. – Kösz, főnök. – Harry felmarkolta az utolsó papírlapot a nyomtató tálcájáról és a sálat viselő férfire meredt, akit a fotón Beate bekarikázott. – Lehet, hogy magának köszönhetően épp most csíptünk meg egy nyomot. – Azért igazán nem szükséges hálálkodnunk egymásnak, Hole, mert a munkánkat végezzük – közölte Hagen, majd a saját kinyomtatott papírjait a hóna alá csapva kimasírozott a helyiségből. Halvorsen felpillantott, amikor Harry beviharzott az irodába. – Lehet, hogy van egy nyomunk – mondta Harry. Halvorsen felsóhajtott. Ez a mondat rendszerint rengeteg munkát, viszont a nullával egyenlő eredményt jelentett. – Felhívom Alexet az Europoltól. Halvorsen tudta, hogy az Europol az Interpol kistestvére Hágában. Az ügynökséget az EU tagállamai hozták létre az 1998as madridi terrortámadások után, és az alapvető feladata az volt, hogy a nemzetközi terrorizmus, valamint a szervezett bűnözés elleni küzdelem területén koordinálja a tagországok együttműködését. Azt viszont egyáltalán nem értette, hogy ez az Alex ott, miért hajlandó rendszeresen Harry segítségére lenni, holott Norvégia nem is tagja az Európai Uniónak. – Alex? Harry from Oslo. Could you check something out for me, please?20 Halvorsen hallgatta, ahogy Harry kissé darabos, ám mégis eredményes angoljával arra kéri Alexet, hogy tíz évre 20

Alex? Harry vagyok, Oslóból. Utána tudnál nézni nekem valaminek?

visszamenőleg nézzen utána a bűnügyi nyilvántartásban egy feltehetőleg nemzetközi terepen működő elkövetőnek. A keresőszavak: bérgyilkosság és horvát. – I’ll wait21 – mondta Harry és várt. Majd elképedve: – Really? That many?22 – Megvakarta az állát és arra kérte Alexet, hogy a „pisztoly” és a „kilenc milliméteres” kifejezésekkel szűkítsék a találatokat. – Huszonhárom találat, Alex? Huszonhárom gyilkosság, amit feltételezhetően horvát elkövetővel lehet kapcsolatba hozni? Jesus! Oké, értem én, hogy a háborúk professzionális gyilkosokat termelnek ki, de akkor is. Hozzávennéd Skandináviát is a kereséshez? Semmi? Oké. Nevet tudsz nekem mondani? Egyet sem? Hang on a sec!23 Harry Halvorsenre meredt, mintha abban reménykedne, hogy ifjú kollégája majd előáll valami megváltást jelentő ötlettel, de az csak a vállát vonogatta. – Oké, Alex – mondta Harry. – Még egy utolsó próbálkozás. Aztán arra kérte a vonal túlsó végén lévő férfit, hogy a kereső személyleírás rubrikájába tegye bele a „piros kendő” vagy „sál” szavakat is. Halvorsen hallotta, hogy Alex elneveti magát a telefonban. – Köszönöm, Alex! Viszlát. Harry letette a kagylót. – Nos? Léket kapott a nyom? Harry bólintott. Néhány ujjnyival lejjebb csúszott a széken, de aztán hirtelen fel is egyenesedett. – Újra kell gondolnunk a dolgot. Nézzük, mi van a kezünkben! Semmi? Remek, szeretek tiszta lappal indítani. Halvorsen emlékezett rá, hogy Harry egyszer kifejtette neki, hogy a jó nyomozót az különbözteti meg a közepes nyomozótól, hogy az előbbiben megvan a felejtés képessége. Egy jó nyomozó Várok. Komolyan? Ilyen sok? 23 Tartsd egy pillanatra! 21 22

el tudja felejteni az összes kudarcot, túl tudja tenni magát azon, ha az ösztönei megtréfálták, sutba tudja vágni az összes nyomot, amelyekben a végsőkig bízott, ám végül mégis tévútra vezették. És azután képes a csalódást maga mögött hagyva, töretlen lelkesedéssel újra és újra elölről kezdeni mindent. Megszólalt a telefon. Harry feltépte a kagylót: – Harr… – De a vonal másik végén már közbe is vágtak. Harry felemelkedett a székről. Halvorsen látta, hogy a telefonkagylót szorító kezén kifehérednek a bütykök. – Wait, Alex24. Szólok Halvorsennek, hogy jegyzeteljen. Harry befogta a kagylót és odakiabált Halvorsennek: – A vicc kedvéért mégiscsak megcsinálta az utolsó keresést is. Kivette a horvátot, a kilenc millimétert meg a többi kulcsszót és csak a piros kendőre keresett rá, ami négy találatot eredményezett. Négy profin, pisztollyal végrehajtott gyilkosságot, ahol a tanúk szerint a feltételezett elkövető piros kendőt viselt a nyakában. Jegyezd fel: Zágráb 2000 és 2001, München 2002 és Párizs 2003. Harry visszatért a telefonhoz: – This is our man, Alex.25 Nem, egyáltalán nem vagyok benne biztos, de a gyomrom azt súgja, hogy ő lesz az. A fejem pedig azt, hogy a két horvátországi gyilkosság nem lehet véletlen. Van esetleg valami pontosabb személyleírás? Halvorsen nézte, hogy terül el a csalódás Harry arcán. – Hogy érted azt, hogy nincs személyleírás? Ha a kendőre emlékeznek, akkor csak láttak mást is. Mi? Átlagos magasság? Ez minden? Harry a fejét csóválva hallgatta Alexet. – Mit mond? – kérdezte suttogva Halvorsen. – Hogy a tanúk által adott leírások teljesen eltérnek egymástól – súgta vissza Harry. 24 25

Várj, Alex. Ő lesz az emberünk, Alex.

Halvorsen ezt is felfirkantotta. – Igen, klassz lenne, ha átküldenéd a részleteket. Nos, előre is köszönöm, Alex. Ha találnál még valamit, legyen az feltételezett tartózkodási hely, vagy bármi, hívj, oké? Micsoda? Hehehe. Persze, hogyne. Hamarosan küldök neked egy felvételt rólam és az asszonyról. Harry letette a kagylót, majd Halvorsen kérdő pillantását látva hozzátette: – Szakállas vicc. Alex azt hiszi, hogy az összes skandináv házaspár házipornót készít. Harry bepötyögött egy újabb telefonszámot és miközben várakozott, észrevette, hogy Halvorsen még mindig őt bámulja. Felsóhajtott. – Sosem voltam házas, Halvorsen. Magnus Skarrénak szinte kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a kávéfőző hangját, ami olyan hangokat bocsátott ki magából, mintha tüdővészben szenvedne: – Lehet, hogy tényleg különböző tettesekről van szó, akik egy eddig ismeretlen csapat tagjai és a piros kendő az egyenöltözetük. – Ostobaság – jelentette ki Toril Li kifejezéstelen hangon és beállt Skarre mögé a kávéfőző előtti sorba. A kezében tartott bögrére a „világ legjobb anyukája” feliratot pingálták. A teakonyha sarkában álló asztal mellett üldögélő Ola Li csendesen kuncogott. A helyiség a gyilkosságiak és az erkölcsrendészet közös étkezőjeként működött. – Ostobaság? – háborodott fel Skarre. – Ki tudja, akár terroristacsoport is lehet, miért is ne? Vallásháború a keresztények ellen. Muszlimok. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Vagy lehet, hogy spanyolok, azok is piros kendőt viselnek. – Spanyolok? – kérdezte Toril Li. – Baszkok – szólt közbe Halvorsen, aki Olával szemben ült.

– Mi? – Bikafuttatás. A San Fermin Pamplonában. Baszkföld. – Az ETA! – ordította Skarre. – A francba, hogyhogy ez eddig nem jutott az eszünkbe? – Neked inkább forgatókönyveket kellene írnod, Skarre – jegyezte meg Toril Li. Ola Li ezúttal hangosan nevetett, de szokásához híven most sem szólt egy szót sem. – Nektek kettőtöknek meg inkább a betépett bankrablókkal kellene foglalkoznotok – morogta Skarre, arra utalva, hogy a két Li, akik sem rokonok, sem házasok nem voltak, annak idején a rablási csoportból kerültek át a gyilkosságiakhoz. – Csakhogy a terroristák fel szokták vállalni a tetteiket – vetette közbe Halvorsen. – Abban a négy esetben viszont, amit az Europol küldött át nekünk, mindig rajtaütésszerű volt a gyilkosság, amit aztán teljes csend követett. És rendszerint az áldozatok füle mögött is volt valami. A zágrábiak mindketten felmentett, szerb háborús bűnösök voltak, a müncheni pasast azért végezték ki, mert az egyik helyi embercsempész banda kiskirályának a hegemóniáját fenyegette. A párizsi áldozat pedig kétszeresen büntetett pedofil volt. A teakonyhába Harry Hole lépett be egy bögrével a kezében. Skarre, Li és Li kitöltötték maguknak a kávéjukat és ahelyett, hogy leültek volna, kivonultak a helyiségből. Halvorsennek már korábban is feltűnt, hogy Harry sokakból ilyen hatást vált ki. A főtiszt ledobta magát az egyik székre, Halvorsen pedig érdeklődve figyelte a gondterhelt ráncot kollégája homlokán. – Közeledik a huszonnegyedik óra – mondta Halvorsen. – Igen – bólintott Harry és a még mindig üres bögrébe bámult. – Valami baj van? Harry habozott. – Nem tudom. Felhívtam Bjarne Møllert Bergenben. Hátha van valami építő javaslata. – És mit mondott?

– Igazából semmit. Olyan… – Harry keresgélte a megfelelő szót. – Magányosnak tűnt. – Ott van vele az egész családja, nem? – Majd biztosan utánamennek. – Valami problémája van? – Nem tudom. Nem tudok semmit. – Akkor meg mi bánt ennyire? – Az, hogy részeg volt. Halvorsen bögréje akkorát koppant az asztalon, hogy a kávé kilocs-csant. – Møller? A munkahelyén? Csak hülyéskedsz. Harry nem válaszolt. – Lehet, hogy csak rosszul volt, vagy valami ilyesmi – tette hozzá gyorsan Halvorsen. – Tudom, milyen a hangja egy részegnek, Halvorsen. Bergenbe kell mennem. – Most? Épp egy gyilkossági ügyet vezetsz, Harry. – Egy nap alatt megjárom. Te meg addig tartod itt a frontot. Halvorsen elmosolyodott. – Csak nem kezdesz megöregedni, Harry? – Megöregedni? Ezt meg hogy érted? – Tudod, öreg és együttérző. Ez az első alkalom, hogy az élők fontosabbak számodra, mint a holtak. Ahogy meglátta Harry arcát, Halvorsen azonnal meg is bánta, amit mondott. – Nem úgy értettem… – Semmi gond – mondta Harry és felpattant a székről. – Szeretném, ha begyűjtenéd azoknak a repülőtársaságoknak az utaslistáit, akik az utóbbi napokban Horvátországból, illetve oda indítottak járatokat. Kérdezz utána a reptéri rendőrségen, hogy kell-e hozzá engedély az államügyésztől. Amennyiben bírói végzést kérnek, azonnal intézkedj. Ha megvannak az utaslisták,

hívd fel Alexet az Europolnál és kérd meg, hogy ellenőrizze le a neveket. Mondd neki, hogy nekem van szükségem rá. – És biztos vagy benne, hogy segíteni fog? Harry csak bólintott. – Addig Beate és én elintézünk egy beszélgetést Jon Karlsennel. – Hogyhogy? – Eddig csupán Robert Karlsen napsugaras oldaláról hallottunk. Szerintem van még, amiről tudnunk kell. – És miért nem engem viszel magaddal? – Mert ellentétben veled, Beate észreveszi, ha valaki hazudik. Nagy levegőt vett, és felment a Biscuit étterembe vezető néhány lépcsőfokon. Az előző estével ellentétben most szinte teljesen üres volt az étterem. Az étkezőbe vezető ajtó félfájának dőlve azonban ugyanaz a pincér állt. A Grigori-fürtös, kék szemű pasas. – Hello there – köszönt neki a pincér. – Szinte meg sem ismertem. Zavartan pislogott, mert váratlanul érte a tény, hogy egyáltalán felismerték. – De felismertem a kabátját – folytatta a pincér. – Nagyon ízléses. Teveszőr? – Remélem – hebegte mosolyogva. A pincér nevetve a karjára tette a kezét. A szemében nyomát sem látta félelemnek, amiből arra következtetett, hogy a pincér nem gyanít semmit. Remélte, hogy ez azt jelenti, hogy a rendőrség nem járt itt, vagyis a fegyvert még nem találták meg eddig. – Most nem akarok enni – mondta. – Viszont szeretném használni a mosdót. – A mosdót? – kérdezte a pincér, ő pedig látta, hogy a kék szemek a pillantását keresik.

– Csak egy perc az egész – mondta és nyelt egyet. A pincér közelsége elbizonytalanította. – Csak egy perc – ismételte meg a pincér. – I see.26 A mosdó üres volt és szappantól illatozott. De ez más volt, mint a szabadság szaga. Az illat tovább erősödött, amikor felnyitotta a folyékony szappannal teli doboz tetejét. Felhúzta a zakója ujját és beledugta a kezét a hideg zöld folyadékba. Egy pillanatra átcikázott az agyán a gondolat, hogy tegnap óta kicserélték a szappanadagolót. De azután már ott is volt a kezében. Óvatosan kiemelte a dobozból, a szappan hosszú, zöld csíkot húzott maga után a mosdókagyló fehér porcelánján. Egy alapos átmosás és némi olajozás után a pisztoly olyan lesz, mint új korában. És még mindig van hat golyó a tárban. Gyorsan leöblögette némileg a fegyvert és éppen a kabátja zsebébe akarta dugni, amikor kinyílt az ajtó. – Hello again27 – suttogta a pincér széles mosollyal az arcán. De a mosoly azonnal le is hervadt az arcáról, amikor megpillantotta a pisztolyt. Gyorsan zsebre vágta a fegyvert, elmormolt egy viszlátot és sietve kipréselte magát a pincér mellett a szűk ajtónyíláson. Érezte az arcán a másik gyors lélegzését, combján pedig annak merevedését. A saját szívére csak akkor lett figyelmes, amikor végre kiért az utcára. Dörömbölt. Mintha félt volna. A vér iszonyú sebességgel áramlott a testében, felmelegedett és könnyűnek érezte magát tőle. Jon Karlsen épp indulófélben volt, amikor Harry megérkezett a Gøteborggatára. 26 27

Értem. Hello, újra.

– Már ennyi az idő? – nézett zavartan az órájára Jon. – Én értem ide egy kissé korábban – nyugtatta meg Harry. – A kolléganőm is hamarosan megérkezik. – Belefér még gyorsan, hogy elszaladjak tejért? A fiatalember vékony dzsekit viselt. Látszott, hogy az imént fésülködött. – Természetesen. Az élelmiszerbolt a következő sarkon volt az utca túloldalán. Amíg Jon előhalászta az alacsony zsírtartalmú tej árát a kasszánál, Harry lenyűgözve tanulmányozta a karácsonyfadíszek pazar választékát a toalettpapírok és a kukoricapelyhes dobozok között. Egyikük sem kommentálta a pénztár melletti állványon lévő újságok címlapját, amelyek az Egertorgeten történt gyilkossággal foglalkoztak. A Dagbladet délutáni kiadásának címoldalán Wedlog közönségről készített, szemcsés, életlen fotója terpeszkedett, amelyen a kendőt viselő személy feje köré piros karikát rajzoltak. Fölötte ott üvöltött a cím: „Ezt a férfit keresi a rendőrség”. Amikor kiléptek az utcára, Jon megállt egy vörös hajú koldus előtt, akinek a hetvenes évek divatja szerinti, kétoldalt lelógó bajusz ékesítette az arcát. Jon hosszasan kotorászott a zsebében, mire végre talált egy aprópénzt, amit a barna papírpohárba pottyantott. – Nagyon sok mindennel nem tudom megkínálni – mondta Harrynak. – És, őszintén szólva, a kávé is ott áll már egy ideje a főzőben. Alighanem olyan az íze, mint az aszfaltnak. – Ó, nagyszerű, az a kedvencem. – Magának is? – mosolyodott el halványan Jon Karlsen. – Aú! – kapott aztán a fejéhez és a kéregető felé fordult. – Pénzzel dobsz meg? –kérdezte tőle elképedve. A koldus dühösen fújtatott a bajusza alól és meglepően tiszta hangon kiabálta: – Itt csak érvényes pénzt fogadnak el, köszönjük!

Jon Karlsen lakásának az elrendezése pontosan olyan volt, mint Thea Nilsené. Tisztaság és rend uralkodott mindenütt, berendezését tekintve viszont a klasszikus legénylakások minimalista stílusát követte. Harry három gyors megállapítást tett: először is, hogy az öreg, ám jó állapotban lévő bútorok ugyanonnan származnak, ahonnan a sajátjai is, az Ullevålsveieni Elevátorból. Másodszor, hogy Jon egész biztosan nem járt azon a kiállításon, amit a nappaliban lógó egyetlen plakát reklámoz. Végül pedig azt, hogy sokkal gyakrabban étkezik a tévével szemben álló alacsony asztalka fölé hajolva, mint a konyhaasztalnál. Az erősen foghíjas könyvespolcon álló fotó egy férfit ábrázolt, aki az Üdvhadsereg egyenruháját viselte és könyörgő pillantással meredt a szobába. – Az édesapja? – tudakolta Harry. – Igen – válaszolta Jon és két bögrét vett elő a konyhaszekrényből, majd egy megbarnult szélű kávékiöntőből megtöltötte őket. – Hasonlítanak egymásra. – Köszönöm – mondta Jon. – Remélem, hogy tényleg így is van. – A két bögrét a dohányzóasztalkára tette és a frissen felbontott tejesdobozt is melléjük állította. A lakkozott felületet borító számtalan környom egyértelművé tette, hogy Jon az asztal mely részén szokta elkölteni vacsoráját. Harry meg akarta kérdezni, hogyan fogadták a szüleik Robert halálát, de aztán meggondolta magát. – Kezdjük egy feltételezéssel – vágott bele. – Mondjuk, hogy az öccsét azért ölték meg, mert valakivel tett valamit. Becsapott valakit, pénzt kért kölcsön tőle, megbántotta, megfenyegette, megsebesítette, bármi. Bárkivel is beszéltünk eddig, mindenki azt mondta, hogy az öccse jó ember volt. Ez egyébként mindig így van, amikor egy gyilkossági ügyben az áldozat jellemét szeretnénk felderíteni: az emberek először általában a pozitív

vonásokat hangsúlyozzák. De legtöbbünknek megvan a sötét oldala is. Nem igaz? Jon bólintott, Harry mégsem volt biztos benne, hogy az egyetértését akarta kifejezni. – Számunkra nagyon fontos lenne, hogy egy kis fényt bocsássunk Robert árnyékos oldalára. Jon értetlenül meredt rá. Harry megköszörülte a torkát: – Kezdjük a pénzzel. Voltak Robertnek pénzügyi nehézségei? Jon a vállát vonogatta. – Nem. És igen. Nem élt nagy lábon, úgyhogy nem igazán tudom elképzelni, hogy nagyobb adósságot halmozott volna fel, ha erre gondol. Ha kölcsön is kért, akkor rendszerint hozzám fordult, legalábbis azt hiszem. Na igen, hát mit nevezünk kölcsönnek… – mosolygott szomorúan. – Mekkora összegről beszélünk? – Nem olyan nagy. Ettől az ősztől eltekintve. – Mennyi? – Hát… harmincezer. – Mire? Jon megvakarta a fejét. – Volt egy terve, de nem akarta elmesélni, mi az, csak annyit mondott, hogy külföldre kell utaznia miatta. Majd meglátod, mondogatta mindig. Igen, egy kissé magas volt az összeg, de megtehettem, mert olcsón lakom és autóm sincs. És egyszer végre annyira lelkesnek tűnt. Nagyon izgatott voltam, hogy mi lehet az, de aztán… Nos igen, azután meg ez történt. Harry jegyzetelt. – Hm. És mi a helyzet Robert személyiségének sötét oldalával? Harry türelmesen várt. A dohányzóasztalkát nézte és hagyta Jont, hadd gondolkodjon a csend vákuumában, mert tudta, hogy annak szívóereje előbb-utóbb kihúz majd belőle valamit: egy

hazugságot, egy elkeseredett próbálkozást a témaváltásra, vagy jobb esetben az igazságot. – Amikor Robert fiatal volt, nos… – kezdte Jon, de meg is torpant. Harry nem szólt semmit, meg sem moccant. – Híján volt… bizonyos gátlásoknak. Harry, anélkül, hogy felpillantott volna, bátorítóan bólintott, de nem akarta megtörni a vákuumot. – Mindig rettegtem tőle, hogy legközelebb mit fog kitalálni. Olyan kíméletlen volt. Néha valósággal úgy tűnt, hogy két személy lakik benne. Az egyik a hideg, uralkodó kutatótermészet, ami kíváncsi volt a… hogy is mondjam? A reakciókra. Az érzésekre. Igen, és talán a szenvedésre is. Ilyesmikre. – Tudna példát említeni? Jon nyelt egyet. – Egyszer, amikor hazaértem, azt mondta, hogy mutatni akar nekem valamit a mosókonyhában. A macskánkat bedugta egy kis, üres akváriumba, amiben apa annak idején a guppijait tartotta, aztán beledugta a kerti locsolócsövet és egy fatányérral lefedte az akvárium tetejét. Azután ütközésig nyitotta a csapot. Olyan gyorsan történt, hogy az akvárium már majdnem tele lett, mire lelöktem a tetejéről a tányért és kihalásztam belőle a macskát. Robert azt mondta, hogy csak látni akarta, hogyan reagál a macska. Én azonban néha azt gondoltam, hogy inkább arra kíváncsi, hogy én hogy reagálok. – Hm. Ha tényleg ilyen volt, akkor elég különös, hogy senki nem említette ezt. – Ezt az oldalát nem sokan ismerték. Ez részben az én érdemem. Még gyerekkorunkban meg kellett ígérnem apának, hogy vigyázni fogok Robertre, nehogy egyszer tényleg valami nagy hülyeséget csináljon. Megtettem, ami tőlem telt. És Robert, mint már említettem, nem mindig tudta kontrollálni a cselekedeteit. Egyszerre volt hideg és meleg, ha érti, mire

gondolok. Így aztán tényleg csak azok érzékelték Robert… másik oldalát, akik nagyon közel álltak hozzá. Ja igen, és néhány béka. – Jon elmosolyodott. – Héliumos léggömbbel felengedte őket a levegőbe. Amikor apa elkapta érte, azt mondta, hogy egyszerűen csak megsajnálta őket, mert szegények soha nem láthatnak semmit madárperspektívából. Én pedig… – Jon a levegőbe bámult. Harry látta, hogy a szeme gyanúsan fénylik. – Én pedig nevetni kezdtem. Apa dühögött, de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Csak Robert tudott ennyire megnevettetni. – Hm. Kinőtte valaha ezeket a dolgokat? Jon vállat vont. – Hogy teljesen őszinte legyek, nem igazán tudom, mi zajlott Robertben az utóbbi években. Miután apa és anya Thaiföldre költöztek, eléggé meglazult a kapocs közöttünk. – Miért? – Ez gyakran megtörténik a fivérek közt. Anélkül, hogy különösebb oka lenne. Harry nem válaszolt, csak várt. Odakinn a folyosón becsapódott egy ajtó. – Volt néhány nőügy – mondta végül Jon. Mentőautók távoli szirénája. A lift fémes zümmögése. Jon nagy levegőt vett és egy sóhajjal kibökte: – Fiatal lányok. – Mennyire fiatalok? – Azt nem tudom. De amennyiben Robert nem hazudott, egészen fiatalok. – Miért hazudott volna erről? – Már mondtam. Szerette nézni, hogyan reagálok. Harry felállt és az ablakhoz lépett. A Sofienbergparkon egy férfi vágott keresztül. Egy ösvényt követett, ami a magasból úgy nézett ki, mint egy magányos barna vonal, amit egy gyerek rajzolt a krétafehér papírra. A templom északi oldalán egy kicsi, körbekerített területen a zsidó hitközség temetője feküdt. Ståle

Aune, a pszichológus, egyszer azt mesélte neki, hogy száz évvel ezelőtt az egész Sofienbergpark temető volt. – Erőszakos volt ezekkel a lányokkal? – kérdezte Harry. – Nem! – Jon kiáltását visszaverték a csupasz falak. Harry nem szólt egy szót sem. A férfi, aki átvágott a parkon, most felfelé indult a Helgesens gatén, egyenesen a ház irányába. – Legalábbis nekem erről nem mesélt – mondta Jon. – És ha mondott is volna ilyesmit, úgysem hittem volna neki. – Ismer bárkit ezek közül a lányok közül, akikkel találkozgatott? – Nem. Sosem tartotta meg őket sokáig. Tulajdonképpen csak egy lány volt, akiről tudom, hogy valaha tényleg komolyan érdekelte. – Igen? – Thea Nilsen. Már egészen fiatal korában valósággal a megszállottja volt. – A maga kedvese? Jon elgondolkodva meredt a kávésbögréjébe. – Az ember azt gondolná, hogy távol kellene tartania magát az egyetlen lánytól, akit a fivére tényleg nagyon szeretne megkapni, nem igaz? Isten a megmondhatója, hányszor kérdeztem meg magamtól, miért kellett ennek így lennie. – És? – Csak azt tudom, hogy Thea a legfantasztikusabb ember, akivel valaha találkoztam. A lift zümmögése hirtelen abbamaradt. – Tudott az öccse magáról és Theáról? – Arra rájött, hogy találkoztunk néhányszor. Gyanakodott, de mi igyekeztünk Theával titokban tartani a dolgot. Kopogtattak az ajtón. – Ez Beate lesz, a kolléganőm – mondta Harry. – Majd én beengedem.

Becsukta a jegyzetfüzetet, párhuzamosan melléfektette a tollat és megtette a bejárati ajtóhoz vezető néhány lépést. Eltartott egy másodpercig, mire rájött, hogy az ajtó befelé nyílik, majd kinyitotta. Az ajtó előtti alak épp olyan meglepettnek tűnt, mint ő, egy pillanatig csak álltak egymásra meredve. Harry édeskés, parfümös ihatott érzett, mintha a másik épp az imént fújta volna be magát egy erős dezodorral. – Jon? – kérdezte a férfi óvatosan. – Persze – válaszolta Hary. – Bocsásson meg, valaki mást vártunk. Egy pillanat. Harry visszament a díványhoz. – Magát keresik. Csak abban a pillanatban, amikor visszaereszkedett a puha ülésre, csak akkor hasított belé, hogy valami történt. Most, ezekben az utolsó másodpercekben. Ellenőrizte, hogy a toll még mindig a jegyzetfüzettel párhuzamosan fekszik-e. Érintetlen volt. Mégis volt valami, valami, amit az agya érzékelt, de még nem jutott el odáig, hogy a megfelelően értelmezze. – Jó estét – hallotta Jon hangját maga mögött. Udvarias, kimért megszólítás. Kérdő hangsúllyal. Ahogy az ember azokat üdvözli, akiket nem ismer vagy nem érti, mit akarnak tőle. Már megint ott volt. Valami történik. Valami, ami nem stimmel. Valami nem stimmel ezzel a látogatóval. Jon keresztnevét használta, amikor utána kérdezett, de Jon láthatóan nem ismerte. – What message?28 – kérdezte Jon. A következő pillanatban minden a helyére csúszott. A nyaka. A férfinak volt valami a nyakában. Egy kendő. Méghozzá azzal a csomóval. Harry mindkét térdét beverte a dohányzóasztalkába, amikor felugrott, a kávésbögrék pedig felborultak. – Csukja be az ajtót! – kiáltotta.

28

Miféle üzenetet?

De Jon csak állt ott, mint akit hipnotizáltak és kifelé meredt a folyosóra. A háta hajlott volt, mintha segítséget akarna nyújtani. Harry lendületet vett, átugrott a díványon és odaviharzott az ajtóhoz. – Don’t…29 – hallotta Jon hangját. Harry célzott és vetődött. Azután mintha kimerevedett volna a kép. Már korábban is volt hasonló élménye: az adrenalin beindul és megváltoztatja az ember időérzékelését. Olyan volt, mintha vízben mozogna. És tudta, hogy elkésett. Jobb vállában az ajtót, a balban Jon csípőjét érezte, dobhártyáján pedig a lőpor robbanása és a pisztolyt épp elhagyó golyó által keltett hanghullámokat. Azután jött a robaj. A lövés. A becsapódó ajtó. A zár csattanása. Valamint Jon, aki a gardróbszekrényhez vágódott, aztán a konyhapult széléhez. Harry az oldalára fordult és felnézett. A kilincset lenyomták. – A rohadt életbe! – suttogta Harry és gyorsan feltérdelt. Két erős rántás a bejárati ajtón. Harry megragadta az élettelen Jon övét és végigvonszolta a parkettán a hálószoba felé. A bejárati ajtó túloldaláról kaparászás hallatszott. Majd egy újabb robaj. Az ajtó fájából szilánkok röppentek mindenfelé, a dívány egyik díszpárnája összerándult, egy magányos szürkésfekete tollpehely emelkedett a plafon felé, a dohányzóasztalkán álló tejesdoboz pedig bugyogni kezdett. A tej lomha, fehér parabolát festett az asztallapra. Az emberek valójában alábecsülik, hogy mire képes egy kilenc milliméteres lövedék, futott végig Harry agyán a gondolat, miközben Jont a hátára fordította. A férfi homlokán lévő sebből magányos vércsepp gördült le.

29

Ne…

Újabb dörrenés. Üvegszilánkok csörömpölése. Harry előkotorta a zsebéből a mobiltelefont és kiválasztotta Beate számát a gyorshívóból. – Jó, jó, mindjárt ott vagyok, nem kell mindjárt nyaggatni – válaszolt Beate azonnal az első csengetésre. – Kint vagyok a… – Idehallgasson – szakította félbe Harry. – Szóljon be a rádión, hogy haladéktalanul küldjék ide az összes mozdítható járőrkocsit. Szirénával. Valaki odakinn áll a lakás ajtaja előtt és épp ólommal szór bennünket. Maga pedig maradjon odakinn. Vette? – Vettem. Tartsa a vonalat! Harry letette a telefont maga elé a padlóra. A fal mögül kaparászás hallatszott. Lehet, hogy hallotta őket? Harry mozdulatlanul ült. A kaparászás egyre közeledett. Milyen falak lehetnek itt? Egy lövedéknek, ami átszakított egy hangszigetelt bejárati ajtót, néhány gipszkarton lap és némi szigetelőanyag igazán nem okoz gondot. A kaparászás egyre közelebbről hallatszott. Azután abbamaradt. Harry visszafojtotta a lélegzetét. Ebben a pillanatban hallotta meg, hogy Jon viszont lélegzik. Azután odakinn a város egyenletes moraját egy hang törte át, ami egyenesen muzsika volt Harry füleinek. Egy rendőrségi sziréna. Majd még egy. Harry fülelt. A kaparászásnak vége szakadt. Menekülj, könyörgött. Lépj le! És a kérése meghallgattatott. A rohanó lépések zaja lassan elhalt a folyosón, majd lefelé a lépcsőn. Harry tarkóját a hűvös parkettára engedte és a plafonra meredt. Az ajtó alatt átsüvített a huzat. Behunyta a szemét. Tizenkilenc év. Édes istenem. Még tizenkilenc év, mire nyugdíjaztathatja magát.

Tizenkettedik fejezet

December 17., csütörtök. Kórház és hamu Az üzlet kirakatában egy rendőrautó tükörképét látta elgurulni maga mögött az úton. Továbbindult, miközben igyekezett visszafogni magát, nehogy futásnak eredjen. Ahogy azt tette néhány perccel korábban, amikor Jon Karlsen lakásától leviharzott a lépcsőn, ki az utcára, és majdnem felbukott egy mobiltelefont szorongató fiatal nőben. Utána keresztülrohant a parkon, nyugat felé, a néptelen utcák irányába, ahol most volt. A járőrkocsi ugyanazzal a sebességgel haladt, amivel ő. Megpillantott egy ajtót. Benyitott és az az érzése támadt, hogy egy filmbe csöppent. Méghozzá egy amerikai filmbe Cadillac-kel, zsinórnyakkendőkkel és a fiatal Elvisszel. A helyiségben szóló zene olyan volt, mintha régi hillbilly lemezeket játszanának le háromszoros gyorsasággal, a csapos meg mintha egyenesen a lemezborítóról lépett volna le. Körülnézett a meglepően zsúfolt és aprócska bárban, és csak némi késéssel vette észre, hogy a csapos hozzá beszél. – Sony? – A drink, Sir?30 – Miért is ne? Mit ajánl? – Mondjuk, egy Slow Comfortable Screw-t. De ahogy elnézem magát, inkább egy whiskyt ajánlanék az Orkney-szigetekről. – Köszönöm. Odakintről egy rendőrségi sziréna erősödő, majd halkuló lármája szűrődött be. A bárban hőség volt, ömleni kezdett róla a veríték. Letépte a kendőt a nyakáról és a kabátja zsebébe gyűrte. Elégedetten szemlélte a bárban gomolygó cigarettafüstöt, ami elnyomta a zsebében lévő pisztoly szagát. Miután megkapta az italt, leült az ablak mellé.

30

Egy italt?

Ki lehetett a másik férfi a lakásban? Jon Karlsen barátja? Egy rokon? Vagy bérlőtárs? Kortyolt egyet a whiskyből. Kórház- és hamuíze volt. Na de mit kérdezget itt magától ilyen hülyeségeket? Csak egy rendőr reagál így, ahogy ez a pasas tette. Csak egy rendőr tud ilyen gyorsan segítséget hívni. És most már azt is tudják, hogy mi a célja. Ez jócskán meg fogja nehezíteni a dolgát. Nagyon át kell gondolnia a menekülését. Ivott még egy kortyot. Az a rendőr látta a teveszőr kabátot. Kiment a mosdóba, a pisztolyt, a kendőt és az útlevelet áttette a zakója zsebébe, a kabátot pedig a mosdókagyló alatt álló szemetesbe gyömöszölte. Odakinn megállt a járdán és mialatt végigjártatta pillantását az utcán, vacogva dörzsölgette a kezét. Az utolsó munka. A legfontosabb. Minden ettől függött. Csak nyugalom, biztatta magát. Azt nem tudják, hogy ki vagy. Menj vissza a startvonalhoz. Gondolkodj konstruktívan. Azt a kérdést azonban sehogy sem tudta kiverni a fejéből, hogy ki lehetett az a férfi a lakásban. – Fogalmunk sincs – mondta Harry. – Csak annyit tudunk, hogy talán ugyanaz a férfi volt, aki megölte Robertet. Maga alá húzta a lábát, hogy az ápoló el tudja tolni mellettük az üres ágyat a szűkös folyosón. – Ta… talán? – dadogta Thea Nilsen. – Többen is vannak? A lány előredőlve ült és úgy kapaszkodott a szék ülőlapjába, mintha attól félne, hogy leszédül róla. Beate Lønn előrehajolt és megnyugtatóan Thea térdére tette a kezét. – Nem tudjuk. A lényeg az, hogy Jon jól van. Az orvos azt mondta, hogy csak agyrázkódása van. – Amit ráadásul én okoztam neki – tette hozzá Harry. – Persze a konyhaszekrény pereme is besegített, ami azt a szép kis lyukat ütötte a homlokán. A pisztolygolyó mellément, a falba fúródva

találtuk meg. Egy másik pedig a tejesdobozban landolt. A kellős közepén, megáll az eszem. A harmadik pedig a konyhaszekrényben, a mazsola és a… Beate beszédes pillantása észhez térítette Harryt, hogy Thea pillanatnyilag nem igazán lehet vevő a ballisztikai finomságokra. – Ööö, igen. Jon jól van, de mivel elvesztette az eszméletét, az orvosok egyelőre benntartják megfigyelésen. – Értem. Akkor bemehetek hozzá? – Természetesen – válaszolta Beate. – Csak szeretnénk, ha előbb vetne egy pillantást ezekre a képekre és megmondaná, hogy látta-e esetleg ezeket a férfiakat korábban. Beate előhúzott három képet egy mappából és odanyújtotta őket Theának. Az Egertorgeten készült fotókat annyira felnagyították, hogy az arcok fekete és fehér kockákból kirakott mozaiknak tűntek. Thea megrázta a fejét. – Nehéz lenne megmondani. Még csak meg sem tudom különböztetni őket. – Én sem – nyugtatta meg Harry. – De Beate az arcfelismerés területén igazi szakember, és ő azt állítja, hogy két különböző személyről van szó. – Legalábbis azt hiszem – javította ki Beate. – Ráadásul az a férfi, aki majdnem fellökött, amikor kirohant a Gøteborggatán a házból, az nem hasonlított egyikükre sem a képekről. Harry meghökkent. Még sosem tapasztalta, hogy Beate ezen a területen kétségekkel küzdött volna. – Jóságos Isten – suttogta Thea. – Hányan vannak ezek tulajdonképpen? – Nyugodjon meg – mondta Harry. – Van egy kolléga Jon szobája előtt. – Micsoda? – Thea nagy szemeket meresztett rá, amiből Harry arra következtetett, hogy a lány nem is feltételezte, hogy Jon az Ullevål kórházban veszélyben foroghatna. Eddig. Nagyszerű.

– Jöjjön, nézzük meg, hogy van – mondta Beate barátságosan. Na igen, gondolta Harry, és hagyjuk az idiótát, hadd elmélkedjen egy kicsit az emberekkel való bánásmód témaköréről. A folyosó végéről szapora lépések közeledtek. Odafordult és látta, ahogy Halvorsen kocogva szlalomozik a betegek, a látogatók és a klumpás betegápolók között. Levegő után kapkodva fékezett le Harry előtt és egy lapot nyomott a kezébe. A fényes felületű papírra nyomtatott, helyenként sápatag, fekete betűkből azonnal sejtette, hogy a gyilkossági csoport faxgépéből származik. – Az utaslisták egyik oldala. Próbáltalak hívni… – A kórházban ki kell kapcsolni a mobiltelefont – mondta Harry. – Történt valami érdekes? – Gond nélkül megkaptam az utaslistákat, átküldtem őket Alexnek, ő pedig azonnal hozzájuk is látott. Néhány utasnak van egy-két apróság a múltjában, de egyik sem ad okot gyanúra. De van valami, ami egy kissé különös… – Mégpedig? – Az egyik utas a listáról két nappal ezelőtt érkezett Oslóba és visszafelé arra a járatra szólt a jegye, aminek tegnap kellett volna visszatérnie Zágrábba. Ám a gép az időjárás miatt csak ma reggel szállt fel. Christo Stankic. De ő nem jelent meg a beszálláskor. Ami azért furcsa, mert olyan akciós jegye volt, amit nem lehet áttetetni más járatra. Az utaslista szerint horvát állampolgár, így megkértem Alexet, hogy nézzen utána a horvátországi nyilvántartásban. És bár Horvátország sem tagja az Europolnak, viszont szeretnének bekerülni az EU-ba és nagyon együttműködőek, úgyhogy… – A lényeget, Halvorsen. – Christo Stankic nem létezik. – Érdekes – vakarta meg Harry az állát. – Nem mintha Christo Stankicnak sok köze lenne az ügyünkhöz.

– Hát, tényleg nincs sok. Harry a nevet fixírozta a listán. Christo Stankic. Vagyis csupán egy név. De ennek a névnek mindenképpen benne kell lennie az útlevelében, amit a repülőtársaságnak látnia kellett a becsekkoláskor, merthogy ott szerepel az utaslistán. És ugyanezt az útlevelet a szállodák is elkérik a bejelentkezéskor. – Ellenőrizzétek az összes oslói szálloda vendéglistáját – mondta Halvorsennek. – Nézzük meg, hogy Christo Stankic az elmúlt két napban megszállt-e valamelyikben. – Máris nekiugrok. Harry kiegyenesedett és biccentett Halvorsennek, abban a reményben, hogy fiatal kollégája érti majd, mit akar közölni ezzel. Hogy elégedett vele. – Én pedig meglátogatom a pszichológusomat – közölte. Ståle Aune irodája a Sporveisgatának azon a részén feküdt, ahol már nem járt a villamos, így a járdán a legkülönbözőbb járásmódok színes kavalkádját lehetett megfigyelni. A SATS fitneszterem ajtaján kiáramló kisportolt háziasszonyok magabiztos és lendületes iramát, a vakok intézetéből távozók óvatos lépteit kutyáik oldalán, valamint a kábítószer-élvezők számára fenntartott hospice ház nyúzott, ám kizökkenthetetlen klientúrájának jellegzetes íveit. – Vagyis ez a Robert Karlsen a kiskorú lányokat kedvelte – foglalta össze Aune, zakóját a szék hátára kanyarítva, dupla tokáját pedig csokornyakkendőjéhez préselve. – Aminek természetesen több oka is lehet, de ha jól értettem, akkor egy meglehetősen szigorú, vallásos családban nőtt fel az Üdvhadsereg szárnyai alatt. – Így van – bólintott Harry és felpillantott szakmai és egyben személyes tanácsadója roskadozó és meglehetősen kaotikus könyvespolcára.

– De az nem csak legenda, hogy az ember szükségszerűen perverzzé válik, ha egy zárt és szigorú vallási közegben nő fel? – Nem – válaszolta Aune szárazon. – A keresztény szekták tagjai meglehetősen felülreprezentáltak az ilyen típusú túlkapások terén, amit említettél. – Miért? Aune egymáshoz illesztette ujjhegyeit és elégedetten cuppantott: – Ha például az embert gyermek- és fiatalkorában a szülei megbüntetik vagy megalázzák azért, mert felfedezi saját természetes szexualitását, az gyakran ahhoz vezet, hogy elfojtja személyiségének ezt a részét. Ezáltal pedig a természetes szexuális érés folyamata megáll és a szexuális preferenciák úgyszólván tévútra kerülnek. Felnőttként aztán, hogy kiélhessék szexualitásukat, gyakran visszavágynak azokba az időkbe, amikor még természetesen viselkedhettek. – Mint a pelenkaviselés? – Igen. Vagy az ürülékkel játszás. Emlékszem egy kaliforniai esetre, ahol az egyik szenátor… Harry megköszörülte a torkát. – Vagy akik felnőtt korukban egy eredeti, sértetlen állapothoz igyekeznek visszatérni – folytatta Aune. – Ami legtöbbször azt az utolsó alkalmat jelenti, amikor szexuális értelemben sikerük volt, vagyis az utolsó alkalmat, amikor működött a dolog. Ami lehetett kamaszkori szerelem vagy szexuális kapcsolat, amit nem fedeztek fel, ergo nem büntették meg érte. – Esetleg szexuális visszaélés? – Igen. Olyan helyzet, amit ők uraltak és amelyben erősnek érezhették magukat – ez pedig pontosan a megaláztatás ellentétje. Ezért aztán életük hátralevő részében arra törekszenek, hogy hasonló helyzeteket teremtsenek. – De azért ennyire könnyen nem válik az ember szexuális bűnözővé, nem?

– Persze, hogy nem. Nem egy embert vernek kékre-zöldre kamaszkorában, amiért pornólapok nézegetésén kapják, azután mégis képesek teljesen egészséges szexuális életet élni. De ha maximalizálni akarod valakinek az esélyét arra, hogy szexuális bűnözővé váljon, akkor minimum szükség van egy brutális apára, egy erőszakos vagy esetenként szexuális visszaélésekre hajlamos anyára, valamint elhallgatásokkal és titkolódzásokkal teli környezetre, esetleg a tisztítótűzzel való fenyegetésekre, miszerint a pokolra kerülsz, ha engedsz ágyékod kívánságainak. Harry telefonja egyet sípolt. Előhúzta és elolvasta Halvorsen üzenetét, amely szerint egy bizonyos Christo Stankic a pályaudvar melletti Scandia Hotelben töltötte a gyilkosság előtti éjszakát. – És mi újság az Anonim Alkoholistákkal? – kíváncsiskodott Aune. – Segít az önmegtartóztatásban? – Nos – állt fel Harry. – Többé-kevésbé. Egy sikoly ijesztette meg. Amikor megfordult, arcától néhány centiméternyire hatalmasra meresztett szempárt és egy feketén tátongó szájat látott. A kisfiú a Burger King játszószobájának az üvegéhez nyomta az arcát, majd vad üvöltés kíséretében hanyatt dobta magát a piros, sárga és kék műanyaglabdákkal borított szőnyegen. Letörölte a ketchupmaradványokat a szája sarkáról, majd a szemetesbe ürítette a tálcáját és kilépett a Karl Johans gatéra. Igyekezett minél jobban összehúzni magát a vékony zakóban, de a hideg könyörtelen volt. Úgy döntött, amint a Scandia Hotelben sikerül szereznie egy elfogadható árú szobát, azonnal vesz egy kabátot. Hat perccel később átvágott a szálloda előterén és beállt egy pár mögé, akik láthatólag épp bejelentkeztek. A recepciós hölgy vetett rá egy gyors pillantást, de semmi jelét nem adta, hogy

felismerte volna. Visszahajolt a vendégek papírjai fölé és norvégul tárgyalt velük. A nő felé fordult. Egy szőke lány. Mosolyog. Csinos, állapította meg. Bár semmi különös. Visszamosolygott rá. Amilyen szélesen csak tudott. Merthogy már látta egyszer. Néhány órával korábban a gøteborggatai bérház előtt. Szinte észrevétlenül lehajtotta a fejét, a kezét pedig a zakója zsebébe süllyesztette. A pisztoly markolata megnyugtatóan simult a kezébe. Óvatosan felemelte tekintetét és a recepció mögötti tükörre irányította. A kép szétcsúszott és megkettőződött. Behunyta a szemét, vett egy nagy levegőt és újra felpillantott. A magas férfi lassan fókuszba került. A szinte már kopaszra borotvált koponya, a sápadt bőr, a piros orr és az érzékeny szájnak ellentmondó kemény, határozott vonások. Ő az. A másik férfi a lakásból. A rendőr. Gyorsan körülnézett. A recepciónál csak ők voltak. Majd, hogy semmi kétsége ne maradjon, két jól ismert szó ütötte meg a fülét a norvégul folytatott beszélgetésből. Christo Stankic. Kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon. Fogalma sem volt róla, hogy erre hogyan jöttek rá, a következményei azonban lassan derengeni kezdtek. A szőke nő átvett egy kulcsot a recepcióstól, majd megragadott valamit, ami leginkább szerszámosládának tűnt és elindult a lift irányába. A magas férfi mondott valamit a recepciósnak, aki buzgón jegyzetelt. Azután a férfi megfordult, pillantásuk egy röpke másodpercre találkozott, azután a másik a kijárat felé vette az irányt. A recepciós hölgy mosolygott, kedvesen mondott valamit norvégul, amit láthatólag már jól begyakorolt és kérdő tekintettel nézett rá. Megkérdezte tőle, hogy van-e nemdohányzó szobájuk a legfelső emeleten. – Máris utánanézek, Sir – kattogtak a körmök a billentyűzeten.

– Excuse me. Akivel az előbb beszélt, nem az a rendőr, akinek benne volt a képe az újságban? – Nem tudom – mosolygott a nő. – De, de, szerintem ő. Várjon csak, hogy is hívják… A nő a jegyzettömbjére pillantott: – Harry Hole. Tényleg híres? – Harry Hole. – Igen. – Nem, akkor nem ő az. Biztosan tévedtem. – Van egy üres szobánk. Ha ki akarja venni, töltse ki ezt a papírt és mutassa meg, kérem, az útlevelét. Hogyan szeretne fizetni? – Mennyibe kerül? A nő megmondta az árat. – Sajnálom – mosolyodott el. – Ez nekem túl drága. Elhagyta a szállodát. Bement a pályaudvarra, megkereste a mosdót és bezárkózott az egyik fülkébe. Lezökkent a vécétetőre és megpróbálta rendbeszedni a gondolatait. Tudják a nevet. Vagyis olyan szállást kell kerítenie éjszakára, ahol nem kérik el az útlevelét. Christo Stankic pedig elfelejtheti, hogy ezentúl ezen a néven foglaljon helyet repülőre, hajóra, vonatra, vagy hogy bármilyen módon megpróbáljon átjutni az országhatáron. Mi a fenét csináljon? Fel kell hívnia Zágrábot. Beszélnie kell vele. Kiment a pályaudvar előtti térre. A nyitott térségen bénító szél söpört végig, ő pedig vacogó fogakkal méregette a telefonkészülékeket. A tér közepén egy férfi támaszkodott egy fehér kiskocsihoz, kolbászt árult. Vastag tolldzsekit viselt, amitől úgy nézett ki, mint valami asztronauta. Csak beképzeli magának, vagy a pasas tényleg a készülékeket figyeli? Lehet, hogy lenyomozták a hívásait és most arra várnak, hátha ismét felbukkan? Kizárt. Habozott. Ha a telefonokat lehallgatják, akkor azzal azt kockáztatja, hogy leleplezi a nőt. Döntött. A hívás várhat még, amire most szüksége van, az egy fűtött szoba ággyal.

Ám az ilyen helyeken készpénzzel kell fizetni, az utolsó koronáit viszont épp az előbb költötte el hamburgerre. Odabenn az állomáscsarnokban talált egy bankautomatát. Elővette a VISA-kártyát, elolvasta az angol nyelvű utasítást, amely szerint a mágnescsíknak lefelé és a jobb oldalon kell lennie, aztán a nyíláshoz emelte a lapocskát. Azután meg is torpant a keze. A bankkártya is Christo Stankic nevén szerepel. A pénzfelvételt rögzíteni fogják és valahol beindul a riasztás. Tétovázott. Aztán visszadugta a kártyát a tárcájába. Lassan átvágott a csarnokon. Az üzletek már záráshoz készülődtek. Még csak arra sincs pénze, hogy egy meleg kabátot vegyen magának. Egy biztonsági őr hosszan utánabámult. Visszament a térre, amin egy északról érkező szélroham nyargalt végig. Az iménti kolbászárus eltűnt. Ott volt viszont helyette egy másik a tigrisszobor mellett. – Egy kis pénzre lenne szükségem, hogy találjak valami szállást ma éjszakára. Nem volt norvégtudásra szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mit kér tőle az előtte álló férfi. Ugyanis ugyanaz a fiatal drogos volt, akinek előző nap pénzt adott. Pénzt, amire most neki is égető szüksége lett volna. Megrázta a fejét és a vacogó narkósok csoportja felé nézett, akikről először azt gondolta, hogy a buszra várnak. S a fehér busz újra meg is érkezett. Harrynak szaggatott a mellkasa és a tüdeje. De ez jóféle fájdalom volt. A combja égett. Azzal a jóleső égéssel. Amikor megakadt egy üggyel, ahogy most is történt, lement a kapitányság edzőtermébe és kerékpározott. Nem azért, hogy ez segítse a gondolkodásban, hanem éppen mert ilyenkor egyáltalán nem gondolkodott. – Mondták, hogy itt van – szállt fel Gunnar Hagen a mellette álló ergometrikus kerékpárra. A testhez álló sárga póló és a

biciklisnadrág kiemelte az izmokat a férfi sovány, szinte csontos testén. – Melyik programon van? – A kilencesen – lihegte Harry. Hagen beigazította az ülésmagasságot, majd a pedálokon állva gyorsan bepötyögte a szükséges beállításokat a kerékpár komputerén. – Úgy értesültem, hogy a mai napon meglehetősen drámai eseményeknek volt kitéve. Harry bólintott. – Megértem, ha úgy dönt, hogy betegszabadságra megy – folytatta Hagen. – Még nem olyan nagy a felfordulás. – Kösz, de teljesen jól érzem magam, főnök. – Rendben. Épp az imént beszéltem Torieiffel. – A bűnügyi igazgatóval? – Szeretnénk tudni, hogy áll az ügy. Kaptunk néhány telefonhívást. Az Üdvhadsereg népszerű, és a város befolyásos személyeit felettébb foglalkoztatja a kérdés, hogy pontot teszünke az ügy végére még karácsony előtt. Tudja, a karácsonyi béke, meg ilyesmi. – A politikusok karácsonyi békéje tavaly egészen jól elviselt hat túladagolást. – Azt kérdeztem, hogy áll az ügy, Hole. Harry érezte, ahogy az izzadság végigcsorog a mellbimbóján. – Nos. A Dagbladetben megjelent képek ellenére sem jelentkezett egyetlen tanú sem. Beate Lønn pedig a fotók alapján úgy véli, hogy nem egy, hanem minimum két gyilkosunk van. Én személy szerint osztom a véleményét. A férfi, aki Jon Karlsen lakásán járt, teveszőr kabátot viselt és kendőt, ami egybevág azzal a képpel, ami a gyilkosság előtti estén készült az Egertorgeten egy férfiról. – Csak a ruha vág egybe? – Nem volt alkalmam olyan alaposan megfigyelni az arcát. És Jon Karlsen sem emlékszik túlságosan sok mindenre. Az egyik

lakó elismerte, hogy beengedett egy angolul beszélő férfit a házba, aki állítólag karácsonyi ajándékot akart Jon Karlsen ajtaja előtt hagyni. – Értem – mondta Hagen. – Mindenesetre a több gyilkosról szóló teóriát tartsuk meg magunknak. Folytassa! – Ezenkívül nincs nagyon más. – Semmi? Harry a sebességmérőre pillantott, miközben minden erőlködés nélkül 35 km/órára gyorsított. – Nos, van egy hamis horvát útlevelünk, egy bizonyos Christo Stankic nevére kiállítva, akinek a mai járattal kellett volna visszatérnie Zágrábba, de nem volt rajta a repülőgépen. Kiderítettük, hogy a Scandia Hotelben szállt meg. Lønn átfésüli a szobáját DNS-nyomokért. Nincsen olyan sok vendégük, ezért bíztunk benne, hogy a recepciósuk felismeri majd a férfit a képeinkről. – És? – Sajnos, nem így történt. – És akkor milyen támpontjaink vannak arra nézve, hogy ez a Stankic az emberünk? – Tulajdonképpen csak a hamis útlevél – válaszolta Harry és Hagen sebességmérőjére sandított. 40km/h. – És hogy akarja megtalálni? – Na igen. Egy név a mai információs korszakban mindenütt nyomot hagy maga után. Az összes állandó kapcsolatunkat készültségbe helyeztük. Amennyiben valaki Oslóban Christo Stankic néven bejelentkezik bármelyik szállodába, repülőjegyet vásárol vagy hitelkátyát használ, azonnal tudni fogunk róla. A recepciós azt mondta, hogy telefonfülke után érdeklődött, ő pedig a pályaudvar melletti készülékekhez irányította. A telefontársaság el fogja küldeni nekünk az érintett készülékek kimenő hívásainak a listáját az utóbbi két napról.

– Vagyis mindössze annyit tudnak, hogy egy hamis útlevéllel rendelkező horvát férfi nem szállt fel a repülőgépére – foglalta össze Hagen. – Elakadt, nem igaz? Harry nem válaszolt. – Próbáljon kreatívan gondolkodni! – Rendben, főnök – válaszolta Harry szárazon. – Mindig vannak alternatívák – mondta Hagen. – Meséltem már magának arról a japán osztagról, amelyikben kitört a kolera? – Azt hiszem, még nem örvendeztetett meg vele, főnök. – A Ranguntól északra elterülő dzsungelben tartózkodtak, és minden, amit ettek vagy ittak, kijött belőlük. Már a kiszáradás szélén álltak, az osztag vezetője azonban nem hagyta, hogy egyszerűen csak lefeküdjenek a földre és meghaljanak. Helyette parancsba adta, hogy mindannyian ürítsék ki a morfinos fecskendőjüket és a kulacsukból származó vizet adják be maguknak intravénásán. Hagen emelte a sebességet, de Harry hiába fülelt, nyomát sem hallotta zihálásnak a hangjában. – Működött. Azonban néhány nappal később már csak egy hordónyi esővizük volt, ami hemzsegett a szúnyoglárváktól. Ekkor a parancsnokhelyettesnek az az ötlete támadt, hogy próbálják meg az injekcióstűket a körülöttük növő gyümölcsök húsába szúrni és azoknak a nedvét fecskendezzék be a vérükbe. Végül is, a gyümölcsök leve kilencven százalékban víz, mit veszíthetnek? Fantázia és mersz. Ez mentette meg a csapatot, Hole. Fantázia és mersz. – Fantázia és mersz – pihegte Harry. – Kösz, főnök. Taposott, ahogy csak bírt, és megállapította, hogy a lélegzete úgy süvölt kifelé a torkán, akár a tűz a nyitott kályhaajtón keresztül. A sebességmérő a negyvenkettőhöz ért. Átpillantott Hagenére. Negyvenhét. Egyenletes légzés. Harrynak egy ezeréves könyv, A hadviselés művészete jutott az eszébe, amit egy bankrablótól kapott. Ebben az áll, hogy az

embernek alaposan végig kell gondolnia, hogy egyáltalán melyik harcmódra vállalkozzon. És Harry tisztában volt vele, hogy ettől a harctól jobb, ha távol tartja magát. Mert a kimenetelétől függetlenül ő így is, úgy is csak veszíteni fog. Harry lassított. A sebességmérő harmincötöt mutatott. És legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem érzett frusztrációt, csupán fáradt beletörődést. Lehet, hogy kezd felnőtté válni, és elbúcsúzni attól az idiótától, aki azonnal előreszegezi a szarvait és támadásba lendül, amint valaki meglengeti előtte a piros lepedőt? Harry oldalra pillantott. Hagen lába úgy járt, mint a varrógép tűje, az arcát pedig vékony izzadságréteg borította, ami megcsillant a lámpa fehér fényében. Harry letörölte magáról a verítéket. Kétszer mélyen beszívta a levegőt, azután újra beletaposott a pedálba. Néhány másodperc múlva már el is öntötte a kellemes fájdalom.

Tizenharmadik fejezet December 17., csütörtök. Ketyegés Martine olykor azt gondolta, hogy a Plata minden bizonnyal a pokol tornáca. Ezzel egyidőben pedig aggodalommal töltötte el a hír, miszerint a szociális hivatal tavaszig vissza akarja vonni a drogok nyilvános kereskedéséről szóló viszonylag liberális rendeletét. A Plata ellenlábasai azt az érvet hangoztatták, hogy a hely vonzó lehet a fiatalok számára, mivel gyakorlatilag reklámot csinál a kábítószereknek. Martine szerint viszont az, akire a Platán zajló élet csábítóan hat, az vagy egyszerűen őrült vagy még soha nem tette be oda a lábát. A ki nem mondott indok persze az volt, hogy az elorozott földdarab, amit az aszfaltra felmázolt fehér csíkkal választottak le a pályaudvar melletti térből, a város szégyene. Valamint, hogy a

nyilvános drogkereskedés engedélyezése a város szívében nem más, mint a világ legsikeresebb – de legalábbis leggazdagabb – szociáldemokráciájának nyílt csődje. Martine ezzel a ponttal egyet is értett. Nem volt kétsége a felől, hogy az ember egy csődtömeg. És hogy a kábítószermentes társadalomért vívott harc már rég elbukott. De ha a drogok további térnyerése ellen akarnak küzdeni, akkor még mindig szerencsésebb a kábítószer-kereskedést a biztonsági kamerák soha nem pihenő szeme előtt intézni, mint az Aker hidjai alatt, vagy a Rádhusgata sötét udvarában, esetleg az Akerhus erőd déli oldalán. És Martine azt is tudta, hogy a legtöbben, akiknek bármi módon közük van az oslói kábítószeres miliőhöz, legyen az a rendőrség, a szociális munkások, maguk a drogosok, az utcai lelkészek vagy a prostituáltak, azt gondolják, hogy még mindig a Plata a legjobb alternatíva. De tényleg nem volt szép látvány. – Langemann! – kiáltott oda a férfinak, aki odakinn állt a sötétben a busz mellett. – Ma este nem kérsz levest? De Langemann szó nélkül odébbállt. Valószínűleg már megszerezte a mai adagját és most valami nyugodt helyre indul, ahol nyugodtan belőheti magának. Épp arra összpontosított, hogy kiszedje a levest egy kék kabátos sørlendinek, amikor oldalról fogak vacogása ütötte meg a fülét. A zaj egy vékony zakóba burkolózó férfitól származott, aki a sorára várt. – Tessék – mondta és neki is szedett egy adag levest. – Szia, édes – hallatszott egy reszelős hang. – Wenche! – Na gyere, melegíts fel egy átfázott, vén csontot! – mondta az idősödő prosti szívből jövő nevetéssel és átölelte Martinet. A parfümmel bőségesen meglocsolt bőr és a szűk, leopárdmintás ruhából itt-ott kibuggyanó test szaga mindent uralt. Volt azonban egy másik szag is, ami ismerős volt neki és ami már

azelőtt is jelen volt, hogy Wenche mindent elsöprő illatfelhője megjelent volna. Leültek az egyik üres asztal mellé. Bár a negyedet az utóbbi években elözönlő külföldi utcalányok között is voltak kábítószer-élvezők, norvég konkurenciájuk körében sokkal elterjedtebb volt a drogozás. Wenche azon kevés norvég prostik egyike volt, aki nem használt semmit. Ezenkívül saját bevallása szerint elkezdett otthon dolgozni, saját ügyfélkörrel, így aztán Martine egy ideje ritkán találkozott vele. – Azért vagyok itt, hogy megkeressem az egyik barátnőm fiát – mondta Wenche. – Kristoffert. Azt mondják, hogy ő is anyagozik. – Kristoffer? Nem ismerem. – Eh! – intette Wenche. – Hagyjuk! Látom én, hogy máson jár az eszed. – Na, ne mondd! – Engem nem versz át. Én látom, amikor egy lány szerelmes. Ő volna az? Wenche egy egyenruhás férfi felé intett, aki épp akkor ült le Bibliával a kezében a vékony zakós férfi mellé. Martine összerázkódott. – Rikard? Kösz, de nem. – Biztos? Folyamatosan téged bámul, amióta csak itt vagyok. – Rikard rendes fiú – sóhajtotta a lány. – Legalábbis egy szempillantás alatt önként jelentkezett, hogy átvállalja ezt a műszakot. Akinek itt kellene most lennie, halott. – Robert Karlsen? – Ismerted? Wenche szomorúan bólintott, de aztán újra felderült az arca. – De hagyjuk a halottakat, és inkább meséld el a mamának, ki a szerencsés fickó. Megjegyzem, már átkozottul ideje volt. Martine elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy szerelmes vagyok. – Ugyan már.

– Nem, ez olyan hülyeség, én… – Martine? – szólalt meg egy másik hang. Rikard kutyaszemeibe pillantott, ahogy felnézett. – Az a férfi, aki ott ül, azt mondja, hogy nincs se ruhája, se pénze, se szállása. Szerinted van a Heimenben szabad ágy? – Telefonálj oda és beszélj velük – válaszolta Martine. – Ha mást nem is, valami téli ruhát biztosan tudnak majd adni. – Jó. – Rikard továbbra is ott állt mellette, bár Martine már visszafordult Wenchéhez. A lánynak nem kellett felnéznie ahhoz, hogy tudja, a fiúnak izzad a felső ajka. Azután elmormolt egy köszönömöt és visszament a zakós férfihoz. – Na, mesélj már! – suttogta izgatottan Wenche. Odakinn az északi szél új erőre kapott. Harry a vállára dobott sporttáskával és összehúzott szemmel veselkedett neki a szélnek. Az éles, szinte láthatatlan hókristályok apró tűk módjára bökdöstek szaruhártyáját. Épp a Blitz, a Pilestreden lévő foglaltház mellett haladt el, amikor megszólalt a telefonja. Halvorsen volt az. – Az utóbbi negyvennyolc órában kétszer hívták Zágrábot a pályaudvar melletti készülékekről. Mind a két alkalommal ugyanazt a számot. Én is felhívtam és a szám egy szálloda recepcióján cseng ki. Hotel International. Nem tudták megmondani, ki hívhatta őket Oslóból, vagy hogy az illető kivel akart beszélni. És még soha nem hallottak semmiféle Christo Stankicról. – Hm. – Kövessem tovább ezt a nyomot? – Ne – sóhajtotta Harry. – Hagyjuk pihenni az ügyet, amíg valami erősebb támpontunk nem lesz arra, hogy ez a Stankic tényleg érdekes. Kapcsolj ki mindent, mielőtt elmégy. Holnap találkozunk.

– Várj! – Nem megyek sehová. – Van még valami. Az előbb érkezett egy bejelentés a Biscuit egyik pincérétől. Azt mondta, hogy amikor délelőtt benyitott az étterem mosdójába, összetalálkozott az egyik vendéggel. – És mit keresett ott? – Most akarom mondani. A kezében ugyanis… – Mármint a pincér. Az alkalmazottaknak mindenütt saját mosdójuk van. – Ezt nem kérdeztem meg tőle – válaszolta Halvorsen türelmetlenül. – Na, most figyelj! A vendég valami zöld és csöpögő dolgot tartott a kezében. – Ez eléggé úgy hangzik, mintha sürgősen orvoshoz kellene fordulnia. – Nagyon vicces. A pincér meg merne esküdni rá, hogy egy folyékony szappannal összekent pisztoly volt. A szappanadagoló teteje le volt szedve. – Biscuit, Biscuit – ismételgette Harry, miközben az információ ülepedett a fejében. – Az a Karl Johanon van. – Kétszáz méterre a tetthelytől. Egy rekesz sörbe fogadok, hogy a mi pisztolyunk az. Öhm… bocs, szóval, hogy fogadok egy… – Már így is jössz nekem kétszáz ronggyal. Halljam a többit. – Most jön a hab a tortán: kértem tőle egy személyleírást. Gyakorlatilag semmit nem tudott mondani. – Úgy tűnik, ennek az ügynek már csak ez a refrénje. – Eltekintve attól, hogy kizárólag a kabátja miatt ismerte fel újra a pasast. Egy kivételesen ronda teveszőr kabátról. – Ez az! – kurjantotta el magát Harry. – A sálas pasas az Egertorgeten készült fotóról, a Robert Karlsen halála előtti estéről! – Egyébként a pincér szerint csak teveszőrutánzat. És eléggé úgy hangzott, mintha tényleg értene a témához.

– Ezt meg hogy érted? – Tudod. Ahogy azok beszélnek. – Azok? – Jaj, hát a homokosok. Mindegy. A férfi egyszerűen lelépett a pisztollyal. Ez minden, amit eddig tudok. Egyébként épp úton vagyok a Biscuitbe, hogy megmutassam a pincérnek a fotókat. – Rendben – mondta Harry. – Min töprengsz? – Töprengek? – Ismerlek már, Harry. – Hm. Azon gondolkodom, hogy miért nem hívta a pincér azonnal, még délelőtt az ügyeletet. Ezt is kérdezd meg tőle, rendben? – Ez magamtól is eszembe jutott, Harry. – Persze, persze. Bocsánat. Harry letette, de a telefon öt másodperc múlva újra megszólalt. – Valamit elfelejtettél? – szólt bele a készülékbe Harry. – Hogy? – Ó, maga az, Beate? Nos? – Jó híreim vannak. Épp most készültem el a Scandia Hotellel. – Talált DNS-nyomot? – Azt még nem tudom, csak néhány hajszálam van, ami akár a takarítószemélyzeté vagy az előző vendégé is lehet. Viszont fél órával ezelőtt megkaptam a ballisztikusoktól az eredményeket. A tejesdobozban talált golyó ugyanabból a fegyverből származik, mint amit az Egertorgeten találtunk. – Hm. Ezek szerint az elmélet, hogy több gyilkosunk van, meggyengült. – Igen. De van más is. A Scandia Hotel recepciósának még eszébe jutott valami, miután elmentél. Hogy ennek a Christo Stankicnak volt egy különösen ronda ruhadarabja. A nő szerint valamiféle utánzat lehetett… – Hadd találgassak. Teveszőr kabát?

– Igen, ezt mondta. – És végre van egy nyomunk! – kiáltotta Harry olyan hangerővel, hogy a Blitz graffitivel borított fala visszaverte a hangját a néptelen utcán. Miután letették a kagylót, Harry azonnal visszahívta Halvorsent. – Igen, Harry? – Christo Stankic az emberünk. Adj egy leírást a teveszőr kabátról az ügyeletnek meg a bevetési központnak, és kérd meg őket, hogy informálják az összes járőrkocsit. És… Harry rámosolygott egy idős hölgyre, aki csikorgó léptekkel tipegett el mellette a jégen tűsarkú csizmájában. – …kérném a telefonhálózatok folyamatos megfigyelését is, hogy azonnal értesüljünk róla, ha valaki Oslóból felhívja a zágrábi Hotel Internationalt. És persze azt is, hogy milyen számról telefonál az illető. Beszélj Klaus Torkildsennel a Telenor központjából, az oslói régióból. – De hát ez lehallgatás. Egyébként is bírói végzés kellene hozzá, az pedig napokig is eltarthat. – Dehogy lehallgatás. Csak a hívó tartózkodási helyét akarjuk tudni. – Tartok tőle, hogy a Telenor nem fogja látni a különbséget. – Csak mondd azt Torkildsennek, hogy én kérem, oké? – Azt azért szeretném tudni, hogy mégis miért tenné kockára az állását miattad? – Ez egy ezeréves történet. Néhány évvel ezelőtt megmentettem attól, hogy dagadtra verjék a vizsgálati fogságban. Te is tudod, hogy Tom Waaler és a cimborái hogy bántak a mutogatósokkal és az effajtákkal. – Ezek szerint Torkildsen egy mutogatós? – Legalábbis egykor az volt. És a hallgatásért cserébe szívesen nyújt segítséget. – Értem.

Harry letette a telefont. Végre nyomon voltak, és ő már nem is érezte a szelet meg a tűéles hókristályok támadását. A munkája olykor egészen boldoggá tette. Sarkon fordult és elindult visszafelé a kapitányságra. Jon azonnal felkapta a telefonját, ahogy megérezte, hogy rezegni kezd az Ullevål kórház egyágyas szobájának lepedőjén. – Igen? – Én vagyok az. – Ó, szia – válaszolta, nem is leplezve csalódottságát. – Úgy tűnik, valaki másra számítottál – állapította meg Ragnhild kissé túlságosan is derűsen, hogy megbántottságát leplezze. – Most nem igazán tudok beszélni – mondta Jon az ajtó felé pillantva. – Csak azt akartam elmondani, hogy mennyire megrázott, ami Roberttel történt – mondta Ragnhild. – És hogy együttérzek veled. – Köszönöm. – Biztosan nagyon fájhat. Egyáltalán hol vagy? Már otthon is hívtalak. Jon nem válaszolt. – Mads ma sokáig dolgozik, úgyhogy ha akarod, elmehetek hozzád. – Nem kell, köszönöm, Ragnhild. Boldogulok magam is. – Olyan sokat gondolok rád. És olyan sötét van és hideg. Félek. – Ugyan, Ragnhild, te soha nem félsz. – Néha igen. – A nő hangjában megjátszott duzzogás csengett. – Olyan sok szoba van itt, de sehol egy lélek. – Akkor költözz kisebb házba. Most már le kell tennem, itt nem szabad mobiltelefont használni. – Várj! Hol vagy, Jon? – Lett egy kis agyrázkódásom. Kórházban fekszem.

– Melyik kórházban? És melyik osztályon? Jon meghökkent. – A legtöbben azzal kezdenék, hogy hogyan szereztem az agyrázkódást. – Tudod, mennyire gyűlölöm, ha nem tudom, hol vagy. Jon lelki szemeivel látta Ragnhildot, ahogy másnap látogatási időben bevonul egy nagy csokor rózsával. És Thea Ragnhildra, majd Jonra vetett kérdő pillantását. – Jön a nővér – suttogta gyorsan. – Le kell tennem. Benyomta a piros gombot, és a plafont bámulta, míg a telefon búcsúszignálja kíséretében kialudt a készülék kijelzője. Igaza volt a nőnek. Tényleg sötét van. De ő az, aki fél. Ragnhild Gilstrup csukott szemmel állt az ablak mellett. Az órára pillantott. Mads azt mondta, hogy még rengeteg munkája van a vezetőségi ülés előkészítése kapcsán, és csak későn ér haza. Az utóbbi időben folyton erre hivatkozott. Korábban mindig mondott időpontot is, és akkorra pontosan haza is ért, sőt, néha még hamarabb is. Nem mintha azt akarná, hogy korábban otthon legyen, de ez mégis kissé furcsa volt. Kicsit különös, de ez minden. Mint ahogy az is, hogy az otthoni telefonkészülék utolsó számlájához egy részletes híváslista is érkezett. Pedig Ragnhild nem kért semmi ilyesmit. De ott volt, öt A4-es oldal, túlságosan is sok információval. Abba kellene hagynia Jon hívogatását, de képtelen rá. Amiatt a pillantása miatt. Johannes pillantása miatt. Nem mintha különösképpen kedves, okos vagy lágy pillantás volna. Inkább olyan, mint ami már azelőtt látja, hogy a nő mire fog gondolni, mielőtt még a gondolat egyáltalán megfogant volna benne. Ami olyannak látja őt, amilyen valóban. És így is szereti. Újra kinyitotta a szemét és kinézett az odakinn elterülő hathektárnyi érintetlen természetre. A kilátás a svájci bentlakásos

iskolára emlékeztette. A hó szinte bevilágította a hatalmas hálószobát, kékesfehér fénnyel vonta be a plafont és a falakat. Ő ragaszkodott hozzá, hogy itt építkezzenek, magasan a város fölött, tulajdonképpen az erdő közepén. Azt mondta, így talán kevésbé érzi majd bezárva és korlátozva magát. A férje, Mads Gilstrup pedig, aki azt hitte, hogy a felesége úgy érti, a város szorítja korlátok közé, boldogan épített neki bármit a töméntelen pénzéből. A csoda húszmillióba került, de amikor beköltöztek, Ragnhild mindössze úgy érezte, hogy a cellából a börtönudvarba került. Volt napfény, levegő és tér is. De továbbra is be volt zárva. Pont úgy, mint az internátusban. Néha – mint például ma este is – azon töprengett, hogy is kötött ki itt. Ha a külső körülményeket nézi, egészen egyszerű a válasz: Mads Gilstrup Oslo egyik leggazdagabb családjának az örököse volt. Még egyetemi tanulmányai alatt találkozott vele Chicagóban, ahol mindketten közgazdaságtant tanultak egy középszerű egyetemen, aminek még így is nagyobb presztízse volt, mint Norvégia legjobb oktatási intézményeinek, ráadásul sokkal szórakoztatóbb is volt. Mindketten gazdag családból származtak, de a férje famíliája azért tehetősebb volt. Továbbá, amíg Mads egy öt generációra visszatekintő, tőkeerős, hajózási vállalkozásokkal foglalkozó család sarja volt, addig Ragnhild felmenői egyszerű parasztokból álltak, akiknek a pénze nyomdafestéktől és tenyésztett haltól bűzlött. Életüket a mezőgazdasági támogatás és a sebzett büszkeség tartotta össze, mígnem egy nap apja és nagybátyja el nem adták traktorjaikat és minden pénzüket egy apró haltenyésztőbe nem fektették a nappali ablaka alatt elterülő fjordban, Vest-Agder egyik szélfútta zugában. Az időzítés tökéletes volt, a konkurencia minimális, az árak csillagászatiak, úgyhogy néhány zsíros év alatt többszörös milliomosokká váltak. A sziklán álló házat lebontották és egy kacsalábon forgó palotát húztak fel helyette, ami nyolc saroktoronnyal és egy dupla garázzsal rendelkezett.

Ragnhild éppen betöltötte a tizenhatot, amikor az anyja az otthoni sziklás pusztaságból átküldte egy másikba: Aron Schüster leányiskolájába, egy kilencszáz méterrel a tengerszint fölött fekvő, elszigetelt svájci kisvárosba, amely hat templommal és egy kocsmával büszkélkedhetett. Az anyja azzal indokolta döntését, hogy Ragnhildnak meg kell tanulnia franciául és németül, valamint el kell mélyülnie a művészettörténetben is, ami még jól jöhet, miután a tenyésztett hal kilójának ára egyremásra újabb és újabb rekordokat döntögetett. A száműzetés valódi oka azonban természetesen a szeretője, Johannes volt. Johannes, a meleg kezeivel, Johannes, a lágy hangjával és a pillantásával, ami már azelőtt tudta, mire fog gondolni, mielőtt a gondolat egyáltalán megfogant volna. Johannes, a vidéki bugris, aki sosem tette ki a lábát a világba. Minden más lett Johannes után. Ő maga lett más Johannes után. Aron Schüster magániskolájában megszabadult a rémálmoktól, a bűntudattól meg a halszagtól, és mindent megtanult, amire egy fiatal lánynak szüksége lehet ahhoz, hogy minimum ugyanabból, de lehetőleg magasabb osztályból származó házastársat szerezzen magának. És az örökségül kapott túlélési ösztön, ami lehetővé tette, hogy átvészeljen ott azon a norvégiai sziklán, lassan, de biztosan eltemette azt a Ragnhildot, akibe Johannes olyan jól belelátott. Végül azzá a Ragnhilddá vált, aki folyamatosan úton volt, aki megteremtette a maga világát és nem engedte senkinek, hogy feltartóztassa. Legkevésbé a fölényes francia felsőbb osztálybeli lányoknak vagy az elkényeztetett kis dán ringyóknak, akik a sarkokban folyton arról sugdolóztak, hogy az olyan lányok, mint Ragnhild, ha beleszakadnak is, akkor is csak közönséges bugrisok maradnak. Az ő kis bosszúja abban állt, hogy elcsábította Brehme urat, a fiatal némettanárt, akibe az összes lány legalább egy kicsit szerelmes volt. A tanárok a diákok szállásával szemben lévő épületben laktak, ő pedig egyszerűen csak átment a macskaköves

kis téren és bekopogott a férfi aprócska szobájába. Négy alkalommal látogatta meg. Ennyiszer vágott át a macskaköveken visszafelé a kollégiumba, cipője kopogását négyszer verték vissza a kis teret övező házak falai. A hírek gyorsan terjedtek, ő pedig nem tett túl sokat azért, hogy megállítsa őket. Amikor kiderült, hogy Brehme úr felmondott és sebbellobbal Zürichbe utazott, hogy egy másik állást töltsön be, Ragnhild győztes mosollyal nézte az elszontyolodott lányarcokat az osztályteremben. Mikor végzett a svájci iskolában, Ragnhild hazaköltözött. Végre otthon, gondolta. De újra ott volt Johannes pillantása. A fjord ezüstjében, a hihetetlenül zöld erdők árnyékában, a kápolnák vagy még inkább az autók halványfekete ablakai mögött, amelyek csupán egy-egy porfelhőt hagytak maguk után, ami a fogai közt megreccsenve megkeserítette a szája ízét. És akkor megjött a levél Chicagóból, amiben helyett kínáltak neki az egyetemen – üzleti adminisztráció, három év alap-, majd öt év mesterképzés –, ő pedig megkérte az apját, hogy azon nyomban utalja át a tandíjat. Szinte fellélegzett, amikor elutazhatott. Megkönnyebbülést jelentett, hogy újra az új Ragnhild lehetett. Boldog volt, hogy felejthetett, de ehhez új tervre, új célra volt szüksége. És Chicagóban rá is talált erre. Mads Gilstrupre. Azt hitte, könnyű dolga lesz, végül is megvolt már minden elméleti és gyakorlati alapja ahhoz, hogyan bolondítsa magába a felsőosztálybeli fiúkat. Szép volt. És ezt nem csak Johannes mondta neki. Mindenekelőtt a szeme volt gyönyörű. Anyja világoskék íriszét örökölte, különlegesen tiszta fehérjével körülvéve, amiről tudományos igazolást nyert, hogy hihetetlen erővel vonzza a másik nemet, mivel az egészség és nem utolsósorban az ép gének jele. Ezért aztán Ragnhild szinte soha nem viselt napszemüveget. Kivéve azokat a különleges, jól

megtervezett alkalmakat, amikor a napszemüvegnek szerepe volt egy bizonyos hatás elérésében. Voltak, akik szerint Nicole Kidmanre hasonlított. Tudta, mire gondolnak. Szép, de kemény és szigorú szépség. Talán ez volt az ok. A szigorúság. Mert amikor megpróbált kapcsolatot teremteni Mads Gilstruppel a campus folyosóján vagy az ebédlőben, a fiú mindig úgy viselkedett, mint egy rémült vadcsikó: kerülte a pillantását, idegesen dobálta a haját és biztonságosabb terepre menekült. Végül mindent egy lapra kellett feltennie. Az egyik, évente megrendezésre kerülő és állítólag tradicionális, ostoba parti előtt Ragnhild pénzt adott a szobatársának, hogy szerezzen magának egy pár cipőt és egy hotelszobát a városban, majd három órát töltött a tükör előtt. Kivételesen korán érkezett meg a helyszínre, részben, mert tudta, hogy Mads Gilstrup az összes partira korán érkezik, részben, mert így megelőzte az esetleges konkurenciát. A fiú csak hebegett zavarában és alig mert a szemébe nézni, dacára a világoskék írisznek és a patyolattiszta fehérségnek. És még kevésbé mert a feljavított dekoltázs felé pillantani. Ó pedig – korábbi tapasztalataival ellentétben – levonta a következtetést, hogy a magabiztosság és a milliók mégsem járnak mindig kéz a kézben. Később arra is rájött, hogy Mads satnya önbecsülésének gyökere briliáns, sokat követelő és a gyengeséget lenéző apjánál keresendő, aki képtelen volt felfogni, miért nem ütött rá jobban a fia. De nem adta fel és kivetette Mads Gilstrup elé a csalit. Sőt, még arra is hajlandó volt, hogy a lányokkal, akikkel kölcsönösen barátnőknek nevezték egymást, sutyorogva összedugja a fejét. Végül – hat alacsony alkoholtartalmú amerikai sör és egy lassan kirajzolódó gyanú után, miszerint Mads Gilstrup mégiscsak homoszexuális – a vádló nyílt terepre merészkedett és további két sör után együtt hagyták el a bulit.

Megengedte neki, hogy rámásszon, de a szobatársa ágyában. Végül is elég drága cipőről volt szó. És amikor Ragnhild három perccel később a szobatárs kézzel kötött ágytakarójában megtörölte magát, már tudta, hogy rádobta a kötőféket a fiúra. A hám és a nyereg majd ezután következik. Tanulmányaik végeztével már jegyespárként tértek vissza Norvégiába. Mads Gilstrup abban a tudatban, hogy végre kiváltja az örökségét a családi vagyonból és soha többé nem kell keresztbe tennie egy szalmaszálat sem. A munkája mindössze abból állt, hogy megtalálja a legjobb tanácsadókat. Ragnhild megpályázott egy állást egy alapkezelőnél, amelynek vezetője még életében nem hallott a középszerű egyetemről, Chicagóról azonban már hallott, és le volt lenyűgözve. Ahogyan attól is, amit látott. Ő lényegesen kevésbé volt briliáns, ellenben szintén sokat követelt, ilyen értelemben mondhatni rokon lélekre bukkant Ragnhildban. Ezért aztán a lány viszonylag rövid idő leforgása alatt maga mögött hagyta az intellektuális szempontból csekély kihívást jelentő részvényelemzői állást. Helyette egy képernyő és egy telefon társaságában az egyszerűen csak konyhának becézett brókeriroda egyik asztala mögé került. És Ragnhild Gilstrup (már az eljegyzésük alatt Gilstrupra cserélte lánykori nevét, mondván így sokkal praktikusabb) itt végre valóban kibontakozhatott. Ha úgy látszott, hogy nem sikerül a brókercég valamelyik befektetőjét rábeszélnie a vásárlásra, dorombolt, flörtölt, fújtatott, manipulált, hazudott és sírt. Ragnhild Gilstrupnak tehát sikerült felcsavarodnia néhány férfi – és ha a szükség úgy hozta, női – lábra, ami a részvényeket sokkal nagyobb hatékonysággal repítette előre, mint az elemzései bármikor is. Legnagyobb előnye mégis abból származott, hogy kifejezetten megértőnek bizonyult a részvénypiac legfontosabb motorjával, a mohósággal szemben. Azután egy nap váratlanul teherbe esett. És a legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy az abortuszt mérlegeli.

Merthogy azelőtt mindig is úgy gondolta, hogy szeretne gyereket, legalább egyet. Nyolc hónappal később megszületett Amalie, ami olyan boldogsággal töltötte el, hogy azonnal elűzte az abortusz gondolatának az emlékét is. Két héttel később a kislányt magas lázzal szállították kórházba. Ragnhild látta az orvosok nyugtalanságát, akik nem tudták megmondani neki, mi baja a kicsinek. Éjszaka már az is megfordult a fejében, hogy imádkozni kezd, de aztán elhessegette magától a gondolatot. Rákövetkező este, tizenegy órakor, a kis Amalie tüdőgyulladásban elhunyt. Ragnhild magába zárkózott és négy napon keresztül megszakítás nélkül zokogott. – Cisztás fibrózis – mondta neki az orvos az egyágyas kórházi szobában. – Ez egy recesszív módon öröklődő betegség, ami azt jelenti, hogy vagy ön, vagy a férje hordozó, még ha nincs is semmilyen tünetük. Van tudomása róla, hogy bármelyikük családjában valaki ebben szenvedett volna? A betegség egyik tünete lehet például, hogy az illető gyakori asztmatikus rohamoktól szenved. – Nem, nincs – válaszolta Ragnhild. – És bízom benne, hogy maga is tisztában van a titoktartási kötelezettségével. A gyászt professzionális segítséggel dolgozta fel. Néhány hónap elmúltával már újra képes volt más emberekkel szóba állni. Amint megérkezett a nyár, kiköltöztek Gilstrupék Svédország nyugati partvidékén fekvő nyaralójába és megpróbáltak újabb gyermeket nemzeni. Egyik este azonban Mads Gilstrup egy zokogó feleséget talált a hálószobában, a tükör előtt. Ragnhild azt mondta, hogy ez volt a büntetése, amiért el akarta vetetni a kislányt. A férje vigasztalni próbálta, ám amikor a gyengéd simogatások merészebbé váltak, a nő azzal tolta el magától, hogy most egy jó ideig nem lesz több alkalom. Mads azt hitte, hogy a szülésre gondol, és biztosította róla, hogy egyetért vele. Ezért aztán érthető, hogy igen csalódott és zavarodott lett, amikor a felesége a tudomására hozta, hogy a

szexre gondolt. Mads Gilstrup ugyanis határozottan rákapott a szeretkezés ízére, különösen mert az önbizalmát jelentősen megnövelte az, hogy úgy vélte, feleségét bár apró, ám kifinomult orgazmusokhoz segíti hozzá. Ennek ellenére elfogadta Ragnhild magyarázatát, miszerint egyszerűen a gyász és a szülés utáni hormonális változások utóhatásáról van szó. Hiszen Ragnhild azt mégsem oszthatta meg vele, hogy részéről az elmúlt két év csupán kötelező program volt és a maradék érzelem, amit még sikerült irányában kisajtolnia magából, akkor párolgott el végleg, amikor a szülőszobában felpillantott a férfi ostoba és rémült arcába. És amikor az a boldogságtól zokogva a földre ejtette az ollót, amivel az újdonsült kispapák győzelmi célszalagját kellett volna átvágnia, legfeljebb csak ahhoz érzett kedvet, hogy bepancsoljon neki egyet. Mint ahogy arról sem kívánta tájékoztatni, hogy ami a szexuális igényeket illeti, az elmúlt év során ő és kevéssé briliáns főnöke igyekeztek viszonylag gyakran egymás segítségére lenni. Ragnhild volt az egyetlen bróker Oslóban, akinek teljes értékű üzlettársi viszonyt ajánlottak, amikor visszatért a szülési szabadságról. Ő azonban mindenki legnagyobb meglepetésére felmondott. Ugyanis jobb ajánlatot kapott. Mads Gilstrup családi örökségének a kezelését. A búcsúbuliján elmagyarázta a főnökének, hogy úgy véli, itt az ideje, hogy végre a brókerek jópofizzanak neki. A valódi okról természetesen egy szót sem ejtett, arról, hogy Mads Gilstrup sajnos képtelen volt ellátni egyetlen feladatát, hogy megfelelő tanácsadókra tegyen szert, ami miatt a családi vagyon olyan fenyegető tempóban kezdett zsugorodni, hogy az apósa, Albert Gilstrup és Ragnhild végül kénytelenek voltak közbeavatkozni. Ez volt az utolsó alkalom, amikor találkozott a főnökével. Néhány hónappal később jutott a fülébe a hír, hogy a férfi hosszú ideje elhúzódó, makacs asztmája miatt betegszabadságon van.

