A Lendhorni Küldetés

Cherubion Fantasy Exkluzív 11. William Glendown LENDHORNI KÜLDETÉS Fantasy trilógia egy kötetben

A CHERUBION FANTASY EXKLUZÍV sorozatban eddig megjelent 1. John Caldwell: KÁOSZ A Káosz Szava * A Káosz Szíve 2. KARD ÉS BOSZORKÁNYSÁG Fantasy novellák és kisregények 3. Jeffrey Stone: A HAJNAL TRILÓGIÁJA A Hajnal Lovagja * A Hajnal Királynője * A Hajnal Hadura 4. FÉNYHOZÓ Fantasy novellák és kisregények 5. John Caldwell: A KÁOSZ PAPJA A Káosz Éve * A Káosz káosza * A Káosz elszabadul 6. KALANDOROK Fantasy novellák és kisregények 7. BOSZORKÁNYOK Fantasy novellák és kisregények 8. DÉMONOK Fantasy novellák és kisregények 9. LIDÉRCEK Fantasy novellák és kisregények 10. HALÁLOSZTÓK Fantasy novellák és kisregények 11. William Glendown: Lendhorni küldetés Lendhorn * Boszorkányátok * A Kívánság Tükre

William Glendown

A lendhorni küldetés Három regény egy kötetben! LENDHORN BOSZORKÁNYÁTOK A KÍVÁNSÁG TÜKRE

Cherubion könyvkiadó Debrecen ♣

A címek angolul: The Quest of Lendhorn Lendhorn * The Witch's Bane * The Mirror of Wish All rights reserved! Szerkesztette: Nemes István A címlap Szendrei Tibor festményének felhasználásával készült Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART A belső illusztrációk Mező Imre Zsolt munkái ISBN 963 7841 66 0 ISSN 1217-6893 Hungarian edition © Cherubion Kft., 1995 Beregi Tamás, 1994-1995 Cherubion Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. Az AVALON Kiadói Csoport tagja Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó Nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6600.66-14-1 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 28 ív Készült Debrecenben, 1996-ban ♣

PROLÓGUS

Nagybecsű olvasóm! Nehéz feladattal küzdök, midőn történetem elé kell a megfelelő szavakat összegereblyéznem. Mert hát jól tudom, hogy azok a kalandok, amelyeket hősöm, Sir Nelkher, a dicső lovag élt át azalatt a pár hónap alatt, amíg Lendhorn fényes városának szolgálatában állt, megfelelően patetikus hangvételű prológust igényelnének. Én viszont nem vállalkozom ily lelkes mondatok megkomponálására: nem csak azért, mert szégyellem szerény írói képességemet, hanem mert félek, hogy ha netán túlzott líraiságba hajlana pennám stílusa, megfeledkezvén magamról, a kelleténél többet árulnék el a történetről. Már pedig ettől óvjanak az istenek: azt szeretném, hogy úgy halld a kalandokat, ahogy azokat én hallottam annak idején bőbeszédű és bizton állíthatom, teljesen megbízható forrásomtól. Vagyis minden előítélet nélkül, a szűzi befogadás tisztaságával. Úgy gondolom hát, az a legbölcsebb, ha bevezetőmet minél rövidebbre fogom, s arra kérlek, bocsásd meg nekem, ha a történetem bizonyos esetekben túlzottan szentimentális, néha pedig túlontúl obszcén lesz: szavaimmal csak a valóságot kívánom visszaadni minden részletében. Az életet, amely néha úgy dobálózik a végletekkel, mint a gyermekek télen a hógolyóval. S ha úgy érzed, hogy szavaim olvasása közben nevethetnéked támad, hát kérlek, hahotázz teljes szívedből; ha elérzékenyülnél, akkor ne szégyelld a könnyeidet; ha dühödben ordítani lenne kedved, hát üvölts föl bátran és verd öklöddel az asztalt. Ha pedig elálmosodsz, megunod igaz mesémet, ha netán túlzottan hihetetlennek, butának vagy túl okosnak, túl elpuhultnak, durvának, stílustalannak, vagy túl modorosnak találod: egye fene, vágd nyugodtan a szemetes kosárba. A Te bajod lesz, nem az enyém. Én nem fogok megsértődni.

I. Érkezés

Három napja egyfolytában esett. Csöndesen szemerkéltek a hűvös cseppek, monoton kopácsolásuk a lovag vértezetén három napja egy pillanatra sem halkult le. Úgy tűnt, hogy a hegyekre fonódó szürke fátylak többé sose foszlanak már szét, mert a nyálkás levegő képtelen felébredni a rátelepült mélabús álomból. Utálta a nyári esőket. Utált egyáltalán mindenféle esőt: nyárit, őszit, télit és tavaszit. Bár, ha úgy istenigazából belegondolt, rájött, hogy mostanában voltaképpen az összes évszakot gyűlöli, minden földi és égi jelenségükkel egyetemben. Nyáron a páncélzatába rekedt hőség idegesítette, meg a sok zivatar, amely pillanatok alatt eláztatott mindent; ősszel az unott eső, a tájat állandóan belepő sár és köd zavarta; télen a hó bosszantotta, meg a fagy; tavasszal ki nem állhatta az orrába áradó, elnehezült illatokat és azt, hogy miközben érzi a nemiség kérlelhetetlenül parancsoló szavát s magányosan bandukol, mindenütt a szerelem megannyi jelével találkozik: a kocsmai zenészek nótái még a szokásosnál is pikánsabbak, a fogadókban megszaporodnak a szeretőknek készített, speciális vágyfokozó ételek-italok, a városokban csak úgy nyüzsögnek a lantjaikkal ide-oda rohangászó trubadúrok. Ilyenkor még a madárdal is idegesítette, s ha az útjába akadt véletlenül két párzó bogár, kíméletlenül eltaposta őket. Persze, tudni kell, hogy igazándiból nem volt amolyan élettől megcsömörlött ember, és zsémbelődő kedve csak az utóbbi években hatalmasodott el rajta, amióta kerülte őt a szerencse, az igazi kaland. Talán majd itt, Lendhornban… gondolta magában. Talán itt akad valamilyen normálisabb munka. Bár apja, Ralferin gróf szinte a sírba üldözte az egész családot, amikor a hosszú téli éjszakákon a kandallónál lendhorni hőstettéről mesélt – arról, hogyan mentette meg a kybbedooni csatában Gadden király életét és mennyire hálás volt az uralkodó neki ezért –, a lovag nem sokat tudott a birodalomról, és csak most járt itt először. Délen, ahol az elmúlt éveket

töltötte, többször is hallotta, hogy Lendhorn néhány délkeleti település és az elhagyatott nyugati tartomány kivételével, lényegében csak egy hatalmas, gazdag városból áll, amelyet valamiféle mágikus védőburok vesz körül (micsoda baromság!), és hogy a birodalomban úgy egy évtizede valami háborúskodás dúlt. Levette sisakját, mert az valahol beázott és két-három óránként el kellett távolítani a csuklya alá rekedt vizet. Megrázta csontos arcába lecsorgó, hosszú, fekete haját, szakállából kifacsarta a nedvességet. – Hol az ördögben van ez a rohadt fogadó… – dörmögte magában. Már másfél napja elhagyta a korhadt útjelző táblát, amely azt hirdette, hogy öt mérföld múlva végre bor, ágy és vigadalom várja az elcsigázott vándort. – Tán lekopott egy nulla a feliratról… Vagy talán valamelyik ostoba kölyök rossz irányba fordította a táblát. Mint Bennderforrban, amikor hét huncut apród a polgármester látogatására érkező herceget a negyvenöt főnyi kíséretével a mocsárba irányította… Eltévedtem volna? – töprengett immáron sokadszorra ugyanazon a kérdésen, s megint csak ugyanazt a választ adta magának: – Nem, nem tévedhettem el, hiszen a másik ösvény visszakanyarodott a hegyre. A jó úton jövök. Tán felégették az épületet, s a romokat benőtte azóta a gaz? Ezt a gondolatot is elhessegette. – Ha megérkezem, megfojtom azt az átkozott fogadóst. – Széles vigyor terült el az arcán, hosszú orrát elégedetten megpöccintette, miközben maga elé képzelte a kövér kocsmárost, amint kidülledt szemekkel kapálódzik vaskesztyűjének szorításában. De aztán rájött, hogy milyen értelmetlenség az út hátralevő részét ennek a gondolatnak szentelni, hiszen ha megölné a férfit, nemcsak hogy nem szárítkozhatna meg, nem kapna szállást és meleg ételt, hanem nyilvánvalóan még meg is lincselnék a vendégek… De hát miért is haragszik arra a szerencsétlen fogadósra? Lehet, hogy nem is az ő hibája, hogy így megtévesztették. Inkább hálásnak kellene lennie azért a sok kényelemért, ami majd várja – maga elé képzelte a malacpecsenyékkel, fánkokkal teli tálakat, a forralt bortól elbágyadt kupákat. Sebtében letörölte azt a kis patakocskát, amely vacogó fogai közül az állára csorgott. – Nem, ez nem a nyálam… ez csak az eső… – mondta magának, de a szíve mélyén tudta, az a tény, hogy az elmúlt két napban csupán egy félszárnyú pintyet, két cserebogarat s három kis szürke gombát fogyasztott el (ez utóbbiak behabzsolása után a tegnap délután hátralevő részét az útszéli rekettyésben töltötte, jelentős pusztítást végezvén a

környék lapulevél állományában) nem jogosítja fel ilyen megállapításra. Igyekezett nem gondolni az evésre, s mint oly sokszor, most is cinikus rágódás váltotta fel ingerültségét. – Ha estig sem érkezem meg, elkezdhetem enni a penészgombákat a lábamról és a fenekemből – morogta. – Sebaj, legalább lesz vacsorám. Ebben a pillanatban hallotta meg az üvöltést. Fájdalmas bömbölés volt, végtelenül messzi, s a mélyen kezdődő, majd magas oktávba átcsapó, utána ismét a basszus hangján kongó kiáltást szorongó tehetetlenséggel hozták a köd lepte, kacskaringós völgyek. A visszhang hosszú ideig zengett. A lovag megborzongott. S bár a hang a legkevésbé sem emlékeztette valamiféle támadni készülő fenevad diadalordítására, inkább egy magányos, gigászi teremtmény keserű panaszának tűnt, mégis eszébe juttatta a hegyi óriást. Még most is pontosan fel tudta idézni a legapróbb részleteket is, pedig az eset már vagy két éve történt. Látta maga előtt a gyapjúval megrakodott szekeret, amint békésen zötykölődik a mészkőszirtekre kúszó kaptatón; az öszvért csapkodó, borgőzös leheletű, szikár parasztot, ahogy obszcén vicceket mesél a mellette gyalogló társainak; s hallotta a szekér terjedelmének közel kilencven százalékát kitevő parasztasszony röfögő hahotázását. A boroskancsó körbe-körbe járt, de ő nem ivott, mert odalenn, a faluban látott egy száj- és körömfájásos, nyáladzó embert, no meg a parasztasszony iszonytató kortyai után meghatározhatatlan állagú lerakódás képződött a korsó peremén. Azért ő is jóízűen kacagott. Már majdnem felértek a hegytetőre, emlékezett vissza a lovag, amikor felhangzott az óriás iszonytató sikolya. Nem is sikoly volt ez, inkább azt a süvítést idézte, amit a lovag gyermekkorában hallott, amikor Gallus bácsi, a jó öreg alkimista háza felrobbant, és hatalmas páraoszlop tört a magasba… Egy pillanat múlva iszonyú bűz települt a tájra, s szinte a semmiből felbukkant a hatalmas fenevad, és nekirontott a szekérnek. Borzalmas volt. A paraszt, az inasok, a lovak egy szempillantás alatt alaktalan, véres masszává váltak, az asszony meg úgy pukkadt ki, mint a farsangkor túlfújt disznóhólyag. A kutya farkát behúzva beviharzott a szomszédos bokrok alá. Egy pillanatra a lovagban is felvillant az ötlet, hogy mi lenne, ha követné a négylábú példáját, de aztán rájött, hogy egy lépést sem tehetne meg, máris nyomában lenne a szörnyeteg. Különben is, csatázott már óriással, mégis él és virul. S ezzel is elbánt. Igaz, nem ment könnyen, de a végén mégiscsak átdöfte a sívó bestia szügyét.

– Hmmm… – mosolyodott el, és élvezte, hogy ennyire büszke lehet saját magára. – No persze, persze mindig vannak hitetlenek. Aznap este, amikor a történetet mesélte egy fogadóban és örömmel csócsálta az elragadtatott tekinteteket, egy férfi például kiröhögte, és azt mondta, hogy hazudik. Hogy az óriás nem óriás, hanem az a magányos hegyi remete volt, aki két éve költözött ki a faluból, és különböző állatok bőréből összeszőtt csuhába bújva ijesztgeti azóta a vándorokat. Amikor megmutatta a hitetlennek a szörny alsó állkapcsából kivágott darabot, a férfi egyszerűen megrázta a fejét, és csak ennyit mondott, hogy farkasagyart már ő is látott. – Kivettem a pimasz alak fogait – mosolyodott el az emlék hatására a lovag, igaz, hogy az illető a tartományi bíró fia volt, és ezért hanyatthomlok kellett menekülnie a környékről, de a becsületén akkor sem esett csorba. Így töprengett magában, s hirtelen arra eszmélt, hogy Phyllis, nagyszerű, hófehér paripája már jó ideje egy helyben ácsorog. A lovag zavartan nézett körbe, aztán elvigyorodott. Az ösvényhez, amelyen eddig haladt, balról, a fenyőfák közül egy meredek kaptató ereszkedett le, s a két utacska találkozásánál álló tábla a félhomályban azt hirdette, amit az ideszűrődő fények amúgy is tökéletesen mutattak: hogy a fogadó alig fél mérföldre van innen. Behunyta a szemét, hogy tökéletesen átérezze a pillanat nagyszerűségét, aztán vidám kiáltással a kocsma felé vágtatott. Az emeletes fogadó egy ék alakú tisztáson állt, a hirtelen összekuszálódott, többszörösen meghajló hegyoldalak között. Az ablakokon kikukucskáló fények elég világosságot szolgáltattak, s így ki lehetett venni, hogy balról kisebb szárnyak kapcsolódnak az épülethez. Távolabb istállók, ólak, csűrök szürke foltjai derengtek – a trágya tömény illata is jelezte ottlétüket. A kocsma túloldalához lesikló domboldal csupaszon sárgállott a ráeső fényben – testébe borospincék kövér ajtói vájódtak. Valóságos kis gazdaság volt ez, amely felkészült a nagyobb tömeg befogadására is. A kiszűrődő pokoli lármából és zenebonából mégis úgy tűnt, hogy az épület zsúfolásig megtelt. Amikor lemászott Phyllisről, már a boros kupák koccanását is hallotta. Lecsatolta a nyereghez erősített pajzsot, a felszíjazott batyut, aztán a paripát az istállóból kiszaladó inas gondjaira bízta. Az ajtóhoz korláttal elsáncolt, széles lépcső vitt fel, s a bejárat melletti ablak fénye két táncoló figura sziluettjét rajzolta ki: összefogództak, szabad kezükben hatalmas korsókat lengettek, s föl-le ugrándoztak,

mígnem egy feléjük vetődő, harmadik alak le nem döntötte őket. Az ablakkeretbe zárt szűzi világosságot hamarosan ismét bemocskolta a mozgó árnyak játéka. A lovag fölért a lépcső tetejére, s ahogy kinyitotta az ajtót, megcsapta a kocsmák olyan jól ismert, tömény lehelete. A borgőz, az emberi testek kipárolgása, a sültek illata, a formáknak, színeknek, hangoknak az a kaotikus, mégis harmonikus elegye, amely átitatta a levegőt, olyan elemi erővel száguldott neki, hogy valósággal hátratántorította. Ennek ellenére bizonyára sikerült volna megállnia a lábán, ha ebben a pillanatban nem taszítja félre egy, a kijárat felé támolygó, bömbölő férfi. A lovag kisodródott a lépcsőre, s miközben minden erejét összeszedve próbált megkapaszkodni a korlátban, látta a testes embert, amint artikulálatlan üvöltését zavartalanul folytatva legurul a lépcsőn, majd egyre szelídülő hörgéssel térdre rogy, kiokádja a torkában rekedt táplálékot és óriási csobbanással beledől saját produktumába. Igazán hozzászokott már az efféle jelenetekhez, de még így is émelygett a gyomra, amikor fájó karját dörzsölgetve belépett a fogadóba. Bár megérkezése nem volt a legsikeresebb, a vendéglátás hamar feledtette a kellemetlen epizódot. Igazán nem lehetett oka panaszra: miután felvitette útipoggyászát a szobájába, az egyik cseléd egy pillanat alatt felszabadított egy asztalt a terem végében – egyszerűen székekkel együtt félretolta az álomra szenderülteket. A fogadós, ez a kis pirospozsgás arcú, sunyi tekintetével állandóan összevissza kalandozó férfi – éppen olyan, mint az összes kocsmáros, gondolta magában a lovag – a pénzérmék csörrenése hallatán iszonytató mennyiségű ételt tálaltatott fel. *** Most, miközben egy csontszilánkkal igyekezett kikotorni fogai közül egy ott rekedt, magányos húscafatot s elégedett, ámde szolid böffenésekkel adta a világ tudtára, hogy tápcsatornájának működése ismét tökéletes, boldogan nyugtázta, hogy senki sem zavarta meg étkezés közben. Az emberek annyira el voltak foglalva a dáridóval, hogy ügyet sem vetettek rá, és így teljes lényével átélhette az evés örömét. Végigpergett előtte a vacsora minden részlete: a csipetkével gazdagon telehintett borjúhúsleves, a fácánsült, a citromos, répakrémmel, mustárral körített pisztráng, az almakockára olvasztott, tejföllel ízesített sajt, a kilenc kupa bor.

– Istenek, de csodálatos volt… – motyogta a lovag, s jóleső tompultsággal legeltette szemét az asztalon feltornyosult romokon, a bronzedényekből kikandikáló csontvázakon. Pillantása lassan tovasiklott, s amikor a tekintetét betöltötte a kocsmai élet megannyi jelenete, csak akkor döbbent rá arra, hogy mostanáig fel sem térképezte a termet, lényegében fel sem fogta a körülötte zajló eseményeket. A hatalmas tölgyfaasztalok teljes összevisszaságban álltak: a vendégek kényük-kedvük szerint tolták el őket, s néhol három asztal is összetalálkozott különböző irányokból, másutt pedig a bútordarabok félrevonultak a falak mellé. Szabad hely szinte egyáltalán nem volt, ahol nem ültek, ott a padlón heverészett valaki, s az egyetlen nagyobb terjedelmű üres foltot, a bejárat és a kocsmai pult közötti szakaszt, tucatnyi pár táncoló láb taposta. Óriási volt a vigadalom: a táncosok hol összekapaszkodtak és egységes csapatot alkotva döngették lábaikkal a kőpadlót, hol különváltak, s párosával, kisebb csoportokban vagy magányosan folytatták mulatozásukat: pörögtek, fél lábon ugrándoztak, forogtak, s igyekeztek lehetőleg minél nagyobb kárt tenni egymásban és a bútorokban. Fél percenként ki-kidőlt valaki a székek, az asztalok közé, s ilyenkor a kupákból bor, a szájakból pedig káromkodás fröccsent szét. Akadt pár félrevonult, magányos mókamester is: egy horpadt mellű, beesett állú parasztember egy helyben ugrált, mereven kinyújtott lábbakkal, s közben kezeivel egy szélmalmot meghazudtoló erővel hadonászott; egy szerencsétlen kis törpe pedig a közeli asztalnál ülő társaságnak produkálta magát: összevissza bukfencezett, s valahányszor belebotlott valaki, felpattant és boldogan meghajolt. Mindez borzalmasan mulattatta a csoportot: a sarokban gusztustalanul kiterülő férfi – nyilván a bohóc ura lehetett – öblös hangon nevetett, a mögötte ülők pedig minden igyekezetükkel megpróbálták túlharsogni, túlvinnyogni egymást. A zenét négyfős banda szolgáltatta: göndör, fekete hajukról, görbe orrukról és széles kivágású, könnyű tunikájukból látszott, hogy vándorzenészek, akik a déli tartományokból vetődtek ide. Egyikük a kandalló vihogó arcú gyámköve mellett állt, s fiedelén játszott – a hangszer vörös fényben izzott, és úgy tűnt, a sebesen szaladgáló vonó legszívesebben kettészelné a húrokat. Zenésztársai mellette csücsültek: lantot pengettek, csörgőket ráztak, furulyáztak, s mindannyian hevesen ringatóztak a zene ütemére. Látszott, illetve hallatszott, hogy ők is alaposan felöntöttek a garatra. Egyszóval minden csupa mozgás volt; a kandallóban ropogó lángok ecsetjükkel óriási, lengedező árnyakat festettek a falra, s a távolban, ahol

a terem kissé meggörbült és a félhomályba veszett, egy másik táncoló csoportot lehetett kivenni. A lovag tekintete most a közeli asztalokon állapodott meg. Az egyiknél, amelyik az ablak mellett állt, két feltűrt ingujjú férfi mérte össze az erejét. Karjaik egymásnak feszültek, a szarvasbőrmellényt viselő, köpcös ember – valami favágóféleség lehetett – halántékán valószínűtlenül kiduzzadtak az erek, nála legalább egy fejjel magasabb ellenfele pedig iszonyatosan fújtatott, ideges pillantásokat vetett időnként az asztal rövidebb végénél ülő, kimázolt arcú nőre. Látszott, hogy nem bírják már sokáig a küzdelmet. A magasabb férfi tekintete hirtelen ködössé vált, aztán karja aléltan csuklott össze a másik kéz ereje alatt. A tenyerek kibomlottak izzadt ölelésükből, a vesztes felpattant, kezét hátralendítette, s legyőzőjének arca felé öklözött. Ám az rekedt böfögéssel előredőlt, így az egyébként elég biztosan célzó kar elsüvített a levegőben, magával rántva gazdáját. A közelben ülők megfordultak a nagy csattanásra: egyesek felröhögtek, mások csak egy mosolyra méltatták az epizódot, egy durva darócköntöst viselő szerzetes pedig, aki eddig elmélyülten beszélgetett a társával, undorral tekintett hátra. Kövér mutatóujja, amellyel a borát kevergette, megállt egy pillanatra, majd tovább folytatta monoton körözését. A zenészek óriási csinnadrattával most új dalba kezdtek. Felzengett a lantos mély hangja: Élt hajdanán, hogy hol, nem tudom, de élt egyszer Vordon, a király Azt hitte ő, ó, hogy a nő lelke fehér és szép, mint a Sirály. Vigyázz, király, vigyázz király! – énekelték, nevették a többiek. Aztán egy napon, egy víg napon megnősült Vordon, a király Mosolygós volt a lány, és puha és fehér volt, mint a Sirály. Ó jaj, király, ó jaj, király! – Ma különösen jó a hangulat! – bömbölte valaki a lovag fülébe. Hátrafordult: az a fickó ült az asztalánál, aki bejövetelkor félretaszította. A férfi megrázta a sörényét, s a hajában mind ez idáig ernyedten csüngő okádékdarabok – amelyek fényesen bizonyították, hogy legalább pár órát töltött kint mozdulatlanul – most bőszen spricceltek szét

a négy világtáj felé. – Helsennek hívnak – mondta, s hihetetlenül buta tekintettel meredt maga elé. – Csak hogy tudd. – Örvendek – válaszolta a lovag, s nyomban visszafordult, mert nem volt kedve holmiféle hányadékkal összemázolt parasztokkal társalogni. A király ó, a szegény király naphosszat egy sámlin ült, Szakálla reszketett, mint a szél, amely az ablakon befütyült. Bizony, király; bizony király! – Ma jó a hangulat – zavarta meg ismét a zenehallgatást a férfi. – Jó. A lovag hátrapillantott, s igyekezett jelezni, hogy a dalra kíván figyelni. Helsen ügyefogyott mosollyal bólintott, és ismét az asztallapra bámult. …Mi lesz, király? Mi lesz, király? Ebből a versszakból csak ennyit sikerült elkapnia a lovagnak. – Igen. Ma különösen jó a hangulat – tért vissza a hívatlan vendég a kedvenc témájához. – Helsen, vagy hogy hívnak! Légy szíves, maradj csöndben! – A lovag visszafordult, és azt vizsgálta, hol találhatna üres helyet. Tudd meg hát vendég, hogy a nő lelke olyan… De nem tudta meg milyen, mert Helsen ismét megszólalt: – Ha valami jó ma, akkor az a hangulat. – Hát ide figyelj! – pördült meg a lovag, és öklével az asztalra csapott. – Hogyan magyarázzam… – Elhallgatott, mert észrevette, hogy a paraszt mellett két újabb vendég ácsorog. – Ne haragudj, lovag uram – szólt a gondosan nyírt körszakállú, vállára omló bársonysapkát viselő férfi –, de most érkeztünk… nincs több hely a fogadóban, úgyhogy leülnénk az asztalhoz… – Hangulat van ma, mégpedig jó – dörmögte Helsen. A szakállas és cimborája, egy nagy orrú, nagy ajkú, előreugró állú férfi felkacagtak. A lovag gyűlölködve nézett rájuk. Na, már csak ez hiányzott – gondolta magában, miközben egy kurta

„leülhettek” hagyta el az ajkait. Nem elég ez a Helsen, most még ezek is… Holmiféle parasztokkal és pökhendi polgárokkal kell már megint megosztania az asztalát… Persze, még mindig jobb, mintha valami kalandorfélék lennének, mint az a négy meghitten beszélgető alak ott, az ablak mellett. Lefogadta volna, hogy néhány órája még nem is ismerték egymást… Ó, hogy mennyire gyűlölte ezeket a kocsmákban, boroskancsók mellett született barátságokat, bajtársi fogadalmakat! Rendszerint nagy hőstettek terveivel indulnak, aztán azzal végződnek, hogy a tökrészeg cimborák megrohanják valamelyik békés polgár lakását, kifosztják azt, majd osztozkodás címszó alatt az első adandó alkalommal elvágják egymás torkát. De hát, vallotta be magának a lovag, akkor sem társulna senkivel, ha netán tisztességes üzletet ajánlanának neki – túlzottan is becsvágyó ahhoz, hogy hajlandó legyen másokkal megosztani a dicsőséget. Szerette volna, hogy ha életrajzírója egyszer majd megírja a történetét, abban rajta kívül ne szerepeljenek pozitív hősök. Az őróla szóló műben a jónak csak egy arca lesz. Az övé. És ezen kívül igaz lesz az utolsó szóig, nem holmiféle kínnal-keservvel összeírt kitalálás, unatkozó nemes hölgyek szórakoztatása végett. Jó párszor látta a saját szemével, miféle valóságalapjuk van az emberek által olyannyira kedvelt hősregéknek. Vegyük például az öt évvel ezelőtti esetet, amikor egy lerozzant kis kocsmában összeakadt három tökrészeg gnómmal. A fickók eleinte valamiféle gyűrűt akartak rátukmálni – esze ágában sem volt megvenni, látszott, hogy ócska hamisítvány –, aztán mindenáron be akarták szervezni valami „nagy kalandba”, arra hivatkozván, hogy szükségük van egy jó harcosra. Még hogy kalandba! Alig bírta lerázni őket! Nohát, pár évre rá egy híres dalnok szerzett egy hősregét, állítólag igaz történetet – erről a néhány gnómról, ráadásul elég nagy sikere lett a műnek. Lám, mire képes a kalandos fantázia… Így elmélkedett, szakállas asztaltársa pedig ekképpen szólt. – Jó a zene! Egy kicsit hamisan játszanak, de hát ez megbocsátható, mert ahogy elnézem őket, igencsak felöntöttek már a garatra… Egyébként elég illetlenek voltunk. Még be sem mutatkoztunk. A társam Vallar Geen, jómagam meg Tross Vood vagyok. A sqeni posztócéh megbízásából utazunk, de nem értük el sötétedés előtt Lendhornt, ahogy azt terveztük. Most már nem is bánom, annyira nagyszerű itt a bor. Nemde bár? – Nem mondom, elmegy – hangzott a válasz, de a lovag közben így

gondolkodott: – Na tessék. Elkezdődött a bizalmaskodás… Micsoda szégyen, hogy egy asztalnál kell ülnöm ilyen alakokkal. – Nagy a dáridó, nem vitás – jegyezte meg Vallar. – Úgy hallottam, Lendhornban háromnapos ünneppel búcsúznak a nyártól. Szerencsések vagyunk mindannyian, mert holnap este lesz a legnagyobb vigasság a városban. – A Vénusz és a Hold násza. – Tross mesterkélt pátosszal ejtette ki a szavakat. – Így hívják az ünnepet. Hogy miért, ne kérdezd! – Huncutul csillogó szemével viszonozta a cselédlány mosolyát, majd folytatta: – Egyébként… lovag, ha nem sértelek meg, kit tisztelhetünk személyedben? A kérdezett nekidőlt a falnak, unottan végignézett a három férfin. – Sir Nelkher vagyok – felelte. – De vannak, akik úgy hívnak – itt rövid hatásszünetet tartott –, Sir Nelkher, a sárkányölő. Asztaltársai egyszerre legyintettek, és ajkuk széle unottan megrándult. Mit képzelnek ezek a sáros kis parasztok?! – dühöngött a lovag, és ha történetesen nem lett volna tele a hasa, első mozdulatával a kardjához kap. – Hogy mertek legyintgetni, he? – kiáltotta. Lerántott az övéről egy kis bőrzacskót, ideges mozdulattal megoldotta a száját, és egy hatalmas agyart pottyantott az asztalra. – Ez mi szerintetek?! Mi ez?! A három férfi döbbenten meredt a sárkányfogra. – Mi ez, he?! – kiáltotta a lovag. – Hogy mertek legyintgetni rám? Tross Vood és barátja borzalmas zavarba jöttek. – Bocsáss meg, lovag – szólt a szakállas végül. – Neveletlenek voltunk, ez tény… – Neveletlenek hát! Makulátlan hírnevemet próbáltátok bemocskolni! Örüljetek, hogy nem aprítottalak fel benneteket! – Még egyszer elnézésedet kérjük, Sir… Sir Nelkher… A lovag lehiggadt ugyan egy kicsit, de azért vigyázott arra, nehogy elpárologjon tekintetéből a sértődöttség. Tross kezébe vette az agyart, forgatta, átadta Vallarnak, akitől Helsenhez vándorolt a fog. Az nézegette egy ideig, majd kitátott szájához illesztette az ádámcsutkájáig lecsüngő agyart, és felbődült. Vallar és Tross felnevetett, Nelkher pedig dühödten kapta ki a fogat Helsen kezéből. – Hé, kocsmáros! – kiáltotta Tross. – Hozzál még vagy hét korsóval a vörösborodból!

– Cimbora – fordult most Sir Nelkherhez –, cimbora, szégyellem magam az előbbiek miatt, de tudod, délen, ahonnan jövünk, mostanában nincs olyan lovag, aki ne a sárkányölő jelzővel kérkedne. Mindegyikőjük olyan pökhendin viseli, mintha csak naponta aprítaná az efféle bestiákat, pedig lefogadom, hogy életükben egyetlenegy gyíkot nem sok, annyit nem tapostak még agyon. – Nos, megbocsátok – mondta Nelkher, és jóindulata jeléül elmosolyodott. – Ami igaz, az igaz, én is találkoztam már efféle szájhősökkel. De hát láthatod, hogy én nem füllentek. Igazi sárkánnyal végeztem, nem holmiféle gyíkocskával. Az asztalra egy óriási fakupa huppant le hatalmas loccsanással, majd hat másik követte. A kocsmáros gondterhelt ábrázattal tekintett le rájuk. – Hol késlekedtél? – kérdezte Tross. – Bocsánat, de a muzsikusokkal támadt némi nézeteltérésem – felelte a fogadós, és gyűlölködő pillantást vetett a zenészek felé. – Mondtam nekik, hogy ne igyanak sokat, erre tessék, teljesen berúgtak. Nézzék csak, mit csinálnak! Nézzék! A zenészek valóban borzalmas állapotban voltak. Ketten már a földön hevertek, a fiedeles kétségbeesetten tántorgott, s egyedül a lantos volt még képes kicsikarni valamiféle nyekergést a hangszeréből. Mindez azonban nem zavarta egy csöppet sem a táncolókat – illetve azt a néhány ténfergőt, aki még talpon volt. A mulatozást hirtelen iszonyatos csattanás zavarta meg, majd még kétszer felcsendült a fülsértő hang. A kocsmában síri csend támadt, a mozdulatok megdermedtek. Minden szem a bejárat melletti asztalra szegeződött, a földön fekvők hunyorogva próbálták kideríteni, mi zavarta meg nyugalmukat. A törpe állt az asztalon, aki mind ez idáig az urait szórakoztatta. A kezében tartott piszkavas végét egy horpadt bronzedényen nyugtatta. – No végre, hogy elhallgattatok – mondta cincogó gyermekhangon. – Jarrel, Jarrel, hol vagy? Ahá… Jarrel, látlak, nem bújhatsz el előlem! Figyelj csak, kocsmáros! A bablevesed szót kér! – Pajkos vigyorral emelte fel jobb lábát, és a fogadósra kacsintott. A döbbent csendbe elemi erővel harsant reccsentése. A vendégek egy pillanatig elkerekedett szemekkel bámultak, majd az egyik sarokból hirtelen felnevetett valaki. A szájak szétterpeszkedtek, és az emberek óriási hahotában törtek ki. Egyesek hasukat fogva dőltek le a székükről, mások vonyítva görnyedtek össze, néhányan társaikra borultak hörögve. Egy távolabbi asztalra most egy jól megtermett, kopasz férfi ugrott fel.

– A rakott karfiolom meg azt mondja, unja már magát a sötétben! – kiáltotta, és meztelen alsótestét a tömeg felé mutatva, még irtózatosabbat szellentett. Az emberek, ha lehet, még jobban nyerítettek, s egyre többen dőltek a földre: úgy tűnt, amit az alkohol nem ért el, azt most a nevetés fogja elvégezni. A mutatványok sikere még jobban feltüzelte a törpét. Újabb dörrentés következett, s újabb kiáltás: – Nézzétek, ott szökik a lencsefőzelékem! Utána! Egy tallért fizetek annak, aki elkapja! A vendégek majd' megfulladtak a hahotázástól. Helsen egész testében remegett, Tross és társa pedig a könnyeiket törölgették. Csak Nelkher és a két szerzetes húzta el undorral a száját. – Ezt figyeld! – kiáltotta most a kopasz férfi. Előregörnyedt, felfelnyögött, ám végül minden erőlködése ellenére, kudarcot vallott. – Mi van, megkukultál? – kiáltotta a törpe, dühtől elvörösödő vetélytársának. Egy újabb, majd egy negyedik vendég ugrott fel az asztalra. – Átveszem a szót a társaimtól! – kiáltotta egyikőjük, szavait pedig lettek követték. – Szószátyárok! – kiabálta egy nő a tömegből. – Bolond lyukából bolond szél fú'! – ordította egy másik nőszemély a négykézláb álló törpének, aki ma különösen bőbeszédű hangulatban volt. – Vigyázz, mert beléd fojtom a szót! – zengte a korábban pórul járt férfi. Hirtelen megcsúszott, és leesett az asztalról. Ekkorra már szinte mindenki a földön hevert. Tross, Vallar egymásra borulva fetrengtek, Helsennek pedig csak a két lába meredt az asztallap fölé. A kocsmáros az oldalát fogta, lihegve kapkodta a levegőt, néhányan meg az ajtó felé rohantak – a nevetés nyilván nem tett jót a gyomruknak. Végül mégiscsak kezdett elcsitulni a nem mindennapi orgia, s már csak itt-ott csendült fel egy-egy duett vagy magányos ária. A törpe fekve maradt az asztalon – olyan kicsi volt, hogy végtagjai le sem lógtak a lapról – a többiek üggyel-bajjal lekászálódtak az alkalmi pódiumokról. A görcsös nevetések lassacskán abbamaradtak, nyöszörgések, horkolások váltották fel azokat. Újabbak és újabbak tápászkodtak fel. Nelkher, aki már korábban elindult a fogadós felé, átgázolt az. emberek, bútorok, ételmaradékok masszáján. Nem győzött fintorokat vágni a siralmas látványra. – Hé, Jarren, vagy hogy hívnak – vakkantotta a kocsmárosnak. – Merre van a szobám? – Ó, erre, erre – mondta amaz, és megindult a falépcső felé. A

tákolmány keservesen nyöszörgött a lábak alatt. – Röstellem, uram, a történteket – fordult hátra a fogadós. – Sajnos, nem tudom megválogatni a vendégeimet… meg hát, valljuk be, ilyenkor, az ünnepek idején még a legnormálisabb lendhorniak is megkergülnek. No azért ez a mai tobzódás egy kicsit túlzás volt. Még én sem számítottam rá… Felértek a galériaszintre, balra fordultak. – Nem baj, holnap mindent megfizettetek velük! – folytatta Jarrel. – Addig nem mennek el, amíg nem hozzák rendbe mindazt, amit tönkretettek. A zenészekkel meg felnyalatom a padlót… A fogadós kitárt egy, a többinél valamivel szélesebb ajtót, és besietett a szobába. – A legelőkelőbb helyiségünk – mondta. A terem puritánul volt berendezve, de Nelkher az elmúlt hetek szabad ég alatt éjszakázásai után nem kívánhatott volna jobbat. A kandalló a bal oldali falba mélyedt; belsejét telezsúfolták a lökdösődő, püffedt lángnyelvek; jobbra egy zsámoly, egy ládikó és vastag takarókkal lefedett, hívogató ágy ácsorgott; mellette a lovag pajzsa és batyuja hevert. – Micsoda arcátlanság… – motyogta a fogadós, és megigazította a vendége holmiját – Így idehajítani őket… – Aztán néhány rönköt dobott a tűzre, és a piszkavassal megcibálta a lángokat. – Már akkor befűtöttem – mondta Jarrel –, amikor közölte, hogy nálunk kíván megszállni. Még sincs elég meleg. – Nem baj, így is jó – felelte a lovag. A kocsmáros érezvén, hogy kezd feleslegessé válni, az ajtó felé sietett. Megállt a küszöbön, és visszaszólt: – Örülök, hogy megfelel a szoba. Bár most még ez az egyetlen ilyen termem van, de ha egyszer majd meglesz a Tükör, csak ilyen helyiségek lesznek a fogadómban. Vagy talán még ennél is szebbek… És maga az épület is sokkal nagyobb lesz. Kétszer, háromszor vagy talán négyszer ekkora. Nelkher nem értette ugyan, miféle tükörről fecseg a kocsmáros, de nem is volt kíváncsi rá. Közölte a hajlongva kihátráló férfival, hogy reggel korán ébressze. aztán meg sem várva az ajtó bezáródását, elindult az ágy felé. Nem vetkőzött le, úgy dőlt a takarókra. Annyira fáradt volt, hogy pillanatok alatt elnyomta az álom. ***

Korán ébredt, még mielőtt felzargathatták volna. Miután kikiáltott a folyosóra, a cselédlány bámulatos gyorsasággal hozta a gőzölgő vízzel teli dézsát és a törülközőt. Aztán kihajtotta a zsalugátert, és forró pillantásokat lövellt a lovag felé, de ezekből alig fogott fel valamit Nelkher, mert a szobában jóformán még félhomály uralkodott. Különben is, nem volt gusztusa a kövér szolgálólányokhoz a hajnali órákban. Egyáltalán, semmilyen órában nem volt gusztusa hozzájuk. Jól esett a forró vizet meztelen felsőtestére locsolni, s most, miközben törülközött, kibámult a kicsiny ablakon. Kint jóformán mindent köd borított, amely csak a fogadó környékén oszlott szét egy kicsit, ám ide is lefutott pár álmos páranyelv. Az inaslegény a kerítés egyik cölöpét kalapálta a földbe, mellette egy apró kutya kergette a rigókat. A lovag magára öltötte a vászoningét, összemocskolódott tunikáját, visszabújt a sodronypáncéljába, felcsatolta kék köpenyét és kardját, aztán pajzsát és batyuját felemelve, kilépett a folyosóra. Lent olyan csend honolt, hogy a lépcsőfokok nyekergését is jól lehetett hallani. Szinte mindenki aludt még, csak egy-két vendég mocorgott. A fogadósnak nyoma sem volt, de az egyik szürke zugból előkacsázott a kocsmárosné – Nelkher neki fizette ki hát a szálláspénzt (mondani sem kell, hogy az asszony kövér volt, haragos tekintetű, s fején kis vászonkendőt viselt, mint minden fogadósné). Aztán a lovag kilépett a nyirkos tájba, s amikor észlelte a halkan szitáló esőt, megborzongott egy pillanatra: lám, csak pár órácskát töltött szárazon, máris útra kell kelnie. Sebaj, ha Lendhornba ér, ott majd fejedelmi szállása lesz. Egy féltallérost nyomott az istállófiú kezébe, mert látta, hogy a kölyök jól bánt Phyllisszel – az állat sokkal kipihentebbnek tűnt, mint a gazdája. Nyeregbe szállt, és elindult a város felé. *** Pár óra telt el azóta, hogy Sir Nelkher elhagyta a fogadót. Még mindig esett, de a porzó nedvességet most bágyadt, hatalmas cseppek váltották fel, amelyek olyan kimérten pottyantak alá, mintha csak ügyelniük kellene arra, nehogy megtörjenek valamiféle melankolikus égi ritmust. A köd szinte teljesen feloszlott, s a Nap keleten egyre kétségbeesettebben igyekezett szétszaggatni a felhőköntöst: ahol ez sikerült, ott vakító fehérséggel töltötte ki a foszlott foltokat. A hegyek kuszán egymásba gabalyodtak, de mögülük néha előbújt a Lendhorni-medence világító zöldje. A város közelségét jelezték az alacsonyabb, füves domboldalakra

tapadó vályogviskók és parasztgazdaságok, melyek felől kolompoló, bégető juhnyájak spricceltek szét a völgyek irányába. A lovag megpróbálta elképzelni Lendhornt, és arra gondolt, vajon akad-e ott valamiféle munka, ami méltó hozzá. Aztán arra a. megállapításra jutott, hogy ha egyáltalán megbízzák valamilyen küldetéssel, valószínűleg akkor is a szokásos, unalmas esetek valamelyikéről lesz szó. A tegnapi üvöltés nyilván egy, az északi hegység felé vetődött fenevadtól származott, amely mostanra már ezer- és ezer mérföldre lehet. – Ahh! – keserűen legyintett. – Hiszen már magának a kocsmának a neve sem ígért sok jót. Fogadó a kóbor lovaghoz! Kóbor lovaghoz… – ismételte tettetett pátosszal éjszakai szálláshelyének a nevét, majd fejét ingatva elmosolyodott. – Persze, még mindig jobb, mint az a metsissei kocsma, amely a „Fogadó a gonosz sárkányhoz” névre hallgatott. – Mint oly sokszor, most is elnevette magát, amint emlékezetébe idézte azt a fertelmes, nyelvtani hibákkal telezsúfolt vendégcsalogató versikét, melyet a metsissei kocsmáros íratott ki a kapura: Helyjj, lovagg. Itt eggyé és ygyá s okat. Hógy legyőszhezsd a gonosz sárkánylyjokat! Nem csoda, hogy a fogadó kongott az ürességtől. No persze, a mostani kocsma nem volt ennyire borzalmas, de szürke hétköznapiságával mégiscsak azt jelezte, hogy ne várjon az ember túl sokat egy esetleges környékbeli küldetéstől. Az igazi kaland illatát már messziről meg lehet érezni. Nem holmiféle kóbor lovagokhoz vagy gonosz sárkányokhoz címzett fogadók harangozzák be, hanem a borzongás, a várakozás, az ismeretlen elegyéből összegyúrt élő, lélegző misztikum. Ó, az igazi kaland… Amelyet majd egy lánglelkű költő fog megénekelni balladájában, s amelyet majd a világ minden részében hirdetni fognak a vándorzenészek… Így elmélkedett, így sóvárgott magában a lovag, s most már biztos volt abban, hogy a lehető legunalmasabb esetek egyikével fogja szembetalálni magát, amint a városba érkezik. A király egyetlen lányát nyilván elrabolta valamelyik gonosz környékbeli varázsló, s arra kényszeríti a hercegnőt, hogy menjen hozzá feleségül, a tisztességben megőszült uralkodót meg persze azzal zsarolja, hogy ha nem kapja meg a birodalom koronáját, akkor megöli a lányt. A szerencsétlen hercegnő egész nap egy zordon torony legtetején csücsül kicsiny cellájában, szőke haját fonja, egyetlen

társa a szűk ablakocskán néha-néha bekandikáló szabad, szerelmes madárka, satöbbi, satöbbi. Neki persze az lenne a feladata, hogy kiszabadítsa a hercegnőt a mágus karmaiból. És persze nyilván lesz valami sárkány is a dologban… Ismét előbukkantak emlékeiből metsissei élményei. Ahogy megint maga előtt látta a fehér lepelbe burkolt, aranyhajú, vinnyogó szüzeket a szörnyeteg barlangjában, tömény hányinger kerítette hatalmába. – Szerencsétlen öreg, elhízott bestia! Ott kellett volna hagynom azokkal a libákkal. Nagyobb büntetés lett volna a számára, mint nyomorult életének kioltása! – Megborzongott, amint visszaemlékezett arra a lidérces fél napra, amikor a sárkány levágott, bűzös fejét vontatta a metsissei kastély felé, jobb oldalán meg ott lovagoltak a kiszabadított gügyögő, kuncogó, viháncoló kisasszonyok. – S mind egyforma! – sóhajtotta, és bánatosan csóválta a fejét. – Szőkék, karcsúak, kicsiny, gödrös álluk van, festik magukat; ha vihognak azon az istenverte nyehegős hangjukon, akkor kezüket a szájuk elé teszik, s közben a szemüket úgy forgatják, mintha szégyenkezniük kellene valamin; a hímzésen, s egy-két étel elkészítésén kívül semmihez sem értenek. Na jó, hébe-hóba elolvasnak tán egy-két lovagregényt is… Ejjh! – tört fel belőle immáron sokadszorra a fáradt sóhaj. – Csak egyszer találkoznék mondjuk egy vörössel, olyannal, amelyik olvasott akár néhány sort valamelyik filozófustól! No persze, abban reménykedni sem mert, hogy Paraphestiust, az objektív szubjektivizmus tanának megalkotóját ismerné valamelyikük. Hiszen még néha az ő számára is nehezen érthető… Kezdte unni magát, és hogy gyorsabban teljen az idő, a táskájából elővette kedvenc könyvét, Paraphestius „Phylosophia Spyritus”-át, s fellapozta a háromszáz-hetvenötödik oldalon, a „Szerelem Paradoxonja” címszónál. Lelkesen vetette magát a bölcselő gondolatainak erdejébe; elmélyülten olvasta a legelső mondatot. A szerelem definiálhatóan amorfizálódott peripólusos komplexuma mindazon, hol a depresszív neurózis, hol pedig a patetikus levitáció szintjén összegződő emócióknak, amelyek a pszeudoindividualisztikus szubkollagenizáció révén diffundálódott, kvázi-habituációs élmények által refetisizálódott egocentrumban kiváltják a „de jó lenne kettyinteni egyet” érzését. – Bámulatos! – kiáltott fel most is a lovag, mint mindig, ha szellemi

mesterének mélyenszántó gondolatai a hatalmukba kerítették. Mivel a filozófus még a szokásosnál is bővebben ontotta a gondolatokat a könyv ezen fejezetének oldalain, Nelkher hamarosan alámerült az intellektus és a lélek tudományának legmélyebb rejtekeibe. Olyannyira magával ragadták a sodró lendületű tézisek, hogy várakozásának megfelelően, egy pillanat alatt megfeledkezett a környezetről, az idő múlásáról. Ismét rábízta magát paripájának ösztöneire, míg ő mélyen a könyv fölé hajolt, s csak hébe-hóba kapta föl a fejét, akkor is csak azért, hogy jó alaposan megrágcsáljon egy-egy különösen elmésen levezetett törvényszerűséget, vagy elcsámcsogjon valamelyik ragyogó, kristálytiszta logikájú mondaton. *** A reggel végleg lehántotta magáról a hajnal unalmas lepedékeit. Kitisztult az ég, mert a Nap szövetkezvén a széllel, szétkergette a nagy, méltóságteljes felhőket. A hegyek egyre alacsonyabbak lettek, az utak pedig a város felé igyekvő emberekkel népesedtek be. A lejtőn, a lovag előtt parasztok haladtak: öszvéreiket terelték, gebéjük állatbőrökkel teli szekeret húzott. A többi falubelitől kissé lemaradva hatalmas kiterjedésű parasztasszony lépkedett – nem is lépkedett, inkább gördült – fején egy tojásokkal megrakott óriási kosarat cipelve, s ahogy egy nagyobb folyó felduzzasztására alkalmas hátsófelét méltóságteljesen riszálta, maga is leginkább egy gigászi tojós tyúkra emlékeztetett. A lovag hamar beérte a csoportot, és amint a pillantása tovasiklott a jobbra kanyarodó úton, végre megpillantotta a hegy mögül kikandikáló városfal szegélyét. – Lendhorn! – Maga is meglepődött vidám kurjantása hallatán. Megsarkantyúzta Phyllist: az életét mentő parasztasszony súlyát meghazudtoló sebességgel vetődött az út menti árokba, a csoport többi tagja pedig meghallván az asszonyság süvítését és a szélsebes patadobogást, ijedten szétrebbent. Szabaddá vált az út. Hamarosan maga mögött hagyott egy másik kis társaságot is – ezek kézművesek voltak, akik keshedt lovaikat nyaggatva igyekeztek Lendhorn felé. Bár a város egyre merészebben tárulkozott fel, minél lejjebb jutott a lovag az úton, a kanyar mögül, a hóval befedett, nyugatról észak felé ívelő hegyek előtt olyan hirtelen bomlott ki Lendhorn szétterpeszkedő tömege, hogy Nelkher meglepetésében hátrarántotta lova kantárját.

A város csodálatos volt. És hatalmas. Gátlástalanul falta fel a medence és a megszelídült dombok elől a pázsitot, s a széles vizesárkot összeszorító, két külső városfal olyan könnyednek látszott, hogy úgy tűnt, felreppenne, ha nem horgonyozná le ezernyi bástya, torony, görbe hidacska. A hullámzó belső teret át- meg átszőtték a falak, telezsúfolták a nedves, csillogó tetejű házak, északkeleten pedig, ahol az erdő borította dombok egészen a városig merészkedtek, a palotaegyüttes fehérlett: a kék és lila zászlókat lengető tornyok pajzán jókedvvel dobálták egymásnak a napfényt. Sir Nelkher sokáig állt ott még, észre sem véve, hogy a szája tátva maradt. És eszébe jutott, hogy gyermekkorában sohasem hitte el dajkájának a gyémántvárosokról szóló meséket… *** A városkapuk oly szemérmetlenül tárulkoztak ki, mintha Lendhorn telhetetlen bendője rajtuk keresztül magába akarná szippantani a kikövezett főutat, a város felé igyekvőket. Nelkhernek úgy tűnt, mintha a kilovagoló őrjárat katonáinak is valamiféle gigászi ellenerőt kellene leküzdeniük ahhoz, hogy maguk mögött hagyják a falak roppant nyílását. Ám a két, hatalmas torony szegélyezte kapunyílás falánksága dacára sem volt képes elnyelni a hullámzó tömeget, s az emberek ruháinak színei, a parasztszekerek kerekeinek recsegése, a lónyerítés, az edénycsörömpölés, a fémedényeken, a sisakokon csillogó napfény és a reggeli frissesség megannyi hangja, illata feltorlódtak a bejárat előtt. Olyannyira jókedve lett, hogy a kardjával legszívesebben szétpukkasztotta volna ezt az őrült orgiát, hogy a szétrebbenő foszlányok között egyedül törjön magának utat Lendhorn felé. Ám kénytelen volt beérni azzal a csekélyke eredménnyel, hogy kurjantása és lovának nyerítése hallatán pár ember félreugrott. Végül aztán egy jajveszékelő birkanyáj kíséretében sikerült a barbakán kapuzatán átjutnia. A félhomály után előbukkanó napfény széles, füves térséget ragyogott be, amely lejtett egy darabig, majd ismét megemelkedett a vizesárokkal körülvett belső városfal felé. Nelkher felszabadult sóhajjal vágott a birkanyáj elé, ám öröme korainak bizonyult, mert a felvonóhídhoz érve ismét lassítania kellett. Miközben a deszkákon kopogtak lovának patái, bőven volt ideje bámészkodni.

A kapuzat fölött széles torony terpeszkedett: díszesen faragott fríze alatt Lendhorn talányos címere díszlett: egy kék-lila rombusz, benne egy négyzet, s egy azon tűlnvújtózkodó L betű. A kaputorony galériáján katonák járkáltak föl-alá – időnként meg-meg álltak, kihajoltak a mellvéden, hogy végigpásztázzák tekintetükkel egy-egy formásabb lány idomait, vagy hogy gúnyos szavakat dobáljanak le a kapufülkék mellett alsó társaiknak: ilyenkor megvillant kék-lila tunikájuk és a címerrel díszített pajzsok is elő-előcsillantak. S a híd alatt csobogó víz! Milyen valószínűtlenül tiszta volt! A vizesárkok szinte valamennyi vár körül barna színűek voltak, vagy még a legjobb esetben is csak zöldek; habot és békanyálat cipeltek, magukba olvasztották a környék valamennyi szennyét, egy-egy kiadósabb csata után pedig néha napokig hordták a felpüffedt hullákat. Ám a Lendhorn városfalának támpillérjeit körbecuppogó kék víz tisztán visszatükrözte a felhőkel, a kváderkövek réseiből előkúszó növényeket. A lovagra ráborult a dohos kapufolyosó sötétje, s végre beért a városba. Bent iszonyú volt a káosz. Az árusok bódéikkal szinte minden talpalatnyi földet beleptek, s a maradék, arasznyi foltokat türelmetlen vevők, kíváncsiskodók zsúfolták tele. Hamisítatlan, karnevál előtti piaci hangulat volt, rögtönzött színpadokkal, perecet majszoló, dölyfösen vonuló nemes ifjakkal, nyalókát szopogató, maszatos képű kislányokkal, szemfényvesztőkkel, zsebmetszőkkel és mézes, sült dió szaggal. Sir Nelkhernek le kellett másznia a lováról, s az állatot csak kantárán fogva tudta az enyhén emelkedő tér tetejére feljuttatni. Elborzadt a gondolattól, hogy vajon a város felsőbb régióiban mekkora emberáradattal kell még megküzdenie. Úgy érezte, tegnap óta összefogott az egész világ, hogy jóvá tegye azt a monotonságot és csöndet, mellyel heteken át kínozta. Elhaladt egy piros függönnyel keretezett emelvény előtt, a hosszú padokon ülő gyerkőcök és felnőttek bábszínházi előadást néztek, s együtt sikongattak, amikor a rút, rongyokkal díszített viaszboszorkány nekitámadt három, csillogó brokátokba öltöztetett lovagnak. Végre felért egy csobogó vizű kis szökőkúthoz, s kissé megkönnyebbülten pillantott körbe. A teret apró, barátságos házak vették körül. Kissé megdőlő, ívesen kihajló falaikat át- meg áttörték a favázak, s üvegszemeikkel élénk színű zsaluik mögül kíváncsian hunyorogtak a járókelőkre. Jó pár épületet ünnepi díszbe öltöztettek a büszke polgárok: virágfüzérek, zászlók lógtak le az ablakokból, s itt-ott lázas munka zajlott: tetőket javítottak, ajtókat

fényesítettek. A szétfutó utcák kanyarogva siklottak alá az alacsonyabb városrészekbe vagy torkollottak a Lendhornt át- meg átszelő csatornákba, máshol viszont sűrű lépcsőkkel kapaszkodtak a magasabb régiókba. A városfalak annyira nyurgák voltak, hogy a lovag alig látta a dombot, amelyről pár órája megpillantotta Lendhornt. A házak eltakarták az északi horizontot, de valamennyi irányba hatalmas hegyek rajzolódtak ki. Ahogy Nelkher dél felé nézett, olyan hihetetlennek érezte, hogy valaha arra kószált, mint amilyen valószínűtlen lett volna akkor az a gondolat, hogy hamarosan egy ilyen nyüzsgő forgatagban fog bámészkodni. – Utat! Utaaat! Utat Tend grófnak és családjának! Nem hallod, te átkozott kölök! – A közeli ház sarka mögül egy peckesen lépkedő lakáj fordult ki, és dühösen suhintott egy bámészkodó kisfiú felé. – Utat! A szolgáló mögül felbukkanó csipke- meg brokáthalomból lényegében csak a gróf óriási, csőrös cipője, a grófné fátylas cukorsüvege, s egy ocsmány, püffedt fiúcska fánkot tartó keze meredt ki. Miközben a feltámadó szellőben az udvarhölgyek kétségbeesetten igyekeztek összetartani az úrnő uszályos ruháját, a gróf megálljt parancsolt, és undorral nézett körbe. – Ide nem megyünk le – közölte. – Ez gusztustalan. Már innen érzem a testük izzadt nedveinek kipárolgásait. Nelkher, bármennyire is tisztában volt az arisztokrácia eredendő felsőbbrendűségével, nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el. – Legalább a táncosokat nézzük meg, atyám! – nyafogta a fiú, de a gróf ideges mozdulattal leintette porontyát. – Balra megyünk – hangzott a kurta parancs, és a csoport elvonult úgy, ahogyan jött: dölyfösen, csillogva, lobogó ruhákat és szolgálókat cipelve maga után. A lovag arra gondolt, hogy a nemesi rend megszégyenítése az ilyesfajta viselkedés, aztán felmászott Phyllisre (a páncélzat súlya lehetetlenné tette, hogy a „felpattanni” szót használjam), és fütyörészve folytatta az útját a távolból előcsillanó palotatornyok felé. Igyekezett tartani az irányt, de az utcák labirintusa minduntalan eltérítette: egy-egy kisebb téren, amikor felcsillantak a valószínűtlenül karcsú, hosszú zászlókat lengető épületek, mindig korrigálnia kellett az útirányon. A lelassult tempó most egyáltalán nem zavarta: ráérősen nézegette a járókelőket, a posztós céhek épületeiből hatalmas, összetekert szövetekkel kilóduló inasokat, az utcákat áthidaló kis árkádíveket, a sarkokon hadonászó bűvészeket és formás idomaikat ringató kurtizánokat; elégedetten szippantotta be a pékségek csilingelve nyíló ajtói mögül kiszökő süteményszagot és meg-

megbámulta a délkelet felől előcsillanó csatornákat. Már egészen közel járt a palotához: ezt nem csak a házak mögül minduntalan előkandikáló, széles tornyokból és bástyákból tudta, hanem abból is, hogy az épületek, s a járókelők különösen díszesek, hiúk és tiszták lettek errefelé. Phyllis mellett lépkedett, és egy pár perce vásárolt hatalmas kiflit igyekezett legyömöszölni a torkán, amikor egy csapat suhanc vágódott ki az egyik utcasarok mögül. Rémülten tapasztalta, hogy a kölykök egyenesen őt vették célba, s bár az utolsó pillanatban kikerülték, egyikük akkorát taszított rajta, hogy a péksütemény pörögve repült ki a kezéből, és hatalmasat koppant az egyik katona sisakján. A férfi dühösen megperdült, de nem látván senkit, akit lemészárolhatna, motyogott valamit az orra alatt, aztán visszafordult. Nelkher csak nehezen szerezte vissza egyensúlyát, s szitkozódva próbálta a prüszkölő Phyllist megnyugtatni. – Átkozott fartyúk! – üvöltötte. – Át… – hirtelen az övéhez kapott, és megdermedt a vér az ereiben. Hogy lehetett ilyen ostoba! Oda a pénzes zacskója! Káromkodva nyeregbe ült, és a fiúk után nyargalt. Az egyik sarokház mögül meglátta, amint a csibészek apró lábaikat szedve szaladnak; egyikőjük hátrapillantott, beintett Nelkhernek, és odakiáltott valamit a társainak. – Állj meg, kis koszos féreg! Megöllek! – üvöltötte a lovag, de csak annyit ért el, hogy a gyerekek mintegy varázsütésre szétrebbentek a sikátorokban. Az egyik kölyök egyenesen szaladt tovább: őt vette hát célba Nelkher. A macskakövek hangosan kopogtak Phyllis patái alatt. – Megállsz, vagy feldarabollak! – kiabálta a lovag, de a fiú már el is tűnt az egyik utcasarok mögött. Amint Nelkher odaért, már senkit sem látott, csak visszhangzó lépteket hallott a távolból. Dühösen nyargalt a hang irányába, s újabb útelágazáshoz ért. Sehol senki. Átlovagolt az egyik csatorna feletti hidacskán, de mivel már elhaltak a futás zajai, habozva megállt. Sokáig forgolódott, majd befordult egy hosszú, ívesen meghajló utcába. Újabb kereszteződés, és persze sehol egy kölyök. – Átkozottak, hol bujkáltok?! – kiabálta, ám szikrákat szóró tekintete csupán pár járókelő csodálkozó pillantásával találkozott. Nelkher azonban borzasztóan makacs volt, így nem adta fel egykönnyen. Újabb kereszteződések, újabb csatornák és szegényebb házak, büdösebb sikátorok következtek.

A macskaköveket ledöngölt föld váltotta fel, és az ablakok közé kifeszített köteleken száradó ruhákat meg-meglengette a szél. De a kis csibészek nem voltak sehol. Már jócskán eltávolodott a palotától, szinte teljesen kihalt utcákon kószált, amikor tudatosult benne, hogy pénzét valószínűleg nem szerzi vissza sohasem. Elindult hát visszafelé az orrát lógatva, és amikor befordult egy különösen kopott sarokháznál, hirtelen megpillantott két fiút. Az egyiket rögtön felismerte: az a kis csibész volt, aki félrelökte. A kezében ott lóbálta a pénzes zacskót. – Most megvagy, átokfajzat! Kezét kinyújtva előrelendült, hogy a hajánál fogva kapja fel a gyűlölt porontyot. Ám a két srác kicselezte: ahelyett, hogy elszaladtak volna, feléje rohantak, fejüket behúzva elsiklottak Phyllis mellett, és már tova is tűntek az egyik épület mögött. – Hogy az a… – A szűk sikátorban nehezen fordult meg a lovával, de végül a fiúk nyomába eredt. A düh annyira elvakította, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre az utcába mélyen benyúló cégértáblát. Egyetlenegy tábla volt persze az egész környéken, de hát ez az egy történetesen ott himbálózott: ezen nem lehetett változtatni. Már nem maradt ideje félrekapni a fejét, és hatalmas sebességgel csapódott a rézlemeznek. Orrából patakzott a vér, sajgott az egész homloka, amikor végre magához tért a földön. Káromkodva tápászkodott fel, bele akart rúgni az arra járó kutyába, de az állat helyett a levegőt találta el, s így csak még ingerültebb lett. Fogait összeszorította, egy ideig rázta az ökleit. Végül magához hívta a közelben bámészkodó Phyllist, és szitkokat szórva elindult a palota feltételezett irányába. Az arca még mindig sajgott, és sok időnek kellett eltelnie, míg valamennyire megnyugodott. A pokolba a pénzzel! Elvégre csak pár tallér volt a zacskóban, s csak saját magát hibáztathatta, amiért nem rakta biztonságosabb helyre az erszényt. Különben is, ha vendégül látják a palotában – aminek igen nagy az esélye –, akkor úgysem lesz szüksége a pénzre. Nagy nehezen visszatalált kifosztásának színhelyére. Az élet ugyanolyan vidáman pezsgett, mint a kellemetlen incidens előtt: bármennyire is fájt, a világ nem volt hajlandó tudomásul venni az aprócska, mindennapi sérelmeket.

Végül a palotához ért. Az épületegyüttes előtt széles tér terpeszkedett, s mint valamiféle lakáj az uralkodója lábainál, laposságával úgy igyekezett tudatosítani az erre vetődő emberekben a város kőurának magasztosságát. A tornácos épülettömbök közül kiemelkedő tucatnyi torony egymással veszekedve tört utat az ég felé, hogy a belelóbálja a szélbe a kék-lila, vékony zászlókat, a tömzsi bástyák egymásba csimpaszkodtak – látszott, hogy groteszk erőfeszítésüket csupán karcsú társaik iránt érzett féltékenységük táplálja. Lendhorn legbelső, a királyi rezidenciát körbeölelő városfala is megszelídült a légies verseny láttán: mellvédjének fecskefark-pártái vígan csillogtak, s miközben kapuin ki-be öntötte az udvartartás reprezentatív szereplőit, úgy rémlett, az épületekkel együtt felülemelkedik a világi apróságokon, és feloldódik egyfajta narcissztikus ősvarázslatban. A lovag áthaladt a kapuzaton, a fejét, mintha szélkakas lenne, úgy forgatta az egymásra dobált formák játéka láttán. Végül a két tömzsi bástya által körülvett palotabejárathoz ért. A bejárat csak egy visszhangzó előcsarnokba vezetett, s még jó pár száz yardot meg kellett tenni ahhoz, hogy a csarnok mögötti udvarra benyúló, két újabb bástya végül is az uralkodói épületegyüttes igazi kapuzatát tárja ki. A kapu mellett két-két alabárdos testőr állt: lemezvértjük úgy ragyogott, mint a tükör, pajzsukon a már ismerős lendhorni címer díszlett, felhajtott sisakrostélyuk alól pedig unott komorsággal bámultak ki. – Üdvöz légy, lovag – hajolt meg a kapu mellett álló őrök egyike, s az alabárdját a kapuőrök jól ismert, vérforralóan álszemérmes illendőségével hajtotta Nelkher elé. – Bocsáss meg – folytatta anélkül, hogy a lovagra pillantott volna –, de a mai napon csak a király engedélyével léphetsz be a palotába. – Micsoda? – álmélkodott a lovag. Mit akar ez az alak itt? Dühösen förmedt a katonára: – Hé, őr! Sir Nelkher vagyok, Ralferin gróf fia, azé a Ralferiné, aki a király életét mentette meg. Hatalmas utat tettem meg, fáradt vagyok, és tudom, hogy a palotában szívesen fogadnak. – Sajnálom, lovag – felelte a testőr tettetett udvariasságával. – A király ma nem fogad senkit a miniszterei és a halasztást nem tűrő ügyekben hozzáforduló nemesek kivételével… Rendkívül sok teendője van az ünnep előtti órákban. Azt tanácsolhatom, szállj meg valamelyik előkelő, környékbeli fogadóban. Majd holnap délután bejelentkezhetsz az uralkodónál. A lovagot feldühítette az akadékoskodás, és hogy egy közönséges

katona tanácsokat osztogat neki. Túlzottan türelmetlen volt, túl éhes és fáradt ahhoz, hogy idejét ilyen nyomorult szolgákra pazarolja. – Sir Nelkher, a sárkányölő nem kíváncsi a tanácsaidra! – sziszegte. – Azonnal jelentsd, hogy ki várakozik idekint, és örülj, ha orcátlanságodért nem fognak fellógatni a legelső toronyra! Ez persze hatásos volt: az őr motyogott ugyan valamit az orra alatt, de végül tisztelettudóan meghajolt, s elcsörtetett a palota belseje felé. *** A lovag úgy érezte, éveket töltött a hatalmas kőrisfának dőlve, s a törzsön felfelé igyekvő hangyákat nyomogatva, mire végre felbukkant a katona két apróddal és egy öregemberrel, akinek magas rangjáról gondosan nyírt rövid, ősz körszakálla tanúskodott, valamint a finom, sötétkék köntösére ezüstszálakkal ráhímzett címer. Illendően hajolt meg a lovag előtt. – Bocsáss meg, uram, a kellemetlenségért – mondta kellőképpen kiművelt, lágy basszushangján. – Királyom rendkívül elfoglalt, de biztos vagyok benne, hogy igyekezni fog nem megváratni téged. Kérlek, kövess! Ezt már szerette. Évek óta először beszéltek igazán tisztelettudóan vele. Leemelte Phyllis nyergéről a kardját, megpaskolta négylábú cimborája oldalát, és nyomában a lóról leszíjazott batyut cipelő apródokkal az öreg szolgáló után eredt. – A lovad remek kezekben lesz – szólt hátra az öregember. – A fejedelmi paripák istállójában helyezzük el, lovászaink hamarosan lecsutakolják. Erre, kérlek! *** Folyosók, lovagtermek, tornácok valóságos erdején haladtak át, lábaik alatt díszes márványpadlók kongtak, a hatalmas ablakokon minduntalan bekandikált valamilyen parkszeglet, toronyépítmény, s a hajóként tovasikló nemes hölgyek, gondterhelt arccal siető hivatalnokok, szöcskemód izgő-mozgó apródok valóságos folyamai hömpölyögtek el mellettük. Nelkher nem győzött ámulni a végtelen giccsen, ami körbevette minden irányból, s lassan elhatalmasodott rajta az az érzés, hogy az öregember csak azért vezeti ennyi ideig ebben a palota-városban, hogy kérkedhessen a király mérhetetlen hatalmával és gazdagságával.

Miközben a harmadik szintre vezető csigalépcsőn bandukoltak felfelé, arra gondolt, mennyire hitetlenkedve hallgatta egykoron, hogy valamelyik északi birodalomban tizenötezer aranytallért ajánlottak fel valami ócska kis küldetés jutalmaként. Ezeknek tizenötször tizenötezer aranytallér sem lenne sok, gondolta magában, aztán megpróbálta kiszámolni, hogy ez vajon mennyi is lehet, de a vastag lépcsőtorony falába mélyedő ablakokon elé táruló látvány és a lefelé özönlő emberek miatt képtelen volt odafigyelni a matematikai műveletre, s így a harmadik próbálkozás után feladta. Egy hosszú, tornácos folyosóra értek. A szél vidáman kanyargott a vékonyka, csavarodó oszlopok között, s a mélyből elő-előkandikáltak a fényesre csiszolt bronztetők, ám a tornyok, s a tekergő várfalak helyenként még a harmadik szintnél is magasabbra emelkedtek. A folyosó egy széles ajtóval záródott, majd jobbra fordult. Pár újabb derékszögű kanyar után egy meglehetősen keskeny, ám mesteri domborművekkel díszített bronzajtóhoz értek. A szolgáló megfordult, s lecövekelt a bejárat előtt, váltott pár szót az ajtónállóval. Hosszú ideig várakoztak így, Nelkher türelmetlenül forgatta a szemeit. Az ajtónálló narancssárga és vörös szalagokkal felcicomázott botjával végül megkopogtatta az ajtót. – Fáradj be, lovag – szólt Nelkherhez. – Gaedwyn király vár. – Gaedwyn? – ámuldozott Nelkher, miközben az ősz körszakállú férfi lecsatolta a köpenyét, és elvette a kardját. Úgy emlékezett, hogy apja a lendhorni Gaddenről beszélt egykoron. Félreértette volna a nevet? Azonban nem sok ideje maradt a töprengésre, mert az ajtószárnyak lassan, méltóságteljes nyikorgással szélesre tárultak. Teljesen megszeppent, amikor a terembe lépett. Úgy képzelte, hogy egy gigászi, boltíves csarnokban kell majd felkúsznia tucatnyi lépcsőn a kegyencek által körbevett, csillogó uralkodói trónhoz, ezzel szemben egy meglehetősen kis méretű, igaz, rendkívül magas mennyezetű szobában találta magát. A színes, geometrikus díszű ablakok különféle árnyalatú meleg fénycsíkokká színezték a beáradó napfényt, s a kék-lila címeres zászlók előtt álló emelvényen, két-két apródtól közrefogva ott trónolt Lendhorn királya. A széles övvel összefogott, hasított, barna bársonyzekét, vörös palástot viselő uralkodó hízott, de ereje teljében levő vadkanként terpeszkedett el, virsliujjai a trón zománcdíszű karfáján babráltak. Nelkher illendően fél térdre ereszkedett, és megcsókolta a király hatalmas pecsétgyűrűjét. – Állj fel, dicső Nelkher lovag – szólt az uralkodó. – Nem illik

megboldogult bátyám régi barátjának fiához ilyen alázat. – Ércesen kongó hangja tökéletesen illett hatalmas termetéhez. Nelkher, amint a rövid körszakállal keretezett arcba bámult, nem tudta eldönteni, hogy mit olvasson ki a szemekből: ravaszság, szelídség és intelligencia fura ötvözete csillogott bennük. – Ülj le, lovag! – szólt kedvesen az uralkodó, s az apródok egyike máris kényelmes széket helyezett Nelkher alá. Az ülőalkalmatosság persze jóval alacsonyabb volt a trónusnál, s a lovag igyekezett elnyomni cinikus mosolyát, amint megpillantotta a fal mellett felsorakoztatott különböző magasságú székek arzenálját. Elégedetten nyugtázta, hogy az övé a legmagasabbak között van, következésképpen – legalábbis látszatra – a király megbecsülésének örvend. – Sir Nelkher, a sárkányölő. – Ez utóbbi szót az uralkodó különösen udvarias nyomatékkal ejtette ki, s a lovag örömmel vette tudomásul, hogy mégiscsak létezik a birodalomban önmagán kívül más is, aki használja a nevéhez csatolt becses jelzőt. Alázatos főhajtással viszonozta a kedvességet. – Apád, Ralferin gróf – folytatta a király – olyan hatalmas szolgálatot tett testvéremnek, Gaddennek… szegény megboldogultnak… a véres bathoonwenni csatában, hogy örök köszönettel tartozom neki és egész családjának. Hálám különösképpen vonatkozik rád, dicső örökösére. Kérlek, ne haragudj, amiért megvárakoztattalak, de az estünnep előtti utolsó teendőket kellett megbeszélnem kancellárommal, s akkora a felfordulás, hogy nehezemre esik időt szakítani másokra. – Uram, nagy megtiszteltetés számomra már az is, hogy egyáltalán fogadni tudtál temérdek gondod között – felelte a lovag. – Ígérem, nem leszek hosszú ideig a terhedre. S ha kardomat, karom erejét bármiben felajánlhatom, már most kérlek: szólj messze zengő érces hangodon, mert én szíves örömest szolgállak, segítvén bölcs kormányzásról tanúskodó nagyszerű birodalmadat; tovább öregbítvén apám makulátlan hírnevét és saját magam dicsőségét. – Elmosolyodott, és bánta, hogy ezt az előbbi mondatát csak ilyen kevesen hallhatták. Gaedwyn szemében hirtelen, csak egyetlen pillanatra, mohó fény csillant. Aztán ismét szelídség költözött a királyi tekintetbe. – Khmmm… Bevallom, neved hallatán nagyot dobbant a szívem és remény költözött belé, de most, hogy ezeket a szavakat hallom, különösen felvidult a lelkem, és ezt köszönöm neked. Nos… úgy gondolom, hogy holnap beszélhetünk bizonyos dolgokról. Ha tényleg olyan elszántan kívánsz segíteni birodalmamnak, az végtelen boldogságot

öntene mindannyiunk szívébe. – Uram! Csak nem azt akarod mondani, hogy szükségetek van karom erejére és szívem elszántságára… – De igen! – felelte izgatottan a király. – De igen – ismételte meg most kissé nyugodtabban. – De… most nem akarok erről beszélni. Ma rengeteg teendőm van még… Azonkívül ma ünnepelni akarok. Ma nem vagyok hajlandó a jókedvemet elrontani. – Ne haragudj, királyom… – Ugyan! Inkább nekem kellene mentegetőznöm zárkózottságom miatt. Nos… Sir Nelkher…. dicső lovag… – Gaedwyn hangja ünnepélyes lett –, mától kezdve egy álló hétig a vendégem vagy! Nem, nem, ne is tiltakozz, ez a parancsom! Utána viszont, ha már tudod, miben segíthetsz, miféle küldetés várhat rád, szabadon dönthetsz arról, hogy maradsz, vagy pedig címerünk szolgálatába állsz. Most pedig szolgáim elkísérnek a szobádba, megfürdetnek, finom kenőcsökkel bekenik fáradt testedet, és rangodnak megfelelő ruhát adnak rád. És persze pompás falatok fognak várni az asztalodon. Este… este pedig remélem, velünk együtt fogsz ünnepelni. – Ó uram, nem is tudom, mivel érdemeltem ki efféle jóságot – mondta Nelkher. Ám közben arra gondolt, hogy remélhetőleg tényleg finom ételekkel fogják elhalmozni, nem holmiféle aszalt húsokkal és gyümölcsökkel, mint pár éve, amikor Kyrwes király úgymond szívélyes vendéglátását kellett élveznie hosszú, unalmas napokon keresztül. – Most pedig, ha nem haragszol, mennem kell, mert már dél is elmúlt, és még rettenetesen sok munka vár rám – szólt a király, és feltápászkodott a székéből. – A melléd rendelt két apród majd minden kívánságodat teljesíteni fogja. Mielőtt… mielőtt azonban a szálláshelyedre kísérnének a szolgáim, meg kell ismerned Nathalie-t, az unokahúgomat, Lendhorn hercegnőjét. Véletlenül ott volt a közelemben, amikor megtudta, hogy itt várakozol a palota előtt, és a lelkemre kötötte, hogy addig nem engedhetlek fel a szobádba, amíg nem váltott veled pár szót. Tudod… – mosolyodott el, és a lovaghoz hajolt, mintha valamiféle bizalmas információt kívánna közölni vele – tudod, néha már úgy érzem, hogy ő Lendhorn igazi ura… Nelkher meghajolt a király előtt, és kihátrált a teremből. Kint ismét a vállára csatolták a köpenyt. Egy hét pihenés! Majdnem felkiáltott örömében, miközben a kardját és poggyászát cipelő fiúk után lépkedett. És ráadásul, úgy tűnik, akad majd valamiféle munka is! Az egyik folyosón megpillantotta a szolgálói kíséretében tovasiető

királyt: Gaedwyn méretét meghazudtoló sebességgel száguldott el a gobelinekkel, pajzsokkal díszített falak mellett, s az apródok alig győzték az iramot. A király hamarosan eltűnt az egyik falkiszögellés mögött, s a kopogó lépteit követő súlyos ajtócsapódás jelezte, hogy ismét visszatér a hivatalos teendők túlzsúfolt szférájába. Fura szerzet ez a Gaedwyn, gondolta magában Nelkher, miközben biccentéssel viszonozta egy mellette elsiető, öltözékéből ítélve komoly tisztségnek örvendő udvaronc bókját. Egyik pillanatban szelíd, ábrándozó öregembernek tűnik, a másikban viszont kapzsi, erőtől, energiáktól duzzadó uralkodónak. Az ember nem tudja, mit gondoljon róla. Úgy tűnt, hogy a meglehetősen kicsi trónterem mérete már előkészítette a palotakomplexum újabb részeinek zsugorodását, mert miután az immáron lefelé tekergő csigalépcsőkön lejutottak két szinttel lejjebbre, a korábbiaknál jóval keskenyebb, alacsonyabb folyosókon találták magukat. No, persze a falak itt is kellően díszesek voltak, s az ablakokon beáradó fény itt is barátságos színeket varázsolt a párkányokat, ajtókereteket szalagszerűen díszítő domborművekre, de összességében érződött, hogy az épület öregebb és kevésbé reprezentatív részében járnak. A lovag cókmókját vivő két apród eltűnt valamerre, és most már csak egy fiúcska vezette. Újabb lépcsőtorony következett, amely azonban már a földszintre ereszkedett. Nelkher amint kikukkantott a falakba préselődött ablakocskán, egy színes lugas szegletét pillantotta meg. Rémülten eszmélt arra, hogy kintről már behallatszik a lantmuzsika és az udvarhölgyek nevetése. Az a buta, csacska kacagás, amit annyira gyűlölt! Még a hideg is kirázta a gondolattól, hogy amint kilép a kertbe, szőke, befont hajú, szökdécselő lányokat fog majd látni, s hosszú perceket kell majd eltöltenie a hercegnővel buta lovagregényekről, mesékről csacsogva. Kiléptek a kertbe. A Nap vidám, meleg színekkel táncolta körül a mesterséges boltívekre felfuttatott vadrózsákat, a gondosan nyírt sövényeket, s a fiatal, sudár diófákat, amelyek leveleibe barna foltokat harapott a korán jött ősz. A lovag maga sem tudta miért, de amint a növények mögül előelővillanó rikító színek, formák és hangok felé lépkedett, szíve egyre gyorsabban kezdett kalapálni. Majd kis idő elteltével úgy érezte, mintha a torkába költözött volna, a tenyerét pedig elöntötte az izzadság kellemetlen folyama.

– Ugyan már, ugyan már – nyugtatta magát. – Nevetséges. Hiszen csak rá kell nézi a bokrok mögül előbukkanó udvarhölgyekre: a hercegnő is ugyanolyan lesz, mint ezek. Buta, közönséges. Mi a fenétől vagyok így berezelve? Hiszen jól tudom, hogy ő sem lesz másmilyen, mint bármelyik nemes hölgy, akivel eddig összetalálkoztam. Szőke lesz, almamellű, befont haját úgy fogja elrendezni, hogy jól látszódjanak a mellei, és vagy énekelni fog, vagy pedig hímezni. Vagy mind a kettőt egyszerre. Igen, ez az: szőke lesz, almamellű, énekelni és hímezni fog. Az udvarhölgyek nevetése elhalkult, amint megpillantották a fiúcska kíséretében a sövény mögül elbukkanó lovagot. Csak a meggyfa alá leterített pokrócon ücsörgő lantos zenélt tovább, miközben Nelkher és az apród a hercegnő felé lépkedtek. Nathalie egy mandulafa alatti széken ült, dús áradatban lezúduló fekete haja millió kis csigába csavarodott, karja sápadtan világított kárminpiros ruhája fölött. Amikor tekintetét Nelkherre emelte, a lovag lecövekelt, és képtelen volt akár egyetlen további lépést is megtenni. Soha életében még nem látott ehhez fogható szépséget. Ó, milyen nehéz helyzetben vagyok, amikor a lovag felé áradó gyönyörűséget kell leírnom: hiszen köztudomású, hogy a szépség nem csupán formák, színek, hajlatok, vonalak játéka, hanem elsősorban azé a sugárzásé, amely a belső, megfejthetetlen csodát kivetíti a testre; s ezt a csodát, bevallom őszintén, nem tudom szegényes írói képességeimmel megragadni. Beszélhetnék arról, hogy a hercegnő hajába bogozódó napfény milyen vidám, csillogó kis fényfoltokká szakadt; hogy a morionkőnél feketébb és a bársonyoknál puhább tekintetből a pajzán kacérság és a megszeppent ártatlanság miféle vérforraló vegyítéke áradt; szólhatnék arról, hogy a keskeny, hosszú orr mennyire gyönyörű, duzzadt, halvány rózsaszín ajkak felé szaladt, s hogy a fehér orcákon milyen sok, vidám kis szeplő szaladgált. Ám jól tudom, hogy sohasem közelíthetném meg a valóságot. Úgy hiszem, jobban teszem hát, ha csak annyit mondok, hogy beletelt egy kis időbe, mire Nelkher ráeszmélt arra, hogy illetlenül hosszú ideje bámulja a hercegnőt, s elvörösödve, zavartan ereszkedett fél térdre Nathalie előtt. – Hercegnőm – szólt, de jól hallotta, hangja milyen siralmas, férfiatlan hangszínt öltött. – Khmmm – köszörülte meg a torkát. – Hercegnőm, Nelkher lovag vagyok, Ralferin gróf fia, a… – de itt az ajkába harapott. – Örömmel tölt el, hogy látni kívántál, és hogy szolgálatomat felajánl… – ismét elakadt a szava, mert a lány bőrcipellős lába mellett, a földön, a hímzés leomló szegélye alatt kis könyvecskét pillantott meg: Paraphestius

„Phylosophia Spyritus”-át. Ez már sok volt. Egy pillanatra úgy érezte, menten elveszti eszméletét, azonban a lány kacagása és a kedves mozdulat, mellyel a hercegnő fölsegítette, magához térítette. – Sir Nelkher! Zavarba jöttél – nevetett Nathalie kedves gyermekhangján, szeplői szétszaladtak az arcán, az udvarhölgyek pedig egymásra cincogtak. – Remélem, megbocsátod – folytatta a hercegnő –, hogy nem engedtelek rögtön a szállásodra, dacára a fáradtságodnak, de mindenképpen azonnal ki akartam fejezni hálámat, mellyel apádnak tartozom a családunkért, a birodalomért tett szolgálataiért, másrészt meg akartam köszönni azt, hogy megtiszteltél minket a látogatásoddal. – Ugyan, hölgyem… – szabadkozott a lovag. – Én tartozom köszönettel, amiért… amiért… – Itt kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy kibányásszon valamiféle használható bókot egyébként oly gazdag verbális etikettkészletéből – …amiért ily gyönyörűséges, nem remélt ajándékot kaptak szemeim ezen a nyár végi… azaz kora őszi délutánon. Nathalie arcán ismét szétszéledtek a szeplők, ám a lány hirtelen elkomorodott. – Nelkher lovag – szólt. – Most látom csak, hogy a homlokod jócskán megdagadt, s rút folt éktelenkedik rajta. Csak nem verekedtél meg valamilyen fajankóval máris, érkezésed napján? – A komor tekintet ismét mosollyá szelídült, s az aggódó hang kacagássá változott. Nelkhert teljesen megzavarta a hercegnő szinte illetlen közvetlensége, és sajgó homlokát tapogatva így felelt: – Ááá, dehogy, dehogy! Csak egy kis baleset. Hmm – elvörösödött. – Hát igen. Van ilyen. Idétlenül a markába köhintett, körbepillantott, s amint észrevette az összevihogó udvarhölgyeket és Nathalie mosolyát, még jobban összezavarodott. Újból köhintett, s azt kívánta, bárcsak süllyedne azonnal a föld alá. – Jó lovag – vonta félre a karjánál fogva Nelkhert a hercegnő. – Látom, pironkodásra késztetnek hölgyeim. Bár nem csodálom – nevetett fel. – Ha engem fogna közre ennyi csinos apród, én sem tudom, hogyan viselkednék. Nelkher ugyan közölni akarta, hogy a kisasszonyokat nemhogy nem tartja csinosnak, hanem kifejezetten visszataszítónak találja őket, de aztán csak annyit mondott: – Nos, hercegnőm… bevallom, nem sokat érzékeltem udvarhölgyeid szépségéből.

A kacér tekintet, amit Nathalie vetett rá, elárulta, hogy a lány megértette a burkolt bókot, s Nelkher örömmel nyugtázta, hogy zavara kezd elpárologni. – Valóban nem találtad szépnek őket? – kérdezte Nathalie. – S ugyan miért nem? Az illetlen kérdés persze ismét összezavarta a lovagot, de a hercegnő szerencsére hamar megtörte a kínos csendet. – Ó, mennyire gonosz vagyok ma! Hiszen nyilván borzalmasan fáradt lehetsz, én meg ilyen csacska kérdésekkel untatlak. Ráadásul, gondolom, még végig kellett hallgatnod nagybátyám beszédét is… – Á, Gadden, ööö… akarom mondani Gaedwyn király rendkívül szűkszavú volt, mert számos teendője van még a mai napra. Így még a küldetésről sem sikerült semm… – A küldetésről?! – Nathalie szeme felizzott egy pillanatra, ahogy a lovagra nézett, de aztán ajkai szegletében megint megjelent a lágy mosoly. – Erről most ne beszéljünk! – kérte a lány. – Ma van az év legnagyobb ünnepe: ma boldog szeretnék lenni. – Bocsáss meg, hercegnő, nem akartam fájó gondolatokat… – Ugyan már, hagyjuk! – szólt Nathalie, és huncut grimaszra húzta ajkait. – Nem akarlak tovább feltartani, különben is, be kell még fejeznem estig a hímzésemet! – megfordult, és a lovag kíséretében visszaindult az udvarhölgyek felé, akik persze úgy kezdték hajigálni egymásnak selyemlabdájukat, mintha az elmúlt percekben nem azzal foglalkoztak volna, hogy egy-egy kósza szót elcsípjenek a beszélgetésből. Nelkher most vette csak észre, hogy a változatlan monotonsággal zenélő lantostól nem messze egy mérhetetlenül kövér és barna színekbe burkolódzó nőszemély ücsörög, s szigorú tekintetével méregeti mindkettőjüket. – Nathalie kisasszony! – szólalt meg recsegő hangján az asszonyság, s ujját fenyegetően megrázta. – Jobban tenné, ha inkább a hímzéssel foglalkozna, mert attól tartok, nem lesz készen időben, és akk… – Jaj, Quilda, miért nem hagysz már békén! – szólt rá a hercegnő. – Csak pár szót váltottam a lovaggal, s te máris nekem rontasz! Az udvarhölgyek felnevettek, és az öregasszony dühös pillantásokkal nézett körbe. – Nelkher lovag – állt meg a lány a széke mellett. – Örülök, hogy válthattunk pár szót. Az egyik szolgálómmal majd felküldök némi kenőcsöt és borogatást a kobakodra. Este pedig ott a helyed az asztalunknál, s készülj fel, mert kifaggatlak minden eddigi kalandodról!

De vigyázz, mert nem szeretem ám a füllentőket! – Elmosolyodott, s Quildát utánozva, megrázta kecses mutatóujját. – Hercegnőm… – Nelkher meghajolt, és bókolva akart kihátrálni a lugasból, ám ismét közröhej áldozata lett, mert nekiütközött a fagyalsövénynek. Megfordult, s az apródot követve, fogait összeszorítva elindult a torony felé. Bent, pár lépcsőfok után meg kellett állnia, hogy kifújja magát, és letörölje homlokáról az izzadságcseppeket. Túl tömény volt neki az előbbi fél óra. Nathalie szépsége, a Paraphestius könyv, a hercegnő elképesztően szemérmetlen magatartása, s gyermeki bája… Mindez megszédítette, úgy érezte, forog körülötte a világ, s testét egyszerre öntötte el valamiféle, eddig még sosem érzett kéjes forróság és bágyasztó gyengeség. *** A szoba, amelybe bevezette az apród, az első szinten helyezkedett el, valahol a régi és az új épületszárnyak találkozásánál. Kicsike volt, de rendkívül elegáns és kényelmes: a finoman hímzett szegélyű takaróval borított, baldachinos ágy hívogató puhasággal várta a vendéget, a szemközti falon vadászjeleneteket ábrázoló szőttes feszült. Bár a széles ablakok, amelyek a fehérlő bástyákra és tornyokra nyíltak, bőven öntötték be a langyos kinti levegőt, a kis kandallóban némi tűz is ropogott, hogy még kellemesebbé tegye a belső klímát. A lovag lecsatolta sáros, kék köpenyét, a zsámolyra rakott batyujára hajította, és hatalmas nyögéssel dőlt el az ágyon. Az apród meghajolt, és kihátrált a szobából, ám alig zárult be mögötte az ajtó, kopogás hallatszott, és egy tíz-tizenkét évesnek tűnő, szőke, göndör fürtű fiúcska lépett be. Fél térdre ereszkedett az ágyán felkönyöklő Nelkher előtt. – Üdvöz légy, uram – szólt a fiú. – Ander vagyok, Casper báró fia, és amíg a palotában vendégeskedsz, én leszek az apródod. Nelkher csodálkozott ugyan, hogy a beígért két szolga helyett csak egyet kapott, de aztán rájött, örülnie kell annak, hogy egyáltalán van segédje, mert hát hónapok óta lényegében egyetlen ember sem akadt, aki akár a csizmáját lehúzta volna. Ráadásul a kisfiú talpraesett, értelmes és szolgálatkész legénykének tűnt, kissé pisze orra ellenére – a pisze orroktól maga sem tudta miért, de egészen kis kora óta borzongott –, úgyhogy végül elégedett biccentéssel viszonozta a fiú köszöntését.

– Uram, a fürdő már vár rád – szólt Ander –, úgyhogy kérlek, kövess! Na tessék! Éppen hogy ledőlt egy pillanatra, máris elkezdik ugráltatni. Mindazonáltal, gondolta, egy forró fürdő mindenképpen jót fog tenni. Megadó sóhajjal ült föl, és ujjait megreccsentve követte a fiúcskát. Perceken át bolyongtak, mire végre bejutottak a gőzös, dongaboltozatú kis helyiségbe, ahol éppen az utolsó rózsaszirmokat hintették a szolgálólányok a fakádba. Ander levetkőztette urát, igyekezvén szájon át venni a levegőt, miután egyszer óvatlanul beleszippantott a férfi alsóruháiból kiáradó szagokba. Aztán finom kis selyemtörülközőt tekert a lovag dereka köré. A fürdetés szokás szerint persze a szolgálólányok feladata lett volna, s a hölgyek leplezetlenül kéjes tekintettel ácsorogtak már szappanokkal és balzsamokkal teli fiolákkal felfegyverkezve, ám Nelkher kérésére Ander elzavarta őket, és végül maga az apród is kihátrált a teremből. Jól esett most a magány, a csönd, a lovag elégedett szisszenéssel merült az illatos, forró vízzel teli kádba. A rózsaszirmok pajkos cuppanással tapadtak testéhez – kéjes bágyadtsággal dörgölte szét őket a testén, majd hátradőlt. Nézte egy ideig a zöldre festett falakat, aztán lecsukta a szemét. Hosszú, hosszú ideig feküdt így, s csak akkor mászott ki a vízből, amikor az elkezdett hűlni. Megtörülközött, bekente a testét a balzsamok legkellemesebbikével, beburkolódzott a kikészített prémbélésű köntösbe, és kikiáltott az apródnak. Ander szinte abban a pillanatban ott termett: karján színes köpeny volt átvetve, amelyet urára terített. Száraz, kicsi termeken haladtak át, míg végül kiértek az emeleti szintre vezető lépcsőhöz. *** A szobát telítették a roskadásig megterített asztalkáról áradó illatok, a lovag azonban bánatára mégsem ülhetett le azonnal falatozni, mert előtte végig kellett várnia, amint egy ocsmány, görnyedt hátú kis borbély megborotválja borostás arcát. Bár azóta, hogy pár éve valamelyik ybbunlandi kocsmában összeakadt egy férfival, akinek egy kontár felcser borotválás közben lenyisszantotta mindkét fülét, fél orrát és a szemhéjait, valamint felső és alsó ajkát, irtózott az efféle foglalkozást űző emberektől, s kizárólag saját kezűleg tisztogatta le az arcán elgazosodó szőröket; most valahogy mégsem tiltakozott. Szerencsére a borbély ügyesen, gyorsan dolgozott, a penge sebesen és biztosan siklott a lovag bőrén, a puha szőrszálak pedig különösebb tiltakozás nélkül hulltak alá, s

így pillanatok elteltével Nelkher már elégedetten nézegette magát a feléje tartott tükörben. A borbély rálocsolt a lovag arcára némi finom olajat, bekente a homlokán dudorodó foltokat Nathalie kenőcsével, s ugyan tett még némi utalást arra vonatkozólag, hogy szívesen levágná a férfi hosszú hajtincseit, kéz és lábkörmeit, vagy legalább kikotorná egy kis görbe késsel az alájuk rekedt piszkot, esetleg a lovag orrából, füléből, fenekéből kilógó szőrszálakból nyisszantana egy kevéskét, de Nelkher olyan határozottsággal utasította el, hogy kénytelen volt meghátrálni. Miközben Nelkher nyakáról leoldotta a kis kötényke zsinegét, megkísérelt még kinyomni egy, a lovag tarkóján éktelenkedő gennyes pattanást, ám Nelkher még idejében feleszmélt, s olyan éktelen hangon üvöltött a férfira, hogy az remegő kezekkel kotorta össze a szerszámait, s köszönés nélkül rontott ki a szobából. – Hát nem undorító egy alak? – kérdezte Nelkher az ajtóban hahotázó Andertől, miközben dühödten söprögette le a köpenyébe kapaszkodott szőrszálakat. Az apród teletöltötte ura serlegét illatozó mézsörrel, majd látva, hogy a lovag egyedül kíván maradni, illedelmes meghajlással távozott a szobából. *** A lovag, miután befalta az ebédet, és leöntötte a torkán a két kancsónyi italt, elégedett böffentéssel dőlt ágyába. Lendhorn számtalan tornyainak egyike kíváncsian kukucskált be az ablak párkánya mögül: karcsú nyaka legfelül kiszélesedett, és vastag gyámok támasztották alá csillogó fedelű fejét. Az ég kékjére lassacskán átlátszó, fehér felhőháló feszült, de a Nap még most is vidám színekbe burkolta be a bástyákat és falakat. Hosszú ideig nem jött álom a szemére. A hercegnőt látta maga előtt szüntelenül, és úgy érezte, könyöke még mindig bizsereg ott, ahol a lány megérintette.

II. Lendhorni napok

Sir Nelkher hangos csattogásra ébredt. Kint már koromsötét volt, s a beáramló hűvös levegőtől pillanatok alatt libabőrös lett. A kandallóban rekedt hangon ropogott az egyre jobban éledező tűz, és Ander hosszú piszkavassal kaparászta a fahasábokat. – Uram, uram! – kiabált a fiúcska. – Uram, ébredjen! Ébredjen, mert közeleg a vacsoraidő! – Ne üvölts, fiam! – dörmögte Nelkher. – Ébren vagyok. – Á, elnézést, jó lovag, nem tudtam. Brr… borzasztóan hideg van itt. – Az ablakhoz ment, és behajtotta a táblákat. A kandalló és a fáklya tüze mókás fénytáncot járt a színes lemezkéken. – Gaedwyn király nagyszerű öltözéket ajándékozott a lovag úrnak: öltse mihamarább magára azokat, s meglátja, milyen csodálatos érzés lesz bennük mozogni! – Az apród leemelte a székre helyezett ruhákat, és az ágyra teregette, az ásítozva felülő Nelkher mellé. A lovag végigsimított a kelméken. Ander nem túlzott, amikor finomságukat ecsetelte, mert puhán, ezüst és aranyszálaikat csillogtatva simultak a férfi tenyerébe. Az apród rutinos mozdulatokkal öltöztette fel a lovagot. A harisnya, a nadrág, a vászon és a gyapjúing, a hosszú, hasított ujjú, kék köntös és a köpeny a frissesség illatát árasztották, a reprezentatív csatok szikráztak. Bár a ruha végtelenül könnyű volt, megőrizte férfias szabását, s tömzsiségével távol állt az udvaroncok elnőiesedett, túlcicomázott, ocsmány öltözékeitől, amelyek annyira divatba jöttek az utóbbi időkben. Miután a két bőrcsizma is a lovag lábára siklott, Nelkher elégedetten állt az ablak elé, s hosszasan nézegette magát a sötét háttér előtt. – Remek – szólt az őt elismerően méregető apródnak. – Remek. Féltem, hogy valamiféle nőies csipkéket erőltetsz rám, de ez a ruha tökéletes. – Ó, királyom ízlése különösen finom; kényesen ügyel arra, hogy a vendégei mindig jellemüknek megfelelő öltözéket kapjanak.

Nelkher elmosolyodott a bók hallatán, majd elsimította a haját az időközben kifényezett, s a sarokba helyezett pajzs tükrében. Ander most egy kis tálacskát nyújtott a lovag elé, amelyben mentával telehintett ginzenggyökér ázott valamiféle folyadékban. Nelkher vonakodva bár, de a szájába vette a gyökeret, ám kellemes meglepetésben volt része, mert jóleső frissesség áradt a fogai közé. Rágcsálta egy darabig a tisztítószert, majd a tálra köpte. Mentaízű nyálát még a gyökér után küldte, majd így szólt: – Mehetünk. *** Amint kiléptek a fáklyák fényében szinte szikrázó folyosóra, már jól hallatszott a távoli muzsika és a vendégsereg duruzsolása. Az épület eme részében még csak pár járókelővel találkoztak össze, de amint végighaladtak a folyosók, galériák labirintusain, egyre többen csatlakoztak hozzájuk, vagy haladtak el mellettük. Nelkher örömmel nyugtázta, hogy mindenhol tiszteletteljes pillantásokkal, gesztusokkal találkozik: érkezésének híre lám ilyen gyorsan elterjedt a palota lakói között. Persze… be kell vallanom, az udvarias tekintetek és mozdulatok nem is annyira a lovag hírnevének szóltak – amely makulátlan volt ugyan, de jelen pillanatban még kevesen ismerték –, hanem sokkal inkább előkelő megjelenésének. Igen, Nelkher most így, frissen, tisztán, kipihenten valóban rendkívül férfias, arisztokratikus és jóképű volt, márpedig Lendhorn udvaroncai sem különböztek sokban a környező birodalmak léhűtőitől: ők is elsősorban a formákban, a színekben és a mozdulatokban keresték a felsőbbrendűség elsődleges jeleit. Nelkher úgy gondolta, ideje kissé jobban megismernie a környezetét, s ezért így szólt szolgájához: – Mondd csak, fiacskám… hogy is hívnak… – Andernek, uram. – Igen, igen. Mondd csak, Ander, hány éves is vagy? – Tizenkettő, uram. – Khmmm, tizenkettő. És mondd, miféle ünnep van ma? – Hogy? Nem tudja uraságod? De hiszen ma van a lendhorni királyság legnagyobb ünnepe! – Megigazította piros apródsipkáját, majd tisztelettudóan meghajolt a velük szemben elvonuló dáma előtt. – Ma van a Kacér Vénusz ünnepe! – Kacér Vénusz? Valaki a kocsmában, ahol tegnap megszálltam, azt

mondta, hogy a Vénusz és a Hold násza van, vagy mi – emlékezett vissza a lovag. – Igen. Így is nevezik. Minden évben ilyenkor, augusztus és vele együtt a nyár utolsó napján a Vénusz és a Hold közel kerülnek egymáshoz: ez előbbi néha szinte ráül égi társára. Lendhornban ezen a napon búcsúztatjuk el az óévet és üdvözöljük éjfélkor az új esztendőt! No persze, gondolhattam volna – morfondírozott magában Nelkher. – Amennyi birodalom, annyiféle időszámítás, annyiféle dátum az óévre. Ez még legalább valamennyire logikus időzítés. Ennél sokkal nagyobb ostobaságokat is hallottam már. Luchában például május közepén búcsúztatják az óesztendőt, Rqadban február hatodikán, abban a déli királyságban… hogy is hívják… abban a Sabenennben meg június tizenkilencedikén reggel hat óra harminchét perckor… – És mondd csak – tért vissza a lovag az előbbi témához –, mit értesz azon, hogy a „Vénusz ráül a Holdra”? – Azt, hogy a két bolygó találkozik égi pályáján. Azazhogy egy vonalba kerülnek. No, ezt persze csak az apám mondja, mert az emberek tudatában egy mese él az égi nászról. Eszerint a Hold és a Vénusz ilyenkor szerelmet vallanak egymásnak, de a sors hajnalra már tova is sodorja őket. Minden évben egyszer találkozhatnak, ám az asztrológusok azt mondják, hogy a mai találka különösen bámulatos lesz, mivel újhold van, és a Vénusz teljesen fel fog siklani a kedvese testére. Úgy tudom, ilyen minden száz évben egyszer, ha van. De a lényeg nem is ez, hanem az ünnepi mulatozás. Az egészben a karnevál a legjobb. Karnevál… de régen hallotta ezt a szót! Szinte el is felejtette, mennyire imádta gyermekkorában az éji forgatagot, az élénk színek, dús formák, illatok kavalkádját, a mindenhonnan felé áradó muzsikát! Milyen kéjes félelemmel töltötték el az ijesztő maskarák! Ander nyilván észrevette a lovag mélázását, mert így szólt: – Uram, csak nem azt akarod mondani, hogy nem voltál még karneválban?! Hiszen ez a legbámulatosabb dolog a világon! Legalábbis itt, Lendhornban. Ilyenkor a feje tetejére áll a világ, mert a király és kísérete kivonulnak a városba, s együtt ünnepelnek a néppel, mintha csak az ő soraikból származnának. Képzeld el Gaedwynt és udvartartását, amint a hízott polgárok, parasztasszonyok közt mulatoznak! Ez valami elképesztően jó muri! Egyébként ezt a szokást ő maga vezette be: azt mondják, őelőtte semelyik uralkodó nem tett volna ilyet. – Ismét fejet hajtott valakinek, és kis szünet után folytatta: – És, ha minden igaz, apám különleges meglepetéseket tartogat mára. Azt mondta, hogy Lendhorn

népe úgy fogja ma nézni az eget, mint még soha! Remélem, nem fullad kudarcba a terve. – Az eget? Nem értem. Kicsoda az apád? – Ó, hiszen te nem is ismered még! Apám Kolln Cartestan gróf, de mindenki csak Caspernek hívja. – Caspernek? Hogyan lehet így szólítani egy nemesembert?! – Apám a legkevésbé sem törődik azzal, hogyan nevezik, ő egy igazi különc. Egy géniusz. A legnagyobb tudós a világon. – A fiúcska egy pillanatnyi szünetet tartott, és ragyogó szemével a lovag csodálkozó tekintetét fürkészte. Látszott, hogy végtelenül büszke az apjára. – Atyám félrevonultan él a város északnyugati peremén, és csak különleges alkalmakkor látogat a palotába. Nem mintha nem szeretné a királyt, hanem mert szinte csak a tudománynak él, és sem ideje, sem kedve nincs az udvari dolgokkal foglalkozni: legszívesebben hetekig ki sem mozdulna a palotájából. Mindazonáltal borzasztóan szereti mindenki, mert számos nagyon hasznos találmánnyal is segített nekünk, és mindig elkápráztatja a várost valami újdonsággal. Persze… persze néha nem egészen úgy sikerül találmányainak első bemutatkozása, ahogy azt eltervezte, de idővel minden hibát ki tud küszöbölni. Igaz ugyan, hogy a múltkor, amikor a hat lábon szaladó ostromgépét avatták fel, az első mozdulat után összeomlott az egész, de mostanra már lényegében készen van az új szerkezet, amely olyan stabil lesz, mint egy bástya. Ezt biztosra állíthatom! A saját szememmel láttam, amikor két hete, vasárnap ott rohangált körbe-körbe apám udvarán! No és aztán egy halomnyi, jóval egyszerűbb, ám annál hasznosabb szerkezetet készített már: példának okáért egy gépet, amellyel a hínárokat és az iszapot lehet kikotorni a várárokból, egy másikat, amellyel a torony harangjait lehet megszólaltatni, aztán tervezett különféle időjárás- és földrengéselőrejelző, ablakmosó, tehénfejő, búzacséplő, meggymagozó szerkezeteket, hogy csak párat említsek. Hirtelen megállt, és tenyereit szélesre nyitva, tágra meredt szemekkel magyarázott tovább: – De ma… ma élete legnagyobb találmányát akarja felfedni a város előtt. Több mint negyven éve dolgozik rajta, és azt mondta, most már szinte tökéletesen működik. Nem sokkal a tűzijáték után akarja bemutatni a… a… – itt a mindeddig mögöttük bandukoló öregúrra pillantott, aki végre beérte őket, és nyilván méltóságán alulinak érezvén a kitűzött lineáris iránytól való eltérést, egy helyben kezdett topogni – a… repülő szerkezetet!

– A repülő szerkezetet?! – álmélkodott Nelkher. – Mi lesz már? Mennek vagy sem?! – toppantott az öregember, s fenyegetően megrázta kardjának nyelét. Továbbsiettek, de Nelkher még mindig értetlenkedve nézte a fiút. – Szóval – folytatta Ander hátratekintve –, apám fel fog szállni Lendhorn fölé, üdvözölni fogja a királyt, és színes cukorkákat szór majd a gyerekeknek! – Csak nem azt akarod mondani – hitetlenkedett a lovag –, hogy apád beszáll valamiféle gépbe, aztán felrepül vele a levegőbe?! – De igen! Igen! – kiabálta Ander, és megint megállt, de aztán azonnal tovább is indult. – Igen, azt akarom mondani! Látom… látom, nem nagyon hiszel nekem, lovag uram! – Hát, bevallom, Ander, egy szavadat sem hiszem el! – Sebaj, elhiszed majd, ha meglátod a saját szemeddel! Persze megértelek, mert elég hihetetlenül hangzik az egész. Először talán még én is kételkedtem benne. De aztán atyám halomnyi tervrajzot mutatott. Sőt, egy lapot oda is adott nekem. Bár nem értettem sokat a krikszkrakszokból, nagyon tudományosnak tűnt az egész. Apám elmagyarázta, hogy először lábbal és kézzel kell hajtani, de aztán magától felgyorsul az egész, és a szárnyak maguktól fognak csapkodni. Van még valamiféle hihetetlenül gyorsan pörgő izé az alján. – Hát ez elég értelmetlenül hangzik… – Pedig nem az! Hát még, ha a gömböt látnád! Most még nincsen rajta, az igaz, de az apám azt mondta, hogy hamarosan átalakítja az egész szerkezetet, és akkor fölszereli a légkarral együtt. Ezek segítségével, ha igazán magasra fel tud szállni… olyan magasra, mint a madarak… és ha jó szelet kap, akkor akár olyan gyorsan tud majd repülni, mint egy fecske! – Fecske? – kacagott Nelkher. – Hogy olyan gyorsan, mint egy fecske?! – No, persze ebben még ő sem biztos – felelte kissé megszeppenve a fiú –, mert a mostani szerkezettel a földtől pár száz láb magasságig lehet csak felemelkedni. De akár hiszed, akár nem, én tudom jól, hogy egyszer el fog repülni akár a Holdig is! A beszélgetés annyira komolytalanná vált, hogy Nelkher nem is foglakozott többet a repülő szerkezet gondolatával. Andert nézte még ugyan, de már régen máson járt az esze. ***

A palota leghatalmasabb lovagtermében már nagy tömeg gyűlt össze, mire Nelkherék odaértek. A falakat színpompás ruhákba öltöztették a szőttesek, a zászlók közül vaskos fáklyák kukkantottak elő tüzes fejükkel – egy átlagos várban ennyi fáklya következtében valóságos füstmérgezést lehetett kapni, ám ezek valami különleges anyagból készülhettek, mert alig kormozták be a szürke gránitköveket. A magas famennyezetről alácsüngő abroncsokat ugyan hosszas munkával csiszolták fényesre, de a száz meg száz gyertya máris végigfolyatta viaszát rajtuk; a hosszú asztalokat beborították a serlegek, tálak, s a tornácokról vékony, kék-lila lobogók omlottak alá. A csillogás a levegőben összekeveredett a jellegzetes udvari karattyolás, nevetés és a monoton muzsika hangjaival. A tömegből fátylakat aláhintő, hatalmas cukorsüvegek, kétszarvú fejfedők meredeztek elő, bársonykalapok tollait lengette a gyenge huzat, és a kelmék, ékszerek között lakájok, fegyverhordozók rohangáltak fel s alá, időnkét oda-odavakkantottak valamiféle parancsszót az alacsonyabb rendű szolgálóknak. Nelkher tekintete persze, mondanom sem kell, Nathalie-t fürkészte, de sem a lányt, sem pedig az uralkodót nem találta sehol. A lovag idétlenül mászkált hát Ander mellett a tömegben, pillantását ide-oda ingáztatva. Aztán egyszer csak felharsantak a kürtök, szélesre tárultak az ajtók, és az udvaroncok hajlongáshoz olyannyira hozzászokott dereka ösztönösen görbült meg a fényes uralkodói gárda, a nárcisztikus önteltséggel lépkedő Gaedwyn, a balján haladó Nathalie hercegnő, s a jobbján vánszorgó, valószínűtlenül szárazra aszalódott, meghatározhatatlan korú és nemű lény előtt. Nelkher nem tudta levenni a tekintetét a lányról. A hercegnő derekán és mellén szorosra kötött, ékkövektől csillogó, széles övvel összeszorított bíborszínű ruháját át- meg átszőtték az aranyhímzés vadul kacskaringózó szálai, vékony vállaira simuló ruhaujjai szélesen lengtek a csuklója körül, haja két, ívesen lehajló, majd pajzánul az álla felé kunkorodó szarvba volt fonva, tekintete pedig, bár méltóságot parancsolt, fiatalságának tudatát kéjesen szórta a vendégek felé. Maga volt a testet öltött gyönyör. Gaedwyn ormótlan medve módjára sétált a lány mellett, tekintetét többször végighordozta hívein, s amikor a palástját tartó apródoktól közrevéve helyet foglalt az uralkodói emelvényen az unokahúga és a ruháiban szinte elvesző aggastyán között (közelebbről nézve úgy tűnt, hogy férfi lehetett egykoron az aszott emberke), nyakláncának hatalmas

rubingömbje megcsillant. – Gaedwyn la Tammen király, dicső Donqerther Helkh király fia, Nathalie Relhanna hercegnő, néhai Gadden Lendhornor király lánya és Manillew Tyrlas herceg helyet foglaltak az asztalnál! – kiáltotta egy szuszra az udvarnagy, és felszalagozott botjával háromszor koppantott a kőpadlón. Ezt követően megindult az uralkodói emelvényhez merőlegesen szaladó, végtelenül hosszúnak tűnő asztal ülésrendjének kihirdetése. Nelkher örömmel vette tudomásul, hogy közvetlenül a királyi emelvény melletti helyet kapta, egyenesen a kancellárral szemben, amely köztudottan a legbecsesebb vendégeknek járt ki, s mielőtt helyet foglalt volna, tisztelettudó főhajtással köszöntötte Lendhorn tényleges és névleges urait. Nathalie sokatmondó mosolyát a lovag nem kevésbé kedves vigyorral viszonozta, majd körbejáratta tekintetét a helyükre kászálódó vendégeken, az apródokon, akik az aranyozott aquamanilékből máris vizet csorgattak a finom úri kezekre. Mindeközben Nelkher arra gondolt, mennyire egyedül érezné magát, ha az asztal valamelyik távolabbi végében kellene ülnie. Maga az a tudat, hogy a lány itt van a közelében, megmagyarázhatatlan örömmel, ugyanakkor egyfajta szelíd bágyadtsággal töltötte el. Már mindenki helyet foglalt, és az étkezés előtti tisztálkodás lassacskán a végéhez ért, amikor egy kellemetlen incidens zavarta meg a lakoma előtti békés várakozást. Ander, Nelkher apródja ugyanis, miközben az egyik kezében tartott aquamaniléből vizet csorgatott egy nemes hölgy kezére, megfeledkezett arról, hogy az etikett szabályok szerint az aláhulló ruhaujjak tartása – azaz a nedvességtől való megóvása – nem az ő feladata abban az esetben, ha a hölgynek van udvarlója. Márpedig jelen esetben volt: a végtelenül ocsmány, malacarcú grófné mellett ülő, menyétképű lovag felháborodottan vette tudomásul, hogy megfosztották a neki kijáró tisztségtől, s dühödten csapta arcul a fiút. Az aquamanile kirepült Ander kezéből, s az apród elvörösödve hajolt a földön heverő edényért. Nelkhernek egy pillanat alatt fejébe tolult a vér. Gyűlölte, ha olyasvalaki fölött ítélkeznek, aki az ő szolgálatában áll, s már-már azon volt, hogy helyéről felpattanva valamiféle sértést vakkantson a lovagnak, amikor a mellette ülő miniszter lefogta a kezét, és rosszalló tekintettel nézett rá. Ahogy a lovag körbepillantott, hasonlóan komor arcokkal találkozott, s még a kancellár is a fejét csóválta. Nelkher nagyot nyelt, de végül belátta, hogy tényleg jobb, ha békén

marad. Elvégre az etikett szabályok megsértése valóban súlyos bűnnek számít, főleg egy efféle királyi udvarban, és mivel csak vendég itt, nincs joga a büntetés igazságosságában kételkedni… Ander szégyenkezve elvonult, az emberek még tárgyalták egy ideig a jelenetből levonható tanulságokat, ám amikor felzengtek a harsonák, és az udvarnagy megállt az asztallal szemben, a figyelem véglegesen a közelgő lakomára összpontosult. A tisztes korú és rangú szolga az elhalkuló muzsika duruzsolása közben belefogott a vacsora során felszolgálásra kerülő ételek ismertetésébe. Meg sem kísérlem felsorolni mindazt az étket, amely aznap este az asztalra került. Csak megemlítem, hogy volt ott mézbe mártott dióval teleszórt, málnalekváros őzhús, aprócska, vár formájú tömbökké formált juhsajttal; gombamártással tálalt áfonyás vaddisznópecsenye; legalább tízfajta, egzotikus fűszerekkel telehintett fánk; mézsör, száraz, félszáraz, félédes és édes vörösbor, s gyümölcs minden mennyiségben. Nelkher a harmadik fogás után ugyan lazított egy kicsit az övén, ám a műveletet meg kellett ismételni a hetedik, a kilencedik és a tizenegyedik tál után is, míg végül a tizenkettedik és a tizenharmadik fogás között, valahol félúton rádöbbent arra, hogy mézsörön és süteményen kívül képtelen további táplálékot a szájába juttatni. No persze mindeközben egyre bőbeszédűbben ontotta magából különféle hőstetteinek történeteit, és megelégedésére a körülötte ülők több mint figyelmesen hallgatták: valósággal úgy csüngtek az ajkain, mint a kis koldusgyerkőcök a bábszínházi előadásokon farsangnapokon, és a kalandok drámai sodrása nem csak őt magát, hanem a többieket is elragadta. Hosszasan ecsetelte a jeyiyechooni lovagi tornát, amelyen egymaga hatvanhét lovagot ütött ki a nyeregből, és százhúsz kopját tört el; beszélt arról, hogyan tisztította meg Aargnis városát az ott garázdálkodó vögdölyéktől; hogyan ölte meg puszta kézzel a nesslochi tó szörnyét; miképpen vadászott két héten keresztül a brammori erdő óriásgörényére; s végül elmesélte, hogyan szúrta fel lándzsanyélre tulajdon barlangja előtt a rettegett zlonchechi vércinkét. A hölgyek szüntelenül újabb és újabb kérdéseket tettek fel a lovagnak: meg sem várva a meglehetősen terjedelmes válaszok végét, rögtön az új titkok felé szaladtak. S mindez persze végtelenül imponált Nelkhernek. Úgy érezte, hosszú ideje először foglalhatja el az őt megillető társadalmi helyet.

Teltek-múltak az órák, a hangulat egyre fesztelenebb lett, az ételek lassan elfogytak, de a lakoma bujasága most kezdett csak elszabadulni: nevetés harsogott mindenfelől, támolygó lovagok lengették türelmetlenül üres kupájukat, az egyre vidámabb zenét néha már-már elnyomta az énekszó. Manillew Tyrlas, az aggastyán immáron sokadszorra próbálkozott meg azzal, hogy az arca aljába mélyedő sötét kis lyukon – amely valaha nyilván a szájnyílása lehetett – bejuttasson egy csirkecombot, Gaedwyn szakállán pedig olyan iszonyatos mennyiségű étek rakódott le, hogy az akár egy egész kutyafalkát jóllakathatott volna. Nelkher most elcsendesült, mert a kancellár vette át a szót, holmiféle unalmas pénzügyekről kezdett mesélni, és néha szóba hozott valamiféle Tükröt is. A lovagot azonban mindez nem érdekelte, mert a fejébe szállt a bor, és sűrűn pillantgatott a hercegnőre, akárcsak Nathalie őrá. Tekintetük sokszor találkozott, ám Nelkher szinte sohasem állta a lányét: pár másodperc múlva mindig zavartan kapta el a fejét. Úgy látszik, még mindig nem ivott eleget. A muzsika elcsendesült, de csak azért, hogy átadja helyét a harsonáknak: a galériákon álló apródok kivörösödve fújták a hosszú rézcsöveket. Ismét az udvarnagy állt az asztal előtt, botjával megint csak hármat koppintott a padlón. – A lakomának lassan vége! – jelentette be. – Nemes hölgyek és urak: mindahányan vagytok, készítsétek lábaitokat, mert kezdődik a tánc! Az apródok körbejártak vizes edényeikkel: az ujjak megszabadultak a rájuk rakódott zsírtól, a kezekre finom selyemtörülközők simultak. Újból felcsendült a zene, ám most nem holmiféle hangulati aláfestésként, hanem gátlástalanul hangosan szólítva az egybegyűlteket az asztal elé. A muzsika ugyan nehézkes volt kissé, ám dallamos; a fiedel, valamint a furulya élénk színeket csempészett a dob, a csörgő és a duda súlyos akkordjai közé. Nelkhernek most jutott csak eszébe, hogy évek óta nem táncolt. Mindazonáltal a zene lassan felforrósította egész testét, s lábával ütemesen verte a padlót a fokozatosan gyorsuló muzsikára. Hamarosan mindenki a terem közepén volt a csirkecsonttal magát éppen orrba döfő Manillew herceg és néhány holtrészeg udvaronc kivételével. A férfiak és a nők véletlenszerűen párokat képeztek, majd a terem hossztengelyében oszlopokat alkottak: a partnereknek szigorúan csak mutatóujjuk begyét volt szabad összeérinteni, s apró, ruganyos léptekkel

kellett végigvonulni a termen. Minden ötödik lépést finom kézmozdulatokkal fűszerezett hajlongás követett, ezután meg kellett pördülni, majd folytatódott a séta. Bizonyos időközökben különféle bonyolultabb lépések, dobbantások, meghajlások és forgások kombinációja jött. Aztán, amikor a fiedel kivételével valamennyi hangszer elhallgatott, széles köröket kellett képezni, és valakinek középre kellett állnia: ott illett valamit produkálni, mielőtt visszaléphetett a többiek közé. A táncnak ezt a részét határozottan férfiatlannak találta Nelkher, és szerencsére kimaradt a mutatványokból. A menyétképű lovag, aki Andert oly látványosan szégyenítette meg, viszont szűnni nem akaró lelkesedéssel csillogtatta tánctudását, valahányszor körök formálódtak, szöcske módjára pattogott, kézfejeit, lábfejeit ide-oda forgatta, nyakát pedig meg-megdöntötte valamilyen irányba. A körök felbomlása után és a hosszabb forgások befejeztével partnereket lehetett cserélni. Ekkor mindenkinek nagyszerű alkalom nyílt arra, hogy megpróbáljon a már kiszemelt ember mellé kerülni. Nelkhernek most, a harmadik partnerváltás után sem volt szerencséje: az est tán legrútabb teremtése, a menyétképű lovag hölgye mellé került. A lány fiatal volt ugyan, de rettenetesen izzadt, lihegett, vörös malacorra felett kicsike szemek húzódtak meg, s mindez arra késztette a lovagot, hogy az újabb kör előtt, felmérve a terepet, kellemesebb partner után nézzen. Végül ügyes mozdulattal elpasszolta társát, ám az újabb hölggyel sem járt sokkal jobban. Elfancsalodott ábrázattal indult a terem másik vége felé: ruganyos léptek következtek, majd dobbantás, aztán pörgés. Mivel észrevette, hogy egészen közel jutott a hercegnőhöz, a hosszú forgolódások után, amikor a párok visszaindultak a terem végébe, kihasználva, hogy kissé fellazult a sor, és Nathalie partnerének figyelme ellankadt, a hercegnőhöz siklott. A lány először nem vette észre, ám amikor találkozott a tekintetük, zavartan elpirult a férfi merészsége láttán (talán először, amióta Nelkher megismerte), és fejét lehajtva nyújtotta a karját – pontosabban az ujja hegyét – a lovagnak. Nelkher persze kimondhatatlanul örült, hogy végre sikerült zavarba hoznia a hercegnőt, s önbizalma olyannyira megnőtt, hogy középső ujja gátlástalanul Nathalie második ujjpercéig tolakodott. Sokáig nézte a lányt: az ezüstháló alá szorított fürtöket, a haj kanyarulatába rekedt kicsi füleket, a felékszerezett, hosszú nyakat. Aztán elkapta a tekintetét, mert Nathalie ránézett.

– Sajnálom, Sir Nelkher, hogy nem beszélhettünk annyit vacsora közben, amennyit szerettem volna… – mondta a hercegnő. – Azaz nem olyan dolgokról, amikre vágytam. – Hmmm, igen, igen… – válaszolta a lovag egy oldalra hajlás után, bár nem teljesen értette, mire céloz a lány. – Szegény Ander – mondta Nelkher a némileg kínossá nyúlt hallgatás után. – Alig bírtam türtőztetni magam… Nem tudom, ki ez az alak – sandított a szerelmével pökhendin lépkedő menyétképű lovagra –, de nem lehet valamiféle nagy vitéz, ha gyerekeket ver… Nathalie-n látszott, zokon vette, hogy partnere ilyen témára siklott át, és Nelkher már bánta előbbi butaságát, de a hercegnő végül elmosolyodott, és hangjában némi szemtelen árnyalattal felelt: – Sir Caud hatalmas harcos. Tán a legnagyszerűbb lendhorni lovag. – Micsoda?! Ez a kis nyeszlett alak? – Vigyázz, mert a látszat gyakran csal. Caud valójában hihetetlenül merész és ügyes bajvívó. Igaz, nem teljesen egészséges. Mostanában gyakran vannak rohamai… Forgás következett, s Nelkher ügyes mozdulattal a helyébe igyekvő férfi elé libbent, és még taszított is a vállával a pimasz fráteren, hogy elvegye a kedvét az újabb próbálkozásoktól. – Nelkher lovag, mondd csak, apródkorodban, amikor az asztalnál szolgáltál fel, mi volt a legnagyobb hiba, amit elkövettél? – kíváncsiskodott a lány, mialatt huncutul Nelkherre nézett, s ujjait lassan a férfi ujjainak töve felé csúsztatta. – Hogy mi… hogy… hogy mi… – Nelkher csak nehezen tudta leküzdeni kéjes borzongását. – Hogy mi? Nem is tudom, annyi ostobaságot csináltam. Talán… talán amikor elfelejtettem a nagynéném, az öreg Ulma mama alá tolni a széket, így amikor az öreglány leült, a földre roskadt, s magával rántotta az egész abroszt… A lány felkacagott, s ujjait most már teljes hosszúkban a férfi ujjaira tolta. Hirtelen elhallgatott a zene, de csak egy pillanatra, mert a következő másodpercben már olyan sebességgel és hangerővel bődültek fel a fiedelek, harsantak fel a trombiták, hogy valósággal képtelenség volt nem táncra perdülni. – Áááá! A kedvencem! – kiáltotta Nathalie, és összecsapta a kezét. – Gyere! – sikoltotta, s belekarolt a lovagba. Nelkher annyira elképedt, hogy meg sem tudott mukkanni, s egyszer csak arra eszmélt, hogy a kurjongató, röhögő párokkal egy ütemben sebesen pörög, aztán óriási

dobbantás után irányt változtat, és így forog tovább. – Mi ez? – kiabálta, és igyekezett kikotorni a szemébe hulló haját. – A parasztok szoktak így mulatozni. Mi ez a bolondság? – A Szerelmes Vénusz tánca! – kiáltotta Nathalie. – Évente csak egyszer táncolhatjuk! Imádom! Újabb dobbantás következett, és Nathalie a király karjaiba siklott. Gaedwyn, mint valamiféle erdei tündérrel vigadozó jóindulatú óriás, úgy pörgette a hercegnőt, aztán huncutul a lovagra kacsintott. Amikor Nelkher megértette, minek szól a gúnyos jelzés, már késő volt. Egy monstrumnő állt előtte. A lovag a nő válláig ért csak, s amint a csülökszerű kezek belekapaszkodtak a férfiba, az valósággal felemelkedett a földről. Rémülete csak egyre fokozódott hallván, hogy a zene üteme kíméletlenül gyorsul. Iszonyú sebességgel forgott. A váltásnál majdnem elesett, ám az izmos női kezek elemi erővel rántották a megfelelő irányba. Szédülni kezdett. A zene egyre jobban lüktetett. Mindenhonnan kiáltásokat, sikolyokat hallott, de látni szinte semmit sem látott már. Rájött, hogy ha nem engedik el pillanatokon belül, akkor szörnyet fog halni. A zenének hirtelen vége lett. Elengedték. Olyan elemi erővel száguldott el, hogy ledöntött egy udvaroncot, hanyatt esett, és még vagy öt yardot csúszott a hátán. Nathalie és Gaedwyn nevetve szaladtak hozzá, s felsegítették. A világ még mindig forgott körülötte, s gyűlölködő pillantást próbált vetni a megszeppent nőszemély felé, de képtelen volt tekintetét egy pontra összpontosítani. Bár mindenhonnan röhögés hallatszott, nem találkozott gúnyos tekintetekkel, és felfedezve, hogy a földön még jó páran fekszenek, kissé megnyugodott. Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés hallatszott kintről, és kísérteties zöld fény ömlött az éjszakába. – A tűzijáték! – kiáltotta valaki. – A tűzijáték! – visszhangozták mindenhonnan. A vendégsereg a sapkákat, kalapokat elhajigálva, nevetve, lihegve, szuszogva szaladt a tornácok felé. – Gyere lovag! Ezt látnod kell! – Nathalie megragadta Nelkher karját, és kivonszolta a férfit az éjszakába. Kint akkora volt a tolongás, hogy alig látott ki a fejek mögül. Aztán a tömeggel együtt felkiáltott, amikor egy vörös fénycsóvát húzó rakéta

röppent a magasba. Súlyos pukkanás következett, most egy spirálisan tekergőző, sárga gömb jelent meg, amely újabb durranás után kicsiny, zöld szilánkokra tört. Ezután legalább tucatnyi, kéklő fényszirom reppent a levegőbe, útjukat pedig egy püffedt, fehér gúla követte, amely kísérteties sebességgel pörgött a tengelye körül. A robbanás után olyan világos lett, mintha villám csapott volna a közeli bástyába, és a távoli saroktoronytól feléjük szaladó falon kicsiny, bozontos, hadonászó alakot pillantott meg. – Látod?! Casper az! – mutatott a lány a kísérteties figura felé. – Az, aki… – fülsértő durranás következett ismét, és a két közeli bástyából egyszerre két gömb röppent fel. Egyikük kék volt, a másik sárga, s amint óriási csattanással találkoztak középen, egy zöld golyóvá olvadtak össze. Újabb dörrenés, s a szétpukkadt golyóból ezüstös por hullt alá, de még mielőtt földet ért volna, fekete hamuvá égett. Rövid szünet következett, az emberek vitatkoztak, nevetgéltek, Nathalie pedig az égre mutatott. – Nézd a Holdat! Nézd! A látvány valóban elragadó volt. A Vénusz, a szemérmetlen, apró kis pötty szinte megérintette cingár szerelmét. Az égi nász előjátékának szemlélését azonban újabb csattanás zavarta meg. Smaragdzöld színű rakéta villant, maga után hosszú fénycsóvát húzva felreppent egy torony tetejére. Mint valamiféle madár, úgy ült rá a csúcsos tetőre, színe fehérre változott, és hamarosan vízesésszerű fény zubogott végig a falon. – Vége az attrakciónak! – kiáltotta a távolból egy vékonyka hang, s kisvártatva feltűnt Casper. Hosszú, kifakult zubbony és szűk nadrág tapadt vézna testére, sebesen hozták vékonyka lábai, és bozontos ősz szakálla feketéllett a koromtól. – Csodálatos volt, Casper gróf! Nagyszerű volt! – kiáltották mindenfelől, és maga Gaedwyn is kezet rázott az izgatottan hadonászó öregemberrel. – Köszönöm, szép hölgyek, köszönöm, jó urak! – hálálkodott a tudós. – Most azonban rohannom kell, mert még elő kell készítenem egyet s mást! – Ezzel már le is szaladt a lépcsőn, és tovatáncolt az udvaron. Az emberek még sokáig beszélgettek a tűzijátékról, ám egyre több szem nézett az égre. Végül az éjfél közeledtével minden tekintet felfelé meredt már. A tornácon, a bástyákon, a város utcáin, terein, házain is. A Vénusz megérintette a Holdat. Puhán siklott kedveséhez, és a jelenet elragadtatott kiáltásokat váltott ki a nézőkből.

A palota valamelyik távoli bástyáján hatalmas üstdob kondult meg háromszor egymás után, a városháza harangja pedig érces hangján válaszolt. Átellenesen a toronnyal, amelyből még mindig csordogált a fehér fény, egy alacsonyabb bástya állt. Tetején most fáklyafény gyulladt: a láng egy görnyedt udvari bolond arcát világította meg, s a rút teremtmény magas hangján így szólt: Vége van hát az óévnek, a poshadt hasú nyárnak: Jól vigyázz, mert a mai naptól őszi szagok várnak! Én mondom, bolond az, aki nem vigad ma, nem iszik, Mert a móka gyorsan elszáll: a nappalok elviszik… Aki tehát király volt, az most koldus csuhát öltsön, A paraszt pedig jó bort aranyserlegekből öntsön, A macska kutyát hágjon, a béka meg nyulat: Hadd tudja meg a világ, hogy Lendhorn népe mulat! Az utolsó szavakat már kiáltania kellett a bolondnak, akkora volt a város felől érkező moraj. Az udvaroncok ujjongva szaladtak be a tornácról, és a ki tudja honnan előtermett apródok kezeiből kiragadták a színes maszkokat, hogy máris rohanjanak a tornácról nyíló lépcsők, a palotaudvarok felé. Nelkher ismerős arcokat keresett a forgatagban, de sem Andert, sem a hercegnőt, sem a királyt nem látta sehol. Tanácstalanul állt a mellette elrohanó emberek között, mint valamiféle kődarab, amely a patak vizével igyekszik dacolni. Hirtelen megragadták a csuklóját. Persze Nathalie volt az. – Lovag, ez a tiéd! Fogd! – Nelkher kezébe nyomott egy maszkot. Az álarc Holdat formált, kissé visszahajló szarvakkal, felületét csillogó kelme borította, és a szem, az orr, a szájnyílást úgy alakították ki, hogy a fej kényelmesen egy vájatba mélyedhessen be. Nelkher csak most vette észre, hogy Nathalie egy másik maszkot is lóbál a kezében: ez csillag alakú volt, és arany színekkel fénylett. – Gyere! – A lány sebesen szedte a lépcsőket. Nelkher bódultan iramodott a hercegnő után. Bár nem volt igazán részeg, a bor már jócskán telítette az agyát, és Lendhorn nemeseinek infantilis viselkedése teljesen megszédítette. Úgy érezte, az elmúlt pár órában kamasz fiúvá nőtte vissza magát. Az emberek nevetve iramodtak a palota távoli kapui felé, Nelkher alig

győzte szedni a lábait, hogy utolérje a rögtön élen haladó hercegnőt. Ugráló, sípoló, doboló zenészek és Gaedwyn ide-oda rohangáló udvari bolondja mellett szaladt el, s még látta, ahogy a király a hordszékébe dől, koronáját megfordítva a fejébe nyomja, és kezeivel int négy fegyverhordozójának. A palotakapuk szélesre tárulkoztak, és a fáklyafényben úszó város hamarosan elnyelte az előkelő sereget. Valóságos orgia uralkodott az utcákon. A felvirágozott, felzászlózott házak között bizarr kosztümökbe öltözött polgárok táncoltak, szökelltek, énekeltek, s bár mindig tisztelettudóan hajoltak meg az arcát nyeles tükör alakú maszk mögé rejtő király előtt, aki méltóságteljes vaskossággal integetett vissza nekik, mulatozásukat újult energiával folytatták. Az egyik keresztutcából rozoga szekér gördült elő parasztoknak öltözött, dudáló, dobokat verő zenészek kíséretében: tetején egy madárkosztümös alak ült, kezében hosszú péklapátot tartott, amelyen pár döglött patkány feküdt. Egy másik utcácskából most újabb szekér zötykölődött elő: rajta hatalmas, feneket formáló zászló lengedezett. Ahhoz a térhez értek, amelyhez Nelkhert kellemetlen délelőtti emlékei fűzték. Az egyik sarokház ablakából csapzott hajú nő hajolt ki, hatalmas melleit meglengette, majd lekapta a mű-testrészeket, és egy bámészkodó katonára hajította azokat. A keblek szétpukkadtak, a férfi arcát pedig elborította az alácsorgó tej. A jelenet szemtanúi felröhögtek, aztán máris tovatáncoltak. A lovagnak úgy rémlett, mintha az egyik házikó előtt két ismerős férfit pillantott volna meg – a két posztócéh-tagot, akik a kocsmában voltak az asztaltársai. Egy pillanatra szem elől tévesztette Nathalie-t, de aztán észrevette az ismerős csillagmaszkot, amint Gaedwyn tükörarca és a többi, díszes álarc között forgolódik egy meredek, szűk utcácskában. Felcsatolta ő is a maszkját, és nekiiramodott. Azon kapta magát, hogy nevet. Ez azért volt meglepő, mert ilyen dolgot már hosszú ideje nem művelt, s most, hogy hangját fura csengéssé alakította az álarc zártsága, hihetetlen jókedvet érzett. Az utca balra kanyarodott, megint lejtett, s amikor utolérte az egyre jobban szétszakadozó csoportot, ismét a főutcában voltak. – De hát ez hihetetlen! – igyekezett túlharsogni a kiabálást, amikor Nathalie közelébe ért. – Úgy érzem magam, mint kis kölyök koromban, amikor apám először cipelt el egy farsangi mulatságra. Elképesztő, hogy a király és dicső udvartartása ennyire belevegyül a tömegbe!

– Mi az elképesztő ebben? – kérdezte a hercegnő. – Hiszen karnevál van, s ilyenkor az lenne inkább elképzelhetetlen, hogy a király otthon üljön. Nem igaz, kancellár? – Bizony, igaz, Sir Nelkher – szólt a kedves, dörmögő hang a virágálarc mögül. – A karneválra szüksége van mindannyiunknak. Lendhorn népének azért, hogy kitombolhassa magát, nekünk pedig azért, hogy rájöjjünk néha, mi is csak emberek vagyunk. Fura szavak egy kancellár szájából. Bár, úgy látszik, itt, Lendhornban nem szabad már semmin sem csodálkozni, állapította meg Nelkher. A következő pillanatban mégis elcsodálkozott. Mi több, valósággal megrökönyödött. Felülről ugyanis fura suhogás, zúgás hallatszott, és hűvös szellő borzolta meg a ruhákat. Az utca lassan elhalkult, és minden szem az égre meredt. Egy sárkány szállt feléjük! A lovag a kardjához kapott, de még mielőtt kiránthatta volna, rájött, hogy szó sincs semmiféle fenevadról. A repülő szerkezet volt az! Elragadtatott sikolyok, döbbent kiáltások hallatszottak innen-onnan, de leginkább mégiscsak csönd áramlott ki a tátott szájakból. – Mi az? Mi az? – kíváncsiskodott Gaedwyn. – Miért álltatok meg? Mi történt? – Lekapta a maszkját, kikecmergett székéből, és fölpillantott, de aztán megtántorodott, s a négy fegyverhordozó csak óriási erőfeszítéssel tudta megtartani. Hatalmas, ívesen hátrahajló szárnyak csapkodtak fölöttük, óriási, lapos kerekek forogtak, és a fémvázak közül egy bozontos, aprócska fej kandikált ki. A gép lejjebb ereszkedett, s amint elsuhant a házak fölött, szinte súrolta a girbegurba tetőket. – Repülök! Repülööök! – visította Casper, és szakálla vadul fodrozódott a szélben. Lábával dühödten megrúgott egy kart, a gép széles ívben megfordult, és néhány méltóságteljes kört leírva a király fölé ért. – Repülök, repülöhöhöhökkk! – kiabálta a tudós, és egy halomnyi színes cukorkát szórt le az emberek közé. A gyerekek a nyalánkságokra vetették magukat. A gép tett még egy kört, majd tovasiklott. Hosszú farkát úgy húzta maga után, mintha valamiféle ősmadár lenne. Annyira hihetetlen volt ez az epizód, olyan rövid ideig tartott, hogy Nelkher azon gondolkodott, vajon nem képzelte-e csak az egészet. – Ugye mondtam, ugye mondtam! – kiáltotta a lovagmaszkja mögül előbújó Ander. – Mondtam, hogy a papa egy géniusz! Büszkén pillantott körül, ám a gép tudomást sem véve róla, már az

alsóbb városrészek felé repült, hogy gazdája az ott ünneplő szegényebb gyerkőcöknek hajigálja le a cukorkákat. A varázslat elmúlt, felharsant egy trombita, és ismét visszatért a buja karneváli hangulat. Az álarcok megint az arcokra kerültek, és a lendhorni udvartartás apraja-nagyja elcsörömpölt a városháza felé. *** Már hajnalodott, amikor visszatámolyogtak a palotába. Nelkher alig állt a lábán, és úgy érezte, hogy nem egy nap, hanem legalább egy egész hét telt el Lendhornba érkezése óta. A folyosók fáklyafényében elbúcsúzott Nathalie-től, a holtrészeg, üvöltöző királytól, és mivel Andernek már régóta nyoma veszett, egy másik apródot kért meg arra, hogy kísérje fel a szobájába. Elindult, de pár lépés után hátranézett. Tekintete találkozott a hercegnőével, aki rámosolygott egy pillanatra, aztán visszafordult. A fáklyák fénye elhalt, a királyi társaság eltűnt a folyosó egyik szegletében. – Nem. Ez az egész csak álom – motyogta a lovag. – Csak álmodom. Bizony, álmodom. Amikor beértek a palotaszárnyba, ahol a lovag szobája volt, és megindultak a kihalt folyosón, hirtelen kiáltást és több csattanást hallottak a lépcső tornyból. Mintha dulakodtak volna odafönt. Nelkher kikapta a kísérője kezéből a fáklyát, és kíváncsian iramodott felfelé. Miközben a csigalépcsőkön szaladt, teljesen elpárolgott korábbi gyengesége. Pár fordulat után Andert pillantotta meg és Sir Caudot. Az apród orrából és szájából patakzott a vér, a lovag pedig eszelősen rángatta a fiú ruháját. – Uram, uram, ne bánts! – visította Ander. – Esküszöm, hogy többé a hölgy közelébe sem megyek! – Pofa be, ocsmány takonypóc! – sziszegte Caud. – Majd elengedlek, ha itt az ideje. Előtte még kapsz pár nyaklevest. Még mindig nem felejtettem el, hogyan bámultad Cavenna grófnőt! Ki sem nőtt a farkad, máris azon… – Amint megpillantotta Nelkhert, elhallgatott. – Hát te meg mit művelsz itt?! – förmedt rá Nelkher. – Nem volt elég, amit vacsora közben produkáltál? Egyszer még eltűrtem, hogy molesztáld az apródomat, de most betelt a pohár! Caud habozott egy ideig, majd elengedte a fiút. – Mit ütöd bele az orrodat más ügyeibe? – kérdezte a menyétképű lovag, majd gúnyosan hozzátette: – He, te… nagyszájú… sárkányölő-

uram? Nelkher persze rögvest dühbe gurult. Elhajította a fáklyát, ám szikrákat szóró tekintete egy csöppet sem rémisztette meg Caudot, mert a nyápic lovag folytatta: – Te… te kis hercegnő kedvenckéje! Jobban tetted volna, ha a gyíkjaidnál maradsz, és ide sem dugod soha az ocsmány képedet! – kidugta a nyelvét, sziszegett, és begörbített ujjaival úgy kaparászta a levegőt, mintha valamiféle vadmacskának képzelné magát. Bár Nelkhernek ennyi is bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy meggyőződjön a lovag idegrendszerének siralmas állapotáról, mégsem volt képes türtőztetni magát, és Caudra vetődött. Galléron ragadta ellenfelét, és iszonyú erővel penderítette a férfit a fal kváderköveihez. – Te mocsok, mit mondtál? Ismételd csak el?! – üvöltötte, és Sir Caud arcába lihegett. Meglepetésére azonban az keményen megszorította a csuklóját, és lerántotta a kezét a ruhájáról. – Nem ijesztesz meg! – kiáltotta. – Nem! Nehogy azt hidd! Nehogy! Neho! Neho! Nehohohohh! Nehhh! Nehehehehh! – Erre vannak, jöjjön, jöjjön! – hallatszott lentről az izgatott kiáltás. Az az apród szaladt fel a lépcsőn, akinek Nelkhert a szálláshelyére kellett volna kísérnie, s mögötte az udvarnagy lihegett. – Uraim! Nelkher és Caud urak! – méltatlankodott az öregember. – Uraim, mit csinálnak?! – Semmi közöd hozzá, öreg trotty! – rikoltotta Caud. – Te pedig, te pedig… – mutatott ujjával Nelkherre – téged pedig ezennel párbajra hívlak ki. Értetted: holnap reggel karddal, életre-halálra! Holnap reggel! Reg! Reg! Regggel! – Gyűlölködő pillantása most az egyik lépcsőfokon pityergő Anderre siklott, majd kiköpött, és felszaladt a lépcsőn. Hamarosan azonban elhallgattak a léptei, motyogás hallatszott, és újból megjelent – most lefelé rohant el, félretaszítva útjából az udvarnagy mellett álló apródot. Nem lesz nehéz megölnöm ezt az idiótát! – gondolta Nelkher, és elhúzta a szája szélét. Lentről ismét lépések hallatszottak, s kisvártatva megint Caud viharzott el mellettük. – Mi van, mit néztek? – vakkantott vissza a lépcsőfordulóból. – Ne nézzetek, jó? – Ismét eltűnt, immáron végérvényesen… legalábbis reggelig. Nelkher lehajolt a remegő, bőgő Anderhez, és a fiú vállára tette a kezét.

– Ne sírj, fiacskám – szólt hozzá. – Nincs semmi gond. – Azt… azt mondta, hogy… hogy kiherél – szipogta az apród –, hogy… hogy ugyanolyan seggfej vagyok, mint az állat apám, és hogy az öregem úgyis lezuhan egyszer a rohadt gépével. – Sir Caud meg a szokásosnál is idegesebb egy ideje – jegyezte meg az udvarnagy. – Megsértett engem is. Ha fiatalabb lennék, esküszöm, hogy vérét venném! – Nem csodálkozom az állapotán – mondta Nelkher. – Egy ilyen nő mellett, mint Cavenna grófnő, én is elhülyülnék. Elnevették magukat, és még Ander is elmosolyodott. Szipogva törülte ruhaujjába vérbuborékos orrát. – Sose búsulj, Ander – mondta a lovag. – Nagyszerű fickó vagy, egyszer még nagy lovag lesz belőled, meglátod! – Tényleg így gondolod? – A fiú szeme felragyogott. – Persze. Az atyád pedig a legnagyszerűbb tudós, akit valaha is láttam. A karnevál nem ért volna semmit nélküle. És biztos vagyok benne, hogy sohasem zuhan le a gépével. – Ezt… ezt komolyan mondod? – Mi az hogy! Bevallom, nem igazán hittem neked, amikor először beszéltél a repülő szerkezetről, de most tudom, hogy igazat szóltál. Sohasem felejtem el a gépet. Na, kelj fel! – felsegítette a fiút. Beletúrt Ander üstökébe, majd így szólt: – Nesze. Fogd ezt a… fogd ezt a… – hirtelen rádöbbent, hogy egy garasa sincsen – fogd ezt a kardot, és fényezd ki reggelre! És mosd le az arcod meg a könnyeidet, mert ezek rúttá teszik egy férfi arcát. Holnap szükségem lesz a segítségedre! – Köszönöm, Nelkher lovag, amit értem tettél! – szólt a fiú. – És köszönöm, amit apámról mondtál. Ígérem, holnapra olyan fényes lesz a pallosod, hogy el fog vakítani mindenkit, aki csak ránéz! – Hálásan nézett a lovagra, és átvette a súlyos kardot tőle. Az udvarnagy és a két apród elkísérték a lovagot a szobáig. Ander ugyan mindenáron segíteni akart urának, de Nelkher most egyedül akart maradni, így elküldte a fiút. A helyiséget kellemes meleggel és táncoló fényekkel árasztotta el a kandalló. Nelkher ledobta a ruháit a földre, és leült az ágyra. Batyujából elővette sodronypizsamáját, azonban ujjai rátaláltak a takaró finom bársonyára, és úgy döntött, inkább meztelenül alszik. Elégedett szisszenéssel csusszant az ágyba. A takaró lágyan simogatta meztelen testét, kibámult az ablakon, és hallgatta a várfalak közti

lugasokban tanyázó tücskök ciripelését. Kint még sötét volt, de a Vénuszt, a Holdat és a csillagokat nem találta sehol. Behunyta a szemét: bár ezernyi maszk, forma kavargott előtte, mégis Nathalie arcát látta a legtisztábban. Újból és újból visszaidézte a táncot, érezte kezén a lány puha ujjainak érintését, orrlikaiban a hercegnő hajából kiáramló levendulaillatot: nem bírt betelni emlékeinek szépségével. Már el is felejtette a reggel reá váró párbajt. Szerelmes volt. *** Amikor végre felébredt, Ander már percek óta verte a bereteszelt ajtót. Nelkhernek szörnyen fájt a feje, sajgott a dereka, és hosszú percekbe telt, amíg a torkán kipréselt egy: „gyere be”-t. Aztán keserűen felnyögött, mert rájött, miért nem tud bejönni Ander; az ajtóhoz vánszorgott, és leemelte a keresztrudat. – Miért zárta magára az ajtót, lovag uram? – kérdezte a fiú. – Sietnünk kell, hamarosan kezdődik a párbaj. Gyorsan fogyassza el reggelijét. – Ezzel a kezében tartott fatálcát az asztalkára rakta. Csakugyan, a párbaj! A fenébe! Teljesen megfeledkezett róla! Kedvetlenül huppant le a székére, bámult maga elé, kezeit a combjain nyugtatva. Végül harapott párszor a pástétomos kenyérből. Ander kiment, de egy pillanat múlva visszatért: alig bírta el a kardot és a pajzsot, amit becipelt. Nelkher egy kicsit jobb kedvre derült, amint a ragyogó fegyvereket megpillantotta. – Nagyszerű, fiam – dicsérte meg az apródot, ám a fiú bánatosan biggyesztette le ajkait. – Szörnyen szégyellem magam – mondta. – Miattam kell most kockáztatnia az életét. Ha egy kicsit figyelmesebb vagyok vacsora közben, akkor nincs ez az egész. – Ugyan! – válaszolta ingerülten a lovag. – Hagyd már a nyavalygást! Caud egyszerűen beléd akart kölni, mert utál téged, és ha nem a vacsora miatt, valami másért előbb-utóbb biztosan neked esett volna. Különben is, vérig sértett, és ezért is meg kell lakolnia. Befalta a reggelit, majd kissé megmozgatta elgémberedett végtagjait. Még mindig anyaszült meztelen volt, amikor kezébe vette szeretett kardját. Bár annyira ismerte már, hogy behunyt szemmel ezerszer ezer kard között is felismerte volna, mégis hosszasan nézegette a nem mindennapi ötvözetekből kovácsolt, csillogó penge tövén egymásba

gubancolódó, kissé kopott szalagfonatokat, a keresztrúd középen merészen behajló, s kétoldalt a kis rombuszokba szélesedő ívét és a markolat zárógömbjének sárkánymintáját. Úgy érezte, nemcsak hogy teljesen összeillenek, hanem össze is tartoznak ők ketten. – Mondd csak, ez a szúnyog kis Caud tényleg olyan nagy harcos, mint amilyennek mondják? – kérdezte a lovag, miközben megsuhintotta a fegyverrel ágyának alácsüngő baldachinját, amely nyomban kettéhasadt. – Mi az, hogy! – válaszolta az apród. – Nelvenben, a várban, ahonnan jött, egy lovagi tornán tizenhét vitézt ütött ki a nyeregből, kilencet küldött a másvilágra, ötnek metélte le a jobb karját, négyet pedig hónapokra nyomorékká tett. Csak egy fél éve érkezett Lendhornba, de már minden lovag retteg tőle. A nemrégiben megözvegyült Cavenna grófnő azonban annyira leköti a figyelmét, hogy alig mozdul ki a falak közül. Nelkher persze tisztában volt nem mindennapi bajvívó képességével, így a párbajhoz szükséges elengedhetetlen önbizalma nem párolgott el. Sőt, még örült is neki, hogy nem egy anyámasszony katonáját kell majd megszégyenítenie. Magára öltötte a vastag alsóruhákat, az inget, majd a sodronypáncélt, amelyet maga Ander választott ki a királyi fegyvertárból. A láncszemek erősek voltak, egyetlen, kelleténél nagyobb rés sem bújt a szabályosan összefűzött karikák közé. A lovag a fejére húzta a sodronycsuklyát, s miután az apród ráadott egy kék mellényt, s vállára csatolta a köpenyét, megindultak a bajvívó tér félé. *** A napsütés dacára hűvös volt kint, mert erős északkeleti szél fújt, sebesen kergetve a bárányfelhőket. Az U alakban meggörbülő, környezetüknél kissé alacsonyabb várfalak és a két bástya közé bezárt térségre érve a lovag már messziről látta a kis pódiumon összezsúfolódott tömeget. Az emberek hevesen vitatkoztak a párbaj esélyeiről, Sir Caud pedig már ott állt az emelvény előtt. A páncélja fölött rózsaszín-zöld köpenyt viselt, s három könnycsepp mintájával díszített pajzsán ugyanezek a színek virítottak, azzal a különbséggel, hogy még egy ferde sárga csík is átszaladt rajta. Kardjával úgy hadonászott összevissza, mintha megkergült volna. – Ó, Atyám! – súgta oda Nelkher Andernek. – Ennél ocsmányabb színösszeállítást csak egyetlenegyszer láttam: a bqwernmooni lovagi tornán… Ezen, úgy mellékesen jelzem, huszonegy lovagot ütöttem csak

ki a nyeregből, mert nem voltam igazán formában. Tudniillik néhány nappal azelőtt meg kellett mérkőznöm harminchét harcossal, akik egy erdei tisztáson támadtak rám, miután a hadfeni tornáról igyekeztem valamerre. Hogy merre, azt ne kérdezd… Nos, volt Bqwernmoonban egy bajvívó… nagyszerű ellenfél volt, úgyhogy csak a második összecsapás után penderíthettem ki a nyeregből… aki lila-piros-sárga-zöld-barna ruhadarabokból állította össze öltözékét. Azt hiszem, Caudról csak némi vörös szín hiányzik…. De azt majd én festem oda. – Csak nehogy elbízd magad, jó uram! – figyelmeztette Ander. – Vigyázz, mert nagyon fürge ez a kis vakarcs… – Sose félts, Ander! Inkább mereszd ki majd a szemedet: talán tanulsz néhány remek mozdulatot. Az emelvényhez értek. Caud gúnyosan nézett a lovagra, néhányszor összecsattintotta a fogait. A lovagok egymás mellé álltak, és fél térdre ereszkedtek Gaedwyn előtt. – Urak! – szólt a király. – Sir Nelkher és Sir Caud! Kötelességem megkérni titeket, hogy álljatok el a szándékotoktól. Nem szeretném ezt a nagyszerű napot azzal kezdeni, hogy két ilyen kiváló lovag közül végig kelljen néznem az egyik halálát. Mindazonáltal, Sir Caud, el kell mondanom, hogy rendkívül fáj az, hogy megsértetted vendégemet, aki jó szándéktól és segítőkészségtől vezérelve érkezett ide, és birodalmunknak nagy hasznára lehet még. Az is megrémített, hogy megbántottad udvarnagyomat és Casper grófot is. – Nem érdekel, hogy megbántottam ezt a három alakot! – kiáltotta Caud, mire a tömeg felszisszent. – És a legkevésbé sem bánom, hogy megsértettem a… a… sárkányölőt! Megérdemelte! Jól tudom, hogy összeszűrte a… a levet az apródjával, és együtt akarják elcsábítani hölgyemet, Cavenna kisasszonyt! – Itt az emelvényen ücsörgő hölgy felé pillantott, és a malacképű nőszemély halk sikkantással lengette meg csipkekendőjét. – Hmm – komorodott el Gaedwyn. – Súlyos vádak ezek, és nem értem, mire alapozod őket. – Hogy mire? Hogy mire? – Caud hirtelen felpattant, de aztán gyorsan visszahelyezkedett előző pózába. – Az apródot már régóta figyelem! Állandóan ott sündörög a hölgyem körül, és úgy látszik, a tegnapi pofon sem volt elég neki, mert láttam, hogy most is hogyan nézegette Cavennát. Igen, láttam! Mint ahogy azt is láttam, hogyan táncolt ez a Nelkher vagy ki a kedvesemmel: egyszerre két ujjbegyét is rátolta a hölgyem kezére!

– Sir Nelkher! – szólt a király. – Mit mondasz ezekre a vádakra? – Hogy mit? Azt, hogy Sir Caud nyilván nincs tisztában teljesen azzal, amit beszél. Tegnap éjjel, amikor majdnem félholtra verte az apródomat, érdekes módon még nem hangzottak el ezek a rágalmak. Ami a táncot illeti, be kell, hogy valljam, valóban rendkívül elragadónak találtam Cavenna kisasszonyt. – Istenek, gondolta magában, hogyan hazudhattam ekkorát?! – Ám semmi sem állt távolabb tőlem, mintsem hogy molesztáljam a hölgyet, mert… mert más valaki volt az, akit a legelragadóbbnak találtam az éjjel. Maga is meglepődött a merész kijelentésen. Az emberek összesúgtak, a király zavartan motyogott valamit, Nelkher pedig Nathalie-re sandított. A lány – másodszor, amióta ismerte – elvörösödött, lesütötte a szemét, szája szegletében egyszerre bujkált a zavar és az elismerés mosolya. Caud úgy tűnt, valamiféle rútságot akart mondani, ám Gaedwyn elébe vágott, s pár köhintés után így szólt: – Nos, ööö… Sir Nelkher… ezek szerint tagadod a vádakat. – Tagadom, és nemcsak saját magam, hanem valamennyi sértett nevében kívánok igazságot szolgáltatni. – Aki igazságot fog szolgáltatni, az én leszek. Én, én, én! – kiáltott fel Caud, de a király haragos tekintete lehiggasztotta. – Ám legyen – mondta Gaedwyn. – Látom, nem tágíttok elhatározásotoktól. Én megtettem, amit megtehettem. A többi már a Sors és az Égiek dolga, ők fognak majd igazságot szolgáltatni. A két lovag felemelkedett. És két fátyoldarabka repült egyszerre a lábuk elé: egyiket Cavenna reppentette a lovagjának, a másikat… nos, a másikat pedig Nathalie hajította el. Nelkher a könyöke köré tekerte a bájos kis csipkét, és már tudta, hogy győzni fog. Caud rávicsorgott Nelkherre, összecsattintotta fogait, ám hősünk bájosan elmosolyodott, meghajolt ellenfele előtt, és élvezvén a tömeg elragadtatott moraját, arra gondolt, milyen nagyszerűen bizonyította ismét földi hívságokon felülemelkedő lovagiasságát. A két lovag kissé eltávolodott az emelvénytől, hogy valamennyi néző jól láthassa a küzdelmet, majd megfeszített izmokkal egymásnak rontottak. A meglendülő kardok fényei kegyetlenül villogtak, a pajzsok hárították a csapásokat. Mindketten megtántorodtak, de Caud ügyesebbnek bizonyult: amint fegyvere lesiklott Nelkher feltartott pajzsán, oldalirányból azonnal a lovag felé csapott. A veszélyes ütést időben

hárította a kardjával Nelkher, s bár karja természetellenes pózba csavarodott ki, jócskán lefékezte ellenfele lendületét. Mindketten hátraléptek, ismét lesújtottak, és a pajzsok ismét felfogták a csapásokat. Caud most kilépett balra, szabaddá váló pajzsát meglengette, és mozdulatával jól becsapta Nelkhert, mert az felé döfött, ám a nyápic lovag elkaszálta a kardot, és térdével gyomorszájon rúgta ellenfelét. A tömeg felszisszent, Nelkher összegörnyedve kapkodott levegő után, Caud pedig, mint a darázs, úgy szúrt feléje. Ám a lovag, bármennyire is megzavarta a csel, nem vesztette el önuralmát, és jól tudta, hogy ellenfelének döfése oldalról fog érkezni: pajzsával a levegőbe csapott, s a fémlemez iszonyú erővel csattant a túl közel merészkedett Caud oldalán. Most Nelkher volt előnyben, mert gyorsan magához tért: előredöfött, és bár tántorgó ellenfelének még volt annyi ideje, hogy hátrahúzódjon egy kicsit, a penge így is felsértette a bal karját. Cavenna kisasszony, miután meggyőződött arról, hogy kellő mennyiségű apród van mellette, látványos ájulást színlelve összerogyott. Telt-múlt az idő. Újabb és újabb csapások következtek, újabb és újabb hárítások. A lovagok sziszegtek, káromkodtak, fújtattak, és izzadtak. Caud nem egykönnyen adta magát. Már vagy fél órája hadakoztak, amikor egyre jobban kezdett érződni Nelkher fölénye: ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy szúrásai egyre veszélyesebbek lettek, hárításai pedig egyre biztosabbak, hanem abban is, hogy Cavenna ájuldozásai szinte permanensé váltak, s voltak olyan percek, amikor a grófnő fel sem tápászkodott izzadó testét kétségbeesve tartó apródjai öleléséből. Kétségtelen ugyan, hogy Caud kemény diónak számított, keményebbnek, mint azt Nelkher gondolta volna, ám ereje a gyorsaságában rejlett, ami most kezdett eltűnni a fáradtság súlya alatt. Bár Nelkher tisztában volt azzal, hogy ha még húzza egy ideig a párbajt, akkor a győzelem már biztosan az övé, azonban türelmetlensége legyőzte bölcsességét, s pár felettébb látványos, ám annál könnyelműbb kardcsapása a legkevésbé sem vált hasznára, mert Caud mindegyiket hárította. Mi több, úgy látszik, utolsó erejét összeszedve, eszeveszett lendületű ellentámadásba ment át, és jócskán megszorongatta ellenfelét. – Na, ebből elég volt – mondta magának Nelkher, amikor végre megállította a rohamot. – Ez nem mehet így tovább. Pár perc elteltével eldőlt a küzdelem. Caud egy ügyetlen mozdulatát követően Nelkher felsebezte az ellenfele oldalát, majd ahelyett, hogy a

védekező férfira sújtott volna, megpördült, és pajzsával iszonyú erővel oldalba vágta a menyétképűt. A nyápic férfi felbukott, és a kardja után nyúlt, de Nelkher pengéjének hegye már ott nyugodott az ádámcsutkáján. Cavenna grófnő ugyan megpróbálkozott egy újabb ájulással, de miután rájött, hogy most már senki sem kíváncsi kétségbeesésének megnyilvánulásaira, úgy döntött, inkább veszteg marad. – Kérj bocsánatot! – kiáltotta lihegve Nelkher. – Kérj elnézést mindazoktól, akiket megbántottál! – Soha! – jött a válasz. – Mondom, kérj bocsánatot, különben elnyisszantom a nyakadat! – Soha! Soha, soha, soha, soha! – Caud összeszorította a szemhéját, és toporzékolni kezdett. – Soha, soha, soha! Soha, soha, soha, soha, soha, soha! – Amint ismét kinyitotta a szemét, Nelkher rémülten lépett hátra, mert a nyápic fickó tekintetéből az eszelősség biztos jeleit olvasta ki. – Soha, soha, soha, soha, soha, soha, soha, soha, soha! – ordította Caud, akinek arca hófehérré vált, nyelve előbukott ellilult ajkai közül, és úgy vonaglott, mint valamiféle sóval leszórt meztelen csiga, szájának szögletéből pedig sűrűsödő habfolyam indult el. Szavai értelmetlen motyogássá alakult, teste rángatózott, és görcsbe szorult ujjaival a füvet tépkedte. Felmorajlott a tömeg, Cavenna grófnő négy apródja, valamint az udvari felcser a lovaghoz szaladtak. Az orvos vastag vászondarabot nyomott a férfi szájába, és a szolgákkal együtt kivonszolta Caudot a küzdőtérről. – A bajvívásnak vége! – nyomta el Gaedwyn hangja a tömeg moraját. – Győzött az igazság! Sir Nelkher elégtételt nyert! A nézőközönség zavarodott tapssal üdvözölte a győztest, és vitázva széledt szét: a tekintetekből inkább megrökönyödést olvasott ki a lovag, mintsem a győzelmének szóló elismerést. – Na, tessék! – dühöngött magában. Végre, hosszú idő óta először ízelítőt adhatott nagyszerű bajvívói képességeiből, erre ez a szerencsétlen idegbeteg elront mindent. Miért nem tudott egyszerűen bocsánatot kérni vagy meghalni? Páran még az emelvény szélén rángatózó lovagot ápolgatták, néhányan Nelkher felé biccentettek, de az emberek nagy része fejét csóválva, csalódottságát a legkevésbé sem leplezve vonult az épületek felé. Ander és Nathalie egyszerre értek oda Nelkherhez. A lovag hátrahajtotta sodronycsuklyáját, és fél térdre ereszkedett a hercegnő előtt. – Ugyan, Sir Nelkher! Mit csinálsz! – szólt Nathalie, és az apróddal együtt felsegítette a győztest. – Még ilyenkor sem vagy képes elhagyni a

bókokat? – Szemei aggodalmasan fürkészték a lovag tekintetét. – Mondd, nem esett semmi bántódásod? Úgy rettegtem, hogy sokszor oda sem mertem nézni, amikor összecsaptatok. – Ugyan, ugyan – válaszolta Nelkher. – Nincs semmi bajom. Pár horzsolás, ennyi az egész. De nem értem teljesen, mi történt Sir Cauddal. – Ó… miatta ne aggódj! Mondtam már, hogy nem teljesen egészséges. Többször előfordult nála efféle roham: pár óra elteltével már egészen jól lesz… Az orvosa beszélt valamiféle betegségről, ám nem sokat értettem az egészből. De… de mindez nem számít. Csak az a fontos, hogy nem esett bántódásod és nagyszerűen küzdöttél. – Csak azért harcolhattam így, mert ez a kis fátyol erőt adott. – A könyökére pillantott, majd ismét térdet akart hajlani a hercegnő előtt, de Nathalie megragadta a kezét, és nem engedte a bókot. Lassan, hihetetlenül lassan húzta le a férfi vaskesztyűjét. Nelkher el akarta kapni a kezét, ám a hercegnő gyorsabb volt: megszorította az izzadt tenyeret, és Nelkher úgy érezte, szívverése ezerszeresére gyorsul. Ander tudta, hogy most jobban teszi, ha félrevonul. Átvette urától a pajzsot és a kardot, s elsomfordált a többiek után. Már csak az udvari bolond ült a király trónusán, felhúzott, keresztbe tett lábakkal a bohócok jellegzetes testtartásában, nyálcsorgatva figyelve a szeme előtt lezajló érzéki jelenetet. – Úgy féltelek, Nelkher – mondta a hercegnő. – Alig érkeztél meg a palotába, még azt sem tudod, miféle küldetést akarsz magadra vállalni, és máris kockára tetted az életedet. – Nathalie lehunyta a szemét, és másik kezét is Nelkher kezére fonta. A hirtelen feltámadt szélroham dühödt erővel cibálta az emelvény fölé kifeszített ponyvát. A hercegnő úgy tűnt, megint mondani akar valamit, de aztán összezárta a száját. Ujjait a férfi ujjai köré fonta, az ajkait a lovag izzadt arcához nyomta, aztán sarkon fordult, és hátra sem pillantva a bástyakapu felé szaladt. – Jujujujj! Jujujujj! Mit láttam! – sivított fel az udvari bolond, és felszökkent a helyéről. – Mit láttam! Hujujujj! Ezt elmondom a királynak! Elmondom! Ojojojjj! – Béka módjára a hercegnő után szökellt, egyedül hagyva a még mindig félszegen mosolygó, megbabonázott lovagot. ***

Ander óvatosan vetkőztette le Nelkhert, s mind a ketten azt figyelték, miféle sebek és zúzódások tűnnek elő a ruhák alól. Szerencsére pár karcoláson és kék-zöld folton kívül lényegében sértetlen volt a lovag. – Uram – szólt Ander olyasféle hangon, mintha valamiféle titkot akarna megosztani Nelkherrel. – Uram, bocsáss meg az arcátlanságomért, de úgy gondolom, el kell, hogy mondjam egy észrevételemet. Úgy látom… khmmm… úgy látom, hogy nagyon tetszel a hercegnőnek. – Gondolod? – kérdezte a lovag, de nem azért, mintha ő nem vette volna észre a hercegnő vonzalmát, hanem mert nagyon is jólesett efféle dolgokat többször hallani. – De még mennyire! Nathalie hercegnő annyira őszinte mindig, hogy nem lehet nem észrevenni az érzelmeit. Azt hiszem… azt hiszem egyszerűen képtelen lenne színészkedni. Amióta ismerem… no nem valami régóta, mert csak egy éve kerültem át a franiduri grófságból… látványosan, merészen hágja át az etikett szabályait. Sem a király nem bír vele, sem pedig az öreg Quilda, akit azért rendeltek mellé, hogy szem előtt tartsa állandóan. Nem is értem… nem is értem, hogyan lehetséges, hogy úgy magukra hagytak titeket a küzdelem után. Mert amit ott csinált, a bajvívótéren… az… az egyszerűen elképesztő volt. – Nelkher összevont szemöldökétől azonban megrettent, és így folytatta: – No persze, félre ne érts uram… nem úgy értettem az egészet… Nekem nagyon tetszett a dolog, bár nem is láttam a csóko… akarom mondani, khmm, akarom mondani, nem is láttam sokat, csak azt, hogy megszorította a kezed, és az is nagyon tetszett… Igen, ha hiszed, ha nem, úgy éreztem, mintha engem cs… akarom mondani, az én kezemet fogta volna meg. Csak egyszerűen nem fér a fejembe, a király miért enged efféle dolgokat, amikor más illemszabályok betartatására annyira nagy figyelmet fordít. No, de mit beszélek itt összevissza! A lényeg az, hogy Nathalie a világ legcsodálatosabb leánya, te pedig a világ legboldogabb embere lehetsz, amiért tetszel neki. Nelkher elmosolyodott, de aztán rögtön el is sötétítették holmiféle viharfelhők a jókedvét, mert rájött, hogy bármennyire is nagy tiszteletnek örvend, Nathalie-val sohasem teljesedhetne be a szerelme. Ő csupán egy gróf fia, a hercegnő pedig Lendhorn urának unokahúga. Éppen válaszolni akart az apródnak, amikor kopogtak, kinyílt az ajtó, és egy szolgáló jelentette, hogy a fürdő készen áll. Fanyalogva indult el a földszinti helyiség felé. ***

Órák múlva az ágyán ült, és azt figyelte, vajon nem nőttek-e még úszóhártyák a lábujjai között az utóbbi időkben nyugtalanítóan megszaporodott fürdésektől. Három nap alatt három mosdás! Olvasott egyszer egy könyvet, amelyben valaki arról írt, hogy egy hiú nemes, aki mindennap órákat töltött a dézsájában, annyira teleszívódott vízzel, hogy egyszer, amikor egy téli estén, vacsora után közel húzta a székét a kandallóhoz, egy szempillantás alatt elpárolgott, s csak a ruhái maradtak meg a teremben. A lovag örömmel nyugtázta, hogy nem alakult át még valamiféle kétéltűvé, és a kandalló felé tartott hüvelykujja sem foszlott szét. Mindenesetre megfogadta, hogy jó hosszú ideig még csak nem is megy víz közelébe. Dél körül járhatott az idő, összecsukható székében éppen az ablaknál ült, figyelte a négyszögletű, tömzsi kis bástyát és a hozzá futó, többször megtörő falnyelvet, amelyen testőrök járkáltak föl-alá érc sisakjaikon büszkén csillogtatva a ragyogó Napot. Hunyorított, és úgy tűnt, mintha nem is emberek mozognának lent, hanem valamiféle fémgolyóbisok ingáznának monoton pályájukon. Az ajtó kinyílt, és Ander lépett be a szobába. – Gaedwyn király hívat, uram – szólt hivatalos hangon. – Úgy tűnik, fontos mondanivalója van. A lovag magára öltötte tegnap esti ruháját – pontosabban egyetlenegy ruháját, mert az eddig használtat már előző este kihajította egy jobb érzésű szolgáló – és megint csak Ander navigációs képességeire bízta magát. Ahogy a trónterem felé lépkedtek, egyre több ismerős folyosót, falkiszögellést látott. Még pár nap – gondolta magában –, és egészen otthonosan fogok mozogni. *** A trónterembe vidáman áradt be a napfény: a puha, meleg fénycsíkokban apró porszemek kavarogtak. Gaedwyn szokásos elegáns tunyaságával terpeszkedett trónusán. Arcán elégedett méltóságteljesség honolt, mellette pedig két apród állt. Amikor Nelkher leült a királlyal szemben, már tudta, hogy a küldetésről fognak beszélgetni. Csak most döbbent rá arra, hogy szinte teljesen kiment a titokzatos ügy a fejéből. Annyi minden történt az elmúlt egy nap alatt, hogy éppen arról

feledkezett meg a legjobban, aminek a reménye ide vonzotta e falak közé. – Sir Nelkher, kedves lovag! – szólt az uralkodó. Karját tehetetlenül felemelte, és a fejét csóválta: – Úgy sajnálom a történteket! – Ugyan, ugyan – szabadkozott Nelkher. – Én sajnálom, hogy megérkezésem másnapján már efféle gondokat okoztam neked. Sir Caud nagyszerűen küzdött, de az igazság mellettem állt. Mégis, bánom, hogy ilyen állapotba került. – Sir Caud miatt ne fájjon a fejed! – legyintett Gaedwyn. – Ezek a rohamok olyanok nála, mint másnál a hasmenés – nagyot kacagott saját hasonlatán, majd folytatta: – Ellenben téged féltelek! És szégyellem magam! Egy napja vagy itt, még azt sem tudod, miféle sötét ügybe fogsz belekeveredni, ha tényleg segíteni akarsz a birodalmon, és máris az életedet kockáztattad! – Uram! Az az ügy nem lehet annyira sötét, hogy ne lehessen kifehéríteni. S bár való igaz, nem tudom, miben lehetek a segítségetekre, de biztos vagyok benne, ha elmondod, ezerszeres lelkesedéssel ajánlhatom fel kardomat Lendhornnak. – Úgy legyen! Éppen azért hívattalak színem elé, mert nem akartalak tovább bizonytalanságban tartani. Halld hát a történetet! E rövid, drámai bevezető igen hatásos volt, mert Nelkher szíve vadul kezdett dobogni. Vajon mit rejt a küldetés? – Khmmm – köszörülte meg a torkát Gaedwyn, majd belehörpintett az arany serlegbe, amely egy kis emelvényen állt a trón mellett. – Készülj föl, hogy hosszú és eléggé zavaros história lesz. Nem is tudom, hol kezdjem… – Alig várom már, bárhol fogsz hozzá az elbeszéléshez – szólt Nelkher. – Nos – kezdett bele a mondókájába Gaedwyn –, a legokosabb talán az, ha először Lendhornról mondok el pár dolgot… A városról tudnod kell, hogy valaha különleges mágiák csomópontja lehetett, ám a varázsburok kivételével, mostanra minden természetfelettiség eltűnt a falak közül. – Igen… a varázsburok… Mintha hallottam volna róla valamit, bár igazán sosem hittem a létezésében. – Pedig nagyon is hihetsz benne. Lendhornt valamiféle megmagyarázhatatlan ősmágia védi, amely semmiféle idegen varázslatot, semmiféle természetfeletti erőt nem enged se ki, se be. Hogy honnan ered ez a mágia, meddig fog tartani, azt senki sem tudja, de tény, hogy nagyon ősi lehet. Talán még az első település idejéből származik, mert a legrégebbi krónikánk, a majdnem ezer éves „Hystoria Lendhorneae” is említést tesz róla. A varázsburok csodálatos tulajdonságai közé tartozik

az is, hogy együtt növekszik Lendhorn legkülső városfalaival. Mintha… mintha valamiféle tágulékony buborék lenne, úgy működik… Mindez persze mindig jól jött az esetleges ártó mágia ellen, de azt a furcsa helyzetet alakította ki, hogy csak a védőburokkal egyidős vagy annak aurájával megegyező varázslatok voltak képesek áthatolni a burkon. Ilyen természetfeletti komponensekből azonban idővel egyre kevesebb és kevesebb lett Lendhornban. A város, évszázadokkal a bátyám uralkodása előtt oda jutott, hogy a mágia teljesen magára hagyta: az udvari varázslók valamilyen konfliktus miatt végleg elköltöztek, csak felcserek maradtak a városban, kuruzslók, no meg hébe-hóba egy-egy boszorkány is előbukkant valahonnan. Még a teleportációs lehetőségek is megszűntek… igaz, az északi hegyekben, az Odernen-bérc mögött áll egy ősi torony, ahonnan efféle utazásokat lehet tenni, de az megközelíthetetlen helyen van… A városból évszázadokkal ezelőtt kiáradó mágia feltételezésem szerint a hegyekkel szinte hermetikusan elzárt nyugati, északnyugati tartományba áramolhatott. Ez a vidék a legrosszabb vadon, amit el tudsz képzelni, tele szörnyekkel, boszorkányokkal, öntörvényű számkivetettekkel, meg ki tudja, miféle démoni teremtményekkel. A sűrű erdő az embert állandóan lefékezi, idő és térérzékét teljesen összezavarja. Két-három napot kell vánszorogni ahhoz, hogy egy máshol fél nap alatt megjárható távot megtegyünk. Néhány váron és az északnyugati hegyeknél fekvő, elszigetelt Brüeghtywn városán kívül nem is tudom, van-e egyáltalán település arrafelé… Nos, Lendhorn és a nyugatiészaknyugati tartomány között sajátos helyzet alakult ki idővel: mind a két világ tiszteletben tartja a másikat, nem zavarja meg annak hermetikusan elzárt birodalmát. A hegység ténylegesen falat húz közéjük. A király ivott a serlegéből, elégedetten csettintett a nyelvével, majd folytatta: – Nahát, szóval tizennégy éve kezdődött minden. Akkor még megboldogult bátyám, Gadden volt a király, én pedig a kicsiny délkeleti tartomány, Herlynth kormányzója voltam. Furcsa dolog, nem? Az egyik fiú egy ilyen várost kap, a másik meg három, pónitenyésztéssel foglalkozó falut… Na mindegy, hagyjuk ezt… Gadden király a feleségével, aranyhajú Almennával sokáig élt anélkül, hogy gyermekük született volna. Végül aztán, amikor már minden reményt feladtak, mégiscsak megszületett a kislányuk: Nathalie. Ez tizenhat éve történt. Igen, igen… tudom, elég hihetetlennek hangzik, hogy Nathalie még csak tizenhat éves… de várd ki a végét… Szóval a királyi pár öröme nem ismert határokat. Ám tizennégy éve, amikor a lány már kétéves volt,

Lendhorn és elsősorban a királyi család nyugalmát kezdte megzavarni egy boszorkány. A banya valójában nem volt más, mint az egykor oly nagy hatalmú Elana grófnő, aki sokáig Gadden környezetében élt, mígnem lelepleződtek sátáni praktikái, és el kellett menekülnie a városból. Ez az incidens nem sokkal Nathalie születése után történt. Egyszóval, a boszorkány szökésének második évében egyre gyakrabban és gyakrabban kezdett Lendhorn környékén portyázni. Hogy miért, azt nem tudom… talán tudomást szerzett a Tükörről. – Ez utóbbi szót ugyanolyan bűvös hangsúllyal ejtette ki Gaedwyn, mint a fogadós két napja. – Tükörről?! Miféle tükörről? – Nelkhernek már feltűnt, hogy Lendhornban milyen előszeretettel és milyen furcsa szövegösszefüggésekben használják a „tükör” szót, de mostanáig azt hitte, hogy valamilyen népi kifejezésről lehet csak szó, vagy valami hétköznapi dologra utalnak vele. (Illedoch birodalmában például az „utazás”-ra a „baracklekvár” szót használják, Wemmengben pedig hogyha valaki szerelmet vall, azt mondja, hogy „a piacon három tallérért lehet kapni frissen szedett meggyet”). A lovag értetlenkedő arckifejezése láttán viszont Gaedwyn ennyit válaszolt: – Várj! Majd mindent a maga idejében – ismét ivott, aztán folytatta a megkezdett történetet. – Egyszóval, a király megelégelte a boszorkány garázdálkodását, és egy ügyes csellel elfogatta Elanát. Akkoriban az egyház ideiglenesen befolyást szerzett a városban (mostanra szerencsére sikerült kitessékelnem a gyűlölt papokat a falakon kívülre), és ezért a királynő káplánjának, Harus atyának a javaslatára a városkapuk előtt felállított máglyán megégették Elanát. Nyilván azért nem akarták Lendhornban elpusztítani a banyát, mert attól tartottak, hogy kiszabaduló gonosz lelke bennreked a védőmágia burka alatt, és állandóan kísérteni fogja őket… Csakhogy! Csakhogy! – emelte fel a hangját a király. – Amikor felcsaptak a lángok, és végre belekaptak volna a boszorkány ruhájába, iszonyatos dolog történt! Ott voltam én is, a nézők között, a kapuk elé ácsolt emelvényen, és a saját fülemmel hallottam, a saját szememmel láttam mindent. Ó, még most is beleborzongok az emlékbe! – Magából kikelve kiabált, aztán sietve lehörpintette maradék borát, és intett az egyik apródnak, hogy töltsön újra. – Mi történt? – kíváncsiskodott a lovag. – Mi? Hogy mi? Az az átokfajzat az utolsó pillanatban, amikor már érezni véltük égett húsának szagát, hatalmas fekete hollóvá változott, és

emberi nyelven, mondom: emberi nyelven, de valamiféle rémisztő, krákogó, félig állat hangon szörnyű átkot szórt a tömegre. Mozdulatlanul lebegett a füstben, mégis jól lehetett látni koromfekete testét. – Gaedwyn hunyorított, fogait összeszorította. – Még most is tisztán emlékszem minden egyes szavára, igen, így szólt: Kárrr, kárrr! Legyetek átkozottak! Kárrr! Nelkher döbbenten szemlélte a királyt, aki annyira átélte előadását, hogy hollóhangot utánozva kiáltozott, és kezeivel, mint holmi kövér szárnyakkal csapkodni kezdett. – Almenna, te szuka, kívánom, hogy két éven belül fonnyadj el, tebelőled pedig, áruló Gadden, nőd halála után nem sokkal váljék szánalmas élőhalott! Kárr, kárrr… És rühös porontyotok, a hercegnő legyen örökké Lendhorn falainak foglya, mert mihelyt kilép a városkapun, pillanatok alatt falja fel testét az öregség… És kívánom, hogy sose lehessen boldog férfival, hogy ágyéka legyen dögvész fészke: aki megkapja testét, az váljon élete végéig kimondhatatlan kínok foglyává… Kárrr, kárr! És kívánom neked, Lendhorn népe, hogy háború zúzza szét békédet, hogy fulladj bele tulajdon gyermekeid gőzölgő vérébe és beleibe! Kívánom mindezt a Sátán nevében! Legyetek átkozottak! Kárrr! Kárrr! Gaedwyn dühödten kalimpált a levegőben, mintha valamiféle rémálmot akarna elkergetni, és Nelkher már attól félt, hogy mindjárt megüti a guta az uralkodót. – Bort, bort, bort! – üvöltötte a király, de aztán rájött, hogy a serlege tele van, és egy szempillantás alatt felhörpintette az italt. Az apród megint színültig töltötte a kelyhet, és a király ismét hosszasan kortyolt az italból. – A lovag úrnak is, te ostoba! – rivallt rá Gaedwyn a fiúra. Bár a lovag egy csöppet sem kívánta most az egyébként oly ízletes nedűt, kénytelen volt elfogadni a felé nyújtott kupát, és egy kevéske bort leküldött a torkán. – Ó, de a legnagyobb szörnyűség csak eztán történt! – harsogta a király. – Mert hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy Nathalie, aki anyja ölében ült, keservesen sírni kezd, és… ó, egek… a következő pillanatban szemlátomást öregedni kezd! A kétéves kislányból másodpercek alatt három-, négy-, ötéves lány lett, haja lepergett a testén, beborította anyját, ruhái szétszakadoztak, és hamarosan olyan súlya lett, hogy a törékeny Almenna majd' összeroppant alatta. Gadden segítségért kiáltott: azt üvöltötte, hogy azonnal vigyék be a lányát a városfalakon belülre. Két katona fel is kapta a hercegnőt, hasra estek az iszonyú hajzuhatagban, s amikor beértek a falak közé, valóban megállt a lányka növekedése, de a

hercegnő addigra legalább hat évet öregedett! Érted ezt: elteltek a gyermekévei a szemünk láttára! Ó egek! Egek! – Ivott, az apród töltött, a király ivott, az apród töltött, a király ivott, az apród töltött, a király ivott. Amikor végre lehiggadt, és megtörölte nedves szakállát, így szólt: – Bocsáss meg, ha netán túl heves voltam… Annyira átélem még most is az eseményeket, mintha csak tegnap történtek volna. Pedig már nagyon régen történt mindez. Nelkher előtt persze nem kellett magyarázkodni: a lovagot legalább annyira megrázták a hallott rémségek, mint Gaedwynt – ha nem jobban. – Nathalie fel sem fogta talán, mi történt – folytatta a király –, mégis annyira meggyötörte a dolog testileg-lelkileg, hogy megbetegedett, és hetekig lábadozott… A szörnyű öregedés nem csak testileg változtatta meg: nyolcéves lett gondolataiban, érzéseiben is, de mégis maradt benne egészen máig valami fura gyerekesség… De hát ezt te is észrevetted nyilván: az ember nem tudja eldönteni, hogy érett nővel van-e dolga, vagy pedig valamiféle kamasz fruskával – köhintett, majd folytatta: – Látszatra kiheverte a szörnyű csapást, s mostanra teljesen egészséges, vidám teremtés lett… sőt, úgy tűnik, néha talán túlzottan virgonc… de én tudom, hogy a valóságban gyakran tele van a szíve bánattal… Talán… talán azért engedem ennyire szabadon, mert sajnálom a történtek miatt. Ezzel próbálom jóvátenni a bátyám helyett is a dolgokat… – A király ismét ivott, majd tovább mesélte az elbeszélést: – Nos, lovag, mindez csak a kezdet volt. A holló tovarepült, és sohasem láttuk viszont, az átok valódiságát azonban a hercegnő sorsa bizonyította… Aztán két évig nem történt semmi. Gaddenék élete visszalendült a normális kerékvágásba. Ám az átok utáni harmadik évben a királynak háborúba kellett mennie, mert Lendhornt támadás fenyegette keletről. És távollétében Almenna királynő ágynak esett. Mint valamiféle levél, elkezdett fonnyadni: az orvosok hiába próbálták ki a világ valamennyi gyógyszerét rajta, hiába öntötték tele a testét nedvességpótló szereikkel, Almenna csak fonnyadt és fonnyadt. A folyadék, amely a gyomrába jutott, nem volt hajlandó felszívódni: utolsó pintjéig eltávozott, kiömölve a királynő testnyílásain. Almenna pár hónap alatt múmiává aszalódott. Szörnyű kínok közt szenvedett ki. És Gadden még csak ott sem volt a halálakor! A király, amikor visszatért a háborúból, és megtudta, mi történt, teljesen magába roskadt. Többé ki sem mozdult a palotából, Nathalie-t, a tulajdon lányát kezdte elhanyagolni, akárcsak az államügyeket. Kancellárjaira bízta a döntéseket. Az uralkodó szomorú roncs lett… Akkoriban érkezett a városba Pandenden.