Ragnhild nem kedvelte Mads ismerőseit, és tudta, hogy Mads sem érzi különösebben jól magát a környezetükben. Ennek ellenére eljártak az estélyekre, amelyekre meghívták őket, mivel az az alternatíva, hogy kikerüljenek azoknak az embereknek a köréből, akik jelentettek vagy birtokoltak valamit, nyilvánvalóan sokkal rosszabb volt. Javarészt felfuvalkodott, önelégült férfiak alkották ezt a kört, akik teljesen komolyan azt gondolták, hogy csupán a pénzük feljogosítja őket arra, hogy úgy viselkedjenek, ahogy akarnak. De a feleségeik, vagy ahogy Ragnhild magában nevezte őket, a ribik, sokkal rosszabbak voltak. A fecsegő, shopping- és wellnessmániás háziasszonyok, egészen igazinak tűnő mellimplantátumaikkal és barnaságukkal, ami viszont tényleg igazi volt, mivel épp most tértek vissza a gyerekekkel töltött kéthetes nyaralásból, ahol végre volt egy kis nyugtuk az au-pairtől és a folyamatosan lármázó munkásoktól, akik soha nem fognak végezni a konyhával és az úszómedencével. Majdhogynem őszinte aggodalommal a hangjukban ecsetelték, hogy az utóbbi években milyen rémesek lettek a shoppingolási lehetőségek, miközben a horizontjuk nem terjedt tovább Slemdaltól Bogstadig, vagy ha minden kötél szakadt, akkor nyaranta Kragerøig. A barátnős csacsogások a ruhák, a ráncfeltöltés és az edzőtermi gépek körül forogtak, mivel ezek segítségével tudták megtartani felfuvalkodott férjeiket. Végtére is ez volt az egyetlen küldetésük a Földön. Amikor Ragnhild így gondolkodott, néha maga is meglepődött saját magán. Ezek a nők nem pont olyanok, mint ő? Lehet, hogy csupán annyiban különbözik tőlük, hogy neki tényleg volt munkája. Ezért nem bírta elviselni az önelégült arcukat, amikor délelőttönként a Vinderen valamelyik éttermében kotlottak és a biztosítási visszaélések, valamint az adócsalások fölött sopánkodtak? Vagy valami másról volt szó? Mert történt valami. Kvázi forradalom. Elkezdett törődni valakivel, aki nem saját

maga volt. Amalie óta nem érzett ehhez foghatót. És Johannes óta. Az egész egy elképzeléssel kezdődött. Mads szerencsétlen befektetései miatt a vagyonuk értéke továbbra is a pincében volt, így drasztikus döntésre volt szükség. Itt már nem volt elég, hogy a változó eszközöket alacsonyabb kockázatú alapokba csoportosítsák át, mert az időközben felmerült adósságokat is fedezni kellett valamiből. Röviden, pénzügyi puccsot kellett végrehajtaniuk. Az ötletgazda az apósa volt. A dolognak pedig valóban puccsszaga volt, sőt, majdhogynem egyenesen rablástól bűzlött. És még csak nem is jól őrzött bankokról volt szó, hanem egészen egyszerűen egy idős hölgy kirablásáról. Az idős hölgy pedig nem volt más, mint az Üdvhadsereg. Ragnhild áttanulmányozta a szervezet ingatlanportfólióját, ami több volt, mint lenyűgöző. Nem csupán azért, mert az épületek kifejezetten jó állapotban voltak, hanem a fekvésük és a bennük rejlő lehetőségek is remek kilátásokkal kecsegtettek. Ez elsősorban az Oslo központjában található, azon belül is a Majorstuán lévő bérházakra volt igaz. Az Üdvhadsereg könyvvitele két dolgot egyértelműen megvilágított a számára: hogy pénzre van szükségük és hogy az ingatlanok értékét jócskán alulbecsülték. Gyaníthatóan nem voltak tisztában azzal, milyen értéken ülnek, és erősen kételkedett benne, hogy az Üdvhadsereg döntéshozói lettek volna a leginkább kompetens személyek a kérdésben. Ezenkívül ez a mostani igencsak megfelelő időpontnak tűnt a vásárlásra, mivel az ingatlanpiac a részvényárfolyamokkal együtt épp a béka feneke alatt volt, míg más vezető mutatók ismét emelkedni kezdtek. Egy telefonnal később már a találkozó időpontja is megvolt. Egy szép tavaszi napon felhajtott az Üdvhadsereg központjához.

A parancsnok, David Eckhoff fogadta, neki pedig nagyjából három másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy átlásson a kedélyességén, ami mögött az a fajta domináns vezető bújt meg, amelyikkel egészen tehetségesen tudott bánni, ez pedig optimizmussal töltötte el. A férfi egy tárgyalóba vezette, ahol kekszet, bűnrossz kávét, valamint egy idősebb és két fiatalabb munkatársat találtak. Az idősebbik férfi az ügyvezető volt, egy alezredes, aki nyugdíjba készült. Az ifjabbak egyike Rikard Nilsen, egy meglehetősen feszült fiatalember, aki első pillantásra a fiatal Mads Gilstrupra emlékeztette. Azonban ez a hasonlóság még csak köszönő viszonyban sem volt azzal a sokkoló élménnyel, amely akkor érte, amikor a másik fiatalemberhez fordult, aki óvatos mosollyal fogta meg a kezét és Jon Karlsenként mutatkozott be. Nem magas, görnyedt termete és nem is kisfiúsán nyílt arca vagy meleg hangja volt az ok, hanem a pillantása. Ahogy ránézett. Egyenesen belé látott. Ahogy ő tette. Johannes. Mialatt a megbeszélés első felében az ügyvezető elmagyarázta, hogy a norvég Üdvhadsereg bevétele nem sokkal egymilliárd korona alatt van, aminek tekintélyes hányadát az egész ország területén megtalálható, kétszázharminc ingatlan bérbeadásából származó jövedelem teszi ki, Ragnhild valamiféle transzállapotban ült és igyekezett nem folyamatosan a fiatal fiút bámulni. A haját, asztalon pihenő kezét, a vállát, amely nem töltötte ki teljesen a fekete uniformist. Azt az egyenruhát, amit Ragnhild kislánykora óta idős férfiakkal és hölgyekkel azonosított, akik mindig többszólamú dalokat énekeltek és folyton mosolyogtak, annak dacára, hogy egyikük sem hitt a halál előtti életben. Bizonyára azt hitte – anélkül, hogy jobban belegondolt volna –, hogy az Üdvhadsereg azoknak való, akik nem jutottak be sehová: az együgyűeknek, az unalmasoknak és a kevésbé okosaknak, akikkel senki nem akar játszani, de akik mégis rájöttek, hogy ez egy olyan közösség, aminek a

követelményeit ők is teljesíteni tudják: ők énekelhetik a második szólamot. Miután az ügyvezető végzett, Ragnhild megköszönte a tájékoztatást, kinyitotta a mappáját és egy A4-es papírt nyújtott a parancsnoknak. – Ez itt az ajánlatunk – mondta. – Kiderül belőle, hogy mely ingatlanok érdekelnének bennünket. – Köszönöm – mondta a parancsnok a lapra pillantva. Ragnhild megpróbált a tekintetében olvasni, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem megy vele sokra. A férfi előtt egy érintetlen olvasószemüveg feküdt. – A szakértőink majd áttanulmányozzák és elmondják a javaslataikat – mosolyodott el a parancsnok és továbbadta a lapot. Jon Karlsennek. Ragnhild látta, hogy Rikard Nilsen arca megrándul. Az asztal fölött egy névjegykártyát nyújtott Jon Karlsennek. – Csak hívjon, ha valami nem lenne érthető – mondta neki, miközben szinte fizikai érintésként érzékelte magán a fiú tekintetét. – Köszönjük a látogatását, Gilstrup asszony – mondta Eckhoff parancsnok és összecsapta a tenyerét. – Ígérem, jelentkezni fogunk… Mikor is, Jon? – Hamarosan. A parancsnok joviálisán mosolygott: – Hamarosan. Mind a négyen elkísérték a liftig. Várakozás közben egyikük sem szólt egy szót sem. Amikor a lift ajtaja kinyílt, könnyedén Jon Karlsen felé hajolt és odasúgta neki: – Bármikor. A mobilon hívjon. Megpróbálta elkapni a pillantását, hogy még utoljára átélje azt az érzést, de nem járt sikerrel. A liftben lefelé Ragnhild Gilstrup érezte, ahogy a vére erős, fájdalmas lökésekkel pulzál és remegni kezdett.

Három nap telt el, mire Jon Karlsen felhívta és nemet mondott. Alaposan mérlegelték az ajánlatot és arra a döntésre jutottak, hogy nem akarnak eladni semmit. Ragnhild szenvedélyes érvelésbe kezdett az árat illetően, valamint rámutatott, hogy mennyire sérülékeny az Üdvhadsereg pozíciója az ingatlanpiacon, hogy az ingatlanokat egyáltalán nem kezelik gazdaságosan, hogy az alacsony bérleti díjak miatt az épületek veszteségesek és hogy az Üdvhadseregnek változatosabbá kellene tennie a beruházásait. Jon Karlsen egy szó nélkül hallgatta végig a szóáradatot. – Köszönöm – mondta, amikor a nő befejezte –, hogy ilyen mélyen beleásta magát az ügybe, Gilstrup asszony. És közgazdászként magam is egyetértek önnel. De… – De mi? A kalkuláció egyértelmű… – Hallotta a saját ziháló lélegzését a telefonban. – De van egy emberi aspektusa is a dolognak, amit figyelembe kell vennünk. – Emberi aspektusa? – A bérlők. Akik emberek. Idős emberek, akik egész életükben ott laktak, nyugdíjas katonák, akik az Üdvhadseregben szolgáltak, menekültek – emberek, akiknek biztonságra van szükségük. Rájuk gondolok, amikor az emberi aspektusról beszélek. Maguk viszont kitennék őket az utcára azért, hogy felújítsák a lakásokat, és hogy kizárólag a haszon reményében bérbe adják vagy eladják őket. A kalkuláció, ahogy maga is említette, egyértelmű. Ez pedig a maga mindent átfogó, gazdasági megközelítése, amit én természetesen elfogadok. Maga is el tudja fogadni az enyémet? Ragnhild visszafojtotta a lélegzetét. – Én… – dadogta. – Egyszer szívesen elviszem ezekhez az emberekhez, hogy megismerkedjen velük – mondta a férfi. – Akkor talán jobban megérti, miről beszélek.

Ragnhild csak a fejét rázta. – Szívesen tisztázok néhány esetleges félreértést a szándékainkat illetően – mondta végül. – Ráér csütörtök este? – Igen. De… – Akkor találkozzunk nyolckor a Feinschmeckernél. – Mi az a Feinschmecker? Ragnhildnak mosolyognia kellett. – Egy étterem a Frogner városrészben. A taxisofőr biztosan ismerni majd a címet. – Ha a Frognerben van, akkor kerékpárral megyek. – Rendben. Akkor ott találkozunk. Behívta Madsot és az apósát egy megbeszélésre és beszámolt nekik az ügy alakulásáról. – Úgy tűnik, hogy ez a tanácsadójuk a kulcsfigura – összegezte az apósa. – Ha őt magunk mellé állítjuk, akkor nyert ügyünk van. – De mint említettem, nem érdekli, milyen árat kínálunk. – Ó, dehogynem – jelentette ki az apósa. – Tényleg nem! – Hát, amíg arról a pénzről van szó, ami az Üdvhadseregé lesz, talán nem is. Addig bőszen lengeti a moralitás zászlaját. A személyes pénzsóvárságára kell apellálnunk. Ragnhild megrázta a fejét. – Ennél az embernél kizárt. Ő… nem fog belemenni. – Mindenkinek megvan az ára – mondta Albert Gilstrup szomorú mosollyal, miközben mutatóujját metronómként mozgatta ide-oda Ragnhild arca előtt. – Az Üdvhadsereg a pietizmusból nőtt ki, ami gyakorlatiasan közelítette meg a vallást. Ezért lett ennek az irányzatnak ekkora sikere itt, a kietlen északon: előbb a kenyér, csak utána az ima. A javaslatom kétmillió. – Kétmillió? – kapkodott levegő után Mads Gilstrup. – Azért… Azért, hogy eladjanak?

– Természetesen csak ha lesz üzlet. No cure, no pay.31 – Ez akkor is abnormálisan nagy összeg – akadékoskodott a fia. Az idősebb Gilstrup anélkül válaszolt, hogy a fiára pillantott volna: – Az egyetlen abnormális dolog itt az, hogy a családi vagyont sikerült egy olyan időszakban megtizedelni, amikor minden más fellendülőben volt. Mads akváriumi hal módjára nyitogatta a száját. – Ez a ti tanácsadótok aligha fog szóba állni velünk, ha úgy véli, hogy az első ajánlat túl alacsony neki – mondta az após. – Az első próbálkozással le kell fegyvereznünk. Kétmillió. Mit mondasz, Ragnhild? Ragnhild lassan bólintott és az ablakon kifelé nézve egy távoli pontra szegezte pillantását. Képtelen lett volna a férjére nézni ugyanis, aki lehajtott fejjel ült az olvasólámpa fényén kívül. Jon Karlsen már az asztalnál ült, amikor Ragnhild megérkezett. Kisebbnek tűnt, mint ahogy emlékezett, talán csak mert az egyenruhát egy zsákszerű zakóra cserélte, amihez feltehetőleg a Fretexben jutott hozzá. Vagy mert egyáltalán nem találta a helyét a túlságosan trendi étteremben. Amikor felállt, hogy üdvözölje, fellökte a vázát, de közös erővel sikerült megmenteniük a virágokat és nevetésben törtek ki. Ezután errőlarról beszélgettek. Amikor a férfi megkérdezte, hogy van-e gyereke, Ragnhild csak megrázta a fejét. Hogy neki van-e gyereke? Nincs. De akkor talán egy…? Nem, az sincs. A beszélgetés fonala átcsúszott az Üdvhadsereg ingatlanjaira, Ragnhild azonban észrevette, hogy az érveléseiből hiányzik a szokásos szikra. Jon udvariasan mosolygott és kortyolt a borból. Ragnhild tíz százalékkal emelte az ajánlatot. A férfi a fejét rázta, 31

Ha nincs munka, nincs fizetség.

továbbra is mosolyogva és megdicsérte a nő nyakláncát. Ragnhild nagyon jól tudta, hogy a lánc csodálatosan passzol a bőréhez. – Az édesanyámtól kaptam – hazudta könnyedén és arra gondolt, hogy a fiú valójában a szemét nézte. A világoskék íriszt a hófehér keretben. A kétmillió koronára rúgó, személyes díjazás ötletét a főétel és a desszert között vezette elő. Az ajánlatot hallva Jon egyik pillanatról a másikra holtsápadttá vált és a vizespohárra meredt. Végül nagyon halkan ezt kérdezte: – Ez a saját ötlete volt? – Az enyém és az apósomé. – Érezte, hogy kapkodóvá válik a lélegzete. – Albert Gilstrupé? – Igen. Tőle és a férjemtől eltekintve senki nem fog tudomást szerezni róla. Mi is pont ugyanannyit veszítünk rajta, ha kiderül, mint… nos, mint maga. – Mondtam vagy tettem valamit? – Hogyan? – Mégis honnan vették az apósával, hogy elfogadom ezt az ezüstpénzt? Jon felpillantott rá, Ragnhild pedig érezte, ahogy az arcát elfutja a pír. Talán iskoláslány korában pirult el utoljára. – Gondolom, nem baj, ha kihagyjuk a desszertet. – Jon felemelte a szalvétát az öléből és a tányérja mellé dobta. – Hagyjon magának időt, hogy átgondolja, Jon – dadogta neki. – Csakis saját maga miatt. Segíthetne valóra váltani néhány álmát. A szavak még a saját füle számára is hamisan és gyűlöletesen csengtek. Jon intett a pincérnek, hogy hozhatja a számlát. – És miféle álmok lennének azok? Hogy korrupt talpnyaló legyek, vagy nyomorúságos dezertőr? Furikázzak egy drága kocsiban, miközben a többiek, akiknek az élete összeomlott, megpróbálnak emberek maradani? – A dühtől már-már

megremegett a hangja. – Magának ezek az álmai, Ragnhild Gilstrup? Képtelen volt válaszolni neki. – Bizonyára vak voltam – folytatta Jon. – Mert tudja, amikor találkoztam magával, azt hittem… Azt hittem, hogy egy egészen más embert látok. – Engem látott – suttogta Ragnhild és érezte, hogy újra elönti a lift-beli remegés. – Hogy? – Jól látott. Én pedig megbántottam magát. Annyira sajnálom. A beálló csendben mintha meleg és hideg vízhullámok csapkodtak volna felváltva körülötte. – Felejtsük el az egészet – kérte végül, amikor megérkezett a pincér, és magához ragadta a Jon felé nyújtott számlát. – Nem fontos. Sem magának, sem nekem. Eljönne még velem a Frognerparkba? – Én… – Kérem! Jon meglepett arccal nézett rá. Hogy tudott az a pillantás – ami már mindent látott – meglepett lenni? Ragnhild Gilstrup a holmenkolleni ház ablakából egy távoli, sötét négyszöget bámult. A Frognerpark. Ott kezdődött ez az egész őrület. Éjfélre járt, a leveses busz a garázsban pihent, Martine pedig kellemesen fáradtnak érezte magát, s egyben áldottnak a pillanatot. Odakinn állt a Heimen előtt, a szűk és sötét Heimdalsgatán, és Rikardot várta, hogy visszaérjen az autóval, amikor csikorgó lépteket hallott maga mögött a hóban. – Hello! Megfordult és a szíve is megállt a rémülettől, amikor észrevette a magányos lámpafényben tornyosuló alak sziluettjét.

– Nem ismer meg? A szíve újra nekilódult. Még egy dobbanás. Aztán egy harmadik és egy negyedik is. Felismerte a hangot. – Mit keres maga itt? – kérdezte és bízott benne, hogy a hangja nem árulja el, mennyire megrémült az előbb. – Hallottam, hogy ma este a buszon dolgozik és hogy itt parkolnak le éjfélkor. Hogy úgy mondjam, történt némi előrelépés az ügyben, ami egy kissé elgondolkodtatott. – A férfi előre lépett és végre fény esett az arcára, ami keményebb és idősebb volt, mint ahogy Martine emlékezett rá. Különös, mennyit felejt az ember egyetlen nap leforgása alatt. – És lenne néhány kérdésem. – Ami persze nem várhat – mosolyodott el a lány és látta, ahogy a rendőrtiszt arca lágyabbá válik a mosolyától. – Vár valakit? – kérdezte Harry. – Igen, Rikard visz majd haza. A nyomozó vállán lógó táskát nézte, aminek az oldalán a „JETTE” felirat állt, de a táska túl réginek és leharcoltnak tűnt ahhoz, hogy a mostani retroláz terméke legyen. – Be kellene szereznie egy pár új talpbetétet az edzőcipőjéhez – mutatott a táskára. A férfi meghökkenve nézett rá. – Nem kell ahhoz Jean-Baptiste Grenouille-nek lenni, hogy az ember felismerje a szagot – nevetett a lány. – Patrick Süskind – válaszolta a férfi. – A parfüm. – Egy rendőr, aki olvas – mondta a lány. – Az Üdvhadsereg egy katonája, aki gyilkosságokról olvas – mondta a nyomozó. – Amivel, attól tartok, újra visszakanyarodtunk jövetelem okához. Egy Saab 900-as gurult melléjük. Az ablak hangtalanul legördült. – Mehetünk, Martine?

– Egy pillanat, Rikard. – A lány Harryhoz fordult. – Merrefelé megy? – Bislettbe. De jobb szeretek… – Rikard, nem gond, ha Harry beül Bislettig? Úgyis ott laksz te is. Rikard kibámult a sötétségbe, majd színtelenül felelte: – Dehogy. – Jöjjön! – nyújtotta Martine Harry felé a kezét. A férfi meglepett arccal bámult rá. – Csúszik a cipőm – súgta oda Martine és megragadta a kezét. Érezte, hogy a férfi meleg és száraz keze automatikusan körbekulcsolja az övét, mintha attól félne, hogy a lány azonnal elesik. Rikard óvatosan vezetett, s közben folyamatosan tükörről tükörre cikázott a tekintete, mintha egy hátulról jövő támadástól tartana. – Nos? – kérdezte Martine az első ülésről. Harry megköszörülte a torkát. – Jon Karlsent ma megpróbálták lelőni. – Micsoda? – kiáltotta Martine. Harry elcsípte Rikard pillantását a tükörben. – Maga hallott róla? – kérdezte Harry. – Nem – válaszolta Rikard. – És ki… – kezdte Martine. – Nem tudjuk – mondta Harry. – De… előbb Robert, azután Jon. Ezek szerint a Karlsen családdal van összefüggésben? – Én inkább úgy vélem, hogy egész idő alatt csak az egyikükről volt szó – felelte Harry. – Ezt hogy érti? – A gyilkos elpasszolta a hazaútját. Szerintem azért, mert rájött, hogy nem a megfelelő embert lőtte le. Nem Robertnek kellett volna meghalnia. – Nem Ro…

– Emiatt akartam beszélni magával. Azt hiszem, a segítségemre lehet abban, hogy kiderüljön, tényleg van-e alapja az elméletemnek. – Miféle elméletének? – Hogy Robert csak azért halt meg, mert szerencsétlen módon átvállalta Jon műszakját az Egertorgeten. Martine teljesen hátrafordult az első ülésen és döbbenten meredt Harryra. – Maga állítja össze az ügyeleti beosztást – folytatta Harry. – Amikor először jártam maguknál, észrevettem, hogy a listák odakinn lógnak a recepció hirdetőtábláján. Bárki láthatta, kié az aznap esti műszak az Egertorgeten. Azon pedig Jon Karlsen neve szerepelt. – Hogyan… – Amint kijöttem a kórházból, azonnal visszamentem, és leellenőriztem. A listán Jon neve szerepelt. Robert és Jon azután cserélhettek műszakot, hogy a listát kinyomtatták, nem igaz? Rikard bekanyarodott a Stensberggatán Bislett irányába. Martine az ajkába harapot. – Mindenki folyton cserélgeti a műszakokat és ha ezt maguk között beszélik meg, nem feltétlenül tudom meg azonnal. Rikard a Sofies gatére kanyarodott. Martine szeme kikerekedett. – Tényleg, most már emlékszem! Robert felhívott és szólt, hogy cseréltek, de ne foglalkozzak vele. Emiatt aztán nem is jutott többet az eszembe. De… De akkor ez azt jelenti, hogy… – Jon és Robert nagyon hasonlítanak egymásra – bólintott Harry. – Különösen egyenruhában… – Ráadásul sötét volt és havazott is… – mondta Martine félhangosan, szinte csak magának. – Azt szeretném tudni, hogy nem kérdezősködött-e bárki magánál telefonon az ügyeleti beosztás felől. Különösen ezzel az estével kapcsolatban.

– Nem rémlik semmi ilyesmi – válaszolta Martine. – Végiggondolná mégis? Holnap reggel felhívom. – Persze – bólintott Martine. Harry állta a lány pillantását és az utcai lámpák besurranó fényében újra megállapította, hogy van valami furcsaság a szemével. Rikard hirtelen lefékezett. – Honnan tudja? – kérdezte Harry. – Mit? – kérdezett vissza Martine. – A sofőrt kérdeztem – mondta Harry. – Honnan tudja, hogy itt lakom? – Maga mondta – válaszolta Rikard. – Ismerős vagyok errefelé. Ahogy Martine említette, én is Bislettben lakom. Harry a járda szélén állt és az elrobogó autó után bámult. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú szerelmes. Képes volt kerülőt tenni azért, hogy utána néhány percig egyedül lehessen Martinével. Hogy beszélhessen vele. Hogy egy kis nyugalmat és időt találjon, amikor elmondhat valamit, amikor megmutathatja, ki is ő, előtárhatja a lelkét. Csupa olyasmi miatt, ami a fiataloké és amin Harry szerencsére már túl volt. Amikor mindent vállal az ember azért, hogy egy kedves szót kapjon, egy ölelést, talán egy csókot is, mielőtt a nő elmegy. Szeretetet koldul, ahogy az összes szerelmes idióta teszi. Életkortól függetlenül. Harry lassan a kapuhoz ballagott. Keze automatikusan a kulcsa után kotorászott a nadrágzsebében, miközben a gondolatai olyasmi körül keringtek, amiről egyáltalán nem akart tudomást venni. Körülpillantott. Valami olyasmi után kutatott, ami szinte nem is hallatszott, inkább csak sejteni lehetett. Alig érzékelhető zaj volt, de a Sofies gate annyira csendes volt ezen a késői órán. Harry lebámult a hókotrók után maradt szűkre hókupacokra. Valami pattogó zaj. Mint az olvadásé. Ami kizárt, hiszen mínusz tizennyolc körül jár. Harry bedugta a kulcsot a zárba.

Azután rájött, hogy szó sincs semmiféle olvadásról. Valami ketyegett. Lassan megfordult és a hókupacokra meredt. Valami megcsillant. Üveg. Harry visszament, lehajolt és felmarkolta az órát. Møller ajándékának bágyadt víztükörhöz hasonlító üvegén egyetlen karcolás sem volt. És másodpercre pontosan mutatta az időt. Azaz a két perccel korábbit, mint a saját órája. Mit is mondott Møller neki? Hogy azt is elérje, amiről azt gondolja, hogy már lemaradt.

Tizennegyedik fejezet December 18., péntek. Sötétség A Heimen társalgójának elektromos radiátora úgy pattogott, mintha kaviccsal dobálták volna. A meleg levegő remegve szállt fölfelé az égésnyomokkal tarkított, régi tapéta előtt, ami nikotin, enyv és mosdatlan emberek szagát izzadta ki magából. A kanapé huzata még a nadrágon keresztül is irritálta a bőrét. A száraz és pattogó meleg ellenére is vacogott, miközben a falra erősített tévében a híradót követte. A teret felismerte, de egy szót sem értett abból, ami elhangzott. A társalgó másik végében idős férfi ült egy karosszékben és egy vékonyra sodort cigarettát szívott. Amikor a csikk már olyan kicsi lett, hogy a parázs égette fekete ujjhegyét, a férfi gyorsan előkapott két gyufaszálat a dobozból, közéjük szorította a csikket és addig szívta, amíg meg nem égette a száját is. A társalgó sarkában álló asztalon egy fenyőfa levágott, feldíszített teteje pompázott. A dalji karácsonyi vacsorára gondolt. Két év telt el azóta, hogy befejeződött a háború és a szerbek visszavonultak a helyről, ami valaha Vukovár volt. A horvát

hatóságok a zágrábi International Hotelben zsúfolták össze őket. Rengeteg embert végigkérdezett, hátha tudják, mi lett Grigori családjával, míg végül egy nap egy másik menekült arról számolt be neki, hogy Grigori anyja az ostrom alatt az életét veszítette, a fiú és apja pedig Daljba, a Vukovár közelében fekvő határszéli kisvárosba költözött. Karácsony másnapján vonatra szállt Osijek felé, s onnan továbbutazott Daljba. A kalauztól azt a felvilágosítást kapta, hogy a vonat végállomása Borovo, ahonnan visszaindulva fél hétkor ér majd újra Daljba. Két órakor érkezett meg a városka vasútállomására, ahol útbaigazították az alacsony bérházhoz, ami épp olyan szürke volt, mint az egész város. Bement a lépcsőházba, megkereste az ajtót és mielőtt becsöngetett, csendben azért fohászkodott, hogy legyenek otthon. Amikor meghallotta a lépteket odabentről, a szíve vad dübörgésbe fogott. Grigori nyitott ajtót. Nem változott sokat. Sápadtabb volt, de a szőke fürtök, a kék szempár és a szívet formázó száj – amiről mindig egy ifjú isten jutott az eszébe – a régi volt. A nevetés azonban kialudt a szemében. – Nem ismersz meg, Grigori? – kérdezte tőle. – Egy iskolába jártunk. Grigori a homlokát ráncolta. – Tényleg? Várj egy kicsit. A hangod. Te biztosan Serg Dolac vagy. Persze, te vagy az a futóbajnok! A mindenit, de megváltoztál. Istenem, de jó látni végre valakit Vukovárból! Szinte mindenki eltűnt onnan. – Én nem. – Nem, te nem, Serg. Grigori átölelte és olyan sokáig tartotta a karjában, hogy a meleg remegve visszatalált átfagyott tagjaiba. Azután behúzta maga után a lakásba. A korai téli szürkület lassan rátelepedett a spártaian berendezett nappalira, miközben arról beszélgettek, mi minden

történt az elmúlt években és mi lett az egykori vukovári ismerősökkel. Amikor arról kérdezte Grigorit, hogy emlékszik-e még Tintóra, a fiú csak zavartan mosolygott. Grigori azt mondta, hogy az apja hamarosan hazaér és megkérdezte, hogy lenne-e kedve Sergnek velük vacsorázni. Az órájára pillantott. A vonat három óra múlva ér vissza az állomásra. Grigori apja nagyon meglepődött, hogy Vukorvárról érkezett látogatójuk. – Serg az, apa – mondta Grigori. – Serg Dolac. – Serg Dolac? – kérdezte az apja és kutató pillantást vetett rá. – Igen, tényleg ismerősnek tűnsz. Hm. Lehet, hogy ismertem az apádat? Nem? Lassan besötétedett, ők asztalhoz ültek. Grigori apja nagy fehér szalvétát nyomott a kezükbe, ő pedig leoldotta a piros kendőt a nyakából és a helyére kötötte a szalvétát. Az apa asztali áldást mondott, majd keresztett vetett és meghajolt a nappali falán lévő egyetlen kép előtt. A bekeretezett fotó egy nőt ábrázolt. Amikor Grigori és az apja evéshez láttak, ő lehajtotta a fejét és a következőt mormolta maga elé: – Ki jön ott Edómból, vérvörös ruhában Bocrából, pompás öltözetben, erőteljes léptekkel? Én, aki igazat beszélek, és van erőm a szabadításhoz! Az apa meglepett arccal nézett rá. Azután odanyújtotta neki a tálat a nagy, halvány hússzeletekkel. A vacsora alatt nem beszélgettek. A szél néha megrezegtette a vékony ablaküveget. A hús után a desszert következett. Lekváros palacsinta, csokival leöntve. Gyerekkorában, Vukovaron evett utoljára palacsintát. – Vegyél csak még egyet, kedves Serg! – biztatta az apa. – Karácsony van.

Az órájára pillantott. Fél óra volt még hátra a vonat indulásáig. Eljött az idő. Megköszörülte a torkát, levette a szalvétát a nyakából és felállt: – Grigorival nagyon sok vukovári emléket és ismerőst felidéztünk. De van valaki, akiről még nem esett szó. – Nahát, valóban? – csodálkozott a férfi és elmosolyodott: – És ki az, Serg? – A fejét egy kissé oldalra fordítva, fél szemmel nézett fel rá, mintha emlékei közt kotorászva próbálna rájönni valamire. – Bobonak hívták. Grigori apjának a szeme elárulta, hogy megértette. Hogy talán mindvégig erre várt. Hallgatta, ahogy a csupasz falak visszaverik a saját hangját: – Maga ott ült a dzsipben és megmutatta Bobot a szerb parancsnoknak. – Nyelt egyet. – Bobo pedig meghalt. A szobában tapinthatóvá vált a csend. Az apa letette az evőeszközt: – Háború volt, Serg. Mind meghalunk. – Egészen nyugodt hangon beszélt. Szinte rezignáltán. Az apa és Grigori mozdulatlanul ültek, mialatt előhúzta az övéből a pisztolyt, kibiztosította, az asztal fölé nyújtott kézzel célzott és meghúzta a ravaszt. A lövés röviden és szárazon dörrent, az apa testén pedig egy rángás futott végig a padlón megcsikorduló székláb hangjától kísérve. A férfi lehajtotta a fejét és a nyakából lógó szalvétán ütött lyukra meredt. Aztán a mellkasát takaró anyagot lassan átitatta a vér. – Nézzen rám! – mondta hangosan, mire az apa automatikusan felemelte a fejét. A második lövés egy kicsi, fekete lyukat ütött a homlokán. A férfi feje előrebukott és puha koppanással a palacsintástányérra borult. Most Grigori felé fordult, aki tátott szájjal meredt rá, szája széléről vörös csík csorgott lefelé az állára. Beletelt egy másodpercbe, hogy rájöjjön: az apja palacsintájából kifröccsent lekvár az. Visszadugta a pisztolyt az övébe. – Engem is le kell lőnöd, Serg!

– Veled nincs semmi elszámolnivalóm. – Azzal kiment a nappaliból és felvette a kabátját, ami eddig a bejárati ajtó mellett lógott. Grigori utánament. – Bosszút fogok állni! Megtalállak és megöllek, ha nem lősz le azonnal! – És mégis hogy találnál meg, Grigori? – Nem tudsz elbújni előlem. Tudom, hogy ki vagy. – Valóban? Hiszen azt hiszed, hogy Serg vagyok. De Serg Dolacnak vörös haja volt és sokkal magasabb volt nálam. És egyáltalán nem vagyok valami jó futó, Grigori. Inkább örüljünk neki, hogy nem ismertél meg, Grigori. Mert így életben hagyhatlak. Azzal előrehajolt, erősen szájon csókolta Grigorit, kinyitotta az ajtót és elment. A lapok beszámoltak a gyilkosságról, de nem kerestek senkit miatta. Három hónappal később, egy vasárnap, az anyja elmesélte, hogy egy horvát férfi segítségért fordult hozzá. A férfi nem tud sokat fizetni, de amennyit csak tudott, összeszedett a családjától. Rájött ugyanis, hogy az a szerb, aki a háborúban halálra kínozta a bátyját, a közelükben lakik. És valaki említett neki valamit egy bizonyos kis megváltóról. Az idős férfi újra megégette az ujját a cigarettával, és hangosat káromkodott. Felállt és kiment a recepcióhoz. Az üvegfal túlsó felén, a fiú mögött az Üdvhadsereg vörös zászlója állt. – Could I please use the phone?32 A fiú szkeptikusan pillantott fel rá: – Amennyiben helyi hívás lesz, igen. – Az lesz.

32

Használhatnám a telefont?

A fiú egy szűkös irodára mutatott a háta mögött, ő pedig bement. Leült az íróasztalhoz és a telefonra meredt. Az anyja hangjára gondolt. Tele volt aggodalommal és félelemmel, ugyanakkor meleg volt és puha. Mint egy ölelés. Felállt, becsukta a recepcióhoz vezető ajtót és gyorsan beütögette a Hotel International számát. Nem válaszolt. Nem hagyott üzenetet. Kinyílt az ajtó. – Tilos becsukni az ajtót – közölte a fiú. – Oké? – OK. Sorry. Van egy telefonkönyvük? A srác a plafonra emelte a tekintetét, majd a telefon mellett heverő vaskos könyvre bökött és kiment. Ő pedig a Gøteborggata alatt lakó Jon Karlsen nevéhez lapozott, majd beütötte a számot. Thea Nilsen a csöngő telefonra bámult. Azzal a kulccsal ment be Jon lakásába, amit még a férfitől kapott. Azt mondták, hogy van itt valahol egy golyónyom. Kis keresgélés után meg is találta a szekrényajtón. Az a férfi megpróbálta lelőni Jont. Meg akarta ölni. A gondolat furcsán felzaklatta. Viszont nem ijesztette meg. Néha azt gondolta, hogy soha többé nem tud már megijedni. Emiatt nem, a halál miatt nem. A rendőrség nem töltött itt sok időt. Azt mondták, hogy a golyón kívül nincs más nyom. A kórházban Jon légzését hallgatta, miközben a férfi őt nézte. Olyan elesettnek tűnt ott a nagy kórházi ágyban. Annyira, hogy az az érzése támadt, ha egy párnát fektetne az arcára, akár meg is fulladna. Nem is volt rossz, tetszett hogy ilyen gyengének látja. Talán Hamsun Viktóriájában az iskolamesternek mégiscsak igaza volt abban, hogy vannak nők, akiknek olyan nagy szükségük van arra, hogy együttérezzenek valakivel, hogy szinte gyűlölik erős, egészséges férjüket és a legnagyobb titokban azt kívánják,

bárcsak megnyomorodna, hogy az ő jóakaratuktól függjön a további élete. Csak állt Jon lakásában, a telefon meg csöngött. Az órára nézett. Éjszaka közepe van. Ilyenkor senki nem telefonál. Legalábbis tisztességes szándékkal nem. Thea nem félt a haláltól. Ettől viszont igen. Lehet, hogy az a nő az, akiről Jon szerint ő nem tud semmit? Tett két óvatos lépést a telefon felé. Megtorpant. A negyedik csengetés. Az ötödik után úgyis elhallgat. Habozott. Újabb csöngetés. Gyorsan odaugrott és felkapta a kagylót. – Igen? A vonal túlsó végén egy pillanatig csend volt, majd egy férfi szólalt meg angolul: – Sony for calling so late.33 Engem Edomnak hívnak, Jon ott van? – Nem – válaszolta Thea megkönnyebbülve. – Kórházban van. – Ó igen, hallottam, mi történt. Régi barátja vagyok és szívesen meglátogatnám. Melyik kórházban fekszik? – Az Ullevålban. – AzUllevålban? – Igen. Nem tudom, hogy angolul mi az osztály neve, itt úgy hívják, hogy idegsebészet. De az ajtaja előtt egy rendőr ül, aki biztos, hogy nem fogja beengedni magát. Érti, amit mondok? – Hogy értem-e? – Az angolom… nem valami jó… – Tökéletesen értem. Nagyon köszönöm. Thea letette a kagylót, majd hosszan nézte a készüléket. Azután újra keresgélni kezdett. Állítólag van még itt több golyónyom is.

33

Elnézést a késői telefonálás miatt.

A Heimen recepcióján ülő fiúval közölte, hogy jár egyet és odanyújtotta neki a szobakulcsot. A fiú vetett egy pillantást a faliórára, ami háromnegyed tizenkettőt mutatott és arra kérte, vigye magával a kulcsot, mivel korán le akar feküdni, a szobakulcs pedig a bejárati ajtót is nyitja. Ahogy kitette a lábát az utcára, a hideg azonnal belémárt. Lehajtotta a fejét és gyors, határozott léptekkel elindult. Kockázatos. Kifejezetten kockázatos. De kénytelen megtenni.

Ola Henmo, a Hafslund Energi üzemvezetője, az oslói Montebello városrészben fekvő irányítóközpont vezérlőtermében ült és arra gondolt, hogy most már igazán ráférne egy cigarettaszünet, miközben a teremben szétszórt negyven számítógép egyikének monitorjára meredt. Napközben tizenkét ember szokott itt tartózkodni, de ilyenkor éjszaka mindössze hárman voltak. Általában mindenki a saját asztalánál ül, de ma este úgy tűnt, mintha a hideg egybeterelte volna őket a szoba közepén álló pulthoz. Geir és Ebbe szokás szerint a lóversenyen, azon belül is a V75 fogadáson civakodtak. Már nyolc éve ezt csinálták, de még egyszer sem merült fel bennük, hogy kivételesen külön is játszhatnának. Olát sokkal jobban aggasztották a transzformátorállomások. – Harminchat százalékos túlterhelés a T1-en. Huszonkilenc a T2-n, a T3-on és a T4-en – mondta. – Atyaisten, az emberek aztán nyomják a fűtést – jegyezte meg Geir. – Attól félnek, hogy halálra fagynak, vagy mi? Végül is éjszaka közepe van, miért nem bújnak be a paplanjuk alá? Édes Bosszú a harmadik futamban? Észnél vagy? – Amiatt aztán nem fogják lejjebb tekerni a fűtést – mondta Ebbe.

– Ebben az országban legalábbis biztosan nem. Itt mindenki szarja a pénzt. – Nem lesz ez így jó – morogta Ola. – Ugyan már – intette le Ebbe. – Majd egy kicsit több olajat pumpálunk föl. – A T1-re értettem – mutatott Ola a képernyőre. – Már 680 amperen megy. A névleges teljesítménye viszont csak 500 amper. – Lazíts már – ennyit tudott mondani még Ebbe, mielőtt a riasztó sípolni nem kezdett. – A francba! – csattant fel Ola. – Erről beszéltem. Fogd a listát és telefonáld körbe a készenlétieket. – Azt nézd! – szólalt meg Geir. – Ez a T2 volt. És a T3 is füstölög. – Bingo! – üvöltötte Ebbe. – Fogadjunk, hogy a T4… – Késő, épp most szállt el – állapította meg Geir. Ola a térképre pillantott. – Oké – sóhajtotta. – Vagyis nincs áram Sogn alsó részén, Fagerborgban és Bislettben. – Fogadjunk, hogy mi ment gallyra! – javasolta Ebbe. – Ezer korona a kábelszigetelésekre. Geir egyik szemével hunyorgott: – A mérőtranszformátor. És ötszázzal tartom. – Fejezzétek már be! – dörrent rájuk Ola. – Ebbe, hívd a tűzoltóságot, fogadni mernék, hogy már minden lángokban áll odafenn. – Rendben – bólogatott Ebbe. – Kétszáz? Amikor a kórteremben kialudt a fény, olyan teljes lett a sötétség, hogy Jon első gondolata az volt, hogy megvakult. Hogy az ütés következtében megsérültek a látóidegei, de csak most mondták fel a szolgálatot. Azután kiabálást hallott a folyosóról, majd az ablak négyszögei is lassan kirajzolódtak, ő pedig rájött, hogy csupán az áram ment el.

Hallotta, ahogy odakinn megcsikordul a szék lába a padlón, majd kinyílt az ajtó. – Hello, itt van? – szólt be egy hang a szobába. – Igen – válaszolta Jon egy kissé hangosabban, mint gondolta. – Megyek, utánanézek, mi történt. Ne menjen sehová, rendben? – Persze, de… – Igen? – Nincs itt valami aggregátor? – Szerintem az csak a műtőkben és az ügyeleten van. – Aha… Jon a rendőrtiszt távolodó lépteit hallgatta, miközben az ajtó fölött zölden világító EXIT táblára függesztette pillantását. A tábláról újra Ragnhild jutott az eszébe. Az a történet is a sötétben kezdődött. Miután megvacsoráztak, besétáltak a sötét Frognerparkba, megálltak a Monolit előtti kihalt téren és elnéztek a városközpont felé. Ő pedig elmesélte a nőnek, hogy Gustav Vigeland, ez a Mandalból származó makacs művész milyen követeléseket támasztott a várossal szemben, mielőtt engedélyezte, hogy a parkot a szobraival népesítsék be. Azt akarta, hogy úgy bővítsék ki, hogy a Monolit a parkot körülvevő templomok metszéspontjába kerüljön, a főkaput pedig úgy helyezzék el, hogy az egyenesen az Uranienborg templomra nézzen. És amikor a városvezetés a tudomására hozta, hogy a parkot nem lehet odébb költöztetni, Vigeland azt követelte, hogy ez esetben költöztessék át a templomokat. Amíg mesélt, Ragnhild csak nézett rá komoly tekintettel, ő pedig arra gondolt, hogy ez a nő annyira erős és intelligens, hogy egészen megrémíti. – Fázom – mondta Ragnhild és összehúzta magán a kabátot. – Talán vissza kellene… – kezdte ő, de a nő már a tarkójára csúsztatta az egyik kezét és az arcát az övé felé fordította. Neki volt a legkülönösebb szeme, amit valaha látott. Világoskék,

szinte türkiz, olyan patyolattiszta fehér keretben, amely mellett még sápadt bőre is élénkebbnek látszott. Ő pedig csak azt tette, amit mindig is: begörbítette a hátát és lehajolt. A következő pillanatban a nő nyelve már a szájában volt, a nedves és meleg, követelődző izom, egy titokzatos anakonda, ami a nyelve köré tekeredett és igyekezett fölébe kerekedni. A Fretexból származó öltönynadrág vastag gyapjúanyagán keresztül is érezte a keze melegét, amikor a nő lenyűgöző pontossággal a lényegre kívánt térni. – Gyere! – suttogta Jon fülébe és egyik lábát a kerítésre tette. Jon lepillantott és még látta megvillanni a hófehér bőrt a harisnya fölött, mielőtt kiszakította magát a szorításából. – Nem tehetem – mondta. – Miért nem? – nyögött fel a nő. – Ígéretet tettem. Istennek. A nő csak bámult rá, először értetlenül. Azután a szemét elfutotta a könny, fejét Jon mellkasának támasztotta és halkan sírni kezdett. Végül azt mondta, sosem hitte, hogy újra rátalálhat. Jon nem értette, mire gondol, csak simogatni kezdte a haját. Hát, így kezdődött. Mindig Jon lakásán találkoztak, és mindig a nő kezdeményezte a találkozókat. Eleinte még tett néhány tétova próbálkozást, hogy rávegye a fiút, törje meg szüzességi fogadalmát, de utána úgy tűnt, megelégszik azzal is, hogy az ágyon fekszenek és csak simogatják egymást. A nő néha egészen kétségbeesett és kérlelni kezdte, hogy soha ne hagyja el, ő pedig egyáltalán nem értette, miért viselkedik így. Nem beszéltek sokat, ennek ellenére mégiscsak az volt az érzése, hogy önmegtartóztatásuk miatt Ragnhild csak még jobban kötődik hozzá. Találkozóik aztán hirtelen abbamaradtak, amikor ő és Thea kezdtek egyre közlebb kerülni egymáshoz. Nem azért, mert nem akart már találkozni vele, hanem mert Thea ragaszkodott hozzá, hogy adjanak egymásnak kulcsot a lakásukhoz. Azt

mondta, hogy ez bizalmi kérdés, ő pedig nem tudott mit felhozni ellene. Jon megfordult a kórházi ágyban és behunyta a szemét. Most már álmodni akart. Álmodni és felejteni. Amennyiben ez egyáltalán lehetséges. Már majdnem álomba merült, amikor mintha huzatot érzett volna a szobában. Ösztönösen kinyitotta a szemét és megfordult. Az EXIT tábla halványzöld fényében látta, hogy az ajtó csukva van. Az árnyékokra meredt, visszafojtotta a lélegzetét és hallgatózott.

Martine a Sorgenfri utcai lakás ablakában állt a sötétben és az áramszünet miatt szintén sötétségbe borult utcát nézte. A megvakult utcai lámpák ellenére ki tudott venni a ház előtt egy autót, ami olyan volt, mint Rikardé. Rikard nem próbálta megcsókolni, amikor kiszállt az autóból. Csak bámult rá kutyatekintettel és azt mondta, hogy ő lesz az új ügyvezető. Merthogy jelzéseket kapott. Pozitív jelzéseket. Ő fogja megkapni az állást. Majd merev pillantással azt kérdezte, hogy Martine is így gondolja-e. Ő azt válaszolta, hogy biztosan nagyon jó ügyvezető lesz majd belőle, aztán megragadta az autó kilincsét, miközben várta az érintést, ami azonban elmaradt. Azután pedig már kinn is volt a járdán. Martine felsóhajtott, felemelte a telefont és beütötte a számot. – Mi a helyzet? – Harry Hole hangja egészen másképp hangzott a telefonban. De lehet, hogy csak azért, mert most otthon van, ez pedig az otthoni hangja. – Itt Martine – mondta. – Hello! – Lehetetlen volt megállapítani a hangjából, hogy örüle.

– Arra kért, hogy gondoljam végig még egyszer a dolgot – mondta a lány. – Hátha eszembe jut valaki, aki az ügyeleti beosztásról érdeklődött. Jon beosztásáról. – Igen? – Gondolkodtam. – És? – Nem volt senki. Hosszú szünet. – És azért hívott fel, hogy ezt elmesélje nekem? – A férfi hangja meleg volt és egy kissé rekedtes. Mintha már aludt volna. – Igen. Nem kellett volna? – De, de. Persze. Nagyon köszönöm a segítségét. – Igazán nincs mit. Martine behunyta a szemét és várt, hogy újra hallja a hangját: – Rendben… hazaért? – Hm. Itt épp áramszünet van. – Itt is – mondta a férfi. – Biztos hamarosan rendbehozzák. – És ha mégsem? – Ezt hogy érti? – Akkor a városon eluralkodik a káosz? – Gyakran gondolkodik ilyesmin? – Előfordul. Szerintem a civilizációnk infrastruktúrája sokkal törékenyebb, mint ahogy azt hinni szeretnénk. Maga mit gondol? A férfi hosszasan hallgatott, mielőtt válaszolt. – Nos, szerintem bármelyik rendszer, amiben megbízunk, akármikor bedőlhet és kitaszíthat bennünket az éjszakába, ahol nincsenek sem paragrafusok, sem szabályzatok, amelyek megvédenének bennünket. Ahol a hideg és a vadak uralkodnak és mindenkinek a saját bőrét kell mentenie. – Hát, ez nem tűnik valami alkalmasnak arra, hogy kislányokat ringasson álomba vele – összegezte Martine, amikor a férfi elhallgatott. – Azt hiszem, Harry, magának van érzéke a negatív utópiához. – Természetesen. Végül is rendőr vagyok. Jó éjt.

Letette a kagylót, mielőtt a lány válaszolhatott volna. Harry összekucorodott a paplan alatt és a falat bámulta. A lakás hőmérséklete drasztikusan lecsökkent. Az égre gondolt, odakinn. Åndalsnesre. Nagyapára. És anyára. A temetésre. És az esti imára, amit az édesanyja suttogott el mindig azon a puha, nagyon puha hangján. „Erős vár a mi Istenünk.” Az elalvás előtti súlytalan pillanatban aztán mégiscsak Martinéra és a lány hangjára gondolt, ami továbbra is ott visszhangzott a fejében. A nappaliban a tévé egy nyögéssel felébredt és zúgni kezdett. A hálószoba előtti folyosón kigyulladtak a villanykörték és a nyitott ajtón keresztül Harry arcába világítottak. De ekkor már aludt. Húsz perccel később megszólalt a telefonja. Kinyitotta a szemét és káromkodni kezdett. Vacogva kibotorkált az előszobába és felemelte a kagylót. – Mondd. De csak halkan. – Harry? – Olyasmi. Mi a helyzet, Halvorsen? – Történt valami. – Valami vagy egy s más? – Az utóbbi. – A francba.

Tizenötödik fejezet December 18., péntek éjszaka. Rajtaütés Sail az Aker folyó mellett húzódó ösvényen fagyoskodott. A franc essen ezekbe a nyomorult albánokba! A dermesztő hideg ellenére a folyó nem fagyott be, és a fekete víz csak tovább mélyítette a vashíd alatt a sötétséget. Sail tizenhat éves volt, és

négy évvel ezelőtt érkezett Szomáliából az anyjával. Tizennégy évesen kezdett el hasist árulni, tavaly tavasszal viszont átnyergelt a heroinkereskedésre. Most pedig ez a nyavalyás Hux megint benne hagyta a szarban. Könnyen lehet, hogy az egész éjszakát itt töltheti anélkül, hogy bármit is eladna. Tíz adag nullaegyes. Ha már nagykorú lenne, simán lemehetne a Piatára és az egész cuccon azonnal túladhatna. Így viszont a zsaruk azonnal lecsapnának rá. Ezért aztán az ő területük itt volt a folyó mellett. Nagyrészt szomáliai srácok voltak, a kuncsaftjaik pedig szintén kiskorúak, vagy olyanok, akiknek jó okuk volt rá, hogy ne lássák őket a Platán. A francba ezzel a Huxszal, piszkosul kellene az a pénz! Az ösvényen egy férfi közeledett. Biztos, hogy nem Hux az, mert ő még mindig sántított, miután a hírhedt, főként bevándorlókból álló B-banda holmi hígított amfetaminok miatt alaposan kezelésbe vette. Vagy valami hasonlóért. És nem is úgy néz ki, a fazon mintha valami spion lenne. Igazából narkósnak sem tűnik, annak ellenére, hogy ugyanolyan kék kabátja van, mint amit a drogosok többsége visel. Sail gyorsan körülnézett. Egyedül voltak. Amikor a férfi elég közel ért hozzá, Sail kilépett a híd árnyékából. – Nulla-egyest? A férfi szája mosolyra húzódott, megrázta a fejét és tovább akart indulni, ő azonban elállta az útját. Sail a korához képest meglehetősen tagbaszakadt volt. Meg úgy általában bárki korához képest. A késéről nagyjából ugyanezt lehetett elmondani. Egy RambŐ First Blood, beépített iránytűvel és horgászzsinórral. Az Army Shopban valami ezer koronáért vesztegették, ő viszont az egyik haverjától háromszázért megkapta.

– Akkor vásárolsz is, vagy csak fizetsz? – emelte Sail a magasba a kést úgy, hogy a hornyolt pengén megcsillanjon az utcai lámpa sápadt fénye. – Excuse me?34 Külföldi. Az idegen nyelv sosem volt igazán Sail erős oldala. – Money.35 – Sail hallotta, hogy ösztönösen hangosabban beszél. Már korábban is észrevette, hogy rabláskor mindig ideges lesz, de maga sem tudta, miért. – Now!36 Az idegen bólintott, majd bal kezét csitító mozdulattal maga elé emelte, miközben a másikat lassan a kabátja alá csúsztatta. Azután villámgyorsan elő is rántotta. Sail reagálni sem bírt, mindössze egy „a picsába” hagyta el a száját, amikor rájött, hogy egyenesen egy pisztoly torkába bámul. Legszívesebben azonnal a nyakába szedte volna a lábát, de a fekete fémszem mintha teljesen megbénította volna. – Én… – kezdte. – Run!37 – mondta a férfi. – Now. Sail pedig futott. Rohant. A folyó hideg és nedves levegője égette a tüdejét és a Plaza Hotel meg a Postgirobygget épületének fényei fel-le ugráltak a retináján. Egészen a folyó és a fjord találkozásáig jutott, ahonnan már egyetlen lépést sem tudott tenni, így aztán a konténerkikötő kerítésébe kapaszkodva üvöltötte az éjszakába, hogy egyszer úgyis kinyírja mindannyiukat. Negyedórával azután, hogy Halvorsen telefonja felébresztette Harryt, egy rendőrautó kanyarodott a Sofies gate járdája mellé és Harry beszállt a hátsó ülésen helyet foglaló kollégája mellé. Elmormolt egy „jó estét” az első ülésen ülő egyenruhásoknak. 34

Tessék? Pénz. 36 Most! 37 Futás! 35

A sofőr, egy jól megtermedt, zárkózott arcú rendőrtiszt, nyugodt tempóban nekiindult. – Adjál egy kis gázt – szólt oda neki az anyósülésről fiatal, pattanásos társa. – Hányan vagyunk? – hunyorgott Harry az órára. – Ezenkívül még két autó – válaszolta Halvorsen. – Ezek szerint hatan, plusz mi ketten. Nem akarok kék fényt, próbáljuk meg csendben és nyugodtan lebonyolítani. Mi ketten és az egyik felfegyverezett egyenruhás intézzük a letartóztatást, a többiek fedezik a lehetséges menekülési útvonalakat. Van nálad fegyver? Halvorsen megveregette a zsebét. – Remek, mert nálam nincsen – mondta Harry. – Még mindig nem intézték el a fegyverviselési engedélyedet? Harry előrehajolt a két ülés közé. – Melyikőjüknek van nagyobb kedve velünk tartani egy profi gyilkos őrizetbe vételéhez? – Nekem! – vágta rá a fiatalabbik az anyósülésen. – Akkor maga jön – mondta Harry a sofőrnek, aki válaszképpen lassan bólintott egyet a tükörben. Hat perccel később leparkoltak a grönlandi városrészben a Heimdalsgatán és azt a bejáratot nézték, ahol nem sokkal korábban Harry várakozott. – Az emberünk a Telenornál egészen biztos volt a dolgában? – kérdezte Harry. – Aha – felelte Halvorsen. – Torkildsen szerint ötven perccel ezelőtt a Heimen belső vonaláról valaki megpróbálta felhívni a Hotel Internationalt. – Nem lehet véletlen – nyitotta ki Harry az ajtót. – Ez az Üdvhadsereg territóriuma. Gyorsan körülnézek. Egy perc és itt vagyok. Amikor Harry visszatért, a sofőr ölében már egy MP5-ös géppisztoly feküdt, amit az új utasításoknak megfelelően a

járőrök is használhattak, bár alapvetően csak a csomagtartóba zárva szállíthatták. – Nem akad esetleg valami diszkrétebb darab? – érdeklődött Harry. A férfi megrázta a fejét. Harry Halvorsenhez fordult. – Nálad mi van? – Csak egy édes kis 38-as Smith & Wesson. – Kölcsönadhatom az enyémet – buzgólkodott az anyósülésről a fiatal tiszt. – Jericho 941. Erős darab. Az izraeli rendőrség is ezzel lövi szét azoknak az arab disznóknak a fejét. – Jericho? – kérdezett vissza Harry. Halvorsen látta, ahogy kollégája szeme vészesen összeszűkül. – Nem vagyok rá kívácsi, honnan szerezte a fegyvert, de feltételezem, nem bánja, ha felvilágosítom róla, hogy nagy valószínűséggel egy fegyvercsempész szervezettől származik, amit egykori kollégája, Tom Waaler vezetett. Az anyósülésen helyet foglaló rendőr hátrafordult. A kék szemek versenyt izzottak a pattanásokkal: – Igen, jól emlékszem Tom Waalerre. És tudja, mi a helyzet, főtiszt? A legtöbbünk úgy véli, hogy Waaler remek fickó volt. Harry nyelt egyet és kibámult az ablakon. – Akkor a legtöbbjük téved – közölte Halvorsen. – Adja ide a rádiót! – szólalt meg Harry. Gyors és lényegre törő instrukciókkal látta el a másik két járőrkocsit. Elmondta, hogy mely pontokra kér egy-egy rendőrtisztet, anélkül, hogy akár az utcát, akár az épületet azonosította volna a rádió állandó, bűnügyi újságírókból, banditákból és egyszerű kíváncsiskodókból álló kalózpublikuma előtt, akik bizonyára már rájöttek, hogy valami készül. – Akkor kezdjük is – zárta le Harry a vételt és az anyósülés felé fordult. – Maga itt marad és tartja a kapcsolatot a bevetési központtal. Ha bármi van, hívjon bennünket a kollégája walkietalkie-ján. Oké? A fiatalember csak megvonta a vállát.

Harry már harmadszor csengetett be a Heimen bejárati ajtaján, mire a fiú előcsoszogott. Résnyire nyitotta az ajtót és álomittas szemekkel hunyorgott rájuk. – Rendőrség – mondta Harry a zsebeiben kotorászva. – A fenébe, otthon maradt az azonosítóm. Mutasd meg a tiédet, Halvorsen. – Ide nem jöhetnek be – közölte a fiú. – Ezt maguk is tudják. – Nem drogról van szó, hanem gyilkosságról. – Mi? A fiú tágra nyílt szemmel a Harry mögött álló rendőrre bámult, aki a magasba emelte az MP5-öst. Azután anélkül, hogy egy pillantást vetett volna Halvorsen azonosítójára, kinyitotta az ajtót és hátralépett. – Van maguknál egy bizonyos Christo Stankic? – kérdezte Harry. A fiú csak a fejét rázta. – Akkor egy teveszőr kabátos külföldi? – vette át a szót Halvorsen, amíg Harry belépett a recepcióspult mögé a nyitott vendégkönyvhöz. – Az egyetlen külföldi a leveses busszal érkezett az este – hebegte a fiú. – De neki nem volt semmiféle teveszőr kabátja. Csak zakó volt rajta. Rikard Nilsen adott neki egy télikabátot a raktárból. – És telefonált az épületből? – kiáltotta oda Harry a pult mögül. – Igen, a maga mögötti irodából. – Mikor? – Fél tizenkettő körül. – Ez egybevág a zágrábi hívással – jegyezte meg Halvorsen félhangosan. – És bent van? – kérdezte Harry. – Nem tudom. Magával vitte a kulcsot, én meg aludtam. – És van egy pótkulcsa?

A fiú bólintott, majd lekapcsolt egy kulcsot az övén lógó kulcscsomóról és Harry felé nyújtott tenyerébe tette. – Hányas szoba? – A 26-os. Fel a lépcsőn, és a folyosó végén lesz. Harry már el is indult. Az egyenruhás rendőr szorosan a nyomában volt, két kézzel markolva a géppisztolyt. – Maradjon a szobájában, amíg nem végeztünk – mondta Halvorsen a fiúnak, miközben előhúzta Smith & Wessonját. Aztán rákacsintott a srácra és megveregette a vállát. Kinyitotta az ajtót és megállapította, hogy a recepció üres. Persze, hogy üres. Mint ahogy az is teljesen normálisnak tűnt, hogy odakinn egy rendőr ült egy járőrkocsiban, hiszen épp az imént győződött meg róla, hogy a környék nem éppen veszélytelen. Felment a lépcsőn és amikor a folyosó sarkán befordult, sistergő hangot hallott, amit a vukovári bunkerekből már jól ismert: egy kézi adóvevőét. Felemelte a tekintetét. A folyosó legvégén, közvetlenül a szobája előtt két, civil ruhás férfi és egy géppisztolyt szorongató, egyenruhás rendőr állt. A kilincset szorongató civilt azonnal felismerte. Az egyenruhás felemelte a walkie-talkie-t és halkan mondott valamit. A két másik feléje fordult. Már elkésett a meneküléssel. Feléjük intett, megállt a 22-es szoba ajtaja előtt és látványosan megrázta fejét, hogy a környéken egyre növekvő bűnözés miatti felháborodását demonstrálja, miközben úgy tett, mintha a kulcsa után kotorászna a zsebeiben. Szeme sarkából a Scandia recepcióján látott rendőrt figyelte, aki hangtalanul belökte az ajtaját és a többiekkel szorosan a nyomában belépett. Amint kikerültek a látómezejéből, azonnal megindult visszafelé ugyanazon az útvonalon, amelyiken jött. Két ugrással maga mögött hagyta a lépcsőt. Még amikor a fehér busszal

megérkezett, megszokásból felmérte az összes kijáratot, és most egy másodperc erejéig a kertbe vezető hátsó ajtót fontolgatta. Ám az túlságosan kézenfekvő lett volna. Egészen biztos, hogy oda is állítottak egy rendőrt. A legjobb esélye még mindig a főbejárat. Kiment az ajtón és balra fordult. Vagyis egyenesen a járőrkocsi irányába, de tudta, hogy így legalább csak egy emberrel kell számolnia. Ha sikerül elmennie a kocsi mellett, akkor villámgyorsan eltűnhet a folyó mellett a sötétben. – A francba, a francba! – szitkozódott Harry, amikor konstatálta, hogy a szoba teljesen üres. – Lehet, hogy csak odakint sétál – mondta Halvorsen. Mindketten a sofőr felé fordultak, aki nem szólt egy szót sem, azonban a mellkasán lógó adóvevőből a következő hangzott fel: – Ugyanaz a pasas, aki az előbb ment be az épületbe. Most jön kifelé. Errefelé tart. Harry beleszimatolt a levegőbe. A helyiségben ismerősnek tűnő, jellegzetes parfümillat terjengett. – Ő az – jelentette ki. – Hagytuk, hogy átverjen bennünket. – Ő az – szólt bele a sofőr a mikrofonba, miközben Harry után lódult, aki már kinn is volt a szobából. – Szuper, akkor elkapom – recsegte a rádió. – Vége. – Ne! – ordította Harry a folyosón rohanva. – Nehogy megpróbálja feltartóztatni, várjon meg bennünket! A sofőr elismételte a szavait a mikrofonba, de a rádióból a sistergésen kívül más válasz nem érkezett. Látta, hogy a rendőrautó ajtaja kinyílik és egy pisztolyt szorongató, fiatal, egyenruhás férfi emelkedik ki mögüle az utcai lámpa fényében. – Állj! – ordította a férfi és terpeszbe állva felé irányította a pisztolyt. Tapasztalatlan, állapította meg. Legalább ötven méter

volt közöttük a sötét utcán és a híd alatt álló rablópalántával ellentétben ez a rendőr nem volt elég hidegvérű ahhoz, hogy kivárja, míg az áldozat olyan közel ér hozzá, hogy már ne legyen lehetősége a menekülésre. Ezen az éjszakán már másodszor vette elő a Llama MiniMaxot. Azután ahelyett, hogy célzott volna, rohanni kezdett a járőrkocsi felé. – Állj! – ismételte meg a rendőr. A távolság harminc méterre csökkent. Azután húszra. Felemelte a pisztolyt és lőtt. Az emberek többnyire túlbecsülik annak a lehetőségét, hogy képesek eltalálni valakit több mint tízméteres távolságból. Ezzel ellentétben rendszerint alulbecsülik a robbanás és az ólom ostorcsapásszerű hangjának pszichológiai hatását, főként ha az valahol a közelükben dörren. Amikor a golyó eltalálta a kocsi ablaktábláját, ami előbb kifehéredett, majd összeomlott, ugyanez történt a rendőrrel is. Holtsápadt lett, majd térdre esett, miközben az ujjai egyre csak a túl nehéz JerichŐ 941-be kapaszkodtak. Harry és Halvorsen egyszerre értek ki a Heimdalsgatára. – Ott – mutatta Halvorsen. A fiatal rendőr még mindig a kocsi mellett térdelt, pisztolyát az ég felé emelve. Messze az utca végén felvillant a folyosón látott kék kabát háta. – Az Eika felé szalad – mondta Halvorsen. Harry a hozzájuk lépő sofőrhöz fordult. – Adja ide az MP-t! A rendőr odanyújtotta Harrynak a fegyvert. – De nincs… De addigra Harry futásnak eredt. A háta mögött hallotta Halvorsen dobogó lépteit, de a kollégája gumitalpú cipőjéhez képest a Dr. Martensben sokkal jobban el tudott rugaszkodni a jégről. A férfi jelentős előnyre tett szert, és már el is tűnt a Vahls gate sarkán, ami a park mentén húzódik majd tovább. Harry, kezében a pisztolyt szorongatva a levegővételre koncentrált,

miközben próbált minél könnyedebben és hatékonyabban futni. A sarok előtt visszavett egy kicsit a tempóból és lőhelyzetbe emelte a géppisztolyt. Igyekezett nem sokat gondolkodni, azután gyorsan kidugta a fejét és jobbra nézett. Senki nem várt rá a sarkon túl. És az utcán sem látott az égvilágon senkit. Egy Stankic-féle pasas biztosan nem olyan ostoba, hogy berohanjon valamelyik udvarba, ami csapdákkal felérő zárt ajtókkal van tele. A park felé meresztette a szemét, ahol a hatalmas hófoltok visszaverték a környező épületek fényeit. Nem mozog ott valami? Legfeljebb hatvan-hetven méterrel odébb egy alak araszolt előrefelé a hóban. Kék kabátban. Harry átsprintelt az úton, lendületet vett, átvitorlázott egy hókupac fölött, azután előrebukott és derékig merült a friss hóba. – A rohadt életbe! Elveszítette a géppisztolyt. Az előtte haladó alak hátrafordult, majd továbbküzdötte magát előrefelé. Harry keze a géppisztoly után kotorászott a hó alatt, miközben azt figyelte, ahogy Stankic lázasan küszködik a porhóval, ami nem ad semmilyen kapaszkodót, ám az előrehaladást igencsak akadályozza. Az ujjai valami kemény dologba ütköztek. Végre. Harry kihalászta a fegyvert és felegyenesedett. Felemelte az egyik lábát és olyan messzire lendítette, amennyire csak lehetett, aztán előretolta a felsőtestét, maga után húzta a másik lábát, majd azt lendítette előre. Húsz méter után a tejsav égni kezdett a combjában, de a távolság határozottan csökkent kettőjük között. A másik már majdnem elérte az ösvényt, ami azt jelenti, hogy hamarosan kievickél a hó csapdájából. Harry összeszorította a fogát és egy kicsit gyorsított. Legfeljebb tizenöt méterre becsülte a kettőjük között lévő távolságot. Elég is lesz. Hasra vetette magát a hóban és felemelte a fegyvert. Lefújta a havat az irányzékról, kioldotta a zárat, egyszeri tüzelésre állította és megvárta, míg a férfi eléri az ösvény melletti lámpa fényét:

– Police! – Harrynak csak akkor jutott el az agyáig az ezt követő felszólítás komikus aspektusa, amikor már kimondta: – Freeze!38 A férfi persze továbbevickélt. Harry a ravaszra görbítette az ujját. – Álljon meg, vagy lövök! A férfinak már csak öt méter volt hátra, hogy elérje az ösvényt. – A fejére célzok – kiabálta Harry. – És nem fogok mellélőni! Stankic előrelendült, mindkét kezével a lámpaoszlopba kapaszkodott és kihúzta magát a hóból. Harry látta a kék kabátot az irányzék fölött. Visszafojtotta a lélegzetét és ahogy annak idején a főiskolán beleverték, igyekezett kikapcsolni a köztiagy impulzusait, amelyek azt sugalmazták neki, hogy nem ölhet meg csak úgy egyszerűen valakit: a technikára koncentrált: arra, hogy nyugodtan tartsa a fegyvert célzás közben és ne rántsa meg a ravaszt. Érezte, ahogy a rugós mechanizmus kienged, hallotta a fémes kattanást, de nem észlelte a visszarúgást a vállában. Mi van ezzel? Harry újból meghúzta a ravaszt. Ujabb kattanás. A férfi felemelkedett a hóból, és nehézkes, elszánt mozdulatokkal kilépett az útra. Megfordult és Harryra nézett. Harry nem moccant. A férfi leeresztett karokkal állt. Mint egy alvajáró, gondolta Harry. Stankic felemelte a kezét. Harry látta a pisztolyt és tudta, hogy semmi esélye nincs a hóban. Stankic keze azonban tovább emelkedett a homlokához egy ironikus tisztelgés erejéig, azután megfordult és futásnak eredt az ösvényen. Harry behunyta a szemét és érezte, ahogy a szíve a mellkasában dörömböl. Mire kikecmergett az ösvényre, a férfit már rég elnyelte a sötétség. Harry kiszedte az MP5-ös tárát és megvizsgálta. Hát persze. Hirtelen támadt dühében elhajította a fegyvert, ami fekete, csúf madár módjára emelkedett a magasba a Plaza Hotel 38

Eredetileg: fagyás, megfagy, megdermed. Itt: Ne mozduljon!

homlokzata előtt, majd halk csobbanással az éjsötét vízben landolt. Amikor Halvorsen felbukkant, Harry egy hókupacon ült cigarettával a szájában. Halvorsen a térdére támaszkodva kapkodott levegő után. – A fenébe, te aztán tudsz rohanni – zihálta. – Eltűnt? – Mintha a föld nyelte volna el – felelte Harry. – Menjünk vissza. – Hol van az MP5-ös? – Ja, nem azt kérdezted? Halvorsen Harryra pillantott és úgy döntött, inkább hagyja a további kérdezősködést. A Heimen előtt két rendőrautó állt, kéken villogó fényekkel. A láthatóan zárva lévő bejárat előtt egy csapat vacogó férfi állt, kabátjuk alól hosszú objektívek meredeztek. Harry és Halvorsen gyalogosan tartottak visszafelé a Heimdalsgatán. Halvorsen épp befejezett egy telefonbeszélgetést. – Miért jut ezek láttán mindig egy pornómozi előtt kígyózó sor az eszembe? – kérdezte Harry. – Hogy szimatolták ki már megint, hogy itt vagyunk? – tanakodott Halvorsen. – Kérdezd meg a fiatal barátunkat, akit a rádió mellett hagytunk – javasolta Harry. – Fogadni mernék, hogy neki járt el a szája. Mit mondott a bevetési központ? – Azonnal a folyóhoz irányítják az összes mozdítható járőrkocsit. És az ügyeleti központ is küld tizenkét embert. Mit gondolsz? – Azt, hogy a pasas átkozottul jó. Soha nem fognak ráakadni. Hívd fel Beatet és kérd meg, hogy jöjjön ide. Az egyik sajtos észrevette őket és feléjük indult. – Nos, Harry? – Ilyen későn még ébren, Gjendem?

– Mi történt itt? – Nem sok minden. – Valóban? Látom, valaki szétlőtte az egyik autójuk szélvédőjét. – És ki mondta magának, hogy nem beverték? – kérdezte Harry a sarkában topogó újságírótól. – Aki benne ül. Ő mondta, hogy belelőttek. – A mindenit, akkor beszélnem kell a fejével – mondta Harry. – Bocsássanak meg, uraim! Az ajtó előtt csoportosulók automatikusan helyet adtak neki, Harry pedig bekopogtatott a bejárati ajtón. Kamerák surrogtak és kattogtak. Vakuk villantak. – Van valami köze a történteknek az egertorgeti gyilkossághoz? – kiáltott oda neki az egyik újságíró. – Az Üdvhadsereg emberei is belekeveredtek? Az ajtónyílásból a sofőr kandikált ki. Oldalra húzódott, Harry és Halvorsen pedig bepréselődött a keskeny résen. Átvágtak a recepción, ahol egy széken a fiatal rendőrtiszt bámult maga elé üres tekintettel, miközben előtte guggoló kollégája halkan beszélt hozzá. Az emeleten a 26-os szoba ajtaja még mindig nyitva állt. – A lehető legkevesebb dologhoz érjenek hozzá – figyelmeztette Harry a sofőrt. – Lønn kisasszony bizonyára örülne némi ujjlenyomatnak és DNS-mintának. Körülnéztek, kinyitották a szekrényeket, bekukkantottak az ágy alá. – Anyám – szólalt meg Halvorsen. – Sehol semmi. A pasasnak a rajta lévő holmin kívül semmije nincs. – Biztos, hogy van egy bőröndje, vagy valami táskája, amiben a fegyvert behozta az országba – mondta Harry. – Persze, az is lehet, hogy megvált tőle. Vagy betette valami csomagmegőrzőbe. – Ma már nincs olyan sok hely Oslóban, ahol csomagmegőrző lenne.

– Gondolkodj. – Oké. Esetleg az egyik hotelban hagyta, ahol megszállt? És ott van a központi pályaudvar csomagmegőrzője is. – Maradj még egy kicsit ezen a vonalon. – Melyiken? – Hogy a pasas odakinn van az éjszakában, de van egy táskája valahol. – Amire lassan szüksége lesz, igen. Felhívom a bevetési központot, hogy küldjenek ki néhány embert a Scandiába, a pályaudvarra és a… Melyik szálloda vendégkönyvében szerepelt még Stankic neve? – A Radisson SAS-ban a Holberg plasson. – Köszi. Harry a sofőrhöz fordult és megkérdezte, hogy vele tart-e egy cigarettára. Lementek a hátsó udvarba. Odakinn a hófödte, zsebkendőnyi kertben egy idős férfi dohányzott a piszkossárga eget nézegetve, anélkül, hogy észrevette volna őket. – Hogy van a kollégája? – kérdezte Harry, miközben tüzet adott a férfinak. – Rendbe jön. Sajnálom azt a dolgot az újságírókkal. – Nem a maga hibája. – De, az enyém. Amikor felhívott a rádión, hogy valaki épp most nyitja a bejárati ajtót, kimondta a Heimen nevét. Jobban fel kellett volna készítenem az ilyen helyzetekre. – Hát, van még egy-két dolog, amit jobban elő kellene készítenie. A sofőr gyors pillantást vetett Harryra. Zavartan pislogott. – Sajnálom. Próbáltam figyelmeztetni magát, de azonnal elrohant. – Értem. De miért? A cigarettaparázs vörös figyelmeztető lámpaként izzott fel, amikor a sofőr erősen beleszívott.

– A legtöbben azonnal megadják magukat, ha egy MP5-öst szegez rájuk az ember – válaszolta. – Nem ezt kérdeztem. A sofőr állkapcsán megfeszültek az izmok. – Ez egy elég régi történet. – Hm – pillantott Harry a rendőrre. – Mindannyiunknak megvan a maga régi története. De ez még nem jelenti azt, hogy életveszélybe sodorhatjuk a kollégánkat azzal, hogy üresen hagyjuk a tárat a fegyverünkben. – Igaza van. – A férfi elhajította félig szívott cigarettáját, ami sisteregve süppedt bele a friss hóba. Azután nagy levegőt vett: – De emiatt ne főjön a feje, Hole, magának nem lesz belőle kellemetlensége. Meg fogom erősíteni a jelentését. Harry a cigarettáját tanulmányozva a másik lábára helyezte a súlyát. Olyan ötven körülinek tippelte a férfit. Ilyen idős korban már nem sokan ülnek járőrkocsiban. – Hallhatnám mégiscsak azt a régi történetet? – Már hallotta. – Hm. Egy fiatal srác? – Huszonkét éves, büntetlen előéletű. – Meghalt? – Megbénult. Mellkastól lefelé. A gyomrán találtam el, de a golyó egyenesen végighasított rajta. Az idős férfi a kert végében köhögni kezdett. Harry odapillantott rá. Az öreg két gyufaszál közé szorította a cigarettát, hogy teljesen végig tudja szívni. A fiatal rendőrtisztbe még mindig a recepción próbáltak lelket önteni. Harry intett az aggódó kollégának, hogy menjen odébb és a helyére guggolt. – A krízispszichiátria szart sem ér – mondta a sápadt fiatalembernek. – Magának kell összeszednie magát. – Mi?

– Retteg, mert azt gondolja, hogy csak azért van életben, mert a pasas elhibázta. Erről szó sincs. Nem magára célzott, hanem a kocsira. – Mi? – ismételte meg a fiú. – Ez a pasas egy profi. Tisztában van vele, hogy ha lelő egy rendőrt, akkor semmi esélye nincs arra, hogy megmeneküljön. Csak azért lőtt, hogy magára ijesszen. – Miből gondolja… – Engem sem lőtt le, pedig megtehette volna. Mondogassa ezt magának és akkor el tud majd aludni. És utasítsa vissza a pszichológust. Másoknak sokkal nagyobb szüksége van rá. – Harry térde csúnyán megreccsent, amikor felállt. – És vésse az eszébe, hogy a rangban maga fölött állók per definitionem okosabbak magánál. Úgyhogy legközelebb kövesse az utasításaikat. Rendben? A szíve úgy kalapált, mint egy űzött vadé. A szél meglengette a vékony dróton lógó lámpákat, amitől az árnyéka ide-oda táncolt a járdán. Szeretett volna hosszabb lépésekkel haladni, de a vékony jégbevonat arra kényszerítette, hogy minél inkább maga alatt tartsa a lábát. A zágrábi telefon az irodából, az vezethette el a rendőröket a Heimenbe. És milyen gyorsak voltak! Ez azt jelenti, hogy mostantól nem hívhatja fel a nőt. Hallotta, hogy egy autó közeledik a háta mögött és erőt kellett vennie magán, hogy ne forduljon hátra. Inkább hallgatózott. A kocsi nem lassított. Elhaladt mellette, nyomában felkavarodott a porhó és bebújt a kék kabát gallérja fölött a nyakába. Abba a kabátba, amit a rendőr látott rajta, és ami azt jelentette, hogy nem láthatatlan többé. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megszabadul tőle, de ebben az időben egy csupán inget viselő férfi nemcsak hogy meglehetősen gyanús jelenség, ráadásul még halálra is fagy. Az órájára nézett. Még hosszú órák vannak hátra, amíg a

város ébredezni kezd és kinyitnak a kávézók meg az üzletek, ahová bemehetne. Addig is keresnie kell egy helyet, ahol meghúzhatja magát. Valami rejtekhelyet, ahol nem fagy meg és ahol kipihenheti ezt a napot. Egy piszkossárga, graffitikkel tarkított ház mellett haladt el. A pillantását egy szó ragadta meg, amit a falra mázoltak. „Nyugati Part”. Egy kicsit távolabb összegörnyedt férfi állt az egyik kapu előtt. Messziről úgy tűnt, mintha az ajtónak támasztotta volna a fejét. Amikor közelebb ért hozzá, látta, hogy a férfi ujja a kapucsengő egyik gombjára tapad. Megállt és várt. Lehet, hogy máris itt a segítség. A kaputelefon fölött megreccsent a hangszóró, mire a férfi imbolyogva felegyenesedett és dühösen belebömbölt a készülékbe. A vörös, alkoholtól megnyúlt bőr úgy lógott az arcáról, mint egy kínai shar pei pofájáról. Azután a férfi hirtelen elhallgatott és a homlokzatok közt pattogó visszhangokat is elnyelte az éjszaka csendje. Halkan felzúgott az elektronika. A férfinak sikerült előrelendítenie magát, belökte a kaput és bebotorkált. A kapu elkezdett visszazáródni, ő pedig villámgyorsan cselekedett. Túlságosan is gyorsan. A cipője sarka megcsúszott a jégen, de még sikerült letenyerelnie a hideg felületre, mielőtt végigvágódott volna rajta. Talpra küzdötte magát. Látta, hogy a kapu azonnal becsukódik, úgyhogy gyorsan előrelendítette a lábát. Érezte, ahogy a kapu súlya a bokáját szorongatja. Becsusszant az épületbe, majd megtorpant és hallgatózott. Csoszogó, meg-megtorpanó lépések. Kopogtatás. Egy ajtó kinyílt, és egy női hang kiabálni kezdett azon a furcsa, éneklő nyelven. Azután hirtelen ennek is vége szakadt, mintha valaki egyszer csak átvágta volna a nő torkát. Néhány másodpercnyi szünet után halk, nyöszörgő hangot hallott, mint egy gyereké, aki kezd magához térni az ütés okozta sokkból. Végül az ajtó becsapódott és csend lett.

Elengedte a kaput, hadd csukódjon be mögötte. A lépcső alatti szemétben néhány újságpapírra bukkant. Vukovárban mindig újságpapírral bélelték ki a cipőjüket, ami amellett, hogy szigetelt, a nedvességet is magába szívta. A lélegzete továbbra is vastagon gomolygott a jeges levegőben, de egyelőre megmenekült. Harry a Heimen recepciója mögött nyíló irodában ült és fülére szorított telefonkagylóval várakozott, közben pedig megpróbálta elképzelni a lakást, ahol a hívás kicsengett. A telefonkészülék fölötti tükröt biztosan barátok képei díszítik. Mosolygós, bulizós képek, egyik-másik talán külföldön készült. A legjobb barátnők. Egyszerűen, de meghitten berendezett helyiségek. A hűtőszekrény ajtajára bölcsességek tapasztva. Che Guevaraplakát a mellékhelyiségben. Vagy az ma már nem menő? – Halló? – szólt bele egy álomittas hang a kagylóba. – Én vagyok az megint. – Apa? Apa? Harry visszafojtotta a lélegzetét és érezte, hogy nyakig elvörösödik. – A nyomozó. – Ó, tényleg. – Halk nevetés. Magas és mély hangok. – Sajnálom, hogy felébresztettem, de… – Semmi baj. Pontosan az a csend állt be, amit Harry annyira szeretett volna elkerülni. – A Heimenben vagyok – mondta. – Megpróbáltunk letartóztatni egy gyanúsított személyt. A recepciós szerint a férfit maga és Rikard hozta be az este. – Azt a ruhátlan szerencsétlent? – Igen. – Mit csinált? – Őt gyanúsítjuk Robert Karlsen meggyilkolásával. – Úr Isten!

Harrynak feltűnt, hogy a lány szájából egészen másként cseng az általában egy szóba mosódó felkiáltás. – Ha nem gond, felküldenék egy kollégát, hogy beszéljen magával. Addig próbálja meg felidézni, hogy mit mondott a férfi. – Persze, rendben. De nem lehetne, hogy inkább mag… Csend. – Halló? – szólalt meg Harry. – Nem mondott semmit – mondta a lány. – Pontosan olyan volt, mint a többi háborús menekült. Már a mozgásukon látszik. Olyanok, mint az alvajárók. Mintha automata üzemmódra lennének kapcsolva. Mintha már rég halottak lennének. – Hm. Esetleg Rikard beszélt vele? – Elképzelhető. Kéri a telefonszámát? – Igen. – Egy pillanat. A lány eltűnt. Igaza volt. Harry arra gondolt, ahogy a férfi felemelkedett a hóból. Ahogy a pelyhek leperegtek törzse mellett élettelenül lógó karjáról, és arra a kifejezéstelen tekintetre. Aztán torokköszörülés ütötte meg a fülét és megfordult. Az iroda ajtaja előtt Gunnar Hagen állt David Eckhoff társaságában. – Zavarunk? – érdeklődött Hagen. – Jöjjenek csak – intett Harry. A két férfi belépett és elfoglalták az íróasztal túlsó oldalán álló két széket. – Örömmel vennénk egy jelentést – mondta Hagen. Mielőtt Harry megkérdezhette volna, hogy kit ért „mi” alatt, Martine diktálni kezdte a számot. Harry jegyzetelt. – Köszönöm – mondta azután. – Jó éjt. – Csak azt akartam még kérdezni… – Rohannom kell – vágott közbe gyorsan Harry. – Ó, persze. Jó éjt! Letette.

– Olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak tudtunk – mondta Martine apja. – De hát ez borzasztó! Mi történt? Harry Hagenre nézett. – Mondja, csak mondja – biztatta Hagen. Harry röviden felvázolta a kudarcba fulladt letartóztatási kísérletet, a járőrkocsit ért lövést és a parkbeli üldözést. – De ha annyira közel volt és egy MP5-ös is volt magánál, akkor miért nem lőtte le? – kérdezte Hagen. Harry megköszörülte a torkát, de nem válaszolt. Eckhoffra nézett. – Nos? – sürgette Hagen kezdődő ingerültséggel a hangjában. – Túlságosan sötét volt – felelte Harry. Hagen hosszan meredt a főtisztjére, mielőtt folytatta: – Vagyis a gyanúsított odakinn mászkált, miközben maguk bementek a szobájába. Van esetleg valami elképzelése róla, mit keresett egy gyilkos mínusz húsz fokban az éjszaka közepén Oslo utcáin? – Azután lejjebb vett a hangerőből. – Mivel feltételezem, hogy Jon Karlsent teljes biztonságba helyezte. – Jon? – szólalt meg David Eckhoff. – De hát ő az Ullevål kórházban van. – Egy tisztet állítottam a szobája ajtajába – válaszolta Harry, abban bízva, hogy a hangja azt a benyomást kelti, hogy mindent az ellenőrzése alatt tart, holott erről szó sem volt. – Épp most akartam odatelefonálni, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e. Az Ullevål kórház idegsebészeti osztályának folyosóján a The Clash London Colling című számának első négy taktusa csendült fel. A folyosón infúziós állványt tologató, fürdőköpenyt és fejére lapított hajat viselő férfi szemrehányó pillantást vetett az egyik ajtó előtt posztoló rendőrre, aki a mobilhasználat tilalma ellenére felvette a telefont: – Stranden.

– Hole. Valami említésre méltó esemény? – Semmi különösebb. Csak egy holdkóros pasas mászkál fel s alá a folyosón. Egy kicsit morcos a tekintete, de egyébként teljesen veszélytelennek tűnik. Az állványos férfi dúlva-fúlva továbbcsoszogott. – Egyéb történés az este folyamán? – Hát, a Tottenham csúnyán kikapott az Arsenaltól a White Hart Lane-ben. És volt egy áramszünetünk is. – És a páciens? – Meg sem mukkant. – És utánanézett, hogy minden rendben van-e vele? – Az aranyértől eltekintve rendben lévőnek tűnik – válaszolta Stranden, majd a vészjósló csendre való tekintettel hozzátette: – Csak vicceltem. Megyek és megnézem még egyszer. Tartsa a vonalat! A szobában édeskés szag terjengett. Biztosan valami édesség, gondolta. A helyiségen egy, a folyosóról beszűrődő fénysáv suhant végig, majd el is tűnt, amikor az ajtó becsukódott mögötte, de még épp ki tudta venni, hogy a fehér párnán egy arc pihen. Közelebb ment. Odabenn csend volt. Túlságosan is nagy csend. Mintha hiányzott volna valami zaj. Jobban mondva egy bizonyos zaj. – Karlsen? Semmi reakció. Strandén megköszörülte a torkát és egy kicsit hangosabban megismételte: – Karlsen! Olyan nagy volt a csend odabenn, hogy Harry hangja tisztán és hangosan kihallatszott a kezében szorongatott készülékből: – Mi történt? Strandén a füléhez emelte a telefont: – Úgy alszik, mint egy csecsemő. – Biztos benne? Strandén a párnán fekvő arcra pillantott. És most már azt is tudta, mi zavarta annyira. Hogy Karlsen úgy alszik, mint egy

kisgyerek. A felnőtt férfiak rendszerint sokkal nagyobb zajt csapnak alvás közben. Az arc elé hajolt, hogy a lélegzését ellenőrizze. – Halló! – Harry Hole távoli kiáltása kiszűrődött a mobilból. – Halló!

Tizenhatodik fejezet December 18., péntek. Menekült A nap melegen simogatta, a szellő mozgatta hosszú fűszálak pedig elégedetten hajladoztak. Alighanem épp akkor jöhetett ki a vízből, mert a törülköző nedves volt alatta. „Nézd csak”, szólt neki anya. Kezével beárnyékolta a szemét és a csillogó, hihetetlenül kék Adriai-tenger felé bámult. A vízben szélesen mosolyogva egy férfi gázolt a part felé. Apa volt az. Mögötte Bobo. És Grigori. Mellettük egy kiskutya úszott, a farka vitorlaként követte. És miközben őket figyelte, egyre többen bukkantak elő a tengerből. Néhányukat jól ismerte. Például Grigori apját. A többiekre kevésbé emlékezett. Egy arc egy párizsi ajtónyílásból. A vonások felismerhetetlen, groteszk maszkká torzultak és fenyegetően grimaszoltak felé. A napot egy felhő takarta el és a hőmérséklet hirtelen zuhanni kezdett. A maszkok ordítani kezdtek. Az oldalába hasító fájdalomra riadt fel. Oslóban volt. Egy lépcsőházban, a lépcsőfeljáró alatt a padlón. Egy alak hajolt fölé és hatalmasra tátott szájjal ordított valamit. Egyetlen szót ismert fel az áradatból, ami majdnem ugyanígy hangzott az anyanyelvén is. Narkomán. Azután a rövid bőrdzsekit viselő férfi tett egy lépést hátrafelé és felemelte a lábát. A rúgás újra az oldalát érte, ő pedig nyögve

odébbgurult. A bőrdzsekis mögött egy másik fickó állt és az orrát befogva nevetett. A bőrdzsekis a kapura mutatott. Végigmérte a két férfit. Kezét kívülről a kabátzsebére tette. Érezte, hogy nedves. És hogy még megvan a pisztolya. A tárban még két golyó van. Viszont ha pisztollyal kezdené fenyegetni őket, az könnyen a nyakára hozhatná a rendőrséget. A bőrdzsekis elbömbölte magát és felemelte a kezét. Ő védekezően a feje fölé rántotta a karját és gyorsan talpra állt. A másik, aki eddig az orrát befogva állt, vigyorogva kitárta a kaput és kifelé menet fenéken billentette. Az ajtó bezárult mögötte, majd hallotta, ahogy a két férfi feldübörög a lépcsőn. Megnézte az óráját. Hajnali négy. Még mindig teljesen sötét volt, ő pedig átfagyott. És átázott. Megtapogatta a hátát. A kabátja és a nadrágja is nedves volt. És vizeletszagú. Maga alá csinált volna? Nem, biztosan belefeküdt. Lehetett valami megfagyott vizelettócsa a földön, amit a teste melege felolvasztott. Zsebre dugott kézzel kocogni kezdett lefelé az úton. Már nem törődött a mellette elhajtó autókkal. A páciens egy halk köszönömöt mormolva elköszönt, Mathias Lund-Helgesen pedig becsukta mögötte az ajtót és lezökkent az íróasztal mögötti székre. Ásított egyet és az órára nézett. Hajnali hat. Már csak egy óra van hátra a reggeli váltásig és végre hazamehet. Alszik néhány órát, azután felmegy Rakelhez, aki most odafönn alszik a hol-menkolleni hatalmas gerendaházban a vastag paplan alatt. A kissráccal egyelőre még nem igazán találta meg a hangot, de majd annak is eljön az ideje. Ahogy ez már lenni szokott Mathias Lund-Helgesen életében. Nem mintha Oleg nem kedvelte volna őt, inkább arról volt szó, hogy a fiú nagyon kötődött az előzőhöz. Ahhoz a rendőrhöz. Tulajdonképpen eléggé furcsa, hogyan képes egy gyerek

mindenféle fenntartás nélkül apafigurává és példaképpé tenni egy alkoholproblémákkal küzdő és láthatóan zavart személyt. Egy ideje már fontolgatta, hogy szóba hozza Rakelnél ezt a dolgot Oleggel, de aztán egyelőre letett róla. Hülyén venné ki magát. Rakel talán már így is azt gondolja néha, hogy mégsem ő az igazi kettőjük számára. Ő viszont az akar lenni. Az igazi. Hajlandó lett volna bármilyenné válni, csak hogy megtarthassa őt. De ahhoz, hogy tudja, milyen is Rakel számára az igazi, kérdeznie kellett. Úgyhogy megkérdezte. Hogy mi olyan különleges abban a rendőrben. Rakel azt válaszolta, hogy nincs benne semmi különleges. Azonkívül, hogy szerelmes volt belé. És ha nem pont így fogalmazott volna, nem valószínű, hogy Mathiasnak feltűnt volna, hogy vele kapcsolatban még soha nem használta ezt a szót. Az orvos elhessegette magától a haszontalan gondolatokat, megnézte a következő páciens nevét a számítógép képernyőjén és kilépett a váróba vezető folyosóra, ahová napközben az ápolók a soron következő delikvenst szokták leültetni. Ám ez a rész, ahogy az ilyenkor éjszaka lenni szokott, üres volt, úgyhogy tovább is indult a váróba. Odakinn öt pillantással találta szemben magát: mind azért könyörgött, hadd legyen ő a következő. Kivéve azt a férfit, aki félig nyitott szájjal és a falnak támasztott fejjel aludt egészen a sarokba húzódva. Nyilvánvalóan drogos, a kék kabát és a hullámokban érkező állott vizelet bűze legalábbis erre engedett következtetni. Legalább annyira biztos, mint az, hogy fájdalomra fog panaszkodni és tablettáért könyörög majd. Mathias odament hozzá és elfintorította az orrát. Erősen megrázta és tett egy gyors lépést hátrafelé. A drogfüggők egy része ugyanis kialakított egy reflexszerű viselkedést, azért, hogy a bódultság állapotában is meg tudják védeni magukat azoktól, akik drogot vagy pénzt akarnak lopni tőlük: ha felébresztették őket, többnyire ütöttek vagy szúrtak.

A férfi kinyitotta a szemét és meglepően tiszta pillantással nézett Mathiasra. – Mi a panasza? – kérdezte Mathias. Természetesen az előírások szerint ezt a kérdést csak négyszemközt tehette fel a pácienseknek, de Mathias fáradt volt és egyébként is egyre nehezebben viselte, hogy a narkósok és a részegek folyton elveszik az időt és a figyelmet a többi betegtől. A férfi nem válaszolt, csak szorosabbra húzta maga körül a kabátot. – Halló! Akkor legalább azt árulja el, hogy miért van itt. A férfi csak a fejét rázta és az egyik várakozóra mutatott, jelezvén, hogy nem ő következik. – Ez nem valami melegedő – közölte Mathias. – Nem aludhat itt. Menjen innen! Most azonnal! – I don’t understand39 – válaszolta a férfi. – Leave! – mondta Mathias. – Or I’ll call the police.40 Mathias maga is meglepődött, de úgy érezte, hogy szinte vissza kell fognia magát, nehogy felrángassa ezt a bűzlő narkóst a székről. A többi várakozó feléjük fordult. A férfi bólintott és lassan feltápászkodott. Mathias nem mozdult, amíg az üvegajtó be nem csukódott mögötte. – Jó, hogy végre kidobják már ezeket innen – jegyezte meg egy hang a háta mögött. Mathias elgondolkozva bólintott. Talán mert még nem mondta neki elégszer. Hogy szereti. Lehet, hogy ezért van. Fél nyolcra járt, de odakinn még mindig sötét volt. Stranden rendőrtiszt az idegsebészeti osztály 19-es szobájában állt és a frissen bevetett ágyat nézte, amelyben korábban Jon Karlsen feküdt. Hamarosan egy másik beteg foglalja majd el a helyét. 39 40

Nem értem. Menjen el! Különben hívom a rendőrséget.

Furcsa volt erre gondolni. Pillanatnyilag azonban neki sem volt egyéb vágya, mint hogy találjon egy ágyat, amibe belefeküdhet. Végre. Ásított egyet, majd ellenőrizte, hogy nem felejtett-e valamit az éjjeliszekrényen, aztán fogta a széken fekvő újságot és az ajtó felé vette az irányt. A küszöbön egy férfi állt. A főtiszt volt az. Hole. – Hol van? – Elment – válaszolta Stranden. – Negyedórával ezelőtt elvitték. Autóval. – Igen? És ki adott erre utasítást? – A főorvos. Már nem akarták tovább benntartani. – Úgy értettem, hogy ki vitte el? És hová? – Az új főnöke telefonált a gyilkossági csoporttól. – Hagen? Személyesen? – Bizony. Jon Karlsent pedig az öccse lakásába vitték. Hole lassan megcsóválta a fejét. Azután elment. Kelet felől már lassan világosodott, amikor Harry feldobogott az ütött-kopott aszfaltú Gorbitzgatén álló barnásvöröses téglaház lépcsőjén. A kaputelefonban kapott instruciókhoz híven a második emeleten megállt. A résnyire nyitott ajtóra erősített világoskék táblán Robert Karlsen neve állt fehér betűkkel. Harry belépett az ajtón és körülnézett. A kicsi, egyszobás lakásban uralkodó rendetlenség nem hazudtolta meg azt a benyomását, amit az irodája alapján kapott Robert Karlsenről. Persze az sem kizárt, hogy Li és Li nagyban hozzájárult az itteni kuplerájhoz, amikor levelek és egyéb papírok után kutattak, amik a nyomozás során esetleg a segítségükre lehetnek. Az egyik falon egy színes Jézus-kép lógott, amiről Harrynak hirtelen az jutott az eszébe, hogy ha a töviskoronát barettre cserélnék, Jézus úgy pont úgy nézne ki, mint Che Guevara.

– Vagyis Gunnar Hagen úgy döntött, hogy ideszállítják? – címezte a kérdést Harry az ablaknál álló asztal mellett görnyedő hátnak. – Igen – válaszolta Jon Karlsen és megfordult. – Azt mondta, hogy mivel a gyilkos ismeri a címemet, nagyobb biztonságban leszek itt. – Hm – nyugtázta Harry és végigfuttatta a tekintetét a szobán. – Jól aludt? – Nem igazán – mosolyodott el zavartan Jon Karlsen. – Csak feküdtem és hallgattam a nem létező hangokat. Aztán mire végre elaludtam, bejött Stranden és halálra rémített. Harry odébb költöztetett egy halom képregényt az egyik székről és lezökkent. – Megértem, hogy fél, Jon. Eszébe jutott esetleg bárki, akiről el tudja képzelni, hogy az életére törne? Jon felsóhajtott. – Máson sem gondolkodtam az elmúlt nap folyamán. De a válaszom továbbra is ugyanaz: fogalmam sincs róla. – Járt már valaha Zágrábban? – kérdezte Harry. – Vagy máshol Horvátországban? Jon a fejét rázta. – Sosem jutottam messzebb Svédországnál és Dániánál. És az is gyerekkoromban volt. – Ismer horvátokat? – Csak a menekülteket, akik nálunk laknak. – Hm. Mondtak a rendőrök bármit arról, hogy miért pont itt helyezik el magát? Jon megvonta a vállát. – Mondtam nekik, hogy van kulcsom a lakáshoz. És mivel úgyis üresen áll… Harry megdörgölte az arcát. – Itt egy számítógép szokott lenni – mutatott Jon az asztalra. – Mi vittük el – mondta Harry és felállt.

– Már mennie kell? – El kell érnem a bergeni gépet. – Ó, értem – mondta Jon és üres tekintettel meredt maga elé. Harry erős kísértést érzett, hogy a langaléta fiú keskeny vállára tegye a kezét. A reptéri vonat késett. Mostanában ez többször előfordult, a hangosbeszélő pedig nemigen adott rá magyarázatot. Øystein Eikeland, Harry taxisofőrje és egyetlen kölyökkori barátja, egyszer azt magyarázta Harrynak, hogy a vonatok elektromotorja annyira egyszerű szerkezet, hogy még a kishúga is működésbe tudná hozni őket. Meggyőződése volt, hogy ha a SAS és a norvég vasúttársaság technikai stábját akár csak egy napra is kicserélnék egymással, az összes vonat betartaná a menetrendet. No és az összes repülőgép a földön maradna. Harry személy szerint inkább a jelenlegi helyzetet preferálta. Miután elhagyta a Lillestrøm előtti alagutat, felhívta Gunnar Hagen közvetlen számát. – Itt Hole. – Hallom. – Arra adtam utasítást, hogy Jon Karlsen huszonnégy órás védelmet kapjon és nem arra, hogy elvigyék a kórházból. – A kórházé volt az első döntés – válaszolta Hagen. – Az utolsó pedig az enyém. Harry három házat számolt meg a fehér földek szélén, mielőtt folytatta: – Maga nevezett ki a nyomozás vezetőjének, Hagen. – Igen, de azt nem mondtam, hogy a túlórák költségvetéséről is maga dönt. És mint maga is tudja, azt már rég túlléptük. – A fiú halálra van rémülve – mondta Harry. – Erre maga elhelyezi a gyilkos előző áldozatának a lakásában, aki történetesen a saját öccse volt. És mindezt azért, hogy megspóroljon néhány százast egy hotelszobán.

A hangosbemondó bejelentette a következő állomást. – Lillestrøm? – Hagen hangja meglepetten csengett. – Maga a repülőtérre tart? Harry magában káromkodott. – Csak egy villámlátogatás lesz Bergenben. – Most? Harry nyelt egyet. – Délután jövök is vissza. – Elment az esze, ember? Rajtunk a világ szeme! A sajtó… – Jön egy alagút – közölte Harry és kinyomta a telefont. Ragnhild Gilstrup lassan ébredezett. A szobában sötét volt. Azt érezte, hogy már reggel van, de nem tudta kitalálni, mi lehet ez a hang. Olyan volt, mint egy hatalmas, mechanikus óra ketyegése. A hálószobájukban azonban nem volt ilyen óra. Megfordult az ágyban és összerándult. A félhomályban egy meztelen alakot pillantott meg, aki mozdulatlanul állt az ágy végénél és őt figyelte. – Jó reggelt, édes – szólalt meg a férfi. – Mads! A frászt hozod rám. – Tényleg? A férfi láthatólag épp az imént végzett a zuhanyzással. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt mögötte és a testéről csöpögő víz mély, tompa koppanásokkal ért le a padlóra. – Már régóta ott állsz? – kérdezte Ragnhild és szorosan maga köré igazgatta a paplant. – Ezt hogy érted? Ragnhild megvonta a vállát, ugyanakkor meg is lepődött. Mads hangja valahogy máshogy csengett. Vidám volt, szinte csipkelődő. És az a kis mosoly… Mads nem szokott ilyen lenni. Ragnhild zavarában nyújtózott egyet és ásított. De ő maga is érezte, mennyire mesterkélten viselkedik.

– Mikor jöttél haza az este? – kérdezte Madstól. – Nem is hallottalak. – Már az igazak álmát aludtad. – Már megint az a kis mosoly. Jobban megnézte a férfit. Tényleg sokat változott az utóbbi hónapokban. Mindig is vékony volt, de most erősebbnek, edzettebbnek tűnt. És volt valami a tartásában is, mintha valahogy kiegyenesedett volna. Természetesen már korábban is felmerült benne a gondolat, hogy talán szeretője van, de nem igazán foglalkoztatta a dolog. Legalábbis akkoriban így gondolta. – És merre jártál? – kérdezte. – Jan Petter Sissenerrel vacsoráztam. – A tőzsdealkusszal? – Igen. Úgy látja, hogy jók a piaci kilátások. Az ingatlanok esetében is. – Nem nekem kellett volna beszélnem vele? – kérdezte Ragnhild. – Csak én is tájékozódni akartam egy kicsit. – Úgy érzed, hogy nem tájékoztatlak teljeskörűen, kedvesem? A férfi hosszan nézte. Olyan hosszan, hogy Ragnhilddal olyasmi történt, ami még soha nem fordult elő, amikor Madsszal beszélt: az arcába szökött a vér. – Biztos vagyok benne, hogy mindent elmondasz nekem, amiről tudnom kell, édes. Mads megfordult és visszament a fürdőszobába. Ragnhild hallgatta, ahogy megnyitja a csapot. – Belekukkantottam néhány érdekes ingatlanprojektbe – kiabálta utána, leginkább azért, hogy megtörje azt a különös csöndet, ami a férfi utolsó mondatát követte. – Én is – kiáltotta vissza Mads. – Sőt, még egy házat is megnéztem tegnap a Gøteborggatán. Tudod, az Üdvhadsereg egyik épületét. Ragnhild megmerevedett. Jon lakása.

– Igazán szép épület. De képzeld, az egyik lakás ajtaján rendőrségi szalag volt. Az egyik lakó azt mesélte, hogy valami lövöldözés történt. Hallottál már ilyet? – Nem – kiabálta vissza. – És mire kellett az a szalag? – Tudod, hogy van ez, a rendőrök lezárják a lakást, hogy felforgathassák ujjlenyomatokért meg DNS-mintákért, amik alapján ki lehet deríteni, ki járt a lakásban. De a lényeg, hogy könnyen lehet, hogy az Üdvhadsereg hajlandó lesz engedni az árból a lövöldözés miatt. Mit gondolsz? – Nem akarják eladni, már megmondtam. – Nem akarták eladni, édes. Ragnhildnak hirtelen szöget ütött a fejébe valami: – De miért vizsgál át a rendőrség egy lakást, ha egyszer a lövés a folyosóról jött? Hallotta, hogy Mads elzárja a csapot és felpillantott. A férfi a küszöbön állt és a fehér borotvahabon keresztül rávillantotta sárgás mosolyát, a borotvát pedig a kezében hintáztatta. Ráadásul hamarosan azt a drága arcszeszt is magára fogja locsolni, amit Ragnhild ki nem állhatott. – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Mads. – Én egy szót sem szóltam a folyosóról. És miért sápadtál el ilyen hirtelen, édes? A nap későn ébredt. A park fölött még mindig fagyos ködtakaró gomolygott, amikor Ragnhild végigsietett a Helgesens gatén, miközben igyekezett az arca elé húzott Bottega Venetasálon keresztül levegőt venni. Mert ha a Milánóban kilencezer koronáért vásárolt gyapjú nem is tudta távol tartani a hideget, legalább az arcát eltakarta. Ujjlenyomatok. DNS. Ki lehet deríteni, hogy ki járt a lakásban. Ez nem történhet meg, a következmények katasztrofálisak lennének. A sarkon befordult a Gøteborggatára. De legalább rendőrautók nem állnak a ház előtt.

A kulcs belecsúszott a kapu zárjába, ő pedig gyorsan a lifthez sietett. Hosszú ideje nem járt már itt. És természetesen ez volt az első alkalom, hogy bejelentés nélkül érkezett. A liftben a szíve már a torkában dörömbölt. Csak az járt az eszében, hogy a lakás tele van a nyomaival: hajszálak a tusoló lefolyójában, ruhafoszlányok a szőnyegen és ujjlenyomatok mindenütt. A folyosó üres volt. Az ajtófélfára feszített szalag azt jelezte, hogy a lakásban nincs senki, előbb azért mégis bekopogtatott és várt néhány pillanatot. Azután elővette a kulcsot és a zárhoz közelítette. Nem akart belecsúszni. Újra megpróbálta, de mindössze a kulcs hegye ment bele. Atyaisten, Jon kicseréltette volna a zárat? Visszafojtotta a levegőt, megfordította a kulcsot és magában egy gyors imát rebegett. A kulcs gond nélkül becsúszott, a zár pedig halk kattanással megadta magát és kinyílt. Belépett a lakás jól ismert illatába és azonnal a szekrényhez ment, amelyikben Jon a porszívót tartotta. Egy fekete Siemens volt, ugyanaz a modell, mint az övék. 2000 wattos, a legnagyobb teljesítményű porszívó, amit csak kapni lehetett. Jon szerette a tisztaságot. Amikor a csatlakozót bedugta a konnektorba, a porszívó rekedten felbőgött. Tíz óra volt. Egy órája van rá, hogy mindenhol felporszívózzon és minden felületet letöröljön. A hálószoba csukott ajtajára pillantott és azon tűnődött, hogy ott kellene kezdenie. Ahol a legerősebbek az emlékek, ott van a legtöbb nyom. Nem. A porszívócső végét a karjához illesztette. Olyan volt, mintha beleharapott volna. Amikor elrántotta a csövet, a karján már ott is volt a nyoma a kezdődő véraláfutásnak. Csak néhány perce porszívózott, amikor hirtelen eszébe jutott valami. A levelek! Atyaég, teljesen kiment a fejéből, hogy a leveleit is megtalálhatják. Az elsőktől, amelyekben a legbensőbb álmairól és vágyairól vallott, egészen az utolsókig, ahol

elkeseredetten és lemeztelenített lélekkel azért könyörög, hogy Jon jelentkezzen újra. Abbahagyta a porszívózást, a csövet egy székhez támasztotta, majd odaszaladt Jon asztalához és nekiállt sorra kihúzgálni a fiókokat. Az elsőben tollakat, ragasztót, lyukasztót talált. A másodikban egy telefonkönyv hevert. A harmadik pedig zárva volt. Hát persze. Megragadta az asztalon heverő papírvágó kést, a zár fölötti résbe dugta és teljes erejét összeszedve a kés nyelére támaszkodott. A régi, száraz fa megreccsent. És amikor már azt hitte, hogy a kés menten eltörik, a fiók eleje hosszában végigrepedt és eltört. Egy mozdulattal kirántotta a fiókot, félresöpörte a szilánkokat és a borítékokra meredt. Rengeteg volt. Az ujjai villámgyorsan lapoztak közöttük. Hafslund Energi. Bankszámlakivonatok. If Biztosító. Üdvhadsereg. Egy fehér boríték. Kinyitotta. „Drága fiam”, állt a lap tetején. Továbblapozott. Ez lesz az! A boríték jobb alsó sarkában diszkrét világoskékkel ott állt az alap neve: Gilstrup Invest. Megkönnyebbülten húzta ki a levelet. Amikor befejezte az olvasást, leeresztette a kezét. Érezte, ahogy a könnyek végiggördülnek az arcán. Mintha hirtelen felnyílt volna a szeme, mintha eddig vak lett volna és most egyszerre újra látna. Látná, hogy valójában minden maradt a régiben. Minden, amiről azt hitte, hogy a múlté, újra a szemébe nevetett. A levél rövid volt, de épp elég ahhoz, hogy mindent teljesen más fényben lásson tőle. A porszívó követelődző bömbölése a levél egyszerű, letisztult mondatainak abszurd és mégis világos logikáját kivéve mindent elnyomott. Nem hallotta sem a kinti forgalom zaját, sem az ajtó nyikorgását, sem annak a lépteit, aki most közvetlenül a széke mögött állt. Csak akkor vette észre, amikor a szagát megérezve felborzolódott a haj a tarkóján.

A SAS gépe erős nyugati széllökések közepette ért földet Fleslandon. A Bergen felé tartó taxi ablaktörlői megpróbálták túlsziszegni a nedves, fekete aszfaltba kapaszkodó szöges abroncsok zaját a kopár fákkal tarkított, ázott, zöld dombok között vezető úton. Tél Nyugat-Norvégiában. Épp Fyllingsdalenhez értek, amikor Skarre telefonált. – Találtunk valamit. – Hadd halljam! – Átnéztük Robert Karlsen merevlemezét. Az egyetlen gyanús elem néhány pornóoldalról származó cookie volt. – Azt a te gépeden is találnánk, Skarre. Térj a lényegre! – A papírok és a levelek alapján sem bukkantunk gyanút keltő személyekre. – Skarre… – vált Harry hangja fenyegetővé. – Rábukkantunk viszont egy kifejezetten figyelemreméltó repülőjegy másolatra – folytatta Skarre. – Találd ki, hova szólt! – Komolyan mondom, hogy nyakon váglak. – Zágrábba – bökte ki gyorsan Skarre. Azután, mivel Harry nem reagált, óvatosan hozzátette: – Horvátországba. – Kösz. Mikorra szólt a jegy? – Októberre. Tizenkettedikei indulással, és még aznap délután vissza. – Hm. Egyetlen októberi nap Zágrábban. Nem tűnik nyaralásnak. – Beszéltem a főnökével a Fretexnél, aki azt mondta, hogy a munkájával kapcsolatban Robertnek semmilyen külföldi vonatkozású feladata nem volt. Amikor Harry letette, azon töprengett, hogy miért nem mondta meg Skarrénak, hogy elégedett a munkájával. Nyugodtan megtehette volna. Ennyire szűkmarkúvá vált az évek során? Dehogy, gondolta aztán, mialatt elvette a taxisofőrtől a visszajáró négy koronát: mindig is szűkmarkú volt.

Harry kiszállt az autóból a legendás bergeni esőbe, amiről úgy tartották, hogy mindig egy szeptemberi délelőttön kezdődik és egy márciusi délutánig tart. A Børs kávézó ajtajához sietett. Odabenn megállt, végigpillantott a helyiségen és azon morfondírozott, hogy a küszöbön álló új dohányzásellenes rendelet vajon mit fog kezdeni az olyan helyekkel, mint ez itt. Harry korábban már két alkalommal is járt a Børsben. Olyan hely volt, ahol egyrészt ösztönösen otthon érezte magát, másrészt mégis valahogy kívülálló maradt. A piros zakóban köröző személyzet láttán az ember akár azt is hihette volna, hogy egy felső kategóriás étterembe csöppent, pedig a pincérek valójában félliteres korsónyi söröket és szakállas vicceket szolgáltak fel a nyugdíjas halászokból, egykori haditengerészekből és egyéb tengeri medvékből álló törzsközönségnek. Az első alkalommal, amikor itt járt, az asztalok között egy kikopott celeb és egy halász tangózott éppen, miközben egy jól öltözött, idősebb dáma harmonikakísérettel német szerelmes slágereket énekelt, az instrumentális részeket erősen pörgetett r-ekkel előadott, ütemes trágárságokkal színesítve. Harry pillantása megtalálta, amit keresett és elindult az egyik asztal felé, ahol egy magas, sovány férfi gubbasztott egy üres és egy félig teli söröskorsó társaságában. – Főnök. Harry hangjára a férfi feje felfelé billent. Némi késlekedéssel a szeme is követte a mozdulatot. A kábulat hártyája mögött összezsugorodtak a pupillák. – Harry. – A hang meglepően tiszta és tagolt volt. Harry odahúzott magának egy széket a szomszéd asztaltól. – Átutazóban? – kérdezte Bjarne Møller. – Igen. – Hogy találtál meg? Harry nem válaszolt. Bár felkészítette magát, mégsem tudott hinni a szemének.

– Vagyis az őrsön járt el a szájuk? Hahaha. – Møller nagyot kortyolt a pohárból. – Különös szerepcsere, nem igaz? Általában én szoktam ilyen állapotban rád találni. Egy sört? Harry áthajolt az asztal fölött: – Mi történt, főnök? – Harry, hát mi az, ami miatt egy felnőtt férfi a munkaidő kellős közepén egy kocsmában ül? – Vagy kirúgták, vagy a neje hagyta ott. – Egyelőre még nem rúgtak ki. Legalábbis én még nem értesültem róla. – Møller csendben nevetett. A válla rázkódott, de semmiféle hangot nem adott ki. – Mi, hogy Kari… – Harry megtorpant. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést. – Kari és a fiúk nem jönnek utánam. Ez rendben is van. Így döntöttünk. – Mi? – Persze nagyon hiányoznak a kölykök. De elboldogulok. Ez csak amolyan… hogy is hívják, na… átmeneti időszak? Ez az, de van erre egy sokkal pofásabb szó is. Transz… Nem… Bjarne Møller feje lesüllyedt a korsó fölé. – Járjunk egyet! – javasolta Harry és intett a számláért. Huszonöt perccel később Harry és Bjarne Møller még mindig ugyanabban az esőfelhőben állt a Fløien nevű hegyen, és a korlát mögül bámultak lefelé arra valamire, ami feltehetőleg Bergen volt. A város központjából egy ferdére vágott tortaszelethez hasonlító fogaskerekű vonat szállította fel őket a hegyre. – Ezért helyeztetted át magad ide? – kérdezte Harry. – Mert te és Kari el akartatok válni? – Itt pont olyan sokat esik, ahogy mondják – mondta Møller. Harry felsóhajtott. – Az ivás nem old meg semmit, főnök. Attól csak rosszabb lesz. – Ez az én szövegem, Harry. Hogy jöttök ki Gunnar Hagennel?

– Nos. Ügyes előadó. – Vigyázz, ne becsüld alá, Harry. Sokkal több, mint holmi előadó. Gunnar Hagen hét éven keresztül az FSK-nál volt. – A katonaság különleges egységénél? – kérdezte Harry elképedve. – Bizony ám. Maga a bűnügyi igazgató mesélte nekem. Hagent 1981-ben vezényelték a csapathoz, közvetlenül az FSK létrehozása után. Az akkori feladatuk az olajfúrók védelmének biztosítása volt. Mivel titkosszolgálatról van szó, erről egy szó sem áll az önéletrajzában. – Az FSK – ismételte meg Harry, miközben érezte, hogy kabátja válla lassan megadja magát a jéghideg esőnek. – Úgy hallottam, hogy borzasztóan erős lojalitás jellemzi. – Olyan, mint valami testvériség – bólintott Møller. – Áthatolhatatlan. – Ismersz másokat is, akik ott szolgáltak? Møller a fejét rázta. Úgy tűnt, szinte már teljesen kijózanodott. – Van valami fejlemény a nyomozásban? Hallottam néhány belső információt. – Még csak indítékunk sincs. – Az indíték a pénz – mondta Møller és krákogott. – A mohóság és az illúzió, hogy bármi megváltoztatható, ha az ember pénzhez jut. Hogy maga az ember is megváltozik. – A pénz. – Harry Møllerre pillantott. – Elképzelhető – mondta habozva. Møller megvetően az előttük gomolygó szürke leves felé köpött. – Találd meg a pénzt. Találd meg és kövesd. Mindig elvezet a válaszhoz. Harry még soha nem hallotta Møllert így beszélni, ezzel a megkeseredett bizonyossággal, mintha valami olyasmiről lenne tudomása, amiről szívesen lemondana.

Harry nagy levegőt vett és nekirugaszkodott: – Te is tudod, főnök, hogy nem vagyok jó a forró kása kerülgetésében, úgyhogy idehallgass. Mindketten olyan fickók vagyunk, akiknek nincs túl sok barátja. És ha te nem is tekintesz engem barátodnak, akkor is valami olyasmi vagyok. Harry Møllerre nézett, de nem kapott semmilyen visszajelzést. – Azért jöttem ide, mert tudni akartam, hogy tehetek-e valamit. Van-e valami, amiről beszélni akarsz vagy… Továbbra sem érkezett válasz. – Vagy a franc tudja, miért, főnök. De az a lényeg, hogy most itt vagyok. Møller az ég felé emelte a tekintetét. – Tudtad, hogy mögöttünk egy igazi hegység fekszik? Egy igazi fjell. Az ország egyik legnagyobb városának a központjától hat perc fogaskerekűzés után az ember olyan terepre jut, ahol pillanatok alatt eltévedhet és kész, nem ússza meg élve. Hát nem őrület? Harry megvonta a vállát. Møller felsóhajtott: – Ez a nyomorult eső biztosan nem fog elállni. Na, menjünk vissza ezzel a konzervdobozzal. A városba visszaérve a taxiállomáshoz indultak. – Ilyenkor még, a csúcsforgalom előtt, húsz perc alatt oda lehet érni a Fleslandra – mondta Møller. Harry bólintott, de még várt a beszállással. A kabátja időközben teljesen szétázott. – Kövesd a pénzt – tette Møller Harry vállára a kezét. – És tedd, amit tenned kell. – Te is, főnök. Møller intett és elindult. Amikor Harry beszállt a kocsiba, a férfi még egyszer hátrafordult és odakiáltott neki valamit, de a hangját elnyelte a forgalom zaja. Mialatt végigsuhantak a Danmarks plasson, visszakapcsolta a telefonját. Egy sms várta

Halvorsentől, aki arra kérte, hogy hívja vissza. Harry kikereste a számát. – Megvan Stankic hitelkártyája – mondta Halvorsen. – Ma éjjel, valamivel tizenkettő előtt nyelte be egy bankautomata a Youngstorgetnél. – Akkor onnan jött vissza, amikor a Heimenben voltunk. – Így van. – A Youngstorget jócskán odébb van a Heimentől – töprengett hangosan Harry. – Ennek ellenére egészen odáig elgyalogolt. Bizonyára attól tartott, ha a közelben próbálkozik, esetleg kiszagoljuk a szállását a Heimenben. Ami pedig azt jelzi, hogy sürgősen pénzre van szüksége. – De most jön a legjobb – szólalt meg Halvorsen. – Az automatát biztonsági kamerával őrzik. – Igen? Halvorsen tartott némi hatásszünetet. – Gyerünk már – sürgette Harry. – Nem takarta el az arcát, vagy mi? – Egyenesen a kamerába mosolygott, mint valami filmsztár – mondta Halvorsen. – Beate megkapta a felvételt? – Épp azt bogarássza. Ragnhild Gilstrup Johannesre gondolt. Hogy milyen máshogy történhetett volna minden. Hogy bárcsak inkább a szívére hallgatott volna, ami mindig is sokkal okosabb dolgokat súgott, mint az esze. És hogy milyen különös, hogy még soha nem volt ennyire boldogtalan, ennek ellenére még soha nem szeretett volna ennyire élni, mint épp most. Csak egy kicsivel tovább élni. Mert most végre mindent megértett. Egyenesen a fekete torkolatba meredt, és most már azt is tudta, mi az. És hogy mi fog történni.

A sikoltását a Siemens elképesztően egyszerű felépítésű elektromotorjának a bőgése nyelte el. Egy felborult szék csattant a padlón. A torkolat és az erős zúgás egyre közeledett a szeméhez. Megpróbálta összeszorítani a szemhéját, de az erős ujjak pontosan azt akarták, hogy lássa. Ő pedig látta. És tudta, nagyon jól tudta, mi fog történni.

Tizenhetedik fejezet December 18., péntek. Az arc A gyógyszertárban a pult fölött lógó óra fél tízet mutatott. A fal mellé tolt padokon ülő emberek köhögtek, fáradt szemüket pihentették, vagy felváltva fürkészték a plafonról belógatott digitális tábla piros számjegyeit és a kezükben szorongatott sorszámot, mintha épp életük főnyereményére várnának és minden egyes csilingelés egy új húzást jelezne. Nála nem volt sorszám. Csupán a patika fűtőtestje mellett akart üldögélni, de úgy érezte, kék kabátja túlságosan magára vonja a figyelmet, mert a személyzet egyre gyakrabban pillantott felé. Kinézett az ablakon. A pára mögött mintha a sápadt, erőtlen nap kontúrjai rajzolódnának ki. Egy járőrkocsi gördült el az utcán. A helyiség tele biztonsági kamerákkal. Tovább kellene állnia, de mégis hová induljon? Pénz nélkül az összes bárból és kávézóból kihajítják. Ráadásul már a hitelkártyája sincs meg. Tegnap este úgy döntött, hogy mégis megpróbál pénzt kivenni, ha a hitelkártyáját minden valószínűség szerint figyelik is. Ezért ment ki a Heimenből tegnap este. Egy jókora séta után végül talált egy bankautomatát, de a gép egyszerűen elnyelte a kártyáját, anélkül, hogy bármit adott volna annak a megerősítésén kívül, amivel már eddig is tisztában volt: hogy bekerítették és újra ostrom alá vették.

A szinte teljesen üres Biscuit pánsípmuzsikában fürdött. Éppen az ebéd és a vacsora közötti nyugalmas holtidő volt, Tore Bjørgen pedig az egyik ablak mellett lecövekelve, álmodozó tekintettel bámult ki a Karl Johans gatéra. Nem mintha a kilátás különösebben lekötötte volna, hanem mert a fűtőtestek az ablakok alatt helyezkedtek el, neki pedig az volt az érzése, hogy talán soha többé nem tud felmelegedni. Rossz kedve volt. Két napon belül el kell hoznia a Fokvárosba szóló repülőjegyeket és épp az imént győződött meg arról, amit már egy jó ideje sejtett: hogy nincs egy vasa sem. Mert hiába dolgozott annyit mostanában, az összes elfolyt. Például a rokokó tükörre, amit az ősszel vásárolt a lakásba, a pezsgőre, a kokainra és a többi drága mulatságra. Igazából nem is arról van szó, hogy kicsúsztak a kezéből a dolgok, egyszerűen csak ideje volna már kikerülnie az ördögi körből, amit a kokós bulik, majd az altatók, azután a túlórák teljesítéséhez szükséges újabb adag kokain jelentett – mert ugye valamiből finanszírozni is kellett ezt az egészet. És most itt áll egy teljesen lecsupaszított bankszámlával. Az utóbbi öt évben mindig Fokvárosban karácsonyozott és szilveszterezett, ahelyett, hogy hazautazott volna Vegárdsheibe, vissza abba a bigott porfészekbe, ahol csak a szülei néma, vádló tekintete, valamint a nagybácsik és unokatestvérek rosszul leplezett utálata várta. Ezért az év utolsó három hetének elviselhetetlen hidegét, vigasztalan sötétségét és unalmát napsütésre, vonzó emberekre és pezsgő éjszakai életre cserélte. És játékokra. Veszélyes játékokra. Fokvárost decemberben és januárban reklámirodák és filmstábok népe, valamint modellek árasztották el. Ebben a miliőben aztán bőven talált hasonszőrűeket. A kedvenc játéka a vakrandi volt. Persze egy olyan helyen, mint Fokváros, az embernek mindig számolnia kell valamennyi rizikóval, de a sötétben Cape Flats viskói között flangálni kifejezetten életveszélyesnek számított. Ő ennek ellenére rendszeresen

megtette. Fogalma sem volt róla, miért csinálja ezeket az őrültségeket, csak annyit tudott, hogy veszélyre van szüksége ahhoz, hogy azt érezze, hogy még él. És hogy a játéknak potenciális veszteséggel kell járnia ahhoz, hogy érdekes legyen a számára. Tore Bjørgen a levegőbe szimatolt. Az álmodozását egy szag zavarta meg, amely reményei szerint nem a konyhából áradt. Megfordult. – Hello again – szólalt meg a közvetlenül előtte álló férfi. Ha nem lett volna olyan rutinos pincér, Tore Bjørgen arca most bizonyára rosszalló kifejezést öltött volna. Az előtte álló férfi ugyanis nemcsak hogy azt a rémes kék kabátot viselte, ami köztudottan a Karl Johans gatén hemzsegő narkósok védjegye, hanem ráadásul borotválatlan is volt, a szeme vérben úszott és úgy bűzlött, mint egy piszoár. – Remember me? – folytatta a férfi. – At the mens room.41 Tore Bjørgen először a hasonló nevet viselő éjszakai klubra asszociált, de aztán rájött, hogy a férfi a mosdóra gondolt. Csak ebben a pillanatban ismerte fel. Egészen pontosan a hangjáról. Elképesztő, gondolta, hogy mit tehet az ember külsejével huszonnégy óra alatt a borotválkozás, a zuhanyzás és az alvás hiánya. Talán hirtelen félbeszakított, elmélyült álmodozása lehetett az oka, hogy Tore Bjørgent két, egymásnak teljesen ellentmondó reakció kerítette hatalmába: először is a vágy édes bökdösése. A férfi nyilvánvalóan a flörtjük és futó, ám intim fizikai kontaktusuk miatt bukkant fel újra. Másodsorban pedig a rémület, amit a retináján megjelenő kép okozott, amelyen a férfi egy szappantól csöpögő pisztolyt tart a kezében. Valamint az a tény, hogy a rendőrtiszt szerint, aki itt járt, az említett intermezzo

41

Emlékszik rám? A férfivécéből.

kapcsolatba hozható annak a szerencsétlen Üdvhad-sereges fickónak a halálával. – Szállásra lenne szükségem – folytatta a férfi, továbbra is angolul. Tore Bjørgen csak pislogott. Alig tudott hinni a fülének. Itt áll előtte valaki, még az is lehet, hogy egy hidegvérű gyilkos, valaki, akit azzal gyanúsítanak, hogy a nyílt utcán agyonlőtt egy embert. Miért nem hajít el mindent a kezéből, és rohan ki az étteremből rendőr után sikoltozva? Különösen, miután az a tiszt azt is megemlítette, hogy jutalomra számíthat, aki hozzájárul a férfi sikeres kézre kerítéséhez. Bjørgen a helyiség másik végébe pillantott, ahol a főpincér az asztalfoglalások között lapozgatott. Miért érzi pánik helyett mégis ezt a különös, bizsergő örömöt, ami a gyomrából kiindulva egész testében megborzongatja, míg a megfelelő szavakat keresgéli? – Csak egyetlen éjszakára – nézett rá a férfi. – Dolgoznom kell – válaszolta Tore Bjørgen. – Tudok várni. Tore Bjørgen a férfira nézett. Tiszta őrültség, gondolta, miközben az agya lassan és kérlelhetetlenül összekapcsolta játékkedvét és a problémájának megoldására kínálkozó lehetőséget. Nyelt egyet és a másik lábára helyezte testsúlyát. Harry rohanva tette meg az utat a reptéri vonattól Grøndlandon át a rendőr-főkapitányságra, majd egyenesen felliftezett a rablási csoport emeletére és végigügetett a folyosókon a House of Painnek, vagyis a gyötrelem házának becézett rendőrségi videoszobáig. A szűkös, ablaktalan szobában sötét volt és fullasztó meleg. Gyors ujjak futkosását hallotta a billentyűzeten. – Mit lát? – kérdezte a rövidebbik falra lógatott vetítővászon vibráló képe előtt kirajzolódó sziluettől. – Valami meglehetősen érdekeset – válaszolta Beate Lønn anélkül, hogy megfordult volna. Harry így is tudta, hogy a szeme

vörös a megerőltetéstől. Látta már elégszer Beatet munka közben. Órákon keresztül mered a vászonra, miközben előrehátra teker, megállít, élesít, belenagyít a képbe, ment. Anélkül, hogy értette volna, mit keres Beate ezeken a képeken. Vagy hogy mit lát. Ez a lány territóriuma volt. – És talán a magyarázatot – tette hozzá Beate. – Csupa fül vagyok. – Harry előrebotorkált a sötétben, belerúgott az egyik székbe és káromkodva leült. – Felkészült? – Ne kíméljen! – Oké. Hát, akkor jöjjön Christo Stankic. A vetítővásznon egy férfi bukkant fel egy pénzautomata előtt. – Biztos benne? – kérdezte Harry. – Nem ismeri fel? – Hát, a kék kabátot igen, de… – Harry hallotta a zavarodottságot a saját hangjában. – Várjon egy kicsit – mondta Beate. A férfi egy kártyát dugott az automatába és várt. Azután a biztonsági kamera felé fordult és vágott egy grimaszt. Olyan eltúlzott mosolyfélét, ami bizonyára pont az ellenkezőjét jelentette. – Most tudta meg, hogy nem jut pénzhez – magyarázta Beate. A férfi a vásznon egyre csak nyomkodta az egyik gombot, majd végül tenyerével rácsapott az automata billentyűzetére. – És most jött rá, hogy a kártyáját sem kapja vissza. A férfi csak állt és hosszan bámulta az automatát. Azután felhúzta a kabátujját, rápillantott az órájára, megfordult és eltűnt. – Miféle óra volt? – kérdezte Harry. – Becsillogott az üveg – mondta Beate. – De kinagyítottam negatívban. A számlapján az áll, hogy Seiko SQ50. – Ügyes kislány. Viszont nem nagyon látom a magyarázatot, ami előrevinne bennünket. – Hát, éppen ez a magyarázat.

Beate ujjai körbefutottak a billentyűzeten, mire a vásznon két kép bukkant fel az imént látott férfiról. Az egyiken épp a kártyát húzza elő, a másikon pedig az órájára pillant. – Azért választottam ezt a két képet, mert ezek nagyjából ugyanabban a szögben mutatják az arcát. A két kép között kevesebb mint száz másodperc telt el. Látja már? – Nem – mondta Harry teljesen őszintén. – Nekem nyilvánvalóan semmi tehetségem ehhez, még azt sem tudnám megmondani, hogy ugyanaz a személy van-e a képeken. Vagy hogy ezt a pasast láttam-e az Aker mellett. – Remek, ezek szerint látja. – De mit? – Itt van a hitelkártyáján szereplő kép – kattintott Beate. A vásznon egy nyakkendős, rövid hajú férfi képe bukkant fel. – És itt vannak a Dagbladet fotói az Egertorgetról. Két újabb kép. – Látja, hogy ugyanaz a személy szerepel rajtuk? – Nos. Nem. – Én sem. – Maga sem?! Ha maga sem látja, akkor ez csak annyit jelenthet, hogy nem ugyanaz a személy. – Nem – nyugtatta meg Beate. – Ez annyit jelent, hogy az úgynevezett hipermobilitás jelenségével van dolgunk. Szakmai körökben visage du pantomimé szindrómának nevezik. – Maga meg mi az égről beszél? – Egy olyan személyről, akinek nincs szüksége sminkre, álruhára, sem plasztikai operációra ahhoz, hogy elváltoztassa magát. Harry megvárta, hogy a nyomozócsoport minden tagja helyet foglaljon a tárgyalóban, azután magához ragadta a szót: – Bebizonyosodott, hogy egyetlen férfit keresünk. Egyelőre nevezzük őt Christo Stankicnak. Beate?

Beate bekapcsolta a projektort. A vetítővásznon egy csukott szemű arc és egy ábra jelent meg, ami leginkább vörös spagetticsomóra hasonlított. – Ez itt egy anatómiai rajz az arcizmainkról – vágott bele Beate. – Ezeket az izmokat használjuk arra, hogy különféle arckifejezéseket hozzunk létre és ezáltal megváltoztassuk a kinézetünket. A legfontosabb izmok a homlokon, valamit a szem és a száj körül helyezkednek el. Ez itt például a musculus frontalis, ami a musculus corrugator superciliivel együtt arra szolgál, hogy felemeljük és összehúzzuk a szemöldökünket. Az orbicularis oculi összehúzásával és nyitásával tudjuk nyitni vagy zárni a szemrést. És így tovább. Beate megnyomta a távirányítót. A kép egy bohóc hatalmasra felfújt arcára váltott. – Több száz ilyen izom van az arcunkon, de még azok az emberek is, akiknek a munkája abból áll, hogy folyton különböző arckifejezéseket öltenek, csupán a lehetőségek töredékét használják ki. A színészek, pantomimművészek vagy a bohócok arra edzik az arcizmaiakat, hogy a maximális mozgásokat kihozzák belőlük, ami olyan képesség, amit az emberek többsége rendszerint már gyermekkorában elveszít. Ezek a művészek viszont nagyrészt olyan mimikai mozgásokra használják az arcukat, amivel bizonyos érzelmeket közvetítenek. És bár ezek nagyon fontosak, ugyanakkor meglehetősen univerzálisak és igazából nincs is olyan sok belőlük. Harag, öröm, szerelem, meglepődés, nevetés és így tovább. Holott a természet ezeknek az izmoknak a révén több millió lehetőséget kínál nekünk, igen, gyakorlatilag számtalan arckifejezést. Gondoljanak csak bele: a zongoristák például olyan szintre fejlesztik a kapcsolatot az agyuk és az ujjaik izmai között, hogy azok párhuzamosan és egymástól teljesen függetlenül tíz különböző feladatot tudnak elvégezni. És az ujjainkban még nincs is olyan sok izom. Akkor mire lehetünk képesek az arcunkkal?

Beate a bankautomata előtt álló Christo Stankicra cserélte a képet. – Nos, például valami ilyesmire. – A filmet lassítva indította el. – Maguk talán észre sem veszik a változásokat. Icipici izmok húzódnak össze, aztán ernyednek el. Ám az apró izommozgások összességének köszönhetően megváltozik az arckifejezés. Valóban olyan sokat változik az arc? Nem. Azonban az agynak az a része, ami az arcok felismeréséért felelős – a fusiform gyrus – már a legkisebb változásokra is borzasztóan érzékeny, mivel pontosan az a feladata, hogy fiziológiai szempontból azonos arcok ezreit különböztesse meg. Az arcizmok mozgásának ezen finom összehúzódásai mégis azt az érzést keltik bennünk, hogy egy másik emberrel van dolgunk. Mégpedig ezzel. A kép a felvétel utolsó kimerevített kockáján állt. – Hahó! Föld hívja Marsot! Harry Magnus Skarre hangját ismerte föl. Néhányan nevettek, Beate pedig elvörösödött. – Sorry – vigyorgott Skarre és elégedetten pillantott körbe. – Ez még mindig ugyanaz a Stankic nevű fazon. A science fiction igazán vicces, köszönjük, de ha engem kérdeznek, akkor ez az itt megfeszített, ott elernyesztett izmoktól felismerhetetlenné válás téma egy kicsit meredeknek tűnik. Harry először közbe akart lépni, de meggondolta magát. Ehelyett feszülten figyelte Beatet. Két évvel ezelőtt egy ilyen megjegyzés azonnal a földbe döngölte volna a lányt és neki kellett volna felmosni a maradványokat. – Valójában a kutya sem kérdezett téged – közölte Beate továbbra is pirosan izzó arccal. – De ha már megosztottad velünk az érzéseidet, akkor mondj nekem egy példát, hogy biztos legyek benne, meg is értetted-e, amiről beszéltem. – Hé, hé – emelte a kezét védekezően maga elé Skarre. – Semmi személyeskedés nem volt benne, Lønn.

– Amikor valaki meghal, mint tudjuk, beáll a rigor mortis – folytatta látszólag zavartalanul Beate, Harry viszont jól látta, hogy az orrcimpái kitágulnak. – A test izmai, így az arcé is, megmerevednek. Ez pontosan ugyanaz az effektus, mint ami az izmok megfeszülésekor történik. És mi szokott lenni a tipikus reakció, amikor a hozzátartozóknak azonosítaniuk kell a holttestet? A kérdést követő csendben csupán a projektor ventilátorának a zúgása hallatszott. Harry már előre elvigyorodott. – Hogy nem ismerik fel őket – válaszolta valaki hangosan és érthetően. Harry észre sem vette, mikor jött be Gunnar Hagen a terembe. – Gyakori probléma háború idején, amikor halott katonákat kell azonosítani. Megesik, hogy a saját csapattársaiknak is ellenőrizniük kell az elhunyt azonosítóját ahhoz, hogy teljesen biztosak legyenek a dolgukban. – Köszönöm – bólintott Beate. – Segített ez a dolog lényegének a megértésében, Skarre? Skarre csak megvonta a vállát, Harry pedig hallotta, hogy néhányan hangosan felnevetnek. Beate kikapcsolta a projektort: – Az arc formálhatósága vagy mozgékonysága nagyon egyénfüggő. Van, akinek sikerül sokat fejleszteni rajta, mások esetében vizont velük született képességről beszélhetünk. Van, aki egyáltalán nem tudja elkülöníteni egymástól az arca jobb és a bal felét, megint mások kellő gyakorlással és edzéssel képesek az összes izmukat egymástól függetlenül mozgatni. Mint a zongoraművész. Ezt a képességet nevezik hiper-mobilitásnak vagy visage du pantomime-nek. Az ismert esetek alapján úgy tűnik, hogy ez a képesség erősen genetikai eredetű, és gyermekvagy fiatalkorában fejleszti ki magában az ember. De a hipermobilitás egy extrém fokozata gyakran személyiségzavar és/vagy gyermekkorban átélt, szélsőségesen traumatikus élmény hatására is jelentkezhet.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy egy őrülttel van dolgunk? – kérdezte Gunnar Hagen. – Az én szakterületem csak az arcokra terjed ki, a pszichológiára nem – válaszolta Beate. – De természetesen ezt sem zárhatjuk ki. Harry? – Köszönjük, Beate – állt fel Harry. – Nos, emberek, akkor most már több fogalmunk van róla, mivel is állunk szemben. Kérdés? Igen, Li? – És mégis hogy fogunk egy ilyen… teremtményt kézre keríteni? Harry és Beate egymásra pillantott. Hagen megköszörülte a torkát. – Fogalmam sincs – mondta Harry. – Csak azt tudom, hogy addig nem lesz vége a dolognak, amíg nem végzett a munkájával. Vagy mi a miénkkel. Amikor Harry visszaért az irodába, egy üzenet várta Rákeltől. A felesleges agyalást elkerülendő azonnal visszahívta. – Hogy mennek a dolgok? – kérdezte Rakel. – A legfelsőbb bíróság irányába – válaszolta Harry. Ezt a replikát még Rakel apjától hallotta gyakran annak idején. A frontkatonák bennfentes vicce volt a háború után. Rakel nevetett. Azzal a lágy, gyöngyöző nevetéssel, amiért egykor bármire hajlandó lett volna. Még most is hatott. – Egyedül vagy? – kérdezte Rakel. – Nem. Halvorsen itt ül velem szemben, és hatalmasak a fülei. Mint mindig. Halvorsen felkapta a fejét az egertorgeti események tanúvallomásaiból és hangtalanul tátogott valamit. – Oleg beszélni szeretne valakivel – mondta Rakel. – Igen, és? – Bocs, ez tényleg elég hülyén hangzott. Nem valakivel. Veled kellene beszélnie.

– Kellene? – Oké, már megint nem voltam egyértelmű. Azt mondta, hogy beszélni akar veled. – És megkért, hogy hívj fel? – Nem. Nem, erre soha nem kért volna meg. – Nem – Harry elmosolyodott a gondolatra. – Szóval… Ráérsz valamelyik este? – Természetesen. – Remek. Feljöhetnél hozzánk vacsorára. – Hozzátok? – Oleghez és hozzám. – Hm. – Hallottam, hogy találkoztál Mathiasszal. – Igen – vágta rá gyorsan Harry. – Egész kedves fazonnak tűnik. – Igen, az. Harrynak fogalma sem volt róla, hogyan értse, vagy akarja-e egyáltalán értelmezni a nő hanglejtését. – Itt vagy még? – Persze – válaszolta Harry. – Figyelj, van egy gyilkossági ügyünk és most eléggé felforrósodott a helyzet. Várhat a dolog egy kicsit? Felhívlak, ha találok egy megfelelő napot. Szünet. – Rakel? – Igen, az jó volna. És amúgy? A kérdés annyira nem volt odaillő, hogy Harry egy másodpercre eltöprengett rajta, hogy vajon Rakel ironikusan értette-e. – Telnek-múlnak a napok – válaszolta. – Semmi újdonság az életedben? Harry visszafojtotta a levegőt. – Rakel, rohannom kell. Hívlak, amint tudlak. Add át az üdvözletemet Olegnek, jó?

– Rendben. Harry letette a kagylót. – Nos? – szólalt meg Halvorsen. – „Egy megfelelő napot”? – Csak egy vacsora. Oleggel van valami. Mit akart Robert Zágrábban? Halvorsen épp válaszolni akart, de abban a pillanatban kopogtatás hallatszott. Megfordultak. Skarre állt az ajtóban. – Az imént hívott bennünket a zágrábi rendőrség – közölte. – Stankic hitelkártyáját a hamis útlevél alapján állították ki. – Hm – dörmögte Harry és tarkóján összekulcsolt kézzel hátradőlt a székben. – Mit keresett Robert Zágrábban, Skarre? – Nagyon jól tudjátok, mi a véleményem. – Drogot – mondta Halvorsen. – Nem te mondtad, hogy volt egy lány, aki Robert után kérdezősködött a kirkeveieni Fretexben, Skarre? Akiről a boltban azt gondolták, hogy Jugoszláviából származik. – De igen. A főnökasszonya mesélt valami ilyesmiről… – Hívd fel a Fretexet, Halvorsen! Mialatt Halvorsen az Arany Oldalakban lapozgatott, majd beütögette a megfelelő számot, az irodára rátelepedett a csend. Harry dobolni kezdett az asztalon és közben azon töprengett, hogyan fogalmazza meg, hogy elégedett Skarréval. Megköszörülte a torkát. Ekkor azonban Halvorsen odanyújtotta neki a telefonkagylót. Rue főtörzsőrmester asszony meghallgatta, majd intézkedett. Hatékony hölgy, állapította meg Harry, amikor két perccel később letette a kagylót és újra megköszörülte a torkát: – Az egyik szociális munkán lévő rosszfiú, egy szerb srác, emlékszik a lányra. Szerinte Sofiának hívták, de nem biztos benne. Csak annyit tud biztosan, hogy a lány Vukovárról származott.

Harry egy nyitott Bibliával a hasán, az ágyon fekve találta Jont Robert lakásában. A férfi kialvatlannak és rémültnek tűnt. Harry meggyújtott egy cigarettát, leült a rozoga konyhaszékre és megkérdezte Jontól, hogy szerinte Robert miért utazott Zágrábba. – Fogalmam sincs, nekem erről semmit nem mondott. Lehet, hogy azzal a titokzatos tervvel kapcsolatos, amihez pénzt kölcsönöztem neki. – Oké. Tud valamit arról, hogy volt-e Sofia nevű, fiatal, horvát kedvese? – Sofia Miholjec? Maga csak viccel! – Igazából nem. Ezek szerint ismeri a lányt? – Sofia az egyik házunkban lakik a Jacob Aalls gatén. A családja azon vukovári menekültek közé tartozik, akiket a parancsnok hozatott ide. De Sofia… Sofia csak tizenöt éves. – És ha a lány volt szerelmes Robertbe? Egy fiatal lány és egy helyes, felnőtt fiú. Tudja, ez annyira azért nem szokatlan. Jon válaszolni akart, de végül nem szólt semmit. – Maga mondta, hogy Robert kedvelte a fiatal lányokat – mondta Harry. Jon a padlóra szegezte a tekintetét. – Ha gondolja, megadom magának Sofia családjának a címét. Megkérdezheti tőle magától. – Oké – pillantott Harry az órájára. – Szüksége van valamire? Jon körülnézett. – Haza kellene ugranom a lakásomba pár ruháért és tisztálkodószerekért. – Rendben, elviszem. Vegyen kabátot és sapkát, nagyon lehűlt a levegő. Húsz perc alatt értek át a másik lakásba. Útközben elhajtottak az öreg, omladozó Bislett stadion mellett, ami már megérett a lebontásra, majd elhagyták a Schrøder éttermet is, ami előtt egy vastag gyapjúkabátot és sapkát viselő férfi állt, akit Harry

messziről felismert. Meglehetősen szabálytalanul közvetlenül a Gøteborggata 4. előtt parkolt le, majd bementek az épületbe és a lift előtt megálltak. Harry felpislogott a liftajtó fölötti piros kijelzőre, és látta, hogy a kabin a negyedik emeleten áll, ahol Jon lakása is volt. Mielőtt megnyomta volna a hívógombot, hallották, hogy a szerkezet mozgásba lendül és a számok tanúsága szerint a lift elindult lefelé. Harry a combjához dörzsölte a tenyerét. – Maga nem kedveli a lifteket – állapította meg Jon. Harry meglepődve nézett rá. – Ennyire látszik? Jon elmosolyodott: – Apám sem volt odáig értük. Jöjjön, menjünk fel a lépcsőn. Már haladtak egy darabot, amikor Harry meghallotta, hogy odalenn kinyílik a lift ajtaja. Bementek a lakásba. Harry az ajtó mellett maradt, Jon pedig bement a fürdőszobába és egy neszesszerrel tért vissza. – Különös – ráncolta Jon a homlokát. – Olyan, mintha épp az imént járt volna itt valaki. – A nyombiztosítóink voltak itt, hogy elvigyék a lövedékeket – mondta Harry. Jon eltűnt a hálószobában, majd kisvártatva egy táskával tért vissza. – Furcsa szag van – mondta. Harry körülnézett. A mosogató szélén két pohár állt, de egyiknek a karimáján sem látszott tej- vagy egyéb nyom, ami árulkodó lett volna. A padlón sem volt nyoma olvadt hónak, csupán némi faforgács hevert az asztal előtt, ami alighanem a fiók elejéről hullhatott oda, amit úgy tűnt, felfeszítettek. – Induljunk – mondta Harry. – Miért van ott a porszívóm? – mutatta Jon. – Az emberei használták? Harry jól ismerte a helyszínelők eljárásait, de azok közül egyikhez sem volt szükség porszívóra.

– Van még valakinek kulcsa a lakáshoz magán kívül? – kérdezte Harry. Jon habozott. – Theának, a kedvesemnek. De ő nem kezdene el itt csak úgy porszívózni. Harry a faforgácsot nézte az asztal előtt. Az lenne az első, amit felporszívózna az ember. Azután odament a készülékhez. A műanyag cső végéről hiányzott a porszívófej. Végigfutott a hátán a hideg. Felemelte a csövet és belenézett a kör alakú, fekete nyílásba. Azután végighúzta a mutatóujját a cső szélén és az ujj hegyére meredt. – Mi az? – kérdezte Jon. – Vér – válaszolta Harry. – Nézze meg, hogy be van-e zárva az ajtó. Harry már sejtette. Sejtette, hogy megint annak a helynek a küszöbén áll, amit gyűlöl, de amelyen mégsem bír kívül maradni. Levette a porszívó közepén lévő műanyag tetőt. Kiszabadította a sárga porzsákot és kiemelte. Közben pedig arra gondolt, hogy valójában ez számára a kínok szobája. A hely, ahol folyton arra kényszerítik, hogy képzelje bele magát a gonosz szerepébe. Ő viszont egyre gyakrabban vélte úgy, hogy ezt a képességet már épp eléggé a tökélyre fejlesztette. – Mit csinál? – kérdezte Jon. A zsák annyira tele volt, hogy már majdnem szétrepedt. Harry megragadta a vastag, puha papírt. A zsák kiszakadt és a finom, fekete porfelhő úgy szállt felfelé, mint a szellem a lámpásból. Súlytalanul emelkedett a plafon felé, miközben Harry és Jon a zsák immár padlón szétterülő tartalmára meredt. – Uram irgalmazz – suttogta Jon.

Tizennyolcadik fejezet

December 18., péntek. Az akna – Édes Istenem – nyögte Jon és egy szék után tapogatózott. – Mi történt itt? Az egy… az tényleg egy… – Igen – mondta Harry, aki a porszívó mellett guggolt és igyekezett egyenletesen lélegezni. – Ez egy szem. A szemgolyó úgy festett, mint egy partra vetett, véres üvegmedúza. A por hozzátapadt a fehér felülethez. A véres hátsó oldalon Harry meg tudta különböztetni az ínakat és a vastag, fehér féregszerű kis csapot, a látóideget. Harry előhúzott egy tollat a zakója zsebéből és óvatosan megfordította vele a szemet. Az állaga puhának tűnt, kemény belső maggal. Egy kissé oldalra húzta, hogy a mennyezeti lámpa fénye a pupillára essen, ami nagy, fekete és szétfolyó volt, mivel az izmok már nem tartották kör alakú formáját. A pupillát keretező világos, szinte türkizszínű írisz úgy csillogott, mint egy matt üveggolyó belseje. Harry hallotta, ahogy Jon levegő után kapkod a háta mögött. – Szokatlanul világoskék írisz – állapította meg Harry. – Valaki ismerős? – Nem, én… nem tudom. – Idehallgasson, Jon – mondta Harry, anélkül, hogy hátrafordult volna –, nem tudom, mennyi gyakorlata van a hazudozásban, de őszintén szólva nem valami nagyágyú. Arra nem kényszeríthetem, hogy pikáns részleteket meséljen az öccséről, de erről itt… – Harry a véres szemgolyóra bökött. – … kénytelen leszek kipréselni magából az igazságot. Megfordult. Jon lehajtott fejjel ült az egyik konyhaszéken. – Én… ez a nő… – Jon hangja elcsuklott. – Szóval, egy nő – igyekezett segíteni Harry. Jon hevesen bólogatott, továbbra is lehajtott fejjel. – Ragnhild Gilstrupnak hívják. Senki másnak nincs ilyen szeme.

– És hogy kerülhetett ide a szeme? – Fogalmam sincs. Ő… mi… itt szoktunk találkozni. Lakáskulcsa is volt. Mit követtem én el, Harry? Miért történik ez velem? – Nem tudom, Jon. Mindenesetre nekem itt most dolgom van, de a legfontosabb, hogy magát elvigyük valahová. – Visszamehetek az Ullevålsveienre. – Nem! – robbant ki Harryból. – Van kulcsa Thea lakásához? Jon bólintott. – Oké, akkor menjen át oda. Zárkózzon be és rajtam kívül senkinek ne nyisson ajtót. Jon a bejárati ajtó felé indult, de hirtelen megtorpant: – Harry? – Igen? – Muszáj, hogy kiderüljön ez a dolog Ragnhildról és rólam? Azóta nem találkoztam vele, amióta együtt vagyunk Theával. – Akkor nincs baj. – Nem értett meg, Harry – mondta Jon. – Ragnhild Gilstrup házas volt. Harry lassan bólintott. – A nyolcadik parancsolat? – A tizedik – mondta Jon. – Nem hinném, hogy titokban tudom majd tartani, Jon. Jon döbbent arccal nézett Harryra. Azután lassan megrázta a fejét. – Mi az? – Nem hiszem el, hogy ezt mondtam – ingatta a fejét Jon. – Ragnhild halott, én meg csak arra tudok gondolni, hogy a bőrömet mentsem. Jon szemébe könnyek szöktek. És egy védtelen pillanatra Harryt tiszta, őszinte együttérzés öntötte el. Nem úgy, ahogy az áldozattal vagy a hozzátartozókkal érez együtt az ember, hanem ahogy azokkal szokás, akik egy szívbe markoló pillanatban felismerik saját nyomorult emberségüket.

Sverre Hasvold olykor megbánta, hogy a kereskedelmi tengerészetet házmesterségre cserélte a Gøteborggata 4. szám alatti vadonatúj bérházban. Különösen a maihoz hasonló fagyos napokon, amikor azzal csengettek be hozzá, hogy már megint eldugult a hulladékledobó akna. Ez nagyjából havi rendszerességgel fordult elő, az oka pedig igen egyszerű volt: az emeleteken lévő ledobónyílások mind pontosan akkorára voltak méretezve, mint maga az akna. Ebből a szempontból a régi bérházak tényleg sokkal jobbak voltak. A harmincas években, az első ledobóaknák megjelenésekor ugyanis az építészek még értették a dolgukat, és a ledobónyílásokat kisebb átmérőjűre képezték ki, hogy az emberek nehogy olyan dolgokat gyömöszöljenek a ledobóba, ami az aknában elakadhat. Manapság meg már csak a design és a megvilágítás meg a többi földi hívság számít. Hasvold kinyitotta a harmadik emeleti szemétledobót, bedugta a fejét és felkattintotta a zseblámpát. A fény megcsillant odalenn a fehér szemeteszsákokon, és Hasvold megállapította, hogy a dugulás szokás szerint az első emelet és a földszint között lesz, ahol az akna egy hangyányit még tovább szűkül. Benyitott a pincében lévő szeméttároló helyiségbe és felkapcsolta a villanyt. Odabenn olyan hideg és nedves volt a levegő, hogy a szemüvege azonnal bepárásodott. Megborzongott, azután megragadta a csaknem három méter hosszú vasrudat, amit pontosan e célból tartott a fal mellett. Még egy kis műanyag labdát is erősített a végére, nehogy kiszúrja a szemeteszsákokat, amikor az aknában kotorászik. Az akna nyílása csepegett, a cseppek apró puffanással landoltak a szemeteskonténerben lapuló zsákokon. A házirendben világosan benne volt, hogy a ledobóba kizárólag száraz szemetet szabad dobni, méghozzá jól lezárt zsákokba csomagolva, de az emberek

– még ezek az úgynevezett keresztények is, akik ebben a házban laktak – fütyültek az ilyesmire. Tojáshéj és tejeskarton ropogott a talpa alatt, amikor bemászott a konténerbe és a pince plafonjába vágott kör alakú nyílás alá lépett. Felkukucskált a lyukba, de a sötétségen kívül semmit sem látott. Feldugta a nyílásba a vasrudat. Arra számított, hogy majd a szokásos puha masszába ütközik a vége, de a rúd ehelyett valami kemény anyagba ütődött. Határozottabban megnyomta, de nem történt változás. Úgy tűnik, ezúttal valóban szorosan beékelődött valami. Elővette az övébe dugott zseblámpát és az aknába világított. A szemüvegére rácsöppent valami, és mivel semmit nem látott tőle, káromkodva letépte magáról és kék kabátjába törölte, miközben a zseblámpát a hóna alatt szorította. Majd kissé oldalra lépett és rövidlátón újra fölfelé hunyorgott. Meghökkent. A zseblámpát egyre magasabbra emelte, és a fantáziája dolgozni kezdett. Meresztette a szemét, a szíve meg mintha akadozott volna. Hitetlenkedve tette vissza az orrára a szemüveget. Azután a szíve egy teljes ütemet kihagyott. A vasrúd végigkaparta a falat, majd csörömpölve a padlóra esett. Sverre Hasvold azon kapta magát, hogy a konténerben ül és hogy a zseblámpa becsúszott a szemeteszsákok közötti rések egyikébe. A két combja között kilátszó szemeteszsákra egy újabb csepp puffant. Úgy lökte magát hátra, mintha maró sav lenne. Azután feltápászkodott és menekülőre fogta. Friss levegőre volt szüksége. Látott már egyet s mást a tengeren, de ez itt, ez… nem volt normális dolog. Az ilyesmihez teljesen betegnek kell lenni. Feltépte a kaput és kibotorkált a járdára, anélkül, hogy akár az odakinn ácsorgó, két magas férfi látványa, akár a dermesztő hideg eljutott volna a tudatáig. Szédelegve és levegő után kapkodva támaszkodott a falnak és előrángatta a telefonját. Majd tehetetlenül meredt rá. Már jó néhány évvel ezelőtt megváltoztatták a segélykérő vonalak

számát, hogy könnyebben meg lehessen jegyezni őket, de most természetesen csak a régiek jutottak az eszébe. Ekkor fedezte fel a közelében állókat. Az egyik mobiltelefonon beszélt, a másikukban azonban az egyik lakót ismerte fel. – Elnézést, nem tudja, hogyan kell hívni a rendőrséget? – kérdezte Hasvold. A hangja olyan rekedt volt, mintha órákon keresztül ordítozott volná. A lakó gyorsan a mellette álló férfira pillantott, aki egy hosszú pillanatig a házmestert tanulmányozta, majd ezt mondta a telefonba: – Várj csak, lehet, hogy nincs is szükségünk Ivánra és a kutyás járőrre. – A férfi leeresztette a telefont és Sverre Hasvoldhoz fordult: – Hole főtiszt vagyok az oslói rendőrségtől. Hadd találjam ki… Tore Bjørgen a Vestkanttorget közelében fekvő lakás hálószobaablakában állt és a hátsó udvart nézte. Odakinn majdnem olyan csönd volt, mint benn a lakásban, egyetlen gyerek sem rohangált ordítozva a hóban. Nem csoda, hiszen borzasztóan hideg és sötét volt kinn. És különben sem látott már évek óta gyerekeket játszani a hóban. A nappaliból behallatszott a hírolvasó hangja, aki hidegrekordra figyelmeztetett és arról számolt be, hogy a szociális miniszter intézkedéseket akar eszközölni arra vonatkozóan, hogy a hajléktalanok mindegyike tető alá kerüljön, és hogy az egyedül élő időseket rábírják, hogy tekerjék fel a fűtést az otthonukban. És hogy a rendőrség egy Christo Stankic nevű horvát állampolgárt keres, a nyomravezetőnek pedig jutalmat ajánlanak fel. Összeget nem említett, de Tore Bjørgen úgy vélte, hogy egy fokvárosi repülőjegyre és a háromhetes ott-tartózkodásra bőven futja belőle. Tore megtörölte az orrcimpáját és a kokain maradványait az ínyébe dörgölte. Így legalább a pizza íze is eltűnik a szájából.

A Biscuitben azt mondta a főnökének, hogy fáj a feje és korán hazaindult. Christo – vagy ahogy bemutatkozott, Mike – a Vestkanttorget egyik padján várta, ahogy megbeszélték. Christónak láthatóan ízlett a Grandiosa mirelit pizzája, pillanatok alatt betörölte, anélkül, hogy a tetejére szórt, tizenöt milligrammnyi összemorzsolt Stesolid ízét észrevette volna. Tore Bjørgen az alvó Christóra pillantott, aki meztelenül, hason feküdt az ágyában. Christo légzése labdával kipeckelt szája ellenére mély és egyenletes volt. Meg sem moccant, miközben ő elrendezte a kis kompozíciót. Tore a nyugtatótablettákat egy ideges narkóstól vette az utcán, közvetlenül a Biscuit előtt, tizenöt koronáért. És a többi holmi sem került sokba. A kéz- és a lábbilincshez, a szájlabdával ellátott fejhámhoz és a fényes análgolyófüzérhez egy úgynevezett kezdőcsomagban jutott hozzá a neten, potom 599 koronáért. A paplan a padlón hevert, Christo feje pedig izzott a gyertyák táncoló fényében, amelyekkel Tore rakta tele a szobát. Christo teste fordított Y-t formázott a fehér lepedőn. Összekötött kezei Tore masszív sárgaréz ágyának a fej felőli rácsához, szétfeszített lábai pedig az ágy másik végének két széléhez voltak erősítve. Tore egy párnát ügyeskedett Christo hasa alá, hogy a hátsója magasabban legyen. Tore lecsavarta a vazelines doboz tetejét, mutatóujjával belenyúlt, majd a másik kezével széthúzta Christo farpofáit. És megint arra gondolt, hogy ez voltaképpen visszaélés. Aligha lehetne másként nevezni. És a gondolat, sőt, már maga a szó is, begerjesztette. Bár nem volt róla meggyőződve, hogy Christónak túlságosan ellenére lenne, ha egy kicsit eljátszadoznának vele. A jelek eléggé homályosak voltak. Ettől függetlenül egy gyilkossal játszadozni nem volt éppen veszélytelen. Inkább borzongatóan izgató. De nem észvesztően. Végül is az alatta lévő férfi élete végéig rács mögött ül majd.

Lepillantott a saját erekciójára. Azután kivette a dobozból az anál-golyókat, erősen megrántotta a nejlonzsinór két végét, amin gyöngysor módjára sorakoztak a golyók: a legelső kicsi volt, de egyre nőtt a méretük, a legnagyobb akkora volt, mint egy golflabda. A használati utasítás szerint a golyókat a végbélnyílásba kell vezetni, majd lassan ki kell húzni, a maximális stimuláció érdekében. A golyók különböző színűek voltak, így ha az ember nem tudja, mi is az az análgolyó, könnyen egészen másnak gondolhatja. Tore rámosolygott a legnagyobb golyóban felbukkanó eltorzult tükörképére. Apa bizonyára meglepődik majd egy kissé, amikor kicsomagolja a karácsonyi ajándékot, amit Torétól kapott, aki szeretettel gondol rá Fokvárosból és reméli, hogy az ajándék igazán szép dísze lesz majd a karácsonyfának. A vegárdsheii rokonságnak pedig sejtelme sem lesz, miféle golyók csillognak majd az orruk előtt, miközben énekelve és kötelességtudóan egymás kezét szorongatva a karácsonyfa körül táncolnak. Vagy hogy ezek a golyók korábban hol fordultak meg. Harry levezette Beatet és két asszisztensét a pincébe, ahol a házmester beengedte őket a szeméttárolóba. Az egyik asszisztens újonc volt, egy fiatal lány, akinek a nevére Harry pontosan három másodpercig emlékezett. – Ott fent – mutatta Harry, mire a másik három, fehér méhészruhához hasonlító védőöltözékében óvatosan a nyílás alá lépett, fejlámpájuk fényét pedig elnyelte az akna sötétje. Harry az új asszisztenst figyelte. Arra várt, mi lesz a lány reakciója. Amikor a visszajelzés megérkezett, Harrynak a korallok jutottak az eszébe, ahogy ösztönösen összehúzódnak, amikor a búvárok megérintik őket. Beate viszont csak alig észrevehetően megrázta a fejét, mint valami vízvezeték-szerelő, aki épp egy közepesen súlyos csőtörést mér fel.

– Enucleatio – közölte. A hangja visszaverődött az aknából. – Jegyzetelsz, Margaret? Az asszisztensnő légzése felgyorsult, miközben toll és jegyzetfüzet után kotorászott a méhészruha alatt. – Parancsol? – érdeklődött Harry. – A bal szemgolyót eltávolították. Margaret? – Megvagyok – mondta az asszisztens és felírta. – A nő fejjel lefelé lóg, feltehetően beszorult az aknába. A szemüregből kevés vér csöpög, a belsejében néhány fehéres sávot látok, valószínűleg a koponya belső része lesz, ami átcsillan a szöveten. A vér sötétvörös, vagyis egy ideje már koagulált. Ha az igazságügyi orvosszakértők befutnak, majd ellenőrzik a hőmérsékletet és a merevedést. Túl gyors? – Dehogy, minden rendben – rázta a fejét Margaret. – A negyedik emeleti nyílás környékén vérnyomokat találtunk. Ez ugyanaz az emelet, ahol a szemgolyó előkerült, vagyis a holttestet minden valószínűség szerint ott préselték be az aknába. A nyílás meglehetősen szűk, innen is látszik, hogy a jobb váll kificamodott. Ez bekövetkezhetett akkor, amikor belepréselték az aknába, de akkor is, amikor elakadt. Ebből a szögből nehéz eldönteni, de mintha kék foltokat látnék a nyakán, ami arra utal, hogy megfojthatták. Az orvosszakértő majd megnézi a vállát és megállapítja a halál pontos okát. Parancsoljon, Gilberg. Beate oldalra húzódott, férfi kollégája pedig néhányszor bevillantott az aknába. – Mi az a sárgásfehér anyag a szemüregben? – kérdezte. – Zsír – felelte Beate. – Pakolják ki a konténert és nézzenek utána, találnak-e valamit, ami az áldozattól vagy az elkövetőtől származhat. Utána a kinti tisztek segítenek magának kiszedni a testet. Margaret, te velem jössz. Kimentek a folyosóra, Margaret pedig automatikusan a lifthez lépett és megnyomta a hívógombot.

– Gyalog megyünk – szólt oda neki Beate könnyedén. Margaret elképedve bámult rá, azután elindult a két idősebb kolléga után. – Hamarosan ideér három emberem – mondta Beate, mintegy válaszként Harry ki nem mondott kérdésére. Annak ellenére, hogy Harry kettesével szedte a fokokat hosszú lábaival, az aprócska lány gond nélkül lépést tartott vele. – Tanúk? – Egyelőre semmi – válaszolta Harry. – De három tiszt már elkezdett körbejárni és minden lakásba becsöngetnek az épületben. Utána pedig a szomszéd lépcsőházakba is. – Van náluk fénykép Stankicról? Harry oldalra pillantott, hogy felmérje, a lány csak ironizál-e. De nem, teljesen komolyan gondolta. – Mi a legelső benyomása? – kérdezte tőle. – Férfi – válaszolta Beate. – Azért mert az illetőnek elég erősnek kellett lennie ahhoz, hogy átpréselje a testet a ledobó nyílásán? – Talán. – Más is van? – Harry, van bármi kétség afelől, hogy ki csinálta? – sóhajtotta Beate. – Igen, Beate, van. Már csak elvből is kell, hogy legyen, amíg nem tudjuk biztosan. Harry Margarethez fordult, aki már levegő után kapkodott mögöttük. – És a maga első benyomása micsoda? – Mi? Befordultak a negyedik emeleti folyosóra. Jon Karlsen lakásának ajtaja előtt egy testes férfi állt, aki tweedkabátja alatt ugyanolyan anyagból készült öltönyt viselt. Láthatólag rájuk várt. – Arra lennék kíváncsi, hogy mit érzett, amikor belépett a lakásba – magyarázta Hary. – És amikor belenézett az aknába.

– Hogy mit éreztem? – kérdezett vissza Margaret zavart mosollyal. – Igen, hogy mit érzett! – hangoskodott Aune és kinyújtotta a kezét, amit Harry azonnal megragadott. – Nyissák ki a fülüket és okuljanak emberek, mert a méltán híres Hole evangéliuma következik. Mielőtt belépnek egy tetthelyre, ürítsék ki az elméjüket, váljanak szótlan, újszülött gyermekké és készüljenek föl a szent első benyomásra, azokra a fontos első másodpercekre, melyek az egyetlen esélyüket jelentik arra, hogy tisztán lássák, mi történt, még mielőtt a tények káosza menthetetlenül magába szippantja magukat. Egészen úgy hangzik, mint valami szellemidézés, nem? Igazán elegáns öltözék, Beate. És ki az elbűvölő kolléganője? – Ő itt Margaret Svendsen. – Ståne Aune – válaszolta a férfi, majd megragadta Margaret kesztyűs kezét és csókot lehelt rá. – De kedvesem, magának gumiíze van! – Aune pszichológus – tette hozzá Beate. – Ő szokott segíteni nekünk. – Ő szokott megpróbálni segíteni maguknak – pontosította Aune. – Sajnos azt kell, hogy mondjam, a pszichológia olyan tudományág, ami még mindig gyerekcipőben jár és még ötvenszáz évre van szükség ahhoz, hogy valóban megbízható eredményeket mutassunk fel. És mi a válasza Hole főtiszt kérdésére, kedvesem? Margaret esedező pillantást vetett Beatere. – Én… nem tudom – nyögte. – Az a dolog a szemével elég undorító volt. Harry bedugta a kulcsot a zárba. – Tudod, hogy nem bírom a vért – figyelmeztette Aune. – Képzeld azt, hogy üvegszemet látsz – válaszolta Harry, majd kitárta az ajtót és oldalra lépett. – Csak a műanyagra lépj és ne nyúlj semmihez.

Aune óvatosan a padlót keresztülszelő, fekete műanyagzsákokból leterített ösvényre lépett. Leguggolt a szem mellé, ami még mindig a porszívó mellett feküdt, mostanra azonban már szürkésen csillogott. – Ezt úgy hívják, hogy teljes enucleatio – mondta Harry. Aune felvonta a szemöldökét. – Amit egy porszívóval hajtottak végre? – Lehetetlen csupán egy porszívó segítségével kiszívni valakinek a szemét – mondta Harry. – Az elkövető csak azután használta a porszívót, hogy előtte az ujjaival rásegített a dologra. A látóideg és ezek az izmok eléggé masszív dolgok. – Hogy miket nem tudsz, Harry… – Egyszer letartóztattam egy nőt, aki a fürdőkádba fojtotta a gyerekét. Az asszony aztán a vizsgálati fogságban kitépte a saját szemét. Az orvos akkor beavatott egy-két dologba. Hallották, hogy a fiatal asszisztensnő levegő után kapkod mögöttük. – Egy szem eltávolítása önmagában még nem okoz feltétlenül halálos sérülést – folytatta Harry. – Beate szerint a nőt valószínűleg megfojtották. Mi az első gondolatod? – Egyértelműen olyan személy követte el, akinek megborult az emocionális vagy a racionális ítélőképessége – mondta Anue. – A csonkolás mindenképpen kontrollálatlan elmére utal. Annak persze abszolút praktikus okai is lehettek, hogy az elkövető a szemétledobóba hajította a holttestet… – Aligha – rázta meg a fejét Harry. – Ha az lett volna a célja, hogy a hullát ne fedezzék fel egy ideig, akkor okosabb lett volna az üres lakásban hagyni. – Az ilyen esetekben gyakran többé-kevésbé tudatos szimbolikus cselekményről van szó. – Hm. Eltávolítja a szemet, a többit pedig hulladékként kezeli? – Igen. Harry Beatera nézett.