– Kicsoda? – Nelkher életében nem hallott még ilyen fura nevet. – Pandenden, a kertész. Hogy honnan jött, azt nem tudjuk: aprócska teremtmény volt, sunyi, gonosz alak… még a füle sem állt jól. Varázslatos képességekkel volt felruházva. – Miféle varázslatos képességei lehetnek egy kertésznek? – Hogy mifélék? – Gaedwyn úgy látszik, elhatározta, hogy története végére holtrészegre issza le magát, mert megint magába öntötte a serlege tartalmát. – A kertész nagy mágus volt. Legalább annyira nagy, mint amilyen rosszindulatú egy alak. A palota öreg lugasai helyén pár hónap leforgása alatt varázskerteket hozott létre szökőkutakkal, rózsabokrokkal, eperfaerdőkkel, hihetetlen formára vágott bokrokkal és sövénylabirintusokkal, felülmúlva magát a „Natura Magnifyca”-t. Olyan színpompásak lettek a kertek, hogy az ember úgy érezte, a túlvilági mezők lehetnek csak ilyenek. Gadden arra hivatkozva, hogy lányának akarja visszahozni az elveszett külvilágot, ám szerintem elsősorban saját bánatának, zárkózottságának enyhítése végett, elkezdte szélesíteni a régi kerteket, majd amikor már nem fértek el a szűk térségben, kitolta a falakat északkelet felé… Lendhorn kertjei csak egyre növekedtek. Már nem is kertek voltak többé: Pandenden dombot, erdőrészletet, mezőt, kis patakot, szigetet és tavat varázsolt a régi falak közé. Lendhornon belül valóságos mikrokozmosz jött létre: a természet mikrokozmosza… A kertész a király kegyence és barátja lett egy személyben. Gadden szinte minden idejét kint töltötte a kertekben Pandendennel társalogva, rózsákat szagolgatva, lepkéket kergetve. Úgy bóklászott a sövények között, mint valamiféle holdkóros, teljesen a szenvedélyének rabja lett. Elméje megháborodott, és két évvel Pandenden érkezése után, azaz tíz éve meghalt. A szobájában találtak rá: görcsbe szorult kezével egy gereblyét szorongatott. – Gereblyét?! Mit keres egy gereblye egy király szobájában? – értetlenkedett a lovag. – Nem tudom… Nem tudom, de nem is ez a lényeges. Ez… ez csak úgy kiszaladt a számon. Bátyám… bátyám nyilván már a falak között sem tudott szabadulni a szenvedélyétől. Egyesek… egyes rossz nyelvek azt is mondják, hogy élete utolsó heteiben metszőollókat csattogtatva járkált föl-alá a szobában, többször felkapálta a padlót, és ásójával aludt egy ágyban. De persze ezek csak gonosz udvari pletykák… És nem is fontosak. A lényeg az, hogy egy héttel a király halála után kitört a háború. – Háború… Igen… hallottam valamiről…

– Nohát, hallhattál is. Lendhorn falai ugyan vissza tudják tartani a mágiát, ám a világi erőszak ellen nem tudtak mit tenni. Tylnkhan, a király harmad-unokaöccse, aki már régen fente a fogát Lendhorn trónjára, most kihasználva az utódlási kérdések miatt támadt zűrzavart, seregével a városra rontott, és bejutott a falak közé. Nathalie gyermek volt még akkor, így a kancellária a testvérem legközelebbi felnőtt rokonaként engem kért fel arra, hogy vegyem át a válságos helyzetben az uralmat. Ezt meg is tettem, és mivel, érezvén a közelgő vészt, embereimmel a város közelében tartózkodtam, rögtön a lendhorni seregek élére álltam… A város nemeseinek tábora azonban kettéoszlott: voltak, akik engem akartak uruknak, mások viszont Tylnkhan mellé álltak… Polgárháború vette kezdetét. Lényegében csak egy hétig tartott, mert jócskán túlerőben voltunk, de így is nagy pusztítást végzett, és a győzelem előtti éjszakán a palota egyik szárnya is kigyulladt: a könyvtár nagy része és néhány értékes kincset rejtő épületrész a lángok martaléka lett. A tüzet szerencsére gyorsan eloltottuk, és reggelre, miután végleg harapófogóba szorítottuk a támadót és a hozzá szegődött áruló sereget, elcsendesültek a harcok. Este már a győzelmet ünnepelte a város, és Tylnkhan teste négy részre szabdalva lógott a kapukon. Ám másnap arra eszméltünk, hogy eltűnt a lendhorni kertész. És vele együtt eltűnt a Tükör is. – A Tükör… Még mindig nem tudom, hogy mit rejt a név. – Mert csak most érkezett el az ideje, hogy megtudd. A Tükör áll ugyanis leendő küldetésed középpontjában. – Gaedwyn hatás- és borivószünetet tartott, majd folytatta: – Nos. A Tükör. A Kívánság Tükre! – Lehunyta a szemét, úgy ízlelgette a szavakat. – Régóta sejtettem, hogy Gaddennek birtokában volt valamilyen varázslatos erejű tárgy. Atyánktól kapta még a koronázás előtt. Én ugyan kis kölyök voltam akkoriban, amikor bátyám megkapta a koronát, de emlékszem jól, hogy öreg apánk félrehívatta őt azokkal a szavakkal, hogy mielőtt Lendhorn felszentelt urává válik, meg kell ismernie az ősi családi titkot, a királyi hatalom elsődleges forrását. És bár a Tükröt sem akkor, sem később nem láttam, mindig tisztában voltam a létezésével. Gadden titkolódzott előttem, én persze nem mertem soha rákérdezni, csak találgatni tudtam, vajon milyen lehet az a csoda, az az ismeretlen valami, aminek bátyám a birtokában van. Sötétben tapogatóztam egészen Gadden életének utolsó hónapjáig, amikor is a király elborult elméjének rejtekéből kibontakoztak bizonyos dolgok… Bátyám szavaiból ködösen ugyan, de valami olyasmi derült ki, hogy nála van a „Secretum Secretorum”, azaz a „Titkok Titka”, a Tükör, amely teljesíti a vágyakat, az álmokat… Nem tagadom, felbátorodtam, és

megpróbáltam kiszedni belőle, mi is ez a tárgy valójában, azonban azzal a gyűlöletes, fölényes modorával, amely mindig is jellemezte, s amely végképp elhatalmasodott rajta élete végén, megtagadta tőlem a választ; kinevetett, és közölte, hogy nem vagyok méltó az efféle dolgok megismerésére. Az át… – Elharapta a szó végét, és inni akart, de a serlegben nem volt bor. Az apród rémült sietséggel töltött, a király egy ideig még gyűlölködve nézte a fiút, aztán felhörpintette az italt. – A sors iróniája – folytatta –, hogy amikor Gadden halála után végre a kezembe került volna a Tükör, az, mint ahogy említettem, már eltűnt Lendhornból… A tűzvész után másnap azonnal megkoronáztattam magam, és az volt az első dolgom, hogy leszedettem a pecsétet Gadden szobájának ajtajáról, amely két hétig volt ott… vagyis az uralkodó halála óta. Bent lényegében mindent teljesen érintetlenül találtam a bátyám felborított, titkos ládája és az ablak kivételével… Ez utóbbi be volt törve, és egy elszáradt, hosszú futónövény kapaszkodott a párkányra. Az őrök egybehangzó állítása szerint a tűzvészt megelőzően még teljesen csupasz volt a király ablaka előtti fal. Nem volt nehéz kitalálni, hogy csak a kertész futtathatott fel efféle gigászi növényt a párkányra, és az, hogy Pandenden eltűnt a palotából, egyértelművé tette, hogy ő lopta el a Tükröt. Tudván azt, hogy boldogult bátyám megőrülését követően szinte minden idejét a kertész társaságában töltötte, nem nehéz választ adni, honnan tudta meg a törpe, hol rejtőzik a kincs. A király nyilván megosztotta a titkot kegyencével, és mivel gyakran a szobájába is felkísértette magát Pandendennel, nem csak hogy a rejtekhelyet, hanem magát a kincset is megmutathatta neki. A kertésznek nem jelenthetett nagy gondot a tűzvész éjjelén, hogy a zűrzavart kihasználva bejusson a szobába, és elvigye, amit keres. Hogy mire kellett neki a Tükör, azt nem tudom elképzelni. De hát te is jól tudod, milyenek ezek a királyi talpnyalók: sosem lehet kiszámítani a hízelgő arcok mögött rejlő gonoszságot, hatalom sóvárgást… – Valamit nem értek – mondta a lovag. – Ha nem tudtad, valójában mi is ez a Tükör, ha még sosem láttad, ha csak homályos sejtéseid voltak a létezésével kapcsolatban, akkor honnan tudtad egyáltalán, hogy eltűnt? – Amikor Gadden szobájába bejutottunk, még csak annyit sejtettünk, hogy a ládából elvihettek valamit. Hogy mit, az később derült csak ki. A király az egyik scriptorával nem sokkal a halála előtt szerencsére készíttetett egy listát a legtitkosabb tárgyairól, és az iratot a könyvtárban tartották. – Gaedwyn a köntösébe nyúlt, matatott egy ideig, majd egy

henger alakú fatokot vett elő, olyat, amelyben a pergamentekercseket szokták őrizni. – Tessék, nézd – mondta kiemelve egy megpörkölődött, hosszú tekercset. – Különösen az utolsó, csonka sorokat ajánlom a figyelmedbe. – Gáláns mozdulattal átnyújtotta a lovagnak az iratot. A finom, kalligrafikus írás vagy tíz tárgyat sorolt fel, ám nem a megnevezésükkel, hanem egy rájuk utaló rövidke versikével (az okiratok effajta lírai titkosítása kedvelt divat volt arisztokrata körökben). A lap alja csúnyán megpörkölődött, az utolsó bekezdésből jókora részt elemésztett a tűz, ám Nelkher a megbarnult felszín alól ki tudott bogarászni egy versszakot: Íme, itt van a Tükör, a Kívánság Tükre, Mely vágyadra igent mond, álmodat valósággá váltja; Mely életedet a boldogság színébe öltözteti, Ha hozzá fordulsz és méltó vagy válaszára. – Ennyi? – értetlenkedett a lovag. – Igen ennyi – felelte a király. – Nem sok, a vers többi része hiányzik, de azt hiszem, ebben is benne van minden. A versek mindegyikét meg tudtuk feleltetni a ládában őrzött tárgyak valamelyikével… a legutolsó kivételével. Egyértelmű volt, hogy arra a tárgyra vonatkozott, amelynek létezését oly régóta sejtettem, s amelyet élete végén Gadden is emlegetett. Ez a pár sor az ősi, rím nélküli verselés jellegzetes stílusában íródott, és ez rokonítja őket a legöregebb lendhorni szövegekkel, s nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a scriptor szerezte őket, hanem lemásolta az eredeti strófákat, amelyek a Tükrön vannak valahogy feltüntetve. Talán a hátoldalára vannak vésve, vagy a szegélyén futnak végig… ezt nem lehet tudni… – Gyors mozdulattal kikapta a lovag kezéből a tekercset, majd így folytatta: – A sors kegyetlen összjátéka folytán a scriptor, aki a listát írta, a tűzvész éjjelén életét vesztette: a lángok közül próbált kimenteni pár értékes kódexet, amikor egy aláhulló gerenda halálra sújtotta… A scriptórium vezetője csak annyit tudott mondani, hogy a jegyző két héttel Gadden halála előtt kapta a megbízatást a leltár összeállítására, és teljes titokban kellett dolgoznia, úgyhogy senki sem tudott rajta kívül a munkáról. Vagyis, egyetlenegy személy sem maradt, aki tudta volna biztosan, mi is a Kívánság Tükre… Az elkövetkező két évben Gadden egykori fecsegésének, a megmaradt pergamenrészletnek, a Kívánság Tükre Perében lefolytatott kihallgatásoknak és tudósaink gigászi munkájának köszönhetően, sikerült teljesen rekonstruálni a Tükör

mibenlétét. Az első két bizonyítékról, vagyis Gadden fecsegő szavairól és a megégett pergamenről már tudsz. Ami a per keretében lezajlott kihallgatásokat illeti, elsősorban a szolgálók adtak hasznos információkat. Persze szavaik általában nem sokat érnek, de jelen esetben sok mindenben voltak a segítségünkre. Néhány cselédlány bevallotta, hogy a király után leskelődve többször is észrevette, hogy Gadden a szobájában ülve felettébb furán mered az ölébe, és motyog valamit az orra alá. Két apród meg határozottan állította, hogy hallani vélte, amint a bátyám ajtaja mögül olyan szavak szűrődtek ki, hogy „bárcsak, így meg így lenne…”, „de jó lenne, ha teljesülne ez és ez…” Nyilvánvaló, hogy csakis a varázstárgyhoz beszélhetett ezekben az esetekben… A Tükör segítségét kérhette… Ami a tudományos munkát illeti, ez szintén sikerrel járt: a tüzet túlélt lendhorni kódexek között akadt számos olyan, amely homályosan ugyan, de utalt az ősi királyi titokra… Egyszóval, a per végére tiszta lett a kép: Gaddennek egy olyan, végtelenül ősi mágikus tárgy volt a birtokában, amely királyról királyra öröklődött, amelyet a legnagyobb titokban őriztek Lendhorn urai, és amely… hogy hogyan, azt ne kérdezd… de teljesítheti a kívánságokat, amelyekkel hozzá fordulnak. Kihatással van valahogy az ezerféleképpen alakuló, csomózódó sorsra… – Hmm… Ez érdekes… De nem teljesen értem… ha ez így van, ha valóban ilyen nagyszerű kincs volt Gadden birtokában, akkor a király miért nem használta ki annak mágikus erejét? Miért nem kívánta mondjuk azt, hogy törjön meg az átok… hogy… hogy Nathalie szabad lehessen ismét, hogy éledjen fel Almenna… – Hát éppen ez az! – kiáltott Gaedwyn. – Idézd csak vissza a verset! Egyértelműen utal rá, hogy a Tükör csak azoknak a vágyait teljesítheti, akik méltóak arra: vagyis, akik kiválasztottak valamilyen szempontból! Akik tudják, hogyan használják! Gadden… Gadden nem tudta… Hiába kérkedett vele… Nem érdemelte meg a kincset… Nem úgy, mint ősei, akik nagyszerű királyok voltak, kiválasztottak egy szálig! Ó, és még ő merte azt mondani nekem, hogy nem vagyok méltó a titok megismerésére! Hogy ne legyek kíváncsi arra, ami nem engem illet meg! Nyilván féltékeny volt rám! Tudta, hogy ő nem ért a Tükör nyelvén! Hogy az ő szánalmasan elnyöszörgött, elmakogott, elnyafogott kívánságai sosem teljesülhetnek! Szégyellte magát, mert erénytelen volt és gyenge, s ezért engem igyekezett megalázni! A Tükör csak a lendhorni királyi dinasztia uralkodásra született fiai előtt nyílhat meg! Csak a szívük mélyén igaz királyok előtt! Gadden… Gadden nem volt az! Nem született uralkodónak… Nem úgy, mint én! – A király ez utolsó szavakat

oly erővel kiáltotta, hogy Nelkher rémülten vágódott hátra a székében azzal a tudattal, hogy dobhártyái darabokra szakadtak. Gaedwyn megint ivott, és kikukkantott a serleg mögül a lovag arcvonásait fürkészve. Mivel azonban Nelkher nem szólt, az uralkodó folytatta: – No hát, lovag, én úgy gondoltam, hogy a Tükör létezése nem maradhat többé titok! Nem lehet csak pár ember boldogságának a forrása. Feltártam az emberek előtt mindent, és kihirdettem a birodalomban és a közeli királyságokban is, hogy mihelyt sikerül rábukkanni a kertészre és a Tükörre, s visszajut a varázstárgy méltó helyére, mások is részesülhetnek majd a mágia nagyszerű ajándékában. Úgy terveztem, havonta egyszer összeíratom majd a lendhorniak kívánságait, és miután elbírálom őket a Kívánság Tükre Bizottsággal, azokat, amelyek legméltóbbak a teljesülésre, megismertetem a Tükörrel. Képzeld el, a boldogság miféle, sosem remélt ajándéka hullhat majd az emberek kezébe! Népem olyan lesz, mint a kezes bárányok nyája, az emberek törekedni fognak a jóságra, a tisztességre, mert meg fogják érteni, hogy csak így teljesülhetnek a vágyaik! – Újból szünetet tartott az uralkodó, majd így szólt: – No hát, mondanom sem kell, hogy hatalmas díjakat ajánlottunk fel annak, aki kézre keríti a kertészt, és visszahozza a Tükröt. A környék legnagyszerűbb férfiúi vállalkoztak a küldetésre: néha valóságos lovagi tornákat kellett rendeznünk, hogy eldöntsük, ki indulhat el a kincs felkutatására. Mondom, nagyon sokan voltak, mégis két férfihoz, két különleges képességű nemes vendégünkhöz fűztük a legtöbb reményt. Egyikük egy távolról érkezett, rejtélyes idegen volt, különlegesen finom öltözéke és még finomabb modora azonban elárulta, hogy a legmagasabb arisztokrata rétegekből származik. Mawith grófnak hívták, némileg járatos volt a mágiában, s bár gyűlölöm a varázslókat, ő valahogy mégis másnak tűnt a többiektől: tisztának, nagylelkűnek látszott, mi több, felettébb szerénynek. Négy éve, ősszel érkezett, s néhány napig tartózkodott a vendégünként, aztán útra kelt. A másik férfi, Sir Daren, valamelyik délnyugati őrgróf fia, egy évvel rá jelentkezett a díjért. Kissé önfejű lovag volt, neveletlen és vad, ám nagyszerű harcos: apja birodalmának egyik legrettegettebb fegyverforgatója, akiről azt állították, hogy a caqirti ütközetben több mint három tucat lovagot vágott le. Ő is csak pár napig vendégeskedett, és a Mawith grófhoz hasonlóan, öööö – itt zavartan pillantott Nelkherre – …szóval nagyon megkedvelte Nathalie-t, s a lány is… hogy is mondjam… a lány sem… viselkedett olyan ridegen velük szemben, mint más udvarlókkal.

A király nyilván észrevette, amint a lovag arca megrándul, kezei pedig görcsösen megszorítják székének támláját, mert nevetve tette hozzá: – No, ne gondolj semmi rosszra, jó lovag. Unokahúgomnak nyilván imponált mindkét férfi elszántsága, ereje… No, ennyi csak az egész… A lényeg az, hogy mindketten, akárcsak a szerencsét próbálók legnagyobb része, a nyugati tartomány felé indultak, mert egy olyasfajta gazfickó, mint amilyen Pandenden, a legnagyobb valószínűség szerint erre szökhetett… Ám ők is, akárcsak a többiek, nyomtalanul eltűntek… És nyugaton fura dolog vette kezdetét, nem egészen egy hónappal Mawith gróf indulása után – elhallgatott egy pillanatig, majd folytatta: – A kiáltás. Éppen egy vadászatról tértem haza, és amikor meghallottam, megdermedt bennem a vér. Nelkher összerezzent. Csakugyan, az üvöltés… Teljesen megfeledkezett róla. – Igen, én is hallottam tegnapelőtt alkonyatkor – mondta. – Azt hittem, valami erre vetődő, magányos vadállat. Nem gondoltam volna, hogy négy éve hallatszott először a hang! – Pedig azóta mindennap ugyanabban az időben felharsan! Itt, a városban csodával határos módon… nyilván a védőburok hatására… nem hallani, de kint, a dombok között beleborzad az ember, ha csak megérinti a hang. Mind a ketten a gondolataikba mélyedtek. – Bármennyire is vágytak az emberek a Tükörre – magyarázta a király –, egyre kevesebben mertek nyugat felé indulni. Azt mondták, sárkányok élnek arrafelé, a kiáltás is bizonyíték rá. A küldetésre jelentkezők fogyatkozni kezdtek, hiába emeltük a díj értékét folyton. Végül már annak is örültünk, amikor Glup, a közeli kolostor apátja ajánlotta fel a segítségét… ő egyébként a többi szerzetessel ellentétben, egészen rokonszenves alaknak tűnt, úgyhogy rövid ideig vendégül is láttam. Ez két és fél éve történt. Ő is nyugatra ment, neki is nyoma veszett… Urgan, egy süket szabólegény volt az utolsó, aki útnak indult, de őt még a városfalak elhagyása előtt leütötték és kirabolták. Hát nem elképesztő: ki sem jutott Lendhornból! – felnevetett, de egy pillanat múlva megint elkomorult. – Végül aztán elegem lett a várakozásból, és én magam indultam el válogatott emberekből álló seregem élén. Nyugat felé haladtunk, egy mély szurdokot kísérő ösvényen, hegyek vettek körül minket minden irányból, az alkonyi üvöltés pedig napról napra egyre erősödött. Már vagy két hete bolyongtunk mindenféle eredmény nélkül, az embereim és a lovak egyre idegesebbek lettek, ám én nem tágítottam

az úti célunktól: egyértelmű volt, hogy ennek a kiáltásnak valamiféle köze van a derék hősök eltűnéséhez… A szurdok és az út végül egy hatalmas hegyhez vezetett: megmásztuk a hegyet, s amikor túlsó oldalán leereszkedtünk délnyugati irányba, megértettük, miről van szó. Ó, kívánom, bárcsak sose pillantottuk volna meg azt az elhagyatottnak tűnő várat a völgy mélyén! De megláttuk. És amint ereszkedtünk lefelé a meredélyen, hirtelen megpillantottuk magát a Sátánt. – A Sátánt?! – hüledezett a lovag. – No, nem, nem, persze túloztam egy kicsit… De majdnem olyan volt. Egy sárkány vált ki az épület romjai közül! – A király hatásszünetet tartott, és a lovag reakcióit figyelte. Nelkher igyekezett úgy tenni, mintha csöppet sem zaklatták volna fel a hallottak, azonban érezte, hogy rángatózó arcizmai elárulják belső feszültségét. – Borzalmas volt – folytatta Gaedwyn. – Sokat hallottam már sárkányokról, de nem gondoltam volna, hogy létezik fenevad, amely ennyire iszonyatos. – Hát igen, igen. Rendszerint elég ijesztőek, de… általában a kinézetük sokkal rémisztőbb, mint amilyen vadak a valóságban. – Nelkher legyintett egyet, ám zavarba jött, mert rádöbbent, hogy sárkányölő tekintélyét egy csöppet sem sikerült öregbítenie a némán rábámuló király előtt. – Nem tudom – felelte Gaedwyn. – Ez mindenesetre eléggé vad volt. És olyan óriási, mint… mint… – Mint tíz ökör. A sárkányok átlagos mérete tapasztalataim szerint ugyan nyolc, nyolc és fél ökörnyi, ám ez, leírásod alapján talán tényleg nagyobb lehetett – vágott illetlenül az uralkodó szavába Nelkher, mert mindenképpen szerette volna megcsillogtatni szaktekintélyét. Gaedwyn kissé ideges pillantást vetett rá. – Mint… kétszáz ökör – mondta. – Nem, mint egy hajó. És olyan tüzet okádott ki a torkán, hogy a fák, a lovak és a harcosaim pillanatok alatt lángra lobbantak, mint valamiféle szalmaszálak. – Kétszáz ökör?! Tüzet?! – hüledezett Nelkher. Nem, nem, gondolta magában. Ekkora élőlény egyszerűen nem létezik. Az pedig, hogy a sárkányok tüzet okádnak, csupán a mesék találmánya. Képtelenség. Lehetetlen, hogy lángok jöjjenek ki egy élőlény torkán. Gaedwyn nyilván csak hallucinált. Vagy hazudik. Igen, ez utóbbi valószínűbb. Seregét nyilván óvatlanul egy mocsárba vezette, aztán kitalálta ezt a mesét, hogy elkenje az igazságot. Csak így történhetett.

– Látom, nem hiszel nekem – mondta az uralkodó. – Pedig hidd el, igazat szólok: az a bestia pillanatok alatt végzett az egész csapattal, s csak azért menekülhettünk el páran, mert a lejtő tetején voltunk, és még idejében bevethettük magunkat az erdő sűrűjébe. Persze a fenevad itt is utolérhetett volna minket, de érthetetlen okokból visszafordult a várba. Úgy tűnt, mintha valamiféle kincset őrizne, és nem merne eltávolodni attól messzire. No, tessék! Ez is kezdi – gondolta a lovag. – Valamiért mindenki azt képzeli, hogy a sárkányok, mint a szarkák, kincseket gyűjtenek maguk köré. Micsoda ökörség! Mit érdekel egy vaksi hüllőt, amely csak az illatokkal foglalkozik, pár csillogó drágakő! És mi a fenét kezdene velük! Elképesztő, hogy az embereknek mennyire nincs realitásérzékük! – A szörnyűséget követően páran, akik túléltük a támadást, valahogyan hazavergődtünk – mesélte tovább az uralkodó. – És ezzel lényegében le is zárult mindenfajta kísérlet a titkok felfedésére: a katonáim nem hajlandóak elindulni többé nyugat felé, annyira rettegnek a sárkánytól. S mivel mindenfelé híre ment rettenetes kalandunknak, nincs olyan férfi, aki még egyszer átkelne a hegyen. Talán ha az üvöltés megszűnne, ha a szörnyeteg elpusztulna, az bátorságot öntene az emberekbe, de így… Reménytelen minden erőlködés: még a fenevadig sem tudunk eljutni, nemhogy azon túl! Gaedwyn kihörpintette az utolsó kortyot is a serlegéből, amelyet lendületes mozdulattal hajított hátra. Újból kihúzta magát, és a méltóságteljes tekintetéből kitűnt, hogy beszédének végéhez érkezett. – Nos, lovag, lényegében ennyit tudtam mondani – fejezte be. – Tudom, hogy hosszú volt a történetem és elég tömény, de gondolom, megérted, miért kellett minden részletet feltárnom előtted. Mielőtt elvállalnád a küldetést, tisztában kell lenned azzal, hogy nem lesz könnyű megtalálni a kertészt, illetve a Tükröt. Hogy maga az ismeretlen vár rád, és nyilván ugyanazokat a veszélyeket tartogatja a számodra, amelyek a többiekkel is végeztek. A Tükör sorsa kapcsolatban lehet a sárkánnyal, ám a szörny talán csak az első lépcsőfok a borzalmak csigalépcsőjén. Van egy olyan érzésem, hogy Elanának, a boszorkánynak is köze van az egész ügyhöz. Talán megölte a kertészt, és elvette a Tükröt tőle, de azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Pandenden szövetkezett a nyugaton élő banyákkal… Ez esetben az, hogy mostanáig még nem tudták valami nagy gazságra felhasználni a Tükör erejét, csak annak köszönhető, hogy nem méltóak a kincs segítségére. Akárhogy is van, attól tartok, hogy a gonoszság, az elvetemültség bonyolult szövevényeit kell majd

kibogoznod küldetésed során… Nem tagadom – hajolt Nelkherhez atyai mosollyal az ajkain –, hogy te vagy az utolsó reményünk. Lendhorn udvaroncai elpuhultak: az udvarláson és a nyavalygásokon kívül nem képesek semmi másra. Nem számíthatok rájuk. Ha viszont te sem tudsz segíteni, a Tükör holléte talán örökre rejtély marad. És akkor az emberek kénytelenek lesznek végleg lemondani oly hosszú ideje szövögetett álmaikról, a hercegnőre nehezedő átkot sem sikerül megtörni, s Lendhorn irigyeivel… ilyenek pedig a város gazdagsága, s Gadden egykori politikai baklövései miatt még mindig sokan vannak… keserves háborúskodásokba bonyolódhatunk… Hmmm… ha jól értem – töprengett magában a lovag – végül is nincs is olyan nagy dologról szó: a sárkány talán tényleg nem Gaedwyn kitalációja, de mindenesetre akkor is csak egy hüllő, akit le lehet mészárolni. Ezenkívül esetleg boszorkányokkal akadhatok össze, törvényen kívüliekkel, vagy néhány ócska varázslóval. A lovag még egy kis csalódottságot is érzett a történetet végiggondolva. De hát… de hát mire is számított volna?! Lehet, hogy Lendhorn csodálatosabb, mint a többi város, és Nathalie gyönyörűbb, mint bármelyik lány a földön, ám a világ törvényeinek itt is ugyanúgy kell működniük, mint bárhol másutt: vannak gonosztevők, szörnyetegek és segítségre szorulók, következésképpen szükség van valakire, valakire, aki kivételes képességekkel rendelkezik, aki olyan, mint ő, Nelkher lovag, s aki rendet tesz a felborult értékrendű világban. – Uram, Gaedwyn király – mondta. – A kardom a tied. Meglátod, élve térek vissza: a sárkány, a banya és a kertész levágott fejét fogom hozni. És a Kívánság Tükrét. Lendhorn ellenségei máris halottak. – Óhhh! Hohohohhh! – A király a térdére csapott, groteszkül ficánkolt örömében. – Lovag! Dicső Sir Nelkher! El sem tudom mondani, micsoda örömöt szereztél nekem. Jer, hadd öleljelek a keblemre! – feltápászkodott, megszorongatta párszor Nelkhert, majd visszahuppant a trónjára. – Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy ilyen gyorsan döntöttél. Pedig még hat napig a vendégem vagy! Ráadásul a sikeres küldetés jutalmát még el sem mondtam! – Ááá igen, nyilván valamiféle pénzjutalom… – bólogatott Nelkher. – Ó igen, pénzjutalom. De van még valami. – Éspedig? – Nelkher egyre izgatottabb lett. – Nathalie hercegnő keze. A király felkiáltott, és a két apród egyszerre iramodott a székével együtt földre dőlt lovag felé.

*** Miután betámolygott a szobájába, és kiparancsolta onnan a szolgákat, egy darabig ült még az ágyán, s hagyta, hogy az uralkodó szavai végleg tudatosuljanak benne. S amikor ez megtörtént, úgy tört ki belőle az üvöltés, mintha máris a sárkány legyőzésének diadalát ünnepelné. Felpattant az ágyára, köntösét lekapva, énekelve pattogott, pörgött. Aztán leugrott a padlóra, és föl s alá szökellt a köveken. Nathalie! Nathalie keze! Ez hihetetlen! Öklét rázta: mint egy kisgyerek, úgy ficánkolt perceken keresztül. Éppen a harmadik bukfencnél tartott, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és a lovag egyenesen két lábnak ütközött neki. Zavartan állt fel, és ruháját porolgatta. Nem nézett Ander rémült szemébe. – Uram! Uram, jól van?! – kérdezte az apród. – Éppen önhöz igyekeztem, amikor meghallottam a kiáltást. Azt hittem már, hogy valami történt idebent. – Ugyan, ugyan… Ööö… néha szoktam kiabálni, hogy a tüdőmet izmosítsam egy kicsit… Igen, az ember nem is gondolná, mennyire elsatnyulhat a tüdeje, ha sokat ül egy helyben. Meg… meg aztán kicsit megmozgattam az elgémberedett tagjaimat. Ennyi az egész. Ennyi, nem több. – Á, akkor minden rendben. Bocsásson meg, amiért magára törtem, de az a helyzet, hogy az öreg Manillew Tyrlas herceg hívatja. – Na, tessék! – szaladt ki a lovag száján. Aztán magában hozzátette: Épphogy egyedül maradnék egy percre, máris értem küldenek. És ráadásul ez az aggastyán! Más sem hiányzott nekem, minthogy a fecsegését hallgassam! Andernek nem volt nehéz olvasnia Nelkher gondolataiban. – Uram – szólt –, jobban teszi, ha nem várakoztatja meg az öreget. Túl nagy tekintély a palotában, nem venné jó néven, ha késlekedne… – Persze, persze… máris megyek… Csak rendbe hozom magam… *** Félhomályos, kicsiny terembe léptek. A csiszolt márványablakokon némi álmatag fény tévedt be, és két fáklya világított az ajtó mellett nem túl nagy lelkesedéssel. A fonnyadt aggastyán óriási trónon ült, s a lovag helyet foglalt vele szemben, az apró, zsámolyszerű ülőalkalmatosságon.

Hosszú percekig ült a csendben, és zavartan tekintgetett jobbra-balra, ám az öreg látszólag semmiféle életjelet nem adott. Nelkher már azon töprengett, hogy szólni kellene talán az alacsony ajtó mellett álló őrnek, hogy vizsgálja meg, él-e még egyáltalán Manillew herceg, amikor hirtelen valamiféle zörej hallatszott. Úgy rémlett, mintha a galambok kaparásztak volna az ereszen, és percekbe telt, amíg a lovag rájött, hogy az aggastyán adja ki a hangot. Kétségbeesetten igyekezett némi szófoszlányt kivenni a hangokból, de próbálkozásai teljes kudarccal zárultak. Újból csönd lett, s Nelkher most azon kezdett gondolkodni, vajon nem kérdések hangzottak-e el az előbb, és nem kellene-e felelni valamit, amikor egy apród lépett az öregemberhez, és ékkövekkel díszített serlegből vörös folyadékot töltött a szájszerű nyílásba. – A herceg berekedt – fordult Nelkherhez. – Ettől az italtól mindig megjön a hangja. És valóban: az apró lyukacska szélesre tárult, s hirtelen olyan töméntelen mennyiségű szó ömlött ki belőle, hogy Nelkher szinte elszédült. – Üdvözöllek, dicsőséges dalia, nagyra becsült Sir Nelkher, a hajnalarcú Ralferin gróf fia – mondta Manillew. – Örömmel tölti el szívemet, hogy váramban üdvözölhetlek, mert dicsőséges erényeid hosszú listáját, amely a bátorság szóval kezdődik és a szűziesség szóval végződik, birodalmam minden zegében-zugában ismerik; hőstetteid hírei fecskefarkon szállnak előtted. Nelkher kihúzta magát a zsámolyon, és azt hitte, elolvad a kéjtől. Úgy látszik, Manillew Tyrlas mégsem olyan szenilis, amilyennek eleinte tűnt. – Jer, barátom, jer, látom, te is kifáradtál hosszú vadászatod után! – folytatta a herceg. – Jer, jer! Most, hogy az erdő koronás királya, a szarvasbika kilehelte lelkét, mert hosszú dárdád átdöfte fáradtságtól remegő testét, megérdemelsz egy kis frissítő bort. Jer, jer! Nelkher zavartan motyogott valami köszönetfélét, de a herceg tudomást sem vett róla, és szemét a lámpaabroncsra emelve beszélt: – Tudod, dalia, amióta unokafivéremnél, Ytrun ytt Yttt Ytt Ytt Yttrun ytt – hirtelen megrázkódott, majd folyatta: – a saghi királynál jártam… nem, nem is ott, hiszen Sagh délkeletre van… várjunk csak, hol is voltam akkoriban… tudod, hat éve, amikor te még nagypapinak szólítottál… ohohó, most is látom, ahogy előttem állsz, és az kérdezed: nagypapa, mikor lesz belőlem királylány?… na, egyszóval akkoriban… áhh megvan, akkoriban északkeleten jártam, Gwertop tartományban… Nelkher a következő pár órára később, akárhogy igyekezett,

egyszerűen képtelen volt visszaemlékezni. Kétszer ugyan felébredt – először akkor, amikor Yffrpa grófnő körömgyulladásának szomorú históriája került szóba, másodszor pedig akkor, amikor a holhorlooni csata tizenhetedik reggelének kezdetét jelző csatakiáltás akusztikai megjelenítésével próbálkozott a herceg –, azonban mind a két alkalommal hamar elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy iszonyúan éhes. Vajon mennyit aludt?! Dél már biztosan jócskán elmúlt. – Úgyhogy, így történt az eset, kedves édesapám – hallatszott Manillew hangja. – De látom, kissé elbágyadtál: nem akarlak hát untatni tovább a meséimmel: menjél, játsszál inkább a barátaiddal. No, sipirc! Jóindulatúan Nelkherre mosolygott, és mivel elhallgatott, egyértelművé vált, hogy vendégének távoznia kell. A lovag felkelt, és tisztelettudó meghajlással kihátrált a szobából. *** Az ebéd után a palotavendégek közötti különleges státuszát kihasználva elhatározta, hogy felkeresi a hercegnőt a kis lugasban – hogy ott találja Nathalie-t, abban nem kételkedett. Viszonylag gyorsan lejutott a kertbe, s izgatottan indult a távolban labdázó udvarhölgyek felé. Az egyik lány, ahogy észrevette, nyomban eltűnt a sövénykerítés mögött. A következő pillanatban már Nathalie kukkantott ki a bokor mögül. Lila bársonyruhában volt, középen elválasztott, kibontott hajába pár halott levél akadt, és a lovagra mosolygott. – Már vártalak, Sir Nelkher! – szólt. – Tudod… szándékosan nem hívattalak, mert kíváncsi voltam arra, hogy felrúgod-e értem az etikett szabályokat. Örülök, hogy nem kellett csalódnom. – Nathalie hercegnő – hajolt meg Nelkher a lány előtt –, szépséged törvényei mindenféle udvari illemszabálynál többet érnek, és akkor követtem volna el igazi bűnt, ha ellenük vétek. – A bók nagyon tetszhetett a lánynak, mert elpirult, és így szólt: – Remélem, ezek nem csak üres szavak. Gyere – olyan közel hajolt a lovag füléhez, hogy Nelkher érezte halántékán a hercegnő leheletét –, gyere, megmutatom a kerteket! – Aggodalmasan hátrapillantott a feléjük közeledő Quildára, majd futásnak eredt az öreg lépcsőtorony irányába. – Nathalie hercegnő! Nathalie hercegnő! Azonnal álljon meg! – üvöltötte az öregasszony, és elkeseredett kísérletet tett arra, hogy kacsázó járását felgyorsítsa, azonban felszisszent, és a lábához kapott. – Azt

mondtam, álljon meg! Áll-jon-meg! A hercegnő azonban már el is tűnt a torony mögött. Quilda kiabált, kezeivel dühödten hadonászott, az udvarhölgyek pedig kacagva utánozták idétlen mozgását. – Lovag úr, Sir Nelkher! Hozza vissza a lányt! Hozza vissza! – harsogta a némber, és a férfi felé indult. Nelkher egyre rémültebben figyelte a közeledő tömeget, s az azt groteszkül megkoronázó karcsú, csúcsos cukorsüveget, amelyről fátylak zuhataga omlott alá, aztán sarkon perdült, és az udvarhölgyek egyre erősödő nevetőrohama közepette a hercegnő után szaladt. Már nem hallotta a csattanást, amely azt jelezte, hogy Quilda tehetetlen dühét az egyik udvarhölgy arcán vezette le. Nathalie a torony mögött várakozott: háta mögött átkulcsolt kezekkel egy öreg, csupaszodó kőrisfának támaszkodott. – Már azt hittem, sosem érsz ide! – mondta. – Gyere! – kézen fogta a lovagot, és lépteit megszaporázva célba vett egy sövénylabirintust. Percekig bolyongtak a hatalmas bokorrengetegben, míg végül egy kis szökőkúthoz értek. A medencét négy, fél térdre ereszkedő harcos szobra tartotta, és a víz vidáman csobogott alá egy farkával önnön testét többször körbetekerő márványhal szájából. Nathalie ujjai a férfié köré fonódtak, mintha kéjvágyó kis kígyók lennének, és Nelkhert elöntötte a forróság. Tenyerét a lány tenyeréhez tapasztotta, és ajkához emelte a hercegnő puha kezét. Nathalie behunyta a szemét, és kéjesen ízlelgette bőrén a férfi ajkát, ám jobb kezével hirtelen belenyúlt a szökőkút táljában álló hideg vízbe, s egy marékkal a férfi arcába zúdított. Nelkher megrázta a haját, és együtt nevetett a lánnyal. – Gyere, már nincsen messze! – Nathalie máris tovatűnt az egyik bokor mögött. Újabb labirintusok következtek: néha egy-egy vörös levelű díszfa vagy magányos oszlop kandikált ki a zöld birodalomból. Széles kapuhoz értek: az egyik tartóoszlop fáradtan dőlt egy szelídgesztenyefához, a gazdag indákban örvénylő kovácsoltvas szárny pedig csikorogva nyílt ki, amint a lány maga felé húzta. – Egy kicsit elhanyagolt lett az utóbbi években, de én így sokkal jobban szeretem – mondta a hercegnő. – Majd meglátod, milyen meseszép! A bozóttal benőtt lejtőn pár földbe vájt lépcső vezetett le, majd egy tekergő ösvény következett. S amikor hirtelen szétszéledtek a mindeddig

szorosan összekapaszkodó fák, a lovag végre megpillanthatta Pandenden egykori birodalmát. És elállt a lélegzete a gyönyörűségtől. Az elébük tárulkozó dimbes-dombos vidék ugyan még a nyár hangulatát hazudta, ám az ősz, a zöld színek hegemóniáját, s az éles formákat megbontó, pajzán miniátor be-bekente már arannyal és remegő derengéssel a tájat. Bársonyosnak tűntek innen a falakon belüli, északkelet felé alacsonyodó dombocskák; kicsiny púpoknak, amelyek besüppedhetnek, ha netán túl nagy súly nehezedik rájuk. Kis patak kanyargott elő közülük, futott jobbra, kelet felé. Ha nem torkollik a palota falait körülölelő tavacskába, és nem ível át rajta egy görbe hidacska, az ember azt hihette volna, hogy nem is víz ez, hanem egy egykoron erre járt gigászi csiga ezüstös nyála, amely mostanra csillogó burokká dermedt. Ha a lovag nem látta volna a dombok tetején körülszaladó falakat és a tóba cuppanó messzi bástyákat, azt gondolhatta volna, hogy valahol a hegyekben bóklásznak. A lányra pillantott. Nathalie olyan büszkén nézett vissza, mintha az ő műve lenne a kert. – Gyere, menjünk a patakhoz! – kiáltotta. – Siessünk! Pazar színű ruhája vidáman lobogott, amint leszaladt a domboldalról. Nelkher kábán követte, mint valamiféle erdei nimfát, aki megbabonázta. A lány a jókedvűen csörgő patak partján állt már, amikor Nelkher beérte. Langyosság és frissesség illata töltött be mindent. – Tudod-e, lovag, hogy a békák a világ legszófogadóbb teremtményei? – kérdezte a hercegnő, miközben leguggolt a fahíd korlátja mellé, és ujjával a vizet kavargatta. – A békák?! – Nelkher felhúzta az orrát, és a legkevésbé sem leplezte undorát. – Hiszen a békák ostoba, nyálkás kis csúszómászók. – Ugyan! Buta vagy, lovag, végtelenül buta! Ha akarom… ha akarom, magamhoz hívhatom a környék összes fiúvarangyát. Tudod, szerelmesek belém, az utolsó szálig, és mindent elkövetnek, hogy okosságukat és hűségüket bizonyítsák! Nelkher felkacagott, de a lány felegyenesedett, és bosszúsan nézett rá. – Hogy?! Nem hiszel nekem? Na, jó. Mondd csak, hány békát akarsz látni? Meglátod, egy szempillantás alatt itt lesznek. – Egyet sem, hercegnő! – nevetett Nelkher. – Az egyet sem az nem szám. Én számot kértem. – Rendben – adta meg magát a lovag. – Mondjuk tizenkilencet. – Helyes. Fordulj el, hunyd be a szemed, és fogd be a füled. Majd

szólok, ha kész vagyok. És nehogy lessél, mert akkor ígérem, hogy te leszel a huszadik béka. Nelkher a fejét csóválva engedelmeskedett. Elmosolyodott a gondolatra, hogy egy patak partján áll ő, a sárkányölő, fülére tapasztott kezekkel, behunyt szemmel, és arra vár, hogy tizenkilenc béka ugráljon a lába körül. Pár perc telhetett el, amikor a lány felkiáltott: – Szabad! A lovag megfordult, és kíváncsi tekintetét egyszerre lepte meg a csodálkozás és az undor. Nathalie lába körül az apró, nyálkás kis kétéltűek úgy ugrándoztak, mintha valamiféle háziállatok lettek volna. – Számold meg! – szólt Nathalie. – Igaz, hogy nem mind varangy, mert van köztük levelibéka is, de azért csak számold meg őket! Tényleg tizenkilenc volt. Nelkher a fejét csóválta, úgy nézte a hercegnőt. – Na, ehhez mit szólsz? – kérdezte a lány. – Csak bámulok, hölgyem. Hogyan csináltad ezt? – Az titok. Nem kell neked mindent tudnod, jó lovag. És ha hiszed, ha nem, egyetlen pillanat alatt szétszélednek, ha úgy akarom. Akarjam? – Kérlek, akard, hercegnő – nézett kérlelően a lovag a lányra. – Ööö… ne is mondd, már be is hunytam a szemem és süket vagyok, mint egy kő. – Nem, nem, most nyugodtan figyelhetsz – szólt Nathalie. – Egy… kettő… hááá… rom! – Lábával nagyot dobbantott, és a békák azonnal szétszéledtek, nagyokat csobbantak a vízbe. Egyetlen, kövér varangy kivételével. Az állatka csak állt, és bámulta a hercegnőt, mintha megbabonázta volna Nathalie szépsége. – Azt mondtam, takarodj! – rivallt rá a lány, és ismét dobbantott. Ám a béka nem mozdult. A hercegnő szemében hirtelen olyan hideg fény villant, hogy a lovag hátán végigfutott a hideg. Nathalie iszonyú erővel taposott az állatkára. A hús hangosan cuppant, a hercegnő belerúgott a tetembe, és a szánalmas mócsing pörögve szállt a vízbe. A lány sokáig bámult még utána, aztán lehajtotta a fejét. Némán ácsorgott, ajkába harapva, majd így szólt: – Ne haragudj, kicsi béka… A lovagra nézett, szemei könnyekkel teltek meg. – Te se haragudj, lovag! Tudom, megijesztettelek… Néha… néha teljesen megrettenek magamtól… – Nelkher vállára borult, a férfi kéjtől megborzadva ölelte át. Keze az alázubogó fekete hajba tévedt.

– Ugyan hercegnőm… felejtsük el az egészet… elvégre csak egy kis csúszómászó volt… és… és van még belőle elég – igyekezett megvigasztalni a lányt. Nathalie hirtelen kibomlott az öleléséből, és lehuppant a fűbe – alsóruhája kifehérlett egy pillanatra szoknyája alól, de aztán maga alá gyűrte a lábait. Arcáról letörölte a könnyeket, szipogott, és maga elé bámult. Nelkher letelepedett melléje. – Néha kimondhatatlanul gyűlölöm magamat – suttogta a hercegnő. – Például most is. – Ugyan már… – Sokszor úgy érzem, hogy valami nagy-nagy gonoszság szunnyad bennem. Hogy rendszerint elbújik előlem, de néha előmerészkedik, és olyankor nem menekülhetek előle. Szegény kis béka… Csak pár hónap az élete, csak ennyit kapott, én meg még azt is elvettem tőle… Nelkher nem tudott mit szólni, bambán meredt maga elé. – Mondd, lovag… – szólt kisvártatva Nathalie, miközben az ujja ráakadt egy vékonyka gyom szárára, és maga köré tekerte azt –, te sohasem szoktál félni a haláltól? Nelkher meglepődött a szavak hallatán. – Hát… hát nem is tudom, mit mondjak hirtelenjében… A küzdőtéren vagy ha fenevadakkal csatázik az ember, nincs ideje… – Nem, nem, én nem ilyen természetű félelemre gondolok… Sokkal mélyebbről jövőbbre, sokkal borzongatóbbra. Olyanra, amely akkor fogja el az embert, ha egyedül van… éjszaka, egy nagy mezőn… és… és mondjuk a csillagokra mered… – Ugyan már, hercegnő… Miket beszélsz?! – Tudod, Nelkher… – A lány itt mélyen a lovag szemébe nézett – én nagyon sokat szoktam gondolkodni a halálon. És félek tőle. – De hiszen ez természetes… – Igen, de én másképpen félek tőle… betegesen… Én… én nem hiszek a túlvilágban. Sokat szoktam azon töprengeni, hogy milyen az, ha egyszer csak megszűnik létezni a világ körülöttem. Hogy milyen a semmi. Rendszerint nem tudom elképzelni, mert mindig van egy pont, amelyen a gondolataim képtelenek továbblépni. Egy fal, amely elzárja képzeletem útját. Ám néha, csak nagyon-nagyon ritkán, át tudok jutni egy kicsit ezen a torlaszon, vagy nem is tudom… inkább át tudok kukkantani fölötte, és ilyenkor meglátom, megérzem, mi az, hogy soha többé… Ilyenkor megborzong az egész lelkem, megvonaglik belül valami, és legszívesebben sírva fakadnék…

Nelkher vállára döntötte a fejét, a lovag pedig meglehetősen bátortalan kísérletet tett arra, hogy átkarolja a lányt. – Nelkher – folytatta a hercegnő ellágyult hangon –, nagybátyám ugye elmesélt mindent… – Igen… legalábbis azt hiszem. – És mondd csak… hiszel te a Tükörben? – A lovag nagy bánatára elhúzódott tőle, hogy szemébe nézhessen. – Huhhh… Nem is tudom… A király nyilván igazat beszél… De hát annyira friss még az egész… Nem emésztettem meg magamban… – Én hiszek benne – jegyezte meg a hercegnő ábrándosan. – Hiszek, és tudom, hogy létezik. És azt is tudom, ha meglenne, akkor soha nem kellene félnem már a haláltól, a semmitől… – Mélyen Nelkher szemébe nézett, és megszorította a férfi kezét. – Ugye, elvállalod a küldetést? – kérdezte. – Ugye, elhozod a Tükröt?! – Olyan kérlelően nézett Nelkherre, hogy ha az történetesen nemmel akart volna válaszolni, akkor is igent mondott volna. – Elhozom, ha addig élek is – felelte a lovag. – Esküszöm, hogy elhozom. A lány szeme felragyogott, és a hercegnő ajka a lovag arcához ért. – Melletted olyan biztonságban érzem magam… – suttogta Nathalie. – Erőt adsz… Tudod, nem vagyok ám én mindig olyan vidám, mint amilyennek látszom. Ezt… ezt csak neked köszönhetem… Ahogy megpillantottalak, azonnal jókedv öntött el, mert tudtam valahol legbelül, hogy te leszel az, aki majd teljesíti a küldetést… Nelkher elvörösödött a bók hallatán, akart valami gáláns dolgot mondani, ám a hercegnő megelőzte. – Amikor meglesz a Tükör, én öröklétet fogok kívánni tőle. Vagy legalábbis ezerszer ezer évet… És azt, hogy azalatt ne öregedjek meg… Az embereknek általában nincsenek ilyen vágyaik, mert meg vannak győződve arról, hogy a halál után a nyugodt túlvilági lét fogadja őket. De én ezt nem remélem, és egyszerűen nem bírom elviselni a tudatot, hogy a megsemmisülés vár… Ó, az öröklét! De csodálatos lehet! Nelkher a füvet bámulta, majd Nathalie haját, a lány pedig az eget. Aztán elmosolyodott a hercegnő. – Gyere, menjünk a napra! – hívta a lány, s ujjai ismét Nelkher tenyerébe siklottak. A pataktól kissé távolabb, ahol a domb még nem vetett árnyékot a földre, Nathalie ismét lehuppant. Nelkher követte a példáját.

– Hercegnő – szólt a lovag. – Mesélnél nekem a kertészről? Alig tudok róla valamit. – Ó, Pandenden! – mondta a lány, és behunyta egy pillanatra a szemét, mintha maga elé akarná képzelni a törpét. – Jól emlékszem rá. Gaedwyn nyilván csupa rossz dolgot mondott róla, mert gyűlöli amiatt, amit a Tükörrel tett, ám én nagyon szerettem. Vidám kis teremtmény volt, hatalmas lapátfülekkel, és mindig óriási kalapban járt-kelt. Állandóan tréfálkozott és fütyörészett, s nagyon-nagyon kedves volt hozzám. Itt lakott a kertben, egy kis házikóban… a szigeten, és mindennap küldött nekem egy csomó virágot. Nem nagyon ment az emberek közé: boldognak érezte magát itt a birodalmában. – Fura. Vajon mire kellhet egy ilyen lénynek a Tükör? – Nem tudom. Lehet, hogy csak azért vitte el, mert attól tartott, hogy betörnek a palotába, és illetéktelen kezekbe jut a kincs. Lehet… lehet, hogy el akarta rejteni valahova, hogy aztán visszajuttassa, de közben történt valami vele. Bár ki tudja: talán álmodott magának valahol egy királyságot, egy egész országot, amely tele van virágokkal, és odament uralkodni. Elvégre a kertészeknek is vannak vágyaik, mint mindenki másnak… Megint csend telepedett rájuk, amelyet most Nelkher tört meg. – Hercegnő – mondta –, van még valami, amit meg szeretnék kérdezni, de nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá… Khmm… Gaedwyn király említette, hogy volt két férfi én előttem, akiket megkedveltél… Nathalie lesütötte a szemét, elpirult. – Hárman voltak… – Hárman?! – Mawith gróf, Sir Daren és Glup atya. – Glup atya?! Egy pap?! – csodálkozott a lovag. – Hmmm. – Nathalie maga elé bágyadt. – Igen. Tudom, sok rosszat mondanak a papokról, de ő nagyszerű ember. Erős, szép és végtelenül kedves… Volt valami tűz a szavaiban, valami hihetetlen energia fűtötte belül… Sir Daren sokban hasonlított rá, csak az ő energiái nem az egyház, hanem a harc… a bajvívás irányába összpontosultak. Vadóc volt a javából, de amellett egészen muris. Mawith gróf egészen másmilyen volt, mint ők ketten… Ő inkább visszahúzódó volt és melankolikus. Ismerte valamennyire a mágiát, és sok mókás trükköt mutatott. Sose láttam még ilyen okos férfit… Nathalie olyan előadást tartott múltbéli szerelmeiről, hogy Nelkher már bánta, amiért szóba hozta a témát. A hercegnő persze észrevette, hogy a

férfi elszontyolodott, és megpöccintette a lovag lógó orrát. – Ugyan már, Nelkher! – szólt rá. – Ők… ők már a múlté. Kedvesek voltak nekem, és én is nekik: ennyi az egész. Egyikőjük sem jelentett annyit nekem, mint te… A lovag jókedve visszatért. A szó pedig azonnal másra terelődött: gyerekkori csínjeiket kezdték mesélni egymásnak. Nathalie elmondta, hogyan csempészett döglött patkányt apja levesébe, és egy egész hangyabolyt Quilda ágyába. Nelkher pedig egyebek között arról beszélt, hogyan fűrészelte el az egyik magiszter székének lábát, és a katedráról lezuhanó tanító miként törte ki a nyakát; valamint hogyan gyújtotta rá egykoron nagynénjére, Ulma mamára a budit, s miképpen űzték el ezért a várból, ahol fegyverhordozó volt. Nagyokat kacagtak a jópofa, ártatlan mókákon, és a hercegnő nem győzött áradozni arról, hogy mennyire szereti azokat a kis kölyköket, akik mindent elkövetnek azért, hogy megtréfálják az idősebbeket. Kiabálásra lettek figyelmesek. Quilda iszonyú tömegét pillantották meg, amint a dombtetőről aláhömpölyög két őr kíséretében. – Gyere, Nelkher! – suttogta izgatottan Nathalie. – Tudok egy kerülőutat a mezőn keresztül! Mintha csak visszafiatalodtak volna a történetektől, csínytevő kamaszok módjára kúsztak el nyugat felé, a hosszú füvű, széles mezőig, s amikor az asszonyság látókörén kívül kerültek, Nathalie futásnak eredt a derékig érő fűben. – Ha elkapsz, megcsókolhatsz! – kiáltotta hátra a lány. Gyűlölte a fogócskát. Gyakran eszébe jutott, hogyan kellett egy egész délutánon át rohangálnia Ulwen király kövér lánya után a vaaqi vár sövény-labirintusaiban; hogyan vágódott újra és újra hasra, miközben mosollyal kellett viszonoznia a fátylait maga után vonszoló, vagy rejtekhelyeiről gesztenyéket hajigáló hercegnő cincogását. Most azonban valahogy mégsem gondolt efféle nyomasztó emlékekre, és vidáman gázolt át a füvek, lila virágok között, lábaival idétlenül kaszálva, és attól sem lett ideges, ha néha-néha elbotlott valamiféle göröngyben. Nem kapta el a lányt. *** Az esti lakoma, bár jóval szerényebb volt a tegnapinál, így is eléggé igénybe vette a lovag energiáját. Az öreg herceg nem jelent meg a

vacsoránál, így Nathalie a király jobbján ült, Nelkhertől alig egy karnyújtásnyira. Ráadásul az uralkodói asztal most alig egy hüvelykkel volt csak magasabb a vendégekénél, úgyhogy a szerelmesek sűrűn pillogtak egymásra. Nelkher az egybegyűltek kérésére ismét juttatott némi koncot kalandjainak kifogyhatatlan kelléktárából, de fáradt volt, ezért hamarosan lezárta a mondókáját, átengedve a terepet a vándorkomédiásoknak, akik, mondanom sem kell, egyik pikáns történetüket adták elő a hallgatóság nagy örömére. Ezt követően a lantos, aki Nelkher és Nathalie első találkozásakor a lugasban ücsörgött, leült a lovag és a hercegnő közé, s miközben a jokulátorok levezető énekei közben az összegyűltek hahotázva, csámcsogva tárgyalták a színjáték legizgalmasabb jeleneteit, ő szomorú nótába kezdett. Nagyon halkan muzsikált, mintha csak ügyelt volna arra, hogy más ne hallja meg a zenét. Nathalie lehajtotta a fejét, Nelkher pedig, mivel tisztában volt vele, hogy lovagi készségek közül egyedül a verselés az, amelyben nem érte még el a maximális tökéletesség fokát, féltékenyen, de ugyanakkor figyelmesen várta a szavakat. Amikor felhangzott a lágy énekszó, a hahotázás, az edénycsörgés, a kiabálás hangjai elhaltak: csak Nathalie létezett, ő és a muzsika. Álomittasan járom a múltat, a tegnapi ősz szagát hozza a szél; álom lett volna lágy kacagásod, a hajad sodrába pergő levél? Te vesztél volna el örökre, vagy csak álmom hessent tova? És álom volt-e a kopogó zápor, s a kis csermely, az omlott kövek közt rekedt, és szemed bújócskát játszó kacaja, s a titkos csók, mit váltottam veled? te vesztél volna el örökre, vagy csak álmom hessent tova? És álom volt-e az őszvégi búcsú, Az ajkakba akadt utolsó szó? Hogy elvitt téged a halk téli hajnal, A pergő zúzmara, a porladó hó… Te vesztél volna el örökre,

Vagy csak álmom hessent tova? S álom vajon az, hogy látlak majd egyszer? Látlak még? Talán. Soha. Te vesztél volna el örökre, vagy csak álmom hessent tova? A trubadúr még sokáig pengette a húrokat, és amikor Nathalie végre felemelte a tekintetét, nedvesek voltak hosszú szempillái. Aztán félszegen elmosolyodott. – Nem tudom miért, de ez a dal mindig a szívembe markol… – Nem csodálom, hercegnőm – válaszolta a lovag bátorító mosollyal. – Nem csodálom, valóban gyönyörű. És ezt komolyan is gondolta… Nathalie a zenészre mosolygott, aki néhány utolsó bánatos akkord után vidámabb, hangosabb nótába kezdett. Aztán meghajolt, és tovaszökellt, hogy más párokat szórakoztasson. Nelkher kissé elkedvetlenedett, és most nagyon is jó néven vette volna, ha valamelyik régebbi kalandjáról faggatják, ám ez nem történt meg. A társaság Gaedwynre figyelt, aki valamelyik vadászélményét mesélte éppen. Aztán, amikor befejezte történetét, hirtelen elcsendesült, Nelkherre sandított. Amikor mindenki elcsendesült, a király a torkát megköszörülve szólt: – Híveim. Ma este fontos bejelenteni valóm van… Sir Nelkher, a dicső lovag, aki úgy gondolom, már belopta magát mindannyiunk szívébe, elvállalta a küldetést, és vendégeskedésének befejeztével útra kel majd, hogy sokat edzett karját birodalmunk védelmére emelje. A Tükör hosszúhosszú várakozás után, végre a miénk lesz! Ezt érzem, és tudom! Azt mondom hát: ürítsük serlegeinket e nemes férfiú sikerére! Éljen Sir Nelkher, a sárkányölő! Éljen a Kívánság Tükre! Hatalmas üdvrivalgás és serlegemelgetés vette kezdetét, a lovag pedig érezte, hogy elvörösödik, bár nem értette, miért. Szerencsére megúszott mindenfajta beszédet, mert Gaedwyn bohóca, aki mindeddig a földön ücsörgött, át akarta ugrani az asztalt, ám a lába röptében beakadt az egyik székbe, és hasra vágódott az edények között. Az emberek a térdüket csapkodva nevettek, és az udvari zenészek vidám nótába kezdtek. ***

Sir Nelkher arra ébredt, hogy Ander izgatottan szaladgál fel-alá, és a zsalukat nyitogatja. – Uram, uram! Ébredjen! – kiabálta a fiú. – Mi az? – dörmögött Nelkher a párnájába. – Mi van? – Lovag úr, képzelje: apámnak tegnap elmeséltem mindazt, amit értünk tesz, és ennek hatására vendégségbe hívta mára önt. És engem is kiengedtek a palotából egész napra, úgyhogy elkísérhetem atyámhoz! Nelkher nyögve ült föl, ásítozott egy ideig, orrában turkált és szemeiből szétszórta a csipákat. Bármennyire is jól érezte magát a palotában, egy cseppet sem bánta, hogy kimozdulhat végre: az utóbbi években annyira elszokott az egy helyben üléstől, hogy még ez a két nap is sok volt. Boldogan üdvözölte Phyllist a palotaudvaron: a ló friss volt és szebb, mint valaha, s látszólag kimondhatatlanul boldog, hogy végre megmozgathatja ellustult lábait. Kilovagoltak, és Nelkher mohón szívta magába Lendhorn sosem nyugvó szín-illat-forma áradatát. Meglepődött, hogy a palota hermetikusan zártnak tűnő világából milyen gyorsan reppennek ki a hírek, mert mindenhol elismerő, tiszteletteljes tekintetekkel találkozott. Ejh! Ez aztán a kedvére volt! Most bezzeg a közelébe sem mer jönni az a pár koszos kis suhanc! Az egyik téren mézeskalácsot vett Andernek – a pénzt a kancellária bocsátotta a rendelkezésére anyagi veszteségeit pótolandó, és az itt tartózkodás során esetleg felmerülő kiadásokat fedezendő. A tallérokat Lendhorn címerével díszítették, amelyről az apród elmondta, hogy Gaedwyn idején vezették csak be, és a város nagy kincsét, a Tükröt jelképezi. Miközben a főutcán lovagoltak, a fiú hálás tekintettel falta a finom süteményt, és szemmel láthatólag rendkívül büszke volt arra, hogy urával tarthat. Egy háromszögletű terecskén nyugat felé fordultak egy meredek utcába. Az út a domb tetejére érve balra kanyarodott el, és hosszan, egyenesen siklott le az újabb emelkedő felé. Két oldalt vidám, kövér házak terpeszkedtek. A lovag csak most vette észre, hogy balra már a nyugati városfal kandikál ki a házak között, a távolban pedig a várost körbeölelő hatalmas hegyek emelkednek. Az északnyugati városnyúlvány hosszú, hepehupás és szinte teljesen kihalt volt: a falak alacsonyabbak lettek erre. Egy kisebb bástyákkal körbevett kapu mellett az út megtört, északra fordult. Jó pár mérföldet

haladtak ebbe az irányba, amikor egy hosszú térre értek. Velük szemben szerény kis palota terpeszkedett: a dísztelen főhomlokzat mögött egy torony és egy bástya emelkedett – ez utóbbi tetején fura fémszerkezetek kalapáltak, és egy szélkakas pörgött. A lovag és apródja áthaladtak a nyitott kapun, és egy kicsiny udvarba jutottak. Balról, egy alacsonyabb épületszárnyból egy pohos hasú szolgáló döcögött elő, nem nagy lelkesedéssel üdvözölte a vendégeket, akik miután leszálltak a lovakról, a szolga gondjára bízták állataikat. A palota főhomlokzatán, egy kettős ablak fölött valami óraszerűség díszelgett: a sarló alakú, kék rézlapra aranymutató simult. Közvetlenül a nyitott ajtó fölött, a falból embervastagságú, meggörbült cső lógott ki: Nelkherék értetlenkedve bámulták, aztán beléptek a hosszú, félhomályos előcsarnokba. – Vigyázz a fejedre! – szólt Ander. – Miért nincs itt semmiféle fáklya? Nelkher felnézett az alacsony mennyezetre: a keresztbe fektetett, vastag gerendák alatt, a hosszú terem halványan derengő végéből, mint valami megdermedt ruhaszárító kötél, egy fémhuzal szaladt egészen az ajtó fölötti nyílásig. Amint bizonytalanul lépkedtek, hirtelen megpendült a huzal, és a távolból furcsa, surrogó hang hallatszott. A nyugtalanító zaj egyre erősödött: a lovag és az apród rémülten álltak meg. A moraj forrása egyre közelebb ért: úgy rémlett, mintha valamilyen eszeveszetten forgó köszörűkő szántaná egy kard pengéjét. Aztán a félhomályból egyszer csak kirajzolódott Casper alakja. A báró iszonyú sebességgel repült feléjük: egy fém szerkentyűbe csimpaszkodott, amely a huzalon siklott vadul szikrázva; szakálla az arca körül csapkodott, és szemében eszelős fény csillogott. – Apám, apám! – üvöltötte a fiú, majd a dermedt lovag felé fordult: – Sir Nelkher! Lovag úr! Ugorjoooon! Egyszerre vetődtek el: Ander balra, a lovag jobbra. Nelkher erős légáramlatot érzett, és a szeme szögletéből még látta, amint a szikrázó lemezbe kapaszkodó öregember elszáguld mellette. Irtózatos puffanás, csörömpölés hangja következett, amelyet kétségbeesett jajgatás váltott fel. A lovag ahogy a bejárat felé fordult, döbbenten látta, hogy Casper báró felsőtestét látja csak, amint az ajtó fölötti résből ferdén kimered. – Húzzatok ki! Húzzatok ki! Húzzatok ki, az istenfáját neki! – üvöltötte a báró. Nelkher és az apród lélekszakadva szaladtak oda hozzá. Olyan magasan volt, hogy Nelkhernek zsámolyra kellett állnia ahhoz, hogy elérje. A tudós jól beragadt, mert a lovag csak nagy erőlködéssel tudta

megmozdítani. Munkája közben azonban megfeledkezett arról, hogy nem a földön áll, és amikor félig kihúzta már az öreget, egyensúlyát vesztve hanyatt esett. Gasper báró most még vadabbul festett: lába a térdéig még a nyílásban volt, teste hátracsuklott, kezei tehetetlenül csüngtek alá. Végül mire Nelkher feltápászkodott volna, a tudós kicsúszott a csőből, és halk puffanással elterült a kövezeten. Káromkodva, prüszkölve törölte le magát, és szakállába piszmogva totyogott egy helyben. – Bocsáss meg, Sir Nelkher! Bocsáss meg! – mondta végül. – Nem így terveztem a fogadásodat. – Idegesen dobbantott a padlón. – Tegnap szereltem fel ezt a drótpályát, arra az esetre, ha vendégeim jönnek és én a dolgozószobában vagyok, egy pillanat alatt lejuthassak az ajtóhoz. Tudod, az én koromban már nehezen mozog az ember. Bozontos szemöldökét összevonva körbepillantott. – De, ahogy látom – bosszankodott az öreg –, nem működik jól ez az átokfajzat. Úgy terveztem, hogy amint a fémhuzalon csúszva az ajtóhoz érek, és felhúzódzkodom, egyenesen a csőbe siklok bele, amely az ajtó túloldalához vezet. Képzeld el a vendégek megrökönyödését – kuncogott –, amint egyszer csak arra eszmélnek, hogy megjelenek előttük a semmiből! – Anderre pillantott, majd Nelkherre, mintha csak most fogná fel, hogy valójában kiknek a társaságában van. – Ahh, úgy fecsegek itt, mint valami kofa!… – szólt. – Lovag, meg sem köszöntem még mindazt, amit a fiamért tettél. Örök hálával tartozom neked: ha bármikor a segítségedre lehetek, ígérem, számíthatsz rám. – Én vagyok hálás, Casper báró, amiért meghívtál – viszonozta a kedveskedést Nelkher –, és elismeréssel adózom azért a csodáért, mellyel tegnapelőtt éjszaka kápráztattál el bennünket. – Óóó, igazán tetszett? – ütötte össze a tenyerét a tudós. – Nem is tudod, milyen jólesik ezt hallani. Pedig csak egy ócska kis játékszert láttatok… Egy zörgő, állandóan szétesni vágyó masinát. Az igazi… az igazi elkészülése még várat magára. Talán pár hónap, és kész lesz. A régiről néhány dolgot használok fel… De látom… látom jó szemed van a tudományhoz: jöjj hát a dolgozószobámba, megmutatom pár tervemet… – A választ meg sem várva előreszaladt, és felsietett a csarnok végében álló kőlépcsőn. Nelkher és Ander követték. Az emeleti folyosón, a drótpálya vonalán jobbra fordultak, és az újabb csigalépcsőkön felértek a széles toronyszobába. A nyitott ablakon beáradó, esőszagot hozó szél végigcsilingelt az asztalokat borító, ezernyi, meghatározhatatlan rendeltetésű szerkentyűn, majd belekapott a szanaszét heverő

papírlapokba, amelyek között Casper bőszen kutatott. – Amelyik is az… amelyik is az… Nelkher kibámult az ablakon: most jött csak rá, hogy valójában nem is olyan kicsi a palota: jobbra hosszú udvarok és széles épületek futottak ki egészen a várfalakig, balra a bástya és a városfalak közé csupasz sziklák ékelődtek, amelyeket szinte teljesen beborítottak a kutya- és macskacsontvázak: többségük mellett kicsiny fémhuzalok, szárnyformájú lemezek hevertek. – Mik ezek az állattetemek? – kíváncsiskodott Nelkher. – Hogy mi… á… a csontvázak… Ezek az egykori kísérleti alanyaim – válaszolta Casper. – Sokat kellett módosítani a terveken, és nem lehetett mindig a repülőszerkezeten kipróbálni. Egy időben begyűjtettem a kóbor állatokat… Már évek óta el akarom takaríttatni a tetemeket, de hát csak egy szolgám van, és az is öreg már. Majd Anderrel, az idén… Na, hol is van… hol is van… Ahh, megvan végre! Nézd! A tudós diadalmas mosollyal lobogtatott néhány lapot, majd kiterítette őket az asztalról lesöpört limlomok helyébe. Az ábrák többségéből semmit sem fogott fel a lovag, de volt pár rajz, amely megragadta a fantáziáját. Ezeken, több nézetből volt ábrázolva egy, a már látott szerkezetnél is bizarrabb gépezet. – Ebbe a ladikszerű részbe kell ülni – magyarázta Casper. – Itt vannak a szárnyak meghajtására, a gép kezelésére szolgáló karok, és a gömb működtetéséhez szükséges berendezések. – Igen, a gömb… Ander már említette… – A gömb a legfontosabbak az egészben. A segítségével lehet felemelkedni a felhők magasságába. Belül levegő tölti ki, a burkában pedig különböző összetételű gázok vannak… ezek melegítése révén tudom szabályozni a magasságot. – Gáz?! Az meg micsoda? – A gáz… a gáz… hogy is mondjam el neked… az olyan, mint a levegő, csak más összetételű… – Aha… – Nelkher akárhogyan igyekezett, nem tudta elképzelni, mi az, ami még olyan lehet, mint a levegő, és azt már a legkevésbé sem fogta fel, hogyan lehet a levegőnek összetétele, de jobbnak vélte, ha nem kérdezősködik tovább. – A másik legfontosabb változtatás a légkarok elhelyezése, itt hátul. – Légkarok… mintha ezekről is beszélt volna Ander… Bár nem értem igazán, mit jelentenek… – Légkarok. Ezek… ezek olyanok, mint… mint mondjuk a szélmalmok

lapátjai… Csak sokkal erősebbek és ezerszer gyorsabban forognak azoknál. A széllel együtt hajtják előre a gépet. A szerkezetnek iszonyú ereje lesz: olyan, hogy… hogy még egy sárkány is nehezen dönthetné fel a levegőben… – Hmmm… és mondd csak… – kérdezte a lovag – igaz, hogy olyan magasságokig tud felemelkedni, mint a madarak… és akár egy fecske sebességével is tud szállni? – Mi az, hogy! No, persze… persze ez még csak feltételezés, mert nem repültem még vele, de majdnem biztos, hogy így van. Ha minden jól megy, télre befejem a gépet: ez azért lenne nagyszerű, mert akkor a nagy magasságokban déli szél fúj, amely egyenesen észak felé vinne… – Lesöpörte a lapokat a földre. Szeme őrült lázban égett. – Gondolj csak bele, lovag! Északra, a hatalmas hegyeken át! Olyan vidékeket látnék, ahol… ahol ember talán még sosem járt! Ha jó szelet kapok, akár egy nap alatt odaérnék az Odemen-bérchez: elrepülnék mellette és a teleportációs torony fölött, amely a túloldalán áll valahol… Aztán tovább, a végtelenbe… Micsoda utazás lenne! – Egy ideig az öreg a mennyezetet bámulta, mintha látomása lenne, de az ablakon beszáguldó szél végül magához térítette. – A torony… – jegyezte meg a lovag. – Gaedwyn király már említette. Azt mondta, teleportációra használták valaha… Igaz ez?! – Mi az, hogy! És biztos vagyok benne, hogy még most is használható! Úgy tudom, bárki, aki abba az épületbe lép, egy szempillantás alatt eljuthat a kívánt helyre… Az az igazság, hogy a mágiát általában nem sokra becsülöm, és nem is igazán hiszek benne, de a teleportáció erejét nagyra értékelem. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, sok tudományosság van benne. – De hát kinek volt szüksége effajta épületre azokban a zord hegyekben?! – hitetlenkedett a lovag. – Nem tudom, és szerintem nem is fog kiderülni soha, mert a torony ősibb lehet, mint maga Lendhorn… – Megborzongott, majd folytatta: – Hideg van itt… Menjünk le az ebédlőbe. Ott sokkal kellemesebb. Ander, van számodra is egy kis meglepetés odalent. Felmarkolt egy halomnyi papírlapot, és máris tovaviharzott. Egy fényes folyosón haladtak, és hamarosan egy üveggel fedett tornácra jutottak. – Mi ez? – álmélkodott Nelkher a mindent befedő üveglapokat nézegetve. – Áhh, végtelenül egyszerű az egész. Fémvázból hálószerű szerkezetet

építettem, és üveggel fedettem be az egyes részeket. Így… így sokkal világosabb van, és vidámabban csúszik le a falat is. – Beletúrt egy szekrénykébe, hosszasan matatott, majd egy hatalmas süteményt vett elő. Mosolyogva nyújtotta a fiának, aki csillogó szemekkel kapott a nyalánkság után. Leültek az asztalhoz. – Volt még valami, amit nem értettem a gömbökben – szólt Nelkher. – Miért szállnak fel attól, ha melegíted őket? – Lovag, azt nyilván te is tudod, hogy a meleg levegő könnyebb a hidegnél. – Micsoda? – Nelkher elnevette magát. – Hiszen a levegőnek nincs is súlya! – Badarság! – Casper dühösen csapott az asztalra. – Már hogyne lenne. Csak éppen annyira könnyű, hogy nem is érzed. Képzelj el mondjuk két pihetollat. Egy nagyobbat meg egy kisebbet. Ha a tenyeredbe veszed őket, nem feltétlenül érzed a különbséget… A levegő esetében ez persze sokkal bonyolultabb… Nem is akarok ebbe belemenni, mert az egész napot igénybe venné, és még nagyon sok a dolgom… A lényeg az, hogy a meleg levegő felemelkedik a hideg fölé, és így… persze a szárnyak segítségével… az egész szerkezetet a magasba emeli. – Hmmm… – töprengett Nelkher. – Nekünk azt tanították, hogy fent melegebb a levegő, mert közelebb van a Naphoz… – Hohhh! Micsoda hülyeség! – harsogta Casper. – Akkor miért van az, hogy a hegyekben, a magasban hidegebb van, mint lent? Nelkher erre nem tudott válaszolni, teljesen összezavarodott, és jobbnak látta lezárni a vitát. Kint közben eleredt az eső, a cseppek hangosan kopogtak az üveglapokon. – Áhhh, az eső! – szólt Casper. – Lehoztam megmutatni az új esőelhárító szerkezetem rajzát. Nézzétek csak! A kiterített lapra bámultak. A rajz egy hosszú, függőleges kar tetejére erősített félgömböt ábrázolt: a búra üres belsejével felfelé nézett. – Nos – magyarázta Casper –, az egésznek az a lényege, hogy ezt a kart függőlegesen kell tartani. Mint… mint a lándzsát, amikor a tornán üdvözlitek egymást. – A lovagra nézett, és örömmel konstatálta, hogy az egyetértően bólogat, ezért folytatta: – Ez a bőrből készített félgömb pedig egyszerűen elhárítja a cseppeket, mert összegyűjti a vizet, amely így nem csorog alá a ruhára. – Azt akarod mondani, hogy zuhogó esőben nyugodtan sétálhatok alatta anélkül, hogy megáznék? – álmélkodott Nelkher.

– Persze! Gondold csak végig! Teljesen védve vagy a záportól. Egyetlen probléma van csak: mégpedig az, hogy egy idő múlva megtelik a búra, s ilyenkor mindig ki kell önteni belőle az esővizet. Hmmm… erre még nem találtam megoldást. Azt hiszem, kicsit még tökéletesíteni kell a szerkezetet. Hamarosan felszolgálták az ebédet, ám Casper alig evett valamit: szünet nélkül magyarázott a csámcsogó, szürcsölő lovagnak, aki hevesen bólogatott ugyan, ám gondolatai messze kalandoztak már a tudománytól, és Nathalie-nál kötöttek ki, meg a kertnél. Az evés befejeztével arra eszmélt, hogy elállt az eső. – Szóval a villám belecsap ebbe a fémlemezbe – magyarázta Casper, miközben mutatóujjával a pergamenlapon bóklászott –, és a fém ennek hatására meghajlik, majd nekiütődik ennek a karnak. A kar most félrepattan, kinyitja az alatta lévő fülkét, ahonnan egy golyó repül ki. Ha elég nagy sebességgel vágódik neki a keréknek, az mozgásba lendül. És íme: megindul az egész lábazat. Érted már? Minél sűrűbben fog becsapni a villám, annál gyakrabban fog kipattanni a golyó, és annál gyorsabban fog forogni a kerék. Hát nem egyszerű? – De, de, bámulatos – bólogatott Nelkher, aztán kihasználva a pillanatnyi szünetet, közölte vendéglátójával, hogy most már sajnos mennie kell. Felrázták a félig telt levesestálban hortyogó Andert, és a báró sajnálkozva kísérte ki vendégeit. Azonban még mielőtt útnak engedte volna őket, rátukmált a lovagra egy ginzenggyökér pucoló szerkezetet, valamint egy leírást arról, hogyan lehet a tyúkok kapirgáló mozgását almahámozásra felhasználni. *** – Ne haragudj, Sir Nelkher – mondta Ander kissé szégyenkezve a mellette lovagló urának, amikor maguk mögött hagyták a teret –, de apám teljesen megszállottja a tudományának. Egyszerűen képtelen másról beszélni… – Ugyan, Ander! Bár igaz, hogy Casper báró kissé egyoldalú beszélgetőpartner, azonban nagyszerű ember, és valóban a világ legzseniálisabb tudósa. Nem megy ki a fejemből, amit a repülőszerkezetről mondott. Kicsit még bóklásztak a városban, és a lovag Ander nagy derültségére elmesélte két nappall ezelőtti kifosztásának történetét. Útjuk a városháza felé vitt. A patinás épület előtti széles téren hatalmas

tömeg verődött össze. A nézők nevettek, kiabáltak, öklüket lengették – borzasztóan élvezték a kecses árkádok előtti tribünre felzsúfolt komédiások játékát. – Misztériumjáték! – kiáltotta Ander. – Nézzük meg! Nelkhernek nem volt nehéz rájönnie, miről szól a történet. Egy szerencsétlen, torz gnóm, akinek hatalmas papírfüleket erősítettek a fejére, szemét, ajkait meg kimázolták, az egyik színész által tartott, ablakot reprezentáló fakereten bújt át. Aztán piciny tükröt vett elő a földön heverő ládikóból: összevissza csókolgatta, úgy babusgatta, mintha csecsemő lenne. A nevetés viharos hahotába csapott át, amikor a törpe menekülni kezdett, mert a kis teremtés állandóan megcsúszott, hanyatt vágódott, lábaival és kezeivel pedig groteszkül hadonászott. Aztán az emberek huhogása közben boszorkánynak öltözött komédiások jelentek még a pódiumon – magasított cipőjük még hatalmasabbá tette őket a törpéhez képest, rongyok lógtak róluk, óriási, csillogó papírorruk volt, kezükben pedig seprűket tartottak. Az ablakkeret eltűnt, és helyette néhány műfa, műbokor jelent meg. A kertész sokáig szaladgált még körbe-körbe, a növényeket kerülgetve, végül a banyákhoz ért: leborult a lábuk elé, csókolgatta ruháikat, térden csúszkált előttük, és átadta nekik a kincset. Az öregasszonyok felemelték a gnómot, kézen fogták, körbekörbe szökelltek vele. Aztán szagolgatni, nyalogatni, harapdálni, rázni kezdték a kincset, és egymás kezéből kapkodták ki, de látszólag semmire sem mentek vele… Most csillogó ruhába öltözött, zöld köpenyeket viselő fakardos férfiak jelentek meg jobbról, a függöny mögül – a boszorkányok nekik rontottak, és hamar a földre teperték őket. A harcosok kikúsztak a színpadról, a banyák újra táncba kezdtek. Ám hamarosan ismét megjelent a három férfi, ezúttal piros köpenyeket lengettek maguk mögött. A boszorkányok felől, a nézők sikongatása közben, sárkányfejű színész rontott rájuk, s amikor kinyílt a hatalmas száj, lángok törtek elő belőle. Nelkher és Ander, mivel oldalt álltak, látták, hogy a látványosság csak a sárkányjelmez mögött elrejtőzött tűzköpő-színésznek köszönhető, mégis annyira megragadta a látvány őket is, hogy a sikoltozó nézőkkel együtt hosszas tapsviharral jutalmazták a produkciót. A komédiások ezután levonultak a színpadról, és csak egy férfi maradt ott: az elszavalta a Kívánság Tükre létét bizonyító vers részletét. A nézők ovációja nem ismert határokat: az emberek füttyögettek, éljeneztek, tapsoltak. A színészek ismét feltűntek a tribünön: most azonban különféle akrobata mutatványokkal szórakoztatták az embereket. – Meg szokták ismételni a történetet – jegyezte meg Ander. – Itt

maradunk megnézni? Az elejét nem láttad, lovag uram, úgyhogy… – Nem, menjünk inkább – felelte Nelkher. – Igyunk valamit, aztán induljunk vissza… *** Késő délután volt már, mire visszaértek a palotába. Az est leszállta előtt Nelkher még gyakorlatozott egy kicsit, nem messze a szobájától, egy eldugott kis lugasban. Először a testőrség parancsnoka által a rendelkezésére bocsátott számszeríjjal lőtt célba. Ezt követően, találván egy lándzsavastagságú vízszintes faágat, és megbizonyosodván arról, hogy Anderen kívül senki sem figyeli, húzódzkodási gyakorlatokat végzett: először két kézzel, aztán eggyel. Végül az apród legnagyobb ámulatára, kilencven fokkal megfordult, és a földdel párhuzamosan lebegve odahúzta magát az ághoz, majd visszatolta a testét: persze először ezt is két kézzel és csak utána eggyel. A gyakorlat elfárasztotta, és éppen az izzadságot törölgette meztelen felsőtestéről, amikor jobbra a hercegnői lakosztályok felé vivő tornácokon mintha Nathalie-t pillantotta volna meg a szeme sarkából. Csak egy villanás volt az egész – a friss bársony libbenve tovatűnt az oszlopok mögött. A vacsoránál a lovag nem is faggatózott a hercegnő titkáról. *** Finom, könnyű éterként illant el a maradék pár nap. Ó, milyen fájdalmat jelent nekem, hogy nem mesélhetem el a szerelmesek élményeit: a közös beszélgetéseket, a nevetgéléseket vagy azokat a perceket, amikor kölcsönösen meglesték egymást. A hercegnő rendszerint a gyakorlatozó lovagot figyelte távolról, Nelkher pedig felfedezvén egy csavart oszlopocskákkal keretezett falfülkét, amely a hercegnő lugasára nézett, akkor leskelődött, amikor Nathalie az udvarhölgyeivel játszott, hímzett vagy olvasott; ezen kívül, megismervén a lány lakosztályának pontos helyét, néha még este sem restellett a fák mögül kukkolni. Sajnos azonban nem részletezhetem ezeket az epizódokat, mert attól tartok, sohasem jutnék el lovagom igazi kalandjainak elbeszéléséhez, és történetem megrekedne valahol messze a végkifejlet előtt. ***

Az utolsó napon Nelkher tiszteletére vadászatot hirdetett a király. Amint kutyacsaholás, lópatadobogás, kürtharsogás közben a nemesség színe-java kilovagolt a déli völgyekbe, a lovag úgy érezte, elolvad a boldogságtól, s bár fájlalta, hogy a hercegnő nem lehet velük, hamar megfeledkezett mindenről. Vadászszenvedélye magával ragadta: csak az áldozataikra kíméletlenül lecsapó, arisztokratikus sólymokat látta, az űzött őzeket, a sivalkodva felreppenő fácánokat. És Caud lovaggal sem törődött, aki időközben felépült, folyton ide-oda nyargalt, s olyan gyűlölködő pillantásokkal méregette, ha a közelébe került, hogy már ez önmagában is elegendő ok lett volna egy újabb párbajra. Délután azonban Nelkher fáradtságra hivatkozva visszakísértette magát a palotába. Meglepően csöndesek, kihaltak voltak az egyébként oly zsúfolt palota folyosói, mert hát mindenki, aki adott magára valamit, kilovagolt az erdőkbe. Lényegében csak a monotonul lépkedő őröket és a dolgukra siető szolgálókat lehetett látni. Kimondhatatlanul vágyott arra, hogy Nathalie-val lehessen. Szégyenlősen, ám macskaléptekkel osont a kis falfülkétől a csigalépcsőhöz, majd a hercegnői lakosztályhoz vezető öreg, árkádsoros folyosó felé. Odakint a sötét felhők súlyuktól elnehezülten kapálództak a levegőben, kőrisfák kaparászták a hajdanvolt borostyánok csupasz ágaival benőtt falakat, és érződött, hogy a vihar bármikor kitörhet. Az árkádsor végén csigalépcsők következtek, majd a lovag egy minduntalan elágazó, hosszú folyosóra jutott. Összevissza bolyongott, s hiába nézett ki állandóan az ablakokon, hogy betájolja magát Nathalie szobájának az irányába, egyre jobban eltévedt, és a végén már egyetlen ismerős palotarészletet sem látott sehol. Egy teljesen elhagyatott, hosszú épületszárnyban találta magát. Az ürességtől kongó termek láncszerűen voltak felfűzve, és hatalmas ajtókkal nyíltak egymásba. Úgy tűnt, évtizedek óta nem járt erre senki. Tapintható volt a csönd: még azt is lehetett hallani, amint az egyik szobában egy eltévedt légy zümmögött. Nelkher egyre idegesebben nyitogatta a szűnni nem akaró, hatalmas bronzajtókat: már-már úgy érezte, elvarázsolt kastélyban bolyong. Leült egy kicsit egy ablak melletti kőpadkára, hogy kifújja magát. Hirtelen azonban elszédült, álmosság tört rá: érezte, hogy a teste elnehezül, és akárhogy küszködik, lecsukódik a szeme. Elbódult valamiféle ismeretlen illattól.

Pillanatokig tartott csak az egész. Magához tért, és az ajtóhoz lépett. Arra gondolt, hogy mennyire meglepő, hogy még csak el sem csodálkozik előző bágyadtságán. Éppen a súlyos bronzfogantyúval bajlódott, amikor furcsa, ütemes csattogásra lett figyelmes. Távolról jöttek a hangok, ám egyre erősödve: olyan érzése támadt, mintha valamiféle orkán süvített volna végig a termeken, dühödten csapkodva az ajtószárnyakat. Újabb csattanás. Még egy. Megint egy, szinte közvetlen közelről. A lovag rémülten lépett hátra. Éppen időben, mert az ajtó iszonyú erővel vágódott ki, és dühös szél süvített végig a termen, belekapva Nelkher ruhájába, felborzolva a haját. A lovag tántorgott, hunyorogva emelte a kezét a szeméhez, és megborzongott teste minden porcikájáig, mert a szél süvítése száz meg száz, sosem hallott hangszer bánatos hangjává olvadt össze. A szomszéd szoba hatalmas ablaküvege szitkozódva ezer szilánkra pattant, és a csúcsíves nyíláson beáradó, unott őszi fény csíkja mögött Nathalie alakja jelent meg. A lány táncolt. Pörgött kibomló hajjal, és bársonyruhája, mint valamiféle puha harang, úgy libegett körülötte, redői mögül előelővillantva a csupasz, fehér lábakat. Nelkher teste libabőrös lett: őrült kéj és rettegés öntötte el, amint a hercegnő egyre közelebb ért. Nathalie áttáncolt a teremben lassan felolvadó fénycsíkon, és a látomás hirtelen véget ért. A szél, a zene elhalt, Nathalie lába alatt még surrogott egy ideig a padló, de aztán teljes lett a csend, és még a betört üvegen bereppenő levelek is abbahagyták pörgésüket. Nelkher arra eszmélt, hogy még mindig az ablaknál ül a kőpadkán, és a hercegnő mellette guggol, kezeit a lovag ölébe fektetve. Úgy ugrott föl, mintha darázsfészekbe ült volna. – Lovag – szólt a lány –, jól vagy? – Jól, jól, persze, persze – válaszolta Nelkher, és elvigyorodott, de teste még mindig remegett, mert az álom, mint az eleven emlék, úgy fészkelt a tudatában. – Nelkher… egészen elsápadtál… – mondta Nathalie. – Áhhh, ugyan… egy kissé elszédültem, és leültem. Ennyi az egész – szabadkozott a férfi. – Éppen… éppen téged kerestelek, de eltévedtem ezeken a folyosókon… – Nem csodálom. Én ugyan imádom ezeket a régi termeket, de a világért sem bolyonganák idegenként közöttük… – Hirtelen elvörösödött,

mert a lovag vérforraló tekintettel bámult a szoknyája alól előkandikáló lábfejére. – Hercegnő – kérdezte Nelkher –, hol a cipőd? Mezítláb sétálgatsz a hideg kőpadlón?! Még felfázol! – Ugyan! – nevetett a lány, és elrejtette fehér bokáját a ruha alá. – Bár, talán igazad van… gyere, keressük meg a cipőmet: valahol lerúgtam a folyosón! Nelkher megrökönyödésére az ajtók mind nyitva voltak, s amikor a következő teremben megpillantotta a törött ablakot és a földön heverő, falevelekkel elkeveredett szilánkokat, felkiáltott. – Nelkher, mi bajod? – nézte a lány. – Csak nem ijedtél meg egy betört üvegtől? – Nem… nem… csak tudod… tudod, azt hittem, hogy elvágod esetleg a lábadat… – Ugyan! – nevetett a lány. – Hiszen alig van pár szilánk a földön. Tovalibbent, Nelkher pedig aggodalmas tekintettel bámult az ablakra. A keretből kilógó üvegcsonkok mintáját már látta pár perce. Igen, egészen biztosan látta. Amikor visszanézett, Nathalie már messze előtte járt. – Hercegnő! Hercegnő! – kiáltotta, s eltökélte, hogy akkor is szóvá teszi a dolgot, ha a lány kineveti ezért. – Az az igazság, hogy elbóbiskoltam egy pillanatra, és… és azt álmodtam, hogy áttáncolsz ezeken a termeken, és pörögsz, mint valamiféle… – Táncolok? – nevetett hátra Nathalie. – Igen, és… és a szél hangja fura zenévé változott át… És az álmomban is betört az ablaküveg, s most valahogy olyan érzésem van, mintha… mintha mindez a valóságban történt volna meg… Nem tudom megmagyarázni, de… – Buta vagy, lovag! – nevetett a lány. – És félrebeszélsz! Hiszen a közelgő vihar törte be egy pillanattal ezelőtt az ablakot; ráadásul tudnod kellene, hogy a szél csak este zenél, és akkor is csak a fűzfáknak! Fűzfáknak?! – nézett értetlenül maga elé a lovag. – Miféle fűzfáknak?! Miről beszél ez a lány? *** Nathalie az épületszárny utolsó szobájában, egy kis padkán ült, és lábbelijét csatolta fel éppen, amikor Nelkher beérte. A lovag értetlensége leplezetlen kéjvággyá alakult, amint a formás bokákat megpillantotta.

– Hé, mit képzelsz! – csattant föl Nathalie. A férfi szégyenlősen elfordult, és kibámult az őszi tájba. Kis idő elteltével így szólt a lány: – Jöjj, Sir Nelkher! Még meg sem mutattam néhány kedvenc helyemet a palotában, pedig holnap már elbúcsúzunk! Quilda horkol, mint egy anyamedve: használjuk ki az alkalmat! – Egy széles lépcsőhöz vezette a lovagot: megfogta a férfi kezét, aztán hirtelen elengedte, és Nelkher elé libbent. – Kövess! – szólt hátra. Úgy vezette a lovagot a palotában, mintha egy kislány lett volna, aki a szülők távollétét kihasználva, a barátjának a legtitkosabb rejtekhelyeket tárja föl. Átmentek a cselédkonyha nyüzsgő forgatagán, belekukkantottak a fazekakba, felmásztak egy elhagyatott torony padlásterébe, és ránevettek a csupasz galambfiókákra, kihajoltak egy tornácon, hogy megérintsék az öreg gesztenyefák leveleit. Végül megint a kertben találták magukat. Átbújtak a kapu alatt, leszaladtak a patakparthoz. – Most pedig csónakázunk! – mondta a lány. Végigfutott a csermely mellett a tulipánfáktól sűrű lejtőn, amely a közeli tóhoz vezetett. Nelkher követte, és Nathalie-hoz hasonlóan hamarosan ő is a sápadt víztükör melletti bokrokban bóklászott. – A ladik! Megvan! – kiáltotta a lány. – Azt hittem, már elveszett! – Egy, a bozótból elősötétlő tömegre mutatott. Nagy nehezen kicibálták a partra a lélekvesztőt. Kopott volt, a festék is lepattogzott róla sok helyen, de úgy tűnt, nem kapott léket sehol. Nelkher pár perc múlva már a fecskefark formájú csónakvégnél állt, s miközben a hosszú evezővel hajtotta a ladikot, a hercegnőt nézte, aki a fejét a csúcsíves orrhoz támasztotta. – Arra menjünk, a sziget felé! – mutatott Nathalie a fák közül előkandikáló kis földnyelvre. A lovag érezte, hogy egy esőcsepp pukkan szét a kobakján, és sietősen mártogatta evezőjét a vízbe, melynek felszínét libabőrösre borzolta a szél. Éppen partot értek, amikor hatalmas villámlás után megdörrent az ég, és kövér cseppek kezdtek záporozni. Kiszálltak a ladikból. A lovag kéjvágyába egyre több rémület vegyült bele. – Khmmm… – köszörülte, meg a torkát. – Hercegnőm… teljesen megázunk… Nem kellene visszafordulnunk? – Most? Hiszen csuromvizesek lennénk, mire visszaérnénk a palotába.

Nézd a házikót… ott majd meghúzódhatunk. A tölgyfák között meglapuló kalyiba tetőzetén ugyan csupasz deszkák meredeztek sok helyütt, mégis nagy részén ép volt a fedél, és szinte felháborító nyájassággal hívogatta a két látogatót. – No nem… Ezt nem… Ezt azért mégsem… – motyogta magában a lovag. – Ezt nem akartam… Dehogynem akarta, Nelkher! Dehogynem! Csak hát, valljuk be, berezelt a lovag. Nagyon is berezelt. Amíg testi vágyai megbújhattak képzelete biztonságos vánkosában, addig bátor volt, amíg a helyzet nem volt egyértelmű, könnyű volt ábrándozni… Ám most, hogy a vágyak valós kontúrokat, éles formákat öltöttek, most, hogy szembe kellett néznie saját magával, Nathalie vérforraló tekintetével, már nem érezte magát olyan nagy hősnek… Bizony: Sir Nelkher berezelt! – Nem… ezt nem… – dörmögte tovább a lovag, és érezte, hogy egyre jobban remeg. Mint mindig, ha zaklatott lelkiállapotba került, most is kétségbeesve igyekezett találni valamilyen cinikus gondolatot, mellyel elhessegethetné a zavarát. Végül eszébe jutott, hogy ki nem állhatja az olyan hősregéket, ahol az eső elől menekülő pár végül is egy elhagyatott házikóba jut, és itt történik meg az a bizonyos dolog. Óóó, mennyire átlátszóak voltak ezek a művek! Mennyire utálta azt, ha csak azért ered el az eső egy könyvben, hogy két ember összejöjjön! De hát egészen más az ilyen összeboronáló esőkről olvasni, és megint más átélni őket. A lovag attól, hogy nem csillapodott idegessége, csak még idegesebb lett. – Gondolod… hogy, hogy… itt, bent… – hebegte Nelkher, akinek a kéjvágyába egyre több ijedtség vegyült. – Gondolom – mosolygott Nathalie. – Siessünk, mert teljesen bőrig ázunk… Bizony, amint végigtrappoltak a házikóig, jól jött volna Casper esőelhárító-szerkezete. Dideregve léptek a félhomályba. Limlomos teremben találták magukat, amelynek nem lévén mennyezete, szabadon engedte be az alázúduló vizet. Az esőcseppek a gazok levelein, szétkorhadt bútorokon kopogtak, és a csupasz deszkák, mint valamiféle félresikerült vízköpőcsövek, úgy öntötték magukról az esőt. Átfutottak a tócsákon a jobbra nyíló kis szobába: ez teljesen száraznak tűnt; a tetőn faágak kaparásztak, és dühödt esőcseppek doboltak bebocsátást követelve.

Nathalie lekuporodott az ablakkal szemben a földre, és maga mellé vonta a lovagot. Nelkher egyre zaklatottabb lelkiállapotba került, bátorsága egyre jobban az inába szállt. Foga vacogott, teste reszketett, és faarccal igyekezett kibámulni a nyíláson, amint a lány hozzábújt. Érezte nyakán a hercegnő forró leheletét, és karjai megfeszültek, amint az ázott bársonyujjak hozzájuk értek. – Nelkher – szólt a lány. – Nelkher, annyira jó veled. Melletted olyan biztonságban érzem magam. Még soha nem éreztem magam ennyire erősnek, élettelinek, mint az utóbbi napokban. – Hercegnőm… h… he… her… herc… herce… – Jajj, Nelkher! Miért nem vagy képes a nevemen szólítani? Nem tetszik talán? – De igen… a leggyönyörűbb név, amit valaha hallottam… Nathalie… – Ezt már szeretem! – mosolyodott el a lány, és ajkai olyan közel húzódtak a lovag arcához, hogy majdnem érintették a bőrét. – Te… te egészen más vagy, mint a többi férfi, akivel eddig találkoztam… – Csakugyan? – Igen. Te nem csak nagyszerű harcos vagy, nem csak szép és erős, hanem… hanem mellette eszes, bátor, jó kedélyű és remek beszélgetőtárs. Nelkher elmosolyodott, és jóízűen ízlelgette a szavakat. Úgy érezte, soha senki sem fogalmazta meg még ennyire lényegre tapintó tömörséggel jellemének legkiemelkedőbb sajátosságait, és csak az zavarta, hogy hihetetlen szexuális izgalma miatt képtelen teljesen jóllakni a szavakkal. Egyre jobban elöntötte a forróság, érezte, hogy minden maradék akaratereje elpárolog. – Ha meglesz a Tükör – súgta a lány –, nagyon boldogok leszünk. Szeretném, ha te is öröklétet kívánnál… Függetlenül attól, hogy hiszel-e a túlvilágban. Mindig melletted akarok maradni… – Ajkát a lovag füléhez tapasztotta, belelihegett. – Csókolj meg, szerelmem! – szólt hirtelen a lány, és behunyta a szemét. A lovag csücsörítő ajkai olyan elemi erővel csattantak Nathalie ajkain, hogy a fogaik összekoccantak, és mindketten idétlenül felnevettek. A második csók sikeresebb volt. Nathalie karjai átfonták a férfi nyakát, Nelkher kezei pedig kezdtek felfelé siklani a lány derekáról. Ó, jajajj! Ojojujj! Mind a ketten átadták magukat a kéj végtelen

gyönyörének! Nelkher ugyanazt a soha nem érzett borzongást élte át, csak éppen ezerszeres erővel, mint ott, a kőpadkán, amikor az a furcsa látomása volt. És akárcsak Nathalie-nak, neki sem jutott eszébe az átok… A boszorkány átka, Elanáé, amely szörnyű sorsot ígért annak, aki megkapja a lány testét… Amint a lovag tenyere a lány melléhez ért, elkezdte kioldani a ruha szalagjait, és már-már tenyerében érezte a feszes kebleket. Bal keze lassan besiklott Nathalie szoknyája alá, végigsimította a lány hosszú combjára feszülő finom fehérneműt… A hercegnő lihegett, majd' elolvadt a kéjtől, tekintete elhomályosult. Aztán váratlanul megrázkódott, mintha egy rossz álomból ébredt volna fel, kibontakozott a férfi öleléséből. A kicsiny, kifakult színű vörösbegy, amely csak pár pillanattal ezelőtt telepedett az ablakpárkányra, cserregve tovareppent. – Nelkher! Nelkher! – kiáltotta Nathalie. – Nem szabad… – Mi… hogy mi… hogy micsoda… – A lovag zihálva beszélt, nehezen nyelte a száraz szavakat. – Kedvesem… – A lány kezével végigsimította a férfi borostás állát. – Kedvesem… Őrültek vagyunk! Az átok… ó, az átok… Majdnem megfeledkeztünk róla… A lovag is összerezzent, eszébe jutottak Gaedwyn szavai. Hogy lehetett ilyen ostoba! Az a szörnyű átok! A lány átkulcsolta Nelkher nyakát, és zokogva borult a férfi mellére. – Na… kedvesem… kedvesem… – vigasztalta a lovag. – Kedvesem… Ne sírj… De a hercegnő remegett, könnyei összekeveredtek a férfi bőrén vacogó esőcseppekkel. – Szerelmem… Sokáig ültek így. Nelkher simogatta a lány haját, próbálta megnyugtatni saját magát és Nathalie-t. Végül aztán az elcsendesült zivatarral együtt elapadtak a lány könnyei is. A hercegnő felemelte a fejét, és a lovagra nézett. – Ó, Nelkher… Én tehetek az egészről… Majdnem tönkretettelek… Majdnem tönkretettem mindkettőnket… – Ugyan… ugyan! Én is legalább annyira felelőtlen voltam, mint te! Eszembe se jutott az átok! – bánatosan sóhajtott. – Ó, a test… a test, ahogy Paraphestius mondaná, a lélek zsarnok szeretője… – Nem… – A lány megrázta a fejét. – Csak magamat hibáztathatom… Soha nem szabadna elfelejtenem a jövőmet beárnyékoló borzalmat…

Soha… Még ilyenkor sem, ha hatalmába kerített a szerelem… Tudod… – folytatta –, van valami, amit még soha, senkinek sem árultam el… Szégyelltem erről beszélni… Évekkel ezelőtt különös álmaim voltak éjjelente… Különös, kéjes álmaim… – Igen, igen… – vágott közbe a lovag. – Én is átéltem efféle dolgokat… Tudod, a kamaszkor teszi ezt… Az ébredő szexualitás tudata… – Nem, ez már jóval lánnyá serdülésem után volt… Úgy tűnt akkor, hogy valami testem-lelkem mélyéről jövő csoda… vagy inkább varázslat műve mindez. Szinte kívülről láttam magamat, ahogy kibontott hajjal, meztelenül fekszem az ágyban… Minden valószínűtlenül képlékeny és meleg lett körülöttem… Csendes szél dobolt a füleimben, cirógatta ajkaimat, lehunyt szemhéjaimat… Ilyenkor őrjítő kéj öntött el, úgy éreztem… úgy éreztem, mintha a világ egyetlen óriás testté sűrűsödne, amely körém fonódik, ágyékomba hatol… Izzadtan-lihegve ébredtem ezekből az álmokból… s utána napokig megmagyarázhatatlan bódulatban éltem. Szégyelltem ezeket az érzéseket, mégis remegve vártam őket éjjelente. Nappal pedig már akkor is forróság öntött el, ha megérinthettem csupasz bőrömmel valamit. Imádtam ilyenkor mezítláb táncolni, szaladni a fűben: puha volt a gyep, bársonyosan simogatott… Hosszú ideje elhagyott már ez az érzés: azt hittem, nem is tér vissza sohasem. És most, hogy megismertelek… tudod, most visszatért. Valami hasonlót éreztem, amikor megláttalak ott üldögélni, az öreg palotaszárnyban, a lócán… furcsa kéjt, amely itt, a kalyibában lett a legmámorítóbb… és… nem is értem, hogy tudtam mégis feleszmélni. A madár, mintha csak ő nyitotta volna fel elnehezült szemeimet… – Miféle madár? – Nem tudom… Az előbb az ablakpárkányon ült még. Csak egy pillanatra néztem rá, énekelt, és hirtelen kitisztult valahogyan az elmém… Nem értem, hogy történhetett… A lovag tekintete Nathalie-ét követve az ablak felé siklott. Az esőcseppek kopogása ügyetlenül verte a közelből érkező, szeleburdi madárének ütemét. Nelkher sokáig bámult a semmibe, a lány különös szavain rágódott. Lassan azonban mind a ketten megnyugodtak: a madárhang boldogságot, nyugalmat csempészett a szívükbe. Nelkher végül elmosolyodott, megszorította kedvese kezét, mélyen Nathalie szemébe nézett, és ünnepélyes hangon így szólt: – Ígérem, ha megtört az átok, megtanítalak majd az igazi szerelem

tudományára… Meglátod, hogy a test miféle bámulatba ejtő dolgokat tud művelni a lélekkel… Csodákat fogsz tapasztalni: álmaid rejtett érzéseinél ezerszer és ezerszer kéjesebb titkok fognak kinyílni előtted… Az égbe repítelek, a felhők közé. Mestered leszek, te pedig nagyszerű tanítványom… – Gyengéden megcirógatta a lány arcát. Még sokáig ültek egymásra borulva. – Gyere, menjünk – mondta a lovag, amikor az eső végleg elállt. – Nagybátyádék bármikor megérkezhetnek, és nem örülnék neki, ha itt találnának minket. S Quilda is felébredhetett már: nem szeretném, ha a búcsúesténken fojtana meg mind a kettőnket… A fellegek még mindig ázott szürkeségtől duzzadtak, de már elcsendesültek, a tó tükre kisimult, és csak az ereszről, valamint a fákról csorogtak alá hideg csermelykék. A csónak sebesen siklott a vízen. *** A vacsora, akárcsak első éjszaka, most is pompás volt. Az elejtett vadkanból és fácánokból remek sültek készültek, a vörösbor agyakat, ruhákat áztatott el, a muzsika, az ének, a kacaj és a tánc kéjes hangjai összeolvadtak a késő éjszakában. *** Már jócskán elmúlt éjfél, és a lovag föl-alá járkált a szobájában. Egy hét alatt annyira hozzászokott az itt-tartózkodáshoz, hogy Lendhornt kezdte lassan az otthonának tekinteni, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy reggel útnak indul. Tintát, tollat és papírlapot hozatott a szobába, s szíve bőbeszédűen ontotta a szerelmes szavakat. Bár tisztában volt vele, hogy dalnoki képességein még lehet finomítani valamennyit, elégedetten olvasta újra és újra a verset. Később felhívatta Andert. Az apród ásítozva törölgette a szemét, amint a lovag előtt állt. – Tudsz olvasni, fiam? – kérdezte Nelkher. – Persze, hogy tudok, lovag úr. – Rendben van. Olvasd föl hangosan a művemet, hadd halljam, miként csengnek a szavak. – Ő maga hátradőlt a székében, és kibámult az ablakon. A fiú köhintett, és belefogott a versbe:

Nathalie-hoz Ó, be nagyon szeretlek én! A szemed… a szemed olyan, mint a szén! Az arcod, a kezed meg nagyon-nagyon szép, Olyan, mint egy mesteri kép! A melled nagy, a melled kemény, Hogy megfoghassam, éltet a remény. A lábad hosszú, a combod puha, Hűha! Hűha! Hűha! Hűha! A hangod, mint a csalogány, amely fán dalol, A kezed meg puha és finom volt. Szeretlek, s ezért én biz vissza jövök! És veled akkor majd, házasságot kötök! A lovag elégedetten rakta keresztbe a lábát, és az átszellemült katarzis jeleit fürkészte a fiú arcán. – Tyű, uram! – Ander nagyot csettintett az ujjával. – De gyönyörű! Mikor fogok én ilyet írni?! – Ahhh, sose búsulj! Annak is eljön az ideje! Gyakorolj sokat a kobzodon, és olvass minél több verset! Ez… ez olyan dolog, amit nem lehet eleget tanulni. Én már hosszú-hosszú ideje hódolok a múzsának, de hidd el, még most is sokszor érzem, hogy van még hova fejlődnöm! – Neked, uram?! – Persze! Csak… csak azt nem tudom, hogy az a sor, az a… az a… ööö „A kezed meg puha és finom volt” jó-e így. Úgy érzem, valami nem stimmel egészen. Nem szeretem, ha csak így jön ki egy rím. No, nem mintha nem lenne elég hangzatos így is, de valahogy megbontja a dal ütemét. Érted, ugye? – Értem, azt hiszem. Mi lenne, ha mondjuk így szólna, hogy: „És a kezed meg… a kezed meg…” – A kezed meg? – vonta fel a szemöldökét Nelkher. – „A kezed meg puha, és finoman dalol!” – Dalol? Mit képzelsz! A kéz nem tud dalolni! Azt csak a száj, az ajak tudja! Ráadásul… ráadásul a felső sorban is dalol szerepelt! A fiú megszeppenve állt: úgy tűnt, kifogyott az ötletekből. – De mondjuk, mondjuk… – morfondírozott Nelkher –, ha mondjuk az állna itt, hogy: „A karod meg fehér és puha, mint a hólabda…” Nem, nem, ez sem jó, a fenébe is! Várjunk csak, várjunk csak! – felpattant a

székéről, és fel-alá járkált. – És ahhoz mit szólsz, uram, hogy: „Ez a strófa a karod szépségéről szól.” – Áhhh, ez sem jó! – legyintett Nelkher, és úgy tűnt, ezt az ötletet is száműzi örökre, ám hirtelen megállt és elgondolkodott. – Várjunk csak… Nem is biztos, hogy olyan nagy hülyeséget mondtál. Ez a strófa… ez a strófa… Megvan, megvan! – üvöltött föl diadalmasan. – Megvan! – A laphoz szaladt, és a rossz sort kihúzva fölé írta a végleges megoldást… – „Ez a sor meg a karod puhaságáról szól” – olvasta hangosan. – Még egy kis belső rím is van benne! Mit szólsz hozzá, Ander? – Bámulatos, uram! Ennél tökéletesebb strófa nem is állhatna e helyütt. – A laphoz lépett, és most már két sort olvasott fel: A hangod, minta csalogány, amely a fán dalol, Ez a sor meg a karod puhaságáról szól! – Nagyon jó! – helyeselt Nelkher. – Nagyon jó! Elégedetten összehajtotta a lapot, átkötötte egy kis szalaggal, rácsepegtetett némi viaszt. Csakhogy nem volt pecsétgyűrűje. Idegesen nézte az egyre keményedő anyagot, ám feltalálta magát: jobb mutatóujjának még le nem rágott körmét nyomta a viaszba. Elégedetten nézegette a vájatot, Nathalie biztosan felismeri majd. Ráadásul a forma még emlékeztet is az újholdra: ezzel utal az egy héttel ezelőtti karneválra, amelyen egymásba szerettek. – Ide figyelj, fiacskám – mondta, miután átnyújtotta a levelet Andernek. – Vidd el ezt az írást most azonnal a hercegnőnek. Valahogy… valahogy juttasd el hozzá mindenképpen. Tudod, nagyon fontos, hogy még ma éjjel elolvashassa. – Igen, uram! – A fiú tekintetéből huncut elkötelezettség áradt, látszott, hogy nagyon élvezi a titkos küldetést. – Mondd csak… Van valami terved? – Ó, bízd csak rám nyugodtan, uram! Tudod, elég jóban vagyok a hercegnő néhány szolgálólányával. – Itt a lovagra kacsintott. – Ne félj, egy óra múlva már hölgyednek a kezében lesz a levél. – Nagyszerű! – Nelkher elégedetten dörzsölte össze az ujjait. – És még valami. Tudod… hogy is mondjam csak… Van pár dolog, ami nagyon meglep Nathalie viselkedésében… Néha teljesen kiismerhetetlen… És nagyon fura dolgokat tud mondani… Mondd csak Ander, ööö… hogy is mondjam csak… nem vettél észre semmiféle szokatlan dolgot Nathalie

körül, amióta itt szolgálsz? Úgy értem, olyan dolgot, ami normális lányokkal nem történne meg… – Hát uram… az a helyzet, hogy még csak egy éve vagyok a palotában… Egyszóval… nem ismerem igazán még a hercegnőt, de az biztos, hogy egészen más, mint a többi lány… Annyira fittyet hány az udvari szokásokra… – Tudom, tudom, de ez most nem érdekel – vágott a fiú szavába a lovag. – Arra gondolok, hogy nem tapasztaltál-e valamiféle varázslatos képességet nála… – A magam részéről nem, azonban Jerkya, Nathalie egyik szolgálólánya, akivel különösen jó viszonyban vagyok, mesélt pár rendkívüli dologról. De hát az ő szavára nem igazán kell adni: kotnyeles, összevissza képzelődik, és amit a két szemével lát, azt is szereti kiszínezni… – Nem baj, nem számít. Azért csak mondd el, miféle dolgokat mesélt ez a lány – kérte a lovag. – Hát… mondom, hülyeségek, úgyhogy ne haragudj meg, ha esetleg… – Akkor haragszom meg, ha még tovább nyújtod a tésztát! – ripakodott a fiúra Nelkher. – Hát jó. Szóval olyanokról beszélt például Jerkya, hogy látta, amint Nathalie énekelt a békáknak a kertben, a vízparton… aztán, megleste többször is, amint faággá varázsolta a kövek közt bujkáló gyíkokat… szerintem már egyszerűen az is képtelenség, hogy valaki elkapja őket… de később visszaváltoztatta az állatokat eredeti formájukra. Meg sokkal vadabb dolgokat is mesélt. Azt mondta, hogy egyszer látta, amint Nathalie egy iszonyú téli vihar közepette mezítláb táncol kint a hóban, és valamiféle rémisztő dalt énekel. És hogy egyszer Nathalie hercegnő zenévé varázsolta a hajnali szél hangját. A lovag összevonta a szemöldökét, és Ander nyilván megrémült, hogy befeketítette Nathalie-t ura előtt, mert elkezdett szabadkozni: – De hát, ahogy mondtam, mindez csak egy kotnyeles cseléd fantáziálgatása. Persze, lehet némi alapja ezeknek a képzelgéseknek, mert hát Nathalie viselkedése tényleg tele van rejtélyekkel. Apám mondogatta régebben: meglátod, fiam, egyszer még kiderül, hogy boszorkányvér csörgedezik a lány ereiben! – Boszorkányvér? – No, persze, ezt csak tréfából mondta, és mindig hozzátette, hogy a hercegnő valójában csak azért lehet ilyen, mert olyan korán elvesztette mindkét szülőjét, és mert sohasem mozdulhat ki a városból. Tény, hogy

Lendhorn hatalmas, és a palotakert óriási, de mégsem pótolhatja a világot. Én azt hiszem, megőrülnék, ha tizenhat éven át kellene így élnem. Nelkher még sokáig rágódott a cselédlány történetein, végül így szólt: – Rendben, Ander, köszönöm. Elmehetsz. Ander azonban habozott – látszott, hogy mondani akar valamit. – Mondd csak bátran – szólt a lovag. – Mi nyomja a lelkedet? – Uram… uram… ha… ha megtalálod a Tükröt, és visszahozod… Te mit fogsz kívánni?! – Hogy mit… Nem is tudom… Van pár dolog. Mindenekelőtt azt, hogy Nathalie-val éljek boldogan, hogy legyen nagyszerű birtokom, és… á, hagyjuk ezt, még nincs is meg a Tükör, minek itt ábrándozni! – De meglesz! Én tudom, hogy meglesz! És azt is tudom, hogy nagyszerű kalandjaid lesznek. Ó, bárcsak veled mehetnék! – ajkába harapott. – Tudod… tudod, én sokat gondolkodtam már azon, miket kívánnék, majd ha meglenne a kincs. És sokat beszéltem a barátaimmal ezekről a dolgokról. Mindenki… mindenki csupa baromságra vágyik: olyan dolgokra, amiket normális körülmények között is el lehetne érni… no nem, nem, félre ne érts, te más vagy, hiszen neked már alig lehet egykét dologra szükséged, annyira tökéletes vagy… De én majd valami egészen különlegeset fogok kívánni. Hogy mondjuk sose fulladjak meg a víz alatt… vagy olyan gyorsan tudjak szaladni, mint a lovak… vagy tudjak repülni… de nem úgy, mint az apám, hanem mindenféle szerkezet nélkül… Ugye, ha meglesz a Tükör, szólsz pár szót az érdekemben a királynál, hogy teljesüljenek ezek az álmok… – Persze. Hogyne. – Nelkher jóindulatúan lehunyta a szemét, Ander ajkai pedig széles mosolyra húzódtak. – Köszönöm, uram. Köszönöm. – Ezzel megindult az ajtó felé, de Nelkher utánaszólt: – Én meg köszönöm a segítségedet. Nagyszerű fiú vagy, igazán sajnálom, hogy nem vihetlek magammal az útra. *** Nelkher sokáig forgolódott az ágyában. Ínyencként kóstolgatta újra meg újra az elmúlt egy hét legízletesebb emlékeit, és arra gondolt, hogy sohasem értette, miért van az, hogy az idő múlásának sebessége egyenesen arányos a boldogság mértékével. Ha jól érezte magát, vézna pillanat volt csupán minden élmény, ám ha rosszul, hónapokká

terebélyesedett minden perce. Talán, talán majd egyszer, ha kezébe kerül Paraphestius: „Phylosophia Temporis” című munkája, majd megért mindent… *** A világosság kérlelhetetlenül tódult a szobába, és Ander vigyorgó arcát látta maga előtt. A fiú egy kis levélkét lóbált a kezében. Nelkher szeméből pillanatok alatt elhessent az álom, és miközben az ágyában ülve óvatosan boncolgatta a levendulaillatot árasztó burkot, féltékeny pillantást vetett a kíváncsiskodó apródra. Hevesen dobogott a szíve, miközben a gyönyörű betűket olvasta: Szerelmem! Szívemig hatolt kedves levélkéd, és meggyőzött arról, hogy lelkedben szelídség és poézis lakozik az eltökélt erő mellett. Távollétedben egyenként fogom számolni a perceket, odaadó reménykedéssel, hűséggel fogom várni visszatértedet és a Tükör eljövetelét. Köszönöm ezt az egy hetet. Szeretlek. Nathalie. Nelkher behunyta a szemét, és úgy tapadt ajkával az írásra, mintha nem csak a hercegnő illatát, hanem magukat a betűket is magába akarná szippantani. Andernek megköszönte ugyan a segítségét, de csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy a hercegnő a hűségéről és a szerelméről biztosította őt. Ezután megreggelizett, aztán a fiú felöltöztette, és ráadta a gyönyörű, új vértezetet, amelyet Lendhorn fegyvertárának őre küldött. Nelkhernek kissé fájt ugyan a szíve a régi sodronypáncélért, de hát, el kellett ismernie, hogy az már jócskán megöregedett, megkopott, és sok helyütt szétfoszlott. Új páncéljának lemezei egészen különleges fémből készülhettek, mert rendkívül könnyűek voltak, s meglepően szabadon mozoghatott bennük. Kék alapon szürke sárkányt ábrázoló pajzsát és kardját persze megtartotta: ezeket, a vadonatúj, vörös tollforgós sisakot, a lándzsát és a számszeríjat meg az új utazóbatyuba átpakolt holmikat Ander és két másik apród vitte utána. A legmagasabb rangú udvaroncok és azok a léhűtők, akiknek kíváncsisága legyőzte az álomszuszékonyságot, már ott várták a nagy

lovagteremben. Nelkher fél térdre ereszkedett a király előtt. – Sir Nelkher! – szólt a király. – Sajnos, csak ideiglenes kíséretet adhatok melléd, mert egyetlen katonám sem vállalkozna egynaposnál hosszabb nyugati útra. Viszont igyekeztem minden egyébben a segítségedre lenni: ennek bizonyítéka az új vértezet, lándzsád, számszeríjad és a gondosan összeválogatott élelem, ami legalább egy hétre lesz elegendő. – Ismét leköteleztél nagylelkűségeddel, Gaedwyn király – válaszolta Nelkher. Az uralkodó most egy bársonyzsákocskát adott a lovagnak. Nelkher érezte, hogy valamilyen nehéz gömb süpped a tenyerébe. – A varázsgömb, ami ebben a sacculumban van – mondta a király –, valószínűleg az utolsó mágikus tárgy Lendhornban. Egy éve találta az egyik kőfaragóm egy régi épületszárny lebontása közben, amikor feltárult egy addig ismeretlen pincehelyiség. Mindenféle kacattal volt telezsúfolva: ám ez volt az egyetlen értékes tárgy. Érkezésedig bántam, hogy előbb nem jutott a kezembe, mert akkor talán másképpen alakul annak a hősnek a sorsa, aki magával viszi. De most örülök, hogy te kaphatod meg. – Királyom, nem értem, mire jó ez a tárgy… – Üzenetet lehet vele küldeni tetszőleges távolságból a városba. Használójának a markába kell szorítania, aztán arra a személyre kell gondolnia, akinek a gondolatait címzi. Az írott szavakat az elme képei és az érzések helyettesítik. A megtett utat visszafelé is meg lehet tenni… vagyis válaszolni is lehet, de aztán kész. Ki fog égni a gömb örökre… Remélem, hasznát veszed majd. Csak el ne feledd: csupán egyetlenegyszer lehet igénybe venni! Nelkher meg akarta köszönni az ajándékot, de Gaedwyn még nem engedte szóhoz jutni. – És van még valami. Az új nyerged széles kápája alá egy rejtett tömlő van varrva. Ennél biztonságosabb helyet el sem tudok képzelni: ajánlom hát, ha valamilyen különleges értékre lelsz, oda rejtsd el. Senkinek sem jutna eszébe, hogy ott keresgéljen… A lovag a hálálkodása után hűségesküt tett a király hatalmas pallosa előtt. Aztán az uralkodó ellágyult mozdulattal magához emelte az útnak indulót, és megcsókolta. ***

Az udvaroncok kíséretében átvonultak a termeken, és a testőrök gyűrűjétől közrefogva hamarosan már a városban lovagoltak. Phyllis teste fénylett a rákent illatos olajoktól, sörényét selyemfonatok ékesítették, a nyereg friss bőrszagot árasztott, s új volt a hímzett, kék bársonytakaró, az ezüst medalionokkal díszített kantár, a csillogó kengyel is. A paripán látszott, hogy gazdájához hasonlóan alig fér a bőrében. A királyi heroldok már előző reggel kihirdették a város harminckét terén azt, amit már amúgy is tudott mindenki: Sir Nelkher, a sárkányölő harcba indul a Kívánság Tükre visszaszerzéséért. Amint a fényes menet végiglovagolt a zsúfolt utcákon, éljenzések, örömkiáltások és pörgő sapkák repültek a magasba, a módosabb polgárok házainak zsúfolásig megtelt ablakaiból szirmok hullottak alá, a kutyák pedig eszelősen ugatták a méltóságteljesen lépkedő paripákat. – Ha visszahoztad a Tükröt, szólj pár szót az érdekemben! – kiáltották innen-onnan. – Sir Nelkher! Heksan vagyok, a posztócéh vezetője! – harsogta egy jól öltözött, kopaszodó férfi. – A legszebb kelméim közül választhatsz, ha megemlíted majd a nevemet… – Sir Nelkher! – bömbölte egy paraszt. – Áldott legyen a neved! Kloncnak hívnak! Ne felejtsd el: Klonc! Ilyesféle dolgokat kiabáltak az emberek: mintha nem lovagolt volna ott a király is, mintha nem ő lett volna leendő kéréseik intézésében a legilletékesebb. Jó párszor pedig duda és csörgődob hangjával kísért énekszó zendült fel: Éljen a Tükör, a Kívánság Tükre, Mely vágyaidra igent mond, álmodat valósággá váltja; Mely életedet a boldogság színébe öltözteti, Ha hozzá fordulsz és méltó vagy válaszára. Egy cikkcakkos sikátorban, a váratlan torlódást felhasználva, Nathalie a lovag mellé léptette paripáját. – Nelkher, kedvesem – szólt hozzá. – Majd' meghasad a szívem, hogy el kell búcsúznunk. Minden este az eget fogom kémlelni, hogy hoznak-e hírt rólad a madarak. – Hercegnőm – mosolygott a lovag a lányra. – Nathalie. Ne félts, mert ígérem: visszajövök. Hogy mikor, azt még nem tudom: talán holnap, talán csak hónapok múlva, de visszatérek, így hát óva intelek: őrizd addig

szemed fényét, mosolyod, bőröd fehérségét és a szeplőidet. És legfőképpen a szerelmet, s a reményt a szívedben. Mert biz' Istenek, mindezeket számon kérem, amikor nagybátyád lába elé helyezem a Tükröt, a boszorkány, a sárkány és a kertész levágott fejét. – Nem lesz ez egy kicsit sok? – nevetett fel a hercegnő. – Talán elég lenne a Tükör is… – Ne gúnyolj, kedvesem! Meglásd, addig vissza nem térek, amíg a legutolsó törvényen kívülit el nem pusztítom! Amikorra megjövök, békésebb lesz a nyugati tartomány, mint maga Lendhorn városa! Még mielőtt ismét kiszélesedett volna az utca, és a király meg a kancellár megint melléjük került volna, Nathalie egy selyem zsebkendőt csúsztatott a lovag kezébe. – Hogy sose feledkezz meg az illatomról! – fűzte hozzá. Nelkher megcsókolta a szövetet, és elhatározta, hogy a varázsgömbbel együtt ezt is a nyeregkápa alatti tömlőbe rejti. Átlovagoltak az Alsó-téren, és végre a legkülső városkapukhoz értek. Mindenki visszahúzódott, csak a király és a lovag álltak a barbakán kapuzatán ferdén átsütő Nap fényében. – Fiam! – szólt Gaedwyn, és a hangja, mint a harang, úgy kondult a csöndbe. – Nagyszerű lovag vagy, bátor és bölcs. Ezért nem is féltelek, tudom, hogy visszatérsz, és azt is tudom, hogy meghozod a kincsünket. Bár keveset voltunk együtt, míg itt vendégeskedtél, mégis nagyon megkedveltelek. Úgy vélem… úgy vélem – itt Nathalie-ra sandított –, hogy a sors is az unokahúgomnak teremtett. Kívánom, hogy kísérje utadat szerencse, sose hagyjon cserben a bátorságod, az erőd és az eszed. – Királyom! – Nelkher szavai nem kevesebb ünnepélyességgel zengtek. – Személyedben olyan uralkodót és olyan vendéglátót ismertem meg, akihez foghatót még sose láttam. Bölcsességed, mellyel birodalmadat kormányzod, kívánom, legyen örökké a vezércsillagod. S meglásd… meglássátok – emelte fel a hangját, és végighordozta a tekintetét a tömegen – a Vénusz és a Hold még nem fog újra találkozni, mire itt leszek már a kezemben Lendhorn boldogságával, a Tükörrel. Azért, hogy vágyaitok végre teljesülhessenek és azért, hogy megkérjem Nathalie hercegnő kezét. – A lány tekintetét kereste hunyorogva, és végül rá is akadt a fekete szempárra, amely mosolygott ugyan, de a lovagnak úgy rémlett, mintha mélyükben bánat csillogna. ***

És Sir Nelkher, a dicső lovag, a kíséretéül ideiglenesen kirendelt hat katona és a testőrparancsnok társaságában az újév hatodik napján kilovagolt a városból. Lándzsájára Lendhorn címeres kék-lila lobogóját tűzte, fegyverzete és páncélja rákacagott a lagymatag reggeli napra, erszényében csörögtek az aranytallérok, úti batyujában legalább egy hétre elég élelem duzzadt, sisakjának veres tollai pedig mohón kapaszkodtak a hűvös szellőbe. A városi suhancok kiabálva, cigánykerekeket hányva kísérték a hőst, mondókát kántáltak a nagy férfiról, aki a Kívánság Tükrét hozza el a városnak, a kutyák pedig a lovak után iramodtak a nedves fűben. A lovag örömére a sírások, ájuldozások elmaradtak: csak pár udvarhölgy próbálkozott meg némi túláradó érzelemnyilvánítással, de látván, hogy a férfi hátra sem pillant, gyorsan belátták a további heves gesztikulációk feleslegességét. Bár méltányolta a királyoknak kijáró kíséretet, mégis szíve szerint előrenyargalt volna, hátrahagyván a katonákat. Csodás volt az egy hét, de most, ahogy megcsapta a kaland rég nem érzett illata, hihetetlen energiákat érzett legbelül, s zavarta, hogy vissza kell fognia túláradó jókedvét. Amint balra tekintett, a hegy felé, ahonnan először megpillantotta a várost, hihetetlennek tűnt, hogy valaha ázottan, koszosan, éhesen bolyongott arrafelé. Lekanyarodtak a síkságot átszelő útról, és jobbra fordultak, a nyugati hegyek irányába. Áthaladtak egy kis fahídon, amely alatt patak csörgött vidáman cipelve avar-rakományát, s jóformán máris a hegyoldalra vivő meredek kaptatónál jártak. Lassan kúsztak felfelé a lejtőn, ám a táj, mintha csak ki akarná engesztelni a lovagot, szépségével kárpótolta a meredély miatti küszködést. Jobbra gyertyánokkal pettyezett szőlőligetek ömlöttek alá a széles síkságra, a távolban a várossal együtt pedig egyre jobban kibontakozott az észak, majd északkelet felé ívelő, álmosan kéklő hegylánc. Végre a hegy tetején voltak. Nelkhernek meg kellett állnia egy pillanatra, annyira elbűvölte a lábai előtt elterülő látvány. Sokkal magasabban járt most, mint egy hete, amikor ugyanilyen átszellemülten szemlélte Lendhornt, és az idő is jóval tisztább volt; így szinte az egész várost belátta. A külső fal és a belső gyűrűk keszekuszán szaladgáltak a csillogó csatornák, a háztetők és a terek között. A palota fehéren, gőgösen szemezett a lovaggal, akinek úgy rémlett, hogy még a kis tavacskát és a kertet is látja. Vajon mit csinálhat most Nathalie? – Jöjjön, uram, estig nagy utat kell még megtennünk – szólt a

testőrkapitány, a kövér, kefebajszú, kivörösödött arcú, sárga hajú férfi, és sisakja alól jóindulatúan a lovagra mosolygott. – Menjünk! – sóhajtotta Nelkher. A varázslat szertefoszlott, és a lovag nem nézett többé a városra. Félt, hogy a bűbáj ismét hatalmába keríti, és akkor soha többé nem lesz képes elmozdulni a helyéről.

I. Egy varázsló és egy sárkány

Sir Nelkher és lendhorni kísérői egészen kora délutánig nyargaltak nyugat felé, a hegyek közé egyre jobban bemélyedő szurdok mentén szeszélyesen kanyargó utakon. Tölgy erdőket, apró házikókat, kíváncsiskodó arcokat, károgó hollófelhőket hagytak maguk után. Ebédjüket sietősen fogyasztották el, lovaikat megitatták az egyik paraszt kútjánál, s máris folyatták útjukat. Szürkületkor már mélyen jártak a hegyek között: a tölgyesekbe egyre több bükk- és fenyőfa vegyült, a levegő érezhetően hűvösebb lett és rejtelmekkel teli. Ahogy az egyre vadabbul emelkedő csúcsokat nézte, érthetővé vált a lovag számára, miért jelentenek annyira áthatolhatatlan akadályt az észak felé összesűrűsödő hegyek, és valósággal hálát érzett a bátor kis út iránt, amiért az egymagában átszeli ezt a vidéket. Az este, ahogy általában a hegyekben, most is sunyin tört elő nyugati rejtekhelyéről. Az előbb még gyanútlanul lovagoltak a megszelídült alkonyi fényekben, a következő pillanatban viszont máris kifakultak a színek valamiféle kozmikus oldóanyag hatására. Szinte teljesen besötétedett már, amikor a testőrség parancsnoka megálljt intett. – Itt kell lennie a jelzőkőnek – mondta. – Valahol itt, száz yardon belül, a fejemet rá. – Aggodalmasan pillantott a párás, nyomasztó szürkeségbe. Pár perc múlva ráleltek a zuzmókkal, mohával beszőtt, szétrepedezett kőtömbre, amelyre szalagfonatokkal díszített, egyenlő oldalú háromszög volt vésve, mögötte pedig egy keskeny ösvény fúrta magát a bozótosba. A parancsnok tekintete elégedetten fürkészte a szurdok jobbra hajló ívét. – Végre-valahára. Utálom ezeket az egyházi jeleket, de most felettébb örülök neki, hogy ráakadtunk a háromszögre. Pár perc múlva már a kolostornál lehetünk. Pár per… Az üvöltés belefojtotta a szót. A kiáltás távoli volt, fájdalmas és elnyújtott. Nelkher egy hét alatt szinte teljesen megfeledkezett az iszonyú hangról, s most, ahogy a katonák rémült tekintetét és az idegesen

prüszkölő lovakat figyelte, ismét átjárta testének minden porcikáját a borzongás. – A fene essen az átkozott féregbe! – káromkodott a parancsnok, izgatottan ficánkoló paripáját nyugtatva. – Nem vagyok gyáva, állíthatom, de ha nem engednek be ezek a nyomorult papok, esküszöm, halálra szarom magam az erdőben. – Mondd csak – szólt Nelkher –, tudsz te valamit erről az üvöltésről? – Szerencsére semmit, jó lovag. Mindig messze elkerültem a nyugati tartományt, s ha egy mód lesz rá, soha életben nem dugom arra a képemet. Bár… – sandított Nelkherre – remélem, hogy te majd elhallgattatod azt a mocskot, akármi legyen is az. – Efelől biztos lehetsz. Elvágom a sívó gigáját. – Uram – szólalt meg az egyik katona. – Uram, a nagybátyám egyszer járt arrafelé, annál a magas hegynél. Azt mesélte, olyan iszonyúan hangzott ott az üvöltés, hogy még a fák is meghajoltak, a lova pedig nem volt hajlandó egy tapodtat sem tovább menni. Bármennyire is furdalta a kíváncsiság a nagybátyám oldalát, kénytelen volt visszafordulni, mert hát gyalog nem vághatott neki a meredélynek. – Meghajoltak a fák? Ostobaság – dörmögte Nelkher. – Ennek is csak a szája járt, mint a többi nyúlnak. Majd én megnézem, miféle fűszálak hajoltak meg arrafelé… Rákanyarodtak az ellaposodó szurdokhoz vivő útra. A kis, erődített toronnyal ellátott kolostor hamarosan előbukkant a fák közül: kéményei hívogató füstöt pipáltak az immáron teljesen szétkenődött feketeségbe. A lovasok megkongatták a kapuívbe illesztett harangot, mire két szerzetes lépett ki az épületből. Kissé bizalmatlanul méregették a jövevényeket. – Lendhornból jövünk, atyák – szólt a testőrparancsnok. – A király, gondolom, már megüzente, hogy éjszakára meg fogunk húzódni nálatok. – Persze, persze, Lendhornból! – szólt az egyik szerzetes, miközben a kapu felé vánszorgott. – Megkaptuk a király galambpostáját, s már vártunk titeket. Megállt a bejáratnál és kinyújtotta a kezét, mintha várna valamit. A katonák fejüket csóválták, a testőrparancsnok motyogott valamit a szakállába, majd némileg felháborodott mozdulattal egy pecsétgyűrűt nyújtott át a szerzetesnek. – Ahh, igen, igen, rendben – szólt a pap, miután kibogarászta a gyűrű mintáját. – Ne haragudjatok, amiért ennyire bizalmatlanok vagyunk, de errefelé nyugaton, fontos az óvatosság. Máris nyitom a kaput… – A fene essen beléjük! – dörmögte a parancsnok Nelkher fülébe,

miközben leszálltak a lovaikról. – Örülniük kellene, hogy megszállunk náluk, erre itt akadékoskodni merészelnek. Ha véletlenül elvesztettem volna a gyűrűt, kint éjszakázhattunk volna. *** A vacsorára ugyan még várni kellett egy kevéskét, de végül mégiscsak a gőzfelhős refektóriumban ültek és mohón falták a sülteket. Később átvonultak a káptalanterembe, ahol Nelkher elmesélte, mi járatban van errefelé, s röviden vázolta terveit. Hosszúra nyújtott mondókája megelégedettséggel töltötte volna el, ám mégsem tudta élvezni sikerét. A szerzetesek alaposan felidegesítették, amikor felbuzdulva a perjel ötletén, zsoltárokat kántálva, Isten segedelméért könyörögve szenteltvízzel kezdték fröcskölni a lovagot minden irányból. Bűzösen, szitkozódva vonult el aludni, és ráadásul még csak nem is kapott külön szobát: kénytelen volt a testőrkapitánnyal megosztani egy kis termet. Szobatársa ritka undorító egy alak volt: röfögött, hortyogott, fel-alá dobálta magát az ágyán, tetveit csapkodta álmában, és akkorákat fingott, hogy a lovag csodálkozott, hogy nem repedeznek meg a falak. Nelkher kibámult a keskeny ablakokon, és a Holdat kereste a tekintetével, ám csak komor hegycsúcsokat és csillagokat látott mindenfelé. *** A szerzetesek lelkesedése másnapra sem lohadt le: reggeli közben felalá rohangáltak füstölőikkel, egy halomnyi fa háromszöget és szent ereklyét tukmáltak rá a lovagra, és felajzott kántálásukkal még akkor sem hagytak föl, amikor a vendégek végre kilovagoltak a vaskos falakat átlyukasztó kapun. Amikor végre kikerültek a papok látóköréből, és csak a barbár tájba groteszkül beleharsogó énekszót hallották, Nelkher undorodva hajította a bokrok közé az ajándékokat. – Visszataszító alakok – nézte a parancsnok az ágak közt elvesző tárgyakat. – Még szerencse, hogy csak ennyien vannak errefelé. Nelkher helyeselt, aztán elmosolyodott, és kísérői nagy derültségére elmesélte annak a szerencsétlen lovagnak az esetét, akire Yurtw városában egy agyafúrt pap rásózta Szent Gege gyermekkori, felnőttkori

és öregkori koponyaereklyéit anélkül, hogy a balfácán rájött volna a csalásra. – Uram – szólt a kapitány, miután visszakanyarodtak az útra. – Sajnálom, de elérkezett az ideje annak, hogy magadra hagyjunk. Mi visszafordulunk, mert estére Lendhornban kell lennünk. A királyság valamennyi lakója nevében azt kívánom, hogy sose hagyjon el a szerencse az utad során. Hogy találd meg mindannyiunk kincsét, a Tükröt… S ha rálelsz… – itt társaira nézett –, kérlek, ne feledkezzél meg rólunk… Nelkher ünnepélyesen bólintott, és a hívogató ismeretlen felé fordította a tekintetét. Ejjjh, mit tudnak ezek a szerencsétlen gyáva lelkek a kalandokról! – gondolta. – Szaladnak haza, a jó meleg vackaikba, nehogy meg kelljen küzdeni valamiféle léggyel vagy tetűvel. A hegycsúcsot figyelte. Nem is volt olyan messze, és most nem tűnt annyira komornak sem. Kíváncsian, szinte huncutul kandikált ki az összefonódó hegyláncok mögül. Nelkher élvezte, hogy testét átjárta a kaland kéjesen lüktető, már-már elfelejtett érzése. Aztán nagyot kiáltott, sarkantyújával Phyllis véknyába vágott, és a katonáknak hátra sem intve tovasüvített az ismeretlen felé. Úgy érezte, versenyre kelhetne az erdő vadjaival, vére vadul lüktetett, és jólesően harapta az arcába csapó hideg szelet. Délután, amint egy kopár mészkőszirt előtt végighordozta a tekintetét a völgyek hálózatán, gyors tervet készített. Pár nap múlva, amikor a hegyhez ér, kiirtja a sárkányt, hogy ne zavarja tovább a visongatásával, utána felkutatja a kertészt, s közben szétloccsantja a boszorkány agyvelejét. Ha minden jól megy, néhány hónap múlva már Lendhornban lesz. Hamarosan kiderült, hogy a hegycsúcs sokkal messzebb van, mint gondolta volna, s ráadásul nagyon lelassult, mert az út egyre járhatatlanabb lett. Mégsem keseredett el: volt ideje, ereje bőven, no meg lelkesedése is, és ez elégnek tűnt. Úgy tíz nap telhetett el azóta, hogy elbúcsúzott a kíséretétől. Naphosszat nyargalt az úton, amely szinte mindig a szurdok mentén haladt át- meg átfúrva az alacsonyan lebegő felhőket. Az útszéli bozótosban vagy a sziklarepedésekben húzta meg magát: örömmel tapasztalta, hogy most visszacsöppenve a nélkülözések világába, cseppet sem lustult el Lendhornban, és néha kifejezetten élvezte, hogy szabad ég alatt hálhat. Egyszer ugyan kikergette egy felbőszült anyamedve az egyik

biztonságosnak tűnő barlangból, de hamarosan jobb, kényelmesebb vackot talált, s így aznap estére is megvolt a biztonságos fekhely. Lassacskán kezdett hozzáedződni a szürkületi kiáltáshoz. Bár a hang továbbra is rémisztően szólt, az egyre nyugtalanabb Phyllisszel ellentétben, a lovag nagyszerűen tudott uralkodni az idegein. *** Ott állt a hegy lábánál. A gigászi halom csöndesen, álmosan tornyosult előtte szürkületbe olvadó tömegével. Jobbra a sötét fenyvesek alól kikandikáló dolomitsziklák tehetetlenül szakadtak le a szurdok párafolyamába, balra pedig az alacsonyabb dombok úgy simultak hozzá, mintha megrémülve a táj titokzatosságától, erősebb bátyjuknál keresnének menedéket. A csönd és a nyirkosság versenyre keltek egymással: nem lehetett eldönteni, melyikük uralja inkább a tájat. Nelkhernek úgy rémlett, hogy az út, amely kitartóan vezérelte idáig, most hirtelen megszakad. Ám lassacskán sikerült kihámozni két ösvényt: az egyik egyenesen a hegyre szaladt föl, a másik pedig jobbra, a szurdokba aláereszkedve igyekezett megkerülni a monstrumot. Persze nyomát sem látta semmiféle meghajolt fának. – Szóval, föl a hegyre, Phyllis? – kérdezte, de az állat hozzá hasonlóan teljesen tanácstalan volt, és határozatlanságát leplezendő, inkább lehajtotta a fejét. – Vagy maradjunk itt éjszakára? A lovag bátortalanul forgolódott egy kevéskét, és végül úgy döntött, hogy bevárja itt a reggelt. Különben is, bármikor elkezdhet nyüszíteni a sárkány: jobb lesz, ha addigra leszáll Phyllis hátáról… Elkésett. Éppen a lábát lendítette át a nyergen, amikor felüvöltött a bestia. Eddig valahogy letompíthatta a bömbölést egy hegynyúlvány, mert most olyan erővel és olyan közelről harsant fel a kiáltás, hogy Nelkhernek bármilyen labilis testhelyzetben is volt, be kellett fognia a fülét. Phyllis azonban, testi adottságai miatt képtelen lévén az efféle védekezésre, a maga sajátos módján reagált a hangra: nyerítve, prüszkölve ágaskodott fel, aztán mellső lábaira szökkenve hatalmasat pöccintett az oldalán petyhüdten himbálódzó lovagon. Nelkher nem sokat érzékelt repüléséből, csak annyit fogott fel, hogy viszonylag magas ívben süvít tova az ismeretlen felé. Igaz ugyan, hogy a csupasz kökénybokor, amely az útjába került,

lefékezte és megakadályozta, hogy a talajhoz csapódva összezúzza magát, viszont a tövisek megtalálván a páncélzat réseit, jó pár helyen a testéig szaladtak és felhasogatták a bőrét. Az iszonytató hang lassan elhalt, Nelkher szitkozódva mászott ki az ágak közül, aztán elkezdte kiszedegetni a vértezet alól a bősz elszántsággal ruhájába akaszkodó töviseket. Mire végzett a fájdalmas munkával, már Phyllis is megnyugodott: most az útszéli páfrányok közül igyekezett kikaparni pár bent rekedt, ízletes bükkmakkot. Nelkher lándzsája kicsúszva a tartójából az állat oldalán lógott, de a felszíjazott batyu a helyén maradt. – Ha még egyszer ezt csinálod, agyonverlek! – rázta az öklét a ló felé, amely azonban tudomást sem vett gazdájáról és jóízűen ropogtatta a terméseket. Nelkher miután visszaillesztette a lándzsát a helyére, levágta a nyeregről az előző este lőtt nyúl tetemét, elővette az utolsó szelet cipót. A nyársat persze a kökénybokor legvastagabb ágából készítette: igaz, hogy vagy fél óráig kellett kapargálnia a töviseket róla, de a bosszú jóleső érzése kárpótolta az időveszteségért. Azonban akárhogyan igyekezett, képtelen volt meggyújtani a nedves gallyakat: maradt hát a cipó és a reménykedés, hogy másnap ízletesebb lesz a vacsora. Sokáig fészkelődött, mire elnyomta végre a nyirkos álom. *** Kora reggel, miután megmozgatta elgémberedett tagjait, nekivágott a hegynek. Az idő és a tér, mintha csak jóvá akarták volna tenni azt, hogy az elmúlt időszakban annyi nehézséget okoztak, most a segítségére siettek. Délután már a lekopaszodott fennsíkon járt, amely keskeny, délnyugat felé lejtő gerinccé alakult, aztán elveszett a távolban. Mindenütt cinkosan összeölelkező, felhőfürdőikben lubickoló hegyeket látott, s a fenyvesek tömör zöldjét csak hébe-hóba merte feloldani egyegy bükkös barnasága. Az út itt kettéágazott: egy megkopott ösvény délnyugat felé haladt, a másik pedig északnyugati irányba. Gaedwyn elmondása alapján tudta, hogy az előbbi vezet a várhoz, így hát erre indult el. Az utacska azonban hamarosan eltűnt, mintha csak szétázott volna, a hegygerinc pedig teraszos, cserjékkel bontott lejtőkké terebélyesedett. Közelgett az este, de a vár, amelyről a király beszélt, nem volt hajlandó előbukkanni. Amint a lovag a hosszú füvön gubbasztó bokrok közt csörtetett lefelé, már elővigyázatosabb volt, mint az előző nap: így,

amikor felhangzott az üvöltés, már a lába alatt érezhette a biztonságos földet. Leguggolt, de hiába szorította kezét a fülére, úgy érezte, széthasad a koponyája. Képtelenség volt megállapítani, merről jöhet a hang, mert egybeolvadt a hegyekkel, a talajjal, a fákkal, a köddel: úgy tűnt, maga az eszelős világmindenség üvöltözik itt. Phyllis rúgkapálva, nyerítve szaladt tova, s még a táj elcsendesülése után sem volt hajlandó lehiggadni: a lovagnak vagy fél órán át kellett hajkurásznia, amíg végül elkapta. – Ha holnap estig sem találom meg ezt a hisztérikát, búcsút vehetek a lovamtól – dörmögte, miközben a kantárjánál fogva vonszolta az állatot. – Hol a pokolban vagy, istenverte vár? – kiáltotta, s dühödten rúgott egy csigákkal megrakodott faágba. Pedig ott volt az épület a közelben. Egy kopár sziklaperem mögül bukkant elő a hegy mélyére zárt völgy, és a közepén álló komor építmény. Bár a félhomályban és a párában nehéz volt kivenni a vár körvonalait, úgy tűnt, igen nagy méretű. Néhány leomlott toronysisakjából, bástyájából ítélve, eléggé romos állapotban van. Nelkher lefeküdt a fűbe, a lejtő peremére, és a barátságtalan tömeget nézte. – Szóval itt laksz, te szarházi – dörmögte. – Helyes. Jó, ha tudod, hogy ma vagy itt utoljára. A köd most egy szélfuvallat hatására kissé szétfoszlott és előtűntek a vár távolabbi részei is: két bástya, egy torony, egy hatalmas kupola, s azon túl újabb bástyák és tornyok. Ez utóbbiak látszólag épek voltak még, de ugyanolyan halottaknak tűntek, mint az egész épület. Aztán hirtelen fény gyúlt a legtávolabbi bástya ablakában. Halványan világított bele élettelen környezetébe, s amint ott lebegett a szürkeség és a csend között, úgy tűnt, az elmúlást akarja csak gúnyolni. – Hát ez meg micsoda? – töprengett Nelkher. – Ki a fene lakhat egy ilyen elátkozott helyen? Csak nem valamiféle mágus? Persze, miért is ne lehetne az? Az efféle szerzetek gyakran élnek együtt mindenféle szörnyetegekkel. A zsák megtalálja a foltját… mondják… és egy varázslóhoz mi sem illene jobban, mint egy gusztustalan hüllő… Sebaj – telte hozzá. – Legalább két legyet ütök egy csapásra. Az persze egyértelmű volt, hogy ki kell várnia itt a reggelt. A sárkányok köztudottan jól látnak a sötétben, és ha most nekiindulna a lejtőnek, az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Különben is, sárkányölő elméletének – amelyet jelenleg még féltve őrzött, de egyszer még a világ

elé szándékozott tárni – az volt az egyik sarkalatos pontja, hogy a sárkány, mint minden hüllő, a hajnali órákban a legbágyadtabb. Ezért ilyenkor célszerű végezni vele. A sok álsárkányölő persze végig sem gondolja, hogy a természet törvényei ugyanúgy vonatkoznak az efféle fenevadakra, mint bárki másra, s így rendszerint fényes nappal rontanak a szörnyekre. Ráadásul a széljárást sem veszik figyelembe. Néha merő véletlenségből ugyan jól időzítenek, de ilyenkor akkora lármát csapnak, hogy felverik vele az egész környéket: hősi énekeket zengnek, csatakiáltásokat harsognak, kürtjeikkel recsegnek és mindezek mellé úgy rohangálnak fel-alá, mint legyek az ablaküvegen. Nincs az a sárkány, aki ne venné észre őket. Nem, az efféle bestiákat be kell cserkészni. Óvatosan, csendesen, ügyelve a széljárásra, a fényviszonyokra. És legeslegfőképpen a napszakra. Hajnal – ez a kulcsa mindennek. No, persze szó sincs arról, hogy a sárkány aludna hajnalban, vagy mi. Ekkor is igen aktív (ez remek kifejezés, ezt fogja használni a memorandumában is), csak egyébként az oly villámgyors reflexei lassúbbak egy kicsit. Ennyi előnyt igazán megengedhet magának egy sárkányölő anélkül, hogy a tisztességtelen küzdelem vádjával illethetnék. A lovag feltápászkodott, hogy keressen egy eldugott zugot, ahol meghúzódhat éjszakára. Kissé odébb a fenyők összesűrűsödtek és valóságos mennyezetet alkottak az alájuk húzódó Nelkher és Phyllis feje fölött. A lovag a kardjával kissé feltúrta még a talajt, és a buckákat minden irányból körbevette ágakkal, nehogy felfedezze őket a fenevad, ha erre portyázna éjszaka – ennek szerencsére nem volt túl nagy esélye. Elcsámcsogott a maradék kenyéren, befalt egy egész hagymát – olvasta egyszer valamilyen bestiáriumban, hogy a sárkányok nem kedvelik a hagymaszagot –, aztán álomra hajtotta a fejét. *** Rigófüttyre ébredt. A kora hajnali fények bátortalanul pislákoltak, és a hideg levegő apró vízpöttyöket tapasztott a lovag páncéljára. Rémlett, mintha valamiféle sárkánnyal álmodott volna. De hogy mit, arra már nem emlékezett, s bármennyire erőlködött, csak annyit ért el, hogy pár hangulatfoszlányt visszaidézett és heves székelési inger fogta el. Kimászott a fenyők alól, elgémberedett tagjait megrecsegtette, s miközben könnyített magán, a keleti égbolt haloványan reszkető színeit fürkészte.