– Ez alapján nem tűnik profi gyilkosnak. Aune megvonta a vállát: – Vagy csak egy dühös, profi gyilkos. – A profiknak általában megvan a maguk bevált módszere. Christo Stankicé idáig az volt, hogy egyszerűen lelőtte az áldozatait. – Lehet, hogy szélesebb a repertoárja – mondta Beate. – De az is lehet, hogy az áldozat meglepte, amikor itt tartózkodott a lakásban. – Elképzelhető, hogy azért nem akart lőni, mert azzal felverte volna a szomszédokat – szólalt meg Margaret. Mind a hárman a lány felé fordultak, aki ijedten elmosolyodott: – Úgy értem… talán nyugalomra volt szüksége. Lehet, hogy keresett valamit. Harrynak feltűnt, hogy Beate hirtelen hevesebben kezdi szedni a levegőt az orrán keresztül és még a szokásosnál is sápadtabb. – Nos, hogy hangzik? – kérdezte Aunéhoz fordulva. – Mint maga a pszichológia – felelte Aune. – Rengeteg kérdés. Válaszképpen pedig mindössze feltételezések tömege. Amikor kiértek az épületből, Harry megkérdezte Beatetől, hogy minden rendben van-e. – Csak egy kis émelygés – mondta a lány. – Igen? Megtiltom, hogy most beteg legyen. Megértette? A lány válaszképpen rejtélyesen elmosolyodott. Felébredt. Kinyitotta a szemét és a fehér plafonon táncoló fényt nézte maga fölött. Testét és fejét egyaránt átjárta a fájdalom. Fázott. Volt valami a szájában. Amikor megpróbált megmozdulni, érezte, hogy a végtagjait erősen megkötözték. Felemelte a fejét. Megpillantotta magát az ágy végében álló tükörben. Meztelen volt és gyertyák vették körül. A fején pedig volt valami, ami leginkább egy kantárhoz hasonlított. Az egyik szíj keresztbe futott az arcán végig a szája fölött, amit egy fekete labda tömött be. A kezét megbilincselték, a bokáján pedig fekete

mandzsettaszerűség volt. A tükörre meredt. A lepedőn, a combjai között egy zsinór feküdt, aminek a másik vége a farpofái között tűnt el. A hasán pedig valami fehér anyag csillogott. Úgy nézett ki, mint a sperma. Visszaengedte a fejét a párnára és behunyta a szemét. Sikoltani szeretett volna, de tudta, hogy a labda minden ezirányú próbálkozásának gátat szabna. A nappaliból egy hang ütötte meg a fülét. – Halló, Politi? Politi? Police? Rendőrség? Fellökte magát az ágyban, maga felé rántotta a karját és nyüszített a fájdalomtól, amikor a bilincs a hüvelykujja mögött felhasította a bőrt. Azután elfordította a kézfejét, hogy az ujjai belekapaszkodhassanak a bilincset összekötő láncba. Bilincs. Vasrudak. Az apjától azt tanulta, hogy minden anyagnak megvan a maga gyenge pontja. Tudni kell, mi milyen erős, milyen jellegű és milyen irányú terhelést visel el. A vas-hajlítás művészetének pedig az a lényege, hogy az ember legyen tisztában azzal, melyik irányból ütközik majd a lehető legkisebb ellenállásba. A bilincseket összekötő lánc például arra lett kiképezve, hogy a karpereceket ne lehessen elszakítani egymástól. Hallotta, hogy a másik a telefonba beszél a nappaliban, azután csend lett. Az ágyrács egyik rúdjához nyomta az egyik karperechez legközelebb eső láncszemet, és ahelyett, hogy széthúzta volna, csavarni kezdte. Egy negyed fordulat után a lánc a rácshoz szorult. Megpróbálta tovább csavarni, de meg sem moccant. Újabb kísérletet tett, de a keze lecsúszott a láncról. – Halló? – szűrődött be a hang a nappaliból. Nagy levegőt vett. Behunyta a szemét és maga elé képzelte apját a rövidujjú ingben, ami látni engedte hatalmas alsókarját, amint az építkezésen egy csokor vas előtt állva ezt súgja a fiának:

– Ne törődj a kétségekkel. Itt csak az akaratnak van helye. A vasnak nincsen akarata, ezért veszít mindig. Tore Bjørgen türelmetlenül dobolt ujjaival a gyöngyszürke kagylóberakással díszített rokokó tükör alatt álló asztalkán. A régiségkereskedő azt mesélte neki, hogy a rokokó szót valójában gyakran használták lekicsinylő értelemben, jelezvén, hogy a stílusirányzat olykor akkora túlzásokba esik, hogy már-már groteszkké válik a végeredmény. Tore csak később kezdte kapisgálni, hogy ez volt az, ami végül a felé billentette nála a mérleg nyelvét, hogy elhatározza, kölcsönt vesz fel azért, hogy a tizenkétezer koronás tükör árát ki tudja pengetni. A rendőrség központjában először megpróbálták a gyilkossági csoporthoz kapcsolni, de miután senki nem válaszolt a csengetésre, most az ügyelettel próbálkozott. Hangokat hallott a hálószobából. A lánc megcsörrent a rácson. Ezek szerint mégsem a Stesolid a leghatékonyabb altatószer. – Ügyelet. – A mély és nyugodt hang megijesztette. – Igen. Én a… A jutalomról lenne szó. A… na, szóval azért a fickóért, aki lelőtte azt a pasast az Üdvhadseregtől. – Kivel beszélek és honnan telefonál? – Tore vagyok. Oslóból. – Közelebbről? Tore nyelt egyet. Több jó oka is volt rá, hogy ne fedje fel magát rögtön, tudta például, hogy óvatosságának hála, a rendőrség ügyeletének a kijelzőjén most is az „ismeretlen szám” felirat villog. – A segítségükre lehetek. – Tore hangja egyre határozottabb lett. – Előbb tudnunk kell… – Itt van a pasas. Méghozzá jó erősen megkötözve. – Azt mondja, hogy megkötözött valakit?

– Ember, ez egy gyilkos! Ráadásul veszélyes. A saját szememmel láttam egy pisztollyal a kezében az étteremben. Christo Stankicnak hívják. Az újságban láttam a nevét. A vonal másik végén egy pillanatra csend támadt. Azután a hang ugyanolyan mélyen, de már kevésbé nyugodtan újra megszólalt: – Most nyugodjon meg! Mondja el, ki maga, hol van most és azonnal indulunk. – És mi van a jutalommal? – Amennyiben az értesítése alapján a megfelelő személyt vesszük őrizetbe, meg fogom erősíteni, hogy magától kaptuk a segítséget. – És azonnal megkapom majd a jutalmat? – Igen. Tore Fokvárosra gondolt. A tűző napon flangáló Mikulásokra. Valami megnyikordult a telefonban. Nagy levegőt vett a válaszhoz és a tizenkétezer koronás rokokó tükörbe pillantott. Ebben a pillanatban három dolog jutott el a tudatához. Hogy a nyikorgás nem a telefonból származott. Hogy az ember egy 599 koronás kezdőcsomagból nem jut csúcsminőségű bilincsekhez. És hogy minden valószínűség szerint már megünnepelte élete utolsó karácsonyát. – Halló? – mondta a hang a telefonban. Tore Bjørgen szívesen válaszolt volna, azonban egy vékony zsinór, amin a karácsonyi díszekhez megtévesztésig hasonlító golyók lógtak, meggátolta, hogy levegőhöz jusson, amire pedig nagy szüksége lett volna ahhoz, hogy a hangszalagjait rezgésbe hozza.

Tizenkilencedik fejezet December 18., péntek. Konténer

A sötét hófúvásban guruló autóban négy személy ült. – Østgård itt lesz balra – szólt előre Jon a hátsó ülésről, ahol a remegő Theát átkarolva ült. Halvorsen lehajtott az országútról. Harry a szétszórtan álló, magányos portákat nézte, amelyek világítótorony módjára pislákoltak a dombtetőkön és a ritkás ligetek közt. Amikor Harry közölte, hogy Robert lakása nem biztonságos rejtekhely többé, Jon maga javasolta Østgårdot. És ragaszkodott hozzá, hogy Thea is vele menjen. Halvorsen behajtott a fehér lakóház és a vörös falú pajta közötti udvarra. – Felhívhatom a szomszédot, hogy segítsen eltolni a havat a traktorjával – mondta Jon, miközben az épület felé gázoltak a friss hóban. – Szó sem lehet róla – közölte Harry. – Senki sem tudhat róla, hogy itt vannak. Még a rendőrség sem. Jon a lépcső melletti falhoz lépett, leszámolt öt deszkát, majd benyúlt a hóba a faburkolat alá. – Itt is van – mondta, és egy kulcsot emelt a magasba. Odabenn mintha még hidegebb lett volna. A festett, fából ácsolt falak jéggé fagytak, keményen koppantak vissza róluk a hangok. Miután leverték a havat a cipójukról, egy hatalmas konyhába jutottak, aminek a berendezése egy jókora étkezőasztalból, egy konyhaszekrényből, és egy felnyitható ülőkéjű padból állt. Az egyik sarokban egy Jøtul-kályha állt. – Begyújtok. – Jon megfagyott lehelete a levegőben gomolygott. Összedörgölte a kezét. – A padban biztosan van még fa, de hoznunk kellene még valamennyit a fáskamrából. – Majd én elintézem – ajánlkozott Halvorsen. – De utat is kell vágni odáig a hóban. A veranda mellett van két hólapát. – Megyek én is – mormolta Thea.

A havazás egyszer csak abbamaradt és kitisztult az ég. Harry az ablaknál dohányzott és nézte, ahogy Halvorsen és Thea a frissen hullott havat lapátolják a fehér holdfényben. Jon a máris pattogó kályha mellett guggolt és a lángokat bámulta. – Hogy fogadta a barátnője a Ragnhild Gilstrup-dolgot? – kérdezte Harry. – Megbocsát nekem – válaszolta Jon. – Úgymond az még őelőtte történt. Harry a cigaretta parazsát nézte. – Továbbra sincs semmi ötlete, mit kereshetett Ragnhild Gilstrup a lakásában? Jon a fejét rázta. – Nem tudom, észrevette-e – mondta Harry –, de úgy tűnt, mintha az íróasztala legalsó fiókját feltörték volna. Mit tartott benne? Jon megvonta a vállát. – Személyes dolgokat. Többnyire leveleket. – Szerelmes leveleket? Például Ragnhildtól? Jon elvörösödött. – Én… nem emlékszem. A legtöbbet kidobtam, legfeljebb egyet vagy kettőt tartottam meg. Az a fiók mindig kulcsra volt zárva. – Vagyis Thea nem bukkanhatott rájuk, amikor egyedül volt a lakásban? Jon lassan bólintott. Harry kiment az udvarra, szívott még néhányat a cigarettából, majd a hóba dobta a csikket és elővette a telefonját. Gunnar Hagen a harmadik csengetés után válaszolt. – Másik helyre szállítottam Jon Karlsent. – Pontosítsa! – Nem szükséges. – Hogyan, kérem? – Biztonságosabb helyen van, mint eddig. Halvorsen itt marad éjszakára.

– Hol, Hole? – Itt. Harry, ahogy a vonal túlsó végén lévő csendet hallgatta, már sejtette, mi van készülőben. Aztán újra felbukkant Hagen halk, ám továbbra is nagyon tiszta hangja: – Hole, a felettese épp az imént tett fel magának egy egyértelmű kérdést. Amennyiben nem válaszol, az parancsmegtagadásnak minősül. Elég világosan fejeztem ki magam? Harry gyakran kívánta, hogy bárcsak egy kissé másképp lenne összecsavarozva, és az emberek többségéhez hasonlóan szociális téren egy kicsivel több túlélési ösztönnel rendelkezne. De valahogy képtelen volt rá. Ez soha nem is ment neki. – Miért olyan fontos magának, hogy tudja, Hagen? Hagen hangja remegett a bosszúságtól: – Majd szólok, ha kérdezhet, Hole. Megértette? Harry várt. És csak várt. Majd amikor hallotta, hogy Hagen nagy levegőt vesz, megszólalt: – Skansen gard. – Mit mondott? – A tanya Strømmentól keletre fekszik. A lørenskogi rendőrséghez tartozik. – Aha – mondta végül Hagen. Miután Harry letette, egy új számot kezdett keresgélni a telefonjában. Közben Theát figyelte, aki a holdfényben fürödve állt és az udvari mellékhelyiség irányába bámult. Már végzett a hólapátolással, alakja különös pózba merevedett, mintha megfagyott volna. – Skarre. – Itt Harry. Van valami újság? – Nincs. – Valami füles? – Semmi komoly.

– De telefonálnak az emberek? – Naná, hiszen jutalmat tűztek ki. Elég rossz ötlet volt, ha engem kérdezel. Csak egy csomó pluszmunka. – És mit mondanak? – Mégis mit mondanának? Mindenféle arcokról hadoválnak, amiket állítólag láttak és hasonlítanak a képekhez. A legviccesebb az a fazon volt, aki azt állította az ügyeletes tisztnek, hogy Stankic ott van a lakásán az ágyhoz láncolva és mindenáron azt akarta tudni, mennyi a nyomravezetői díj. Harry várt, amíg Skarre recsegő nevetése elcsendesült. – És hogy derítettétek ki, hogy nincs nála Stankic? – Nem volt rá szükség, mert letette a kagylót. Nyilván valami futóbolond volt. Azt állította, hogy már korábban is látta Stankicot. Pisztollyal a kezében egy étteremben. És ti mivel foglalatoskodtok éppen? – Mi… mit mondtál? – Azt kérdeztem, hogy… – Nem. Stankicról meg a pisztolyról. – Hehe, egyeseknek tényleg elképesztő a fantáziájuk, mi? – Kapcsolj az ügyeletes tiszthez, akivel beszéltél! – Szóval… – Most, Skarre! Harryt átkapcsolták az ügyeleteshez és miután három mondatot váltottak, Harry megkérte, hogy tartsa a vonalat. – Halvorsen! – Harry hangja végigsöpört az udvaron. – Igen? – bukkant fel Halvorsen a pajta előtt a holdfényben. – Hogy hívták azt a pincért, aki látott a mosdóban egy pasast szappantól csöpögő pisztollyal a kezében? – Honnan kellene emlékeznem rá? – Teszek rá, honnan, csak erőltesd meg magad. Az éjszakai csendben a hangjuk a ház és a pajta fala között pattogott. – Tore, vagy valami ilyesmi. Talán.

– Talált! A Tore nevet adta meg az ügyeletesnek is a telefonban. Akkor most elő a vezetéknévvel is, kedveském. – Ööö… Bjørg? Nem. Bjørang? Nem… – Gyerünk, Lev Jasin! – Bjørgen. Ez volt az. Bjørgen. – Dobd el a lapátot, kivételesen engedélyt kapsz rá, hogy beletaposs a gázba. Amikor Halvorsen és Harry huszonnyolc perccel később bekanyarodott a Schives gatéra a ház elé, ahol Tore Bjørgen lakott, egy járórkocsi már várta őket. A címet az ügyeletes tiszt a Biscuit főpincérétól szerezte meg. Halvorsen a járórkocsi mellé állt és leeresztette az ablakot. – Harmadik emelet – mondta a volán mögött üló rendórnó, és felmutatott egy kivilágított ablakra a szürke homlokzaton. Harry áthajolt Halvorsen előtt. – Mi felmegyünk. Egyikük itt marad és tartja a kapcsolatot az ügyelettel, a másikuk pedig bemegy a hátsó kertbe és a hátsó lépcsőt figyeli. Van esetleg egy fegyver a csomagtartójukban, amit kölcsönvehetek? – Hogyne – válaszolta a nő. A kollégája előrehajolt. – Maga Harry Hole, nem igaz? – Így van, biztos úr. – Az ügyeleteseknél valaki azt mondta, hogy magának nincs fegyverviselési engedélye. – Nem volt, biztos úr. – Ó. Harry elvigyorodott. – Ősszel az első lővizsgáról lecsúsztam, mert elaludtam. De azzal az örvendetes hírrel tudok magának szolgálni, hogy a második alkalommal az én eredményem lett a harmadik legjobb a testületben. Így már rendben? A két rendőrtiszt egymásra pillantott. – Rendben – morogta a férfi.

A fagyos gumitömítés megreccsent, amikor Harry feltépte az ajtót. – Oké, akkor ellenőrizzük, hogy mi a helyzet ezzel a fülessel. Harry két napon belül már másodszor fogott MP5-öst a kezében, amikor a kaputelefonon találomra felcsengettek az egyik lakóhoz, egy bizonyos Sejerstedhez, majd közölték a félénk női hang tulajdonosával, hogy a rendőrségtől jöttek. És hogy bátran fáradjon az ablakhoz és nézze meg a ház előtt álló rendőrautót, mielőtt beengedi őket a kapun. A nő így is tett. A rendőrnő bement a hátsó udvarba, Halvorsen és Harry pedig elindultak felfelé a lépcsőn. Tore Bjørgen neve fekete betűkkel volt kiírva a csengő fölötti réztáblán. Harry Bjarne Møllerre gondolt, aki az első közös bevetésükkor megmutatta neki, hogyan lehet a legegyszerűbben kideríteni, hogy egy lakásban otthon vannak-e. Fülét a bejárati ajtó üvegére tapasztotta. Bentről egy hang sem hallatszott. – Megtöltve és kibiztosítva? – suttogta Harry. Halvorsen elővette szolgálati fegyverét és az ajtó bal oldalához állt, a fal mellé. Harry becsengetett. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Azután újra becsengetett. – Betörni vagy nem betörni – suttogott újra Harry. – Ez itt a kérdés. – Ez esetben először az államügyészt kellene felhívni és házkutatási para… Mondatát üvegcsörömpölés szakította félbe, amit Harry MP5öse okozott. Harry villámgyorsan bedugta a kezét a lyukon és kinyitotta az ajtót. Besurrantak az előszobába. Harry intett Halvorsennek, hogy melyik ajtót ellenőrizze. Ő egyenesen a nappaliba indult. Üres volt. De azonnal észrevette a telefonasztalka fölötti tükröt, amit láthatólag erős ütés ért. A közepéről egy kör alakú üvegdarab

kiesett, amiből mint valami fekete napkorongból, fekete csíkok nyúltak ki az aranyozott, bőkezűen díszített keret felé. Harry a nappali túloldaláról nyíló, résnyire nyitva álló ajtóra koncentrált. – A konyhában és a fürdőszobában senki – suttogta mögötte Halvorsen. – Oké. Maradj készenlétben! Harry az ajtó felé indult. Már előre érezte. Ha van valaki a lakásban, akkor csak odabenn lehet. A csendet egy rossz kipufogó csattanása törte meg az utcáról. A távolból egy villamos fékjének sebzett sikolya hallatszott. Harry észrevette, hogy ösztönösen összegörnyed. Mintha arra törekedne, hogy a lehető legkisebb támadási felületet kínálja. A géppisztoly csövével félretolta az ajtót és azonnal be is lendült rajta, nehogy ajtóban álló sziluettje céltáblát nyújtson. A falhoz préselte magát és a ravaszra simított ujjal várt, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Az ajtónyíláson beeső fény egy nagy rézágyra hullott. A paplan alól két láb lógott ki. Közelebb lépett, egyik kezével megmarkolta a paplan sarkát és lerántotta az ágyról. – Jézusom! – robbant ki Halvorsenből, aki az ajtónyílásban állt és lassan leengedte pisztolyt tartó kezét, miközben hitetlenkedő pillantással meredt az ágyra. Felmérte a kerítés magasságát, majd nekifutott és ugrott. Azzal a lárvamozgással haladt fölfelé, amit még Bobo tanított neki. A zsebében lapuló pisztoly a gyomrának nyomódott, amikor átlendült. Csak már a túloldalon, a jeges aszfalton állva vette észre a lámpák fényében, hogy a kék kabáton egy jókora szakadás van, amin keresztül kitüremkedik a fehér bélésanyag. Egy hang ütötte meg a fülét, mire a fényből gyorsan a konténerek árnyékába húzódott, amelyek egymás tetejére pakolva sorakoztak a kikötő hatalmas területén. Hallgatózva

körülnézett. A szél halkan fütyült befelé egy sötét, romos fabarakk törött ablakán. Nem tudta, miért, de az volt az érzése, mintha figyelné valaki. Vagy nem is, inkább, mintha felfedezték, leleplezték volna. Hogy valaki tud róla, hogy itt van, még ha nem is látja feltétlenül. Végigfuttatta tekintetét a kivilágított kerítésen, de semmiféle riasztórendszert nem látott. Két sornyi konténert nézett végig, mire talált egyet, ami nyitva volt. Belépett az átláthatatlan sötétségbe és egy pillanat alatt megértette, hogy ez így nem fog menni. Ha itt elalszik, akkor egész biztosan halálra fagy. A maga mögött becsukott ajtó keltette huzat körbesöpörte, olyan volt, mintha valami masszában állna, ami minden mozgást átvesz. A lába alatt újságpapír zörgött. Muszáj felmelegednie. Odakinn ismét az az érzése támadt, hogy figyelik. Odament a romos barakkhoz, belekapaszkodott az egyik deszkába és megrántotta. A fa száraz reccsenéssel engedett. A szeme sarkában mintha valami mozgást érzékelt volna, gyorsan megpördült. De csupán a pályaudvar körüli szállodák csalogatón pislákoló fényeit és ma éjszakára kiszemelt hálószobájának felé ásító sötétségét látta. Leszakított még két deszkát a barakkról és visszaindult a konténerhez, ami előtt a széltől összehordott hóban nyomokat fedezett fel. Mancsnyomokat. Kifejezetten nagy mancsokét. Egy őrzőkutya. Eddig is itt voltak ezek? Hosszú szilánkokat tört le a deszkákból gyújtósnak és a fémfalhoz támasztotta őket odabent. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, abban a reményben, hogy legalább a füst egy része kihúzódik majd. A Heimenből származó gyufa ugyanabban a zsebében volt, amelyikben a pisztoly is lapult. Meggyújtotta az újságpapírt, az aprófa alá dugta és a meleg fölé tartotta a kezét. A rozsdavörös falat apró lángok nyalogatták. A pincér rémült szemére gondolt, amivel a pisztoly torkába meredt, miközben kiürítette zsebeiből az aprót és azt

magyarázta, hogy mindössze ennyi pénze van. Túl kevés volt ahhoz, hogy találjon belőle egy helyet, ahol elbújhat, felmelegedhet és kialhatja magát. Összesen egy hamburgerre és egy metrójegyre futotta. A pincér persze volt olyan ostoba, hogy elárulta, hogy értesítette a rendőrséget, akik már úton is vannak a lakáshoz. Így hát tette, amit tennie kellett. A lángok megvilágították odakinn a havat. Egyre több mancsnyomra lett figyelmes a nyílás körül. Furcsa, hogy amikor először a konténerhez ért, nem vette észre őket. Saját lélegzését hallgatta, amit úgy vert vissza a fémdoboz, mintha nem is egyedül ült volna odabenn és közben a nyomokat követte a tekintetével. Megmerevedett. A saját lábnyomai is állatnyomokon vezettek keresztül. Azután a saját cipője lenyomatának közepén egy mancs nyomát pillantotta meg. Erősen berántotta az ajtót. A tompa dörrenésben kialudtak a lángok. Csupán az újságpapír széle izzott a vaksötétben. Lassan már zihált. Volt odakinn valami, ami rá vadászott, ami az előbb már biztosan kiszagolta és most újra felismerheti. Visszafojtotta a lélegzetét. És ez volt az a pillanat, amikor világossá vált számára, hogy az a valami, ami követi, nem odakinn van. És hogy nem a saját lélegzésének a visszaverődését hallotta. Az a valami odabenn volt. Miközben kétségbeesve a zsebéhez kapott a pisztolyáért, az jutott az eszébe, milyen furcsa, hogy ez a lény nem morgott, sem egyéb hangot nem adott ki. Egészen mostanáig. És ebben a pillanatban is csak halk kaparászást lehetett hallani a fémpadlón, ahogy elrugaszkodott. Épp csak sikerült felemelnie a karját, mielőtt a pofák összecsattantak a keze körül és a fájdalom szilánkesővé robbantotta a gondolatait. Harry az ágyat méregette és azt a valamit, ami feltételezése szerint Tore Bjørgen volt. Halvorsen megállt mellette: – Jézusom – suttogta. – Itt meg mi történt?

Harry egy szó nélkül felhúzta a cipzárt a fekete arcmaszkon, amit az előttük fekvő férfi viselt, és félrehúzta. A vörösre mázolt ajkak és a kisminkelt szem Robert Smitht, a Cure énekesét juttatta az eszébe. – Ő lenne a pincér, akivel a Biscuitban beszéltél? – kérdezte Harry, miközben a pillantása gyorsan körbefutott a szobán. – Azt hiszem. Mi a jó eget húzott ez magára? – Latex – mondta Harry és végighúzta az ujja hegyét a lepedőre szóródott fémforgácson. Azután felvett valamit egy félig teli vizespohár mellől az éjjeliszekrényről. Egy tabletta volt. Alaposan megnézte. Halvorsen felnyögött. – Hát, ez elég betegesnek tűnik. – A fetisizmus egyik formája – mondta Harry. – És ebből a szempontból nem betegesebb, mint az, hogy kedveled a miniszoknyás nőket, vagy hogy beindulsz a harisnyatartótól, vagy tudom is én mitől. – Egyenruhák – mondta Halvorsen. – Bármelyik. Nővérke, parkolóőr… – Kösz, ennyi elég is lesz – szólt közbe Harry. – Mit gondolsz? – kérdezte Halvorsen. – Öngyilkosság tablettákkal? – Kérdezd meg inkább tőle – javasolta Harry, majd felemelte a vizespoharat az éjjeliszekrényről és az előttük fekvő arca löttyintette a tartalmát. Halvorsen tátott szájjal meredt a főtisztre. – Ha nem az előítéleteiddel lennél elfoglalva, hallottad volna, hogy lélegzik – közölte Harry. – Ez csak Stesolid. Nem sokkal durvább, mint a Valium. Az ágyon fekvő férfi levegő után kapkodott. Azután összerándult az arca, amit heves köhögőroham követett. Harry leült az ágy szélére és megvárta, hogy a halálra rémült, mégis tűhegynyire szűkült pupillák végre ráfókuszáljanak.

– A rendőrségtől jöttünk, Bjørgen. Sajnálom, hogy így magára rontottunk, de ha jól értettük, van valamije a számunkra. Vagyis – már csak volt? A szemek szaporán pislogtak. – Maga meg miről beszél? – kérdezte a férfi kásás hangon. – És egyáltalán, hogy jutottak be ide? – Az ajtón keresztül – válaszolta Harry. – Ma este már volt egy látogatója, igaz? A férfi megrázta a fejét. – A rendőrségnek ezt mondta – mondta Harry. – Nem volt itt senki. És a rendőrséget sem hívtam. Titkosított a számom, az alapján nem találhattak ide. – Ó, dehogynem. És én egy szóval sem említettem, hogy telefonon történt. Persze ez az igazság. Azt mondta a telefonügyeletesnek, hogy az ágyhoz kötözött valakit, a lepedőn pedig fémforgácsot látok. És úgy tűnik, a nappaliban lévő tükör is megsérült. Lelépett, Bjørgen? A férfi összezavarodva kapkodta a fejét Harry és Halvorsen között. – Megfenyegette magát? – Harry halk, monoton hangon beszélt. – Azt mondta, hogy visszajön, ha bármit is elmond nekünk? Erről van szó? Fél? A férfi kinyitotta a száját. Talán a bőrmaszk volt az oka, hogy Harryt egy eltévedt pilótára emlékeztette. Robert Smith bogyószedésen. – Mindig ezt mondják – folytatta Harry. – De tudja, mi a helyzet? Ha komolyan gondolta volna, akkor maga már nem élne. A férfi Harryra bámult. – Tudja, hová ment? Elvitt magával valamit? Pénzt? Ruhát? Csend. – Gyerünk, Bjørgen, ez nagyon fontos. A pasas egy férfira vadászik, akit meg akar ölni.

– Fogalmam sincs, miről beszélnek – suttogta Tore Bjørgen anélkül, hogy levette volna a pillantását Harryról. – Lennének szívesek elmenni? – Természetesen. Azonban fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy azt kockáztatja, hogy egy gyilkos rejtegetésével fogják vádolni. Amit a bíróság akár gyilkosságban való segítségnyújtásként is értékelhet. – És ezt mégis mivel tudják bizonyítani? Oké, lehet, hogy telefonáltam. De csak blöfföltem. Csak egy kis móka volt. És akkor mi van? Harry felemelkedett az ágy széléről. – Ahogy akarja. Akkor indulunk. Pakoljon össze némi ruhát. Felküldöm magáért két emberünket, hogy elvigyék, Bjørgen. – Hogy elvigyenek? – Hogy letartóztassák. – Harry intett Halvorsennek, hogy induljon. – Hogy letartóztassanak? – Bjørgen hangja már egészen kitisztult. – Mégis miért? Szart sem tudnak bizonyítani. Harry felmutatta, amit a hüvelyk- és a mutatóujja között tartott. – Bjørgen, a Stesolid egy vényköteles narkotikum, akár az amfetamin vagy a kokain. Úgyhogy amennyiben nem tud villámgyorsan felköhögni egy receptet hozzá, sajnos kénytelenek leszünk kábítószer birtoklásáért őrizetbe venni. Gondolom, olyan két évvel megússza. – Csak viccel. – Bjørgen felült az ágyban és a padlón heverő paplanért nyúlt. Úgy tűnik, csak most vette észre, mi is van rajta. Harry az ajtóhoz lépett. – Személy szerint egyet kell, hogy értsek magával abban, Bjørgen, hogy a norvég törvények a könnyű drogok vonatkozásában indokolatlanul szigorúak. És egyéb körülmények között talán szemet is hunynék a dolog fölött. További szép estét!

– Várjon! Harry megállt. És várt. – A f-f-fivérei… – hebegte Bjørgen. – Fivérei? – Azt mondta, hogy a nyakamra küldi a fivéreit, ha valami történik vele itt Oslóban. Ha letartóztatják vagy megölik, teljesen mindegy, hogyan történt, idejönnek és megkeresnek. Azt mondta, hogy a fivérei savat használnak. – Nincsenek testvérei – mondta Harry. Tore Bjørgen felemelte a fejét, a magas rendőrtisztre bámult és őszinte meglepetéssel a hangjában kérdezte: – Nincsenek? Harry lassan megrázta a fejét. Bjørgen a kezét tördelte. – Csak… csak azért vettem be a tablettákat, mert nagyon zaklatott voltam. Végül is erre valók. Nem? – Hova ment? – Nem mondta meg. – Kapott magától pénzt? – Csak valamennyi aprót, ami nálam volt. Aztán lelépett. Én meg… csak ültem itt és annyira féltem… – Bjørgen hirtelen zokogni kezdett és összekuporodott a paplan alatt: – Annyira félek. Harry a síró férfit nézte. – Ha akar, ma éjszaka benn aludhat a kapitányságon. – Itt maradok – szipogta Bjørgen. – Oké. Az egyik kollégám visszajön holnap reggel, hogy beszéljen magával. – Jó. Várjon! Ha elkapják… – Igen? – A nyomravezetői díj még mindig érvényes, ugye? Végre sikerült rendesen meggyújtania a tüzet. A lángok megcsillantak a háromszögletű üvegdarabon, amit a barakk

betört ablakából szedett ki. Még több fát hozott és érezte, hogy a testét lassan kezdi átjárni a meleg. Éjszaka bizonyára sokkal rosszabb lesz majd, de az a lényeg, hogy életben van. Véres ujjait az ingéből származó vászoncsíkba bugyolálta, amit az üvegcseréppel hasított ki. Az állat a kezébe mart. Pofája teljesen körülzárta az öklét. És benne a pisztolyt is. A konténer falain árnyék imbolygott, egy fekete metzner árnyéka, amely a plafonról lógott lefelé, kitátott pofával, és megnyúlt testtel, az utolsó támadás lendületébe fagyva. Hátsó lába dróttal összekötve, az pedig beakasztva a plafon vasbarázdái között lévő rések egyikébe. A szájából és a füle mögül, ahol a golyó távozott, egyenesen a padlóra csöpögött a vér. Azt már soha nem fogja megtudni, hogy saját alkarizomzata vagy a kutya harapása tehet róla, hogy az ujja a ravaszra szorult, de úgy érezte, mintha a fémfalak még mindig remegnének a lövéstől. A hatodik lövés, mióta ebbe az átkozott városba tette a lábát. És most már csak egyetlenegy golyó van a pisztolyban. Persze egy golyó bőven elég, de hogyan fogja megtalálni Jon Karlsent? Szüksége volt valakire, aki a helyes útra vezeti. A rendőr jutott az eszébe. Harry Hole. Eléggé szokatlan névnek tűnt. Őt talán nem lesz olyan nehéz megtalálni.

HARMADIK RÉSZ KERESZTRE FESZÍTÉS Huszadik fejezet December 18., péntek. A templom A Vika Átrium külső digitális hőmérője mínusz tizennyolc fokot mutatott, a benti pedig plusz huszonegyet. Harry és Halvorsen az üvegliftből nézték, ahogy a szökőkút és a trópusi növények egyre kisebbek és kisebbek lesznek alattuk. Halvorsen nekifogott, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát. Aztán újra nekidurálta magát. – Az üvegliftekkel nincs semmi baj – előzte meg Harry. – Nem a magassággal van problémám. – Ó, igen? – Szeretném, ha te vezetnéd fel a beszélgetést és feltennéd az első kérdéseket. Én meg majd később átveszem. Oké? Halvorsen bólintott. Alig ültek be a kocsiba a Tore Bjørgen lakásán tett látogatás után, amikor Gunnar Hagen felhívta Harryt és arra kérte, hogy menjenek le a Vika Atriumba, ahol Albert és Mads Gilstrup, apa és fia, várják őket, hogy magyarázatot adjanak a történtekre. Harry rámutatott, hogy odarendelni valahová a rendőrséget azzal, hogy adjanak magyarázatot egy bűnesetre, nem éppen a megszokott eljárás és megkérte Hagent, hogy bízza meg Skarrét a feladattal.

– Albert a bűnügyi igazgató régi jó ismerőse – magyarázta Hagen. – És az imént hívott fel, hogy a nyomozás vezetőjén kívül senki mással nem akarnak beszélni. A dolog pozitív oldala pedig az, hogy nem lesz jelen az ügyvédjük. – Nos… – Remek. Nagyra értékelem. Vagyis ezúttal semmi parancs. A lift előtt egy kék zakós, alacsony emberke várt rájuk. – Albert Gilstrup – mutatkozott be szinte mozdulatlan ajakkal, ám a kézfogása igen határozott volt. A pillantása pedig, ráncoktól barázdált, viharvert arca ellenére, meglepően fiatalos. Míg a Gilstrup ASA feliratú bejárati ajtó felé vezette, figyelmesen tanulmányozta Harryt. – Szeretném felhívni rá a figyelmét, hogy a történtek rendkívül megviselték a fiamat – mondta Albert Gilstrup. – A holttesttel alaposan elbántak, Mads pedig sajnos meglehetősen érzékeny alkat. Harry Albert Gilstrup fogalmazásmódjából arra következtetett, hogy a férfi vagy szerfelett gyakorlatias ember, aki tisztában van azzal, hogy a halottakért már igazán nincs mit tenni, vagy egyszerűen nem zárta különösebben szívébe a menyét. A kicsi, de elegánsan berendezett recepción a norvég nemzeti romantika idejéből ismerős képek lógtak, amelyeket Harry már számtalanszor látott. Férfi macskával az udvarban. A Soria Maria kastély. Ez alkalommal azonban nem volt teljesen biztos benne, hogy csupán reprodukciókat lát. Amikor beléptek a tárgyalóba, Mads Gilstrup már odabenn ült és az előcsarnokra nyíló üvegablakon bámult kifelé. Az apa megköszörülte a torkát, mire a fia lassan megfordult. Mintha egy álom kellős közepén zavarták volna meg, amiből nem akar felébredni. Harrynak legelőször az tűnt fel, hogy a fiú egyáltalán nem hasonlít az apjára. Az arca keskeny volt, lágy, kerekded vonásai és hullámos fürtjei sokkal fiatalabbnak mutatták annál a

harmincvalahány évnél, amennyinek Harry szerint lennie kellett. De lehet, hogy csak gyermeki, gyámoltalan, barna pillantása volt megtévesztő, amely most végre Harryra fókuszált. – Köszönöm, hogy el tudtak jönni – suttogta Mads Gilstrup rekedten, miközben felállt és olyan meghitten szorította meg a kezét, hogy Harry azon kezdett morfondírozni, a férfi talán azt hiszi, hogy egy lelkész jött, és nem a rendőrség. – Igazán nincs mit – válaszolta Harry. – Egyébként is beszélnünk kellett volna magával. Albert Gilstrup megköszörülte a torkát. Amikor kinyitotta a száját, mintha egy marionettfigura faarcán támadt volna repedés: – Mads úgy értette, hogy köszönjük, amiért a kérésünkre idefáradtak. Merthogy alighanem jobban örültek volna, ha a kapitányságon beszélünk. – Én pedig azt hittem, maguknak az lett volna a legkellemesebb ezen a késői órán, ha az ön otthonában találkozunk – fordult Harry a fiúhoz. Mads bizonytalanul az apjára pillantott és csak azután válaszolt, hogy egy halvány biccentést kapott: – Nem bírnék most ott lenni. Olyan… üres. Ma éjjel otthon alszom. – Mármint nálunk – tette hozzá az apja magyarázatképpen, miközben olyan pillantással nézett a fiára, amiről Harry azt gyanította, hogy együttérzőnek szánta. Mégis inkább megvetőnek hatott. Leültek. Apa és fia egy-egy névjegykártyát nyújtott Harry és Halvorsen felé. Halvorsen viszonozta a gesztust a saját kártyájával. Gilstrup kérdő tekintettel nézett Harryra. – Még nem jutottam hozzá, hogy a sajátomat megcsináltassam – mondta gyorsan Harry. Ami voltaképpen igaz is volt. Már hosszú évek óta. – De Halvorsen és én egy csapatban dolgozunk, úgyhogy nyugodtan hívják őt, ha úgy adódik. Halvorsen megköszörülte a torkát.

– Lenne néhány kérdésünk. Halvorsen nekiállt feltérképezni, merre járt Ragnhild aznap délelőtt, mit kereshetett Jon Karlsen lakásában és hogy voltak-e esetleg ellenségei. Valamennyi kérdésre csak fejrázás volt a válasz. Harry tejet keresett a kávéjába. Ez csak mostanában kezdődött. És ez is bizonyára annak a jele, hogy kezd öregedni. Néhány héttel ezelőtt feltette a Beatles „Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band” címet viselő vitathatatlan műremekét és csalódott lett. E fölött a lemez fölött is eljárt az idő. Halvorsen a noteszéből olvasta fel a kérdéseket és jegyzetelés közben nem kereste a szemkontaktust beszélgetőtársaival. Arra kérte Mads Gilstrupot, mondja el, hol járt reggel kilenc és tíz óra között. Az orvos szerint ide esett a halál beálltának az időpontja. – Itt volt – válaszolta helyette az apja. – Mindketten itt dolgoztunk az irodában egész álló nap. Épp nagyobb változások zajlanak a cégben. – Az idős férfi Harryhoz fordult. – Felkészültünk rá, hogy idejönnek majd kérdezősködni. Olvastam valahol, hogy gyilkossági ügyekben mindig a férjet gyanúsítják elsőként. – És nem is ok nélkül – mondta Harry. – Elég egy pillantást vetni a statisztikákra. – Értem – bólintott Albert Gilstrup. – Ez itt azonban nem a statisztika, fiatalember. Hanem a valóság. Harry állta Albert Gilstrup szikrázóan kék pillantását. Halvorsen olyan arccal pillantott kollégájára, mintha valami megrémisztette volna. – Akkor tartsuk is magunkat a valósághoz – mondta Harry. – Ezért ha kérhetem, kevesebbet rázzák a fejüket és meséljenek egy kicsit bővebben. Mads? Mads Gilstrup feje olyan hirtelen bicsaklott felfelé, mintha az imént elaludt volna. Harry megvárta, hogy létrejöjjön a

szemkontaktus: – Mit tudott Jon Karlsen és a felesége kapcsolatáról? – Állj! – hallatszott Albert Gilstrup fabábuarcából. – Ezt a fajta pimaszságot talán megengedheti a szokásos klienseivel szemben, itt azonban nem. Harry felsóhajtott. – Mads, amennyiben úgy kívánja, az édesapja benn maradhat. De ha rajtam múlik, akkor kidobom a szobából. Albert Gilstrup felnevetett. Mégpedig a győzelemhez szokottak nevetésével, akik végre méltó ellenfelükre akadtak. – Árulja el, főtiszt, tényleg szükség van rá, hogy felhívjam a barátomat, a bűnügyi igazgatót, és beszámoljak neki arról, hogyan bánnak az emberei valakivel, aki épp most veszítette el a feleségét? Harry éppen válaszolni akart, amikor Mads megelőzte és a kezét különösen kecses mozdulattal lassan a magasba emelte: – Meg kell próbálnunk megtalálni, apa. Segítenünk kell egymásnak. A többiek türelmesen vártak, de Mads anélkül, hogy bármi mást mondott volna, visszarévedt az üvegfalra. – All right42 – közölte Albert Gilstrup tökéletes brit akcentussal. – Beszéljünk, de egy feltétellel. A beszélgetés köztünk marad, Hole. Az asszisztense pedig odakinn megvárhatja. – Mi nem így dolgozunk – mondta Harry. – Én törekszem az együttműködésre, Hole, de ez az igény nem vita tárgya. A másik lehetőség, hogy az ügyvédünkön keresztül tárgyalunk. Megértette? Harry várta, hogy elöntse a düh. Aztán amikor ez mégsem következett be, nem volt többé kétsége afelől, hogy valóban kezd megöregedni. Intett Halvorsennek, aki meglepettnek tűnt, de 42

Rendben.

felállt. Albert Gilstrup megvárta, hogy becsukódjon az ajtó a fiatal tiszt mögött. – Igen, ismerjük Jon Karlsent, aki, mint tudja, az Üdvhadsereg gazdasági tanácsadója. Mads, Ragnhild és én ebben a minőségében találkoztunk vele. Tettünk neki egy ajánlatot, ami fölöttébb kedvező előnyökkeljárt volna a személyére nézve, Karlsen azonban visszautasította. Kétségtelenül erkölcsös és tisztességes ember. Ettől függetlenül persze elcsábíthatta Ragnhildot, nem ő lett volna az első a sorban. Ahogy észrevettem, a házasságon kívüli kalandok manapság már nem keltenek akkora szenzációt, hogy a lapok címoldalára kerüljenek. Ennek ellenére vissza kell utasítanunk a feltételezését, már csak Ragnhild személyisége miatt is. Higgyen nekem, én ezt a nőt már hosszú évek óta ismerem. Nem csupán nagyrabecsült tagja volt a családnak, hanem igazán jellemes ember is. – És ha azt mondom magának, hogy a menyének kulcsa volt Jon Karlsen lakásához? – Egy szót sem akarok hallani többet a dologról! – csattant fel Albert Gilstrup. Miközben az idősebb Gilstrup folytatta, Harry egy pillantást vetett az üvegfalra és elcsípte Mads tükörképét. – Most pedig hadd térjek rá a dologra, amiért személyesen akartunk találkozni magával, Hole. Maga vezeti a nyomozást, mi pedig úgy gondoltuk, hogy némi bónuszt ajánlunk fel, ha sikerül megtalálnia Ragnhild gyilkosát. Egészen pontosan kétszázezer koronáról lenne szó. Valamint teljes diszkrécióról. – Hogyan? – kérdezte Harry. – All right – mondta Gilstrup. – Az összegről még tárgyalhatunk a továbbiakban. Számunkra az a legfontosabb, hogy az ügyünk teljes prioritást élvezzen maguknál. – Mondja csak, maga most megpróbál engem megvesztegetni? Albert Gilstrup szája savanyú mosolyra húzódott.

– Ez igazán drámai volt, Hole. Azért csak gondolja végig. Nekünk természetesen az ellen sincs kifogásunk, ha a pénz végül a rendőrök özvegyeinek a számláját gazdagítja. Harry nem válaszolt. Albert Gilstrup tenyere az asztalra csattant: – Úgy vélem, ennek a megbeszélésnek a végéhez is értünk. Hagyja a lehetőségeket nyitva, főtiszt. Miközben a lift hangtalanul és puhán siklott lefelé, Halvorsen ásítozva azon tűnődött, hogy mindig ilyennek képzelte a karácsonyi dalok angyalainak földet érését. – Miért nem dobtad ki az öreget azonnal? – kérdezte. – Mert érdekes – felelte Harry. – Mit mondott, amikor már kinn voltam? – Hogy Ragnhild remek ember volt és kizárt, hogy kapcsolata lett volna Jon Karlsennel. – És ezt komolyan is gondolják? Harry megvonta a vállát. – Másról is beszéltetek? Harry habozott. – Nem – mondta végül és lepislogott a márványsivatag közepén álló, szökőkutas zöld oázisra. – Min gondolkodsz? – kíváncsiskodott Halvorsen. – Magam sem tudom. Láttam, hogy Mads Gilstrup mosolyogott. – Mi? – Láttam a tükörképét az üvegben. Neked is feltűnt, hogy Albert Gilstrup úgy néz ki, mint egy fabábu? Mint amilyet a hasbeszélők használnak. Halvorsen a fejét rázta. Elindultak a Munkedamsveien a Koncertcsarnok irányába, és hirtelen a karácsonyi bevásárlást intézők hektikus tömegébe csöppentek.

– Hideg van – rázkódott össze Harry. – Ami már csak azért is rémes, mert a kipufogógáz ilyenkor a talaj közelében marad. Egyszerűen megfojtja a várost. – Még mindig jobb, mint annak az undorító borotválkozás utáni arcszesznek a szaga volt ott a tárgyalóban – jegyezte meg Halvorsen. A Koncertcsarnok személyzeti bejárója mellett az Üdvhadsereg karácsonyi koncertjének plakátja lógott. A plakát alatt a járdán egy fiú ült. Kinyújtott kezében egy üres papírpohár volt. – Hazudtál Bjørgennek – mondta Halvorsen. – Tényleg? – Két év szabadságvesztés egyetlen Stesolidért? És amennyi információnk van Stankicról, még az is lehet, hogy kilenc bosszúszomjas fivér várja otthon. Harry vállat vont és az órájára nézett. Az antialkoholisták mai összejöveteléről már lecsúszott. Legfőbb ideje volt azonban meghallgatni Isten szavát.

– De amikor Jézus visszatér közénk a földre, ki ismertheti majd fel Őt? – mennydörögte David Eckhoff, mire az előtte álló gyertya lángja vad táncba kezdett. – Lehet, hogy a Megváltó már most itt jár közöttünk, ebben a városban? A nagy, fehérre festett és szerényen bútorozott teremben ülő gyülekezet sorain pusmogás futott körbe. A templomban nem volt sem oltárkép, sem félkör alakú térdeplő, csak egy imazsámoly a gyülekezet és a pódium között, amire letérdelve bűnvallást lehetett tenni. A parancsnok lenézett a gyülekezetre és rövid hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta: – Mert bár Máté evangélista megírta, hogy a Megváltó eljön majd az ő dicsőségében és vele együtt minden angyala is, az írásban az is benne van, hogy „jövevény voltam, és nem

fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg.” David Echoff visszafojtotta a lélegzetét, lapozott, majd felemelte a tekintetét a gyülekezetre. Azután folytatta, anélkül, hogy a szövegre pillantott volna: – „Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” A parancsnok keze lesújtott a szószékre. – Máté apostol ebben az igeversben háborúba szólít bennünket, háborút hirdet az önzés és az embertelenség ellen! – zengte. – És mi, az Üdvhadsereg katonái hisszük, hogy a végítélet napján az igazak elnyerik az örök életet, az istentelenek pedig örök kárhozatra jutnak majd. A parancsnok prédikációja után a személyes bizonyságtételek percei következtek. Egy idős férfi a Stortorveten vívott csatáról beszélt, ahol Isten szavaival győzedelmeskedtek Jézus és a nyíltszívűség nevében. Azután egy fiatalember lépett előre és azt mondta, hogy az alkalmat az énekeskönyv 617-es énekével zárják, majd a nyolc fúvósból és Rikard Nilsen dobjából álló, egyenruhában feszítő zenekar elé fordult és számolni kezdett. A bevezető taktusok után a karmester a gyülekezet felé intett, akik beléptek. Az ének betöltötte a helyiséget: – Lobogjon az üdv zászlaja, e perctől a szent háborúig! Amikor az éneklés véget ért, David Eckhoff visszalépett a szószék mögé: – Kedves barátaim, hadd zárjam a ma esti alkalmat azzal az örvendetes hírrel, hogy a miniszterelnöki hivatalból a mai napon

azt a visszajelzést kaptuk, hogy a miniszterelnök is részt vesz a Koncertcsarnokban megrendezésre kerülő karácsonyi koncerten. A bejelentést spontán taps fogadta. A gyülekezet szedelőzködni kezdett és lassan a kijárat felé indult, miközben a szoba szabályosan zsongott az izgatott hangoktól. Úgy tűnt, egyedül Martine Eckhoffnak van sürgős dolga. Harry a leghátsó padban ült és a sorok közötti folyosón közeledő lányt figyelte. Gyapjúszoknyát, fekete harisnyát és Dr. Martens bakancsot viselt. A fején fehér kötött sapka ült. Egyenesen felé nézett, de úgy tűnt, hogy nem ismeri fel. Azután felragyogott az arca. Harry felállt. – Hello – mondta és félrehajtott fejjel elmosolyodott: – Munkaügyben vagy lelki vigaszért? – Nos. Az édesapja aztán érti a dolgát. – Pünkösdistaként világsztár lenne. Harry mintha Rikardot látta volna egy pillanatra felbukkanni a lány mögötti tömegben. – Figyeljen, lenne néhány kérdésem. Ha van kedve sétálni ebben a hidegben, hazakísérem. Martine bizonytalan arcot vágott. – Már amennyiben hazaindult – tette hozzá gyorsan Harry. Martine körülpillantott, mielőtt válaszolt: – Inkább én kísérem haza magát, úgyis útba esik. Odakinn csontig hatolt a hideg, a sűrű levegőnek zsír- és sós kipufogógázszaga volt. – Egyenesen a tárgyra térek – vágott bele Harry. – Maga Robertet és Jont is ismeri. Elképzelhető, hogy Robert a bátyja halálát akarta? – Maga meg miről beszél? – Gondolkodjon egy kicsit, mielőtt válaszol. Oldalazva áthaladtak az Ederkoppen revüszínházból kiáramló tömegen, majd tovább a néptelen utcák felé. Bár a karácsonyi bulik szezonja lassan véget ért, a Pilestredet még mindig

nyüzsgött a kicsípett, alkoholgőzös tekintetű utasokat szállító taxiktól. – Robert tényleg vad volt egy kissé – mondta Martine. – De hogy gyilkoljon… – Esetleg úgy, hogy megbízott valakit azzal, hogy megtegye? Martine megvonta a vállát. – Nem volt olyan sok közöm Jonhoz és Roberthez. – Hogyhogy nem? Együtt nőttek fel, nem? – De igen. De valójában nem nagyon foglalkoztam senkivel. Jobban szerettem egyedül lenni. Mint maga. – Én? – csodálkozott Harry. – Tudja, egy magányos farkas mindig felismeri a másikat. Harry lopva oldalra pillantott és egy kissé pimasz pillantással találkozott: – Maga egészen biztosan olyan fiú volt, aki mindig a maga útját járta. Izgalmas és megközelíthetetlen. Harry nevetve megrázta a fejét. Elhagyták a Blitz romos, de színes homlokzata előtt álló olajoshordókat. – Emlékszik rá, amikor 1982-ben elfoglalták az épületet a punkbandák és koncerteket rendeztek benne? Kjøtt, The Aller Vasrste meg a többi… – Nem – nevetett Martine. – Nyolcvankettőben épp csak elkezdtem az iskolát. És azt hiszem, a Blitz sem éppen az Üdvhadsereg embereinek való hely volt. Harry kajánul elmosolyodott. – Tényleg nem. Én viszont gyakran megfordultam itt. Legalábbis a kezdetekkor, amikor azt gondoltam, hogy ez a hely pont olyanoknak való, mint amilyen én is vagyok. A kívülállóknak. De ide sem passzoltam. Hiszen végül is a Blitz is az uniformizálásról és a csoportok azonos gondolkodásról szólt. A demagógoknak pont annyi játékterük volt ott is, mint… Harry elharapta a folytatást, de Martine befejezte a gondolatmenetet: – Mint az apámnak ma este a templomban?

Harry mélyebbre süllyesztette kezét a kabátzsebében. – Csak arra akartam utalni, hogy az ember nagyon magára marad, ha a saját agyára szorítkozva akarja megtalálni a válaszokat. – És miféle választ ad most magának az a magányos elméje? – karolt Harryba Martine. – Hogy úgy tűnik, Jonnak és Robertnek is megvoltak a maguk nőügyei. Mi olyan különleges Theában, ami miatt mind a ketten meg akarták szerezni? – Robertet érdekelte Thea? Nekem egyáltalán nem ez volt a benyomásom. – Jon pedig ezt mondta. – Hát, ahogy már említettem, én nem foglalkoztam egyikükkel sem. Arra viszont emlékszem, hogy Thea a többi fiú között is népszerű volt az östgárdi nyári táborokban. A verseny hamar elkezdődik, tudja. – A verseny? – Igen. Amikor a fiúk úgy döntenek, hogy tisztek akarnak lenni, az Üdvhadsereg soraiból kell párt találni maguknak. – Kell? – lepődött meg Harry. – Nem tudta? Ha valaki külsőssel házasodik, akkor azonnal elveszíti az Üdvhadseregben a munkáját. Az egész vezetési rendszer azon alapul, hogy a házas tisztek együtt élnek és együtt is dolgoznak. Ugyanaz az elrendeltetésük. – Hát, ez eléggé szigorúnak tűnik. – Ez egy katonai szervezet. – Martine hangjában nyoma sem volt az iróniának. – És a fiúk tudták, hogy Thea lány létére tiszt akar lenni? Martine nevetve rázta meg a fejét. – Maga aztán tényleg nem sokat tud az Üdvhadseregről. A tisztek kétharmada nő. – De a parancsnok férfi? És az ügyvezető is? Martine bólintott.

– Az alapítónk, William Booth azt mondta, hogy a legjobb emberei mindig is nők voltak. Ennek ellenére nálunk is ugyanaz a helyzet, mint a társadalom bármely szegmensében: ostoba, magabiztos férfiak rendelkeznek okos, ám tériszonnyal küzdő nők fölött. – Ezek szerint a fiúk nyaranta azon pofozkodtak, hogy melyikük rendelkezhessen majd Thea fölött? – Egy ideig. Azután Thea egyszer csak nem jött többé Østgårdra, úgyhogy a probléma meg is oldódott. – Miért nem ment többet? Martine felvonta a vállát. – Talán már nem akart jönni. Vagy a szülei nem akarták. Sok hasonló korú fiatal egész nap együtt… tudja. Harry bólintott. Bár nem tudta. Soha nem volt semmilyen táborban. Befordultak a Stensberggatára. – Itt születtem – mutatott Martine a falra, ami a Rikshospital egykori épülete körül húzódott. Már nem volt sok hátra, hogy a Pilestredet lakópark építkezése befejeződjön. – Azt az épületet, ahol a szülőszobák voltak, megtartották és lakásokká alakították – jegyezte meg Harry. – Van, aki tényleg képes ott lakni? Gondoljon csak bele, mi minden történt ott. Abortuszok és… Harry bólintott. – Néha éjféltájban még ma is lehet gyereksírást hallani errefelé. Martine hatalmas szemekkel bámult Harryra. – Csak viccel! Ugye, ezt nem mondja komolyan? – Hát – válaszolta Harry, miközben bekanyarodtak a Sofies gatéra. – Természetesen az is elképzelhető, hogy csak az újonnan beköltözött kisgyerekes családoktól jön a hang. Martine nevetve a vállára csapott. – Ne viccelődjön a szellemekkel! Én hiszek bennük. – Én is – mondta Harry. – Én is. Martine abbahagyta a nevetést.

– Itt lakom – mutatott Harry egy világoskék kapura. – Elfogytak a kérdései? – Dehogy, de várhatnak holnapig. A lány oldalra hajtotta a fejét. – Nem vagyok fáradt. Van teája? Egy autó gurult a havon lassan csikorogva, de ötven méterrel előttük megállt. A lámpák kékesfehér fénye elvakította őket. Harry elgondolkodva nézte a lányt, miközben a kulcsa után kotorászott. – Csak instant kávém. Figyeljen, hívok egy… – Az instant kávé jó lesz – mondta Martine. Harry épp a zárba akarta dugni a kulcsot, amikor Martine megelőzte és belökte a világoskék kaput. Harry nézte, ahogy az ajtó lassan kinyílik, majd odabenn megakad, anélkül, hogy visszacsapódna. – Biztosan a hideg miatt van – mormolta. – A ház összezsugorodik. Harry erősen becsapta maguk mögött a kaput, majd felmentek a lépcsőn. – Hogy magánál micsoda rend van – állapította meg Martine, miközben a folyosón lehúzta a bakancsát. – Igazából csak nincs olyan sok cuccom – kiabált ki Harry a konyhából. – És mik a legfontosabbak? Harry egy pillanatra elgondolkodott. – A lemezek. – Nem a fotóalbumok? – Nem hiszek a fotóalbumokban – válaszolta Harry. Martine Harry után ment a konyhába és felkuporodott az egyik székre. Harry lopva figyelte, ahogy hajlékony macska módjára maga alá húzza a lábát. – Nem hisz bennük? – kérdezte a lány. – Ezt meg hogy érti? – Csak tönkreteszik a felejtés képességét. Tejet? A lány megrázta a fejét. – A lemezekben viszont hisz.

– Na, igen. Azok sokkal hihetőbben hazudnak. – És a lemezek nem teszik tönkre a felejtés képességét? Harry keze megtorpant kávétöltés közben. Martine halkan elnevette magát. – Én viszont egyáltalán nem hiszek a harapós, kiábrándult főtisztben. Szerintem maga sokkal inkább romantikus alkat, Hole. – Menjük be a nappaliba – javasolta Harry. – Épp a napokban vettem egy egészen jó kis lemezt. Még semmilyen emlék nem kapcsolódik hozzá. Martine kényelembe helyezte magát a kanapén, Harry pedig feltette Jim Stärk debütáló albumát. Azután leült a zöld füles fotelbe, és miközben az első óvatos gitárhangok felcsendültek, végigsimított a durva gyapjúanyagon. Eszébe jutott, hogy a fotelt az Elevatorban vette, az Üdvhadsereg használtbútor-üzletében. Megköszörülte a torkát: – Elképzelhető, hogy Robertnek egy sokkal fiatalabb lánnyal volt kapcsolata. Mit gondol erről? – Hogy mit gondolok a fiatabb nők és az idősebb férfiak viszonyáról? – A lány rövid nevetést hallatott, de az arca mélyvörös színt öltött a beálló csendben. – Vagy arról, hogy Robert a kiskorúakat szerette? – Azt nem állítottam, hogy a lány kiskorú. De talán tizenéves. És horvát. – Izgubila sam se.43 – Tessék? – Ez horvátul volt. Vagy szerbhorvátul. Amikor kicsi voltam, mindig Dalmáciában nyaraltunk. Még mielőtt az Üdvhadsereg megvásárolta volna Østgårdot. Amikor apa tizennyolc éves volt, Jugoszláviába utazott, hogy segédkezzen a második világháború utáni újjáépítésben, és ott összebarátkozott az építőmunkások 43

Eltévedtem.

egy részének a családjával. Ezért tett meg mindent azért, hogy vukovári menekülteket fogadhassunk. – Apropó, Østgård. Emlékszik egy bizonyos Mads Gilstrupre? Annak a férfinak az unokája, akitől a tanyát vették. – Ó, igen. Azon a nyáron, amikor Østgårdot átvettük, néhány napot ő is ott töltött. Soha nem beszéltem vele. Igazából senki más sem beszélt vele, emlékszem, annyira dühösnek és zárkózottnak tűnt. De azt hiszem, Thea neki is tetszett. – Ezt miből gondolja? Úgy értem, ha egyszer a fiú soha nem beszélt senkivel. – Láttam, hogy néz rá. És ha bárhol megjelentünk együtt Theával, hirtelen ő is felbukkant mellettünk. Egyetlen szó nélkül. Emlékszem, elég fura szerzet volt. Szinte már ijesztő. – Valóban? – Igen. Amikor ott volt Østgårdon, mindig a szomszédoknál aludt, de egy éjszaka, amikor felébredtem, egy arcot láttam a hálótermünk ablakához préselődni. Azután köddé vált. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Amikor reggel elmeséltem a többi lánynak, azt mondták, hogy biztos csak káprázott a szemem. Mindannyian meg voltak győződve róla, hogy valami nincs rendben a szememmel. – Miért? – Nem vette észre? – Mit? – Üljön ide – paskolta meg Martine maga mellett a kanapét. – Megmutatom. Harry megkerülte az asztalt. – Látja a pupilláimat? – kérdezte a lány. Harry előrehajolt. Az arcán érezte a lány lélegzetét. És akkor észrevette. A lány pupillái olyanok voltak, mintha kulcslyukat formázva egyenesen lecsorognának a barna írisz széléig. – Így születtem – mondta a lány. – Úgy hívják, hogy iris coloboma. De ettől még teljesen normálisan lát az ember.

– Érdekes. – Az arcuk annyira közel volt egymáshoz, hogy érezte a lány bőrének és hajának az illatát. Visszafojtotta a lélegzetét és megborzongott, mintha épp egy kád forró vízbe ereszkedett volna bele. Ekkor rövid, ám erőszakos csengetés hallatszott. Eltartott egy hosszú pillanatig, mire Harry rájött, hogy a csengőt hallotta és nem a kaputelefont. Valaki idebenn volt a lépcsőházban. Az ajtaja előtt. – Biztosan Ali lesz az – állt fel Harry a kanapéról. – A szomszédom. A hat másodperc alatt, mialatt felállt a kanapéról, kiment a folyosóra és kinyitotta az ajtót, tudatosult benne, hogy túl késő van ahhoz, hogy Ali legyen az. Különben is, Ali kopogtatni szokott. És hogy ezek szerint Martine és őutána bejött, vagy kiment valaki a házból, aki megintcsak nyitva hagyta a kaput. És csupán a hetedik másodpercben vált világossá a számára, hogy soha nem lett volna szabad kinyitnia az ajtót. Rámeredt az ott álló személyre és sejtette, hogy mi vár rá. – Gondolom, most örülsz – mondta Astrid egy kissé nehezen forgó nyelvvel. Harry nem válaszolt. – Épp egy karácsonyi vacsoráról jövök. Nem akarsz beljebb hívni, drága? – Astrid elmosolyodott, vörösre mázolt ajkai a fogára tapadtak. Tűsarkúja fülsértően koppant a padlón, amikor oldalra lépett, hogy visszanyerje egyensúlyát. – Most nem igazán alkalmas – mondta Harry. A nő összehúzott szemmel tanulmányozta Harry arcát. Azután megpróbált átpillantani a válla fölött. – Csak nem egy hölgyvendég? Ezért lógtad el a mai összejövetelt? – Majd máskor beszélünk, Astrid. Részeg vagy. – Ma a harmadik lépcsőfokról beszélgetünk. „Úgy döntöttünk, hogy Isten kezébe helyezzük életünket.” De én nem látok itt

semmiféle Istent, Harry. – Astrid bátortalanul meglegyintette Harryt a táskájával. – Nincs semmiféle harmadik lépcsőfok, Astrid. Csak te mentheted meg saját magadat. A nő megmerevedett és Harryra bámult, a szemét pedig elöntötték a könnyek. – Engedj be, Harry – suttogta. – Ez nem old meg semmit, Astrid – tette Harry a nő vállára a kezét. – Hívok neked egy taxit, hogy haza tudj menni. A nő meglepően nagy erővel söpörte odébb a kezét. Szinte felsikoltott: – Haza?! A nagy szart fogok hazamenni, te nyomorult, impotens szoknyapecér! Imbolyogva sarkon fordult és lebotladozott a lépcsőn. – Astrid… – Hagyjál békén! Dugjad inkább a másik ribancodat! Harry csak nézett utána, amíg teljesen el nem tűnt. Hallgatta, ahogy a nő káromkodva küszködik a kapuval, majd az ajtó sarokvasainak a nyikorgását és az azt követő csendet. Amikor megfordult, látta, hogy Martine ott áll mögötte a folyosón és lassan visszabújik a kabátjába. – Én… – kezdte. – Késő van – mosolyodott el gyorsan a lány. – És már el is fáradtam egy kicsit. Hajnali háromkor Harry még mindig a füles fotelben ült. Tom Waits halkan Alice-ról énekelt, miközben a seprűk fáradhatatlanul simogatták a pergődobot. – Its dreamy weather were on. You wave your crooked wand along an icy pond.44

Álmatag éjszakán megsuhintottad görbe pálcád egy befagyott tó mentén. 44

A gondolatok egymás után sorakoztak fel, anélkül, hogy hívta volna őket. Hogy mostanra már az összes kocsma bezárt. Hogy nem töltötte újra a laposüveget azután, hogy a tartalmát annak a dögnek a torkába locsolta a konténerkikötőben. És hogy felhívhatná Øysteint. Mert Øystein, aki szinte minden éjszakát végigtaxizott, mindig tartott az ülése alatt egy fél üveg gint. – Ez nem old meg semmit. Kivéve akkor, ha az ember hisz a kísértetekben. Azokban, akik most ott álltak a széke körül és sötét, üres szemgödrükkel rámeredtek. Birgittában, aki a tenger fenekéről került elő és a nyakában még mindig ott volt a kötél, Ellenben, aki a fejéből kimeredő baseballütővel nevetett rá, Willyben, aki Gallion-figura módjára lógott a ruhaszárítón, a nőre, aki a vízágy kék gumiján keresztül meredt rá és Tomban, aki azért jött, hogy visszakapja az óráját és véres karcsonkjával hadonászott. A szesz persze nem szabadítaná meg mindettől, de legalább átmeneti megkönnyebbülést jelentene. És ezért ebben a pillanatban bármennyit hajlandó lett volna megadni. Felemelte a telefont és kikeresett egy számot. A második csengetésre felvették. – Mi újság veletek, Halvorsen? – Hideg van. Jon és Thea alszik, én meg a nappaliban ülök és az utat tartom szemmel. Majd reggel alszom egy keveset. – Hm. – Holnap el kell ugranunk Thea lakásába inzulinért. Ugyanis cukorbeteg. – Oké, de vigyétek Jont is. Nem akarom, hogy ott üljön egyedül. – Meg is kérhetek valakit, hogy jöjjön ide. – Nem! – tiltakozott Harry élesen. – Egyelőre senki mást nem akarok belekeverni. – Jól van, jól van. Harry felsóhajtott.

– Idehallgass, tisztában vagyok vele, hogy a bébiszitterkedés nem szerepel a munkaköri leírásodban. Csak szólj, ha valamit tehetek érted cserébe. – Hát… – Ki vele! – Megígértem Beatenak, hogy még karácsony előtt meghívom egy lutefisk45 vacsorára. Szegényke még soha nem kóstolta. – Ezt azonnal meg is ígérhetem. – Kösz. – És Halvorsen? – Igen? – Nagyon… – Harry nagy levegőt vett. – … elégedett vagyok veled. – Kösz, főnök. Harry letette. Waits pedig tovább rajzolta Alice nevét a korcsolyával a befagyott tó jegére.

Huszonegyedik fejezet December 19., szombat. Zágráb Egy kartonpapíron gubbasztva vacogott a Sofiesbergparken mellett húzódó járdán. Még javában zajlott a reggeli csúcsforgalom, az emberek sietősen kerülgették egymást. Azért néhány korona még így is belepottyant az előtte álló papírpohárba. Végül is nemsokára itt a karácsony. A tüdeje hasogatott az egész éjszaka belélegzett füsttől. Felemelte a fejét és végigpillantott a Gøteborggatán. Ez volt az egyetlen, amit pillanatnyilag tehetett. Hamulúggal kezelt tőkehal. Vajjal és tejszínes mártással tálalják. Tipikus norvég karácsonyi étel. 45

A Dunára gondolt, ahogy Vukovár mellett hömpölyög. Türelmesen és megállíthatatlanul. Neki is ilyennek kell lennie. Türelmesen kell várnia, hogy megérkezzen a páncélkocsi, hogy a sárkány kidugja a fejét a lyukon. Hogy Jon Karlsen hazaérjen. Egy pár térdre pillantott, ami közvetlenül az orra előtt torpant meg. Felnézett a vörös, lelógó bajuszos, papírpoharat szorongató férfira. A rozmárbajuszos mondott neki valamit. Hangosan és mérgesen. – Excuse me? A férfi angolul válaszolt. Valamit, amiben a territórium szó is szerepelt. Megtapogatta a pisztolyt a zsebében. Amiben már csupán egyetlen golyó lapult. Ezért aztán a nagy, éles üvegdarabot húzta elő a másik zsebéből. A kéregető dühösen meredt rá, de engedelmesen odébállt. Elhessegette magától a gondolatot, hogy Jon Karlsen talán nem is fog felbukkanni. Jönnie kell. Neki pedig olyannak kell lennie, mint a Dunának. Türelmesnek és megállíthatatlannak. – Jöjjenek be! – mondta a fürge, mosolygós asszony az Üdvhadsereg Jacob Aalls gatén lévő lakásának ajtajában. Az „n” hang képzésekor nyelve hegyét a szájpadlásához nyomta, mint ahogy a legtöbben, akik a nyelvet felnőtt korukban sajátítják el. – Remélem, nem zavarunk – mondta Harry és Beate Lønn kíséretében belépett az előszobába, aminek a padlóját szinte teljesen cipők borították, kicsik és nagyok vegyesen. A nő megrázta a fejét, amikor le akarták venni a cipőjüket. – Hideg van – mondta. – Éhesek? Harry barátságosan megrázta a fejét. Az asszony bevezette őket a nappaliba. Az asztal körül, legalábbis Harry úgy vélte, a Miholjec család foglalt helyet: két felnőtt férfi, egy Oleg korabeli fiú, egy kislány és egy fiatal nő,

aki bizonyára Sofia lehetett. A lány szemét hosszú, fekete frufru takarta el, az ölében pedig egy kisbabát tartott. – Zdravo – köszöntötte őket az idősebbik férfi. Sovány, őszbe csavarodott, de még mindig sűrű hajú ember volt, azzal a fekete pillantással, amit Harry azonnal felismert. A kitaszítottak dühös és rémült pillantása. – A férjem – mondta a nő. – Ért norvégul, de csak keveset beszél. Ez pedig Josip, az öccse. És a gyerekeim. – Mind a négy? – kérdezte Beate. – Igen – nevetett az asszony. – Az a legkisebb már Isten ajándéka volt. – Egy igazi kis tünemény – mondta Beate, majd küldött egy vicces grimaszt a babának, aki lelkesen visszagurgulázott. És ahogy Harry előre sejtette, a lány nem tudta megállni, hogy meg ne csipkedje a vörös pogácsapofikat. A fejét tette volna rá, hogy egy, legfeljebb két éven belül Beate és Halvorsen is összehoz valami hasonlót. A férfi mondott valamit a feleségének, a nő pedig válaszolt rá. Azután ismét Harryhoz fordult: – Azt akarja mondani, hogy maguk csak a norvégoknak akarnak munkát adni. Hiába keres, nem talál semmilyen állást. Harry pillantása találkozott a férfiéval és odabiccentett neki, de mozdulata viszonzatlan maradt. – Ide – mutatott az asszony két üres székre. Leültek. Harry nézte, ahogy Beate előhalássza a jegyzetfüzetét, majd belevágott: – Azért jöttünk, hogy néhány kérdést tegyük fel… – Robert Karlsenről – fejezte be az asszony a mondatot és a férjére nézett, aki beleegyezően bólintott. – Úgy van. Mit tudnának mesélni nekem róla? – Nem sok mindent. Épp csak úgy-ahogy ismertük. – Csak úgy-ahogy. – A feleség pillantása mintegy véletlenül Sofiára ugrott, aki némán ült és a baba pihés hajába dugta az

orrát. – Jon vette rá Robertet, hogy segítsen nekünk, amikor a nyáron átköltöztünk ide abból a kicsi lakásból az „A” lépcsőházból. Jon jó ember. Ő szerezte nekünk ezt a nagyobb lakást, amikor a kicsi megszületett, tudják. – A nő a babára nevetett. – De Robert főleg csak ácsorgott és Sofiával beszélgetett. És… hát igen. Sofia csak tizenöt éves. Harry látta, hogy a lány arca színt vált. – Hm. Szívesen váltanánk néhány szót Sofiával is. – Csak rajta – mondta az anya. – Inkább négyszemközt – válaszolta Harry. A szülők egymásra néztek. A párbaj két másodpercig, ha tartott, de Harry elég sok mindent kódolni tudott belőle. Hogy egykor bizonyára a férfi volt az, aki a döntéseket hozta, de mivel itt, az új valóságban, az új országban a felesége bizonyult életrevalóbbnak, már vele is számolnia kellett. A nő odabiccentett Harrynak. – Menjenek be a konyhába. Ott nem fogjuk zavarni magukat. – Köszönjük – mondta Beate. – Nincs mit – válaszolta az asszony komoly arccal. – Mi csak azt szeretnénk, ha mielőbb elfognák, aki ezt tette. Tudnak már valamit az illetőről? – Úgy véljük, hogy egy bérgyilkosról van szó, aki Zágrábban él – mondta Harry. – Legalábbis egy ottani szállodába telefonált többször is. – Melyikbe? Harry meglepetten nézett a norvégul közbeszóló apára. – A Hotel Internationalba – válaszolta, mire az apa és a nagybácsi egymásra pillantott. – Tudnak valamit? – kérdezte Harry. Az apa megrázta a fejét. – Tényleg nagy segítség lenne – mondta Harry. – Ez a férfi most Jont üldözi. Tegnap szétlőtte a lakását. Az apa teljesen elképedt, de nem mondott semmit.

Az anya kivezette őket a konyhába, Sofia pedig vonakodva csoszogott utánuk. Ahogy a tizenévesek többsége tenné, gondolta Harry. Oleg is ilyen lesz majd néhány év múlva. Amikor magukra maradtak, Harry átvette a jegyzetfüzetet Beatetől, a lány pedig leült egy székre Sofiával szemben. – Szia Sofia, engem Beatenak hívnak. Együtt jártatok Roberttel? Sofia a padlóra szegezte tekintetét és csak megrázta a fejét. – Szerelmes voltál belé? Újabb fejrázás. – Bántott téged? Mióta megérkeztek, Sofia most először rázta ki a szeméből a frufruját és egyenesen Beatera nézett. Harry megállapította, hogy a vastag smink alatt nagyon szép vonások rejtőznek. A pillantása most pontosan olyan volt, mint az imént odabenn az apjának. Dühös és ijedt. A homlokán egy nagy, kék folt éktelenkedett, amit még a smink sem tudott elrejteni. – Nem – válaszolta a lány. – Az apád tiltotta meg, hogy bármit is mondj nekünk, Sofia? Mert látom rajtad, hogy így volt. – Mit lát? – Hogy valaki bántott. – Hazudik. – Hogy került az a kék folt a homlokodra? – Nekimentem az ajtónak. – Most te hazudsz. Sofia fújtatott. – Maga csak okoskodik, meg úgy tesz, mintha mindent tudna, de igazából fogalma sincs semmiről. Maga csak egy ócska rendőrnő, aki sokkal szívesebben ülne otthon a gyerekeivel. Már odabenn megfigyeltem. – Még fékezte a dühét, de a hangja már meg-megremegett. Harry még egy, legfeljebb két mondatot adott neki. Beate felsóhajtott.

– Meg kell bíznod bennünk, Sofia! És segítened kell! Egy gyilkost próbálunk megfékezni. – Erről én aztán tényleg nem tehetek. – A lány hangja hirtelen megremegett, Harry pedig megállapította, hogy csak egy mondatig bírta. Azután előbukkantak a könnyek. Egy valóságos felhőszakadás. Sofia előregörnyedt, így a haja újra eltakarta az arcát. Beate a vállára tette a kezét, de a lány félrelökte. – Menjenek el! – kiabálta. – Tudtad, hogy Robert Zágrábban járt az ősszel? – kérdezte Harry. A lány felkapta a fejét és a leázott smink alól hitetlenkedő tekintettel meredt Harryra. – Ezek szerint nem mondott neked erről semmit? – folytatta Harry. – Akkor talán arról sem mesélt, hogy szerelmes volt egy Thea Nilsen nevű lányba? – Nem – suttogta a lány sírásba fúló hangon. – És akkor mi van, ha így is volt? Harry megpróbálta az arckifejezéséből leszűrni, milyen benyomást tett a lányra az információ, de a mindent elborító fekete festékpatakok miatt nem volt egyszerű dolga. – Jártál a Fretex üzletben is és Robert után kérdezősködtél. Mit akartál tőle? – Cigit lejmolni! – kiabálta Sofia dühösen. – Menjenek már el végre! Harry és Beate egymásra néztek. Azután felálltak. – Gondolkodj egy kicsit – kérte Beate. – És majd hívj fel ezen a számon – nyújtott oda egy névjegykártyát Sofiának. Az anya a folyosón várta őket. – Sajnálom – mondta Beate. – Eléggé a szívére vette a dolgot. Talán jó lenne, ha beszélne vele egy kicsit. Kiléptek a decemberi reggelbe és a Suhms gate irányába fordultak, mert csak ott találtak szabad parkolóhelyet, amikor ideértek.

– Oprostite!46 Megfordultak. A hang a kapubejáró árnyékából jött, ahonnan két cigarettaparázs közeledett feléjük. Sofia apja és nagybátyja volt az. Megálltak Harryék előtt. – Hotel International? – kérdezte az apa. Harry bólintott. Az apa szeme sarkából gyors pillantást vetett Beatera. – Megyek, hozom a kocsit – mondta Beate gyorsan. Harry mindig meglepődött rajta, hogy ez a fiatal lány, aki annyi időt tölt magányosan videofelvételek és technikai nyomok tanulmányozásával, hogyan tehetett szert olyan mérvű szociális intelligenciára, aminek ő még csak a közelébe sem szagolhat. – Én dolgoz első év… tudja… költözőiroda. De a hátam vége. Vukovárban electro engineer, érti? A háború előtt. Itt szart se kapok. Harry bólintott. És várt. A nagybácsi mondott valamit. – Da, da – mormolta az apa és visszafordult Harryhoz. – Amikor a jugoszláv hadsereg bement Vukovárra 1991-ben, igen? Volt ott egy fiú, aki felrobbantotta tizenkét tankot azzal a… landmines47, érti? Úgy hívtuk, mali spasitelj. – Mali spasitelj – ismételte meg Josip áhítattal. – A kis megváltó – mondta az apa. – Ez volt a… neve, mondták walkie-talkie-n. – A fedőneve? – Igen. A kapituláció után a szerbek akarták megtalálni fiút. De nem sikerült. Néhányan mondták, hogy halott. Néhányan meg nem hitték, mondták, soha nem is volt… nem létezni. Érti? – És mi köze van ennek a Hotel Internationalhoz?

46 47

Elnézést! taposóaknák

– Háború után embereknek nem volt ház Vukovárban. Minden kaputt. Ezért néhányan itt vagyunk. De sokan Zágrábban. President Tudjman… – Tudjman – ismételte meg Josip a szemét forgatva. – ...és emberei adtak nekik nagy, régi hotelt, ahol tudták nézni őket. Kontroll, érti? Kaptak levest, de nem munkát. Tudjman nem szerette az embereket Szlavóniából. Túl sok szerb vér. Aztán elkezdtek meghalni a szerbek, akik voltak Vukovárban. És jöttek a hírek, hogy mali spasitelj visszajött. – Mali spasitelj – nevetett Josip. – Azt mondták, hogy horvátok kapnak segítséget. Hotel Internationalban. – Hogyan? Az apa megvonta a vállát. – Nem tudom. Hírek. – Hm. Tud más is erről a… segítőről és a Hotel Internationalról? – Más? – Talán valaki az Üdvhadseregből? – De igen. David Eckhoff tud mindent. És többiek is. Mondott mindent… vacsora után az ünnepségben Østgårdon nyáron. – Szónokolt? – Igen. Mesélte, mali spasitelj és mások még mindig háborúban lenni. Hogy háborúnak nincs vége. Nekik sem. – A parancsnok tényleg ezt mondta? – kérdezte Beate, miközben behajtott a kivilágított Ibsen-alagútba, majd lefékezett és beállt a mozdulatlan sor végére. – Miholjec úr szerint – pontosította Harry. – És bizonyára mindannyian ott voltak. Robert is. – És maga szerint ez adta az ötletet Robertnek, hogy felbéreljen egy profi gyilkost? – Beate türelmetlenül dobolt a kormányon.

– Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy Robert járt Zágrábban. És mivel tudta, hogy Jon Theával találkozgat, indítéka is volt. – Harry megdörgölte az állát. – Figyeljen csak, nem tudja valahogy elérni, hogy Sofiát alaposabban megvizsgálja egy orvos? Szerintem nem csupán egy kék foltról van szó. Én meg megpróbálom elérni a következő zágrábi járatot. Beate gyors és éles pillantást vetett rá. – Ha külföldre utazik, akkor azért megy, hogy segítse az adott ország rendőrségének munkáját. Vagy nyaralni. A szabályzatban egyértelműen benne van, hogy… – A második nyert – mondta Harry. – Egy rövid, karácsonyi nyaralás. Beate megadóan felsóhajtott. – Akkor bízom benne, hogy Halvorsennek is kiutal egy kis karácsonyi szünetet. Azt terveztük, hogy meglátogatjuk a szüleit Steinkjerben. Maga tudja már, hol fog karácsonyozni? Ebben a pillanatban megszólalt Harry telefonja. A kabátzsebében kotorászva válaszolt Beate kérdésére: – Tavaly Rakellel és Oleggel karácsonyoztam. Azelőtt pedig az apámmal és Søsszel. De idén még nem volt rá időm, hogy kitaláljam, hol töltöm az ünnepeket. Rakel járt a fejében, amikor észrevette, hogy alighanem még a zsebében benyomta a zöld gombot és a hívás már elkezdődött. És már hallotta is a nevetését. – Hozzám is jöhet – mondta a nő. – Karácsony este tárt karokkal várunk mindenkit és mindig örülünk az önkéntes segítőknek a Fyrlysetben. Beletelt néhány másodpercbe, mire Harrynak leesett, hogy nem Rakel van a vonal másik végén. – Csak azért hívtam, hogy megmondjam, sajnálom a tegnapi dolgot – mondta Martine. – Mármint, hogy úgy elrohantam. Hirtelen egy picit rosszul éreztem magam a bőrömben. Megtudta, amire kíváncsi volt?

– Ó, maga az? – Harry próbált semleges hangot megütni, de így is észrevette Beate gyors pillantását. Az a fölényesen fejlett szociális intelligencia… – Visszahívhatom később? – Természetesen. – Köszönöm. – Igazán nincs mit – válaszolta a lány komoly hangon, de Harry világosan kiérezte belőle a visszafojtott nevetést. – Csak lenne még valami apróság. – Micsoda? – Mit csinál kedden este? Huszonkettedikén. – Nem tudom – mondta Harry. – Van egy plusz jegyünk a karácsonyi koncertre a Koncertcsarnokba. – Aha. – Nem tűnik különösebben lelkesnek. – Sajnálom, csak olyan hirtelen jött, én meg nem vagyok túl jó ezekben az öltönyös témákban. – És az előadók is olyan flancosak és unalmasak. – Én nem ezt mondtam. – Nem, ezt én mondom. És amikor azt mondtam, hogy van egy plusz jegyünk, valójában úgy értettem, hogy nekem van egy plusz jegyem. – Valóban? – Remek lehetőség, hogy estélyiben lásson. Ami, mi tagadás, elég jól áll nekem. Már csak egy magas, majdnem fiatalember hiányzik mellőlem kíséretnek. Gondolja át. – Rendben, köszönöm – nevetett Harry. – Igazán nincs mit megköszönnie. Beate egy árva szót sem szólt, miután Harry befejezte az ezt követő hívást, még csak a férfi levakarhatatlan vigyorát sem kommentálta. Mindössze annyit jegyzett meg, hogy az időjárásjelentés szerint a hókotrók a következő napokban is bőven el lesznek látva munkával. Harry néha komolyan elmerengett rajta,

hogy Halvorsen tisztában van-e egyáltalán azzal, milyen piszok nagy mázlista. Jon Karlsen még mindig nem bukkant fel. Merev tagokkal állt fel a Sofienbergparken melletti járdáról. Mintha a jeges föld belsejéből feltörő összes hideg a testében talált volna menedéket. Ahogy elindult, a vér azonnal keringeni kezdett a lábában, ezt a fájdalmat azonban örömmel fogadta. Nem számolta, hány órát töltött törökülésben a járdán a papírpoharat szorongatva és a Gøteborggatán lévő ház kapuját figyelve, de a nappal fénye már egészen bágyadt volt. A zsebébe dugta a kezét. Az összekoldult pénzből biztosan futja egy kávéra és valami harapnivalóra, sőt, talán még egy doboz cigarettára is. A sarkon álló kávézó felé igyekezett, ahonnan a papírpoharat is szerezte. Emlékezett rá, hogy a helyiség falán látott egy telefont, de gyorsan elhessegette magától a gondolatot. A kávézó előtt megállt. Levette fejéről a kék sapkát és a tükörképére pillantott a kirakatban. Nem csoda, hogy az emberek ágrólszakadt koldusnak nézik. A szakálla borzasztó iramban nőtt, az arcán pedig koromcsíkok éktelenkedtek a konténerben töltött éjszaka után. A kirakat tükrében látta, hogy a közlekedési lámpa pirosra vált és a kereszteződésben egy autó állt meg mellette. Miközben megragadta a kávézó kilincsét, vetett egy pillantást az autó belsejére. Majd jéggé dermedt. A sárkány. A szerb páncélkocsi. Jon Karlsen. A vezető melletti ülésen. Mindössze két méterre tőle. Bement a kávézóba, gyorsan az ablakhoz lépett és a kocsira meredt. A volánnál ülő férfi ismerősnek tűnt, de nem emlékezett rá, hol látta korábban. De igen, a Heimenben. Ez az, ő volt az egyik rendőr Harry Hole mellett. A hátsó ülésen egy nő ült. A közlekedési lámpa zöldre váltott. Kiviharzott a kávézóból, és a park melletti úton óvatosan gyorsító autó kipufogócsövéből

kiáradó fehér felhőt bámulta. Azután futásnak eredt. A távolban látta, hogy az autó rákanyarodik a Gøteborggatára. A zsebeiben kotorászott. Szinte érzéketlen ujjai kitapogatták a barakk ablakából kitört üvegdarabot. A lábai alig akartak engedelmeskedni, olyanok voltak, mint valami ócska művégtagok. Hirtelen az az abszurd gondolata támadt, hogy ha most megbotlana, jégcsap módjára törnének sziklánkokra. A park fái, az óvoda és a sírkövek úgy ugrándoztak a szeme előtt, mintha egy régi film remegne egy filmvásznon. A keze a pisztolyra simult. Az üvegdarabbal alighanem megsebezte a kezét, mert a tapintása ragacsosnak tűnt. Halvorsen a Gøteborggata 4. előtt parkolt le. Thea felment az inzulinért, ő pedig Jonnal együtt szintén kiszállt a kocsiból, hogy kinyújtóztassák tagjaikat. Halvorsen végignézett a kihalt utcán. A hóban toporgó Jon is nyugtalannak tűnt. Halvorsen a kocsi üvegén keresztül a középkonzolra pillantott, amin ott feküdt a pisztolytáska a szolgálati fegyverével. Azért vette le, mert zavarta a vezetésben. Ha bármi történne, két másodperc és már nála is van. Bekapcsolta a mobiltelefonját és látta, hogy amíg ideértek, volt egy nem fogadott hívása. Kikereste a hangpostát. A sípszó után egy ismeretlen hang kezdett beszélni. Halvorsen egyre nagyobb elképedéssel hallgatta. Látta, hogy Jon is felfigyel a telefonból kiszűrődő hangra és közelebb húzódott a rendőrtiszthez. Halvorsen elképedése hitetlenkedésbe csapott át. Amikor az üzenet véget ért, figyelmen kívül hagyva Jon kérdő tekintetét, gyorsan nekiállt kikeresni egy számot a készüléken. – Mi volt az? – kérdezte Jon. – Egy vallomás – válaszolta Halvorsen szűkszavúan. – És most mit csinál? – Jelentem Harrynak.

Halvorsen felpillantott és látta, hogy Jon arca eltorzul, a szeme elsötétül és hatalmasra kerekedik. Úgy tűnt, mintha egyenesen átnézne rajta, mellette. – Valami baj van? – kérdezte. Harry maga mögött hagyta a vámot és kilépett a Zágráb Pleso nevű elővárosában található szerény terminálra. A Visa kártyáját egy bankautomatába dugta, mire az minden ellenvetés nélkül adott neki ezer korona értékű kunát. A felét egy barna borítékba tette, majd kiment az épület elé és beszállt egy taxijelzéssel ellátott Mercedesbe. – Hotel International. A sofőr egy szó nélkül elindult. Északnyugati irányban tartottak Zágráb felé a dimbes-dombos tájon keresztül. Az autóút mentén elterülő, szürke hófoltokkal tarkított, barna földeket alacsonyan lógó, vastag felhőtakaróból szakadó eső áztatta. Szűk negyedóra múlva tömbházak és templomtornyok rajzolódtak ki a horizonton. Elhajtottak egy fekete, csendesen hömpölygő folyó mellett, ami Harry emlékei szerint a Száva nevet viselte. Egy széles sugárúton érkeztek be a városba, ami a szerény forgalmat tekintve kissé túlméretezettnek tűnt. Elhagyták a pályaudvart, majd egy nagy és kihalt parkot is, amelyben egy hatalmas üvegpavilon állt. A csupasz fák télfekete ujjai az eget karmolászták. – Hotel International – közölte a taxisofőr és odakanyarodott egy szürke, impozáns betonkolosszus elé. Annak idején a keleti blokkban szerettek ilyeneket felhúzni az utazgató vezetői kaszt számára. Harry fizetett. A szálloda egyik, láthatólag tengernagynak öltözött portása már ki is nyitotta neki kocsi ajtaját és egy esernyővel, valamint széles mosollyal felszerelkezve üdvözölte: – Welcome, Sir. This way, Sir.

Harry épp kikecmergett a járdára, amikor két szállóvendég lépett ki a forgóajtón és beszálltak egy odakanyarodó Mercedesbe. A forgóajtó mögött kristálycsillár ragyogott föl. Harry megtorpant: – Refugees? – Sorry, Sir? – Menekültek – ismételte meg Harry. – Vukovár. Harry fején kopogni kezdtek az esőcseppek, amikor az esernyő és a széles mosoly hirtelen eltűnt és a tengernagy kesztyűs mutatóujja egy ajtó felé bökött, ami jóval odébb nyílott a homlokzatból. A hatalmas, csupasz előcsarnokba lépve Harrynak legelőször a kórházszag tűnt fel. És hogy az a negyven-ötven ember, akik a csarnok közepén elhelyezkedőkét hosszú asztal mellett ültek vagy a recepción osztott levesért álltak sorba, bizonyára a betegek. Talán a ruhájuk miatt támadt ez a gondolata: a kinyúlt tréningruhák, elnyűtt pulóverek és lyukas papucsok mind azt sugallták, hogy tulajdonosaikat meglehetősen hidegen hagyja a kinézetük. Vagy a levesestányérok fölé hajló fejek és az álmos, kedvetlen pillantások miatt, amelyek szinte észre sem vették őt. Harry pillantása végigsöpört a helyiségen, majd megtorpant a bárnál, ami leginkább egy kolbászosbódéra hajazott, és a csapostól eltekintve pillanatnyilag elhagyatottan állt. A pult mögött álló férfi egyszerre három dologgal foglalatoskodott: egy poharat tisztogatott, a falra szerelt tévében zajló futballmeccset kommentálta nagy hangon a hozzá közel ülőknek, valamint Harry legapróbb mozdulatát is nyomon követte. Harry érezte, hogy a lehető legmegfelelőbb helyen jár és a pult felé vette az irányt. A csapos végigsimított hátranyalt, zsírosan csillogó haján. – Da?48

48

Igen?

Harry igyekezett figyelmen kívül hagyni a kolbászosbódé polcain sorakozó üvegeket, de már messziről felismerte öreg barátját és esküdt ellenségét, Jim Beam-et. A csapos Harry pillantását követve kérdő tekintettel bökött a barna folyadékkal teli, négyszögletes üvegre. Harry megrázta a fejét. Nagy levegőt vett. Semmi értelme még komplikáltabbá tenni a dolgot. – Mali spasitelj. – Halkan beszélt, de elég hangosan ahhoz, hogy a csapos a tévé lármáján keresztül megértse. – A kis megváltót keresem. A csapos alaposan végigmérte Harryt, mielőtt erős német akcentussal angolul válaszolt: – Nem ismerek semmiféle megváltót. – Egy vukovári barátomtól úgy értesültem, hogy mali spasitelj tudna nekem segíteni. – Harry előhúzta a barna borítékot a kabátjából és a pultra tette. A csapos a borítékra pillantott, de nem nyúlt hozzá. – Maga rendőr – mondta. Harry megrázta a fejét. – Hazudik – közölte a férfi. – Azonnal kiszúrtam, amint belépett ide. – Amit maga láthat, az legfeljebb a tizenkét év, amíg rendőrként dolgoztam. Már két éve otthagytam a rendőrséget. – Harry pillantása találkozott a csaposéval. És közben azon tűnődött, vajon mi miatt csukhatták le korábban a férfit. Izmainak mérete és a tetoválások arra engedtek következtetni, hogy több évnyi börtön van a háta mögött. – Itt nem lakik senki, akit megváltónak hívnak. Pedig én aztán mindenkit ismerek. A csapos el akart fordulni tőle, de Harry áthajolt a pult fölött és megragadta a férfi alkarját. Az lenézett Harry kezére, aki érezte, hogy a bicepsz megfeszül. Elengedte a férfit:

– A fiamat lelőtte egy díler, aki drogot árult az iskola előtt. Mert ő azt mondta neki, hogy szól az iskola igazgatójának, ha nem tűnik el onnan. A csapos hallgatott. – Tizenegy éves volt – tette hozzá Harry. – Fogalmam sincs, miért meséli ezt el nekem, mister. – Hátha így megérti, miért nem fogok elmoccanni innen addig, amíg nem jön valaki, aki segíthet nekem. A csapos lassan bólintott. A kérdés viszont villámgyors volt: – Hogy hívták a fiát? – Olegnek – válaszolta Harry. Csak álltak egymásra szegezett pillantással. A csapos összecsippentette az egyik szemét. Harry érezte, hogy a telefonja hangtalanul rezegni kezd a zsebében. A csapos a borítékra tette a kezét és visszatolta Harry elé: – Erre semmi szükség. Mondja meg a nevét és hogy melyik hotelben szállt meg. – Egyenesen a repülőtérről jövök. – Írja fel a nevét erre a szalvétára és jelentkezzen be a pályaudvar melletti Balkan Hotelbe. Át a hídon, aztán csak egyenesen. Várakozzon a szobájában. Valaki majd felveszi magával a kapcsolatot. Harry mondani akart valamit, de a csapos addigra már visszafordult a tévéhez és folytatta a mérkőzés elemzését. Amikor kilépett az utcára, előhalászta a telefonját, ami egy nem fogadott hívást jelzett Halvorsentól. – Do vraga! – nyögte. A fenébe! A Gøteborggatát borító hó úgy festett, mint a vörös sörbet. Összezavarodott. Az egész annyira gyorsan történt. Az utolsó golyó, amit a menekülő Jon Karlsen után küldött, puhán csapódott a ház homlokzatába. Jon Karlsen berohant a kapun és eltűnt. Miközben leguggolt, hallotta, ahogy az üvegdarab

kihasítja a kabátja zsebét. A rendőr a hasán feküdt, arccal a hóban, ami magába szívta a férfi nyakán lévő vágásokból felbugyogó vért. Lőfegyver, zakatolt az agyában. Megragadta a férfi vállát és megfordította. Lennie kell nála fegyvernek. Egy széllökés kifújta a hajat a természetellenesen sápadt arcból. Gyorsan átkutatta a kabátja zsebeit. A vér egyre csak bugyogott, vastagon és élénkvörösen. Alighogy megérezte a keserű ízt a nyelvén, a szája már meg is telt. Oldalra fordult. Sárgás gyomortartalma a jeges járdára loccsant. Megtörölte a száját. A nadrágzsebek következtek. Talált egy tárcát. Aztán a nadrág övrésze. A fenébe is, öreg, muszáj, hogy legyen nálad pisztoly, ha meg akarsz védeni valakit! A sarkon egy autó kanyarodott be és feléjük közeledett. Fogta a tárcát, felállt, átvágott az utca túloldalára és elindult. A kocsi megállt. Nem szabad futnia. Rohanni kezdett. A sarkon álló bolt előtt elcsúszott a járdán és ráesett a csípőjére, de azonnal felpattant, anélkül, hogy bármi fájdalmat érzett volna. Tovább futott a park felé, ugyanazon az úton, ahol a legutóbb is rohant. Ez egy rémálom, egy értelmetlen, folyton visszatérő rémálom. Csak megőrült, vagy tényleg megtörtént ez az egész? A jeges levegő és az epe a torkát égette. Épp csak elérte a Markveient, amikor meghallotta az első szirénákat. És most már érezte. Érezte, hogy retteg.

Huszonkettedik fejezet December 19., szombat. Miniatúra A rendőrkapitányság úgy világított a délutáni sötétségben, mint valami karácsonyfa. Odabenn a 2. számú, szűkös kihallgatószobában Jon Karlsen ült, fejét a tenyerébe támasztva.

A kis, kerek asztal túloldalán Toril Li rendőrtiszt foglalt helyet. Közöttük két mikrofon állt, valamint az első tanúvallomás leirata hevert. Az ablakon keresztül Jon látta a szomszéd szobában ülőTheát, aki arra várt, hogy utána sorra kerüljön. – Vagyis magukra támadt? – kérdezte a rendőrnő, miközben beleolvasott a korábbi vallomásba. – A kék kabátos férfi pisztollyal a kezében rohant felénk. – És azután? – Az egész annyira gyorsan történt. Annyira megrémültem, hogy csak részletekre emlékszem. Talán az agyrázkódás miatt. – Értem – mondta Toril Li olyan arckifejezéssel, ami pontosan a válasz ellenkezőjét tükrözte. Vetett egy pillantást a piros fényre, ami azt jelezte, hogy a felvevő még mindig megy. – Halvorsen pedig a kocsihoz rohant? – Igen, mert ott volt a pisztolya. Emlékszem, odatette a középkonzolra, amikor elindultunk Østgårdból. – És maga mit csinált? – Teljesen összezavarodtam. Először arra gondoltam, hogy elbújok a kocsiban, de azután meggondoltam magam és a ház felé kezdtem rohanni. – A tettes pedig maga után lőtt? – Legalábbis hallottam egy dörrenést. – Folytassa! – Magamra zártam a kaput, és amikor újra kinéztem, már nekirontott Halvorsennek. – Aki nem jutott be az autóba? – Nem. Korábban arról panaszkodott, hogy folyton befagy az ajtaja. – És ezek szerint Halvorsent nem pisztollyal, hanem késsel támadta meg? – Ahol én álltam, onnan úgy tűnt. Ráugrott hátulról Halvorsenre és többször is megszúrta. – Hányszor?

– Négyszer vagy ötször. Nem tudom… én… – És azután? – Azután lerohantam a pincelépcsőn és felhívtam a segélykérő számot. – De a gyilkos nem ment maga után? – Nem tudom. A kapu egyébként is zárva volt. – Betörhette volna az üveget. Úgy értem, épp előtte szúrt le egy rendőrtisztet. – Igen, igaza van. Nem tudom. Toril Li a tanúvallomásba pillantott. – Halvorsen mellett hányást találtak. Azt feltételezzük, hogy a tettestől származik. Meg tudja ezt erősíteni? Jon a fejét rázta. – A pincelépcsőn maradtam, amíg maguk meg nem érkeztek. Talán segítenem kellett volna… de én… – Igen? – Rettegtem. – Valószínűleg helyesen cselekedett. – Li arca megint másról árulkodott, mint a szája. – Mit mondanak az orvosok? Mi lesz… – Teljes kómában marad, így talán rendeződik az állapota. De még nem tudják, hogy meg lehet-e menteni az életét. Folytassuk. – Az egész olyan, mint egy folyton visszatérő rémálom – suttogta Jon. – Egyszerűen csak újra és újra megtörténik. Újra és újra. – Hadd ne kelljen folyton arra figyelmeztetnem, hogy a mikrofonba beszéljen – mondta Toril Li színtelenül. Harry a szállodaszoba ablakánál állt és a sötét város felé meredt, ahol kifacsarodott és kerékbe tört tévéantennák rajzoltak különös jeleket a sárgásbarna égre. A tévéből kiszűrődő svéd hangokat eltompították a vastag, sötét szőnyegek és függönyök. Max von Sydow játszotta Knut Hamsunt. A minibár ajtaja nyitva

állt. Az asztalon a szálloda brosúrája feküdt. Borítóját a Jellasicsszobor képe díszítette, Jellasicson pedig négy miniatűr üveg sorakozott. Johnnie Walker, Smirnoff, Jágermeister és Gordons. Két üveg, OzujskŐ márkájú sör társaságában. Az összes üveg bontatlan volt. Egyelőre. Skarre egy órával ezelőtt hívta fel, hogy beszámoljon a Goteborggatán történtekről. Józan akart lenni, amikor lebonyolítja ezt a telefont. Beate a negyedik csengetés után válaszolt. – Életben van – mondta, mielőtt Harry bármit kérdezhetett volna. – Kómában van és mesterségesen lélegeztetik. – Mit mondanak az orvosok? – Nem tudják, Harry. Akár a helyszínen is meghalhatott volna, mert úgy tűnik, hogy Stankic a nyaki ütőerét próbálta átvágni, de neki valahogy sikerült odadugnia a kezét. Van egy mély seb a kézfején és néhány vágás a kisebb artériákon, a nyaka mindkét oldalán. Helyette viszont többször megszúrta a mellkasán, közvetlenül a szíve fölött. Az orvosok szerint elképzelhető, hogy eltalálta a csúcsát. Az alig észrevehető remegéstől eltekintve Beate hangja olyan volt, mintha a szokásos, ismeretlen áldozatról számolna be. Harry azonban nagyon is jól tudta, hogy pillanatnyilag alighanem ez az egyetlen módja annak, hogy egyáltalán képes legyen beszélni a történtekről: mintha egyszerűen a munkája egy része volna. A beálló csendben Max von Sydow dühtől remegő hangon tajtékzott. Harry valami vigasztalót próbált kinyögni. – Az imént beszéltem Toril Livel – mondta végül helyette. – Jon Karlsen vallomásáról referált. Magának van esetleg egyéb információja? – A kaputól jobbra, a homlokzatba fúródva megtaláltuk a lövedéket. A ballisztikusok most vizsgálják, de teljesen biztos vagyok benne, hogy megegyezik az Egertorgeten, a Jon lakásában és a Heimennél talált lövedékekkel. Ez Stankic. – Miért olyan biztos benne?

– Volt egy fiatal pár, akik épp arra autóztak és megálltak, amikor meglátták Halvorsent a földön. Azt mondták, hogy láttak egy kéregetőnek tűnő férfit, aki előttük ment át az úton. A lány látta a tükörben, hogy egy kicsit lejjebb elcsúszott a jégen. Átnéztük a helyet és a kollégám, Bjørn Holm, talált egy külföldi érmét a hóba taposva. Annyira mélyen volt, hogy először azt hittük, hogy már napok óta ott hever. Nem értette a rajta lévő Republika Hrvatska feliratot, úgyhogy utánanézett, honnan származik. – Köszönöm, tudom a választ – mondta Harry. – Vagyis akkor Stankic az. – Hogy teljesen biztosak legyünk benne, mintát vettünk a hányásból, ami a jégen volt. A törvényszéki orvos összeveti a Heimen-béli szoba párnáján talált hajszálakkal a DNS-ét. Holnapra meglesz a válasz, legalábbis remélem. – Legalább megtudjuk, hogy van-e DNS-nyomunk egyáltalán. – Igen. A hányás persze nem a legideálisabb anyag, hogy DNSmintát találjon benne az ember. Ilyen erős hányás esetében a nyálkahártya felületén lévő sejtek szétszóródnak. És a szabad ég alatt ráadásul… – …számtalan egyéb DNS-forrással szennyeződhet, ezt értem. De legalább van valami, amivel dolgozni tudunk. Mit csinál most? Beate felsóhajtott. – Kaptam egy kissé különös sms-t az Állatorvostani Intézettől. Épp őket akartam felhívni, hogy utánajárjak a dolognak. – Az Állatorvostani Intézettől? – Igen, ugyanis találtunk néhány félig megemésztett húsdarabot a hányásban, amit elküldtünk nekik DNS-elemzésre. Méghozzá azzal a hátsó gondolattal, hogy vessék össze az åsi Mezőgazdasági Főiskola mintagyűjteményével, amit akkor használnak, ha ki kell nyomozni egy húsféle származási helyét, vagy a forgalmazóját. Ha van a mintának bármiféle különleges

jellemzője, akkor még az is előfordulhat, hogy egy bizonyos oslói étkezdéhez is köthető. Elismerem, hogy csak vaktában lövöldözünk, de ha Stankic talált egy rejtekhelyet az elmúlt huszonnégy órában, akkor feltehetőleg igyekszik minél kevesebbet mozogni. És ha egyszer már valahol a közelben evett, akkor elég valószínű, hogy legközelebb is ugyanoda megy majd vissza. – Nos, miért is ne? És mi volt az sms-ben? – Hogy ez esetben kínai étteremről lehet szó. Meglehetősen rejtélyes. – Hm. Hívjon fel, ha már többet tud. És… – Igen? Harry még időben rájött, mennyire hülyén hangzana, amit mondani készült: hogy Halvorsen kemény fickó, hogy a mai orvostudomány már csodákra képes és hogy egészen biztosan rendben lesz majd minden. – Semmi. Miután Beate elköszönt, Harry visszafordult az asztalhoz és az üvegekhez. Ecc, pecc, kimehetsz… A választás Johnnie Walkerre esett. Megmarkolta a miniatűr üveget és lecsavarta róla a kupakot. Úgy érezte magát, mint Gulliver. Foglyul ejtve egy idegen országban, csak épp pigmeusüvegek által. Beleszippantott az üveg szűk száján kiáradó édes és jól ismert illatba. Csak egy kortynyi volt az egész, de a teste máris riadót fújt, felkészült a méreg támadására. Harry már előre félt az elkerülhetetlen hányásrohamtól, de tudta, hogy ez nem fogja megállítani. A tévében Knut Hamsun arról beszélt, hogy fáradt és nem tud több verset írni. Harry nagy levegőt vett, mintha egy hosszú és mély merülésre készülne. Megszólalt a telefon. Harry habozott. A telefon egy csengés után elnémult.

Felemelte az üveget, mire a telefon újra megszólalt. Majd elhallgatott. Akkor jött rá, hogy a recepcióról keresik. Letette az üveget az éjjeliszekrényre és várt. Amikor harmadszor is megszólalt, felkapta a kagylót. – Mister Hansen? – Yes. – Van itt valaki, aki találkozni szeretne magával a hallban. Harry a piros zakós úriemberre bámult az üveg címkéjén. – Mondja meg neki, hogy azonnal megyek. – Yes, Sir. Harry három ujja közé fogta az üveget. Azután hátrahajtotta a fejét és legurította a tartalmát. Négy másodperccel később a vécékagyló fölé görnyedt és kihányta a repülőgépen elfogyasztott ebédet. A recepciós a zongorához legközelebb lévő fotelcsoportra mutatott, ahol egy ősz hajú, kicsi asszony ült egyenes háttal, fekete sállal a vállán. Nyugodt, barna pillantása követte a közeledő Harry mozgását. A férfi megállt az asztal előtt, amin egy kis elemes rádió állt. Egy izgatott hang valamilyen sporteseményt közvetített, talán egy futballmérkőzést. A rádió zaja belemosódott az asszony mögött ülő zongorista játékába, akinek fürgén röpködő keze alól klasszikus filmmelódiák gördültek elő. – Doktor Zsivágó – mondta az asszony és a zongorista felé intett. – Csodálatos, nem igaz, Mister Hansen? Angol kiejtése és hanglejtése egyaránt példás volt. Féloldalas mosolyra húzta a száját, mintha valami vicceset mondott volna és egy diszkrét, de határozott kézmozdulattal intett Harrynak, hogy üljön le. – Szereti a zenét? – kérdezte Harry. – A zenét mindenki szereti, nem? Magam például zenét is tanítok. – Az asszony előre hajolt és felhangosította a rádiót.

– Attól fél, hogy kihallgatnak bennünket? Az asszony újra felegyenesedett a székben: – Mit akar, Hansen? Harry megismételte a történetet a fiáról meg a drogdílerről, miközben érezte, hogy az epe égeti a torkát és hogy a gyomrában a kutyafalka morogva és fogát csattogtatva követeli további jussát. A történet nem hangzott valami meggyőzően. – Hogyan talált rám? – kérdezte az asszony. – Egy vukovári illető adta a tippet. – Honnan jött? Harry nyelt egyet. A nyelvét száraznak és püffedtnek érezte. – Koppenhágából. A nő rápillantott. Harry várt. Érezte, hogy egy izzadságcsepp végiggurul a lapockái között, egy másik pedig épp a felső ajkán formálódik. A pokolba az egésszel, orvosságra van szüksége. Most azonnal. – Nem hiszek magának – közölte végül az asszony. – Oké – mondta Harry és felállt. – Mennem kell. – Várjon! – Az aprócska asszony hangja határozott volt, intett Harrynak, hogy üljön vissza. – Ez nem jelenti azt, hogy nincs szemem. Harry visszazökkent a karosszékbe. – Látom a gyűlöletet – folytatta az asszony. – És a gyászt. És érzem az alkohol szagát is. Amit a fiáról mondott, azt elhiszem. – Rövid mosoly villant fel az arcán. – Mit akar tenni? Harry megpróbálta összeszedni magát. – Mennyibe kerül? És milyen gyorsan tudják elintézni? – Ez attól függ. De nem fog komoly szakembert találni, aki kedvezőbb áron dolgozna, mint mi. Az alapár ötezer euró, plusz a kiadások. – Rendben. A jövő héten? – Elképzelhető… hogy ez egy kissé szoros határidő lenne. Az asszony csupán a másodperc töredékéig habozott, de ez épp elég is volt. Elég ahhoz, hogy tudja. És azonnal látta, hogy az

asszony is tisztában van vele, hogy ő tudja. A hang a rádióban izgatottan kiabált, a közönség pedig ujjongott a háttérben. Valaki gólt rúgott. – Nem biztos benne, hogy a szakembere elég gyorsan visszaér? – kérdezte Harry. Az asszony hosszan nézett rá. – Maga még mindig rendőr, ugye? Harry bólintott. – Nyomozó vagyok az oslói rendőrségnél. A nő szeme körül megrándult a bőr. – De teljesen veszélytelen vagyok magára nézve – folytatta Harry. – Horvátország nem tartozik a hatáskörömbe, és az égvilágon senki nem tud róla, hogy itt vagyok. Sem a horvát rendőrség, de még a saját főnököm sem. – És akkor mit akar? – Tárgyalni. – Mégis miről? – Az asszony előrehajolt és lehalkította a rádiót. – A maga szakemberét az én céltáblámért. – Ezt hogy érti? – Csere. A maga embere Jon Karlsenért. Ha abbahagyja Jon Karlsen üldözését, hagyjuk elmenni. Az asszony felhúzta a szemöldökét: – Maguk ennyien vigyáznak valakire egyetlen szakember ellenében, Hansen úr? És még maguk félnek? – Vérfürdőtől tartunk. Az embere már két személyt megölt és leszúrta az egyik kollégámat. – Mi…? – Az asszony megdermedt. – Az nem lehet. – És még ennél is több halottal kell számolnunk, ha nem hívja vissza az emberét. És egészen biztos, hogy ő is köztük lesz. A nő behunyta a szemét. Sokáig ült így. Azután nagy levegőt vett: – Ha megölte az egyik kollégáját, akkor maguk bosszúért fognak kiáltani. Hogyan lehetek biztos abban, hogy betartják a megállapodást?

– A nevem Harry Hole. – Letette az útlevelét az asztalra. – Ha kiderül, hogy a horvát hatóságok engedélye nélkül itt jártam, akkor pofás kis diplomáciai bonyodalomba kerülünk. Nekem pedig ugrott a munkám. Az asszony előhalászott egy szemüveget. – Vagyis személyesen maga lesz a túsz? És maga szerint ez valóban hihető, kedves… – Az asszony az orrára biggyesztette a szemüveget és az útlevélbe pillantott: – Harry Hole? – Ezenkívül nincs más a kezemben. – Értem – bólintott az asszony. – És tudja, mit? – Levette a szemüveget. – Talán hajlandó is volnék belemenni a cserébe. De mit számít ez akkor, ha nem tudom visszahívni az emberemet? – Ezt hogy érti? – Nem tudom, hol van. Harry hosszasan tanulmányozta az asszonyt. Látta a fájdalmat a szemében. Hallotta, ahogy a hangja megremeg. – Nos – szólalt meg végül. – Akkor azzal kell kereskednie, amije van. Adja meg nekem annak a személynek a nevét, aki megrendelte a gyilkosságot. – Nem. – Ha az a rendőr meghal… – mondta Harry, miközben előhalászott egy képet és maguk közé tette az asztalra. – Akkor a maga emberét minden valószínűség szerint megölik. Gyanítom, úgy lesz beállítva a történet, hogy az illető rendőrnek önvédelemből kellett lőnie. Ez már csak így megy. Kivéve, ha én közbelépek. Érti, miről van szó? Ez az a személy? – Zsarolással nem megy sokra nálam, Hole úr. – Holnap reggel utazom vissza Oslóba. Ráírom a telefonszámomat a kép hátára. Hívjon fel, ha mégis meggondolná magát. Az asszony fogta a képet és a táskájába süllyesztette. Harry sietősen ezt suttogta: – A fia az, igaz? Az asszony megmerevedett: – Ezt meg honnan veszi?

– Nekem is van szemem. És én is látom a fájdalmat. Az asszony a táskája fölé hajolt. – És mi a helyzet magával, Hole? – Harryra emelte a pillantását. – Ez a rendőr olyasvalaki, akit nem ismer? Csak mert olyan könnyen hajlandó lemondani a bosszúról. Harry szája olyan száraz volt, hogy levegőt venni is nehezére esett. – Úgy van – válaszolta. – Olyasvalaki, akit nem ismerek. Harry megesküdött volna rá, hogy egy kakast hallott kukorékolni, miközben az asszonyt figyelte az ablakon keresztül, amint a járdán balra fordul és eltűnik. A szobában a többi miniatűr üveget is kiürítette, újból hányt, megitta a sört, hányt, azután belenézett a tükörbe és lement a szálloda bárjába.

Huszonharmadik fejezet December 20-ra virradó éjszaka. Kutyák A sötét konténerben ült és gondolkodni próbált. A rendőr tárcájában kétezernyolcszáz norvég koronát talált. Ha jól emlékezett a devizaárfolyamra, akkor ez azt jelentette, hogy ehet valamit és szerezhet egy új kabátot, valamint egy repülőjegyet Koppenhágába. A problémát továbbra is a lőszer jelentette. A gøteborggatai lövés volt a hetedik, egyben utolsó tölténye. Lement a Piatára, hogy körbekérdezősködjön, hol szerezhetne kilenc milliméteres golyót, de csak üres tekintetekbe ütközött. És azzal is tisztában volt, ha folytatja a vaktában kérdezősködést, akár beépített nyomozókba is belefuthat. A fémpadlóhoz vágta az üres Llama MiniMaxot.

Az azonosítóról egy férfi mosolygott rá. Halvorsen. Jon Karlsent mostanra már garantáltan hét lakat alatt őrzik. Akkor csupán egyetlen lehetősége maradt. Egy trójai faló. És azt is tudta, ki lesz az. Harry Hole. Sofies gate 5. Mint a tudakozótól megtudta, Oslóban ő az egyetlen Harry Hole. Megnézte az óráját. Azután megdermedt. Kintről lépések hallatszottak. Felugrott, egyik kezével az üvegcserepet, a másikkal a pisztolyt szorongatva az ajtó mellé állt. Az ajtó kinyílt. A város fényei előtt egy sziluett rajzolódott ki. Azután az alak gyorsan belépett és törökülésben a padlóra telepedett. Visszafojtotta a lélegzetét. Nem történt semmi. Azután egy gyufa sercenése hallatszott, majd a sarok és az ott ülő betolakodó arca kivilágosodott. Gyufát tartó kezében egy teáskanalat markolt, miközben a másik kezével és a fogaival egy kis nejlontasakot próbált feltépni. Felismerte a srác világoskék farmerdzsekijét. Amikor megkönnyebbülten újra lélegezni kezdett, a fiú gyors és célratörő mozdulatai hirtelen megtorpantak. – Hahó? – A fiú a sötétségbe pislogott, miközben gyorsan a zsebébe gyűrte a tasakot. Megköszörülte a torkát és belépett a gyufa fénykörébe. – Remember me?49 A fiú rémült tekintettel meredt rá. – A pályaudvar előtt beszélgettünk. Pénzt adtam neked. Kristoffernek hívnak, ugye? Kristoffer elképedt. – Is that you?50 Te vagy az a külfödi, aki hozzámvágott egy ötszázast? Anyám. De ja, ja, a hangodat felismerem… aú! – 49

Emlékszel rám?

Kristoffer elejtette a gyufát, ami a földre érve kialudt. A sötétben mintha közelebbről jött volna a hangja: – Nem gond, ha ma este megosztozunk a szálláson, haver? – Az egész a tied lehet. Épp indulni készültem. Újabb gyufaszál lobbant fel. – Jobban jársz, ha maradsz. Ketten melegebb. Komolyan beszélek, öregem. – Maga elé tartotta a teáskanalat és egy kis üvegből valami folyadékot csorgatott bele. – Az meg mi? – Víz és aszkorbinsav. – Kristoffer kinyitotta a tasakot és a kanálba szórta a tartalmát, anélkül, hogy egyetlen szemcse is mellément volna, majd gyakorlott mozdulattal a másik kezébe csúsztatta a gyufát. – Ezt elég profin nyomod, Kristoffer. – Nézte, ahogy a narkós a kanál alá tartja a lángot, miközben már egy újabb gyufát is készenlétben tartott. – A Platán egyszerűen csak Mesterlövésznek hívnak. – Ezt nem csodálom. Figyelj, mennem kell. De előbb cseréljünk kabátot, hogy túl is éld az éjszakát. Kristoffer előbb a maga vékony farmerdzsekijére, majd a másik vastag kék kabátjára nézett. – Öregem… Ezt komolyan mondod? – Persze. – Ember, te aztán tényleg hihetetlen vagy. Várj még egy kicsit, amíg ezt belövöm magamnak. Tudnád nekem tartani a gyufát? – Nem lenne egyszerűbb, ha a fecskendőt tartanám? Kristoffer felsandított rá. – Hé, tudom, hogy zöldfülűnek tűnök, de nem dőlök be a világ legrégebbi narkós trükkjének. Fogjad csak a gyufát! Elvette a sráctól a gyufát.

50

Te vagy az?

A por feloldódott a vízben és áttetsző, barna folyadékká vált. Kristoffer egy kis vattapamacsot tett a kanálba. – Hogy kiszűrje a mocskot az anyagból – előzte meg a kérdését. Aztán a pamacson keresztül a fecskendőbe szívta a folyadékot és rátette a tűt a karjára. – Látod, milyen finom a bőröm? Szinte alig látszik, figyeled? És milyen jó kis vastag vénák. Szűzföld, mindig ezt mondják rá. Aztán néhány év múlva sárga lesz a gyulladt hegektől, pont mint az övék. Akkor a mesterlövész már a múlté lesz. Tudom, és mégsem állok le. Őrültség, mi? Miközben beszélt, a fecskendőt rázogatta, hogy az anyag kihűljön. Azután gumiszalagot tekert a felkarjára, meghúzta, és a tű hegyét a karján kék kígyóként tekeredő vénába nyomta. Szemhéja félig leereszkedett, a szája pedig elnyílt. Végül a feje is hátracsuklott, pillantása pedig a lebegő kutyatestre esett. Egy darabig csak állt és Kristoffert bámulta. Aztán eldobta a leégett gyufát és lehúzta a cipzárt a kék kabáton. Amikor Harry végre felvette a telefont, Beate a Jingle Bells háttérben dübörgő diszkófeldolgozásától szinte alig hallott valamit abból, amit Harry mond. De eleget hallott ahhoz, hogy megállapítsa, hogy a férfi nem józan. Nem mintha nehezen forgott volna a nyelve, épp ellenkezőleg: túlságosan is artikulált. Elmondta neki, mit tudott meg Halvorsennel kapcsolatban. – Szívburok-tamponálás? – Belső vérzés, ami a szív körüli területet vérrel tölti fel. Emiatt pedig a szív nem tud rendesen verni. Rengeteg vért kellett leszívniuk. Mostanra stabilizálódott az állapota, de még mindig kómában van. Innentől kezdve csak várunk. Hívom, ha van valami változás. – Köszönöm. Van még valami, amiről tudnom kellene?

– Hagen visszaküldte Jon Karlsent és Thea Nilsent Østgårdra, egy bébiszitterrel. Én pedig beszéltem Sofia Miholjec édesanyjával. Megígérte, hogy elviszi ma Sofiát egy orvoshoz. – Hm. És mi a helyzet az Állatorvosi Intézet jelentésével a hányásban talált húsdarabokkal kapcsolatban? – Azt javasolták, hogy próbálkozzunk kínai éttermekben, mert Kína az egyetlen ország, ahol ilyesmit fogyasztanak. – Mit? – Kutyát. – Kutyát? Várjon! A zene elhalkult, helyette autók zaja kúszott be a telefonba. Azután Harry hangja is felbukkant: – De hát Norvégiában egyetlen hely sincs, ahol kutyahúst szolgálnának fel! – Nem, tényleg furcsa az egész. Sőt, az intézetnek még a kutyafajtát is sikerült azonosítania. Reggel felhívom a Norvég Kennel Klubot. Náluk az összes fajtiszta kutya be van jegyezve a gazdájukkal együtt. – Nem igazán világos, hogyan segíthet ez rajtunk. Több százezer kutya van az országban. – Négyszázezer. Nagyjából minden ötödik háztartásra jut egy. Utánanéztem. De a lényeg az, hogy nagyon ritka kutyafajtáról van szó. Hallott már valaha a fekete metznerről? – Ezt most ismételje meg, legyen kedves! Beate megismételte. Azután néhány másodpercig csak a zágrábi forgalom zaját élvezhette, majd Harry felordított: – Hát persze! Teljesen logikus! Egy férfi szállás nélkül. Hogy nekem ez eddig miért nem jutott az eszembe! – Micsoda? – Tudom, hol bujkál Stankic. – Mi? – Kerítse elő Hagent és szerezzen engedélyt a Delta csoport fegyveres bevetésére.

– Mi? Hogy hol? Miról beszél egyáltalán? – A konténerkikötő. Stankic az egyik konténerben bujkál. – Ezt meg honnan veszi? – Onnan, hogy átkozottul kevés hely van Oslóban, ahol fekete metznert ehet az ember. Gondoskodjon róla, hogy Falkeid és a Delta kordonnal körülzárják a konténerkikötőt, mire holnap reggel az első géppel visszaérek. És csak semmi letartóztatás, amíg ott nem vagyok. Világos? Miután Beate letette, Harry bebámult az utcáról a szálloda bárjába, ahol a műanyag zene bömbölt és még egy fél pohárnyi méreg várt rá. Végre elkapta. Mali spasitelj. Most már csak tiszta fejre és biztos kézre van szüksége. Harry Halvorsenre gondolt. És egy vérbe fojtott szívre. Felmehet a szobájába, ahol már egy csepp alkohol sincs, magára zárhatja az ajtót és kihajíthatja a kulcsot az ablakon. Vagy visszamegy a bárba és kiüríti a poharát. Harry remegve nagy levegőt vett és kikapcsolta a telefonját. Azután visszament a bárba. A többi alkalmazott már rég hazament az Üdvhadsereg főhadiszállásáról, de Martine irodájában még mindig égett a villany. Bepötyögte Harry Hole számát, miközben folyamatosan ugyanazok a kérdések kavarogtak a fejében. Vajon azért olyan izgalmas az egész, mert a férfi annyival idősebb nála? Vagy mert úgy érzi, hogy a férfi rengeteg érzelmet temet magába? Vagy mert olyan elveszettnek tűnik? Az a múltkori dolog a lépcsőházban visszautasított nővel vissza kellett volna, hogy rettentse, de valamilyen oknál fogva pont az ellenkezője történt: nyitottabb lett rá, mint valaha, hogy… Na igen, mit is akar voltaképpen? Martine felnyögött, amikor az automata közölte, hogy az előfizető kikapcsolta a telefonját, vagy lefedettség nélküli területen tartózkodik. Felhívta a tudakozót, elkérte a Sofies gatei lakás telefonszámát, amit azonnal fel is tárcsázott. A szíve majd

kiugrott a helyéről, amikor meghallotta a férfi hangját. De csak az üzenetrögzítő volt az. Itt van a tökéletes ürügy, hogy az irodából hazafelé beugorjon hozzá, erre nincs otthon! Hagyott egy üzenetet. Arról, hogy előre oda kellene adnia neki a karácsonyi koncertre szóló jegyet, mert neki aznap délelőttől már a Koncertcsarnokban kell segédkeznie. Amikor letette a kagylót, észrevette, hogy valaki az iroda ajtajából figyeli. – Rikard! Ne csináld ezt, a frászt hozod rám! – Sajnálom. Épp hazaindultam, csak be akartam kukkantani, hogy lássam, én vagyok-e az utolsó. Hazavigyelek? – Kösz, de még… – Rajtad van a kabátod. Gyere már, így legalább nem neked kell a riasztóval vacakolnod. – Rikard szaggatottan felnevetett. Martinenek a héten kétszer is sikerült működésbe hoznia a riasztót, amikor utolsóként távozott az épületből, ráadásul a biztonsági szolgálat kiszállási díját is ki kellett fizetnie. – Oké – válaszolta végül. – És köszönöm. – Nincs… – szipákolt Rikard. – … mit megköszönni. A szíve a torkában kalapált. Most végre megérezte Harry Hole szagát. Óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját és a villanykapcsoló után tapogatózott a falon. A másik kezében szorongatott pisztolyt az ágy felé irányította, amit épp csak ki tudott venni a sötétben. Vett egy nagy levegőt és felkapcsolta a villanyt. A hálószobát elárasztotta a fény. A helyiség kopár volt, az egyszemélyes ágy megvetve, de üresen állt. Pont mint a lakás többi része. Már az összes helyiséget ellenőrizte. Most végre rendeződni kezdett a pulzusa. Harry Hole nincs itthon. Visszadugta az üres pisztolyt a koszos farmerkabát zsebébe és érezte, hogy sikerült összezúznia a pályaudvar vécéjében szerzett piszoártablettákat, ahová azután tért be, hogy a mellette álló

telefonfülkéből felhívta a tudakozót és megszerezte a Sofies gatei lakás címét. Sokkal könnyebben jutott be a lakásba, mint hitte volna. Miután kétszer is hiába csengetett a kaputelefonon, majdnem feladta. De aztán hirtelen ötlettől vezérelve meglökte a kaput, ami mint kiderült, nem zárt rendesen. Biztosan a hideg miatt. A harmadikon egy kis ragasztószalagra firkálva megtalálta Hole nevét. Sapkáját a kilincs fölötti üvegtáblához nyomta, majd a pisztollyal beütötte az üveget, ami halk reccsenéssel végigrepedt. A nappali a hátsó udvarba nézett, úgyhogy kockáztatott és felkapcsolta a villanyt. Körülnézett. Egyszerű és spártai. Rendezett. Azonban a trójai faló, a férfi, aki elvezetheti Jon Karlsenhez, nem volt otthon. Egyelőre. De remélhetőleg van valahol egy pisztolya és hozzá lőszere. A legvalószínűbb helyekkel kezdte, ahol egy rendőr a pisztolyát tarthatja: a fiókokkal és szekrényekkel, valamint benézett a párna alá. Miután így nem talált semmit, szisztematikusan, szobáról szobára végigkutatta a lakást, de továbbra sem járt sikerrel. Végül mindenféle tervszerűséget nélkülöző, kétségbeesett lemondással esett neki a helyiségeknek újra. A telefonasztalkán egy boríték alatt rábukkant egy rendőrségi azonosítóra, amin Harry Hole fényképe szerepelt. A zsebébe dugta. A könyvek közt, majd a lemezeknél folytatta. Az albumok ábcésorrendben álltak a polcokon. A nappali dohányzóasztalkáján egy halom papír hevert. Átlapozta őket, és megtorpant egy fotónál, aminek a témáját már számtalan variációban látta: egy halott, egyenruhát viselő férfi. Robert Karlsen. Észrevette a Stankic nevet. Egy formanyomtatvány tetején Harry Hole neve szerepelt. Ahogy végigfutotta a lapot, a pillantása egy ikszen akadt meg, ami egy ismerős fogalom mellett szerepelt. Smith & Wesson 38. A nyomtatvány kiállítója lendületes cikornyával kanyarította alá a

nevét. Mi lehet ez? Fegyverviselési engedély? Vagy kiadási nyilatkozat? Feladta. Harry Hole alighanem magánál tartja a fegyverét. Kiment a szűkös, de patyoltattiszta fürdőszobába és megnyitotta a csapot. A meleg víztől megborzongott. Az arcán lévő korom feketére festette a mosdókagylót. Azután hidegre állította a vizet, ami feloldotta a kezén lévő alvadt vért és a kagylóban kavargó víz piros színre váltott. Megtörülközött és kinyitotta a mosdó fölötti szekrényt. Talált egy tekercs gézt, azzal bekötözte az üvegcserép vágta sebet a kezén. Valami hiányzott. Rövid, merev szőrszálat talált a kagyló szélén. Borotválkozás után maradhatott ott. Sehol nem látott viszont borotvát vagy borotvahabot. Sem fogkefét, fogkrémet vagy neszesszert. Lehetséges, hogy Hole elutazott egy gyilkossági ügy kellős közepén? Vagy talán a barátnőjénél lakik? Kiment a konyhába és kinyitotta a hűtőszekrényt: egy doboz tej, aminek a szavatossága csak hat nap múlva jár le, egy üveg lekvár, sajt és három doboznyi húsos-burgonyás konzerv. A fagyasztóban talált még egy zacskó szeletelt barnakenyeret. Kivette a tejet, a kenyeret, kettőt a konzervdobozok közül és bekapcsolta a tűzhelyet. A kenyérpirító mellett egy aznapi újság hevert. Friss tej, friss újság. Kezdett az utazásról szóló elmélet felé hajlani. Kivett egy poharat a szekrényből és épp tejet akart magának tölteni, amikor egy hangtól annyira összerezzent, hogy elejtette a tejesdobozt. A telefon. A vörös terrakotta csempén csordogáló tejet nézte és a konyhához vezető folyosóról beszűrődő erőszakos csöngést hallgatta. Az ötödik után három kattanás hallatszott és hirtelen egy női hang töltötte be a lakást. A szavak rövidek voltak, a

hangszín vidámnak tűnt. A nő nevetett, azután letette. Volt valami ismerős a hangjában. A nyitott konzervdobozokat a főzőlapra helyezett serpenyőbe állította, ahogy az ostrom alatt is csinálták. Nem mintha nem lett volna tányérjuk, hanem mert így mindenki pont ugyanannyit kapott. Aztán kiment a folyosóra. A kis fekete üzenetrögzítő kijelzőjén egy kettes számjegy mellett pirosan pislogott a fény. Megnyomta a lejátszógombot. A szalag visszatekeredett. – Rakel – szólalt meg egy nő. Egy kicsit idősebbnek tűnt, mint az előbbi hang. Miután mondott néhány mondatot, átadta a kagylót egy kisfiúnak, aki villámgyors hadarásba kezdett. Utána azonnal az utolsó üzenet következett, ő pedig megállapította, hogy mégsem képzelődött, mert tényleg hallotta már a hangot. A lány volt az a fehér buszról. Miután végighallgatta az üzenetet, ott maradt a készülék mellett és a tükör szélébe tűzött fotókat nézte. Az egyiken Hole, egy sötét hajú nő és egy kisfiú volt, mindannyian sífelszerelésben hunyorogtak a kamerába. A másik, színét vesztett kép jóval régebben készült. Egy fiút és egy kislányt ábrázolt, mindketten fürdőruhát viseltek. A kislánynak mongoloid vonásai voltak, a fiú pedig Hole volt. A konyhában ült, lassan evett és a lépcsőházbői beszűrődő zajokat hallgatta. Az ajtó üvegét a telefonasztalka fiókjában talált, átlátszó ragasztószalaggal hozta valamennyire rendbe. Amikor befejezte az evést, bement a hálószobába. Hideg volt. Leült az ágyra és végigsimított a puha ágyneműn. Megszagolta a párnát. Kinyitotta a ruhásszekrényt. Kivett egy szoros, szürke boxeralsót és egy összehajtogatott fehér pólót, amin egy nyolckarú Siva pompázott, alatta a FRELST, fölötte pedig a JOKKE & VALENTINERNE felirat állt. A ruháknak öblítőillatuk volt. Levetkőzött, majd felvette a boxeralsót és a pólót. Befeküdt az ágyba és behunyta a szemét. A Holét ábrázoló képre gondolt. És Grigorira. A pisztolyt a párna alá tette. Bár hullafáradt volt,

érezte, hogy lassan merevedése lesz, és hímtagja a szűk, de puha gyapjúanyaghoz feszül. Abban a biztos tudatban aludt el, hogy azonnal felébred, ha csak hozzáér valaki a bejárati ajtóhoz. – Előre látni az előreláthatatlant. Ez volt a mottója Sivert Falkeidnek, a rendőrség készenléti csoportja, a Delta vezetőjének. Falkeid a kontérnerkikötő mögötti magaslaton állt, adóvevővel a kezében. Mögötte taxisok és karácsonyra hazafelé igyekvő kamionosok zúgtak el az autóúton. Mellette Gunnar Hagen állt felhajtott gallérú terepszínű kabátban. Az alattuk elterülő jeges sötétségben már ott voltak Falkeid emberei. Falkeid az órájára pillantott. Öt perc múlva három. Tizenkilenc perc telt el azóta, hogy a kutyás járőr belga juhásza egy piros konténer mellett azt jelezte, hogy valaki van odabenn. Ennek ellenére Falkeidnek mégsem volt ínyére a helyzet. Annak ellenére, hogy az akció rendben haladt. Nem is ezzel volt problémája. Eddig minden olajozottan ment. Mindössze háromnegyed órára volt szükség Hagen telefonjától ahhoz, hogy öt kiválasztott embere teljes készenlétben álljon a kapitányságon. A Delta csoport hetven elhivatott és jól képzett férfiból állt, a koruk átlagosan harmincegy év. A legénység összetételét mindig az adott feladat határozta meg. Ezeknek a fiúknak a feladatkörébe többek között az úgynevezett „nehéz, fegyveres akciók” tartoztak, mint amilyennek az épp zajló rajtaütés is minősült. A Delta öt embere mellett az FSK, a katonaság különleges egységének egyik embere is felbukkant. És itt kezdődött Falkeid problémája. A férfi ugyanis mesterlövész volt, akit Gunnar Hagen személyesen rendelt be az akcióhoz. A férfit Aronnak hívták, de Falkeid nagyon jól tudta, hogy az FSK-ban senki sem a valódi nevét használja. A különítmény 1981-es alapítása óta titkos volt, amíg a híres afganisztáni Enduring Freedom

hadművelet idején a média reflektorfénybe nem állította. Akkor konkrét, részletes információkat közöltek a magasan képzett egységről, ami Falkeid meglátása szerint leginkább egy titkos társaságra emlékeztetett. – Mert megbízom Aronban – hangzott Hagen Falkeidnek adott tömör magyarázata. – Emlékszik a Torpon történt lövöldözésre kilencvennégyből? Falkeid nagyon is jól emlékezett a sjandefjordi Torp repülőtéren lezajlott túszdrámára, mivel ő maga is ott volt. Soha senki nem tudta meg, ki adta le a lövést, ami végül megmentette a helyzetet, de a lövedék oly mesterien talált utat magának az autó ablakára terített golyóálló mellény hónaljánál, hogy a felfegyverkezett rabló feje úgy robbant szét a vadonatúj Volvo hátsó ülésén, mint egy úritök. Az autót egyébként a kereskedő visszavette, majd miután kipucoltatta, később újból eladta. Falkeid feje azonban nem emiatt főtt. És még csak nem is azért, mert Aronnak olyan puskája volt, amihez foghatót még életében nem látott. A fegyver csövén lévő Mar felirat semmit nem mondott neki. Aron most valahol odalenn hasalt a terepen, lézeres irányzékkal és éjszakai szemüveggel felszerelkezve, valamint legutóbbi bejelentkezése szerint kitűnő kilátással a konténerre. És még csak nem is erről volt szó. Falkeidnek az volt a problémája ezzel a helyzettel, hogy Aronnak az égvilágon semmi keresnivalója nem lett volna az akcióban. Mivel semmiféle mesterlövészre nem volt szükségük. Falkeid egy pillanatig habozott. Azután a szájához emelte az adóvevőt: – Jelezz a lámpával, ha készen állsz, Atle. A piros konténernél egy lámpa fénye villant meg. – Mindenki a helyére – utasította az embereit Falkeid. – Készen állunk a támadásra. Hagen bólintott.

– Rendben. De mielőtt akcióba lendülünk, még meg akarok bizonyosodni róla, hogy osztja a véleményemet, Falkeid. Arról, hogy jobb, ha most végrehajtjuk a letartóztatást és nem várjuk meg vele Holét. Falkeid megvonta a vállát. Öt óra múlva már világos lenne, Stankic előbb-utóbb magától elhagyná a konténert és akkor a kutyákkal a nyílt terepen elfoghatnák. Az a hír járta, már csak idő kérdése, hogy Gunnar Hagent rendőrfőkapitánynak nevezzék ki. – Elég ésszerűnek tűnik, igen – válaszolta végül. – Rendben. A jelentésemben is az áll majd, hogy a döntés közös mérlegelés eredménye volt. Arra az esetre, ha netán valaki úgy vélné, hogy én sürgettem a letartóztatást azért, hogy személyesen arassam le a babérokat. – Nem hinném, hogy bárki ezzel gyanúsítaná. – Rendben. Falkeid benyomta a gombot az adóvevőn: – Még két perc. Hagen és Falkeid lehelete fehéren gomolygott, majd egy közös felhőben egyesültek, ami azonnal szét is oszlott. – Falkeid… – szólalt meg egy hang az adóvevőben. Atle. Suttogott. – Egy férfi ebben a pillanatban bukkant fel a konténer ajtajában. – Mindenki készenlétbe! – mondta Falkeid nyugodt, határozott hangon. Előre látni az előreláthatatlant. – Ki is jött? – Nem, csak ott áll. Olyan… úgy néz ki, mintha… Egy magányos lövés hasította keresztül az Oslofjord sötétjét. Azután újra elcsendesült minden. – Mi az ördög volt ez? – kérdezte Hagen. Az előreláthatatlan, gondolta Falkeid.

Huszonnegyedik fejezet

December 20., vasárnap. Az ígéret Vasárnap kora hajnal volt, ő pedig még mindig aludt. Harry lakásában, Harry ágyában, Harry ruhájában. És Harry rémálmait álmodta. Kísértetekről, folyton-folyvást kísértetekről. A zaj szinte észrevehetetlen volt, egy kis kaparászás a bejárati ajtón. De bőven elég ahhoz, hogy felébredjen. A párna alá nyúlt és már talpon is volt. A jéghideg padló szinte égette a talpát, amikor kiosont az előszobába. A bejárati ajtó durva felületű üvegén egy ember körvonalai rajzolódtak ki. A lakásban az összes villany le volt kapcsolva, tudta, hogy kintről senki sem veheti észre. Az illető mintha előrehajolva babrált volna valamivel. Nem talál bele a kulccsal a zárba? Harry Hole részeg? Lehet, hogy nem is utazott sehová, hanem egyszerűen átitta valahol az egész éjszakát? Most már közvetlenül az ajtó mellett állt és a hideg kilincs után nyúlt. Visszafojtotta a lélegzetét és érezte, hogy a pisztoly markolata kellemesen simul a tenyerébe. Mintha az a másik az ajtó túloldalán szintén visszafojtotta volna a lélegzetét. Bízott benne, hogy a dolog nem okoz majd a szükségesnél több kellemetlenséget és Hole remélhetőleg elég értelmes ahhoz, hogy belássa, nincs más választása: vagy elvezeti Jon Karlsenhez, vagy ha ez nem kivitelezhető, akkor Jon Karlsent hozza ide a lakásba. Felemelte a pisztolyt, hogy az illető az ajtó előtt azonnal észrevegye és egy mozdulattal feltépte az ajtót. A lépcsőházban álló személy levegő után kapkodott és két lépést hátrált. Valami lógott a kilincsen. Egy papírba és celofánba csomagolt virágcsokor, amelyen kívülről egy boríték fityegett. Halálra vált arca ellenére azonnal felismerte a lányt. – Get in here!51 – mondta neki halkan.

51

Jöjjön be!

Martine Eckhoff egészen addig tétovázott, amíg a pisztoly magasabbra nem emelkedett. Intett a lánynak, hogy menjen be a nappaliba, majd követte. Udvariasan megkérte, hogy foglaljon helyet a füles fotelben, ő pedig a kanapéra ült. A lány végre levette a pillantását a pisztolyról és ránézett. – Bocsánat az öltözékemért – mondta a lánynak. – Hol van Harry? – What do you want?52 – kérdezte a lány. Egészen meglepődött a hangján. Nyugodt volt, szinte melegen csengett. – Meg akarom találni Harry Holét – válaszolta. – Hol van? – Nem tudom. Mit akar tőle? – Hagyja inkább rám a kérdezősködést. Ha nem mondja meg, hol van Harry Hole, kénytelen leszek lelőni magát. Megértette? – Nem tudom, hol van. Úgyhogy csak lőjön. Már ha tényleg azt hiszi, hogy ez segít magán. Hiába kereste a félelem nyomát a lány szemében. Biztosan a pupillája miatt. Valami miatt olyan furcsának tűnt. – Maga mit keres itt? – kérdezte. – Csak egy koncertjegyet hoztam, amit Harrynak ígértem. – És virágot? – Az csak egy hirtelen ötlet volt. Felkapta a lány táskáját a padlóról és átkutatta. Talált egy pénztárcát és egy bankkártyát. Martine Eckhoff. Született: 1977. Cím: Sorgenfrigata, Oslo. – Maga Stankic – szólalt meg a lány. – Maga volt az a fehér buszon, ugye? Újra a lányra nézett, majd lassan bólintott:

52

Mit akar?

– Azért van itt, mert azt akarja, hogy Harry elvezesse Jon Karlsenhez, nem igaz? És most fogalma sincs, hogy mihez kezdjen, így van? – Fogja be! – mondta. De a hangja nem úgy csengett, ahogy szerette volna, mert a lánynak igaza volt: a dolgok lassan egészen kicsúsznak a kezéből. Némán ültek a sötét nappaliban, miközben odakinn lassan világosodni kezdett. Végül mégiscsak a lány szólalt meg: – Én elvezethetem magát Jon Karlsenhez. – Mi? – képedt el. – Tudom, hol van. – Hol? – Egy tanyán. – Honnan tudja? – Onnan, hogy a tanya az Üdvhadseregé és én kezelem az oda szóló helyfoglalásokat. A rendőrségtől engem hívtak fel, hogy megkérdezzék, használhatják-e a következő napokban. – Aha. És mégis miért akarna odavezetni engem? – Mert Harry soha nem fogja elvezetni magát hozzá – közölte a lány egyszerűen. – És mert akkor végre lelőheti. A lányra pillantott. És azonnal tudta, hogy az teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Lassan bólintott: – Hányan vannak a tanyán? – Jon, a barátnője és egy rendőr. Egyetlen rendőr. A terv lassan kezdett formát ölteni a fejében. – Milyen messze van ide? – A reggeli csúcsforgalomban olyan háromnegyed, legfeljebb egy óra, de ma vasárnap van – mondta a lány. – A kocsim odakinn áll. – Miért segít nekem? – Már mondtam. Azt akarom, hogy végre vége legyen. – Tisztában van vele, hogy ha blöfföl, keresztüllövöm a fejét? A lány bólintott.

– Akkor máris indulhatunk – mondta. Negyed nyolckor Harry már tudta, hogy életben van. Tudta, mert minden idegszálában fájdalmat érzett. És mert a kutyafalka még többet és többet akart. Kinyitotta az egyik szemét és körbenézett. A ruhái szanaszét szórva hevertek a padlón. De legalább egyedül volt. A kezét az éjjeliszekrényen álló pohár felé nyújtotta. Talált. De üres. Egyik ujját végighúzta a pohár fenekén, majd megnyalta. Édes. Az alkohol teljesen elpárolgott. Kivakarta magát az ágyból és a poharat szorongatva a fürdőszobába ment. Miközben megtöltötte, próbálta elkerülni a tükröt. Lassú kortyokban itta a vizet. A kutyafalka hevesen ellenkezett, de ő kitartott. Még egy pohár víz. A repülőgép. A csuklójára pillantott. Hol a pokolban van az órája? És egyáltalán mennyi az idő? El kell tűnnie innen, haza kell érnie. Csak előbb még egy italt… Megkereste a nadrágját és magára rángatta. Az ujjai elgémberedtek és megdagadtak. A táska. Ott van. A neszesszer. A cipő. De hol lehet a mobiltelefon? Mintha a föld nyelte volna el. A szállodai telefonon feltárcsázta a kilencest. Hallotta, hogy a recepciós háta mögött – aki a kérésére immár harmadszor ismételte el a pontos időt anélkül, hogy az információ eljutott volna Harry agyáig – a nyomtató zakatolva kiköhög magából egy számlát. Krákogott valamit angolul, amit ő maga sem értett kristálytisztán. – Sorry, Sir – válaszolta a recepciós. – The bar doesnt open till three p.m. Do you want to check out now?53 Harry bólintott és a repülőjegye után kezdett kotorászni a zakójában, ami az ágy végében hevert. – Sir?

Sajnálom, uram, de a bár csak három órakor nyit ki. Szeretne most kijelentkezni? 53

– Yes – mondta Harry és letette. Visszahajolt az ágy fölé. Azután a nadrágzsebében folytatta a keresést, de ott csak egy húszkoronást talált. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hová lett az órája. Amikor tegnap a záráskor a bárban rendeznie kellett a számlát és néhány kuna hiányzott a végösszegből, egy húszkoronást tett a bankjegyek tetejére és elindult kifelé. De mielőtt elérte volna az ajtót, dühös kiáltást hallott maga mögött és apró, éles fájdalmat érzett a tarkójában. Lenézett a padlóra, a lábai között pörgő húszkoronás érmére. Aztán visszament a bárpulthoz, a csapos pedig morogva elfogadta az óráját a hiányzó pénzösszeg fejében. Harry észrevette, hogy a zakója zsebe kiszakadt, úgyhogy beljebb tapogatózott a lyukon és végül meg is találta a repülőjegyet a belső zseb alatt a bélésben. Előhalászta és megnézte, mikor indul a gép. Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Először csak egy koppanás, azután még egy, jóval erősebben. Harrynak csak halvány emlékei voltak róla, mi történt, miután bezárt a bár. Úgy sejtette, ha a kopogásnak a zárás utáni időintervallumhoz van köze, akkor kevéssé valószínű, hogy kellemes meglepetés vár rá az ajtó mögött. Másfelől az is elképzelhető, hogy valaki megtalálta a mobiltelefonját. Az ajtóhoz támolygott és óvatosan résnyire nyitotta. – Good morning!54 – mondta a folyosón álló nő. – Vagy annyira azért mégsem jó? Harry megpróbált mosolyt varázsolni az arcára és az ajtófélfához támaszkodott: – Mit akar? Az asszony feltűzött hajával most még inkább angoltanárnős volt. – Egyezséget akarok kötni magával – válaszolta. – Valóban? És miért most? Miért nem tegnap este? 54

Jó reggelt!

– Mert tudni akartam, mit fog csinálni a találkozónk után. Például, hogy kapcsolatba lép-e valakivel a horvát rendőrségtől. – És most már tudja, hogy semmi ilyesmit nem csináltam? – Zárásig a bárban ivott, utána pedig feldülöngélt a szobájába. – Nahát, kémjei is vannak? – Gyerünk, Hole. El kell érnie a gépét. A szálloda előtt egy autó várta őket. A kormánynál a börtöntetoválásokat viselő csapos ült. – A Szent István-katedrálishoz, Fred – mondta az asszony. – Siessünk, a repülőgépe másfél óra múlva indul. – Maga elég sokat tud rólam – jegyezte meg Harry. – Én viszont semmit nem tudok magáról. – Szólítson csak Mariának – mondta az asszony. A hatalmas katedrális tornyát elnyelte a Zágráb fölött gomolygó reggeli köd. Maria bevezette Harryt a hatalmas, szinte teljesen néptelen főhajóba. Gyóntatószékek, egy sor szent és a hozzájuk tartozó imapadok mellett lépkedtek el. A rejtett hangszórókból mantraszerű karének áradt, halkan és visszhangszerű effektekkel megtűzdelve, ami feltehetőleg az elmélyülést és az áhítatot volt hivatott elősegíteni, de Harrynek inkább holmi katolikus szupermarket konzumzenéje ugrott be róla. Az asszony az egyik mellékhajóba vezette, majd egy ajtón keresztül egy kisebb szobába léptek, ahol két sorban imapadok álltak. A reggeli fény pirosan és kéken szűrődött be a színezett üvegeken keresztül. A falra akasztott feszület két oldalán egy-egy gyertya lobogott, előtte pedig egy viaszfigura térdelt, arcát az ég felé fordítva, kezét pedig kétségbeesett imára emelve. – Tamás apostol, az építőmunkások védőszentje – magyarázta az asszony, majd lehajtott fejjel keresztet vetett. – Ő akart Jézussal együtt a halálba menni.

Kétkedő Tamás, gondolta Harry, miközben az asszony a táskája fölé hajolt és egy gyertyát húzott elő, aminek az oldalára egy szentképet applikáltak. Meggyújtotta és az apostol elé helyezte. – Térdeljen le – mondta Harrynak. – Miért? – Csak tegye, amit mondtam. Harry vonakodva letérdelt az imapad rongyos, vörös bársonyhuzatára, könyökét pedig az izzadságtól, zsírtól és könnyektől feketére színeződött, ferde könyöklőre támasztotta. Különös módon egészen kényelmes testtartásnak tűnt. – Esküdjön a Fiúra, hogy megtartja a részét az egyezségből. Harry habozott. Majd lehajtotta a fejét. – Esküszöm… – kezdte az asszony. – Esküszöm… – … a Fiú, az én megváltóm nevére… – … a Fiú, az én megváltóm nevére… – …hogy megteszek mindent, ami hatalmamban áll, hogy megmentsem őt, akit mali spasiteljnek neveznek. Harry megismételte. Az asszony felegyenesedett. – Ezen a helyen találkoztam a megbízóm közvetítőjével – mondta. – Itt rendelte meg a munkát. De menjünk inkább, ez mégsem a legmegfelelőbb hely arra, hogy emberi sorsokkal üzleteljen az ember. Fred a Tomislav király nevét viselő, hatalmas parkhoz szállította őket és a kocsiban maradt, mialatt Maria és Harry keresett egy padot. A megbarnult, elsorvadt fűszálak megpróbáltak a magasba nyújtózni, de a hideg szél újra és újra a földhöz lapította őket. A régi kiállítópavilon túlsó oldalán csilingelve gördült el egy villamos. – Nem láttam a férfit – mondta az asszony. – De a hangja alapján fiatal lehetett.

– A hangja alapján? – Először októberben telefonált a Hotel Internationalba. A menekültekkel kapcsolatos ügyekben mindig Fredet kapcsolják, ő irányítja hozzám a telefonokat. Az illető azt mondta, hogy egy magát felfedni nem kívánó személy nevében hív, aki szeretné, ha elvégeznénk egy megbízást Oslóban. Emlékszem, hogy a háttérből erős forgalom zaja hallatszott. – Vagyis nyilvános készülékről hívta. – Feltehetőleg. Elmagyaráztam neki, hogy soha nem kötök üzletet telefonon keresztül, és anonim személyekkel sem, majd letettem a kagylót. Két nappal később újra felhívott és arra kért, hogy három nap múlva legyek a Szent István-katedrálisban. Percre pontosan megadta az időpontot, és hogy melyik gyóntatófülkébe kell bemennem. A szemben lévő fa ágára egy varjú szállt le, és oldalra hajtott fejjel, gondterhelt pillantással méregette őket. – A katedrális aznap tele volt turistákkal. A megbeszélt időpontban beléptem a megadott gyóntatófülkébe. Az ülésen egy lepecsételt borítékot találtam. A boríték egyrészt egy részletes leírást tartalmazott arról, hol és mikor kell Jon Karlsent elintézni, másrészt egy olyan összegű előleget, ami jóval meghaladta a szokásos honoráriumunkat, végül pedig egy javaslatot arra nézve, hogyan rendezzük majd a végső számlát. Ezenkívül az is benne volt a levélben, hogy a közvetítő, akivel korábban telefonon beszéltem, fel fogja venni velem a kapcsolatot, hogy megkapja a válaszomat és amennyiben elfogadjuk a megbízást, akkor vele részletesen megbeszélhetjük a feladat anyagi vonzatait. A közvetítő marad az egyetlen kapcsolat közöttünk, őt azonban biztonsági okokból nem akarja beavatni a megbízás részleteibe, úgyhogy én se mondjak neki egyetlen szót sem róla. Fogtam a borítékot, kiléptem a gyóntatószékból, azután visszamentem a hotelbe. A közvetítő egy fél óra múlva felhívott. – Ugyanaz a személy volt, aki Oslóból hívta?

– Nem mutatkozott be, de miután korábban nyelvtanár voltam, van fülem hozzá, hogy felismerjem az emberek angol kiejtését. Ennek a férfinak pedig kifejezetten sajátos akcentusa volt. – És miről beszéltek? – Elmondtam neki, hogy köszönjük a megbízást, de nemet kell mondanunk, mégpedig három okból. Először is, mert az az alapelvünk, hogy tudni akarjuk, mi okból kéri a megbízó a feladat elvégzését. Másodszor, mert soha nem engedjük, hogy előírják nekünk, mikor és hol teljesítsük a megbízást. Harmadszor pedig mert nem dolgozunk anonim megbízónak. – És mit válaszolt? – Azt mondta, mivel ő felel azért, hogy ki legyünk fizetve, be kell érnem az ő személyazonosságával. És megkérdezte, mi lenne az az összeg, ami fölött eltekintenék a további kifogásoktól. Azt válaszoltam neki, hogy több mint amennyit képes lenne kifizetni. Erre közölte, hogy mennyit volna képes. Én pedig… Harry feszülten figyelte, ahogy az asszony a megfelelő szavakat keresi. – …nem voltam felkészülve ekkora összegre. – Mennyit mondott? – Kétszázezer dollárt. Ez nagyjából a tizenötszöröse annak az összegnek, amit egyébként kérni szoktunk. Harry elgondolkodva bólintott. – Vagyis innentől kezdve az indíték már nem is volt fontos. – Nem szükséges, hogy megértse, Hole, de egy ideje már azt terveztük, hogy ha elegendő pénzünk lesz, abbahagyjuk az egészet, és visszaköltözünk Vukovárba. Új életet kezdünk. Amikor ezt az ajánlatot megkaptam, azonnal tudtam, hogy ez lehet a jegyünk a szabadság felé. Hogy ez lehet az utolsó megbízás. – És ehhez engedni kellett az etikus gyilkolási üzlet elveiből? – kérdezte Harry cigaretta után kotorászva.

– Maga kizárólag etikus módszereket alkalmaz a gyilkossági ügyek nyomozása során, Hole? – Is-is. Valahogy boldogulni kell. Az asszony elmosolyodott. – Akkor talán nincs is olyan borzasztóan nagy különbség közöttünk, nem gondolja? – Azért ezt kétlem. – Valóban? Ha nem tévedek, hozzám hasonlóan maga is csak hozzá akar jutni ahhoz, amiért megdolgozott. – Magától értetődik. – Csak éppen ez nem mindig ilyen egyszerű, ugyebár? Mióta rendőrnek állt, hogy az emberiséget megmentse a gonosztól, már bizonyára rájött, hogy a bűnnek olyan árnyalatai lehetnek, ami azelőtt még csak meg sem fordult a fejében. És hogy gyakran nem is annyira a gonoszságról, mint inkább az emberi gyarlóságról szól. Sok-sok szomorú esemény, amiben az ember saját magára ismer. De ahogy maga is mondta, valahogy boldogulni kell. Úgyhogy elkezdünk egy kicsit hazudni. A körülöttünk lévő embereknek és saját magunknak is. Harry sehol sem találta az öngyújtóját. Ha nem tudja hamarosan meggyújtani ezt a nyomorult cigarettát, felrobban. Nem akart Birger Holmenre gondolni. Most nem. Amikor átharapta a filtert, száraz recsegést érzett a fogai közt: – És mit mondott a közvetítő, hogy hívják? – Úgy kérdezi, mintha már tudná a választ – nézett rá az asszony. – Robert Karlsen – mondta Harry és tenyerével erősen megdörgölte az arcát. – Ő adta magának az instukciókat tartalmazó borítékot október 12-én. Az asszony felhúzta egyik szépen ívelt szemöldökét. – Megtaláltuk a repülőjegyét. – Harry fázott. A szél úgy fújt át rajta, mintha ő maga is kísértet volna. – És amikor hazatért,

anélkül, hogy tudta volna, átvette annak a helyét, akit ő maga segített halálra ítélni. Haláli, nem? Az asszony nem válaszolt. – De még mindig van valami, amit nem értek – folytatta Harry. – Miért nem hagyta a fia a fenébe a megbízást, amikor a tévében vagy az újságokban felfedezte, hogy valójában azt ölte meg, akinek a számlát kellett volna rendeznie? – A fiam soha nem tudja, ki a megbízó, vagy hogy mit tett az áldozat – válaszolta a nő. – Jobb így. – Mert így nem leplezhet le senkit, ha netán elkapják? – Azért, mert így nem kell gondolkodnia. Így csak a saját feladatára kell koncentrálnia, egyéb tekintetben elég, ha bízik abban, hogy helyesen mérlegeltem a dolgokat. – Mind erkölcsi, mind anyagi szempontból? Az asszony megvonta a vállát: – Ebben az esetben természetesen jobb lett volna, ha tudja, ki a megbízó. A probléma az, hogy a gyilkosság óta nem lépett kapcsolatba velünk. Nem tudom, miért. – Nem mer – mondta Harry. Az asszony behunyta a szemét, Harry pedig csak nézte az izmok mozgását a keskeny arcon. – Az egyezség rám eső része az lenne, hogy visszahívom az emberemet – szólalt meg az asszony. – Most pedig már azt is tudja, hogy ez lehetetlen. Én viszont megadtam magának annak a nevét, aki a feladatot adta. Ennél többet nem tehetek addig, amíg a fiam esetleg újra kapcsolatba nem lép velünk. Ennek ellenére is megtartja az egyezség magára eső részét, Harry? Megmenti a fiamat? Harry nem válaszolt. A varjú hirtelen felröppent az ágról, amiről esőcseppek hulltak eléjük a fűre. – Mit gondol, a fia feladja, ha rájön, hogy mennyire rosszak a lapjai?

Az asszony halványan elmosolyodott, majd szomorúan megrázta a fejét. – Miért nem? – Mert nem fél semmitől és olyan csökönyös, mint a szamár. Ebben az apjára ütött. Harry a felszegett fejű, sovány kis asszonyt nézte és arra gondolt, hogy ez utóbbiról azért nincs meggyőződve. – Adja át üdvözletemet Frednek. Taxival megyek ki a reptérre. Az asszony lepillantott a kezére. – Hisz maga Istenben, Harry? – Nem. – Mégis megesküdött a színe előtt, hogy megmenti a fiamat. – Igen – válaszolta Harry és felállt. Az asszony ülve maradt és felfelé nézett rá. – Maga olyan ember, aki megtartja az ígéreteit? – Nem mindig. – Nem hisz Istenben – mondta a nő. – És a saját szavában sem. Akkor mi marad? Harry szorosabbra vonta maga körül a kabátot. – Mondja meg nekem, miben hisz, Harry! – Én az újabb ígéretben hiszek – válaszolta Harry, a széles sugárút gyér vasárnapi forgalma felé hunyorogva. – Abban, hogy az ember betarthatja az ígéretét, még ha az előzőt meg is szegte. Hiszek az újrakezdésben. Bár még sosem jutott eszembe így fogalmazni… – Egy közeledő taxi felé intett. – De ezért vagyok ebben a szakmában. Harry a taxiban ülve jött rá, hogy egyáltalán nincs nála készpénz, de mint megtudta, a repülőtéren van olyan bankautomata, amelyik elfogadja a Visa kártyát. Csak ült és egész úton a húszkoronás érmét forgatta a kezében. A fejében a bár padlóján pörgő érme és a repülőgép fedélzetén kiosztásra kerülő első ital gondolata küzdött egymással.

Odakinn már pirkadt, amikor Jon felébredt az Østgård elé kanyarodó kocsi hangjára. Fekve maradt és a plafont bámulta. Hosszú és hideg éjszaka volt, és nem is aludt túl sokat. – Ki jött? – kérdezte Thea, aki egy másodperccel azelőtt még mélyen aludt. Jon hallotta a félelmet a lány hangjában. – Biztosan aki váltani fogja a rendőrtisztet – válaszolta Jon. A motor elhallgatott és két ajtó nyitódása, majd csapódása hallatszott. Vagyis két személy. És semmi hang. Hallgatag rendőrök. A nappalin keresztül, ahol a rendőr rendezkedett be éjszakára, hallották, ahogy megzörgetik a bejárati ajtót. Egyszer. Aztán még egyszer. – Nem nyitja ki? – suttogta Thea. – Csitt – mondta Jon. – Lehet, hogy kiment. Talán az udvari vécén van. Harmadszor is megzörgették az ajtót. Erőszakosan. – Megyek és kinyitom – mondta Jon. – Várj még! – kérte a lány. – Be kell engednünk őket – mondta Jon, majd átmászott a lányon és magára húzta a ruháit. Kinyitotta a nappaliba vezető ajtót. A dohányzóasztalon álló hamutartó széléhez egy égő cigaretta támaszkodott, a kanapén pedig egy összegyűrt gyapjútakaró hevert. Újra kopogtattak. Jon kinézett az ablakon, de nem látta az autót. Furcsa. Odaállt az ajtó elé. – Ki az? – kiabált ki, immAron kevésbé magabiztosan. – Rendőrség – válaszolt egy hang kintről. Lehet, hogy tévedett, de Jon mintha különös akcentust hallott volna a férfi hangjában. Összerezzent, amikor újra megzörgették az ajtót. Reszkető kézzel nyúlt a kilincs után. Azután nagy levegőt vett és felrántotta az ajtót.

A jeges szél úgy csapott az arcába, mintha hideg víz volna. Az alacsonyról jövő reggeli napsütés vakító ellenfényében vaksin hunyorgott a lépcsőn álló két sziluett felé. – Maguk a váltás? – kérdezte Jon. – Nem – mondta a női hang, amit azonnal felismert. – Vége van. – Vége? – kérdezett vissza Jon csodálkozva, és a kezével beárnyékolta a szemét. – Nahát, maga az? – Igen. Úgyhogy pakoljanak, visszavisszük magukat – mondta a nő. – Miért? A nő elmagyarázta neki, miért. – Jon! – kiabált Thea a hálóból. – Egy pillanat – mondta Jon és nyitva hagyta az ajtót, amíg visszament Theához. – Ki az? – kérdezte a lány. – Az a rendőrnő, aki kihallgatott – válaszolta Jon. – Toril Li. És egy pasas, akit azt hiszem, szintén Linek hívnak. Azt mondják, hogy Stankic meghalt. Lelőtték az éjszaka. A rendőr, aki eddig vigyázott rájuk, hamarosan visszatért az udvari mellékhelyiségből, összepakolta a holmiját és elhajtott. Tíz perccel később Jon is a vállára lendítette a táskáját, behúzta az ajtót és elfordította a kulcsot a zárban. A magas hóban a saját lábnyomaiba lépkedve a ház falához ment, leszámolt öt deszkát és az ötödik belső oldalára erősített kis kampóra visszaakasztotta a kulcsot. Azután a többiek után szaladt a járó motorú, fehér felhőt prüszkölő, piros Golfhoz és beszuszakolta magát Thea mellé. Elindultak, ő pedig a lány köré fonta a kezét és magához ölelte, majd a két első ülés közé hajolt. – És mi is történt pontosan az éjszaka a konténerkikötőben? Toril Li rendőrtiszt az anyósülésen utazó kollégájára, Ola Lire pillantott.

– Azt mondják, olyan volt, mintha Stankic fegyver után nyúlt volna – mondta Ola Li. – Vagyis a különleges egység mesterlövésze úgy látta. – És nem így történt? – Az attól függ, mit értünk fegyver alatt – mondta Ola és Toril Lire sandított, aki csak nehezen tudta visszafojtani a nevetést. – Amikor megfordították, a slicce lenn volt, a farka pedig kilógott. Úgy tűnik, hogy azért állt ki az ajtóba, hogy vizeljen. Toril Li hirtelen morcosan megköszörülte a torkát. – De ez abszolút nem hivatalos információ volt – tette hozzá gyorsan Ola. – Értik, ugye? – Ezzel azt akarja mondani, hogy csak úgy minden további nélkül lelőtték? – robbant ki Theából a hitetlenkedés. – Nem mi – nyomatékosította Toril Li. – Hanem az FSK mesterlövésze. – Úgy vélik, hogy Stankic valószínűleg hallott valamit és elfordította a fejét – fecsegett tovább Ola. – Merthogy a golyó a füle mögött hatolt be és az orrán jött ki. Piff-puff… Paff. Hehe. Thea Jonra nézett. – Nem semmi lőszert használhatott – mondta Ola elgondolkodva. – De hamarosan úgyis meglátja maga is, Karlsen. Kész csoda lesz, ha sikerül majd azonosítania. – Enélkül is elég nehéz lett volna – jegyezte meg Jon. – Igen, hallottunk róla – mondta Ola, majd megrázta a fejét. – Pantomimpofa, vagy mi. Marhaság, ha engem kérdeznek. De ez is teljes mértékben nem hivatalos… Egy ideig csendben haladtak tovább. – És mitől olyan biztosak benne, hogy ő az? – szólalt meg Thea. –Mármint ha az arca teljesen szétroncsolódott. – Felismerték a kabátját – mondta Ola. – Ez minden? Ola és Toril egymásra pillantottak.

– Nem, dehogy – mondta Toril. – Megszáradt vér volt a kabáton és a zsebében talált üvegcserépen is. Épp most vetik össze Halvorsen vérével. – Vége van, Thea – mondta Jon és közelebb vonta magához a lányt. Thea a vállára hajtotta a fejét, Jon pedig beszívta a haja illatát. Hamarosan végre aludhat. Sokáig. Az ülések között látta, ahogy Toril Li keze a kormány tetején pihen. A keskeny országút szélére húzódott, amikor egy kis elektromos autó jött velük szembe, amiről Jon megállapította, hogy pont olyan, mint amilyet a királyi család ajándékozott az Üdvhadseregnek.

Huszonötödik fejezet December 20., vasárnap. Megbocsátás A képernyő diagramjai és az EKG-készülék egyenletes pittyegése azt az illúziót keltette, hogy mindent kézben tartanak. Halvorsen arcát és orrát maszk fedte, a fején pedig valami sisakszerű dolog volt, ami az agy aktivitásának a változásait rögzítette. A szemhéja sötét volt és finom erek hálózták be. Harryban csak most tudatosult, hogy ezt soha nem látta azelőtt. Még sohasem látta Halvorsent csukott szemmel. Kinyílt az ajtó mögötte. Beate volt az. – Végre – mondta a lány. – Egyenesen a reptérről jövök – suttogta Harry. – Úgy néz ki, mint valami alvó vadászpilóta. Csak Beate erőltetett mosolyát látva jött rá a hasonlat vészjósló voltára. Ha az agya nem lett volna annyira zsibbadt, bizonyára mást választ. Vagy leginkább befogja a száját. Azt, hogy egyáltalán ennyire is össze bírta szedni magát, annak köszönhette, hogy a Zágrábból Oslóba tartó repülőgépen a

légikísérő, aki az alkoholt osztotta, mindenki mást végigkínált, mielőtt észrevette, hogy Harry ülése fölött ég a lámpa. Kimentek és leültek a folyosó végében álló karosszékekre. – Van valami újság? – kérdezte Harry. Beate végighúzta a kezét az arcán. – Az orvos, aki Sofia Miholjecet megvizsgálta, tegnap késő este felhívott. A homlokán lévő kék folton kívül nem talált rajta más sérülést vagy zúzódást. Úgy vélte, elképzelhető, hogy valóban egy ajtótól származik, ahogy Sofia állította. Azt mondta, hogy komolyan veszi a titoktartási kötelezettségét, de a felesége meggyőzte róla, hogy beszéljen velünk, mivel mégiscsak nagyon komoly ügyben nyomozunk. Csinált egy vértesztet is, ami semmi normálistól eltérő eredményt nem mutatott egészen addig, amíg valami isteni sugallat hatására nem kért egy vizsgálatot HCGhormonra is, aminek a szintje, ahogy fogalmazott, nem hagyott sok kétséget. Beate az ajkába harapott. – Sugallatnak valóban érdekes – mondta Harry. – De fogalmam sincs róla, mi az a HCG-hormon. – Sofia nem sokkal ezelőtt még terhes volt, Harry. Harry füttyenteni próbált, de a szája túlságosan kiszáradt. –Akkor fel kellene menned hozzájuk, hogy még egyszer beszélj vele. – Hogyne, úgyis olyan jól összebarátkozunk a legutóbb – mondta Beate szárazon. – Nem kell barátkoznia. Derítse ki, hogy nem erőszakolták-e meg esetleg. – Hogy nem erőszakolták-e meg? – Egy újabb sugallat. Beate felsóhajtott. – Oké. De most már akár várhat is egy kicsit a dolog. – Ezt hogy érti? – Az éjszaka történtek után. – Mi történt az éjszaka? Beate rámeredt.

– Nem tudja? Harry a fejét rázta. – Legalább négy üzenetet hagytam a telefonján. – Tegnap elhagytam a mobilomat. Mondja már! Látta, hogy Beate nyel egyet. – Ó, a rohadt életbe! – fakadt ki. – Mondja, hogy nem az, amire gondolok! – Stankicet lelőtték az éjszaka. A helyszínen az életét vesztette. Harry behunyta a szemét és mintha valahonnan a távolból hallotta volna Beate hangját: – Stankic valami után nyúlt, pedig a jelentés szerint előzőleg szóbeli figyelmeztetést is kapott. Jelentés, gondolta Harry. Máris. – Sajnos, az egyetlen fegyver, amit nála találtak, egy üvegdarab volt a kabátja zsebében, ami véres volt. Az Igazságügyi Orvostani Intézet azt ígérte, hogy holnapig ellenőrzik. A pisztolyt alighanem elrejtette valahová a legközelebbi használatig, hiszen azt is bizonyítékként lehetett volna használni ellene. Egyébként papírjai sem voltak. – Találtak még valamit? – Harry kérdései teljesen automatikusak voltak. Az agya egészen másutt járt. Egészen pontosan a Szent István-katedrálisban. „Esküszöm a Fiú, az én…” – Az egyik sarokban drogozáshoz szükséges eszközök hevertek. Fecskendő, kanál, ilyesmi. De még ennél is érdekesebb, hogy a plafonról egy kutya lógott. A kikötő biztonsági őre szerint egy fekete metzner. Valaki darabokat metszett ki a húsából. – Ezt örömmel hallom – morogta Harry. – Mi? – Semmi. – Ez alátámasztja a gøteborggatai hányásban talált kutyahúsdarabok kapcsán támadt sejtését. – A Deltán kívül más is részt vett az akcióban?