Munkája végeztével kivonszolta Phyllist is a fák alól, befalt még egy hagymát, majd a táskájából elővette sárkányölő ládikóját. Két kis fiola, különböző porok, egy dobozka kenőcs és néhány amulett: ez volt a gondos munkával összeválogatott arzenál, ami most a szeme elé tárult. Vékony rétegben bekente az arcát a kenőccsel, nyakába akasztotta az összefonódó halhólyag-mintás amulettet, két nyílvesszőhegyet az egyik üvegcséből előgőzölgő füst fölé tartott, és a másik fiolát az övébe dugta. A ládikó ismét bezárult, és visszakerült a helyére. Nelkher benyálazta az ujját, feltartotta és elégedetten nyugtázta, hogy a gyenge szellő szemből fúj. Nyeregbe ült. Fejére illesztette a sisakot, aztán hirtelen észbe kapott, ismét levette, és csak azután rakta vissza, hogy a vörös tollakat lenyisszantotta a tetejükről. – Csak semmi rikító szín. Semmi feltűnés. Ugye, Phyllis? – elmosolyodott, és megpaskolta a ló oldalát. Elindult a vár felé. A lejtő nagyon csúszós volt, így a ló csak óvatos, félig-meddig oldalazó léptekkel tudott haladni. A világosság egyre élesebbé varázsolta a körvonalakat, s bár a pára még otthonos könnyedséggel tekergett a fák között, úgy tűnt, a szellő reggelre szét fogja kergetni a ködöt. A buja aljnövényzet beszőtt szinte mindent, és a csupasz fákra vastag liánok kúsztak föl. A lovag nagy bánatára nem tudott a fák biztonságos rejtekében leereszkedni, mert az erdő elhúzódott két oldalra, mint valamiféle színpadi díszletet feltáró függöny, s csak pár csupasz törzset hagyott a bokrok, gyomok között. Egy cserregő harkály reppent keresztül a kiüresedett meredélyen, és egy feketéllő, csonka fára ült. Nelkher hirtelen megálljt parancsolt Phyllisnek. Fekete fa. Szén. Azaz tűz. A gondolatsor legvégére jutva megborzongott. – Nem, nem… – nyugtatgatta magát. – Szó sincs róla. Nyilván a villámlás okozott valamikor erdőtüzet. Még el is mosolyodott előző ijedtségén, és újult lelkesedéssel indult tovább. A lejtő közepénél tartott, és éppen arra gondolt, hogy leszáll a lóról, mert így reggelig sem ér oda a várhoz, amikor hirtelen megindult alattuk

a talaj. Phyllis a fenekére ült, így szántotta egy ideig a föld és az avar masszáját, aztán oldalára dőlt. Szerencsére a lovag addigra már kiszabadította a lábát a kengyelből és most a paripa után siklott a hátsó fertályán. A lejtő nem volt meredek, a talaj fékezte őket, így teljesen sértetlenül jutottak le. A lovag feltápászkodott, de amint lépett egyet, valami megreccsent a lába alatt. Újabb lépés, újabb reccsenés. Csontok. Hátrafordult, és felkiáltott rémületében. Csontvázak mindenütt. Lovaké és embereké vegyesen. Úgy látszik, csak vékony talaj fedhette el a rémisztő temetőt, amely a megbontott felső réteg miatt most előbukkant. Szóval Gaedwyn mégsem hazudott? Amint kissé jobban szemügyre vette a halmokat, rájött, hogy nem csak Lendhorn királyának katonáit rejtette el a hegyláb: a legkülönfélébb korú és állagú csontok olvadtak bele a szörnyű masszába. Voltak ott egészen öreg, megfeketedett, szétmálló darabok és akadtak olyanok, amelyekről még nem volt hajlandó lemondani pár bőr- és hajcafat. A tetemek között kardok, pajzsok, vértek hevertek, s némelyik annyira meghajolt, annyira alaktalanná vált, hogy az embernek az volt az érzése, mintha megolvadtak volna egykoron. Megolvadtak? De hiszen ez képtelenség. Ehhez tűzre lett volna szükség. Varjak és hollók érkeztek a vár és az erdő felől abban a reményben, hogy találnak némi étket a vigasztalan halmokon, s most lomhán ugrándoztak, forgatták a csontokat. Nelkher úgy döntött, elég a nézelődésből, és – most már gyalog – elindult a vár felé. *** Az épület ázottan, öregen nézett Nelkherre. A távolban valóban épeknek látszottak még a falai, és a feltornyosuló kupola is sértetlennek tűnt, ám a főbejárat környékét teljesen megtépázták a természeti erők. A kaput körülvevő két óriási bástya-tetemen mohák, futónövények telepedtek meg, és a falak mögül kiemelkedő belső várfalak, tornyok tetejét is kisajátította pár élelmesebb növény. A lovag a hosszú kőhídra lépett, amely úgy ívelt át a leomlott deszkákkal, kidőlt fatörzsekkel összemázolt árkon, mintha valamiféle ősszázlábú lenne, amely évezredekkel ezelőtt fúródott a várfalakba és teste

meggörbült volna haláltusájában. A félig leeresztett csapórács a rovar kitört állkapcsaként ferdén, rozsdásan ékelődött a falak közé. Nelkher a külső udvarra ért. Ijedt varjak rebbentek fel a kidőlt oszlopok között zöldellő fűről, és kissé odébb egy mállott kérgű fa törzsére telepedtek. Behunyta a szemét, és minden erejét összeszedve próbálta megszimatolni a sárkány jelenlétét, de semmit sem érzett, csak az egyre nyugtalanítóbb csöndet. A szemben lévő árkádív újabb udvarba vezetett át: ezt széles kőlapok fedték, sarkain négy kis torony állt, és három boltíves bejárat fölött groteszk, csonka vízköpőkkel díszített eresz futott végig. Lélegzetvisszafojtva lépett a lovag a sötétségbe és Phyllist is bevonszolta maga után. Táskájából előkotorta két kovakövét, nedvességtől gondosan őrzött taplóját, egy fáklyát (fáklya nélkül el sem indult volna), és rutinos mozdulatokkal tüzet gyújtott. Alacsony, üres teremben találta magát: a fény kísértetiesen rajzolta az ember és a ló óriás árnyait a falakra. Mivel bebizonyosodott, hogy Phyllist nem cipelheti beljebb, kikötötte a lovat egy oszlophoz. Átvetette a vállán a számszeríjat, megmarkolta a pajzsát, és másik kezében a fáklyát szorítva, elindult az épület belseje felé. Igaz, hogy meg volt rakodva, mint egy málhás szamár, de hát így is csak a legszükségesebb dolgokat vitte magával. – Itt várj szépen, Phyllis – fordult hátra. – Meglátod, hamarosan visszajövök. A következő terem ugyancsak üresen állt, csupán a keresztül-kasul szaladgáló hevedergerendákról csüngött alá egy szebb időkben gyertyákat tartó abroncs. Nelkher egy szűk folyosóra lépett, majd egy csigalépcsőn haladt lefelé. Aztán újabb unalmas termek következtek, míg végül a lefelé ereszkedő, szélesedő lépcsőfokok egy óriási csarnokba vezettek. Azonnal megcsapta az orrát a rothadó hús szaga. Undorodva mászott a lépcsőkön a padló szintjéig. Sohasem látott még ekkora termet: olyan volt, mintha valamiféle fényundorban szenvedő óriáscsecsemőnek tervezték volna. Elszédült, amint a tekintete felfutott a szinte a végtelenségbe emelkedő bordákon. A kupola széles, ovális nyílással hunyorgott az őszi hajnalba: a beáradó fényt hamar felfalta a sötétség. – Itt vagy valahol – dörmögte magában a lovag. – Tudom, hogy itt vagy. – Leemelte számszeríját, felajzotta a húrt és a nyílvesszőt beleillesztette az ékbe. Léptei hangosan kongtak, amint hátára vetett

pajzzsal, a fáklyát és a számszeríjat markolva az ovális alaprajzú terem középpontja felé indult. Fehérlő halmokon akadt meg a tekintete és balsejtelme beigazolódott, mert hamarosan egy építőelemeire szétszórt csontváz bontakozott ki előtte. A távolban újabb csontokat, koponyákat pillantott meg, és egykori gazdáikat sirató vérteket, kardokat. – Tudtam, hogy itt lapulsz, te szarházi – mondta Nelkher. – Tudtam. Hirtelen elaludt a fáklya. A lovag szitkozódva hajolt le, újból tüzet gyújtott, de pár lépés múlva meg kellett állnia, mert egy gyönyörűen megmunkált, csillogó pajzson akadt meg a tekintete. Domborművű dísze felágaskodó griffmadarat formált, és a szegély többsoros, vadul imbolygó indadíszébe apró, drágakövekből rakott madárkák kapaszkodtak. Furcsa, hosszú szövetdarab lógott ki a pajzs alól. Nelkher a lábával ügyesen megfordította a fegyvert, ám a következő pillanatban már rémülten hátratántorodott, mert a bőrszalagot egy könyékből kiszakított alkar markolta görcsösen. A ruhadarab alól előkandikáló fonnyadt ujjak úgy fonódtak össze a fegyverrel, mintha abban reménykedtek volna, hogy az megóvja őket a további enyészettől. Bármennyire is tetszett neki a pajzs, nem volt kedve az ujjakat fejtegetni róla, ezért otthagyta. Kissé magasabbra emelte a fáklyát, de nem látván az alkar tulajdonosát sehol, folytatta az útját. A terem végébe érve alacsony boltnyílást pillantott meg, ám úgy döntött, nem lép be még ide, mert a hossztengely mentén még végig sem járta a csarnokot. Visszafordult, és balra indult el, egyre kerülgetve az újabb és újabb tetemeket. – Nem, barátocskám, nem versz át – motyogta. – Tudom, hogy itt bujkálsz valahol. Berezeltél, és most a terem végében lapulsz. Újult erővel csapta meg a bűz, és úgy rémlett, mintha lassú szuszogás hangjait hallaná. Szíve vadul dobogott és számszeríját egyre makacsabbul szorongatta. A hang egyre erősebb lett, és most már érezte az ütemesen irányt változtató légáramlatot is: amikor szemből csapta meg a szellő, az ocsmány szagok töményen áramlottak feléje, de a következő pillanatban már úgy érezte, mintha valami maga felé szippantaná. A távolban hatalmas falomladék bontakozott ki. Idegesítette a lovagot az egyre nyugtalanítóbban ingázó szél, de kitartóan haladt a kőhalom irányába. Valami nem volt rendjén ezzel az omladékkal. Honnan került ide? Hiszen a kupola látszólag ép a környezetében. Azonkívül a kövek nem

mozognak, ha már egyszer aláhulltak. És legfőképpen nem emelkednek fel ismét. Csak akkor jött rá, hogy a sárkány előtt áll, amikor a gigászi halomból felvillant a bíborszínű szempár. És Sir Nelkher, a dicső lovag, akkor és ott, amint belebámult az időtlen tekintetbe, amint végignézett az ökörnagyságú fejen, amelyet spirálisan csavarodó három szarv díszített, amint végigsiklott pillantása a pikkelyes testre boruló vitorlaszerű szárnyakon, egyszerűen összecsinálta magát. A szó legszorosabb értelmében. És mindezek mellett rájött arra, hogy eddig még soha életében nem látott sárkányt; mi több, sárkányembriót sem, és az a pár fenevad, amelyet leölt, legfeljebb ócska tetű lehetett volna ennek a monstrumnak a pikkelye alatt. Bizony ez így volt, kár lenne tagadni… Gaedwyn a legkevésbé sem túlzott, amikor leírta a szörnyeteget. A lovagot teljesen megbénította a félelem. Kétségbeesetten igyekezett előbányászni valamit sárkányölő cseleinek arzenáljából, de egy nyavalyás kártyatrükk nem sok, annyi nem jutott az eszébe. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a remek időzítés mentette meg az életét. A sárkány bágyadt volt, látszólag a legkevésbé sem törődött az aprócska kis emberrel. Miután megmozgatta egy kicsit elgémberedett tagjait, lehunyta a szemét és fejét a földre fektette. Amint a három dárdaméretű szarvon megcsillant a fáklyafény, jól lehetett látni, hogy a szaruképződmények belső oldalára vastag zuzmóréteg rakódott: az állat úgy látszik, nem tudta sehol ledörzsölni a szemérmetlen növényzetet. A lovag, amint az iszonyú tömeget szemlélte, észrevette, hogy a sárkány körül különféle vadak tetemei hevernek: a félig lerágott vaddisznók, szarvasok vörösre mázolták a padlót. Nelkher dicséretére legyen mondva, hogy elég gyorsan összeszedte széttört bátorságának szilánkjait, és azon kezdett töprengeni, vajon mi lenne a legbölcsebb lépés. Végül úgy döntött, beveti a sárkánybágyasztó port, amely az erszényében lévő fiolában lapult, igaz, hogy a fenevad eléggé kábult, de ettől talán végleg elalszik, s akkor egy-két órás munkával elnyisszanthatja a nyakát. Vagy legalábbis lesz ideje a végleges haditerv kidolgozására. Elővette az üvegecskét, pár lépést hátrált, aztán minden izmát megfeszítve, nekifutásból elhajította. Remek találat volt. A fiola szilánkokra tört a sárkány állán és a kiszóródó por sokáig lebegett az orrlikak körül. Semmi hatás. Vagy talán mégis csak használt volna a bűbáj?

Igen, igen: a légzés mintha lelassult volna. A lovag lerakta a fáklyát, felemelte számszeríját, célzott, és meghúzta a ravaszt. A sziszegve tovareppenő nyílvessző a fenevad homlokának csapódott, majd félrepattant onnan. Kigyúltak ismét a szemek. Felemelkedő, hosszú nyak. Kinyíló száj, cseppkőszerű fogak! Sipirc! Nelkher elhajította számszeríját, futásnak eredt. Groteszk, berezelt bogárként csörtetett a boltnyílás felé, és óriási szökelléssel vetődött a biztonságos folyosó homályába. Futás közben egy pillanatra sem fordult hátra, így nem láthatta, amint a tátott szájból alácsöppen egy emberfej nagyságú nyálcsepp, kinyúlik a háromágú nyelv, majd a hatalmas ásítás után visszahúzódik a fogak közé, hogy a szájjal, a fejjel és az egész fenevaddal egyetemben ismét nyugovóra térjen. *** A lovag hosszú ideig feküdt a vaksötétben. Amikor aztán rájött, hogy valamennyi testrésze megvan még, és elkerülte a sültnelkherré alakulást, feltápászkodott, és leemelte fejéről a sisakot. A kard és a bal karjára szíjazott pajzs szerencsére nála volt. – És most merre? – kérdezte, bár maga sem tudta miért: egyértelmű volt, hogy csak előrefelé indulhat el. Szétterpesztett lábakkal indult el a koromsötétben, és kardjával, mint egy vak harcos, úgy csapkodta a falat. Az alagút összevissza kanyargott, majd pedig emelkedő lépcsőfokok következtek. A lépcsők hirtelen véget értek, a lovag pedig döngve csapódott egy ajtónak. – A pokolba! A pokolba! – Ingerülten tapogatta ki a kilincset, és rimánkodott, hogy nyíljon ki az ajtó. Kinyílt. Mögötte fény derengett és újabb folyosó következett. Megbotlott, dühösen belerúgott a kődarabba. Meglepődve vette észre, hogy hosszú-hosszú ideig hallja a görgő hangot. Az éles kanyar után, amikor alulról vakító fény villant, rájött a hangjelenség okára. Elkésett, mert megcsúszott, s már száguldott is lefelé az alagútban. Sisakja, amelyet elejtett, most előtte kerregett, de hamarosan beérte a csillogó páncéldarabot. Kétségbeesetten igyekezett megkapaszkodni

valamiféle kiálló tárgyban, de mindhiába. Csak annyit ért el, hogy miközben párszor átbukfencezett önmagán, mindeddig teljesen elképzelhetetlen testhelyzeteket felvéve, elsodort pár követ is: ezek most versenyre keltek vele, aztán őt megelőzve rendszerint lefékeződtek, hogy némi huppanóval színesítsék az utat. A csúszdának vége szakadt, és a lovag beleszáguldott a fénybe. Hatalmas csobbanás. Víz! Víz mindenütt! Szájba, fülbe, orrba ömlő víz! Fulladásveszély! Hadonászva, levegő után kapkodva igyekezett levenni a páncélt – persze teljesen sikertelenül. Aztán arra lett figyelmes, hogy lábával minduntalan kövekbe rúg. Támolyogva, szipogva egyenesedett ki a derékig érő vízben. Megrázta, majd hátrasimította a haját, és még sokáig pislogott, amíg végül hozzászokott a fényhez. Újabb óriási, boltíves csarnokban állt: vele szemben széles lépcső szaladt fel egy galériára, a jobb és bal oldali falakat pedig vagy kétszázkétszázötven láb magas, csúcsíves ablakok törték át. Kőrácsaik sok helyütt leomlottak már, s ezeken a helyeken csupasz, meghajlott ívek, mint valamiféle bordák, úgy meredtek a hajnali fényekbe. Úgy tűnt, valamilyen óriási várkápolna lehetett egykoron ez a terem, de hogy miféle vallásnak hódoltak itt, az talán örökre titok marad. Nelkher belenyúlt a vízbe, és sokáig kotorászott az omladék között, ám a sisakra, akárhogy igyekezett, nem talált rá. Szitkozódva csörtetett át a túlsó oldalra, és mint egy partra mászó gőte, széles vízcsíkot húzva maga után, felkecmergett a lépcsőn. A galéria tetején tucatnyi kőtömb sorakozott: egyikükre küzdő najádok voltak faragva – erre huppant le. Most vette csak észre, hogy az átélt izgalmaktól és a hideg fürdőtől remeg az egész teste. Hátrahajtotta csuklyáját és szipogva ücsörgött egy darabig. Amikor reszketése kissé alábbhagyott, képes volt már végiggondolni a mozgalmas hajnal eseményeit. Hát igen: először a csonttemetők, aztán a sárkány, végül pedig a csúszda. Ez egy kicsit sok volt. Na, az első és az utolsó még valahogy elviselhető lenne. De a fenevad! Egyszerűen nem tudott napirendre térni fölötte. Úgy érezte, hogy a világ hierarchiájáról alkotott, mindeddig sziklaszilárdnak hitt nézete, amelyben ő jóval a különféle bestiák fölött áll, önbizalmával együtt szilánkokra tört. Kétségbeesetten igyekezett a roncsokból összetákolni valamiféle

elfogadható képet, és végül is viszonylagos sikerrel járt: a menekülés miatti szégyenérzete kezdett elpárologni. Tulajdonképpen, gondolta magában, a menekülés szó nem is igazán alkalmas a cselekedetének leírására. Inkább úgy kellene fogalmazni, hogy taktikát változtatott, és bölcsességére hallgatva, lemondott a frontális támadás tervéről. Legalábbis elhalasztotta későbbi időkre. Még büszke is volt magára, amiért ennyire rugalmas, és képes észrevenni s korrigálni korábbi tévedéseit. Mindazonáltal rendkívül frusztrált lett, és haragja most teljes egészében a mágus ellen fordult. Kissé ugyan megborzongott, ha arra gondolt, hogy egy efféle sárkányhoz milyen varázsló tartozhat, de hát – nyugtatgatta magát – a mágus mégiscsak ember, legfeljebb csak abban különbözik a közönséges halandóktól, hogy öregebb náluk, hosszabb és fehérebb a szakálla azokénál, s több trükköt tud, mint egy átlagos kártyajátékos. No, de ellene aztán nem sokra fog menni a trükkjeivel. Még mielőtt megmozdulna, már át is döfi a kardjával. Fegyverére pillantott, majd elképzelte magának a kaftánba burkolódzó varázslót, amint visítva igyekszik kirántani mellkasából a pengét. – Nem fog menni. Nem fog menni, az biztos – mondta magában, és elszántan talpra ugrott. Fejére hajtotta a sodronycsuklyát, bal alkarját a pajzs szalagjába dugta, jobbjával pedig megragadta a kardot. – Szétdarabollak, meglásd – sziszegte a falaknak, és cuppogó léptekkel megindult a galériát lezáró árkádok felé. Széles lépcsőre talált, ami után folyosó következett. Meglepő volt, hogy az újabb termek mennyire különböztek az előzőektől: szárazak voltak, viszonylag tiszták és a falakon fáklyatartó abroncsok meredeztek – némelyikben még egy-egy fáklya is. Pár foszlott gobelin is díszítette a falakat: ezek különféle zodiákus jeleket ábrázoltak. Egyértelművé vált a lovag számára, hogy a vár lakott részében jár, így jó erősen szorította a kardját. Széles, nyolcszögű toronyba ért fel: a törpegaléria körbefutott a toronysisak alatt. A levegő kezdett kitisztulni, mert a feltámadó szél nekilátott a köd szétkergetésének, így egyre jobban be lehetett látni a környéket. Balról – onnan, ahonnan Nelkher jött – a vár rozzant bástyái és tornyai meredeztek. Látta a belső udvar és az előcsarnok egy szegletét is, s arra gondolt, hogy szegény Phyllis mennyire magányosan érezheti magát ott, a sötétségben. Bár, neki legalább nem kell holmiféle sárkányok lemészárlási lehetőségein töprengenie. Kihajolt a toronyból, és a délnyugat felé terpeszkedő, látszólag sokkal jobb állapotban lévő épülettömböket nézte. Alul károgó varjúraj körözött, a legtávolabbi

saroktorony lábánál pedig magas fallal körülvett udvart látott. Úgy rémlett, mintha veteményeskert lenne arra egy lesántult, szél szaggatta madárijesztővel. Visszafordult ismét, de a következő pillanatban mint a villám, olyan sebességgel csapódott az oszlopok gyűrűje mögé, mert a sárkány emelkedett ki a hatalmas kupola nyílásán, és egyenesen feléje repült. A lovag lerohant a csigalépcső sötétjébe, és amulettjét markolva, lélegzetvisszafojtva állt. Szárnyak suhogását hallotta, aztán teljes lett a csend ismét. Elrepült a szörnyeteg? Nem vette volna észre, vagy egyszerűen nem törődött vele? Nelkher lassan, fokról fokra kúszott fel a lépcsőn. Kikandikált ismét a galérián. Aztán megint berántotta a fejét, mert megint megpillantotta a sárkányt: a délnyugati saroktorony fölött körözött, mint valamiféle dögre éhes holló. Amikor a lovag újból kikukucskált, a fenevad a nyakát behajítva megpördült a saját tengelye körül, kissé alászállt, aztán eltűnt a túloldalon. – Mi a fene lehet ott? – kérdezte magától, de rájött, hogy csak egyetlen módja van annak, hogy választ kapjon: ha eljut a toronyig. Visszament a csigalépcsőn, és bátortalanul tolta félre a várfalra vezető ajtót. Átszaladt a falnyúlvány végében lévő bástyáig: az ajtó tárva volt. Lihegve rohant bele a sötétségbe. A további utat most már termek, csarnokok biztonságos félhomályán át tette meg. Végül elérkezett a délkeleti saroktoronyig. Félrelökte az ajtót, és a szobába ugorva felkészült a varázslóval való összecsapásra. Alacsony mennyezetű, kör alaprajzú termecskébe került. Balról néhány keskeny ablak nyílt a környező kopár dombokra, a tetőgerendákról furcsa, csilingelő asztronómiai berendezések csüngtek alá; jobbra, a másik ajtó mellett pedig egy kicsiny asztal állt két székkel. Az egyiken ott ült a mágus. *** Hogy tényleg varázsló volt-e, azt igazándiból nem sikerült a lovagnak megállapítania, mert a mágusok semmiféle külsődleges jegyét nem viselte magán: szűk, kék bársonyköntösben volt, fejéről hosszú, fekete

fürtök hullottak alá keskeny vállára. Valahogy mégis az az érzése támadt az embernek, hogy az illető csakis a misztikus tudományok birtokosa lehetett: egy ilyen toronyba, egy ilyen várba nem illett volna közönséges halandó. A férfi nem volt hajlandó adni semmiféle életjelet. – Egyáltalán, él-e ez még? – kérdezte magától Nelkher, s kardjával meg akarta emelni a férfi lehajtott fejét. Ebben a pillanatban emelkedett fel a fej. Az arc beesett volt, megkínzott, az intelligenciától csillogó szemek pedig bánatosak. A vékony ajkak mégis olyan lágyan mosolyodtak el a lovag meglepődöttsége láttán, hogy Nelkher azon kapta magát, egyszerűen nem működik a gyűlölet előre eltervezett mechanizmusa. – Ez valamiféle bűbáj – motyogta magában. – Jobb lesz azonnal lefejezni. Azonban akárhogy igyekezett, képtelen volt megmozdítani a karját. No, nem azért, mintha mágia kötötte volna gúzsba, hanem mert nem érezte a gyilkolás előtti elszántság, a harag ismerős érzését. Nem akart ártani ennek az embernek. – Üdvözöllek, fiam – szólalt meg hirtelen a varázsló. – Már vártalak. No, nem. Ezt nem kellett volna, gondolta Nelkher. Ki nem állhatta, ha valaki, aki pár évvel idősebb csak nála, fiamnak szólítja – egyáltalán, ha bárki így nevezi – legyen az aggastyán vagy fiatalember. Másrészt az ilyen már „vártalak”-okat sem bírta elviselni. Ócska, banális mondások voltak, csak úgy nyüzsögtek a lovagregényben, és azt fejezték ki, hogy a várakozó tökéletes szellemi fölényben van a már várttal szemben. Egy pillanatra elöntötte a lovagot a düh, és megpróbált úgy nézni a varázslóra, mintha az a megtestesült gonosz lenne, de az erőfeszítésből csak egy durcás fintor kerekedett, mire harsány nevetés volt a válasz. Nelkher borzasztó zavarba jött, és mivel utálta magát, ha zavarban van, újabb indokot talált arra, hogy még dühösebb legyen. Azonban ez a haragfoszlány is elpárolgott. – Na, ülj már le! – kacagott még mindig a mágus, és Nelkher szomorú sóhajjal, tehetetlenül huppant le a varázslóval szembeni székre. Kifejezetten idétlenül érezte magát. – Kérlek, bocsáss meg előbbi illetlen viselkedésemért! – mondta ismét a férfi. – Nem neked szólt, hanem az arcvonásaidnak: tudatlanságod bohókás dalnokainak. Hát ez meg mi? – fortyant föl ismét Nelkher. – Hiszen ez egy Paraphestius idézet. Mit képzel ez? Hogyan engedheti meg magának,

hogy egy állig felfegyverzett lovag előtt mindenféle Paraphestius mondásokkal dobálózzon, holott az életéért kellene rimánkodnia! Aztán az újabb dührohama is elcsendesedett. Csak ült, maga elé bámulva. Hirtelen meghallotta a távolból a szárnyak suhogását: aggodalmas arccal nézett ki az ablakon. – Igen, a sárkány – szólt a varázsló. – Ne aggódj, itt nem fog bántani. A mágus kíváncsian nézte Nelkher arcvonásait. – Sok mindent le tudok olvasni az arcodról – mondta. – Makacs vagy és önfejű, mint a lovagok általában, de a tekinteted őszinte és intelligens. Na, tessék… mosolyodott el Nelkher. Most jönnek az elemzések. Egyik mágus sem képes elszabadulni attól a tévhittől, ha kielemzi embertársát, akkor máris szellemi fölénybe kerül velük szemben. Ócska, lejáratott trükk: őt nem verik át ilyennel. – Azt, hogy egészen más vagy, mint a többiek, az is bizonyítja, hogy élve bejutottál ide. Tudod jól, hogy a sárkányok mikor a legbágyadtabbak, és hogy nem érdemes őket felesleges hadonászással bosszantani. Mindazonáltal mégiscsak nekem köszönheted, hogy még élsz. – Neked? Nekeeed?! – Nelkher nem tudta elnyomni felháborodott mosolyát. – Igen, nekem, és egy kicsit a szerencsének. – Csak?! – Megálmodtam, hogy jössz, és álmomban végigkísértem az utadat egészen a vár bejáratától a sárkányig. Láttam, ahogy kikötöd a lovadat, ahogy végigjössz a termeken, folyosókon, ahogy a csarnokban botorkálsz. Éreztem, hogy valamilyen erő arra kényszerít, hogy felébredjek, mégis küzdöttem saját szellemem ellen: az éberség ellen egészen addig, amíg jól tudtam, hogy itt vagy, a biztonságos falak között. – Ebből semmit sem értek. Mi köze van az álmodnak az én biztonságomhoz?! – értetlenkedett Nelkher. – Az én álmom a sárkány álma… kivéve persze azt az időt, amikor vadászik és zabál… és az én ébrenlétem az ő ébersége. Abban a pillanatban, hogy kitisztul az elmém, ő mindig friss, gyilkolásra kész, és fölöttem lebeg, mint egy halálmadár. Megérzi minden rezdülésemet. Úgy őriz, mintha a legértékesebb kincse lennék, nem is a foglya. De hát rab és kincs: néha teljesen egyre megy. Nelkher döbbenten nézte a férfit. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ez a sárkány fogolyként tart

téged? – De igen. Pontosan ezt akarom mondani. Nem juthatok ki e falak közül, mint ahogy senki sem juthatott be eddig a teremig évszázadok óta… rajtam és rajtad kívül. – De hát ki vagy te? És hogyan kerültél ide? – Mivel álmomban láttam a zászlódat, tudom, hogy Lendhornból jössz, ezért feltételezem, hallottál már rólam. Mawith gróf vagyok, négy éve indultam el a küldetésemre, és négy éve vagyok e vár foglya. – Mawith gróf… Gaedwyn mesélt rólad… Igen, nyomtalanul eltűntél, és mindenki az hiszi, halott vagy. – Nem csodálom – nevetett fel keserűen a gróf. – Néha én is azt hiszem már. – Gondolataiba mélyedt, majd folytatta: – Annyi mindent akarok mondani, nem is tudom, hol kezdjem. Talán szép sorjában mindent. Igen, az lesz a legjobb. – Nagyot sóhajtott, Nelkher pedig felkészült a hosszas előadásra. – Miután elindultam Lendhornból, hetekig bolyongtam összevissza az erdőben, mindenféle határozott elképzelés nélkül. Végül eljutottam a hegytetőre, amelyről te is leereszkedtél. Szétszórt csontokat, tetemeket láttam mindenütt a földön. – Én egyetleneggyel sem találkoztam… – Mostanra nyilván benőtte őket a fű. Egyszóval, félelmekkel terhesen indultam tovább, és végül rátaláltam erre a várra. Bár… bár akkoriban még épphogy csak bele-belekóstolgattam a mágia tudományába, rögtön megéreztem, hogy az omladozó falak között valamiféle varázserő lakozik… Egyszóval ott álltam a vár előtt. Itt is csontvázak, félig aszott hullák hevertek mindenütt. Kíváncsiságomat persze nem tudtam legyőzni. Úgy gondoltam, jobb, ha nem a főbejáraton megyek be: megkerültem az épületet, és nem messze ettől a toronytól találtam egy kisebb kaput, amely nyitva volt, s egy kis kertbe vezetett. Furcsa, félrebillent, rúnákkal televésett kövek emelkedtek itt, nem tudtam mi lehet a jelentőségük. Kikötöttem a lovamat, aztán beléptem a toronyba. Végül bejutottam ebbe a szobába. És éppen itt, ennél az asztalnál ült a halott varázsló. – Halott varázsló? – Igen, az asztalra támaszkodott, és annyira össze volt aszalódva, hogy ruhája már fityegett rajta. Talán már évtizedek, évszázadok óta ücsörgött itt. Kulcscsomót találtam nála, és további bolyongás után ráleltem egy könyvtárteremre. – Nagyot nyelt, és szemében különös, mohó fény csillant. – Lovag! – kiáltotta. – Lovag, ha te azt tudnád, miféle könyvtár volt az!

Tudom, tudom, hogy titeket nem érdekelnek az efféle dolgok… vagy legalábbis – tette hozzá Nelkher összevont szemöldökét megpillantva – nem annyira, mint minket, a mágia megszállottjait. Igen, igaz, hogy akkor még csak amolyan kezdő voltam, de azoknak a könyveknek a jelentőségét, amelyeket itt találtam, hamar fel tudtam mérni. Lovag – megragadta Nelkher csuklóját –, nem tudod elképzelni, miféle könyvtár volt ez! Itt, az istenek háta mögött, olyan kódexekre bukkantam, amelyek létezéséről álmodni sem mertem volna. Ez a varázsló és elődei hihetetlen erők tárházát halmozták fel a várban! Elragadott a hév, föl-alá rohangáltam a teremben. Képtelen voltam megmaradni egy könyvnél: kinyitottam, belelapoztam, és máris szaladtam az újabb kincsekhez… Aztán megérkezett a két sárkány… Üvöltöttek, amint megérezték a jelenlétemet, engem meg persze elfogott a pánik. Már korábban felfedeztem, hogy nem messze ettől a toronytól van egy bástya, amely egyenesen kivezet a várból: a lovammal nem törődve arrafelé szaladtam. Már kint voltam, amikor felfedezett a két fenevad, annyira távol volt azonban még az erdőszegély, hogy lehetetlen lett volna elérnem. Kénytelen voltam hát visszafordulni… Már majdnem a falak között voltam, amikor egyikőjük utolért. Lekaptam a nyakamról az amulettet, amelyet még az apám adott egykoron azokkal a szavakkal, hogy ez elég erős fegyver ahhoz, hogy elpusztítson egy sárkányt, és a fenevad felé hajítottam. Meglepetésemre a varázstárgy önállósította magát: olyan sebességgel száguldott a szörnyetegnek, mintha valamiféle katapultból lőtték volna ki, és iszonyú erővel csapódott a hatalmas nyakba. Valóságos vérzivatar vette kezdetét, és a sárkány a földre zuhant. Bevágódtam a bástyába, és mint a bokor, úgy remegtem órák hosszat. Aztán visszajöttem ebbe a szobába: innen néztem végig a fenevad haláltusáját. Órák hosszat nyüszített, vonaglott, a párja pedig a minden oldalról gyülekező dögevőket igyekezett elűzni. Esküszöm, a végén már sajnáltam ezt a férget, és azt kívántam, bárcsak gebedne meg minél előbb… Aztán szürkületkor végre kimúlt. A másik elvonszolta, és elkezdett üvölteni, mint egy eszelős. Azt hittem, megsüketülök. – Miért nem rohantál el akkor? – kérdezte Nelkher. – Igen, most már tudom, hogy ki kellett volna használni az alkalmat, de berezeltem, és napokba telt, amíg annyi erőt gyűjtöttem, hogy megpróbáljak kiszökni… De már nem ment. A sárkány úgy látszik, elhatározta, hogy bosszút áll rajtam, és ez a bosszú az életcéljává vált: bárhova mentem az épületben, ott lebegett kint, kárörvendő méltósággal. Képtelen voltam kijátszani: mint az árnyék, úgy kísérgetett. Itt, e falak

között távol tartja valami, de tudtam, ha kilépnék a kapun, azonnal nekem rontana. Megpróbáltam a kupolás csarnok irányába kimenekülni, ám amint átleptem a leomlott, régi falak közé, úgy rontott az épületre, mint valamiféle faltörő kos. Oldalával, hátával döngette a falakat, óriási lyukakat tört a kövek közé: az a veszély fenyegetett, ha nem fordulok vissza idejében, zsákutcába jutok… itt ragadtam. Mondom: ehhez az épületrészhez nem mert közel férkőzni; itt biztonságban voltam. De amint a kapuk közelébe merészkedtem, már ott lebegett az erdőig elnyúló mező fölött, vagy ott vonaglott a fűben, mint valami kígyó. Lassan rájöttem, hogy megérzi a mozdulataimat, rezdüléseimet. Megpróbáltam átverni: lefeküdtem, aztán az éjszaka közepén vagy hajnalban felkeltem, de még két lépést sem tudtam tenni, máris ott suhogtak a szárnyai a magasban. – És nem próbáltál meg valamiféle teleportációval, vagy mivel kijutni innen? A gróf zavarba jött. – A teleportáció… nem olyan egyszerű dolog, ahogy azt te gondolnád. És… és mint mondtam, nem ismertem még annyira a mágiát, hogy efféle dolgokkal próbálkozzam… Nocsak, nocsak – dörmögte Nelkher kárörvendve magában. – Egyszóval te sem vagy olyan ügyes, fiacskám, mint amilyennek mutatod magad… – Meg aztán – folytatta Mawith –, nem is működne itt efféle varázslat: a szellemem képes kiemelkedni a falak közül, de a testemet rabul tartja valami. – Hmmm. Ezek szerint négy éve itt csücsülsz már a várban… – Pontosan! Most ősszel lesz négy éve! – De hát hogy voltál képes életben maradni… Honnan szereztél élelmet, vizet?! – Ami a táplálékot illeti, azzal szerencsém volt: gyakran vannak esőzések errefelé, így vizet nem nehéz gyűjteni, a kamrák és a konyha pedig a várnak ebben a részében vannak. A raktárban hatalmas mennyiségű gabonakészletet találtam, meg mindenféle egyéb magvakat. Mint mondtam, a sárkány képtelen bejutni ezen várrészbe, és a kerttől is távol tartja magát. Feltörtem hát a talajt, és mint valamiféle nyomorult paraszt, kis veteményeskertet alakítottam ki magamnak. Sose volt igazán jó termésem, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy elvegetáljak. Azonkívül sikerült elkapnom egy párt az eresz alatt fészkelő galambok közül, és azokat is elkezdhettem tenyészteni. Havonta egyszeri hús. Fejedelmi ellátás, mi? Nézd csak meg a kis birodalmamat! – Az ablakhoz invitálta

Nelkhert. A lovag kikandikált a keskeny résen, de szinte azonnal visszahúzta a fejét, amint meglátta a magasban lebegő sárkányt. – Mi az? – nevetett Mawith. – Csak nem a szörnyeteg? – Kezét Nelkher vállára tette. – Látod – mutatott a felettük vitorlázó monstrumra –, csak pár lépést teszek, és máris átjön erre az oldalra. Az életcélja lett, hogy kicsináljon. Nekem viszont az, hogy megszökjek innét. Többek között. A lovag ismét kihajolt az ablakon. Volt valami magával ragadó abban, ahogy a gigász ott körözött az őszi levegőben. Kiterjesztett szárnyaival könnyedén uralkodott a légáramlatokon. Úgy tűnt, mintha nem is húsból és csontokból lenne, hanem pergamenből, amit kedvére dobál a szél. A sárkány kissé leereszkedett, de így is legalább kétszer olyan magasan volt, mint ők a földtől. Hosszú, türelmetlenül hullámzó farka, amelyet kisebb, vékonyabb nyúlványok vettek körbe, úgy csapkodott, mintha csak össze akarna gubancolódni a nyakkal, aztán meggörbült egy kicsit a teste, és megpördült saját tengelye körül. – Hát ez a látvány fogad mindig, ha kitekintek az ablakon – nevetett bele a szellőbe Mawith. Nelkher most a torony aljába bámult: a repkénnyel befuttatott, lépcsőzetesen aláereszkedő falak között kicsiny foltokban valami satnya gabona és káposztaféleség termett, a falak mellett pedig összetákolt ólak emelkedtek: egyikőjükből egy göthös ló fara kandikált ki. Hatalmas, barna foltok pöttyözték a talajt, és fölöttük légyrajok gomolyogtak. – Látod a sárkányszart is? – nevetett Mawith. – Ez az átokfajzat bosszúból, amiért nem ereszkedhet le ide, állandóan teleszarja a kertet. Azt hiszi, ezzel felbosszant, holott nem jön rá, hogy csak trágyázza a veteményesemet. Nem tiszteli a mágusok sírjait sem. – Miféle sírokat? – Rájöttem időközben, hogy azok a kőtömbök, amiket akkor figyeltem meg, amikor a paripámat a kertbe vezettem, a varázslók sírkövei. Azoké, akiknek az utolsó képviselőjét… illetve annak a tetemét… a saját szememmel láthattam. – De hát kik voltak ezek a mágusok? – Lendhorn egykori udvari varázslói. – Micsoda?! – hüledezett Nelkher. – Igen, jól hallottad. Gaedwyn király mesélte, hogy sok-sok évszázada települt ki az utolsó mágus a városból. Feltételezéseim szerint ide

jöhettek: ez volt az ő kis birodalmuk. A sárkányok talán az ő szolgálatukban álltak, és itt maradtak még az utolsó varázsló halála után is. Az itt töltött évek során arra is rájöttem, hogy ezt az épületszárnyat valamiféle mágikus védőburok veszi körül… olyasmi, mint amilyen Lendhornt, csak éppen sokkal gyengébb annál. Nyilván ez tartja távol a sárkányt. Ám az üvöltését sajnos nem képes letompítani. A sárkány négy év óta, amióta elpusztult a párja, mindennap ugyanabban a percben kezd el jajveszékelni. Képzeld el: négy éve kell hallgatnom egy iszonyú bömbölést nap mint nap! – Én is hallottam – közölte Nelkher. – Egészen Lendhornig visszhangoznak a völgyek tőle… – Mit mondasz?! Lendhornig?! – Igen… A városban nem lehet hallani, de a környező hegyekben igen. Utam során napról napra egyre hangosabb lett. Mawith visszahúzódott az ablakból. – Csodálom, hogy volt bátorságod eljönni idáig – mondta. Visszaült az asztalhoz, Nelkher pedig követte a példáját. Mawith egy ideig két, összecsilingelő műszert nézett, majd folytatta történetét: – Szóval ez az épületszárny és az északkeleti, nyolcszögű torony lett a mozgásterem határa, mert a burok is idáig terjed ki. Amikor nem a könyvtárban ücsörögtem, akkor a nagy torony galériájáról kémleltem az erdőt: hátha erre vetődik valaki. Jöttek is: először sokan, néha csapatostul. Aztán egyre kevesebben. Rendszerint a várig sem tudtak eljutni: a sárkány elporlasztotta vagy darabokra tépte őket. Azon kevesek, akik mégis bejutottak az épületbe, mind a falak között végezték, egyetlen egy lovag kivételével: szánalmas, idáig elhallatszó visítással menekült, s bár elérte az erdőt, mert gyors lova volt, őt se láttam viszont soha többé… A legszörnyűbb Gaedwyn seregének pusztulása volt. Az a sok szerencsétlen barom meg akarta ostromolni a várat! Ebben a szobában ücsörögtem éppen, amikor a kiabálásokra, kürtszóra felfigyeltem, de mire a toronyhoz értem, már csak lángoló lovakat, katonákat, fákat, megszaggatott lendhorni zászlókat láttam, és a királyt, amit pár lovagjával körülvéve igyekszik vissza a fák közé… sikerrel is járt, mert a sárkány azonnal visszafordult, miután lemészárolta a hadsereg nagy részét. Nyilván attól tartott, hogy az alkalmat kihasználva megpróbálok elmenekülni… De hát nem próbáltam meg: nem lett volna rá időm… Itt maradtam hát a várban. Hogy a véletlen hozta sorsom szomorú alakulását, vagy a boszorkányátok teljesedett be rajtam ily módon, azt nem tudom.

Nelkhernek nem kevés idejébe telt, amíg felfogta az utolsó mondat jelentését. Együtt érző bólogatása hirtelen abbamaradt. – Miféle átokról beszélsz? – kérdezte. – Hogy miféle átokról? Nem említette volna Gaedwyn? Ez lehetetlen. – De igen, említett valamit. – Nahát, akkor tudnod kellene, hogy… hogy is mondjam csak… a boszorkány átka nem csak a városra, nem csak a királyi családra vonatkozott, hanem arra is, aki… aki a hercegnővel… – Csak nem azt akarod mondani – vágott a szavába Nelkher –, hogy te és Nathalie… – Nézd, erről nagyon nehéz beszélnem… Ez… ez életem talán legcsodálatosabb emléke. Csak… csak három napig vendégeskedtem a várban. Nathalie-val egymásba szerettünk. Volt a lányban valami… valami természetfeletti vonzerő. Szinte mágikus hatalmú erotikus aurája volt… és olyan kéjsóvárság lakozott benne, amilyet még soha, egyetlen nőnél sem láttam (pedig állíthatom, akadt dolgom egy párral)… Szűz volt még… A kertben, egy kis házikóban voltunk, és mind a ketten megfeledkeztünk az átokról… Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy Nelkher fejébe szálljon a vér. Úgy vetődött át az asztalon, mint valami veszett vadmacska, és a grófot magával rántotta a földre. Aztán megragadta a mágust a gallérjánál fogva, felemelte a testet, és éppen azon töprengett, hogyan törje ki a vékony nyakat, amikor a tekintete találkozott a gróféval. Mawith pupillái összeszűkültek, lüktettek – Nelkher úgy érezte, hogy a tekintet átfúrja a szemgolyóit és egyenesen az agyába döf. Minden szándéka ellenére eleresztette a varázslót, hátrálni kezdett, majd lehuppant a székére. Emberfeletti erőfeszítése ellenére a kisujját sem tudta mozdítani. Mawith vad, szögletes mozdulatokkal helyére rakta az asztalt és a széket, hátrakulcsolt kezekkel föl-alá kezdett járkálni, s dühtől izzó szemeivel időnként Nelkherre pillantott. Aztán hatalmasat csapott az asztalra, és felüvöltött: – Te is ugyanolyan vagy, mint a többi lovag! Felfuvalkodott kis hülye! Rosszul esett talán, amit a hercegnőről mondtam?! Csak nem próbáltad meg elcsavarni a lány fejét?! Talán tetszik neked Nathalie?! – És ha tetszik, akkor mi van? Azt hiszed, hogy megijesztesz az ócska kis trükkjeiddel? Csak egyszer tudjak megmozdulni, esküszöm, hogy belenyomom a kardomat a hazudós képedbe! – Hazudós képembe?! – Csak nem képzeled, hogy elhiszem, amit magadról és Nathalie-ról

gagyogtál összevissza?! A hercegnő az enyém: egy hetet töltöttünk együtt Lendhornban! Gaedwyn nekem ígérte a kezét! Amit meg is fogok kapni! Most Mawith döbbent meg. Összevont szemöldökkel fürkészte Nelkher arcát, aztán hitetlenkedve kérdezte: – Micsoda?! Egy hetet töltöttél együtt Nathalie-val? Azt akarod mondani, hogy Gaedwyn király neked ígérte Nathalie kezét?! – Igen, azt, pontosan. Egy hetet töltöttem együtt Nathalie-val, és Gaedwyn király nekem ígérte a kezét! – felelte a lovag. Egy hetet töltött együtt a lánnyal, és Gaedwyn neki ígérte a kezét… ismételte magában Mawith. – Szóval egy hetet töltöttél együtt a lánnyal? – kérdezte. – Szóval Gaedwyn neked ígérte a kezét?! – Jól hallottad: egy he… Most Mawith ugrott a lovagnak, és úgy rázta tehetetlen áldozatát, mint egy zsákot. – Te átokfajzat, te! Magadévá tetted a lányt?! Mondd meg, magadévá tetted?! – rikácsolta a varázsló. – Mi közöd hozzá? – üvöltötte Nelkher. – Azt kérdeztem, magadévá tetted-e?! Válaszolj! – Hát, jó! Ha tudni akarod, nem tettem a magamévá, bár megtehettem volna, ha akarom! Igen… csak… csak rajtam múlott az egész! Tudod… tudod, Nathalie mesélt rólad – itt kárörvendő mosoly jelent meg Nelkher ajkain –, azt mondta, hogy te már a múlté vagy. A gróf villámokat szóró tekintettel bámulta a lovagot, majd elengedte, s lehuppant a székére. A varázslat ebben a pillanatban elenyészett, de Nelkher nem kapott a kardjához. Megérezte hirtelen, valahol legbelül, hogy Mawith nem hazudott, amikor saját magáról és a lányról szólt, s úgy érezte, a fájdalom széthasítja a szívét. Nathalie és ez a nyápic alak? Hogyan lehetséges ez?! Percekig ültek csöndben: a lovag maga elé bámulva, Mawith pedig lehajtott fejjel. – Átkozott Gaedwyn… – sziszegte végül a gróf. – Rohadék. Szóval ennyit ért az ígérete. Mindenféle jöttmentnek odaadná a lányt! – Ismét felugrott, és hatalmasat rúgott a székébe. Aztán megint föl-alá kezdett ingázni. – Vigyázz, kit nevezel jöttmentnek! – kiáltotta Nelkher. A varázsló megperdült, és a lovagra meredt. Úgy tűnt, akar valamit mondani, de csak egy gyűlölködő grimasz kenődött az arcára, semmi más. Így állt percekig, rázva a mutatóujját, aztán feltépte az ajtót, és

zokogva kirontott a toronyból. Nelkher már-már azon kezdett töprengeni, hogy Mawith bánatában biztosan levetette magát valamelyik bástyáról, amikor lépteket hallott és ismét megjelent a gróf. Tekintetében elszántság lobogott. Nelkherhez lépett. – Lovag, Sir akárki, vagy hogy hívnak. Nem érdekel, mi történt közted és Nathalie között. Teljesíteni fogod a küldetést. Azt, amivel én bízlak meg. – Micsoda?! – Nelkher felpattant a székéről, és a gróf szemébe meredt. – Miről beszélsz?! Ha nem tudnád, nekem csak egy küldetésem van, és én azt fogom teljesíteni! – Már pedig ez az egy küldetés az lesz, amit én adok neked. Ha tetszik, ha nem. – Hát te megőrültél! – nevetett fel a lovag. – Odaszegezhetsz a székhez, ha akarsz, de azt nem képzelheted, hogy a szolgád leszek! Én, Sir Nelkher, a sárk… – De igen, azt fogod tenni, mert különben… – Mert különben? – Mert különben meghalsz. Még mielőtt egyet mozdulhatott volna a lovag, Mawith letépte a férfi jobb karjának gauntletjét, és a csupasz bőrön hangosan kattant egy csuklószorító. Nelkher a kardjához akart kapni, de abban a pillanatban ismét megbénult a teste, és hátsófelével a székére huppant. Fejét idétlenül oldalra biggyesztette, és így próbálta nézni a lecsüngő kezére simuló vékony fémlapot. – Nem látod jól? – kuncogott a varázsló. – Tessék, nézd meg közelebbről! – Nelkher karja felemelkedett, és az asztalra huppant. Az alig egy arasznyi hosszú, egy ujjnyi vastag fémlemez szorosan tapadt a csuklójára. Felülete sima volt, csak a széleit díszítette apró, gyöngysoros gravírozás. A lovag nem érzett semmiféle szorítást vagy nyomást, és szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az egyszerű karperecnek látszó tárgy bármiféle varázserővel bírhat. Fogait összeszorította és szikrázott a tekintete, amint a grófra nézett. – Mit akarsz ezzel? – kérdezte. – Csak nem gondolod, hogy ilyen kacatokkal kényszeríteni tudsz valamire is? – De igen. Nagyon is. A csuklószorítót pár egyéb mágikus tárggyal együtt a várban találtam, és rövid idő alatt megfejtettem varázserejének titkát. Tudásomat most rajtad fogom kipróbálni. Miután elmégy innen, általa állandó kapcsolatban leszek a testeddel, és uralkodni tudok majd

rajtad abban az esetben, ha netán kísértésbe esnél, és úgy döntenél, hogy ellenem fordulsz. Eltávolítani nem fogod tudni, mert abban a pillanatban, ahogy elkezdenéd feszegetni, halott vagy. Különben is, hamarosan te és ő egyek lesztek… Nelkher felnevetett, legalábbis igyekezett valami nevetésfélét kipréselni magából, de csak ideges, rekedt krákogásra futotta. – Nem hiszel az erejében?! – kérdezte Mawith. – Próbáld csak meg leszedni! – A varázslat felengedett, Nelkher pedig abban a pillanatban a karjához kapott, ám olyan csontig hatoló fájdalom hasított a kezébe, hogy felordított. – Na, látod! Ugye, megmondtam! – nevetett a gróf, a fájdalom pedig elenyészett, bár a hasogató emlék még sokáig ott szaladgált a lovag testében. – Nagyszerű! – szólt végül Nelkher. – Látom, azért mégsem töltötted hasztalanul azt a pár évet, amíg itt aszalódtál, és beszereztél néhány kínzóeszközt. – Vigyázz a nyelvedre, különben megint pórul jársz! – Persze, persze! Elfelejtettem, hogy a székhez szegezel, vagy kitéped a kezem! Egyszóval: amíg itt várakoztál, kikísérletezted a legjobb módját annak, hogyan tudod azt a szerencsétlen idegent, aki netán idevetődik, és a segítségedre lehetne, halálra kínozni. Igazán gratulálok. – Aki a segítségemre lehetne? Ugyan, miben tudnál a segítségemre lenni? Netán felkapnál az öledbe, és halálmegvető bátorsággal kirohannál a várból? – kérdezte a varázsló. Nelkhernek végigfutott a hideg a hátán a gondolat hatására, és ez látszólag nagyon felvidította a grófot. – Vagy… vagy talán megölnéd a sárkányt? He? A lovag válaszra sem méltatta a mágust, csak fogait csikorgatta, és végtelenül gyűlölködő pillantásokat vetett rá. A gróf hátrakulcsolta a kezét, és hosszú-hosszú ideig járkált fel-alá. Amikor ismét beszélni kezdett, hangja morcos volt, mint valamiféle magisteré, aki csak kötelességből oktatja engedetlen tanítványát. – A négy év alatt, bármilyen hihetetlen is számodra, nem holmiféle kínzóeszközök megalkotásán fáradoztam. Hanem elkezdtem tanulni. Emberfeletti erővel és akarással. Négy évnyi tanulás persze jóformán semmi a mágia tudományában, még annak sem, akinek vannak bizonyos alapjai, és ha olyan nagyszerű könyvek veszik körül, mint engem. Az efféle tudás elsajátítása során a szavak lassan telítődnek értelemmel, a gondolatok, az érzések lépésről lépésre bomlanak ki. Mégis, az iszonyú

erőfeszítések révén megtanultam pár dolgot… – Gondolom – szakította félbe Nelkher –, többek között azt, hogyan lehet mások akaratán uralkodni… – Azt is – nevetett fel Mawith. – Igen, azt is… – Remek! Ha ennyire bámulatos mágus lettél, s uralmad alá tudod hajtani minden evilági lény akaratát, akkor miért velem szórakozol? Miért nem mégy ki a sárkány elé, és kényszeríted arra, hogy feküdjön hanyatt, aztán a farkától kezdve kezdje felfalni saját magát? Vagy… vagy, miért nem altatod el? – Nevetni fogsz, lovag, de ez utóbbit többször megpróbáltam. – Mawith, mintha csak megfeledkezett volna előbbi konfliktusukról, egyre közvetlenebb hangon beszélt. – Sokszor megpróbáltam már elbódítani, hogy egérutat nyerjek. Csakhogy… bármennyire lelkesen is faltam a mágia tudományát, ez a feladat nehéznek bizonyult… Ahhoz, hogy uralkodhassunk valakinek az akaratán, be kell előbb férkőznünk az elméjébe. Ez a te esetedben… már megbocsáss… nem volt valami nagy ügy. No, nem, nem, nem azért, mintha nem lenne akaratod, vagy mert nagyon gyenge lenne: nagyon is erős, csak hogy a tudatod könnyen kiismerhető, a gondolataid és az ösztöneid gyerekesen feltárják magukat a kíváncsiskodók előtt. Nelkher összeszorított fogakkal hallgatta individualizmusának látványos, két lábbal való tiprását, ám úgy érezte, jelenlegi helyzetében nincs értelme büntető intézkedésekkel válaszolni a pimaszságra. – Egyszóval rajtad és a hozzád hasonló egyszerűbb lényeken nem nehéz uralkodni. Csakhogy a sárkány tudatát egyszerűen képtelen vagyok kiismerni. – Talán mert nincs is neki. – Talán. De inkább azért, mert nagyon is van. Túl komplex, túl zavaros ahhoz, hogy letisztulva lássam a szellememben az intellektusát. Mintha ördögi labirintusban bolyonganék: mindig zsákutcákba tévedek. Néha… és az utóbbi időben egyre gyakrabban… úgy érzem, hogy valamit felfedeztem, hogy sikerül egy pillanatra megpöckölnöm akaratának húrjait, de mindez csak egy villanásnyi ideig szokott tartani. Azonban most már biztosra tudom, hogy lassacskán ki fog tisztulni előttem a kép. Csak idő kérdése, hogy legyőzzem az akaratát. Vagy legalábbis akaratának egy rétegét. – Egy rétegét!? – Ahhh! – legyintett Mawith. – Ezt nem kell megértened. Túl bonyolult és zavaros.

– Hát ez az – dörmögött magában a lovag. Ez a másik ok, amiért gyűlöli a varázslókat. Ha maguk sem értenek valamit, vagy ha rosszul fogalmaznak, akkor nem hajlandók beismerni a hibájukat, hanem rögtön arra hivatkoznak, hogy az egész túl zavaros ahhoz, hogy közönséges halandó megérthesse. Beképzelt pojácák! Mawith, mintha csak kitalálta volna Nelkher gondolatait, így szólt: – Várjál… Hogy magyarázzam meg… Nézd csak: a legkönnyebb a közönséges halandók tudatát feltárni, mert az túlzottan is emberi. Az alacsonyrendűség és a magasabbrendűség viszont nehezebb eset, mert mindkettő misztikusabb tudatszint a középsőnél. Az első azért, mert a megérzések, ösztönök nehezen kibogozható hálózata még fontos szerepet játszik a viselkedésben, míg az utóbbi azért, mert olyan érzéki és gondolati összefüggések tárulkoznak fel, amelyek ismét misztikussá, megfejthetetlenné teszik a jellemet. Nelkher hamar ráeszmélt Paraphestius gondolataira, és vigyorogva nézett a mágus szemébe. – Varázsló uram, ne magyarázz itt nekem. Én is olvasok Paraphestiust. A gróf először meglepődött, aztán ismét felsőbbrendű mosoly jelent meg az ajkain. – Más olvasni a szavakat, és megint más megérteni a jelentésüket. Mindenesetre méltányolom, hogy igyekszel művelni az elmédet, így nyilván könnyebben felfogod, amiről beszélek… Nos – folytatta szánalmasan túljátszott komolysággal –, vegyük például a nőket, az alacsonyrendűség jellegzetes képviselőit. Meg tudod szerezni az akaratuk fölötti hatalmat, de csak bizonyos határok között: minél erősebb vagy, annál nagyobb szeletet birtokolhatsz a tudatukból, azonban mindig maradnak olyan szigetek, amelyekhez soha nem fogsz tudni hozzáférkőzni. Valahogy így van ez a sárkányokkal is: arra képes lehetsz, hogy egy időre uralkodj az elméjük fölött, hogy elkábítsd őket, de akkora mágia nem létezik… vagy legalábbis én nem tudok róla… hogy pusztán az akaratoddal megölhess egy ilyen szörnyeteget… Van persze a mágiának ezer más útja is, nem csak az akarat megbénítása, de ezen varázslatok elsajátításához túl sok idő kellene: nekem pedig nincs annyi. Nekem ki kell jutnom innen, amilyen gyorsan csak lehet. Mawith az ablakhoz lépett, és kibámult a tájra. Sokáig állt ott, s amikor visszafordult, a lovag meglepetésére ugyanolyan barátságosan mosolygott, mint amikor először találkoztak. Nem létezett már a verekedés, a karperec, nem léteztek gúnyos szavak. – Nézd, Sir Nelkher – szólt. – Sajnálom az előzőeket. Hidd el, nem így

képzeltem a beszélgetésünket… Rokonszenves vagy nekem és esküszöm, a legkevésbé sem örülök neki, hogy erőszakot kellett alkalmaznom rajtad. A legkevésbé sem örül?! – gondolta Nelkher. Micsoda arcátlan, kétszínű alak… Itt a kezemen ez a borzalom, és közben ilyeneket mer mondani… A gróf most ismét leült a székére, és a lovagot nézte. – Idefigyelj! – mondta. – Lehet, hogy boldog voltál Nathalie-val… Lehet… lehet, hogy azt mondta, hogy már a múlté vagyok, de tudom, hogy ezt nem érezheti így a szíve mélyén. Csak bemagyarázta magának, hogy könnyebben elviselje az elvesztésem miatti bánatot. Be kellene látnod, hogy csak múló öröm volt a kapcsolatotok. Nathalie és te egyszerűen nem illettetek össze. Hogy is mondjam csak… a lánynak mások az elvárásai, mint amiket teljesíteni tudnál. Igaz ugyan, hogy neki, mint minden nőnek, arra van szüksége, hogy biztonságban érezhesse magát a férfi mellett, akit szeret, de tőled, valld be őszintén, csak fizikai biztonságot kaphatna. És ez neki nem elég. Nathalie túl okos. Okosabb, mint akármelyik nő, akivel eddig találkoztam. Bár igaz, hogy négy éve nem láttam, de már akkor is hihetetlen intellektuális éhséget éreztem benne, kíváncsiságot a mágia iránt, és bizonyos megmagyarázhatatlan varázslatos képességeket. Ezeket te nem tudnád kielégíteni. Ráadásul ti, lovagok képtelenek vagytok sokáig egy helyben megülni, neki viszont olyan partner kell, akit mindig maga mellett tudhat. Meg kell értened: nincs nagy jövője a kapcsolatotoknak. És különben is: nekem adta a testét, akármi is volt köztetek, miattam folyt a vére, és ez örökre eljegyzett minket. Tudnod kellene: az első, beteljesült szerelmet soha nem lehet elfelejteni. Az mindennél erősebb… Nelkher keze ismét ökölbe szorult. Nem akarta hallani a mágus szavait, mégsem volt képes elbástyázni magát előlük, nem akarta látni maga előtt Nathalie-t, amint a karjai a gróf köré fonódnak, mégis látta. Ajkába harapott, és ha Mawith nem szólal meg abban a pillanatban, talán olyan dolgot művelt vagy mondott volna a lovag, amit később keservesen megbán. Ám a varázsló elmosolyodott, és így szólt: – Gyere, mutatok valamit, amitől talán megenyhülsz, és egészen más színben fogod látni a dolgokat! – Elindult az ajtó felé, és barátságosan visszanézett Nelkherre. – Na, gyere már, ne ülj olyan morcosan! – Megöllek, te állat, esküszöm, megöllek – mondta magában a lovag, de arckifejezésével igyekezett leplezni elkeseredett dühét, amint elindult Mawith után a sötét csigalépcső felé. A lépcsőfokok annyira rosszul voltak megtervezve, hogy sehogy sem

jött ki a megfelelő lépés, s minduntalan változtatnia kellett az ütemen: először egyesével szedte a fokokat, aztán kettesével, majd hármasával, végül váltakozva egyesével-kettesével. A lovag annyira ideges volt, hogy ez az apróság is feldühítette, és szilárdan hitte, hogy a konstrukció csak a hívatlan vendégek bosszantására szolgál. Már-már úgy tűnt, hogy sohasem fognak leérni a torony aljába, amikor végül kikanyarodtak egy keskeny, dohos folyosóra. Rettenetesen hideg volt lent, és a fáklyák olyan unottan köpködték fényüket a málladozó kövekre, mintha csak szívességből világítanának. Egyértelműnek tűnt, hogy mélyen a föld szintje alatt járnak. Miközben végiggyalogoltak pár sikátoron, a lovagot egyre jobban hatalmába kerítette a bezártság érzése. Arra gondolt, hogy sohasem tudta megérteni azokat a kalandorokat, akik öt-hat vagy ki tudja, hány szintes katakombákban bolyongnak heteken keresztül csótányok, patkányok és denevérek között, csak azért, hogy kifosszanak pár sírt, és aztán évekig zengjenek arról, hogy a pokol micsoda démonaival csaptak össze odalent. Eszébe jutott, hogy egyszer, hatalmas kincsek ígéretével belerángatták egy ilyen katasztrofális kalandba. Napokon át kószált összevissza három féleszű rablóval, akik rejtett üzeneteket véltek kiolvasni a falakra felpingált obszcén feliratokból, valamilyen titkos kódrendszer alapján az elrejtett drágakövekhez vezető térkép jeleivé próbálták átültetni őket. Aztán kiderült, hogy egész idő alatt csak Tahhun városának kiszáradt, régi kanálisában mászkáltak, és nemhogy kincset, hanem még egy nyavalyás patkányürüléket sem találtak sehol. Annyira elgondolkodott, hogy majdnem beleütközött Mawith grófba, aki a kezét a fal egyik kiálló kövéhez támasztotta, és szemét behunyva az orra alá motyogott. A beszéd végeztével hátralépett, furcsa zörgés, fémcsikorgás hangja hallatszott, és a rúnákkal telepingált kő melletti keskeny falsáv lassan emelkedni kezdett. Titkos ajtó. Nincs vár alatti labirintus, amely ne lenne tele ilyenekkel. A varázsló felkapta az egyik közeli fáklyát, és nyomában a lovaggal belépett a terembe. Nelkher sokáig hunyorgott a szikrázó fények között. Amikor aztán hozzáedződött a szeme a csillogáshoz, tátva maradt a szája. Aranyserlegek, nyakékek, medalionok, ököl nagyságú gemmák és hatalmas pénzhalmok szórták egymásra a gazdagság hihetetlen koncentrátumú fényeit. Nelkher mindenről megfeledkezve rohant a zörgő halmok közé, kezével a kincsekbe túrt, amelyek csillogó iszap módjára folyták körül minden irányból.

– Tudtam, hogy ez tetszeni fog! – nevetett Mawith. – Tudtam! Ugye, Lendhorn és Nathalie már nem is olyan fontosak! Valld be lovag: ezzel a csillogással semmi sem ér fel! Mawith gróf, bármilyen okos is volt, elszámította magát. Soha sem értett igazán az emberek nyelvén, és a négy év alatt, amíg itt raboskodott, végleg elfelejtette, hogy a közönséges halandók lelke sem olyan végletesen egyszerű. Túlzottan sokra értékelte saját meggyőző képességét és túl kevésre mások érzéseit. Persze a lovag, ha történetesen néhány hónappal ezelőtt látja meg ezt a mesés vagyont, nem habozott volna a mágus szolgálatába állni, még így, magát a küldetést sem ismervén. Ám most, hogy már megízlelte Nathalie ajkait, Mawith szavait hallva ismét maga elé képzelte a hercegnőt, és mindezek a kincsek unalmas fény- és színhalmokká egyszerűsödtek. Semmi mássá. Nem, a hercegnővel nem ért fel ez a reprezentatív ragyogás. Nelkher kitámolygott a teremből, és az ajtó ismét bezárult. Mawith a lovag vállára tette a kezét. – Nézd, Sir Nelkher – mondta. – Tudom, hogy most meg vagy szeppenve egy kicsit. De gondolj arra, ha teljesíted a küldetésemet, mindez a tied lehet. Ilyen vagyonra sehol másutt nem tehetnél szert… Ha belemégy az alkumba, annyi kincset vihetsz majd magaddal, amennyit csak akarsz. Fegyvereket vásárolhatsz, várakat építhetsz, hadsereget toborozhatsz és hatalmas grófságot hozhatsz létre! És… biztos vagyok benne, ha feleséget akarsz magadnak, és porontyokat, Nathalie-nál sokkal szebb lányt találsz majd. Szőkét, kék szeműt, kicsi mellűt és gödrös ajkút: olyat, amilyen minden férfi álma! – Megpaskolta a lovag hátát, majd folytatta: – A küldetésedről még nem is tudsz semmit. Gyere, kövess a szobámba! Elindultak a lépcső felé. Gyűlölte ezt az embert. Annyira meggyűlölte pár óra alatt, mint még soha senkit, és amint a gróf ott riszálta keskeny fenekét az orra előtt, többször is arra gondolt, hogy le kellene rántani a lépcsőről, hogy kitörje a nyakát, vagy pedig le kellene döfnie. Persze mindez csak pillanatnyi, komolytalan ötlet volt: hamar belátta, hogy meg sem tudna moccanni, máris lelepleződne. A grófnak nyilván hátul is van szeme. Nem, a legokosabb az lesz, ha egyelőre engedelmeskedik Mawithnek, aztán amikor egyedül marad, kitalálja, hogyan tovább. Felértek a toronyszobába, és leültek az asztalhoz. – Négy év alatt kiismertem valamennyire az asztrológia tudományát is – kezdte a gróf. – Az égi szféra minden élő és élettelen sorsát elárulja, ha

tudjuk értelmezni a jeleit, ha megleljük a számunkra fontos sorsvonalakat és ezeknek a metszéspontjait. Én megtaláltam, amit kerestem. A csillagok konstellációja két dolgot árult el nekem: egyrészt azt, hogy idén ősszel egy idegen fog a várba érkezni, ahol raboskodom. És lám, ma hajnalban ez meg is történt. A másik hír azonban sokkal fontosabb ennél: arról beszél ugyanis, hogy sorsom vonala és az idegené, miután különvált, ismét találkozni fog… néhány hónap múlva, innen pár száz mérföldre, északnyugatra. És hogy az idegen sorsvonala akkor már egy ideje együtt fog haladni a Kívánság Tükréével. – Micsoda?! Ebből az egészből semmit sem értek… – Pedig ebben minden benne van: egyrészt az, hogy az újabb találkozásunk időpontjában már nem leszek a vár a foglya… vagyis hamarosan siker koronázza kitörési kísérleteimet: egérutat nyerek a sárkány elől. Ez pedig azt jelenti, ha valóban az átok áldozata vagyok, akkor az addigra meg fog törni! Hogy hogyan, azt nem tudom: talán éppen neked köszönhetően. A másik információ, amivel a csillagok szolgáltak, vagyis hogy nálad lesz a Tükör, amikor találkozunk, a küldetésedet határozza meg. Azt, hogy a Kívánság Tükrét nekem hozod el, nem Gaedwynnek. Nelkher igyekezett elfojtani a gondolatait, amelyek most újabb lendülettel kezdtek összpontosulni a varázsló elpusztításának témája köré. – Nem értem – mondta. – Ha ki fogsz szabadulni innen hónapokon belül, akkor minek kellek neked én? Ha már egyszer megszöktél a várból, elindulhatsz a kincs keresésére te magad is. – Elindulhatok, de soha nem érnék a Tükörig. Nem mintha annyira messze lenne. A gond a sárkány. A szörnyet ugyanis, ahogy már említettem, nem fogom tudni megölni: elterelhetem a figyelmét, kicselezhetem, elaltathatom, de azt is legfeljebb csak pár hétre. Amikor magához tér, csak egyetlen célja lesz: hogy megöljön. És tudom jól, hogy megtalálna, akárhol vagyok. Egyszerűen nem juthatnék el a Tükörig. A kiszabadulásom után kis idővel már nálam kell lennie a varázstárgynak, a segítségével már nem lesz gond elpusztítani a fenevadat. – Feltéve, ha méltó vagy rá, hogy használd. – Ugyan! – nevetett Mawith. – Ha valaki méltó a Tükör használatára, akkor az a mágikus tudás birtokosa lehet csak! Tudod… tudod sokat gondolkodtam Lendhorn sorsán, és azt hiszem, rájöttem valamire. Bizonyítékaim persze nincsenek, de nincs is szükségem rájuk, annyira egyértelmű a dolog. Szerintem a konfliktus a mágusok és a királyok között évszázadokkal ezelőtt éppen a Kívánság Tükre miatt robbanhatott

ki. Feltételezésem szerint a Tükör eredetileg nem az uralkodóké volt: ha az lett volna, sokkal több információ maradt volna róla a régi krónikákban. Úgy gondolom, az udvari varázslók birtokában lehetett, a királyok viszont maguknak kaparintották meg. Ezért vonulhattak ki a mágusok a városból… A Tükör rossz kezekben volt Lendhornban, a királyok nem tudták, hogyan kell használni. Mint ahogy maga Gaedwyn sem tudná. Ezt ő is sejti talán, de a kincs nagyszerű indok arra, hogy kiválasztottságát bizonygassa az emberek előtt, és hogy a kívánságok teljesítésének ígéretével megpróbálja a nép szívébe belopni magát… Én viszont úgy gondolom, már éppen itt az ideje, hogy sok száz év után a Kívánság Tükre visszajusson oda, ahová való: a mágia birodalmába. Hallgattak egy ideig, majd a lovag szólalt meg: – Egyszóval az lenne a küldetésem lényege, hogy amíg itt raboskodsz, szerezzem meg a Tükröt. – Pontosan! Az én meghosszabbított kezem lehetnél! Sokáig bánkódtam, amiért senki sem képes bejutni a várba, de most már tudom, miért volt mindez. A sors akarta így. Gondold csak végig érkezésed zseniális időzítését: éppen van annyi időd, hogy megszerezd a Kívánság Tükrét, és elindulj vele visszafelé, leendő találkozásunk pontjáig. Ez nem lehet a véletlen műve! – Ez felettébb érdekes! Honnan veszed, hogy ilyen hamar megtalálom a Tükröt?! Lehet, hogy ezerszer ezer mérföldre van innen! Hiszen idestova tíz éve, hogy eltűnt! – jegyezte meg Nelkher. – A Tükör közelebb van, mint gondolnád, lovag. – Micsoda?! Csak nem azt akarod mondani, hogy tudod, hol van a Kívánság Tükre?! – De igen. Azaz, majdnem pontosan tudom. Megtudod hamarosan azt is, hogy honnan. De, hogy abbamaradt gondolatmenetemet folytassam: a csuklószorítónak köszönhetően, miután kiszabadultam, tudni fogom, merre keresselek. Abban a pillanatban, hogy megkapom, ami engem illet, te már szabad vagy: leveszem rólad a karperecet. A sárkány rád sem fog bagózni, mert számára csak én fogok létezni. No, és a halál – mosolyodott el. – Nyugodtan besétálhatsz akkor már a várba. A kincstár ajtaja tárva-nyitva lesz, ez a térkép – meglobogtatott egy kis lapot, majd lerakta az asztalra – pedig meg fogja mutatni, hogy tájékozódhatsz a vár alatti folyosókon. Itt lesz, az asztalon… Ez hát a küldetésed lényege: enyém a Kívánság Tükre, a kincs pedig a tiéd. A varázsló felkelt, megint ingázni kezdett. – Beláthatod – fűzte hozzá –, hogy mindazon dolgokat, amiket

kívánhatsz az élettől: fegyvereket, hadakat, erődöket és mindenféle földi jót, azt mind-mind meg fogod tudni szerezni a kincsek segítségével. Akár gazdagabb lehetsz, mint maga Gaedwyn! Gondold csak el… ha netán meg tudnád szólaltatni a Tükröt, ha megtalálnád az utat a szívéhez… ami persze képtelenség… hogyan teljesülnének a vágyaid? Kincseket kapnál, pénzt, pénzt és pénzt! Ugyanazt, amit itt is megszerezhetsz! A gróf Nelkherhez lépett, és kezét ismét a lovag vállára tette. – Sir Nelkher. Tudom, hogy ez egy kicsit sok volt egyszerre. – Jókedvvel teli hangja annyira szelíden zengett, hogy az ember, ha nem látta volna a korábbi veszekedést, azt hitte volna, hogy ez a két férfi egyenesen édestestvér. – Emészd meg a hallottakat, és még egyszer mondom: gondolj arra, hogy a karperec nem más, mint az egyezségünk záloga, biztosíték számomra, hogy nem versz át a távollétedben. Még így is én vagyok az, aki többet kockáztat… Most pedig… most pedig pihenj le egy kicsit. Különben is csurom vizes a ruhád, és… – itt felhúzta az orrát – itt az ideje, hogy tisztába tedd magad. Csakugyan: a sárkánytól pár órája megrettent lovag félelmének ázott gyümölcsei még mindig ott zötykölődtek a nadrágjában, egyre ijesztőbb szagot árasztva. Nelkher elvörösödött, és a legkevésbé sem vidult fel a varázsló nevetése hallatán. Feltápászkodott, s magában tovább szentségelve, követte a grófot – most azon az ajtón át, amelyen keresztül először a szobába lépett. Egykedvűen totyogott, és az árkádívek között kikukkantva a sárkányt figyelte, amely ott lebegett jobbra, a vár fölött. Befordultak egy kis boltnyíláson, majd egy folyosóra jutottak, amely hamarosan több ágra szakadt. Mawith kinyitott egy ajtót, és egy aprócska, világos szobába léptek. Balra egy ócska baldachinos ágy állt: kopott, zöld bársonya szomorúan csüngött alá, rajta pedig különféle ruhák hevertek. Mellette tűz ropogott a kandallóban, és egy láda ácsorgott tátott fedéllel. Szemben két, ülőfülkével bővített ablak nézett a dombokra, és a szomorúan beszóródó fény egy étellel megrakodott asztalkán matatott. – Lazítsd el magad, jó lovag! – mosolygott Mawith. – Szürkületkor úgyis fel fogsz ébredni. – Kilépett a szobából, és az ajtó becsapódott. Nelkher a padlóra hajította a pajzsát, majd hatalmasat rúgott bele. Öklét rázta, káromkodott, és úgy érezte, képes lenne felrobbanni dühében. – Ez az átkozott, beképzelt barom! – sziszegte. – Mit képzel ez a rohadék?! „Beláthatod! Te is megértheted! Ha egy kicsit belegondolsz…” – ismételte a gróf szavait. – Mégis, mi a fenét képzel ez?! Nem veszem

talán észre, hogy teljesen hülyének néz? Azt képzeli, hogy a rabszolgájává tehet, vagy mi? Hogy bedőlök a meséinek a csillagképekről meg a mágusok predesztinációjáról?! – felordított, megragadta a legközelebbi tárgyat (a galambsült volt az), és a falhoz vágta. – Csak kerüljek ki innét! Kitaposom az átkozott belét! – Csuklószorítójához kapott, megszorította a bilincsét, ám a fájdalom, amely az oldalába nyilallt, valósággal nekitaszította a falnak. Folytatódott hát a káromkodás, ökölrázás. Végül mégiscsak lenyugodott egy kicsit, mert rájött, hogy a varázsló esetleg kilesheti. Jobb, ha nem árulja el a haragját, különben Mawith még rájön arra, hogy a terve eleve halva született, és képes lesz bosszúból megölni őt. Nem, szó sem lehet róla, hogy ezek között a falak között dögöljön meg. Neki más sorsot írtak az égiek. Nem… csak semmi idegeskedés. Nyájasnak kell lenni a grófhoz, mindenben helyeselni kell, aztán ha végre szabad, majd lesz ideje kitalálni, hogyan tovább. Sőt, ha Mawith tényleg tudja, merre van a Tükör, olyan információk birtokába juthat, amelyekről álmodni sem mert volna. Talán, talán a végén még ő fog jól járni az egész históriával! Ledőlt az ágyra, és elhatározta, hogy amíg itt van, nem fog többet gondolkodni: elméjét biztonságosan elzárja a gróf fürkésző tekintete elől. Agya azonban vadul dolgozott, és képzelete pillanatok leforgása alatt már Nathalie-nál kalandozott… – Nathalie! Ó, Nathalie! Hogyan tehettél ilyet! – siránkozott. – Hogyan adhattad oda magadat ennek a férfinak? Eszébe jutott, hogy a lány mennyire meleg szavakkal beszélt Mawith grófról és egykori kéjes álmait emlegette… Ki gondolta volna, hogy ilyen borzalmas titok rejlik a szavak mögött?! És vajon miféle bódulatot érezhetett a lány és a mágus, amikor megfeledkeztek az átokról?! A lovag hatalmasat sóhajtott, összegubbadt, hallgatta a sziszegő szelet, amelyet csak a varjak károgása színesített, és nézte a részvéttelenül kéklő, távoli hegyeket. Hogyan lesz képes azok után megölelni a lányt, hogy ennek a férfinak a szennye bemocskolta? A szerelem azonban köztudottan hihetetlen regenerációs képességgel bír, és rendelkezésre álló reménykészlete segítségével mindig talál olyan építőkockákat, amelyekből ismét felhúzhatja leomlott falait. Nelkher számára sok ilyen építőkő volt. Az egy heti töménytelen mennyiségű emlék, no és az a tudat, hogy az ő kettejük románcát évekkel megelőzte az a három nyomorult kis napocska, amit Mawith töltött a lánnyal. Nathalie számára Mawith már csak emlék, akármit is mond a

gróf. A múlt. A jelen és a jövő viszont ő maga: Sir Nelkher. Felelősségre vonja majd a hercegnőt, ez biztos, és esetleg meg is bünteti, de Nathalie szeretete és kedvessége majdcsak begyógyítja valahogy szívének sebeit. Igen, biztosan így lesz. Átfordult a másik oldalára, és a csuklószorítót nézte. Óvatosan hozzáért, de nem történt semmi. Megütögette: megint semmi. Elmúlt volna a varázslat? Talán csak egy ócska trükk volt az egész? Vagy… Mawith annyira megbízik benne, hogy már nem is használja a bilincset? Megrántotta a kis fémlemezt, de a fájdalomtól menten talpra ugrott. – A pokolba veled! Te ocsmány kullancs! – sziszegte. – Úgyis lekaparlak magamról. Ha másként nem tudok megszabadulni tőled, hát akkor leolvasztalak, vagy leváglak a karommal együtt! Visszadőlt az ágyra, és a mennyezetre bámult: apró repedések kandikáltak ki a kövek közül, és mint a pókhálók, úgy szaladtak le a falakra. Hánykolódott egy darabig, sehogy sem találta a helyét, végül felült. Lecsatolta páncélját, átöltözött, szennyesét kihajította az ablakon, és leült az asztalhoz. Cipó, kancsó bor, néhány aszalt gyümölcs. Hús sehol. Aztán eszébe jutott, hogy a sovány kis valami, amit a falhoz vágott, nyilván a sült lehetett. Kereste mindenütt, négykézláb mászkált, és végül megtalálta az ágy alatt. Undorral hámozta le róla a pókhálókat, és bármennyire is kihűlt, bármilyen hangosan recsegtek a fogai alatt a húsba ragadt törmelékek, kénytelen volt elfogyasztani, oly nagy éhséget érzett. Miután a kupa árpasört is leküldte a torkán, elégedetten cuppantott a levegőbe, és az ágyára dőlt. Így, teli hassal hamar elnyomta az álom. *** Arra ébredt, hogy hiányzik a jobb karja. Hova lett? Bal kezével kétségbeesetten tapogatódzott, és végül rájött, hogy a másik keze is megvan, csak éppen alvás során maga alá gyűrte, és így a szerencsétlen végtag teljesen elzsibbadt. Persze, ebben talán a csuklószorítónak is szerepe van. Hátára feküdt, és elkezdte masszírozni a kezét. Az egyre sűrűsödő tűszúrások jelezték, hogy a kar feladja önállósodási kísérletét, s lassan visszatér jogos tulajdonosához. Végül aztán a lovag elégedett sóhajjal emelte a még mindig bizsergő végtagját a mellére.

Hűvös, szürke levegő áradt be kintről, és végigfutott a hideg a lovag hátán arra a gondolatra, hogy szerencsétlen Phyllis még mindig ott ácsorog abban a nyomorult teremben. Behajtotta az ablakot, bámulta egy ideig az elnehezülő nyugati égbolt alól kilöttyenő vörös színeket, aztán bezárta a zsalugátert is. – Jó lesz felkészülni az üvöltésre – mondta, de még arra sem maradt ideje, hogy végiggondolja, mivel dugaszolhatja be a fülét, amikor máris felhangzott a bömbölés. A falak, a bútorok lassan magukba szívták a hangot, és egy pillanat múlva már úgy tűnt, hogy a kenyérmorzsákat beleértve, nincs egyetlen egy tárgy a szobában, amely ne visítana a sárkánnyal cinkos egyetértésben. Nelkher összekucorodott az ágya sarkában, mint egy ijedt veréb, kezeit a fülére tapasztotta, fejére húzta csuklyáját, majd a párnát és a pokrócot, de semmi sem segített. Úgy érezte, dobhártyái szétszakadnak, s már-már az ájulás kerülgette, amikor a bömbölés kezdett mélyülni és halkulni. Ledobált magáról mindent, de még sokáig hevert az ágyán zengő füleire tapasztott kezekkel. Csak akkor tette szabaddá hallószervét, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a gróf. – Jó estét, Sir Nelkher – mondta a mágus. – Hogy tetszett az ébresztő? Erre még a süketek is felébrednének, nem igaz? Idestova négy éve hallgatom mindennap! – Hát, nem irigyellek, gróf – felelte Nelkher. – Én már három nap alatt megőrültem volna. Mawithet szemmel láthatólag meglepte Nelkher barátságos hangja, s elmosolyodott: – Nehogy azt hidd. Minden megszokás kérdése. A végén még hiányozni fog, esküszöm! – felnevetett, majd híven szélsőséges hangulatváltásaihoz, hirtelen elkomorult, és fürkészőn nézte a lovag arcát. Most légy ügyes! – mondta magában Nelkher. – Nehogy lebukj! – Gondolkodtam az ajánlatodon, mágus… – kezdte a lovag –, és azt hiszem, benne vagyok az alkuban. Mawith pupillái összeszűkültek, és tekintete mélyen Nelkher szemébe hatolt. – Örülök, hogy így döntöttél – mosolyodott el végül a varázsló, a lovag pedig hálát mondott magában az isteneknek. – Látom, bölcs vagy, Sir Nelkher. Meglátod, hamarosan áldani fogsz új küldetésed miatt. – Igen. Khmmm… Deee… mondd csak, nem lehetne mégis leszedni ezt az izét… a karomról… tudod, egyre jobban idegesít… – Nem, sajnos nem lehet. Mint mondtam, próbáld úgy felfogni, mint a

szerződés zálogát. Távol leszel tőlem, és ez a valami össze fog kapcsolni kettőnket. Erre szükségem van. Csak akkor válik az ellenségeddé, ha bántani akarod. Egyébként… meglátod még… jó barátod lesz. Különben is, hamarosan már észre sem fogod venni, hogy rajtad van, annyira eggyé váltok. Te válsz majd eggyé a kardommal, te mocsok – gondolta Nelkher, ám elmosolyodott, és így szólt: – Rendben van. Nem mondom, hogy örülök neki, de hát el kell fogadnom a feltételeidet. – Helyes! – felelte a varázsló. – És most menjünk a toronyszobába, mert az éj leszállta előtt még fontos elintéznivalónk van. *** Ismét a mágus szobájában ültek. Fáklyák lobogtak a falon, a szél megmegpöccintette az asztronómiai berendezéseket, miközben Mawith beszélt: – Gondolom, kíváncsi vagy arra, hogyan bukkantam a Tükör nyomára. – Jól gondolod, gróf. – Nos, mint említettem, testem rabságban volt ugyan e falak között, de a négy év munkájának legnagyobb eredményeként megtanultam… vagy legalábbis kezdtem megtanulni… hogyan szabadíthatom ki a szellememet fizikumom zártságából. Ennek köszönhető az is, hogy lassacskán képes lettem uralkodni mások akaratán. De megtanultam még valamit, és ez mindennél fontosabb: nevezetesen azt, hogyan függetleníthetem érzékelésem határait a testem korlátaitól: hogyan láthatok, hallhatok, szagolhatok, tapinthatok meg olyan dolgokat, amelyeket a szememmel, fülemmel, orrommal, ujjaimmal nem érzékelhetnék. A felfogott tér dimenzióját sikerült kitágítanom… persze csak a mágia erővonalai mentén. A jósláshoz tudnám ezt hasonlítani: ott az érzékelés az idő síkján mozdul el a jövő felé, itt a tér síkján a messzeség irányába. Érthető ugye, amit mondok. – Igen, azt hiszem. – Nos, ennek a képességnek a révén sikerült azonosítani a Tükör… azaz a kertész útvonalát… Abból indultam ki, hogy a Kívánság Tükre mágikus aurájának hasonló jellegűnek kell lennie, mint eme épület varázsburkának, mert mindkettő a legősibb lendhorni mágia jellegzetességeit hordozza magán. Ehhez megpróbáltam hozzárakni mindazon információkat, amelyeket a varázstárgyról és a kertészről

szereztem, s igyekeztem az összeállt, homályos képnek tíz évvel ezelőtti mozgását lokalizálni. Mindez persze borzasztóan kockázatos vállalkozás volt, és féltem is, hogy a sok bizonytalanság, áttétel miatt nem fog sikerülni a tervem, de a sejtésem végül igaznak bizonyult: és rábukkantam valamilyen nyomra. Mint egy kopó… igen, igen, ez remek hasonlat… mint egy vadászeb, aki szagot fogott, úgy eredtem a Tükör nyomába. Az űzött vad a kertész, illetve a Kívánság Tükre lett, a vadcsapás, amelyen nyomukba eredtem, a mágia ösvénye, az árulkodó vér és szagjelzést pedig a kincs varázsaurájának egy-egy nyoma helyettesítette… Először szinte araszról-araszra távolodtam a vártól, majd egyre sebesebben, egyre messzebb kerültem. Olyan… olyan érzés volt ez, mintha testemet hátrahagyva, szabadon vitorlázott volna a lelkem a levegőben: utakat láttam, dombokat, hegyeket, de legfőképpen furcsa kis virágokat. – Virágokat?! – értetlenkedett a lovag. – Igen. Nem tudom miért, de a virágok, amiket láttam, valamilyen módon kapcsolatban vannak a Tükörrel. Fura, érthetetlen dolog, de így van… Egyszóval egyre erősebben éreztem a keresett mágia koncentrátumát. Végül, amikor már-már a szemem elé tárult a Tükör végleges tartózkodási helye, valami mégiscsak elzárta érzékelésem útját. Egy arasznyira a végcéltól falba ütköztem. Éreztem, hogy ez a pont közvetlen összeköttetésben van a végállomásommal, mégsem volt további út. Mintha valamiféle gázlón vágott volna át a vad, szimatot vesztettem. – És mi ez a pont, ahol elakadtál? – kérdezte Nelkher. – Ez az, amit most rád fogok bízni, lovag. – De hát hogyan? Van valami térképed? – Fogalmazhatunk így is. Hunyd le a szemed, próbáld ellazítani a testedet, s ne gondolj semmire! Látni fogod mindazt, amit négy év alatt megtanultam látni. Úgy fogsz szállni, mint a madár, és a mágikus térkép, amit tőlem kapsz, kitörölhetetlenül az agyadba fog vésődni. – Micsoda?! – hüledezett a lovag. – Csak nem azt akarod, hogy én is összevissza repkedjek a felhőkben?! – De igen! – De hát én, ha becsukom a szememet, csak feketeséget fogok látni, semmi mást! – Lovag, ne tiltakozz! – csattant fel Mawith. Nelkher az orra alá mormogva behunyta a szemét, de aztán félig nyitott jobb szemhéja alól a mágusra sandított.

– Biztos vagy benne, hogy sikerülni fog a varázslat, és nem repülök el innen, mint valamiféle pihetoll? – Csukd be már a szemed! – üvöltött föl a gróf, és Nelkher jobbnak látta, ha nem tiltakozik többé. *** A lovag csendben feküdt egy ideig, és bágyadtságon kívül semmi mást nem érzett. Aztán egyszer csak furcsa érzés kerítette hatalmába: éppen olyan, amelyről a varázsló beszélt az előbb. Mintha ellazult testéből kiemelkedett volna a lelke, mintha a magasból látta volna szánalmas kis porhüvelyét. Könnyedséget érzett, és úgy rémlett, a világ határai végtelenné váltak. A vár fölött lebegett. Világos volt, látta a méltóságteljesen köröző sárkányt, és hallotta a magasság furcsa, tompa hangjait. Aztán elkezdett száguldani. Elszállt a hegy fölött, amelyről megpillantotta a várat, és az északnyugat felé szaladó, a fák között eleltünedező, majd ismét kivilágosodó ösvény fölött repült. Hegyek, szurdokok, patakok, vízesések suhantak el alatta iszonyú sebességgel. Úgy érezte, a végtelenség felé száll, s maga sem tudta miért, de biztos volt benne, hogy a dimbes-dombos táj változatos sziluettjeinek minden íve, minden kődarab, minden ösvénykanyarulat képe örökre beleégetődik elméjébe. Néha elbódult, mintha megrészegült volna valamilyen illattól, és ilyenkor magával rántotta valami láthatatlan forgószél. Gázlókat, tópartokat látott közvetlen közelről, barlangnyílásokat, apró ligeteket, egy alkalommal egy patakszéli remetelakot. És valamennyi esetben apró, kék virágocskák körül forgott a tekintete: a növényke szirmairól szinte leszaladt a sötétlő szín, és a szellő meg-megmocorogtatta a zöld levélkéket. A lovag tisztában volt vele, hogy a kertész, illetve a Tükör vándorlásainak útját követi, a helyek, ahol meg-megáll, a kis tolvaj egykori szállás-, illetve pihenőhelyei. Az apró kitérők csak pillanatokig tartottak, s a szellemét játékosan dobáló erő, mint egy pillét, ismét a levegőbe reppentette. Az út, amely időközben nyugatra fordult, lassan elenyészett. Egy tó partján álló, széles dolmencsoport fölött szállt el, aztán végtelen felföldek fölött repült. A messzeségből hamarosan hatalmas, hófödte hegyek bontakoztak ki. Erdők következtek ismét, dombok, százfelé ágazó völgyek, amelyek közül besiklott az egyikbe. Egy hegy bontakozott ki előtte két aszimmetrikus, havas csúccsal: a bal oldali alacsonyabb, laposabb volt,

míg a jobb oldali hegyes kúppal döfött az ég felé. A monumentális hegyoldal egyre kisebb részekre szakadt fel, az oldalára kúszó erdő fái egyre közelibbek lettek. A száguldás lassú lebegéssé változott. A hegy lejtője felé szállt, fák lombjai közé, s a sűrű erdő szövetei között egy vastag, ezerévesnek tűnő tölgyfa bontakozott ki. Törzsén millió összeakaszkodó ránc, göcsört járta az idő táncát, csupaszodó ágainak fonadékában pedig apró faházacska bújt meg. Kis lépcsők emelkedtek a kerek ajtóhoz, széles, indákkal benőtt ablakok tapadtak a girbegurba gerendák közé, a középen besüppedő palatető pedig furcsa puhasággal fedte ezt a játékkalyibát. Ki lakhat vajon benne? Az ajtó nem nyílt, az ablakok homálya mögül csak egy kis megszeppent csipkefüggöny kandikált ki. A varázslat lassan elenyészett, és Nelkher érzékeit örvényként szippantotta vissza a valós világba a várban hagyott teste. *** Amikor kinyitotta a szemét, szinte haragudott, hogy véget ért a látomás. A varázsló kimerült, de elégedett mosollyal fürkészte a lovag arcvonásait. – Hát ennyi lett volna – közölte. – A ház, pontosabban annak belseje a végső kulcs a Tükörhöz, azonban valamiféle varázslat megakadályozza, hogy bejussak a falak közé. Azt is érzem, hogy ez a mágia eredendően nem az épületből származik, hanem valamilyen idegen forrásból. De hogy honnan került oda, és miért, azt nem tudom kideríteni. Talán valaki elvarázsolta a ház lakóját… vagy lakóit, hogy a kíváncsiskodó ne jusson tovább. Képtelen vagyok megfejteni a titkot, és a Tükör vándorlási útja ezzel lezárult számomra… A küldetésed abból áll, hogy kiderítsd, miféle mágia tett lakatot a házikó ajtajára, mi lakozik bent, és megtörve a varázslatot, megtaláld a Kívánság Tükréhez vezető út utolsó szakaszát is. Nem mondom, hogy könnyű feladat lesz, de én, a csuklószorító révén veled leszek, és olyan érzésekkel, gondolatokkal foglak segíteni, amelyek megfejtik majd a titkot… Varázsló leszel egy kis időre – mosolyodott el Mawith. Nelkher látszólag nem nagyon lelkesedett az ötletért. – Biztos vagy benne, hogy nem tévedek el?! – kérdezte. – Hiszen ez az izé több hétre lehet innét… – Elmédbe kitörölhetetlenül beleivódott az erdei lakhoz vezető út,

legfőbb állomásaival együtt. Hunyd be csak a szemed: akárhol vagy, tudni fogod, hogyan haladj tovább, melyik a helyes ösvény, mert mindig ismerős formákra fogsz bukkanni. Nelkher behunyta a szemét, és teljes meglepetésére most is olyan tisztán látta maga előtt mágikus útjának részleteit, mint a varázslat során. – Ennek a térképnek további előnye az lesz, hogy soha senki sem fogja tudni elvenni tőled. Tudod… vannak mások is errefelé, akik a kertészt keresik. Nem tudok róluk sokat, csak érzem a jelenlétüket. Ha a kezükre kerülsz, biztos faggatódzni fognak, ám a térkép segítségével a titkunk… – itt Mawith elmosolyodott – kettőnké marad. – De mi van akkor, ha egy teljesen üres szobát találok a vityillóban, semmi mást? Ebben az esetben te sem fogsz tudni segíteni… – Nem lesz üres, ezt érzem – válaszolta a mágus. – Mint ahogy azt is, hogy ott megtalálod a Tükörhöz vezető út utolsó mozaikját. Ha nem magát a Tükröt. A lovag nagyot sóhajtott, és fejét ingatta. Végül Mawith grófra nézett, és így szólt: – Rendben van, varázsló. Mostantól kezdve téged szolgállak. – Helyes! Ezt akartam hallani! – Mawith felugrott a székéről, és hátrakulcsolt kézzel kezdett föl-alá járkálni. – Hamarosan leszáll az éj – mondta. – Ha még sokáig maradnál itt, a sárkány megérezné, hogy kapcsolatban vagy velem, és soha többé nem engedne ki. Nem késlekedhetsz tehát: holnap hajnalban kell elmenned. Majd én elterelem a fenevad figyelmét, úgyhogy nyugodtan eljuthatsz a lovadig. Ne aggódj – emelte fel a hangját Nelkher aggodalmas pillantása láttán –, a paripád most is biztonságban van. Egy vaddisznócsorda vonult erre pár napja, és a sárkány annyira bezabált, hogy most napokig rá sem fog nézni semmiféle húsra. Hajnalban, mielőtt elmennél, persze meg kell fürdened, mert nem kockáztathatjuk meg, hogy megérezze a szagomat rajtad. Az illatom rezdülései jelek számára. Mawith úgy tűnt, befejezte mondanivalóját, és Nelkher vállára csapott. – Most pedig vacsorázzunk meg. Korán kell lefeküdnöd, mert holnap pirkadatkor indulsz. Mire leértek az ebédlőbe, már vaksötét volt odakint. Az ócska tölgyfaasztalon pár gyertya világította meg a szerény vacsorát. A hosszú asztal két végében ültek, s Mawith gróf korábbi kalandjairól faggatta a lovagot, de olyan modorban, mint valamiféle apa, aki tíz éve nem látott fiacskájának teszi fel iskolaéveivel kapcsolatos kérdéseit. Nelkher dicséretére legyen mondva, fortyogó dühe ellenére mesterien

színészkedett. Nathalie-t egyszer sem hozták szóba a beszélgetés során. A vacsora után Nelkher teljes meglepetésére sakk-készlet került elő az egyik ládából: a mahagóni bábukat puhán simogatták a kandalló lángjainak fényei egészen addig, amíg a varázsló hét lépésből mattot nem adott, mire Nelkher káromkodva söpörte le a kecses figurákat. *** Bár a tűzhely minden erejével igyekezett némi meleget önteni a lovag szobájába, a falak mégis hidegek voltak, a rosszul záródó zsaluzat mögül pedig zizegő szél kúszott az ágy felé, s ezért Nelkher vacogva húzta magára a takaróit. Persze nem jött álom a szemére, csak forgolódott, és a vacsorával együtt emésztette a sűrű nap eseményeit is. Végül elhatározta, hogy kimegy a folyosókra, és meglesi Mawithet. Ha véletlenül lebukna, majd azt mondja, hogy csak elgémberedett tagjait akarta megmozgatni, vagy az árnyékszéket kereste, és eltévedt. Lélegzetvisszafojtva lépett a folyosóra. A kezében tartott fáklya fénye gúnyosan rajzolta hatalmas, lopakodó sziluettjét a falakra. Úgy rémlett, mintha zenét hallott volna a távolból, elindult hát a hang irányába. Igen, pár perc múlva már tisztán hallotta a dallamot. – Várjunk csak! – suttogta a lovag, és megtorpant. – Hiszen ez Nathalie kedvenc dala! Hallgatta a lanthúrok mélabús pengését. – Igen, ez biztosan ugyanaz a dal. Hogy kerülnek a kedves hangok ezek közé a falak közé? Nelkher sokáig bolyongott még az egyre erősödő muzsikaszót figyelve, amikor végre egy kis balkonhoz ért, amely éppen arra a lovagteremre tekintett, ahol a vacsorát elköltötték. Szinte karnyújtásnyira volt a szomszéd fal, és az egyik ablaknyílásban remegő fényben megpillantotta a grófot. A férfi lehajtott fejjel az asztalnál ült, és csendesen dalolászott. Álomittasan járom a múltat, a tegnapi ősz szagát hozza a szél; álom lett volna lágy kacagásod, a hajad sodrába pergő levél? Te vesztél volna el örökre, vagy csak álmom hessent tova?

– Mégis, mit képzel ez? – dühöngött a lovag. – Hogy meri kisajátítani a zenét, amely csak Nathalie-ra és őrá, Sir Nelkherre tartozik? – ökölbe szorult a keze. – Dalolj csak, dalolj, az idióta herélt hangodon! – mondta félhangosan. – Ha minden este itt nyavalyogsz, úgysem fogsz soha kikerülni innen. Egy ideig még hallgatta az éneket, aztán óvatosan visszahúzódott a folyosóra, és elkeseredettséggel vegyes haraggal visszalopódzott a szobába. – Az az igazság, hogy az effajta dalok nem is igazán illenek énhozzám – látta be, miközben magára húzta a takarót. – Paraphestius szavaival élve: túl depressziósak. Nekem sokkal vidámabb, élet telibb zenék és versek valók. Tessék, példának okáért ott az én költeményem. Lehet, hogy nem annyira lírai, mint ez a dal, de a reményről, a boldogságról szól. Ez az ének meg csupa bánat, emlékezés. Az emlékek meg olyanoknak valók, akiknek a jövő nem ígér semmi jót. Mint például Mawith grófnak. Emlékezzen csak, ábrándozzon! Mást úgysem tehet már a nyomorult életében! Oldalra fordult, és a bilincsére nézett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a bőre alá türemkednének a szélei, de aztán rájött, hogy csak az árnyak játékáról van szó. Elnyomta a nyugtalan álom. *** Úgy rémlett, csak egy pillanat telt el a lefekvés óta, máris arra ébredt, hogy Mawith szólongatja, és a fáklyafényben az annyira gyűlölt, beesett arc bámul rá. Nyögve ült föl, és miközben a szemét dörzsölgette, azon gondolkodott, hogyan lehetséges az, hogy álmában ő, Sir Nelkher egy mérföld volt. Egyáltalán hogyan válhat valaki álmában mértékegységgé?! Miközben bágyadtságát igyekezett elhessegetni, a gróf félrehajtotta az egyik zsalugátert, és kibámult a sötétségbe. Fanyar mosolya elárulta, hogy bár nem láthat semmit, tisztában van azzal, hogy a sárkány már ott lebeg valahol a vár és a végtelen feketeség közé rekedve. Nelkher kikászálódott az ágyából, megfürdött, magára öltötte vértezetét, majd szárítkozás után belepiszmogott az összekészített elemózsiás zsákba: a batyu öt-hat napi élelmet rejtett – a szárított gyümölcsök végeláthatatlan masszájába imitt-amott egy-egy kenyér vagy darabka galambsült is bekeveredett. – Sebaj, ha más haszna nem is volt az itt-tartózkodásomnak, legalább

felemésztettem a gróf ez évi húskészletét – nyugtázta nem kis kárörömmel a lovag, miközben a vastag kötelet csomózta a zsák szája körül. Kint lassacskán kezdett derengeni a fény, amikor kiléptek a huzatos folyosóra. – Sir Nelkher – szólt Mawith gróf. – Én most visszatérek a szobámba, és lefekszem. A sárkány hamarosan vissza fog szállni az odvába, ebben biztos lehetsz. Így várjál még fél órát, és aztán indulj el azon az úton, amelyen jöttél, egészen a nyolcszögű toronyig. Annak az aljában találsz majd egy kaput, amely a várárokhoz vezet. Nyugodtan átvághatsz az erdősávig, mert a fenevad pihenni fog, amíg fel nem kelek. Az erdő szegélyénél keskeny vadcsapásra lelsz majd, és ha ezen elindulsz északkelet felé, visszajutsz a vár főbejáratáig. A paripád épségben van még, és ha kellően gyors vagy, már a reggeli rigódalok kezdete előtt mélyen az erdőben járhatsz. Az északnyugati útra hamar rátalálsz majd, és onnantól kezdve tiéd a világ – nyájasan elmosolyodott, kezet rázott a lovaggal, és még visszaszólt az ajtóból: – Ne felejtsd el: mostantól az újabb találkozásunkig elválaszthatatlanul összefonódik a sorsunk. Az ajtó bezárult, és amint elhalkultak a léptek, Nelkher köpete végigcsorgott a vastag tölgyfadeszkákon. Ki sem várta a fél órát, máris elindult. Végigsietett a már ismert folyosókon, és aggódva ki-ki pillantott a tájba, de a szörnyeteget sehol sem látta. A bástya után a csupasz falak következtek, és végül a torony. Nelkher a sötétben tapogatózva lépkedett a lépcsőfokokon, majd átbújt a kapu derékmagasságig felhúzott rácsozata alatt. Mint egy tolvaj, a hátára vetett zsákkal, úgy lopódzott ki a betegen gőzölgő hajnali tájba. Lecsúszott a sárral teli várárokba, s a gyökerekbe kapaszkodva felmászott túloldalt. Körbepillantott. Az erdősáv vagy fél mérföldre volt tőle, a fák csak a vár főbejáratánál emelkedő dombnál húzódtak az épület közelébe. A komor épülettömeg, mintha soha többé nem akarna kiválni a sötétségből, feketén, mozdulatlanul terpeszkedett a háta mögött. Szapora léptekkel indult az erdő felé, és szinte minden lépésnél várta, mikor hallja meg a szárnyak surrogását. De a sárkány, ahogy Mawith megmondta, a csarnok mélyén pihent, és a legkevésbé sem foglalkozott holmiféle kora hajnali lovagokkal. Amikor végre megtalálta a vadcsapást, megkönnyebbült sóhajával együtt nem kevés félelmet lehelt ki a bokrok közé. Persze a neheze még

hátravolt, mert a paripáért még vissza kell menni. Szegény Phyllis… Nyilván félholt lesz a félelemtől. Viszonylag hamar visszajutott a főkapuig. Bár tudta, hogy nem sokra menne a kardjával, ha a sárkány felfedezné, mégis biztonságot adott az a tudat, hogy a kezében szorítja a fegyverét. Alig lépett azonban a hídra, máris lópaták dobogását hallotta. Phyllis, mint valamiféle szellemparipa, úgy csörtetett át a várudvaron, és elégedett nyerítéssel üdvözölte gazdáját. A lándzsa és Nelkher féltve őrzött batyuja ép volt, de a ló sebes szája és a kantár szomorú foszlányai elárulták, milyen iszonyatos küszködés árán tudott csak elszabadulni a paripa. Az állat hálás prüszköléssel, bólogatva dörgölte a fejét Nelkherhez. – Jól van, jól van, szegénykém! Jól van, no, csitt, csitt! – paskolta meg a lovag az állat nyakát. – Gyere, menjünk erről az átkozott helyről minél előbb. Siessünk! Phyllis úgy látszik, megérezte a csuklószorítót, mert bizalmatlanul szaglászta a férfi karját. – Igen, a karperec. Rá se ránts: pár nap és az avarban fog rozsdásodni. Felmászott a paripára, és ismét a vadcsapás felé vette az útját, amely szerencsére mélyen befúrta magát a fák közé, elkerülve a csontoktól fehérlő lejtőt. Amikor felért a magaslat peremére, visszapillantott még egyszer a várra. Dühödten tépte le a nyakából az amulettet, majd elhajította a fűbe – most már csak a tizenöt éves kora óta viselt rontáselhárító talizmánja maradt a nyakában. És megindította szitkainak lavináját: káromkodott, öklét rázta, köpködött, rúgkapált, még bele is fikázott kétszer a levegőbe, de az ellenszél miatt feladta a bosszúnak ez utóbbi fajtáját. Gyűlölte persze a sárkányt is, de elsősorban mégis Mawithet ócsárolta: ezt a – lovagom szavaival élve – beképzelt, nagypofájú, öntelt, pökhendi, felfuvalkodott, hiú, magáról túl sokat képzelő, anti-szerény parasztot. Gondolatban újból és újból felkoncolta, feldarabolta, felnyársalta a férfit, egyenként karóra tűzte minden testrészét, kutyák elé vetette a belsőségeit, s elképzelte, amint málladozó csontjait lassan benövi a gaz. Dühe lassan mégiscsak apadni kezdett, s miután a levegőbe böffentett még párat, megfordult, és az északnyugati ösvény felé vette útját. Behunyta a szemét, és megborzongott, annyira tisztán látta maga előtt a környező tájat.

*** Amikor végre felébredtek a reggeli fények, Sir Nelkher már egészen magához tért, és bár bele-belemarkolt a szívébe a fájdalom azok miatt a dolgok miatt, amiket Nathalie-ról tudott meg, optimizmusa mégiscsak kezdett lassacskán visszatérni. Elvégre a Kívánság Tükre szinte csak egy karnyújtásnyira van tőle, és a csuklószorítótól, akármilyen nagy a varázsereje, valahogy biztosan meg lehet szabadulni.

II. Egy rablólovag, egy remete és egy apát

– Hej, fiacskám, hohohojj! Hohohohojj! Mit látnak a szemeim! Átkozott hónapok, mit hónapok: átkozott évek óta várok már erre a pillanatra! Hohojjj! Odanézz! Ma ünnepelni fogunk! – kiabálta a rablólovag, és ide-oda lépkedő lováról kéjesen nézegette a hegyoldalban felfelé kúszó lovagot. A tizenhat év körüli fegyverhordozó az urához szaladt, és lapátfogait csattogtatva kacagott. – Hej, ez ám az átkozott meglepetés! – kiabálta tovább a férfi. – Hol késlekedsz már, te bamba állat, ide a lándzsámmal! A félkegyelmű fiú elrohant, mint valamiféle szélnek eresztett madárijesztő, de hamarosan visszatért a hatalmas bajvívó kopjával. Még mindig vihogott, amikor átadta az urának, de tekintetében rémület is bujkált jócskán: mindig megijedt, ha közelről kellett belebámulnia a vékony szakáll, a lapos, széles orr, a bozontos szemöldökök és a kegyetlenül kemény járomcsontok közé beékelődött, cinikusan csillogó szemekbe. A rablólovag ellenőrizte, vajon elég erősen rögzített-e pajzsot tartó fém alkarja, megvakarta állát, majd orrát óriási trombitálás közben a tenyerébe fújta. Hosszasan, elmélyülten vizsgálta a produkció eredményét, aztán beletörölte a kezét lovának sörényébe, fejébe nyomta sisakját, és csak ezt követően vette el a fegyvert a fiútól. Hahotázva taszította félre szolgálóját, és hátralovagolt egy kicsit, hogy az útra forduló mező tetejéről fogadhassa majd ellenfelét. Aztán rájött, hogy még mindig rossz helyen áll: kicsit balra húzódott, hogy a bokrok elrejtsék, és támadása kellően hatásos legyen. – Hé, takarodj onnan, te átkozott vakond! – üvöltötte a fegyverhordozónak, aki cövekként állt még mindig az út mentén. – Takarodj, mert mindent elrontasz! A fiú félrehúzódott, leült két galagonyabokor közé, és a lábait felhúzva figyelte csillogó lemezvértezetbe bújtatott félelmetes urát, amint az támadásra készen várja az idegent.

*** Nelkher, dacára a ragyogó szeptember végi napnak, igencsak rosszkedvű volt. Kiderült, hogy mégsem képzelődött a várban, amikor úgy látta, hogy a csuklószorító a bőre alá türemkedik. A bilincset napról napra egyre jobban körül folyta a húsa, és úgy tűnt, a fémlemez egyszerűen feloldódik a bőrréteg alatt. Bár semmiféle fájdalmat nem érzett a szörnyű folyamat ellenére, egyértelműnek tűnt, ha pár héten belül nem szabadul meg a csuklószorítótól, akkor az, Mawith ígéretéhez híven, valóban eggyé válik a testével. Az is nyilvánvaló lett, hogy a bilincset csak valamiféle mágia távolíthatja el, de két hét alatt, amióta a háta mögött hagyta a várat, nemhogy varázslóval, tündérrel vagy boszorkánnyal, de még egy nyomorult favágóval sem akadt össze. Ha ez így megy tovább, tényleg Mawith foglya marad örökké – vagy legalábbis, amíg a varázsló úgy kívánja. Mindazonáltal, valamelyest megvigasztalta a tudat, hogy a térkép most sem vesztett semmit varázserejéből: a tájat ugyanolyan frissen, élettelin látta maga előtt, ha behunyta a szemét, mint legelső alkalommal. Bár az északnyugati út egy ideje ismét kiszélesedett és járhatóbbá vált, általában mégis olyan keszekusza csapásokon kellett haladnia, hogy régen eltévedt volna, ha a mágia nem segíti. És volt még valami, ami némi örömöt csempészett a lovag bánatos napjaiba: mégpedig az, hogy a szürkületi üvöltés elhalt, mert a Lendhorntól a mágusvárig futó, összefüggő szurdokhálózatnak vége szakadt, s bár újabb, keskeny völgyek és talán még a korábbiaknál is magasabb hegyek következtek, ezek már elzárták a hang útját. Úgy tűnt, errefelé a táj végleg beburkolódzott ősi, önző magányába, és nem hajlandó befogadni semmiféle zavaró, eredendően nem belőle táplálkozó ingert. Nelkher amint az útkanyarhoz ért, lehajtotta csuklyáját. Csendes volt a vidék, az őszi nap káprázatos, meleg foltokat hímzett a hegyekre, és egy ölyvpár vitorlázott a levegőben egymást minduntalan metsző köröket leírva. Egy darázs repült a lovag felé elnehezült bugással. Nelkher kirántotta a kardját, a rovar felé suhintott, de elvétette az állatkát, amely az őt megcsapó huzattól feldühödve tovazizzent. – Ejh! Nem vagyok már a régi! – dörmögte szomorú sóhajjal, és eszébe jutott, hogy apródkorában darázsölőnek csúfolták, mert reflexei már

akkor is annyira jók voltak, hogy képes volt a pengéjével röptében kettészelni az effajta rovarokat. – Ez is a csuklószorító miatt van – motyogta. – Érzem, hogy lomhává, tompává tesz. A következő pillanatban mégiscsak megérezte nagyszerű ösztönével, hogy a jobbra emelkedő mező felől veszély leselkedik rá. Fejére hajtotta csuklyáját, és kardját erősen markolva, óvatosan haladt a tisztás felé. Bár felkészült a váratlan támadásra, mégis meglepődött, amint megpillantotta az előreszegezett lándzsával feléje száguldó lovagot, és meghallotta azt a sívó hangot, amely a csöbörsisak réséből préselődött ki. Dárdáját persze már nem maradt ideje kirántani, kardjával meg nem sokat kezdhetett volna az elszabadult faltörő kosként felé viharzó idegennel szemben, így a legbölcsebb dolgot cselekedte, amelyet az adott helyzetben cselekedhetett volna. A megfelelő pillanatban, amikor támadója a közelébe ért, egyszerűen félrehúzódott az útból, és szabadjára engedte a száguldani vágyó lovast. A győzelemre felkészült férfit annyira meglepte ez a váratlan fordulat, hogy még akkor sem hagyta abba az üvöltést, amikor a lova megállt a szakadék pereménél, és ő maga, előretartott lándzsával előreröppent. Repülésének íve és a dárda iránya egyre függőlegesebb lett, aztán eltűnt a sziklaperem mögött. A következő pillanatban azonban rejtélyes esemény történt, ugyanis a férfi ismét előbukkant: pörögve, kapálódzva szállt tova – immáron lándzsa nélkül. Nelkher, élesen vágó eszének köszönhetően persze hamar kikövetkeztette, mi játszódhatott le a szakadék rejtekében: a kopja nyilván a földbe szúródott, és tovapöccintette gazdáját. A bokrokból előrohanó fegyverhordozó azonban képtelen volt rájönni erre: urának újbóli megjelenése, majd ismételt eltűnése annyira megviselte, hogy a földre huppant, és sírva fakadt. Nelkher hátrahajtotta csuklyáját, és fülelt. Hamarosan káromkodó, hörgő hangokat hallott, és úgy tűnt, mintha valaki egy fa lombjait rázná. – Te átkozott korcs! Te idióta vakondparaszt! – hangzott a kiabálás a szakadékból. – Gyere már, hol késlekedsz! Szeggyé' má' le, mert kiheréllek, az isten verjen meg! A fegyverhordozó felpattant, mocskos ingujjával szétmázolta az arcába csorgó könny-, takony-, nyálfolyamot, és mint a szélvész, úgy száguldott a szakadékhoz. Nelkher követte: kíváncsi volt, mi folyik odaát. Mire a gazdátlan lóhoz ért, pórul járt támadója már a terebélyes fa alatt feküdt, mint valamiféle fémbogár: a földbe szúródott lándzsa, a szanaszét heverő

ágak és a fegyverhordozó rablólovag alól kikandikáló végtagjai egyértelműen elárulták az elmúlt percek eseményeit. A férfi hörögve, támolyogva állt föl, felhúzta a fiút is a földről, ledobta a sisakját, s miután két hatalmas pofont kevert le szolgájának, elindult a sziklaperem felé. Nehezen szedte a levegőt, érződött, hogy komolyan megsérülhetett, ráadásul még a műkarját is elvesztette esése során. Így Nelkher, aki időközben már leszállt a nyeregből, jobbját nyújtotta neki, és felsegítette maga mellé. A férfi ismét a földre huppant, és zihálva bámulta legyőzőjét. – Lovag… lovag… Nem tudom, hogy hívnak… de, deeee… – oldalához kapott, felszisszent, és csak kis szünet után folytatta: – de nagyszerű harcos lehetsz… Évek óta te vagy… az egyetlen, aki le tudott győz… győzni. – Arca elvörösödött, levegő után kapkodott egy ideig, de végül ismét magához tért. – Bevallom – folytatta – egy csöpp… ááá, a fenébe… egy csöppet sem számítottam a cseledre. Ez… ez arról árulkodik, hogy átkozottul ismered a bajvívás… fortélyait. Az istenit! – Rosszul vagy, lovag? – kérdezte Nelkher, de aztán zavarba jött, mert rádöbbent, hogy kérdése mennyire értelmetlen volt. – A sebem… ez az átkozott, rohadék sebem, megint kiújult! – lihegett egy ideig a pórul járt férfi, majd az időközben előbukkant, lándzsát és sisakot szorongató fegyverhordozóra förmedt: – Hé, te barom! Hol a kezem?! Azt nehogy itt felejtsd! Eridj, keresd meg, akárhol van! – kiköpött a fiú után, majd Nelkherre nézett, végül Phyllisen állapodott meg a tekintete. – Gyönyörű lovad van. És… és ha jól látom, Lendhornból jössz, nemdebár? – tekintete elkínzott volt ugyan, de Nelkher észrevett benne valamiféle ravasz csillanást. – Igen, Lendhornból. De… azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most nem beszélsz feleslegesen: nem tesz jót, ha megerőlteted magad. Segítek levenni a páncélodat. Be kellene kötni a sebet. – Ne, a világért sem! – üvöltött fel a férfi. – Látni sem akarom azt az átkozott sebet! Csak még idegesebb lennék tőle. – Kissé felegyenesedett, felszisszent, majd így folytatta: – Lovag… nem tudom, hogy hívnak… – Sir Nelkher vagyok, a… Sir Nelkher – mutatkozott be a lovag. – Sir Nelkher… igen… Dicső módon küzdöttél, bármilyen rövid is volt az átkozott összecsapásunk. Örülök, hogy ilyen ellenféllel hozott össze a sors – elvigyorodott, majd felüvöltött: – Hol vagy már, te vakondpöcs! Átokfajzat! A fiú ebben a pillanatban ért fel, és diadalmas arckifejezéssel szorongatta a fémalkart és a pajzsot. Nelkhernek csak most ugrott be a

várban látott alkar képe. Nézte a fegyverhordozót, amint urára igyekszik visszacsatolni a művégtagot, de kíváncsisága ellenére úgy döntött, tapintatlanság lenne kérdezősködni. A férfi végül felállt, és teljes súlyával rátámaszkodott a szolgálóra. A szegény fiú lábai rogyadoztak, a rablólovag pedig így bömbölt: – Mi van?! Nem állsz meg a lábadon, tetű?! Mi van?! Nelkher végül a kétségbeesett fiú segítségére sietett: együtt támogatták a sebesült férfit. – Köszönöm, Sir Nelkher – mondta amaz. – Látom, kegyes vagy legyőzött ellenfeleidhez. Köszönöm… Megtisztelnél, ha elkísérnél a közeli váramhoz… és a vendégem lennél. Meglátod, átkozottul hamar rendbe jövök, és akkor majd elbeszélgetünk… Nelkher a nyeregbe segítette a férfit, és persze beleegyezett az ajánlatba: bár egyértelmű volt, hogy a sebesült nem a legkifinomultabb lovag, akivel eleddig találkozott, most mégsem kényeskedhetett: hiszen a meghívás, ha mást nem is, de szállást és meleg ételt mindenképpen jelentett. Különben is, a férfi nemesi származásúnak tűnt, következésképpen még az is elképzelhető, hogy megbízható. *** Csöndben lovagoltak egymás mellett: átvágtak a dombtetőre kúszó tisztáson, amely túloldalt újabb, szélesebb mezőbe olvadt. A fegyverhordozó az ura lovának gyeplőjét fogta, aggodalmas pillantásokat vetett a nyeregben előregörnyedő, sóhajtozó, átkozódó férfira, néha pedig Nelkherre nézett: amúgy is hatalmas szemei ilyenkor hihetetlenül tágra nyíltak, és tekintetében a félelem, a tisztelet és a kíváncsiság azzá a zavaros eleggyé sűrűsödött, amelyet oly gyakran lehet megfigyelni az idiótáknál. Nelkher felhúzott szemöldökkel méregette a legényt, aztán elmosolyodott, hiszen eszébe jutott a kalandja a bolondok városában. Kaggadalamagongongin, vagy hogy hívták azt az istenverte települést, nem messze Freyn városától. Magas fallal volt körülvéve, és valóságos vonzerőt gyakorolt az eszelősökre: sokan ezer mérföld távolságból zarándokoltak ide, hogy beilleszkedjenek a nem mindennapi birodalom közösségébe. Nelkher erről persze még nem tudott akkor, amikor gyanútlanul a település felé vette az útját. Fura volt ugyan, hogy az út menti fákra tyúkok és pulykák voltak fellógatva, de azt hitte, hogy a szélben himbálódzó állatok talán csak valamilyen népünnepély előtti

rontáselhárító rítus áldozatai. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor a városkapukhoz érve őrök helyett nyársra tűzött, bűzlő disznófejeket pillantott meg a felvonóhíd mellett. Aztán, amikor beért a falak közé, már egyértelművé vált, hogy az itt lakók világról alkotott elképzelése kissé zavaros: a vastag sárrétegbe süppedő, szalmatetős házak között összemázolt, szakadt ruhájú emberek mászkáltak négykézláb, és bégetésükkel, nyihogásukkal, kukorékolásukkal, ugatásukkal, nyávogásukkal olyan lármát csaptak, hogy majd' megsüketült tőle. A lovag úgy gondolta, az lesz a legokosabb dolog, ha visszafordul, de már elkésett: a háborodott városlakók körbevették, és gyűrűjükből nem volt menekvés. Hamarosan lónyerítés hallatszott a távolból, és egy négykézláb ügető embertársán ücsörgő parancsnokféleség jelent meg. A tömeg gyűrűje tisztelettudóan szétnyílt, és a hadvezér diadalmas mosollyal lovagolt Nelkherhez. Sisakját egy dinnyehéjba tűzött csirkeláb jelképezte, kezében pedig kötelet tartott, amelyet a „paripa” a fogai közé szorított. A hadvezér körbepillantott, kezét felemelve csendre intette az izgatott tömeget, és így szólt: – Állatkáim, csönd legyen! Örvendezzetek, mert egy… egy… karfiol érkezett hozzánk! – Karfiol, karfiol! – kiabálták az eszelősek, és ismét felhangzottak az állathangok. – Csitt! Csitt! Ha ide egy karfiol érkezik, akkor azt el kell kísérni Gagogágogegogégogigogogogögogugogügogygo király színe elé! Persze akkor a legkevésbé sem élvezte a királyhoz vezető utat, és igencsak ideges lett a minden irányból feléje áramló újabb és újabb háziállatok láttán, most azonban már nevetett a kalandján, amelynek szinte minden részletét tökéletesen fel tudta idézni. Igen, jól emlékezett a palotának kikiáltott csűrre, a székéről minden irányban lefolyó királyra, amint disznólábakból és pulykacsőrökből összeerősített koronáját birizgálja, és fokhagymagerezdekkel díszített uborka-jogarát lengeti e szavakkal: – Karfiol?! Dehogy karfiol! Nem láttok a szemetektől?! Hiszen ez egy fehérrépa! Nem láttatok talán még álruhába bújt fehérrépát, he? A tömeg felszisszent, a hadvezér pedig sírva borult az ura elé, és bocsánatért esedezve kezdte csókolgatni a fejedelmi lábbelit, amelyet egy jobb időket ért macskából alakítottak ki oly módon, hogy a reprezentatív pompont az állat feje alkotta. – Nincs kegyelem! – kiáltotta a király. – Korbácsoljátok meg! Megmondtam, nem vagyok hajlandó eltűrni, ha valaki ilyen kardinális

hibákat vét! Kínpadra vele! A hadvezér, mint utóbb kiderült, kegyetlenül meglakolt bűnéért: kikötötték egy közeli fához, és addig püfölték két angolnával, amíg ájultan össze nem roskadt. Nelkher akkor, nagyon bölcsen úgy döntött, hogy nem fogja felvilágosítani a királyt és híveit arról a pár tévedésről, amely értékrendjükben kimutatható, és szabadulása érdekében igyekezni fog tiszteletet tanúsítani az uralkodó iránt. Úgy emlékezett, valahogy így köszöntötte a királyt: – Üdvözöllek, dicső fejedelem. Híred messzire elhatolt, és azért jöttem ide, hogy birodalmad szépségében gyönyörködhessem. Most, hogy szemem megtelt a millió csodával, kérlek, engedjél utamra, mert otthon várnak a feketerigók, barackok és a ribizlik. – Micsoda?! – csattant föl a király tudomást sem véve a bókokról. – Micsoda?! Hogyan várhatnak otthon ribizlik egy fehérrépát? Hiszen nincs két olyan nép, amely ennyire gyűlölné egymást: amióta a nagy zellerháborúban a ribizlik elárulták fehérrépa szövetségeseiket, és a gránátalmagrófokhoz pártoltak, kibékíthetetlen ellenségek ők! Te… te… rafináltabb vagy, mint gondoltam volna. Te nem is fehérrépa vagy, hanem… hanem… hanem: közönséges kapor. Mégpedig a legaljából: csipkebogyókapor vagy, nem vitás! Hogy felbődült a tömeg! Az állat-emberek rúgkapáltak, vicsorogtak, és Nelkher érezte, ha nem csinál valamit, meglincselik hamarosan. – Dehogy, uram! – tiltakozott. – Miket mondasz! Még hogy csipkebogyókapor! Hidd el: fehérrépa vagyok! Az apám is az volt, az anyám is: kimutathatom, ha akarod, hogy valamennyi ősöm fehérrépa volt! Hiszen csak rám kell nézni! A király résre zárta szemhéjait, ravaszul méregette Nelkhert, majd levelibékákkal felékesített szakállú tanácsadójával váltott pár szót. Amikor ismét Nelkherhez fordult, így szólt: – Ha tényleg be akarod bizonyítani, hogy fehérrépa vagy, a hajnali kakasszóra meg kell küzdened a káposztalovaggal. Ha győzöl, úgy elmehetsz, de ha vesztesz, hát meghámozunk téged, és fellógatunk az útszéli fákra, mint azokat a rablózsiványokat, akik kifosztották a magtáramat. – Ismét odasúgott valamit a tanácsadójának, aki továbbította az üzenetet. Mennyire borzalmas volt az a pillanat! Attól félt, hogy egészen másnapig ott kell majd raboskodnia valamilyen csűrben. Meglepetésére azonban a hajnal percek múlva eljött: lélekszakadva szaladt egy fiú a

szomszédos oszlophoz, felmászott a tetejére, és három kukorékolás után levetette magát az emberek közé. – Itt a hajnal! – üvöltötte a király. Nelkhert megragadta három testőr, és a röfögő, kéjesen visító tömeg előtt elindultak a küzdőtérre. Nem volt menekvés: be kellett lépni a deszkákból összetákolt tribünre. Jól emlékezett arra is, akkor nem tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen inkább, s tisztán látta maga előtt, amint egy uborkával a kezében egy sárgarépából, barackokból, káposztákból, kutyatetemekből összetákolt bábut kalapál abban a reményben, hogy küzdelmét sikeresnek fogja nyilvánítani a király. Mint oly sokszor, akkor is a szerencséje mentette meg. Az egyik ütésnél ugyanis meglazult a káposztalovagot összetartó kötél, és az egész tákolmány úgy, ahogy volt, darabjaira hullott. A király felpattant ülőhelyéről, és torkaszakadtából bömbölt: – Megölte a káposztalovagot! Megölte! Átkozott legyél! Most szabad utat kapsz ígéretemhez híven, de soha többé ne lássalak birodalmam határain belül! Te… te… te gonosz kis fehérrépa! Nelkher soha életében nem örült még annyira annak, hogy valaki fehérrépának titulálja, s miközben lován kivágtatott a várból, és fejét kapkodta a felé zúduló tobozok, tojások, állattetemek elől, arra gondolt, hogy micsoda hülyeség lelt volna, ha egy olyan hős, mint ő, pár nyavalyás ribizli miatt hal meg… Hát valahogy így történt… Nelkher egészen jókedvre derült az emléken, és még sokáig csóválta a fejét mosolyogva, mire végre visszatért a valós világba. A táj már teljesen megváltozott: széles mezőn jártak, amely mélyen ékelődött a környező hegyek közé. A száraz, rövid fűben őszi kikericsek világítottak, néhány göthös kis tölgy, gyertyán oldotta a síkság monotonságát, messze keleten pedig hatalmas, hófödte hegyek húzódtak. A lendhorni medencét elzáró hegység lehet – gondolta magában a lovag. – Istenem! A túloldalon ott van a város, ott van Nathalie, ott van a boldogság! Vajon mikor fogom mindezt viszontlátni? Kikanyarodtak egy bozótsáv mögül, és láthatóvá vált, hogy a távoli hegyekből egy hosszú nyúlvány szalad le a mezőhöz: legvége furcsa, csupaszon meredező sziklákká hámlott, egy közbeékelődő zöldellő dombon pedig kicsiny, komor vár ácsorgott. Sarkait széles bástyák erősítették, közepén pedig vaskos, magas lakótorony emelkedett ki. – Sir Daren! Sir Daren! – kiáltozott a fiú, megrázta urát, és a kürtjébe fújt. – Sir Daren, itt vagyunk! – A lovag felemelte a fejét, és

összeszorított fogai közül valamit odasziszegett a fegyverhordozónak. – Sir Daren… Sir Daren? Sir DAREN?! – álmélkodott Nelkher. – De hiszen ez az a lovag, aki három éve indult a Tükör felkutatására! Mit keres ez itt?! Sosem lesz vége az újabb és újabb meglepetéseknek?! Csodálkozásra azonban nem maradt sok ideje, mert a vár felől két lovas tűnt fel. Sebesen nyargaltak, és amikor végre a közelükbe értek, Nelkher borzongva állapította meg, hogy kinézetük egy cseppet sem bizalomgerjesztő. Fekete köpenyük, mint holmiféle foszlott varjúszárny, úgy lobogott a szélben, bőrnadrágot és bőrtunikát viseltek, oldalukon széles kard himbálódzott, bal karjukra pedig kerek pajzs volt felfűzve. A kopaszodó, lóarcú férfi és himlőfoltjait bozontos szakáll alá rejtő társa sokatmondó pillantással összenéztek, miközben urukhoz léptették lovaikat. – Uram, Sir Daren! – szólt a lóarcú férfi. – Már nem tudtuk, hol késlekedsz olyan sokáig. Hamarosan beesteledik, és a kenőcs is készen vár már. – Ahh, a kenőcs… az átkozott kenőcs már nagyon hiányzik… Úgy érzem, szétrohadok mindjárt… Ez az úr itt – fordult Nelkherhez – Sir Nelkher. Tisztességes párviadalban győzött le, és most… a vendégem… Nelkher legnagyobb megrökönyödésére azonban Sir Daren odasúgott valamit a hozzáhajoló két férfinak, mire mindhárman felnevettek. Úgy tűnt, mintha káröröm bujkált volna a szemük szögletében, amikor ismét végigmérték leendő vendégüket. – Jöjj hát te is, Sir Nelkher. Örömmel várunk – szólt a himlőhelyes férfi, de tettetett udvariassága egy csöppet sem nyugtatta meg a lovagot. Hamarosan a szikláknál voltak. A kemény bazalt megadván magát a természet erőinek, vaskos darabokra szakadt, kicsiny alagutakat, kőkerteket hozott létre, és a sűrű zöld gyeppel befedett domboknak feketén, unottan regélt az elmúlásról. A lovasok megkerültek egy szikár tömböt, rákanyarodtak a várhoz vivő széles útra. A fegyverhordozó ismét belefújt a kürtbe – rekedt kiáltozás hangzott válaszként az egyik sarokbástya felől. A kapuban már többen is összeverődtek: többségükben élénk színű ruhákba öltözött férfiak, bár egy-két nő is akadt köztük. Valamennyien felettébb züllöttnek tűntek, és leplezetlen bizalmatlansággal méregették a lovagot. A csoport kíséretében belovagoltak a várudvarra. Az egyfolytában szitkozódó Sir Darent lesegítették a lováról, a lóképű férfi pedig miután Phyllist az idióta fegyverhordozóra bízta, bevezette Nelkhert a lakótoronyba. A folyosók, mintha csak összebeszéltek volna a vár

lakóival, csontig hatoló ridegséggel fogadták a jövevényt, és ha nem szólt volna valahonnan dudaszó, s a sült szag egy-egy szögletnél nem csapta volna meg Nelkher orrát, akkor biztosan azonnal sarkon fordul, és elmenekül az épületből. A vendég és kísérője kicsiny helyiségbe léptek be, és a lóképű férfi így szólt: – Sir Nelkher, ez lesz a szobád. Most megbocsáss, de magadra hagylak, mert sok a dolgom. Kevesen vagyunk szolgálók, és hamarosan kezdődik a lakoma. Az ajtó becsapódott, Nelkher pedig egykedvűen nézett körbe. A bejárat mellett két fáklya égett, jobbra baldachinos ágy állt a szoba egész szélességében, felnyúlva egészen az alacsony tetőgerendákig, balra pedig egy hideg kandalló fekete szája ásítozott. A lovag az ablakhoz lépett, de a kinti világ sem volt sokkal barátságosabb: nyugaton fekete felhők gyülekeztek, északról pedig szürke bazalttömbök meredeztek ki a domboldalból, mint valamiféle megkövült, ocsmány pattanások. Sir Nelkher ledőlt az ágyára. – Sir Daren. Sir Daren – ismételgette a nevet. – Hogy a fenébe került ez ezek közé az emberek közé? Egy őrgróf fia… Vajon kihúzza egyáltalán estig? Annyira ramaty állapotban volt, hogy nem csodálnám, ha elpatkolna, még mielőtt viszontlátnám. Mindenesetre jó lesz vigyázni vele… Tudja, hogy Lendhornból jövök, és ha még mindig nem tett le a Tükör megszerzéséről, óvatosnak kell lennem: nem annak az embernek tűnik, aki kedveli a vetélytársakat… Nelkher nem volt különösebben nyugodt: olyan érzés kerítette a hatalmába, mintha nem is vendég lenne itt, hanem inkább rab. Elhatározta, hogy miután jól belakmározik, kiszed néhány információt a férfiból, szerez némi ennivalót az útra, és azonnal továbbáll. *** Félálomban feküdt egészen sötétedésig, amikor kitárult az ajtó, és a készülődő vihar mindeddig zavartalanul beáradó, friss illatát azonnal elnyomta a sült szaga. A lóképű férfi lépett be, közölte, hogy a vacsora készen van. Nelkher feltápászkodott, és hunyorogva lépett a folyosóra. Amint a lakótorony központi terme felé lépkedtek, a csörgődob és a furulya vidám szólamai egyre hangosabbak lettek, a tömény pecsenyeillatból pedig újabb és újabb szagok bontakoztak ki. A szobában már javában tartott a vigadalom. A zenét a sarokban ülő

három muzsikus szolgáltatta, a mulatózok pedig egy nagyobb és egy kisebb asztalnál ültek. A széles asztal közepénél Sir Daren ücsörgött: korábban kétséges volt egyáltalán, hogy megéri-e az estét, most viszont kicsattant a jókedvtől, mint egy szörnyű óriáscsecsemő. Kezében hatalmas kupát tartott, és teli szájjal üvöltözött. Cimborái – ezek vagy húszan lehettek, és a kettő, már ismert fickóhoz hasonlóan, csak úgy sütött róluk a romlottság – a félrefordított székeken vagy a földön ültek, hahotáztak, veszekedtek, és látszólag már jócskán teletöltötték magukat alkohollal. Egyikőjük ölébe kapta a mellette elsurranó formás kis cselédet, zsíros szakállát a lány kibomló ruhája alól kibukkanó fehér melleibe dörgölte. A szolgálólány képen akarta törölni a férfit, de kezének lendületével kicsapta az egyik apród kezéből a boroskancsót, amire persze hatalmas hahota volt a válasz. A lovag kivételével egyetlen személy tartózkodott a teremben, aki rosszalló tekintettel nézte a vad orgiát: kicsi, görnyedt kis aggastyán, aki az asztal távoli sarkánál ült, és orrára csíptetett pápaszemén keresztül pislogott ki a mulatozókra. Amit ő már napok óta tudott, azt Nelkher csak ebben a pillanatban értett meg: mégpedig azt, hogy ezek az emberek közönséges útonállók, és Sir Daren maga sem különb náluk. Mindezek mellett felettébb nyugtalanító volt az a tény, hogy őt nem hívták ide a lakoma kezdetére: úgy tűnt, mintha valamilyen cinkos megegyezés lenne az egybegyűltek között. – Ááá, Sir Nelkher! Sir Nelkher! – kiabált a rablólovag. – De örülök, hogy itt vagy újra! Barátaim! – emelte fel hirtelen a hangját. – Ez itt az a lovag, aki legyőzött ma a bajvívásunkban. Ő a kitüntetett vendégem, úgyhogy üdvözöljétek kellő szeretettel és tisztelettel! Boros kupák emelkedtek, és köszöntő szavak is elhangzottak innenonnan, ám a tekintetek, amelyek Nelkher felé áradtak, egy csöppet sem voltak barátságosak. – Hé, állj fel, te átkozott kis korcs! – üvöltött Daren a mellette ülő, borzas kis alakra, de még mielőtt az megmozdulhatott volna, máris üstökön ragadta, és kipenderítette az asztal mellől. – Sir Nelkher, jöjj, jöjj! – kiabálta a rablólovag. – Ülj mellém, és igyál velem: látod, milyen előzékenyen adták át ezt a helyet! Ez a kis pondró mindig is tudta, mi a jó modor. Nem igaz, fiúk? Újabb röhögés volt a válasz, és a kupák ismét a szájakhoz emelkedtek. Nelkher igyekezett jó pofát vágni, átvergődött az emberek között, és helyet foglalt Sir Daren mellett. – Igyunk Sir Nelkherre! – recsegte a rablólovag. – Éljen újdonsült

barátunk! Most már lelkesebb, egyöntetűbb köszöntés hangzott el, Daren és Nelkher boros kupája pedig olyan hévvel koccant össze, hogy az átlöttyenő italok összekeveredtek. – Csak azért nehogy azt hidd, meg akarlak mérgezni! – röhögött a rablólovag. Újabb kupák emelkedtek… ezúttal Daren dicsőségére… és újabb hahotázás következett. Az arcokból telhetetlen kéjvágy és végtelen butaság sugárzott. A cselédlány megelégelve taperolóját, most Nelkher ölébe libbent. Nagy, zsíros mellein patakokban csorgott alá eddigi hódolóinak nyála, és Nelkher nem kis undorral fordult félre a nőszemélytől. – Hé, te kis ribanc! Miért molesztálod a lovag urat?! Nem látod, hogy szüzességi fogadalmat tett?! – élcelődött Daren egyik talpnyalója, de a rablólovag akkora pofont kevert le neki visszakézből, hogy a férfi azonnal az asztal alá bukott. – Ne haragudj rá! – nevetett Daren, és rácsapott a sértődötten tovavonuló cselédlány fenekére. – Soha sem tudott mértéket tartani a viccekben. – Egyetlen szusszal kiitta kupája tartalmát, töltött magának és a lovagnak is, majd továbbvedelt. – Bocsáss meg, barátom, hogy már érkezésed előtt nekiláttunk az italozásnak, de a cimboráim teljesen kitikkadtak távollétemben, és nem tudtam tovább türtőztetni őket. – Ugyan, nincs semmi baj – felelte Nelkher. – Akkor jó. Tudtam, hogy nem fogsz neheztelni rám. Van egy lakoma előtti meglepetés, mellyel szándékosan vártam az érkezésedig. – Miféle meglepetés? Daren válasz helyett felállt, ormótlan tenyerével az asztalra csapott, és így kiáltott a hirtelen támadt csendbe: – Tűztáncoltató! Tűztáncoltató! Balra, a félrehajtott bársonyfüggöny mellett kinyílt az ajtó, s egy középkorú férfi lépett a terembe: csillogó, barna és csupasz felsőteste inas-izmos volt, hosszú, sima haja a vállára omlott, és apró szemeiből vad tekintet sugárzott. Megállt az asztalok előtt, és illendően meghajolt. – Azoktól az átkozott Jerlynch-éktől csentük el a fickót – magyarázta Daren Nelkhernek, mintha mi sem lenne természetesebb a fenti név ismereténél. – Nem tudom, honnan tettek szert erre az átkozott délvidéki barbárra, de valahogy megszerezték, az embereim meg elcsórták tőlük. Jó móka volt, mi, fiúk?! A többiek helyeseltek, Daren pedig a barbárhoz fordult.

– Na, idefigyelj, fiacskám! Ha jó murit csinálsz, akkor mától az én szolgám vagy, de ha elcseszel itt nekem valamit, esküszöm, hogy a saját átkozott tüzeden sütlek meg. Értetted? A férfi meghajolt, és a függöny mögül egy mellmagasságig érő állványt vett elő. A tetején lévő kis csészébe belenyomta a falról leemelt fáklyát. Azonnal kövér lángok gyúltak. – Az anyátok keservit! Fogjátok már be a pofátokat! – üvöltötte Daren pár emberének, akik még most sem hagyták abba a fecsegést. Azonnal síri csönd támadt. – Na, végre – mondta a rablólovag. – Azt hittem, sosem kussol el már a fonnyadt pofátok. Ha valaki akár fingani mer az előadás közben, azt agyonütöm! – visszaült a helyére, s miközben a szolgálók eloltották a fáklyákat, Nelkherhez fordult: – Most mondd meg, micsoda tökfilkók között élek! Semmi érzékük a művészetekhez. – Hogy jobban alátámassza az esztétikum iránti elkötelezettségét, óriásit böffentett. Az elsötétült teremben csak a kandalló reszkető fényei világítottak, és az állvány tetejéről felágaskodó lángocskák, amelyek kísérteties színeket rajzoltak a barbár arcára. Az egyik zenész a hosszú sípjába fújt. A muzsika, amit játszott, a délnyugati birodalmak utóbbi időkben egyre kedveltebbé váló stílusát akarta idézni: a temperamentumos, gyakori hajladozásokkal teletűzdelt dallam azonban időnkét át meg átsiklott az északi zenék monotonabb világába. Mindez egy csöppet sem zavarta a barbárt: kidüllesztette a mellét, és behunyt szemekkel rálehelt a tűzre. A lángok izgatottan megrezegtek, majd egyetlen pillanatra megdermedtek, mintha holmi papírból kivágott imitációk lennének csupán. A következő pillanatban bekövetkezett a csoda: az eksztázisban lévő, ujjaival a levegő láthatatlan mágiahúrjain játszó férfi újabb leheletére három lángnyelv emelkedett ki a többi közül: egyre magasabbra, magasabbra nyúltak, aztán lassan összefonódtak, és spirális mozgással kezdték körbetáncolni egymást. A megrökönyödés csendjét aláfestő zenét egy-két átkozódó vagy a pokol erőit káromló kiáltás zavarta csak meg, egyesek még a székükről is felugráltak, de a tűztáncoltató tudomást sem vett róluk. Az időközben vörössé színeződött lángnyelvek most ismét különváltak, és a tápláló tűztől elszakadva a levegőben lebegtek. Az emberek egyszerre hördültek fel, még Daren is megborzongott. Ám a zene egyre gyorsult, és a mutatvány fénypontja csak most következett. A lángok ördögi táncba kezdtek: át meg átfonták egymást, összecsimpaszkodtak, majd pokoli virágokat formázva különváltak, apró,

vörös-sárga-kék-zöld szirmokként a tálba peregtek, onnan újból felemelkedtek, hogy aztán füzérszerűen összefonódva, vad rángatózással körbepörögjenek saját tengelyük körül, és végül ismét a tűzbe hulljanak. A zene elhallgatott. A hosszú csendet végül Daren hangja törte meg. – Világot, világot! Hamarosan ismét fáklyák gyúltak, és a feszültség kezdett végre feloldódni. A rablólovag a lábaival dobolt, az öklével és a fémalkarjával pedig az asztalt csapkodta: hamarosan mindenki utánozta a tetszésnyilvánítás eme gesztusait, csupán Nelkher és a pápaszemes aggastyán fészkelődtek zavartan a helyükön. A barbár előrelépett egy kicsit, és meghajolt. – Hej, fickó, ez átkozottul jó volt! – kiabálta Daren. – Mától mindennap elismétled ezt, értetted?! Nesze, zabálj! – A félig lerágott csülök pörögve repült a tűztáncoltató kezébe, s röppályáját pár pillanat múlva egy pénzes zacskó követte. A vadember elégedett mosollyal hajtott ismét fejet, és leült a terem sarkába, a zenészek lába elé. – Na, mit szólsz ehhez, Sir Nelkher? Tetszett, mi?! – kérdezte Daren, és akkorát csapott a lovag hátára, hogy a férfi kupájából majdnem az egész vörösbor kilöttyent. Az emberek örömujjongása közepette megjelentek a szolgálók: újabb, sültekkel megrakodott tálakat cipeltek, és úgy látszik, pár hordót megint csak csapra verhettek, mert legalább egy tucat boroskancsó érkezett még. *** Eltelt pár óra, ám úgy tűnt, hogy a raktárak kimeríthetetlen vörösbor és sör készlettel rendelkeznek, a vendégsereg alkoholfogyasztásának felső határa pedig maga a végtelen. Nelkheren, a szolgákon és az öregemberen kívül mindenki jócskán felöntött a garatra. Bár Sir Daren időnként odaodavakkantott valami kérdésféleséget vendégének, a választ rendszerint még csak meg sem várta, máris belekezdett egyre naturalisztikusabbá váló történeteibe. Kifejezetten nyugtalanító volt, hogy még csak rá sem kérdezett arra, hogy vendége mi járatban van errefelé: pedig tudta, hogy a lovag Lendhornból jött, és ez elegendő indok lett volna a faggatózásra. Bár Nelkhert egyre jobban taszította vendéglátója, s annak talpnyaló udvartartása, mégsem bírta megállni, hogy kihasználva Sir Daren egy melankolikusabb pillanatát, meg ne kérdezze, hogyan lehetséges, hogy pár óra alatt ilyen bámulatosan felépült. Sir Daren felvonta szemöldökét, és így szólt:

– Biztos vagy benne, barátom, hogy tudni akarod a választ? Biztos, he? Hehe? No, csak azért kérdezem, mert elég hosszas történetbe kell belekezdenem, ha tényleg meg akarsz érteni mindent. Nelkher lassacskán kezdett hozzászokni a többórás előadásokhoz, úgyhogy igennel válaszolt Daren kérdésére. A rablólovag hatalmasat húzott a serlegében habzó mézsörből: szakállán, mint egy sziklához tapadt moha és páfrány telepen lezúduló víz, úgy ömlött alá a hab. – Három éve történt minden, miután abból az átkozott Lendhornból eljöttem. Na, a városban jól éreztem magam, meg minden – huncutul Nelkherre kacsintott –, de ahogy betévedtem ebbe a rohadt vadonba, elkezdett üldözni a balsors. Először is lekapta a kezemet az az átkozott sárkány… Egy nyomorult várban történt az egész. Heteken át bolyongtam, valamiféle iszonyú üvöltést követve, mígnem feljutottam egy hegyre. A szétszórt ló- meg emberkoponyákat követve találtam rá az épületre. Hajnal felé járhatott, majd' eláztattam a gatyámat, úgy féltem, mégis bemerészkedtem a romos falak közé. Összevissza kószáltam, és végül bejutottam egy átkozottul hatalmas, átkozottul büdös csarnokba. Sejtettem, hogy valahol ott lapulhat az az üvöltöző szörnyeteg, de mégis olyan hirtelen vetődött rám, hogy lényegében fel sem fogtam, mi történik. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen böhöm nagy állat ilyen sebességgel tud mozogni: mint az átkozott villám, úgy csapott le, és a következő pillanatban már ott lebegtem a levegőben, bal kezem meg a pajzsommal együtt könyökig a szájában volt. Mint szar a seggszőrön, úgy lógtam ott, ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és majd elájultam az iszonyú bűztől, ami az átkozott pofájából áramlott ki. – Magába öntött egy kupa bort, és ködös tekintettel folytatta: – Az volt a legborzalmasabb az egészben, hogy egyszerűen képtelen voltam kihúzni a kezemet a szorításából, mert görcs állt a karomba, vagy mi, és nem tudtam elengedni a pajzsomat, amely viszont megakadt valahol a pofájában. Na, mondom magamban, most aztán jól nyakig benne vagy, Daren, de azért persze nem adtam föl, és a kardomat tövig nyomtam annak az átkozott fenevadnak az orrlikába. Erre mit csinál az a seggfej? Minden valamirevaló lény felüvöltene ebben az esetben, de ez a barom egyszerűen összezárta a fogait. Érted ezt: összekattintotta, én meg aláhulltam az átkozott földre, mint orrból a száraz takony. Karomból… illetve annak csonkjából… spriccelt a vér, üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. Ez a hülye meg egyszerűen rám köpte a kezemet. Érted ezt? Az embert saját karjával köpik le! Na, több sem kellett nekem: sivítva rohantam, mint egy átkozott malac, és szerencsére az ajtó közel volt, így

már nem tudott elkapni a mocsok. Amikor kiértem a teremből, leszaggattam a ruhámat, elszorítottam a sebemet, és a fene tudja hogyan, de elvergődtem a lovamhoz. Átkozottul gyors paripa: sikerült meglógni a sárkány elől. Majd szétrohadtam a fájdalomtól, mégis késő estig lovagoltam észak felé, és még másnap is nyargaltam egész nap. Azt hittem akkor már, hogy nem húzom sokáig, égett az egész testem, belázasodtam, meg minden, amikor egy útszéli házikónál egy átkozott remetére akadtam. Utálom a remetéket, legszívesebben kiirtanám mindet, de ez a jobbik fajtából volt: szerzett valami kenőcsöt, gyógyitalokkal tömött napokon át… no, erre nem emlékszem, csak ő mesélte… így nem patkoltam el, és a végén magamhoz tértem. Még vagy egy átkozott hétig lábadoztam ott, mire úgy-ahogy felépültem. A fickó elmondta, hogy másfél hétre van egy vár, valami Teerth nevű, amelynek a közelében átkozottul különleges gyógyfüvek teremnek: azok egy pillanat alatt rendbe hoznak. No, ez a vár nem volt más, mint amelyben most hizlaljuk az átkozott fenekünket. Akkor valamiféle öreg trotty lakott itt, valami báró, vagy kicsoda, és még aznap csináltatott nekem valamilyen kenőcsöt. Lefekvés előtt bekent vele, és másnap tudod, mire ébredtem?! – Mire ébredtél, Sir Daren?! – tudakolta Nelkher. A rablólovag szája újabb korsó tartalmát emésztette el, csak azután felelt: – Arra ébredek, hogy teljesen behegedt a sebem! Teljesen, érted: mintha csak így születtem volna, csonka kézzel. Elmondta az öreg, hogy egy átkozott mágikus növényből csinálta a kenőcsöt: a növény egyedül itt terem meg az egész környéken, mert valami különleges ékhajlat… bevallom őszintén, nem értettem még most sem ezt a szót… szóval, valamilyen éknek a hajlata uralkodik errefelé, és a sziklák közé rekedve egyedülálló növények maradtak meg. No, akkoriban magasról leszartam még ezeket a hülyeségeket, és másnap reggel továbbálltam északnyugat felé. Újabb átkozott hetekig bolyongtam, és a balszerencse nem hagyott el. – Megint ivott, de most két kupát ürített ki egymás után. – Mondom: hetekig mászkáltam összevissza, mert valahol megint letértem az útról, és teljesen eltévedtem. Már egészen beesteledett, amikor kiértem végre egy dombtetőre. Utat persze nem láttam sehol, de a távolban valami tábortűzszerűséget pillantottam meg. Na, fiam, mondom magamban, ez az utolsó esélyed arra, hogy ne az átkozott avarban rohadj el. Abban reménykedtem, hogy egy favágóval, vagy egy újabb remetével akadok össze. Na, végre odaérek a tisztáshoz, és amint egy fa mögül kikandikálok, mit gondolsz, mit látok? – hosszasan ivott, majd az utolsó

korty tartalmát szökőkútként spriccelte szét, és olyan hangerővel üvöltött föl, hogy többen is odakapták a fejüket: – Boszorkányokat! Érted ezt?! Vagy egy tucat ocsmány, görbe, nyávogó, bűzös, göthös, átkozott boszorkányt! Ott kéjelegtek a tűz körül, és olyan hangon kántálták pokoli mondókáikat, hogy egy pillanat alatt kivert a hideg verejték! Brrrr! – Megborzongott, majd újra leöntötte a torkán a következő mondat megfogalmazásához szükséges alkoholmennyiséget. – Szóval érted ezt? – kérdezte. – Hetekig bolyongsz az erdőben, kínodban már a fák kérgét rágcsálod, mint egy átkozott nyúl, végre ráakadsz valami életjelre, és erre kiderül, hogy egy halomnyi boszorkánnyal találod magad szemben! Nos átkozottul vacogtak a fogaim, de mozdulni sem mertem, csak hallgattam őket megbabonázva. Ott randalíroztak egy ideig a tűz körül… esküszöm, tisztán hallottam, ahogy a lángok motyognak, sugdolóznak… aztán összegubbadtak a banyák a földön, és mesélni kezdték egymásnak visszataszító kalandjaikat. Dicsekedtek a baromságaikkal: az egyik, egy átkozott kannibál elmondta, hogy fogságba ejtett egy testvérpárt, egy kisfiút és kislányt, messze-messze délnyugaton, aztán egyszerűen megsütötte és felfalta mind a kettőt; a másik azt mesélte el, hogyan zabáltatott halálra romlott almával egy perverz, nimfomániás albínó parasztlányt, aki hét torzszülöttel enyelgett naphosszat egy erdei kunyhóban; a harmadik meg arról beszélt, hogy egy csipkés ruhájú lányt, akit ő aszalt egykoron múmiává, végre megtalált egy lovag, de a szerencsétlen fráter azonnal szörnyethalt ijedtében, amint megpillantotta a hullát. Persze mindannyian röhögtek, vagy inkább károgtak, mint a varjak. Daren megint ivott, félrelökte bal oldali asztaltársának a könyökét, és tovább mesélt: – Volt ott még egy banya: úgy láttam, ő a legbefolyásosabb, legöregebb, legrútabb, legátkozottabb mindannyijuk közül. Gallyakból összetákolt koronaféleséget viselt, egy farönkön ült, a többiek úgy hajlongtak előtte, mintha a királynőjük lett volna. Azt mesélte, hogy északnyugatról, a felföldeken túlról jövet, valami hegynél járva elvarázsolt két kis lényt, a fára ácsolt kalyibájukkal együtt, amiért a kis szerzetek nem voltak hajlandóak elárulni, hogy a barátjuk, egy csodakecskéket tenyésztő kert… – itt hirtelen a szája elé kapta a kezét, idétlenül elvigyorodott, és zavarának leplezésére beleivott a borba. – Szóóóval, mert ööö kert… kerteltek elárulni, hoooogy a barátaik, aaaa csodakecskék, vagy kik, merre élnek. Merrefelé. Micsoda gusztustalan egy alakok… kecskékkel barátkoznak… – Daren megint ivott, és

bosszúsan motyogott valamit maga elé. Nelkher csuklószorítója úgy bizsergett, mint a méhkas. – Ne nézz hülyének, Mawith! – sziszegte magában a lovag. – Én is rájöttem, miről van szó! – Aztán saját magának hozzátette: – Szóval megvan, miért nem tudott bejutni a mágus a kalyiba belsejébe… Bűbájvarázslat! Nem is reméltem volna, hogy ilyen hamar ennyire hasznos hírek birtokába jutok… Ez a szerencsétlen, fecsegő Daren! Mekkora balfácán! – A lovag lesütötte a szemét, és ismét tisztán látta maga előtt az erdei vityillót: csöndes volt, mozdulatlan, valami végtelen álomtól elnehezült… – Mi van, elaludtál, he'?! – kérdezte Daren. – Nem, nem… mondd csak, nem tudsz még valamit erről az erdei házikóról? – A következő pillanatban azonban már meg is bánta a kérdését, mert Daren összevonta a szemöldökét. – Miért érdekel az téged? – kérdezte indulatosan. – Semmi… semmi, csak… csak gondoltam, hátha mondott még valami érdekeset a banya… – Hát nem mondott semmi érdekeset! – válaszolta a rablólovag, kiivott egy egész korsónyi italt, elégedetten lehelt a levegőbe, majd szolidan böffentett. – Most érdekel a történetem, vagy nem? – kérdezte sértődötten. – Érdekel… persze – felelte Nelkher. – Nahát akkor… Hol is tartottam… Átkozottul utálom az ilyen szüneteket, mert elfelejtem mindig, miről beszéltem… Á megvan, persze, a boszorkányokról… Nohát, szóval a többiek teljesen begerjedtek ezen a csodakecske histórián, és elkezdtek nyavalyogni, hogy nem lehetne-e mégis felébreszteni a két lényt, és kiszedni belőlük, hol vannak azok az állatok. A banya meg őrjöngött, toporzékolt és azt mondta, ha majd jónak látja, feloldja a bűbájt, de pillanatnyilag fontosabb dolga is van, mint holmiféle kecskékkel foglalkozni, úgyhogy többet ne faggatózzanak és véssék az eszükbe, hogy a szolgálójával gyűlik meg a bajuk, ha a varázsládikója közelébe merészkednek… Ekkor hatalmas, szörnyű árnyék rajzolódott ki a megvilágított fák lombjaira. A boszorkányok pedig elkezdtek visítozni, jajveszékelni, hajlongani, néhányan a földre borultak, s az avart túrták, a főboszorka meg diadalmasan röhögött az átkozott hangján. Nem láttam ugyan, miféle szerzet vetett árnyat a fákra, de feltételeztem, hogy a banya szolgálója lehetett az: úgy tűnt, a boszorkák nem is annyira a királynőjüket tisztelték, mint azt az átkozott szolgát… – Daren ismét lehörpintett néhány pintnyi bort. – Nohát, úgy

döntöttem akkor, eleget láttam, kihasználom a zűrzavart, és meglógok. A mai napig sem tudom, hogy történt a dolog, de abban a pillanatban, hogy megmoccantam, síri csönd lett, a vénasszonyok úgy szimatoltak körbe, mint a farkasok, én meg még levegőt sem mertem venni… De már késő volt. A főboszorka felüvöltött, hogy emberszagot érez, aztán egyenesen felém mutatott… Na, több sem kellett. Nyakamba vettem a világot, árkon-bokron át futottam. Gyökereken, recsegő ágakon, pocsolyákon gázoltam át, csipkebokrok, faágak nyúltak felém, mintha csak meg akarnának állítani, és jó párszor hasra vágódtam. És a legszörnyűbb az volt, hogy bár a boszorkányok sikoltozása lassan elhalkult, állandóan valami szuszogó, bugyborékoló hangot hallottam a hátam mögül. Valaki üldözött, de nem tudtam, ki az! És folyton ott hallottam a nyomomban! Végül aztán mégiscsak elcsendesült a környék, és már azt hittem, hogy megmenekülök. Ott állt a lovam a bozótos szélén: valósággal kirepültem a bokrok közül… Pfuj, hogy remegtem! Éppen nyeregbe akartam ülni, erre mit látok? Mit? Na mit? Anyám! A legocsmányabb kétlábút, akivel valaha is találkoztam! No, nem láttam teljesen, csak a körvonalait: alacsony volt, ám a kezei és a lábai hosszúak, mint egy póké, fején görbe szarvak voltak, és úgy rémlett, az egész teste egy merő szőrhalom. Az átkozott! Átkozott, átkozott, átkozott, átkozott! – Úgy tűnt, Darenben csak most tudatosult, hogy kedvenc szavát a kelleténél ritkábban használta az utóbbi időben, ezért be akarta pótolni a mulasztást… – Az átkozott valami íjat tartott a kezében, és mielőtt szellenteni tudtam volna egyet, már hallottam is a süvítést. A következő pillanatban már egy nyílvessző állt ki a bordáim közül! Érted?! Egy nyílvessző: úgy ütötte át a páncélomat, mint pisasugár a ganajt! Felugrottam a lóra, az a kis pók meg csak lődözte a vesszőit, de szerencsére már egyetlen egy sem talált el. Amikor biztonságos távolságba kerültem, kitéptem az átkozott nyílvesszőt, és bekötöttem a sebemet. Azt hittem, ezzel megúsztam az egészet… De sajnos nem így történt. Másnap reggel ugyan jobban lettem egy kicsit, de estére iszonyú fájdalom kezdte hasogatni az oldalamat. Úgy éreztem, darabokra szakadok, kivert a veríték, üvöltöztem. Az éj elmúltával megint jobb lett egy kicsit, tudtam pár átkozott mérföldet vánszorogni, de estefelé ismét rám tört ez a lidércnyomás, csak még ezerszer borzalmasabban, mint az előző nap. Hajnalig úgy dobálództam, mint valami veszett borz, túrtam az avart, véresre haraptam a számat, lerágtam a fél nyelvemet. Rájöttem, ha ez így folytatódik, hamarosan végem. A roham este újból megismétlődött, és a következő reggelre már moccanni sem tudtam: úgy feküdtem a földön, tátogva, mint a partra

vetett hal… Azonban ismét átkozottul nagy szerencsém volt: megint rám talált egy remete… nem tudom, miért, ám ezen a vidéken úgy nyüzsögnek, mint bolhák a kóbor macskán. Ez is hazacipelt a bűzös odvába egy patak mellé, nézegette a sebemet, és úgy csóválta a fejét, hogy azt hittem, lerepül az átkozott nyakáról. Amikor elmeséltem, hogy mi történt velem, közölte, hogy a szörnyeteg, aki meglőtt, egy quarim volt. – Quarim? – kérdezte Nelkher. – Igen, az. A quarimek ősi, démoni lények, réges-régen a boszorkányok szolgálatában álltak, de mostanra alig maradt pár példányuk. Csak különleges, mágikus tőrökkel lehet elpusztítani őket, és a remete azt mondta, tudomása szerint van egy ilyen fegyvere a teerthi vár urának. (Ez megint ugyanaz az átkozott hely, ahol most vagyunk.) Aztán közölte velem, hogy a sebben összegyűlt méreg valamiféle varázslattal van kapcsolatban, és egyedül az a gyógynövény segíthet, amely Teerth mellett nő… Na, tessék! Mehettem vissza! Valahogy nagyon elkavarodtam előzőleg az átkozott erdőben, körbe-körbe járhattam vagy mi, mert pár nap múlva már vissza is értünk a várhoz. No, hát akkorra már alig tudtam magamról. Hallucináltam, félrebeszéltem, lefogytam vagy harminc fontot… Az öreg báró mentette meg az életemet. Ez a növény valóban csodákra képes, mert a felére lohasztotta le a sebemet. A gond csak az volt, hogy minden este kiújult újra, kifekélyesedett, és mindig újból be kellett kenni, hogy enyhüljenek a fájdalmaim… Na, de hát akkor voltam csak igazán bajban. Mert hát a vár környéki sziklák kivételével sehol a környéken nem termett ez a fajta gaz, és anélkül egyszerűen képtelen voltam létezni. Érted te ezt? Az egész világ tele van mindenféle fűvel, fával, zöldséggel, csak éppen az az egy növény nem nő sehol másutt, csak itt, a koszos sziklák között, amelyre nekem szükségem lenne! Az emberekkel végignézettem a környék utolsó fűszálát is, de nem találtak sehol ilyen növényt!… Persze, nem tudtam belenyugodni abba, hogy soha sem mehetek el innen. Azt mondtam, készítsenek egy vödör kenőcsöt, úgy kelek majd útra. Erre mit mondott az az átkozott várúr? Azt, hogy a gyógyír csak frissen jó, mert órák alatt elfolyósodik. Nem hittem neki, megcsináltattam a kenőcsöt, és elindultam. De hamarosan vissza kellett fordulnom, mert olyan lett a bödön, mintha mocsok meztelencsigákat aszaltam volna bele, és úgy bűzlött, mint egy átkozott darab szar… Sebaj, gondoltam. Rajtam nem lehet kifogni. Megkértem, árulják el a gyógyszerkészítés átkozott receptjét, kiásattam egy halomnyi növényt, és gyökerestül cipeltem

magammal őket. De megint csak vissza kellett térnem, mert estére elfonnyadtak, és teljesen használhatatlanná váltak… El nem tudod képzelni, mi mindent próbáltam ki, de semmi sem segített. Végül elhatároztam, hogy nem érdekel az egész, útra kelek, akármi lesz. Hajnalban indultam el, és éjjel érkeztem vissza a várhoz. A sebem addigra olyan szélesre nyílt szét, hogy a bordáim is kibújtak alóla, és úgy ömlött a vér belőlem, mint vörösbor a meglékelt hordóból. Napokig nyüszítettem, azt hittem, végem van, de a kenőcsnek köszönhetően megint felépültem… Nahát, azóta nem mertem újra elindulni. Itt ragadtam a várban, és most is itt csücsülök. Daren széles ádámcsutkája föl-le nyargalt a vastag torkon, miközben a rablólovag a vörösbort nyakalta. Nelkher maga elé meredt, a hallottakat emésztette. – És mi lett a báróval és az embereivel? – kérdezte végül. – Egy téli napon kilovagoltak – dörmögte Daren, miközben megtörölte a száját –, aztán soha többé nem láttam őket. Nem is bánom igazán: fárasztóak voltak, borzasztóan untam magam mellettük. Itt maradt ugyan pár öreg szolgáló, de szerencsére hamarosan ők is elpatkoltak. Én meg lassan összegyűjtöttem a kis udvartartásomat az erre vetődő csavargókból. Javíthatatlan gazfickók, de megbízhatók, hűségesek hozzám, enyhítik a magányomat. Nélkülük a Jerlynch banda már régen felgyújtotta volna a várat… – Jerlynch banda… – Ahhh, azok a megátalkodott, átkozott seggfejek! Északra laknak, egy szurdoknál, és néha rajtunk ütnek… Néha meg mi kapjuk el valamelyik emberüket. Szerintem teljesen hülyék. Őslakosok lehetnek itt, vagy mi. Eltorlaszolták az észak felé vezető utakat, s eddig csak néha-néha sikerült valamelyik emberemnek átsiklania a védőgyűrűiken. De egyre többen, és többen vagyunk. És esküszöm, előbb-utóbb kiirtjuk őket! Daren folyamatosan beszélt ugyan, ám bizonyos jelek arról tanúskodtak, hogy teljesen felöntött a garatra: most például összevegyítette a mézsört a vörösborral, aztán leküldte a torkán a szörnyű italt. – Brrrr, de átkozottul rossz volt… – mondta. – Mintha hugyot inna az ember! – megborzongott, magához rántotta a mellette ülő borzas kis emberkét, beleböfögött a fülébe, majd visszalökte a férfit a helyére. A jelenet szemtanúi felvihogtak, és gazdájuk egészségére ürítették a poharakat. – No, hát így történt – fejezte be Daren. – Itt rostokolok még mindig, mint valamiféle öregember, és még most is azon töröm a fejem,

hogyan tovább. Persze nem adom fel. Tudom, hogy előbb-utóbb ki fogok szabadulni innen. Esküszöm, hogy kiszabadulok. Ha másként nem, akkor elvontatom magammal az egész átkozott hegyet! – ivott, böffentett, maga elé meredt, aztán így szólt: – Most pedig, engedelmeddel, ki kell mennem könnyíteni magamon. Felkelt, félresöpörte az útjában ülőket, és kitámolygott a teremből. Amikor visszatért, csurom vizes volt, és úgy rázta a sörényét, mint egy ázott kutya. – Szakad az átkozott eső odakint! – közölte, és leült Nelkher mellé. – Hej, szolgák, bort! Még több bort! – harsogta. – Elvesztettem egy csomó nedvességet, amit most pótolnom kell! – Egy pillanatig bambán bámult a társaira, majd az ujjával betapasztotta az egyik orrlyukát, a másikból pedig minden belső tartalmat kifújt az asztalra. A pápaszemes öregember ebben a pillanatban pattant fel, és a kezében tartott könyvvel az asztalra csapott. – Elég legyen ebből! Elég legyen! Nem bírom tovább! – kiabálta vékonyka hangján. A teremben pillanatok alatt síri csend lett, még a zenészek is elhallgattak. – Tudom, hogy a rabotok vagyok, tudom, hogy erősebbek vagytok nálam, de ezt akkor sem tűrhetem! Nézzetek magatokra! Úgy viselkedtek, mint holmiféle barmok: két kézzel tömitek magatokba az ételt, teli szájjal beszéltek, az asztal mellett okádtok. Jó, hogy nem székeltek az étel közé, mint a tyúkok! Brüeghtywnben szinte csak parasztok laknak, ám azok ezerszer kulturáltabbak nálatok! Pfuj! Ezt nem bírom tovább! – kinyitotta a könyvet, megigazította pápaszemét, és idegesen lapozgatott, míg rá nem akadt a keresett részre. – Tessék! Halljátok csak, mit mond Eralmus, a bölcselő az úri evésről, és pironkodjatok, mert állatok vagytok! – Megköszörülte a torkát, és tudálékos hangon olvasni kezdett: – Az az ember, aki a viselkedés törvényeiben jártas kíván lenni, tartsa be az etikettszabályokat evés közben is: mosson kezet mindig, mielőtt hozzáérne a húsokhoz, amelyeket majdan apró szeletek formájában helyezzen a szájába; a kenyeret, amely közös és ily módon többen is osztoznak rajta, ne mártsa bele a levesestálba, az ehetetlen ételdarabokat, ha már egyszer kivette a szájából, ne rakja vissza a többi étek közé, hanem hajítsa el a kutyáknak. Ezenkívül helytelen, mi több, megvetendő dolog, ha valaki lakoma közben orrot fúj és nem fordul el: ez esetben ugyanis a kiröppentett váladék összevegyül az étellel, és rendszerint kellemetlen émelygéssel telíti a jelenlévők gyomrát; ha

székelési, vizelési vagy okádási ingere támad egyeseknek, akkor azt ne az asztalnál vezessék le, hanem vonuljanak el. Az embert ugyanis többek között az különbözteti meg az állatoktól – itt kipillantott a pápaszem mögül, és végigjáratta a tekintetét a jelenlévőkön –, hogy természetes igényeit csak akkor elégíti ki, ha egyedül van, következésképpen… – Kuss! – üvöltött fel Sir Daren, és olyan erővel pattant fel a székéből, hogy úgy tűnt, csak hatalmas súlya akadályozza meg abban, hogy ne emelkedjen a levegőbe. – Hogyan merészelsz, hogyan merészelsz szövegelni itt nekem?! Te átkozott kis féreg! Azokkal a nyomorult könyveiddel! Hogyan veszed a bátorságot, hogy kioktassál engem?! Hogyan, he?! Elfelejtetted tán, hogy mi a dolgod itt?! – Odacsörtetett az öregemberhez, és a gallérjánál fogva a levegőbe emelte. – Te átkozott, mit csinálsz te napok óta? Csak nem a könyvedet böngészed ahelyett, hogy a munkádat végeznéd? He? Kiment a fejedből, hogy mi a dolgod? Hogy bemagold a családfámat, aztán gyönyörű, terebélyes fa formájában megrajzold azt?! Elfelejtetted? Diktálás közben odafigyelsz-e egyáltalán?! Nem holmiféle gonoszságokat írsz a papírlapokra, amikor mesélek neked?! Emlékszel-e egyáltalán akár egyetlen ősöm nevére?! Az öregember rémülten pillogott szemüvege alól a rablólovagra. – Emlékszem, uram, hogyne emlékeznék! – Hazudsz! Még az apám nevét sem jegyezted meg! – Dehogynem! Emlékszem minden névre, amit elmondott nekem! – Biztos?! – Egészen biztos! – rebegte az öreg. – Nem hiszek neked! Úgyhogy próbát teszünk. Mondd csak… Mondd csak, szarházi, hogyan hívták az én anyai nagynénémet?! – Az anyai… az anyai… nagynénjét? – Igen azt! Süket vagy talán? – Nem, nem, dehogy. Egy pillanat… mindjárt mondom… az anyai nagynénje nemes Fqeralla S'Treeoykka… I'Hannada grófnő volt. – Helyes, helyes! És hogy hívták az apai nagybátyámat? – Azt? Hát azt… azt… az apai nagybátyja gróf Taderan Pa'Ka'-Mana Hhmumm F'la Rychammen volt. – Remek! És végül, mi volt a neve az ükapámnak?! Az öregember ettől a kérdéstől rettegett, s most kétségbeesett szemekkel meredt Darenre. – Jaj, csak az ükapját ne… könyörgöm… Csak őt ne! – Miért, mi bajod van az ükapámmal? Talán nem tetszik a neve? – De igen, csodás neve van, csak nagyon hosszú…

– És akkor mi van?! Háromig számolok, ha addig nem kezded el, kitépem a nyelvedet! – Ne, uram, ne! – tiltakozott az öreg. – Egy. – Könyörgök, csak ezt ne! – Kettő. – Ezt nem teheti ve… – Háááá… – Hát jó! Az ükapja… az ükapja… az ükapja Khallanas… Ssshahüho Fa Fa Te'Ne… Nenu… Yl… Ylha m'Khen Űndükh… Pa L'Hra… – Hra?! – Ha… Haunterynall volt! – Haumterynall! Haumterynall! Nem tudod megjegyezni, mi?! Nem tudod! – Egyetlen kezével úgy rázta az öreget, mintha az valamiféle zsák lenne. Daren cimborái a hasukat fogták a nevetéstől, a rablólovag pedig az asztalra penderítette az öregembert. – Barátaim! – üvöltötte. – Leki Pann, a tudós seggdugaszok gyöngye elvétette ükapám nevét, ami azt bizonyítja, hogy nem figyelt oda kellőképpen a diktálás idején. Mivel nem engedhetem meg, hogy elkészülő családfám hibáktól hemzsegjen, a tudorunknak meg kell bűnhődnie. Mit csináljunk vele? – Játsszunk vele cselédlányost! – kiáltotta a torzonborz fickó. – Ez az! Cselédlányost! Cselédlányost! – kiabálták mindenhonnan. – Cselédlányost?! Ám legyen! Hahaha! Cselédlányost! Milyen régen játszottunk utoljára ilyet! – Az öreghez fordult: – No, Leki barátom: jól figyelj, hiszen te még nem ismered a játékszabályokat! A murinak két főszereplője van: én, a cselédlány és te, a törlőrongy. A történet pedig rettenetesen egyszerű: vége van a lakomának, így a dolgomat végezvén, takarítani fogok. – Jaj, ne, ne, ne, uram! Könyörgök! Öregember vagyok én már! – Öreg rongy nem vén rongy, ezt tudnod kellene! Az emberek örömujjongása közepette hasra fordította Lekit, és megragadta hátán a zubbonyt. – Zenét! Zenét! – kiabálta, a muzsikusok pedig pattogó ütemű dallamba kezdtek. Az emberek felugráltak a helyükről, mihelyt Daren szaladni kezdett, a kétségbeesetten kapálódzó férfit maga mellett tolva. Az aggastyán feje és karjai kíméletlenül szántották a durva tölgyfaasztalon heverő tálakat,

serlegeket, ételmaradékokat, a rablólovag emberei pedig belekezdtek a „Száguldj, száguldj törlőrongyom” című nótába. Nelkher az utolsó pillanatban ugrott félre: az alkalmi rongy végigsiklott előtte is, szétszórva ételének maradékait a négy világtáj felé. Amikor Daren az asztal végéhez ért, megfordította szerencsétlen játékszerét, és a még zsúfolt másik asztalfelet tisztítva kezdett rohanni az ellenkező irányba. Ezt követően jobb karjával felmarkolta a jajveszékelő, kapálódzó Lekit, és most a másik asztalon folytatódott a játék. Nelkher, aki nem állhatta, ha gyengébbeket molesztálnak, egyre dühödtebb lett a jelenetet figyelve, ám akárcsak Lendhornban, amikor Andert megszégyenítették, most sem avatkozhatott közbe, és tehetetlensége csak még jobban felbosszantotta. A cselédmunka végül befejeződött, s a nyöszörgő öregember eltűnt az asztal alatt. Darent megtapsolták az emberek, majd félrerugdosták a tálakat, kupákat, s a székek a helyükre kerültek. – Ki nem állhatom ezeket a nagyszájúakat – magyarázta Daren a maga elé bámuló Nelkhernek. – Lennének átkozottak a hülye betűikkel együtt! Sosem értettem, mi a jó abban, ha valaki ezeket a gusztustalan kis fekete jeleket bogarássza! Ahelyett, hogy mondjuk rajzolna! Undorító! Hej, szolgák! Nem látjátok, milyen üresek az asztalok?! Bort és ételt ide! Az asztalok kezdtek megtelni, Nelkher pedig erősödő émelygést érzett a gyomrában, mert a mulatozás egyre jobban elvadult. Páran összeverekedtek, másokat csak nagy nehézségek árán lehetett rábeszélni arra, hogy a cselédlányokat ne az asztalon tegyék magukévá, hanem vonuljanak félre valamilyen csendesebb szegletbe. – Hát igen, igen, igen! – harsogta Daren. – Amikor Lendhornból elindultam, nem gondoltam volna, hogy itt fogok ücsörögni valaha! De hát, ez a féktelen jókedv sok mindenért kárpótol! Bizony! *** Nelkher végül úgy döntött, hogy visszavonul a szobájába. Jobb lesz hajnalban továbbállni, mert Daren és emberei a legrosszabb fajtából valók. Hova süllyedt ez a szerencsétlen alak, gondolta magában. Lovagból közönséges útonálló lett! Éppen lefekvési szándékát akarta közölni, amikor vendéglátója hirtelen felpattant az asztalra, és a kezében tartott csülköt meglóbálva felkiáltott: – A dalomat, zenészek! A kedvenc muzsikámat, átkozottak! – A többiek tántorogva, röfögve tapsolták meg az ötletet, a muzsikusok pedig

belekezdtek egy hajladozó-lüktető ritmusú dalba. Daren elhajította a húsdarabot, kezét csípőre tette, és magát holmiféle bizarr hastáncosnőként riszálva, bőgő hangon énekelni kezdett. Azok a társai, akik még képesek voltak szavakat formázni, vele együtt daloltak: Nem akarom, hogy meghójjál, csak a véred akarom, nem akarlak bántani, de a szemed kikaparom! Nem akarom azt, hogy fájjon, nem akarom én! csak annyit akarok, hogy ott lógj a meggyfa tetején! Nem akarom, nem akarom, dehogy akarom! De mit tegyek: uralkodni nem tudok magamon! Daren pörgött, lábával le-lerugdosta az útjába kerülő tárgyakat. A zene gyorsult, az emberek táncra perdültek, és egyre hangosabban énekeltek, Nelkher pedig kétségbeesetten igyekezett elvergődni az ajtóhoz. Nem akarom, hogy beijedj, csak azt akarom, hogy a szőrös, nyúzott bőröd egyen a takaróm! Nem akarom azt, hogy fájjon, hogy rossz legyen neked, de ha ilyen csúnyán nézel, kibököm a szemed! Nem akarom, nem akarom, dehogy akarom! De mit tegyek: uralkodni nem tudok magamon!

Nem akarlak bántani! Mondd: miért nem hiszed el? tudd meg azt, hogy a tököd is csak sisakdísznek kell! Nem akarom, de ha jajgatsz, hát beverem a szád! Mert nem bírom elviselni a hisztérikát! Nem akarom, nem akarom, dehogy akarom! De mit tegyek: uralkodni nem tudok magamon! A refrént újból és újból megismételték, míg végül a zene elhallgatott, és az elszédült Daren lepörgött az asztalról. A hatalmas csörömpölést követően azonban ismét talpon termett, visszamászott a rögtönzött tribünre, és felüvöltött: – Jó, ha megtudod, lovagocskám, és ha megtudja veled együtt az egész átkozott világ, hogy én, Sir Daren kiszabadulok innét egyszer, meg… megszerzem a Kívánság Tükrét, kitúrom azt a pöcs Gaedwynt a helyéről, és… éssss Lendhorn az enyém lesz! Hehehe! Ugye cimborák?! Ott fogunk vigadozni a palotában, idők végezetéig! A Tükör lesz a mi legjobb barátunk és tanácsadónk! Ugye, emberek! – Így lesz! Éljen Sir Daren, Lendhorn leendő királya! – Éljen Lyrn kancellár! – kiáltott Daren, és a lóképű, a hatalmas tapsvihar közepette meghajolt. – Éljen Himlőhelyes Cawer, az udvarnagy! Újabb hajlongás, újabb tapsvihar. – És éljen soká Vörös Pecon, leendő főpapom! Egy vörös hajú, vörös arcú, vörös orrú, vörös fülű, vörös szemöldökű, vörös szemű, vörös bajszú és szakállú, talpig vörösbe öltözött férfira mutatott, aki elvörösödött, majd zavartan biccentett. – Hohó! Hohohohujj! – kiabálta Daren. – Mindenekfölött persze az én egyetlen, az én egyetlen… egyet… len és igaz mátkámat, az én szerelmemet, Nathalie hercegnőt kell majd elhalmoznotok tiszteletetekkel. Tőle majd tanulhattok jó modort és tisztességet! Addig is, ki ne ejtsétek a nevét az átkozott szátokon: ahhoz túl… túl mocskosak

vagytok, ő meg túl tiszta… – Leugrott az asztalról, és Nelkherhez fordult: – Bizony, lovag: sok nőm volt már, állítom, de Nathalie hercegnővel egyik sem ért fel! Néhány napig voltunk csak együtt, de az mindkettőnk számára maga volt a mennyország! Hehe! Az a hülye Gaedwyn! Lefogadom, hogy rá sem jött a dologra! Ott röfögött a trónján, mi meg közben egymást taperoltuk! Hé lovag… hehehe! Héhéhéhéhe! Nézzétek fiúk, milyen morcosan néz rám! Hé, mi bajod van, öcskös, he?! – Tisztában vagy vele, mit beszélsz? – sziszegte Nelkher. – Tisztában vagy?! – Hogy tisztában?! Hé, megálljunk csak! Mi ez a hang, he?! He, he? Mi ez az átkozott hang? – Hagyd már a nyomorult átkaidat! Azt kérdeztem, hogy tisztában vagy azzal, mit mondtál az imént?! – kérdezte Nelkher. Daren, mintha pillanatok alatt kijózanodott volna, kiegyenesedett, és villogó tekintettel bámult Nelkherre. – Jól van, te kis korcs! – felelte. – Vége a játéknak! – Ördögi tekintettel nézett körbe, majd remegő, keskeny résre zárt szemhéja mögül gyűlölködve nézett a lovagra. – Azt hiszed, nem tudom, hogy mit keresel errefelé? – kérdezte. – Láttam a zászlódat, ezt elfelejtetted tán? Jól tudom én, hogy a Tükörre fáj a fogad, meg a hercegnőre, mint annak a sok baromnak, akik az utamba kerültek, és akiket kinyírtam egytől egyig. Te is csak azért úsztad meg mostanáig, mert még nem jöttem rá, hogyan nyuvasszalak meg. Te balfácán! Mit képzelsz, he?!… Azt kérdezed, tisztában vagyok azzal, mit beszélek? És te vajon mivel vagy tisztában?! He?! Tisztában vagy azzal, hogy miközben Gaedwyn ott gubbasztott árnyékszékén, mi mindent csináltunk mi ketten, én és Nathalie? Hogy letepertem a kertben, és nemhogy nem tiltakozott, hanem állítom, hogy ezerszer jobban élvezte a dolgot, mint én magam! Ezzel tisztában vagy?! És azzal vajon tisztában vagy-e, hogy előttem már más is megkefélte?! Ezzel tisztában vagy?! Érted te ezeket a dolgokat?! He?! Nelkher tökéletesen megértett mindent. Tökéletesebben, mint ahogy azt Sir Daren gondolta. Ökle iszonyú erővel vágódott a rablólovag állkapcsának, két pörgő fog repült ki a szájából, és Daren hanyatt vágódott. Ebben a pillanatban hárman ugrottak neki Nelkhernek: Lyrn, a lóképű, Cawer a himlőhelyes és Pecon, a vörös. Hárman voltak, de még így sem tudták lefogni: a lovag kiszabadította magát a kezek szorításából, és Darenre rontott volna ismét, ha nem érkeznek újabbak, hogy megfékezzék tajtékzó dühét. Sir Daren azonban már talpon is volt:

üvöltve száguldott neki Nelkhernek, és iszonyú ütésétől ájultan bicsaklott hátra a lovag feje. – Ébredj, állat! – visította Daren, és egy kupányi vörösbort löttyintett Nelkher arcába. A bor összevegyült a lovag orrából, szájából szivárgó vérrel. – Ébredj, ébredj, mert meghalsz! – kiabálta Daren. – Ébredj! Meghalsz! Addig pofozta a vendégét, amíg az végül magához tért. A rablólovag most megragadta Nelkher üstökét, teljes erőből lábszáron rúgta áldozatát, majd pedig műkarjával a férfi gyomrába öklözött. Nelkher fulladozott, köpködött, a rablólovag pedig úgy cibálta a hajánál fogva, mint valami rabszolgát. Nelkher Daren bokájába rúgott, mire a rablólovag felszisszent, és hátraugrott. Előrántotta a kardját, és kettőt suhintott a levegőben. – Rendben van! – ordította. – Most azonnal meg fogsz gebedni, fattyú! – Meglendítette a fegyverét, ám Lyrn még idejében megragadta a karját, és így szólt: – Sir Daren, ne tedd! Meg kell büntetni őt, de nem most! Majd reggel! Gondolj arra, mit ígértél nekünk a lakoma előtt! Azt mondtad, ha jól játszunk, holnap kitombolhatjuk magunkat! Ne rontsd el a reggeli mulatságot! Gondold el, miféle bámulatos dolgokat művelhetünk vele! – Ura arcába meredt, és még mindig Daren csuklóját szorította. A rablólovag habozott, majd széles mosoly jelent meg az arcán, amelyet különösen félelmetessé tett az ajkai közül alácsorgó vér. – Helyes! – felelte. – Bölcs vagy, mint mindig, Lyrn! Fő a hidegvér! Majd holnap! Igen! Hehehe! – Ismét megragadta Nelkher üstökét, és gúnyosan fröcsögte: – Te pedig készülj föl rá, hogy holnap megbánod azt a percet, amikor Lendhornba érkeztél! – Hosszasan rángatta Nelkher haját. – Mégis mit gondoltál magadról, mi? Bele akartál kakilni Daren bácsi levesébe, mint valamiféle légy?! Sir Darenéba, aki egymaga ötven lovagot ölt le a caquirti csatában, elvállalta a küldetést, és elindult az átkozott Lendhornból?! Azt képzeled talán, hogy érdekel, hogyan szoktál rejszolni a hercegnőre gondolva?! Nathalie-ra, az én kedvesemre, akit nekem ígért Gaedwyn?! Dehogy érdekel! Neked hülye kis parasztlányok valók, és eke a két kezedbe, nem más! Azt képzelted, az átkozott fejeddel, hogy valaha a Tükör közelébe juthatsz?! Hogy mindenféléket kívánhatsz majd, mint a kisgyerekek a télapótól? Ugyanolyan naiv vagy, mint az a nyomorult Gaedwyn! A Tükör nem való olyan kontárok kezébe, mint ti: ezt mindenki meg fogja érteni! Te holnap a kínpadon, az átkozott banyák és a quarim akkor, amikor meggebednek, az a nyavalyás

kerti törpe akkor, amikor felkoncolom a saját gereblyéjével, Gaedwyn és Lendhorn pedig abban a pillanatban érti meg, amint a fejemre helyezik a város koronáját! Nathalie… Nathalie pedig gyerekeket fog szülni nekem: ötöt, tízet, tizenötöt, vagy mit tudom én, mennyit! Nelkher Daren arcába köpött, mire az akkora pofont kevert le neki, hogy a lovag ismét elvesztette az eszméletét. *** Amikor magához tért, sötét folyosókon vonszolták, de olyan sebesen, hogy úgy érezte, a kezei tőből kiszakadnak. Ajtónyikorgást hallott, és rémülten tapasztalta, hogy meglehetősen éles peremű lépcsőfokokon gurul lefelé. Lépteket hallott föntről, majd ocsmány nevetést – rögön ráismert Lyrn hangjára. Az ajtó becsapódott, és még a zárban többször megforduló kulcs nyekergését, reteszek nyikorgását is jól hallotta. Nyöszörögve feküdt a hasán, az orrából kicsorgó vér szalmalével és patkányürülékekkel vegyült össze. Kintről jól lehetett hallani a zivatar dörömbölő-csattogó hangjait, a magasban árválkodó, rácsos ablaknyílásból pedig egy degenerált kis vízesés csorgott alá, igyekezvén minél előbb eltűnni a falrepedésekben a kíváncsi szemek elől. Nelkher furcsállta ugyan, hogy kilátástalan helyzetének drámaiságát miért nem színezi némi villámlás és mennydörgés is, de az a helyzet, hogy aznap éjjel egyszerűen csak egy közönséges őszi vihar volt, mindenféle különösebb égi fény- és hangjelenség nélkül. Bármilyen furcsa, villámlásról szó sem volt. A lovag tehát, mint mondtam, ott feküdt a padlón. A lehető legkevésbé sem kívánt megmoccanni: no nem azért, mintha megbénult volna az egyébként igen nagy fájdalomtól, amely a testét hasogatta, vagy pedig, mert úgy döntött, hogy pihen egy kicsit, ha már a földön van; hanem mert zokogott, a zokogás pedig az embert a végtelenség gyengeségével telíti. Igen, Sir Nelkher, a dicső lovag sírt. Húsz év óta, amikor is az apja felképelte, amiért rágyújtotta Ulma nénire a budit, talán először zokogott. Kicsire összehúzta magát, jajgatott és egész testében remegett: egyszóval úgy bőgött, mint ahogy a kisgyerekek szoktak, ha elveszik kedvenc játékukat, vagy a feleségek, ha férjüket házasságtörésen kapják. Ejh, végül is mindegy, hogyan sírt: a lényeg az, hogy egyáltalán nem úgy, mint ahogy egy lovaghoz illik – mert az illemkódexek arról szóltak, hogy a lovagnak, ha netán nem bír már magával és elerednek a könnyei, ügyelnie kell arra, hogy a zokogás gyors legyen, határozott és

mindenekelőtt mértéktartó. Nelkher nem akart uralkodni fájdalmán, és magasról lecsinálta a sírási illemszabályokat, mert úgy érezte, meghasad a szíve. Gondolom, az is egyértelmű, hogy mitől: igen, igen, Nathalie volt a végtelen bánat oka. A lovag, miután úgy-ahogy megbékélt a gondolattal, hogy a lány egyszer már volt egy férfi karjaiban, most szinte beleroskadt az új csapásba. – Hogyan lehetséges ez? Hogyan? – tette fel magának újból és újból a kérdést. Megpróbált arra gondolni, hogy ez a szőrös barom ott liheg a törékeny, fehér bőrű lányon, de egyszerűen nem ment. Bármennyire el tudta képzelni Sir Daren állati meztelenségét, bármennyire feltérképezte fantáziájában Nathalie mezítelen testét; a két képet nem tudta összerakni. *** A lovag órák hosszat feküdt ugyanabban a testhelyzetben, a zivatar morcosan kopogott a vár érzéketlen kövein. S ahogy az már lenni szokott a bánatos szerelmeseknél, a remény, a léleknek ez a kis szívós lakója, ismét megtalálta az utat, amely a szívtől vezet az elméig. Nelkher könnyfolyama lassan apadni kezdett, s a lovag szipogva felült. Hátha hazugság csak az egész, gondolta magában. Lehet, hogy Daren csak be akarta feketíteni Nathalie-t őelőtte, csak bosszantani akarta. Talán ez is a játék része volt… Lehet, hogy azt sem tudta, hogy a lány nem szűz már…. Persze mi értelme lenne az egésznek, ha úgyis meg akarja ölni reggel? Talán… talán csak a szenvedéseit akarta még jobban fokozni… A fenébe is! De jó lenne elhinni ezt! Feltápászkodott, és föl-alá ingázott a börtön döngölt padlóján. – De hát az átok! – motyogta. – A rablólovag sorsa kísértetiesen emlékeztet Mawithéra. Ő is rab… Ő is szörnyű szenvedések foglya. Ez nem lehet a véletlen műve… – ajkába harapott. – Az is lehet, hogy Daren erőszakkal tette magáévá Nathalie-t – találgatta. – Az is kitelik tőle… Ahh! De hiszen akkor nem mondta volna a hercegnő, hogy szerette őt valaha! Mit kedvelhetett vajon ezen az eszelősön?! Megállt, majd tovább ingázott, és közben arra gondolt, hogy az egyetlen magyarázat a Nathalie becsületén esett újabb szörnyű foltra csak az lehet, hogy Daren nem volt még ilyen három éve. Nem, nem lehetett ilyen, mert hát különben Gaedwyn be sem engedte volna a palotába. Nyilván a három év alatt süllyedt le erre a szintre. Szakállt növesztett, mocskos, büdös lett és gonosz… Hova juthat egy ember pár év alatt… Ó, Nathalie! De hát hogy lehetett ilyen őrült, felelőtlen! Saját rettenetes

kéjvágyával képes volt két férfit is bajba sodorni: éppen azt a két férfit, aki segíthetett volna neki! Milyen végtelenül buta a lány! És csak egy hajszálon múlott, hogy ő maga nem jutott Mawith vagy Daren sorsára! Ha akkor ott, a házban megtörtént volna a dolog! De hát nem történt meg, és az átok ezek szerint nem foghat rajta. Ha kiszabadul innen, és teljesíti a küldetését, felelősségre vonja majd Nathalie-t. A lánynak le kell vezekelnie a bűneit… Kolostorba küldi majd pár évre… Akkor talán meg fog tudni bocsátani neki. A hercegnő szerelmével, kedvességével, odaadásával majd elfeledteti vele a fájdalmát. Fátylat fog borítani a múltra. A hitében megrendült szeretőt minél nagyobb távolság választja el a kedvesétől, annál görcsösebben kapaszkodik a reményeibe, hiszen a tehetetlenség fájdalmát csak így tudja semlegesíteni. Így volt ezzel Nelkher is. Hihetetlen akarat lakozott benne, javíthatatlan idealista volt a szerelemben – bármennyire is igyekezett ezt eltitkolni –, s így pár óra elteltével már szinte megmosolyogta korábbi gyengeségét. Csakhogy a szép jövő megvalósítása jelen pillanatban akadályokba ütközött. Hiszen vendéglátója határozott terve szerint, másnap reggel kínhalál vár rá. Ezt nem ártana valahogy elkerülni. Szökés. Szökés? Hamarosan kiderült, hogy ez a gondolat megvalósíthatatlan, ugyanis hiába fésülte át a tömlöc minden zegét-zugát, semmiféle menekülési lehetőséget nem talált. A tölgyfaajtót fura módon nem felejtették nyitva, még csak nem is volt a zárban túloldalt a kulcs, amelyet ki lehetett volna pöccinteni, aztán be lehetett volna húzni. Nem volt őr az ajtónál, akit be lehetett volna hívni, aztán a nyakát kitekerve meg lehetett volna lógni; nem voltak a falban laza kövek, amelyeket elmozdítva titkos alagutakba lehetett volna jutni. Nem volt fáklya, amivel tüzet lehetett volna gyújtani, hogy a rémülten berohanó várlakók kavarodása közben kirohanjon, és a rohadó, vizes szalmán kívül nem is volt semmiféle tárgy, amely egyáltalán lángra lobbant volna. Nem voltak rések a kövek között, amelyeken fel lehetett volna mászni az ablakig, csáklyás kötélhágcsó sem volt a sarokban, vagy bármiféle megmászható tárgy – két kődarab kivételével. Ráadásul ha valahogy mégiscsak feljutott volna a nyíláshoz, rá kellett volna jönnie, hogy a rács rúdjai túl közel vannak egymáshoz, túl erősek ahhoz, hogy egy ember kifeszítse őket, és mindezek mellett az ablak közelében a külső várfalon semmiféle párkány nincsen, amibe megkapaszkodhatna.

De még csak ásó sem található a börtönben, és a föld is kőkemény volt, következésképpen alagutat sem lehetett volna vájni a külvilág felé. Egyszóval tény, hogy borzalmas helyre került Nelkher, és a szökésre még csak halvány reménye sem maradt. Még a csuklószorító sem segített: Nelkher ugyan oda-odanyomogatta az ajtóhoz, vagy a falakhoz abban a reményben, hogy esetleg a gróf valamiféle mágikus erővel utat tör neki, de mindez nem történt meg. Elcsigázva ült vissza a lépcső tövébe, és arra gondolt, hogyan tovább. Azonban nem sokkal később, amikor odakint kinyílt egy ajtó és pár üvöltöző részeg támolygott ki a zivatarba, már tudta, hogy Daren saját jószántából fogja őt kiengedni a várból. *** Hosszú ideje nem aludt már, úgyhogy azonnal talpra ugrott, amint meghallotta a reggeli kulcscsörgést és a közeledő léptek zaját. Karba font kézzel várta a lépcsőn ledöcögő két fickót: Lyrnt és Cawert. – Hej, szarjankó, látom, nagyon bátornak mutatod magad! – mondta Cawer, és sebhelyes arcának izmai undorító fintorba rándultak. – Majd ha a kínpadon leszel, már nem vágsz ilyen pofát. – Kardját a lovag nyakához nyomta. – Meghiszem azt! – tette hozzá Lyrn, Nelkher kezét kötözgetve, és rekedt röhögésével a lovag arcába lehelte szájának minden bűzét. – Na, mozgás, fajankó, a közönség már türelmetlen! A két férfi közrefogta a foglyot, és a lakótorony mögötti várudvarra kísérte. Az eget telezsúfoló felhők hűvösen, szürkén tolakodtak, s csípős szél zizegett a fák száraz levelein. A föld, hiába volt ledöngölve, annyira felázott az esőtől, hogy helyenként bokáig süppedtek a sárba és a kövér, didergő tócsákba. A nézők a várfal mellett felállított ócska tribünön ücsörögtek, a lován ülő Daren pedig a bajvívókorlát túloldalán próbálgatta a kopjákat. Phyllis ott ácsorgott a közelben – Nelkher nagy örömére az úti batyu teljesen érintetlennek tűnt. Az emberek örömujjongásban törtek ki, a rabot pedig a paripájához vezették. Sir Daren most odalovagolt Nelkherhez, és felhúzott sisakrostélya mögül kivigyorgott rá. – Sir Nelkher! Remélem, jól aludtál! Tegnap ugyan legyőztél a párviadalban, de most valahogy, az esetre visszagondolva, úgy tűnik nekem, hogy inkább a szerencsén múlott a sikered, mint az egyéni képességeiden. Persze bebizonyíthatod, hogy nincs igazam, mert újabb

bajvívásra hívlak ki. Igaz ugyan, hogy tegnap csúnyán megbántottál, de ha netán győznél, akkor… kegyességem bizonyítékaként… szabadon engedlek. Azonban, ha vesztesz, akkor nagy bánatomra és társaim nagy örömére kénytelen leszek megöletni téged. Készülj lovag, a harcra! Lóhátról addig, amíg valamelyikünk ki nem esik a nyeregből! Nelkher akart ugyan valamit mondani, de Daren máris lecsapta a sisakrostélyát, és visszanyargalt előző helyére. Nelkher fejére kopott sisakot nyomtak, kezein még jobban megszorultak a kötelek. Hiába rúgkapált, tiltakozott a lovag, hamarosan már a nyeregben volt. A nézők felröhögtek, mert Lyrn felmutatott egy konyhakést, és azt Nelkher hóna alá tűzte. – Miféle bátor lovag vagy te – kiabálta Nelkher Darennek –, hogy állig felfegyverkezve ki mersz állni egy kés ellen?! – Ugyan! – harsogta Daren. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire kicsinyes ember vagy! Lándzsa vagy konyhakés: végül is egyre megy. Az egyik ugyan hosszabb egy kicsit, mint a másik, de mivel én vagyok a vár ura, ennyi engedményt igazán adhatsz. Ha valóban nagy harcos vagy, nem fog efféle dolog problémát jelenteni. Nemde, barátaim?! Az emberek röfögtek és helyeseltek. Daren intett a fegyverhordozójának. A fiú belefújt a kürtjébe, és a rablólovag felkiáltott: – Védd magad! Phyllis bármennyire is irtózott az efféle összecsapásoktól, nekiiramodott, mert hatalmasat húztak a fenekére. Nelkher konyhakése azonnal kicsúszott a helyéről, de amint a lovag az előreszegezett lándzsával feléje száguldó, üvöltő Darent figyelte, egy csöppet sem érezte, hogy bármivel is csökkentek volna védekezési esélyei. Csak azért rimánkodott magában, hogy a rablólovag ne a fejére irányítsa a dárdát. Szerencsére azonban ez nem következett be, mert a kopja egyenesen Nelkher mellpáncéljának ütődött, a lovag pedig kirepült a nyeregből. Sisakja pillanatok alatt megtelt sárral és vízzel. Nem látott semmit, csak az éljenző tömeget hallotta. Valaki felnyalábolta a földről, lekapták a sisakját. Lyrn, Pecon és még két másik fickó fogta a lovagot, Daren pedig széles mosollyal bámult rá a lova nyergéből. – Sajnálom, de ezek szerint mégis beigazolódott a sejtésem, Nelkher öcskös. Jobb bajvívó vagyok, s te nemhogy a Tükörre és Nathalie kezére, de még az életre sem vagy méltó! Lemászott a lováról, eldobta a sisakját, és elindult a tribün felé. Ott leült egy székre, amelyet a fegyverhordozója tett le. A lovagot ismét

megragadták, Daren elé hurcolták, és ott térdre kényszerítették. – Ide figyelj, Nelkher állatka! – mondta a várúr, miközben a combját masszírozta. – Van még valami, amit nem fecsegtem ki tegnap este, és aminek nagyon sok köze lesz a halálodhoz. Mégpedig az, hogy Lyrn, leghűségesebb cimborám, szabólegény volt egykoron. Az átkozott céhmester azonban elcsapta valami vétség miatt, és a mi barátunk megbosszulta munkája elvesztését. Egy szép napon elkapta a mestert, feldarabolta, majd visszavarrta ismét a végtagjait, és így lógatta fel éjszaka a bolt kapujára. Így történt Lyrn, nemde?! – Így volt, uram, szó szerint! Az az átkozott kegyetlenül meglakolt! – Nos, ez a mi Lyrn barátunk, hiába érzi itt nagyon jól magát, mégiscsak hiányolja a régi szakmát… tudod, a szabóság olyan, mint bármelyik igazi hivatás: ha egyszer belekóstol az ember, képtelen abbahagyni. Ezért mindig igyekszünk munkát biztosítani neki. Van neki hatalmas tűje és vastag posztóvarró cérnája: ezek az ő munkaeszközei. Lyrn barátunkkal együtt mi mindannyian úgy két-három éve élhettük a virágkorunkat, mert akkoriban néhanapján erre vetődött még pár átkozott lovag és brüeghtywni katona, s a Jerlynchéktől is gyakran ejtettünk foglyokat. No, a lényeg az, hogy a barátunk mindig megkapta a rabokat: feldarabolta a testüket, aztán varrogathatott, amennyit csak akart. Persze időközben mindig változtatott a szabásformán, kombinálta a dolgokat. Sir Tachen végtagjait például úgy varrta vissza, hogy összecserélte őket: a kezek helyébe a lábak kerültek és fordítva. Hehehe! De jól nézett ki, a teremburáját! – De nekem sokkal jobban tetszett a két iker! – vetette közbe Cawer. – Sokkal eredetibb ötlet volt! – Ami igaz, az igaz, megdolgoztam keményen a munkámért! – nevetett Lyrn. – Óóóó, hohoho! Orkornonra és Elkernenre gondoltok! – kacagott Daren. – Emlékszem! Az ő végtagjaikat is összekeverted, te mókamester! Egyikük négy lábat, a másik meg négy kezet kapott! Azt hittem, becsinálok a röhögéstől, amikor megláttam őket! Hahaha! Aztán elküldtük őket az átkozott Jerlynchéknek a lovaik hátára kötve! – A rablólovag hosszasan röhögött, a térdét csapkodta, azonban hirtelen felszisszent, és az oldalához kapott. Nyöszörögve görnyedt össze. – Kenőcsöt! Kenőcsöt, az istenit! Megint kifakadt az átkozott! – Szemei vérben úsztak. A fegyverhordozó azonnal berohant az épületbe. Kisvártatva visszatért: vászondarabokat hozott, egyikükön zöldes massza volt szétkenve. Pecon

segítségével kicserélték a régi kötést – Nelkhernek úgy tűnt, egy pillanatra látja megvillanni az iszonyú, fekélyes sebet, de azon nyomban okádhatnékja támadt, és elkapta a tekintetét. A fegyverhordozó most elrohant a régi kötéssel. Daren hátrabicsaklott fejjel, sokáig szuszogott: úgy ült a tribün előtt, mint egy vándorszínész, aki túljátssza a szerepét a megzavarodott nézőközönség előtt. Légzése azonban egyre nyugodtabb lett, arcvonásai kisimultak – már amennyire képesek voltak egyáltalán erre –, hamarosan kinyíltak a szemei, és visszatért a gonosz mosolya. – Ez csak egy kis ízelítő volt abból, te átokfajzat, mit kell átélnem nap mint nap – sziszegte a rablólovag Nelkher felé. – Sebaj, már nem fog sokáig tartani… Hol is tartottam… a fenébe, gyűlölöm, ha nem bírom végigmondani, amit egyszer elkezdtem… – végignézett az emberein, és amikor megpillantotta Lyrnt, elmosolyodott. – Persze, megvan… Megvan… Szóval, csak azért mondtam el ezeket a dolgokat Lyrnről, hogy tudd, miféle sorsra jutsz hamarosan. A szabó nyilván kitalál valami jót: talán összecseréli az átkozott orrodat a nemi szerveddel, vagy valami ilyesmi. Aztán szélnek eresztünk a lovaddal együtt abban a reményben, hogy valaki majd rád talál, és rájön, hogyan végezte Sir Nelkher, a dicső szardarab! Na persze, mielőtt feldarabolnak a cimboráim, azért még megnyúznak. Nem baj ugye? Naaa, Sir Nelkher! Miért vágsz ilyen fancsali képet?! Nem tetszik az ötlet? Valami baj van? Jobban szeretnéd tán, ha először aprítanának föl, és utána nyúznának meg? No, ne szégyelld magad: mondd meg bátran, hogyan szeretnéd inkább! Na, mi lesz?! Amikor a kacagás elhalt, Nelkher így felelt: – Az igazság az, hogy úgy gondolom, nem lenne bölcs dolog, ha megnyúznál. És az sem, ha feldarabolnál. Sőt, az sem, ha a legkisebb mértékig bántanál. Daren nyilván valamiféle sértésre számított, mert meglepetten nézett a lovagra. – Valóban?! Nem lenne bölcs dolog?! Így gondolják a többiek is? – Az emberei felé fordult: azok köpködve, öklüket rázva igyekeztek hangot adni tiltakozásuknak. – Látod?! – folytatta Daren. – Ők nincsenek egy véleményen veled. Szerintük az a lehető legbölcsebb dolog, amit tenni szándékozunk veled! Úgyhogy ne is makacskodj: a többség szava dönt! – De én mégiscsak azt mondom, nagy hülyeséget csinálnál, ha megöletnél! – Ilyen csökönyös alakot! És ugyan miért gondolod így, lovag úr? –

érdeklődött csúfondárosan Daren. – Mert, ha meghalnék, az utolsó esélyt is elvesztenéd, hogy valaha megszerezd a Tükröt és megszabadulj az átoktól. Daren mosolya egy pillanat alatt az arcára fagyott. – Micsoda?! Tudsz valamit, vagy mi?! Ki vele: tudsz valamit?! – Felpattant a helyéről, és üstökön ragadta Nelkhert. – Ki vele azonnal, mit tudsz, te átkozott! – Majd, ha elengeded a hajamat, és udvariasabb leszel, mondok egyet s mást, Sir Daren. – Most mondjál egyet s mást: most, ne majd! – ripakodott a lovagra a várúr. – Mondom: engedd el a hajamat. Utálok úgy beszélni, hogy valaki a fejemben turkál közben! Daren habozott egy ideig, majd elengedte Nelkhert, és a székébe visszaülve villámokat szóró tekintettel bámulta a lovagot. – Beszélj már, az anyád úristenit! – kiáltotta. – Rendben van. Egyszóval, tudom jól, Daren lovag, hogy az az erdei vityilló a két elvarázsolt lénnyel nagyon is izgatja a fantáziádat. Nem elég, hogy felelőtlenül fecsegsz, de nem vagy valami jó komédiás: az elszólásaidat nem tudod elég ügyesen elpalástolni… Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a kecskék, amelyekre a boszorkák fenték a fogukat, egy bizonyos kertész tulajdonát képezik… És hozzád hasonlóan feltételezem, hogy ez a kertész valószínűleg nem más, mint Pandenden… Daren majdnem leesett a székéről meglepetésében. – Honnan veszed ezt?! – kérdezte. – Nos, tudd meg, hogy mielőtt ideértem, jártam a várban, ahol a sárkány él. Lakik ott egy varázsló. Mawith grófnak hívják. – Mawith… Mawith… hol hallottam ezt az átkozott nevet… – Gaedwyntől hallhattad. Ő is azok között volt, akik elvállalták a küldetést… És ő volt Nathalie első kedvese… – A rohadék! Az átkozott! – Daren felpattant, Nelkherhez lépett, reflex szerűen megismételte kedvenc hajrángató mozdulatát, majd káromkodva visszaült a székre. – Folytasd! Folytasd! – kiabálta. Nelkher folytatta. Elmondta, hogyan menekült meg a sárkány elől, hogyan találkozott a gróffal, hogyan ismerte meg Mawith a Tükör és a kertész vándorlásának útját, aztán elmesélte, hogyan kapta meg a varázslótól a mágikus térképet. A csuklószorítót azonban nem említette meg: úgy állította be a dolgot, mintha a várban lévő kincs vonzereje egymagában elég lett volna ahhoz, hogy elvállalja a varázsló küldetését.

Persze – vallotta be Darennek, hogy hihetőbb legyen a dolog – a valóságban át akarta verni Mawithet: úgy tervezte, hogy a Tükröt is megtartja, meg a kincset is. Daren elképedve hallgatta, fel-felhördült, és amikor Nelkher befejezte a mondókáját, még hosszasan meredt maga elé. – Na, nem. Ezt azért nem veszem be – szólalt meg végül. – Nem, ezt nem tudom elhinni. Még hogy mágikus térkép! Ekkora hülyeséget! Lovag: te egyszerűen beittál, mint egy gödény, összevissza hallucináltál, és most az életedet próbálod menteni a hülye látomásodra hivatkozva. Nem! Be sem juthattál abba a várba! Ha bejutottál volna, már rég ott fityegnél a sárkány foga között! – Egyre jobban felhergelte magát. – Neeem! Hazudsz! Hazudtál Nathalie-ról, a várról, a grófról, a sárkányról! Sose jártál abban az átkozott épületben! Sose! – Gondolod? Írjam le neked pontosan, hogyan néz ki a vár? Vagy esetleg meséljem el, hol láttam a leharapott bal karodat? Akarod, hogy elmeséljem? – Micsoda?! A karomat? A karomat?! Láttad a karomat?! Micsoda?! – De még mennyire, hogy láttam! – Az én karomat?! – Kétségbeesett pillantást vetett a művégtagra. Szeme könnybe lábadt, és hangja remegett, amint ismét Nelkherhez szólt: – Beszélj… beszélj, milyen volt? – Milyen?! Ott aszalódott a padlón: még mindig a pajzsodat fogta. A griffmintás pajzs markolatát szorította! – A pajzsomat?! Ott aszalódott?! Azt mondottad, hogy az én karom szétaszalódott?! – Miért, mit gondoltál, megvárja talán, amíg visszatérsz hozzá, elhozod ide, és Lyrn visszavarrja?! – Nelkher élvezte, hogy ennyire sebezhetővé vált Daren, és most igyekezett valamelyest megbosszulni megaláztatásait. – Ne gúnyolódj a kezemen, fattyú! Ne gúnyolódj, érted?! – Daren felpattant, megrázta az öklét, de aztán ismét visszahuppant a székére, és könnybe lábadt szemekkel bámult a messzeségbe, nyilván a szeretett alkarral közösen eltöltött időkre emlékezve. – Nézd, Sir Daren! – folytatta a lovag. – Amíg te itt azon törted a fejed, hogyan ölhetnél meg, én is gondolkodtam. Egyezséget ajánlok fel neked. – Egyezséget? Te, nekem?! – Igen. Ha megkíméled az életemet, és… és mondjuk mellém adsz pár embert biztosíték végett, akkor a meghosszabbított kezed lehetnék. Míg te itt raboskodsz, segítenék nektek megszerezni a Tükröt. Cserébe szabadon engednétek. Mint mondtam, tudom, hol lakik a két erdei lény…

– Honnan tudod?! Az, hogy bejutottál a várba, még semmit sem bizonyít! Nem bizonyítja, hogy valóban a birtokodban van az az átkozott térkép! Nelkher lehunyta a szemét, csupán egy pillanatra, majd olyan részletes leírást adott az északnyugat felé vezető út legközelebbi szakaszáról, a haramiák által jól ismert környékbeli táj minden jellegzetes szegletéről, hogy az azonnal eloszlatta az emberek gyanúját. Közölték urukkal, hogy a leírás pontosan megfelel a valóságnak. Daren magába roskadva ült, Nelkher pedig folytatta: – Azok alapján, amiket a boszorkányszombaton elhangzottakról meséltél, nyilvánvaló, hogy a főbanya tudja, hogyan lehet feloldani a bűbájt. Van valami a ládikójában, hiszen óva intette a boszorkányokat, nehogy a közelébe merészkedjenek… viszont úgy tűnik, sem a banya, sem a ládikó közelébe nem juthatunk addig, amíg él ez a quarim. A szörnyeteg az utunkban áll. A remete azt mondta neked, hogy a várban van a mágikus tőr, amellyel el lehet pusztítani a quarimet. Ha ideadnád, és megölnénk a szörnyeteget, nyert ügyünk lenne: nem menekülhetne a főbanya, és a ládát a kezünkben tarthatnánk. Ám Daren a fejét rázta. – Ha akarnám, sem tudnám odaadni a tőrt, mert nincs már nálam! Itt volt a várban valóban, a remete igazat mondott. Őrizgettem is, mint egy kincset, ám pár éve ellopta egy átkozott pap. – Pap? Miféle pap? – Ahhh, mit tudom én! Valami Glupnak hívták, vagy kinek. Lendhornból jött… Gyűlölöm a papokat, talán még a varázslóknál is jobban, és eszem ágában sem volt vendégül látni, de elkezdett fenyegetőzni, ha nem fogadom be éjszakára, akkor az isten megbüntet és pokolra küld mindannyiunkat. Engem ugyan nem érdekelt az egész, de az embereim berezeltek, és végül kénytelen voltam szállást adni neki. Erre mit csinált az az átkozott?! Leitatott az éjjel… valami port szórt az italomba, vagy mit, mert úgy megoldódott a nyelvem, hogy mindent elfecsegtem neki. Érted: mindent, amire kíváncsi volt. Nem akartam beszélni, mégis elmondtam mindazt, amit a boszorkányszombaton tudtam meg, és még azt is kiszedte belőlem, hol őrzöm a tőrt. Aztán hajnalra eltűnt a fegyverrel együtt! Az átkozott! Úgy hírlik, hogy északon egy kolostorban él a rohadék, de hát mostanáig csak pár emberemnek sikerült odáig eljutni, és azok meg sem próbálták visszaszerezni a tőrt. Pedig biztos nála van, nem tudta még felhasználni, mert a quarim még él és virul. Jó pár emberem látta. S jó pár cimborámat a másvilágra küldött

már. – Valahogy… valahogy nyilván el lehet jutni a papig! – mondta Nelkher. – Ha tényleg nála van a tőr, akkor csak rajtunk múlik, hogy megszerezzük! Értsd meg: ha megölsz, az utolsó esélyedet is elveszítenéd, hogy megtaláld a kertészt. Itt rostokolhatnál életed végéig. Daren makacsabb volt, mint azt a lovag feltételezte. Kelletlenül ingatta a fejét. – Nem, nem, nem… Nem mehetek bele az alkudba. Nem bízhatom meg benned. Nem! Tudom, hogy átvernél valahogy! Nem! A Tükröt nekem kell megszereznem. Nekem, és kész! Senki más nem juthat a közelébe, csak én! – öklével a térdére csapott. – Uram – szólalt meg Lyrn, akin régóta látszott, hogy mondani akar valamit. – Uram. Nálam jobban senki más nem szeretné, hogy végezzünk ezzel az alakkal, de most mégis úgy gondolom, meg kellene fontolnod mindazt, amit az előbb hallottál. A mágikus térkép nyilván nem hazugság: ezt bebizonyította a lovag… Ilyen térképek köztudottan léteznek. Gondold csak el, miféle kincs van most a kezünkben: a varázsló rábukkant valamire, amire sohasem akadtál volna rá! Tudod ugyan, hogy létezik ez a fára ácsolt házikó, de kérdem én: hogyan találnád meg?! – Megtalálnám valahogy! Kiszedném az átkozott banyából, hol van! – Ugyan! Ehhez először is el kellene jutnod olyan messzire. És ez hogy fog menni a sebeddel? Másrészt, ha a boszorkány közelébe akarsz jutni, először a quarimet kell megölnöd. Hogyan boldogulnál a tőr nélkül? Gondold el, Sir Daren: ez a fickó itt nem kér mást, csak az életét! Pár hónapot kellene várnod, és a tiéd lehetne a Tükör, meg a kincs a varázsló várában! – Úgy gondolom, Lyrnnek igaza van – szólt Himlőhelyes Cawer. – A mágus felelőtlenül kifecsegett valamit a lovagunknak, és ennek köszönhetően most a kezünkbe adta a megoldást. Egy élő térkép van a birtokunkban! Végre itt van a lehetőség, hogy kitörjünk ebből az átkozott várból! Ez egy soha vissza nem térő alkalom: ha elszalasztjuk, talán örökre itt maradunk. Úgy hírlik, hogy Jerlynchék erősen megfogyatkoztak mostanában a brüeghtywni katonákkal vívott csatározások miatt. Ki kellene használni az alkalmat: Lyrn és én biztosan át tudnánk vinni egy kisebb csapatot északnyugat felé. Megkeresnénk a papot, és elvennénk a tőrt. Aztán már elpusztíthatnánk a quarimet! A lovagnak igaza van: nyilván a főboszorkány ládikója a kulcs a varázslat feloldásához. Ha ismét feléledne az a két fajankó, vagy ki, akkor már nyert ügyünk lenne: a kardjaink biztos szólásra bírnák őket!

– Nem, és nem! Titeket nem engedhetlek el! Nélkületek átkozottul unnám magam… – tiltakozott a rablólovag. – Ugyan már! – folytatta Cawer. – Mi át tudunk vergődni északra! A lovag szerint nincs annyira messze a kalyiba. A Tükör megér pár hónapos unatkozást… Tudod… Jó lenne itt hagyni ezt a koszos vidéket. Elegem van már ebből az egész környékből. És gondolom, a többieknek is. – Az emberek közül többen helyeseltek, mások viszont, attól tartva, hogy elmarad a mulatság, Nelkher fejét követelték. – Kuss, hülyék! – kiáltotta Lyrn. – Annyi eszetek sincs, mint egy légynek! Uram – fordult Darenhez. – Uram, régóta tervezzük én és Cawer, hogy felajánljuk, elindulunk a Tükör felkutatására. Ez a nyomorult főboszorka nem is sejtheti, miféle kincs van a kertész birtokában: neki csak azok a hülye csodakecskék kellettek. A törpe gyanútlanul éldegél valahol, de most lecsaphatnánk rá! Csak a tőrt kellene megszerezni. Végre itt az igazi alkalom! Ha pár embert adnál mellénk, a lovag olyan biztonságos kezekben lenne, hogy eszébe sem jutna szökni. Ha pedig mégis kiderülne, hogy át akar verni minket, saját kezűleg nyisszantanám el a nyakát. Gondolkozz, Sir Daren, micsoda lehetőség áll előttünk! – Megragadta a rablólovag csuklóját, és a férfi szemébe meredt. Hosszú ideig néztek farkasszemet, aztán így szólt a várúr: – Gyertek velem, Lyrn, Cawer és Pecon. Gyertek, ezt meg kell beszélni. A kivégzést felfüggesztem! – kiáltotta. – Ígérem, majd valahogy kárpótollak benneteket! Az emberek vitatkozva, méltatlankodva álltak fel a helyükről, némelyek öklüket rázták dühükben. Két fickó megragadta Nelkhert, és a lakótorony felé induló társaság előtt az épületbe lökdöste. A lovag köteleit eloldozták, s ezúttal nem lökték le a lépcsőn, sőt, még egy szelet húst is utána vetettek, mielőtt bezáródott volna az ajtó. *** Miközben Nelkher a helyén ült és az ételt rágcsálta, el-elmosolyodott. Megmenekült a kivégzéstől. De most hogyan tovább? Egész álló nap a tömlöcben ücsörgött. Az ablakon ázott, halvány fény szűrődött be, szél zúgott odakint, és hébe-hóba kiáltozás és patadobogás hangjait lehetett hallani; a bűzös párasávot eregető csatornanyílás melletti repedésből pedig néha egy-egy patkány dugta ki a fejét. Nelkher ételt már

csak este kapott, de meglehetősen nagy mennyiségben, és ráadásul a hús még meleg is volt. Elégedetten csámcsogott a távoli lakomahangokat hallgatva, aztán összekotorva némi szárazabb szalmát, nyugovóra tért. Kora reggel ébresztették: Lyrn csörtetett be a cellába sodronypáncélban, és fekete köpenye gonoszul meglibbent. Megkötötte Nelkher kezét, és kituszkolta a rabot a várudvarra, ahol a többiek a lovakat nyergelték: úgy tűnt, az egész udvartartás indulófélben van. Nelkher nagy örömére Phyllist is előhozták. A nyereghez szíjazott cókmókot persze nyilván átkutatták időközben, de mivel nem találtak benne semmi hasznosat, visszarakták a helyére. Áldotta Gaedwynt a nyeregért és önmagát, hogy a gömböt meg Nathalie fátylát elrejtette. Daren lépett hozzá, arcán széles mosollyal. – Ügyes fickó vagy te, Sir Nelkher. Átkozottul ügyes. És szerencsés. Gondolom észrevetted, hogy belementem az alkuba. Eddig két embert vertél már át: Gaedwynt és azt a várban aszalódó pincebogarat. De figyelmeztetlek: ha engem is átcseszel, hát rajta veszel! – Óriásit nevetett a rímen, és még párszor elismételte, hogy mindenki hallja. A fenyegetés úgy tűnt, nem ijesztette meg a lovagot, mert elmosolyodott. – Nem foglak átverni Sir Daren, nem foglak – felelte. (Mert máris átvertelek, te hülye, tette hozzá magában.) – Én nemes ember vagyok: állom a szavamat. – Akárcsak én, lovag! – nevetett Daren, és hátba verte Nelkhert. – Hé, Lyrn, Cawer! Fogjátok le a barátunkat! Mielőtt egyet szólhatott volna a lovag, máris erős kezek szorították le, Daren pedig egy vastag vasabroncsot kattintott a nyakára. A fémlemezek összezárultak, a kulcs Lyrn tunikájának zsebébe süppedt. Amikor elengedték Nelkhert, Daren megrántotta az abroncshoz erősített láncot, és a rab hasra esett. – Mit képzelsz, te rohadék! – kiabálta Nelkher. – Hogy merész… – Kussoljál! Hogy mit képzelek?! Köszönd meg egyáltalán, hogy élsz! He, he, he, kis kutyuska! Vau, vau, ugass szépen! Hehehe! Most majd meglátjuk, milyen jó a szimatod! Ha ráakadsz a vadra, akkor talán életben maradsz, és kapsz némi csontocskát! Az emberek görnyedeztek a nevetéstől, Nelkher meg az ajkába harapott. Tűrnie kellett az újabb megaláztatást. Sebaj – gondolta magában, miközben ketten felsegítették Phyllisre. – Te is meglakolsz a varázslóval és a sárkánnyal együtt. – Nos, Sir Nelkher! Értjük tehát a dolgunkat – mondta Daren, amikor

már mindenki nyeregben volt. – A vadászat a kezdetét veszi. Lyrn, Cawer és még négy emberem fog veled menni. Egy darabig azonban mi is elkísérünk. Tudod… tudod, nehezemre esik a búcsú: szeretném az együtt töltött perceket minél hosszabbra nyújtani. Csak azt bánom, hogy nem lehetek veled egész úton. Na! Gyerünk emberek! Indulás!… És ne felejtsd el: ha átcseszel, hát rajta veszel! Megint felröhögött, a fegyverhordozó belefújt a kürtjébe, kinyíltak a behemót várkapuk, és kilovagoltak a mezőre. A már ismert útvonalon haladtak. Daren közvetlenül Nelkher mellett lovagolt, s a hosszú lánc végét tartotta a kezében. Időnkét el-elismételte rögtönzött versikéjét: még most is ugyanannyira élvezte, mint legelőször. Nelkher örömmel tapasztalta, hogy a lándzsája kivételével a fegyverei is megvannak: kardja és pajzsa ott fityegett a nyereghez erősítve. Úgy látszik, Darenék tisztában vannak azzal, hogy az út nem veszélytelen, és az ő erejére is szükség lesz. Ez pedig jó jel: mert hát harcolni ugyebár nem lehet hátrakötött kézzel. Áldotta magát, amiért nem említette meg a csuklószorítót. Daren attól tartva, hogy a varázsló elronthat tán valamit, képes lett volna levágatni a kezét. *** Kora délután értek a mezőre, amelyet az északnyugat felé vivő út keresztülszelt. A táj ugyan sokkal tépázottabb volt, mint az előző nap, de a lovag mégis nagy megkönnyebbülést érzett, amiért ismét itt járhat. Daren átadta a pórázt egyik emberének, félrevonta két barátját, hosszasan beszélt velük, aztán odaléptette a lovát Nelkherhez. – No, hát el kell, hogy búcsúzzunk, lovag-kopó barátom. Remélem, megtiszteltetésnek veszed, hogy a szolgálatomba állhatsz, és a mai napig az egyetlen Lendhorn-bérenc vagy, akit élve kiengedtem a kezeimből. Ha vissza akarod kapni a szabadságodat, és igényt tartasz esetleg egy kevéskére a gróf rézgarasaiból, ajánlom, hogy ügyes és szófogadó legyél. Ne késlekedj sokáig, mert türelmetlenül foglak várni. És utálok várakozni. Átkozottul utálok. Sir Daren, a rablólovag búcsút intett a társaságnak, és talpnyaló bandájával elvágtatott a vár irányába. Hosszasan nézték a tovanyargaló társaságot, aztán elindultak az úton, északnyugat felé. Pár órát lovagoltak csak, de nagy távolságot tettek meg, mert a fák

megritkultak valamelyest és a hegyek is alacsonyabbak lettek. Még az est leszállta előtt tábortüzet raktak két hatalmas gyertyán falevelekkel teleszórt lábánál. Cawer élesztgette a lusta lángokat, a bőrruhás férfiak hússzeleteket tűzdeltek a nyársra, Lyrn pedig a karjára csavarva Nelkher pórázát, köpenyét foltozgatta egy vastag tűvel. – Szerencsétlen Daren… Valahol azért sajnálom – nevetett Cawer. – Mennyire megbízott bennünk! Figyelted? Majdnem elsírta magát, amikor búcsút intett nekünk. – Ugyan! – mondta Lyrn, fel sem pillantva. – Ne sajnáld! Ez egy hülye. Úgyse fogja már sokáig húzni: a növényei előbb-utóbb elfonnyadnak, és akkor neki is vége. Abban a pillanatban halott volt, amikor a quarim meglőtte. – Azért volt pár jó balhénk, amit neki köszönhetünk. – Ez tény, de hát mindennek vége van egyszer. Fölötte régen eljárt az idő. Még hogy Lendhorn királya! A szerencsétlen hülye! Azt hiszi, hogy odaadjuk neki a Tükröt, ha már egyszer megkaparintottuk! Neeeem, ahhoz túl sokat fecsegett már róla. Lendhorn, a kincs a várban, a miénk lesz. – Hééé, miket beszéltek?! – szólt Nelkher. – És mi lesz velem?! – Neked kuss a neved, kopó! – szólt Lyrn, és akkorát rántott a láncon, hogy Nelkher hasra esett. – Egyébként, ha meg van a Tükör, szabad vagy, sőt, esetleg te is kaphatsz egy kevéskét a kincsből. – Tényleg el akarjátok árulni Darent? – kérdezte az egyik férfi, és összenézett három másik társával. – Nézzétek – kezdte Lyrn, és felemelte a tekintetét. – Daren jó fickó volt egykoron, de ti is beláthatjátok, hogy hihetetlenül buta, és könnyen befolyásolható. Ráadásul megbízhatatlan is. Csak arra voltunk jók neki, hogy a fájdalmait enyhítsük egy kicsit. Mihelyt rendbe jönne, már magasról tojna ránk. Azonkívül, még a Tükör birtokában sem lehetne jó királya Lendhornnak. El tudjátok képzelni, amint ott ül a városban a trónon, a díszes udvartartással körülvéve? – De hát, én úgy tudtam, hogy a Kívánság Tükre minden vágyat teljesít! Ha azt akarná, hogy jó uralkodó legyen, akkor biztosan azt csinálna belőle – érvelt az egyik férfi. – Sőt, ha Daren úgy akarná, akár a világ legbölcsebb királyává is tehetné! – Ej, dehogy! A Tükör nagyon sok vágyat teljesíthet, de hát borból nem tud vizet csinálni, és fordítva. Vannak olyan kérések, amik teljesíthetetlenek… Daren maga mondta: születni kell a Tükör birtoklására. Mi hatan, a vezetésemmel képesek lennénk olyan dolgokra,

amelyek Darennek még a Tükör birtokában sem sikerülnének. Szabadok vagyunk, egészségesek, van sütnivalónk is jócskán: mi kell több ennél?! Darennek túl sok baja van önmagával, és mire kikunyizná akár a legfontosabb vágyait, kihullana az összes fogunk. Mi a fenének több időt pazarolni rá? – Van benne valami – mondta az egyik férfi. – Talán tényleg igazad van – felelte egy másik. – Csak találjuk meg azt a Tükröt! Akkor már nyugodtabban hunynám le a szemem, az biztos! – Megtaláljuk, ne féljetek! Hamarabb, mint gondolnánk. Ugye, Nelkher lovag?! – Igen. Hamarább. Hamarább, mint gondolnátok. – Hehe! Ezt már szeretem! – nevetett Lyrn. – Én csak attól félek – szólt az egyik férfi, miközben nyársát a tűz fölé helyezte –, nehogy összeakadjunk a Jerlynchékkel. – Ugyan! – nevetett Cawer. – Te is jól tudod, hogy mennyire megfogyatkoztak mostanában. Túl sok a gondjuk ahhoz, hogy megtámadjanak hét fegyveres embert! *** A támadásra harmadnap délután került sor. Keskeny kis szurdokban lovagoltak, a hegyek nem voltak túl magasak, helyenként ki-kikandikált fölöttük egy-egy távoli, hófödte bérc. Ám az erdő mindkét irányból tömör falat képzett, és ez meglehetősen rossz érzéseket keltett a társaságban. Nelkher kezéről – nyilván az esetleges kellemetlenségektől tartva – már az előző nap leszedték a kötelet, de a nyakörv pórázának vége most is ott volt Lyrn kezében. Az emberek egyébként annyira éberen őrködtek a rabjuk fölött, hogy a lovag még a legintimebb tevékenységei közben sem maradhatott magára. Nelkher a tájat figyelte és azon töprengett, milyen jól jönne most a Jerlynchék támadása, mert a csata forgatagában talán ellóghatna. Hirtelen éles vijjogás hangzott fel a fák közül. Mind a heten megálltak, és idegesen nézegettek körbe-körbe. – Az isten verje meg – sziszegte Cawer. – Ezek a Jerlynchék lesznek. Éppen ezen a rohadt helyen! – Lyrnhez hasonlóan előrántotta a kardját, míg a többiek számszeríjaikkal babráltak. Mögöttük a tölgyek és a cserjék sűrű szövetéből krákogó szajkócsapat röppent fel. A következő pillanatban zörögni, remegni kezdett a bozót, s vagy egy tucatnyi lovas rontott elő a fák közül. Úgy üvöltöttek, mint a

veszett farkasok, fura nyúlványokkal teleaggatott sisakjukon tompán tükröződtek a fények, lovaik patái pedig veszettül szórták a faleveleket. Jerlynchék elképesztő dolgokat műveltek: egyesek a lovaik hátán álltak, mások a száguldó paripa egyik oldaláról a másikra ugráltak, sőt, úgy tűnt, páran háttal ülnek az állatukon, és akadt egy lovas, aki hanyatt feküdt a paripáján. Az a néhány támadó, amelyik a hagyományos pózban lovagolt, azaz a menetiránnyal szemben ült a nyeregben, eszelős módjára lengette, rázta a kezét. A lovagnak úgy tűnt, soha nem látott barbár fegyverek tompa fényei villannak meg. – A fenébe! – kiáltotta Lyrn. – Meneküljünk innen! Túl sokan vannak! – Engedd el a láncomat! – üvöltötte Nelkher. – Engedd el, mert így nem tudok lovagolni! Lyrn idegesen nézte a rabot, majd ismét a közeledőkre pillantott. Habozott, de Nelkher tovább kiabált: – Meddig vársz még?! Azt akarod, hogy itt pusztuljunk?! A szabó végül odahajította a láncot a fogolynak. Megsarkantyúzták a lovaikat, a paták egyre sebesen kalapáltak a földön, de hátulról vészesen erősödött az artikulálatlan üvöltés. – Az ördögbe velük! – üvöltötte Lyrn. – Mindjárt utolérnek minket! Gyorsabban, gyorsabban! Hej, hejejj! A lovak fújtattak, Phyllis hosszú sörénye szinte megmerevedett a levegőben, a szél pedig surrogva csapódott az arcoknak. A szurdok éles kanyart írt le, s amint már-már előtűnt volna az út további szakasza, hirtelen újabb támadók törtek elő a domboldalról: ezek is tucatnyian lehettek, és szinte oldalba kapták a menekülőket. Nelkher csak egy pillanatra látta őket, mert Lyrnt megelőzve az élre tört, de úgy rémlett, mintha nem is emberek ülnének a lovakon, hanem valamiféle amorf erdei szörnyetegek. Hárman guggoltak a nyeregben, két lovas fejen, egy pedig kézen állt a paripája hátán. – Az istenit! – üvöltötte Lyrn! – Mennyien vannak ezek?! Héééé! Nelkher! Te rohadék! Héééé! Te szarházi! Gyere vissza! A lovagnak persze esze ágában sem volt lassítani a vágtán. Phyllis formában érezte magát, és ez azt jelentette, hogy Nelkhernek remek esélye nyílt arra, hogy meglógjon. Jól tudta, hogy soha vissza nem térő alkalom kínálkozott arra, hogy egérutat nyerjen, mindazonáltal a legkisebb kedve sem volt ahhoz, hogy két erdei banda konfliktusa miatt hagyja ott a fogát. Ahogy felbukkant az összeszűkülő szurdok a kanyar mögött, Nelkher olyan erővel rántotta vissza a gyeplőt, hogy Phyllis felágaskodott, és ő

majdnem hanyatt esett. Kihegyezett karók zárták el az utat, és a tetemek, csontvázak, amelyek közéjük akadtak, a test groteszk puhaságát, átjárhatóságát hirdették. Balra a meredek sziklafal miatt lehetetlenség volt megkerülni az útakadályt. Nelkher a túlsó oldal felé lovagolt: itt a karók a fák közé szaladtak – úgy tűnt, erre elsurranhat a torlasz mellett. A menekülés útja azonban már el volt vágva, mert az erdőből nyolc gyalogos bandita bukkant elő: ketten cigánykereket hányva, ketten előre-, illetve hátra szaltóban száguldottak feléje, egy pár talicska-járásban, egy bandita békaugrásokkal, egy másik pedig bukfencezve közeledett. A következő pillanatban Lyrnék is utolérték a lovagot. – Te szemét! – üvöltötte a szabó. – Ha ezt élve megússzuk… Mondatát azonban nem tudta befejezni, mert a Jerlynch banda már beérte őket. Így együtt harmincegyen voltak a támadók, azaz négy egész negyvenkétezer nyolcszázötvenhétszeres túlerőben – vagyis nem volt nehéz körbevenni a hét férfit. Az akrobatamutatványok lassan abbamaradtak, a háttal ülők visszafordultak a nyeregben, s amikor a bukfencező bandita is beérte a társait, már minden szem Lyrnékre meredt. Jerlynchék valamennyien foszlott bőrruhában voltak, jó páran hatalmas szakállt viseltek: a szőrfolyam egészen a mellükig leomlott. Néhányuknak csak egyszerű kúpsisakja volt, többségük az erdei vadak díszeiből összetákolt, hihetetlen fejfedőket hordott: akadt ott szarvasagancsokból, vaddisznóagyarakból, kecskeszarvakból kialakított sisak – az embernek úgy tűnt, hogy egy egész erdőt kellett kiirtani e cicomákhoz. A gyűrűből most két alak vált ki. Egyikük, aki nyilván a banda vezére lehetett, méreteiben szinte saját paripáját is felülmúlta. Szakállának ősvadonjából apró, ravasz szempár villant ki, két oldalra két-két összefont szőrköteg meredt, mint holmi rőzsehalom, püffedő hasára három iszonyú csimbók zubogott alá: a szürke folyamba madártollak, csőrök és csontok voltak betekerve; sisakján pedig két hatalmas agancs meredezett. Társa, mintha csak groteszk ellenpólusa lett volna, apró volt, vézna és csupasz arcának kemény kontúrjai kegyetlenül fénylettek. A sisakjára erősített két sárga kosszarv egészen a pofacsontjáig előregörbült, és kihegyezett végük ezüst festékkel volt bevonva. – Arren Jerlynch, szóval ismét látjuk egymást! Szép kis állatseregletet gyűjtöttél magad köré! – mondta Lyrn, de hangja nem csengett olyan határozottan, ahogyan azt szerette volna. A bandavezér szakálla megmozdult, hatalmas nyílás képződött a

közepén, és iszonyú, hegyesre csiszolt fogak villantak elő a mélyéről. A furcsa sziszegésszerű nevetést felerősítette a többi Jerlynch hangja, a hét ember hátán pedig a hideg futkorászott. Arren hirtelen elkomorult, és Lyrn szemébe meredt. – A, aaa, a! – bömbölte öblös hangján. – Az uram azt mondja, hogy amióta utoljára látott, Lyrn szabó, azóta még rondább lettél – tolmácsolta a kosszarvas a vezér szavait. – A a a aaaa aa! – Meg még azt is mondja, hogy örül, hogy végre-valahára kitekerheti a nyakadat. Már régóta vár erre a pillanatra. – Mondd meg az uradnak – felelte Lyrn –, hogy egy csöppet sem tud megijeszteni. Tudom jól, hogy csak azért hord ekkora szőrzetet, hogy valamelyest csökkentse képének rútságát, amely százszorosa az enyémnek. – U uu uuu – fordította a férfi gúnyos mosoly kíséretében. A vezér és emberei felkacagtak, majd így szólt a behemót férfi: – A! – Uram azt mondja, hogy neked kuss a neved, vakarcs – közölte a tolmács. – Akkor pedig… – Lyrn nem tudta befejezni a mondatát, mert a vezér megrázta iszonyú öklét, és felordított: – Aaa aaaaaaaa! Aaaa a aaaa! – Uu uu uuu? U?! U, u! – felelte a kosszarvú. Úgy látszik, valami vitaszerűség kezdet kialakulni, mert újabb két alak lépett elő. – Rrr. Rrrrrrr. R. Rrrr rr rrr! – recsegte egyikőjük. – Ww wwwwwwww! – vette át a szót a társa. Szavai elgondolkodtatták a bandavezért, aki hosszasan vakargatta a szakállát, majd pedig így szólt: – Aaaa a? – W ww! W! W! – hangzott a válasz. Újabbak avatkoztak bele a kibontakozó, egyre hevesebb vitába. – Yyyy! Y. Yy, yy, yy! – Xxx, xx! X xx. Xx?! A szóváltás kezdett elmérgesedni. A főnök ökölbe szorított kezével a levegőben hadonászott, a többiek pedig kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeztek meggyőzni őt valamiről. Miközben egyre újabbak és újabbak kapcsolódtak a veszekedésbe, Phyllis, Nelkher ösztökélésére lassan a torlasz széle felé kezdett oldalazni.

– N! – On! – Po! – Rp! – Sr! Nelkher már-már karnyújtásnyira volt a bozótostól, amikor a vitának váratlan fordulat vetett végett, mert Arren Jerlynch felkiáltott: – A n, a o, a p, a r, a s. A! A kosszarvú ingerülten nézett a társaira, majd pedig a vezérre pillantott. Végül megköszörülte a torkát. – Egy kis szóváltásunk támadt a kivégzésetek módjáról, de végül is úgy döntöttünk, hogy itt helyben fogunk lemészárolni titeket – jelentette be. Csend következett, és Lyrn homlokáról izzadságcseppek gördültek le. A következő pillanatban egyszerre harsant fel az ábécé betűinek nagy része, jelezve, hogy Jerlynchék támadásba lendültek. Kardok, kopják, pajzsok villantak, és a kezek ismét felemelkedtek, de ezúttal jól lehetett látni, hogy miért: vékony láncok végén bronzbuzogányfejek pörögtek és sziszegtek, amint a levegőt szántották. Lyrnre hatan rontottak egyszerre, társait hármasával-négyesével kalapálták, és Nelkherre is jutott pár támadó. A lovagnak természetesen eszébe sem jutott egykori fogva tartói segítségére sietni. Miután a kardjával elkaszált két lándzsát és fejét félrehúzta egy feléje pörgő buzogányfej elől, s egy rövid pengecsörgetés után a túlvilágra küldött két Jerlynchet, már vágtatott is a bokrok, a fák közé, hátrahagyva Daren egyébként igen derekasan küzdő embereit. Nagy nehezen átvergődött a sűrű növényzeten, és már a torlasz túloldalán volt. Phyllis most szedte csak igazán a lábait. A három lovas és a bukfencező bandita, akik üldözőbe vették, lemaradtak ugyan, de elszántan követték. Jobbra húzódott, ahol egy-egy facsoport néha-néha kitüremkedett a lejtőről, és némi védelmet adott a záporozó buzogányfejek elől: egy-egy veszélyes fegyver megakadt a kilógó ágakban és hisztérikus vonaglással tekeredett köréjük. A távolság Nelkher és üldözői között azonban csak egyre nőtt, s lassan egyértelművé vált, hogy a lovag egérutat nyert. Bár a bukfencező bandita változatlan intenzitással folytatta az üldözést, a lovasok belátták, hogy nincsen esélyük – visszafordultak attól tartva, hogy két szék közt a földre esnek, mert a hat férfi lemészárlásából is kimaradnak. Ki is maradtak. Éppen akkor érkeztek meg, amint a tizennégy vérben

úszó tetem között vége szakadt Arren Jerlynch és Lyrn párbaja. A szabó kiejtette kezéből a kardját, ellenfele pedig vad üvöltéssel, előreszegezett fejjel felnyársalta a szarvaira, és addig tolta maga előtt üvöltő áldozatát, amíg azt el nem hallgattatták a hátulról belenyomódó karók. Így végezte hát a hat rabló: csúfosan, szétszabdalva. Néhányukról lecibálták a használható ruhadarabokat, Lyrnt és Cawert lemeztelenítették, s a lovaikhoz kötve visszaküldték a gazdájukhoz, a többieket meg otthagyták a szurdokban, hogy a hollók és a dögbogarak is ünnepelhessenek. *** Szabadság! – Az érzés csak órák múlva öntötte el a lovagot, miután a szurdok végleg szétnyílt és a vad erdőbe fulladt. Egészen késő délutánig nyargalt, és akkor pihent csak le. Öreg, aszott tölgyfa gyökerei között kuporgott, Phyllis pedig úgy fújtatott, mint egy gejzír. Persze a két bilincs – különösen Mawithé – kissé illuzionisztikussá tette ezt az érzést, azonban a közelgő szabadulás reménye mégiscsak ott lebegett a lovag körül. A térkép ígérete szerint egynapos járóföldön belül kell lennie a remetének – talán éppen annak, akiről Daren beszélt –, és ő talán tud majd valamit segíteni. Étele, itala nem volt a lovagnak, és az éhség már ott kopogott szemeinek sarkában, de hát késő volt már a vadászathoz, úgyhogy le kellett mondania az esti lakomázásról. Másnap délutánig lovagolt: ekkortól egyre izgatottabban kutatta a tájat, mert tudta, hogy a patak, amely az öregember házához visz, valahol ott van a közelben. Nem kellett sokat bolyongania, mert bár az ösvényt nem találta meg, a vadcsapások mind a levelekkel teleszórt árkok közt kanyargó, sötét köveken bukfencező vízhez vitték. Phyllis és a lovag együtt kortyoltak a csermelyből, majd átgázoltak rajta, és balra fordultak: a talaj csúszóssá vált, így Nelkher leszállt a nyeregből. Alig egy-két mérföld múlva előtűnt egy kis tisztás, majd az apró kőházikó. Falát zöldesbarnásra festette a szétkenődő moha és zuzmó, összeroskadt tetejéről barátságos füstöt pöfékelt a kémény, a kis gazdaságot pedig alacsony, düledező fakerítés igyekezett megvédeni. Jól látszott a fapajtából kikandikáló, szalmán csámcsogó öszvérfej, az összetákolt tető alatti tyúkól és a három, tülekedő sertés meztelensége. Még egy ócska, sánta szekér egészítette ki a remete birodalmát: vontatófája félrebicsaklott és fejével az avarba fúródott.

A Nap langyos fényfoltokat pöccintett a patakon átívelő fagerendákra és a túloldali, avarba temetkező dombra. Nelkher ismét bekukkantott a kerítés mögé, és összefutott a nyál a szájában, mert képzelete a vályú mellett egymást dögönyöző malacokat ösztönösen sültekké alakította. A házikó ajtaja zárva volt, és hiába kopogott, senki sem nyitotta ki. Bekukkantott az ablakon, amelynek üvegét hosszú repedés szelte ketté: valami konyhaszerűséget látott asztallal és néhány farönkkel a padlón. Kezeivel elárnyékolta az üveget, de nem sikerült semmiféle életjelet felfedezni bent. Hirtelen ismerős bódulat kerítette hatalmába, és megpillantotta az ablak két oldalán alálógatott cserepekben a varázslatos kis kék virágokat: önkéntelenül behunyta a szemét. A világ forogni kezdett körülötte, és ha nem támaszkodik neki a falnak, biztosan elvágódott volna. Hirtelen éles vakkantást hallott a háta mögül, és ez azonnal magához térítette. Megperdült. A domboldal tetején apró, fekete korcs ácsorgott: bizonytalanul hátrafordította a fejét, mintha keresne valakit. Aztán felüvöltött vékonyka hangján, és prüszkölve, az avart szórva, mint egy elszabadult kődarab, úgy száguldott a váratlan látogató felé. Látszólag csöppet sem zavarta, hogy még egy átlagos macska nagyságát sem éri el, és nyilván szilárdan eltökélte magában, hogy kifent agyaraival elmetszi a lovag nyakát, mert amint Nelkher közelébe ért, felpattant a levegőbe, és a férfinak vágódott. Az állat feje hatalmasat koppant a páncélon, de az ütközés egyáltalán nem zavarta meg a földre huppanó kutyát, mert újból felugrott, majd harmadszorra is megkísérelte elérni a csupasz gigát. Nelkher feldühödött, és hatalmasat rúgott a kutyába. A korcs vinnyogva, pörögve szállt tova, az avarba csapódott a patak túloldalán, de mintha mi sem történt volna, ismét célba vette kiszemelt áldozatát. Körmei hangosan kopogtak, amint átvágtatott a hídon, és megint nekipattant a dühítően kemény ellenfélnek. Támadása azonban sikeresebb volt az előzőnél, mert bár megint a földre esett, erős kis állkapcsát, mint valamiféle harapófogót a fémlánc végére kattintotta. Nelkher felkapta, veszettül rázta a kis vakarcsot, de mindez semmit sem segített: végül megragadta a pórázt, és elkezdte pörgetni. – Mocskos kis patkány! – üvöltötte a kutyának, akiről úgy tűnt, hogy már végleg összeforrt a lánccal. – Te mocsok kullancs! Takarodj innen! Takarodj a fenébe! Nem hallottad! A lánc és végén a kutya hatalmas köríveket rajzolt a levegőbe.

Közben a remete is felért a dombtetőre. Nem értette, miért rohant el olyan veszett sebességgel az állatkája, most viszont, amint elé tárult a lovag és a kutya titáni küzdelme, elnevette magát, s szapora, csúszkálós léptekkel indult Nelkher megsegítésére. – Heeejüj! Hejjj, hohó! Mi folyik itt!? Mi folyik itt!? – kiabálta. – Hej, Lülü! Lülü fújj! Lülü, mit csinálsz, az anyád úristenit! Nem engeded el a lovag urat?! Lülü! Mit mondtam?! – Felkapott egy tobozt, és a kutyához vágta. Az állat még mindig a láncba csimpaszkodva a gazdája felé meresztgette a szemét, és látszott, habozik, mit is tegyen. Végül engedett a parancsnak, a földre huppant, pár méltatlankodó prüszkölés után a remete lábához szaladt. – Te, te, te! Te gonosz kis vakarcs! – szólt a remete, és az állat szőrébe túrt. – Hát szabad így viselkedni? Szabad elijeszteni a vándorokat?! Az állat körbeszaladta a gazdáját, majd még rávakkantott párszor Nelkherre: ezzel azonban ki is fújt egy időre áradó agresszivitása. A remete Nelkherhez lépett, és torzonborz szakálla mögül rámosolygott a férfira. Széltől cserzett, ráncos arcában barátságos, de ugyanakkor némileg eszelős szemek fénylettek. – Bocsáss meg, lovag úr az incidens miatt. Lülü vidám kis fickó egyébként, csak némileg bizalmatlan az idegenekkel szemben. Meg hát, nem is látott efféle nemes férfiút jó pár éve. Akárcsak jómagam. Az a pár ember, aki néhanapján előfordul errefelé, a legrosszabb fajtából való: vagy bandita, vagy brüeghtywni katona, vagy boszorkány. Bár ez utóbbi nem sorolható az emberek közé, ez tény. – Boszorkány?! Boszorkányok tanyáznak errefelé?! – Mi az, hogy! Különösen ilyenkor, ősszel! Néha úgy érzem, több banya van errefelé, mint amennyi gomba az avarban. De, lovag úr, nem is tudom, hogy szólítsalak… – Sir Nelkher vagyok. – Sir Nelkher. Mondd csak, miféle szörnyűséges abroncsot viselsz a nyakadon? – Ahhh… útonállók kezére kerültem… Egy átkozott rablólovag, Sir Daren volt az, aki… – Sir Daren! Az a rohadék! Az a gazember! – Szóval ismered őt? – Mi az, hogy! Meséld el, hogyan történt a dolog. – Nem tudnád előbb valahogy leszedni rólam az abroncsot?! Teljesen felsebezte már a nyakamat…

– Hogyne! Persze, persze… Megpróbálom… Persze, hogy megpróbálom. – Ujjaival végigtapogatta a nyakörv felszínét, s közben a fejét csóválta. – A fene vinné el… Jól megtréfált téged az a barom… Olyan erősen van összekattintva a zár, mintha csak egybeforrt volna az egész abroncs… No nem baj… Valamit majd csak kitalálunk… Rozsdás kulcsával kinyitotta az ajtót, és eltűnt a házban. Amikor előbukkant, kalapácsot, vésőt és egy fejszét tartott a kezében. A lovagot egy közeli farönkhöz vezette; Nelkher gondterhelt ábrázattal figyelte a szerszámokat. – Fektesd le a fejedet a rönkre… – mondta az öregember. – És ne nagyon mocorogj!… Nelkher letérdelt, és arcát a nedves, korhadékszagot árasztó tönkhöz nyomta. A remete úgy fordította a bilincset, hogy a zár oldalra nézzen, és a vésőt beleillesztette a két fémlemez közötti vájatba. – Csak óvatosan… csak óvatosan – kérte a lovag. – Vigyázni fogok, ne félj! Igaz, a szemem már nem a régi, de azért még most is elég pontosan célzok. Hátrább állok egy kicsit, úgy majd jobban fogok látni… – Visszahúzódott, lábujjhegyre állt, és lesújtott a kalapáccsal. A szerszám feje lecsúszott a rönk pereméről, és vastag szilánkot sodort magával. – A fenébe… Balra egy kicsit… – dühöngött a remete, s az újabb találat majdnem pontos volt: alig egy hüvelykkel csapódott a véső mellé. – Még mindig balrább – motyogta a remete. – Igen, így jó lesz. Bár, a fene tudja… Ez már talán túl balra van. Egy kicsit visszább. Így… igen…. Vagy talán egy hajszálnyit mégiscsak balra… Á, a fene fog itt tökölődni! Próba szerencse! A hatalmas ütés egyenesen a vésőt találta el, ám a szerszám lecsúszott az abroncson, és a fémlemez felhorzsolta a lovag bőrét. Nelkher üvöltve ugrott fel. – Nem tudsz vigyázni?! – kiabálta. – Ó, ezer bocsánat… de hát nem is én tehetek róla… – mentegetőzött az öregember. – Túl erős a zár. Nem képes felfeszíteni a véső! De a fémláncot, azt biztos el tudom vágni. Próbáljuk csak meg… – Vidáman meglendítette a fejszét, ám Nelkher úgy döntött, inkább viseli még egy ideig a bilincset, de nem veti alá magát újabb kísérleteknek. A remete sajnálkozott, amiért nem sikerült segítenie a lovagnak, aztán beinvitálta a még mindig durcáskodó férfit a házba. Nelkher leszerelte úti batyuját, és az öreget követve belépett az épületbe.

Az L alakú szoba sötét volt, nyirkos, mint bármelyik remetelak, de feltűnően tiszta és rendes. A távolban leterített, molyette medvebőr mögött rozoga ágy állt, mellette két hatalmas láda, és egy gömbölyű kandalló, amelyből tűzropogás hangja, s a bográcsban rotyogó leves bugyborékolása hallatszott ki. A balra nyúló keskenyebb részben kis konyhaszerűség volt kialakítva lecsiszolt faasztallal, három farönkkel – ezek nyilván székek funkcióját látták el – és egy kamraszerűséggel. A remete odatotyogott a tűzhöz, tett-vett, és közben így szólt: – Nyilván éhes lehetsz. A vacsora talán majd kárpótol azért, hogy nem sikerült leszednünk a bilincsedet. Csak egy kis sétát tettünk Lülüvel, mert nagyon kellemes az idő… ilyenkor mindig előre fölrakom főni az ételt. Jó érzés tudni, hogy amire az ember hazaér, már kész az vacsora… Hatalmas merőkanállal beletúrt a kondérba, sokáig fújta a kibányászott levet, majd csücsörítő ajkakkal belekóstolt: – Ó, de fenséges! – mondta. – Ülj le, nekem még van egy kis elintéznivalóm. Odagörgettek két farönköt a kandallóhoz, és a remete visszasietett a konyhába. Jó ideig matatott, csörömpölt a tálakkal, s amikor visszatért, valami zöldséget szórt a bográcsba. Aztán ismét eltűnt, és kisvártatva megint megjelent: most egy széles facikkelyt görgetett maga mellett, és a két rönk mellé rakta. Ingázását még folytatta egy darabig, és minden alkalommal egyre teltebb lett az asztal: csészék, tálak, cipók kerültek rá. Úgy tűnt, valóságos lakoma készül. Mire a remete végre belekanalazta a sűrű csirkepaprikást a tálba, és végleg helyet foglalt a tűz mellett, Nelkher már egészen megbarátkozott Lülüvel: az állat ott ült a lovag lábánál, és elégedett nyögdécselésekkel vakarta ki magából a bolhákat. – Szerencséd van, hogy ma találkoztunk – közölte az öreg, miközben Nelkher elé rakta a tálat. – Havonta egyszer szoktam csak csirkét enni, és éppen ma érkezett el az ideje. Most már csak három tyúkom és egy kakasom van, s tél előtt nem is lesz új költés. Ez biztos. Mivel Nelkher nem igazán volt járatos a tyúktenyésztési ismeretekben, nem vitatkozott a remetével; amikor felpillantott a tál mögül, igyekezett értelmes arcot vágni, és kedvesen bólintott. Csöndben szürcsölték a gőzölgő ételt egy darabig. Nelkher úgy falta a cipószeleteket, mintha azok szőlőszemek lennének, és néha húzott a mézsörből, amelyre ki tudja, honnan tett szert az erdei férfi. – A modorodból ítélve, csakis délről jöhettél, lovag – szólt a remete. – Talán éppen Lendhornból.

Nelkher elengedte a fakanalat, és felpislogott vendéglátójára. – Igen, Lendhornból – válaszolta teli szájjal. – Honnan gondoltad?! – Nem volt nehéz kitalálni. A nyugati tartományban északi Brüeghtywn kivételével egyetlen város sincs talán, és ott csak parasztok, papok, meg katonák laknak. Másrészt az a pár lovag, aki az elmúlt években erre vetődött, mind Lendhornból jött. – Hányan jártak errefelé? – Hogy hányan? Talán három-négy ember, nem több. De, ha jól tudom, mindegyikőjük a banyák áldozatául esett, egyetlen egy kivételével. Sir Daren volt az, aki a bilincset a nyakadba rakta. Őt is csak hihetetlen szívóssága és szerencséje mentette meg. Három éve találtam rá a közelben: félholt volt addigra egy borzalmas sebtől. Valamelyest segítettem ugyan rajta, de ha nem viszem idejében Teerth várába, ahol hosszú ideig szolgáltam, akkor biztosan kileheli a lelkét. Most már bánom, hogy nem hagytam ott az avarban. Nagy szarházi, és hálátlan egy alak. Úgy hallottam, hogy miután a báró megmentette az életét, kezdett mindenféle bujdosó alakokat maga köré gyűjteni, aztán egy éjjel megmérgezte vendéglátóját és annak embereit. – Micsoda?! Daren azt mondta nekem, hogy a báró és kísérete kilovagoltak egy nap a várból, s azóta nem látta őket. – Ugyan már! Hazudott a rohadék! No, én persze nem tudhatom biztosra, de szerintem egyszerűen megunta, hogy holmiféle öregemberekkel kell megosztani az épületet, és hogy nem ő az úr a várban. – Persze, el tudom képzelni róla mindezt – felelte Nelkher. – De mondd csak, remete… hogy is hívnak… – Awaw vagyok. Jó név mi?! Én találtam ki. Awaw! – Igen… szóval Awaw. Azok a lovagok, akik erre jártak, nem kérdezősködtek egy kertész után? – Dehogynem! Mondhatni, csak őfelőle kérdezősködtek. És az ő szemükben is ugyanaz a mohó fény csillogott, mint most a tiedében. – És mit válaszoltál nekik? – Ugyanazt, amit neked fogok mondani. – És az mi lesz? – Az, hogy láttam a kertészt. Nem is akárhogyan: vendégül. – Nagyot nevetett a szóviccen, és kortyolt a pörkölt levéből. Nelkher viszont az asztalra rakta a tálat, és izgatottan leste a remete szavait. – Pandenden, vagy hogy hívták a kis fickót. Nagyon régen járt itt. Lehet vagy… tíz éve… Jól emlékszem rá: olyan egy szerzet, akit sohasem felejt el az

ember, ha egyszer látja. Talán ő volt a legkedvesebb vendégem. Csak pár napig tartózkodott itt, mert azt mondta, hogy siet, de nagyon megkedveltem. – És mondd csak… ööö… nem említette véletlenül, hogy hova igyekszik? – Annyit mondott, hogy messze északnyugatra megy. De hát ezzel nem mondott valami sokat, mert egyetlen út vezet erre: délkeletről északnyugat felé. Márpedig ő délkeletről jött, következésképpen valószínűleg északnyugat felé tartott. – Igen, ez valószínű. Szóval azt mondod, nem említett semmi határozott úti célt? – Nem, ha mondom. Semmit. – Nem beszélt véletlenül valamiféle erdei kalyibáról… egy északnyugati hegy lábánál… hatalmas fa lombjai között? – Még csak meg sem említett semmi ilyesmit. Bőbeszédű volt, az igaz, de úti céljáról nem akart tájékoztatni. Én meg nem kíváncsiskodtam… – Értem – sóhajtott a lovag. – És mondd csak, nem volt nála valamiféle különleges tárgy… valami, amit látszólag nagyon féltett? – Hmmm. – A remete elvigyorodott. – Nem, semmi nem volt… Ugyanezt kérdezték a lovagok és a pap is, aki két éve erre járt. Pontosan ugyanezt… – A pap? Csak nem Glup? – tudakolta Nelkher. – De igen! Az a szarházi! Mocsok egy alak! Esküszöm, hogy eddig még egyetlen lény halálát sem kívántam… eltekintve a bolháktól, a szúnyogoktól, a legyektől, a csótányoktól, a poloskáktól és a patkányoktól, amelyek a szobámba merészkednek, no meg attól a borztól, aki kikaparta a répáimat, meg a paraszt rókától, amelyik múlt évben lopta el egy tyúkomat, és attól a szemét vaddisznótól, amely kidöntötte az egyik kerítéscölöpömet… de ezt a papot a pokol legmélyére kívánom! Egész este faggatózott, én meg, magam sem értem miért, kifecsegtem neki mindent, amire csak kíváncsi volt. Sőt, annál jóval többet. Soha életemben összesen nem beszéltem annyit, mint akkor. Az a mocsok beleszórhatott valamit a boromba… Valami varázsport… Azt mondta mindjárt a vacsora elején, hogy ne fáradjak az ital felszolgálásával, ő majd hoz eleget a konyhából… Nyilván akkor csinált valami gonoszságot a hátam mögött… Feltűnt, mennyi ideig matatott a kupák körül… Aztán, amikor megoldódott a nyelvem, és már mindent elmeséltem neki, amikor rájött, hogy már semmit sem tud kihúzni belőlem, elkezdett az istenéről áradozni. Mindenáron meg akart téríteni. S reggelre nemhogy eltűnt,

felzabálta a fél éléstáramat, és odavizelt a küszöbömre, hanem még ellopta a szamárkámat is! – Mondd csak, Awaw, nem tudod véletlenül, merrefelé lakik most ez a pap? – Úgy hírlik, hogy egy kolostorban lett apát, innen úgy négy napra északnyugatra. Ott, ahol az út elágazik, nyugatra fordul és észak felé, hogy felkapaszkodjon Brüeghtywn városába. Phroebinus atyának hívja magát, vagy kinek… Persze, ezek a papok összevissza kreálgatnak maguknak mindenféle hangzatos neveket. Azt hallottam, hogy már fél Brüeghtywnt megtérítette. Deee… teljesen kihűl az ételed, jó lovag. Egyél. Ha kérsz, van még. Nelkher engedelmeskedett, befalta a maradékot a tálból, és jóleső szipogással kanalazta az újabb adagot is. – Van még valami, amit meg akarok kérdezni tőled – szólt kisvártatva a lovag. – Úgy tudom, lakik az erdőségben egy boszorkány, akinek ez a quarim nevű szolgálója van… – Lakik hát! – felelte mérgesen a remete. – Elegem van belőle, és a környék összes szarházi banyájából! Az utóbbi években teljesen megkergültek! Van valami szabályuk, amely szerint a boszorkányszombatokra és onnan hazafelé mindig csak seprűn lehet lovagolni. Olyankor, havonta egyszer, képtelenség aludni, akkora hangzavart csapnak, ahogy az ember feje fölött száguldoznak. Engem szerencsére nem macerálnak, de különben mérhetetlenül rosszindulatú egy népség, és különösen az utóbbi években kanászodtak el, amióta az új főboszorka uralkodik rajtuk. Három éve valami hatalmi harc volt közöttük, az egész erdő csak úgy visszhangzott a visításaiktól. A mostani vezérük… legalábbis így hallottam… messze északnyugatról érkezett a quarimjével együtt, és ez a szörnyeteg most olyan hatalmat ad neki, amellyel senki sem mer dacolni. Úgy hallottam, hogy a trónfosztott főboszorkány elvonult valahova, és magányosan él. – És mondd csak, Awaw, nem tudod véletlenül, hol lakik a jelenlegi főbanya?! – Nem én! Nem! Nem is érdekel! Hallottam ugyan, hogy van északnyugat felé valamilyen romvár, és hogy ott lakik, de én nem ártom magamat ezekbe a dolgokba. És jobban tennéd szerintem, ha te sem ártanád! Ezek elvetemült, gonosz szerzetek, és nem menekülhetnél előlük, ha egyszer rád találnának. Nelkher bárhogy igyekezett, nem tudott több információt kihúzni Awawból.

Sebaj – gondolta, miközben a paprikás maradékait kanalazta. – Elvégre így is sok mindent megtudtam. Ismét bebizonyosodott, mennyire álszent alakok ezek a remeték: elvonulnak a világtól arra hivatkozva, hogy elegük van a civilizációból, közben úgy gyűjtik magukba az információkat, mint egy kiszáradt mohacsomó a vizet. A lovag a vacsora után kilovagolt még egy kicsit. A remete otthon maradt, de Lülü annyira megkedvelte a vendéget, hogy vele tartott. Nelkher leült a csupasz kis dombra, ahonnan a kutya intézte ellene a támadását. Az ázott föld szagától átitatott levegő hűvös volt, szürkületi szellő rezgette a fák leveleit, és a lovag a déli látóhatár felé hullámzó dombokat, hegyeket nézegette. Már teljesen besötétedett, mire visszatért a házba. Awaw mellé telepedett le, és miközben időnként meg-megvakarta a kutya fültövét, mosolyogva hallgatta azt a hosszasan ecsetelt utat, amely a remete világtól való elvonulásához vezetett, s amelynek egyes lépcsőfokait az öregember által egyszerűen asszonybarmoknak nevezett különféle nőszemélyek jelentették. – Bizony, fiam – fejezte be utolsó nőügyét is a remete –, bizony, te még fiatal vagy, előtted az élet, és nyilván várnak még rád szerelmek, csalódások. Mindenesetre vigyázz! Vigyázz a nőkkel! Vigyázz, mert csalafinta, kiismerhetetlen teremtések! A lovag igaz ugyan, hogy egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy új szerelmek és csalódások nem várnak rá, hiszen életét Nathalie-val fogja leélni, mégis talált némi rációt a remete utolsó szavaiban, és mivel eszébe jutottak Paraphestius gondolatai, előkotorta batyujából a könyvét. – Ez micsoda? – kíváncsiskodott Awaw. – Ó, ez Paraphestiusnak, a lélek avatott ismerőjének egyik nagyszerű opusza. Gondoltam, felolvasok neked pár mondatot. Biztosan értékelni fogod. Sokáig lapozgatott, és végül rátalált a Női lélek – avagy a világegyetem káoszának fiziológiája című fejezetre. Elmosolyodott, amikor feltűntek az ismerős mondatok: Aki van annyira felelőtlen és mazochista, hogy a lány-csecsemők, kisleányok, leánykák, lányok, kisasszonyok, nők, asszonyok, öregasszonyok, vénasszonyok, vén banyák, aszott vén nyanyák, vagy egyszerűbben fogalmazva a nők lelkének megismerését tűzi ki maga elé célul, az mindenekelőtt számítson arra, hogy rövid életű lesz, és elméje időnek előtte megfog zavarodni. Tán van némi eshetősége annak, hogy a

megmagyarázhatatlanra kívánván magyarázatot találni, az elemi erejű őskáosz végtelen diszharmóniáját akarván megfejteni, megérti annak a kozmikus kaotizmusnak egy százalékát, amelyet a nők „szenvedélynek”, „érzéseknek” neveznek – nem tudván más magyarázatot adni lelki működésükre –, de ennél a pontnál sohasem fog tovább eljutni. – Nagyszerű! Nagyszerű gondolatok! Micsoda meglátások! – szólt a remete, és elkérte a hahotázó lovagtól a könyvet. – Mondd csak, Sir Nelkher… megengeded, hogy olvassak valamennyit ebből a fejezetből? Tudod, olyan ritkán lehet hozzájutni errefelé az ilyen becses kincsekhez. – Persze, hogyne! – válaszolta a lovag óriási ásítás kíséretében. – Engedelmeddel, én viszont lefeküdnék, mert holnap korán kell indulnom. – Természetesen – felelte az öregember. – Az ágyam rád vár, én majd elalszom a szalmazsákon. – Ugyan! Jó lesz nekem az a zsák… – Nem! Ne is ellenkezzél, lovag! A vendégnek kijár az ágy. Megsértesz, ha nem fogadod el! Nelkher nem kérette tovább magát. Levette vértezetét, felöltötte a már jó előre kikészített sodronypizsamáját, és ledőlt a nyirkos, öreg pokrócra. Awaw egészen hajnalig lapozgatta a könyvet: hüledezett, a fejét ingatta, és időnként akkorákat csettintett az ujjával, hogy Nelkher álmában szúvá alakult, akit egy fán kopogó, csattogó harkály mindenáron ki akar szedni a vastag kéreg alól. *** A remete bármilyen későn is feküdt le, már a rigók énekére talpon volt, és olyan zajt csapott az edényeinek csörgetésével, hogy hamarosan a lovagot is felverte álmából. Nelkher bolha, tetű, szúnyog, poloskacsípéseit vakargatva ült fel, és hogy felfrissüljön egy kicsit, kitámolygott a sápadt őszi reggelbe. A csupaszodó gyertyánok, kőrisfák morcosan lóbálták lombjaikat, a folyó fölött málladozó ködcsomócskák tekeredtek: egyikük a fahíd alá bújt, mintha játékra hívná társait, de e gesztusával nem sikerült jókedvre deríteni környezetét. Nelkher megmosta az arcát a szekér melletti hordóban összegyűlt esővízben, és unottan nézegette tükörképét. Hát, ami igaz, az igaz, nem festett valami jól: szakálla kezdte pimaszul benőni az arcát, tekintete fáradt volt, szemei alatt akkora táskák gyülekeztek, mintha legalább három szívrohamon ment volna át egy hét alatt, ráadásul a nyakörv sem

oldotta külsejének barátságtalanságát. Idegesen tapogatta jobb csuklóját: a karperecből még vagy egy negyed hüvelyknyi rész látszott, a többit úgy tűnt, végleg feloldotta a bőre. Visszatrappolt a házikóba, felvette páncélját, és közben megpróbálta kipuhatolni a remetétől, vajon lakik-e errefelé valamilyen varázsló, aki ért a különféle ártó mágiák megsemmisítéséhez. Bánatára azonban Awaw csak annyit tudott mondani, hogy tudomása szerint ezen a vidéken és innen északra boszorkányokon kívül semmiféle varázslatos képességekkel rendelkező személy nem lakik. Ez nagyon rosszul hangzott, s Nelkher egykedvűen falta be a reggelijét, és még az sem vidította fel, hogy a remete jó pár napi elemózsiát készített neki az útra, s egy nyúlfogó csapdát is adott arra az esetre, ha elfogyna az élelme. Awawval és Lülüvel a nyomában kilépett a házból. Phyllis felé indult, de amint elment az ablak mellett, megpillantotta ismét a virágokat. – Mondd csak, Awaw – fordult hátra. – Ezek a virágok a kertésztől származnak, nemde? – Igen, tőle! Honnan tudod?! Nem is gondoltam volna, hogy érdeklődsz a virágok iránt! – Nos, khmmm, tudok róluk egyet s mást – felelte Nelkher, bár maga is tisztában volt azzal, hogy botanikai képességei lényegében csak a füvek, bokrok és fák megkülönböztetésére szorítkoznak. – Csodálatos növénykék – mondta a remete. – Ősszel és tavasszal virágoznak, s minden évben ugyanolyan gyönyörűek. A kertész magként ültette el őket, aztán két nap múlva már kibújtak a földből, és még azon a héten virágba borultak. Én mondom, ez a Pandenden olyan jóban van a Természet rejtett erőivel, mint én Lülüvel, vagy te a lovaddal. Nelkher odaerősítette a batyuját a nyereghez, és felült Phyllisre. – Köszönöm a segítségedet, öreg – mondta. – Örökre hálás leszek, amiért élelmet és szállást adtál nekem. – Ugyan, ugyan. Kívánom, hogy járjál sikerrel, lovag, és találd meg a kertészedet! De még egyszer figyelmeztetlek: tartózkodj a banyáktól, ha egy mód van rá. És ha megtalálod ezt a nyomorult Phroebinust, rúgd jól valagba az én nevemben is! Az északnyugati útra hamar rátalálsz, ha a patak partján lovagolsz: úgy öt-hat mérföldre lehet innen. Eléggé elhagyatott, benőtte az útifű, de rá lehet akadni, ha figyelmesen keresi az ember. Nelkher búcsút intett Awawnak, és nyomában Lülüvel elvágtatott. A kutya még pár mérföldig kísérte a lovagot, aztán visszafordult. Éhes volt, meg nem is nagyon szeretett egyedül rohangálni az erdőben.

*** A lovag hamarosan megtalálta az ösvényt. Nem kellett sokat kutatnia, mert azonnal megérezte, amikor a közelébe ért. A hosszú, mélyzöld, vízpöttyökkel teleaggatott fűszálak végigdörgölőztek Phyllis lábain, amint elindult az utacskán. Egy-két óra múlva, amikor a talaj egy kicsit kövesebb lett, ismét kiszélesedett az út. Nelkher gyorsíthatott lovának léptein, nemsokára pedig sebesen vágtatott az egyre hatalmasabbá terebélyesedő északi hegyek felé. Csak remélni tudta, hogy megtalálja a papot, és vele együtt a tőrt is. *** Négy nap elteltével ért az elágazáshoz. Útközben meg-megállt a kertész vándorlásainak valamelyik állomásán, de aztán igyekezett egyre jobban csökkenteni a pihenők számát, mert a csuklószorító nyugtalanítóan zsugorodott, no meg a kis tolvaj útjának tanúi, a fák, a tavacskák, a sziklák úgysem segíthettek semmit. A levegő jócskán lehűlt, és most, hogy a lovag az óriási északi hegyeket és Brüeghtywn városkáját nézte, amely a havas bércek meg a széles, zöld fennsíkok találkozásánál feküdt, úgy érezte, hogy még belülről is hűti a testét valamilyen fagyos szélrendszer. Több mint egy hónapja indult el: Lendhorn szeretetére vágyott, a városra, amelyre egyre inkább úgy gondolt, mint otthonára, de amikor délkeletre nézett, csak végtelen hegyeket látott mindenfelé, és valahogy hihetetlennek tűnt, hogy azokon túl ott várja a boldogság. Egyszóval ott állt az útelágazásnál, fanyar arckifejezéssel nézelődött. Az északi út mentén mintha látott volna egy épületet toronnyal: valószínű volt, hogy a szerzetesek lakhelye lehet az, így hát arra indult el. Nem tévedett a kolostort illetően, mert hamarosan fel is tűnt a kis gazdaság egy mesterségesen kiképzett teraszon, vörös- és feketefenyőkkel körbevéve. Jóval nagyobb volt, mint az a kolostor, ahol Nelkherék Lendhornból jövet szálltak meg, és reprezentativitását fokozta a falak mögül kikandikáló bástya, valamint a bal oldali sarokban emelkedő, széles bronzháromszöggel díszített templomtorony. Most már az is látszott, hogy az északi út mentén tovább egy kis erődítés áll: a vaskos építmény tépett zászlót lobogtatott. A lovag leszállt Phyllisről, és az oroszlánfejet formázó kopogtatóval megzörgette a kaput. Semmi válasz.

Ismét kopogott, most már hangosabban, de most is csak a csend felelt. Az egyre erősödő dörömbölés végre meghozta az eredményt: kinyílt a kapuba vájt ajtón egy kis ablak, s egy rövidre nyírt hajú novícius meglepődött és ideges tekintetével találta magát szembe. Úgy látszik, ezek mindenhol ennyire bizalmasak az emberrel, gondolta magában Nelkher, de azért tettetett kedvességgel elmosolyodott. – Üdvözlöm, uram – szólt a fiú vékony, herélt hangján. – Miben lehetek a segítségére? – Mondjuk abban, fiam, hogy közlöd az apát úrral, hogy Sir Nelkher, Ralferin gróf fia várakozik idekint éhesen, fáradtan, és abban reménykedve, hogy vendégül látják ma éjjelre. – Ööö… az a helyzet, hogy Phroebinus apát úr most nagyon elfoglalt, mert a két nap múlva esedékes boszorkányégetés záró okiratait kell elrendeznie, és mi is nagyon kevesen vagyunk, mert a legtöbben elindultak reggel Brüeghtywn városába… de… deeee azért persze gyere csak be. Szólok az apát úrnak, és amint lehet, a rendelkezésedre áll majd. – Becsukta az ablakot. Telt múlt az idő, és a csendből ítélve Nelkher már kezdte azt gondolni, hogy csak szórakozott vele a pimasz ifjonc, amikor deszkasurrogás, nyikorgás hallatszott belülről, s az egyik kapuszárny kitárult. Nelkher bevezette Phyllist, a novícius pedig bereteszelte a bejáratot. Úgy tűnt, nagyon védik a kolostort. A széles alsó udvaron voltak. Balra a falak szegletében a templom állt, jobbra az emelt teraszon kiképzett kerengő irányába ólak, istállók sorakoztak, s mögülük valamiféle veteményeskert kukucskált elő. Puritán, ám jól vezetett gazdaságról tanúskodott minden. Néhány szerzetes suhant el a vaskos bástyával induló kerengő árkádívei között, és két újabb, mezítlábas novícius érkezett. Egyikük az istállóba vezette Phyllist, másikuk, egy nyúlszájú fiú pedig, miután odakiáltott az idegesen csaholó kutyáknak, csatlakozott a lovagot a vendégszoba felé kísérő társához, miközben idétlenül meresztgette kiguvadó szemét. Sötét, tömjénszagú és kietlen szobába léptek. A novícius, aki a lovagot fogadta, fáklyát gyújtott, majd így szólt: – Az apát úr megparancsolta, hogy semmi áron ne zavarjam most, de amint lehet, ígérem, hogy szólok neki. Addig Yawick majd szolgál egy kis étellel és erősítő borral. – Helyes. Bár nem örülök neki egy csöppet sem, hogy megvárakoztattok. Mindenesetre mond meg Phroebinus apátnak, hogy Lendhornból jöttem, és türelmetlenül várom.

A novíciusok illedelmes fejhajtással távoztak, de Yawick hamarosan visszatért: barna kenyeret és némi fehérbort hozott, aztán leült egy székre, s kidüllesztett szemekkel, tátott szájjal bámult Nelkherre. Gyűlölte, ha evés közben figyelik. Lenyelt ugyan egy-két falatot, de aztán haragos pillantást vetett a fiúra: az azonban látszólag baráti gesztusnak értelmezte ezt, mert elmosolyodott, s száját még nagyobbra tátotta. A lovag megpróbált pár falatot lenyomni a torkán, de egyszerűen nem ment a dolog: zavarta, hogy minden mozdulatát figyelik, nyálának minden cuppanását kihallgatják. – Jól van, fiam, elmehetsz! – mondta. A novícius bólogatott, mosolygott, és közelebb húzta a széket Nelkherhez. – Azt mondtam: el-me-hetsz! Újabb baráti közeledés volt a válasz, és Nelkhernek rá kellett jönnie, ha nem akarja, hogy az ölébe üljenek, jobb nem szólni többet a fiúhoz. Evett még egy kicsit, kortyolt a fanyar italból, aztán szemét lehunyva hátradőlt a székében. Vagy egy órát ülhettek így: a lovag lehunyt szemmel, de ébren, a fiú pedig tátott szájjal, dülledt szemekkel. Nelkher, Daren és a remete elmondása alapján tisztában volt azzal, hogy az apát veszélyes, sunyi egy alak, és nem árt majd vigyázni vele: nyilván nem tett még le a Tükör megszerzéséről, csak valamilyen érthetetlen okból itt ragadt. Ha megtudja, hogy a lovag a vetélytársa, akkor ki fog eszelni valamilyen cselt, hogy leszerelje. Ugyanakkor, amilyen hülye volt – kapott hirtelen a fejéhez –, már elárulta, hogy a városból jött… ez pedig nyilván egyértelműsíti majd úti célját. Persze, az is igaz, hogy máshonnan nem is igazán jöhetett volna: Glup biztos azonnal rájön, hogy mi járatban van errefelé. A fenébe is… Mit tegyen?! Végül még a pap is ráaggat valami akaratirányító szent ereklyét. Na, nem, nem… ezúttal neki kell ügyesebbnek lennie… Viszont az abroncsot nem ártana leszedetni valakivel. A kolostornak nyilván sokkal jobb szerszámai vannak, mint a remetének. *** Már kezdett sötétedni, amikor gyorsan surranó léptek hallatszottak kintről. Nelkher a köpenye alá rejtette a láncot. Az ajtóban köpcös alak jelent meg, és a lovaghoz sietett. Tekintélyes súlyfölöslege ugyan az arcára is rányomta a bélyegét, mégis határozottan szép vonásai voltak.

Frissen volt borotválva, gondterhelt barázdákkal televájt homlokát alig fedte el rövid, barna haja, sasorra és mélyen ülő szemei határozottságról, erőről árulkodtak. – Sir Nelkher! Sir Nelkher, Lendhornból! – kiabálta izgatott hangon, majd tenyerét beletörölte kötéllel átkötött, durva darócköntösébe, és megölelte a lovagot. – Ó, ne haragudj, hogy megvárakoztattalak – mentegetőzött –, de az a pokolfattya novícius csak most árulta el, hogy itt vársz rám. Ahogy meghallottam, honnan jössz, rögtön rohantam hozzád. Ahh, ezek a buta fiúk! Mennyi bajom van velük! Vagy szóról szóra végrehajtanak minden parancsot, vagy pedig teljesen elhanyagolják a leendő hivatásukkal járó kötelezettségeket, és holmiféle vásott kölykök módjára randalíroznak! Az ostobája! Itt van valaki Lendhornból, ő meg képes egy órát váratni a vendéget! Na, sebaj: penitenciaként három napi koplalásra és esti önsanyargatásra ítéltem. Ebből talán majd tanul. – Csak most vette észre a félkegyelmű fiút. – Hát te mit keresel itt! – förmedt rá. – Takarodj innen! – Gyűlölködve nézett a kisomfordáló novícius után, majd Nelkherhez fordult. Szemeiben mohó kíváncsiság csillogott, és a lovag úgy érezte, mintha a pap legszívesebben minden információt kiszippantana az agyából. – Ah, Sir Nelkher! Nem is tudom, mit mondjak hirtelenjében! Amióta két és fél éve itt élek, te vagy az egyetlen lendhorni vendégem! Annyira járhatatlanná vált a délkelet felé vivő út, hogy sem innen, sem pedig a másik irányból nem mer senki nekivágni többé. Ha nem lenne itt a közelben Brüeghtywn városa, teljesen magányosan élnék. De hát jobb nem is gondolni efféle elszomorító dolgokra! Istenem, Lendhorn! Mi van arrafelé? Hogy van a királyi család? Hogy van Nathalie és Ggggg… akarom mondani Nathalie hercegnő és Gaedwyn király?! Mesélj, lovag! Megöl a kíváncsiság! Na, most mit mondjon? – kapott zavartan a lovag a nyakörvéhez. – Istenem! Mi ez a nyakadban?! – kérdezte Phroebinus. – Miféle szörnyűség?! Most veszem csak észre… – Huhh… ez hosszú történet… – legyintett Nelkher. – Hegyi rablók foglya lettem, és megszöktem előlük… – Micsoda?! Csak nem a Jerlynch bandával akadtál össze?! – Ööö… nem tudom, hogy hívják őket, de iszonyú alakok voltak. Teleaggatták magukat állatszarvakkal, fura nyelven beszéltek. – Igen, igen! A Jerlynchék! Szerencsére én sosem találkoztam velük… Azt mondják, nem is emberek azok… Esküszöm, szívem szerint mindet megégetném! Mindet! Gusztustalan pogány szörnyetegek. Nem ismernek félelmet és könyörületet. Fel nem foghatom, hogyan siklottál ki a

karmaik közül… – Khmmmm. Megbocsáss, apát uram, de ez hosszú történet. Nem tudnád valahogy leszedetni a bilincsemet?! Teljesen felsebezte már a nyakamat… – Ó, hogyne! Mindent megteszek, ami tőlem telik! Gyere, gyere velem, jó lovag! Kiléptek a kerengőre. Az apát magához szólította az egyik novíciust, és két papért, valamint két katonáért küldetett. Amikor a négy férfi odaért, Glup elmondta, hogy Sir Nelkher, újdonsült vendége a Jerlynch banda fogságába esett, és bár megszökött a rablók elől, borzalmas bilincset raktak rá: ennek eltávolítását kéri tőlük. Az apát és a négy férfi körülrajzolták az abroncsot, fejüket csóválták és sokáig tanakodtak, mitévők legyenek. Végül az istálló melletti raktárba vezették a lovagot. Itt hasonló jelenetek ismétlődtek meg, mint a remeténél, azzal a különbséggel, hogy a farönköt üllő helyettesítette, és már az első találat is tökéletes volt. A fémlemezek nem nyíltak szét, de ismét felsértették Nelkher nyakát, a lovag megint toporzékolt, és az abroncs eltávolításának újabb kísérleteit most is fel kellett adni. A láncot ellenben mégiscsak sikerült elpattintani, egy rövid csonk maradt csak, de azt sikerült begyömöszölni a páncél alá. Az apát visszakísérte meglehetősen meggyötört vendégét a szobába. – Sajnálom, Sir Nelkher, sajnálom, hogy többet nem tudtunk segíteni – szabadkozott. – Brüeghtywnben kell majd megpróbálnod. Ott van egy kovács: ha ő sem tudja levenni a bilincset, akkor csak a Jóisten segíthet. Aztán közölte a lovaggal, hogy látván mennyire meggyötört és morcos, magára hagyja, hadd pihenjen egy kicsit, de a vacsorát jelző harangszóra ismét itt lesz. – A szerény esti étek után a lélek és a test ereje megsokszorozódik – mondta, mielőtt kilépett volna a folyosóra. – Akkor majd nyilván jobb kedélyállapotban leszel, és végre eldiskurálhatunk. Az apát végtelenül nyájas, de mézes-mázas modora rosszat sejtet. Résen kell lennem… – gondolta a lovag, miközben a fejét a batyujára hajtva ledőlt a kőpadra. *** Kissé elbóbiskolt, de az alig egy óra múlva megkonduló harang felébresztette. Hamarosan lépteket hallott, és az ajtóban a nyájasan mosolygó Glupot pillantotta meg.

– Remélem, tudtál pihenni valamennyit, lovag uram – szólt amaz. – A kőpadok kényelmetlenek, mert számunkra készültek, de ígérem, éjszakára vastag szalma és pokrócréteget teríttetek rájuk. Gyere, vár már a vacsora. Nelkher elhúzta egy kicsit a köntösének szegélyét, hogy nyakláncát valamelyest elfedje a kíváncsiskodók elől. Amint kiléptek a kerengőre, jobbra fordultak. Az árkádsor fafödémének vázszerkezete nemrégiben készülhetett el, mert a deszkák a gyanta és az enyv szagát árasztották. Elhaladtak a káptalanterem, a caldarium, a dormitórium, a concomortonicium, a theno-psethoderinchomyrfiluccidium és még pár, értelmezhetetlen funkciójú és nevű helyiség előtt, ismét balra kanyarodtak, majd benyitottak egy többinél kissé magasabb ajtón. A refektórium hideg, barátságtalan helyiség volt, széles, étkekkel szerényen megrakodott asztallal, alacsony kis szónoki pulpitussal. Miután az apát fejhajtással üdvözölte négy öregebb és három fiatalabb rendtársát, valamint a két katonát, akik az asztal végében álltak, közölte, hogy Sir Nelkher a kolostor becses vendége, akivel néhányan már találkozhattak is, részt fog venni a vacsorán és a közös imádságon. Mondanom sem kell, hogy a lovagnak esze ágában sem volt ez utóbbi dolgot művelni, de hát nem tiltakozhatott, s amikor az egyik novícius a pulpitusra lépett, és belefogott valamiféle liturgiai szöveg kántálásába, hősünk is lehajtotta a fejét, és összekulcsolta a kezeit: latyn szavak helyett azonban rontáselhárító fohászokat mormolt. Az imádság után helyet foglaltak, s miközben Yawick a szomszédos kis asztalkáról elkezdte áthordani az ételeket, a társa valamiféle borzalmas nótára zendített. Nelkher úgy érezte, mintha magának az Iszonyatnak a kifeszített húrjait pengetnék, és rimánkodott, hogy a novíciusok is üljenek minél előbb asztalhoz. A vacsorára feltálalt párolt fürjhús, sült alma és juhsajt sehogy sem volt képes telíteni a lovag gyomrát, de a fehérbor szerencsére pótolta a tápcsatorna üres helyeit, és egy kissé fel is oldotta a barátságtalan hangulatot. Az apát bizonyos liturgiai változtatások szükségességéről beszélt a rendtársaival: a diskurzus helyenként latyn motyogásba fulladt. Nelkher végtelenül unatkozott, másrészt tagadhatatlanul bosszankodott amiatt, hogy nem az ő ittléte az elsődleges beszédtéma. Éppen rátalált volna a sértődöttségét legjobban reprezentáló arckifejezésre, amikor az apát végre feléje fordult. – Sir Nelkher! – mondta. – Kérlek, bocsáss meg, amiért megvárakoztattalak, de pár nagyon fontos dolgot kellett megbeszélnem a

rendtársaimmal. Mostantól viszont állok a rendelkezésedre, és kérlek, meséld el utadat töviről-hegyire… – elmosolyodott, de a tekintetét idegesen járatta körbe az asztalon. Aztán a vigyora félszeggé változott, és Nelkher üres serlegére meredt. – Lovag úr… Sir Nelkher! Látom, kiürült a kelyhed. A pincémben ízletes vörösbort tartogatok a legkülönlegesebb alkalmakra. Tiszteletedre csapra veretek egy hordót: kíváncsi vagyok rettenetesen a véleményedre, mert jó borszakértőnek tartom magamat, és szeretem, ha mások is megerősítenek ebben. – Felnevetett, majd intett a nyúlszájú novíciusnak, aki azonnal távozott a konyhába nyíló ajtón. Amikor Yawick ismét feltűnt, hatalmas kancsót tartott a kezében. Nelkher úgy tett, mintha belemélyedne a maradék sült elfogyasztásának feladatába, de közben a szeme sarkából figyelte az apátot, és így észrevette, hogy Glup intett a novíciusnak, mielőtt az még az asztalhoz ért volna. A fiú megállt egy pillanatra, habozott, majd Glup ideges mozdulata után a lovag mögötti kis asztalkához lépett, és oda rakta le a kancsót. – Itt van hát a borom! – örvendezett az apát. – S mivel Isten jámbor szolgájához úgy illik, hogy ő maga kínálja meg vendégeit, kérlek, add ide a serlegedet: hadd töltöm tele! – Nelkher válaszát meg sem várva, elvette a kelyhet, majd felhörpintve sajátjából az ital utolsó csöppjeit, felemelkedett a helyéről, és az asztalkához lépett. Ha akkor történetesen nincs a lovag előtt az a tükörfényesre lecsiszolt bronztál, amit a hiú apát két héttel ezelőtt hozatott Brüeghtywn városából, akkor Nelkher sohasem győződött volna meg arról, hogy a háta mögött lezajló eseménnyel kapcsolatos félelmei igazak-e, vagy sem. De a tálca ott volt, és a lovagnak semmi mást nem kellett tennie, mint egy kicsit megdöntenie azt. A homorú felszín és a zsírfolt ugyan groteszkké alakította a formákat, ám így is jól lehetett látni, amint az apát a két serleget teletölti, de még mielőtt visszatérne az asztalhoz, az egyik fölött hosszasan elszöszmötöl. A tál nagyot csattant az asztalon, Glup pedig nyájas mosollyal tért vissza. – Íme, itt a nemes nedű – szólt, és lerakta a két serleget. Teljesen egyformák voltak: finom felületük mélysárga színekké olvasztotta a szoba rideg légkörét, poncolt peremükön pedig finom kis szemcsék futottak végig. Nelkher beleszagolt az italba, de semmi különlegeset nem érzett. – Kóstold csak meg, és be fogod látni, hogy életedben nem ittál még

ilyen finomat! – mondta Glup. Az apát felemelte a serlegét, és látszott rajta, hogy várja, hogy a lovag kövesse a példáját. Nelkhernek gyorsan fel kellett találnia magát. Körülnézett. A szerzetesek vidáman rágcsálták a sült alma maradékait, és a két katonával diskuráltak valamiről, Yawick egy kancsó vörösborral pedig feléjük sietett. A megoldást tálcán kínálta a sors. Nelkhernek, amikor elhaladt mellette a fiú, csak egészen finoman kellett megmozdítania a lábát. A novícius hatalmas lendülettel vágódott el: estében belekapaszkodott az egyik öreg szerzetesbe, akit székestül lerántott a földre, a kancsó pedig nekicsapódott az asztalnak, és szétspriccelte a nemes italt a közelben ülőkre. Teljes lett a zűrzavar: az emberek felugráltak helyeikről, szitkozódva törölgették a ruháikról a bort, Glup az asztalhoz csapta a serleget, és őrjöngve rohant a fiú felé. Két társával felsegítette a jajgató szerzetest, majd megragadta a nyúlszájú csuháját, és három iszonyú pofont kent le a fiúnak. – Te pokolfattya! – üvöltötte. – Miért nem nézel a lábad elé, he?! Mit művelsz?! Majdnem megölted Halmanus atyát, eláztattad a vacsorázókat, és ráadásul kiöntöttél egy kancsónyi bort! Büntetésből egy hétig kenyéren és vízen fogsz élni, s napjában háromszor fogsz penitenciát tartani a szöges korbáccsal. Eriggy! Ne is lássalak! Takarodj! – Az ajtó felé penderítette a zokogó fiút. – Nem hallottad?! Ki innen! Ma a kutyák ólja mellett fogsz aludni, a szabadban! Ne is lássalak! A keservesen siránkozó novícius kitántorgott az udvarra, és még az ajtót sem csukta be maga után. – Te meg mit állsz ott, mint Bálám szamara! – üvöltött Glup a másik fiúra. – Csukd be az ajtót, ha a társad képtelen erre! Különben is, figyeltelek ének közben: az ympera tuust következetesen eltéveszted! Csukd be az ajtót, de magad mögött! Takarodj te is! Pfuj! Elegem van belőletek! Miközben a fiú kisomfordált a teremből, hárman a levegő után kapkodó, falfehér öregembert igyekeztek valahogy életre pofozni. – Hozzatok még egy korsó bort – kiáltotta Glup. – Az majd biztosan segít. Végül nagyjából helyreállt a rend: felitatták a vörösbor foltokat, és az újabb adag ital nem csak a feszült hangulatot oldotta egy kicsit, hanem ismét emberi színezetűvé alakította az öreg szerzetes arcát. Glup még sokáig serénykedett az asztal körül, aztán ő is visszaült a helyére.

A serleg életteli jókedvvel várta: a vörös folyadék elnyelte a fáklyafényt, ám a csillogó nemesfém bevonat visszatükrözte azt. Koccintottak, és Nelkher szemei mellé alig észrevehető, kárörvendő ráncocska húzódott, miközben a borból nagyokat nyeldeklő apátot figyelte. – Hmmmmm – mondta, miután ő is felhörpintette az ital nagy részét. – Nagyszerű a borod, apát uram! Egyenesen fenséges! Nem is tudom, mikor ittam ilyet utoljára! – Ugye mondtam, hogy tetszeni fog, fiam! – mosolygott Glup. – Láttam rajtad, hogy értesz te a jó italokhoz! Láttam rajtad! A por hihetetlenül gyorsan hatott. Glup úgy öntötte magába az alkoholt, mintha a bendője kozmikus méretűre tágult volna, és egyre bőbeszédűbben gyalázta a novíciusokat: hamarosan úgy beszélt róluk, mintha azok valósággal a pokol megtestesült démonai lennének. Rendtársai egyre nyugtalanabbul szemlélték az emberi mivoltából kivetkőzött apátot, aki azonban mindig lehurrogta őket, ha netán szóba merték hozni a szerzetesi mértékletesség alapelveit. – Teszek a szerzetesi mértékletességre! – bömbölte. – Teszek rá! Ez a kis borocska legalább enyhíti valamelyest a bánatomat és a szenvedéseimet! Nem, nem és nem! Nem megyek aludni! Soha többé nem akarok aludni! Gyűlölöm az álmo… álmot! Akárcsak ezeket a rohadék novíciusokat! Szemét fattyúk! Belfegor démonai fogják felzabálni aszott májukat, és patkányok fogják belakmározni fekélyektől gennyedző szívüket! Sose jutnak a mennybe! Sose! Pfuj! – Kiköpött, majd tátott szájába löttyintett egy kupányi bort úgy, hogy az ital fele végigfolyt az arcán. Telt-múlt az idő, és Glup rendtársai végül feladták az apát észhez térítésére irányuló próbálkozásaikat: elbúcsúztak, és morcosan, fejüket csóválva kivonultak a refektóriumból. – Mi van?! Mi van, ti nem mentek?! Ti miért nem mentek?! – förmedt Glup a két katonára. – Miért nem mentek, he?! Menjetek csak ti is! Menjetek, és mondjátok meg a többieknek, hogy teszek rájuk! Na, kifelé! Eriggyetek! – Felállt az asztaltól, az ajtóhoz támolygott, kinyitotta, és a sötét udvarra mutatott: – Ott a helyetek nektek is, a kutyaól mellett! Eredjetek! Elegem van mindenkiből! Hagyjatok egyedül végre az én kis lovagommal! Az én drága lovagommal! Egy csomó mindent ki akarok szedni belőle, és ti nem hagyjátok! Ne zavarjatok! Az őrök összenéztek, aztán az apátnak engedelmeskedve magára hagyták a két férfit. Az ajtó hangosan csapódott be mögöttük, Glup pedig

felragadván két újabb kancsót, az asztalhoz támolygott. – Tudod – mondta –, a por, amit az italodba szórtam, egyszerűen csodákra képes… Megoldja a nyelvet, és ráadásul csillapíthatatlan alkoholszomjat olt az emberbe: ezzel még jobban meggyorsítja a titkok kifecsegését. Úgyhogy vigyázz! Hamarosan, akár tetszik, akár nem, minden szennyesedet ki fogod teregetni előttem! Képtelen leszel elrejteni bármit is, amire kíváncsi vagyok, mi több: önszántadból fogsz regélni nekem életed mocskáról! Nagyot húzott a serlegből, és felkiáltott: – Hej, nem tudom, mi a fene van velem, de nagyon jól érzem magam! Talán felöntöttem egy kicsit a garatra, de sebaj! Néha nekem, Isten önfeláldozó szolgájának is kijár egy kis lazítás. Nem igaz Sir… Sir… Sir Nelkh… Nelkher?! – De, tökéletesen igazad van ap… – Mennyire örülök, hogy végre itt vagyunk kettesben! Alig bírom kivárni már, hogy a por, amit a kupádba szórtam, hasson végre! – Hatni fog, apát uram, hatni! Légy türelmes! – Nelkher a szerzetes vállára tette a kezét, és ismét töltött a serlegekbe. Glup meg sem várta, hogy megteljen a kelyhe, máris a szájához emelte, és pillanatok alatt leöntötte torkán az italt. – Hű, a pokolba! Nem tudom mi van velem, de legszívesebben fejest ugranék egy vörösborral teli hordóba! Hallottál már ilyenről?! – Mi az hogy! Én is így érzek! Fenséges ez az ital. Fen… – A kancsó, az egész kancsó kell nekem! Hehe! – A szájához emelte a félig telt korsót, és úgy tapadt rá, mint valamiféle alkoholista borjú egy gigászi, amorf, bort tejelő tőgyre. Az italnak az a kis hányada, amely nem fért be a száján, lecsorgott az állán, és tovább áztatta amúgy is csurom boros csuháját. – Hűűű! Ez istenien finom volt! – szólt az atya, majd a földre hajította az üres kancsót. – Nem is értem: a te piádat szórom tele azzal a pokoli porral, és én leszek ilyen hülye! Hát nem jó?! Jó mi? – hatalmasat kacagott, de a nevetés gurgulázó böfögéssé olvadt. – Mondd csak, Glup atya – nevetett a lovag –, miért szórtad azt a port az italomba?! – Phroebinusnak hívnak! Érted: Phroebinusnak! Igaz, itt találtam csak ki ezt a nevet, de most már mindenki így szólít. Phroebinus. – Rendben van, Phroebinus atya. Szóval, miért kevertél port az italomba?! – Hogy miért?! No, nem mintha nem látszana rajtad messziről, hogy ritka hülye, fecsegő egy alak vagy, de azért biztosra akartam menni, és

szerettem volna, ha minden hülyeségedet kibeszéled magadból! Sokat utazhattál, amíg eljutottál ide, és nyilván megtudtál egyet s mást. Hehehe! – Megfogta a lovag állát, és csókot nyomott Nelkher arcára. – Te! Te seggfej! Mit gondoltál, mi másért tettem volna! Nem… nem is értem miért fecsegek itt annyit! Hiszen neked kellene beszélned! Minden titkodat ki kellene tálalnod: ehelyett én szövegelek itt. Bár, nem érdekel az egész! Kit érdekel?! Kit érdekel, hogy ki beszél?! Én, vagy te?! Nem mindegy?! Óriásit nevetett, ismét töltött magának, és megint ivott. Kivörösödött orra körül apró, lila erecskék szaladgáltak, kobakja zsíros volt és fényes. Az asztalhoz csapta a serleget, aztán sokáig nézegette a domború felületben tükröződő fáklyafényt. – A tűz… – magyarázta. – A tűz. Ez a lényege mindennek. Tudod, kevesen értik tisztán a lángok tisztító erejének magasztosságát. Nem értem, minek beszélek ilyesfajta dolgokról egy hozzád hasonló tudatlannak, de hát, ha már belefogtam, elmondok pár dolgot. Nos, tudni kell, hogy a négy elem: a föld, a víz, a levegő és a tűz közül, ez utóbbi bír a legigazibb tisztítóerővel. A tű… tűz a levegővel együtt a lélek legfontosabb összetevője, ugyebár. A jó lélekkel rendelkező testben, akárcsak az égben, a tűz kordában van tartva: a mennyben a Napkorongban van összesűrítve, a testben pedig a lépben. Ilyenkor a levegő uralkodik a testen. Ám a züllött testben elszabadul a tűz, ugyanúgy, mint a pokolban. Aztán átformálja a föld és a víz elemeit is, s elborítja a lelket is. Meg lehet f… figyelni, hogy a bűnösök mindig sokkal többet isznak, vizelnek, székelnek és szelelnek, mint mások: a vedelésnek az az oka, hogy a lelküket emésztő tűz sok nedvességet követel, az utóbbi három tevékenységnek pedig az, hogy az eredendően hasznos elemek megmaradt töredékei hogyan próbálnak menekülni a romlás elől. A víz húgy, a föld salakanyag, a levegő pedig szél formájában szökik a pokoltól… Ezeket a bűnös testeket, csak a belső tüzüknél még nagyobb lángok tudják megtisztítani: a külső tűz felfalja a belsőt, amely aztán hamuvá alakul, és a földbe, azaz a pokol fenekére szippantódik. Ismét beöntött a szájába egy serlegnyi bort. Úgy tűnt, legszívesebben magát a kelyhet is lenyelné. – Ezért van hát az, hogy a démoni lelkeket meg kell égetni! – folytatta. – Igen ezért: ez az egyetlen útja annak, hogy a pokolra juttassuk őket lángjaikon és hamvaikon keresztül. Haha! Tudod-e, te, hogy hány pokolfattyát égettem én meg azóta, hogy elindultam Lend… Ledrh…

Lenhrd… Lhrendhr… – Lendhornból? – segített a lovag. – Iiii… igen, Lendrnhnhronból. Mert hát ott éltem valaha, mielőtt elindultam. Azaz a város közelében… Szóval tudod-e? – Nem én! – No, hát akkor tudd meg, hogy vagy egy tucat gonosz lelket küldtem vissza a helyre, ahonnan valók! Tudod ez milyen nagy szám?! Ráadásul ezeknek csak egy töredéke volt pokoldémon. A többségük pszeudodémon volt… – Pszeudodémon?! Az meg micsoda?! – Á, gondolhattam volna, hogy nem tudod! A pszeudodémonok a legrosszabbik fajtából valók, mert látszólag teljesen ártatlanok. Csak hosszas vallatással derül ki róluk, hogy kicsodák valójában… Veszélyesek, mert külső szelídségük álcája alatt könnyen mételyezhetik a világot! Itt, az északnyugati vidékeken tele van velük szinte minden kis zug! Még az is lehet, hogy te is pszeudodémon vagy! Sosem lehet tudni! – Megint ivott, aztán tovább beszélt: – Nos, sose jutnék a végére, ha elmondanám minden egyes démonűzésemet, de jó, ha tudod, hogy azóta, hogy elindultam Lendhrhodrohnból, megégettem két favágót, akik bevallották, hogy maga Belzebub költözött beléjük kettéosztódva, aztán mmmmegégettem öt vadmacskát, akik boszorkányok voltak tulajdonképpen, kettő menyétet, akik a kínpadon elárulták, hogy Kaberrobb és Dakadan, a két, lábszárcsontokkal doboló pokoli féreg szállta meg őket; megégettem még egy bolondot Brüeghtywn városából, aki valójában Mulmurin démonfattyú volt, és éjjelente a fülén keresztül énekelt! Ezt többen is megerősítették! És akkor ezek még csak pszeudodémonok voltak: az igazi démonokról, a boszorkányokról, akikből annyi van itt, mint pokolban a féregből, még nem is beszéltem! Amikor megérkeztem, néha még az utakra is kimerészkedtek… Mostanra valamennyire sikerült visszaszorítani őket az erdőbe, de az összejöveteleik előtt valósággal rajzanak. Ilyenkor… ilyenkor mindig seprűn lovagolnak: emberi vagy démoni formájukban. A saját szememmel láttam, amint egyikőjük fekete kos alakjában repült: háttal ült a söprű nyelén, szájában egy kakast tartott, annak a csőrében pedig egy patkány lengedezett. Ismét töltött magának, de úgy tűnt, kissé kifáradt már a nagy ivásban, mert három korty után megállt. – Mondd csak – kérdezte az apát –, te ugye még soha, senkit sem égettél meg. Ugye, senkit?!

– Nem… nem… a nagynénikémen, Ulma nénin kívül még soha senkit… Igazándiból őt sem égettem meg… – Nohát, gondoltam is! Túl hülye vagy te az efféle dolgokhoz! Pedig nem ártana tudnod, hogy minden egyes pokolra küldött lélekkel nő a valószínűsége annak, hogy majd a túlvilágon közelebb kerülhetsz Isten színéhez! Persze, te ezt nem értheted. Sose fogsz az Úr birodalmába bejutni… – Összehúzta a szemét, és így nézegette a lovagot. – Te, lovag. Most már itt az ideje, hogy Te is eláruljál valamit. Ugye… ugye a Tükör miatt jöttél ide. Azt keresed, ugye?! – Lehet – felelte Nelkher. – Ez azt jelenti, hogy biztos. Hahhh! Tudtam én! – Örülök, hogy ennyi mindent tudsz, apát uram. Akkor most már azt is elmondhatod, mi mindent tudsz a Tükörről! – Hé, hé! Várjunk csak! Itt én kérdezek, neked kuss a neved! Egyébként, ha már így rákérdeztél a dologra, hát üsse kő, elmondok egyet s mást. Miért is ne mondanék el?! – Ez az, atya! Mondd csak bátran! – Mondom én, nem kell engem biztatni. Csak… csak adj elébb innom, mert már üres az összes kancsó! – Majd kapsz inni, ha szép sorjában elmondasz mindent. – Hééé! Te ne szabjál itt nekem mindennnn… min… mindenféle feltételeket! Akkor iszom, amikor akarok! Úgyhogy elmesélek mindent, és utána vedelni fogok! Megértetted?! – Ám legyen, ha úgy akarod, Glup atya. – Phroebinus! Phroebinus atya! – Bánatosan nézegette az üres serleget, majd elhajította. – Nahát, éppen ideje, hogy megtudd, amit nem tudsz, és amit maga Gaedwyn sem sejt! Nem röhej? Maga sem tudja, hogy mi az, amit keres. Pontosabban, mit kerestet. – És te tudod?! – Mi az, hogy?! Az első pillanattól tudtam, ahogy hallottam róla, de hát nem meséltem el a királynak, mert úgy sem hitte volna el. Gaedwyn pogány, mint ahogyan az egész rohadék város! Na, sebaj, fog ő még nagyot nézni, amikor felmutatom egész Lendhorn színe előtt a Tükröt, és elvakul a mennyei ragyogástól, ami belőle árad! – De hát valójában mi a Tükör? – Ha lenne egy kis olvasottságod és jártasságod a szentséges dolgokban, tudnod kellene, hogy a Kívánság Tükre tulajdonképpen Isten igéjének megtestesülése. Égi eredetű, az égi hatalom szikráját rejti a mélye. Eddig mindig kontárok, pogányok kezében volt, és ezért nem is

tudták használni a rendeltetésének megfelelően. Az átok, amely Le… Ledornhront sújtotta, valójában Isten büntetése volt! A Tükör csakis, csakis és kizárólag a kiválasztott próféta kezébe illik, csakis neki nyílhat meg, hogy az, kívánságaival majdan az egyház dicsőségét szolgálhassa! – És ez a próféta te lennél, ugyebár?! – kérdezett rá a lovag. – Én, és bárki más, aki Isten szívéhez közel kerül. Én közel kerültem hozzá! Sokszor hallom, hogy az Úr szól hozzám, és bár ilyenkor sohasem látom, jól tudom, hogy mindig úgy beszél velem, mint azzal az emberrel, akit egykoron majd maga mellett akar tudni a mennyben, s akinek azt a feladatot szánja, hogy az elveszett törvényeket hozza vissza az emberek közé. Nézd csak, nézd ezt! Feltűrte ingujját, és a lovag megrökönyödve nézte a két alkar közepénél, teljesen szimmetrikusan elhelyezkedő vörös hullámvonalat. – Látod?! Isten így jelölt meg az első hozzám intézett beszéde után, és azóta, ha hozzám szól, mindig kiújulnak a stigmáim! Mi mást jelentenének ezek, mint azt, hogy kiválasztott engem?! – És mondd csak, mi mindent szokott neked még mondani az istened?! – Hogy mi mindent?! Azt mondja nekem, hogy a Tükröt mind ez idáig gonosz, rossz célokra használták, mert az önzés és a csillogás szabad prédája volt. Azt, hogy Lendedehorn minden züllött gazdagsága ebből az egoizmusból született, s csak úgy menthetem meg a várost és a világot a pokol lángjaitól, ha kiállván a próbatételeket és a szenvedést, amit rám mért, meg… megszerzem a Tükröt, templomot építek neki a városban, és onnan szórom szét majd az igét a négy égtáj felé. Azt mondja nekem az Úr, égszínkék bársonyoktól selymes hangján, ha hozzám szól, hogy ne sírjak, ne jajgassak a fájdalmaim miatt, mert mindezt jogosan mérte rám a sors, és ha kiállom őket, tisztán, szűzien érinthetem meg a Tükröt!… Igen, Istenem szeret engem, kicsiny báránykáját, és el fog vezérelni a Kívánság Tükréhez. Nem véletlenül mutatott már meg oly sokat a hozzá vezető útból. – Mit tudsz te erről az útról, Gl… Phroebinus atya?! – kérdezte a lovag. – Hogy mit?! Hát megáll az eszem! Ilyen kíváncsi alakot még nem láttam! Csak győzd felfogni mindazt, amit mondok… – fecsegte az apát. – Szóval a Tükör… azaz az egykori lend… lendhorni kertész tartózkodási helyéről nagyon is sokat tudok. Ugyanis jó egy hónappal azután, hogy elindultam a városból, egy bizonyos Sir Daren látott vendégül a várában. Ő volt talán az első ember, akivel itt a nyugati tartományban összeakadtam, és mondhatom, velejéig romlott egy alak volt. Egy évvel előttem ő maga is a kincs keresésére indult, de aztán elakadt valahol.

Mert… mert… – az ajkába harapott –, áhh, mindegy, szóval elakadt, ez a lényeg. Nahát, teleszórtam annak az ördögbarmának az italát a porommal, mint most a tiédet, és nagyon sok hasznos dolgot szedtem ki belőle. Kiderült, hogy meglesett egyszer valamilyen boszorkányszombatot, és ott… – Én is tudok az ott történtekről. – Valóban?! Csak nem beszéltél te is vele? – De igen. Mindent elmesélt nekem, amit a kertészről, illetve a két kis elaltatott lényről megtudott. És azt is elmondta, hogy ellógtál a mágikus tőrével együtt. – Nagyszerű. Nagyon okosnak tarthatod akkor magadat. Azt viszont nyilván nem tudod, mit vallott kínhalála előtt egy boszorkány, akit úgy fél éve kaptunk el. – Nem én! – Sejtettem! Nahát, ez a vénasszony hosszú ideje kémkedett már a főbanya után, mert rettenetesen fájt a foga a csodakecskére, és rájött, hogy az a varázsszer, amellyel fel lehet oldani a két erdei lény álmát, a főboszorka várának tornyában van, egy elefántcsont ládikóban. A láda nagy, ördögfejes kulcsát a banya szolgálója, ez a pokoli quarim őrzi… Gondolom, most már tisztábban látsz egy kicsit… – Sokkal. Sokkal tisztábban – felelte Nelkher. – Most már csak azt kellene elárulnod, hol van a tőr. Mert hát ugye nem ölted meg a quarimet… – Nem én! A tőr most is itt van a kolostorban. Rajtam kívül senki sem tud róla. Amíg nem szabadulok ki innen, addig nem is nyúlok hozzá. – Kiszabadulsz?! A saját kolostorodból?! – Igen: bármilyen hihetetlen, rab vagyok bizonyos szempontból e falak között… – Ezt nem értem. – Mindjárt megérted. – A hangja most teljesen kitisztult, és kellően drámai hangsúllyal beszélt. – Amikor a kolostorba értem idestova két és fél éve, azonnal tapasztalhattam, mennyi boszorkány él a környéken. Akkoriban Crotius atya volt még a szerzetesi közösség vezetője. Régóta élt már ezen a vidéken, és nagy tapasztalata volt a boszorkányüldözésekben. Azt mondta, sejti, hogyan lehet megtörni a boszorkányátkot, amely Lendhornra… és személy szerint a hercegnőre nehezedik, s adott egy könyvet áttanulmányozás végett, amely az ördögi üzelmek legyőzésével foglalkozott. Egy ősi, barbár irat fordítása volt, pogány szellemisége ellenére mégis bölcs tudást rejtett. Különösen

néhány oldala figyelemre méltó a számomra. Ezek ugyanis arról szóltak, hogy az átok abban az esetben, ha az előidézője még él, viszonylag könnyen megtörhető: az ártó mágia ilyenkor ugyanis kapcsolatban van megszólaltatójának lelkével, mint kiáradásának evilági princípiumával. Lehet nagyon gyenge ez a kötődés, de semmiképpen nem engedi a varázslatot végleg elszabadulni. Ezért bizonyos asztrális összefüggéseknek megfelelően felhasznált amulettek segítségével visszaszippantható az átok az előidézőjének szellemébe: mint valamiféle eldobott gomolyag, úgy tekerhető fel akár egyetlen szála segítségével, aztán az illető elpusztításával együtt elenyészhet… Crotius tudomására jutott, hogy volt egy ilyen amulettje egy környékbéli pogány kultusz főpapjának, akit innen nem olyan messze, egy templomban temettek el a varázstárgyaival együtt. Az atya úgy vélte, hogy a sír tele lehet az ördögűzés legnagyszerűbb kellékeivel!… Úgy gondoltam, balgaság lenne veszni hagyni az egykori főpap kincseit… Elindultam hát, és innen úgy öt napra, egy kiszáradt tó mellett ráleltem a templom romjaira. Pokoli egy hely volt. Köd gomolygott mindenütt, hajlott, ocsmány fák nőttek a falak között. Jó pár sírt felforgattam a szentély alatti kriptában, míg végül ráakadtam a pap szarkofágjára és benne a tetemre. Tele volt mindenféle kacattal a sír, úgyhogy felnyaláboltam minden amulettnek tűnő tárgyat. Azonban abban a pillanatban, hogy magamhoz vettem őket, valami irtózatos visítást hallottam: olyan volt, mintha a pokol valamennyi szörnye egyszerre sikoltott volna fel. Hogy honnan jött a hang, nem tudom, de úgy éreztem, hogy az összes kő, az összes pillér visszhangozza, én meg úgy remegtem, mint egy nyúl, hiába mormoltam el egy tucatnyi imát. Elvágtattam onnan: árkon-bokron át menekültem egészen éjjelig… Már az első éjszaka elkezdődött a lidércnyomás. Maga Badol démon telepedett rám álmomban! Egyszerűen ráült a mellemre, és vörös szemeivel, azokkal az istenverte vörös szemeivel, rám nézett! – A pap hangja remegett, tekintete ködös lett. – Úgy bámult rám, mintha ki akarná szaggatni az agyamat, én meg fulladozni kezdtem, és kiabálni akartam, de egyetlen szó sem hagyta el a torkomat! Amikor felébredtem reggel, rázott a hideg, izzadtam, mint egy ló. Továbbnyargaltam a kolostor felé. Az újabb éjszaka újabb rémálmokat hozott: a lidérc megint ott ült rajtam, fekete nyelvét a számba dugta, és körmeivel az orromban vájkált. Reggelre arra ébredtem, hogy magam alá csináltam, mint valamiféle részeges barom. Az éjjelek egyre szörnyűbbek és szörnyűbbek lettek, s hamarosan már nappal is üldözött a pokol: a démon ott lebegett mögöttem kitárt karokkal, és hordáját is rám uszította. Enni sem tudtam,

jóformán már menni sem, belázasodtam. A lovam úgy vonszolt, mint valamiféle zsákot. Amikor ideértem, már a halálomon járhattam. És amint beestem a kapun, hirtelen csodák csodája, elenyésztek a látomások! Isten felszentelt birodalma, szeretetének kiáradása megmentett: a pokol erői nem mertek utánam jönni. Legalábbis egy ideig. Mert aztán találtak valamiféle rést a Sátán szolgálói, amelyen keresztül tovább mételyezhetik a lelkemet: álmaimban egyre gyakrabban és gyakrabban kezdtek visszajárni, s magát Badolt is sokszor láttam a környező fák valamelyikén gubbasztani. Persze jóval gyengébbek és passzívabbak voltak a lidércek, mint korábban, Isten szentsége valamennyire visszatartja őket. De nem eléggé: most is rengeteg szenvedést okoznak nekem… Itt ragadtam tehát a kolostorban. Ugyanis, abban a pillanatban, ahogy kitettem volna a lábamat a kapun, máris rám vetődtek a démonok, és azzal fenyegettek, hogy pillanatok alatt szétszaggatnak. Crotius és a többi atya azt mondták, nem láttak ilyenkor semmit, csak azt, hogy a levegőben hadonászok és jajgatok, de én határozottan állítom, hogy Badol volt az, aki a hordáját nekem vezérelte. Nyilvánvaló lett, hogy a tetem megbolygatásával telepedett rám az átok… Crotius atyával aztán sikerült azonosítani az amulettet a halomnyi varázstárgy között – folytatta Glup. – Egy rejtélyes felirat volt rajta, amely így szólt: És az égi testvérpár egymásra mosolygott a halál árnyékában… A könyv segítségével hamar kiderítettük, hogy valójában mit jelent a mondat: ha az átkot kiszabadító lény halála olyankor következik be, amikor a Telihold és a Nap egyszerre van fent az égen (ez gyakran fordul elő az őszi és téli reggeleken, s késő délutánokon), s az amulett ilyenkor bármiféle kontaktusba kerül a haldokló testével, magába szippantja az ártó mágiát, és azzal együtt megsemmisül. Pofonegyszerű, nem?! Az atya maga elé meredt ismét, majd folytatta: – A két és fél évet, amióta itt tanyázok, szorgos, Istennek tetsző munkával töltöttem: a kolostort megerősítettem, és Crotiusszal együtt szinte egész Brüeghtywnt megtérítettem. Hamarosan ott is befejeződik a templom építése. Igaz tehát, hogy az Úr megbüntetett borzalmas vétkemért, de ugyanakkor megadta a lehetőséget, hogy vezekelésemmel ismét hű szolgája legyek. Ő maga mondta nekem, hogy próféta csak az lehet igazán, aki a szenvedések árán megtisztult minden bűntől. És minél nagyobb szenvedésen megyünk át, annál tisztább lesz a lelkünk. Ez így van, nem vitás! – S mondd csak, miféle bűnt követtél te el, atyám?! – kérdezte a lovag. – Hogy miféle bűnt?! Nem, ezt nem mondhatom el neked. Nem én!

Vagy… vagy talán, talán, ha még töltenél egy kis bort, ahogy megegyeztünk: akkor talán lenne erőm megvallani a megvallhatatlant! – válaszolta Glup. Nelkher felkelt a helyéről, és az asztalhoz sétált abban a reményben, hogy talál még italt. Szerencséjére egy fél korsónyi fehérborra akadt. – Csak fehérbor van, atyám – jegyezte meg, miközben Glup serlegébe töltött. – Nem baj! Az is jó lesz! Vörös vagy fehér: nekem oly mindegy! – lehörpintette az italt, és Nelkher követte a példáját. – Szóval atyám, kérdezem: miféle bűnt követtél el, amiért így kell lakolnod? Glup vékony ajkába harapott, és a padlóra bámult. – Ahhh. Hahahahh. Mea culpa… Mennyire nehéz erről beszélni. Ahahahahhhh. Mea culpa… mea culpa maxyma… nem, ehhez megint innom kell. Innom. – Töltött magának. – Mea culpa… mea culpa maxyma! – motyogta az orra alatt, s mellkasát ütögette. – Lovag, ó, lovag! Engem is ugyanaz az átok sújt végső soron, mint azt a démonfia Darent! A gyarló hús áldozatává váltam, mielőtt még elindultam volna Lendhorhbrból: hagytam, hogy elcsábítson a kéj, és magamévá tettem Nathalie hercegnőt! – Sírva fakadt, és fejét vagy ötször az asztalhoz csapta. Aztán felemelte: kipirosodott homlokáról csorgott az izzadság, és a szemében fájdalom égett. – Mea culpa! – nyöszörögte. – Annyira gyönyörű volt, annyira ártatlan: puha, mint egy virágszál, és kedves. Én még akkor, bármilyen furcsán hangzik, jóképű, daliás férfi voltam: harminc fonttal lehettem soványabb, mint most. A palota kertjében történt egy esti lakoma után: mindketten jól berúgtunk és megfeledkezvén magunkról, megfeledkezvén a boszorkány átkáról, azt a szörnyűséget műveltük! Ahhahahh! Mea culpa! Ezért kell hát már két éve ilyen keservesen lakolnom. Ezért! Nelkher csak ült a helyén maga elé meredve. Szédült, a gyomra kavargott, és úgy érezte, széthasad a feje. Mi ez? – kérdezte magától. Valamiféle rémálom? Miféle játékot űz vele a sors?! Egész belseje émelygett. Aztán felpattant a helyéről, kitépte az ajtót, és a küszöbön összegörnyedve elhányta magát. Újból és újból okádott, a hasa remegett, taknya-nyála összefolyt, mint egy idiótának. Összegörnyedt, és keservesen nyöszörgött. Észre sem vette, hogy Glup, kezében a korsóval mellé támolyog, aztán ő is a küszöbre roskad. – Csak nem vagy rosszul, Sir Nelkher?! – kérdezte. – Csak nem vagy rosszul?! Mondtam én, hogy nem kellene ennyit innod! Én megmondtam,

de te nem ügyeltél rám! Nem elég, hogy összevissza fecsegsz egész éjszaka, még össze is hányod nekem a kerengőt! Na, na sebaj! Ne búsulj! Majd holnap feltakarítjuk! – Kezét a férfi vállára tette. – Te Nelkherkém, ne legyél már ilyen bánatos! Nem bírom nézni, ha valaki pityereg… Na… na! Tudod, rájöttem, hogy nem is vagy te olyan rossz ember, mint amilyennek először tűntél. A gonosz lelkűek nem tudnak sírni. – Nelkher vállára csapott, és a fejét csóválta. – Egye fene – tette hozzá –, mivel nem kérdezősködsz, kedvem támadt mesélni saját magamtól is egy kicsit. Van még valami, amit nem tudsz, és ami talán érdekelni fog. Nathalie hercegnő egy boszorkány lánya: Elanáé, aki megátkozta Lendhornt! Nelkher pillanatok alatt megfeledkezett bánatáról, és elképedve meredt az apátra. – Igazándiból persze Almenna királynő szülte a hercegnőt, de a fejlődő magzatot Elana grófnő éltette… Én is csak azért tudom ezt, mert Harus atya, a királyné egykori káplánja… tudod, az egész átkozott lendhorni udvartartásból csak Almenna volt az igazhitű, és a férje annyira szerette, hogy engedélyezett neki egy személyes udvari pap jelenlétét… a halála előtt meggyónta nekem a borzalmas történetet. Ő is a haldokló királynétól tudta meg: a meggyónt titok hát továbbvándorolt, amíg hozzám is eljutott… Röviden arról van szó, hogy Almenna királynő meddő volt, így soha sem szülhetett volna gyereket, ha nincs a grófné. Elana grófnő maga ajánlotta fel, hogy hozzásegíti királynőjét a teherbe eséshez és a fejlődő csecsemő életben tartásához: cserébe azt kérte, hogy lehessen a lány dajkája néhány évig. A király és a királyné annyira szerettek volna gyereket, hogy belementek az alkuba. Elana valamiféle varázslat segítségével elérte, hogy Almenna teherbe essen: aztán kilenc hónapon át, éjjelente órákat töltött a várandós asszony mellett, kezét az uralkodónő hasára téve, és mindenféle varázslatot mormolva. Az ilyenkor átáramló életerővel tarthatta életben a magzatot… Aztán a királynő megszülte a lányát: Nathalie gyönyörű, egészséges csecsemő lett. Ám Gadden király megtagadta Elanától a neki ígért jutalmat, és a banyát börtönbe vetette, hogy ott sorvadjon el örökre. De Elana megszökött a tömlöcéből, és eltűnt a városból. Két év elteltével azonban váratlanul feltűnt Lendhornban: nyilván bosszút akart állni, vagy pedig a lány kellett neki… Gadden és Almenna csapdát állítottak: elkapták Elanát, megkínozták, kitépették a nyelvét, és a város előtt megégették. A többit már te is tudhatod: egész Lendhorn ismeri az átkot… Persze, azt nem értem, miért tette tönkre saját lányát is a boszorka… Miért átkozta meg Nathalie-t?… A királynő halálos ágyán aztán magához hívatta Harust, és

elmesélt neki mindent. Az atya pedig, miután egyetlen támogatóját is elvesztette, otthagyta Lendhornt, és a város közelében lévő kolostorban telepedett le. Én az átok idején még nem voltam a királyságban: csak röviddel Harus halála előtt érkeztem a kolostorba. Beleivott a korsóba, majd átölelte Nelkher vállát, de a lovag lerázta magáról az apát kezét. Glup felhúzta a szemöldökét, majd így szólt: – Én esküszöm, hogy életemben senkivel nem beszéltem még annyit, mint most veled. Goromba egy fráter vagy, sok mindent kihúztál belőlem, de van még valami, amit nem mondtam el. Pedig ez a legfontosabb. Körülpillantott, majd jelentőségteljes hangon ezt súgta a lovagnak: – Két nap múlva megtöröm a boszorkányátkot! Nem a Tükörrel, ahogy azt valaha gondoltam, hanem az amulettel! Bizony! Így lesz, ez biztos! Elana ugyanis még mindig él, ráadásul valahol itt a közelben. Lendhornból való menekülése után sokáig ő volt itt a főboszorka: a banyák mostani vezetője, az a quarimes vénasszony csak pár éve vette át a hatalmat… Ezt is a kivallatott boszorkánytól tudom, ahogyan azt is, hogy Elanának még uralma fénypontján született egy lánya egy brüeghtywni férfitól, akit álmában látogatott meg. A megkínzott banya elárulta, hogy ez a kislány néha Brüeghtywn közelében szokott sündörögni. Nohát, én egy hete elkapattam az embereimmel a kis porontyot, amikor megint a város mellett ólálkodott. Azt mondják, alig lehet tízéves, de már ugyanolyan romlott, mint az anyja!… A lány most Brüeghtywnben raboskodik. Ám két nap múlva, kora reggel, amikor felkel a Nap, és a Hold is az égen fog tanyázni, meg fog gyúlni alatta a máglya. Elana persze nem fogja annyiban hagyni a dolgot: biztosan megpróbálja majd valahogy kiszabadítani. És akkor lecsapok rá! No, nem én, mert én ugyebár nem lehetek ott, hanem Crotius és a katonák. Két legyet ütök akkor egy csapásra: két banya fog ott pörkölődni a tűzön! És Crotiusnak semmi mást nem kell tennie, mint az amulettet Elana nyakába helyeznie! Ahogy a lángok elemésztik a boszorkány testét, már meg is törik az átok! Az átok, amelyik annyi szenvedést okozott Lendhornnak és amely engem is magával rántott!… És akkor abban a pillanatban szabad vagyok ismét! A démon, aki a lelkemet kívánja, köddé foszlik: elindulhatok végre, hogy megöljem a quarimet és megszerezzem a Tükröt! Érted ezt: két nap, és vége a szenvedéseimnek! Isten végre meg fog könyörülni rajtam, és elhivatottságom magasztosságát hamarosan az egész világ megtudja! Nathalie hercegnőnek, az én kis kedves virágszálamnak pedig meg fogok bocsátani. Persze, hozzám hasonlóan

neki is vezekelnie kell majd hosszú-hosszú éveken át valamilyen kolostorban, amelyet Lendhornban hozok létre, de aztán magam mellé emelem, és nőül veszem. A papi cölibátus helyes dolog, de csak a predesztináltság alacsonyabb fokozatain: az igazi elhivatottságot a tiszta ártatlanság még jobban megtermékenyíti, és a szentség még magasabb fokozataira emeli. Aztán, ha majd halálom után a párommal helyt kapok a szentek mennyei szférájában, könny fog gyűlni az emberek szemébe, ha Phroebinus atyát fogják emlegetni. Ahhh, de szép is lesz! – Tekintete ismét fátyolos lett, és át akarta ölelni Nelkhert, ám az durván félrelökte, felpattant, és a vendégszoba felé rohant. – Nahát, még ilyet… – dünnyögött az apát. – Nahát. Ennek meg mi baja van?! Annyi mindent fecsegek itt neki, hogy egy rosszabb fajta dalnok oldalakat tölthetne meg szavaimmal, erre fogja magát, és elrohan! – Ivott a korsóból, majd a csupasz meggyfán ücsörgő kuvik felé hajított egy követ. – Takarodj innen, te rohadt madár! – sziszegte. – Takarodj! Elegem van már belőled! Egyszer úgyis elkaplak! *** Nelkher be sem csukta az ajtót maga mögött, és úgy dőlt az ágyára, mint egy zsák. Feje szinte szétrepedt azoktól a dolgoktól, amiket hallott. Keservesen nyöszörgött. Hogy lehet, hogy Nathalie, az ő szerelme, leendő hitvese, a lány, akivel ott táncolt az ünnepen a városháza körül, akivel a kertben szaladt és aki a házikóban majdnem az övé lett, egy közönséges kis ribanc, aki odaadja magát mindenkinek?! És ráadásul egy pokoli frigy gyermeke! Egy boszorkány fattya! Éppen azé a boszorkányé, aki az egész lendhorni kalamajka előidézője volt! Ó Nathalie! Az a lány, akit ő megismert Lendhornban, nem lehet azonos ezzel a cédával! Három férfinak is odaadta már magát! Gyűlölet, kétségbeesés, undor kavargott a lovagban: gyűlölte az egész küldetést, kétségbeesett a magánytól, a kiszolgáltatottságtól és undorodott saját magától, az emlékeitől, a reményeitől: mindentől, amit szeretnie kellett volna, s amit képtelen volt szeretni ebben az átkozott pillanatban. Felkelt, és fel-alá járkált a szobában. Végletes érzések kavarogtak benne: legszívesebben azonnal otthagyta volna a küldetését és ezt az átkozott birodalmat, ugyanakkor valamiféle leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy már csak dacból előteremtse a Tükröt akár a föld alól is, és undorodva Gaedwyn arcába hajítsa, mint egy rongyot. Szemét csaló!

Mindenkinek odaígérte a hercegnőt, mint holmi játékszert! Mit tegyen?! Itt van egy kolostorban, hatalmas bilinccsel a nyakában és egy karpereccel a kezén, amely napok múlva teljesen feloldódik a bőre alatt, és ezzel végleg megsemmisülnek a reményei, hogy kikerül valaha ebből az istenverte históriából… Sokáig ingázott a szobában, de az idegessége nemhogy csökkent volna, hanem csak egyre nőtt: úgy hergelte magát, mint egy őrült kos. Aztán, amikor elege lett a tehetetlenségből, haragjára bízta magát: engedte, hogy az vezérelje. Vállára vetette batyuját, felkapta fegyvereit, és kicsörtetett a kerengőre. Berohant a refektóriumba, amelyből rezgő fény és halk dalolászás hangja szűrődött ki. Glup az asztalnál ült: feje félrebicsaklott, izzadt haja összetapadt, csuhájának felső része pedig úgy nézett ki, mintha a disznók óljait tisztogatták volna vele heteken keresztül. Fals hangján a „Glória domyni, glória” szavakat kántálta, és asztalra fektetett kezével egy kupát görgetett ide-oda. – Ahhhh! Si… Sir Nelkh… Nelkrh… Nelherkhü Sir Nelherk! – dadogta, amint meglátta a lovagot. – De örülök, hogy ismét látlak. Tudod, éppen most találtam ki, hogy milyen nagyszerű dolog lenne, ha társulnánk mi ketten! Tudom ám én, hogy tttt… te is a Tükröt keresed, úgyhogy egyesíthetnénk az erőinket. Én már túl öreg vagyok a csatához: miután megégettem a banyát, elindulnánk együtt, te megölhetnéd a tőrrel a qua… qraq… raquimet. Mert hát ügyesebb, fürgébb vagy nálam! Aztán feloldanánk a bűbájvarázslatot, együtt megkereshetnénk a kertészt, és ha már meglenne a Tükör, ígérem, hogy hű szolgámmá fogadnálak. Ha akarod, lehetnél akár te a násznagy az esküvőmön. Na, mit szólsz hozzá?! Persze, először meg kellene, hogy keresztelkedjél. Mert hát nyilván pogány vagy még, ugye? Na, ne szégyelld! Valld be nyugodtan! – Elég volt! – rivallt a lovag Glupra. – Elég volt mára! – Na, jó, jó! Bevallom őszintén, én sem gondoltam komolyan, amit mondtam. Nyilvánvaló, hogy ahogy megölted volna a quar… qrau… aquarimet, elnyisszantottam volna a nyakadat. Ezt tettem volna, csak tudja a csuda, hogy miért árultam el neked. Nahát: érted te ezt? – Ide figyelj, Glup, vagy Phroebinus atya! Sem időm, sem kedvem nincs többé megérteni semmit. És elegem van a kolostorodból. Úgyhogy azonnal vezess a szobádba, és add ide a tőrt meg az amulettet. Szaporán: nem érek rá! – Héhéhé! Miféle hang ez! Majd odaadom, ha akarom! – Nem. Most adod ide – kiáltotta, kirántva a kardját, és Glup nyakának

szegezve. – Te pokolfattya! – sziszegett az apát. – Hogy mersz kezet emelni isten jámb… – Nézd, atya! Először is nem kezet emeltem rád, hanem kardot. Másodszor közölném veled, hogy egyszer már ivartalanítottam egy papot. Igaz, régen volt már, de még mindig elevenen él az emlékezetemben, amint ott visítozott összegörnyedve. Ismerem a fajtádat és tudom, hogy nincs nagyobb csapás a számotokra hímségetek elvesztésénél, úgyhogy kérlek még egyszer: ne késlekedj kérésem végrehajtásával. – Hogy egy kis nyomatékot adjon szavainak, a kardot most a pap ágyékához nyomta, és megpöccintette. Az apát felszisszent, felállt, és vicsorogva, végtelenül gyűlölködő tekintettel nézte a lovagot. – Te átkozott ördögfattya! Téged is meg kellene égetni, mint a többi démont és pogányt! Ezért a tettedért még lesújt rád Isten keze egyszer, meglásd! – Nem érdekel. Induljunk szépen kifelé. És meg ne pisszenj, mert akkor véged. Nyomás! – A kard funkcióját most egy tőr váltotta fel, amelyet az asztalról emelt fel Nelkher, a penge és a test érintkezési pontja pedig a szerzetes ágyékáról a hát közepére tolódott át. Kiléptek a kerengőre. A dormitórium és a kutyaólak felől ugyan némi matatást lehetett hallani, ám a kolostorudvar még mindig teljesen kihalt volt. Nelkher és Glup atya észrevétlenül jutottak el a bástyáig. Az apát kinyitotta az ajtót, és beléptek egy kis terembe. Keskeny csigalépcsőn mentek fel a következő szintre, és Glup puritánul, ámde kényelmesen berendezett, szenteltvíztől bűzlő szobájába léptek. Bent mécsest gyújtott a szerzetes, és egy pokróc alól vastag vasveretekkel szinte páncélszerűen beburkolt láda bukkant elő. – Nesze, nesze, itt van a láda kulcsa, amibe a tőrt rejtettem! – mondta Glup, ideges mozdulattal leemelte övéről az egyik kulcsot, és a lovag lába elé dobta. – Nesze, itt van! De tudd meg, hogy te is ugyanúgy fogod végezni, mint az az átkozott Sir Daren! Ott fogtok nyavalyogni a pokol nyársain, miközben én, az egyház szentjei között, Nathalie-val az oldalamon, a menny végtelen felhőpázsitjain fogok lebegni, s a lélek termékenységének virágait, a hit illatos mannáit fogom szórni… – Te és a lebegés! Ne nevettesd ki magad, atyám! Tudd meg, ha van pokol, akkor te leszel az első, aki ott fog fortyogni az ördög fazekában, Nathalie pedig nemhogy lebegni nem fog veled, hanem még le sem fog köpni téged. Most pedig vedd fel a kulcsot, nyisd ki a ládikót, add ide a tőrt és az amulettet, aztán pedig kísérj ki szépen, ahogy azt igazi,

vendégszerető szerzetesekhez illik! Glup szitkozódott ugyan, de kénytelen volt engedelmeskedni. A kulcs többször megfordult a zárban, és a vaskos tető nyikorogva nyílt fel. A láda belseje a remete szamarának kivételével Glup bűneinek szinte valamennyi tárgyi bizonyítékát tartalmazta: hamisított kolostori alapítólevelet, lopott pecséteket, egyházi serlegeket, nyakékeket, pecsétgyűrűket. Nelkher ugyan meg volt győződve arról, hogy a világon létező bűnök lajstromát lényegében rekonstruálni lehetne ezekből a tárgyakból, de most csakis a tőr és az amulett érdekelte. A pap hosszasan matatott, végül elővette a mágikus fegyvert, és átnyújtotta Nelkhernek. – Nesze, pokolfattya! Nehogy azt hidd, hogy eljutsz akár csak a boszorkányodig! – Az amulettet is, apát uram! – kérte a lovag. – Fáj a szívem, de ez utóbbit sajnos nem adhatom oda… Mint már említettem, Crotiusnál van Brüeghtywnben, innen vagy öt napi járóföldre – gúnyosan elmosolyodott, de a kés a hátának nyomódott, és felszisszent a fájdalomtól. – Ne próbálj átverni! – szólt Nelkher. – Nem verlek át, te szerencsétlen! Mégis, mit gondoltál: hogyan fogja megtörni az atya az átkot, ha az amulett itt maradt?! Magával vitte, amikor elindult a városba: a nyakába akasztotta, és megesküdött, hogy addig le nem veszi onnan, amíg Elana alatt meg nem gyullad a máglya! Na, tessék! Ez váratlan fordulat volt. Mindazonáltal Nelkher nem ért rá most bánkódni: örülnie kellett, hogy a tőr egyáltalán megvan még. Ahogy végignézte a pengét, némi csalódottságot érzett: valahogyan varázslatosabbra, félelmetesebbre számított. Az egyszerű markolatot díszítő vésett jelek, amelyeket általában rúnáknak szokás nevezni, mint a mágikusnak vélt feliratok többsége, ez esetben is csak analfabéta, a betűket ügyetlenül utánzó mesterektől származhatott. A lovagnak eszébe jutott az öt éve Rqas városában hallott történet. A település közelében lévő barlang egyik feliratát éveken át mágikus szövegnek tartották, és azt hitték, a sötét hasadék varázslatos kincset rejt. Kalandorok meg varázslók tucatjai próbálkoztak a megfejtéssel és a kincs felkutatásával. Végül egy arra járó tanár kiderítette, hogy a szöveg „Szeretlek Oyla” akart lenni, de az írást ügyetlenül mímelő szerelmes firkálgató keze alatt a betűk értelmetlen kriksz-krakszokká torzultak. Aztán hamarosan meg is lett a bűnös: egy parasztfiú volt, aki a molnár lánya iránt érzett lelkesedését akarta ily módon kimutatni… Mindazonáltal, tértek vissza a gondolatai a valós világba, a tőr nagy

valószínűleg mégiscsak mágikus fegyver lehet: konyhakésnek nem volt igazán praktikus (bár a lovag úgy emlékezett, hogy látott valaha effajta retekszeletelő eszközöket), igazi fegyvernek nem lett volna elég erős. Maximum valamiféle gyermekjáték lehetett volna még, de a veszélyesen éles penge és a hegyes vég kizárta ennek a lehetőségét is. A lovag az övébe dugta a fegyvert, majd az apáthoz fordult: – Jól van, atyám, köszönöm a kedvességedet. Most pedig irány a pajta. Kihozzuk Phyllist, aztán kinyitod a kaput. A félig latynul, félig emberi nyelven szitkozódó apát kénytelen volt engedelmeskedni a lovagnak. *** Ismét a kerengőben voltak, és az istállóhoz indultak. A szerzetesek, a katonák húzták a lóbőrt, a kutyák az ólak mellett aludtak, amelyekből a novíciusok két pár lába kandikált csak ki. Miközben Phyllissel végigsétáltak az udvaron, és kitárult a kapuszárny, csak pár kéjelgő macska nyávogása zavarta meg a csöndet. Nelkher éppen a nyeregbe lendült volna, amikor Glup kihasználva a lovag figyelmének pillanatnyi lankadását, megragadta a lábát, lerántotta a férfit a földre, majd üvöltve rávetődött. Az iszonyú súly szinte a földhöz szegezte Nelkhert, a lármára pedig fények gyúltak a kolostor termeiben. – Ide, ide testvéreim! – üvöltötte Glup. – Segítsetek! Rablót, gyilkost fogtam! Gyorsan, gyorsan! Két novícius mezítláb, csapzott hajjal száguldott a dulakodók felé. Mögöttük az egyik öregember vonszolta csúzos testét, fáklyát tartva a kezében. – A kutyákat, engedjétek el a kutyákat! És hívjátok a katonákat! – üvöltötte rekedt hangján az apát, s az egyik novícius visszafordult, hogy eloldja a csaholó állatok láncát. Nelkher nagy nehezen kiszabadította magát Glup szorításából. Hatalmasat rúgott az apát állkapcsába, s Phyllis nyomába eredt. Megdöntve eddigi lóra mászási rekordját, szinte pillanatok alatt felküzdötte magát paripájára. A novícius, aki éjjel énekelt, éppen abban a pillanatban ért oda, és botjával Nelkherre sújtott. A lovag könnyedén hárította az ügyetlen ütést, lábával földre taszította a fiút. Időközben azonban már a katonák is kiértek a kolostor elé: egyikük letérdelt, és a számszeríjával megcélozta a lovagot, másikuk pedig feléje vágtatott a lován. Nelkher megfordult

Phyllissel, kicselezve a katonát és a két összevissza rohangáló papot. A lövésre kész őr felé ugratott, és még mielőtt az meghúzhatta volna a ravaszt, a pallosával a fegyverre sújtott. A katona felugrott, a kardjához kapott, de már későn: Nelkher pengéje mélyen hatolt a mellkasába. A lovag kirántotta a kardját a hátrabicsakló testből, és még éppen idejében húzta félre a fejét a másik őr által lendített buzogány elől. Nelkher megfordult a nyeregben, megragadta a katona karját, hogy kiemelje a nyeregből a támadóját, de Phyllis eltávolodott egy kicsit a másik lótól, így Nelkher szorítása is gyengült. Idétlenül forgolódtak egy ideig körbekörbe, az időközben feltápászkodott novícius és a két pap pedig a katona segítségére siettek. A fiú Nelkher lábára igyekezett csapni, de éppen abban a pillanatban lendült előre a botja, amikor a lovag végre lerántotta a nyeregből az őrt: így Nelkher lába helyett a katona fejét találta el. A kétségbeesett kiáltás jelezte, hogy az ütés kellő erősségű volt. A lovag elengedte az eszméletét vesztett katonát, és már vágtatott is a lejtőn az útkereszteződés felé. A szerzeteseknek semmi esélyük sem volt arra, hogy utolérjék. Tehetetlenül üvöltöztek, a kutyák, amelyeknek mérete alig haladta meg Lülüét, összezavarodva rohangáltak fel-alá az úton, és izgalmaik levezetéseként vicsorogva rázták a papok csuháit. Nelkher még visszanézett, és látta Glupot, amint magából kikelve üvöltözik: – Ezért élve fogsz megpörkölődni, te démonfattya! Gödényférgek martaléka lesz a pokol nyársaira feltűzött fejed, boszorkányok fogják szívni a véredet, férgek lakomája lesz rohadó beled! Izzó kerekeken fog sisteregni a szíved, májadat parajok fogják szétzabálni, akasztott hullák verejtékében fog fürdeni a szíved! Isten keze megbüntet! Megégetlek egyszer még, te démon! Megégetlek!