– A jelentés szerint nem. – Egyáltalán kinek a jelentése ez? – Az akció vezetőjéé, természetesen. Sivert Falkeidé. – Természetesen. – De legalább vége van. – Nem! – Nem kell kiabálnia, Harry. – Egyáltalán nincs vége. Ahol herceg van, ott királynak is lennie kell. – Mi van tulajdonképpen magával? – Beate arca lángba borult. – Egy bérgyilkos meghalt, maga meg úgy viselkedik, mintha… egy barát lett volna. Halvorsen, gondolta Harry. A lány Halvorsent akart mondani. Behunyta a szemét. A fény vörösen táncolt a szemhéja belső oldalán. Mint a gyertya, gondolta. Mint a gyertyák fénye egy templomban. Még egészen gyerek volt, amikor az anyját eltemették. Åndalsnesen, kilátással a hegyek felé, ahogy a kórházi ágyon kérte. Mind ott álltak, apa, Søs és maga Harry is, és hallgatta, ahogy a lelkész egy olyan személyről beszél, akit soha nem ismert. Mert az apja képtelen volt rá, hogy ő maga beszéljen. És Harry talán már ekkor megértette, hogy az anyja nélkül ők többé már nem voltak család. Nagyapa, akitől a magasságát örökölte, lehajolt hozzá, friss pálinkaszagot lehelt az arcába és azt mondta neki, hogy ennek így kell lennie, a szülőknek kell elsőként elmenniük. Harry nyelt egyet. – Megtaláltam Stankic főnökét – mondta. – A nő megerősítette, hogy a gyilkosságot Robert Karlsen rendelte meg. Beate elképedve meredt rá. – De ez még nem minden – folytatta Harry. – Robert csupán közvetítő volt. Van valaki, aki mögötte rejtőzik. – Kicsoda? – Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy olyasvalaki, aki megteheti, hogy kétszázezer dollárt fizessen egy gyilkosságért.

– És Stankic főnöke ezt csak úgy elmesélte magának? Harry megrázta a fejét. – Egyezséget kötöttünk. – Miféle egyezséget? – Higgye el, nem akarja tudni. Beate pislogott néhányat. Azután bólintott. Harry egy idős asszonyt nézett, aki mankóra támaszkodva bicegett el mellettük, miközben azon gondolkodott, hogy vajon Stankic anyja és Fred figyelemmel kísérik-e a norvég internetes híroldalakat. Vajon tudják-e már, hogy Stankic meghalt. – Halvorsen szülei a kantinban vannak. Lemegyek hozzájuk. Velem tart? Harry? – Mi? Bocsánat. Ettem a repülőgépen. – Jólesne nekik. Azt mondták, hogy mindig olyan szeretettel beszélt magáról. Mintha a bátyja lenne. Harry csak a fejét rázta. – Talán majd később. Amikor Beate elment, Harry visszatért Halvorsen szobájába. Leült az ágy mellé, egészen a szék szélére csúszott és a párnán fekvő sápadt arcot nézte. A táskájában egy bontatlan Jim Beam lapult a repülőtéri vámmentes boltból. – Ketten a világ ellen – suttogta. Középső ujját a hüvelykjéhez feszítette közvetlenül Halvorsen homloka előtt. Az ujja keményen csattant a homlokon, de a fiú szemhéja nem mozdult. – Jasin – suttogta Harry és érezte, hogy a hangja megvastagodott. Amikor a zakója az ágy széléhez ért, fémes koppanást hallott. Valami lapult a bélés mögött. Az elveszett mobiltelefon. Mire Beate és Halvorsen szülei visszaértek, Harry már nem volt a szobában.

Jon a kanapén feküdt, fejét Thea ölében pihentetve. A lány egy régi filmet nézett a tévében, Jon pedig miközben Bette Davis hangját hallgatva a plafont bámulta, arra gondolt, hogy ezt a plafont ezerszer jobban ismeri, mint a sajátját. És arra, hogy ha elég mereven nézi, akkor végre talán valami ismerősét is láthat. Bármi mást, azon az ízekre szaggatott arcon kívül ott, a Rikshospital hideg pincéjében. Csak a fejét rázta, amikor azt kérdezték tőle, hogy ez volt-e az a férfi, akit a saját lakása ajtajában látott és aki később késsel támadt arra a rendőrtisztre. – De ez még nem jelenti azt, hogy nem ő az – válaszolta Jon, ők pedig bólintottak, jegyzeteltek, aztán végre kivezették a helyiségből. – Biztos vagy benne, hogy a rendőrség nem engedi, hogy a saját lakásodban aludj? – kérdezte Thea. – Ha itt maradsz éjszakára, mindenki erről fog pletykálni. – Az egy gyilkossági helyszín – mondta Jon. – A nyomozás végéig le van plombálva. – Plombál – ízlelgette Thea a szót. Bette Davis egy fiatalabb nő miatt tombolt, azután hangos, drámai hegedűjáték következett. – Min gondolkozol? – kérdezte Thea. Jon nem válaszolt. Nem árulta el neki, hogy hazudott, amikor azt mondta, hogy vége van. Hogy csak akkor lesz vége, amikor ő maga is megtette, amit tennie kell. Ami pedig azt jelenti, hogy a szarvánál kell megragadnia a bikát és meg kell állítania az ellenséget. Hogy bátor kis katonának kell lennie. Mert tudta. Ugyanis olyan közel állt Halvorsenhez a Gøteborggatán, amikor az meghallgatta Mads Gilstrup üzenetét, hogy ő maga is hallotta a vallomás minden szavát. Csengettek. Thea olyan gyorsan pattant fel, mintha szinte örült volna, hogy megszakítják a beszélgetést. Rikard volt az. – Zavarok? – kérdezte. – Nem – válaszolta Jon. – Épp indulni készültem.

Némán nézték, ahogy Jon kabátot húz. Amikor behúzta maga mögött az ajtót, néhány pillanatig csak állt és a benti hangok után hallgatózott. Suttogtak. Miért suttognak? Rikard dühösnek tűnt. Bevillamosozott a városközpontba, majd felszállt a Holmenkollen-vasútra. Az ilyen havas vasárnapokon a járat általában tele van sífelszerelést cipelő túrázókkal, de úgy tűnik, ma túlságosan hideg volt. A végállomáson szállt le, a város messze, a lábai alatt terült el. Mads és Ragnhild otthona egy kisebb magaslaton állt. Jon még soha nem járt itt. A kapu viszonylag keskeny volt, mint ahogy a felhajtó is, ami megkerülte azt a kis facsoportot, ami miatt az utcáról alig lehetett látni a házat. Maga az épület alacsony volt és úgy helyezkedett el, hogy az ember csak akkor érzékelte, hogy valójában milyen hatalmas, amikor már odabenn volt a házban és elkezdte körbejárni. Legalábbis Ragnhild ezt mondta. Jon becsengetett és néhány másodperc múlva egy hang szólalt meg egy láthatatlan hangszóróból: – Nézzenek oda. Jon Karlsen. Jon az ajtó fölötti kamerába meredt. – A nappaliban vagyok. – Mads Gilstrup hangja elmosódott, majd röviden felnevetett. – Gondolom, ismeri a járást. Az ajtó kinyílt, Jon Karlsen pedig belépett egy előszobába, amiben nagyjából elfért volna a saját lakása. – Hahó? Csak egy rövid visszhang érkezett válaszképpen. Elindult befelé egy folyosón, amiről úgy sejtette, hogy a nappaliba torkollik majd. A falakon bekeretezetlen, élénk színekben pompázó olajfestmények lógtak. Az egész házat átjárta valami sajátos szag, ami ahogy beljebb jutott, egyre erősödött. Elhaladt a jókora konyha előtt, amelyben egy tizenkét személyes étkezőasztal is helyet kapott. A mosogató tányérokkal, poharakkal, valamint üres sörös- és röviditalos üvegekkel volt

telepakolva. A konyha sör és romlott étel szagának undorító elegyétől bűzlött. Jon továbbment. A folyosó padlóját ruhadarabok borították. Az egyik nyitott ajtó mögött hányásszagban úszó fürdőszobát látott. Az egyik sarkon befordulva hirtelen olyan panorámával találta szembe magát, amit azelőtt csak akkor látott, amikor az apjával a Nordmarkán túráztak. Ott volt az egész város, és az Oslofjord. A nappali közepén egy vetítővászon állt. Egy amatőr kamerával készült esküvői videó néma képei peregtek rajta. Az apa épp az oltárhoz vezette a menyasszonyt, aki mosolyogva biccentett jobbra-balra a vendégeknek. A helyiségben mindössze a projektor ventilátorának halk zümmögése hallatszott. A vászonnal szemben egy magas támlájú, fekete karosszék állt, mellette a padlón két üres és egy félig teli üveg állt. Jon hangosan megköszörülte a torkát és közelebb ment. A szék lassan körbefordult. Jon pedig hirtelen megtorpant. A székben ülő alakban alig lehetett felismerni Mads Gilstrupot. Patyolattiszta fehér inget és fekete nadrágot viselt, de borotválatlan volt, az arca felpuffadt, szemei pedig vizenyősen pislogtak. Az ölében egy duplacsövű, fekete puska hevert, aminek bíborvörös tusát szépen kidolgozott állatmotívum díszítette. A fegyver szája egyenesen Jonra mutatott. – Szoktál vadászni, Karlsen? – kérdezte Mads Gilstrup halkan, rekedtes, alkoholtól elgyötört hangon. Jon megrázta a fejét, anélkül, hogy egy kicsit is el bírta volna szakítani a pillantását a fegyverről. – A mi családunk mindenre vadászik – mondta Gilstrup. – Nem létezik sem túl kicsi, sem túlságosan nagy vad. Ez akár a család mottója is lehetne. Az apám mindenre lő, ami él és mozog. Minden évben elutazik valahová, ahol olyan állatok élnek, amilyeneket még nem terített le. Tavaly Paraguayban járt, ugyanis él ott egy igen ritka erdei puma. Én viszont nem vagyok

valami nagy ász. Legalábbis apám így gondolja. Azt mondja, hogy belőlem hiányzik a vadászathoz szükséges hidegvér. Mindig azt mondogatja, hogy az egyetlen vad, amit sikerült elejtenem, az ő volt – intette a fejével a vászon felé. – De igazából úgy érti, hogy ő ejtett el engem. Mads Gilstrup a mellette álló dohányzóasztalra fektette a fegyvert és széttárta a karját. – Ülj csak le. A héten aláírunk egy szerződést a főnököddel, David Eckhoffal. Első körben a Jacob Aalls gatén lévő ingatlanokról van szó. Az apám igazán hálás, amiért támogattad az eladást. – Attól tartok, nincs miért hálásnak lenni – mondta Jon és leült a fekete kanapéra. A bőrhuzat puha volt és jéghideg. – A döntés tisztán szakmai mérlegelés eredménye volt. – Valóban? Mit hallok! Jon nyelt egyet. – Az ingatlanokban ragadt pénzek haszna kontra az a haszon, amit ez a pénz hozhat, hogyha az egyéb munkáink finanszírozására fordítjuk. – Mások azért talán kivitték volna a piacra az ingatlanokat, nem? – Ezt mi is szívesen megtettük volna. Ti azonban elég egyértelműen a tudtunkra adtátok, hogy a teljes ingatlancsoportra vonatkozó ajánlat akkor áll, ha az aukciótól eltekintünk. – Teljesen mindegy, akkor is a te támogatásod volt a mérvadó. – Nagyon kedvezőnek találtam az ajánlatot. Mads Gilstrup elmosolyodott. – Már hogy a fenébe ne találtad volna kedvezőnek, amikor a dupláját kaphatjátok annak, mint amennyit ér. Jon megvonta a vállát. – Feltehetőleg még ennél is többet kaptunk volna, ha szétbontjuk az ingatlancsoportot, így viszont megspóroltunk

magunknak egy sor hosszadalmas és munkaigényes eladási procedúrát. És a vezetőtanács tagjai is hangsúlyozták, hogy bizalmat szavaznak nektek, mint bérbeadóknak. Mivel jó néhány bérlőnk van, akikre tekintettel kell lennünk. Rossz belegondolni, hogy egyes gátlástalan vásárlók mit tennének velük. – A befagyasztott bérleti díjról és a jelenlegi bérleti szerződések megtartásáról szóló záradék viszont csak tizennyolc hónapig érvényes. – A bizalom fontosabb, mint a záradékok. Mads Gilstrup előrehajolt a székben. – Ebben aztán átkozottul igazad van, Karlsen. Tudtad, hogy egész végig tudtam Ragnhildról és rólad? Tudod, voltak azok a rózsák az arcán, amik arról árulkodtak, hogy épp az imént dugták meg. És ezek akkor is kiütköztek az arcán, ha csak kiejtette valaki a nevedet az irodában. A Bibliából olvasgattál neki, miközben kefélted? Mert tudod mit? Szerintem tetszett volna neki… – Mads Gilstrup kurta nevetéssel hanyatlott vissza a székbe és végigcirógatta az asztalon fekvő puskát. – Két töltény van a csövében, Karlsen. Láttad már valaha, mire képes egy ilyen töltény? Mégcsak különösebben jól sem kell célozni, elég felhúzni és – bumm – már fel is kenődtél a mögötted lévő falra. Lenyűgöző, nem? – Azért jöttem, hogy elmondjam neked, nem akarom, hogy ellenségek legyünk. – Ellenségek? – nevetett Mads Gilstrup. – Ti mindig is az ellenségeim lesztek. Emlékszel arra a nyárra, amikor megvettétek Østgårdot, engem meg személyesen a parancsnok, Eckhoff hívott meg a táborba? Hiszen micsoda szörnyűség, én voltam a szegény fiú, akinek felvásárolták minden gyerekkori emlékét. Mert ti olyan együttérzőek vagytok, ha ilyesmiről van szó. Édes Istenem, mennyire gyűlöltelek benneteket! – Mads Gilstrup felnevetett. – Csak néztem, ahogy játszotok, meg nevetgéltek, mintha az egész a tiétek volna. Különösen az öcséd, Robert, aki egészen odavolt a

kislányokért. Csiklandozta őket, meg bevitte a pajtába, aztán … – Mads megmozdította a lábát és fellökte az egyik üveget. A barna szesz bugyogva folyt szét a padlón. – Ti viszont észre sem vettetek engem. Egyikőtök sem, mintha ott sem lettem volna, csakis egymással voltatok elfoglalva. Én pedig tényleg azt gondoltam, hogy láthatatlan vagyok. És hogy majd megmutatom nektek, hogy mire képesek a láthatatlan emberek. – Ezért csináltad? – Én? – Mads ismét csak nevetett. – Hiszen én teljesen ártatlan vagyok, Jon Karlsen. Mi, kiváltságosok, mindig is ártatlanok voltunk, erre már rég rájöhettél volna. Nekünk mindig tiszta a lelkiismeretünk, mert megvan a pénzünk hozzá, hogy megvásároljuk mások lelkiismeretét. Azokét, akik utána minket szolgának és elvégzik a piszkos munkát helyettünk. Ez már csak egy amolyan természeti törvény. Jon bólintott. – És miért hívtad fel azt a rendőrt és tettél neki vallomást? Mads Gilstrup felvonta a vállát. – Valójában azt a másikat akartam hívni, Harry Holét. De mivel annak a félnótásnak nem volt névjegykártyája, a másikat hívtam, mert neki tudtam a számát. Azt a Halvorsent, vagy kit. Már nem emlékszem, teljesen részeg voltam. – Rajta kívül elmondtad még valaki másnak? – kérdezte Jon. Mads Gilstrup megrázta a fejét, felszedte a padlóról a felborult üveget és ivott egy kortyot. – Csak apának. – Az apádnak? – kérdezte Jon. – Hát persze. – Hát persze? – nevetett Mads. – Szereted te az apádat, Jon Karlsen? – Igen. Nagyon. – És egyetértesz azzal, hogy az apák iránt érzett szeretet egyben átok is? Jon nem válaszolt. Mads folytatta:

– Az apám itt járt közvetlenül azután, hogy felhívtam azt a rendőrt. És amikor elmondtam neki, tudod, mit csinált? Fogta a síbotját és megütött. És az az átok még mindig erősen tud ütni. Mert a gyűlölet erőt ad, tudod? Azt mondta, ha csak egy szóval is megemlítem bárkinek és ezzel sárba tiprom a család nevét, akkor megöl. Szó szerint ezt mondta. És tudod, mit? – Mads szemét hirtelen elöntötték a könnyek, a hangját pedig sírás fojtogatta. – Még ennek ellenére is szeretem. És azt hiszem, hogy éppen emiatt gyűlöl engem ennyire mélységesen. Azért, mert az egyetlen fia annyira gyenge, hogy még arra sem képes, hogy viszontgyűlölje őt. A helyiség belevisszhangzott, ahogy nagy erővel visszakoppantotta az üveget a földre. Jon összekulcsolta a kezét. – Most jól figyelj rám. A rendőr, aki a vallomásodat hallotta, kómában van. És ha megígéred nekem, hogy békén hagysz engem és az enyéimet, akkor én is megígérem neked, hogy soha nem fogom elárulni senkinek, amit tudok rólad. Mads Gilstrup nem úgy tűnt, mintha odafigyelt volna Jon szavaira. A pillantása a vásznon kóborolt, ahol az ifjú pár épp háttal állt nekik. – Nézd csak, most mondja ki az igent. Újra és újra lejátszom magamnak ezt a jelenetet. Mert képtelen vagyok felfogni. Hiszen megesküdött rá. Ő… – Megrázta a fejét. – Talán abban bíztam, hogy ettől majd szeretni fog engem. Hogy ha sikerül végigcsinálni ezt a… bűncselekményt, akkor majd olyannak lát végre, amilyen vagyok. Mert egy bűnöző, az bátor. Erős. Egy igazi férfi, nem igaz? Nem csak… – Nagy levegőt vett az orrán keresztül és szinte kiköpte a szavakat: – … valakinek a fia. Jon felállt. – Mennem kell. Mads Gilstrup bólintott.

– Van nálam valami, ami a tied. Nevezzük… – Mads elgondolkodva összecsípte felső ajkát. – Ragnhild búcsúajándékának. Jon a Holmennkoll-vasúton ülve egész úton a Mads Gilstruptól kapott fekete táskát bámulta. Olyan hideg volt, hogy a vasárnapi sétára kimerészkedők felhúzott vállal, sapkába és sálba burkolózva, fejüket lehajtva közlekedtek. Beate Lønn mégsem érezte a hideget, amikor a Jacob Aalls gatei bérház előtt állva megnyomta a Miholjec család kapucsengőjét. Semmit nem érzett azóta, hogy a legutolsó hírt kézhez kapta a kórházban. – Nem a szíve jelenti a legnagyobb problémát – mondta az orvos. – Más szerveivel is gond van. Elsősorban a veséivel. Miholjec asszony a lépcsőházban várta az ajtó előtt és a konyhába vezette, ahol a lánya, Sofia gubbasztott a haját piszkálva. Az asszony vizet engedett, hogy megtöltse a kávéfőzőt és három csészét állított az asztalra. – Talán jobb lesz, ha Sofia és én négyszemközt beszélünk – mondta Beate. – A lányom azt akarja, hogy én is jelen legyek – közölte Miholjec asszony. – Kávét? – Nem, köszönöm, azonnal vissza is kell indulnom a Rikshospitalba. Nem fog sokáig tartani. – Rendben – mondta az asszony és kiborította a vizet a mosogatóba. Beate leült Sofiával szemben. Megpróbálta elkapni a lány pillantását, de az továbbra is a hajtincseit tanulmányozta. – Biztos, hogy nem akarsz inkább négyszemközt beszélni, Sofia? – Miért? – kérdezte a lány azon a közönyös hangon, amellyel az ingerült tizenévesek olyan elképesztően hatékonyan tudják elérni azt, amit akarnak: nevezetesen, hogy mások is ingerültek legyenek.

– Mert meglehetősen személyes természetű dologról van szó. – Ez itt az anyukám! – Rendben – bólintott Beate. – Volt abortuszod mostanában? Sofia megdermedt. Az arcán düh és fájdalom keveredett. – Maga meg miről beszél? – vágta oda Beatenak, de nem tudta eltitkolni az elképedést a hangjában. – Ki volt az apa? – kérdezte Beate. Sofia újra a haját kezdte piszkálni. Miholjec asszony szája elnyílt. – Szabad akaratodból feküdtél le vele? – folytatta Beate. – Vagy megerőszakolt? – Hogy mer így beszélni a lányommal?! – fakadt ki az anya. – Még csak egy kislány. Hogy mer úgy beszélni vele, mintha egy… egy kurva lenne? – A lánya terhes volt, Miholjec asszony. Én csak azt szeretném tudni, hogy ez összefüggésbe hozható-e a gyilkossági üggyel, amiben nyomozunk. Az anya úgy festett, mintha végképp elvesztette volna az uralmat az alsó állkapcsa fölött. Beate Sofiához hajolt. – Robert Karlsen volt az, Sofia? Ő volt az? Látta, hogy a lány alsó ajka remegni kezd. Az asszony felállt a székről: – Miről beszél ez a nő, Sofia? Mondd, hogy nem igaz! Sofia arccal az asztalra bukott, karjával pedig eltakarta a fejét. – Sofia! – kiáltott rá az anyja. – Igen – suttogta Sofia sírásba fúló hangon. – Ő volt az. Robert Karlsen volt. Én nem gondoltam… nem hittem, hogy… hogy ő ilyen. Beate felállt. Sofia zokogott, az anyja pedig úgy állt ott, mintha valaki arcul csapta volna. Beate maga is úgy érezte, mintha megbénult volna. – A férfit, aki megölte Robertet, az éjszaka elfogták – mondta. – A készenléti csoport lelőtte a konténerkikötőben. Meghalt.

A reakciókat figyelte, ám azok elmaradtak. – Most megyek. Senki nem hallotta, amit mondott. Egyedül indult az ajtóhoz. Az ablaknál állt és a hullámzó, fehér tájat nézte. Olyan volt, mintha egy tejtenger hirtelen megfagyott volna. A hullámok tetején itt-ott házak, pirosra festett pajták kandikáltak elő. A nap alacsonyan és kimerülten gurult a dombtető fölött. – They are not coming back55 – szólalt meg. – Elmentek. Vagy talán nem is voltak itt? Lehet, hogy hazudott nekem? – Itt voltak – mondta Martine és lehúzta a lábast a tűzhelyről. – Amikor megjöttünk, meleg volt és maga is látta a nyomokat a hóban. Biztosan történt valami. Üljön le, elkészült az étel. A pisztolyt a tányér mellé fektette és enni kezdett. Észrevette, hogy az étel ugyanabból a márkájú konzervből készült, amit Harry Hole lakásában is evett. Az ablakpárkányon egy régi tranzisztoros rádió állt. Érthető popzenét játszott, amit időről időre érthetetlen locsogás szakított meg. Éppen egy olyan filmzene ment, amit annak idején az anyja is eljátszott néha a zongorán, amely az alatt az ablak alatt állt, amit apja csúfondárosan „az egyetlen Dunára néző ablakunk”-nak hívott, amikor az anyját akarta ugratni. És ha az hagyta magát felbosszantani, az apja végül mindig oda lyukadt ki, hogy egy ilyen szép és okos nő hogyan választhatott pont egy ilyen férfit magának. – Harry a kedvese? – kérdezte a lánytól. Martine megrázta a fejét. – Akkor meg miért vitte neki a koncertjegyet? A lány nem válaszolt. Elmosolyodott. – Szerintem maga szerelmes belé. 55

Nem jönnek vissza.

A lány felemelte a villáját, és rábökött, mintha vissza akarna vágni valamivel, de aztán meggondolta magát. – És mi a helyzet magával? Várja otthon egy lány? Megrázta a fejét, miközben kortyolt a pohárból. – És miért nem? Túl sok a munka? Szanaszét prüszkölte a szájában lévő vizet, ahogy kitört belőle a nevetés. A lány vele nevetett. – Vagy talán homokos – folytatta az eszmefuttatást a lány a szemét törölgetve. – Lehet, hogy egy fiú várja otthon? Még hangosabban nevetett. És még azután is folytatta, hogy a lány már abbahagyta. A lány mindkettőjüknek szedett még az ételből. – Mivel annyira kedveli őt, ezt magának adom – dobott át egy képet az asztal fölött Martinének. A fotó volt a tükör széléről, ami Harryt, a barna hajú nőt és a kisfiút ábrázolta. A lány felszedte és tanulmányozni kezdte. – Boldognak tűnik – állapította meg. – Talán abban a pillanatban jól alakultak a dolgok. – Igen. Szürkés sötétség lopakodott be az ablakon keresztül és rátelepedett a szobára. – Talán egyszer megint jól fognak alakulni a dolgai – mondta Martine halkan. – Gondolja? – Hogy jól is mehetnek a dolgok? Persze. A lány mögött álló rádióra pillantott. – Miért segít nekem? – Már megmondtam. Harry nem fog segíteni magának, úgyhogy… – Nem hiszek magának. Biztos, hogy ennél többről van szó. Martine csak megvonta a vállát.

– Megmondaná nekem, mi áll ebben? – hajtogatta szét a nyomtatványt, amit a Harry dohányzóasztalán lévő papírhalomban talált. Amíg a lány olvasott, ő a fotót tanulmányozta Harry azonosítóján. A rendőr a lencse fölé irányította a tekintetét, vagyis a fotóst nézte a fényképezőgép helyett. Arra gondolt, hogy ez is elárul valamit a férfiról. – Ez egy kiadási engedély valamire, amit 38-as Smith & Wessonnak hívnak – mondta Martine. – És arra kérik benne, hogy menjen érte a rendőrkapitányság ellátmányraktárába, ahol az aláírt engedély ellenében átveheti. A férfi lassan bólintott. – És az aláírás eredeti, ugye? – Igen. Mégpedig… nézzük csak… Gunnar Hagen bűnügyi főfelügyelőé. – Más szóval Harry nem vette fel a fegyverét. Ami azt jelenti, hogy veszélytelen. Hogy ebben a pillanatban teljesen védtelen. Martine gyorsan pislogott kettőt. – Mire gondol most egészen pontosan?

Huszonhatodik fejezet December 20., vasárnap. A trükk A Gøteborggatán felkapcsolódtak az utcai lámpák. – Oké – mondta Harry Beatenak. – Tehát Halvorsen pontosan itt parkolt? – Igen. – Kiszálltak. Stankic pedig megtámadta őket. Először rálőtt Jonra, aki bemenekült a házba. Utána pedig nekiesett Halvorsennek, aki a kocsihoz indult, hogy kivegye a fegyverét.

– Igen. Halvorsent a kocsi mellett találták a földön. Vért találtunk a kabátja és a nadrágja zsebén és az övénél. Nem az övére volt, úgyhogy azt feltételezzük, hogy Stankictól származott, aki átkutatta Halvorsent. És elvette a pénztárcáját meg a mobiltelefonját. – Hm – dörgölte meg Harry az állát. – De miért nem lőtte le egyszerűen Halvorsent? Miért használt kést? Biztosan nem a fegyver hangja miatt, hiszen előtte már felverte a környéket amikor rálőtt Jonra. – Ezen mi is elgondolkodtunk. – És miután leszúrta Halvorsent, miért menekült el? Hisz a támadás egyetlen ésszerű magyarázata az volna, hogy el akarta tenni az útból, hogy utána elkaphassa Jont. De azt még csak meg sem próbálta. – Bizonyára megzavarták. Jött egy autó, nem? – Igen, de most egy olyan fickóról beszélünk, aki épp az imént szúrt le egy rendőrt a nyílt utcán. Miért ijedne meg egy véletlenül odakeveredő autó láttán? És miért használt kést, ha egyszer már elővette a pisztolyát? – Jó kérdés. Harry behunyta a szemét. És sokáig ki sem nyitotta. Beate a hóban toporgott. – Harry – mondta. – Én szívesen elmennék már innen… Lassan kinyitotta a szemét. – Nem volt több tölténye. – Mi? – Az volt Stankic utolsó tölténye. Beate mélyet sóhajtott. – Stankic profi volt, Harry. Ezek sosem fogynak ki a lőszerből. – De, de, pontosan így történt – erősködött Harry izgatottan. – Ha az embernek részletes terve van arra vonatkozólag, hogy hogyan fog megölni valakit, és a terv végrehajtásához legfeljebb két golyóra van szükség, akkor nem fog magával cipelni egy

teljes lőszerraktárat. Főleg ha először be kell jutnia egy idegen országba, aminek kapcsán az összes csomagját átvilágítják, vagyis el kell rejtenie valahová, nem igaz? Beate nem válaszolt. Harry folytatta: – Vagyis Stankic az utolsó golyót lőtte ki Jonra és elhibázta. Ezért késsel támadt Halvorsenre. És hogy miért? Hogy megszerezze a szolgálati fegyverét, hogy utána Jonra vadászhasson vele. Ezért volt véres Halvorsen öve. Ott ugyanis nem pénztárcát keres az ember, hanem fegyvert. De nem talált semmit, mivel a pisztoly az autóban volt. Ekkorra Jon már bezárkózott az épületbe, Stankicnak meg csak egy kése volt. Úgyhogy feladta és lelépett. – Pofás eszmefuttatás – ásította Beate. – Megkérdezhetnénk persze Stankicot is, de ugye, ő már halott. És pont ezért az egész már nem is olyan fontos, nem? Harry Beatera pillantott. A lány szeme szűk és vörös volt a kialvatlanságtól. Volt annyira tapintatos, és nem hívta fel Harry figyelmét arra, hogy alkoholszagot áraszt. Frisset és állottat egyaránt. Vagy elég okos volt hozzá, hogy tudja, nincs értelme, hogy ezzel szembesítse. Harry mindenesetre annyit leszűrt, hogy pillanatnyilag süket fülekre fog találni a lánynál. – Mit mondott a tanú, aki a kocsiban ült? – kérdezte Harry. – Hogy Stankic az út bal oldalán menekült lefelé? – Igen, a lány követte a tükörben a mozgását. És azután a saroknál elesett. Ahol azt a horvát pénzérmét találtuk. Harry a sarok felé nézett. A múltkor ott gubbasztott az a harcsabajszos kéregető. Mi van, ha látott valamit? Most viszont mínusz huszonkét fok lévén, az égvilágon senki nem volt az üzlet előtt. – Menjünk fel az Igazságügyi Orvostani Intézetbe – mondta Harry.

Szótlanul hajtottak felfelé a Toftes gatén. Elhagyták az Ullevål kórházat. Már a Sognsvei fehér előkertjei és angol sítlusú házai közt jártak, amikor Harry hirtelen megtörte a csendet: – Álljon le az út szélére! – Most? Itt? – Igen. A lány a tükörbe pillantott és tette, amit Harry kért. – Kapcsolja be a vészvillogót! – kérte Harry. – Most pedig koncentráljon rám. Emlékszik még az intuíciós játékra, amit tanítottam magának? – Aminek az a lényege, hogy azelőtt beszéljünk, mielőtt gondolkodnánk? – Pontosabban, amelyikben kimondja, amire azelőtt gondol, mielőtt a fejébe villanna, hogy erre gondolnia sem szabad. Ürítse ki az agyát! Beate lehunyta a szemét. Odakinn a járdán egy család síelt el mellettük. – Kész? Oké. Ki küldte Robert Karlsent Zágrábba? – Sofia anyja. – Hm – mormolta Harry. – Ez meg honnan jött? – Fogalmam sincs – válaszolta Beate és kinyitotta a szemét. – Nincs semmiféle indítéka, legalábbis nem tudunk róla. És még csak nem is az a típus. Biztosan azért jutott eszembe, mert ő is horvát. A tudatalattim nem gondolkodik különösebben összetetten. – Minden, amit mondott, akár még igaz is lehet – nyugtatta meg Harry. – Eltekintve az utolsó mondatától a tudatalattiját illetően. Oké. Most kérdezzen engem! – Mármint… kérdezzem hangosan? – Igen. – Minek? – Csak csinálja – mondta Harry és behunyta a szemét. – Készen állok.

– Ki küldte Robert Karlsent Zágrábba? – Nilsen. – Nilsen? Melyik Nilsen? Harry kinyitotta a szemét. Kissé összezavarodva pislogott a szembejövő autók fényében. – Gondolom, Rikard lesz az. – Mókás játék – jegyezte meg Beate. – Indítson – mondta Harry. A sötétség lassan betakarta Østgårdot. A párkányon még mindig ott fecsegett a rádió. – Tényleg senki nem tudja felismerni magát? – kérdezte Martine. – Dehogynem, azért vannak, akik felismernek – válaszolta. – De sok időre van szükség hozzá. Sokáig tart, mire megtanulják az arcomat. De eddig csak kevesen szánták rá az időt. – Vagyis akkor nem magán múlik, hanem a többieken? – Talán. De igazából én sem akarom, hogy felismerjenek. Ez valami olyasmi… amit én magam csinálok. – Menekül. – Nem, épp ellenkezőleg. Beszivárgok. Benyomulok. Láthatatlanná válok és bárhová belopódzom, ahová csak akarok. – De ha senki nem látja magát, akkor mire jó az egész? Csodálkozva nézte a lányt. A rádióban egy szignál hallatszott és egy nő kezdett beszélni a hírolvasók semlegesen komoly hangján. – Mit mond? – kérdezte a lányt. – Egyre hidegebb lesz. Bezárják az óvodákat. Az idős embereket arra biztatják, hogy ne spóroljanak, hanem fűtsenek be rendesen. – De maga látott engem – mondta. – Felismert. – Én meg szoktam nézni az embereket – válaszolta a lány. – Látom őket. Ez az én egyetlen tehetségem.

– Ezért segít nekem? – kérdezte. – Ezért nem próbált meg egyszer sem lelépni? A lány hosszasan tanulmányozta az arcát. – Nem, nem emiatt – mondta végül. – Hanem? – Mert azt akarom, hogy Jon Karlsen meghaljon. Azt akarom, hogy még magánál is halottabb legyen. Összerezzent. Csak nem megőrült a lány? – Én? Halott? – Hát, a hírekben legalábbis már órák óta ezt állítják – intett Martine a rádió felé. Nagy levegőt vett és a hírolvasó komolyságát magára öltve darálni kezdte: – Az egertorgeti gyilkossággal gyanúsított férfit ma éjszaka a rendőrség készenléti csoportjának a konténerkikötőben lezajlott bevetésén lelőtték. Az akció vezetője, Sivert Falkeid szerint a gyanúsított megtagadta, hogy megadja magát és fegyver után nyúlt. A rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője, Gunnar Hagen úgy nyilatkozott, hogy az ügyet a bevett rutinnak megfelelően továbbították a SEFO-hoz, a rendőrség különleges nyomozói szervéhez. Hagen továbbá azt is hangsúlyozta, hogy az ügy a legújabb markáns példája annak, hogy a rendőrség egyre brutálisabb szervezett bűnözéssel áll szemben és hogy a testület dolgozóinak a felfegyverzését immár nem csupán a hatékonyabb bűnüldözés miatt kell sürgetni, hanem maguknak a rendőröknek a biztonsága érdekében is. Pislogott kettőt. Aztán még egyet. Derengeni kezdett a dolog. Kristoffer. A kék kabát. – Halott vagyok – mondta. – Akkor ezért mentek el, mire ideértünk. Azt hiszik, hogy vége van. – Kezét a lányéra tette. – Szóval maga Jon Karlsen halálát kívánja. A lány maga elé meredt. Nagy levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, de azután egy nyögéssel ki is engedte, mintha a szavak, amiket mondanivalójára talált, mégsem a megfelelőek

lennének. Azután újra nekidurálta magát. A harmadik próbálkozása sikerrel járt: – Mert Jon Karlsen tudta. Egész végig tudta az évek során. És ezért gyűlölöm őt. És ezért saját magamat is gyűlölöm. Harry a meztelen, halott testet bámulta, ami előtte feküdt az asztalon. Szinte semmiféle benyomást nem tett már rá, ha ilyesmit látott. Szinte. A helyiségben nagyjából tizennégy fok volt és a csupasz cementfalak keményen koppanva verték vissza a törvényszéki orvosnő szavait, amint Harry kérdésére válaszolt: – Nem, nem terveztünk boncolást. Rengeteg a munkánk, ebben az esetben pedig meglehetősen nyilvánvaló a halál oka. Gondolom, ezt maga is belátja. – A nő a holttest arcára, az orr és a felső ajak helyén tátongó hatalmas, fekete lyukra mutatott, amitől a szájüreg és a felső állkapocs fogazata láthatóvá vált. – Egészen szép kis kráter – jegyezte meg Harry. – Nem úgy néz ki, mintha egy MP5-ös okozta volna. Mikor kapom meg a jelentést? – Erről a főnökét kérdezze. Azt kérte, hogy egyenesen hozzá kerüljön. – Hagen? – Pontosan. Úgyhogy kérjen tőle egy másolatot, ha ennyire sürgős. Harry és Beate egymásra pillantottak. – Figyeljenek – az orvosnő szája sarka megrándult, amit Harry mosolyként értelmezett. – Nagyon kevés emberünk van a hétvégére és elég sok munka összejött. Megbocsátanak, ha…? – Persze, megyünk – válaszolta Beate. Mindkét nő az ajtó felé indult, de Harry hangja megállította őket: – Ezeket észrevette valamelyikük? Harry felé fordultak, aki a holttest fölé hajolt.

– Ezek szúrásnyomok. Megnézték a vérét drogokra? Az orvosnő felsóhajtott. – Csak ma reggel kaptuk meg a testet és összesen annyit tudtunk kezdeni vele, hogy hidegre tettük. – És mikor jutnak hozzá? – Mennyire fontos ez? – kérdezte a nő, majd Harry habozását látva hozzátette: – Örülnék, ha őszintén válaszolnának, mert ha ezt itt elsőbbséggel kell kezelnünk, az azt jelenti, hogy az összes egyéb ügy, ami miatt szintén maguk izélgetnek bennünket, még tovább tolódik. Karácsony előtt ez mindig maga a pokol. – Hát, igen – mondta Harry. – Lehet, hogy néha benyomott magának egy-egy fecskendőnyit. – Megvonta a vállát. – És most már halott. Talán nincs is olyan nagy jelentősége. Levették az óráját? – Az óráját? – Igen. Van egy felvételünk róla, amelyen egy Seiko SO50-est viselt. – Nem volt rajta semmiféle óra. – Hm – pillantott Harry a saját csupasz csuklójára. – Bizonyára elvesztette. – Visszamegyek az intenzív osztályra – mondta Beate, amikor kiléptek az épületből. – Oké – mondta Harry. – Én pedig fogok egy taxit. Meggyőződött a személyazonosságáról ? – Ezt hogy érti? – Száz százalékig biztosak lehetünk benne, hogy Stankic fekszik odabenn? – Persze, hiszen ez rutineljárás. A holttestnek A-s a vércsoportja, ami egybevág a Halvorsen zsebei körül talált vérével. – Beate, ez a leggyakoribb vércsoport Norvégiában. – Persze, persze, de a DNS-profilt is ellenőrizni fogják. Kétségei vannak?

– Csak legyen meg az eredmény – vonta meg a vállát Harry. – Mikorra lesz meg? – Legkorábban szerdára. Így rendben? – Három nap? Nem, nincs rendben. – Harry… Harry védekezően maga elé emelte a kezét: – Rendben. Most pedig lelépek. Aludjon egy kicsit, oké? – Őszintén szólva magára sokkal inkább ráférne az alvás, mint rám. Harry átölelte Beate vállát. Érezte, mennyire vékonyka a lány a kabát alatt. – Halvorsen kemény fickó, Beate. És itt akar maradni. Oké? Beate az ajkába harapott. Úgy tűnt, mondani próbál valamit, de csak egy gyors mosolyra és egy bólintásra futotta az erejéből. A taxiban Harry előhalászta a telefonját és felhívta Halvorsen számát. De ahogy várta, nem kapott választ. Azután a Hotel International számát ütötte be. A recepcióst arra kérte, hogy kapcsolja Fredhez a bárba. Fred? Miféle bárba? – The other bar56 – mondta Harry. – Itt a rendőr beszél – mondta, amikor a csapos végre felvette a kagylót. – Aki tegnap járt ott és a mali spasitelj felől kérdezősködött. – Da? – Beszélnem kell vele. – Megkapta a rossz hírt – mondta Fred. – Minden jót. Harry egy darabig csak ült és a süket telefont hallgatta. Azután visszadugta a készüléket a belső zsebébe és kibámult az üres utcára. Arra gondolt, hogy az asszony biztosan a katedrálisban van, hogy egy újabb gyertyát gyújtson. – Schrøder étterem – szólalt meg a taxisofőr és lefékezett.

56

A másik bárba.

Harry a szokásos asztalánál ült és egy félig teli söröskorsóba bámult. Az étteremnek titulált vendéglátóegység valójában egyszerű, szakadt ivó volt, amelyet azonban a büszkeség és méltóság aurája itatott át, amit talán a klientúrának, talán a kiszolgálásnak, vagy a füstös falakat díszítő, egyáltalán nem odaillő, ám nagyszerű festményeknek köszönhetett. Esetleg annak az egyszerű ténynek, hogy a Schrøder étterem olyan sok éven keresztül képes volt talpon maradni, miközben a környéken lévő vendéglők neve vagy tulajdonosa folyamatosan cserélődött. Így vasárnap este zárás előtt már nem voltak sokan a Schröderben. Ám ebben a pillanatban új vendég érkezett, gyorsan körbepillantott a helyiségen, miközben megszabadult tweedzakója fölött viselt kabátjától, majd Harry asztalához ment. – Jó estét, drága barátom – köszönt Ståle Aune. – Ez volna az állandó sarkod? – Ez nem sarok – közölte Harry bármiféle nyelvakadozás nélkül. – Hanem egy zug. Egy szöglet. A sarok, az kívül van. Megkerülheted, de nem ülhetsz bele. – Aha. Akkor a sarokkanapéval elő se hozakodjak? – Semmiképp. És ha lehet, a sarokkádat is hanyagoljuk. Aune elégedetten mosolygott. Kedvére való beszélgetés volt. Az asztalhoz érkező felszolgáló gyanakvó pillantást vetett rá, amikor teát rendelt. – Ezek szerint akkor az sem a sarokba húzódik, aki szégyenkezik valami miatt – mondta piros és fekete pöttyös csokornyakkendőjét igazgatva. Harry elmosolyodott. – Mit szeretnél közölni, kedves pszichológusom? – Hát, feltételezem, azért hívtál fel, mert szeretnéd, hogy meséljek neked valamiről. – És mennyi ideig tart megértetned az emberekkel, hogy pillanatnyilag épp a sarokban szégyenkeznek?

– Vigyázz, Harry! Az ivástól nemcsak te válsz ingerlékennyé, hanem másokat is azzá teszel. Nem azért jöttem, hogy megfosszalak az önbecsülésedtől, a golyóidtól vagy akár a sörödtől. De a te problémád pillanatnyilag pontosan az, hogy mind a három abban a korsóban figyel ott előtted. – Mint mindig, most is igazad van – emelte fel Harry a poharat. – Ezért igyekeznem is kell, hogy elfogyjon. Aune felállt. – Ha az alkoholproblémáidról akarsz beszélgetni, akkor arra majd az irodámban sort kerítünk, ahogy szoktuk. A konzultációnak vége, kifizetheted a teámat. – Várj! – mondta Harry. – Idenézz! – Megfordult és a mögötte álló üres asztalra tette a korsót. – Ez a trükköm. Mindig egy korsó sörrel zárom a piás időszakokat. Egy apró kortyocska minden második percben. Olyan, mint valami altató. Azután hazamegyek és a következő naptól kezdve száraz vagyok. A Halvorsen elleni támadásról akarok veled beszélni. Aune habozott. Azután visszaült. – Borzasztó. Hallottam a részleteket. – És mit látsz? – Nagyjából sötétben tapogatózom, Harry. Épp csak kapiskálok valamit. – Aune nyájas mosollyal ajándékozta meg a teával közeledő pincérnőt. – De mint tudod, az én sötétben tapogatózásom mégis jobb, mint a többi naplopóé a szakmából. Mindössze a Halvorsen elleni támadás és a Ragnhild Gilstrup meggyilkolása közötti hasonlóságokat látom. – Halljuk! – Nagyon mélyen húzódó düh, ami végre előtörhetett. Szexuális frusztráción alapuló erőszak. A dühkitörés, mint te is tudod, a borderline személyiségzavar egyik nagyon tipikus sajátossága.

– Igen, csakhogy ez a személy láthatólag nagyon is tudja kontrollálni a dühét. Máskülönben sokkal több nyomot találtunk volna a helyszíneken. – Nagyon jó meglátás. Ez esetben olyan típusú erőszakos, dühvezérelt személyiségről lehet szó, aki egyébként a mindennapi életben higgadtnak, sőt, szinte védekezőnek hat. Az American Journal of Psychologyban épp a napokban jelent meg egy cikk azokról a személyekről, akiket a „slumbering rage”, vagyis a szunnyadó düh jelzővel illetnek. Őket szoktam én Dr. Jekyll és Mr. Hideként emlegetni. És amikor Mr. Hide felébred… Aune a bal mutatóujjával hadonászott, miközben kortyolt egyet a teájából. – …az maga lesz a végítélet napja és az Armageddon egyszerre. De az legalábbis biztos, hogy ha egyszer elszabadul, akkor nem tudnak uralkodni a dühükön. – Ez nem tűnik túlságosan előnyös személyiségvonásnak egy bérgyilkos esetében. – Egyáltalán nem. Mire akarsz kilyukadni? – Stankic Ragnhild Gilstrup meggyilkolásakor és a Halvorsen elleni támadáskor teljes mértékben elveszítette a saját stílusát. Ez valahogy… nem stimmel. Ez a két eset teljesen eltér attól, ahogy Robert Karlsent és régebben azokat megölte, akikről az Europol jelentéséből értesültünk. – Egy dühös és kiegyensúlyozatlan profi bérgyilkos? Ki tudja. De ha belegondolunk, létezik épp elég kiegyensúlyozatlan pilóta, vagy instabil atomerőműbeli üzemvezető is. Nem mindenki dolgozik olyan munkakörben, ami neki való. – Hát, erre iszom. – Valójában most egyáltalán nem rád gondoltam. Tudtad, hogy vannak bizonyos nárcisztikus vonásaid, főtiszt? Harry nevetett.

– És elmeséled, hogy miért szégyelled magadat? – érdeklődött Aune. – Azt gondolod, hogy a te hibádból történt, hogy Halvorsent leszúrták? Harry megköszörülte a torkát. – Hát, legalábbis én adtam ki neki a feladatot, hogy vigyázzon Jon Karlsenre. És nekem kellett volna megtanítani rá, hol tartja az ember a fegyverét, amikor bébiszittert játszik. – Vagyis a te hibád – bólintott Aune. – Mint mindig. Harry oldalra fordította a fejét és a helyiség többi részét nézte. A lámpák pislákolni kezdtek, a vendégek szófogadóan felhajtották az utolsó kortyot és szedelőzködni kezdtek. Harry egy százast tett az asztalra és a lábával előhalászta az asztal alól az utazótáskáját. – Majd legközelebb, Aune. Nem voltam otthon Zágráb óta és most végre aludnom kell. Harry követte Aunét az ajtóhoz, de nem tudta megállni, hogy ne vessen egy búcsúpillantást a korsóra, ami még mindig a szomszéd asztalon állt. Épp ki akarta nyitni a bejárati ajtót, amikor felfedezte a betört üveget és hangosan káromkodni kezdett. Már másodszor törtek be hozzá egy éven belül. Megállapította, hogy a behatolónak elég ideje volt rá, hogy megragassza az üveget, nehogy az felkeltse a többi lakó figyelmét. Ahhoz viszont túlságosan sietett, hogy a sztereoberendezést és a tévét magával vigye. Érthető, egyik sem volt mai darab. De még csak tegnapi sem. Egyéb könnyen mozdítható érték pedig nincs a lakásban. Valaki odébbpakolta a papírhalmot a dohányzóasztalon. Miután a fürdőszobában felfedezte a feltúrt gyógyszeres szekrényt, már azt is sejtette, hogy egy drogos garázdálkodhatott a lakásban. Egy kicsit meghökkent a konyhaasztalon álló tányér és az üres konzervdoboz látványától. Egy balszerencsés rabló, aki evéssel próbál vigasztalódni?

Amikor Harry lefeküdt, már érezte az előlopakodó fájdalom első jeleit és abban reménykedett, hogy sikerül addig elaludnia, ameddig még valamennyire hat az orvosság. A függöny rései között a hold egészen az ágyig húzódó fehér csíkokat festett a padlóra. Ide-oda forgolódott és a kísérteteket várta. A suttogásukat már hallotta, úgyhogy csak percek kérdése volt. S bár maga is tudta, hogy csak egy piás paranoiája, de úgy érezte, hogy az ágynemű halál- és vérszagot áraszt.

Huszonhetedik fejezet December 21., hétfő. A tanítvány Valaki egy karácsonyi koszorút akasztott a tárgyaló ajtajára. Az ajtó mögött a nyomozócsoport utolsó reggeli értekezlete már a végéhez közeledett. Harry szűk, sötét öltönyben állt a többiek előtt és izzadt. – Miután mind Stankic, az elkövető, mind Robert Karlsen, a közvetítő halott, a nyomozócsoport az értekezlet után hivatalosan feloszlik – mondta. – Ami azt jelenti, hogy a többség tervezheti a karácsonyi pihenését. Arra fogom azonban kérni Hagent, hogy jelöljön ki néhány embert az esetleges további nyomozásra. Van esetleg kérdés, mielőtt befejezzük a megbeszélést? Igen, Toril? – Azt mondod, hogy Stankic zágrábi kapcsolata megerősítette a gyanúnkat, miszerint Robert Karlsen rendelte meg Jon meggyilkolását. Ki beszélt ezzel a bizonyos személlyel és hogyan? – Ebbe a kérdésbe sajnos nem tudok belemenni – válaszolta Harry, figyelmen kívül hagyva Beate beszédes pillantását, és érezte, ahogy az izzadság végigfolyik a hátán. Nem az öltöny és még csak nem is a kérdés miatt, hanem azért, mert józan volt.

– Oké – mondta Harry. – A következő feladat az lesz, hogy kitaláljuk, kivel dolgozott együtt Robert. A szerencsésekkel, akik továbbra is velem tartanak a nyomozásban, még a nap folyamán átbeszélem a teendőket. Hagen ma sajtótájékoztatót tart és majd eldönti, mi az, ami a nyilvánosságra tartozik. – Harry meglengette a kezét. – Most pedig nyomás vissza a papírhegyekhez, emberek! – Hé! – kiabálta túl Skarre a padlón csikorgó székek hangját. – Nem ünneplünk? A lármának vége szakadt, minden szem Harryra szegeződött. – Nos – válaszolta Harry halkan. – Nem egészen értem, mi ünnepelnivalónk lenne, Skarre. Hogy három ember meghalt? Hogy a háttérben álló személy még mindig szabadlábon van? Vagy hogy az egyik tisztünk kómában fekszik? Harry az embereit nézte és semmit nem tett, amivel esetleg megkurtíthatta volna a szavait követő kínos hallgatást. Amikor a helyiség kiürült, Skarre odalépett Harryhoz, aki a hajnali hat körül készült jegyzeteit rendezgette. – Sorry – mondta Skarre. – Hülye ötlet volt. – Minden oké – válaszolta Harry. – Csak jót akartál. Skarre megköszörülte a torkát. – Ritkán látni téged öltönyben. – Délben lesz Robert Karlsen temetése – mondta Harry anélkül, hogy felpillantott volna. – Gondoltam, szétnézek, hátha felbukkan valaki. – Értem. – Skarre a cipője sarkán hintázott. Harry felnézett a papírjai rendezgetéséből. – Van még valami, Skarre? – Aha. Igen. Csak arra gondoltam, hogy mivel az osztályon az emberek nagy része családos, meg különben is annyira készülnek a karácsonyra, én meg úgyis szingli vagyok… – Hm? – Szóval, hogy önként jelentkeznék.

– Önként? – Úgy értem, szívesen dolgoznék veled tovább az ügyön. Már ha te is egyetértesz – tette hozzá gyorsan Skarre. Harry a fiatal tisztet méregette. – Tudom, hogy nem kedvelsz – mondta Skarre. – Nem erről van szó – mondta Harry. – Már eldöntöttem, hogy kikkel akarom továbbvinni az ügyet. Azokkal, akiket a legjobbnak tartok, nem pedig azokkal, akiket kedvelek. Skarre megvonta a vállát és az ádámcsutkája fel-le ugrált. – Hát, ez így elég fair. Akkor boldog karácsonyt! – Elindult az ajtó felé. – Épp ezért – folytatta Harry és betette a papírokat a mappájukba. – Azt kérném, hogy kezdd el átnézni Robert Karlsen bankszámlakivonatait. Ellenőrizd, milyen mozgások voltak rajtuk az elmúlt fél évben és jegyezd fel, ha valami szokatlant találsz. Skarre megtorpant és elképedve visszafordult. – Ugyanezt kérném Albert és Mads Gilstrup számláival kapcsolatban is. Menni fog, Skarre? Magnus Skarre lelkesen bólogatott. – Ezenkívül nézz utána a Telenornál, hogy volt-e beszélgetés Robert és Gilstrup között ezalatt az időszak alatt. Ja igen, és mivel úgy tűnik, hogy Stankic magával vitte Halvorsen mobilját, ellenőriztesd azt is, hogy kezdeményeztek-e hívást az ő számáról. Beszélj az államügyészszel a bankszámlákba való betekintés engedélyezése miatt. – Nem szükséges – mondta Skarre. – A legújabb előírások értelmében állandó hozzáférhetőségünk van. – Hm. – Harry komoly pillantást vetett Skarréra. – Sejtettem, hogy megéri olyan embert is bevenni a csapatba, aki olvasta az előírásokat.

Bár Robert Karlsennek nem volt tiszti fokozata, de mivel szolgálatban halt meg, úgy döntöttek, hogy a Vestre temető azon részében helyezik végső nyugalomra, amit az Üdvhadsereg tisztjei számára tartottak fenn. Amikor Harry belépett a kápolnába, Jon, aki egyedül ült az első sorban Theával, megfordult. Harry arra jutott, hogy Robert szülei nem jöttek el a temetésre. Jon és Harry egymás szemébe nézett. Jon komoly arccal, de hálás tekintettel biccentett felé. , A kápolna a várakozásnak megfelelően az utolsó padig tele volt. A legtöbben az Üdvhadsereg egyenruháját viselték. Észrevette Rikardot és David Eckhoffot. Mellettük pedig Gunnar Hagent. Valamint a sajtó jó néhány keselyűjét. Ebben a pillanatban Roger Gjendem csusszant mellé a padba és afelől érdeklődött, tudja-e, hogy a miniszterelnök a bejelentése ellenére miért nem jelent meg. – Kérdezze meg a miniszterelnöki hivatalt – javasolta Harry, aki tudta, hogy az érintett iroda aznap reggel kapott egy diszkrét telefont a rendőr-főkapitányságról, amiben Robert Karlsennek a gyilkossági ügyben való feltételezett szerepéről tájékoztatták őket. Nekik pedig rögvest eszükbe jutott, hogy a kormányfőnek ma igen fontos tárgyalásokon kell részt vennie. David Eckhoff parancsnok szintén kapott egy telefont a rendőrfőkapitányságról, ami kisebb pánikhoz vezetett a főhadiszálláson, különösen miután a temetés szervezésének egyik kulcsszereplője, Martine reggel bejelentette, hogy beteg és aznap nem megy dolgozni. A parancsnok azonban határozott hangon kijelentette, hogy egy ember egészen addig ártatlan, amíg ennek ellenkezője visszavonhatatlanul be nem bizonyosodik. Ezenkívül, tette hozzá, már túl késő lenne megváltoztatni a forgatókönyvet, úgyhogy a show-nak az eredeti terv szerint kell zajlania. A miniszterelnök pedig biztosította a parancsnokot arról, hogy a

másnap esti karácsonyi koncerten való részvételének az útjában nem áll semmi. – És egyébként? – suttogta Gjendem. – Van valami új hír a gyilkosságokkal kapcsolatban? – Tudtommal már megkapták az értesítést a sajtótájékoztatóról – mondta Harry. – A sajtóval való kapcsolattartás Gunnar Hagen vagy a kijelölt szóvivő feladata. – Ők nem adnak ki semmit. – Nos, akkor eléggé úgy tűnik, hogy jól végzik a munkájukat. – Ne csinálja már, Hole! Tudom, hogy folyik valami a háttérben. Mi van azzal a tiszttel, akit leszúrtak a Gøteborggatán? Annak az ügynek van valami köze a pasashoz, akit tegnap éjjel lepuffantottak? Harry oly módon csóválta meg a fejét, ami jelenthetett nemet, de éppúgy utalhatott arra is, hogy nem hajlandó kommentálni a kérdést. Ebben a pillanatban az orgona és vele az egybegyűltek mormolása is elhallgatott, és az énekesnő –, akinek bemutatkozó albuma éppen most jelent meg – lépett elő, hogy előadjon egy ismert zsoltárt. A csábítóan sok lélegzetvétellel és finoman sejtetett sóhajokkal tűzdelt, majd az utolsó szótagot egy hegyetvölgyet bejáró rezegtetéssel lezáró produkciót Mariah Carey is megirigyelhette volna. Harry egy végtelennek tűnő másodpercig leküzdhetetlen vágyat érzett egy ital után. De a lányka végül becsukta a száját és végtelen szomorúsággal lehajtotta fejét a vakuk kereszttüzében. A menedzsere elégedetten mosolygott. Őt feltehetőleg nem hívták ma fel a rendőr-főkapitányságról. Eckhoff a bátorságról és az áldozatról beszélt az egybegyűlteknek. Harry képtelen volt koncentrálni. Rápillantott a koporsóra és Halvorsenre gondolt. Azután Stankic anyjára. Amikor pedig lehunyta a szemét, Martine jelent meg előtte.

Végezetül hat tiszt indult el a koporsóval a kápolnából. Jon és Rikard állt legelöl. Amikor ráfordultak a kavicsos ösvényre, Jon megcsúszott a jégen. Mialatt a gyászolók körülállták a sírt, Harry elindult. A temetőn keresztülvágva a Frognerpark irányába tartott, amikor meghallotta, hogy a hó megcsikordul mögötte. Először azt gondolta, hogy bizonyára egy újságíró rohant utána, de amikor a kapkodó, izgatott légzést meghallotta, gondolkodás nélkül reagált és megpördült. Rikard volt az. A férfi hirtelen megtorpant. – Hol van? – kérdezte zihálva. – Kicsoda? – Martine. – Úgy hallottam, hogy megbetegedett. – Megbetegedett, persze – Rikard mellkasa hullámzott. – Csak éppen nincs otthon az ágyában. Sőt, egész éjjel nem volt otthon. – Ezt honnan tudja? – Ne…! – Rikard kiáltása úgy hangzott, mint egy megsebzett vad sikoltása, az arca pedig grimaszba torzult, mintha képtelen lenne uralkodni a vonásain. De azután nagy levegőt vett és láthatóan nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. – Ne játssza a hülyét – suttogta. – Eleget tudok. Becsapta őt. Bemocskolta. Ott van a maga lakásán, igaz? De nem fogja… Rikard tett egy lépést Harry felé, aki automatikusan kirántotta a kezét a kabátzsebéből. – Idehallgasson – mondta neki Harry. – Fogalmam sincs, hol van Martine. – Hazudik! – Rikard ökölbe szorította a kezét, Harry pedig rájött, hogy legfőbb ideje rátalálnia a megfelelő megnyugtató szavakra. Belevágott: – Hadd mondjak néhány dolgot magának, Rikard, amit érdemes lenne fontolóra vennie. Én nem vagyok különösebben

gyors, viszont kilencvenöt kilót nyomok és egy alkalommal átszakítottam egy tölgyfaajtót. A büntető törvénykönyv 127. paragrafusa értelmében pedig a hivatalos személy elleni erőszak minimum hat hónappal büntetendő. Vagyis pillanatnyilag a kórházat kockáztatja. És a börtönt. Rikard dühösen meredt rá. – Még találkozunk, Harry Hole – vetette oda könnyedén, majd megfordult és a sírkövek között visszafutott a templom irányába. Imtiaz Rahimnak rossz kedve volt. Épp az imént veszett össze a bátyjával amiatt, hogy kell-e karácsonyi dekoráció a pénztár mögötti falra. Imtiaz szerint már az is bőven elég, hogy adventi naptárat, disznóhúst és egyéb keresztény árut kínálnak, igazán nem szükséges megsérteni Allahot azzal, hogy további pogány hagyományokat követnek. És mit szólnának a pakisztáni vásárlóik? De a bátyja úgy vélte, hogy a többi vevőre is gondolniuk kell. Például azokra, akik a Gøteborggata túloldalán álló bérházakban élnek. Az égvilágon senkinek nem lesz hasfájása attól, ha az élelmiszerbolt ebben a néhány napban egy leheletnyi keresztény hangulatot kap. És bár a heves vita Imtiaz győzelmével zárult, mégsem tudott felhőtlenül örülni neki. Mélyet sóhajtott, amikor az ajtó fölötti csengő heves csilingelésbe kezdett és egy magas, széles vállú, fekete öltönyös férfi lépett be az üzletbe, és egyenesen a pénztárhoz fordult. – Harry Hole, rendőrség – mondta a férfi, mire Imtiazt egy rövid másodperc erejéig páni félelem fogta el, hogy talán Norvégiában mégiscsak létezik egy olyan törvény, amely szerint karácsonykor minden üzletet kötelező jelleggel ki kell dekorálni. – Néhány nappal ezelőtt egy kéregető állt az üzlet előtt – mondta a rendőr. – Egy vörös hajú pasas, ilyesmi bajusszal. – A férfi végighúzta az ujját a felső ajkán, majd tovább a szája mellett lefelé.

– Igen – bólintott Imtiaz. – Ismerem. Mindig itt váltja vissza az üvegeit. – Azt is tudja, mi a neve? – Koldus. Esetleg üveges. – Hogyan? Imtiaz megkönnyebbülten elnevette magát. Kezdett elmúlni a rosszkedve. – Ember, hát honnan tudnám, hogy hívják? Azt viszont tudom, hol találja meg. Espen Kaspersen szokásához híven a Henrik Ibsens gate 1. szám alatti Deichman Központi Könyvtárban ült egy halom könyv társaságában, amikor arra lett figyelmes, hogy egy alak tornyosul fölé. Felpillantott. – Hole, rendőrség – közölte a férfi és leült a vele szemközti székre a hosszú asztal túloldalán. Espen látta, hogy az asztal túlsó végén olvasó lány feléjük pillant. Megesett, hogy ha új emberek voltak a recepción, kifelé menet megkérték, hogy mutassa meg a táskáját. Az is előfordult már kétszer, hogy valaki odajött hozá és arra kérte, hogy távozzon, mert annyira bűzlik, hogy mások nem tudnak a munkájukra koncentrálni. De ez volt az első eset, hogy egy rendőr szólította meg. Azoktól az esetektől eltekintve persze, amikor az utcán kéregetett. – Mit olvas? – kérdezte a rendőr. Kaspersen megvonta a vállát. Azonnal látta, hogy csak az idejét vesztegetné, ha megpróbálná beavatni a terveibe ezt a férfit. – Søren Kierkegaard? – hunyorgott a rendőr a könyvek gerince felé. – Schopenhauer. Nietzsche. Filozófia. Csak nem egy gondolkodó? Espen Kaspersen felhorkantott. – Megpróbálom megtalálni a helyes utat. Ami pedig magában hordozza azt a kérdést is, mit jelent embernek lenni.

– És nem ettől lesz valaki gondolkodó? Espen Kaspersen a férfira pillantott. Lehet, hogy tévedett vele kapcsolatban. – Beszéltem a Gøteborggatán lévő bolt tulajdonosával – mondta a rendőr. – Ő mondta, hogy maga minden nap itt ül. Amikor pedig nem itt van, akkor az utcán koldul. – Igen, ezt az életet választottam. A rendőr előhúzott egy noteszt, Espen Kaspersen pedig megadta neki a teljes nevét és a nagynénje hagegatai lakásának címét. – És a foglalkozása? – Szerzetes. Espen Kaspersen a legnagyobb megelégedéssel vette tudomásul, hogy a rendőr egy hang nélkül jegyzetel. Majd bólintott egyet. – Nos, Espen. Maga nem kábítószer-élvező, akkor hogyhogy kéreget? – Mert az a feladatom, hogy tükröt tartsak az emberek elé, hogy megláthassák saját magukat és hogy felismerjék, mi a kicsi és mi a nagy. – És mi a nagy? Espen rezignáltán felsóhajtott, mintha már belefáradt volna, hogy folyton ezeket a teljesen nyilvánvaló dolgokat ismételgesse. – A könyörület. Megosztani, amink van és segíteni a felebarátainkon. A Biblia szinte csakis erről szól. Valójában az embernek nagyon keresgélnie kell, hogy találjon benne valamit az olyan témákról, mint a házasság előtti szex, az abortusz, a homoszexualitás vagy a nők nyilvánosság előtti megszólalásának joga. De természetesen sokkal könnyebb farizeusként teli torokból ezeket a huszadrangú témákat hangoztatni ahelyett, hogy tennék a nagyot, amit a Biblia mindenekelőtt hangsúlyoz: ha van valamid, akkor a felét add oda valakinek, akinek nincs semmije. Az emberek ezrével halnak meg naponta anélkül, hogy

Isten szavát meghallanák, mert ezek az állítólagos keresztények foggal-körömmel ragaszkodnak a földi javaikhoz. Én pedig adok nekik egy esélyt, hogy elgondolkodjanak ezen. A rendőr bólintott. Espen Kaspersen gyanakodva nézett rá. – Egyébként honnan tudta, hogy nem vagyok drogos? – Mert láttam magát néhány nappal ezelőtt a Gøteborggatán kéregetni. Egy fiatalemberrel mentem arra, aki egy pénzérmét adott magának. Maga azonban fogta és dühösen utánavágta a pénzt. Ilyesmit egy drogos soha nem tenne, akármilyen aprót is kapjon. – Igen, emlékszem rá. – Ugyanez történt velem két nappal ezelőtt egy zágrábi bárban, úgyhogy egy kicsit elgondolkodtam a dolgon. Vagyis csak éreztem, hogy van erről valami gondolatom, de nem tudtam előszedni. Mostanáig. – Nem azért dobtam utána az érmét, mert keveselltem – mondta Espen Kaspersen. – Pontosan erre jutottam én is – mondta Harry és egy műanyag tasakban lapuló tárgyat tett az asztalra. – Ez volt az oka?

Huszonnyolcadik fejezet December 21., hétfő. A csók A sajtótájékoztatót a negyedik emeleti előadóteremben bonyolították le. A pódiumon ülő Gunnar Hagen és a bűnügyi igazgató hangját visszaverték a terem magas és csupasz falai. Harry azt az utasítást kapta, hogy tartózkodjon az előadóban arra az esetre, ha Hagennek hirtelen egyeztetnie kellene vele a nyomozás részleteiről. Az újságírók kérdései azonban nagyrészt a konténerkikötőben drámai lövöldözés körül forogtak, Hagen

válaszai pedig az „ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom”, az „ebbe a kérdésbe nem mennék bele mélyebben”, valamint az „erre a kérdésre a SEFO tudna határozott választ adni” szentháromságában váltakoztak. Arra a kérdésre, hogy a rendőrségnek van-e tudomása esetleges bűntársról, Hagen azt válaszolta, hogy erről egyelőre nincsenek ismereteik, de a további nyomozás e kérdésre is intenzíven keresi a választ. Amikor a sajtótájékoztató véget ért, Hagen odahívta magához Harryt. Miközben a terem lassan kiürült, Hagen a pódium széléhez lépett és onnan nézett le a főtisztjére: – Egyértelmű utasítást adtam arra vonatkozólag, hogy mától minden alám tartozó főtiszt köteles fegyvert viselni. Kapott tőlem egy nyilatkozatot, amivel átveheti a magáét. Hol van tehát a fegyvere? – Egy nyomozás kellős közepén tartottam, főnök, és úgy ítéltem, hogy az mindenképpen előnyt élvez ezzel szemben. – Akkor vegye át most. – Hagen szavai felverték az előadó csendjét. Harry lassan bólintott. – Van még valami, főnök? Harry az irodába visszatérve leült és Halvorsen üres asztalát bámulta. Azután letelefonált az földszintre az okmányirodába és megkérte őket, hogy nézzenek utána a Karlsen család számára kiadott útleveleknek. Az erősen nazális női hang az iránt érdeklődött, vajon tréfál-e, mire megadta neki Robert személyi számát, így a népesség-nyilvántartó és egy közepes teljesítményű számítógép segítségével meglepően hamar sikerült Robert, Jon, Josef és Dorthe Karlsenre szűkíteni a keresést. – A szülők, Josef és Dorthe útlevelét négy évvel ezelőtt újították meg. Jon nevére egyáltalán nincs útlevél kiállítva. És nézzük csak… ma egy kissé lomha ez a gép…igen, meg is van. Robert Karlsen útlevelét tíz évvel ezelőtt állították ki, hamarosan le is jár, úgyhogy esetleg szólhat neki, hogy…

– Robert Karlsen meghalt. Harry beütögette Skarre belső számát és arra kérte, hogy azonnal jöjjön át az irodájába. – Semmi – közölte Skarre, aki vagy véletlenül, vagy egy hirtelen jött tapintathullámnak köszönhetően Halvorsen széke helyett az asztal szélére telepedett. – Átnéztem Gilstrupék számláit, de az égvilágon semmit sem találtam, ami Robert Karlsenhez, esetleg valamilyen svájci számlához lehetne köthető. Az egyetlen szokatlan mozgás ötmillió korona értékű dollár felvétele volt a társaság számlájáról. Felhívtam Albert Gilstrupot és utánakérdeztem. Azt válaszolta, hogy ez a Buenos Aires-i, manilai és bombayi kikötőmesterek szokás karácsonyi juttatása volt, akiket Mads szokott végiglátogatni ilyenkor december környékén. Úgy tűnik, elég széles a profiljuk. – És Robert számlája? – Mindössze a fizetése került rá, illetve kisebb pénzfelvételek voltak. – Mi a helyzet Gilstrupék telefonjával? – Semmiféle Robert Karlsent érintő hívásuk nem volt. Viszont valami egészen érdekes dologra bukkantunk. Találd ki, ki hívogatta Jon Karlsent nagyjából egymilliószor naponta? Néha még az éjszaka közepén is. – Ragnhild Gilstrup – válaszolta Harry, majd elégedetten nyugtázta Skarre csalódott arckifejezését. – Még valami? – Semmi – mondta Skarre. – Attól eltekintve, hogy volt még egy ismerős szám. Mads Gilstrup felhívta Halvorsent aznap, amikor leszúrták. Nem fogadott hívás volt. – Aha – mondta Harry. – Azt kérném, hogy ellenőrizz le még egy számlát. – Mégpedig? – David Eckhoffét. – A parancsnokét? És mit keressek? – Azt magam sem tudom pontosan. Csak nézz utána.

Miután Skarre lelépett, Harry felhívta az Igazságügyi Orvostani Intézetet, ahol az orvosnő azonnal és minden további kérdezősködés nélkül megígérte neki, hogy azonosítás céljából átküld Stankicról egy fotót a zágrábi Hotel International faxszámára. Harry megköszönte a segítséget, majd a hívás befejeztével azonnal feltárcsázta a szóban forgó hotel telefonszámát. – Itt van még az a kérdés is, hogy mihez kezdjünk a holttesttel – mondta, amikor végre telefonvégre kapta Fredet. – A horvát hatóságoknak ugyanis nincs tudomásuk semmiféle Christo Stankicról, így aztán a test kiadását sem fogják kezdeményezni. Tíz másodperccel később az asszony iskolázott angolja jelentkezett a vonalban. – Egy újabb cserét javasolnék – mondta Harry. Klaus Torkildsennek a Telenor irányítóközpontjából mindössze egyetlen kívánsága volt az életben: hogy hagyják békén. És miután erősen túlsúlyos volt, folyamatosan izzadt és általában goromba pokrócként viselkedett, ez a kívánsága többékevésbé teljesült is. Abban a néhány esetben, amikor mégiscsak kénytelen volt emberekkel kapcsolatba lépni, igyekezett a lehető legnagyobb távolságot tartani tőlük. Ezért aztán többnyire egyedül gubbasztott az irodájában, meleget ontó gépektől és hűsítő ventilátoroktól körülvéve, és csak néhány kolléga, ha egyáltalán bárki, tudta, mivel is foglalkozik ő pontosan. Általában megelégedtek azzal az információval, hogy Torkildsen munkája elengedhetetlen. Távolságtartásra való igénye is közrejátszhatott abban, hogy több éve mutogatósként tevékenykedett, így olykor-olykor sikerült kielégüléshez jutnia és a partnereket elegendő volt öttől-ötven méternyi távolságra megközelítenie. De mindenekelőtt arra vágyott, hogy békén hagyják. Az előző heti macera után pedig igazán meg is érdemelné. Először ez a Halvorsen hívta, és ráállította egy

zágrábi hotel vonalára. Azután valami Skarre kereste, akinek egy bizonyos Gilstrup és Karlsen közötti hívások listájára volt szüksége. Mindketten Harry Holéra hivatkoztak, akinek Klaus Torkildsen bizonyos okokból hálával tartozott, és csakis ezért nem csapta le a kagylót, amikor az imént maga Hole kereste meg. – Van ám egy kifejezetten rendőrségi ügyekre specializált call center szolgáltatásunk is – morogta Torkildsen barátságtalanul. – Az előírások szerint őket kell hívnia, ha segítségre van szüksége. – Tudom – válaszolta Harry. És ennél többet nem is kellett mondania. – Négy alkalommal kerestem egy bizonyos Martine Eckhoffot, de egyszer sem kaptam választ. Az Üdvhadseregnél sem tudják, hol van, sőt, még az apja sem tud róla semmit. – Általában ők tudnak meg mindent utoljára – jegyezte meg Klaus, akinek egyébként nem sok fogalma volt ezekről a dolgokról, viszont ilyen mondatokat az ember könnyen felszedhet, ha gyakran járt moziba. Vagy, mint Klaus Torkildsen esetében, extrém gyakran. – Azt hiszem, hogy ki van kapcsolva a telefonja, viszont azon tűnődöm, hogy ennek ellenére meg tudná-e határozni, hogy merre lehet. Amennyire tudom, itt van a városban. Klaus Torkildsen felsóhajtott. De csak kérette magát, mert valójában imádta ezeket az apró megbízásokat, amiket időnként a rendőrség kért tőle. Különösen azokat, amelyek nem kerülhettek napvilágra. – Adja meg a számot. Tizenöt perccel később azzal hívta vissza a nyomozót, hogy a lány SIM-kártyája egészen biztosan nincs a város területén. Ellenben két, az E6-os autópálya nyugati oldalán elhelyezkedő bázisállomáson is fogták a jeleit. Megadta az állomások pontos helyét és hogy milyen hatósugárral rendelkeznek. És miután Hole szinte azonnal le is csapta a kagylót, Klaus úgy értékelte, hogy a felvilágosítás a segítségére volt, és elégedetten visszatért a moziműsor tanulmányozásához.

Jon kinyitotta Robert lakásának az ajtaját. A falak még most is dohányszagot árasztottak, és a szekrény előtt a padlón egy póló hevert. Mintha Robert még mindig itt lakna, csak épp leszaladt volna a boltba kávéért és cigarettáért. Jon az ágy mellé tette a fekete táskát, amit Madstól kapott, és felcsavarta a fűtést. Azután levetkőzött és beállt a zuhany alá. Hagyta, hogy a forró víz addig paskolja a bőrét, amíg az teljesen ki nem pirosodott. Megtörülközött, visszament a szobába, meztelenül az ágyra ült és a táskára meredt. Nem merte kinyitni. Mert nagyon is jól tudta, mi van a vastag, fényes anyag mögött. A kárhozat. A halál. Jon szinte már a rothadás bűzét is az orrában érezte. Behunyta a szemét. Muszáj volt gondolkodnia. Megszólalt a mobiltelefonja. Biztosan Thea az, és azt akarja tudni, hová lett. Képtelen lett volna most beszélni vele. A telefon azonban egyre csak csengett, ütemesen és kérlelhetetlenül, mint a kínai vizes kínzás, így végül felkapta a készüléket és dühtől remegő hangon beleszólt: – Mi az? Senki sem válaszolt. Megnézte a kijelzőt. Nem jelezte a hívó fél számát. Jon számára világossá vált, hogy nem Thea telefonál. – Halló, itt Jon Karlsen – mondta óvatosan. Továbbra sem kapott választ. – Halló, ki az? Halló, hallom, hogy van ott valaki, ki… A pánik villámgyorsan kúszott végig a testén, a lábujja hegyétől fel a gerincén. – Hello? – hallotta a saját hangját. – Who is it? Is that you? I need to speek to you. Hello!57 Egy kattanás hallatszott és a hívásnak vége szakadt.

57

Ki az? Maga az? Beszélnem kell magával. Halló!

Nevetséges, gondolta Jon. Biztosan téves kapcsolás volt. Nyelt egyet. Stankic halott. Robert halott. És Ragnhild is halott. Mindannyian halottak. Már csak a rendőr van életben. És ő maga. A csomagra meredt, érezte, ahogy a hideg a tagjaiba lopakodik és magára húzta a takarót. Harry lekanyarodott az E6-os autópályáról, és egy ideig a hófödte földek között húzódó keskeny utakon haladt. Felpillantott az égre és elégedetten állapította meg, hogy kristálytiszta, csillagfényes éjszakának néznek elébe. Különös, reszkető érzés lett úrrá rajta attól, ami rá várt. És amikor egy hullócsillag paraboláját látta végighúzódni az ég alján, arra gondolt, ha valóban léteznek jelek, akkor bizonyára jelent valamit, hogy egy planéta épp a szeme láttára hamvadt el. Østgård földszintjén égett a villany. Amikor pedig behajtott az udvarba, már az elektromos autót is látta, és az érzés, hogy valami már nagyon közel van, egyre erősebbé vált. A ház felé indult, miközben a nyomokat nézte a hóban. Az ajtó előtt megállt és fülelt. Odabentről halk hangok szűrődtek ki. Bekopogott. Három rövid koppantás. A hangok elnémultak. Azután lépéseket hallott, majd a lány puha hangját: – Ki az? – Harry… – mondta. – Hole. – A vezetéknevét azért tette hozzá, nehogy egy esetleges harmadik személyben azt a gyanút keltse, hogy ő és Martine Eckhoff személyes viszonyt ápolnak. Kulcszörgés hallatszott, majd kinyílt az ajtó. Az első és az egyetlen dolog, ami hirtelen Harry eszébe jutott, az volt, hogy milyen szép. Nyitott nyakú, puha, fehér gyapjúing volt rajta, a szeme pedig ragyogott. – Annyira örülök – nevetett a lány. – Látom – mosolygott Harry. – Én is örülök. Azután Martine már a nyakában is volt. Harry érezte, mennyire gyorsan ver a lány pulzusa.

– Hogy talált meg? – suttogta Harry fülébe. – Modern technológia. A lány testének melege, szemének csillogása és az egész eksztatikus fogadtatás valószínűtlen boldogságot keltett Harryban, egy kellemes álom érzetét, amiből, ha rajta múlik, jó ideig nem kívánt még felébredni. De kénytelen volt. – Látogatója van? – kérdezte. – Nekem? Nem… – Mintha hangokat hallottam volna. – Ja, hogy az – engedte el a lány. – Az csak a rádió volt. Akkor kapcsoltam ki, amikor meghallottam a kopogtatást. Egy kicsit meg is ijedtem. Aztán hallottam, hogy maga az… Megpaskolta Harry karját. – Hogy Harry Hole az. – Senki sem tudja, hová tűnt, Martine. – Ez csodás. – Néhányan meglehetősen aggódnak. – Tényleg? – Különösen Rikard. – Ó, felejtse el Rikardot! – Martine megragadta Harry kezét és behúzta a konyhába. A szekrényből egy kék bögrét vett elő. Harry figyelmét nem kerülte el, hogy a mosogatóban két tányér és két bögre van. – Nem tűnik különösebben betegnek – jegyezte meg. – Csak egy szabadnapra volt szükségem a történtek után. – Martine töltött és Harry felé nyújtotta a bögrét. – Feketén, igaz? Harry bólintott. A lány alaposan befűtött odabenn. Harry levette a kabátját és a pulóverét, majd letelepedett a konyhaasztal mellé. – De holnap lesz a karácsonyi koncert, úgyhogy mindenképpen vissza kell mennem – sóhajtotta. – Eljön? – Nos, végül is ígértek nekem egy jegyet…

– Mondja, hogy eljön! – Martine hirtelen az ajkába harapott. – Ó, igazából a díszpáholyba szereztem magának jegyet. Három sorral a miniszterelnök mögé. De oda kellett adnom valaki másnak. – Semmi baj. – Így is, úgy is egyedül kellett volna ülnie, mert nekem a színfalak mögött lesz dolgom. – Akkor meg tényleg teljesen mindegy. – Nem! – nevetett a lány. – Azt akarom, hogy ott legyen. Martine kinyújtotta apró kezét és Harry csak nézte, hogyan fogja körbe és simogatja ez a kéz az övét. Olyan csend volt, hogy hallotta, ahogy a vér vízesés módjára dübörög a fülében. – Idefelé jövet láttam egy hullócsillagot – mondta Harry. – Nem furcsa, hogy egy bolygó lezuhanását látni szerencsét jelent? Martine némán bólintott. Azután felállt és továbbra is Harry kezébe kapaszkodva megkerülte az asztalt, lovaglóülésben az ölébe ült és a nyaka köré fonta a kezét. – Martine… – kezdte Harry. – Csitt. – A lány Harry szájára tette a mutatóujját. Azután anélkül, hogy az ujját elvette volna, előrehajolt és az ajkait puhán Harry ajkához simította. Harry behunyta a szemét és várt. Érezte, ahogy szíve súlyosan és édesen üt, de meg sem moccant. Arra gondolt, hogy megvárja, amíg a lány szíve egy ritmusra nem ver az övével, de valójában csak azt az egyetlen dolgot tudta, hogy várnia kell. Azután érezte, hogy a lány ajkai szétnyílnak. Automatikusan ő is kinyitotta a száját és előretolta a nyelvét, hogy elérje a lányét. Az ujjának ingerlőén kesernyés íze volt a szappantól és a kávétól, szinte perzselte a nyelve hegyét. Martine keze szorosabban kapaszkodott a nyakába. Azután megérezte a nyelvét is. Az ujjához préselődött úgy, hogy mindkét oldalán hozzáért Harry nyelvéhez, ő pedig azt

gondolta, hogy olyan, mintha széthasadt volna, olyan, mint egy kígyónyelv. Mintha két fél csókot adtak volna egymásnak. Martine hirtelen elengedte. – Tartsd csukva a szemed – suttogta Harry fülébe. Harry hátrahajtotta a fejét és ellenállt a kísértésnek, hogy a lány csípőjére tegye a kezét. A másodpercek peregtek. Azután a kézfején érezte a puha gyapjúanyag simítását, ahogy a lány inge lecsúszott a padlóra. – Most már kinyithatod – suttogta Martine. Harry tette, amit kért. Csak ült és a lányt bámulta. Martine arcán félelem és várakozás keveredett. – Olyan gyönyörű vagy – szólalt meg Harry furcsa, rekedtes hangon. Egészen zavarba jött. Látta, hogy a lány nyel egyet. Azután győzedelmes mosoly terült szét az arcán. – Emeld fel a karodat! – parancsolt Harryra. Azután megragadta a pólója alját és áthúzta a fején. – Te pedig csúnya vagy – mondta Martine. – Szép és csúnya. Harry részegítő szúrást érzett, amikor a lány a mellbimbójába harapott. Aztán az egyik keze becsúszott Harry lábai közé. A lélegzete egyre gyorsult Harry nyakán, másik kezével az övcsatjába kapaszkodott. Harry a hullámzó derekára fonta a karját. És ebben a pillanatban érezte meg. Az izmain végigfutó önkéntelen remegést, a feszültséget, amit sehogy sem lehet eltitkolni. Martine félt. – Várj, Martine – suttogta Harry. A lány keze megdermedt. Harry egészen a füléhez hajolt: – Biztos, hogy akarod? Tudod, mibe mégy bele ezzel? Érezte a lány gyors és nedves lélegzetét a bőrén, aki ezt zihálta: – Nem. És te tudod? – Nem. De akkor talán nem kellene… A lány felegyenesedett. Azután sebzett, kétségbeesett pillantással nézett Harryra.

– De én… érzem, hogy… – Igen – simított végig Martine haján Harry. – Kívánlak. Azóta kívánlak, amióta először megpillantottalak. – Ez igaz? – kérdezte a lány, majd megragadta Harry kezét és a lángoló, forró arcára simította. Harry elmosolyodott. – De legalábbis a második alkalom óta. – A második? – Na jó, akkor a harmadik. Minden jó zenének szüksége van egy kis időre. – És én jó zene vagyok? – Hazudtam, az első alkalom volt. De ez nem jelenti azt, hogy könnyen megvehető vagyok, oké? Martine elmosolyodott. Azután nevetni kezdett, Harry pedig csatlakozott hozzá. A lány előrehajolt és Harry mellkasához támasztotta a homlokát. Csukladozva nevetett, miközben Harry vállát ütögette, aki csak akkor jött rá, hogy valójában zokog, amikor megérezte a hasán csordogáló könnycseppeket. Jon arra ébredt, hogy fázik. Legalábbis ezt hitte. Robert lakása viszont egészen sötét volt, így nem kínált más magyarázatot az ébredésére. De azután az agya visszatekerte a legutolsó momentumokat, és rájött, hogy azok már nem az álma végső képkockái voltak. Valóban kulcs zörgését hallotta a zárban. Az ajtó valóban kinyílt és a szobában valóban ott lélegzik valaki. Ismét hatalmába kerítette a felkavaró déjá vu élmény, hogy ebben a rémálomban minden folyton megismétlődik. Az ágy mellett egy alak állt. Jon levegő után kapkodott, amikor a halálfélelem belemart, a húsába mélyeszteti foga egészen az érzékeny csonthártyáig hatolt. Mert egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ez a valaki a halálát akarja. – Stigla sam – mondta az árny.

Jon nem ismert túlságosan sok horvát szót, de ragadt rá annyi a vukovári bérlőitől, hogy összeálljon a fejében, amit a hang mondott: – Megjöttem. – Te mindig magányos voltál, Harry? – Azt hiszem. – Miért? Harry felvonta a vállát. – Sosem voltam különösebben társasági ember. – Ez minden? Harry füstkarikát küldött a plafon felé és érezte, hogy Martine a pulóverét és a nyakát szaglássza. A hálóban feküdtek, Harry a paplan fölött, Martine alatta. – Bjarne Møller, az előző főnököm mindig azt mondta, hogy az olyanok, mint én, mindig azt az utat választják, ahol több ellenállásba ütköznek. Szerinte az átkozott természetük miatt. Ez pedig mindig azzal végződik, hogy az ember végül egyedül találja magát. Nem tudom. Szeretek egyedül lenni. És az is lehet, hogy egyszerűen elkezdtem megkedvelni azt a magamról alkotott képet, hogy magányos vagyok. És veled mi a helyzet? – Azt akarom, hogy te mesélj. – Miért? – Nem tudom. Szeretem hallgatni, ahogy beszélsz. Hogy szeretheti valaki magáról azt a képet, hogy magányos? Harry mélyen beszívta a cigarettafüstöt. Benntartotta a tüdejében és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha az ember kis füstfigurákat tudna fújni, amelyek mindent megmagyaráznak. Azután egy hosszú sóhajjal kiengedte a füstöt: – Azt hiszem, a túléléshez mindenkinek találnia kell magában valamit, amit szeretni tud. Sokak szerint az egyedüllét aszociális és egoista dolog. Viszont az ember független és nem húz le másokat magával, amikor épp lefelé tart a lejtőn. A legtöbb

ember fél egyedül lenni. Engem viszont szabaddá tett, erőssé és sebezhetetlenné. – Erős leszel az egyedülléttől? – Pontosan. Ahogy doktor Stockman is mondta: „Az a világon a legerősebb ember, aki a leginkább egyedül van.” – Először Süskind, most meg Ibsen? Harry elvigyorodott. – Apám mindig ezt a sort idézte. – Azután felsóhajtott és hozzátette: – Mielőtt anya meghalt. – Azt mondtad, hogy sebezhetetlenné tett. Már nem így van? Harry érezte, hogy a cigarettahamu a mellkasára esik. Nem söpörte le. – Találkoztam Rakellel és… igen, Oleggel. Ők kötődtek hozzám. Ez pedig felnyitotta a szememet és rájöttem, hogy más emberek is vannak az életemben. Emberek, akik a barátaim és akik törődnek velem. És akikre szükségem van. – Harry ráfújt a cigaretta parazsára, ami felizzott. – És ami még rosszabb, hogy nekik is szükségük lehet rám. – És akkor már nem voltál szabad többé? – Nem. Akkor már nem voltam szabad. Feküdtek és a sötétségbe meredtek. Martine Harry nyakához dugta az orrát. – Nagyon szereted őket, igaz? – Igen – válaszolta Harry és közelebb húzta magához a lányt. – Igen, nagyon. Amikor Martine elaludt, Harry kicsusszant az ágyból és eligazgatta körülötte a takarót. Azután megnézte a lány óráját. Pontosan hajnali kettőt mutatott. Kiment a folyosóra, felhúzta a bakancsát és kilépett a csillagfényes éjszakába. A vécére menet a lábnyomokat vizsgálta, miközben megpróbálta felidézni, hogy havazott-e vasárnap reggel óta. Odabent nem volt világítás, úgyhogy egy meggyújtott gyufa segítségével próbált tájékozódni. A gyufa fénye már épp kialudt,

amikor két betűt vett észre egy megsárgult kép alá vésve, ami Grace monacói hercegnőt ábrázolta, ő pedig arra gondolt, hogy valaki ugyanígy itt ült, mint ő most és egy késsel ezt az egyszerű vallomást tette: R+M. Amikor kilépett a házikóból, a pajta sarkánál gyors mozgásra lett figyelmes. Megtorpant. A hóban a pajta felé vezető nyomokat látott. Habozott. Mert már megint itt volt. Az érzés, hogy valami történik, éppen most, valami, ami előre elrendeltetett és amit nem tud megakadályozni. Benyúlt a vécé ajtaján és kitapogatta az ásót, amit az imént odabenn látott. Azután elindult a pajta sarkához vezető nyomok mentén. A saroknál megállt és erősen megmarkolta az ásó nyelét. A lélegzete a fülében süvöltött. Nagy levegőt vett. Most. Most történt meg. Harry az ásót maga elé tartva előrevetette magát a sarok mögül. A mező közepén egy róka loholt a holdfényben fürdő, szinte vakítóan fehér erdő széle felé. Ő pedig hátával a pajta ajtajának dőlt és remegve kapkodott levegő után. Amikor az ajtó megdörrent, ösztönösen hátraugrott. Lehetséges, hogy észrevették? Az ajtó másik oldalán álló személynek semmi esetre sem lenne szabad bejönnie ide. Egészen meglepődött a saját elővigyázatlanságán. Bobo biztosan lehordaná a sárga földig, amiért ennyire amatőr módon megmutatta magát. Az ajtó zárva volt, ennek ellenére gyorsan körülnézett, hogy mivel védhetné meg magát, ha az illetőnek valamilyen útonmódon mégiscsak sikerülne bejutnia. Egy kés. Martine kenyérvágó kése, amit épp az imént használt. Az a konyhában van. Az ajtó újra megdörrent.

És ott van a pisztolya is. Igaz, hogy nincs benne töltény, de ahhoz épp elég, hogy egy értelmes embert jobb belátásra térítsen. A probléma csak az volt, hogy nem igazán volt meggyőződve arról, hogy az ajtó túloldalán lévő személy rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Az illető autóval érkezett és Martine lakása előtt parkolt le a Sorgenfrigatán. Csak akkor vette észre, amikor odament az ablakhoz és végigfuttatta a pillantását a járda mellett parkoló autókon. Csak ekkor figyelt fel az egyik autóban ülő, mozdulatlan sziluettre. És amikor a sziluett megmozdult és előrehajolt, mintha jobban akarna látni, már tudta, hogy késő. Felfedezték. Visszahúzódott az ablaktól, várt egy fél órát, azután leengedte a redőnyöket és az összes villanyt lekapcsolta Martine lakásában. Bár a lány azt mondta, akár nyugodtan égve is hagyhatja. A lakásban lévő elektromos radiátorok ugyanis termosztáttal voltak ellátva, és a lány szerint, mivel egy villanykörte leadott energiájának a kilencven százaléka hőenergia, így az áramot, amit az ember a villany lekapcsolásával spórolna meg, felzabálja a radiátor, hogy a hőveszteséget kompenzálja. – Egyszerű fizika – magyarázta Martine. Inkább arról világosította volna fel, ami most itt folyik. Ki lehet ez, talán egy őrült rajongó? Esetleg féltékeny exudvarló? De legalább nem rendőr, az biztos, állapította meg, amikor az illető sebzett, kétségbeesett vonításba kezdett, amitől a hideg futkározott a hátán: – Martine! Martine! – Majd néhány reszketeg szó következett norvégul. Azután megint, szinte zokogva: – Martine… Fogalma sem volt róla, hogyan jutott be a férfi a lépcsőházba, de hallotta, ahogy az egyik szomszéd ajtaja kinyílik és egy hang kikiabál neki valamit. Az idegen szóáradatban egy olyan szót hallott, amit mostanra már megismert. Rendőrség. A szomszéd ajtaja becsapódott.

Hallotta, hogy az ajtó előtt álló férfi megadóan felnyög és hogy keze az ajtón kaparászik. Aztán végre távolodó léptek zaja szűrődött be a folyosóról. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Hosszú nap volt. Martine reggel kivitte a vasútállomáshoz, ő pedig visszavonatozott a városba. Az első dolga az volt, hogy a pályaudvaron lévő utazási irobában vásárolt egy repülőjegyet a másnap esti utolsó járatra. A norvég vezetéknév, amit megadott, semmiféle reakciót nem váltott ki. Halvorsen. A Halvorsen tárcájában talált készpénzzel fizetett, majd távozott. Koppenhágából majd felhívja Zágrábot és megkéri Fredet, hogy küldjön neki egy új útlevelet. Ha szerencséje van, szentestére otthon is lehet. Három fodrásznál is járt, de mindegyik csak a fejét rázta és azt mondta, hogy a karácsony előtti csúcsban egyáltalán nincs szabad időpontjuk. A negyedik helyen aztán egy nagyon fiatal, rágógumizó lány felé intettek, aki annyira elveszettnek tűnt ott a sarokban gubbasztva, hogy azonnal rájött, hogy egy zöldfülű tanulóról van szó. Többszöri hiábavaló nekifutás után, hogy megértesse vele, mit is szeretne, végül megmutatta neki a képet. A lány szájában megállt a rágógumi és vastagon sminkelt szemét rámeresztve ezt kérdezte tőle az MTV-n felszedett angoljával: – You sure, man?58 Azután fogott egy taxit, ami elvitte a Sorgenfrigatára, a Martinétől kapott kulcsokkal bement a lakásba és megkezdte a várakozást. A telefon ugyan megszólalt néhányszor, de máskülönben minden békés volt. Legalábbis egészen addig, amíg az az ostoba ötlete nem támadt, hogy egy kivilágított szobában az ablakhoz lép. Megfordult és visszaindult a nappaliba. Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés hallatszott az ajtó felől. A levegő rezgett, a mennyezeti lámpa imbolyogni kezdett. 58

Biztos benne, ember?

– Martine! Hallotta, hogy az illető új lendületet vesz, nekifut és újra az ajtónak ugrik, ami szinte meggörbülni látszott az előszoba felé. A lány neve még kétszer hangzott el, és mind a kétszer dörrenés követte. Azután rohanó lépések zaját hallotta távolodni lefelé a lépcsőn. Visszament a nappaliba és az ablak mellé állva figyelte a kapun kiviharzó alakot. Amikor a pasas megtorpant a kocsi ajtajánál és az utcai lámpa fénye megvilágította az arcát, azonnal felismerte. Az a fiú volt, aki a Heimenben segített neki. Niclas, Ricard… valami ilyesmi. Az autó felbőgött és eltűnt a téli sötétségben. Egy óra múlva már aludt, és olyan tájakról álmodott, ahol valaha régen járt. Csak akkor ébredt fel, amikor futó léptek és az ajtó előtt földre csattanó újság zaját meghallotta. Már nyolc óra volt, mire Harry felébredt. Kinyitotta a szemét és megszaglászta az arcát félig beborító gyapjútakarót. Az illat emlékeztette valamire. Aztán lehúzta magáról. Mélyen, álomtalanul aludt, és furcsa hangulatban ébredt. Derűsen. Sőt, boldogan. Kiment a konyhába, odatette a kávét, majd megmosta az arcát a mosogatóban, közben pedig Jim Stárk Morning Songját dudorászta. Az alacsony domb fölött már pirosodott az ég alja, az utolsó csillagok fénye pedig lassan belesápadt a pirkadatba. Odakinn, a konyhaablakon túl a rejtélyes, új és érintetlen világ fehéren és optimistán hullámzott a horizonton. Kenyeret és sajtot vágott, egy pohárba vizet, egy tiszta bögrébe pedig gőzölgő kávét töltött, azután az egészet egy tálcára pakolta és beegyensúlyozott vele a hálóba. A lány szinte hangtalanul lélegzett, a paplan alól csupán kócos, fekete haja kandikált ki. Harry az éjjeliszekrényre tette a tálcát, az ágy szélére ült és várt.

A kávé illata lassan betöltötte a szobát. A lány légzése egyenetlenné vált, majd lassan hunyorogni kezdett. Észrevette Harryt, megdörgölte az arcát és hirtelen támadt szégyenlősséggel, kissé eltúlzott mozdulatokkal nyújtózkodni kezdett. Aztán mintha valami fényerőszabályozós lámpa volna, a szeméből áradó fény fokozatosan egyre erősebb lett és a szája is mosolyra húzódott. – Jó reggelt – mondta Harry. – Jó reggelt. – Reggelit? – Hm. – A lány egyre csak mosolygott. – Te nem kérsz? – Még várok. Egyelőre ezzel is kihúzom, ha nem baj – húzta elő a cigarettáját. – Sokat dohányzol – jegyezte meg Martine. – Mindig ez van, miután visszaesek. A nikotin tompítja a szomjúságot. A lány a kávéba kortyolt. – Ez nem paradoxon? – Micsoda? – Hogy te, aki annyira félsz a szabadságod elvesztésétől, alkoholista lettél? – De igen. – Harry kinyitotta az ablakot, meggyújtotta a cigarettát és visszafeküdt az ágyba a lány mellé. – Ezért félsz tőlem is? – bújt hozzá a lány. – Mert elveszem a szabadságodat? Ezért… emiatt nem akarsz… szeretkezni velem? – Nem, Martine. – Harry mélyen leszívta a füstöt, majd grimasszal az arcán rosszalló tekintetet vetett a cigarettára. – Azért, mert félsz. Érezte, hogy a lány megdermed. – Félek? – kérdezte a lány csodálkozva. – Igen. És én is félnék, ha a helyedben lennék. Igazából soha nem tudtam felfogni, hogy merik a nők megosztani az ágyukat olyasvalakikkel, akik fizikailag teljes mértékben fölényben

vannak velük szemben. – Az éjjeliszekrényen álló hamutartóba nyomta a cigarettát. – Egy férfi soha nem tenne ilyesmit. – Mi miatt gondolod, hogy félek? – Érzem. Kezdeményezel és irányítani akarsz. De elsősorban azért, mert félsz, hogy mi fog történni, ha átengeded nekem az irányítást. És ezzel nincs is baj, de nem akarom, hogy megtedd, ha közben félsz. – De azt nem te döntöd el, hogy akarom-e vagy sem! – fakadt ki Martine hevesen. – Még akkor sem, ha félek. Harry a lányt nézte. Martine hirtelen átölelte és a vállgödrébe rejtette az arcát. – Most biztos azt hiszed, hogy teljesen elment az eszem – mondta. – Egyáltalán nem – válaszolta Harry. Martine szorosan kapaszkodott belé. – És mi van akkor, ha mindig félni fogok? – suttogta. – Mi van, ha soha… – Elhallgatott. Harry várt. – Történt valami – mondta a lány. – Nem tudom, hogy mi. Még mindig várt. – De igen, tudom, hogy mi – folytatta Martine. – Megerőszakoltak. Itt a tanyán, évekkel ezelőtt. És akkor valami összetört. A csendet az erdő felől érkező, jeges varjúkárogás törte meg. – El akarod…? – Nem, nem akarok beszélni róla. És nincs is nagyon mit beszélni róla. Nagyon régen történt, mostanra már összeszedtem magamat. Én csak… – újra Harryhoz bújt – … egy icipicit félek. – Tettél feljelentést? – Nem. Nem voltam képes rá. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz, de meg kellett volna tenned. A lány elmosolyodott:

– Igen. Hallottam róla, hogy jelenteni kell. Mert különben egy másik lánnyal is megtörténhet, ugye? – Martine, ezzel ne viccelődj! – Bocsánat, papa. Harry megvonta a vállát. – Arról fogalmam sincs, hogy érdemes-e bűncselekményt elkövetni, de azt tudom, hogy újra és újra megteszik. – Mert a génjeikben van, ugye? – Erre nem vennék mérget. – Nem olvastál arról az adoptációról szóló kutatásról? Kimutatták, hogy a bűnöző szülők gyerekei, hiába nőnek fel teljesen normális családban más gyerekek között, anélkül, hogy tudnák, hogy örökbefogadták őket, mégis sokkal nagyobb eséllyel válnak bűnözővé, mint a családban nevelkedő többi gyermek. És hogy ez azt jelentheti, hogy létezik egy úgynevezett bűnözői gén. – De igen, olvastam róla – válaszolta Harry. – Elképzelhető, hogy bizonyos viselkedési minták örökölhetőek. De én inkább abban hiszek, hogy egyszerűen csak javíthatatlanok vagyunk, mindenki a maga módján. – Vagyis szerinted a berögződött viselkedési mintáink rabjai vagyunk? – csiklandozta meg Martine Harry állát. – Szerintem egyszerűen minden ott van az emberben egy rakáson: az öröm és a félelem, az izgalom és a telhetetlenség és minden egyéb. Az agy pedig egyszerűen zseniális, szinte soha nem hibázik. Ezért fordulhat elő, hogy minden azonos szituációban ugyanazokat a válaszokat produkálja. Martine feltámaszkodott a könyökére és Harryra nézett: – Én mi a helyzet az erkölccsel és a szabad akarattal? – Ezek is ott vannak a halomban. – Vagyis szerinted egy bűnöző mindig is… – Nem. Akkor nem tudnám elviselni a munkámat. Martine az ujjával végigsimította Harry homlokát.

– Vagyis az emberek meg tudnak változni? – Legalábbis ebben bízom. Hogy képesek tanulni. A lány Harry homlokához támasztotta homlokát. – És mit tudnak megtanulni? – Képesek megtanulni… – kezdte Harry, de hirtelen meg is torpant, amikor a lány az ajkát az övéhez érintette. – .. .hogy ne legyenek magányosak. Meg tudják tanulni… – Martine nyelvének a hegye végigsimította Harry alsó ajkát. – …hogy ne féljenek. És képesek… – Megtanulni csókolózni? – Igen. De nem olyankor, amikor a lány épp az imént ébredt fel és olyan undorító fehér lepedék van a nyelvén, ami… Martine keze Harry arcán csattant, nevetése pedig úgy csilingelt, mint a jégkockák a pohárban. Azután meleg nyelve megtalálta Harryét, majd rádobta a takarót és lehúzta a férfi pulóverét és pólóját. Hasának puha, még álommeleg bőre Harryéhoz simult. Harry az inge alá csúsztatta a kezét és elindult felfelé a hátán. Érezte a lány bőre alatt a mozgó lapockákat és ahogy az izmai megfeszülnek, majd elernyednek, ahogy hozzásimul. Lassan kigombolta az inget, és szorosan tartotta a lány pillantását, miközben végigvezette a kezét a hasán, a bordáin, majd a hüvelyk- és mutatóujja közötti finom bőrredő közé fogta merev mellbimbóját. Martine zihált, lélegzete pedig forró volt, amikor megcsókolta Harryt. És amikor a lány a csípőjük közé préselte a kezét, Harry tudta, hogy ez alkalommal nem fog tudni megállni. És hogy nem is akar. – Csörög – mondta a lány. – Mi? – A telefon a nadrágod zsebében. Rezeg. – nevette el magát a lány. – Érzed… – Sorry. – Harry kihúzta a néma telefont a zsebéből, áthajolt a lány fölött és az éjjeliszekrényre tette. A készülék azonban az

oldalára feküdt, a kijelzője pedig pontosan felé táncolt. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de elkésett. Látta, hogy Beate az. – A francba – mormolta. – Egy pillanat. Felült és a lány arcát nézte, miközben Beatet hallgatta. Martine pedig őt figyelte, s az arca olyan volt, mint valami tükör. Mintha azt a játékot játszaná, amikor az ember a másik arckifejezését utánozza. Harry látta, hogyan hullámzik végig rajta az ő félelme, azután a fájdalma és végül a beletörődése. – Mi az? – kérdezte a lány, miután Harry letette a telefont. – Meghalt. – Kicsoda? – Halvorsen. Az éjszaka. Kilenc perccel két óra után. Amikor odakinn álltam a pajtánál.

NEGYEDIK RÉSZ KEGYELEM Huszonkilencedik fejezet December 22., kedd. A parancsnok Ez volt az év legrövidebb napja, Harry Hole főtisznek azonban már kora reggel az volt az érzése, hogy soha nem ér véget. A halálhír után azonnal kirohant a házból. Átverekedte magát a mély hóban az erdő széléig, majd leült és nézte, ahogy megvirrad. Abban bízott, hogy a hideg majd lehűti az érzéseit, enyhíti őket, de legalább őt magát elzsibbasztja. Azután visszament a házba. Martine kérdő pillantással nézett rá, de nem szólt semmit. Harry felhajtott egy csésze kávét, arcon csókolta a lányt és beült a kocsiba. A tükörben nézte, ahogy Martine alakja, aki karba tett kézzel állt a lépcsőn, egyre kisebb és kisebb lesz. Hazahajtott, lezuhanyozott, majd felöltözött és háromszor is átlapozta a dohányzóasztalon heverő papírokat, mielőtt csodálkozva feladta a keresést. Tegnapelőtt óta már sokadik alkalommal akart az órájára pillantani, de megint csak a csupasz csuklóját látta. Elővette Møller óráját az éjjeliszekrény fiókjából. Még mindig járt és egyelőre ezzel is beérte. Elhajtott a rendőrfőkapitányságra és a garázsban leparkolt Hagen Audija mellé. Miközben a lépcsőn felfelé kaptatott a hatodikra, az előcsarnokból lépések, beszélgetés és nevetés zaját hallotta. De ahogy a gyilkossági csoport ajtaja bezárult mögötte, olyan érzése

támadt, mintha valaki hirtelen teljesen letekerte volna a hangerőt. A folyosón összefutott az egyik tiszttel, aki rápillantott, majd csendben megrázta a fejét és továbbment. – Szia Harry! Megfordult. Toril Li volt az. Nem is emlékezett rá, hogy hallotta-e valaha a keresztnevét a nő szájából. – Hogy vagy? – kérdezte a nő. Harry válaszolni akart, ki is nyitotta a száját, de aztán azt vette észre, hogy nincs hangja. – Arra gondoltunk, hogy a reggeli értekezlet után tartanánk egy megemlékezést – tette hozzá gyorsan Toril Li, hogy megmentse. Harry hálásan bólintott. – Felhívnád Beatet is? – Persze. Harry megállt az irodája előtt. Ettől rettegett. Azután belépett. Halvorsen széke foglalt volt, az illető hátradőlve billegett fel-le, mintha várna valakire. – Jó reggelt, Harry – mondta Gunnar Hagen. Harry a fogasra akasztotta a kabátját és egy szót sem szólt. – Sajnálom – mondta Hagen. – Ez most nem hangzott túl jól. – Mit akar? – ült le Harry. – Az együttérzésemet szeretném kifejezni a történtek miatt. Ezt a reggeli értekezleten is megteszem majd, de előbb személyesen akartam elmondani magának. Hiszen Jack volt a legközelebbi kollégája. – Halvorsen. – Hogyan, kérem? Harry a kezébe hajtotta a fejét: – Mi csak Halvorsennek hívtuk. Hagen biccentett. – Halvorsen. És lenne még valami, Harry…

– Úgy emlékeztem, hogy hazavittem a szolgálati fegyver átvételéhez szükséges papírt – hallatszott Harry hangja az ujjain keresztül. – De mintha a föld nyelte volna el. – Ja, hogy az… – Hagen fészkelődni kezdett, mintha kényelmetlennek érezné a széket. – Most nem a fegyverről akartam beszélni. Az utazási költségek lefaragásával kapcsolatban arra kértem az illetékes osztályt, hogy készítsenek nekem egy kimutatást a számlákról. Ebből az derült ki, hogy maga Zágrábban járt. Nem rémlik, hogy külföldi utat engedélyeztem volna. Így amennyiben a norvég rendőrség mégiscsak ott nyomozott, akkor ez egyértelműen az előírások megsértését jelenti. Hát, most végre megkapták, gondolta Harry még mindig a kezébe hajtott fejjel. A botlást, amire annyira vártak. A formai ürügyet, hogy végre lapátra tehessék az alkoholista főtisztet és visszaküldhessék oda, ahová való: a civilizálatlan civilek közé. Harry próbált rájönni, mit érez. De az egyetlen dolog, ami pillanatnyilag eltöltötte, az a megkönnyebbülés volt. – Holnapra az asztalán lesz a felmondásom, főnök. – Nem igazán értem, miről beszél – mondta Hagen. – Gondolom, semmiképp nincs arról szó, hogy nyomozás céljából járt volna Zágrábban. Mivel az meglehetősen kínos lenne mindannyiunknak. Harry felemelte a fejét. – Az én olvasatomban – folytatta Hagen –, maga egy kisebb tanulmányutat tett Zágrábba. – Tanulmányutat, főnök? – Igen. Egy közelebbről meg nem határozott tanulmányutat. Ez pedig az én írásbeli beleegyezésem a maga szóban előterjesztett indítványára a zágrábi tanulmányút kapcsán. – Az asztal fölött egy számítógéppel írt A4-es lap vitorlázott át, majd Harry előtt landolt. – És ezzel az ügy le is van zárva. – Hagen felállt és a

falon lógó fotóhoz lépett, ami Ellen Gjeltent ábrázolta. – Halvorsen a második társa, akit elvesztett, igaz? Harry bólintott. A szűk, ablaktalan irodára rátelepedett a csend. Azután Hagen megköszörülte a torkát: – Látta azt a kis csontot, ami az asztalomon van? Nagaszakiban jutottam hozzá. Egy híres japán zászlóaljparancsnok, Yoshito Yasuda elhamvasztott kisujjának a másolata. – Hagen Harry felé fordult. – A japánok ugyanis el szokták hamvasztani a halottaikat, Burmában azonban kénytelenek voltak eltemetni őket, mivel rengetegen voltak, egy test teljes elégéséhez pedig tíz órára van szükség. Így aztán helyette levágták a halottak kisujját, amit aztán elhamvasztottak és elküldték a hozzátartozóiknak. 1943 tavaszán egy Pegu mellett vívott döntő ütközetet követően a japánokat arra kényszerítették, hogy vonuljanak vissza és rejtőzzenek el a dzsungelben. Yoshito Yasuda zászlóaljparancsnok könyörgött a feletteseinek, hogy még aznap este támadjanak újra, hogy a halottaik csontjait magukkal hozhassák. A kérését elutasították, mivel a túlerő túlságosan nagy volt, így aztán azon az estén sírva állt az emberei elé a tűz fényénél, hogy a parancsnok döntéséről tájékoztassa őket. Ám amikor az emberei arcán észrevette a reménytelenséget, letörölte a könnyeit, előhúzta a bajonettjét, a kezét egy fatönkre fektette, majd levágta a kisujját és a tűzbe dobta. A katonák ujjongtak. Tettéről a parancsnok is értesült és a következő napon a japánok minden erejüket latba vetve támadást indítottak. Hagen odalépett Halvorsen asztalához, felvett róla egy ceruzahegyezőt és behatóan tanulmányozni kezdte. – Az itteni munkába állásom első napjaiban egy sor hibát elkövettem. Nincs kizárva, hogy indirekt módon ezek egyike vezetett Halvorsen halálához. És ezzel azt akarom mondani… – Letette a kezében forgatott hegyezőt és nagy levegőt vett. – Hogy legszívesebben azt tenném, amit Yoshito Yasuda tett, hogy

lelkesíteni tudjam magukat. Csak nem egészen tudom, hogyan fogjak hozzá. Harrynak fogalma sem volt róla, mit mondjon erre. Úgyhogy inkább tartotta a száját. – Ezért csupán egy dolgot szeretnék mondani, Harry. Azt akarom, hogy találja meg azt az embert, vagy embereket, akik ezeknek a gyilkosságoknak a hátterében állnak. Ez minden. A két férfi igyekezett kerülni egymás pillantását. Végül Hagen, hogy megtörje a csendet, összeütötte a kezét. – De tegyen meg nekem egy szívességet, Harry, és viselje a fegyverét. Tudja, a többiek miatt… Legalább januárig, akkor úgyis visszavonom ezt a parancsot. – Rendben. – Köszönöm. Kitöltök magának egy új kiadatási nyomtatványt. Harry bólintott, Hagen pedig az ajtóhoz indult. – És hogyan végződött? – kérdezte Harry. – Mármint a japán ellentámadás? – Ja, hogy az – fordult meg Hagen egy féloldalas mosollyal. – Megsemmisítették őket. Kjell Atle Orø tizenkilenc éve dolgozott a rendőrfőkapitányság pincéjében lévő ellátmányraktárban. Ezen a reggelen egy totószelvény fölött kotlott és azon tűnődött, hogy legyen-e annyira pimasz, hogy beikszelje a Fulham idegenben vívott győzelmét a Southampton ellenében a karácsony másnapján megrendezésre kerülő mérkőzésen. A szelvényt ebédidőben Oshauggal fel is akarta adatni, úgyhogy csipkednie kellett magát. Ezért is kezdett halk káromkodásba, amikor meghallotta a csengetést. Nyögve felkászálódott. Orø annak idején maga is futballozott az első osztályban szereplő Skeid csapatában és az ottani hosszú, sérülésmentes karrier után azért dolgozott benne mégis az örök keserűség, mert a rendőrség csapatának egyik barátságos

mérkőzésén történt, látszólag ártatlan szabálytalankodás miatt még most, tíz évvel később is húzta a jobb lábát. A pult előtt egy szőke tüskehajú férfi állt. Orø elvette a nyomtatványt, amit a férfi nyújtott felé és hunyorogva tanulmányozni kezdte a betűket, amik saját meglátása szerint egyre kisebbek és kisebbek lettek. Előző héten, amikor azt találta mondani a feleségének, hogy karácsony alkalmából leginkább egy nagyobb tévének örülne, a felesége azt javasolta neki, hogy talán inkább kérjen egy időpontot a legközelebbi szemészeten. – Harry Hole, 38-as Smith & Wesson, igen – nyögte Orø majd hátrasántikált a fegyverszobába és előkeresett egy szolgálati revolvert, amit az előző tulajdonosa láthatólag nagy becsben tartott. Ebben a pillanatban az is beléhasított, hogy annak a tisztnek a fegyverét is vissza kell majd kapniuk, akit a Goteborggatán szúrtak le. Magához vett egy pisztolytáskát is és a szokásos három doboznyi töltényt, aztán visszament a pulthoz. – Itt írja alá az átvevőnél – mutatott a nyomtatványra. – Most pedig hadd lássam az igazolványát. A férfi, aki már a pultra tette az azonosítóját, elvette Orøtől a tollat és aláírta a papírt. Orø Harry Hole azonosítójára, majd az aláírásra hunyorgott. A Fulham vajon meg tudja állítani Thierry Henryt? – És ne feledje: csak a rossz fiúkra lőjön! – kedélyeskedett Orø, de nem kapott választ. Csak amikor már a szelvényéhez sántikált visszafelé, akkor jutott az eszébe, hogy a rendőrtiszt barátságtalan hallgatása talán nem is volt véletlen. Az azonosítója szerint a gyilkosságiaknál szolgált és mintha az a leszúrt rendőrtiszt is ott dolgozott volna. Harry a Henie-Onstad Képzőművészeti Központnál parkolt le a Høvikoddenen, majd a helyes, alacsony épülettől a víz felé indult.

Odakinn az egészen Snarøyáig elnyúló jégtakarón egy magányos, fekete alakot látott. Próbaképpen az egyik jégtáblára lépett, ami ferdén a partnak támaszkodott. A tábla reccsenve repedt szét alatta. Harry David Eckhoff nevét kiáltotta, de a jégen álló férfi nem reagált. Káromkodni kezdett, majd arra gondolt, hogy a parancsnok aligha nyomhat sokkal kevesebbet az ő kilencvenöt kilójánál. Egyensúlyozni kezdett a megfeneklett jégtáblák között és óvatosan rakosgatta lábait a nem éppen bizalomgerjesztő, hófödte jégmezőn. Elbírta. Gyors és rövid lépésekkel haladt előre a jégen. Messzebb volt, mint ahogy a partról tűnt, nem csoda, hogy az összecsukható széken a jégbe vágott lék fölé görnyedő és horgászbotot szorongató, farkasbőrbe burkolózott alak nem hallotta a kiabálását. Harry végre olyan közel jutott, hogy meg tudta állapítani, valóban az Üdvhadsereg parancsnoka az. – Biztos benne, hogy elég vastag a jég, Eckhoff? David Eckhoff megfordult és elsőként Harry bakancsára vetett egy pillantást. – Decemberben az Oslofjordon a jég soha nem elég biztonságos – mondta és a lehelete szürkén gomolygott a fagyos levegőben. – Ezért is horgászik egyedül az ember. És ezért is használom mindig ezeket – biccentett a lábára csatolt sílécekre. – Eloszlik rajtuk a súly. Harry lassan bólintott. Az volt az érzése, hogy már szinte hallja is a jég recsegését a lába alatt. – A főhadiszálláson mondták, hogy itt találom. – Ez az egyetlen hely, ahol az ember egyedül lehet a gondolataival. – Eckhoff megrántotta a botot. A lék mellett egy Dagbladet hevert, rajta egy kés és a horgászbot tokja. Az első oldal szerint karácsony első napjától enyhülés várható. Halvorsen haláláról semmi. Bizonyára túl korán került a lap nyomdába. – És van min gondolkodni?

– Nos, akad. A feleségemmel a ma esti karácsonyi koncerten vendégül látjuk a miniszterelnököt. Aztán ott van az ingatlaneladási ügyünk Gilstrupékkal, amit még a héten le kell bonyolítani. Hát, ez épp elegendő. – Nekem tulajdonképpen csupán egy kérdésem lenne – mondta Harry és megpróbálta egyenletesen elosztani a súlyát a két lábán. – Mégpedig? – Arra kértem Skarre nyomozót, nézzen utána, volt-e valamilyen pénzmozgás a maga és Robert Karlsen számlája között. Nem talált semmit. Ráakadt azonban egy másik Karlsenre, akitől rendszeresen érkezik egy bizonyos pénzösszeg. Josef Karlsenre. David Eckhoff rezzenéstelen arccal meredt a lék fekete vizébe. – A kérdésem pedig az lenne – folytatta Harry Eckhoff arcát fürkészve –, hogy miért kapott az elmúlt tizenkét év során Robert és Jon apjától minden negyedévben nyolcezer koronát? Eckhoff úgy rándult össze, mintha egy hatalmas hal kapott volna a horgászbotja végére. – Nos? – kérdezte Harry. – Ez tényleg olyan fontos? – Attól tartok, igen, Eckhoff. – Akkor arra kérem, hogy a dolog maradjon kettőnk között. – Ezt nem ígérhetem meg. – Akkor nem mondhatom el. – Ez esetben kénytelen leszek bevinni a kapitányságra és arra kérni, hogy ott tegyen vallomást. A parancsnok felpillantott és egyik szemét összehúzva úgy mustrálta Harryt, mintha egy potenciális ellenfél erejét mérlegelné. – Maga szerint ezt Gunnar Hagen jóváhagyná? Hogy odacitáljon a kapitányságra? – Majd meglátjuk.

Eckhoff mondani akart valamit, de aztán mintha megérezte volna Harry eltökéltségét, inkább magában tartotta. Harry pedig arra gondolt, hogy egy vezető nem az ereje miatt válik vezetővé, hanem mert megvan benne az a képesség, hogy helyesen mérjen fel egy szituációt. – Rendben – mondta végül Eckhoff. – De hosszú történet lesz. – Én nem sietek sehová – hazudta Harry, miközben érezte a cipője talpán átkúszó hideget. – Josef Karlsen, Jon és Robert apja, a legjobb barátom volt. – Eckhoff a Snarøya egy pontjára szegezte tekintetét. – Együtt végeztük az iskolát, együtt dolgoztunk, mindketten nagyon szorgalmasak és törekvőek voltunk, úgyszólván ígéretes fiatalembereknek számítottunk. De ami a legfontosabb, hogy az álmunk is ugyanaz volt: egy erős Üdvhadsereg, ami bevégezheti Isten munkáját itt a földön. Ami győzedelmeskedhet. Érti? Harry bólintott. – A ranglétrán is együtt lépdeltünk felfelé – folytatta Eckhoff. – És igen, idővel a többiek egymás riválisát kezdték látni bennünk arra a posztra, amit ma én töltök be. Számomra ez a pozíció soha nem volt különösebben fontos, meg voltam róla győződve, hogy az álmunk hajt bennünket előre. De amikor végül rám esett a választás, Joseffel történt valami. Mintha összeomlott volna. És hát ki tudja, hiszen az ember még saját magát sem ismeri az utolsó porcikájáig, a helyében talán én is ugyanígy reagáltam volna. Mindegy, Josef megkapta a meglehetősen bizalmi állásnak számító ügyvezetői posztot, és bár a két család továbbra is tartotta a kapcsolatot, már nem volt meg ugyanaz a… – Eckhoff a megfelelő szót keresgélte – … ugyanaz a bizalom. Josefet valami nyomasztotta, volt valami baj. Az okot 1991 őszén fedeztük fel a pénzügyi vezetőnkkel, Frank Nilsennel, Rikard és Thea apjával. Josef sikkasztott. – Ezután mi történt?

– Őszintén szólva, az Üdvhadseregnél nem volt túlságosan sok tapasztalatunk az ilyesmiben, így amíg ki nem találtuk, hogy mi legyen a megoldás, Nilsen és köztem maradt a dolog. Természetesen nagyon csalódott voltam Josef miatt, de ugyanakkor azt is láttam, hogy vannak bizonyos ok-okozati összefüggések, amelyekben nekem is szerepem volt. És hogy ezt a helyzetet, hogy engem választottak, ő pedig vereséget szenvedett, sokkal több… tapintattal kellett volna kezelnem. Viszont az Üdvhadsereg ebben az időszakban toborzási gondokkal küzdött, nem volt elég támogatónk és közel sem övezte a munkánkat a napjainkban tapasztalható jóakarat. Egészen egyszerűen nem engedhettünk meg magunknak semmiféle botrányt. A szüleim révén volt egy nyaralóm, amit csak ritkán használtunk, mivel túlnyomórészt Østgårdon nyaraltunk. A lehető leggyorsabban túladtam rajta, és eleget kaptam érte ahhoz, hogy az a kasszában lévő hiányt kiegyenlítse, mielőtt valaki észrevenné. – Maga? – csodálkozott Harry. – A saját pénzéből fedezte Josef Karlsen sikkasztását? Eckhoff megvonta a vállát. – Nem volt más megoldás. – Egy vállalat esetében nem kifejezetten megszokott, hogy a főnök maga… – Ez azonban nem egy szokványos vállalat, Hole. Mi Isten munkáját végezzük. Ettől válik az egész személyessé. Harry lassan bólintott. A Hagen íróasztalán pihenő csontocska jutott az eszébe. – Josef Karlsen pedig fogta magát és külföldre utazott a feleségével együtt. Anélkül, hogy bárki megtudta volna, miért? – Felajánlottam neki egy alacsonyabb pozíciót – mondta Eckhoff. – De azt természetesen nem fogadhatta el. Túlságosan sok kérdést vetett volna fel. Amennyire tudom, jelenleg Thaiföldön élnek, Bangkok közelében.

– Vagyis a kínai földművesről és a kígyómarásról szóló történet is pusztán a képzelete szüleménye volt? Eckhoff mosolyogva rázta meg a fejét. – Nem. Josef valóban kételkedő ember volt. És az a történet nagyon mély nyomot hagyott benne. Josef kételkedett, mint ahogy mindenki más is kételkedik olykor. – Maga is, parancsnok? – Én is. A kételkedés a hit árnyéka. Ha nem kételkedne, nem lenne képes hinni sem. Ugyanez a helyzet a bátorsággal is, főtiszt. Ha nem lenne képes félni, nem tudna bátor sem lenni. – És a pénz? – Josef ragaszkodik hozzá, hogy visszafizesse. Nem a jóvátétel miatt. Ami történt, megtörtént. Persze most nem keres annyit, hogy valaha is vissza tudja adni a teljes összeget. De azt hiszem, számára ez egyfajta vezeklés, amitől jobban érzi magát. Akkor pedig miért tagadnám ezt meg tőle? Harry elgondolkodva bólintott. – Robert és Jon tudott erről? – Azt nem tudom – válaszolta Eckhoff. – Én soha nem említettem nekik. De arra mindig is nagy hangsúlyt fektettem, hogy amit az apjuk tett, az soha ne jelenthessen akadályt a fiúk karrierjének szempontjából. Igen, elsősorban Jon esetében. Végül ő lett az egyik legfontosabb szakmai erőforrásunk. Nézzük csak például ezt az ingatlaneladást. Előbb a Jacob Aalls gate házai, majd sorban a többi. Ki tudja, lehet, hogy Gilstrup egyszer még Østgårdot is visszavásárolja. Ha ez az ingatlaneladási ügy tíz évvel ezelőtt zajlott volna, egy sereg szakértőt kellett volna alkalmaznunk a lebonyolításhoz. De olyan emberekkel, mint Jon, a kellő hozzáértés megvan házon belül. – Ezt úgy érti, hogy Jon intézi az eladást? – Nem, dehogy, természetesen a vezetőtanács hozta meg a döntést. De Jon előkészítő munkája és meggyőző végkövetkeztetései nélkül őszintén szólva nem hiszem, hogy bele

mertünk volna vágni. Számunkra Jon a jövő embere. És a legmarkánsabb bizonyíték arra, hogy Jon apjának múltja nem áll a fiú útjában, az, hogy ma este a díszpáholyban a miniszterelnök másik oldalán Jon és Thea ül majd. – Eckhoff a homlokát ráncolta. – Próbáltam egyébként hívni Jont, de nem vette fel a telefont. Maga esetleg nem beszélt ma vele? – Sajnos, nem. Ha Jon eltűnt… – Hogyan? – Úgy értem, tegyük fel, hogy ha Jon eltűnt volna, vagyis ha a dolgok a gyilkos tervei szerint alakulnak, akkor ki venné át a helyét? David Eckhoffnak mind a két szemöldöke a magasba szaladt. – Ma este? – A pozíciójára gondoltam. – Ja, hogy úgy. Nos, gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy Rikard Nilsen. – A parancsnok elnevette magát. – Egyesek máris pusmognak, mert hasonló párhuzamokat vélnek felfedezni Jon és Rikard között, mint annak idején Josef és közöttem. – Ugyanolyan versengést? – Ahol emberek vannak, ott mindig is lesz versengés. Még az Üdvhadseregben is. De mi reméljük, hogy egy kis próbatétel oda vezeti az embereket, ahol leginkább a saját és a közösség javát szolgálhatják. Nos. – A parancsnok felcsévélte a damilt. – Remélem, sikerült választ kapnia a kérdésére, Harry. Amennyiben kívánja, Frank Nilsen szívesen megerősíti magának Josef történetét, de remélem, megérti, hogy miért szeretném elkerülni, hogy a dolog a nyilvánosság elé kerüljön. – Ha már úgyis nyakig benne vagyunk az Üdvhadsereg titkaiban, lenne még egy kérdésem. – Akkor rajta – mondta a parancsnok türelmetlenül, miközben nekiállt összepakolni a felszerelését.

– Van tudomása egy tizenkét évvel ezelőtt Østgårdon elkövetett nemi erőszakról? Harry abból indult ki, hogy egy olyan arc, mint Eckhoffé is, csak szűk határok között képes a meglepetés kifejezésére. És miután úgy tűnt, hogy ezt a határt ezúttal sikerül jócskán túllépnie, Harry úgy ítélte meg, hogy ez az információ egészen biztosan ismeretlen volt a parancsnok előtt. – Ez bizonyára valami tévedés lesz, főtiszt. Hiszen ez borzalmas. Kiről van szó? Harry bízott benne, hogy az arca nem árul el semmit. – A titoktartási kötelezettségem nem engedi, hogy ezt megosszam magával. Eckhoff kesztyűs kezével megvakarta az állát. –Természetesen. De… ennyi idő alatt igazából ez a bűncselekmény már elévült, nem? – Attól függ milyen szempontól – mondta Harry a tájat szemlélve. – Indulhatunk? – Jobb, ha külön megyünk. A súly miatt. Harry nyelt egyet, majd bólintott. Amikor végre száraz bőrrel kijutott a partra, visszafordult. A feltámadt szélben a hó úgy söpört végig a jég fölött, mint egy lebegő füstszőnyeg. A távolból úgy tűnt, mintha Eckhoff a felhőkön járna. Harry odaért az autójához, aminek üvegét finom, fehér dértakaró borította. Beült, elindította a motort és teljesen feltekerte a fűtést. A meleg feláramlott a jeges üvegre. Miközben arra várt, hogy az üveg kitisztuljon, eszébe jutott, amit Skarre mondott neki. Hogy Mads Gilstrup felhívta Halvorsent. Előhalászta a férfi névjegykártyát, ami még mindig a kabátzsebében lapult és beütötte a számot a telefonjába. Nem válaszolt. Amikor vissza akarta csúsztatni a zsebébe a készüléket, az hirtelen megszólalt. A kijelzőn a Hotel International száma villogott.

– How are you?59 – hallotta az asszony kifogástalan angol kiejtését. – Megvagyok – válaszolta Harry. – Sikerült meg… – Igen, sikerült. Harry nagy levegőt vett. – Ő az? – Igen – sóhajtotta a nő. – Ő az. – Egészen biztos benne? Úgy értem, nem olyan egyszerű azonosítani valakit, akinek csak… – Harry? – Igen? – I’m quite sure. Harry meg volt róla győződve, hogy az angoltanárnő hangsúlya azt érzékelteti, hogy bár a „quite sure”, szó szerint azt jelenti, hogy „meglehetősen biztos”, ebben a kontextusban annyit tesz: teljesen biztos. – Köszönöm – mondta és letette. És szíve mélyén bízott benne, hogy az asszonynak igaza van. Mert az egész most kezdődik. És el is kezdődött. Amikor Harry bekapcsolta az ablaktörlőt, ami jobbra-balra söpörte a szélvédőn a felolvadt jégdarabokat, újra megszólalt a telefonja. – Harry Hole. – Itt Miholjec asszony. Sofia anyja. Maga mondta, hogy ezt a számot hívjam, ha… – Igen? – Történt valami. Sofiával.

Harmincadik fejezet

59

Hogy van?

December 22., kedd. Hallgatás Az év legrövidebb napja. Ez állt az Aftenposten címlapján, ami Harry előtt hevert a Storgatán lévő orvosi ügyelet várójának asztalán. A falon lógó órára pillantott. Aztán eszébe jutott, hogy végre megint van saját órája is. – Hole úr, most bemehet a doktor úrhoz – kiáltotta egy női hang a nyílás mögül, ahol az imént jelezte, hogy beszélni kíván azzal az orvossal, aki néhány órával korábban Sofia Miholjecet és az édesapját fogadta. – Jobbra a harmadik ajtó a folyosón – tette hozzá a nő. Harry felállt és elhagyta a váró néma, lerobbant közönségét. Jobbra a harmadik ajtó. A véletlen elirányíthatta volna Sofiát a jobboldalon nyíló második ajtóhoz is. Esetleg balról a harmadikhoz. De nem, mindenképpen jobbra a harmadik ajtónak kellett lennie. – Hello, hallottam, hogy maga az – mosolygott Mathias LundHelgesen, majd felállt és kezet nyújtott Harrynak. – Ezúttal miben lehetek a segítségére? – Az egyik pácienséről lenne szó, akit ma reggel kezelt. Sofia Miholjecről. – Ó igen. Telepedjen csak le, Harry. Harry elhatározta, hogy nem fogja magát felbosszantani a haverkodó hangnem miatt, de attól még ezt a szívélyeskedő invitálást vonakodott elfogadni. És nem azért, mert túl büszke volt, hanem mert mindkettőjük számára kínos lett volna. – Sofia édesanyja felhívott és elmesélte, hogy reggel a lánya sírására ébredt – mondta Harry. – Amikor bement hozzá, véresen és összeverve találta. Sofia az mondta, hogy a barátnőivel volt aznap este és a hazafelé vezető úton elcsúszott a jégen. Az anyja felébresztette a férjét, aki behozta magukhoz a kislányt.

– Az elképzelhető – mondta Mathias. A férfi előrehajolva, a könyökére támaszkodva ült, hogy jelezze: az érdeklődése teljes mértékben őszinte. – Az anya azonban meg van róla győződve, hogy Sofia hazudik – folytatta Harry. – Miután Sofia és az apja elindultak, megnézte a lány ágyát. És nemcsak a párna volt véres, hanem a lepedő is. „Odalenn”, ahogy az asszony fogalmazott. – Hm-m. – Mathias reakciója nem jelentett sem megerősítést, sem tagadást. Az a hang volt, amit Harry tudomása szerint, az orvosok ténylegesen begyakorolnak a pszichológiai tanulmányaik gyakorlati részében. A szótag végének enyhe felemelésével a pácienst arra ösztönzik, hogy folytassa a mondanivalóját. Mathias is felkunkorította. – Sofia most bezárkózott a szobájába – mondta Harry. – Nem hajlandó beszélni, csak sír. És az anyja szerint nem is fog elárulni semmit. Felhívta Sofia barátnőit, de egyikük sem találkozott tegnap este a lánnyal. – Értem. – Mathias két ujjával masszírozni kezdte az orrnyergét a szemei közt. – Vagyis most arra kér, hogy a maga kedvéért ezúttal tekintsek el a titoktartási kötelezettségemtől? – Nem – felelte Harry. – Nem? – Ne miattam. Értük. Sofiáért és a szüleiért. És azokért, akiket ez az ember megerőszakolhat és meg is fog erőszakolni. – Ezek súlyos szavak. – Mathias elmosolyodott, de a mosolya azonnal le is hervadt, amikor nem talált viszonzásra. Megköszörülte a torkát: – Bizonyára megérti, Harry, hogy ezt előbb át kell gondolnom. – Megerőszakolták a lányt az éjszaka, vagy sem? Mathias felsóhajtott. – Harry, a titoktartási kötelezettség… – Tudom, mit jelent a titoktartási kötelezettség – szakította félbe Harry. – Ugyanis rám is vonatkozik. És nem azért kérem,

hogy ebben az esetben tekintsen el tőle, mert semmibe veszem, hanem mert figyelembe véve a bűncselekmény súlyosságát fennáll a veszélye annak, hogy az erőszak megismétlődik. Ezért hálás lennék magának, ha megbízna bennem és elfogadná a véleményemet. Ha nem, úgy is jó, végül is magának kell a továbbiakban együtt élni azzal a tudattal, hogy nem segített. Harry azon tűnődött, vajon eddig hányszor játszotta ki ezt a kártyát hasonló szituációkban. Mathias pislogott, majd kinyitotta a száját. – Azzal is beérem, ha csak bólint vagy megrázza a fejét – mondta neki Harry. Mathias Lund-Helgesen bólintott. És újra csak működött. – Köszönöm – mondta Harry és felállt. – Minden rendben van Rakellal, magával és Oleggel? Mathias Lund-Helgesen újra csak bólintott és halványan elmosolyodott. Harry előrehajolt és az orvos vállára tette a kezét: – Boldog karácsonyt, Mathias! Az utolsó képen, ami Harry retináján megragadt, Mathias Lund-Helgesen leeresztett vállakkal ül a széken és olyan arcot vág, mintha az imént pancsoltak volna be neki. A nap utolsó sugarai átszivárogtak a narancssárga felhőkön, amelyek a Norvégia legnagyobb temetőjének nyugati oldalán álló fenyők fölött nyújtózkodtak. Harry maga mögött hagyta a jugoszláviai háború áldozatainak emlékművét, majd a Munkáspárt parcelláját is, Einar Gerhardsen és Trygve Bratteli miniszterelnökök sírköveivel, és végül megérkezett az Üdvhadsereg számára elkülönített területhez. Ahogy sejtette, Sofiát a legfrissebb sír mellett találta. A lány vastag tollkabátba bugyolálva gubbasztott a hóban. – Hello – ült le mellé Harry. Meggyújtott egy cigarettát és a fagyos szellő útjába fújta a füstöt, ami azonnal szét is oszlatta a levegőben.

– Édesanyád azt mondta, hogy egyszerűen csak elmentél otthonról – mondta Harry. – És hogy magaddal vitted a virágot, amit apukád vett neked. Nem volt olyan nehéz kitalálni, hol vagy. Sofia nem válaszolt. – Robert jó barát volt, ugye? Olyan ember, akiben megbízhattál és akivel beszélhettél. Robert nem volt erőszaktevő. – Robert volt az – suttogta a lány erőtlenül. – Azok a te virágaid a sírján, Sofia. Szerintem másvalaki erőszakolt meg téged. Talán már többször is. És tegnap este újra megtette. – Hagyjon már békén! – sikoltotta a lány és megpróbálta talpra verekedni magát a hóban. – Hallja?! Harry megragadta a lány karját és visszahúzta maga mellé a hóba. – Aki itt fekszik, halott, Sofia. De te élsz. Hallod? Te életben vagy! És ha továbbra is élni akarsz, ahhoz el kell őt kapnunk. Most. Ha futni hagyjuk, akkor tovább folytatja. Nem te voltál az első, és nem is te leszel az utolsó. Nézz rám! Azt mondtam, hogy nézz rám! Sofia összerezzent, amikor Harry rákiáltott és ösztönösen felnézett rá. – Tudom, hogy félsz, Sofia. De megígérem neked, hogy elkapom. Sőt, megesküszöm rá. Harry látta, hogy valami végre életre kel a lány tekintetében. Talán némi remény is megcsillant. Várt. Aztán Sofia alig hallhatóan suttogni kezdett. – Mit mondasz? – hajolt közelebb hozzá Harry. – Ki fog hinni nekem? – suttogta a lány. – Ki fog hinni nekem, most… hogy Robert meghalt? Harry óvatosan átkarolta a lány vállát. – Csak próbáld meg! Aztán majd meglátjuk. A narancsszínű felhők lassan vörössé mélyültek.

– Megfenyegetett, hogy tönkreteszi a családomat, ha nem teszem azt, amit parancsol – mondta a lány. – Gondoskodik róla, hogy kidobjanak bennünket a lakásból és hogy vissza kelljen mennünk oda, ahonnan jöttünk. De nekünk nincs hová visszamennünk. És ha ezt bárkinek is elmondtam volna, ki hitte volna el nekem? Ki hisz nekem… A lány elhallgatott. – ...Roberten kívül – fejezte be helyette Harry. És várt. Harry előkereste Mads Gilstrup névjegykártyáját és megnézte rajta a címét. Meg akarta látogatni a férfit. Elsősorban azért, hogy megkérdezze tőle, miért hívta fel Halvorsent. A holmenkolleni címből látta, hogy amellett a ház mellett is el kell hajtania, amelyben Rakel és Oleg lakik. Ahogy elhagyta a házat, nem lassított, csak egy pillantást vetett a feljáróra. Amikor legutóbb itt járt, egy Jeep Cherokee-t látott a garázs előtt parkolni, amiről úgy sejtette, hogy az orvosé lehet. Most csak Rakel kocsija állt ott. Oleg szobájából fény szűrődött ki. Harry egymás után vette a hajtűkanyarokat Oslo legdrágább villái között, aztán az út kiegyenesedett, meredeken emelkedni kezdett és végül megérkezett a főváros hófehér obeliszkjéhez, a Holmenkollen síugrósánchoz. A lábai előtt ott feküdt a város és a fjord. A hófödte szigetek között finom köd gomolygott. Az év legrövidebb napja, ami szinte csak egy napkeltéből és egy naplementéből állt, búcsúzóul még pislogott egyet. Odalenn már rég kigyúltak a lámpák, olyanok voltak, mint az adventi gyertyák a karácsony előtti visszaszámláláskor. Szinte az összes puzzle-darabka a helyén volt már. A negyedik hiábavaló csengetés után Harry feladta a további próbálkozást Gilstrupék bejárati ajtajánál. Amikor visszaindult a kocsihoz, egy férfi szaladt le hozzá az egyik szomszéd házból és megkérdezte tőle, hogy nem Gilstrup ismerőse-e véletlenül. Mert

ő nem akarja beleártani magát mások magánéletébe, de reggel egy hatalmas dörrenést hallottak a házból és mivel Mads Gilstrup most veszítette el a feleségét, talán mégiscsak értesíteni kéne a rendőrséget. Harry visszament, betörte a bejárati ajtó melletti üveget, amitől azonnal beindult a riasztó. Es miközben a riasztó szakadatlanul a maga két hangját sikoltozta, Harry megtalálta a nappalit. A jelentése megírására való tekintettel az órájára nézett, és levonta a két percet, amivel Møller előrébb állította a nagymutatót. 15.37. Mads Gilstrup meztelen volt és hiányzott a tarkója. Az oldalán feküdt egy vetítővászon előtt a parkettán és úgy nézett ki, mintha egy vörös markolatú sörétes puska nőtt volna ki a szájából. A fegyver csöve hosszú volt és a testtartásából Harry arra a következtetésre jutott, hogy Mads Gilstrup a nagylábujjával húzta meg a ravaszt. Ami a remek koordinációs készségen túl erős halál utáni vágyat is feltételez. Azután a riasztó hirtelen elnémult, Harry pedig végre a projektor surrogását is meghallotta, ami egy megfagyott, remegő, közeli képet vetített a vászonra egy jegyespárról, akik épp az oltárhoz lépkednek. Az arcukat, sugárzó mosolyukat és a hófehér menyasszonyi ruhát egyaránt beborította a vetítővászonra száradt, rácsszerű mintázatot mutató vér. A búcsúlevelet egy üres konyakosüveg alá dugva találta meg a dohányzóasztalon. Nem volt hosszú: „Bocsáss meg, apa. Mads.”

Harmincegyedik fejezet December 22., kedd. A feltámadás A tükörben méregette magát. Lehetséges, hogy egyszer, talán már jövőre, amikor reggelente kilép a kis vukovári ház ajtaján, ezt az arcot a szomszéd mosolyogva egy zdravo-val üdvözöli

majd? Úgy, ahogy az ember egy ismerősnek vagy egy barátnak köszön. Egy jó embernek. – Tökéletes – szólalt meg a nő mögötte. A szmokingra gondolt, amit a kölcsönzővel kombinált tisztítószalonban próbált magára. – How much?60 – kérdezte. Fizetett és megígérte, hogy másnap délig visszaviszi a szmokingot. Azután kilépett a szürkületbe. Talált egy presszót, ahol egészen elfogadható áron jutott kávéhoz és némi ételhez. Most már csak várnia kell. Az órájára pillantott. A leghosszabb éjszaka elkezdődött. Az alkonyat már szürkére satírozta a házfalakat és a földet, amikor Harry elindult a Holmenkollenről, és mire a grønlandi városrészt elérte, a parkok már teljes sötétségbe burkolóztak. Mads Gilstrup házából felhívta az ügyeleti központot és egy járőrkocsit kért a helyszínre. Azután anélkül, hogy hozzáért volna bármihez, távozott. A kapitányság garázsában leparkolt, felment az irodába és felhívta Torkildsent: – Eltűnt a kollégám, Halvorsen mobiltelefonja és tudni szeretném, hogy Mads Gilstrup hagyott-e rajta üzenetet. – És ha hagyott? – Akkor hallani akarom. – Ez már lehallgatásnak számít, nem merem megkockáztatni – sóhajtotta Torkildsen. – Hívja a rendőrségi call centerünket. – Ahhoz bírói végzésre lenne szükségem, erre pedig most nincs időm. Egyéb javaslat? Torkildsen a fejét törte. – Van Halvorsennek számítógépe? – Épp a mellett ülök. – Á, nem, felejtse el. – Mi az? 60

Mennyi?

– A Telenor Mobil honlapján keresztül hozzá lehet férni a rögzítőn lévő összes hangüzenethez, de ehhez persze ismernie kellene a jelszavát. – Ez olyan jelszó, amit a felhasználó határoz meg? – Igen, de ha nem tudja, akkor piszok nagy szerencséjének kell lennie ahhoz, hogy… – Azért csak próbáljuk meg – mondta Harry. – Mi a honlap címe? – Tényleg nagy mázli kell hozzá – ismételte meg Torkildsen. A hangsúlyából kiderült, hogy neki eddig ritkán volt szerencséje. – Van egy olyan érzésem, hogy tudom, mi a jelszava – mondta Harry. Harry bejutott az oldalra és kitöltötte a jelszómezőt: „Lev Jasin”. Nem stimmelt. A következő próbálkozásra csak annyit írt be, hogy „Jasin”. És már benn is volt. Nyolc üzenet. Hat Beatétól, egy másik egy trøndelagi számról. És egy arról a telefonszámról, ami a kezében tartott névjegykártyán szerepelt. Mads Gilstruptól. Harry rákattintott a lejátszás gombra és a férfi, akit alig fél órával ezelőtt holtan talált a saját házában, fémes hangon beszélni kezdett hozzá a számítógép hangszóróján keresztül. Amikor az üzenet véget ért, Harry a puzzle utolsó darabkáját is a helyére illesztette. – Tényleg nem tudja senki, hogy hová lett Jon Karlsen? – kérdezte Harry a telefonban Skarrétól, miközben lefelé tartott a rendőr-főkapitányság lépcsőházában. – Robert lakásában próbáltad már? Harry bement az ellátmányraktár ajtaján és rátenyerelt a pulton lévő csengőre. – Már ott is hívtam – válaszolta Skarre. – De nem vette fel a telefont. – Akkor ugorj fel és nézd meg. És akkor is menj be, ha nem nyit ajtót. Oké?

– A kulcsok a bűnügyi technikusoknál vannak és már elmúlt négy óra. Beate általában ott szokott lenni estig, de ma Halvorsen miatt… – Felejtsd el a kulcsokat! – szakította félbe Harry. – Vigyél magaddal egy feszítővasat. Harry csoszogó léptek zaját hallotta és látta, hogy egy kék köpenyes férfi közeledik. Az arcát ráncok szabdalták, az orra hegyén pedig egy szemüveg kapaszkodott. Anélkül, hogy Harryt egyetlen pillantásra is méltatta volna, felmarkolta a nyomtatványt, amit Harry már a pultra készített. – Ehhez nem kellene házkutatási parancs? – érdeklődött Skarre. – Nincs rá szükség, mert az előző még mindig érvényes – hazudta Harry. – Komolyan? – Ha valaki rákérdez, majd azt mondod, hogy közvetlenül tőlem kaptál rá parancsot, rendben? – Rendben. A kék köpenyes férfi felhorkant. Azután megrázta a fejét és visszanyújtotta Harrynak a nyomtatványt. – Mindjárt visszahívlak, Skarre. Úgy tűnik, van itt egy kis probléma… Harry a zsebébe dugta a telefont és értetlenül nézett a kék köpenyesre. – Nem veheti fel kétszer a fegyverét, Hole – mondta a férfi. Harry nem egészen értette, hogy Kjell Atle Orø mire is gondol pontosan, azt viszont sejtette, hogy a meleg bizsergés a nyakán nem sok jót jelent. Mert még soha nem érzett ilyesmit. Tudta, hogy ez csakis azt jelentheti, hogy a rémálom még nem ért véget. Hanem épp csak most kezdődik. Gunnar Hagen neje végigsimított a ruháján és kilépett a fürdőszoba ajtaján. A férje a folyosón lévő tükör előtt állt és

megpróbálta megkötni a szmokingjához illő fekete csokornyakkendőt. Az asszony megtorpant. Tudta, hogy a férfi hamarosan ingerült fújtatásba kezd és a segítségét kéri. Reggel, amikor felhívták a rendőr-főkapitányságról a hírrel, hogy Jack Halvorsen meghalt, Gunnar azt mondta, hogy ezen a napon egy porcikája sem kíván semmiféle koncertre menni. És az asszony azzal is tisztában volt, hogy ez legalább egy hétnyi tépelődést jelent majd. Néha eltöprengett rajta, hogy van-e rajta kívül még valaki, aki tudja, mennyire megviselik Gunnart ezek a dolgok. Azonban a rendőrfőkapitány napközben megkérte Gunnart, hogy a történtek ellenére mindenképpen vegyen részt a koncerten, mert az Üdvhadsereg úgy döntött, hogy egyperces néma tiszteletadással szeretnének adózni a meggyilkolt Jack Halvorsen emlékének, és mint az elhunyt felettesének, neki kellene képviselnie a rendőrséget. Látta rajta, hogy nagyon nem örül neki, a komorság úgy ült rajta, mint valami szűk páncélsisak. A férfi fújtatni kezdett és letépte magáról a nyakkendőt: – Lise! – Itt vagyok – mondta neki az aszony nyugodt hangon, majd mögé lépett és kinyújtotta a kezét: – Add csak ide. A tükör alatti asztalkán megcsörrent a telefon. A férfi előrehajolt és felvette a készüléket: – Hagen. Az asszony egy távoli hangot hallott a vonal másik végéről. – Jó estét, Harry – mondta Gunnar. – Nem, otthon vagyok. A feleségemmel a Koncertcsarnokba készülünk ma este, úgyhogy korábban eljöttem. Mi a helyzet? Lise Hagen nézte, ahogy a képzeletbeli sisak egyre szorosabbá válik, miközben Gunnar hosszassan és csendben hallgatta a másikat. – Igen – mondta végül. – Felhívom az ügyeleti központot és teljes riadót rendelek el. Az összes mozdítható emberünket ráállítjuk a vadászatra. Nekem most indulnom kell a koncertre.

Muszáj ott töltenem néhány órát, de a telefonomat rezgőre állítom, úgyhogy csak hívjon, ha bármi van. Letette. – Mi történt? – kérdezte Lise. – Az egyik főtisztem, Harry Hole, épp most jött ki az ellátmányraktárból, ahonnan egy nyomtatvány ellenében, amit ma adtam neki, el kellett volna hoznia egy fegyvert. Pótlásként kapta, mivel az eredeti igazolás eltűnt, miután betörtek a lakásába. Úgy tűnik, valaki a nap folyamán az első nyomtatvány bemutatásával felvette a fegyverét és a hozzá tartozó lőszereket. – Ez már tényleg a legrosszabb… – szólalt meg Lise. – Nem – sóhajtotta Gunnar Hagen. – Sajnos, a legrosszabb még csak most következik. Harrynak van egy sejtése, hogy ki lehetett az illető, ezért felhívta az Igazságügyi Orvostani Intézet, ahol a gyanúját meg is erősítették. Lise rémülten vette észre, hogy a férje arca egészen elszürkült. Mintha mindannak a következményei, amit Harry az imént közölt vele, csak most tudatosulnának benne, ahogy újra elismétli a történteket: – A konténerkikötőben lelőtt férfi vértesztjének az eredményei azt mutatják, hogy nem azonos azzal a személlyel, aki Halvorsen mellett hányt és aki vérnyomokat hagyott a kabátján meg a nadrágján. És akinek a hajszálait a Heimen párnáján megtalálták. Vagyis a férfi, akit lelőttünk, nem Christo Stankic. És ha Harrynak igaza van, akkor ez azt jelenti, hogy Stankic még mindig valahol odakinn van. Ráadásul felfegyverkezve. – De akkor… még mindig arra a szerencsétlen férfira vadászik? Mi is volt a neve? – Jon Karlsen. Igen. És ezért kell most felhívnom a központot, hogy szedjenek össze mindenkit, akit csak tudnak és kerítsék elő mind Jon Karlsent, mind Stankicot. – A férfi a szeméhez szorította a kézfejét, mintha ott fészkelne a fájdalom. – Ráadásul

Harryt épp az imént hívta fel az egyik nyomozó azzal, hogy betört Robert Karlsen lakásába, hátha ott találja Jont. – És? – A lakás úgy nézett ki, mintha verekedés helyszíne lett volna. És az ágynemű… vérben úszott, Lise. Jon Karlsennek nyoma sem volt, csak egy zsebkés feküdt az ágy alatt, aminek a pengéje fekete volt a rászáradt vértől. A férfi elvette a kezét az arca elől, a felesége pedig a tükörből látta, hogy a szemei vörösek. – Ez az egész annyira borzalmas, Lise. – Tudom, Gunnar, édesem. De… de akkor ki volt az a férfi, akit a konténerkikötőben lelőttetek? Gunnar Hagen nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna: – Nem tudom, Lise. Csak annyit tudunk, hogy az egyik konténerben lakott és hogy heroint találtak a vérében. – Uramisten, Gunnar… Az asszony a férfi vállára tette a kezét és megpróbálta a tükörben elfogni a pillantását. – Harmadik napon feltámadt a halottak közül – suttogta Gunnar Hagen. – Micsoda? – A megváltó. Szombat este gyilkoltuk meg. Ma pedig kedd van. Ez a harmadik nap. Martine Eckhoff olyan szép volt, hogy Harrynak elakadt a lélegzete. – Szia, te vagy az? – kérdezte azon a mély althangon, amire Harry olyan jól emlékezett a Fyrlysetbeli első találkozásukról. Akkor egyenruhát viselt. Most pedig egy egyszerű szabású, elegáns, ujjatlan ruhát, ami ugyanolyan csillogóan fekete volt, mint a haja. A szeme még annál is nagyobb és sötétebb volt, mint egyébként lenni szokott, hófehér bőre pedig nagyon finomnak, szinte átlátszónak tűnt.

– Épp próbálom kicsípni magamat – nevetett. – Nézd! – Egy Harry számára szinte felfoghatatlanul lágy mozdulattal felemelte a karját, mintha táncolna. A kezében egy fehér, könnycsepp formájú gyöngyöt tartott, amin megcsillant az előszoba gyér fénye. A másik gyöngy már a fülében lógott. – Gyere be – mondta Harrynak, majd hátralépett és elengedte az ajtót. Harry belépett a lakásba, egyenesen a lány karjai közé. – Olyan jó, hogy eljöttél – mondta Martine, majd magához húzta Harry fejét és a fülébe meleg levegőt lehelve súgta: – Egész idő alatt rád gondoltam. Harry behunyta a szemét, magához szorította a lányt. Érezte a kicsi, macska puhaságú test melegét. És nem akarta elengedni. Mert tudta, hogy ez az utolsó alkalom. A lány fülbevalója kihűlt könnycseppként préselődött a szeme alatt az arcához. Harry kiszabadította magát az ölelésből. – Valami baj van? – kérdezte a lány. – Üljünk le egy kicsit – kérte Harry. – Beszélnünk kell. Bementek a nappaliba. Martine leült a kanapéra, Harry pedig az ablak mellé állt és lenézett az utcára. – Odalenn az egyik kocsiban ül valaki és felfelé bámul – mondta. Martine felsóhajtott. – Rikard az. Engem vár, ő visz el a Koncertcsarnokba. – Hm. Tudod, hol van Jon, Martine? – Harry a lány ablaküvegen tükröződő arcára koncentrált. – Nem – válaszolta Martine és a pillantása találkozott Harryéval. – Miért gondolod, hogy tudnom kellene? Mármint, olyan furcsán kérdezted. – Az édesség egészen eltűnt a hangjából. – Épp az előbb törtünk be Robert lakásába, mert azt feltételeztük, hogy most Jon használja – mondta Harry. – És egy véres ágyra bukkantunk.

– Ezt nem tudtam – mondta Martine, őszintének tűnő csodálkozással a hangjában. – Tudom, hogy nem tudtál róla – válaszolta Harry. – Az igazságügyi orvosszakértők most ellenőrzik a vércsoportot. És én biztosan tudom, hogy mire jutnak. – Joné? – kérdezte a lány feszülten. – Nem – felelte Harry. – Talán ebben reménykedtél? – Miért mondod ezt? – Mert Jon erőszakolt meg téged. A szobában szinte tapintható volt a csend. Harry visszafojtotta a lélegzetét, így hallhatta, ahogy a lány levegő után kapkod. – Ezt honnan veszed? – kérdezte Martine alig észlelhető remegéssel a hangjában. – Azt mondtad, Østgårdon történt, ott pedig nincs olyan sok férfi, aki nőket erőszakolna. Jon Karlsen azonban ilyen ember. A Robert ágyában talált vér egy lánytól származik, akit Sofia Miholjecnek hívnak. Tegnap este felment Robert lakásába, mert Jon Karlsen ezt parancsolta neki. A megállapodás szerint Sofia azzal a kulccsal jutott be a lakásba, amit még annak idején Roberttől kapott, aki a legjobb barátja volt. Jon megerőszakolta, azután pedig megverte. A lány azt mesélte, hogy ez többször is előfordult. – Többször? – Sofia állítása szerint Jon tavaly nyáron erőszakolta meg legelőször. A Miholjec család lakásában történt egyik délután, amikor a szülők nem voltak otthon. Jon azzal az ürüggyel jutott be hozzájuk, hogy ellenőriznie kell a lakás állapotát. Végül is ez a munkája. Valamint az, hogy eldöntse, kik azok, aki továbbra is a lakásokban maradhatnak. – Úgy érted, hogy… Jon megfenyegette a lányt? Harry bólintott. – Azt mondta Sofiának, hogy ha nem teszi azt, amit parancsol neki és eljár a szája, akkor a családot kidobják a lakásból és

visszaküldik őket Horvátországba. És hogy Miholjecék sorsa kizárólag rajta, Jonon múlik. Valamint Sofia engedelmességén. Szegény kislány pedig nem mert ellenszegülni és megtette, amit akart. De amikor kiderült, hogy teherbe esett, szüksége volt valakire, aki segít neki. Egy barátra, akiben megbízhat, valakire, aki idősebb és aki kérdezősködés nélkül elrendez mindent az abortusz körül. – Robert – mondta Martine. – Istenem, Roberthez fordult. – Igen. És bár nem mondott neki semmit, Sofia sejtette, hogy Robert nagyon jól tudja, hogy Jon volt az. És én is ugyanezt gondolom. Mert Robert tudta, Jon már korábban is erőszakoskodott, nem igaz? Martine nem válaszolt. Helyette összekuporodott a kanapén, maga alá húzta a lábát, és átölelte saját meztelen vállát, mintha fázna, vagy el akarna tűnni önmagában. Amikor végre beszélni kezdett, a hangja olyan halk volt, hogy Harry hallotta Bjarne Møller órájának a ketyegését. – Tizennégy éves voltam. Miközben csinálta, csak feküdtem ott és egész végig arra gondoltam, hogy ha eléggé koncentrálok, akkor megláthatom a csillagokat a tetőn keresztül. Harry hallgatta, ahogy Martine arról a meleg, Østgårdi nyári napról mesél, a játékról Roberttel, Jon fenyegető, féltékenységtől sötét pillantásáról. Arról, amikor az udvari vécé ajtaja kinyílt és Jon ott állt az öccse zsebkésével. Az erőszakról és az azt követő fajdalomról, amikor csak feküdt ott sírva, miközben Jon visszament a házba. És a felfoghatatlanról, hogy odakinn a madarak nem sokkal ezután énekelni kezdtek. – De nem az erőszak volt a legrosszabb – mondta Martine sírásba fúló hangon, de száraz szemmel. – A legrosszabb az volt, hogy Jon tudta. Tudta, hogy még csak meg sem kell fenyegetnie, hogy hallgassak. És hogy soha nem fogom elmondani senkinek. Tudta, hogy én is tudom, hogy ha a szétszakított ruhám miatt hinnének is nekem, akkor is mindig maradna egy morzsányi

kétség a vétkes személyét illetően. És hogy ez az egész a lojalitásról szól. Én, a parancsnok lánya legyek az, aki egy mindent tönkrezúzó botrányba rántja a szüleit és az egész Üdvhadsereget? És az évek során, bármikor futottam is össze Jonnal, mindig azzal a tekintettel nézett rám, ami azt mondta: „Tudom. Tudom, hogyan reszkettél a félelemtől és hogy utána egészen csendben sírtál, nehogy bárki is meghallja. És azóta is minden egyes nap látom a gyáva hallgatásodat.” – Az első könnycsepp végiggurult az arcán. – És emiatt gyűlölöm őt ennyire. Nem azért, mert megerőszakolt, azért képes lennék megbocsátani neki. Hanem azért, mert egész idő alatt olyan tekintettel járkált itt körülöttem, amivel folyton azt jelezte, hogy tudja. Harry kiment a konyhába, tépett egy darabot a papírtörlőből, majd visszament a nappaliba és leült Martine mellé. – Vigyázz a sminkedre – mondta és odanyújtotta a lánynak a papírt. – Tudod, a miniszterelnök meg a többiek. Martine óvatosan a szeme alá nyomkodta a papírt. – Stankic is ott volt Østgårdon – mondta Harry. – Te vitted oda? – Te meg miről beszélsz? – Ott volt. – Honnan veszed ezt? – A szag miatt. – Szag? Harry bólintott. – Egy édeskés, parfümszerű szag. Akkor éreztem először, amikor Jon lakásában ajtót nyitottam Stankicnak. Másodszor, amikor a szobájában voltam a Heimenben. Harmadik alkalommal pedig, amikor ma reggel felébredtem Ostgárdon. Ugyanaz a szag áradt a gyapjútakaróból. – Martine kulcslyuk formájú pupilláját figyelte. – Hol van Stankic, Martine? Martine felállt.

– Azt hiszem, most jobb ha elmégy. – Előbb válaszolj! – Nem kell olyasmire válaszolnom, amihez semmi közöm. Már a nappali ajtajában járt, amikor Harry utolérte. Eléállt és megragadta a vállát. – Martine… – Oda kell érnem a koncertre. – Megölte az egyik legjobb barátomat, Martine! A lány zárkózott és kemény arccal válaszolt: – Talán nem kellett volna az útjába állnia. Harry úgy kapta el a kezét a lány válláról, mintha megégette volna. – Nem engedheted csak úgy, hogy megölje Jon Karlsent. Mi van a megbocsátással? Nem ez a vállalkozásotok egyik alapeleme? – Te vagy az, aki hisz benne, hogy az emberek megváltozhatnak – válaszolta Martine. – Nem én. Egyébként fogalmam sincs, hol van Stankic. Harry ellépett a lány elől, aki bement a fürdőszobába és becsukta maga mögött az ajtót. Harry csak állt. – És nagyon tévedsz velünk kapcsolatban – szólt ki Martine hangosan odabentről. – Nem a megbocsátásról van szó. Mi is ugyanabban utazunk, mint a többiek. Megváltás, nem igaz? A metsző hideg ellenére Rikard az autó motorháztetőjének dőlve várakozott karba tett kézzel. Nem reagált Harry biccentésére, amikor az elment mellette.

Harminckettedik fejezet December 22., kedd. Exodus

Már fél hétre járt, a gyilkossági csoport emeletén azonban lázas nyüzsgés folyt. Harry a faxgép mellett Ola Lire bukkant. Vetett egy pillantást az érkezőfélben lévő küldeményre. A feladó az Interpol volt. – Mi van itt, Ola? – Gunnar Hagen körbetelefonált és riadóztatta a csoportot. Mindenki itt van. Elkapjuk a fickót, aki ezt tette Halvorsennel. Harry valami konokságot hallott ki Li hangjából, ami ugyanazt az eltökéltséget tükrözte, ami ezen az estén a hatodik emeleten uralkodott. Bement Skarréhoz, aki az íróasztal mögött állva épp emelt hangon telefonált: – Még annál is több kellemetlenséget tudunk okozni neked és a srácaidnak, Affi, mint amit el tudsz képzelni. Ide figyelj, ha most nem segítesz nekem és nem küldöd azonnal az utcára a fiúkat, villámgyorsan a legkeresettebb bűnözők listájának legelején találhatod magad. Elég érthetően fejeztem ki magamat? Remek. Szóval: horvát, középmagas… – Világos tüskehaj – szólt közbe Harry. Skarre felpillantott és odabiccentett Harrynak. – Világos tüskehaj. Azonnal hívj, ha van valami híred a számomra. Letette a kagylót. – Odakinn tiszta Band Aid-hangulat van, aki csak él és mozog, részt akar venni a vadászatban. Még soha nem láttam ehhez foghatót. – Hm – dörmögte Harry. – Jon Karlsenről továbbra sincs semmi hír? – Az égvilágon semmi. Mindössze annyit tudunk, hogy Theával, a barátnőjével ma estére a Koncertcsarnokba beszéltek meg találkozót. Ráadásul a díszpáholyban ülnek majd. Harry az órára pillantott. – Akkor Stankicnak másfél órája van, hogy elvégezze a munkáját. – Hogyhogy?

– Felhívtam a Koncertcsarnokot. Már négy héttel ezelőtt elfogyott az összes jegy, anélkül pedig senkit nem fognak beengedni, még az előcsarnokba sem. Vagyis, onnantól kezdve, hogy Jon Karlsen megérkezik a Koncertcsarnokba, biztonságban van. Hívd fel Torkildsent a Telenornál, és ha benn van, mondd meg neki, hogy nézzen utána Jon Karlsen mobiljának. Ja, és gondoskodj róla, hogy legyen elég rendőr a Koncertcsarnok előtt, és hogy mindenkinél legyen fegyver és egy személyleírás. Azután hívd fel a miniszterelnöki hivatalt, és informáld az embereiket a rendkívüli biztonsági intézkedésekről. – Én? – kerekedett el Skarre szeme. – A miniszterelnök irodáját? – Persze – válaszolta Harry. – Elég nagyfiú vagy már. Az irodájába érve Harry beütötte a telefonba a hat szám egyikét, amit fejből tudott. Søs, a szülei oppsali háza, Halvorsen mobilja, Bjarne Møller régi magántelenfonja és Ellen Gjelten rég megszüntetett telefonszáma. Meg ez. – Rakel. – Én vagyok az. Hallotta, hogy a nő visszafojtja a lélegzetét: – Gondoltam. – Miből? – Mert rád gondoltam. – Rakel halkan nevetett. – Ez már csak így működik. Nem igaz? Harry behunyta a szemét. – Arra gondoltam, hogy holnap találkozhatnék Oleggel – mondta. – Ahogy megbeszéltük. – De jó! – lelkesedett Rakel. – Nagyon fog örülni neki. Idejössz érte? – Majd gyorsan hozzátette, amikor észrevette Harry tétovázását: – Egyedül leszünk. Harry akarta is, meg nem is tudni, hogy ezt mégis hogy értette.

– Megpróbálok hat körül odaérni – válaszolta. Klaus Torkildsen szerint Jon Karlsen telefonja valahol Oslo keleti szélén tartózkodott, Haugerud vagy Hoybråten környékén. – Hát, ezzel nem vagyunk kinn a vízből – állapította meg Harry. Miután majd egy órán keresztül rohangált egyik irodától a másikig, hogy végigkérdezze a többieket a fejleményekről, fogta a kabátját és elindult a Koncertcsarnokba. A Victoria terrasse körülötti kis utcák egyikében szabálytalanul leparkolt, majd a széles lépcsősoron lerobogott a Ruseløkkveienre, és jobbra fordult a Koncertcsarnok felé. Az üveghomlokzat előtti téren ünneplőbe bújt emberek siettek keresztül a harapós hidegben. A bejárat előtt két széles vállú, fekete felöltőt és fülhallgatót viselő férfi szobrozott. Az épület előtt szétszóródva pedig továbhi hat, egyenruhás rendőrtiszt posztolt a vacogó vendégek csodálkozó pillantásának kereszttüzében, akik ebben a városban nem igazán voltak hozzászokva a gépfegyveres rendőrök látványához. Harry az egyik egyenruhásban Sivert Falkeidet ismerte fel. Odalépett hozzá. – Nem is tudtam, hogy a Deltát is berendelték. – Nem rendeltek be minket – mondta Falkeid. – Én telefonáltam be az ügyeletre, hogy segítenénk. A srác a társa volt, ugye? Harry bólintott, a belső zsebéből előhúzta a cigarettáját, majd Falkeid felé kínálta, aki megrázta a fejét. – Jon Karlsen nem bukkant még fel? – Nem – válaszolta Falkeid. – És ha a miniszterelnök megérkezik, utána már senkit nem engedünk be a díszpáholyba. – Ebben a pillanatban két fekete autó kanyarodott a térre. – Na, tessék. Harry az autóból kiszálló miniszterelnököt nézte, akit sietősen be is kísértek az épületbe. Ahogy a bejárati ajtó feltárult, egy

pillanatra a fogadóbizottság is elővillant. Látta a széles mosolyt David Eckhoff arcán, mellette pedig a lényegesen kevésbé mosolygós Thea Nilsent. Mindketten az Üdvhadsereg egyenruháját viselték. Harry meggyújtotta a cigarettát. – A fene egye meg, nagyon hideg van – rázkódott össze Falkeid. – Már nem érzem sem a lábamat, sem a fél fejemet. Ha tudná, mennyire irigylem, gondolta Harry. Amikor a cigaretta felénél járt, hangosan megszólalt: – Nem fog jönni. – Nagyon úgy tűnik. Remélhetőleg nem azért, mert már megtalálta Jon Karlsent. – Én Karlsenről beszélek. Rájött, hogy vége a játéknak. Falkeid a magas nyomozót méregette, akit, mielőtt az alkoholizmusáról és a zabolázhatatlan természetéről szóló hírek a fülébe nem jutottak, egészen megfelelő Delta-alapanyagnak tekintett. – Miféle játék? – kérdezte. – Ez egy hosszú történet. Én most bemegyek. Amennyiben Jon Karlsen mégis felbukkanna, azonnal vegyék őrizetbe. – Karlsent? – Falkeid teljesen összezavarodott. – És mi van Stankiccsal? Harry eldobta a cigarettát, ami sisterergve süppedt a lába előtt a hóba. – Na igen – mondta lassan, szinte magától kérdezve: – És mi van Stankiccsal? A félhomályban üldögélt és az ölében fekvő kabátot babrálta. A hangszórókból halk hárfazene áradt. A plafonról lógó lámpák fénynyalábjai a közönséget pásztázták, feltehetőleg azért, hogy ezzel is fokozzák a várakozás izgalmát. Amikor hirtelen vagy egy tucatnyi ember bukkant fel a díszpáholyban, előtte néhány sorral mozgolódás támadt. Valaki fel akart állni, de némi pisszegés és pusmogás után mindenki visszaült a helyére. Ebben az országban láthatólag keveset adtak

a politikusok irányába tett udvariassági gesztusokra. A csoportot három sorral az övé előtt ültették le, ahol az eddigi fél órás várakozása alatt minden szék üresen állt. Észrevett egy öltönyt viselő, fülhallgatós férfit, egyenruhás rendőröket azonban sehol sem látott. Az épület előtt tapasztalt rendőrségi készültség sem tűnt különösebben nyugtalanítónak. Miután Martine elmesélte, hogy a miniszterelnök is eljön a koncertre, sokkal több rendőrre számított. De különben sincs túl nagy jelentősége annak, hogy hányan vannak, hiszen láthatatlan volt. Még a szokásosnál is láthatatlanabb. Elégedetten nézett körül. Hány száz szmokingos alak lehet a teremben? Szinte már látta is a káoszt. És az egyszerű, de annál hatékonyabb visszavonulást. Előző nap már járt itt és könnyedén rátalált a megfelelő útvonalra. Mielőtt elfoglalta a székét a díszpáholyban, még ellenőrizte, hogy nem zárták-e be esetleg a férfimosdó ablakait. Az egyszerű tejüveg táblákat egészen oldalra lehetett tolni, ráadásul szerencsére elég nagyok voltak és elég alacsonyan helyezkedtek el ahhoz, hogy egyszerűen ki tudjon lépni rajtuk a külső ablakpárkányra. Onnan már csak háromméternyit kell ereszkednie, hogy az egyik parkoló autó tetején landoljon. Azután felveszi a kabátját és átvág a Haakon VII’s gate irányába, majd két perc és negyven másodpercnyi gyors sétát követően eléri a húsz percenként járó reptéri vonat Nemzeti Színháznál lévő megállóját. A 20.19-kor induló vonatot célozta be magának. Mielőtt elhagyta volna a mosdót, hogy felmenjen a terembe, két piszoártablettát dugott a kabátja zsebébe. Ahhoz, hogy bejusson a terembe, újra fel kellett mutatnia a jegyét. Mosolyogva megrázta a fejét, amikor az ajtóban álló hölgy a kabátjára mutatva kérdezett tőle valamit norvégul. A nő megnézte a jegyét, majd a díszpáholy egyik székéhez irányította, ami tulajdonképpen négy, teljesen szokványos széksor volt a terem közepén, amit az alkalomra való tekintettel egy piros

szalaggal leválasztottak a többi sortól. Martine elmagyarázta neki, hogy Jon Karlsen és a barátnője, Thea hol fognak ülni. Most végre véget ér ez az egész. Az órájára pillantott. Még hat perc volt hátra nyolcig. A teremben félhomály uralkodott, a színpad felől érkező ellenfény pedig túl erős volt ahhoz, hogy a delegációban lévő személyeket azonosítani lehessen. Az egyik spotlámpa aztán hirtelen megvilágította az arcokat. Csak egy villanásnyit látott a sápadt, elgyötört női arcból, de nem volt kétsége afelől, hogy ez ugyanaz a lány, akit annak a kocsinak a hátsó ülésén látott, amelyikben Jon Karlsen ült a Gőteborggaténál. Úgy tűnt, az első sorokban valami zűrzavar támadt az ülések körül, de azután mindenki megtalálta a helyét és az emberi testekből álló fal visszasüppedt a széksorba. Keze a kabátja alatt fekvő revolver markolatára kulcsolódott. A dobban hat töltény lapult. A fegyver szokatlan volt számára a nehezebben járó ravasz miatt, de miután egész nap gyakorolt vele, már kiismerte. Azután, mint egy láthatatlan jelre, a terem elhalkult. A színpad szélén egy egyenruhás férfi jelent meg, feltehetőleg üdvözölte a közönséget, majd mondott valamit, ami után a terem egy emberként emelkedett fel. Ő is ezt tette és a lehajtott fejjel álló embereket nézte maga körül. Bizonyára meghalt valaki. Azután a színpadon álló férfi újra mondott valamit és a közönség leült. És aztán végre felgördült a függöny. Harry a színfalak mögött, a színpad szélén állt a sötétben és nézte, ahogy a függöny felgördül. A szembejövő fények miatt nem látta a közönséget, de érezte a jelenlétüket, ahogy szinte egy ritmusra lélegeznek. A karmester felemelte a pálcáját és az oslói 3. hadtest kórusa belekezdett a dalba, amit Harry annak idején a templomban már hallott egyszer:

„Lobogjon az üdv zászlaja, e perctől a szent háborúig!” – Elnézést! – ütötte meg a fülét egy hang. Megfordult és egy szemüveges, fejhallgatót viselő fiatal nőt pillantott meg. – Mit keres maga itt? – kérdezte a nő. – Rendőrség – válaszolta Harry. – Én pedig az ügyelő vagyok, és arra kell kérnem, hogy ne álljon az útba. – Martine Eckhoffot keresem – mondta Harry. – Azt mondták, hogy itt találom. – Igen, egészen pontosan ott van – mutatott az ügyelő a kórusra. Harry megpillantotta a lányt. Egészen hátul állt, a legfelsőlépcsőfokon és komoly, szinte fájdalmas vonásokkal énekelt. Mintha nem harcról és győzelemről, hanem egy hajdani szerelemről szólna a dal. Közvetlenül mellette Rikard állt, akinek Martinéval ellentétben boldog mosoly lebegett az ajkán. Az arca most, hogy énekelt, egészen másként festett. A keménység és a görcsösség eltűnt, a szeme pedig úgy ragyogott, mintha teljes szívéből hinne abban, amiről énekel: hogy egyszer az egész világot megnyerik majd a szerető Istennek, a könyörületességnek és a felebaráti szeretetnek. Harry pedig meglepődve konstatálta, hogy a dal és a szöveg hatással van rá. Miután a kórus befejezte, megköszönték a tapsot és lejöttek a színpadról. Rikard csodálkozva nézett rá, de nem mondott semmit. Amikor Martine észrevette, hogy ott áll, lesütötte a szemét és megpróbálta kikerülni. Harry azonban gyorsabb volt és a lány elé állt. – Adok neked egy utolsó esélyt, Martine. Kérlek, ne vesztegesd el! A lány mélyet sóhajtott. – Már megmondtam, hogy nem tudom, hol van.