III. Boszorkányok

Nelkher hamarosan leért az útelágazáshoz, és nyugat felé fordult. Szél bóklászott valahol a magasban, s az út menti, lombjukat még el nem vesztett fák halk, hullámzó tánccal igyekeztek nyugtatni kopárságuk miatt bánatos társaikat; a hatalmas feketefenyők pedig nem törődve lombhullató rokonainak szomorúságával, komor méltósággal tornyosultak a lovag fölé. A Hold kihasasodva, pöffedt kéjjel lebegett a feketeségben, pár nap múlva esedékes telítődését várva. Nelkher hosszú ideig nyargalt – nem mintha attól félt volna, hogy üldözőbe veszik, hanem inkább azért, mert feszültségét száguldása oldotta egy kicsit. Végül lépésre fogta Phyllist, és a fekete vadont kémlelve keresett valamiféle ösvényt, ami levezetné az útról. Hirtelen kuvikhuhogást hallott maga mellől, és a madár óriási, sárga szemei is feltűntek egy fenyő ágai között. Az állat, mintha csak kitalálta volna a lovag gondolatait, egy keskeny kis ösvény bejáratánál ült. Bár a lovag gyűlölte az éjjeli madarakat, most az egyszer örült a váratlan navigációnak. Leszállt a lóról, felszíjazta a még mindig ölében tartott batyut, majd Phyllis kantárját fogva elindult a keskeny úton. Egy ideig vakon tapogatózott, s csak az ágak karmolászását érezte, de végül kissé világosabb lett, és egy irtásföldre ért. A buckákkal teli tisztás széles, barátságtalan fenyőerdő felé ereszkedett, a sűrű fűből fejüket vesztett kis tönkök meredeztek egykori fa-létük dicsőségét siratva. Kikötötte a lovat egy mogyoróbokorhoz, összehordott pár száraz ágat, és taplója segítségével tüzet gyújtott. A jó öreg tapló! Már egészen megkopott a sok használattól, s lassan ideje lett volna újat szerezni. Valahogy mégsem volt képes megválni tőle, hiszen annyiszor segítette már hozzá az életet adó tűzhöz. Végigfutott a gondolat az agyán, hogy ha új taplója lesz, ezt elrakja emlékbe, aztán elmosolyodott saját szentimentalizmusán: – Anyám! Milyen érzelgős lettem az utóbbi időben! Hát igen. Ez is a szerelmi bánat műve volt. Az érzelmi

kiszolgáltatottság bizony még a legerősebb jellemeket is gyermekien ragaszkodóvá teszi: ragaszkodóvá nem csak az álomképek, hanem a múlt emlékeit idéző tárgyak biztonságos melege iránt is. A lovag felhúzott lábakkal ült a tűznél, hallgatta a fenyves suhogását, és szívét végtelennek tűnő bánat nyomta. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy most már sírni sem tudott: csak meredt a tűzbe, az emlékeibe, és az égiek kegyetlenségén töprengett. Eszébe jutott megint a varázsgömb, amelyet Nathalie adott neki. Mit tegyen? Használja föl? Küldjön üzenetet a hercegnőnek, vonja felelősségre mindazért, amit művelt? Keserűen felnevetett abszurd ötletén. Rettenetesen magányosnak, tanácstalannak érezte magát. Hirtelen ismét felhuhogott a kuvik, és megrezegtek az ágak a háta mögött. Nelkher talpra ugrott, kirántotta a kardját, de sehol senkit nem látott. Valaki persze lehetett a bozótosban, hiszen a természet, ellentétben a szerény képességekkel megáldott dalnokokkal, nem ismeri az olcsó hatáskeltő trükköket, de Nelkher mindezt nem tudta, és végül is abban a hitben ült vissza a helyére, hogy valami erdei állat mozgolódott csak. Az újabb neszek és Phyllis ideges nyerítése azonban már a lovagot is meggyőzték arról, hogy másról lehet itt szó. Megint megpördült, és elhatározta, hogy a titok elébe megy. Ám a titok megelőzte őt: mihelyt két lépést tett, egy asszony alakja bontakozott ki a bozótból. Arcából szinte semmit sem lehetett látni, fejére hosszú, rojtos kendő borult, amely látszólag összeolvadt ruhájának foszló rongyaival. Hátára óriási köteg rőzse volt erősítve. Nelkher ki nem állhatta a rőzsehordó vénasszonyokat, ezek rendszerint nimfomániás lények voltak, s abban lelték örömüket, hogy az erdőben elébük akadó, naiv fiatalemberekkel hazacipeltették a cókmókjukat, aztán gyanútlan áldozatukat leitatták és mindenféle ocsmányságot műveltek velük. Álszent egy alakok, vélte a lovag. Gyengeségre, fáradtságra hivatkozva kérnek segítséget, közben annyi rőzsét cipelnek, amennyit egy jól megtermett parasztlegény sem bírna el! Tőle aztán ne kérjenek szívességet, főleg ne akkor, amikor ennyire rossz hangulatban van. Eszébe jutott, hogy öt éve találkozott egy ilyen banyával: még ki sem ejtette az első kérlelő szót az átkozott, máris úgy billentette fenékbe, hogy az árokszélig meg sem állt a nyavalyás! Most is így fog cselekedni, határozta el Nelkher, ha teherhordásra igyekeznek majd rávenni. – Lovag uram! – szólalt meg az asszony, hangja furcsamód kedvesen

csengett. – Lovag úr. Letelepedhetek a tüzed mellé? Átfáztam az erdőben, jólesne egy kis meleg. Nelkher nem ilyen kérdésre számított, és hirtelenjében nem is tudta, mit feleljen. Semmi kedve sem volt egy koldussal megosztani az éjszakát, ugyanakkor nem volt szíve elutasítani a kérést. Végül bólintott, és szakállába dörmögve kissé hátralépett. Ahogy a némber megindult a tűzhöz, a már ismerős kuvik elszállt felette, és letelepedett egy csupasz, korhadt facsonkra. Az asszony ledobta a rőzsehalmot a tűz mellett, és hátrahajtotta a csuháját, mely alól mindeddig csak a vállára omló göndör fekete-ősz hajtincsek kandikáltak ki. Nelkher felkiáltott, amikor megpillantotta a lángok fényében puhára, mélyvörösre festett arcot, mert az asszony vonásai annyira emlékeztettek Nathalie-ra, hogy egy pillanatig sem volt vitás: Elana, a boszorkány áll előtte. Egy pillanatra végigfutott az agyán a gondolat, hogy lemészárolja a banyát, de aztán letett a szándékáról. Nem tudta eldönteni, hogyan viselkedjen. A boszorkányt úgy képzelte el, mint valamiféle ocsmány, bűzös, csapzott hajú, fekélyes, töppedt kis némbert, éktelen barázdákkal teleszántott arcot bibircsókokkal, ám ehelyett valóságos szépséggel találta magát szembe. No, nem, nem, a „szépség” talán egy kicsit erős kifejezés, talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy Elana valaha nagyon szép teremtés lehetett, ám mostanra már kirajzolódott arcvonásaira a boszorkánylét egy-két elcsúfító vonása: ez különösen a fekete szemeknél volt feltűnő, melyek barátságos, bánatos melegük mellett valamiféle ördögi lobogással voltak telítettek. Az asszony leült a farönk mellé a földre, és Nelkherre mosolygott. – A tekintetedből látom, hogy tudod, ki vagyok – mondta. – Nyugodtan visszaülhetsz a helyedre, és elteheted a kardodat: nem foglak békává varázsolni, sőt még csak meg sem erőszakollak. – Elnevette magát, Nelkher pedig zavartan huppant vissza a rönkre. Hosszasan nézték egymást: mindkettőjük tekintete kíváncsi és bánattal teli volt. Elana törte meg a csendet. – Sir Nelkher. Mesélnél nekem Nathalie-ról? Micsoda?! – kérdezte magában a lovag. – Honnan tudja ez, hogy mi a nevem, és hogy ismerem a hercegnőt? Elana látszólag kitalálta Nelkher gondolatait. – Ne csodálkozz! – mondta a boszorkány. – Igaz, hogy az utóbbi években elvesztettem a hatalmamat, de a nyugati erdő növényei és állatai megmaradtak barátaimnak: ők nem árultak el engem. Ugye, nem? – A

messzeségbe meredt. A fák ágait végigsimította a szellő, és egy odvas tölgy nem bírván gyökereinek gyengeségét, tövestül kidőlt; a kuvik kiterjesztette a szárnyait, elsuhant Nelkher fölött, az asszony vállára telepedett, és lecsinálta a rongyokat; három szöcske ugrott a banya felé, de mivel elvétették a távolságot, mindhárman a tűzben kötöttek ki. – Ezek voltak a barátaid? – kérdezte Nelkher. – Ezek is, de még sokkal többen vannak – felelte Elana, és megkocogtatta a kuvik csőrét. A madár méltatlankodva tolta félre az ujjakat, majd a dús hajfürtökben turkálva helyet csinált magának Elana vállán. Hatalmas szemeivel haragosan pislogott a lovagra, és ha Nelkher hívő lett volna, nyilván elmormol egy imát, de így csak egy démonelhárító káromkodást sziszegett el, és kellően gyűlölködő tekintettel viszonozta a túlvilági pillantást. – Ő Karpakan, a legjobb barátom – magyarázta Elana. – Már találkozhattál vele. Karpakan, krrr, krrr, krrr. – Ismét megkocogtatta a madár csőrét, és a kuvik apró bólintásokkal viszonozta a gesztust. – A természet nagyon sok mindent elárul nekem a környéken zajló dolgokról – folytatta a boszorkány. – Többet is, mint gondolnád. Sok mindent hallok és látok, ami a szabad ég alatt és a nyitott ablakok mögött zajlik. A tudatom eljuthat egészen az erdőség határáig: indulásodtól nyomon követtem az utadat, s tudom, hogy keresel valamit, hogy sok viszontagságon mentél keresztül, amíg eljutottál ide. – Remek. Ha ennyi mindenről tudsz, akkor elmondhatnád, hogy hol van az a valami, amit keresek. Nagy szívességet tennél vele. – Elmondanám, ha tudnám – mosolyodott el Elana –, de sajnos ezt nem tudom. Mint mondtam, a barátaim a nyugati erdőség lakói, így azokat a messzi tájakat, amelyek kívül esnek e vidéken, már nem ismerem. Az észlelés határai véglegesek: a távolság kíméletlenül felfalja őket. – És érzékeid persze Lendhornba sem tudnak eljutni. – De, el tudnak jutni, mert hát a falak határt szabnak ugyan a mágiának, de a madarak röptének nem. Sokat tudok Nathalie-ról, mégsem eleget: jólesik minden szó, amit róla hallok. – Jólesik?! Ezt te mondod?! Te, aki tönkretetted az életét! És azt várod tőlem, hogy meséljek róla, mint egy rég nem látott, kedves rokonról! Ugyan már! – Nelkher idegesen csóválta a fejét, de közben érezte, hogy mint mindig, ha magasabb intelligenciával van dolga, gesztusai, szavai gyerekesek, megmosolyogtatók lesznek. – Akár hiszed, akár nem, megbántam a tettemet – felelte Elana. – Most

egészen másképpen látok mindent. De akkor, a máglyán, miközben az a fojtó füst elöntötte az orrlikaimat, a szememet, a számat, és a forró lángok belekaptak a ruhámba, csak azt éreztem, hogy a tulajdon lányom, a lény, akinek kilenc hónapon át én adtam erőt, az utolsó ember, aki értelmet adott még az életemnek, elfordul tőlem, elárul a többiekkel együtt. Nathalie-t az a ringyó Almenna meddő teste csak úgy tartalmazta, mint valami csillogó ékszert egy szúette ládikó. Éjjelente, amikor a várandós királynő ott szuszogott az ágyán, én mellette ültem, kezemet a hasán tartottam, és éreztem magzatom minden mozdulatát, minden érzését. Sokszor el akart menni, sokszor ott akarta hagyni a testet, amely nem volt méltó az ő kihordására, de én mindig visszaadtam az életerejét, mert arra gondoltam, hogy a születése után magammal viszem. És amikor világra jött, csak egy pillanatra láthattam, mert az áruló király börtönbe vetett. Ott rohadhattam volna örökre a tömlöcben, de elszöktem… Két év múlva, amikor visszatértem, hogy magammal vigyem a lányomat, újra elfogtak. Apró, bűzös cellába vetettek, akkorába, mint egy rókaodú: fel sem tudtam egyenesedni. Napokig olt gubbasztottam étlen-szomjan, azt hittem, hogy megőrülök. Aztán kiráncigáltak onnan az őrök, megkötöztek, és ezek az izzadó, göthös parasztok, mindahányan voltak, egyenként megerőszakoltak! A fülembe lihegtek, miközben ott vonaglottak rajtam. Aztán a király parancsára megkínoztak: összetörték a csontjaimat, kiszaggatták a nyelvemet… Hmmm… ehhez képes egészen jól beszél, gondolta a lovag. – Igen… – mosolyodott el a banya. – A boszorkányok nagyon jó regenerációs képességgel rendelkeznek… – Aztán megint keserűség költözött a tekintetébe, felsóhajtott, és tovább mesélt: – És mindezek után ott a máglyán, könnyek közt nézem a lányt, akiért mindezt végigszenvedtem. De ő elfordul előlem, sírva a szuka nevelőanyjához bújik és így kiáltozik: „Mama! Mama! Félek ettől a boszorkánytól! Olyan csúf! Öljétek meg! Öljétek meg!”… Na, persze, ártatlan gyermeki szavak voltak ezek, de akkor és ott a kétségbeesés és a gyűlölet elhomályosította az elmémet, a bosszúvágy teljesen magával ragadott. Nem az fájt, hogy a testemet megkínozták, nem az, hogy meg akartak égetni, hanem az volt a szörnyű, hogy úgy éreztem, elvesztettem egyetlen életcélomat, hogy sosem lesz már az enyém az egyetlen lény, akit szeretek. Azt akartam, ne csak Gadden, a királyné és a város szenvedjen: hanem Nathalie is. Hogy soha többé ne lehessen boldog, és szenvedéseibe rántson bele mindenkit, akit megszeret. A királyi család és a város iránt érzett gyűlöletem felfalta a tulajdon lányomat: megbüntettem valami olyanért, amiről nem tehetett

sohasem. Ó volt a legártatlanabb, s ő bűnhődött meg a legjobban… Most már nincs visszaút. Nelkher maga elé bámult, aztán szomorúan elmosolyodott. Micsoda ostoba helyzet! Itt ül egy mező közepén, vele szemben a banya, aki az egész lendhorni kalamajka előidézője volt, akit darabokra kellene szelnie, mint valamiféle őszi gyümölcsöt, és ehelyett a boszorkány bűnbánó érzelgését hallgatja! A végén még megsajnálja Elanát! Úgy látszik, mostanában az abszurditás lesz a természetes létformája… Ám a hercegnőre gondolva megint fájdalom hasított a szívébe. – Megható a bűnbánatod, de akkor sem mesélek Nathalie-ról! – kiáltotta a lovag. – Tudd meg, hogy gyűlölöm a lányodat! Hallani sem akarok róla! Nathalie… Nathalie egy közönséges kis kurva! Nem egyéb! – Maga is beleborzongott a szavaiba, de a lány iránti haragját nem tudta megfékezni. – Igen az! – kiabálta. – Hiába nézel rám ilyen szemekkel! Egy kis ribanc, aki fűnek-fának odaadja magát! Ha olyan figyelmesen kísérted az utamat, akkor nyilván te is tudsz a három elátkozott férfiról, nemde?! És azt is tudod, miért jutottak erre a sorsra! Nem is merek belegondolni, hányan lehetnek még, akik az ő szenvedéseikben osztoznak! Tízen? Százan? Ezren? Tán mindegyik férfi, aki a küldetésre elindult, az ő sorsukra jutott? – Nincsenek többen, csak ők hárman – felelte Elana. – Ezt meg honnan veszed? Honnan tudsz te mindent olyan biztosan? De még ha csak hárman vannak, nekem az is teljesen elegendő! – Egyet ne felejts el, lovag! Nathalie szerette őket, amikor odaadta magát nekik. Többet ér az a nő, aki három férfinak adja magát szerelemből, mint az, amelyik egyetlen egynek számításból, kötelességtudatból. – Ugyan már! Egy nő ne adja oda magát egyetlen férfinak sem addig, amíg frigyüket nem szentesíti a házasság köteléke. – Te talán sosem kaptál még szerelmet hajadontól? És… amikor Nathalie neked kínálta szerelmét, vajon nem fogadtad volna el? – Mi közöd neked ezekhez a dolgokhoz? Elana elnevette magát, Nelkher hangja pedig már remegett az idegességtől. – Különben is – folytatta a lovag –, én más vagyok, mint a többiek. Ezt a hercegnő is mondta nekem. Rajtam… rajtam van mit szeretni. Nem úgy mint azon a három barmon. Korábban megpróbáltam elhinni, hogy valaha másmilyenek voltak talán, de most már tudom, hogy szó sincs erről. – Pedig nem biztos, hogy ezek mindig olyanok voltak, mint most.

Talán a szenvedés, amelyből oly sok jutott osztályrészül az utóbbi években, az tette őket ilyenekké… – Ugyan már! Miket beszélsz! Az. ember jelleme nem változik ennyit pár évnyi kis szenvedés miatt! – Honnan tudod ezt ennyire biztosan, lovag?! – Honnan, honnan! Nem tudom biztosan! És te honnan tudod?! – Eleget szenvedtem ahhoz, hogy megtanuljak egyet s mást. Nelkher erre nem tudott mit mondani, csak dúlt-fúlt magában. Elana úgy beszélt vele, mint holmi istennő, aki előtt nem titok egyetlen emberi érzés, gondolat, mozdulat sem. – Az átkom egy hihetetlen paradoxon csapdájába ejtette Nathalie-t – folytatta Elana. – A lány éppen azokba a férfiakba szeretett bele, akik megmenthették volna, és ezzel a szerelemmel tönkre is tette őket. – Mert egy buta, kéjelgő tyúk! – Szó sincs róla. Nathalie különös kéjvágyát nem mérheted emberi mércével… Bárhogyan is szeretsz valakit, hidd el, sosem fogsz átélni olyasfajta érzéseket, mint a lányom. Ez… ez az emberi szemmel nézve különös kéjsóvárság – itt elmosolyodott – amolyan boszorkány sajátosság. Minden lány, akinek boszorkányvér folyik az ereiben, s aki szerelembe esik, átél valami hasonlót… Ilyenkor érzései könnyedén legyőzik az akaratát, mert ezerszer erősebbek annál. Csak vágyak léteznek ilyenkor, felelősség, következmények nélkül… Az az igazság, hogy a három férfi sokkal vétkesebb a lányomnál abban, hogy olyan sorsa jutott, amilyenre. Nathalie nem harcolhatott a rá telepedett bódulattal, ők viszont gondolhattak volna rá, miféle ostobaságot követnek el! Mégsem tudtak uralkodni ösztöneiken. – Látom, remekül ismered Nathalie-t, s tudsz mindenről, ami ott a palotakertben zajlott és zajlik. Talán neked kellene mesélned a hercegnőről, nem pedig nekem. Elana elnevette magát. – Tény, hogy sok mindent tudok a lányomról, amit ti, férfiak észre sem vesztek: élesebb a szemem, és jól ismerem a női lélek útvesztőit. Amióta elmenekültem a városból, rájöttem, hogy bár tönkretettem Nathalie-t, és elvesztettem a lehetőséget, hogy valaha is viszontlássam, sőt még azt is, hogy tudomást szerezzen arról, hogy én vagyok az igazi anyja, van esélyem rá, hogy az életéről információkat tudjak meg a természet energiái segítségével. Hangok, formák, cselekedetek kaleidoszkópjából szerves képem lett róla, de száműzetésem óta most találkoztam először valakivel, aki emberi szavakkal mesélhetne a lányomról. És a szavak

mindennél többet érnek. Nelkher bánatosan nézte a tüzet, és egy nyeszlett kis ágacskával a parazsat kapargatta. Előző dührohama lecsendesedett, és lelkében zavaros érzések csapkodtak, mint valamiféle vihar borzolta tengeri hullámok. Elana ráérezhetett a zavartság szövetének könnyű átjárhatóságára és arra, hogy mennyire képlékeny a lovag érzésvilága ebben a pillanatban, mert így szólt: – Sir Nelkher. Tudom, miféle fájdalom lehet egy férfinak átélni az olyasfajta csalódásokat, mint amilyeneket neked kellett Nathalie-val kapcsolatban, és haragod bizonyos szempontból jogos is, ugyanakkor a lelked mélyén te is jól tudod, hogy még mindig szereted a hercegnőt. Nem, nem, ne rázd a fejed, ne harcolj a saját érzéseid ellen. Szereted, és ez így van jól. Mert a lányom érdemes a szeretetedre, akárcsak te az övére. Mindazok ellenére, amik történtek, tudnod kellene, hogy Nathalie szerelmes beléd: csak beléd, senki másba. És a szerelme olyan kincs, amit nem dobhatsz el, mert ha eldobod magadtól, ostobább vagy a legutolsó faluszéli bolondnál is. Ilyen szerelmet sehol másutt nem kaphatnál, ilyen érzékiséget más nő nem adhatna neked. Nathalie olyan drágakő, amely ragyogóbb, gyönyörűbb, mint akármelyik társa, de szépsége és törékenysége könnyen a saját veszte lehet. Olyan ékszerészre van szüksége, aki tudja jól, hogyan és hol kell megcsiszolni, hogy elérhesse tökéletes formáját… Nathalie-nak egy mesterre van szüksége, aki felnőtt, érett, felismeri, értékeli az igazi, mélyről jövő ragyogást, s aki az éretlen, tompa fényeket csillogássá alakítja. Te, Sir Nelkher ilyen mester lehetnél. Tökéletesebb vagy, mint akárki, aki eddig a lány kezének elnyerésével próbálkozott, és csodákra lennél képes a hercegnővel. Nagyvonalúságodnak, bölcsességednek le kellene győznie a hiúságodat. A megbocsátás odvas ajtaja néha kincseskamrákba vezet, míg a hiúság kapuja sokszor csak üres sikátorokat nyithat meg… Elana szavai eljutottak Nelkher szívéhez. A lovag nézegette egy ideig még az ágat, melyen egyre kíméletlenebbül kúszott végig a kövér kis lángocska, aztán a tűzbe hajította. A boszorkányra pillantott, az meg visszanézett rá. Elana hajába rózsaszín színeket fontak a tűznyelvek, és bánatos mosolyát lággyá olvasztotta a vibráló meleg. – Hmmmm… Lehet, hogy igazad van … – felelte a lovag. – Talán tényleg elhomályosította a düh az elmémet. Igen… felforrtam, butaságokat beszéltem… Elvégre… elvégre, akármi is történt a múltban, Nathalie most már engem szeret, nem mást. És… és jellemem nagyszerűségével… amelyet nem véletlenül vettél észre… talán tényleg

lecsiszolhatom róla a hibákat. A hercegnő bűnbánata és különlegesen magas érzékem a lélek betegségeinek orvoslásához, sikerrel elfeledtetheti a becsületemen és Nathalie tisztaságán esett sérelmeket… Igazad lehet bosz… akarom mondani, Elana. – Igazam van, ezt biztosan tudom. És örülök, hogy bölcs vagy eléggé ahhoz, hogy belásd, ha jellemed magasztosságához nem illő módon viselkedtél. Látom most már, hogy a sors nem véletlenül szőtte össze kettőtök életútját, és hogy Nathalie-nak, az én lányomnak, valóban méltó társa leszel: mert nem csak bátor vagy, hanem eszes is. Ritka tulajdonság ennek a kettőnek az együttes megléte a lovagoknál. – De még mennyire ritka! – Nelkher elégedetten elmosolyodott, és maga is meglepődött azon, hogy hirtelen mennyire szimpatikus lett számára a boszorkány. – Lovag, ismét arra kérlek hát, mesélj Nathalie-ról! – kérte Elana. Nelkhert ezúttal nem kellett kérlelni. Igaz, lassan és döcögve kezdett csak bele a hercegnő jellemzésébe, de aztán egyre lelkesebben, dagályosabban áradtak a szavai, és észre sem vette, de hamarosan már úgy beszélt a lányról, mintha az valamiféle megtestesült istenség lenne. Beszélt Nathalie hajáról, mosolyáról, ajkáról, szeplőiről, arról, hogyan ült a ligetben, hogyan szaladt át a réten, beszélt a tánclátomásról, a békavarázslatról, a hercegnő gyerekkori csínyeiről, az ünnepi mulatságról. A végén már nem is Elanának beszélt, hanem saját magának, mint valamilyen múlton rágódó, magányos öregember. Lelkesedésében még Nathalie hangjának és énekének akusztikai megjelenítésével is megpróbálkozott, de a sívó hang, ami a tüdejéből kipréselődött, hamar jobb belátásra bírta, és maradt a vizuális látványok ecsetelésénél. Végül elapadtak a szavai, de a mosolyfakasztó hullámok még sokáig ott hajladoztak kettejük feje fölött. Elana végül elkomorult, és így szólt a lovaghoz: – Nincs már sok időnk, Sir Nelkher, így elmondom, miért is kerestelek meg valójában. – A lovag nyakára, majd csuklójára mutatott. – Gondolom, szeretnél megszabadulni ezektől. – Mi az, hogy! – A lovag felpattant a helyéről, de Elana visszatessékelte a rönkre. – Nos, én a segítségedre lehetek. El tudom távolítani a bilincseket. A következő pillanatokban olyan sebesen peregtek az események, hogy a gyorsaságuk érzékeltetéséhez valójában a szavak kezdőbetűit kellene egymás mögé írni. Karpakan elhessent a banya válláról, Elana hosszú mutatóujjának

körmével a lovag csuklószorítójához ért. Nelkher felvonyított és úgy érezte, gerince kettéhasad; ám a banya lekapott a kendője alól egy vékony szövetcsíkot, és az a férfi csuklójára tekeredett. A fájdalom megszűnt – mi több, kellemes zsibbadás költözött a helyére. A lovag a csillogó formákkal telehímzett szövetanyagot nézte, majd pedig Elanát. – Így már jobb, ugye?! – kérdezte a boszorkány. – A gonosz kis tárgy most nyugton lesz… egy darabig. Ami pedig a nyakláncodat illeti – folytatta –, annak eltávolítása nem nagy gond. De ez a fránya csuklószorító… ez kemény dió. Némi szívességet kell, hogy kérjek leendő fáradozásaimért. Lenne egy küldetésem a számodra, amit ha teljesítesz, ismét szabad ember lehetsz. Na tessék! – mondta magában a lovag. Itt az újabb feladat. Mindazonáltal tudta, hogy teljesíteni fogja a boszorkány kérését, bármi legyen is az. Semmi sem volt drága most már, csakhogy megszabaduljon a mágus bilincsétől. – Nézd, lovag! – mondta Elana. – Jól tudom, miféle párbeszéd zajlott le közted és az apát között, s hogy Glup elfecsegett mindent arról, hogy két nap múlva meg akarja égetni Mynimát, a kislányomat és engem is, miután csapdába csalt. – Igen, mindent elmondott az apát. – Mynimát nem veszíthetem el. Egy lányomról már örökre le kell mondanom a saját hibámból, a másik halálát nem élném túl. A kislányom tíz éve született: egy vörös, jóképű brüeghtywni paraszt nemzette nekem éjszaka úgy, hogy még csak nem is tudott a dologról, csupán a kéjt élte át, mint a feleségével még soha. Mynima életem legnagyobb kincse: ő nem távoli, elérhetetlen, homályos álomkép, mint Nathalie, hanem hús-vér teremtés. Senkit nem szeretek annyira, mint őt, és amikor megtudtam, hogy elfogták, majd elemésztett a bánat… Sir Nelkher. Én nem menetek a városba, mert azonnal elfognának. Mynimát erős sereg őrzi, de ami ennél is rosszabb, van foglyul ejtői között egy szerzetes, aki északról jött, és a természetfeletti tudományok avatott ismerője. Éjjel-nappal a lánnyal van, és azonnal rám ismerne, ha megpróbálnám kiszabadítani Mynimát. Nem juthatnék a lányom közelébe. Nelkher már tudta, mi fog következni, és izgalmát azzal igyekezett oldani valamelyest, hogy néhány faágat dobott a tűzre. Elana a várakozásának megfelelően szólt: – Téged viszont senki sem ismer arrafelé, Sir Nelkher. Az égvilágon senki sem gondolna arra, hogy egy lovag fogja megmenteni a boszorkány

lányát. Nelkher felugrott a helyéről, és pár bizonytalan lépést tett a lángok mellett. Aztán bár volt bőven tűzifa a közelben, motyogott valamit, hogy hoz egy kis rőzsét, és eltrappolt egy közeli tölgy felé: hosszasan bajlódott az egyébként oly könnyen hasadó gallyakkal, mert jólesett egy kicsit félrevonulni, és így végiggondolni, vajon mit tegyen. De hát mit is tehetne? Bármennyire abszurdul hangzott az, hogy a varázslótól, a rablólovagtól kapott feladat, és egy csírájába fulladt, apáttól eredő álküldetés után most végre egy boszorkány szolgálatába áll, mégis egyértelmű volt, hogy ez az utolsó esélye a szabadulásra, arra, hogy végre önállóan tudjon cselekedni. Azonkívül nem kockáztathatja meg, hogy a pap megtörje az átkot két nap múlva, mert ez esetben az apáttal együtt kiszabadulna Mawith és Daren is, és mindhárom ellensége a nyakán lenne. Nem: Elana élete egyelőre az ő biztonsága, szabad mozgási lehetősége, és az esélye arra, hogy megszerezze a Tükröt – saját magának, illetve Lendhornnak. Le kell nyelnie a keserű pirulát, hogy éppen azt a lényt kell majd szolgálnia, aki mind ez idáig olyannyira gyűlöletes volt a számára. Végül, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy nem húzhatja tovább az időt, visszatért a tűzhöz. Az egyetlen, arasznyi hosszúságú gallyacskát, amelyet a kezében tartott, kellő ünnepélyességgel hajította a lángok közé. Leguggolt, megpiszkálta egy kicsit a rönköket, és a banyára bámult. – Hát jó – felelte. – Nincs más választásom, azt hiszem. Boszorkányt még úgysem szolgáltam soha. Talán éppen itt az ideje. – Felegyenesedett, majd lehuppant az elégedetten vigyorgó Elana mellé. – De azért szeretném tudni, mi a biztosíték arra, hogy nem versz át. Elvégre minden okod meglenne arra, hogy ha teljesítettem a kérésedet, akkor megszabadulj tőlem. – Akárcsak neked, hogy végezz velem, ha a csuklószorító nincs már rajtad – felelte Elana, nem kis gúnnyal a hangjában. Hát igen. Erre nem tudott mit felelni. Szerencsére még jó pár hosszú gally volt a közelben, amelyek közül kiválasztott egyet, és zavarát leplezendő, ismét a tűz körüli parázs védősáncot kezdte kaparászni. – Ha kiszabadítottad Mynimát – tette hozzá a banya –, és rátalálsz a Brüeghtywnből kivezető délnyugati útra, amely a felvidékekbe torkollik, a lányom tudni fogja, hogyan juthattok el hozzám. Ha siettek és gond nélkül át tudtok vágni a felföldek vékonyka sávján, akár három nap múlva a házikómnál lehettek. Iparkodjál, ahogy csak tudsz: mágikus bilincsed hatalmát nem ismerem teljesen…

A lovag a tüzet nézte, majd a csuklójára simuló szövetanyagot, azután Elanára meredt. – A terved remekül hangzik – mondta –, de van egy bökkenője: Phyllis a környék leggyorsabb paripája, ám két nap alatt ő sem képes feljutni Brüeghtywnig. Ahhoz legalább kétszer annyi idő kellene. Elana elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Mennyire esetlenekké váltok ti, egyszerű emberek, mihelyt a távolság és az idő valamiféle apró akadályt rak elétek. A lábatokon, a lovatok lábain, a szekereken és a hajókon kívül nem ismertek más közlekedési eszközt. A mágikus utazásnak azonban vannak egyéb módjai is, és ezek sokkal gyorsabbak lehetnek a tiétekénél. – Csak nem azt akarod mondani, hogy lovastul elteleportálsz Brüeghtywnbe, vagy mi?! – hüledezett a lovag. – De igen. Pontosan ezt akarom mondani! Jaj, csak ezt ne! – mondta magában a lovag, mert világ életében rettegett a teleportációtól. Lépten-nyomon lehetett hallani történeteket olyan emberekről, akiknek egyszerűen nyoma veszett a két állomás között, vagy akik egészen más helyen kötöttek ki, mint ahol tervezték volna. Egy kakkamari cipészlegényről például az a hír járta, hogy egy alkalommal, amikor haza akart jutni egy messzi városból, a transzportáció után a templomtorony szélkakasának legtetején találta magát. Aztán az apja egyik báró rokonával többször is megesett, hogy hosszú diplomáciai küldetéseiről hazatérőben valamiféle kontár mágusok miatt idegen asszonyok ágyába került. Furcsamód a ruhái lehulltak róla, egyenesen az ágy mellé, magukkal sodorva a női öltözéket is, és ráadásul mindegyik esetben felfedezték a váratlanul hazaérkező férjek: hiába magyarázkodott, senki nem akart hinni neki. De ő még mindig jól járt, mert sok ember számára végzetesek lettek az efféle varázslatok, mivel különböző testrészeik különböző helyekre érkeztek meg: igaz, ugyanabba a városba és megközelítőleg ugyanarra a környékre, de mégis olyan távolságra kerültek egymástól az út során, amely lehetetlenné tette az illető további evilági létezését. No persze, ezek a balesetek rendszerint a Mawith-féle kontárok lelkén száradnak. Elana tapasztaltabbnak tűnik. De hát a látszat csalhat… – Úgy veszem észre, nem nagyon lelkesedsz az ötletért – szólt a boszorkány. – Azonban megnyugtathatlak, hogy egy gyakorlott mágusnak semmiféle akadályt nem jelenthet egy efféle utaztatás. Azonkívül be kell látnod, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy idejében a városba érj. Repülni, ha jól tudom, nem tudsz – kedvesen,

ugyanakkor ravaszul nézett Nelkherre, és a lovagnak el kellett ismernie, hogy bármennyire is gyűlöli a teleportációt, nincs más esély a küldetés teljesítésére. Megadó sóhajjal bólintott. – Helyes – mondta Elana, és hangja még magabiztosabb lett. – Most pedig induljunk, mert veszélyes nekem errefelé téblábolni, és legkésőbb holnap estig a toronynál kell lennünk. – A toronynál? – Igen, a toronynál. Innen nem repíthetlek el: a varázslathoz szükségem van a föld mágiájának ősi pólusaira. Az egyik tornyom, a fehér falú, a legnagyobb hatalmú, most elérhetetlen a számomra, viszont nem messze az otthonomtól állnak még a másik, régi építmény romjai. Az idő tönkretette a falakat, ám a hely, melyen áll, az örökkévalóságig őrizni fogja hatalmát. Nincs messze innét, de óvatosan kell haladnunk. Elana felkelt, ocsmány, gurgulázó hangot hallatott, majd a tűzbe köpött. A lángok sebes sistergéssel enyésztek el, mintha egy vödör vizet öntöttek volna rájuk. Egy pillanatig tartott csak a sötétség, mert a banya kezében vékony, göcsörtös kis fáklya fénye villant. – Kövess, Sir Nelkher – szólt a boszorkány, és Karpakan, mint valamiféle égi navigátor, máris tovasuhant észak felé. *** Jó pár lépéssel kellett Elana mögött kullognia, mert Phyllis rettenetesen tiltakozott a boszorkány közelségétől. Keresztezték a nyugat felé vezető utat, majd ismét belebújtak a domboldalra felkúszó, összegubancolódott fák sűrűjébe. Órákon át haladtak így, némán, a Hold bujkáló kis fényeitől meg-megcsillanó testtel, mint holmiféle éji kísértetek. Hajnal felé járhatott már, amikor a lovag egyre lassuló tempója, s egyre sűrűbb ásításai végül arra kényszerítették Elanát, hogy megálljon, és pár órás pihenőt engedélyezzen. Nelkher lekuporodott egy farönk mellé. Hamar elnyomta az álom. A kora reggeli fények és a kerregő rigók nemsokára felébresztették. Elana a gőzölgő avaron ült, Karpakan a vállán gubbasztott. A boszorkány, mihelyt meghallotta a lovag mocorgását, azonnal talpra állt, és meg sem várva Nelkher ébredezésének utolsó fázisát, elindult a domboldalon. A módszer rendkívül hatásosnak bizonyult, mert bár a lovag szentségelt, kénytelen volt felpattanni, és Phyllis gyeplőjét eloldva a banya után sietni, akit félig már el is nyelt a köd. Késő délutánig szinte pihenő nélkül gyalogoltak. Szólni nem igen

szóltak egymáshoz, mert mindketten a gondolataikba meredtek: a leghosszabb beszélgetésük talán az volt, amikor Nelkher felajánlotta, hogy Phyllis hátára teszi a rőzsét, mire a boszorkány egy „köszönöm”mel válaszolt. A hosszú gyaloglás ellenére nem érzett fáradtságot a lovag, inkább egyre jobban korgó gyomra idegesítette, no meg a banya vállán szemérmetlen elégedettséggel ringatózó Karpakan látványa. Útközben egyetlen kis ösvényre, vadcsapásra sem akadtak, s csak néhány fejük fölött szaladgáló mókus jelezte, hogy még mindig evilági vidéken járnak. Elana magabiztosan kerülgette a buckákat és a süppedős kis gödröket: úgy tűnt, minden egyes fűszálat ismer a környéken. A levegő teljesen kitisztult, és a néha-néha előbukkanó Nap hűvös, elnyújtózkodó fényekbe vonta a tájat, amikor végre kiértek egy ék alakú tisztásra. Kiszélesedő végénél leomlott, szürke torony állt, egy merészen előreugró bodzabokrokkal koronázott löszfalhoz pedig ócska kalyiba dőlt, mintha csak megrészegülve az őszi avarszagtól, erős támaszra várna. Vaskos gombatetején széles kémény ült, megbiccent vályogfalainak kilátástalan jövőjét pedig egy kis kedves tornác igyekezett eltitkolni. – Itt várj – szólt Elana kurtán, és a toronyra mutatott. Sietős léptekkel eltűnt a házikóban. Amikor ismét megjelent, furcsa fiolákat hozott a kezében. A lovaghoz érve kinyitotta az egyik üvegcsét. Nelkher orrát csípős ecetszag csapta meg. – Ezt előlegként kapod – mondta a banya. – Hajolj le, és ha nem akarod hogy leégjen a bőröd, ne moccanj meg, amíg nem szólok. A lovag engedelmeskedett, Elana pedig letépett a ruhájáról egy rongydarabot, és ráloccsantott egy kicsit a folyadékból, majd bedörzsölte vele a nyakörvet. Nelkher a sistergő hang hatására behunyta a szemét, és összeszorította a fogait. Akkora rántást érzett, hogy majdnem előrebukott. – Kiegyenesedhetsz, lovag – hallotta Elana elégedett hangját. Engedelmeskedett a boszorkánynak. A nyakörv ott hevert az avarban: az egykori körív kitátotta a száját, mintha csak a levegőbe akarna harapni, s az elvékonyodott lemezt kárörvendő füstölgéssel falta fel a kérgesen hámló rozsda. Nelkher fájdalmasan tapogatta a nyakát, mintha arról akarna meggyőződni, nem rozsdásodott-e el a fémabronccsal együtt, aztán elmosolyodott, és a rávigyorgó Elanára nézett. – Hát ez gyorsan ment – örvendezett. – Köszönöm neked. El sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen felszabadult érzés az, ha valaki szabadon fogdoshatja a nyakát.

A boszorkánnyal együtt felnevetett. Elana most egy újabb rongydarabot nedvesített be a másik üvegcsében lévő folyadékkal: ezzel bedörzsölte Nelkher kisebesedett nyakát. Bár a férfi csak annyit érzett, hogy kellemes puhaság önti el a bőrét, a sebek pillanatok alatt behegedtek. – Ha ugyanilyen állapotban akarod látni a csuklószorítót, mint az abroncsot, akkor ne késlekedj – mondta a boszorkány. – A lányomat most hét lakat alatt őrzik, úgyhogy ne is kíséreld meg a kiszabadítását. Holnap viszont biztos vagyok benne, hogy könnyű dolgod lesz. Igaz ugyan, hogy Brüeghtywnben van vagy egy tucat katona, de ezek harmadrangú kontárok csak a számodra. Phyllis nagyszerű paripa, és nyilván le tudod majd rázni őket, ha netán üldözőbe vesznek. De biztos, ami biztos, odaadom ezt a kis flaskát. – Itt egy újabb üvegcsét kotort elő a ruhája valamelyik redőjéből. – Mi ez?! – Nelkher bizalmatlanul szemlélte az átlátszatlan fiolát. – Majd meglátod, ha úgy hozza a sors. Mindenesetre ne nyitogasd, ha nem muszáj: csak akkor hajítsd el, ha netán nem tudod lerázni az ellenségeidet. A lovag elrakta a varázsszert. – Vigyázz az úton Mynimára – folytatta Elana. – A lány egy kicsit rakoncátlan, de ha erélyes leszel vele, biztosan kordában tudod tartani állandóan gonoszkodni vágyó nyelvét és kezeit… Most pedig szállj föl a lovadra! Ideje útnak indulnod. A lovag nyeregbe ült. Phyllis eleinte hevesen tiltakozott az ellen, hogy Elana a közelébe lépjen, de végül megnyugodott, amikor a banya hozzáérintette a tenyerét és a fülébe súgott valamit. A boszorkány megragadta a ló kantárját, és bevezette a toronyba. Az egyik helyen csak térdig ért a kőhalom, így nem kellett a még mindig álló kapuval bajlódni. – Hunyd le a szemed, lovag, és próbálj meg Brüeghtywnre gondolni! – mondta a banya. – Brüeghtywnre'? Hiszen életemben nem jártam még ott! – Nelkher hangja kifejezetten rémült volt. – Az nem számít. Láttad messziről, s az éppen elég. – Elana. Az a helyzet, hogy borzasztóan éhes vagyok. Nem kaphatnék előbb valamit enni? Akkor biztosan sokkal jobban menne a dolog. – Nem! – kiáltott a boszorkány ellentmondást nem tűrő hangon, és úgy tűnt egyetlen pillanatra, hogy arcvonásain gonosz remegés fut végig. – A városban találsz fogadót. Ott majd annyit zabálhatsz, amennyit akarsz! Nelkher érezte, hogy reménytelen tovább kísérletezni. Behunyta hát a

szemét, és nyergében előredőlve átölelte a füleivel idegesen csapdosó Phyllis nyakát. Az állat gazdájához hasonlóan meglehetősen rémült volt, s kettőjüket csak az különböztette meg, hogy míg a ló kövér füvekkel teli legelőket képzelt maga elé, addig Nelkher minden igyekezetével Brüeghtywnre próbált koncentrálni. Egyszerűen nem ment. Ha önszántából akart összpontosítani valamire, akkor az mindig remekül sikerült, de ha kényszerítették, akkor sohasem volt képes odafigyelni. Gondolatai most is összevissza csapongtak, és úgy tűnt, szándékosan keresik a legtávolabbi vizuális élményeket, csakhogy el lehessen kerülni a város képét. Maga sem értette miért, de egy idő múlva a mezőgazdaság témájánál kötött ki: madárijesztőket látott maga előtt, majd káposztákat, búzaföldeket, legelő kecskéket és virágba borult almafákat. – A várost, a várost! – mondta türelmetlenül Elana. A lovag még jobban összeszorította a szemhéjait. Most múltbéli emlékeinél állapodott meg: gyermekkori falovát és fakardját látta maga előtt, aztán a szélkakast, amelyik az apja egyik vártornyán nyikorgott naphosszat, végül pedig az égő budiból előrontó Ulma mamát pillantotta meg. – A várost! Brüeghtywn városát, ott, a havas hegyek között! – Elana egyre ingerültebben sziszegett. Végül újabb küzdelem után egy pocok, egy virágcserép, egy boros kupa, egy repülő kuvik után váratlanul rátalált egy erdő képére, majd a hóval borított messzeségre és a városka körvonalaira. Megvagy, Brüeghtywn! Erősen szorította a képet, mintha az egy pillangó lenne, amely bármikor kihessenhet a tenyeréből. Úgy tűnt, a levegőbe röppen, s a pályája legmagasabb pontjáról őrült sebességgel alázuhan valamilyen feneketlen mélységbe. *** Borzongató hideget érzett; szélsüvítést, léptek zaját és kutyacsaholás hangjait hallotta. Sikerült a varázslat? Kinyitotta a szemeit. Először csak vakító fehérséget látott. Aztán észrevette, hogy az orrlyukaiból kiáramló levegő bolyhos párafoszlányokat rajzol Phyllis nyaka köré. Felkapta a fejét, és boldog mosolyra húzódtak ellilult ajkai.

Brüeghtywn havas városkája dideregve és mégis pezsgő élettel megtöltve visszavigyorgott rá. Előtte az erdőből kibomló lejtőn valószínűtlenül vékony és fekete törzsű kőrisfák alatt három vadász lépkedett a hóban – vállukra fektették hosszú botjaikat, mögöttük pedig izgatottan szimatoló, szuszogó kopók szaladgáltak. Távolabb, balra egy nyikorgó céhtáblájú téglaházikó előtt, a tüzet kaparászta a kovács és három inasa: szerencsére egyikőjüknek sem tűnt fel a lovag váratlan érkezése. A házak egyre sűrűsödve szaladtak alá a kicsiny medencében fekvő városközpontig, ahonnan a korán érkezett égi ajándék örömeit élvező falusiak kiáltozásait hozta a szél. A zöldes jégen korcsolyázó gyerekek üvöltései összekeveredtek a hógolyózó, szánkókat húzó kölykök éles visításával. Néhány görnyedt alak rőzsét cipelt, páran egy hóban rekedt szekér elé fogott öszvért nógattak. A város határában, a majdnem befejezett templomtoronynál emberek gyülekeztek, északon pedig éles peremű, égre törő gonosz sziklák zárták le a horizontot. Úgy tűnt, nem csak a térben, hanem az időben is előrereppent, s belecsöppent a legzordabb tél közepébe. Fázott, rettenetes éhséget érzett, de tisztában volt azzal, hogy még mielőtt megszállna a fogadóban, fel kell deríteni, merre fogják felállítani a máglyát, és meg kell keresi a délnyugat felé elkanyarodó utat, amelyről a banya beszélt. Sietnie kell: a szürkület már ott ólálkodott a közelben. Bár Phyllis imádta a havat, most mégis nehézkesen lépkedett – nyilván a hirtelen időjárás-változás zavarta meg. A hazatérő vadászok nyomában végül is lejutott a síkságra. Az emberek a házaik behavazott küszöbét tisztogatták, furcsa dialektusban tréfálkoztak, néhány öregasszony egy jégerecskén átívelő hídon cammogott taplókkal teli kosarakkal. Nelkher a templomtorony felé vette az útját, és gyűlölködő pillantást vetett az egyik kölyökre, aki hógolyójával csak arasznyira vétette el a fejét. Amikor a toronyhoz ért, megszólított egy asszonyt, de mivel képtelen volt akár egyetlen szót is kihámozni a pillanat törtrésze alatt felé zúduló monumentális mondathalmazból, legyintett egyet, s úgy döntött, inkább kihallgatja a parasztok izgatott fecsegését. Nem kellett sokat várnia, hamarosan megtudta, hogy holnap reggel itt, a kolostor udvarán égetik meg a boszorkát, és hogy a lányt különös őrizet alatt tartják a városháza börtönében. A lovag továbblovagolt; a városka átellenes végében megtalálta a kicsiny, erődített városházát: csak tisztes távolságból figyelte az épületet, mert nem akarta, hogy észrevegyék az őrök. Visszafordult, s bizony sok időbe beletelt, mire megtalálta a délnyugatra vezető utat: a domb lábánál indult, amelyről megpillantotta Brüeghtywnt, majd éles

kanyar után meredeken alázuhant a bodzaágakból font kerítések között, s eltűnt az erdő sűrűjében. Örömmel nyugtázta, hogy végre felderítette a terepet, így megtömheti a hasát, és felmelegítheti átfagyott végtagjait is. Amikorra visszaért a városközpontba, már teljes sötétség települt a tájra. A világító hóra fénypöttyöket kentek az ablakok, s az elcsendesült jegű tó melletti házsor legfontosabb épületéből, azaz a fogadóból, mulatozás hangjai áradtak ki. Ráparancsolt egy havat lapátoló inasra, hogy azonnal vigye istállóba a lovat, és a legfinomabb gabonát szórja elé, majd belépett a tánctól kopogó, énektől zengő terembe. Egy menyegzői lakoma kellős közepén találta magát. A cselédek nyeles falapokon hordták az ételekkel és vendégekkel megrakott asztalokhoz az újabb fogást jelentő fánkokat, lángosokat, s az ünneplőkkel ellentétben, látszólag a legkevésbé sem élvezték a vigasságot: fülvédős sapkájuk alól patakokban csordogált le az izzadság, és amikor feltálalták a süteményeket, gondterhelt ábrázattal iramodtak neki ismét a konyhának. A menyasszony, egy telt idomú, idétlenül pislogó nőszemély, és a teljesen lerészegedett, üvöltöző vőlegény a rokonságtól körülvéve a jobb oldali asztalnál ücsörögtek. A dudás, a citerás parasztok nótája képtelen volt elnyomni a böfögések, a röfögések és a csámcsogások hangjait. Átgázolt a földön ücsörgő gyerekek, s a faléceiken csúszkáló, amputált lábú koldusok halmain, de nem talált egyetlen üres helyet sem. Szerencsére a fogadósnak arra is volt gondja, hogy a hivatalos vendégek mellett figyeljen az esetleg hívatlanul érkező látogatókra is, így azonnal feltűnt neki az elkeseredetten ácsorgó Nelkher, és a lovag segítségére sietett. – Ó, urramka, ó, urramka, ketyves urramka, vájjon ety pillanatyott, minnyát keríttünk egy remek kiss asszalka! – nyámmogta rángatózó kefebajsza alatt, és szemét izgatottan körbejáratta a termen. – Ah, megvany, megvany! – Kezeit lengetve szaladt az egyik sarokban álló asztalhoz, ahol három vendég szunyókált. Megemelte az ülőpad végét, mire a mindeddig békésen szunyókáló két részeg ember hörögve lecsúszott a földre; aztán átszaladt az asztal túloldalára, és hihetetlenül brutális mozdulattal lerántotta a falnak dőlve hortyogó harmadik férfit. – No, látázza, urramka, máris készeny vugyogatunk. Tuggyj, ma sokokkanka vann itten, mert a vőlleganyka a kőnyék leggazdagébb parasztattjánakk a fijja… Molyt ő, mindenki ismeri Molytot, aki lakzijéra meghíjjolta a fogadóba mindenenke baráttyét. Tuggya, azt tartjukk, hogy

ha valaki egy bosszorgánny halyállya elöttyi éjjelenyen esküszikk, az a pájjávall száz évig fog együtt élynyi. Jajjajjka, örülökke, hoty etty maggá, etty iddegen lovakká is bejönnke ide! De jó hotty itt vany! Bizlyos niesszjiről jötty, éséhedzik éselszonijuhodzott, éselfáratolt. Noss, mity felvégek, locsokok öszjeviszja. Ingább kérdem, mifféle éltelt parancsokká, és milléle inni parancsolka? A kis menyaszjonka vőleggénye mókkás fiúkká, és ma eslyi spettyialittásunkatly, a mekfüstöiödzött hagymakockákkalka ékítetett megpácjolt pisztrángka elneveztye bosszorgánymáglya hussikánakk! Hehehe, hehehe, hehehe! Nelkher a legkevésbé sem volt vicces kedvében, így szigorú pillantás után közölte, hogy az idióta kocsmárosra bízza, mit szolgál fel neki, csak az a kikötése, hogy három fogásnál ne legyen kevesebb, kilencnél pedig ne legyen több a vacsora. A fogadós a földig hajolva kúszott ki a konyha felé, a lovag pedig elégedetten legeltette szemeit a fortyogó jókedv megtestesült formáin. A körülölte nyüzsgők beszélgetéséből igazándiból nem sokat tudott kihámozni, és amit megértett, az is csak különféle ócska viccek töredéke volt. Páran azok közül, akik elég józanok voltak ahhoz, hogy felfogjanak valamit a körülöttük zajló eseményekből, megpróbáltak szóba elegyedni a lovaggal, s afelől kíváncsiskodtak, mi szél hozta erre: azonban elég volt egy-egy marcona pillantás, s máris békén hagyták. Nagy örömére hamarosan meg is érkezett az első fogás. Amint beleszagolt a hagymakarikákkal teli hallevesbe, azonnal eleredt a nyála. A nyolcadik fogás után végül feladta, s azt mondta a kocsmárosnak, szeretne megszállni a fogadóban. A férfi szája a füléig szaladt örömében, aztán rányaffantott az egyik inasra, aki felkísérte Nelkhert a szobájába: hideg kis fészek volt, látszott rajta, hogy évek óta nem használta senki. A szorgos cselédnek köszönhetően a kandalló hamar megtelt farönkökkel, majd lángokkal; a szoba pedig füsttel, korommal, végül kellemes, színes melegséggel. Miután a lovag magára maradt, sokáig krákogott még, de aztán a hatalmas zsivaj ellenére elaludt, és egészen kora reggelig húzta a lóbőrt. *** Harangzúgásra, kiáltozásra ébredt. Bágyadtan pislogott egy ideig, mert azt álmodta, hogy Lendhornban van, és most képtelen volt felfogni, hogy került e falak közé. Aztán amikor véglegesen kirajzolódott az álom és a valóság közötti határ, s rádöbbent, hogy Brüeghtywnben fekszik egy fogadóban, olyan sebességgel csapódott föl az ágyában, mintha izzó

vasrudakon feküdt volna. – Mynima! A máglya! Felmarkolta a kardját, a pajzsát, és feltépve az ajtót, irtózatos robajjal döngetett át az üres kocsmán. Éppen akkor haladt el a menet az épület előtt, amikor kiért az utcára. A legelöl haladó testes hegyi lovon középkorú, sovány szerzetes ült: az ősz hajú, nőiesen finom vonású férfi szinte Glup groteszk ellenpólusának tűnt. Kezében bronzháromszögben végződő hosszú rudat tartott, tekintete komor volt, de izgő-mozgó szemgolyói elárulták, hogy kíváncsian kutat valamit – vagy valakit. Ahogy meglibbent elöl összefogott szürke köpenye, elővillant egy mellén himbálózó medál. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a férfi Crotius, a nyaklánc pedig maga az amulett. A lovas mellett két katona haladt, őket három éneklő, füstölőket lengető szerzetes követte, mögöttük négy, állig felfegyverzett őr vezette a szekeret, melyen a hátrakötött kezű, meztelen kislány állt. Göndör, vörös haja egészen a háta közepéig szaladt, fehér testét zúzódások kék-zöld foltjai színezték, maszatos arca pedig gonosz fintorokra torzult válaszul a felé repülő ocsmány megjegyzésekre és hógolyókra. Nyelvét nyújtogatta a tömegre, s bár hátra volt kötve a keze, ujjaival állandóan ördögszarvakat mutogatott, időnként pedig hátsófelét fordította a szekeret minden irányból ostromló emberek felé. Amikor észrevette Nelkhert, a lovagnak úgy tűnt, hogy furcsa, cinkos fény villant a szemében, de aztán elhessegette magától azt a gondolatot, hogy a lány rájött, miért is van itt. Elana tudhatott ugyan arról, hogy hol őrzik a lányát, de üzenni biztosan nem üzenhetett neki. A szekér lassan tovahaladt, bezárult a katonák gyűrűje, és az emberek egymást taposva siettek a kolostor felé. Nelkher odakiáltott a fogadó ajtajában ácsorgó inasnak, hogy egy ezüsttallér üti a markát, ha azonnal itt terem a lovával. A legénynek több sem kellett: hosszú kamaszlábaival kaszálva elcsörtetett, s egy szempillantás múlva már Nelkher előtt állt Phyllissel együtt. – Jól van, fiam, nesze! – mondta a lovag, és a csontos tenyérbe nyomta a csillogó jutalmat. Kissé nehezen vergődött át az utca túloldalára: itt szabadabb volt a térség, és sietősen nyargalt a szekér után, hogy még idejében odaérjen a máglyához. A befagyott tó felszínén széles repedések tátongtak, az alacsonyan sárgálló Nap csillogó dalt játszott az ereszről alácsorgó olvadékvízen, a katonák fegyverein. A telt Hold áttetsző, ezüst színekkel lebegett az égen.

Nelkher éppen időben ért oda a kolostorkapukhoz, mert akkora volt bent a tolongás, hogy a mögötte lévők többsége már kiszorult az alacsony falakon kívülre. Az emberek, mint minden kivégzés előtt, most is tréfálkozós kedvükben voltak: a szemekbe izgatott tekinteteket festett a közelgő mulatság, az apák széles vállukra ültették a gyerekeiket, nehogy kimaradjanak a porontyok a szórakozásból, az élelmesebbek pedig a kolostorudvarra belógó fákba csimpaszkodva várták a fejleményeket. Egy piros fülvédős sapkás paraszt pompás nézőhelyeket kínált néhány tallér ellenében azokról a hordókról, amelyeket már jó korán begörgetett a kolostorudvarra, két család pedig valósággal összeverekedett egy különösen jó panorámát kínáló bucka birtokbavételéért. A menet végül megállt a máglya mellett, melyen az utolsó simítást végezték el az alkalmi hóhérok: gyantával és olajjal kenegették a rőzsét, majd a két vödör tartalmát a máglyarúd tövébe öntötték. Nelkher könnyedén tört utat magának az alázatosan félrehúzódó emberek között, csak egy öszvérén ülő gonosz tekintetű, görnyedt paraszt morgott valamit a bajsza alatt, őt viszont lerántotta a hátasáról. Miközben előre furakodott, hallotta még, hogy a sárba cuppanó pimasz kis alakon hatalmasat nevetnek a közelben ácsorgók. Végül eljutott a máglya előtti térséget elzáró, alkalmi kerítés elé. Az elkülönített részen belül vagy egy tucat katona és néhány szerzetes ácsorgott – no meg persze Crotius atya, aki egyik rendtársának magyarázott valamit. A kolostor távolabbi kőfalai még nem készültek el teljesen: bár magasak voltak, úgy tűnt, hogy Phyllis, ha nagy lendületet vesz, át tud ugrani rajtuk. Crotius most odasúgott valamit a katonák parancsnokának, mire az továbbadta az üzenetet három őrnek. Ketten felmásztak a szekérre, hogy leemeljék Mynimát, aki mind ez idáig úgy szórta a szitkokat az emberekre, mintha a közönséges szavakat nem is ismerné. A kislány a szekér sarkába húzódott, de az egyik katona megragadta a lábát, és magához rántotta. Aztán a két férfi kilépett a szekérből, de a kapálózó, visítozó Mynimát nem sikerült leemelniük, mert a lány belekapaszkodott egy farúdba. A katona egyre idegesebben cibálta a lábát, ám a lány állon rúgta, mire a férfi hátratántorodott. A tömeg kéjesen felkacagott, de a másik őr már a tovacsúszó lánynál termett. Megragadta Mynima vörös üstökét, és a lányt, mint valamiféle nyulat, lecibálta a földre. Az emberek üdvrivalgással jutalmazták a sikeres akciót, és még jobban felvisítottak, amikor a pórul járt katona három óriási pofont kent le a kislánynak. Az

őrök a nézőkkel együtt teljesen begerjedhettek, és élvezettel húzták a kivégzés előjátékát. Az egyik őr a hajánál fogva vonszolta Mynimát, második a lány lábait fogta, míg a harmadik menet közben kétszer hasba rúgta a szerencsétlen gyermeket. A második rúgás után Mynima a földre esett, de mintha meg sem kottyant volna a brutalitás, azonnal talpra is ugrott, és éles fogait belemélyesztette a katona kezébe, aki a sörényét cibálta. A férfi felüvöltött, és elengedte a foglyát, az emberek pedig felkacagtak. Mynima vékony kis lábain futásnak eredt. Most! – gondolta Nelkher, és már majdnem megsarkantyúzta Phyllist, azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert a kislány, a felé záporozó kövek hatására irányt változtatott, kicselezte az egyik katonát, és nem lévén a közelben más menedékhely, a szekér alá csúszott. Két újabb őr érkezett három társa segítségére: leguggoltak a szekérnél, és lándzsáikkal, kardjaikkal döfködtek alája, Mynima pedig mint egy sarokba szorított vadmacska, úgy fújt rájuk. A nézőközönség üvöltözött, utolsó muníciót hajigálta a szekér felé, és már-már félő volt, hogy az emberek elözönlik a küzdőtérré változott kivégzőhelyet. Nelkher egyre dühösebb lett: nem csak azért, mert elszalasztotta a remek alkalmat a lány kézre kerítésére, hanem mert a látványos időhúzással párhuzamosan elviselhetetlen lett Mynima kétségbeesett küzdelmének látványa. Végül a katonák parancsnoka elkapta a lány lábát, és kirántotta Mynimát a szekér alól. Újabb hatalmas pofonok következtek, majd az egyik odaszaladó szerzetes megragadta a kislány karját, és a két férfi üdvrivalgás hangjaitól kísérve úgy cipelte a vonagló foglyot a máglyához, mint holmi vadászzsákmányt. A Nap lassan bevilágította az egész udvart: sápadt égi testvérével szemben őt jókedvvel töltötte el a közelgő halál látványa. Mynima jajveszékelt, az emberek az öklüket rázták, füttyögettek. Nelkher pedig előugratta a paripáját a tömegből. Az ügyetlenül összetákolt fakerítés belecsobbant egy barna pocsolyába, a ló patája sarat szórt, a pap és a parancsnok döbbent arckifejezéssel nézte, amint az idegen kiragadja a kezükből a kislányt, s hóna alá csapja, mintha egy rúd cipó lenne, semmi más. A rémület, a döbbenet csendje tapinthatóvá vált, és az öreg kőrisen ülő szarka kárörvendő kacagása ércesen hasadt bele a levegőbe. Egyedül Crotius atyát nem bénította meg a meglepetés: a lovag elé ugrott, a botjával a férfi felé sújtott. Nelkher azonban kikerülte a csapást, és a pap mellett ellovagolva, a nyeregből oldalra dőlve letépte az atya nyakában lógó amulettet. Mynima Nelkher ölébe csusszant, Phyllis széles

körívet írt le a máglya mögött, aztán mint egy evilági küldetését befejező, szárnyalni vágyó pegazus, úgy ugrott át a kőkerítésen. A dermedtség felengedett, az emberek felüvöltöttek és kiéhezett kopóként, tajtékozva rohantak a lovag után, mintha futva akarnák utolérni a tovatűnt paripát. – A démoni lovas! Maga Belfor démon volt az! – igyekezett túlkiabálni Crotius a zűrzavar hangjait. – Láttam a patáit, a szarvait és a farkát! Láttam! Utána! A parancs az időközben nyeregbe szállt katonáknak szólt, akik kétségbeesetten igyekeztek kikerülni a kavargó emberek közül. Crotius a lovára pattant, botját az égre emelte, megsarkantyúzta hátasát, és letiporva két parasztot, a katonákat követve az addigra már hatalmas előnyre szert tett lovag után eredt. Mire az üldözők kiértek az útra, Belfor démon már apró kis folttá töpörödött össze. Nelkher a dombhoz érve balra fordult, és a már előre eltervezett úton nyargalt tovább. Bosszúságára azonban jócskán lelassult, mert a lejtő meredekké vált, és befutott a fák közé, ahova a korai tél visszahúzódott menedéket keresve: a bent rekedt árnyék nem engedte elolvadni a hót, és a csúszós talajjal Phyllis csak nehezen tudott megbirkózni. Az üldözők hangjai egyre közelebbről hallatszottak, a lovag pedig egyre türelmetlenebbül sarkantyúzta a paripát. – Gyorsabban, gyorsabban, Phyllis, az ég szerelmére! Gyorsabban! – kiáltotta, mire Crotius hangja szinte válaszként csendült föl hátulról: – Átkozott démonlovas! Elkaplak, Istenemre esküszöm! Elkaplak! A lejtő éles kanyar után kissé megszelídült, és Phyllis végre felgyorsulhatott: éppen időben, mert annyi időt elherdált a rövid kis útszakaszon, hogy az üldözők láthatóvá váltak már. Türelmetlen, veszélyes nyílvesszők reppentek a lovag felé, és ideges csattanással fúródtak a fatörzsekbe. Nelkher hátrapillantott az összevissza kanyargó ösvény egyik szegletéből, de kétségbeesésére azt kellett tapasztalnia, hogy a távolság közte és üldözői között még jobban csökkent: a brüeghtywni hegyi lovak sokkal jobban bírták a havas terepet, mint az állandóan lefékező, egyre idegesebb Phyllis. Egy óriási szedres egy időre elrejtette a lovagot az üldözői elől, de egy újabb kanyar után megint feltűntek a háromszöges botját lóbáló atya után nyargaló katonák, akik könnyű számszeríjaikat ismét lövésre emelték. Egyre rosszabbul alakultak a dolgok. Az út ugyanis kiegyenesedett, így a biztonságot adó fák félrehúzódtak a brüeghtywni sereg elől. Crotius és a

katonák előbukkantak a kanyar mögül: egyértelművé vált, hogy az újabb nyílzápor halálos lesz. Elana varázsszere! Hova is tette?! Hol a fenében van?! Végül rátalált az övére erősített erszényre: kibontotta, elővette az üvegecskét, melyet a dugót kirántva ügyetlen mozdulattal hátrahajított. A fegyvereiket célzásra emelő üldözők, s Crotius atya már nem tudták időben lefékezni paripáikat, s beleszáguldottak az iszonyú durranásba és a felspriccelő hóba. Nelkher mindezt persze nem látta, s úgy gondolta, nyilván valamelyik unalmas boszorkánytrükk sietett a segítségére: megnyílt a föld ellenségei lába alatt, átjárhatatlan sövények nőttek az úton, lángoszlop emelkedett üldözői elé. Azonban a lónyerítéssel, kiáltozással összevegyülő zeneszó valami egészen mást ígért. Hátrarántotta Phyllis gyeplőjét, és megfordult. Felettébb érdekes jelenet szemtanúja lehetett. A hóval teleszórt, megbokrosodott állatok éppen azon fáradoztak, hogy lehajítsák magukról lovasaikat, előttük pedig egy nyurga, jégcsaporrú, vékony kezű és ujjú hóember pörgött, s annyira vérpezsdítő muzsikát játszott jégfiedeljén, hogy Nelkher majdnem táncra perdült. Nem úgy az üldözők, akik miután a földre potyogtak, valóban elkezdték ropni a táncot. Ugráltak a hóban, pörögtek, ujjaikkal csettintgettek, le-leguggoltak, majd ismét felpattantak, és ábrázatukra olyan elégedett mosoly ült, mintha csak egy túlvilági bálban lennének. Crotius volt kétségtelenül a legaktívabb közülük. Néhány cigánykereket hányt, aztán négyszer a levegőbe pattant úgy, hogy közben a lábait felkapta oldalra tartott kezeihez. Ezt követően pedig felkiáltott: Heje, huja, hujujujj. Táncolj pajtás ne búsulj! A választ a parancsnok adta meg: csípőre tett kézzel odapörgött a szerzeteshez, és mellét kidüllesztve kántálta: Ma táncolok: a kedvem jó, bár hideg van itt, és nagy hó. Hujujja, hujuja! A többiek pedig kórusban válaszoltak:

Hoja, hoja, hojöjjaja, Vesszen, aki nem ropja! Crotius dalra fakadt: A dal az szép, és tánc az élet, Nemde te is így véled? A parancsnok pedig ekképpen énekelt: Vélem vélem, táncolj vélem, Míg a világ világ táncolj! Kérem! S megint a kórus következett: Táncolunk, hojojo jujj, Ki nem táncol, annak fújj! Hijajja, hijaja. Az eszüket vesztett férfiak most leguggoltak, a kezüket csípőre téve ugráltak, és lábaikkal ki-kirúgtak oldalra, mint a békák. A fiedeles hóember pedig könnyed, imbolygó léptekkel kerülgetni kezdte őket – vonója föl-le szaladgált a jéghúrokon. Mynima időközben felült a lovag ölében, és kimondhatatlan élvezettel nézte a bűbáj áldozatául esett férfiakat. Aztán még mielőtt Nelkher észbe kapott volna, a kislány már le is huppant a hóba, és mintha csak nyári pázsit lenne a lába alatt, úgy szaladt a táncoló csoport felé. – Hé, Mynima! – üvöltötte a lovag. – Állj meg azonnal! Nem hallod?! Állj meg! A figyelmeztetés természetesen teljesen hatástalan volt. Mynima odarohant Crotiushoz, az azonban, mintha észre sem vette volna őt, tovább táncolt, szökdécselt. – Nesze, te paraszt! – kiáltott a kislány éles hangján, és teljes erejéből bokán rúgta a férfit. A pap felszisszent, a lábához kapott, de aztán újult lendülettel folytatta a táncot: még csak rá sem nézett a lányra. – Nesze, nesze, nesze! – kiabálta Mynima, miközben újból és újból belerúgott a férfiba. Ám az csak sziszegett, és ugrált: erre a kislány elszaladt egy vastag faágért, és azzal kezdte püfölni a papot. Crotius egyre hatalmasabbakat kiáltott, és egyre ügyetlenebbül lépett fájó lábára,

de képtelen volt leküzdeni a zene varázsát: csak táncolt és táncolt. – Elég, Mynima, azonnal gyere ide! – üvöltött Nelkher. – Ez nem gyerekjáték! Még bajod esik a végén! A kislány viszont egyre jobban élvezte a helyzetet, hogy kénye-kedve szerint garázdálkodhat a tehetetlen férfiakon: ide-oda szaladgált és óriási kacagások kíséretében hatalmasakat sózott a katonákra: a páncélok kondulása összevegyült a sziszegések hangjával. A hóember végül úgy tűnt, megunta közönségét, mert megperdült, és nyomában kis csapatával, s a megzavarodott lovakkal, elindult az úton Brüeghtywn városa felé: Mynima néhány utolsó ütés után elhajította a hasábot, és az embereket gúnyolva, ugrabugrálva követte a menetet egy ideig. A lovag hívó szavára végül megállt, az elvonuló komédiások után köpött, és gazdag szitokkészletéből egy kevéskét még a levegőbe repített. A társaság hamarosan eltűnt a kanyar mögött, de aztán még jó párszor előbukkant a fák és bokrok rései között: a zene és az időközben újra felcsendülő énekszó egyre halkabb lett, csupán a táncosok aktivitása nem változott semmit. Mynima végül visszafutott a lovaghoz. Kíváncsian méregették egymást – a máglyánál lezajlott események óta tekintetük még nem találkozott. A lány arca hasonlított valamelyest Nathalie-ra: ugyanolyan szabályosnak tűnt, teltek voltak az ajkai, a szeplők is ott díszelegtek és a vörös hajzuhatag is hasonló csigákba rendeződött. Az orr azonban tömpébb volt, és a szemekből féktelen gonoszság sugárzott. – Megérdemelték – mondta a kislány. – Anyának mindig remek humora volt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen pokoli jó ötlettel szabadul meg tőlük. Hogy ropták! Csak úgy lötyögött a tökük az ugrálástól! A szemetek! Összevissza vertek, rugdostak, kínoztak a börtönben, még forró vasakkal is sütögettek! Nézd! – Felemelte karját, és a hónalján éktelenkedő égési sebre mutatott, majd nyelvét kidugva tettetett ijedséggel felsikoltott. Nelkher undorodva fordult el. – De én csak nevettem rajtuk, és a pofájukba csuláztam – folytatta a lány. – Tudtam, hogy anya úgyis segít majd. Egyébként… köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Anyám megüzente, hogy egy lovag fog kiszabadítani, de amikor megfingattak ott a szekér alatt, már azt hittem, olyan töketlen vagy, hogy meg sem fogod tudni moccantani a valagadat. – Ide figyelj! – rázta meg az ujját a lovag. – Nem tudom, hogy ki tanított az efféle beszédre, de a jelenlétemben tartózkodj ezektől a szavaktól. Megértetted?!

– Jól van na, azért nem kell mindjárt így begerjedni. Szóval tényleg hálás vagyok, de most már elcsászkálhatsz innen, mert egyedül is megtalálom az utat haza. – Nem mégy nélkülem sehová. Anyáddal megegyeztünk, hogy hazaviszlek. Úgyhogy ha tetszik, ha nem, velem jössz. Most pedig gyere, mert anyaszült meztelen vagy, és lassan teljesen ellilulsz. Mynima fintorogva vette tudomásul, hogy engedelmeskednie kell. Jó lassan kacsázott oda a türelmetlen lovaghoz, és közben a nyelvét is kidugta párszor. Nelkher felemelte a lányt, beletekerte a köpenyébe, majd maga mögé ültette. – Nehogy azt hidd, hogy fáztam – szólt Mynima, miközben elindultak a lejtőn. – Egész múlt télen anyaszült meztelenül fetrengtem a hóban, úgyhogy meg sem kottyan egy kis hideg. – Nem baj, azért most csak hagyd magadon a köpenyt. Szeretnélek élve átadni az anyádnak, utána azt csinálsz, amit akarsz. Most pedig arra kérlek, mutasd a hozzátok vezető utat. Ha lehet, ne valamiféle szakadékba vezess. Az út még sokáig lejtett nyílegyenesen, aztán ismét elkezdett kanyarogni. Helyenként képtelen lévén megkerülni egy-egy alacsonyabb dombot, emelkedett egy kevéskét, hogy aztán alábukjon a távolból felfeltünedező kopár felvidékek irányába. A Nap kíméletlenül szétszaggatta a fák kérgeit fedő hónyúlványokat, és az olvatag massza szánalmas cuppogással hullott a földre. *** A hóember a csapatával alig egy óra múlva végigvonult a város főterén. Az emberek értetlenül bámultak, háromszögeket vetettek, de senki sem merte megzavarni a vigadalmat. A mutatványosok végül kivonultak a városkából is, és egészen késő délutánig táncoltak, amikor a fáradtságtól félholtan össze nem roskadtak. Beszélik, hogy az olvadozó hóember egész éjjel ott muzsikált mellettük, és csak másnap reggel hagyta abba a nótáját, miután a Nap melege végleg szétolvasztotta a testét. *** Nelkher és Mynima délutánra értek ki az erdőből. A horizontig elnyúló felvidéken langyos volt az idő: a Nap erejét itt nem zavarta a Brüeghtywn

körüli hegyek közé rekedt szél, s az a pár hófolt, ami még elfeküdt a csillogó, sűrű fűben, most vizenyős haláltusájának utolsó perceit vívta. Phyllis élvezvén a szabad mozgást, és a patái alatt tocsogó föld puhaságát, vágtába kezdett, a langyos szél pedig a lovon ülők arcába csapott. Amikor Nelkherék visszapillantottak a távoli településre, már csak egy-két barnára csupaszodott házikót láttak, és mindketten elmosolyodtak. Aztán Mynima előremutatott. – Látod ott azokat a fenyőket? – kérdezte. – Miféle fenyőket? Merre? – értetlenkedett a lovag. – Jajj, hát ott, ahol az a két bucka van egymás mellett. Ott, ahova mutatok! Ott, balra. – Iiiigen, látom, azt hiszem. – Ott kezdődik az erdő, ahol lakunk. Ha sietünk, két-három nap múlva akár otthon is lehetünk. – Azt nem bánnám. Mynima elhallgatott, nézegette a tájat és a magasan kerengő, felfelvijjogó ölyvpárt. – Ha nem tudnád, én boszorkány vagyok – közölte aztán. – No, nem vagyok olyan nagy boszorka, mint anya vagy Krararra, de azért… – Krararra? Az meg ki? – Nelkher kíváncsian sandított hátra. – Hogy ki? Ő a legmocskosabb töltött szar az egész vidéken. – Töltött szar?! – A lovag elnevette magát. – Az meg mi? – Áááá – legyintett a kislány. – Te ezt úgysem érted. Krararra jelenleg a főboszorkány a nyugati erdőségben. Korábban anya volt az úr, de amióta három éve megérkezett a banya azzal a gubósegg qaurimmel, övé az egész világ. Vagy legalábbis azt képzeli. Az összes csaló boszorkány átpártolt hozzá, és elvették a várat is, ahol laktunk. Pedig annyira szerettem! Az éjszaka kellős közepén kellett árkon-bokron át menekülnünk. Nem is tudom, mennyi ideig bolyongtunk, amire eljutottunk arra a helyre, ahol most lakunk. Az a mocsok Krararra nem mer megtámadni minket, mert tudja, hogy mekkora ereje van anyának, de nem tehetjük a lábunkat az úttól délre eső vidékre, mert az már az övé. De nem sokáig. A mamával együtt kibelezzük azt a szartölteléket. Egye meg a fenefenék ott, ahol van! Megmutatjuk annak a gödénysivító féregnek, istenbarma ganajnak, putribűzcsulás nyálkapatkánynak, csótánytaknyoló púztöpörtyűnek, annak a… – Hé, hé, hé! – nevetett Nelkher. – Honnan szeded ezeket a szavakat?! – A fejemből, te buta! Tudd meg, hogy tele van már a puncim a sok kérdezősködéseddel…

– Mynima! – Nelkher megrázta a mutatóujját. – Mondtam, hogy így ne beszélj, mert kénytelen leszek betapasztani a szádat! A kislány elhallgatott, a lovag pedig örömmel vette tudomásul, hogy határozottságával tud uralkodni egy ilyen vásott kis boszorkánykölykön is. Az efféle jelenetek mindig megmutatták, hogy bár megcsappant az önbizalma az utóbbi időben, mindez csak ideiglenes és teljesen természetellenes állapot. Milyen nagyszerű, töprengett, hogy nem csak a nők nyelvén ért, hanem tud bánni a gyerekekkel is. Mynima pedig el volt foglalva azzal, hogy Nelkher köpenyére köpködött, és nyálát Phyllis hátára folyatta. Az ebédet egy aprócska tó partján költötték el, egy nemrégen kidőlt, helyenként még zöld leveleket viselő juhar törzsén ücsörögve. A táj színes formái éles kontúrokkal váltak el egymástól, csupán az északi hegyek kékje-fehérje mosódott össze, és olvadt bele a szirtekről imittamott vízesésként alábukó, áttetsző ködökbe. A fa hatalmas ágrendszerébe, mint egy óriási kaleidoszkópba barna, zöld, sárga foltok és fekete árnyékok mozaikjai vegyültek. Mynima Nelkher meglepetésére letört néhány kisebb darabkát a pikkelyesen hámló törzsből, majd a szárított húsra szórta, mint valamiféle fűszert. – Mit művelsz, gyermekem? – kérdezte Nelkher. (A gyermekem szót azért alkalmazta, mert úgy érezte, hogy eme kedves kifejezés segítségével megkedveltetheti magát a lánnyal, és így mérsékelheti az állandóan kirobbanni látszó gonoszkodási vágyat.) Mynima valahogy mégsem volt fogékony a barátkozási kísérletre, mert morcos képet vágott, miközben így válaszolt a lovagnak: – Először is, szerencsére nem vagyok a gyermeked. Másodszor, ha nem látnád, ízesítem ezt a förtelmes húst. A juharfa kérge nagyon jó menyéthússal keverve, mert megfingatja az embert: olyan leszek tőle, mint egy szélmalom, és azt nagyon szeretem. Nelkher markába öklendezte az ételt. – Menyéthúst mondtál? – kérdezte rémült szemekkel. – Persze! Mégis mit gondoltál: majd őzpecsenyét fog az anyám küldeni, vagy mi?! Örülnöd kellene, hogy egyáltalán van mit enned. A lovag azonban úgy döntött, egy időre szünetelteti a húsevést. Az üres cipót rágcsálta hát, és fintorogva nézte a lányt, aki felhúzta ajkát, és rávicsorgott. – De, ha nem tudnád, a legegészségesebb étek ilyenkor ősszel a saját ganajába fojtott denevér vérébe beáztatott, és aztán üregi nyúl nyálában párolt kecskehere. Ha az ember sokat eszik belőle, olyan jókedvű lesz

egész télen, mintha csak örökké sütne a Nap. – Igazán?! Nagyon étvágygerjesztően hangzik a recept… – Mi az, hogy! De ennél ezernyi finomabb és hatásosabb csemegét tudnék még sorolni. Ott van például a letenye-kecskeláb. Anyával együtt már én magam is készítettem! Az egésznek az a lényege, hogy ha sokat szopogatja az ember a megölt, majd farkánál fogva tizenegyszer megpörgetett, pocokkal megtöltött, kicsontozott kecskelábat, akkor… – Köszönöm, Mynima, ezt talán legközelebb mondd el. Legalább a kenyeremet szeretném elfogyasztani… – Aááá! – legyintett a lány. – Veled semmiről sem lehet beszélni! Esküszöm, hogy a lovad sokkal értelmesebb nálad! Nelkher nem méltatta válaszra a lányt, hanem hatalmas falatot vett a szájába, és elmélyülten rágcsálta azt. Sokáig ültek csendben, és ismét Mynima szólalt meg: – Én nem vagyok ám olyan, mint a nővérem, az az elpuhult Nathalie. Anya sokat mesélt róla, bár mást sem tudott szajkózni, hogy milyen gyönyörű egy csecsemő volt. Ami igaz, az igaz, nagyon szerethette, mert még most is szokott küldözgetni madarakat abba a városba, hogy hozzanak némi hírt róla. Sokszor meglestem, amint reggelente a teraszon egy-egy visszatért állatbarátját faggatja, vagy amint szemeit behunyva beszélget valamelyik madárral, amelyik éppen a palota kertjében leskelődik… Tudod, én is nagyon jól értek ám az állatok nyelvén. Nem messze a házunktól, van egy farkasodú, és nagyon jóba vagyok az ott elő családdal. Verdnek hívják az apát, Vree-nek az anyaállatot, és van öt kölykük is: Va, Ve, Vi, Vo és Vö. Én neveztem el így őket. Anyát sokszor megkértem már, hogy hadd éjszakázzak velük, mert annyira puhák, melegek és olyan jó hozzájuk dörgölőzni. De mama nem engedi meg, és hiába próbáltam elszökni, mindig megtalált, és elfenekelt. Nem baj, előbb-utóbb úgyis meglógok, és akkor egy hétig haza sem megyek! Nathalie-nak biztosan nincsenek ilyen állatbarátai. Sőt, szerintem semmiféle barátja nincsen. A hercegnőknek nem szokott lenni… Nyilván naphosszat bóklászik egyedül a várban, és illegeti-billegeti magát… – Idefigyelj! – szakította félbe Nelkher. – Te csak ne minősítsd Nathalie-t! Sok mindenen ment át szegény… Inkább tisztelned kellene, mint gúnyolódnod! – Tisztelni?! Ugyan miért?! – Elég volt! – rivallt Nelkher a lányra. – Erről nem nyitok vitát! Egyed inkább a kérgedet! Mynima kinyújtotta a nyelvét, leugrott a fáról, és Phyllis mellé

telepedett le. Nelkher az eget bámulta, idegesen harapott a cipóból, és szemei megteltek könnyel, amint távoli kedvesére gondolt. Vajon mit csinál most Nathalie? A Napba nézett, majd behunyta a szemét. Úgy rémlett, a vakító fényekben szerelmét látja, amint ott ül a falevelekkel teleszórt kertben, a hidacska mellett, és az északnyugati hegyeket kémleli, mintha abban reménykedne, hogy megpillantja ott a lovag kardjának csillogását. *** Evés után, bármilyen jólesett volna elnyújtózni a napon, folytatni kellett az utat, mert estig be szeretett volna érni az erdőbe. Mynima beszélt egy forrásról, mely arrafelé ered, és a házuk mellett elcsörgedező patakot táplálja: milyen nagyszerű lett volna még sötétedés előtt megtalálni! A vártnál sokkal gyorsabban haladtak, így a lovag nagy örömére szürkületkor már az erdőnél jártak. A ritkás, alacsony fenyők közé nyírek és a kissé feltámadt szellőben nyekergő jegenyék vegyültek. Hamarosan rábukkantak a forrásra: csupasz mészkövek alól bújt elő, és két oldalról cédrusokkal, fenyőfákkal körbevett keskeny kis tisztást szelt ketté. Leszálltak Phyllisről, és mindhárman mohón kortyoltak a friss, jéghideg vízből: a forrás szájához legközelebb a lovag ivott természetesen, utána Mynima következett, majd a paripa. – Ahahahahhh! – emelkedett fel Nelkher, és kezeiről rázogatta a cseppeket. – Ez nagyszerű volt. Elmegyek, kerítek néhány vastagabb rönköt, te meg szedjél egy kis száraz rőzsét! – Eltűnt a fák között, Mynima pedig jó párszor utánanyújtotta a nyelvét. Amikor a lovag visszatért a halomnyi szétszabdalt hasábbal, a lány a csermely mellett guggolt, és ujjaival a vizet kavargatta. Nelkher lehajította a földre a tűzifát, és rá akart ripakodni Mynimára, de csak akkor vette észre, hogy kislány a szemeit lehunyva egy verset kántál. A vékonyka ujjak egyre gyorsabban szelték a vizet, a mondóka pedig egyre hangosabb lett: Pitypangfing és lódödölye, kutyakalász hajú szél, halharmatú mócsingviasz, luckahajad mitől fél? Kefetalpú szőrtarhonya aluszik a hó fölött, ködvánkost kaparó gubó, mohahangya eltörött. Megretkezett kapafekély recsegett az avarban,

zimankólecsózó kozma, miért vagy te zavarban? Lekaprozott nyúlnyálnyanya pöttömrecén kost herél, túrónyelő taplótitok mütyürmálnán vért henyél. Harkálybelzebúb pelyhezte kerékködökbe magát, görgő szélkörmöt visítok, galambrücskű rókafát… – Hé, most már elég! – kiáltotta a lovag, és belerúgott egy vaskos ágba. – Mit művelsz itt?! Azt mondtam, szedjél rőzsét! Mynima megborzongott, mintha valamiféle álomból ébredt volna fel, a vízbe csapott, és villámokat szóró tekintettel nézett a lovagra. – Te szerencsétlen hülye! – kiáltotta. – Elrontottad a varázslatomat! – felkapott egy marék kavicsot, és Nelkher felé hajította. A lovag felnevetett az ügyetlen mozdulat láttán, azonban káröröme azonnal lelohadt, amint meghallotta és megérezte a páncélján meg a fején kopogó kavicsokat. Meglepetésére a kavicseső perceken át tartott. Összehúzta magát, és jó ideig kellett hallgatnia Mynima gúnyos kacaját. – Úgy kellett, úgy kellett, tökfejedre kő kellett! – kiabálta a lány, és testét lemeztelenítve megpördült. Amikor a kavicszápornak vége lett, a lovag szitkozódva iramodott a lány felé, de a kis boszorka kicselezte őt, jól fenékbe billentette, és már szökellt is tova a fák felé, mint egy őzgida. – Te kis pondró! – üvöltötte Nelkher. – Megállj csak! – Mynima után szaladt, ám az máris átlibbent a patak túloldalára, és meglehetősen ocsmány gesztikulációba kezdett. A hosszas fogócskázás után a lovag végül lemondóan legyintett, és elindult valami bozótot keresni, hogy feszültségét kellőképpen levezethesse pár szerencsétlen gallyon. Ez meg is történt, és a visszatérő férfi, igyekezvén tudomást sem venni az időközben beszürkült fényekben körbe-körberohangáló, káromkodó, nevetgélő kislányról, egy kupacba hordta az ágakat. Taplójával tüzet próbált csiholni: a félig nedves gallyak eleinte pattogó, sistergő hangokkal tiltakoztak nedves álmodozásuk megzavarása ellen, de végül megadták magukat az egyre kövéredő tűznek. A cipón kívül nem lévén más étel, Nelkher kénytelen volt a menyéthúst nyársa tűzni. Végül is, gondolta, ha evés közben arra fog gondolni, hogy csirkét vagy sertéshúst eszik, akkor még meg is töltheti a bendőjét. Mynimát a kellemes illatok csalták vissza Nelkherhez. Bocsánatkérő, éhségtől kopogó szemekkel húzódott a tűz mellé, de még sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a győzelmét végletekig kiélvezni igyekvő lovag odahajítson neki egy nyársat, néhány szelet húst, és egy vastag

kenyérdarabot. *** Nelkher arra ébredt reggel, hogy sem Mynimát, sem pedig Phyllist nem látja sehol. A köd, mintha csak azon fáradozna, hogy tőrbe csalja őt, gonoszul kanyargó kis foszlányokat bocsátott feléje. Kiabált, fel-alá járkált, de sehonnan sem érkezett válasz, és már-már arra gondolt, hogy a kislány meglépett a lovával együtt. Nagy megkönnyebbülésére azonban Mynima egyszer csak előlépett egy megzökkent fenyő mögül: haja csapzottan folyt a vállaira, gonoszul mosolygott, és a szétnyíló mocskos köpeny feltárta fehér meztelenségét. – Hé, Mynima – kérdezte a lovag –, nem láttad Phyllist? El nem tudom képzelni, hova lett. – Fogalmam sincs – felelte a lány. – Biztosan legel valahol. – Valahol… valahol… de, hát hol? Phyllis, Phyllis! – Nelkher tölcsért formált a kezeivel, így kiabált, de még csak a visszhang sem válaszolt: csupán a fák ágai között neszezett valamilyen erdőlakó lény. – Ezt nem értem – idegeskedett a lovag. – Ilyet még nem csinált. Te… te meg mit somolyogsz, he? Ismét megzördültek az ágak, és Mynima szájához emelte a kezét, hogy eltakarja mosolyát. – Hé, te kis boszorkány! – rivallt rá a lovag. – Hova tetted a lovamat?! Mit csináltál vele?! – A férfi szeme dühödten csillogott, a kuncogó kislány pedig rettenetesen élvezte a helyzetet. – Ha nem mondod meg, agyonütlek! – fenyegetőzött Nelkher. – Ha nem mondod meg… – elhallgatott, mert a fenyők mögé bújó közeli bükkfa lombjai közül kiszűrődő hangos csámcsogás és az aláhulló makkok héjai félelmetes gondolatot ébresztettek benne. Felnézett a fára: úgy tűnt, sötét tömeg mozgolódik az ágak között. Kissé odébb húzódott. Phyllis volt az. A ló a dús lombozat egyik ágvilláján ücsörgött, mintha csak világéletében fákon fészkelt volna, és elégedett ábrázattal rágcsálta a terméseket. Percekbe telt, amíg Nelkher szóhoz jutott. – Mi… mi ez?! – hebegte. – Mit csináltál Phyllissel?! Mit csináltál a lovammal, te… te… te kis boszorkányfattyú!? Mit csináltál, he?! Mynima átugrotta a forrást, megriszálta a fenekét, és a nyelvét nyújtogatta a lovagra.

– Idefigyelj! – kiabálta Nelkher. – Nem tudom, ezt hogyan csináltad, de parancsolom, hogy azonnal hozd le a paripámat! Értetted?! A lány megperdült párszor, ördögszarvakat mutogatott, majd tovatáncolt a feléje rohanó lovag elől. – Állj meg, te nyomorult kis korcs! – üvöltötte Nelkher. – Állj meg! Kitekerem a nyakadat! Hozd le a lovamat, ez parancs! Mynima persze nem engedelmeskedett, csak beintett jó párszor a férfinak. – Kapjál el, ha tudsz! – kiabálta. – Úgyse tudsz, mert lassan futsz! Nelkher megpróbálta felgyorsítani a tempóját, de annyi esélye volt utolérni a lányt, mint egy felbőszült szarvasbogárnak, amely egy méhecske nyomába ered. Hosszú perceken át szaladgáltak még, amikor is a lovag végül összeesett, és nekidőlt a fának, amelyen a ló ücsörgött. – Phyllis! Phyllis, gyere le! Könyörgök, gyere! – nyöszörögte, de a paripa válasza helyett csak néhány terméshéj pergett alá. – Ezt még nagyon megkeserülöd! – sziszegte Nelkher a lánynak. – Csak kapjalak el egyszer! – De nem kapsz el soha, ólomtökű! Nem ám! A lovadnak meg sokkal jobb ott a fán, hidd el! Ma reggel mesélte el, hogy gyermekkori vágya, hogy egyszer fáról legelhesse a friss makkot. Azt mondta, egész életében irigyelte a mókusokat, mert azok könnyen hozzáférhetnek a legízletesebb termésekhez, őneki azonban mindig csak a lehullott, félig rothadó falatok jutnak. Csak segítettem neki, semmi más. Rendkívül hálás volt: ebből is látszik, hogy mennyire jobban nevelt, mint ti, lovagok. – Mit tudsz te a lovagokról?! – rivallt rá Nelkher. – Te csak a denevérszárnyakhoz, pókpotrohokhoz, békaszarokhoz értesz, semmi máshoz! Gonosz kis teremtés vagy, megérdemelted volna, hogy megégessenek! Mynima válasz helyett ismét kinyújtotta a nyelvét, majd megperdült, és a köpenyét felhúzva a hátsófelét mutatta a lovagnak. – Nem tudom, mondták-e, hogy szép az ábrázatod! – igyekezett visszavágni Nelkher. – Különösen a mosolyod tetszik, csak az a baj vele, hogy túlontúl függőleges. Mynima éppen válaszolni készült, amikor az ágak közül olyan recsegés-ropogás hallatszott, hogy félő volt, hogy az egész fa összeroskad. Phyllis felállt, és könnyedén lépkedve megindult a lombok pereme felé. – Hé, Phyllis, megőrültél?! – sopánkodott a lovag. – Mit csinálsz?! Leesel a fáról, te őrült! Összetöröd magad! Hallod! Phyllis! Ne, ezt ne

csináld! Az állat azonban tudomást sem véve a gazdájáról, tovább imbolygott az ágakon. – Gyere le! Gyere le, hallod! Mynima karba tett kézzel nézte az egyre kétségbeesettebb férfit, majd így szólt: – Rendben. Ha bocsánatot kérsz, amiért tiszteletlenül viselkedtél velem az elmúlt időszakban, és ha megígéred, hogy annyit káromkodhatok az út hátralévő részében, amennyit csak akarok, akkor talán hajlandó leszek szólni Phyllisnek, és megkérni őt arra, hogy ne ugorjon át a patak túloldalán álló másik bükkre, hanem jöjjön le inkább. – Micsoda?! Feltételeket mersz szabni nekem?! Kitépem a nyelvedet, te, te… te… – Hát jó, én idejében szóltam. – A kislány átszaladt a csermely túloldalára. Phyllis felnyerített, hátsó lábaira ereszkedett, aztán elrugaszkodott, és teljes erejével előrelendült. A sikoltás, amely Nelkher torkát elhagyta abban a pillanatban, mérföldekre elhallatszott. A paripa viszont torzszülött mókusként átvitorlázott a patak fölött, és a szemközti bükk lombjai közé vágódott: ágak, levelek, makkok hullottak le, de a ló sikeresen megkapaszkodott. Nelkhert hisztérikus nevetés kerítette hatalmába, amint a lombok között ücsörgő állatot nézte. – Meghibbantam – motyogta. – Egyértelműen meghibbantam. Romlott volt a hús, amit ettem, és most képzelődöm. Ez biztos. Sokáig ült maga elé bámulva, időnként pedig a lakomázó lovat nézte. Mynima ott állt vele szemben, csípőre lett kezekkel, diadalmas mosollyal az arcán, és látszott rajta, hogy a lovag válaszát várja. – Rendben van – felelte végül Nelkher. – Te győztél. Kérlek, ne haragudj, amiért elrontottam a nagyszerű varázslatodat és amiért megsértettelek, s megígérem, hogy annyit ocsmánykodhatsz egész úton hazafelé, amennyi csak jólesik. Legyen meg az örömöd. – Na, végre – mondta a lány. – Legközelebb kissé tisztelettudóbb hangot kérek – nevetve szökellt a fához, és közben öntötte magából a káromkodásokat: – Kakapisa, kakapisa, lófütyi! Fütyi, fütyi, puncikuki! Valagfütyi, csöcspunci! Efféle szavak hangzottak el, meg ennél még sokkal durvábbak is. Mynima jó párszor körültáncolta a bükköt, és miután kiadta magából obszcén töltetét, még elszavalta párszor a „Phyllis, Phyllis gyere le, vár a gazdád idele” rigmust. Ezt követően megállt, és a kezeit felemelve furcsa,

suttogó-csattogó varázsigéket kezdett mormolni. A ló, mintha csak most eszmélt volna fel arra, mit művel a valóságban, megrázta magát, majd valóságos makk-zivatar közben elindult a fatörzs felé. Nelkher nem bírta megállni nevetés nélkül, amikor a törzset lábaival medve módjára átölelő, lefelé csúszó lovat figyelte, és még azután is sokáig rázta az ideges kacaj, amikor Phyllis végre a földön volt. Mynima az állat fülére tapasztotta a kezét, odasúgott valamit, mire a ló ismét megrázkódott, és hármat tüsszentett. A varázslat megszűnt, ám Nelkher annyira bizalmatlanul szemlélte a paripáját, mintha nem is a legjobb barátja állna előtte, hanem valamiféle szörnyeteg. Hosszú időbe telt, amíg Phyllis közelébe merészkedett, és legalább ennyibe, mire meg is simogatta az állatot. Megfogta a kantárt, és jó párszor nekivezette a lovat a fatörzsnek. Mivel azonban Phyllis vagy lefékezett a bükk előtt, vagy kikerülte azt, végül megnyugodva vette tudomásul, hogy a paripa elvesztette fára mászási készségét. Nelkher hátrafordult, gyűlölködő pillantást vetett a kislányra, aki gonosz büszkeséggel nézett vissza rá; de a férfi nem akarta megszegni az ígéretét: elhatározta, hogy inkább egész úton egy szót sem szól a lányhoz. Erre persze nem is volt szükség. Mert attól kezdve, hogy elindultak – először csak gyalog mentek, később amikor végleg visszatért a lovag bátorsága, már lóháton folytatták az utat –, Mynima szája lényegében egy pillanatra sem állt be, egyfolytában káromkodott, leszámítva azt a kis időt, amikor ebédeltek, vagy azokat a pillanatokat, amikor az útirányt magyarázta a férfinak. Gyorsan haladtak és csak időnként távolodtak el a sebes pataktól egyegy kidőlt fa vagy sziklaomladék megkerülése végett. Nelkher rémületére a csuklószorítót fedő szövetdarab elkezdett hámlani – tartott még ugyan, de csak idő kérdése volt, mikor foszlik szét teljesen. *** A szöktetés harmadnapján, este érkeztek a tisztásra, ahol Elana házikója volt. A Nelkher csuklóját fedő mágikus szövet szinte teljesen szétaszalódott addigra – jóformán csak pár cérnaszál tartotta –, s a lovag karját egyre élesebb fájdalom hasogatta. Amikor maguk mögött hagyták a csermelyt és feltűntek végre Elana házának fényei, Mynima óriási üdvrivalgásban tört ki, leugrott a földre, s köpenyét hátrahagyva szökellt a viskó felé. Elana ott állt a verandán, mintha el sem mozdult volna a lovag

elindulása óta. Az asszony felemelte a lányát, ölébe kapta: Mynima úgy csimpaszkodott belé, mint egy állatkölyök az anyja bundájába. Nelkher azon töprengett, milyen furcsa, hogy a boszorkányanyák és a boszorkányporontyok is képesek ugyanolyan érzelmekre, mint az emberek, de a fájdalom hamar visszavezette gondolatait a test sérülékenységének témájához. Kissé behúzódott az ágak közé, és amikor biztos volt abban, hogy a két boszorka nem láthatja, az amulettet, amelyet még menekülés közben süllyesztett az erszényébe, átrakta a nyeregkápa alá rejtett tömlőbe, a gömb és Nathalie kendője mellé. Amikor odaért a verandához, anya és lánya még mindig ott csüngtek egymáson. Elana a ruhájának rongyaival takarta be Mynima meztelenségét, tekintetéből pedig amelyet a lovagra emelt, hálát vélt kiolvasni Nelkher, bár úgy tűnt, hogy a ravasz csillogás most is ott bujkál a szemek szegletében. – Köszönöm – mondta a boszorkány. – Örökké hálás leszek azért, amit értünk tettél. – Igazán örömömre szolgált a küldetés – válaszolta Nelkher. – Most viszont örülnék, ha leszednéd a bilincsemet, mert a rongyodat csak egyetlen cérnaszál tartja, és úgy érzem, szétrohad a fél oldalam. – Már elkészítettem mindent – felelte a banya. – Menjünk be a házba! A boszorka és a kislány nyomában belépett a kalyibába. A kandalló körül meghajló szoba a szokásos boszorkánylak hangulatot idézte – igaz, talán kissé rendezettebb volt azoknál. Az alacsony gerendákról szárított denevérszárnyak, mandragóragyökerek, fácánlábak, kakastaréjok, meg kitudja miféle állati és növényi részek csüngtek alá; az ablak melletti polcokon, ládákon opálosan csillogó fiolák vidították valamelyest az ezernyi limlom tompa alaktalanságát, és balra a széles ágy mellett amorf asztalka állt, amely fölött különféle fellógatott talizmánok, pergamentekercsek himbálóztak. Mynima az ajtó melletti kis kosárhoz guggolt, és vidám beszélgetésbe kezdett a szalmában gubbasztó nyest családdal, Elana pedig a kis asztalkához lépett, majd néhány fiolát leemelve, az ablak melletti polchoz sietett. – Eridj, Mynima, van még bőven mit csinálni! – mondta a boszorkány, a lánya pedig az ölébe véve az egyik állatkölyköt, a konyha felé sietett, de közben még hátrafordult, és jó párszor kinyújtotta a nyelvét a lovagra. A banya most egy hosszú, keskeny edényt vett elő, és az orra alatt motyogva beleöntötte néhány üvegcse tartalmát. – Ülj le a tűz mellé! – közölte Nelkherrel. – Ez még el fog tartani egy ideig. Ha szólok, feküdj majd hanyatt, és rakd a fejed a párnára.

Nelkher engedelmeskedett, és helyet foglalt a különféle rúnákkal telepingált szövetek között. Fájdalma egyre elviselhetetlenebb lett: úgy érezte, ha Elana úgy kívánná, képes lenne akár varangyokat vagy meztelencsigákat nyalogatni, csakhogy megszűnjenek kínjai. Elana a hatodik üvegcsét is kiürítette, aztán a halvány kék derengéssel teli edényt egy fém állványra helyezte, mely alá sistergő köveket rakott. Míg melegedett a kotyvalék, összegyűjtött néhány fontos varázskomponenst: valami zöldes port, egy denevérszárnyat, pár szárított magot. Ezeket mind az edénybe öntötte, megkeverte a borzalmas illatot árasztó masszát, majd a kigőzölgő pára fölé hajolva egyre gyorsuló, rút mondókába kezdett: a károgó, sistergő, dörmögő, jajveszékelő hangzavarból csak az állandóan visszatérő versszak idézte valamennyire az emberi beszédet: Lihumas, lihumas, pendeculus fulcumas, antipodus lenderum, kvandecarnum cesternum Hamarosan ez a pár szó is beleveszett a felgyorsult hangáradatba. A csuklószorítót védő szövet hirtelen szétpattant: a lovag felkiáltott, az edény elkezdett pörögni körbe-körbe, Elana pedig egyre borzalmasabb hangon kántált, és arca irtózatos metamorfózison ment át. A hatalmasra nyíló szemek kiguvadtak, mélyükön iszonyú fény izzott, az orr, az áll, a homlok és a járomcsontok előreugrottak, mintha viaszból lennének, s olvadásnak indultak volna, a boszorka bőrére pedig millió ocsmány ránc rajzolódott ki. Mynima közelebb húzódott, de ő is rémülten figyelte az eseményeket. Az edény hamarosan már olyan sebességgel forgott, hogy úgy tűnt, bele akar fúródni az asztalba. Nelkher üvöltött a fajdalomtól, a kezét szorította, Elana pedig felvisított démoni eksztázisában. Aztán az iszonyú rítus tetőpontján hirtelen megállt az edény, és vörös, fortyogó foszlányokat kezdett kilövellni magából. Elana elhallgatott, Nelkher viszont változatlan hangerővel jajveszékelt. – Csinálj már valamit! – hörögte. – Csinálj valamit, mert megőrülök! – Mynima! – kiáltotta a boszorkány. – Kösd a talizmánt a lovag fölé! Te pedig, Sir Nelkher, feküdj a földre! Nelkher szitkozódva bár, de engedelmeskedett: a párna puhán körülfolyta, mintha csak be akarna áradni a fülnyílásaiba, és bár szemhéját fájdalmában kicsiny résre zárta, látta, hogy Mynima a feje fölött kiálló kampóra felakasztja az egymásba fonódó fonatokkal díszített

talizmánt, amely azonnal pörögni kezdett. Elana most egy barna hártyát nyomott a bugyogó folyadékba, majd az átitatott anyagot Nelkher csuklójára szorította. A lovag felült, a karjához kapott, és üvöltött, mint egy eszelős. – Feküdj vissza! Feküdj vissza! – kiabálta a banya, és visszanyomta a férfit, aztán rátérdelt a kezére, és egy fakanalat rakott a szájához. – Harapj rá erre, ez majd segít – mondta. – És ne csukd be a szemed! Figyeld a talizmánt! A lovag ráharapott a kanál nyelére, visítása hörgéssé változott, és akárhogyan kapálózott, képtelen volt megmozdítani a karját, mert a banya ólomsúlyként nehezedett rá. Tekintete végül megakadt a talizmánon: a varázstárgy unott pörgése elbágyasztotta egy kicsit, s bár a fájdalom nem csökkent, legalább nem rángatózott többé. A csuklószorító lassan átvette a hártya vöröses ragyogását, és egyre szélesedve kezdett kiemelkedni a férfi bőre alól. A bilincsre most újabb és újabb hártyarétegek kerültek, de a fájdalom csak egyre fokozódott, és Nelkher torkából egyre artikulálatlanabb hangok préselődtek ki. – Harapd! Harapd! – kiabálta Elana. – Még erősebben! – Nelkher engedelmeskedett, a kanál pedig reccsenve tört el. – Mynima! – kiáltotta a banya. – Hozzál újat! Amire az újabb kanál a lovag szájába került, a férfi már véresre harapta az ajkát és a nyelvét. Karja olyan lila lett, mintha a beletóduló vértől fel akarna robbanni, de a csuklószorító lassan, biztosan emelkedett kifelé, mint valamiféle élősködő, akit szakavatott medikus operál ki a testből. A hártyaköteg csak egyre vastagodott, Elana pedig ismét varázsigék kántálásába kezdett. *** A lovag több liternyi vizet leizzadt, négy fakanalat, két sodrófát, három seprűnyelet harapott el, és már éppen a piszkavasnál tartott, amikor elfeketedett bőréről végre lepattant a gonosz csuklószorító. A fájdalom pillanatok leforgása alatt elmúlt, és elsötétült karja kezdte visszanyerni a színét. Nelkher úgy érezte, valóságos kéj önti el a testét, és szelíden elmosolyodott, amikor a hirtelenjében száz évvel visszafiatalodott Elana felemelte a vonagló, tekergő bilincset. A lovag Elana és Mynima segítségével felült, és hátát a kemencének támasztva figyelte a padlóra hajított, rángatózó, füstölgő, szinte cseppfolyóssá vált csuklószorítót. A bilincs haláltusája néhány utolsó remegés után befejeződött, és

Nelkher arra gondolat, hogy Mawith most nyilván tajtékzik a toronyszobában. Nem járt messze a valóságtól. – Köszönöm – mondta a banyának a lovag. – Köszönöm, Elana. – Pszt. – A boszorkány az ajkához emelte az ujjait. – Most ne beszélj! – Felkelt, matatott az asztalon, és amikor visszatért, gyógyfüveket helyezett a férfi csuklójára, majd kellemes, balzsamos folyadékkal átitatott kendőt tekert rá. – Meglátod, reggelre kutyabajod se lesz – mondta. Mynimával felsegítette a férfit, és elvonszolta az ágyhoz. Nelkher rongycafatként hullott a fekhelyre. – Ezt még idd meg! – szólt a boszorkány, és egy üvegcsét dugott a férfi orra alá. – Csodákra képes, majd meglátod. A lovag gondolkodás nélkül felhörpintette a méz ízű folyadékot. Pillanatok múlva már úgy hortyogott, mint egy téli álmot alvó medve. *** Porhanyós napfény és jókedv hancúrozott a szobában, amikor a lovag felébredt. A szanaszét heverő, éjjel még oly ijesztő tárgyak megszelídültek, és még az ülőrúdján szunyókáló Karpakan sem volt képes tönkretenni a barátságos hangulatot. Jóleső nyögéssel nyújtózkodott, aztán a karjára pillantott. Letekerte róla a hártyát, és szinte beteges jókedv kerítette hatalmába, amint megpillantotta a teljesen szabad végtagot, melyen csak egy vékonyka, piros csík jelezte a tegnapi operációt. Nárcisztikus örömmel simogatta, csókolgatta a kezét. Igaz ugyan, hogy az elmúlt időszakban rárakódott koszréteg mostanra tökéletes védőburkot alakított ki az élősködőkkel szemben, azonban annyira megizzadt az éjjel, hogy úgy gondolta, nem ártana megmosakodni. No meg, ideje lett volna megborotválkozni, mert az arcbőre is erősen viszketett a szakálla alatt. Kikászálódott hát az ágyból, felmarkolta köntösét és köpenyét, s hunyorogva lépett ki a verandára. Phyllis a tisztás szélén legelészett, Mynima a távolban szaladgált, Elana pedig éppen most tért vissza egy gyümölcsökkel teli kosárral. – Éppen ideje volt, hogy felébredj – jegyezte meg a banya. – Bár, ami igaz, az igaz, megérdemelted a pihenést. – Köszönöm, Elana, még egyszer, amit értem tettél – mondta a lovag. – Magadnak legyél hálás, ne nekem – válaszolta mosolyogva a boszorkány. – Derekasan megküzdöttél a szabadságodért. És ha valaki

köszönettel tartozik itt, az én vagyok. – Nos, ha annyira hálás vagy, adhatnál valami kést, amivel meg borotválkozom, és elintézhetnéd, hogy Mynima lehetőleg ne leskelődjön, amikor megfürdök. Elana nevetve lépett a házba, és kisvártatva hatalmas, éles konyhakéssel tért vissza. Magához hívta Mynimát, aki vonakodva hagyta ott játékát, a két, farkánál összecsomózott vízisiklót. Miközben elszaladt a patak felé igyekvő Nelkher mellett, arca persze megint rút grimaszba torzult. – Pukkadj meg, kis fattyú! – sziszegte a lovag, de a kislány annak ellenére, hogy már messze járt, hátrafordult, és visszakiáltott: – Pukkadj meg te! Te felfuvalkodott pojáca! *** A sekély csermely halandzsázó jókedvvel szaladt keskeny útján: az árokfalból helyenként megtekeredett gyökerek bukkantak elő, hogy aztán ijedt, hízott kukacok módjára visszabújjanak a biztonságos talajba. A mélybarna tükörben elmosódott mozaikfoltokat képeztek a fák levelei és a közülük előkukucskáló szürkés fellegek. Nelkher félmeztelenre vetkőzött, és nadrágját a térde fölé húzva belegázolt a patakba. Fújtatva szórta magára a vizet, élvezte a frissítő hidegséget, az egészség lüktető érzését, prüszkölve szaladgált föl-alá. Éppen azon töprengett, hogyan törölje meg magát, amikor kuncogást hallott a bozótból a háta mögül. Természetesen Mynima volt az: tett valami megjegyzést arra vonatkozólag, hogy sohasem látott ilyen ocsmány, szőrös lábakat, aztán közölte, hogy az anyja küldött egy rongyot, amivel megtörülközhet a férfi, és balzsamot is, amivel bekenheti a szakállát, mielőtt levágná. A lány letette a kis kosarat a földre, aztán nevetve elszaladt, mintha csak arra várna már az egész tisztás, hogy hallja a férfi fizikai felépítéséről szóló beszámolót. Nelkher miután megszárítkozott és felöltözött, hozzálátott a borotválkozáshoz. Elana balzsama mandulaillatú volt, és hihetetlenül puhává varázsolta az arcszőrzetét: gyerekjátéknak számított lemetszeni még a leghosszabb, egyébként oly makacsul megkapaszkodó szálakat is. A lovag elégedetten bámult a víztükörbe, és jóképű, életerős férfi nézett vissza rá a patak felszínéről. Amikor visszatért, a verandán aprócska, terített asztal fogadta: a gyümölcsök, a lekvár és a friss cipó szerény nyugalommal várta sorsát.

Mintha csak az utolsó falatok ízét akarná megkeseríteni, a reggeli végén Mynima is feltűnt: buzgó lendülettel cipelt egy gyökerekkel teli kosarat. Nyomában Elana lépkedett: büszkén nézett a házikóban eltűnő lánya után, aztán leült a lovag mellé. – Egészen emberi külsőd lett, Sir Nelkher – mosolygott a boszorkány. – Ha fiatalabb lennék néhány évtizeddel, még beléd is szeretnék talán! – Aztán elnevette magát, a lovag meg köhögve, könnybe lábadt szemekkel küszködött a cigányútra ment falattal. – Bár nem is kérdeztelek még az útról – folytatta Elana –, lényegében mindent tudok már, mert Mynima sokat mesélt. – Nohát, akkor nyilván azt is elmondta, hogy mit művelt szerencsétlen Phyllisszel – felelte a könnyeit törölgető lovag. – El hát! – válaszolta éles hangján a kislány, és az anyjához simult. – De, ha nem tudnád, te töketlen, a lovad sokkal jobban érezte magát ott, a lombok között, mint amikor a valagadat nyomkodod hozzá. – Hé, megállj, hogy beszélsz! – ripakodott rá Elana. – Kérj azonnal bocsánatot a lovag úrtól! – Dehogy kérek! – felelte a lány, és futásnak eredt, de Elana villámgyors mozdulattal megragadta a karját, és visszarántotta. – Azt mondtam, kérj bocsánatot! Ez a férfi megmentette az életedet, és ez nagy dolog. – Ugyan! – legyintett a lovag. – Már nem is tud megsérteni: egész úton úgy káromkodott, mint valami kofa, úgyhogy szinte hízelgésnek vettem az előző szavait. Mynima kinyújtotta a nyelvét a férfira, és elkerülendő anyja vészes közelségét, ellenkező irányba szaladt: átugrott a veranda korlátján, és lentről jó párszor beintett a lovagnak. Elana nevetett, a fejét csóválta, Nelkher pedig megint legyintett, mintha csak valamilyen aggastyán lenne, aki a fiatalok mókáját bölcs visszahúzódással szemléli. – Egyébként – mondta Elana – Phyllis még mindig jól járt, hogy csak a lombok közé került. Mynimának az a meggyőződése, hogy a természetben majdnem mindegyik élőlény valami más életmódra vágyik, mint amilyent a sors adott, s mániákusan igyekszik segíteni nekik. Pár éve például megtanított egy rókát repülni, aztán nem olyan régen elérte, hogy a közelben élő öreg mocsári teknős fákra mászkáljon, mint a te Phyllised. – És a vakond? – kérdezte a lány büszke tekintettel. – A vakond, akit nyáron tanítottam meg úszni?

A boszorkány jóízűen nevetett, Nelkher pedig undorodva húzta a száját: világéletében rettegett a vakondoktól, és elborzadt a gondolattól, hogy egyszer vízivás vagy mosdás közben egy ilyen állat bukkanna fel a patakmederből. Bár Nelkher legszívesebben már reggeli után elindult volna, Elana addig marasztalta, amíg végül beadta a derekát. Az egynapos pihenő mellett leginkább az szólt, hogy a banya megígérte, hogy többnapi élelemmel látja el, csak ehhez sütnie kell még délután. Anya és lánya később eltűntek az erdőben, hogy megnézzék, mit fogtak a csapdák. Hogy a lovag hasznosítsa magát, a ház melletti raktárban összehordott rönköket aprította egész délelőtt. Jól esett a munka, a fejsze ellentmondást nem tűrve hasogatta a fát. Bármennyire élvezte a felszabaduló életerő áradását, néha meg kellett állnia, mert a térkép, mely az agyában fészkelt, mint valamiféle neveletlen vendég, állandóan ott türelmetlenkedett lelki szemei előtt: többször valósággal leragadtak a szemhéjai, és ilyenkor a dombok feletti száguldás érzése bizsergő lehetetlenséggel párosult. Dél felé leült végre, hogy kifújja magát, akkor vette csak észre, hogy valóságos rönkhegységet hozott létre maga körül. Csend ült a tájon, az őszi lombok hűvös hajlongással suhogtak, időnként faleveleket markolt le róluk a szél, és láthatatlan ujjai közül kiengedve, lepergette őket a talajra. A lovag boldog volt, elégedett és könnyed, először azóta, hogy elindult Lendhornból. Érezte, hogy sikerrel fog járni, hogy nincs többé az a bilincs, börtön, ami útját állhatná. Este majd jól belakmározik, aztán másnap hajnalban versenyre kel a széllel. Remélhetőleg ilyen lagymatag lesz az idő még jó ideig, és mire kifehéredne a táj, már Lendhornban lehet. A két boszorka kora délután tért vissza: sikerrel jártak, mert jó pár nyulat, néhány fácánt és két, Nelkher számára ismeretlen, félig madár, félig róka élőlényt cipeltek. A lovag szájában összefutott a nyál arra a gondolatra, hogy a két nőszemély kezében az ebéd, a vacsora és az ő úti elemózsia készlete himbálózik. Ám az ebédet illetően tévedett, mert igen szerény volt – az az igazság, hogy ezt végül nem is bánta, mert így legalább könnyebben mozgott, amikor kilovagolt egy kicsit déli irányba, a nyugatra vivő út felé. Igyekezett olvasni egy kis Paraphestiust, de képtelen volt odafigyelni, mert a gondolatai minduntalan a quarim és Krararra körül forogtak: elképzelte a szörnyeteget, a boszorkányt és az összecsapást, mely során mindkettőjüket a földre teríti.

*** A dologtalanság és a foszlott hegyek közül érkező fenyegető szürkületi hangok végül is visszavitték Elana házához. A kalyibából bódítóan finom illatok áradtak, és miután a lovag kikötötte Phyllist a veranda korlátjához, már látta is a konyhában meg-meglebbenő boszorkányrongyokat. A szoba gőzös, meleg volt, és pattogó, sárga fényekkel teli. Az anyja mellett tevékenykedő Mynima furcsa dalt énekelt, de azonnal abbahagyta, amint megpillantotta a belépő férfit, és a már unalomig ismert gesztikulációba kezdett, mígnem Elana rá nem szólt. Nelkher letelepedett az ágyra, és a fegyvereit kezdte tisztogatni. Isteni volt a vacsora. A forró leves sűrű volt, a hús szinte elolvadt az ember szájában, még a párolt zöldségek és sült gyümölcsök is ízletesek voltak. Elana kíváncsiskodására Nelkher elmesélte néhány kalandját, s bár Mynima állandóan gúnyt űzött a lovag hőstetteiből, a boszorkány figyelme és elismerő tekintete szellemi jóllakottsággal párosította a fizikai telítettség érzését. Még sokáig beszélt volna, mert egyik történet a másikat szülte, de Elana végül félbeszakította. – Szívesen hallgatnálak egész este – szólt a banya –, de van még pár nagyon fontos dolog, amit elmondanék. – Éspedig? – Kötelességemnek érzem, hogy segítselek, ahogy csak tudlak. Tény, hogy tudok pár dolgot a küldetésedről, így azt is, hogy Krararra felé fog vezérelni a sorsod. Holnap megmutatom, merre találod meg a várat, amelyben lakik, most viszont adnék neked pár tanácsot. Ami a boszorkányt illeti, jobban teszed, ha elkerülöd. Krararra buta ugyan, végtelenül buta, butább, mint egy meztelen csiga, de nagy az ereje a quarimje nélkül is: túl kemény dió még egy ilyen derék lovagnak is, mint amilyen te vagy. Mivel tudom, hogy a szörnyetegével mindenképpen meg kell küzdened, azt tanácsolom, fényes nappal, lehetőleg késő délután próbálj bejutni a várba. A boszorkány ilyenkor ugyanis úgy húzza a lóbőrt a toronyszobában, hogy az egész környék visszhangzik a horkolásától, és egy közönséges halandó, ha elég ügyes, elkerülheti, hogy felébressze. Velem persze más a helyzet: azonnal észrevenne, ha megközelíteném a várat, mert a mágia, bármilyen leleményes, erős illatot áraszt magából, egy jó orr elől nem menekülhet el. Ezt persze képletesen értsd… – Értem én, nem kell magyaráznod – felelte a lovag.

– Akkor jó. A másik érv, amiért nappal kell belopóznod az épületbe az, hogy a quarim, utálván a fényeket, ilyenkor mindig a falak közt tartózkodik. Az erdőben egy pillanat alatt felfedezne, de a várban nem tud annyira elrejtőzni. Ne is próbálj meg közönséges fegyverrel harcolni ellene, mert annyi esélyed sem lenne, mint egy méhnek egy elefánt ellen. – Egy micsoda ellen?! – Ah, mindegy. Mondjuk, egy vaddisznó ellen. Gyors legyél, egy pillanatot se teketóriázz! Azonban akármilyen ügyes vagy, előfordulhat, hogy felfedez Krararra, és akkor semmi esélyed sem lenne ellene. – Félresöpört pár tálat az asztalról, majd a polchoz ment, és egy ládikóval tért vissza. A láda faragásai indák közt egymásba kapaszkodó, démoni figurákat mintáztak. Az alakok groteszk fintorokat vágtak, nyelveiket nyújtogatták egymásra, vagy éppenséggel a legkülönfélébb obszcén jeleneteket művelték. Nelkher most már értette, mi volt Mynima gesztikulációs készletének alapvető inspirációs bázisa. A láda fedele felnyílt, és Elana néhány meglehetősen sajátos tárgyat tett az asztalra: volt köztük egy holló formájú bronzszobrocska, pár gubószerű, fehér szövedékcsomó, és néhány vörös gömböcske, melyeket úgy tűnt, valamilyen belső izzás hevít. – Mik ezek?! – Nelkher Fintorogva nézte a mágia eme látszólag bazári kellékeit. – Mindjárt megtudod – válaszolta Elana. – Krararra várával szemben, egy kis dombon áll a tornyom. Ugyanolyan teleportációs erővel bír, mint az, melyből Brüeghtywnbe repítettelek, csak éppen teljesen ép. – Csak nem akarsz oda transzportálni?! – Szívesen megtenném – mosolygott Elana –, de nem lehet. Krararra attól való félelmében, hogy a teleportáció csatornáit használva bejutok a várba, bűbájjal vonta be a torony környékét: amolyan kezdetleges, ócska kis varázslattal, mely nem képes elvenni az épület erejét, de arra jó, hogy lehetetlenné tegye a mágikus utakat. – Akkor meg nem értem, mit akarsz a toronnyal. – Mindjárt megérted, ne türelmetlenkedj! Az épületbe nem tudott bejutni Krararra, és nem is fog tudni sohasem, mert nem ismeri a mágiát, amely réven közlekedni lehet a belseje és a külvilág között. Ha úgy hozza netán a sors, hogy bajba jutnál és menekülnöd kell, ezen tárgyak révén biztonságba juthatsz. – Micsoda?! Ezek révén?! – Igen. A torony három nyílását, az ajtót és a két kis ablakot látszólag vékony kis szövedék zárja el, amely a valóságban erősebb a világ

legvastagabb kapujánál is. Sem tűz, sem fegyver nem képes áthatolni rajta. Éppen abból az anyagból áll, mint ezek a gubók. A lovag úgy nézett Elanára, mintha az meghibbant volna, de a boszorkány közönyös hangon folytatta: – Egyetlen egy valami van, ami ha csak pár pillanatra is, de képes rést ütni a hálón, mégpedig ezek a Thlennen-golyók. – Micsoda?! Ezek a csipkebogyók?! – A lovag nevetve dőlt hátra a székében. Mivel a boszorkányszékeknek nincs háttámlájuk, Nelkher hosszasan imbolygott Mynima nagy örömére, mielőtt visszaszerezte az egyensúlyát. Idegesen krákogott, elvörösödött, de Elana csak egy röpke mosolyra méltatta. – Nem hiszel nekem, gúnyolódsz – mondta a banya. – Ezt persze könnyen meg is tudom érteni, mert egy magadfajta embernek a mágia nyelve teljességgel érthetetlen: vagy gyerekesnek tűnik, vagy pedig túlontúl bonyolultnak. De ha a gyakorlat fogja igazolni a szavaimat, az majd biztosan meggyőz. – Felállt, egyik kezébe egy gubót, a másikba pedig két golyót vett. Aztán kitárta az ajtót: sötétség és hideg áramlott a szobába. – Tessék. – Elana a lovag kezébe nyomta a szövetcsomót. – Hajítsd csak ki! – Micsoda? – Nelkher már-már hahotázott. – Csak nem azt akarod, hogy lovag létemre azzal töltsem az időt, hogy gubókat hajigálok ki este egy kalyiba ajtaján? – Hajítsd el! – csattant föl Elana. – Aztán gúnyolódhatsz, ha még jónak látod! – Hát jó – felelte sértődötten a férfi. – Ha neked ez örömöt jelent, eldobom. – Kissé bizonytalankodott még, aztán az ajtó felé dobta a szövetcsomót. Meglepetésére a könnyű kis tárgy úgy röppent el, mintha kőből lenne, és amikor a nyíláshoz ért, hirtelen ezer és ezer szálra szakadt szét. A fonadék nyúlványai az ajtófélfához, gerendákhoz tapadtak, olyan sebességgel csomózódtak, mintha valamilyen láthatatlan rokka fonná őket, és egy pillanat múlva már vékony, átlátszó szövedék fedte a bejáratot. Bár a lovagot a varázslat igencsak meglepte, igyekezett eltitkolni zavarát, s csak egy amolyan vásári mutatványoknak kijáró „hmmmm”mel jutalmazta a produkciót. Elana azonban kiolvasta a férfi arcából a meglepődöttségét, és mosolyogva jegyezte meg:

– Most pedig tessék, rajtad a sor, bizonyítsad be, mennyire hegyes a kardod, és mennyire vagy erős. A lovagot persze felbosszantotta a felsőbbrendű stílus, és nem kellett tovább biztatni: kirántotta pallosát, s a hálóra sújtott. A kard úgy ütődött a fonadéknak, mintha az legalábbis hét arasznyi vastag kőréteg lenne. Nelkher ismét a szövetre csapott: a fém haragosan csengett, és annyira berezonált, hogy a lovag kiejtette a kezéből a fegyverét. Persze nem adta fel: most előreszegezett karddal rontott a hálónak, de a penge lecsúszott, Nelkher pedig, mint egy bogár, nekikoppant a kemény felületnek. Öklével a szövedékre csapott, rugdosta, belevállazott, de próbálkozásai megint kudarcba fulladtak. Mynima persze kacagott, és a férfin csúfolódott. A lovag ezen csak még jobban feldühödött: felkapott egy izzó hasábot a kemencében lángoló tűz pereméről, és a hálóhoz nyomta. A lángok, mintha csak vízbe fojtották volna őket, azonnal elaludtak. – Mi a fene?! – Nelkher értetlenül nézett a banyára, majd megint az ajtóhoz fordult. – Ilyen nincs. Ez lehetetlen: egy ennyire vékony, nyomorult kis háló! – Megtapogatta a felületet: a fonadék nagyon sűrű volt és részvéttelenül hideg. Be kellett látnia, hogy Elana győzött. – Ne higgyél a szemednek soha, ha varázslatról van szó – figyelmeztette a boszorka. – A mágia szereti felforgatni a természet törvényszerűségeit. Azaz a mi általunk törvényszerűnek hitt dolgokat. A gyengét gyakran teszi hatalmassá, a hatalmast pedig sérülékennyé. Talán, ha a „csipkebogyóimmal” próbálkoznál, akkor nagyobb esélyed lenne. – Szemöldökét felhúzta, és Nelkhernek nyújtott két izzó Thlennen-golyót. – Mit csináljak velük? – kérdezte Nelkher, mintha megszeppent iskolásfiú lenne, aki megbánván súlyos mulasztását, magisztere előtt ácsorog. – Hajíts el az egyiket, mi mást tehetnél?! Nelkher engedelmeskedett, és az aprócska golyó nekicsapódott a hálónak: szétpukkadt rajta, a fonadék közepe halk surrogással felizzott, és a fénylő vörösséggel együtt egyre szélesedő repedés futott végig rajta. – Siess, lovag! – szólt Elana. – Ne félj, nem fogod megégetni magad. Menjél már! – Barátságosan meglökte a férfit, aki fejét a vállai közé húzva, holmi idomított öleb módjára vetődött ki az éjszakába. Amikor megfordult, ismét surrogó hangot hallott. Az izzás megszűnt, az ajtóban álló két boszorkány előtt pillanatok alatt összefonódtak a mágikus szálak.

Elana hangja tisztán csengett a háló mögül is: – Ha kiszellőztél és úgy döntesz, hogy nem akarod kint tölteni az éjszakát az erdőben… márpedig ezt nem ajánlom… akkor felhasználhatnád esetleg a másik Thlennen-golyócskát is. Nelkher kinyitotta a tenyerét: az izzó kis bogyó, mint valamiféle pigmentzavaros szentjánosbogár, úgy pislákolt a kezében. Ez a kis gömböcske?! És ez a háló?! – gondolta a lovag, és az ól felé nézett, mintha csak Phyllistől várna magyarázatot a jelenségre. Hiszen ez bámulatos! Az ember zsebében elfér a világ legerősebb kapuja, és annak a kulcsa! Odanyomta a golyócskát a hálóhoz: a felületen végigfutó izzás felfalta a gömböt. A lovag belépett a résen, amely akárcsak az előbb, most is sebesen beforrt. Bent Elana, mint valamiféle győztes hadvezér, karba tett kézzel várta, Mynima pedig az anyját utánozta azzal a különbséggel, hogy az orrát is felhúzta. – Beismerem, hogy igazad volt – mondta a lovag nem kis keserűséggel. – Többet nem fogok vitatkozni boszorkányokkal, ez biztos… – Hát ne is vitatkozz! – nevetett Elana, és kezét a lovag vállára téve hozzátette: – Sir Nelkher, ne vágj olyan savanyú képet, mintha bajvívásban maradtál volna alul: inkább tedd el ezeket a golyókat. – Három gömböcskét rakott egy tömlőbe, és azt átnyújtotta a lovagnak. – Azt még nem mondtad el, hogy ez a varjúszobor mire való – szólt Nelkher. – Először is, nem varjú, hanem holló. Másodszor, nem szobor, hanem síp – javította ki a boszorkány. – Síp?! Minek nekem síp?! – Ha netán úgy hozná a sors, hogy a toronyban kell menedéket keresned, gondolom, nem akarod majd az egész életedet bent tölteni. A síp megszólaltatásával segítségül hívhatsz, akkor vagy később bármikor… feltéve, ha az erdőben vagy… meghallom a hangot. Rakd el ezt is. – A mágikus hangszert egy újabb tömlőbe tette. Beszélgettek még egy ideig erről-arról, de a kislány és a lovag is hamar elálmosodtak. Elana és Mynima végül felkeltek, elkezdték lehordani az asztalt. Éppen az utolsó adag edényt vitték ki, amikor Nelkher hirtelen ötlettől vezérelve bekukkantott a ládikóba. A tucatnyi kis tömlőből kettő nyitott volt: az egyikben még pár Thlennen-golyócska hevert, a másikból pedig a gubók domború fehérsége kandikált elő. A lovag tudta, hogy merész dolgot csinál, dobogott is a szíve vadul, amikor a kísértésnek engedve felmarkolt pár gömböcskét és néhány szövetcsomót. Bármennyire is sietett, arra ügyelt, nehogy egy kézbe vegye a két

varázstárgyat, mert nem volt kedve ahhoz, hogy a mágikus matériák egyesülése már az ő tenyerében végbe menjen. Amikor a banya hátrafordult, a gubók már ott lapultak a síp mellett, a hat Thlennen-golyó pedig egy másik zsákocskában gömbölyödött. Nelkher hálát adott az isteneknek, amiért nem bukott le, és az asztaltól felkelve még egyszer megköszönte Elana segítségét. Miközben a lefekvéshez készült, a boszorkány az ajtóhoz lépett: kezét a hálóhoz nyomta, motyogott valamit az orra alatt. A szövetcsomó egy pillanat alatt lebomlott a falakról, majd kis gubóvá sűrűsödött a kezében. *** Nelkher sokáig feküdt az ágyon a gondolataiba merülve. A gyertyalángok elhaltak, a kemencében méltatlankodó parázs fényei a falakon és a tetőgerendákon lüktettek. Elana és Mynima egy földre leterített pokrócon szuszogtak összebújva: a boszorkány arcvonásain néha finom remegés szaladt végig, mintha csak valamilyen álommanó igyekezne kellemetlen illatokkal megzavarni az éjszaka nyugalmát. Mennyire ártalmatlanok, tehetetlenek most – gondolta a lovag. – Egyetlen kardcsapással végezhetnék mindkettőjükkel. – Az oldalára fordult, így nézte anyát és lányát. Úgy érezte, nem tudná megölni Elanát. Hiszen köszönettel tartozik neki. Sebaj, a Tükör majd megtöri az átkot. Az amulettet akár el is dobhatja már. Kintről ijesztő, túlvilági madárrikoltások hallatszottak és Nelkher egy cseppet sem irigyelte Phyllist, amiért a düledező pajtában kell töltenie az éjszakát. *** Amikor felébredt, kellemes illatok lengték be a szobát, s Elana éppen egy hatalmas cipót rakott az asztalon kiterített, zöldségekkel és húsokkal teli abroszra. A lovag felkelt, körülszimatolta az elemózsiát. – Vidd el ezt az italt is – ajánlotta a banya, és az asztalra tett egy sötétvörös folyadékkal teli üvegcsét. – Nem a legfinomabb, de megsokszorozza az erődet, és melegen tart még a legnagyobb hidegben is. – Megfogta az abrosz négy sarkát, és rutinos mozdulatokkal összecsavarta az úti batyut, mintha csak egész életében vándorok ellátásával foglalkozott volna. A férfi evett egy kis zsírban sült, hagymás

kenyeret, aztán, felmarkolta a fegyvereit, és Elana nyomában kilépett a teraszra. Mynima szokásához híven a tisztás szegletében játszott, de ahogy meghallotta a léptek alatt megnyekkenő deszkákat, felkapta a fejét, és feléjük szaladt. Phyllis nyilván megérezte, hogy a tétlenségnek hamarosan vége, és jóízű horkantással üdvözölte gazdáját. – Ezt szeretem ebben a lóban – mondta a lovag a boszorkánynak. – Más paripákat órákat kell noszogatni, hogy otthagyják a nyugalmas életet, de Phyllis valósággal rosszul érzi magát, ha tétlenségre van kárhoztatva. – Megpaskolta a barátja oldalát, majd felcsatolta a pajzsot a nyeregre, és a vaskos elemózsiás zsákot begyömöszölte a batyujába. – Nem lesz nehéz eljutnod Krararrához – jelentette ki Elana a hozzá simuló Mynima haját kócolgatva. – A patakot kell követned egészen addig, míg a nyugat felé haladó ösvényt keresztezve kicsiny vízesésbe nem torkollik. Az ösvénynek ott vége szakad, de te fordulj délnyugatra, és haladj egészen addig, amíg a táj ismét elkezd emelkedni, és három dombot nem pillantasz meg egymás mellett. A „Három Nővér”… így hívjuk mi, boszorkányok őket. Ha felérsz a tetejükre, már látni fogod a tornyot és a várat. Ha sietsz, és egész nap lovagolsz, három-négy nap múlva már ott is lehetsz. És jól teszed, ha óvatos vagy arrafelé, mert könnyen összeakadhatsz Krararra egy-két szolgájával, s azok biztosan nem lesznek annyira vendégszeretőek, mint én voltam. Nelkher a nyeregbe szállt, és ismét köszönetet mondott Elanának. Mármár indult volna, amikor a banya így szólt: – Van még valami. Ha sikerrel jársz a küldetésedben, talán erre fog vezetni az utad visszafelé is. Lehet, hogy életben leszek még akkor… – Mi az, hogy lehet?! – értetlenkedett a lovag. Elana lesütötte a szemeit, aztán szomorú mosollyal nézett ismét Nelkherre. – Fogytán az időm. Nem látszik ugyan még, de gyilkos kór támadta meg a testemet, amely ellen nem tudok küzdeni, és amely lassan felfal belülről. Nincs már sok időm hátra… ezt biztosan tudom… Nelkher részvétteljes pillantást vetett a boszorkányra, és meg akarta vigasztalni, de egy „ejnye, no!”-n kívül semmi szívhez szólót nem tudott mondani. – Nem azért mondtam el ezt, hogy sajnáltassam magam – szólt Elana. – Hanem azért, mert szeretném, ha tudnád, hogy abban az esetben, ha megtalálod, amit keresel, és erre jársz, szívesen segítek neked. – Segítesz? Miben? – Abban, hogy visszajussál Lendhornba. Gondolom, nem szívesen

lovagolnál vissza még egyszer az északnyugat-délkeleti úton, főleg azok után, hogy ennyi ellenséget szereztél magadnak arrafelé. – Csak nem azt akarod mondani, hogy elteleportálnál a városba? – De igen. A városba nem tudnálak bejuttatni, de közvetlenül a falai mellé biztosan. Nehezebb lesz ugyan, mint a Brüeghtywni utazás, de talán jobban fogsz tudni koncentrálni a városra, mint akkor. – Ez biztos. – A férfi visszamosolygott a boszorkányra, és már-már úgy érezte, hogy nem is érdemel meg ekkora jóságot. – Ha visszajövök, akkor majd igénybe veszem a segítségedet, ez biztos. – Jól van – felelte a banya. – Remélem hát, hogy még találkozunk. Nelkher búcsút intett az asszonynak, és a rend kedvéért azért még odasandított Mynimára is. A kislány persze megint csak kidugta a nyelvét, és szamárfület mutogatott a férfinak. – Szegény teremtés – mondta Phyllisnek, miközben megfordult, és az erdő felé nyargalt. – Nem valami változatos a gesztikulációs készlete. – Neked nem változatos, te hólyag! – kiáltotta a lány. – Tudod mit: kakapisa! – Mynima hatalmasat nevetett, de a lovag nem fordult vissza. Eleget látta már a kislány hátsófelét. *** Sir Nelkher a patak mellett haladt, és másnap délután ért oda a vízeséshez. A nagyravágyó kis zuhatag alig volt magasabb a lovon ülő férfinál, de veszett dühvel szórta szét a habokat a mohákkal benőtt, fák közül kikandikáló gránitszikla-tömbökre. A vékonyka nyugati út a sziklák mentén délre kanyarodott és kétségbeesetten igyekezett átjutni a túloldalra, de látván, hogy nem boldogul, bánatában a vízbe vetette magát. – Hát, Phyllis – mondta Nelkher –, eljutottunk a nyugati út végéhez. Innen tovább nyugat felé ezer mérföldes körzetben egyetlen település sincsen. Csak erdő és végtelen felvidékek… A három domb, amelyről Elana beszélt, már látszott a távolban: olyanok voltak, mint három megbűvölt óriás öregasszony, akik a messzeséget kémlelik valamiért, és annyira megfeledkeztek minden másról, hogy évszázadok során benőtte a testüket a növényzet. Nelkher behunyta a szemét, érezte megint a csalogató messzeséget. Nem. Előbb még van egy kis elintéznivalóm, mondta magában. Megitatta Phyllist, evett egy kevéskét, aztán átgázolt a vízen, és folytatta az útját délnyugat felé. Az erdő csendes volt, de annyira átjárhatatlan,

hogy helyenként a kardjával kellett szabdalni ahhoz, hogy előrejusson. Lassan haladt, viszont egészen késő éjjelig gyalogolt, amikor végül letáborozott egy alacsonyabb dombocskán. Az ég tiszta volt, a Hold lesoványodott már, de még így is bevilágította a tömör erdőségből kissé lekopaszodva kiemelkedő három távoli dombot. A lovag fázott ugyan, de mégsem mert tüzet rakni attól való félelmében, hogy felfedezik; Elana italát pedig nem volt bátorsága megkóstolni. Kinyitotta ugyan az üveget, de miután megcsapta az orrát a fanyar illat, úgy döntött, csak akkor iszik majd bele, ha már a fagyhalál szélén áll. Aztán elővette az amulettet – most merte csak először tüzetesebben szemügyre venni. Majdnem egy tenyérnyi szélességű volt, három, csepp formájú nyúlványának köríve középen átmetszette egymást, belső, domborműves korongján és külső szegélyén pedig stilizált állatok formái, s különböző rúnák futottak végig. Nelkher sokáig nézegette, figyelte a felületén csillogó holdfényt, aztán visszarakta a nyeregkápa alatti zsákba – persze most is kísértésbe esett, amikor a keze hozzáért a varázsgömbhöz, de aztán behúzta a tömlő száját, és visszasüppesztette a rejtekhelyére. *** Az elkövetkezendő két nap megint eseménytelenül telt, attól eltekintve, hogy mindkét délután látott egy avarban szöszmötölő, töpörödött, barna alakot: hogy boszorkány volt, vagy valamilyen ismeretlen állat, az nem derült ki, mert Nelkher úgy döntött, távol tartja magát tőle. Az Elanától való elbúcsúzás negyedik napján ért a hegyméretű dombokhoz. A fák megritkultak, így a lovag elég könnyen feljutott a legmagasabb domb tetejére. Kíváncsian kandikált ki a fenyők lombjai mögül. Az ég amúgy is bágyadt kékségét még jobban tompították a szétszakadozó, szürke fátyolfelhők, de a Nap, mintha csak be akarta volna bizonyítani, hogy nem hajlandó részt venni az unott színek találkáján, a környezetébe nem illő, topázszínű ragyogással lebegett a horizont pereméig elnyúló dombok fölött. Elana egykori birodalmának építményei meglepően közel voltak. A vár komor gránittömbje jobbra állt egy kisebb dombon, melyről a bükkfák, megrémülve az épülettől, egymást lökdösve, tolakodva zúdultak alá a széles mezőre. A síkság túloldalt felszaladt az alacsony toronnyal megkoronázott másik dombra. A nyurga épület valósággal a romos vár

ellenpólusának tűnt: falai fehéren emelkedtek kúpos, csillogó tetejéig – úgy tűnt, az idő képtelen megérinteni a köveit. Annyira csendes és nyugodt volt a táj, hogy nehezen lehetett elképzelni a gonoszság jelenlétét. De csak addig, amíg a lovag nem ért le a tisztás pereméig, mert itt már hallatszott a boszorkány horkolása. Ha nem halkult volna el néha a hang és nem vegyült volna bele idegesítő, nyivákoló motyogás, az ember azt hihette volna, hogy egy egész medvecsorda alussza a várban együttes téli álmát. Nelkher kis töprengés után belátta, hogy a dombra képtelenség feljutni a bükkös felől anélkül, hogy ne fedeznék fel: egyrészt át kellene lovagolnia a mezőn, másrészt a hosszú törzsek között túl sok az aljnövényzet nélküli szabad tér. Kénytelen volt tehát a domb árnyékos túlsó oldalával próbálkozni. Nem szállt le a nyeregből, de óvatosan haladt fölfelé, igyekezett a recsegő hangokkal fenyegető gyökereket, kidőlt ágakat kikerülni. A félhomály és az egyre erősödő motyogó-szuszogó hangok kifejezetten kellemetlen klímát varázsoltak a korábbi életteli színek helyébe. Amikor felért a dombtetőre, leszállt a nyeregből. Lélegzetvisszafojtva indult a fák között sötétlő épület felé. A falak közelében már annyira riasztóak voltak az alvó boszorkány hangjai, hogy a lovag legszívesebben betapasztotta volna a fülét a gránitkövekre csimpaszkodó mohatelepek valamelyikével. Megragadta a mágikus tőrt, pajzsát felszíjazta a bal karjára, és nyomában Phyllissel, meglehetősen komor ábrázattal indult a bejárat keresésére. Az épület annyira öreg volt, hogy a falak helyenként építőkockákra bomlottak, sőt néhol a kövek is málladoztak már. A lovag jobbra indult, egy vaskos támpillérek mögül előkandikáló bástya felé. Egy helyütt a földig leomlottak a falak: itt előtűnt az omladozó belső részek közé ékelődő, Y alakú várudvar és a legtávolabbi szárhoz kapcsolódó, ép saroktorony, amely nyilván a boszorkány lakhelye lehetett. Az omladékon átgázolva belépett a várba. A hepehupás felszínt ázott, csúf fű nőtte be, de a lovag legalább nesztelenül haladhatott az udvar középpontjában álló, félrebillent fejű kút felé. Amikor odaért, örömmel vette észre, hogy a térség másik, kikövezett szára egy nyitott kapu alatt bújik át, és a túloldalt a bükkfák csupasz törzsei kandikálnak elő. Ha tehát menekülésre kerülne a sor, erre szabad az út. Nem akarta megkockáztatni, hogy Phyllis patái a macskakövekhez koccanjanak, így a kútkávához kötötte a paripát, s mozdulatlanságot, de leginkább csöndet parancsolt a lónak. A várudvar a torony felé átsiklott egy kis kapun, és besüppedt az

omladozó falak közti, fűvel benőtt járatokba. Sok búvóhely kínálkozott, és ennek legalább ugyanannyi előnye volt, mint amennyi hátránya. A lovag tehát izgatottan, kimért léptekkel indult a torony felé. Tőrét eszeveszett erővel szorította, és igyekezett minden egyes zizzenésre, moccanásra odafigyelni. Ha valaki messziről nézi, nyilván háborodott elméjűnek gondolja, amiért ilyen vékony kis játékszerrel igyekszik a halál torkába. Az igazság az, hogy ő maga sem érezte biztonságban magát. Megkerült egy ledőlt oszlopot, majd a hátsófelére ereszkedve lemászott egy vakon végződő falnyúlványról. Balra egykori gazdasági épületek tető nélküli csonkjai álltak: a lovag a közelükbe húzódott, hogy jobban védve legyen. Hirtelen sistergő hangot hallott a háta mögül. Megperdült, és amint megpillantotta a falról alápergő kőtöredéket, azonnal rájött, hogy felfedezték. A quarim tehát ott van valahol, és leselkedik rá. Most mit tegyen? Kissé odább egy lépcsőt pillantott meg, mely elvált a mellvédes várudvartól, és széles kört leírva alája szaladt. Mellette magányos, V alakú falszöglet és egy valószínűtlenül vékony, göcsörtös ág ujjaival a köveket kaparászó fa állt. Nelkher odatrappolt, és hátát a falnak támasztva, torkában dobogó szívvel várta a fejleményeket. Teljes csend honolt. – Hol vagy már, te átkozott!? – sziszegte, de persze nem érkezett válasz. Bármennyire is utálta a bújócskát, főleg az efféle szörnyekkel, kénytelen volt belemenni a játékba. Kikandikált a fal mögül, de senkit sem látott. Újabb sistergés hallatszott, de ez alkalommal a feje fölül. Félreugrott, és a fal tetejére bámult. A quarim pedig rávicsorgott. Éppen úgy nézett ki, mint amilyennek Daren lefestette. Tömzsi teste egyszerre volt emberi és visszataszítóan rovarszerű, csimbókokban összetapadó, hosszú szőr fedte, s a dereka körüli övön nagy kulcscsomót viselt. Apró szemeiben ocsmány fény villogott, kicsi fejéről pedig csavart, vékony szarvak buktak előre. Bal karját természetellenesen behajlította maga előtt, a másikban pedig egy hosszú kopját tartott dobásra készen. Gusztustalan süvöltést hallatott, és Nelkher az utolsó pillanatban ugrott félre a feléje reppenő fegyver elől.

Fel sem eszmélt még, amikor a quarim már le is kapta a hátáról íját, és hosszú nyílvesszőjével megcélozta. Nelkher maga elé kapta a pajzsot. Éles hang hallatszott, a nyílvessző pedig átdöfte a fegyvert, alig egy hüvelyknyire a lovag karjától. – Mi a fene! – csodálkozott Nelkher, majd kitörte a veszélyes hegyet, megpördült és a lépcső felé szaladt. Éppen időben bukott le a fal mögé, mert újabb nyílvessző érkezett, ami visszapattant a kövekről. Lerohant a lépcsőfokokon, amelyek egy széles, rövid alagútba kanyarodtak: a túloldalt bőségesen ömlött be a fény. Átszaladt a föld alatti járaton, és kidugta a fejét túloldalt. A torony karnyújtásnyira húzódott, és a boszorkány olyan hangerővel horkolt, hogy szinte felülmúlta a lendhorni völgyeket megzengető sárkányüvöltést. Két lépcső indult felfelé: az egyik szimmetrikusan a túloldalival, visszakanyarodott az udvarra, és ott megtörve a torony főkapujához vezetett, a másik pedig eltűnt jobbra az épület és a várfal közötti keskeny járatban. Egyértelmű volt, hogy ez utóbbit kell választania: mint valamiféle odvából előcsalogatott, feldühített tücsök, úgy rontott ki az alagútból, és hátra sem pillantva már szedte is a lépcsőfokokat, amelyek hamarosan a torony mögé kanyarodtak. A falevelekkel teleszórt, keskeny járat fölött támpillérek íveltek át az épülethez, és a csupasz ágak végei minduntalan végigsiklottak a lovag páncélján. Már majdnem a lombkorona szint magasságában járt, amikor a lépcső véget ért: széles balkon terpeszkedett a tetején, és egy ajtó nyílt a toronyba. Nelkher belépett a terembe. Alig tett pár lépést, amikor sötét tömeg lendült felé: a beáramló fény megvilágította az előreszegezett kopját, így még maga elé tudta emelni a pajzsot. A két fém összekoccant, és Nelkhert olyan erő lökte meg, hogy hátratántorodott, átesett a küszöbön, és kiejtette a tőrt a kezéből. Kétségbeesetten igyekezett feltápászkodni, de a quarim megint feléje sújtott. A lovag ismét a pajzzsal hárított, és a lábával igyekezett elkaszálni a szörnyeteget, de mintha fémcölöpbe rúgott volna. A lándzsa immáron harmadszorra emelkedett döfésre, és most már egyértelművé vált, hogy célba fog találni. Bevallom őszintén, tudatlan vagyok, így nem értem, miért éreznek olyan engesztelhetetlen gyűlöletet a quarimek a szúnyogok iránt. Sok oka lehet ennek, s nem is az én feladatom ezeket kutatni: viszont azt el kell mondanom, hogy a quarimek valósággal transzba esnek, amikor meghallják vagy megpillantják az aprócska vérszívó élőlényt. Így történt most is, ebben a válságos pillanatban. A váratlanul érkezett,

bátor kis moszkitó megörülvén a hatalmas szőrcsomó felől áradó, kéjes melegnek, kifent fullánkkal a quarimnek rontott. A szörnyeteg azonnal felkapta a fejét, és az éles hangra figyelt. Nyilván megfeledkezett a lovagról, vagy pedig úgy gondolta, győzelme előtt megengedheti, hogy ellenségével megmérkőzzön: akárhogy is volt, minden idegszálát megfeszítette, majd miután támadója elég közel került, apró, hegyes fogakkal teli szájából kicsapódott hosszú békanyelve és helyére visszatérve magával ragadta a rovarkát. Még be sem zárult az ocsmány száj, amikor a szőrös testbe csapódott a tőr. Tökéletes találat volt. Annyira tökéletes, hogy tökéletesebb már nem is lehetett volna. A quarim még csak kiáltani sem tudott: vékony kezeivel a torkához kapott, de a pengét képtelen volt kirántani onnan. Szuszogott, kapálózott, eldobta a fegyvert, majd összecsuklott, mint egy marionettbábú. Bukfencezve, hosszú végtagjaival kaszálva görgött le a lépcsőn, és csak a földtől néhány fokra fékeződött le. Úgy vonaglott ott, mint egy agyontaposott skorpió, szájából habos, fekete lé spriccelt szét, szemeit kétségbeesetten forgatta, bőrére repedések és fekélyek ütköztek ki, melyek ütemes rendben ki-kipukkadtak. A gennyes, véres lé, mely belőlük tört elő, végigcsorgott a szőrcsomókon, vagy éppen a falra kenődött fel. Ott aztán a fehér gennymassza peremére sárgászöldes savóréteg ült ki, és olyan veszettül fortyogott, mintha csak lángra akarna lobbanni. Most a quarim két szemgolyója ugrott ki a helyéről, végigfolyt az arcon, és összekeveredett a fekete lével, s a keveredés eredményeképpen keletkezett zöldessárga folyadék bugyogva tűnt el a repedező bőrfelszín alatt. A quarim fájdalmában a karjába harapott, a végtag felnyílt, és a belőle előugró csont hosszában négy részre hasadt: velőréteg cuppant belőle elő, és a falra kenődött, ahol addigra a savóréteg már kezdett megkeményedni. A találkozás hatására a gennymassza közepéről most fura nyák-kötelecske indult le, amelyen a zsírosabb velőréteg aláfolyt, és vastag cseppekbe gyűlt össze. Időközben a quarim ráharapott a nyelvére is: a vékony, rózsaszín testrész szétszakadt, és a belőle előtekergőző inak a fogak közé tekeredtek, valamint az arc szőrcsomói köré tapadtak: egy-egy szőrköteget ki is rántottak a helyéről, és ilyenkor jól látszottak a szemfehérjés, habos folyadékban úszó szőrhagymák. Miközben a végbélnyíláson a belek kezdték kiönteni tartalmukat, a szörnyeteg reszkető, természetellenes pózba csavarodott lábai egyre közelebb és közelebb húzódtak remegő testéhez.

Az iszonyú agónia véget ért: a quarim kiadta a lelkét. Halála ugyanolyan ocsmány volt, mint amilyen egész élete, és az egyetlen lény, aki társa volt rútságában, a boszorkány még csak fel sem ébredt: most is ugyanúgy horkolt a vackában, mint percekkel ezelőtt. Nelkher undorodva rúgta le a tetemet a lépcső aljába, ahol több volt a fény: a quarim addigra testfolyadékának nagy részét már kiadta magából, de még így is úgy cuppant, mint valami vízzel teli, kipukkadt labda. A lovag, miután ráakadt a kulcscsomóra, a kardjával leszedte azt, ám csak akkor volt hajlandó hozzáérni, miután az avarba dörgölte jó párszor, és meggyőződött arról, hogy a szörnyeteg nedvei lekoptak róla. Elmosolyodott, amint ellenfelének aszott tetemét nézte, s bár nem látta senki, büszkén kidüllesztette a mellkasát: amióta Lendhornból elindult, ez volt az első igazi hőstette. Kereste a szavakat, mellyel leendő hallgatóságának elregéli majd az iszonyatos küzdelmet, és agyában megfogalmazódtak a „quarimölő himnuszának” első sorai. No, persze, most nem volt idő az érzelgésre: sietnie kell, mert lassacskán itt a szürkület, és Krararra bármikor felébredhet. Nelkher a kulcscsomót nézegette, és felidézte Glup szavait: az ördögfejű kulcs nyitja az elefántcsont ládikót. A kérdés csak az, hogy hol van a ládikó? Visszaszaladt a lépcsőn. Undorodva kerülgette a szörnyeteg maradványait, és ismét a félhomályos kis teremben volt. Néhány deszka, koponya és lábszárcsont kivételével teljesen üresen állt a helyiség, de egy falépcső felvezetett a következő szintre. Itt az eldobált ruhadarabok és a legkülönfélébb kacatokkal teli asztalok között akadt már ugyan néhány poros láda, de valamennyi nyitva volt, és csak szárított növényeket, magvakat tartalmaztak. Az újabb lépcső újabb szintre vezetett fel: itt a középső, kör alakú térségből, melyben három-négy ember épphogy elfért volna egymás mellett, négy aprócska ajtó nyílt. A lovag rimánkodott, hogy e termek valamelyikében legyen a láda, mert a horkolás olyan erős volt, hogy kétség nem férhetett ahhoz: a következő szint már a boszorkány lakosztálya. Leemelte az egyetlen fáklyát a falról, és benyitott az egyik szobába. Majdnem felkiáltott, amikor megpillantotta a lábuknál fogva felakasztott, kizsigerelt embertetemeket. Kitántorgott, és bizony hosszú időbe telt, amíg hányingerét legyőzve rászánta magát, hogy újabb helységgel próbálkozzon. Szerencsére itt békésebb látvány fogadta: a fáklyafény kipreparált állatokat, szárított füveket és virágokat világított meg. A következő kamra hasonló hangulatot árasztott, ám a lovag hiába turkált az aszott macskahullák, kiszárított gyökerek, a polcokon

felhalmozott, lepréselt élőlények (virágok, békák, teknősök és harkályok), spirituszos lombikok, rücskös kénkövek között, nem találta a ládát. Óvatlan mozdulatával egyszer csak levert egy üveget: a lombik olyan hatalmasat pukkant, hogy Nelkher szívverése is megállt egy pillanatra. A sárgásbarna folyadék szétfolyt a padlón, s a kétfejű patkány, amely mind ez idáig mozdulatlanul lebegett a spirituszban, felcincogott, megrázta magát, és széles csíkot húzva eltűnt az egyik vászonzsák mögött. Nelkher még csak el sem csodálkozott a jelenet láttán, annyira megrémült a zajtól, ám szerencsére a horkolás semmit sem vesztett a ritmusából. Most már egyetlen terem maradt csupán, és a lovag azért fohászkodott, hogy ez legyen az, amely a ládikót rejti. Az ajtó kulcsra volt zárva, és ez már jó jelnek tűnt. Hosszadalmas kísérletezés után sikerült kinyitnia a zárat, és belépett a kamrába. A fáklyafény megfeketedett, figurális mintájú talizmánokon, rúnákkal televésett fekete köveken csillogott, a sarokban kristályokkal teli, duzzadó zsákok álltak, de a zsúfoltság ellenére azonnal megpillantotta az oromzatos fedelű ládikót: a zöld bevésésekkel díszített elefántcsont reliefszalagok két, mesterien formált, birkózó szörnyet vettek körül, melyeknek a feje összeforrt oly módon, hogy a négy szemhez és négy szarvhoz egyetlen száj társult. Ez utóbbi szerv szolgált kulcslyukként. Csakhogy nem nyílt a zár. A lovag hiába rángatta a kulcsot, az meg sem moccant. – Nem lehet. Ez nem lehet – dünnyögte magában. Kijjebb, majd beljebb tolta a kulcsot, de próbálkozásai kudarcba fulladtak. Már-már feladta a küzdelmet, amikor hirtelen az eszébe jutott, hogy egyszer régesrégen egy ötvösmestertől hallott olyan cseles zárakról, melyekben a kulcsot ellenkező irányba kell forgatni. Hálát adott hatalmas tapasztalatának és remek emlékezőtehetségének, mert a láda halk kattanással felnyílt. – Ilyen ócska trükköt! – mosolyodott el magában. – Azt képzeli, át tud ezzel ejteni engem! – felemelte a fedelet. A finom bársonnyal kibélelt belső vagy egy tucat fiolát tartalmazott: néhány macskakaparáson kívül egyiken sem volt semmiféle jelzés. Persze gondolhatott volna rá, hogy a banya nem fogja felcímkézni a saját varázskomponenseit. Most mit tegyen? Egymás után emelgette az üvegcséket a fény felé, de csak különböző színű porokat látott, feliratot vagy rajzot, melyből rájöhetett volna, hogy

melyikre van szüksége, egyiken sem talált. Kénytelen tehát az egész ládát magával cipelni. Ez egy csöppet sem tűnt reménykeltő dolognak, annál is inkább, mert a láda terjedelmes méretén túl elég súlyos is volt. Nelkher lerakta a földre a fáklyát, felnyalábolta a ládát. Hirtelen arra eszmélt, hogy már nem hallja a horkolást. A boszorka! Felébredt! A hóna alá csapta terhét, előrántotta a kardját, és lábával kilökte az ajtót. Krararra, a boszorkány ott állt vele szemben. Annyira kicsike, annyira barna és annyira rút volt, hogy Nelkher úgy érezte, magát a Sátán menyasszonyát látja: ám még ez sem akadályozta meg abban, hogy villámgyors mozdulattal a banyára sújtson a pallosával. Az öregasszony, mint egy rongybaba, úgy dőlt el a csapás hatására, Nelkher pedig hátra sem nézve, futásnak eredt. Nyikorgó falépcső, dobogó kőpadló, nyikorgó falépcső, dobogó kőpadló, aztán tompa fény, a tornyot megkerülő lépcsőfokok, a feltámadt szélben kavargó falevelek, cementálódott quarim maradványok. A lovag átszaladt az udvaron, veszettül üvöltözött Phyllisnek, de a ló nem tudott eléje nyargalni, mert ki volt kötözve. Nelkher a kardot és a ládát feltette egy falnyúlvány tetejére, megpróbált fölmászni, de visszacsúszott. Újabb próbálkozás: most már sikerrel járt. Felragadta a ládát és a fegyvert, rohant a falmaradványokat kerülgetve. Végre ott állt az izgatottan toporzékoló paripánál. Iszonyú rikoltás hallatszott a háta mögül, és mennydörgésszerű hang, de a lovag nem volt kíváncsi arra, mit látna, ha megfordulna. Eloldotta a gyeplőt, a láda pillanatok alatt a batyuba csusszant, a kard a lovag övébe, a lovag pedig a nyeregbe. Phyllisnek több sem kellett. Patái alatt hangosan kopogtak a macskakövek, átsuhantak a démoni vízköpővel díszített kapun, és már az erdőben száguldoztak. Csakhogy a domboldal meredek volt, az avar pedig csúszós, így lelassult a kezdeti lendület. A vékony törzseiken imbolygó bükkfák részvéttelenül szemlélték az egyre szerencsétlenebb lovat, és az egyre dühödtebben kiáltozó férfit. A dombok közé vesző Nap utolsó, sekély sugaraival bearanyozta a paták alól pörögve menekülő faleveleket. Végül mégiscsak leértek a mezőre. A Nap éppen lebukott a dombok közé, amikor a vár felől újabb dörrenés hallatszott. Most viszont hátrafordult a férfi: tömött, fekete felhő tekergőzött elő a vártoronyból. – Ez meg mi a fene? – kérdezte, de Phyllis nem tudott választ adni.

A ló patái alatt szétspriccelt a nedves föld és a fű, szájából nyálfoszlányok szakadtak bele a szélbe. Elana tornya alig fél mérföldre fehérlett előttük. Nelkher az övéhez kapott, megpróbálta leemelni a Thlennen-golyókat tartalmazó tömlőcskét. Újabb dörrenés. A fekete felhő eszeveszett sebességgel zúdult le a domboldalon, és mintha csak a tájon akarna bosszút állni, recsegve döntötte ki az útjába kerülő fákat. Nelkher leoldotta az övéről a két tömlőt, amelyben a varázstárgyak voltak, s ideges mozdulattal kioldotta a zsákocskák száját elzáró zsineget. Már csak egy kődobásra volt a torony, amikor a ló megbokrosodott. Felágaskodott, megrázta magát, lehajította Nelkhert, és hátsó lábaival a levegőben rúgkapálva tovaviharzott. – Állj meg! Állj meg, te átkozott! – üvöltötte a lovag, miközben feltápászkodott. – Gyere vissza! – Csak egy kétségbeesett nyerítés volt a válasz: Phyllis félelmében se látott, se hallott többé. Nelkher hátrapillantott: a felhő összesűrűsödött, és így száguldott feléje. Elhajította a pajzsát, felemelte a két zsákocskát, és futásnak eredt. A kard haragosan csapkodta a combját, de a lovag összeszorított fogakkal szívta be a hideg levegőt. Egyre jobban érezte a vértezet súlyát, amikor a dombhoz ért, már úgy tűnt, ólomsúlyokat vonszol. Átkozott páncél! – gondolta. Ha nem lenne rajtam, már régen az épületben lennék. Félig futva, félig kúszva igyekezett felfelé a lejtőn. Már csak pár lépésre volt a torony. Hasra esett. Fű és földszag, hátulról pedig fagyos lehelet: a közelgő halál remegése. Nelkher felkapta a zsákocskákat, tántorogva futott a torony felé. Már csak pár yard hiányzott: nem mert hátranézni. Jobban is tette, mert ha megpillantja a fekete felhőt, melynek közepén kirajzolódott a banya démoni körvonala, talán megbénította volna a testét a félelem. A lovag keze ösztönösen megragadott egy Thlennen-golyócskát, majd elhajította a sűrű fonadékú kapu felé. Sistergő hang hallatszott, s a háló szétnyílt. Nelkher ismét hasra esett, de újra feltápászkodott. Az izzó fonadék alig karnyújtásnyira volt. Már csak két lépés hiányzik. Egyetlen egy. Döngve vágódott a hideg kőpadlóra, és fájdalmas kiáltással megpördült, hogy lássa még, amint a felhő felemészti, mint valami muslicát az ecet.

Az izzó szálak és a tátongó nyíláson beömlő halál helyett azonban sebesen csomózódó fonadékot látott, majd a sötét tömeget, amint döngve nekicsapódik a mágikus bejáratnak. A háló nem engedett. Újabb döngés, újabb kudarc. A felhő kissé visszahúzódott, valóságos gömbbé sűrűsödött, és így csapódott a hálónak. Fájdalmas üvöltés, aztán csend lett. Nelkher percekig feküdt mozdulatlanul, fújtatva, míg végül annyi erőt gyűjtött, hogy feltápászkodjon. A torkában dobogott a szíve, és úgy lüktetett, mintha ki akarna ugrani a helyéről, a szája kiszáradt, ám képtelen volt nyelni. Köpködve, krákogva, rogyadozó lábakkal dőlt a falnak. Kint a gőzölgő feketeség ismét ritkásabbá vált, de közepén ott lebegett a boszorkány sziluettje. Nelkher most pillantott csak körül az épületben. A falakat pontosan illeszkedő, szürke kövek alkották, a keskeny csigalépcsőt pedig ragyogó fáklyafény színezte vörösessé. Vajon örökké itt égnek a lángok, vagy csak most gyulladtak meg, megérezvén a jelenlétét? Feltrappolt a hosszú lépcsőn a toronyszobába, amely ugyanolyan üres volt, mint az alsó terem: csupán egy fáklya és két keskeny, hálóval fedett ablaknyílás törte meg a falak sivárságát. A lovag kitekintett a kisebbik ablakon: felismerte az északkeleti dombokat, amerre Elana lakik. Átment a szélesebb, nagyobb nyíláshoz: ez egyenesen a komor várra nézett, és ahogyan lábujjhegyre állt, még a dombperemet is látta, melyen a torony állt. A fekete köd ott gomolygott, nyaldosta az épület alját. A sötét massza hirtelen megmerevedett, majd sűrűsödni kezdett. Krararra alakja egyre jobban kibomlott mélyéről, és nemsokára már a banya állt ott, a lovagra bámulva. – Emberpatkány! – károgta, és megrázta ökleit. – Emberpatkány! Itt fogsz megrohadni a toronyban! Éhen döglesz, vagy pedig kirontasz, és akkor élve felfallak! Hallod-e, te! Nelkher visszahúzódott az ablakból. Ó, Elana! Megint megmentett az a boszorkány! – gondolta a lovag, és nagyobb hálát érzett a banya iránt, mint valaha. Biztosan örülni fog, hogy leszámolhat az ellenségével! Elmosolyodott, és az övéhez nyúlt, hogy elővegye a tömlőt, amelyben a hollósíp van. Aztán eszébe jutott, hogy nincs ott, hiszen amikor bebukott a toronyba, kiejtett a kezéből mindent. Lement az alsó szintre. A két zsákocska közül az egyik üres volt, a másikban két gubó gömbölyödött. Három Thlennen-golyó hevert még a földön, más semmi. – Ezt nem értem – dünnyögte magában a lovag. – Itt kell lennie

valahol. – Ismét fölment, de ott még csak légypiszok sem volt a padlón, nemhogy hollósíp. Elfogta a pánik. Lerohant, kifordította mindkét tömlőt, végigmászott négykézláb a padlón, de a sípot nem lelte. – De hiszen itt kell lennie! – kiáltotta. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy elvesztette egyetlen szabadulási lehetőségét: fel-le rohangált, egyenként vizsgálta meg a lépcsőfokokat, bekukkantott a fáklyák mögé, végighúzta a kezét a padló kövein, megnézte a sarkokat, ledobálta magáról a ruháit és egész testét végigtapogatta – beletúrt a fülébe, az orrlyukaiba, a hajába, sőt még a lábujjai közötti részeket is átvizsgálta, de a síp nem volt sehol. Akkor jött csak rá, hogy amikor leesett Phyllisről, szétszóródhattak a varázstárgyak. A tömlőket csak úgy, futtában kapta fel: rájuk sem pillantott. A sípot nyilván ottfelejtette a fűben. Felrohant a toronyba, és kinézett az ablakon. Az ég, mintha csak a lovag szerencsétlenségét gúnyolná, harsány, kárörvendő színekbe öltözött: a hidegen csengő kékség a horizonton kifakult, és elnyúló, lila barázdákat lengetett a szél a messzi dombok felett. S bár a mezőre már homály borult, Nelkher tudta jól, hogy ott van valahol lent a bronzholló, és csak arra vár, hogy megszólaltassák. – Látlak, emberpatkány! – reccsent meg Krararra hangja. – Meg vannak számlálva a napjaid! A lovag nyöszörögve dőlt a padlóra, és a hajába túrt. – Micsoda átkozott hülye vagyok! – motyogta. – Hogy hagyhattam ott a sípot! Hogy hagyhattam ott! – Jó párszor beleverte a fejét a falba, s csak akkor hagyta abba a műveletet, amikor már csillagok cikáztak a szemei előtt. Sokáig feküdt mozdulatlanul. Teljesen besötétedett már, amikor felült végre. Hideg levegő áradt be a hálón, néhány csillagpötty derengett a feketeségben. Lehet, hogy Elana átka most rajta is beteljesedett? – gondolta magában. Lehet, hogy elég volt csupán megcsókolni Nathalie-t, megérinteni vagy megszeretni? Nem tudta megelőzni a szörnyű prófécia beteljesedését? Itt fog elenyészni az álmaival együtt, ezek között a hideg falak között… Talán… talán egyszer majd rátalál valaki a csontjaira, és akkor majd megsiratja és eltemeti… Nem… Ki fog törni innen… ha már a szomjhalál szélén áll, ki fog törni. Ajkába harapott, és eleredtek a könnyei. Lassan belesírta magát az álomba.

*** Reggel az volt az első dolga, hogy az ablakhoz lépett. A mezőt belepte a köd, és mint valami légnemű enyv, úgy tapadt a dombok oldalához. Krararra fekete felhő formájában most is ott gomolygott az épület körül, s amint megérezte a lovag tekintetét, azonnal felemelkedett, hogy azt a kevéske fényt is eltakarja, ami az ablakokon beszűrődött, és motyogósustorgó hangokkal keserítse meg a férfi magányát. Nelkher egész nap a szobában ücsörgött. A kétségbeesés teljesen lebénította: maga elé bámult, hallgatta a varjak károgását és a párát szétkergető szél süvítését. Krararra időnként átváltozott emberi alakjába, hogy valamilyen szitkot vágjon a lovag fejéhez, de rendszerint a torony körül tekergett, fel-felemelkedve, majd ismét lesüllyedve. Nelkher tudta, hogy őrzője egy pillanatra sem fogja szem elől téveszteni. Egyszer, amikor kikandikált az ablakon, úgy tűnt, hogy Phyllis fehérségét látja a mező peremén. Ó, bárcsak bele tudnál fújni a sípba! – gondolta a lovag, és összeszorult a szíve a gondolatra, hogy hűséges barátja ott várja kint, tehetetlenül. Nem volt étvágya egész nap, viszont a szomjúság egyre jobban gyötörte, és még inkább lehetetlenné tette, hogy gondolkodni tudjon. Ahogy közeledett az este, kintről egyre fogkocogtatóbb levegő ömlött be, és Nelkher úgy didergett, mint egy veréb a hóban. Végül nem bírta tovább: felkelt és elhatározta, hogy lemegy az alsó szintre, mert ott több fáklya, kevesebb nyílás van, így talán nem fog ennyire fázni. Amint lefelé igyekezett, hirtelen megcsúszott, s bár talpon tudott maradni, jó pár lépcsőfokot a sarkán csúszott le. Aztán hirtelen megállt. Leszaladt az alsó szintre, és amint megpillantotta a még mindig szétszórt varázstárgyakat, széles vigyor futott végig meggyötört ábrázatán. – Én hülye! – kiáltotta. – Hogy erre nem jöttem rá! Én hülye! Ennyire egyszerű az egész! És itt ücsörögtem egy álló napon át! Már tudta, hogy reggelre szabad lesz, vagy pedig halott. Felcsatolta a kardját, aztán addig szaladgált föl-alá a lépcsőkön, míg zihálva össze nem esett. ***

Az izgalom már kora reggel kiűzte a fejéből az álmot. Kézbe vett három Thlennen-golyót, a két gubót pedig az övébe fűzött nyitott erszényébe rakta. Az ablakhoz lépett: a tömött felhők alacsonyan lebegtek, de a mezőt most nem fedte be a köd. Krararra, mint egy óriásamőba, úgy kavargott a torony körül. A lovag jelenlétét megérezve, ismét felvette emberi alakját. – Mi van, emberke?! – károgta. – Szomjazol? Jó lenne egy kis víz? – Hé, te kis töpörtyű! – kiáltotta Nelkher. – Hangosabban beszélj, mert alig hallok valamit! – Átkozott! – recsegte a banya. – Ha majd elrohadtál, a te bőrödet is felakasztom a váramban, mint a néhány szájhősét, aki volt annyira vakmerő, hogy az erdőbe merészkedjen! – Ugyan már! – nevetett Nelkher. – Nem fogok megijedni tőled! Töpörödött, buta, ocsmány vénasszony vagy, semmi más. Lehet, hogy én itt pusztulok, de téged hamarosan úgyis felzabál a halál: a szörnyed nélkül egy fabatkát sem érsz. A tulajdon banyáid fognak széttépni, ha megtudják, hogy nincs a quarim! Aztán felfalják a húsodat, a csontjaidat pedig a farkasoknak szórják! – Hogy merészelsz… – Krararra megrázta az öklét, teste elsötétült, majd ismét fekete tömeggé alakult, és rekedt, surrogó hang kíséretében odatapadt az ablakhoz. Sziluettje élesen rajzolódott ki, és kicsi foszlányok szakadoztak le a felhő pereméről. Nelkher most átrohant a másik nyíláshoz. – Na, mi van, hol késlekedsz? – kérdezte. Háta mögött ismét kivilágosodott a terem, s most előtte kavargott a banya. Visszarohant a túloldalra, és még párszor megismételte a játékot, aztán megállt a kisebbik ablaknál. Krararra azonnal ott termett, és hallatszott, amint gomolygó testével a hálót súrolja. – Be szeretnél jönni, mi?! – kiabálta a lovag. – Nem fog menni! Ahhoz már túl vén vagy, túl gyenge, és túl buta! Nekem talán tényleg végem van már, de te abban a tudatban fogod kilehelni bűzös lelkedet, hogy képtelen voltál megfejteni a torony titkát! A terv úgy tűnt, működik, mert Krararra egyre jobban feldühödött. Orsóformát vett fel, és miközben neki-nekinyomódott a hálónak, sziszegett, mint valamiféle kígyó. – Szánalmas vagy, tudd meg! – nevetett Nelkher. – Kitúrhattad Elanát, de sohasem fogod elérni az ő hatalmának töredékét sem! Képtelen vagy egy nyomorult pókhálót áttörni! Ki hallott már ilyet! Nemhogy boszorkány nem vagy, hanem még csak egy vacak kuruzsló sem! Olyan

vagy, mint az anyád lehetett egykoron: közönséges vásári jósnő! Krararra vadul csapódott a hálónak. De Nelkher tovább játszadozott vele: – Vigyázz, be ne törd a fejed, mert annyi víz ömlik ki belőle, hogy eláztatja az egész mezőt! Még hogy Krararra! Egy közönséges Csipcsirip vagy, senki más! Ha majd a pokolra jutsz, az ördög a valagába fog dugni, miközben Elanával, hites menyasszonyával fog enyelegni! Sosem leszel a mátkája, mert gyáva vagy, magatehetetlen, és a legszánalmasabb boszorkány, akit életemben láttam. Nem hiába mondta Elana, hogy a hátad mögött az összes banya rajtad röhög, és csak azt várja, mikor gebedsz már meg! A boszorkány eszét vesztette a dühtől. Krákogva, recsegve csapódott neki újra meg újra a hálónak, és már-már félő volt, hogy ha nem is szakad be a szövet, az egész torony felbillen, mint egy játékszer. Itt volt a cselekvés ideje. Miközben a lovag tovább szapulta a banyát, lement pár lépcsőfokot. Megszorította rontáselhárító talizmánját, elmormolt egy fohászt az isteneknek. Elővett három Thlennen-golyót: egyet a bal kezébe rakott, aztán azt a kettőt, amelyet a jobb tenyerében szorongatott, hozzávágta a hálóhoz. Megpördült, és rohant lefelé. Nem látta ugyan, amint Krararra fekete tömege a felizzó résen keresztül beárad a terembe, de hallotta a süvítést. Hármasával szedte a lépcsőket, és érezte, hogy mögötte, mint valamiféle lavina, úgy zubog alá a boszorkány. Éppen hogy feltűnt a kaput elzáró háló, amikor elhajította a harmadik golyót. Sistergő hang, az ismerős izzás, felnyíló rés. Kiszáguldott a szabadba, megpördült, és most a gubót hajította a nyílás felé. A fonadék szétrobbant, ezernyi szállal tapadt a falhoz, de az izzás miatt nem volt képes összecsomózódni. Újabb gubó röppent a bejárathoz, és ez már eltömítette a rést: éppen abban a pillanatban, amint a felhő kiáradt volna. Krararra ismét nekicsapódott a hálónak – immáron azonban belülről. Az izzás most már végleg megszűnt, és a három szövetréteg eszelős sebességgel tapadt össze: a bejáratot hamarosan átlátszatlan fal zárta el. Kétségbeesett üvöltés hallatszott, és Krararra feje hamarosan feltűnt a toronyablakban. A banya rádöbbenvén arra, hogy csapdába esett, úgy visított, mint a fába szorult féreg. Az obszcenitás gesztusai nem sokat változnak az idők során, így ha

leírnám azt a mozdulatot, amit a lovag tett akkor és ott, az nyilván most is tökéletesen érthető lenne. Nelkher miután kitombolta magát, bukfencet vetett, karjait az égre emelte, és hanyatt dőlt a fűben. Perceket feküdt ott, érezvén a füveken felejtett hajnali permet frissességét, nézve a feje fölött köröző madarakat. Végül felkelt, és ügyet sem vetve a boszorkány szitkaira, kétségbeesett jajgatására, leszaladt a mezőre. Fehér tömeg villant meg a fák között, és Phyllis vágtatott feléje, fejét az égre emelgetve. – Te átkozott bestia! – nevetett a lovag. – Te aztán jól elintéztél! Mit csináltál volna, ha otthagyom a fogamat a toronyban, he?! – Boldogan csapkodta a paripa ázott mellkasát, a ló pedig a fejével gazdája hajába túrt. Nelkher felsóhajtott, elnevette magát. – Most pedig keressük meg, hol dobtál le magadról, te beszari alak. – A ló kantárját szorítva elindult a síp keresésére. Szerencsére jól emlékezett a baleset helyszínére, és két, halványan pislákoló golyó meg egy gubó között ráakadt a sípra. A gonosz kis bronzholló, mintha megérezte volna, hogy a bújócskának vége van, csillogva, apró vízpetty éktől belepve dugta ki a fejét a fűből. Nelkher a helyére rakta a varázstárgyakat, kirázta a sípban összegyűlt vizet, aztán végigsimította a finom patinaréteggel fedett varázshangszert. – Végül is – töprengett – már nincs is értelme, hogy megszólaltassam. Hiszen szabad vagyok. – Aztán arra gondolt, hogy mégiscsak meg kellene fújni a sípot: Elana megérdemelné, hogy lássa ellenfele csúfos végét. Száját az állat hosszú farkába vájt réshez illesztette, és belefújt a hangszerbe. A hang egy csöppet sem emlékeztetett sípszóra: valódi, harsány hollókárogás volt, és a dombok hosszú ideig dobálták egymásnak a visszhangot. Krararra megérezvén végzetét, ismét felüvöltött, de csak Phyllis kárörvendő kacaja volt rá a válasz. Miközben a banya folyamatosan öntötte magából a szitkait, a lovag ellenőrizte, hogy megvan-e minden tárgya: szerencsére a batyu erős volt, és mint mindig, most is jól beszíjazta. Elázott ugyan egy kicsit, és ennek következtében a Paraphestius kötet is benedvesedett, de hát ez volt a legkisebb gond ebben a pillanatban. A boszorkány végre elhallgatott, és vagy egy fél óráig teljes csend telepedett a tájra. A szürkés felhők néha el-elvékonyultak, de nem

engedték, hogy a Nap repedéseket vájjon a felszínükbe. Aztán gyenge szellő támadt, meglobogtatta Nelkher és a paripa sörényét. A távolban megjelenő fekete pötty egyre növekedett, és amikor közel ért, a lovag már tudta, hogy Elana az. A holló olyan óriási volt, hogy azonnal eszébe jutott Gaedwyn története, és végigfutott a hideg a hátán. A madár éles körvonalú, fekete árnyékot rajzolt a fűbe, amint párszor megkerülte a tornyot és a lovagot, aztán leszállt a földre. Ugrott néhányat, majd összegubbadt, körbetekerte magát a szárnyaival. Tollai felborzolódtak, egyre puhábbá, vaskosabbá formálták testét, és a következő pillanatban Elana bukkant elő a fekete rongyok mögül. Phyllis, akinek az idegei nem bírták elviselni az effajta metamorfózisokat, idegesen felnyerített, és még a lovag is odakapott a nyakában fityegő talizmánhoz. A boszorkány arca borzalmas grimaszra torzult, mint akkor, amikor a csuklószorítóval küszködött, de aztán megszelídültek a vonásai, és hamarosan már az ismerős, bánatosan mosolygó szemek néztek a lovagra. – Sir Nelkher – szólt Elana. – Ezt nem értem. Te itt vagy kint, de hol van Krararra? A lovag elvigyorodott, és a torony felé mutatott. Elana összeszűkült pupillával figyelte a toronyablakban álló, töpörödött, tehetetlen kis vénasszonyt, aztán elnevette magát. – Ezt meg hogyan csináltad? – tudakolta. Nelkher elmesélte a kalandját, Elana pedig ámuldozva csóválta a fejét. – Nem mondom – szólt végül a boszorkány –, ravaszabb vagy, mint gondoltam volna. Nelkher elégedetten mosolygott, majd rövid hallgatás után így szólt: – És most ismét a tied a hatalom, ugye? – Hát… úgy tűnik. – Itt fogod rabságban tartani Krararrát, vagy pedig kiengeded és megölöd? – Még nem tudom. Krararra hihetetlenül szívós, képes lenne hónapokat el vegetálni a falak között… Azt hiszem, ha felkészülök a küzdelemre, kiszabadítom. – Hát, ha megengeded – mondta a férfi, miközben nyeregbe szállt –, én nem várom meg a csatátokat. Köszönöm, amit értem tettél, Elana: másodszor mentettél meg. – Akárcsak te engem, Sir Nelkher. Én vagyok az megint, aki nagyobb hálával tartozik. Sokáig nézte a férfit összeszűkült pupillával, és Nelkher már-már

zavarba jött, amikor megszólalt a banya: – Arra, amerre továbbmégy a felvidékek birodalmába, s azon túl, nem foglak tudni követni. De nem féltelek: tudom, hogy elboldogulsz majd magadtól is. És még egyszer mondom: ne felejtsd el, hogy ha ismét erre jársz, a segítségedre lehetek még. Remélem, időben érkezel, és lesz még annyi erőm, hogy elteleportáljalak arra a helyre, ahová már annyira vágysz. Vésd az emlékezetedbe jól, merre kell keresni engem… – Nem felejtem el – felelte a férfi. – Lehet, hogy hamarosan látjuk egymást. Ég veled… vagy inkább pokol veled! – felnevetett, megsarkantyúzta Phyllist, és a „Három Nővér” felé vágtatott. Hátra sem fordult, mert tudta jól, hogy boszorkányok nem szoktak integetni búcsúzkodáskor, legfeljebb csak a távozó után köpnek.

I. A lendhorni kertész

Sir Nelkher egészen napszálltáig lovagolt, de nem északkelet felé, azon az úton, amelyen Elanától jött, hanem északnyugati irányba, lerövidítve az utat a sohasem látott ismerős hegyek felé, ahonnan már a felvidék kezdődik. Bár az erdő itt nem volt olyan átjárhatatlan, mint néhány napja, amikor a vár felé igyekezett, mégis sokszor kellett igénybe vennie a kardját, és néha mint valamiféle megveszett csiga, úgy vájt magának utat. Végül engedélyezett egy kis pihenőt, de ez inkább Phyllisnek szólt, mert a lovagot majd' szétvetette az energia, a jókedv. Csak közvetlenül hajnal előtt tudott elaludni, ám pár óra múlva már ismét a nyeregben ült. A fák késő délutánra lassacskán kezdtek megritkulni, cserjéseknek adták át a helyüket, és kihasználván a nagyszerű terepet, a lovag szinte pihenő nélkül nyargalt egész nap. Bár, ami igaz, az igaz, sem ő, sem pedig Phyllis nem vágyott hosszas pihenésekre: mindketten élvezték a száguldás nagyszerűségét. A paripa boldogan szippantotta tele a tüdejét a friss októberi illatokkal, Nelkher szájába pedig a végtelenség ízét adta a szabadság, a legyőzhetetlenségét a szerelem és az elkötelezettség. Tudta, hogy többé semmi sem állhat útjába, és a sárkányok, Mawithek, Darenek, Glupok és boszorkányok távoli emlékekké zsugorodtak már. Csak ő volt, Phyllis, Nathalie, a Tükör, no és ez a nagyszerű őszi napsütés, ez az illatokkal, színekkel teli, csendes táj. Egy patak partján szállt meg este, tábortüze vidáman pattogott, fekhelye pedig egy öreg cédrus gyökerei között, egy puha halmon volt: a csillagokat szerette volna bámulni, de beborult, így csak barnás, vaskos felhőcsomókat látott a feje fölött. A reggeli pacsirtafüttyre ébredt. A hangyaboly, melyben az éjszakát töltötte, addigra már elegendő mennyiségű lakójával töltötte meg a vértezetét, így átkozódva bújt ki a ruhájából; a patak hideg vizének segítségével végül is megszabadult a támadóitól. Nagy bánatára azonban a pimasz állatkák valahogy megtalálták az utat az elemózsiakészletéhez, és így az étel kétharmadát már el is szállították az éj leple alatt. Sebaj, nyugtatta magát Nelkher, miután az utolsó rovart is lerázta a sült

maradékáról, és többi társához hasonlóan őt is a földbe taposta. Elvégre még így is maradt egy-két napra elég élelem, és különben is, nagyon sok az apróvad errefelé: ha jó íjat készít, és felhasználja a remete nyúlfogócsapdáját, nem fog szűkölködni az élelemben. Hamarjában keresett is egy megfelelően rugalmas vesszőt, rutinos mozdulatokkal megfaragta, átcsomózta a batyuban őrzött, utolsó szál bélhúrral, aztán faragott néhány nyílvesszőt is. Egy kicsit félrevitt ugyan a vadászszerszám, de hát messzire úgy sem tudna lőni vele, a közeli célpontot pedig röhögve eltalálja. Ami pedig a vizet illeti, arra sem lesz gondja: van bőséggel csermely errefelé, minden második nap esik az eső, és végszükségben ott van Elana itala is. Minden a tervei szerint alakult, sőt még a vártnál is kedvezőbben: egyre nagyobb és nagyobb távot tett meg mindennap, az éjszaka felállított csapdák reggelre mindig hoztak valamilyen zsákmányt, és az íja kiváló vadászszerszámnak bizonyult. Negyednap érkezett a felvidékek és az erdő határára, ami azt jelezte, hogy innen már nyugat felé fordulhat, és nyílegyenesen folytathatja az útját, amíg célhoz nem ér. A hegyek lapos fennsíkjait, és a dombokat sűrű törpefű borította, de imitt-amott egy-egy erdőfolt díszítette a végtelen mezőket. Az ősz dereka jócskán meggörnyedt már, az igaz, a klíma mégis sokkal kellemesebb volt itt, mint a Brüeghtywntől délnyugatra eső vidékeken, mivel a keleti és északi tájakat lezáró hegyek errefelé útját állták a hideg szeleknek. Délutánra szinte teljesen kitisztult a levegő: nyugat felé, amerre a lovag elnézett, mindenütt csak a dimbes-dombos táj zöldjét látta. Vajon mikorra fog odaérni a hegyekhez? Két, három hét alatt? Ha siet, és a két erdei lény segítségével tényleg gyorsan eljut a Tükörig, akkor talán már novemberben elindulhat visszafelé. Csak nehogy történjen valami Elanával időközben. Jól jönne a segítsége… Igaz ugyan, úgy tűnt, hogy ereje teljében volt ott a toronynál, de nyilván nem hazudott, amikor a közelgő végzetéről beszélt. Különben is, a boszorkányoknál sosem lehet tudni: képesek egyik napról a másikra elpatkolni, mint valamiféle légy. De hát, minek töprengeni efféle dolgokon. A Kívánság Tükre, ha valóban olyan nagy a hatalma – és Nelkher efelől most már egyre kevésbé kételkedett – talán nem csak az átkot fogja tudni megtörni, hanem az is lehet, hogy egyenesen a városba repíti őt! De szép is lesz a megérkezése! Világraszóló lakodalmat csapnak majd Nathalie-val, egy hétig csak inni, mulatozni és szerelmeskedni fognak, minden este karnevál lesz, a várost fellobogózzák. A Tükör erejével majd

a sárkányt is legyőzheti, és megszabadulhat végleg a három piócától: Mawithtől, Darentől és Gluptól. Hamarosan nem csak a déli birodalmak és nemcsak Lendhorn fogja ismerni a nevét, hanem az egész világ. A legnagyszerűbb lovag és legboldogabb férj lesz. Sőt, talán egyszer még Lendhorn trónját is felajánlják neki! Persze nem valószínű, hogy elfogadja: egy uralkodónak millió dolga, kötelezettsége akad, állandóan ellenségektől kell rettegnie, és diplomáciai küldetésekre kell járnia… Túl kevés a szabadsága, márpedig neki ez a legfontosabb a világon. No, persze, a szerelem mellett. Nem, nem, biztos, hogy visszautasítja majd a koronát – bőven elég lesz majd valamelyik grófság: nem fog többre vágyni. Kezét a szájához tapasztotta, és belekiáltott a messzeségbe. – Hohojjj! Reszkess, lendhorni kertész, mert már szorul a hurok a nyakad körül: Sir Nelkher vagyok, a sárkány-, a quarim-, a boszorkányölő, és a nyomodban vagyok! Hohohojj! Így kiáltott a lovag, aki nem véletlenül kapta a „dicső” jelzőt is a többi, előbb már felsorolt címe mellé, a választ pedig a haját cibáló szellő és a rigófütty adta meg: de hát nem is kaphatott volna ennél biztatóbb feleletet. A lovag estére ért oda a kicsiny tavacskához, melynek csillogására már órákkal előbb felfigyelt: a víz sötéten, titkokat rejtve süppedt a mélyzöld sziklák közé, felszínén a megsárgult felhők tükörképei kergetőztek, partján pedig öt, kissé megbillent, felül lekerekedett dolmen emelkedett. Nelkher leült az egyik kőtömb tövébe, végigsimította a márványsimaságú, fekete felszínt, majd előkotorta a tegnap ejtett pacsirta szárnyát és a néhány gumót, amit a földből kapart ki. Éppen elkeseredett élet-halál harcot vívott a legfinomabb húscafatokért egy felbőszült kis féreggel, amikor a már régen érzett bódító érzés kerítette a hatalmába. Körbejárta a kőtömböt, de nem talált semmit. Egy másik dolmen mögött azonban felfedezte a kertész virágját: ugyanolyan aprócska volt a teste és ugyanolyan hatalmasak a szirmai, mint annak, amelyet a remeténél látott, és kékes-lilás színét, most is úgy tűnt, szinte erőszakkal kellett belepréselnie a természetnek a fonnák mikrokozmoszába. Leszakította a növénykét, kábultan lélegezte be a súlyos illatot. A szag lassan elenyészett, és amikor a lovag kinyitotta a szemeit, meglepetésére csak egy összetöpörödött, elszíntelenedett kis kóró csüngött alá az ujjai között. Undorodva hajította el a hajdanvolt növénykét, és a helyére visszacammogva folytatta a vacsorát.

Éjszaka, a fűben hátradőlve sokáig nézegette a csillagokat. Eszébe jutott ugyan egykori magiszterének teóriája, mely szerint az égi fények valójában a túl magasra repült, és ezért a Napból éjszaka kioldódó, fekete enyvrétegbe ragadt ős-szentjánosbogarak, amelyek haláluk után sem képesek abbahagyni a ragyogást, de aztán Nelkher elmosolyodott a gondolaton, melyet már apród korában is kinevetett. – Ugyan – mondta. – A csillagok azért vannak, hogy a szerelmesek válasszanak maguknak belőlük kedvük szerint. Azért, semmi másért. Nathalie-val majd keresünk egyet. Még a tél leszállta előtt. *** A két hét alatt, amióta a háta mögött hagyta a tavat, még jó pár állóvizecskét látott, de mindegyik távolabb volt az alacsonyabb déli dombokat be-bepiszkító erdőszigetek között. Messze északon fűburkukat foltokban levedlő sziklák emelkedtek: tetejükről felhők omlottak alá és vékonyka vízesések, néha pedig egy-egy hófolt ragadt rájuk – amikor az ég kifehéredett, úgy tűnt, mintha ezek csak apró lyukak lennének a kövek között, melyeken áttetszenek a messzi felhők. Nelkher meglepetésére a napok múlásával egyre kellemesebb, langyosabb lett az idő: mintha csak az évszakok fordítva működtek volna errefelé. Persze nem tudhatta, hogy mindez azért van, mert egyre közelebb ér a tengerhez, a páratelt, langyos légáramlatok kigőzölgési helyéhez. Sohasem éhezett, mert csak úgy nyüzsögtek a nyulak mindenfelé: néha összetöpörödött juhnyájakként vonultak előle, és volt olyan nap, amikor egyetlen óra leforgása alatt tíz állatot fogott. A vízzel sem volt soha gondja: bár eső nemigen esett, a tájat át meg átszelték a csermelyek, így a lovag kulacsa sohasem apadt ki. Hogy mekkora távolságot tett meg ez idő alatt, azt nem tudta volna megmondani, de az biztos, hogy óriásit: hiszen Phyllis rövidebb szünetekkel egész nap nyargalt: egy bokor nem sok, annyi sem állt az útjába. *** A térképre igazándiból csak most lett szüksége, amikor a kopárságba a gigászi nyugati hegység egyre több nyúlványa tekeredett valóságos labirintusokat létrehozva. A fák diadalmasan tódultak be a fű közé, és hamarosan elfoglalták a dombtetőket, a lejtőket, a völgyeket és a

medencéket. Nelkher végre elért ahhoz a hegyhez is, melynek hatalmas lejtőjén valahol ott kell lapulnia a házikónak. Egy lenyesett oldalú domb mögül keskeny völgy bomlott ki nyeszlett patakocskával, amely elveszett a hegylábhoz kapcsolódó újabb dombok között. A fák kétségbeesetten igyekeztek felkapaszkodni az egyre kopárabbá váló mészkőszirtekre: a felhőbe bújt hegycsúcsok alatt már csak egy-egy magányos fenyő ácsorgott, mintha megdöbbent volna önnön merészségétől, és most ijedten keresné a társai közé visszavezető utat. A lovag az utolsó mérföldeken szinte remegett izgalmában, mint a vadász, aki hosszú hajsza után végre sarokba szorította az űzött állatot, és már csak a küzdelem utolsó aktusára, a gyilkolásra vár. Három év, amióta Krararra erre járt, nagy idő. Vajon áll-e még a házikó? És milyen látvány fogadja majd, ha megtalálja és belép az ajtaján? A hegylábhoz érve leszállt Phyllisről. Kardjával vagdalkozva, lihegve csörtetett, taplókkal benőtt ágak recsegtek vascsizmája alatt, és a sűrűbe rekedt fénynyalábok csillogva suhantak át a páncélján. Az utolsó pár yardot már szinte nem is a saját lábán tette meg: valamiféle mágneses erő húzta, mellyel alig tudott lépést tartani, s amely szinte kitépte szívét a testéből. A térkép megtette a szolgálatot: amikor a lovag ott állt végre a tölgyfa előtt, az szétfoszlott, mint valamiféle álom, és Nelkher érezte, hogy útját már csak fennsíkok, völgyek és vízmosások emlékképeként tudná leírni. A levegőt átitatta a rothadó avar és a föld szaga, a fa pedig éppen olyan volt, mint látomásában: az idő bölcsességétől elnehezült, mozdulatlan és csendes. Gyökerei úgy kapaszkodtak a földbe, mintha csak egyesülni akarnának vele, törzsére egy erdei uradalom udvaroncaiként mohák, zuzmók, indák akaszkodtak, és a környező fák tisztelettudóan félrehúzódtak a közelből. A vaskos ágak között ott ücsörgött a kicsiny kalyiba. Nem vette észre először, mert a házikó őszi barnasága miatt úgy tűnt eleinte, hogy csak egy púp a szétágazó korona tövében. Nelkher inkább csak tudta, hogy ott kell lennie, és ezért talált rá a tekintete. A vityilló olyan aprócska volt, mintha valamilyen zseniális építőkészséggel megáldott gyermek készített volna magának egy kis vackot. A mohákkal benőtt háztetőről vékony indacsíkok csorogtak alá, és amint a lovag közelebb lépett, a szürkésbarna növények között észre is vette a két kis

ablakot és az ajtót. Megrántotta az alácsüngő kötéllétrát, majd óvatosan indult felfelé, mintha attól tartana, hogy súlyával az egész építményt leránthatja. A kötélbe font farudacskák erősek voltak szerencsére, és megtartották a lovagot. Csak nehezen tudott a küszöb előtti ágon megállni, mert igen szűk volt a hely. Betolta az ajtót, de mielőtt a fejét behúzva belépett volna a szobába, meggyújtott egy fáklyát: sokáig kellett piszmognia, amíg az átnedvesedett csonk végre tüzet fogott. Bent még némább, még kisebb és még fakóbb volt minden, mint kívül. A lovag kobakját épphogy súrolták a tetődeszkák. Végignézett a porral befedett, pókhálókkal átszőtt bútorokon, a gyékényből font, virágmintás faldíszeken, az ablak melletti ágyikón, a polcokon gondosan elrendezett apró csecsebecséken: úgy rémlett, mintha a bűbáj hatására minden tárgy összeolvadt volna a tölgy anyagával. – De hát hol van ez a két kis fajankó? – kérdezte a lovag, és kétségbeesetten forgatta a szemeit, mert úgy tűnt, hogy ez a házikó egyetlen szobája. – Ha nyomuk veszett, megüt a… Hátrahőkölt, és ha nem veri be a fejét az ajtófélfába, akkor biztosan kiesik a kalyibából. A két lény egymást átölelve, mint valamiféle régi korokból itt felejtett játékbábu, ott ült alig karnyújtásnyira tőle. Talán a legfurább szerzetek voltak, akiket valaha látott. Alig lehettek nagyobbak egy hat-hét éves kölyöknél, mókusarcuk egyszerre volt állati és emberi: fura mosolyra húzódott ajkuk réséből két-két metszőfog kandikált ki, hosszú, hegyes orruk hatalmas, lehunyt szemek közt húzódott, és finom vonalú szemöldökökbe folytatódott, hegyes fülük pedig kikandikált amolyan csavargódivat szerint készült fejfedőjük alól. Nem volt nehéz megállapítani, hogy két, ellenkező nemű teremtménnyel lehet dolga, mert egyikőjük arca jóval nőiesebbnek tűnt, a kalapja alól hosszú hajzat ömlött le és vastag darócruháján kidudorodott két gesztenyemelle; a másik erdőlakó hasonló ruhát viselt, de a vállaira futó pántok jelezték, hogy nadrág is tartozik az öltözékéhez. Mindkettőjüket derékig befonta már a pókháló, és úgy tűnt, nemhogy nincs bennük egy cseppnyi élet, hanem valósággal szétporladnának, ha az ember hozzájuk érne. Nelkher megfogta az egyik pókhálót, de aztán attól tartva, hogy ha megrántja, beigazolódik a félelme, inkább hagyott mindent úgy, ahogy van. Kihátrált a szobából, és hosszas kísérletezés után végre sikerült a lábával ráakadnia a kötéllétrára: lemászott, elővette Krararra ládikóját, aztán visszasietett a kalyibába.

Kinyitotta a ládát, de ábrázata rögtön elfonnyadt, mert megpillantotta ismét a tucatnyi fiolát. Melyikkel kezdje? Megint végignézte az összes üveget, és most sem jutott közelebb a megoldáshoz. Végül nem lévén jobb ötlete, kiválasztotta a legszimpatikusabbnak tűnő fiolát, és a tartalmát szétszórta a levegőbe. *** Telt-múlt az idő, és a lovag egyre gyorsabb tempóban ürítgette ki az üvegcséket. Rendszerint csak annyit ért el, hogy a szétáradó varázsszerek hatására heves tüsszögőrohamokat kapott, de időnként némi látványosság is kárpótolta a fáradozásait: a varázskomponensek egy alkalommal dongócsapattá változtak, és az állatok ijedt zümmögéssel röppentek ki az ajtón. Máskor fehéres köd kíséretében gyomorforgató sült karfiolszag terjedt szét a szobában, a gőzölgés aztán egyesült a következő üvegből előpárolgó füsttel, és a transzformáció eredményeként zöldes ködderejkék lebegtek egy ideig a tetőgerendák alatt; két alkalommal pedig valamiféle ajzószert is kiszórhatott, mert perceken át hallgatott szerelmes békakuruttyolást, majd pedig egy hatlábú vadászgörény-pár járta el násztáncát a porral teli padlón. Végül már csak egyetlen fiola maradt: ezüstös por volt a belsejében, és a lovag rimánkodva az égiekhez, kinyitotta a parafadugó tetőt. És persze, ahogyan az már lenni szokott, ismét beigazolódott Paraphestius egyik mondása – melyet, valljuk be őszintén, valójában nem is az öreg bölcselő talált ki, csupán egy filozófustársa tézisét fejlesztette tovább –, amely így szólt: Abban az esetben, ha valamely elgondolásod megvalósításának kivitelezésére az individuum döntési kohéziójának multifunkcionalitásával egyenlő mértékben bővülő, potenciális lehetőséghalmazból több is a rendelkezésedre áll, válaszd rögtön a legutolsót a választhatók közül, mert bizton állíthatom, hogy így fogsz leghamarabb eljutni célodhoz. A kiszórt por mozdulatlanul lebegett a szobában, mintha csak arra várna, hogy leszálljon az este, és amikor besüt majd a holdfény, egyesüljön vele. Aztán gyenge forgószél támadt, és lassan láthatatlan teste köré csavarta a varázsszert. Úgy tűnt, lassan egyetlen halommá tapad össze a milliónyi kis komponens, amikor hirtelen szétpukkadt a

massza, s a mágikus szemcsék a szoba tárgyaihoz és a két kis lényhez tapadtak. És a barnaság a porral, a pókhálókkal, a csönddel együtt lassan elolvadt, átadván helyét a színeknek, a tisztaságnak, a hangoknak, a mozdulatoknak és az életnek. Gyenge szellő támadt, s az ágy melletti aprócska kandallóban, amelyet a lovag csak most vett észre, tűz lobbant. Egy tányér, amely Krararra varázslata idején éppen kicsúszhatott a helyéről, most a földre esett, és csendülése felverte a két lényt is álmából. Szuszogva, kezeikkel kalimpálva ébredeztek, lábaikkal a padlót kaparászták, döngették, hosszú orruk, szemöldökük izgett-mozgott, óriási szemeikkel pedig egyre gyakrabban pislogtak: ilyenkor elő-előbukkant barna szemgolyójuk. A szemhéjak végül felnyíltak teljesen, és az értetlenségbe vesző, kedves tekintetek megállapodtak Nelkheren. – Hrh, hhhrhh, horhor, horrrhhh – szuszogta a pántos nadrágú kis lény, fogait csattogtatta, majd összenézett társával. Hosszasan bólogattak, s utána ismét a lovagra meredtek mindketten. – Hshhh, Herrrhhh, hehhh, hhuhh. Most a hosszú hajú szerzet csattogtatta meg a fogait, Nelkher pedig kétségbeesetten a hajába túrt, s arra gondolt, milyen kár, hogy nem tanult meg kiskorában a rágcsálók nyelvén beszélni. Hirtelen azonban rekedt, vékonyka emberi hang váltotta fel a szuszogást: – Háthát te meg ki vagy? Ki vagyvagy? – A pántos nadrágú lény beszélt, aztán társára pislogott, és megint összebólogatott vele. – Sir Nelkher vagyok, és messziről jöttem, hogy megszabadítsalak titeket Krararra bűbájától – felelte a lovag. A két szerzet összenézett, és megint a pántos nadrágú beszélt: – Kr… Krara… Krara… Krararrakrararra? – Krararrakrararrakrararra! – felelte a társa. Az ajtó felé néztek, körbejáratták a tekintetüket a szobán, bólogattak, majd tágra meredt szemekkel, nyitott szájjal bámulták a férfit. Aztán hirtelen felpattantak, és az ajtóhoz totyogtak: a földet figyelték, majd a fákat, és végül a csupasz ágak között beszűrődő fényekbe pislogtak. – Khmmmm – köhintett a lovag. – Hogy is hívnak titeket… ööö… – Lochoho vagyokvagyok – felelte a nadrágos lény. – Ő pedig Lochoha, a feleségfeleségem. Dede hol van a boszorkány? – izgatottan topogott az ajtóban, majd kézen fogta a nejét, és visszasietett a székekhez.

– Krararra nincs többé. – Micsodamicsoda? – Lochoho szemei még tágabbra nyílottak, majd Lochoha felé bólintott párszor. – Hogyhogyhogyhogy nincs többé? – kérdezte. – Hogyhogyhogyhogy? – Hogyhogyhogyhogyhogyhogy? – erősítette meg a kérdést a párja. – Ööö… hosszú történet. A lényeg az, hogy megsemmisítettem… egy kis segítséggel. – Megsemmisítettedmegsemmisítetted?! – Lochoho szemei annyira kitágultak, hogy félő volt, szétdurrannak. – Igen – válaszolta Nelkher. – Elaltatottelaltatottelaltatott! – mondta Lochoha. Összebólogatott férjurával, majd ezt kérdezte Nelkhertől: – De hát mennyi időidőideig aludtunk? – Ha jól tudom… három évig. A két szerzet ismét egymásra nézett, majd mintha katapultból lőtték volna ki őket, éles visítás közben kiviharzottak a szobából, és mókusokat megszégyenítő ügyességgel kúsztak le a kötélhágcsón. A lovag utánuk nézett, de ők már el is tűntek a fa mögött, csak szuszogásuk és szöszmötölésük hallatszott. Nelkher fájdalmasan felsóhajtott. Micsoda egy szerzetek! Nem lesz könnyű kiszedni belőlük, mit tudnak a kertészről. – Horohojjj! Hühühojjj! – hallatszott lentről Lochoho hangja. – Nincsensenkinincsensenki! – Elvitteelvitteelvitte! – kiabálta Lochoha. Elvitteelvitteelvitte mindannyiukat! – Manamana! Gyereidegyereide Mana! – üvöltözött Lochoho, de Phyllis ideges prüszkölésén és egy pacsirta énekén kívül nem jött semmiféle válasz. Újabb motyogás, avarzörgés és szuszogás következett. Még szerencse, hogy nincsen valami kölykük, gondolta a lovag. Az biztosan négyszer ismételne meg minden szót. Persze, még mindig örült annak, hogy egyáltalán emberi nyelven beszélnek. Lehetett volna sokkal rosszabb is: kommunikálhatnának úgy is, mint azoknak az idiótáknak valamelyike, akik beneveztek annak idején a fqalplooni „Hülyén beszélők” versenyére, amelyet véletlenül volt alkalma végighallgatni. A városka sáros piacterén állították fel a tribünt, és két napon át hallgatták a jelentkezőket: el kellett mondani két perc alatt egy meghatározott szöveget a lehető legőrültebb módon, de előtte meg kellett magyarázni, hogyan történik a mondatok, szavak megszerkesztése. Igaz, hogy a második nap egyfolytában ömlött az eső, mégis tolongtak az

emberek, annyira ki voltak éhezve a sok baromságra. Na, abból aztán volt részük bőven! Mekkora marhaságokat hordtak ott össze! Voltak olyanok, akik visszafelé mondták el az egész szöveget, mások a mondatokon belül ábécésorrendbe rakták a szavakat, megint mások növekvő betűszám szerint csoportosították az igéket és csökkenő betűszám szerint a többi szófajt, aztán akadt néhány ember, aki úgy beszélt, hogy az egymásután következő szótagokat felcserélte. Végül is egy helybéli kovácslegény nyerte meg a küzdelmet. Piszkosan jó memóriája volt: először hozzáadta a legelső mondat első szavának betűszámát a legutolsó mondat utolsó szavának betűszámához, majd megkereste a kapott értéknek megfelelő sorszámú betűt az abc-ből, s ezt tette a szöveg valamennyi szavába, de oly módon, hogy a betű az egymás utáni szavakban mindig egyre hátrább került; ha a szó végére ért, az ábécé következő betűjével csinálta ugyanezt, és így haladt egészen addig, amíg be nem fejezte a szöveget. És mindezt szinte folyékonyan, két perc leforgása alatt! Nahát, ehhez képest már egészen elfogadható Lochohóék beszéde! A férjecske feje jelent meg az ajtóban, és a szobába lépő Lochohót Lochoha követte. – Eltűnt Manamana, eltűntek a tyúkok is – mondta Lochoho Nelkhernek. – Manamana? – Nem, Manamana. Csak egyszeregyszer. A vadkocavadkocánk! – De itt bentbentbent minden megvan – jegyezte meg Lochoha. – Nem vitt elelel semmit. – De eltűntek a galambgalambok is. – Igenigenigen. Eltűntek! – sivított az asszony. Megint összebólogattak, és sokáig totyogtak egy helyben. – De itt bent mindenminden megvan. – Huhohuhohuho. – Huhohuho. Leültek a székükre, de Lochoha egy pillanat múlva ismét felkelt, az ablakhoz sietett, felvette a földön heverő tányért, a helyére rakta, majd visszaslattyogott Lochohóhoz. – Nem tört szét a tányértányértányér – közölte. – Igenigen. Jójó. Most megint Nelkhert nézték, és végre mosolyra húzódott az ajkuk. – Üljleüljle – mondta Lochoho a guggoló férfinak, és egy ládikát tolt Nelkherhez. Visszahuppant a helyére, és hol a lovagot, hol Lochohát

nézte. – De a gombagombagombák még megvannak – mondta Lochoha. – Igen, megvannakvannak – hangzott a válasz. Bólogattak, és finoman dülöngéltek a helyükön. Nelkhert kissé már idegesítette a társalgás, és megpróbálta lezárni az erdei szerzetek gazdasági problémáinak megvitatását. – De háthát… khmmm… akarom mondani: de hát most felesleges azon bánkódni, hogy mi nincsen meg! Örülnötök kellene annak, hogy éltekéltek! Hogy éltek, az istenit! Az erdőlakók egymásra néztek, dülöngéltek, fogaikat csattogtatták, majd a lovag nagy bánatára, Lochoha szólalt meg: – Hálásak vagyunk. Megmentetmegmentetmegmentettél minket. Köszönjükköszönjükköszönjük. Dedede az a boszorkány a gombák kivételkivételkivételével mindent elvitt. Ami kint volt… – Ami idebent volt, azaz megvan – szólt Lochoho, mivel nyilván úgy érezte, hosszú ideje kirekesztik a beszélgetésből. – Igenigenigen – folytatta az asszonyka. – De Manamanamanát nagyon szerettük, és a többieket is. – Legjobban Manamanát – bólogatott Lochoho először a hitvesére, majd Nelkherre, végül pedig a falra. – Őtőtőt a legjobban. Manamanamana vadkocát. Aaa hegyen túlról hoztuk, Kemekemekeme és Kerekerekere csodakecskékkel együtt. – Csodakecskékkel? – kapta fel a fejét a lovag. – Igenigenigen. Azoknak sosem apad ki a tejtejtejük. – Sosemsosem – vette át a szót Lochoho. – Biztosan ezértezért kellettek a banyának! De mi nemnem árultuk el. Holhol vannak. – Mondjátok csak – vette át a szót Nelkher. – Nem egy barátotoknál vannak véletlenül azok a kecskék? Egy kertész szerűségnél… A két lény egymásra nézett, fura fintorokat vágott, majd így szólalt meg Lochoho: – Honnan tudodtudod?! – Nézzéteknézzétek. A fenébe: nézzétek! Hónapok óta vagyok úton, hogy előkerítsem Pandendent, a lendhorni kertészt, aki sok-sok éve tűnt el a városból. A két lény ismét összenézett, fejüket ingatták, aztán bólogattak, és végül ismét Nelkherhez fordultak. – De hát miértmiértmiért keresed Pandendent? – Hogy miért? Ez hosszú nagyon… Lendhornnak, a királynak és Nathalie hercegnőnek borzalmasan nagy szüksége van valamire, ami

Pandendennél van. – Pandendenpandendenpandenden! – Nathalienathalie! – A házastársak ismét tanakodtak és szuszogtak. – Azt mondodmondod? Szükségük van? – kérdezte Lochoho. – Igen. Nagyon nagy szükségük – válaszolta a lovag. Lochoho fölállt, imbolygott egy kicsit, visszaült, majd még kétszer megismételte a műveletet. Végül a házastársára nézett, aztán a lovaghoz fordult: – Háthát jó. Elvezetünk hozzáhozzá. A lovagból óriási, megkönnyebbült sóhaj tört ki. Szinte fel sem tudta fogni a szavak jelentőségét: a kertész és a Tükör itt rejtőznek valahol a közelben! – Köszönöm nektek! Végtelenül hálás vagyok! Induljunk azonnal! – Várjálvárjál! – ingatta a fejét Lochoho. – Ne olyan türelmetlenül! Nem lenne szívem itt hagyni ígyígy a házat. Ilyen állapotállapotban. Még ha csak pár napra isis megyünk el! – De hiszen éveken át ilyen állapotban volt! Egy kis időt még igazán kibír! Most Lochoha is felkelt, és férjével együtt Nelkherhez totyogott. Alig voltak magasabbak az ülő lovagnál, és nagy, barna szemeik bánatosan csillogtak. – Nemnemnem segítenél? – kérdezte Lochoha. – Rendbe hozni a házatházat egy kicsit – tette hozzá Lochoho. – Összedőlt a karámkarám. Meg a ketrecketrecek is megsérültek. Meg a kerítéskerítés is. A te erőddel egy napnap alatt végezhetnénk, és holnapután reggel. Elindulhatnánk… – Meg különben isisis. Meg kell keresni a térképtérképtérképet – fűzte hozzá az asszony. – Miféle térképet? – kérdezte Nelkher. – A barlangét, amelyenamelyen átjutunk a völgyekbe. Olyan szomorúan, tehetetlenül totyogtak ott a lovag előtt, hogy bármennyire nem volt kedve holmiféle mókusembereknek házat építeni, mégsem tudta elutasítani a kérést. – Rendben – mondta. – Holnap gyorsan összetákolunk mindent. De aztán irány Pandenden! – Pandendenpandenden! Vajon mimi van velevele? – Pandendenpandendenpandenden! Biztosan jólvanjólvanjólvan! – felelte az asszony. Kezeiket felemelték, és az örömtől sugárzó arccal körültáncolták

Nelkhert. – Héhéhé! – nevetett a lovag. – Mit csináltok! Hé! Tánc helyett inkább ennék egy kevéskét, mert kilyukad a bendőm! Megálltak, és Lochoho így szólt: – Hühühühurihho! Énén is éhes vagyok ám! – Van gombagombagomba, meg lekvárlekvárlekvár! – szólt Lochoha. – Amíg én főzök, tititi nézzetek körülkörülkörül. – Jójó! – bólogatott Lochoho. – Gyere lovaglovag! Kilépett a faágakra, sebes kaparászás hallatszott. Amikor Nelkher utána kukucskált, már a ház mellett felkanyarodó kicsi lépcsőkön járt. – Ne féljfélj! – integetett Nelkhernek. – Gyere, itt mármár sokkal több a hely! Nelkher a hátát a falnak támasztotta, és Phyllis aggódó tekintetétől kísérve, ügyetlenül végigaraszolt a házfal mellett. Az ágak közé erősített lépcsők köszvényesen nyikorogtak a súlya alatt, de végül felért a viskó teteje és az elhajló ágak közti teraszra. Lochoho a rozzant korlátra támaszkodott, és lábával a deszkákra rakódott avart turkálta. – Látod ott föntfönt? – mutatott az ágak közti, félredőlt ketrecekre. – Ottott voltak a galambdúcok. Szegényszegények! Biztosbiztos elpusztultak a télen. Vagy megette őketőket a banya. – Szomorúan sóhajtott, aztán elhessegette magától a fájó gondolatot. – Nono, ez meg a teraszunkteraszunk. – Belerúgott egy terjedelmesebb avarkupacba: nedves, sárga levelek repültek el, makkok meg egy csiga, amely mind ez idáig békésen legelészte a korhadékot. – Csigacsiga! – kiáltotta Lochoho, és úgy nyúlt az állatkáért, mint egy kisgyerek az üveggyöngyért. Átszaladt a túloldalra, lebámult a földre, ahol Lochoha tevékenykedett éppen, és előbbi kiáltását megismételte. – Nagyszerűnagyszerűnagyszerű! – hangzott az örömteli válasz. – Akkor még harmadik fogás isisis lesz! – Csak nem azt akarod mondani – fintorgott a lovag –, hogy ti ezt megeszitek?! – Dede igen! Miért?!?! Tete talán nem eszel Csigacsigát?! Pedig nagyonnagyon finom, főleg áfonyalekvárral. Nelkher nem kívánt válaszolni, émelygő gyomorral fordult el, és hogy valamivel elterelje a gondolatait, a háztetőt bámulta. A palatetőt vastag moharéteg fedte be, zsurlók és különféle füvecskék telepedtek a repedésekbe meg a kövér kémény kövei közé. Egy helyütt az alálógatott cserepekben Pandenden kedvenc virágjai kéklettek. – Gyönyörűek, nemnem? – kérdezte Lochoho. – A barátunktól

kaptukkaptuk. A legjobb barátunktól. – Beleszagolt a virágba, és olyan sokáig tapadt a szirmokhoz, hogy már-már úgy tűnt, elaludt az illat bűvöletében. Aztán mégis visszahúzódott, és áhítattal nézegette a növénykét. Végül hosszú karmú gyermekmancsát a lovag derekára tette, és így szólt: – Gyeregyere, nézzünk körül lent isis. – A csigákat a nadrágjának zsebébe rakta, és fürgén visszamászott a bejárathoz. A létrán utat adott a gombákkal teli kosarat cipelő Lochohának, aki beszámolt arról az örömteli hírről, hogy újabb három puhatestűre bukkant az avarban. Mire a lovag is földet ért, Lochoho már meg is barátkozott Phyllissel: az állat hátrafordított fejjel, kéjesen figyelte, amint hasának finom szőrzetét simogatják. – Gyönyörű paripaparipád van! – mondta Lochoho. – Erős és nagyonnagyonnagyon-nagyon okos. – Meghiszem azt! – nevetett a lovag, és megpaskolta az állat nyakát. – Ha ő nincs, ki tudja, hol járnék most. – Nono, gyere! Megmutatok mindenmindent! – Az apró erdőlakó előretotyogott az avarban, Nelkher pedig követte. A fa mögött teljesen kibontakoztak a felülről már részben látott, kicsiny gazdaság romjai. Az avarban kidőlt, foszlott sövénykerítések, cölöpök hevertek, és a néhány ól, mely jobb időkben állathangokkal meg trágyaszaggal volt tele, most bánatos, fekete szájjal tátogott. – Látodlátod! – szomorkodott Lochoho. – Ez mind az őő műveműve! A gonoszgonosz! Megállt, felkapta a fejét, és a házikó kéményéből kiáradó füstre mutatott: – Horhehihoho! – kurjantotta. – Készül a vacsoravacsora! Gyere, siessünksiessünk! A fa tövében, korhadó tönkökkel lehatárolt kicsiny buckákon százszámra tolakodtak a gombák: annyira elszaporodtak, hogy néhol még a kerítésen is kibújtak, és el-elmaradozva szaladtak tova. – Háthát nem gyönyörűek? – kérdezte Lochoho, és összecsapta a kezeit. – Nézd csakcsak! – mutatott egy kis csoportra: a vékonyka, szürke tönkökön hatalmas, barna foltokkal elszínezett kalapok imbolyogtak. – Az az őzláb, a kedvenckedvencem! Sülve, áfonyalekváráfonyalekváros. Aludtejjel a legfinomfinomabb! – Óvatos mozdulattal leemelt néhány, kalapokra ragadt, ázott levélkét, majd egy újabb csoportosulásra mutatott: itt tömzsi, barna gombák ácsorogtak, vaskos kis fejfedővel.

– Az megmeg a tinorútinorú! És az ott – most néhány, rönkökre feltolakodó, világosbarna gombát szemelt ki – a rókagombarókagomba. Tyű, paprikásba dede finomak! Aztán lassan sorra került a többi gomba is: a vargányák, az ecsetgombák, a tortyatokik, a recés kalpagkerkettyűk és a sunyi, vörhenyes, horpadt tetejű ratyakos markazitlefetykék. A lovagot Lochoho egyre bővebb gasztronómiai ismertetői azonban fura módon egy csöppet sem hozták közelebb ezekhez az apró kis élőlényekhez, melyeket világéletében gyűlölt. Mi több, egyre jobban elborzadt a csupasz földfoltok láttán, melyek azt jelezték, hogy a valaha itt tartózkodó gombák most Lochoha fazekába kerültek. Az erdei szerzet végül úgy tűnt, mégiscsak befejezte áradozásait, és az egyik kidőlt gyékénykerítés felé totyogott. Pár lépés után azonban megállt, és az avarba meredt. Kövér, barna gombák guggoltak a levelek között. – Ezez a pöfeteg – magyarázta a lovagnak. – Rendesen fehér színű, de ez megöregmegöregedett már. – Egy vékony ágacskával kiszúrta a tönköt, mire barna füst gőzölgött elő a szétrepedt burok alól. – Mi az, felgyulladt? – kérdezte a lovag. Lochoho reszelős hangon felnevetett, a fogait csattogtatta, ide-oda dülöngélt az avarban. – Dehogydehogy! – felelte végül. – Ebből lesznek majdmajd az újúj gombák! – Ebből a porból?! – A lovag hitetlenkedve csóválta a fejét, Lochoho pedig a másik gombát is kipukkasztotta. – Nana, gyere – egyenesedett ki. – Nézzük meg a többi mindenmindent is. Körbejárták a kis gazdaságot, ahol lehetett, visszaillesztették a helyükre a deszkákat, cölöpöket, megvitatták, hol, mit kell elsősorban kijavítani. Szerencsére a szétszórt fadarabok nem korhadtak el, így úgy tűnt, többségüket fel lehet használni ismét. – Végül is nem is olyan rossz a helyzet – jegyezte meg Nelkher. – Ha csipkedjük magunkat, holnap estére nagyjából készen is lehetünk. – Hihubuhhhaha! – Lochoho egyik lábáról a másikra totyogott, és szemei hálásan csillogtak. – Az nagyszerű lennelenne! – Hirtelen beleszimatolt a levegőbe, lehunyta a szemeit. – Hürhhruhorhorihhahu! – kiáltotta. – Gombapaprikagombapaprikás! Imádom aa gombapaprikást! Visszamentek a kötéllétrához, és a nyálát patakokban folyató Lochoho felszaladt rajta. Nelkher lecsatolta Phyllisről a lószerszámokat, kikötötte az állatot a fa mellé, és batyuját a vállára vetve felmászott a kalyibába.

Mind ez idáig erős kétségei voltak az iránt, hogy aznap eszik-e, de az ajtón kiáradó csodálatos illatok, amelyek a szobában valóságos felhővé terebélyesedtek, végül is meggyőzték arról, mennyire előítéletes volt Lochoha főztjével szemben. A kellemes csalódás még kellemesebbé vált, amikor a nyerge és a pajzsa felhordása után végül a két kis lény által közrefogva hozzálátott a vacsorához. A paprikás még pöffentett egyet-egyet a tányérokban, sőt, a kanalakon sem hagyta abba az örült gőzölgést. Lochoho és Lochoha biztatására a lovag még egy kis áfonyalekvárral is hajlandó volt ízesíteni az ételt, és egyre növekvő jókedve a tetőfokára hágott, amikor a kamrából egy üveg vörösbor is előkerült. A kinti színek lassan elbóbiskoltak. A szobácska belsejét vidáman beragyogták a mécsesek és a kandalló lángjai. Mivel a vityilló valóságos haspókok találkozóhelyévé vált, az effajta lényekről pedig tudni kell, hogy amíg a gyomruk nem ér el egy bizonyos telítettségi szintet, nem szeretnek diskurálni, egy-két kósza szón kívül csak csámcsogások, nyammogások, nyümmögések és böffentések hangjai szűrődtek ki Phyllisig. Idővel azonban Nelkher egyre jobban megtelt, és Pandenden felől kezdett érdeklődni. Megtudta, hogy a kertész úgy fél évvel indulása után ért ide, Lochohóék legjobb cimborája lett, és a hegy túloldala mögött él, úgy öt-hat napi útra innen. Nagyszerű kis házikót épített ott magának, pompás kis gazdasággal, gyakran vendégeskedett Lochohóéknál, de ő még többet hívta a barátait magához. Amikor nem találkoztak egy ideig, akkor a galambokkal leveleztek: néha hetente többször is írtak egymásnak. Később Lochoho és Lochoha eddigi életükről meséltek, de Nelkher elég gyorsan elálmosodott az állatok tenyésztésével és a makkgyűjtéssel kapcsolatos elbeszélések hallatán. Vacsora után végre felőle érdeklődtek, de a lovag attól tartván, hogy ha megemlíti a Tükröt, esetleg megtagadják tőle a segítséget, inkább pár régebbi kalandja elbeszélésébe kezdett bele. Nem jutott el azonban sokáig, mert Lochoho és Lochoha valamiféle ocsmány dohányt kezdtek füstölni, s olyan heves köhögőroham kerítette hatalmába, amely csak a kinti, tiszta levegőn múlt el. Csak akkor érezte meg, mennyire elfáradt, amikor visszatért a szobába. Megkérte Lochohóékat, hadd feküdjön le. Félretolták az asztalt, a székeket, szalmazsákokat terítettek le a földre, de még a lovag így is csak úgy fért el, hogy összehúzta magát, mint a kisgyerek az anyja ölében.

Hamarosan Lochohóék is lefeküdtek: sokáig szuszogtak, fészkelődtek az ágyban, mire végre megtalálták a helyüket. És bár egész éjszaka suttogtak, hortyogtak, motyogtak, a hangok egy csöppet sem zavarták a lovagot: olyan mélyen aludt, hogy nehezen lehetett volna felverni. S persze, mint oly sokszor útja során, most is Nathalie-val álmodott, és álma boldog, mi több, mámoros volt: mezőkön szaladgáltak mezítláb, szivárványok alatt bújtak át, madarak énekét hallgatták, melyek furcsa módon a gombák szépségéről szóltak, aztán a fákról alászálló, bolyhos csodakecskék szőrét simogatták. Úgy látszik, az álmok nem ismerik a szentimentalizmus fogalmát. *** Amikor felébredt a lovag, madarat lehetett volna fogatni vele jókedvében. Lochoho és Lochoha észrevették a Nelkherben dúló energiákat, és el nem ítélhető módon fel is használták a gazdaság rendbehozatalára. Először a ketreceket húzták le az ágakról, és azokat erősítették meg, utána pedig az ólakat, a kerítéseket javítgatták. A fütyörésző, félig lebegő férfi és a szorgos házastársak keze alatt valósággal kivirágzott a munka: forgács, fűrészpor repült mindenfelé, kalapácsolás zajától visszhangzott a környék, vastag cölöpök mélyedtek a földbe, és gyékényfonatok kúsztak közéjük; az ólak pedig kiegyenesedtek. Estére tökéletesebb állapotban volt a gazdaság, mint évekkel ezelőtt. Lochoho és Lochoha nem győztek hálálkodni, és vacsora után, amikor megvitatták a lovag küzdelmét a dugedani emberfejű halálmadárral, boros kupáikat Nelkherre ürítették. Addigra már a térkép is előkerült: a sziklákat jelképező satírozott foltok között fehér vonal kanyargott. Sokáig nyugtatták a lovagot, hogy Phyllis is velük jöhet, mert az út sehol sem meredek, vagy szűk annyira, hogy a ló ne férjen el, aztán meghánytákvetették, mit kell magukkal vinniük. *** Még sötét volt kint, amikor másnap felverték Nelkhert. Visszatolták a bútorokat a helyükre, sebesen befalták a hároméves pogácsákat, amelyeket Lochoha előző nap áfonyalekvárba áztatott. A két lény sokáig totyogott még ide-oda. Aztán valamennyien vállukra kapták a batyuikat, és Lochoho kicsiny fáklyát gyújtott.

– Mindenmindenminden megvan? – kérdezte Lochoha. – Megvanmegvan. Azt hiszemhiszem. – A többi fáklyafáklyafáklya? – tudakolta az asszony. – Megvanmegvan – válaszolta a férj. – Ésés a gombák? – Megvannakmegvannakmegvannak – bólintott Lochoha. – A kovakövekkovakövek? – Azokisazokisazokis. A lekvárlekvárlekvár? – Az is megvanmegvan – felelte a férj. Billegtek egy ideig, fogaikat csattogtatták. – Viszünk Pandendenpandendennek gombát, meg lekvárt – mondta Lochoho, és mintha csak megerősítést várna az előbbi merész kijelentésre, Lochohára bólintott. – Helyes, akkor menjünk – mondta a lovag türelmetlenül. Párás, hűvös levegő rekedt a fák közé, és keleten rózsaszín-sárga fénycsíkok kukucskáltak ki a dombok közül. Nelkher felcsatolta Phyllisre a lószerszámokat, a nyeregre a három batyut, és elindultak hegynek fel. Lochoho haladt legelöl: egyik kezében a fáklyát szorongatta, a másikban tartott bottal pedig félrekaszálta az ösvényt belepő ágakat; mögötte Lochoha totyogott, őt pedig Nelkher és Phyllis követte. A lovag lemaradt egy kicsit, mert az asszonykáról visszapattanó ágak állandóan a köntösének csapódtak, és ez felettébb idegesítette. A fák egyre gyérebbek lettek, és egyre több helyen bukkantak elő a mészkősziklák. Hamarosan elő is tűnt a szakadt páfrányfüggöny mögül a barlangnyílás, mely néhány párafoszlányt szippantott magába. Félresöpörték a növényeket, és beléptek a sötétbe – Phyllis csak hosszas tiltakozás után adta meg magát. A szűk barlangszájból egyetlen rés vezetett lefelé: ezen indultak hát el, és hamarosan szélesebb üregben találtak magukat. Innen már két járat indult: balra fordultak, és az egyre hűvösebb, egyre nedvesebb levegőben igyekeztek tovább. Nelkher szaporán szedte a lábait, mégis egyre nyugtalanabb lett, mert lassacskán hatalmába kerítette a bezártsági érzés. Mindez talán nem lett volna, ha nem szorul be úgy hét éve egy barlangba, de hát beszorult, és ezen már nem lehetett változtatni. Borzasztó lidércnyomás volt, az biztos. Megcsúszott az egyik szakadékon átívelő hídon, vagy száz yardot gurult lefelé, és végül az összeszűkülő sziklarepedés fogta csak fel. Iszonyú mennyiségű ember mászkált arra egész álló nap, de hiába kiáltozott, senki sem vett róla tudomást: vagy nem érdekelte őket szorult helyzete, vagy nem hallották. Egy alkalommal ugyan azt hitte, hogy megmenekült:

valamiféle színtársulat vonult arra – ezt csak a maskaráikból gondolta –, és a varázslókosztümös bolond, aki az embereket vezette, megállt a hídon, a sziklákat kémlelve. Azonban éppen abban a pillanatban, amikor végre felfedezte volna a lovagot, megcsúszott, és magával rántotta a mélybe az egyik szörnyjelmezbe bújt társát. No, a többiek erre annyira megrémültek, hogy hanyatt-homlok menekültek a sötétségből: őt észre sem vették. Végül, úgy három nap múlva mégiscsak ráakadt két vándor, de akkor már félholt volt, és napokig kellett lábadoznia, amíg magához tért. Az emléktől még kellemetlenebbül érezte magát: nehezen kapkodta a levegőt, és meg is kellett állnia egy kicsit. Két társa észrevette kétségbeesését, és addig nógatták, biztatták, amíg végül ismét összeszedte az erejét és továbbindult. Szerencsére minél beljebb jutottak, annál jobban megnyugodott: egyrészt megszűnt minden esélye arra, hogy megtalálja a visszavezető utat, másrészt egyre nagyobbak lettek az üregek, és a táguló tér visszaadta valamennyire a bátorságát. Volt valami rettenetesen biztató abban a határozottságban, ahogy a két vezetője haladt a labirintusban – Lochoho csak néha-néha állt meg egy-egy elágazásnál, s ilyenkor a térképet nézegette a fáklyafénynél, majd bólogatva folytatta az utat. A járatok egy idő múlva kifejezetten kényelmesek lettek, mintha csak emberi kéz vájta volna őket: csak hébe-hóba kellett egy-egy szűkebb résen átcsusszanniuk, valami miniatűr tavacskán átgázolniuk, vagy egy lépcsős emelkedőn felmászniuk. Nelkher szinte várta, hogy felbukkan valamilyen föld alatti szörnyeteg, de ki kellett ábrándulnia, mert nem lakott a hegy mélyén semmiféle fenevad. A fáklyák fényére csak az álmosan tovasuhanó denevérek és a néha előbukkanó barlangpatakban élő, rémülten menekülő bolharákok voltak hajlandóak reagálni, no meg a föld alatti játékos metamorfózis megszálltjai, a cseppkövek, melyek egyre bizarrabb formákat vettek fel, és csillogva pöccintgették egymásnak a csepp-visszhangokat. Hosszú ideje mentek már, amikor végre lepihentek egy kicsit, már igazában nem volt étvágyuk, ettek egy kevéskét, aztán folytatták útjukat. Amikor már alig álltak a lábukon, leheveredtek, és aludtak pár órát. Nelkher hamar elvesztette időérzékét: ha társai nem tájékoztatták volna a napszakok múlásáról, valószínűleg megőrült volna. *** Lochoho szájából harmadszorra hangzott már el a „mostmost délután

van” mondat, és jó ideje haladtak már a finoman lejtő járaton alábukó patak mentén, amikor a két kis lény hirtelen megállt. Lochoho felemelte az ujját és csendre intette társait. – Halljátokhalljátok? – kérdezte. – A vízesésvízesésvízesés! – kiabálta Lochoha. – Mármármár közel vanvanvan. Boldogan pislogtak egymásra, bólogattak, és Nelkherre mosolyogtak, ám a lovag akárhogy igyekezett, nem hallott semmit. – Nana mindjárt meghallod tete isis. Rossz a fülfüled! Valóban meghallotta nemsokára a zubogó hangot, de addigra már a járat is kezdett kivilágosodni. Lochoho izgatottan előreszaladt, eltűnt az egyik kanyar mögött, majd hirtelen így kiáltott: – Horriliohihurihuuhuhhihu. Megérkeztünk, ottott vanvan! Nelkher, Lochoha és Phyllis megszaporázták a lépteiket, s amikor beérték Lochohót, a távoli résen beáradó fény széles vigyort, a szellő pedig frissességet hintett az arcukba. Meglepő, de az utolsó fél mérföld volt az út legnehezebb szakasza, mert a csúszós mészkőtalapzat vékony párkánnyá szűkült, amely mellett a patak egyre haragosabban zubogott tova. Phyllis jó párszor megcsúszott, de szerencsére időben meg tudott még támaszkodni: dicséretére legyen mondva, hogy bár igencsak megizzadt, nem adta fel a küzdelmet. Végül a barlang szájánál álltak. Úgy tűnt, hogy a felülről alácsorgó, s a patakkal zuhataggá egyesülő vízfátyol és a nyílás peremén kapálózó páfrányok tompítani igyekeznek a kinti világ lényeit, melyek bágyadtak voltak ugyan, de még így is hosszas hunyorgásra késztették a négy vándort. Lochoho példáját követve, Nelkher is a vízbe nyomta a fáklyáját, amely szitkozódó sistergéssel aludt el, aztán a két társa után kilépett a hasadék melletti széles sziklatömbre. A felső és az alsó barlangpatakocska találkozásából kialakult vízesés alig volt pár ember magasságú, három-négy csupasz sziklalépcsőn zubogott alá, apró tavacskákkal töltötte meg a mészkő mélyedéseit. Vize aztán megszelídült csermellyé gyűlt össze, és kettészelte a fenyvest, amely a jobbról leereszkedő sziklanyelvig futott fel. A távolban alacsonyabb dombok emelkedtek – a Nap helyenként feloldotta mélyzöld színeiket. Nelkherék óvatosan lépkedtek a sziklákon, és láthatóan mindannyian megkönnyebbültek, amikor ismét földet éreztek a lábuk alatt. Nelkher hátranézett: a hegyoldal úgy tűnt, egészen a felhőkig igyekszik

felemelkedni. – Hát ezzel megvolnánk – jelentette ki a lovag egy hatalmas sóhaj után. – Nem mondom, néha igencsak az inamba szállt a bátorság. Nagyszerű kis vezetők vagytok, tudjátok-e? – Ugyanugyan! – felelte Lochoho. – Régen a kisujjunkban volt az egész útút. Nem volt nagyagy munka. Nelkher már majdnem nyeregbe szállt, amikor észbe kapott, és megkésett, ám annál becsületre méltóbb udvariassággal segítette a paripára két útitársát. Lochoho mutatta az irányt, a lovag pedig Phyllis kantárját fogta: így haladlak a patak mentén, amely fehér mészkőlepedékkel fedte be a vízébe fulladt leveleket és ágakat. A két kis lény rendkívül élvezte a lovaglást – fogaikat még sokáig csattogtatták, és viccelődve mutogattak a dombok felé. Amikor már jócskán maguk mögött hagyták a zubogó hangokat, Lochoho egy, a patakon átzuhant öreg tölgy törzsére mutatott, amely nagyszerű ülőhelynek ígérkezett. – Itt megebédelhetünk Nelkhernelkher, ha tete is éhes vagy – közölte. – Megvacsoramegvacsoramegvacsorázhatunk – javította ki férjét Lochoha. – Nagyszerű – örvendett a lovag. – Már éppen javasolni akartam én is. Tüzet raktak az összegyűjtött ágakból, és miközben Lochoha belevagdosta a gombaszeleteket a fazékba, a barlangi útról beszélgettek. Most már Nelkher is szívesen idézgette az emlékeket, miközben a hegy lebukó Nap álltál rózsaszínre festett szikláit nézte. Vacsora közben lassan besötétedett. Beszélgettek még egy kevéskét, aztán lefeküdtek. A lovag nem igazán tudott elaludni, mert felfázhatott útközben, és a csobogó patak folyton vizelésre ingerelte. Végül felült, a fenyőágak közt szaladgáló mókusokat hallgatta, és a szerelmesen egymáshoz bújó erdőlakókat figyelte. Vajon mikor fog végre ő is a kedvese mellett aludni? *** A hajnali záporeső ébresztette fel őket. Felszedték cókmókjukat, bemenekültek a lombok alá, és ott ették az éjjelről megmaradt, Nelkher számára egyre gyűlöletesebbé váló gombákat. A zivatar hamar elvonult, és nemsokára előbukkant a Nap: csillogásával megtöltötte az ágakon, a füveken lebegő vízcseppeket. Annak ellenére, hogy november eleje volt, most is kora őszi színesség és kora őszi melegség ült a tájra. A patak még jó ideig kísérte őket, aztán estefelé, mintha megsértődött

volna, amiért nem törődnek vele eleget, elfordult az egyik domboldal mellett, és eltűnt a fák között. Estig és aztán másnap délelőtt az alacsony fenyők közti, füves labirintusokban bolyongtak. Dél felé Lochoho és Lochoha egyre izgatottabbak lettek, s az idegesség hamar átragadt a lovagra is. – Itt lesz mindjártmindjárt! – mondta Lochoho. – Igen, a dombdombdombon túl! – helyeselt Lochoha. – Ottottott! Mindjártmindjártmindjárt meglátjuk!!! Phyllis Nelkher nógatására megszaporázta a lépteit, és amikor a dombtetőre értek, a két kis szerzet leugrott a lóról. Kihajoltak a fenyők fala mögül. A bokrokkal telepöttyözött, szelíd lankák kövér kis völgybe szaladtak le, és az előző nap megsértődött patak csillogva kanyarodott jobbról a mezőre, ahol aztán kicsiny, azúros-ezüstös tavacskába érkezett. A tó partján ott állt a kertész birodalma. Kicsinyke volt, valósággal miniatűr a lendhorni kerthez képest, de talán éppen ezért, szépségében ezerszeresen felülmúlta azt. Pandenden pufók házikója jókedvűen gubbasztott a parton: barna falaival, nyitott zsalui mögül elővillanó ablakaival és vaskos szalmatetejével olyan volt, mintha Lochohóék valamelyik pöfeteggombája duzzadt volna óriásivá, s öltözött volna ünnepi díszbe. Kicsiny tornác nyúlt a víz fölé, és a cölöpökhöz valami ladikféleség volt odakötözve. A házikótól balra istállók, ólak álltak, és a búzakalászok sárga foltja fölött szőlőtőkék szaladtak a dombra, amelyen két kőépítmény állt: egy kocka alakú és egy vidám kis malom – ez ugyanolyan volt, mint lendhorni testvére, és kezeivel vidáman kaszálta a levegőt. Persze a legnagyszerűbb maga a kert volt: a tóparttól indultak el a gondosan nyírt sövények, és ott, ahol egymásba gabalyodtak, szikrázó levelű gyümölcsfák álltak, vagy pedig egy-egy gúla, trapéz alakú bokor dugta ki a fejét közülük. A kaput két egymásra boruló gesztenyefa alkotta, és az onnan induló utacska rögtön a tó egyik nyúlványán átívelő hídhoz vezetett. A kert egy-egy szegletében, a virágok fölött kék, sárga, piros pöttyök kavarogtak, és Nelkher akárhogyan igyekezett, képtelen volt megfejteni, vajon mik lehetnek ezek a színes felhőcskék. Az áhítat csendjét Lochoho hangja törte meg: miközben totyogó táncra perdült, így kiáltozott: – Pandendenpandenden! Pandendenpandenden! Hurihohohihh! Hamarosan Lochoha is követte a példáját, és percekig ünnepelték a látványt.

– Hát elérkeztem utam végállomásához? – mondta magában Nelkher, s elmosolyodott. Aztán arra gondolt, hogy mindeddig a pillanatig valahogy olyan távolinak, hihetetlennek tűnt, hogy el fog jönni ez a nagyszerű perc. Sietős léptekkel bukdácsoltak le a két összeölelkező gesztenyefához. Átbújtak a kapu alatt, és a kertben voltak. Bár kétségtelen, hogy Nelkher alig tudott uralkodni izgalmán, mégis teljesen magával ragadta a nagyszerű látvány: úgy érezte, tekintete valósággal felrobban az egymásból kibomló színek, formák bujaságától, a levegő tiszta ragyogásától, és hogy valamiféle mágikus aura lep be mindent, egyformán fontossá és széppé alakítva a fűben imbolygó, vörös-sárga gesztenyeleveleket, a bokor-szobrokat, a szinte teljesen megkopaszodott fákat. A lovag, mint a korszak minden nemese, aki megengedhette magának, hogy időnként élvezze a kertek nyugalmát, testet és lelket felfrissítő, a gondolatokat ébresztő, ám elég hamar unalmassá váló díszeknek tekintette a természet efféle, mesterségesen kialakított szigetecskéit, a kertészek munkáját pedig meglehetősen monoton tevékenységnek gondolta, amely gereblyézésen, ollócsattogtatáson és a virágok földbe dugdosásán kívül lényegében semmi másból nem áll. Most azonban, életében először eltöprengett azon, hogy valójában hálás, szívmelengető dolog lehet egy ilyen birodalom megteremtése és gondozása. A vendégek lábai alatt meg-megreccsentek a görbe fahíd deszkái, hogy hírül adják a tavirózsákon ülő békáknak a jövevények érkezését; amikor pedig átértek a túloldalra, a lovag megértette, hogy mik is valójában a kavargó felhőcskék. Lepkék! Lepkék százszámra, pörögve, egymást kergetve, és a legutolsó őszi virágok nektárját meg-megszívva. A pilleraj körbetáncolta őket, és Nelkher elnevette magát a tovatűnő állatkák után ugráló házaspár láttán. Alig tett azonban pár lépést, hirtelen két vízsugár spriccelt elő egy bokor mögül – ezt kettő újabb követte, mely viszont már a földből tört elő. A váratlan fürdőtől megrémült lovag szitkozódva ugrott félre. Lochoho és Lochoha a fogaikat csattogtatták, és úgy tűnt, szinte megpukkadnak a nevetéstől, azonban egy másodperccel később már Nelkher kacagta ki őket, mert újabb szökőkutacskák bukkantak elő a fűből, és ők is bőrig áztak egy pillanat alatt. – Huhuhuhuu! – kiabálta Lochoho. – Úgy látomlátom, Pandenden nem sokatsokat változott! – Menekülmenekülmeneküljünk! – kiabálta Lochoha, majd kalapjáról

leöntve a vizet, futásnak eredt. Nelkher balsejtelmektől terhesen követte őket, Phyllis pedig mögötte ügetett. Azonban már késő volt: a bokrok közül, a földből újabb és újabb vízsugarak spricceltek elő, és valóságos miniatűr záporeső vette kezdetét – még egy vékonyka szivárvány is kirajzolódott a magasban elporladó víz előtt. Mire kiértek a sövények közül, Nelkher kivételével valamennyien bőrig áztak: a lovagot is csak vértezete óvta meg valamennyire. Lochoho szuszogva lengette tökfödőjét, és csak akkor vette észre, hogy egy újabb, vaskos vízsugár emelkedik ki a földből, amikor az hirtelen magasba emelte a kalapot. A többiek kinevették, ő pedig dühödten ugrált, de persze képtelen volt lekaszálni a vízoszlop tetején lebegő satyakot: végül is Nelkhernek kellett azt a kardjával leemelni. Hogy elkerüljék az újabb fürdőt, ismét szaladni kezdtek, de megint csak elkéstek: a vízsugarak most is rájuk találtak. Végül a ház melletti kikövezett részhez értek. Prüszköltek, nevettek, de egyre jobban dideregtek, mert hát bármennyire jó idő volt, mégiscsak elmúlt már az efféle nyári mókák ideje. Hirtelen öblös nevetés, kiáltozás hangja hallatszott, és amint megfordultak, a ház sarka mögül felbukkant a kezeivel hadonászó Pandenden. Lochohóéknál egy fejjel volt magasabb, kövér, és hatalmas kalapjának karimája árnyékot vetett az arcára, széles pántú, zöld gatyáját szinte a melléig felhúzta – méretétől eltekintve úgy tűnt tehát első ránézésre, mint a kertészek többsége. De amint összeölelkezett Lochohóékkal, és közben a lovagra meg a paripára sandított, Nelkher érezte, hogy mégis valami másra számított. Igen, igen: valami idióta félére, valami félkegyelmű bohócra, vagy egy gonosz kis törpére, amilyennek Gaedwyn lefestette, s amilyennek a misztériumjáték láttatta; ezzel szemben a kertész széles orra mellett is hatalmasnak tűnő szemeiből pajzán jókedv, kedvesség és bölcsesség áradt. A két kis szerzet úgy ugrándozott körülötte, mintha kölykök lennének, Pandenden pedig így kiáltozott: – Lochoho, Lochoha! Mi történt veletek?! Hol bujkáltatok olyan sokáig?! – Lochoho azonban válasz helyett megfogta a barátja kezét, és Nelkherhez vezette a kertészt. A lovag rettenetesen zavarba jött, krákogott, és nyilván el is vörösödött, mert nem tudta, hogyan köszöntse a válláig erő kis lényt, ám a barátokat mindez egy csöppet sem zavarta, és Lochoha így szólt: – Ő Sir Nelkhernelkhernelkher, a lovag, aki megmentett

minketminketminket! – Megmentett?! Miket beszéltek?! – értetlenkedett a kertész. – Héhé, fogjatok már kezet! – kiabált Lochoho. Pandenden a barátjára nézett, az rákacsintott. – Örvendek, cimborám – szólt a kertész, és széles vigyor kíséretében nyújtotta kezét Nelkhernek. – Pandendennek hívnak. A lovag nem igazán értette, hogy mit kell kezdenie a zsíros tenyérrel, mert akkoriban csak a rangban egymáshoz illők fogtak kezet. A férfi zavara rögtön kiütközött az arcára, Pandenden pedig elmosolyodott. – Mifelénk így üdvözlik a barátok egymást – mondta. – Úgyhogy jól teszed, ha belecsapsz! – Szemöldökének bozontos eresze alól még mindig huncutul nézett a lovagra. Nelkher idétlenül felvihogott, aztán kezet szorított a kertésszel. A két tenyér közül halk reccsenés hallatszott, és valami folyadék csorgott a lovag ujjai közé. Rémülten kapta el a kezét, a három barát pedig görnyedezett a nevetéstől a szétfolyó fürjtojás láttán. Nelkher szentségelt ugyan magában, miközben igyekezett letisztogatni a folyadékot, de azért megpróbált jópofát vágni a mókához. Pandenen közben Phyllishez lépett: elismerően simogatta a paripa nyakát, aztán belesúgott valamit az állat fülébe, mire az Nelkherre nézett és felettébb gúnyosan felnyerített. A kertész most ismét a két barátjához fordult. – Lochoho és Loehoha! El sem tudjátok képzelni, mennyire boldog vagyok! Ó, a teringettét! Hogy mennyire hiányoztatok! Hiába küldözgettem leveleket hónapokon át, nem válaszoltatok: a galambok mindig a saját írásommal érkeztek vissza. Először azt hittem, elutaztatok valahová, bár nem értettem, miért nem szóltatok. Aztán végül elindultam a keresésetekre, de a barlanghoz nem volt térképem, a hegyek között pedig eltévedtem, és szégyenszemre hetek múlva kellett visszatérnem. Mennyit sírtam miattatok! Mennyire magatehetetlennek éreztem magam! Itt ültem, mint valamiféle kétségbeesett pocok! Mi történt veletek? Meséljetek már, a teringettét! – A boszorkaboszorka! – magyarázta Lochoho. – Elaltatott minketminket! – Igen, elaltatelaltatelaltatott! – tette hozzá Lochoha. – Boszorka?! Miféle boszorka? – rémüldözött a kertész. – A boszorka, akiaki este jött hozzánkhozzánk. Azt akarta, hogyhogy áruljuk el, hol van Kemekeme és Kerekere! – Keme és Kere?! Miket beszéltek? – kérdezte Pandenden.

– Megtudmegtudta valahogy, hogy vannak csodakecskéid!! De azt nem tudtatudta, hol laksz – magyarázta a Lochoho. – Faggatózni kezdettkezdettkezdett! – fűzte hozzá Lochoha. – De mi nemnemnem árultuk el. Holholhol laksz. – Elaltatott minketminket! – kiáltotta Lochoho. – Micsoda?! Elaltatott? – hüledezett a kertész. – Háromhárom éve! – válaszolta a férj. – A teringettét! És mindezt miattam! Én meg itt ültem, karba tett kézzel, és nem segítettem rajtatok! istenkém! Mennyire szégyellem magam! – A kertész szemei könnybe lábadtak, és ha nem szólal meg a lovag, talán elsírta volna magát. – Nem is tudtál volna segíteni, Pandenden – szólt közbe Nelkher. – A boszorkány bűbáját nem volt egykönnyű feloldani. – Ő mentettmentettmentett meg minket! – mondta Lochoha, és férjével együtt izgatottan totyogott. – Igen, őő. És még a kertünket isis rendbe hozta! – De hát hogy kerültél ide lovag, a világ háta mögé?! És miért segítettél a barátaimnak? – Lendhornból jöttem, Pandenden. Hónapok óta kereslek már, és Lochohóék révén tudtam csak rád akadni. – Micsoda? Lendhornból? Engem keresel?! – A kertész teljesen összezavarodott. – No nem, ez nekem sok egyszerre. Lendhornból?! A teringettét!. Nem értek semmit. Lendhornból jöttél, hogy rám találj?! A teremburáját! Mondd, mi van ott, a városban?! – A hajába túrt, aztán így szólt: – Ejh! Faggatózom itt, miközben remegtek, annyira vizesek vagytok! Micsoda szerencsétlenség! Éppen ma ellenőriztem idén utoljára, hogy működik-e még a föld alatti csaprendszer. Mostanában, hogy nem jártatok errefelé, már nem volt kit megtréfálni vele, de hát nem volt szívem lebontani. Gyertek, kerítek valami meleg ruhát, nehogy megfázzatok itt nekem. Aztán mindent részletesen el kell mesélnetek! Még ilyet! Egyik meglepetés a másik után! A teringettét! – Szélesre tárta az ajtót, és belépett a házikóba. Nelkherék követték. Széles, vidám szobában voltak. A nagy ablakon beömlő fény könnyeddé formálta a tárgyakat: a padlóra terített gyékényszőnyeget, az alacsony diófaasztalt, a mellette álló hintaszéket, a ládikókat, a falakon és a tetőgerendákon lógó szárított növényeket. A bal oldali fal, amelybe boltíves kis nyílás nyílt, kettévágta a gömbölyű kemencét, melyben elhaló lángocskák pislákoltak; jobbra pedig egy másik nyílás mögül felfelé vezető lépcső kandikált ki.

– Mindjárt kerítek valami ruhát – mondta Pandenden, és félrehajtotta az egyik láda fedelét. – Mindjárt… itt kell lennie valahol… Áhhh, megvannak! Ez is megvan! Nagyszerű! – Kezére terített két kis köntöskét, meg egy hosszú, meleg kaftánt, és a vendégekhez sietett. – Lochoho, Lochoha, ez a tiétek – adta át a két kis ruhadarabot a barátainak. – Emlékeztek? Négy éve, nyáron viseltétek, amikor szintén eláztatok. Te pedig, lovag, vedd fel ezt a kaftánt: puha és nagyon meleg. Gyere, felvezetlek a szobádba. Ott majd kényelmesen átöltözhetsz! Gyere! – Felsiettek a fehérre meszelt lépcsőn, és szűk térségbe értek, melyből ajtó nélküli, kicsiny boltívek nyíltak. A kertész aprócska szobába vezette a lovagot: a szűk helyért az ablakon beáradó fény bőséges kárpótlást nyújtott. Balra egy ágy állt, mellette kandalló, az ablaknál pedig egy hajlott lábú asztalka, rajta virágcsokor, tintatartó és két fácántoll. – Amíg te átöltözöl, én bevezetem a pajtába a paripádat, gyorsan körbevezetem Lochohóékat a ház körül, aztán készítek valami ennivalót – mondta a kertész, és máris leszaladt a lépcsőn. Nelkher, miközben vértezetével babrált, hallotta, hogy a cimborák izgatottan, egymás szavába vágva beszélgetnek. A hangok elhalkultak, majd újból felerősödtek, de most már kintről jöttek, s nevetés, füttyszó és kecskemekegés vegyült beléjük. A lovag kikukkantva az ablakon látta, hogy Pandenden a kezeivel vadul gesztikulál, nevet, az idétlenül vihogó Lochohóék pedig két, látszatra teljesen közönséges kecske körül szökdécselnek. – Nyilván ez az a két híres-neves kis állat… ki gondolta volna, hogy ekkora galibát okoznak… – dörmögte a lovag az orra alá, aztán mivel sosem izgatták különösebben a háziállatok, leült az ágyára, és folytatta páncéllemezeinek lecsatolását. *** Hamarosan már ott ültek mindannyian az asztalnál, amit jó messze toltak a kandallótól, mivel annak környékét tiltott övezetté alakította a lovag száradó ruháinak vészterhes kipárolgása. Még Pandendennek is oldalazva kellett közlekednie a konyha és a szoba között, de így legalább igyekezett minél több ételt behordani egy szuszra, és az asztal gyorsan megtelt. Amint megcsapta őket az utolsó alkalommal behozott tálból előkukucskáló illat, szinte egyszerre kiáltottak fel mind a hárman: – Mézespuszedli!

– Mézespuszedlimézespuszedli! – Mézespuszedlimézespuszedlimézespuszedli! – Hű, de régenrégen ettem! – Én isisis! – Lochoha a férjurával együtt a fogait csattogtatta. Aztán hirtelen a fejéhez kapott: – Ó, elelel is felejtettem aaa gombákat! Neked hoztukhoztukhoztuk, Pandenden! – Más nem maradmaradt – tette hozzá Lochoho. – Raktunk a zsákzsákba lilagyökeret, így nemnem romlottak meg! – Frissfrissfrissek! – csicsergett Lochoha, és a kertész orra alá dugta a zsákot. Pandenden lehunyt szemmel szagolt bele, és fölajánlotta, hogy vacsorára örömmel készít gombapaprikást, de mivel elcsípte Nelkher kétségbeesett pillantását, tapintatosan lemondott a tervéről. Mohón vetették rá magukat a puszedlire, de Pandenden kíváncsisága még három falatot sem engedett a lovagnak. – Sir Nelkher, kérlek, mesélj nekem Lendhornról! Megöl a kíváncsiság: tíz éve nem tudok semmit a városról! – Huhhh… mit is mondhatnék… – Nelkher fejében annyi minden kavargott, és úgy érezte, hogy ha valakinek kérdeznivalója van itt, akkor az ő. – Azt hittem – mondta végül –, hogy már nem érdekel a város sorsa. Hiszen te magad menek… – Lovag! – szakította félbe a kertész. – Megvolt rá az okom, hogy otthagyjam Lendhornt! Ha láttad volna azokat a habzó szájú őrülteket, akik elözönlötték a palotát, azokat a vérben ázó kardokat, melyekkel egymást belezték ki az emberek, ha érezted volna az égett hús szagát, hallottad volna a halálhörgést, a jajgatást, te is ugyanezt tetted volna! Annyira iszonyú volt az a háború, annyira meggyűlöltem az emberi álnokságot, a hataloméhséget, hogy legszívesebben magából a világból is kirohantam volna! Könnyek között menekültem az üszkös romok között, és csak egyetlen gondolat élt bennem: el innen! El, minél messzebbre! – Most, több mint egy évtizeddel az események után is könnybe lábadtak a szemei, és csak nagy nehezen tudta elfojtani sírását. – Hát… – szólt a lovag kissé szégyenkezve –, valóban szörnyű lehetett a háború. Azonban már a menekülésedet követő nap foglyul ejtették a támadók vezérét, és hamarosan helyreállt a béke a városban. Lendhorn ma gyönyörű és gazdag… Pandenden boldogan csapta össze a kezét. – De hiszen ez csodálatos! Én meg biztos voltam benne, hogy a boszorkány átka elemészti az egész királyságot… Hogy kő kövön nem

marad Lendhornban… Ezek szerint az átok mégsem működött olyan tökéletesen… – Nem… nem… ööö… egyszóval Lendhorn ismét virágzik… és Gaedwyn az új király… – Gaedwyn?! Gadden öccse? Az a megveszekedett bolond? Az a féltékeny alak, aki mindig a bátyja után kémkedett? Aki meg volt győződve arról, hogy én vagyok a megátalkodott gonosz? – Nem tudom, honnan veszed ezeket a dolgokat… Gaedwyn jó uralkodója a birodalomnak, és az emberek szeretik. A karnev… – Miket beszélsz? – szakította félbe ismét a kertész. – Hogy Gaedwynt szeretik az emberek?! Ez lehetetlen! Hiszen a birodalom népe mindennél jobban gyűlölte azt az őrültet! A délkeleti tartomány, ahol uralkodott, szinte teljesen elnéptelenedett, és az ottmaradtak is állandóan felkeléssel fenyegették… Nem fér a fejemben, hogy kedvelhették meg… Miféle praktikákkal férkőzhetett az emberek szívébe?! – Nos… ha ezt praktikának nevezzük, akkor el kell ismerni, hogy Gaedwyn elég közvetlen az emberekkel… A karneválon ott mulatott együtt a városiakkal, és van pár gyönyörű ígérete is… A kertész a fejét csóválta, úgy tűnt, nehezen emészti meg a hallottakat, de kíváncsisága, mely tíz éve gyűlt benne, nem engedett hosszas töprengést, és új kérdések felé sodorta. – És mondd csak – szólt –, Nathalie-ről, a hercegnőről tudsz-e valamit? – Hogy tudok-e? – mélázott el a lovag. – Ó, ő gyönyörű… a legszebb lány a világon… a legkedvesebb… Olyan, mint egy tündér… Nelkher olyan töménytelen mennyiségű jelzőt halmozott fel az elkövetkező percekben, hogy lehetetlen visszaadni őket: elég annyi, hogy Lochoho és Lochoha szájtátva maradt, mézespuszedlivel teletöltött kezük megállt félúton, arcvonásaik ellágyultak, a kertésznek pedig eleredtek a könnyei. A lovag végül feleszmélt a szipogásra, zavartan lenyelt egy felfuvalkodott süteményt, miközben Pandenden az óriási zsebkendőjébe trombitált. – Ohohohohh – sóhajtotta a kertész. – Nathalie a legszeretetreméltóbb kislány volt. Mintha csak a saját lányom lett volna… Furán viselkedett, ez biztos… Néha napokig nem szólt senkihez, és bánatosan pityergett valahol, máskor olyan nagy csibész volt, hogy szinte az egész palotát felforgatta… De hát könnyen meg lehet érteni ezeket a szélsőséges hangulati váltásokat, ha az ember arra gondol, hogy milyen szörnyűségeken ment keresztül szegényke… – Igen, tudok erről. De mellettem majd boldog lesz végleg – közölte a

lovag leplezetlen büszkeséggel. – Nathalie ugyanis a menyasszonyom, és amikor visszatérek, megüljük a lakodalmat! – Micsoda?! – álmélkodott Pandenden. – Nem hiszek a fülemnek! Te és Nathalie! Ez hihetetlen! Ez csodálatos! – Összevigyorgott a fogaikat csattogtató barátaival, majd így szólt: – Nem gondoltam volna, hogy ennyire magas rangú személy vagy, már megbocsáss, lovag. – Ugyan, ugyan. A rangom nem is olyan nagy, mint a hírnevem… – felelte Nelkher, de a három cimbora értetlenkedő vigyorának hatására elkomorodott. Pandenden máris újabb kérdést tett fel: – Van még valami, ami nem hagy nyugodni azóta, hogy elmentem. A kertem sorsa. Mi lehet vajon vele? Nem láttad véletlenül? Meg van még egyáltalán, vagy benőtte teljesen a gaz? – Gyönyörű a kerted, Pandenden. Igaz, nem törődnek vele úgy, mint a te idődben, de meg így is csodálatos. És nagyon közel áll a hercegnő szívéhez. – Igazán? Igazán?! Jajj, mennyire örülök neki! Volt egy kis házikó egy szigeten. Ó, hogy azt mennyire szerettem! – Megvan az is – válaszolta a lovag, és szép emlékek jutottak az eszébe, aztán viszont csúfak, melyeket szeretett volna örökre eltemetni. Pandenden arca majd kicsattant az örömtől. – De hiszen ez nagyszerű! – kiabálta. – A kutyafáját! Ha nem kötne annyi minden ehhez a helyhez, biz'isten, azonnal elindulnék meglátogatni a várost! Ó, mennyit gondoltam rá, mennyit reménykedtem, hogy egyszer még hallok valamit felőle! S most, amit mondasz, minden álmomnál többet ér! – felkacagott, és a három vendég meglepetésére eddig üresnek tűnő tenyeréből bíborszínű szirmokat szórt a levegőbe. Nelkher hosszasan nézte őket, miközben aláhulltak, de aztán elkomorult, mert rájött, hogy itt az ideje rátérni küldetésének lényegére. Óvatosan kell becserkészni a kertészt, vigyázni kell, nehogy túlzott tolakodásával elrontson mindent. Persze most, hirtelen minden előre eltervezett mondatot elfelejtett, és kétségbeesetten tapasztalta, hogy a Kívánság Tükre hollétének kipuhatolására kidolgozott retorikai kompozíció darabokra hullott. Végül megelégelve tehetetlenségét, nagyot nyelt, és ezt mondta: – Te viszont… te viszont nagy kalamajkát okoztál az eltűnéseddel. A kertész álmélkodó ábrázata azonnal meggyőzte, hogy elrontott mindent. A fenébe is! Finomabban kellett volna belefogni a dologba… – Rájött arra, hogy mit akarok – gondolta a lovag. – Most aztán elkezdődik

majd a színészkedés! – Kalamajkát? – kérdezte Pandenden. – Miről beszélsz? Már nem volt visszaút: őszintén el kell mondani mindent. Ha elkezd ködösíteni, a kertész még jobban gyanút fog, s akkor esetleg még előrántja a vasvilláját, és nekitámad. Nem, nyíltnak kell lennie: Pandenden nem fogja tudni jól eljátszani a tudatlant. – Érted te, miről beszélek – felelte a lovag komoran. – Elvitted a Kívánság Tükrét, ezzel okoztad a nagy felfordulást. Pandenden összevonta a szemöldökét, és értetlenül bámult Nelkherre. Lochoho és Lochoha kezében pedig megállt a boros kupa: hol a lovagra néztek, hol pedig a barátjukra. – Nem értem, miről beszélsz, lovag – mondta végül Pandenden. – Miféle Kívánság Tükréről? No, tessék, gondolta Nelkher. Már csak ez kellett. Második mondata után végleg beleütközött a mágikus tárgyat elzáró védőfalba. Mivel érezte, hogy nehezen fog menni a színlelés szétzúzásához szükséges mondatok megtalálása, minden elővigyázatosságról megfeledkezve kifakadt: – Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek! Szeptember óta vagyok úton, és sok mindenen átmentem ahhoz, hogy ne legyen kedvem itt játszadozni! A Tükörre nagyon nagy szüksége van a birodalomnak, ezért kérlek, ne komédiázz tovább! – Esküszöm, lovag, nem értem, miről beszélsz! – Hogy nem érted?! – Nelkher akkorát csapott az asztalra, hogy Lochoho ijedtében lenyelt egy egész puszedlit és csak hosszas krákogás után tudta visszaöklendezni. A lovag átkozódva igazította meg kaftánját, mert előbukkant alóla szőrös mellkasa. – Mi az, hogy nem érted? Mondd azt, hogy nem vagy hajlandó odaadni, hogy elpasszoltad valakinek, hogy megetted, csak azt ne mondd, hogy „nem értem”. Nem tudom ugyan, hogyan néz ki az a Kívánság Tükre: hogy valamiféle varázsgömb, vagy ténylegesen tükör, vagy valamiféle kőtömb, vagy gyöngy, vagy valami mágikus cirbolya, de tény, hogy létezik. És aznap este, amikor felgyulladt a palota, és te betörtél a király szobájába, eltűnt Gadden ládájából. Láthatod: tudom mindezt, úgyhogy nagyon kérlek, ne mondd azt nekem, hogy „nem értem, miről beszélsz”! A kertész hirtelen a szájához kapta a kezét, és így szólt: – Mondd csak, Sir Nelkher, mit mondtak neked erről a Kívánság Tükréről?

– Hogyhogy mit mondtak? Gúnyolódsz velem, vagy mi? Teljesen hülyének nézel? – Nem teljesen. Akarom mondani, dehogy nézlek hülyének. És nem gúnyolódom rajtad. Egyszerűen szeretném tudni, mit mondtak a Tükörről. – Hát jó, elmondom, ha másért nem, hogy Lochohóék is megtudják, micsoda kincset rejtettél el. Utána viszont te jössz, és be fogsz vallani mindent. Nos, amit tudok, azt elsősorban Gaedwyntől tudom, mert a király magához hivatott, és elmondott mindent. Elmesélte, hogy már a bátyja koronázása előtt sejtette, hogy az apja Gaddenre hagyományozza a királyi dinasztia ősi, titkos kincsét: nem tudta ugyan, hogy mi az, mert az egyetlen és kizárólagos uralkodón kívül senki más nem lehetett beavatott a titokba, de a tárgy létezésében biztos volt. Aztán idővel egyre többen és többen kezdték gyanítani ennek a varázslatos valaminek a létezését Gaedwyn szűkebb környezetében, és amikor Gadden őrülete utolsó hónapjában emlegetni kezdte, hogy nála van a szekrétum szekretorum, azaz a „Titkok Titka”, amely minden vágyat teljesít, minden álomra választ ad, és amelynek csak ő méltó a használatára, végleg bebizonyosodott, hogy Gaedwyn hipotézise nem légből kapott. A sors iróniája folytán azonban, amikor végre hozzájuthatott volna Gaedwyn a tárgyhoz, az már eltűnt: te magad loptad el a tűzvész éjjelén. Azt is sejtem, honnan tudtál róla: a király elmondta, hogy régóta gyanús voltál neki, annyira közel férkőztél a bátyja szívéhez. Kiszedted valahogy Gaddenből, hol őrzik a kincset… A tárgy eltűnése ellenére azonban jó pár bizonyíték akadt, amely egyértelművé tette, miféle kincset rejtegetett Gadden. Ezek közül a legfontosabb egy rövidke, csonka versrészlet volt, amely a király legszemélyesebb tárgyait líra formában megfogalmazó leltár utolsó bekezdésében maradt fenn. Hogy is szól a szöveg… Hogy is szól… – morfondírozott magában a lovag. – Pedig meg is tanultam kívülről á, háhhá, megvan! Ravaszul a kertészre sandított, és elkezdte szavalni: Íme, itt van a Tükör: a Kívánság Tükre, Mely vágyadra igent mond, álmodat valósággá váltja, Mely életedet a boldogság színébe öltözteti, Ha hozzáfordulsz, és méltó vagy válaszára. Pandenden kétségbeesetten pillantott rá, és a lovag rettenetesen élvezte ellenfele ellenállásának egyre látványosabb megsemmisülését.

– Ugye, ismerős a szöveg? – kérdezte Nelkher. – A tűzvészben elpusztult ugyan a királyi könyvtár nagy része, és a scriptor, aki a szöveget papírra vetette, meghalt egy balesetben, ám a vers négy sora megmaradt tagadhatatlan bizonyítékként. Gaedwyn szerint a verset a többitől eltérően nem az írnok szerezte, mert stílusa elüt a többi költeménytől: nyilván lemásolta az eredetit, amely a Tükörre van vésve, vagy írva, vagy festve, vagy mit tudom én mi… Nohát, jó, ha tudod, hogy Gaedwyn a birodalom legnagyszerűbb tudósainak munkájával és a Kívánság Tükre Perének tanúvallomásai alapján hamarosan rekonstruálni tudta a kincs mibenlétét. Számos utalás volt az ősi lendhorni kódexekben a varázslatos tárgyra; a perben megszólaltatott cselédek közül pedig többen is bevallották, hogy meglesték az uralkodót, amint szobájában magányosan ül, és maga elé motyogva az ölébe mered. Azt mondták, hallották, hogy a király olyanokat mond, hogy „de jó lenne, ha ez meg ez teljesülne… ó, bárcsak így és így lenne”… Végleg és egyértelműen bebizonyosodott tehát az, hogy Gadden hatalmas kincs birtokában volt, mely a kívánságok teljesítésére képes, s amelyet, mivel az uralkodó nem volt méltó rá, akárhogy igyekezett, nem tudott felhasználni. Más sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy nem tudta megtörni az átkot, nem tudta elejét venni a polgárháborúnak… Gaedwyn a per minden eredményét megismertette a népével, és kihirdette, hogy a Tükör visszaszerzése esetén az egész birodalom részesülhet a vágyak teljesülésének kegyében: havonta egyszer összeírják majd az emberek kívánságait, és a legméltóbbakat a király elmondja a Tükörnek… A szavaiddal élve, ezt is nevezhetjük talán amolyan „praktikának”, mert kétségtelen, hogy az uralkodót igencsak megkedvelték emiatt a gesztusa miatt az emberek. De hát ez nem változtat a lényegen… Gaedwyn hatalmas erőket mozgósított a kincs visszaszerzésére, ám minden próbálkozás kudarcba fulladt: akit délre, keletre vagy északra mentek, mind üres kézzel tértek vissza, a többieket pedig elnyelte a nyugati erdő… az én kivételemmel. Én viszont most itt vagyok, és azért komédiázok itt neked, hogy értsd meg: a birodalomnak nagy szüksége van a Tükörre… nem csak azért, mert az emberek álmai teljesülésre várnak, nemcsak azért, mert a segítségével könnyedén meg lehetne törni a hercegnőre nehezedő átkot, hanem mert Lendhornt most is féltékeny királyságok, támadásra bármikor hajlandó ellenségek veszik körül. Ráadásul Nathalie és én türelmetlenül várjuk már, hogy végre egybekeljünk, s ez csak akkor lehetséges, ha teljesítem végre a küldetést, és átnyújtom a Tükröt Gaedwynnek… Meg kell hát értened: a kincsre

sokkal nagyobb szüksége van a királyságnak, mint neked! Pandenden csak ült, maga elé meredve, Nelkher pedig hátradőlt a székben, karba tett kézzel. – Beláthatod – tette még hozza a lovag –, hogy elég sokat tudok ahhoz, hogy ne legyen értelme a további tiltakozásnak… A kertész nem is tiltakozott. Némán ült a székén, kezét a szájához tapasztotta, és a fejét csóválta, miközben olyan kétségbeesett tekintet sugárzott a szemeiből, mint azokéból a kisgyerekekéből, akiket örökre eltiltanak kedvenc játékuktól a marcona szülő. – Ez nem lehet igaz – nyögte ki a végén Pandenden. – Nem lehet igaz. Ez csak rémálom. Ilyen nincs! A teremburáját! A teringettét! – Hirtelen felpattant a helyéről, és az egyik ládikóhoz szaladt. Nelkher, Lochoho és Lochoha kíváncsian lesték, mit csinál. A kertész a kezeit könyökig a ládába mélyítette, kotorászott egy ideig, aztán egy szövetbe burkolt tárgyat vett elő. Amikor lehullott a szövet, előcsillant az egyszerű, mégis finom zománc-illusztrációval díszített ládikó. Pandenden az asztalra tette a dobozt, elfordította a zárban a hosszú kulcsot. Háromszor. És amikor felnyitotta a fedőt, egy bársony borítású kódexet tett az asztalra. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte a lovag. – Mi ez? – Nyisd csak ki! Meglátod! Nelkher félrehajtotta a kemény fedelet. Az első pergamenlap gyönyörű miniatúrája egy önmagán többször átcsavarodó szárú, pompás virágot mintázott. Lapozott. És a második lap iniciáléja egy rövidke szöveget nyitott meg. Mindannyian a könyv fölé hajoltak, és suttogva olvastak, mintha csak attól félnének, hogy az ablakokon beáradó napsugarak kihallgatják őket, és átadnak mindent a tájnak. Íme, itt van a Tükör, a Kívánság Tükre, Mely vágyadra igent mond, álmodat valósággá váltja, Mely életedet a boldogság színébe öltözteti, Ha hozzáfordulsz, és méltó vagy válaszára. Íme, itt van, itt van a Tükör, itt e lapok között keresd Nem diadémok szikrázó fényébe zárva, nem kardok Csiszolt ragyogásában. Mert a Tükör a reggeli madárdal, A Tükör a nappali virágszirom,

A Tükör az esti tücsökmuzsika, És az éji csillagfény. Íme, itt van a Tükör, a Kívánság Tükre, E lapok közé zárva, E lapok közé zárva él a Természet. Nelkher bambán bámult maga elé, aztán tovább lapozott. A következő oldalon a szöveg fölött vörös, bánatosan alácsüngő szirmú virág miniatúrája volt: a szár, a levelek önmagukba fonódtak, a belőlük kibomló indák kiszaladtak a kép keretéből, és át meg átszőtték a kalligrafikus betűket. Az újabb oldal újabb virágot rejtett: ennek apró, kék szirmai voltak, kerekek, mint valamiféle tallér, levelei pedig szélesen terpeszkedtek. Újabb lap, újabb virág, ezúttal sárga és hosszú szirmú. A lovagnak egyre jobban izzadt a tenyere. Egyre vadabbul lapozott. Virágok, bokrok, fák és lepkék, madarak, nagy bogarak és hosszabbrövidebb, gyönyörű betűkkel írt szövegek. A könyv hátsó fedele becsapódott, Nelkher szemei pedig villámokat szórtak. – Mondd csak – ripakodott a kertészre a lovag. – Mégis mit akarsz ezzel a könyvvel? Mi ez az egész? – Hogy mit akarok? – Most már Pandenden is ingerült volt. – Hogyhogy mit akarok?! Te kérted, hogy mutassam meg a Kívánság Tükrét: hát tessék, itt van! A saját szemeddel láthatod, hogy egy könyv, semmi más. Egy gyönyörű könyv, a legszebb, legértékesebb, amit valaha a Természetről írtak, de ennyi csupán! Ó, a teremburáját! – Most ő csapott az asztalra, és akárcsak a lovag az előbb, helyéről felpattanva fölalá kezdett járkálni. – Ez lehetetlen – motyogta maga elé. – Ez nem lehet igaz! Ha tudtam volna, hogy ez lesz az egészből! Ki gondolta volna?! Ó, istenkém! Mit tettem! – Miket beszélsz itt összevissza?! – kiabált a lovag, és hisztérikusan felnevetett. – Csak… csak nem képzeled, hogy elhiszem, hogy ez itt előttem a világ egyik leghatalmasabb mágikus tárgya?! A Kívánság Tükre, amelynek létezéséről a legutolsó lendhorni paraszt is tud?! – De hát láttad a saját szemeddel a szöveget benne! – Láttam azt a badarságot a természetről! Na, és akkor mi van?! Mit akarsz azzal az értelmetlen halandzsával?!… Hé, te! – A szemei résnyire szűkültek. – Azt hiszed, nem tűnt fel, mennyi ideig matattál a ládában?! Biztosan akkor vésted fel rá a szöveget! Azt hiszed, megtéveszthetsz

vele? Azt hiszed, he?! Ide figyelj, kitekerem a nyakadat, te kis csaló! – Nelkher felpattant, megragadta a kertészt, rázta, mint valami rongyot, aztán a földre dobta. Pandenden sírva fakadt, majd fölkelt, és leporolta magát. – Te hülye! – kiáltotta. – Ezt te sem gondolhatod komolyan! Még hogy ráírtam titokban! Teneked teljesen elment az eszed! Neked is és az összes lendhorninak! De leginkább Gaedwynnek! Ó, az az átkozott! Mindig tudtam, hogy hiányzik egy kereke! Az az őrült! Mit tett az az eszelős! – kifújta az orrát, aztán a hajába túrt. – Ez kész őrület! – tette hozzá. – Ha nem velem történik, el sem hiszem az egészet! – De hát miről beszélsz, a fenébe is?! – kiabált Nelkher. – Semmit sem értek a szavaidból! Pandenden sokáig nézte a lovagot, aztán visszaült a helyére, és így szólt: – Gaedwyn sosem volt képes belenyugodni abba, hogy a bátyja került Lendhorn trónjára, és ő csak délkeleti tartományt kapta. Apám rokonai ott éltek, azon a vidéken, és mesélték, hogy Gaedwyn sokszor tett célzásokat arra, hogy testvére nem méltó a királyi trónra, és az ezzel járó privilégiumokra… Gaedwyn végtelenül féltékeny volt Gaddenre, és bár erről nem beszélt, úgy látszik, meg volt győződve arról, hogy testvére valamilyen titkos kincs birtokosa… Amit még az apjától kapott… Ó, azt hiszem, mindent értek! – A kertész felpattant a helyéről, és föl-alá kezdett járkálni. – Gaedwynnek már akkor megvolt a teóriája az ősi varázstárgy létezéséről, amikor a bátyja még élt, és hamarosan a rögeszméjévé válhatott ez a gondolat. Ezt aztán végleg alátámasztotta az öreg király, aki élete utolsó hónapjában valóban összevissza fecsegett mindenféle titkos tárgyról, amelynek a birtokosa, és amelyre mások nem méltóak. Ezt a könyvemre érthette! Háborodott elméjével titokzatos erőt tulajdonított neki! – A könyvedre érthette?! – Persze! Ez az én könyvem: pontosabban a családunké. Apámtól kaptam még nagyon régen, ő a nagyapámtól, az pedig a dédapámtól örökölte. Úgy tudom, hihetetlenül ősi könyv, egy, a nyugati tartományban lévő vár mágikus könyvtárából… Apám azt mondta, őrizzem úgy, mint a szemem fényét. Vigyáztam is rá, és nem mutattam meg soha senkinek, csak Gaddennek, pár hónappal a halála előtt. A király ugyanis addigra teljesen a kert rabja lett már: ez volt az egyetlen vigasza, és én azt hittem, hogy ha látja a könyvet, az enyhíti a bánatát. De csak annyit értem el, hogy még jobban elhatalmasodott rajta az őrület: egyre gyakrabban kérte

kölcsön a kódexet, a végén pedig már nemhogy sajátjának kezdte tekinteni, hanem engem is eltiltott tőle! Én teljesen elzárkózva éltem a kertben, alig tudtam valamit a palotában, a városban lezajló eseményekről; és Gadden életének utolsó hónapjaiban már nem is engedett be a palotába. Mégis a tudomásomra jutott, hogy a király valamilyen birtokában lévő titkos kincsről kezdett beszélni, amely a kiválasztottak álmait, vágyait teljesíti. Már akkor gyanítottam, hogy csak a könyvemről lehet szó, a könyv eleji verset idézgetheti… S most bebizonyosodott, hogy igazam volt! Gaedwyn persze nem tudta, hogy a kincs valójában csak egy könyv… sőt, épp ellenkezőleg: a titkos varázstárgy létével kapcsolatos teóriáját végre bizonyítottnak érezhette. Érted már? Gadden akaratlanul is, de lovat adott Gaedwyn alá! Ó, micsoda őrület! Megint a hajába túrt, vaskos ujjai lesiklottak az álláig. – Amikor először odaadtam a könyvet Gaddennek, az uralkodó azt mondta, ne féljek, biztonságos helyen lesz, mert elzárja a gobelinje mögé rejtett ládába, ahol a legszemélyesebb tárgyak vannak… Még azt is elmondta, hol a láda kulcsa. A tűzvész éjjelén, amikor belopóztam a király szobájába, tudtam, hol keressem a könyvet. Féltem ugyan, hogy már nem lesz meg, de szerencsére a helyén volt a könyv, én meg elvittem, és hanyatt-homlok menekültem a városból… A király… ezt tőled tudtam meg… a listájába is felvetette a „Tükröt”: a vers megmaradt töredéke végleges bizonyítékot jelentett Gaedwynnek! A fantomképnek végre nevet, formát és jellemet adhatott. Ó, a teremburáját! Micsoda véletlenek! Ha nem sérül meg a verses leltárszöveg és nem hal meg a scriptor, aki a jegyzéket készítette, talán nincs ez az egész… Bár, ki tudja… Gaedwyn talán akkor is talált volna valamit, amire ráhúzhatja a Titkok Titka jelzőt… Csak, talán nem a Kívánság Tükre nevet kapta volna… – És a Tükör Pere? A tudósok munkája?! A cselédek vallomásai? – kérdezte a lovag. – Ugyan már! Mit bizonyítanak ezek? Miféle konkrétummal szolgálnak? Gadden magában beszélgetett! Na, és akkor mi van?! A királynak megvolt az a szokása, hogy magában beszélt. Nincs ebben semmi különös. Mint ahogy abban sem, hogy valaki az ölébe mered! Az egész per arról szólhatott, hogy a király birtokában volt ez a bizonyos Kívánság Tükre, és erre kellett bizonyítékokat találni: az emberek szájába rágták, hogy mit keressenek az emlékeikben! A múlt legegyszerűbb gesztusait, szavait is át tudjuk minősíteni, ha látni akarunk valamit

mögöttük… Ami pedig a tudományt illeti, nos, az mindig megtalálja azt, amit keres! Nincs olyan legenda, amit ne tudna egy tudós rekonstruálni egy szakácskönyv és egy félreértelmezhető mondat segítségével! – A kertész leroskadt a székébe, majd folytatta: – Ó, hogy mennyire végtelenül egyszerű és ugyanakkor mennyire ördöngösen megcsavart ez az egész ügy! – De hát Lendhorn népe! – szabadkozott a lovag. – Emberek ezrei! Hogyan tudta Gaedwyn elhitetni mindezt velük?! Hiszen senki sem kételkedik a Tükör valódiságában! Az emberek számára ugyanolyan közhely a létezése, mint a kenyéré vagy a boré… Még a misztériumjátékok is a Tükörről szólnak… – Na, látod! – mondta a kertész. – Gaedwyn legalább annyira ravasz, mint amilyen őrült. Tudta jól, hogy Lendhorn népe elég jómódú ahhoz, hogy merjen már álmodni… Megtalálta hát a jó oldalát a Tükör eltűnésének: kihasználta az emberek vágyait saját uralmának megerősítésére! De hiszen erre te is rájöttél! A király megtehette volna, hogy titokban tartja a dolgot, de ő szándékosan tárta fel az ügyet, szándékosan táplálta a népbe a Tükör létezésének tudtát! Hiszen a vágyak leendő összeírására vonatkozó ígéreteivel megszerettethette magát az emberekkel! Minden igyekezetével megpróbálta kibontani a reményeiket, hogy ezek beteljesítésének ígérgetésével beférkőzhessen a szívükbe! Az emberek tényleg úgy érezhetik, hogy Gaedwyn sokkal jobban szereti őket, mint bármelyik eddigi uralkodó! Nem is beszélve arról, hogy a Tükör még valamire jó volt a királynak: bátyja gyengeségének és saját kiválasztottságának hangsúlyozására!… Esküszöm, a végén még többet nyert a Tükör eltűnésével, mint azzal, ha valóban meglett volna a varázstárgy!… Ó, a teringettét! Hányan adták az életüket egy üres legenda miatt? A tátott szájú Lochohóra és Lochohára nézett, majd pedig a maga elé meredő lovagra. – Sir Nelkher! – mondta. – Hiszen neked is észre kellett venned, hogy mennyi ellentmondással van tele ez az egész Kívánság Tükre ügy. Valamiféle varázstárgy, amely teljesíti a vágyakat, de csak azokét, akik méltóak rá! Ilyen megfogalmazást alkalmazhat szimbolikusan egy vers. De hát itt véres valóságról van szó! Ki hallott még ilyen ostobaságot?! Nelkher úgy festett, mint valamiféle eső áztatta trágyakupac. Háta meggörnyedt, a haja csapzott volt, és a kezei élettelenül csüngtek alá. Tudta, hogy a kertész igazat beszél, és most hogy rájött, miféle ördögi lavina indult el Lendhornban évekkel ezelőtt, s végül saját maga is

áldozatául esett ennek az őrült hisztériának, egy világ omlott össze benne. Nevetségesnek, butának és gyengének érezte magát. Hogy is lehetett ilyen bolond! Hiszen már a kezdetek kezdetén gyanús volt neki ez az egész história, de végül mégiscsak hinni kezdett benne. Még el is tervezte, hogy felhasználja a Tükröt a saját céljaira is! S most tessék: itt ül, több mint ezer mérföld távolságban a várostól, útjának végállomásán, és egy nyavalyás kis kódex fekszik előtte, tele virágok, madarak, bogarak miniatúráival. – Most mit csináljak? – kérdezte végül. – Nem vihetek Lendhornba egy kertészeti kézikönyvet. – Sir Nelkher! – felelte Pandenden. – Ez a kódex nem egy kertészeti kézikönyv! Semmit sem értesz! A könyv a természetről szól, a szépségről, a békéről, a hópely… – Áhh, bánom is én, miről szól! Akkor sem állíthatok úgy oda egy birodalom elé, hogy szúnyogokkal és békákkal telepingált lapokat lengetek, és közben azt kiabálom: „Íme itt van a Kívánság Tükre! Vagy legalábbis az, amit annak hittetek! Tessék, nézzétek: gyönyörű ábrák vannak benne, meg érdekes leírások a teknősbékák párzási szokásairól!” Élve felkoncolnának, nemhogy hozzám adnák Nathalie-t! Pandenden elmosolyodott, és így szólt: – Ha tényleg az előző szavakkal vezetnéd be a dolgot, akkor valóban így történne. Azonban ha Gaedwyn a saját szemével látná a könyvet és a szöveget, kénytelen lenne beismerni, hogy egy iszonyú tévhit áldozata lett ő és az egész város. – Ismét felkelt, majd folytatta: – Lovag! El kell indulnunk mihamarabb! El kell mennünk Lendhornba, és el kell mondanunk nekik az igazságot. Még helyrehozhatjuk a dolgokat! Lochoho és Lochoha, akik eddig úgy ültek, mintha megkukultak volna, most kétségbeesett szemekkel néztek a barátjukra, és a férjecske így szólt: – Pandenden, csakcsak nem?! Akarsz elmennielmenni?! – Dehogynem! Ejh, el kell mennem, értsétek meg! El kell mondanom az igazságot! Jóvá kell tennem a hibámat! – De hiszen nemnemnem tehetsz semmiről! – mondta Lochoha. – De igen! Részben én is tehelek arról, hogy idejutottak a dolgok. Kötelességem kinyitni Gaedwyn és a birodalom szemét! – De hát Lendhornlendhorn nagyon messze vanvan. – Messze, messze, de nem a világ végére megyek! – Ha elmész, nem látlátlátunk sokáigsokáigsokáig! – szólt Lochoha. – Ahogy tudok, visszajövök. Talán egy év, és megint itt vagyok! Nem

olyan sok idő az. Addig is beköltözhetnétek ide a házamba, itt sokkal könnyebben átvészelnétek a telet, ráadásul még a gazdaságra is tudnátok vigyázni. Itt minden a rendelkezésetekre állna! Na, mit szóltok hozzá? A kél kis lény hosszasan bólogatott, dülöngélt, majd így szólt Lochoho. – Hát menjélmenjél, ha úgy gondolod. Hiányoznihiányozni fogszfogsz. – Ti is nekem cimborák! – felelte Pandenden. – Úgy látszik, az a sorsunk, hogy miután hosszabb ideig, nem látjuk egymást, és végre találkoztunk, megint szétválnak az útjaink… De hát, nem leszek sokáig távol! Ezt ígérem! – A házházunkig viszont elkísérünk. Az utat nem ismered. Másrészt, ha ha itt teleltelelünk, előtte el kelil intézni egyegyet s mást otthonotthon még. Nelkher a fejét rázta. – Csak nem akarsz velem jönni, Pandenden? Hiszen még lovad sincs! Sosem érnénk Lendhornba! – Dehogy ninics lovam! Két pónim is van: Gibu és Gubi. Nagyszerű, szívós állatok: erősebbek még a te paripádnál is! Azonkívül, gondolj csak bele, a három ember közül, aki tudta, mi is a Tükör valójában, én élek egyedül. Na, most már te is tudod. De hát az én vallomásom mindennél többet érne! És különben is, nem engedném ki a könyvet a kezeim közül soha többé. Veled megyek, és kész! Nelkher túl megviselt volt a vitához. Kitámolygott a kertbe, nagyot szippantott a frissességből. Nekidőlt a falnak, ajkába harapott, és szemei keserű könnyekkel teltek meg. Hallotta ugyan, hogy Pandenden utána indul, de nem várta meg: elege lett mindenkiből, egyedül akart maradni. Elsietett balra a karámok felé, és megindult a ház melletti dombon. A kicsiny, négyzetes épületből, amelyet már messziről látott, must szaga áradt, a malom pedig kissé feljebb, nyikorogva igyekezett belebelekapaszkodni a gyenge szélbe. A lovag leült a dombtetőn egy hársfa alá, a sárga avarba, és nézte a csendes délutáni tájat. Hirtelen lépéseket, avarzörgést hallott a háta mögött: Pandenden volt az. A kertész valami kerülő úton jöhetett fel, és most leült a lovag mellé. – Tudom, hogy szörnyű lehet átélni most ezt a csalódást – mondta bánatosan Pandenden. – Hidd el, rettenetesen sajnálom, hogy nem szolgálhattam az igazi Tükörrel. – Ugyan! – vont vállat a lovag. – Nem értheted ezt. Te csak a virágaidnak élsz, meg a fáidnak. Nem vágyhattál oly sok mindenre, mint én. Nem is voltál talán még sohasem szerelmes… – Ezt meg honnan veszed?! Kikérem magamnak…

– Ahh, mindegy. Nem érdekel. Vége van mindennek. Nathalie sohasem jönne ezek után hozzám! – Ugyan már! – mondta Pandenden. – Miket beszélsz! Ha a lány tényleg szeret téged, nem fog törődni a Kívánság Tükrével. És Gaedwyn nem tiltakozhat, hiszen akármilyen fájdalmas a végeredmény, teljesítetted a küldetést! Visszahoztad a visszahozhatót: megillet téged a lány keze! Nelkher reménykedő pillantást vetett a kertészre. – Gondolod, hogy tényleg enyém lehetne Nathalie?! – Persze! Nem is értem, hogy tehetsz fel ilyen buta kérdést! Tükör ide, vagy oda, egymásé lesztek! Ráadásul, ahogy Nathalie-t ismerem, a végén még jobban fog örülni a könyvnek, mintha tényleg a Tükröt hoztad volna vissza! Tudom jól, hogy mennyire imádta mindig a kertet! A természetet! Egész nap ott szaladgált körülöttem, beleszagolt a rózsáimba, lepkéket kergetett, békákkal játszott a vízparton. Meg fogja érteni, hogy a Tükör, ha létezik egyáltalán, akkor nem más, mint amiről a vers szól… – Lehet valami abban, amit Nathalie-ról mondasz. Úgy vettem észre, hogy nagyon szereti a kertet… – Na, ugye, hogy igazam van! – Gyengéden meglökte a lovag vállát, huncutul rákacsintott, majd hozzátette: – Mondd, Sir Nelkher, tényleg annyira szereted Nathalie-t? – Mindennél jobban – válaszolta a lovag. – No, hát akkor ígérem, hogy én fogom fonni az esküvői koszorútokat! Kezet rá! Nelkher megszorította Pandenden lapátkezét, s egy piros, szívszirmú virág bomlott ki pillanatok alatt az ujjai között. Pandenden markába szorította a virág szárát, és így szólt: – Tetszik? Vagy jobban szeretnél talán más színűt? – Bal tenyerét végighúzta a virágon, és a szirmok kékké változtak. – Még mindig nem tetszik? Ahh, megvan… Nathalie-hoz jobban illik a hosszabb, lágyabb virág… Várjál csak – behunyta a szemét. – Ez jó lesz! Újra végighúzta a kezét a növénykén, és a szirmok most hosszúvá, lándzsa alakúvá formálódtak, és ellilultak. Nelkher nem tudta hova tenni magát meglepetésében. – Hát ezt meg hogyan csináltad? – kérdezte. – Te varázsló vagy, nem is kertész! – Nem, nem, nem vagyok varázsló, kikérem magamnak! – nevetett Pandenden. – Ezt is a könyvből tanultad, mi? – Hát, fogalmazhatunk így is. – Lerakta a földre a virágot, elnevette

magát, és Nelkher is elvigyorodott. – Nem olyan vészes a helyzet, meglátod! – biztatta a kertész. – Pár hónap múlva már nevetni fogsz a mostani kétségbeeséseden. Nelkher félszegen mosolygott, majd így szólt: – Ne haragudj, Pandenden, amiért olyan durva voltam az előbb. Te annyira kedves vagy, igazán, én meg neked rontottam, mint valamiféle vadbarom. Igazán szégyellem magam… – Ugyan! – nevetett a kertész. – Már nem is emlékszem semmire. – Megveregette a lovag vállát, majd hozzáfűzte: – Gyere, menjünk vissza a házba, mert még megfázik a szőrös mellkasod. Meg különben is, még semmit sem meséltél arról, hogyan találtál rám, és ez rettenetesen izgat. Nelkher zavartan igazította meg a kaftánját, és Pandendennel együtt felkelt. Visszasétáltak a házba: a konyhából kellemes illatok jöttek, mert Lochoho és Lochoha annak ellenére, hogy alig néhány perce fejezték be az evést, máris hozzákezdtek a vacsora elkészítéséhez. Nelkher még mindig elég rosszkedvű volt, és visszavonult a szobájába. Pandenden tüzet gyújtott a kandallóban, s miután magára hagyta, a lovag leheveredett az ágyra. Batyujából elővette Nathalie agyonszagolt zsebkendőjét, megcsókolta párszor, majd a kaftánjába dugta, és hanyatt dőlt. Sokáig feküdt, a Tükör históriáját emésztve. – Micsoda kacifántos történet – gondolta magában. – Be kell, hogy valljam, hogy soha ilyennel nem találkoztam még… Nem is tudom, hogyan fogom elmesélni az életrajzírómnak… Szerencsétlen ember, bele fog őszülni, amíg a végére jutok… Aztán így töprengett a lovag: – Kedves legény ez a Pandenden. És meglepően értelmesnek tűnik… Nem is tudom, hogyan kellene viselkednem vele… – Elővette Paraphestius könyvét a batyuból, hátha tud valami tanácsot adni a filozófus. Sokáig lapozgatott, míg végül rá akadt a „Kertész lelkének filozófiája” című fejezetre. Elmosolyodott magában: Ó, az öreg róka! Mindenre tudja a választ! Aztán a lovag nekigyürkőzött az első mondatnak: A kertész lelke a „Natura Magna” végtelenségének individualisztikusan koncentrálódott kivonata, melynek összetevői törtrészekben kifejezve: 1/7 napfény, 1/7 víz, 1/7 madárdal, békakuruttyolás, 2/7 szöcskeláb, 1/7 mandulaillat és 1/7 dióbél. A kertész eme komponensek vegyítékének transzformációja révén tesz szert a „secretum naturae”-ra, azaz a világ makrokozmoszának mikrokozmikus

tér- és időszegmenseit leképező szignifikáns pszeudomisztériummá transzformálódott protoabszolútumra; következésképpen a kertész filozófus: a percepciónak illatok, a színek és az ollócsattogtatás kvázireferens, mesterségesen előidézett kollagenizációja révén a test és a psziché egymásra hangolódását előmozdító élmény-indukciók elsődleges ismerője. Nelkher a harmadik mondatig már nem jutott el, mert a szemei lecsukódtak, és a könyv hangos koppanással hullt a padlóra. Amikor felébredt, már besötétedett, de a szobában kellemes, simogató meleg volt. Leslattyogott a földszintre, ahol a kertész és Lochohóék javában tevékenykedtek a konyhában, és hálálkodva vették tudomásul, hogy a lovag felnyalábolja a kemence mellől a ruháit. Visszatért a szobába, felöltözött, de nem vette fel a vértezetét, hanem a kaftánt húzta magára. – Mindjárt kész a vacsora. Sir Nelkher – kiáltotta Pandenden, amikor ismét felbukkant a lovag. – Arra gondoltam, hogy kiülhetnénk egy kicsit a teraszra: igaz, most már hűvös a levegő kint, de ez majd melegen tart téged is. – A szék támláján nyugvó négy prémgallér közül az egyiket Nelkhernek hajította, s a lovag jóleső borzongással dörgölte arcát a puha szőrbe. *** A vacsora szerény volt, ám annál kiadósabb, és Nelkher nagy örömére az ő adagja még csak egy csipetnyi gombát sem tartalmazott. A fehérbor isteni volt, a lovag nem győzte cuppogtatni az ajkait, és rá is kérdezett, hogyan tette ilyen zamatossá Pandenden az italt, de a kertész ravaszul elvigyorodott, és így válaszolt: – Hohoho, az maradjon az én titkom! Az utolsó fogás még Lochohóéknak is meglepetésként halott: Pandenden. miután jókora helyet csinált az asztalon, és kidöcögött a konyhába, egy hatalmas, lekváros fánkokkal megrakodott tállal tért vissza. A három vendég valóságos örömujjongásban tört ki, és a kertész, szerény meghatódottsággal hálálkodott. Lehunyt szemmel falták a süteményt, az asztalon sebes lángokkal lobogtak a gyertyák, a békák pedig bátortalan kuruttyolással igyekeztek némi zenei aláfestéssel szolgálni. – Hmmm, Pandenden – mondta a lovag, miközben az ötödik fánkot

gyömöszölte a szájába –, te legalább olyan jó szakács vagy, mint amilyen jó kertész. – Bizonybizony! – helyeselt Lochoho. – Nagyszerű szakács vagyvagyvagy – fűzte hozzá Lochoha. – Még a nagyanyámnál is Jobbanjobbanjobban sütsz-főzöl, pedig őőő aztán igazán értette a dolgát. – Nono, máshoz nem is értett! – mondta Lochoho, és a fogait csattogtatta, de Lochoha haragosan nézett rá, és csak akkor oldotta fel szigorát, amikor Pandenden felnevetett a jelenet láttán. Koccintottak a kupákkal, és ittak. Pandenden azonban hirtelen elkomorult, felfújta az arcát, és olyan élethű békakuruttyolást hallatott, hogy az ember azt hihette volna, lenyelt egy kétéltűt. A három vendég kíváncsian figyelte a mutatványt, és egy perc sem telt el, amikor vaskos cuppogásra és egyre közelebbről érkező válaszbrekegésre lettek figyelmesek. Hamarosan meg is pillantották a békát. Az állat feléjük ugrált, Nelkher ölébe pattant, majd a már éppen felüvölteni igyekvő férfiról az asztalra vetődött. A lovag undorodva húzta el a fánkos tálat, de Lochoho és Lochoha rosszalló pillantása végül őt is csendre intette. A kétéltű úgy tűnt, egy pillanatra zavarba jött az ijesztően nagy, és békaszemekkel nézve kifejezetten ocsmány arcok láttán, ám Pandenden biztató kuruttyolása végül is felbátorította, és végig szökdécselt az asztallapon egészen a kertészig. Félszegen pislogott Pandendenre, de a szívdöglesztő brekegés végül teljesen megszédítette, és aztán ő is rákezdett a szerelmes nótára. A kertész és a béka úgy beszélgettek, mintha időtlen idők óta jegyesek lennének, Nelkherék pedig egyre hangosabb kacagással szemlélték a jelenetet. – Hé, héhé, Pandenden! – mondta a lovag. – A végén még teljesen magadba bolondítod szegényt – Lochohóékkal együtt újból felnevetett, de a párbeszéd csak nem maradt abba. Aztán a kertész elhallgatott, a szájához emelte összeillesztett tenyerét, nyelvét a szájpadlásához nyomva gólyakelepelésbe kezdett. A béka kuruttyolása lassan elhall, az állat megmerevedett, aztán rémült krákogással a vízbe vetődött. Hatalmasat nevettek, Pandenden könnyező szemeit törölgette, Lochohóék pedig a fogaikat csattogtatták, és ide-oda dülöngéltek a székeken. Amikor végre lecsillapodtak egy kicsit, ismét koccintottak, ittak. Megint a Tükörre terelődött a szó, és Nelkher érezvén társai

kíváncsiságát, végre belekezdett útjának elbeszélésébe. Kalandjait persze a rá jellemző szerénységgel és realitás iránti elkötelezettséggel tárta hallgatói elé, akik hüledezve hallgatták a sárkánnyal vívott egész napos csata borzalmait, a halálmágus Mawith, a vérszívó Daren, a hullagyalázó Glup gaztetteit, az emberevő Jerlynch banda húsz tagjának lemészárlását, s a quarimmel folyatott, három napon és három éjen át tartó küzdelem legfontosabb epizódjait. Amikor végül Nelkher elmondta, hogy Nathalie tulajdonképpen a boszorkány Elana lánya, a kertész valósággal rosszul lett: csak jó pár kupa sör után tért magához, és addig meg sem nyugodott, amíg a lovag töviről hegyire el nem mesélt mindent, amit az anyának és lányának históriájáról tudott. Bármennyire is megoldódott a férfi nyelve, akármennyire őszinte volt, Mawith, Daren és Glup sorsával kapcsolatban az átkot még csak meg sem említette. No, de az effajta elhallgatás okát persze nagyon is meg lehet érteni… *** A hűvös levegő miatt végül visszahúzódtak a szobába, és már jócskán az éjszaka közepén jártak, amikor a lovag végre eljutott a kalandokat záró „hát, így esett, ekképpen” toposzig, Lochoho és Lochoha sokáig bólogattak, Pandenden viszont a fejét csóválta. – A teremburáját – mondta. – Nem fér a fejembe, amit Nathalie-ról és Elanáról mondtál… És ez a három őrült férfi… hogy is hívták őket… – Mawith, Daren és Glup. – Igen, ők hárman… Fura, hogy ennyire hasonlít a sorsuk… Mintha valamennyien… – Nem tudom, miről beszélsz – szólt kissé ingerülten a lovag. – Azt hiszem, egyszerű véletlenről lehet szó, semmi másról. – Igen, lehet… – mondta a kertész. – De végül is mindegy. Csendben ültek hosszú-hosszú perceken át. A lovag egyre jobban elkomorult, és végül így szólt: – Pandenden. Nem tudom, miért, de valahogy úgy érzem, hogy Gaedwyn mégsem lesz hajlandó hozzám adni Nathalie-t. Meg fogja makacsolni magát. Hiszen semmi érdeke nem fűződne a frigyhez… – Ugyan már! Egy király nem szegheti meg az ígéretét. Azt mondtad, hogy az egész város tud róla! – Igen, igen, de valahogy egyre kevésbé bízom meg benne… – Ejh! Az biztos, hogy sunyi egy alak. Ha mégis megszegi az ígéretét, akkor is van megoldás.

– Mégpedig? – Megszöktetjük Nathalie-t. – Micsoda? Még ha bejutnánk a királynő lakosztályába, akkor sem tudnánk meglógni a palotából! – Nem vagyok benne biztos. Mondd csak, lovag, most is ott van Nathalie szobája nem mesze az öreg lugastól? – Igen… valahol ott. – Nohát, akkor nincs semmi gond! A kertben álló szélmalomba ugyanis egy titkos átjáró vezet a városfalakon kívülről: Gadden építtette annak idején. Ezen keresztül biztosan kijuthatunk, ha úgy hozza a sors, hogy leányszöktetésre lesz szükség. – Micsoda? Egy titkos alagút? – Nem tudom, miért csodálkozol ezen. Majdnem minden várban van. Miért éppen Lendhornban ne lenne? Nelkher elvigyorodott, azonban hirtelen szörnyű gondolat kerítette a hatalmába. – Hűha, Pandenden – mondta. – Ez nem olyan egyszerű, mint gondolnánk… Az átokról megfeledkeztünk… Ha kivisszük Nathalie-t a kertből, percek alatt meg fog halni! – Csakugyan… – A kertész elkomorult. – A boszorkányátok… A teringettét! – Mi a fenét csináljak?! Az amulettel ugyan megtörhetném az átkot, csak a megfelelő időpontot, a Nap és a Telihold együttállását kellene megvárni. Ugyanakkor nem lenne szívem megölni Elanát. Azok után, amit értem tett… És azok előtt, amit még tehet! Az újabb, hosszú csendet most Pandenden törte meg. – Ahhh, én azt mondom, hagyjuk ezt most. Ráérünk még azon töprengeni, mit tegyünk. Igyunk inkább a találkozás boldogságára, és a leendő út sikerére! Holnap még sok dolgunk lesz, de holnapután akár útra is kelhetünk. – A kupák összekoccantak. Egy ideig még a lovag útjáról beszélgettek, de amikor az utolsó részletet is kitárgyalták, az álmosság már annyira rátelepült mindannyiukra, hogy jó éjszakát kívántak egymásnak, és ki-ki ment a saját ágyába. *** Nelkher madárfüttyre és nevetgélésre ébredt. A napfény barátságos kis lyukakat fúrt a zsaluba és mókás fénycsíkokkal töltötte meg a szobát. A

felmelegedett deszkák nyikorogva engedelmeskedtek a lovagnak. A férfi sokáig hunyorgott, aztán elmosolyodott, amikor megpillantotta a kertben szorgoskodó három kis lényt. Pandenden egy hatalmas létrán állt és diókat rázott a fáról, két barátja pedig kosarakat töltött tele a lehullott terméssel. A kertész, mintha csak megérezte volna, hogy leskelődnek, hátrafordult, és hadonászva köszöntötte a lovagot: – Hé, Nelkher, éppen ideje volt már, hogy felébredjél! Siess a reggelivel, mert jócskán lesz még dolgod! Mozgás! Nelkher meglepetésére még csak meg sem sértődött Pandenden modorán, hanem unottan legyintett, és visszahúzódott a szoba rejtekébe. Átöltözött, majd lecammogott a földszintre. Hamarosan Lochoho lépett be az ajtón. – Jól aludtálaludtál, Sir Nelkher? – Remekül… Mondd csak, mi van reggelire? – Hohoho, tudtam énén, hogy ez leszlesz az első gondolatod! Ezért jöttem bebe. – Eltűnt a konyhába vezető boltnyíláson, jó ideig matatott, járkált, szuszogott, aztán egy hatalmas fonott kaláccsal és egy furcsa, gőzölgő folyadékot tartalmazó kannával tért vissza. Nelkher hatalmasat harapott a kissé már kihűlt, de még mindig omladozóan friss kalácsból, és érdeklődve nézte, ahogyan a kis lény beletölti a folyadékot egy kupába. – Ez meg mi a nyavalya? – fintorgott a barnás ital láttán. – Nem ismered?? Teyya, ez a nevneve. Legalábbis Pandenden így hívjahívja. – Teyya?! Sosem hallottam felőle. – Körülszaglászta a kupát, de bizalmatlansága egy cseppet sem oldódott fel. – Ocsmány egy szaga van, az nem vitás – dörmögte. – És miért gőzölög ilyen borzalmasan?! – Ígyígy a finom, melegmelegen. – Hé, Lochoholochoholochoho! – hangzott kintről Lochoha kiáltása. – Gyere mármármár! Holholhol késlekedsz?! – Nana tessék! – mondta az erdőlakó. – Egy pillanatra nincsnincs nyugalmamnyugalmam ma. – Kitotyogott az ajtón, integetett a kezeivel Lochohának, majd, mielőtt eltűnt volna, még visszaszólt: – Vigyázzvigyázz, mert forró mégmég. Hűljön csakcsak ki egy kicsit. Határozottan finom volt a kalács, mégis hiányzott valami róla. A napfényes konyhában a lovag végül ráakadt egy mézes csuporra, és azzal bevonult a szobába. A ragacsos lé lomhán csordogált alá a belemártott kalácsdarabokról, időnket magával ragadott egy-egy fehér foszlányt, és elnehezült testébe temette, mint valami kezdetektől hozzátartozó, amorf

méhviasz-darabkákat. Amikor végleg megszűnt az ital vészterhes kipárolgása, Nelkher beleivott a folyadékba: az iszonyú íz azonban annyira felkavarta a gyomrát, hogy kirontott az ajtón, és hosszasan köpködött, krákogott a küszöbön. Pandendenék észrevették, és a kertész így kiáltott: – Hé, mi a baj, lovag? – Borzalmas volt ez a lötty! Mintha szűrt trágyalét ittam volna! – A teyyára gondolsz?! Ó, pedig az a világ legegészségesebb itala! Igaz, melegen kell inni, mert amúgy egy fabatkát sem ér. – Miből van ez a szörnyűség?! – fintorgott még mindig a lovag. – Sok mindenből lehet csinálni. Ez éppen csalánból készült. Nelkher abban a szempillantásban okádta ki a reggelit az amúgy is táncoló gyomrából, Pandendenék pedig pukkadoztak a nevetéstől: a kertész majdnem leesett a létráról. A lovag falfehér arccal szipogott, aztán a fejét belemártotta a ház melletti, vízzel telt hordóba. Kicsit később megpróbálkozott ismét némi táplálék elfogyasztásával, de sikertelenül – így úgy döntött, segít inkább Pandendenéknek. Pár óra alatt lepusztítottak három fát, és egy terebélyes gesztenyefa alól felszedték a lehullott terméseket. Nelkher végül kimentette magát a munka alól, és felbattyogott a már ismerős dombra, a hársfa alá. Dél körül járt az idő, s ha lehet, még enyhébb volt, mint előző nap. Lochohóékat nézte, de közben állandóan azon járt az esze, hogyan kellene tálalni Gaedwynnek ezt az egész könyv-históriát, és mi legyen az átokkal. Annyira elmélázott, hogy csak akkor vette észre a lejtőn felfelé igyekvő kertészt, amikor az már egészen közel ért. Pandenden levette a kalapját, széles fülei örülvén a teljes szabadságnak, kikandikáltak bozontos, tömött hajzata alól. A kertész lecsüccsent Nelkher mellé, és lábait kinyújtva bámulta a tájat. – Hát nem gyönyörű? – kérdezte. – De, igen. Szép – felelte Nelkher. Pandenden felvett a földről egy szabályos, szív formájú levélkét, és elmélyülten nézegette. – Mondd csak, Nelkher – kezdte. – Hallottad-e a mesét a Hársról és a Szilfáról? – Hogy? – kapta fel a fejét a lovag. – Ja, a mesét? A miről? – A Hársról és a Szilfáról – ismételte meg a kertész. – Nem én – válaszolta a lovag. – Vagy… a fene tudja. Olyan régen hallgattam már mesét, hogy nem emlékszem lényegében egyre sem. – Nagy hiba – mondta Pandenden. – Nohát, akkor jó, ha figyelsz. – Felkelt, elslattyogott a malom irányába, ahol újabb fák terebélyesedtek,

lehajolt az avarba, és amikor visszatért, a hárslevél mellett egy másik levélkét tartott az ujjai között. – Látod ezt a két levelet? – kérdezte, amikor ismét Nelkher mellé telepedett. – A jobb oldali a Hársé, a bal oldali pedig a Szilfáé. – Látom hát – felelte amaz. – Mindkettő szív formájú, igaz? Mégis van valami különbség kettejük között… – Mi lenne? Mindkettő lapos, sárga. Én nem látok semmit. – Nézd csak meg jobban őket! Apró részleteket. Nelkher elnevette magát, fejcsóválva nézegette egy ideig a két levélkét. – Úgy tűnik, az egyik kisebb és keskenyebb, a másik nagyobb és szélesebb. – Igen, de próbálj elvonatkoztatni a mérettől. Nézd csak a formát! A lovag a gondolataiba merült, és kisvártatva megszólalt: – Úgy látom, a Hárs levele teljesen szabályos, a Szillevél… szív formája pedig nyomott az egyik oldalról. – Nagyszerű! – örvendezett Pandenden. – Jó a szemed, lovag, bár a Természet az effajta különbségeket pillanatok alatt észreveszi… Nos, a mese úgy szól, hogy a Hárs és a Szil szerelmesek volta valaha, s a Természet hálából, amiért tiszta érzéseikkel megörvendeztették, mind a kettőnek szép, szabályos, szív formájú levelet ajándékozott. Tavasszal együtt bomlottak ki a levelek a rügyeikből, nyáron együtt rezegtek a langyos szellőben, ősszel pedig úgy hullottak le, hogy mindig tökéletesen egymásra simultak. Azonban a Szil szerelme csak pár évig tartott: hűtlen lett kedveséhez, és az egyik tavasszal már a Tölgynek kezdte rezegtetni a leveleit, s csak nevetett a Hárs kétségbeesett szavain. De következő tavasszal már a Tölgyet is otthagyta a Bükk kedvéért, egy évvel rá meg a Gyertyánnal állt össze. No, a Hárs bánatában elátkozta egykori kedvesét, és arra kérte a Természetet: jelölje meg, hogy többé már egyetlen fa se higgyen a szerelmes szavainak. Így is történt: a Szil következő tavasszal kétségbeesetten tapasztalta, hogy gyönyörű levelei kisebbekké, aszimmetrikusakká váltak, és hiába rezegteti őket, senki sem hisz többé udvarló szavainak, mert a csonka szív mindent elárult róla. Sírt-rítt, rimánkodott a Természethez, de az nem könyörült meg rajta: levelei sohasem lettek olyan szépek, mint egykoron… Hárs és a Szil magányos fák azóta is, de az előbbi egyedüllétét gyakran enyhítik a szerelmespárok, akik előszeretettel ülnek alája, és nézegetik a gyönyörű leveleket; az utóbbi árnyékába viszont legfeljebb csak a vándorok ülnek hébe-hóba. – Hmmm. És ezt te elhiszed? – kérdezte mosolyogva Nelkher.

– Ejh! – mondta méltatlankodva a kertész. – Mit számít az! Ez egy mese, és a mesékkel kapcsolatban butaság feltenni azt a kérdést, hogy „hiszed” vagy „nem hiszed”. A lovag megszeppenve ült, és ujjai között pergette a két levelet. Fura hatással volt rá ez a kis fickó: eddig soha életében nem gondolt arra, hogy a formák efféle apró játékait figyelje. Pandenden sokáig nézte a férfit, majd így szólt: – Tudod, Nelkher, neked egészen másmilyen a lelked, mint a többi lovagé. Érzékeny vagy a kis szépségek iránt. Máskülönben hogyan vehetted volna észre, hogyan szerethetted volna meg Nathalie szeplőit? Egy átlagos férfi nyilván csak az arca szabályosságára, melleire, csípőjére, fenekére lenne kíváncsi… már megbocsáss a kifejezésért… te viszont képes vagy a rejtett, igazi kincseket ígérő csodák felfedezésére. És ez óriási dolog, bár talán még nem is tudod! – Gondolod? – kérdezte a férfi. – Meg sohasem törtem a fejem efféle dolgokon. – Mi az, hogy! – mondta a kertész. – Meglátod, pár hét alatt olyan embert faragok belőled, hogy magadra sem fogsz ismerni! – Na, más sem hiányzik nekem! – nevetett Nelkher. – A végén még arra eszmélek majd, hogy gereblyékkel és kapával rohangászom összevissza, és lepkéket kergetek! – Ki tudja! – kacagott vele együtt Pandenden. – Még ez is előfordulhat! A völgyből Lochohóék integettek feléjük, jelezvén, hogy jó néven vennék, ha segítenének nekik. Lefutottak hát a domboldalról, és kora délutánig gyűjtötték a püffedt gesztenyéket. *** Ebédre petrezselymes párolt csirke és sült alma volt, no meg finom kuglóf, s vörösbor. Végül elnehezült gyomorral láttak neki a diónak. Pandenden nem evett, Lochoho, Lochoha meg fogaikkal roppantották össze a kemény héjakat. Nelkher rátaposott az egyik termésre, aztán kétségbeesetten nézegette a porrá zúzódott belet. – Ne haragudj, de mit csinálsz? – kérdezte a kertész. – Hogyhogy mit? Megtöröm a diót. Egy kicsit nagyot tapostam rá. Pandenden elhúzta az orrát, elővett az egyik polcról valami harapófogószerűséget, a két összekattintott nyél segítségével feltörte a diót, majd lehámozta a gyönyörű, sértetlen bélről a héjat. – Hmmm… ügyes, ügyes… – mondta a lovag.

– Casper gróftól kaptam annak idején… – mondta a kertész. – Az ő találmánya: azóta is nagy szeretettel használom. – Ó, Casper, az öreg báró! Gondolhattam volna… – Mondd csak, mi van vele? – Szerintem eszelősebb lehet, mint valaha. Nagyszerű felfedezései vannak, az tény! A legfantasztikusabb az a repülőszerkezet, amellyel a város fölé tud emelkedni. – A repülőszerkezet! Szóval meg tudta csinálni! – Mi az, hogy! Úgy repkedett vele összevissza, mint egy sárkány. Azt mondta, át fogja alakítani, valamiféle gömböket szerel rá, és hogy akár olyan magasságokba is fel tud majd emelkedni, mint egy madár! – Madármadár! – álmélkodott Lochoho, a nejére nézett, és sokáig imbolygott a helyén. – Madármadármadár! – helyeselt Lochoha. – No nem, ezt azért már nem hiszem el – nevetett Pandenden. – A tudománynak is vannak határai. – Nem tudom, lehet. Mindenesetre az biztos, hogy én még a földön sem ülnék bele abba a szerkentyűbe. *** Ebéd után még beszélgettek mindenféle dolgokról: elsősorban Pandenden mesélt a ház körüli teendőkről, így a lovag nem igazán tudott odafigyelni. A kertész végül magukra hagyta vendégeit, mert még maradt egy kis munkája kint. A bejárati ajtó nyitva maradt utána, s egy kis idő múlva már jól hallatszott fütyörészése és a seprű surrogása a ház előtti kavicson. – Na, hát ez aztán a házias legény! – mondta a lovag, és a konyhaablakban kikukkantva elmosolyodott a létrát cipelő, fütyörésző Pandenden láttán. Hirtelen elkomorodott. Valami nem stimmelt itt: Pandenden a kertben mászkál ide-oda a szerszámaival, Lochoho és Lochoha pedig idebent ülnek. Márpedig egyértelmű, hogy valaki sepreget odakint. De hát kicsoda? A választ hamarosan megtudta, mert a nyitott ajtó előtt megjelent a seprű. Egy szál magában. Forgott, táncolt a saját tengelye körül, és surrogva seperte a faleveleket. A lovag kirohant az épületből, mintha csak attól félt volna, hogy

azonnal ráomlik a tető, a két erdőlakó pedig fogaikat csattogtatva, kacagva követte. Nelkher úgy bámulta a szerszámot, mintha maga Nathalie táncolna előtte, és megpróbálta megfogni a nyelet, de az kicsusszant a kezéből. – Mi az, mit nevetlek? – dugta ki Pandenden az orrát a ház mögül. – Á, a seprű! Tetszik, ugye? – Mi a fene ez? – kérdezte Nelkher. – Csak nem a Természet nagyszerű titkainak egyike ez is? Ez sem varázslat, mi? – De, ezt nevezhetjük annak is. Bár, az az igazság, hogy egy kis serkentőpor hatására valamennyi söprű megcsinálja ezt… – Serkentőporserkentőpor? – kérdezte Lochoho. – Az hát. – Pandenden eltűnt a vityillóban, aztán megjelent egy sárga port tartalmazó üvegcsével a kezében. – Csak egy csipetnyit kell rászórni – magyarázta –, és máris megtáltosodik tőle. Próbáld csak ki! Nelkher a markába öntött, majd a seprűre hajított egy kis varázsszert, mire a már amúgy is túlzottan magabiztos tisztítóeszköz annyira vad táncba kezdett, mintha az egész házat fel akarná dönteni. Lochoho fogait csattogtatva kapta ki Nelkher kezéből a fiolát, ám Lochoha megpróbálta elvenni tőle azt. – Hej, hejj, megkergültetek?! – kiabálta Pandenden. – Adjátok vissza! Az üveg után nyúlt, de a dulakodó házasok nem engedték. Végül aztán addig rángatták a fiolát, amíg az megbillent, és legalább a fele tartalmát rázúdította az éppen arra száguldó seprűre. A tisztítóeszköz hirtelen megállt, elkezdett remegni, majd irtózatos sebességgel nekiiramodott; háromszor körberohanta a házat, aztán mint egy elszabadult, megveszett kutya, elvágtatott a sövénykerítés felé. Pandenden kétségbeesetten üldözte egy darabig, de aztán feladta a küzdelmet, és lógó nyelvvel tért vissza. – Na, ezt jól elintéztétek! – mondta Lochohóéknak. – Most aztán estig föl-alá fog rohangálni. Na mindegy, este majd megkeresem… Persze, ha egyáltalán nem szalad világgá addigra. Ha már így alakult, akkor segíthetnétek egy kicsit. Te, Sir Nelkher, hordhatnál egy kis fát a kamrából, ti, Lochoho és Lochoha pedig büntetésből becipelhetnétek a gesztenyés kosarakat, és felgereblyézhetnétek egy kicsit a ház körül. Ne nézzetek ilyen csúnyán! Örüljetek, hogy megúsztátok ennyivel! Én meg addig megnézem, rendben van-e minden a présház és a malom tájékán. Dolgoztak még egy kis ideig – leghamarabb Nelkher fejezte be a munkát, mert sebtében behordott néhány ölnyi fahasábot, aztán el nem

ítélhető módon már nem érdeklődött újabb feladat után. Amikor a többiek is elkészültek, Pandenden a két cimborája segítségével hozzáfogott úti cókmókjának összepakolásához. Néhány meleg ruhadarab kivételével egy halomnyi diót, zöldséget, szárított gyümölcsöt csomagolt össze, no meg töménytelen mennyiségű virágmagot, hagymát, különös fiolát és kerti szerszámot. – Jól fognak jönni majd, mert egy kicsit rendbe szeretném tenni a lendhorni kertet – magyarázta. – A seprűporseprűport, ha van mégmég, itt ne felejtsd! – viccelődött Lochoho. – Tényleg! – kapott a fejéhez Pandenden. – Jó, hogy mondod. Az udvarnagy borzasztóan fog örülni, hogy felszabadul végre egy csomó munkaerő. – Azzal fogott két fiolát, és azt is a többi tárgy közé rakta. – Megvan minden? – kérdezte végül a két, hatalmasra duzzadt puttonyt nézegetve. Behunyta a szemét, még egyszer végiggondolt mindent, majd így szólt: – Igen, azt hiszem… Van még egy-két apróság, de azt majd reggel. Sokat bajlódtak a batyukkal, mert minduntalan ki-kikandikált valami a mélyükről, de aztán a lovag testi erejének köszönhetően végül sikerült bekötni a szájukat. – Remek – mondta a kertész. – Most pedig ha úgy gondoljátok, kilovagolhatnánk egy kicsit napszállta előtt. Gubira és Gibura is ráfér egy kis mozgás. Meg aztán – és itt Lochohóékra sandított – valamit meg is mutathatunk Sir Nelkher barátunknak, azt hiszem. *** Hamarosan ott lovagoltak egymás mellett az egyre keskenyedő völgy nyugati vége felé. Phyllist nagyon megkedvelhette időközben a két ébenfekete póni, különösen Gubi, melyen Lochohóék lovagoltak, mert az a fejét állandóan a nála jóval magasabb állathoz igyekezett dörgölni, és szeretetteljesen fújtatott a paripának. A Nap alacsonyan járt már, és a habos felhőnyalábokat, melyeket magához csalogatott, lassacskán elszínezte. Útközben egyre több és több olyan kéklő virág bukkant fel, mint amilyen a lovag útját végigkísérte: a völgyet lezáró kicsiny domb előtt már valósággal egybefüggő leplet képeztek a növénykék. Olyan volt az egész, mintha rosszcsont kölyök szaladtak volna száz meg száz vödör festékkel a kertész házától errefelé, útközben ki-kilöttyintve, a dombnál pedig végleg szétlocsolva a folyadékot.

A lejtőhöz érve Pandenden leszállt a póniról, és tett néhány lépést fölfelé: társai követték a példáját. Mindannyian leüllek a fűbe. A kertész sokatmondó pillantást vetett két társára. – Lovag – fordult Nelkherhez. – Felismered a virágot? – Felismerem hát. Ez az, amiről meséltem neked, ami fel-feltűnt az utam során. Fura növény: valami mágia lakozhat benne, vagy mi. De hát meséltem is tegnap, milyen hatással voltak rám mindig. Azt viszont még el sem mondtam, hogy egyszer, amikor letéptem egyet… – Leszakítottad? – Pandenden hirtelen elkomorodott. – Ó, szegényke… Önző dolog volt, lovag: pár pillanatnyi örömért elpusztítani egy csodát… – Ne bántsdbántsd! – mondta Lochoho. – Honnan tudhatta volnavolna? – Ez igaz. Mégis megfájdult a szívem a szavaid hallatán, Sir Nelkher. – De hát miért? Annyi van belőle itt, mint kavicsból a patakban… – Csakhogy a Wymerilla-virág különleges növény. Nagyon különleges. – Wimerilla? – Y-vel. Wymerilla. – (Elnézést ezért a látszólag értelmetlen betétért. A mai napig nem tudom, honnan jöhetett rá a kertész e nyelvtani hibára, merthogy akkoriban az y-t ugyanúgy ejtették, mint az i betűt; de tény, hogy rájött, nekem tehát kötelességem volt a beszélgetés eme részletének lejegyzése.) – Szóval ez a virág különleges értéket jelent. – Bizonybizonybizony! – helyeselt Lochoha. – Nagyonnagyonnagyon igaz! – Tudom, hogy jó a lelked, lovag – mondta Pandenden –, így hát elmondok egy titkot. A virágok valaha, réges-régen képesek voltak lepkékké alakulni, a lepkék pedig visszaváltozni virágokká. – Micsoda? – nevetett a lovag. – Ez is valamiféle mese, vagy mi? – Nem. Ez valóság! – Bizonybizony! Ez így vanvan! – kotyogott közbe Lochoho. – Ígyígy igaz! – összebólogatott Lochohával. – Maradt azonban pár virág, amely megőrizte még az átalakulás képességet – magyarázta Pandenden. – Képes az átváltozásra, ha avatott kéz nyúl hozzá. Olyan valakié, aki érti a Természet szavát. Micsoda ostobaság – gondolta magában Nelkher. – Szeretetreméltó fickó ez a Pandenden, de kezd az agyamra menni a természeteivel. Rendben van, elfogadom, hogy minden nagyon szép és jó, de hát minek állandóan bonyolítani a dolgokat. A lepke az lepke, a virág meg virág. Mint ahogy a kutyaszar is kutyaszar, és nem légy. – Látom, nem hiszel nekem, lovag – szólt Pandenden. – Figyelj csak! – Lehajolt egy virágocskához, és behunyt szemmel ráfújt.

A szirmok felborzolódtak, megremegtek, és a következő pillanatban kék pillangó formálódott belőlük. Törékenyen, vidáman táncolta körbe az álmélkodó lovagot, majd a férfi vállára ült. Nelkher utánakapott, de a lepke már tovaröppent. – De hiszen ez bámulatos! – kiabálta a lovag. – Mondtam, hogy varázsló vagy! A kertész a fejét rázta, lehajolt a fűbe, ismét rálehelt az egyik virágra. Megint felemelkedett egy pillangó, körülszimatolta a társaságot, majd a kertész nyitott tenyerébe szállt. Pandenden most visszarakta az állatkát a csupasz virágnyélre, és ráfújt: a szárnyak ismét szirmokká formálódtak, a csápok pedig porzókká. – Ha letéptél egyet – mondta Pandenden –, akkor meghal, ha nem változik lepkévé. Ha azt akarod, hogy virágként éljen tovább, akkor nem szabad leszakítanod. Nem akarod megpróbálni? – Ugyan! – nevetett Nelkher. – Ez nem nekem való időtöltés. – Nem baj, próbáld csak meg! – Úgyvanúgyvan! – mondta Lochoho. – Próbáld megmegmeg! – tette hozzá az asszonyka is. Nelkher végül a fejét csóválva ugyan, de lehajolt a fűbe, és ráfújt a virágra. A szirmok megremegtek, az egyik le is szakadt, de egyébként semmi sem változott. – Nem úgy, mint holmi vaddisznó – mondta Pandenden. – Hanem érzéssel: hunyd le a szemed, és gondolj a virágra. Nelkher újabb kísérletet tett, de most sem történt semmi. Megint megpróbálkozott, majd még egyszer, de minden kísérlete kudarcba fulladt. – Mondtam – szólt. – Ez nem nekem való. Csak bolondot csinálok magamból! – Dehogyis! – nevetett Pandenden. – Meglátod, idővel neked is menni fog. – Mosolyogva nézték Lochohóékat, akik időközben már vagy egy fél tucat állatkát szabadítottak el. Sokáig ültek még a mezőn, Pandenden és cimborái a virágokkal meg a lepkékkel játszadoztak, Nelkher pedig a fűbe hátrakönyökölve figyelte őket. A színek kezdtek elszürkülni, amikor Pandenden így szólt: – Kezdek fázni, ti nem? Lassacskán elindulhatnánk. – Csak még ezt az egyetegyet – mondta Lochoho. Ráfújt egy növénykére, és a bámulatos metamorfózis ismét bekövetkezett. – Na, most már elég – nevetett Pandenden. – A végén nem maradnak

virágaim! Meg aztán, bármennyire is jó idő van, mégiscsak benne járunk már jócskán a novemberben, és hamarosan túl hideg lesz ezeknek az állatkáknak. *** Felkerekedtek. Siettek ugyan, de így is csak sötétedés után értek vissza a házba. Megetették a lovakat, s miközben Pandendenék hozzáláttak a vacsora elkészítéséhez, Nelkher jókora hasábokat hajigált a kandallóba, és a barátságos lángokat figyelte. Később a tűz közelébe húzta a hintaszéket, és érdeklődéssel tanulmányozta az ülőalkalmatosságot. Beleült, de rendkívül kényelmetlennek találta, így felállt. Azonban a kíváncsisága végül győzedelmeskedett: ismét visszahuppant a székbe, és ügyetlen mozdulatokkal kezdte hintáztatni magát. Ahogy egyre jobban belelendült, és egyre inkább átérezte a ritmust, úgy tetszett meg neki egyre jobban a találmány. Lábait előrefeszítve, karjait oldalra nyújtva hintáztatta magát, idétlenül vihogott, és a végén már valóságos köríveket rajzolt a levegőbe. Aztán rájött, hogy ha az előredőlés holtpontján páros lábbal felrúgja magát, akkor nyilván sokkal nagyobb erővel fog hátralendülni. Így is történt. Térde teljesen behajlott az előredőléskor, és akkorát taszított magán, mintha legalábbis a mennyezetig akarna felröppenni. Hátrasüvített, és abban a pillanatban lendült át a holtponton, amikor Lochoho a levesestállal belépett a szobába. A hintaszék átfordult önmagán, maga alá temette a kétségbeesett férfit, a kis szerzel pedig ijedtében majdnem a földre ejtette az edényt. Pandendenék a jajveszékelő Nelkher segítségére siettek: pukkadoztak a nevetéstől, amint a szitkozódó, magából kikelt lovagot kiszedték a szék alól. A kis incidens utáni jókedv az egész vacsorát jellemezte, és hamarosan Nelkherre is átragadt. Maga sem értette miért, de természetesnek, felszabadultnak érezte magát a három kis szerzet között. A tyúksült maradékát ették, meg récetojást, sajtot és sült gyümölcsöket. Később Pandenden gesztenyéket rakott a kemence mellé egy fémlapra: miközben a vizet izzadó termések kétségbeesetten pukkadoztak, árpasört meg bort ittak, és viccelődtek egymással. Fura egy ital ez az árpasör. Aki nem kóstolta, azt gondolná, hogy ártalmatlan, könnyű itóka, és általában valóban hordószámra kell inni ahhoz, hogy hasson; ám ha az embernek különösen jó a kedve, és ráadásul más alkohollal keveredik a gyomorban, elképesztő dolgokat tud

művelni: pillanatok alatt hatalmába keríti fogyasztóját. Ez utóbbi történt Pandendenékkel is: mire elfogyott az utolsó gesztenye is, már egymást túlharsogva, kivörösödött ábrázattal mulatoztak, és bizony több perc telt el harsogó hahotával, mint beszéddel. – Hé, héhéhé! – kiabált Lochoho. – Mi lenne, ha játszanánk valamit?! – Hát veled meg mi a fene van? – kérdezte Nelkher. – Az alkoholtól elfelejtetted duplázni a szavakat?! Lochoho azonban valahogy nem értékelte a poént, és haragosan nézett rá. – Ejh, jó, jó, ne haragudj! – szabadkozott a lovag. – Teljesen bunkó leszek, ha sokat iszom. Úgy látszik, ez nála… nálatok fordítva működik, mint az embereknél. Mi akkor hebegünk, ha részegek vagyunk, ti meg akkor, ha józanok. Végül is nincs eb… ebben semmi különös. Nemde, Pandenden?! – Valóban, igazad van! – mondta a kertész, és csókot nyomott aprócska barátja arcára. – És különben is, imádom, amikor kétszer mondasz ki mindent – folytatta Nelkher. – Hogy Lochoha triplázásairól már ne… ne is szóljak! Így sokkal izgalmasabb a beszélgetés! – Igazán? – mosolygott Lochoho. – Nelkhernek tökéletesen igaza van – helyeselt Pandenden. – De szerintem hagyjuk ezt most… Ami a játékot illeti, abban én is benne vagyok! Mit szólnátok hozzá, ha „Itt a csipkebogyó, hol a csipkebogyó”-t játszanánk? – Remek, remek! – helyeseltek Lochohóék. – Hát az meg micsoda? – kérdezte Nelkher. Pandenden válasz helyett a kandalló mellett száradó csipkebogyóágakról leszedett egy halomnyi termést, majd az asztalra szórta őket. Aztán elővett egy fura kis hangszert, amely tekerőlant, duda és cimbalom ötvözetének tűnt, és a termések mellé rakta. – Csak ősszel lehet látszani – magyarázta –, mert csak friss bogyóval működik. De hát éppen ez a jó benne. A játék során egyenként rakjuk a csipkebogyókat az asztalra. A hangszer, ha felhúzom, magától fog majd játszani. A zene hatására a bogyó elkezd körbe-körbepattogni az asztallap pereme mentén: nem érhetünk hozzá, mert a kezünket a mellünk előtt keresztbe kell tennünk. A bogyó tehát körbe-körbe ugrándozik, mi meg várunk… – Na, persze, mindjárt gondolhattam volna, valami varázsbogyók – szakította félbe Nelkher a kertészt, és azonnal eszébe jutottak Elana

golyócskái, lehet, hogy azokkal is meg lehetne ezt csinálni? – A bogyók teljesen közönségesek – mondta – Pandenden. – Inkább a hangszernek van bűvös ereje… Szóval a muzsika egyre gyorsuló ütemben fog szólni, azonban néha meg-megáll majd egy pillanatra… mindig akkor, amikor a bogyó odaér valamelyikünkhöz: ilyenkor a termés magától fel fog pattanni, célba véve orrlikainkat. A fejünket félre lehet kapni előlük, de a törzset nem szabad mozdítani, és a kezekkel sem lehet hárítani. Ha a bogyó valakinek az orrában van már egyszer, akkor nem veheti ki onnan addig, amíg ki nem esik a játékból, az pedig akkor következik be, ha mindkét orrlyuka megtelik. Persze az a nyertes, akinek üres marad legalább egy orrlika a zene végére. Nem lesz könnyű, ezt garantálom! – Hmm, ez borzalmas hülyeségnek hangzik – mondta a lovag. – De azért próbáljuk ki. – Majd meglátod, hogy nem is olyan hülyeség – jegyezte meg Pandenden. – Akkor készüljünk fel! Elhelyezkedtek mindannyian, a kertész egyetlen termést hagyott az asztalon, a többit az ölébe szórta, majd hosszasan tekercselte a hangszert, mintha az valamilyen számszeríj lenne. – Mindenki kész van? Ne felejtsétek: csak a fej mozgatásával lehet védekezni! Egy… kettő… há… – Elengedte a hangszer tekerőjét, és visszaült a helyére – …rom! A zeneszerszám megszólalt: miközben a tekerő lassan-lassan körbeforgott, a húrok, mintha láthatatlan kezek játszanának rajtuk, megmeg pendültek, a bőrtömlő pedig lassan fújtatni kezdett. Kimért, imbolygó volt a dallam, a bogyó pedig szerény pattogással elindult Pandenden felé. Elhaladt a kertész mellett, majd Nelkhert is elhagyta, utána Lochoho felé ugrált: abban a pillanatban, hogy odaért, a zene hirtelen elhallgatott. Lochoho félrekapta a fejét, a bogyó meg elsüvített a füle mellett. Új termés kerül az asztalra, most Lochoho elé, és a kissé gyorsabb ütemben újrainduló zene hatására Lochoha felé veszi az útját. Pandenden következik. A zene megáll, a bogyó felpattan, a kertész félrekapja a fejét. Újabb golyó, még jobban gyorsuló zene. Nelkher, Lochoho, Lochoha, Pandenden, Nelkher. Ebben a pillanatban megáll a zeneszó: a bogyó eszelős sebességgel pattan fel, Nelkher hunyorít, és éppen mozdulni akar, de a bogyó már az orrlikában van. Hatalmas nevetés. Az újracsendülő dallam kifejezetten pattogó lesz, a bogyó veszettül ugrál. Lochoho, Lochoha, Pandenden. Csend. Most a

kertész reflexei bizonyulnak lassúnak, és őt nevetik ki: igaz, ennek hatására kiesik a lovag orrából a bogyó, de hát a szabály az szabály: vissza kell rakni a helyére. Folytatódik az ugrabugrálás, de Nelkherhez érve azonnal felpattant a sunyt kis termés: a lovag félrehúzódik, a gonosz csipkebogyó az ajka szegletének pattan. Vajon honnan a fenéből tudja a hangszer, hogy mikor kell megállni? – gondolta a lovag. Ám nincs idő töprengésre, mert a bogyó már száguld is Lochoho felé. Három kört tesz, a zene szól, a termés sebesen pattog. Nelkher, majd Lochoho van veszélyben. Csend, a csipkebogyó felpattan, és talál. A zene eszelősen ugrál, hajszolja a bogyót, amely ismét Lochohónál ugrik fel, és megint célba talál. – Nem igazság! Kiszemelt ez a mocskos! – kiáltotta a kis erdőlakó. De hát nincs mit tenni: ki kell állni, most már csak hárman vannak. A bogyó úgy száguldozik, mint egy veszett szöcske, hét egész kört ír le. A zene Lochohánál úgy gondolja, hogy itt az ideje elnémulni, a termés pedig a bal orrlikba vágódik. A küzdelem egyre szorosabb. És ez még jó ideig folytatódott így: a muzsika teljesen begerjedt, a bogyót szinte már nem is látták. Végül Nelkher és Pandenden között dőlt el a küzdelem, és persze mondanom sem kell, hogy a lovagunk győzött. Mert hát, igaz ugyan, hogy a kertész a súlya ellenére rendkívül fürge volt, Nelkher reflexeivel viszont ő sem vehette fel a versenyt… A játék olyan hosszúra sikeredett, hogy újabb fordulóra, bármennyire is élvezték az előzőt, már nem került sor. Ezzel szemben bepótolták az izzadással elvesztett nedvességet, és amikor a jókedv a tetőfokára hágott, Lochoho kicsiny hangszert vett elő: valami fiedelféleséget, de annál jóval kisebbet. Pandenden kezébe hasonló méretű, háromhúrú lant, Lochoháéba pedig csörgődob került. A cimborák táncra perdültek, énekeltek, Nelkher pedig a hasát fogta a nevetéstől. Herrihohhohurihuhhu-hiháhiháhá Tütötötülülililü-purripápápá, Kukumukukikukáku-fafefifofo, Vuvuvávu vevivávu-lelelilolo. És: Csipkebogyógalagonyarózsatulipán, Fülesbagolynadragulyatekishuligán! Gugugugégogágogu-geregegigü

Prapapapapapapapa-popopopüpü, Hihihahahohohoho-jajajíjiji Mememümümimamémü-bobe-bö bibi. És: Répátettemtejetittamkorgottahasam, szúnyogzümmögafülembehűdehangosan! Mert: Kvakvakvakva-kvakvakvekve csercsiricsicsu, Dudududededudidö-dödi me-mumu Ninininananinene-szezsózsosze-zsupp keszameszakaszemasza-hürrihirrü-hupp! És: Sziadiósziaszőlőistenvélednyár, Vizirigómegbotlottamadalnakvégemár! Pandendenék közben már táncra pördültek, nyolcasokat leírva kerülgették egymást. – Gyere, gyere Nelkher! – kiabálta a kertész. – Na, mi lesz már! – Nem, nem, köszönöm – hahotázott a lovag. – Ebből kimaradnék! – Gyere, mert különben megsértesz bennünket! – Nelkherhez pörgött, és addig-addig noszogatta a lovagot, amíg végül az is ott ugrándozott velük. Hamarosan azonban megfájdult a feje, szédülni kezdett: közölte, hogy aludni tér. Feltámolygott a szobába, ágyába roskadt. Pandendenék még sokáig mulatoztak, a lovag pedig valami rettenetesen nevetségeset álmodhatott, mert időnként meg-megrázta a kezeit-lábait, és hatalmasakat kacagott. *** A kora reggeli ébredésből persze semmi sem lett: már magasan fent járt a vékony felhők mögé sikló Nap, amikor Nelkher Pandenden kiabálására felébredt. – Mi az… mi az… – motyogta. – Hej, lovag, siess! – kiabálta a kertész. – Kelj fel, mert jócskán elaludtunk! Nyögve fordult az oldalára, de aztán hirtelen ráeszmélt, hogy indulnak vissza Lendhornba, és az izgalom, amely pillanatok alatt elöntötte, hamar

kipöccintette a szeméből az álmot. Felöltözött, vállára kapta a batyuját, aztán amikor meggyőződött arról, hogy mindene megvan, letrappolt a lépcsőn. Pandenden az ólaknál tevékenykedett; Lochoho és Lochoha már majdnem útra kész állapotban voltak: éppen az utolsókat kortyolták a kecsketejből, majd pedig Nelkherrel együtt sebesen magukba gyömöszöltek néhány szelet kalácsot és egy kis savanyú túrót. A lovag még beleszippantott a fakupa falára felkenődött, kitikkadt habréteg alatti árpasörbe, aztán már kint is volt. Amióta a felvidékre ért Nelkher, most volt először igazán késő őszies az idő: bár a Napot még nem takarták be teljesen a fellegek, fénye haldokló volt, és csak bágyadt ragyogást tudott kipréselni magából; ám azt is szétszórta azonnal a hűvös szellő. Pandenden bukkant elő a ház mögül – szomorúság, ugyanakkor elégedettség tükröződött a mosolyában. – Jó sok Yadey magot szórtam az állatok elé – mondta Lochohóéknak –, úgyhogy nem kell sietnetek a visszaúttal: két hétig tele lesz a hasuk. Elővezették a lovakat az istállókból, felnyergelték őket, felszíjazták a batyukat. Pandenden bekukkantott még egyszer a szobába, majd bezárta az ajtót, és éppen a keresztvaspánt lakatját akarta bekattintani, amikor hirtelen megállt a keze. – Mi a baj? – kérdezte Nelkher. – Nem tudom. Valahogy úgy érzem, mintha bent felejtettünk volna valamit… – Mindenminden megvan – mondta Lochoho. – Igen, minden megvanmegvanmegvan – helyeselt Lochoha. – Nem tudom – szólt Pandenden. – Valahogy úgy érzem, mintha mégis hiányozna valami. Az elemózsia, a térkép, a fáklyák, a gyógyszerek megvannak? – Megmeg vannak – felelte Lochoho. – Mondom: minden itt vanvan. – Biztos?! – Ugyan – szólt Nelkher. – Amikor az ember útra kel, mindig úgy érzi, hogy egy csomó mindent otthon felejt. Főleg ha ilyen hosszú útra indul… – Lehet. Valahogy mégis… – Hirtelen a fejéhez kapott a kertész. – Tudtam! A könyv! – Micsoda? Nem hoztuk el? – Mondom! Bent maradt! Nelkher a fejét fogta kínjában, Lochohóék pedig a fogaikat csattogtatva nevettek. Pandenden ismét eltűnt a házikóban, s amikor megjelent, az oldalára

vetett tarisznya már duzzadt volt a kincstől. – Végtére is egészen kis apróság – nevetett a lovag. – Nem is tudom, volt-e értelme visszamenni érte. A lakat végre bezárult, és a kulcsok a kertész zsebébe kerültek. Pandenden tett még egy kört a kicsiny gazdaság körül, aztán végre lóra szálltak, és elindultak. Ahogy lassan maguk mögött hagyták a házikót, a sövényeket, a kertet, a hidacskát és az összeboruló gesztenyefákat, a kertész elnehezült szívvel bámult birodalma után: úgy tűnt, minden egyes fűszáltól külön-külön is el akar köszönni. Amikor a dombtetőre értek, hátrapillantottak még egyszer: csendes volt a kicsiny völgy, ezüstösen, tompán fénylett a víztükör, a malom sebesen kalimpált a karjaival, mintha csak érzelmes búcsút akarna venni tőlük. A ház csöndesen, türelmesen várakozott. Pandenden, Lochoho és Lochoha egyszerre sóhajtottak fel, s a kertész kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Aztán elmosolyodott, és elindult az erdő felé. *** Némán lovagoltak egy ideig, és úgy tűnt, hogy a hallgatásuk nem is annyira a másnaposság következménye, mint inkább a legkülönfélébb gondolatoké, amelyek a fejekben kavarogtak. – Hé, barátaim, a teringettét! – szólalt meg végül Pandenden Lochohóékhoz fordulva. – Mégis, mi ez a fancsali ábrázat?! Nem temetésre megyünk! Csak elutazom egy kis időre, semmi több! Inkább örülnötök kellene, hogy végre rendbe tehetek mindent, amit elrontottam! Lochoho úgy tűnt, mondani akar valamit, de aztán az ajkába harapott, és lehorgasztotta a fejét. – Ahh, le vagytok tojva! – mondta a kertész. – Nem érdekeltek. – Elkezdett fütyörészni, csak úgy a szélnek, a fáknak, saját magának, de aztán fejcsóválva elhallgatott. Elég jól haladtak, így estére behoztak valamennyit a lemaradásukból. A felhők addigra teljesen maguk alá gyömöszölték a Napot, de eső szerencsére nem esett egész éjjel. Másnap estére szemerkélő, hideg cseppek között értek a hegyhez. Nelkher és Lochohóék gond nélkül bejutottak a barlangba, de Pandenden lova, Gibu lehorgonyzott a sziklán a vízesés előtt, és egyszerűen nem volt hajlandó megmoccanni.