Harry megragadta a vállát és rekedten suttogta: – El fognak ítélni bűnpártolásért. Tényleg meg akarod adni neki ezt az örömet? – Örömet? – A lány fáradtan elmosolyodott. – Ahová ő tart, ott nem vár rá semmiféle öröm. – És amiről az előbb énekeltetek? „Aki kegyelemmel megkönyörül másokon és a bűnösök igaz barátja”. Ez nem jelent semmit? Csak puszta szavak? A lány nem válaszolt. – Én megértem, hogy ez nehezebb – mondta Harry. – Nehezebb, mint az a gyors, olcsó megbocsátás, amit az ember az önmaga dicsőségére elszór a Fyrlysetben. És amikor egy tetteiért felelősséget vállalni képtelen narkós, aki névtelen emberektől lop azért, hogy kielégítse a vágyát, akkor az micsoda? Mennyiben más megbocsátani neki, mint olyasvalakinek, akinek valóban szüksége van a megbocsátásodra? Egy valódi bűnösnek, aki már a pokolba vezető úton halad? – Hagyd abba! – mondta a lány sírásba fúló hangon és megpróbálta erőtlenül odébbtolni Harryt. – Még mindig megmentheted Jont, Martine. Ezzel pedig egy új esélyt kaphat. És ezáltal te is új esélyt kaphatsz. – Zaklat téged, Martine? – Rikard hangja volt. Harry anélkül, hogy megfordult volna, ökölbe szorította a kezét és minden lehetőségre felkészült. Mindeközben végig Martine könnyes szemébe nézett. – Nem, Rikard – válaszolta a lány. – Minden rendben. Harry hallgatta Rikard távolodó lépteit. Még mindig Martinét nézte. A színpadon megszólalt egy gitár. Azután egy zongora. Harry felismerte a számot. Az Egertorgeten is ezt játszották akkor este. És a rádióban Østgårdon. A reggeli dal. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. – Mindketten meghalhatnak, ha nem segítesz megállítani ezt az egészet – mondta Harry.

– Miért mondod ezt? – Mert Jonnak borderline személyiségzavara van és a dühe irányítja. Stankic pedig nem fél semmitől. – Azt szeretnéd bemesélni nekem, hogy azért akarod ilyen megszállottan megmenteni őket, mert ez a munkád? – Igen – válaszolta Harry. – És mert ígéretet tettem Stankic anyjának. – Az anyjának? Beszéltél az anyjával? – Megesküdtem rá, hogy megpróbálom megmenteni a fiát. Ha most nem állítom meg Stankicot, akkor lelövik. Mint azt a másikat a konténerkikötőben. Higgy nekem! Harry utoljára Martinere pillantott, azután hátat fordított neki és elindult. Már a lépcsőnél járt, mikor meghallotta maga mögött a lány hangját: – Itt van. Harry megdermedt. – Micsoda? – Stankicnak adtam a jegyedet. Ebben a pillanatban a színpadon kigyulladtak a fények. A színpadról áradó, fehéren csillogó fényzuhatag előtt élesen rajzolódtak ki a sziluettek az előző sorok ülésein. Mélyen a székbe süppedt, óvatosan felemelte a kezét és a fegyver rövid csövét az előtte lévő ülés támlájára fektette úgy, hogy szabad útja legyen a Thea bal oldalán helyet foglaló hát irányába. Két lövést fog leadni. Azután feláll és amennyiben szükséges, lead egy harmadik lövést is. De már most tudta, hogy erre semmi szükség nem lesz. A ravasz könnyebben mozdult, mint tegnap, de tudta, hogy ezt csak az adrenalin miatt érzi így. Viszont már nem félt. A ravasz egyre csak csúszott hátrafelé, amíg elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol megszűnt az ellenállás, arra a fél milliméternyi senki földjére, ahol az ember már ellazul és tovább nyomja

ravaszt, hiszen innen már nincs visszaút: átengedi a hatalmat a mechanika könyörtelen szabályainak és a véletlennek. A háttámla fölötti fej, amit a golyó hamarosan eltalál majd, Theához fordult és mondott neki valamit. Ebben a pillanatban az agya két dolgot rögzített. Hogy Jon Karlsen különös módon szmokingban van és nem az Üdvhadsereg egyenruháját viseli. És hogy a Thea és Jon közötti fizikai távolsággal valami nem stimmel. Egy koncertteremben, ahol hangos zene szól, egy szerelmespárnak egészen közel kellene hajolnia egymáshoz. Az agya kétségbeesetten próbálta visszavonni a már megkezdett cselekvést, a mutatóujja görbülését a ravaszon. Hangos dörrenés hallatszott. Olyan hangos, hogy Harrynak a füle is belecsendült. – Micsoda? – igyekezte túlkiabálni a dobos crash cintányérok elleni támadását, ami átmenetileg megsüketítette. – A tizenkilencedik sorban ül, három sorral Jon és a miniszterelnök mögött. Huszonötös szék. Középen. – Martine mosolyogni próbált, de az ajkai túlságosan remegtek. – A legjobb helyre szereztem neked jegyet, Harry. Harry egy hosszú pillanatig csak nézte a lányt. Azután rohanni kezdett. Jon Karlsen megpróbálkozott egy elszánt sprinttel a központi pályaudvar peronján, de soha nem volt valami nagy futóbajnok. Az automata ajtók egy hosszú sóhajjal bezárultak és a csillogó, ezüst reptéri vonat elindult. Nélküle. Felnyögött, a földre állította a bőröndöt, kibújt a kis hátizsákból és lehuppant a peron egyik formatervezett padjára. Csak a fekete táskát tartotta szorosan az ölében. A következő vonat tíz perc múlva indul. Semmi baj, bőven van még ideje. Sőt, tengernyi ideje, gondolta. Olyan sok, hogy már azt gondolta, egy kicsit kevesebbel is bőven beérné. Az

alagút szájára meredt, ahonnan a következő vonatnak előkeli majd bújnia. Amikor Sofia elment Robert lakásából, őpedig hajnal felé végre elaludt, volt egy álma. Egy borzalmas álma, amiben Ragnhild szeme meredt rá. Az órára pillantott. Most kezdődött el a koncert. Szegény Thea pedig ott ül nélküle és nem ért semmit. És ami azt illeti, a többiek sem. Jon a kezét lehelgette, de a hideg olyan gyorsan lehűtötte a nedves levegőt, hogy csak egyre jobban fázott. Ezt így kellett elintézni. Nem volt más mód. A dolgok feltorlódtak és kicsúsztak a kezéből. Semmiképp sem várhatott tovább. Csakis a saját hibája volt. Az éjszaka elvesztette az önuralmát Sofia miatt, pedig erre fel kellett volna készülnie. Az összes feszültségre, ami kikívánkozott. Az dühítette fel ennyire, hogy Sofia mindent egy szó, egy hang nélkül fogadott. Csak nézett rá azzal a zárkózott, befelé forduló pillantásával. Mint egy megnémult áldozati bárány. Ő pedig a lány arcába vágott. Ököllel. A bőr felrepedt a csontok fölött, ő pedig újra ütött. Ostoba. Hogy ne kelljen látnia, a fal felé fordította a lányt, és csak az ejakuláció után bírt megnyugodni. De ekkor már késő volt. Mielőtt Sofia elindult, Jon alaposan végigmérte és beléhasított, hogy a lány ez alkalommal nem fogja azzal a magyarázattal megúszni a dolgot, hogy nekiment az ajtónak, vagy elcsúszott a jégen. A másik dolog, ami miatt sürgősen el kell tűnnie, az a tegnapi néma telefon. Utánanézett a hívó félnek. Egy zágrábi hotel száma volt. Hotel International. Sejtelme sem volt róla, honnan szerezhették meg a mobiltelefonja számát, mivel az égvilágon sehol nem volt regisztrálva. Azt viszont sejtette, hogy ez mit jelent: annak ellenére, hogy Robert meghalt, a megbízást nem tekintették teljesítettnek. Nem erre számított és nem is igazán értette. Lehet, hogy egy másik emberüket is elküldik Oslóba. Mindegy, így is, úgy is el kell tűnnie.

A sebtében megvásárolt repülőjegyen Bangkok állt úti célként, amszterdami átszállással. És Robert nevére szólt. Ahogy az a jegy is, amivel az ősszel Zágrábba repült. És mint akkor, most is az öccse tíz évvel ezelőtt kiállított útlevele lapult a zsebében. Senki sem tudná megállapítani, hogy nem ő van a fotón. Ráadásul minden útlevélvizsgáló tisztában van vele, hogy egy fiatal ember tíz év alatt rengeteget változhat. Miután megvette a jegyet, elment a Gøteborggatára és összecsomagolt egy bőröndnyi meg egy hátizsáknyi holmit. Volt még tíz órája a repülőgép indulásáig és búvóhelyre volt szüksége. Az Üdvhadsereg egyik bérlakásában húzta meg magát Haugerudon, aminek nála voltak a kulcsai. A lakás már két éve üresen állt. Több helyen beázott, a berendezése mindössze egy kanapé, egy karosszék, aminek a háttámlájából kilógott a tömőanyag, valamint egy foltos matracú ágy volt. Itt kellett Sofiának az utasítása szerint csütörtök délutánonként, hat órakor megjelennie. A foltok egy része a lánytól származott. A többit pedig ő csinálta, amikor egyedül volt. És olyankor mindig Martinere gondolt. Olyan volt, mint a folyamatosan mardosó éhség, amit csupán egyszer csillapítottak és azóta is azt az érzést kereste. És végre most, ezzel a tizenöt éves horvát lánnyal megtalálta. Aztán egy őszi napon Robert tajtékozva kereste fel és elmondta, hogy Sofia a bizalmába avatta. Jon annyira dühös lett, hogy alig tudott uralkodni magán. Ez annyira… megalázó volt. Pontosan olyan, mint amikor tizenhárom éves korában az apja elverte egy szíjjal, mert az anyja spermafoltokat talált az ágyneműjén. És amikor Robert megfenyegette, hogy ha még egyszer meglátja Sofia közelében, mindent elmond az Üdvhadsereg vezetőségének, Jon megértette, hogy csupán egy megoldás van. Ez pedig nem az, hogy befejezi a találkozóit Sofiával. Mert sem Robert, sem Ragnhild, sem Thea nem értették meg, hogy neki

szüksége volt erre, hogy ez volt az egyetlen, ami megváltást és kielégülést adhatott neki. Néhány év múlva Sofia is túl idős lesz már és akkor keresnie kell majd egy új lányt. De addig ő lehetett volna az ő kis hercegnője, a szeme fénye és az ágyékának a tüze, mint ahogy Martine volt, amikor azon az Østgårdi éjszakán a varázslat legelőször erőre kapott. A peronon egyre csak gyűltek az emberek. Talán nem is történik majd semmi. Lehet, hogy az is elég, ha vár néhány hetet, azután vissza is térhet. Vissza Theához. Elővette a telefonját, és bepötyögött egy üzenetet a lánynak: „Apa megbetegedett. Még ma este Bangkokba utazom. Holnap hívlak.” Elküldte az sms-t, majd megpaskolta a fekete táskát. Ötmillió korona dollárban. Apa annyira boldog lesz, ha megtudja, hogy végre visszafizetheti az adósságát és szabad lesz. Mások bűnét hordozom, gondolta Jon. Megszabadítom őket. Az alagútba meredt, mintha egy fekete szemüregbe nézne. Tizennyolc perccel múlt nyolc óra. Hol marad már? Hol van Jon Karlsen? A hátak sorát pásztázta maga előtt és közben lassan leengedte a revolvert. Az ujja engedelmeskedett, a ravaszon pedig enyhült a nyomás. Hogy mennyire volt közel ahhoz, hogy elsüsse a fegyvert, már soha nem fogja megtudni. Arra viszont rájött, hogy Jon Karlsen nincs itt. Nem érkezett meg. Ezért volt a kavarodás az ülések körül. A zene elnyugodott, a seprűk a dobok bőrét simogatták és a gitárjáték is szelídebb lett. Látta, hogy Jon Karlsen barátnőjének a feje előrehajlik, a válla pedig mozogni kezd, mintha a táskájában keresgélne valamit. Néhány másodpercen keresztül előrehajtott fejjel ült. Azután felállt, ő pedig követte a tekintetével, ahogy ideges, türelmetlen mozdulatokkal végigküzdi magát az emberek során, akik

egymás után állnak fel, hogy elférjen tőlük. Azonnal rájött, hogy mit kell tennie. – Excuse me61 – mondta és felállt. Szinte észre sem vette az emberek szigorú tekintetét, akik megjátszott, fáradt sóhajjal emelkedtek fel a helyükről, mindössze az lebegett a szeme előtt, hogy az utolsó esélye, hogy elkapja Jon Karlsent. Ahogy kilépett az előcsarnokba, azonnal megállt. Hallotta, hogy a terem párnázott ajtajának a becsukódásával egy időben a zene is egy csapásra elnémul. A lány nem ment messzire. A csarnok közepén állt egy oszlop mellett és a telefonja gombjait nyomogatta. A terem másik bejárata mellett két öltönyös férfi beszélgetett, a pult mögött pedig két ruhatáros üldögélt réveteg pillantással. Ellenőrizte, hogy karján fekvő kabátja továbbra is takarja-e a revolvert és épp elindult a nő felé, amikor jobbról rohanó lépések zaja ütötte meg a fülét. Még időben megfordult ahhoz, hogy észrevegye a magas férfit, aki a futástól kivörösödött arccal és tágra nyílt szemmel feléje viharzott. Harry Hole. Tudta, hogy már késő, a kabátja meg fogja akadályozni, hogy időben a férfira szegezze a fegyvert. Amikor a rendőr keze megmarkolta a vállát, nekitántorodott a falnak. Azután pedig összezavarodva nézte, hogy Hole megragadja a terem kilincsét, majd feltépi az ajtót és eltűnik. Fejét a falhoz támasztotta és szorosan behunyta a szemét. Azután lassan felegyenesedett és miután látta, hogy a lány a fülére szorított telefonnal és kétségbeesett arckifejezéssel még mindig ott toporog az előcsarnokban, elindult felé. Egyenesen elé állt, félrehúzta a kabátot, hogy a lány láthassa a revolvert, majd lassan és tagoltan ezt mondta: – Please come with me.62 Különben meg kell, hogy öljem. A lány pupillái kitágultak a félelemtől, majd elejtette a telefont. 61 62

Bocsásson meg. Kérem, jöjjön velem.

A mobiltelefon halk csattanással érkezett a vonatsínre. Jon a továbbra is csörgő készülékre meredt. Egy hosszú másodpercig, amíg észre nem vette, hogy Thea hívja, azt hitte, hogy megint az a néma hívó lesz tegnap estéről. Bár nem szólt egy szót sem, Jon egészen biztos volt benne, hogy egy nő van a vonal másik végén. Ő volt az, Ragnhild. Állj! Mi történt, kezd elmenni az esze? A lélegzésére koncentrált. Nem vesztheti el az önuralmát, most nem. A fekete táskába kapaszkodva állt, míg a vonat besiklott a peronra. A vonat ajtaja kinyílt, ő pedig felszállt. A bőröndöt a csomagtartóra tette és keresett magának egy üres ülőhelyet. Az üres ülés úgy ásított felé, mint egy jókora foghíj. Harry a szék melletti arcokat pásztázta, de vagy az ott ülők kora, vagy a neme nem stimmelt. Odaszaladt a tizenkilencedik sor első székéhez és leguggolt az ott ülő idős, ősz hajú férfi mellé: – Rendőrség. A… – Mi? – kérdezte a férfi hangosan és a füle mögé emelte a kezét. – Rendőrség – ismételte meg Harry hangosabban. Azután valamivel odébb a sorban egy fülhallgatós férfit vett észre, aki mozgolódni kezdett és az öltönye hajtókájába beszélt. – Egy férfit keresünk, akinek ennek a sornak a közepén kellene ülnie. Látott esetleg valakit elmenni vagy megjö… – Mi? Egy idősebb hölgy, feltehetőleg az öregúr kísérője előrehajolt: – Épp az imént ment ki. Mármint a teremből. A dal közepén… – Az utolsó információmorzsát olyan hangsúllyal tette hozzá, mintha azt feltételezné, hogy a rendőrség emiatt keresi a férfit. Harry visszaszaladt a folyosón, kilökte az ajtót, átviharzott az előcsarnokon, majd le a lépcsőn a bejárati ajtó felé. Megpillantotta az egyenruhás hátat odakint és már a lépcsőről kiabálni kezdett: – Falkeid!

Siver Falkeid megfordult, észrevette Harryt és kinyitotta az ajtót. – Távozott ezen az ajtón egy férfi az előbb? Falkeid megrázta a fejét. – Stankic a házban van – mondta Harry. – Fújjon riadót! Falkeid bólintott és felemelte a kabátja hajtókáját. Harry visszarohant az előcsarnokba, ahol egy kicsi, piros mobiltelefont pillantott meg a padlón. Megkérdezte a ruhatárban ülő nőket, láttak-e valakit kijönni a koncertteremből. A két nő egymásra nézett és kórusban nemmel válaszoltak. Megkérdezte tőlük, hogy a bejárathoz vezető lépcsőn kívül van-e másik kijárat az előcsarnokból. – Csak a vészkijárat – válaszolta az egyikük. – De az olyan hangosan csapódik, hogy biztosan meghallottuk volna – tette hozzá a másik asszony. Harry lecövekelt a terem ajtaja előtt és balról jobbra végigpásztázta az előcsarnokot, miközben menekülési utakat próbált kigondolni. Martine ezúttal vajon igazat mondott? Stankic tényleg itt volt? A következő pillanatban már biztosan tudta, hogy a lány nem vezette félre. Az édeskés szag még mindig ott úszott a levegőben. A férfi, aki az útjában állt, amikor az előbb a terem ajtajához érkezett! Ebben a pillanatban pedig már tudta is, hogy Stankic merre menekült. Amikor Harry feltépte a férfimosdó ajtaját, a nyitott ablakból jéghideg levegő söpört felé a helyiségen keresztül. Az ablakhoz lépett, kinézett a párkányra és az odalenn parkoló autókra, majd az ablakkeretre csapott: – A francba, a francba! A vécéfülkék felől zaj hallatszott. – Halló! – mondta Harry hangosan. – Van itt valaki? Mintegy válaszképpen a piszoár vízöblítője hangosan felzubogott. Azután megismétlődött az előbbi zaj. Olyan volt, mint valami nyüszítés. Harry pillanása végigsöpört a fülkéken, és megakadt a

szeme az egyik ajtón piros jelzésén. Hasra vágta magát és benézett az ajtó alatt. Odabenn két lábat és egy pár körömcipőt látott. – Rendőrség! – kiáltotta Harry. – Megsérült? A nyüszítés abbamaradt. – Elment? – kérdezte egy remegő női hang. – Kicsoda? – Aki azt mondta, hogy itt kell ülnöm tizenöt percen keresztül. – Elment. A fülke ajtaja kinyílt. Thea Nilsen a földön ült a vécécsésze és a fülke fala között, a sminkje lefolyt az arcáról. – Azt mondta, hogy megöl, ha nem árulom el neki, hogy hol van Jon – mondta sírásba fúló, bocsánatkérő hangon. – És mit mondott neki? – kérdezte Harry a lánytól, miközben felsegítette. Thea rémülten pislogott. – Thea, mit mondott neki? – Jon küldött nekem egy sms-t – válaszolta a lány, és a pillantása távolivá vált. – Azt írta, hogy az apja megbetegedett. És hogy Bangkokba utazik. Képzelje el. Épp ma este. – Bangkokba? És ezt Stankicnak is elmondta? – Be akartak mutatni bennünket a miniszterelnöknek ma este – folytatta Thea, miközben könnyek gurultak végig az arcán. – És még csak fel sem vette a telefont, amikor hívtam, az… az… – Thea! Elmondta neki, hogy Jon ma este repülőre száll? A lány alvajáró módjára bólintott, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Harry felállt és kirohant az előcsarnokba, ahol Martine és Rikard beszélgetett egy férfival, akit Harry korábban a miniszterelnök testőreinek csoportjában látott. – Fújja le a riasztást! – mondta Harry hangosan. – Stankic már nincs az épületben. Mind a hárman felé fordultak.

– Rikard, a húga odabenn van, gondjaiba venné? Martine, te pedig velem tudsz jönni? Anélkül, hogy a lány válaszát megvárta volna, megragadta a karját. Martinenek szinte futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani Harryval a kijárathoz vezető lépcsőn. – Hová megyünk? – kérdezte a lány. – A repülőtérre. – És miért kellek én oda? – Te leszel a szemem, drága Martine. Te fogod észrevenni nekem ezt a láthatatlan embert. A vonat ablakában visszatükröződő arcvonásait tanulmányozta. A homlokát, az orrát, az orcáját, a száját, az állát, a szemét. Próbált rájönni, mi lehet az, hol lappanghat a titok. De semmi különöset nem látott a nyakába kötött piros kendő fölött, csupán egy kifejezéstelen arcot, valamint egy szempárt és a hajat, ami az oslói pályaudvar és a Lillestrøm között húzódó alagút falára rajzolódva éppen olyan feketének tűnt, mint odakinn az éjszaka.

Harmincharmadik fejezet December 22., kedd. A legrövidebb nap Harrynak és Martinenek pontosan két percbe és harmincnyolc másodpercbe telt, hogy futva megtegyék a Koncertcsarnoktól a Nemzeti Színház megállójáig tartó utat, ahová két perc múlva befutott egy Lillehammerbe tartó intercity, aminek a központi pályaudvar után a következő megállója a repülőtér volt. Bár ez egy lassabb járat volt, de még így is gyorsabban célba érnek, mintha megvárták volna a reptéri vonatot. Lezökkentek az utolsó szabad ülésekre. A vagon a karácsonyi szünetre hazautazó

katonákkal és egyetemisták csoportjaival volt tele, akik kartondobozos borral és Mikulás-sapkával ünnepelték a téli szünet kezdetét. – Mi történt? – kérdezte Martine. – Jon menekül – válaszolta Harry. – Tudja, hogy Stankic életben van? – Nem Stankic elől menekül, hanem előlünk. Tudja, hogy lelepleztük. Martine hatalmasra tágult szemmel nézett rá. – Hogyhogy lelepleztétek? – Igazából azt sem tudom, hol kezdjem. A vonat beérkezett a pályaudvarra. Harry a peront kémlelte, de nem látta Jon Karlsent. – Az egész azzal kezdődött, hogy Ragnhild Gilstrup kétmillió koronát ajánlott Jonnak, ha segít Gilstrupéknak megvásárolni az Üdvhadsereg ingatlanjainak egy részét – vágott bele Harry. – Jon nemet mondott az ajánlatra, mert kétségei voltak afelől, hogy a nő elég kemény ahhoz, hogy valóban titokban tartsa a dolgot. Helyette Ragnhildot megkerülve közvetlenül Mads és Albert Gilstruppal tárgyalt. Ötmillió koronát követelt és azt, hogy Ragnhild semmit se tudjon meg az üzletről. Gilstrupék pedig elfogadták. Martine tátott szájjal bámult rá. – Honnan tudsz te erről? – Ragnhild halála után Mads Gilstrup többé-kevésbé összeroppant. Úgy döntött, hogy leleplezi az egész megállapodást, és felhívta a rendőrséget. Vagyis Halvorsent. Az nem válaszolt a hívására, de Gilstrup hagyott egy üzenetet a telefonján, amit néhány órával ezelőtt sikerült meghallgatnom. Többek között azt is megemlítette, hogy Jon ragaszkodott hozzá, hogy a megállapodásuknak maradjon írásos nyoma. – Jon egy igazi rendmániás – jegyezte meg halkan Martine. A vonat lassan kigördült az állomásról, elhagyta a Villa Vellát, ami

egykor az állomásmester háza volt és besiklott a keleti városrész hátsó udvarokkal, biciklironcsokkal, csupaszon árválkodó ruhaszárítókkal és kormos ablaküvegekkel teli szürkeségébe. – De mi köze van ennek Stankichoz? – kérdezte a lány. – Őt ki rendelte meg? Mads Gilstrup? – Nem. Az alagút feketén tátongó üressége beszippantotta őket. A sötétben a lány hangja szinte alig hallatszott a vonatsínek zakatolásától: – Rikard volt? Mondd, hogy nem Rikard volt… – Miért gondolod azt, hogy Rikard volt? – Azon az éjszakán, amikor Jon megerőszakolt, Rikard talált rám az udvari vécében. Azt mondtam neki, hogy csak megbotlottam a sötétben, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Visszasegített az ágyamba anélkül, hogy a többiek felébredtek volna. És bár soha nem említette egy szóval sem, mindig is az volt az érzésem, hogy meglátta Jont és tudta, hogy mi is történt valójában. – Hm – mondta Harry. – Akkor ezért védelmez téged olyan elszántan. Nekem úgy tűnik, Rikard őszintén kedvel téged. A lány bólintott. – Épp ezért… – kezdte, de hirtelen elhallgatott. – Igen? – Ezért szeretném, ha nem ő lenne az. – Ez esetben teljesült a kívánságod. – Harry az órájára nézett. Martine összezavarodva nézett rá. – De… De ugye nem hiszed azt… – Mit? – Ugye, nem azt akartad ezzel mondani, hogy apa tudott az erőszakról? Hogy ő… ő volt… – Nem, az apádnak ehhez semmi köze nincs. Jon Karlsen meggyilkolását…

Hirtelen elhagyták az alagutat. A fehéren foszforeszkáló földeket csillagoktól ragyogó fekete takaró borította. – …maga Jon Karlsen rendelte meg. A SAS egyenruháját viselő hölgy széles, középfehérre polírozott mosollyal nyújtotta vissza Jonnak a jegyet és megnyomta az előtte álló gombot. A csengetés hangjára máris a következő ügyfél viharzott a pulthoz, aki úgy hadonászott a sorszámával, mintha legalábbis egy bozótvágó kést lengetne. Jon a hatalmas indulási csarnok felé fordult. Járt már itt korábban is, de még soha nem látott ennyi embert, mint most. A templommagas boltozat felé emberi hangokból, lépések zajából és a hangosbemondó közleményeiből összegyúrt lárma emelkedett. Várakozásteli kakofónia, nyelvek és mondatfoszlányok keveréke, amiből semmit sem érteni. Karácsonyi hazatérés. Karácsonyi utazás. A becsekkolásra várakozók sora úgy tekergett a kordonok között, mint egy jóllakott óriáskígyó. Lélegezz, mondogatta magának. Még bőven van időd. Nem tudnak semmit. Még nem. Sőt, az is lehet, hogy soha nem jönnek rá. Egy idősebb hölgy mögé állt és segített odébb tenni a bőröndjét, amikor a sor húsz centiméterrel előrébb ugrott. Amikor az asszony hálásan felé fordult, látta, hogy a bőre olyan, mintha csak a koponyájára feszített halottsápadt, vékony szövet volna. Visszamosolygott rá, az öregasszony pedig végre visszafordult a pult irányába. Az eleven emberek zsivaja azonban továbbra sem tudta elnyomni a nő sikoltását. Azt az kibírhatatlan, végtelen hosszúságú sikolyt, ami megpróbálta áthasítani az elektromotor bömbölését. Amikor bekerült a kórházba és megtudta, hogy a rendőrség át akarja kutatni a lakását, hirtelen tudatosult benne, hogy a fiókban megtalálhatják a Gilstrup Investtel kötött szerződését.

Amiben az szerepelt, hogy ötmillió koronát kap, amennyiben a vezetőtanács elfogadja a társaság ajánlatát. Albert és Mads Gilstrup aláírásával ellenjegyezve. Ezért, miután a rendőrök Robert lakásába szállították, azonnal a Gøteborggatára rohant, hogy elhozza a szerződést. De amikor odaért, valaki már volt a lakásban. Ragnhild. A bekapcsolt porszívó zúgása miatt nem hallotta meg Jont. Csak ült ott, a szerződéssel a kezében. Megtudta, meglátta. Ugyanolyan tekintettel meredt a papírra, a vétkeire, mint ahogy annak idején anya a spermafoltos lepedőre. És ahogy anya, Ragnhild is meg fogja alázni, tönkreteszi és elmeséli mindenkinek. Elmondja apának. Nem láthatta. Elvettem a szemét, gondolta. De még akkor sem akarta abbahagyni a sikoltozást. – A koldusok nem utasítják vissza az alamizsnát – mondta Harry. – Ilyen a dolgok természete. Erre Zágrábban jöttem rá. Egészen pontosan ott vágott fejbe a felismerés. Méghozzá egy húszkoronás érme formájában, amit valaki utánam hajított. És amikor a padlón pörgő pénzérmét megláttam, akkor jutott eszembe, hogy a helyszínelők egy horvát érmét találtak a hóba taposva a Gøteborggata sarkán lévő élelmiszerbolt előtt. Automatikusan Stankicnak tulajdonították, aki arrafelé menekült, miközben Halvorsen az utca másik végén feküdt leszúrva. Én meglehetősen kétkedő természet vagyok, de az az érme Zágrábban olyan volt, mintha valami magasabb hatalom akarta volna felhívni valamire a figyelmemet. Amikor első alkalommal találkoztam Jonnal, pénzt adott egy kéregetőnek, aki utána dobta a pénzérmét. Emlékszem, mennyire meglepődtem: egy koldus, aki visszautasítja az alamizsnát. Tegnap megkerestem a kéregetőt a Deichman könyvtárban és megmutattam neki az érmét, amit a helyszínelők találtak. A férfi megerősítette, hogy a pénzdarab, amivel fejen találta Jont, külföldi volt és könnyen lehet, hogy éppen az volt az, amit

mutattam neki. Hogy minden valószínűség szerint pontosan az volt az. – Lehet, hogy Jon egyszer járt Horvátországban. Ebben még nincs semmi törvénybe ütköző, nem? – Persze. Inkább csak az volt a furcsa, hogy saját bevallása szerint Dánián és Svédországon kívül még soha életében nem járt külföldön. Utánanéztem és kiderült, hogy még csak útlevele sincs. Robert Karlsen részére azonban tíz évvel ezelőtt kiadtak egy útlevelet. – És mi van, ha Jon Roberttől kapta az érmét? – Igazad van – bólintott Harry. – Az a pénzérme nem bizonyít semmit. De az én lomha elmémet mégiscsak megmozgatta. Mi van, ha nem is Robert járt Zágrábban, hanem Jon, akinek az Üdvhadsereg minden egyes lakásához van kulcsa, így a Robertéhez is. Mi van, ha kicsempészte Robert útlevelét és a nevében Zágrábba utazott, majd Robert Karlsennek kiadva magát megrendelte Jon Karlsen meggyilkolását? Miközben a terv egész végig az volt, hogy Robertet öljék meg? Martine elgondolkodva rágcsálta az egyik körmét. – De ha Jon Robertet akarta megöletni, akkor miért a saját halálát rendelte meg? – Hogy megteremtse magának a tökéletes alibit. Hiszen így, ha Stankicot esetleg el is kapják és mindent bevall, Jon akkor sem kerülhet gyanúba. Végül is alapvetően ő lett volna az áldozat. Az pedig, hogy Jon és Robert épp aznap cseréltek szolgálatot, egyszerűen csak a sors kezének tűnt volna. Stankic csupán az utasításokat követte. És hogy amikor Stankic és Zágráb rájön, hogy a megbízó halt meg, nyilván nem fognak azzal foglalkozni, hogy végrehajtsák az eredeti megbízást, vagyis, hogy megöljék Jont, mivel már nem lesz, aki rendezze velük a számlát. Ez a húzás kétségtelenül zseniális része volt a tervnek. Jon annyi pénzt ígérhetett Zágrábnak, amennyit nem szégyellt, hiszen utólag kellett volna fizetnie, ráadásul Robert számlaszáma is

megszűnik, miután meghal. És az égvilágon senki nem tudja majd bebizonyítani, hogy azon a napon nem Robert járt Zágrábban, hiszen az egyetlen, aki alibit biztosíthatna neki a gyilkosság megrendelésének időpontjára, az maga Robert Karlsen lehetne. A terv olyan volt, mint egy logikus, zárt kör, ami önmagába olvad. Mint egy saját farkába harapó kígyó, ami felemészti önmagát: egy saját magát megsemmisítő konstrukció, ahol végül minden nyomtalanul eltűnik. – Rend a lelke mindennek – bólintott Martine. Két egyetemista az egyik kiskatona horkolásával kísért, feltehetőleg kétszólamúnak szánt bordalt kezdett gajdolni. – De miért? – kérdezte Martine. – Miért kellett Robertnek meghalnia? – Mert Robert veszélyt jelentett a számára. Rue főtörzsőrmester szerint Robert állítólag megfenyegette Jont, hogy tönkreteszi, ha az újra közeledni mer egy nőhöz. Először azt hittem, hogy Theáról van szó. De igazad volt, amikor azt mondtad, hogy Robert nem táplált különösebb érzelmeket iránta. Jon viszont azt állította, hogy Robert szinte betegesen megszállottja volt a lánynak, hogy a későbbiekben úgy tűnjön, Robertnek ez volt az indítéka arra, hogy a bátyját megölesse. Robert fenyegetése azonban Sofia Miholjecre vonatkozott. Arra a tizenöt éves horvát lányra, akiről már meséltem neked. Akit Jon rendszeresen arra kényszerített, hogy lefeküdjön vele. Azzal tartotta sakkban, hogy ha ellenkezik vagy beszámol valakinek a történtekről, kidobatja a családját az Üdvhadsereg lakásából és az országból is. Amikor azonban a lány terhes lett, Roberthez fordult segítségért, aki azt is megígérte neki, hogy leállítja Jont. Nagy kár, hogy nem egyenesen a rendőrséghez vagy az Üdvhadsereg vezetőségéhez fordult. Feltehetőleg családi ügynek tekintette és bizalmasan, mások bevonása nélkül akarta megoldani. Ami úgy tűnik valamiféle hagyomány nálatok az Üdvhadseregben.

Martine az odakint hullámzó, hófödte földekre szegezte a pillantását. – Hát ez volt a terv – szólalt meg. – És min csúszott el? – Amin mindig minden elcsúszik – válaszolta Harry. – Az időjáráson. – Az időjáráson? – Ha a zágrábi járatot nem törölték volna aznap este a havazás miatt, Stankic hazautazott volna, és csak ott derül ki, hogy sajnos a megbízó életét oltotta ki. Így azonban Stankic kénytelen volt egy újabb éjszakát Oslóban tölteni, és felfedezte, hogy nem a megfelelő személyt végezte ki. Neki viszont fogalma sem volt róla, hogy a megbízójuk neve szintén Robert Karlsen volt, így tovább folytatta a vadászatot. A hangosbeszélő közleménye szerint a következő megálló a repülőtér – Oslo, Gardemoen. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak. – Most pedig el akarod kapni Stankicot. – Ez a munkám. – Meg fogod ölni? Harry a lányra nézett. – Megölte a társadat – mondta Martine. – Ezt ő mondta neked? – Azt mondtam neki, hogy az egész ügyről nem akarok tudni semmit, így aztán nem is mesélt semmit. – Rendőr vagyok, Martine. Az a dolgunk, hogy embereket tartóztassunk le és bíróság elé állítsuk őket. – Valóban? És akkor miért nem fújtál teljes riadót? Miért nem hívtad fel a repülőteret és miért nincsenek úton a kommandósaitok szirénázó autókkal? Hogyhogy csak te vagy itt? Harry nem válaszolt. – Amit most elmeséltél, rajtad kívül nem tudja senki, igaz? Harry nézte, ahogy a vonat ablaka mögött előbukkan a repülőtér formatervezett betonperonja.

– Ki kell szállnunk – mondta.

Harmincnegyedik fejezet December 22., kedd. Keresztre feszítés Jon és a pult között már csak egy utas állt becsekkolásra várva, amikor megérezte az édeskés szappanszagot, ami halványan emlékeztette valamire. Valamire, ami nem is olyan régen történt. Behunyta a szemét és megpróbált rájönni, hogy mi lehet az. – A következő, legyen szíves! Jon a pulthoz lépett. A bőröndöt és a hátizsákot a futószalagra helyezte, a jegyet és az útlevelet pedig a pultra tette a napbarnított férfi elé, aki a repülőtársaság fehér formaingét viselte. – Robert Karlsen – mondta a férfi és Jonra pillantott, aki megerősítésképpen bólintott egyet. – Két csomag. Az pedig kézipoggyász? –intett a fekete táska felé. – Igen. A férfi lapozott, majd a számítógép billentyűzetén kopácsolt. Végül a nyomtató nagy fújtatások közepette egy hosszú papírcsíkot köpött ki, a csomagok számára készült jelölőcédulát Bangkok felé. Jonnak pedig ebben a pillanatban villant az eszébe, hogy honnan ismerős a szag. Egy másodperc a lakása ajtajában, az utolsó másodperc, amikor még biztonságban érezte magát. A férfi, aki odakint állt és angolul közölte vele, hogy üzenete van a számára, majd felemelt egy fekete pisztolyt. Kényszerítette magát, nehogy hátraforduljon. – Jó utat, Karlsen úr! – villantott rá egy villámgyors mosolyt a férfi és felé nyújtotta a beszállókártyát és az útlevelet. Jon a biztonsági ellenőrzés előtt álló sorhoz sietett. Miközben a belső zsebébe gyűrte a kártyát, átpillantott a válla fölött.

Egyenesen ránézett. Egy dermesztő pillanatig azt gondolta, hogy Jon Karlsen felismerte, de aztán a férfi pillantása továbbsiklott róla. Az viszont nyugtalanította, hogy a férfi ijedtnek tűnt. Épp csak egy kicsivel csúszott le arról, hogy a becsekkolópult előtt elintézze Jon Karlsent. Most viszont már sietni kell, mert a férfi már beállt a biztonsági ellenőrzés előtt kanyargó sorba, ahol az égvilágon mindent átvilágítanak és egy revolver biztosan nem marad észrevétlen. Még a biztonsági ellenőrzés előtt meg kell történnie. Nagy levegőt vett, megszorította a fegyver markolatát a kabátja alatt, majd rögtön lazított is a fogáson. Jobb szerette a saját környezetében lelőni a célszemélyt, ahogy szokta. Mert bár itt a tömegben könnyedén elvegyülhet utána, viszont azonnal elkezdenék ellenőrizni az utasok személyazonosságát, ő pedig akkor nemcsak hogy lekésheti a háromnegyed óra múlva induló koppenhágai gépet, de a következő húsz évre a szabadságának is búcsút inthet. Lassan elindult Jon Karlsen háta felé. Gyorsan és határozottan kell cselekednie. Mögé kell lépnie, a revolver csövét a bordái közé szorítani, és rövid, egyértelmű ultimátumot kell adni neki. Ezután nyugodtan végigkísérni a nyüzsgő csarnokon, ki a parkolóházba az egyik autó mögé, fejlövés, holttest a kocsi alá, még a biztonsági ellenőrzés előtt megszabadulni a revolvertől, 32-es kapu, koppenhágai járat. Már csak két lépés választotta el Jon Karlsentől és a revolvert is majdnem előhúzta, amikor az hirtelen kivágódott a sorból és szapora léptekkel az indulási csarnok másik vége felé sietett. Do vraga! Megfordult és a férfi után indult, miközben kínosan ügyelt rá, nehogy futni kezdjen. Nem vett észre téged, ismételgette magának. Jon folyamatosan azt mondogatta magának, hogy nem szabad futnia, mert az azonnal elárulja, hogy rájött: felfedezték. Az arcát

nem ismerte fel, de nem is volt rá szükség. A férfi nyakában ott volt a piros kendő. Az érkezési csarnokba vezető lépcsőn lefelé érezte, hogy elönti az izzadság. Amikor leért, az ellenkező irányba fordult és már kinn is volt a lépcső látóteréből. A táskát a hóna alá szorította és rohanni kezdett. Az emberi arcok Ragnhild üres szemüregével és megfékezhetetlen sikolyával úsztak el mellette. Még egy lépcsőn lefutott. Hirtelen nem voltak már emberek körülötte, csak a nedves, hideg levegő és saját lépéseinek, valamint lélegzetének visszhangja. Egy enyhén lejtő, szűk folyosóban találta magát. Rájött, hogy a parkolóház felé tart és egy másodpercig tétovázott. Egy biztonsági kamera fekete szemébe meredt, mintha attól remélné a választ. Néhány méterrel előrébb egy ajtó fölött világító táblát vett észre, amin a figura mintha saját maga leképezése lett volna: egy egyenes tartásba dermedt, védtelen férfi. Férfimosdó. Egy búvóhely. Kívül a látómezőn. Ott bezárkózhat és kihúzhatja a gép indulásáig. Közeledő, gyors léptek zaja ütötte meg a fülét. A mosdóhoz szaladt, felrántotta az ajtaját és belépett. Odabenn hirtelen olyan erős fehér fényesség fogadta, amilyen – legalábbis úgy képzelte – a mennyországban lehet, amikor megjelenik a haldoklók előtt. Ahhoz képest, hogy az épület mennyire félreeső pontján volt, a helyiség értelmetlenül nagynak tűnt. Az egyik falon fehér mosdókagylók sorakoztak, a másikon pedig szintén fehér fülkék álltak. Hallotta, hogy az ajtó fémes kattanással bezárul mögötte. A repülőtér biztonsági szolgálatának szűkös megfigyelőhelyiségében fullasztóan meleg volt, a levegő pedig száraz. – Ott! – mutatott Martine az egyik képernyőre. Harry és a két biztonsági őr előbb a lány, majd a monitorokkal borított fal felé fordult. – Melyiken? – kérdezte Harry.

– Ott – mondta a lány és közelebb lépett az egyik képernyőhöz, ami egy üres folyosó képét közvetítette. – Láttam, ahogy elment a kamera előtt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az. – Ez a parkolóházba vezető folyosón lévő kamera – mondta az egyik biztonsági őr. – Köszönöm – bólintott Harry. – Innentől egyedül intézem. – Várjon – mondta a biztonsági őr. – Ez itt egy nemzetközi repülőtér, úgyhogy nem elég az azonosítója, egy engedélyre is szüksége lesz a… A férfi hirtelen elhallgatott. Harry egy revolvert húzott elő a nadrágja derékpántjából és a tenyerébe fektetve méregetni kezdte: – Kiegyezhetünk abban, hogy ez elég lesz a további intézkedésekig? Harry nem várta meg a választ. Jon hallotta, hogy valaki bejön a mosdóba. Ennek ellenére most csak a víz zubogását hallotta a fehér, könnycsepp formájú kagylókban a fülke túloldaláról, ahová bezárkózott. A vécé fedelén ült. A fülkék teteje nyitott volt, az ajtók viszont egészen a padlónál kezdődtek, így legalább nem kellett maga alá húzni a lábát. Azután a zubogás abbamaradt, majd csobogó hang ütötte meg a fülét. Az illető vizel. Jon első gondolata az volt, hogy a férfi nem lehet Stankic, mert annyira senki nem hidegvérű, hogy a vizelésre gondoljon közvetlenül egy gyilkosság elkövetése előtt. A második pedig az, hogy talán mégiscsak igaza volt Sofia apjának, aki azt mesélte a kis megváltóról, akit a zágrábi Hotel Internationalban bagóért fel lehet bérelni, hogy a fickó nem fél semmitől. Jon tisztán hallotta egy cipzár fogainak a pattogását, mielőtt a fehér porcelánzenekar vízizenéje újból felhangzott.

Miután az öblítés zaja a láthatatlan karmesteri pálca intésére elnémult, hallotta, hogy az egyik mosdókagylónál megnyitják a vizet. A férfi kezet mos. Alaposan. Elzárja a vizet. Lépések zaja. Aztán az ajtó halkan megnyikordul. Végül a fémes kattanás. A fekete táskájába kapaszkodó, vécéfedélen gubbasztó Jon összeroskadt. A fülke ajtaján kopogtatás hallatszott. Három könnyű, valahogy mégis erőteljes hangzású koppantás, mintha az illető az ajtó túloldalán valami kemény, fémes anyagot tartana a kezében. Például acélt. Jon úgy érezte, mintha a vére megtagadta volna, hogy az agyába áramoljon. Moccanatlanul ült, csak a szemét hunyta be és visszafojtotta a lélegzetét. De a szíve hevesen vert. Olvasta valahol, hogy egyes ragadozóknak olyan kifinomult a hallásuk, hogy képesek észlelni áldozataik ijedten verdeső szívének a hangját és ez alapján bukkannak a nyomukra. A szívverésétől eltekintve teljes volt a csönd. Erősen szorította a szemét és arra gondolt, hogy ha elég erősen koncentrál, a tetőn keresztül megláthatja a hideg, tiszta, csillagos égboltot, a bolygó láthatatlan pályáját és logikáját, és ennek az egésznek az értelmét. És ekkor felhangzott az elkerülhetetlen robbanás. Jon érezte az arcán a légnyomást és egy pillanatig azt hitte, hogy ez már egy lövés volt. Óvatosan kinyitotta a szemét. Ahol azelőtt a zár volt, most csak a fa szilánkjai meredeztek, az ajtó pedig ferdén lógott a sarokpánton. Az előtte álló férfi megnyitotta kabátja szárnyait. Alatta szmokingot viselt, az inge pedig olyan vakítóan fehér volt, mint a háta mögött a fal. A nyaka köré piros kendőt kötött. Mintha ünnepre készült volna, gondolta Jon. Mélyet szippantott a vizelet és a szabadság illatából és az összekuporodott alakot nézte. A hórihorgas, rémült fiút, aki

remegve várta a halált. Más körülmények között alighanem eltöprengett volna rajta, vajon mit követhetett el ez a fátyolos, kék pillantású fiú. Ezúttal azonban nagyon is jól tudta. És Grigori apjának dalji karácsonyi vacsorája óta, most először fog egy kivégzés személyes elégtételül szolgálni a számára. És már nem félt többé. Anélkül, hogy leengedte volna a fegyvert, gyorsan az órájára pillantott. Harmincöt perc van még hátra a felszállásig. Látta odakinn a biztonsági kamerát, ami azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel a parkolóházban is elhelyeztek néhányat. Idebenn kell elintéznie a dolgot. Kiparancsolni onnan, beküldeni a szomszéd fülkébe, lelőni, majd belülről bezárni az ajtót és kimászni. Jon Karlsent az éjszakai zárás előtt nem fogják megtalálni. – Get out! 63- mondta neki. Jon Karlsen úgy festett, mint aki transzba esett és nem mozdult. Felhúzta a kakast és célzott. Karlsen lassan kilépett a fülkéből. Megállt. Kinyitotta a száját. – Rendőrség. Tegye a fegyvert a földre! Harry két kézzel szorította a fegyvert és a piros sálas férfi hátára szegezte. Hallotta, ahogy az ajtó fémes kattanással bezárul mögötte. A férfi, ahelyett, hogy a földre tette volna a revolvert, továbbra is egyenesen Jon Karlsen fejére irányította és Harry számára határozottan ismerős angol kiejtéssel ezt mondta: – Hello, Harry. Szabad a röppályája? – Tökéletes – válaszolta Harry. – Egyenesen a tarkóján keresztül vezet. Azt mondtam, hogy tegye le a fegyvert! – Honnan tudnám, hogy tényleg van fegyvere, Harry? Hiszen nálam van a revolvere.

63

Kifelé!

– Az egyik kollégám pisztolya van nálam. – Harry nézte, ahogy az ujja a ravasz fölé görbül. – Jack Halvorsené. Akit a Gøteborggatán szúrt le. Harry látta, hogy az előtte álló férfi megdermed. – Jack Halvorsen – ismételte meg Stankic. – Honnan veszi, hogy én voltam? – A hányásból származó DNS-éből. A Halvorsen kabátján talált vérnyomokból. És a maga előtt álló tanú vallomásából. Stankic lassan bólintott. – Értem. Tehát megöltem a kollégáját. De ha így gondolja, akkor miért nem lőtt már le? – Mert ez a különbség kettőnk között – mondta Harry. – Én nem gyilkos vagyok, hanem rendőr. Vagyis ha most leteszi a fegyvert, csak a fél életét veszem el. Nagyjából húsz évet. Maga dönt, Stankic. – Harry karizmai lassan sajogni kezdtek. – Tell him!64 Jon összerezzenéséből Harry rájött, hogy Stankic hozzá intézte a felszólítást. –Tell him! Jon ádámcsutkája föl-le ugrált. Majd megrázta a fejét. – Jon? – szólalt meg Harry. – Én nem… – Le fogja magát lőni, Jon. Beszéljen! – Nem tudom, mit akarnak tőlem! Mit kell… – Idefigyeljen, Jon – mondta Harry anélkül, hogy levette volna a pillantását Stankicról. – Amit egy, a fejére irányított fegyver hatására mond, abból semmit nem használhatnak fel maga ellen egy tárgyaláson. Értette? Ebben a pillanatban az égvilágon semmi vesztenivalója nincs. A helyiség rideg, sima felületei természetellenesen hidegen és hangosan verték vissza a fémalkatrészek elmozdulásának és a megfeszülő rugóknak a hangját, amikor a szmokingos férfi felhúzta a kakast. 64

Mondja el neki!

– Állj! – emelte maga elé a kezét Jon. – Mindent elmondok. – Jon pillantása találkozott a rendőrével Stankic válla fölött. És látta, hogy a férfi már mindent tud. Ki tudja, mióta. A rendőrnek igaza volt: nincs vesztenivalója. Amit most elmond, nem tudják felhasználni ellene. És az volt a legfurcsább az egészben, hogy el akarta mondani. Tulajdonképpen semmi mást nem akart ennél jobban. – Kinn álltunk a kocsi mellett és Theát vártuk – mondta Jon. –A rendőrtiszt meghallgatott egy üzenetet a mobilja hangpostájáról. Hallottam, hogy Mads az. És amikor a rendőr azt mondta, hogy egy vallomás volt és felhívja magát, azonnal tudtam, hogy le akarnak leplezni. Nálam volt Robert zsebkése és ösztönösen reagáltam. Látta maga előtt, hogyan próbálta hátulról lefogni a rendőr karját, ám annak sikerült kiszabadítania az egyik kezét és a kés pengéje meg a torka közé dugta. Jon egyre csak szurkálta a férfi kezét, anélkül, hogy az ütőerét elérte volna. Tajtékozva lökte jobbra-balra a rendőrt, mint valami rongybabát, miközben szúrt és vágott. Végül a kés a mellkasába szaladt. Ekkor mintha egy sóhaj futott volna végig a férfi testén, és teljesen elernyedt a karjaiban. Azután felvette a rendőr telefonját a földről és zsebrevágta. Már csak a kegyemdöfést kellett megadnia neki. – De Stankic megzavarta, ugye? – kérdezte Harry. Jon éppen felemelte a kést, hogy átvágja az öntudatlan férfi torkát, amikor valaki idegen nyelven felordított. Felnézett és látta, hogy egy kék kabátos férfi rohan feléjük. – Pisztoly volt nála, úgyhogy menekülnöm kellett – folytatta Jon és érezte, ahogy a vallomástétel megtisztítja, megszabadítja a terhétől. És látta, hogy Harry bólint, látta, hogy a magas, szőke férfi megérti őt. És megbocsát neki. Ettől annyira elérzékenyült, hogy a hangja szinte elcsuklott, amikor folytatta: – Rám lőtt, amikor a házhoz futottam. Majdnem eltalált. Meg akart ölni,

Harry. Ez egy őrült gyilkos. Le kell lőnie, Harry. El kell kapnunk. Maga és én… mi… Jon csak nézte, ahogy Harry lassan leengedi a fegyvert és visszadugja a nadrágja övébe. – Mi… mit csinál, Harry? A magas rendőr begombolta a kabátját. – Megkezdem a karácsonyi szabadságomat, Jon. Köszönöm a vallomását. – Harry? V...várjon… A tudat, hogy mi vár rá, néhány másodperc alatt csontszárazzá változtatta száját és torkát, így a szavakat alig tudta kikínlódni magából: – Eloszthatnánk a pénzt, Harry. Hallja? Elharmadoljuk! Senkinek sem kell megtudnia. Harry azonban már angolra váltott és Stankichoz fordult: – Azt hiszem, elég pénzt talál majd a táskában, hogy több Hotel International felépítésére is fussa belőle Vukovárban. És az anyja talán szívesen adományozna majd belőle egy keveset az apostolnak is a Szent István-katedrálisban. – Harry! – Jon rekedt sikoltása olyan volt, mint a halálhörgés. – Minden ember megérdemel egy új esélyt, Harry! A rendőr a kilincset markolva megállt az ajtóban. –Nézzen mélyen a szívébe, Harry! Biztos, hogy talál benne még megbocsátást! – Az a probléma… – Harry megdörgölte az állát. – Hogy az én szakmám profilja nem a megbocsátás. – Mi? – csodálkozott Jon. – Megváltás, Jon, megváltás. Én ezzel foglalkozom. Én is. Amikor Jon meghallotta a Harry mögött becsapódó ajtó fémes kattanását, majd látta, ahogy az ünneplőt viselő férfi felemeli a revolvert, úgy, hogy a fegyver szájában ásító fekete szemüreg egyenesen rámeredjen, a rettegés fizikai fájdalommá vált és már azt sem tudta, hogy kinek a sikoltását hallja: Ragnhildét, a sajátját

vagy a többiek közül valakiét. De még mielőtt a lövedék átütötte volna a homlokát, Jon Karlsen egy utolsó felismerést tett, ami a kétség, a szégyen és az elkeseredett imák éveiből formálódott végső megvilágosodássá: hogy a sikoltásokat és az imákat soha senki nem hallotta meg.

ÖTÖDIK RÉSZ EPILÓGUS Harmincötödik fejezet Bűn Harry az Egertorgetre tartott a metróból fölfelé. Egy nap volt még hátra szentestéig, az emberek az utolsó ajándékok után szaladgáltak. Ennek ellenére a karácsony békéje lassan rátelepedett a városra. Lehetett látni az arcokon elterülő elégedett mosolyokon, hiszen legtöbben már végeztek a karácsonyi előkészületekkel. Persze az is lehet, hogy csak a fáradt beletörődés mosolyai voltak ezek. Egy vastag tolldzsekit viselő férfi imbolygott el mellette, mint valami asztronauta, miközben tulipiros, vigyorgó arccal fagyos felhőcskéket lehelt ki. Harry pillantását azonban egy kétségbeesett tekintet vonta magára. Az órás üzlete melletti falnál egy sápadt nő toporgott, lyukas könyökű, vékony, fekete bőrkabátban. A pult mögött álló fiatalember arca felragyogott, amikor Harry belépett az üzletbe. Gyorsan végzett az előző vevővel, majd eltűnt a hátsó helyiségben. Miután visszatért, büszke arccal tette a pultra a nagyapa óráját. – Működik – állapította meg Harry elismerően. – Mindent meg lehet javítani – mondta a fiatalember. – Csak arra ügyeljen, nehogy túlhúzza, mert az nagyon koptatja a mechanikát. Próbálja ki, megmutatom, mire figyeljen.

Ahogy a kis csavart tekerte, Harry érezte a fém súrlódását és a rugó ellenállását. És azt is észrevette, hogy a fiatalember pillantása hirtelen megmerevedik. – Elnézést – szólalt meg végül –, de muszáj megkérdeznem: honnan szerezte ezt az órát? – Még a nagyapámtól kaptam – válaszolta Harry, némileg elcsodálkozva az órás hangjából kicsengő áhítaton. – Nem ezt. Azt – mutatott a férfi Harry csuklójára. – Ezt az előző főnökömtől kaptam búcsúajándékként. – Azt kell mondanom… – A fiatal órás Harry bal csuklója fölé hajolt és behatóan tanulmányozta a karórát – .. .kétségtelenül eredeti. Igazán nagyvonalú ajándék volt. – Tényleg? Csak nem valami különlegesség? Az órás hitetlenkedve meredt Harryra: – Nem is tudja? Harry csak a fejét rázta. – Ez egy Lange 1 Tourbillon az A. Lange & Söhne-től A hátlapján talál egy sorozatszámot, amiből kiderül, hány példányt készítettek belőle összesen. Ha az emlékezetem nem csal, százötvenet. A maga csuklóján a valaha előállított legtökéletesebb óraszerkezetek egyike van. Személy szerint nem vagyok benne biztos, hogy ha egy ilyen óra lenne a birtokomban, merném-e egyáltalán hordani. A jelenlegi piaci ára alapján sokkal biztosabb helyen lenne egy széfben. – Széfben? – meredt Harry a névtelen márkájúnak látszó órára, amit néhány nappal ezelőtt dobott ki a hálószoba ablakából. – Nem tűnik különösebben exkluzívnak. – Pont ez a lényeg. Teljesen egyszerű fekete bőrszíjjal és szürke számlappal dobták piacra őket, sehol egy gyémánt vagy egy gramm arany. Igaz, ami közönséges acélnak tűnik rajta, az valójában platina. A valódi értéke abban rejlik, hogy ezen óra megalkotásával a mérnöki szakma már magasan átlépte a művészet határait. – Aha. És mégis mennyit ér egy ilyen óra?

– Nem tudom. De otthon van néhány aukciós katalógusom, amelyek kifejezetten ritkaságokkal foglalkoznak. Holnapra behozhatom őket. – Elég, ha valami kerek számot mond, hogy legalább a nagyságrenddel tisztában legyek. – Kerek számot? – Legalább valami megközelítőt. A fiatalember előre biggyesztette az alsó ajkát és lassan ingatta a fejét. Harry várt. – Személy szerint négyszázezer alatt nem engedném ki a kezemből. – Négyszázezer korona?! – robbant ki Harryból. – Nem, nem – mondta a fiatalember. – Négyszázezer dollár. Amikor Harry ismét az utcán állt, már semmit nem érzékelt a hidegből. És a tompa álmosságból sem, ami a tizenkét órányi alvás után még mindig ott bujkált a testében. A beesett szemű, vékony bőrkabátos, tompa pillantású nő kérdése is csak nehezen jutott el az agyáig. Azt tudakolta tőle, vajon ő-e az a rendőr, akivel néhány nappal ezelőtt beszélt és hogy tud-e valamit a fiáról, akit már négy napja az égvilágon senki nem látott. – Hol láttátok utoljára? – kérdezett vissza Harry automatikusan. – Na mégis, mit gondolsz? – mondta a nő. – Természetesen a Platán. – Hogy hívják a fiadat? – Kristoffer. Kristoffer Jørgensen. Hé, hallasz engem egyáltalán? – Mi? – Úgy nézel ki, mintha be lennél tépve, ember. – Sajnálom. Fogj egy fotót a fiúról, menj be vele a rendőrfőkapitányságra és jelentsd be a földszinten. – Képet? – A nő csikorogva felnevetett. – Az utolsó képem hétéves korából származik. Az jó lesz?

– Nincs valami frissebb? – Miért, szerinted mégis ki csinált volna róla frissebbet? Martinet a Fyrlysetben találta. A kávézó zárva volt, de a Heimen recepciósa beengedte a hátsó bejáraton. A lány a ruharaktárban lévő mosókonyhában állt, háttal az ajtónak és éppen a frissen mosott ruhákat szedte ki a gépből. Halkan megköszörülte a torkát, nehogy megijessze. Miközben a lány oldalra fordította a fejét, Harry a lapockájának és nyakizmainak finom mozgását nézte, és azon tűnődött, honnan tehetett szert erre a lágyságra. Talán már kezdetektől fogva megvolt benne. A lány kiegyenesedett, oldalra hajtotta a fejét, kisimított egy hajtincset az arcából és elmosolyodott. – Szia, Harry. Martine csak egy lépésnyire állt tőle, karja leeresztve a teste mellett. Harry hosszasan nézte. Azt a halovány, télies árnyalatú, ám mégis különös ragyogású bőrét. Érzékenyen kiszélesedő orrcimpáit és a lefelé csorduló pupillájú, különös szemeket, amelyekben mintha kétszeri részleges holdfogyatkozást látna. És az ajkát, amit az imént önkéntelenül beharapott és megnedvesített, és most olyan puhán és nedvesen csillogott, mintha már meg is csókolta volna saját magát. Az egyik szárító hangosan felzúgott. Egyedül voltak. A lány nagy levegőt vett és egy parányit hátrafelé hajtotta a fejét. Csak egy lépésnyire volt tőle. – Szia – mondta Harry. De nem mozdult. A lány pislogott, azután gyorsan és kissé zavartan elmosolyodott. Visszafordult a vasalódeszkához és hajtogatni kezdte a ruhákat. – Nemsokára végzek. Megvársz? – Még meg kell írnom néhány jelentést, mielőtt kitör a karácsonyi szünet.

– Holnap karácsonyi vacsorát rendezünk – mondta a lány félig hátrafordulva. – Lenne kedved eljönni segíteni? Harry megrázta a fejét. – Egyéb terveid vannak? A lány mellett a vasalódeszkán egy nyitott Aftenposten hevert. A lap egy teljes oldalt szentelt az Üdvhadsereg katonájának, akit tegnap este holtan találtak a repülőtér mosdójában. Az újság Gunnar Hagen bűnügyi főfelügyelő szavaira hivatkozott, aki szerint mind a tettes, mind az indíték ismeretlen, a gyilkosság azonban összefüggésbe hozható a múlt heti egertorgeti eseményekkel. Mivel az áldozatok testvérek voltak és a rendőrség gyanúja e pillanatban egy ezidáig azonosítatlan, horvát állampolgárra terelődött, a napilapok azonnal heves spekulációba kezdtek, miszerint az ügy hátterében családi viszály húzódhatott meg. A VG értesülései szerint a Karlsen család korábban gyakran nyaralt Horvátországban, így a horvátok körében régi hagyományokra visszatekintő vérbosszú intézménye kézenfekvő magyarázat lehet a történtekre. A Dagbladet óva intett az előítélettől, hogy az olvasók egy kalap alá vegyék a horvátokat a bűnöző elemek kemény magját lépező szerbekkel és koszovói albánokkal. – Rakel és Oleg meghívott – mondta. – Épp most vittem fel Olegnek egy ajándékot és megkérdezték, hogy velük tartok-e. – Megkérdezték? – Rakel kérdezte meg. Martine folytatta a hajtogatást, majd bólintott, mintha előbb át kellett volna gondolnia, amit Harry az imént mondott. – Akkor ez azt jelenti, hogy… – Nem – mondta Harry. – Nem azt jelenti. – Ezek szerint még mindig együtt van azzal a másikkal? Az orvossal? – Amennyire tudom, igen.

– Nem kérdezted meg? – Harry hallotta a lány hangjába lopakodó fájdalmat. – Nem tartozik rám. Bizonyára a szüleivel tölti a szentestét. Ez minden. Te itt leszel? A lány némán bólintott és csak hajtogatott. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak – mondta Harry. Martine bólintott, de nem fordult meg. – Minden jót, Martine! A lány abbahagyta a hajtogatást. Harry látta, hogy a vállai finoman megremegnek. – Idővel megérted majd – mondta neki Harry. – Lehet, hogy most hihetetlennek tűnik, de idővel megfogod érteni, hogy… ennek így kell történnie. A lány megfordult. A szeme könnyben úszott. – Tudom, Harry. De én akkor is ezt akarom. Ha csupán egy időre is. Tényleg olyan nagy kérés ez? – Nem – mosolyodott el Harry féloldalasan. – Egy ideig nagyon szép lenne. Mégis jobb most elválni, mint addig várni, amikor már valóban fájni kezd. – Már most is nagyon fáj, Harry. – Az első könnycsepp végiggurult a lány arcán. Ha Harry nem tudta volna Martine Eckhoffról mindazt, amit tudott, azt gondolta volna, hogy egy ilyen fiatal lánynak fogalma sem lehet róla, mi a fájdalom. Helyette arra gondolt, amit az édesanyja mondott egy alkalommal a kórházban. Hogy csupán egy dolog van, ami üresebb, mint szerelem nélkül élni, mégpedig az, ha az ember fájdalom nélkül él. – Most elmegyek, Martine. Elindult. Az épület előtt odalépett a járda mellett parkoló autóhoz és megkocogtatta az üveget. Az ablak legördült. – Nagylány már – mondta. – Úgyhogy nem vagyok róla meggyőződve, hogy még mindig szüksége van arra, hogy ennyire vigyázzanak rá. Tudom, hogy továbbra sem fog

felhagyni vele, csak gondoltam, szólok. Valamint boldog karácsonyt és minden jót akartam kívánni. Rikard mintha mondani akart volna valamit, de végül beérte annyival, hogy visszabiccentett Harrynak. Harry az Eika felé indult. Már a tagjaiban érezte, hogy megkezdődött az enyhülés. Halvorsent karácsony után, huszonhetedikén temették el. Esett, az olvadt hólé patakokban folyt végig az utcákon. A temetőt szürke, súlyos hótakaró borította. Harry volt az egyik koporsóvivő. Előtte Jack öccse lépkedett. Harry a járásáról ismerte fel a fiút. A temetés után a Valkyrieben gyűltek össze, egy népszerű bárban, amit mindenki csak a Valka néven emlegetett. – Jöjjön velem egy kicsit – húzta félre Harryt Beate a többiektől az egyik sarokasztalhoz. – Mindenki eljött – mondta a lány. Harry bólintott. Anélkül, hogy kimondta volna, amit valójában gondolt. Hogy Bjarne Møller nincs ott. Még csak nem is hallottak róla. – Van pár dolog, amit tudnom kell, Harry. Mert ez az ügy soha nem lesz felderítve. Harry a lányt nézte. Beate arca sápadt volt és szinte eltorzult a fájdalomtól. A poharában csak ásványvíz volt, pedig a lány amúgy nem volt absztinens. Harry azon tűnődött, vajon miért nem iszik valamit. Ó, ha megtehette volna, ezen a napon bármiféle érzéstelenítést megengedett volna magának. – Az ügy még nincs lezárva, Beate. – Harry, azt hiszi, nincs szemem? Az ügyet már lepasszolták valami féleszűnek meg egy inkompetens KRIPOS-tisztnek, akik csak ide-oda tologatják a papírokat és az üres fejüket vakargatják! Harry megvonta a vállát.

– De maga megoldotta, ugye, Harry? Maga tudja, mi történt, csak nem akarja elárulni senkinek. Harry a kávéjába kortyolt. – De miért, Harry? Miért olyan fontos, hogy senki ne tudja meg? – El akartam mesélni magának – válaszolta Harry. – Csak egy kicsit várni akartam vele. Nem Robert rendelte meg a gyilkosságot Zágrábban. Jon volt az. – Jon? – meredt rá hitetlenkedve Beate. Harry beszámolt neki a pénzérméről és Espen Kaspersenről. – De biztos akartam lenni benne – mondta. – Úgyhogy kötöttem egy csereüzletet az egyetlen emberrel, aki azonosítani tudja Jont azzal a személlyel, aki Zágrábban járt. Megadtam Stankic anyjának Jon mobiltelefonszámát. Az asszony azon az estén hívta fel, amikor Jon megerőszakolta Sofiát. Azt mondta, hogy Jon először norvégul mondott valamit, de miután nem válaszolt neki, angolra váltott és azt kérdezte: „Is that you?”65. Nyilván azt hitte, hogy a kis megváltó hívta. Az asszony ezt követően felhívott és megerősítette, hogy annak a férfinak a hangja volt, aki Zágrábban megkereste őt. – Teljesen biztos volt benne? Harry bólintott. – Egészen pontosan azt válaszolta, hogy „quite sure”. Azt mondta, Jon meglehetősen egyedi akcentussal beszél angolul. – És mi volt a maga része a cseréből? – Hogy gondoskodom róla, hogy az embereink nem végzik ki a fiát. Beate nagyot kortyolt az ásványvízből, mintha ezt az információt mindenképpen le kellene öblítenie. – Megígérte?

65

Maga az?

– Megesküdtem rá – bólintott Harry. – És most következik, amit el akartam mondani magának. Halvorsent nem Stankic ölte meg. Jon Karlsen volt. Beate elképedve meredt rá. Azután könnyek szöktek a szemébe és keserűséggel a hangjában suttogta: – Ez igaz, Harry? Vagy csak azért mondja, hogy jobban érezzem magam? És mert azt hiszi, hogy nem lennék képes együtt élni a tudattal, hogy a tettes megmenekült? – Nos, van egy zsebkésünk, amit Robert lakásában találtak az ágy alatt azután, hogy Jon megerőszakolta Sofiát. Ha fű alatt megkéri az Igazságügyi Orvostani Intézetet, hogy a kés pengéjét borító vérnyomokat vessék össze Halvorsen DNS-ével, biztos vagyok benne, hogy meg fog nyugodni a lelke. Beate a poharába meredt. – Láttam a jelentését, amiben az áll, hogy járt a férfimosdóban, de nem látott odabenn senkit. De tudja, mit gondolok? Szerintem igenis találkozott Stankiccsal, de nem tett semmit, hogy megállítsa. Harry nem válaszolt. – Szerintem azért nem akarta elmondani senkinek, hogy tisztában volt Jon bűnösségével, mert nem akarta, hogy bárki is megállítsa Stankicot, amíg az nem teljesíti a rábízott feladatot. Hogy megölje Jon Karlsent. – Beate hangja remegett a dühtől. – De ha azt hitte, hogy emiatt köszönetet mondok magának, akkor ki kell, hogy ábrándítsam. A lány olyan erővel csapta le a poharat az asztalra, hogy a környékről néhányan rájuk pillantottak. Harry tartotta a száját és várt. – Mi rendőrök vagyunk, Harry. Betartatjuk a törvényeket, de nem ítélkezünk. Maga pedig átkozottul nem az én személyes megváltóm, megértette? A lány remegve vette a levegőt, majd a kézfejével megtörölte a szemét.

– Végzett? – kérdezte Harry. – Igen – nézett rá konok arccal a lány. – Én sem tudom az összes okot, miért tettem azt, amit tettem – mondta Harry. – Az agy különös szerkezet. Lehet, hogy magának van igaza. Lehet, hogy az volt a szándékom. De azt akarom, hogy tudja, még véletlenül sem a maga lelki békéjéért tettem, Beate. – Harry felhajtotta a maradék kávéját. – Hanem a sajátomért. Szilveszterig az eső megtisztította az utcákat, a hó teljesen eltűnt, és amikor az új év a jó néhány mínusszal és a pihekönnyű újhóval beköszöntött, úgy tűnt, hogy a tél új erőre kap. Oleg szlalomsílécet kapott karácsonyra, Harry pedig felment vele a Wyllerløypára és nekikezdtek az ekézés gyakorlásának. Oleg a harmadik alkalom után hazafelé úton megkérdezte tőle, hogy nem ugorhatnának-e lassan neki a kapuk közötti síelésnek is. Harry látta, hogy Lund-Helgesen kocsija a garázs előtt parkol, úgyhogy kitette Oleget a feljárón, hazahajtott, majd a kanapén fekve a plafont bámulta, és lemezeket hallgatott. A régieket. Január második hetében Beate közölte vele, hogy állapotos. Hogy Halvorsennel közös gyermekük nyáron jön a világra. Harry visszagondolt az elmúlt időszakra és azon morfondírozott, mennyire vak is tud lenni az ember. Januárban egyébként bőven volt ideje a gondolkodásra, miután úgy tűnt, hogy az emberiség Oslóban élő töredéke átmenetileg felhagyott egymás gyilkolásával. Így aztán azon kezdett töprengeni, hogy mi lenne, ha Skarrét átköltöztetné magához a 605-ös szobába, a klíringházba. Meg hogy mihez kezdjen a hátralévő életével. És hogy az ember valaha, még az élete során megtudja-e, hogy tényleg azt tette-e, ami helyes. A bergeni repülőjegyet csak február végén rendelte meg. A hét heggyel körülvett városban mintha még mindig ősz lett volna, nyoma sem volt a hónak. A Fløien tetején ácsorogva pedig

az az érzése támadt, hogy az a felhő, ami elnyelte őket, pontosan ugyanaz, mint a múltkori. Bjarne Moherre a Fløien étterem egyik asztalánál bukkant rá. – Azt mondták, mostanában itt szoktál üldögélni – mondta Harry. – Vártam – bólintott Bjarne Møller és kiürítette a poharát. – Nem sietted el. Kimentek az épületből és megálltak a kilátó korlátjánál. Møller még sápadtabbnak és vékonyabbnak tűnt, mint a legutóbb. A szeme tiszta volt, de az arca felpuffadt, a keze pedig remegett. Alkohol helyett Harry ezúttal tablettára tippelt. – Nem egészen értettem, mire gondolsz, amikor azt mondtad, hogy kövessem a pénzt – mondta Harry. – És nem volt igazam? – De igen – válaszolta Harry. – Igazad volt. De azt hittem, hogy az én ügyemről beszélsz. Nem pedig a magadéról. – Én az összes ügyre értettem, Harry. – A szél az arcukba csapott. – Egyébként nem is mesélted, hogy Gunnar Hagen elégedett volt-e az ügy megoldásával. Pontosabban a megoldás hiányával. Harry megvonta a vállát. – David Eckhoff és az Üdvhadsereg megspórolt magának egy kínos botrányt, ami erősen megtépázta volna a renoméjukat és ezzel együtt a munkájukat. Albert Gilstrup elvesztette az egyetlen fiát és a menyét, valamint elbukott egy szerződést, ami talán megmenthette volna a családi vagyont. Sofia Miholjec és a családja visszatér Vukovárba. Segítséget kaptak ugyanis egy hirtelen előbukkant helyi jótevőtől, hogy házat építhessenek maguknak. Martine Eckhoff egy Rikard Nilsen nevű fiúval találkozgat. Vagyis, az élet megy tovább. – És mi van veled? Szoktad látni Rakelt? – Néha. – Mi van azzal az orvossal?

– Nem szoktam kérdezősködni. Van elég bajuk enélkül is. – Vissza akar kapni téged, erről van szó? – Azt hiszem, Rakel inkább azt szeretné, ha olyan ember lennék, aki azt a fajta életet éli, mint ez a pasas. – Harry felhajtotta a kabátja gallérját és a szóbeszéd szerint alattuk elterülő város felé hunyorgott. – És őszintén szólva, néha magam is ezt szeretném. Egy darabig hallgattak. – Elvittem Tom Waaler óráját egy fiatal óráshoz, aki eléggé érti a dolgát. Emlékszel, annak idején meséltem neked arról a rémálmomról a Rolex órával, ami egyre csak ketyegett és ketyegett Waaler levágott karján? Møller bólintott. – Végre megkaptam rá a magyarázatot – mondta Harry. – A világ legdrágább óráinak tourbillon szerkezetük van. És a különleges mechanika tehet róla, hogy ezeknek az óráknak sokkal intenzívebb a hangja. – Szép órák ezek a Rolexek. – A Rolex jelzést csak egy órás tette rá, hogy elrejtse, milyen óráról is van szó valójában. Valójában egy Lange 1 Tourbillon, amiből összesen százötven darab van a világon. Ugyanabból a szériából származik, mint az az óra, amit tőled kaptam. A legutóbbi Lange 1 Tourbillon, ami aukcióra került, szűk hárommillió koronáért talált gazdára. Møller halvány mosollyal az ajkán bólintott. – Így fizettetek egymásnak? – kérdezte Harry. – Hárommilliós órákkal? Møller begombolta a kabátját és felhajtotta a gallérját. – Sokkal időtállóbb az értéke és kevésbé leleplező, mint egy drága kocsi. Nem olyan hivalkodó, mint egy drága műalkotás, könnyebben csempészhető, mint a készpénz, és még csak tisztára sem kell mosni. – Ráadásul órát szívesen ajándékoz az ember.

– Így van. – Mi történt? – Ez egy hosszú történet, Harry. És mint sok tragédia, ez is a legjobb szándékokkal indult. Maroknyian voltunk, akik tenni akartak valamit. Ki akartak igazítani bizonyos dolgokat, amivel a jogrendszerünk a saját erejéből nem boldogult. Møller egy pár fekete kesztyűt vett elő. – Vannak akik szerint azért szaladgál annyi bűnöző szabadon, mert a jogrendszerünk egy nagylyukú háló. Ez azonban egy teljesen téves kép. A háló ugyanis inkább annyira vékony és finomszemű, hogy a kicsiket felfogja, a nagy halak azonban átszakítják. Mi a háló mögötti háló akartunk lenni, az, amelyik megállítja a cápákat. A csoport nem csak rendőrökből állt, voltak közöttünk jogászok, politikusok és közigazgatásban dolgozók is, akik felismerték, hogy a társadalmi struktúránk, a törvényhozás és a jogalkotás rendszere nincs felkészülve a nemzetközi szervezett bűnözésre, ami a határok megnyitása után elözönlötte az országot. A rendőrségnek nem volt meg a hatásköre, hogy ugyanazt a játékot játssza, amit a bűnözők. Így amíg a törvényhozás felzárkózott, titokban kellett tevékenykednünk. Møller megrázta a fejét és a ködbe meredt. – De egy zárt és titkos helyen, ahol nem lehet szellőztetni, előbb-utóbb rothadásnak indul valami. A mi esetünkben egy olyan baktériumflóra bukkant fel, ami arra ösztökélt bennünket, hogy csempésszünk fegyvereket az országba, hogy mi is ugyanolyan alaposan fel legyünk fegyverezve, mint az ellenfeleink. Végül is, ha ezeket a fegyvereket eladjuk, akkor lesz miből finanszírozni a munkánkat. Ami nyilvánvalóan elég furcsa paradoxon volt, de akik felemelték a hangjukat ellene, gyorsan megtapasztalták, hogy a baktériumflóra átvette a hatalmat. És utána megjelentek az ajándékok. Kezdetben csak apróságok. Hogy további erőbedobásra ösztönözzék az embereket, ahogy fogalmaztak. És egyértelműen jelezték, hogy akik nem fogadják

el az ajándékokat, azokat úgy tekintik, mintha nem akarnának együttműködni. De ez valójában csak a rothadás következő fázisa volt: megvesztegetés, ami észrevétlenül bekebelez, míg csak arra nem eszmélsz, hogy nyakig ülsz a szarban. És akkor már nincs visszaút, már túl sok minden van a kezükben ellened. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem tudtad, kik azok az „ők”. Ugyanis néhány főből álló sejtekbe voltunk szervezve, akik egy közvetítőn keresztül tudtak kapcsolatba kerülni a többiekkel. A közvetítőt pedig titoktartásra kötelezték. Fogalmam sem volt róla, hogy Tom Waaler is közénk tartozik, hogy ő a fegyvercsempészés feje, vagy hogy egyáltalán létezik bárki, akinek Herceg a fedőneve. Csak miután Ellen Gjelten és te majdnem lelepleztétek. Akkor értettem meg, hogy már rég szem elől tévesztettük az eredeti célunkat. Hogy az egész már rég arra megy ki, hogy meggazdagodjunk. Hogy korrupt vagyok. És hogy bűnrészes vagyok abban… – Møller nagy levegőt vett: – … hogy olyan rendőröket gyilkolnak meg, mint Ellen Gjelten. Felhőpamacsok és hópelyhek kavarogtak feléjük, amitől úgy tűnt, mintha a hegy imbolyogna. – Egy nap aztán nem bírtam tovább. Megpróbáltam kikerülni belőle. Választás elé állítottak. Nagyon egyszerű alternatívák elé. De én nem félek. Egyedül attól tartok, hogy ártani fognak a családomnak. – Ezért hagytad el őket? Bjarne Møller bólintott. Harry felsóhajtott: – És azért adtad nekem azt az órát, hogy a dolognak pont kerüljön a végére? – Csak te lehetsz az, Harry. Senki más nem jöhet számításba. Harry bólintott. Érezte, ahogy lassan gombóc nő a torkába. Arra gondolt, amit Møller a legutóbbi találkozásukkor mondott neki, amikor ugyanitt álltak a hegy tetején. Hogy mennyire furcsa belegondolni abba, hogy Norvégia egyik legnagyobb városának a központjától mindössze hat percnyire az ember

hirtelen olyan terepen találja magát, ahol pillanatok alatt eltévedhet és az is lehet, hogy nem ússza meg élve. Aztán arra, hogy az ember olyan helyen is találhatja magát, amiről azt gondolja, hogy ott fészkel az igazságosság, azután hirtelen teljesen elveszíti az irányérzékét és azzá válik, aki ellen ő maga harcolt. Végül pedig arra az óriási fejszámolási feladatra gondolt, arra a sok kisebb-nagyobb döntésre, amit az oslói repülőtéren véghezvitt. – És mi van, ha én sem vagyok más, mint te, főnök? Mi van, ha azt mondom, hogy én is ott állok, ahol most te? Møller megvonta a vállát. – Valójában csak véletlenek és apró különbségek választják el egymástól a hősöket és a bűnözőket. Ez sosem volt másképp. A becsületesség a restek és a víziók híján lévők erénye. Törvényszegők és engedetlenség nélkül még mindig feudális viszonyok között élnénk. Vesztettem, Harry, ennyire egyszerű az egész. Hittem valamiben, de vak lettem, és mire visszanyertem a látásomat, már félig eladtam a lelkem. Ez bármikor megtörténhet. Harry nekifeszült a szélnek és szavakat keresgélt. Amikor végre sikerült megszólalnia, a hangja távoli volt és elkínzott: – Sajnálom, főnök. Én nem tudlak letartóztatni. – Semmi baj, Harry. A többit innentől egyedül intézem. – Møller hangja nyugodt volt, szinte vigasztaló. – Csak azt akartam, hogy mindent láss. És hogy megértsd. És hogy esetleg tanulj belőle. Nincs tovább. Harry az átláthatatlan ködbe fúrta pillantását, de hiába próbálta azt tenni, amire a főnöke, a barátja kérte: hogy mindent lásson. Addig tartotta nyitva a szemét, amíg elöntötték a könnyek. Mire megfordult, Bjarne Møller már eltűnt. A ködbe kiáltotta a nevét, bár jól tudta, hogy Mohernek igaza van: nincs tovább. De arra gondolt, mégiscsak kell, hogy legyen valaki, aki utána kiáltja a nevét.

A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése Jo Nesbø – Ju Neszbő Harry Hole – Hari Hule Østgård- Ösztgord Jon Karlsen – Jun Karlszen Mads és Ragnhild Gilstrup – Madsz és Ragnhild Gilsztrup Bjarne Møller – Bjarne Möller Beate Lønn – Beate Lønn Gunnar Hagen- Gunnar Hágen Ståle Aune – Sztóle Eöne Tore Bjørgen – Ture Björgen