Valószínűleg kevesen tudják elképzelni, milyen dolog az, ha egy póni megmakacsolja magát. Sokat beszelnek ugyan a szamarak és öszvérek csökönyösségéről, de egy póniló ezerszeresen felülmúlja előbb említett rokonai! Gibu a lelke mélyéig áthatván a statikusság spiritualizmusával, egyszerűen megállt, szétterpesztette a lábait, és nem mozdult többet. Nelkher teljes erejéből húzta, Pandendenék nekifeszülve tolták, de a póni, mintha csak ólomból lett volna kiöntve, meg sem moccant. Végül Phyllisszel próbálták elvontatni az állatot, de ez a kísérlet is teljesen sikertelennek bizonyult. Teltek-múltak az órák, a társaság néha tajtékző őrültek gyülekezetévé formálódott, máskor viszont kérlelő, mézes-mázas szavakkal próbálták a zordon lószívet megenyhíteni, de minden erőfeszítés hiábavaló volt. – Nem lehet… nem lehet, hogy egyszerűen elpatkolt? – kockáztatta meg végül a kérdést a lovag. – Úgy tűnik, mintha máris sokkal hidegebb lenne a teste… – Pandenden rosszalló tekintete azonban betapasztotta a száját. – Szerintem, hagyjuk ittitt – tanácsolta Lochoho. – Úgyis haza megy, haha éhes lesz majdmajd. – Te elmehetsz Gubin isisis. Mi megmegmeg, ha visszafele megyünk, gyalog is eljutunk aaa házhoz – tette hozzá az asszonyka. – Szerintem még akkor is itt fog állni, amikor visszafele jöttök – jegyezte meg Nelkher. – Talán igazatok van – mondta bánatosan Pandenden. – De azért próbáljuk meg még egyszer. Újabb kísérletsorozat vette kezdetét, és újabb kudarcok következtek. Végül Pandenden is belátta, hogy a többieknek igaza van, és így feladta a küzdelmet. Kettéosztották a holmit, ami a pónin volt, és részben Gubi, részben Phyllis csomagjaihoz erősítették. Pandenden bánatos szívvel lépett a társai után a sötétségbe, és amikor visszafordult, látta, hogy Gibu még mindig ott áll a vízfüggöny mögött, és látszólag csöppet sem bánja, hogy barátait ily galádul cserbenhagyta. A barlangi út most is hosszú és fárasztó volt, és Nelkhert persze megint teljesen cserbenhagyta az időérzéke, de legalább már nem érzett akkora félelmet, mint az első alkalommal, ehhez talán hozzájárult az a rajongás is, amellyel Pandenden a leggyönyörűbb cseppkövekről áradozott. Rendkívül keveset aludtak, szinte egyfolytában mentek, de még így is csak két nap múlva, éjszaka értek ki a túloldali nyíláson. A levegő hideg volt és friss, mégis most hirtelen tört rájuk a fáradtság: alig álltak már a lábukon, amikor elérkeztek a kalyibáig, és mint négy krumplis zsák, úgy

zuhantak a fekhelyekre meg a padlóra. *** Szitált az eső és lassú ködök guggoltak a bokrok között, amikor a hegyoldalhoz vezető völgy szájánál reggel búcsút vettek a két kis erdőlakótól. Lochoho és Lochoha egyik lábukról a másikra dülöngéltek, szuszogtak, bólogattak és minden lehetséges gesztusukkal igyekeztek kifejezni bánatukat: sírni nem tudtak, mert hát erre az ő fajuk képtelen volt. Hogy szeretetüket teljesen egyértelművé tegyék, legalább három kosárnyi, lilagyökérrel tartósított gombát tukmáltak Pandendenre és a hálálkodó, ám magában szentségelő Nelkherre. – Hát, akkor vigyázzatok magatokra barátaim, és amint lehet, menjetek vissza a házikómhoz – kérte Pandenden. – Úgy hiszem, elég langyos és rövid telünk lesz. Biztos vagyok benne, hogy legkésőbb nyárra ismét együtt leszünk. És akkor aztán nem fogunk három éves találkaszüneteket tartani, ezt ígérhetem! – Ti vigyázzatok magatokmagatokra! – mondta Lochoho. – Hiányozni fogsz Pandendenpandenden, úgyhogy siess visszavissza! – Jójójó, utat, barátaink! – tette hozzá Lochoha. – Köszönünk mindent, Sir Nelkhernelkhernelkher. Ésésés vigyázz Pandendenre! – Vigyázok, megígérhetem – felelte a lovag. – Hé, egy kis mosolyt! – mondta a kertész. – Ha ilyen búvalbéleltek vagytok, nem fogok elindulni! Lochohóék kis imbolygás után bátortalanul összecsattogtatták a fogaikat. A két kis lény összeölelkezett Pandendennel, kezet ráztak a lovaggal. Aztán így szólt a kertész: – Hát akkor: Hürri-horri-herri-ho, hi-huhu-huhu! Lochohóék megismételték a búcsúszót, Nelkher pedig úgy nézett rájuk, mint akik meghibbantak. – Megőrültél, Pandenden? – kérdezte. – Mi a fene volt ez? – Ez a búcsúszavunk. Sokkal jobb, mint az ostoba közhelyek, mert az is benne van, hogy nem kell az egészet komolyan venni. Nelkher megpróbálta ugyan utánozni a kifejezést, de már a „hürri” után annyira idétlenül érezte magát, hogy jobbnak látta egy kézlegyintéssel elintézni az egészet. Pandenden egészen addig nézte az egymást ölelgető, integető házastársakat, amíg a csonka domboldal végleg el nem zárta a völgyet. A

kertész szipogott, orrát belefújta a zsebkendőjébe, aztán félszegen a lovagra mosolyodott. – Fura szerzet ez a két erdőlakó – jegyezte meg Nelkher –, de nagyon megkedveltem őket. – Ó, nekem mondod! Olyanok, mint két kisgyerek: az ember nem gondolná, hogy túl vannak már a százon. – Amennyin?! – Jól hallottad! A százon, bizony! De, jó ha tudod, hogy még életük elején tartanak. A gyermekekkel, meg az ilyesmivel még vagy ötven évet kell várni. Akkorra mindenképpen szeretném, hogy beköltözzenek hozzám. Hiszen el sem férnének az erdőben annyian! Ejh, de kíváncsi vagyok már a kis Lochohikra! *** Estére besűrűsödött a köd, mint a túlfőzött tejbegríz, és nemhogy a keletre elterülő felföldekig, hanem jóformán az orruk hegyéig sem láttak el. Az eső nem hagyta abba idegesítő szitálását, és csak nagy nehezen sikerült tüzet gyújtani néhány magas cédrus által védett szárazabb folton. A vacsora közben pajzán énekekre tanították egymást, aztán Pandenden, ki tudja honnan, szerzett két emberméretű, jó hüvelyknyi vastag lapulevelet, hogy legyen mivel takarózniuk éjszakára. Reggelre végre elállt az eső, kitisztult egy kicsit a levegő, és az alacsony, bújócskázó szürke fellegek közti réseken elő-előtünedeztek a távoli felvidék szürkészöld foltjai. Egy csupasz bokrokkal és még csupaszabb gyertyánokkal közrefogott keskeny völgynyúlványban haladtak éppen, s Nelkher arról mesélt, hogyan indult el egy szál karddal a kezében a gertqeri vízibadály elleni összecsapásra, amikor egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy ideje a levegőnek beszél már, mert Pandenden jócskán lemaradt, és Gubi mellett állva egy csupasz kis bokrot bámul. – Héj, figyelsz te rám egyáltalán? – méltatlankodott a lovag. – Mit nézel? Mi van ott? – Pszt… – Pandenden vadul integetett Nelkhernek. A férfi visszalovagolt, és leszállt Phyllisről. – Mi az, mi van ott? – lehajolt, és hol a kertészt, hol pedig a galagonyabokrok elfeketedett ágait nézte. – Nem látok semmit! – Nézd meg jobban ezt az ágacskát. Ezt, itt, az orrom előtt. Nem látsz rajta semmit?

– Mit látnék? – Nézd csak figyelmesen! – A fenébe is! Hülyéskedsz velem? Hiszen ez egy csupasz ág, semmi más! – De valamit csak észreveszel rajta! – Hát… látok egy vízcseppet a végén… mást semmit. – Ez az! Tudod-e, hogy ebben a vízcseppben minden benne van?! A lovag hüledezve nézte a kertészt. – Megőrültél?! Mi történt veled, Pandenden?! – Dehogy őrültem meg! Hidd el, hogy maga a világegyetem van belezárva ebbe a cseppbe! – Te már megint hülyének nézel. Azért tanultam valamennyi asztrometriát meg geographiát, meg mit tudom én mit, és tudom, hogy a világegyetem nem férhet bele egy… – Ezt képletesen értsd! – mondta Pandenden. – Ez nem tudomány! Ez egészen más… Figyeld csak a cseppet! Próbálj minden másról megfeledkezni! Csak a cseppet figyeld! Nelkher belebámult a vízcseppbe. Sokáig nézte, és csak akkor vette észre, hogy egészen picike, foglyul ejtett szemcsék kavarognak a belsejében: forognak, át meg átbukfenceznek önmagukon. – Na, látod végre? – kérdezte Pandenden. – De hiszen ezek csak koszdarabkák… az ágról, vagy miről juthattak a cseppbe. – A fenéket! Magát a világot láthatod ott… kicsiben. Nézd csak: ott vagy te, az a vékonyka, és ott vagyok én is, az az apróbb szemcse… Nelkher elnevette magát, és így szólt: – És mondd csak, Nathalie-t is látod? Meg Phyllist és Lendhornt, s a kardomat? – Persze, hogy látom! Nézd csak meg! Nelkher újabb gombostűhegynyi méretű törmelékeket fedezett fel. – Nathalie… ő vajon melyik lehet… – motyogta, azonban a kis világ hirtelen alácsöppent, és szétpukkadt. A lovag ismét felkacagott: – Itt van a világvége! Meneküljön, ki merre lát! Kiabáltak, futásnak eredtek. – Bolond vagy, Pandenden! – mondta a lovag, amikor lihegve megállt. – De a poézishez értesz, ez nem vitás! Együtt kacagtak, aztán ismét nyeregbe ültek.

*** Nelkher félt eleinte, hogy nem találják meg a visszavezető utat, mert már csak az emlékképeire támaszkodhatott, de miután kijutottak a felvidékre, rájött, hogy az északi bércek sávja nagyjából megszabja a haladás irányát, és mindig talál valamilyen ismerős formát. Ráadásul Pandenden olyan nagyszerűen tájékozódott, mintha világ életében ezeket a tájakat járná – és ez önmagában is elég volt ahhoz, hogy ne tévedjenek el sohasem. Az idő még most is sokkal langyosabb volt, mint novemberben szokásos, de az ég egyre ritkábban tisztult ki, úgyhogy a színeket lassan átmázolta az uniformitás ecsetje. Nelkher észre sem vette, de lassacskán kezdett átformálódni Pandenden társaságában. A kertész sokat beszélt a Természetről, de még többet mutatott, különösen akkor, ha egy-egy fás, bozótosabb vidék közelébe jutottak. Vijjogó, egymást kergető ölyveket, vackaik felé igyekvő, fonnyadt gyümölcsökkel megrakodott sünöket, apró kis virágokat, mohapárnák közé bújt szarvasbogarakat, harmattól elnehezült pókhálókat. S mindezt olyan lelkesen tette, olyan kacagtató jókedvvel, annyi mesével fűszerezve, hogy Nelkher egy csöppet sem érezte fárasztónak az efféle élményeket. No, persze a lovag mégiscsak lovag volt, harcokban edződött férfi, és nem alakult át pár hét alatt a Természet Prófétájává, de tény, hogy a világ bonyolultabb és értékesebb lett a számára: olyan titkok nyíltak meg előtte, amiket korábban észre sem vett. Míg eddig a kalandokon, a hírnéven és a pénzen kívül csak a szerelem érdekelte, most kezdte felfedezni az élet egyéb, rejtett értékeit is. Korábban rendszerint leplezetlen kéjjel taposta agyon az útjába kerülő, kevésbé esztétikus élőlényeket, most már kikerülte, sőt néha – nevetve bár – de közelebbről is szemügyre vette őket. Pandenden olyan tanító volt, aki nemcsak felfedezni és feltárni tudta az aprócska szépségeket, hanem meg is tanított másokat is a látás képességére. Természetesen azért Nathalie maradt Nelkher gondolatainak központjában. Most is, ahogy ott ültek a tábortűz mellett a tó partján, hátukat a négy dolmen legnagyobbikának támasztva, a hercegnőn járt az esze. Aztán váratlanul így szólt a hideg, reszkető csillagokat bámuló kertésznek: – Pandenden. Sok mindent meséltünk egymásnak ezalatt a pár hét alatt, amíg ide értünk. Bevallom, nincs tán még egy ember, Nathalie

kivételével, aki ennyit megtudott volna az életemről, mint te. Mégis van valami, amit már hosszú-hosszú ideje el akarok mondani. – Mégpedig? – Emlékszel, ott az első éjszakán a házadban, amikor elmeséltem az utamat, feltűnt neked a hasonlóság a három férfi: Mawith, Daren és Glup sorsában. – Igen, igen. Azóta is sokszor gondoltam a dologra… – Nos, az az igazság… hogy egyrészt kicsit túloztam velük kapcsolatban… nohát, mindegyik megátalkodott gazember, ez biztos, de talán annyira mégsem gonoszak, mint amilyeneknek lefestettem őket… – Gondoltam – mosolyodott el a kertész. – Sőt, arra is gondoltam, hogy talán valaha egészen másmilyenek voltak… – Nem tudom, most miért jössz nekem ezzel a szöveggel. Elana is pont ezt mondta. Én nem hiszek abban, hogy valaki így megváltozhat… Nem én. – Mindegy – mondta Pandenden. – De hát, gondolom, nem erről akartál most beszélni. – Nem… nem erről. De mindegy, most már nincs is kedvem elmondani. Mindegy, hagyjuk. – Ugyan már! Csak nem sértődtél meg, amiért más volt a véleményem, mint neked?! Ne hagyjuk, mert tudom, hogy el akarod mondani. Nelkher hallgatott egy ideig, majd így szólt: – Mindegy, nem megy. Nem vagyok megsértődve, de nem megy, és kész. – Ugyan már, miért ne menne? – kérdezte a kertész. – Olyan nincs, hogy nem megy valami. – De van. Egyszerűen túl nehéz erről beszélni… – Mondd csak bátran, Nelkher, ha már egyszer belekezdtél. – Nem tudom. Nem megy, ha mondom. Azt hittem, menni fog, de egyszerűen nincs hozzá erőm… – Dehogy nincs! Ne kéresd magad! Neked is jobb lenne, mert könnyítenél a lelkeden! Nelkher sóhajtozott egy ideig, a fejét csóválta, végül ezt mondta: – Nem megy. – De megy! – De nem. – De igen. – Nem, ha mondom. – De, ha mondom.

– Nem, nem, és nem! – De, de, és de! – Nem megy, ez tény! – Hát, ha nem megy, akkor nem megy. Én nem fogok könyörögni neked. – Pandenden behunyta a szemét, és fütyörészni kezdett, – Hát jó… – szólt Nelkher. – Megpróbálom… – Na, végre! Kíváncsian hallgatlak… A lovag idegesen megköszörülte a torkát, majd belekezdett: – Szóval, tényleg van valami, ami közös a három férfi sorsában… Különböző módokon ugyan, de egyvalamiért bűnhődnek. Ó! Nagyon nehéz erről beszélni… – Előrehajolt, megkapargatta a parazsat kardjának a hegyével, majd így folytatta: – Tudom, hogy nem voltál ott, amikor Elana megátkozta Lendhornt, de jól tudsz azokról a borzalmakról, amik ott elhangzottak. – Igen. Az egész város erről beszélt még évekig, meg te is elmeséltél újra mindent… – Hát akkor azt is tudod, hogy mit tartogatott Elana átka azoknak, akiket… akiket megszeret a hercegnő… akik… akiknek… A lovag az ajkába harapott, ám Pandenden kitalálta, hogy mit akarna még mondani. Bánatosan meredt a tűzbe, majd ő fejezte be a mondatot: – Akiknek odaadja magát. Ugye, ezt akartad mondani. A lovag belecsapott a tűzbe a karddal, és a parázs millió apró szilánkot szórt a hideg levegőbe. – Igen, ezt – préselte ki magából. – Ezt, a fenébe is. Megint hallgattak, aztán ismét Pandenden szólalt meg: – Sejtettem. Igen, igen, ne nézz így, sejtettem. Bármilyen hévvel is áradoztál a hercegnőről, észrevettem, hogy a tekinteted mélyén mindig ott lapul valami szomorúság, a csalódottságnak valamiféle kitörölhetetlen, tompa fénye, s hogy van valami, amit eltitkolsz előlem. És talán saját magad előtt is. Aztán, mint mondtam, sokat gondolkodtam a dolgon, és nem volt nehéz előbb-utóbb eljutni erre a következtetésre. Sajnálom, hogy a félelmem beigazolódott. – Hát még én mennyire sajnálom! Igazad van: megpróbáltam elfelejteni az egészet, de nem ment. Sokszor megvigasztaltak, sokszor megvigasztaltam saját magamat, ám idővel mindig előjött az emlék… – Valóban fájdalmas lehet, hogy így történt – jegyezte meg Pandenden egy kis idő múlva –, én mégis azt hiszem, hogy most már nem szabadna búslakodnod emiatt. Nathalie már a tiéd, senki másé. Téged szeret, a te jegyesed. Te vagy a jelen és a jövő a számára. Meg kell tudnod bocsátani

neki! Hidd el: éppen eléggé megszenvedett ő már a tettei miatt… És… és nyilván tényleg volt valami annak idején a három férfiban, ami megtetszett neki. Talán… talán azt az apai szeretetet kereste bennük, amit sohasem kapott meg senkitől, és talán azt a gyermeki-női szeretetet akarta nekik adni, amit soha nem adhatott senkinek. Nathalie kislánykorában is különleges, fura teremtés volt, és az elmondásod szerint még inkább az lett felnőtt korára. Nem lehet hát őt más nők mércéjével mérni. Ha lehetne, akkor már nem is lenne Nathalie. És nyilván nem is szeretnéd. – Igazad lehet… Igen, talán így van… – bólogatott a lovag. – Igazam van hát! Nem vagy kisgyerek már, így hát te is jól tudod, hogy az embernek néha meg kell alkudnia az életben, márpedig a múlt és a jövő néha kiengesztelhetetlen ellenségek, és ahhoz, hogy kapjunk valamit az egyiktől, sokszor fel kell áldozni a másikból valamit. Ha nem tudsz megbékélni Nathalie múltjának ezzel a részével, el kell feledned, mintha nem létezett volna soha, és cserébe sokkal többet kapsz majd a jövőtől. Olyasvalamit ajándékozhat neked a sors, amit keveseknek ezen a világon: inkább hálásnak kellene lenned, nem pedig bánatosnak! Nelkher szemében ismét öröm csillogott. Szeretettel nézte a kertészt. – Meglátod majd, ahogy átölel, abban a pillanatban elmúlik végleg minden bánatod – mondta Pandenden. – A lagzidon meg majd, amikor rád kacsintok, lefogadom, hogy a füledig fog érni a szád. Felnevettek, és Nelkher egyszer csak azon kapta magát, hogy kezét a kertész vállára teszi. – Barátom! – szólt Pandenden. – Nagyszerű cimbora vagy, Lochohóék mellett a legnagyszerűbb, akit valaha ismertem. Nelkher borzalmasan zavarba jött. A szót, hogy „barátom”, kisgyermekkora óta nem mondta neki senki, és szinte teljesen megfeledkezett arról, hogy mit is jelent ezt hallani. Visszahúzta a kezét, és gyorsan másra terelte a szót: – Nem tudom, mi legyen Elanával. Ahhoz, hogy megtörjem az átkot, meg kellene ölni őt, erre pedig képtelennek érzem magam. Nem csak a segítségével kötelezett le; ígérete, miszerint elrepít minket Lendhornba, hatalmas csábítás. Gondolj bele abba, hogy megspórolhatjuk az egész hazautat… Ugyanakkor valóban előfordulhat, hogy Gaedwyn megtagadja tőlem Nathalie kezét. Mit fogok csinálni akkor, ha az átok még mindig él?! Hogyan szöktessem meg a kedvesemet? – Igen, ez feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik… Mutasd csak az amulettet, lovag… Nelkher elővette a nyeregkápa alól a varázstárgyat, és Pandenden a

gondolataiba merülve nézegette azt a lángok fényénél. – Azt hittem – szólt Nelkher –, hogy a Tükör majd segíteni fog… Most viszont csak egyetlen ötletem van: megkérni rá Elanát, hogy igyekezzen minél előbb kiadni a lelkét, lehetőleg olyankor, amikor a Telihold és a Nap is fent van az égen, s halála pillanatában még vágja magához az amulettet. – Igen – nevetett a kertész. – Kétlem, hogy belemenne ebbe. Sokáig töprengtek még, mitévők legyenek, de nem jutottak semmivel közelebb a megoldáshoz. Mindketten gondterhelten aludtak el. *** Amikor felébredt, Pandenden a törékeny dérszemcsékkel teleragasztott fűben hasalt. Hatalmas kalapja eltakarta az arcát, de lehetett látni, hogy érdeklődéssel figyel valamit. Nelkher odakúszott hozzá: a kertész egy magányos Wymerilla virágot nézegetett. – Na?! – kérdezte Pandenden. – Megpróbálod? – Úgy sem menne… – Dehogynem, próbáld csak meg! – Á, most nincsen kedvem az efféle dolgokhoz… – Pedig ki tudja, mikor látni legközelebb ilyen növénykét… Lehet, hogy jókedvre derítene, ha sikerülne… – Na, jó, egy fene, a kedvedért… Nelkher behunyta a szemét. Látta maga előtt a virágot, a színekkel teli, finom formákat. Finoman lehelt a növényre. A szirmok fodrozódtak, remegtek, és lassan egy pillangó vált le róluk: de a virág fele megmaradt, és a lepke kétségbeesetten verdesett a földön csonka szárnyaival. Pandenden megfogta, visszarakta a szirmok közé, és amikor a tenyerével végigsimította, az állatka ismét visszaalakult eredeti formájába. – Egy csonka lepke nem lepke – mosolygott a kertész. – Meg különben is: mit kezdene a szerencsétlen ebben a decemberi hidegben? *** Három nap elteltével jutottak el ahhoz a ponthoz, ahol a felvidék északra szalad, és átadja a helyét az erdőkkel teli domboknak. A fátyollal átszőtt messzeségben látszott már a három domb, amely mögött Elana vára áll. Gondterhelten néztek arrafelé, és Pandenden egy felkoncolt,

göthös tölgynek támaszkodott. Hirtelen szárnysuhogás hallatszott, és a kertész fölötti ágra egy kuvik szállt le. Persze Karpakan volt az. Haragosan nézett rájuk, mintha csak őket hibáztatná azért, hogy fényes nappal kell repkednie. – Hát ez meg micsoda? – kérdezte a kertész. – Kuvik, fényes nappal?! Ilyet sem láttam még… – Nahát, ez nem is közönséges madár – mondta Nelkher. – Azonnal felismertem: ez Karpakan, Elana szolgája. Pandenden, aki már éppen beletúrt volna az állat bolyhos fejébe, visszakapta az ujját. Sokáig figyeltek, nem tűnik-e elő valahonnan a banya. A kuvik később felemelkedett a levegőbe, tett néhány kört, és a dombok felé repült. Kisvártatva azonban éles rikoltás közben visszatért, és most ha lehet, még dühödtebben figyelte őket. – Látod – mondta Nelkher. – Elana ezek szerint még él, és ismét felajánlja a segítségét. Mi a fene legyen? Egyszerre pillantottak a madárra. Sokáig nézték a hatalmas szemeket, aztán furán elmosolyodtak mind a ketten. – Akkor indulhatunk! – jelentette ki a lovag. – Menjünk, és reménykedjünk! – helyeselt Pandenden, és még hozzátette: – Halihó! – Halihó, halihó! – válaszolta Nelkher. Vigyorogva indultak el. Karpakan pedig felröppent a levegőbe. Most jobbra szállt el, ahol egy finom ködlepedékkel teli, ék alakú, füves térség nyomult a két domb közé. Széles körívet írt le, aztán délkelet felé vette az útját.

II. Újabb négy nap…

Újabb négy nap telt el.

III. Decemberi repülések

Karpakan hivatástudó vezetőjük volt ugyan, ám végtelenül zsémbes, türelmetlen és rosszindulatú: alig engedélyezett egy kis pihenőt, éjjelente pedig teleöklendezte köpeteivel az alvó vándorok ruháit. Persze viselkedését valamennyire meg lehetett érteni, mert hát a nappali navigátori teendők és az éjjeli vadászat miatt szinte krónikus kialvatlanságban szenvedett. A madár az utolsó éjszakán tudván, hogy közel járnak már a végállomáshoz, szünet nélkül hajszolta őket. Még így is jóval elmúlhatott éjfél, amikor felértek a dombtetőre. Nelkher megborzongott az ismerős táj láttán. A Hold már kezdett alábukni a nyugati dombok fölött, de fényesen, majdnem kikerekedve lebegett, és bearanyozta a mozdulatlan mezőt. A szél az égi csend magányát hozta feléjük, a csupasz fák pedig úgy meredeztek a fekete dombokon, mintha le akarnák kaparni az égről a csillagokat. A vár ablakaiból gyenge fény szűrődött ki, a torony pedig fehéren villogott. – Tyűha! – mondta Pandenden. – Ez nem tűnik valami bizalomgerjesztőnek. – Ugyan – felelte a lovag. – Arra gondolj inkább, hogy még ma éjszaka Lendhornba repülünk abból a toronyból! Avarzörgés hallatszott a hátuk mögül, és fény villant. A lovak felnyihogtak, és hosszú időbe telt, amíg hajlandóak voltak gazdáiknak engedelmeskedve megfordulni. Persze Elana állt ott. Arca meggyötört és csúf volt, háta görnyedt – úgy tűnt, mintha legalább száz évet öregedett volna, amióta a lovag utoljára látta –, ám a szemében még most is a régi bánatos fény csillogott. Karpakan, mint egy gonosz inkvizítor, úgy gubbasztott a banya vállán. – Üdvözöllek, Sir Nelkher – köszöntötte Elana a lovagot. Hangja is vesztett korábbi szépségéből, de még így is gyengéd volt és bársonyos. – És téged is üdvözöllek, kicsiny barátom. – A banya most a kertészre nézett. Pandenden Nelkherre pillantott, és rémülten szorította a melléhez a

tarisznyáját, mintha csak a könyvtől várna bátorítást. – A kis cimborádat, úgy látom, igencsak megrémítettem – mondta Elana. – Nem tudom, mi a neved, kisöreg, de kérlek, ne nézz rám ilyen szörnyülködő tekintettel. És… és ne szorítsd úgy azt a táskát, mintha ki akarnám kapni a kezedből. Elhiszem, hogy nagy kincset rejt, de nem rejthet akkorát, hogy ennyire félj egy öregasszonytól. – Pan… Pandenden vagyok – mutatkozott be a kertész. – És, ha nem tévedek, te Elana vagy, a bo… – Az vagyok, nem más. Látom, Nelkher már mesélt rólam. Elképzelem, milyen cifraságokat mondott, ha így rettegsz tőlem. Felnevetett, és vele együtt a lovag is kacagott, s a feszültség máris feloldódott. – Mondd csak, Elana – kérdezte a lovag. – Honnan tudtad, hogy elérkeztünk a felvidék határához? – Elfelejtetted megint, mit mondtam a Természetről… – Ó, persze, persze… – A Természetről? – kíváncsiskodott Pandenden. – Miről van szó? Elana elmosolyodott: – A lovag mindig elfelejti, hogy más fajta érzékelési módok is léteznek, mint amiket ő ismer. A felvidék határáig és egy kicsit azon túlról is sok mindenről gyorsan szerzek híreket… így tudtam meg, hogy jöttök, és elküldtem Karpakant, nehogy eltévedjetek errefelé jövet. – Megkocogtatta az állat csőrét, majd folytatta: – Biztos voltam benne, lovag, amikor elmentél, hogy látjuk még egymást. Találkozásunk azonban hamarabb következett be, mint gondoltam volna, s ennek rendkívül örülök, mert ez azt jelzi, hogy sikerrel jártál az utadon, és amit kerestél, azt meglelted. Nelkher félszegen bólintott, Pandenden pedig még jobban magához szorította a tarisznyát. Elana szúrós szemmel nézte egy ideig a kertészt, aztán elmosolyodott. – Szóval ő volt a keresett kincs – mondta. – Vagy tán az a valami, amit annyira szorongat, mintha más dolgom sem lenne, mint tarisznyákban kotorászni. Nelkhert kezdte idegesíteni Elana kíváncsiskodása, és inkább másra terelte a szót. – Mondd csak, Krararrával végeztél? – Igen. Krararra nincs többé. Megszenvedtem ugyan a küzdelemben, de a végén megöltem Krararrát, mint egy csótányt. Hála neked, most ismét én lettem a környék főboszorkája. Ó, ha láttad volna azokat a

tenyérbe mászó pofákat, amikor megjelentem az első boszorkányszombaton! Azt hittem, meghalok a nevetéstől! Köpni-nyelni nem tudtak ott a tábortűz körül, és most úgy nyalják a port a talpam alatt, mintha a kutyáim lennének! Most már tudom, hogy nem kell többet féltenem Mynimát. Rendkívül talpraesett, és néhány hét alatt nagyon sokat tanult tőlem. Uralkodni fog a banyákon a halálom után. Ezeknek különben is teljesen mindegy, hogy ki parancsol nekik, a lényeg csak az, hogy legyen kígyó, béka meg patkány, amit a kondérjaikba dobhatnak, és emberek, akiket megronthatnak. Körülhordozta a tekintetét a tájon, mintha csak valamilyen büszke isten lenne, aki a saját maga által teremtett világot nézi, majd így szólt: – Ma éjjel a Hold kikerekedik végleg. És szombat van. Az effajta egybeesés ritka ómennek számít. El fogom vinni Mynimát a találkozóra, a Darnuuid sziklához: tudják meg, ki lesz az utódom. Pandenden idegesen köhintett, Elana pedig így szólt: – Sokat tettél értem, lovag. Ígérem, hogy a halálom napjáig nem felejtelek el. – Szemében bánatos fény csillant, és Nelkher egészen elérzékenyült. – A quarimet viszont jól elintézted, hallod-e! – nevetett fel hirtelen a boszorkány. – Mire odaértem, már csak egy aszott kis halom maradt belőle, meg felszáradt foltok a falon és a lépcsőkön. Napokig kellett sikálnom, amíg eltávolítottam halálának mocskait. Ismét nevettek, és még Pandenden is elmosolyodott. – Rendben van – mondta a banya. – Ideje lenne elindulnunk, ha még hajnal előtt pihenni akartok egy kicsit. Mynima biztosan örülni fog neked. Egyfolytában emleget: azt mondja, soha nem káromkodhatott annyit a kedvére, mint a te társaságodban. Szerintem egészen beléd szeretett… A lovag elvigyorodott, ám szinte azonnal komorrá vált az arca. – Elana – kezdte. – Mi inkább azonnal hazamennénk… Ugye, Pandenden? A kertész nem győzött bólogatni. – Kár… Szívesen beszélgettem volna még veled egy kicsit – mondta a boszorkány. – Hiszen most látjuk életünkben utoljára egymást… De hát…de hát megértelek titeket: nyilván türelmetlenek lehettek nagyon… Nathalie vár, és a küldetésednek hamarosan vége van. A szellő végigpörgött egy szederbokor ágai között, aztán lesuhant a fák közé. – Hát jó – egyezett bele Elana. – Menjetek a toronyhoz, én is ott leszek

mindjárt. – Sarkon fordult, és elindult a vár felé. A fáklya hirtelen elaludt, aztán a levegőbe röppenő Karpakan vijjogását hallották, valami nagy tömeg surrogását és hollókárogást. Phyllis és Gubi idegesen prüszköltek, s csak nagy nehézségek árán sikerült rávenni őket arra, hogy induljanak le a domboldalon, ahol a fák ágaiból csillogó pókhálót szőtt a Hold. Leértek a mezőre, és a torony felé lovagoltak. – Mondd csak, Nelkher, nem szörnyű érzés visszatérni erre a helyre? – kérdezte Pandenden. – Hát nem valami kellemes, de igyekszem arra gondolni, hogy hamarosan Lendhornban leszünk. Gondolj csak bele; talán egy óra, és már ott lehetünk a palotában! Csak most, ezen szavak közben tudatosult benne, hagy küldetése hamarosan véget ér. És, hogy a varázsgömbjét még csak fel sem használta. Mindegy: legalább odaadja majd Pandendennek, hogy ha búcsút intenek tavasszal, egyszer üzenhessenek még egymásnak. A toronyhoz érve a kertész le akart szállni Gubiról, de Nelkher megfogta a barátja karját. – Nem kell – mondta. – Bent éppen el fogunk férni a lovakkal. Gondolom, nem akarod Gubit itt hagyni. – Isten ments! – Pandenden megsimogatta a póni nyakát. Ott voltak hát a torony hálóval beszőtt kapujánál, nézték a várat, és hallgatták a csendet. Pandenden végigsimította ujjával a mágikus szövedéket, majd így szólt: – Nelkher, én félek. – Ugyan már! Csak nem akarsz itt nekem becsinálni a gatyádba? Mit szól majd Gaedwyn, ha megérzi a szagodat?! – Ahhh, ne gúnyolódj! Te már utaztál teleportációval, én meg még soha! Mondd… nagyon rossz érzés? – Dehogyis! – nevetett Nelkher. – Sőt, kifejezetten nagyszerű. Nem tudom, volt-e már véled olyan, hogy kiskorodban szekéren ültél, és az egy kicsi huppanón hajtott át… – Persze, hogy volt. Amikor még a délkeleten éltem, sokat utaztunk a nagybátyámhoz keletre. Azon az úton volt ilyen huppanó… – A gondolataiba meredt, majd elnevette magát. – Tudom már, mire gondolsz! Hogy milyen érzésre! Ott lent… A fütyidben… mintha felugranának a golyóid, aztán visszasüllyednének a helyükre! – Pontosan! – kuncogott a lovag. – Csak egy kicsit erősebb… – De hát mégis, hogyan történik az egész?!

– Pofonegyszerű. Koncentrálnod kell a helyre, ahova el akarsz jutni. Egy pillanat az egész: mire kinyitod a szemed, már ott is vagy! A vár felől a lovag számára már ismerős fekete tömeg bontakozott ki: ahogy végigsuhant árnyéka az ezüstös füvön, a lovakat és Pandendent ismét elfogta a pánik. A hatalmas holló lesiklott a földre, és szárnyainak sátrából Elana vált ki. Egyetlen szót sem szólt, miközben a golyót a hálóhoz nyomta. Belépett a toronyba, amelyben azonnal meggyulladtak a fáklyák. Pandenden és Nelkher sietve követték. – Akkor tudjátok, mit kell tennetek – mondta Elana. – Gondoljatok Lendhornra! – De mi van akkor – kérdezte a kertész –, ha a városnak nem ugyanarra a helyére gondolunk? – Ugyan – szakította félbe a boszorkány. – Ne beszélj hülyeségeket! – Mindenképpen egy helyre juttok. Nektek csak a várost kell magatok elé idézni, az érkezési helyetekről én gondoskodom. A főkapuktól kissé távolabb találjátok majd magatokat, nehogy gyanússá váljon a dolog az őröknek… Remélem, könnyebben fog menni, Sir Nelkher, mint Brüeghtywn esetében – vigyorgott el a banya. – Te pedig, Pandenden – mosolyodott el még jobban Elana a kertész láttán, aki úgy forgatta a szemeit, mintha éppen a pokolra akarna alászállni –, szorítsad jó erősen a kincsedet, nehogy kiejtsd útközben! – Jó, jó, szorítom, szorítom, csak menjünk már! – szólt Pandenden reszkető hangon. – Hunyjátok be a szemeteket, és fogjátok meg a lovak nyakát. A fáklyafény bearanyozta a két vándor arcát: Nelkher szíve vadul vert, Pandenden reszketett, homlokára hideg verítékcseppek ültek, és úgy szorította a szemhéját egymáshoz, hogy félő volt, szétdurrantja saját látószervét. Elana arca kísérteties grimaszra torzult, ahogy a rémült Phyllis mellkasára tette a kezét. – Hát akkor jó utat neked, Sir Nelkher! – mondta. – Sikeres hazatérést! A lovag fehérlő tornyokat, bástyákat képzelt maga elé, és még a szélben lengő zászlókat is látni vélte. Aztán a már ismerős érzés borzolta meg a testét. *** Nelkher nem merte kinyitni a szemeit. Sokáig ült a nyeregben, a ló nyakát átölelve, amikor végre felnyitotta bal szemhéját.

Fű. Felnyílt a másik szemhéj is. Fű, fű, mindenütt! Kiegyenesedett a nyeregben. Az olyannyira régen vágyott, ismerős falak és a fehérlő, távoli palotatornyok ott emelkedtek előtte. Akkorát kurjantott örömében, hogy felugattak a környéki kutyák. – Lendhorn! Lendhorn! – harsogta a hideg szélbe. – Megérkeztünk, Pandenden! Érted: vége a küldetésnek! Leugrott a nyeregből, és megcsókolta a földet, mintha csak évtizedek óta nem látott hazájába tért volna meg. Aztán feltérdelt, és kezeit a szívéhez szorította. Felkelt, és örömében még meg is pördült a saját tengelye körül. Pandendent nem látta sehol. Megdermedt a vér az ereiben. Aztán elnevette magát, és így kiáltott: – Pandenden, hé, hol vagy! Ne hülyéskedj, gyere elő! Nem jött válasz, csak a kutyák ugattak valahol a távolban. – Gyere elő, az istenedet! – üvöltötte a lovag, és fel-alá rohangált. Aztán a nyeregbe szállt, körbelovagolta a dombtetőt, de sehol sem lelte a kertészt. Ismét visszatért az érkezési helyére, és megint lemászott a nyeregből. Egy pillanatra végigfutott az agyán a gondolat, hogy hátha a város túlsó oldalára teleportálódott Pandenden. – Nem, ez nem lehet – mondta magában. – Hiszen ott állt mellettem. Velem együtt kellett volna megérkeznie, Elana is mondta. Egymás mellett álltunk, egymás mellett kellett volna megérkezni. Talán valami hiba csúszott a varázslatba? Talán elakadt valahol útközben Pandenden… A fenébe! Mi történt?! Leugrott Phyllisről, és idegesen beleöklözött a nyeregkápába. Aztán kiverte a testét a hideg veríték. Most döbbent csak rá, hogy négy napja, amióta Karpakannal találkoztak, teljesen megfeledkezett az amulettről, négy napja nem gondolt az átokra sem ő, sem pedig Pandenden, négy napja nem létezett semmiféle dilemma: csak a bizalom létezett a boszorkány iránt. Természetes volt, hogy Elana segítségét el kell fogadniuk… Karpakan! Megint látta maga előtt a hipnotikus tekintetet, melyről akkor a felvidék peremén percekig nem tudta levenni a szemeit. Elana megbabonázta őket! Megbabonázta a madáron keresztül! A

boszorkány érezte, hogy kétségekkel küzdenek, így még csak esélyt sem adott nekik, hogy szabadon dönthessenek… Egyértelművé tette a számukra, hogy az egyetlen lehetséges út Lendhornba rajta keresztül vezet! Aztán eszébe jutott a banya utolsó mondata. Tisztán csengtek a fülében a szavak: „Hát akkor jó utat neked, Sir Nelkher.” A hajába túrt, és felnyögött. – A rohadt kurva! Az istenverte állat! A kurva boszorkány! Boszorkánykurva! Elana beváltotta az ígéretét: elteleportálta őt a városba, de csak azért, mert tudta, hogy Pandendennél van a kincs! – Átvert a rohadék! Átvert! A segítség, a nyájas modor mind mind előre eltervezett komédiázás volt csupán! Tudta végig, hogy mit keresek, és neki is a Tükörre fájt a foga! Karba tett kézzel várta, amíg én elhozom neki a kincset, aztán kiemelte a kezemből a kertésszel együtt! Hogy verjék meg az istenek! Legyen átkozott örökre! Tönkretett! A lovag a haját tépte, a földet rugdosta, ökölbe szorított kezekkel hadonászott, mintha lidérces látomások gyötörnék. – A rohadt átk roh szem átk mcsk – préselődtek ki az értelmetlen szófoszlányok az ajkai közül, majd a levegőbe köpött, de a nyála szökőkútként szétspriccelt, és egy vastag folyam az állára csorgott. – Én hülye, átkozott barom! – nyöszörögte. – Hogy is bízhattam meg benne! Egy boszorkányban! Bolondot csinált belőlem! És én még szántam a sorsa miatt! Sőt, tiszteltem is azért, amit értem tett! Kétségbeesésében térdre roskadt. Minden elveszett. Mindennek vége! – gondolta magában. Hogy kerülhet ezek után a király és Nathalie szeme elé? Mit mondana nekik?! Hogy megvan a Tükör, ami tulajdonképpen nem is a Tükör, hanem csak egy könyv, de mivel a boszorkány, aki megátkozta Lendhornt, átverte őt, a könyv a kertésszel együtt ezer mérföld távolságban van egy toronyban?! Ó, ilyen szörnyűséget! Itt van végre a város falainál és egyszerűen nem mehet be! Nem nézhet így az uralkodó szemébe! Mitévő legyen? Elana nyilván elvette Pandenden kincsét, de mivel nem találja, amit keres, hamarosan forró vasakkal kezdi süttetni a kertészt. Nem hagyhatja cserben Pandendent! A barátját! Mit tegyen mégis, ekkora távolságban? Hívjon Lendhornból segítséget? Ha lenne valaki a városban, aki vissza tudná teleportálni… De hát még egy nyavalyás kuruzsló sincs a környéken! Hadakkal nem

indulhat el, mert senki sem vállalkozna az útra a sárkány miatt, ráadásul mire odaérnének a toronyhoz – ha odaérnének egyáltalán –, szerencsétlen Pandendennek már csontjai sem maradnának! Eszébe jutott a teleportációs torony ott, az Odernen-bérc mögött. – Ó, ha szárnyam lehetne! – kesergett. – Akkor odaszállhatnék. Visszateleportálnám magam valahogy: megmutatnám, hogy engem aztán nem lehet átverni! A városra nézett: az északnyugati, hosszan elnyúló falat látta, azt a városrészt, amerre Casper lakik. Casper. A repülőszerkezet. – Mit is mondott az öreg? Hogy a gömb, a hatalmasra duzzadó gömb segítségével télen majd átkel a hegyeken, a bérc felé… Hogy gyorsabban fog szállni, mint a madarak, és olyan vidékeket fog látni, melyeket még nem látott emberszem. Casper! Csak ő segíthet! Azonban egy perc múlva már nevetett az abszurd ötleten. Elképzelte magát, amint ott ül azon a zörgő masinán. Még az első dombig sem jutnának el! A gömb valószínűtlen fantáziálgatás, nem emelheti a madarak magasságába őket. Megpróbálta elhessegetni magától a gondolatot, de egyszerűen nem ment. Az ötlet belefészkelte magát az agyába, és nem hagyta nyugodni. Nem csoda, hiszen ez volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat. Végül is mi veszteni valója van? – gondolta. Pandenden és a könyv nélkül sosem léphetne a király színe elé, sosem lehetne az övé Nathalie – akkor pedig van-e értelme, célja a további életének? Nem is beszélve arról, hogy sosem bírná elviselni a tudatot, hogy nem tett meg mindent a barátja megmentéséért. Hogy hagyta elrohadni egy boszorkány karmai között. Azonnal meg kell találnia a bárót. Meg kell próbálni rendbe hozni, amit tönkretett: útra kelni, de ez alkalommal a levegőben. Ha tényleg ott van a torony, ha az valóban képes magától is a teleportációra, akkor még talán nincs minden elveszve! *** A hajnal előtti pára úgy ült a mezőn, mintha hosszú téli álomra akarná felkészíteni a fűszálakat, a lovag pedig amint átgázolt a gőzölgésen, messziről holmiféle láb nélküli paripán száguldó kísértetlovasnak festett, akit valamilyen, élete során elkövetett bűne arra kényszerít, hogy

éjjelenete körbe-körbe nyargaljon a város körül mindaddig, amíg utol nem éri tulajdon lova farkát. Még sötétség borította a tájat, de úgy tűnt, keleten kezd a hideg hajnal ébredezni, amikor Nelkher az északnyugati városkapuhoz érkezett. A mező itt már lapos, hosszú dombokká gyűrődött, amelyek a nyugati és északi erdősáv felé tekeregtek. A városfalak erre valóban jóval alacsonyabbak voltak, mint másutt, és fölöttük a korán ébredő házak kikidugták kíváncsi fejüket és kéményeiket. A részvéttelen tömzsiséggel pöffeszkedő bástyák közti kapu rácsozata persze le volt engedve, és úgy tűnt, nincs is semmi más bejárat a közelben. A jobb oldali épületből gyenge fény szűrődött ki, túlsó oldalához pedig egy keskeny kis lépcsőtorony kapcsolódott. Teljes volt a csend: nyilván az őrök is aludhatnak. Felverni őket persze nincsen semmi értelme. Mit mondhatna nekik? – töprengett a lovag. Azt, hogy megérkezett Sir Nelkher a küldetéséről, és bebocsátást követel a várba? Bejuthatna ugyan, de hamarosan híre menne érkezésének. Akkor aztán hogy magyarázkodna ki?! Felnézet a kapura: több sor párkány is végigfutott fölötte. Ha feljut a kapuzat tetejéig, már nyert ügye van. Atyám! – gondolta magában. – Mint valami rablónak, úgy kell besurrannom a várba! Átvetette vállán a pajzsát, és Phyllis nyergéből átlendült a kapu rácsozatára. Azon kényelmesen felmászott az első párkányig, onnan pedig kissé küszködve ugyan, de átjutott a következőre. Most vette csak észre, hogy a legfelső sort emberfejes konzolok alkotják – ezek szerencsére elég masszívnak tűntek, és elég sűrűn sorakoztak egymás mellett. Végül szerencsésen felért a kapu fölötti, mellvédes falfolyosóra: akármilyen furcsa, nem csúszott meg egyetlenegyszer sem, és nem hadonászott a kezeivel kibillent egyensúlyát visszaszerzendő. Balra vakon végződött a falfolyosó, jobbra viszont miután kiszélesedett, alacsony boltíves nyílással a bástyába vezetett, és még egy lépcsőt is felbocsátott az építmény tetejére. A nyitott ajtó mögül fáklyafény és szuszogás hangja szűrődött ki. Nelkher letekintett a kapuzat belső oldalán: itt sajnos egyetlen, egészen keskeny kis párkány futott végig, lehetetlenné téve, hogy a kapun másszon le. Most már kezdte bánni, hogy nem verte fel mégis az őröket, de hát nem volt mit tenni, át kell jutni a bástya túloldalára, és a lépcsőtornyon kell lemennie. Ki tudja, miért, de mindig akad valamiféle gonosz, jelentéktelen kis

tárgyacska, melynek egy kaland során kizárólagosan az a feladata, hogy a lopakodó hős tervét meghiúsítsa. Egy halk roppanás, csörrenés vagy pukkanás: ennyi, amit a sors rájuk szokott szabni, de ezt a feladatot mindig olyan buzgón végzik el, mintha csak a kisebbrendűségi komplexusaikat akarnák ellensúlyozni valahogyan. Ez a bizonyos, rosszindulatú tárgy a jelen esetben a mellvéd közti réseket lezáró egyik deszkalap volt. Az egyik őr vette észre esti munkája közben, hogy kilazult: hogy nehogy leessen, kiemelte a helyéről, majd különösebb megfontolás nélkül nekitámasztotta a bástyatetőre vezető lépcső mellett a mellvéd falának. Az óvatlan lovag persze belerúgott a deszkába, és a hangos csattanás azonnal felébresztette az alvó őröket. Hárman voltak: ketten közülük az ajtó mögül rontottak elő, a harmadikkal pedig akkor találkozott Nelkher, amikor abban a tudatban, hogy egérutat nyer, felrohant a bástya tetejére. Nohát, ez az őr volt mindannyiuk között a legveszélyesebb: nem a bajvívó képességei miatt, hanem mert hosszú harsonájához kapott a többi katona riadóztatása végett. Nelkher a kardjával hatalmasat csapott a hangszerre, amely átperdült a bástya mellvédjén, és halkan puffant a fűben. A másik két katona időközben felért a lépcsőn, s mivel tettvágytól duzzadó fiatalemberek voltak, nem mindennapi agresszivitással rontottak a lovagra. Egyszerre sújtottak feléje, de Nelkher könnyedén hárította minkét csapást, és oldalával akkorát taszított a bal oldali őrön, hogy az nekiesett a társának. Az ex-harsonás úgy tűnt, nem adta fel muzsikusi ambícióit, mert az időközben felragadott kürtöt odaillesztette a szájához: Nelkhernek éppen annyi ideje maradt, hogy ezt a hangszert is kiverje a kezéből, aztán máris hárítania kellett a felé lendülő két kardot – a bal oldali katonáét feltartott pajzsával fogta fel, a jobb oldaliét pedig pallosával kaszálta félre. A kürtös hangszerkészlete úgy látszik kifogyhatatlan volt, ugyanis most egy furulyát igyekezett megszólaltatni. Újabb kardsuhogás és kiáltás következett, s a vékonyka hangszer a levegőbe pördült. Aztán két ellenséges, hideg penge villant, fémek csattogtak, szisszenés hangzott fel, pajzs koccant a vértezeten: a jobb oldali őr egyensúlyát vesztve igyekezett talpon maradni, közben a lovag pengéje már át is járta bal oldali támadó mellkasát. Halk nyögés, élettelen test puffanása a köveken. Na, tessék. Már csak ez kellett. Az oldalba taszított katona lassan visszaszerezte az egyensúlyát, miközben a társa a nádsípjába próbált belefújni. Nelkher kettéhasította a

hangszert, aztán kardjával hárította a nekirontó katona döfését. A pengék most többször egymásnak ütődtek. A túloldali őr a nyelvéhez átlósan bemetszett pergamenlapot illesztett, és azt próbálta megszólaltatni – a lovag pallosa felszúrta a pergament. Káromkodás harsant az éjbe. Közben a fegyveres őr megint Nelkher felé döfött. Hárítás, döfés: ez alkalommal rémült sikoly és azonnali halál. Egyetlen ellenfél maradt tehát: az összeillesztett kezét szájához emelő katona, aki kakukkhuhogást igyekezett utánozni. Nelkher nekirontott, nagyot taszított rajta: a férfi átbillent a mellvéden, esés közben végre hallatott valami halk rikkantást. Tompa puffanás következett. Nyögés, tört gerinc, halál. Nelkher tántorogva állt a bástyán, és hallgatózott: a kutyaugatás ugyan egyre vadabb lett, és mintha valahol messze egy zsalugáter csapódott volna ki, de azonkívül teljes volt a nyugalom. Az egyik őr sisakja félrecsúszott esés közben: az előfehérlő arc arról tanúskodott, hogy a férfi alig lehetett húszéves. És most halott, pedig csak a dolgát végezte. A lovag az ajkába harapott. Tessék – gondolta magában. – Most már Lendhorn őreit gyilkolom. Aztán, hogy lelkiismeretét megnyugtassa, elhatározta, hogy Nathalieval kötött házassága után aranytallérokkal teli erszényekkel kárpótolja a három lemészárolt férfi családját. No, de nem volt idő a hosszabb érzelgésre. Leszaladt a bástya csigalépcsőjén. A csörlő nem egykönnyen indult be, a kapu pedig iszonyú csörömpöléssel adta a világ tudtára, hogy felemelkedik. Nelkher csak annyira húzta fel, hogy Phyllis éppen átférjen alatta, és pillanatok múlva ott lovagolt a macskaköves utcákon. A házak lezárt zsalugáter-szemhéjai elől már eltűntek a muskátlik: csak az üres vasabroncsok meredeztek ki a falakból, no meg a vaskampók, melyek a bútorok felhúzásához szükséges kötelek rögzítésére szolgáltak. *** Úgy tűnt, órák telnek el, mire Casper palotájához ért – pedig jóformán csak egy mérföldet tett meg. A tér teljesen elhagyatott volt, a toronyszobából fény világított, jelezve, hogy a tudós még most is dolgozik. A tetőn egy szélkakas igyekezett nyekergő üvöltözéssel elhessegetni a rozsdás tagjait megkocogtató szelet. A kapu most is tárva-nyitva állt, így Nelkher belovagolt az udvarra.

Senki nem jött elé. Leugrott Phyllisről. A nyitott ajtó fölött hiányzott a kilógó cső, jelezve, hogy Casper másfajta közlekedési eszközt talált ki időközben. A lovag hosszasan verte a kopogtatót, de mivel nem jött semmi válasz, belépett az előcsarnokba. – Hahó, Casper báró! – kiabálta. – Casper báró, jöjjön elő! – Ki az? Áhhh, jövök, jövök mindjárt! – hangzott messziről a válasz. A következő pillanatban felhangzó zaj jelezte, hogy Casper már útban van. A hang nem olyan volt, mint amikor a lovag Anderrel járt itt: arra emlékeztetett, amikor valaki ütemesen csapkod egy fémlemezt. Fáklyafény villant a messzeségből. Föl-le ugráló fáklyafény. Mi ez? Casper, mint egy őrült szöcske, úgy ugrált feléje. Bal kezében szorongatta a fáklyát, törzsét mereven, kissé előredöntve tartotta, szemeiből elszántság sugárzott, s amikor közel ért, már a lábaiba fűzött hatalmas rugók is jól látszottak. – Ááá, Sir Nelkher! Micsoda meglepetés! – kiabálta a tudós, és elkeseredett kísérletet tett arra, hogy megálljon az útjából illedelmesen félrehúzódó vendég mellett, de próbálkozása kudarccal végződött, és máris tovaszökellt. Nelkher bánatosan nézett az ajtón kipattanó, és változatlan lendülettel tovaugráló öregember után, aztán rájött, hogy ha nem éri utol Caspert, akkor talán már soha többé nem látja viszont. Kirohant, nyeregbe ült, és üldözőbe vette az addigra már egészen apró folttá zsugorodott tudóst. – Álljon meg, Casper báró! – kiabálta. – Álljon meg! – Megállnák, de nem tudok! Megállnék én, hidd el! – kiabált vissza a kisöreg. Aztán, úgy látszik, úgy döntött, hogy ha már egyszer nem képes lefékezni magát, akkor legalább kiélvezi a száguldást, mert kezeit a törzséhez szorította, és összegubbadt a légellenállás csökkentése végett. Nelkher végül beérte, és látván, hogy a teret lezáró terebélyes ház fala egyre vészesebben közeledik, megpróbálta elkapni a tudóst. Ez azonban egy csöppet sem tűnt könnyű feladatnak, mert Phyllis nem volt hajlandó a rugó közelébe menni, így a lovagnak a nyeregből jócskán oldalra kellett dőlnie. Végül amikor már csak két-három ugrás hiányzott volna az ütközéshez, sikerült megragadnia Caspert: a rugó lendülete azonban kirántotta a nyeregből a lovagot, és így a báróval együtt ő is hasra bukott. Nyögtek, forogtak, és sok időbe telt, amíg ki-ki azonosítani tudta a saját végtagjait. Nelkher feltápászkodott, Casper kiráncigálta a lábát a rugó tetejére erősített fémlap vájatából, és így szólt: – Huhh, köszönöm, Sir Nelkher! Az életemet mentetted meg! No, nem

vitás, hogy nagyszerű élmény volt az ugrálás, de azért nem szerettem volna a ház falának csapódni. Tudod – magyarázta, miközben a derekát fogva felkelt –, a régi fémhuzallal, ami a szobámból ment az ajtóig, valahogy sehogy sem boldogultam, úgyhogy a végén leszereltem az egészet, és többek között ezt a rugót csináltam belőle. – Rugó? Sohasem hallottam ezt a szót – mondta a lovag. – Egyszer már alkalmaztam ilyet egy lábosba szerelt palacsintafelpöccintő szerkezetnél – felelte a tudós –, de az sokkal kisebb volt. Nem gondoltam volna, hogy ennek ekkora ereje van! – Motyogott még valamit a szakállába, aztán összevont szemöldökkel nézett a lovagra. – Mondd csak, hogy kerülsz te ide?! Mikor érkeztél a városba? – Ahhh, Casper… hosszú és zavaros ügy ez… – Nosza, akkor gyere, reggelizzünk valamit, és evés közben majd elmesélsz mindent… Meg kell ünnepelni, hogy ilyen szerencsés körülmények között találkoztunk! – válaszra sem várva megindult a palotája felé. – Casper! – szólt a lovag, és megállt a tudósra meredve, de aztán kénytelen volt továbbindulni, mert a báró már rá se hederített, a szakállát idegesen harapdálva lépkedett az épület felé. – Casper – kezdett újra neki Nelkher, de most megfogta az öreg csontos vállait. – Casper, emlékszel az ígéretedre, miszerint bármikor számíthatok a segítségedre? – Emlékszem hát! – válaszolta a tudós. – Casper báró! Nagyon nagy szükségem van rád! Borzalmas bajban vagyok! – Ejnye, mi történt?! – El kellene repülnünk. Át a hegyeken, a teleportáló toronyhoz! Az öregember úgy tűnt, nem hisz a fülének. – Mit mondasz? Elrepülni?! A toronyhoz?! – Igen! Az egyik barátom, messze innen, szörnyű veszélyben van. Ha nem tudok idejében odajutni, halál vár rá. – De hiszen ez nagyszerű! – kiáltott fel Casper. – Repülni! Jobbkor nem is szólhattál volna, lovag! Mint már említettem korábban, ezen a télen terveztem a nagy utat, de mostanáig akármilyen erős is a déli szél a felsőbb régiókban, még nem indulhattam el, mert volt egy kis teendő a gömbbel. Pár napja készültem el vele végleg, de… úgy gondoltam, várok még egy kicsit. Repülni! Végre repülni, át a hegyeken, bejárni az ismeretlent! – Casper, az az igazság, hogy nekem borzalmasan sürgős. Ha segítesz,

akkor nem késlekedhetünk! Perceken múlhat minden! – Persze, hogy segítek! – Mikor indulhatunk? – Ha kell, most azonnal, még a reggel eljövetele előtt! Gyere, gyere! Siessünk! – Előreszaladt, kezeivel a levegőben csapdosott, mintha máris fel akarna szállni, miközben így kiabált: – Repülni! Repülni! Végre útra kelek! Át a hegyeken! A hófödte hegyeken! *** Casper a szobájába érve lesöpörte az asztalról az ezernyi kacatot: egyedül a reszkető fényű gyertyák maradtak rajta. Hamarosan előkerült egy térkép: ezen a Lendhorni medence volt feltüntetve meg a környező hegyek egy-egy nyúlványa, no és szinte a papír szélénél az Odernen-bérc. – A toronynak valahol itt kell lennie, az Odernen-csúcs északkeleti csücske mellett – magyarázta a báró. – Úgy gondolom, ha minden jól megy, egy-másfél nap alatt akár el is érhetjük. A magasból nem lesz nehéz megtalálni. – Ha áll még egyáltalán, és ha valóban olyan nagy, mint amilyennek mondják – aggodalmaskodott a lovag. – Biztos, hogy áll, és hatalmas. Efelől ne legyen kétséged – nyugtatta meg a báró. – És abban egészen biztos vagy, ugye, hogy bárki használhatja a varázserejét… – Nézd, most is csak annyit mondhatok, mint múltkor: én hiszek abban, hogy a torony hatalma mindenki előtt megnyílik, de biztosat nem mondhatok… – Bárcsak igazad lenne – sóhajtott a lovag. Casper a ládájához totyogott, és hamarosan Nap-, Hold-, csillag-, és széljárás vizsgáló műszerek kezdték beborítani az asztalt. Nelkher nem túl nagy bizalommal szemlélte a számokkal televésett rézkorongokat, a végükkel hozzájuk erősített, forgó fémhuzalokat és a tölcsér alakú csövecskéket. – Mawithnél látott ilyeneket, és csak remélni tudta, hogy Casperé jobban fognak dolgozni, mint azok. – Azt hiszem, minden megvan – jelentette ki a tudós, amikor végigfuttatta a tekintetét a műszerein. – Igen… az asztrális antistaticohipo-prokolmeterodelphergenlyssqunanne-kondenzomobilográf is itt van… az a legfontosabb, mert különben éjjel könnyen irányt változtathatnánk. – Vászonzsákot vett elő, belerakta a műszereket.

– Kerítek még egy kis élelmet és valami meleg ruhát – mondta. – Számíts arra, hogy odafönt nagyon hideg lehet. Minden felesleges súlyt itt kell hagynunk, úgyhogy csak a legszükségesebb holmijaidat hozd el. Tessék, pakolj mindent ebbe a zsákba. – Phyllis! – kapott a fejéhez a lovag. – Vele mi lesz? Hogyan visszük magunkkal a paripámat?! – Csakugyan! A lovat nem hozhatjuk el, ez egyértelmű… Ááá, sose aggódj! Elvitetem a palotába. Ott majd gondját viselik, amíg vissza nem térsz! – Nem, nem, erről szó sem lehet! Titokban kell maradnia annak, hogy itt jártam! Mit szólna Gaedwyn ahhoz, ha kiderülne, hogy a lovam visszajött, én meg veled együtt eltűntem?! Még csak levelet sem írhatok, amiben elmagyaráznám, miről van szó… El kellene használnom egy egész pergamentekercset, és estig sem jutnék a történet végére… – Itt is maradhat a paripád. Az istállóim konganak ugyan az ürességtől, de a komornyikom majd szerez szénát és abrakot… A palotába rajtam, a szolgámon és Anderen kívül senki sem dugja az orrát… Itt sose fedeznék fel Phyllisedet… – Nem tudom… a lovamnak szüksége van arra, hogy időnként megmozgassa az izmait… Én meg ki tudja, mikor térek vissza… Lehet, hogy csak hónapok múlva. – A hátsó udvarok valamelyikén kedvére kiszaladgálhatná magát! Én sem tudom, meddig leszek távol… de… üzenhetek Andernek, hogy nézzen be ide hetenként egyszer-kétszer. Ő majd kifárasztaná a paripát… Nelkher gondterhelten vakargatta a szakállát. – A fene tudja… Félek, hogy elfecsegné a palotában, hogy itt a lovam… – Ugyan! Az én fiam tud titkot tartani! Azonnal írok neki egy levelet… elmagyarázom pár szóban, hogy nem tudom elmagyarázni, mi történt, de te majd elmagyarázod, ha visszatértél… És hogy a világért se árulja el senkinek, hogy itt a paripa. Meglátod: hallgatni fog, mint a sír! A lovagnak be kellett látnia, hogy ennél nem tud jobb megoldást kitalálni. Ó, micsoda őrület! Holmiféle aljas kémnek kell éreznie magát… Ez az átkozott boszorkány! Teljesen összekevert mindent! Hogy fogja mindezt elmagyarázni a királynak, ha visszatér egyszer?! Casper fölmarkolta a batyuját, és nyomában a lovaggal, lesietett az előcsarnokba. – Szedd össze a holmijaidat, én meg elintézek minden egyebet – közölte a báró. – Menjél! Sietek, ahogy tudok! – Sarkon perdült, és a

cselédszoba felé iramodott. *** Nelkher miután a bambán ácsorgó Phyllishez ért, kibontotta a batyu száját, és elővette a kápa alá rejtett tömlőt. Mit vigyen magával? A két Thlennen-golyó, a varázsgömb, Nathalie fátyla, Paraphestius, a sodronypizsama… nem, nem, az inkább maradjon… a kovakövek, a tapló, a száraz fahasábok, hogy tábortüzet rakhassanak a repülőszerkezeten, ha már nagyon fáznak… Sokáig töprengett, hogy Elana italát vigye-e el, végül úgy döntött, hogy biztos, ami biztos, azt is elhozza a hideg ellen. No, és persze az amulett! Felnézett az égre. A foszladozó, alacsony felhők alól kikandikált a Hold. Kövéren himbálózott az égen, s látszott, hogy türelmetlenül várja végleges telítődését. Nelkher megcsomózta jó párszor a varázstárgy láncát, majd a nyakába akasztotta. *** Úgy tűnt, órák teltek el, mire végre meghallotta a csarnokból a sietős léptek zaját – Casper volt az, és a beesett szemeit dörzsölgető, hatalmasakat ásító komornyik, aki csúzos kezében egy lepecsételt levelet meg egy pénzes zacskót szorongatott. – Tessék, ez majd melegen tart – mondta Casper a lovagnak, és egy prémbélésű, hatalmas kaftánt, valamint egy óriási prémsapkát hajított neki. – Te meg – fordult a komornyikhoz – úgy vigyázz a lóra, mint a szemed fényére! És nehogy eláruld valakinek, hogy itt rejtőzik! A levelet meg azonnal vidd el Andernek. Ha kérdezősködnének esetleg, hogy hova tűntem, mond azt, elszálltam észak felé kipróbálni a gépet. A lovagot pedig nem láttad! Senkit sem láttál ma rajtam kívül. Megértetted?! Ne ásítozz, ha hozzád beszélek! A szolgáló unott arckifejezéssel bólintott, és Phyllis kantárját megfogva elindult balra, egy boltíves folyosó felé. – Gyere, Sir Nelkher! – szólt a tudós. – Hamarosan megvirrad! Casper a hátára vetette a cókmókját, és elsietett a jobb oldali épületszárny felé. Nelkher szomorúan nézett Phyllis után, majd a vállára

vetette a batyut, felmarkolta a pajzsot, aztán követte a tudóst. – Most, hogy készen van a gömb, átalakítottam az egész szerkezetet – szólt hátra Casper, miközben átsiettek egy termen. – Nagyobb szárnyak vannak rajta, leszereltem egy csomó felesleges kart, fogaskereket. Rajzról már láttad, de nagyon kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni hozzá, ha most, az életben megpillantod! Újabb terem következett, aztán egy keskeny átriumba jutottak, melynek minkét oldalán emeletes árkádok futottak végig. Az udvar túlsó végében széles épület húzódott: ebbe lépett be a két férfi, félrehajtva a nagy bronzkapu egyik szárnyát. Nagy, dongaboltozatos csarnokban voltak: a szűk mellékhajókat leválasztó oszlopokon fáklyák ragyogtak, és bevilágították a repülőszerkezetet. Magas, oldalt nyitott, szekérszerű emelvényen állt, és olyan volt, mint egy téli álmot alvó, hatalmas ősmadár. Valóban teljesen átalakult: szinte minden ijesztő kinövése eltűnt, és a masszivitás, az erő látszatát keltette – már amennyire egy ilyen szerkezet képes egyáltalán efféle hatásra. A szárnyak két-két részre hajtva fel voltak emelve, köztük ott húzódott a magas peremű ladik – ennek oldaláról vékony huzalok és kötelek indultak a furcsa, bordás gömbhöz, amelynek az aljához egy hajlott, nagy fémlemez illeszkedett –, ez alatt meg egy abroncs feküdt. A széles, függőleges légkar a csónak elkeskenyedő végéből kinyúló fémvázas farok részen volt: az alsó kar majdnem súrolta a padlót, míg a felső túlért a gömbön is. Fogaskerekek illeszkedtek hozzá, amelyekről úgy tűnt, kapcsolatban vannak a ladik alján lévő, széles koronggal – a szárnyak kivételével talán ez volt az egyetlen ismerős eleme a szerkezetnek. Nelkher úgy nézte, úgy tapogatta a gépet, mint valamiféle megkövült istenséget, Casper pedig, miután bedobta a zsákokat a ladikba a két zsámoly mögé, és ellenőrizte, hogy minden alkatrésze stabil-e, büszkén nézett végig a művén. – Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte. – Gyönyörű, mi? Negyvenöt év kutatásának gyümölcse! Ne vesztegessük az időt: toljuk ki, majd elmagyarázok még pár dolgot a működéséről. – A csarnok túlsó végébe rohant, kitárta a széles kapukat: a kinti fény félszegen áradt be. A lovag megfogta a szekér rúdját, mint valami igavonó, Casper pedig hátulról tolta a járgányt. Újabb udvarra értek ki, amely balra, azok közé a sziklák köze kanyarodott, melyek egészen Casper tornyáig futottak fel. Az udvar hamarosan sötét alagútba torkollott. – Ezt a járatot én építtettem még Gadden idején – magyarázta Casper. –

Egyenesen a városfalakon kívülre vezet: hosszú ideig kellett csatáznom a királlyal, amíg engedélyezték. Most úgy fest, hogy én vagyok az egyetlen lendhorni, akinek külön bejárata van a városhoz! – Felkacagott, a falak kísértetiesen csengtek. Hosszú ideig haladtak a sötétségben, amelyet csak a szekérre erősített fáklya világított meg valamennyire. Amikor odaértek az alagutat lezáró hatalmas kapuhoz, a báró előreszaladt, egyik kezében a fáklyát, másikban pedig három, alkar méretű kulcsot tartva. A zár hangosan kattogott, Nelkher segítségével hatalmas reteszek emelkedtek fel, és végül kinyíltak az óriási kapuszárnyak. Nelkher és a báró kint álltak végre a várfalhoz szaladó alacsony dombokon. A hajnali színek borzalmasan unalmasak voltak, a köd nem oszlott föl, sőt ha lehet, még jobban összesűrűsödött. Behemót varjak ugrándoztak a fűben, néha dühödt károgással, szárnyaikat meglebbentve odébb hessentek, vagy elzavarták valamelyik, túl közel merészkedő társukat. A város legészaknyugatibb kiszögellésében lehettek: a falak jobbról monoton, szürke vonallá aszalódtak, és elvesztek a ködben, balról pedig még mielőtt a pára elnyelte volna őket, eltűntek egy éles hajlat mögött. A kapuk mély döngéssel csukódtak be. – Figyelj, lovag – szólt Casper, miután Nelkhert a ladik elejére vezette. – Elmondok gyorsan pár dolgot a szerkezet működésével kapcsolatban. Ezekről érintőlegesen talán már beszéltem is, amikor nálam vendégeskedtél. Nos, látod azt a T alakú pedált lent? – Micsodát? – Ejh, hát azt a kart, fémrudat vagy nem tudom, hogyan fogalmazzak. – Igen… igen látom. – Nos, az gyorsítja be a szárnyakat és az alsó fogaskereket. Amikor felrepülünk, a szárnyak fognak még csak működni: a gömbre és a légkarokra még nem lesz szükség. A pedál energiája sokszoros áttétel útján be tudja majd gyorsítani az alsó korongot. A ladik a szekéren belül magas fémléceken áll, úgyhogy a korong nem fog súrlódni a szekér aljához: már a kezdetek kezdetén szabadon pöröghet. A pedált taposhatja egy ember is, de ha ketten dolgozunk, annyira belendül, hogy akár kéthárom órán át is képes lesz magától forogni. Ha már elég gyorsan szállunk, és nincs szükség a szárnyak csapdosására, ennek a középső, függőleges karnak a segítségével át tudom rakni a korong lendületét a légkarra; ahhoz, hogy ez állandó sebességgel forogjon, számításaim szerint két óránként legalább egy órát kell pedálozni. A korong belsejében lévő fogaskerekek ugyanakkor hőt is fejlesztenek: ez a hő és a

jó pár napra elegendő, abroncsból kivezetett csöveken kiáramló, égő hecixgáz fogja majd melegíteni a gömböt, amelyben különleges gázkivonat van, és amelynek térfogatát a felfutó, kellőképpen mobilis… azaz összehúzékony és megnyúló… bordák fogják majd szabályozni. A gömb különleges, táguló anyagból van: a térfogata most körülbelül csak tizede annak, amilyen az út során lesz. Ahogy elkezd tágulni, a szenzolabilis cső és a huzalrendszer következtében emelkedni fog a középpontja is, ezáltal szabadon duzzadhat majd minden irányba. A hajlított fémlemez, amely most az aljához tapad, szintén képes lesz emelkedni, de lassabban és korlátozott mértékben: ezért egy idő múlva el fog válni a gömbtől… azonban a hozzá juttatott energiát tranfuzionális rendszere révén továbbra is képes lesz átadni neki. A kisugárzott és a gömbbe áramoltatott hő segítségével tudom szabályozni a magasságunkat, a légkaros farok oldalában elhelyezett fémlemezek pedig az irányunkat fogják meghatározni. Nos, ennyi lenne tömören. Remélem, érthető volt minden. Nelkher annak ellenére, hogy az előadásból néhány hétköznapi igén és pár jelzőn kívül semmit sem fogott fel, bólintott, Casper pedig elégedett csettintés után elhajította a fáklyát. Azután leengedte a szárnyakat, kihajtotta, és a keskeny fémhuzalokkal kifércelte őket. Még egyszer ellenőrzött mindent, majd pedig így szólt a lovaghoz: – Rendben van. Látod ott azt a hosszú domblejtőt? Jobbra, amerre mutatok. – Igen… igen látom. – Nelkher nagyot nyelt, mert a félelem kezdett eluralkodni rajta. – Arrafelé toljad a szekeret. Én beszállok a hajóba, pedálozok, és amikor szólok, te is ugorj be. De vigyázz, nehogy fejbe csapjanak a szárnyak; az lesz a legjobb, ha hátulról mászol fel a szekérre, a szárnyak és a farok között, s átsiklasz az abroncs alatt. Casper kipöckölte a szekérrudat, félrehajította, majd beszállt a ladikba. A szekér lassan megindult, a szárnyak elnehezült suhogással kezdtek csapkodni, a csónak alján lévő korong pedig forgásba lendült. A szekér hamarosan magától gurult már, és az egyre gyorsabban verdeső szárnyaktól megrettenve, Nelkher már bánta őrült ötletét. Még hogy repülni! Halálra fogják zúzni magukat! Persze most már nem volt visszaút. A szekér olyan sebesen száguldott, hogy a lovag alig tudott lépést tartani vele. Végül felkiáltott a tudós: – Most! Ugorj! Gyorsan! A szárnyak surrogtak, csapkodtak, Nelkher megkerülte a farkat, de

egyszerűen nem volt bátorsága felmászni a szekérre. – Ugorj már! – Casper hátrafordult. – Ugorj, az isten szerelmére! Ha későn csúszol a csónakba, felborulunk! Veszettül zörögtek a kerekek, nyikorgott a szekér, és meg-meg rázkódott a hepehupás talajon. – Ugorj már, az ég áldjon meg! Nelkher behunyta a szemét, így mászott fel a ladikba. – Gyorsan! – kiabálta Casper. – Kússz előre, mert mindjárt felszállunk! Siess! Nelkher átmászott az abroncs alatt, félretolta a zsákokat, és végül a báró melletti zsámolyra csusszant. – A pedált! – kiabálta Casper. – Taposd a pedált! Nem volt nehéz ráállni az ütemre, mert a nagy súrlódás miatt a kar lassan mozgott fel-alá. Ezzel szemben a szárnyak sebesen csapkodtak, és néha már úgy tűnt, mintha fel-felkapnák a levegőbe a repülőszerkezetet. A lovag kétségbeesetten szorította össze a szemhéját, remegett, mint a nádszál, és úgy érezte, ennél még maga a pokol sem lehet rosszabb. A lejtő hirtelen egy szakadékba torkollott: a szekér száguldott még egy ideig, majd megadta magát a gravitációnak, ők pedig a levegőbe emelkedtek. Repültek. Nelkher csak annyit fogott fel az egészből, hogy megszűnt a kerekek zörgése, hogy a szél egyre erősebben csap az arcába. Persze nem is láthatott volna sokat: legfeljebb csak a ködréteg lyukaiból néha-néha elővillanó földnyelveket és fákat, melyek elkezdtek sűrűsödni, s csúcsukkal szinte súrolták a gép alját. Casper most megrúgott valamiféle kart: a szárnyak lelassultak, ám sokkal nagyobb ívet rajzoltak a levegőbe, mintha csak élvezték volna, hogy végre szabad mozgásteret kaptak. – Pedálozz egy kicsit egyedül! – kiáltotta Casper. – Én működésbe hozom a gömböt. Megfordult, elcsavart valami csapszerűséget a fémabroncson, majd meghúzott egy rézfogantyút: a felfelé induló három csőből vékony, hosszú lángocskák törtek elő, és nekicsapódtak a gömböt alulról beburkoló lemezeknek. A gömb bordái elkezdtek szétválni egymástól, miközben a hozzájuk felszaladó csövekből fura, sistergő hang hallatszott. A gömb lassan duzzadni kezdett. Casper ismét visszafordult, és megint rátaposott a pedálra. A köd egyre ritkább lett, a szél vadul süvített, Casper pedig így kiáltott: – Lovag, nyisd már ki a szemedet, az ég szerelmére! Úgysem látnál

semmit, amitől megijedhetnél! Nyisd ki, vagy esküszöm, lehajítlak a gépről! Nelkher végül engedelmeskedett. Lassan, bizonytalanul kukucskált ki a szemhéja alól. A páraréteg, amelyben repültek, most szétnyílt egy pillanatra, és a tiszta levegő mély aknájának legalján a lovag megpillantott néhány ökölnyi nagyságú fát. Felsikoltott, összecsapta a szemhéját, és kezét az arcához kapta. – A pedált! Ne feledkezz meg a pedálról! – kiabálta Casper. A lovag lába gépiesen ráállt az ütemre. Most egy fekete felhőfoszlányt szakítottak ketté. Vízcseppek tapadtak az arcukra, de a szél lekergette őket, hogy újabbaknak adhassák át a helyüket. Sokáig vergődtek a párában, a szél meg-megdobta őket. Aztán egyszer csak a felhő és a ködréteg fölé emelkedtek. – Háhá! – üvöltötte Casper. – Repülünk! A felhők fölött repülünk! Háháhá! Ez csodás! Lovag, ezt nézd meg! Ez bámulatos! A kiáltás, majd a csönd, melyben csak a gép életritmusának hangja és a szél süvítése hallatszott, végül arra késztették a lovagot, hogy kinyissa a szemét. Még ha akarta sem tudta volna ismét lehunyni, annyira bámulatos volt a látvány, amely elé tárult. A páraréteg úgy ült alattuk, mint valamiféle légneművé vált, kiszürkült mezőség, melyről sötétebb foszlányok szakadnak le imitt-amott. A távolban nyugat, északnyugat és észak felé pedig ott emelkedtek tisztán, éles körvonalakkal a hegyek: a fák csupasz barnasága a fenyvesek zöldjébe olvadt, e fölött smaragdszín, szélesen elnyúló zöld puszták következtek, végül nagyon magasan, nagyon távol a szürke felhőket át meg átdöfő kifakult sziklák és hólepte foltok váltották egymást. A Hold ott lebegett fölöttük magasan. Aztán hirtelen sárga színek mázolódtak a szürkeségre, a hófoltok megcsillantak, a két utas pedig ösztönösen hátrafordult. A Nap előbukkant a keleti hegyek mögül, és a felszínéről leolvadó színeket rákente a kifehéredő égboltra. És Lendhorn büszke városából, a medence fölött uralkodó tömegéből csupán a palota tornyai és bástyái látszottak, amelyek kétségbeesett irigységgel nyúlkáltak fölfelé, és szórták az utazók felé csillogó szitkaikat. Úgy tűnt, képtelenek elviselni, hogy a két ember át tudta fúrni a felhőket, ami még a legbüszkébb torony legbüszkébb zászlajának sohasem sikerült. Milyen magasan lehetünk? – töprengett a lovag. – Tízszer, harmincszor vagy ötvenszer magasabban, mint a város legóriásibb épülete?

A gömb hatalmassá duzzadt: büszkén emelte az utazókat egyre feljebb és feljebb. Nelkher remegése teljesen elmúlt: maga is meglepődött azon, mennyire nyugodt, mennyire biztonságban érzi magát. Nevethetnékje támadt, annyira felszabadult, annyira könnyed lett. – Repülünk, mint a madarak! – kiabálta Casper, miközben a szél olyan erővel cibálta az ősz haját és szakállát, mintha csak le akarná tépni az arcáról. – Érted, lovag: mint a madarak! Ez mesés! Belesikoltott a hideg levegőbe, Nelkher pedig felkacagott, és követte a tudós példáját. Mindketten legyőzhetetlennek, halhatatlannak érezték magukat. És boldognak, mint még soha. Nelkher, a lovag azért, mert tudta, hogy megmenti a barátját, és büszkén térhet haza; Casper, a géniusz pedig azért, mert teljesültek az álmai: megkapott mindent, amit valaha kívánt az élettől, és amiért annyit fáradozott évtizedeken át. Nem voltak többé gondok, csak mámoros öröm és könnyűség. Vajon miért van az, hogy ha felemelkedünk a földről, a méretek zsugorodásával együtt a problémáink is kicsinnyé, nevetségessé válnak? Hiszen lelkünkben, agyunkban magunkkal kell, hogy vigyük őket. Mint oly sok mindenre, erre sem tudom a választ. A két légi vándor végül visszafordult, és újra rátaposott a pedálra. Casper elmozdította a hosszú kart: a szárnyak hirtelen megálltak. Újabb karrántás: elkezdtek pörögni a légkarok, egyre gyorsulva, egyre hangosabb surrogással. Hamarosan szemlátomást felgyorsult a repülőszerkezet: a párából kiemelkedő hegylábak és a szülőanyjukat kutató, árva kis felhőfoszlányok sebesen siklottak el alattuk. Az utazók órákon át pedáloztak, és a lendhorni medence gombostűfejnyi folttá zsugorodott. Alattuk a fenyvesek csupasz zöld foltoknak kezdték átadnia a helyüket, és néha-néha már egy-egy sziklasziget is belerondított a színek bársonyosságába. A lovag még mindig nem értette, hogyan lehetséges az, hogy miközben szinte megállíthatatlanul emelkednek a Nap felé, egyre hidegebb és hidegebb lesz. Ám nem is akart kérdezősködni az öreg tudóstól: inkább teljesen behúzta a nyakát a szőrmegallérba, és igyekezett minél gyorsabban taposni, hogy a munka is fűtse a testét. Casper végül közölte, hogy pihenhetnek egy órácskát: ám Nelkher azt mondta, hogy szívesen dolgozik még. A tudós vállat vont, majd előszedte egyik műszerét. Szeméhez illesztette a félhold alakú rézlemezt, mint egy számszeríjat, megcélozta az Odernen-bércet: aztán ide-oda mozgatta a rézmutatót. Különféle számértékeket mormolt, osztott

szorzott – mindezt természetesen a pergamenlapon, amelyet majdnem kiszakított a szél a kezéből –, aztán állított valamit a gép farkrészének oldallemezein: egészen finoman elmozdultak észak felé. – Remek az irány! – kiabálta a báró. – Egy kicsit még emelkedhetünk, aztán csökkentem a gömbbe jutó hőmennyiséget! Lassacskán elérjük a megfelelő magasságot. Ismét hallgattak, és az alattuk elsuhanó tájat nézték. Kőszáli kecskék szaladtak kétségbeesetten a baljóslatú árnyékot vető, zúgó szörnyeteg elől, körömnyi szőrcsomóknak tűnő nyulak rohantak a vackaikba holmiféle világvégétől tartva. És a hatalmas, magányos szirti sas, aki egészen addig a pillanatig, amíg kedvenc vadászterülete fölött el nem szálltak, úgy gondolta magáról, hogy a sárkányokat leszámítva ő a levegő királya, rémült vijjogással menekült az egyik sziklahasadékba. Sokáig gubbasztott ott még azután is, hogy a repülőszerkezet eltűnt a távoli sziklák fölött, és annyira összetört lelkileg, hogy örökre otthagyta korábbi birodalmát. Mesélik, hogy valami messzi-messzi vidékre szállt el, ahol egy kivénhedt varázsló szolgálatába állt, és onnantól kezdve már csak bajbajutott vándorok szállításával foglalkozott. *** Pár óra múlva, amikor Nelkherék elérték a megfelelő magasságot, Casper csökkentette a bordákba áramló hőt, és a vékony lángoszlopocskák is egészen elhaltak. A gömb és a fémlemezek kissé visszaereszkedtek, s mintha a légkarok is lassultak volna valamelyest. Azonban így is iszonyú sebességgel szálltak: a déli szél erőtől duzzadva tolta őket maga előtt. Később hideg, szürke fellegekbe jutottak, és szakállukra zúzmara rakódott: úgy festettek, mint két eszelős télapó, akik megunván a hálátlan világot, elhatározták, hogy felszállnak a csillagokba. Kora délután volt már, amire az utazók kijutottak a felhőkből. Alattuk, amerre a szemük ellátott, mindenütt hófödte fennsíkok terebélyesedtek és a naptól rózsaszínre festett, óriási sziklák, melyek olyan vadul emelkedtek a magasba, hogy csak néhány fagyott, fehér foltocska tudott beléjük csimpaszkodni. A távolság a repülőszerkezet és az Odernen-bérc között csökkent ugyan valamennyit, de úgy tűnt, a hatalmas hegycsúcs nem hajlandó a közelébe engedni őket. Casper megint méricskélt – ez alkalommal sokkal hosszabb ideig –, aztán megint igazított egy kevéskét az irányukon.

Sötétedésig megint pedáloztak, aztán ettek egy kevéskét. Casper minden óvintézkedése ellenére, az éj leszálltakor, amikor csak a kövér Hold és a csillag udvartartása világítottak, már vacogtak mind a ketten a hidegtől. A lovag végül nem látván más lehetőséget a fagyhalál elkerülésére, elővette Elana italát. A folyadék hihetetlenül rossz ízű volt, és majdnem szétégette a torkukat, ám hamarosan valóságos csodát tett: úgy felmelegedtek tőle, mintha parazsat nyeltek volna, s ellilult végtagjaikba erő és élet költözött ismét. Lelkükbe pedig jókedv. Ajkukra pedig nóta. Ott szálltak sok-sok ezer lábnyi magasságban, fehéren világító sziklák, fennsíkok fölött, és daloltak. *** Casper elképesztő munkabírással dolgozott egész éjszaka: ha nem pedálozott, akkor szinte állandóan méricskélt, rajzolt, és negyedannyi időt sem pihent, mint a lovag. Most, az éjszaka utolsó óráiban is ott csücsült az abroncsnál, és a lángok fényénél számításokat végzett. Motyogott valamit, igazított megint az útirányon, aztán így szólt a ladikban elnyújtózkodó lovagnak: – Hé, Sir Nelkher, ébredj! A bérc közelében járunk! – Hé… mi az… mi van… – Nelkher alig pár órája hagyta abba a munkát, és szemeit dörzsölgetve, rettenetes izomláztól égő lábbal ült fel. – Odanézz, lovag! Balra! A bérc! Nelkher hatalmas nyögéssel csúszott előre, aztán felült a zsámolyra. Az éjszaka leple alatt megtört a távolság ereje: a hegycsúcs irtózatos tömege ott fehérlett előttük – úgy tűnt, percek kérdése csupán, hogy elérjék. – Mi a fene?! Már itt vagyunk? – Nelkher álmélkodva nézte a kihegyezett, bizarr sziklaformákat, az éles, szeszélyesen kanyargó gerincet. – Tapossunk bele egy kicsit! – mondta Casper. Nelkhert nem kellett noszogatni. Vadul vetette rá magát a pedálra. Alig egy óra múlva már szinte egy vonalba kerültek a bérccel. Az óriási tömeg föléjük magasodott jóval, szürke szikláiról kőfolyamok indultak alá, balra pedig az egyik alázökkent vájatából vastag gleccser nyelve bújt elő, hogy lejjebb összeolvadjon a többi csúcsról aláfolyó nyúlvánnyal. A repülőszerkezettől jobbra havas, egymással párhuzamos

sziklaperemek nyúltak kelet felé, ahol a Nap ébredezett. Hatalmas recsegés hallatszott alulról, és mind a ketten ijedten hajoltak ki a ladikból, de aztán megkönnyebbülten sóhajtottak fel: egy kisebb sziklára kapaszkodó hótömeg volt csak az, amelyik nem bírván tovább akrobatamutatványát, alácsúszott a mélybe. S amint az utazók átszálltak a bérc és a tőle keletre lévő, alacsonyabb hegycsúcs között húzódó utolsó sziklaperemen, megpillantották a tornyot. Először csak a valószínűtlenül hegyes kúp bukkant elő, aztán hamarosan kibomlott az egész tömeg. Fehér volt, fehérebb Elana tornyánál, a lendhorni palotánál, fehérebb még a hónál is, és valósággal világított a halványan derengő fényekben. Olyan karcsú volt, hogy egy tájba döfött, hóval körbetapasztott jégcsapnak tűnt, és a két utas nem értette, vékonyka testével hogyan képes megállni itt, a szelek birodalmában. Az épület kicsiny fennsíkon emelkedett, melyhez három irányból havas gerincek siklottak le, észak felé pedig szélesebb, lapos hegytető kapcsolódott. A repülőszerkezettel hamarosan besiklottak a szikláktól körülvett kis medencébe. Casper leállította a légcsavarokat, csökkentette a magasságot – alig kellett valamit süllyedniük, hogy a torony süvegének magasságába érjenek. Most csak a szárnyak csapdosása hajtotta őket. Mit fog szólni vajon Elana, ha meglát?! – gondolta a lovag. – Nyilván azt hitte, hogy soha többé nem találkozunk, erre a következő hajnalra visszaérkezem… – kuncogott magában, aztán a nyugaton fénylő, hatalmas holdkorongra nézett, és megszorította a kardja markolatát. – Van még valami, amit nem mondtam el neked a géppel kapcsolatban, lovag – szólalt meg a báró hirtelen. – Éspedig? – Nelkher balsejtelmektől terhesen nézett a tudósra. – Nos… hogy is mondjam… – motyogott Casper. – Az az igazság, hogy a leszállással komoly gondjaink lesznek… Volt ugyan egy alásiklást elősegítő mechanizmussal kapcsolatos tervem, de azt jó pár hét múlva tudtam volna csak befejezni… A felszállással nem volt gond… De hogy most mi lesz… – Micsoda?! – A lovag hangja több, mint elkeseredett volt. – De hát miért nem szóltál erről, mielőtt felrepültünk? – Hmmmm… az az igazság, hogy csak későn jutott az eszembe. Annyira belefeledkeztem a boldogságba, hogy csak akkor eszméltem fel, amikor már a magasban voltunk. Akkor meg már nem akartam elrontani az utazás örömét… A lovag a fejéhez kapott.

– Mégis – kérdezte kétségbeesetten –, van valamilyen terved arra, hogyan szállunk le? – Nem… sajnos nincs igazán semmi határozott elképzelésem. A korábbi szerkezettel mindig földet tudtam érni valahogy: csak négyszer tört el a karom, kétszer a bokám… ja igen, volt még egy bordatörésem is. Vagyis alapjában mindig sikeresen túléltem az érkezéseket. Most viszont… eléggé tanácstalan vagyok… Talán az lenne a legjobb, ha arra a laposabb hegytetőre próbálnánk valahogy lesiklani… Nem lesz valami könnyű a magasság beállítása… A szárnyakat ki kell merevíteni a leszálláskor, különben széttörnének, amikor nekiütődnek a felszínnek. A szél jóindulatára kell bíznunk majd magunkat… De hát – mosolyodott el – akárhogy is lesz, végül is nagyszerű utazás volt, nem igaz? – De igen, nagyszerű… – vigyorodott el bátortalanul Nelkher. – De véleményem szerint akkor lesz csak igazán nagyszerű, ha túléljük a leszállást. – Magához szorította a zsákját, mintha az megmenthetné az életét, ha esetleg lezuhannak. – Ugyan! – nevetett Casper. – Persze hogy túléljük! De ha nem, akkor sincs nagy gond. Túlélni, vagy nem élni túl… Nem mindegy? Nem szeretek ilyen kicsinyes problémákon rágódni! – A lovagra kacagott. Amikor a torony vonalába értek, a tudós egészen hátrahúzta a farok fémlemezeit szabályozó karok egyikét, minek hatására a gép oldalra dőlt egy kicsit. A repülőszerkezet két, széles körívet tett a torony körül, mintha valamiféle sárkány lenne, amely a fészkére igyekszik leszállni. Az épületen egyetlen ablakot sem láttak, csupán egy keskeny, háromszög alakú nyílás ékelődött az aljába, látszólag mindenféle kapuzat nélkül. A második kör során annyira alacsonyra süllyedtek már, hogy Casper ismét kiegyensúlyozhatta a repülőszerkezetet, és célba vehette a hegytetőt. Merev szárnyakkal, hangtalanul siklottak alá. Nelkher a batyujába kapaszkodott, és kétségbeesett szemekkel bámult ki a karjára szíjazott pajzsa fölött. Valószínűleg le tudtak volna szállni, és nem következik be a tragédia, ha nem dobja meg őket az utolsó pillanatban a kitudja honnan érkezett szél: csak egy rövidke fuvallat volt, de arra éppen elegendő, hogy kibillentse az egyensúlyából a szerkezetet. Mindez talán nem is lett volna olyan gond, ha nem ilyen alacsonyan repülnek: így viszont a baloldali, alásüllyedő szárny nekicsapódott a hegytető peremének. Iszonyú reccsenés hallatszott, a masina megpördült, és mint valami

meglőtt madár, úgy csapódott a hóba. Kiszakadt szárnyak, repülő deszkák, repülő zsákok, repülő lovag és repülő tudós. Aztán iszonyú robbanás következett, majd még egy dörrenés. A szerencsén múlott csak a lovag élete, meg azon, hogy átölelte a batyuját, és a teste előtt tartotta a pajzsot. A hasára esett, egyenesen a pajzs és a teste közé szorult cókmókra, hosszú csíkot szántott a hóba, megpördült saját tengelye körül. Kezébe fájdalom hasított, vér ízét érezte a szájában, aztán a hóét. *** Sokáig feküdt a földön, majd nyögve, remegve állt fel a térdig érő hóban. Bal alkarját felhorzsolta, bokája kificamodott, homloksebéből, fogai közül folyt a vér: ennyivel megúszta. A levegőt iszonyú bűz töltötte be. Sziszegve húzta ki a karját a pajzs szalagjai közül. Tántorogva kereste Caspert. A báró ott feküdt a földön alig ötven yardnyira tőle, a szétszóródott deszkák között. Casper most is olyan volt, mint bármikor: kipirosodott arcának ráncai kedves redőkbe gyűrődtek, ősz haja a homlokára borult, hogy ott összeérjen a hatalmas szemöldökkel – csupán szakállába ragadt némi hó, és szemei meredtek csöndesen, mozdulatlanul a végtelenbe. – Hé, Casper! – szólt a lovag. – Hééé, mi ez?! Casper báró! – Megrázta a tudóst, de választ nem kapott. – Hééé, az isten szerelmére! Hé, kisöreg! Csak nem képzeled, hogy meghalsz itt nekem a repülés végén! Felemelte a fejét, és elfúló hangon zokogott. – Casper… Casper báró… Nem halhatsz meg… hallod… De Casper nem hallott már semmit. Meghalt, miután elhozta a lovagot a reménytelen messzeségből a toronyhoz; miután elszállt az északi hegycsúcsok legmagasabbikáig, miután látta a tájakat, melyeket emberi szem még sosem látott, melyeken emberi láb még sosem taposott. A táj lassacskán kivilágosodott, de Nelkher sokáig térdelt még a hóban, magához ölelve a vékonyka kis testet, és zokogott, mint egy kisgyerek. Aztán lezárta az öreg szemhéját, és felkelt. Hamarosan megtalálta a batyuját is: a tárgyak szerencsére mind sértetlenek voltak. Mit tegyen?! Még csak el sem temetheti Caspert. Bár itt a hegyek

között úgysem bántaná már senki – egy madár nem sok, annyi nem száll erre. Nelkher megtalálta a ladik pár deszkáját – erre fektette rá a tudóst a mellkasán keresztbe fektetett kezekkel. Aztán betemette hóval a holttestet. Magas buckát épített, letaposta, és a két, megtépett szárnyat nekitámasztotta a sír oldalának. Lehajtott fejjel állt a sírnál, felidézte a karneváli tűzijátékot, az első alkalmat, amikor a bárót megpillantotta a levegőben. Aztán arra gondolt, hogy Casper úgy halt meg, hogy legalább megérhette élete legszebb álmának beteljesülését. És ehhez nem volt szüksége semmiféle Tükörre. A lovag a vállára vetette a batyuját, hóna alá kapta a pajzsot, még egyszer hátrapillantott, majd elindult a torony felé. *** Szerencsére semmi sem zárta el az épület magas, keskeny háromszög nyílását, csupán a felgyülemlett havat kellett odébb kotornia. Álmélkodva tapogatta a bejáratot keretező leheletfinom dombormű-szalagot, aztán dobogó szívvel lépett a tátogó sötétségbe. Vaksin tapogatózott, és csoszogó lába egy kőtömbnek ütközött. Később jött csak rá, hogy egy lépcsőfokra talált rá. Óvatosan indult felfelé a csigalépcsőn. Egy idő múlva gyorsíthatott az ütemen, mert bár semmit sem látott, lába rátalált a lépcső ritmusára. Soha életében ennyi lépcsőfokot nem mászott még meg egyhuzamban, mint akkor. Úgy érezte, már a csillagokban kellene lennie. Nehezen szedte a levegőt, és a lába rettenetesen fájt, amikor végre felért a torony tetejére. A lüktető zöldes fény, amely hosszú ideje beragyogta már az épület belsejét, és a pulzáló, búgó hang most vadul áradt ki egy kis boltnyíláson. Nelkher lélegzetvisszafojtva lépett az ismeretlenbe. Keskeny helységben találta magát, és a kövek, melyeken lépkedett, vakon végződő pallóhoz vezettek. A terem padlózatán összemosódó, zölden világító alakzatok forogtak körbe-körbe, és fénylő, vékony ködnyúlványok szakadtak le róluk, s kenődtek a falakhoz, ahol aztán nyomuk veszett. Az őrült forgás és a búgó hang hirtelen abbamaradt, egymásba rajzolt geometriai alakzatok bontakoztak ki: zöld fénykeretű, egyre kisebbedő rombuszok, négyzetek és körök falták fel egymást. A mozdulatlanság és a csend csak egy pillanatig tartott, aztán megint kezdetét vette az eszelős hajsza és zsivaj. Nelkher sokáig figyelte a

statikusság és dinamizmus eme megfejthetetlen játékát, de aztán rájött, hogy csak feleslegesen húzza az időt: az egyetlen dolog, amit tehet, az, hogy belép ebbe az őrült vibrálásba, és rimánkodik az istenekhez, hogy lehetőleg ne a pokolba jusson. Persze, ez lehetetlen lett volna, mert az alvilágról csak homályos sejtései voltak: ha akarta sem tudta volna maga elé képzelni. Ezzel szemben Elana tornyát, a mezőt, a három dombot tisztán látta maga előtt. Amikor úgy érezte, hogy végleg fixálta a képet, behunyta a szemeit, és lelépett a pallóról. A levegő furcsán lüktetett körülötte, teste megremegett, aztán immáron harmadszorra élte át a teleportáció érzését. A búgás már csak a fejében élt tovább, de a felhangzó rigócserregés azt is kiűzte hamar. A lovag kinyitotta a szemeit. *** A hajnali, ébredező mező közepén állt. Hátul a vár sötétlett, elől pedig Elana tornya emelkedett. Majdnem felkurjantott örömében, de aztán visszafogta magát. A toronyból fáklyafény szűrődött ki – ezek szerint valakinek bent kell lennie. Alig tett pár lépést, amikor megpillantotta Gubi tetemét. Az állat szánalmas látványt nyújtott: darabokra szaggatott testéből kimeredtek csupasz, véres bordái. Nelkher rémülten pillantott körbe, kirántotta a kardját, de mivel a táj teljesen mozdulatlan volt, ismét elindult a torony felé. Az épülethez érve hátát a falnak támasztotta, és fülelt. Teljes volt a csend. – Pandenden! – suttogta. – Pandenden, ott vagy? Nem jött válasz. – Pandenden! Pandenden, halihó! – Most már hangosabban szólt. Bentről mocorgás hallatszott, és meghallotta a kertész ismerős, dünnyögő hangját. – Mi van? Ki van ott? Ki az? – Hé, gyere az ablakhoz! – Nem tudok! Nem tudok mozogni! Hé… Ez te vagy, Nelkher! De hiszen ez lehe… – Pszt! Hol van Elana?

– Nelkher! Hogyan kerülsz te… – Pandenden! – sziszegte a lovag. – Erre most nincs idő. Hol van a banya? – A banya… a banya… – A kertész úgy tűnt, teljesen összezavarodott. – Ahh, az átkozott boszorkány! Elrepült a seprűjén még az éj leszállta előtt. Valahova délre, Mynimával együtt. Képzeld el: anya és lánya egymás mögött lovagoltak a seprűnyélen! Azt mondta, hogy reggel fog visszatérni – hadarta félig síró hangon a kertész – és ha addig sem leszek hajlandó elárulni, hova dugtam a Tükröt, kitépi a beleimet! Nelkher! Mi folyik itt? Hogyhogy itt vagy? Semmit sem értek! Azt hittem, Lendh… – Csönd! Most nincs időm magyarázkodni! Menekülnünk kell minél előbb! – A táskájába túrt: két Thlennen-golyója volt már csak. Egy be és egy ki. Éppen elég: mintha csak így lett volna kiszámítva! Odanyomta az egyik golyót a hálóhoz, és belépett a toronyba. Szétszórt virágmagok, hagymák hevertek mindenfelé, meg különféle kertész szerszámok. Felsietett a lépcsőn – már amennyire ezt fájós lába lehetővé tette. Pandenden ott ült a padlón, összekötözött kezekkel és lábakkal, arcán kék-zöld foltok virítottak, mintha valamilyen kocsmai verekedés első számú kárvallottja lenne, környezetében pedig széttrancsírozott madarak, rókák, nyulak, békák hevertek mindenfelé. – Mi folyik itt? – húzta a száját a lovag. – Ahh! – szólt Pandenden. – Ne is kérdezd! Ez a… – Mindegy! – legyintett a lovag. – Ha kijutunk, és biztonságban leszünk, majd elmeséled! – Kardjával elvágta a kertész köteleit, Pandenden pedig nyögve tápászkodott fel. – Nelkher! – átölelte a férfit. – Egyszerűen nem értem… És mi ez az öltözék rajtad… – Mondom, erre most nincs idő! – szabadította ki magát Nelkher a kertész szorításából. – Elana bármikor itt lehet. Szerintem máris tudja, hogy itt vagyok! Siessünk! – Mindjárt, mindjárt, csak előbb összeszedem a cuccaimat. A könyvet meg a magokat… Rövid keresgélés után megtalálta a sarokba hajított kódexet és a ládikót. Fejcsóválva turkált az állattetemek között, Nelkher pedig egyre ingerültebb lett. – Most nincs időnk erre, Pandenden! – mondta. – A könyv megvan, és ez a lényeg. – De kell, hogy legyen ennyi időnk! A virágmagokat, a hagymákat, a

fiolákat és a szerszámaimat nem hagyhatom itt! Nelkher legyintett, és magára hagyta a barátját. Az ajtót elzáró hálóhoz lépett, idegesen kémlelte a déli égboltot, de szerencsére semmi mozgolódást nem látott. Végül Pandenden is lejött: behajigálta a zsákjába és a tarisznyába a többi holmit is, majd így szólt: – Hála az égnek, a kis magok kivételével szinte minden megvan. Azokat egyszerűen képtelenség összeszedni, annyira szétszóródtak. – Megállt a háló előtt, és Nelkherre nézett: – Mondd csak, hogyan jutottál be?! És legfőképpen, hogyan fogunk kijutni? – Emlékszel a Thlennen-golyókra, ugye? Volt még kettő. Kövess! A háló felizzott, és kiléptek az épületből. Jobbra fordultak, mert erre pillanatok alatt elérhették a „Három Nővér” legészakabbikát borító erdőt. Egészen addig meg sem álltak, amíg eléggé védett helyen nem voltak, és fellélegezhettek végre egy kicsit. – Lovag! – szólt Pandenden. – A teringettét, meséld már el, hogy kerültél ide! – Előbb te mesélsz, Pandenden. – Hát jó. Micsoda szörnyűségeket éltem át, a teremburáját! Szóval ott ülök Gubi hátán a toronyban, és minden erőmmel Lendhornra gondolok. A kertet látom magam előtt, a palotát meg ilyesmit. Aztán egyszer csak felröhög a boszorkány, de olyan fülsértő hangon, hogy majdnem megsüketülök: kinyitom a szemem és mit látok? Te nem vagy sehol, Elana meg ott áll és olyan ocsmányul bámul rám, mintha abban a pillanatban fel akarna falni. Kérdem tőle: mi történik itt, erre ő azt feleli, hogy megígérte ugyan, hogy téged elteleportál a városba, de azt nem, hogy engem is. Aztán megint úgy röhögött, mintha maga az ördög bújt volna belé. Kitépte a kezemből a táskát, lerántott a földre, állon rúgott. Mivel nem tudta kinyitni a ládát, rám ordított, hogy adjam oda a kulcsot, különben megöl. Én persze odaadtam neki. Amikor megpillantotta a könyvet és belelapozott, azt hittem, menten szörnyethal, annyira elfehéredett. Aztán elkezdett üvölteni velem, hogy azonnal mondjam meg, hova raktam a Tükröt. Képzeld el: kiderült, hogy már hosszú idő óta fente rá a fogát, de csak pár éve, Krararra érkezése után tudta meg ugyanazt, amit Sir Daren és Glup: hogy valahol a felvidékeken túl vagyok, és a hol-tartózkodásomat ismerő két lény… azaz Lochoho és Lochoha… felébresztésén keresztül vezethet az út hozzám. Azonban akárhogy próbálkozott, képtelen volt egykori várának tornyába bejutni. Nem tudta megszerezni a varázsládikát… Ó, Nelkher! A boszorkány

bűbájának áldozatává váltunk! Elana megbabonázott minket Karpakan szemein keresztül! Ezért feledkeztünk meg arról a problémáról, amin már hetek óta rágódtunk! Fel sem merülhetett bennünk, hogy ne Elana felé vegyük az utunkat! A boszorkány az orrunknál fogva vezetett mindkettőnket. Engem csak onnantól, hogy a tekintetem találkozott a madáréval, téged viszont lényegében már akkortól, hogy Nathalie-vel együtt voltál a házikóban… – Micsoda?! – Elanának köszönheted, hogy nem jutottál ugyanarra a sorsra, mint Mawith, Daren és Glup… Ő mentett meg a kalyibában. – Miket beszélsz?! Elana?! Megmentett?! De hát hogyan?! – Nelkher sokáig bámult maga elé az emlékeiben matatva, aztán hirtelen a fejéhez kapott. – A madár, ott a házikó ablakában! Nathalie, amikor megpillantotta, mintha valamiféle álomból ébredt volna fel! – Micsoda?! Miféle madár?! – kérdezte a kertész. – Mindegy, mindegy… Folytasd csak! – kérte a lovag Pandendent. – Szóval Elana csak azért mentett meg, hogy felhasználhasson a saját céljaira… azaz a Tükör megkaparintására. Amikor ugyanis Lendhornba érkeztél, már sejtette, miképpen lehet a nyomomra bukkanni. És mivel ő nem tudott Krararra ládikójának közelébe férkőzni, eltervezte, hogy téged fog majd felhasználni. Kész terve volt veled kapcsolatban, de közbejött Mynima fogságba esése. Változtatnia kellett egy kicsit az elgondolásain. Amikor Gluptól elszöktél a tőrrel, akkor már kész volt az új terv: nagyjából ezt játszatta végig veled és velem. Nelkhernek le kellett roskadnia egy rönkre, hogy megeméssze az előbb elhangzottakat. De nem tudott sokat töprengeni, mert Pandenden így folytatta: – Elana azt mondta, hogy te vagy a legbutább ember, akit valaha látott… Hogy még anyai érzelgését is elhitted Nathalie-vel kapcsolatban! Hogy a legkevésbé sem szerette soha a lányt: csak azért ajánlotta fel a segítségét a királyi párnak, mert a későbbiekben a saját hatalmi céljaira akarta felhasználni a hercegnőt! Hogy hogyan, azt nem kötötte az orromra… Nelkher szédült és úgy érezte, menten elájul. – Egyszóval bábuk voltunk a kezében… – mondta Pandenden. – És ezt rettenetesen élvezhette, mint ahogy azt is, amikor mindezt elmesélte nekem kárörvendő vigyora kíséretében… – nagyot nyelt, majd folytatta: – Ami a kódexet illeti, persze nem tudtam meggyőzni az igazságról. Hiába mutattam neki a verset: leköpte a könyvet, elhajította, és azt

mondta, nem tudom átverni ilyen ócska trükkökkel. Mindent elmeséltem neki, de ő csak nevetett és nevetett. Azt mondta, hogy köztudomású, miféle hatalommal bír a Tükör, és neki szüksége van a segítségére, mert sok elintéznivalója van még az életben… Hogy sem ideje, sem kedve nincs a vicceimet hallgatni. Tudod minek nevezett? Azt mondta, hogy seggdugasz vagyok! Hallottál már ilyet!… Aztán összevissza vert, kínzott, de én csak magamat ismételhettem. Erre tudod mit talált ki, ez a rohadék? A természet nagy barátja? Azt mondta, hogy ha a saját szenvedésem nem, akkor a másoké majd észhez térit: Gubit a szemem láttára ölte meg! Érted: ott álltam a toronyban, és tehetetlenül kellett végignéznem, amint darabokra tépte az állatkámat! – A kertész szeme megtelt könnyel, szipogott, belefújta az orrát a ruhaujjába, majd amikor kissé magához tért, tovább mesélt: – De még ez sem volt elég neki! Hogy tovább kínozzon, elkezdte összegyűjteni a környék állatait, és a szemem előtt végezte ki őket a toronyban. Ezeket a tetemeket láttad… Aztán már mennie kellett a boszorkányszombatra. Azt mondta, ad még egy esélyt reggelig: ha addig sem vallok, akkor aztán olyan keserves szenvedések várnak rám, hogy az egész erdő az én üvöltésemtől fog visszhangozni… Hát ennyi lett volna… Ott ülök a toronyban, várom a végemet, aztán egyszer csak hallom a suttogásodat… Csend települt egy ideig rájuk. Pandenden hátán még most is ott futkorászott a hideg, Nelkher pedig a barátja szavait próbálta megemészteni. – Most viszont te mesélsz, lovag – mondta végül a kertész. – Hogyan jutottál vissza? Ide szálltál, vagy mi?! – Pontosan. – Micsoda?! Nelkher elmondta röviden hazaérkezése és a repülés történetét. Pandenden. hitetlenkedve hallgatta: nem győzött csettintgetni, teremburázni, teringettézni, amikor pedig Casper halálát mesélte el a lovag, a szemei könnybe lábadtak. De nem búslakodhatott sokáig: még mindig vészesen közel voltak a toronyhoz, a reggel pedig végleg felébredt – bár a Hold még fent fehérlett, a tiszta égen, már a Nap is előbukkant a hegyek közül. *** Nelkher és Pandenden némán indultak a dombtető felé, és mind a ketten a gondolataikba meredtek: ezekből pedig most akadt jócskán, mert

igencsak tömény volt az elmúlt nap. Amikor felértek a dombra, jobbra fordultak, és lesiettek a túloldali lejtőn. Kicsiny tisztásra értek: ez csendes volt, elhagyatott, és a harmat a reggeli szellőtől érintetlenül lebegett még a farönkök közti fűszálakon. Pandenden most vette csak észre, mennyire csálén tartja a barátja a kezét. Bármennyire is tiltakozott Nelkher, a kertész leültette egy rönkre, két, ágból készített sín közé rakta a kificamodott, felsebzett alkart, vastagon befedte valamiféle kenőccsel, átkötötte egy vászondarabbal. Aztán a lovag homlokán éktelenkedő seb került sorra. – Ez az – mondta végül. – Meglátod, a kenőcs csodákra képes. Egy nap múlva akár fára mászhatsz, és fejen állhatsz. – Mondd, neked mindenre van orvosságod?! – kérdezte a lovag. – Sok mindenre van, az tény, de azért távolról sem mindenre… Hallgattak egy ideig, és a csendet Pandenden törte meg. – Hát akkor most merre menjünk? – Hogy merre? Igen… jó kérdés. Egyikünknek sincsen lova, márpedig anélkül nem sokra megyünk. Mindenképpen szereznünk kell legalább egy paripát. És ezt a legjobb tudomásom szerint egyetlen módon tehetjük meg. – A kolostorra gondolsz? – Igen. Nem lesz nehéz megtalálni; ha elindulunk észak felé, előbbutóbb kereszteznünk kell a nyugati utat. Ha sietünk, úgy gondolom pár nap alatt akár ott is lehetünk. Onnan talán lophatunk egy paripát, vagy rajtaüthetünk valamelyik magányos katonán… Hm… úgy látszik, visszafelé is meg kell látogatnom az ismerős helyeket… Feltápászkodtak, és útnak indultak. *** Éppen a mező közepe táján jártak, amikor hirtelen gyenge fuvallat csapta meg őket. Pandenden megállt, nagy füleit mozgatta. – Ajjaj – mondta. – Rossz előérzetem van… Furcsa zajt hallottak a hátuk mögül, és mind a ketten megfordultak. Nelkher most látott életében először seprűn lovagló boszorkányt. Elana éppen úgy ült a rúdon, mint ahogy a mesékben szoktak a banyák: lábaival átkulcsolta, kezeivel szorította, és majdnem egész testével előredőlt, ahogy a két férfi felé süvített. Rongyai csenevész tollakként lobogtak a levegőben, ábrázata ugyanolyan démoni volt, mint aznap, amikor a lovag kezéről leszedte a karperecet, de a tekintetében most nem

csak az elszántság, hanem a féktelen harag és bosszúvágy lángja is ott lobogott. A tisztás végébe érve megfordult, és mielőtt a menekülők felé száguldott volna, még felüvöltött: – Átkozott lovag! Keservesen meglakolsz azért, mert világra hozott az anyád! – Sebesen hasította a levegőt, és felemelt kezéről zöld fények folytak alá. Nelkherék futásnak eredtek. Pandenden mint valamiféle megveszett túrós gombóc, úgy görgött a fűben, Nelkher pedig a fogait összeszorítva bukdácsolt a gyökerek között. Hasra esett. Villámok vágódtak elé, és hatalmas foltot égettek a fűbe, Elana pedig elszállt mellette. A lovag feltápászkodott, és az ismét feléje száguldó boszorkányt látta. Megfordult, vele együtt Pandenden is, és most az ellenkező irányba rohantak. Fények villantak, a lovag félreugrott, sistergő hangot hallott, és egy szénné vált fatönköt pillantott meg. Elana egy negyed körívet írt le a levegőben, és most oldalról támadt. Rikácsolás töltötte be a levegőt. Nelkher megint elvágódott. A fű az arcába tapadt, megpróbált felállni. Villámok repültek feléje, ezek a jobb kezével idétlenül feltartott pajzsának csapódtak. Üvöltve hajította el a felizzó fegyvert. Nagy nehezen lábra állt, és immáron teljesen védtelenül szaladt az erdő felé. De a fák túl messze voltak. A banya vijjogva száguldott feléje. Úgy tűnt, megpecsételődött a sorsa. Pandenden hirtelen megállt, és a batyujába túrt. Megőrült? Mit kotorászik ott ilyenkor?! – gondolta Nelkher. A banya tudomást sem vett a kertészről: őneki a lovag élete kellett. Abban a pillanatban, hogy Elana elszállt Pandendentől pár yardra, megcsillant valami a levegőben. A fiola nekicsapódott a seprű fejének. A por szétszóródott, és még sokáig lebegett, mire alápergett a fűbe. A seprű, mintha valami láthatatlan falnak ütközött volna, megállt, de olyan hirtelen, hogy Elana előresiklott a nyélen, mint egy nedves mosogatórongy. Csak egy pillanatig tartott a mozdulatlanság, aztán kezdetét vette minden idők legvadabb seprűtánca. A söprű megpördült a saját tengelye körül, majd mintha a világból akarna kirepülni, eszelős sebességgel tovaszáguldott. Hamarosan azonban visszatért, és most már a mező fölött végezte a mutatványokat: remegett, vonaglott, forgott, bukfenceket vetett, nyelének végével valamiféle képzeletbeli középponthoz tapadva széles köröket rajzolt a levegőbe, hogy aztán cikk-cakk mozgással

tovaszáguldjon. Elana holmiféle koncként fityegett a rúdon, de mintha enyvvel tapadt volna hozzá, nem engedte el. Sőt, visszamászott a nyélre, és iszonyú erőfeszítéssel végül is meg tudta állítani. A seprű idegesen remegett, harcolt a szabadságáért, de nem tudott megmoccanni. A boszorkány felvihogott, és a végső leszámolásra készült. A seprű azonban úgy dönthetett, hogy inkább szörnyet hal, semhogy hagyja magát a banya uralma alá hajtani: nyelének végével célba vett egy odvas, öreg tölgyet. És nekiiramodott. Semmi sem állíthatta meg többé. Nem volt az a mágia, amely uralkodhatott volna rajta. Elana kétségbeesetten sivított, de az ütközés olyan hirtelen következett be, hogy még végig sem gondolhatta esetleges menekülési lehetőségeit. A seprűrúd beleállt a fába, Elana előrecsúszott, és olyan erővel csapódott az öreg törzsnek, hogy vér spriccelt szét minden irányba. Ebben a pillanatban szakadt le Nelkher nyakáról az amulett. Iszonyú sebességgel száguldott neki Elanának. A boszorkány feljajdult. A lovag és a kertész szinte egyszerre értek oda a banyához. Az öregasszony a földön hevert összetöpörödött testtel. Szétnyílt koponyájából, szájából vér ömlött, lassan szuszogott, és kétségbeesetten forgatta agóniától elnehezült tekintetű szemeit. Az amulett ott izzott a mellkasában. Szinte teljesen kivilágosodott már. És ott a dombokon, a reggeli mező fölött az égi testvérpár egymásra mosolygott a halál árnyékában. Aztán hirtelen lángra lobbant Elana teste, mintha ócska pergamen lenne. Rettenetes túlvilági nyöszörgés hallatszott, és értelmetlen motyogás, szavak töredéke, csengő, rideg hangok zagyvaléka. A lángok lassan elhaltak, és csak füstölgő szénkupac maradt Elana, az egykori boszorkány helyén. No, meg az amulett, amely csak egyre izzott: vörös ragyogása bíborszínűvé változott, sistergett, remegett, és úgy tűnt, szinte szétveti belső hője. Aztán lassan elfeketedett. Teljes csönd. Robbanás: szétszóródó millió porszem. És ebben a pillanatban négy ember szabadult meg az életét hosszabbrövidebb ideje megkeserítő boszorkányátoktól. Egyikőjük egy varázsló volt, aki már napok óta virrasztott a könyvei és a lombikjai fölött, s álomporát most a csarnokban végre, a visítva feléje száguldó sárkány szemébe szórhatta, majd kéjesen nézhette, hogyan csúszik az

összeroskadó fenevad a hideg kőpadlón. A másikuk egy rablólovag volt, aki izzadtan ébredt, ledobta magáról a takaróját, és azt tapasztalta, hogy a rút seb, mely az oldalát csúfította mind ez idáig, eltűnt a testéről minden forradásnyom nélkül. A harmadik egy apát volt, akinek álmában megjelent az égből az úr keze, s egy bársonyosan csengő hang így szólt: „szabad vagy”. És a negyedik egy hercegnő volt. Az ágya szélén ült, tükrébe meredt, s hirtelen megérezte, hogy többé már nem a város foglya. Nelkher és Pandenden sokáig nézték még az öreg tölgy elszenesedett kérgét. – Pandenden – fordult a lovag a kertészhez. – Megmentetted az életemet. Ilyet, legjobb tudomásom szerint, önmagamon kívül még senki sem tett velem. – Ugyan! – vigyorodott el Pandenden. – Te az előbb mentetted meg az enyémet.,. – Ez igaz… de csak azután, hogy bajba sodortalak… – Igen, de én megelőztelek: már akkor bajba sodortalak téged és az egész várost, amikor még nem is ismertél. – Ez igaz. Győztél. Elnevették magukat, Nelkher a fejét csóválta. – A seprűpor… Hogyan jutott eszedbe? – Elana veled volt elfoglalva; téged akart megölni, rólam szinte meg is feledkezett. Volt bőven időm kisütni valamit… – No hát, azért annyira nem volt sok időd. Legfeljebb egy-két perced… Összeölelkezett a barátjával, és csak most érezte, hogy mennyire fáj a megégett jobb tenyere. Pandenden persze rögtön észrevette, mi a baj. Nelkhernek ismét le kellett ülnie, égési sebére kenőcs került: ez annyira hűvös volt, hogy a fájdalom szinte pillanatok alatt elmúlt, és így a lovag kéjesen sóhajthatott fel. A kertész be akarta bugyolálni a férfi tenyerét, ám Nelkher nem engedte ezt, arra hivatkozva, hogy így nem fog tudni harcolni. Pandenden viszont azzal érvelt, hogy még hetekig gyógyulhat a seb, ha nem fedik be. Végül köztes megoldásban egyeztek meg: pár réteg vékony szövet került a férfi kezére – annyi, hogy éppen elfedje a bőrt a külvilágtól, és lehetővé tegye a kard használatát is. – Úgy nézek ki, mint valami háborús rokkant – jegyezte meg a lovag a végtagjait nézegetve. – Örülnöd kellene, hogy ennyivel megúsztad – mondta Pandenden. – Most viszont azt tanácsolom, hogy tűnjünk el innen egyszer s

mindenkorra. Elana boszorkányai rájöhetnek, mi történt… Nem lenne jó, ha ránk találnának… Hamarosan elnyelte őket az erdő sűrűje. *** Egészen estig gyalogoltak, csak akkor pihentek le végre. Megpirították a gyökereket és a hagymákat, amelyeket Pandenden ásott ki napközben: meglepően finomak voltak, édesen, puhán omlottak szét Nelkher szájában. A két vándor arról tanácskozott, mitévők legyenek. Mivel az átok megtört, a három férfi nyilván kiszabadult fogságából: veszélyes lesz tehát a Lendhornba visszavivő északnyugat-délkeleti út. Darentől, Gluptól még nem is féltek annyira, azonban Mawith… ő volt az igazi gond. A mágia segítségével könnyen rájuk akadhat: a „Tükör” aurája, „illata” révén találta meg Lochohóék kalyibáját, s ha szimata most is tökéletesen működik – ebben pedig biztos volt a lovag –, akkor nehezen bújhatnak el előle. Nelkher most áldotta csak igazán magát, amiért még nem használta fel a lendhorni varázsgömböt. A segítségével ugyanis üzenetet küldhetnek a városba a küldetés sikeréről, s arról, hogy visszafelé tartanak. Megkérhetik Gaedwynt, hogy küldjön értük egy felmentősereget. A király ezt nyilván szíves örömest megteszi – ami azért is valószínű, mert ha Mawith legyőzte a sárkányt, akkor megszűnt az üvöltés, ez pedig bátorságot, harci kedvet fog önteni a lendhorniakba. Ám nekik óvatosan kell haladniuk délkelet felé, állandóan az utat kémlelve: ha találkoznak a szembejövő csapattal, már biztonságban vannak. Mindez persze milliónyi görönggyel teli terv volt, de hát mégiscsak logikusnak tűnt, és be kellett látniuk, hogy jobbat nem lehet kitalálni. Mindenképpen meg kell próbálni mozgósítani a sereget… – Persze… – mondta Pandenden – nem biztos, hogy annyira rettegni kell attól a Mawithtől. Elvégre, ha ránk talál, és elmondjuk neki az igazságot, s látja a könyvet is, be kell majd ismernie, hogy nincs Tükör, hogy csak egy álomképet kergetett. – Félreismered Mawithet – felelte a lovag. – Belátná talán, hogy egy legendát hajkurászott éveken át, ám biztos, hogy bosszút állna mindkettőnkön: kiszadizna minket valami varázs-fütyiszorítóval, vagy mágikus seggkúppal. Nem… nekem elég volt egyszer találkozni vele… A lovag belenyúlt a batyuba, és elővette a gömböt tartalmazó tömlőt. Kioldotta a száját, és a varázstárgyat nézegette: most először hetek óta. A

fekete golyó hidegen gyűjtötte össze a tűz fényeit. – Nem lenne jobb, ha én üzennék? – kérdezte Pandenden. – Azt mondtad, hogy csak bizonyos idő áll a rendelkezésedre, és attól tartok, hogy nem tudnál kellőképpen koncentrálni az üzenetre. Elmennének az értékes pillanatok azzal, hogy Nathalie-nak… – Ugyan! Ne nézz teljesen hülyének! – szólt a lovag. – Azért én is tudom, hogy… – Nem hülyének nézlek, csupán szerelmesnek. – A szerelem azért nem vette el az eszemet. Tudom, hogy csak a lényegre koncentrálhatok. Azonkívül ne felejtsd el, hogy téged nem igazán kedvel Gaedwyn. Ha megtudja, hogy a társaságomban vagy, az még talán nem baj, de ha te üzennél, akkor könnyen gyanút foghatna… Ha elbizonytalanodik a király, lőttek a felmentőseregnek… – Ez igaz… Csak aztán nehogy elkezd magyarázni, hogy a Tükör valójában csak egy könyv. – Pandenden! Ennyi sütnivalóm van még. Gyönyörű Tükröt fogok magam elé képzelni, egy csodás ládában. A golyó a lovag ölébe görgött. Nelkherék úgy nézték, mint valamiféle hajótöröttek a segélykérő levelet tartalmazó palackot, amelyet most akarnak éppen a tengerbe hajítani. Nelkhert, maga sem tudta miért, zavarta Pandenden közelsége. Talán abban reménykedett, hogy az üzenetváltás során valahogy mégiscsak lesz módja Nathalie-val beszélni, és érzelmei kiülnek majd az arcára. Pandenden észrevette barátja tétovaságát, köhintett, és így szólt: – Ööö… az a helyzet, hogy könnyítenem kell magamon egy kicsit. Úgyhogy bemegyek a bozótba. Addig te üzenhetnél Lendhornnak… – Remek ötlet! – mondta a lovag. – Nagyszerű! – Csak kérlek, ne felejtsed el, hogy nincs sok id… – Mondom, hogy ne aggódj! Menj csak a dolgodra. Pandenden bólintott, majd elsietett a mező túlsó végébe. Amikor eltűnt, és csak füttyszava hallatszott, Nelkher behunyta a szemeit. Végiggondolta még egyszer, mit kell majd üzennie, aztán a kezébe vette a gömböt. Ujjai ráhajoltak a hideg, domború felületre, mely lassan elkezdett melegedni, puhulni, mintha csak valamilyen olvasztótégelyben lenne. Aztán vörös ragyogás járta át a gömböt, és a varázstárgy körülfolyta a lovag kezét, mint a vaj, melyben olyan szeretettel nyúlkált annak idején Ulma mama konyhájában. Elhalt Pandenden füttyszava, megszűnt létezni a külvilág: feketeséget érzett csak, és tudta, hogy üzenetét meg kell fogalmaznia.

Tisztán látta maga előtt a gondolatait: Pandendent és őt, amint a kinccsel itt ücsörögnek a tisztáson, majd elindulnak Lendhorn felé. Látta a kelet, majd a délkelet felé kanyarodó, s végül ismét keletre forduló utat, amely megkerüli a sárkánytól megszabadított, csöndes hegyet, és a szurdokok mentén egyenesen Lendhornig szalad; látta Glupot, Darent, Mawithet, amint vérben forgó szemekkel üldözik őket; látta a városból kilovagoló sereget, amely feléjük siet; a találkozást valahol az út mentén, és a biztonságos hazautal. A feketeség lassan szétfoszlott, a külső ingerek ismét egyre erősebbek lettek, és a gömbről az utolsó fényfoszlány is leszakadt. A kertészek a látszat ellenére ugyanolyan kíváncsiak, mint akárki más, így a bokrok közül kikandikáló Pandenden, miután kifigyelte a jelenetet, azt is jól látta, amint az utolsó fénycafat is elhalványodik, és Nelkher mintha csak valami álomból ébredne, kinyitja elnehezült szemhéját. A kertész a tábortűzhöz sietett. – Na, milyen volt? Mesélj! Mit éreztél? Mit üzentél? – faggatózott. Nelkher pontról pontra elmesélt mindent, a kertész meg álmélkodva hallgatta. – Ó, csak sikerüljön! Csak sikerüljön! – mondta. – Csak kapják meg! – És kapjuk meg mi is a választ! – szólt a lovag. Gallyakat dobtak a tűzre, és azt találgatták, vajon mennyi idő múlva találkozhatnak a sereggel, amikor a lovag mellé, mint valamiféle melegedni vágyó szellemecske, vékony, vörös fénynyaláb kúszott, amelyet újabb és újabb társak követtek. Az egymáshoz simuló fényekből gömbfelület kezdett formálódni, Nelkher pedig zavartan pillantott a kertészre. – Hmmm… Nem tudom, mi van velem – mondta Pandenden. – Úgy látszik, felfázhattam a toronyban. Megbocsátasz ugye, ha megint magadra hagylak. – Feltápászkodott, és elsietett, ezúttal közelebbi bokrokat keresve. Nelkher karja ösztönösen kinyúlt a gömb felé, mely belesiklott a kezébe. Lehunyta a szemét: a már ismerős feketeség és csönd telepedett rá. Aztán lovasokat pillantott meg egy üres nyergű paripával, lendhorni lobogókat, számszeríjakat, kardokat, sisakon csillogó fényeket. Találkozást, üdvözlő mosolyokat és hazaindulást. És végül látta Gaedwynt, amint a keblére öleli, látta Nathalie-t, a hercegnő gyönyörű arcát, és látott ételektől roskadozó asztalokat, s látta a menyegzőt. A képek szétfoszlottak, a golyó ott hevert a kezében: hidegen,

varázserejét immáron örökre elvesztve. Amikor a kertész visszaért a tűzhöz, Nelkher mellkasához szorította a kezét, és könnyekkel telt szemei valahol a végtelenség határmezsgyéjét pásztázták. – Istenek! – mondta. – Istenek! Ez életem legboldogabb pillanata! Láttam őt! Láttam Nathalie-t! Szeret, érted, szeret! – Fel akarta kapni a barátját, de sérült kezei ezt nem tették lehetővé, be kellett hát érnie egy öleléssel és egy, Pandenden arcán cuppanó csókkal. – Beszélj már, a teremburáját! – kiabálta a kertész. – Mi volt az üzenet? – Hogy mi? Hát az, hogy szeret, hogy az enyém lesz! – Az ég szerelmére, Nelkher! Mást nem is üzentek? Csak ennyit?! – De mást is, persze, hogy mást is! Láttam katonákat, vagy három tucatot, amint az úton felénk lovagolnak, láttam a találkozást és a hazautat. – Hohoho! Hahahhohoho! – kiáltotta Pandenden. – Hiszen ez nagyszerű! Csodálatos! Ismét összeölelkeztek, majd táncra perdültek, és kurjongattak a pattogó lángok körül, mintha csak bolondgombát ettek volna. *** A következő napon ismét estig gyalogoltak, és megint a kertész által kiásott növényi részeken éltek: úgy látszik, legalább annyira tele volt velük az erdő, mint nyulakkal a felvidék. Csupasz, öreg fenyőkkel megdöfködött tisztáson táborozott le a két vándor. Hajnalban találtak rájuk a boszorkányok. Pandenden volt az első, aki felébredt az egyre erősödő hangok hallatán. Amint megpillantotta a domboldal tetejéről a seprűiken feléjük özönlő banyákat, felkiáltott, és Nelkherre rontott: – Ébredj, Nelkher! Meneküljünk! Megtaláltak minket! Rohanjunk! – Mi az, mi van… mi az… vernék meg az istenek! Vállukra vetették a batyuikat, a lovag kirántotta a kardját, és már rohantak is a mező pereme felé. Elkéstek. A boszorkányok serege szétnyílt, két irányból közrefogta őket: ocsmány hangjukon recsegtek, károgtak, visítoztak, seprűnyeleiket rázva, forgatva köröztek körülöttük. Aztán egyikőjük kivált a sorból, és kissé oldalra dőlve feléjük süvített. Rongyai veszettül peregtek a levegőben, kezében kihegyezett, görbe karót tartott.

– Kájjá, kájjá, kájjá, kájjá! – vinnyogta. A karó elrepült, de nem talált. Nelkher kardja megvillant, vér spriccelt szét mindenfelé, és a banya széthasadt testtel vágódott a fűbe. A lovag álmélkodva nézte, vajon hogyan férhet el ennyi belsőség egy ilyen apró kis testben, az újabb társuk halálán feldühödött banyák pedig egyszerre rontottak rájuk. Boszorkány karmok szakították fel bőrüket, Pandendenre tömött, szürke háló tapadt, Nelkhert pedig felkapták a levegőbe, mint valamiféle ügyetlen pockot. A lovag kiejtette a kardot a kezéből. Két banya, aki a lovag karját fogta, félkört írt le. Két újabb boszorkány repült feléjük: ezek megpördültek a levegőben, és Nelkher bokájába mélyítették ujjukat. A banyák eltávolodtak egymástól: a férfi karjai és lábai szétfeszültek. Így száguldottak. Egyenesen egy fenyő felé. A lovag rúgkapált, de semmire sem ment a küszködéssel. Fejét felemelte, hasa fölött látta az egyre közelebb érő fatörzset. Egyértelmű volt, hogy a boszorkányok terve szerint éppen a két lába közé kapja majd a fát. Szétszakadok, mint valami rongydarab – gondolta Nelkher. – Még Elanáénál is csúfosabb lesz a halálom. – Kejje, kejje, kejje! – visították a banyák: kéjes örömükben még Pandendenről is megfeledkeztek. Persze nyugodtan meg is tehették: a kertész tehetetlenül kapálózott a háló alatt. A lovag összeszorította a fogait, izmai megfeszültek, de mintha csak satuba szorították volna, képtelen volt megmozdítani a végtagjait. Aztán hirtelen lónyerítés hallatszott. Katonák törtek elő a bokrok közül. Úgy heten lehettek. Íjak húrjai feszültek meg, nyílvesszők szakították a levegőt. A két elülső boszorka felsikoltott, elengedte a lovagot, és a pörgő seprűt szorítva hullt a fűbe. A hátsó két banya azonban továbbszáguldott: most úgy tűnt, a lovag egész testében fog nekicsapódni a fatörzsnek. Újabb nyílvesszők suhogtak, megzavarodott, kiáltozó boszorkányok száguldoztak összevissza. A baloldali banya holtan roskadt össze, a jobboldali elengedte a lovagot: Nelkher a fától alig pár yardra huppant le. Kavarodás, visítozás, katonák kiabálása. Újabb nyílvesszők repültek a boszorkányok felé, ismét két öregasszony zuhant a földre, de három banya nekirontott a katonáknak: egyikőjük kezéből tövisek repültek ki, átfúrták a pajzsához túl későn kapó katona

testét. Másikuk rövid kis karót hajított el: újabb férfi esett ki a nyeregből. A boszorkányok végül mégiscsak feladták a harcot: négyen maradtak, nem lett volna esélyük a felajzott íjak ellen. Károgva, átkozódva szálltak tova. Mostanában rájuk járt a rúd. Két vezérük halt meg egymás után, Mynima – akit annyira gyűlöltek, és akit fel akartak koncolni, miután Alana, megérezvén a kertész szabadulását, magára hagyta – meglógott előlük, aztán nem sikerült megölniük a két vándort, és még ráadásul le is mészárolták fél csapatukat. A lovag nyögve, az oldalát tapogatva állt fel, Pandenden nyöszörögve tántorgott a háló alatt, mint egy kiöregedett szellem, a katonák meg arról áradoztak, milyen jó ötlet volt a nyílvesszők hegyét szenteltvízbe áztatni. Két lovas vágtatott a lovaghoz, és Nelkher két ismerős arcot pillantott meg. Brüeghtywni arcokat: Crotiusét, a papét és a katonák parancsnokáét. A két férfi, akiket legutoljára a hóember zenéjére látott táncolni, gonoszul hunyorítva nézte őt, és érződött, hogy pillanatok múlva fel fogják ismerni. – Atyám! Ez nem az a férfi, az a Nelkher nevű, aki megmentette azt a kis boszorkányt a máglyáról? – kérdezte a parancsnok. – De igen! Az ördög vigye el! Ő az! – kiáltotta a szerzetes, és hátrahajtotta a csuklyáját. – A fattyú! Az ördög cimborája! A démon! Katonák! Gyorsan, ide! Lovak prüszköltek, fegyverek csörögtek: hamarosan mindannyian körbevették Nelkhert és az időközben kiszabadított kertészt. – Kik ezek az emberek?– álmélkodott Pandenden. – Mi ez az egész? – Te ne merj kérdezősködni, átkozott lidérc! – kiáltotta Crotius. Nelkherhez fordult: – Meg vagyok lepve, lovag úr! A banya, akit három napja fogtunk, bevallotta ugyan a halála előtt, hogy a Darnuuid sziklánál lesz megtartva a boszorkányszombat teliholdkor, de azt, hogy te is a vendégük leszel, azt nem említette. Elkéstünk ugyan a pokol ünnepéről, de örömmel veszem észre, hogy mégiscsak találtunk valami értékeset. Elmenekültél talán az. összejövetelről? Nem kellettél már a boszorkány barátaidnak, megharagudtak rád, vagy mi? – Sosem barátkoztam boszorkányokkal, és sosem jártam boszorkányszombatokon! Nem úgy, mint te, és az a részeges urad, Glup, aki minden este… A parancsnok rúgása elhallgattatta. Nelkher görnyedezve kapkodta a levegőt, Crotius lekapta róla a batyut, és felnevetett: – Ezt azokért a bűnökért kaptad, melyeket ellenünk követtél el. Amit

Isten neve ellen vétettél, azt majd Phroebinus atya vasalja be rajtad! Láncra vele! A másikat is verjétek bilincsbe! A lovag a kardjáért kapott, de a rárontó katonák lefogták. Belerúgott az egyik katona gyomrába, mire egy másik arcul ütötte gauntletjével, de olyan erővel, hogy megreccsent a lovag álla, és a kedvenc, jobb alsó négyes foga véresen perdült ki a szájából. Vasbilincsek zenéltek, nyakukra, lábaikra fonódtak, és a lánccsörgés jelezte, hogy Pandendennel összefűzték. – Remek! – mosolyodott el a pap. – Lóra velük! – Felültették őket az egyik halott katona lovára. Újabb láncok csörrentek, melyek most a vállukra kerültek, áthurkolódtak a lovak hasán. Nelkher az állat nyakához préselődött, Pandenden pedig a lovag hátához. Fulladozva kapkodták a levegőt. – Kellemetlen, ugye! – nevetett Crotius. – Mint oly sok minden, amivel kordában lehet tartani a pokol erőit, ez is az apát úr találmánya. – Uram – szólt a parancsnok. – Akkor visszafordulunk? – Igen – felelte a pap. – Semmit sem találnánk már a szombati orgia színhelyén elszenesedett állattetemeken kívül. Különben is, most jól szétcsaptunk közöttük: egy időre biztos, hogy elrejtőznek majd az odvaikban. Phroebinus így is örülni fog a híreknek. És főleg ennek a két pokolfajzatnak! Mielőtt visszafordultak volna, Crotius felmarkolta még Pandenden földön heverő cókmókjait, a lovag fegyvereit azonban otthagyta a fűben.

IV. A visszatérés

Siettek visszafelé, alig álltak meg pihenni pár órára, így már két nap múlva a kolostornál voltak. A két foglyot csak párszor engedték le a lovakról: akkor, ha könnyíteniük kellett magukon, vagy amikor eléjük vetettek valami száraz kenyérdarabot. Nelkher háta, oldala borzasztóan sajgott, s az utolsó napon már úgy érezte, hogy végleg megrokkant, és többé soha nem fog tudni kiegyenesedni. Crotius meglepetésére Phroebinus atya nem volt a kolostorban: a két novícius egymást túlkiabálva számolt be arról, hogy a pap csodálatos módon úgy négy napja felgyógyult a szenvedéseiből, és mivel képtelen volt tovább ücsörögni egy helyben, kilovagolt néhány szerzetessel és katonával a nyugati út végéhez. Nem sok élelmet vittek magukkal, azt mondták, legkésőbb egy hét múlva visszatérnek: vagyis ha minden igaz, pár nap múlva itt lesznek. Nelkhert és Pandendent, miután közös kalodát kattintottak a fejükre és a kezeikre, a hamarjában börtöncellává alakított istállóba vetették, holmijaikat pedig bevitték az apát szobájába. A lovag és a kertész a trágyalét köpködve, keserves nyögésekkel tápászkodtak fel. Először úgy tűnt, egyikőjük sem egyenesedhet ki: ha Nelkher húzta ki magát, akkor Pandendennek a levegőben kellett volna lebegnie, ha viszont a kertész akarta kiegyenesíteni fájó gerincét, akkor a lovagnak guggolnia kellett. Végül azonban megpillantottak egy vízzel telt, félig szétrohadt vályút: úgy tűnt, ha ennek a peremére áll a kertész, akkor éppen egy magasságba kerül a lovaggal. Pandenden a deszkára állt, ám megcsúszott, beledőlt a hideg vízbe, és magával rántotta a lovagot is. Káromkodva tápászkodtak fel; ezúttal sikeresebbek voltak, és elnehezült lihegéssel dőltek neki a penészes falaknak. Az istállót rohadó szalmaszag és ázott trágya bűze töltötte be, hideg éjszakai szél ömlött be a keskeny ablakokon. – Hát ez idáig nem alakul valami fényesen a terv – mondta Pandenden. – A kolostorban vagyunk, mi több, az istállóban, de hát nem éppen így

képzeltem el utunknak ezt az állomását. – Én sem, hogy rothassza el a pokol ezt az átkozott Crotiust. Most itt várhatunk, amíg meg nem érkezik Glup… – Azok után, amiket meséltél róla, nem is merek belegondolni abba, hogy mi vár ránk akkor… *** Három nap telt el mindenféle különösebb esemény nélkül. Naponta kétszer hajítottak a foglyoknak némi élelmet: a lehulló ételdarabok rendszerint összekeveredtek az eldugult csatornából felszivárgó trágyalével, az ázott szalmával, de Nelkherék annyira éhesek voltak, hogy minden falatot meg kellett becsülni. Mivel a kezeiket nem használhatták, úgy kellett enniük, mint a disznóknak: a sárban heverve, fogaikkal marcangolva az ételt. A bolhák, tetvek, atkák legsötétebb seregeivel kellett mindennap megmérkőzniük, és végül már aludni sem tudtak, annyira viszkettek, fájtak a csípéseik. Hamarosan megismerték a kolostor egész napirendjét: a reggeli, a délutáni, az esti és az éjféli misék pontos liturgiai beosztását, a zsoltárdallamokat, a reggeli és a vacsora idejét, a háziállatok etetésének rendjét. Glup – azaz Phroebinus atya – harmadnap éjjel érkezett meg. Izgatott kiabálás hangjai töltötték meg a kolostorudvart, és hamarosan sietős léptek zaja hallatszott. Az ajtószárnyak feltárultak, és a fáklyát tartó Crotius, valamint három katona kíséretében az apát lépett az istállóba. Borotvált fejtetőjén zsíros fény csillogott, és szemében az elégedettség fénylett. – Sir Nelkher! – harsogta. – Micsoda meglepetés! Nelkher, a boszorkányok cimborája! Már nem is reménykedtem abban, hogy viszontlátlak, egészen addig, amíg Isten meg nem látogatott az álmomban, és nem közölte, hogy végre szabad vagyok… Tehát megtört az átok! Tudtam rögtön, hogy csak te lehetsz a dologban! Lám, lám, hogyan fordítja az Úr tulajdon ellenségeinek terveit szeretett fiainak a segítésére! A térdeplő lovaghoz lépett, undorodva nézte gyűlölt ellenségét, majd Pandendenre meredt. – Amint látom, hoztál magaddal valakit, lovag úr! A küldetésed tehát sikerrel járt… Vagy legalábbis majdnem sikerrel… – mondta Glup, és Pandendenhez fordult. – Kinézetedből ítélve, valami kertészféle vagy, nemde… kis seggdugasz…

– Ne merj seggdugasznak nevezni… te… te… te… hullagyalázó! – kiáltotta Pandenden. Glup arcul csapta a kertészt. – Kussoljál! – kiáltotta. – Pokolfattya vagy te is, és elhamvadsz a pszeudodémon barátoddal együtt! És most el… – Mondatát nem tudta befejezni, mert Nelkher felugrott, és a kalodát a rajta függő kertésszel együtt nekilendítette az atyának. Glup hátraesett, de a katonák máris nekiugrottak a lovagnak. Leteperték, egyikőjük iszonyú ütést mért a tarkójára. Elvesztette az eszméletét. *** Amikor magához tért, úgy érezte, ezer szilánkra repedt a koponyája, s csak a fejbőre tartja össze az agyvelejét. A kaloda három másik nyílása üresen tátongott. – Vajon hol lehet Pandenden? – kérdezte magától. Kinézett az ablakon: kint még teljes volt a sötétség, de a feketerigók dala jelezte, hogy hamarosan itt a virradat ideje. Nemsokára léptek zaja hallatszott. Kivágódott a kapu, és a bilincsbe vert Pandenden repült be rajta. Aztán becsukódtak a kapuszárnyak, lakatok kattantak. Nelkher odakúszott a nyöszörgő kertészhez, és az oldalára fordította. – Pandenden – szólongatta. – Pandenden, mi történt? – Ahhh, ujujujj… – nyöszörgött amaz. – Segíts felülnöm… – Hogyan segíthetnék? Nekem is bilincsben van a kezem… Pandenden végül nagy nehezen felült, a falnak támaszkodva lihegett. – Huhh… most már sokkal jobb… – mondta, de még abban a pillanatban fel is szisszent. – Megkínzott ez a barom? – kérdezte Nelkher. – Felelj már az ég szeremére, mi történt? – A teringettét… Ez aztán jól cserbenhagyott… Ne tudd, meg, milyen kínzószerei vannak… Szerencsére az izzó parázzsal nem ment semmire, mert ahogy a közelembe ért vele, mindig elájultam… – A Tükör – szólt Nelkher. – Nem hitte, el igaz? – Nem hát, a teringettét! Szinte egy az egyben ugyanaz ismétlődött meg, ami Elanánál. Tízszer, százszor elmeséltem neki mindent, üvöltöttem, hogy olvassa a szöveget, de nem használt semmi. Azt mondta, neki Isten szavai szóltak a Kívánság Tükrének létezéséről, és jobban hisz az Úrnak, mint nekem… Azt mondta, hogy elvarázsoltam a

Tükröt, majd lenyeltem, vagy a fülembe dugtam, de ő akkor is kiszedi belőlem… A végén jobban kifáradt már, mint én magam. Reggel te következel, és ha te sem árulod el neki, amit hallani akar, akkor újra kezdődik az egész… Én nem értem… ezek egyszerűen nem hisznek a saját fülüknek és szemeiknek… Némán ücsörögtek. Pandenden annyira fáradt volt, hogy hamarosan elaludt. De a lovag szemére nem jött álom. Még sokáig bámult ki az ablakon: fenyőket látott, és vaskos felhőket, melyek komor seregszemlére vonultak a rémült Hold előtt. A korai fényekkel együtt léptek zaját, kulcscsörgést hozott a reggel. Három katona lépett az istállóba, megragadták Nelkhert, és a kapu felé vonszolták. A lovag hátrapillantott még Pandendenre, de az egyik őr hátba taszította. – Mozgás! – kiabálta. – Mozogj már, te tetű! Átvonszolták a kerengőn: a templom szigorúan, szürkén kandikált ki a tejszínű, tömött égből lecsöpögő téli párák közül, a sarokbástya melletti szobából pedig fény szűrődött ki. Glup dolgozószobájába – azaz a kínzókamrába léptek. A fáradt tekintetű pap ott ült az asztalánál. Mellette, mintha csak az atya vaskosságán akarnának gúnyolódni, kövér tűznyelvek riszálták magukat egy háromlábú vasemelvény abroncsában elhelyezett fahasábok fölött. Balra a sarokban, a sok használattól megkopott, összeszáradt, vérrel megfestett, X alakú kínpad állt, mögötte hatalmas szögekkel kivert állvány. Kissé odább a különféle rendeltetésű láncok csüngtek alá a mennyezetről: rozsdás, rutinos közönnyel várták a feladatukat. – Fektessétek le a padra! – mondta szárazon a pap. A katonák a rúgkapáló lovag derekára és szétfeszített lábaira kattintották először a bilincseket, s csak utána vették le róla a kalodát: kezeit és fejét odaszorították a deszkákhoz, s hamarosan a csuklóira is rákattant a szorító. Aztán lekapták a férfi csizmáját, és újabb bilincset kattintottak a lábára, amely a talpát és a bokáját szorította meg. A kulcs az apát övébe került. A pap kiküldte a katonákat az ajtó elé, megragadott egy hosszú, fűrészelt szélű harapófogót, és a lovaghoz lépett. – Te aztán jól kiszedtél belőlem mindent annak idején, lovag úr! – mondta. – Nem volt nehéz rájönnöm, mikor cserélted ki az italunkat. De most már mindegy. Most fordult a sors kereke: te fogsz nekem beszélni, és sokkal folyékonyabban, mint én akkor. Elmondod szépen, hova rejtettétek a Tükröt. És nem fogsz itt ájuldozni nekem, mint az a tökfej barátod.

– Én sem mondhatok mást, mint Pandenden – felelte Nelkher. – Csak az ő szavait ismételhetném: a Kívánság Tükre nem létez… – Ne kezd ezt, az ördög vigyen el! – üvöltött fel Glup, és meglengette a harapófogót. – Egész éjjel ezt hallgattam, elég volt belőle! – De hát, ha egyszer ez az igazság! Nem változtathatok rajta! Nem csinálhatok neked egy Tükröt! – Idefigyelj! – kiáltotta Glup, és a lovag fölé hajolt. – Éveken át sínylődtem ebben a kolostorban, vezekeltem a bűneim miatt. Látomásaimban maga a pokol szaggatta a lelkemet, démonokkal kellett küzdenem, melyek még e falak között sem hagytak békén: ott lestek gyakran lefekvés előtt a szobám sarkában, villogó, vörös szemekkel mikor térek nyugovóra; hajnalban a mellemre telepedtek, a számba vizeltek… E falak szentségének köszönhetően azonban pár órányi pihenőt mindig kaptam… Ilyenkor Isten szólongatott, engem, a kicsiny báránykáját, és azt mondta, hogy ha békében tűrök, akkor a Tükör egyszer majd a kezemben lesz… És vele hatalmassá teszem az egyházat… A lovag fölé hajolt, hagymaszagát belelehelte Nelkher arcába, ajkáról pedig vékony nyálfolyam ereszkedett alá a rab szemei közé. – Most végre eljuttatta hozzám legnagyobb kincsének kulcsát. Gondolod, hogy ezek után az igazságot a ti szavaitokban keresem, nem pedig az Istenében? Gondolod, hogy hazudik az én Uram? Hogy hagyni fogom, hogy a Tükör ócska nyelvetek álnok karattyolása miatt a Sátán kezeire jusson? – Nyálát még jobban összegyűjtötte, hogy a vékonyka szalagon állandó utánpótlás érkezzen a lovag arcára. Nelkher undorodva rázta meg a fejét. – Ha olyan hatalmas a te Istened – kérdezte a lovag –, miért nem teszi magától erőssé az egyházat? Minek neki mindenféle közvetítő tárgy? – Nem értesz te semmit! – kiabálta Glup. – Az Úr a hatalmát néha különböző, emberek számára is elérhető tárgyakba összpontosítja. Ezen tárgyak birtoklását ki kell érdemelni: ez csak azoknak sikerülhet, akik méltóak a bizalmára és fényére! És, mint már mondtam, én végre kiérdemeltem ezt a bizalmat! – Idegesen járkált fel-alá, majd folytatta: – Látom, nem értesz semmit, vagy nem is vagy hajlandó megérteni. Démonok uralják a lelkedet, de én majd kiűzöm őket! Lépésről lépésre: minden kiszaggatott húsdaraboddal, minden kiáltásoddal, bőröd minden sistergésével jobban és jobban beleszorítom majd a hit harapófogójába őket, egészen addig, amíg vallani fogsz. Tudom, hogy az Úr még egy utolsó küzdelmet szán nekem, hogy végleg bebizonyítsam erőmet és

hitemet. – Az asztalhoz lépett, elővett egy teleírt papírlapot. – Összeállítottam egy listát arról, miféle módon fogom kiűzni a gonoszt belőled – magyarázta. – Első lépésben a talpadat égetem meg, letépem a körmeidet, majd egyenként lenyiszálom a lábujjaidat, s helyükre izzó szögeket verek, ezt követően a mellbimbóidat égetem le, majd kiverem a fogaidat. Ha ez sem segít, apró tűkkel kiszúrom minkét szemedet, ecetet csepegtetek a szemüregeidbe, majd egy ollóval szétnyisszantom a két orrjáratod közti porcot, s az ily módon kiszélesedett orrnyilásodba egy tölcsért fogok helyezni, amelyet addig tágítok majd, amíg szét nem reped az egész orr. Ha még ekkor sem vallasz, lábaidra és kezedre kötöm a láncokat, s addig csörlőzöm majd, amíg vagy ki nem szakadnak tőből, vagy elárulod a Tükör rejtekhelyét. Ha még így sem leszel hajlandó beszélni, egyenként égetem szénné a testrészeidet! Belenyúlt a tűzbe a harapófogóval, kiragadott egy izzó parázsdarabot, és a lovaghoz közelített vele. Háromszöget rajzolt a levegőbe, szenteltvizet hintett Nelkherre, majd feltette a kérdést: – A Kívánság Tükre… Hol van a Kívánság Tükre? – Nincs Kívánság Tükre, hogy verjen meg az isten! – üvöltötte Nelkher. Glup összeszorította a fogait, a lovag felé közelítette a parazsat, azonban hirtelen megállt a keze, mert kintről iszonyú dörrenés és kiáltozás hangzott fel. A pap értetlenül fülelt. A következő pillanatban kicsapódott az ajtó, és Crotius rohant be két katona kíséretében. – Phroebinus atya! – kiáltotta. – Megtámadták a kolostort! Faltörő kossal verik a kaput, és égő nyilakkal lövöldöznek! A templomtorony már az első találatra tüzet fogott! Nelkher felemelte a fejét, és jól látta, hogy lángnyelvek hasítják a levegőt, s a szerzetesek meg a katonák kétségbeesetten rohangásznak felalá. Újabb csattanás hallatszott, majd ropogó tűz hangja. A levegőt egyre erősödő füstszag töltötte meg. Glup kirohant a teremből, s amikor visszatért, tajtékzott a dühtől. – Oldozzátok el ezt a barmot, és vigyétek a kertésszel együtt a dormitóriumba! Túl drága nekem az életük! – Odahajított egy kulcscsomót az egyik őrnek, majd Crotius kíséretében kirohant a szobából. Amíg az őr felnyitotta a lovag kar- és derékbilincseit, társa Nelkher nyakának nyomta a kardját. Felültették a lovagot. Füst áradt a terembe, egyre fojtogatóbban szorította a torkokat. A penge még mindig

Nelkher torkának feszült, a háta mögött álló katona krákogva kiáltott rá: – Hajolj előre! A kezedet! Tartsd fel a kezedet! A lovag nyakára és karjaira ismét rácsukódott a kaloda. Mielőtt azonban a zár rákattant volna, újabb füstfolyam ömlött a terembe. Krákogás, köhögés. Ezt a pillanatot használta ki a lovag. Törzsét oldalra lendítette, a kaloda hosszú, üres szára pedig olyan iszonyú erővel vágta fejbe a mögötte álló férfit, hogy az hátratántorodott. Neki az állványnak. A vastöviseknek. Iszonyú üvöltés, lehanyatló karok, földre huppanó kulcscsomó. A másik katona végre erőt vett köhögési rohamán, Nelkher felé lendítette a kardját. A lovag hátrahajolt, a kaloda szétnyílt, lehullott, a penge pedig elsuhant fölötte. Nelkher abban a pillanatban felült, megragadta a katona karját, és hátrapenderítette a férfit. Újabb falnak ütődés történt, ezúttal vasszögek nélkül. A lovag ismét hátrabukott: ez alkalommal a kulcscsomót ragadta meg. A katona üvöltve rontott rá: a pallos meglendült a levegőben. Nelkher előrehajolt, a penge pedig elsuhant a feje fölött. A lovag ismét megragadta a férfi karját: a katona előrerepült, neki a tüzet tartó edénynek. Átesett rajta, az abroncs felborult, a lángok belekaptak az íróasztalba. A katona feltápászkodott, és újra Nelkherre rontott. A lovag felkapta a kínpadnak támasztott harapófogót: elkaszálta a feléje döfő kardot, majd oldalba vágta a katonát. Az megtántorodott, de sikerült még a lovagra sújtania. A harapófogó ismét hárított. A harapófogóval (igaz, rendkívül hosszú és erős harapófogóval) ülő helyzetben történő kardozás nem tartozik éppen a legkényelmesebb küzdési módszerek közé, Nelkher azonban becsületére legyen mondva, hősiesen harcolt: olyannyira, hogy hamarosan sikerült egy jól irányzott csapással hasba vágnia a katonát, majd az előrehanyatló fejre hatalmas ütést mérnie, és ezzel harcképtelenné tenni az ellenfelét. A férfi előrebukott, ájultan terült el a padlón. Tehát, most már csak a bilincseket kell felnyitni. Nelkher lehajolt az időközben földre ejtett kulcsért, lekattintotta a térdeiről az abroncsokat. Most már csak a bokáit kellett szabaddá tennie. A gond csak ott kezdődött, hogy nem ért el addig: a rafinált abroncs úgy szorította össze a talpát és a bokáját, hogy lábszárát egyszerűen képtelen volt megmozdítani; merev lábakkal kellett tehát előredőlnie, de ez nem ment valami fényesen.

Most jutott csak az eszébe, hogy mennyire utálta apród korában a bokaérintéses törzshajlítás gyakorlatát: mindig kibújt a feladat alól. Összeszorított fogakkal hajolt előre: ujjai éppen elérték a bilincs szegélyét, úgy érezte, kiszakad a dereka, de a kulcsot nem tudta a zárba illeszteni. Sokáig erőlködött minden eredmény nélkül: végül rájött, hogy ha hátradől, akkor nagyobb erővel lendülhet előre. Hátralendülés – előrehajlás. Majdnem jó, de még mindig nem az igazi. Hátralendülés – előrehajlás. No, most már csak egy fél arasz hiányzik. Yawick, a nyúlszájú novícius, kezében a vizesvödörrel pár perccel később elrohant az ajtó mellett. A fiú megpillantva a füstös szobában, a kínpadon iszonyú sebességgel törzshajlításokat végző férfit, háromszöget veteti, mert az apáttól hallotta, hogy bizonyos füstlidércek szoktak mindenféle eszelős mutatványokat produkálni a tüzek idején. Végre siker koronázta a lovag próbálkozásait: a kulcs a zárba siklott, a bilincsek kinyíltak, és kiszabadultak a lábai. A katona időközben magához tért, és majdnem feltápászkodott már. A lovag leütötte, majd kiszaladt a szobából. Kint akkora volt a káosz, a füst, hogy senki sem vett róla tudomást. Elszabadult állatok között mezítlábas papok rohangáltak, a katonák és néhány szerzetes a lassan pozdorjává zúzódó kapuknál szerencsétlenkedtek. Glupék pedig a lángoló templomot locsolták a vödrökkel. Nelkher rémületére az istálló is tüzet fogott: tetejéről vad lángok csapkodtak, ablakaiból pedig füst gomolygott elő. – Ó, a kulcs! – kapott a fejéhez a lovag. – Micsoda barom vagyok! – Visszaszaladt a kínzókamrába: hasba vágta a tántorgó katonát, és felkapta a másik kulcscsomót is. Átrohant az udvaron, kétségbeesetten próbálgatta a megfelelő kulcsot az istállókapu zárában. Végre kinyílt az ajtó. Pandenden a falnak támaszkodva köhögött: úgy tűnt, hamarosan kiköpi a tüdejét is. Kitámolygatta a kertészt az udvarra: ott sikerült a kulcsok egyikével felnyitni Pandenden bilincseit. – Mi folyik itt? – kérdezte a kertész. – Nem tudom! – kiabálta a lovag – Gyere, meneküljünk minél előbb! – A könyv! – kiáltotta Pandenden. Csakugyan! A könyv, és azzal együtt minden holmi az apát szobájában volt. A bástya felé rohanva még hallották, hogy a kapu iszonyú reccsenés után végre megadja magát, és az ostromlók berontanak az épületbe, de nem néztek hátra, hanem már szedték is a lépcsőfokokat.

Ott volt minden az apát asztalán. Nelkherék bámulatos sebességgel pakoltak össze. Kintről pengék csattogását, üvöltözést lehetett hallani. A két vándor már rohant is lefelé. A kerengő úgy gyűjtötte össze a füstöt, mintha valamiféle pokoli vályú lenne. A bástya kivételével szinte valamennyi épület lángolt már. A lovag és a kertész azt kutatták, vajon találnak-e hátul valamilyen kijáratot: mivel reménytelennek tűnt errefelé menekülni, a kapu felé szaladtak. Megrökönyödve látták, hogy a mészárlás lényegében már be is fejeződött addigra: katonák és szerzetesek hullái hevertek a földön, s egy hatalmas termetű, vörös köpenyes lovas éppen Yawickot, a novíciust döfte lándzsanyélre, mint valamiféle sonkát. A lovas nem volt más, mint Sir Daren: a füst körülfolyta a testét, mintha nem is a lángoló épületekről, hanem egyenesen róla szakadna le. Nelkher arra gondolt, hogy ha Glup látná a férfit, biztosan azt hinné, hogy maga a Sátán jött el érte. Az apát látta is a lovagot: Vörös Pecon, miután végzett Crotius atyával és a testőrparancsnokkal is, mint egy malacot a disznóölésre, úgy terelte maga előtt a kormos képű papot. Nelkher és Pandenden megkísérelték ugyan kicselezni a feléjük nyargaló három lovast, ám próbálkozásuk reménytelennek bizonyult: a három férfi megállt előttük, döfésre kész lándzsákkal. – Hé! Ne öljétek meg őket! – kiáltotta Daren, és lekapta a fejéről a sisakját, szabad utat engedve szakállának s hosszú fürtjeinek. Glupra nézett, majd lovát Nelkherék felé ugratta. Látszólag nem tudta hova tenni magát meglepetésében. – Haha! – bömbölte. – Ilyen jó napom nem volt már évek óta! Itt van ez a hízott kappan, Glup, és mellé még egy rég nem látott barátom: Sir Nelkher! Meg valamiféle fingtapasz is akad itt! Ez ám az örömünnep! Három legyet ütöttem egy csapásra! – Elröhögte magát, majd így kiáltott: – Hé, Reft, ide a lándzsát! Egyik embere odahajította a fegyverét, Daren pedig a kopja hegyével földre döntötte a lovagot. – Hahaha! – röhögött. – Erre nem számítottál, mi?! Tereljétek őket össze! Ott álltak egymás mellett hárman, velük szemben pedig a rablólovag és négy életben maradt cimborája. Daren úgy szemlélte a foglyait, mint holmiféle rabszolga-kereskedő a portékát. – Ha ilyen szépen összejöttünk – mondta –, akkor először is megkérnélek, kedves Glup atya, hogy juttasd vissza a varázstőrömet.

Utána meg te fogod elregélni, Sir Nelkher, hogy mi a fenét keresel errefelé. – Te szerencsétlen, eszetlen barom! – nevetett keserűen Glup. – Semmiféle tőrrel nem szolgálhatok neked: ez a pokolfattya itt mellettem, akivel együtt kárhozol el, ellopta tőlem még hónapokkal ezelőtt! Megelőzött téged jócskán: halott a quarim, megtört az átok is. Bár annyi eszed talán van, hogy ez utóbbira rájöjj magadtól is. Ezenkívül közlöm veled, hogy a lendhorni kertészt se keresd többé, mert itt áll az orrod előtt! – Micsoda?! A kertész?! – Daren szemei elkerekedtek, úgy bámult Pandendenre. – A kertész! – kiáltotta. – A Kívánság Tükre! Azonnal, ide vele! Hova tettétek! – Leugrott a lóról, és Pandendenhez rohant. – Hallod, te kis átokfajzat! – kiáltotta. – Ide a Tükörrel, de tüstént! Glup keserűen köhögött, majd megint felnevetett: – Azt ugyan keresheted! Elrejtették valahova, és egy ócska könyvet mutogatnak helyette. Nehogy azt hidd, hogy kiszedsz belől… – Kussolj már, te zsíros barom! – üvöltötte a rablólovag, és megpróbálta megcibálni az apát üstökét, de mivel nem talált magának fogást a rövid hajzaton, egy irdatlan pofonnal intézte el a dolgot. – Uram – krákogta Pecon a füsttel küszködve. – Uram, tűnjünk el innen minél előbb. Majd ha már biztonságban vagyunk, kikérdezheted őket… Az erődítésből már biztosan régen észrevették a tüzet, és bármikor itt lehetnek. Csak öten maradtunk, nem biztos… – Kuss! Itt én parancsolok! – üvöltötte Daren, majd a kertészhez fordult: – Hé, miféle könyvről beszélt a pap? Csak nem azt szorongatod így a kezedben?! Ide vele! – Kirántotta a tarisznyát Pandenden kezéből, felnyitotta a ládikót, és sokáig lapozgatta a könyvet. – Mi a fene ez? Mi ez, he? – kérdezte. – Uram! – kiáltotta Reft. – Uram, a katonák! Meneküljünk! – A kolostorhoz jobbról leereszkedő domboldalra mutatott, ahol vágtázó lovasok közeledtek. – A fenébe! Kötözzétek meg őket! – kiáltotta Daren. Habozott egy ideig, mit csináljon a könyvvel, aztán visszahajította a tarisznyába, azt pedig Peconnak adta oda. Nelkher, Pandenden és Glup kezeit összekötötték, a megüresedett lovakra ültették őket, és kivágtattak az útra. Kürtszó és kiabálás hangzott mögülük: a katonák szinte nyíllövésnyire voltak tőlük. ***

Sokáig tartott a hajsza, de Darenék végül egérutat nyertek. A katonák nyomukat vesztették, ám a menekülők még sokáig vágtáztak, míg végül biztonságban érezvén magukat, megálltak. Nelkhert, Pandendent és Glupot külön-külön egy-egy fához kötözték. Daren leült velük szemben egy farönkre, társai pedig a földre telepedtek le. A kolostorból rabolt füstölt szalonnát ették és bort ittak rá. Daren vastag szalonnaszeletet pöckölt a szájába, majd így szólt: – Most pedig elmeséltek nekem mindent a Tükörről. Te kezded, szöcskepöcs – bökött a kertészre. – Nem vagyok szöcskepöcs! – kiáltotta Pandenden. – Te aljas, vérszívó… – Daren elröppenő tőre, amely a fatörzsbe állt felhorzsolva a kertész jobb fülét, torkára fagyasztotta a szót. – Nem vitatkozom itt veled összevissza, te átkozott! – bömbölte a rablólovag. – És nem ismétlem meg még egyszer a kérdésemet! – Nézd meg a könyvet! – kiabálta Pandenden. – Nézd meg, ha azt az állítólagos Kívánság Tükrét keresed! Daren ismét belelapozott a kódexbe, de aztán unottan a földre hajította. – Nem tudom, mit akarsz ezzel az átkozott könyvvel – mondta, és beleharapott a szalonnába. Ahogy szétspriccelt a zsír, és alácsorgott az állán, Nelkhert heves hányinger kerítette hatalmába. – Nem szeretem, ha ennyire látványosan néznek hülyének – folytatta Daren. – Még Glupot, ezt a kappant sem tudtátok átverni, akkor hogy akartok engem átejteni? Pandenden és Nelkher végül egymás szavába vágva elmesélték a könyv történetét. A rablók figyelmesen hallgatták az előadást, és miután a kertész befejezte a hosszas beszédet, Daren még sokáig bámulta. Aztán elnevelte magát. Hosszan kacagott, de csöppet sem felszabadultan. – Hát ez jó! – harsogta. – Ez a legjobb mese, amit életemben hallottam! Nektek is tetszett, ugye, fiúk? Társai bólogattak és röhögtek, Daren pedig így folytatta: – Neked nem kertésznek kellett volna születned, hanem komédiásnak vagy mesemondónak! Azok tudnak csak ilyen baromságokat kitalálni! – Felpattant a helyéről, kiragadta egyik társa kezéből a szalonnadarabot, és Pandenden fejéhez vágta. Emberei hasukat fogták a nevetéstől a zsírral telemázolt képű kertész grimaszának hatására. – Rosszabb vagy, mint gondoltam volna, Sir Daren! – kiabálta Pandenden. – Pedig Nelkher elég sok ocsmányságot mesélt rólad!

– Nem érdekel a szöveg, takonypóc! Nem azért szakítottam le a karomat, nem azért ücsörögtem három éven át rohadó testtel a váramban, hogy most itt összevissza karattyoljál nekem. Rám Lendhorn trónja vár, hatalmas hadsereg, és Nathalie dudái – itt Nelkher és Glup egyszerre szisszentek fel, Pandenden pedig részvétteljes pillantást vetett a barátjára –, erre te a pofámba vigyorogsz, és közlöd, hogy a Kívánság Tükre egy könyv! Fel-alá járkált, majd hirtelen felpattant a farönkre, és kezeit széttárva így kiáltott: – Ó, Kívánság Tükre! Megvagy végre! Most már tudom, hogy Gaedwynt pitypanggal kell kiűzni a trónteremből, hogy a világ leghatalmasabb fegyverét szalmaszálból készítik és a leendő hadseregemet csótányokból és tücskökből kell toborozni! Végre teljesülhetnek az álmaim! Pandenden a fejét rázta, és odasúgta Nelkhernek: – Ez egy pojáca. Hangosan pedig azt mondta: – Nem érted meg, hogy a Tükör nem létezik?! Nem is létezett soha! Ha elolvasnád a szöveget a könyv elején, te is rájönnél, hogy egyezik a királyi leltár csonka verstöredékével. Azzal, amit Gaedwyn bizonyítékként mutogatott mindenkinek! Miért nem olvasod el? – Jó, elolvasom! Remek ötlet! – üvöltötte Daren. – Nem is tudom, miért nem jutott előbb az eszembe! Magához emelte a könyvet, forgatta egy ideig, majd köhintett. – Nem is tudsz olvasni, Sir Daren! – kiáltotta Reft, és az emberek elnevették magukat. Daren összehúzta a szemöldökét. – Én ne tudnék?! – kérdezte. – Nem ismersz te engem eléggé! Figyelj csak! – Markába köhintett, majd belekezdett az olvasásba: Bla-bla, bla-bla, bla-blabla? Blabla, blabla blabla bla! Bla-lalalablablabla. Négy társa ismét felröhögött, Daren pedig leszakította a könyv első lapját. Pandenden úgy kiáltott fel, mintha a tulajdon fülét tépték volna le. Darent azonban csak még jobban feltüzelte a kertész kétségbeesése, és most a második, majd a harmadik lapot is kettészakította. A rablólovag

kéjes mosollyal nézte a kertészt, – Szóval, barátocskám, hol a Tükör? – kérdezte. – Te átkozott! – kiabálta Pandenden. – Ezért még meglakolsz! A negyedik, majd az ötödik lap is elszakadt, de a hatodikra már nem került sor, mert Pandenden így kiáltott: – Hát jó! Tudd meg… tudd meg… hogy az igazi Tükör Lendhornban van! Ott rejtettem el, még mielőtt elhagytam volna a várost! – Micsoda?! Lendhornban?! – Valamennyien megrökönyödve nézték Pandendent. – Igen ott! Elástam a városon belül, a palotakertben, mert tudtam, hogy ott senki sem fogja keresni! Úgy… úgy terveztem, hogy amikor elcsitul a viszálykodás, visszatérek majd a Tükörért, de aztán ott ragadtam északnyugaton. Ugye, Nelkher?! Mondd meg nekik te is: ez az igazság! Neked már régen bevallottam… A lovag, aki csak most értette meg Pandenden zseniális hazugságának az okát, nem győzött helyeselni. Daren belerúgott egy faágba, aztán megindult a lovag felé, hogy a meglepetés okozta izgalmát levezesse egy rövidke hajcibálással. Azonban hirtelen megállt, mert Pecon így kiáltott: – Csitt! Figyeljetek csak! A bokrok közül egyre erősödő szöszmötölést, hortyogást lehetett hallani. – Mi a fene ez? – kérdezte az egyik rabló, és a kardjához kapott. – Az erdei szörnyek… – mondta egy másik. – Errefelé jövet is hallottam őket… Ez az elátkozott erdő tele van az alvilág teremtményeivel. – De az is lehet, hogy boszorkányok! – tette hozzá a harmadik férfi. Lélegzetvisszafojtva figyeltek, a hang egyre erősebb lelt. – Csak közönséges vaddisznók! – közölte Daren. – Mit vagytok úgy berezelve!? Embereit azonban egy csöppet sem sikerült megnyugtatnia – a szemek ijedtek voltak, a kezek pedig a kardok markolatát szorították. – Az is lehet, hogy Jerlynchék – találgatta Daren egyik szolgálója. – Nem szeretném úgy végezni, mint Lymék! – Uram… – szólt Pecon. – Jobb lenne minél előbb hazatérni. Kevesen vagyunk, a lovak nagyon elfáradtak, élelmünk is fogytán. Veszélyes az erdőben, mert tele van boszorkányokkal és mindenféle pokoli teremtményekkel. Csoda, hogy élve eljutottunk idáig. Alig maradtunk páran, könnyűszerrel elbánhatnak velünk. – És gondolj arra, milyen kevés emberünk maradt a várban – hadarta

egy malacképű kis alak. – Ha a Jerlynch-banda megtudja, bármikor megtámadhatja… – Jobban tennénk, ha minél előbb hazamennénk – fűzte hozzá Pecon –, ott majd kifőzhetünk valamit… Nyilván nem hazudnak a Tükörrel kapcsolatban! Mi másért indultak volna vissza a városba? Otthon, a biztonságos falak között majd kitaláljuk, hogyan jussunk be Lendhornba… Csak mennyünk már innen, az ég szerelmére… A nyugtalanítóan közelről jövő zajok most elhaltak, s a remegő bokrok mintha megdermedtek volna a félelemtől. Amíg eddig a hangzavar volt nyugtalanító, most a különös csend vált ijesztővé. Még Daren is megrettent. Szemeit idegesen forgatta, majd így szól: – Van igazság a szavaitokban… Én is utálom már ezt az átkozott erdőt… És valóban úgy tűnik, nincs több dolgunk nyugaton… Menjünk! A rablók villámgyorsan összepakoltak, ismét nyeregbe tették a három rabot. – Mennyi élelmünk van még? – kérdezte Daren, miközben a paripájára ült. – A kolostorból zsákmányolt kevéske hússal együtt, ha meghúzzuk magunkat, öt-hat napra elegendő… Ha semmit sem esznek a foglyaink… – Márpedig enniük kell – mondta Daren. – Nem akarom, hogy éhen dögöljenek. – Nem lenne elég, ha csak a kertészt vinnénk magunkkal? – kérdezte a malacképű. – Nem, nekem mindegyik kell! – felelte Daren. – Jól jöhetnek még esetleg… És különben is, mindent ki akarok szedni belőlük. Mindent, az utolsó szóig… – A könyvedet elviszem, te kis dugó – mondta Pandendennek, miután a kódexet visszarakta a tartójába, és azt a batyujába süppesztette. – Látom, hogy nem bírsz meglenni nélküle. Ha rossz fiú leszel esetleg az út során, vagy ki akarlak majd szadizni, a lapjaival fogom törölgetni a fenekemet. Úgy vettem észre, nagyon puhák… Hatalmasat kacagott, de nyugtalan társai ezúttal nem utánozták. Daren is elkomorult, és hátrapillantott a még mindig csendes, mozdulatlanságba dermedt tisztásra. Megborzongott, motyogott valamit az orra alatt, majd hangosan ennyit mondott: – Menjünk. Elindultak a teerthi vár felé. Öt megtépett pergamenlap maradt a mezőn: a szél fel-felkapta őket, tovasodorta, majd nekitapasztotta egy bükkfa törzsének.

Mindegyik lapon volt valamilyen színes miniatúra, egyetlen egy kivételével: arra gyönyörű, kalligrafikus írással egy rövid versike volt hímezve. *** Este egy fenyves hajlatában pihentek meg a rablók. Hogy felmelegedjenek, felviduljanak egy kicsit, és levezessék félelmeiket, amelyet a sötét erdő táplált beléjük, olyannyira kedvelt kugly játékukkal szórakoztak. A három foglyot a lábaiknál fogva fellógatták egy magányos bükk vastag ágaira úgy, hogy a fejük térdmagasságban legyen, aztán mindhármójukat hátrahúzták. Az egyik „bábut” meglengették, a másik kettővel pedig igyekezni kellett minél pontosabban eltalálni: ha csak a testek koccantak össze, az egy pontot ért, ha viszont a fejek is, a találatot az ütközés erejétől függően akár tíz ponttal is jutalmazhatták. A móka hangjai végül elcsendesedtek, leengedték az ágról a rabokat. Szürkén borult rájuk a felhőkkel terhes éji ég. *** Mivel a rövid pihenőket leszámítva szinte éjt nappallá téve lovagoltak, a hetedik napon már a várnál jártak. Útközben keveset beszéltek: a hideg, a kimerültség olyannyira megviselte a rablókat, hogy még az esti játékokat sem tudták igazán élvezni. Útjukat aggodalmaik ellenére egyetlen teremtett lélek sem keresztezte: úgy látszik, a banyáknak és a Jerlynch-bandának is megvolt a maga dolga. Az élelmet szigorúan beosztották, és rendszerint Glup kapta a legsoványabb falatokat. Darennek ugyanis az volt az elképzelése – és ez nem is állt annyira távol a valóságtól –, hogy a szerzetes szinte kimeríthetetlen energiatartalékokkal rendelkezik. Ott lovagoltak a megritkult fák között, és már látszott messziről a mező fehéres zöld tömege. Az égből reszketeg hódara hullott, a fenyők üstökét meg-megragadta a szél, és a három rab lelkére egyre borzongatóbb érzések települtek. Végre ott voltak a széles síkságon, és hamarosan előbukkant a sziklák közül a vár. Pontosabban a vár maradványai. Az üszkös, kiégett falak, a lakótorony még füstölgő roncsai. Daren felüvöltött, és Pecon kíséretében előrevágtatott. A vár sohasem

tartozott a legszebb építészeti alkotások közé, ez tény, de most ahogy egyre közelebb kerültek hozzá, valósággal borzalmas látvány tárult eléjük. A falak álltak ugyan a legtöbb helyen, de mindenütt fekete koromcsíkok szaladtak végig rajtuk, a félrebillent kapukon és a vékony hóréteggel fedett, üszkös gerendákon sípoló szél pedig a pusztulás siralmas dallamát fütyülte. Daren átkozódott, köveket hajigált, és a földet rugdosta. – Átkozottak, ezerszer átkozottak! – kiabálta. – A Jerlynchék – sziszegte Pecon. – Rajtaütöttek az erődön a távollétünkben… Az összecsapás befejező, legfontosabb eseményeit, amelyek a lakótorony előtt zajlottak le, meglehetősen jól lehetett rekonstruálni. Daren egyik embere egy falomladéknak támaszkodó függőleges deszkára volt felnyársalva, de nem akárhogyan: egy Jerlynch bandatag szarvas sisakja szegezte a fához. A sisak és a benne lévő fej alatt hevert a megcsonkított test, odébb pedig Daren másik, véres pallosú embere, akinek a hátából egy tőr állt ki. Távolabb, a toronyba felvezető lépcsőnél egy előrenyújtott kezű ostromló feküdt a hasán, hátából nyílvessző lógott ki. A központi épület második szintjének ablakából egy dárdával átdöfött testű rabló csüngött, alatta a romok közül egy íj kandikált ki. Mindezek mellett azonban volt néhány tetem, illetve tetem-részlet, amelyet nehezen lehetett beleilleszteni a csata menetébe: ezek közé tartozott két, a csapórács résein áthúzott hulla, a legnagyobb romhalmazból kilógó két kéz, amely a tőle nem messze kikandikáló két lábfejet fogta, valamint egy magányos Jerlynch-bandatag feje, amely vicsorító fogai között egy emberi fület szorított. – Úgy tűnik, csak mi maradtunk – kesergett a macskaképű fickó. – A barbárt és Pennt magukkal vihették… Daren körbejárta a lakótornyot, bekukkantott az épület belsejébe. Amikor visszatért, egy tépett pergamenlapot szorongatott a kezében. – Olvasd! – mondta, és átnyújtotta Peconnak. – A torony kapujára volt feltűzve. – N, n! – olvasta az üzenetet a vörös szakállú, és fordította is rögtön: – Úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett! Daren az ajkába harapott, és szemébe keserű könnyek gyűltek. – Menjünk innen – mondta. – Takarodjunk el örökre erről az átkozott helyről. – De hát hova mehetnénk? – kérdezte Pecon. – Van innen két napra egy romos erdészlak. Ott meghúzhatjuk

magunkat, és kitalálhatjuk, mitévők legyünk. Daren nyeregbe ült, és majd egy „Mit nézel, he?” kérdés után gyomorszájon rúgta az őt bámuló Nelkhert. A levegő után kapkodó férfit a hátasára rakták ismét, és kilovagoltak a falak közül. Daren egyetlenegyszer sem nézett hátra, mert legelöl nyargalt, és szégyellte a könnyeit. *** Másnap este értek az erdészházhoz. Az épület egykori tulajdonosa jelenős tisztséget tölthetett be annak idején, mert elég reprezentatív hajlékot épített magának: a kétszintes kis palotához díszes, magas bástya illeszkedett – mellvédjének karcsú fecskefark-pártái kikukucskáltak a csupasz vörösfenyők ágai felett. A felső szint padlózata és a tetőzet azonban beomlottak idővel, és hasonló volt a helyzet a bástyával is. A kőomladékok között Daren és csapata mégis találtak némi, a szállingózó hótól védett térséget: itt raktak tábortüzet. Néhány korhadó ládában penészes pokrócokra leltek és pár, félig elrohadt szőrmeruhára: ezek nyirkosak voltak ugyan, de a nedvesség hamar elgőzölgött a tűznél. Nelkhert, Pandendent és Glupot a szamárhátíves, hatalmas sarokablak vaskos kőrácsához kötötték, és megfejthetetlen okokból Daren megparancsolta egyik emberének, hogy terítsen a vállukra valami melegebb ruhát. *** Hajnalban fura, nyöszörgő hangokra ébredt a rablólovag. Didergő testét kinyújtóztatta, a falhoz állt, hogy az éjszaka összegyűlt folyadékot kiengedje magából. Nézte a körülötte felemelkedő gőzoszlopot, és közben így kiabált: – Hé! Héhé! Ébredjetek! Ma filozofikus kedvemben vagyok, ha tudni akarjátok! Most éppen azon gondolkodom, milyen fura dolog ez a hugyozás! Az ember csak áll, áll, fogja a brokit, és egyszer csak valami sárga folyadék kezd ömleni belőle. Folyadék az emberből! Hát nem fura dolog? Hé, nem hallotok? Mi van, megkukultatok?! – Helyére rakta férfiúi szervét, kezét a nadrágjába törölte, és a többiekre meredt. Nelkher és Pandenden dideregve ébredeztek, Glup még mindig szuszogott a fejére csúszott pokróc alatt, de Daren emberei semmi életjelet nem adtak. Nem is adhattak, hiszen halottak voltak már.

Álluk lehanyatlott, ajkuk beesett, mint az öregembereknek, és szemeik üvegesen meredtek a végtelenbe. Egy vékony férfi gubbasztott mellettük az egyik kőhalmon, kopott, fekete bársonyruhában, amit kiszürkült, foltos köpeny fedett. Daren felkiáltott, a kardjához kapott, de a férfi kezéből hirtelen hosszú kötél repült ki, valamiféle láthatatlan erő hatására a rablólovag kezére hurkolódott, és Darent a falhoz rántva szorosan ráfonódott a kőrácsra, a többi kötél mellé. A csörömpölés meg az átkozódás hangjára Nelkher, Pandenden és Glup szeméből is kihessent azonnal az álom, s most mind a négyen az elébük lépő varázslóra meredtek. Mawith beesett arcáról elégedettség sugárzott, a szemében mint mindig, most is gőgös fény csillant. – Többen vagyunk, mint reméltem volna – mosolyodott el. – Téged, torzonborz alak, és téged, hájfej, valamennyire ismerlek már, bár csak nagyon halovány képem volt rólatok ez idáig. Mindenek felett azonban neked örülök, Sir Nelkher, és a cimborádnak. – Sokáig bámult a kertész szemébe. – Pandenden, a kertész, ha nem tévedek… – Ki a fene vagy te?! – bömbölte Daren. – Vásári komédiások szoktak ilyen ócska kötéltrükkökkel szórakozni… – Téged nem kérdeztelek! – kiáltotta Mawith, és szemei felvillantak. A varázsló most Nelkherhez fordult. – Sir Nelkher! – mondta. – Megszegted az egyezségünket! Úgy gondolom, te is belátod majd, hogy nagy hibát követtél el, amikor levakartad magadról küldetésed zálogát, a csuklószorítót. Megérdemelnéd, hogy megbüntesselek ezért. Megbüntesselek! – ismételte meg magában a lovag. Istenek, micsoda szöveg! Ez pár hónap alatt még hülyébb lett! Megbüntesselek!… Furamód azt tapasztalta, hogy most már nem bosszantják fel ezek a megjegyzések: sokkal inkább szánalmasnak találja őket. – Mindazonáltal – folytatta Mawith –, mégiscsak hálás vagyok neked, mert ha akaratodon kívül is, de teljesítetted a feladatodat. Hiszen elhoztad a Tükröt, ráadásul egy kertészt is hoztál vele. – Kis szünetet tartott, majd felnevetett: – Ugye, én megmondtam, hogy a csillagok nem hazudnak! Nem hitted el a várban, hogy találkozunk még egyszer? És lám: mégiscsak megtörtént! Megtört az átok, kiszabadultam a várból. A sárkány alszik. – Miféle átokról beszélsz? – kérdezte Daren. – És miféle sárkányról? Hé… hé, várjunk… Csak nem abból az átkozott várból jöttél?! De hiszen te a varázsló vagy, akiről ez az átkozott lovag mesélt! Tudom már! Az az

átkozott, penész… – Pofa be! – üvöltötte Mawith. – Most nincs időm ilyen ócska fecsegésre! – Neked pofa be! – kiáltotta Daren, mintha a helyzete lehetővé tett volna efféle kijelentéseket. – Az a rohadék sárkányod leharapta a bal… Mawith egyetlen pillantásával elhallgattatta, és a rablólovag kétségbeesetten tapasztalta, hogy akárhogyan formálja a szavakat, nem jön hang a torkára. – Nehogy azt hidd, hogy a saját képességeidnek köszönheted a kiszabadulásodat! – szólalt meg Nelkher. – A boszorkányátkot én törtem meg, úgyhogy egy okkal több, hogy hálával tartozzál nekem. Mawith felhúzta a szemöldökét, és elismerő tekintettel nézegette a lovagot. Aztán gúnyosan elmosolyodott, szokásos színpadias gesztusával hátrakulcsolta a kezét, tett pár ingázó lépést. – Na, jó – felelte. – Sürget az időm, úgyhogy kérem a Tükröt. – Ha annyira hatalmas mágus vagy – mondta Pandenden –, és ilyen könnyűszerrel ránk akadtál, akkor miért nem keresed meg magad? Elvégre nincs sok holmi itt a házban… Mawith felnevetett, és így szólt: – Természetesen megkereshetem, de úgy gondoltam, a saját érdeketekben jobb lett volna, ha magatok mondjátok meg, hol van. Nekem persze így is jó. – Behunyta a szemét, és amikor kinyitotta egy pillanat múlva, már fölényesen mosolygott. A tűz hamvai mellé lépett, kihúzta Pecon elfehéredett feje alól a párnának használt vászonzsákot, beletúrt, és elővette belőle a csillogó ládát. Végigsimította a kezével, aztán még mindig vigyorogva felnyitotta a fedelét. Ábrázatáról olyan látványosan sorvadt le a mosoly, hogy a torkát tapogató, hangjáért küszködő Daren kivételével a foglyok arcára kiült a káröröm. A varázsló belelapozott a könyvbe, forgatta, újból és újból végigpörgette a lapokat. Szemét megint lehunyta, és miközben ujjai végigszaladgáltak a pergamen felszínén, orrcimpája idegesen remegett. – Mit jelentsen ez? – kérdezte. Pandenden kétségbeesett pillantást vetett Nelkherre. Most mit csináljon? Mondja azt Mawithnek is, hogy Lendhornban rejtette el a Tükröt, vagy pedig vallja be az igazságot. Nem… jobb lesz, ha nem hazudik. Mawith biztosan rájönne. Fel kellett, hogy ismerje a könyv mágikus auráját. Lehetetlen, hogy ne higgyen nekik… A kertész, immáron sokadszorra, belefogott a Tükör történetének

ismertetésébe, majd ama kalandok felvázolásába, melyek végül is ide vezették őket. – …Sir Nelkherrel éppen azért indultam vissza Lendhornba, hogy helyrehozzam a hibámat, és felvilágosítsam Gaedwynt arról a szörnyű téveszméről, amelyben él, és amely megfertőzte az egész várost. Talán… talán neked több sütnivalód van, mint ennek a két őrültnek, és elhiszed, hogy igazat szóltam – fejezte be végül a szavait a kertész. Glup azonban, aki már hosszú ideje csóválta a fejét hisztérikus nevetés kíséretében így kiáltott: – Ilyet még nem hallottam! Ez úgy hazudik összevissza, mint a vízfolyás! Először az mondja nekem, hogy a Tükör nem más, mint a könyv, másszor azt, ennek a pokolfattya rablólovagnak, hogy Lendhornban rejtette el a kincset, most meg megint kezdi az egészet az elejér… – Abból, amit Darennek mondtam, egy szó sem igaz! – kiáltotta Pandenden. – Nem igaz, hogy elástam a városban… A kincs… a kincs valóban nem létezik! Az az igazság, amit neked mondtam, Glup atya, s amit most is hallhattál. – Az az igazság, hogy össze-vissza hazudozol! Legal… – Az ördögbe! – üvöltött fel Mawith. – Én is itt vagyok! Talán nekem is van jogom szólni pár szót, nem gondoljátok!? Mi a fenéről beszéltek?! – Pandenden azt hazudta Sir Darennek, hogy a Tükröt elásta Lendhornban, hogy amikor elcsendesedik a botrány, nyugodtan visszatérhessen… – felelte Nelkher. – De ezt csak kitalálta. Az igazság a Kívánság Tükrével kapcsolatban az, amit neked mesélt el a kertész. Mawith egyikőjükről a másikra nézett, majd hátrakulcsolt kézzel ismét megkezdte az ingázást. Aztán akkorát üvöltött hirtelen, hogy mindannyian összerezzentek. – Ti ezerszer ravaszabbak vagytok, mint azt az ember gondolná! De hát, mégis minek néztek engem? Holmiféle mocskos parasztnak? He? Mit fecsegtek itt összevissza?! Vegyétek tudomásul, hogy egy mágussal van dolgotok! Túl intelligens vagyok ahhoz, hogy átverjetek! – Egy darabig megint föl-le járkált, majd megállt. – Hosszú-hosszú évek verítékes munkájába telt, amíg végül ráleltem a Tükörre – mondta. – Minden este egyre tisztábban láttam magam előtt az útját, és minden nap az a remény éltetett, hogy hamarosan a birtokomban lesz. Még a csillagok is megjövendölték, hogy a kezemben fogom tartani! És most azt meritek mondani, hogy csupán egy fantomképet kergettem? – Pontosan! – kiáltotta a kertész. – Ha annyira hiszel a csillagaidban,

akik megjósolták, hogy a sorsod vonala itt és most fog összetalálkozni Sir Nelkherével meg a Kívánság Tükrével, akkor miért nem fogadod el, hogy ez a könyv, amit a kezedben tartasz, maga a Tükör! Illetve amit annak hittél éveken át! – Ez?! A világ leghatalmasabb mágikus tárgya?! Amely évszázadokon át volt Lendhorn varázslóinak birtokában?! – Hé! – szólt közbe Glup. – Miféle mágikus tárgyról hablatyolsz?! Hogy mersz így beszélni a legfőbb szentségek egyikéről?! Hiszen az Isten mennyei erejének szublimátuma, nem holmiféle ördögi varázslat förmedvénye! Hogy mered pogány nyelveddel megmételyezni tiszta nevét… – Pofa be! – Mawith szinte tajtékzott a dühtől, és most Glup torkára fagyott a szó. Ebben a pillanatban azonban elszabadult Daren hangja: – Mindannyian átkozott hülyék vagytok! Holmiféle varázslatokról, istenekről papoltok itt összevissza, közben a tökötökig sem láttok el! Fogalmatok sincsen a Tükör igazi mivoltáról, de nem is lesz sohasem, mert életetekben egy szúnyogot nem sok, annyit sem voltatok képesek kinyuvasztani! Tudjátok ti egyáltalán, mi is a Tükör valójában?! Dehogy tudjátok! Átkoz… Ismét a torkához kapott, és a varázsló kivételével most már csak Nelkher és Pandenden voltak beszédképes állapotban. Mawith, hogy lehiggadjon egy kicsit, fel-alá ingázott, Nelkher pedig így szólt: – Mawith gróf. Ha a szavainknak nem hiszel, akkor legalább az olyannyira nagyra tartott varázserődben bízzál meg! Amikor annak idején ráakadtál a Tükör vándorlási útjára, varázsaurájának gyenge illatait követted… Nyilván ugyanez az illat vezérelt akkor is, amikor ránk leltél, s amikor a halott rabló feje alatt megtaláltad a könyvet… Mawith megállt egy pillanatra, majd tovább járkált, végül Pandendenhez lépett. Szemhéjait összehúzta, és így szólt: – Érzem a varázserődet, seggdugasz. Gyenge, és felettébb furcsa az aurád, de arra éppen elég, hogy megpróbálj megtéveszteni engem. Tudom ám én, hogy átruháztad a Tükör varázserejének egy részét erre a könyvre, és kifundáltad a lovaggal együtt ezt a történetet… az eredeti Tükröt meg tényleg eldugtad valahová… – Ez nevetséges! – Pandenden nem tudta, sírjon vagy nevessen. – Én meg azt mondom, az átlátszó, ócska mesterkedésed a nevetséges, amellyel megpróbálsz összezavarni. Most már minden világos a számomra: a menekülésed éjszakáján valóban elrejtetted a Tükröt

Lendhornban. De előtte kitaláltad, hogy készítesz egy ál-Tükröt. Átitattad hát a kódexet a Tükör varázsaurájával, hogy megtévesszed azt, aki a kincs keresésére indulna. A város pajzsa elrejti az igazi Tükröt mindenféle kíváncsi mágia elől… Ezért nem tudtam én sem ráakadni: ezért érzékeltem helyette ezt a sokkal kisebb erejű, de hasonló aurája tárgyat… – Ugyan! – neveted fel Nelkher. – Ezt az abszurd ötletet te sem hiheted el! – Miért ne hinném el? Miért ne lehetne így? Más megoldást nem tudok elképzelni… – A varázslón azonban, akármilyen határozottan mondta is e szavakat, érződött, hogy a lelke mélyén kezd elbizonytalanodni. – Sebaj – tette hozzá később. – Ha a szavaitok nem, hát a gondolataitok majd mindent elárulnak… Ti kényszerítettetek erre! – A kertészhez lépett, kezével hátranyomta annak homlokát, és résnyire szűkült szemeivel Pandenden rémült pupillájába meredt. Nem akarom elmondani, miféle érzés kerítette hatalmába akkor szerencsétlen Pandendent, mert túl hosszas, túl bonyolult eszmefuttatásokba kellene bocsátkoznom – s efféle gondolatok kibontása, bevallom őszintén, meg is haladná írói képességeimet –, így csak annyit említenék, hogy a kertésznek úgy tűnt, mintha harapófogóval tekertek volna ki minden érzést, gondolatot, emléket az elméjéből, aztán megkavarva mindent visszahajigáltak volna, mint valamiféle döglött halakat a vízbe. A szerencsétlen kis teremtmény lihegve roskadt össze, mire Mawith végre elengedte. A varázsló úgy állt ott, mintha fejbe kólintották volna. Látszólag teljesen összezavarodott. Hajába túrt, és lehuppant egy kőhalomra. – Semmit sem értek… – motyogta. – Itt valami ördögi mesterkedés folyik… Mit csináljak most? – Hisztérikus nevetése visszaverődött a falakról. – A sárkány hamarosan felébred, én meg itt ücsörgök a Tükör nélkül… Meg fog ölni… Arcát a kezébe temette, és hosszú-hosszú percekig ült így, némán. Aztán hirtelen felkapta a fejét, s így szólt: – El kell jutnom valami védett helyre, ahol nem érhet utol… Lendhornba… Igen, csak ott lehetnék biztonságban… Talán ott majd rájövök, mi ez az egész őrület… – Rabjaihoz fordult: gyűlölködve, hosszan nézte őket. – Velem jöttök! – mondta végül. – Megérdemelnétek, hogy itt hagyjalak titeket, de felelnetek kell majd Gaedwyn ítélőszéke előtt mindazért az ocsmányságért, amit a birodalom ellen és ellenem vétettetek! A király előtt majd be fogtok vallani mindent!

Felállt, és a kezéből újabb, valószínűtlenül hosszú kötél röppent elő, és a négy férfi nyaka köré tekeredett, láncra fűzve őket. A gróf ezután eloldozta foglyait a kőrácsról, és a kötelet megrántva kilépett az épületből. Glup, Daren, Nelkher és Pandenden: ez volt a sorrend, miközben a lovakhoz lépkedtek. Egyszerre eredtek futásnak a rabok, mintha csak összebeszéltek volna. Alig tettek meg azonban pár yardot, amikor a kötél hirtelen megmerevedett, és megállt a levegőben. Pandenden, akinek lábai nem értek le, kétségbeesetten kapkodott levegő után, Mawith pedig kárörvendve kacagott. – Jobban teszitek, ha ezzel nem próbálkoztok többet! Persze, csak a ti érdeketekben mondom ezt… – A kötél ismét visszaváltozott eredeti formájára. Mawith kiválasztotta az öt legerősebb lovat, a könyvet visszarakta a ládikóba, s miután még összeszedte az út során esetleg hasznossá váló tárgyakat, ráparancsolt a foglyaira, hogy üljenek nyeregbe. – Előttem fogtok lovagolni – mondta. – Az állatok tudni fogják, merre kell menni, és egy ütemben fognak haladni, úgyhogy egyikőtök sem eshet le a nyeregből. – A rohadék! – súgta Nelkher Pandendennek. – Megtanult egy pár dolgot néhány hónap alatt… Mondd csak, nem értesz a lovak nyelvén? Nem tudnád elmagyarázni Mawith paripájának, hogy hajítsa le, vagy valami ilyesmi… A kertésztől csak egy elkínzott tekintetre futotta. *** Az állatok valóban olyan bámulatos összhangban lovagoltak, mintha csak valamilyen szekér elé lennének befogva: egyszerre kezdtek vágtázni, egyszerre lassítottak, és egyszerre álltak meg, ha kellett. A hó már nem szemerkélt, a hideg megállt a levegőben, hogy zúzmarákat tapasszon az ágakra, és recsegő dérrel rakosgassa tele a fűszálakat. A foglyok órák múlva próbálkoztak a második szökéssel. Az út mezővé terebélyesedett, itt a lovak egymás mellé kerültek. A rabok lopva egymásra néztek, még Daren is abbahagyta egy időre a tátogást: aztán bólintottak, és lábaikkal megcsapták a lovak oldalát. A kötél abban a pillanatban merevedett meg, az állatok kirohantak a négy férfi alól, akik tehetetlenül rugdalózni kezdtek a levegőben. Mawith ismét jóízűt nevetett, majd elébük lovagolt.

– Én mondtam, ugye?! – Fogai kivillantak vékony ajkai alól. – Fulladoztok, mi? Kellene az a jó, csípős téli levegő? Beleszippantott a frissességbe, majd elégedetten sóhajtott. – Hmm… De nagyszerű! – kiáltotta. – Imádom a telet! – A dérlepte rét pereméről felreppenő csókacsapatot nézte egy ideig, majd így szólt: – Rendben. Most az egyszer még megkegyelmezek. De még egy ilyen trükk, és esküszöm, a kertész kivételével valamennyiőtöket megöllek! A lovak visszakanyarodtak az elvörösödött fejekkel szuszogó rabok alá, a rúd visszaváltozott kötéllé, és ők nyergeikbe huppantak. Úgy kapkodtak a levegő után, mintha az egészet magukba akarnák szippantani. A Darent elnémító varázslat megszűnhetett, mert még mielőtt a rablólovag arcszíne visszanyerte volna eredeti árnyalatát, a férfi felüvöltött: – Hogy vesznél el, te átkozott! Kívánom, hogy zabáljon fel a sárkányod, és még a férgeknek se hagyjon belőled egy cafatot! Hogy a keserves… Ismét csend telepedett a mezőre. Daren tátogott, a csókák pedig mivel kellőképpen kikiabálták magukat a szürke fellegek alatt, visszaszálltak a fűbe. Késő délutánig lovagoltak. Nelkher egykedvűen figyelte a tájat, s társait, közben a szerencse forgandóságán, a sors kegyetlen játékain, és efféle nagy horderejű kérdéseken töprengett. Hát igen – gondolta. – Lényegében ugyanott vagyok, ahol hónapokkal ezelőtt. Ismét a varázsló rabja vagyok, csak most csuklószorító helyett ez a kötél tart foglyul… Ráadásul sem Phyllis nincs itt, sem pedig a kardom… Ó, szerencsétlen pallos! Vajon megtalálja-e valaki? Nyilván el fogja majd adni jó pénzért Brüeghtywn piacán… Paraphestius meg még a legjobb esetben is csak holmiféle tüzelőként végezheti… Bármennyire is kilátástalan volt azonban a helyzete, mégiscsak volt egy reménye: a felmentő sereg. Vajon tényleg elindult a csapat, hogyan azt a varázsgömb ígérte? S ha igen, mikor találkoznak össze? Persze, kérdés, hogy összetalálkoznak-e egyáltalán… Este táboroztak le csak először, öreg tölgyek földből kibomlott gyökerei között. Mawith tüzet rakott, elővette a maradék élelmet, megoldotta a foglyai kezét, és mindenkinek odavetett egy hússzeletet. Daren kivételével mohón vetették magukat az ételre, de a rablólovag mihelyt a nyelvét lakat alatt tartó varázslat feloldódott, így kiáltott: – Mit képzelsz! Te penészes fejű, szúette dög! Ilyen átkozott, rohadt

szeletekkel akarod… – Ismét elhallgatott, Mawith pedig így szólt: – Nincs sok ételünk. Ha nem sikerül ejteni valamit út közben, akkor téged fogunk levágni, pap. A zsírod jó lesz a főzésre, és azonkívül melegen tart majd minket… A szerzetes, mint egy felbosszantott kutya, úgy morgott rá a mágusra a szája szegletéből, de ahhoz túl éhes volt, hogy beszédre vesztegesse az időt. Mawith nevetett, majd Nelkherhez fordult. – Szeretném, ha megérnéd az esküvőmet. Az lesz majd a legnagyobb elégtétel a számomra, ha a hercegnővel a börtöncellád ablaka előtt vonulok el. Glup elképedve meredt a grófra, s még Daren is abbahagyta a tátogást. A pap dühödten köpte ki a hússzeletet a szájából, és így kiáltott: – Sosem lesz a tied Nathalie! Gaedwyn, Isten akaratának közvetítésével nekem ígérte őt, és az enyém is lesz, erre megesküszöm! Daren még jobban elképedt, Mawith arcáról pedig lefagyott a mosoly. – Igen! – kiabálta Glup. – Nathalie nem véletlenül lett az enyém, és fogadott nekem örök szerelmet! Garantálom, hogy még mielőtt újra megpillanthatnád, elragad az ördög téged és a többieket is! – Itt undorodva nézett végig sorstársain. – Mindannyitok húsán a pokol kutyái fognak lakmározni! Mindannyitok… Nem tudta befejezi, mert Daren belefejelt az arcába. Nelkher végre elérkezettnek érezte az időt, hogy a kezében szorongatott követ a mágus fejéhez vágja, ám Mawith felpattant, meglendítette a karját, és a kötél ismét ráhurkolódott a foglyok csuklóira. – Elég volt! – üvöltötte. – Esküszöm, hogy örökre elnémítalak benneteket, ha nem higgadtok le! Megértettétek?! Megértették, vagy legalábbis úgy tettek, Nelkher pedig szomorúan nyugtázta, hogy újabb szökési kísérlete azelőtt elvetélt, még mielőtt igazán megfoganhatott volna. Mawith odalépett Gluphoz, leguggolt mellé, és így szólt: – Te meg miről fecsegsz itt összevissza, mocskos, hízott kappan? Mi történt közted és a hercegnő között?! Fél óra elteltével már minden világos lett a varázsló előtt. Mawith kettéroppantotta az ujjai között szorongatott ágacskát, és keserves nyögéssel döntötte oldalát egy tölgyfa törzsének. Sokáig állt így, testén néha valami remegésféleség futott végig. Amikor visszaült a tűzhöz, olyan morcosan nézett maga elé, mint egy megfenyített iskolásfiú. Aznap éjszaka többé egyetlen szó sem hangzott el. Daren, Glup és Pandenden hamar elaludtak, de Nelkher szemére sokáig

nem jött álom – a varázslót nézte, aki hosszú mutatóujjával fura mintákat rajzolt a tűz körül olvadó hóba. Reggelre köd ült a tájra, és végképp eláztatta az utolsó hófoltokat is. A kis csapat tagjai ettek egy kevéskét, aztán ismét útnak eredtek. *** Hatalmas távolságot tettek meg hat nap alatt. Mawithnek egy pillanatra sem kellett megállnia a helyes útirányt keresve – ha netán elveszett az ösvény, ugyanolyan biztosan lovagoltak tovább, s lám, hosszabbrövidebb idő elteltével megint szembetalálták magukat a kósza utacskával. A hegyek egyre jobban körülzárták őket, egyre mélyebb, keskenyebb szurdokokon fúrták át magukat, és a levegő egyre hidegebb lett – bár a hófelhők nem szólaltak meg, még mindig kérették magukat, mint valamiféle hízott égi menyasszonyok nászuk végtelenül hosszúra nyúlt előestéjén. Ahogy a kis csapat egyre közelebb ért a hegyhez, mely mögött a mágusvár lapult, Mawith egyre vadabbul hajszolta a foglyokat, és egyre ingerültebb lett: bár a szurdokok csendesek voltak, szürkületek idején a varázsló mindig nyugtalanul kémlelte az eget. Szemei ilyenkor résnyire húzódtak össze, és gyakran motyogott félhangosan olyasféléket, hogy micsoda őrület, ahhoz, hogy biztonságba jusson, előbb szinte kődobásnyira meg kell közelítenie gyűlölt ellenségét, meg érzi, hogy a varázslat napról napra egyre gyengébb lesz. Idegessége idővel persze átragadt foglyaira is, és az a pár szó, amit egyáltalán váltottak egymással (a lovag emlékezete szerint élete első két hetében többet beszélt, mint az elmúlt napokban) rendszerint szitkokban, sértésekben merült ki. Persze, ha akartak sem tudtak volna egy-két mondatnál többet váltani egymással: Pandenden és Nelkher minden éjjel megkíséreltek valamiféle kommunikációt, de Mawith pillanatok alatt lepisszegte őket. Mivel az előző éjszakát végig nyargalták, délután tartottak egy kis pihenőt. A pöttömnyi ligetet, melyen megálltak, két oldalról malachitzöld fenyőfák határolták, szemben a keskeny út egy lecsupaszodott lejtő mögé szaladt fel. Mawith tüzet rakott, nyársa húzta az előző nap fogott két üregi nyulat, majd eloldozta a rabjai kezeiről a köteleket, és odahajított nekik pár szelet húst. Fölkelt, hogy újabb ágakat gyűjtsön a lángok élesztéséhez, Pandenden pedig nem bírván tovább a hallgatást, úgy gondolta, kihasználja az alkalmat. – Nelkher! – suttogta. – Nelkher! Gondolod, hogy egyáltalán elindították Lendhornból a csapatot? Nemcsak hitegettek bennünket? Már

hetek óta üzentünk, és még mindig semmi jele sincs a seregnek! – Én sem értem… – felelte a lovag. – A sárkányüvöltés elhalt, ez egyértelmű. Nem tudom elképzelni, hogy ennyire rettegnének az úttól. Talán feltartotta őket valami… – Hé, miről karattyoltok ott?! – kiáltotta Mawith, aki már jó ideje figyelte őket. A varázsló ráhajított a tűzre pár ágat, mire agresszív kis szikrák pattantak a levegőbe. – Miféle csapatról beszéltek, he? Kész. Lebuktak. Nelkher kétségbeesetten pillantott a barátjára, Mawith pedig felhúzott orral közeledett feléjük. Pár lépést tett csak, utána megpördült. Patadobogás, nevetés és kurjantás hangjai jöttek a domb mögül. Egy kétségbeesett róka száguldott feléjük, s behúzott farokkal eltűnt a fenyőfák alatt, mögötte pedig egy lovag bukkant fel a fegyverhordozója kíséretében. Pajzsára rózsaszín alapon három zöld csepp volt mintázva, melyeken átszaladt még egy sárga, átlós vonal is, előreszegezett lándzsáján Lendhorn címeres zászlója lobogott. Amint megpillantotta a társaságot, megállt. Felhúzta sisakrostélyát, körbejáratta tekintetét az embereken, és mihelyt megpillantotta Nelkhert, felsikoltott: – Hé! Héhé! Héhéhé! Sir Nelkher! Kit látnak a szemeim! – sisakját lekapta a fejéről. – Megismersz? Sir Caud vagyok! Héhé! Sir Nelkher! Nelkhhh–herrrr! Nelkh! Nelkh! Nehehehelkherrr! Rrrr! Héhé! Nemhiába jöttem hát a sereggel! Végre bosszút állhatok a sérelmemért! Követelem, hogy itt és most azonnal állj ki ellenem! – Nelkher felé lovagolt, de Mawith eléje ugrott. – Hé, mi folyik itt? – kérdezte. – Ki vagy te, és honnan kerülsz ide? A lovag leplezetlen undorral mérte végig a varázslót, majd így szólt: – Sir Caud vagyok. Ha nem látnád, Lendhorn seregéhez tartozom. Előrelovagoltam egy kicsit, mert nem bírtam már a vánszorgásukat. – Most ismét a lovagra nézett, és így kiáltott: – Nelkherrr! Nehe, Nehe! Nelkh! Haha! Állj ki ellenem életre-halálra! Múltkor rossz formában voltam, és mire felépültem volna, te már meglógtál előlem. Most nem térhetsz ki a kardom elől. Védd magad! Leugrott a lóról, és kivont pallossal elindult a lovag felé. – Hé, higgadj le! – kiáltotta Mawith. – Ezek itt az én foglyaim, és nem lesz semmiféle vérontás! Megértetted? Mawith reflexei hihetetlenül jók voltak, ez tény, hiszen ellenfelei gondolatait már cselekedeteik előtt kiismerte, csakhogy jelen esetben

magában Caudban is csak akkor tudatosult, hogy mit tett, amikor a kard nyelével fejbe vert varázsló üres krumplis zsákként összecsuklott. Abban a pillanatban lazult fel a rabok nyaka köré hurkolódó kötél. Nelkher volt az első, aki erre rádöbbent: lekapta magáról a kötelet, és futásnak eredt. Mawith lova alig pár yardra volt tőle: mielőtt a többiek feleszmélhettek volna, már nyeregbe is lendült. Felkapta maga mellé a feléje görgő Pandendent, elkanyarodott a súlyos páncéljában a lova felé csörtető Daren és az utána loholó Glup mellett. Caud azonban Nelkher elé ugrott, és így kiáltott: – Hé, nyugi! Nyugi! Nyugi, nyugi, nyugi! Nyugi, nyugi, nyugi, nyugi! Miért olyan sietős? Nelkher válasz helyett mellbe taszította, mire Caud elterült a földön. Nelkher most a fegyverhordozó ügyetlen csapása elől húzódott félre, megragadta a fiút, és lerántotta a lováról. Aztán már nyargalt lován a lejtő felé. Caud feltápászkodott. Ajka, szemhéjai idegesen remegtek, és érződött, hogy hisztériarohama hamarosan eluralkodik rajta. Most Darenhez rohant, aki éppen akkor lendült fel a nyeregbe, amikor Caud odaért hozzá. A rablólovag üstökön ragadta a nyápic férfit, félrependerítette, majd Nelkher után vágtatott. Caud, nyomában a fegyverhordozóval most Glupra rontott: a pap azonban már lovon ült, és mielőtt a többiek után eredt volna, még állon rúgta a lovagot. Caud hátratántorodott, de nem esett el. Veszettül üvöltött, káromkodott, köpködött, toporzékolt. Aztán a lovához rohant, de Mawith, aki időközben magához tért és keserves nyögéssel bár, de talpra állt, váratlanul hátrarántotta a lovagot, majd iszonyú jobb horoggal a földre küldte. Na, ez már sok volt szerencsétlen Sir Caudnak. Amire Mawith is eltűnt a domboldal mögött és Caud kettesben maradt tehetetlenül jajgató fegyverhordozójával, már ott feküdt a földön, rángatózott, és okádta magából a habot, mint egy veszett róka. A ló, amelyen Nelkherék menekültek, fáradtabb lehetett a többinél, vagy pedig a súlytöbblet miatt lassult le – mindenesetre a három üldöző kezdte beérni őket. Nelkher mégsem bánhatta, hogy ezt az állatot választotta: hiszen ez idáig Mawithé volt, következésképpen a könyv ott dudorodott a nyereghez szíjazott batyuban. A felhők lassan kezdtek szétszakadozni – a sötétszürke foltjaik között szaladgáló sárga repedések azt jelezték, hogy a Nap, mintha csak a

versenyfutás izgatta volna fel, hamarosan előbújik mögülük. Az út kissé eltávolodott a szurdoktól, és a szél, legördülve a domboldalakról, surrogva csapódott az állat és a lovasok testének. Nelkher és Pandenden együtt rimánkodtak azért, hogy a sereg ne legyen túl messze: rossz volt belegondolni abba, mi lesz akkor, ha Mawith, aki időközben már lehagyta Glupot, utoléri őket. És amikor a rövid időre fenyőfák közé szorult ösvény felért egy újabb, csupasz dombtetőre, s feloldódott a fűcsomók és hópöttyök között, megpillantották végre a csapatot. A Nap, mintha csak üdvözölni akarná a harmincöt-negyven fős sereget és Nelkherék menekülését, ebben a pillanatban bújt elő egy széles égi résen. Örömének sárga, meleg fényeit szétkente a faágakon, a földön, rácsillantotta a lándzsák hegyére, a kardokra, a sisakokra és a páncélokra. Nelkher felkiáltott, kezét lengette, mint egy eszelős. Azonnal felfigyeltek rá, és a testőrparancsnoknak nem volt nehéz rájönnie, hogy Sir Nelkher, a nagyszerű lovag lehet csak az, senki más. Legjobb embereivel körülvéve előugratta paripáját, intett az apródoknak, akik belefújtak a kürtökbe, a közkatonák pedig félkört formáztak, hogy biztonságos, ölelő karként várhassák a hőst. Nelkher és Pandenden így menekültek meg tehát ezen a bizonyos januári napon. A parancsnok, amint a két menekülő a közelébe ért, rájuk vigyorgott, kivörösödött arca majd' kicsattant a jókedvtől és az erőtől, a lovagok pedig, akik Nelkher mellé sereglettek, tisztelettel nézték a férfit, aki elhozta a városnak a Kívánság Tükrét. A bömbölő, kezeit lengető Daren és Mawith szinte egyszerre érkeztek a rétre. És arcukra egyszerre ült a rémület, lovaikat egyszerre állították meg, amikor észrevették a katonákat, akik körülveszik a lovagot és megfeszített íjukat rájuk emelik. Glup pár pillanattal később érte be őket, és a többiekhez hasonlóan ő is hátrarántotta lova gyeplőjét. A három férfi zavartan bámult egymásra. Végül így kiáltott a varázsló: – Emberek! Nem emelhetitek fegyvereiteket rám! Mawith gróf vagyok, Nathalie hercegnő jegyese, az egy és legigazabb férfi, aki a küldetést magára vállalta! Gaedwyn király bizalmát élvezem! – Hazudik! – üvöltötte Daren. – Én Sir Daren vagyok, én bírom a király ígéretét, engem illet a lány keze! – Testvérek! – kiabálta Glup. – Nem bánthatjátok Isten jámbor szolgáját! Phroebinus atya vagyok, és bár talán nem tudtok még róla, a

megtisztulás szentségét hintem majd rátok! Két éve indultam el Lendhorn városából, hogy a küldetést teljesítsem, és a hercegnő az én jegyesem: a földön és égben egyaránt! Egyszerre indultak a sereg felé. A közkatonák, a lovagok értetlenkedve néztek egymásra, és a testőrparancsnok tekintetében kerestek valamiféle magyarázatot; amaz viszont ugyanannyira tanácstalan volt, mint ők. Igaz ugyan, hogy Lendhornban azt az utasítást kapta, hogy három, valaha a város szolgálatában állt férfi üldözi a lovagot, és mindenáron meg kell állítani őket, az előbbi nevek hallatán mégis megzavarodott, és nem tudta, vajon kiadhatja-e a parancsot a gyilkolásra. Nelkher arcát fürkészte hát, a lovag visszanézett rá, majd Pandendenre bámult. Hármójuk tekintete az összes lehetséges találkozási kombinációt kipróbálta már, mire Mawithék a közelükbe értek. – Ez a két alak közönséges csaló! – kiáltotta a varázsló. – Nincs náluk semmiféle Kívánság Tükre! Becsaptak mindenkit: nem csak minket, hanem Gaedwyn királyt, titeket, az egész birodalmat! – Hazudik! – kiáltotta Nelkher. – Ne higgy neki, ez egy veszélyes alak! Már régen végezni kellett volna vele, de most még megteheted, amíg nem késő! – A mágusnak igaza van! – kiáltott Glup. – Semmiféle Tükröt nem hoztak el! Nézzétek csak meg! Sir Daren is csatlakozott az előző véleményhez. A testőrparancsnok teljesen összezavarodott. – Mit beszélnek ezek? – kérdezte. – Sir Nelkher? Mit beszélnek ezek? – Ne higgy nekik! – felelte a lovag. – Csak azért akarnak befeketíteni, hogy mentsék a bőrüket! – Ha nem hiszel nekem, parancsnok, győződj meg a saját szemeddel az igazamról! – kiáltotta Mawith. – Ott van az állítólagos „Tükör” a lovamon… azaz Sir Nelkher lován, a batyuban! Nézd meg! Egy közönséges könyv az, semmi más! A testőrparancsnok embereire bámult, majd Nelkher arcát fürkészte. – Lovag uram – szólt Nelkherhez. – Valóban nincs nálad a Tükör?! – Khmmm… Ez bonyolult. – Nelkher idegesen nézett a kertészre, de Pandenden sem tudott semmi okosat kitalálni. – Sir Nelkher… – szólt a parancsnok. – Nem értem a vádakat… Szégyellem, hogy ilyet kell kérnem, de megtennéd nekem, hogy a rágalmak eloszlatása végett megmutatod a Tükröt? – Nézd – kezdte a lovag. – Ezt most nem tehetem meg. Itt… itt… khmmm… szóval itt olyasféle dologról van szó, amelyet a királyon kívül

más nem tudhat meg egyelőre… – Igen – tette hozzá Pandenden. – A lendhorni kertész vagyok, akit oly sok ideje kerestetek, és én magam garantálhatom… hogy… – itt Nelkherre pillantott –, hogy itt a legnagyobb államtitok sorsa forog kockán. Nem beszélhetünk senki más, csak Gaedwyn király színe előtt a dologról… Szívesen elmagyaráznánk mindent, de most nem tehetjük meg. Ám a testőrparancsnok megmakacsolta magát. Látszólagos hivatástudata mögött azonban nagyon is önző cél lappangott, ráeszmélt arra ugyanis, hogy hatalmas lehetőség kínálkozott fel a számára, hiszen a kezébe véve a Tükröt, gyorsan elhadarhatná magában legrégebben óhajtott vágyait: hogy végre megszabaduljon kövér, rút feleségétől, hogy a marsall helyettesének nevezzék ki, hogy valódi palotája legyen neki is, valódi udvartartással. Mindezt, gondolta magában, ha egyszer Gaedwyn kezébe kerül a varázstárgy, soha többé nem kaphatná meg, mert amire a kívánságok listájában hozzá érnének, már régen megöregedne. Most viszont olyan lehetőség áll előtte, amit nem szalaszthat el semmiképpen! Így töprengett tehát, s ekképpen szólt: – Sir Nelkher! Bár nem hiszek igazán az előbbi vádaknak… sajnálattal kell közölnöm, hogy a királytól azt az utasítást kaptam, hogy biztonsági okokból én vigyem a Tükröt. Úgyhogy, kérlek, nyújtsd át nekem, oszlasd el minden gyanúmat, és tedd lehetővé, hogy ezt a három férfit bilincsbe verve vihessem a város ítélőszéke elé. Ám Nelkher nem adta egykönnyen magát: tudta, hogy a parancsnoknak aztán végképp lehetetlenség lenne elmagyarázni az egész átkozott Tükörhistóriát, így csökönyösen ragaszkodott a saját hazugságához, és haragosan rivallt a férfira. – Idefigyelj! Még ha a király ilyen parancsot adott neked, akkor sem állok le alkudozni veled, amikor a lendhorni birodalom sorsáról van szó! Ha nem tudnád, Sir Nelkherrel állsz szemben, és ezennel megtiltom neked, hogy tovább faggatózzál! Pandenden még rátett egy lapáttal az egészre, amikor hozzáfűzte: – A saját érdekedben mondjuk mindezt! Ne akarj olyan dolgokat megtudni, amelyekért később akár a fejeddel fizethetsz! Azonban a testőrparancsnokot ez sem tántorította el szándékától. – Sir Nelkher! – mondta ingerülten. – Nem tudom elképzelni, miféle államtitok fűződhet a Tükörhöz! Még a legutolsó kolduslegény is tud a létezéséről! Mi három hete indultunk útnak, de Quenten lovag és kis csapata pár nappal később követett minket. Amikor beérte seregünket, az

volt az első dolga, hogy beszámolt a lendhorni változásokról. Hé, Sir Quenten, mondd csak el, mi folyik a városban! Egy serkenő bajszú és szakállú, nyílt tekintetű fiatalember léptette elő a paripáját, és így szólt: – Sir Nelkher! Nem maradhattam sokáig Lendhornban, az igaz, mert utol kellett érnem embereimmel a csapatot, de amit láttam, az is elég volt. A király kihirdette a városban, hogy megkapta az üzenetedet, miszerint a Tükörrel és a kertésszel Lendhorn felé tartasz. Valóságos örömünnep vette kezdetét, az emberek szinte bukfenceztek boldogságukban. Gaedwyn felállította a Kívánság Tükre Bizottságot, és már meg is kezdődött a vágyak összeírása. Királyunk hiába mondta a népnek, hogy még talán hónapokat kell várni az érkezéseddel, az emberek már másnap fenn ücsörögtek a várfalakon, háztetőkön, kémlelvén a hegyeket, hátha meglátnak valahol a távolban. Esküszöm, ha Casper báró a városban lenne, még arra is képesek lettek volna, hogy felszálljanak a repülőszerkezetével, és a keresésedre induljanak! De a palotában is elég nagy a felfordulás: az indulásunk napján városba érkezett welqueni és laggedooni hercegről szinte teljesen megfeledkeztek! Pedig ők aztán igazán nem tartoznak a legutolsó vendégek közé. Lendhorn leghatalmasabb déli szomszédjainak trónörökösei. – Úgyhogy – vette át a szót a parancsnok –, ezek után beláthatod, hogy semmi értelme titokzatoskodnod! A Tükör Lendhorné, ezt Gaedwyn is sokszor említette. Kérlek, még egyszer, add ide! – Nem tehetem… értsd meg, hogy nem tehetem…. – felelte Nelkher, de hangja annyira erőtlen volt, hogy mosolyt csalt a parancsnok arcára. – Ne haragudj, de akkor arra kell kérnem az embereimet, hogy vegyék el tőled! – Nehogy megpróbáld! – kiáltott a lovag. – Aki hozzámér egy ujjal is, az élete végéig Gaedwyn bűzös börtöncellájában fog sínylődni! – Vegyétek el tőle! – hangzott el a parancs. – A király nevében! Lovagok és közkatonák vették körül Nelkhert, de látszott rajtuk, hogy nem tudnak dönteni, a tekintélyek játékában kinek az oldalára álljanak. – Megsüketültetek?! – kiabálta a parancsnok. – Itt a saját kincsünkről van szó! – Szavai hatását meg sem várva előrántotta a kardját, és rácsapott a ló oldaláról alácsüngő zsákra. A kibomló tartalommal együtt a csillogó ládikó is a földre hullt. Egy katona fölkapta, és odahajította a parancsnoknak. – Nahát – mosolyodott el amaz. – Ezzel meglennénk. – Nehogy kinyisd! – üvöltötte Pandenden. – Halál fia vagy, ha

meglátod, mi van benne! Az… az a láda mérgezett tartalmú! A díszes tartón megcsillant a napfény, amint Pandenden kezébe repült. – Akkor te nyisd ki szépen! – mondta a parancsnok, kardját a kertész nyakához nyomta. – Ezért keservesen meglakolsz! – kiáltotta Nelkher. – Gaedwyn a fejedet veszi, erre esküszöm! – Nyisd ki! – üvöltötte a férfi. – Nyisd már ki! Végül kinyílt a ládikó. A parancsnok várt egy ideig, de mivel semmiféle elváltozást nem tapasztalt Pandendenen, kiragadta a kezéből a könyvet. – Mi ez? – kérdezte. – Mi ez a könyv? – felemelte a kódexet, a katonák pedig felhördültek, és értetlenkedve bámultak egymásra. – Ugye, én megmondtam! – kiáltotta Glup. – Ez nem az igazi Tükör! Azt elrejtették! Előlem, előletek, mindenki elől eldugták! – Hol a Tükör?! – kiáltott a parancsnok. – Hova tettétek?! Na, tessék! Pandenden látva, hogy nincs más megoldás, elkezdte mesélni a már unalomig ismert történetet. És persze megint értetlen fülekre talált: a parancsnok még csak végig sem hallgatta, kinevette, és arcul ütötte. Nelkher nekirontott a férfinak – erre már a katonák is beavatkoztak: lerángatták a lováról a lovagot és a kertészt, aztán Mawith, Daren és Glup kerültek sorra. Hamarosan mindannyiuk kezein kötelek szorultak: nem mágikusak, az igaz, de legalább annyira erősek. Faggatózások, pofonok, rúgások következtek, a hófoltokat vörösre színezte a rabok orrából eleredt vér, de mindez semmit sem használt. Közben megérkezett Caud fegyverhordozója is: jajgatott keservesen, patakzottak a könnyei, a lovon, amelyet vezetett, pedig ott feküdt ura hullája. A nyápic lovaggal epilepszia-rohama végzett: szemei groteszkül kibicsaklottak, lila ajkára habos nyál cementálódott, homlokán még mindig kidagadtak az erek, ujjai pedig görnyedten markolták a levegőt, mintha csak a Halál láthatatlan lepléből szakítottak volna le egy darabot, és nem lennének hajlandóak semmi áron elengedni azt. A fegyverhordozó persze Nelkher és a többiek bűnének tudta be a halálesetet, s ez még jobban feltüzelte a parancsnokot, aki még vadabb lett, még kétségbeesettebben követelte a kincset, mely a várost illeti. Társai tanácsára végül belátta, hogy nincs már mit tenni, hiszen a bíráskodás nem az ő dolga: csapatának hátraarcot parancsolt. Visszatérnek Lendhornba, amilyen gyorsan csak lehet, és Gaedwyn majd kideríti, miféle mesterkedés folyik itt. Őt, személy szerint nem büntethetik meg, hiszen csak a dolgát végezte. Túlzott kíváncsiságát majd

kimagyarázza valahogyan… Nelkher, a dicső lovag nem így képzelte találkozását a felmentő csapattal, ez biztos! Ott lovagolt Pandenden, Mawith, Sir Daren és Glup között, hátrakötözött kezekkel, mint egy haramia, s a legkevésbé sem tudott örülni a csillogó Napnak. Úgy érezte, ennek a lidércnyomásnak sohasem lesz már vége, hogy időtlen időkig fogják egymás kezére adogatni, mint holmiféle értéktelen portékát. Vajon hogyan fogadják majd a városban, amely most még úgy várja, mint valamiféle megváltót? Mit fognak szólni az emberek, hogyan fog a kíváncsi szemekbe nézni? És megnyílik-e Gaedwyn értelme szavai és barátja szavai előtt? *** Bármennyire is rab volt Nelkher és Pandenden, a katonák mégis távolságtartó tisztelettel bántak velük az út során: sohasem lehetett tudni, hogyan alakulnak majd a dolgok Lendhornban, és nem fog-e a testőrparancsnok meglakolni a merészségéért. Nelkher és a kertész meleg ruhákat kaptak, a tábortűznél néha jobb fajta falatok is jutottak nekik, sőt előfordult párszor, hogy a katonák a kalandjaikról faggatták őket. Ám bármennyire is meglepő volt, Nelkheréknek semmi kedvük nem volt ezekről beszélni, és mindig morcosan utasították vissza a kéréseket. Mawith gróf egyetlenegyszer próbált elszökni. Az egyik éjjel történt, hogy sikerült megbabonáznia az őreit: a magatehetetlen katonák elkezdték kioldani a varázsló köteleit, de társaik még idejében észrevették, miben mesterkedik a mágus. Amikor kiderült, miféle erő lakozik a grófban, sajátos módon vették elejét az újabb kísérleteknek: éjjelente vászonzsákot húztak a fejére, melyen csak a szája és az orrlikai részére voltak lyukak kiképezve. Napközben a varázsló tekintete viszont egyre kétségbeesettebben pásztázta az eget, végül már reggeltől estig csak a fellegeket bámulta, és amikor a hegy közelében haladtak el, olyan remegés és félelem fogta el, hogy a seregnek meg kellett állnia, egy pillanatra attól tartva, hogy Mawith pillanatokon belül ki fogja leheli a lelkét. Ám nem várakozhattak sokáig, mert mindenki tudta, vagy legalábbis sejtette, miféle szörnyűség lakozott, vagy lakozik még most is a hegyen túl. De Mawith rettegése ellenére a sárkánynak nyoma sem volt. A szürkületek csendben nehezedtek rá a havas tájra, csak a varjak krákogtak a szurdok szürke, zöld és fehér foltjai fölött. A visszaút jóval gyorsabb volt, mint arra számítani lehetett volna, mert

a világító fehérség miatt az est leszállta után is lovagolhattak. Két hét elteltével már a kolostornál voltak. Itt valóságos összetűzés alakult ki a szerzetesek és a katonák között, amikor a papok meglátták, hogy egykori rendtársuk is rabságban van. A perjel tudván, hogy nem hathat a parancsnokra, először mindenféle segítséget megtagadott tőle, de a kardok végül is jobb belátásra bírták. Azonban így is annyira ellenséges volt a viszony egész este, hogy vagy egy tucatnyi őrt kellett állítani a rabok mellé, nehogy szöktetéssel kísérletezzenek a szerzetesek. Reggel a parancsnok levelet íratott a királynak, amelyben röviden közölte a nyugtalanító híreket és azt, hogy délután fognak megérkezni. A galamb sebesen szállt az üzenettel, amely hamarosan teljesen felbolygatta a lendhorni udvartartást. De a hétköznapi emberek, akik nem tudtak semmiféle hírről, ezen a napon is reménnyel, várakozással teli szívvel gondoltak a lovag érkezésére. A céhekben az inaslegények most is a Tükörről vitáztak, a három legelőkelőbb fogadó tulajdonosa változatlanul azon perlekedett, melyikőjük kocsmáját illeti meg a „Vendéglő a Kívánság Tükréhez” név, a polgárasszonyok és polgárférjek, a kövér, a sovány, a magas, az alacsony, a fiatal és az öreg parasztok arra gondoltak a piacokon, vajon teljesülnek-e egyszer az ő kívánságaik is; a suhancok hógolyócsatákat vívtak a legjobb kilátópontokért, és fogadtak, melyikőjük látja meg legelőször a visszatérő sereget. Keleten megolvadtak a fellegek, a Nap melege meglegyintette a faágakra rakódott hócsíkocskákat, és végigcsilingelt a medencére alásikló lejtőkön, amikor végre a visszaférő sereg elé tárult a város. A fények vakítóak voltak, a palotatornyok úgy tűnt, magából a hóból formálódtak ki, és valamennyi rab szíve nagyot dobbant. Nelkher ajkába harapott, Pandenden sírva fakadt. Mawith gróf, Sir Daren és Glup úgy hunyorogtak, mintha most látnának életükben először nagyobb emberi települést. A rablólovag mindemellett terjedelmes körmondatokban káromkodott. Mawith hálát adott a mágiának, amiért megmenekült a sárkány elől, Glup pedig templomtornyokat keresett a házak között, ám bánatára egyet sem talált. És bár ők nem látták, a falak között megmozdultak a gyerekcsapatok: kiabáltak, futottak a kölykök, és hamarosan elterjedt a városban a hír, hogy megérkezett a várva várt csoda, hogy itt van a csillogó sereg a dicső lovaggal és a Kívánság Tükrével. Mire a csapat leért a síkságra, és átlovagolt a fahidacskán, mely alatt jégbe szorult, vékonyka csermelyágak igyekeztek utat törni a felszínre,

már emberek tucatjai szaladtak eléjük. Kiabáltak, kezeiket lengették, énekeltek, és voltak páran, akik cigánykereket vetettek. Amikor megpillantották a hátrakötözött kezű férfiakat, a zavarodott tekintetű katonákat, lovagokat, nem értettek semmit. A hős, akire ők vártak diadalmenetet érdemel, ódáktól zengő fogadtatást, harsonazengést, égre hajított sapkákat és gyönyörű, fiatal lányok reppenő csókjait. Mi történt? A sereg végiglovagolt az Alsó-téren, a sárba tapadt jéghártyákkal keretezett sikátorokon, a főutcán: elől a testőrparancsnok haladt, mögötte a katonákkal közrefogott rabok és a nyergében előredöntött Sir Caud, akit a lefelé fordított pajzsú, kisírt szemű, haját tépdeső fegyverhordozó követett. És elhallgattak a nevetés, az éljenzés hangjai, elnémultak a félrevert harangok, csend ült a tátott szájakra, értetlenség a tekintetekre, s csak egy vak öregember kiabált kétségbeesetten, magyarázatot követelve a némaságra. Mint valami halotti menet, úgy lovagoltak végig a városon – csak a hátuk mögött zárultak be a tömött sorok, és nyíltak meg az üres ajkak. Végül széttárultak a palotaudvar kovácsoltvas kapui, és a csapat beért az udvarra. Pandenden és Nelkher hosszú ideje most néztek először egymásra: mindkettőjük szíve vadul vert, mindketten a királyhoz intézendő beszéd szavait keresték, és mindketten úgy érezték, a félelem minden gondolatukat szétszórja. *** Persze ki nem rettegett aznap délután? Még Gaedwyn is gombócot érzett a torkában, miközben a trónterme felé lépkedett. Felvezették a rabokat a lépcsőkön, átsiettek a folyosók, lovagtermek labirintusain. A testőrparancsnok lépkedett legelöl, mögötte Sir Quenten és egy másik lovag haladt. Őket Nelkher, Pandenden, Mawith, Daren és Glup követte, s három újabb lovag, a sort pedig a Sir Caud összefagyott tetemét vállán cipelő négy katona és a kifogyhatatlan könnymennyiséggel rendelkező fegyverhordozó zárta. Az udvaroncok nyüzsgése béna mozdulatokká dermedt, a nyájas tekintetetekbe félelem költözött, a kiüresedett karattyolás pedig olyannyira elcsendesült, hogy jól lehetett hallani, amint Sir Caud jegyesének, a magát felrántott karokkal és lábakkal hátravető Cavenna grófnőnek feje nekikoppan a márványpadlónak.

A trónterem ajtónállója mint mindig, most is közönnyel ütötte meg a mesterien faragott ajtót. A menet előtt föltárult a trónterem. A fények most is puhák és porral telítettek voltak, a király most is úgy ült a trónusán, mint hónapokkal ezelőtt, csak éppen a kívánatosnál kissé aszimmetrikusabbra fésült hajtincsek és a korona orr tengelyétől fél hüvelykkel jobbra fordult központi vörös diadémja jelezte, hogy az öltözködés elkapkodott volt. És Gaedwyn ingerültségéről tanúskodtak a vadul mozgó szemgolyók is, amelyek a térdet hajlottakat és a padlóra helyezett holttestet figyelték. – Nem is tudom, hirtelenjében mit mondjak – hadarta a király. – A lábaim előtt heverő Sir Caud… azok a hírek, amelyeket tőled kaptam, parancsnok… a halottnak vélt, szívemhez egykor oly közeli Sir Mawith, Sir Daren és az ugyancsak halottnak hitt Glup atya. És Sir Nelkher… és… Pandenden… a kertész… – Uram. – A testőrparancsnok felállt, a királyhoz lépett, átadta a díszes ládikót, és ismét fél térdre ereszkedett. Gaedwyn remegő kezekkel nyúlt a könyvért, lapozgatott, nézte az illusztrációkat, és időnként zavarodott tekintettel felbámult Nelkherre. – Mit jelentsen ez? – kérdezte, amikor becsapódott a könyv fedele. Nelkher az uralkodóra emelte a tekintetét, és így szólt: – Fenséges Gaedwyn király. Szívem fájdalommal terhes, mert szomorú híreket hoztam Pandendennel, a kertésszel, akit hosszas bolyongás után találtam meg. Olyan híreket, amelyek számomra legalább annyira borzasztókat, mint bárki másnak, aki hallotta őket. Amikor feltárom majd őket őszintén, mint egy kisgyerek, sorsomat fényes diadémoktól csillogó kezedbe rakom, és biztos vagyok benne, hogy a rád oly jellemző bölcsességgel fogadod majd szavaimat, nem úgy… mint ez a négy hazug szívű férfi, aki annyi szenvedést okozott már nekem és barátomnak. Kérlek, tedd lehetővé, hogy amikor elbeszéljük az igazságot, hatszemközt maradhassak veled és Pandendennel. A kertész büszkén nézett a lovagra, mert arra gondolt, hogy ő bizony képtelen lett volna ilyen gyönyörű beszédre, akárhogyan is igyekszik. Gaedwyn pedig, miután ajkait idegesen megrágcsálta, a két férfi kivételével mindenkit kiparancsolt a teremből. Még Sir Caudot is. Hatszemközt maradtak tehát. És Pandenden elmesélt mindent: azt, hogyan kapta apjától a könyvet annak idején, és miféle dolgokról szól a kódex, azt, hogyan kerítette hatalmába a benne rejlő tudás az eszét vesztett Gaddent, hogyan

sajátította ki a kódexet, és zárta el a ládájába, hogyan vitte el onnan ő a tűzvész éjszakáján, hogyan jutott végül a völgybe, hogyan talált rá ott Nelkher, hogyan indultak vissza, s miképpen jutottak el a Lendhorni seregig. Gaedwyn újból végiglapozta a könyvet, és ráparancsolt Pandendenre, hogy megint mondjon el mindent. Aztán harmadszorra is elmondatta a könyv históriáját. Gaedwyn, Lendhorn királya nem hitte el a kertész szavait. Pandenden még be sem fejezte a történetet, amikor az uralkodó ellilult fejjel felpattant a trónjáról, és így üvöltött fel: – Te átkozott, hazug kis seggdugasz! Az első pillanatban gyanús voltál nekem! Az első napon, amikor megláttalak, tudtam, hogy csakis rühös ribanc lehetett az anyád, és féleszű bolond gnóm az apád! Elloptad a Tükrömet, a kincset, ami engem illetett! Azt hiszed, nem vettem észre a hazug csillogást a szemeidben? Te átkozott! – Azzal hajánál fogva felrántotta a zokogó kertészt, és ököllel az arcába vágott. Pandenden hanyatt esett, felszakadt szemhéjából ömlött a vér, a király meg mint valami vadállat, nekirontott: hegyes csizmájával rugdosta, ahol tudta, szitkozódott, és úgy tűnt, percek alatt megöli a nyöszörgő kertészt. Talán meg is ölte volna, ha nem avatkozik közbe akkor a lovag. Nelkher megfeledkezett arról, ki áll vele szemben, mert elöntötte a vér az agyát. Megragadta Gaedwyn karját, és a hatalmas tömeget nekipenderítette a trónnak. Aztán arcul ütötte a királyt, mint valami parasztot, és üvöltve, habzó szájjal esett neki a zsíros toroknak. Az ajtó előtt toporgók eddig a percig nem mertek benyitni, mert az uralkodót a trónteremben megzavarni főbenjáró vétségnek számított – azonban Gaedwyn segélykiáltásai meglehetősen egyértelműen jelezték, hogy a szabályt fel kell rúgni kivételesen. Amikor kicsapódtak az ajtószárnyak, a lovag és a király már a földön hevertek. Nelkher lábakat látott csak mindenfelé, tucatnyi lábat, aztán hatalmas ütést érzett a tarkóján, és eszméletét vesztette. *** Csepegő víz, ázott, hideg falak és sötétség. Ezeket észlelte először Nelkher, és csak utána jött rá, hogy falhoz bilincselt végtagokkal ácsorog egy börtöncellában. A helyiség alig volt nagyobb holmiféle falusi putrinál, elnyelt mindenféle színt és formát, s levegőtlen bűzt, rothadásszagot lehelt ki magából. Hihetetlen volt, hogy a palotához efféle

részek is tartozhatnak. No, persze tudni kell, hogy nincsen főúri lakosztály börtön nélkül, és a cellák bűze és sötétsége gyakran egyenes arányban áll a paloták illatosságával és fényével. Márpedig Lendhorn nagyon illatos és nagyon fényes volt, mint ahogy azt már jó párszor megkíséreltem érzékeltetni. Majdnem egy egész nap telt el anélkül, hogy akár egy patkány is meglátogatta volna Nelkhert. Csak néha hallatszott lánccsörgés és ajtócsapódás a messzeségből, de ezt mindig kíméletlen csend követte. A lovagnak eszébe jutott, hogy olvasta valaha, valamilyen bestiáriumban, hogy a messzi pusztákon élnek olyan vademberek, akik állva szoktak aludni és szerelmeskedni, sőt amikor elájulnak, vagy meghalnak, akkor is állva maradnak. Mindennek az az oka, hogy a földön szörnyű ezerlábúak laknak, amelyek pillanatok alatt megtalálnak minden apró rést, és bemászva a fül vagy orrlyukakon, elkezdik zabálni az agyat. Nelkher mostanáig sohasem hitt ezeknek a könyveknek, ám miután többször is elnyomta az álom hosszabb-rövidebb időre, rájött, hogy mégiscsak el lehet szundítani efféle pózban is. Persze nem tudott igazán hosszú ideig aludni – no, nem az éhségtől, mert azt a förtelmes csatornabűz kiölte belőle, hanem inkább amiatt, hogy egy idő múlva mindig eldőlt egy kicsit valamilyen irányba, és ilyenkor a bilincsek kíméletlenül belevágódtak a húsába. Telt-múlt az idő, és már-már azon töprengett, hogy talán hagyják itt elrohadni, amikor végre egyre erősödő léptek zaját hallotta, kinyílt az ajtó, és a fáklyafényben öt őr lépett be. Lecsatolták bilincseit, durván megragadták és kituszkolták a keskeny folyosóra. Sokáig terelgették, aztán egy keskeny csigalépcsőn vezették fel. A régi épület egyik szárnyába jutottak. Újabb folyosók következtek, tornácos, kihalt folyosók – az oszlopok között a téli éjszaka hideg szele és fehérlő hava kukucskáltak be, s Nelkher szemei megteltek könnyel, amikor arra gondolt, hogy talán valahol ott lehet a közelben a kert és Nathalie lakosztálya. Újabb lépcsők következtek: magas, kiüresedett, szalmával lehintett padlójú toronyban felvezető egyenes lépcsők, majd megint folyosók, és végül ismét ott álltak a trónterem előtt. Nelkhert bevezették, a földre nyomták, fejét leszorították, így csak a király hangját hallotta. A mondatok kurták voltak, a szavak szárazak, élettelenek. – Amit ellenem követtél el tegnap éjjel, az főbenjáró véteknek számít, Sir Nelkher. Megérdemelnéd, hogy azonnal lefejeztesselek. Azonban

mielőtt döntenék a sorsodról, el fogod mesélni nekem utad minden részletét. A többiektől sok mindent megtudtam már, most rajtad a sor. Válaszolni fogsz minden kérdésre, amit felteszek neked. A lovag elmesélt töviről-hegyire mindent: a hegy mögötti mágusvárban történteket, Daren gaztetteit, menekülését a rablólovag elől, kalandját Gluppal, a boszorkányokkal, találkozását Pandendennel, Elana árulását, a repülést Casper gépén, a boszorkányátok megtörését, a visszafelé vezető utat. Gaedwyn megállt egy-egy résznél, hogy a többinél kissé jobban elcsámcsogjon rajta, néha vissza-visszakanyarodott valamilyen korábbi epizódhoz. Végül Nathalie-ról kezdett faggatózni a király. Kikérdezte kettejük kapcsolatának minden részletét, igyekezvén kicsikarni a legféltettebb titkokat is. De elsősorban arra volt kíváncsi, ami a házikóban történt ott, a szigeten. Aztán elengedték Nelkher fejét, és a lovag végre a király szemébe nézett. Gyűlöletet látott benne, lobogó haragot, bosszúvágyat. Nem illett volna megszólalni, de hát azok után, amiket előző nap tett, már igazán nem volt vesztenivalója, ezért ki sem várva a király szavait, így szólt: – Tehetsz velem, amit akarsz, Gaedwyn, de jó, ha tudod, hogy a néped tisztelni fog engem örökké! A király sokáig kacagott, amíg végül meg tudott szólalni. – Ami Lendhorn népét illeti, sosem téged szeretett, személy szerint: csak a hőst imádta, aki majd elhozza a Kívánság Tükrét, s aki úgy tűnt egy időre, hogy te leszel. Ugyanúgy ünnepelték annak idején Mawith grófot, Darent és mindenkit, aki elég fennhéjázó volt ahhoz, hogy küldetéséről tudomást szerezzenek és eléggé magas származású ahhoz, hogy tisztelni lehessen. De mivel nem hoztad el a Tükröt, sőt becsaptad az embereket, garantálom, hogy hamarosan meggyűlölnek majd, jobban mint bárkit, aki valaha e falak között járt. Lovag, te elfelejtetted, hogy én csináltam belőled ünnepelt hőst, nem más! És én leszek az, aki feltárván az igazságot, ismét a porba dob téged: oda, ahova való vagy, a tetvek és csótányok közé! – Hogy mersz így beszélni velem?! Hiszen apám, Ralferin gróf egyike volt a király legnagyszerűbb barátainak! – Ugyan! Az apád egy senkiházi gróf volt, naponta ezer ilyentől kapott segítséget Gadden. Szerencsés volt, hogy megmenthette a király életét egy csatában: ennyi az egész! Egy tucat ember, annyi nem volt a palotában az érkezésed előtt, aki emlékezett volna a nevére! – Hazudsz! – kiáltotta a lovag. – Az udvartartásod mindig is tisztelte az

apám nevét, és megszeretett engem is! A tulajdon szememmel láttam, a tulajdon szívemmel éreztem! – Ami a léha udvaroncokat illeti, nekik édes mindegy, hogy kit bálványoznak, csak éppen legyen valaki, akinek a talpát nyalják, és akinek a híréből valami átragadhat rájuk is. Lendhorn „legtisztesebb tagjai” pedig már ittléted idején kinevették felfuvalkodottságodat a hátad mögött, az apródok már egy héttel a távozásod után gúnyverseket költöttek „Nelkherről, a pökhendi lovagról!” Jó, ha ezt megjegyzed! – Csak azért mondod mindezt, mert csalódott vagy: nem azt hoztam, amire vágytál! – vetette oda a lovag. – Megpróbálod elérni, hogy ne kelljen odaadnod a nekem járó jutalmat! – Neked járó jutalom! Hahaha! – Gaedwyn a hasát fogva nevetett. – Miféle jutalomról beszélsz? Jutalmat érdemelsz azért, mert hazudsz nekem?! Mert becsapod az egész birodalmat? De még ha magát a Tükröt hoztad volna el, akkor sem gondolhatod komolyan, hogy unokahúgom kezét, melyre hercegek pályáznak, olyan hercegek, akiknek még a tányérnyalójuk sem lehetnél, odaadom majd egy koszos kis kóborlovagnak? Egy otthon nélküli bűzös kis nyikhajnak, akinek még egy tisztességes ruhája sincs! Még ha elhoztad volna a Tükröt, akkor sem kaptad volna meg sohasem Nathalie-t. – Az egész város tud arról, hogy nekem ígérted! – kiáltotta Nelkher. – A város arról tud, amiről én akarom, hogy tudjon! Ha elhoztad volna a Tükröt, akkor arról értesültek volna az emberek, hogy Sir Nelkher, a dicső lovag berúgott a tiszteletére rendezett ünnep első éjjelén, lezuhant az egyik bástyáról és kitörte a nyakát… vagy pedig, hogy váratlanul álmában érte utol a halál… De mivel nem hoztál semmit a hazugságaidon kívül, azokat fogja megtudni. – Te átkozott! – üvöltette Nelkher. – Tudd meg, hogy Nathalie nem lesz senki másé, csak az enyém! Nathalie engem szeret! Engem! – Mit számít az, hogy kit szeret az a büdös kis cafka! – kiáltotta Gaedwyn, és akkorát csapott a trón kartámlájára, hogy beleremegett az egész tribün. – Mit számít? Az a lány rajtad kívül már számtalan férfit szeretett, és most már én is tudom, hogy legalább háromnak oda is adta magát! Az anyja egy rühös boszorkány volt, és ez meg is látszik rajta! A hercegnőnek csak annyi lett volna a dolga, hogy nagyobb kedvet csináljon a küldetéshez, és erre széttette a lábát mindannyitoknak, mint valami ócska ribanc! Jobban kellett volna rá vigyáznom, az istenit neki! Nathalie-nak tetszhettél talán valaha – mondta kárörvendően hunyorítva a király –, de jó ha tudod, hogy akárcsak Lendhorn népe, ő is csak a

vágyain keresztül szeretett téged! A gyerekes, buta álmain keresztül! S mihelyt rájön, hogy nem teljesedhetnek ezek, otthagy téged, mint egy megunt, összesarazott fátylat! – Hazudsz! Te rohadék csaló! – Nelkher megpróbált felegyenesedni, de leteperték, és a fejét jó párszor a földbe verték. – Az egyetlen egy dolog, amiért hálás lehetnék neked az, hogy megtörted az átkot – szólt a király. – Ennek köszönhetően ugyanis a városban vendégeskedő két herceggel, Elherttel és Felmennel folytatott eleddig titkos tárgyalásaim befejeztével valamelyikük megkapja a lány kezét, és Nathalie-t elviheti a városból… Tudod – vigyorodott el –, sok ellenség vesz körül minket, és Lendhorn békéjét biztosítani kell valahogyan. Én már két feleségemet vesztettem el, és most már megrögzött agglegény maradok életem végéig. De Nathalie révén végre remek szövetségeseket szerezhetek… A lovag megint megkísérelt talpra állni, de a kobakja ismét nekicsapódott párszor a padlónak, mielőtt a király intésére kicibálták volna a trónteremből. *** A már egyszer bejárt úton taszigálták vissza, a bilincsek ismét rákattantak a kezére, és a börtönajtó becsapódott mögötte. Keserves zokogásban tört ki, egész testében remegett, s szájában összevegyült a könny és a takony íze. Órák teltek így el. Aztán lecsukódtak a szemei. És furcsa, kéjes borzongás futott végig a testén: ugyanolyan, mint amilyet akkor érzett, amikor annak idején, lendhorni vendégeskedése utolsó napján elbóbiskolt az öreg palotaszárnyban, s a termeken végigtáncoló hercegnőt látta, majd pedig amikor a szigeten álló házikóban majdnem megkapta a lányt. Aztán fény villant, lobogó tűz hangját hallotta. Felnyitotta a szemhéját, és Nathalie-t látta maga előtt. A lány zöld ruhát viselt, kék, széles övvel. Melleinek gömbölyű íve kidomborodott a szűk bársony alól, haja középen szétválasztva hullott vállaira, jobb kezében fáklyát tartott, baljában pedig egy kendőt, mellyel megtörölte a férfi arcát. Aztán puha ujjai végigsiklottak a keserűség barázdáival megtelt homlokon, a szakáll sűrű gyomjain és a cserepes ajkakon. Mosolygott a lány, bár tekintete bánatos volt, s Nelkher szeméből

könnyek gördültek alá. – Nathalie… Nathalie, szerelmem… – hallotta Nelkher a saját hangját belülről. – Nathalie… Ha tudnád, mennyit gondoltam rád, ha tudnád… – Pszt! – A hercegnő hosszú mutatóujját a lovag ajka elé tette, és így nyomott csókot a lovag szájára. – Nathalie… – Nelkher, kedvesem. – A lány ajkai nem nyíltak ki, de a lovag mégis értette minden szavát. – Majd megszakad a szívem… Nelkher… a palota szomorú hírektől terhes… azt mondják, nem hoztad el a Tükröt… hogy át akartad verni nagybátyámat és a birodalmat… A lovag az ajkába harapott. – Nem igaz, Nathalie, nem igaz! Senki sem akar hinni nekem és Pandendennek! Senki! Ó, mennyire szerettem volna elhozni neked a Tükröt! És vele az öröklétet! De nem tehettem meg! A Tükör nem létezik! Aztán végigpergett előtte megint a kaland minden epizódja, és tudta, hogy a lány is látja a küldetés történetét. – Nathalie! Nathalie… – suttogta magában. – Elszökünk innen! A kerten át! Most, hogy megtört az átok, itt hagyhatod végre Lendhornt! A malmon keresztül vezet egy titkos átjáró a falakon kívülre! Pandenden mondta! Elmegyünk, mi ketten, és velünk jön a kertész is… Keresünk valami csöndes helyet, ahol sohasem talál ránk Gaedwyn, és ott fogunk élni boldogan… – A lányra akart nézni, de szemhéjai lecsukódtak, és ismét sötétség költözött a cellába. Csak órák múlva ébredt fel. Csend vette körül, és emlékeiben tisztán élt a látomás. *** Öt napig tartott a Kívánság Tükrének második pere. Öt napig folytak a kihallgatások, öt napon át sercegtek az írnokok szorgos tollai, öt napon át nyíltak, csukódtak a börtöncella ajtók, és öt napig nem tudta a lovag, hogy él-e még egyáltalán Pandenden. Az ötödik napon a scriptorok már előre tudták, miféle szavakat fognak papírra vetni, a vallatók kívülről fújták a kínpadon elhangzó mondatokat. Mawith gróf, Daren és Glup beismerték, hogy maguknak akarták a Kívánság Tükrét, fény derült valamennyiük mesterkedéseire. Gaedwyn öt napon át keresett, kutatott valamit, ahol megfoghatja Nelkhert és Pandendent.

Aztán az ötödik napon vallott Pandenden. Elmondta, hogy a Tükröt, miután ellopta a tűzvész éjjelén, eladta egy mágusnak, a déli Cend városában, és a pénzen virághagymákat, magokat, gereblyéket, ásókat, madáreledelt és kertésznadrágokat vásárolt magának. Aztán a lovagnak azt hazudta, hogy a Tükör valójában egy könyv, kitalált egy hosszú történetet köré. És az ötödik napon Nelkher is beismerte mindazt, amit a vallató végre hallani akart: hogy felismerte a kertész hazugságát, de aztán szövetségre lépett vele, és egy kitalált történettel, egy ál-Tükörrel akarta becsapni a birodalmat, hogy Nathalie hercegnő kezét megkaphassa. Az ötödik napon az emberek egyre türelmetlenebbek, kétségbeesettebbek lettek. És kezdtek olyan hírek kiszivárogni a palotából, hogy Sir Nelkher nem hozta el a kincset, becsapta, ámította az embereket, és még merényletet is megkísérelt a király ellen. A hatodik napon érkezett meg a sárkány. Mihelyt felébredt a hatalmas csarnokban, ahol Mawith legyőzte, tudta, hogy a varázsló megszökött. Felszállt, ki a kupolanyíláson, tett egy kört a mágusvár körül, aztán a varázsló illatát, ezt a gyűlölt szagot követve Lendhorn felé repült, s pár óra alatt már a város fölé ért. Az egyik parasztlegény vette észre hajnalban, amint az állatoknak ment enni adni, hogy ott lebeg a magasban, a hófelhők alatt. Szaladt Lendhornba, kiabált, és az emberek az égre bámultak. Órák alatt eluralkodott a pánik. A városlakók a házaikba menekültek, beszögelték a zsalugátereiket, s elbújtak az ágyaik alá. A koldusok a csatornákba rejtőzködtek el, voltak olyanok, akik minden éghető bútort kidobáltak az utcára és elárasztották a pincéket, hogy oda meneküljenek az esetleges lángok elől, mások a csatornák vizeit igyekeztek házaikhoz elvezetni, és a város bolondja hatalmas hóvárat épített, s egész nap abban zokogott. Az utcák elnéptelenedtek, csak a macskák lődörögtek a háztetőkön és a kutyák vizeltek a délelőtt hullott, szűzi hóba. De a sárkány nem támadott, csak lebegett némán, mintha várna valakire. A palotában teljes volt a felfordulás: udvaroncok szaladgáltak tehetetlenül, a grófnők olyan intenzitással ájuldoztak, hogy kobakjaik kopogása messzire elhallatszott, a királyi kancellária pedig összeült és a miniszterek arról vitáztak, mitévők legyenek. Másnapra nyilvánvalóvá vált, hogy a sárkány nem tud bejutni a városba. Reggelre hírnökök száguldottak végig az utcán, kürtjeikbe fújtak, és felolvasták a király felhívását, mely szerint nyugodtan ki lehet

merészkedni az utcákra, mert a szörnyeteget a város mágikus védőburka távol tartja. Dél körül kinyíltak az ablakok, ajtók, kibújtak rajtuk a rémült, kíváncsi tekintetek, majd az emberek is kimerészkedtek. Délutánra megint megteltek az utcák, a kutyák ismét visszaszorultak a házak melletti szegélykékre, és a katonák, a sihederek megint megmászták a városfalakat. A sárkány a megjelenése utáni második reggelen szemmel láthatóan egyre idegesebb lett: alá-aláreppent, megperdült a levegőben és hosszú köröket írt le a város felett. Azon a napon, délután érkezett a hetek óta palotában vendégeskedő welqueni herceghez egy tízfős csapat. A barbakánok közelében jártak már, amikor megpillantották a sárkányt. Veszettül ordítozni kezdtek, és fejvesztve igyekeztek bemenekülni a városfalak közé. Hogy mi bosszantotta fel a szörnyeteget, azt nem tudni. De tény, hogy alászállt az égből, és a katonák sorsa pillanatok alatt megpecsételődött. Tűz ömlött ki az iszonyú torokból, a lángok elemésztették a lovakat, embereket egyaránt. És ezzel kezdetét vette a fenevad pusztítása. Pár órával később lerombolta az egyik parasztházat és szénné égette a bent rekedt családot, aztán egy város felé igyekvő, keletről érkezett kereskedőt pusztított el a portékáival együtt. És sorra került a többi ház is és a két malom, amely a délnyugati dombra kapaszkodott fel. Éjszaka felgyulladt az öreg tölgyes egy része, és csak a sűrű havazás csitította le a lángokat. Az emberek egyre nyugtalanabbak lettek, és egyre több helyen rebesgették, hogy a visszatért férfiak hozták a vészt Lendhornra. Másnap reggel Gaedwyn ötven fős csapatot vezényelt ki a falakon kívülre: a testőrparancsnok vezette őket, aki a felmentő sereg élén lovagolt egykoron. Bezárultak a kapuk, a katonák felajzották íjaikat, és a fenevadra vártak. A sárkány lebegett egy darabig még, hosszú nyakát és farkát tekergette. Aztán aláhullott, mint valamiféle meteorit. Apró szemeibe a pokol hintette izzó parazsát és lehelete a halált hozta magával. A szájából kiáradó tűzfolyam egy tucatnyi katonát változtatott szénné és olvadó fémdarabbá, aztán széles ívben elkanyarodott, és a szétszéledő, jajveszékelő apró teremtmények felé siklott újra. Az újabb tűzáradat hosszú ideig tartott, és csak páran élték túl. Néhány katona a fenevad mellkasát célozta meg, mert emlékezett még arra a gyermekkori, buta mesére, hogy a sárkányok testét itt nem fedi pikkely, de hát a

visszapatakzó nyilak hamar meggyőzték őket végzetes naivitásukról. Még két tüzes lehelet, és aztán vége lett a szánalmas előadásnak: a mező ismét elcsendesült, csak füstölgő szénhalmok és fel-felizzó fémdarabok jelezték, hogy erre valaha élet is volt. És a sárkány rombolása tovább tartott. A hegyek közti, eldugott viskók megmenekültek ugyan a szörnyeteg haragjától, de a medencére ereszkedő valamennyi domboldal lecsupaszodott, megfeketedett, és még az egyre sűrűbben hulló hó sem volt képes befedni a táj ocsmány égési sebeit. A város valósággal tajtékzott a király tehetetlensége miatt, és követelték annak az embernek a megbüntetését, aki a démont hozta a városra, aki becsapta Lendhornt és megpróbálta elvenni az álmokat. Aznap este a király végül felparancsolta a trónterembe a rabokat, és ítéletet hirdetett. Nelkher a börtönfolyosón találkozott össze sorstársaival: Glup szinte félholt volt már, Mawith gróf remegett, mint a nyárfalevél, s bár Darent és Pandendent is megtörték a kínzások, mindkettőjük tekintetéből erő és életvágy tükröződött. Mi több, Pandenden még rá is mosolyodott a lovagra, és odasúgott valamit a férfinak, amiből Nelkher nem sokat értett ugyan, de az ismerős, dörmögő hang fura módon mégis biztonságot csempészett félelemmel teli szívébe. Igen, a kertész volt mindannyiuk közül a legszívósabb: őt sanyargatták meg a legjobban, mégis ő volt az egyetlen, aki megőrizte lelkében a mosoly bölcsességének csendjét. *** A fáklyafényben ragyogó trónterem zsúfolásig megtelt. Gaedwyn szimmetriáját csak a jobbján átfektetett jogar törte meg, túlvilági magasztosságát csak az idegesen mozgó szemek tompították. Balján Nathalie ült, jobbján Manillew Tyrlas herceg, aki egyesek szerint már hetek óla meghalt, mások viszont időnként lecsukódó és felnyíló szemeiből ítélve inkább hajlottak afelé, hogy még él, így elhamarkodott lenne az eltemetése. A trón bal oldalától az ajtóig nyúló sort a kancellár nyitotta és az udvarnagy zárta. Nathalie mellett Elhert, a laggedooni és Felmen, a welqueni herceg ácsorogtak, leplezetlen undorral szemlélve az. öt szánalmas alakot, mellettük pedig az udvar egyéb, magas rangú tagjainak és az ő apródjaiknak csoportja sorakozott. Nelkher amint szakadt, koszos ruháiban ott feküdt a többiek mellett, persze tudomást sem vett a brokátok puha fényéről, a diadémok

villogásáról és a tekintetek részvéttelenségéről: ő csak a hercegnőt látta maga előtt. Nathalie gyönyörűbb volt, mint valaha, haja feketébb, arca fehérebb, mint Nelkher látomásában, szeplői pedig ha lehet még jobban megszaporodtak. – Nathalie! Nathalie! Szerelmem! – kiáltotta. – Nathalie, miért nem nézel rám! – Az emberek felhördültek, a két herceg a kardjának markolatához kapott, és egymásra pillantottak, ám a katonák lenyomták a kiáltozó lovag fejét. – Nathalie! – Most Daren, Mawith és Glup hangjától csengett a terem, de a három férfi is Nelkher sorsára jutott, az ő éhes tekintetük sem találkozott Nathalie-éval. Az elítéltek közül egyedül Pandenden volt az, aki a lány fekete szemébe meredhetett. Egy pillanatra mindkét tekintet elhomályosult, aztán a hercegnő ismét lesütötte a szemét. A kancellár egy felszalagozott pálcára feltekert pergamenlapot vett elő, és Gaedwynnek nyújtotta át azt. A király pedig, miután a tekintetét végighordozta az egybegyűlteken, kibontotta a lapot, és felolvasta az ítéletet: – Én, Gaedwyn la Tammen, néhai Donquerther Helkh király fia, Lendhorn ura, jómagam, kancelláriám és birodalmam egybehangzó döntése alapján, a városunk nyugalmát fenyegető sárkány elé vettetem az öt férfit: Sir Nelkhert, Sir Darent, Mawith grófot, Glup atyát és Pandendent, az egykori lendhorni kertészt azon bűnök miatt, amelyeket visszaélvén jómagam és a népem bizalmával, a királyság ellen elkövettek. Nevezett bűnök pedig: Sir Daren esetében a Kívánság Tükre kisajátításának, királyságom megdöntésének terve, s jó pár, egykoron küldetésre induló dalia brutális meggyilkolása; Sir Mawith és Glup atya esetében ugyancsak a Tükör eltulajdonításának, önző célokra való felhasználásának vágya; Sir Nelkher és Pandenden, az egykori királyi kertész esetében álnok szövetkezés, a küldetés teljesítőjének felajánlott jutalom reményében a kertész által tíz éve, egy mágusnak eladott Tükör hamis, értéktelen holmival való helyettesítése… – Hazugság! – kiáltotta Nelkher. – Csak a kínpadon vallottam ezt! A hóhér maga adta a számba a szavakat! Ne higgyetek neki… – A földre szorították, de a lovag tovább kiabált: – Te átkozott csaló! Soha sem adta volna ide a nekem járó jutalmat! Becsaptál mindannyiunkat! – A férfi fejét jó párszor a padlóhoz koppintó kezek elhallgattatták. A morajlás

megszűnt, a király pedig, miután tekintete visszatalált a lapra, így folytatta: – …Ezen kívül a Tükör létének megkérdőjelezése és ezzel népem hőn óhajtott vágyainak lerombolásának kísérlete. Sir Nelkhert mindezek mellett terheli még a király ellen elkövetett sikertelen merénylet bűne, a város által olyannyira szeretett Casper báró, a legkiválóbb lovag, Sir Caud és négy lendhorni őr halála, valamint szövetkezés Elanával, a boszorkánnyal, aki városunkra annak idején az átkával annyi szenvedést hozott. A lovag, igaz ugyan, hogy e fent említett boszorkány elpusztításával megtörte a Nathalie hercegnő jövőjét beárnyékoló átkot, ám ez utóbbi tette sokkal inkább tulajdonítható a véletlenek összjátékának, mint egyéni képességeinek, és semmiképpen sem elegendő ok ahhoz, hogy jóvátegye az előbb felsorolt bűnöket. Ezenkívül valamennyi férfit, de közülük is elsősorban Mawith grófot és Sir Nelkhert terheli még a sárkány városra szabadításának vétke, és ezzel ötven fős seregem, a welqueni herceg tíz nemes lovagjának, békés lakosok tucatjainak halála, és jelentős mennyiségű háziállat állomány és néhány épület elpusztítása… Elrendelem továbbá, hogy a bűnösök átkos nevének örök időkig való észben tartása végett az éjjeliedény ezentúl nelkhernek, a csatorna pandendennek, a pattanás mawithnek, a székelés gluppozásnak, a vizelés pedig darenezésnek hívasson… Mindezek felett Nathalie hercegnő, a megboldogult Gadden, Lendhorn király lánya, kicsapongásai miatt holnapután reggeltől egy évnyi magánzárkára ítéltetik, és kezét, bűnei levezeklése után, az elmúlt este megkötött egyezség értelmében Felmen aln' Bydegan, Welquen hercege kapja! Az udvaroncok sorain moraj futott végig, Felmen herceg gőgösen kidüllesztette mellkasát, és hol az ajkába harapó, ökölbe szorult kezű laggedooni hercegre, hol pedig a maga elé meredő Nathalie-ra nézett. A király átadta a pergament a kancellárnak, az öt elítéltet felrángatták. Miközben kifelé taszigálták őket, a rabok egyszerre kezdtek kiabálni. Nelkher, Mawith Nathalie-t szólongatta, Pandenden és Daren a királyra szórta szitkait, Glup atya pedig a pokol démonjainak eljövetelét és a város elkárhozását hirdette. De a fényes egybegyűlteket nem hatotta meg, és meg sem félemlítette a szánalmas üvöltözés. Egyetlenegy valaki volt a teremben, aki a könnyeivel küszködött: Ander, Nelkher egykori apródja. A rabokat visszavezették a celláikba, a hírnökök pedig még ezen az estén felolvasták a király ítéletét Lendhorn legnagyobb terein az

összesereglett emberek előtt. A városlakók legnagyobb része helyeselt, sokan úgy gondolták, jóval szigorúbb büntetésre lenne szükség. Az ácsok megkezdték a barbakán kapuzata fölött a királyi tribün készítését. Néhányan zokogtak aznap éjjel. Köztük volt Nelkher, Pandenden, Mawith gróf, Glup – vagy ha jobban tetszik Phroebinus atya – és Ander, Nelkher lovag egykori apródja is. Közülük egyedül ez utóbbi tudta, hogy holnap mi a dolga. *** A sárkány pusztítása egész éjjel tartott: a fenevad most az erdőben elbujdosó embereket kutatta, az elkóborolt állatokat falta fel, és a még álló üszkös romokat csapkodta a farkával. És üvöltözött veszettül, de haragjának hangjait csak azok a parasztok hallották, akik a téli éjszakában remegtek a városfalakon kívül. *** Másnap kora reggel kinyílt az öt cella ajtaja, és elővezették a rabokat. A fáklyafényes folyosók egy boltozott terembe torkolltak – itt katonák és lovak vártak a foglyokra. Felültették őket a paripákra, és az őrökkel közrefogva elindultak a kitáruló bronzkapu felé. Keskeny kis udvarra jutottak, majd néhány szalagszerűen felfűzött boltíves átjáró után nagyobb, örökzöld fagyalbokrokkal körülvett térség következett. Az égen most is szürke fellegek tanyáztak, a szél megkergette a porhanyós havat, s odatapasztotta a sövények lyukacsos testére, a fák kérgére és a palota falaira. A király és kísérete a főkapunál csatlakozott a menethez. Szinte az egész udvartartás ott volt: mindenki látni akarta a kivégzést, aki élt és mozgott. Némi kavarodás után kialakult a végső sorrend: Gaedwyn haladt legelöl a testőrei gyűrűjében, utána a lendhorni nemesség legreprezentatívabb képviselői következtek, ezután a katonák által körülvett, megkötözött kezű rabok jöttek, végül az alacsonyabb rangú, ám annál inkább felcicomázott udvaroncok, apródok, fegyverhordozók folyama zúdult ki az utcákra, hátrahagyva a szinte teljesen kiüresedett palotát, ahol csak néhány csellengő őr maradt, a szobafogságra ítélt Nathalie és a trónjára helyezett, pöckökkel kitámasztott Manillew Tyrlas herceg.

*** Ander Phyllis kantárját fogva szaladt; szedte a lábait, hogy még idejében csatlakozhasson az utcára kiözönlő talpnyalók utolsó hadához. A lovat a per idején hozatták el Casper palotájából, és bár jó pár nemes szívesen megvette volna, Gaedwyn előző délután a királyi mészárosnak adta azzal a paranccsal, hogy a rabok kivégzésének napján öljék le, és húsát a vérre kiéhezett kopókkal etessék meg. Az egyik mészároslegény kapva kapott az alkalmon, hogy gazdája távol van, és miután markába süppedt az aranytallérokkal teli erszény, habozás nélkül odaajándékozta az apródnak a paripát – még a kutyák sem maradtak éhen, mert akadt jó pár kivénhedt gebe, mely helyettesíthette a nagyszerű állatot. Az apród futtában vetette át Phyllisen a nyerget, melyre egy pufók batyu és egy kard volt szíjazva. Minduntalan igazgatta hatalmas sapkáját, mellyel az arcát igyekezett eltakarni, ám felesleges volt aggódnia: túl sok nemes paripa és felcicomázott léhűtő tolongott egymás hegyén-hátán, így a kutya sem törődött vele. Az utcák, a házak ablakai és a pompás frízekkel körülfuttatott hólepte szökőkutak megteltek az emberekkel. A lendhorniak ökleiket rázták, átkaikat szórták a menet közepén haladó rabokra. Hógolyók, jégdarabok reppentek a gyűlölt foglyok felé, és köpetek, amelyek azonban – ellentétben az előbbiekkel – rendszerint nem értek célba. A harag elsősorban mégiscsak egy emberre összpontosult: Nelkher lovagra. Mawith gróf és Sir Daren emléke már megkopott az idők során, Glupról nem sokat tudtak, Pandenden egy közönséges, degenerált rabló volt a szemükben. Ám Nelkher indulásának emléke, a hozzá fűzött és napokkal ezelőtt tovaszállt remények keserű íze még friss volt, a csalódás túl drámai. A lovag bűnbak lett hát a bűnbakok között. Sir Nelkher négyszer lovagolt végig Lendhorn főutcáján. Első alkalommal az érkezése napján közöny vette körül; másodszor a küldetésének első reggelén csodálat; harmadik alkalommal a visszatérésekor értetlenség és kétségbeesés; most a kivégzése előtt pedig gyűlölet és bosszúvágy. Fentről, a háztetőkről hó ömlött a nyakába, volt néhány siheder, aki még a levizelésével is megpróbálkozott, a tömeg néha meg-meglódult, és ha nincsenek az alabárdjaikat lengető katonák, akkor az emberek képesek lettek volna puszta kézzel vagy letört jégcsapokkal nekimenni. Néhány kisgyerek átbújt a katonák hóna alatt, pár szakadt kis kölyök, akiknek az arca olyannyira ismerős volt a lovagnak, így kiabált:

Nelkher, pökhendi lovag! Kipotyog minden fogad! Koponyádat befedi a hó, Így jár minden áruló! Hógolyók reppentek a kis kezekből, és bár célt tévesztettek, a közelben ácsorgók felnevettek, és néhány szájból megbarnult, magányos fogak villantak elő. Így vonult le a menet az Alsó-térig, majd át a kapukon, le a lejtőn, a barbakán hatalmas bástyái felé. A királyt lesegítették a lováról, és Gaedwyn az udvar legtisztesebb tagjaival felsietett a kapuzat fölött kialakított tribünre. Itt csak harminc-negyven ember férhetett el: a többiek tolakodva, egymást lökdösve rohantak fel a szűk csigalépcsőkön, hogy a legjobb helyeket megkaparinthassák, és még a számszeríjas katonákat is megpróbálták kiszorítani. Még özönlöttek a falakra az emberek, amikor felhangzott a kürtszó, és a legnagyobb hangerejű hírnök felolvasta még egyszer az ítéletet. A katonák a rabokhoz léptek, lerángatták őket a lovaikról. Daren megállás nélkül káromkodott, Mawith kapálózott, jajveszékelt, és néhányszor ájulással is megpróbálkozott, de pillanatok alatt felrugdosták a földről. Az őrök vastag gyűrűben vették körbe a foglyokat, mögöttük egymást taposták az emberek: bárók, parasztok, polgárok egymás hegyén-hátán kavarogtak, és egy cserzővarga megpróbált felmászni az előtte álló gróf hátára, mire annak szolgálója lerántotta, és háromszor arcul ütötte. A lendhorniak között ott volt Ander is. Hálát adott a sorsnak, hogy még idejében előre furakodott, mert a lejtő szinte teljesen megtelt. Ott már csak az egymásnak adogatott hírek terjedtek arról, hogy a haláltól megrettent Mawith gróf hogyan próbált meg elszállni, és hogyan sikerült az utolsó pillanatban a lábainál fogva visszarántani őt. Sir Nelkher hogyan rontott neki egyszerre tíz őrnek, hogyan harapta el egyikőjük nyakát, és hogyan szórta átkait véres nyálát törölgetve minden születendő csecsemőre. Aztán valaki így kiáltott: – Oldozzák el a kezeiket! Oldozzák el, így sokkal jobb lesz a móka! – Igen, oldozzák el! – kiabálta egy másik polgár. – Sir Nelkher, sárkányölő, most megmutathatod, mit tudsz! – harsogta egy paraszt. – Mire mégy vajon puszta kézzel a sárkány ellen?

– Igen! Le a kötelekkel róluk! Izgalmasabb küzdelmet akarunk! Hamarosan az egész tömegre átragadt a kiáltás: – Le a kötelekkel! Le a kötelekkel! A király és miniszterei összekukucskáltak, s végül megszületett a döntés: – Le a kötelekkel! Amint szabaddá váltak a kezek, persze mindannyian a katonáknak rontottak. Ám az őrök gyűrűje beszűkült, a pajzsok közül lándzsák döftek ki, kardok suhogtak a levegőben. Aztán kinyíltak a kapuszárnyak, és mögülük az átjáró feketesége tűnt elő. Katonák szaladtak előre a legkülső kapukhoz, a többiek pedig bepréselték az alagútba a rabokat. Daren elkapta az egyik őr lándzsáját, magához rántotta a férfit, de aztán három kard suhant feléje, három kard csapódott neki, két sebet szakítottak a testére, a műkar pedig a földre hullt. Az emberek tajtékoztak, a hír pedig egyre hátrább röppent: – Levágták Sir Daren karját! – Sir Daren levágott karja még percekig rángatózott a földön! – Sir Daren levágott karja megfojtott egy katonát! – Sir Daren és Sir Nelkher felnyársaltak három katonát! – Sir Nelkher puszta kézzel kettészakította a király négy emberét, majd a testrészeket a tömegbe hajigálta! A kapufolyosó megtelt kiáltozással és fegyvercsörgéssel. Ander hiába igyekezett: most már egyértelművé vált, hogy nem tudja kijuttatni a lovat. Aztán kinyílt a város hatalmas bronzkapuja. Monumentális lassúsággal tárultak ki a szárnyai, és mögülük a táj fehérsége villant elő. A rabok igyekeztek megtámasztani a lábaikat, Daren az oldalát nekidöntötte a kapunak, Mawith a kezeivel hadonászott, nyúlkált, mintha csak torkon akarná ragadni valamelyik katonát, és nem törődött azzal, hogy a kardok felszabdalták a tenyerét. A dárdák, a pallosok úgy meredtek feléjük, mintha valamilyen gigászi sündisznó akarná kitúrni a betolakodókat a vackából. A katonák visszahúzódtak, a kapuszárnyak lassan, kíméletlenül kezdtek bezárulni; Nelkher, Daren, Mawith és Pandenden nekifeszültek a bronztömegnek, Glup eszelősen verte a hatalmas kopogtatót. De bentről tucatnyi kar nyomta a szárnyakat, bentről fegyverek villantak elő még akkor is, amikor a rés hüvelyknyi keskenységűre záródott. Mawith volt az utolsó, aki kirántotta ujjait az összecsapódó szárnyak közül.

Hatalmas dörgés, reteszek hangjai. Aztán teljes csend – csak a süvítő szél pergette a hót az égett tetemek és a szanaszét heverő fegyverroncsok körül. A tekintetek az égre meredtek, mert a kapu fölött magasan ott lebegett a sárkány. Kedvenc szokása szerint tekergette a nyakát, farkával a szelet csapdosta, és kitárt szárnyait meg-meglegyintette. Aztán felüvöltött. Hangját még a városiak is hallották: a tribün beleremegett a kiáltásba, és a kancellár ijedtében összecsinálta magát. A fenevad széles körívet rajzolt a levegőbe, és az ív legtávolabbi pontján, már a dombok fölött megperdült, és alázuhant az égből. Úgy siklott a rabok felé kiterjesztett szárnyakkal, előreszegezett nyakkal, bömbölve, és szinte súrolva a havas felszínt, mintha magát a városkaput akarná feldönteni. A király és a miniszterek felugráltak helyeikről, a grófnők elájultak, a leghátsó sorban ülő elalélt kisasszonyok pedig lelepotyogtak a tribünről az alul ácsorgó emberek közé. Egyszerre kezdett rohanni a legkülönfélébb irányba az öt halálraítélt. Felülről úgy tűnt, mintha óriási szirmok bomlanának ki, úgy spricceltek szét a fekete foltok, maguk mögött barázdákat húzván a hóban. De a sárkánynak csak egyetlen egy ember kellett. Mawith gróf, amikor megérezte, hogy végzete közeleg, megtorpant, és utolsó erejével megpróbált valamiféle varázslatra bukkanni az agyában. Remegő lábakkal állt, kezeit a sárkány felé nyújtotta, és motyogott valamit az orra alatt. Ilyen pózban érte utol a halál. A fenevad felkapta, felrepült vele, mint a héja egy nyavalyás kis pocokkal, aztán felhajította a levegőbe. Még a menekülők is megálltak, még az ő szájuk is tátva maradt, amint megpillantották a pörgő kis foltocskát, és a feléje szálló sárkányt. A gróf aláhullt, a szörnyeteg még a levegőben elkapta, megperdült a saját tengelye körül, aztán újból feldobta áldozatát, de ez alkalommal olyan magasra, hogy úgy tűnt, a varázsló többet vissza sem hullik. Aztán mégiscsak elkezdett növekedni a szánalmas kis foltocska. A sárkányszárnyak meglebbentek, a fogak ismét ráharaptak a hullára. A fenevad rázta az aszott rongytestet, majd megint felhajította. Aztán alászállt, megfordult, és amint a közelébe ért az egykori Mawith gróf, a sárkány szájából széles tűzsugár tört elő. Az emberek felhördültek, a tűz felfalta a testet, a lángokat pedig a levegő. És a mágus hamvai lassan aláperegtek a városra. A szél időnként felfelkapta a pernyét, de aztán megunván a játékot, tovahessent, és engedte,

hogy lehulljanak a hóba, a várfalakra. A szörnyeteg megállt egy pillanatra a levegőben, és mindenki lélegzetvisszafojtva várta, mi fog történni. Két újabb, széles kör, megmeglebbenő szárnyak. Aztán elszállt a sárkány. Maga mögött hagyta a várost, a medencét, maga mögött hagyta az embereket, a kéjtől borzongó tekinteteket, az üszköket, és egykori gyűlölt ellenségének hamvait. *** Gaedwyn volt az első, aki a tovatűnő pöttyről leemelte a tekintetét a kapu előtt ácsorgó rabokra. Ő volt a legelső, aki ráeszmélt arra, hogy négyen a foglyok közül még élnek. Lendhorn királya így kiáltott: – A sárkány elszállt, de a raboknak nem esett bántódásuk! Nyissátok ki a kapukat! Öljétek meg őket! Lendhorn népe: taposd el ellenségeidet! Egy pillanatig csend telepedett a városra, aztán egyre többen és többen kezdtek üvöltözni a falakról, hogy a sárkány tovaszállt, de Mawith gróf kivételével valamennyi elítélt él még. Egyre vadabb lett a morajlás a barbakán lábainál. Aztán nekilódultak az emberek a kapunak. Reteszek emelkedtek fel, kitárulkoztak a hatalmas bronzszárnyak, és a tömeg kiözönlött a síkságra. Mint valami présen, úgy nyomultak át a kapuzaton a katonák, a parasztok, a polgárok, a lovagok, hogy kint megkezdődjön a hajsza, a gyilkolás. A négy férfi kétségbeesett pillantást vetett egymásra: egyetlen egy bokor, egyetlen egy fa sem volt mérföldnyi közelben. Mégis futásnak eredtek: Nelkher és Pandenden balra vette az útját, Glup dél felé szaladt, Daren pedig jobbra igyekezett. Persze semmi esélyük sem volt: az emberek egymással versenyeztek, melyikőjük éri be őket hamarabb. Azok között, akik kirontottak a városból, ott volt Ander is. Nem tudta, de nem is akarta tovább tartani Phyllis kantárját: engedte, hogy az állat kiszabaduljon a kezei közül. A ló hófehér testtel vágtatott a mezőn, elsuhant az ökleiket lengető parasztok, a lándzsáikat előreszegező lovagok, a számszeríjaikat célzásra emelő, de a nagy kavarodás miatt tehetetlen katonák között. Tudta, hogy a gazdája élete az ő ügyességén fog múlni, no, meg különben is imádta a száguldást a puhán omló hóban. Glupot és Darent már be is érték az emberek, s három, előreszegezett lándzsájú lovag Nelkherék mögött nyargalt. Pandenden immáron sokadszorra hasra esett, de Nelkher felsegítette. Hátrafordultak: a lovagok

perceken belül beérik őket. Hirtelen ismerős nyerítés hallatszott, és a következő pillanatban Phyllis kanyarodott az üldözők elé. Mintha csak kárörömét akarná kifejezni, úgy nyihogott a szélbe, fejét megdöntötte, és még mielőtt a lovag és cimborája feleszmélhettek volna, már ott táncolt mellettük. – A nyeregbe! Gyorsan, a nyeregbe! – kiabálta Nelkher. Mivel nem volt rajta a páncél, már pillanatok múlva az állaton ült, és maga elé rántotta Pandendent. Az üldözők még csak be sem tudták érni őket, amikor már tova viharzottak a dombok felé. Dárdák repültek feléjük, és néhány kósza kis nyílvessző igyekezett utat találni a messzeségből, de Nelkheréknek már nyert ügyük volt. Balra kanyarodtak, és kissé lelassultak ugyan, amire felküzdötték magukat egy lejtő tetejére, de ott már pillanatok alatt elrejtette őket a dombokra futó erdő. A három lovaghoz szegődött négy újabb katona még hosszú órákon át nem adta fel az üldözést, ám végül be kellett látniuk, hogy hiába tudnák követni a hóban hagyott nyomokat, sohasem érnék be a menekülőket. *** A városfalak előtt rekedt két férfi még sokáig küzdött az életéért. Glup dőlt ki legelőször: hiába lengette az egyik támadójától zsákmányolt kardot, hiába üvöltözött, hogy az Úr minden csepp véréért száz lendhorni lakost fog majd a pokolra juttatni, végül mégiscsak átjárta oldalát a gyilkos lándzsadöfés, végül mégiscsak elterült a földön, és utoljára felnyögvén még a hátába döfődő kardoktól, mégiscsak visszaadta lelkét a teremtőjének. Sir Daren volt az utolsó a három elátkozott férfi közül, akit Lendhorn haragja a halálba küldött. Lábát szilárdan megvetve állt ott a mezőn, és sarokba szorított medve módjára harcolt. Halottak, nyöszörgő sebesültek feküdtek körülötte, amíg végül, vállából kiálló nyílvesszőkkel, felszabdalt testtel térdre nem roskadt. Még így sem hagyta abba a harcot, és közben ezt kiabálta: – Gaedwyn, Gaedwyn, te átkozott fattyú! Mindig tudtam, hogy mocskos, hazug disznó vagy! Bánom már, hogy nem én ütöttelek pofon a trónteremben, mert akkorát kaptál volna, hogy kiesett volna az aszott agyvelőd a füleden át! Gaedwyn, te átkozott! Átkozott! Ez volt a rablólovag utolsó szava, mert egy előrelendülő dárdanyél a szívéig döfött. Keze hátra estében rákulcsolódott még a fegyver nyelére,

és olyan erővel szorította meg azt, hogy többé képtelenség volt lefejteni róla: amikor napok múltán elásták, valóságos aknát kellett mélyíteni a földbe, hogy befedhessék a függőlegesen állított fegyverrel együtt. Elcsendesült hát a lendhorni medence. A király sokáig ült még a tribünön, aztán jelezte, hogy vége a mulatságnak. Az emberek megindultak visszafelé, az elmúlt órák eseményeit tárgyalták, de valahogy mindenkinek keserű maradt a szájíze. *** Nelkher és Pandenden délutánig meg sem álltak: buckák közé bezökkent árkokon, ligeteken, irtásföldeken át nyargaltak. A szél megmegtépte a fák bozontjait, de egyébként mozdulatlanság uralta a tájat. A két menekülő végül egy kis tisztásra akadt, itt leszálltak a nyeregből, és miután lefújták a havat egy farönkről, lepakolták Phyllisről a vaskos batyut. Egy prémköntös, egy vastag szőrmeköpeny volt benne, élelem, egy embernek úgy négy-öt napra elegendő, egy tőr, kovakő, tapló, egy fáklya, egy erszény tele ezüsttallérokkal, egy pecsétgyűrű, néhány aranylánc, meg egy rövidke levél. Az írás így szólt: Sir Nelkher, lovag uram! Midőn ezeket a sorokat írom, csak reménykedni tudok benne, hogy tervem sikerrel jár, és a levél eljut hozzád a csomaggal együtt. Az ékszereket apám ládikójában találtam: anyámé volt egykoron, de már évek óta rájuk sem nézett senki. Nagy az értékük, jó sok erszényt lehet majd megtölteni az árukból. Azt ajánlom, északkeletre menjél, Delmaar városába: a település nincs túl messze, és már a szomszédos királysághoz, Thenwyllhez tartozik. Mivel Gaedwynnek arrafelé befolyása nincsen, ott biztonságban meghúzhatod magadat, és továbbindulhatsz, amikor és amerre akarsz. Sir Nelkher! Tudd meg, hogy semmit sem hiszek el az ellened elhangzott vádakból, mert tudom jól, hogy tisztességes, nagyszerű férfi vagy. A legbátrabb lovag, aki valaha megfordult Lendhornban. Hogy apám szeretett téged, hogy csodás dolgokat láthattatok együtt… Ó, bárcsak mesélhetnél a repülésről! Örökké tisztelettel fogok rád gondolni! Öröm volt téged szolgálni,

szívesen veled tartanék, mert tudom, hogy nagyszerű kalandok várnak rád, de túl sok minden köt Lendhornba: nem mehetek veled. Kérlek, Sir Nelkher, Nathalie hercegnőt próbáld valahogy elfelejteni! Tudod, nekem is volt sok-sok merész vágyam, én is hittem a Tükör létezésében, és még most is szeretnék hinni benne. Élj boldogan, és sose hagyjon el a szerencse! Ander A lovag Pandendenre nézett. Szomorú mosoly bujkált mindkettőjük szemében, aztán keserves sóhajtás közben összeölelkeztek. Előtört belőlük az elmúlt hetek minden feszültsége: Pandenden elsírta magát, és még Nelkhernek is a könnyeivel kellett birkóznia, miközben a cimborája hátát paskolta. Csak akkor húzódtak vissza, amikor rájöttek, hogy dideregnek a hidegtől. Nelkher maga köré csavarta a szőrmeköpenyt, Pandenden pedig belebújt a prémköntösbe: a lovagnak éppen a méretére szabott volt a ruha, a kertész viszont úgy festett, mint egy dagadt kisfiú, aki az apja öltözékét próbálgatja. Összehordtak néhány ágat, tüzet raktak. Ettek a füstölt szalonnából, bort ittak rá, és mindketten keresték a szavakat, de egyikőjük sem találta őket. Végül Pandenden rábukkanhatott valamire, mert így szólt: – Ne haragudj, Nelkher, a vallomásom miatt… – Ugyan! – felelte a lovag. – Hiszen én is vallottam aztán… Tökéletesen meg tudlak érteni. És csodállak, amiért ilyen sokáig kibírtad a feszítődeszkák és a kínzóvasak között. – Mégis, úgy érzem, ha csökönyösen ragaszkodom az igazunkhoz, talán elkerülhettük volna ezt a szörnyű befejezést… – Nem hiszem – vágott a szavába ismét Nelkher. – Addig vallattak volna mindkettőnket, amíg vagy kitalálunk valami más hazugságot, vagy a kínpadon végezzük. – Igen… Ez igaz. Gaedwyn addig meg nem nyugodott volna, míg meg nem hallja, amint hallani akar, vagy meg nem halunk. Hű, micsoda mondat volt ez… – elnevette magát, és Nelkher elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy Pandenden valószínűleg még a sírjában is vigyorogni fog majd. – Ami engem illet, én igazán már akkor halott voltam a király számára, amikor megütöttem – tette hozzá a lovag. – Igen… Nem akármilyen dolog volt, az biztos… – mosolygott maga elé a kertész, és meghúzta a borosüveget.

– Hát igen… A legutóbbi esetről, amikor valaki megütött egy királyt, úgy négy éve halottam: a fene tudja hol, nem is érdekes. Az illető kivégzése három napon át tartott, és a végén hálát adott a hóhérnak, aki megkönyörült rajta, és elvágta a torkát. – Hmmm. Ehhez képest egészen jól megúsztad. Egy ideig csak a csámcsogásuk hallatszott, aztán takarékossági okokból elrakták az ételt. Pandenden megpiszkálta egy kicsit a lángokat, majd megszólalt: – A sárkány… Egészen gyönyörű volt… – Gyönyörű?! Megőrültél, Pandenden?! Egy ilyen hús- és pikkelyhegy? Hogy lehetne gyönyörű? – Csak nézőpont kérdése – válaszolta a kertész. – Figyelted, amint ott lebegett a magasban? Olyan törékeny volt, mint egy szitakötő. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen iszonyatos méretűek… – Nohát, megvallom őszintén, nekem sem időm, sem kedvem nem volt a városkapu előtt efféle látványokkal foglalkozni. Hallgattak egy ideig, majd megint Pandenden szólalt meg: – Mondd csak, Sir Nelkher… Khm… Te tényleg harcoltál ezzel a fenevaddal, szemtől szembe? A lovag a zavara leplezésére egy hógolyót hajított a tűzbe, és a sisteregve szétfolyó vizet figyelte. – Nos… az az igazság… hogy lódítottam egy kicsit. De ott voltam, szemtől szembe vele! Erre esküszöm! És ha nem vagyok elég ügyes és gyors, akkor könnyen úgy járhattam volna, mint Mawith gróf. – Hmmm. Mawith gróf… Nem hiszem, hogy sokat szenvedhetett ott a fogak között. Szerintem már akkor halott volt, amikor felkapta a szörnyeteg. Figyelted, úgy emelte fel, mint valami békát a gólya… – Megérdemelte. Gyűlöltem azt az alakot! – Mit gondolsz, lovag, hova repülhetett a sárkány? – Fogalmam sincs. Nyilván keresett magának valami rothadó fészket… De én ugyan nem fogok többé az útjába akadni, az biztos! – Szerintem inkább elrepült messze északra, a hegyek közé, oda, ahonnan valaha érkezhetett. – Mindegy. Nem érdekel a téma. – A lovag kezdett ingerültté válni, így Pandenden másra terelte a szót. – Fura, de nekem valahogy fáj a szívem mindannyiukért. Legjobban talán még Sir Darenért… nem értem miért… Gondolod, hogy elmenekült? – Amilyen átkozottul szívós egy alak – felelte a lovag –, el tudom

képzelni róla. Szerintem már ott bujkál valahol az erdőben… Nelkher felkelt, ismét elolvasta a levelet, majd megjegyezte: – Nagyszerű fiú ez az Ander. Talán az egyetlen normális ember ebben az átkozott városban. Nathalie-n kívül. Remélem, nem jönnek rá, hogy neki köszönhetjük a menekülésünket… – Aztán a hercegnőre gondolt, és így szólt: – Ó, Pandenden! Micsoda őrület, hogy itt voltam a városban, és Nathalie hercegnőre csak egyetlen pillantást vethettem! De láttad te is, ugye? Láttad őt? – Nathalie gyönyörűbb, mint amilyennek képzeltem – mondta a kertész. – Ugye, hogy igazam volt! Ugye, hogy nem túloztam! Ő a világ legszebb teremtése! Amikor a földre nyomtak, akkor rám nézett, ugye? Éreztem, hogy engem néz… hogy könnyeivel küszködik. Csak egy pillantást kellett rá vetni, és már tudtam, hogy szeret még mindig… Hogy mondhatja hát azt Ander, hogy felejtsem el! Nathalie-t elfelejteni! Micsoda őrültség! Ejh, Pandenden, láttad mellette azt a két ocsmány herceget? Azt a két pökhendi, perverz kis férget! A welqueni herceg talán még a másiknál is undorítóbb! Megüt a guta, ha csak arra gondolok, hogy hozzá akarják kényszeríteni… – A kertész közelébe húzódott, kezét a barátja vállára rakta. – Pandenden! – suttogta, mintha attól tartana, hogy kihallgatják. – Pandenden, elmegyünk ma éjjel Nathalie-ért! – Gondolod, hogy velünk jönne? Nem tudom… valahogy… – Hé! Miket beszélsz?! – csodálkozott a lovag. – Csak nem akarod ugyanazt mondani, mint Ander! Hé… – Nem, nem, nehogy megsértődjél… Egyszerűen… egyszerűen csak félek attól, hogy… – Ugyan már! Nem ismerek rád! – mondta Nelkher. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani… Nelkher a tűzbe meredt, majd így szólt: – Megmutatod, hogy hol a titkos alagút… Bemászunk a kertbe, és megszöktetjük Nathalie-t. Aztán örökre itt hagyjuk ezt a szörnyűséges vidéket… Tudom, hogy így lesz! Így lesz, Pandenden! Ugye, így lesz?! – Így… persze, hogy így lesz… – A kertész elmosolyodott, de szemében bánatos fény csillogott. – Ander pénzéből elélünk majd egy ideig – tervezgette a lovag –, és tavasszal millió gyönyörű virágot ajándékozol majd a hercegnőnek. Biztosan imádni fogja… Szeretném, ha mindig velünk maradnál, de ha menni akarsz az első tavaszi rigófüttyre, ám legyen! Boldogan megcsapkodta a barátja vállát, aztán Phyllishez lépett.

Leemelte a nyeregről a kardot, és meg-megsuhintotta a levegőt. – Hmmm… Nem rossz… Persze a régi sokkal jobb volt. Hol lehet vajon… – Mit mondjak akkor én – szólt Pandenden. – Hiszen nekem elveszett a könyvem is… A legnagyobb kincsem… – Ugyan! – mondta a lovag. – Én Paraphestiust vesztettem el, pedig az nekem legalább annyira fontos volt… – Csakhogy te tudsz majd venni új könyvet, én meg nem szerzek még egy ilyet… – Csakhogy, amiről az a kódex szólt, annak minden szava az agyadban van már, ami meg a Paraphestiusomban volt, annak töredékét sem tudom! – nevetett Nelkher. Órákon át ültek a csendben, a kőrisfáknak támasztott háttal, és mind a ketten a délelőtti eseményeken gondolkodtak. Amikor kissé leülepedtek a kavargó érzések, megszólalt a lovag: – Esküszöm, hogy ez a Lendhorn eszelősek gyülekezete… A bolondok városában, ahol egyszer megfordultam, nem voltak ennyire hülyék az emberek. – Talán nem hülyébbek ők, mint más népek – felelte a kertész. – Talán csupán túl régóta éltek együtt már az álomképükkel… Kívánságok mindannyiunkban laknak, de nekik, úgy érezték, nagyszerű lehetőséget adhatott volna a sors a vágyak teljesülésére. Persze mindez talán szép csendben lapult volna a gondolataik mélyén, de az üzenetünk, miszerint nálunk van a Tükör, beindította az ördögi mechanizmust… Azt hitték, hogy legrejtettebb vágyaik teljesülhetnek végre, hogy megkaphatnak mindent, amiről álmodoztak… A sokáig bennük lapuló remények nagyszerű táptalajra találtak, és egy hónap alatt annyira kivirágoztak, hogy már nem is tudtak volna létezni nélkülük… Gaedwyn aztán végképp elmélyítette mindezt, amikor meghirdette a kívánságok összeírását. Micsoda érzés lehet az valakinek, ha egyszer csak közlik vele, hogy „tessék, kívánd ezt és ezt, s meglátod, minden vágyad teljesülhet”! Mi az ő szemükben ezeket a reményeket, álmokat akartuk szétzúzni, amikor elkezdtük tagadni a Tükör létezését. És aztán szét is zúztuk őket a vallomásunkkal… Úgy érezték, hogy becsapták őket, hogy elvettek mindent, amiért annyi ideje éltek… Elana, Glup, Daren és Mawith is valami hasonló miatt nevettek a szemünkbe, amikor elmondtuk a Tükör igazi történetét… Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, és úgy érzem, ez lehet a válasz… – Hmmm – töprengett a lovag. – Lehet, hogy igazad van… Nem

tudom… – Oldalra döntötte a fejét, és a lángokba meredt. – Hagyjuk ezt! Tervezzük el inkább Nathalie megszöktetését… *** Napszállta előtt indultak el. Óvatosan haladtak, mert attól tartottak, hogy esetleg vadásznak még rájuk a lendhorniak, ám egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztak. Sötétség ült már a tájra, amikor végre kiértek a dombok peremére: a hó körülölelte az apró fényekkel teli várost. Balra a dombokon, az üszkös romok között emberek mászkáltak, kezeikben fáklyákkal, de jobbra Lendhorn északkeleti határa felé, ott, ahol a kertnek kell lennie, teljesen csendes volt a vidék. Nelkherék a dombok peremén haladtak, a fák alatt, mert a bástyákon és a tornyokon fáklyás őrök járkáltak, és könnyen észrevehették volna őket, ha a síkságon lovagolnak. Úgy tűnt, a városfalakat mintha valamiféle vaskos játékosság fűtené, mert képtelenek voltak kétszáz yardnál tovább egyenes vonalban haladni: minduntalan megtörtek, meghajoltak, és sohasem lehetett kiszámítani, hogy a síkság melyik részét veszik éppen célba. Bizonyos részeken annyira közel merészkedtek a falak a dombokhoz, hogy a fák szinte súrolták a köveket – ilyenkor Nelkherék kénytelenek voltak egy kicsit beljebb húzódni. A felhők felhígultak egy-két helyen, a Hold halvány foltját is ki lehetett venni mögülük. A két lopakodó úgy érezte, órák teltek el – és talán valóban így történt –, amire elértek végre a város északkeleti végéhez: egy rombusz formájú kiszögellés után nyugat felé szaladtak a falak, tovább északra pedig az egyre meredekebb hegyek fehérsége derengett már. A két férfi jóval a várfalak szintje alatt járt, és bár mindketten felszaladtak volna legszívesebben a dombtetőre, hogy belessenek a kertbe, mégsem tehették meg, mert sürgette őket az idő. A domboldal megtört egy ponton: Pandenden errefelé vezette a lovagot. Bár sem bástya, sem pedig torony nem állt a közelben, s a falakon sem láttak egyetlen őrt sem, mégis óvatosan lépkedtek, és még a hó recsegése is zavarta őket. Végül megtalálták a helyet, amit kerestek: egy teraszos térséget a lejtő vájatában a domb lábánál. A bozót szinte teljesen benőtte a hóval borított kőhalmokat, és az oszlopok között csak néhány görnyedt eperfa kandikált ki. – Mi ez a hely? – kérdezte Nelkher. – Itt ered a forrás, amely néhány másikkal együtt a kerten átfolyó kis

patakot élteti. A király kutat épített ide, padokat és egy zárt pavilont arra emlékezve, hogy a királynéval sokat ücsörgött itt a csermelyt nézve, amely akkor még a falakon kívül folyt. A lejáratnak, ha jól emlékszem, a középső terasz valamelyik köve alatt kell lennie. Nelkhernek sokáig kellett szabdalnia a kilazult kövek közé települt bokrok ágait, amíg végül kissé kitisztult a terasz. – A kőlapon egymáson átfutó szalagokból formált kör van, úgy tudom – magyarázta Pandenden. – Bár, az az igazság, hogy annyira díszes volt a padló, hogy magam sem vagyok biztos benne… Sokáig tisztogatták a havat a lapokról: találtak egymáson átfutó szalagokból formált háromszögeket, négyzeteteket, téglalapokat, trapézokat, ellipsziseket, rombuszokat, romboidokat, deltoidokat, ektoktoidokat, retroszimmetroidokat, paralelediffun-konvektoamorfoidokat – úgy tűnt, hogy az építőmestert valami beteges vonzódás fűzte a geometriai alakzatokhoz. A Hold igencsak magasan járt már, mire végre megtalálták a körrel díszített követ. A kőlap megrepedezett, a résekbe moha ült. Nyilván úgy tervezték az alagutat, hogy alulról kelljen megemelni, mert hát a lovag és a társa nem igen találtak semmiféle fogantyút. Szerencsére azonban sikerült hosszas erőlködés, földvésés után benyúlni a peremek alá, és végül – igaz ugyan, hogy két részletben, – leemelték a lapot. Dohos szag áradt ki a tátongó sötétségből. Nelkher kikötötte Phyllist az egyik törpefához, Pandenden meggyújtotta a fáklyát, és beléptek az alagútba. Hosszú-hosszú lépcső vezetett le az ázott pókhálókkal teleragasztott falak között, aztán a járat kiegyenesedett, és annyira beszűkült, hogy a behatolók csak egymás mögött fértek el. A falat alkotó kőlapok ki-kibillentek a helyükről, imitt-amott a felső gerendák is megzökkentek, s a köztük átszivárgó hólé szomorúan csepergett a padlót borító olvadékvízbe. A levegő páratelt volt, a lovag és a kertész nehezen lélegeztek, a fáklya helyenként olyan vadul szipogott, hogy úgy tűnt, el fog aludni, de a fénye végül mégiscsak megbirkózott a nedvességgel, és újult erővel űzte az áttelelni szándékozó rovarokat a sötétebb repedések felé. Néha egy-egy szelídebb kanyar következett, olykor lejtett a folyosó, majd kissé megemelkedett, és végül feltűntek a túloldali lépcsők is a messzeségben. Nelkherék hosszas kínlódás után végre felemelték a csapóajtót. A fáklyaláng megvilágította a barátságos kis helységet: a malomköveket és a hozzájuk kapcsolódó hatalmas, függőleges fogaskerekeket egy kis emelvény fölött, melyhez korlátos lépcsők vezettek. Körülöttük kiszakadt zsákok, széles deszkák hevertek: a csapóajtóhoz

felülről vastag fémkarika és fémlánc illeszkedett. – Vajon mennyi ideje járhattak itt utoljára? – kérdezte Pandenden elérzékenyülve. – Talán menekülésed óta Nathalie-n kívül senki sem volt itt… Pandenden nem törődve a vészesen nyikorgó lépcsőkkel, felszaladt a fogaskerekekhez – olyan áhítattal tapogatta meg őket, mintha valamilyen ősi időkből itt maradt kultikus emlékek lennének. Félretolt pár deszkát, felnyitott egy reteszt az emelvény padlójában, és felkiáltott: – Nézd, még ez is itt van! – Felmutatott a lovagnak egy ugyanolyan hangszert, mely Lochohóéknál szolgáltatta a zenét a csipkebogyótánchoz: igaz, kisebb és kopottabb volt annál, de ahogy Pandenden megpengette a húrokat, az ismerős, vidám hangzást hallotta a lovag. Aztán szárított virágokra lelt a kertész: beleszagolt a szirmaikba, mintha kiáradhatna onnét bármiféle illat. – Ó, mily régen láttalak utoljára! – kiáltotta. – Drága szélmalom! – Pandenden, ne vesztegessük az időt! – türelmetlenkedett Nelkher. – Vár ránk még az egész kert! És Nathalie! – Ó, igaz, igaz! – felelte Pandenden. – A kert… Ó istenkém! – Kezében a csokorral leszaladt a lépcsőn, és a lovagot megelőzve kitárta az ajtót. Amikor kiléptek az éjszakába, mindkettejük szíve összeszorult. A kert végtelen csendjével és nyugalmával ölelte körül őket. Előttük ott fénylett a fagyott patak csíkja, balra a fák közül elő-előcsillant a tó jege, jobbra és szemben pedig a hófedte dombok derengtek. A férfiak lesiettek a hídhoz, és a lovag csak akkor vette észre, hogy Pandenden arca könnyekben fürdik. – Ó, kertecském! – Pandenden kitárta a karjait, és lassan körbefordult. – El sem hiszem, hogy újra látlak! Hohoho! – Megmarkolt egy maréknyi havat, a levegőbe szórta, aztán futásnak eredt a tó felé. – Hé, Pandenden! Hova mégy?! – suttogta a lovag. – Hé! gyere vissza! Ám a kertész fittyet hányt rá, kacagva rohant. Aztán megcsúszott, fenékre ült, és leszánkázott a lejtőn az alvó tulipánfák között. A lovag követte, de ő is pórul járt, és félig a hátán, félig az oldalán csúszott a barátja után. – Ó Nelkher! – áradozott Pandenden, amikor a lovag beérte a tóparti bozótnál. – El sem tudod képzelni, mit érzek! Ez csodálatos! Átölelte a barátját, hatalmasat sóhajtott, és a befagyott víztükröt nézte. Aztán jobb lábával óvatosan rátaposott a jégrétegre: vékonyka repedések futottak végig a felületen, jelezve, hogy nem ajánlatos ráállni.

– Szívesen elcsónakáznék vagy elfutnék a házikóig – lelkendezett Pandenden. – De hát a jég miatt sem ezt, sem azt nem lehet. – Pandenden – szólt Nelkher. – Sürget az idő! – Persze… – felelte a kertész. – Igen… menjünk. Visszasiettek a fagyott patakhoz, és felmásztak a domboldalon. Pandenden megsimította, megbámulta a fák kérgeit és ágait, a kovácsoltvas kaput, amely alatt átbújtak, a sövényeket, melyek között kanyarogtak: úgy tűnt, minden érzékszervével be akarja fogadni egykori művének csodáit. Végül kiértek a lugashoz, ahol a lovag először pillantotta meg a hercegnőt. Napok óta nem járhattak arra, mert a hó érintetlenül fedte be a meghitt kis szeglet törékeny formáit. A fal mellett osontak, és Nelkher arra gondolt, mennyire nevetségesnek, esetlennek találta mindig a leányszöktetés jeleneteket a lovagregényekben, és lám, most ő maga egy ugyanilyen kaland főszereplője. A sarok mögött vastagabb falpillérekkel díszített, alacsony épületszárnyak következtek, melyek két oldalról görbe testű gyümölcsfákat fogtak körbe. A behatolók átvágtak a cikkcakk vonalban megtörő kerten, és előkukucskáltak a tömzsi sarokbástya mögül. Velük szemben tornácos épületszárny húzódott, szokás szerint többször megtörve. Az ablakok itt is sötétek voltak – egyetlen egy kivételével. – Az a hercegnő lakosztálya, ugye? – kérdezte Pandenden. – Igen, a legjobb tudomásom szerint – válaszolta Nelkher. – A fene érti, miért van világos ilyen későn… – Nincs nálunk kötél… – szólt a kertész. – Hogyan jutunk be? – Majd füttyögök vagy huhogok neki. Biztos talál valamit, amit leengedhet. Ráadásul a fák is közel vannak az ablakhoz. Éppen indulni akart, amikor Pandenden megfogta a karját. A kertész huncutul mosolygott, kezében a száraz virágcsokrot tartotta. Aztán lehunyta a szemhéját, végighúzta bal tenyerét a növényeken. A fakó színek elsötétültek (valójában zölddé váltak, és kililultak, de hát ezt Nelkher nem láthatta az éjszakában), a szirmok pedig hosszúra nyúltak, és összeszűkülő végük kissé visszahajlott. – Ez tetszeni fog Nathalie-nak – közölte Pandenden. – Száraz ugyan, de hát virág nélkül nincsen leányrablás, ugyebár? Nelkher elmosolyodott, megcsóválta a fejét, aztán átvette a virágot. Végigosontak a falak mellett. Innen-onnan horkoláshangok szűrődtek ki, de az ablakok többségéből csend bámult le rájuk, komoran figyelve a

szerelmes férfit, s annak barátját. A palota valamelyik távoli szárnya felől jól hallatszottak a kései lakoma duruzsoló hangjai. A lovag és társa végül odaértek a keskeny ablakhoz. A kiszűrődő fény befestette a falakat, a havat és a párkányról alácsüngő kötelet. Értetlenkedve álltak ott, fölbámultak, majd pedig a hóba mélyedő, széles, hosszú férficsizmától származó friss lábnyomokat nézték. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte a lovag. Fentről suttogás hallatszott, Nelkher és Pandenden a közelben álló, öreg szilfa törzse mögé bújtak. – Másszunk fel a fára – súgta Pandenden, aztán bakot tartott a barátjának. Nelkher felhúzta a kertészt. Az ágak elég vaskosak voltak, így gond nélkül kúszhattak felfelé. És amikor az ablak magasságába ért a szemük, mindketten megdermedtek, és Nelkher majdnem leesett a hóba, mint valami túlérett gyümölcs. A szobában egy dús színű gobelin melletti fáklya megvilágította az egymásba fonódó Nathalie-t és a fiatalembert, aki nem más volt, mint Elhert, a laggedooni herceg. Amikor szétváltak az ajkak, a férfi félresimította a lány megoldódott vállszalagjaira omló fekete haját, és csókot lehelt a fehér nyakra. Aztán a bal váll következett. Nathalie, szemeit behunyta, úgy ízlelgette a csókokat, melyek lejjebb siklottak, egyenesen a jobb mell irányába. Nelkher szemei majdnem kiugrottak a helyükről, szája olyan szélesre nyílt, hogy felrepedéssel fenyegette az egész arcot, és ha Pandenden nem teszti oda a kezét a hatalmas rés elé, akkor a lovag biztosan felüvölt, mint valamiféle eszeveszett. Így azonban, feszültségének levezetése képpen kénytelen volt beleharapni a barátja ujjaiba: Pandenden felszisszent, kirántotta a kezét a fogak közül. Nathalie nem engedte a kelleténél tovább kalandozni a férfi ajkait: felemelte Elhert fejét, a vágytól égő szemekbe nézett, megpöckölte a férfi orrát, és így szólt: – Hercegem, erre most nincs időnk. Sietnünk kell… – Minek? – kérdezte a férfi. – A lovak még úgyis csak órák múlva érkeznek meg. Addig majdnem az egész éjszaka előttünk áll… – Aztán végigsimította ujjaival a lány arcát, és hozzátette: – Szépséged olyan forrósággal önti el a testemet, amelyet úgy érzem, csak ajkaid és bőröd tud enyhíteni…

– Miért, ennyire hidegek lennének? – kacagott fel Nathalie. – Nem… ennyire… ennyire… A lány elnevette magát ismét, szépséges szeplői szétfutottak az arcán. – Zavarban vagy, hercegem! – nevetett Nathalie. – Ez pedig a gyengeség jele. A gyengeség pedig a… – A szerelemé – fejezte be a férfi, és elmosolyodott. – A szerelemé, amely azóta, hogy amikor először megpillantottalak, egyfolytában fűti a lelkemet… Nelkher és Pandenden is az ajkukba haraptak. – Ó, Nathalie! – mondta a herceg. – Tudod… tudod, sokáig azt hittem, hogy csak játszol velem… Hogy kegyetlenségből, megalázásom végett utasítasz el… De most már tudom, hogy csak szerelmem kitartását és erejét akartad próbára tenni… Tudod, amióta bevallottad pár napja, hogy szeretsz, olyan boldog vagyok, mint még soha. Biztos vagyok benne, hogy kettőnk kapcsolatának folytatása csodálatos lesz… A hercegnő megperdült, befűzte a vállán kioldódott ruhaszalagjait, megigazította a vörös bársonyruhája alól kidomborodó melleihez futó övet, aztán visszafordult Elherthez. A férfi most Nathalie kezét emelte a szájához, de a lány elkapta a karját. Aztán mind a ketten eltűntek, s csak a hangok hallatszottak. – Tudod, Nathalie – mondta Elhert –, két dolgot sajnálok a mai gyönyörű estében. Az egyik az, hogy az a felfuvalkodott welqueni herceg nem látja, ahogy megszökünk, a másik pedig az, hogy ezt az átkozott Sir Nelkhert nem sikerült elkapniuk az embereknek. – Ne bántsd a lovagot! – szólt rá a hercegnő. – Kérlek, ne bántsd! Sajnálom azt, ami vele történt… És azt is, ami a többiekkel… Egykoron közel álltak a szívemhez… Tudod… akkor még egészen másmilyenek voltak… Talán Nelkher lovagot kedveltem a legjobban mindannyiuk közül… Gyerekes volt, ez igaz, és fennhéjázó, mégis biztonságot, erőt és jókedvet éreztem, amikor mellette voltam. Másmilyen volt, mint a többiek… Csak remélni tudom, hogy boldogul majd valahogyan az életben… A herceg tűnt fel ismét, és bánatosan bámult ki az ablakon – a lovag és a kertész még idejében visszahúzódtak a fa törzse mögé. – És különben is – folytatta Nathalie, és ő is az ablakhoz lépett. – Hálásnak kellene lennünk Nelkhernek. Ha nem töri meg az átkot, nem tudnánk megszökni most… Örökre e falak között kellene élnem… – Nathalie! – A herceg a lány felé fordult. – Úgy érzem, mintha örök időktől együtt lettünk volna. Tudod, fáj az, hogy valaha másokat is

szerettél… Kérlek, ne beszéljünk többet ezekről a dolgokról. – Hé, hercegem, egészen elszontyolodtál! – mondta a lány. – Ők már a múlté, mindannyian… Emlékek csupán. És az emlékekre nem szabad haragudni… Gyere, van még pár dolog, amit össze kell pakolnom. Segíts! Ismét eltűntek az ablak mögött, egy ideig csak a palotából kiszűrődő muzsikaszó és énekszó hallatszott, aztán úgy rémlett, egymástól elváló ajkak cuppanását hallják. Nelkher nem bírta tovább: a kardjához kapott, tekintete vadul lobogott, és felnyögött: – Átkozott ribanc! Megölöm! Bemászom az ablakon, és levágom mind a kettőt! Ó, a hazug kis cafka! Lemészárlom őket… aztán… aztán magammal is végzek! – Ugyan! – szólt a kertész. – Ne beszélj hülyeségeket! Minek tennéd! Mit érnél vele?! Gyere, menjünk inkább innen! – Nem, nem megyek! Amíg bosszút nem álltam! Most újra a herceg hangját hallották: – Az alagút… biztos vagy benne, hogy kivezet az épületből? – Persze! – nevetett Nathalie. – Mondom, hogy nemrég fedeztem fel, és Tila, a szolgálólányom egyszer végigment rajta. Egészen a túloldali lépcsőig… Mit gondolsz, hova akarnálak vinni? – Nem tudom… Tán Lendhorn valamelyik tömlöcébe… – Hát, Gaedwyn mindkettőnket oda kíván majd, ha megtudja, mi történt, ez biztos… Felkacagtak, aztán ismét a lány hangja hallatszott: – A lantom… Leheletfinoman pendültek meg a húrok, ám a palota felől érkező vigadalom hangjai szinte teljesen elnyomták a dallamot. – Ez a kedvenced, ugye… – érdeklődött Elhert. – Pszt! Meghallhatnak minket! – figyelmeztette Nathalie a herceget. – Ugyan! – felelte Elhert. – Hiszen mindenki vigadozik. – Tovább akarta folytatni a zenélést, de a lány lefogta a kezét. A hirtelen felhangzó léptek zajára azonnal elaludt a gyertya fénye. Hamarosan azonban elhaltak a neszek. Ajkak cuppanása hallatszott, majd sugdolózás. – Gyere! – mondta Pandenden. – Nem! Nem mozdulok innen! – felelte Nelkher. – Ugyan már! Mit akarnál? – Nem tudom… – Na, látod! Elég volt ebből! Ne kínozzuk magunkat tovább! Nem ér

meg az egész ennyit! Pandenden megfogta a lovag kezét. Nelkher azonban nem mozdult: úgy szorította a faágat, mintha egybe akarna olvadni vele, mintha azt várná, hogy egyetlen kérges göcsörtté merevedik a törzsön. Keserűen az ajkába harapott, szemei könnybe lábadtak. Mi ez az egész? Egy rossz álom, nem lehet semmi más! De a hideg szellő gonoszul megcsipkedte a lovag orrát. Nem, Sir Nelkher sajnos nem álmodott. A lovag üvölteni szeretett volna, de annyira elgyengült, hogy pisszenni sem tudott. Szédülve, remegve meredt az ablak sötétjébe, vagy valahova azon is túlra. Pandenden egyre idegesebben rángatta. Nelkher végül mégiscsak engedett a noszogatásnak. Amikor ismét a havon voltak, a lovag szeme könnyekben úszott. Felnézett még egyszer a sötét szobába, ajkába harapott, aztán elhajította a virágcsokrot: egyenesen a kötélhágcsó alá. Szótlanul mentek egy darabig, aztán amikor kiértek a ligetbe, Nelkher felkiáltott: – Ó… Nathalie, Nathalie! Te hazug teremtés! Te… te hűtlen szilfa… Te is az egyik kedvesedtől a másikhoz rebbensz! Ó, Nathalie! Bárcsak válna a te szíved is csúffá, bárcsak megjelölne téged is az ég, a természet, vagy mit tudom én, micsoda! Pandenden meghökkenve nézte a lovagot, de aztán meglátván a férfi szemeiből kigördülő könnycseppet, átölelte a barátját. Nelkher azonban kibontakozott a szorításából. – Ó, én vak, én átkozott hülye! Nem láttam a saját szememtől! Megszédített a szerelem! Egy ócska kis ribanc! Pedig kedveltem őt!… Ők már a múlté – gúnyolta a lányt. – Gyere, lovag… – szólt Pandenden. – Menjünk innen, nehogy .felfedezzenek minket… Nelkher azonban nem mozdult. – Addig kellettem neki, addig volt hű hozzám, amíg hitt abban, hogy elhozom a Tükröt! Gaedwynnek igaza volt: csak a Kívánság Tükrén keresztül szeretett! Ugyanúgy, mint a többieket! És amikor meglátogatott a cellában és rájött, hogy nincs Tükör, már nem voltam fontos a számára! – Meglátogatott?! – Álmomban… vagy ki tudja, talán valami látomás volt… vagy a valóság… Ott állt előttem, és a küldetésről faggatott! Én meg mindent elmondtam neki… Akkor tudhatta meg a titkos átjáró létezését is! És most elmegy ezzel az első, senkiházi herceggel! Ha belegondolok, hogy

nekem köszönhetik leendő boldogságukat… Kétszeresen is nekem! Végül aztán elapadtak a szavai, és Pandenden unszolására mégiscsak elindult. Úgy támolygott, mint valamiféle részeg, és pár lépés után megint megállt. – Ó, Pandenden! – mondta. – Úgy érzem, mintha nem is a hercegnő lett volna bent… Mintha valaki más lett volna, aki az ő bőrébe bújt! Mintha az a lány, akit szerettem, nyomtalanul eltűnt volna, mire visszatértem. Vagy… mintha csak álmodtam volna mindazt, ami egykoron történt itt velem… Emlékszem, itt bolyongtunk Nathalie-val az őszi kertben… Rám nevetett, falevelek akadtak a hajába… Mi történik velem?! Pandenden, érted te ezt? A kertész úgy tűnt, akar mondani valamit, de aztán megcsóválta a fejét, és csak ennyit súgott a lovagnak: – Nem… Nem értem… A ligetbe értek, majd átsiettek a sövénylabirintuson, átbújtak a kapu alatt, és végül ott volt előttük a kert. A lejtő, melyen a lovag leszaladt a lánnyal egykoron, a befagyott patak ezüstje, a tó… Nelkher lehuppant a hóba. És zokogott. Pandenden leült mellé, átölelte a férfit, aki a vállának dőlt. A kertész valami okosat akart mondani, valami nagyon okosat, de semmi sem jutott az eszébe: csak annyit tudott tenni, hogy megsimogatta a barátja csapzott haját. Végül a lovag sok-sok elnehezült sóhaj után felemelte a fejét. Taknyát, könnyeit beletörölte a köntösébe, körülnézett, és így szólt: – Menjünk innen, Pandenden! Látni sem bírom ezt a kertet. Köpenyük vastag barázdát szántott, amint még friss nyomaik mentén lesiettek a lejtőn. A hidacska deszkáira tapadt hó meg-megnyikordult a lábaik alatt, aztán a két férfi felment a malomhoz, és belépett annak csendjébe. Fáklyát gyújtottak, Pandenden még egyszer hátrafordult, aztán becsukta az ajtót. Nelkher felemelte a csapóajtót, és megindult lefelé, a kertész pedig feltrappolt az emelvényre. Kezébe vette a hangszerét, ujjaival végigsimította a malomköveket, aztán a lovag után sietett. Nem hajtotta be maga mögött az átjáró fedelét. És a köveket sem csúsztatták vissza a helyükre, amikor felértek a túloldalon. Phyllis éhségében és türelmetlenségében időközben lerágott már egy fél csipkebokrot – most boldogan dörgölte oda a fejét gazdájához. – Most merre? – kérdezte a lovag síri hangon, és megfogta a paripa

gyeplőjét. – Az lesz a leggyorsabb, ha felmegyünk a dombtetőre: onnan már látni fogjuk a keletre vezető utat, amely aztán elágazik Dehnaar és a délkeleti tartomány felé. Elhaladtak a romok mellett. A lejtő nem volt túl meredek, így nemsokára ott jártak a tetején. Hátrapillantottak még egyszer a kertre, a palota öreg szárnyaira. Aztán elindultak kelet felé. Hamarosan rátaláltak az útra, és nyeregbe szálltak. Sokáig haladtak szótlanul, a fákat nézve. Többször is úgy tűnt, hogy Pandenden mondani akar valamit, de végül mindig lenyelte a szavakat. *** Reggel ismét szállingózni kezdett a hó. Félrehúzódtak a fák rejtekébe, egy odvas gyertyán tövében telepedtek le, és ittak a borból, hogy felmelegítsék egy kicsit magukat. Nelkher az orrát lógatta, s a havat turkálta a lábával, Pandenden pedig így szólt: – Ne búsulj, cimbora… Nem érdemli meg a lány, hogy könnyeket hullajtsál és sóhajtozzál itt miatta! Eleget szenvedtél már érte! Én is csak Ander szavait tudom ismételni: felejtsd el Nathalie-t… Vagy, ami még jobb, gondolj rá úgy, mint egy szép ajándékra, amely csak rövid ideig tarthatott. Ki tudja, talán egyszer még rájössz, hogy jobb is, hogy így alakultak a dolgok. Nathalie talán örökre ilyen csapodár marad… Hetek múlva már tán a herceg fog bánkódni utána… Sosem lehet tudni. Lehet, hogy tényleg a boszorkányvér tette ilyenné… A lovag az ajkába harapott. – Igen… Talán igazad van… – felelte. – Lehet, hogy otthagyott volna egy hónap, egy év múlva… – És hidd el, hogy akadnak még ilyen gyönyörű lányok… Sőt, talán szebbek is. Azt mondják, északon és a hegyeken túli északnyugati birodalmakban csodálatosak a nők… Temperamentumosak, gyönyörű, fekete hajuk van, duzzadt, rózsaszín ajkuk, izzó a tekintetük és ki sem látszanak a szeplőik alól! – Nem… nekem nem kell többé nő! – mondta a lovag. – Elegem lett egy életre a szerelemből! – Ugyan már! Hogy mondhatsz ilyen ostobaságot! Fiatal vagy még, jóképű és eszes. Az élet tárt karokkal vár! Biztos találsz majd olyan lányt,

aki önmagad miatt fog szeretni! Akinek te fogsz kelleni, nem holmi varázstárgyak, kincsek… – Gyengéden oldalba lökte a barátját. Aztán felkelt, és mókás kis hóembert épített: ág-pipával, kavics-szemekkel és fakéreg-hajjal. Közben persze viccelődött, és szavai titokban, el nem ítélhető sunyisággal aláásták Nelkher bánatának védőbástyáit. Bármennyire is kihalt volt a vidék, nem akartak sokáig a város közelében tartózkodni, így hamarosan újra útra keltek. *** Egészen estig meg sem álltak. Akkor ismét belebújtak az erdő szakadt köntösébe: egy buckák közé zökkent, töpörödött, fagyott tavacska partján táboroztak le – tüzük szeleburdi lángjai vidám fényeket varázsoltak a védett kis mélyedésbe. A szalonnán és a kalandjaikon csámcsogtak: volt bőven mit megtárgyalni, hiszen ezt a napot leszámítva, hetek óta alig beszélgettek. Amióta Elana tornyához érkeztek, túl gyorsan követték egymást az események – olyan gyorsan, hogy valósággal lemaradtak róluk, és most igencsak nagy szükségük volt arra, hogy behozzanak valamit a késésből. Amikor aztán belefáradtak a beszédbe, Pandenden csúszkált egy kevéskét a jégen, de hiába noszogatta a lovagot, az nem ment, csak mosolygott az időnként fenékre pottyanó kertészen. Pandenden lihegve huppant vissza a cimborája mellé. Kacagott még egy ideig, majd elkomorult. – Nelkher – szólalt meg a kertész. – Holnap el fognak válni az útjaink. – Hogy? – A lovag meglepődve nézett a barátjára: olyan hosszú ideje voltak már együtt, Pandenden annyira szerves része lett a mindennapjainak, hogy mostanáig igazából fel sem fogta, hogy egyszer búcsút intenek majd egymásnak. – Nelkher, én délkeletre, majd keletre megyek, a nagybátyám családjához. Ők biztosan szívesen fogadnak majd. És talán még most télen visszaindulok nyugatra… Mondanám, hogy gyere velem: de hát gondolom, nincs sok kedved egy harminc fős pónitenyésztő faluban ücsörögni, ahol a legnagyobb beszédtéma a lovak étrendje, nyugatra pedig végképp nem akarsz elkísérni… – Az Istenek mentsenek meg attól! – Nelkher ez utóbbinak még a gondolatától is megborzongott, hiába jutott eszébe a mágusvár kincseskamrája, és be kellett látnia, hogy az első ötletért sem lelkesedik túlzottan. – Fura lesz nélküled – mondta. – Tudod… jól éreztem magamat

melletted. – Hát, ami igaz, az igaz, nem unatkozhattál sokat! – Nem, nem erre gondoltam – mosolygott a lovag. – Bár izgalmas volt az együttlétünk, ez nem vitás, de az alatt a pár percecske alatt, amikor éppen nem menekültünk, vagy nem csücsültünk a tömlöcben, rendszerint mindig vidám voltam. – Nohát, én meg rájöttem arra, hogy nagy hülye vagyok, amiért megemlítettem a búcsúzkodást. Butaság az utolsó együtt töltött esténken búslakodni. Inkább csúszkáljunk egy kicsit. Gyere… – Nem, nem, menjél csak te magad. – Ugyan, miért nem jössz? Ha alattam nem szakadt be a jég, akkor kettőnket is elbír biztosan. Akárhogy győzködte a lovagot, az csak nem ment bele a játékba, inkább a tűz mellől nézte a nevető, minduntalan a hátsó felére huppanó barátját. Valahogy jólesett a bágyadt gondolatok, emlékek fala mögé visszavonulni, és onnan szemlélni a harsány mozdulatok jó kedélyű világát. *** Kora reggel indultak tovább. Útközben csak néhány, város felé igyekvő paraszttal találkoztak. Még sokáig beszélgettek a kalandokról, de mintha csak megérezték volna a rohamosan közeledő búcsút, szavaik elapadtak egy idő múlva. A táj csendes volt, a fagy szőtte fellegek néha valósággal telegyömöszölték pelyheikkel a levegőt, máskor viszont szűkmarkúan szórták kincseiket a tájra és a vándorokra. Végül az elágazáshoz értek: a keleti út villásan szétfutott a dél- és az északkeleti, szeszélyes hegyvidékek felé. Nelkher és Pandenden megálltak a környező városokat jelző, megdőlt táblánál, aztán a földre csusszanó kertész után a lovag is leszállt Phyllisről. Egymás szemébe néztek, és egyikőjük sem találta a szavakat. Végül a lovag szólalt meg: – Tudod, Pandenden, te vagy a legnagyszerűbb ember, vagy mit tudom én ki, akivel eddigi életemben találkoztam. Talán soha nem volt még ilyen jó barátom… Köszönök mindent… – Én köszönök! – mondta a kertész. – Lochohoékkal sokat fogunk emlegetni…

Átölelték egymást, és mindkettőjük szeme megtelt könnyekkel. Aztán megosztoztak a holmijaikon az ékszerek és a pénz kivételével: Pandenden csak pár tallért volt hajlandó elfogadni, arra hivatkozva, hogy ez bőven elég arra, hogy megszálljon valamelyik fogadóban, a rokonai pedig majd úgyis ellátják mindennel. – Pandenden! – Nelkher a fejére csapott. – Hiszen nincsen lovad! Elviszlek! Legalább egy ideig még együtt lehetünk. Túl korai nekem ez a búcsú! – Nem, nem! Ne fáradj! – mondta a kertész. – De hát, csak nem akarsz gyalog elindulni?! – Ugyan! – legyintett Pandenden. – Csak pár napi járóföldre kell mennem. Különben is, nem nekem valók ezek a nagy lovak. Valahogy sehogy sem érzem biztonságban magamat a nyeregben. Először majdnem összecsináltam magam, amikor felültem egy ilyen paripára, és most sem sokkal jobb, nehogy azt hidd. Meg aztán – itt délkelet felé nézett –, különben is imádok a hóban gyalogolni. Megint kínos csend következett, aztán Pandenden idétlen mozdulattal odanyújtotta a lovagnak a zeneszerszámát. – Mást nem adhatok, Nelkher – mondta. – Lehet vele rendesen muzsikálni, de ha jó a kedved, megtáncoltathatod a csipkebogyókat is… Nelkher elmosolyodott, aztán ujjait a húrokra illesztette. Maga sem tudta miért, de gépiesen megpendített pár ismerős akkordot. Nem… Ezt nem, mondta magában. Ezt nem akarom hallani soha többé. A hangszert a táskájába rakta, aztán kezet szorított a cimborájával. Tojás nem volt ugyan Pandenden tenyerében, de a puha hógolyó szétporladt Nelkher ujjai között. Nevettek mind a ketten, és a lovag nyeregbe szállt. Pandenden bozontos szemöldökét felhúzva, jelentőségteljes tekintettel nézett a cimborájára, majd ezt mondta: – Hát akkor… ugye tudod, mi fog következni… hürri-horri-herri-bo, hihuhu-huhu! Nelkher a fejét csóválta. – Én már csak maradok a hagyományos köszönésnél. Ég áldjon, cimborám! Intettek, majd hátat fordítottak egymásnak, s Pandanden táskáját a vállára vetve elindult az úton. Pár lépest tett csak, amikor meghallotta Nelkher hangját: a lovag Phyllis mellett állt, és vadul integetett az egyre sűrűbben hulló hó függönye mögül. – Hé, Pandenden! – kiáltotta. – Hé, gyere csak ide! A kertész odafutott hozzá, Nelkher pedig a melléhez emelte könyökben

behajlított kezét, és széles vigyor kíséretében köpenyének ujjára mutatott. – Látod ezeket? – kérdezte. – Miket? – Nézd meg jobban! Közelebbről. Nekem már hetekkel ezelőtt feltűntek, de hát azóta nem volt sem időm, sem kedvem mutogatni neked. A hópelyhek apró kristályai törékenyen fénylettek a fekete bársonyon: olyanok voltak, mintha valamiféle égi virághullás miniatűr termékei lennének. A kertész elmosolyodott. – Csak azért hívtam fel rájuk a figyelmedet –jelentette ki a lovag –, hogy ne hidd azt, hogy én nem értek semmit a te bámulatos Természeted szépségeihez… Egyébként, igazán mondhatnál búcsúzóul valami jó kis mesét a hóról… Valami téli mesét, amit a kandalló tüze mellett tovább lehet adni… – A hóról? Várjál csak… A fenébe is, ilyet sajnos nem tudok… Nem… De talán találjál ki valamit te magad! – Én?! – mutatott Nelkher saját magára. – Ne nevettess! Minek képzelsz te engem?! – Nézte még egy ideig a pelyheket, aztán elvigyorodott, és rájuk lehelt. A kristályok azonnal elolvadtak, és az apró vízpöttyök dühös remegéssel igyekeztek bizonygatni, hogy valaha gyönyörű formákat rejtettek magukba. Felnevettek, a lovag pedig nyeregbe szállt. – Bár nem régóta ismerlek, Nelkher – mondta a kertész –, de mégis úgy érzem, megváltozhattál korábbi önmagadhoz képest. – Badarság! Ugyan mitől változtam volna meg? – Nem tudom… Tán tőlem… Tán attól, amin átmentünk közösen… – Nem hiszem… Bár ki tudja… – vonta meg a vállát a lovag. – Talán igazad van… Intettek egymásnak, immáron utoljára, aztán mind a ketten elindultak az útjukon: Pandenden, az egykori lendhorni kertész délkeleti-keleti irányba a rokonaihoz, Nelkher lovag pedig az északkeleti Delmaar városa felé. *** A havazás sűrű fátylat font a megereszkedő hegyek köré: a hópelyhek összetapadtak, mintha egymásnál keresnének menedéket a szél elől és kotnyeles surrogással igyekeztek beborítani a fenyőfákat, de azok erősebbnek bizonyultak és zöldjük minduntalan kikukucskált a fehérség

alól. Vajon milyen messze lehet az a nyavalyás város? – morfondírozott magában a lovag. – És mikor találok valami fogadóra? Nem lenne jó megint kint éjszakázni… Meg aztán Phyllis sem élhet állandóan hó alól kikapart növényeken és csipkebogyókon. Aztán arra gondolt, vajon milyen hely lehet Delmaar városa. A neve nem hangzik valami bizalomgerjesztően, de hát sosem lehet tudni ezeknél az északi településeknél… Arra mindenképpen jó lesz, hogy megpihenjen egy időre. S ha fogytán a pénze, elindulhat tovább. Úgy hallotta, sok vadon van észak felé. Ezek talán még a lendhorni nyugati tartománynál is zordabb vidékek. Csak akad majd arra valamilyen kiszabadítandó, unalmas, szőke szűz, vagy néhány lemészárolandó, csúf szörnyeteg. Csak holmiféle Tükrökkel, boszorkányokkal, elátkozott hercegnőkkel és sárkányokkal ne legyen többé dolga. Ezekből egy életre elege lett.

EPILÓGUS

Hát így esett, nagybecsű olvasóm, ekképpen. Arra kérlek, ne kérdezd tőlem, hogyan alakult Sir Nelkhernek, a dicső lovagnak további sorsa: nem tudok rá választ adni, bármennyire is szeretnék. Mint ahogy azt sem tudom, mi történt Pandendennel, Nathalie-val, Anderrel, Lochohóékkal és Mynimával. És még csak azt sem mondhatom, hogy járjál utána te magad. Mert hát, hiába próbálnád, nem sikerülne.